TARTALOMJEGYZÉK

1. Milyen szakaszokra bonthatjuk a világgazdaság fejlődését? 4

2. Jellemezze a XX. Sz. Utolso szakaszában megvalósult globalizáció hajtóerőit! 5
3. Melyek a globalizáció főbb következményei? 6
4. Melyek a külkereskedelem alapfogalmai, indítékai? 7
5. Ismeretesse a nemzetközi kereskedelem elméleteit! 8
6. Ismeretesse a komperativ előnyökkel kapcsolatos elméleteket, a komperativ előnyök
forrásait! 9
7. Ismertesse a nemzetközi áru és szolgáltatásáramlási folyamatokat jellemző mutatókat! 10
8. Jellemezze a külkereskedelem állami szabályozásának típusait 11
9. Jellemezze a vámok céljait és az azok elérésehez alkalmazható vámtipusokat! 12
10. Elemezze a protekcionista külkereskedelempolitika eszköztárát! 15
11. Jellemezze a nemzetközi szolgáltatáskereskedelmet! 18
12. Jellemezze a nemzetközi kereskedelmi egyezményeket és szervezeteket! 20
13. Ismertesse a nemzetközi pénzügyi alapfogalmakat! 23
14. Jellemezze a nemzetközi fizetési mérleget! 25
15. Mutassa be a devizapiaci ügyleteket es az árfolyamtípusokat! 28
16. Ismertesse az IMF létrejöttének körülményeit, céljait feladatait! 30
17. Mutassa be a világbankot és társintezményeit! 31
18. Elemezze az EBRD célját, tevékenységét, és szervezetét! 32
19. Melyek a BIS működési céljai, feladatai? 33
20. Mutassa be a nemzetközi munkaerőpiac valtozosában felismerhető hosszútávu trendet! 34
21. Melyek az európai munkaerőpiac xx. századi migrációs hullámai? 35
22. Elemmezze a Kelet-európai orszagok migrációs statuszát és a migrációt befolyasoló
tényezőket! 36
23. Mutassa be a relokációt előidéző folyamatokat! 37
24. Melyek a nemzetközi finánctőkeáramlás és az eladósodási folyamat alapfogalmai, az
eladósodási problema megoldasi lehetőségei? 38
25. Jellemezze az eladósodott országok által követendő kiigazítási politikát, valamint a
hitelezők által bevezetendő intézkedéseket! 40
26. Mutassa be Magyarország eladosodási folyamatát! 41
27. Hasonlítsa össze a direkttőke-befektetések formáit! 42
28. Mutassa be a direkttőke import hatását a fogado orszagra. 43
29. Jellemezze a 90-es evek magyar tőkevonzási politikáját! 44
30. Mutassa be a tőkekivitel főszereplőit, a nemzetközi multinacionális, transznacionális cégek
jellemzőit ill. A különböző cégtípusok előnyeit és hátrányait! 45
31. Mutassa be a transznacionalizálódás terjedési folyamatát! 47
32. Melyek a transznacionális társaságok állami szabályozasának lehetőségei területei? 49
33. Jellemezze a magyar gazdaság transznacionalizálodási folyamatát! 51
34. Mutassa be a regionális együttműködés folyamatait, a regionalizálodás főbb stratégiáit,
céljait! 53
35. Elemezze az integráció alapfeltételeit, az integráció fogalmi megközelítését 54
36. Mutassa be az európai integráció gazdasági okait es előtörténetét! 55
37. Jellemezze az európai unió fejlődési szakaszait! 57
38. Elemezze a vámunió megvalosítási folyamatát az EGK-ban! 58
39. Melyek az egységes piac bevezétésenek főbb fejezetei, „csomagjai”? 59
40. Jellemezze az EU 3 pillérét! 61
41. Mutassa be a kozos agrarpolitika elemeit es kovetkezmenyeit, az agrarrenszer reformjait.62
42. Mutassa be a Közösségi szintű ipar és struktúrapolitika jellemzőit és eredményeit! 64
43. Mutassa be a pénzügyi integráció történelmi előzményeit! 65
44. Elemezze a monetáris unio megvalósításának szakaszait! 67
45. ellemezze az Europi Unio Közös költségvetését, felépítésének alapelveit, bevételi és kiadási
szerkezetét! 69
46. Milyen okokra vezethető vissza az EU gazdaságainak gyengesége? 70
47. Mutassa be Magyarország utját az EU-ba! 71
48. Elemezze a magyar csatlakozás jogharmonizaciós teendőit! 73
49. Hogyan érinti a Humán szférát a csatlakozás? 74
50. Milyen előnyök és hátrányok származhatnak a magyar gazdaság monetaris uniohoz való
csatlakozásából (GMU-tagság)? 76
 1. MILYEN SZAKASZOKRA BONTHATJUK A VILÁGGAZDASÁG FEJLŐDÉSÉT?

A világgazdaság a nemzetgazdaságok szerves, önálló mozgástörvényekkel rendelkező egysége.

Kialakulása időrendileg nem az önálló nemzetállamok kialakulása utánra tehető, hanem velük
párhuzamos. A világgazdaság eddigi fejlődéstörténetét 5 szakaszra bonthatjuk.
a) „A merkantilizmus és a korai gyarmatosítás kora" / XV. század végétől - XVI. század végéig/
A korszak világgazdasági folyamatait vitathatatlanul a kereskedelmi tőke uralja. A nemzetközi
kereskedelem áruszerkezeti és regionális változása elősegítette a belgazdasági fejlődést is. A távolsági
kereskedelem luxuscikkeit és fűszertermékeit felváltotta a manufaktúrákban előállított tömegáru. A
mediterrán térségét, mint fő kereskedelmi útvonalat az atlanti térség váltotta fel.
b) „A gyarmati típusú nemzetközi munkamegosztás kora" /XVII. századtól - 1870-es évekig/
Az országok egymás közötti gazdasági kapcsolatát egyre inkább a szervezett külkereskedelmi és
pénzforgalmi folyamatok dominanciája jellemzi. A gyarmatbirodalmakon belül kialakult „hagyományos"
munkamegosztás - a gyarmatok természeti kincsei és mezőgazdasági nyersanyagai ellentételezik az
anyaország ipari készáru-exportját - már nemcsak a gyarmat és anyaország kapcsolatra jellemző.
c) „A monopolizáció és a gyarmati tőkekivitel időszaka" /1870-es évektől - 1944-ig/
A korszakot az új ipari nagyhatalmak megjelenésével, a tőkekoncentráció és -centralizáció hatására
kialakult óriásvállalatok egymás közötti igen éles nemzetközi versenyével és az aranystandarddal,
mint nemzeti és nemzetközi pénzügyi rendszerrel jellemezhetjük. A nemzetgazdaságok kapcsolódási
formáit tekintve a külkereskedelem és a nemzetközi pénzforgalom mellett egyre jelentősebbé váltak a
direkt tőkekapcsolatok, a működőtöké nemzetközi áramlása.
d) „A Bretton Woods-i rendszer működésének és a gyarmati típusú munkamegosztás hanyatlásának
korszaka" /1944-1973/
A világgazdaság aranykoraként emlegetett 25-30 évét a korábbi tanulmányainkból már jól ismert - keynesi
gazdaságpolitika és az aranydeviza rendszer,
mint új nemzetközi pénzügyi rendszer jellemzi Létrejöttek a világgazdaság működésének alapvető
szerződései és nemzetközi
intézményei (GATT, IMF, IBRD) és kialakultak működési alapelvei. Atudományos-technikai forradalom
kibontakozása, nemzetközi vállalatbirodalmak kialakulása, regionális integrációs törekvések
kibontakozása, technika-technológia transzfer folyamatainak felerősödése, a munkaerő nemzetközi
áramlása,
valamint a nemzetgazdaságok közötti kapcsolódási formák közül a kölcsöntőke mozgások felerősödése
szintén e korszak meghatározó jelenségei. Az „egycentrumú" amerikai hegemóniával jellemezhető
világgazdasági korszakot a 70-es évek közepének eseményei gyökeresen átalakították.
e)"Az elvetélt nemzetközi reformkísérletek, növekvő egyensúlytalanságok, pénzügyi zavarok
korszaka" /1973- napjainkig /
A nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlása (1971), a nyersanyagválság kirobbanása (1973), az
ökológiai probléma kiéleződése felerősítette a nemzet- gazdaságok differenciálódási folyamatát. A
strukturális átalakulási folyamatban az új világgazdasági korszakhoz való alkalmazkodásban az egyes
nemzetgazdaságok eltérő eredményeket értek el. Egyre jelentősebb nemzetközi kapcsolódási formává vált
az információáramlás. Az államok
újraértékelték gazdasági szerepüket. Az igazságosság, hatékonyság és stabilitás érdekében más
beavatkozási technikákhoz nyúltak. A gazdaságpolitikák központi eleme a monetarizmus, a 80-as évektől
a privatizáció és a dereguláció lett. A transznacionális és multinacionális vállalatok hatalmának
növekedése, valamint számos ország adósságcsapdában vergődése szintén e korszak terméke. Felbomlott
a világ egyharmadára kiterjedő szocialista blokk, megindult a gazdasági és politikai transzformáció.
 2. JELLEMEZZE A XX. SZ. UTOLSO SZAKASZÁBAN MEGVALÓSULT
GLOBALIZÁCIÓ HAJTÓERŐIT!

A nemzetköziesedést és a globalizációs folyamatot a következő főbb tényezők ösztönözték a XX. század utolsó
harmadában:
1. Az 1960-as évek óta kibontakozó új tudományos és technikai átalakulás jellegét és következményeit illetően
minden korábbi technikai átalakulásnál nagyobb mértékben globális jellegű, átfogó és univerzáló hatású. A technikai
átalakulás a nemzetközi versenyben jelentős előnyökhöz juttatott egyes országokat és vállalatokat a katonai és a
polgári termelésben, s minden korábbinál jobb lehetőséget nyitott számukra a globális expanzióhoz.
2. A hidegháború a vezető ipari országok politikai hatalmi elitjét közelebb hozta egymáshoz, elsősorban a
közös ellenféllel szembeni stratégiai érdekek alapján. Sajátos tömbfegyelem alakult ki^amelyik korlátozta a hatalmi
versengést a tömbök keretei között. Emellett a fejlett ipari országokban, az államközi viszonyok formálásában olyan
erők kerültek túlsúlyba, amelyeknek alapvető érdekeik fűződnek a piaci korlátok é a mobilitást akadályozó tényezők
lebontásához. A globalizációban különlegesen fontos szerepet játszott az amerikai hegemónia. Az USA sajátos
globális struktúraformáló hatalommá vált, amelyik nagymértékben képes volt meghatározni a világgazdaság
technikai és gazdasági szerkezeti átalakulásának irányát, és a II. világháborút követő évtizedekben a liberalizálódás
és a dereguláció legfőbb ereje volt a multi- laterális rendszerben
3. Az I. világháborút követő, néhány évtizedes visszaesés után folytatódott a nagy nemzetközi társaságok
bővülésének folyamata, amelyek számára egyidejűleg növekedett meg a globális expanzió lehetősége és
szükségessége. Ilyen társaságok már a XX. század utolsó szakaszában is léteztek, ezek azonban egy nemzeti
központból kiindulva működtek s az államok komparatív előnyei alapján határozták meg vállalkozásaik bővítését. A
termelés, a fogyasztás és az erőforrások fel- használásának transznacionalizálódása a globalizáció egyik döntő
tényezője. Különösen fontos szerepet játszik a verseny globalizálódásában és az új gyártmányok valamint termelési
technológiák nemzetközi terjedésében.
4. A fogyasztási szokások globalizálódásában nagy szerepet játszott a tömegkommunikáció. Ezen keresztül a
fejlett ipari országok fogyasztásának demonstrációs hatása gyorsabbá és szervezettebbé vált, mint a múltban.
Jelentősen meggyorsult, tömegméretűvé és globálissá vált a nemzetközi információáramlás is. Az életstílus, a
fogyasztási szokások közeledtek azokhoz a nemzetközi formákhoz, amelyeket a tömegkommunikáció és a
nemzetköziesedő kiskereskedelmi, szuper- és hipermarkethálózatok köjzvetítenek.
5. A nemzetköziesedés folyamatainak rendkívül kedvezett a világtermelés és fogyasztás gyors és viszonylag széles
körű növekedése. A XX. Század végére a világgazdaság hatalmas komplex rendszerré fejlődött, amelynek három fő
centrumára a verseny és az együttműködés egyidejűleg jellemző.
A világ bruttó hazai terméke 2000-ben reálértékben számítva több mint ötszöröse volt az 1950. évinek A
világgazdaságban mélyreható szerkezeti
változások történtek. Ezek között különösen fontos a pénzügyi szektor rendkívül jelentős és gyors bővülése és
globális integrálódása. Az egyes országok pénzügyei különböző irányból nemzetköziesednek, a rendszer továbbra is
rendkívül differenciált, s az eltérések az államok piacai és intézményei között sokkal nagyobbak, mint ahogy ez a
köztudatban él. Közös vonás azonban mindenekelőtt az, hogy a világgazdaság fejlődése és számos ország gazdasági
növekedésének fenntarthatósága minden korábbinál nagyobb mértékben függ a nemzetközi pénzügyi
szektortól, az államok, a pénz- és tőkepiacok, a nemzeti és nemzetközi pénzintézetek, a regionális és globális
együttműködési rendszerek és az államközi pénzügyi szervezetek összefonódott hálózatától.
6. Igen jelentős szerepet játszottak és játszanak a globalizáció folyamatában a nemzetközi, államközi
multilaterális szervezetek. A multilateralizmus olyan intézményesített, szervezett együttműködési forma, amelyik
az egyoldalú nyomással, kényszerrel (unilaterálisan) vagy kétoldalú (bilaterális) megállapodásokkal szemben három
vagy ennél több ország kapcsolatait hangolja össze általánosan elfogadott elvek és szabályok alapján. A
nemzetközi szervezetek hatása a globalizációs folyamatokra többirányú. Igyekeznek a globalizáció folyamatait
áttekinthetőbbé, szervezettebbé tenni, nemzetközi megállapodások, közösen kialakított magatartási szabályok,
szabványok és normák segítségével tisztázni az alapvetően kaotikus folyamatokat. A nemzetközi multilaterális
szervezetek egy része globális. Ezek közé tartozik mindenekelőtt az „ENSZ-család", amely a világszervezet
központi szerveit és szakosított intézményeit jelenti, olyanokat, mint az ENSZ-hez kapcsolódó Világbank és a
Nemzetközi Valutaalap, valamint az ENSZ keretein kívül működő Kereskedelmi Világszervezet. A nemzetközi
szervezetek többsége regionális jellegű. Ezek között a legjelentősebb az Európai Unió. A nemzetközi viszonyok
rendszerében az 1945-ben elfogadott ENSZ Alapokmány az államok magatartását szabályozó legfontosabb
dokumentum. Új nemzetközi szervezeteket csak ezzel összhangban lehet alapítani. Az ENSZ Alapokmányának VIII.
fejezete mindenekelőtt a nemzetközi biztonság erősítésével kapcsolatban engedélyezi és ösztönzi a regionális
megállapodásokat és szervezetek megalapítását.
 3. MELYEK A GLOBALIZÁCIÓ FŐBB KÖVETKEZMÉNYEI?

A globalizáció hatásai sokrétűek. Az Egyesült Államok, a nyugat-európai országok, Japán és más, iparilag
fejlett országok, Kelet- és Dél-Ázsia egyes államai, a tökeerős vállalatok, mindenekelőtt a transznacionális
társaságok, a rugalmasan alkalmazkodni képes kis- és középvállalatok, a kutatás ^és fejlesztés (K+F) terén
élen járók, a nemzetközi pénzvilág hatalmasságai, á magasan képzett munkaerő a folyamatok fő
haszonélvezői. Segítette a gazdasági transznacionalizálódás a magyar gazdaság modernizálódását,
fejlődését is. Ugyanakkor a transznacionális társaságok által közvetített szerkezeti és szer- vezeti
változások, a liberalizálás, a műszaki fejlődés és a verseny egyes következményei, különösen azokban az
országokban, amelyek nem voltak képesek belső gazdasági problémáik megfelelő kezelésére, növelték a
szegénységet, az egyenlőtlenségeket, gyengítették a nemzeti intézményeket, még nehezebb helyzetbe
hozták az alacsony hatékonyságú állami szektort, illetve az ott dolgozókat, s általában a nehezen
alkalmazkodó vállalatokat. A világ nagy térségei közül az említett változások különösen súlyos
problémákat okozott Afrikában, Latin-Amerikában, a volt szocialista országok többségében. A
nemzetköziesedés és a globalizáció folyamata hozzájárult a jövede- lemelosztás egyenlőtlenségének
növekedéséhez nemzetközi méretekben, s az államok keretei között is.
A globalizáció nyomán változik a társadalmak gondolkodásmódja, érték- rendje is. Az erre ható
tényezők között az elméletek, eszmék, értékviszonyok változásai a globalizációs kihívással kapcsolatos
kérdések között különleges helyet foglalnak el. Már igen korán megjelentek az olyan eszmék, amelyek a
világot sajátos értékrend alapján szerették volna egyesíteni, s ebből kizárták mindazokat, akik más
értékeket vallottak az egyének és a társadalom viszonyában, a hatalom gyakorlásában és az államközi
kapcsolatok normáiban. A XXI. század elején a globalizációval kapcsolatban, három eszmei irányzat
különösen jelentős. Ezek közül kettő lényegében elfogadja a globalizációt, de különböző értékeket vall,
míg a harmadik szemben áll vele.
1. Az egyik a globalizmus kollektív, közösségi eszméken alapuló, lényegében humanista
megfogalmazása, amelynek centrumában az egyenlőségre, az emberi jogokra, a háború és erőszak nélküli
fejlődésre épülő un. pluralista és szociális világ koncepciója áll.
2. A szociális világ koncepciójától nagymértékben eltér egy másik, a neo- liberális, libertariánus
megközelítés, lényegét illetően a piacgazdaságra épülő univerzalizáló, technokrata globalizáció
eszmerendszere, amelyik a technikai fejlődés, a piacok és a nemzetközi vállalatok érdekeiből kiindulva
fogalmazza meg a globalizálódás céljait és eszközeit, s a piaci viszonyokat tekinti az egyéni jólét
megteremtése legfőbb forrásának a globális rendszerben is.
3. A harmadik kategóriába több nézetkör sorolható. Az egyik a nemzetköz- pontú megközelítés, a
globalizációs folyamatot szinte kizárólag az állami, nemzeti, a nemzetbiztonsági érdekek szemszögéből
vizsgálja, s célja ezek maximá- lis érvényesíthetősége. Ez a nézetrendszer esetenként elfogadja ugyan a
globalizálódás előnyös oldalait az adott ország szemszögéből, de azonnal befelé fordul, ha érdekeit a
folyamat sérti. E nézetrendszer egyik gyakorlati megjelenése a kooperatív unilateralizmus. A
globalizálódással és annak fő szereplőivel egyértelműen szembenálló nézet- rendszer a neo-
nacionalizmus és a nemzeti populizmus. A globalizáció erősíti a funkcionális és transznacionális
kapcsolatokat, valamint sokoldalú együttműködési hálózatok kialakítását a világgazdaság vállalati és
államközi viszonyaiban. Ösztönzi bizonyos normák, szabályok, tevékenységek és intézmények hasonlóvá
vagy azonossá válását különböző országokban és térségekben. Hozzájárul ugyanakkor a különbözőségek,
a különbségek növekedéséhez is. Hazánk gazdaságára a globalizációs folyamat hatása intenzívebben
csak a rendszerváltás után bontakozhatott ki. Magyarországon jelenleg a nemzetköziesedés, a globalizáció
és a transznacionalizálódás folyamataiban meghatározó szerepet játszanak a transznacionális társaságok és
bankok, a világgazdasági együttműködés multilaterális szervezetei. A felkészülést az Európai Unióban
való tagságra megkönnyíti Magyarország intenzív részvétele a globális, multilaterális nemzetközi
szervezetekben, pl. a Kereskedelmi Világszervezetben. A globalizáció és a regionalizálódás erőinek és
tényezőinek egyidejű érvényesülése a világgazdaságban új, sajátos kihívást jelent azonban Magyarország
számára is. A globalizálódás és a regionalizálódás egyidejűleg megy végbe. A regionális integrálódás
lehet a globalizálódás lépcsőfoka, de képezhet azzal szembenálló folyamatot is. A világrendben mint
komplex rendszerben egyébként állandóan jelen van a globalizálódással illetve a regionalizálódással
szemben egy további tendencia is, a dezintegrálódás, vagyis nagyobb egységek szétesése is.
 4. MELYEK A KÜLKERESKEDELEM ALAPFOGALMAI, INDÍTÉKAI?

Az ipari forradalom, az egyre bővülő munkamegosztás lehetővé tette a termelés mennyiségének

ugrásszerű emelkedését. Ez a bővülés azonban egyre inkább felvevőpiaci korlátba ütközött. A technika -
különösen a közlekedéstechnika - fejlődése azt is lehetővé tette, hogy az alacsonyabb értékű
tömegtermékek is tárgyát képezhessék a nemzetek közötti árucsere-folyamatoknak. A világkereskedelem
fejlődése, a világpiac, a kapitalizmus kialakulása, a meg- határozott belső integrációs fokot elérő
nemzetgazdaságok elkülönülése párhuzamosan, egymást erősítve zajlott. A külkereskedelmi forgalom az
áruk (termékek és szolgáltatások) országok közötti cseréjét jelenti. A termék- és szolgáltatásáramlás
kétirányú. Egy adott országból kifelé irányuló árumozgás az export, az adott országba irányuló árumozgás
az import. A külkereskedelem indítékai Az egyes nemzetgazdaságok bekapcsolódása a nemzetközi
termék és szolgál- tatásáramlásba különböző okokra vezethető vissza. Ezek a következők:
• A természeti adottságok országonkénti különbözősége a gazdasági fejlettség egy meghatározott
fokán elengedhetetlenné teszi a külkeres- kedelmi tevékenységet (pl. a kedvezőtlen mezőgazdasági
feltételek az élelmiszerpiacot).
• A mikroszintű (vállalati) hatékonyság emelése szintén fontos moti- válója a nemzetközi árucserének.
• Exp. révén lehetővé válik a termelési szériák emelése, az önköltség- csökkentés, import révén az
olcsóbb nyersanyag biztosíthat hatékonyabb termelést.
▪ Egy meghat. fejlettségi szint után a kereskedelmi vállalatok törek- szenek a választék bővítésére. Ez
is indukálhat külkereskedelmi áru- mozgást.
▪ A nemzetgazdasági újratermelés egyensúlyzavarainak megoldása (a túlkínálat levezetése, a hiány
pótlása) is lehetővé válik export-import útján.
▪ Az országok jelentős része a fejlett technikát és technológiát önerőből kifejleszteni nem tudja. Ennek
import útján való beszerzése teszi lehetővé a világpiaci igényekhez alkalmazkodó termelési színvonalat.
▪ Az egyes nemzetgazdaságok számára akkor is jelentős előnyökkel járhat a külkereskedelmi
tevékenység, ha mind e korábban említett tényezőket nem vesszük figyelembe. Ebben az esetben a
komparatív előnyök kihasználása a cél.
 5. ISMERETESSE A NEMZETKÖZI KERESKEDELEM ELMÉLETEIT!
A nemzetközi kereskedelem elméleteit gyakran három csoportba szokták sorolni, az un. tiszta
elméletek, pénzügyi elméletek és alternatív elméletek.
A nemzetközi kereskedelem tiszta elmélete
A nemzetközi kereskedelem tiszta elmélete arra keresi a választ, hogy miért van az országok között
kereskedelem, mi határozza meg, hogy kivel kereskedik, és mit exportál és mit importál egy ország. A
„tiszta" jelző arra utal, hogy a kereskedelmet „tiszta" árucserének tekintjük, nem vesszük figyelembe,
hogy valójában a piacon minden csere pénz közvetítésével megy végbe: árut cserélünk pénzre, majd pénzt
árura.
A kereskedelem célja
Az emberek jólétük maximalizálására törekednek. Ha úgy látják, hogy csere révén magasabb jóléthez
jutnak, akkor kereskedni fognak.
Kölcsönös előnyök
A csere aránya tehát tisztán a „piacon" alakul ki. A közgazdaságtudomány nem vállalja a szülök szerepét,
nem értékeli a cserét annak „igazságossága" szempontjából: megelégszik azzal, hogy rámutat a piacon
történő csere hatékonyságára (mindkét fél jobban járt).
A gazdasági elméletben és gyakorlatban gyakori az olyan eset, amikor nem ismerték fel az önkéntes csere
kölcsönösen előnyös voltát, így születtek az olyan elméletek, amelyek az országok fejlettségi különbségeit
az „egyenlőtlen cserével", a kereskedelem révén való kizsákmányolással magyarázták.
A merkantilisták és a jólét
Mai eszünkkel természetesnek tűnhet, hogy az országok közötti kereskedelmet az olyan alapvető
racionális viselkedési szabályból vezessük le, mint a maximális jólétre való törekvés. Ez a nézet azonban
korántsem volt általános a gazdaságok történetében.
A 17-18. században a nemzetközi kereskedelem világméretűvé válásának kezdetén nem így vélekedtek az
államfők tanácsadói. Az un. merkantilista nézeteket valló gazdaságpolitikusok körében még nem volt
elfogadott, hogy az állampolgárok jólétét tekintsék a gazdaságpolitika végső céljának. A jólét absztrakt
fogalmát a vagyonnal helyettesítették, a vagyont pedig abban az időben aranyban mérték, ami akkor
egyben a pénz is volt. Úgy vélték, hogy egy ország annál gazdagabb, minél több aranya van, a politikának
tehát arra kell törekednie, hogy az ország minél több aranyat halmozzon fel. Ez pedig csak úgy lehetséges,
ha az ország tartósan többet exportál, mint importál.
A merkantilista gondolkodás a kereskedelmet nem kölcsönösen előnyös tevékenységnek tekintette, hanem
0 összegű játéknak. Nyilvánvaló, hogy ha a világ aranykészlete adott, akkor az egyik ország csak a másik
rovására tud aranyat felhalmozni. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha minden ország egyforma merkantilista
politikát folytat, akkor az a politika saját célját tekintve hatástalan lesz.
A merkantilista szemlélet a mai közgazdaságtudományban természetesen nem játszik szerepet.
Hagyományai azonban még mindig érződnek a gazdaságpolitika gyakorlatában. A vámok és egyéb
kereskedelmi korlátozások ideológiai indoklásában gyakran hangzanak el merkantilista érvek.
A kereskedelem okai ízlésbeli különbség
A kereskedelem egyik lehetséges mozgatója a fogyasztói ízlésbeli különbség. Közgazdász nyelven
fogalmazva a jóléti függvényben lévő különbség vezethet kereskedelemhez. Az elmélet azonban nem
állhat meg a lehetséges magyarázatok felsorolásánál, feladata az is, hogy a fontos, lényeges magyarázatot
találja meg. Ebből a szempontból példánk nem találó, mert valószínűleg nem a kereskedelem lényeges
magyarázatára mutat rá. Az emberek fogyasztói ízlése nem tér el alapvetően egymástól, vagy ha el is tér,
éppen olyan irányban, hogy előnyben részesítik a hazai termékeket.
 6. ISMERETESSE A KOMPERATIV ELŐNYÖKKEL KAPCSOLATOS ELMÉLETEKET,
A KOMPERATIV ELŐNYÖK FORRÁSAIT!

A Dávid Ricardo által kimutatott úgynevezett komparatív hatás következtében a példánkban szereplő
mindkét ország előnyösen kapcsolódhat be a nemzetközi munkamegosztásba. Az egymással bonyolított
külkereskedelem nemcsak a mindkét termék esetén abszolút előnyt élvező „A" ország, hanem az abszolút
hátrányban lévő „B" ország számára is rejteget előnyöket. A nemzetközi kereskedelem kölcsönös - bár
nagyságrendileg eltérő - előnyökhöz juttatja a résztvevőket.
A komparatív előny lényege:
A termelékenységi hátrányban lévő ország lemaradása nem minden termék esetében azonos
nagyságrendű, így az összmunkaráfordításon belüli ráfordításarányok nem azonosak. Ha az ország azon
termékek termelésére és exportjára szakosodik, melynek ráfordításaránya a partneréhez képest
kedvezőbb, komparatív előnyt élvez.
A nemzetközi szinten létrejött többletterrmékből - nyereségből - azonban mindkét félnek részesednie kell,
hiszen ezen haszon reményében kereskednek. Azt, hogy milyen arányban részesednek, a mindenkori
árviszonyok döntik el.
Ahhoz, hogy jelen példában a csere létrejöjjön és a komparatív hatás mindkét félnél kimutatható legyen, a
„B" ország által szállított 2y ára 4x - 6x között kell, hogy legyen. A leegyszerűsített példából is
egyértelmű, hogy a komparatív előnyök realizálhatósága liberális kereskedelmet tételez.
A valóságban azonban az államok vélt vagy valós nemzetgazdasági érdekből - eltérő intenzitással ugyan,
de - beleszólnak a nemzetközi árucsere szabad folyásába. Az állami beavatkozás következtében
megváltoznak az árviszonyok, lehetetlenné válik a valódi ráfordításarányok megállapítása.
 7. ISMERTESSE A NEMZETKÖZI ÁRU ÉS SZOLGÁLTATÁSÁRAMLÁSI
FOLYAMATOKAT JELLEMZŐ MUTATÓKAT!

A devizakitermelési mutató
Egyes termékek vagy termékcsoportok relatív hatékonyságát az úgynevezett devizakitermelési mutató
segítségével ítélhetjük meg. A mutatót akkor használhatjuk, ha ismerjük a külkereskedelem szempontjából
potenciálisan számításba vehető termékek belföldi ráfordításait és azok külkereskedelmi árát. A két érték
alapján meghatározható, hogy egységnyi devizát mekkora forintráfordítással tudunk megszerezni.
A devizakitermelési mutató megmutatja, hogy egységnyi devizát mekkora belföldi ráfordítással
lehet megszerezni egy bizonyos termék külföldön való értékesítése során, adott világpiaci árak
esetén.
A komparatív előnyt vagy hátrányt a külkereskedelmi árakon mért relatív hatékonysági pozícióval, a
devizakitermelési mutató alapján kialakított rangsorban elfoglalt hely alapján dönthetjük el.
A rangsorban meg kell húzni a határt az árelőnnyel vagy hátránnyal rendelkező - az exportálni vagy
importálni érdemes - termékek között. A határt az éppen érvényes devizaárfolyam jelenti. Azon
termékeket érdemes exportálni, amelyek devizakitermelési mutatója kisebb, mint az aktuális árfolyam,
mert ezeknél a termékeknél a költségek kisebbek, mint az exportból származó bevétel.
A devizaárfolyam egyrészt elválasztja az exportálandó és az importálandó termékek körét, másrészt az
árfolyam fordítja le a nemzetgazdaság komparatív előnyeit és hátrányait a gazdasági egységek nyelvére,
abszolút ár- és jövedelmezőségi előnnyé, valamint hátránnyá transzformálva azokat.
A devizakitermelési mutató alapján megállapított hatékonysági pozíciót eszerint három tényező
határozza meg:
a termék belföldi ráfordításai
a külföldön elérhető ár és
a devizaárfolyam
Ha a három tényező közül bármelyik megváltozik, az érintheti az adott termék hatékonysági helyzetét. /.../
Külkereskedelmi cserearány-mutatók
Cserearányt már a komparatív előny lényegének bemutatásakor is számoltunk, de ott a ráfordításokat és a
kibocsátást egyaránt természetes mértékegységben tudtuk kifejezni. A nemzetközi cserearány azt fejezte
ki, hogy egységnyi exporttermékért hány egység importterméket kapunk.
A „Terms of trade" mutató (a nettó barter cserearány) azt fejezi ki, hány százalékkal több vagy
kevesebb importterméket tud az ország vásárolni egységnyi exporttermékért, mint korábban. Jele: N.
A mutatót úgy számítják ki, hogy az adott ország által exportált áruk árindexét osztják az importált
termékek árindexével. Az árindexeket az exportált illetve importált termékek mennyiségével súlyozott
átlagként határozzák meg N=Px/Pm
Ha a mutató értéke nagyobb 1-nél, vagyis az átlagos exportárak gyorsabban nőttek, mint az importárak,
akkor az ország cserearányai javultak, vagyis egységnyi exporttermékért több importterméket lehet
vásárolni, vagy fordítva: egységnyi importért kevesebb exportot kell adni, mint korábban.
Az income terms of trade mutató (l) kifejezi, hogy az adott évben a szóban forgó ország összes
exportbevételén több vagy kevesebb importterméket tud-e vásárolni, mint az előző évben.
I=Px/PyXQx=N X Qx
ahol Qx a folyó évi export mennyisége az előző évi százalékában.
A külkereskedelmi cserearány-mutatók alakulása - az egyéb feltételek változatlansága mellett - a
nemzetgazdaság által realizált komparatív előnyök alakulására is utal. A mutatók javulása (romlása)
a realizált komparatív előnyök relatív növekedésére (csökkenésére) utal. Mindez különösen fontos
információtartalommal bír az úgynevezett nyitott gazdaságok esetében.
 8. JELLEMEZZE A KÜLKERESKEDELEM ÁLLAMI SZABÁLYOZÁSÁNAK TÍPUSAIT

A kereskedelem okait és hatásait modellező elméletek jelentős része azon a feltevésen alapul, hogy az
országok közötti kereskedelmet semmi nem korlátozza. Köztudott azonban, hogy mióta kereskedelem és
államok léteznek, azóta a legkülönbözőbb vámokat, illetékeket vetették ki a más országból, városból érkező
árukra. A középkori szabad királyi városok legfőbb bevételi forrása éppen ez volt. A 19. század óta az
állami szabályozás története nem más, mint a protekcionizmus és a szabad kereskedelem váltakozása,
mondhatni küzdelme. A szabadkereskedelmi elvek azonban egy rövid időszakot leszámítva, soha nem
válhattak meghatározóvá, legfeljebb kevésbé szorultak háttérbe.
Protekcionizmusnak nevezzük a kereskedelempolitika azon cél- és eszközrendszerét, amellyel az állam
biztosítani és javítani kívánja az ország világpiaci versenyképességét, előnyben részesítve a hazai termelőket
a külföldiekkel szemben.
Nagyon gyakran tartják szükségesnek a fejlődésben lemaradt országok vagy iparágak felzárkóztatása
érdekében a hazai termelők védelmét. Ettől várják a világpiaci versenyben elfoglalt pozíció megerősödését.
Az esetek nagy részében ilyenkor átmeneti intézkedésről beszélnek, de bizony az átmenet soha nem bizonyul
rövidnek.
A differenciált fejlődés következtében, az „életgörbéjük" hanyatló szakaszában lévő termékeket gyártó, a
versenyben alulmaradó ágazatok szintén igényelhetik az átmeneti vagy akár tartós védelmet. Meg is kapják,
amennyiben ez a kormányzat gazdaságpolitikai céljaival összhangban van.

Összefüggés mutatható ki a gazdasági fejlődés ciklikus jellege és az állami beavatkozás mindenkori formája,
intenzitása között is. A recesszió éveiben erősödik annak igénye, hogy az állam különböző protekcionista
eszközökkel lépjen fel a nemzeti érdekek védelmében.
Az sem ritka, hogy politikai, nemzetbiztonsági, ellátási okok késztetik a kormányzatokat a protekcionista
lépésekre. Az elmúlt évtizedekben egyre több ország kényszerült arra, hogy fizetési gondjainak enyhítése
érdekében korlátozza az importot, ezzel átmenetileg felszabadítva eszközöket az adósság törlesztésére. Az
utóbbi néhány évtizedben egyre inkább erősödnek azok a törekvések, amelyek a protekcionista eszközök
visszaszorítását szorgalmazzák. A szaporodó szabadkereskedelmi övezetek és társulások is azt jelzik, hogy
egyre több országban ismerik fel a szabadkereskedelem előnyeit. Mindezek ellenére napjainkban még mindig
bonyolult protekcionista eszközrendszer védi az egyes országok belső piacát. Ezen eszközökről és hatásaikról
adunk áttekintést ebben a fejezetben.
A protekcionista kereskedelempolitika sokoldalúan hat az ország gazdaságára, a nemzetközi gazdasági
kapcsolatokra, a fejlődési lehetőségekre. Gyakran előfordul, hogy a hatások az eredetileg kitűzött célokkal
ellentétes eredménnyel járnak, mert a rövid távú előnyök hosszú távon nem egyszer hátránnyá változnak. A
protekcionizmus alkalmazásakor ezért minden kormánynak körültekintően kell eljárnia.
A protekcionista kereskedelempolitika legfontosabb eszközei:
vámok
kontingensek (mennyiségi korlátozások)
szubvenciók
devizapolitikai eszközök
egyéb eszközök ( bürokratikus ügyintézés stb.)
 9. JELLEMEZZE A VÁMOK CÉLJAIT ÉS AZ AZOK ELÉRÉSEHEZ ALKALMAZHATÓ
VÁMTIPUSOKAT!

A vámok célja és formái

A vám szó jelentését könnyű meghatározni, de teljes tartalmát nehéz egyetlen mondatba sűrítve összefoglalni,
ezért a definíció helyett a hosszabb leírást választottuk.
• A vám egy olyan adó, amelyet az országhatáron áthaladó áruk után kell fizetni.
 A vám a legfontosabb keresk.polit. eszköz, amellyel a kormány terelheti a kereskedelmet,
szabályozhatja az export és import nagyságát.
 A vám segítségével megkülönböztetik a termékeket azok származási helye, termelője alapján.
• És végül: a vám a forgalmazó szempontjából költség, amelynek valamilyen formában meg kell térülnie,
ezért hatással van az árakra, ezen keresztül a cserearányokra, a belső piaci folyamatokra.
A vám legtöbb jellegzetességét, mértékét, formáját elsősorban az határozza meg, hogy milyen
kereskedelempoliatikai célt kívánnak segítéségével elérni. Ezért a vám bemutatását ezzel kell kezdenünk.
A vám, mint kereskedelempolitikai eszköz
Az alkalmazott vámok szintje és szerkezete a gazdaság szinte minden fontos területére - a hazai
termelésre, a fogyasztókra, a költségvetési bevételekre, a jövedelmekre - hatással van. A vámokat éppen
ezen sokoldalú hatásuk miatt a legkülönbözőbb gazdaságpolitikai, kereskedelempolitikai célok elérésére
használhatják.
A vám diszkriminatív hatásával tereli az árukat, forgalmazókat és a fogyasztókat. Ez a diszkriminatív hatás
többféle csatornán keresztül alakulhat ki.
A vám először is hátrányos helyzetbe hozza a külföldi szállítókat a hazai termelőkkel, illetve a hazai
fogyasztókat a külföldi (a terméket világpiaci áron megvásárolni képes) fogyasztókkal szemben.
Jogi értelemben diszkriminációról akkor beszélhetünk, ha a vámtarifák származási ország szerint is
megkülönböztetik a termékeket.
A diszkriminatív, terelő hatás mértékéről a későbbiekben részletesebben is fogunk szólni.
Kereskedelempolitikai szempontból fontos, hogy a kérdéses vám autonóm vagy szerződéses. Az
autonóm vámokat ugyanis az adott ország másoktól függetlenül, egyoldalúan állapítja meg, így ezeket
jobban tudja igazítani saját célkitűzéseihez. A szerződéses vámokat két vagy több ország közötti meg-
egyezés alapján vetik ki, ezért ezeket nem lehet rugalmasan változtatni a kereskedelempolitika aktuális céljai
érdekében.
A fiskális vámok kivetésének alapvető célja, hogy a külkereskedelmi forgalomból minél nagyobb
bevételhez jusson az állami költségvetés. A fiskális vámokat tehát elsősorban nem azért vetik ki, hogy
azzal a külkereskedelmi forgalmat korlátozzák.
A védővámok közvetlenül kereskedelempolitikai célokat szolgálnak, hiszen alapvető funkciójuk a hazai
termelök pici pozícióinak javítása külföldi versenytársaikkal szemben.
A védővámokat különböző jelzővel látják el aszerint, hogy milyen közvetlen cél elérését szolgálják.
Ennek alapján megkülönböztethetünk nevelő-, piacbiztosító-, devizavédelmi-, antidömping-,
kiegyenlítő-, és preferenciális vámot.

A következőkben bemutatjuk az egyes célokat és az azok eléréséhez alkalmazható vámtípusokat. :

A fejletlen iparágak védelme:
A fejletlen iparágak támogatásának szükségességét igazoló elméletet a 18-19. században egymástól
függetlenül két közgazdász alkotta meg, az amerikai Alexander Hamilton és a német Friedrich List.
Mindketten országuk iparosítását tartották szükségesnek és mindketten a brit iparban látták ennek
akadályát. A megoldást a védővámok alkalmazásában találták meg. Hasonló elvi megfontolásokat
alkalmazhatunk manapság az iparosodó országokra és bármely olyan iparágra, amelyik még nem érte el a
gazdaságos termelési méreteket.
A fejletlen iparágak támogatásának elmélete szerint minden olyan iparágat védeni kell a külföldi
versenytől, amelyik még csak kialakulóban van, és potenciálisan komparatív előnyre tehet szert. Az új
iparágaknak ugyanis végig kell járniuk a maguk fejlődési útját: kezdetben minden iparág alacsony
sorozatnagysággal indul, majd fokozatosan tudja elérni a gazdaságos termelési méretet.
A fejletlen iparágakat addig kell védeni, amíg a támogatott termék vagy iparág el nem foglalja megfelelő
helyét a gazdaságban. Ha a vám a még nem kellően versenyképes, ugyanakkor potenciálisan komparatív
előnyökkel bíró ágazatok átmeneti vámvédelmét biztosítja, akkor nevelövámnak nevezzük.

A hazai jövedelem védelme

Egy országban a legkülönbözőbb érdekcsoportok igyekeznek elérni, hogy jövedelmüket vámvédelemmel is
biztosítsák. Ennek során leggyakrabban a külföldi versenytársak valamilyen költségelőnyére hivatkoznak,
amelyet nem lehet piaci eszközökkel megváltoztatni. Ilyen költségelőnynek szokták tekinteni a bér-
színvonalban meglévő különbségeket. A fejletlen országok alacsony bérszínvonala miatt nemcsak a termelök
aggódnak, hanem a munkavállalók is, hiszen joggal tartanak attól, hogy a külföldi verseny miatt csökkenő
hazai termelés a munkanélküliség növekedéséhez vezet. A vám melletti érvként a hazai tőke kiáramlása
miatt csökkenő termelés és növekvő munkanélküliség szólhat. Vagyis bármely, erős konkurenciával rendel-
kező iparág kérhet vámvédelmet a külf.i termelők költségelőnyére hivatkozva. Ezt a fajta vámot piacbiztosító
vámnak nevezik.
Az esetek nagy részében azonban a vámvédelem kieszközlése inkább hatalmi kérdés, mint a valóságos
fenyegetettségtől való védelem.
A külső egyensúly helyreállítása
A devizavédelmi vámok bevezetése általában az ország külgazdasági egyensúlyának (kereskedelmi, fizetési
mérleg) javítását célozza, vagyis alkalmazásával a devizakiáramlást igyekeznek megakadályozni. Ha
ugyanis külső egyensúlyi zavarok (a kereskedelmi, illetve a fizetési mérleg hiánya) esetén növelik a
vámokat, az import csökken, mérséklődik a devizakiáramlás. Ezzel együtt nőhet a belső foglalkoztatás,
mert az importhelyettesítés érdekében egyes ágazatokban növelni kell a termelést. A devizavédelmi vámok
azonban gyakran kiváltják a kereskedelmi partnerek retorzióját, ami megnehezíti az exportot, így a
külső egyensúly nem javul.
Retorziók: Gyakran előfordult a világgazdaság történetében, hogy egyes országok mások támadását
igyekeztek „megbosszulni" vámok bevezetésével vagy növelésével. Ilyen támadás lehet a másik ország
előzetes vámemelése, valamely külföldi vállalat vagy csoport dömpingje, vagy a partner országban
alkalmazott exporttámogatás.
Retorziós vámról akkor beszélünk, ha a vám kivetését az exportáló országban bevezetett vám váltja ki.
Az ilyen intézkedésekre akkor kerül sor, ha tárgyalásokkal nem tudnak eredményt elérni, vagy ha abban
bíznak, hogy a vám növelése javítja a tárgyalási pozíciókat.
Állandó vita tárgyát képezi napjainkban is a nagyvállalatok által külföldön előszeretettel alkalmazott
dömping. A dömping azt jelenti, hogy az adott ország bizonyos termékét a külföldi fogyasztóknak
alacsonyabb áron értékesíti, mint a hazai kereskedőknek. Az importőr ország számára a dömping akkor
káros, ha ezzel megakadályozzák a hazai termelés kifejlődését, és/vagy így akarja a külföldi megszerezni
a piacot, kiszorítva a belföldi versenytársat. A dömping ellen úgynevezett antidömping vámot vezetnek
be, amivel kiegyenlítik a dömpingár és világpiaci ár közötti különbséget.
A fokozatos alkalmazkodás biztosítása
A fejlődés során - főként a fejlett országokban - mindig vannak olyan iparágak, amelyek termelésével fel
kell hagyni, mert megszűnt komparatív előnyük. Ekkor a szabad verseny elvei szerint minél gyorsabban
fel kell számolni az ágazat működését. Csakhogy ez természetesen károkat okoz - nemcsak az ágazat
tulajdonosainak, hanem a nemzetgazdaságnak is. A károkat ellensúlyozhatja az egyéb területeken realizált
komparatív előny. Ha ilyenkor vámvédelmet alkalmaznak, akkor azzal lassítják az iparág megszűnését,
csökkentve a károk nagyságát.
Egyes partnerek előnyben részesítése
A preferenciális vám elsődleges célja, hogy adott termék kereskedelmében bizonyos szállítók vagy
vevők számára az átlagosnál kedvezőbb feltételeket teremtsen. Ezt a vám- típust az exportra és az
importra egyaránt alkalmazhatják. Ez a vámtípus származékos jellegű, hiszen léte az általános, érvényben
lévő magasabb vámszintből (vámtételből) fakad. Alkalmazásával nem korlátozni akarják a behozatalt,
hanem kedvezményezni egyes külföldi termelőket a többiekkel szemben - így akarják rábírni a belföldi
fogyasztókat arra, hogy a preferenciális vámmal terhelt, tehát viszonylag olcsóbb külföldi terméket vásá -
rolják a vele kompetitív, de a magasabb vámteher miatt drágább külföldi termék helyett.
Honvédelmi megfontolások
Vannak olyan iparágak, amelyeket azért kell védelmezni, mert háború esetén fontosak lehetnek. Ezeket az
iparágakat békeidőben is életben kell tartani, még ha komparatív hátránnyal termelnek is. Természetesen
sok olyan iparág van, amelyik valamilyen közvetlen vagy közvetett kapcsolatban áll a honvédelemmel.
Ezek képviselői előszeretettel hivatkoznak fontosságukra.

A vám, mint adó

A vám normatív jellegű, közvetett adó. Mértékéről, kivetéséről, a befizetés módjáról, a vámeljárásról
jogszabályok intézkednek. A vám a legbonyolultabb adófizetési forma, külön szakértelmet igényel. Az
egyes termékekre fizetendő vám mértékét az úgynevezett vámtarifa tartalmazza.
A vám megállapításának formája szerint megkülönböztetünk érték-, mérték- és csúszóvámot.
Az értékvámot a vámáru pénzben kifejezett értékének százalékában szabják meg. Ez a legelterjedtebb
kivetési forma, a magyar gyakorlatban is ez az általános. A vám meghatározása forintban történik, de vele
együtt szabják ki a vámkezelési díjat, az általános forgalmi adót, a fogyasztási adót, a szakértői díjat és az
egyéb költségeket. A vám kivetésének alapja lehet a világpiaci, a belföldi illetve egy fiktív ár is. A legtöbb
ország az árut kísérő számla alapján az adott áruért fizetett vagy fizetendő árat, az úgynevezett ügyleti
értéket tekinti a vámmegállapítás alapjának.
Mértékvám esetén a vámkötelezettséget az áru természetes mértékegységére vetítve határozzák meg,
például súly, db, terjedelem, stb. (Ilyen például a svájci gyakorlat.) Előnye, hogy könnyen
adminisztrálható, hátránya viszont, hogy
nehezen igazítható az árufajta minőségi paramétereihez és a vámtétel reálértékének biztosítása folyamatos
korrekciókat követel.
Az érték- és a mértékvám kombinált alkalmazása is lehetséges, de ritkán alkalmazzák. A csúszóvámot
(lefölözést) elsősorban a mezőgazdasági termékek importjánál alkalmazzák, például az Európai Unióban.
A lefölözés valójában a vámot növeli. A csúszóvám mértéke a mindenkori világpiaci ár és belföldi ár
különbözete. Célja, hogy védje a belső árszintet és ezen keresztül a hazai termelőket, akiket az import áru
lefölözés nélkül kiszorítana a piacról.
A vám érvényességének időtartama szerint lehet állandó, ideiglenes és szezonális vám. Ideiglenes vám
bevezetésére kerülhet sor például fizetésimérleg-nehézségek miatt. A szezonális vámot általában a
mezőgazdasági termékekre alkalmazzák. Amikor például a hazai termés beérik, akkor magasabb
vámokkal próbálják piacokat védeni. A szezon elmúltával a vámok csökkenhetnek.
A vám esetében - ahogyan minden adónál - léteznek mentességek. Ezek egy részét általánosan
alkalmazzák olyan esetekben, amikor egyértelmű, hogy az árut nem az adott országban fogják
értékesíteni.
A bérmunkaügylet lényege, hogy az adott termék előállításához szükséges anyagokat, alkatrészeket
behozzák az országba, majd feldolgozás után az áru elhagyja az ország területét, vagyis importra csak
átmenetileg kerül sor. Ilyen esetben alkalmazzák az un. vámelőjegyzést, amelynek lényege, hogy a kül-
földi tulajdonában maradó és átmenetileg behozatalra kerülő árukat előjegyzésbe veszik és kötelezik az
importőrt, hogy meghatározott időn belül exportálja ezeket az árukat feldolgozott formában. Ha az
exportra mégsem kerül sor, akkor ki kell fizetni a vámot.
Fontos vámsemlegesítő eszköz a vámszabad terület létrehozására vonatkozó engedély. A vámszabad
területre az áruk vámmentesen beszállíthatok, átrakhatok, csomagolhatok és feldolgozhatok. Vámot csak
akkor kell fizetni, ha a vámszabad területenjéyő árut belföldi forgalomba kívánják hozni. /.../
 10. ELEMEZZE A PROTEKCIONISTA KÜLKERESKEDELEMPOLITIKA
ESZKÖZTÁRÁT!

A protekcionista kereskedelempolitika legfontosabb eszközei:

 vámok
 kontingensek (mennyiségi korlátozások)
 szubvenciók
 devizapolitikai eszközök
 egyéb eszközök
A vámok célja és formái
A vám szó jelentését könnyű meghatározni, de teljes tartalmát nehéz egyetlen mondatba sűrítve
összefoglalni, ezért a definíció helyett a hosszabb leírást választottuk.
• A vám egy olyan adó, amelyet az országhatáron áthaladó áruk után kell fizetni A vámok célja és formái
A vám szó jelentését könnyű meghatározni, de teljes tartalmát nehéz egyetlen mondatba sűrítve
összefoglalni, ezért a definíció helyett a hosszabb leírást választottuk.
•A vám egy olyan adó, amelyet az országhatáron áthaladó áruk után kell fizetni.
•A vám a legfontosabb kereskedelempolitikai eszköz, amellyel a kormány terelheti a kereskedelmet,
szabályozhatja az export és import nagyságát.
•A vám segítségével megkülönböztetik a termékeket azok származási helye, termelője alapján.
Kontingensek ( kvoták )
A nemzetközi áruforgalom szabályozásának „leghatásosabb" eszköze a kereskedelem mennyiségi
korlátozása. Ebben az esetben a kormány biztos lehet abban, hogy éppen annyi termék kerül exp-ra vagy
imp-ra, amennyit szeretne, nem kell attól tartania, hogy a vám áremelő hatását az imp-tőr „lenyeli".
Az exportkontingensek
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok történetéből számos példát ismerünk arra, hogy a kivitel gazdasági
okokból történő tilalma fontos szerepet játszott a gazdaságpolitika céljainak megvalósításában. A
szabadkereskedelmi irányzatok megerősödésével, a világkereskedelem, a nemzetközi gazdasági
kapcsolatok dinamikus növekedésével alkalmazása szükségszerűen visszaszorult.
Az exportkontingensek alkalmazásának leggyakoribb céljai a következők:
A kormányok elsősorban olyan termékek (nyersanyagok, élelmiszerek) exportját korlátozzák, amelyek a
hazai piacon keresettek, ugyanakkor a világpiacon is jól értékesíthetők. Ezzel akarják megakadályozni,
hogy a világpiaci kereslet nyomán belföldön hiány keletkezzen, jelentősen növekedjen a belföldi ár.
Ezt az eszközt használják akkor is, ha a kormányzat meg kívánja akadályozni vagy lassítani akarja
valamilyen - nem vagy lassan megújuló – természeti kincs (például: ritka fafajiak, elefántagyar stb.)
kiaknázását.
A fejlődő országok a kivitel mennyiségi korlátozásával igyekeznek elősegíteni valamely hazai
nyersanyag feldolgozását, kikapcsolva, csökkentve a világpiaci kereslet árfelhajtó hatását. A kivitel
visszafogása növelheti a hazai foglalkoztatottságot is, ugyanakkor a világpiaci árak emelkedhetnek, attól
függően, hogy az ily módon visszatartott árumennyiség milyen hatással van a világpiaci kínálat
alakulására.
A kivitel mennyiségi korlátozásának célja lehet a cserearány javítása. Erre azonban csak akkor van
lehetőség, ha az adott ország megfelelő világpiaci
pozíciókkal rendelkezik, vagyis az általa visszatartott mennyiség más forrásokból korábbi áron nem
pótolható.
A rendszerint autonóm módon alkalmazott exportkontingensek, exporttilalmak azonban kétélű
fegyvernek bizonyulhatnak az azokat bevezető országra nézve. A kivitel visszafogása arra ösztönözheti az
importőr országokat, hogy új, alternatív beszerzési források felkutatásával, importhelyettesítő,
importtakarékos termelési lehetőség keresésével csökkentsék függőségüket, így az át- meneti
exportkorlátozás végül a piac elveszítését okozhatja.
Importkvóták : Az import mennyiségi korlátozását hasonló célból alkalmazzák a kormányok, mint a
vámokat. Rendszerint akkor választják ezt az eszközt, ha bizonyosak akarnak lenni benne, hogy a hazai
piac védelme megtörténik, így rendszerint különösen fontos termékek hazai piacának védelme, a
mezőgazdasági termelés védelme, a fizetési mérleg egyensúlyának sürgető rendezése idézi elő ezeket az
intézkedéseket.

Egyéb mennyiségi korlátozások

Az egyoldalúan - az exportőr vagy az importőr ország részéről – alkalmazott mennyiségi korlátozások
mellett léteznek megállapodáson alapuló korlátozások is. Ezek közül az önkéntes exportkorlátozás a
legelterjedtebb, amely lehet bilaterális vagy multilaterális. Az önkéntes exportkorlátozás (VER –
voluntary export restraint) sok tekintetben hasonló a kvótához. A különbség az, hogy az önkéntes
exportkorlátozást nem az importőr „veti ki" az exportőr országra, hanem formailag az exportőr ország
szállítói vállalnak egyfajta önkorlátozást.
Az önkéntes exportkorlátozást mindig az importőr indukálja. A két ország erőviszonyait vizsgálva
biztosak lehetünk abban, hogy az importőr az adott termék világpiacán, de legalábbis az exportőr ország
számára jelentős szerepet játszik.
Az importőr ország által kiprovokált exportkorlátozások az exportőröket előbb- utóbb kartellbe
kényszerítik, mely az importőr ország piacán monopóliumként lép fel. A folyamat a következő: az
önkéntes exportkorlátozás keretében szigorúbb korlátozó rendszerrel találkozunk, mint a kvóták esetében,
hiszen nem az import konkrét mennyisége az előre meghatározott tényező, hanem az, hogy az import
honnan származik.
Az önkéntes exportkorlátozás és a kvóta között - hatását tekintve - nincs lényeges különbség. A
mennyiségi korlátozás által előidézett árnövekedés haszna az önkéntes exportkorlátozás esetén azonban
kizárólag az exportőrnél csapódik le.
A mennyiségi korlátozások fontos típusa az un. vámkontingens is. Ennek lényege, hogy meghatározott
mennyiségig alacsony vámtételek mellett, akár vámmentesen juthat be a termék az adott ország piacára.
Ennél nagyobb mennyiség esetén azonban az importőr magasabb vámokat érvényesít. Ezt az eszközt
széles körben alkalmazzák a fejlett tőkés országok a fejlődő országoknak nyújtott preferenciákhoz
kapcsolva is.
Szubvenciók: A szubvenció egy költségvetési forrásból származó vissza nem térítendő direkt vagy
indirekt állami támogatás, melyet abból a célból folyósítanak különböző gazdasági egységeknek, hogy
azok költségeik csökkenése vagy bevételeik növekedése révén képesek legyenek meghatározott
gazdaságpolitikai célokat megvalósítani.
A szubvenciónak a költségvetéshez való viszonya alapján két fajtáját különböztetjük meg: a közvetlen és a
közvetett szubvenciót. A közvetlen szubvenció a költségvetés kiadási oldalát érinti, tehát a támogatott
gazdasági egységet az állam pénzeszközökkel támogatja, esetleg kiadásainak egy részét átvállalja. A
közvetett szubvenció a költségvetés bevételi oldalára hat, mégpedig leggyakrabban elmaradt adóbevétel
formájában, melynek befizetését az állam a szubvencionálandó társaság számára elengedi.
Az állam a legkülönbözőbb gazdaságpolitikai célokból szubvencionálhat gazdasági egységeket. Most
azokra a támogatásokra fordítjuk figyelmünket, amelyek felhasználhatók kereskedelempolitikai célok
megvalósítására. Az ilyen célú szubvencióknak három típusát különböztetjük meg: a termelési-, az
import- és az exportszubvenciót.
A termelési szubvenció
A termelési szubvenciót fordított vámnak is szoktuk nevezni, ugyanis céljai megegyeznek az
importváméval, amennyiben mindkettő a hazai piac tökélet- lenségeit kívánja kompenzálni. A lényeges
különbség a termelési szubvenció és a vám között az, hogy amíg a vám, mint normatív eszköz általános
importkorlátozó hatást fejt ki, addig a termelési szubvenció konkrét célt fogalmaz meg, nemcsak ágazati
szinten, hanem akár egyes gazdasági társaságok szintjén is. A termelési szubvenció alkalmazásával a
hazai termelő az importtal azonos áron képes értékesíteni termékét, noha termelési költségei
magasabbak annál. A szubvenció tehát a belföldi kínálati árat csökkenti az importár szintjére. Hatása
természetesen azon múlik, hogy melyik vállalat költségeit veszi figyelembe, illetve milyen mértékű a
támogatás. /.../
Az importszubvenció
Importszubvenció következtében a végső felhasználók kedvezőbb áron jutnak az import termékhez
annak világpiaci áránál. Az importár és a fogyasztói ár közötti különbözetet a költségvetés
finanszírozza. Erre akkor kerül sor, amikor a kormányzat szükségesnek tartja a belföldi árszint
stabilizálását, a belső piac védelmét a világpiaci árhatásoktól. Az importszubvenció - a termelési
szubvencióhoz hasonlóan - negatív vámnak is tekinthető.
Az exportszubvenció
Az exportszubvenció nem más, mint a kivitel ösztönzését célzó állami támogatás. A termelési
szubvenciótól az különbözteti meg, hogy az exportszubvenció következtében kialakuló exportár olyan
kedvezményes helyzetbe hozza a termék külföldi fogyasztóit, melyet a hazai vásárlók nem élvezhetnek.
Valutapolitika
A nemzetközi pénzforgalom alapfogalmait a pénzügytan tárgyban tanultuk. A továbbiak megértése
érdekében ismételjék át a valuta, deviza, valutaárfolyam alapösszefüggéseit! A valutaárfolyam erőteljesen
befolyásolja a külkereskedelem irányát és nagyságát, hiszen a komparatív előnyök léte, illetve mértéke
nagyrészt azon múlik, milyen arányban váltják át egyik ország valutáját a másikéra, így a valutaárfolyam
alakítása alkalmas eszköz lehet arra, hogy akadályozza vagy éppen serkentse az országok közötti
kereskedelmet.
Hogyan hat a valuta leértékelése a külkereskedelmi forgalomra?
Ez azt jelenti, hogy több hazai valutát kell adni egységnyi külföldi valutáért, illetve egységnyi hazai
valutáért kevesebb külföldi valutát lehet kapni. Ezért rövid távon a leértékelés az importot mérsékli, az
exportra viszont ösztönzőleg hat. Az importőröknek ugyanannyi termék beviteléhez szükséges változatlan
összegű külföldi valutáért most több hazai valutát kellene fizetniük, ugyanakkor az exportőrök hazai
valutában mérve nagyobb bevételhez jutnak változatlan mennyiségben és exportáron értékesített termékük
után is. Vigyáznunk kell azonban, nem jelenthetjük ki könnyedén, hogy a valutale- értékelés egyértelműen
növeli az exportot és akadályozza az importot. Az importtermékek belföldi árának növekedése
mindenképpen növeli a belföldi termelés költségeit, ezzel az átlagos árszintet is. így - az import
részarányától függően - nő az export- termékek termelésének költsége is, ami rontja az exportőrök javuló
profit- kilátásait.
A korábban bemutatott eszközök, különösen a vámok és az exportszubvenciók, speciális
kereskedelemkorlátozó hatással rendelkeznek, némi túlzással azt mondhatjuk, hogy a kormány azokat az
importőröket akadályozza és azokat az exportőröket támogatja, akiket akar, illetve kereskedelempolitikai
prioritásai alapján jónak lát. Ezzel szemben a valutaleértékelés hatása nem szelektív, az összes
potenciális exportőr és importőr tevékenységére egyformán kedvezően vagy kedvezőtlenül hat. Ezt
nevezhetjük a leértékelés kereskedelemkonzerváló hatásának is, ami azt jelenti, hogy kevésbé korszerű
eljárásokkal termelő szállítók is exportképessé
válhatnak a valutaleértékelés hatására, gátolva ezzel a hazai termelési szerkezet megújulását, a
legmodernebb eljárások elsajátításának kényszerét. A valutaleértékelés egyik legveszélyesebb hatása a
hazai árszínvonal emelkedése. Ennek oka az imént leírtakból kikövetkeztethető, hiszen az import
termékekért több hazai valutát kell fizetni, ezért azok belföldi ára is emelkedik.
Nem térünk ki a valutafelértékelés hatásaira, hiszen azok éppen ellenkező irányban hatnak a
kereskedelemre, mint a leértékelés, ezért értelemszerűen ellentétes hatásúak a protekcionista célokkal. A
valutaleértékelés hosszabb távon további, az eredeti célokkal ellentétes hatásokat is kiválthat. Ezek
bemutatására a fizetési mérleg elemzése után, a nyitott gazdaság egyensúlyának vizsgálatakor térünk
vissza.
Egyéb protekcionista eszközök
A hazai termelés védelmét más, kisebb hatókörű eszközökkel is védhetik a kormányok. Ezek közül
példaként bemutatunk néhányat. Egyre inkább terjed a belföldi termelők védelmére az a megoldás, hogy
különböző kedvezmények, támogatások, beruházási hitelek megszerzésének feltételéül előírják a belföldi
termelésű input minimális részarányát. Az ilyen előírás kedvezőbb, mint a vám vagy a kvóta, mert nem
jár árnövekedéssel, és nem kell a külföldi versennyel sem számolni. Az áruk határokon történő ki- és
belépését a kormányok bizonyos okmányok, illetékek és engedélyek birtoklásához köthetik, melyek
magához a szállítandó áruhoz kapcsolódnak. Ha ezen okmányok beszerzését lassítják, nehezítik, akkor
drágítják és korlátozzák az importot. Árnyaltabb protekcionista eszközök az egészségügyi, biztonsági,
környezet- védelmi valamint a származási előírások, melyek kettős célt szolgálnak. Nyilvánvaló céljuk a
belföldi gazdaság védelme a külföldi termelőkkel szemben, de felfedezhető ezen eszközök alkalmazásánál
egy másodlagos indok is, ami nem más, mint a hazai fogyasztók egészségének, biztonságának és
életminőségének védelme. Az ilyen úgynevezett paratarifális eszközök alkalmazásával azonban csak
mérsékelten lehet élni, ezek legfeljebb kiegészíthetik, „helyettesíthetik" az egyéb protekcionista
szabályozást. /.../
 11. JELLEMEZZE A NEMZETKÖZI SZOLGÁLTATÁSKERESKEDELMET!

Az utóbbi évtizedekben a világkereskedelemben jelentősen felértékelődött és struktúrájában módosult a

szolgáltatáskereskedelem. Az egyes - különösen a fejlett országok gazdaságában egyre nagyobb szerepet
játszanak a szolgál- tatások, s így természetesen egyre nagyobb mértékben válnak a nemzetközi
kereskedelem részévé. A szolgáltatások ma már nem a nemzetközi árukereskedelem kísérői csupán,
hanem a nemzetközi kereskedelmi-gazdasági kapcso- latok hatékony kialakításának és működtetésének az
előfeltételeivé is váltak.
A szolgáltatásokról általában: A fejlett országok mindegyikében tartós tendencia a szolgáltató ágazatok,
a tercier szektor térnyerése. Az alapanyag termelő ágazatok, a feldolgozóipar valamint a mezőgazdaság
részesedése a GDP-ből csökken, a fejlett országokban a GDP felét kétharmadát a nem anyagi jellegű
termelés, vagyis a szolgáltatások adják.
A szolgáltatások sajátos, nem megfogható, nem tárgyiasult formában megjelenő termékek. A szolgáltatás
nem raktározható, helyhez kötött, nem vagy korlátozott mértékben szállítható. A szolgáltatást nyújtó és a
szolgáltatás igénybe vevője (fogyasztója) többnyire személyes kapcsolatba kerülnek egymással, a
szolgáltatás jellege gyakran egyedi, személyre szabott, a szolgál- tatás termelése és fogyasztása
egyidejűleg történik. Mivel a szolgáltatások előre nem próbálhatok ki, értékesítésük során nagyon fontos a
-- megelőlegezett! - bizalom, a megbízható referencia, a szolgáltatást nyújtó vállalat hírneve.
A szolgáltatások skálája rendkívül széles. Sokféle, egymástól igen különböző tevékenységet fog át,
gondot is okoz a szolgáltatások egységes meghatározása.
A szolgáltatások csoportosítása A szolgáltatások csoportosítása többféleképpen történhet. Egyik
lehetséges csoportosítás szerint ide tartozik
telekommunikáció, műszaki-gazdasági tanácsadás
adatfeldolgozás és informatika reklám, film, televízió
bank és egyéb pénzügyi szolgáltatások turizmus
biztosítás, fuvarozás oktatás-szakképzés
építési-szerelési szolgáltatások,
A nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás szempontjából
csoportosít egy másik felosztás, mely szerint ide tartoznak
• a nemzetközi árukereskedelemmel kapcsolatos szolgáltatások (fuva- rozás, biztosítás, finanszírozás),
• a helyhez kötött szolgáltatások (pl. turizmus),
• a földrajzi távolságokat áthidaló szolgáltatások (személyszállítás, hírközlés),
• a helyhez nem kötött szolgáltatások, amelyek bárhol előállíthatok, amennyiben az adott szolgáltatás
termelési tényezői jelen vannak (pénzügyi szolgáltatások, adatfeldolgozás, K+F tevékenység, tanács- adás
stb.),
• a nemzetközi vállalatközi kapcsolatokból származtatható szolgáltatások, főleg a multinacionális
(transznacionális) vállalatok esetében. Ide sorolhatók a vállalatvezetés, könyvelés, jogi tanácsadás,
marketing tevékenység, valamint a műszaki-szellemi termékek egymásközti átadásáért fizetett kapott díjak
is.
A szolgáltatások rendszerezhetők keresleti csoportok szerint, azaz termelő és (végső) fogyasztói
szolgáltatásokat (utóbbiakon belül magán- és közszolgáltatásokat) különböztethetünk meg.
Termelői szolgáltatások az áru- és szolgáltatástermelés közvetlen és köz- vetett inputjai: ide tartoznak a
kutatás-fejlesztés, gyártásszervezés, irányítás, adatfeldolgozás, logisztikai, pénzügyi, jogi, egyéb szakmai
szolgáltatások, tanácsadás stb.
Fogyasztói szolgáltatások körébe sorolhatók azok, amelyek végső fogyasz- tásra kerülnek (ebben a körben
ugyanúgy találunk pénzügyi, jogi stb. szolgál- tatást, mint oktatást vagy éttermi szolgáltatást).
A fejlett ipari országokban a fogyasztói szolgáltatások terén megfigyelhető
• egyfelől a szolgáltatások sztenderdizálódása, gépesítése, árcsökke- nése („mcdonaldizáció"),
• másfelől az a jelenség, hogy az emelkedő árú szolgáltatások egy részét a fogyasztók preferenciái
továbbra is fenntartják.
A termelői szolgáltatások dinamikusabban bővülnek, mint az árukínálat. Ezt magyarázza, hogy
a) a termékek szolgáltatástartalma, illetve a szolgáltatások minősége, teljes körűsége a versenyképesség
döntő tényezője. Tartós versenyelőny csak akkor élvezhető, ha a vállalat folyamatosan bővíti a
termékeihez nyújtott szolgáltatásainak körét;
b) az árutermelő vállalatok szolgáltató tevékenységeik egy részét a na- gyobb hatékonyság, a
költségcsökkentés miatt „leválasztják" alaptevé- kenységükről, s önálló specializált (leány)vállalatokat
alapítanak erre a célra, vagy független szolgáltató vállalatok szolgáltatásait veszik igény- be (ezt nevezik
„externalizációnak", illetve ,,contracting-out"-nak);
c) a hírközlés, adattovábbítás és adatfeldolgozás lehetőségének hallatlan kibővülése és költségeinek
csökkenése a termelő vállalatok közötti mun- kamegosztás bővítésének, valamint a vállalatok földrajzi
terjeszkedésé- nek nagy lendületet adott.
A szolgáltatások és a nemzetközi kereskedelem
Felvetődik a kérdés, hogy vajon mely szolgáltatások kerülnek/kerültek be a nemzetközi kereskedelembe.
Korábban az volt az általános vélekedés, hogy a szolgáltatások - sajátos tulajdonságaik miatt - nem
tartoznak a „kereskedelemre alkalmas, szállítható áruk" (tradeable goods) körébe. Ez jó részükre kétség-
telenül ma is igaz, de a technikai fejlődés (számítógépesítés, távközlés) egyre szélesíti azon szolgáltatások
körét, amelyek alkalmasak arra, hogy nemzetközi kereskedelmi forgalom tárgyai legyenek (pl.
telekonferenciák, számítógépes tervezés, távdiagnosztika, kulturális és sporteseményeken való „részvétel",
vagy például az Interneten elérhető szolgáltatások).
A szolgáltatást nyújtó és annak felhasználója, illetve fogyasztója többféle módon kerülhet egymással
kapcsolatba. A szolgáltatást nyújtó és a szolgálta- tást igénybevevő közötti kapcsolat négyféleképpen jöhet
létre.
Van amikor a fogyasztó utazik a szolgáltatás igénybevételének helyszínére (pl. turizmus, gyógykezelés,
kikötői szolgáltatások), más esetben a szolgáltatást nyújtó által biztosított termelési tényezők áramlanak a
szolgáltatás helyszínére (pl. közvetlen tőkeberuházás formájában a bank-, biztosítási stb. szolgálta- tások).
A szolgáltatások egy részénél maga a helyváltoztatás biztosítása (vonatkozzon az árura vagy személyekre)
a szolgáltatás (fuvarozás, személy- szállítás). Végül a termelő és fogyasztó kapcsolatát fizikai
helyváltozatás nélkül is biztosíthatják az adatátviteli és hírközlési rendszerek. (Ez a szektor a leginkább
dinamikus, és itt rejlenek azok az előnyök, amelyek kiaknázásában szinte kizárólag a fejlett ipari
országoknak vannak lehetőségeik.)
A nemzetközi szolgáltatáskereskedelem számbavétele
A nemzetközi, azaz az országok közötti áru- és szolgáltatáskereskedelem - pontosabban annak pénzügyi
vetülete - az országok központi bankjai által készített folyó fizetési mérlegekben jelenik meg. Ezeket a
mérlegeket találjuk meg a Nemzetközi Valutaalap fizetési mérleg statisztikáiban. A folyó fizetési
mérlegekben a nemzetközi szolgáltatáskereskedelemmel kapcsolatos bevételek/kifizetések korábban is az
árukereskedelemtől elkülönít- ve, az un. „nem tényezőszolgáltatások" (non-factor services) egyes téte-
leiként jelentek meg (láthatatlan tételeknek is nevezzük őket). Külön jelentek meg a
„tényezőszolgáltatások" (factor services), azaz a klasszikus termelési tényezők munka, tőke külföldi
tevékenységéből fakadó hozamok (átutalt munkajövedelmek, kamatjövedelem, nyereség).
Az újabb fizetési mérleg statisztikák a folyó fizetési mérlegben a
• reálgazdasági tranzakciókat (áru- és szolgáltatáskereskedelem),
• a jövedelmek egyenlegét,
• a viszonzatlan és egyéb átutalásokat különítik el. /.../
A szolgáltatáskereskedelem a fizetési mérlegekben, az alábbi bontásban jelenik meg:
• szállítás, • hivatalos szolgáltatások,
• turizmus, • magánszolgáltatások.
A szolgáltatásokat tartalmazó nemzetközi fizetési mérleg statisztikák tehát négy komponensre bonthatók.
Részletesebb felosztást az egyes nemzeti folyó fizetési mérleg statisztikák vagy külön elemzések kínálnak.
A szállítási, valamint
turisztikai szolgáltatások tartalma nyilvánvaló. A hivatalos szolgáltatások
körébe az államközi, illetve nemzetközi szerződéseken alapuló, állami vagy magánvállalatok által nyújtott
szolgáltatások tartoznak.
A nemzetközi szolgáltatáskereskedelem szerkezete
A szolgáltatáskereskedelem értékének aránya a világ folyó fizetési mérlegének tételei között az utóbbi
évtizedekben nagyjából állandó, 15-17%-ot - durván 1/5- öt - képvisel, vagyis dinamikája a többi tétel
dinamikájával nagyjából meg- egyezik.
A szolgáltatáskereskedelem bővülésében, a nemzetközi kereskedelemben való részarányának
megtartásában jelentős szerepet kaptak sajátos árfelhajtó tényezők, amelyek miatt a szolgáltató szektor
árainak alakulása kevésbé ren- delődik alá az általános gazdasági tényezőknek.

12. JELLEMEZZE A NEMZETKÖZI KERESKEDELMI EGYEZMÉNYEKET ÉS

SZERVEZETEKET!

Az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement ön Tariffs and Trade -

GATT) : A GATT célkitűzései
Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) tárgyalásánál már utaltunk arra, hogy a
II. világháború utáni rendezésben felmerült egy kereskedelmi világszervezet alapításának ötlete is. A
Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (International Trade Organisation - ITO) azonban nem jöhetett létre,
noha az ENSZ Kereskedelmi és Foglalkoztatási konferenciája (Havanna) 1947- ben egy
megállapodástervezetet is véglegesített e célra, sőt, egy interim bizott- ságot is felállítottak az ITO
érdekében. A szervezetből nem lett semmi, viszont az akkor már Genfben folyó vámtarifa-tárgyalások
nagyon is sikeresnek bizo- nyultak. A résztvevők 1947. október 30-án megállapodtak abban, hogy a
kölcsönös vámengedményeket tartalmazó országlistákat, a Havannai Karta 4. fejezetében foglalt
kereskedelempolitikai elvekkel kiegészítve, mint ideiglenes egyezményt 1948. január 1-jével életbe
léptetik. Ezzel kezdődött az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény csaknem öt évtizedes
működése.
Ez az ideiglenes egyezmény lett a GATT, amely csak 1994. december 31-én „fejezte be" pályafutását,
amikor is megalakult a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation - WTO) 1995. január 1-
jei dátummal.
A GATT-ot többnyire nemzetközi szervezetként aposztrofálták, amely a de facto szerepére utal, noha
ennek jogi alapja nem volt. A GATT nem egy szervezet volt, hanem egy nemzetközi egyezmény, amely
szervezetként funkcionált titkársága révén. (A nemzetközi jog sohasem ismerte el a GATT-ot nemzetközi
szervezetként.) Ugyanilyen okból a GATT tagországokat nem tagoknak, hanem szerződő feleknek kell(ett
volna) szólítani.
Hivatásának megfelelően a GATT fő célkitűzései is a nemzetközi kereske- delem útjában álló akadályok
lebontására irányultak. Ilyenek voltak:
1. a nemzetközi kereskedelmet megkülönböztetés nélkül és a legnagyobb ked- vezmény elvének
multilaterális alkalmazása alapján kell folytatni;
2. a külkereskedelem megengedett szabályozói csak a vámok lehetnek. Az egyéb szabályozó eszközök -
mint a ki- és beviteli engedélyezési rendszer, import-kvóták létesítése, árlefölözések, minőségi előírások,
műszaki szab- ványok, állami szubvenciók - csak feltétlenül indokolt esetben, fizetésimér- leg-problémák
áthidalásakor alkalmazhatók;
3. a szerződő feleknek kereskedelmi érdekeik megsértésének megelőzése, illetve megvédése céljából
konzultációkat kell folytatniuk egymással, s végül
4. a vámok és egyéb kereskedelmi jellegű szabályozók fokozatos leépítése érdekében tárgyalniuk kell,
melyhez a GATT megfelelő szervezeti és techni- kai keretet nyújt.
A GATT szervezeti rendszere
A GATT legfőbb szerve a Közgyűlés volt, amely évente ülésezett. Legfontosabb feladatai közé tartozott a
tagfelvétel, az időszerű kereskedelempolitikai kérdé- sek megvitatása és a vámkorlátok leépítésének
előmozdítása mellett a szerző- dő felek közötti kereskedelmi viták eldöntése, valamint a GATT
kötelezettségek alóli felmentések engedélyezése.
A fokozódó feladatok ellátására jött létre 1960-ban a GATT-Tanács (GATT Council), amely minden, a
Közgyűlés hatáskörébe tartozó kérdéssel foglalkoz- hatott, kivéve a kötelezettségek alóli felmentés
engedélyezését.
A Titkárság feladata a szerződő felek közötti vitás kérdések rendezésében való közreműködés volt.
Munkáját állandó bizottságok is támogatták.
A szervezet tevékenységének java részét a nemzetközi vámcsökkentési tárgyalások, az un. kereskedelmi
fordulók adták. Ezek közül jelentőségében is kiemelkedik a Kennedy forduló, amelynek során a
gabonák, vegyi termékek nemzetközi forgalmának vámjait csökkentették, s a dömpingellenes gyakorlatot
erősítették meg a szerződő felek. Itt mondták ki azt az alapelvet is, hogy a fej- lődő országoknak nyújtott
vámkedvezményeket azoknak nem kell viszonozniuk, pontosabban nem mindet.
A Tokió fordulóban ennél jóval kiterjedtebb munka folyt. Itt már sikerült kö- zös engedményeket elérni a
vám és nem vámjellegű korlátozások terén mező- gazdasági termékeket, tropikus terményeket, polgári
repülőgépeket illetően. Je- lentős szabályozási siker volt a világkereskedelem kereteinek és biztosítéka-
inak megállapítása és rendszerezése. Ilyen volt például a fejlődő országoknak garantált preferenciális
rendszer, amelynek révén az őket a nemzetközi egyez- ményben megillető vámkedvezményeken túl
pótlólagos kedvezmények illetik meg. Ezen felül a nem vámjellegű, nem tarifális kereskedelmi akadályok
alkal- mazása vonatkozásában egy olyan magatartási kódexet (code ofconduct) írtak elő azok korlátozó
hatását csökkentendő, amely a kormány-, illetve közbe-szer- zések általános szabályaira, továbbá a
dömpinggel szemben védekezésként alkalmazható ellensúlyozó vámok egységes rendjére, valamint a
fejlődő orszá- gok ipari kész- és félkész termékeire, az Általános Preferenciarendszer alkal- mazására
vonatkozott.
Az 1986 szeptemberében induló Uruguay-forduló a kereskedelem, pénz, tőke és fejlesztés közötti
kölcsönhatásokat vizsgálta a nemzetközi kereske- delem vonatkozásában.
A Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation - WTO) A Kereskedelmi
Világszervezet céljai:
A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) az egyetlen olyan nemzetközi gaz- dasági intézmény, amely a
nemzetek közötti kereskedelem szabályaival foglal- kozik. Tevékenysége az e szabályokat tartalmazó
nemzetközi kereskedelmi egyezmények kidolgozására, betarttatására és ellenőrzésére, a keletkezett viták
rendezésére irányul. Ezeket a nemzetközi szerződéseket a nemzetközi jog ereje által kötik, szorgalmazzák
a világ kereskedő nemzetei. Noha orszá- gok kormányai írják e szerződéseket alá, mégis a fő cél a
termékek és szolgál- tatások előállítói, az exportőrök és importőrök tevékenységének elősegítése.
A WTO az Uruguay-forduló tárgyalásain, 1995. január 1-jével jött létre, székhelye Genf. 1997 végén
(legutóbbi adat) 132 tagállama volt, 34 állam teljes megfigyelői státussal, 7 állam pedig megfigyelői
hellyel rendelkezett az Általános Tanácsban.
A WTO tevékenységének három célja van. Ezek a következők:
1. Elősegíteni a nemzetközi szabad kereskedelmet nemkívánatos mellékha- tások nélkül. Ennek lényege
a nemzetközi áruk és szolgáltatások szabad áramlása útjában álló akadályok elhárítása. Az is fontos, hogy
a kormányok, termelők, exportőrök és importőrök tisztában legyenek a nemzetközi szabá- lyokkal, s
betartsák azokat.
2. Fontos feladat a nemzetközi kereskedelmi tárgyalások lefolytatása is. A nemzetközi kereskedelem
sem mentes eltérő szabályértelmezésektől, időn- ként a kereskedelmi „háborúktól". A WTO feladata
éppen ezek megelőzése, illetve rendezése.
3. A harmadik feladat az időnként keletkező nemzetközi kereskedelmi viták rendezése. A kereskedelmi
kapcsolatokban eltérő érdekek érvényesülnek. Még nagyon világos kereskedelmi egyezmények
értelmezése is lehet eltérő a felek álláspontjától függően. E különbségek legharmonikusabb elsimítá-
sának módja egy semleges, szakszerű eljárás választása, szilárd nemzet- közi jogi alapelveken. Ezt
biztosítja a WTO vitarendezési mechanizmusa.
A Kereskedelmi Világszervezet tagállamainak többségét, mintegy háromne- gyedét fejlődő országok
teszik ki. Az átalakuló közép- és kelet-európai orszá- gokkal együtt e két ország csoport szerepe jelentősen
nő az elkövetkező évek- ben, ahogy a WTO szervezeti tevékenysége is kiteljesedik.
A tagországok exportérdekeinek elősegítésére hozták létre még 1964-ben, a GATT idején a Nemzetközi
Kereskedelmi Központot (International Trade Centre), amelyet ma a WTO és az ENSZ - az ő nevében
az UNCTAD - közösen tart fenn és irányít. A központ tanácsokkal segíti a fejlődő és átalakuló országokat
exportösztönző programjaik kialakításában, behozatali technikák és stratégiák kidolgozásában.
A Kereskedelmi Világszervezet elvárja tagjaitól, hogy a nemzetközi kereske- delmet érintő nemzeti
intézkedéseikről haladéktalanul értesítsék. A tagállamok- nak bejelentési kötelezettsége van tehát. Ide
tartoznak a kereskedelmi eljárást
módosító szabályok, a dömpingellenes jogszabályok, a kereskedelmet befolyá- soló új technikai
paraméterek, a szolgáltatások nemzetközi kereskedelmét érintő rendelkezések, szellemi szabadalmi jogok
változása és hasonlóak.
A kereskedelempolitikai szemléket (trade policy review) és a vitarendezési bizottság (dispute settlement
panel - lásd a szervezeti leírásnál) jelentéseit közvetlenül a lezárás után nyilvánosságra hozzák, éppen
gyakorlati jelentőségük miatt. Másokat hat hónapos időszak után tesznek csak elérhetővé.
A Kereskedelmi Világszervezet szervezeti felépítése
A Kereskedelmi Világszervezetet is a tagállamok irányítják. A legfontosabb döntéseket a tagállamok
képviselői, többnyire miniszterek ők kétévente találkoznak -, vagy magas rangú tisztségviselők - ők
gyakrabban találkoznak Genfben - hozzák. A döntéseket általában közmegegyezéssel, konszenzussal
hozzák.
A legmagasabb rangú irányító testület a Miniszteri Konferencia (Ministerial Conference), amely
legalább kétévente ülésezik A gyakorlati munkát az Általános Tanács (General Council) ellenőrzi.
Számtalan egyéb tanács, bizottság, munkacsoport és tárgyalási csoport őrködik azon, hogy a szervezet
mandátumát megvalósítsák.
Az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (Organisation of Economic Co-operation and
Development - OECD)
Az OECD története és szervezeti felépítése
A II. világháború utáni európai helyreállításra fogadta el az Egyesült Államok szenátusa és képviselőháza
az un. Marshall-tervet. Ennek lebonyolítására kezdetben az ENSZ európai regionális bizottságát szánták,
de ott a Szovjetunió befolyásával is számolni kellett, így esett a választás egy önálló szervezetre, az
Európai Gazdasági Együttműködési Szervezetre (Organisation of European Economic Cooperation -
OEEC)-re, amelyet 1948. április 15-én hoztak létre Párizsban. Eredetileg 17 tagja volt. 1958-ban
Spanyolország is csatlakozott. Az USA és Kanada társult tagként, Jugoszlávia megfigyelőként vett részt a
szervezet munkájában.
A szervezet kezdetben főként adminisztratív szervként működött, elsősorban az amerikai
segélyszállítmányok elosztására, irányítására, ellenőrzésére. 1961- ben az USA és Kanada is taggá lett,
belépett Japán, Ausztrália, Új-Zéland is. Nevet is változtatott a szervezet: Gazdasági Együttműködés és
Fejlesztési Szervezet (Organisation of Economic Co-operation and Development - OECD) lett az új
neve. Később új tagok is beléptek, jelenleg a szervezetnek 29 tagállama van. /.../
Az OECD nem egy zárt klub. A tagállamokat sokrétű kapcsolatok fűzik a világgazdaság más országaihoz,
azokkal szoros együttműködést valósítanak meg. /.../ Tagnak lenni azonban nem egyszerű. Az OECD
valóban a gazdag országok nemzetközi szervezete annyiban, hogy tagállamai a világ áru- és
szolgáltatásvolumenének kétharmadát állítják elő.
A tagállamok bizottságokban találkoznak s cserélik ki információikat. A bizottságokban találkoznak a
tagállamok képviselői lehetnek otthonról kiküldöttek vagy az állandó képviselet munkatársai - és a
Titkárság szakértői, alkalmazottai.
A legfontosabb adminisztratív szerv a Tanács, amelynek döntéshozatali joga van. Ebben minden
tagállamot egy fő képvisel, s az Európai Uniót is egy képviselő, így tagjainak száma 30. A Tanács
rendszeresen tanácskozik nagy- követi szinten azért, hogy a szervezet számára irányt mutasson. A Tanács
miniszteri szinten évente egyszer ülésezik, amikor a tagállamok külügy-, pénzügyvagy gazdasági
miniszterei átadják az OECD-re vonatkozó informá- cióikat, befolyásolják a szervezet további munkáját.
A szervezet speciális bizottságai jól körülhatárolt területeken felmerülő gazdasági kérdéseket vitatnak
meg. Ilyen bizottságok vannak a kereskedelem, a köztulajdon irányítása, a fejlesztési segítség és a
pénzügyi piacok területén. Az OECD mintegy 200 bizottsággal, munkacsoporttal és szakértői csoporttal
dolgozik. Évente kb. 40 000 nemzeti képviselőt, szakértőt fogad ilyen megbe- szélésekre.
Az OECD tevékenysége Az OECD a következő alapelvek alapján dönt a felvételről:
1. A gazdaság rendező elve a piacgazdasági szervezet.
2. Az országban demokratikus pluralizmus (többpárt rendszer) uralkodik.
3. Tiszteletben tartják az emberi jogokat.
4. Részvétel az úgy nevezett „egyenrangúak áttekintésében" (peer-review),
A szervezet álláspontjának kialakítása során az OECD minden bizottsága véleményt nyilvánít a felvételi
készségről, a tagjelölt állam pedig egy nyilat- kozatot ad, amelyben részletezi jogi és politikai
elkötelezettségét a szervezet céljainak követésére. A két vélemény mérlegelése után dönt a Tanács arról,
hogy meghívja-e az adott országot tagjai sorába. A tagsági „meghívót" a tagjelölt ország parlamentjének is
jóvá kell hagynia.
 13. ISMERTESSE A NEMZETKÖZI PÉNZÜGYI ALAPFOGALMAKAT!

Nemzetközi valutáris rendszer - szereplők, eszközök, ügyletek és piacok

Az előző fejezetben tárgyaltuk a külkereskedelmi elméleteket. A klasszikus (un. tiszta) külkereskedelmi
elméletek nem, vagy alig foglalkoznak a „pénz" szerepé- vel. A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban
azonban kulcsszerepe van a „nemzetközi" pénzügyeknek, mert
• ma még majdnem minden országnak saját nemzeti valutája van,
• a nemzetközi tőkemozgás legalább olyan fontos, mint a nemzetközi árumozgás.
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődése szükségszerűen kialakította azokat a pénzügyi kereteket,
szokásokat, mechanizmusokat és intézményeket, amelyekre támaszkodva az áruk és szolgáltatások adás-
vételével, az országha- tárokat átlépő fizetésekkel, a pénz és tőke kölcsönzésével kapcsolatos ügyle- tekre
sor kerülhetett. A nemzetközi valutáris rendszer adott keretei között gon- doskodhatnak az országok a
nemzetközi fizetési forgalmuk egyensúlyáról, az esetleges egyensúlyhiányok finanszírozásáról (honnan és
hogyan teljesíthetik többlet fizetéseiket), arról tehát, hogy nemzetközi gazdasági kapcsolataiknak a
kívánatos mértékű és irányú fejlesztése pénzügyi oldalról ne ütközzön aka- dályba.
A nemzetközi valutáris rendszernek természetesen az idők folyamán külön- böző formái alakultak ki. A
rendszer működési elvei és mechanizmusai egya- ránt mélyreható változáson mentek át. Tanulva a
korábbi rendszer működési hibáiból és gyengeségeiből, a valutáris rendszer főszereplői, a világgazdaság
vezető hatalmai, minden korszakban megkísérelték a valutáris keretek olyan irányú továbbfejlesztését,
mely gazdasági érdekeik zavartalanabb érvényesü- lését biztosíthatja.
A nemzetközi pénz- és tökepiacokon a '80-as évek óta soha nem látott mértékű forgalom bonyolódik. A
nemzetközi pénzügyi tranzakciók volumene messze meghaladja a tényleges nemzetközi áru- és
szolgáltatás forgalom pénz igényét. A piacokon mind több szereplő jelent meg, s e szereplők növek- vő
hányada érkezik a nem hivatalos (magán) szférából. A piacok hagyományos főszereplői, a bankok
tevékenysége is merőben átalakult. Tevékenységüket napjainkban már nem egy- egy nemzeti jegybank
specifikus szabályai határoz- zák meg, hanem a mindinkább egységes nemzetközi szokványok. A nemzet-
közi pénzügyi tranzakciók menetébe (formájába, irányába, feltétel rendsze- rébe) a hivatalos szervek
egyre kevésbé szólnak bele. Esetleges beavatko- zásukkal ugyanis jórészt csak azt érnék el, hogy az
ügyletek színtere áttevődne egy másik piacra, nem csekély veszteséget (jövedelem kiesést) okozva ezzel
az adott nemzetgazdaságnak.
A nemzetközi pénzügyi piacok fejlődése nyomán a piacok közötti koráb- bi funkcionális
különbségek fokozatosan elhalványultak. Napjainkban aligha lehetne „önálló", az egyéb piacoktól
elkülönült devizapiacokról, nemzet- közi rövid vagy hosszú lejáratú hitelügyletekre specializálódott
piacokról, vagy nemzetközi értékpapír tranzakciókra szakosodott piacokról beszélni.
Nemzetközi pénzforgalmi politika valutakonvertibilitás
A nemzetközi fizetéseket valutákban, illetve devizákban eszközlik. Valutának tekintjük egy ország
törvényes fizetési eszközét, magát a bankjegyet, amely a kibocsátás helyén a pénzfunkciókat betölti. (Ár
meghatározásra, tartozások és követelések kiegyenlítésére és befektetésekre használják.) A deviza
fogalmának két fajta értelmezése ismert. Szűkebb értelemben ide soroljuk a külföldi va- lutára szóló
pénzhelyettesítőket, a külföldi pénzeszközökre kiállított tartozást vagy követelést megtestesítő
értékpapírokat. Tágabb értelemben mindenfajta - nemzetközi fizetésekben használható - eszköz devizának
tekinthető, tehát az értékpapírokon túl a bankjegyek és a klasszikus pénzeszköz, az arany is.
Az un. világpénz (nemzetközi fizetésekben használt pénz) funkcióban fontos minőségi változás
következett be. A hetvenes évektől már nemcsak nemzeti valuták forognak e szerepkörben, hanem
megjelentek a nemzetközi valuták is. Nemzetközi valutáról akkor beszélünk, ha a valuta kibocsátásáról,
használati köréről, feltételeiről stb. alapvető kérdésekről nem egy ország, egy adott nemzeti monetáris
hatóság dönt, hanem egy kollektíva. A nemzetközi valuta értékét - vásárlóerejét így nem egy
nemzetgazdaság, hanem a közösség globális teljesítménye határozza meg.
A devizapolitika egyik kiemelt - elsőszámú - feladata, hogy meghatározza a hazai valuta nemzetközi
forgalomképességét, döntsön arról, hogy a hazai törvényes fizetési eszköz milyen feltételek mellett
kerülhet be a nemzetközi forgalomba. E döntés alapvetően két formát ölthet: a) a hazai valuta minden
feltétel, azaz korlátozás nélkül - a tulajdonos döntésétől függően - beléphet a nemzetközi forgalomba; b)
az adott valuta nemzetközi forgalomba lépésére csak a hatóság által megszabott módon (formában és
mértékben), tehát az illetékes hatóság engedélye alapján kerülhet sor. Az előző eset jelenti a valuta
konvertibilitását, az utóbbinál kötött valutáról beszélünk. Természetesen a két szélsőséges fonna között
a valuta nemzetközi forgalomképességének számtalan módozata létezik. Például a transzferábilis valuta
esetében bizonyos relációkban, meghatározott országok valutáira a szabad átválthatóság biztosí- tott, míg
más valuták felé kizárólag engedélyhez kötötten kerülhet sor az átváltásra. A forgalomképesség
természetesen nemcsak a konverziós lehe- tőségtől függ. A valuta szabad atutalhatosága (kivitele,
behozatala) is fontos jellemző.
Nemzetközi valuták esetében a forgalomképesség eltérően minősíthető. E valuták természetes módon
vesznek részt a nemzetközi fizetési forgalomban, hiszen éppen az különbözteti meg őket a nemzeti
valutáktól, hogy eredendően e feladat betöltésére. A konvertibilitás a gazdaság, az üzleti szerep- lők
számára a döntési rugalmasságot biztosítja, hiszen adott esetben a tranzakcióhoz szükséges
pénzügyi eszközöket azonnal (engedély kérés és átváltási kényszer vállalása nélkül) biztosíthatják.
Bármennyire is fontos a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szempontjából a valuta konvertibilitása, a
valuta korlátozás nélküli nemzetközi forgalmá- nak a bevezetésére csak igen kemény feltételek
mellett vállalkozhat egy ország.
A konvertibilitás deklarálására tehát akkor kerülhet sor, amikor a tulaj- donos gazdaság
reálteljesítményét és pénzügyi stabilitását pozitívan érté- kelik a partnerek. A partnerek véleménye,
amelyek a kérdéses valutát döntően használják, rendkívül fontos. Igaz, hogy a konvertibilitást a valuta
tulajdonos kormánynak kell hivatalosan deklarálnia, egy valuta ténylegesen csak akkor kerülhet be a
nemzetközi fizetési forgalomba, ha e tulajdonosi bejelentést a potenciális partnerek komolyan veszik.
A valuta nemzetközi forgalomképessége különböző mértékű lehet. Általá- ban a kormányok nemzetközi
pénzforgalmi politikáját az óvatosság, s így a fo- kozatosság jellemzi. Fokozatosság több szempontból is;
mindenekelőtt, hogy kik és milyen területen (milyen célra) élhetnek a szabad valuta átválthatóság
lehetőségével? A valutakonvertibilitás legismertebb alapvető típusai a következők:
Valutakonvertibilitás típusai
Hol? Milyen célból?
Kik élhetnek joggal? Nemzetközi Szolgáltatások, Tőkeügyletek
Kereskedelem egyéb
a) Valutakülföldiek Külső, részleges Külső, részleges Külső, teljes
b) Valutabelföldiek Belső, részleges Belső, részleges Belső, teljes
Általában először a valutakülföldiek számára biztosítják a valuta szabad nemzetközi felhasználhatóságát,
fokozatosan bővítve azon fizetési jogcímek körét, ahol élhetnek a lehetőséggel. Ezt követően, legalább is a
külső részleges konvertibilitás sikeres működése után, kerül sor a valutabelföldiek felé a konvertibilitás
bevezetésére. A teljes konvertibilitás tehát azt jelenti, hogy adott valutát mindenki, valuta kül- és
belföldiek egyaránt, a nemzetközi fizeté- sek valamennyi területén szabadon használhatják. A
konvertibilis valuták köre az elmúlt évek folyamán lényegesen kibővült. Különösen megnőtt számuk az
elmúlt évtized folyamán, a liberális gazdaságpolitika térhódításakor, amikor az állam részvétele illetve
beavatkozása a gazdaság működésébe általános jelleggel mérséklődött.
 14. JELLEMEZZE A NEMZETKÖZI FIZETÉSI MÉRLEGET!

A fizetési mérleg egy adott ország állampolgárai és a külvilág közötti ügyletek számszerű összegzése.
A mérleg legfontosabb funkciója, hogy ob- jektív információt nyújt az ország nemzetközi gazdasági
pozíciójáról.
Régebben egy adott ország fizetési mérlegének alakulásában döntő szerepe volt a (kül)kereskedelmi
mérleg (balance of trade) alakulásának. Ez a mérleg egy adott ország meghatározott időszak (rendszerint
egy naptári év) összes exportját és összes importját állítja szembe, függetlenül attól, hogy az
áru ellenértékének kiegyenlítése megtörtént-e vagy sem.
A (nemzetközi) fizetési mérleg a nemzetgazdaságok jövedelemszámítá- sának szerves részét képezi. A
mérleg felöleli a valuta bel- és külföldiek között létrejött valamennyi tranzakciót. Általában egy évre
készítik el az összesítést, de ismertek a rövidebb időszakra szóló (pl. negyedéves) fizetési mérlegek is. A
fizetési mérleg a nemzetgazdaságot egy sajátos „vállalkozásnak" tekinti. Ahogy egy üzletembernek az
a célja, hogy eladható termékeket állítson elő, amelyekért cserébe hasznos dolgokhoz juthat, a gazdaság
egészére vonat- kozóan is fontos kérdés, hogy teljesítményét a külföld hogyan fogadja, mennyi- ben
értékeli, a nemzetgazdaság által felkínált termékek mennyiben cserélhetők el hasznos - az ország számára
szükséges - javakra?
A fizetési mérleg legfontosabb funkciója, hogy átfogó képet adjon az ország devizamozgással járó
tranzakcióiról. Ennek segítségével lehetővé válik a valuta árfolyamának - árának - előrejelzése, illetve az
ország jövőbeni nemzetközi fizetőképességének felmérése. A politikusok számára a fizetőké- pesség
megfelelő szinten tartása mindig is kiemelt feladatot jelentett. A gazda- ságpolitika minősítésének nem
elhanyagolható szempontja, hogy hogyan
alakult az ország devizatartalékainak - arany és külföldi valutákból felhalmozott készleteinek - a szintje.
A mérleg szaldójának ismerete sorsdöntő lehet, hiszen napjainkban biztosra vehető, hogy az
egyensúlyhiány növekedése (az aktívum vagy passzívum fokozódása) előbb-utóbb meghatározott
politikai lépéseket eredményez. A fizetési mérleg dinamikus egyensúlyban tartása olyan kemény
követelmény, mely valamennyi kormányt arra kényszeríthet, hogy a szükséges intézkedéseket megtegye.
Az intézkedé- sek változatos formát ölthetnek; a piaci - közvetett jellegű beavatkozás mellett sor kerülhet
elvileg a direktebb, adminisztratív lépésekre is. Üzleti döntések meghozatalakor ezek valószínűségének
mérlegelése elengedhetetlen.
A „kettős könyvelés" lényege
A fizetési mérleg alapvetően a kettős könyvelés elvére épül, mivel összeállí- tásakor a tényleges
ügyleteket, valamint az azokat kísérő pénzügyi folya-ma- tokat egyaránt számba veszik. Ha a módszert
megfelelően alkalmazzák, az or- szág külfölddel szembeni követelései, illetve tartozásai összegszerűen
meg- egyeznek. Más szóval: könyvelési szempontból a fizetési mérlegnek mindig 0 szaldóval kell
zárulnia. A könyvelési null szaldó közgazdasági értelemben véve természetesen nem jelenti a
nemzetközi fizetések egyensúlyát, ehhez a mérleg belső tartalmát kell elemezni.
Az elemzésnél abból kell kiindulni, hogy a fizetési mérleg az ország és a külvilág között lebonyolódó
pénzügyi folyamatokat összesíti egy meghatározott időszakra vonatkozóan. Bizonyos tételek
egyértelműen „flow" jellegű adatok, míg másutt az állományváltozás értéke kerül be a mérlegbe, tehát un.
„stock" jellegű adatokról van szó. A fizetési mérleggel kapcsolatos félreértéseknek
(félremagyarázatoknak) igen gyakran a flow és stock adatok nem megfelelő kezelése az oka.
A mérleg sorokból és két oszlopbál áll. A sorok a nemzetközi fizetések indítékait, a fizetési
„jogcímeket" tüntetik fel, az oszlopok pedig a követeléseket, illetve tartozásokat különítik el. Pozitív
előjellel szerepelnek azok a tételek, melyek pénz (tőke) beáramlással járnak, a negatív tételek pedig
az országból kiáramló tőke volumenét összegzik. A fizetési jogcímek száma igen eltérő lehet. A
tőkeforgalom esetében is általában megkülönböztetik a hosszú lejáratú (vagy lejárat nélküli) és az éven
belüli tökemozgásokat. Gyakran a direkt és portfolió tételeket (részletes magyarázatát lásd az V.
fejezetben) is elkülönítik egymástól. A tőkeforgalmi tételek és a folyó fizetések közötti minő- ségi
különbség lényege, hogy az előbbieknél a valutabelföldiek és külföldiek között devizakövetelések
alakulnak ki, míg a folyó fizetések ilyen jövőben ese- dékes fizetési kötelezettségeket nem alakítanak ki.
Valutabelföldiek a legkülönbözőbb pénzügyi tranzakciókat bonyolítják, hi- szen árukat és szolgáltatásokat
exportálnak vagy importálnak, tőke befekte- téseket eszközölnek külföldön illetve hiteleket vesznek fel,
vagy nem hitel jel- legű tóiét vonnak be külső forrásokból. Szabadon döntenek lépéseikről, hiszen
döntéseiket piacgazdaságban csupán az motiválja, hogy mely ügylet eredmé- nyezi számukra a
legkedvezőbb hozamot. Azt mérlegelik, hogy mikor járnak jobban, mikor jutnak nagyobb ellenértékhez.
Ha bármit, továbbítanak" külföldre (árut, szolgáltatást vagy tőkét), nyilvánvalóan valamit kell kapniuk
cserébe. Normális esetben az adott és kapott értéknek meg kell egyeznie.
Fentiek alapján teljesen értelmetlen fizetésimérleg-deficitről beszélni. Kivételként csak az
adományok, segélyek említhetők, mint ellenszolgáltatással nem járó tételek. Könyvelési szempontból
azonban ennek is van ellentétele, hiszen az adománnyal egyező mértékben csökkennek a tartalékok.
Ha kereskedelmi mérleg deficittel zárul, azaz az import meghaladja az ex- portált áruk értékét, az
importőrök egy része nem fizetett reáltermékkel a be- hozott árukért, vagy pontosabban mások sem
szállítottak többletárut a passzí- vum mértékében importált javakért, így az import egy részét hitelben
vásárolták, vagy készpénzzel fizettek, esetleg a külföldön tartott aktívák (külfölddel szem- beni
követelések) egy részét használták fel az import kiegyenlítésére. Az is lehetséges, hogy a
kereskedelmimérleg-passzívum nem a magánszféra külföldi aktíváinak értékét csökkenti, hanem a
hivatalos tartalékok egy részét használ- ják fel e célra. (A jegybank a többlet import értékében ad el
devizát a piacon.) Bármely megoldást alkalmazzák is, a többlet import tőkebeáramlással jár. Reál vagy
pénzügyi aktívák eladása külföldre egyaránt tőkeimportot eredményez,
értéke a pozitív előjelű oszlopba kerül.
Fizetésimérieg-típusok : A fizetési mérlegnek különböző típusai ismertek. Az egyes mérlegek tartalma az
eltérő szerkezetből következően különbözik egymástól. Attól függően, hogy a nemzetközi fizetéseknek,
pénz és tőkeáramlásoknak mely területét veszik számba, az egyenleg számszerű értéke illetve információ
tartalma módosul. Az egyes fizetésimérleg-típusok könyveléstechnikai szempontból abban különböz- nek,
hogy más módon választják szét a szaldót kialakító, valamint a szaldót egyenlegező tételeket.
Tulajdonképpen az a kérdés, hogy hol „húzzuk meg a vonalat", mely az alaptételeket az egyenlegező
tételektől elválasztják. A legszűkebb területet (bár bizonyos nézetek szerint a legfontosabb tételeket) a
kereskedelmi mérleg fedi le, hiszen a szaldót kizárólag az áruexport illetve import alapján számítja ki.
Minden más tételt egyenlegezőnek tekint. Tágabb kört ölel fel a folyó fizetési mérleg, mely a
tőkeáramlásokat tekinti egyenlegező tételeknek, de a szaldót az összes egyéb fizetési jogcím figyelembe-
vételével határozza meg. Ha a vonalat a hosszú lejáratú (és lejárat nélküli) tőketételek alatt húzzuk meg,
tehát a szaldószámításból csak a rövid lejáratú tőkemozgásokat zárjuk ki, akkor kapjuk az alap fizetési
mérleget. Bizonyos országok esetében indokoltnak tűnhet a rövid lejáratú tőkeáramlások szét- választása
és aszimmetrikus könyvelése. Likviditási típusú fizetési mérlegnél a rövid lejáratú tökeexport-szaldót
meghatározó tétel, míg az éven belüli töke beáramlást egyenlegező tételnek tekintik.
Folyó fizetési mérleg : Tartalmazza a teljes áru és szolgáltatás kereskedelmi ügyletet, a nemzetközi,
jövedelem transzfert, valamint az egyoldalú átutalásokat. A pozitív előjellel elkönyvelt (követelést
megtestesítő) exporttételeket általában FOB árakon veszik figyelembe. /.../
A kereskedelmi ügyleteket legtöbbször pénzátutalás követi. Az importőr cég megbízza (hazai) bankját,
hogy az exportőr javára, annak bankja felé teljesítse a vételár átutalását. Előfordulhat természetesen, hogy
az importőr cég önálló számlával rendelkezik az exportőr országban, tehát a vételár kiegyen- lítése nem
jár nemzetközi pénzmozgással
A szolgáltatás kereskedelmet, s az abból adódó fizetéseket általában elkülönítik a hagyományos
árukereskedelemtől. Esetleg „láthatatlan kereske- delemként", jelölik. A szolgáltatás kereskedelem igen
heterogén kategória, a címszó mögött rendkívül különböző jellegű tevékenységek találhatók. Egyes
országok a termelési tényezők nemzetközi áramlásával járó - külföldön realizált - jövedelmek átutalását is
e sorban tüntetik fel. Bár a gyakorlat azt mutatja, hogy valamilyen módon mindig megkülönböztetik a
termelési tényezők átadá- sával, illetve a nem termelési tényezőkkel kapcsolatos szolgáltatásokból fakadó
nemzetközi jövedelmeket. Hagyományos értelemben véve a szolgáltatások az áruk rendeltetési helyre való
eljuttatásával kapcsolatos tevékenységeket jelentik, így pl. szállítás, szállítmányozás, biztosítás, pénzügyi-
fizetéstechnikai szolgáltatások, illetve a turizmussal járó fizetések. Az áru és szolgáltatás kereskedelem,
illetve ezen belül a termelési-nem termelési tényezőkkel kapcsolatos szolgáltatások elkülönített
számbavételekor érdemes a következőkre utalnunk.
A termelési tényezők (munkaerő és töke) nemzetközi áramlásakor egyik ország a másik rendelkezésére
bocsátja „felesleges" tényezőit, az ezeket követő jövedelem átutalások volumene tulajdonképpen a
felhasználó (az
importőr ország) „inputjától" függ.
Az egyoldalú átutalások vagy egyoldalú „juttatások" azon összegeket tartalmazzák, melyeket a
valutabelföldiek ellenszolgáltatás nélkül kapnak. Eze- kért sem a jelenben, sem a jövőben semmiféle
fizetségre nem kötelesek. Az or- szágba beérkező egyoldalú átutalások természetesen a pozitív oszlopba
kerül- nek. A magánszféra vonatkozásában ide sorolhatók a külföldről kapott ajándé- kok. Néhány ország
a külföldön dolgozó vendégmunkások által hazautalt összegeket is ide sorolja, hiszen „egyoldalú"
jellegükhöz aligha férhet kétség.
Tőkemérleg: A tőke- (forgalmi) mérleg minden olyan nemzetközi ügyletet tartalmaz, mely a
valutabelföldiek külföldi magánszemélyekkel szembeni követeléseinek vagy tartozásainak az értékét
módosítja. A tőkeforgalmi mérlegben szereplő ügyletek ilyen értelemben állományváltozást jeleznek; a
magánszféra külföldi aktíváinak illetve passzíváinak állományában bekövetkező változást számszerűsítik.
A tőkeforgalom igen különböző fajta ügyletekből tevődik össze, így bizo- nyos csoportosítás, az
ügyleteknek meghatározott szempontok szerinti bontása elengedhetetlen.
A direkt befektetések olyan külföldi aktívák megvásárlását jelentik, ahol a befektető a vállalkozást
bizonyos mértékben ellenőrizni tudja. A befektetésnek tehát nem az a célja, hogy likvid eszközökhöz
jusson, melyeket bármikor továbbadhat. A portfolió beruházások esetén a befektető tőkerészesedése nem
teszi lehetővé az ellenőrzést. A befektető külföldi részvényeket vagy kötvé- nyeket vásárolva kívánja
hozamát növelni, de a tőke működtetést nem tudja befolyásolni, illetve ellenőrizni. (Pl. külföldi
kormányok által kibocsátott kötvé- nyek megvétele.)
A kölcsöntőke ügyletek lejárat szerinti bontását az indokolja, hogy fize- tési mérleg szempontból igen
eltérő a rövid, illetve hosszabb lejáratú befekteté- sek hatása. A rövid lejáratú ügyletek a fizetési
mérlegnek igen labilis, a jövőt illetően bizonytalan hatású tényezői. A hosszabb lejáratú tranzakcióknál
sem lehet kizárni, hogy a futamidőn belül - tehát a tényleges lejárat előtt - sor kerül a tőke ellenkező
irányú áramlására, de ennek valószínűsége jóval csekélyebb, mint a likviditási preferenciát egyértelműen
jelző rövid lejáratú tőkeügyleteknél.
A tőkeügyletek lejárat szerinti elkülönítése csak formálisan történhet meg.
A hivatalos tartalékok „mérlege"
A fizetési mérleg folyó tételeit, valamint a tőkeforgalmi mérleget a hivatalos tartalékok mérlege követi. E
harmadik részmérlegben szerepelnek általában az un. egyéb tételek, melyek egyértelműen egyetlen címszó
mögé sem sorolhatók be, illetve a tévedések és kihagyások sora. Ez utóbbi beiktatását az teszi szük-
ségessé, hogy bizonyos tranzakciók számbavételére technikai okokból nem kerülhet sor a folyó
(mérlegkészítési) időszakban, illetve így korrigálhatok az árfolyam mozgásokból származó torzítások.
E részmérleg legfontosabb eleme kétségtelenül a hivatalos tartalékok állomány változása, valamint a
külföldi hivatalos szervekkel szembeni kötelezettségek tétele. A nettó tartalék változás e két tételt
együttesen vizs- gálja. A tartalékokat alapvetően külföldi devizákban tartják, illetve bizonyos mér- tékben
aranyat halmoznak fel a jegybankok. A tartalékokat a jegybank értelem- szerűen befekteti; az eszközök
likvid jellegét megőrizve valamilyen rövid lejá- ratú formában tartják a tartalékokat.
A fizetésimérleg-szaldó értelmezése
Igen gyakran beszélünk fizetésimérleg-deficitről, -passzívumról, netán hiányról, más országokkal
kapcsolatban az aktívumot, a fizetésimérleg-többletet emlegetjük. Bármely irányú egyensúlyhiány
alakuljon is ki egy országra nézve, a fizetésimérleg-szaldó „üzenete" azonos: valami rosszul alakul a
gazdaságban, így valószínűleg - rövid időn belül - meghatározott változások következnek be, amelyekre a
kormány eltérően reagálhat; a kormányzati lépések esetleg ösztönözik e folyamatok beindulását, esetleg
fékezni próbálják, de előfordulhat, hogy a kormány szabad utat enged a korrekciós mechanizmusoknak,
tehát azokba nem kíván beavatkozni.
Azon tranzakciókat tekintik autonóm jellegűnek, amelyek volumene teljesen független az egyéb
fizetésimérleg-tételektől. Az igazodó tételek viszont egyértelműen levezethetők valamilyen más
fizetési jogcímből, azaz más ügyletek logikus következményeinek tekinthetők. Más megkö- zelítésben
az autonóm tételek a „vonal felett" találhatók, míg az egyenlegezö tételeket a „vonal alatt" tüntetik fel.
Mindkét esetben igaz, hogy az autonóm és egyenlegezö tételek összege nulla.
Fentiek alapján a fizetésimérleg-szaldót közgazdasági szempontból (eltekintve a könyvelési technikától)
az autonóm tételek alapján vizs- gálhatjuk. A fizetési mérleg akkor zárulhat aktívummal, ha az
autonóm jellegű bevételek (követelések) értéke meghaladja az autonóm jellegű kiadásokat (tartozásokat).
Deficit esetén az autonóm tételek nettó értéke negatív előjelű.
 15. MUTASSA BE A DEVIZAPIACI ÜGYLETEKET ES AZ ÁRFOLYAMTÍPUSOKAT!

A devizapiac központi kategóriája az árfolyam. Az árfolyam egy adott valutának egy külföldi pénzben
kifejezett ára. A valutáknak számtalan „ára" létezik, melyek egymástól lényegesen különbözhetnek.
Eltekintve itt most a hivatalosan meghatározott ártól, a hivatalos árfolyamtól, a valutáknak a devizapiaci
ügyletek jellegétől függően a piacon is több féle áráról beszélhetünk. A devizák adás-vétele történhet
prompt, vagy azonnali fizetéssel. Ebben az esetben az ügyletkötés és annak teljesítése között maximum
két munkanap telik el. Prompt vagy készpénz árfolyam az az ár, amelyet ilyen ügyletek esetén kell fizetni
egy külföldi valutáért. Amennyiben az ügylet teljesítésére (mindkét fél részéről) csak a kötést követő 3.
munkanapon vagy később kerül sor, határidős vagy termin üzletről beszélünk.
A határidős ügyletek megkötésére akkor kerül sor, ha a felek úgy érzik, hogy ily módon a devizák jövőben
várható és számukra kedvezőtlen árváltozását kivédhetik. Aki egy valuta árfolyam emelkedésére számit,
jövőbeni szükségletét akkor próbálja előrehozott vásárlással kielégíteni, ha így olcsóbban jut a valutához.
A devizapiac egyik legfontosabb ügylete a swap megállapodás. Egy két lépcsős üzletről van szó, egy
prompt és egy határidős megállapodás kombinációjáról. A felek azonnali ügylet keretében kicserélik
valutáikat, majd rögzítik a visszacserélés feltételeit: mikor, milyen áron kerül sor kötelező jelleggel a
kérdéses valuták visszaadására. Az ügylet természetesen nem költségmentes, hiszen a két csere nem
azonos áron (árfolyamon) történik. A
határidős árfolyam diszkontja nyilvánvalóan költséget jelent, de ezt a valuta kamathozama csökkentheti. A
prémium sem jelent ténylegesen tiszta nyereséget, hiszen a kicserélt valuta kamathozama elmaradhat az
átadott valutáétól.
A termin árfolyamokat igen gyakran a készpénz árfolyamtól való eltérés formájában közlik. A határidős
prémiumot, vagy diszkontot adja meg a bank. A határidős és készpénz árfolyam pozitív eltérése a
prémium, a negatív előjelű különbség a diszkont. A prémiumot, illetve diszkontot a készpénzárfolyamhoz
viszonyítva, annak százalékában adják meg.
Ismertek az un. jövőbeni vagy futures üzletek, ahol az üzlet megkötése és teljesítése a határidős
ügylethez hasonlóan időben elválik, de a teljesítésre nem egy bizonyos periódus elteltével, hanem egy
előre rögzített jövőbeni időpontban kerül sor. Erre a terminusra bármikor lehet kötni üzletet, azonban a
kérdéses terminusra szóló jövőbeni árfolyam menetközben jelentősen módosul- hat. A devizaárfolyam
két módon jegyezhető: megadható az a külföldi valuta mennyiség, amely egységnyi hazai valutáért
megszerezhető (hazai valuta külföldi valutában kifejezett ára), vagy azt a hazai valuta mennyiséget
tüntetik fel, amelyért egységnyi külföldi valuta vásárolható. Bizonyos országok hagyo- mányosan az első
megoldást alkalmazzák, így Nagy-Britanniában vagy az USA-ban a hazai valuta árát jegyzik; a világ
legtöbb országában - így nálunk is - a külföldiét. Az árfolyam jegyzés ismerete elengedhetetlen. Ennek
különösen akkor nagy a jelentősége, ha árfolyam változásokról van szó. Nem mindegy, hogy pl. egy 5%-
os árfolyam esés, mely árfolyamnál következett be. Az árfolyamokat „jegyzik", azaz rendszeresen közlik a
valuták éppen érvényes árát. Általában két árfolyam szerepel a jegyzésben; az eladási (bid) és a vételi
(ask) árfolyam. A kettő közötti eltérés a devizakereskedő haszna.
A piaci árfolyam jegyzés globálisan mutatja egy valuta áralakulását. Olyan átlag árról van szó, melyen
esetleg egyetlen devizakereskedő sem kötött üz- letet. A jegyzéstől a bankok mindkét irányban
eltérhetnek.
Az árfolyam makro- és mikrogazdasági jelentősége : A valutaárfolyam makro és mikrogazdasági
szempontból egyaránt kulcs fontosságú tényező. A valutaárfolyam - a valuta ára - valamennyi termék
külső piaci versenyképességének döntő tényezője. Hogy milyen adott gazdaság reál és pénzügyi aktívái
iránt a nemzetközi kereslet az döntő mértékben függ azok relatív árától, azaz külföldi valutá(k)ban
kifejezett árszint- jétől. Ha a hazai valuta ára túlzottan magas, a külföldi devizában kifejezett termékárak is
magasak lesznek. Köznapi megfogalmazás szerint az országot drágának tartják a partnerek. Ennek
nyilvánvaló következménye, hogy az ország mind kevesebb terméket tud külföldön eladni, s várhatóan
csökken a külföldiek érdeklődése a hazai pénzügyi aktívák (befektetési lehetőségek) iránt is; romlik a
fizetési mérleg. A túlzottan alacsony árfolyam hatása fentiekkel ellentétesek, általában (rövid távon)
javítja a fizetési mérleget. Ez bizonyos szempontból ugyanolyan káros következményekkel járhat. Az
egyensúlyhiány önmagában zavaró, hiszen a működési feltételek változását valószínűsíti. Az
indokolatlanul alacsony árfolyam a nemzetgazdaság külsőpiaci versenyképességét a valóságos -
komparatív előnyök biztosította - szint fölé emeli, így még olyan termékeket is sikeresen exportálhatnak,
amelyeket ésszerűbb lenne a külső piacokról beszerezni. Makrogazdasági szempontból tehát
meghatározó jelentősége van annak, hogy az árfolyam a „reális" szint közelében legyen. Bármely
irányban alakuljon is ki jelentős és tartós eltérés, a külgazdasági egyensúly, s ennek nyomán hamarosan a
belső gazdasági folyamatok egyensúlya is felborul. A gazda- ságpolitika számára így elsőrendű feladat az
árfolyam megfelelő szintjének biztosítása.
Mikrogazdasági szempontból, a gazdasági szereplők számára is kulcskérdés, hogy milyen a hazai valuta
ára. A gazdasági döntések, beleértve a termelési szerkezetet (milyen termékeket, milyen módon
gyártsanak), a piac- és árpolitikai döntéseket is az árfolyam adott szintjétől függően hozhatók meg. Az
árfolyam a hazai valuta ára, de egyúttal valamennyi tennék devizaárának meghatározója. Minél magasabb
az árfolyam, annál magasabbak lesznek a devizaárak. Ez természetesen csak szűk határok között
érvényesíthető, hiszen az exportőr ország (eltekintve a hegemón pozícióval rendelkező nagy gazda-
ságoktól) kénytelen igazodni a „világpiaci" árakhoz. Termékeit csak a külső piacon szokásos árakon
kínálhatja fel. A túlzottan magas árfolyam miatt az ország relatív árszintje emelkedik, azaz az
exportőrök külsőpiaci ár-verseny- képessége gyengül. A termelők/exportőrök elvileg a következő
lehetőségek között választhatnak:
• ár-versenyképességük tartása érdekében devizaáraikat a piaci átlagnak megfelelő szinten tartják; azaz
tudomásul veszik, hogy bevételük hazai valutában csökken, s így az export értékesítés jövedelmezősége
romlik, azaz a belföldi értékesítés jövedelmezőségétől elmarad.
• ragaszkodnak a külsőpiaci értékesítés korábbi (vagy belföldi értékesí- tésnél elérhető)
jövedelmezőségéhez, s így deviza áraik emelésére töre- kednek. Ez esetben tudomásul kell venniük, hogy
termékeik iránt a kül- ső piaci kereslet visszaesik, tehát a fajlagos (termékegységre eső) jövedelem
változatlan szintje mellett az értékesíthető volumen arányo- san csökken.
• megkísérelik ktsg-ik csökkentését, új tech.-techn-ia alkalmazásával, olcsóbb források igénybevételével,
így pl. az import ere- detű input növelésével.
• piaci orientációjukat módosítják, export helyett a belföldi értékesítésre helyezik a hangsúlyt.
Hasonló döntési kényszer elé kerülnek a termelők a túlzottan alacsony árfolyam kialakulása esetén
is. Bár a problémák eltérő előjellel jelentkeznek, a kiútkeresés itt sem könnyű. A hazai valuta
alulértékeltsége látszólag igen kedvező az exportőrök számára, hiszen változatlan devizaárak mellett is
jelentősen nő hazai valuta bevételük, így az export jövedelmezőség a korábbi szint fölé emelkedik.
Valószínűsíthető, hogy ennek következtében az export termékeknek a jövedelmezősége a nem
kereskedelmi szektor termékeihez viszonyítva is emelkedik. Az export érdekeltség tehát biztosan
fokozódik. Alulértékeltség esetén az exportőrök döntési kényszere az alábbi kérdéseket illetően áll
fenn:
• mennyiben kívánják kiaknázni az árfolyam helyzetből fakadó potenc. előnyöket? Törekednek-e (és
képesek-e) arra, hogy az export volumen növelésével is fokozzák hozamukat'?
• milyen mértékű devizaár csökkentésre vállalkoznak? Mely devizaár mellett optimalizálható a
globális hozam?
• hogyan tudják kivédeni költségeik növekedését? Lehetséges-e és milyen módon a drágább import input
kiváltása olcsóbb hazai beszállítással?
Minél jelentősebb a valuta alul-, illetve túlértékeltsége, annál inkább fel kell készülniük a belföldi
termelőknek is, a külföldi partnerekhez hasonlóan, hogy az egyensúlyhiányt fokozó irreális árfolyam
rövid időn belül beindítja a piaci vagy hivatalos védekező mechanizmusokat, így az üzleti
kalkulációk még bizonytalanabbá válnak. Úgy kell módosítani az üzleti stratégiát, hogy egyre
ingadozóbb alapokra épül döntésük.
Nagy országok esetében a külgazdasági ügyletek árfolyamkockázata kisebb terhet jelent a gazdasági
szereplők számára. Esetükben lehetséges, hogy hazai valutában kerül sor az (export vagy import) üzletek
megkötésére, így az árfolyam változás veszélyével nem, illetve más módon kell foglalkozniuk, mint a
külgazdasági ügyleteiket külföldi valutában bonyolító országoknak. Az árfolyam változás lehetőségét
azonban ők sem hagyhatják figyelmen kívül. Bár a korábban megkötött üzletek kalkulációja nem
változik, a jövőbeni piaci lehetőségeik szempontjából sorsdöntő lehet a hazai valuta árának emelkedése
vagy esése. Egy esetleges felértékelés nyomán a dollárban vagy márkában megszabott export ár a külföldi
vevők számára (nemzeti valutá- jukban) sokkal nagyobb terhet jelent, tehát keresletük jelentősen
visszaeshet.
Az árfolyam alakulásnak két szintje létezik. A valuta árát egyfelől a „tulaj- donos" (a kormány, illetve a
nemzeti monetáris hatóság) határozhatja meg. Másrészt mint ár, természetes módon a piacon, a deviza
kereslet-kínálat függvényében alakulhat ki. Egyik módszer sem tökéletes. A hivatalos árfolyam
meghatározásokról egyértelműen kiderült, hogy a jelenlegi világgazdasági körülmények között, a
nemzetgazdaságok pozíciójában végbemenő folyamatos változások mellett, teljesen alkalmatlanok a
valuták reális árviszonyainak biztosítására

16. ISMERTESSE AZ IMF LÉTREJÖTTÉNEK KÖRÜLMÉNYEIT, CÉLJAIT

FELADATAIT!

A Bretton Woodsban alapított Nemzetközi Valutaalap azt a funkciót, illetve feladatot és hatáskört kapta,
hogy a nemzetközi monetáris együttműködés és kereskedelembővülés előmozdítása révén és érdekében.
• egyrészt felügyelje a nemzetközi monetáris rendszer működését, a va- lutaárfolyamok stabilitását és a
kívánatos árfolyam-politikák folytatását,
• másrészt kedvezményes rövid és középlejáratú hitelekkel segítse a tagállamokat átmeneti
fizetésimérleg-nehézségeik áthidalásában.
A Nemzetközi Valutaalap vezető testülete a tagállamok képviselőiből álló „Kormányzótanács" (Board
of Governors), operatív irányítója pedig az Ügyvezető Igazgatóság (Executive Board), illetve a
Vezérigazgató (Managing Director). A Valutaalap szervezetében területi (pl. afrikai, európai stb.) és
funkcionális főosztályok (pl. az Árfolyamok és kereskedelmi kapcsolatok főosztálya vagy a jogi
főosztály) működnek, a különféle más, szolgáltató (pl. statisztikai) vagy kutató-elemző (pl. a
közgazdasági kutatásokat végző) és kiegészítő (pl. adminisztratív) részlegek, főosztályok mellett. A
Nemzetközi Valutaalapnak a hivatalos szervezeti egységein kívül tanácsadó testületei, konzultatív
bizottságai is vannak (mint amilyen a „Közbülső Bizottság" és a „Fejlesztési Bizottság").
A Valutaalap döntéseire nagy befolyással bír az öt, illetve hét vezető pénzügyi hatalom (USA, Nagy-
Britannia, Japán, Franciaország és az NSZK, továbbá Olaszország és Kanada) monetáris kormányzatának
vezetőiből álló tanácskozó testület, az un. Ötök, illetve Hetek Bizottsága, amelynek ellensúlyozására az
1972-ben a fejlődő országok által megszervezett, Afrika, Ázsia és Latin-Amerika 8-8 államának
képviselőiből álló testület, az un. Huszonnégyek Csoportja aligha képes.
Az IMF tagjai gazdaságuk fejlettsége, illetve nagysága (a bruttó hazai termék színvonala), a nemzetközi
kereskedelemben elért súlya, valamint világgaz- dasági jelentősége és nyitottsága alapján megállapított és
ötévenként revideált kvóták szerint kötelesek hozzájárulni a Valutaalap tartalékolt alaptőkéjéhez,
amelyből ugyancsak kvótájuk arányában vehetnek fel hiteleket. Sőt, a szavazati jogok is a kvóták
nagysága szerint minősítettek, vagyis súlyozottak. A „súlyozott szavazati erő" (weighted voting power)
azt jelenti, hogy bár minden tag- államnak egyaránt 250 alapszavazata van, ezenkívül azonban a
megállapított kvótájuk minden 100 ezer SDR-je után még további 1-1 szavazatot kapnak.
1962-ben az Alap megtárgyalta és „intézményesítette" a „Tízek" vagyis a legfejlettebb országok (USA,
Anglia, NSZK, Japán, Franciaország, Olaszor- szág, Kanada, Hollandia, Belgium és Svédország)
csoportjától (Group of Ten) saját forrásai kiegészítésére, illetve a fizetésimérleg-gondokkal küzdő tag-
államai megsegítése céljából felvehető (eredetileg jnaximum 6 milliárd dollárig terjedő) összegek
kölcsönzési rendjét, az un. Általános Hitelegyezményt (General Arrangements to Borrow, GAB),
amelyet később felújítottak és bővítettek is.
Sor került a kvóták többszöri emelésére is (a növekvő hiteligények miatt), és a hatvanas években - főként
a váratlan spekulációs pénzáramlások, a „forró pénzek" okozta nehézségek ellensúlyozására - az Alapnál
felvehető un. készenléti hitelek intézményét (standby arrangements) valamint a tagállamok központi
bankjai közötti az un. lecserélés! ügyletek (swap arrangements) gyakorlatát. Az előbbi azt jelenti, hogy
valamely tagállam előre engedélyt kér un. szándéklevél (letter of intent) formájában és nyer (csekély díj
ellenében) az Alaptól a jövőben esedékes, meghatározott célú hitelfelvételre, hirtelen támadt
hitelszükségletének majdani azonnali kielégítésére. Az utóbbi a már tárgyalt határidős ügyleteknek a
felhasználását jelenti az egymással kooperáló központi bankok részéről a spekulációs pénzmozgások
csökkentésére.
A Nemzetközi Valuta Alap hitelezési és tartalékolási rendjében a leglényegesebb változás az eredetihez
képest az un. Különleges Lehívási Jogok (Special Drawing Rights, SDR) bevezetése volt.
A "Különleges Lehívási Jogok" egy olyan hivatalos elszámolási és tartalékolási egység, amelynek értékét
egy „valutakosár" alapján határozzák meg.
Az IMF hitelezési gyakorlata az idők folyamán sokat változott, és ez bizonyos fokig eredeti profiljának,
funkcióinak a módosulását is jelzi. Egyfelől tekintettel a változó és növekvő igényekre, elsősorban az új és
kevésbé fejlett gazdaságú vagy éppen eladósodott tagállamok problémáira, igényeire, az IMF új finan-
szírozási módozatokat, kedvezményes hitelfelvételi lehetőségeket (financing facilities) vezetett be
ugyanakkor szigorú feltételekhez (conditionalities) kötötte a kedvezményes hitelek nyújtását. Ez utóbbiak
miatt meglehetősen gyakori bírálat érte - főként a strukturális bajokkal és fejlődési nehézségekkel küzdő
eladósodott országok képviselői részéről. A hitelnyújtás „feltételességének", a kölcsönök, segélyek
nyújtásához fűzött gazd. követelményeknek és elvárásoknak, a conditionalitiesnek a nagy nemz. hitelezők
gyakorlatában több típusát különbözteti meg az irodalom.: így
• az „keresletorientált" kondicionalitást, amely főként épp a Nemzetközi Valuta Alap hitelpolitikáját
jellemzi és a költségvetési kiadások lefara- gása, a valutaleértékelés és a kamatlábemelés eszközeivel
kívánja - a megtakarítások növelése és az exportösztönzés céljából - a hatékony keresletet, a a vásárlóerőt
korlátozni;
• az „kínálatorientált" kondicionalitást, amely - mint pl. a Világbank hitele- zéseinek nagy részénél -
beruházási programokhoz, projektumokhoz, illetve a strukturális alkalmazkodáshoz kötött;
• a „növekedésorientált" kondicionalitást, amely egyebek mellett a külföl- di beruházási tőkék
bevonását, a magánszektor beruházásainak serken- tését, a kereskedelem liberalizálását stb. írja elő, és
• az „összevont", „kummulatív", illetve „kereszt" kondicionalitást,
amely a más hitelezők által szabott feltételek teljesítéséhez köti a hitelnyújtást.
A Nemzetközi Valutaalap hitelnyújtásának „feltételességé", leginkább (és érthető okokból) a Világbank
hitelezésének kondicionalitásával kötődik egybe, vagy inkább ez utóbbi hitelnyújtása veszi kritériumként
az előbbi által támasztott hitelfeltételek megtartását, ezáltal a „kereszt-kondicionalitás" gyakorlatát
folytatva.
17. MUTASSA BE A VILÁGBANKOT ÉS TÁRSINTEZMÉNYEIT!
A Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD), illetve a „Világbank" (WB) A Nemzetközi
Újjáépítési és Fejlesztési Bank (International Bank for Reconstruction and Development, IBRD),
amelyet általában a Világbankkal azonosítanak, voltaképp a Nemzetközi Valuta Alap
„testvérintézménye", amelyet ugyancsak a Bretton Woodsi egyezmény alapján hoztak létre. Tagságának
előfeltétele az előzetes IMF-tagság.
Az IBRD élén ugyancsak egy „Kormányzótanács" (Board of Governors) és egy Ogyvezető
Igazgatóság (Executive Board, Board of Executive Directors) áll.
Az IBRD legfőbb feladata eredetileg a háború utáni európai újjáépítés programjainak-és a
hadigazdálkodásról a békegazdálkodásra való mielőbbi áttérésnek hitelekkel való segítése, finanszírozása,
valamint általában a külföldi magánbefektetések és nemzetközi beruházások előmozdítása. Alaptőkéjét a
tagállamoknak a Nemzetközi Valuta Alapnál meghatározott kvótái szerint tör- ténő részvényvásárlásai
alkotják, amelyet a tőkepiacokon felvett kölcsönökkel, illetve kötvények kibocsátása útján egészít ki. A
későbbiekben mindinkábba fejlesztési programok és hosszabb átfutású (pl. infrastrukturális) beruházási
projektumok hitelekkel való ellátása, nem utolsósorban a fejlődő országok fejlesztési célú beruházásainak
kedvezményes hitelekkel való finanszírozása lett tipikus funkciója.
„Társintézményei" közül, amelyeket ugyancsak a Világbank (World Bank, WB), illetve a Világbank-
család tagjainak tekintenek, az egyik a Nemzetközi Pénzügyi Társaság (International Fináncé
Corporation, IFC), amelyet 1956-ban létesítettek, és amely 1957-ben vált az ENSZ egyik szakosított
intézményévé, a magánvállalkozások támogatásával általában a gazdasági fejlődést, különö- sen pedig a
fejlődő országokban a magánberuházásokat hivatott ösztönözni és elősegíteni. A másik társintézmény, az
1960-ban létrejött és 1961-től az ENSZ szakosított intézményeként működő Nemzetközi Fejlesztési
Társulás (Inter- national Development Association, IDA) általában hosszú lejáratú (50 éves futamidejű),
többnyire kamatmentes, illetve csak kezelési költségek fedezetére kiszabott igen alacsony kamatozású (1
százaléknál kisebb kamatrátájú) hitele- ket nyújt a szegényebb fejlődő országoknak.
Harmadik társintézményként tartják nyílván a Nemzetközi Beruházásvé- delmi Ügynökséget (Multilateral
Investment Guarantee Agency, MIGA), amelyet 1985-ben alapítottak, és amely 1988 óta működik azzal a
feladattal, hogy bizonyos szolgáltatások (tanácsadás, információk) révén és főként a beruházási
kockázatok ellenében nyújtott védelemmel serkentse a külföldi tőke beruházá- sait a gazdaságilag kevésbé
fejlett területeken, biztosítási védelmet nyújtson a külföldön, éspedig elsősorban a fejlődő országokban
tőkét beruházók számára bizonyos, nem gazdasági eredetű, vagyis nem az üzleti tevékenységből származó
kockázatok ellenében (mint amilyen pl. az államosítás kockázata vagy a profitrepatriálás adminisztratív
korlátozásának kockázata, illetve a háborús cselekményekkel, polgárháborúval stb. kapcsolatos kockázat).

18. ELEMEZZE AZ EBRD CÉLJÁT, TEVÉKENYSÉGÉT, ÉS SZERVEZETÉT!

Az EBRD (Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank) tevékenysége:

A közép- és kelet-európai korszakos politikai és gazdasági változások idején, 1989 nyarán merült fel a
gondolat, hogy a társadalmi és gazdasági átalakulás fájdalmas folyamatát egy új, csak Európára
koncentráló bankkal is támogatni illene. A javaslatot már 1989 novemberében támogatta az Európa
Tanács is.
Az Európai Újjáépítési és Beruházási Bank megalakításáról 1990 január- jában kezdődtek meg a
tárgyalások, s már májusban készen volt a nemzetközi megállapodás. A Bank hivatalos megnyitójára 1991
áprilisában került sor székhelyén, Londonban. Megalakulásakor 39 tagja volt, és tagja az Európai Unió és
az Európai Beruházási Bank is. A Bank az általa segített átalakuló országok gazdaságpolitikáját segítendő
összehasonlító statisztikákat közöl, fontos elemzéseket ad. Ennek fő fóruma a Transition report, amely
évente, novemberben jelenik meg. A megelőző év pontosabb gazdasági mutatóit közli az áprilisban
megjelenő Transition report update.
Az EBRD célja a nyitott, piacorientált gazdasági rendszerre történő átmenet folyamatának támogatása az
átalakuló országokban úgy, hogy egyúttal a több- párti demokrácia, a pluralizmus és piacgazdaság elvei
terjedjenek el azokban. A régió 26 átalakuló országában végbemenő strukturális és ágazati reformok
megvalósítását részben infrastrukturális beruházásokkal, részben a magán- szektor közvetlen
finanszírozásával kívánja elősegíteni. Kiemelt jelentőséget tulajdonít a környezetvédelmi
vállalkozásoknak is. Céljait hitelek nyújtásával, valamint érdekeltségi befektetésekkel és
garanciavállalással valósítja meg.
Az EBRD egyszerre kereskedelmi és fejlesztési intézet, amely finanszí- rozásának 60 százalékát - az
Alapokmánynak megfelelően - a magánszek- torban vagy a még állami tulajdonban lévő, de már
privatizálás alatt álló vállalatokban valósítja meg. A további 40 százalékot fordíthatja csak más
vállalkozásokra, infrastrukturális befektetésekre.
Az EBRD egyebek között a következőket végzi:
1. Kölcsönöket nyújt (önállóan vagy társfinanszírozásban) magánszektorbeli vállalkozásoknak és állami
tulajdonú vállalatoknak a privatizáció előse- gítése érdekében.
2. Befektet vállalatok alaptőkéjébe, elsősorban a magánszektorban, de álla- mi tulajdonban lévő
vállalatokba is azzal a céllal, hogy a magán- és külföldi tőke aránya emelkedjen.
3. Elősegíti magánvállalatok megjelenését a belföldi és a nemzetközi tőke- piacokon különböző
garanciák nyújtása és pénzügyi tanácsadás útján.
4. Finanszíroz olyan infrastrukturális létesítményeket is, amelyek a piacgaz- daságba történő átmenethez
szükséges infrastruktúra újjáépítését és fejlesztését szolgálják.
Az EBRD eredetileg engedélyezett alaptőkéje 10 milliárd ECU, mintegy 12,2 milliárd dollár volt, 30
százalékos befizetés mellett. Az alaptőke 1 millió darab egyenként 10 ezer ECU értékű részvényre oszlik,
amelyeket csak tagállamok jegyezhetnek. A tagállamok alaptőke-részesedésük 30 százalékát öt év alatt, öt
egyenlő részletben fizették be. Az egyes részletek fele volt teljesíthető un. fizetési kötelezettségvállalási
ígérvényekkel, amelyeket a Bank a későbbiekben finanszírozási tevékenysége kapcsán hívhat le. Az
alapító okirat értelmében az Európai Unió mindenkori részaránya 51 százalék, vagyis többségi részesedése
biztosított.
Magyarország alaptőke-részesedése 79 millió ECU (mintegy 98 millió dollár). Ennek 30 százalékát fizette
be az ország 1995 végéig.
Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank szervezete : A bank tevékenységét irányító legfontosabb
testület a Kormányzótanács, amely azonban feladatainak és felhatalmazásának nagy részét átruházta az
Igazgatótanácsra. A tagállamok mindegyike 1-1 kormányzót és kormányzó- helyettest delegál a
Kormányzótanácsba. Az Igazgatótanács létszáma 23, akiket a tagállamok választanak meg úgy, hogy az
Ügyvezetőségen belül az Európai Uniót 11, a közép - és kelet-európai országokat 4, a többi európai
országot ugyancsak 4, és az Európán kívüli országokat is 4 igazgató és ugyanennyi igazgatóhelyettes illeti
meg.: A Bank elnöke egyben az Igazgatótanács elnöke. Az Igazgatótanács határozza meg a bank
általános működési területeit, főbb irányvonalait, valamint dönt kölcsönökröl, garanciákról,
részvényberuházásokról, technikai segélyekről, a Bank által felvett nemzetközi kölcsönökröl, illetve a
Bank általános stratégiájáról.

Különleges vonása az Európai Banknak az, hogy Alapokmánya is rögzítette elkötelezettségét a

környezetvédelemmel kapcsolatban. E munkáját segíti a Környezetvédő Tanácsadó Testület is.
Az EBRD a rendelkezésére álló forrásokból különböző típusú kölcsönöket nyújt, részvényeket
vásárol és garanciát vállal. Ez utóbbiak azonban nem vonatkoznak az exporthitelekre, valamint különböző
biztosítási tevékenysé- gekre. A Bank kezdetben arra törekedett, hogy inkább kisebb vállalkozásokat, de
azok közül sokat finanszírozzon. Hamar kiderült azonban, hogy az 50 millió ECU alatti összegek
kihelyezése nem bizonyult hatékonynak. Ezért a Bank a tagállamokkal együtt olyan alapok létesítését
szorgalmazza, amelyek már ennél nagyobb vállalkozások finanszírozására is képesek. A kölcsönökért
kért kamat magasabb a mindenkori londoni bankközi kamatlábnál (LIBOR).
Az EBRD részvényvásárlásokat is eszközöl, ezt általában akkor teszi, amikor egy vállalkozás esetében
más finanszírozásra nincs mód. A részvényvásárlás esetén azonban lényeges kritérium, hogy az a Bank
számára középtávon megtérüljön, és megfelelő hozadékot biztosítson. A konkrét vállalat/vállal- kozásban
azonban nem igényel ellenőrzési jogot, s annak irányításába sem avatkozik bele.

19. MELYEK A BIS MŰKÖDÉSI CÉLJAI, FELADATAI?

A Nemzetközi Fizetések Bankja (Bank for International Settlements - BIS)

Bár nem a II. világháború után, hanem 1930-ban, a bázeli megállapodás alapján kezdte működését, mégis
fontos intézménye a nemzetközi gazdasági rendszernek. Tárgyalása tehát fontos, mint később látjuk, az
1997-1998-as pénzügyi válságok kezelésében játszott szerepe miatt.
Noha a BIS-t a washingtoni intézmények riválisának tekintették, főleg az Egyesült Államok, hamarosan
kiderült, hogy olyan szolgáltatásokat nyújt, amelyekre a Valutaalap, illetve a Világbank nem
alkalmas, így a BIS mindvégig rugalmas tevékenységének eredményeként 1950-ben az amerikai vezetés
már elvetette a Bank felszámolására vonatkozó korábbi javaslatát.

Az európai gazdasági újjáépítés intézménye az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet

(Organisation for European Economic Cooperation - OEEC), a majdani OECD elődje lett. A vele együtt
létrejött Európai Fizetési Unió un. bankári keze volt a BIS.
A BIS kiterjedt műveleteket végzett több évtizeden át az aranytartalékokkal. Aranyműveletekkel
kapcsolatos, valamint a Valutaalappal összefonódó tevé- kenysége a hetvenes években erősödött. A
nemzetközi pénzügyi rendszer 1976-ban jogilag ugyan kiiktatta az aranyat, ám a Valutaalap tekintélyes
aranykészlettel rendelkezett.
A Nemzetközi Fizetések Bankjának működési alapelvei, feladatai : A Nemzetközi Fizetések Bankját
azzal a céllal hozták létre, hogy működése során elősegítse a különböző jegybankok
együttműködését, kialakítsa a nem- zetközi pénzügyi műveletek új változatait, valamint a nemzetközi
fizetésekben, megbízotti funkcióval közreműködjön. Az alapítási céllal összhangban a Bank feladata a
nemzetközi devizapolitikai együttműködés támogatása, a jegybankok bankjaként! tevékenység, továbbá
széles körű nemzetközi elszámolások lebonyolítása.
Működése során a BIS a jegybankok bankjaként tevékenykedik, ilyen minőségben monetáris
műveleteket végez, aranyat, devizát vásárol és elad. A Nemzetközi Fizetések Bankjának tehát nincs
bankjegykibocsátási joga. Hasonlóképpen nem vehet fel a kormányoktól hitelt, és nem nyújthat
kormányok számára hitelt. Váltót nem fogadhat el, és leszámítolásra sincs jogosítványa, nem adhat/vehet
részvényeket.
A Nemzetközi Fizetések Bankja kapcsolatai nemzetközi szervezetekkel
A Nemzetközi Fizetések Bankja részvénytársaság. A BIS irányítása az Igazgatótanács, valamint az
apparátus kezében van. Az intézmény élén a vezérigazgató áll. Az apparátus tagjai egyébként nem
kizárólagosan az alapító országok állampolgárai. A legfontosabb tanácsadó testülete a Közgyűlés,
amelyen nem BIS - tagországok is részt vehetnek
Nemzetközi pénzügyi intézményi minőségben a BIS alapvetően különbözik mind a Valutaalaptól,
mind pedig a többi nemzetközi pénzügyi szervezettől. A BIS-nek nem tagjai, hanem részvényesei
vannak, s ezek nem kormányok, hanem a jegybankok. Ebből következik, hogy az intézmény
politikailag független, intézményileg és pénzügyileg önálló, technikai jellegű, bankszerű szervezetet
alkot.
1990-ben a BIS létrehozott egy új szolgáltatást, a Kelet-európai Országok és a Nemzetközi Szervezetek
elnevezésű koordináló testületet. Célja első- sorban az, hogy a Tízek Csoportja és Ausztria jegybankjai
által nyújtott tech- nikai segítséget, képzési programokat összehangolja. Az Európai Unió tagállamainak
Jegybankelnöki Bizottsága és annak vala- mennyi testülete rendszeresen a BIS-nél tartja tanácskozásait.
E Bizottság a nyugat-európai monetáris kooperáció legmagasabb fóruma és jelentősen hozzájárult a
Maastrichti Egyezmény kidolgozásához.

20. MUTASSA BE A NEMZETKÖZI MUNKAERŐPIAC VALTOZOSÁBAN

FELISMERHETŐ HOSSZÚTÁVU TRENDET!

A MUNKAERŐ NEMZETKÖZI ÁRAMLÁSA: Az európai munkaerőpiac az 1970-es évek óta állandó

gondokkal küzd. A munkanélküliségi ráta a felnőtt népességre vetítve 10% körüli. Ennél jóval rosszabb
(20%-os) és sokkal veszélyesebb következményekkel jár az ifjúsági (15-25 éves korig) ráta.
Két hosszú távú trend feltartóztathatatlannak látszik:
1. Az amerikai individualista és az európai szociális piacgazdaság markánsan eltérő értékei a
munkaerőpiacon még látványosabban ütköznek, mint a gazdaság más területein. 100 éve szilárdnak hitt
értékek feladására kény- szerülnek az európai országok. A jóléti, "gondoskodó" állam, mely az európai
szociális piacgazdaság lényege fokozatosan eltűnik.
A munkaerőpiac "amerikanizálódásának" - azaz az egyének önmagukról való gondoskodási
kényszerének - oka a munkaerőpiacon az európai válla- latok és kormányok azon törekvése, hogy
megőrizzék illetve javítsák ver- senyképességüket amerikai versenytársaikkal szemben.
A versenyképesség megőrzésének legegyszerűbb módszere a munkaerő- költségek leszorítása, ugyanis az
amerikai versenyelőny oka közvetve az európai differenciálatlan "jó élet", a relatíve magas
bérszínvonal és a szociális juttatások magas színvonala.
2. A második hosszútávra ható változás a munkafeltételek és munkakörül- ményekben bekövetkező
módosulás.
Az atipikus foglalkoztatási formák (a bedolgozás, a részmunkaidős foglal- koztatás, az alkalmi munka, az
önfoglalkoztatás) terjedése feltartóztat- hatatlan. Ez összefüggésben van az előzővel, hiszen ezeknek a
formáknak közös jellemzője, hogy alkalmazásuknál kisebb a cégek kötelezettsége a
munkaerővel szemben, kiszolgáltatottabb a munkavállalói oldal. Az említett két tendencia
következményeként minden országban nő fekete gazdaság, fokozódik a feszültség az etnikumok között, a
munkanélküli fiata- lok radikalizálódnak ezért a nemzetállamok egyre erőteljesebben védik saját
munkaerőpiacaikat.
A nyugat-európai országok munkaerőpiaci problémái két folyamat eredmé- nyeképpen tovább erősödnek.
• A kelet-európai munkaerő nyugatra vándorlása – migráció
• a nyugat-európai termelés keletre vándorlása - relokáció
 21. MELYEK AZ EURÓPAI MUNKAERŐPIAC XX. SZÁZADI MIGRÁCIÓS HULLÁMAI?

Az európai munkaerőpiacon az elmúlt 100 évben 4 migrációs hullám zajlott le.

Az első a XIX. század végén a XX. század elején a keleti térség iparoso- dásához kapcsolódott.
Hasonlóan a mostani folyamatokhoz a technika akkor is nyugatról jött, a betanított munkaerő keletről
áramlott nyugatra, az irányító munkaerő pedig nyugatról keletre.
A második hullám, mely milliókat mozgatott az l. és a II. világháború követ- kezménye volt. Ez nem
nevezhető - legalábbis a kiváltó okai alapján - hagyo- mányos migrációnak. Az erőszakos ki és
betelepítések, a menekülés milliókat kényszerített otthonuk megváltoztatására.
A harmadik hullám 1945-1950-közötti időszakban zajlott. 13 millió ember hagyta el a keleti blokkot a
vasfüggöny leeresztése miatt. Gyakorlatilag a térség teljes elit munkaereje,(tudósok, művészek, )
kivándorolt Európa nyugati felébe illetve Amerikába.
A negyedik hullám 1989-94-ig tartott. Ebben az időszakban 3,5 millió ember vándorolt az egykori
szocialista országokból nyugatra illetve Izraelbe. Ennek 66%-a a Szovjetunióból kivándorló németek és
zsidók, a 20%-a pedig a volt jugoszláv térség menekültjei.
Az 1989-1994 közötti vándorlásnak mindössze 15%-a nevezhető a valódi értelemben vett migrációnak,
melynek mozgatórugója a bérkülönbség és a fejlettebb térségbeli jobb élet reménye.
1994-ben a nyugat-európai határok lezáródtak a keleti migráció előtt. A nyugat- európai országok
megszüntették az úgynevezett "menekült státus"- t a volt szocialista országok állampolgárai számára. A
küldő országokat politikailag biztonságos országnak nyilvánították.
1992 óta folyamatosan csökken a kelet-európai emigránsok száma. A keleti veszély, mely a nyugati
munkaerőpiacot fenyegeti, nem létezik vagy legalábbis sokkal kisebb jelentőségű. Néhány adat ennek
bizonyítására: Nyugat-Európában jelenleg 19 millió külföldi él. Ez az összlakosság 0,23%-a. Ebből
mindössze 800000 fő kelet-európai, elsősorban lengyel, (50%) ro- mán,(18%) bolgár, szlovák, cseh
és magyar.
A francia és német területen élő portugálok száma megegyezik az ossz kelet- európaival.
A kelet-európai munkaerő célországa 64%-ban Németország, 8%-ban Ausztria, 7,4%-ban Franciaország,
4,9%-ban Anglia.
1989-1995-ig a kelet-európai térség csak kibocsátó volt. Jelenleg azonban munkaerőfelszívó
státusban van.
• Egyre erősebb a legális és illegális tranzitmigráció. A lengyel, magyar és cseh területen akar átvonulni
a Dél-és Nyugat Ázsiából és Afrikából áramló népesség. Az Unióba azonban szigorúbb a bejutás, ezért
rend- szerint nem sikerül továbbjutásuk. Az egzisztenciájukat és reményeiket vesztett bevándorlók
katasztrofálissá teszik a térség közbiztonságát.
• Szerbiából, Ukrajnából, Szlovákiából menekülnek a nemzeti kisebb- ségben élők.
• Megindult a cigány törzsek vándorlása a román, bolgár, cseh, szlovák, magyar területekről a német,
osztrák, olasz, sőt kanadai területek felé. Továbbjutásukat az osztrák határnál megállították.
Németország, Ausztria, Svájc és a skandináv országok számára Magyarország, Csehország,
Lengyelország a " GORDON SANITAIRE" migrációpolitikai státust tölt be.
Milyen jelentősebb változásokra számíthatunk a Kelet-európai migráció tekin- tetében:
• Nő a nyugat-európai munkáltatók illegális foglalkoztatása. A kelet- európai munkaerőt
rövididejű munkaszerződés keretében alkalmazzák Linz, Passau, Bécs, Drezda, Berlin központtal.
• Erősödik a brain drain. Az átlagon felüli szakképzettségű, fiatal, városi, több nyelven beszélő rugalmas
népesség nyugatra áramlása.
 22. ELEMMEZZE A KELET-EURÓPAI ORSZAGOK MIGRÁCIÓS STATUSZÁT ÉS A
MIGRÁCIÓT BEFOLYASOLÓ TÉNYEZŐKET!

A 70-es évek magas kelet-európai születési rátája által okozott népességnövekedés most jelenik
meg a munkaerőpiac kínálati oldalán. Nő az illegális munkaerőközvetítés. A lengyelek 50%-a van ily
módon a német és osztrák munkaerőpiacon foglalkoztatva.
1989-óta drasztikusan csökkent a születési ráta és nő a halálozási ráta. Magyarországon a születendő
férfiak várható átlagéletkora 62 év. (Ez megegyezik a nyugdíjkorhatárral!) A fő migrációs potenciált a
térségben a nemzetiségek jelentik. 1992 óta folyamatosan csökken a kelet-európai emigránsok száma.
A keleti veszély, mely a nyugati munkaerőpiacot fenyegeti, nem létezik vagy legalábbis sokkal kisebb
jelentőségű. Néhány adat ennek bizonyítására: Nyugat-Európában jelenleg 19 millió külföldi él. Ez az
összlakosság 0,23%-a. Ebből mindössze 800000 fő kelet-európai, elsősorban lengyel, (50%) ro-
mán,(18%) bolgár, szlovák, cseh és magyar.
A francia és német területen élő portugálok száma megegyezik az ossz kelet- európaival.
A kelet-európai munkaerő célországa 64%-ban Németország, 8%-ban Ausztria, 7,4%-ban Franciaország,
4,9%-ban Anglia.
1989-1995-ig a kelet-európai térség csak kibocsátó volt. Jelenleg azonban munkaerőfelszívó
státusban van.
• Egyre erősebb a legális és illegális tranzitmigráció. A lengyel, magyar és cseh területen akar átvonulni
a Dél-és Nyugat Ázsiából és Afrikából áramló népesség. Az Unióba azonban szigorúbb a bejutás, ezért
rend- szerint nem sikerül továbbjutásuk. Az egzisztenciájukat és reményeiket vesztett bevándorlók
katasztrofálissá teszik a térség közbiztonságát.
• Szerbiából, Ukrajnából, Szlovákiából menekülnek a nemzeti kisebb- ségben élők.
• Megindult a cigány törzsek vándorlása a román, bolgár, cseh, szlovák, magyar területekről a német,
osztrák, olasz, sőt kanadai területek felé. Továbbjutásukat az osztrák határnál megállították.
Németország, Ausztria, Svájc és a skandináv országok számára Magyarország, Csehország,
Lengyelország a " GORDON SANITAIRE" migrációpolitikai státust tölt be.
 23. MUTASSA BE A RELOKÁCIÓT ELŐIDÉZŐ FOLYAMATOKAT!

Relokáció, azaz a munkahelyek földrajzi áttelepülése

Az állások földrajzi áttelepülése 3 folyamat eredményeképpen jöhet létre.
1. A külkereskedelmi forgalomban a hazainál olcsóbb terméket hoznak be, így a hazai termelő
megszünteti a gyártást, tehát megszűnnek a munkahelyek.Ez a veszély az EU országokat nem fenyegeti,
mert 1989-től kezdődően a kelet-európai térség országaival szemben jelentős a kereskedelmi többletük, a
valóban versenyképes kelet-európai termékeket (mezőgazdaság, élelmi- szeripar) különböző
protekcionista eszközökkel nem engedik az uniós piacra./ Ha valamit kiszorított a kelet-európai export,
akkor az a latin- amerikai./
2. Bérmunka-kapcsolatok kialakulása.
A bérmunka-kapcsolatok a gyártási folyamatok munka-intenzív szakaszának áthelyezése az alacsonyabb
bérű országokba hosszútávon szintén a nyuga- ti térség számára kedvező, mert lehetővé teszi a gazdasági
szerkezet kor- szerűsödését azáltal, hogy a feldolgozóipar rovására a magasabb értékű szolgáltatások felé
tolódjon a gazdasági szerkezet.
A nyugat-európai cégek sok Kelet-európai céget bérmunka jelleggel foglalkoztatnak. Elsősorban a textil, -
és bőripar, a ruhagyártás, a jármű és gépgyártás egyes ágazataiban terjedt el ez a kapcsolatforma. A
fejlettebb országok vállalatainak az ilyen típusú együttműködési forma nagyfokú rugalmasságot biztosít.
A feltételek megváltozása esetén ugyanis tökeveszteség, sőt tranzakciós költség nélkül is áthelyezhető a
termelés.
A munkahelyek bérmunkajellegű áttelepülése rövidtávon előnytelennek tűnik, hosszútávon azonban
állásnyereséget eredményez. Alacsonyszintű mnkahelyek elvesztése történik tehát, amit hosszútávon -sok
esetben már rövidtávon is mindenképpen kompenzál a magas szintű munkahelyek teremtése.
Kelet-Európa számára a bérmunka rövidtávon hasznos. Pótolta a kieső piacokat és jelentős exportbevételt
eredményezett a bérmunkában dolgozó keleti cégek számára. 1996-ban például a magyar export 27%-a
ebben a konstrukcióban valósult meg.
Hosszú távú elönytelensége két módon is jelentkezik. Egyrészt abban, hogy a kelet-európai cégek állandó
bizonytalanságban vannak. Lehetetlen ugya- nis a stratégiai tervezés. A nyugati cégek szerződéskötési
hajlandósága bár- mely makrogazdasági és politikai körülmény megváltozása esetén változhat. Másrészt
abban, hogy rögzül a kelet-európai munkaerőpiacon a szakma- struktúra. A magas képzettséget igénylő
álláshelyek nyugatra települése párhuzamosan az alacsonyabbak keletre településével nem kívánatos
tendenciákat bontakoztat ki. A keleti magasan képzett fiatal, rugalmas munkaerő elhagyja a régiót.
3. A harmadik forma, melyben az álláshelyek áttelepülnek a direkt tőke- mozgáshoz kapcsolódik. Ez
fizikai értelemben általában nem jelent mun- kahelyáttelepülést, legfeljebb nem bővül az anyaországbeli
munkahelyek szánna. Ez a fajta relokáció egy általánosabb jelenségnek a globalizációnak a keretében a
multinacionális társaságokon keresztül valósul meg. A multinacionális tőkemozgás fő mozgatórugója a
XX. század végén azonban már nem a munkaerőköltségek csökkentése.
 24. MELYEK A NEMZETKÖZI FINÁNCTŐKEÁRAMLÁS ÉS AZ ELADÓSODÁSI
FOLYAMAT ALAPFOGALMAI, AZ ELADÓSODÁSI PROBLEMA MEGOLDASI
LEHETŐSÉGEI?

A nemzetközi gazdaságban az 1970-es évekig az árukapcsolatok domináltak. Az 1970-es évektől

kezdődően a súlypont a tőkeforgalomra tevődött át.
A tőkeforgalmon belül - formáját, célját és hatását tekintve kétféle tőkemozgást különböztetünk meg. Az
úgynevezett finánc illetve kölcsöntőke mozgás, mely pénzformában áramlik a felvevő ország felé, hogy
meghatározott idő múlva kamattal térjen vissza és a direkt tőkebefektetéseket, melynek célja többé -
kevésbé a tőke határon túli működtetése.
A nemzetközi tőkeforgalmon belül jelentős asszimetria mutatható ki, egyrészt formai értelemben, mivel
aránytalanul magas a finánctőkemozgás, másrészt regionális értelemben, mivel a Triád /Japán - USA --
NYE/ egymás közötti forgalma dominál.
A 70-es évek világgazdasági változásainak hatására egyre nagyobb jelen- tőségűvé váltak a kölcsöntőke
kapcsolatok. A világgazdasági korszakváltás közel 120 országban indított el eladósodási folyamatot. A
XX. század utolsó két évtizedének vitathatatlanul az egyik legnagyobb gazda- sági problémája az
eladósodás. A világban jelenleg felhalmozott adósságállomány a piaci feltételekkel már nem
visszafizethető. Az eladósodást kezdetben pénzügyi problémaként kezelték, a valóságban azonban ez csak
egy tünete, felszíni megjelenése egy világméretű átrende- ződési folyamatnak, egy világgazdasági
korszakváltásnak, mely a fejlődő világ 90% -t súlyos válságba sodorta. Ahhoz, hogy az eladósodás
nagyságrendjét, hatását elemezni tudjuk, célsze- rűnek látszik néhány alapfogalom tisztázása.
Alapfogalmak
Adósságállományon az állam és a belgazdasági magánvállalkozások külföld- ről felvett hiteleit értjük.
Bruttó adósságállomány: az összes fizetési kötelezettség.
A nettó adósságállományt úgy számíthatjuk ki, hogy a bruttó adósságállományból levonjuk mindazokat
az összegeket, melyekkel más országok tartoznak. Eladósodási folyamatról akkor beszélünk, ha egy
ország nagy mennyiségű és teljesítőképességéhez mérten is jelentős fizetési kötelezettséget halmoz fel.
Abszolút eladósodásról beszélünk, ha az összadósság növekszik, relatív ela- dósodási folyamat zajlik,
ha az összadósság ugyan változatlan nagyságrendű, de az ország gazdasági összteljesítménye
csökken. A két folyamat rendszerint együtt jár.
Az eladósodási szint mérése az adósságrátával történik. Az adósságráta számlálója a brttó adósságáll. a
nevezője pedig a nemz. vagyon, vagy a GDP.
Az eladósodás leggyakrabban használt mérőszáma az úgynevezett adósság- szolgálati ráta, mely az éves
adósságszolgálatot - azaz a kamatterhek és a törlesztő részlet összegét - viszonyítja az éves
exportbevételhez. Közgazdasági szempontból fontos az adósság szerkezetének vizsgálata is.
Az 1982-es világgazdasági adósságválság és máig ható következményei.
Az 1982-es adósságválság kialakulásához az első lökést az amerikai pénzügypolitika adta. (1971-1972)
A kamatlábak csökkentése következtében a $ gyengült. A gyenge dollár elárasztotta az európai
pénzpiacokat. A hitelkínálat megsokszorozódott és a fejlődő világ beruházási programjainak
finanszírozásában talált e finánctőke kedvező befektetési lehetőséget.
A második lökést az 1973 nyersanyag áremelkedés adta. Az olajexportőrök meg növekedett bevételei az
európai bankokba kerültek rövidlejáratú betétek formájában, így megnövelték az egyébként is magas
hitelkínálatot.
A kamat a hitel ára. Ha nagy a kínálat az ár zuhanni kezd, azaz a nemzetközi hitelkamatlábak a
nagymértékű hitelkínálat következtében lezuhantak. Azok az országok akik olajimportra szorultak
meggondolatlanul vették fel az olcsó nemzetközi hiteleket, hogy könnyebben kifizethessék megnövekedett
olajszámlájukat. Ez az olcsó hitellehetőség lehetővé tette, hogy a fejlődő orszá- gok egy része és a
szocialista országok számára, hogy ne alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez.
A 80-as évekre a hiteltúlkínálat túlkeresletté vált. A kamatok emelkedni kezdtek. A második
olajárrobbanás, a lengyel politikai események, a szovjet beavatkozás Afganisztánban tovább rontották a
helyzetet.

Valódi tőkemozgás nélkül kezdett emelkedni az adósságállomány. Bein- dult az eladósodási spirál.
Az eladósodási probléma enyhítése
Köztudott tény, hogy az eladósodási probléma jelenleg már a hagyományos módszerekkel megoldhatatlan.
A felhalmozott adósságtömeg piaci feltételekkel már visszafizethetetlen. A megoldás csak az adósok és
hitelezők együttes, közös erőfeszítéseitől várható.
Milyen lehetőségei vannak egy eladósodott országnak az adósságteher könnyítésére.
1.) Az első lehetőség a kölcsönök visszafizetésének moratóriuma.
A moratórium az adós által önkényesen és egyoldalúan megtett lépés. A lényege az, hogy az adós
egyszerűen felfüggeszti tartozásai kifizetését. Teljes moratórium esetén, egyáltalán nem fizet, részleges
moratórium esetén pedig általában csak az exportbevételének meghatározott részét fordítja törlesztésre.
2.) A tartozások átütemezése.
Az átütemezés egy olyan eljárás, amely az adósságok visszafizetésének időpontját módosítja, távolabbra
teszi, általában úgy, hogy a többi tényezőt kedvezőtlenül befolyásolja. / például emeli a kamatot./ Az
eljárás a Párizsi klubhoz - hivatalos kölcsönök esetén - vagy a Londoni klubhoz - magánhitelek esetén -
benyújtott kérelemre indul. A tárgyalásokon, ahol az összes hitelező jelen van, kialakítják az új
hitelfeltételeket. Sajnos a problémát - az esetek többségén - ez sem oldja meg, sőt hosszú- távon még
súlyosbítja. Az átmeneti tehermentesítés legfeljebb lélegzetvé- telnyi szünethez juttatja a válságban levő
gazdaságot. Ez a rövidtávú tehermentesítés! mód is csak többségében olyan adósok számára lehetőség,
amelyeknek adósságállománya finánchitelekből áll és külföldi kormányoktól származik.
3.) A harmadik lehetőség - és a legtöbb eladósodott ország számára az egyetlen - az úgynevezett
„kiigazítási politika" bevezetése.
Egy olyan gazdaságpolitikát kell tehát bevezetniük, mely javítja az ország fizetőképességét. A
fizetőképességi mutató segítségével könnyen elemezhetők a tennivalók.
Folyamatosan növelniük kell áru és szolgáltatásexportjuk mennyiségét
és a cserearány-romlás elkerülése érdekében a minőségét is. / X / Elő kell segíteniük, hogy gazdaságukba
minél több tőke áramoljon.
Természetesen az újonnan felvett hiteleknek lehetőleg kedvezőbb feltételekkel kell rendelkeznie. A nemz.
pénzpiacokon egyre kedvezőbb lejáratú és kamatozású hit.-ket kell felvenni és ebből visszafiz. a rövidebb
lejáratú, magasabb kamatú korábbanfelvetthitelt. Ezt adósságmenedzselésnek hívjuk. / CM/
Az eladósodott országnak tehát nemcsak meg kell szerezniük, hanem meg is kell tartaniuk a külföldi
tőkét. Jogi és adózási feltételek változtatásával el kell érniük, hogy a külföldi tőke profitja az országban
maradjon.
Áru- és szolgáltatásimport csökkentése. / M / : Az import csökkentésénél a következőket kell szem előtt
tartaniuk. A fogyasztási célú importot kell csökkenteni, nem pedig a beáramló korszerű technikát és
technológiát, mert ez utóbbi a válságból való kilábalásuk, fejlődésük egyetlen biztosítéka. Fejlett technika
nélkül romlik exportképes- ségük, és javulás helyett romlik likviditásuk is. A külföldi vállalatok számára
pedig fontos a piac. Kettős nyomás alá kerül tehát az a gazdasági politikai vezetés, mely a fogyasztási
cikkek importját korlátozni akarja.
Tőkeexport csökkentése / Cx/ : Furcsán hangzik, a tökeexport csökkentése, mint javaslat. Ennek a hátte-
rében az áll, hogy az eladósodott országok tökeexportja valójában nem export, hanem tőkemenekülés
illegális csatornákon keresztül.
A tőkemenekülés tehát egy olyan tőkeexport forma, mely ellentétben a hagyományos tőkeexporttal nem a
nagyobb haszon reményében és érde- kében áramlik. Egyetlen célja van a tőke biztonságba helyezése. A
valuta leértékelésétől való félelem, a magas infláció, a beruházások magas kockázata, sőt néha még
politikai szempontok is késztethetik a tőkét menekülésre.
A menekülő tőke sokféle formát választ. Export alulszámlálásra, import túlszámlálása, sőt
„bőröndmódszer" is használatos. Nemcsak a beruházások pénzügyi háttere, hanem a bizonytalan
gazdasági kilátások következtében a lakossági megtakarítások is külföldre menekülnek. Tragikus
körforgás alakul ki. Óriási tőke menekül az eladósodott országokból titokban a nyugati
bankrendszerbe. A bankok megerő- södve a beáramló tőkétől hitelt nyújthatnak annak az
országnak, ahonnan a tőke származik.
A kialakult adósságállomány jelentős részének oka a tökemenekítés. Az államok a forráskiáramlást a
felvett hitelekkel pótolják. Miközben az állami szektor jelentős mennyiségű tőkét importál, a
magánszektor menekíti a tőkét. Az eladósodott országok hiteleinek 3/4 része a magánszférába áramlott.
Szinte ugyanazok a hitelfelvevők, mint a menekítők. Ennek az az oka, hogy a külföldi hitelként felvett
tőkét otthon befektetni kisebb kockázat, a saját tőkét pedig kimenekítik.
Az adósságszolgálat csökkentése / Ds /
Ennek egyik lehetősége, - mint már korábban említettem - az adósság- állomány pénzpiaci menedzselése,
másik pedig a hitelezőkkel közösen a visszafizetési feltéteket kedvezőbbé tétele.
Egyértelmű, hogy hitelezőknek is erőfeszítéseket kell tenni. Rövidtávon ugyan nem érdekük a probléma
megoldása, de hosszútávon tarthatatlan ez az öngerjesztő folyamat. Sok ország esetében az eladósodáshoz
a nemzetközi kamatmechanizmus is hozzájárult.
Az eladósodott fejlődő országok nettó tőkeexportőr pozíciója • éhínség szélén lévő országokból tőke
áramlik a fejlett világ felé - hosszútávon tarthatatlan. A fejlett országok kormányai által nyújtott segélyek
csak azt teszik lehetővé számukra, hogy tovább fizessék a magánszektor felé a kamatotokat.
Melyek azok az intézkedések, amelyekkel segíthetek az eladósodott országok?
a.) A hitelező országok kereskedelmi protekcionizmusának csökkentése.
A protekcionista külkereskedelem-politika akadályozza az eladósodott országok exportját, ezzel nehezíti
számukra a konvertibilis pénzek meg- szerzését. Bármilyen exportorientált gazdaságpolitikát folytathat az
eladó- sodott ország, az áruival szemben alkalmazott import korlátozás feles- legessé teszi erőfeszítéseit
b.) Új törlesztési módozatok kial., a nemzetközi kamatmechanizmus átalakítása.Ebben a folyamatban
mérföldkőnek számított az un.BRADY- terv.
A Brady-terv indulásképpen leszögezi, hogy sok fejlődő ország soha nem fogja tudni adósságállományát
visszafizetni.Hitelezői oldalról tehát szükség van az adósságállomány csökkentésére.
A Brady-terv három alapmódozatot javasol a probléma megoldására:
• visszavásárlás A hitelező bankok jóval névérték alatt a pénzpiacon eladják az eladósodott országok
adósságleveleit, értékpapírjait. Az adós országok pedig IMF hitelből saját adósságleveleit felvásárolják.
• adósságkonverzió A hitelező bankok az adósság egy részét fix alacsony kamatozásúvá alakítanák át.
• Az adósság lecserélése Ennél a módszernél az adós és a hitelező szoros együttműködésére van
szükség. A hitelező az adós beleegyezésével az adósságlevelet piaci áron eladja. Ez az ár alacsonyabb,
mint a névérték. A kedvező áron megvásárolt adósságlevelet a vállalkozó az adós országban névértéken
elcseréli exportrészesedésre vagy részvényre.

25. JELLEMEZZE AZ ELADÓSODOTT ORSZÁGOK ÁLTAL KÖVETENDŐ KIIGAZÍTÁSI

POLITIKÁT, VALAMINT A HITELEZŐK ÁLTAL BEVEZETENDŐ INTÉZKEDÉSEKET!

A legtöbb eladósodott ország számára az egyetlen - az úgynevezett „kiigazítási politika" bevezetése.

Egy olyan gazdaságpolitikát kell tehát bevezetniük, mely javítja az ország fizetőképességét. A
fizetőképességi mutató segítségével könnyen elemezhetők a tennivalók. A likviditási mutató értékének
növelése a cél, ugyanis a számláló a rendelkezésre álló és a megszerzett devizabevételeket tartalmazza. A
nevező a szükséges kifizetéseket.
Konkrét gazdasági célokra lefordítva az eladósodott országoknak a következőket kell tenniük.
Folyamatosan növelniük kell áru és szolgáltatásexportjuk mennyiségét és a cserearány-romlás elkerülése
érdekében a minőségét is. / X / Elő kell segíteniük, hogy gazdaságukba minél több tőke áramoljon.
Természetesen az újonnan felvett hiteleknek lehetőleg kedvezőbb feltételekkel kell rendelkeznie. A
nemzetközi pénzpiacokon egyre kedvezőbb lejáratú és kamatozású hiteleket kell felvenni és ebből
visszafiz. a rövidebb lejáratú, magasabbkamatúkorábbanfelvetthitelt. Ezt adósságmenedzselésnek hívjuk./
CM/
A tőkeáramlás másik formájának - a működőtőke - szorgalmazásánál a következőket kell szem előtt
tartani.
Áru- és szolgáltatásimport csökkentése. / M /
Az import csökkentésénél a következőket kell szem előtt tartaniuk. A fogyasztási célú importot kell
csökkenteni, nem pedig a beáramló korszerű technikát és technológiát, mert ez utóbbi a válságból való
kilábalásuk, fejlődésük egyetlen biztosítéka. Fejlett technika nélkül romlik exportképes- ségük, és javulás
helyett romlik likviditásuk is. Természetesen nagyon erős ezen országok lakossága részéről a politikai
nyomás a fogyasztási célú ter- mékek import növeléséért!
A rosszabb körülmények között élő lakosság a tömegkommunikáció csator- nákon keresztül találkozik a
fejlett országok fogyasztási színvonalával és szerkezetével és óriási erőfeszítéseket tesz az importáruk
megszerzéséért. A külföldi vállalatok számára pedig fontos a piac.

26. MUTASSA BE MAGYARORSZÁG ELADOSODÁSI FOLYAMATÁT!

Magyarország eladósodási folyamata 1973 előtt:
A magyar eladósodási hajlam kialakulása az első világháború utánra tehető. A Trianoni békeszerződés
következtében az ország elvesztette területének 2/3- ad részét. A maradék országrész gazdaságilag
sebezhető, elsősorban mező- gazdasági termelésre alkalmas terület volt. Az ipari területek és a
nyersanyag- források a szomszédos országokba kerültek.
A II. világháborút követően a Jaltai konferencia Magyarországot a külső szovjet birodalom részévé tette.
A két világháború között a magyar gazdaság a német, osztrák olasz gazdaságokkal szoros integrációban
komplementer struktúrát épített ki. Nyugat-Európa volt a fő exportpiac és a fő importforrás. A szovjet
modell kötelező átvétele, a KGST létrejötte, a magyar gazdaságot reorientációra kényszerítette, 1949-től
exportálni és importálni csak kelet felé lehetett. Az 1956-os magyar forradalom és a gazdasági
rendszerváltási kísérlet nem sikerült. A gazdaság helyreállítását jelentős szovjet hitelek segítségével
valósították meg. 1968-tól azonban óvatos, lassú külgazdasági nyitás a direkt tervgazdaságtól való jelentős
eltérés jellemzi a magyar gazdaságot. A gulyáskommunizmusnak nevezett magyar gazdasági modell
lehetővé tette a Nyugat-Európái hitelfelvételt is.
1973-ig nem beszélhetünk eladósodásról. Az összes adósságállomány 805 millió $ és a fizetési mérleg
még kiegyensúlyozott.
1973 –1978 : Az 1973-as nyersanyag és energia-áremelkedés következtében egyértelművé vált az ország
nagyarányú külgazdasági nyitottsága és sebezhetősége. Az energiaemelkedés egy óriási méretű
világgazdasági szerkezetátrendeződési folyamat nyitánya volt. Ez akkor még nem volt világos a magyar
gazdaságvezetés számára, mivel a hatást csak késve érezte a magyar gazdaság az olcsó szovjet
nyersanyagimport miatt.
„Szívesen" és olcsón adtak hitelt, melyet a magyar gazdaság még olcsóbban továbbhitelezett.
Két nagyon fontos folyamat is elősegítette, hogy 1978-ra a magyar adósság- csapda bezáruljon, / azaz a
további hiteleket azért kellett felvenni, hogy az előzőket törleszteni tudja /
Az egyik a cserearányromlás. Ez azt jelenti hogy a magyar exporttermékek ára a világpiacon egyre
csökkent, miközben azoknak a termékeknek az ára melyet importálunk egyre drágult. A másik az
úgynevezett „szocialista nagyberuházások". A könnyen kitermelhető szovjet nyersanyagkészlet elfogyott,
ezért a szibériai területeken óriási közös beruházások kezdődtek. A magyar gazdaságnak a fejlett nyugati
technológiát kellett a világpiacon beszereznie és exportálnia a későbbi olaj és földgáz szállítások
megelőlegezése képpen. A reálfolyamatok kedvezőtlenül alakultak, de a monetáris folyamatok
is rontották a helyzetet. Az adósság nagy részét (60%-t) svájci frankban vették fel, a svájci frank
erősödése jelentősen megnövelte a valódi terhet. A nyugat-európai inflációs ráták csökkenése emelte a
reálkamatlábat. Negatív kamatlábat +5,4%-ra emelkedett.
1978-1985 :Javult ebben az időszakban a magyar gazdaság adóssághelyzete, még annak ellenére is, hogy
a nemzetközi hitelek átlagkamatlába 15,1%-ra emelkedett. A kamatterhek növekedése azonban - annak
ellenére, hogy külkereskedelmi mérlegünk a romló árfeltételek mellett is pozitív volt 1984-ig
további eladósodáshoz vezetett. Egyre több árut termelt az ország és szállított ki, egyre alacsonyabb áron.
Ennek ellenére a terhek egyre növekedtek. Az eladósodási spirálból kitörni külső segítség nélkül nem
lehet.
1985-1990 A gazdasági növekedést a hagyományos gazdasági szerkezet megőrzése mellett próbálták
elérni. A nemzetközi pénzpiaci kamatláb továbbra is magas maradt. A dollárfolyamatosgyengülése
további veszteségek forrása volt (számít. szerint az ossz - árfolyamváltozásból eredő - adósság 4,5 milliárd
$)
Ez a kezelhetetlen pénzügyi válság jelentősen hozzájárult a rendszerváltás szükségességének
felismeréséhez.
1990- A kezdeti látványos javulás után újabb cserearány-veszteségek következtek. A legnagyobb
problémát az jelentette, hogy a volt KGST országok az egymás közötti kereskedelem elszámolásában is
áttértek a konvertibilis devizákban történő elszámolásra.
A javulást a nemzetközi működötöké beáramlása segítette. A helyzet és a gazdaságpolitikai mozgástér
jellemzésére csak egy adatot szeretnék ismertetni. 1990- 1994 - ig a magyar gazdaság 21,8 md $ -1 fizetett
- törlesztő részlet és kamatként vissza. Az ossz nettó adósságunk 17,8 md $. Ez azt jelenti, hogy szinte 3
évenként kifizetjük a teljes adósságot. A 90-es évek javulása alapvetően a működötöké beáramlás
növekedésének köszönhető. A beáramló tőke azonban kezdetben pozitív hatású a fizetési mérlegre, de
hosszútávon a profitrepatriálás miatt kedvezőtlen./.../

27. HASONLÍTSA ÖSSZE A DIREKTTŐKE-BEFEKTETÉSEK FORMÁIT!

Direkt tőkebefektetések
A direkt tőkebefektetések létrejöhetnek portfolió befektetések és a tényleges működőtöké befektetések
formájában.
a) Portfolió befektetések jellemzői.
• A pénzügyi befektető külföldi állampapírokat és vállalati értékpapírokat vásárol.
• A befektetők többsége - befektetési és nyugdíjalap illetve intézmények - úgynevezett nagybefektető.
• Egy-egy tranzakció nagy összegeket mozgat.
• célja a megtakarítások jövedelmező befektetése.
• nem igazán érdekelt a cég nyereséges műk-ben, csak annyiban amennyiben ez az értékpapír árfolyamot
befolyásolja - célja tehát inkább spekulatív.
• a vállalkozással szemben passzív, nem kíván a vezetésbe beavatkozni.
• ennek megfelelően nem törekszik többségi tulajdonra.
• vonzó számára a célország gazdasági stabilitása likvid tőkepiaca, valamint a gyors ki és
bevonulási lehetőség.
• A fogadó gazdaság számára pontosan a nagy mozgékonysága miatt magasfokú bizonytalanságot jelent.
b) Tényleges működőtőke beruházások jellemzői
Ezek megvalósulhatnak új vállalatok alapításával (az úgynevezett zöld- mezős beruházások), illetőleg
meglévő vállalatok részvényeinek felvásár- lásával.
Ez utóbbi forma bár formailag hasonlít a portfolió befektetéshez lényegesen eltér tőle ugyanis
• többségük szakmai befektető
• a tulajdon megszerzésének célja a részleges vagy teljes ellenőrzés megszerzése a reálfolyamatok, tehát
termelés, illetve szolgáltatás felett.
• magas profit illetve új piacok megszerzése a hosszútávú cél.
• nem érzékeny annyira a politikai és gazdasági instabilitásra.
A direkt tőkebefektetések motívumai
Elöljáróban mindenképpen le kell szögezni, hogy a tőke csak akkor áramlik bármilyen formában
országhatáron túlra - kivéve a már említett menekítést -, ha a célországban elérhető hozam nagyobb, mint
a belgazdaságban elérhető. A XX. század végén azonban a hozam fogalma kibővült. A hozam, a haszon
egy vállalat számára nem az azonnali pénznövekmény elérését jelenti. Haszon lehet vállalati szempontból
például a nyersanyagellátás biztonságossá tétele.
A továbbiakban azt vizsgáljuk meg - a teljesség igénye nélkül - hogy milyen fő motívumok mozgatják a
működődőkét napjainkban.
• olcsó munkabér • a célország védett piacaira való bekerülés, a
• olcsó nyersanyag mint hagyományos kereskedelmi korlátok kijátszása
motívumok. • piacszerzés
• alacsonyabb műszaki és környezetvédelmi • elavult termékek továbbélésének biztosítása
normák a célországban. (életgörbe meghosszab- bítás)

A célország kiválasztásánál a tőkeexportőr vállalatok által figyelembe vett szempontok:

A különböző választási szempontok relatív súlyát a döntésben a cég nagy- ságrendje és a betelepülés
szándékolt célja határozza meg. Eltérő a multinacionális nagyvállalatok és a középvállalatok motivációja.
• szerezhető költségelőnyök.
Ennél nem elsősorban az abszolút költségszint a fontos. Például az alacsony bérből származó előnyt
megsemmisítheti az olcsó munkaerő szakképzetlensége illetve az alacsony termelékenysége
• megszerezhető piacnagyság
A piacnagyságot nem azonosíthatjuk a népességszámmal. A célpiac nagyságrendjét az ottani kereslet
nagyságával mérjük, mely a reálbérek függvénye. Gyakran nem is adott célország piacára kívánnak
belépni, hanem az onnan könnyebben megszerezhető regionális piacra. Például Magyarország esetében az
Ukrán és az Orosz piacra.
• A célország konjunkturális helyzete, gazdasági növekedése. Egyértelmű, hogy egy fellendülő gazdaság
nagyobb vonzóerőt képvisel a tőke számára.
• fejlett infrastruktúra.
Itt nemcsak a hagyományos infrastrukturális elemek a meghatározók (például úthálózat, közlekedés
fejlettsége, energiaellátás, telekommuni- káció), hanem az úgynevezett belső infrastruktúra - azaz a
vállalatok közötti együttműködést elősegítő intézmények például: pénzügyi és bankrendszer fejlettség,
jogrendszer stabilitása, minősége
• gazdaság stabilitás, az ország belső és külső egyensúlyi állapota.
• kiszámítható és tőkebarát gazdaságpolitika.
A bizonytalan helyzetet csak a rövid időn belüli gyors megtérülést és azonnali profitrepatriálást célul
kitűzők kedvelik.

28. MUTASSA BE A DIREKTTŐKE IMPORT HATÁSÁT A FOGADO ORSZAGRA.

A tőkeimport hatása a befogadó országra
Számtalan kutatás, és ennek hatására óriási adatbázis, áll rendelkezésre ennek a fontos kérdésnek a
tisztázására. Objektív megítélést azonban megakadá- lyozza a probléma bonyolultsága és a rászoruló
országok tudatos adattorzító tevékenysége.
A befogadó ország gazdaságvezetésének hozzáértése, az ország gazdasági és politikai függésének
mértéke, és a tőkeimportra való rászo- rultsága határozza meg, tehát hogy a külföldi tőke előnyei
vagy hátrányai dominálnak.
a.) Hatása a foglalkoztatásra.
A direkt tőkebefektetések foglalkoztatásra gyakorolt hatását általában kedvezően ítélik meg még akkor is,
ha többségben pótlólagos munkaerő foglalkoztatása helyett inkább leépítik a munkaerőt.
b.) Hatása a jövedelmekre
A külföldi vállalatok bérszínvonala jelentősen meghaladja a hazai vállala- tokét, Magyarországon pl. 40-
50%-kal. Erőteljes szerepe van tehát a jövedelemdifferenciálódásban. A túlzott jövedelemdifferenciák - a
40 év alatt
megszokott nivellált jövedelmi viszonyok miatt - a volt szocialista orszá- gokban irritálják a
közvéleményt.
c.) Hatása a technikai színvonalra
A felgyorsult tudományos és technikai fejlődés következtében - tekintettel az általános tőkehiányra - a
modern technikához való hozzájutásnak egyik fontos forrása a működőtőke import.
A monopolpozíciót biztosító csúcstechnológiához való hozzájutásnak ez csak akkor útja, ha az ország
100%-os külföldi tulajdont is engedélyez.
d.) Hatása a befogadó ország exportjára
A tőkeexport erőteljesen szorgalmazó, - elsősorban magas adósságállo- mánnyal rendelkező - országok
legfontosabb elvárása, hogy a tőkeexport növelje exportteljesítményüket lehetőleg a repatriált profit
mértékét meg- haladó szinten, mert így pozitív a hatás a nemzetközi fizetési mérlegre. Ha a beáramló tőke
célja a belső piac megszerzése, vagy elavult terméke számára piac biztosítása, akkor kevés a remény az
export pozitív befolyá- solására.
e.) Hatása a befogadó ország gazdasági szerkezetére
Kezdetben a tőkeimport kizárólag torzító hatással volt a befogadó országok gazdasági szerkezetére. A XX.
század elején illetve XIX. század végén így alakultak ki azok az úgynevezett monokultúrás országok
(kakaó, kávé, banán, cukornád, olajköztársaságok), melyek gazdasági sebezhetősége és kiszolgáltatottsága
közismert.
f.) Hatása a befogadó ország gazdasági növekedésére
Ez a hatás is a fogadó ország gazdaságpolitikájának függvénye. Ha a keletkező profit nem hagyja el az
országot, hanem ismét befektetik, akkor a beruházások növekednek, a munkanélküliség csökken és a piaci
kereslet nő
g.) Hatása a befogadó ország tőkemenekítésére
Köztudott, hogy az eladósodott országokból évente közel azonos nagy- ságrendű tőke menekül külföldre
mint amennyi hitelfelvételre évente ezen országoknak szükségük van. A tőkemenekítés nagyságrendje
csak megkö- zelítőleg mutatható ki. Ennek oka az, hogy azok az országok ahonnan a tőke menekül
eltitkolják nagyságrendjét.
h.) Hatása a befogadó ország természeti környezetére
Szintén köztudomású hogy a fejlett szociális piacgazdaságok környezet- védelmi normái magasabbak,
mint a tőkeimportra erőteljesen rászoruló fej- lődő és KKE országoké. Ennek következménye, hogy ezen
országok cél- pontjaivá váltak a fejlett gazdaságokban betiltott vagy környezetvédelmi szempontból nem
kívánatos tevékenységek.
i.) Hatása a befogadó ország importjára
Importra való hatása is a tőke jellegének függvénye. Ha kereskedelmi tőke, / mint például a nagy
áruházláncok/ akkor egyértelmű az importnövelő hatás. Gyakori helyzet, hogy a beáramló működőtőke
enklávé jelleggel települ az adott gazdaságba, azaz minden anyagot importál, rnely a működéséhez
szükséges, és minden terméket exportál. / bérmunka típusú kapcsolat /.
j.) Hatása a hazai pénzügyi erőforrásokra
Vitathatatlan tény hogy kedvező szabályozás hiányában a külföldi tőke jelentős erő-forráselvonást
eredményez. A repatriált profitok és a hazai hitelforrások megcsapolása kedvezőtlenül érinti a
belgazdaságot.
k.) Hatása a hazai vállalatokra
A külföldi tőke beáramlása kettős hatással van a hazai vállalkozókra. Egyrészt azzal, hogy erősebb
versenyt támaszt hozzájárul az ellustult, „nyu- godt" tempóhoz szokott cégek fejlődéséhez, másrészt a
legjobb munkaerő elszívásával, a hazai bankrendszer hitellehetőségeinek lecsapolásával, az aránytalanul
magas adókedvezményekkel eleve győztes pozícióból indul, tönkretéve a hazai versenytársat.
Ezen tőkék alapjellemzője kiváló alkalmazkodóképességük, ezért szere- pük és viselkedésük a
fogadó ország gazdaságpolitikájának és rászorult- ságának függvénye.

29. JELLEMEZZE A 90-ES EVEK MAGYAR TŐKEVONZÁSI POLITIKÁJÁT!

A nyitás körülményei: A magyar tökeimport liberalizálása 1987-1990 közé tehető. Ezt két nagyon
kedvező körülmény is segítette. A viszonylag bőséges világgazdasági tőke- kínálat mint külső, és az
átalakuló, de még stabil gazdaság, mint belső körülmény.
A 80-as évek közepére a magyar gazdaságvezetés számára már világossá vált, hogy mind a tervgazdasági
rendszer mind a külső pénz bevonásából finanszí- rozott gazdasági fejlődés zsákutca. A teljes gazdasági
lemaradást, a világgaz- daság perifériájára szorulást csak a működőtőke intenzív bevonása akadályoz-
hatta meg.
Ekkor a magyar gazdaság még nagyon komoly előnyökkel rendelkezett a többi szocialista országhoz
képest.
• 1968-óta tart Magyarországon a fokozatos piacosítás.
• 1988-tól példátlanul kedvező jogi feltételeket biztosítottak a külföldi tőkének.
• liberalizált árrendszer, liberalizált import.
• nagyvonalú adókedvezmények.
• békés politikai rendszerváltás.
Ennek következtében a remélt hozam magas, a kockázat pedig kicsi volt.
A külföldi tőke gazdasági szerepének negatív oldala Magyarországon
1. A tőkeimport nem segítette elő a gazdasági szerkezet korszerűsödését, sőt erősebb marketing
tevékenységgel hazai vállalatok tömegét tette tönkre, mert főleg a kereskedelembe áramlott.
2. Megnövelte a Magyarországra beáramló import fogyasztási cikkek ará- nyát, korszerű technika
beáramlása helyett tehát a luxusfogyasztás finanszírozása tette katasztrofálissá a kereskedelmi mérleget.
3. A beáramló tőke többsége, - ágazati jellege miatt - csak rövidtávon érdekelt
4. Hatékonyságuk nem megfelelő, legalábbis az általuk közétett mérlegada- tok alapján
5. A befektetések nagy része nem a termelést és a korszerűsítést segíti, hanem a hazai fogyasztási piacot
célozza.
6. A külföldi tőke viselkedésének negatív elemeit erősíti a belgazdasági bizonytalanság, a hosszútávú
struktúrapolitikai koncepció hiánya.
7. Túlzott a területi koncentráció.
8. A számukra nyújtott túlzott kedvezmények miatt erős az ellentét a hazai cégek és az országban
működő külföldi cégek között.
9. Magyarországnak nincs átgondolt hosszútávú stratégiája a tőkevonzás területén, hanem a rövidtávú
fizetési mérlegpozíció dönti el viselkedését a külföldi tőkével szemben
A nemzetközi tőke fő jellemzője kiváló alkalmazkodóképessége. A negatív hatások oka tehát alapvetően
nem a külföldi tőke hanem a magyar gazdaság- politika.
Melyek azok a célok, amelyeket a továbbiakban a magyar gazdaságnak - ha a külföldi tőke pozitív hatásait
is érezni kívánja - követnie kell.
- Az infrastruktúra fejlesztésével elő kell segíteni, hogy a külföldi tőke profitja Magyarországon kerüljön
befektetésre valamint a környező országokból menekülő tőke nálunk telepedjen le. - elő kell segíteni a
közvetlen ipari beruházásokat, a kereskedelmi helyett. - Törekedni kell szorosabb kapcsolatokat kiépíteni
a jövő fő tőkeexportőre- ivel, a Távol - keleti országokkal
- Elő kell segíteni a hazai töke országon belül maradását, a tőkemenekítés csökkentését.
- csökkenteni kell a külföldi tőke számára nyújtott kedvezmények mérté- két, de a kedvezményezettek
számát növelni kell.

30. MUTASSA BE A TŐKEKIVITEL FŐSZEREPLŐIT, A NEMZETKÖZI

MULTINACIONÁLIS, TRANSZNACIONÁLIS CÉGEK JELLEMZŐIT ILL. A
KÜLÖNBÖZŐ CÉGTÍPUSOK ELŐNYEIT ÉS HÁTRÁNYAIT!

A globális intézményrendszer egyik legfontosabb szereplője maga a globális vállalat. Először is nagyon
fontos, hogy világosan lássuk, az eltéréseket a különböző nemzetközi cégtípusok között.
A szakirodalom szerint léteznek
 hazai
 nemzetközi
 multinacionális
 globális és
 nemzetek felett átívelő" transznacionális vállalatok
A cégtípusok : A hazai vállalat: Jellemzője, hogy kizárólagosan saját országában tevékenykedik és csak
hazai beszállítókkal, és kereskedőkkel dolgozik együtt. Termékeit és szolgáltatásait a hazai piacon
értékesíti. A hazai vállalat első találkozása a nemzetközi piaccal, ha külföldről importál, vagy oda
exportál. : A nemzetközi vállalat: Olyan vállalat, amely több tevékenységével is elhagyja saját országát.
Például közös termelőüzemet, vagy kereskedelmi egységet létesít egy másik országban egy ottani
vállalkozóval, vagy egy külföldi kutatóintézettel, esetleg egyetemi tanszékkel együttműködve végez
helyben vagy saját országában kutatás- fejlesztést és ennek alapján termelést. A lényeg azonban az, hogy
nemzetközi tevékenysége, a hazaihoz képest jelentéktelen. : A multinacionális vállalat : Lényege, hogy
olyan több telephelyes nagyvállalat, amelynek telephelyei különböző országokban vannak. A
telephelyeket, helyi részlegeket általában leányvállalatoknak hívják, és ezek az anyavállalat 100%-os
tulajdonában vannak. Működhetnek azonban közös vállalkozás formájában is, amikor a helyi tulaj-
donostárs vagy az állam, vagy egy másik magánszervezet, pl. egy helyi vállalat.
Más kombinációk is elképzelhetők, pl. hogy egy másik nemzet multinacionális cége a tulajdonostárs. (Pl.
ha Magyarországon egy amerikai multinacionális cég leányvállalatában egy angol multinacionális cégnek
is van tulajdonjoga.) A multinacionális cégek leányvállalatai viszonylagos önállósággal dolgoznak, és a
leányvállalatok egymással csak a központon keresztül vannak kapcsolatban. A leányvállalatok általában
nyereségközpontok: vagyis a központ elvárja tőlük, hogy az adott helyi viszonyok mellett maximális
profitot érjenek el.
Ennek alapján az is elképzelhető, hogy a multinacionális cég különböző orszá- gokban működő részei
egymással versenyeznek a piacon.
Ezt a helyzetet egyszerűsítve a következő ábrával szemléltethetjük:
A multinacionális cég szerkezete
A központban készül a cég átfogó stratégiája, az 1-5-ig jelzett részlegekben pedig úgy
folyik a munka, mintha azok kis, független cégek lennének. A helyi részlegek ehhez
„lokális stratégiát" dolgoznak ki.
A globális vállalat: A globális vállalat is több telephelyes nagyvállalat. Ennek részlegei
azonban semmilyen önállósággal nem rendelkeznek. A stratégiát és annak megvaló- sítási módszereit a
cég központjában dolgozzák ki.
A globális cég egységei rr ás és más tevékenységet végeznek. Az egyik helyen lehet, hogy nyersanyag-
kitermelés, a másikon részegység gyártás folyik. Vannak azután olyan részlegek, ahol a különböző
egységekből összeszerelik a végterméket. A globális cég részlegeire jellemző a futószalagos
tömegtermelés. Ezért az adott helyen, adott országban előállított részegységet vagy végterméket nem-
csak annak az orszác iák a piacára szánják, hanem terítik a világpiacon, ül. - részegységek esetén - a
globális cég különböző országokban működő össze- szerelő üzemeibe szállítják. Ily módon a globális
cégek kialakulása óriási mértékben növelte meg ;a szállítási igényeket.
A globális cégek jellemzőjének szokták tartani azt is, hogy néhány meghatározó terméket gyártanak. Példa
lehet erre a Coca-Cola cég.
Másik jellemzőjük az a törekvés, hogy a termék minden egyes része ott készüljön, illetve minden egyes
szükséges tevékenység ott folyjék a világban, ahol az a legolcsóbban oldható meg. Ezt a tevékenységet
angolul „global sourcing"-nak nevezik, amit magyarra talán „globális eredetű gyártásnak" fordíthatnánk
le.
Az ábrán látható 1-6 részleg egymással szoros kapcsolatban működik. Ezért, ha
bármelyikük leáll, az gondot okozhat a „központnak". Másrészről, ha egy adott
országban a kormány eldöntené, hogy az ott működő részleget meg- vásárolja, nem
sokra menne vele, hiszen csak egy torzó birtokába jutna, amelyből elég nehéz lenne
önállóan működni tudó céget létrehozni. A globális cégre jellemző, hogy a profitot a cég egészének
összehangolt műkö- désével kívánja elérni. Ezért a stratégia részét képezheti, hogy egy adott or- szágban,
akár hosszabb ideig is az ottani árak alatti áron értékesíti termékeit. A multinacionális és a globális vállalat
közötti határt, a piacok globalizálódá- sával, az összeolvadásokkal, a közös vállalkozások számának
növekedésével egyre nehezebb megvonni. A Transznacionális vállalatok
Az egész világot behálózó „vállalatkonglomerátumok", amelyek a globális cégek terjeszkedésével,
megerősödésével, vállalati felvásárlásokkal és összeolvadá- sokkal jönnek létre. A név arra utal, hogy a
cég „nemzetek feletti", ami azt az érzetet kelti, hogy nemzeti hovatartozásának nincs jelentősége. A
transznacionális cégek jellemzője továbbá, hogy hálózatokat hoznak létre, szövetségeket alakítanak a
beszállítókkal, kutatóintézetekkel, egyetemekkel, piackutató intézetekkel. A hálózat segítségével, annak
ellenére, hogy a szövetségesek tevékenységeit nem vásárolja fel a transznacionális cég, óriási
többlethatalomra tesz szert.
A transznacionális cég szerkeze
A téglalapok a transznacionális vállalat részlegeit, a körök pedig a stratégiai
szövetségeseket szemléltetik.
A globalizáció előrehaladtával a multinacionális cégek teljes eltűnése és a
globálisok transznacionálissá alakulása várható.
A különböző cégtípusok előnyei és hátrányai
A hátrányokat és előnyöket a befogadó nemzet szempontjából vizsgálva a következőkre kell
felfigyelnünk:
A multinacionális cég előnye, hogy igyekszik alkalmazkodni a helyi szokások- hoz. Éppen ezért szívesen
alkalmaz vezető beosztásban is helyi szakembe- reket. Mivel a multinacionális cég részlegei kis önálló
vállalatoknak tekinthetők, ezért nemcsak termelő, hanem kutató-fejlesztő, elemző, pénzügyi, marketing és
egyéb tevékenységeket is végezhetnek. Ez azt jelenti, hogy ezek a részlegek sokféle, közöttük nagy tudást
igénylő munkahelyet is teremtenek. Ha a multinacionális cég bajba kerül, és ezért egyes egységeitől meg
kell szabadulnia, akkor egy ilyen „kis önálló vállalatként" működő egység megve- hető és könnyen tovább
működtethető, hiszen csaknem minden, egy cég műkö- déséhez szükséges tevékenység és tudás
megtalálható benne.
A globális és transznacionális cégek pedig mindenben ellentétei a multinacionális vállalatoknak.
Helyi részlegeik csaknem mindenben a köz- ponttól függnek. Általában az alkotó, szellemi munkát a
cégközpontba vagy egyes regionális központokba telepítik, a legtöbb telephelyen pedig csupán
fegyelmezett összeszerelő munkára tartanak igényt. A globális és transzna- cionális cégek tehát, ahogy ezt
tevékenységük jellemzéséből láthatjuk, „globális futószalaggá" szervezik az egyes országokban működő
részlegeiket.
A globális futószalag: A globális és transznacionális cégeket a munkamegosztás, a specializáció és a
tömegtermelés jellemzi. Ez például az autógyártás területén - ahogy azt korábban már említettük - azt
jelenti, hogy az alkatrészek és a részegységek különböző országokban készülnek, és a késztermékeket
ezekből ismét más helyeken szerelik össze. Ez a munkamegosztás megnöveli a szállítási igénye- ket.
Ezzel függ össze az is, hogy a globális cégek jelentős nyomást gyakorolnak az üzemeiknek otthont adó
országokra az autópályák építése érdekében. Elemzések szerint a globális cégek a világkereskedelem
közel 70%-át bonyolítják le, de ennek több. mint fele, a cégeken belüli kereskedelem.
Ez persze azt is jelenti, hogy a termékek többségéről nem tudjuk, hogy alkat- részei, részegységei honnan
is származnak, és milyen körülmények között, kik gyártották azokat. Előfordulhat, hogy valamely
részegységet rabok, vagy eset- leg gyermekek állítanak elő, ami ha ismert lenne, akkor a vásárlók közül
sokan elutasítanák a termék megvételét. Az is előfordulhat például, hogy mondjuk egy gyümölcsjoghurtot
gyártó cég egy a gyümölcsei minőségéről és jó ízéről ismert országban nem a helyi termelőktől vásárolt
gyümölcsöt teszi bele a joghurtba. Szakkönyvekben ennek okaként azt szokták megemlíteni, ott országban
csak összeszerel vagy összeállít, és az alapanyagot, a "nemzetközi futószalagon”
máshonnan szerzi be. A valódi ok azonban más is lehet. Például a már említett transzfer árakon keresztül
történő értékkivonás. A „globális futószalag", amely nagyon sok országot köt össze, gyakran okoz
irányítási problémákat is. Hiszen egy globális cég „gazdasága" gyakran nagyobb, mint egy ország
gazdasága. Emlékezzünk rá, hogy a rendszerváltás előtt, a magyar gazdaságot - nem túl nagy sikerrel - az
Országos Tervhivatalban készült tervekkel próbálták irányítani. Ma pedig a globális cégek központi
tervezése küszködik ezzel a feladattal. Azt is mondhatnánk, hogy a centralizált népgazdasági tervezés
helyébe nálunk a globális cégek centralizált tervezése lépett.

31. MUTASSA BE A TRANSZNACIONALIZÁLÓDÁS TERJEDÉSI FOLYAMATÁT!

Becsléseim szerint a külföldön elhelyezet összes tőkék állománya 1999-ben mintegy 10 000 milliárd
dollárt tett ki. Ez a külföldi tőkebefektetések valamennyi formáját (értékpapírok, külföldi kölcsönök,
közvetlen befektetések stb.) ma- gában foglalta. Ez az összeg az adott évet figyelembe véve, a világon
eszközölt összes beruházások valamivel kevesebb, mint két évi volumenének felelt meg. Az 1980as évek
közepétől az 1990-es évek közepéig például az értékpapírokba fektetett külföldi tőkeállomány
tizenötszörösére emelkedett, s 1994-re a vállalatok részvényben eszközölt befektetéseinek 37%-át tette ki.
Ennek közel 55%-át az USA-ban fektették be külföldi vállalatok, pénzintézetek. Az ENSZ- statisztikák
szerint, 1986 és 1996 között az évi összes tökekiáramlás a világon megháromszorozódott, s 1996-ban, a
történelemben először meghaladta az 1000 milliárd dollárt.
A transznacionális társaságok anyavállalatainak közel 90%-a az 1990-es évek második felében a fejlett
ipari országokból származott. Öt ország az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia,
Németország és Japán, a fejlett ipari országokban működő anyavállalatok 54%-át ellenőrizte. Ez a szám
csak azokat a vállalkozásokat foglalja magában, amelyekben 50%-nál nagyobb része- sedéssel
rendelkeznek külföldiek. A tényleges ellenőrzési kör azonban ennél lényegesen nagyobb
menedzsmentszerződések vagy egyéb eszközök révén.
Viszonylag új jelenség az 1990-es években a transznacionalizálódás a közép- vállalati szektorban. A
múltban a kisebb méretű vállalatok ritkán fektettek be tőkét külföldön. Egyrészt tájékozatlanok voltak a
külföldi viszonyokról, másrészt problémáik voltak a menedzsment és a tőkeforrások terén. Az elmúlt
években a telekommunikációs és szállítási technika fejlődése, valamint a pénzügyi szolgál- tatások
bővülése és a nemzetgazdaságok többségének növekvő mértékű világgazdasági nyitása sok kisebb vállalat
számára tette lehetővé és kifizetődő- vé a külföldi befektetéseket.
Globális méretekben a transznacionális társaságok külföldön lévő vállalatainak üzleti forgalma 1998-ban
meghaladta a 11 000 milliárd dollárt, ami a világexport több mint másfélszerese volt. Nagymértékben
előrehaladt az 1980-as évek óta a transznacionális társaságok anyavállalatai tőketulajdonának az
értékpapírpiacok általi nemzetköziesedése is. A vállalatrendszer tényleges ellenőrzése, amelyben a vezető
részvényesek játszanak meghatározó szerepet, azonban általában továbbra is az anyavállalat székhelyén
realizálódik.
Igen lényeges változás az is, hogy az anyavállalatok növekvő számú közös vállalkozást alapítanak
leányvállalataikkal illetve a leányvállalatok egy- mással. Ily módon sajátos, többszörös kötöttség jön
létre rendszerükben.
Az 1990-es években átlagosan a leányvállalatok 46%-a például az amerikai társaságok esetében maga is
tulajdonos más leányvállalatokban. E forma terjedését elsősorban a vállalkozások funkcionális
kapcsolódásai magyarázzák. Az ilyen tulajdonstruktúra egyben megkönnyíti a transzferárak vagy más,
mani- pulatív eszközök (például licencekkel kapcsolatban) használatát, a könyvelési és finanszírozási
manipulációkat is. A transznacionális társaságok, mint isme- retes, gyakran manipulálják hasznuk
nagyságára vonatkozó adataikat a transz- ferárak segítségével. Jelentősen felnagyítják a szülővállalatoktól
vagy más egységeiktől beszerzett anyagok, alkatrészek árát. Ez gyakran a világpiaci árakat 40%-kal is
meghaladja.
A transznacionális társaságok kulcsfontosságú szereplők a nemzetközi K+F hierarchiában. Az
innováció szerepének felértékelődése (már a két világ- háború között is) egyre jobban előtérbe tolta a
nagyvállalatokat a nemzetközi gazdasági tevékenységek innovációkkal kapcsolatos legkülönbözőbb
területein, de különösen a vegyiparban, valamint a jármüvek a gépek és beruházási javak
világforgalmában.
A transznacionális társaságok nagy szerepe a világ K+F szektorában jelentős tényező az országok
szakosodásában és a nemzetközi munkamegosztásban. A transznacionális társaságok konkrét szerepe az
egyes országok tudományos és műszaki fejlődésen alapuló specializálódásában egyrészt a társaságok ver-
senystratégiájától, másrészt a fogadó országok „fogadókészségétől", munka- erejük felkészültségétől, a
helyi K+F képességek nagyságától, eredmé- nyességétől is függ. A csúcstechnikát termelő iparágakban
kulcsfontosságúvá vált annak biztosítása, hogy az adott vállalati rendszer vezető szerepet töltsön be
bizonyos szegmensekben, világméretekben. A globális műszaki vezető szerephez kapcsolódó stratégiák
megkövetelték a magas K+F kiadásokat, a versenytársak rendszeres beolvasztását, a nemzetközi
tudományos források
feletti ellenőrzés megszerzését, az erőforrások koncentrációját, a kapcsolódó szolgáltatások integrálását.
Ennek nyomán a transznacionális társaságok K+F tevékenysége sajátos módon
internacionalizálódik. K+F tevékenységének zöme továbbra is az anyavállalat bázis országában
összpontosul. A külföldön végzett K+F inkább a beruházásokat követi. A külföldi, olcsóbb K+F
kapacitások önmagában ritkán vonzzák a közvetlen beruházókat. Sokkal inkább az a jellemző, hogy az
anya- vállalat K+F tevékenységének stratégiai szempontból kevésbé fontos kompo- nenseit külföldre
telepíti és azokat a bázis országban, az anyavállalat keretében integrálja.
Globális méretekben a foglalkoztatottság sokkal kevésbé transzna- cionalizálódott, mint a termelés, a
fogyasztás vagy a K+F tevékenység.
A foglalkoztatás alakulása a transznacionális társaságok tevékenysége kapcsán egyébként számos
tényezőtől függ. Elsősorban az adott társaság stra- tégiai céljai határozzák meg azt, hogy nemzetközi
tevékenységükben milyen szerepet játszanak a külföldi munkaerőforrások. Ez függ annak a szektornak a
jellegétől is, amelyben a társaságok működnek.
Minden szektorban vannak természetesen bizonyos lehetőségek többé vagy kevésbé munkaintenzív
alternatívákra. Ezek azonban a nemzetközi verseny és a technikai fejlődés miatt elég korlátozottak. A
transznacionális társaság külföldi tevékenységében „másolhatja" a szülővállalat foglalkoztatási modelljét,
de a helyi viszonyokhoz is alkalmazkodhat. A hatások attól is függnek, hogy új létesítményről vagy
meglévők átvételéről van-e szó, illetve, hogy a külföldi vállalkozással egyidejűleg leállítják-e a hazai
termelést. A kilencvenes évek elején 1 millió dollár külföldi befektetés állomány a fejlődő országokban
kb. 30 000, a fejlett ipari országokban pedig kb. 11 000 fő számára adott munkalehetőséget.
Az olcsó és képzett munkaerő mint a lehetséges nagy haszon forrása, hagyományosan egyik legfőbb
motivációként fogalmazódott meg a külföldi befektetésekkel kapcsolatos ösztönzők között. Azok a
társaságok, amelyek globális tevékenységük keretében az alacsony bérszintű országokat preferálják,
általában igen „mozgékonyak", és rengeteg alternatíva között választhatnak.
Nagy szerepet játszanak az alacsony fejlettségű országok világgazdasági integrálásában. Miután
beruházási költségeik általában alacsonyak, azokat gyorsan amortizálhatják. Az ilyen társaságok
rendszerint a fejlett ipari országok piacait szolgálják, esetleg a vállalati hálózati rendszerben több egységet
is kiszolgálnak részegységekkel, alkatrészekkel. A fogadó ország piaca rendsze- rint nem fontos
számukra. Esetenként, tekintettel a nagy szállítási volumenre és a megrendelések teljesítésének
gyorsaságára, a piacok közelsége némileg kompenzálhatja a bérek esetlegesen magasabb szintjét. Az
alacsony bérszint mellett a munkaerő megbízhatósága, a munkaerőpiac rugalmassága, a kor- mányok
képessége a társadalmi feszültségek kezelésére, ugyancsak igen fon- tos feltételei a beruházási
döntéseknek.
A transznacionális társaságok közvetlen foglalkoztatási hatásán túlmenően figyelembe kell venni
közvetett hatásukat is, vásárlásaik, alvállalkozásaik révén. Részadatokra épülő becsléseim szerint ez a
közvetlen foglalkoztatásnak kb. kétszeresére tehető.
A transznacionális társaságok, azzal hogy rendszerükben különböző országok munkaereje integrálódik, és
igyekeznek a munkaerővel szemben mindenütt azonos követelményeket támasztani, fontos szerepet
játszanak a munkaerő- piacok nemzetköziesedésében és a szakmai követelmények nemzetközi szab-
ványainak terjedésében is. A tapasztalatok szerint, termelőtevékenységük „áthelyezésével" valóban
leépítenek munkahelyeket egy-egy ágazatban az anyavállalat bázis országában. A nemzetközileg
integrálódó termelés azonban rendszerint az anyaországban is teremt új munkalehetőségeket, azonban
főként a magasabban képzettek számára.

32. MELYEK A TRANSZNACIONÁLIS TÁRSASÁGOK ÁLLAMI SZABÁLYOZASÁNAK

LEHETŐSÉGEI TERÜLETEI?

A XX. század végére a transznacionális társaságokkal való kapcsolatrendszer az államok nemzetközi

gazdaságstratégiájában igen fontos kérdéssé vált, különösen azokban az országokban, amelyek nagyobb
mértékben függnek döntéseiktől.
Az államok és a transznacionális társaságok viszonyával kapcsolatban két egymástól eltérő jellegű
problémakört, két különböző dimenziót kell elemezni,
• az egyik dimenzió a transznacionális társaságok és az anyaország államának kapcsolatrendszere,
• a másik a társaságok és a fogadó országok kapcsolatainak alakulása.
A globalizáció növelte az érdekkülönbségeket az államok és a transzna- cionális társaságok között.
A globalizáció nyomán a kormányok egyre kényelmetlenebb helyzetbe kerültek a transznacionális
társaságok nyomása, a nem- zetközi multilaterális szervezetek liberalizációs egyezményei és a helyi
globalizáció ellenes erők és érdekek között.
A kormányok és a transznacionális társaságok közötti kapcsolatok sok vonat- kozásban eltérnek a nemzeti
vállalkozások és kormányaik viszonyától, s a gazdasági erőviszonyok - különösen kisebb országok
esetében - behatárolják a kormányok képességét a társaságok ellenőrzésére, tevékenységük szabályo-
zására. A kormányok azonban, elvileg még ilyen feltételek mellett is, korlátoz- hatják, szabályozhatják
tevékenységüket, legfeljebb a társaságok otthagyják az adott országot, ami természetesen az adott
társaságok számára is költséges lehet. A társaságok ezért is hajlandók bizonyos engedményekre, ha
érdekeik úgy kívánják. Egy adott országból való kivonulás az anyavállalatok és a leányvállalatok esetében
elvileg egyaránt lehetséges. Nem kevés nemzetközi társaság helyez- te át központját például olyan
országba, amelynek adózási viszonyai ked- vezőbbek voltak.
A potenciálisan konfliktusos kérdések az anyavállalat országának kormányzatához való
viszonyában rendszerint azzal kapcsolatosak, hogy az adott kormány jogköre kiterjedhet-e a
transznacionális társaság egész nemzetközi tevékenységére, illetve annak melyik részét szabályozhatja,
például a monopóliumellenes intézkedésekben, a technika- vagy versenypolitikában, a befektetések és a
munkahelyek teremtése vagy „exportja" kérdésében, külpolitikai céljaik érvényesítésében. Esetenként
azok élesen eltérőek lehetnek a nemzeti érdekektől.
A transznacionális társaságok természetesen igényelhetik kormányaik segítségét bizonyos kérdésekben,
rendszerint versenypozícióik és nemzetközi biztonságuk erősítésében. Ez utóbbinak különféle politikai,
szervezeti közvetett és közvetlen gazdasági formái és eszközei alakultak ki.
A fejlett ipari országok zöme, különösen a nyugat-európai országok és Japán, a nemzetközi verseny
transznacionális szektorában a második világháborút kö- vető két-három évtizedben a szektorspecifikus
iparpolitikát és menedzselt oligopólium formulát alkalmazta. Ennek lényege az volt, hogy bizonyos,
álta- lában az állami bürokrácia keretében kialakított mechanizmusok segítségével, jórészt a nemzetközi
trendek alapján, kiválasztottak az ország szempontjából perspektivikusnak tekintett ágazatokat és igen
gyakran ezek keretében bizo- nyos vállalatokat, amelyek különleges támogatásban részesültek.
Lényegesen összetettebb a fogadó országok kormányzata és a transz- nacionális társaságok közötti
viszony már csak azért is, mert a kormányok kötelessége lakosságuk anyagi érdekeinek, jólétének
védelme, erősítése, az ország emberi és természeti erőforrásairól való gondoskodás. E feladatuk
végrehajtása során sajátosan ellentmondásos helyzet is kialakulhat a transz- nacionális társaságokkal való
viszonyukban. A transznacionális társaságok szemszögéből alapvető fontosságú „országkockázat"
összetevői között ezért is meghatározó fontosságú a kormányok jellege, magatartása. Az 1980-as és az
1990-es évek tapasztalatai szerint különböző típusú országok bizonyultak képesnek jelentős külföldi
működő tőke bevonására. A tőkebeá- ramlásban a transznacionális vállalatok és a fogadó országok
konkrét érdekeinek komplementaritása játszott döntő szerepet. Ez igen különböző területe- ken és
ágazatokban realizálódott. Megfogalmazható azonban néhány általános jellegű következtetés a sikeres
példák alapján. A főbb politikai, gazdasági és emberi tényezők, amelyek segítették a működő tőke
importját, a következők voltak:
• A fogadó ország politikai stabilitása, a vonatkozó törvények és gazdaságpolitikák jellege,
áttekinthetősége, kiszámíthatósága.
• A fogadó ország kormányának pozitív magatartása és kiszámítható politikája a helyi és külföldi
vállalkozásokkal kapcsolatban.
• A nemzeti gazdaságpolitika stratégiai céljainak realitása, helyessége a nemzeti és a nemzetközi piaci
feltételek és változások fényében, a megvalósításukhoz szükséges eszközök megléte.
• Az ország képessége arra, hogy a fontos helyi termelési tényezők és erőforrások árát nemzetközi
összehasonlításban alacsony szinten tartsa.
• A főbb elvek, amelyeket az eddigiekben megfogalmaztak: a külföldi és a nemzeti vállalkozások azonos
kezelése, a működési feltételek liberali- zálása, a beruházások és a szellemi tulajdon védelme, a
döntőbírás- kodás szabályai államközi, valamint a vállalatok és a kormányok vitá- jában.
• A munkaerő képzettségének szintje, a javulás intézményes feltételeinek biztosítottsága, a munkaerő
magatartása, a munka- és vállalkozói erkölcs színvonala.
• A közvélemény és a politikát formáló intézmények magatartása a külföldi vállalkozásokkal
kapcsolatban.
Az érdekek és célok változása és lehetséges eltérései miatt a nemzetközi társaságok működésének kezdetei
óta igen komplex és nehéz kérdés a fogadó országok és a transznacionális társaságok viszonyának
értékelése. Sok szak- értő szerint a konfliktus a nemzetközi társaság és a fogadó országok között eleve
elkerülhetetlen. Mindkét fél ugyanis maximálni igyekszik hasznát az adott ügyletből. A konfliktusok
azonban nemcsak a jövedelmek elosztásából adódhat- nak, hanem számos más, a két fél stratégiai
céljaival kapcsolatos különbsé- gekből is.
Vannak azonban más jellegű problémák is. A fogadó ország nemzetgaz- daságában, különösen ha a
közvetlen külföldi tőkebefektetések meghaladtak bizonyos minimális küszöbértékeket, figyelembe kellett
venni a külföldi töke jelenlétét, s esetenként jelentős szemléleti, gazdaságpolitikai és szervezeti
változásokat kellett eszközölni a külföldi vállalkozások működőképessége és a tőkeáramlások
folyamatosságának fenntartása érdekében. A külföldi működő tőke pozitív nemzetgazdasági hatása a
fogadó országokban mennyiségileg mérhető és minőségileg, mennyiségileg csak áttételesen vagy
egyáltalán nem mérhető területeken jelentkezett. A mennyiségileg mérhető hatások közé tartozik a fizetési
mérlegben jelentkező és a tökebeáramlásból adódó többlet, illetve a hiány csökkenése, a nettó
exportnövekedés, illetve import megtakarítás, az üzleti forgalom, a fizetett adók és a hozzájárulás a belső
foglalkoztatottság növekedéséhez s a jövedelmek emelkedéséhez. A fogadó országok tapasztalatai alapján
indokolt az a következtetés, hogy a fenti előnyök ritkán jelentkeznek egyidejűleg. Az is egyértelműen
megfogal- mazható, hogy realizálódásuk nem automatikus, hanem kemény alku és ügyes politika
eredménye. Végül tény az is, hogy beteg és gyenge gazdaságok ritkán képesek jelentősebb hasznot húzni a
külföldi közvetlen befektetésekből. A nemzetközi tapasztalatok alapján megállapítható az is, hogy a
közvetlen külföldi tőkebefektetések sok negatív következménnyel is járhatnak. A
transznacionális társaságok tevékenysége, különösen a kisebb országokban, egyidejűleg járhat kedvező és
kedvezőtlen következményekkel a fogadó országok gazdaságára.
Több módon is korlátozhatják a helyi vállalkozók lehetőségeit: tőkeerejük és nemzetközi műszaki és
marketinghátterük lényegesen jobb, mint a legtöbb nemzeti vállalaté. Hitelképességük révén könnyebben
és olcsóbban juthatnak pótlólagos tökéhez a nemzeti tőkepiacról is, mint a hazai vállalkozók. A terme- lési
folyamatot a fogadó országban úgy is megszervezhetik, hogy a magas értékű alkatrészeket,
részegységeket külföldről szerzik be, és a helyi hozzájá- rulást az alacsony értékű alkatrészekre
korlátozzák. Szennyező tevékenységek áttelepítésével a környezetvédelmi szempontból liberálisabb
országokba, jelentős környezeti károkat okozhatnak. Sok országban a nemzeti törvényhozás és a
kormányok is igyekeztek a transznacionális társaságok tevékenységét normatív módon szabályozni a
nemzetközi szerződésekben megengedett keretek között.
A tapasztalatok arra is utalnak, hogy a mai világban nem áll a transznacionális vállalatok érdekében, hogy
nagymértékben gyengítsék a fogadó országokat az ott elérhető legmagasabb haszon érdekében, s a
kormányok is sokkal több lehetőséggel rendelkeznek a kirívóan kedvezőtlen feltételek elkerülésére, mint
30 - 50 évvel ezelőtt.
Tény azonban az is, hogy kevés kormány rendelkezik a megfelelő admi- nisztratív kapacitással,
erővel, tapasztalatokkal és alternatívákkal ahhoz, hogy a mérleget saját országa javára billentse.
Ezért is törekedett számos ország arra, hogy nemzetközi magatartási kódex megalkotását szorgalmazza a
transznacionális társaságok tevékenységének szabályozására. Erre irányuló törekvéseik azonban
mindeddig sikertelenek ma- radtak. Újabban a nemzetközi életben előtérbe került a transznacionális válla-
latok társadalmi felelőssége érvényesíthetőségének kérdése. Erre azonban nemzetközi fórumok még nem
alakultak ki.
Az eddigi nemzetközi szabályozások elsősorban a transznacionális társa- ságok számára teremtettek
globálisan egységesebb és sok vonatko- zásban kedvezőbb feltételeket.
Nem jelentéktelenek a világgazdaság transznacionális szektorának társadalmi hatásai sem, az államok és
ezek keretében a társadalmi csoportok differenciá- lásában. A vállalkozások közül a globalizálódás
különösen nehéz kihívás a kis és középvállalatok számára. Az OECD tagállamaiban például, ahol az erre
vonatkozó statisztikák a legteljesebbek, a gyáriparban e vállalatoknak alig 1%-a fejt ki jelentősebb
nemzetközi piaci tevékenységet, mintegy 25%-uk sorolható a globálisan is versenyképesek közé. A
szolgáltatások terén ennek aránya kisebb.
A kis- és középvállalatok csaknem fele csak jelentős támogatással képes a fennmaradásra a globalizálódó
gazdaságban, s a fennmaradók - döntően a szolgáltató szektorban ez ideig képesek voltak kis regionális
piacokon elszigetelni magukat a veszélyektől.

33. JELLEMEZZE A MAGYAR GAZDASÁG TRANSZNACIONALIZÁLODÁSI

FOLYAMATÁT!

Magyarország, a térség más országaihoz hasonlóan, a nyolcvanas évek végéig lényegében kívül rekedt az
évszázad második felében kibontakozott nemzet- közi vállalkozási rendszeren.
Az ipari-műszaki vállalatközi kooperációs rendszerekbe azonban már a hat- vanas években
bekapcsolódtak magyar cégek. A közvetlen külföldi tőkebefek- tetésekre vegyes vállalatok formájában a
magyar törvények 1972 óta adnak lehetőséget. A kedvezőtlen jogi feltételek, a gazdasági és politikai
környezet nehézkessége, bürokratizmusa, a valutaátválthatóság hiánya és más tényezők miatt a kockázatot
azonban túl magasnak tekintették. Csak az 1986 óta megindult jogi, majd az 1989-90-ben bekövetkezett
politikai változások nyomán kezdett növekedni Magyarországon a külföldi tőkebefektetések állománya.
Magyarország világgazdasági integrálódásában az 1990-es évek végén már igen jelentős volt a külföldi
szektor szerepe. A világ összes közvetlen külföldi tőkebefektetése állományának 0,04%-a volt
Magyarországon elhelyezve. Ebben a tekintetben 1997-ben a világon a 35. helyen állt.
A közvetlen külföldi tőkebefektetések állományának a bruttó nemzeti termékben kialakult aránya
33% volt, a közepesen fejlett nyugat-európai országok átlagának több mint kétszerese és a
világátlag háromszorosa.
Ha nem készül fel jobban a magyar gazdaság, a társadalom és az intéz- ményrendszer az előnyök
jobb hasznosítására és a megnövekedett külső sebezhetőség kezelésére, a nagyfokú függőség súlyos
gondok forrásává válhat.
Annak nyomán, hogy a magyar gazdaság nyitott, liberalizált piacgazdasággá vált, s fő partnerei az Európai
Unió tagállamai lettek, amelyek gazdaságilag, műszakilag sokkal fejlettebbek, minőségileg új módon
fogalmazódik meg az is, hogy miképpen értelmezhetők, milyen mechanizmusok segítségével és milyen
területeken alakíthatók ki az úgynevezett világgazdasági kitörési pontok.
Az állam szerepe természetesen, különösen közepesen fejlett országok ese- tében, nem mellőzhető.
Minden kormány érdekelt abban, hogy az adott ország- ban, a lehetséges legnagyobb mértékben legyenek
jelen az adott kor kulcsfon- tosságú termelő és szolgáltató ágazatai, amelyek segítik a gazdasági növe-
kedést, a műszaki fejlődést s a jövedelmek emelkedését. A kitörési pontoknak nevezett tevékenységek
ebben az értelemben lényegében a technikai szem- pontból progresszív, a versenykésséget erősítő
szerkezeti átalakulást hivatottak előmozdítani.
A gazdaságpolitikák, struktúrapolitikák, iparpolitikák elméletében, és esetenként gyakorlatában,
különösen kisebb országok esetében három fő módszer alakult ki a sikerre esélyes területek
keresésére, illetve kiválasztására.
• Az egyik módszer a komparatív előnyökre épülő feltételezett versenyké- pességből,
• a másik a megcélozandó nemzetközi piaci rések meghatározásából indul ki,
• a harmadik lényegében a nemzetközi vállalkozásokra bízza a feladat oroszlánrészét, abból kiindulva,
hogy ezek a világpiac értékítéletéből kiindulva racionálisan döntenek.
A versenyképesség, mint az előzőekben erről már szó esett, komplex fogalom. Szélesebb értelemben függ
a kormányok gazdaságpolitikájának helyességétől is, az infrastruktúra fejlettségétől, a képzettségi szinttől,
a nemzeti innovációs képességektől, a finanszírozás módjától, költségeitől, s mindazoktól a tényezők- től,
amelyek meghatározzák a vállalatok gazdasági környezetét. Vitathatatlan azonban, hogy a kedvezőtlen
nemzeti gazdasági és versenykörnyezet alkal- matlan kitörési pontok kialakítására.
A magyar gazdaságban az 1990-es években eszközölt külföldi befekte- tések nagy hányada a
privatizáció során olcsón megvásárolható, értékes vállalatokat, és a belső piac megszerzését célozta
meg.
Egyes területeken azonban ezen keresztül, vagy zöldmezős beruházások ré- vén, a magyar gazdaság
lényeges területei integrálódtak nemzetközi társasá- gok globális termelési és értékesítési rendszerébe.
Magyarország szemszögéből is fontos változás a transznacionális szektor jelentőségének növekedése
nyomán a kölcsönös függőség erősödésének egyik fontos gazdasági következménye és kifejezője, hogy a
hagyományos nemzeti ipari komplexum - amely univerzális gazdasági szerkezetre, nemzeti tulajdonra
épül, s kialakításában döntő szerepet játszik az állami struktúrapolitika - az új feltételek mellett elvesztette
korábbi lehetőségeit, sőt értelmét is. A nemzetközi versenyképesség tényezői radikálisan megváltoztak.
Hazánkban a külföldi szektor már ma is növekvő mértékben befolyásolja az állam és a lakosság
jövedelmeit, a foglalkoztatottságot és a műszaki fejlődést. A külföldi tulajdonú vállalatok hatása a
kereskedelmi és a fizetési mérlegre ugyancsak tovább nő, exportjuk, importjuk s a profitok repatriálása
nyomán. A külföldi szektor jelenlétének és tevékenységének természetesen jelentősek a kedvező
következményei. Valószínű, hogy sokkal nehezebb lenne a magyar gazdaság helyzete, és még nagyobb
mértékben romlott volna nemzetközi versenyképessége a külföld tulajdonú vállalatok nélkül.
Kérdés azonban, hogy a transznacionális társaságok segítik-e az ország modernizálódását és
különösen gazdaságának felzárkózását a világ fejlet- tebb részéhez, illetve ebből milyen haszna van
a magyar társadalomnak?
Az eddigiek még nem adnak kellő alapot a határozott válaszra. A nemzetközi tapasztalatok alapján a
következők fogalmazhatók meg: a technikai és gazdasági modernizálódás és a felzárkózás alapvető
fontosságú tényezője a vállalat. A gazdasági felzárkózás folyamata lassú és részleges változások sorozata
a gazdaság egyes szektoraiban és vállalataiban.
Gyenge és beteg gazdaságok, tehetetlen kormányok tapasztalatai a fejlő- dő világból arra utalnak,
hogy a külföldi vállalatok működésének hatására a gazdaság könnyen dualizálódhat, szétválhat egy
modern szektorra, amely a gazdaságban szigeteket képvisel.
A transznacionalizálódás kezdetei egyébként szinte minden kevésbé fejlett gazdaságban e tendenciát
erősítik. A változások nyomán a magyar gazdaság- ban sem lehet még kizárni ezt a tendenciát, ami az
ország gazdaságának növekvő mértékű kettészakadását jelentheti: a fejlett ipari országok gazdasá- gához
integrálódó, magasan fejlett technikai rendszerű vállalatokra és a dön- tően nemzeti tulajdonban lévő, sok
esetben lemaradó vállalatokra. A lemaradás a nemzetközi tapasztalatok szerint kifejezésre juthat a
termelékenységben, a minőségben, a technikai szintben, a szervezettségben és a jövedelmekben. További
fontos tényező az is, hogy a külföldi szektor néhány éven belül maga is nagyobb mértékben integrálódik a
magyar gazdaságba, s kapcsolja azt a világ- gazdasághoz, de mindenekelőtt az európai térséghez.
Ugyanakkor a kedvező, illetve kedvezőtlen tapasztalatok is nyilvánvalóbbakká válnak a külföldi szektor
és a magyar gazdaság számára is. Mindez elkerülhe- tetlenül bizonyos korrekciókat eredményez majd,
mindkét oldalon, pozitív és ne- gatív irányban. Egyes társaságok valószínűleg kivonulnak a magyar gazda-
ságból, újak pedig felfedezik azt.
Az, hogy a magyar gazdaság milyen mértékben fogja vonzani a külföldi társa- ságokat a jövőben, milyen
szektorokba és technikai szinten, és ebből milyen hasznot húz, nagymértékben függ attól, hogy menyire
tud képzettebb munka- erőt, szakembereket, fejlett infrastruktúrát, kedvező jogrendszert és intézmény-
rendszert, stabil politikai és gazdasági környezetet ajánlani. E tekintetben igen tanulságos Írország pozitív
példája. Erősödni fog a magyar vállalatok nemzetköziesedése is, ami transznacionalizálódásukkal jár
együtt. Minden valószínűség szerint, a magyar EU-tagság is része lesz az új realitá- soknak. Ez nemcsak a
magyar vállalatok nemzetköziesedését mozdítja elő, hanem abból a szempontból is fontos lehet, hogy
Magyarország kompetitív előnyeit miképpen hasznosíthatják nem EU bázisú, például japán, koreai, orosz
és más transznacionális társaságok az EU keretében, illetve a magyar gazdaságnak e társaságok
mennyiben ajánlanak kedvezőbb feltételeket és alternatívákat, mint az EU bázisú társaságok.
A következő évtizedek integráltabb világában valószínűleg azok az országok számíthatnak sikerre,
amelyek kormányzását nem torzítják el szűk csoportér- dekek vagy merev, ideológiai megfontolások,
amelyek gyakorlatiasan képesek nemzetközi helyzetük, lehetőségeik és nemzeti érdekeik reális
mérlegelésére, képviseletére és céljaik reális megfogalmazására. Ehhez meghatározó fontos- ságú a
demokratizmus és a társadalmi kohézió küszöbértékének, a közmeg- egyezés és a szakértelem szükséges
minimumának biztosítása. A nemzetközi feltételeket illetően fontos követelmény különösen a kisebb, a
nemzetközi rendszertől függő országok esetében, a képesség a partnerek meg- felelő megválasztására
nemzetközi kapcsolataikban, és az, hogy partnereik po- litikája, magatartása ne destabilizálja őket, hanem
kedvező kereteket nyújtson fejlődésükhöz. Ez még az Európai Unió tagjai esetében is meghatározó fon-
tosságú marad.
34. MUTASSA BE A REGIONÁLIS EGYÜTTMŰKÖDÉS FOLYAMATAIT, A
REGIONALIZÁLODÁS FŐBB STRATÉGIÁIT, CÉLJAIT!

Természetes és mesterséges régiók A régió, mint valamilyen sajátosság által meghatározható térség,
elsősorban földrajzi, ökológiai egységként értelmezendő, amelynek természetes földrajzi határai
vannak.
Megkülönböztethetünk természetes földrajzi, történelmi fejlődés során kialakult régiókat és un.
mesterséges, tehát a tudatos törekvések alapján ezek ered- ményeként kialakított régiókat .
Természetesnek tekinthető a régió mint társa- dalmi képződmény is, vagyis az emberek közötti
meghatározott, más tér- ségektől megkülönböztethető kulturális, nyelvi, vagy hosszú történelmi fejlődés
során kialakult társadalmi, politikai, gazdasági vagy biztonsági viszonyok összessége.
A mesterséges régió az adott térség államai céltudatos, szervezett együttmű- ködésének eredménye
valamilyen gazdasági, kulturális, politikai vagy katonai területen. Az ebben részt vevő államok az
együttműködés előmozdítására és fenntartására rendszerint állandó szervezetet hoznak létre
A regionalizmus:
• Ideológiai szempontból olyan irányzat, amelyik szerint a világnak célszerűbb és hatékonyabb
nagyobb geopolitikai egységekben, mint nemzeti államokban élni.
• Tendenciaként olyan gyakorlat kifejezője, amelyik hagyományosan vala- milyen földrajzi, gazdasági,
kulturális vagy nyelvi ismérv alapján össze- tartozó térségek egységgé szerveződését jelzi.
• Az ENSZ gyakorlata elsősorban az egyes kontinenseket tekinti régióknak a globális rendszerben.
Ezek közgazdasági értelemben tekinthetők makrorégióknak is, amelyek keretében „alrégiók" illetve
„mikrorégiók" jöhetnek létre.
Regionális együttműködést kezdeményezni, elindítani politikai és gazdasági szempontból egyaránt nehéz
feladat. A tudatosan, közös döntések alapján ki- alakított regionális együttműködés jellegét nemcsak az
abban részt vevő álla- mok sajátos érdekei, céljai és lehetőségei és kompromisszumai határozzák meg,
igen gyakran külső erők is szerepet játszanak ebben.
A főbb, stratégiai fontosságú kérdések az államok szintjén a következők:
1. Miért és mikor kezdeményezzenek regionális együttműködést, illetve miért és mikor csatlakozzanak
ilyen szervezethez?
2. Milyen egyéb alternatíváik vannak?
3. Milyen típusú és mélységű regionális együttműködés felel meg leginkább érdekeiknek?
4. Milyen kötelezettségeket kell vállalniuk és mit nyernek?
5. Hogyan oszlanak meg csatlakozás esetén a várható előnyök és hátrá- nyok gazdaságuk és társadalmuk
szereplői között?
6. Hogyan növelhetik előnyeiket és korlátozhatják az esetleges hátrányos következményeket?
7. Hogyan változnak meg a regionális együttműködés következtében nemzetgazdaságuk
fejlődésének feltételei?
8. Miképpen erősíthetik a regionális együttműködési vagy integrációs szer- vezethez csatlakozás útján
vagy annak keretében hosszabb távon nemzetgazdaságuk versenyképességét?
Minél fejlettebb és mélyebb az integráció, minél később csatlakozik egy ország, minél nagyobb a
fejlettségi szintkülönbség közte és a többiek között, annál nehezebb a csatlakozás.
A XX. század második felében a regionalizmus a történelemben először vezetett jelentős változásokhoz és
meghatározó módon befolyásolja az államok politikai és gazdasági stratégiai döntéseit.
A regionalizálódás főbb stratégiai céljai
Napjainkban különböző típusú és nagyságú multilaterális, regionális együtt- működési szervezetek
hálózzák be a világot. Jellegüket tekintve meghatározó fontosságúak az alapítók céljai. Az alábbiakban
néhány fontosabb célkitűzést emelünk ki. Ezek közül az egyes szervezetek egyszerre több célt is szol-
gálhatnak.
1. Zárt regionális erőközpont kialakítása. A részt vevő államok céljaikat az önellátás maximalizálásával
igyekeznek elérni. Ilyen törekvések jellemezték pl. a volt szocialista országok regionális együttműködési
szervezetét, a KGST-t
2. Nyitott, „liberális" regionalizmus. Az erre törekvő államok nemcsak egymás közötti kapcsolataikban
bontják le a gazdasági korlátokat, hanem globális méretekben is alapjában liberális kereskedelempolitikát
folytatnak, a multi- laterális szervezetekben kialakított normáknak megfelelően. Ilyen szerve- zetté vált,
bizonyos kivételektől eltekintve - például a mezőgazdaság - az Európai Unió
3. Közös fejlesztés céljait szolgáló regionális együttműködés. Az erre törekvő államok
együttműködésüket alapvetően az infrastruktúra, az iparfejlesztés és az új iparágak számára a piacteremtés
eszközeinek tekintik. A magyar és részben a nemzetközi szakirodalom a KGST-t is gyakran jellemezte
fejlesz- tési integrációként.
4. Hegemonista regionalizmusként szokták jellemezni az olyan együttműködési csoportosulást,
amelynek keretében egy vezető hatalom ösztönzésére vagy kényszerítő erejének hatására állnak össze
államok. A hitlerista Német Birodalom új európai rendje, a II. világháború előtti Japán „Új Ázsia" prog-
ramja sorolhatók ebbe a kategóriába. Sokan tekintették a KGST-t is a szov- jet hegemonista törekvések
eszközének.
5. A regionalizmus egy adott térségben az államok komplex együttműkö- désének,
biztonságpolitikájának eszköze lehet. Az Amerikai Államok Szer- vezete, az Afrikai Egységszervezet, az
Európai Biztonsági és Együttműkö- dési Szervezet (EBESZ) tartoznak ebbe a kategóriába.
6. Regionális szervezeteket globális nemzetközi szervezetek keretében is ala- píthatnak. Az egyes
kontinenseken, az adott földrész államainak együttmű- ködésében különleges szerepet játszanak az ENSZ
regionális gazdasági bizottságai.

35. ELEMEZZE AZ INTEGRÁCIÓ ALAPFELTÉTELEIT, AZ INTEGRÁCIÓ FOGALMI

MEGKÖZELÍTÉSÉT

A nemzetállam alapvetően a tőkés gazdasági fejlődés „terméke". Az áruter- melés igazán a tőkés
gazdálkodásban lesz uralkodó. Mivel a társadalmi mun- kamegosztás - a specializáció és a kooperáció
elmélyülésével a csere egyre gyakoribbá és szélesebb körűvé válik, az árutermelés és a pénz, valamint a
piac egyre nagyobb szerepet kap. Az egységes piac az, ahol az áruk és szolgáltatások, valamint a termelési
tényezők - a tőke és a munkaerő - áram- lása teljesen szabad, nem akadályozza sem adminisztratív előírás,
sem köz- gazdasági gát (például vám).
A két folyamat: regionalizálódás és globalizálódás párhuzamos folyamatok, hi- szen sem bizonyos
gazdasági, sem más (környezetszennyezési, élelmezési, energetikai, biztonságpolitikai stb.) problémák
nem állnak meg a regionális gaz- dasági integráció határainál.
A termelés eredményeinek (áruk és szolgáltatások), valamint a termelési tényezőknek az áramlása
azonban világméretekben még sokáig nem lesz teljesen szabad. Egyelőre ez csak a legfejlettebb gazdasági
integráció(k)nak lehet célja.
AZ INTEGRÁCIÓ MEGKÖZELÍTÉSEI
Az integráció - amely alapvetően a matematikából átvett fogalom - magasabb rendű összegződést jelent.
Bizonyos elemek szerves egységesülése, ami távolról sem mechanikus, egyszerű összeadódás.
A gazdaságban is többféle integráció létezik (termelési integrációs rendszerek stb.), ezek közül
legismertebb a világgazdaságtan két fontos területét képező mikro- és makrointegráció.
A mikrointegrácíó a mikrogazdaságban, azaz a vállalati szférában történik. A prosperáló vállalkozások,
vállalatok, pénzintézetek (bankok és biztosítótársa- ságok) természetes növekedése és fejlődése olyan
koncentrációs és centra- lizációs folyamatokhoz vezet, amelyek a XX. században országhatárokon is
túlnyúló, azaz transznacionális vállalatbirodalmakat, vagy multinacionális ma- mutcégeket hoznak létre. E
nemzetközi vállalatok némelyikének éves forgalma eléri, vagy meghaladja Belgium vagy akár Ausztrália
éves termelési értékét (bruttó hazai össztermékét, GDP-jét).
A makrointegráció szuverén nemzetállamok közötti, kormányok által kötött szerződésen alapuló,
hosszútávú és bonyolult együttműködési rendszer. Bonyolult - egyfelől - az érdekek, érdekszövevények, -
másfelől - a politikai, gazdasági, biztonsági, kulturális, védelmi, rendfenntartási, igazgatási, külpoliti- kai
kapcsolódások rendkívül nagy száma miatt.
A jól működő gazdasági integráció általában ott jön létre, ahol az együtt- működés alapja a
mikrointegráció. Először tehát a vállalatok, a mikroszféra kapcsolatai válnak szorossá, s erre a szerves
kapcsolatrendszerre épül rá a makrointegráció azzal a céllal, hogy elhárítsa a vállalatok nemzetközi
együtt- működése előtt álló akadályokat. Az ellenkező eset nem szerencsés.
A sikeres integrációnak ugyanis két gazdasági alapfeltétele van.
Az egyik az, hogy lehetőleg fejlett piacgazdaságú ipari államok alkos- sanak blokkot (abszolút
fejlettségi szint), mivel ezek un. „érintkezési felülete" megfelelően nagy. Eszerint az együttműködő
gazdaságok számtalan síkon képesek érintkezni egymással, hiszen magas ipari fejlettség, vagyis sok
export- és sok importtermék jellemzi őket.
A másik feltétel az, hogy a blokkban tömörülő gazdaságok között lehe- tőleg ne legyen nagy
fejlettségi különbség (relatív fejlettségi szint). Ilyen esetben ugyanis az együttműködés akadozna: a
fejlett országok értelemsze- rűen más problémákkal találkoznak, más, korszerű megoldásokat
alkalmaznak, gazdasági-pénzügyi tartalékaik magasabbak, ellenálló- és alkalmazkodóképes- ségük
nagyobb, növekedési-haladási sebességük gyorsabb
Bizonyos korszakokban és helyzetekben, olykor főként politikai, katonai meg- fontolásból olyan
országokat is beemelnek a fejlett tagok az integrációba, amelyeknek tagsága gazdaságilag kevéssé
indokolható (például az Európai Közösség un. mediterrán kibővítése: 1980 - Görögország, 1986 -
Spanyol- ország és Portugália).
Az imént leírt kérdéskör sokat elemzett problémája az integrációs szak- irodalomnak: ez a mélyülés
(vertikális fejlődés) és bővülés (horizontális „fejlődés") dilemmája.
Ez a dilemma végighúzódik az integrációk (EGK/EK/EU) történetén, és Ma- gyarország, illetve Kelet- és
Közép-Európa uniós tagságának problematikája is csak ebben az összefüggésben érthető meg. A kérdés
fontossága miatt erre még a későbbiekben visszatérünk.
Az integráció tehát bonyolult történelmi folyamat, amely végigkíséri az embe- riség történetét. Bizonyos
megoldásai, mechanizmusai évszázadosak, bár iga- zán szervezett nemzetközi intézményi keretei
századunk második felében ala- kultak ki.
A mai piaci integrációk a szuverén nemzetállamok önkéntes összefo- gásának eredményei. Az
összeadódási-összefonódási folyamat komplex: gazdasági, politikai, biztonsági alapokon nyugszik.
Az integráció egyszerre folyamat és állapot. Ez azt jelenti, hogy az integ- rációnak különböző
intenzitású szakaszai vannak. Nehéz megmondani, hogy az országok közötti együttműködés milyen
fokánál beszélhetünk „igazi" integ- rációról. Itt sincsenek abszolút igazságok. Ha ugyanis azonosítjuk
magunkat az integráció folyamatfelfogásával, akkor az is elfogadható, hogy az ősi közössé- gek
egyesüléseitől, a modern nemzetállamok létrejöttén át a XIX. században kezdődött szabadkereskedelemig
minden integráció.

36. MUTASSA BE AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ GAZDASÁGI OKAIT ES

ELŐTÖRTÉNETÉT!

Sikeres gazdasági integráció csak nagyjából azonos vagy hasonló társadalmi- politikai rendszerű országok
között jöhet létre. Demokráciában élő, magán- tulajdonon alapuló piacgazdaság csak hasonlókkal
integrálódhat sikeresen. Még ekkor is akadályozhatják az együttműködést a hagyományok, a szokások, a
mentalitás és korántsem közömbösek a nemzeti történelemből eredő szimpátiák, vagy éppenséggel
ellenszenvek.
A gazdasági okok tengelyében a társadalmi munkamegosztás - specializáció és kooperáció - nemzetközivé
válása áll. Amint azt már hangsúlyoztuk, a társa- dalmi munkamegosztás nem áll meg az
országhatároknál. A XX. század második felében már nemcsak az a jelenség nyilvánvaló, hogy egy
luxemburgi polgár olasz öltönyt, spanyol cipőt, angol gyapjúneműt hord, háztartási gépei németek,
telefonja svéd, autója francia, holland sajtot eszik, sőt mindezeket tetszés szerint fel is cserélhetnénk.
Más oldalról a mai technika által diktált hatalmas szériák megfelelően nagy értékesítési piacot igényelnek,
ami sokszor messze meghaladja egy fejlett, de nem óriási nemzetgazdaság belső piacát. Szükség van tehát
a külső piacokra is. Másrészt a mai technika olyan hatalmas beruházási ráfordításokat követel, ami nem
volna gazdaságos egy országban. Ugyanakkor nincs is szükség arra, hogy a hatalmas, egy nemzetgazdaság
igényeit olykor messze meghaladó szérianagyságot produkáló beruházást párhuzamosan több, vagy
minden országban megvalósítsák. Ez a nemzetközi munkamegosztás közgazdasági alapja. A termelési-
forgalmi és következésképpen pénzügyi folyamatok tehát nem állnak meg az országhatároknál,
ráadásul a nemzetköziesedés folyamata egyre intenzívebbé válik. Ez az objektív alapja a gazdasági
integrációnak,
amely fokozatosan egyre kiterjedtebbé, mélyebbé válik.

Feladata tehát, hogy megtisztítsa a nemzetgazdaságok által felépített akadá- lyoktól a terepet, egységesítse
a piacot. Különösen igaz ez Nyugat-Európára, ahol az ötvenmilliós francia, de még a nyolcvanmilliós
német piac sem veheti fel a versenyt az USA vagy Japán belső piacával, nem beszélve az igen fejlett, de
kicsi belga, holland, dán vagy svéd piacról.

AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ELŐTÖRTÉNETE

A II. világháború utáni időszakban Európa sorsát nagyban befolyásolta nyu- gatról az Egyesült Államok,
keletről pedig a Szovjetunió. A fejlett nyugat-európai országok egyfajta szoros együttműködés
kialakításában látták önállósodásuk, világgazdasági súlyuk növelésének esélyét, továbbá az USA-val és
még inkább a Szovjetunióval szembeni sikeres fellépés nagyobb lehetőségét
Az európai egység gondolatáért harcolt például Saint-Pierre abbé, Immánuel Kant filozófus vagy a nagy
író, Victor Hugó, akinek a nevéhez fűződik az Európai Egyesült Államok kifejezés. Az 1920-as években
egy, az Osztrák- Magyar Monarchiában született, amerikaivá lett személyiség, Richárd Couden- hove-
Kalergi indította útjára a Páneurópai Unió mozgalmát, az első világháborúban meggyengült Európa
megerősítésére. Európa „megszokta", hogy évszáza- dokon át kulturális, gazdasági, technikai és katonai
fölényben van a világgaz- daságban. Az első világháború után azonban elvesztette vezető szerepét.
Gyarmatain megindultak a függetlenedés! törekvések, belső erőforrásai kezdtek kimerülni. A Szovjetunió
megjelenése sem volt megnyugtató, miközben az európai nagyhatalmak képtelenek voltak a
megbékélésre. Franciaország nem volt hajlandó lemondani hegemón szerepéről, amit viszont az iparilag
egyre erősebb - s gyarmatokkal nem rendelkező - Németország nem fogadott el. A világ korábbi első
számú hatalmaként, az ipari fejlődés élharcosaként, a világ műhelyeként, a kapitalizmus bölcsőjeként
ismert Anglia egyre inkább pozíciót vesztett, a technikai haladás helyett továbbra is gyarmataival
vesződött és nem tudatosodtak benne az új erőviszonyok.
Európa nemzeti-nacionalista ellentétekkel küszködött, amelyeknek számát az első világháború után
önkényesen megváltoztatott határok csak növelték, így lettek Európa országai a fasizmus áldozataivá
és került sor a második világháborúra, amely új külső - nem európai - döntési központokat hozott létre,
az USA-t és a Szovjetuniót.
Nyugat-Európa vezető országai 1948-ban aláírtak egy regionális együttmű- ködési szerződést, miközben
tisztán látták: az USA nélkül nem elégséges védelmi erejük, így jött létre 1949. április 4-én a NATO
(Észak-atlanti Szerződés Szervezete). A NATO ugyanakkor a gazdasági integráció háttérbe szorulását is
jelentette, hiszen a transzatlanti tömb az USA és Kanada részvételével, nem utolsósorban a szovjet
fenyegetéssel szemben jött létre. 1949. május 9-én megalakult az Európa Tanács (Council of Europe).
A második világháborút követően az integrációs gondolat hívei alapvetően két táborra szakadtak.
Késhegyig menő viták dúltak közöttük arról, hogy az egysé- gesülés kontinentális méretű legyen, vagy
kisebb körre terjedjen ki. Ugyancsak eltértek a vélemények a nemzeti önállóság, a szuverenitás egy ré-
széről való lemondás tekintetében.
Az Anglia vezette többség, a skandináv államok és Portugália nem akart lemon- dani függetlenségéről és
szuverenitásáról (ők a hagyományos nemzetközi együttműködés hívei voltak), míg Franciaország,
Olaszország és a Benelux Államok hajlandónak mutatkoztak a komolyabb integrációra, a nemzeti
szuvere- nitás egy részének feladására
A történelmi jelentőségű és ma is sokat emlegetett, híres és példaértékű fran- cia-német megbékélés
gondolata, majd megvalósítása az európai integráció atyjának számító Róbert Schuman nevéhez fűződik.
Az 1948 nyarán francia külügyminiszterré kinevezett Schuman személyesen példázta a megbékélés
szükségességét, s rámutatott a nacionalista, önmagát gerjesztő gyűlölködés abszurditására.
Schuman így az európai integráció rendíthetetlen híve lett, s ő javasolta a Montánunió (Európai Szén- és
Acélközösség) létrehozását. Javaslatát egy másik híres személyiség, Jean Monnet francia
gazdaságpolitikus dolgozta ki. Ennek szellemében Németország, iparfejlesztési érdekei mentén,
lényegében önkéntes alapon és egyenrangúan csatlakozna a francia iparfejlesztéshez, azaz egyesítenék a
lotaringiai acélipart a német szénrégióval. Az együttműködés szupranacionális, azaz nemzetek feletti
intézmény formájában valósulna meg, kihagyva ezzel a briteket, akik ezt a megoldást elvetik.
Az európai integráció előzménye, a Montánunió 1952-ben kezdte meg működését, Jean Monnet
elnökségével. Ugyanekkor írták alá a szerződést az Európai Védelmi Közösség tervezetéről. Különböző
belpolitikai változások miatt ezt a franciák nem ratifikálták, míg végül brit részvétellel 1954 őszén
létrehozták a Nyugat-Európái Uniót (WEU).
Az együttműködés ezek után egyre inkább gazdasági jelleget öltött, így az 1955 nyarán, az olaszországi
Messinában tartott konferenciát követően 1957. március 25-én aláírták az Európai Gazdasági Közösség és
az Euratom létrehozásáról szóló Római Szerződést. Tagállamai: Franciaország, a Német Szövetségi
Köztársaság, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg, vagyis a Hatok.

37. JELLEMEZZE AZ EURÓPAI UNIÓ FEJLŐDÉSI SZAKASZAIT!

Az integráció - folyamat. A XX. század második felében megjelenő piaci
integrációknak különböző szakaszai ismertek.
Van olyan integráció, amely az első szakasz(oka)t átugorva rögtön egy ne- hezebb feladatot, egyben
szorosabb összefonódást jelentő formát valósít meg (ilyen a nyugat-európai integráció is), s vannak
olyanok, amelyek megrekednek a lazább szövetségnél.
Két „kapaszkodót" azonban találhatunk.
1. Az egyik: ma már egy komoly integrációtól elvárható, hogy többé-kevésbé egységes piacot teremtsen.
Az egységes piacon megvalósul az „egy piac = egy ár" elve.
Az egységes piacot nem szabdalják fel mesterségesen a történelmileg öröklött, s a gazdaságokat
egymástól elválasztó
• vámok, kontingensek,
• különböző szabványok és normák,
• a nemzetközi tőkeáramlást akadályozó (lehetetlenné tevő) admi- nisztratív és közgazdasági előírások,
• gazdaságpolitikai szabályozások (adók, támogatások),
• szeszélyesen mozgó nemzeti valutaárfolyamok.
S ne feledjük - egy piac végül is akkor lesz egységes, ha egyetlen pénz működik, tölti be a pénzfunkciókat.
2. A másik kapaszkodó: van egy általánosan elfogadott mérőszám, mellyel az integráltság fokát mérik.
Ha egy blokk országai ezt a számot elérik vagy meghaladják, úgy összefonódottságuk mértéke alapján a
blokk integrá- ciónak tekinthető.
Az összefonódottságot az egymástól való függéssel (dependencia) mérik.
Eszerint, ha egy ország külkereskedelmének a GDP-jéhez viszonyított legalább 10%-át a blokk
országaival bonyolítja, akkor átlépte az un. Dependencia küszöböt, azaz integráltnak tekinthető.
(Mára az Európai Unió tagállamai esetében ez a szám a 15%-ot is meg- haladta.)
A dependenciaküszöb, mint szám, azzal mutat rá az egymásrautaltságra, a gazdasági függőségre, hogy az
ország teljes bruttó hazai termékének érté- kéhez viszonyítja a blokkban tömörülő országokkal folytatott
külkereskedelmi hányadát.
Ezek után nézzük a piaci típusú integráció fő szakaszait a magyar szár- mazású amerikai Balassa
Béla - szakirodalomban általánosan elfogadott - elmélete alapján:
• preferenciális övezet,
• szabadkereskedelmi társulás,
• vámunió,
• közös piac,
• gazdasági és pénzügyi unió,
• a legvégén: totális, gazdasági-pénzügyi és politikai unió.
A preferenciális övezet olyan laza együttműködési forma, amikor az övezeten belüli országok egymásnak
bizonyos (bármilyen) kedvezményeket nyújtanak. Ezek lehetnek más országokhoz képest alacsonyabb
vámok vagy egyéb kereskedelempolitikai kedvezmények. (Példa: a brit preferenciális vámrendszer a Brit
Nemzetközösség országai között.) Mai nézőpontból ez nem igazi integráció.
A szabadkereskedelmi övezet olyan - csupán a külkereskedelemre vonatkozó együttműködési forma,
amikor az övezet országai az egymás közötti forgalomban liberalizálják (szabaddá teszik) a
külkereskedelmet - az övezeten belül eltörlik a kontingenseket (a kötelező mennyiségi kvótákat) és a
vámokat. Harmadik (kívülálló) országokkal szemben fennmaradnak a vámok, és kifelé minden tagország
egyéni nemzeti kereskedelem- és vámpolitikát folytat!
A vámunió olyan együttműködési forma, amely magában foglalja a szabad- kereskedelmi övezetet (a
tagok között nincsenek mennyiségi korlátozások - kontingensek - és vámok), ámde kifelé is közösen, egy
országként lép fel a külkereskedelmet tekintve.
Külső országokkal szemben közös külső vámtarifa-rendszert, vámfalat épít ki és közös külkereskedelem-
politikát folytat. A vámuniós blokk tehát vám- szempontból egy országként viselkedik.
A közös piac olyan együttműködési forma, amely magában foglalja a vámu- niót, de az övezeten belül az
áruk és szolgáltatások szabad áramlásán tűi liberalizálják a termelési tényezők, vagyis a tőke és a
munkaerő mozgását is. Közös piacként eddig csupán az EGK/EK deklarálta magát1968. július 15-én.
A gazdasági és pénzügyi unió olyan szoros együttműködési forma, amelyben a tagállamok a gazdaság-
és pénzügypolitikák fokozatos koordinálását, egyez- tetését, harmonizálását valósítják meg. A folyamat
maga is több szakaszból áll, amelynek végén közös gazdaság- és monetáris politikát folytatnak, s az egész
megkoronázásaként életbe léptetik az övezeten belül az egységes valutát (Single Currency).
Az egységes belső piac olyan szoros együttműködési forma, amelyben a „nem vámjellegű"
korlátokat is lebontják.
Az integráció zavartalan működéséhez ugyanis elengedhetetlen a határforgal- mat gátló formalitások, a
technikai és fiskális akadályok felszámolása is. Tech- nikai akadályok az országonként különböző
szabványok, előírások, míg fiská- lisak az eltérő adók. Ezek harmonizálása ugyancsak alapvető integrációs
feladat.
A politikai unió olyan együttműködési forma, amelynek tartalma ezidáig nem igazán kidolgozott. Annyi
bizonyos, hogy - a fentiekkel összhangban - a legfon- tosabb döntések és végrehajtásuk, a törvényhozás
(parlament), illetve a kor- mányzás, valamint a bíráskodás közösségi szintre emelkedik. Arra a kérdésre,
hogy végül is alapvetően sor kerül-e a legfőbb döntések (a törvényhozás) közösségi szintűvé válására,
azaz a nemzeti parlamentek, költségvetések tarto- mányi szerepet kapnak-e - egyelőre nincs válasz.
Ha most végignézzük az itt leírt folyamatot, illetve annak szakaszait, akkor az egész folyamatnak végső
soron két nagy „főszakaszát" fedezhetjük fel.
• Az elsőben (vámunió, közös piac) az országok között mesterségesen felállított akadályokat bontják le,
míg
• a másodikban (gazdasági és pénzügyi unió, egységes piac, politikai unió) a történelmileg kialakult,
országonként eltérő szabályozásokat hangolják össze.
Ezért a közgazdászok egy része az elsőt negatív, míg a másodikat pozitív integrációnak is hívja.

38. ELEMEZZE A VÁMUNIÓ MEGVALOSÍTÁSI FOLYAMATÁT AZ EGK-BAN!

A vámunió egyrészt az övezeten belül a mennyiségi korlátozások meg- szüntetését és a vámok leépítését,
másrészt a külső országokkal szemben kö- zös vámtarifarendszer működtetését, valamint közös
kereskedelempolitika alkalmazását jelenti.
Az egykori „Hatok" (EGK), amikor 1958. január 1-én megkezdték a blokkszintű együttműködést, azonnal
a vámunió kiépítését célozták meg. Az eredeti elképzelések szerint e munka 12 évet vett volna igénybe. A
kedvező belső és külső körülményeknek köszönhetően (a 60-as évtizedet gyors növe- kedés jellemezte, el
is nevezték „aranykornak") a vámuniót gyorsítva 10 év alatt, 1968. július 15-ére megvalósították.
Mivel közgazdaságilag a vámok mesterséges (nem természetes) költségek és a termékek árába beépülve
drágítják azokat, nyilvánvaló, hogy legkézenfekvőbb eszközei az ár (költség) deformálásának, a
versenyfeltételek torzításának. A magasabb vámszintű ország a vámok segítségével védi a hazai termelőt a
hasonló külföldi terméktől és termelőtől
Amikor nagyjából azonosan fejlett országok a belső vámokat leépítik, azt a fenti hátrányok kiküszöbölése
és az előnyök realizálása érdekében teszik.
Az egyes országokat azonban nem egyformán érinti a vámleépítés. A történelmileg magasabb vámtarifájú
országok vámjainak megszűnése két fontos - rövidtávon az adott ország érdekeibe ütköző - dolgot jelent.
• a fejletlenebb ország nagyobb versenynek teszi ki magát (bizonyos iparágait), így egy sor drágábban
termelő hazai cég tönkremegy, és
• a vámmal azonos költségvetési bevétel kiesik.
A fejlettebb integrációs országoknál a helyzet annyiban más, hogy alacsonyabb vámokról kell
lemondaniuk, tehát
• hazai cégek tönkremenetelével nem kell számolni, és
• kevesebb költségvetési bevétel esik ki.
Előbbi ország csoportba tartozott Franciaország, Olaszország, míg az utóbbiba az NSZK és Hollandia.
A közös külső vámfal kiépítésénél elvileg több megoldás jöhet szóba. Választhatják a legalacsonyabb, a
legmagasabb vagy valamilyen közbülső vá- mot közös vámnak. Az EGK döntése az átlagvámok
választása volt. Itt részben hasonló a hatás, mint a belső vámlebontásnál.
A magasabb vámtarifájú „latin országok" alacsonyabb vámokat voltak kényte- lenek alkalmazni
(vámkiesés, kisebb hatású védekezés), míg a történelmileg alacsonyabb vámszintü német, holland
gazdaság a korábbiaknál magasabb vámokat számíthatott fel a külső országokból érkező termékek után
(jobban védhette magát), és ráadásul költségvetési bevételei is nőttek.
Látható, hogy a vámuniónak - a dolog belső természetéből adódóan spon- tán diszkriminatív hatása
van a külső, nem tagállamokkal szemben.
Ez a külsőknek hátrányos, ámde közgazdaságilag érthető és nem áll szemben nemzetközi kereskedelmi
normákkal, nem mesterséges, nem direkt hátrányos megkülönböztetés. Ha ugyanis egymás között eltörlik
a vámokat, akkor magától értetődő, hogy a tagok inkább belső terméket vásárolnak, egymás felé fordul-
nak, míg a külsők hoppon maradnak.
Ha elméletileg nézzük a vámuniót, akkor a fentiekből látható, hogy két hatás vetekszik egymással:
• a kereskedelemteremtés (trade creation) és
• a kereskedelemeltérítés (trade diversion).
A vámunió létrejötte előnyökkel és hátrányokkal jár. Nagy kérdés, hogy vége- redményben melyik a
nagyobb. Ennek kiszámítása nem egyszerű feladat.
Nézzük közelebbről! Azáltal, hogy a vámokat az övezeten belül eltörlik, az ex- port olyan termelők
számára is lehetővé válik, akiknek termékei után a vámunió előtt az importőrnek vámot kellett fizetnie,
ezért inkább a drágább, hazai termelőtől vásárolt.
A Hatok esetében például egy francia cég korábban otthon vásárolt egy alkat- részt, pedig a hazai termelő
drágábban termelte meg azt, mint - mondjuk - egy holland. De a hazai gyártó nem azért „győzött" a
hollanddal szemben, mert hatékonyabban, azaz olcsóbban termelt, hanem azért, mert a terméket a vásár-
ló cég saját országában nem terhelte vám.
Ha azonban létrehozzák a vámuniót, a beszerző az olcsóbb külföldi áru felé fordul, hiszen immár
megszűnt a vám a vámövezeten belül. Ezt nevezik keres- kereskedelemteremtésnek, amely a blokkon
belül egyértelműen hasznos, előnyökkel járó folyamat. Csakis előnyös lehet ugyanis az a folyamat,
amelynek során a ténylegesen olcsóbban termelő jut eladási lehetőségekhez.
A vámmentesség miatt ugyanis az olcsóbbá válik, így tehát a régi kereskedelem átterelődik a kevésbé
hatékony, ámde vámmentességet élvező drágább termelő felé. Ezt hívják kereskedelemeltérítésnek.
A kereskedelemeltérítés nyilvánvalóan negatív hatása a vámuniónak.
Ez utóbbi jelenség egyébként felveti a vámok általános csökkentését, illetve eltörlését egy minél nagyobb
kiterjedésű zónában. Ezért ma már szinte magától értetődő a nagy szabadkereskedelmi övezetek
létrehozása (lásd például az Európai Gazdasági Térséget).
A vámunió megvalósítása jó példa arra is, hogy a tagországok egy csoportjának érdekei - legalábbis
rövidtávon - sérülhetnek. A fentiekből következik, hogy Franciaország és Olaszország áldozatokat hozott,
amikor a más tagállamoknál magasabb vámokat megszüntette, illetve a közös külső vámfalnál a
vámszintet csökkentette.

39. MELYEK AZ EGYSÉGES PIAC BEVEZÉTÉSENEK FŐBB FEJEZETEI,

„CSOMAGJAI”?
A kezdet a Milánói Csúcs volt 1985-ben, amikor megjelentették a Fehér Könyvet, amely csaknem 300
határozatot tartalmaz az egységes piacról. A befejezés határidejéül 1992. december 31-ét jelölték meg. A
Fehér Könyv hangsúlyozza a piac egységessé válásának fontosságát, és nyomában különféle számítások,
modellek készültek a remélt előnyökről (Cecchini jelentés).
A Közösség egységes piaccá válásának tervezete elgondolkodtatta a külső országokat. Mi lesz akkor -
tették fel maguknak a kérdést -, ha az Európai Közösség e belső piaccal kvázi erődítménnyé válik, ahová
szerfölött nehéz lesz áruikkal bejutniuk?
Az egységes piac tervezetének főbb fejezeteit, „csomagjait"!
A FIZIKAI AKADÁLYOK LEBONTÁSA
A Fehér Könyv főbb intézkedési területei a következők:
• a fizikai,
• technikai és
• pénzügyi (fiskális) akadályok felszámolása.
A fizikai akadályok megszüntetésének lényege a nemzeti határellenőrzések teljes felszámolása. Joggal
merülhet fel a kérdés, hogy a vámunió megvalósítása után vajon miért kellett fenntartani az ellenőrzéseket
a Közösség belső határain?
Ennek két oka is voit. Az egyik, hogy - a fentebb leírtak szerint - jelentős különbségek maradtak a
tagországok között a növény- és állategészségügyi, környezetvédelmi, biztonsági-honvédelmi előírások,
normák között. A másik, hogy a közös külső vámfal ellenére a tagországok a külső országokkal szemben
továbbra is más és más mennyiségi korlátozásokat (kvótákat) alkalmaztak. Ezek miatt a határokon
mindvégig származási, eredetellenőrzési vizsgálatokat kellett alkalmazni. A két fő ok mellett a
határellenőrzéseket nyilvántartási, adatszámlálási okból is fenntartották.
Az áruk mozgásának figyelemmel kísérésére, nyilvántartására pedig új számítástechnikai módszereket
vezettek be, mégpedig úgy, hogy az adatokat nem a határszerveknek, hanem a vállalatoknak kellett
szolgáltatniuk.
A német, olasz, ír, görög, svéd vagy brit állampolgár 1992 után nemcsak útlevél ellenőrzés nélkül utazhat
a Közösségben, hanem más tagországban letelepedhet, tanulhat, munkát vállalhat. A szabad
munkavállalási jog azt jelenti, hogy amennyiben a holland cég éppen egy spanyol vagy osztrák
munkavállalót talál legalkalmasabbnak az adott munkakör betöltésére, azt az állam ne akadályozhassa
meg. (Ez a gyakorlatban nem könnyen valósul meg, főként a munkanélküliség növekedésekor. )
Az Unión kívüli országokba 1989-től közös európai útlevél lépett érvénybe, és egységesítették a
vízumkiadási gyakorlatot is a külső országok állampolgáraival szemben.
1994-től néhány kivételtől eltekintve életbe lépett az un. Schengeni Egyezmény. Ennek keretében az
Unió külső határain kell a belépőket ellenőrizni, megszűrni. Aki ugyanis az Unió bármelyik „szélén"
bejutott, az akadálytalanul mozoghat az egész Közösségben. Sőt, egyenlő jogokkal vehetik igénybe a
szociális juttatásokat (nyugdíj, ösztöndíj, betegellátás) is. Ez nem kis terhet ró a tagállamokra. Ezért talán
érthető, hogy néhány ország -- Nagy- Britannia, Dánia, Írország - nem írta alá az Egyezményt.
A Schengení Egyezménynek a nem-tagországokra, különösen a leendő tagokra, így Magyarországra
is óriási kihatása van.
Miután Ausztria 1995-ben EU-tag lett és csatlakozott az Egyezményhez, „ke- ményítenie" kellett a
határellenőrzést. Ez pedig azonnal kihatott szomszédaira. Ahhoz, hogy például Ausztrián át ne juthassanak
illetéktelenül külső állampolgárok Németországba, Svédországba vagy bármely más tagállamba, az
osztrák-magyar, osztrák-szlovák stb. külső közösségi határokon szigorítani kellett az ellenőrzést.
A TECHNIKAI AKADÁLYOK MEGSZÜNTETÉSE
A második nagy „csomag" a technikai akadályok felszámolása az egységes belső piac megvalósítása
érdekében
• a nem vámjellegű kereskedelempolitikai korlátokat (eltérő nemzeti szabványok, normák) le kell
építeni,
• az állami piacokat meg kell nyitni, a szolgáltatásokat liberalizálni kell.
Az eltérő nemzeti szabványok és normák tekintetében három fő megoldást alkalmaznak.
1. Ezek egyike a nemzeti szabványok és normák kötelező kölcsönös
elismerése. Ez azt jelenti, hogy „valamely közösségi tagországban jog- szerűen előállított és forgalomba
hozott terméket az összes többi tagor- szágban kötelező a szabad forgalomba beengedni". Vagyis a
Portugáliában vagy Görögországban forgalmazott termék a legszigorúbb normákat alkal- mazó Dániában,
Németországban vagy Hollandiában sem kifogásolható, forgalmazásuk engedélyezése kötelező.
A kölcsönös elismerés az egységes piac kialakításának alapvető módsze- révé vált. A módszerből az is
látható, hogy a Közösség a legkisebb ellen- állás irányában haladt, a legkönnyebb megoldást választotta.
2. Természetesen vannak olyan területek, amelyeken a szabványok valódi egységesítése kikerülhetetlen.
Ez a második megoldás. A közösségi szintű szabványok kidolgozása már régóta megkezdődött, de az
egységes európai piaccal lényegesen felgyorsult.
A szabványok egységesítésére különösen a gyógyszergyártásban, a gépi- parban, a vegyiparban, a
csúcstechnológiai termékeket előállító elektronikai ágazatokban (telekommunikáció stb.) került sor. Az
egységesítés egyrészt költségcsökkentő, másrészt környezetvédelmi megfontolású.
3. A harmadik megoldás az új szabványok bevezetésénél kötelező az előzetes közösségi bejelentés,
amit notifikációs eljárásnak hívnak. Ez
azt célozza, hogy ne keletkezhessenek új technikai-műszaki akadályok.
Az árukra vonatkozó szabványokhoz hasonló a szabad munkavállalást elősegítő harmonizálás. Elvileg a
közös piac 1968. évi deklarálása óta a Közösség egész területén szabad a munkavállalás. A
gyakorlatban azon- ban ez csak az egyszerű fizikai munkák esetében valósult meg. Ráadásul a
Közösség országaiba elsősorban kívülről áramlott a munkaerő (Törökországból, a volt Jugoszláviából, a
mediterrán országokból/.
Mivel az állami megrendelések piaca nem vált integ- rálttá, kijelenthető, hogy 1992 végéig csupán a
fogyasztási cikkek piaca tartozott valójában az integrációba. Ezen a helyzeten nyilvánvalóan
alapvetően változtatni kellett. Igaz, hogy a Közösségben már 1977 óta az állami vásárlásokra nyílt
versenytárgyalásokat (tenderek) kell meghirdetni, ezeket azonban számos esetben kijátszottak. Az
egységes piac szabályai szerint minden 5 millió ECU feletti beruházási programra, valamint 400 ezer ECU
feletti vásárlásra kötelező a tender kiírása.
A szolgáltatások között kiemelt figyelmet szentelnek a hitel- és tőkepiacok egységesítésének. A 60-as
évek végére liberalizálták a kereskedelemmel és a közvetlen tőkebefektetésekkel (működő töke)
összefüggő tökeáramlásokat. A főként rövid lejáratú, spekulatív célú pénzügyi és tőketranzakciók kívül
ma- radtak a liberalizálás körén. Liberalizálni kell a Közösségben a szállítást és a kommunikációs
szolgál- tatásokat is. Ebből a közúti szállításé megvalósult, a légi szállítás szabaddá tétele jelenleg van
folyamatban. A korábban nagy ellenállást tanúsító távközlési cégek 1998. január 1-ével nyitották meg
nemzeti piacaikat.
A FISKÁLIS AKADÁLYOK KIKÜSZÖBÖLÉSE
Az egységes belső piac megvalósításának harmadik nagy területe a fiskális (adó-) akadályok lebontása.
Ez rendkívüli fontosságú az áruk és szolgáltatások valóban szabad - a versenyfeltételeket mesterségesen
nem torzító - áramlása szempontjából.
Az országonként eltérő adóterhek (vagy éppenséggel szubvenciók) nagymér- tékű költségarány-
változásokat eredményezhetnek, ami mesterséges verseny- előnyöket (illetve hátrányokat) eredményez az
integráció taggazdaságai között.
Az indirekt adók legfontosabbika a forgalmi adó. A termékek fogyasztói árába beépített forgalmi adó
gyakorlatilag kitűnően helyettesíti a tagállamokban egyébként már 1968-ban megszüntetett vámokat. Az
Európai Közösség minden tagállama 1973-ig fokozatosan rátért a hozzáadott érték utáni (VAT = Value
Added Tax) adóztatásra. A forgalmi adónak ez a fajtája a legkorszerűbb, ugyanis nem kumulatív adó. Ez
azt jelenti, hogy a társadalmi munkamegosztás mélységét, a termékelőállítás fokozatainak számát tekintve
közömbös. Van ország, ahol kettő, és van ahol három vagy öt adókulcs létezik. Van tagállam, ahol létezik
a 0-kulcs (Nagy-Britannia) és létezik 35 %os kulcs is (Görögország).
Hogyan torzítja ez a versenyfeltételeket?
Ha a tagországok betartják a Római Szerződés idevágó cikkelyét, miszerint „egyetlen tagállamnak sem áll
jogában, hogy más tagállam hasonló termékét a hazainál jobban adóztassa" akkor is vámpótló hatású a
VAT jelenlegi alkalma- zása, mivel az adókulcsok eltérnek egymástól.
E kettős hatás miatt az adókulcsok harmonizálása nagy ellenállásba ütközik. Olyan átrendeződésekhez
vezet ugyanis a nemzeti jövedelem-elosztásban, újraelosztásban, ami az adott gazdaság hagyományait
nézve fontos változások okozója. Nem csoda hát, hogy a Fehér Könyvben javasolt 5, illetve 15%os
kétkulcsú forgalmi adóztatás máig nem valósult meg.
A forgalmi adón kívül jelentősek a különbségek a szintén a közvetett adók csoportjába tartozó
fogyasztási adókban.
Ilyeneket alkalmaznak a szeszes italokra, az üzemanyagra. (Nálunk a do- hányárura is és 1997-ig a
csokoládéra, az aranytermékekre, a fűszerpaprikára, a mézre is kivetették. )
A fogyasztási adók tekintetében is jelentősek a különbségek a tagországok között. A Közösség egyes
országaiban a benzinre magas, míg másutt alacsony extra adókat vetnek ki, ugyanez a helyzet a
szeszesitalokkal. A hagyomá- nyosan bort és sört fogyasztó országokban ezek fogyasztási adója elhanya-
golható vagy éppenséggel 0, míg a magas alkoholtartalmú italokat előnyben részesítő északi országokban
meglehetősen magas.

40. JELLEMEZZE AZ EU 3 PILLÉRÉT!

Az Európai Unió felépítését, működését az 1992. február 7-én, a hollandiai Maastrichtban aláírt és
1993. november 1-jén hatályba lépett Európai Uniós Szerződés szabályozza.
Ezt egészítette ki az 1997. október 2-án megkötött és 1999. május 1-jén hatály- ba lépett Amszterdami
Szerződés valamint a 2001 februárjában aláírt Nizzai Szerződés.
A Maastrichti Szerződés az Európai Uniót három pillérre állította.
• Az első pillér az Európai Közösség,
• a második pillér a közös kül- és biztonságpolitika,
• a harmadik pillér pedig a bel- és igazságügyi együttműködés.
Az Európai Közösséget alkotó három alapszerződés közül kettőt a Maastrichti Szerződéssel módosítottak.
Az alapszerződéseket a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozásával és további közösségi programokkal
bővítették ki, illetve az egyes részterületeken belül integrációs lépéseket irányoztak elő.
Az Európai Unió első pillérét az 1952-ben hatályba lépett Párizsi Szerző- déssel 50 évre létrehozott
Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK), valamint az 1957. március 25-én aláírt Római Szerződéssel
életre hívott Európai Atomenergia Közösség (EURATOM) és Európai Gazdasági Közösség (EGK)
alkotja.
A közös kül- és biztonságpolitikát alkotó második pillér előzményei 1969- ig, az EK tagországok
állam- és kormányfőinek hágai csúcsértekezletéig nyúl- nak vissza. Ekkor határozták el az európai
politikai együttműködést (European Political Co-operation EPC), amelynek keretében a tagállamok
egyeztették külpolitikai lépéseiket. Ez az együttműködés kormányközi jellegű volt, mivel a
döntéseket konszenzussal hozták meg. Az adminisztratív apparátus is kor- mányközi alapokon
szerveződött.
Az EU harmadik pillérét a bel- és igazságügyi együttműködés alkotja, ame- lyik kormányközi jellegű
politikai kooperáció. A tagállamok kölcsönösen tájékoz- tatják egymást rendőrségi, bűnügyi és migrációs
kérdésekben. Lépéseiket is összehangolják, különösen az Európai Unió Tanácsában egyhangúlag elfoga-
dott közös álláspontoknak megfelelően, és a szükség szerint elhatározott közös akciók hatékonyságának
fokozására.
A közös tevékenység szervezeti kerete a tagállamok képviselőiből álló Koor- dináló Bizottság, amely az
Európai Tanács ülésein előterjesztő és döntéselő- készítő szerepet játszik.
A leglényegesebb különbség az első, illetve a második és a harmadik pil- lér között az, hogy amíg az
első pillér az úgynevezett közösségi modellen nyugszik, amelynek alapját különféle közösségi
intézmények képezik, ad- dig az Európai Unió másik két pillére kormányközi együttműködés
formá- ját ölti, közösségi intézmények nélkül.

41. MUTASSA BE A KOZOS AGRARPOLITIKA ELEMEIT ES KOVETKEZMENYEIT,

AZ AGRARRENSZER REFORMJAIT.

A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA ELEMEI

Az integrációval a tagországok az egymás közötti kereskedelmet liberalizálták. E liberalizáció úgy történt
meg, hogy közben a nemzeti szabályozási mechanizmusok és technikák fennmaradtak, amiket később
aztán igyekeztek összehangolni. Az agrárszektorban azonban más a helyzet. A Közösségben a közös
agrárpiacot nem lehetett létrehozni a nemzeti agrártámogatási rendszerek megtartásával. Ezek ugyanis
pótolták volna az egymással szemben megszüntetett kereskedelmi akadályokat.
Az agrárszektorban ugyanis - miután megszűnt az államok beavatkozási lehetősége - kialakították a
közös agrárárakat. Ezek képezik az agrártámogatás alapját.
Az agrárpolitikát az EU a közös költségvetésből finanszírozza, igénybe véve annak több mint felét.
A közös költségvetésben lévő közös agráralap (FEOGA - Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia
Alap) két nagy részből áll: a Garancia Alap az árszubvenci- ók forrása, míg az Orientációs Alapból
fedezik a mezőgazdaság fejlesztését. Jellem- ző azonban, hogy ártámogatásra az agráralap 92%-a, és
fejlesztésre csupán 8%-a jut. Ez az arány olyan elképesztő, hogy már csak emiatt is szinte kezdettől élesen
bírálják az agrármechanizmust.
A közösségi agrárrendszernél nincs jobb példa a negatív struktúrapolitikára, hi- szen az ilyen
hatalmas arányú támogatási rendszer következménye nem lehet más, mint a fennálló, sok
tekintetben elmaradott struktúra konzerválása. (Ráa- dásul az is ismertté vált, hogy ezek az óriási
összegek nem feltétlenül a kistermelő farmerekhez, hanem inkább a tehetősebb gazdákhoz jutnak.)

A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA KÖVETKEZMÉNYEI

A közösségi agrárrendszer bemutatása alapján nyilvánvaló, hogy
• a Közösségben az agyonszubvencionált agrárárak miatt a termelés nemcsak nőtt, de „túlnőtt".
Nemcsak az önellátás valósult meg, hanem krónikus túlter- melés alakult ki.
• finanszírozási szempontból a következő helyzet tárul elénk: a Közösség aktív dolgozóinak 3-6%-át
kitevő mezőgazdasági termelők túltermelését (és nem mindig indokolt jövedelmét) végső soron az egész
lakossággal fizettetik meg. Ráadásul a lakosságra kettős teherként nehezedik az agrárium:
o egyrésztmint az agrártermékek fogyasztójával,minden lakossal,minden családdal megfizettetik a
gyakran óriási szubvenciókat tartalmazódrága élelmket,
o másrészt mint adózótól veszik el ennek ellenértékét, és utalják át a közös költségvetésbe.
A mezőgazdaságnak adott támogatások országonként sem egyformán oszlanak meg: egyértelműen az
agrárországok a haszonélvezői (Franciaország, Olaszország, sőt a fejlett Hollandia is), míg a nettó
agrárimportőrök a finanszírozói. Itt tehát a nemzeti jövedelmek újraelosztásáról van szó, közösségi
szinten. Ez súlyos és állandó viták forrása a Közösségben, olyan feszültségek okozója, ame- lyek 1962 óta
feszítő, és nem pedig kohéziós erőként hatnak a tagállamok között
A magas közösségi agrárárak részben az import kiszorításával állnak elő, ez pedig csökkenti a versenyt,
monopolhelyzetet biztosít a korántsem leghatékonyabb ter- melőknek. A monopolhelyzet, illetve a
verseny kiiktatása rontja a termelés hatékony- ságát.
A közös agrárpolitika egyik fő oka a kis gazdaságok támogatási igénye. Ered- ményeit tekintve
azonban e szociális szempontú megfontolásnak sem tett ele- get: a tetemes összegekből nem a
szegényebb farmerek gazdaságát támogatták, azok inkább a gazdag birtokosoknál csapódtak le
(„gabonabárók"), és nem annyira a termelői szférába, mint inkább az elosztó-kereskedelmi hálózatba
jutottak.
A KÖZÖSSÉGI AGRÁRRENDSZER REFORMIRÁNYAI
Az igen súlyos negatív következményekkel járó közös agrárpolitika és agrárrend- tartás reformjára a
kezdetektől szükség lett volna, két évtized után azonban végképp elengedhetetlenné vált.
A reformok így az 1980-as évektől már megkezdődtek. Sor került:
• a mezőgazdasági termékek árainak befagyasztására, az árak növekedésének megakadályozására. Bár
ez a folyamat élénk viták tárgya lett, a reform spontán módon megindult: az irreálisra felfújt agrárárak
csökkenni kezdtek (1990-es évtizedre mintegy 20%-kal),
• a túltermelés mérséklésére a támogatások bizonyos csökkentésének hatására. Ez utóbbi egyszerű okkal
magyarázható - a finanszírozás lassú ellehetetlenülésével. A támogatáscsökkentés módja a „plafon"
alkalmazása, bizonyos termékeknél (pl. tej, gabona) csak egy bizonyos termelésmennyiségig járt a
támogatás.
Az igazi reformok azonban várattak magukra, és csak az 1990-es évek elején fogal- mazódtak meg,
amikorra az egész fennálló konstrukció tarthatatlanná vált. A radikális reformelképzelések alapgondolata,
hogy az árszubvenciókat a farmerek közvetlen jövedelemtámogatásának kell felváltania. Ezt hívják
szétválasztásnak (decoupling).
Ha ugyanis az árakat támogatják, akkor
• feleslegek alakulnak ki,
• az árak torzítottak, egyáltalán nem tükrözik a piaci viszonyokat.
A mezőgazdaság azonban különleges helyzete, sajátosságai miatt nem hagyható magára, ezért az adott
helyen, adott terméket előállító termelőt kell támogatni. E radikális reformterv 1992-ből Mac Sharry
nevéhez fűződik. A Mac Sharry-terv alapján az ED fontos reformdöntéseket fogadott el.
Az árak és közvetlen pénzbeli juttatások, az ár- és jövedelempolitika szétválasztása mellett
• csökkentették az exportár-támogatásokat (a gabonaárakat 30%-kal, a marha- húsárakat 15%-kal, a
tejtermékárakat 2,25%-kal), aminek következtében a közösségi árak közeledtek a világpiaci árakhoz,
• bevezették a szántóterület 15%-os rotációs pihentetését (ugaroltatás), így csökken a túltermelés, javul a
vidék környezeti állapota, miközben a farmerek jövedelmei stabilizálódnak,
• 1999 végéig, a GATT-tárgyalások eredményeként sor kerül az agrárkeres- kedelem liberalizációjára.
Az EU csökkentette a nem vámjellegű importkor- látozásokat és az exportár-szubvenciókat.
Az un. Blair House-megállapodás értelmében az EU vállalta
• a belső támogatások 20%-os,
• az exporttámogatások 36%-os és az
• az export mennyiségének 20%-os csökkentését.
A GATT uruguayi fordulóját lezáró megállapodás keretében (1993. december 15.) a Közösség a fenti
engedmények mellett vállalta, hogy
• az összes importkorlátozást vámokká alakítja. Ezt vámosításnak (tarifikálás) nevezzük. Továbbá, hogy
• a fejlődő országok trópusi termékeinek vámját mintegy 40%-kal mérsékli. A reformok máig sem
valósultak meg, pedig ezzel a KKE-i országok piacra jutásának esélyei is lényegesen javulnának.
 42. MUTASSA BE A KÖZÖSSÉGI SZINTŰ IPAR ÉS STRUKTÚRAPOLITIKA
JELLEMZŐIT ÉS EREDMÉNYEIT!

KÖZÖS IPARPOLITIKA
Az erőforrások allokálásának állami-kormányzati befolyásolását rendszerint a piac rendellenes
működésével, az úgynevezett piaci kudarcokkal indokolják.
A piac rendellenes működésének fő okai a következők:
• externáliák megjelenése (eltérések jönnek létre a tranzakciók résztvevőinél jelentkező, illetve a
társadalmi szinten értelmezett költségek és előnyök között),
• a tökéletlen verseny miatt a piaci erők, piaci mechanizmusok az erőforrások szuboptimális
allokációjához vezetnek,
• az aszimmetrikus információk okozta rendellenességek: az árakról, a ter- mékminőségről stb. nem
rendelkeznek azonos információval a kereslet és kí- nálat oldalán megjelenő piaci szereplők, ami piaci
zavarokhoz vezet, az erő- források rossz hatékonyságú elosztásával jár.
A fejlett országok iparpolitikájában a gazdasági növekedés, a foglalkoztatás és a kül- gazdasági
versenyképesség szempontjai játszanak meghatározó szerepet. A kevés- bé fejlett országokban az
iparosítás dinamikus hatásaival és a termelékenység növe- lésével magyarázzák az ipar előnyben
részesítését.
Megjelenési formáját tekintve az iparpolitika lehet közvetlen vagy közvetett, más megközelítésben aktív
és passzív jellegű. Az iparpolitikák változatos képet mutat- nak az egyes országok eltérő helyzetének, az e
célra fordítható állami erőforrá- soknak és a kormányzat aktivista vagy laissez-faire beállítottságának
megfelelően.
Az aktív iparpolitika abból indul ki, hogy a piaci erők önmagukban nem mindig csoportosítanak
elegendő erőforrást a gazdaság fejlődése szempontjából létfontos- ságú ágazatokba. Következésképpen
állami-kormányzati iparpolitika nélkül a kívá- natostól elütő iparszerkezet alakulhat ki. Állami
beavatkozással kell tehát kiválasztani azokat az ágazatokat, amelyek különösen jelentősek a gazdaság és a
társadalom előrehaladása szempontjából, és támogatni kell növekedésüket. A jelenleg hatályos
Amszterdami EK-Szerződés 157. cikke foglalkozik az iparral, meglehetősen általános értelemben,
elsősorban a célok és követelmények meghatá- rozásával. Ennek értelmében a Közösség és a tagállamok
ügyelnek arra, hogy a Közösség iparának versenyképességéhez szükséges feltételek biztosítottak legye-
nek.
Ennek érdekében egy nyitott és versenyképes piaci rendszer követelményeivel össz- hangban
• fel kívánják gyorsítani az ipar alkalmazkodását a strukturális változásokhoz;
• ösztönözni kívánják a vállalkozások, különösen pedig a kis- és középvállalatok megindításához és
továbbfejlesztéséhez kedvező környezet kialakítását a Közösség egészében;
• elő kívánják segíteni az innovációs, kutatási és műszaki fejlesztési politikák ipari lehetőségének jobb
kihasználását.
A tagállamok a Bizottsággal kapcsolatot tartva kölcsönösen konzultálnak és a szükséges mértékben
egyeztetik tevékenységüket. A Bizottság megtehet minden olyan kezdeményezést, amely ezen egyeztetést
előmozdítja. Ugyanakkor a 157. cikkben is hangsúlyozzák, hogy a Közösség nem vezethet be olyan
intézkedéseket, amelyek a verseny torzulásához vezetnek.
A fentieken túlmenően a Római Szerződés, az Amszterdami EK-Szerződés verseny- re alapozott
kereskedelmi liberalizációt és piaci integrációt szorgalmazott. A verseny érvényesülését a vállalati
egyesülések ellenőrzésével, az állami támogatások vissza- szorításával és a dömping teljes
megszüntetésével próbálta előmozdítani. A Közösségnek tehát nincs pontosan meghatározott és elfo-
gadott iparpolitikája; az iparpolitikai célokat elsősorban versenypolitikai esz- közökkel éri el.
Nem meglepő ezután, hogy a Római Szerződésben nincs utalás átfogó iparpolitikára. Az ötvenes években
a Bizottság kidolgozta a versenyszabályokat, és érvényesíti ezeket. A Bizottság csak a tagállamok
mértéken felüli beavatkozása esetén cse- lekszik. Figyelmet érdemel azonban, hogy az ÉSZAK és az
EURATOM esetében a Bizottságnak jogában áll intervenciós politikát folytatni.
A Bizottság iparpolitikai feladatai a következők:
• a tagállamok iparpolitikáinak összehangolása,
• a közvetlen és a közvetett szubvenciók koordinálása a növekedést mutató iparágakban,
• a szubvenciók megszüntetése a hanyatló ágazatokban,
• a regionális fejlesztést célzó tagállami iparpolitikák összehangolása a Közös- ség szintjén,
• az ipar szerkezeti alkalmazkodásának az előmozdítása,
• központi segítség nyújtása a kutatás-fejlesztés területén.
A közösségi iparpolitika újabb megfogalmazása az 1990 őszén közzétett Bangemann jelentésben található.
Az iparpolitika helyett a versenyképesség javító program kifejezést használja, arra utalva, hogy az iparon
túlmutató, átfogó intézkedéscsomagra van szükség az EU nemzetközi versenyképességének javításához.
A vertikális iparpolitikai eszközök közé az alacsonyan tartott energiaárak és szállítási tarifák, továbbá
bizonyos veszteségkompenzáló exporttámogatások tartoznak. A vertikális eszközöket alkalmazó
iparpolitikával befolyásolni lehet az input-output kapcsolatokat, s e kapcsolatokon keresztül közvetett és
csak nehezen átlátható tá- mogatást lehet nyújtani egyes piaci szereplőknek.
Az elmúlt évtized tapasztalatai arra utalnak, hogy az Európai Unióban az iparpo- litika továbbra is
inkább nemzeti jellegű; a közösségi szintű iparpolitika eredményei meglehetősen szerények.
A közösségi iparpolitika a nemzeti iparpolitikák keretfeltételeit határozza meg a verseny- és
támogatáspolitika szabályrendszerével, azok közösségi jellegét erősíti. Egyelőre azonban kevés jele
van annak, hogy a tagállamok iparpolitikái szé- les fronton közeledtek volna egymáshoz.
A közösségi struktúrapolitika szemléletváltása
Az elmúlt évtizedekben a közösségi iparpolitika gyakran összefonódott a struktúra- politikával. A
struktúrapolitika az iparpolitika mellett a kutatás-fejlesztési poli- tikát, továbbá a gazdaság más
szektorait befolyásoló politikákat (például a mezőgazdasági politikát) is magában foglalja.
A hetvenes évek második felétől a világgazdasági versenyben alulmaradó válság- ágazatok (az acélipar, a
hajógyártás, kisebb mértékben a textil- és ruházati ipar) közösségi támogatása került előtérbe, miközben a
mezőgazdaság változatlanul lekö- tötte a közösségi források nagyobb részét. Bár a Bizottság ellenőrizte a
nemzeti támogatásokat, gyakran jóváhagyta azokat ebben az időszakban.
Nem pozitív alkalmazkodás zajlott, hanem a komparatív hátrányba került ágazatok kaptak passzív
védelmet. Az alkalmazkodást az is nehezítette, hogy a válság szerkezeti és konjunkturális elemei
egymással összefonódva jelentkeztek; a recesszió rövid távú mentőakciókat tett szükségessé.
A nyolcvanas évek elején kerítettek sort a nemzeti struktúrapolitikák felülvizsgálatára. Ebben az
időszakban állították előtérbe a struktúraátalakítást és a műszaki korsze- rűsítést a nemzetközi
szerkezetátalakulási folyamatokban lemaradó ágazatok, tevé- kenységek védelmével szemben.
Fokozatosan átcsoportosították a támogatásokat a kutatásfejlesztésre, az új technológiák kidolgozására. A
Maastrichti Szerződés sajátos kompromisszumot tükröz a liberális és intervenci- onista struktúrapolitika
között. Egyrészt megszigorították a támogatások feltételeit. Másrészt a csúcstechnológiákat alkalmazó
ágazatok egy részében (például a vezeté- kes telekommunikációban) közvetlen támogatások helyett
közvetett ösztönző eszkö- zökkel (hitelgaranciákkal, kamatszubvencióval stb.) segítik a transzeurópai
hálózatok kiépítését.
A közösségi struktúrapolitika dilemmája változatlanul az, miképpen lehet javítani az együttműködést
valamint a munkamegosztást a közösségi és a nemzeti struktúrapo- litikák között, illetve milyen
hatékonysággal lehet érvényesíteni a közösségi versenypolitika követelményeit.

43. MUTASSA BE A PÉNZÜGYI INTEGRÁCIÓ TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEIT!

TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK
A Gazdasági és Monetáris Uniót (EMU) a gazdasági integráció formáinak leg- fejlettebb fokozata, a
vámunió, közös piac és egységes piac után, az integ- rációs folyamat betetőzése. Az euró készpénz
formában való bevezetésével az Európai Unió 2002 első heteiben jutott el a Gazdasági és Monetáris Unió
kié- pítésének utolsó szakaszába.
A monetáris integráció fontos kritériuma a közös vagy az egyetlen valuta (com- mon őr single currency)
bevezetése vagy létrehozása, s a gazdasági integráció ezzel egészül ki monetáris unióvá. Az unió funkciói
ezzel főként gazdaságiak, a „hatékonyság" és a „stabilizáció" elérésére irányulnak.
A gazdasági és monetáris unió mellett a bizottság már 1962-ben elkötelezte magát, és az első tervek az
1960-as évek végén (Barré-terv, 1968, majd VVerner terv, 1970) készültek el. A gazdaságpolitikák és a
gazdasági teljesítmények erőteljesen megoszlottak, ami mögött az eltérő nemzeti politikai és társadalmi
érdekviszonyok és struktúrák meghatározó szerepet játszottak.
AZ EURÓPAI MONETÁRIS RENDSZER (EMS)
Az 1970-es évek elején elvetélt monetáris integrációt az Európai Közössé- gekben 1979 márciusában az
un. Európai Monetáris Rendszerrel (European Monetary System - EMS) élesztették újjá. Fő deklarált
célja a „monetáris stabilitás övezetének" megteremtése volt.
Az EK Miniszterek Tanácsa 1972 márciusában az árfolyamok fokozatos stabi- lizálása mellett foglalt
állást, s a valutáik egymással szembeni lebegési sávjait 4,5%-ról plusz-mínusz 2,25%-ra szűkítette, így
jött létre a „kígyó az alagút- ban", ami azt jelentette, hogy a szűkebb EK-valutakígyót (lebegési) a
dollárral szemben a szélesebb sávban lebegtették. Az EMS egyik fő összetevője az árfolyam-
szabályozási mechanizmus (ERM), az un. központi paritás volt, amelyet valamennyi valutára a
nemzeti központi bankok kölcsönösen állapítottak meg. Az EMS-re a valutaárfolyamok kétoldalú
meghatározása és szabályozása volt jellemző.
Az EMS fontos újítása az Európai Valutaegység (ECU) létrehozása volt.
Az ECU-t formálisan az un. elszámolási egységből vezették le. 1971 előtt az elszámolási egység egy
dollárral volt egyenlő, s gyakorlatilag a közös agrárpo- litikával kapcsolatos költségvetési
finanszírozásban alkalmazták („zöld dollár"). Az elszámolási egységet 1975 után Európai Elszámolási
Egységre (EUA) keresztelték át. Az elszámolási egységet meghatározó valutakosár 1999. január 1-ig
maradt érvényben, amikor az ECU átalakult az unió egyetlen valutájává (euró).
Az EMS keretében, legalábbis az árfolyamok védelmében, olyan gazdaság- politikai beavatkozásokra és
koordinációkra került sor, amelyekkel az EU minden nemzetközi pénzügyi intézményhez képest a
legmesszebbre ment el. A tőkepiacok liberalizálásával 1990 után a legtöbb tagországban megszűntek azok
a devizapiaci korlátozó intézkedések, amelyek útjában álltak annak, hogy az ECU tényleges párhuzamos
valutává váljon és az EU-országok belső piacán használata elterjedjen.
Az ECU-t kezdettől a tagállamok központi bankjai közötti elszámolásokra és hitelezésre használták
(államközi fizetési eszköz). A közös költségvetést ECU- ben állították össze, s a be- és kifizetéseket
formálisan ECU-ben teljesítették.
Az ECU bankszámlapénz, de készpénz vagy érme formájában nem létezett. A magánfogyasztói szférában
hitelkártya formájában használata már elterjedt. Az ECU fokozatosan egyre inkább rendelkezett az
autonóm valuta jellemzőivel és státusával.
Az EMS-ben eredetileg sem sikerült a tagországok teljes részvételét bizto- sítani. Nagy-Britannia az
árfolyam-stabilizáción hosszú időn keresztül kívül maradt, s ahhoz csak 1990 októberében csatlakozott
(6%-os lebegési sávval). Az ERM-hez 1989 júniusában Spanyolország, 1992 áprilisában pedig Portu-
gália is csatlakozott (6%-os lebegtetési sávval), míg Olaszország 1990 január- jában a 2,25%-os szűkített
sávra tért át. Görögország ebben az időszakban nem vett részt az ERM-ben.
Az EMS-ből a pénzügyi válság hatására 1992 szeptemberében Nagy-Britannia és Olaszország
meghatározatlan időre kilépett. A spanyol, a portugál és az ír valutát leértékelték, ezzel az EMR
gyakorlatilag összeomlott. 1999 után az EMU életbelépésével az EMS módosult formában az euró-övezet
és a kívül maradt országok közötti viszonyra korlátozódik.
Az Európai Monetáris Rendszer értékelése
Az EMS feladatát az 1990-es évek elejéig többé-kevésbé sikeresen teljesítette. Az 1970-es évek végétől
reális igényeket elégített ki és fontos funkciót töltött be. A szélsőségesen ingadozó árfolyamok
megfékezésében és a valutapiacok stabilizálásában valamennyi tagország érdekelt volt. Az EMS
hozzájárult az inflációs ráták Közösségen belüli konvergenciájához. 1980-ban a legmagasabb inflációs
ráta (Olaszország 21,2%-kal) és a legala- csonyabb (NSZK 5,5%-kal) között a különbség 16% volt. Ez
1990-re kevesebb mint 4%-ra, 1992-re pedig 1%-ra (a német infláció viszonylagos gyorsulása miatt is)
zsugorodott. A stabilabb külgazdasági körülmények javították a Közösség országaiban a világgazdasági
alkalmazkodás feltételeit. Feltételezhetően csökkentette azok- nak a protekcionista intézkedéseknek a
veszélyét, amelyek egyébként az árfo- lyamok védelmében válhattak volna szükségessé. Nagyobb teret
biztosított az alkalmazkodás szempontjából fontos struktúrapolitikáknak. A bírálók ugyanakkor az EMS
számos negatív következményére hívták fel a figyelmet. A gazdasági növekedés az 1980-as évek nagy
részében nyomott maradt, s a kedvezőbb inflációs teljesítményért lassúbb növekedéssel kellett fizetni.
Viszonylag kedvezőtlen volt az 1980-as években a közösségi országok teljesítménye a munkanélküliség
tekintetében is; mindvégig rosszabb, mint a versenytársaké. Az 1980-as évek második felében ugyan nőtt
a foglalkozta- tottság, de a munkanélküliség szintje továbbra is mintegy 2%-ponttal az ipari országoké
felett maradt.
Hasonlóképpen kedvezőtlenül alakult a tagországok nagy részének külgazda- sági egyensúlya. A fizetési
mérlegek egyensúlyát illetően semmilyen „konver- gencia" nem volt tapasztalható. Más kérdés, hogy a
kedvezőtlen tendenciáknak
sokkal inkább strukturális, mint az EMS működésére visszavezethető okai voltak.
Az EMS fejlődése azt bizonyítja, hogy az intervenciók terhei első- sorban a gyengébb valutájú országokat
érintették. Az intervenciók érdekében, különösen 1987 előtt, a gyengébb valutájú országok gyakran
kényszerültek egyoldalú valutapiaci intervenciókra.
Az ERM működésének másik fő „aszimmetriája" az un. német „árfolyamprotek- cionizmussal"
kapcsolatos. Paritás-korrekciók híján a márka egyre inkább alul- értékeltté vált (a reálárfolyam
fokozatosan leértékelődött), ami lehetővé tette, hogy az NSZK egyre nagyobb exporttöbbletet érjen el
partnereivel szemben. Nem véletlen, hogy a német exporttöbblet jelentős hányada az EU-n belül
keletkezett, miközben a költségek fokozatos kiegyenlítődése mellett a partnerek versenyképessége elvileg
javult.
Az 1990-es évek eleji recesszió és az 1992. szeptemberi valutáris válság zavarkeltő hatása erősítette a
monetáris integráció melletti érveket. Ennek nem kis szerepe volt abban, hogy a tagországok eltökéltsége
erősödött a monetáris integráció felé.

44. ELEMEZZE A MONETÁRIS UNIO MEGVALÓSÍTÁSÁNAK SZAKASZAIT!

A GAZDASÁGI ÉS MONETÁRIS UNIÓ KIALAKÍTÁSA ÉS MŰKÖDÉSE A maastrichti
döntések és a Gazdasági és Monetáris Unió megvalósítása
A monetáris unióra vonatkozó újabb un. Delors-tervet 1989 áprilisában tették közzé. A terv logikusan
következett az egységes európai piac programjából. A tőkepiacok teljes liberalizálása a nemzeti monetáris
politikák hatékonyságát fenyegeti, s az „előremenekülés" egyetlen lehetséges módja az egységes valu- ta
megteremtése.
A Delors-terv szerint a monetáris uniót az 1990-es évtizedben három szakasz- ban kívánták
megvalósítani. Ezt az ütemtervet szentesítette az 1991. decem- beri maastrichti csúcstalálkozó. A terv a
monetáris integráció alábbi alapfel- tételeit rögzítette, amelyek gyakorlatilag megfeleltek a monetáris
unióra vonat- kozó korábbi elképzeléseknek:
1. a nemzeti valuták teljes és visszavonhatatlan konvertibilitása,
2. a tőkeátutalások teljes liberalizálása, a bank- és a pénzpiacok teljes integrációja mellett,
3. az árfolyam-lebegési sávok szűkítése és végül a valuta-paritások visszavonhatatlan rögzítése.
Az első szakasz beindítására már 1990 júliusában sor került. 1994. január 1-ig szabaddá tették a Közösség
valamennyi országában, valamint a tagállamok és harmadik országok között a tőkék áramlását és
megszüntették az árfolyam- ellenőrzéseket. A terv szerint valamennyi tagországnak be kellett volna lépnie
az árfolyam-stabilizációs mechanizmusba. A gazdasági teljesítményekben már bizonyos „konvergenciát"
vártak, s lépéseket tettek a központi bankok függet- lensége irányába.
A monetáris unióban való részvétel feltételeként a tagállamok felé szigorú konvergencia-kritériumokat
határoztak meg.
Ezek a következők:
• a tagországoknak magas fokú árstabilitást kell elérniük. Az infláció, amit a fogyasztói árindexszel
mérnek, a vizsgált 1 éves időszakban nem tér- het el 1,5% pontnál többel a három legjobb inflációs
teljesítményű tag- ország színvonalától.
• Stabil kormányzati pénzügyi pozíciók értelmében kívánatos, hogy a költségvetési decit a GDP 3%-át,
valamint
• az államadósság a GDP 60%-át ne haladja meg.
• A kamatok konvergenciáját úgy értelmezik, hogy a vizsgált l évben az átlagos, nominális hosszú
lejáratú kamatráta nem tér el 2%-nál többel a három legjobb teljesítményű országétól.
• Az EMS árfolyam mechanizmusában a nemzeti valuta stabil, vagyis két éven belül nem szükséges a
leértékelés egyetlen másik tagország valutájával szemben.
A második szakasz 1994. január 1-jén kezdődött. Létrehozták az un. Európai Mo- netáris Intézetet,
aminek élére 3 éves megbízatással ALexandre Lamfalussyt nevezték ki. Az Intézet erősítette a monetáris
kooperációt a központi bankok között, ellenőrizte az EMS működését, elősegítette a tagállamok közötti
pénzügy- politikai koordinációt az árstabilitás érdekében és támogatta az ECU használatát.
Az Európai Tanács 1995. decemberi ülésén döntött az egységes valuta nevéről és a bevezetés
menetrendjéről. Az unió új egységes pénzét euróra keresztelték. Az 1998. május 2-i Európai Tanács
ülésen határozták meg a harmadik szakaszban részt vevő tagállamok körét.
A harmadik szakaszra való áttérést tehát alapvetően a konvergencia-kritériumok teljesítése alapján
mérlegelték. A 15 tagállamból az első körbe 11 került be, míg a másik négy (Dánia, Görögország, Nagy-
Britannia és Svédország) különböző okokból maradt kívül.
Az EMU harmadik szakasza 1999. január 1-jével kezdődött. Első lépésként visszavonhatatlanul
rögzítették az euróövezet 11 tagállamának valutái és az euró közötti átváltási kulcsokat. Az euró tényleges
pénzzé vált, miközben a hivatalos ECU kosár egyidejűleg megszűnt létezni. Az ECU-t 1:1-ben váltották át
euróra.
A részt vevő országok az új államadósságukat euróban jegyzik. A Központi Bankok Európai Rendszere
(ESCB) az egységes monetáris politikát, valamint a külső valutaműveleteket ezentúl euróban folytatja.
A nemzeti valuták törvényes fizetési eszközök maradtak, és az euró használata szabadon választható volt.
A vállalkozások kölcsönös megállapodás alapján számláikat és elszámolásaikat euróban vezethették és
bonyolíthatták. A tőzsdék és a pénzpiacok megkezdték az euróban való kereskedést.
Az euró 2002. január 1-ig csak számlapénz formájában funkcionált. Az euró bankjegyek és érmék ekkor
kerültek forgalomba, és néhány héten keresztül a nemzeti pénzekkel még párhuzamosan használták őket.
A nemzeti valutákat gyakorlatilag 2002. február végéig valamennyi euró- övezet országban
kivonták a forgalomból, és ezzel az eurő vált az egyetlen törvényes fizetési eszközzé.
Az Európai Unió Tanácsa továbbra is figyelemmel kíséri a közösségek egységes gazdasági és monetáris
politikáját.
E tevékenysége folyamán:
• a Tanács minden évben átfogó gazdaságpolitikai irányelveket és irány- számokat határoz meg az
inflációra, a költségvetésre és az árfolyam stabilitásra;
• eldönti, hogy az euro övezetben résztvevő országban kialakult-e túlzott mértékű deficit, s ha igen,
ajánlásokat tesz az érintett országnak a hely- zet felszámolására;
• az eddigi „sokoldalú ellenőrző" (multilateral surveillance) hatalmánál fog- va, azután, hogy az eurót
bevezették, joga lesz arra, hogy büntető intéz- kedéseket hozzon az övezet azon országaival szemben,
amelyek túlzott mértékű kereskedelmi és/vagy fizetési mérleghiánnyal rendelkeznek.
A Maastrichti Szerződés intézkedik a független Európai Közp. Bank (ECB), valamint a Közp.
Bankok Európai Rendszere (ESCB) felállításáról.
Az ESCB az Európai Központi Bankból és a nemzeti központi bankokból áll. Az ECB fő feladata, hogy
őrködik „az árstabilitás fenntartásán". Az ECB-t a Bundesbankhoz hasonló önállósággal ruházták fel. Az
ESCB hatásköre, hogy meghatározza és végrehajtja a közösség monetáris politikáját, külföldi valuta-
műveleteket folytat, kezeli a tagállamok hivatalos valutatartalékait és biztosítja „a pénzügyi rendszer
zökkenőmentes működését". Az Európai Központi Bank és a Központi Bankok Európai Rendszere 1999.
január elsejével kezdte meg működését.
Az árfolyam-politikai döntések a Miniszterek Tanácsa hatáskörében maradnak. A nemzetközi valutapiaci
beavatkozások viszont az ECB határkörébe tartoznak. Az euró tényleges pénzzé vált, amit az európai
integráció egyik legfontosabb fejleményének tartanak. A kívül maradottak számára az un. ERM-2-ben
való részvétel adódik. Az ERM-2-be való belépés nem kötelező, hanem önkéntes,
de a két évig tartó árfolyam-stabilitás követelményét csak azok az országok teljesíthetik, akik részt
vesznek benne. Az ERM-2-nek is a fő célja az „árfolyam- stabilitás" fenntartása.
Az ERM-2 is a központi árfolyamokra épül, de ezúttal ezeket az árfolyamokat euróban határozzák meg.
Az eltérés nem csak abban van, hogy az ECU-t most már az euró helyettesíti, hanem abban is, hogy
szemben az ERM-1-re jellemző kétoldalú meghatározásokból és intervenciókból összekapcsolódó paritás-
ráccsal, az euró a hivatalos „horgonyvaluta", vagyis minden valuta csak az euróhoz kötődik.
Az euró bevezetésével alapvetően megváltozott az övezet külgazdasági nyi- tottsága. Az egységes
valutával az egymás közötti kereskedelem „belkereske- delemmé" vált, külkereskedelemnek csak a nem
tagországokkal folytatott áru- csere tekinthető. Mivel korábban a tagországok zömben kis- és közepes
méretű gazdaságoknak számítottak, az összes áruexportjuk a GDP-jüknek mintegy 35%-át tette ki, ami azt
jelentette, hogy viszonylag nagyfokú külgazdasági nyitottság jellemezte őket. Most az euró bevezetésével
az euró-övezetre az export aránya a GDP-ben mindössze 14%-ra csökkent. Ez már nem nagyság- rendileg
tér el Japán (10%-os) és az USA (8,5%-os) hasonló mutatójától.
 45. ELLEMEZZE AZ EUROPI UNIO KÖZÖS KÖLTSÉGVETÉSÉT, FELÉPÍTÉSÉNEK
ALAPELVEIT, BEVÉTELI ÉS KIADÁSI SZERKEZETÉT!

A nemzeti és az EU költségvetésekjellemzői : Minden nemzetközi szervezet rendelkezik saját

költségvetéssel. Ez alól az EK/EU sem kivétel. Az EU költségvetése, az un. „közös költségvetés",
nagyban eltér a hagyományos nemzetközi szervezetek költségvetésétől és számos sajátos jellemzője van.
A „közös költségvetés" hasonlít, de különbözik is a nemzeti államok költségve- tésétől. A nemzeti
költségvetés egyfelől az adott államgépezet működését biztosítja, másfelől annak gazdaságirányítási és
szabályozási szerepei vannak, valamint politikai, gazdasági és szociális alapokon részlegesen újraelosztja
az ország nemzeti jövedelmét.
A nemzeti és „közös" költségvetés közötti azonosságok és eltérések a következők:
1. A nemzeti költségvetés túlnyomórészt az adóbevételekre épül. Az állam az állampolgáraitól, a
vállalkozásaitól és más intézményétől adókat vagy adójellegű bevételeket (vámok, illetékek, bírságok és
egyebek) szed be.
2. A kiadási oldalon az állam un. közjavakat vagy közszolgáltatásokat nyújt a társadalom számára. Ez
lehet közoktatás, közegészségügy, közbiztonság, nemzetvédelem és sok más egyéb (közutak vagy vasutak
építése és fenn- tartása, az energiaellátás biztosítása). A közjavakat és közszolgáltatásokat éppen úgy
fogyasztjuk, vagy vesszük igénybe, mint a közönséges javakat (téliszalámi vagy hajvágás); a „köz" jelzőt
azért kapják, mert vagy az egész társadalomnak oszthatatlanul nyújtott szolgáltatásról van szó (az utcákon
a közbiztonság), vagy mert az adott szolgáltatást (hadsereg vagy az energia- eloszló rendszer) csak
össznemzeti szinten célszerű megszervezni és biztosítani.
3. A költségvetésen keresztül az állam gazdaságirányítási és szabályozási funkciókat gyakorolhat. Ha
növeli az állami kiadásokat (pl. útépítésre), ezzel növelheti a foglalkoztatottságot és gyorsíthatja az ország
gazdasági növeke- dését. Ha szigorítja a kiadásokat és javítja a költségvetés mérlegét, akkor stabilizálhatja
az árakat, visszaszoríthatja az inflációt. A gazdaság „finom szabályozásának" fine tuning) nagy irodalma
van, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a valóságban az államok ebben többnyire kevéssé sike- resek.
4. A költségvetésen keresztül az állam a gazdaságfejlesztő és szerkezetáta- lakító célokat követhet. Az
állam finanszírozhat nagy stratégiai fejlesztési programokat (pl. erőművek vagy utak építése), amelyek az
egész társada- lom vagy gazdaság érdekeit szolgálják és csak évtizedek során térülnek meg.
5. Az állam, főként szociális megfontolásokból, jövedelmeket csoportosít át a gazdagoktól a
szegényekhez. Ez a nemzeti költségvetésekben nagyrészt „automatikusan" történik, hiszen a magasabb
jövedelműek progresszív jövedelemadót fizetnek, míg a másik oldalon az alacsonyabb jövedelműek a
kiadások haszonélvezői (munkanélküli-segély, szociális juttatások).
Az EU közös költségvetése: Az EU „közös költségvetése" sokban hasonlít a nemzeti költségvetésekhez,
de van néhány különleges vonása is. A nemzetközi intézmények többségével szemben a közös
költségvetés gazdaságirányító és szabályozó funkciókat is ellát. Tényleges szabályozó és újraelosztó
tevékenysége a közös agrárpoli- tika bevezetésével 1962 után indult, majd fokozatosan bővült. A közös
költségvetés a következő főbb alapelvekre épül:
1. Az EK/EU esetében már kezdettől az un. „saját jövedelemforrások" elvét érvényesítették, vagyis a
tagországok meghatározott jövedelemtételeket (összes vámbevételek és egyéb importilletékek, az
értéknövekedési adó VAT vagy nálunk áfa •• meghatározott százaléka) fizetnek be a közös
költségvetésbe.
2. A közös költségvetés az un. automatikus finanszírozás elvére épül. Ez azt jelenti, hogy a fenti
tételeket a költségvetésbe a tagállamok minden alkudo- zás nélkül kötelesek átutalni. A kiadások egy része
is automatikus jellegű, hiszen előre meghatározott igényjogosultságok (agrár- vagy regionális
támogatások) alapján keletkeznek.
3. A társfinanszírozás (kofinanszírozás) elve szerint az EU csak akkor finan- szíroz fejlesztéseket
nagyobb arányokban, ha a költségek meghatározott részét az adott tagállam vagy a magánszféra fedezi, a
költségekhez az érintett ország helyileg is hozzájárul.
4. A közös költségvetésben nem mutatkozhat hiány. A kiadások nem halad- hatják meg a bevételeket.
(A nemzeti költségvetésnek lehet hiánya, amit a kormányok többnyire hitelekből fedeznek.)
5. Az externalitás (külsődleges hatások) elve szerint egyes tevékenységek költségei és bevételei
egyidejűleg több tagállamban jelennek meg. Ha az egyik tagállamban haszon, a másikban veszteség
mutatkozik, felmerülhet a kompenzáció (kiegyenlítés) igénye.
6. Az oszthatatlanság elve szerint bizonyos tevékenységek (kontinentális szállító- vagy
energiarendszerek) gazdaságossági és működtetési okokból
nem oszthatók szét a tagországok között, ezért azokat közösségi szinten célszerű megvalósítani.
7. A kohézió elve szerint a közösség valamennyi polgára számára biztosítani kell a szolgáltatások, a jólét
és a fejlődés minimumát. Ez feltételezi, hogy a gazdagabb tagállamokból jövedelem áramlik a szegényebb
gazdaságokba. Az Egységes Európai Okmány hivatalosan is rögzíti a „tagállamok közötti gazdasági és
szociális kohézió és szolidaritás" elvét.
8. A szubszidiaritás elve szerint a döntéshozatalt és a hatósági tevékeny- séget - amennyiben nem az
EU kizárólagos hatáskörébe tartozó kérdésekről van szó, és a magasabb szinten való kezelésből előny nem
származik - a lehető legalacsonyabb szintre (pl. helyi önkormányzatok) kell bízni. A közös
költségvetésben a kiadásokat és a bevételeket 1999-ig ECU-ben számolták.
A közös költségvetés bevételeinek és kiadásainak szerkezete
A közös költségvetés kezdetben az un. saját bevételek, az összes vám, valamint az agrárlefölözési
illetékek automatikus átutalásán alapult. Mivel ezek egy idő után nem fedezték a kiadásokat, egyéb
bevételi forrásokat kellett keresni. Az 1970-es évek elejétől a tagállamok a nemzeti értéknövekedési
adóalapoknak először 1%-a, majd később 1,4%-a befizetését vállalták. 1988 óta mindezeket az un. GDP
elemmel egészítették ki.
Az Európai Unió költségvetési bevételeinek és kiadásainak százalékos megoszlása
Év Vámbevételek Agrár- hozzájárulás VAT Negyedik forrás
1971 25,4 31,2 43,4* -
1980 36,8 12,5 41,7 -
1987 25,0 8,6 66,4 -
1996 15,5 2,7 48,9 32,9
A közös költségvetés kiadásainak nagy részét (egyes időszakokban 70%-át) a közös agrárpolitika
emésztette fel. Az utóbbi időszakban ezek aránya a költségvetés 50%-a körül stabilizálódott.
A közös költségvetésben a strukturális műveletekre az un. szerkezeti vagy strukturális alapok állnak
rendelkezésre. A strukturális alapokból a szegényebb tagállamok és körzetek támogatását kívánják elérni.
A strukturális alapok erőteljesebb növelését az 1980-as évektől határozták el.
A közös költségvetés strukturális alapjai: az Európai Regionális Fejlesztési Alap; az Európai Szociális
Alap; az Agrárköltségvetés Orientációs Alapja; a Halászati Alap és a Kohéziós Alap.
Az alap átutalásait az euró bevezetéséhez előírt un. maastrichti konvergenciaprogram teljesítéséhez kötik.
Az alap előirányzatait az 1993 és 2000 közötti időszakra 15 milliárd ECU összegben határozták meg.

46. MILYEN OKOKRA VEZETHETŐ VISSZA AZ EU GAZDASÁGAINAK

GYENGESÉGE?

Az EU-gazdaságok és az euró teljesítményének értékelésénél újra és újra elhangzik, hogy a hiányosságok

és nehézségek strukturális tényezőkre vezet- hetők vissza. Vagyis ezek a vélemények az euró, és általában
Európa gyengélkedését végső soron mélyebben fekvő strukturális okokra vezetik vissza.
Szakértők szerint csak a strukturális reformok megkezdése és következetes folytatása esetén várható az
euró és az övezet gazdaságainak stabilizálódása, valamint a hosszabb távú növekedési trendek
megszilárdulása. Hangsúlyozni kell, hogy az EU a globális világgazdaság egyik legfejlettebb övezete,
korszerű gazdasági struktúrákkal és technológiákkal, s termékei és vállalatai megállják helyüket a
világpiaci versenyben.
Európa strukturális problémái fő kifejezőjének a mérsékelt gazdasági nö- vekedést és a viszonylag
magas munkanélküliséget tekintik.
A viszonylag lassú növekedés mellett az elmúlt húsz évben Európában a mun- kanélküliség a 10% körüli
szinten stabilizálódott, s időszakosan abban csak mérsékelt javulást sikerült elérni.
Az EU gazdaságok strukturális gyengeségeinek több dimenziója van:
1. A strukturális problémák részben műszaki-technológiai jellegűek. Az
un. „technikai szakadék" áthidalása kezdettől az európai integráció egyik alapvető megfontolása volt. Az
elmúlt 40 évben Európa a felzárkózásban ellentmondásos teljesítményt mutatott. Több csúcstechnikai
ágazatban és termékben szó sincs lemaradásról, Nyugat-Európa az Egyesült Államokat és Japánt is
megelőzi. Különösen egy-egy termékben vagy termékcsoportban lehet nyugat-európai fölényről beszélni.
Ilyen ágazatok közé sorolható az atomenergia-ipar, a repülőgépgyártás, a gyógyszer- ipar, a
telekommunikációs eszközök gyártása, s az un. hagyományos ágazatok közül az élelmiszer-feldolgozás,
az autóipar vagy a gépgyártás számos ágazata. Az atomenergia-iparban a franciák vezetnek, s a
nyugat-európai riválisok mellett megelőzik az Egyesült Államokat és Japánt is
2. Az 1990-es évektől új mozzanat az újonnan iparosodott országok felől jövő egyre élesebb verseny
és világpiaci kihívás. Ezek az alacsony bérszínvonallal és szociális kiadásokkal rendelkeznek, miközben
technoló- giáikkal és termelékenységükkel versenyképesek és emellett agresszív marketingpolitikát
folytatnak. Az olcsó munkaerőn alapuló versenyképes- ségbeli előnnyel rendelkező országokkal szembeni
panaszok jogosak, de nehéz kezelni azokat.
3. Európa lemaradt egyes szolgáltató ágazatok és szektorok moderni- zációjában. Ez főként
Amerikához képest szembetűnő. Miközben a feldolgozóipari vállalatok termelékenysége és
versenyképessége megfelelő, s a szereplök ezen a területen a globális verseny miatt egyszerűen nem
engedhetik meg maguknak a jelentős lemaradást, a szolgáltató szektorok egy részében nem ez a helyzet.
Nagyjából megfelel ez az un. keres- kedelembe kerülő („tradable"), és a kereskedelmen kívüli („non-
tradable") termékek problémájának; utóbbiak esetében a globális verseny kényszerítő erői többnyire
közvetettek, gyengébbek vagy hiányoznak.
4. A strukturális problémák gyökere a tényezőpiacok (tőke és munkaerő) fejletlensége. Az
elemzők mindenekelőtt a tőkepiacok likviditására, a kockázati tőke viszonylagos szűkösségére hívják
fel a figyelmet.
5. A strukturális problémák jelentős része intézményi és szabályozási hiányosságokra
vezethető vissza. A bírálók a strukturális problémák között a rugalmatlan tőke- és munkaerő-piaci
szabályozást, a tényezők magas árát, különösen a magas bérköltségeket, a közszolgáltatási szektorok
(egészségügy, oktatás vagy államigazgatás) régen megérett reformjainak késlekedését említik.
• Miközben az Egyesült Államokban az összes adóterhek a GDP-nek mindössze 31%-át teszik ki, az
euró-övezet átlagában ez 43% körül van. Tekintettel a viszonylag nagy szóródásra, ennek a „hátránynak"
a ledolgozása csak hosszabb távon képzelhető el. A magas adók
visszatartják a beruházásokat, a foglalkoztatottságot, és egészében kedvezőtlenek a gazdasági növekedés
szempontjából.
- 5.2. Az európai tényezőpiacok rugalmatlanságát az elemzők szinte közhelyszerű tételnek tekintik.
Ebben a jogszabályi merevségek és a túlszabályozottság, azeurópaimunkaerőmagasszervezettsége, a
centralizált bérmegállapodások és a bony. munkajogi feltételek egyaránt szerepet játszanak.
- 5.3. Európa versenyképességének egyik legfőbb gyenge pontja a bérköltségek magas szintje, amiből
jelentős komparatív bérköltség- hátrányok adódnak a többi fejlett régióhoz, de különösen a feltörekvő
újonnan iparosodó országokhoz képest.
- 5.4. Az új alkalmazkodási kényszerek alapján ismét kiéleződtek az európai jóléti állam reformjával
kapcsolatos viták. A magas munka- nélküliség változatlanul magas szociális kiadásokkal járt együtt, s a
szociális kiadások növekedését az 1980-as években sem sikerült visszatartani.
A globális világgazdaságban tehát nem csak vállalatok, hanem nem- zetgazdaságok, vagy mondhatjuk úgy
is, társadalmi és gazdasági struktúrák versenyeznek egymással. Európa globális vállalatai bizo- nyos
hiányosságaik ellenére a világméretű verseny vezető szereplői,
versenyképességi problémáik az előzőek tükrében elsősorban költsé- geik, főként bérköltségeikből
adódnak. Európa gyengesége tehát nagyrészt társadalmi és gazdasági struktúrájából származik, s helyét a
következő évtizedek globális versenyében nagyban az határozza meg, mennyiben képes a szükséges
strukturális reformok keresztül- vitelére.

47. MUTASSA BE MAGYARORSZÁG UTJÁT AZ EU-BA!

Az intenzívebb kapcsolatépítés kezdetét jelezte az 1988-ban megkötött Keres- kedelmi és Együttműködési
Megállapodás Magyarország és az Európai Közös- ségek, illetve annak tagállamai között.
Ez a megállapodás még nem hozott sok előnyt, mivel csak azt tartalmazta, amit a magyar külgazdasági
diplomáciának nem sikerült többoldalú keretek között elérnie Magyarország GATT-csatlakozása után.
Az EK 1989 őszén saját kezdeményezésére, egy lépésben, azonnal eltörölte a magyar export
diszkriminatív mennyiségi korlátozásait. Ezt döntően politikai megfontolásokból tette, a demokráciába és
a piacgazdaságba való átmenet előmozdítása érdekében.
Az EK 1990. január 1-jétől egy évre felfüggesztette azokat a mennyiségi korlátozásokat is, amelyeket nem
csak az un. állami kereskedelmet folytató országokkal szemben alkalmazott
Az 1991. december 16-án Brüsszelben aláírt Európai Megállapodás (társulási szerződés) létrejötte viszont
már elválaszthatatlan a magyar külgazdasági diplo- mácia erőfeszítéseitől valamint a parlamentáris
demokráciába és a piacgaz- daságba való átmenettől.
Az Európ. Megáll. az EK részéről egyoldalúan életbe léptetett általános preferenciarendszer helyébe
szerződéses vámcsökkentési kötelezettségeket állított.
AZ Európai Parlament 1992. szeptember 16-án jóváhagyta az EK és Magyar- ország közötti Európai
Megállapodást, és annak parlamenti ratifikálását java- solta a Közösség tagországainak. A magyar
Országgyűlés 1992. november 17- én ratifikálta a megállapodást. Az Európai Közösség tagországai 1993.
október 15-én fejezték be a szerződésratifikálását, egy évvel később az eredetileg várt időpontnál. Az
Európai Megállapodás 1994. január 1-jén, az 1994. évi l. törvényként lépett hatályba
Magyarországon.
Az Európai Megállapodás 2000 végéig a szabadkereskedelem megvalósítását tűzte ki célul Magyarország
és az Európai Közösség között az ipari termékek körében. A Közösség aszimmetrikus módon, azonnal
vagy rövid időn belül vál- lalt kötelezettséget különféle előnyök nyújtására, Magyarországnak viszont ezt
csak később kellett megtennie. Ebben az átmeneti időszakban a magyar gaz- daságnak módja volt
felkészülni a magasabb technikai szinten álló közösségi termelők erős versenyére.
Magyarország 1994. április 1-jén nyújtotta be hivatalos tagfelvételi kérel- mét, amit több közép-
európai ország követett. A tagjelölt államok gazdasági, politikai és társadalmi állapotának, továbbá az
aquis communautaire (közös- ségi vívmányok) átvételének a felmérése érdekében az Európai Bizottság
több száz kérdést tartalmazó kérdőívet adott át az érintett kormányoknak 1996 ápri- lisában. Ami
Magyarország EU-tagságát illeti, az Európai Tanács által kidolgozott csat- lakozási menetrend értelmében
2002 végére befejeződhetnek a csatlakozási tárgyalások. Az Európai Tanács 2002 végén megnevezi
azokat az országokat, amelyekkel 2003 elején megköti a csatlakozási szerződést.
MAGYARORSZÁG EU-ERETTSEGE
A csatlakozási tárgyalások kimenetele szempontjából döntő jelentősége van az úgynevezett
integrációérettségnek. Az újonnan belépő országok számára szük- séges pénzügyi támogatások és a
csatlakozási költségek ugyanis erősen függnek a tagjelöltek, köztük Magyarország integrációérettségétől.
Az integrációérettség jegyeit az Európai Tanács 1993. évi koppenhágai csúcs- értekezletén meglehetősen
általános formában fogalmazták meg (politikai rend- szerváltás, a demokrácia fejlesztése, a piacgazdaság
kiépítése, megfelelő ver- senyképesség).
A 2000-es évek elejére Magyarország már áttért a piacgazdaságra, kiépítette a nyugati mintának megfelelő
parlamentáris demokráciát valamint a piacgaz- daság jogi és intézményi rendszerét, amit az OECD-
tagságunk önmagában is nyugtáz.
Az Európai Unió elsősorban azért érdekelt a keleti irányú kibővítésben, mert fő célja a közép- és
kelet-európai régió destabilizálódásának megakadályozása, a rend és nyugalom megszilárdítása
keleti perifériáján.
Az Európai Unió úgy véli, Magyarország hozzájárult a stabilitáshoz a szom- szédos államokkal megkötött
alapszerződésekkel Nyugati szemmel a stabilitást erősítik a magyar-román viszonylatban kialakult jó
katonai kapcsolatok is. A régió stabilitásához hozzájárul a magyar vállalatok közvetlen tőkebefekteté-
seinek növekedése a környező országokban, valamint a dinamikusan bővülő kis- határforgalom is. A
térség gazdasági stabilizálódását és a közép-európai országok EU-tagságra való felkészülését segíti a
kibővült CEFTA keretében folyó együttműködés.
Az utóbbi időben elsősorban politikai szempontból valamint intézményi és jogi megközelítésben
vizsgálták az integrációérettséget. Azt elemezték, mennyiben felelnek meg a Magyarország által
megkötött nemzetközi szerződések valamint a piacgazdaság intézményi és jogrendszere a közösségi
elvárásoknak, az EU- tagság követelményeinek
Sokkal kevesebb figyelmet fordítottak a reálgazdasági tényezőkre (a gazdasági szerkezet jellemzőire, a
gazdasági növekedés ütemére, a mikroszféra világgaz- dasági verseny- és alkalmazkodóképességére). A
reálgazdasági szféra fejlett- sége azonban legalább oly fontos, mint a pénzügyi alkalmazkodás, illetve az
intézményi és jogrendszerünk harmonizálása az Európai Unióéval. A reálgaz- daság néhány mutatója jól
tükrözi az EU- érettség mikroökonómiai, azaz vállalati dimenzióit.
E mutatók közül megemlíthető a szolgáltató szektor hozzájárulásának aránya a GDP- hez. Ez az arány
folyamatosan nőtt Magyarországon a kilencvenes években, s 1997-re élre került a közép- és kelet-európai
régióban. Ugyancsak a mikroszféra megerősödésére utal az ipari termelékenység kétszámjegyű
emelkedése Magyarországon, ami közép- és kelet-európai összehasonlításban is figyelemre méltó
teljesítmény.
Az EU értékelése szerint Magyarország a legfelkészültebb az integrációra a közép- és kelet-európai
tagjelöltek közül a gazdasági fejlettséggel, műszaki-szerkezeti átalakulással kapcsolatos mutatók
alapján.

48. ELEMEZZE A MAGYAR CSATLAKOZÁS JOGHARMONIZACIÓS TEENDŐIT!

Az EU-tagságra való felkészülés három nagy joganyag alapján folyik.
A kiinduló alap az Európai Közösségek belső piacának egységesítésével foglalkozó 1985. évi Fehér
Könyv, amely az 1987-ben elfogadott Egységes Európai Okmány melléklete. Ebben szabályozták, hogyan
kell egymáshoz kö- zelíteni az Európai Közösségek tagországainak belpiaci joganyagát, és előirányozták a
pénzügyi szolgáltatások előtti fizikai, a tágan értelmezett mű- szaki és a fiskális (adózási) korlátok
mérséklését, majd lebontását. Az Európai Unióban a gazdaságra vonatkozó jogszabályok mintegy 90
százaléka harmonizált.
A másik dokumentum a cannes-i fehér könyv, amit az Európai Tanács 1995. június 2627-i cannes-i
csúcsértekezlete fogadott el. Az Európai Unió vezetése a cannes-i Fehér Könyvben felsorolt közösségi
jogszabályok átvételét javasolja az európai megállapodást kötött közép- és kelet-európai országoknak a
jogharmonizáció megvalósítása céljából.
A harmadik joganyag az Európai Közösségek és tagállamai, illetve Magyar- ország között 1991.
december 16-án aláírt és 1994. február 1-jén hatályba lépett Európai Megállapodás.
Sem a cannes-i Fehér Könyv, sem más közösségi dokumentum nem írja elő közvetlenül az Európai
Unióhoz csatlakozni szándékozó közép- és kelet- európai országoknak azt, hogy meghatározott időn belül
teljesítsék a Gazda- sági és Monetáris Unióba való belépéshez előírt maastrichti konvergencia-
kritériumokat, és lépjenek be a Gazdasági és Monetáris Unióba. Az Európai Tanács 1993. június 21-22-i
koppenhágai csúcsértekezletén elfogadott felvételi feltételek egyikéből (meg kell felelni az EK-tagsággal
járó kötelezettségeknek, alkalmassá kell válni az egyre bővülő acquis communa- utaire befogadására)
azonban az következik, hogy idővel teljesíteni kell a maastrichti konvergencia- követelményeket is.
A kormány által kidolgozott stratégia szerint Magyarországnak 2002. január 1- jétöl késznek és képesnek
kell lennie az EU-hoz való csatlakozásra. Ezzel a követelménnyel összhangban alakították ki a közösségi
joganyag átvételének nemzeti programját (ANP), amelyet a kormány 1998 szeptemberében fogadott el.
Ez több mint 500 oldalon foglalja össze, hogyan, milyen ütemezésben és milyen ráfordításokkal ülteti át
Magyarország a közösségi jogszabályok eddig át nem vett elemeit saját nemzeti jogrendjébe. Ennek
végrehajtása következtében a magyar gazdasági joganyag már mintegy 90 százaléka megfelel a közösségi
jogszabályoknak.
A jogharmonizáció nem szűkíthető le a közösségi jogszabályok átvételére és kihirdetésére. A
jogharmonizációval részben összefüggő, részben attól füg- getlen feladat a gazdasági szereplök, azaz a
vállalatok, az önkormányzatok és a lakosság felkészítése az EU-tagságra. Ez sok esetben túlmutat a
joghar- monizáción, mert egyéb, a közösségi politikákkal kapcsolatos más mecha- nizmusok
alkalmazására, új együttműködési formák elsajátítására is segítséget kell adni az előbbiekben
felsoroltaknak.
Az átvett közösségi joganyagot végül érvényesíteni is kell. Magyarországon nem csak a harmonizált,
hanem a nem harmonizált jogszabályok érvényesítése is sok kívánnivalót hagy maga után. Az
igazságszolgáltatás lassúsága, körülményessége még az egyszerűbb esetekben is arra ösztönzi az üzleti
élet szereplőit, hogy ne a jogrend keretei között keressék igazukat.
 49. HOGYAN ÉRINTI A HUMÁN SZFÉRÁT A CSATLAKOZÁS?
Az EU-csatlakozás a humán szférát
• egyrészt a jövedelmek alakulásán és differenciálódásán,
• másrészt a munkaerő-keresleten,
• harmadrészt a külföldi munkavállalás liberalizálásán keresztülbefolyásolja.
A vállalati körben az EU-csatlakozás hatására várható differenciálódás a lakosság jövedelmi viszonyait is
befolyásolni fogja ellenható erők hiányában. Az EU-csatlakozás után felgyorsulhat a lakosság jövedelmi
és életszín- vonalbeli differenciálódása, a társadalom kettészakadása, nőhet a mun- kanélküliség.
Azon munkavállalók elhelyezkedési lehetőségei és jövedelmei fognak várhatóan javulni, akik a
csatlakozási felkészülésben előnnyel rendelkező vállalatoknál dolgoznak. Ezek zömében a külföldi
tulajdonosi részesedésű vállalatok, ahol 2000-ben mintegy 350 ezer főt foglalkoztattak, ami az ipari
foglalkoztatottak egyharmada, az összes foglalkoztatott 10 százaléka.
A csatlakozást követő kezdeti években erőteljesebb jövedelmi differenciálódás mehet végbe a magyar
lakosság körében, mint a hasonló fejlettségű dél- európai országokban történt a csatlakozásuk után, a
nyolcvanas években. A szociális biztonságot erősítő intézkedések nem fokozhatok ugrásszerűen a
költségvetési deficit növekedése miatt, ami viszont a maastrichti konvergen- ciakritérium teljesítését is
veszélyezteti.
A költségvetést fogja terhelni az egészségügyi és az oktatási reform is, amelynek elmaradása, de még
további halogatása sem engedhető meg. Az EU-csatlakozás tehát aligha fogja jelentősen megemelni
magyar lakosság többségének életszínvonalát rövid és középtávon. Számottevő rétegeknek éppen a
további leszakadás a reális perspektívájuk.
Ehhez képest a lakosság megalapozatlan várakozással tekint az EU- csatlakozásra, ami felveti a politikai
szféra meghatározó részének a felelős- ségét is. Úgy tűnik, mintha a kormány és az ellenzék vezető
politikusai nem tartanának a várható politikai feszültségtől, pedig a csatlakozást követő csalódottság
kedvezhet az EU-val szemben bizalmatlan politikai erőknek. A csatlakozás előkészítése emiatt nem
egyszerűen technikai, szervezési és jogi kérdés, hanem politikai probléma is. Eddig nem sikerült
meggyőzően tudatosítani, hogy milyen előnyei származnak a magyar lakosságnak az ország EU-
csatlakozásától, és milyen negatív hatásokkal, következményekkel kell számolnia. Teljes mértékben
hiányzik a politikai marketing ezen a területen. A lakosság véleményét leginkább befolyásoló társadalmi
csoportokat kellene elsősorban felkészíteni az EU csatlakozásra és következményeire.
A munkaerő iránti kereslet döntően a magyar gazdaság fejlődési pályájától, a gazdaságszerkezeti
változások irányától és ütemétől, a külföldi vállalatok további magyarországi szerepvállalásától függ. Az
EU-csatlakozás, mint a tágan értelmezett külső, világgazdasági környezet része, legfeljebb módosíthat e fő
tényezők által kialakított trendeken, de a munkaerő iránti keresletet alapvetően nem az EU-csatlakozás
fogja meghatározni.
Az EU-csatlakozásra való felkészülés és a csatlakozás maga várhatóan a szakképzett, azon belül is a
felsőfokú képzettséggel rendelkező munkaerő keresletét fogja elsősorban befolyásolni. Szakképzetlen és
alacsony szakkép- zettségű munkaerőből nemcsak Magyarországon, hanem világméretekben is túlkínálat
van; ebben a körben az EU-csatlakozás várhatóan nem fog pótlólagos keresletet támasztani. Ezért a
továbbiakban a felsőfokú képzettségű munkaerő keresletét elemezzük.
Ezt két tényező fogja alakítani:
• az EU-csatlakozás közvetlen szakemberigénye;
• az EU-csatlakozás következtében megváltozó üzleti környezet pótlólagos kereslete.
Ami a csatlakozásra való felkészülés és a csatlakozás közvetlen munkaerő- igényét illeti, ez időben
koncentráltan fog fellépni, azaz 2005. évi magyar belépést feltételezve várhatóan a 2004 és 2006 közötti
időszakban. Ezután a felsőfokú képzettségű szakemberek iránti igény az Európai Unió fejlődésének
irányától, ütemétől fog függni.
A magyar EU-csatlakozással összefüggésben a következő területeken várható pótlólagos kereslet:
• Magyarországnak delegálnia kell szakembereket a közösségi intézmé- nyekbe;
• az EU-csatlakozás nyomán a magyar igazságszolgáltatásnak értelmez- nie és alkalmaznia kell a
közösségi jogot. E követelmény az ügyészségre is vonatkozik;
• a magyar közigazgatásnak mind országos, mind helyi szinten alkal- masnak kell lennie a Közösség
egységes belső piacának a működ- tetésére, a közösségi politikáknak, azok közül is a közös
agrárpolitikának és a közösségi agrárrendtartásnak az érvényesítésére valamint a közösségi
források fogadására és hatékony felhasználására. Ehhez a mainál nagyobb létszámú és jobb minőségű
közigazgatásra, képzettebb szakemberekre van szükség;
• a csatlakozás után feltehetőleg Magyarország lesz az Európai Unió külső határa több szakaszon.
A Schengeni Egyezmény átvétele és
alkalmazása pótlólagos feladatokat fog hárítani a Külügyminisztériumra (vízumok kiadása), a
határőrségre, a vám- és pénzügyőrségre és a rendőrségre;
• a Közösség egységes belső piacának a működtetése szükségessé teszi az állat- és növény-
egészségügyi állomások, minőségellenőrzési, - tanúsítási és akkreditálási intézmények fejlesztését.
• Az EU-csatlakozás megtörténtével mintegy 300-400 főt kell majd Magyarországnak
delegálnia a különféle közösségi intézményekbe. E szakemberek egy része Brüsszelben fog dolgozni,
másik része Magyar- országról tartja majd a kapcsolatot a közösségi intézményekkel.
• Az EU csatlakozással párhuzamosan nagy számban lesz szükség olyan jogászokra, akik ismerik és
alkalmazni is tudják a közösségi jogot. A képzésben erre nehéz felkészülni, mert bizonyos közösségi
jogforrások (rendeletek) csak a tagállamokra vonatkoznak.
A csatlakozás után Magyarország lesz az Európai Unió külső határa több szakaszon. Ennek hatását a
munkaerő-szükségletre még megközelítőleg sem lehet felmérni. Az biztos, hogy megszűnik a magyar-
osztrák határon a határellenőrzés, innen elvileg át lehet csoportosítani létszámot a többi határ- szakaszra.
Ezt azonban korlátozza a magyar munkaerő csekély mértékű földrajzi mobilitása.
A határellenőrzés megerősítéséhez jórészt középfokú szakképzettségűekre lesz szükség. A fegyveres erők
16,8 százaléka rendelkezett felsőfokú végzettséggel 1996-ban. Mindennek alapján a pótlólagos
létszámigényt 400- 500 főre becsüljük.
Az EU csatlakozás után előbb vagy utóbb Magyarországra is kiterjesztik a letelepedés és munkavállalás
szabadságát. Számolni kell tehát a magyar munkaerő kiáramlásával az Európai Unió többi tagországába és
a külföldi munkaerő beáramlásával Magyarországra a tagállamokból.
Ami a magyar munkavállalók iránti külföldi keresletet illeti, hosszú távra igen nagy munkaerő-kereslet
prognosztizálható az Európai Unióban.
Az egyik leglényegesebb nem adminisztratív korlát a nyelvtudás hiánya. Az EU- országokban csekély a
munkaerő-kereslet azokon a területeken, ahol nincs szükség alaposabb nyelvtudásra (például az
építőiparban). Becslések szerint a magyar lakosság mindössze 10 százaléka beszél idegen nyelvet,
elsősorban az angolt és a németet. A nyelvtudás minőségéről nincs megbízható információ. Ezzel a
nyelvismerettel elvileg Nagy-Britanniában és Írországban, illetve az NSZK-ban és Ausztriában lehetne
elhelyezkedni kvalifikált munkakörben. Nagy-Britannia és Írország esetében a kulturális távolság emelhet
korlátokat a munkavállalásban.
Empirikus tapasztalatok szerint a magyar fiatalok szívesen mennek el néhány évre külföldre tanulni és
dolgozni, de azután hazatérnek. Már ma is sokan tanul- nak külföldön. A szakmunkások és a betanított
munkások kevésbé vállalnának munkát szülőföldjüktől távol. Még az országon belül is nehezen
változtatnak lakóhelyet. Következésképpen a diplomásokra - a korlátokkal együtt - inkább fog hatni a
külföldi munkavállalás vonzereje és lehetősége, mint az általános iskolai és a középfokú végzettségűekre.
Különösen erős lehet ez a szívóhatás a globális multinacionális vállalatok részéről (függetlenül attól, hogy
EU-beli vagy más székhelyű cégekről van szó), ha azok a központjukból távolabb eső posztokra keresnek
munkaerőt. A fejlett ipari országokban a munkaerő már nem könnyen motiválható anyagilag, hogy
kiküldetést vállaljon elmaradottabb országokba.
A többi közép- és kelet-európai ország felvétele az EU-ba szintén szívóhatást gyakorolhat a felsőfokú
végzettségű munkaerő iránt. A kulturális közelség, a fentebb említett menedzserszemlélet, egyes
esetekben pedig a nyelvtudás miatt nőhet a kereslet a magyar munkavállalók iránt.
A közép- és felső szintű menedzserek esetében Magyarország még legalább 5- 7 évig versenyelőnyben
marad a volt szocialista országok nagy részével.
E szegmensben hosszú távon reális azzal számolni, hogy a frissen végzettek 1-2 százaléka vállal
hosszabb- rövidebb ideig külföldön munkát.
A bevándorlók a demográfiai trendek és a munkaerő iránti kereslet függvényében a felsőfokú
végzettségűek jóval szélesebb rétegeiből kerülnek ki, mint a hazai diplomások külföldön boldogulni tudó
és akaró része, kevésbé összpontosulnak a gazdasági és a műszaki értelmiségre. A hazai bevándorlás-
politikának szem előtt kell tartania e közvetett tőkeimport jelentőségét, azaz a schengeni egyezményhez
való csatlakozás után is lehetővé kell tennie a magyarországi munkavállalást.

50. MILYEN ELŐNYÖK ÉS HÁTRÁNYOK SZÁRMAZHATNAK A MAGYAR

GAZDASÁG MONETARIS UNIOHOZ VALÓ CSATLAKOZÁSÁBÓL (GMU-
TAGSÁG)?

Az Európai Unióba való belépéssel Magyarország arra is kötelezettséget vállal, hogy tagja lesz a
Gazdasági és Monetáris Uniónak, azaz a GMU csatlakozás nem jelent majd választási lehetőséget. Ez
következik az Európai Tanács 1993. június 21-22,-i, koppenhágai csúcsértekezletén az EU keleti
kibővülésével összefüggésben elfogadott felvételi kritériumokból. Ezek egyike „a politikai, a gazdasági és
a pénzügyi unió céljaival való egyetértés".
Ezért nem érdektelen áttekinteni, hogyan érinti a magyar gazdaságot, illetve azon belül mindenekelőtt a
vállalati szférát az erre való felkészülés.
Magyarország felkészülése a GMU tagságra, illetve később a tagság elnyerése több területen állítja
kihívás elé a gazdasági szereplőket és a gazdaságpolitikát.
A GMU tagságra való felkészülés időszakában a gazdasági fundamentumok a forint tartós felértékelődését
valószínűsítik, s ez kedvezőtlen az exportban érdekelt vállalatok számára. Az érintettek nagy része
költségcsökkentéssel, a termelékenység javításával és egyéb technikákkal többé-kevésbé semlegesí- teni
tudja a felértékelődés hátrányos hatásait. Makrogazdasági szinten a Maastrichti Szerződés konvergencia-
kritériumainak a teljesítése ró pótlólagos költségekkel járó alkalmazkodási feladatokat a gazda-
ságpolitikára és gazdaságirányításra. A közösségi források fogadásának követelményei, a közösségi
költségvetéshez való hozzájárulás és a korábbi időszakról áthúzódó terhek nehezítik a deficittel
kapcsolatos kritérium teljesítését.
A GMU-tagság előnyei egyértelműen mikrogazdasági jellegűek, tehát elsősorban az üzleti szféra
szereplői profitálnak majd belőle. A költségek ezzel szemben makrogazdasági szinten jelentkeznek.
A GMU védernyő funkciója világgazdasági zavarok idején domborodik ki, mindenekelőtt akkor, ha a
külső sokkok nem aszimmetrikusak. A Gazdasági és Monetáris Unióba való belépéssel, illetve az
arra való felkészüléssel kapcsolatos a gazdasági növekedés és az egyensúly (az infláció, illetve az
államháztartási deficit csökkentése) közötti célkonfliktus. Az infláció mérséklésének legfőbb eszköze az
olyan árfolyam-politika és árfolyamrendszer, ami nem akadályozza a forint felértékelődését. A
növekedés Magyarország útja az Európai Unióba és stabilitás dilemmájának feloldása érdekében hasznos
lesz elemezni az ír tapasztalatokat, mivel Írországnak is meg kell küzdenie a GMU-ban ezzel a
célkonfliktussal.
Az EU-tagsággal vállalandó kötelezettségekből adódik, hogy utána nem kerülhető ki a GMU-tagság sem.
Nem mellékesek azonban Magyarország belé- pési feltételei, elsősorban a forint pénzcsere előtti
árfolyama. Ebben olyan megegyezésre kell jutni, hogy a GMU-hoz való csatlakozás ne rontsa a magyar
üzleti szféra hosszú távú versenyképességét, már csak azért se, mert a GMU, illetve azon belül az Európai
Központi Bank monetáris politikája nem tekinthető túlzottan növekedésbarátnak. A GMU-tagságra való
felkészülés időszakában célszerű előtérbe állítani a gaz- daságpolitika növekedésösztönző elemeit
(beleértve a megtakarítások ösztön- zését és a tőkepiacok fejlesztését) természetesen a mindenkori
külgazdasági környezet és belgazdasági egyensúlyi korlátok figyelembevételével. A GMU-ba való belépés
után megszűnnek a gazdasági növekedés külső egyensúlyi korlátai, a versenyképességi problémák pedig
egyre inkább regionális szinten fognak jelentkezni. Ezzel felértékelődik a regionális politika, és az erre
szolgáló közösségi források bevonása.