A Civil Tarsadalom

A civil társadalom
Vásárló neve: Romhányi Edit
Rendelési szám: 36995172
Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlõdni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük
webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.

Civil szellem
I.
A sorozat ötletadója: Orosz István
A sorozat további kötetei:

Globális Civil Társadalom Évkönyv I.
Globális Civil Társadalom Évkönyv II.
Ernest Gellner: A szabadság feltételei
Roger Scruton: Anglia – egy eltűnő ideál
Barbara Day: Bársonyos filozófusok
John Keane
A CIVIL TÁRSADALOM
R ÉGI KÉPZETEK , ÚJ LÁTOMÁSOK
Typotex
2004
A mű eredeti címe: Civil Society. Old Images, New Visions

c John Keane 1998
This edition is published by arrangement with Polity Press in association
with Blackwell Publishers Limited, Oxford

Hungarian translation c Vág András, Typotex, 2004
This project has been funded with the support of the Culture 2000 Pro-
gramme of the European Union
ISBN 963 9548 17 0

ISSN 1785-5659
Témakör: politológia, szociológia
Kedves Olvasó!
Önre gondoltunk, amikor a könyv előkészítésén munkálkodtunk. Kapcsolatunkat
szorosabbra fűzhetjük, ha belép a Typoklubba, ahonnan értesülhet új kiadványaink-
ról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a www.typotex.hu címen érhet el.
Honlapunkon megtalálhatja az egyes könyvekhez tartozó hibajegyzéket is, mert saj-
nos hibák olykor előfordulnak.
Kiadja a Typotex kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesz-

tők Egyesülésének tagja.
Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa
Felelős szerkesztő: Leiszter Attila
Sorozatterv: Péter Gábor
Tördelő: Csaba Ferenc
A borítót Grisha Bruskin Life is everywhere című képének felhasználásával Tóth
Norbert tervezte
Terjedelem: 12,3 (A/5) ív
Készült a Bornus Jegyzet Kft. nyomdájában
Felelős vezető: Borbély Tamás
TARTALOM
Előhang 7
A hatalom 10
Globális trendek 17
Különbségtételek 34
Viták 62
A nacionalizmus 74
A barbár tásadalom 103
A nyilvánosság 139
Utóhang 166
Név- és tárgymutató 169
E L Ő H A N G
1997. február: a könyv írásának úgy a felénél tarthattam, amikor a postás

ajánlott levelet hozott egy belgrádi kollégámtól. A boríték zsúfolva volt min-
denféle újságkivágással, plakáttal, képeslappal és fényképpel; a madzaggal
összefogott foszladozó csomag tartalmazott egy rövid levelet is, mely az el-
múlt néhány hónap drámai, ma már világszerte ismert szerb eseményeit
kommentálta. „Tényleg el kellene jönnöd, hogy a saját szemeddel lásd a teg-
napi, tegnapelőtti csodákat.” – kezdődött a levél. „Az államilag irányított te-
levízió híradója alatt esténként ezrek jönnek össze a »divat a zaj«-mozgalom
keretében. Az emberek kitárják lakásuk ablakait, lábasokkal és fedőkkel csö-
römpölnek, autójuk kürtjét bőgetik, vagy egész egyszerűen békésen ballag-
nak csoportokban az utcákon, és sípjaikat, pikuláikat és trombitáikat fújják.
Amikor a műsor véget ér, a zenebona egyből elhallgat. Emberek ezrei vo-
nulnak így kis csoportokban Belgrád kihalt utcáin. A rendőrségi kordonok
egyszerűen képtelenek feltartóztatni őket, főleg, mivel a diákok »kordonnal
szemben kordont« alkotnak, és mert a sétálók száma napról napra nő.”
„A sétálás fontos számunkra” – folytatódott a levél. – „Tulajdonképpen
a tér iránti igényünket szimbolizálja. A mi új civil szabadságunkat. Az út-
vonalakat és gyülekezési pontokat általában mobiltelefonon adják meg és
irányítják. Mindenhol járunk, ahol csak lehet: az egyetemi tömbök körül, az
oktatási minisztérium épülete, a Politika kiadóhivatala és a tojásokkal meg-
dobált Szerb Televízió előtt. A sétálók időnként körbe-körbe járnak, mint
a rabok a börtönben. Az időjárás közben szokatlanul hidegre fordult: mí-
nusz tíz fok, vagy még annál is hidegebb van. A szimpatizánsok teával,
kávéval, ennivalóval látják el a sétálókat. A diákszervezetek mindenkit fi-
gyelmeztetnek, hogy tartózkodjanak az alkoholtól. Nagy tüntetések voltak
a Köztársaság téren is, virágokkal, plakátokkal, zászlókkal, jókedvű gyere-
kekkel, jelmezekkel, zenészekkel, színészekkel, közben fütyültek, táncoltak,
a nemzeti himnuszt játszották. A tüntetők nem felejtik el, hogy a Balká-
non élnek. Sok mondanivalójuk van a nacionalizmusról és a háborúról, a
8 ¯ KEANE: A CIVIL TÁRSADALOM
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
törvénytelenségekről és az elszegényedésről. De azt is érzik, hogy vannak

jelek a mindennapi életben, különösen a családokon, a kulturális és oktatási
szervezeteken belül, hogy a tisztesség, a nyitottság és a független személyi-
ség kialakulása máig fennmaradt. Talán ezért marad csendben és válik lát-
hatatlanná az elnökünk és az ő Lady Macbethje. Minden bizonnyal szimatot
kaptak arról, mi az, amit már nem lehet megemészteni: egy civil társadalom
formálódik az országban.”
1997. szeptember: közeledett a könyv írásának befejezte, amikor Dr. Ma-
hathir bin Muhammad, Malajzia miniszterelnöke beszédet mondott egy
konferencián, hogy közhírré tegye országának új „multimédiás szuperfo-
lyosóját” (Multimedia Super Corridor, MSC).1 Malajzia új nemzetközi repülő-
terétől északi irányban Kuala Lumpurig, amit jelenleg a Petronas két égbe
nyúló ikertornya ural, az MSC egy tizenötször ötven kilométeres zóna,
amely Malajzia hozzájárulását szimbolizálja a digitális kommunikációs
technológia új forradalmán alapuló jövőhöz, ahogyan Dr. Mahathir fogal-
mazott. Elmagyarázta, mi mindent nyújt ez a kijelölt zóna ama vállalatok-
nak, amelyek be akarnak ruházni a technika jelenlegi állása szerinti leg-
modernebb eszközökbe, ami lehetővé teszi számukra, hogy az elektronikus
kereskedelem útján kiterjesszék vállalkozásuk határterületeit, élénk kapcso-
latot tartsanak a világszerte dolgozó vállalatvezetőkkel, és növeljék tőke-
érdekeltségüket az Internet segítségével. Az MSC az intelligens, Ciberjaya
nevű várost és a „bekábelezett” szövetségi fővárost, Putrajayát készül ma-
gában foglalni, közölte Dr. Mahathir. Azt is bejelentette, hogy az első fu-
turisztikus épületet, a „Cyberview”-t már befejezték, rövidesen kész lesz a
Multimédiaegyetem épülete, és több mint 40 malajziai és külföldi vállalat –
beleértve az olyan óriáscégeket, mint a Microsoft, amelynek alapítója, Bill
Gates tagja az MSC nemzetközi tanácsadó testületének – vállalt kötelezett-
ségeket a projektben.
Miközben rámutatott arra, hogy az MSC szerves része a szélesebb körű
Vision 2020 átfogó tervnek, Dr. Mahathir beszédében ígéretet tett arra, hogy
országát az „elektronikus közigazgatás” révén az Információ Korába vezeti.
A prioritások közé tartozik a „papírmentes” közigazgatási adminisztráció és
az automatizált kormányzati beszerzés. Az elektronikus közigazgatás emel-
lett sokkal jobban átlátható, hatékony és hatásos szolgáltatásokat biztosít
a polgárok számára – például a „mindent egy helyen”-ablak szolgáltatás
kifejlesztésével, mely révén a polgárok egy bevásárlósétány pavilonját is
elérhetik, vagy személyi számítógépük segítségével megújíthatják a jogo-
sítványukat vagy kifizethetik a villanyszámlájukat egyetlen műveletsorral.
Az elektronikus közigazgatás szikár közigazgatás lesz, ígérte Dr. Mahathir.
1 Dr. Mahathir bin Muhammad: „Inventing our Common Future”; a Multimedia Asia 1997
(MMA ’97) konferencián és kiállításon tartott előadás (Mines Resort City, Seri Kembangan,
Malajzia, 1997. szeptember 16.).
E L Ő H A N G ¯ 9
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
„A közigazgatási költségek nem túl nagyok. A magánszektort bevonjuk az

infrastruktúrába” – jelentette ki, mielőtt egy további ígéretet tett volna, ne-
vezetesen, hogy a Multimedia Super Corridor hosszú távú hatását elsődle-
gesen a kormány és a közigazgatás alatti rétegben, a szociális tartomány-
ban lehet majd érzékelni. Az MSC nem csak arra fog szolgálni, hogy olyan
új szolgáltatásokat és termékeket alakítson ki, mint a világ első pénztárca
méretű, „e-igazolvány”-nak nevezett többfunkciós számítógépe. Malajziá-
nak az információs technika alkalmazásával a tudásalapú társadalomba tör-
ténő átalakítása a malajziaiak mindennapjait fogja megváltoztatni. „Fejlett
országgá akarunk válni, de a magunk mintája szerint” – vonta le a követ-
keztetést Dr. Mahathir. „Malajzia távlati tervei e minta tartalmát a civil tár-
sadalom létrehozásaként határozzák meg. Civil társadalom alatt mi olyan
közösséget értünk, amely önigazgató és amelyhez az emberekben rejlő tu-
dás, gyakorlat és értékek használata ad erőt. Egy ilyen társadalom lehetővé
fogja tenni valamennyi malajziai polgár számára, hogy életüket, sorsukat és
méltóságukat maguk uralják, nemcsak itt és most, hanem a jövőben is.”
A HATALOM
A belgrádi eseményeket vázoló magánlevélnek és a távoli, újonnan iparo-

sodó ország vezető politikusa által tartott ünnepi beszédnek látszólag nem
sok köze van egymáshoz, két szót kivéve, és ez: a „civil társadalom”. Mivel
a szóhasználat ma népszerű, az egybevágás jelentős, ugyanakkor egyálta-
lán nem meglepő. Az elmúlt mintegy másfél évszázad alatt a civil társa-
dalom nyelvezete gyakorlatilag eltűnt a szellemi és politikai életből – egy
évtizede a ‘civil társadalom’ még idegenül, divatjamúltként hangzott, sőt,
egyes körökben cinizmussal és ellenségeskedéssel fogadták. Azóta Európá-
ban és másutt is néhány országban annyira népszerűvé vált a humán tudo-
mányok területén és annyit hangoztatták politikusok, vezető üzletemberek,
tudósok, alapítványi személyiségek, segélyszervezetek képviselői és a pol-
gárok, hogy az elfogulatlan Times Literary Supplement, a Times irodalmi mel-
léklete jogosan jegyezte meg: „a frázis a kilencvenes évek anyatejévé vált”. 1
A civil társadalom és az állam közötti viszony témájában folytatott sa-
ját kutatásaim előrejelezték a fejlődés eme irányát. Megkíséreltem leírni és
körvonalaiban kifejteni azon megfigyelők számára, akik a változást megle-
pőnek vagy rejtélyesnek találták, mert vagy olyan környezetben élnek (mint
például Oroszországban), ahol egészen a legutóbbi időkig a „civil társada-
lom”-nak megfelelő fogalom soha nem is létezett, vagy olyan kontextus-
ban használták (mint például az Egyesült Államokban), ahol gyakorlatilag
ugyanezt a tematikát alárendelték egy másik, kétség kívül hasonló (bár ke-
vésbé termékeny) vitának arról a politikai veszélyről, hogy csökken a pol-
gárok kapacitása a csoportos önszerveződésre – inkább hajlanak „egyedül
tekézni” –, illetve a „közösségi egybetartozás (»kommunitarianizmus«)” és
a „liberalizmus” filozófiai és politikai érdemeiről. Jómagam a civil társa-
dalomra vonatkozó kutatásaimat egészen más körülményekre fogalmaz-
1 Times Literary Supplement, No. 4940 (1997. december 5.) 30. o.

A H A T A L O M ¯ 11
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tam meg. Eredetileg egy olyan tanulmányból nőttek ki, amelyben megkísé-
reltem feleleveníteni a huszadik századi német politikai gondolkodás Max
Weber idejéből származó közszféra (Öffentlichkeit, „nyilvánosság”) fogal-
mát.2 A kutatás számos gyakorlati ekötelezettségből táplálkozott: például
az underground egyetem és a polgári kezdeményezések Csehszlovákiában,
nyilvános szerepléseim olyan szellemi és politikai vitákban, melyeket a jó-
léti állam tervezetének összeomlása váltott ki; valamint a Charta 88 nevű
polgári kezdeményezés kidolgozásának és vízre bocsájtásának munkálatai,
mely írott alkotmányt követelt Nagy-Britannia számára. A civil társadalom-
ra és az államra vonatkozó kutatási projektek végül 1988-ban kerültek publi-
kálására – azután egy évtizeddel később ismét kiadták őket – egy kétkötetes
munka formájában, Democracy and Civil Society [A demokrácia és a civil társa-
dalom], valamint Civil Society and the State: New European Perspectives [A civil
társadalom és az állam: új európai távlatok] címmel. 3
E könyvekkel az volt a célom, hogy felelevenítsem a vitákat egy ódi-
vatú kategóriáról, valamint elméleti tartalommal és politikai jelentőséggel
töltsem fel azt. A könyvek olyan kérdéseket vetettek fel, amelyek tovább
visszhangoznak korunkban is: mit jelentett pontosan az állam és a civil tár-
sadalom nem állami területe közötti eredeti tizennyolcadik századi megkü-
lönböztetés? Miért van az, hogy ez a különbségtétel, amely oly döntő fon-
tosságú volt a tizenkilencedik század első felében, de azután nyomtalanul
eltűnt, hirtelen ismét időszerűvé vált? Milyen szellemi és politikai célokra
lehet ezt a megkülönböztetést felhasználni, és kinek vagy kiknek szolgál-
hatja szellemi és politikai érdekeit?
Különféle okok miatt, melyek közül néhány elfedi saját szellemi hiányos-
ságaimat, a Democracy and Civil Society és a Civil Society and the State „klasszi-
kusok” lettek a maguk területén. Érdemes egy pillanatra megállni ennél a
két tanulmánykötetnél, minthogy a benne szereplő „régi képek” segítséget
nyújtanank számunkra ma abban, hogy megértsük a civil társadalom „új
változatait”, amelyeket ki lehet és ki is kell fejlesztenünk az elkövetkező
évek során. A Democracy and Civil Society és a Civil Society and the State szem-
revételezte a tizennyolcadik század végi európai kezdeteket és a kora tizen-
kilencedik századi különbségtétel kialakulását a civil társadalom és az állam
között. E könyvek kimutatták, hogy a civil társadalom (societas civilis) nyel-
vezete, melyet hagyományosan arra használtak, hogy a törvény által irányí-
tott békés politikai rendről beszéljenek, az idők során úgy változott meg,
hogy az állami szervezetektől intézményesen elválasztott élet tartományára
2
Public Life and Late Capitalism, Cambridge–New York, 1984.
3
Democracy and Civil Society: On the Predicaments of European Socialism, the Prospects for Democ-
racy, and the Problem of Controlling Social and Political Power (London–New York, 1988; London,
1998); Civil Society and the State: New European Perspectives (London–New York, 1988; London,
1998).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
utaljon. Fent említett munkáim kiemelték azt a módot, ahogyan az 1750 és

1850 közötti időszakban a civil társadalom nyelvezete törékennyé és többje-
lentésűvé, széleskörű viták és ellentmondások tárgyává vált. Mint azt kimu-
tattam, az amerikai forradalomtól (a függetlenségi háborútól) kezdődően
számos szerző a „civil társadalom” kifejezést minden kétséget kizáróan za-
varos módokon alkalmazta arra, hogy az egymással kapcsolatban álló nem-
kormányzati intézmények (mint amilyenek a piacgazdaság, a háztartások,
a jótékonysági intézmények, a klubok és az egyházaktól és kiadóvállalatok-
tól független önkéntes társulások) közötti dinamikus kapcsolatrendszerre
hivatkozzon. A két kötetben jelentős erőfeszítéseket tettem azzal a filozó-
fiai feladattal kapcsolatban, hogy a civil társadalom e kezdeti modern ér-
telmezését rekonstruáljuk, és utána arra építkezzünk. A civil társadalom –
ahogyan én alkalmaztam ezt a fogalmat, és teszem ma is – egy ideáltipikus
kategória (a Max Weber-i értelemben vett ideáltípus), amely egyrészt leírja,
másrészt figyelembe veszi a törvény által védett nem-kormányzati intéz-
mények komplex és dinamikus együttesét, amely erőszakmentes, önszerve-
ződő, önreflexív iránnyal rendelkezik, és tagjai állandó feszültségben állnak
egymással és az állami intézményekkel, mely utóbbiak „kereteket szabnak”,
korlátok közé szorítják és lehetővé teszik tevékenységüket.
A Democracy and Civil Society és a Civil Society and the State kísérletet tett
annak illusztrálására, milyen hasznos ez a fogalom akkor, amikor elmúlt
idők eseményeit elemezzük – hasonlóan az abszolutisztikus államok egyen-
lőtlen földrajzi eloszlásához, vagy a nők közéletből történő kizárása mo-
dern formáinak megjelenéséhez, vagy az európai modor „civilizálásához”.
Ugyanakkor kiemeltem a civil társadalom és az állami intézmények régi-
módi elméleti megkülönböztetésének jelenlétét, hogy új és eltérő értelme-
zést adhassunk a kortárs társadalmi és politikai fejlődéseknek. Például be-
mutattam, hogy a totalitárius államokkal szembeni ellenállás során a Prágai
Tavasz összeomlása után miért használták gyakran a civil társadalom nyel-
vezetét. De a könyvekben azt is hangsúlyoztam, hogy az állam–civil társa-
dalom megkülönböztetés nem csak azokban az összefüggésekben alapve-
tően fontos, amelyekben hiányzik az alapvető politikai és civil szabadság.
A könyvekben szereplő érvelés szerinti civil társadalom-nyelvezet egyaránt
jól alkalmazható olyan eltérő jelenségekre, mint a jóléti állam hanyatlása,
a neoliberalizmus megjelenése és a társadalmi mozgalmak kifejlődése. Így
a két kötetben megkíséreltem előre számolni, illetve szembeszállni azzal a
súlyosbodó gyanúval, hogy a civil társadalom jövőjét legyőzték a huszadik
század végének eseményei; hogy a civil társadalom fogalma talán hasznos-
nak bizonyul a despotizmus kritikai analízisének kialakításában és az ellene
felszólító politikai mozgalmakban, de maga a fogalom már nem annyira
hasznos, amikor arra kerül sor, hogy konstruktív módon gondolkozzunk
és cselekedjünk az irányban, hogyan szervezzük meg a „mai modern” de-
mokratikus intézményeket.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
¯ ¯ ¯
Számos érvet sorakoztattak fel azzal az előítélettel és gyanúval szemben,

hogy a civil társadalom nyelvezete divatjamúlt. A civil társadalom érdeké-
ben szóló érvek igen széleskörűek. Többek közt tartalmazzák azt az érvelést,
hogy a civil társadalom kiemelt figyelmet fordít az egyének hétköznapi erő-
szakmentes életére; követelik annak fontosságát, hogy a csoportok és egyé-
nek a törvény keretein belül meghatározhassák és kifejezhessék különféle
társadalmi identitásukat; azt az érvet, hogy a kommunikáció szabadsága
lehetetlen a különféle méretű nem-állami hírközlő médiumok hálózata nél-
kül; és (egy olyan érv, amelyet a következőkben fejtek ki) annak hangsúlyo-
zását, hogy a politikailag szabályozott és társadalmilag korlátozott piacok
elsőrendű eszközök a termelés mindazon kellemetlen tényezőinek kiküszö-
bölésére, amelyek a hatékonyság jelenlegi szintjét figyelembe véve nem
működnek megfelelően. De mindkét kötetben különleges figyelmet fordí-
tottam a demokrácia tárgykörére, vagy pontosabban arra a szellemi és poli-
tikai igényre, hogy a demokratikus képzelőerő újraéledjen. Szembeszállva a
gyanúval, hogy a civil társadalom egy idée passée, mindkét kötetben a hagyo-
mányostól eltérően és konstruktív módon igyekeztem gondolkodni azokról
az optimális feltételekről, amelyek révén a modern demokratikus hagyomá-
nyok globális jelleggel képesek a túlélésre és gyarapodásra egy olyan szá-
zadot követően, amelyet forradalmi felbolydulások, totális háborúk, totali-
tárius államformák és a jóléti állam irányelvei jellemeznek. A demokráciát
úgy értelmeztem, mint egy politikai rendszer olyan speciális esetét, amely-
ben a civil társadalom és az állami intézmények úgy működnek, mint két
szükségszerű erő, különállóan, de egymáshoz kapcsolódva, elhatárolva, de
egymástól függően, egy rendszer belső tagozódásaként, melyben a hatalom
gyakorlása – a háztartásokban, a testületi tanácstermekben vagy a kormány-
zati hivatalokban – nyilvános megbeszélések, kompromisszumok és megál-
lapodások tárgya.
A demokrácia felülvizsgált értelmezése elutasította azok szűk látókörű
önelégültségét, akik egyszerűen úgy tekintettek rá, mint puszta kormány-
zásra rendszeres választások, pártközi versengések, a többségi elv és a tör-
vényi szabályozás segítségével. A könyvekben amellett érveltem, hogy azon
túl, hogy ki szavaz a választásokon, növekszik annak a fontossága is, hogy
hol szavaznak az emberek, továbbá amellett, hogy a demokratizálás egyik
lehetséges tartományaként benne foglaltassék a „társadalmi élet” demokra-
tikus politikájában. Részben a csehszlovák, lengyel és jugoszláv poszttota-
litárius rezsimekkel kialakult munkakapcsolataim hatására a Democracy and
Civil Society című könyvben még tovább mentem. Megkíséreltem körülhatá-
rolni a demokrácia egy új demokratikus értelmezését, amely filozófiai és poli-
tikai tekintetben sokkal őszintébben pluralista. A demokrácia javasolt értel-
mezése elutasítja a végső Igazság és Megoldás utáni fennhéjázó kutakodást.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Megkérdőjelezte azt a rossz szokásunkat, hogy bálványként imádjuk az

úgynevezett univerzális kényszerítő erőt és kíméletlenül átgázolunk az es-
hetőségeken. Mindkét könyvben úgy érveltem, hogy a politika demokra-
tikus elméletei ellen kell álljanak annak a kísértésnek, hogy általános fon-
tosságot tulajdonítsanak egy partikuláris életmódnak. Feltétlen elsőbbséget
kell biztosítanunk a riasztó tendenciák elkerülésének – amelyek nyilván-
valóak a huszadik század által hátrahagyott politikai maradványokban –,
hogy furkósbotok, kövek és ideológiák segítségével fogadjuk és fogadtassuk
el a világ általunk előnyben részesített változatát. Ez legjobban úgy valósít-
ható meg, ahogyan a két könyvben javaslom, vagyis, hogy újradefiniáljuk
a demokráciát mint intézményesített kötelezettséget, hogy ezáltal kétségbe-
vonjuk a Nagy Eszmék imádatának igényét, elkötelezettségként a nagyobb
pluralizmus megvédésére, valamint az intézményes komplexitás és nyilvá-
nos felelősségre vonhatóság hangsúlyozásaként, ami a hatalom veszélyes
központosításának gátja, ha bármikor és bárhol fellépne.
A pluralizmussal és hatalommal kapcsolatos állásfoglalás, amely szere-
pel mind a Democracy and Civil Society, mind a Civil Society and the State
című könyvben, fogalmilag az olyan előrenéző demokratikus politika mel-
letti érveléshez kapcsolódik, amely hátrafelé is lát. Mivel meg vagyok győ-
ződve arról, hogy a demokráciát érintő dolgokban a múlt döntő a jelen szá-
mára; hogy a hagyomány nem a konzervatívok kizárólagos tulajdona; és
hogy (miként azt Jean Starobinski remekül kimutatta) a modernista szemlé-
let kulcseleme a múlt jelenléte a mában; ezért a két kötetben megpróbáltam
meggyőzni az olvasót, hogy a demokratikus elmélet és politika életképes-
sége nem azon múlik, hogy lehetőségünk van elfelejteni a múltat, hanem
legalábbis részben azon a képességen, hogy felelevenítsük, helyreállítsuk
és fantáziadúsan átalakítsuk a régi, de kimeríthetetlen politikai nyelvezetet
a szemmel láthatóan megváltozott körülmények között. Ez a feladat, amit
Walter Benjamin rettende Kritiknek („mentő kritiká”-nak) nevezett, nyilván-
való volt a demokratikus forradalom kora társadalmi és politikai eszméjé-
nek ismételt hivatkozásaiban – Európában az 1760-at követő időszakban,
amikor a korábbi királyhűség elszállt, és sokan a megalázkodás valamely
formájában behódoltak a fennálló hatalomnak. Közelebbről, a Democracy
and Civil Society és a Civil Society and the State elfogult volt a tekintetben,
hogy megszabadítja a „társadalom” és az „állam” közötti különbség kora
modern tudatosságát az utókor lekezelésétől. A két kötetben megpróbál-
tam a civil társadalom és az állam közötti eredeti tizennyolcadik századbeli
különbségtételt áthangolni a mai politikai hangokra. A könyvekben kiemel-
tem, hogy a demokratizálás folyamata nem lehet szinonimája a teljes körű
állami hatalom kiterjesztésének a civil társadalom nem-állami szférájára. Ez-
zel szemben azt hangsúlyoztam, hogy a demokratizálást lehetetlen az ál-
lam megszüntetéseként és a civil társadalomban élő polgárok közötti spon-
tán meg-egyezés kiépítéseként definiálni. Az érvelés szerint a demokrácia
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
soha véget nem érő programjának kell irányítania a dolgok menetét e ki-
vihetetlen szélsőségek között. A demokrácia mindig is a hatalomgyakorlás
felosztásának és nyilvános ellenőrzésének nehéz, szünet nélküli folyamata
az államközösségen belül, melyet a civil társadalom és az állami szféra in-
tézményesen megkülönböztetett, de mindig kapcsolatban álló tartományai
jellemeznek.
¯ ¯ ¯
Ha a demokratikus elmélet és politika távlataiból nézzük, a Democracy and

Civil Society és a Civil Society and the State nem csak arra tett kísérletet, hogy
ösztönözze a vitát a civil társadalomra vonatkozó egyes régi tizennyolcadik
és kora tizenkilencedik századi elképzelések jelenkori használhatóságáról.
Ezen túlmenően megpróbálta feleleveníteni és kritikaian továbbfejleszteni e
korszak jelentős meglátásait azokkal az állandó jellegű problémákkal kap-
csolatban, hogy hogyan lehet felosztani és ellenőrizni a hatalom gyakorlá-
sát. A könyvek előzményei voltak és kapcsolódtak két további munkához:
The Media and Democracy [A média és a demokrácia; 1991], melyben néhány ti-
zennyolcadik századi irányzatot gondoltam végig és vizsgáltam felül, hogy
fölvessek pár kérdést a kommunikációs média korabeli politikai funkciójá-
val kapcsolatban; a Tom Paine: A Political Life [Tom Paine: egy politikus élet;
1995] pedig a tizennyolcadik század második felében az Atlanti-óceánhoz
kapcsolódó térségek demokratikus republikanizmusával összefüggő életről
és korszakról szóló tanulmány. A négy művet az a gondolat fűzi egybe, hogy
a hatalom különböző formáival szembeni nyilvános kétely lényeges eleme
a modern demokratikus örökségünk kezdeteinek. Az amerikai gyarmato-
kon az 1776 előtti időkben például az olvasmányok nagy része, melyekkel
a nyomdák elárasztották a boltokat, olyan politikai elméletet tételezett fel,
amely feltűnően időszerű – annyira, hogy az az érzésünk, a legszorosabban
kapcsolódik napjainkhoz. Sok gyarmatlakó abból az elképzelésből indult ki,
hogy a fő hajtóerő az összes politikai mozgalom mögött, minden politikai
vita kulcsfontosságú meghatározó eleme a hatalom. A hatalmat úgy értel-
mezték, hogy egyes emberek uralmat gyakorolnak mások élete felett, és ezt
az emberi viszonylatokban állandó kísértésnek tekintették. Többnyire a tör-
vénysértésekhez hasonlítva, a hatalomról azt állították, hogy az „tilosban
járó” jellegű, mint egy vadállat, amely hajlamos arra, hogy felfalja természe-
tes áldozatát: a szabadságot, a törvényt vagy a jogot. Az emberi kapcsolatok
kulcsproblémája, ahogyan ez az irodalom feltételezte, hogy miként lehetne a
szabadságot a hatalom hatékony ellenőrzése mellett megőrizni, megosztva
és figyelemmel kísérve azt, ezzel biztosítva felelős gyakorlását.
A Democracy and Civil Society és a Civil Society and the State nem hasz-
nálja a vadállat-hasonlatot a hatalom naturalisztikus megjelenítéseként, de
miközben a két könyvben megkíséreltem megmenteni és feleleveníteni a ha-
talommal szembeni kezdeti modern érzékenységet, azt próbáltam sugallni,
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
hogy a demokrácia felülvizsgált elmélete szembekerülhet a nyugati politi-

kai gondolkodás uralkodó áramlatával, mely úgy határozza meg a politikai
rendszereket, mint az erő uralta viszonyt a felsőbbség és az alárendeltek kö-
zött. A politikai gondolkodás története túlnyomórészt fentről írt történelem.
Az a meghatározó hagyomány, amely Platón Az államférfijától és Xenophón
Kürosz nevelkedésétől Hobbes Leviatánjáig vagy Schmitt Die Diktaturjáig ter-
jed, a politikai hatalmat az uralkodók szempontjából ábrázolja. Arra töre-
kedtek, hogy a hatalom birtokosainak jogát utasítások adására, az alattvalók
kötelességét pedig az engedelmességre igazolják – azáltal, hogy a törvényes-
ség különféle elveit védik, legyen az Isten fennhatósága, a nép akarata, a
természet (mint őseredeti erő, kratosz, vagy az ész törvénye, esetleg modern
természeti törvény), és a történelemre hivatkoztak, vagy, mint a jogi poziti-
vizmusban, a fennálló törvények tényét hangsúlyozták, hiszen ezeket azok a
hatóságok készítették és léptették hatályba, akiket maga a politikai rendszer
nevezett ki. Ez az uralkodó hagyomány a modern időkben természetesen
mind fokozottabban tűz alá került. Az irányítottak jogosultságai – a nyugati
politikai gondolkodásban a Hold sötét oldala – mindinkább az érdeklődés
homlokterébe kerül. Az egyének természetes jogait, a polgárok szabadságát,
egészségét és boldogságát, az igazságtalan törvényekkel szembeni ellenál-
lás jogát, a különböző hatalmi ágak szétválasztását, a sajtószabadságot, a
törvény hatalmát, a hivatalok betöltésének és a törvényalkotás lehetőségé-
nek időbeli korlátozását: mindezeket és egyéb elveket, amelyek látszólag
függetlenek a politikai hatalomtól, amelytől megkövetelik, hogy egyrészt
tiszteletben tartsa, másrészt megvédje őket, segítségül hívták a politika oli-
garchikus és államközpontú elméleteivel szemben. A Democracy and Civil
Society és a Civil Society and the State című művekben azt tűztem ki célul,
hogy felélesszem, helyreállítsam és továbbfejlesszem az ilyen elvek hata-
lommegosztó „szellemét”. Ezt elsősorban azzal értem el, hogy ragaszkod-
tam ahhoz, hogy a hatalom gyakorlása legjobban egy demokratikus rend-
ben figyelhető meg és ellenőrizhető a nyilvánosság részéről, melyet a civil
társadalom és az állami intézmények intézményes szétválasztása jellemez.
Ebből a hatalommegosztó távlatból szemlélve a demokrácián belül az állami
főszereplők és intézmények állandóan arra kényszerülnek, hogy tiszteljék,
védjék és megosszák a hatalmat a civil főszereplőkkel és intézményekkel –
ugyanúgy, ahogyan egy heterogén civil társadalom államilag védett intéz-
ményeiben élő polgároknak is fel kell ismerniük a társadalmi különbsége-
ket, és fel kell osztaniuk a hatalmat maguk között. Röviden: a demokráciára
úgy néztek, mint a hatalom egy szétparcellázott és önreflexív rendszerére,
amelyben naponta megjelenik a figyelmeztetés mind az irányítók, mind az
irányítottak felé, hogy azok, akik a hatalmat gyakorolják mások fölött, nem
tehetnek meg akármit, amit akarnak, és hogy (miként Spinoza kifejezte) még
a legnagyobb uralkodók is arra kényszerülnek a gyakorlatban, hogy felis-
merjék: „nem lehet egy asztaltársaságnak bármit felszolgálni”.
GLOBÁLIS TRENDEK
A Democracy and Civil Society és a Civil Society and the State azon szeren-
csés könyvek közé tartoznak, amelyeket a közreadás utáni kedvező ítéle-
tek az érdeklődés homlokterében tartottak. E művek keményen harcoltak
azért, hogy új életre keltsék a távoli múlt könyveinek lapjairól az állam és
a civil társadalom közötti különbségtételt. A könyvek élénk forgalmából, a
recenziók és beszámolók nagy számából, a fordításokból, interjúkból és vá-
laszokból, sőt, a kalózkiadásokból ítélve a maguk szerény módján elősegí-
tették a civil társadalom kategóriájának népszerűsítését, és közelebb vitték
az egyes humán tudományok különféle részterületeinek lényegéhez. Termé-
szetesen más művek is megjelentek ebben a témakörben előttem: például
Latin-Amerikában, ahol a civil társadalom fogalmának egy neogramscista
értelmezését alkalmazták elméleti fegyverként a diktatúra ellen 1 ; és még ko-
rábban Japánban, ahol (akkor még számomra ismeretlenül) a civil társada-
lom és az állam nyelvezetének jelenkori felújítása először a hatvanas évek
első felében ment végbe, amiért külön köszönet illeti A Japán Marxizmus
Civil Társadalom Iskolája (Civil Society School of Japanese Marxism) elneve-
zésű intézményt2 .
1 Lásd Caterina Mengotti: „Civil Society in the Latin American Context”, kiadatlan ta-
nulmány, Center for Study of Democracy (London, 1998. január); Carlos Nelson Coutinho:
„As categorias de Gramsci e a realidad brasilera”, Presenca (Rio de Janeiro, 1986. szeptem-
ber 8.) 141–162. o.; Norbert Lechner: „De la révolution de la democratie (le débat intellec-
tuel en Amerique du Sud)”, Esprit (1986. július) 1–13. o.; és Guillermo O’Donnell – Philippe
C. Schmitter: „Resurrecting Civil Society”, in Transition from Authoritarian Rule: Tentative Conc-
lusions about Uncertain Democraties (Baltimore, 1986) 48–56. o.
2 A főbb művek közé tartoznak: Yoshihiko Uchida: Nihon Shihonshugi no Shoso-zo [A ja-
pán kapitalizmus képei a társadalomtudományban] (Tokio, 1967), és Kiyoaki Hirata két mun-
kája: Shimin-shakai to Shakaishugi [A civil társadalom és a szocializmus] (Tokio, 1969) és Ke-
izaigaku to Rekishi-ninshiki [A politikai gazdaságtan és a történelemfilozófia] (Tokio, 1971).
Nagyon hálás vagyok japán kollégámnak, Takashi Inoguchinak, hogy felhívta figyelmemet a
fenti munkákra.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Amit első fázisnak tekinthetünk a civil társadalom jelenkori megújhodá-

sában, az Yoshihiko Uchida és Kiyoaki Hirata írásaiból válik nyilvánvalóvá,
akik a „civil társadalom” (shimin-shakai) kifejezést egyfajta neogramscista
értelemben használták, hogy általa megvilágítsanak három témát. Először,
kihangsúlyozták annak fontosságát japán viszonylatban, hogy megtörjék a
rossz szokást, hogy az európai társadalomtudományos elveket és módsze-
reket veszik alapul, melyek mára megkövesedtek és nem reagálnak meg-
felelően az egyének mindennapi életére. Éppen ezért Uchida szerint egy új,
kevésbé elvont társadalomtudományra van szükség, amely érzékeny arra az
igényre, hogy „részvétet érezzünk a dolgozók iránt” a civil társadalomban. 3
Másodszor, a civil társadalom fogalmát arra alkalmazták, hogy elmélyítsék
a japán kapitalizmus sajátosságainak elemzését. Anélkül, hogy kimondta
volna, A Japán Marxizmus Civil Társadalom Iskolája kidolgozta egy ko-
rai változatát annak az elvnek, amelyet később „az ázsiai értékek melletti
érvelés”-nek neveztek. Külön kiemelték a korszakot megelőző különböző
erőteljes felfogások túlélését a modern Japánban, mint amilyenek a közös-
ségi érzés, az önkormányzati közigazgatási rendszer, a patriarchális családi
élet és az egyének hódolata a hatalom iránt. A civil társadalom gyengesége,
abban az értelemben, hogy a társadalmi háló megosztott, ami az egyének-
ben a saját egyéniségük erős érzetét táplálja, lehetővé tette a japán kapitaliz-
mus számára a kivételesen gyors, erőteljes növekedést minden jelentősebb
társadalmi ellenállás nélkül. Ennek az lett a következménye, hogy egysze-
rűbb volt megvalósítani a tőke által támasztott igényeket, és a polgári sza-
badságjogok, mint amilyen a jobb élet-, munka- és környezeti feltételekhez
való jog, károsultak.
Ebből a távlatból szemlélve a japán kapitalizmus egyfajta civil társadalom
nélküli kapitalizmus volt – vegyük észre a két kategória egybemosásának el-
utasítását –, és érveik szerint a civil társadalomnak ez a különleges gyenge-
sége magyarázattal szolgálhatott a japán állam szokatlanul manipulatív, te-
kintélyuralmi jellegére, noha a katonai vereséget követően amerikai stílusú
demokráciát vezettek be. Míg Nyugat-Európában alaptétel a polgári jogok
elsőbbsége az állammal szemben, addig Japánban – Uchida érvelése szerint
– „az állami jogok” elsőbbségét tételezik fel. Ez vezet a harmadik ponthoz: a
túlságosan megerősített államhatalom – az érvelés szerint – kritikus értéket
ért el a szocializmus szovjet modelljében, amelyben az állam mindenható és
a civil társadalom tehetetlen. A meglévő szocialista országoknak ki kell ala-
kítaniuk a civil társadalmat, de legalábbis aktualizálniuk kell azt az alapvető
elképzelést, amit Marx A politikai gazdaságtan bírálatának alapjai című nyers-
fogalmazványban és A tőke első kötetének végén „társadalmi individualiz-
musként” körvonalazott. A szocializmus semmit sem jelent, érvel Hirata,
3 Uchida: id. mű, 353. o.

GLOBÁLIS TRENDEK ¯ 19
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
csak ha a tulajdoni formák új rendszerét hozza létre, amelyben az egyének

a társadalom más egyéneivel együttműködve munkájuk révén meg tudják
valósítani különböző lehetőségeiket. A szocializmusnak önmaga által irá-
nyított szocializmusnak kell lennie.
¯ ¯ ¯
A civil társadalom jelenkori megújhodásának első fázisa meglehetősen rö-

vid életű volt. Bár a marxista japán társadalomiskola kiváltott bizonyos vi-
tákat, mindez csupán arra az országra korlátozódott, ahol keletkezett. Be-
folyása gyenge, kifejezetten csekély volt, mivel az önmaga által irányított
szocializmus vitatható módon rövidre zárta vagy teljesen lerontotta a civil
társadalomra vonatkozó újszerű hangsúlyt. Az önszabályozó szocializmus
minden eredetiséget nélkülöző víziója ugyancsak meglehetősen problema-
tikus volt, különösen azért, mert osztozott a klasszikus marxizmussal abban
a hitben, hogy a cél egy olyan kommunista társadalom létrehozása, amely-
ben nincsenek osztályok, és így nem áll fenn a civil társadalom és az ál-
lam közötti modern megosztottság. Már amennyiben végül is a civil tár-
sadalomnak a civil társadalom eszközeivel történő megszüntetésének áb-
rándja sarkallta, A japán civil társadalom-iskola intézményét aláaknázta az
a tény, hogy nagy mértékben függött a gramscista megközelítéstől, ami a
nem-piaci, nem-állami intézmények taktikai fontosságát hangsúlyozza a ka-
pitalista társadalom kizsákmányoló hatalma elleni harcban.
Érdemes felülvizsgálni a gramscista megközelítés erényeit és gyengéit,
amely ismételten végiggondolja a civil társadalom régi képeit és új vízióit.
A szűk látókörű szakszervezeti mozgalommal szemben, amely a termelési
kérdésekben mélyed el, Gramsci azt javasolta – elsősorban a börtönben írt
jegyzeteiben –, hogy a tulajdonosi osztály szorítása leginkább a civil társada-
lom kulturális intézményei útján sebezhető, amely egyébként működésével
„népszerűsíti” és újra létrehozza az alárendelt osztályokban és csoportok-
ban a valóság vagy a hegemónia uralkodó burzsoá tudatát. Gramsci rendsze-
rint – nem mindig következetesen – a civil társadalmat a modern hadviselés
lövészárkokban folytatott állóháborújához hasonlította. Az állam és az osz-
tályszerkezetű gazdaság közé ékelődve – figyelembe véve a civil társadalom
Gramsci-féle magyarázatának szokatlan geográfiáját – ezek az „erődök” és
„földerődítmények” normál esetben az államhatalom „külső árkait” védik,
és elválasztják az uralkodó osztályt a gazdasági válságok által keltett meg-
rázkódtatásoktól.
Éppen a civil társadalom bonyolultsága teszi lehetővé, hogy azok, akik
jól szervezettek és kellően ügyesek, behatolhassanak annak sokirányú szer-
kezetébe. Gramsci szerint egy, a civil társadalom lövészárkain belüli „álló-
háború” aláaknázhatja a burzsoázia hatalmát a saját gazdasági területén és
korlátozó államán belül. Ha így tekintjük, az alárendelt osztályok, főként
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
a proletariátus „alapvető osztálya” a civil társadalom korábbi elfoglalásán

múlik. Gramsci ezzel az államhatalom erőszakos megszerzésének bolsevik
stratégiáját támadta. A proletariátus „állóháborújának” fő célja, hogy elke-
rülje a nagymértékben centralizált és teljhatalommal rendelkező nemzeti
kormány támogatását azáltal, hogy egy kommunista civil társadalmat hoz
létre, amelynek folyamatos növekedése aláaknázza az állam alapjait és az
osztályhatalmat, ilyenformán kikerülve azt a politikai diktatúrát, amely
minden bizonnyal egy, az államapparátussal szembeni hirtelen frontális tá-
madásnak, illetve ahogy Gramsci nevezte, egy mozgó háborúnak az ered-
ménye lenne.
¯ ¯ ¯
A Gramsci-féle megközelítés továbbra is rendelkezhet valamiféle intuitív

vonzerővel. És teljesen igaz, hogy fontos az „ekonomizmus” elutasítása, és a
gazdaságok és államok szociokulturális intézményektől való együttes füg-
gésének kihangsúlyozása. Ugyanakkor viszont számos vonatkozásban re-
ménytelenül törékeny. Talán azzal kellene kezdeni, hogy Gramsci kora óta
a társadalmi és politikai feltételek a legfontosabb kapitalista országokban
olyan drámai módon megváltoztak, hogy az általa hangoztatott tételt, „a
proletariátus vezető szerepét” el kell vetni. A nemzeti munkásmozgalmak
legutóbbi időkben végbement felbomlása, a proletariátus magjának relatív
csökkenése az iparosítás visszafejlődésének következtében, ugyanakkor a
szolgáltatások előtérbe kerülése kihívást képviselnek a munkaerkölcs ellen,
és a különféle polgári kezdeményezések és mozgalmak szaporodása – hogy
csak a legutóbbi idők változásait említsük – veszélyeztetik Gramscinak azt
a túlzott hitét, hogy az ipari munkásosztálynak („az alapvető osztálynak”)
kell a vezető szerepet játszania az antikapitalista forradalom során. Más sza-
vakkal: Gramsci mindkét feltételezésének, egyrészt, hogy a kapitalista tár-
sadalmat egy alapvető ellentét jellemzi, és másrészt, hogy létezik egy privi-
legizált állampolgár, aki képes betölteni a történelmi szerepet (télosz), ellent-
mond a mai kapitalista rendszerek hatalmának egyre növekvő összetettsége
és differenciálódása.4
Gramscinak az a hite, hogy a Kommunista Párt – a Modern Herceg –
játssza a vezető szerepet a szocializmusért vívott harcban, hallgatólagosan
felismeri ezeket a nehézségeket, de ez mit sem segít. Nyilvánvalóan alábe-
csüli azokat a különböző tényezőket, amelyek a politikai tömegpárt lehető-
ségei ellen hatnak, hogy megszervezze és saját soraiba olvassza a civil tár-
sadalmat.5 Ugyanígy alábecsüli a monopolisztikus pártok totalitárius ere-
4 Ezt a tételt elismerik a neogramscista írások, így például Ernesto Laclau – Chantal Mouffe:
Hegemony and Socialist Strategy: Towards a Radical Democratic Politics (London, 1985), különösen
a 4. fejezetben.
5 Lásd a „Party-Centered Socialism?” című fejezetet a Democracy and Civil Society című köny-
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
jét, azt a veszélyt, amelyet a civil társadalom megszüntetésének álma táplál.

Gramsci stratégiai érdeklődése a civil társadalom iránt teljes mértékben op-
portunista. Egy jövőbeni osztály nélküli „szabályozott társadalmat” képzel
el, és ez alapján azt a következtetést vonja le, hogy a civil társadalom egy
ideiglenes és történelmileg elvethető szerveződés. Gramsci politikai straté-
giájának hajtóerejét az a képzelgés adja, hogy a civil társadalmat a civil tár-
sadalom semmisíti meg.
E problémák általános felismerése ellenére a „szublimált” gramscista fel-
tételezések nyilvánvalóan felbukkantak a mai humán tudományok egyes
területein. Ide tartozik a nem-állami tartomány sajnálatos analitikus szét-
választása gazdaságra és civil társadalomra, ami világosan észlelhető Jür-
gen Habermas arra irányuló neogramscista kísérleteiben, hogy különbséget
tegyen egyrészt az adminisztratív hatalom, illetve a pénz szabályozta po-
litikai és gazdasági rendszer logikája, másrészt a civil társadalom, vagyis
az életvilág (Lebenswelt) között, mely (potenciálisan) a szolidaritás és a sza-
bad és nyílt kommunikáció szabályain alapul.6 Ami a termelés, árucsere-
forgalom és fogyasztás kérdéseit illeti, a neogramscizmus e megközelítése
számos fogalmi problémát vet fel, amelyek mindegyike stratégiai jelentő-
séggel bír. A civil társadalmat, mivel megfogalmazása ennyire korlátozott,
közgazdaságilag passzívnak tekinti éppen azért, mert definitíve meg van
fosztva minden tulajdonlási forrástól, ami lehetőséget biztosítana a számára
ahhoz, hogy megvédje vagy kiterjessze hatalmát. A dolgozók mozgalmai,
hogy elősegítsék a polgári szabadságot, ahogyan az a lengyel Szolidaritás
esetében vagy újabban a munkahelyeken a fajüldözés elleni szakszervezeti
kezdeményezések esetében történt, önellentmondást képviselnek.
Sőt – minthogy a civil társadalmat úgy határozták meg, mint a (potenciá-
lis) szabadság birodalmát –, ezért annak értékelése pozitív; ezzel szemben és
közvetve a közgazdaságtan megítélése negatív, mint egy olyan szükséges-
ségé, amelyben csak a pénz beszél (és itt nagyon közel áll a neoliberális né-
zethez). Ez a szemlélet megkérdőjelezhető. Nemcsak arról van szó, hogy az
élet anyagi feltételei bármely, valóban létező civil társadalomban elméleti-
leg csupasz eszközzé fokozódnak le a civil társadalom által megkívánt vég-
kifejlet eléréséhez – ugyanúgy, ahogyan a civil társadalom klasszikus görög
elve már eleve feltételezte az oikosz csendes kényszeredettségét. Egy gaz-
daság létfontosságú előfeltételei szintén kiolvashatók az elemzésből. Akár
szándékos a hiba, akár nem, a szereplőkről minden adott gazdaságban
vemben, 101–151. o.
6 Lásd Jürgen Habermas: A kommunikatív cselekvés elmélete I-II. (Budapest, Filozófiai Figyelő
– Szociológiai Figyelő – ELTE, 1985). Hasonló nehézségek mutatkoznak a Jean L. Cohen –

Andrew Arato: Civil Society and Political Theory (Cambridge, Mass., 1992) c. műben közölt
megközelítésben. Lásd még egy korábbi kritikámat „Work and Civilizing Process” cím alatt, a
Democracy and Civil Society első kiadásában, 69–100. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tévesen azt feltételezik, hogy sohasem adományoznak jótékony célra, so-

hasem töltenek be vagy örülnek bármiféle társadalmi funkciónak, és soha-
sem alakítanak szakszervezetet, illetve szakmai vagy szakszervezeti egye-
sülést. Egy másik pont felett ugyancsak elsiklanak: a közgazdaság szereplői
mindig és mindenhol saját üzleteiket bonyolítják, a munkájukat végzik, és
csak akkor képesek ezt megtenni, ha igénybe veszik a „társadalmi tőke” en-
dogén forrásait; vagyis akkor, ha az a „gazdaság”, amelynek tagjai, be van
„ágyazva” egy tágabb civil társadalomba, mely oltalmazza azt a társadalmi
kölcsönhatást, amely olyan normákon alapul, mint a bizalom, megbízha-
tóság, pontosság, becsületesség, barátság, a csoportos kötelezettségvállalás
lehetősége és egymás erőszakmentes elismerése.
Ugyanez a kérdés időnként sokkal erőteljesebben vetődik fel: a leghaté-
konyabban működő posztindusztriális társadalmakban a normákon alapuló
árucsere-forgalommal és a közvetlen, decentralizált és „nyílt” szervezetek-
kel rendelkező élénk és sokoldalú civil közösség – a hálóba kapcsolódó civil
társadalom – mind fontosabb szerephez jut, ahogyan a termékek és a szol-
gáltatások mind bonyolultabbá és digitalizáltabbá válnak.7 Tulajdonképpen
a kortárs piacoknak ez a fokozottabb összekapcsolódása más civil intéz-
ményekkel igazolja a piaci erők erejére és gyengéire vonatkozó régi sza-
bályt. Egyrészt az a gazdaság, amelyet az árutermelés és árucsere-forgalom
mozgat, azzal a nagy előnnyel rendelkezik, hogy minimálisra csökkenti a
kollektív veszteségeket. A piaci erők biztosítják, hogy a termelésnek azok
a tényezői, amelyek a hatékonyság aktuális szintje szerint nem teljesítenek
megfelelően, folyamatosan és gyorsan kiiktatásra kerüljenek, és kénysze-
rűen más és termelékenyebb alkalmazások váltsák fel azokat. A piaci erők
folyamatosan biztosítják, hogy a termelés „versenyképtelen” tényezői elvé-
rezzenek. A piac Abraham Lincoln szállóigévé lett mondásának megfele-
lően működik, miszerint akik segítő kézre várnak, ne nézzenek messzebbre,
csak a saját jobb kezükre. Ennek megfelelően a piaci verseny áldozatainak
magukat kell hibáztatniuk – és a túléléshez a hatékonyság új normáit kell al-
kalmazniuk.8 Másrészt – és ez a piacok kulcsfontosságú strukturális gyenge-
sége – a megváltozott gazdaságok igyekeznek szétrombolni a civil társada-
lom struktúráit, amelybe mindig is bele vannak épülve és amelytől alapve-
tően függ a saját újratermelésük. Egy példa erre: a gazdasági hibákhoz vagy
7 Francis Fukuyama: The End of Order (London, 1997). Lásd még szintén tőle: Bizalom: a tár-
sadalmi erények és a jólét megteremtése (Budapest, Európa, 1997). Ide tartoznak még a következő
sokat vitatott munkák: Robert D. Putnam: Making Democracy Work: Civic Traditions in Mo-
dern Italy (Princeton, 1993); és „Bowling Alone: America’s Declining Social Capital”, Journal of
Democracy, vol. 6 (1995) 65–78 o. Putnam munkájának néhány gyenge pontját vizsgálat tár-
gyává tette Michael Schudson: „What if Civic Life Didn’t Die?”, The American Prospect, vol. 25
(1996. március – április) 17–20 o.
8 Claus Offe: „After the Great Transformation”, CSD Bulletin, vol. 5, no. 2. (1998. tavasz)
12. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
változásokhoz történő alkalmazkodás sohasem spontán vagy automatikus,

hanem mindig a segítség és ösztönzés társadalmi infrastruktúrájától függ,
ami lehetővé teszi az alkalmazkodást. Egy másik példa: a piaci erők igye-
keznek beférkőzni a társadalmi élet minden zegzugába, ezáltal megsértik a
vélemények és egyéniségek sokszínűségét, ami (ahogyan a magas szintű ne-
velés és gyermekgondozás lehetőségével kapcsolatos viták is jelzik) önma-
gában is nélkülözhetetlen a piaci erők működéséhez. És egy utolsó példa: a
piaci erők határozott vaksággal rendelkeznek. Elmulasztják felismerni és ér-
tékjelre állítani mind a jelenlegi, mind a jövőbeni „külsőségeket”, beleértve
azon egyének, társadalmi csoportok és egész tartományok társadalom pere-
mére taszítását és kizárását, akik és amelyek munkanélküliségbe sodródtak.
Ezek a „piaci hibák” – ahogyan azt Polányi Károly A nagy átalakulás (1945)
című művében£ oly remekül kifejti – azt jelzik, hogy a piac nem képes tár-
sadalmi rendet létrehozni, mivel létfontosságú elemeit a piaci kölcsönhatás
képtelen kialakítani. Ahol nincsenek piacok, a civil társadalmak lehetetlen-
nek tartják a túlélést. De a fordított szabály is érvényes: ahol nincs civil tár-
sadalom, ott nem létezhetnek piacok.
¯ ¯ ¯
A civil társadalom és az állam iránti érdeklődés reneszánszának második fá-

zisa az 1970-es években kezdődött Kelet-Közép-Európában. Ebben a máso-
dik fázisban e területen ment végbe (Japánhoz hasonlóan) a parancsuralmi
állami hatalom olyan nyilvános kritikájának megszületése és a civil társa-
dalom ama radikális védelme, ami nélkülözhetetlen jelentőségű a demokra-
tikus politikai és társadalmi rendben. Azonban – éles ellentétben a korábbi
japán áttöréssel – a civil társadalom kelet-közép-európai képviselőinek útjai
elváltak a marxizmustól. Az ebbe az irányba tett úttörő erőfeszítések közé
tartozik egy szamizdat tanulmány, amit Jan Tesař, egy állástalan cseh tör-
ténész írt, aki a parancsuralmi rendszerek elemzésére és összehasonlítására
szakosodott. Kezdeményezője volt a Charta 77 aláírás-gyűjtésének és társ-
alapítója az Igazságtalanul Elítélteket Védő Bizottságnak (VONS), és ekkori-
ban jött ki a börtönből, ahol „felforgató tevékenységért” kirótt hat éves bün-
tetését letöltötte.9 Tesař szerint a totalitárius diktatúrák huszadik századi
formái (sztálinizmus, nácizmus) a politikai instabilitásból és a „civil társa-
dalom fejletlenségéből” születtek. Ezeknek a párt által vezetett rezsimeknek
Polányi Károly: A nagy átalakulás: korunk gazdasági és politikai gyökerei (Budapest, k. n., 1997)
– a ford.
9 Jan Tesař: „Totalitarian Dictatorships as a Phenomenon of the Twentieth Century and
the Possibilities of Overcoming Them”; eredetileg gépírásos formában a Kulturális Másság

Biennálé (Velence, 1977) számára; a lefordított szöveg megjelent az International Journal of Poli-
ticsban, vol. 11, no. 1. (1981. tavasz) 85–100. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
az eredete azt mutatja, hogy a demokrácia és a totalitarizmus nem ellentéte-

sek, hiszen krízishelyzetben, amikor az úgynevezett „széles tömegek” egy
gyengén fejlett civil társadalom feltételei mellett hirtelen fellépnek a poli-
tika színpadára, a totalitárius mozgalmak és pártok parazita módon a népet
olyan megcsonkított demokratikus jelszavakkal szerelik le, mint „Minden
hatalmat a szovjeteknek” vagy „A tömegtől a tömegekhez”. A parancsu-
ralmi rendszerek mindig „a társadalom forradalmi kríziséből” születnek. De
a fordítottja is igaz, érvel Tesař. Nem elég, hogy a civil társadalom a legjobb
ellenszer a tömegideológiák demagógiája és a demokratikus eszme támo-
gatásával bátorított tömegmozgalmak ellen. A civil társadalomért folytatott
elnyújtott harc – és nem a hirtelen felülről vagy alulról jövő forradalom –
mindig is a legjobb fegyver a totalitárius diktatúra ellen, ha már az egy-
szer létrejött. A civil társadalom az olyan rendszerek Achilles-sarka, mint
amilyen a csehszlovák volt: „Ha a parancsuralmi rendszer mint az abszolu-
tizmus visszatérése a huszadik században könnyebben jön létre egy olyan
környezetben, ahol a »civil társadalom« szerkezete nem kellően kialakult,
úgy létrejöttének megelőzésére a legmegbízhatóbb eszköz a civil társada-
lom kialakulásának bátorítása.”
¯ ¯ ¯
A Democracy and Civil Society és a Civil Society and the State című könyveim-
ben merítettem azokból az érvekből, amelyeket Tesař alkalmazott. E köny-
vek sokat magukba szívtak az abban az időben ott uralkodó tekintélyrom-
boló szellemből, ugyanakkor megkísérelték bemutatni annak viszonylagos
érvényességét és korlátait – és azokat a tanulságokat, amelyekkel a többi
európai és Európán túli országok, tartományok és népek számára szolgál.
Az említett két kötetben megpróbáltam feltárni azoknak az egymást átfedő
és egymással szemben álló okoknak a változatosságát, amelyek miatt a ci-
vil társadalom régi témája új arculatot kapott Európának ebben az „elfelej-
tett” felében. A könyvek azt sugallták, hogy az olyan országokban, mint
amilyen Csehszlovákia, Jugoszlávia és Lengyelország volt, az egypártrend-
szeren és különösen azok demokratikus ellenzékén belül a civil társadalom
témája iránti szellemi és gyakorlati érdeklődést erőteljesen előlendítette a
reformkommunista kísérletek nyilvánvaló kudarca (mint a Prágai Tavasz),
hogy fentről lefelé liberalizálják ezeket a rendszereket. Emellett tovább táp-
lálta az abban a térségben széleskörűen elterjedt meggyőződés, hogy ezek
az egypártrendszerek csak akkor működőképesek, ha elgáncsolják a térség
civil társadalmának régi hagyományait, és ennek során az egyéneket, cso-
portokat és szervezeteket saját tulajdonukként kezelik. Más szavakkal, a ci-
vil társadalom elméletének második fázisa alatt erőfeszítések történtek arra,
hogy rávilágítsanak a szovjet típusú rendszerek totalitárius jellegére. Mint
mondták, ezek a rendszerek oly módon szorítják háttérbe a civil társadal-
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
mat, hogy teljes mértékben beolvasztják a párt által ellenőrzött állami appa-
rátus bürokratikus struktúrájába. A politikai és társadalmi hatalom, a közjog
és a magánjog, az állam által szankcionált (dez)információ és nyilvánosan
megvitatott vélemények közötti alapvető megkülönböztetést következete-
sen eltörölték. Ugyanez volt a helyzet a piaccal kapcsolatosan, aminek ha-
tására ezeket a rendszereket – a tervezés, a hatékonyság és a „szocializmus
előnyei” állandó hivatalos dicsőítése ellenére – krónikus tervezési hibák, a
technika stagnálása, selejt- és hiánygazdaság, és az improduktív ellenőrző és
felügyelő államapparátus megdöbbentő túlméretezése jellemezték. Lénye-
gében ezek az államok láthatóan az összes polgárt állandó jelleggel interná-
lótáborban, illetve ellenőrzés alatt tartották – és bármely nyilvános szembe-
szegülést lázadásnak tekintettek.
Az államok arra irányuló állandó jellegű erőfeszítései ellenére, hogy meg-
semmisítsék a hatalomtól független központokat, a civil társadalom nyelve-
zete hatékony erkölcsi és politikai utópiaként működött Közép- és Kelet-
Európában. Az üldözött demokratikus hagyományok emlékeitől lelkesülve
és abból a meggyőződésből fakadóan, hogy a szocialista séma kimerült, a
különféle elnyomott társadalmi érdekeltségek, amelyek olyan iniciatívák-
ban nyilvánultak meg, mint amilyen a KOR (Munkás Önvédelmi Bizottság),
a Charta 77 vagy WiP (Szabadság és Béke) volt, megkísérelték megvédeni
magukat a nyitottság, a szolidaritás és a Václav Havel által közismerten „az
igazságban élésnek” nevezett elveken alapuló szövetségek létrehozásával. 10
Ezek a csoportok teljes mértékben tisztában voltak azzal, hogy a parancs-
uralmi rendszerek csak akkor képesek a túlélésre, ha a (potenciális) civil
társadalmat a föld alá kényszerítik, ahol azt az apátia és a félelem béklyói
tehetetlenné teszik, miközben „az egérlyuk biztonságát kínálják” (Konrád
György). Ennek az érvnek az ellentettje is ismeretes volt: amikor a civil
társadalom nagyobb önbizalomra tesz szert, nyilvánvalóvá válik az állam
gyengesége és tehetetlensége. A civil társadalom alulról kiindulva gyorsan
megerősödik. Az táplálja, amit ki tud préselni az állam kezéből, mely aztán
ficamot kap és megbénul miatta. Ennek a dinamikának az elemei azokban a
szerbiai eseményekben váltak nyilvánvalóvá, amelyeket ennek a könyvnek
az elején vázoltam. Maga a dinamika először az 1976-1981 közötti lengyel-
országi események során jelentkezett, amikor a munkások által vezetett el-
nyomott polgárok azért harcoltak, hogy létrehozzanak egy civil társadalmat
(spoleczenstwo obywatelskie) a totalitárius állammal (panstwo) párhuzamosan,
illetve azzal szemben. A Szolidaritás (Solidarnos̀c̀) sohasem törekedett arra,
hogy politikai pártot alkosson, sem pedig arra, hogy „hatalmába kerítse”
az államot. Ugyanígy nem törekedett sem a kapitalizmus visszaállítására,
10 Václav Havel et al.: The Power of the Powerless, ed. John Keane (London, 1985). [Lásd még
magyarul: Václav Havel: A kiszolgáltatottság hatalma (Bratislava, Madách Könyv- és Lapkiadó,

1991) – a ford.]
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
sem az állam elsorvasztására. Inkább egyfajta önkorlátozó „evolucionista”

stratégiát követett (ami 1981-ben egy „önkormányzó köztársaság” gondo-
latáig radikalizálódott, és a szükségállapot ideje alatt többször módosult).
Végső célja a sokféle autonóm civil szerveződések közötti szolidaritás ápo-
lása volt, amelyek képesek kívülről nyomást gyakorolni az államra, és lehe-
tővé teszik a különböző csoportok számára, hogy békében foglalkozzanak
nem-állami ügyeikkel.11 A győzelem pillanatai végül 1989-ben érkeztek el.
Ebben az évben számos helyen végbement az a „bársonyos forradalom”,
amely miatt végül összeomlott a szovjet birodalom és vele együtt a csatlós-
államok sora. Ezzel az egész terület népessége a hivatásos politikai demok-
rácia rendetlen taposómalmába kényszerült, hogy új határokat alakítson ki,
nemzetiségi kérdésekkel foglalkozzék, privatizálja az állami tulajdonokat,
piacorientálttá tegye a társadalmi életet, elindítsa a „visszatérés Európába”
mozgalmat és az Európai Unióba történő belépést – és mindeközben, ahol
csak lehet, udvariasan, türelemmel és politikai bölcsességgel intézkedjék.
¯ ¯ ¯
Az elmúlt évtized során, amelyet a civil társadalom újjászületésének har-

madik fázisaként lehet leírni, az általánosan alkalmazott kifejezés jócskán
túlterjedt Európa határain. A civil társadalom nyelvezete és az állami intéz-
ményekkel való beleértett vagy határozott szembenállás is a szellemi kap-
csolatok rendkívüli változatosságában jelentkezett, az eltérő jelentések és
a szándékok széles választékával. Így például szembetűnően mutatkozott
be a polgároknak az Európai Unión belüli jogosultságok és kötelezettségek
fejlődésének tudományos igényű vizsgálatával. A kifejezés felszínre került
például a gyermekek bántalmazásának elhanyagolt kérdése kapcsán, a val-
lás és politika közötti viszony ellentmondásainak vizsgálatánál, a „háttérpo-
litika” és a „gazdasági demokrácia” melletti érvelések során (Ulrich Beck).
Ugyanez a kifejezés szembetűnő azoknak a módozatoknak a vizsgálatában,
amelyekkel a hidegháború gerjesztett új globális feszültségeket – például a
legális-politikai feltételeken alapuló területi állami előjogok biztosításának
potenciálisan ellentmondó feladatai és a normatív pluralizmuson alapuló
civil társadalmi szövetségek kiépítése között. Ugyanakkor egyes tudósok
jelenleg a „globális” vagy „nemzetközi” civil társadalom lehetséges megje-
lenésén tűnődnek.12
11 Lásd az általam Adam Michnikkel készített (és Erica Blair álnév alatt publikált) interjút:
„Towards a Civil Society: Hopes for Polish Society”, Times Literary Supplement, No. 4429 (1988.
február 19–25.) 188., 198–199. o.
12 Erre vonatkozó példák többek között Elizabeth Meehan: Citizenship and the European
Community (London, 1993) 2. fejezet; John O’Neill: The Missing Child in Liberal Theory (Toronto,
Buffalo–London, 1994); David Hollenbach: „The Contexts of the Political Role of Religion:
Civil Society and Culture”, University of San Diego Law Review, vol. 30, no. 4. (1993) 877–901.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
A harmadik fázis alatt a civil társadalom nyelvezete példátlanul válto-

zatos földrajzi öszefüggésekben terjedt el. Például a latin-amerikai tájakon
a civil társadalomról folytatott viták azt eredményezték, hogy a polgárok
szembefordultak a bürokratikus-önkényes katonai rendszerrel, mozgalmat
indítottak a terrorizmus és a hadurak ellen, és rendszereket javasoltak (mint
amilyen a Mercosur) a térség gazdasági és politikai együttműködésére. 13 Az
Afrika Szahara közeli területein folytatott tudományos igényű tanulmányok
kiemelték, hogy a társulási élet – amelyre példák a farmerek szervezetei Ke-
nyában és Zimbabwéban; a jogászok és újságírók csoportosulása Ghanában
és Nigériában; a bányászok egyesületei Zambiában; a keresztény egyházak
Burundiban és Kenyában, az iszlám testvériségek Szenegálban – nagy va-
lószínűséggel jól fejlődik egy hatékony állam jelenléte mellett, és azt, hogy
paradox módon egyes gyenge államok erősebbé válhatnak: hatékonyabbak
lesznek a vagyon felhalmozásának elősegítése és jobb elosztása révén, va-
lamint azzal, hogy növelik saját törvényességüket és hatalmi erejüket, lehe-
tővé téve a társulási életben a pluralizmus jelentős szintjét.14
A „civil társadalom” fogalmát széles körben alkalmazták politikai cé-
lokra is, mint például Dél-Afrikában, ahol különböző csoportok, mint pél-
dául a SANCO (South-African National Civic Organization, Dél-afrikai
Nemzeti Polgári Szervezet), segítették népszerűsíteni a civil társadalomról
folytatott beszélgetéseket az apartheidet követő, akkoriban formálódó rend-
szer típusáról folytatott vitákban, illetve ebben az irányban tevékenykedtek.
Egyesek – mint Mzwanele Mayekiso – szerint az apartheid elősegítette a
hatalomérzékeny civil társadalmi csoportok hálózatainak elszaporodását,
amelyek a furnérlemez- vagy bádogvárosok sűrűn lakott közösségeiben,
az apró, hátsó udvari javítóműhelyekben, kis vegyesboltokban, kalyibában
működő fodrászatokban, bögrecsárdákban alakultak ki. Ezek kezdetben
mint a „kettős hatalom” szervezetei működtek azzal a céllal, hogy megdönt-
sék az apartheid-rendszert. Mayekiso szerint a különféle szervezeteknek,
amilyenek a hátsó udvari vagy utcai helyi lakosok bizottságai, kézművesek
szervezetei, temetési társaságok és védelmi klubok, most azon kell igyekez-
niük, hogy az ANC-vezette kormány éber őrzőivé váljanak, leginkább azt
o.; Ulrich Beck: Die Erfindung des Politischen (Frankfurt am Main, 1996); uő.: „World Risk Soci-
ety? Ecological Questions in a Framework of Manufactured Uncertainties”, Theory, Culture and
Society, vol. 13, no. 4. (1996) 1–32. o.; Mahmood Monshipouri: „State Prerogatives, Civil Society
and Liberalization: The Paradoxes of Late Twentieth Century in the Third World”, Ethics and
International Affairs, vol. 11. (1997) 232–251. o.; és Ariel Colonomos: „La Société Civile Globale:
Mirage ou oasis de l’international”, kiadatlan tanulmány (Párizs, 1998. április).
13 Jó összefoglalást találunk arról, hogy a civil társadalom milyen mértékben támogatta, il-
letve állt ellen az argentin, brazil, uruguayi és chilei katonai rezsimeknek, Alfred Stepan „State
Power and the Strength of the Civil Society in the Southern Cone of Latin America” c. írásában,
in Peter B. Evans et al. (ed.) Bringing the State Back In (New York, 1985) 317–343. o.
14 Michael Bratton: „Beyond the State: Civil Society and Associational Life in Africa”, World
Politics, vol. 41.

..........................................................................................................................................................................................................................................................................
biztosítva, hogy a civil társadalom alacsony bérű, erőszak üldözte, a rendőr-

ség és a bandák által zaklatott szervezetei „nagyobb erőforrásokhoz juthas-
sanak, és lehetőségük legyen javakat olyan módon szétosztani, ami mentes
a piaci erők torzításától és az állam manipulációitól”. 15
¯ ¯ ¯
A kelet-ázsiai térségben első ízben a civil társadalom nyelvezete szintén erő-

teljesen jelentkezett. A japán példát már említettem, azonban számos kí-
sérlet történt azt követően is a civil társadalom elméletének kialakítására,
elsősorban nem-gramscista módon. Tajvanon a Kuomintang-féle egypárti
államhatalom alatt a sajtó–állam viszony drámai történelmének első mód-
szeres számvetése kiemelte a konfliktusok által üldözött önszerveződő civil
társadalom spontán megjelenésének alapvető fontosságát.16 Fontos „antro-
pológiai” (társadalomszociológiai) ellentmondások kerültek felszínre azzal
kapcsolatosan, hogyan lehetne lefordítani az eredetileg európai „civil tár-
sadalom” kifejezést a helyi ázsiai nyelvekre. Például egyes kínai tudósok
előnyben részesítik a „polgári társadalom” (gongmin shehui) kifejezést, az
ellenzéket támogató tajvani író, Nan Fang-So pedig a „népszerű társada-
lom” (mindzsian shehui) elnevezést alkalmazza. Más írók szívesen használják
a „művelt társadalom” (venming shehui) vagy „városi társadalom” (shimin
shehui) meghatározást.17 Emellett a Koreai-félszigeten a legújabb elemzések
arra az ellentétre mutattak rá, amely a totalitárius Észak-Korea, melynek
vezetői az alázatosan engedelmeskedő nép felett abszolút uralmat élvez-
nek, illetve Dél-Korea között áll fenn, ahol a hosszú és véres átmenet Syng-
man Rhee abszolutorikus uralmából, melyet az 1960. április 19-i diákfelkelés
döntött meg, a civil társadalom erőteljes újjászületéséből táplálkozott, ami-
nek gyökerei egészen a japán gyarmatosítás elleni harcig (1910-1945), és a
tizenkilencedik század végi erőteljes parasztfelkelésekig (Tonghak-felkelés)
vezethetők vissza.
Különösen érdekesek Hagen Koo és kollégáinak kutatásai, mégpedig
több okból.18 Követve a Democracy and Civil Society és a Civil Society and the
State című könyveimben ismételten hangsúlyozott tanácsot, Dél-Korea esete
azt bizonyítja, hogy az állam és a civil társadalom közötti viszony nem szük-
15 Mzwanele Mayekiso: „The »Civics«, Hope of the Townships”, Times Literary Supplement,
No. 4748. (1994. április) 8. o. Lásd még: Township Politics. Civic Struggles for a New South Africa
(New York, 1996).
16 Lihyun Lin: „The Transformation of Press-State Relationship in Taiwan 1945–1995” (doktori
disszertáció, University of Westminster, London, 1997).

17 Wang Shaoguang: „Some Reflections on Civil Society”, Ershiji Shidzsi [Huszonegyedik Szá-
zad], Hong Kong, No. 8. (1991. december) 102–114 o. Köszönettel tartozom Dr. Lihyun Linek a
tárgyra vonatkozó értékes megjegyzéseiért.
18 Lásd Hagen Koo (ed.): State and Society in Contemporary Korea (Ithaka–London, 1993).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
ségszerűen nullszaldós. Másképp kifejezve ez azt jelenti, hogy egy gyenge

civil társadalom nem függ szükségszerűen össze azzal, hogy az állam erős,
és fordítva, egy erős, „túlfejlett” állam nem feltétlenül alakít ki könnyen irá-
nyítható és engedelmes társadalmat. Dél-Korea esete példázza a civil tár-
sadalom távlatának használhatóságát abban, hogy megértsük a kelet-ázsiai
„gazdasági csodát”. Míg a hagyományos szemlélet a fejlődő államokra és
a szabadpiaci mechanizmusokra összpontosít, mint amelyek döntő módon
megmagyarázzák a gazdasági fellendülést, Hagen Koo és kollégái az állam
és a piacgazdaság dinamikus, időnként féktelen és az ellentétek által meg-
nyomorított társadalmi támasztékára is koncentrálnak. Kifejezetten a Civil
Society and the State-ben megadott értelmezésekre támaszkodva olyan tár-
sadalmi folyamatok fontosságára utalnak, mint a szakszervezetek megala-
kítása, a mindzsung-mozgalom kialakulása, valamint a konfuciánus és más
etikai és esztétikai reagálás a modernizmusra. És a civil társadalommal kap-
csolatos kilátásai révén a gyors dél-koreai gazdasági fejlődés egy másik,
egyébként rejtélyes jellegzetességre is rámutat – az államilag támogatott
gazdasági növekedés táplálásában betöltött lényegi szerepük ellenére a ha-
talmas méretű üzletcsoport-tömörülések (chaebol) erőteljes harag és ellenál-
lás középpontjába kerültek, ami azt mutatja, hogy Dél-Korea nem az úgyne-
vezett „ázsiai értékekkel” rendelkező államkapitalizmust képviseli.
¯ ¯ ¯
A civil társadalom távlatai különféle alakban kerültek felszínre a mohame-

dán világban is, különöen annak arabul beszélő részében, leginkább Észak-
nyugat-Afrikában. Az erre a területre szakosodott kutatók arra alkalmazták
a kifejezést, hogy elemezzék a hangsúlyeltolódás körvonalait és megvitas-
sák az állam–civil társadalom közötti viszonyt. Jó példa erre az Augustus
Richard Norton által irányított vizsgálatsorozat.19 E terület kormányai jel-
legzetesen nem-demokratikusak – a legmagasabb szinten koncentrálódott
despotizmus a Tangertől Teheránig húzódó övezetben található –, és termé-
szetesen azt várhatnánk, hogy a jövedelmek csökkenésére, a törvénytelensé-
gekért és illetlen viselkedésekért kiszabott büntetések enyhítésére, valamint
a növekvő társadalmi nyomásra – hipokrita módon – a civil társadalom isz-
lám csoportok és mozgalmak elleni retorikájának szajkózásával reagálnak.
Azonban figyelemre méltó jelentőséggel bír az iszlám körökön belüli ci-
vil társadalom fogalma iránti érdeklődés. Ebben az összefüggésben, amikor
viszonylag könnyű egy pártot törvényen kívül helyezni, de amelyben „egy
mohamedán állam ugyanúgy nem zárhat be egy mecsetet, mint ahogyan
egy észak-amerikai vagy európai kormány nem reteszelheti be egy templom
19
Lásd elsősorban Augustus Richard Norton (ed.): Civil Society in the Middle East (Leiden–New
York–Köln, 1994: 1. k., 1996: 2. k.).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
kapuit”20 , egyáltalán nem meglepő, hogy egyre több iszlámkövető polgár

beszél jóindulattal a civil társadalom nyelvezetéről. Megkérdőjelezik azt az
eurocentrikus feltételezést, hogy a civil társadalom, ami önmagában euró-
pai találmány, nem verhet gyökeret a mohamedán világban. Ezek az iszlám
tudósok azt állítják, nem igaz, hogy a mohamedánok hajlamosak azt auto-
matikusan olyan közösségi csoportosulásokkal azonosítani, amelyeket egy
névtelen Umma irányít, amelyben a hívők, akiknek „látszólag nemigen hi-
ányzik a civil társadalom”, a lobbizók, a cinikus politikusok mentén tolak-
szanak a pozíciókért.21 Ugyanezek az iszlám tudósok aztán visszadobják a
labdát a civil társadalom túlságosan szűk európai definíciójával. Azt állít-
ják, hogy a szekularizmus, amit hagyományosan a civil társadalom alap-
vető követelményének tartanak, úgy működik hatékonyan, mint egy olyan
keleti ideológia, amely védi az önkényuralmi államot és hajlik arra, hogy
megfojtsa a civil társadalom növekedését a mohamedán világon belül.22
Ez az irányzat világosan megmutatkozik Dr. Mahathir bin Muhammad
legutóbbi beszédeiben Malajziában és Khatami elnök beszédeiben Iránban,
ahol egyre nagyobb a nyomás az alkotmányos és politikai reformok és a
gazdasági-társadalmi változtatások irányában. 23 Ugyanez az irányzat vált
nyilvánvalóvá Törökországban, ahol a kialakulóban lévő civil társadalom
mohamedán. A civil társadalom, amely magában foglalja többek között a
magániskolákat, a színházi társulatokat, a médiaszervezeteket, klinikákat,
mecseteket, számítástechnikai cégeket és más üzleti vállalkozásokat, úgy
működik, mint egy felsőfokú végzettséggel rendelkező középosztálybéli
csoport hatalmi bázisa, amely Istenben való hite alapján erőteljesen bírálja a
Kemal-féle „szekularizmust” elsősorban azért, mivel azt etatistának, felülről
lekezelőnek, potenciálisan vagy valóban erőszakosnak, és olyan babonák-
kal átjártnak tekinti, amelyben a haladás kényszerűen összekapcsolódik a
szakáll leborotválásával és Atatürk kultikus imádatával. A fegyveres erők
folyamatos erőfeszítései arra, hogy megakadályozzák a civil társadalom és
az állam további iszlámosodását, összekapcsolódik a politikai feszültség fo-
kozódásával, ami biztosítja, hogy Törökországot továbbra is két erő tartsa
szorításában: a modernizmusnak egy katonai–tekintélyelvű formája, amely
igazodik a Musztafa Kemal által bevezetett kényszerű szekularizmushoz; és
a muzulmán közszereplőké, akik a civil társadalmat mindenáron fejleszteni
és újradefiniálni akarják – egy posztszekularizált civil társadalom irányába
terelni a haladást, amelyet az etika és esztétika új törvénykönyve alakít, és
20 Augustus Richard Norton: „Introduction”, in uő. id. mű, 2. k. 9. o.

21 Ernest Gellner: Encounters with Nationalism (Oxford–Cambridge, Mass., 1994) 179. o.
22 Lásd John Keane: „The Limits of Secularism”, Times Literary Supplement, No. 4945. (1998.
január 9.) 12–13. o.

23 A legjobb tanulmányok: Anoushiravan Ehteshami: After Khomeini: The Second Iranian Repub-
lic (London–New York, 1995); Farhad Kazemi: „Civil Society and Iranian Politics”, in Norton:
id. mű, 2. k. 119–152 o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
amelyet az új posztszekularizált kormányzati politika tart össze és védelmez

olyan területeken, mint a törvény, a nevelés, a helyhatósági adminisztráció,
a pénzügyi élet és a külügyek.24
A tunéziai Rashid al-Ghannouchinak a civil társadalom tárgyában tett út-
törő jellegű tudományos észrevételei jó érzéssel nyúlnak ehhez a történelmi
nézeteltéréshez. Ghanoucchi Isten köztiszteletben álló földi helytartójának
tekinti az embert. A Teremtő olyan tulajdonságokkal ruházott fel minket,
embereket, mint a beszélt nyelv, test, értelem, választási lehetőség és akarat-
erő, és mi szükségszerűen tápláljuk ezeket a tulajdonságokat. Ezek az Isten
által adományozott „emberi jogok” elidegeníthetetlenek, ugyanakkor arra
kényszerítik az emberi lényeket, hogy megfontoltan gyakorolják azokat. Az
„isteni törvény” (hukm-u-llah) eleve feltételezi és megköveteli a „nép törvé-
nyét” (hukm-u-sha’ab).25 Az ember helyzete Isten és a természet között van:
a köztes birodalomban (al-bajnijah) helyezkedik el, ami bőséges teret (farag-
hat) foglal el, amelyben az emberi lényeknek és képviselőiknek környezettől
függő ítéleteket (idzstihad) kell hozniuk. A Korán-szövegek irodalmi alkal-
mazásai (dhavahir an-nusus) igencsak fontos korlátokkal bírnak, érvel Ghan-
nouchi. E szövegek lényege (al-Mokham), amelyek olyan kérdéseket ölelnek
fel, mint a lopás és a gyilkosság tiltása, nem megfelelő tárgya az értelme-
zésnek. Más bírálatokat „le kell fordítani”, ahogy a Próféta követői fogada-
lomból tették, akik összegyűltek Akabában, hogy egy szerződés (baj’ah) ré-
vén létrehozzanak Medinában egy iszlám politikai közösséget az Isten által
adományozott isteni törvények elvei alapján, és megbeszéléseket kezdemé-
nyezzenek a kormányzók és kormányzottak (shura) között. Ugyanúgy, aho-
gyan a Próféta követői átélték a kapcsolatot az ad-dini (a vallásosak) és az as-
sijasi (a politikaiak) között, hasonlóképpen Ghannouchi hangsúlyozza, hogy
a modern politikai közösségek törvényeinek és intézményeinek táplálni és
becsülni kell polgárai méltóságát.
Ghannouchi itt megkérdőjelezi azon tudósok álláspontjának helyességét,
akik, mint Sy’d Q’utb, a politikai demokráciát egy teljesen korrupt világ hul-
ladékának bélyegzik, s elutasítják. Érvelése szerint a polgárok méltóságát a
gyakorlatban leginkább az táplálhatja, ha intézményesítik a korlátlan népi
uralom demokratikus elvét olyan mechanizmusok révén, mint amilyen a
24 Összevetésre alkalmas művek: Nilüfer Göle: Musulmanes ets modernes: voile et civilization
en turquiee (Párizs, 1993) és uő.: „Toward an Autonomization of Politics and Civil Society in
Turkey”, in Metin Heper–Ahmet Evin (eds.): Politics in the Third Turkish Republic (Boulder, 1994)
213–222. o.; Serif Mardin: „Civil Society and Islam”, in John Hall: Civil Society: Theory, History,
Comparison (Cambridge, 1995) 278–300. o.; valamint Abdelwahab El-Affendi szellemileg ösz-
tönző jegyzete: „From Istanbul with Love. . . and Fear: The Trials and Tribulations of Turkish
»Secularism«”, in Muslim Politics Report (Washington, DC., Council of Foreign Relations, 1997.
június–július) 3–4 o.
25 Rashid al-Ghannouchi: „Ad-Dini vas Sijasi Fil-Islam” [„A vallásos és a politikai az iszlám-
ban”], a Cardiffi Iszlám Társaságban tartott előadás (Cardiff, 1997. január).

..........................................................................................................................................................................................................................................................................
rendszeres időközökben megtartott választások, a különféle hatalmak meg-

osztása, a törvény előtti egyenlőség, a többpártrendszer, a szólásszabadság
és a többség joga az irányításra, valamint a kisebbség joga arra, hogy nyil-
vánosan bírálja ezt az irányítást. 26 Azonban Ghannouchi tovább megy an-
nál, hogy csupán a muzulmánokhoz és másokhoz fordulna, hogy tartsák
tiszteletben és alkalmazzák a modern politikai demokrácia intézményeit –
sőt, fogadják el a szabad választások során ellenfeleiktől elszenvedett ve-
reséget. Azt hangoztatja, hogy a muzulmánoknak szintén használniuk kell
az olyan emberi képességeket, mint az értelem (’aql) és idzstihad, és úgy
kell dolgozniuk, hogy megteremtsék, megújítsák és táplálják a civil társada-
lom intézményeit (al-mudzstama’ al-ahli). 27 Ghannouchi tisztában van azzal,
hogy az arab „szekularisták” napjainkban szándékosan helytelenül használ-
ják a kifejezést – például Egyiptomban és Tunéziában – mint olyan fegyvert,
amellyel rossz hírbe tudják hozni és politikailag ellehetetlenítik iszlám tu-
dós ellenfeleiket.28 Talán maga sincs egészen tudatában annak, hogy a „civil
társadalom” kifejezést ő is két ellentétes értelemben alkalmazta. Egyes ese-
tekben a „civil társadalom” (al-ahli) kifejezést egy iszlám politikai közösség
számára tartalékolja, amelynek hatalmát korlátozza a Shari’ah, amelyben a
muzulmánok egy civil államot hoztak létre több mint tizennégy évszázad-
dal korábban Medinában (amit korábban Jathrebnek hívtak). A kifejezést
azonban gyakrabban használja úgy, hogy egyfajta modern, erőszakmentes
politikai rendre (al-davla) hivatkozik, melyben a társadalmi közszereplők a
politikai hatóságok alkalmazói, akiknek az a küldetésük, hogy kiszolgálják
a társadalom igényeit. Elsősorban ez utóbbi értelemben alkalmazva hangoz-
26 Rashid al-Ghannouchi: Al-Hurrijat Al-’Ammah Fiddavlah Al-Islamijah (Bejrút, 1993), a közel-
jövőben jelenik meg angol fordításban Public Liberties in the Islamic State címmel.
27 Egyes esetekben Ghannouchi úgy alkalmazza az al-mudzstama’ al-ahli kifejezést, hogy arra
a politikai rendre utaljon, amely a hagyományos és modern társadalom közötti bevált felosz-
tás között ingadozik, amennyiben olyan intézményeket foglal magába, mint a szakszervezetek,
mecsetek, iskolák vagy háztartások. Az al-ahl arab szó számos jelentéssel rendelkezik, beleértve
a lakost, családot, férjet, feleséget, gyermeket, rokonokat és embereket. Ghannouchi több más,
elsősorban egyiptomi iszlám tudóshoz hasonlóan a civil társadalom helyett előnyben része-
síti az al-mudzstama’ al-madani kifejezést, amely kifejezetten a modern intézményeket foglalja
magába, mint amilyenek a szakszervezetek, a politikai pártok, diákszervezetek és foglalkozási
társulások. Madina a várost jelentő szó. A Madani (a madan szóból, melynek jelentése „kiművel,
palléroz”, és az ellentéte az al-sahara, a „sivatag”, amelynek másodlagos jelentése a primitívség,
vagyis műveletlenség és pallérozatlanság) szintén többértelmű kifejezés, beleértve a városi la-
kosságot, a civilt, műveltet és kifinomultat. Köszönettel tartozom a Centre for the Study of
Democracy doktoranduszainak, Rafik Bouchlakának és Azzam Tamininak a fejezethez kapcso-
lódó magyarázataikért.
28 Rashid al-Ghannouchi: „Tunisia: The Islamic Movement and Civil Society”; a Pretoria Egye-
temen (Dél-Afrika) tartott publikálatlan előadás (1994. augusztus). Lásd még tanulmányát
(arab nyelven): „Nyugatosodás és a zsarnokság szükségszerűsége”. Eredeti megjelenési hely:
Elghurabaa, 6/6. (1980. szeptember), reprint: Rashid al-Ghannnouchi: Maqualat (Párizs, 1984)
167–170. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tatja, hogy az al-Maghreb és al-Mashreq tartományok szekularista diktatú-

rája valóban ellenséges a szárnyait próbálgató civil társadalommal szemben,
melyet legjobban a vallásos hit megújítása, valamint a hatalom megosztá-
sának megfelelő erkölcsisége táplálhat és védhet, beleértve a „társadalmi
szolidaritást, a civil kiváltságokat, az emberi jogokat [. . . ] a sajtószabadsá-
got és a mecsetek és iszlám gyakorlatok szabadságát”. 29 Ezek a felbukkanó
posztszekuláris civil társadalmak nem csak kihívást jelentenek a politikai des-
potizmus (al-tasallot) számára. Egyidejűleg ígéretet képviselnek a hatalom
„természetes állapotából” történő átmenetre, és szükségszerűséget adnak a
törvény uralma felé, illetve afelé, amit Ghannouchi a népi választás törvé-
nyességének nevez. A hagyomány iránt elkötelezett törzsi társadalmak és
a mai parancsuralmi rendszerek azokat a természetes közösségeket példáz-
zák, amelyek a hangyák és méhek közösségére hasonlítanak, ahol a beletar-
tozás önkéntes, a kormányzás ösztönös és a törvények változtathatatlannak
tűnnek. Ezzel szemben egy civil társadalom olyan közszereplők közössége,
akiknek törvényesen bejegyzett társulási viselkedésmódja önkéntes, de ez
azt jelenti, hogy a tagok rendelkeznek azzal a hatalommal, hogy újradefini-
álják és -alakítsák azt a társadalmi és politikai struktúrát, amelyben kölcsö-
nösen egymásra hatnak.
29
Rachid Ghannouchi: „The Participation of Islamists in a Non-Islamic Government”, in
Azzam Tamini (ed.): Power-Sharing Islam? (London, 1993) 56. o.
KÜLÖNBSÉGTÉTELEK
Mindezek a fejlődési jellegzetességek azt sugallják, hogy a civil társada-

lom nyelvezete ma szélesebb körben használatos, mint bármikor korábban
a modern idők történetében, beleértve azt a századot, amelyben született
és megérett (1750–1850). 1 A fogalom „elvándorlása” Európából önmagában
is lenyűgöző, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a téma beke-
rült a szélesebb nyilvánosság eszmecseréibe: a kifejezés nem csak a tudó-
sok és újságírók szóhasználatában jelentkezett. A különböző meggyőződésű
nem-kormányzati szervezetek és a politikai élet szereplői – az Iráni Iszlám
Köztársaság miniszterelnökétől a Cseh Köztársaság elnökéig – szintén szí-
vesen alkalmazzák a civil társadalom nyelvezetét. A kifejezés népszerűsége
annyira feltűnő, hogy még azt is mondhatjuk, a civil társadalom nyelvezete
napjainkban egy vertikális és horizontális „globalizáción” megy keresztül.
Egyének, csoportok, szervezetek alkalmazzák szerte a világon ezt a nyelve-
zetet, sőt vannak, akik egyenesen „globális civil társadalom”-ról beszélnek.
Magának az elvnek ez a globális elterjedése teljesen új jelenség, amely ért-
hetően mind pozitív, mind negatív gyakorlati hatásokkal rendelkezik. Po-
zitívnak lehet értékelni a civil társadalom nyelvezetének világméretekben
történő elterjedését – különösen a század második felében –, ami nyilván-
valóan összefügg a nemzetközi szinten tevékenykedő nem-kormányzati ci-
vil szervezetek hallatlan mértékű növekedésével: míg az 1900-as években
mindössze száz ilyen testület létezett, számuk napjainkra meghaladja a tíz-
ezret, és a becslések szerint igen gyorsan nő. A civil társadalom globális tár-
gyalása jele lehet az első lépésnek, hogy a vélemények határokon is túlnyúló
hosszú távú közös keretei születőben vannak – egy nyelvezet, amely rezo-
nál rájuk és gyakorlati vonatkozásban megszilárdítja az olyan irányzatokat,
1 Lásd „Despotism and Democracy: The Origins and Development of the Distinction Between
Civil Society and the State 1750–1850” című írásomat, in John Keane (ed.): Civil Society and the
State: New European Perspectives (London–New York, 1988).
K Ü L Ö N B S É G T É T E L E K ¯ 35
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
mint amilyenek a fajirtást megtiltó nemzetközi humanitárius törvény létre-

jötte vagy egy nagyobb arányú közös tudat kifejlődése a nem-kormányzati
szervezetekben és nyilvánosságokban, miszerint a polgároknak kötelezett-
ségeik vannak más olyan polgárokkal szemben is, akik a határokon túl él-
nek – egyszerűen azért, mert azok is polgárok. Egyáltalán nem biztos, hogy
a civil társadalom egyre terjedő beszéde csak beszéd. A „civil társadalom”
szimbóluma a francia causer ige kettős jelentéséhez hasonlóan rendelkezik
saját kauzális hatalmával: beszéd egy szimbolikus jelzőrendszer segítségé-
vel és egy hatás kiváltása.
De milyen hatásé? A valóságban számos különböző eszköze van annak,
aki lelkesen a civil társadalomról beszél, beleértve annak hangsúlyozását,
hogy az emberi viszonylatokban elengedhetetlen az erőszak csökkentése és
a közösségen belüli megosztottság és különbözőség lényegi voltának meg-
növekedett közös tudata, illetve az azzal szembeni gyanút, amit én a Kollek-
tív Egyetértés Mítoszának nevezek, benne azzal a veszélyes hittel, hogy
létezhet egy megosztottság és konfliktusok nélküli világ, undorral a politi-
kától, a közszereplők szavahihetőségének kutatásával és az Igazság kölcsö-
nös felismerésével, azzal a káprázattal, hogy eltörölhetjük a képviselőkön,
szóvivőkön, küldötteken, meghatalmazottakon alapuló állami intézménye-
ket. Jelenleg ezek a „civil” nézetek táplálják a civil társadalom nyelveze-
tének világméretű népszerűségét. Népszerűsége ugyanakkor abból a jelen-
tős energiaveszteségből, sőt, egyenesen kimerültségből táplálkozik – ma –,
hogy azt képzeli, az országalapú állam mint egy morális tervezet hordozója
hajlamos újraformálni és -rendezni lakosai identitását. Ennek az államköz-
pontú látomásnak számos huszadik századi változata létezett – a Harmadik
Világ felszabadítása, a Keynes-féle jóléti állam, a fasizmus, a szocializmus,
a nacionalizmus, a modernizáció és így tovább –, azonban az eszmékkel
folytatott egy évszázadnyi kísérletezés után, úgy tűnik, csillaguk leáldozott.
A felfegyverzett területi államokat általában főbűnösnek tekintik abban a
megfélemlítésben és borzalmas vérontásban, amely az erőszak hosszú év-
századát jellemezte, és amely a vége felé jár. Ugyancsak egyre terjedő tu-
datosság jelentkezik abban a normatív és technikai korlátban, amit a területi
államok el tudnak vagy el akarnak érni lakosságuk számára olyan terüle-
teken, mint például az üzleti beruházások, a művészi újítások és a városok
megfiatalítása.
Egyszóval, látjuk a civil társadalom növekvő holdsarlóját, és az állam és
a nem-állami intézmények közötti új egyensúly világméretű kutatásának
kezdeteit. Kétséges, vajon ez a keresés valóban az egyszerű, nem közvetett
visszatükröződése-e a globális gazdasági erők legújabbkori megjelenésének,
a külkereskedelem és a közvetlen beruházások „globalizációjának”, és a pia-
cok nagyságrendje és a területileg kötött államok közötti egyre fokozódó hi-
bás illeszkedésnek. Erősen megkérdőjelezhető az az elképzelés, hogy az ál-
lamok gazdasági vonatkozásban valaha is „függetlenek” voltak. Ugyanígy
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
kérdéses az a kettős feltételezés, hogy a kapitalista államok valamikor ge-

opolitikailag önállóak voltak, és a gazdasági növekedés korábban nemzet-
közi szabályozó intézmények nélkül ment végbe. Azonban nem lehet két-
ség afelől, hogy bizonyos új irányzatok – a távközlés nemzetközivé válása,
a nemzetközi pénzügyi elszámolási gyakorlat néhány nagyobb angol–ame-
rikai nemzetközi szervezet révén, mint amilyen a Nemzetközi Valutaalap
(IMF) – meglehetősen nyugtalanító hatást gyakorolnak azokra a területi ál-
lamokra, amelyek nem annyira visszahúzódóak, hogy átirányítsák gazda-
sági vezetésük alá tartozó prioritásaikat a nagyobb részvénytársaságok és a
gazdagabb társadalmi osztályok érdekeltségébe. 2
Malajzia miniszterelnökének a civil társadalomra történő lelkes hivatko-
zását, melyet a könyv elején idéztem, ilyen módon lehet értelmezni. Azon-
ban a civil társadalomról történő beszéd egyáltalán nem – és a modern idők-
ben soha nem is volt – egyszerűen „burzsoá ideológia”. Léteznek más és
sokkal erősebb indokok. A civil társadalom nyelvezetének jelenlegi „globa-
lizációja” túlhatározott, például „az állam becsapása” következtében fellépő
hibás működésből eredően (Chandhoke), és annak az egyre terjedő meg-
győződésnek a révén, hogy csak a civil társadalom képes a legjobban bizo-
nyos dolgokat megtenni vagy bizonyos funkciókat ellátni. Szintén túlhatá-
rozottságot okoz az a hangsúlyozott tudatosság, hogy különböző huszadik
századi államok aljasul kiforgatták a valóságot, és hogy ennek soha nem
szabad megismétlődnie. E különböző, egymást átfedő erők együttes hatása,
hogy elősegítik az államok és a társadalmak közötti új kompromisszumok
keresését. Számos korabeli példa van erre, beleértve azokat a vitákat, ho-
gyan kell újjáépíteni a „csődbe jutott államokat”, és az úttörő erőfeszítése-
ket, hogy nemzetek feletti államot hozzanak létre. Ugyanígy vannak neoli-
berális és posztszocialista vagy „új munkáspárti” kísérletek az „újra kitalált
kormányok”-ra (hogy a kormányok inkább irányítsanak és kevésbé ússza-
nak az árral azzal, hogy mindent „gyorsabban, okosabban, olcsóbban és
jobban” szeretnének csinálnak3 ), és erőfeszítéseket tesznek arra, hogy kidol-
gozzák a „közjóléti misszió” stratégiáját azzal, hogy az univerzalista szociál-
politikát felváltja egyes társadalmi csoportok célirányos állami támogatása.
Más példák közé tartoznak azok az erőfeszítések, hogy az iszlám köztársa-
2 Vö. Susan Strange: The Retreat of the State: The Diffusion of Power in the World Economy
(Cambridge–New York, 1996) és Paul Hirst: From Statism to Pluralism (London, 1997) 3. rész.
Az az egyoldalú érvelés, hogy a „civil társadalom” kifejezés beágyazódott a „liberálkapitalista
társadalom logikája és a munka kapitalista globális felosztása” kifejezésbe, nyílt megfogalma-
zásra került David L. Blaney – Musztafa Kamal Pasha „Civil Society and Democracy in the
Third World: Ambiguities and Historical Possibilities” c. írásában, Studies in Comparative Inter-
national Development, vol. 28, no. 1. (1993. tavasz) 3–24. o.
3 Lásd Guy Peters: Future of Governing: Four Emerging Models (London, 1997). Érdemes össze-
hasonlítani a párhuzamos érveléseket India teljesen eltérő vonatkozásában az alábbi műben:

Neera Chandhoke: State and Civil Society: Explorations in Political Theory (New Delhi, 1995).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
ságokat kiműveljék; az előzmények nélküli kísérletek arra, hogy demokra-

tikus intézményeket hozzanak létre a posztkommunista országokban; va-
lamint a jelenlegi kínai stílusú igyekezet a glasznoszty nélküli peresztrojka
létrehozására. Mindezekben a kísérletekben, hogy politikai mesterkedéssel
újjáalakítsák az államformákat és új korlátokat szabjanak az állami intéz-
mények célkitűzéseinek és hatalmának, szerepet játszik a civil társadalom
célkitűzése, még ha csak burkolt alternatíva formájában is. Mindenesetre a
civil társadalom, illetve egy még inkább civil civil társadalom úgy veendő,
mint igen fontos politikai célkitűzés. Az olyan társadalmi intézményeket,
mint a piac, a nyilvánosság köre és a különböző önkéntes társulások, ame-
lyek kívül esnek az állam közvetlen ellenőrzésén, jónak tekintik. Az állami
intézmények elsőbbségére vonatkozó elképzeléseket félretették. Helyettük
új viták lángoltak fel az állam és a civil intézmények közötti kompromisszu-
mok lehetséges típusairól, valamint maguknak a civil társadalmi intézmé-
nyeknek a jellegéről, teljesítőképességéről és korlátairól.
¯ ¯ ¯
Az a világszerte elterjedt feltételezés, hogy a társadalmi különbségek foko-

zottabb, erőszakmentes politikai képviseletre alkalmas tolerálása kívánatos
célkitűzés, vegyes értékelése az egyre inkább többértelmű „civil társada-
lom” jelszónak. Bimbózó népszerűsége felgyorsítja az öröklött kétértelmű-
ségek, az új tévedések és a nyílt ellentmondások elszaporodását. Már csak
emiatt is érvényes, hogy a civil társadalomról folyó szélesebb körű viták
nem mentesek a zavarosságtól és a képzelgésektől. Sőt, vannak olyan je-
lek, hogy a „civil társadalom” kifejezés olyan szintre sokszorozódik, ami-
kor – az agyakban megragadó hirdetési szlogenhez hasonlóan – fennáll an-
nak a kockázata, hogy az agyonhasználás révén „befelé robban”. Minden
bizonnyal egyre növekszik a civil társadalom fontosságára vonatkozó egyet-
értés, de ugyanakkor növekszik a véleménykülönbség annak pontos jelen-
tését illetően. Mindezen túl, úgy tűnik, egyes értelmezők szándékosan össze
akarják zavarni a kérdést annak érdekében, hogy a civil társadalom fogal-
mának „definiálhatatlanságára” panaszkodhassanak. 4 Továbbra is hiány-
zik – és kevés változott e tekintetben azóta, hogy a korábbiakban említett
két kötetem megjelent – az állam–civil társadalom séma ellentmondó hasz-
nálatának túltengésével kapcsolatos tisztánlátás. A Civil Society and the State
című könyvemben három különböző, egymást keresztező, de eltérő mód
között tettem különbséget a megkülönböztetés kezelésére, és nincs semmi-
lyen ok arra, hogy az azóta eltelt idő dacára ezt a topológiát visszavon-
jam. Bár ez a háromféle megközelítés többnyire fedi és kiegészíti egymást,
4 Jó példa erre Philip Resnik: Twenty-First Century Democracy (Kingston–Montreal, 1997) 7. fej.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
ugyanakkor arra irányul, hogy eltérő állításokat alakítsanak ki, és éppen

ezért meg kell különböztetnünk őket. A következő néhány szakaszban ezt
a három megközelítést mutatom be olyan új kutatások segítségével, ame-
lyeket az utóbbi évtized során publikáltak. Ezekből nyilvánvalóvá válik,
hogy egyes szerzők a „civil társadalom” kifejezést arra alkalmazzák, hogy
elemezzék és értelmezzék a társadalmi és politikai erők és az intézmények
közötti múltbani, jelenlegi vagy akár hirtelen fellépő összefüggések tapasz-
talati körvonalait. Ki fogom mutatni, hogy mások viszont a kifejezést első-
sorban „pragmatikusan” alkalmazzák, irányelvként a társadalmi vagy po-
litikai stratégia, illetve akcióterv megfogalmazánál; megint mások viszont
előírásos, normatív módon használják – vagyis, hogy megvilágítsák a po-
litikailag garantált civil társadalom erkölcsi felsőbbrendűségét a többi kor-
mányformához viszonyítva.
¯ ¯ ¯
A civil társadalom koncepcióját napjainkban gyakran úgy alkalmazzák,

mint egy ideáltípust, hogy leírják, megmagyarázzák, tisztázzák és megért-
sék a komplex valóság egy adott szeletének körvonalait. A civil társada-
lom ilyen empirikus–analitikus értelmezésének közvetlen vagy bevallott célja
az, hogy ne ajánljon irányzatot a politikai tevékenység számára, vagy ne al-
kosson normatív bírálatot. Ehelyett a civil társadalom nyelvezetét arra hasz-
nálja, hogy magyarázó értelmezést alakítsanak ki egy összetett társadalom-
politikai valóságról elméleti különbségtételek, tapasztalati kutatások és jól
tájékozott ítéletek alapján annak eredeteiről, fejlődési alakzatairól és (aka-
ratlan) következményeiről. Bár a civil társadalom empirikus-analitikus ér-
telmezése módosítja azokat a megfigyeléseket, hogy mi a szignifikáns és mi
nem az bármilyen adott realitáson belül, a kifejezést elsősorban megfigyelési
célokra alkalmazzák: vagyis, hogy leírják az adott realitást, vagy kritizálják
annak elterjedt leírásait, hogy könnyebb legyen tisztázni azt, ami egyébként
potenciálisan összezavaró vagy dezorientáló valóság.
A civil társadalom leíró nyelvezetének tisztázó hatása nyilvánvalóvá vált
abban a tudományos igényű vitában, amelyet Liu Zhiguang és Wang Suli,
a kontinentális Kínában publikált egyik legelső tanulmány társszerzői rob-
bantottak ki, hogy siettessék a civil társadalom (gongmin shehui) létrejöttét
egy olyan uralkodó rendszeren belül, amelyik mindeddig az „államtól füg-
gés” mélyen gyökerező kultúrájára épült.5 Liu és Wang szerint Kínában hi-
ányzik az erős demokratikus hagyomány. Egészen a Kving-dinasztia ural-
5 Liu Zhiguang – Wang Suli: „A »tömegtársadalomtól« a »civil társadalomig«”, Xinhua venz-
hai [Új Kínai Szemle] (Peking) 11/119. (1988) 9. o. Köszönettel tartozom kollégámnak, Dr. Harriet
Evansnak, hogy segített a fordításban és a tanulmány értelmezésében. A kínai helyzet további
tárgyalása megtalálható Shu-Yun Ma „The Chinese Discourse on Civil Society” c. írásában,
The China Quarterly, No. 137. (1994. március) 180–193. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
kodásának végéig a nép „alattvalónak” (csenmin) tartotta magát, és még az

1911-es forradalmat követően is, amikor a „népet” (renmin) és a „polgáro-
kat” (gongmin) kitüntetett gonddal kezelték, hatott a despotizmus élő hagyo-
mánya. Azzal érveltek, hogy a hagyományos konfuciánus gondolkodásmód
nem ismeri el a „társadalom” elvont fogalmát az egyéni léttől elválasztva.
A neologista shehuit (a Song-dinasztia alatt a „közösségi vallási találkozóra”
alkalmazott kifejezés) a japán nyelvből kellett kölcsönvenni, akik viszont az
Európából származó „társadalom”-ból származtatták, mint olyan önkéntes
társulások együttesét, amely valamilyen módon szemben áll a hierarchiá-
val, az uralkodóval és a kormányzati és állami intézmények hatalmával.
Liu és Wang arra utaltak, hogy bár a kínai kultúrában nagy hagyománya
van a jogtalanság elleni tiltakozásnak, ennek megfelelően az olyan emberek
közötti különbségek felismerésében, akik a kormányzati körökön belül, il-
letve kívül tevékenykednek, az olyan kifejezések, mint guan („hivatalos”),
gong („nyilvános”) és si („magán”), határozatlanok és félreérthetők marad-
tak. A régi szokások megmaradtak, jegyezték meg. Kína nemcsak az autok-
ratikus monarchia hagyományos rendszerének születési jegyeit viseli ma-
gán, ami abszolút engedelmességet követelt meg az alattvalóktól, hanem
egy patriarchális klán-rendszerét is, ami ugyanazt követelte meg a fiúktól
és a lányoktól. Kína ma egy központi irányítású szocialista állam hatásaitól
szenved. Ez úgy írható le, mint egy „tömegtársadalom” (csunzsong shehui),
egy olyan kifejezés, melynek klasszikus gyökerei arra a nagyszámú aláren-
delt emberre utalnak, akik olyan állatseregletre hasonlítanak, amely nem
ismeri annak a fogalomnak a jelentését, hogy „szabad ember” (szijou min),
akinek polgári jogait a hatalom gyakorlásának törvényes ellenőrzése védi.
Liu és Wang közel kerültek ahhoz a kijelentéshez, hogy a civil társada-
lom létrehozásához Kínában nem kevesebbre van szükség, mint egy „nagy
ugrásra” előrefelé – nem a Mao-féle értelemben, hanem a polgárság mo-
dern európai normái, a törvényi szabályozások és a nyilvánosan felelősségre
vonható hatalom felé. Az elrettentő kihívás egy évvel később, az 1989. évi
Tienanmen téri eseményeken került sorra, amelyeknek brutális megtorlása
széles körű tudományos vitákat indított el abban a vonatkozásban, vajon
azok az események a nyugatiasodás időszakos győzelmét jelentették-e – va-
lami olyant, hogy a civil társadalom nyelvezete eljutott nyugatról keletre –,
vagy inkább úgy kell értelmezni, mint egy epizódot egy nagyon régi, ősho-
nos kínai gyakorlatban, miszerint nyilvánosan kell legyőzni a törvénytelen
hatalmat. A két értelmezés persze nem szükségképpen ellentétes, és a ci-
vil társadalomról folytatott tudományos viták legfeltűnőbb jellemzője az a
mód, ahogyan a kínai politikai gondolkodás és politikai kultúra történelmé-
nek újragondolására hatott.
Kínának mint az ázsiai despotizmus megtestesítésének sztereotíp megí-
télésével szemben különleges kutatási hangsúlyt kapott az az érv, mely sze-
rint az államhatalom elleni tiltakozás, különösen azok az erőfeszítések, hogy
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
megalázzák a vezetőket reformjaik módja miatt, régi gyökerekkel rendelke-

zik, melyek a tiltakozás és megtorlás retorikájáig vezetnek vissza, és a szó-
lásszabadság, a polgári jogok, és a szabad és tiszta választások igényléséig,
amelyek az 1919-es Május negyedike mozgalomban váltak nyilvánvalóvá,
és folytatódtak az 1920-as, ’30-as és ’40-es évek Május negyedike-stílusú
tüntetéseiben.6 Ugyancsak hangsúlyt kapott az a mélyen gyökerező irány-
zat, amely társadalmi önszerveződést és a csoportautonómia (tuanti zidong)
védelmét jelenti a hivatalnokok és hadurak inváziójával szemben. Kimutat-
ták, hogy hasonlóképpen, mint ahogyan a tizennyolcadik század közepén
egyes európai városok, például Párizs és London, tanúi voltak a különféle
körök, klubok és kávéházak szaporodásának, amelyek a politika folyama-
tos, független magyarázatával foglalkoztak, ugyanígy Pekingben az 1920-as
években létezett egy meglehetősen sűrű hálózat, amelyet körzeti fogadók
(huicsuan) és klubok (tongxiannghui), fürdőházak, éttermek, teaházak, bor-
délyok, céhek, kereskedő ipartestületek, templomok, pavilonok és nyilvá-
nos parkok alkottak, amelyek mind részben a hatalomról folytatott viták
(potenciális) nyilvános helyszíneiként szolgáltak.7
Végül pedig hangsúlyt fektettek annak a milliónyi önszabályozó társu-
lásnak a kutatására, amelyek a késő császárságbeli Kínában alakultak ki.
Ez a vizsgálat jelentős kihívás arra a széles körben elterjedt nyugati szo-
kásra nézve, hogy Kínát mint egy változásoktól mentes, despotikus egysé-
get írják le, bár e társulások „egyértelmű premodern civil társadalom”-ként 8
való jellemzésében – ellentmondás van magában a kifejezésben is – a civil
társadalmak már eleve definitíve modernek. Azonban maga a minősítő ál-
lítás igaz: a Taiping-lázadás (1851–1864) következményeként a különböző
csoportok, mint például a céhek, a vezetéknév szerinti vagy szomszédi tár-
sulások, a templomi egyletek, istenimádók, titkos társaságok és rendházak
egyre erősödtek és befolyásuk növekedett. Ugyanez ment végbe számos vá-
rosban az úgynevezett szakmai társulások területén (fatuan), mint amilye-
nek a kereskedelmi kamara, a bankárok és ügyvédek baráti körei és egyéb
csoportosulások.9 E különböző társulások révén a helyi elit kialakított va-
lamifajta „önsegélyezés” (szizsu) iránti érdeklődést; elvállaltak néhány el-
lenőrzési tevékenységet olyan feladatok fölött, mint az üzleti élet és a ke-
6 Dorothy J. Solinger: „Democracy with Chinese Characteristics”, World Policy Journal (1989.
ősz) 621–632. o., de különösen a 625–626. oldalak.

7 David Strand: „Protest in Beijing: Civil Society and Public Sphere in China”, Problems of
Communism, vol. 34. (1990. május–június) 4–5. o.

8 Mayfair Mei-hui Yang: „Between State and Society: the Construction of Corporateness in
Chinese Socialist Factory”, Australian Journal of Chinese Affairs (1989. július) 35. o.
9 Lásd az alábbi munkákat: Mary Rankin: Elite Activism and Political Transformation in China
(Stanford, 1986); Mark Elvin – G.W. Skinner (eds.): The Chinese Society Between Two Worlds (Stan-
ford, 1974), és Susan Mann: Local Merchants and the Chinese Bureaucracy, 1750–1950 (Stanford,
1987).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
reskedelem, a szegénygondozás, a vízügyi felügyelet és karbantartás; ezen

kívül foglalkoztak a kormányzat bel- és külpolitikájának kifejezett bírála-
tával is. Ezek a csoportok az államhatalom szerveiként működtek, ugyan-
akkor közeget képviseltek a társadalmi érdekek kikristályosodásához. Más
szavakkal, e csoportokat a civil társulások előfutárainak tekinthetjük, még
ha teljes identitásuk és mindennapi működésük mint önkormányzati szerv
(szizsi) az állami hivatalnokok szervezte hivatalos hatalomtól (guanzsi) füg-
gésben is maradt; mely rendelkezett azzal a joggal, hogy a rájuk vonatkozó
megbízásokat kiadja, illetve visszavonja, megakadályozza vagy ellenőrizze
esetleges önállóságukat – akár rendőri vagy katonai karhatalommal is.
A civil társulások előfutárainak több évszázados fejlődésének és a Mao
utáni piaci reformok legutóbbi hatásainak fényében nézve a Tienanmen téri
események még a különlegesen drámai és erőszakos végkifejlet mellett sem
tekinthetők a „nyugatiasodás” által keltett kivételnek, hanem sokkal inkább
egy régebbi, de jellegzetesen modern kínai hagyománnyal összhangban
lévő, az önkormányzás elve és a hivatalos parancsuralom közötti konflik-
tus következménye. Ez a hagyomány nem szükségképpen demokratikus,
mint ahogyan Wang Shaoguang emlékeztet rá; a kialakuló civil szervezete-
ket gyakran egyenlőtlenségek és ellentétek osztották meg.10 Ennek ellenére
a fentiekben összegzett történeti bizonyítékokból levonható az a következ-
tetés, hogy napjaink Kínája érzi a múlt erőteljes szorítását, amennyiben a
népesség jelentős része érzékeli a totalitárius hatalom lassú, de visszafordít-
hatatlan összeomlását, ami egyértelműen a modern kínai történelem egyik
kivételes epizódja. Az összeomlás jelei közé tartoznak a különböző társa-
dalmi kezdeményezések nyílt fellépései, mint amilyenek a nem-hivatalos
nő- és munkásszervezetek megalakulása, milliónyi hibrid „társadalmi szer-
vezet” (shehui tuanti) felbukkanása az állami hatalom peremvidékén, vala-
mint az államilag irányított „tömegszervezetek” (csunzsong szuzsi) növekvő
száma, amelyek tagjai belülről próbálják átalakítani a pártállam szerkezetét
és funkcióit.11
¯ ¯ ¯
A civil társadalom nyelvezete felhasználható olyan célokra is, hogy mér-

legeljék valamilyen előre meghatározott vagy feltételezett politikai előny
eléréséhez szolgáló politikai stratégiát. Szemben az empirikus–analitikus,
10 Wang Shaoguang: „Some Reflections on »Civil Society«”, Ershiji Shidzsi [Huszonegyedik
Század] Hong Kong, 8. (1991. december) 102–114. o.

11 Erre vonatkozóan lásd a különböző elemzéseket: X. L. Ding: „Institutional Amphibiousness
and the Transition from Communism: The Case of China”, British Journal of Political Science, vol.
24. (1994) 293-318. o.; He Baogang: „The Dual Roles of Semi-Civil Society in Chinese Democ-
racy”, Institute of Development Studies Discussion Paper, No. 327. (1993. augusztus); és Gordon
Whiter et al., In Search of Civil Society: Market Reform and Social Change in Contemporary China
(Oxford, 1996).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
interpretatív megközelítéssel, amely olyan szellemi feladatokkal foglalko-

zik, mint amilyen az intézményesen felépített tevékenység bonyolult realitá-
sának elnevezése, kategorizálása, megfigyelése, elméletbe foglalása, össze-
hasonlítása és megértése, a civil társadalom és az állam közötti megkülön-
böztetés stratégiai gyakorlata jól meg tudja határozni, mit kell vagy mit nem
szabad megtenni egy meghatározott politikai cél eléréséhez. A „civil társa-
dalom” kifejezés kapcsolódik azokhoz az erőfeszítésekhez, amelyek lehető-
séget adnak arra, hogy bizonyos célkitűzések elérésének vagy megőrzésé-
nek taktikai eszközeit tekintetbe vehessük.
Bár a ‘civil társadalom’ mint modern kifejezés lehetséges stratégiai al-
kalmazásának számos változata létezik, az eredeti változat visszakövethető
egészen a tizennyolcadik század utolsó negyedéig, az olyan javaslatokig,
amelyek – mint Thomas Paine forradalmi röpirata, a A józan ész – arra vo-
natkoznak, hogy miként lehet legjobban harcolni a zsarnoki hatalom ellen
a civil társadalom erődítményeinek kiépítése révén. 12 Az utóbbi évtizedek-
ben, de különösen a civil társadalomról folytatott megújuló viták első fázisá-
ban a kifejezést taktikai célkitűzések érdekében mozgósították – elsősorban
olyan szerzők és aktivisták, akik a Gramsci-féle hagyományokat követik.
Az ő megközelítésükből számos probléma adódik – néhány kulcsfontosságú
kérdést a fentiekben, valamint trilógiám első két kötetében már említettem
–, ami arra utal, hogy szükség van az állam–civil társadalom megkülönböz-
tetés posztgramscista vagy nem-gramscista taktikai alkalmazására.
Az általam a visszavonulási politikáról vázolt elmélet ez utóbbira nyújt
példát.13 Nem értek egyet azzal, hogy a modern politikai filozófiának kizá-
rólagosan vagy a hatalom kulcsfontosságú forrásai megszerzésének és meg-
őrzésének folyamataira (példa erre Machiavelli A fejedelem, illetve Carl Sch-
mitt Die Diktatur című műve), vagy az államhatalom korlátozásának, ellen-
őrzésének és felosztásának folyamatára kell koncentrálnia (például A födera-
lista, melyet James Madison és társai fogalmaztak meg). Bár mindkét szem-
pont nélkülözhetetlen a hatalom elméleti elemzéséhez, igazából kiegészítik
egymást, mivel mindkettő feltételezi, hogy a politikai hatalom iránti vágy
részben polimorf, részben pedig univerzális. Edmund Burke ezt a hagyomá-
nyos kérdést tömören így fogalmazta meg Levél a Nemzetgyűlés egy tagjához
című művében: „Akiket egyszer megfertőzött a hatalom, és abból bármiféle
hasznot húztak, akár csak egy éven keresztül is, sosem fognak arról önként
lemondani.”14 Thomas Hobbes Leviatánja ezt még velősebben fejezi ki:
12 Paine stratégiai értelmezését a „társadalom”-ról és a „kormányzat”-ról Tom Paine: A Political
Life című könyvemben elemeztem (London–New York, 1995) 104–129. o.

13 John Keane: „The Politics of Retreat”, The Political Quarterly, vol. 61, no. 3. (1990. július–
szeptember) 340–352. o.
14 Edmund Burke: „A Letter to a Member of the National Assembly”, The Works of the Right
Honourable Edmund Burke (London, 1859) 4. k. 11. o.

..........................................................................................................................................................................................................................................................................
És ennek következménye, hogy még a királyok is, akiknek pedig leg-

nagyobb a hatalma, arra törekszenek, hogy azt odahaza törvények be-
vezetésével, kifelé meg háborúkkal biztosítsák. És ha ezt elérik, fel-
merül egy újabb vágy, egyeseknél új hódításokból fakadó hírnévre,
másoknál kényelmes életre és érzéki gyönyörökre, megint másoknál a
művészetek vagy egyéb szellemi téren elért kiválóság által fakasztott
csodálatra vagy hízelgésre. 15
A hatalom modern uralkodó távlatainak ezek az elemzései módszere-

sen mellőzik azokat a példákat, amelyek a hatalomból történő visszavonulásra
vonatkoznak. Vegyük csak a politikai vezetők azon legutóbbi csoportját,
akik fő funkciója az volt, hogy leépítsenek egy parancsuralmi politikai rend-
szert. A Latin-Amerika elemzésével foglalkozó tudósok már régen felismer-
ték az „állam által felülről irányított liberalizálás” jelentőségét 16 , azonban
az európai politikai elemzésekben ezt a folyamatot ritkán tárgyalják, an-
nak ellenére, hogy egyes politikus személyiségek sikeresek voltak a hatalom
leépítésében: Adolfo Suarez, aki miután Franco halálát követően minisz-
terelnök lett, demokratikus–alkotmányos rendet teremtett Spanyolország-
ban, Kádár János, aki túlélte Hruscsov bukását, végső soron előkészítette
az utat a piaci reformok és a többpártrendszer számára Magyarországon,
Alexander Dubček, aki a reformkommunizmus jelképe az 1960-as években,
és az 1989-es rózsás forradalom előharcosa Csehszlovákiában, Konsztandi-
nosz Karamanlisz, aki magasrangú katonatisztek segítségével végrehajtotta
az „ezredesek uralmának” megdöntését Görögországban, Wojciech Jaru-
zelski, aki végeredményben összejátszott az első Szolidaritás-vezette kor-
mánnyal Lengyelországban, Milan Kučan, a szlovén alkotmányreform él-
harcosa, végül Mihail Gorbacsov, aki Nyikita Hruscsov nyomdokaiba lé-
pett, az első vezető, aki megkísérelte felülről leépíteni a szovjet rendszert.
E politikusokra nem úgy kell tekintenünk, mint erős akaratú, karizmati-
kus és (potenciálisan) vaskezű személyiségekre – mint amilyenek Woodrow
Wilson, Mussolini, Roosevelt, Churchill, Sztálin, Hitler, De Gaulle, Aden-
auer, Kohl, Mitterand, Thatcher és mások voltak –, akik arra tették fel az
életüket, hogy megőrizzék vagy kiterjesszék hazájuk sértetlenségét belföl-
dön és külföldön egyaránt. Suarez, Karamanlisz, Gorbacsov és a többiek
egy másféle politikus állatfajt képviselnek. Leginkább a visszavonulás po-
litikusaiként érthetők meg. Bár a hagyományos politikai iskolát járták ki –
a visszavonulás politikusainak karrierje az államhatalom bizottsági ülésein
és folyosóin indult el –, őket nem hajtotta a szenvedélyes hatalomvágy vagy
a hódítás során elérhető grandiózus győzelmek víziója. Ezzel szemben jól
15 Thomas Hobbes: Leviatán vagy Az egyházi és világi állam formája és hatalma (Budapest,
Kossuth, 1999) I. k. 146. o. (Első rész, tizenegyedik fejezet.) Vámosi Pál fordítása.
16 Guillermo O’Donnell et al.: Transitions from Authoritarian Rule (Baltimore–London, 1986).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
értettek ahhoz a nehéz gyakorlathoz, hogyan lehet az önkényuralom szorí-

tását meglazítani és a civil társadalom növekedését lehetővé tenni, elsősor-
ban úgy, hogy új kompromisszumokat alakítanak ki az állam képviselői és
polgárai között, és hogy visszavonulnak a nem kezelhető pozíciókból.
Egyes visszavonulási politikusok ezt a jellegű politizálást visszamenőle-
gesen tanulták meg, amikor a leépítés folyamata, amelybe belesodródtak,
már megkezdődött. Ez nem meglepő, hiszen a visszavonulás művészete,
ahogyan azt von Clausewitz Vom Kriege [A háborúról] című művében le-
írja17 , mind közül a legnehezebben megtanulható politikai gyakorlat. Azt
a képességet igényli, hogy a politikus felismerje az ostobaság és a nagy-
lelkűség közötti különbséget. Ezzel együtt jár annak ismerete is, mikor és
hogyan kell a (potenciális) ellenfeleket leinteni, hogy elkerüljük a tartha-
tatlan helyzeteket és megtaláljuk a visszavonuláskor az egérutat. Időnként
szükségessé válhat a középpálya feladása, de minden esetben szükség van
lelkesedésre, gyors felfogóképességre, jó idegekre, szívósságra és türelemre.
A visszavonulás politikája természetesen nagyon kényes és veszélyes folya-
mat. Főszereplőire folyton a politika veszedelmesen változó helyzeteinek
csapdái leselkednek. Minden lépésükkel a karrierjüket, sőt, nem egyszer az
életüket kockáztatják, és állandóan olyan ellenségekkel vannak körülvéve,
akik megbújnak az államhatalom sötét zugaiban. Végzetüket a vetélytársak
és az állampolgárok hálátlansága jelenti. A legbölcsebb visszavonulási poli-
tikusok már a kezdet kezdetén tisztában vannak azzal, hogy mások üdvéért
ők maguk tönkremennek.
A legitimitással kapcsolatos gondjuk elsősorban abból a tényből adódik,
hogy eltérően a korai modern felvilágosult bürokrata reformerektől, akik a
társadalmat anélkül akarták megerősíteni, hogy politikai reformokat kez-
deményeztek volna, a visszavonulás politikusai a fennálló önkényuralom
szétbomlasztását célul kitűzve tevékenykednek, ezzel pedig bizonyos sze-
mélyek és csoportok érdekeit fenyegetik, akiknek hatalma ettől a rendszer-
től függ. A visszavonulás politikusai azért is népszerűtlenek, mert bizonyos
előjogok és a szokásos jártasság nélkül követelnek meg dolgokat. Drámai
módon kitágítják a politikai palettát, de ez nincs mindenki ínyére. Tevé-
kenységük bizonytalanságot és zavarodottságot kelt, ami a „börtön utáni
pszichózis”-hoz (Havel) hasonlít. És a visszavonulás politikusai ritkán
kínálnak rövid távú előnyöket követőiknek. Hajlamosak jövőbeni nyeresé-
gekről beszélni, és mindössze egy dologgal vannak tisztában: hogy az önké-
nyuralmi rendszerek bele tudnak fulladni saját hazugságaikba és arrogan-
ciájukba, és hogy a félelem és demoralizálás nem kormányozhat örökké.
A visszavonulás politikusai egyben bizonytalan és népszerűtlen – és
rendszerint nagyon rövid – életet folytatnak, mivel tevékenységük igen
17
Karl Philipp Gottlieb von Clausewitz: Vom Kriege. Hinterlassene Werke über Krieg und Krieg-
führung c. könyvében (Berlin, 1832–1834. 1–3. k.).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
gyakran azzal a nem várt következménnyel jár, hogy előmozdítja a társa-

dalmi hatalmi csoportok növekedését, amely attól az önkényuralmi állam-
tól bizonyos távolságot tartva tevékenykedik, amelyet segítenek lerombolni.
Miközben hozzájárulnak Leviatán lefegyverzéséhez, a visszavonulási poli-
tikusok elősegítik az önszervező civil társadalom növekedését, amelynek lo-
csogása, nézeteltérései és forrongása ugyanakkor elbátortalanítja őket. Túl-
ságosan lassan tanulják meg, hogy a hatékony kormányzáshoz meg kell
nyerni a polgárok bizalmát, és hogy ez többet jelent, mint a rombolás vagy
ármánykodás, kapzsiság, páváskodás és utasítások üvöltése. Mindezek
miatt, de elsősorban azért, mert ők a bábák a civil társadalom születésé-
nél, a visszavonulás politikusai jellegzetes módon maguk vetik el saját bu-
kásuk magvait. Végül pedig rendszerint képtelenek illeszkedni azokhoz a
politikai és társadalmi erőkhöz, amelyek felszabadítását elősegítették. Saját
sikereik áldozatává válnak. Egyes visszavonulási politikusok keserűen csa-
lódnak, amikor reformjaikról kiderül, hogy halva született ötletek. Mások-
nak viszont meg van az a csekély vigaszuk, hogy tudják, kísérletük status
quóval megerősített reformokat eredményezett. Egyes visszavonulási poli-
tikusok pedig arra ébredhetnek, hogy reformkísérleteik forradalmat ered-
ményeztek.
¯ ¯ ¯
Vannak olyanok, akik a civil társadalom kategóriáját arra alkalmazták, hogy

eltérő, de kiegészítő módon elemezzék azokat a tényezőket, amelyek lehe-
tővé teszik, hogy a politikai leszerelés stratégiája sikeres legyen. Nyilván-
való (mint a Democracy and Civil Society című könyvemben hangsúlyoztam),
hogy a civil társadalom megszületése vagy reneszánsza hallatlanul nehéz és
bizonytalan folyamat. Nemhogy az uralkodó rendszer nem vesz be lefekvés
előtt két kapszula liberalizmust csak azért, hogy másnap reggel azt vegye
észre, kitört a demokrácia és virágzik a civil társadalom. A civil társadalom
megszületése, illetve reneszánsza mindig tele van veszélyekkel, hiszen sza-
bad utat ad nemcsak a demokratáknak, hanem a zsarnokoknak is. A vissza-
vonulási politika során a civil társadalom olyan csatatérré korcsosulhat, ahol
bizonyos polgári kiváltságok meglétének köszönhetően a rókák szabadon
vadászhatnak a csirkékre. A demokrácia erősödése, a hatalom pluralizáló-
dása a civil társadalomban, melyet a felelősségre vonható állami intézmé-
nyek erős rendje véd és támogat, jelenti az állam–civil társadalom-viszony
egyetlen szabatos formáját. Felvetődhet tehát a kérdés, akkor milyen felté-
telek mellett a legkedvezőbb a demokrácia kialakulása és fennmaradása?
Az egyetlen meggyőző válasz erre a kérdésre Juan Linz és Alfred Stepan
úttörő összehasonlító tanulmánya a politikai despotizmus különböző for-
máinak bukásáról Dél-Európában, Dél-Amerikában és a posztkommunista
európai országokban. A Problems of Democratic Transition and Consolidation
[A demokratikus átmenet és konszolidáció nehézségei] című könyvükben merész
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
elméletet írnak le a demokráciába történő sikeres átmenet előfeltételeiről,

és az azokat követő feltételekről, melyek lehetővé teszik a demokratikus
államforma konszolidációját.18 Linz és Stepan kiemelik, hogy a demokra-
tizálás nagyon gyenge és kényes növény: a demokrácia nem rendelkezik
metahistorikus garanciákkal, nyilvánvalóan nincs beleírva a dolgok termé-
szetébe. Különböző módszerek alkalmazásával – topológia, tartalmi és átte-
kintő elemzések, új intézményeket figyelembe vevő és útkövető megközelí-
tések, játékelmélet és kulcsfontosságú szereplőkkel folytatott beszélgetések
segítségével – kimutatták, hogy a korábban stabil, nem-demokratikus állam-
rend politikai megváltozásának epizódjai sohasem eredményeznek „befeje-
zett demokratikus átmenetet”. Néhány esetben az alakul ki, amit „konszo-
lidált demokráciának” neveznek, de ezek a konszolidált demokráciák meg
tudnak bukni, és nem egyszer meg is buknak.
Demokratikus távlatokból nézve fontos a demokratizálódási folyamat tö-
rékenységének megértése és megmagyarázása. A tanulmány szerzői felis-
merték a kormányzati rendszerek – totalitárius, poszttotalitárius, tekinté-
lyelvű vagy szultanisztikus – jellegzetességeinek kritikus jelentőségét, ezek
ugyanis időben megelőzik a demokratikus átmenetre tett kísérletet, s így
a demokratizálódás folyamatának megértéséhez egyfajta módosított, „út-
függő” megközelítés mellett érvelnek. Linz és Stepan ugyanakkor elisme-
rik az eshetőségek előre nem látható hatásait, mint amilyen például a kö-
rültekintő vezetés (ami a visszavonulási tétel tanulmányozásában nálam
a középpontban szerepel). Hangsúlyozzák az olyan tényezők fontosságát
is, mint amilyen az időzítés és a meglepetés – „a történelem sajátságos-
sága” –, és azt is bizonyítani kívánják, hogy a demokrácia lényeges előfel-
tétele egy „szuverén állam” fennállása. Azzal érvelnek – és itt kifejezetten
kritikusak Guillermo O’Donnell, Philippe Schmitter és Laurence Whitehead
Transitions from Authoritarian Rule [Átmenetek a tekintélyelvű uralomból; 1986]
című „klasszikus” munkájával szemben –, hogy számos országban a nem-
demokratikus ancien régime azzal a mélyreható politikai nézeteltéréssel ke-
veredik, hogy mi számít valóban állam- vagy politikai közösségnek, és
milyen demosz vagy demoi lehet tagja ennek. Ha mélyreható politikai né-
zeteltérés áll fenn a politikai közösség államterületének határait és azt il-
letően, ki jogosult arra, hogy az állam polgárai közé tartozzon, föllép az a
probléma, amit „államiság”-nak neveznek. Ahol jelentkezik, ott nem old-
ható meg egyszerűen, éppen azért, mert a konszolidált demokráciába tör-
ténő átmenet minden kísérlete szembekerül egy rejtéllyel. A probléma ott
rejlik, hogy hacsak az adott területen nem működik egy államtulajdonsá-
gokkal rendelkező szervezet, úgy egyetlen kormány, beleértve a „demokra-
18 Juan L. Linz – Alfred Stepan: Problems of Democratic Transition and Consolidation: Southern
Europe, South America and Post-Communist Europe (Baltimore–London, 1996), különösen az 1.

rész.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tikus úton” megválasztottakat, sem képes hatékonyan érvényt szerezni az

adott terület törvényes használati monopóliumának, nem tud adót behaj-
tani (s így nem tud közszolgálati feladatokat ellátni), és képtelen biztosítani
a jogrendszer működését. És a demokratikus kormányzás nélkülözhetetlen
politikai előfeltétele nem határozható meg demokratikusan. A demokrati-
kus folyamat eleve feltételezi magának a politikai egységnek a törvényessé-
gét. Ha a politikai egységet az a népesség, amelyik szavaz, nem tekinti ab
ovo legitimnek, úgy a demokratikus folyamat nem teheti azt legitimmé. Az
államiságra vonatkozó megállapodásoknak logikailag meg kell előzniük a
demokratikus intézmények létesítését.
Linz és Stepan ezekből az érvekből kiindulva meghatározzák a demok-
rácia sikeres konszolidációjának előfeltételeit. Öt változót adnak meg, ame-
lyeknek mindenféle összefüggésben jelen kell lenniük annak érdekében,
hogy a demokratikus intézmények túléljék az átmenetet, sőt megerősödje-
nek. A hatékony bürokratikus gépezettel, stabil területi állandósággal ren-
delkező állam létét már említettem (bár egy kérdést Linz és Stepan itt el-
hanyagol, akár adekvát a megközelítésük, akár nem, és ez a jelenlegi harc
a demokratikus intézmények létrehozására és konszolidálására az „oszlo-
pos”, posztterritoriális állami intézményekben, mint például ahogy az Euró-
pai Unió keretében folyik19 ). Másodszor, a demokratikus konszolidáció
véleményük szerint valamennyi jelentős szereplő aktivitását igényli, külö-
nösen a kormány és az állami intézmények részéről, hogy tiszteletben tart-
sák és megóvják a törvények előírásait. Az alkotmányosság szelleme többet
igényel, mint a többségi uralom alapján történő kormányzás, hangsúlyoz-
zák. Ugyanakkor ezzel együtt jár egy határozott általános egyetértés az al-
kotmányról, a független igazságügyi rendszerről, a törvények hierarchiájá-
nak világos értelmezéséről, az erős törvénykezési kultúráról, valamint ál-
lásfoglalás arra nézvést, hogy nem változtatják meg a törvényeket, csak ha
a szavazók nagy többsége elfogadja azt.
A demokrácia konszolidációja, harmadszor, azt is szükségessé teszi, hogy
létezzen egy „szabad és eleven civil társadalom”. Linz és Stepan vitába száll-
nak azokkal a politikusokkal és pártot támogató értelmiségiekkel, akik
amellett erősködnek, hogy a civil társadalmat, amely eljátszotta történelmi
szerepét, amikor versenybe szállt a politikai despotizmussal, le kell építeni
annak érdekében, hogy teret adjon egy stabil demokratikus kormány létre-
hozásának. Megjegyzik, hogy „egy erős civil társadalom rendelkezik azzal a
kapacitással, hogy politikai alternatívákat szolgáltasson és figyelemmel kí-
sérje a kormányt és az államot. Segítséget tud adni az átmenet megindításá-
hoz, a visszafordítás megakadályozásához, elkíséri az átmenetet a befejezé-
sig, a konszolidációig és a demokrácia elmélyítéséig. Az eleven és független
19Lásd az ellentétes értelmű elemzést: Ulrich Preuss: „Problems of a Concept of European

Citizenship”, European Law Journal, vol. 1. (1995. november) 267–281. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
civil társadalom a demokratizálódási folyamat valamennyi lépcsőfokán

felbecsülhetetlen értéket képvisel.” Linz és Stepan továbbmenve arra a kö-
vetkeztetésre jutnak, hogy a civil társadalomnak a demokrácia biztosítá-
sában betöltött létfontosságú szerepét viszont támogatnia kell két másik,
egymással kapcsolatban álló intézményrendszernek. Egy demokratikusan
szervezett civil társadalom egy „politikus társadalmat” igényel, ami olyan
mechanizmusokat jelent, mint a politikai pártok és pártközi szövetségek, a
választások és választási törvények rendszere, politikai vezetők és törvény-
hozó testület, amelyek révén a civil társadalom polgárai igazi polgárokként
léphetnek fel, és ellenőrizhetik a demokratikusan megválasztott kormányt.
Linz és Stepan a demokratikus konszolidálódást kiegészítik egy ötödik és
végső feltétellel: ezt „intézményesített gazdaságon alapuló társadalom”-nak
nevezik, mely alatt nem egy tiszta piaci versenyen alapuló gazdaságot érte-
nek, hanem a tulajdon, a gyártás, az árucsere és a fogyasztás törvényesen
céhekbe tömörített és szabályozott nem-állami formáinak vegyes rendsze-
rét. Linz és Stepan szerint az államilag irányított utasításos gazdaság össze-
egyeztethetetlen a demokráciával. Nemcsak kiszorítja az életet a politikai
társaságokból, hanem az államilag irányított termelés egyben megfosztja a
civil társadalmat egyik éltető támaszától. Röviden: szükség van egy nem je-
lentéktelen fokú tulajdonosi sokféleségre és piaci autonómiára, hogy „létre-
jöjjön a civil társadalom függetlensége és elevensége annak érdekében, hogy
hozzájárulhasson a demokráciához”.20
¯ ¯ ¯
A civil társadalomról folytatott legtöbb korabeli vita – és ez alól a legjobb

új keletű hozzászólások sem jelentenek kivételt21 –, úgy tűnik, nem érdekelt
a normatív-filozófiai kérdésekben. A civil társadalmat (barátai) úgy tekin-
tik, mint valami adott jót. Hallgatólagosan feltételezik vagy vakon termé-
szetesnek veszik az állam által védett civil társadalom „tekintélyét”, illetve
normatív felsőbbrendűségét a társadalmi vagy politikai rezsim más típusa-
ival szemben. Az ilyen feltételezés lényegében minden racionális érv nélkül
hagyja a civil társadalom mai élharcosát, és ez az egyik alapvető oka annak,
amiért a civil társadalom nyelvezetének jelenlegi reneszánsza szellemileg
és politikailag sebezhető marad, felbátorítja a cinikusokat és csalódást okoz
védelmezőinek, sőt, rossz hírbe hozza őket.
Az általam írt művekben két régebbi és egy új érveléssel igyekeztem elébe
vágni, illetve csökkenteni a civil társadalom perspektívájának ezt a norma-
20
Linz – Stepan: id. mű, 7–9. o.
21
John A. Hall: Civil Society: Theory, History, Comparison (Cambridge/UK–Cambridge/Mass.,
1995). Hálával tartozom John A. Hallnak, hogy a következő oldalak első vázlatával kapcsolat-
ban értékes megjegyzésekkel szolgált nekem.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tív sebezhetőségét. A két régi érvelés meggyőző változata olvasható G. W. F.

Hegel A jogfilozófia alapvonalai (1821) című munkájában. 22 Az első a civil tár-
sadalom ideiglenes jellegével kapcsolatos. Ellentétben azokkal, akik az em-
beri szabadság „természetes” alapfeltételének tartják, Hegel úgy értelmezte
a civil társadalmat (bürgerliche Gesellschaft), mint az erkölcsi világ egy tör-
ténetileg létrejött körét, amely magában foglalja a gazdaságot, a társadalmi
osztályokat, a szervezeteket és a jóléti adminisztrációval foglalkozó intéz-
ményeket (Polizei), valamint a polgári jogot. A civil társadalom által ösztön-
zött „szükségletek rendszere” ebben az értelemben döntően elválasztja az
emberi feltételeket a természetes környezettől. A szükségletek megsokszo-
rozódnak és differenciálódnak, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a civil társa-
dalom nem a téren és időn kívül létező élet egy eleve adott és változatlan
anyaga. A civil társadalom sokkal inkább a történelmi átalakulás hosszú és
bonyolult folyamatának eredménye és következménye. Létrejötte a modern
világ vívmánya. De a civil társadalom – és ez Hegel másik kényszerítő erejű
érve – ugyanakkor elbukhat. Más szavakkal: nincs szükségszerű azonosság
vagy harmónia a civil társadalom különböző elemei között. A zavartalan
szeretet által táplált harmónia elérhető egy családban vagy háztartásban,
de nem a civil társadalomban, mely önmagában meglehetősen vegyes ál-
dás. Kölcsönhatásainak és kollektív szolidaritásának sokféle alakja gyakran
összemérhetetlen, törékeny és komoly – és erőszakos – viszályoknak van
kitéve. A modern civil társadalom egy nyugtalan csatatér, ahol érdekek fe-
szülnek érdekeknek. Tetszőleges, vak, többé-kevésbé spontánul bontakozik
ki és fejlődik. Ez azt jelenti, hogy a civil társadalom nemcsak képtelen le-
győzni saját különlegességeit, hanem egyúttal hajlamos arra, hogy megbé-
nítsa és aláássa saját pluralizmusát. Mint Hegel kifejti, a civil társadalom
egyik részének erőteljes fejlődése – ahogy az gyakran előfordul – késlelteti
vagy elnyomja a másikat, és ezért az egész képtelen fennmaradni vagy „pol-
gárivá” válni, hacsak nem rendelik el politikai úton.
¯ ¯ ¯
A civil társadalom modern formáinak potenciálisan önpusztító vagy elbu-

kásra való hajlama egy új érvelés felé mutat. Elkerülhetetlenül felveti a kér-
dést, hogy végül is mi olyan jó a civil társadalomban. Miért kellene gya-
korlati megvalósulásként vagy eszmeként dédelgetnünk? Van bármilyen jó
vagy kényszerítő okunk arra, hogy támogassuk? E kérdésekkel szembe kell
néznünk, és becsületesen meg kell válaszolnunk őket, kezdetben úgy, hogy
felismerjük, a valóban létező civil társadalmak maguk is kényszerűen felte-
szik ezeket saját tagjaiknak, hiszen folyton kétségbe vonják a hagyományos
22
G. W. F. Hegel: A jogfilozófia alapvonalai vagy a természetjog és államtudomány vázlata (Budapest,
Akadémiai, 1971).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
értelmezéseket és a társadalmi viszonyok elfogadott fennállását. Támogat-

ják az önreflexív állásfoglalást, ami alatt én a társadalmilag kölcsönviszony-
ban álló és összekötött állampolgárok közvéleményét értem, miszerint
világuk soha nincs nyugalomban, hanem saját tevékenységük kiismerhe-
tetlen terméke, és az élet jelentésének kutatásában alanyként elválasztha-
tatlan részei vagyunk a vizsgálat tárgyának. A civil társadalmak folyamato-
san kétségbe vonják a szokásos kifogásokat, melyeket többek között Lukács
György olyan kiválóan megfogalmazott, miszerint a modern kapitalista tár-
sadalmak permanensen tönkreteszik, kicserélik és maguk mögött hagyják a
„természetes” világ nyilvánvaló kötelékeit csak azért, hogy egyfajta „máso-
dik természetet” hozzanak létre, mely mégis a természetes világ irracionális
erőinek megfelelő kérlelhetetlen szükségszerűséggel fejlődik.23
A civil társadalmak nyilván igénybe vesznek biztos hatású ideológiákat.
Kezdettől ezt teszik. A modern civil társadalmak növekedése, mint Trent-
mann rámutatott, nem kis mértékben az olyan különféle csoportok energiá-
jának köszönhető, amilyenek a misszionárius mozgalmak, a vallási vagy
szakszervezeti egyesülések, melyek saját túlélésük jogaiért harcoltak, és ci-
vil társulásokként olyan univerzalista nyelvezetet alkalmazva boldogultak,
amely már a civil társadalmak erősödésének táptalajául szolgáló pluralitást
fenyegette.24 A Democracy and Civil Society és a Civil Society and the State
című könyveimben számos példát hoztam fel a specifikusan modern ideoló-
giákra – mint amilyen a patriarchális uralom, a piaci verseny fetisizálása
és a szocializmus ideológiája –, melyek gyökeret vertek a civil társadalom-
ban. A nacionalizmus ideológiája és a „nyilvánosság”-ba vetett hagyomá-
nyos hit olyan új példák, amelyeket e könyv későbbi fejezeteiben magam
is szemügyre veszek. Így igaz az, hogy a civil társadalmak időnként önma-
gukat bénító ideológiákat alakítanak ki. Azonban valamennyi mindezidáig
létezett és mai civil társadalom számos fontos ellentétes irányzatot is tartal-
maz, melyek biztosítják, hogy a „társadalom” ne rendelkezzék rögzített és
megváltoztathatatlan jelentéssel. Víctor Pérez-Díaz megfigyelésében szere-
pel, hogy a tenger végtelensége és nyugtalansága jó szimbóluma a modern
civil társadalomnak, de ez az általa választott természeti kép nem egészen
igaz.25 A civil társadalmak lerombolják azt a képzetet, miszerint a „Tár-
sadalom” valamiféle természetes képződmény lenne. Sőt, ösztönzik annak
tudomásul vételét (ami nyilvánvaló az ökológiai gondolkodás különböző
formáiban), hogy éppenséggel az emberiség jelent fenyegetést a természeti
23 Lukács György: „A proletariátus tudata és megtestesülése”, in Történelem és osztálytudat
(Budapest, 1971).
24 Egy Princetonból (New Jersey) 1998. január 20-án kapott e-mail levélben. Hálás vagyok
Frank Trentmannek a jelen könyv egyes részeinek első változatával kapcsolatos gondolatéb-
resztő megjegyzéseiért.
25 Víctor Pérez-Díaz: The Return of Civil Society: The Emergence of Democratic Spain (Cambridge,
Mass.–London, 1993) 62. o.

..........................................................................................................................................................................................................................................................................
világ szabadságára, amely szabadságtól a civil társadalom is függ. A civil

társadalmak arra buzdítják tagjaikat, hogy legyenek gyanakvóak saját tár-
sadalmi feltételeik „mitologizálásával” szemben (ahogy Barthes mondaná).
A civil társadalmak felhatalmazzák tagjaikat, hogy átlássanak rajtuk – hogy
elmondhassák, ez a társadalom a mi társadalmunk.
¯ ¯ ¯
Ha ez így van, úgy fontos, hogy a civil társadalom elméleti megalapozá-

sát összhangba hozzuk a valóban létező civil társadalmak önreflexív jelle-
gével. A torzító irányzatok bumerángként visszaütnek a civil társadalom
nyelvezetére. Más szavakkal: feltétlenül látnunk kell, hogy Hegel megjegy-
zései a civil társadalom csatarendbe állásáról a civil társadalom fogalmára
is érvényesek. A civil társadalom modern elméletének története annak a
filozófiailag naiv szemléletnek a kiirtására vonatkozik, hogy a civil társa-
dalom kategóriája tökéletesen képviselne valami „odakint” létező meghatá-
rozó valóságot. A civil társadalom „nyelvezete” – könyvemben ezt kényel-
mes metaforaként használom – egyre inkább többnyelvű, megfelelésben a
grammatika különféle szabályaival és az ellentmondó szótári értelmekkel.
Valójában a tizennyolcadik század utolsó negyede óta élénk vita folyt a ki-
fejezés filozófiai-normatív státuszáról. Egyes gondolkodók (Georg Forster,
Thomas Paine) a civil társadalmat az Isten által adott természetes jogok
földi megnyilvánulásának tekintették. Mások az elvet egy olyan történele-
melmélet keretében értelmezték, amely vagy azt tételezi, hogy a civil tár-
sadalom a létező világban aktívan tevékenykedő erkölcsi eszme vagy ér-
telem (Geist, Hegel) aktualizálásának momentuma; vagy (ahogy Marx és
a kommunista hagyományokban mások feltételezik) a modern, osztályok-
kal terhelt burzsoá társadalom fejlődésének, majd legyőzésének egyik lép-
csőfoka. Vannak néhányan (például Emile Durkheim könyve: L’Allemagne
au-dessus de tout. La mentalité germanique et la guerre [Németország mindenek
felett. A germán mentalitás és a háború, 1915]), akik ehelyett olyannak tekin-
tik a civil társadalmat, mint ami a „szerető kedvesség és testvériség” spon-
tán csoportközpontú kifejeződése; e tulajdonságok olyan értékek, amelyek
rokonságban állnak az ipari társadalom szervezett szolidaritásának hagyo-
mányos viselkedésformáival. Ezenkívül vannak olyan (eredetileg konzer-
vatív hagyománytisztelettel átitatott) gondolkodók, akik a civil társadalmat
úgy értelmezik, mint az intézmények szokásos, időhöz kötött együttesét,
amely minden bizonnyal a modern világ találmányának számít, de olyan
találmánynak, amely a Föld egyes tartományaira korlátozódik, és nem ren-
delkezik semmiféle metahistorikus garanciával arra, hogy virulni fog, sőt,
hogy akár fennmarad.
A fentiekben említettek csak példák a civil társadalom normatív megíté-
lésének zavarba ejtő sokféleségére, de a felsorolás elég annak megértéséhez,
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
miért jutottak egyes kritikusok arra a következtetésre, hogy a megítélés

gyakorlata kényszerűen csődöt mond, mivel a civil társadalom fogalma egy
zavaros, „lényegileg vitatott” kifejezés, ami annyi mint semmi, pusztán két
jobb sorsra érdemes szó. Ez a fajta érvelés jól hihetően világít rá a civil tár-
sadalom jövőjének többértelmű karakterére. És vannak, akik a gyakorlatban
azzal a veszélyes részrehajlással hajlamosak kacérkodni, hogy lemondjanak
a civil társadalomról, elismerjék a „civil társadalom kifáradását”, enged-
jenek annak a kísértésnek, hogy máshol keressék a nyilvánosság vagy az
egyén megmentését. Nemcsak ők, de azok is, akik a civil társadalom
nyelvezetének „zavarosságát” vagy „locsogását” hangsúlyozzák, idő előtt
cserbenhagyják a civil társadalom friss, izgalmas módon történő normatív
megítélésének lehetőségét. Pontosabban szólva, nem látják, hogy a civil tár-
sadalom plurális szerkezete – mégpedig a legjobban – egyfajta posztfunda-
mentalista normatív megítéléssel fejezhető ki, mely felismeri és aktív mó-
don alátámasztja a mai társadalmi élet gyakran összemérhetetlen normatív
kódjai és formái sokféleségének tiszteletben tartását. A „civil társadalom”
kifejezés a sokféleség jelzője. Éppen ezért meg kell kísérelnie megtörni a
civil társadalom filozófiai megítélésének rossz monista szokását, hogy va-
lamely lényegi alapelvre utaljon vissza, mint amilyen az Isten által adomá-
nyozott igazság, a természetes jogok vagy a hasznosság elvének kora mo-
dern nézetei vagy kései megfelelőik mint a racionális érvelés (Habermas),
az „egyenlő érdekeltség és tisztelet joga” (Dworkin), „az egyén értékének”
tisztelete (Hall), illetve „a közösen tudható jó” ismerete (Sandel).
Az utóbbi két évtizedben a civil társadalommal és a vele összefüggő té-
mákkal kapcsolatos reflexióim hatására egy új kérdés fogalmazódott meg
bennem: képes-e egy civil társadalom demokratikus elmélete ilyen alapel-
vek nélkül fennmaradni? Láthatóvá válik-e a civil társadalom azok számára,
akik úgy örülnek neki vagy úgy irigylik, mint egy „magasabb amoralitás”
által irányított és szervezett társadalmi kölcsönhatással rendelkező rend-
szert (Niklas Luhmann), mely elutasítja a moralizálást, a vallási fanatizmust
és a hatalom hajhászását, és támogatja azt a politikát, amely elutasítja, hogy
ellenzőit „ellenség”-nek nevezzék. Elképzelhető-e, hogy a civil társadalom
fogalma maga szimbolikusan képes kifejezni azt az álláspontot, hogy ami-
kor hiányzik a valószínűnek tűnő Egyetemesség, neki is meg kell tanulnia
élni egy olyan világban, amelyet az állandó változás és rejtélyesség jellemez?
Az ezekkel a kérdésekkel birkózó válaszomnak az a veleje, hogy a ci-
vil társadalom elméletét nem vehetjük egy hagyományos értelmű általános
nyelvjátéknak. Nem tudhat mindent, megcáfolni ellenzőit, akik az Abszo-
lútról beszélnek és a világ általános elkötelezettségét hangsúlyozzák egy
Nagy Eszme mellett, ami lehetővé teszi valamennyi különbözőség gyakor-
lati szintézisét: például a Civil Társadalom lényegi természetének és érde-
mének mindenki által elfogadott definíciójával. Habermas kommunikáció-
elméletéről írott régebbi krtikámban, csakúgy, mint Jean-François Lyotard
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
A posztmodern állapot című könyvének immanens kritikájában26 a civil tár-

sadalom elmélete úgy szerepel, mint a filozófiai és politikai pluralizmus
burkolt feltétele és gyakorlati következménye, ami önmagában nem etikai
Legfőbb Alapelv, viszont leginkább az oksági logika szempontjából érthető
meg, ahogyan azt elsőként a preszókratikusok alkalmazták. Vagyis azt kell
mondanunk, hogy a civil társadalom elmélete úgy értelmezi saját magát,
mint csupán egyet a normatív jellegre hajlamosak közül. Szerényen úgy
látja magát, mint a lehetséges megoldások egyikét, amely ugyanakkor me-
részen hangsúlyozza az igényét, hogy nagyobb nyomatékot adjon mind az
elméleti pluralizmusnak, mind egy olyan politikai tervezetnek, amely haj-
lik arra, hogy lehetővé tegye az őszintén nem-hierarchikus egyéneknek és
csoportoknak, hogy nyíltan és erőszakmentesen kifejezzék szolidaritásukat
– és ellenkezésüket – minden eltérő eszmével és életmóddal kapcsolatosan.
A civil társadalomnak ez a posztfundamentalista megállapodása elsimít-
ja azt a relativista kifogást, hogy a civil társadalom szükségszerűen a libe-
rális–individualista Nyugat egy pszeudo-univerzális kategóriája. 27 A relati-
visták feltételezik, hogy az élet különböző formáit (ahogyan Wittgenstein
mondaná) áthidalhatatlan különbségek osztják meg, és ennek az az oka,
hogy azokat elkerülhetetlenül olyan különféle erők határozzák meg, ame-
lyekről gyakran nem is tudnak, és amelyek felett kevés a hatalmuk, hogy
átalakítsák azokat. A civil társadalomnak nevezett életforma a liberális–
individualista Nyugathoz tartozik: a világ többi része nem ismerheti és nem
szerezhet róla tapasztalatot. Így a relativizmus hajlamos a moralizálásra.
Azt kénytelen állítani, hogy ha például a Nyugat élvezi a civil társadalmat,
és a többiek élvezik a barbarizmust, akkor legyen úgy. A Civil Társadalom
a Mi dolgunk. Minden más az Övék.
Ez a relativista ellenvetés egészen homályos. Eltekintve attól, hogy ön-
ellentmondásba botlik – tudja, hogy a civil társadalomhoz hasonló kifejezé-
sek mindig egy bizonyos adott összefüggésre vonatkoznak –, a relativista
egyfajta imperialista attitűdöt mutat a Nyugat felé, mintha azok, akik ott
élnek, egyhangúan egyetértenének a „civil társadalom” kifejezés jelentésé-
vel, pedig ez minden bizonnyal nem így van. A relativisták ugyanakkor
nem vesznek tudomást azokról a különféle módokról, amelyekben a civil
társadalom különböző (eredetileg európai) meghatározásai jelenleg éppen
26 John Keane: Public Life and Late Capitalism (Cambridge–New York, 1984) és „The Modern
Democratic Revolution: Reflections on Lyotard’s The Postmodern Condition”, in Andrew Benja-

min (ed.) Judging Lyotard (London-New York, 1992) 81–98. o. [A hivatkozott Lyotard-mű ma-
gyarul: Jürgen Habermas – Jean-François Lyotard – Richard Rorty: A posztmodern állapot (Buda-
pest, Századvég–Gond, 1993) – a ford.]
27 Lásd a relativizmus és univerzalizmus problémájára vonatkozó érdekes (bár ásatag) meg-
jegyzéseket Chris Hann „Introduction Political Society and Civil Anthropology” c. munkájá-
ban, in Chris Hann – Elizabeth Dunn (eds.): Civil Society: Challenging Western Models (London–
New York, 1996) 17–24. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
elterjedőben vannak a világ mind a négy égtája felé, ami ebben az esetben
azt jelenti, a relativisták nem akarják megérteni, hogy a világ a relativizmus
elutasításának irányában halad. A korábban idézett kínai eset is azt a le-
hetőséget sugallja, ami elkerüli a relativisták figyelmét, hogy az önreflexív,
önszerveződő nem-kormányzati szervezetek, amelyeket egyesek civil tár-
sadalomnak neveznek, eltérő nyelvi és kulturális környezetben más nevek
alatt létezhetnek és léteznek. A relativizmus – s látható gyengesége itt vég-
zetes – rendszerint arra utal, hogy az az „idegen” összefüggés, amit meg
akar védeni a civil társadalom rossz „nyugati” kategóriájától, lényegesen
más szervezeti elvekkel rendelkezik. A vélelmezés tévesen azt feltételezi,
hogy ez a más nem vett kölcsön soha semmit sehonnan a múltban, és nap-
jainkban egy osztatlan, lényegileg harmonikus és stabil entitás. Ez nagyon
rossz hír azoknak az egymással kapcsolatban álló személyeknek, csopor-
toknak és szervezeteknek, akik nem élvezik a különbségek erőszakmentes
eltűrésének gyümölcseit, amit csak akkor élvezhetnének valaha is, ha azt
egy működő civil társadalom univerzális követelménye biztosítaná, melyet
politikai-törvényes intézmények garantálnak, védenek és táplálnak.
A civil társadalom posztfundamentalista értelmezése ugyanakkor ügyel
arra az ellenvetésre, hogy a civil társadalom régi eszméje manapság egy ré-
szegre emlékeztet, aki a sötétben egy lámpaoszlopot keres; vagy ahogyan
Adam Seligman sokkal józanabbul kifejezte, a civil társadalom kora modern
képzetei, amelyek azon alapultak, hogy „hittek Isten jóindulatában és a ter-
mészetes rokonszenvben [. . . ] már nem a mieink, hogy osztozzunk bennük,
és a továbbiakban már nem használhatjuk őket arra, hogy kialakítsuk a tár-
sadalmi rendre vonatkozó saját modellünket”.28 A civil társadalom poszt-
fundamentalista értelmezése ugyanakkor elhárítja azt az ellenvetést, hogy
a valódi „civil társadalom” kifejezést megfertőzte annak nagyszámú kü-
lönböző és ellentmondó jelentése. Paradox módon a civil társadalom azon
posztfundamentalista értelmezése, amelyet én megkísérlek kifejteni, súlyt
fektet arra, hogy jelentését és etikai jelentőségét bármilyen adott időben és
helyen mint olyant csak egy olyan társadalmi-politikai kereten belül lehet
hangsúlyozni és/vagy kétségbe vonni, amelyet a polgári és állami intéz-
mények szétválasztása jellemez, amelynek hatalma, hogy a polgárok életét
alakítsa, állandó jelleggel egy olyan mechanizmusnak van alávetve, amely
lehetővé teszi a nyílt vitát, a felelősségre vonhatóságot és a képviseletet.
Más szavakkal, a civil társadalom normatív módon késztetett eljárásai – pél-
dául a civil társulások törvény által garantált szabadsága és az állami élet
szereplői által nem ellenőrzött kommunikációs médiumok sokfélesége – az
etikai-filozófiai vagy politikai alapelvek nélküli élet conditio sine qua nonja.
Bárki, aki elveti a civil társadalmat mint eszmét vagy gyakorlati megvalósí-
28 Adam R. Seligman: The Idea of Civil Society (New York–Toronto, 1992) 205–206. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tást, tudatosan vagy öntudatlanul beleesik a fundamentalizmus csapdájába

és annak Igazságba és Erkölcsbe vetett moralizáló hitébe. Vagy belezuhan
egy cinikus és önellentmondásos relativizmusba, amely megköveteli, hogy
az életben ne legyenek biztos vagy előnyben részesített irányelvek, és ezzel
ugyanazt a logikai és politikai zavart jeleníti meg, mint a krétai Epimeni-
dész, aki igazmondóként azt állította, hogy minden krétai hazudik.
¯ ¯ ¯
A kortárs filozófián belül léteznek bizonyos irányzatok, amelyek támogat-

ják a civil társadalom születésének ezt az új, posztfundamentalista igazolá-
sát. Vegyük például Richard Rorty pragmatizmusát, amelyet az a gondolat
vezérel, hogy a modern demokratikus forradalomra annak fényében fognak
emlékezni, ha egyáltalán emlékezni fognak rá, hogy a társadalmi és politikai
intézményeket inkább együttműködésre vonatkozó próbának nevezhetjük,
semmint egy időtlen általános rend megtestesítésére tett kísérletnek. Rorty
elutasítja „a »ráció« felvilágosító eszméjét”, amely szerint az etikai igazság
megfelel az emberiség történetietlen lényegének, és ezzel annak biztosítéka,
hogy a szabad és nyílt viták „helyes választ adnak” mind etikai, mind tudo-
mányos kérdésekben. Rorty idézi Jeffersonnak a vallásszabadságról szóló
Virginiai Alkotmányhoz írott előszavát mint példát a megtévesztő felvilá-
gosodáskori követelményre: „Az igazság magasztos és uralkodni fog, ha
magára hagyják [. . . ] megfelelő és elégséges ellenszere a hibának, és nem
kell félnie a küzdelemtől, csakis az ember közbelépésétől, aki elveheti tőle
természetes fegyvereit, a szabad érvelést és a vitát, és ha tetszése szerint így
ellenszegül, a hibák veszélyessé válhatnak.”29
Rorty rámutat arra, hogy Jefferson az igazság racionalista védelmében
nem volt egészen következetes. Létezik egy másik – pragmatikus beállított-
ságú – Jefferson, aki felfüggesztette igazságba vetett hitét, és fegyverszü-
netet követelt az igazság ellentmondó, korábban ellentétes meghatározá-
sai között. Ez a Jefferson-féle kompromisszumkészség, mely egyértelműen
megmutatkozik híressé vált mondásában: „Engem nem sérthet meg azzal a
szomszédom, ha azt mondja, hogy húsz Isten van, vagy egyáltalán nincs is”,
ami lehetőséget nyitott arra, hogy a politika elválasztható legyen az olyan
ügyekbe vetett hittől, amelyekre alapvető fontosságúakként hivatkozunk.
Ez arra utal, hogy a polgárok közötti osztott bizalom ezekben a kérdésekben
lényegtelen egy nyitott társadalom esetén, és hogy amit később köztársasági
demokráciának neveztek, egy magasabb „amoralitás”-on alapult: a megál-
lapodáson, hogy lelkiismereti kérdésekben nincs egyetértés.
29
Thomas Jefferson: Notes on the State of Virginia, Query XVII, in A. A Lipscomb – A. E. Bergh
(eds.): The Writings of Thomas Jefferson (Washington, DC., 1905) 2. k. 302. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Rorty két, szorosan összefüggő ok miatt támogatja ezt a Jefferson-féle

pragmatizmust. Azzal kell kezdenünk Rorty szerint, hogy az igazság elmé-
lete, amit a kora modern felvilágosodás hozott magával, hitelét vesztette.
Az a racionalista feltételezés, hogy a vallás, a mítoszok, a hagyományok és
egyéb előítéletek valamely időtlen és végletekig letisztult emberinek az is-
merete révén félretehetők, végül indokolatlan önteltségként került felszínre.
„Az antropológusok és a tudománytörténészek elmosták a különbséget az
ösztönös racionalitás és a kulturális beilleszkedés következményei között,”
– írja Rorty.
Egyes filozófusok, mint Heidegger és Gadamer, megnyitották az utat

számunkra ahhoz, hogy az emberi lényeket végig történeti távlatból
szemléljük. Más filozófusok, mint Quine és Davidson, elmosták a meg-
különböztetést az értelem állandó jellegű igazsága és a tények ideigle-
nes igazsága között. A pszichoanalízis elmosta a megkülönböztetést a
szerelem, a gyűlölet és a félelem értelmi és érzelmi oldalai, és ezzel az
erkölcsiség és a megfontoltság között.
Rorty következtetése: „Végeredményben eltörölték az én azon képét,

amely közös volt a görög metafizikában, a keresztény teológiában és a fel-
világosodás racionalizmusában: egy történetietlen természetes középpont
képét, az emberi méltóság lakhelyét, melyet egy lényegtelen és mellékes pe-
riféria ölel körül.”30
Rorty ebből a megfigyelésből egy második indokot vezet le, amivel iga-
zolja Jefferson kompromisszumát. Úgy érvel, hogy csak egy ilyen komp-
romisszum segítségével lehet a dogmatizmus ördögeit kizárni az államból.
Ennek az állításnak az alátámasztásához egy olyan elvre támaszkodott, amit
az ő etikai indifferencia-elvének lehetne nevezni, mely azt mondja ki, hogy
az Igazság nagyszámú különféle és egymással versengő kutatásában föllépő
hitelvesztése miatt az igazság tárgya érdektelenné válik, és ezért, mint a tár-
sadalmi és politikai kérdések tekintetében lényegtelent, félre kell tennünk.
Maga a filozófia is a humán (illetve szerves természet-) tudományok volt
egyeduralkodójaként el kell veszítse koronáját. A filozófiának többé nincs
joga arra, hogy a gőgös mindentudó szerepében tetszelegjen, vagy a ko-
rábbi független rend szerint az igazság kutatásának irányítója legyen. A fi-
lozófiának le kell szállnia a magas piedesztálról és félre kell állnia – amint
az az életben számtalanszor megtörténik –, úgy, hogy felismeri, az ember
közérzete akkor a legboldogabb, amikor toleráns a különféle eltérő véle-
mények, beszédek és életmódok iránt. Ez viszont megköveteli, hogy azért
30 Richard Rorty: „The Priority of Democracy to Philosophy”, in Objectivity, Relativism and
Truth: Philosophical Papers (Cambridge, 1991) 1. k. 176. o. Lásd még ugyanettől a szerzőtől:
„A filozófia mint tudomány, mint metafora és mint politika”, in uő.: Heideggerről és másokról
(Pécs, Jelenkor, 1997).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
dolgozzunk, amit Rorty „filozófia utáni kultúrának” nevez. Egy ilyen tár-
sadalom előrelátható a filozófia hanyatlásában és árulásában. Az emberek
úgy érzik, magukra lettek hagyatva, és olyan véges lények, akiknek nincs
semmiféle kapcsolata azzal, ami Odaát van. Érzik, hogy az összes krité-
rium csak „ideiglenes nyugvóhely”31 , és megértik, mélyebben nincs ben-
nünk semmi, kivéve, amit maguk helyeztek oda; nincs olyan elv, amit ne mi
alakítottunk volna ki a gyakorlat megalkotása során, nincs olyan normája
a racionalizmusnak, amely ne e kritérium felé irányulna, nincs olyan erős
érvelés, mely ne hódolna be saját konvencióinknak. A „posztmodern” em-
berek megértik, hogy a világról folytatott viták egy olyan porondon nyerhe-
tők meg vagy veszíthetők el, esetleg függeszthetők fel, ahol nagyot mondó
partnerek vívnak egymással lovagi tornát. Ellenfeleiket tájékozatlannak, va-
lószerűtlennek, ostobának vagy még rosszabbnak szeretnék feltüntetni oly
módon, hogy a retorikát állítják csatarendbe a szövegek más összefüggésbe
helyezésével, erőteljes félremagyarázásával és egyéb kommunikatív straté-
giákkal.
¯ ¯ ¯
Azok a demokratikus perspektívák, amelyeket a civil társadalomról és az

állami intézményekről kifejtettem, láthatóan bizonyos elméleti és politikai
rokonságot mutatnak Rortynak a filozófia elvetésére utaló elképzeléseivel.
A két tervezetet összekapcsolja egyrészt az ideológiák iránti gyanú, szem-
ben azzal a brutális arroganciával, amelyet a világra hoztak, másrészt a de-
mokratikus pluralizmus pozitív látomása. Mindkettő bizonyosan visszau-
tasítja azt az orwelli képet, hogy „mindörökre egy csizma tapos az ember
arcába”. Azonban – a civil társadalom felől nézve – Rorty munkájában olyan
nehézségek is megbújnak, amelyek közvetlenül annak prepolitikai megítélé-
sét táplálják. Rorty azt közli velünk, hogy a demokratikus intézményeket
nem lehet társítani az általános jellegű predemokratikus társaságok felfo-
gásával. Figyelmeztet minket arra, hogy nagyon nehéz egyidejűleg belesze-
retni a világ valamely változatába – ideológusnak lenni –, és ugyanakkor
toleránsnak lenni az összes többivel szemben. Dewey-t követve feltételezi,
hogy nincsenek olyan, a korábbi civilizációk és kormányzati rendszerek ál-
tal elért eredmények, amelyeket érdemes lenne helyreállítani, ha ennek az az
ára, hogy csökkenteni kell a demokráciák prosperitását azért, hogy „hagy-
juk az embereket, hogy kipróbálják békében a saját elképzelésüket a töké-
letességről”.32 És ebből azt a nyilvánvalóan logikus következtetést vonja le,
hogy még a demokrácia sem tekinthető egy általános fogalomnak, annak
ellenére, hogy az képezi a pluralizmus conditio sine qua nonját. A demokrá-
cia mint eszme nem rendelkezik sem teológiai, sem ontológiai alapokkal.
31 Richard Rorty: Consequences of Pragmatism (Essays: 1972–1980) (Minneapolis, 1982) xlii. o.

32 Uo. 194. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
A demokráciában nincsenek Fő Alapelvek. Nagyon jól el tud boldogulni fi-

lozófiai előfeltételek nélkül is. Csak annyit mondhatunk a demokráciáról,
már ahol létezik, hogy olyan rendszer, amely összhangban áll az adott tör-
ténelmi közösség erkölcsi intézményrendszerével, amely létrehozta azokat
az intézményeket.
¯ ¯ ¯
Ezzel az okfejtéssel, mely inkább köszönhető Hume-nak, mint Kantnak, az

a baj, hogy azt kockáztatja, hogy a relativista szakadékba zuhan. Rortynak
arról az érveléséről, amely megkérdőjelezi az alapok igazságát, le kell mon-
danunk, miként arról a nem kielégítő meghatározásról is, hogy a demokrá-
cia – egy olyan rendszer, mely aláírja a szomszédoknak azt a jogosultságát,
hogy kijelentsék, nincs Isten vagy húsz isten van – csak azért jó, mert úgy
vehetjük, mint ami környezettől függő módon specifikusan jó (Rawls). Az az ál-
lítás, hogy a demokrácia csak akkor jó, ha azt egy politikai közösség történe-
tileg létrehozott „morális intuíciói” (illetve amit más helyen „megszilárdult
társadalmi szokások”-nak nevez) jónak tekintik, a demokráciát arra az ál-
lapotra fokozza le, ami csak egy ideális a többi lehetséges közül. És ez azt
jelenti, hogy ha egy közösségen belül a tolerancia és a sajnálat korlátozott
mértékű, vagy akár a többi „morális intuíció” – egy terminus, amely megha-
tározatlan, és Hume „vélemény”-fogalmának reminiszcenciája – barátságta-
lan a demokrácia felé, úgy az kellemetlen a máshonnan érkező demokraták
számára. A demokraták, akik nem tagjai annak a nem-demokratikus közös-
ségnek, nem jogosultak arra, hogy az orrukat mások dolgaiba dugják. Ha
mégis megpróbálják, tulajdonképpen úgy cselekszenek, mintha ők lenné-
nek az igazság egyedüli őrei és terjesztői. Ezzel ellentmondásba keverednek.
Még mindig jobb, mintha úgy értelmeznék a demokráciát, mint egy min-
den területi vagy globális státusz nélküli történetileg specifikus találmányt
– és aminek bizonyosan nincs joga beleavatkozni bármilyen antidemokra-
tikus kontextusba. Rorty saját, rá egyáltalán nem jellemző kijelentése elle-
nére (amit az 1993-as Oxford Amnesty-előadásban tett), nevezetesen, hogy
„az emberi jogok kultúrája erkölcsileg felsőbbrendű minden más kultúrá-
val szemben”33 , a demokráciának együtt kell élnie azokkal, akik ellensége-
sek vele szemben. A demokráciának türelmesnek és elnézőnek kell lennie
azokkal szemben, akik se nem türelmesek, se nem elnézőek. Sajnálnia kell
azokat, akik nem ismernek sajnálatot.
Rorty érvelése ezen a ponton egyfajta ellentmondásos zavarosságba csú-
szik át, ami összekeveredik egy második, a reménytelen politikai sóvárgás-
ból fakadó nehézséggel. Rorty keveset vagy semmit nem mond a demokra-
tikus intézmények szervezési elveiről – az eljárásbeli szabályokról –, mintha
33
Richard Rorty: „Human Rights, Rationality and Sentimentality”, in Susan Hurley – Steven
Dhute: Human Rights (New York, 1993) 112–134. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
ez a kísérlet azt a kockázatot jelentené, hogy visszaesik a fundamentalista kí-

sértésekbe. Ennek a visszaesésnek a veszélye meglehetősen nagy. De fennáll
egy másik veszély is – a politikai sóvárgás, és ezzel a demokrácia intézmé-
nyes előfeltételeivel szembeni blazírt csend veszélye –, amely felismerhetetle-
nül megbújik Rorty egyébként impozáns kommentárjaiban. A legjobb, amit
tehet, hogy a pragmatizmus fontosságára hivatkozik: az „ideológia vége”
irányában tevékenykedik, amikor bátorítja a polgárokat és politikusokat,
legyenek tudatában annak, hogy egyazon történeti hagyomány örökösei,
és kölcsönös engedményeket kell tenniük az általános elvekkel kapcsolatos
egyedi tettek és megérzések alkalmazásáról szóló közös intuíciók területén
úgy, hogy egyikük se akarjon meghatározó hangot ütni.
Rorty ezzel nincs egyedül. Úgy tűnik, ez a politikai sóvárgás csaknem jár-
ványos méreteket öltött a mai posztfundamentalista gondolkodásban. Más
helyütt kritizáltam Lyotard prepolitikai kijelentését azzal az igénnyel kap-
csolatosan, hogy „a diszkurzív fajok sokaságát ugyanúgy csodálnunk kell,
ahogyan az állat- és növényfajok sokaságát csodáljuk”. Jóindulatúan össze-
hasonlítottam a Brezsnyev-éra alatti antitotalitárius politikai gondolkodás
bizonyos cseh alkotóelemeit a modern világról folytatott későbbi Heideg-
ger-féle vitával, beleértve visszahúzódását, amit úgy nevezett, „felkészülni
Isten megnyilatkozására vagy Isten hiányára, amikor a dolgok mind inkább
romlásnak indulnak”.34 Ezt a listát ki lehetne egészíteni korábbi huszadik
századi példákkal, mint az érett Wittgenstein ostoba empátiája a sztáliniz-
mus iránt, és ezzel egyidejű ragaszkodása ahhoz, hogy a filozófiának min-
dent úgy kell hagynia, ahogyan van. Másik példa Ernst Jünger hidegvérű
elkülönülése a körülötte zajló felfordulástól, köpenyegforgatása azt köve-
tően, hogy első kézből megtapasztalta a Harmadik Birodalom gyilkos nihi-
lizmusát, és későbbi belebonyolódása a désinvolture, a szellemi arisztokrácia
bájos, fesztelen nemtörődömségű antipolitikus elveibe. Ugyanez a fajta po-
litikai sóvárgás a mai politikafilozófiában is felbukkan. Példa erre Alasdair
MacIntyre következtetése (az After Virtue-ban), miszerint „nem Godot-ra,
hanem egy másik – kétségkívül erősen eltérő – Szent Benedekre várunk” 35 ;
hasonlóképpen példa Michael Foucault meghatározása a filozófiáról, hogy
az nem más, mint az uralom minden jelenségének kihívása, valamint annak
a ködösen megfogalmazott tervezetnek a jóváhagyása, hogy megadhatjuk
az irányítás olyan módszerét, amely lehetővé teszi, hogy a hatalmi játékokat
minimális uralommal játsszák.36
34 Lásd „The Modern Democratic Revolution. . . ” című idézett művemet, valamint a közeljö-
vőben megjelenő tanulmányomat Václav Havel életéről és koráról, valamint esztétikai és poli-
tikai műveiről, The Temptation of Power (London, Munich–New York, 1999).
35 Alasdaire MacIntyre: After Virtue (Notre Dame, 1981) 245. o. [Magyar kiadás: Az erény nyo-
mában. Erkölcselméleti tanulmány. (Osiris, Budapest, 1999, ford. Bíróné Kaszás Éva.)]
36 Michael Foucault : „The Ethic of Care for the Self as a Practice of Feedom”, in J. Bernauer –
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Kétségkívül léteznek különféle okok arra nézve (az értelmi összefüggé-

sekkel, gondolkodási formákkal, érvelési módozatokkal és életmóddal kap-
csolatban), hogy miért hagyják el ezek a gondolkodók a politika mezejét
– vagy hogy más hasonlatot alkalmazzunk, miért teszik talonba azt. Rorty
politikai sóvárgásának gyökerei nem egészen világosak. Közismert, hogy
politikai rokonszenve amerikai vonatkozásban ódivatú módon a New Deal
felé irányul. Van továbbá néhány szövegbeli evidencia, melyek részben elve-
zetnek a rekonstruálatlan csodálatához azon „amerikai szokás” iránt, hogy
„elsőbbséget adjunk a politikának a filozófiával szemben” – nemzeti érzel-
méhez, hogy az amerikaiak felfedezték és átvitték a gyakorlatba azt, amit
mások (ha szerencséjük van) most kezdenek végiggondolni és a gyakor-
latban kitapogatni. Ez a bizalom látszólag megerősíti a fentiekben körvo-
nalazott morális indifferencia elvét, mely a legjobb esetben arra szólít fel
bennünket, hogy viseljük el mások részrehajlását és vonuljunk vissza az
ideológiai vitáktól és életformáktól. „Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy nem
szükséges minden érvet azokkal a terminusokkal fogadnunk, amelyekkel
azt előadják. Az alkalmazkodásnak és a toleranciának, a jóindulatot leszá-
mítva, meg kell állnia, ha egy olyan szótárral vagyunk kénytelenek dol-
gozni, amelyet beszélgetőtársunk használ, ha bármely, a vitában általa elő-
hozott tárgyat komolyan akarunk venni.” Rorty hangsúlyozza, hogy ez a
követelmény egyszerűen ahhoz is vezethet, hogy elvetünk egyes kérdéseket,
és azt a szótárt, amellyel azok felvetésre kerültek. A javaslat, hogy így kel-
lene tennünk, teljes mértékben összhangban van azzal, hogy lemondjunk
az egyetemes morális eszperantó lehetőségébe vetett hitről. Melyre viszont
adódik a kérdés: vajon a morális indifferencia elve, miközben megköveteli
a különbözőségek elviselését, a sajnálatot azok iránt, akik kegyetlenségek-
től szenvednek, és a taktikai visszavonulást az ideológia területéről, vajon
eleve feltételez, maga után von és megkövetel egyfajta intézményi megál-
lapodásegyüttest, mely nélkül az ideológiamentesség lehetetlen? Vajon az
ilyen megállapodások nem követelnek-e meg – mindazoktól, akik boldogan
tűrik ezt a szabadságot, vagy aktívan támogatják – morális és politikai elkö-
telezettséget a megóvásukra? És vajon egy ilyen elkötelezettség eme intéz-
ményi megállapodások iránt nem képezi-e potenciálisan teoretikus bírálat
tárgyát?
¯ ¯ ¯
Bizonyos válaszokat ezekre a kérdésekre készen kaphatunk azoktól, akik

a civil társadalom mellett állnak. Bárki, aki a különbözőségek eltűrésének
igényéről és ideológiamentességről beszél, már elkötelezett, akár felismeri,
akár nem, egy pluralisztikus és államilag védett civil társadalom létreho-
D. Rasmussen: The Final Foucault (Boston, Mass., 1988) 20., 18. o.

..........................................................................................................................................................................................................................................................................
zása, megőrzése és továbbfejlesztése mellett, melynek az olyan parapoliti-

kai intézmények, mint a pártok és a parlamentek, összefogott gazdag he-
terarchiája és virágzó harcias pluralizmusa együttesen biztosítja, hogy az
önhittség és arrogancia kordában tartható és ellenőrizhető legyen. Az ellen-
téte ugyancsak fennáll: bárki, aki nem ismeri fel a civil társadalom, az állam
és a közvetítő szervek ezen intézményeinek szükségességét, vagy aki aktí-
van ellenük tevékenykedik, sőt, le akarja rombolni őket, nem barátja a plu-
ralizmusnak – sőt, inkább igencsak veszélyes ellensége annak. Egy nyitott,
pluralisztikus civil társadalom intézményrendszere, melyet a nyilvánosan
felelősségre vonható állami mechanizmus véd és táplál, (kanti fogalmak-
kal kifejezve) a demokrácia transzcendentállogikai előfeltétele. Természe-
tesen a cselekvő emberek ezzel az előfeltétellel aktívan szembehelyezked-
hetnek, sőt, erőszakosan megsemmisíthetik, mely esetben a demokratikus
pluralizmus léte bizonytalanná válik, sőt, halálra ítéltetik. Másképp viszont
ezt az előfeltételt általános szabálynak kell tekinteni, amit követni kell, ha azt
akarjuk, hogy a legkülönbözőbb egyének, csoportok, intézmények, sőt teljes
civilizációk közötti eltérések békében egymás mellett létezzenek. A toleran-
ciaelvet nem alkalmazhatjuk önmagára. Egyszerűbben kifejezve, a civil tár-
sadalom az egyenlőségre törekvő sokféleség harcának tényleges vagy elő-
relátható a priorija, és akik gyakorlatilag elutasítják ezt az a priorit, azok
monisták – és minden valószínűség szerint fanatikusok, erőszakosak, zsar-
nokok vagy totalitáriusok.
VITÁK
A civil társadalom nyelvezetének különféle új alkalmazásaiban, melyet a

fentiekben vázoltam, egy hosszú évszázados politikai gondolkodás végének
jeleit láthatjuk, amelyet olyan államideológiák uraltak, mint a bolsevizmus,
a fasizmus, a szociáldemokrácia és a Harmadik Világ felszabadító mozgal-
mai. A civil társadalom témája nagy terjedelemben született újjá, és túlzás
nélkül állíthatjuk, afelé halad, hogy a kortárs politikai gondolkodás közép-
pontjába kerüljön. Ez a kifejlet teljesen váratlan volt, és éppen ezért egyese-
ket azzal a millenniumi reménnyel töltött el, hogy közel a Civil Társadalom
Kora.1 Ezzel a várakozással szembe kell szállni, hiszen igen fontos ismétel-
ten kiemelni a civil társadalomra vonatkozó józan figyelmeztetést: akik egy
új civil társadalomparadigmát követelnek, és akik úgy vélik, hogy politika-
ilag helyettesíti az olyan nehezen elfogadható vagy haldokló ideológiákat,
mint a szocializmus, a nacionalizmus vagy a Harmadik Világ felszabadítása,
azt kockáztatják, hogy a civil társadalom egy ideológiai koncepcióvá válik.
A kísérlet, hogy egyetlen átfogó magyarázatot adjunk a civil társadalmak
és az állam közötti múltbéli, jelenlegi és jövőbeni kapcsolatokra, és hogy
e magyarázaton belül társítsuk a „civil társadalom” kifejezés fent kifejtett
három eltérő alkalmazását, nemcsak hogy nem megfelelő, de nem is kívá-
natos. Ha valaki megkísérelné, tőrbe csalná a civil társadalom nyelvezetét
a performatív ellentmondások használata során – egy nyelvezet, amely ko-
rábban érzékeny volt az összetettségre és a nyitottságra, egysíkúvá és szűk
látókörűvé válik –, és ezzel megbénítaná annak radikális pluralizmusát és
demokratikus erejét.
Egy, a civil társadalomról szóló „metadiskurzus” vagy „nagy elbeszélés”
bizonyára feltételezné a civil társadalom–állam különbségtételt, és talán ha-
1 Lásd például a „neo-kopernikuszi forradalom” melletti korábbi érvelést a civil társadalom
mellett az állammal szemben Jean-Marie Benoist Les Outils de la liberté című művében (Párizs,
1985).
V I T Á K ¯ 63
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
mis antropomorf tulajdonságokkal ruházná fel. Ez valószínűleg sekélyes fi-

lozófiai általánosításokhoz, túlegyszerűsített szociológiai megfigyelésekhez
és félrevezető vagy dogmatikus politikai javaslatokhoz és taktikákhoz ve-
zetne. Így a civil társadalom-fogalom jelenleg összezavart és egymást átfedő
alkalmazásainak tisztázására szolgáló szellemi kérdést mérsékeltebben kell
kezelni: erőfeszítéseket kell tenni abba az irányba, hogy a civil társadalom je-
lenlegi reneszánszát hozzáillesszük egy értelmező állásponthoz, ami bizonyos
mértékű haszonnal járhat történeti kutatásoknál, szociológiai vizsgálatok-
nál, normatív eszmecseréknél és politikai szempontú megítélések kialakítá-
sánál. A civil társadalom kategóriájának ez a mérsékeltebb értelmezése elis-
meri annak meglehetősen vitatható jellegét. Ebben a sorsban mindenesetre
osztozik a humán tudományok minden más alapvető fogalmával: folyama-
tosan szem előtt kell tartanunk, hogy mit vagy mit nem érhetünk el egy
terminussal, azokat a vizsgálati területeket, amelyeken a terminus gyümöl-
csöző módon alkalmazható lehet, valamint a terminus múltbéli és jelenlegi
gyengeségeit, illetve valószínűsíthető jövőbeni korlátait.
¯ ¯ ¯
A civil társadalom barátainak kötelességei közé tartozik az is, hogy job-

ban megértsék, miért vannak becsmérlőik, és miért rendelkezik megrög-
zött ellenségekkel, továbbá hogy elősegítsék tisztázni a fogalom feltehető
gyenge pontjait, elhallgatásait és nyilvánvaló sebezhetőségét. A civil tár-
sadalom nyelvezetének mai elmozdulása a humán tudományok szíve fe-
lé – mint minden szellemi mozgás – bizonyára jelentős ellenállásba fog üt-
közni. Heves viták alakultak ki, az ellenfél pedig makacs, és valóban annyira
lelkes, hogy időnként úgy tűnik, azt a paradox hatást éri el, hogy még töb-
ben fordulnak érdeklődéssel a civil társadalom tárgya felé. A civil társada-
lom ellenségei és kritikusai láthatóan akaratlanul is igazolják, hogy a téma
napjainkban az intellektuális és politikai érdeklődés középpontjába került.
Olyan egyre terjedő jelenség társutasainak és szószólóinak különös szere-
pébe kerültek, amelyben ők maguk kételkednek, amit nyíltan gyanúsítanak
vagy aktívan gyűlölnek.
Való igaz, hogy az állam–civil társadalom megkülönböztetés kritikájának
minősége meglehetősen egyenetlen. Legalábbis úgy látszik, egyesek azok
közül, akik visszautasították, hogy a civil társadalom nyelvezetét használ-
ják, kifogásaikat félig vagy egyáltalán nem elolvasott irodalomra, félreér-
tésekre vagy szándékos félremagyarázásokra alapozzák. Az az ellenvetés,
hogy a civil társadalomra anarchista barátai úgy tekintenek, mint ami men-
tes a szabadságot fojtogató intézmények korlátaitól, hogy egy civil társada-
lom „kölcsönösen jóváhagyó magánszemélyek közötti döntések alaktalan
nyúlványaiból” áll, és ezért „mítosza nem egyéb, mint egy nem-korlátozó
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
politikai rend meséje”, éppen ezt a típust testesíti meg.2 Ugyanilyen az az

ellenvetés, amit jellegzetes módon az államközpontú szociáldemokrata gon-
dolkodók és barátaik, valamint a korábbi szovjet típusú államhatalom tár-
sutasai és az iránta nosztalgiázók hangoztatnak, hogy a civil társadalom
tervezete valójában ellenséges az állami intézmények minden formájával
szemben.3 Nagy a kísértés, hogy ezt a fajta kritikát cum grano salis vegyük,
mivel – a fentiekben már vázolt szempontoknak megfelelően – mellőzi az
étatizmus valamennyi formájának késő huszadik századi elutasítását, és így
nyilvánvalóan beleesik az állam–civil társadalom viszony lecsupaszított zé-
rus összegű értelmezésének csapdájába. Csak egy szempontot érdemes
ezeknek a kritikusoknak emlegetni: vannak kontextusok, mint a Szolidari-
tás felbukkanása Lengyelországban 1980-ban, amikor az állam „államisága”
annál inkább csökken, mennél több teret nyer a civil társadalom. Azonban
ez minden bizonnyal messze van az átlagtól. Sokkal általánosabbak azok
az összefüggések, amelyekben gyenge államok és gyenge civil társadalmak
robbanást és összeomlást eredményeznek, ami barbár háborúkhoz vezet:
példák erre a mai Afganisztán, Jugoszlávia és Algéria csődöt mondott ál-
lamai. Még általánosabbak az olyan összefüggések, mint az észak-atlanti
területek régi demokráciái, amelyekben az államok éppen azért tudnak kor-
mányozni, mert képesek reprodukálni és gyarapítani a civil társadalmat,
időnként éppen a gátló állami adminisztráció ellenében.
A civil társadalom nyelvezetének eddigi leghangosabb kritikája minden
kétséget kizáróan a marxizmus zsugorodó táborából származott. A Democ-
racy and Civil Society és a Civil Society and the State részben a marxizmus-
leninizmust tárgyalta. Mindkét könyv a „valóban létező szocialista rezsime-
ket”, illetve még általánosabban a bárhol és bármilyen formában valóban
létező balosokat taglalta, azt vélve, hogy kevés vagy semmilyen figyelmet
sem szenteltek az állam–civil társadalom különbségtételének. Néhány bí-
ráló és olvasó helyesen felismerte, hogy mindkét könyvben makacsul meg-
rekedtem a baloldalon, és csak néhány igazságtalan kritikus akadt, aki
leereszkedő módon úgy aposztrofálta azokat, mint példákat „a thatcheriz-
mus balszárnyára”. Meglehetősen ritkán értékelték azt a kulcsfontosságú
2
Tamás G. M.: „A Disquisition on Civil Society”, Social Research, vol. 61. no. 2. (1994. nyár)
216. o. Hasonló kritikát fogalmaz meg a civil társadalom és az állami intézmények kilátásaival
kapcsolatos állításaimra Nicholas Garnham a „Comments on John Keane’s »Structural Trans-
formations of the Public Sphere«” című írásában, The Communication Review, vol. 1. no. 1. Lásd
még Keith Testernek Marx furcsán destruktív alkalmazását azzal a céllal, hogy támadja a civil
társadalom „mítoszát”, amit úgy értelmez, mint „magánemberek szerződés jellegű kapcsolata-
inak miliőjét”, in Civil Society (London–New York, 1992).
3 Krishan Kumar, „Civil Society: An Inquiry into the Usefulness of an Historical Term”,
British Journal of Sociology, vol. 44. (1993) 375–96. o. Lásd C. G. A. Bryant válaszát: „Social Self-
Organization, Civility and Sociology: A Comment on Kumar’s »Civil Society«”, uo. 397–401.
o.; és a kibontakozó vitát a következő számban, vol. 45. (1994).
V I T Á K ¯ 65
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
pontot, hogy a „baloldalon” kifejezést csak azért alkalmaztam, mert meg-

kíséreltem megvalósítani valamit a kopernikuszi forradalomból a bal–jobb
megkülönböztetés értelmezésében. Az, hogy valaki a baloldal értelmiségi
vagy politikai szimpatizánsa vagy aktivistája, érveltem, azt jelenti, hogy
felismeri a világ bonyolultságát, hogy gyanúval fogadja vagy elutasítja az
összes ideológiát, hogy a régi állam–civil társadalom megkülönböztetés
szemüvegén át belátja, hogy a szocializmus eszméje megérett a demokrati-
zálására, és hogy olyan társadalmi és politikai rendszer mellett tör lándzsát,
amely az önmagát irányító civil társadalom intézményeinek gazdag sokszí-
nűségét jeleníti meg demokratikusan szervezett állami intézmények törvé-
nyes igazgatása és adott esetben felelősségre vonása mellett. 4
¯ ¯ ¯
Kissé meglepő volt, hogy egyes baloldali elvtársaknak kifogásai támadtak

a munkámmal szemben. A legerősebb csapást Ellen Meiksins Woodtól kap-
tam. Álláspontját először azon a konferencián vázolta (ahol mindketten elő-
adást tartottunk), amit a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége rendezett a
Dubrovnik melletti Cavtatban 1988 októberében, néhány hónappal az előtt,
hogy az országot a nacionalista ideológia és a fegyverek szétszakították. 5 Ér-
demes megjegyezni, hogy Wood álláspontja forradalomellenes volt. Egyes
jugoszláv elvtársak teljesen el voltak ragadtatva. Éppen abban a pillanat-
ban, amikor megindult a totalitárius szocializmus összeomlása, azt próbálta
bemutatni, hogy a „civil társadalom” támogatói visszarettennek a jelen kel-
lemetlen realitásaitól, amikor gyakorlatilag „a kapitalizmus problémáját fo-
galmilag elkenni” szeretnék. Wood szerint a civil társadalom „a baloldal
számára mindenre alkalmas jelszóként” olyan kifejezés, mely az önkéntes
társulások, a különbözőségek és a szabadság pozitív szinonimájává vált, pe-
dig valójában jobban használható „a kapitalizmus totalizáló logikájának és
összetartó erejének” leírására és megítélésére. Wood hallgatólagosan elis-
merte azt a normatív gondolatot, hogy az összes szocialista, legyen az mar-
xista vagy egyéb, támogatja „a törvényesség, a szólásszabadság és gyüle-
kezési szabadság elvét, valamint a »nem-állami« szféra védelmét az állam
4 John Keane: „Democracy and the Decline of the Left”, bevezetés Norberto Bobbio Democ-
racy and Dictatorship: The Nature and Limits of State Power (Cambridge, 1989) című könyvé-
hez, vii–xxviii o.
5 Ellen Meiskins Wood: „»Civil Society« and the Devaluation of Democracy”, a „88 »Socia-
lism and the Spirit of the Age«” kerekasztal-konferencián (Cavtat, Jugoszlávia, 1988. október
2–3.) tartott előadás. Módosított és kibővített változata megjelent a Socialist Register „The Uses
and Abuses of »Civil Society«” címmel (London, 1990) 60–84. o. Wood érvelésének nyersebb
változata világosan megjelenik Colin Sparks Communism, Capitalism and the Mass Media című
művében (London, 1998) mint támadás az ellen, hogy én költői módon védelmembe vettem a
középosztálybéli „kedves embereket” és „kedves társaikat”, 5. fej.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
beavatkozása ellen”. Azonban – miként Wood érvel – ezeket az elveket a

marxisták eleve kikötötték, és tartalmazzák állásfoglalásaik, amelyek valódi
ereje annak eltökélt hangoztatásában rejlik, hogy maga a civil társadalom és
állam közötti különbségtétel a kapitalizmus terminusa.
Woodról kiderült, hogy a szerzők álma. Szemben az általam hangozta-
tott váddal, hogy a marxisták számításait a modern civil társadalmakban a
monisztikus, mérséklő és közgazdasági gondolkodás irányítja, Wood a leg-
inkább sebezhető ponthoz ragaszkodik, miszerint a kizsákmányolás és ural-
kodás tulajdonvezérelte viszonyai „visszavonhatatlanul létrehozzák a civil
társadalmat, nemcsak valami idegen, kiigazítható rendellenességként, ha-
nem mint annak legmélyebb lényege, az uralkodás és kényszer egyedi szer-
kezeteként, ami a kapitalizmusra mint szisztematikus totalitásra jellemző”.
Mindennek analitikus-empirikus kulcspontja, hogy a civil társadalom egy
olyan sajátos társadalmi alakzat, amely egyedülálló a modern világra. Wood
következtetése, hogy a civil társadalom
a magántulajdonnak, illetve birtokosainak uralmat adott az emberek

és mindennapi életük felett, olyan hatalmat, amellyel nem kell sen-
kinek sem elszámolnia, amelyet számos régi zsarnoki uralom megiri-
gyelhetett volna. Ezeket a gyakorlatokat és tapasztalatokat, amelyek
kívül esnek a kapitalista vállalkozások közvetlen utasítású struktúrá-
ján vagy a tőke politikai hatalmán, a piac feltételei, a verseny és a profit
kényszerei uralják.
Wood mindezt egy figyelmeztetéssel egészíti ki:
Még ha a piac nem is csak az óriási vállalattömörülések és multina-

cionális testületek hatalmának puszta eszköze, ahogy rendszerint ez
a fejlett kapitalista társadalmakban előfordul, mégis egy kényszerítő
erő, mely képes uralma alá hajtani minden emberi értéket, tevékeny-
séget és viszonyt. Egyetlen hajdan volt despota sem remélhette, hogy
ilyen széleskörűen és részletekbe menően behatoljon alattvalói életébe
– döntéseikbe, választásaikba és kapcsolatrendszerükbe –, nemcsak
munkahelyükön, de életük minden vonatkozásában.
Következtetése legalább olyan szókimondó, mint amennyire őszinte: ta-

lán eljött az ideje számunkra itt a Nyugaton, hogy kimondjunk néhány honi
igazságot a kapitalizmusról, ahelyett, hogy diszkréten a „civil társadalom”
leple mögé rejtenénk őket.
¯ ¯ ¯
Ennél kissé összetettebb neomarxista vonalú kritikát hangoztat Mark Neoc-

leous, aki a civil társadalom általam képviselt megközelítésének immanens
V I T Á K ¯ 67
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
kritikáját próbálja adni. Neocleous attól fél (szerintem alaptalanul), hogy az

én megközelítésem elértékteleníti az állam kategóriájának empirikus–kriti-
kai fontosságát, de a továbbiakban azzal érvel (szerintem helyesen), hogy
az állam fogalmának csak akkor van értelme, ha és amikor a „civil társada-
lom”-mal együtt kerül alkalmazásra, és fordítva. Az állam–civil társadalom
különbségtételét ebben az esetben arra használhatjuk, hogy kritika alá von-
juk a marxizmus néhány jellegzetességét, amelyek vagy mellőzték a megkü-
lönböztetést, vagy (mint Ellen Meiksins Wood) egy tisztán gazdasági alap-
felépítmény modellbe zárták. Poulantzas nyomán Neocleous azt veti fel,
hogy az államok „alkotó hatalommal” rendelkeznek a civil társadalom fe-
lett. Az állam nem egyszerűen az osztályviszonyok és -harcok másodlagos
jelensége. Az 1832 utáni angol politika esettanulmánya alapján Neocleous
azt veti fel, hogy a politikai adminisztráció háromszoros hatással rendelke-
zik: törvényes alanyiságot hoz létre, kialakítja a piacot és az állam struktúrá-
jának rendszerébe foglalja az osztályellentéteket. A politikai adminisztráció
e típusbesorolásából következik, hogy nincs olyan megfelelő államelmélet,
amely ne lenne egyidejűleg „a termelési viszonyok létrehozásában és elosz-
tásában” való jelenlétének elemzése. Ebből a szempontból az államot úgy
lehet értelmezni, mint egy apparátust, amelyet egyrészt a civil társadalmon
belüli osztályharcok alakítanak, másrészt pedig ő igazgatja ezt a harcot a
politikai adminisztráció segítségével.6
Neocleous világosan kifejti, hogy a modern civil társadalom (bürgerliche
Gesellschaft) többet jelent, mint az árutermelés és -csere, mivel egyszerre civil
(ezt a kifejezést nem fejti ki részletesen) és „lényegileg burzsoá” – egy olyan
szféra, amelyet atomizált haszonleső egyének eszméje és a bérmunka és a
tőke közötti ellentétek valósága működtet. A modern civil társadalomnak
ez a „lényegileg burzsoá” minősége az, amely miatt történetileg meghatáro-
zott, amiért jövőbeni megszűnése elképzelhető és egyúttal kívánatos. Neoc-
leous szerint „a kommunista tervezetet” nem úgy kell elképzelnünk, mint a
civil társadalom „új életre keltését”, hanem mint annak túlhaladását, együtt
az állammal, a politikai élet társadalmiasításának és a társadalmi élet átpoli-
tizálásának e tervezetével, melyre nézvést Marx elképzelése a társadalmiról,
mint ami teoretikusan elkülönül a civil társadalom-fogalomtól, kifejezetten
kritikus élt ad.7
¯ ¯ ¯
Mit kezdjenek a civil társadalom barátai ezekkel az elméleti kreálmányok-

kal? Az állam–civil társadalom közti viszony e neomarxista értelmezései
6 Mark Neocleous: Administering Civil Society: Towards a Theory of State Power (New York,
1996), vii–viii. o., és bevezető Nicos Poulantzas State, Power, Socialism című művéhez (London,
1980).
7 Neocleous: id. mű, x. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
kétségkívül tartalmaznak gyümölcsöző belátásokat. Emlékeztetnek minket

arra, hogy a politikai szabadság, ahogyan Marx érvelt Bruno Bauerral és má-
sokkal szemben, nem azonos a társadalmi szabadsággal. A marxisták által
ösztönzött magyarázat azt is helyesen hangsúlyozta – Paine, Forster és má-
sok ellenében –, hogy a modern civil társadalom élő csoporthálózatai nem
így vagy úgy „természetesek”, mintha megkerülhetnénk az idő követelmé-
nyeit, és csak a spontán adaptációkban működnének. A civil társadalom–
állam viszony történetileg meghatározott jellegének hangsúlyozásával Marx
és követői helyesen mutattak rá a modern civil társadalmak által elfogadott
osztályhatalom antidemokratikus formáira. Wood egyben erőteljes kiroha-
nást intéz különösképp a „civil társadalom” kifejezés olyan értelmű hasz-
nálata ellen, amely azt feltételezi, hogy kizárólag az állami intézmények
rendelkeznek kényszerítő erővel. Mindezek a neomarxista nézetek haszno-
sak. Azonban meg vagyok győződve arról, hogy a neomarxista megközelí-
tés ekonomizmusát, egy „univerzális osztály” feltételezését és annak a Kol-
lektív Harmónia Mítosza melletti kifejezett elkötelezettségét (ahogy azt Ne-
ocleous is visszhangozza) teljes mértékben el kell utasítani. Vizsgáljuk meg
kissé részletesebben ezt a három hiányosságot.
Azok, akiket a marxista értelmezés valamelyik változata vonz, a civil
társadalmak hatalmi viszonyait elsősorban a termelőerők és viszonyaik fo-
galmaival magyarázzák. A modern időket a gazdasági vagy politikai (és
ideológiai) struktúrák egyszerűsítő ideáltipikus dichotómiájának terminusa-
ival elemzik. Ezzel eltüntetik a civil társadalom alkotó összetettségét. A tár-
sadalmi élet más formáinak, mint például a háztartások, a kommunikációs
médiumok, az önkéntes társulások, a szakmák és az olyan „politizáló” in-
tézmények, mint a kórházak, iskolák és börtönök kritikusan fontos dinami-
káját, múltját és jelenét leértékelik. Marx civil társadalomról adott „gazda-
sági” leírása mind őt, mind követőit oda vezették, hogy mellőzzék a Paine és
Tocqueville által nagy becsben tartott polgári társulások demokratikus ere-
jét. Az, hogy a marxisták az olyan különféle mechanizmusok iránt nem mu-
tattak tiszteletet vagy lelkesedést, mint amilyenek például a független sajtó,
a gyülekezési szabadság és a szavazati jog – amelyeket Marx olyan „alak-
zatnak” tekintett, melyek révén csak a burzsoá hatalom erősödhet, nem pe-
dig a posztburzsoá demokrácia szükséges feltételei –, a szocializmus mar-
xista eszméjét sebezhetővé tette a politikai diktatúrák előtt. Szélesre tárta
a kaput azon forradalmároknak, akik lenézik ezt a „burzsoá szabadságot”.
Marx ama nézetével alátámasztottan, hogy „egyetlen úgynevezett emberi
jog [egyenlőség, szabadság, biztonság, tulajdon] sem megy túl az egoista
emberen, aki magába, egyéni érdekeibe és döntéseibe van zárva, aki a civil
társadalom tagjaként elválasztatott a közösségtől”8 , a szocializmust a „ka-
8 Karl Marx: „On the Jewish Question”, in Writings of the Young Marx on Philosophy and Society
V I T Á K ¯ 69
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
pitalizmus” felszámolása nevében gyakorlatilag a politikai demokrácia civil

gyökerei fojtogatják.
Egy további problémakör abból a bizalomból származik, amit Neocleous
Marxnak az állam megszűnéséről és a jövőbeni kommunista társadalom-
ban a konfliktusok elsorvadásáról szóló megérzése iránt táplál. Marx azt
vallotta, hogy a szabadság nem más, mint ha az államot a társadalom fölé
emelt szervből egy annak teljesen alárendelt szervvé alakítjuk át. 9 Feltéte-
lezte, hogy a munkásosztálynak a civil társadalom feletti ellenőrzésért foly-
tatott sikeres harca lehetővé teszi az állam megszűntét – és szabad, krea-
tív tevékenységek áradatát szabadítja fel. A szabadság Marx számára nem
abban áll, hogy maximálja az autonóm egyének függetlenségét egy olyan
civil társadalmon belül, amelyet politikai-törvényes intézmények keretez-
nek, hanem sokkal inkább abban, hogy lerombolja a korlátokat a társadalmi
és a politikai szférák között, és ezzel a teljes mértékben tudatos és önigaz-
gató társadalmi egyének közötti harmóniát, egységet és önmegvalósítást a
maximumra vigye. Marx (miként Neocleous is) feltételezte, hogy az állam-
gépezet megszűnhet és meg is szűnik, illetve végül egyszerű adminisztra-
tív szervvé válik. Az összes kommunista lény dönt valamennyi közösségi
kérdésben, függetlenül attól, hogy mennyire jelentős vagy jelentéktelen, és
anélkül, hogy külön akarnák választani a törvénykező és a politikai intéz-
ményeket a megállapodások létrehozatalakor vagy az ellentétek kibékítése-
kor. Maga az a fogalom, hogy valaki polgár – aki a többiekkel összhangban
tevékenykedik, hogy megvédjen vagy megakadályozzon bizonyos politikai
célokat – ugyancsak meg fog szűnni.
Marx kísérlete, hogy megvédje a Kollektív Harmónia Mítoszának egy
változatát, a munkásosztály központi szerepét feltételezte a szocializmusért
folytatott harcban. Nem ismerte fel, hogy a munkások demokratikus ereje
bármilyen összefüggésben nem attól a szereptől függ, hogy egy történel-
mileg kiváltságokkal rendelkező osztály, amint azt néhány átfogó elmélet
nekik tulajdonítja, hanem olyan tényezőktől, mint az élő történelmi hagyo-
mányok, a technika szintje, az ipari viszonylatok szerkezete, az állami irá-
nyítás kialakult rendszere és az adott munkások képessége, hogy a civil tár-
sadalmon belül szolidaritási kapcsolatokat építsenek ki más csoportokkal.
De nem csak ez: annak marxista hangsúlyozása, hogy az állam–civil társa-
dalom megkülönböztetést a történelem szemétdombjára lehet vetni, soha-
sem kérdőjelezte meg azt, hogy vajon a munkások társadalmi győzelme a
munkaadók felett elvezet-e az állami intézmények demokratizálásához és a
civil társadalom megőrzéséhez és demokratikus reformjához. Egy, a nyilvánosság
előtt felelősségre vonható, az állam által garantált pluralista és demokrati-
kusan szervezett civil társadalom – egy olyan civil társadalom, amelyet már
(Garden City, 1967) 236-237. o. [Magyarul: „A zsidókérdéshez,”, in MEM I. kötet, 349–377. o.]
9 Vö. Karl Marx: A gothai program kritikája (Moszkva, Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, 1947).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
nem az árutermelés és -csere ural – elképzelhetetlen volt Marx számára. Vé-

gül: Marx saját, a jövőbeni kommunista társadalomról alkotott látomásában,
ahol senki nem uralkodik senki felett és a hatalmat jóindulatúan mindenki,
vagy pontosabban senki sem gyakorolja, képtelen volt átlátni, hogy min-
den összetett, demokratikus rendszerben bizonyos mértékig mindig szük-
ség lesz politikai-törvényes intézményekre. Fontos ennek a kérdésnek az
ellentettje is: Marx nem vette észre, hogy valamennyi összetett társadalom-
nak szüksége van az állami és a polgári hatalommal való visszaélések elleni
védelemre, amely lehetetlenné teszi, hogy e visszaélések riasztó méreteket
öltsenek. Amikor a marxista elmélet (Neocleoust és Woodot is beleértve) az
„igazi demokráciát” úgy képzeli el, mint amelyben a „kormány funkciója
puszta adminisztrációs feladatokra zsugorodik” 10 , akkor az államhatalom
célkitűzéseiről és korlátairól szóló elméleti reflexiók teljes örökségét a bur-
zsoázia őstörténeti múzeumába száműzi.
¯ ¯ ¯
Ernest Gellner Conditions of Liberty [A szabadság feltételei] című munkája ha-

tározott választ ad a civil társadalmat a mai marxisták részéről ért táma-
dásokra.11 Gellner tanulmánya nagyon fontos. Kiemelt figyelmet érdemel,
nem kis mértékben azért, mert az állam–civil társadalom szempont humán
tudományokban betöltött mai érvényének legjobb újkori összefoglalása.
A civil társadalom „azoknak a nem-kormányzati intézményeknek az összes-
sége, amelyek elég erősek ahhoz, hogy ellensúlyozzák az államhatalmat:
nem gátolják meg ugyan abban, hogy védelmezze a békét és közvetítsen a
nagy érdekcsoportok között, mindazonáltal megakadályozzák, hogy a tár-
sadalmat atomizálja vagy uralma alá próbálja hajtani”. Nyomós érvekkel
bizonyítja, hogy a kifejezés napjainkban tapasztalható népszerűsége vissza-
követhető addig a tényig, hogy akárhol jelenik meg az ideáltípusnak tekintett
civil társadalom, az egy összetett, dinamikus és döntésteli zóna, és ezért a
politikai despotizmus ellenségeként működik.
Gellner kiemeli, hogy a civil társadalom és a politikai despotizmus kö-
zötti szembenállás különösen erős volt a krízisek által sújtott szovjet típusú
totalitárius rendszerekben, illetve ott, amit (a szójátékok mestereként) úgy
nevez, hogy „cezaro-pápista-mammonista” uralom. A szovjet totalitarianiz-
mus a „politikai, ideológiai és gazdasági hierarchia csaknem teljes összeol-
vadását” megvalósította. Hajtóereje az a köztudott célkitűzés volt, hogy egy
új szocialista embertípust alakítson ki, aki felszabadul a birtokolni vágyó in-
10 Karl Marx – Friedrich Engels: „Fictitous Splits in the International” (1872), in Selected Works,
2. k. 285. o.
11 Ernest Gellner: Conditions of Liberty: Civil Society and Its Rivals (London, 1994). [Magyarul:
A szabadság feltételei (Budapest, Typotex, 2004).]

V I T Á K ¯ 71
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
dividualizmus ideológiája, az árucikk-fetisizmus és osztálykizsákmányolás

tényezői alól. Gellner határozottan állítja, hogy ezeket a célkitűzéseket nem
érte el. Ehelyett cinikus, szolgalelkű alattvalókat nevelt ki, akik hajlamosak
voltak szemet húnyni a kétértelmű beszéd felett. Ezek az „alkalom nélküli
individualisták” nem ismertek, illetve nem tudtak működtetni semmilyen
hatékony vállalatot, nem utolsósorban azért, mert be voltak zárva egy olyan
világba, „amelyben szinte lehetetlen volt úgy bélyeggyűjtő klubbot alapí-
tani, hogy az ne kerüljön politikai ellenőrzés alá”.
¯ ¯ ¯
És azután jött 1989, az annus mirabilis. A többnyire erőszakmentes forradal-

mak az év őszén Kelet-Közép-Európában végleg leszámoltak ezzel a rend-
szerrel. Ezek a „bársonyos forradalmak” nem csak a feltörekvő civil társada-
lom erőinek gyakorlati győzelmét jelentették a Brezsnyev-féle vagy (mint a
függetlenné váló országok esetében, amilyen Szlovénia volt) a titóista totali-
tárius rendszerek felett, hanem befejezetlenként egyben átütő intellektuális
nyomatékkal a civil társadalom kategóriájának irányába tolták a hangsúlyt.
Azonban megint feltehetjük a kérdést, miért érzik a leigázottak és mega-
lázottak – legalábbis bizonyos országokban egyesek –, hogy vonzza őket a
civil társadalom utópisztikus nyelvezete? Miért veszik emberek milliói ke-
serűen zokon a hiányát, miért érzik nemlétét fájó ürességnek? És miért van
az, hogy a forradalmakat követően szerte a világban oly sokan a civil társa-
dalom szószólói lesznek, és kiállnak mellette?
Gellner láthatólag hiányosan válaszolja meg ezeket a fontos kérdéseket.
Ez igen sajnálatos, mert elmulasztja például azt a lehetőséget, hogy össze-
kapcsolja a civil társadalom távlatát a demokratikus politika tervezetével.
Gellner pozitív jellemzése a civil társadalomról mint a szabadság birodal-
máról alkalmas lehetett volna arra, hogy rávilágítson a demokrácia nélkü-
lözhetetlen feltételeként való szerepére: ahol nem létezik civil társadalom,
érvelhetett volna, ott nem beszélhetünk olyan polgárokról, akik nyilvánosan
képesek megválasztani saját identitásukat, meghatározzák legitimitásuk kö-
rét és megbecsülik kötelezettségeiket abban a politikai-törvényes keretben,
amely a polgárok közötti békét biztosítja, könnyűvé teszi a jó kormányzást,
előmozdítja a társadalmi igazságot, és ami – mindenekfelett – azon elv alap-
ján működik, hogy a hatalom, bárhol történjen is annak gyakorlása, nyil-
vánosan számadásra kötelezhető. Mindenesetre különös, hogy Gellner nem
ilyen módon fejti ki a dolgokat. Ehelyett visszatér a tizenkilencedik század
közepén divatos liberális érveléshez, mely szerint a civil társadalomnak ke-
vés köze van a demokráciához. Ez utóbbit ötletszerűen határozza meg, még-
pedig sajátosan klasszikus módon, mint „olyan társadalom, amely a benne
résztvevők vagy a tagok akaratának gyümölcse”.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Gellner a civil társadalom védelmét inkább annak a szokatlan társada-

lomhagyomány-elméletnek a kifejezéseivel fogalmazza meg, amelyet a mo-
dern ipari kapitalizmus kialakulása hozott létre. Érvelése szerint mi annak
eredménye vagyunk, amit kívánunk és támogatunk. A civil társadalomért
folytatott ténykedés és küzdelem a modern történelmi hagyományunkba
lett kódolva. A Conditions of Liberty egyfajta szerencsétlen magatartást tanú-
sít, amikor azt a rossz absztrakciót alkalmazza, hogy „mi” – mintha vala-
mennyi civil társadalom ugyanazt az egyetlen hangot ismerné, ami nyilván
nem így van –, és egyúttal túl kevés figyelmet fordít ama civil társadalom ha-
gyományainak egyenlőtlen térbeli és időbeli eloszlására, melyről azt állítja,
hogy „mi” belemerültünk.12 A Conditions of Liberty következetesen egybeöt-
vözi a civil társadalom különböző formáit, amelyeket például többé-kevésbé
az idegengyűlölet vagy a rasszizmus vagy a vallás vagy a homofóbia vagy
a nőgyűlölet vagy az erőszak vagy éppen a piacgazdaság során kialakult
egyenlőtlen vagyonelosztás és jövedelem alakít ki.13 Gellner azzal a me-
rész tétellel próbálja meg elkenni ezeket az árnyalatokat, hogy a civil tár-
sadalom a lelki alkatunk részévé vált. Tulajdonképpen kedveljük, és ezért
nemigen akarunk az állami despotizmus bármely formája alatt vagy vala-
mely hagyományba zárt közösségben élni. Ez a kívánság az ipari kapita-
lizmus megjelenésének nagyon összetett megnyilvánulása. A következőket
írja: „Úgy tűnik, a civil társadalom összekapcsolódott történelmi sorsunk-
kal. A stagnáló hagyományos agrár társadalomhoz való visszatérés lehetet-
len, így egyértelműen az iparosítás lett a sorsunk, és ez hozzáláncol minket
annak minden társadalmi következményéhez.” Gellner mondandója ezzel
kapcsolatban az, hogy a civil társadalmat leginkább a fejlődő közgazdasá-
gok funkcionális oldalhajtásaként képzelhetjük el. Ezért beszél közgazda-
sági fogalmakban a civil társadalomról. A civil társadalmat úgy veszi, mint
egyfajta társadalmi rendet, amelyben „a gazdaság elválik a közigazgatás-
tól”, és amelyben „a közgazdaság nem pusztán független, hanem valóban
uralkodó tényező”. Gellner csípős gúnnyal válaszol a marxisták „burzsoá”
liberalizmust nevetségessé tevő állásfoglalására: „A marxizmus a burzsoá
államot gúnyosan a burzsoázia „végrehajtó bizottságának” állította be, hol-
ott már az is az emberiség legnagyobb társadalmi vívmányainak egyike,
hogy e lehetőség egyáltalán valóra válhatott”
Gellner a civil társadalomnak az ipari kapitalizmus által vezérelt (kiala-
kuló) hagyományára vonatkozó állítását kiegészíti egy ezzel szorosan össze-
függő, strukturalista érvvel, mely szerint a civil társadalom a szabadság
12
Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról (Budapest, Magvető, 1983).
13
Lásd a többé-kevésbé erőszak üldözte civil társadalmak megkülönböztetésére történt ko-
rábbi kísérletemet a Reflections on Violence című művemben (London–New York, 1996). A többé-
kevésbé a piacok által uralt civil társadalmak modelljét a Media and Democracy című könyvem-
ben vázoltam fel (Cambridge, 1991), lásd elsősorban a 116–162. oldalakat.
V I T Á K ¯ 73
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
szükséges előfeltétele. Megismétli azt az ismert álláspontot, hogy a civil tár-

sadalom nem egy fojtogató szűk közösség, amit szokások és rituálék, és a
tulajdonított identitás egyéb formái mozgatnak. A civil társadalom „az ál-
lamigazgatásnak a gazdaságtól és társadalmi élettől való elválasztásán ala-
pul”, illetve azon, „hogy a társadalmi életet nem uralják el a hatalomgyakor-
lók”. Éppen a civil társadalomnak ez a térbeli függetlensége az a képessége,
hogy a politika irányítóitól megfelelő távolságra képes tevékenykedni, teszi
lehetővé a civil társadalom tagjai számára, hogy önállóan fejlődő, magabiz-
tos egyének legyenek. A civil társadalmon belüli élet összetett és széttartó
rendszere nem pusztán gyengíti az emberi létfeltételek esszencialista meg-
közelítését („a Civil Társadalomban élő egyén [. . . ] alapvetően különbözik
bármely más társadalom tagjától: ő nem az ember mint olyan” – írja Gellner).
A civil társadalom további járulékos vonzerejéhez tartozik az a tény, hogy a
hálózatba fogott tevékenységek szövete és a kiválóság szabványai elősegítik
az egyenlő lehetőségek illúzióját. Gellner itt a feje tetejére állítja a civil társa-
dalom által létrehozott egyenlőtlenségre vonatkozó régi panaszt. „Örökké
hozzáláncolva az egésznek csak egy kis töredékéhez – írja Schiller a Leve-
lek az ember esztétikai neveléséről híres hatodik részében –, az ember maga is
csak mint töredék képezi ki magát. . . ”14 Gellnernek az a válasza erre, hogy
egy ilyen diszharmónia pozitív, mert a civil társadalom támogatja az ön-
megvalósításért vívott harcot. „A civil társadalom [. . . ] pontosan azért tud
annyi embert meggyőzni arról, hogy ő helyezkedik el a társadalmi ranglétra
legfelső fokán, mert sok-sok, egymástól független létra létezik, s mindenki
nyugodtan képzelheti, hogy igazából csak az számít, amelyre ő felhágott.”
14
Friedrich Schiller: Levelek az ember esztétikai neveléséről, in Schiller válogatott esztétikai írásai
(Budapest, Magyar Helikon, 1960) 185. o. Szemere Samu fordítása.
A NACIONALIZMUS
A Conditions of Liberty által elénk tárt eset azt illusztrálja, mi az, amit el kell
kerülnünk, mert sajnos Pangloss kompániájába keveredünk, amikor – a civil
társadalom neomarxista és iszlám kritikájával ellentétben – azt feltételez-
zük, hogy a valóban fennálló civil társadalmak az emberiség eddig létező
legjobb világát alkotják. A civil társadalmat Gellner úgy kezeli, mint az ál-
lami intézmények idealizált ellenpólusát. A társadalmi morál megtestesülé-
seként a politikai erkölcstelenséggel szemben. A civil társadalom a közeledő
hajnal kellemes fuvallata. A szabadság birodalma, nem az erőszaké. A civil
társadalom a pluralizmus, a részvétel, a tisztaság, a reagálás. Az állam a be-
hódolás, az irányítottság, a korrupció, a vak kényszer. Gellner könyve tulaj-
donképpen feltárja a civil társadalom-elmélet liberális változatának csapdáit
– és azokat a szellemi és politikai veszélyeket, amelyek abból az öntelt felté-
telezésből fakadnak, hogy a valóban fennálló civil társadalmak a sokszínű-
ség és a döntésszabadság édenei, hogy a becsületesség hajtómotorjai, hogy
azt a természetes otthont biztosítják, amelyben a „szabadság” virágozhat és
virágzik is. A Conditions of Liberty sajnálatosan tág támadási teret ad annak
a gyenge ellenérvnek, amelyet régen Michael Foucault hangoztatott, hogy
a civil társadalomról folytatott eszmecserét jelentősen meggyengíti valami-
fajta manicheizmus, amely az „állam” fogalmát pejoratív értelemben hasz-
nálja, míg a civil társadalmat úgy idealizálja, mint egy „kellemes, életteli,
meleg teljességet”.1 Hogy a kérdést konstruktívabban fogalmazzuk meg: a
fő gond Gellner indoklásában az, hogy nem látja az állandó igényt a civil
társadalom új elképzeléseinek kifejlesztése iránt. Helytelenül azt feltételezi,
hogy a civil társadalom nagymértékben mentes az önbénító ellentmondá-
soktól és kétségektől, és ebből adódóan kivételt képez Anaximandrosz tör-
vénye alól, aki szerint mindenféle emberi rend éppen emberi mivolta miatt
1 Michael Foucault: Politics, Philosophy, Culture: Interviews and Other Writings 1977–1984
(New York, 1988) 167–168. o.
A N A C I O N A LI Z MU S ¯ 75
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
állandóan ki van téve annak, hogy bűnösnek tartsák igazságtalan tettei mi-
att, és ezért a kiszabott büntetést meg kell fizetnie a kor rendelkezéseinek
megfelelően.
Az, hogy Gellner figyelmen kívül hagyja a nemzeti identitás, a naciona-
lizmus, a civil társadalom és a demokrácia közötti egymásnak potenciáli-
san ellentmondó viszonyokat, jellemző példája az általa adott magyarázatok
gyengéire. A nacionalizmusról írott művei közismertek.2 De a bennük sze-
replő alapvető elképzelés, hogy a nacionalizmus a modern iparosítás össze-
tett következménye – miszerint mi, modern emberek rá vagyunk kénysze-
rítve arra, hogy kulturális identitásunkat a minket körülvevő közgazdasági,
nevelési és állami bürokrácia érdekében használjuk ki –, egyrészt túlzott
mértékben funkcionalista, másrészt mellőz néhány kulcsfontosságú politi-
kai kérdést: mi a nemzet politikai jelentősége? Joguk van-e a nemzeteknek a
politikai önrendelkezésre? Amennyiben igen, vajon ez azt jelenti, hogy az ál-
lampolgárok nemzeti identitását legjobban egy civil társadalmi rend és egy
demokratikus kormány garantálja, amelyben a hatalom nyílt vita tárgya, és
ama kormányzottak jóváhagyásától függ, akik a gondosan meghúzott hatá-
rokon belül élnek? És mi a helyzet a nacionalizmussal? Vajon az más, mint a
nemzeti identitás? Vajon összefér-e a civil társadalommal és a demokráciá-
val? Amennyiben nem, úgy megelőzhető-e, vagy legalább ellenőrizhető-e
elterjedése és erősödése?
¯ ¯ ¯
Ezeket a nemzeti önrendelkezésre és civil társadalomra vonatkozó kérdése-

ket érdemes részletesebben megvizsgálni, méghozzá nem csak a napjaink-
ban felmerülő döntő fontosságú politikai jelentőségük miatt. E kérdéseket
azért is figyelemmel kell kísérnünk, hogy illusztrálni tudjuk a civil társa-
dalom örökül kapott elméletének azon friss és érzelemmentes újragondo-
lását, amelyre sürgősen szükségünk van, ha a civil társadalom barátaiként
el akarjuk kerülni a csapdát, hogy esztelenül idealizáljuk azt a képességét,
hogy előmozdítja a szabadságot és a polgárok egyenlőségét és egymás iránti
szolidaritását. E kérdések mellőzése a civil társadalomról napjainkban foly-
tatott eszmecserék során különösen furcsa, ha meggondoljuk, hogy gyöke-
rei mélyen visszanyúlnak a kora modern Európába. A Karoling-birodalom
hanyatlásával a kollektív identitás, a nemzeti öntudat hatékony társadalmi
erőként bukkant föl. A nemzetépítés e folyamatát magáévá tette a nemes-
ség és a klérus egy része, akik a régi latin natio kifejezés származéksza-
vát alkalmazták annak megvilágítására, hogy részesei a közös nyelvnek és
történelemnek.3 A „nemzet” nem jelentette egy tartomány vagy terület teljes
2 Ernest Gellner: Nations and Nationalism (Oxford, 1983). Lásd még: Encounters with Nationa-
lism (Oxford, 1994).

3 Helmut Beumann – W. Schroeder (hrsg.): Aspekte der Nationenbildung im Mittelalter (Sigma-
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
népességét, csak azokat a társadalmi rendeket, amelyek a nyelv és a történe-

lem alapján egyfajta identitást alakítottak ki, és ennek alapján kezdtek tevé-
kenykedni. Az ebben az értelemben vett nemzeteket úgy tekintették, mint a
saját jellegzetes történelmük megkölönböztetett termékét.
A tizenötödik századtól kezdődően a „nemzet” kifejezést egyre inkább
politikai célokra alkalmazták. Diderot klasszikus meghatározása szerint a
nemzet „une quantité considérable de peuple qui habite une certaine éten-
due de pays, renfermée dans de certaines limites, et qui obéit au m˛eme go-
uvernement”.4 Ebben a mondatban a „nation” egy olyan népet ír le, amely
egy körülhatárolt területen közös törvények szerint élnek és közös politi-
kai intézményeken osztoznak. A „nemzet” e politikai koncepciója definiálta
és létrehozta a societas civilist – azokat a polgárokat, akik fel voltak hatal-
mazva arra, hogy részt vegyenek a politikában és osztozzanak a hatalom
gyakorlásában –, és ez alapvető jelentőségű volt a területi állam kialakítá-
sában. Az állam életében történő részvételért folytatott harc során egyfajta
szembenállás alakult ki az egyeduralkodó és az általában parlamentbe szer-
vezett privilegizált osztály között. Ezek az osztályok gyakran azt gondolták
magukról, hogy a kifejezés politikai értelmében ők a „nemzet” szószólói.
Azt hangoztatták, hogy – az egyeduralkodóval ellentétben – ők a „nemzeti
szabadság” és a „nemzeti jogok” képviselői és védelmezői. 5 Ha a szuverén
uralkodó más nemzetből származik – mint például Hollandiában a Habs-
burg Spanyolország elleni háború során –, úgy ezek az igények újabb színt
öltöttek: a privilegizált szabadságért folytatott harc átalakult az idegen zsar-
nokság alóli nemzeti felszabadítási mozgalommá.6
A felvilágosodás századában drámai dolgok mentek végbe a nemzet
nyelvezetével. A nemzeti identitásért folytatott harc kiszélesedett, elmélyült
és kiterjedt a nem-privilegizált osztályokra is. Az autodidakta középosz-
tálybeliek, kézművesek, városi és vidéki munkások, és más társadalmi cso-
portok is azt igényelték, hogy beszámítsák őket a „nemzet”-be, és ennek
szükségszerűen antiarisztokratikus és antimonarchista felhangjai is voltak.
Innentől kezdve azután elvileg a nemzet mindenkit magában foglalt, nem
pusztán a privilegizált osztályokat; „a nép” és „a nemzet” azonos fogal-
ringen, 1978); Helmut Beumann: „Zur Nationenbildung im Mittelalter”, in Otto Dann (hrsg.)
Nationalismus in vorindustrieller Zeit (München, 1986) 21–33. o.; és Bernard Guenée: L’Occident
aux xive à xve siècles (Párizs, 1981) 3. fej.
4 Encyclopédie (17 kötetes kiadás, Párizs, 1751–1765) 11. k. 36. o.
5 G. R. Elton elemezte az angol parlament példáját a Tudor-ház uralkodása alatt „English
national self-consciousness and the Parliament in the sixteenth century” c. művében, in Dann:
id. mű, 73–82. o. A franciaországi helyzetet R. Bickart tárgyalja: Les Parlements et la notion de
souveraineté national (Párizs, 1932).
6 A hollandiai eseményeket Johan Huizinga „Patriotism and Nationalism in European
History” c. műve tárgyalja, in uő.: Men and Ideas: History, the Middle Ages, the Renaissance
(New York, 1959) 97–155. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
makká váltak. Thomas Paine kétkötetes műve, Az ember jogai (1791–92) a

maga idején a könyvnyomtatás addigi történetének legtöbb példányban ela-
dott könyve, a legnagyobb befolyással rendelkező európai kísérlet volt arra,
hogy „demokratizálja” a nemzeti identitás elméletét.7 Az ember jogaiban ke-
serű szavakkal bírálta a monarchiák és köztársaságok kiváltságait; mivel
szülőföldjén, Angliában, halálos veszedelem fenyegette, ezért száműzetésbe
kellett vonulnia, követői pedig állandó üldöztetésnek voltak kitéve, mindez
azért, mert azt állították, hogy minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy sa-
ját képviseleti kormányrendszere legyen.
Paine ezt a tételét első ízben az amerikai Függetlenségi Háború alkalmá-
val hozta nyilvánosságra, és számos tizennyolcadik századi kortársa – pél-
dául Vattel és Sieyès – vizsgálódott ugyanezen a területen. Paine prózája a
francia forradalom drámájában lángolt fel. Szúrós optimizmussal fogadta a
függetlenségi háború áttörését is: egy nemzet független népe kinyilatkoz-
tatja természetes és polgári jogait, beleértve a jogot, hogy szembeszálljon
a törvénytelen kormányzással, és egy teljesen új, szövetségi alapokon álló
köztársasági demokráciát hoz létre. Paine fütyült III. György udvartartá-
sára és kormányára, és figyelmeztette a monarchista uralkodókat, hogy a
forradalmak kitörése Európában a demokratikus elvek új hajnalát jelenti.
A monarchia csak egy buborék, az udvar cselszövése, hogy pénzhez jus-
son, miközben pompázatos hatalma és pénzhajhászása a világot a hábo-
rúk börtönébe zárja. Minden országban vannak emberek, akik a háborúk
és a nemzetek közötti ellentétek fenntartása révén jutnak saját megélhetést.
Paine mégis azt bizonygatta, hogy ezzel az irányzattal ellentétben minden
nemzet azon polgárainak, akik köztársasági demokrácia iránti szeretetük
alapján szövetségre lépnek, az a kötelességük, hogy feltárják a monarchista
despotizmus adózási képmutatását, csalásait és fegyvercsempészését, miu-
tán megértették, hogy az agresszív kormányok csakis magukat okolhatják.
Azt a következtetést vonta le, hogy a népképviseleti kormányzásért foly-
tatott harc – a rendszeres választások, a meghatározott idejű országgyű-
lési képviselőség, az általános választójog, a gyülekezési és sajtószabadság
és a többi polgári jog megvalósításáért folytatott küzdelem – megköveteli,
hogy valamennyi nemzet felismerje a jogát arra, hogy maga határozzon sa-
ját sorsa felől. Tulajdonképpen valami olyasmit sejtett meg, mint az auto-
nóm nemzetek egész Földre kiterjedő szent szövetsége, ahol a nemzetek
közösen munkálkodnak az emberiség közös üdvére. „Mi más a kormány-
zat, mint a nemzet ügyeinek intézője?” – teszi fel a kérdést. Semmi, fele-
li. „A szuverenitás mint jog kizárólag a nemzethez és nem valamely egyén-
hez tartozik, és egy nemzetnek mindenkor velejáró és elidegeníthetetlen
7 Thomas Paine: Rights of Man: Part First és Rights of Man: Part Second, in The Complete Wri-
tings of Thomas Paine (New York, 1945) 243–458. o. [Magyarul: Thomas Paine: Az ember jogai
(Budapest, Osiris–Readers International, 1995).]
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
joga, hogy megszüntessen bármely olyan kormányformát, amelyet kényel-

metlennek talál, és olyat hozzon létre, amely összhangban van érdekével,
hajlamával és boldogságával.”8
¯ ¯ ¯
Paine tétele, hogy a nemzetnek és a területi kormánynak osztatlan egysé-

get kell alkotnia, és hogy a nemzetek önrendelkezése alapvető fontosságú, a
későbbiekben sokáig épen tovább élt. A tizenkilencedik század során ama
forradalmi helyzetek aránya, amelyek egyértelműen meghatározott nem-
zeti jelleggel rendelkeztek, az összes eset több mint felét tette ki. A tizen-
kilencedik század két nagyhatalom (Németország és Olaszország) létrejöt-
tének lehetett a tanúja, melyek a nemzeti önrendelkezés elvén alapultak, és
egy harmadik pedig (az Osztrák–Magyar Monarchia – az 1867. évi kiegye-
zést követően) ugyanilyen alapon kettévált. Ugyanez az elv munkált a két
lengyel forradalom létrejöttében, amikor újjászervezték nemzeti államukat,
valamint egy sor kevésbé független állam esetében, amelyek azt állították,
hogy független nemzeteiket képviselik, Luxemburgtól és Belgiumtól kezdő-
dően a török birodalom utódállamaiig Délkelet-Európában (Bulgária, Gö-
rögország, Szerbia, Románia).
A huszadik században, különösen az első világháború után, a „nemzeti
önrendelkezési jog” elve népszerűnek bizonyult azon nemzetközi jogászok,
politikafilozófusok, kormányok és ellenzékük körében, akik azt feltételez-
ték, hogy ha a nemzet tagjai úgy kívánják, ők jogosultak lehetnek felszaba-
dítani őket az idegen nemzetek uralma alól, és törvényes úton létrehozni
egy független államot, amely azon a területen fekszik, ahol élnek és a né-
pesség többségét alkotják. Ebből a szempontból, amely gyakran az auto-
nóm nemzetek szent szövetségének látomását is tartalmazta, azt az elvet,
hogy a polgárok maguk kormányozzák saját magukat, azonosították azzal
az elvvel, hogy a nemzetek határozzák meg saját sorsukat. Másfelől ez a
felállás közel hozta egymáshoz az „állam” és a „nemzet” fogalmainak je-
lentését. A kifejezéseket felcserélhetően alkalmazták az olyan megnevezé-
sekben, mint „Nemzetek Szövetsége”, „nemzetközösség”, „a nemzetek jo-
gai” vagy „nemzetállam”; a köznapi angol nyelvben a „nemzeti” (national)
kifejezés minden olyasmit megjelöl, amit az állam működtet vagy szabá-
lyoz, mint például „national service” („kötelező katonai szolgálat”), „natio-
nal health insurance” („társadalombiztosítás”) vagy „national debt” („ál-
lamadósság”). Ezek a kifejezések alátámasztják azt a feltételezést, amely a
tizennyolcadik századig követhető vissza, hogy a „nemzet” kifejezést nem
lehet másképp meghatározni, mint olyan területi aggregátumként, amely-
nek különböző részei egyazon állam fennhatóságát ismerik el; ez megfelel
8 Paine: id. mű, 115. o. Pap Mária fordítása.

..........................................................................................................................................................................................................................................................................
annak a követelménynek, amelyet Karl Deutsch híressé vált meghatározása

tartalmaz, nevezetesen, hogy a nemzet „emberek, akik rátették a kezüket
egy államra”.9
Az elv, hogy a nemzetek egy területileg meghatározott államon belül le-
gyenek képviselve, napjainkban is visszhangra talált. Néhány példa Euró-
pából: a Szolidaritás létrejötte és a statárium veresége Lengyelországban,
a drámai bársonyos forradalom Csehszlovákiában, a berlini fal leomlása a
„Wir sind ein Volk” („Egy nép vagyunk”) harsonahangjaira, Jugoszlávia
erőszakos feldarabolása, a Demos-kormány és támogatóinak sikeres harca
Szlovénia függetlenségének kivívásáért – egyik sem érthető meg a nem-
zeti önrendelkezési jog elvére történő hivatkozás nélkül. Ugyanez a hatal-
mas mozgató erő okozta a soknemzetiségű szovjet birodalom összeomlását.
A Szovjetunió különböző nemzetekből álló birodalom volt, melyek alá vol-
tak vetve az oroszok által vezetett Kommunista Párt politikai uralmának,
ami hét évtizeden keresztül biztosította, hogy az unió szövetségi tagjai ne
rendelkezhessenek politikai autonómiával, „nemzeti kommunizmus” irán-
ti igényt pedig politikai fejmosás követte, szükség esetén katonai erővel kö-
rítve.
A soknemzetiségű birodalom egy önbénító ellentmondást hordozott.
A Párt ragaszkodott ahhoz, hogy alattvalói igazodjanak a „szocializmust”
fenntartó politika oroszosított változatához – a csehszlovák típusú „nemzeti
kommunizmust” törvényen kívül helyezték –, de eközben a kormányzás
nemzeti káderek útján történt, támogatták a nemzeti kultúrát, bátorították a
helyi nyelveken történő oktatást, ráadásként pedig végső közeledésről (szb-
lizsenyije) és a nemzetek asszimilációjáról (szlijanyije) beszéltek. A Hruscsov-
érától kezdődően ez az ellentmondás nem pusztán az egyes köztársaságo-
kat irányító nemzeti nómenklatúra kifejlődését mozdította elő (különösen a
Kaukázuson túli területeken és Közép-Ázsiában, a pártmaffia által irányított
hűbéri birtokokként), mely baráti, rokoni kötelékeken és a helyi és tartomá-
nyi urambátyám-rendszeren alapult. Emellett – különösen a Gorbacsov által
irányított időszakban – támogatta a civil társadalmak létrejöttét, mely vi-
szont nemzeti nyelvén fejezte ki magát, ily módon tiltakozva az oroszosítás,
az erőszakolt iparosítás és a gazdasági károkozások ellen, és „demokráciát”
és „függetlenséget” követelt, ezzel tőrt döfve az orosz Párt vezetésével mű-
ködő birodalmi rendszer szívébe.10
¯ ¯ ¯
9
Karl Deutsch: Nationalism and its Alternatives (New York, 1969) 19. o.
10
Klaus von Beyme: „Social and Economic Conditions for Ethnic Strife in Soviet Union”, in
Alastair McAuley (ed.): Soviet Federalism, Nationalism and Economic Decentralisation (Leicester–
London, 1991) 89–100. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
A szovjet birodalom összeomlása a nemzeti önrendelkezésért folytatott harc

következményeként tapasztalati tényekkel járult hozzá ahhoz a tizennyolca-
dik századi tézishez, hogy a közös nemzeti identitásérzet, Magyarországon
és Oroszországban csakúgy, mint Skóciában és Szlovéniában, alapfeltétele
a polgárság és politikai demokrácia létrehozatalának és megerősítésének.
Mindegyik esetben az önrendelkező nemzet elvére történő hivatkozást de-
mokratikusnak érzik, hiszen végül is mindenkire vonatkozik, aki az egységes
cselekvésre felszólított nemzethez tartozik. Azt a feltételezést, hogy kölcsö-
nös vonzalom van a nemzeti önrendelkezés és a demokrácia között, gyak-
ran erősíti az a szociológiai állítás, hogy a nemzeti identitás közös érzése
fontos az érzékeny és magabiztos civil társadalom kialakulása és fennma-
radása szempontjából. A leggyakrabban az magyarázza ezt a követelményt,
hogy az ideáltípusnak tekintett nemzeti identitás a kollektív identitás egyedi
formájának tekinthető, melyben az emberek a fizikai érintkezés gyakorlati
hiánya ellenére egymáshoz tartozónak érzik magukat, mivel közös nyelve-
zetet vagy dialektust használnak, meghatározott területen élnek, amelyet
közelről ismernek, és különös ragaszkodást éreznek éghajlata iránt; és mert
közösek a szokásaik, beleértve a mémoirers involontaires („önkéntelen emlé-
kek”, Proust) bizonyos mértékét – a tudatossá vált történelmi múltat –, ame-
lyet a jelenben következetesen mint a nemzet vívmányai iránti büszkeséget
tapasztalnak meg, vagy gyakran mint kötelezettséget, hogy szégyelljék ma-
gukat a nemzet gyarlóságaiért.11
Az ily módon meghatározott nemzeti identitás sajátosan modern euró-
pai találmány. Európa ajándéka a világnak, és jelentősége a civil társadalom
felülvizsgált elmélete szempontjából abban mutatkozik meg, hogy a polgá-
roknak az eltökéltség, magabiztosság és méltóság érzését ajándékozhatja az-
által, hogy támogatja azt az érzetüket, hogy „otthon” vannak. Lehetővé teszi
számukra, hogy kiigazodjanak az intézményes és mindennapi élet jelei kö-
zött. Egymás tevékenységét – mit főznek, mit gyártanak, miről énekelnek,
hogyan tréfálkoznak, miként öltözködnek, milyen kifejezés ül az arcukon,
amikor beszélnek – kölcsönösen felismerik és értik. Ez a meghittség egyút-
tal mindenkinek valamilyen mértékű önbizalmat nyújt a beszédre és cselek-
vésre. Ebből adódik, hogy bármi, ami ismeretlen, nem jelent automatikusan
félelmeteset; továbbá, bármilyen különbözőség is álljon fenn a nemzeten be-
lül, az többé-kevésbé elfogadott mint az alkotó jellemzők egyike. A nemzeti
identitás és annak „szomszéd” identitásai (mint például a foglalkozás, osz-
tály, nem, vallás, faj) közötti határvonal bizonytalanul húzható meg, és ha-
11 A nemzeti identitás körvonalainak alapos vizsgálata található a következő művekben:
Philip Schlesinger: „On National Identity. Some Conceptions and Misconceptions Criticized”,
Social Science Information, vol. 26. no. 2. (1987) 219–264. o.; Gellner: id. mű, és Benedict Anderson:
Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism (London–New York,
1991).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tárőrei megbízhatatlanok és elnézőek. 12 Az a tény valamelyest elfogadott,

hogy egyazon nemzet tagjai jogosan eltérő véleményen is lehetnek nemzeti
hovatartozásuk jelentéséről és terjedelméről. A különbözőség ilyetén eltű-
rése éppen azért lehetséges, mert a nemzeti identitást a nemzet tagjainak
összetartozás-érzése, maguk és a többiek iránti bizalom táplálja: nyugodtan
mondhatják, hogy „mi” és „ti”, anélkül, hogy azt kellene érezniük, az „én”,
önérzetük kicsúszik a kezükből.
Amikor a polgároktól megtagadják a közös nemzeti létben való osztozást,
hajlanak arra, hogy azt a világot barátságtalannak és idegennek tekintsék –
szélsőséges esetben arra kényszerülnek, hogy száműzetésbe menjenek, ahol
a Thomas Mann és mások által leírt gonosz, gyötrő, önsajnáló és önpusz-
tító Hauptweh („legfőbb fájdalom”) keríti hatalmába őket –, és emiatt ke-
vésbé képesek demokratikus életet vinni. Végeredményben a demokratikus
államforma a legigényesebb politikai rendszer. A heteronóm kormányzás
valamennyi formájával ellentétben a demokrácia olyan módozatokat fog-
lal magába, amelynek révén kollektív döntések születhetnek a civil társa-
dalom és az állami struktúrák intézményesen szétválasztott, de egymással
összefüggő tartományain belül az erőszakmentes nyilvános viták és hata-
lommegosztó kompromisszumok révén, az érdekelt felek lehetséges legtel-
jesebb és minőségileg legjobb részvétele alapján.13 Minimális követelmény,
hogy a demokratikus folyamatokba beletartozzon az egyenlő és általános
felnőtt választójog eltérő kiterjedésű választókerületekre bontva, a többségi
döntés és a kisebbségi jogok garanciája, melyek együttesen biztosítják, hogy
a kollektív döntéseket azok túlnyomó többsége jóváhagyja, akiktől elvárjuk,
hogy elfogadják. A demokratikus folyamatoknak ugyanígy tartalmazniuk
kell az önkényes letartóztatástól való mentességet, a polgárok és képvise-
lőik részéről a törvények előírásainak tiszteletben tartását, alkotmányos ga-
ranciákat a kommunikáció és a gyülekezés szabadságára, és egyéb polgári
és politikai szabadságjogokra, amelyek elősegítik annak biztosítását, hogy
azok, akiktől elvárják a döntéseket vagy megválasztják a döntéshozókat, va-
lós alternatívák között választhassanak. A demokrácia emellett különböző
kormányzati és nem-kormányzati irányelveket is megkövetel (olyan terüle-
teken, mint például az egészségügy, az oktatás, a gyermekgondozás vagy
a minimálbér biztosítása), melyek megakadályozzák, hogy a civil társada-
lom árucsereforgalma egyeduralkodóvá váljon, és ezzel garantálják, hogy a
polgárok szabad egyenrangú személyekként élhessenek, alapvető politikai
12 A határokra vonatkozó térhasonlatot Fredrik Barth írta le „Ethnic Groups and Boundaries”
című művében, in Process and Form in Social Life: Selected Essays of Fredrik Barth (London, 1981)
198–227. o.
13 John Keane: Democracy and Civil Society: On the Predicaments of European Socialism, the Pros-
pects for Democracy and the Problem of Controlling Social and Political Power (London–New York,
1988, 1998) és The Media and Democracy (Cambridge, 1991).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
és polgári jogaikat élvezve. Másképp kifejezve, a demokrácia megköveteli

az állam bizonyos formáinak és a civil társadalomnak az intézményes
szétválasztását. A demokrácia társadalompolitikai intézmények olyan, nyi-
tott szerkezetű rendszere, amely megkönnyíti a hatalom gyakorlásának ru-
galmas megosztását és ellenőrzését. Egy olyan többrétegű politikai és tár-
sadalmi mozaik, amelyben a helyi, tartományi, nemzeti és nemzetek feletti
döntéshozók a res publicae munkájának szolgálatára jelöltettek ki, miközben
felettük a civil társadalom különböző zugaiban élő polgárok kötelesek ébe-
ren őrködni, hogy megakadályozzák egymást és a politikai törvényhozókat
hatalmuk rosszra fordításában és a közélet szellemének megsértésében.
Bár a demokrácia ebben az értelemben nem igényli állampolgáraitól,
hogy éjjel-nappal politikai szerepükkel éljenek – a túl sok demokrácia meg-
öli a demokráciát –, azért mindig nehéz lesz létrehozni vagy fenntartani a
mozgatóerejét. Ez a feladat még nehezebb olyan környezetben, ahol hiá-
nyoznak a civil társadalom olyan hagyományai, amelyek a demokratikus
önkormányzás tulajdonságai közé tartoznak: a megfontoltság, józan ész, ön-
bizalom, bátorság, érzékenység a hatalommal szemben, jártasság a döntések
meghozatalában és nyilvánosság előtti megvédésében, a kritikára (és önkri-
tikára) való készség, és egyúttal hajlandóság a kritika elfogadására mások-
tól, valamint képesség arra, hogy méltósággal és szolidaritással összefogja-
nak egymással, hogy ellenállhassanak a félelem elerőtlenítő hatásának. Ez
utóbbi jellegzetesség különösen fontos a parancsuralmi rendszerek demok-
ratikus átalakítása során, amikor a hatalomtól való félelem demoralizálja
azokat, akik ki voltak szolgáltatva annak, ugyanakkor a hatalom elvesztésé-
től való félelem demoralizálja azokat, akik gyakorolják azt.
A félelemtől való megszabadulás a demokrácia alapfeltétele, amit álta-
lában elősegít a polgároknak az a közös érzése, hogy egy vagy több etikai
identitáshoz tartoznak, amelyek közül a legnagyobb befolyással a nemzeti
identitás rendelkezik. A félelemnélküliség nem egy természetesen fellépő
jelenség. A bátorság vagy „nyomás alatti méltóság” (Aung San Suu Kyi)
egyik formája, amely mindig akkor alakul ki, amikor a politikai hazugságok,
a megfélemlítés és az erőszak az áldozatokban erőfeszítéseket vált ki afelé,
hogy megszabaduljanak személyi függőségüktől, és belső és külső forráso-
kat igénybe véve táplálják azt a magatartást, amelyben ellenszegülhetnek
annak, hogy a félelem irányítsa tetteiket. A nyomás alatti méltóság normál
esetben megelőzi és alátámasztja a demokrácia intézményesítésére tett kí-
sérleteket. Ahhoz, hogy hatékony legyen, apróbb napi ellenállási tevékeny-
ségek során kell gyakorolni, ami viszont tovább táplálja az állampolgárok
érzését, hogy közös nyelvet beszélnek, és osztoznak természetes otthonuk-
ban, legkülönbözőbb szokásaikban és történelmi tapasztalataikban.
¯ ¯ ¯
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Vegyük példaként Lengyelországot, mely kiválóan illusztrálja ezt a téma-

kört. A tizennyolcadik század végén az 1772., 1793. és 1795. évi felosztások
mentén Lengyelországot szétdarabolta Oroszország, a Habsburg Birodalom
és a Porosz Királyság. Nemessége (szlachta) erre úgy reagált, hogy megkü-
lönböztetett nemzeti öntudatra ébredt. A tizenkilencedik század során e len-
gyelek az emberiség szabadságharcosainak tekintették magukat (és ezt szé-
les körben is elismerték), egy olyan nemzet tagjainak, amely vértanúja lett
a demokratikus szabadság ügyének. Lengyelnek lenni azt az adottságot je-
lentette, hogy valaki nyomás alatti méltósággal cselekedjék, visszautasítsa a
hatalom megfélemlítéseit és vele szemben gyakorolt erőszakát. Az 1794. évi
felkelés vezetője, Tadeusz Kościuszko számos tizennyolcadik századi euró-
pai demokrata számára hős volt, nevét dicsőítették Amerikában, sőt még
Ausztráliában is, ahol a legmagasabb hegycsúcsot róla nevezték el. A Hen-
ryk Dabrowski által szervezett lengyel légió jelszava ez volt: „A szabadsá-
gért, a miénkért és a tiétekért” (za nasza i wasza wolnos̀c̀). A lengyel hazafiak
kiemelkedő szerepet játszottak az 1848-as magyar, német és olasz forradal-
makban is.
Napjainkban az a fajta nemzeti identitás, amely ezekben az élményekben
kristályosodott ki, meglephet, sőt, zavarba ejthet egyeseket, akik nem len-
gyelek. A lengyeleket időnként rámenős és fortélyos anarchistáknak tartják,
akiknek mélyen romantikus lelke megmutatkozik olyan költők esetében,
mint például Adam Mickiewicz, aki Lengyelországot a Nemzetek Krisz-
tusának tekintette, melyet keresztre feszítettek, hogy azután feltámadjon
és megváltsa a többi nemzetet. Ez az önteltség az 1920-as évek Pilsudski-
epizódjában is megnyilvánult, sőt, föllelhető a mai Lengyelország politi-
kai spektrumának néhány elemében, így különösen „A Lengyel Nemzet
Katolikus Állama” érdekében megfogalmazott folyamatos felhívásokban.
De összességében az a messianisztikus szenvedély, amellyel egyes tizenki-
lencedik századi lengyelek a szerencsétlenségekre és az elnyomásra reagál-
tak, jelentősen alábbhagyott. Az elmúlt két évtized során a lengyel nemzeti
identitás szembeszökő jellegzetessége a demokratikus szabadság nyelveze-
tének felvállalása volt, ahogyan Adam Michnik a Szolidaritás megszületését
követően megjegyezte; a lengyel harcot a civil társadalomért és politikai sza-
badságért a katonai diktatúrával és az idegen uralommal szemben gyakran
úgy emlegetik, mint a többi emberi lény szabadságának szinonimáját.14
¯ ¯ ¯
14 Lásd alábbi interjúmat: „Towards a Civil Society: Hopes for Polish Democracy”, in id. mű;
és Jan Jozef Lipski: „Two Fatherlands – Two Patriotisms”, Survey, vol. 26. no. 4. (1982. ősz)
159–175. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Mind a lengyel példa, mind az azt megelőző elemzés megerősíteni látszik

a nemzeti önrendelkezésre vonatkozó tantételt. Bennük foglaltatik, hogy
Paine-nek és másoknak igazuk volt, amikor azt gondolták, hogy „a nemzet”
védelme és a nyitott civil társadalomért, a politikai demokráciáért a fennhé-
jázó zsarnokság ellen folytatott harc azonos, hogy amikor a nemzeti érzel-
mek szelei fújnak, az emberek a madarakhoz hasonlóan csodás szárnyakat
növesztenek, és a társadalmi és politikai függetlenség országába indulnak.
És mégis, a Nagy Francia Forradalom tapasztalatai, melyek a nemzeti önren-
delkezés számos tantételének okfejtését, köztük Paine főművét ihlették, két-
séget támaszthatnak az ilyen következtetésekkel szemben. Napóleonnak a
forradalom zűrzavarából történt kiemelkedése futólag felfedte a francia ese-
ményeket jellemző politikai gyengeséget. Végül csak napjainkban, miután a
Nagy Francia Forradalom logikája oly sok országban hellyel-közzel meg-
ismétlődött, vált lehetővé, hogy felismerjük a modernség új szempontjá-
nak működését, vagyis egy olyan folyamat lelepleződését, melyben a Nagy
Francia Forradalom alapvető vízválasztónak bizonyult. A forradalom mind-
örökre megsemmisítette a fejedelmek Istentől eredő és kétségbevonhatat-
lan uralkodói jogába vetett hitet, és elindította a harcot a kivételezett osz-
tályok ellen a szabad és egyenlő egyének független nemzetének nevében.
Ugyanakkor viszont azok, akik a független nemzet nevében cselekedtek,
mindinkább a haza (la patrie) iránti hűséget próbálták hangsúlyozni, azaz a
polgárok kötelezettségeit saját államukkal szemben, mint ami önmagában
szavatolja a nemzetet, lévén maga is „egy és oszthatatlan”. Az ancien régime
jelszavát: „Un roi, une foi, une loi” („Egy király, egy hit, egy törvény”) felvál-
totta a „La Nation, la loi, le roi” („A Nemzet, a törvény, a király”). Ettől fogva
a Nemzet alkotta a törvényeket, melyek megvalósításáért a király volt fele-
lős. És amikor 1792 augusztusában a monarchia megszűnt, a Nemzet vált a
függetlenség névleges forrásává. „Vive la Nation!”, kiáltották a katonák egy
hónappal később Valmynál, amikor csatába indultak a porosz seregek ellen.
Minden, ami korábban királyi volt, egyszeriben nemzetivé vált. A nemzet-
nek saját jelképe lett, a háromszínű nemzeti lobogó, a Bourbon-ház fehér
zászlaja helyett. Felbukkant a nacionalizmus új szelleme. A nemzeti iden-
titásért folytatott harc fundamentalistává vált, és magával hozta a hatalom
utáni vágyakozást és a nemzetállam dicsőségét, amely végül legyőzte a for-
radalom demokratikus erőit. Megszületett a modern világ első nacionalista
diktatúrája.
¯ ¯ ¯
A nemzethez forduló nacionalisták által fenntartott parancsuralmi rendszer

kialakulása teljesen új fejlemény volt – Európa méreggel átitatott ajándéka
önmagának és a világnak.15 Ettől kezdve, és kiemelt globális hatása ellenére,
15 Jacques Godechot: La Grande Nation (Párizs, 1983); Eric Hobsbawm: Nations and Nationalism
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
a nemzeti önrendelkezési jog tizennyolcadik századi tana egy lappangó krí-

zis forrásává lett, melynek mai megoldása e tan alapos újragondolását, a
civil társadalom, nemzeti identitás és nacionalizmus közötti viszony jobb
megértését, másfelől az állampolgári jogok és a demokratikus folyamatok
pontosabb tisztázását igényli.
Max Weber egy ízben Ludendorff tábornok részére és az ő jóváhagyá-
sával a demokráciát olyan politikai rendszerként határozta meg, melyben
az emberek választanak egy vezetőt, aki azután kijelenti: „Maul halten und
weiter dienen.” („Pofa be és engedelmeskedni!”) 16 Az ilyen megfogalma-
zásokba beleértett türelmetlenség az örök nyilvános véleményütköztetések
iránt elvéti a demokrácia egyik lényegi tulajdonságát. Amikor a demokra-
tikus folyamatokat a civil társadalom és az állam köreire, vagy valamely
közvetítő mechanizmusra alkalmazzák – mint amilyenek a politikai pártok
és a testületi viták –, azt irányozzák, hogy maximális legyen a döntéshoza-
tal visszafordíthatósági szintje vagy „biodegradabilitása”. Ösztönzik a meg-
lévő feltételekről szóló vitát és a közelégedetlenséget, időnként még haragra
és közvetlen tettekre is gerjesztik a polgárokat. A tartós parancsuralmi rend-
szerek idején – mint Salazar Portugáliájában vagy Brezsnyev Oroszországá-
ban – a dolgok másképp néztek ki. Úgy tűnt, megállt az idő. Az emberek
folytatják mindennapi életüket, gyerekeket szülnek, a gyerekek felnőnek,
dolgoznak, szeretnek, játszanak és veszekszenek, nekik is gyerekeik szület-
nek, végül meghalnak; körülöttük minden mozdulatlanná merevedett, meg-
kövesedett és unalmas. A politikai élet végletesen egyhangúvá vált.
Ezzel szemben a teljes mértékig demokratikus rendszerekben minden
állandó mozgásban van. A polgárok jogosultak kritizálni és módosítani a
hatalomelosztást az államon belül, illetve az állam és a civil társadalom
között, ugyanakkor valamiféle állandó nyugtalanság szorítja őket, mellyel
vagy megbirkóznak, vagy elégedetlenkednek, vagy hátat fordítanak, de so-
hasem tudnak teljesen elbújni előle. A predemokratikus társadalmi közös-
ség cél- és értelmi egysége szétesik. A hatalmi csoportok sokszínűségét kü-
lönbözőség, nyitottság és állandó versengés jellemzi, hogy eldöntsék, a
valóság meghatározásában kié legyen a vezető és ellenőrző szerep. Innen
a nyilvános botrányok, amikor olyan dolgok jutnak a lakosság tudomására,
amelyeket éppen azért titokként kezeltek, mert ha idő előtt nyilvánosságra
kerülnek, nem tudták volna megvalósítani az állampolgárok felzúdulása
nélkül. Demokratikus feltételek mellett a világ úgy érzi, bizonytalanságban
van afelől, valójában ki kormányoz, illetve kinek kellene. A hatalom fennálló
viszonyait úgy kezelik (és úgy értelmezik), mint esetlegességet, mint ahol
hiányoznak az abszolút biztonság és a hierarchikus rend magasabb rendű
since 1870 (Cambridge–New York, 1990); Hugh Seton-Watson: Nations and States: An Enquiry
into the Origins of Nations and the Politics of Nationalism (London, 1977); és Anderson: id. mű.
16 Idézi Marianne Weber: Max Weber: A Biography (New York–London, 1975) 653. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
garanciái, mint azon intézményileg megtett szereplők puszta termékét, akik

a hatalmat gyakorolják az ő környezetükben és felettük.
A demokratikus rendszereknek éppen ez az önmagát megkérdőjelező,
önmagát bizonytalanná tévő minősége az, ami nemcsak alkalmat ad a nem-
zeti identitás támogatóinak, hogy a szélesebb nyilvánosság elé tárják néze-
teiket, hanem egyúttal fokozza az olyan antidemokratikus nézetek vonz-
erejét, mint a nacionalizmus. A demokratikus feltételek komoly mértékben
próbára tehetik a polgárokat a „valóság” irrealitásának átfogó érzetével és
a hatalom megoszlásának állandó jellegű instabilitásával, olyannyira, hogy
követelővé válhat a „valóság” bizonyosságának helyreállítása iránti vágy, és
elnyomásra kerülhet a különbözőség, az összetettség és a nyitottság az álla-
mon belül és az állam és a civil társadalom között. A demokráciák sohasem
érik el a homeostatikus egyensúlyi állapotot. Állandó jelleggel a célokról
és eszközökről szóló nyilvános nézeteltérések, politikai programokon be-
lüli bizonytalanságok, fejetlenségek és hiányosságok, valamint nyílt és rej-
tett konfliktusok üldözik őket. Mindezek miatt azután a börtönből szaba-
dultak számtalan pszichózisának szolgálnak prédául (Havel), olyan morbid
kísérletek áldozatai lehetnek, melyek célja, hogy a dolgokat leegyszerűsít-
sék, megálljt parancsoljanak a pluralizmusnak, és mindenhová és minden-
kibe Egységet és Rendet erőltessenek.
¯ ¯ ¯
Első ízben a Nagy Francia Forradalom eseményei hozták felszínre ezt a di-
namizmust, igazolva azt a szabályt, hogy valahányszor egy nemzet hívei
összegyűlnek, fennáll a veszély, hogy elcsábítja őket a nacionalizmus nyel-
vezete és hatalmi fantáziája. A nemzeti identitás és a nacionalizmus közti
analitikus különbségtétel – ami elkerüli a tárggyal kapcsolatos kommentá-
rok egy részének figyelmét, beleértve Eric Hobsbawm Nations and Nationa-
lism since 1780 című művét – alapvető ebben az összefüggésben. 17 A nacio-
nalizmus gyakran a demokratikus pluralizmus gyermeke – mind abban az
értelemben, hogy a nyílt állami intézmények léte és a polgári szabadságjo-
gok minimuma, beleértve a kommunikáció szabadságát, lehetővé teszi a na-
cionalisták számára, hogy megszervezzék és terjesszék nacionalizmusukat,
mind pedig abban a kevésbé nyilvánvaló értelemben, hogy a demokrácia,
de még annak szele is, gyakran bizonytalanságot szül a hatalom iránt, és
időnként félelmet és pánikot okoz, és ebből adódóan egyes polgárokban só-
várgást kelt, hogy menedéket keressenek az élet valamely zárt formájában.
Az európai régiókban jelenleg a nacionalizmus a legférfiasabb és a leg-
vonzóbb e zárt életformák, vagy ahogy én előszeretettel nevezem, ideo-
17 Lásd Huizinga: id. mű.

..........................................................................................................................................................................................................................................................................
lógiák között.18 Más ideológiákhoz hasonlóan a nacionalizmus egy felfelé

mobilis, hataloméhes és potenciálisan domináns nyelvjáték, mely univerzá-
lis szeretne lenni. Azt feltételezi, hogy a Nemzet egy biológiai tény és az
élet legfelső formája, amely saját különlegességét mindvégig oly módon el-
rejti, hogy álcázza saját létfeltételeit és megkísérli elfojtani a nem-nemzeti
és szubnemzeti nyelvhasználatot azon a civil társadalmon és államon belül,
amelyben gyarapszik.
A nacionalizmus dögevő állat. Az egyes térségeken belül eleve meglévő
nemzeti érzésen él, korábbi önmagának torz paródiájává alakítva a közös
nemzeti identitást. Albert Camus híressé vált mondása, hogy túlságosan
szereti nemzetét ahhoz, hogy nacionalista legyen, helyesen ragadta meg
azt a tényt, hogy a nacionalizmus a nemzeti identitás patologikus formája.
A nacionalizmus (Milorad Pavić eltérő megfogalmazása szerint a Kazár szó-
tárban) a nemzet heterogenitását úgy igyekszik szétrombolni, hogy beszorít-
ja a Nemzetbe. A nacionalizmus egyúttal visszaél minden demokratizálási
iránnyal, amikor éhesen a civil társadalmat és az államot rója, és a többieket
egyedi nyelvhasználatukban zaklatja, konkurenciának és olyan ellenségnek
véve őket, amelyet rettegésben kell tartani és törvényen kívül kell helyezni,
meg kell sebesíteni vagy élve elfogyasztani, miközben egész idő alatt azt a
látszatot kelti, mintha maga egyetemes nyelvjáték lenne, melynek érvényes-
sége nyilvánosan megkérdőjelezhetetlen és a történeti téridő esetlegességei-
től érintetlennek tekintendő.
A nacionalizmus fanatikus maggal rendelkezik. Határait őrök és rend-
fenntartók ügyelik, feladatuk, hogy figyeljék a Nemzet honi és külföldi el-
lenségeit. A nemzeti identitással ellentétben, melynek határai mozognak, és
amely a más életformák eltérései és nyitottsága iránt lényegesen nagyobb
toleranciával viseltetik, a nacionalizmus megköveteli híveitől, hogy higgye-
nek önmagukban és e hitben magában, hogy higgyenek abban, nincsenek
egyedül, tagjai a hívők egy olyan közösségének, amit Nemzetként ismer-
nek, amelynek révén halhatatlanságot érhetnek el, ha alaptermészetükkel
megfelelésben élnek. A nacionalizmus megköveteli tőlük és vezető képvise-
lőiktől, hogy (ahogy azt Ernest Renan a Qu’est-ce qu’une Nation?-ben [Mi egy
nemzet?] kifejtette) részt vegyenek „un plebiscite de tous les jours”-ban
(„a mindennapok döntéseiben”). Az ilyen szintű ideológiai elkötelezettség
biztosítja, hogy a nacionalizmust egy nehézkes akarat a dolgok egyszerű-
sítése felé hajthassa – olyasfajta utasítások révén, mint amelyeket Bismarck
adott ki: „Németek! A véretekkel gondolkozzatok!”
Ha a demokrácia a világ leegyszerűsítése elleni állandó harcot jelenti,
úgy a nacionalizmus állandó harc azért, hogy megsemmisítsék a sokrétű-
séget, olyan akarat, amely bizonyos dolgokról nem akar hallani, választott
18
John Keane: „The Modern Democratic Revolution: Reflections on Lyotard’s The Postmodern
Condition”, in Andrew Benjamin (ed.): Judging Lyotard (London–New York, 1992) 81–98. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tudatlanság, nem az ártatlanságé. Emellett van egy olyan irányultsága, hogy

nekimenjen a világnak, összezúzva vagy elfojtva mindent, ami az útjába ke-
rül, hogy megvédjen vagy igényt tartson bizonyos területre, és úgy gon-
doljon az országra mint hatalomra és lakóira mint „egyetlen ökölre” (Ajaz
Mutalibov). A nacionalizmusban semmi sincs a nemzeti identitás alázatos-
ságából. Hasonlóan ahhoz a fölényeskedő magatartáshoz, amit Jean-Marie
Le Pen tanúsított a holocausttal szemben, a nacionalizmusban nincs semmi-
lyen szégyenérzet a múlt vagy a jelen felé, mivel feltételezi, hogy kizárólag
az idegenek, illetve „a nemzet ellenségei” a bűnösök. Agresszívan férfias di-
csőségben mutatkozik, és a nemzet emlékezetét nemes ősök történeteivel, a
vereségben megmutatkozó hősiességgel és bátorsággal tölti meg. Legyőzhe-
tetlennek érzi magát, a zászlót lengeti, és ha kell, hevesen az ellenség vérébe
mártja a kezét.
A nacionalizmus szívében – „nyelvtanának” legkülönösebb jellemzői kö-
zött – az áll, hogy a Mást egyidejűleg mindenként és semmiként kezeli.
A nacionalisták arra a veszélyre figyelmeztetnek, amit az idegenek növekvő
jelenléte hoz az ő életmódjukra. A Mást úgy kell tekinteni, mint a Nemzet
torkára nyomott kést. A nacionalisták hajlamosak a barát-ellenség mérle-
gelése által vezérelt pánikra; az ítélőképesség zavarában szenvednek, ami
meggyőzi őket arról, hogy a Másik nemzet az ő pénzükön él. A naciona-
listákat az az érzés vezérli, hogy minden nemzet természetes küzdelemben
él a létért, és csak a leginkább életképesek maradhatnak fenn. Jörg Haider,
az osztrák FPÖ vezetője beszédeiben burkoltan azt állítja, hogy a „kelet-
európaiak” veszélyeztetik az államot, az alkotmányt és a demokráciát.
A neonácik Németország új felében az „Idegenek, kifelé!” jelszót skandálják,
a lengyeleket éhes disznóknak nevezik, a biciklik jellemző hiányát a vietná-
miaknak, az élelmiszerét pedig a zsidóknak tulajdonítják, és a törököket az-
zal vádolják, hogy átveszik a közirányítást. Jean-Marie Le Pen követői Fran-
ciaország arab megszállását emlegetik – korábban maga Le Pen azt a ha-
sonlatot alkalmazta, hogy éhes seregélyek tarolják le Franciaország cseresz-
nyéskertjeit. A litván antiszemiták a régi történeteket suttogják tovább a zsi-
dókról, akik keresztény gyerekeket áldoznak, hogy vérükkel készítsék el a
húsvéti kenyeret, és a hasonlóképp rágalmazó mesét idézik a zsidó gabona-
kereskedőkről, akik üveget kevernek a gabonába, hogy a nem-zsidó nők el-
vérezzenek, amikor a tésztát dagasztják. A horvát nacionalisták a szerbeket
csetnik vagy bolsevik mészárosoknak titulálják, akik kivégzik és megcson-
kítják áldozataikat; a szerb nacionalisták visszafordítják ezeket a vádakat,
és a horvátokat usztasa fasisztáknak nevezik, akik elszántan a szerb nemzet
kiirtására törekszenek. Mindketten iszlám hitre tért szerbekként vagy hor-
vátokként káromolják a muzulmánokat, illetve olyan idegen országból szár-
mazó betolakodóként, akikkel pedig valójában identitások sokasága mellett
öt évszázadon át békében éltek.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
De a nacionalizmus nem csak fél a Mástól. Alsóbbrendű szemétként, ér-

téktelen senkiként arrogáns ecsetvonásokkal meg is festi nekünk. A Más
nem érdemel tiszteletet vagy elismerést, mert lehelete büdös, ételei furcsák,
szokásai egészségtelenek, zenéje hangos és idegen, és érthetetlen beszéde
kívül – alánk – helyezi őt Tőlünk. Ebből következik, hogy a Más kevés jog-
gal rendelkezik, ha egyáltalán bármi is megengedett neki, akár többséget,
akár kisebbséget alkosson abban a világban, ahol a Mi Nemzetünk népe él.
Való igaz (mint Lenin kiemelte), hogy egy hódító nemzet nacionalizmusát
meg kell különböztetnünk azoknak a nacionalizmusától, akiket meghódí-
tott, és a hódítók nacionalizmusa mindig rosszindulatúbbnak és sokkal vét-
kesebbnek tűnik. Az is igaz, hogy a nacionalizmus többé-kevésbé harcias
jellegű, többé-kevésbé képmutató, és lényegi témái igen sokfélék lehetnek,
a fogyasztóvédelemtől és a pénzfelhalmozástól egészen a politikai szepa-
ratizmus határmódosító formáiig terjedően. De a sok változat és különb-
ség dacára a nacionalisták mind egysíkú arroganciától szenvednek. „A na-
cionalizmus nemcsak a vetélytársakat félemlíti meg harciasságával, hanem
a belső eltéréseket is elfojtja.”19 Ez az arrogancia arra készteti a naciona-
listákat, hogy kigúnyolják és leköpjék a Másikat, eltaposni való élősdinek,
baromnak (Scheiss) és kocsmatölteléknek (tapis) nevezzék őket, megkülön-
böztessék őket az intézményes rendszerben és az utcákon, megtiltsák a ki-
sebbségi nyelv („linguicide”) nyilvános használatát, vagy egészen szélső-
séges esetben kényszerrel kitelepítsék őket, hogy egy elkülönített területen
saját homogén nemzetet alkossanak. A nacionalizmust az a fanatikus vágy
vezérli, hogy megtisztítsa a közösséget a rossz elemektől, egybekovácsolja
a tisztákat a Mások iránti gyűlölet indulatában, és közösen elkövetett bű-
nökért büntessen. Szélsőséges esetben a nacionalizmus „a totalitarianizmus
más eszközökkel való meghosszabbítása”.20
A nacionalizmusnak ez a reductio ad absurduma Európa déli szegélyén me-
rült fel az első világháború alatt és után, amikor a törökök 1915-ben tömege-
sen irtani kezdték az örményeket, majd amikor 1922-ben Anatóliában meg-
semmisítő vereséget mértek a görög hadseregre, mire válaszul az utóbbiak
mintegy 400.000 törököt űztek el otthonról, a törökök pedig hozzávetőleg
másfél millió nyomorgó és pánikba esett görögöt kergettek ki Kis-Ázsiából,
ahol Homérosz óta békében éltek.21 A nemzetek összeterelését és legyil-
kolását megismételte Sztálin, illetve Hitler, amikor a zsidók és egyéb nép-
csoportok kiirtásába fogott, majd erőteljes ösztönzést adott a dél-tiroliak és
más, a Vaterlandon kívül rekedt németajkúak Németországba történő átte-
lepítésére. Ugyanez a szörnyű véres folyamat zajlott le „a szerb autonóm
19Craig Calhoun: „Civil Society and the Public Sphere”, Public Culture 5. (1993) 275–276. o.
20Dominique Colas: Civil Society and Fanaticism: Conjoined Histories (Stanford, 1997) xxvii. o.
21 Lásd Charles B. Eddy: Greece and Greek Refugees (London, 1931), és C. A. Macartney: „Refu-
gees”, in Encyclopedia of Social Sciences (London, 1931) 13. k. 200–205. o.

..........................................................................................................................................................................................................................................................................
köztársaság” fegyveres védelmében és amikor a szerbek elfoglalták Koszo-

vót a korábbi Jugoszláviában. A koszovói terület bizonyult a szerb terjesz-
kedés próbakövének. Nacionalista szóvivőjük, miközben a fennhéjázás és a
minden nacionalistára egyaránt jellemző félelem között ingadozott, a koszo-
vói albánokat mocskos, szellemileg visszamaradt muzulmánoknak nevezte,
akik nem tartoznak a valódi jugoszláv nemzethez (nacija), hanem csak egy
nem-szláv, mellékes nemzetiség (nacionalnost). Emellett a koszovóiakat fa-
natikus hódítóknak állították be, és folyamatosan arra buzdították saját hí-
veiket, hogy „vágják le mindazok jobb kezét, akik az iszlám zöld zászlaját
lengetik” (Vuk Drasković) a Szerb Nemzet ama történelmi bölcsőjében, ahol
Lazar királyt és seregét lemészárolták, amikor a kereszténységet és a civi-
lizációt védték a mindent megszálló Iszlám félholdja és handzsárjai ellené-
ben. Ugyanez a muzulmánellenes szemlélet, hogy értéktelen betolakodók-
nak tekintették azokat, Bosznia-Hercegovinát foszlányokká tépte. Ártatlan
civileket lőttek halomra: csőre töltött fegyverrel terelték ki égő otthonaik-
ból, és a szomszéd házánál lőtték agyon őket, vagy ágyúdörgés közepette
oszlopokban a vakvágányokhoz terelték, ahonnan koncentrációs táborokba
szállították, és ott megbecstelenítették vagy kasztrálták őket, majd hagyták,
hogy meredt szemmel, holtsápadtan várják a halált.
¯ ¯ ¯
A nacionalizmus egyértelműen nehéz és szennyes munka, mely ebben az

esetben Jugoszlávia erőszakos szétszabdalását és az egész balkáni térség
destabilizálódását eredményezte, jelentős ökológiai károkkal, a gazdaság
összeomlásával, testi-lelki gyötrelmekkel, valamint több mint két és félmil-
lió menekülttel, miközben több százezer embert meggyilkoltak, megsebesí-
tettek vagy lelkileg tönkretettek. Hogyan lehet az efféle destruktív folyama-
tokat megmagyarázni?
A legnépszerűbb magyarázattal ellentétben: a nacionalizmus nem az em-
beri kebelben lakozó Blut und Boden atavisztikus ösztönként való idősza-
kos újbóli felszínre kerülésének következménye. A nacionalizmus ősi gyö-
kereinek hangsúlyozása helyesen mutat rá annak mélyen érzelmi töltésű
dimenzióira, de minden történelmi megértéstől mentes, képtelen megma-
gyarázni, miért lép fel a nacionalizmus éppen akkor, amikor, és éppen ott,
ahol. Mindezeken túl, a szerb, francia, angol, grúz nacionalizmus mai vál-
tozata értelmezhetetlen a neomarxista fogalmak szerint, tekintsük bár a be-
kerített vagy terjeszkedő burzsoázia, vagy a kapitalista imperializmus által
kizsákmányolt osztályok (Tom Nairn) politikai reakciójának (ausztro-mar-
xizmus), vagy éppen a globális kapitalista gazdaság nemtörődöm, kreatív
pusztítására (Slavoj Žižek) adott reakcióként. Az osztályuralom, az iparosí-
tás elmaradása, a munkanélküliség és a szorongó polgárokból kialakult új
alsó osztály létrejötte tényleg az árutermelés és -csere által alakított közgaz-
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
daság mai következményei, de ezek közvetlenül nem váltják ki a naciona-

lizmus spontán létrejöttét. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, a nemzeti identitás
előzetesen adott közös érzetei közül legalább néhány olyannak a jelenléte
szükséges, amelyek azután alkalmasak politikai manipulációkra és a nyilvá-
nos megerősödésre olyan hatalmi csoportok kezében, melyek kihasználják
a már létező civil társadalom és demokratikus mechanizmusok által gyako-
rolt nyíltságot és déracinement-t.
Ha a nacionalista irányzatokat nem foghatjuk rá teljes mértékben a ka-
pitalizmusra, ugyanúgy végül is nem érhetők nyomon a „létező szocializ-
mus” módszereiben sem. Az olyan országok uralkodó kommunista pártjai,
mint Románia, Magyarország, Szlovénia vagy Lengyelország, támogatták a
nacionalista tendenciákat azon erőfeszítéseik kapcsán, hogy igazolják ha-
talmukat, azonban a következtetés, hogy a nacionalizmus a kommunizmus
egyik mérgező terméke, jogosulatlan. A nacionalizmus felbukkanása a ha-
talomban (mint azt például a Habsburg birodalommal szembeni magyar
rezisztencia és egyéb példák bizonyítják) időben megelőzte a huszadik szá-
zadi kommunizmust, ráadásul a közép- és kelet-európai nacionalizmus erő-
teljesebben a posztkommunista időszak alatt jelentkezett újra.
Az 1989–91-es „bársonyos forradalmak” óta a nacionalizmus kártyáját
nem csak a kommunista pártok és szervezetek játszották ki abbéli igyekeze-
tükben, hogy megtartsák hatalmukat – például Milosević Szerbiában, Krav-
csuk Ukrajnában és Iliescu Romániában. Gyakran használták az ancien ré-
gime antikommunista ellenfelei is – így Gamszahurdia Grúziában, Tudjman
Horvátországban és Jelcin Oroszországban –, akik e tekintetben egy alap-
vető jelentőségű dolgon osztoztak kommunista ellenlábasaikkal. Mindkét
csoport rájött arra, hogy a demokratizálódás korai szakaszában, amikor a
kommunistaelleneseknek nincs pénzük, a kommunistáknál pedig hiányzik
az eszmei háttér és a meggyőződés, a nacionalizmus képes felmelegíteni a
szíveket, megváltoztatni a gondolkodást, szavazatokat tud szerezni, afelé
segíti az egyéneket és csoportokat a kialakuló civil társadalomban, hogy
magukra vegyék a megrázkódtatásokat csillapító identitást, mely elmossa
a jelentéktelenség érzetét, bátorítja „a vétkesek szolidaritását” (Šiklová), és
a védelem érzetét kölcsönzi a demokrácia irányába tett első lépések okozta
liminalitás – a törvény nélküli egyensúlyhiány és irányvesztés – ellenében.
Mit tehetünk a nacionalizmus kérdésében? A nemzeti identitás, nacio-
nalizmus, civil társadalom és politikai demokrácia közötti szoros kapcsolat
nem igazolhatja azt az extravagáns következtetést, hogy a nemzeti identitás
mint a nacionalizmus „nyersanyaga” egy patologikus, idejétmúlt, szeren-
csére hanyatló erő, melyet mindeközben leghelyesebb félvállról vennünk
mind megfigyelőként, mind polgárként, és ezentúl jobb annak szentelni éle-
tünket, hogy több nyelven beszéljünk és különböző kultúrák szerint éljünk;
és szintúgy elveti azt a tragikus következtetést is, hogy a demokratikus ter-
vezet valamilyen módon a nacionalizmus kiváltó okát jelentené, és ezért a
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
nacionalizmus szorítását csakis úgy lehet megtörni, ha felhagyunk a demok-

ráciával. A nacionalizmus monista értelmezései (akár a humán tudományok
által vizsgált minden más jelenség esetében) éppen azért nem megfelelőek,
mert vakon elfogultak. Ezért hát, hogy az itt közölt újfajta tétel nem akarja
kiváltani a nacionalizmus jelenlegi magyarázatait, hanem összetettebbé kí-
vánja tenni egy olyan erő megértését, amely továbbra is alapvető jelentő-
ségű a modern Európa életében és korában.
¯ ¯ ¯
Ennek az új értelmezésnek a valószínű vesztesei közé tartozik az a tizen-

nyolcadik századi tézis, amely szerint a nemzeti identitás védelme a de-
mokratikus kormányzás alapfeltétele, valamint az a Woodrow Wilson, Maz-
zini és mások által győzelemre vitt vízió, hogy az önkormányzatú nemzetek
szent szövetsége harmonikus közösségben munkálkodik majd az emberiség
közös üdvéért. Ez a látomás egyszerre túl egyszerű és túl veszélyes. Kez-
dettől vak volt a nemzeti identitás és a nacionalizmus közötti különbségre,
alábecsülte a nemzeti identitásért folytatott harc antidemokratikus erejét, és
képtelen volt előre látni a nacionalizmus gyilkos reductio ad absurdumát, és
csak e három ok miatt napjainkra teljes zűrzavart hagyott hátra a nemzeti
identitás, a civil társadalom és a demokratikus intézmények közti megfelelő
viszonyokat illetően.
Lehetetlen elméleti érvekkel meg nem történtté tenni ezt a zavart azok kö-
rében, akik azt a következtetést vonják le, hogy „a nacionalizmus a huszon-
egyedik század ideológiája” (Conor Cruise O’Brien), és akik ugyanilyen ta-
nácstalanságról valló következtetésre jutottak, miszerint „Minerva baglya
a nemzetek és a nacionalizmus felett köröz” (Hobsbawm). Az ilyen általá-
nosítások bagatellizálják a nacionalizmus egyenetlen eloszlását az európai
régiókban, egyszerűsítik annak többféle okait és leegyszerűsítik azt a nor-
matív és stratégiai problémát, hogyan kell a nacionalizmust lefegyverezni.
A civil társadalom kilátásai felől sürgető szükség van arra, hogy kiterjesszük
a kortárs politikai képzelőerő határait, hogy eltérő módon gondolkodjunk
a nacionalizmus, a nemzeti identitás és a demokrácia egymásba fonódott
problémáiról, és hogy mérlegeljük, miként lehet a gyakorlatban legyőzni a
demokrácia korlátait azzal, hogy új intézményes módszereket alakítunk ki
mérgező gyümölcseinek elszaporodása ellen.
A nacionalizmus problémájának megoldása demokratikus eszközökkel
lehetséges, de nem könnyű. Oly módon vázoljuk itt a tételt, hogy mivel a de-
mokratikus mechanizmusok (beleértve a civil társadalmat is) megkönnyítik
a nemzeti identitás nacionalizmusba történő átalakulását, a demokráciát az
szolgálja a legjobban, ha lemondunk a nemzeti önrendelkezés tanáról, és a
nemzeti identitás közös értelmét úgy vesszük, mint az élet egy törvényes, de
korlátolt formáját. Ez a tétel egy látszólagos ellentmondást mutató kiegészí-
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tést tartalmaz: a nemzeti identitás, a civil társadalom és más demokratikus

intézmények fontos támasza úgy őrizhető meg legjobban, ha a nem-nemzeti
identitás javára korlátozzuk célkitűzéseit, ami csökkenti annak valószínűsé-
gét, hogy átalakuljon antidemokratikus nacionalizmussá.
¯ ¯ ¯
Európai kontextusban – e tétel segítségével – most már számba vehetjük azt

a négy egymással összefüggő mechanizmust, amelyek fékezik a naciona-
lizmus tekintélyét, de eközben garantálják a polgárok számára a megfelelő
nemzeti identitás elérhetőségét:
1.) Az első ellenszer a területi nemzeti állam intézményeinek decentrali-
zálása demokratikusan felelősségre vonható szubnacionális és nemzetek fe-
letti állami intézmények összefonódó hálózatainak kialakítása révén. Ezek
együttes hatása, ha felelősséggel tartoznak polgáraiknak, valószínűleg javít-
hatja a területi államszervek hatékonyságát és legitimitását, de még inkább
sűrítheti a politikai hatalom vonalait, miáltal csökken a magában vett nem-
zetállam manőverezési lehetősége, és megzavarja a nacionalisták azirányú
elképzeléseit, hogy politikailag támogassák a nemzeteket erős, önálló álla-
mok révén, amelyek elvileg készek arra, hogy szomszédaikkal háborút rob-
bantsanak ki, vagy sárba tiporják ellenfeleiket a nemzet megőrzésének vagy
megmentésének jelszavával.
Ez az ellenszer hatásaiban a politikai hatalom késő középkorra és kora
modern időkre jellemző összetettebb elrendeződéseinek megújítását – és
egyidejűleg demokratizálását – jelenti. Az európai államok kialakulásának
modern folyamata együtt járt a hatalom számos egységének – szabad vá-
rosok, hercegségek, tartományok, uradalmak, hűbéri birtokok, tanácskozó
gyűlések – meggyengülésével, úgyhogy míg az európai régiót a tizenhato-
dik században mintegy ötszáz politikai egység tarkította, ez a szám 1900-ra
huszonötre csökkent. Jelenleg arra utaló jelekbe ütközünk, hogy a hasonló
centralizált állami intézmények kiépítésére irányuló tendencia megfordult.
A politikai hatalom ilyetén „szóródásának” egyik jele a helyi kormányok
iránti megújult érdeklődés, mint amelyek rugalmas fórumot nyújtanak a
helyi államigazgatás irányításához és az állami adminisztráció vezetéséhez,
részben válaszul a makroökonómiai igazgatás csökkenő hatékonyságára és
a nemzeti jóléti államok visszavonulására Nyugat-Európában.22 A nemze-
tállam ugyanilyen „lefelé és oldalt” történő decentralizálása érhető tetten a
regionális eszmék és hatalom élénk előretörésében olyan körzetekben, mint
Katalónia, Vallónia, Emilia-Romagna, Andalúzia, Skócia és a baszk térség.
Különösen átütő az olyan ipari tartományok gyors növekedése és tartós
22
Richard Bradley – Gerry Stoker (eds.): Local Government in Europe: Trends and Developments
(London, 1991).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
sikere, amelyekben egymástól kölcsönösen függő vállalathálózatok épül-

tek ki, és kettős konvergencia révén érik utol egymást (Sabel). A nagy cé-
gek egyre inkább működő egységek, leányvállalatok és szerződéses vállal-
kozók laza hálózatává próbálják decentralizálni magukat, mert így lénye-
gesen rugalmasabb gyártási módszerekkel szakosított termékeket állíthat-
nak elő. Eközben a kisebb vállalkozások magukat hitelügyletek, marketing
ügynökségek, kutatás–fejlesztési és egyéb közös szolgáltató vállalkozások
szélesebb körű formáivá szeretnék összedolgozni, amiről valaha a nagyvál-
lalatok elhíresültek, és amit manapság mind inkább regionális szinten nyúj-
tanak nekünk.23
Végül az erősődő helyi kormányzat és az Europe des régions („regioná-
lis Európa”) irányzatát kiegészíti a nemzetek feletti politikai intézmények
gyorsuló növekedése, mint amilyen az Európa Parlament, az Európai Bizott-
ság és a Hágai Nemzetközi Bíróság. A kísérletek korábbi fázisában a kor-
mányközi tárgyalások és a gazdasági együttműködési folyamatok kiegé-
szültek a szerződéskötésekkel és a politikai, gazdasági és pénzügyi unió
kényszerével; és annak ellenére, hogy ez a folyamat nagy mértékben an-
tidemokratikus és állandó jelleggel vitatható, az irányzat hasonlít azokhoz
az eseményekhez, amelyek Európa politikai alakulatát meghatározták, mint
amilyen az 1814. évi Bécsi Kongresszus, az 1919. évi Versailles-i Szerződés
és az 1945. évi Jaltai Konferencia volt.
Az Európai Unió tagállamaitól számos kérdésben megkövetelik, hogy
fogadják el az acquis communautaire-t, az államközi tárgyalások testületét,
azokat a törvényeket és irányelveket, amelyekben készítőik megegyeztek;
viszonylagos eltolódás lépett fel az egyhangú elfogadással kialakított politi-
kától a többségi szavazás irányába; ebből pedig az adódott, hogy az európai
törvényhozás valamennyi államigazgatási területen meggyorsult. Így pél-
dául 1970-ben a Miniszterek Tanácsa, amelybe az összes tagország küld kép-
viselőt, 345 rendelkezést, döntést és irányelvet fogadott el (a köztörvényes
szabályozásnak e három fő típusa létezik); 1987-re ez a szám 623-ra emel-
kedett, és azóta ismét a kétszeresére nőtt. A központi fűtés és a lakásépítés
szabványaitól a sör és a bor tisztaságáig, a tengerpartok érintetlenségétől a
nők foglalkoztatási feltételeiig és a közös valuta létrehozásáig az Európai
Unió népeit mind mélyebben érinti és alakítja az európai politikai integrá-
ció. Időközben az 1996. évi maastrichti szerződést követően az Európai Unió
egy három oszlopon nyugvó rendszerré alakult, magában foglalva az ere-
deti Európai Közösséget - ESCE, EAEC és EC –, mely kiegészült az újonnan
létesített Közös Külpolitikai és Biztonsági Igazgatással (CSFP), valamint a
Belügyek és Bírósági Ügyek (HJA) területén folytatandó együttműködéssel.
23 Lásd Charles Sabel: „Flexible Specialization and Re-emergence of Reigonal Economies”, in
P. Hirst – J. Zeitlin (eds.): Reversing Industrial Decline? Industrial Structure and Policy in Britain
and her Competitors (Oxford, 1989) 17–70. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Az Együttműködési Megállapodás elősegíti a kitűzött célt, „a mind szoro-

sabbá váló egységet Európa népei között” („A”-cikkely), és ennek keretében
„alkotmányba foglalja” az Egyesült Európa állampolgárságának elvét. Ezen
irányzatok együttes hatása, beleértve a jelenlegi tagországok és a később
csatlakozó államok javasolt pénzügyi egyesülését, hogy gyengítik és felold-
ják a nemzeti önrendelkezés elvét. Egyértelműen megkönnyítik a nemze-
tek feletti Európa megszületését abban az értelemben, hogy erősen megbo-
nyolítják és korlátozzák a hatalom gyakorlását a meglévő területi államok
számára, ezzel hozzájárulva a nacionalista mozgalmakra, pártokra, kormá-
nyokra és vezetőkre gyakorolt nyomáshoz, hogy felismerjék az ellensúlyozó
politikai hatalom tényét és törvényességét még az olyan érzékeny területe-
ken is, mint amilyen a „nemzeti gazdaságpolitika” és az úgynevezett „nem-
zeti konfliktusok” megoldása.
2.) A nemzeti identitás nemzetközileg elfogadott törvényes garanciáinak
megfogalmazása és alkalmazása a független nemzetállam-elv megbukásá-
nak alapvető járuléka. Ezeket a formális garanciákat úttörő módon a négy
Genfi Egyezmény kezdeményezte 1929-ben, és erőteljes módon kifejezésre
jutott az 1948 decemberében az Egyesült Nemzetek Szervezete által ratifi-
kált Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában. „Mindenkinek joga van az
ebben a deklarációban lefektetett jogokhoz és szabadsághoz mindennemű
faji, szín szerinti, nemi, nyelvi, vallási, politikai vagy más véleménybeli,
nemzeti vagy társadalmi származás, tulajdon, születés vagy egyéb helyzet
alapján való megkülönböztetés nélkül.” (Kiemelés tőlem – J. K.)
A maastrichti szerződés egyértelműen kiterjeszti és finomítja ezt az elvet,
amely nemzetközi ellenőrzés mellett garantálja a polgárok nemzeti öntuda-
tához való jogát, ilyenformán eltérve a felvilágosodás vezérelvétől, misze-
rint minden felségterület a területileg egybetartozó nemzet tulajdona. Az
uniós állampolgárság alkotmányba foglalása során az egyezmény felvázolja
a kapcsolatot az Emberi Jogok Európai Konvenciójával, meghatározza az ál-
lampolgárok néhány jogosultságát egy közös kereten belül, és megköveteli
az Unió tagállamaitól, hogy értsenek egyet bizonyos nemzetek feletti politi-
kai jogokkal. Ez utóbbi intézkedés tartalmazza azt a jogot, hogy bármely
tagállam bármely olyan állampolgára, aki egy másik tagállamban él, sza-
vazhasson és választható legyen mind a helyi kormány, mind az Európai
Unió választásain. Meghatározták az állampolgárok más jogait is, amilyen a
határokon túli információkhoz való szabad hozzáférés joga, az Európai Par-
lamenthez történő felterjesztés benyújtásának és az új parlamenti ombuds-
manok igénybevételének joga, az egyes tartományok lakosainak joga, hogy
közösen befolyásolják a közigazgatást a Tartományi Bizottság útján, vala-
mint az állampolgárok diplomáciai és konzuli védelemhez való jogát bár-
melyik tagállam részéről, amikor az Unión kívülre utaznak vagy ott élnek.
Ezek az intézkedések nyilvánvalóan rendelkeznek gyenge pontokkal.
Az állampolgárok jogainak társadalmi alapja – a tőke, a munkaerő, az áruk
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
és a szolgáltatások szabad mozgása – azt eredményezte, hogy egyesek kriti-

zálták az állampolgárság egyezményben szereplő meghatározását abban az
értelemben, hogy az állampolgár a dolgozó, ami különösen a nők és az olyan
emberek esetében mutat hiányosságot, akik nem a hagyományos teljes mun-
kaidőben dolgoznak. Ugyancsak kritizálták azokat a módokat, amelyekben
a törvényes okmányok és végrehajtási eljárások megakadályozzák, hogy
az állampolgárok igényt tartsanak az Unió teljes területén közös jogaikra.
És azt is mondják, hogy a „harmadik világbeli bevándorlók” – mint ami-
lyenek például a Franciaországban élő marokkóiak vagy a Németország-
ban élő törökök – részéről tapasztalt nehézségek egy nagyobb színpadon
való visszajelentkezései annak az ismerős jelenségnek, amikor nem megfe-
lelő nemzetiségű embereket megkülönböztetés ér.
Ezek a kritikák indokoltak, ugyanakkor az Unió egyezményének állam-
polgárokra vonatkozó intézkedései messzeható következményekkel járnak
a nemzeti identitás és a nacionalizmus vonatkozásában. Az uniós állampol-
gárság elve feltételezi, hogy a kormányok elsőrendű kötelessége a nép kí-
vánságainak figyelembe vétele, de ez nem jelentheti azt, hogy vissza kell
térnünk ahhoz a régi premisszához, amely szerint minden nemzetnek szük-
sége van egy olyan szuverén államra, amely arra a területre terjed ki, me-
lyen az adott nép él. „Ahol a nemzeti érzés bármely fokon jelen van – írja
J. S. Mill –, ott prima facie esete áll fenn annak, hogy a nemzet összes tag-
ját egy kormány alatt egyesítsék, és ez a kormány működjék rajtuk kívül.”
Az egyezmény egy rejtett nehézséget ismert fel a nemzeti önrendelkezés e
kora modern tanában: ha a földi határokat a nemzetkritérium alapján von-
nánk meg, úgy – mivel a nemzetek nincsenek egy véleményen (hiszen akkor
minek kellenének a határok?) – soha nem vethetnénk véget a határvitáknak.
Így minden határt szükségszerűen elhibázottnak kellene tekinteni, és ezért
olyannak, amely javításra szorul olyan külső területek bekebelezése révén,
ahol a mi nemzetségünkhöz tartozók élnek; minthogy pedig ezt a bekebe-
lezést a hódító hajtja végre a meghódítottal szemben, úgy a „nemzeti auto-
nómiáért” folytatott harc tartalmazza a „terület megtisztítását”, vagyis a hu-
zakodást és lökdösődést, a menekülteket, a hazátlanságot, a pogromokat és
a háborút. Az uniós egyezmény helyesen látja, hogy mostantól fogva nincs
helye a fennálló nemzetállam-határok erőszakos megváltoztatásának, ami
európai összefüggésekben azt jelenti, hogy a homogén nemzetállamok kö-
zötti háborúk helyett ezentúl a nacionalista nyomásra kirobbantott barbár
háborúk jelentik a területi stabilitás elleni legnagyobb veszélyt.
Az uniós állampolgárság elve államaik fokozódó multinacionális jelle-
gére is emlékezteti az európaiakat. Természetesen a legtöbb európai állam
mindig is multinacionális volt, amit azonban az utóbbi idők nagyléptékű
migrációja még sokkal hangsúlyosabbá tett. Nyugat-Európába az utóbbi fél
évszázad során több mint 15 millió nem-EU polgár áramlott be, és ennek az
lett a következménye, hogy nem léteznek többé egynemzetiségű államok,
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
és még a legrégebbi, kulturális szempontból leginkább „homogén”-nek te-

kinthető civil társadalmak is az olyan országokban, mint Spanyolország,
Portugália, Anglia, Franciaország vagy Németország, napjainkra a nemze-
tiségek vertikálisan tagolt mozaikjává váltak, melyek már nem fogadják fej-
hajtva szerepüket az adott uralkodó nemzeti öntudat szolgai követőiként.
Az egyezmény kétségbe vonja azt a kora modern feltételezést, hogy a nem-
zethűség kizárólagos, és hogy a civil társadalom és a demokrácia ezért csak
nemzeti szempontból homogén államban lehetséges.
A „nemzeteken túli állampolgárság” elve (Bauböck) ehelyett új komp-
romisszumot követel az államokon belüli nemzetek között. Belátja, hogy az
európai államok és társadalmak békés és demokratikus működése szüksé-
gessé teszi egy nemzetek felett álló felügyelő és végrehajtó mechanizmusra
való támaszkodást, és – összhangban azzal, amit Brugman-paradoxonnak
neveznek – felismeri azt az új elvet, hogy bármely állam különféle nem-
zetei jogosultak saját nemzeti létükre, és ezáltal arra, hogy másként, szaba-
don egyenlőkként éljenek. Az egyezmény „politika-függetleníti” és „terület-
függetleníti” a nemzeti identitást. Ez bizonyos mértékű visszatérést jelent
ahhoz a tizennyolcadik századi szemlélethez, amelyet olyan gondolkodók
támogattak, mint Burke és Herder, hogy a nemzeti identitást a legjobban
úgy lehet megérteni, mint kulturális entitást: vagyis, mint egy, a civil tár-
sadalomhoz, nem pedig az államhoz tartozó identitást. Úgy veszi a nemzeti
identitást, mint a polgárok egyik civil jogosultságát, melynek kikényszerített
vagy megkísérelt érvénytelenítése – még akkor is, ha az államok állítólag az
emberi szolidaritás magasabb formáinak vagy „a nemzeti identitás pilléré-
nek” nevében hajtják végre – csak arra szolgál, hogy haragot, gyűlöletet és
erőszakot keltsen az egyes nemzetiségi csoportok között.
3.) Hasonló fontossággal bír – akár a nemzeti identitás és a demokrácia
érvényesítése a nacionalizmussal szemben – egy olyan tényező, melyet a
tárggyal foglalkozó irodalomban alig említenek: a civil társadalmon belüli
különböző identitások mozaikszerű elrendeződésének kialakulása, mely-
ben a nemzeti identitás törvényes, de csak egy a többi mellett. Ez a na-
cionalizmussal szembeni harmadik ellenszer potenciálisan éppen annyira
hatékony, mint amennyire paradox. Feltételezi, hogy az államokon belüli
nemzeti öntudat fennmaradása és virágzása csak egy önmagát szervező ci-
vil társadalmon belül lehetséges, amely ugyanakkor teret biztosít a polgárok
számára, hogy más választott vagy örökölt identitás alapján cselekedjenek,
és ezzel korlátozzák a nemzeti identitás esetleges szerepét az állam és a civil
intézmények, valamint a politikai pártok, a kommunikációs média és más
közvetítő testületek általános működésében. A paradoxon feltűnő párhuza-
mot mutat a vallási tolerancia kérdésével: egy többvallású társadalomban
egy adott vallás gyakorlása – amennyiben a fanatizmust és a vérontást el
akarják kerülni – megköveteli a szabad vallásgyakorlás biztosítását, ami a
gyakorlatban együtt jár a más vallások törvényességének elismerésével, és
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
így az arról szóló intézményes garanciák egyidejű szükségességével, hogy

mindenkinek szabadságában álljon az is, hogy ne kövessen egyetlen vallást
sem.24 Ugyanezt az irányelvet kellene átvinnünk a nemzeti identitással kap-
csolatos ügyekre, mivel nyilvánvaló, hogy amikor akár az állami intézmé-
nyeket, akár a civil társadalmat kizárólag a nemzeti identitás elve alapján
modellezzük, ez azt jelenti, hogy a polgárok életének egyik szempontjából
kivételt teszünk, miközben alábecsülünk másokat, és ellentmondásba ke-
rülünk a pluralizmussal, mely oly fontos a demokratikus civil társadalom
számára, valamint e polgárok életét nemzetközpontúvá és egydimenzióssá
tesszük, ezáltal viszont lehetővé válik a nacionalizmus felbukkanása.
A nemzetközpontú politika kényszerzubbony jellegű hatását jól mutatja
be Slavenka Drakulić: „A nacionalizmust úgy kényszerítették rá az embe-
rekre, mint egy rosszul álló inget. Az ember érzi, hogy túl rövid az ujja és
túl szoros a gallérja. Nem tetszik a színe sem, az anyagától meg viszketni
kell. De viseljük, mert nincs másik. Senkinek sem megengedett, hogy ne le-
gyen horvát.”25 Ennek az imperializmusra és nacionalizmusra vonatkozó
kérdésnek az ellentéte világos: egy nyitott, autonóm civil társadalom, ame-
lyet az állami intézmények lépcsőzetes elrendezésű sora véd, mely az egy-
másba illeszkedő terek komplex természetes miliőjének művelését igényli.
E tereken belül a polgárok képesek megvédeni magukat a „gyökértelenség”
veszélyei ellen egy demokráciában, ha megtanulják, miként tartozzanak kü-
lönféle szervezetekhez, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy gyökeret
eresszenek és ezzel megóvják emlékeiket, a jelen stabilitását és a jövő remé-
nyeit. Ezek a terek ezenkívül a nacionalista nyomásnak is képesek ellenállni
azáltal, hogy segítik a polgárokat saját lokálpatriotizmusuk legyőzésében.
A civil társadalom helyi szervezeteiben részt vevő polgárok megtalálhatják
a szülőföld szeretetének leghatékonyabb lényegét, ha közben megismerik a
tágabb világot, ha rájönnek, hogy a nemzeti identitás érzése – ha németnek,
írnek, töröknek vagy japánnak, vagy akár ezek valamely keverékének érzik
magukat – nem felsőbbrendű más nemzetek hasonló érzeténél, és hogy a
nemzeti érzés csak egy a lehetséges sok identitás közül.
4.) Talán a legnehezebben adagolható ellenméreg a nacionalizmussal
szemben a nemzeti identitás területtől való függetlenítése egy nemzetközi
24 A toleranciának ez a logikája mélyebb gyökerekkel rendelkezik. Dominique Colas Le Glavie
et le fléau: Généalogie du fanatisme et de la société civile (Párizs, 1992) című művében (1–3. feje-
zetek) kimutatja, hogy a tizenhatodik századi protestáns gondolkodók, mint például Philipp
Melanchton, erőfeszítései hogyan próbálták megmenteni és megvédeni a societas civilis eszmé-
jét, hiszen a vallásos fanatizmusnak ez az ellenszere egyengette szellemileg a civil társadalom
Evilági Városában (egyes) vallási különbözőségek tolerálására vonatkozó érvek útját. A societas
civilis evilági kiváltságai akaratlanul a két pallos, a földi és a lelki között szították a vitát, ami
később az állam és a különböző felekezeteket magában foglaló civil társadalom tizennyolcadik
századi megkülönböztetéséhez vezetett.
25 Slavenka Drakulić: „The Smothering Pull of Nationalhood”, Yugofax (1991. október 31.) 3. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
civil társadalom útján, amelyben a különböző nemzetiségű polgárok elve-

gyülhetnek, legalább minimális megértést és tiszteletet tanúsítva egymás
iránt, és valamifajta szolidaritást alakítanak ki, különösen kritikus időkben,
így például természeti csapások, gazdasági gondok fellépte vagy politikai
felfordulások idején.26
A tizennyolcadik század második felében a különböző nemzetekhez tar-
tozó polgárok közötti hasonló barátságot kozmopolitizmusnak nevezték.
Az idegenekkel való kapcsolat különböző egymást átfedő, néha ellentmon-
dásos módon alakult ki: fiatalokat küldtek külföldi országokba tanulni, kül-
földieket hívtak meg, illetve láttak szívesen tanárnak; európai háborúkba
keveredtek, amelyek során egyes „nemzetiségek” máshová kerültek Euró-
pában; megnőtt a „tisztesebb osztályok” utazási kedve, rendszeresekké vál-
tak a diplomáciai kapcsolatok az udvarokkal; növekedett a kereskedelem;
mind gyorsabbá és kiterjedtebbé vált az idegen divatok áramlása a filozófiai
gondolatok, levelek, könyvek és röpiratok, ruházatok és társadalmi érint-
kezések révén. A tizennyolcadik századi kozmopolitizmus történetét még
meg kell írni, de az világos, hogy Pietro Verri, Immanuel Kant, Thomas
Paine és mások írásaiban az „igazi kozmopolita” és a „hű hazafi” egy és
ugyanazon személy.27 Nem láttak ellentmondást abban, ha valaki a tágabb
világ polgárának érezte magát – a görög koszmopolitész a koszmosz, „világ”,
és a politész, „polgár”, szavakból ered –, és fel kívánta világosítani és át
akarta alakítani Európának azt az apró szegletét, ahol született vagy ahol a
sors akaratából élni, dolgozni, szeretni és meghalni rendeltetett. A kora mo-
dern kozmopolitizmus hamar hanyatlásnak indult. Paine utolsó leheletéig
támogatta a köztársasági demokrácia ügyét szerte a világon és Kant a világ
történetét mindvégig a weltbürgerliche Absicht („a világpolgári terv”) szerint
értékelte, azonban ezek a hanyatló korszak utolsó hangjai voltak. A Nagy
Francia Forradalommal a kozmopolitizmus eltűnt, és helyébe a nacionaliz-
mus, a nemzetállam kiépítése és azok rivalizálása lépett. Egyesek tovább
tevékenykedtek az „internacionalizmus” érdekében, amit az az elv vezérelt,
hogy „amilyen arányban a nemzeten belül az osztályok közötti ellentét eltű-
nik, a nemzetek egymással szembeni ellenségeskedése is úgy fog véget érni”
(Marx és Engels). Egyeseknél a kozmopolitizmus mások gyarmatosításának
tervévé alakult át. A hazafi kifejezés azonban lassan, de biztosan a modern
26 Lásd a rövid bevezető megjegyzéseket in Michael Walzer (ed.): Toward a Global Civil Society
(Providence–London, 1995) 2–4. o.

27 Az olasz helyzetet elemzi Franco Venturi Italy and the Enlightenment: Studies in a Cosmopolitan
Century (New York, 1972) c. művében. Lásd még: Thomas J. Schlereth: The Cosmopolitan Ideal in
Enlightenment Thought: Its Form and Function in the Ideas of Franklin, Hume and Voltaire, 1694-1790
(Notre Dame–London, 1977); Eugen Lemberg: Geschichte des Nationalismus in Europa (Stuttgart,
1950) 123–127. o.; Joseph Texte: Jean-Jacques Rousseau and the Cosmopolitan Spirit in Literature:
A Study of the Literary Relations between France and England during the Eighteenth Century
(London–New York, 1899).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
nacionalizmus minden gyűlöletét és szeretetét magába fogadta, ugyanakkor

a kozmopolita szó egy olyan ideális politikai egység jelképévé vált, amelyet a
gyakorlatban sohasem lehet elérni.
Napjainkban Európában az egyik legsürgetőbb megoldásra váró elméleti
és politikai kérdés, hogy vajon a régi kozmopolitizmus egy új formája van-e
kifejlődőben egyidejűleg a Nyugat nemzetek feletti politikai integrációjának
folyamatával és a kelet-közép-európai totalitárius rendszerek felszámolásá-
nak kísérletével. Vajon lehetséges vagy egyáltalán aktuális egy nemzetközi
civil társadalom kifejlődése Európában? Raymond Aron azok közé tartozik,
akik erre a kérdésre egyértelműen nemmel felelnek: „A jogok és kötelezett-
ségek, amelyek Európában csakúgy, mint bárhol máshol a világban, szoro-
san összefüggenek egymással, aligha nevezhetők multinacionálisnak. Való-
jában a végletekig nacionalista jellegűek [...] Bár az Európai Közösség azon
igyekszik, hogy valamennyi tagállam állampolgárai számára ugyanazokat
a gazdasági és társadalmi jogokat garantálja, olyan állat, hogy »európai pol-
gár«, nem létezik. Francia, olasz vagy német polgárok vannak.” 28
Aron következtetése nem pusztán azon a jogi szószaporításon alapszik,
hogy az egyének csak azért lehetnek polgárok, mert egy független államhoz
tartoznak, amely az egyedüli garanciát jelenti a ius soli, illetve a ius sangu-
inis számára, amelyeken az állampolgári jogok és kötelességek alapulnak.
Következtetéseit mindenesetre túlhaladták az események, amennyiben nem
vette számításba a multinacionális államok és társadalmak növekedését és
az Európai Unió területén élő valamennyi emberre vonatkozó európai állam-
polgársági jogok meghatározásának irányzatát. Ezek a jogosultságok, ame-
lyeket az 1996. évi Kormányközi Konferencia tárgyalt, további bizonyítéko-
kat szolgáltatnak arra, hogy Európa – de legalábbis az Európai Unió három
pilléren nyugvó Európája – tanúja egy új politikai állatfaj, az európai pol-
gár lassú, nem betervezett, vak és kínteli szülésének. Ennek a nemzetnélküli
polgárnak az alkotmányos fogalmak szerint még nincsenek teljes értékű ga-
ranciái. „Informális” vagy fél-legális státusza csak félig-meddig teszi látha-
tóvá, érvényességét egyelőre normatív eszmeként biztosítja, és sebezhetővé
teszi az ellene ható trendekkel szemben. És mégis, az új európai polgár szá-
mára előnyös lehet egy most születő európai civil társadalom, mely a sze-
mélyes kapcsolatok, hálózatok, konferenciák, politikai pártok, társadalmi
kezdeményezések, szakszervezetek, kis boltok és nagy cégek, barátságok,
helyi és tartományi fórumok „vegyes felvágottját” foglalja magában. E nem-
kormányzati környezetben a különféle nemzetekhez és felekezetekhez tar-
tozó egyének és csoportok az új kommunikációs technikák előnyeit élvezik
– faxokat, üzenetrögzítőket, olcsó repülőutakat, műholdas rádióadásokat,
e-mail üzenetközvetítést –, amelyek lerombolják a földrajzi távolságok lát-
28
Raymond Aron: „Is Multinational Citizenship Possible?”, Social Research (1974. tél) 652–
653. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
szólag „természetes” határait és az államhatárokat, megnövelik az emberek

fizikai és kulturális mobilitását, és szimulálják azt a lehetőséget, hogy valaki
egyidejűleg két vagy több helyszínen legyen jelen.
Az új európai polgárok a legkülönbözőbb céllal elvegyülhetnek a hatá-
rokat átlépve, anélkül, hogy kultuszt űznének a nemzeti hovatartozásból és
identitásból, vagy abból, hogy „idegenek”. Ezek a polgárok látják és érzik a
metaxu fontosságát (Simone Weil). Értékelik a fészket, mint amilyen a nem-
zeti identitás, melyben megmelegedhetnek, mely táplálja őket, és amelyben
önbizalmat nyerhetnek. Ugyanakkor felismerik a különbözőséget, mint ami
jogokat és kötelességeket jelent mindenki számára. Ezek az újfajta polgárok
azt az álláspontot képviselik, hogy a jelenlegi világban az identitás sokkal
inkább politika és választás kérdése, és nem pedig sors. Allergiásak a nacio-
nalizmusra, és mély empátiát éreznek azok iránt, akik megkülönböztetés
miatt szenvednek, és szeretett nemzetüket vagy hazájukat elhagyva számű-
zetésbe kényszerültek. Szerények saját nemzeti identitásuk kapcsán, érdek-
lődnek másoké iránt, aggódnak jólétükért és jó közérzetükért, következés-
képp vonakodnak elfogadni a bosszú érzését és a nacionalisták narcisztikus
önelégültségét. Európa polgárai késő modern kozmopoliták.
¯ ¯ ¯
A civil társadalom internacionálissá válását kétségkívül tönkretette a nacio-

nalizmus és a népirtó háború, miként az Délkelet-Európában történt, ahol
sok ember számára a mindennapi élet nem-polgári pokol elűzetéssel, ter-
rorral, otthontalansággal, a vérfürdő rémével és kínjaival. Nem lehet kétség
afelől, hogy amikor minden más módszer csődöt mond, az erőszakos nacio-
nalizmust béketeremtő erőszakkal kell megfékezni, miközben módszerét
(ahogyan von Clausewitz emlékeztetett minket) nem szabad sem bátorta-
lanul, sem (a civil társadalom szempontjából) vakmerő módon alkalmazni.
A polgárok sokasága közötti társadalmi kölcsönhatásokat Európa területén
hatalommal bíró transznacionális vállalatok korlátozhatják vagy fojthatják
el, akik azt a lehetőséget keresik, miként szervezhetik meg nemzeti piaca-
ikat, szedhetik rendbe és nevelhetik ki saját munkaerőiket, és az európai
civil szférát profitirányú ügyvezetéssel és marketinggel hogyan uralhatnák
el teljesen. Az is igaz, hogy az idegengyűlölet és más antidemokratikus erők
előnyt kovácsolnak az új európai környezetből. Mindenesetre az olyan pol-
gárok közötti európai méretű kölcsönhatás hosszú távú növekedése, akik-
nek társadalmi és politikai nézetei túlnyomórészt pluralisták és demokrati-
kusak, a mai Európa legfigyelemreméltóbb – és a legkevésbé figyelembe vett
- jellegzetessége. E kölcsönhatásokban kevés nyomát találjuk a marxista osz-
tályharcos politikának, illetve ama tizenkilencedik századi álomnak, hogy
az állami intézmények elhalnak, és a nacionalizmust kiátkozottnak tekint-
hetjük. Ehelyett él az alaphit, hogy Európa az Atlanti-óceántól az Uralig, de
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
talán még azon is túl, számos szín forrásául kell szolgáljon, és egy olyan tar-
tomány, amelyet óvakodó, erőszakmentes, mégis állandóan küzdő egyen-
súly jellemez a kormányzók és kormányzottjaik, a polgárok között.
Ez az új európai civil társadalom időnként viharos módon kitör, ahogyan
azt a széles körben népszerű óhaj, a „Vissza Európába!” jelszó a bársonyos
forradalmak idején 1989–91-ben kifejezte. Máskor határokon túlmutató pol-
gári jogok és kötelességek törvényesen rögzített elvére hivatkozva ismerik
el és fejezik ki (mint a Maastrichti Szerződésben és az úgynevezett Európa
Egyezményben, amelyek teljes EU-tagságot kínálnak azoknak a szomszéd
államoknak, amelyek tiszteletben tartják és megvédik többek között a ki-
sebbségben élő lakosságot). De az európai civil társadalom kialakulása leg-
inkább egyáltalán nem drámai, hanem csaknem láthatatlan folyamat, mely
nem érdemel figyelmet az újságírók, értelmiségiek, politikusok és az irány-
elveket kidolgozók részéről. De nyilvánvalóan részletes vizsgálatot igényel,
ezért annak az új civil társadalomnak a távlatait, amely jelenleg kialakuló-
ban van Európában és bárhol másutt, jól kell alkalmazni. A feladat sürgető,
hiszen elképzelhető, hogy ez az új európai civil társadalom, feltéve, hogy
nem ítéltetett eleve kudarcra, és megfelelő anyagi támogatást, valamint tör-
vényes és politikai garanciákat kap, az eddig feltalált legjobb ellenszernek
bizonyul a nacionalizmus veszélyei és a demokrácia mérgező gyümölcsei
ellen.
A BARBÁR TÁRSADALOM
Az egyre növekvő általános egyetértés, hogy a civil társadalom a szabadság

birodalma, helyesen világít rá arra az alapvető értékre, hogy a civil társada-
lom a demokrácia egyik feltétele: ahol nincs civil társadalom, ott nem létez-
hetnek olyan képességű polgárok, akik identitásukat, saját jogusultságaikat
és kötelezettségeiket egy adott politikai-jogi környezetben maguk választ-
ják meg. Mégis, a civil társadalom mai konzervatív kritikusai ellentmon-
danak ennek – mégpedig erőteljes, kioktató hangnemben –, mert szerin-
tük a valóban létező civil társadalmak hajlamosak arra, hogy tönkretegyék
azt a civilizáltságot (civility; „udvariasság”), amelytől saját jellegük mint ci-
vil társadalom függ. Edward Shils, e nézet legismertebb képviselője sze-
rint minden civil társadalomnak nagyfokú civilizáltságra van szüksége, ami
„törődés a társadalom egészének érdekeivel, gondoskodás a közös jóról”.
Shils azzal érvel, hogy – elsősorban konfliktushelyzetben – a civil társadal-
maknak stabilitásuk érdekében „a civil személyiség”-re kell támaszkodniuk,
a nyilvánosság által megihletett teremtményre, aki egyértelműen férfi, és
„mindenekelőtt úgy tekint a civil társadalomra, mint kötelezettségvállalá-
sai tárgyára, nem pedig mint családtagjaira vagy falujára, pártjára, népcso-
portjára, társadalmi osztályára vagy foglalkozására”. A civil személyiség „jó
modorú”, ami alkalmazkodást és tiszteletet jelent mások iránt. „A jó modor
olyan, mint az egyenruha és a fegyelem, mely elrejti a hanyagságot, a rossz
ízlést és a kellemetlen különcködést” – írja Shils, és ugyanezzel a lélegzettel
elsiratja a korunkban végromlásába zuhant erkölcsöket és modort. A kor-
mánnyal szembeni kapzsi elvárások, a társadalmi tekintély csődje, a kábí-
tószerek növekvő fogyasztása, a homoszexualitás elterjedése, a törvényen
kívüli lumpenproletariátus elszaporodása, a közszolgálati szféra növekvő
sztrájkjai: ezek a trendek aláássák a civil társadalmakat, és a kíméletlenség,
vadság és erőszak felléptét segítik elő. 1
1 Edward Shils: „Civility and Civil Society”, in Edward C. Banfield (ed.): Civility and Citizen-
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Számos ellenvetést tehetnénk az érvelés gondolatmenetével szemben,

hiszen moralizáló, potenciálisan tekintélyelvű hangneme aligha leplezi a
tényt, hogy lényegében körülményes szószaporítás, amely a civil társada-
lom törvényes és politikai közösségként vett premodern értelmezésére em-
lékeztet. Shilsnek és a civil társadalom többi konzervatív kritikusának min-
denesetre van egy helyes meglátása: a civil társadalom mai barátai rossz
szokásból idealizálják a polgárok szabadságának gáttalan támogatását, és
ezzel nem vesznek tudomást arról, amit másutt a vadság, civilizálatlan-
ság (incivility) problémájának neveztem, és amelynek szélsőséges esete a
barbár társadalom (uncivil society).2 Kétségtelen, hogy a „barbár társadalom”
terminus eléggé különösen hangzik, ügyetlenül, és a legrosszabb esetben
értelmileg elferdített kifejezésnek, míg legjobb esetben anakronizmusnak
tekinthető, vagy legalábbis annak látszik. Az angol értelmező szótár szerint
az uncivility valójában elavult kifejezés; egy tizenhatodik századi mellék-
név, bizonyos viselkedésre utal, amely a „polgári tisztesség” ellentéte, civili-
zálatlanságot, bárdolatlanságot, illetlenséget, ízléstelenséget, modortalansá-
got, faragatlanságot, udvariatlanságot jelent. Ez volt az oka annak, hogy a
népnyelv „helytelen és barbár gazdálkodást” emleget (1632), és Shakespeare
egyik szereplője ilyen utasítást ad: „Bandita: hagyjuk ezt a durva, barbár vi-
selkedést.”
Ezek a barbársággal kapcsolatos megfigyelések azokat a polgárságra vo-
natkozó sokkal régebbi elveket visszhangozták, amelyeket a tizenhatodik
századi itáliai udvarokban és a tizenhetedik századi párizsi szalonokban
alakítottak ki. E pozitív elv szerint a férfiak mindennapi kölcsönös kapcso-
lata olyan dolgokban, mint a kereskedelem és a szerelem, nemcsak hogy
megszabadulhat az erőszak fenyegetésétől – a civilizálatlanságtól –, de egy-
úttal az élvezet egyik forrásává válhat. Az egyének és csoportok közötti
agresszió természetes lehetőségét legyőzhetik a mesterségesen kialakított
konvenciók, mint például a kifinomult beszéd, a civilizált modor, a ruházko-
dás elnőiesített stílusa (hosszú csigákkal kialakított paróka, ékszerek, szala-
gok, rugalmas magas sarkokkal ellátott kivágott cipők), amelyek mind arra
szolgálnak, hogy távolságot tartsanak a barbár viselkedéstől, amit külön-
féle változatos nevekkel illetnek, mint egyszerű, vad, nyers, goromba vagy
modortalan. Ebben az időszakban a francia civiliser igét e folyamat megne-
vezésére használták. A civiliser akkori jelentése, hogy valakit „helyes irányí-
tás” és „jó törvények” mellett „illendő modorra tanítani, viselkedését ba-
rátságossá és udvariassá tenni”.3 Mirabeau L’Ami des hommes ou Traité de la
population című műve [A férfiak barátja avagy Értekezés a népességről, 1756],
ship in Liberal Democratic Societies (New York, 1992) 1–15. o.

2 John Keane: Reflections on Violence (London–New York, 1996).
3 Lásd Edmond Huguet: Dictionnaire de la langue française du sèizime siècle (Párizs, 1925) 2. k.
302. o.
A B A R B Á R T Á R S A D A L O M ¯ 105
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
az első francia nyelvű szöveg, amely az új keletű civilizáció szót használta,

ezt kiegészítette azzal, hogy mindazokra, akik az udvariasság jó hírnevének
örvendtek, úgy tekintettek, mint a „testvériség” vagy sociabilité példáira, „fi-
nom” emberek voltak, meleg szívvel kitértek az olyan kísértések elől, hogy
erőszakos bosszút álljanak másokon.
¯ ¯ ¯
Egyáltalán nem volt általános egyetértés ebben az időszakban afelől, vajon a

barbárság elleni harc valamiféle jó dolog-e. A polgárság (civility) a barbárság
gyógyszereként az ellentmondásossággal lett rokonértelmű. Bőséges pana-
szok merültek fel például a polgárság álszenteskedésére, különösen egyes
módozataira, melyek olyan férfiak erőszakosságának és egoizmusának el-
leplezésében szolgáltak álarcul, akik kifinomult modorukról váltak neveze-
tessé. Mahatma Gandhi híres mondása, hogy a brit civilizáció akár jó ötlet
is lehetne, az ilyen jellegű panaszok hosszú sorának végén áll, melyek kö-
zül Jean-Jacques Rousseau szarkasztikus, kíméletlen támadása Hobbes és a
modern civil társadalom ellen az egyik legismertebb:
Elolvastam a Jogra és az Erkölcsre vonatkozó könyveket; professzoro-
kat és jogászokat hallgattam meg; és miközben agyam megtelt vonzó
tanaikkal, csodáltam azt a békét és igazságot, amelyet a civil rend te-
remtett; áldottam politikai intézményeink bölcsességét, és minthogy
magamat polgárnak tartottam, abbahagytam az amiatti siránkozást,
hogy férfi vagyok. Miután megkaptam a szigorú rendelkezéseket,
hogy mik a kötelezettségeim és mi az én boldogságom, becsuktam
könyvemet, kiléptem a tanteremből és körülnéztem. Nyomorult nem-
zeteket láttam, amelyek iga alatt nyögtek. Láttam az emberiséget,
amint egy maroknyi zsarnok eltiporja, láttam a kiéhezett tömeget, me-
lyet kimerített a szenvedés és ínség, miközben a gazdagok áldozataik
vérét és könnyeit itták a legnagyobb nyugalomban. Minden oldalon
azt láttam, hogy az erősek fel vannak fegyverkezve a Törvény ször-
nyű hatalmával a gyengék ellen.4
Voltak olyan kísérletek is – amit jól illusztrál, hogy Jonathan Swift az
ír demokrácia védelmében megkérdőjelezte az angol civilizációt 5 –, ame-
lyekben visszafordították a fegyvert a hatalmasságok irányába, azt hangsú-
lyozva, hogy civilizáltságuk csupán pökhendiségük szövetségese, és azzal
a nem várt hatással jár, hogy a hatalomnélküliek körében a civilizálatlan-
ságot hozza létre vagy reprodukálja ama hallgatólagos tanúsággal, hogy a
4 Jean-Jacques Russeau: „Fragments of an Essay on the State of War” (1752 körül), in A Lasting
Peace Through the Federation of Europe and the State of War (London, 1917) 124–125. o.
5 John Keane: Reflections on Violence. . . , 15–17., 19. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
hatalommal rendelkezőknek valamiképpen változtatniuk kell szokásaikon,

és hagyniuk kell, hogy a „vadak” megtalálják útjukat a polgársághoz.
E megszorítások és minősítések ellenére, úgy tűnik, az erőszak fenyege-
tése (és a félelem tőle) mindig is megbújt a civilizációval való foglalatos-
kodás mögött. A vadság szelleme állandóan kísértette a civil társadalmat.
Ebben a vonatkozásban a civilizációt úgy vették, mint egy olyan kihívást,
amelynek az a feladata, hogy megoldja az erőszak levezetését, hatástalaní-
tását és föloldását; a vadság kezdettől a civil társadalom ellensége. A civi-
lizáció ilyenformán folyamatos történelmi fejlődést jelent, melyben a civili-
záltság mint statikus kifejezés egyrészt célja, másrészt eredménye a barbár
viselkedés civil viselkedésbe történő átalakításának. Ettől az állítástól már
csak kis lépés az a gondolat, hogy a civilizáció folyamata a fokozatosan
növekvő tökéletesség irányában való haladás lépcsőfokaival azonos. A ti-
zennyolcadik század során a „civilizáció” kifejezés egyrészt a történelem
egy alapvető folyamatát, másrészt e folyamat végeredményét jelentette,
amelyben az adott időpontban fennálló civilizáció és a valódi vagy vélt pri-
mitív őseredeti állapot (melyet különféle nevekkel illettek, mint természetes
állapot, barbarizmus, faragatlanság vagy primitívség) közötti eltérés mind
világosabbá válik. Európa kivételezett osztályai úgy tüntették fel magukat,
mint akik kitapossák az utat a primitív barbarizmustól az ember jelenlegi
állapotán, a nevelésen és kifinomuláson át a tökéletesség felé.
A civilizációhoz vezető utazást úgy vették, mint az erőszak emberi kap-
csolatokból való kiküszöbölésének lassú, de állandó jellegű folyamatát, aho-
gyan azt Adam Ferguson hangsúlyozta Adam Smith 1752-ben tartott elő-
adásainak hatására, amikor első ízben alkalmazta az angol nyelvben a
„civilizáció” szót. A civilizáció folyamatát úgy írta le, mint amely a fara-
gatlanságtól a kifinomultságig vezet, ahol a „polgári társadalmat” egy „re-
guláris kormánnyal és politikai fegyelemmel” rendelkező társadalom „ki-
finomult” és „választékos” formájának tekintjük. Ferguson hangsúlyozta,
hogy a „civilizált vagy kulturált terminusok” helyesen vonatkoznak a „mo-
dern nemzet”-re, amely elsősorban azért különbözik a „barbár vagy civili-
zálatlan” nemzettől, mert nem saját kényére él az erőszakkal. Ferguson azt
bizonygatja, hogy a barbár nemzeteknél „az ellenségeskedésnek nincsenek
szabályai, csak a pillanatnyi indulat irányítja, amely azután szemrehányá-
sokban, erőszakban és tettlegességben végződik”. Az erőszak áradata elönti
a kormány köreit is. „Amikor fegyvert ragadnak a pártoskodók szétválasz-
tására, az uralkodó fél azzal tartja fenn uralmát, hogy ellenfeleit elkergeti,
száműzi vagy legyilkolja. A bitorló minden erőfeszítést megtesz helyzeté-
nek fenntartására, a legerőszakosabb és azonnali tettek útján. Szándékában
aztán összeesküvésekkel és gyilkosságokkal kerül szembe, melyek során a
legtiszteletreméltóbb polgárok is tőrt ragadhatnak.” A barbár népek ugyan-
ilyen kegyetlenek a háborúk során. „A városokat lerombolják, leigázzák; a
foglyokat eladják, megcsonkítják vagy kivégzik.” Ezzel szemben Ferguson
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tapasztalatai szerint a civilizált vagy jó modorú népek már eljutottak va-

lameddig azon az úton, hogy a kegyetlenséget kirekesszék életük színpa-
dáról. „Javítottunk a háborúk törvényein, illetve azokon az enyhítő szere-
ken, amelyeket arra találtak ki, hogy csökkentsék kérlelhetetlenségét” – írja.
„A kard használatát ötvöztük a civilizáltsággal; megtanultuk, hogyan visel-
jünk háborút nemzetközi szerződések és fogolycsere-egyezmények kiköté-
sei mellett, és megbízhatunk abban az ellenségben, amelynek tönkretételén
fáradozunk.” A civilizált társadalmakat az az irányelv vezérli, hogy „erőt
csak az igazság elérése és a nemzeti jogok megőrzése érdekében szabad al-
kalmazni”.6
¯ ¯ ¯
Az erőszak és a civil társadalom problémája tizennyolcadik századi értelme-

zésének gyengéi közé tartozik a történelem teleológiai értelmezésének irá-
nyában való rejtett elkötelezettsége, mintha az a „kegyetlen” társadalomból
a „civilizált” társadalomba való átalakulás folyamata lenne. Ferguson mel-
lesleg félt a barbarizmusba történő lehetséges visszaesés miatt, de tanulmá-
nyának általános keretei egyértelműen azon a feltevésen alapultak, hogy a
modern idők eltérnek és sokkal magasabb rendűek a korábbi kegyetlen kor-
szakoknál, mivel az erőszak potenciálisan kiiktatható az élet fontos terüle-
teiről. Ez a fejlődési feltételezés Ferguson több skót kollégájának munkáiban
felfedezhető – így például James Dunbar Essays on the History of Mankind in
Rude and Cultivated Ages [Esszék az emberiség történetéről a vad és a fejlettebb kor-
szakokban] című művében (1780) és John Logan Elements of the Philosophy of
History [A történelemfilozófia alapfogalmai] című könyvében (1781) –, akik úgy
kezelték az erőszakot, mint a civil társadalom ellentétét, és optimista módon
azt feltételezték róla, hogy a modern civil társadalomban hanyatlóban van.
Ez a megmagyarázatlan optimizmus árulkodó és fontos, mert pontosan
ez a premissza dolgozik láthatatatlanul a civil társadalommal kapcsolatos
legtöbb újabb kori elméleti munkában is. Meg vagyok győződve arról, hogy
kérdéses és nem kívánt módon ez a premissza az oka azoknak az állami
szinten elkövetett szörnyűséges bűntetteknek, amelyeknek a huszadik szá-
zad folyamán tanúi lehettünk, és amelyek közül néhányat a Reflections on
Violence [Gondolatok az erőszakról] című könyvemben tárgyalok. Annak a kora
modern feltételezésnek, hogy az erőszak eltűnőben van, az a tény is ellent-
mond, hogy arra szolgál, hogy elvonja a figyelmet az erőszak most véget érő
hosszú évszázadának három alapvető tényéről: az erőszak krónikus jelenlé-
téről valamennyi, még fennálló civil társadalomban; a (nem minden tanú-
ság nélküli) állandó lehetőségről, hogy a civil társadalmak visszaeshetnek
6 Adam Ferguson: An Essay on the History of Civil Society (Edinborough, 1767), elsősorban az
1. rész 4. szakasza („Of the Principles of War and Dissension”) 29–37. o., a teljes 2. rész („Of the
History of Rude Nations”) 112–164. o., és a 3. rész 6. szakasza („Of Civil Liberty”) 236–256. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
és vissza is esnek a barbár társadalom szintjére; és (ugyancsak ezekhez kö-

tődően) egy új civilizációpolitika hosszú távú – és most első ízben minden
léptéket végigjáró – növekedéséről, amelynek az a célkitűzése, hogy nyil-
vánosságra hozzon és csökkentsen minden olyan összeegyeztethetetlen je-
lenséget, mint a gyilkosság és az erőszak, a népirtás és az atomháború, az
erőszak a fegyintézetekben, az állatkínzás, a gyermekek szexuális zaklatása
vagy a halálbüntetés.
¯ ¯ ¯
A huszadik századi társadalomtudományok területén Norbert Elias volt az,

aki mindenkinél többet tett az említett pontok közül az első tudatosítására,
és e kérdésnek magam is nagy figyelmet kívánok szentelni. Elias a civilizáció
folyamatának erősségeit – és gyengéit – vizsgálva úttörő kísérletet tett arra,
hogy szembeszálljon a civilizálódás témája iránti érdeklődés tizenkilencedik
századot követő mélyrepülésével, a téma elhanyagolásával, és erőfeszítése,
amely céljában és szándékában csak Rondelet, Tocqueville és mások korábbi
munkáival vethető össze,7 alapvető jelentőségű az erőszak és a civil társa-
dalom elméleti kérdéseinek tárgyalásában.
A civilizáció folyamatában (1939) azt veti fel, hogy a tizenhatodik századtól
kezdődően – különösen az udvar előkelőbb köreiben – drasztikus módon
megváltoztak a viselkedés és a nézetek társadalmi normái. A viselkedési
szabályok szigorúbbakká, differenciáltabbakká és átfogóvá váltak, ugyan-
akkor egyenletesebbek, mértéktartóbbak lettek, száműzve a túlzott önbírás-
kodást és a szibaritizmust. Visszafojtották a spontán indulatokat; azokat,
akik mindent ugyanabból a tányérból ettek vagy ugyanabból a kupából it-
tak, vagy más jelenlétében köpködtek, egyfajta korláttal kirekesztették ma-
guk közül; mások testi funkciói kényelmetlen érzéseket váltottak ki: a szel-
lentést, székelést vagy vizelést önként vállalt tiltások és a „magánügy” új
szabályai szerint ítélték meg; túlzott szemérmesség lengte körül a házassági
ceremóniákat, a prostitúciót és a szexuális kérdések témakörét; a beszéd ki-
finomulttá vált. Maga a halál is feszélyezettséget váltott ki a még élőkből.
Az erőszak élvezetének kifejezését, legyen az akár az ellenség megcsonkí-
tása a csatában, vagy macskák élve elégetése (ami akkoriban évenként meg-
rendezett ceremónia volt Párizsban), immár durvaságnak és visszataszító-
nak ítélték. Elias kimutatta, hogy ez az átalakulás szoros kapcsolatban állt az
állam kialakulásának folyamatával, különösen a harcosok osztályának erő-
sebb ellenőrzés alá vonásával és a nemesek „udvarképessé” tételével. A tel-
jes folyamat kifejezésre jutott abban az új fogalomban, amelyet Rotterdami
7 Lásd C. Haroche: „La Civilité et la politesse – des objets négligés de la sociologie politique”,
Cahiers internationaux de sociologie, 94. (1993) 97–120. o. Norbert Elias itt hivatkozott kulcsfon-
tosságú műve: A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások (Budapest,
Gondolat, 1987) Berényi Gábor fordítása.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Erasmus vezetett be, nevezetesen a „kulturáltság”-ban, mely a későbbiek-

ben a „civilizál” igének adott teret; mindkettőt rövidesen számos országban
a viselkedés finomításáért és csiszolásáért vívott új harc jelképeként hasz-
nálták.
Elias azzal érvel, hogy a civilizáció folyamata, amit ő nem Európa vagy
a Nyugat szinonimájának tekint, leginkább úgy érthető meg, mint egy töré-
keny történelmi epizód, mely a középkort köti össze a mai modern világgal.
Elias kritizálja azt az irányzatot, ahol a kifejezést irányadóként használják,
mintha azonos értelmű lenne a modern Európa vívmányaival és a világ fe-
letti győzelmével. Az alábbi megjegyzéssel él:
Amikor Napóleon 1798-ban elindul Egyiptomba, már ezt kiáltja csa-

patainak: „Katonák, oly hódításra vállalkoztok, melynek következmé-
nyei felbecsülhetetlenek a civilizáció szempontjából.” Szemben a fo-
galom születésének pillanatával, mostantól fogva a népek úgy vélik,
hogy a civilizáció folyamata a saját társadalmukban befejeződött; lé-
nyegében egy fennálló vagy kész civilizációt adtak át másoknak – így
érzik –: ők a kifelé irányuló civilizálás zászlóvivői. A civilizáció egész
megelőző folyamatából tudatukban csupán halovány lecsapódás ma-
radt meg. Eredményét egyszerűen a saját, magasabb rendű tehetségük
kifejeződésének tartják; nem érdekli őket, hogy sok-sok évszázad fo-
lyamán jutottak el civilizált viselkedésükig, s az sem, hogy hogyan.8
Elias nagyon helyesen figyelmeztet erre az emlékezetkiesésre és annak

nagyképű politikai következményeire. Figyelmeztetése sokkal erőteljesebb
lehetett volna, ha például határozottabb az európai civilizáció felsőbbren-
dűségi komplexusával szemben, vagy ha sokkal keményebben szól egyes
látszatcivilizációs irányokról. Munkája tartalmaz valamit abból az implicit
progresszív nézetből, amely úgy tekint a civilizáltság modern formáinak ki-
terjedésére, mint amelyet az jellemez, hogy általánosan kizárja a civilizá-
ció folyamata viselkedési szabályainak ama módozatait (melyeket Foucault
és mások vázoltak), amelyekben anélkül ellenőrizhető a hatalom és az erő-
átrendeződés demokratizálódásának folyamata, higiénizálható vagy álcáz-
ható a fegyelmi és a többi erőszak, hogy szükségszerűen eltüntetné azo-
kat. A főbenjáró bűnök tizenkilencedik századi csökkenése és a nyilvános
akasztások megszüntetése 1868-ban Angliában például aligha a liberális ci-
vilizáltság növekvő gyakorlati győzelmének tudhatók be. A kivégzések a ti-
zenkilencedik század elején olyan drámai módon megszaporodtak, hogy a
halálos ítéletek kilencven százalékát azért nem hajtották végre, nehogy az
angol tájat teljesen ellepjék az akasztófák, nem pedig a halálraítéltek iránti
növekvő humanitárius együttérzés miatt. Hasonlóképpen az akasztások
8 Elias: id. mű, 160. o.

..........................................................................................................................................................................................................................................................................
privatizációjának – az 1783. évi Tyburn-körmenet eltörlésétől a börtönfa-

lakon kívüli vesztőhelyek 1868-ban történt leszereléséig – kevés köze volt
a civilizáltság melletti elvi alapokon álló elkötelezettséghez. Azt a tényt,
hogy a kivégzéseket bevitték a börtönökbe, és az erőszakot elrejtették a nép
szeme elől, támogatói időnként olyan eszköznek tekintették, amely lecsilla-
píthatja az egész mocskos ügy, a halálbüntetés elleni nyilvános támadásokat.
Az akasztás maga ezalatt érthető módon kegyetlenebbé vált, hiszen a go-
nosztevőket megfosztotta a korábban a nézők részéről feléjük áramló aktív
szimpátiától. Azok számára, akik a homokórát forgatták, nem maradt más,
csak a halál puszta ténye, azzal a reménységgel – mellyel a kegyes angliká-
nok számoltak –, hogy bűnös lelkük bűnbánatot érez.9
Elias mindenesetre hajthatatlan maradt: azokat az európaiakat, akik a ci-
vilizáció támaszainak tartották magukat, egy vékony, választékos modorú,
arisztokratikus felső osztályhoz hasonlította, amely a világ többi része fe-
lett uralkodik, egy olyan gyülekezetnek, amely hamisan büszke volt saját
eredményeire, annak ellenére, hogy más civilizációk – ezt itt nem szeretném
részletesebben taglalni – már régóta nyilvánvalóan a béketeremtés bonyo-
lult módszerei szerint éltek, éspedig ama tény ellenére, teszi hozzá Elias,
hogy az európai eredetű civilizációs módszer potenciálisan önbénító. A ci-
vilizációs folyamat önpusztító korlátainak hangsúlyozása különösen azért
fontos, mert a civil társadalom vadságának külső hatásból fakadó forrására
világít rá. Elias tétele röviden így foglalható össze: a modern civilizáció fo-
lyamata közvetlen összefüggést mutat az államok kialakulásával és növe-
kedésével, amelyek keresik a lehetőséget, hogy lefegyverezzék a velük ver-
senyben álló hatalmi csoportokat, és így monopolizálják az adott terület és
annak lakosai feletti erőszak eszközeit. A modern állam létrehozatala – egy
személytelen, absztrakt entitás, amely mind az adott időszak kormánya,
mind a kormányzottak mellett áll és attól elkülönül – azonos értelmű egy
független, és ezért oszthatatlan hatalmi apparátus (Páduai Marsilius szavai-
val, a defensor pacis) létrehozásával, amely véget vet a társadalmi erőszaknak
azáltal, hogy kizárólagos hatalommal irányítja a fegyveres erőket egy olyan
nép felett, amely éppen azért örül a mindennapi erőszaktól való megsza-
badulásnak, mert többé-kevésbé egyetért az állam kizárólagos erejével mint
törvényesített erőszakkal.
A normális esetben a kormányok által ellenőrzött és irányított, illetve a
katonaság és rendőrség mint végrehajtó szerv támogatása alatt álló erőszak
fizikai eszközeinek ilyetén koncentrációja, oly sok egyéb emberi találmány-
hoz hasonlóan, nagymértékben félreérthető. Elias szerint ahogy a tűz meg-
hódítása jelentős haladást hozott az élelem elkészítésében, másrészt viszont
9 Michael Foucault: Discipline and Punish: The Birth of the Prison (London, 1975); V. A. C. Gat-
rell: The Hanging Tree: Execution and the English People 1770–1868 (Oxford, 1994); John F. Kasson:
Rudeness and Civility (New York, 1990).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
a barbárok kunyhókat és házakat égettek fel vele, az államnak mint a fizi-

kai erőszakmonopólium végrehajtójának feltalálása ugyanilyen kétértelmű
újítás. Az államok a békemunka határozottan veszélyes eszközei. Egyrész-
ről saját területükön béketeremtő és -fenntartó erők. A politika alattvalói
által élvezett béke feltételezi az állam által ellenőrzött és legalizált erőszak
valamilyen formáját, mely az egyéneket és a csoportosulásokat mentesíti
(Hobbes híressé vált szavaival) „az erőszakos halál állandó rémétől és ve-
szélyétől, ahol az ember élete magányos, szegényes, undorító, kegyetlen és
rövid”. Az erőszak gyakorlása tehát – legalábbis elvileg – előrejelezhetővé
és ellenőrizhetővé válik. Másrészről viszont az állam által biztosított békete-
remtés nem terjed ki az államok közötti kapcsolatokra, melyek az államközi
tárgyalások, diplomácia és békekötések ellenére továbbra is a bellum omnium
contra omnes állapotában leledzenek. A modern állam túlságosan is civil.
Mint bármely egyensúlyrendszerben, ahol nő a verseny és nincs központi
monopólium, a hatalommal rendelkező államok elsődleges feszültségten-
gelyeket alkotva arra kényszerítik egymást, hogy hatalmi pozícióikat egyre
növekvő spirálalakban kiterjesszék és megerősítsék.10 Ez azt jelenti, hogy a
háború, melyben az erőszak mérsékelt alkalmazása a harci feltételek mel-
lett gyerekes elképzelés volna, állandó jelleggel egyszerre fenyegeti a benne
résztvevő állam erőszakezközeinek monopóliumát (amennyiben katonailag
az ellenség képes legyőzni külföldön vagy a polgári nyugtalanság saját ha-
zájában) és az erőszakmentes civil állapotot élvező alattvalókat. Elias kie-
meli, hogy az erőszak eszközeinek átrendezésével nyerhető hatalom egyes
kezekben és adott kisebb csoportok érdekében felhasználható arra, hogy há-
borút indítsanak más államok és azok népe ellen. A háborúk és háború szele
a civilizáció folyamatának mindenütt velejáró feltétele.
Azok, akik szeretik az erőszakeszközök monopóliumát, a saját alattva-
lóik ellen is fordíthatják az életet fenyegető hatalmat. Rousseau-nak az a
megjegyzése, hogy „a királyok egész élete, illetve azoké, akikre áthárítják
kötelezettségeiket, kizárólag két célt tart szem előtt: hogy addigi határai-
kon túlra terjesszék uralmukat, és hogy még korlátlanabbá tegyék azt azo-
kon belül”11 , az államok és államépítés egész modern időszakára érvényes.
Míg a premodern politikai rendszerek általában alattvalóik felett próbálták
biztosítani hatalmukat, és azokból a lehető legtöbb vagyont igyekeztek ki-
csikarni, gyakran kifogytak azokból a forrásokból, amelyekkel szétmorzsol-
hatták és uralni tudták azokat a társadalmakat, amelyeket ellenőrzésük alatt
akartak tartani. Ebből adódóan ahhoz a paradox stratégiához folyamodtak,
hogy lehetővé tették a helyi közösségek és egész tartományok számára egy-
részt, hogy maguk irányítsák önmagukat, másrészt, hogy büntetés terhe
10
Vö. Elias: id. mű, a monopóliumok kialakulását elemző fejezeteivel.
11
Jean-Jacques Russeau: „A Lasting Peace through the Federation of Europe” (1756), in
A Lasting Peace through the Federation of Europe and the State of War, id. kiadás, 95. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
mellett pénzt, terméket vagy munkát szolgáltassanak be. A modern állam

ezzel szemben az uralkodás olyan eszközeként működik, amelynek közpon-
tosított katonai ereje van. Mindez azért, mert a történelem egy korábbi sza-
kaszában lefegyverezte a feudális urakat, a közösségi nemzetőrségeket, a
zsoldosokat, kalózokat és a párbajozó arisztokratákat. Mindezek miatt a mo-
dern állam potenciálisan sokkal rettenetesebb hatalommal rendelkezik, mint
a premodern politikai rendszerek. Az erőszakeszközök fölötti monopólium,
ahogyan Hobbes megjegyezte, alattvalóit állandó jellegű fenyegető erőszak-
kal tartja sakkban.
¯ ¯ ¯
Elias helyesen figyelte meg, hogy az állami erőszak tönkre tudja tenni a ci-
vilitást, és tönkre is tette, riadt társadalmi kapcsolataiban hagyva, melyeket
szétszaggatott a vadság, az erőszak, a bizonytalanság, az elmérgesedett el-
lentétek, a másnap vagy harmadnap lerendezendő régi adósságok. Világ-
szerte számtalan mai társadalom szenved most is ilyen tünetektől, de ren-
geteg korábban feljegyzett eset ismert olyan túl erős és terjeszkedő politikát
követő államokról, amelyek aláássák alattvalóik képességét, hogy önmagu-
kat erőszakmentes, közvetítő társulásokká szervezzék. Az olasz reneszánsz
idején folytatott, az állam kialakításával összefüggő háborúktól, és az olyan
vallási csoportosulások, mint amilyenek a hugenották voltak, francia ural-
kodók általi tizenhatodik-tizenhetedik századi erőszakos megsemmisítésé-
től kezdődően a vad uralkodók kirabolták társadalmaikat, és megfosztották
a lakosságot a békés önszerveződés lehetőségétől, kivéve persze a rokoni
köreiket és az állam által támogatott szervezeteket. Elias maga ezt a barbár
államformálást a Freikorpsnak a balti térségben, Versailles után, hideg kiszá-
mítottsággal végrehajtott bosszújával világítja meg. Az antant nyomására és
a békeszerződés szerint a berlini kormánynak vissza kellett rendelnie csapa-
tait a Baltikumból. Számos sértett szabadcsapat (Freikorps) megtagadta ezt a
parancsot, ott maradtak és tovább harcoltak, de nem az időközben visszavo-
nult Vörös Hadsereg ellen, hanem az újjászervezett észt és litván hadsereg
ellen, amelyeket brit hadihajók támogattak. Az így kialakult barbarizmust
Elias a Freikorps egyik tisztjének naplójából vett idézettel illusztrálta:
Belelőttünk a meglepődött tömegbe és tomboltunk és tüzeltünk és

ütöttünk és hajtóvadászatot rendeztünk. Úgy hajszoltuk a litvánokat a
harcmezőn, mint a patkányokat, és tüzeltünk minden házra, és felrob-
bantottunk minden hidat, ledöntöttük az összes távírópóznát. Kútba
dobtuk a holttesteket és kézigránátokat dobtunk utánuk. Mindenkit
megöltünk, akit csak elértünk, mindent felégettünk, ami éghető volt.
Őrjöngő düh szállt meg minket, semmilyen emberi érzés nem volt
bennünk. Akárhol vertünk tábort, a föld nyögött a rombolásunk alatt.
Akárhol viharzottunk át, ahol korábban házak álltak, nem maradt más,
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
csak törmelék, hamu és pislákoló zsarátnok, csak tályog a puszta föl-

dön. Hatalmas füstfelhő jelezte utunkat. Óriási máglyákat raktunk,
amelyeken nem csak az anyag égett el. Elégett vele együtt minden re-
ményünk, minden kívánságunk, a polgárság életformája, a törvények
és a civilizált világ minden értéke, mindaz, amit mint molyette sze-
metet magunkkal cipeltünk, mindaz a dolgokba és eszmékbe zárt hit
és érték, amely cserbenhagyott bennünket. Visszavonultunk, hencegve
tetteinkkel, vidáman, rablott holmival megrakottan.12
A barbarizmusba való ilyen visszacsúszás félelmetes. Nem csak előjátéka

volt valaminek, ami korábban sohasem történt meg – milliók dermesztően
hatékony és jól szervezett kiirtása gázkamrákban és kazánokban és mun-
katáborokban –, hanem előérzete annak a több ezer feljegyzett huszadik
századi esetnek, amikor az állami erőszakgyakorlók levetkőzték a civilizá-
ció minden maradékát, akárcsak valamennyi alattvalójuk. A huszadik szá-
zad leendő történetírói remélhetőleg vissza fogják idézni mindazt, ami bi-
zonnyal a modern állam (állítólagos) tisztviselői által elkövetett szélsőséges
erőszakoskodások legborzalmasabbika: hogy a nőket a katonák rendszere-
sen megbecstelenítették, miközben a megrémített helyi férfiakat gyakran
fegyverrel kényszerítették, hogy ezt végignézzék, vagy hogy az áldozato-
kat rituálisan megcsonkították, így orrukat, fülüket, mellüket, nemiszervü-
ket levágták, hogy az embereket késsel vagy fegyverrel arra kényszerítették,
hogy (lassan) végezzék ki saját családtagjaikat, sőt, a szülőket arra kénysze-
rítették, hogy megcsonkítsák vagy megöljék és feldarabolják saját gyerme-
keiket, vagy hogy ételnek elkészítve egyenek azokból, mielőtt kivégezték
volna őket.13
Az erőszaknak ezek az esetei Claude Lévi-Strauss azon kijelentésének
groteszk visszafordításai, miszerint a primitív kultúrák antropofágok, em-
berevők („lenyelik” ellenségeiket), míg a modern kultúrák antropoemiku-
sak (különválasztják, kisemmizik, az élet peremére szorítják, „kihányják”
ellenfeleiket); azonban hiba volna mindebből azt a következtetést levonni,
hogy valamilyen formában a „tradicionalizmusba” vagy „törzsi rendszer-
be” történő visszasüllyedést képviselnék. Valójában a végletekig sűrített
módon modernek, nemcsak a területhez kötött állami hatalomért folytatott
harc jelentősége miatt, hanem mert az erőszak átgondoltan kiszámított al-
kalmazásának illusztrációja, mint olyan eljárás, amellyel egész népeket le-
het terrorizálni és demoralizálni, és meg lehet akadályozni, hogy szervezett
12 Norbert Elias: „Violence and Civilization: The State Monopoly of Physical Violence and
Its Infringement”, in John Keane (ed.): Civil Society and the State: New European Perspectives
(London–New York, 1988) 196–197. o.
13 Az ezekre vonatkozó dokumentumok megtalálhatók: K. B. Wilson: „Cults of Violence and
Counter-Violence in Mozambique”, Journal of Southern African Studies, vol. 18, no. 3. (1992. szep-
tember ) 527–582. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
és szándékos ellenállást alakítsanak ki. Éppen a modern erőszak formáinak

antropofág jellege révén jutottak egyes megfigyelők arra a pesszimisztikus
következtetésre, hogy a civil társadalmak képtelenek kiszabadulni a füg-
getlen állam monopolisztikus hatalma alól, amelynek árnyékában, ahogyan
Elias megalázó magyarázata feltételezi, minden újszülött néhány éven be-
lül várhatóan azt teszi, ami tulajdonképpen lehetetlen: egyfajta erőszakmen-
tes önkontrollt, szégyenérzetet és érzékenységet fejleszt ki magában, ami az
európai népeknek évszázadokba telt, hogy kifejlesszék.
¯ ¯ ¯
Zygmunt Bauman A modernitás és a holokauszt című munkája ennek az érve-

lési gondolatmenetnek a legösszetettebb változatát mutatja be.£ A modern
európai civilizáció folyamatának korábbi elméleti kutatói, Eliast is beleértve,
azzal vádolhatók, hogy mellőzik az erőszak rendellenes módon önpusztító
dinamikáját. A modern civilizáció folyamatát jellegzetesen úgy értelmezik,
mint a közös normák lassú, de állandó jellegű emlékezetbe vésődését; ilye-
nek az irtózat a gyilkosságtól, az idegenkedés az erőszakos tettlegességtől,
az erkölcsi felelősség a világban elkövetett tettekért, félelem a lelkiismeret-
furdalástól, ami (mint Elias elismeri) nemcsak azt eredményezi, hogy az erő-
szak eszközei veszélyes módon az állam kezében összpontosulnak, hanem
eközben egy olyan folyamatot jelent, amely elszigeteli az erőszak tulajdonlá-
sát, és csatarendbe állítja az erkölcsi számításokkal szemben, ebből adódóan
tömeges arányokban tartalmazza a megtervezett kegyetlenség csíráit. A ci-
vilizáció folyamata logikusan vezetett valamifajta teljesen amorális viselke-
déshez, ahogyan azt Dr. Servatius az Adolf Eichmann elleni per védőbeszé-
dében Jeruzsálemben összegezte: az olyan alakok, mint amilyen Eichmann
is volt, kitüntetést kaptak az ellenség feletti győzelmekért, ugyanakkor a
kegyvesztetteknek a kudarcokért akasztófa járt.
Bauman érve szerint az amorális kegyetlenkedés e jelenségéből követke-
zik, hogy a mindennapi élet civilizált zónái csakis azért lehetségesek, mert
a fizikai erőszak valamelyik klikknél intézményes helyen felgyülemlett, és
valójában kikerült a közönséges polgárok ellenőrzése alól. Az életvitel min-
dennapi szabályai elsősorban azért tompulnak el, mert az államhatalom
alattvalóit állandó jelleggel megfélemlíti az erőszak – maguk az erőszak-
kal képtelenek vetekedni, vagy érthető módon nem várható, hogy vissza
tudnak vágni. A mindennapi élet pacifikálása a legtöbb embert védtelenné
teszi: a potenciális kényszer lelketlen irányítóinak játékszereivé válnak. Bau-
man tétele tulajdonképpen a civilizáció folyamata mint felfelé irányuló spi-
rális késő tizennyolcadik századi elképzelésének tükörképe. A civilizáció és
Magyar kiadása: Zygmunt Bauman: A modernitás és a holokauszt (Budapest, Új Mandátum,

2001) Greskovits Endre fordítása – a ford.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
a barbárság egymás mellett ívelnek az erőszak lefelé mutató spirális kon-

tinuumában. Azt állítja, nincs választóvonal a civilizáció normái és a bar-
bár abnormitás között. A civilizáció modern feltételek mellett szinonimája
a politikai hatalom állandó erejének, mely a népirtás bürokratikus meg-
tervezésében és végrehajtásában tökéletesedik ki. „. . . a holokauszt a mo-
dern civilizációnak legalább ugyannyira szükségszerű terméke is volt, mint
amennyire kudarca melletti tanúbizonyság is.”
Baumannak nyilvánvalóan igaza van abban – és itt szó szerint megis-
métli a poszt-weberiánus németországi szociológiaelmélet fő tézisét –, hogy
a totalitarianizmus nem egy véletlen esemény a modern haladás országút-
ján. Tézise egyben segítő módon mutat rá az egyik leginkább zavaró rej-
télyre, miszerint a civil társadalom barátainak szembe kell nézniük azzal,
hogy létezhetnek olyan helyek és idők, ahol és amikor a civilizált szokások-
nak együtt kell működniük a tömeggyilkosokkal. E rejtély egyik legkülönö-
sebb példája (melyet Bauman nem is említ) az a Nagy Gatsby-féle parti, ame-
lyet 1935-ben tartottak Moszkvában Amerika első szovjetunióbeli követe,
William C. Bullitt vendéglátásában: ezen az összejövetelen, melyet épp ak-
koriban rendeztek, amikor a tisztogatási akciók félelmetes arányokat öltöt-
tek, a szovjet elit magával Sztálinnal az élén társadalmi életet élt, itallal és
cigarettával a kezükben, miközben mindenki tudta, hogy a vendégek kö-
zött egyaránt találhatók hóhérok és áldozatok, sőt, egyesek egy személy-
ben mindkettőt képviselik. Ugyanilyen groteszk alkalmat mutat az a jele-
net, amelyben a civilizáció és a barbarizmus találkozik, mikor barátságos,
ellazult légkörben a Wannsee mellett 1942 januárjában Müller, Heydrich,
Eichmann és náci munkatársai pezsgőt szürcsölgettek és illatos szivarokat
szívtak aznapi nehéz munkájuk lezárásaképpen, miután eldöntötték, ho-
gyan járjanak el az Endlösung során; és tipikusan ugyanez mutatkozott meg
a háborús bűntetteket vizsgáló nürnbergi per formájában egy olyan város-
ban, amely romokban hevert, az áldozatok tízezreivel körülvéve, akiknek
rothadó teteme a városi vizet ihatatlanná szennyezte, mintha egy hullaház-
ból csörgedező patak lenne az.
¯ ¯ ¯
Bauman érvei nagyon hasznosak. De következtetése, hogy a modern civi-

lizáció a barbarizmus szövetségese, nagy árral jár, így a szerző dogmatikus
pesszimizmusával. A kölcsönös segítségnyújtás, szolidaritás, kétoldalú tisz-
telet stb. követelményei olyan minőségek, amelyek iránt Bauman tiszteletet
mutat (hiszen ellentétesek a totalitarizmussal), és amelyeket normál esetben
minden működő civil társadalom szervezőelvei között emlegetünk, de ame-
lyeket ő mégis üres fantomokként lényegileg tagad; másképp fogalmazva, a
civil társadalom, e kategória, melyre Baumannak szüksége van ahhoz, hogy
a modenitást önmagától megmentse, olyan lefokozó értelmezést kap, amely
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
formálisan a civil társadalom marxi burzsoá uralomra és erőszakra reduká-

lására emlékeztet. Egyáltalán nem meglepő módon Bauman következtetései
sivárságba torkollnak.
A modern civilizáció mint barbarizmus Bauman-féle elemzése mellőzi
azt a szempontot is, hogy a modern civilizáció folyamata számos potenciáli-
san produktív – bár veszélyes – ellentmondást tartalmaz. Ezek egyike a totá-
lis háború technikájának és az erőszak mindent megsemmisítő eszközeinek
félelmetes mértékű fejlődése, ami teljes mértékben ellehetetleníti az államok
és alattvalóik minden arra vonatkozó elképzelését, hogy biztosítsák magu-
kat a háború pusztítása ellen. A mechanizált totális háború a tizennyolcadik
század végének találmánya, és tökéletességét – így önellentmondása csúcsát
– az erőszak hosszú huszadik századában érte el. A totális háború, a min-
dent elpusztító szembenállás, ahol a cél az ellenfélnek és összes eszközének
agyafúrt teljes megsemmisítése, akaratlanul egy teljesen új lehetőséget nyi-
tott meg. Ez ama kérdés körül kristályosodott ki, hogy vajon a háború vagy
legalább egyes fajtái lehetségesek-e még egy olyan világban, amelyet el-
árasztanak a fegyverek, és ha az egyik fél alkalmazza őket, szükségszerűen
kiröpít minket, mondjuk, Shrapnel ezredes kora tizenkilencedik századi vi-
lágából, aki halálos repeszgránátjait a Aljasság-szigetek vadvilágán próbálta
ki, egy olyan világba, amelyben a legújabb fegyverek használata a hábo-
rút (vagy annak bizonyos formáit) elavulttá tenné egyszerűen azért, mert
az emberek, ha magukra hagyják a hadseregeket és fegyverrendszereiket,
többé nem létezhetnek sehol a Föld felszínén, vagy legalábbis nem néhány
korábban sűrűn lakott térségében.
A modern fegyverrendszerek fejlődéstörténete kezdettől hordozta azt a
bizarr lehetőséget, hogy erőszak csak erőszakot szül, és épp ezért elrettent-
het a használatától. Ez a lehetőség végül az atomfegyverek feltalálásával és
csatarendbe állításával teljesedett ki, és romboló hatását az 1945. augusztus
elején Hiroshimára lecsapó Enola Gay után visszamaradt felperzselt föld
jelképezte, a megolvadt tetemekkel, felpüffedt arcokkal, megégett, összeol-
vadt és egymásba merevedett testekkel. Ettől a naptól kezdve a megsemi-
sítés elve, amely nem ismer „osztályelveket” (Hruscsov), megbabonázta az
egész világot: az emberi fajnak nemcsak az egyének halandó voltával kel-
lett szembenéznie, hanem az egész emberiség kihalásának lehetőségével. A
nukleáris robbanófejekkel rendelkező államok száma egyre nő, miközben
vég nélküli a vita a nukleáris fegyverzet előnyeiről és szükségszerű bűnei-
ről, annak ellenére, hogy egyre nő a józan érvek száma, melyek az önellent-
mondás veszélyes lehetőségeire figyelmeztetnek.
¯ ¯ ¯
Az államhatalomban tevékenykedő emberek világszerte kezdik felismerni

ezt a „realisztikus” logikán belüli önellentmondást, mely a nehézfegyverzet-
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tel rendelkező nemzetállamok egymással szembeni viselkedését irányítja,

hogy gátlástalanul folytassák a permanens felfegyverkezést – ami von
Clausewitz azon diktumából ered, hogy a győzelem a modern hadviselés-
ben annak oldalára áll, aki képes saját túlélését akarni és felszólítani ellen-
felét a megadásra. A folyamat még csak a kezdet kezdeténél tart, de figyel-
meztetésül szolgál arra, hogy a modern állam kiépítésének története sokkal
bonyolultabb annál, ahogyan azt olyan tudósok, mint Elias és Bauman fel-
tételezték, és az államok nemzetközi szervezetének kialakítása, amely azért
harcol, hogy monopóliumot szerezzen az erőszak eszközei felett egy vilá-
gosan körülhatárolt térségben, mindenütt egy többé-kevésbé hoszan tartó,
felülről és alulról szervezett ellenállás története a nyilvánosan felelősségre
nem vonható, potenciális erőszakállamok hatalmával szemben. Nem hagy-
hatjuk, hogy az állami erőszak kérdésében a Hobbes-féle realizmusé legyen
az utolsó szó, hacsak azért nem, mert azoknak az ellentmondó tendenciák-
nak a mozaikkockái, amit mi pontatlanul modernizmusnak nevezünk, fel-
tűnő kísérleteket mutatnak arra, hogy kitalálják és alkalmazzák azokat az
erőszakmentes módszereket, amelyek biztosíthatják, hogy az olyan erőszak-
szervezetek, mint amilyen a rendőrség és a katonaság, nyilvánosan felelős-
ségre vonhatókká és ezáltal testetlen vagy „üres” hatalmi térré váljanak, és
eljárásmódjaikat a polgárok éppen azért megváltoztathassák, mert elvi ál-
landósággal nem azonosulnak azokkal vagy nem birtokolja őket semmiféle
egyén vagy erőcsoport, beleértve az éppen hatalmon lévő kormányt.
A harc, hogy féken tartsák az erőszak eszközeit, hogy nyilvános vitának
vessék alá és megakadályozzák népszerűtlen vagy meggondolatlan alkal-
mazását, úgy értelmezhető, mint hozzájárulás azokhoz az erőfeszítésekhez,
amelyek minimalizálják a civil társadalom ellen kívülről föllépő erőszak fe-
nyegetését. Az állami erőszak eszközeinek kívánt demokratizálása, ha ne-
vezhetjük így, számos történelmi előzménnyel rendelkezik, és a béketerem-
tés módszereinek legkülönfélébb egymást fedő vagy bizonyos esetekben
egymással ellenkező változatán alapszik, melyeket ugyanakkor két főbb al-
fajba sorolhatunk.
¯ ¯ ¯
Az első különféle politikai-jogi vagy alkotmányos tapasztalatok formáját

ölti, alternatívákkal az államközi hatalom majdnem egyeduralkodó veszt-
fáliai modellje felé, mely szerint teljes tartományokat, illetve végső soron
az egész földgolyót szükségszerűen fel kell osztanunk területileg függet-
len államok között, amelyek az erőszakeszközök monopóliumával rendel-
keznek, és szabadon békemegállapodást köthetnek egymással, vagy hábo-
rút viselhetnek azokkal, amelyeket a hatalom ellenségnek nyilvánított. Egy
sor viszonylag mellőzött elméleti kutató szerint, mint amilyenek Pufendorf,
Althusius, Paine, Calhoun, von Seydel és Schmitt, az államközi hatalom e
modellje sohasem lett valóban hegemonisztikus, illetve sohasem érdemelte
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
ki ezt a meghatározást. Nem érdeklődnek iránta olyan modern birodalmak-

ban, melyek jó összehasonlító történelmét még meg kellene írni, mint ami-
lyenek a különböző újkori alkotmányos változatok – a régi svájci Állam-
szövetség, amely a késő középkortól egészen 1789-ig érvényben volt, az
Egyesült Holland Tartományok, mely 1579-től 1795-ig állt fenn, a német
Bund 1815 és 1866 között –, amelyeket az a világos célkitűzés vezérelt, hogy
egyfajta államok feletti kormánytípust alakítsanak ki, mely az államok
közötti szerződésen alapszik, és irányítói és irányítottjai mind belátják a
háborúra vagy háborús fenyegetésre hajlamos független államok zavaros
rendszere után a gyakorlati átláthatóság egyértelmű előnyeit. A philadelphiai
modell, amely az amerikai telepesek angolok elleni harcából született, és
Amerikai Egyesült Államokként vált intézményessé az unió megszületése
(1781–89) és a polgárháború (1861–65) között, olyan példa, amely iránt a
civil társadalom mai elméleti kutatóinak érdeklődniük illene, mivel e mo-
dell lényege éppen az, hogy oly módon intézményesítette az erőszak esz-
közeit, hogy kiküszöbölte az állami erőszak felelősségre nem vonható jel-
legét és a vesztfáliai modellre jellemző államok közötti harcias anarchiát. 14
A philadelphiai szellem fontos nyomai – különösen az akarat, hogy politi-
kai-jogi szabályozással és az erőszak feletti hatalom nyilvános felosztásá-
val legyőzzék a szabályozatlan nemzetállam-rendszer erőteljes anarchiáját
– föllelhetők olyan huszadik századi alkotmányos kísérletekben, mint a
Népszövetség, az Egyesült Nemzetek Szervezete és az Európai Unió. Ezeket
különböző nemzetek feletti politikai-jogi rendelkezések egészítik ki, ame-
lyek az állami erőszak bizonyos formáit bűncslekménynek szeretnék minő-
síteni. A Nürnbergi és a Tokiói Katonai Törvényszék, a közelmúltban alakult
Hágai Nemzetközi Bíróság példák az úttörő próbálkozásokra (még ha bizo-
nyos eljárásbeli hibákkal is rendelkeznek), hogy meghatározzák a háborús
bűntetteket, az emberiség elleni bűntetteket (mint például a megbecstelení-
tés) és a népirtást, és ilyen esetekben vádat emeljenek.
¯ ¯ ¯
A vesztfáliai modell elleni huszadik századi támadás nem pusztán az ál-

lamközi kapcsolatok Hobbes-féle világában látott erőszakmennyiségének és
-típusainak csökkentésére összpontosított. Ama elvtől vezérelve, hogy az
14 Lásd Gerald Stourzh: Alexander Hamilton and the Idea of Republican Government (Stan-
ford, 1970); Daniel H. Deudney: „The Philadelphia System: Sovereignity, Arms Control, and
Balance of Power in the American States-Union, circa 1787–1861”, International Organization,
vol. 49, no. 2. (1995. tavasz) 191–228. o.; beszámolóm Thomas Paine-nek az új amerikai köztár-
saság szövetségi államrendszerét támogatásáról a Tom Paine: A Political Life című könyvben
(New York–London, 1995) 7. fej.; kritikám a philadelphiai éleslátásról: „The Philadelphia
Model”, in Takashi Inoguchi – John Keane – Edward Newman (eds.): The Changing Nature of
Democracy (New York, 1998).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
államok annál harciasabbak, minél kiterjedtebb erőszakhatalommal rendel-

keznek saját állampolgáraikkal szemben a határaikon belül, a nemzetközi
alkotmányozó erőfeszítések arra összpontosították erőiket, hogy az államo-
kat otthon pacifikálják. Az 1949-ben három alapvető céllal – a pluralista de-
mokrácia, a törvények előírásai iránti elkötelezettség és az emberi jogok vé-
delmére – alapított Európa Tanács bizonyos mértékig e stratégia modellje,
hiszen a világon első ízben iktatták törvénybe ezeket a célkitűzéseket az
Emberi Jogok Európai Szerződésében, és adtak mechanizmust hatékony
végrehajtásukra. E célkitűzések betartása az Európa Tanács tagságának
alapfeltétele, és a legtöbb nemzetek feletti szervezettől eltérően a belépés
nem automatikus: a jelentkező államokkal először elfogadtatják az Alap-
szabályt (amely a három alapvető célkitűzés megtestesítője), majd alaposan
átvizsgálják törvényeiket és a gyakorlatukat, hogy megállapítsák, a célkitű-
zések valóban teljesülnek-e.
Az Európa Tanács szerepe az egyének jogainak védelmében – függetle-
nül azok formális állampolgársági állapotától – jóval túlmegy az egyes álla-
mok belépés idején érvényes törvényeinek és gyakorlatának kivizsgálásán.
A tagság egyidejűleg azzal a kötelezettséggel jár, hogy továbbra is figyel-
jenek ezekre jogokra, amit a Tanács különféle büntetőszankciók foganato-
sításával kíván biztosítani, beleértve a tagországra vonatkozó lehetőséget,
hogy egy adott ügy a honi jogorvoslatok kimerülése után a félig-meddig tör-
vényszéki jellegű Európa Tanács, illetve a Strasbourgi Emberi Jogok Európai
Bírósága elé kerül. A büntetőeljárások rendkívüli szempontjai közé tartozik,
hogy az emberi jogok megsértését, mint amilyen a kínvallatás, ki kell terjesz-
teni az államon kívüli területekre nyúló tényleges vagy lehetséges esetekre
(mint amilyen az egyének deportálása vagy kiadatása egy olyan országnak,
amelyben fennáll az állami erőszak kockázata). A büntetőeljárás folyamata
azt is megkísérli, hogy felkészüljön az olyan esetekre, mint amikor egy állam
tevékenységét úgy ítélik meg, hogy megsérti az alapvető emberi jogokat, ha
politikai és jogi rendszere az addigi gyakorlatot követi. Ez olyan mecha-
nizmusok révén valósul meg, mint amilyen a Kínzásügyi Bizottság, ame-
lyik különleges felhatalmazással rendelkezik, hogy helyszíni látogatásokkal
kivizsgálja az olyan egyénekkel szemben alkalmazott bánásmódot, akiket
megfosztottak jogaiktól, azzal a céllal, hogy ahol szükséges, megvédjék őket
az embertelen vagy megalázó bánásmódtól vagy büntetéstől. A Kínzásügyi
Bizottság munkája azon a feltevésen alapul, hogy az alattvalókkal szembeni
állami erőszak akkor lép fel, amikor el van rejtve a nyilvánosság elől, ennek
megfelelően stratégiája úgy írható le, mint az álcázott erőszak feltárása és
nyilvánosságra hozatala. Bár a bizottságnak előzetesen értesítenie kell láto-
gatásáról az adott országot, az állam köteles megengedni azt minden beje-
lentés nélkül bárhol a fennhatósága alatt, beleértve a börtönöket, katonai tá-
borokat, menhelyeket, elmegyógyintézeteket és gyermekotthonokat. A Kín-
zásügyi Bizottság megpróbál szembeszállni az állam ama szándékával is,
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
hogy a meglepetés címszavával a látogatás korlátozott idejében (ez rendsze-

rint két hét) elrejtse az erőszakot. Emellett odaillő taktikát alkalmaznak, az
állítólagos erőszakérte egyének meghallgatása magánjellegű, és felkészült
helyi, nyomásalkotó csoportok jelenlétében történik, ami járulékos informá-
ciókat jelent. Az egyes látogatások után a bizottságnak jelentést kell tennie,
melynek nyilvánosságra hozatala részben az érdekelt állam kérésétől függ –
ez mindinkább általánossá válik –, vagy a bizottság dönt egyoldalúan úgy,
hogy kellemetlen helyzetbe hozza az adott államot azzal, hogy a jelentést
közzéteszi.
¯ ¯ ¯
Azok az erőfeszítések, amelyek arra vonatkoznak, hogy korlátozzák az ál-

lamközi hatalom vesztfáliai modelljét, és demokratizálják az állami erőszak
eszközeit, nem szorítkoznak kizárólag az alkotmányos területre. A civil tár-
sadalmon belülről is származnak, ahol a nyilvános kezdeményezések egé-
szen más formáit feltételezik, és amelyeknek az a célkitűzése, hogy kétsé-
gessé tegyék, illetve csökkentsék a (fenyegető) állami erőszak mennyiségét
és önkényességét. Azt, hogy ezek a kezdeményezések sikerrel járnak-e, vagy
hogy milyen mértékben, itt nem tárgyalom, mivel most csak az a fontos,
hogy felismerjük, az erőszak e hosszú százada első ízben igazolta bármilyen
arányokban azt, amit úgy lehet nevezni, hogy civilizációs politika: vagyis a
szervezett polgárok azon kezdeményezését, hogy annak biztosítékát keres-
sék, senki se „birtokolja” vagy használja tetszése szerint az állami erőszak
eszközeit a civil társadalom ellen sem otthon, sem külföldön. Azok, akik
Eliashoz hasonlóan figyelmen kívül hagyják ezt az új civilizációs politikát,
rendszerint ragaszkodnak – általában anélkül, hogy felismernék – a modern
állam olyan képéhez, amelyet először Hobbes vázolt fel, és amelyet a szá-
zad elején Carl Schmitt meggyőző értelmezése élesztett fel: a modern állam
mint „halandó isten”, mint a modern technikai világ első mesterséges ter-
méke, mint az irányítás ember által feltalált mechanizmusa, amely a harcot
irányítja – ha szükséges, az erőszak minden eszközével – minden hazai és
külföldi rivális hatalom ellen, legyen az akár tényleges, akár potenciális.15
Az államnak ez a Hobbes-féle szemlélete irreális. A polgárok legújabb erőfe-
szítései, hogy nyilvánossá tegyék és leleplezzék az erőszakot mint a háború
eszközét, hogy az atomfegyverek jogtalanságát bizonyítsák olyan testüle-
tek előtt, mint a Nemzetközi Törvényszék, vagy hogy közvetlen beavatko-
zásukkal megakadályozzák e fegyverek felhasználását, figyelmeztetésként
szolgál arra, hogy a béke nemcsak a politikusok, tábornokok és diplomaták
dolga, hanem legalább annyira a civil(izált) állampolgároké is.
15 Carl Schmitt: Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes (Hamburg, 1938).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
¯ ¯ ¯
Ezeket az erőfeszítéseket úgy tekinthetjük, mint a huszadik századi civili-

zációs politika tágabb értelmű fejlődését, olyan különböző területeken, mint
az emberölés, a nők megbecstelenítése, a gyermekek elleni erőszak, az ál-
latkínzás és a büntetésvégrehajtási intézmények, így a börtönök, valamint
a menhelyek és iskolák álcázott kegyetlensége elleni mozgalmak. E moz-
galmak ironikus hatásai közé tartozik, hogy fokozzák számos polgár azirá-
nyú közös érzékenységét, hogy a civil társadalom tele van a hatástalanítás,
fékentartás, kezelés, elfojtás vagy az új társadalmi szokások veszélyes erő-
szakfészkeivel. A gyakorlatban az erőszaknak ezt a mindenütt jelenvalósá-
gát különféle tényezők erősítik – a biztosítótársaságok kockázati és bizton-
sági követelményeitől a kormány „jog és rend”-kampányain át a polgárok
azon hajlandóságáig, hogy az erőszakot jelentsék a hatóságoknak –, melyek
együttesen azzal a hosszú távú hatással rendelkeznek, hogy rávilágítanak a
civil társadalom tagjainak erőszak iránti saját hajlamára. Ezek a különböző
tényezők nem csak azt biztosítják, hogy az erőszakra vonatkozó statiszti-
kai „adatok” mindig szükségszerűen „költöttek” lesznek (és ezt az érvet a
kriminológusok is elfogadják), hanem egyúttal kétségbe vonják Elias azon
állítását, hogy a civilizált társadalmak megfeledkeznek származásukról, és
civilizációjukat a legtermészetesebb módon adottnak veszik.
¯ ¯ ¯
Ez a gondolat még tovább fokozható: a civil társadalom valamennyi ismert for-

máját a vadság (incivility) belülről fakadó forrásai mérgezik, méghozzá annyira,
hogy kimondhatjuk azt a tapasztalati-analitikus tételt, hogy a vadság a civil
társadalmak egyik krónikus jellemzője, egyike azok jellegzetes feltételeinek,
és ezért normatívan kifejezve állandó korlátot jelent a teljesen „civilizált” ci-
vil társadalom megvalósítása során. A hatalom részéről csökken az erőszak,
miközben javul a törvények betartása, jósolta Kant, amikor a köztársasági
kormány és a civil társadalom előnyein elmélkedett. „Több jótékonykodás
és kevesebb perlekedés, az adott szót illetően nagyobb megbízhatóság s. í. t.
fakad majd részint a becsület szeretetéből, részint a köz körében élvezett
önös haszon helyes fölfogásából.”16 A civil társadalom és az erőszak közötti
feltételezett vagy beleértett pozitív teleológiai kapcsolat ebben a megfogal-
mazásban indokolatlan: a civil társadalom Kanttal ellentétben nem szük-
ségképpen azonos értelmű az „állandó béke” irányába történő mozgással.
Egy magas szintre fejlődött civil társadalom tartalmazhat és tartalmaz is
16 Immanuel Kant: „Milyen hasznot hoz majd a mind jobb iránt tartó előrehaladás az emberi
nemnek?” (1798), A fakultások vitája három szakaszban, második szakasz, 9. fejezet, in uő.: Törté-
netfilozófiai írások (Szeged, Ictus, 1997) 430. o. Mesterházi Miklós fordítása.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
önmagában az erőszakra vonatkozó hajlamokat, vagyis a vadságra utaló

módokat, illetve olyan viselkedést, amely hajlamos az erőszakra, amely az-
zal fenyegethet és fenyeget is, hogy felgyülemlik egy olyan szintig, amikor
is a civil társadalmon belüli egyik személy egy másik személlyel szembeni
alkalmi erőszakoskodása egy barbár társadalom mindenkinek mindenki el-
len való erőszakává fejlődik, a társadalmi intézmények olyan államkeretek
közötti együttesévé, amely nemcsak arra hajlamos, hogy a kölcsönhatások
barbár formái lépjenek fel benne, hanem mindazt uralma alá vonja, ami
a testi sértéssel való burkolt fenyegetés színezte mindennapi vadságtól a
módszeresen szervezett erőszakig terjed. Egy barbár társadalomban a civi-
lizáció ritka eszköz. Kialakul egy csatatér, melyben az erősebb – bizonyos
polgári kiváltságok fennmaradásának köszönhetően – azt a jogot élvezheti,
hogy erőszakot alkalmaz a gyengébbel szemben. Szélsőséges esetekben egy
barbár társadalom teljes mértékben elvérezhet. Fenyegetően közel a barbár
háború.
Tisztáznunk kell, hogy amikor a régi típusú uncivil – „barbár” jelzőt al-
kalmazom, nem azon tevékenységek különböző formáira utalok, amelyeket
Henry David Thoreau az On the Duty of Civil Disobedience [A polgári engedet-
lenség kötelességéről] című művében (1849) mint polgári engedetlenségeket
írt le: vagyis szándékos törvénysértések gyakori elkövetése vagy vitatható
törvényességű tettek aktív megtétele, melyek bevallott célja, hogy a nyilvá-
nosság elé tárják egyes kormányrendeletek vagy testületek, illetve az állam-
vezetés állítólagos törvénytelenségeit, vagy erkölcsi vagy politikai lehetet-
lenségeit. Ha így értelmezzük, a polgári engedetlenség nem azonos értelmű
a vadsággal még akkor sem, ha azok, akik félnek tőle, vagy akiknek nem
tetszik, azzal vádolják, hogy civilizálatlan vagy törvényellenes vagy erősza-
kos. Thoreau nyíltan védelmébe vette azt az elhatározást, hogy ne fizesse-
nek adót egy olyan kormánynak, amelyik szentesíti a rabszolgaságot, míg
Mahatma Gandhi, aki mindenki másnál többet tett a huszadik században a
polgári engedetlenség stratégiájának népszerűsítéséért, jelentős mértékben
közreműködött abban, hogy akadályozzák a brit birodalmi kormányzást;
mindezen esetekben, valamint a polgári engedetlenség későbbi felbukkaná-
sai során, melyeket a változás melletti érvelés stratégiájaként alkalmaztak,
azok, akik részt vettek a provokációkban és a szembeszegülésben, elkötelez-
ték magukat az erőszakmentesség – a jogtalan hatalomellenes harc elfogad-
ható változata – mellett a civil társadalom megerősítése érdekében.
¯ ¯ ¯
Ezzel ellentétben egy barbár társadalomban a kölcsönviszonyok során biz-

tosan elég teret kap az erőszakos fellépés, mely az állami intézményektől
valamelyes távolságra működik. Épp ez a szabadság segíti elő az erőszak
növekedésére való hajlamot. De pontosan mi a jelentése ennek a gyakran
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
– és sokszor rosszul – használt fogalomnak, hogy „erőszak”? A humán tu-

dományok valamennyi fogalmához hasonlóan az olyan kategóriák, mint az
erőszak, éppen azért lehetnek végzetesek a képzelet számára, mivel egy po-
tenciálisan hamis meggyőződés érzetét szolgáltatják a világról; másrészt vi-
szont ilyen kategóriák nélkül a gondolkodás egyes esetekben végzetesen
sérül, és ezért az erőszak politikai elméletének tisztában kell lennie azzal,
hogy szükségünk van kiélezett kategóriákra, és ezek legalább olyan lénye-
gesek, mint amennyire veszélyesek. Fontos, hogy felismerjük, az „erőszak”
kifejezés közismerten vita tárgya, és terjedelme, valamint értelmezése idő-
ről időre és helyről helyre változik: Darnton megkapó magyarázata a macs-
kaégetésekről az 1789. előtti Franciaországban, illetve a jelenlegi viták az
állatokkal szemben elkövetett kegyetlenségekről arra emlékeztetnek, hogy
azok a tevékenységek, amelyeket valaha bizonyos összefüggésekben nem
erőszakosnak, hanem szórakoztatónak tekintettek, egy későbbi időpontban
és eltérő környezetekben igen kegyetlen különlegességnek számíthatnak;
hasonlóképpen plasztikus a kifejezés, ha a katonai és bűnügyi jog köréből
kiterjesztjük az élet más területeire és egyéb tevékenységekre, amint ez az el-
múlt évtizedek során megtörtént annak a figyelemreméltó kifejezésnek a
megjelenésével, hogy „családon belüli erőszak”.17 Ezek a tér- és időbeli mó-
dosulások elkerülhetetlenül tovább nehezítik az erőszak elméletbe foglalá-
sát. Én mindazonáltal továbbra is hangsúlyozni szeretném, hogy meg kell
őriznünk annak eredeti és elsődleges jelentését, megfosztva bármely pontat-
lan metaforikus utalástól (mint amikor például egy szabványt vagy szerző-
dést „megerőszakolnak”, vagy valaki azt mondja, „erős megrázkódtatástól”
szenved vagy valami „erősen megrázta”, vagy beszédében olyan fordula-
tokkal él, amelyeket „erőszakosnak” írhatunk le, mert szenvedélyesek vagy
szélsőségesek), függetlenül a motiváció (az emberek az okok elképesztő vál-
tozatossága miatt válhatnak erőszakossá) vagy a jogszerűség kérdésétől (az
erőszak gyakran nem egyedül a fizikai erőszak törvénytelen alkalmazása),
és téves köznapi feltételezések miatt nem tekintik súlyosabbnak, mint ami-
lyen az a meggyőződés, hogy a tárgyakkal szembeni erőszak valamilyen
módon egyenértékű az emberekkel szembeni erőszakkal, mintha csak az
emberek szintén tulajdont képezhetnének.
Az erőszak itt alkalmazott fogalma azzal az ódivatú jelentéssel rendel-
kezik, amely a kifejezés (violence) legkorábbi (késő középkori) angol alkal-
mazásáig követhető vissza (a kifejezés a latin violentia szóból származik),
ami „fizikai erő alkalmazása valakivel szemben”, akit ez az erő akadályoz-
tat vagy megzavar, vagy „durván vagy kegyetlenül beleavatkozik valaki-
nek a dolgaiba”, vagy akit ily módon „meggyaláznak, megbecstelenítenek,
17 Robert Darnton: The Great Cat Massacre and Other Episodes in French Cultural History (Har-
mondsworth, 1991); Wini Breines – Linda Gordon: „The New Scholarship on Family Violence”,
Signs: Journal of Women in Culture and Society, vol. 8, no. 3. (1983. tavasz) 490–531. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
bemocskolnak, megszentségtelenítenek”. Nagyon fontos megőrizni az erő-

szaknak ezt a régi és pontosabb meghatározását, nemcsak azért, mert to-
vábbra is helytálló az erőszak hosszú századában, hanem azért is, mert az
olyan kísérletek (mint például Johan Galtungé), amelyek ki szeretnék ter-
jeszteni az értelmezését, hogy magában foglaljon „minden elkerülhetőt, ami
gátolja az ember önmegvalósítását”, valójában értelmetlenné teszik az elmé-
letet, összekapcsolva azt egy kérdéses ontológiai magyarázattal „az emberi
igények kielégítéséről” és megkülönböztethetetlenné teszi a „szenvedés”-
től, „elidegenülés”-től és „elnyomás”-tól.18 Az erőszak inkább értelmezhető
úgy, mint csoportok és/vagy egyének által elkövetett mások teste elleni nem
kívánt fizikai beavatkozás, mely következtében sokféle hatás állhat be, a
sokktól, zúzódásoktól, karcolásoktól, duzzanatoktól és fejfájástól a törött
csontokig, szívrohamig, végtagok elvesztéséig vagy akár halálig terjedően.
Az erőszak persze kikényszerített önerőszak formájában is jelentkezhet
(amilyen például az öngyilkosság vagy az „önkéntes” eutanázia), és lehet
tudatosan szándékos vagy félig szándékos, melynek szélsőséges esetei a
gondatlanság által előidézett sérülések, vagy egyének vagy csoportok intéz-
ményesen végrehajtott háborgatása. De az erőszak mindig olyan viszony-
cselekedet, amelyben az erőszakot elszenvedőt akarata ellenére nem olyan
alanyként kezelik, mint akinek elismerik és méltányolják a „másságát”, sok-
kal inkább olyan tárgyként, amely testi sértést, sőt, akár halált érdemel.
Az a kikötés, hogy az erőszak valamilyen nem kívánt fizikai behatás egy
alanyra – mint amikor egy nő combjait kényszerrel szétfeszítik és a hüve-
lyébe és/vagy végbélnyílásába valamilyen felháborító idegen anyagot dug-
nak –, fejeződik ki az olyan kitételekben, mint például „Erőszakkal kezet
emelt rá” vagy „Erőszakos hangulatban volt”. Szintén világosan megmutat-
kozott az intézményes erőszak eseteiben, miként például a Michael Fouca-
ult által elemzettekben, amikor az alanyokat javítási célzattal büntetőinté-
zetekbe zárták, ahová a nyilvános büntetővégrehajtó helyekről úgyszólván
átcsoportosították az erőszakot, hogy a börtönök, kórházak és elmegyógyin-
tézetek falai között szalonképessé tegyék vagy álcázzák.
¯ ¯ ¯
Az erőszak nem önként vállalt jellegének hangsúlyozása magában foglalja,

hogy az előbbi az alany világban és világért való tevékenykedésének sza-
badságát – szélsőségesen – korlátozza. Akárhogy definiáljuk a szubjektivi-
tást és a szabadságot – a szűken vett liberális vagy tulajdonközpontú vagy
európai életmódok nem tartoznak e vita részesei közé –, az erőszak akadá-
lyozza az alanyok testi mozgását. Az erőszak így prima facie összeegyez-
18
Johan Galtung: Transarmament and the Cold War: Peace Research and the Peace Movement
(Copenhagen, 1988).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tethetetlen a civil társadalomnak az állampolgárok szolidaritására, szabad-

ságára és egyenlőségére vonatkozó komplex és differenciált szabályaival,
hiszen azok az adott állampolgárok, akiket az erőszak érint, fizikai beavat-
kozást tapasztalnak, melynek következtében fizikai és pszichikai károsodást
szenvedhetnek el. Miközben egy civil közösség (például azonos vidék lakói
vagy egy vallási csoportosulás) vélt, történelmi gyökerű, kollektív identitása
sérül vagy megsemmisül, ha alkotótagjai erőszakot szenvednek el – az erő-
szak megsemmisíti az élők, a holtak és a még meg nem születettek kölcsö-
nös egymásrautaltságát –, az erőszak csak úgy jár e hatással, ha végső soron
olyan testet öltött egyénekre sújt le, illetve fenyeget, akiket csupán tárgyak-
nak tekint és úgy ítél meg, hogy csak ütést, rúgást, kést, golyót vagy bombát
érdemelnek. Akik megtapasztalták az ellenük alkalmazott erőszakot, való-
ban azt érzik, hogy úgy bánnak velük, (Arisztotelész szavaival) „mint afféle
magának való [leütésre váró figurákkal], ahogyan azt az ostáblánál mond-
ják”, vagy (ahogy máshol említi) mint egy ehető vaddal. Arisztotelész meg-
fogalmazása az erőszak valószínűségét természetszerűleg mind az oikosz
prepolitikai uralmában, mind a poliszon túli és politikán kívüli „barbár” vi-
lágban feltételezte. „Furcsa is volna – jegyezte meg –, ha nem természeténél
fogva tűrné az egyik a korlátlan uralmat, és szegülne ellene a másik, ha pe-
dig ez így van, bizony nem szabad mindenkivel szemben a zsarnoksággal
próbálkozni, hanem csak azokkal szemben, akik azt eltűrik.” 19
A civil társadalom mai értékeléseinek persze érthető módon túl kell lép-
niük Arisztotelész különbségtételén a szükségszerűség (erőszak uralta) és
a szabadság (pacifikált) birodalma között. És mégis, Arisztotelész alapvető
meglátása, hogy az erőszak tárgyként kezeli a beszédre képes és egymásra
ható alanyokat, vitathatalan maradt. Átfogalmazva mai nyelvre, amit bizo-
nyára képtelen lenne megérteni: egy civil társadalom, amelyet nyilvánosan
felelősségre vonható állami intézmények védenek és támogatnak, magában
foglalja a beszélő és békés kölcsönhatásban álló alanyok nevelését és kimű-
velését, míg az erőszak (legalábbis időleges) hatására néma tárgyakká vál-
nak – sőt, nem egy esetben a sírgödörbe terelik őket.
Az erőszak legkönnyebben azonosítható formái kétségkívül azok a te-
vékenységek, amelyek a nem szándékolt halált (vagy ahogyan hétköznapi
nyelven mondják, az „erőszakos halált”) idézik elő. A halál az erőszak leg-
végső következménye; minden egyén számára az élet végpontja, a lét vonat-
koztatási pontja, amely a véges és a végtelen metszéspontját jelöli ki. A halál
jelentheti azt a pontot, amelytől fogva az egyének úgy tekintenek az életre,
mint amit nem gátol a világ által gyakorolt kényszer; reagálhatnak arra, amit
elértek vagy nem értek el, amivé váltak és ami a számukra még rendelke-
zésre állhat. Ebben az értelemben a halál egyidejűleg születés, minthogy az
19
Arisztotelész: Politika, 1. 2. 1253a és 7. 2. 1324b; vö. 7. 14. 1333a-1334a (Budapest, Gondolat,
1994) Szabó Miklós fordítása.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
élet éppen a halálban éri el a csúcspontját. A meghalásnak természetesen

különböző módozatai vannak. Szerencsések azok, akik barátok vagy roko-
nok körében, méltósággal halnak meg, fényképeken vagy filmeken látható
megfoghatatlan hatalommal bátor arcukon. És szerencsétlenek azok – csak
a huszadik században százmilliókra tehető a számuk –, akiktől elrabolták
a „személyes halált” (Rainer Maria Rilke), akiknek halála kényszerű, név-
telen, mintha csak saját haláluk hirtelen halált halt volna, akiktől ellopták
azt a lehetőséget, hogy leltárt készítsenek a múltjukról, jelenükről és jövő-
jükről. Annak is számos útja-módja van, hogyan lehet valakit megölni, az
eredmény viszont csak egy: halott vagy, nem létezel, többé nem vagy meg-
található. Valakinek valahol statisztikai adattá válsz; ha szerencséd van, a
fényképedet és kincsként őrzött tárgyaidat megőrzik az örökkévalóságnak
a rokonaid, barátaid, kollégáid és szerelmeid. Igazság szerint, akik erősza-
kos halállal halnak meg, azok átzuhannak ezen a határon. Számukra a halál
jelenti a tömegvonzás középpontját: ez jelzi esésük végét. Nem sétálnak töb-
bet az utcán, nem mennek már munkába, nem téblábolnak a konyhában és
nem fekszenek az ágyukba, nem bújhatnak szerelmük karjaiba. Vérfoltos
testek egy mellékutcában, belepik a hangyák és a legyek; horpadt sírok egy
mezőn, tengerbe hajított tetemek vagy kőbe vésett mozdulatlan monstru-
mok. A történetnek vége.
¯ ¯ ¯
Azoknak, akik egy (jobb) civil társadalomért dolgoznak, nemcsak azt kell
felismerniük, hogy az erőszak gyakran a civil társadalom antitézise, ha-
nem azt is, hogy a civil társadalom valamennyi formája hajlamos kitermelni
ugyanezt az erőszakos ellentettet, és ezzel ellehetetlenül abban, hogy az erő-
szakmentes harmónia mennyországává alakuljon. Ezt az ellentmondást a
civil társadalom működésében – nevezetesen, hogy hajlamos arra, hogy a
vadság menedéke legyen – elhomályosította a civilizáció felfelé irányuló
spirálisára vonatkozó, eredetileg tizennyolcadik századi elmélet, illetve
újabban az a különös csend, amely az állam és a civil társadalom elméle-
tének reneszánszán belül az erőszakot körüllengi. De ennek a zavaros el-
lentmondásnak tulajdonképpen mi is a pontos forrása?
A legelterjedtebb magyarázathoz ontológiai megfontolásokat vesznek
elő. Hobbes a következőket írja: „Még jól irányított államoknál is azt lát-
hatjuk, hogy törvényeket és büntetéseket írnak elő bűnözőknek; egyes em-
berek nem utaznak a védelmül oldalukra kötött kard nélkül, sőt, csak ak-
kor fekszenek le aludni, ha nemcsak ajtajukat zárták be polgártársaik elől,
hanem utazó- és pénzesládáikat is lelakatolták a saját házbéliektől való fé-
lelmükben.” A vadságot mint őseredeti energiát írja le: „az ember állapota
[...] a háború állapota, amelyben mindenki mindenki ellen fordul; és ebben
az esetben mindenkit a saját érdeke vezérel; és nincs semmi, amit ne hasz-
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
nálna fel, hogy segítsen megvédeni életét ellenségeitől. Ebből következik,

hogy ilyen állapotok mellett minden embernek joga van mindenhez, még a
másik ember testéhez is.”20
Három és fél évszázaddal később Hobbes emberi természetről szóló ér-
velése még mindig jó hírrel tud szolgálni. Ennek részben az az oka, hogy
még nem ráztuk le a régi burzsoá vonzerőt a neohobbesiánus témákkal
– Peter Gay lenyűgöző tanulmánya kimutatta, milyen erős volt ez a vonzerő
az elmúlt század során21 –, és részben az, hogy az erőszakosként vett emberi
természet bizonyos intuitív vonzerővel rendelkezik, különösen akkor, ha a
„tények” magukért beszélnek. Mi más, mint az ocsmány emberi természet
rejtőzhet az olyan ördögi cselekedetek mögött, amit kormánykatonák kö-
vetnek el, akik levágják áldozataik fülét vagy nemi szervét, és fegyverrel
kényszerítik őket, hogy a kivégzésük előtt megrágják azt? Az a hajlandóság,
hogy katonák arra kényszerítik az anyákat, hogy az összeterelt tömeg előtt
lőjék agyon saját megrémített gyereküket, azután lelövik a gyerekgyilkos
anyát, majd végül az egész tömeget, azt bizonyítja, hogy velünk született
igényünk van arra, hogy kegyetlenek legyünk. Mi más magyarázhatná meg
a perverz kínzó szadista élvezetét, aki patkányt helyez áldozatába, és ezzel
a kegyetlen megalázással indítja el lassú kínhalálát?
¯ ¯ ¯
Kétségtelen, hogy ahhoz, hogy megértsük az ilyen erőszakos cselekedeteket,

meg kell értenünk az elkövetők jellemét, akik annak ellenére, hogy általában
egy tágabb elkövető csoporttal összhangban viszik véghez tetteiket, az erő-
szak során egy bizonyos ponton túl egyedül vannak az áldozattal, és belső
ösztön és gondolat vezérli őket. Hadseregek vagy csapatok nem gyilkolnak,
még akkor sem, ha az erőszakot a hadigépezet irányítja, amely fizikailag
vagy vizuálisan elválasztja az erőszak elkövetőjét az erőszak áldozatától.
Amikor meg akarjuk érteni, miért erőszakosak az egyének, ugyanilyen vi-
lágos, hogy különbséget kell tennünk a mikroszint két külön típusa, illetve
az „emberi természet” magyarázata között, ami Szent Ágostontól Freudig
terjed, és nyomon szeretné követni az erőszak okait az emberi természet-
ben. Először, léteznek azok a történetietlen lételméletek, amelyek feltétele-
zik, hogy az ember lényegében gonosz (ahogyan Machiavelli állítja, min-
den ember mindenkor hálátlan, állhatatlan, alakoskodó és képmutató, a ve-
szélytől menekülő, haszonleső22 ), és ezért nehéz kitérni az institucionalista
20 Thomas Hobbes: „Preface to the Reader”, in Philosophical Rudiments concerning Government
and Society (London, 1651); illetve Leviatán, id. kiadás, első rész, tizennegyedik fejezet.
21 Peter Gay: The Cultivation of Hatred: The Bourgeois Experience – Victoria to Freud (London,
1994).
22 Niccolò Machiavelli: A fejedelem (Budapest, Kossuth, 2002) Lutter Éva fordítása.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
magyarázatok elől, ha azt akarjuk megérteni, miért és miként lehetséges,

hogy egyesek vagy akár egész társadalmak időnként békések, néha még
hosszabb időszakokon át is. Másodszor, léteznek az emberi természet olyan
magyarázatai, amelyek elfogadják azt a lehetőséget, hogy néhanapján per-
verzitásba fordul, vagy akár vérszomjassá válik, de egy későbbi időpontban
egyéb körülmények alatt más irányba terelhető, vagy teljesen új, békésebb
formát ölthet; ahogyan William James javasolja, a világ sokkal biztonságo-
sabb hely lehetne, ha a fiatalokat besoroznák szénbányásznak, hajósinasnak,
felhőkarcoló-építőnek, tányérmosogatónak vagy mosodai munkásnak. 23
Mindkét esetben az a kísérlet, hogy a magyarázat során csakis az emberi
természetre hivatkozzunk, kényszerűen azzal jár, hogy szükségszerűnek is-
merjük el az erőszak intézményes tényezőkre hivatkozó magyarázatának
hagyományait. Tágabb értelemben ezeknek az értelmezői hagyományok-
nak kétféle típusa van. Az egyik közülük a „középszintű uralomelmélet”
(meso-level regime theory), amely azt hangsúlyozza, hogy az erőszak korlá-
tozott vagy kiterjesztett mértéke elsődlegesen az állam vagy a társadalmi-
gazdasági rendszer egyik sajátos, történetileg specifikus szervezőelvéből
származik: más szavakkal, az erőszak a monarchiából (Paine),, vagy az ön-
kényuralomból (Montesquieu),, vagy a kapitalizmusból (Marx),, vagy a
prekapitalista értékek alapján kialakított államból (Schumpeter),, vagy a to-
talitárius diktatúráből (Arendt) származik, és ezért el fog tűnni, vagy lega-
lábbis csillapodni fog, amikor ezeket az uralmi rendszereket felváltja a köz-
társaság vagy az alkotmányos monarchia vagy az osztályharc megszűnése
és a munkaeszközök köztulajdonba kerülése, vagy az aktív polgárság újjá-
éledése. A másik típusú magyarázat, a „makroszintű geopolitikai elmélet”
(macro-level geopolitical theory), azt hangsúlyozza, hogy az erőszak legmé-
lyebb gyökere az államok állandó jellegű decentralizált nemzetközi rend-
szeréig vezet vissza, amikor anarchikus dinamizmusuk az igazán globális
szabályozó mechanizmusok hiányát és a felfegyverzett államok többségi
uralmát tükrözi, amelyek az egyébként civilizált lakosságot és államokat
időszakosan háborús konfliktusok örvényébe rántják.
¯ ¯ ¯
A geopolitikai típusú magyarázatot, melynek egyik változatát Elias támo-

gatja, a fentiekben már vázoltam, ezért a középszintű magyarázat egy új vál-
tozatát fogom körvonalazni és megvédeni. Noha az emberi természet akár
lényegileg, akár a körülmények hatására hajlamos is lenne az erőszakra,
még mindig meg kellene magyaráznunk azt, hogy egy meghatározott tár-
sadalmi alakzat miért könnyíti meg, illetve egy másik miért akadályozza
23
William James: „The Moral Equivalent of War”, in Memories and Studies (New York, 1912)
262–270., 290. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
az erőszak megnyilvánulását. Ez a kérdés közvetlenül visszavezet ahhoz

az eredeti kérdéshez, miért hajlamosak a civil társadalmak arra, hogy ma-
gukon belül kialakítsák az erőszak elrettentésének különböző formáit. Az
egyik (eredetileg tizennyolcadik századi) megfogalmazás szerint a civil tár-
sadalmakat leginkább úgy vehetjük, hogy azok nem a haladás felfelé irá-
nyuló spirálisai, hanem (ahogy Mirabeau megfogalmazta) rövid csúcspon-
tok egy egyébként tragikus „természeti ciklusban, amely a barbarizmustól
a civilizáción és a jóléten át a dekadenciáig terjed”. 24 Az erőszak ciklusai-
ra vonatkozó, elsőként Mirabeau által megfogalmazott „vaskezű törvény”
valószerűtlen. Maga az ötlet premodern, és minden bizonnyal nehéz meg-
okolni akár elméleti, akár tapasztalati tényezőkkel; a hanyatlás és újjáéle-
dés metafizikája emellett gátló irányelveket is vall, hiszen értelmileg azt su-
gallja, hogy semmit vagy nagyon keveset tehetünk azért, hogy az erőszak
árja időszakonként ne mossa el a civilizációnak a polgárok közötti békét
fenntartó védőfalát. Sokkal hihetőbbek azok a középszintű elméletek, ame-
lyek oly módon keresnek magyarázatot az erőszak kitöréseire, hogy a civil
társadalom megfelelő intézményrendszeréig követik azokat. Itt megint egy
fontos különbségtételre van szükségünk: a kapitalizmus-központú és a sokkal
szélesebb körű civil társadalom-központú magyarázatok között.
¯ ¯ ¯
Az elsőre a leghatásosabb példa, ahogy Marx elemzi a bérmunka–tőke vi-

szony konfliktuslehetőségét. Mint kimutatja, a modern burzsoá korszak
egyedi a tekintetben, hogy a rétegződés politikai és társadalmi formáinak
szétválasztását hozza létre. Első ízben osztja fel az emberi fajt társadalmi
osztályokra; különválasztja az egyének jogi állapotát azok társadalmi–gaz-
dasági szerepétől a civil társadalmon (bürgerliche Gesellschaft) belül; és min-
den egyénben elkülöníti az egoista magánembert a közügyek iránt érdek-
lődő polgártól. Ezzel ellentétben a feudális társadalom közvetlenül politikai
karakterű volt. A polgári élet fő elemei (a tulajdon, a háztartás, a munka)
a földbirtokosi szemlélet, az uradalmak és a céhek különféle formáit felté-
telezték. A feudális társadalom egyedei nem rendelkeztek semmilyen ma-
gánszférával: sorsuk elszakíthatatlanul összefonódott azoknak az egymásba
kapcsolódó nyilvános szervezeteknek a hálózatával, amelyekhez tartoztak.
A „politikai iga lerázása” a modern burzsoá rend egyik megkülönböztető
jellegzetessége. A civil társadalom, vagyis a magánigények és -érdekek, a
bérmunka és az egyéni jog birodalma felszabadult a politikai ellenőrzés alól,
és a modern állam alapjává és előfeltételévé vált.
24
Honoré-Gabriel Riqueti – Comte de Mirabeau: L’Ami des hommes ou Traité de la population
(Párizs, 1756) 176. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
A civil társadalmat Marx – helyesen – úgy ábrázolja, mint esetleges tör-

téneti jelenséget, nem pedig mint természetadta tényt. A modern, államilag
szavatolt civil társadalmak nincsenek összhangban a természet örök törvé-
nyeivel, és minden bizonnyal nem tagjaik közösség iránti hajlandóságából
jöttek létre: történetileg meghatározott entitások, melyeket a termelés sajá-
tos formái és viszonyai, osztályfelosztás és -harc jellemeznek, és amelyeket
egy darabig a megfelelő politikai-jogi mechanizmus véd. De nem csak a bur-
zsoá civil társadalmak a modern idők termékei. Várható élettartamuk korlá-
tozott, mivel létrehozzák a proletariátust, azt az osztályt, amelyik még lán-
cokkal rendelkezik, egy osztályt a civil társadalomban, amelyik nem része
a civil társadalomnak, a potenciálisan egyetemes osztályt, amelyik jelt ad
arra, hogy megszűnjön minden osztály, ha szükséges, akár erőszak révén.
Bár Marx nem volt egyedül e meggyőződésével, igaza volt abban, hogy rá-
mutatott, a bérmunka–tőke viszony az erőszakos szembenállás lehetséges
kiindulópontja a modern civil társadalmakban. Azonban a civil társada-
lomra vonatkozó marxista tételeket át- meg átszövik a problémák – mint
azt a fentiekben vázoltam –, és ezek közé tartozik Marx ama feltételezése,
hogy a lumpenproletariátus és a proletariátus utcai rablótámadásait és öl-
dökléseit majd felváltja a munkásosztály szervezett harciassága, valamint
gyenge félreértés részéről a civil társadalmon belüli nem-piaci intézmények
erőszakkeltő és sokkelnyelő potenciálja is.
A jól berendezett civil társadalmakban minden bizonnyal viszonylag kor-
látozott az erős érzelmek vagy más emberekkel szembeni ellenszenv meg-
nyilvánulására szolgáló tér, nem is beszélve a szenvedélyes dühről, a vak
gyűlöletről vagy arról a belső kényszerről, hogy felakasszanak valakit. Ahol
a stressz által keltett feszültség kialakul, ott vagy arra hajlamos, hogy lecsil-
lapodjon, vagy arra, hogy feloldódjon a társadalmi hálóban és a civilizált
gondolkodás visszavegye uralmát, vagy, ahogyan Elias érvel:
A legtöbb emberi közösség, amennyire én rálátok, bizonyos ellenintéz-

kedéseket tesz az általa gerjesztett stressz okozta feszültségek leküzdé-
sére. Azoknál a társadalmaknál, amelyek a civilizáció viszonylag ké-
sei stádiumában vannak, vagyis valamelyest stabil, állandó és időleges
korlátokkal és erős megtisztulási igénnyel rendelkeznek, rendszerint a
szabadidő-tevékenységek széles körű változatai állnak rendelkezésre
ezzel a funkcióval, és ezek egyike a sport. 25
Ha ez így van, úgy az alapvető kérdés megválaszolatlan marad: Miért

hajlamosak a civil társadalom összeütközéseket csillapítani képes intézmé-
nyei arra, hogy túlterheljék magukat, de annyira, hogy szervezeteikben az
25
Norbert Elias: „Introduction”, in Norbert Elias – Eric Dunning: Quest for Excitement: Sport
and Leisure in the Civilizing Process (Oxford–Cambridge, Mass., 1993) 41. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
erőszak formáit alakítsák ki, amelyek ellentmondanak a szabadságnak, a

szolidaritásnak és annak a civilizáltságnak, amely pedig máskor oly von-
zóvá teszi őket?
¯ ¯ ¯
A nyitottság, amely valamennyi civil közösségre jellemző – hogy az élet sok-

féle formáit táplálják, melyeket mind lehetőségként tapasztalunk meg –, ki-
mutatható módon az erőszak iránti hajlandóságukban gyökerezik. Az a jól
felismerhető tény, hogy például megengedik olyan csoportok szerveződé-
sét, amelyek vagyonra és hatalomra törnek, nemcsak saját kapitalista gaz-
daságukat teszi nyugtalanul dinamikussá, hanem globális léptéket is ölt-
het, melynek egyik következménye, hogy vadnak és barbárnak kikiáltott
törzseket, tartományokat, nemzeteket vagy egész civilizációkat széles körű
erőszakkal árasztanak el. A modern civil társadalmak számos alkalmat kí-
náltak egyes hatalmi csoportosulásoknak, melyeket terjeszkedési álmok csá-
bítottak, és ez azzal járt, hogy a gyarmatosítás egész újkori történelme és
a civilizálatlanok megfélemlítése át lett szőve erőszakkal, olyannyira, hogy
némi keserű iróniával azt lehetne mondani, a civil társadalom jelenlegi vi-
lágméretű vonzereje a nagyvárosi civilizáció erőszakának korcs gyermeke.
A törvényes vagy informális szabadság, hogy a civil társadalom tagjai kü-
lönféle bonyolult módokon társuljanak, az otthoni erőszakra is hajlamossá
teszi őket. Ennek számos oka van. Ezek egyike az a tény, hogy a civil tár-
sadalom (ideáltipikus megfogalmazásában) különféle társadalmi intézmé-
nyek komplex és dinamikus hálója, melyben a társadalmi együttes korlátai
– a polgárok képtelensége a megértésre vagy a jól tájékozottságra, a társa-
dalmi élet totalitása – és az élet alapvető szempontjainak bizonytalansága
(munkanélküliségi és beruházási helyzet, ki kormányoz a következő válasz-
tások után, az egyén és háztartása részleges azonosítása) együtt hajlamossá
teszik a tagokat a stresszre, szorongásra és bosszúvágyra. Valamennyi mo-
dern civil társadalom többé vagy kevésbé annak a szorításában vergődik,
amit Heinrich von Kleist úgy nevezett, hogy „a világ törékeny berendezke-
dése” (die gebrechliche Einrichtung der Welt), és ez a törékenység megnöveli
annak valószínűségét, hogy a szokásos morális szankciókat és korlátokat az
erőszak igénybevételekor egyesek visszautasítják vagy megkerülik. Külö-
nösen, ha valamilyen társadalmi megkülönböztetéssel, például faji előítélet-
tel és munkanélküliséggel párosul, az amorális szorongás és reményvesz-
tettség erőszakos reakciókat válthat ki, amelyek néha maguk a hátrányos
helyzetűek ellen irányulnak. Feltehetőleg ez az egyik oka annak, miért hét-
szer magasabb a gyilkosság aránya a fekete amerikaiak között a fehérekhez
mérve, és miért éri el az Egyesült Államok börtöneiben a feketék aránya az
50 százalékot, amikor az összlakosságnak mindössze 12 százalékát teszik ki.
Az ehhez hasonló jelenségek hatására a vadság szigettengerei alakulnak ki
egy egyébként civil társadalmon belül, mely ilyenkor bizonyos középkori
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
jellemzőket ölt. Akár a középkorban, amikor számos fegyverviselő ember

sem vállalta, hogy elhagyja városát, mert attól rettegett, hogy az erdő tele
van rémes ellenséggel, az olyan városokban, mint New York – ahol évente
2000 gyilkosság történik, annyi, mint Észak-Írországban az 1960-as évek
vége óta összesen –, a középosztálybeli fehér lakosok még tévedésből sem
szállnak ki a metróból fekete negyedekben, sohasem látogatnak el Bronx
déli részébe, nem utaznak egyedül a metrón éjfél után (vagy még korábban
sem, ha nők), és sötétedés után egyszer sem teszik be a lábukat a Central
Parkba.
¯ ¯ ¯
Kétségtelen, hogy a fennálló civil társadalmakban az erőszak eszközeinek

egyre nagyobb elérhetősége és olcsósága fölerősíti ezt az irányzatot, noha
teljesen bizonytalan, hogy ez a hozzájárulás milyen mértékű, és éppen ezért
le kell csillapítani azt a hisztériát, amellyel a lőfegyverek ellenőrzését köve-
telik, azzal a megfontolással, hogy ki kell mutatni mind az erőszak össze-
tett gyökereit és formáit, mind pedig azokat a módozatokat, amelyek miatt
a fegyverhasználat a civil társadalom nehezebben megérthető irányzataira
oly jellemzővé vált, miközben elbátortalanítják és félrevezetik saját tagjaikat.
A legkevésbé nyilvánvaló módok közé tartozik – a civil társadalom törékeny
nyitottsága itt hozzájárul egyértelműen erőszakos jellegéhez – az a mód,
ahogyan a közszolgálati és magánkommunikáció biztosítja, hogy az erőszak
képei többé-kevésbé szabadon eljussanak az emberek többségéhez. Vagyis
a kommunikáció szabadsága a civil társadalomban ahhoz vezet, hogy a má-
sok elleni erőszak gyakran a szórakoztatás jellegét öltse: népszerű alakban
az elragadtatás, borzongás és élvezet tárgyává válik. A civil közösségek-
ben rendszeresen előforduló törvénytelen erőszakot nem mindig, sőt, ko-
ronként meglehetősen ritkán élik át veszteségként. Sajnálatos tény, hogy az
erőszak élvezetként, beteljesülésként, valamifajta izgalomként is megélhető,
ami nemcsak az elszenvedő fantáziáját csiklandozza – ez a mazochisztikus
élvezetben nyilvánul meg –, hanem az elkövetőét és az elkövetés tanúiét is.
Azok, akik kettesben maradnak áldozatukkal, gyakran szórakozásként vég-
zik kegyetlenkedésüket, mint például az Arthur Miller által szemléletesen
megjelenített aszociális ember.26
Gyakran olvashatunk beszámolókat az erőszak csoportos élvezetéről,
amit többek között a szerb katonák esete példáz, akik sligovicavedelés köz-
ben végigdalolták napi számlálatlan gyilkosságaikat. Ugyanígy élvezetet
nyújthat tanúik számára az erőszakoskodások végignézése.
A mai médiában közölt erőszak ellen kampányolók állításával szemben
az erőszak szórakoztó portékaként való árusítása régi jelenség, mely egé-
26 Arthur Miller: Kallódó emberek (Budapest, Magvető, 1980).

..........................................................................................................................................................................................................................................................................
szen a tizennyolcadik század közepéig követhető vissza. Az előfizetett té-

vécsatornák szexuális gyilkosságai, a Mortal Kombat-féle videojátékok, a
hányingert keltő értelmetlenül véres zagyva filmek, a zenészek, akik a ha-
lállal játszanak, vérző orrukon biztosítótűt szúrnak át, és rombolásról, hold-
kórosokról és pszichopata gyilkosokról énekelnek, a modern népkultúra
ősrégi témái. Az erőszakkal történő szórakoztatás olyan filmekig nyúlik
vissza, mint Az élőhalott éjszakája vagy a Psycho, és a képes folyóiratok szel-
lemtörténeteiig, az ocsmány melodrámákig, az újságok szenzációhajhász
cikkeiig, vagy a rémregényekig és a felvilágosodás kori sírversekig. Minden
kétséget kizáróan alig kutatták az erőszak e nyilvános megjelenítési terü-
letét, de evidens, hogy a modern idők erőszak kiváltotta botrányai sokkal
ősibbek, mint O. J. Simpson pere vagy a yorkshire-i Hasfelmetsző Jack tör-
ténete. Így például a tizenkilencedik század eleji Anglia egyik meghatározó
érzelemfelkeltő jelképe a vesztőhely volt. Az „akasztott ember” totemisz-
tikus képe átjárta a népszerű kultúrát, megjelent a jóskártyákban, az álom-
fejtő könyvekben, a bábszínházi jelenetekben, a kivégzettek kikészített bőrét
a róluk szóló könyvek bekötésére használták fel, és a felakasztott bűnözők-
ről készített halotti maszkok nagy tömegeket vonzottak Madame Tussaud
panoptikumába. Az erőszak hasonló módon került át – ezúttal az erőszakot
elszenvedett női testek révén – a szórakoztatásba a weimari Németországba,
amikor is a belső és külső fenyegetések Hasfelmetsző Jack tetteiben jelentek
meg Wedekind Lulujában, Otto Dix kitaposott belű prostituáltakat ábrázoló
festményeiben, és Alfred Döblin Rosa Luxemburg meggyilkolását szexuális
színben feltüntető írásában.27
A teljes Földet átfogó, tömegesen terjesztett és rejtetten ténykedő elekt-
ronikus média létrejöttével az erőszak-szórakoztatásban potenciálisan ér-
dekelt nézőközönség korhatára, száma és elterjedtsége exponenciálisan nö-
vekedett egészen addig, hogy napjainkra az erőszakos jelenetek kedvelőit
gyakorlatilag bárhol a világon megbizseregtetheti a hajmeresztően kiontott
vér, olyan részletességgel, hogy a technikai tökéletesség és élethűség tekinte-
tében már felülmúlhatatlan. Miért, hogy oly sok millió embert – akik önkén-
telenül is megborzonganak, homlokukat hideg verejték veri ki és tarkójukon
feláll a szőr – bilincselnek le azok a kegyetlen dolgok, amelyektől egyébként
menekülniük illene? Ez egy olyan rejtély, amely mindjárt az elején hitelt ad
a kísérteties (das Unheimliche) eredetileg freudi tételének. Eszerint a halált,
27 Lásd a magyarázatot, amely újságokból, bűnügyi archívumokból és népszerű balladákból
származó forrásanyagokon alapul, in Gatrell: id. mű. Az erőszakos cselekedetekkel kapcsolatos

szabadjára engedett újságírói szenzációvadászat tizenkilencedik századi fejlődését – a legfris-
sebb hírek elterjesztésének követelménye a gyilkosságok egyedi kegyetlenségeire, a szörnyű-
séges részleteket leíró beszámolókra tart igényt – nyomon követi Thomas Boyle Black Swine in
the Sewers of Hampstead: Beneath the Surface of Victorian Sensationalism (New York, 1989) c. mű-
vében A nők ellen a weimari Németországban elkövetett erőszak bálványozását Maria Tatar
dokumentálta Lustmord: Sexual Murder in Weimar Germany c. művében (Princeton, N. J., 1995).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
amely ellen nincs orvosság, és amely minden élőlény elkerülhetetlen vég-

zete, el lehet leplezni vagy titkolni mások elől; de ha valaki egészen idegen-
ként kezeli, bumerángként visszaüt rá, elborítja az elméjét, hogy a halál, az
erőszak végeredménye, kényelmetlen, nyomasztó, lehangoló és rettenetes.28
Freud félrevezető módon azt feltételezte, hogy a kísérteties megtapaszta-
lása, a haláltól való primitív félelem, amely az élő és a halott közötti külö-
nös sávban uralkodik, általános emberi tapasztalat. Nem vette észre, hogy a
kísérteties különböző történelmi alakokat öltött, és hogy a premodern rend-
szerekben olyan alapvető intézmények sajátították ki és magyarázták, mint
a vallási hatóságok, a harcosok osztálya és a helyi közösségek. Ha ebben a
jóval történetibb összefüggésben nézzük, a kísérteties tana meglepő jelen-
tőséget mutat a modern civilizáció folyamatának elméletei számára, és azt
ilyenformán kell újrafogalmaznunk: a civil társadalom modern formáinak
létrejötte és növekedése nem azonosítható azzal a folyamattal, amely az erő-
szak fokozódó láthatatlanná tételének és az állami szférába kiszorításának
szinonimája lenne. Éppen azért, mert a kísértetiest megmagyarázó hatalom
többé nem jól meghatározott autoritások monopóliuma – a kísérteties ott-
hontalanná válik –, a civilizáció egyfajta dialektikája alakul ki, ahol az erő-
szak különféle formáinak civil társadalomban szemmel látható csökkenése
és onnan való gyakorlati eltávolítása egybeesik a média megnövekedett je-
lenlétével, illetve azzal, hogy a társadalom polgárai a szimulált vagy virtu-
ális erőszakot egyre könnyebben befogadják, miközben minőségileg gyen-
gébb vigaszt kapnak ezekből a megváltásról és halál utáni életről szóló el-
nyűtt közhelyekből.
¯ ¯ ¯
Mit lehet – ha egyáltalán lehet valamit – tenni a vadság problémájával?

El tudunk-e képzelni egy olyan világot, amelyben a jelenleginél több a ci-
vilizáltság? Ki lehet-e küszöbölni a barbár háborút vagy akár az erőszakot
az emberi kapcsolatokból? Van-e lehetőségünk arra, hogy a társadalmakat
„civil”-ebbekké tegyük? Ezek igen nagy és nehéz kérdések, melyekre nem
egykönnyen válaszolhatunk. Nyilván nem a politikai bírálat feladata, hogy
részletes elvi álláspontokat alakítson ki vagy irányadó stratégiákat és takti-
kákat dolgozzon ki, de haszonnal képes arra, hogy e létfontosságú kérdé-
sek ilyen vagy olyan megválaszolása esetére tisztázza vagy megvilágítsa az
esetleges előnyöket és hátrányokat.
Az erőszak szennyes térségében a civil társadalommal kapcsolatos táv-
lati megoldásokat különösen arra kell koncentrálni, hogy meghatározzák,
mi az, amit nem szabad tenni, és felvázolják azokat a gondolkodási és tevé-
kenységi módozatokat, amelyek biztosíthatják, hogy az ilyen hibákat elke-
28
Sigmund Freud: „A kísérteties”, in Sigmund Freud Művei IX. Művészeti írások(Budapest, Fi-
lum, é. n.) 245–283. o. Bókay Antal – Erős Ferenc fordítása.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
rüljük. Így például azoknak a politikán kívül eső kísértéseknek, hogy pesszi-
misztikus ontológiát vegyünk igénybe („Az ember eredendően gonosz”,
„Mindannyian az eredeti bűn gyermekei vagyunk” és így tovább), vagy ta-
lán utopisztikus óhajokat hangoztassunk („Eljön a béke, hiszen az embe-
rek alapvetően jók”), mindenképpen ellen kell állni. Noha az utóbbi életben
tartja azt a fontos elvet, hogy csökkenteni kell az erőszak mennyiségét és in-
tenzitását egy erőszakkal telített világban, az efféle elvek mindenképp csa-
lódást eredményeznének. Épp annyira nincs semmi gyakorlati jelentőségük,
mint a John Lennon slágerében fellépő képzelgésnek, mely a a kambodzsai
harcmezőkről szóló játékfilm könnyfakasztó befejezésében szerepel – vagy
éppen annyira utopisztikusak, mint a különféle elcsépelt látomások, ame-
lyek Platón Államától Rousseau Considérations sur le gouvernement de Pologne-
jáig [Megfontolások Lengyelország kormányáról] terjednek, mely egy apró, ha-
zafias és a lehetőségek szerint felfegyverzett politikai közösségről szól, akik
teljesen elszigetelten élnek a többi politikai közösségtől, semmilyen kifelé
irányuló katonai vagy kereskedelmi ambíciójuk nincs, és az erőszakmentes
tökéletesség iránti beállítottságuk az idegenekkel szemben felsőbbrendű-
ségi komplexussal és bizalmatlansággal ötvöződik, ami potenciális harco-
sokból a háború átka alól felszabadultakként szabadságszerető polgárokká
kovácsolja egybe őket.
¯ ¯ ¯
A valóban létező civil társadalmak barbár tendenciáit tulajdonképpen be-

darálják a pesszimista ontológiák malmai, amelyek viszont a „tények”
válogatás nélküli befogadásától szenvednek, hogy megerősítsék képzelődé-
seiket, az indítékok mellőzését a gyilkosok és meggyilkoltak esetében, vala-
mint elbizakodottságuk történeti megalapozásának hanyagolását. A pesszi-
mista ontológiák a legjobb esetben sem többek, mint lassító műveletek vagy
alibik, és ezért oldódnak fel oly könnyen a civilizálatlanság magánjellegű
ellenszerében. Feladatuk – akár szándékos, akár nem – többnyire az, hogy
lefegyverezzék a lelkiismeretet, hogy meggyőzzenek másokat, semmit sem
tehetünk, kivéve azt a stratégiát, hogy minden bizalmunkat a törvényekbe
és a fennálló rendbe helyezzük, vagy pedig valamilyen egyéni megoldást
választunk (hullámlemez-garázst vásárolunk Moszkvában, biztonsági sze-
mélyzetet fogadunk Londonban vagy Tokióban vagy Abidjanban, védelmi
pénzt fizetünk egy hadúrnak Rio de Janeiróban), remélve a legjobbakat, ami
gyakorlatilag azt jelenti, hogy másokra hárítjuk az erőszakot.
Léteznek jelek – egyes tartományokban és számos helyi közösségben –,
hogy a pesszimisztikus ontológiák tulajdonképpen ideológiai bűnrészesek
az erőszak terjedésének hosszú távú tendenciájában, miközben a társada-
lom napi védelme az erőszak vélt vagy valós fenyegetése ellen a virágzó
őrző-védő üzletág kezébe kerül, olyannyira, hogy a végén olyan helyeket és
időpontokat is elképzelhetünk, ahol néhány államnak az erőszakeszközökre
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
vonatkozó monopóliumát folyamatosan aláássa vagy épp alapvetően támo-

gatja a condottieri új formája. Ezt a gondolatot kétségtelenül figyelemmel
kell kezelnünk, hiszen a modern állam építőinek hosszú és véres harcával,
hogy egy adott területen monopolizálják az erőszak eszközeit, állandóan
városi milíciák, magánhadseregek, felfegyverzett kereskedelmi társaságok,
kalózok, kincstári képviselők, valamint a területi főurak és a királyi hata-
lom rivális trónkövetelői szegülnek szembe.29 Mindenesetre számtalan do-
kumentált esetet ismerünk, amikor az államhatalom jelenlegi szerkezete, a
kormány politikai irányvonalának alakítása és a civil társadalom teljesség-
gel groteszk módon kicsavarodnak és deformálódnak a fegyverforgató ban-
dák és a politikai egyezkedések fenyegetettségében.
Mind a civil, mind a barbár társadalmon belül igen változatosak a condot-
tierik lehetséges megjelenési formái, melyek a mobiltelefonos és (ahol meg-
engedett) pisztolyt viselő egyenruhás magánvállalati biztonsági őröktől a
kíméletlen üzleti nagyfőnökök irányítása alatt működő fegyveres bandákig
terjednek. Azonban ezek a civilizálatlanság veszélye elleni egyéni megol-
dások minden esetben önellentmondást hordoznak, mivel erőszakot, illetve
erőszakkal történő fenyegetést visznek a társadalmi életbe. Az egyéni meg-
oldások mint az erőszak ellenszerei egyébként is igazságtalanok: arra szol-
gálnak, hogy áttereljék a fenyegető vagy a tényleges erőszakot másokra,
akiktől elvárják, hogy védjék meg magukat, ahogy tudják, ha egyáltalán
képesek rá. A magánmegoldások mindig is egyéniek maradnak. Egyeseket
kegyetlen összecsapások és véres halálesetek valószínűségeinek tesznek ki;
a szerencsés többiek vidáman élnek szögesdrót kerítéseik mögött, fegyve-
res biztonsági őrök védelme alatt, szimatoló kutyákkal, elekronikus riasztó-
rendszerekkel körülvéve, pisztollyal a párnájuk alatt.
¯ ¯ ¯
Mindezek után továbbra is fennáll az alapvető kérdés: tehetünk-e valamit

annak érdekében, hogy megakadályozzuk vagy csökkentsük a civilizálat-
lanságot, különösen, ha az egész népet fenyegeti? Számtalan lehetséges
módszer adódik, hogy hatékonyan kezeljük a vadságot mind enyhébb,
mind gyilkos alakjában. Ezekre a módszerekre oktalanság törvényhozói
szempontból reagálni, mivel – ahogyan azt már az előzőek során hangsú-
lyoztam – ezek az idő és a hely függvényében, illetve az erőszak adott for-
májától függően változnak. Például egyes polgárháborúk – mint amelyek
Libanonban, Afganisztánban, Ruandában vagy Bosznia-Hercegovinában
bontakoztak ki – megakadályozhatók külső katonai beavatkozás révén, míg
mások minimális erőszakkal és maximális igazságossággal úgy fejezhetők
29Janice E. Thomson: Mercenaries, Pirates and Sovereigns: State-Building and Extraterritorial Vio-
lence in Early Modern Europe (Princeton, N. J., 1994).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
be, ha visszavonják a külső erőket.30 Egyes vonatkozásokban – mint pél-

dául Bosznia-Hercegovina esetében – egy független területi állam létreho-
zásához hasonló gyakorlati megoldás a polgárháború megszüntetésének és
a civil társadalom molekuláris szerkezete újjáalakításának alapvető feltétele;
más esetekben – mint például Nagy-Britanniának Argentina elleni mondva-
csinált ürüggyel indított háborújában – a kísérletek, hogy támogassák egy
független területi állam létrehozását, különleges következményekkel járhat-
nak, ami értelmetlen vérontáshoz vezetne. Ezzel szemben a civilizálatlanság
enyhébb eseteiben, például egy közönséges tettlegességnél azokat, akik az
erőszakot elkövették, a rendőrség letartóztathatja, kihallgathatja, óvadék el-
lenében elengedheti vagy törvény elé állíthatja, és adott esetben börtönbe
zárhatja; és így tovább.
Nehézségei ellenére, civil közösségek alakítása az erőszak csökkentésé-
nek és kiküszöbölésének politikai céljával csak úgy lehet sikeres, ha olyan
stratégiákat kísérelnek meg nagy számban kifejleszteni, amelyek a fegyver-
zet csökkentését célzó makroszintű megállapodásoktól, a háborús bűnöket
vizsgáló bíróságoktól és a korábban független államok regionális integráció-
jának szükségszerűségétől a fizikai zaklatások és a mindennapi erőszak –
például nők, etnikai csoportok, gyermekek, homoszexuálisok és leszbiku-
sok esetében – elleni mikroszintű törvényekig terjednek. Mindegyik eset-
ben, legalábbis az én érvelésem szerint, e taktikák elégtelenül kialakítottak
vagy igencsak gyenge hatásúak maradnak – vagy inkább talán valamifajta
tekintélyelvű „törvény és rend”-stratégia irányába tolódnak el –, amíg a ci-
vilizáció kultúráját nem hozzák a civil társadalom szintjére. A tekintélyelvű-
ség veszélyét nem szabad alábecsülnünk, különösen a régi demokráciákban
vannak napjainkban jelei annak az erősödő általános egyetértésnek, hogy
a bűnöző erőszak egy egyre terjedő betegség, és zavaros okai miatt nincs
remény reális elhárítására. „A fiatal fekete férfiak igen magas bűnözési ará-
nya a legalacsonyabb fekete néposztály kóros helyzetének egyik megjelenési
formája, de nem mutatkozik e helyzet javítására semmiféle olyan megoldás,
amely politikailag megvalósítható, és feltehetőleg hatásos is lenne” – írja
az Egyesült Államok Fellebviteli Bíróságának jól ismert főbírája, hozzátéve,
hogy „nincs semmilyen megvalósítható módszer annak megakadályozára,
hogy a szülők verjék a gyermeküket, és egyáltalán nem világos, hogy a ve-
rés az oka a későbbi erőszakoskodásnak, vagy pedig a verés és az erőszak
genetikus adottság, mely közös a szülőkben és a gyermekeikben”. Ezek az
elvi megállapítások könnyen ahhoz a következtetéshez vezethetnek, hogy
az erőszak üdvözli az erőszakot. „A különféle rehabilitációs programokkal
végzett több évtizedes sikertelen kísérletek a rehabilitatív megközelítések
hiábavalóságát bizonyították, és a folyamat során nagy mértékben romlott
30 Lásd Reflections on Violence, 131–185. o.

..........................................................................................................................................................................................................................................................................
a kriminológia mint fegyelmező eszköz tekintélye.” Egyesek szerint a társa-

dalomtudósok által végzett sokváltozós adatanalízisek azt bizonyítják, hogy
„a büntetés csökkenti a bűnözést egyrészt az elrettentés, másrészt az arra
képtelenné tétel révén”, és ebből az következik, hogy a helyes út, ha mind
hajthatatlanabbakká válunk. Az esküdtszékeket arra kell ösztönözni, hogy a
vádlottak tagadása azt tanúsítja, valami titkolnivalójuk van. A hatóságok ál-
tal bemutatott bizonyítékokat, melyek szerint törvénysértés történt, megbíz-
hatónak kell tekintenünk. Meg kell fontolnunk a halálbüntetés kiterjesztését
a szokatlanul brutális vagy az alaptalan gyilkosságokon kívül más bűntet-
tekre is. És meg kell szüntetni a bűnügyi eljárások költséges elnyújtását, kü-
lönösen a gyilkossági ügyekben, melyekben (az Egyesült Államokban) min-
dennaposak az ítélethozatal és a végrehajtás közti tízéves időtartamok, de a
húsz év sem ritkaság.31
¯ ¯ ¯
Az ilyen típusú érvelés kiindulópontja és következtetése egyaránt megkér-

dőjelezhető, és ha a tekintélyelvű vagy az „erőszakkal az erőszak ellen”
feltétel folytatódik, a civilizálatlanság különféle negatív hatásainak széles-
körű felismertetése és a messzeható és többé-kevésbé hatékony ellenszerei
érthetően kulcsfontosságúak lesznek. Hangsúlyozni kívánom, hogy a viták
közszférájának ápolása, ahol a hatalom mások feletti erőszakos gyakorlásával
legelőször a civilek, a polgári személyek szegülnek szembe, hogy erőszak-
mentesen figyelemmel kísérjék, alapvető feltétele a vadság csökkentésének,
illetve kiküszöbölésének. Az erőszak nyilvánosságra hozatalának taktikája
minden bizonnyal elősegíti, hogy visszatértének esélyei minimálisra csök-
kenjenek, nem kis mértékben a közszféra négyszeres hatása miatt. A civil
társadalom közösségi szférája elősegíti a múlt közös emlékeinek ápolását,
ha borzalmas dolgokat műveltek a néppel. Képes arra, hogy fokozza a pol-
gárok és a kormány tudatosságát a valóban fennálló civilizálatlanság jel-
legével és mértékével szemben. A civil társadalom közszférája bizonyosan
vázolni és a polgárok közt terjeszteni tud arról szóló etikai ítéleteket, hogy
az erőszak bizonyos formái – például a rendőrségé – milyen körülmények
között és milyen mértékben jogosak, és egyáltalán elfogadhatók-e. Emel-
lett a közszféra bátorítani képes a vadság racionális ellenszereinek megfo-
galmazását, különösen azokat, amelyek az egész témakör bonyolultságát
figyelembe veszik, és mégis amellett döntenek, hogy civilizálják a civil tár-
sadalmat, mert tudják, hogy az erőszak nem barátja a demokratikus intéz-
ményeknek.
31
Richard Posner: „The Most Punitive Nation: A Few Modest Proposals for Lowering the
US Crime Rate”, Times Literary Supplement, No. 4822. (1995. szeptember) 3–4. o.
A NYILVÁNOSSÁG
Ahhoz, hogy kapcsolatot találjunk az erőszak és a viták nyilvános szférája

között, újra fel kell fedeznünk a kora modern politikai gondolkodás tárgyát,
ez pedig egészen a római jogrendszerig vezet vissza, mely hangsúlyt fektet a
békésen végigtárgyalt megállapodások és államközi egyezmények erőszak-
mentességére (pacta sunt servanda), legvégül pedig ama görög meggyőződé-
sig, hogy a nyilvánosságban és az erőszakban nincs semmi közös, legfőkép-
pen azért, mert az ember abban különbözik az állattól, hogy a beszéd (lexisz)
és a cselekvés (praxisz) képességével rendelkezik, és ilyenformán hajlamos
arra, hogy nyilvánosan polgárok alkotta poliszokba csoportosuljon, melye-
ket a városok köré épített fal megvéd az erőszaktól. Ezt a kritikus éleslátást
– hogy az erőszak és a nyilvános beszéd és cselekvés ellentétesek – nap-
jainkban újra felélesztették, és minden őszinteséget nélkülöző szép szavak-
kal hallgatólagosan elismerik egészen addig a pontig, hogy egy szabad kö-
zösség által támogatott nyilvános szféra létfontosságú egy civil társadalom
életében.1
Kár, hogy kevés részletes elemzés foglalkozik a civil társadalom és „a
közszféra” közötti viszonnyal. Ez különösen azért sajnálatos – és ezért sür-
gősen pótolni kell –, mert olyan időket élünk, amelyekben a kommunikáció
térbeli keretei a káosz állapotában leledzenek. Az államilag kialakított és
területileg kötött közélet régi egyeduralma, amit a rádió, a televízió, az új-
ságok és a könyvek közvetítettek, gyorsan szétesett. Helyüket nagyszámú,
hálózati kialakítású kommunikációs eszköz foglalta el, ami elavulttá teszi
az egységesített közteret és a hozzá tartozó hagyományos eszmét ama pol-
gárok köztársaságáról, akik azon igyekeznek, hogy valamiféle „közös jóért”
1 Jellegzetes példa a civil társadalom (egyébként meggyőző) definíciója, hogy „olyan tár-
sadalmi intézmények összessége, mint a piacok és az önkéntes társulások, és egy közösségi

szféra, amely sem teljes egészében, sem valamely csökkentett módon nem tartozik az állam
közvetlen ellenőrzése alá”, in Pérez-Díaz: id. mű, 57. o. Lásd még Craig Calhoun: „Civil Society
and the Public Sphere”, Public Culture, 5. (1993) 267–280. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tevékenykedjenek. A kommunikációs tér ilyen átalakulása egyértelműen ar-

ra kényszerít minket, hogy felülvizsgáljuk a közéletről és az ahhoz kap-
csolódó különböző „társ”-kifejezéseinkről – mint közvélemény, közélet és
közjó – alkotott fogalmainkat. Elsőrendűen fontos felidézni az eredetüket,
hiszen ha megértjük e kifejezések történetét, az elmélyíti összetett jelenté-
sük, tapasztalati hasznosságuk és normatív erejük érzékelését – valamint
segít megértenünk azokat a politikai csapdákat, amelyeket az olyan kora
modern kifejezések használata jelent, mint amilyen a „közszféra” a husza-
dik század végének annyi mindenben megváltozott körülményei alatt.
¯ ¯ ¯
A modern idők hozzávetőlegesen három egymásba nyúló fázist mutatnak

a közszféra és az annak „társ”-kifejezéseire vonatkozó elméletek feltalálásá-
ban, finomításában és népszerűsítésében. Az első fázis egybeesik az önkény-
uralmi államok elleni kora modern harccal az európai régióban. Az olyan ki-
fejezések, mint a „nyilvánosság” és a „közvélemény”, fegyvert jelentettek a
„sajtószabadság” és más közösségi társas szabadságjogok támogatásában.
A „nyilvánosság” beszéde az egyeduralkodó és az udvar ellen szólt, ha azt
gyanították, hogy önkényesen cselekszenek, visszaélnek hatalmukkal és sa-
ját önző érdekeiket az állam terhére előnyben részesítik. A tizenhetedik és
tizennyolcadik század során a közszféra normatív eszméje – az élet azon te-
rülete, ahol az állampolgárok a hatalom árnyékában felfedezik saját identi-
tásukat – központi témája lett a középosztály köztársaságpárti politikájának.
A „nemzetközösségiek”-hez hasonló köztársaságpártiak egyidejűleg néztek
hátra a római köztársaságra (s olykor a görög poliszra), és előre egy olyan vi-
lágra, amelyben nincs becstelen végrehajtó hatalom, reguláris hadsereg és
klerikalizmus.2 Keményen bírálták azokat a módokat, ahogyan az abszolu-
tizmus eltompultságot keltett alattvalóiban, előmozdította az összhangot a
vallás és a kormányzás között, és korrupttá tette a vezetőket, ami egészen
odáig jutott, hogy (mint Molesworth hangsúlyozta a dán abszolutizmus el-
leni támadásában) a koppenhágai városi harangok csengését összehangol-
ták a királyi palota időjelzőivel. A köztársaságpártiak ennek megfelelően
a közmorál és -szellem finomításának fontosságát hangsúlyozták. Marquis
de Condorcet ama megjegyzésének igazolva, hogy „ha a királyok és a püs-
pökök átlátják a lehetőséget, hogy leleplezik és detronizálhatják őket, ezt
a mozgalmat csírájában elfojtották volna”, a köztársaságpártiak a fennálló
politika erőteljes reformjáért harcoltak – élve az állampolgárok szólássza-
badságának jogával és az alkotmányos lehetőségekkel –, hogy biztosítsák a
2 Caroline Robbins: The Eighteenth-Century Commonwealthmen: Studies in the Transmission, Dep-
loyment and Circumstance of English Liberal Thought from the Restoration of Charles II until the War
with the Thirteen Colonies (Cambridge, Mass., 1959).
A N Y I L V Á N O S S Á G ¯ 141
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
törvények betartását, a vegyes kormányzást és a „pártoktól” és „frakcióktól”

való mentességet – kiemelten támogatva a belső széthúzást és a fejedelmek,
egyházfiak és az ambíciózus gazdag emberek „privát” cselszövéseit.
¯ ¯ ¯
Második fázis: miközben a modern kapitalista gazdaság hatalma és dina-

mizmusa egyre növekedett, a közszféra eszményképét elsősorban arra hasz-
nálták, hogy bírálják az árutermelés és -fogyasztás monopolista szorítását a
polgári élet területein, mert azt gondolták, hogy szükség van a racionálisan
kalkulált nyereség és veszteség megfontolásai elleni védelemre. A Public Life
and Late Capitalism [Közélet és késő kapitalizmus; 1984] című könyvem végigkö-
vette a huszadik századi német politikai gondolkodás azirányú fokozódó ér-
dekeltségét – elsősorban Max Weber halálát követően –, hogy meghatározza
és megvédje a közszférát a szervezett kapitalizmus, a hirdetési ügynökségek
és egyéb hivatásos testületek növekvő hatalmával szemben, amelyek hajla-
mosak arra, hogy megjósolják a „közvéleményt”, és azt saját érdekeik men-
tén értékeljék. Számtalan példát felsorolhatnánk, mind ilyenformán érintik
a közszférát. Ferdinand Tonnies Kritik der öffentlichen Meinung [A nyilvános
vélekedés kritikája; 1922] című műve világított rá arra a veszélyre, amely a
közvéleményt egy olyan korban isteníti, amikor szervezett érdekcsoportok,
elsősorban a kapitalista sajtó, húznak hasznot annak manipulálásából. Karl
Jaspers a Philosopy is for Everymanben [A filozófia mindenkié; 1960] „a kor-
látlan kommunikáció” fontosságát védte egy piac által irányított, racionális
kalkuláción alapuló korban. Hannah Arendt Vita Activa (1960) című művé-
ben a közélet modern időkbéli elvesztését siratja; a közéletet úgy értelmezi,
mint a polgárok ama képességét, hogy azzal a céllal beszéljenek egymással
és kerüljenek kölcsönviszonyokba, hogy meghatározzák és újradefiniálják,
hogyan akarnak élni a közösségben; Arendt szerint az ilyen közviszonyokat
a modern időkben fokozatosan megmérgezte a fogyasztói érdekek védelmé-
nek támogatása a képzetlen emberek társadalma révén, akik érzéketlenek
a köz szempontjából fontos dolgok nyilvános megvitatásából eredő örömök
és szabadságok iránt. Jürgen Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezet-
váltásában tovább finomította és kiterjesztette ezt a pesszimisztikus elméle-
tet oly módon, hogy nyomon követte a kora modern Európában a burzsoá
közszféra kialakulását, illetve ezt követően az új olvasóközönség megjele-
nését, mely kritikusan vitatkozott a kultúra kérdéseiről a kultúra fogyasz-
tóinak nagy tömegével.3 A közélet mindegyik említett értelmezésében egy-
séges annak hangsúlyozása, hogy azok a civil társadalmak, amelyekben az
árutermelésen alapuló gazdaság uralkodik, bátorítják a morális egoizmust,
3
Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása. Vizsgálódások a polgári társadalom
egy kategóriájával kapcsolatban (Budapest, Századvég, 1993).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
és nem veszik figyelembe a közjót; maximális mértékűre növelik a polgárok

azon idejét, amit kényszerűen fizetett munkával töltenek, és ezzel megnehe-
zítik számukra, hogy mint polgárok részt vegyenek a közéletben; és elősegí-
tik a tudatlanságot és a megtévesztést a profitérdekelt média manipulációi
révén.
¯ ¯ ¯
A harmadik fázis: a közösségi szféra meghatározásának és megvédésének

első két fázisa rávilágított a területileg meghatározott, polgárai által felelős-
ségre nem vonható államhatalom egyedülálló modern problémájára, illetve
a civil társadalom üzleti alapon álló egoizmusára, melyet a szervezett piaci
kapitalizmus ural. A közszféraelmélet alkalmazásának harmadik, legújabb
fázisa alatt ez a modern társadalmakat jellemző, párban föllépő probléma
egyben kerül hangsúlyozásra, és a közszféra eszméje összekapcsolódik a
közszolgálati hírközlés intézményével, amely, úgy tűnik, maga is vonzódik
a közélet felé, és a legjobb garanciának látszik, hogy az államilag szervezett
fogyasztói kapitalizmus korában az utóbbi fennmaradhasson.
A Nicholas Garnham, Paddy Scannell és más kutatók által fémjelzett
„Westminster Iskola” tette a legtöbbet azért, hogy kialakítsa, finomítsa és
népszerűsítse a közszféra elméletének e harmadik változatát. Legnagyobb
befolyással bíró hozzájárulásai között van egy sorozat úttörő esszé, amelye-
ket Nicholas Garnham írt, és ezek azt a tételt kínálják, hogy a műsorszó-
rás politikájáról folytatott vitát eddig túl szűken értelmeztük az állam–piac
dichotómia terminusaival. Nyilvánvalóan Habermastól kölcsönözve (aki
gondosan kerülte a közszolgálati műsorszórás modelljét) Garnham egy har-
madik terminus, „a közszféra” mellett érvel azzal az analitikus-tapasztalati
és normatív céllal, hogy kijelöljön „egy teret a racionális és univerzalista po-
litika számára, amely elkülönül mind a gazdasági élettől, mind az államtól”.
Garnham arra helyezi a hangsúlyt, hogy a legjobb garancia erre a politikára
a közszolgálati műsorszórási modell, amelyet arra terveztek, hogy közvetít-
sen és ellensúlyozza az állami és testületi hatalmat, és tulajdonképpen azért
képes ellátni ezt a feladatot, mert feltétlenül szükséges, hogy ne kötődjék
se a politikai hatalom végsőkig fokozásához, se a profit maximalizálásához.
Míg Garnham egyrészt elismeri, hogy a közszolgálati műsorszórás tökélet-
lenül valósítja meg a polgárokat szolgáló közösségi tér Habermas-féle vita-
fórumát, másrészt meggyőződése, hogy az magasabb rendű
a piacnál, hiszen minden polgár számára biztosítja anyagi helyzetük-

től és földrajzi elhelyezkedésüktől függetlenül az egyenlő hozzáférést
a kiváló minőségű szórakozás, az információk és az oktatás széles ská-
lájához, továbbá garantálja, hogy a műsor producerének célja a hallga-
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tóság széles körének ízlését szolgálja, ne pedig csak azokét, akiknek a

lehető legnagyobb profit elérése a célja.4
Garnham azt állítja, hogy a piacorientált média ártalmas a közélet szá-

mára. Éles ellentétben a közszolgálati műsorszórással, a profitorientált mé-
dia leszűkíti azt a területet, amit nyilvánosnak lehet mondani. Azoknak a
vállalatoknak a száma, amelyek ellenőrzik (vagy erőteljes mértékben befo-
lyásolják) az információk és a kultúra létrehozását és terjesztését, jelentősen
lecsökken; méltánytalan erőviszonyok alakulnak ki az uralkodó, nagyvárosi
vállalatok és kultúrák, illetve az alárendelt és vidéki identitások között; és
ezek a piac által létrehozott egyenlőtlenségek tovább erősítik a mélyen gyö-
kerező társadalmi egyenlőtlenségeket, amely utóbbiakat a jövőben a piac ál-
tal kikényszerített technológiai fejlődés minden bizonnyal tovább fogja mé-
lyíteni – hacsak a közszolgálati műsorszórás bástyáját nem erősítik meg az
adóból fenntartott alapítványok.
¯ ¯ ¯
A közszférának a közszolgálati média útján történő javasolt védelme pon-

tosan rávilágít a piaci retorika és gyakorlat korlátaira. 5 Ezenkívül fontos
hozzájárulást jelent ahhoz a feladathoz, hogy tisztázzuk és felerősítsük a
nyilvánosság által érzett gondokat az elektronikus média jövőjét illetően az
olyan régi demokráciákban, mint Olaszország, Nagy-Britannia, Franciaor-
szág és Hollandia. A közélet javasolt védelme emellett létfontosságú emlé-
keztető a közszolgálati média gyakorlati eredményeire. Az a huszadik szá-
zadi terv, hogy vegyes programokat szolgáltassanak a nemzeti rádió és tele-
vízió csatornáin, amelyek valamennyi polgár számára hozzáférhetők, a
gyakran komoly technikai problémák és nyomasztó pénzügyi nehézségek
ellenére – miként Garnham és mások érvelnek – életben tartja a közszellemet
és kiszélesíti a polgárok világtudattal kapcsolatos látókörét. Egy fél évszá-
zadon át „az alapvető szolgáltatások ellátása” (Grundversorgung, a Német
Szövetségi Köztársaság alkotmánybíróságának szóhasználatában) elősegí-
tette, hogy az elektronikus média ne válhasson árucikké. Csökkentette a
költségvetés-centrikus elszámolás szerepét és a testületi pénzsóvárságot,
a médiamenedzsment alapszükségletét. A közszolgálati modell ugyanak-
kor a specifikusan nemzeti előírásokat is érvényre juttatta, amelyek olyan
kérdésekre vonatkoztak, mint a hirdetések mennyisége és típusa, a poli-
tika szerepeltetése, a „kiegyensúlyozott”, tárgyilagos hírközlés, és a kül-
földi programok meghatározott mennyisége. Egy ideig sikerrel járt abban,
4 Nicholas Garnham: Capitalism and Communication: Global Culture and the Economics of Infor-
mation (London, 1990) 120. o.

5 Vö. John Keane: The Media and Democracy (Cambridge–Cambridge, Mass., 1991) 52–91. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
hogy megvédje az alkalmazotti szintet az olyan országok nemzeti műsor-

szóró intézményeiben, mint Hollandia, Kanada, Norvégia, Nagy-Britannia
és a Német Szövetségi Köztársaság. A közszolgálati modell – részben vá-
laszul az olyan kihívásokra, mint a piacorientált szenzációhajhász média –
egyben törvényesítette a közönséges polgárok jelenlétét a médiában olyan
programokban, amelyek vitára alapot adó kérdésekkel foglalkoztak. Segí-
tett tiszteletre méltóvá tenni a civil társadalom népnemzeti stílusát azáltal,
hogy népszerűsítette a hétköznapiasság örömeit, és szórakoztató műsoro-
kat készített polgárokkal, akik játszottak, saját életükről és tapasztalataikról
meséltek, vagy olyan, a megszokottól eltérő események szemlélésébe me-
rültek, mint a teniszmérkőzések, síversenyek, vallási szertartások, rap, rock
vagy reggae táncok.
Noha a közszolgálati modell eme eredményei igen lenyűgözőek, komoly
problémák merültek fel azokkal az érvekkel kapcsolatban, amelyek szerint
a meglévő közszolgálati média a közösségi tér védőbástyája. A hellyel való
takarékosság érdekében nem reagálok a nyilvánvalóan hibás gondolatokra
Garnham arra irányuló kísérletében, hogy összeegyeztesse az eredetileg
tizenhetedik-tizennyolcadik századi elképzelést az elektronikus műsorszó-
rás jellegzetesen huszadik századi gyakorlatával. 6 Ugyancsak szándékosan
eltekintek egyes további problémaköröktől, amelyek Garnham magyaráza-
tával kapcsolatosak, mint például, hogy hallgat a nyomtatott és műsorszóró
média piacorientált szektorán belüli nyilvános vita létrejöttének és fennma-
radásának témájáról, vagy az a kérdés, vajon hőskorában a közszolgálati
műsorszórás elképzelt céljait vagy tényleges gyakorlatát egy racionalista
vagy univerzalista politika írta-e le. Ehelyett azokra a hatalmas nehézsé-
gekre koncentrálok röviden, amelyekkel napjaink közszolgálati műsorszó-
rásának szembe kell néznie, majd pedig arra a kockázatos stratégiára, amely
a közszféra eszméjének sorsát egy gyengélkedő intézménnyel kíséreli meg
összekapcsolni.
¯ ¯ ¯
A közszolgálati modell napjainkban régóta húzódó válságban van. A fenn-

álló állapot többé nem választható lehetőség. A közszolgálati média Euró-
pában és másutt mély identitásválságba csúszott – ugyanabba, amelyik az
amerikai közszolgálati médiát kezdettől terhelte, melyek állandó bizonyta-
lanságban voltak pénzügyi hátterük, törvényi státuszuk és nyilvános sze-
repük tekintetében. Az európai közszolgálati média, miközben szintén erő-
sen bizonytalanná vált pénzügyi forrásai, valamint mai politikai szerepé-
nek célja és természete szerint, egy tágabb körű politikai problémába bo-
nyolódik, mely minden régebbi demokráciában evidens, ahol a politikai
6
Lásd a Michael Sandel munkájával kapcsolatos kritikai megjegyzéseimet a Times Higher
Education Supplement-ben (London, 1996. október 4.) 26. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
pártok, vállalkozások, szakszervezetek, egyházak, és a polgárok véleményét

a döntéshozók felé meghatározni, tervezni és képviselni tudó egyéb eszkö-
zök vagy elvesztették érzékenységüket, vagy saját „képviseletük” mértéké-
ről éppen most indítanak újabb vitákat. A polgárok véleményét nyilvánosan
legjobban képviselő eszközökről folytatott viták egy fellendülés szimptómái
a modern demokratikus forradalomban, amit elsőként Tocqueville körvo-
nalazott; sok nyugati megfigyelőnek ellentmondva a szovjet birodalom, a
parlamentáris demokrácia fő ellenségének bukása nem spontán önelégült
örömtapshoz vezetett a régi demokráciákban, hanem hangosan megkérdő-
jelezték a liberális demokráciák megkövesedett eljárásainak legitimitását és
hatékonyságát.
¯ ¯ ¯
A közszolgálati műsorszórás napjainkban tapasztalható gyengélkedésének

több, mélyen ülő oka van, amelyek közül három közvetlen hatást gyakorol
a civil társadalom elméletére és a közszférára.
1) Financiális kényszer: A közszolgálati műsorszórás pénzügyi helyzete
az európai régióban recseg-ropog és az összeomlás szélén áll. Mint azt
Nowak, Blumler és mások kimutatták, az előfizetési díjak emelkedtek, ami
a háború utáni időszakban először a fekete-fehér, majd később a színes ké-
szülékek számára történő folyamatos adás következménye volt, a csúcsot az
1970-es években érte el. 7 Amikor bekövetkezett a háztartások telítődése té-
vékészülékekkel és rádiókkal, az infláció beindulása, a programok előállítási
költségeinek ehhez viszonyítottan erőteljesebb növekedése, valamint a kor-
mányzatok költségvetési megszorításai miatt az előfizetésekből adódó be-
vételek reálértéke jelentősen csökkent – például Svédországban az 1972–73
és az 1983–1984 közötti időszakban 30 százalékkal. Ez a pénzügyi kény-
szerhelyzet nemcsak a „szabályozatlanságot” favorizáló kritikusok erőteljes
közszolgálati reagálása előtt zárta le a kapukat, akik számára a piaci verseny
és a több hirdetés adja a sajtó és a műsorszórás szabadságának kulcsfel-
tételét: értelmezésükben a privát műsorszórás mentes kell legyen bármely
állami beavatkozástól. A hosszan tartó pénzügyi nehézségek egyúttal ki-
rekesztették a közszolgálati műsorszóró rendszereket a folyamatban lévő
műszaki forradalomban való tartós részvételből is – kivéve egyes eseteket,
mint amilyenek a BBC, illetve a német adók, a ZDF és ARD szerény teletext-
kezdeményezései. A kommunikációs technika területén megtett legtöbb újí-
tás rendszerint megmaradt a nemzeti és nemzetközi vállalkozások kezében
– tanulságos példa a BSB, a brit műholdas adás esete, melyet közszolgálati
vállalkozásként engedélyezett a Független Műsorfelügyeleti Hatóság azért,
7 Lásd például K. Nowak: „Television in Sweden: Position and Prospects”, in Jay Blumler –
T. J. Nossiter (eds.): Broadcasting Finance in Transition: A Comparative Handbook (New York, 1991)
235–259. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
hogy túlélje a Rupert Murdoch tulajdonában álló Sky televízióval folyta-

tott gyilkos konkurrenciaharcot. A közszolgálati műsorszórást érintő sokáig
tartó pénzügyi nehézségek végül arra kényszerítették szereplőit, hogy fo-
kozzák együttműködési megállapodásaikat, hogy privatizálják vagy alvál-
lalkozásba adják programkészítésük és produkciós eszközeik egy részét,
nemzetközi piaci vállalkozásokba kapcsolódjanak be, és általában kitanul-
ják a profittudatú üzleti ügyvezetés nyelvezetét. Az ilyen „önüzletiesedé-
sek” kétségkívül gyengítik a közszolgálati modell legitimitását azáltal, hogy
felhigítják a programok megkülönböztetett jellegét, és megkeményítik a sza-
bályozáselleneseket a közmédia marginalizálásának kereszteshadjáratában.
2) Legitimitási nehézségek: A közszolgálati műsorszóró adóknak elvileg
lehetőségük van arra, hogy kampányokat folytassanak saját vonzerejük nö-
velésére, de a gyakorlatban a fokozódó legitimitási problémák hajlamosak
ezeket a küzdelmeket megbénítani. A ma létező közszolgálati modellt vé-
dők jellemzően alulértékelik azokat a módokat, ahogy a működő közszol-
gálati média állítólagos „egyensúlyát”, „minőségi” szabványait és univer-
zalizmusát a közönség egy része rutinosan nem jellemzőként értékeli. Az ő
véleményük szerint a közszolgálati műsorszórás pontosan érzékeli a tényt,
hogy a fennálló közszolgálati médián keresztül sugárzott műsorok képtele-
nek kielégíteni a vélemények sokaságát egy összetett (ha nem is teljesen plu-
ralista), mozgásban lévő civil társadalomban. Más szavakkal, mind a hall-
gatóság, mind a műsorszórók azt érzik, hogy a közszolgálat állítása, hogy
képviseletet testesít meg, valójában egy fiktív egész virtuális képviseletének
védelme, a programkészítés olyan igénybevétele, amely azon néhányak ak-
tuális véleményét és ízlését színleli, akiknek éppen szól. Jól illusztrálja ezt
a legitimitási problémakört a közszolgálati rádió zenei programjának sorsa.
Bár teljesen nyilvánvaló okok miatt a zene mindig is a műsoridő túlnyomó
részét elfoglalja, hosszú távon lehetetlennek bizonyult, hogy a közszolgá-
lati rádiók általános tetszést arassanak, mivel eddig egyetlen országban sem
létezett össznépi-nemzeti zenei kultúra, és hasonlóképpen ma is hiányzik.
A különféle zenék különböző embereknek tetszenek, akiknek ellenszenve
egyes zenékkel szemben épp oly erős, mint vonzódásuk a másikhoz, és ezért
a közszolgálati rádió huszadik századi története annak fokozatos felismeré-
sével azonos, hogy a tömeghallgatóság a civil társadalom eltérő ízlésű kö-
zösségeire töredezik. A világban felbukkanó különféle zenei irányzatok jel-
zik ezt a pontot: a közszolgálati modell szigorúan irányítja hallgatóságát, és
rendszeresen megsérti saját elvét, hogy mindenki az összes fajta szórako-
záshoz, az éppen terítéken lévő ügyekhez és a kulturális programokhoz a
közösséget érintő nyilvános területen egyformán hozzáférjen. Az irányítást
tovább szigorítja az a tény, hogy a kormány ráhatása, a fenyegető peres-
kedések miatt, illetve a definiált „egyensúly” betartása végett az olyan té-
mák közszolgálati megjelenítése, mint például az otthoni élet, a szexualitás
vagy a politikai véleményeltérések, a hallgatóság egy része szerint túlságo-
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
san bátortalan. Elfogadott tény, hogy egyes dolgokat nem lehet adásba tenni,
vagy legalábbis nem valamely meghatározott módon; vagy ha mégis lead-
ják azokat, a bennük szereplő kellemetlen vagy borzalmas részeket megkur-
títják. Azt az érzést, hogy a közszolgálati média hajlik az „elfogultságra”,
tovább erősíti az a tapasztalat, hogy – és ebben nem különbözik kereske-
delmi társaitól – nem egyformán adja meg a szót és a megjelenés lehetősé-
gét. Ugyanakkor kialakítanak egy rendszeres szereplőgárdát – riportereket,
műsorvezetőket, szakértőket, politikusokat, üzletembereket, showmaneket
–, akik rendszeres megjelenése a képernyőn lehetővé teszi, hogy a nyilvá-
nosság fölkent képviselőiként mutatkozzanak. E korlátozó hatások együttes
eredménye, hogy csökken a közszolgálati média legitimitása. A közönség
kezd nyugtalankodni; a műsorkészítők meg már tudják, hogy lassan elve-
szíti „ontologikus” szerepét, hiszen egyre kevésbé jelezhető előre az ízlése,
és mind fogékonyabbakká válik a média kereskedelmi formái iránt.8
3) Technológiai változások: A harmadik nehézség, amellyel a közszolgá-
lati modellnek szembe kell néznie – a kábeltelevíziózás, műholdas adások,
helyi közösségi rádiók és számítógépes hálózatok létrejötte miatt –, az elő-
zőeknél jóval komolyabb, mert lerombolta azt a hagyományos hitet, hogy a
rendelkezésre álló adássávok szűkössége révén a közszolgálati műsorszórás
valamifajta „természetes monopóliummal” rendelkezik az adott nemzetál-
lam területi határain belül. A napjainkban zajló technológiai változás nem
egyszerűen csak körülveszi a közszolgálati műsorszórást, és arra kénysze-
ríti, hogy a sokcsatornás környezetben magántulajdonban álló cégekkel ver-
senyezzen; kevésbé evidens, hogy egy olyan térbeli metaforának van kitéve,
mely mélyen beleivódott a közösségi szektor modelljébe, és amely szerint a
polgárok, akik egy integrált közszférában tevékenykednek, szigorúan egy
pontosan meghatározott territóriumhoz tartoznak, és efölött az a független
nemzetállam őrködik, amely a területileg tágabban meghatározott, egész vi-
lágot átfogó rendszerben jogosult elhelyezni magát.
Az a feltételezés, mely szerint a közszolgálati média megfelelően műkö-
dik mint a területileg meghatározott nemzetállamok kiszolgálója és garanci-
ája, érintetlenül megőrizte azt a hasonló földrajzi metaforát, amely a nyom-
tatott sajtó nemzeti úton elhatárolt rendszerébe ivódott bele (ahogy Benedict
Anderson nyomtatott kapitalizmussal és a nemzetállamokkal foglalkozó ta-
nulmánya kimutatta9 ). Ezt a metaforát politikailag meg kellett védeni a mű-
sorszórás kezdeti időszakában, ahogyan az megmutatkozott nemcsak az
európai fasizmus és a szovjet kommunizmus átfogó harcában, hogy ter-
jeszkedő államaik érdekeinek megfelelően működjön a rádió és a film, de a
kezdeti közszolgálati műsorszóró társaságok reménytelen erőfeszítéseiben
8
Lásd I. Ang: Desperately Seeking the Audience (London, 1991).
9
Benedict Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism
(London, 1982).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
is, amikor nyilvánosan igazolni akarták, miért lehet a műsorszórást vala-

miféle „harmadik módon” szervezni – egy parlamentáris demokratikus ál-
lamba foglalva, ahol az elektronikus média szolgálni képes, és fenn tudja
tartani a közéletet egy adott területen belül. Az 1925-ben a Crawford Bizott-
ság számára John Reith, a BBC első vezérigazgatója által összeállított híres
dokumentum fényesen bizonyította ezt. Reith érvelése szerint a közszolgá-
lati műsorszórásnak nemzeti szolgáltatásként kell működnie. Úgy kell tevé-
kenykednie, mint a társadalmi egység egyik hatékony eszköze, összekötve
a civil társadalom csoportjait, tartományait és osztályait a nemzeti esemé-
nyek élő közvetítésével, mint az V. György királyról szóló adás az előző évi
Birodalmi Kiállítás alkalmával, mely az egész nemzetet egyetlen emberré
változtatta.10 Fél évszázaddal később Sir Michael Swann, a BBC Kormány-
zótanácsának elnöke az Annan Bizottság előtt azzal érvelt, hogy a BBC mun-
kájának jelentős hányada „valójában egyfajta összetartozás létrehozása volt.
A királyi család eseményei, vallási ünnepek, sportbeszámolók és a rendőr-
ségi hírek mind a mi országunkhoz tartozás érzését erősítették, hiszen ré-
szeseivé váltak és elfogadták, mit jelent.”11
Az a feltételezése, hogy a közszolgálati modell az az alapvető fórum,
amely lehetővé teszi az egész nemzet számára, hogy magához szóljon, nap-
jainkban is világosan megmutatkozott, amikor a francia elnök „Franciaor-
szág hangjának” nevezte a rádió- és televíziószolgáltatást, a BBC-irányelvek
pedig megismételték azt az elvet, hogy „a nyilvánosság által támogatott
műsorszóró társaságok elsődleges kötelezettséggel rendelkeznek a nyilvá-
nosság felé”, és a testület a „műsorszórás nemzeti eszköze”. Ez a szemlélet
tükröződik gyakorlatilag a közszolgálat és a közösségi tér viszonyával kap-
csolatos valamennyi újabb tudományos munkában.12
A civil társadalomra vonatkozó átdolgozott elméletnek fel kell ismernie,
hogy az ilyen beszéd – azoké, akik kölcsönviszonyt tételeznek a közszolgá-
lati műsorszórás és a „közszféra” között – pontosan azért merevedett dog-
mává, mert az alapjául szolgáló vezérlő térmetafora a régi parlamentáris
demokráciákban levált a hosszú távú médiatrendektől. Olyan időket élünk,
amikor a kommunikáció térbeli keretei az általános zavar állapotában van-
nak. A közélet állam által szervezett és területileg kötött régi uralkodó sze-
repe, melyet a rádió, a televízió, az újságok, a könyvek közvetítettek, a vé-
10 John Reith: „Memorandum of Information on the Scope and Conduct of the Broadcasting
Service”, a BBC írott archívumában (Caversham, 1922, 1925) 4. o.

11 Annan Committee, Report of the Committee on the Future Broadcasting (London, 1977) 263. o.
12 Lásd Bernhard Peters: „Der Sinn von Öffentlichkeit”, Kölner Zeitschrift für Soziologie und
Sozialpsychologie, 34. (1994) 42–76. o.; James Curran: „Rethinking Media as a Public Sphere”, in
Peter Dahlgren – Colin Sparks (eds.): Communication and Citizenship: Journalism and the Public
Sphere in the New Media Age (London–New York, 1991) 27–57. o.; és Paddy Scannell: „Public
Service Broadcasting and Modern Public Life”, Media Culture and Society, vol. 11, no. 2. (1989)
136–166. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
géhez közeledik. Eddigi egyeduralmát gyorsan megtöri a kommunikáció

hálózatba szervezett köreinek sokasága, mely nem kötődik közvetlen terü-
letekhez, és éppen ezért visszafordíthatatlanul átfog és darabokra tör min-
den olyasmit, ami korábban egységes, térbelileg integrált közösségi szférára
emlékeztetett egy nemzetállam keretein belül. Az egységesített közszféra
eszméje, és az ennek megfelelő vízió az állampolgárok valamely területileg
kötött köztársaságáról, amely arra törekszik, hogy megfeleljen a közjóról ki-
alakított meghatározásnak, mára elavult. Ehelyett a közélet napjainkban –
képletesen szólva – a „refeudalizációnak” van kitéve, nem abban az érte-
lemben, ahogyan Habermas alkalmazta a kifejezést A társadalmi nyilvános-
ság szerkezetváltásában, hanem a modularizáció egy másik értelmében, a kü-
lönböző méretű, egymást átfedő és egymással kapcsolódó közösségi szfé-
rák bonyolult mozaikjának létrejötteként, mely arra kényszerít minket, hogy
alaposan átgondoljuk a közéletről és annak „társ”-kifejezéseiről, a közvéle-
ményről, a közjóról és a köz–magán-distinkcióról vallott felfogásunkat.
¯ ¯ ¯
Noha ezek a közszférák különböző méretű miliőkben jelentkeznek a civil

társadalom és az állam zugaiban és repedéseiben, mindegyik egy-egy foko-
zata egy hatalom és érdek vezérelte működésnek, mely a közösségi szféra
lényegi jellemzőiről ad bizonyságot. Egy közösségi szféra lényegében két
vagy több ember közti területi viszony valamely sajátságos fajtája, akik
rendszerint egy meghatározott típusú kommunikációs eszközön (mint ami-
lyen a televízió, a rádió, a műhold, a fax, a telefon, az e-mail stb.) keresztül
állnak kapcsolatban egymással, ahol erőszakmentes viták alakulhatnak ki
egy-egy hosszabb-rövidebb időszakra azokról a hatalmi viszonyokról, ame-
lyek a kölcsönviszonyi környezetükben és/vagy abban a szélesebb társa-
dalmi és politikai struktúrában hatnak, ahol a vitázók élnek. A közszfé-
rának az a hatása, hogy a hatalmi viszonyokat megfosztja természetfeletti
jellegétől. Létfontosságú közege annak, hogy megnevezzük a megnevezhe-
tetlent, rámutassunk a megtévesztésekre, állást foglaljunk a vitákban, ér-
veket hangoztassunk, létrehozzuk a diffidenzát (Umberto Eco), felrázzuk a
világot, megakadályozzuk, hogy végképp elaludjon. A közszféra ebben az
értelemben sohasem jelentkezik vegytisztán – az alábbi leírás ideáltipikus –,
és ritkán lép fel elszigetelten. Bár tipikusan hálózati jelleggel kapcsolódnak
össze, ennek ellenére a mai közszférák tagozottak, és nem vesz erőt rajtuk
az a trend, hogy egy nagyobb integrált közösségi szférává alakuljanak át.
Az alábbi példák arra szolgálnak, hogy bemutassák különbözőségüket, vál-
tozó nagyságukat, és ezért választottam őket – annak ellenére, hogy buta
félreértésekre adhatnak alkalmat –, megkülönböztetve a mikro-közszférát,
amelyben tíz, száz vagy ezer vitázó van jelen, akik főleg az állami szint alatti
kérdésekben kerülnek kapcsolatba egymással; a mezo-közszférát, amelyben
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
milliónyian lépnek kapcsolatba a területi nemzetállam keretein belül; vé-

gül a makro-közszférát, amely százmilliós vagy akár milliárdos nagyságren-
det ölthet, akik a hatalom nemzetek feletti és globális szintjéről vitáznak.
Mindegyiket külön meg akarom vizsgálni és fel szeretném tárni jelentősé-
güket a civil társadalmon és a demokratikus köztársaságon belüli közszféra
szerepéről szóló átdolgozott politikai elmélet vonatkozásában.
¯ ¯ ¯
A kávéházak, városi szintű találkozóhelyek, irodalmi körök, amelyekben a

kora modern közszférák kialakultak, napjainkban a legkülönfélébb helyi te-
rekké váltak, ahová a polgárok betérnek vitázni olyan kérdésekről, hogy ki
mit csinált, vagy mit kellett volna tennie, mikor és hogyan. John Fiske kuta-
tásai meggyőzően kimutatták az alulról felfelé ható, kisméretű helyek fon-
tosságát, ahol kialakul a polgárok identitása, gyakran ellentétben a fentről
lefelé működő „birodalmasító” hatalommal, amely hajlik arra, hogy helyi
szinten szabályozza, újradefiniálja vagy kioltsa (esetleg „állóképbe mere-
vítse”) a közéletet.13 Míg Fiske (Foucault-t követve) helyesen hangsúlyozza,
hogy ezek a mikro-közszférák hasznot húznak abból, hogy minden nagyobb
léptékű szervezet végeredményben az alája rendeltek együttműködésén
alapszik, és ezért a mikroszintű kihívások és változások szükségképpen szé-
lesebb körű makrohatással rendelkeznek, ugyanakkor alábecsüli az ezeken
a helyi szinteken folytatott belső viták messzebb ható politikai jelentőségét.
Ehelyett inkább a vitatható kapcsolatot elemzi a „birodalmasító hatalom” és
a helyiek között, ami azzal a nem kívánt eredménnyel jár, hogy mellőzi ezek-
nek a helyi vitáknak a közszféra hagyományos elméletére érvényes gazdag
jelentőségét. Két példa segít megvilágítani e nézőpontokat – és azt, hogy mit
értek mikro-közszféra alatt.
A mikro-közszféra manapság minden társadalmi mozgalom alapvető jel-
legzetessége. Ahogyan azt Paul Mier, Alberto Melucci és mások megfigyel-
ték, a kortárs társadalmi mozgalmakat már kevésbé foglalkoztatja az anyagi
javak és forrásaik előállításával és elosztásával kapcsolatos harc, sokkal
inkább azok a módok, amelyekben a posztindusztriális társadalmak az in-
formációt létrehozzák és visszatartják, valamint ahogyan kialakítják és fenn-
tartják a tagjaikról szóló véleményeket.14 Így például a női mozgalmak szer-
vezetei nemcsak a nők egyenlőtlen anyagi elismerése felől vetett fel fontos
kérdéseket, hanem egyúttal kihívást jelentett az uralkodó maszkulinista kó-
dokkal szemben azáltal, hogy jelezték a civil társadalom többi tagja felé a
szimbolikusan mutatkozó különbségek jelentőségét. Míg a mozgalmak mil-
13
John Fiske: Power Plays, Power Works (London, 1993).
14
Alberto Melucci: Nomads of the Present: Social Movements and Individual Needs in Contemporary
Society (London–Philadelphia, 1989).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
leniumi tendenciákat mutatnak, a szimbolikus különbségek meghatározá-

sára és újradefiniálására történő összpontosítás biztosít arról, hogy nem egy
jövőbeni utópista rend túlméretezett víziói mozgatják őket. A támogatók és
szimpatizánsok, valamint a mozgalmon belüli aktivisták „a jelen nomád-
jai”. A jelenre összpontosítanak, miközben azt a jövőbeni társadalmi válto-
zást gyakorolják, amelyet keresnek, és szervezeti eszközeiket ezért úgy ér-
tékelik, mint amelyek önmagukban végződnek. A társadalmi mozgalmak
rendszerint kis csoportok, szervezetek, kezdeményezések, helyi kapcsola-
tok és barátságok alacsony költségvetésű hálózatából állnak, melyek a civil
társadalom mindennapi életének rendszerébe merülnek. Ezek a hálózatok,
amelyek arról nevezetesek, hogy súlyt helyeznek a szolidaritásra, az egyéni
szükségletekre és a részidős részvételre, alkotják azokat a laboratóriumo-
kat, ahol felfedezik és népszerűsítik az új tapasztalatokat. Ezekben a helyi
laboratóriumokban a mozgalmak a legkülönbözőbb kommunikációs eszkö-
zöket (telefont, faxot, fénymásológépet, mozgóképfelvevőt, videomagnót,
személyi számítógépet) alkalmazzák, hogy kétségbe vonják és átalakítsák a
mindennapi élet uralkodó kódjait. Közösségi terek, melyekben a minden-
napi élet elemeit kikeverik, újrakeverik, kifejlesztik és kipróbálják. Az ilyen
közszférák – mint a vitakörök, a kiadóhivatalok, a templomok, a rendelőin-
tézetek vagy a politizálás barátokkal vagy ismerősökkel egy pohár ital mel-
lett – alkotják azokat a helyeket, ahol a polgárok megkérdőjelezik a valóság
ál-imperatívuszait, és szembeállítják azokat az idő, tér és személyi kapcsola-
tok alternatív tapasztalataival. Adott esetben ezek a közösségi szférák nyil-
vánosan látható társadalmi eseményekké olvadnak egybe, mint amilyenek a
homoszexuálisok jogaiért folytatott szimpatizáns tüntetések vagy az ülőszt-
rájkok egy útépítés vagy egy erőmű létesítése ellen. De paradox módon ezek
a mikro-közszférák abból a tényből merítik erejüket, hogy többnyire rejtet-
tek. Annak ellenére, hogy „privát”-nak látszanak, mert a hivatalos közélet-
től, a pártpolitikától és a médianyilvánosságtól távol működnek, valójában
a kis csoportok nyilvános erőfeszítéseit jelenítik meg, amelyeknek a hata-
lom adott felosztásával szembeni kihívása éppen azért lehet hatásos, mert
akadályoztatás nélkül tevékenykedhetnek a civil társadalom említésre mél-
tatlan zugaiban és repedéseiben.
A mikro-közszférák kialakulhatnak gyerekek között is a háztartásokon
belül, ahogyan azt a videojátékoknak az 1980-as években végbement vitatott
elterjedése illusztrálja. Számos felnőtt előtt – különösen azok számára, akik-
nek nincs gyerekük – a videojátékok vonzereje ebben az időszakban felfog-
hatatlan, egy négygombos billentyűzet nyomogatása szerintük tiszta idő-
pocsékolás, gyermeteg tudatlanság, sőt, fel vannak háborodva azon, hogy a
gyerekek mai generációja ezekben a modern időkben úgy nő fel, hogy előbb
tud számítógéppel bánni, mint írni és olvasni. Azonban a legtöbb gyerek,
de legalábbis a nyolc és tizennyolc év közötti fiúk számára az elmúlt évti-
zed tapasztalatai, amit a videojátékokkal való játékok, az osztályban mesélt
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
történetek alapján kialakuló kultúra, a videojátékok cseréje és kölcsönzése,

és az új kritikai szókincs hozott (amely hemzseg az olyan kulcsszavaktól,
mint a cool [„izgi”], a crap [„kutyaszar”], a smelly [„büdös”] vagy a cacky
[„szaros”]), miközben feszültséget szültek a felnőttekkel, a gyermekkor
szerves részeivé váltak – ugyanolyan megszokottá, mint a szülőkkel szem-
beni régi keletű utálat, a bogarak eltaposása vagy az aranyhalak halálra
etetése. Az utóbbi évtizedben az ilyen jellegű, háztartásokon belüli mikro-
közszférák elszaporodása drámainak bizonyult. Így például az Egyesült
Királyságban a növekedés csúcspontján, az 1990-es évek elején a Sega és
Nintendo japán cégek által uralt videojáték-piac gyakorlatilag nulláról in-
dulva hozzávetőleg évi 800 millió fontos forgalmat bonyolított le. A tizen-
egy és tizennégy év közötti korosztályban tíz gyerekből nyolc játszott már
ilyen videojátékot, tízből hatnak saját játékdoboza volt (egy készülék, amit a
tévéképernyőhöz kellett csatlakoztatni), és csak 1992-ben mintegy kétmillió
készüléket adtak el.
Az ipar számolt azzal, a kritikusok pedig idézik, hogy mekkora hatalma
van a hirdetésnek, hogy megmagyarázzák ezt a hallatlan piaci sikert, de alá-
becsülik azt a módot, ahogyan az utóbbi évtizedben a videojátékokat a gye-
rekek egy küzdelem során választották, melyben azért harcoltak, hogy ré-
szesei legyenek az elektronikusan közvetített játék meghatározásának. Való
igaz, hogy a videojátékok piacon forgalmazott fajtái általában meghiúsít-
ják a gyerekek szándékait. Az, hogy szexisnek megformált nőket helyez-
tek a középpontba, akiket gyakran elraboltak és meg kellett menteni, e ten-
dencia jellegzetessége volt.15 Mindenesetre a videojátékok megismertették
a gyerekeket az új közeg, a digitális kommunikáció fogalmaival – és ez-
zel megnyitották az utat a CD-ROM-kultúrának nevezett hatalmas fejlődés
előtt. Ezeknek az új eszközöknek a megjelenése nemcsak abból a tényből
fakad, hogy a gyerekek rövidebb időszakokra ki tudnak szabadulni a ház-
tartás vagy az iskola kötelezettségei alól, és a bionikus lények, vészhelyzet-
ben lévő kisasszonyok, oroszlánkirályok, világutazók, galaktikus kalando-
rok és tini teknőcök világának részeseivé válhatnak, hanem a videojátékok
és CD-ROM-ok ugyanakkor interaktívak is, ami arra késztet, hogy javítsuk
szem- és kézkoordinációs képességünket, valamint értelmezési készségün-
ket azáltal, hogy rendben, de nem sorrendiségben böngésszünk a szövegek
között. Attól a folyamattól eltérően, amikor a gyerekek azt tanulják, hogyan
kell könyvet olvasni, ami kezdetben arra kényszeríti őket, hogy csak kevés
szabadsággal rendelkező passzív olvasóként viselkedjenek, elfogadva vagy
elutasítva a szöveg szerinti szabályokat, a digitális játokok során a gyere-
kek egyfajta hiperszöveggel kerülnek szembe.16 A játékosoknak maguknak
kell megválasztaniuk saját útjukat egy szavak, képek és hangok blokkjaiból
15 E. F. Provenzo: Video Kids: Making Sense of Nintendo (Cambridge, Mass.–London, 1991).

16 T. H. Nelson: Computer Lib: Dream Machines (Redmond, 1987).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
álló, egymással többféle úton, csatornán vagy nyomon keresztül elektroni-

kusan kapcsolódó szövegek mentén, melyek végtelenek és nyitottak. A di-
gitális játékok elmossák a határvonalat az író és az olvasó között, amikor
arra bátorítják a játékosokat, hogy ők határozzák meg, hogyan hatoljanak
át a lehetőségek erdején, ahol mód nyílik a megszabadításra és a bosszúál-
lásra, ahol a jó és a rossz harcol egymással, és mindezt csak a játék idejét
meghatározó házirend, a gyártó fantáziája és rendezése, valamint a gyerek
leleményessége korlátozza, az állandó gyanúperrel élő vagy a jelenséggel
szemben éppen nyílt ellenállást tanúsító felnőttek ellenére.
¯ ¯ ¯
A mezo-közszféra tárgyalása viszonylag rövid lehet, minthogy az a legismer-

tebb az itt vizsgált három típus között. A mezo-közszférák a hatalomról
folytatott viták azon terei, amelyek milliónyi, óriási távolságokon át néző,
hallgató vagy olvasó embert fognak át. Terjedelmükben általában mege-
gyeznek a területi állammal, de túl is terjedhetnek az államhatárokon, hogy
szomszédos országbeli hallgatósághoz is elérjenek (miként ez a helyzet pél-
dául a német nyelvű programokkal és különféle kiadványokkal); ugyan-
akkor az államon belül egyes tartományokra is korlátozódhat, így például
Spanyolország nem kasztíliai nyelvet beszélő területeire, mint amilyenek a
katalón vagy baszk tartományok. A mezo-közszférát olyan széles körben
terjesztett újságok fogják egybe, mint a New York Times, Le Monde, Die Zeit,
Globe and Mail, vagy a katalán napilap, az Avui. Hasonló kapcsolatot jelen-
tenek az elektronikus médiaeszközök, mint a BBC rádió- és tévéadásai, a
svéd rádió, az olasz RAI műsorai, vagy az Egyesült Államokban a National
Public Radio és a négy országos tévéhálózat, a CBS, az NBC, az ABC és a
Fox adásai.
Bár állandó jellegű nyomás éri „alulról”, a mikro-közszféra részéről, a
mezo-közszféra nagy szívósságot mutat. Nincs szükségszerűen teljes egyen-
súly e különféle méretű közösségi területek között, részben azért, mert
mindegyik a másikkal szemben fennálló feszültségből táplálkozik (például
az országos napilapok olvasói tanácsért fordulhatnak a helyi újságokhoz
vagy egyéb kiadványokhoz, éppen eltérő témaválasztásaik és hangsúlyaik
miatt); részben pedig azért, mert a mezo-közszféra hasznot húz a médiá-
ból, mely egy meghatározott nemzeti vagy tartományi nyelvi csoportra hat,
jól megalapozott és hatékony előállítási és terjesztési módszerrel rendelke-
zik, ami lehetővé teszi, hogy milliókhoz jussanak el bizonyos típusú hírek,
aktuális ügyek, filmek és szórakoztató műsorok, amelyek naponta megerő-
sítik a kommunikáció bizonyos stílusait és szokásait a nyilvánosság érdek-
lődésére számot tartó témákban. A hírnév, az anyagi háttér és a terjesztés
szintje bizonyosan fontos oka annak, miért valószínűtlen, hogy a közszolgá-
lati média – annak ellenére, hogy kénytelen a kereskedelmi jelleg irányába
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
mozdulni –, eltűnne mint a közélet pillére. Van egy másik, még meglepőbb
oka annak, hogy miért nem valószínű a közélet eltűnése a mezoszinten.
A fentebb említett példák a médiáról, mely fenntartja a mezo-közszférát,
rávilágítanak arra a kérdésre – ami távol áll attól a legújabb kísérlettől, hogy
megpróbálják összekapcsolni a közszférát a közszolgálati média sorsával –,
hogy a hatalomról folytatott nyilvános vitákat a civil társadalom magán-
kézben lévő médiumai is rendszeresen támogatják. Számos bizonyíték van
arra, hogy ugyanúgy, ahogyan a közszolgálati média mindinkább rákény-
szerül a piaci gondolkodásmódra, a piac által irányított média bevonódott
abba a hosszú távú folyamatba, amelyben saját maga is politikussá válik ab-
ban az értelemben, hogy kényszerűleg foglalkoznia kell olyan kérdésekkel,
amelyek azokat a polgárokat érdekli, akik meg tudják különböztetni a keres-
kedelmi jellegű „rábeszélő dumát” a nyilvános vitától. A hivatalos politika
kereskedelmi médiába történő belépésének trendjére szélsőséges példákat
szolgáltat Ronald Reagan és Silvio Berlusconi fellépése. Ugyancsak ennek
az irányzatnak a jelei, ahogyan a brit bulvárlapok kíséreltek meg az elmúlt
évtizedben fáradhatatlanul betörni a királyi család és a politikusok magán-
életébe. Ugyancsak népszerűek az olyan napi ügyekkel foglalkozó progra-
mok, mint a CNN-nél a Larry King Live, és az olyan televíziós talk-show-k
figyelemre méltó elterjedése, mint Ricki Lake műsora, mely a különféle áru-
cikkek, szájvíz, csokoládé, epedás matracok és pizzák hirdetései között utá-
nozza a durva házi vitákat például a tinédzserek szexuális életéről, a terhes-
ségről és a gyermekek zaklatásáról egy megválogatott közönség előtt, akik
elkeseredetten vitatkoznak egymással, és nagy felhördülések közepette fe-
leselnek a műsorvezetővel, a szakértőkkel, a megkérdezett személyekkel,
ellentmondanak nekik, szamárnak titulálják őket, felszólítják őket, „legye-
nek reálisak”, és kijelentik, hogy „itt valami nagy szivatás történik”.
¯ ¯ ¯
A makro-közszféra globális vagy regionális (pl. Európai Unió) szinten a kö-

zelmúltban bekövetkezett növekedése a legszembeszökőbb és legkevésbé
feltárt fejlődési irányzat, mely ellentétes a közszféra ortodox elméletével.
A több száz milliónyi polgár makronyilvánossága a korábban a területi
nemzetállam tulajdonában álló kommunikációs óriáscégek nemzetközi kon-
centrációjának (akaratlan) következménye. A médiatőke koncentrációjának
egy korábbi formája természetesen már egy évszázada folyik, különösen
az újságok és napilapok terén, valamint a nagy nemzetközi hírügynöksé-
gek magjaiban, amit amerikai, brit, német és francia cégek uralnak, amelyek
maguk között felosztották a világot saját kormányuk befolyási szféráiban.
A médiacégek mai globalizációja ennek a koncentrációs folyamatnak nem-
zetközi síkra történő áttételét jelenti. Ebbe beletartozik az újságok láncbir-
toklása és kereszttulajdonlása, a médiának közönséges kereskedelmi válla-
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
latok általi felvásárlása, és ami nagyon jelentős, a műholdas kommunikációs

rendszerek regionális és globális kialakítása.
Az egész Földet átfogó kommunikációs vállalatok, mint a News Corpo-
ration International, a Reuters, a Time-Warner és a Bertelsmann, létrejöttét
nem az motiválta, hogy nemzetközi nyilvánosságot alakítsanak ki. Bár a
globalizáció motívumaira és előnyeire vonatkozó kutatások eredményei
korlátozottak, az nyilvánvaló, hogy maga a folyamat, mely gyakorlatilag
teljesen előzmény nélküli, a politikai gazdaság következménye. A globális
szinten működő médiavállalatok bizonyos előnyökkel rendelkeznek nem-
zeti konkurenseikkel szemben. A nemzeteken túlnyúló cégek, melyeket kis
csapatnyi ember irányít, akik szakértővé váltak abban, hogyan kell „meg-
gyógyítani” a betegeskedő médiacégeket és teljes mértékben kihasználni
azok vagyontárgyait, nagyságrendekben mérhető nyereséget érhetnek el.
Módjuk van arra, hogy például a szaktudást, gyakorlatot és újságírói te-
hetséget képviselő erőforrásokat a média egyik területéről átcsoportosítsák
egy másikra; csökkenteni tudják a költségeket, és újításokat tudnak beve-
zetni azáltal, hogy megdézsmálják a különböző társadalmak szakértő mun-
kaerőit. Ezek a vállalatok különböző fajta együttműködéseket is ki tudnak
alakítani, mint például megjelentetnek kipróbálásra egy regényt az egyik
országban és megfilmesítik egy másikban, vagy egy munkát egymás után
több kommunikációs csatornán közreadnak, mint például kábeltelevíziók,
videók, tévék, újságok és könyvek útján anélkül, hogy nehézkes tárgyaláso-
kat kellene folytatniuk a szerzői jogokról, és tervezniük kellene olyan prob-
lémákkal, amelyek óhatatlanul felmerülnek olyan témákban, amelyekben
több egymással versengő nemzeti vállalkozás érdekelt. Nagyon fontos az
az előny is, hogy a nemzeteken túlnyúló médiavállalatok gyakran nemzeti
rendszabályokat is meg tudnak kerülni, és az egész művelettel kapcsolatos
teljes energiájukat át tudják csoportosítani az egyik piacról a másikra, ha a
politikai, jogi vagy kulturális viszonyok megváltoznak valahol.
Az egész kockázatos, profitorientált folyamat legironikusabb része, hogy
a területi nemzetállam határain túlnyúlóan táplálja a nyilvánosság növeke-
dését. E közszférák legnagyobb része még csak szárnypróbálgatás. Röviden
és nem hivatalos módon tevékenykednek – elég csekély biztos anyagi hát-
térrel és jogi védelemmel rendelkeznek, éppen ezért meglehetősen sebez-
hető, gyakran ideig-óráig tartó jelenségek. A nemzetközi média történései,
amilyeneket gyakorlatilag hetente rendeznek, adják az ilyen különleges ese-
teket. Ahogyan azt Daniel Dayan, Elihu Katz, Daniel Hallin és mások kimu-
tatták, az olyan globális médiaesemények, mint a csúcstalálkozók, jelentős
feszültséggel telített jelképes folyamatok, melyeket a világ teljes médiarend-
szere közvetít, egy képzelt „világhallgatóságnak” címezve. 17 A Reagan és
17 Daniel Dayan – Elihu Katz: Media Events: The Live Broadcasting of History (Cambridge, Mass.,
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Gorbacsov közti három csúcstalálkozó – Genf (1985), Washington (1987) és

Moszkva (1988) – hallgatósága az egész világon a médiacsatornákon figyelte
az eseményeket, a CNN-en, az ABC Nightline-on és a szovjet 90 perc reggeli
műsorán át közvetített csúcstalálkozó képernyőn megjelenő változatai a hi-
degháború végét jelezték. Általában tiltakoznak az ellen, hogy az efféle hír-
közlések a megbékélés szertartását terjesztenék, a csodálattól elnémítva a
globális hallgatóságot az esemény látványosságával. Jogosan elmondható
ez az erőteljesen cenzúrázott Malvin-szigeteki háború és az Öböl-háború
híradásairól, de vannak olyan jelek, amelyek szerint a csúcstalálkozók és
más események globális közvetítései hajlamosak arra, hogy egyéb esemé-
nyeket is mellérendelt módon kezeljenek, amennyiben fokozzák a hallgató-
ság érzését, hogy a hatalmi politika „törvényei” messze vannak a „természe-
testől”, és a világ formája ezért részben azoktól a mai erőfeszítésektől függ,
hogy bizonyos feltételek mentén átalakítsák azt.
A drámai hangsúly a mellérendelésen van, és azzal a kilátással társítva,
hogy világméretű hallgatósággal találkozik, új nyilvános vitákat ösztönöz-
het arról a hatalomról, amely túlnyúlik a mezo-közszféra korlátozott ha-
tárain. A Reagan–Gorbacsov-csúcstalálkozók alatt például a nukleáris és
hagyományos fegyverzetek veszélyes elszaporodása körüli politikai viták
mindennaposakká váltak a különböző országok polgárai és kormányai kö-
zött; a Szovjetunióban pedig, ahol a független közélet már régóta ellenforra-
dalmi bűntettnek számított, Jelcin támogatóit erősítette az a mód, ahogyan
a moszkvai csúcstalálkozó alatt a lefokozott pártvezetők interjút adtak a
CBS-nek és a BBC-nek, ami arra kényszerítette Mihail Gorbacsovot, hogy
válaszoljon a televízión közvetített sajtókonferencián feltett kérdésekre; eza-
latt a disszidens szovjet vallási vezetők kijárták Reagannél, hogy biztosítson
számukra egy nyilvános találkozót, amelyen nyíltan beszélhettek a válasz-
tásokkal kapcsolatos ellenzéki szemléletekről, a vallás jövőjéről és a szovjet
és amerikai életszínvonal egybevetéséről.
¯ ¯ ¯
Minden valószínűség szerint az eddigi legdrámaibb példa arra, hogy a glo-

bális médiaesemények miként tudják felszítani a hatalomról folytatott vi-
tákat több millió néző előtt, a pekingi Tienanmen téri krízis volt 1989 ta-
vaszának végén. A CNN-nek a Tienanmen térről napi huszonnégy órán át
élőben adott közvetítései fordulópontot jelentettek a globális hírközlés te-
kintetében. Nemcsak úgy nézték, mint a legfontosabb hírt, amiről a nem-
zetközi műholdas televíziózás tudósít, hanem emellett ez volt az első alka-
1992), és Daniel C. Hallin: We Keep America on Top of the World: Television Journalism and the Public
Sphere (London–New York, 1994).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
lom (Lewis Friedland és mások véleménye szerint18 ), amikor maga a mű-

holdas televíziós közvetítés közvetlenül alakította az eseményeket, melyek
három síkon terjedtek el: az országos határokon belül, a globális diplomá-
ciai körökben, valamint az arról szóló nemzetközi nyilvános vitafórumokon,
hogyan lehetne megoldani a krízist. A CNN-nek a vezetékes híradáshoz ha-
sonló elkötelezettsége, hogy valamennyi néző számára közel hozza a po-
litikai spektrum minden oldalának jelentősebb eseményeit, segített abban,
hogy nyilvánosságra kerüljenek a diákok követelései, akik közül sokan kül-
földre menekültek és felismerték a televízió mint médium politikai jelen-
tőségét a közszféra létrehozásában a totalitárius kínai állammal szemben.
Nem véletlenül „a demokrácia istennőjét” választották legfőbb jelképüknek,
és plakátjaikon Abraham Lincolntól és másoktól származó idézeteket szere-
peltettek – angol nyelven, hogy a nyugati nézők is értsék. A diákok ponto-
san kiszámították, hogy ha a kamerákat és mobiltelefonokat (majd később a
8 mm-es kézi videókat) magukra irányítják, akkor lesz legnagyobb a saját
túlélésük és nemzetközi ismertségük valószínűsége. Esetüket minden bi-
zonnyal világszinten megismerték az államok és állampolgárok. A Tienan-
men téri események általános visszhangja nem tett jót a Párt nemzetközi
elismertségének, s egyúttal a kommunista kormányzatok erőszakmentes el-
távolításának hosszú távú esélyeit is növelte (hasonlóan ahhoz, ahogyan az
Kádárékkal történt Magyarországon). Rövid távon a hírek visszhangja bizo-
nyosan megnövelte a tiltakozások idejét, ami 400-800 diák halálához veze-
tett. Alec Miran, aki a krízis alatt a CNN kínai tudósításainak vezetője volt,
így emlékszik vissza az eseményekre: „Az emberek odajöttek hozzánk az
utcán, és biztattak, hogy folytassuk, amit csinálunk, folytassuk a közvetíté-
seket, mert amíg folyik a közvetítés, nem mernek idejönni. Ez igaznak bizo-
nyult. A csapatok akkor vonultak be, amikor a kamerákat kikapcsoltuk.”19
¯ ¯ ¯
A számítógépes kommunikációs hálózatok nemzetközi rendszerében az el-

múlt két évtized során bekövetkezett úttörő fejlődés nyújtja a makro-köz-
szféra utolsó illusztrációját. Az olyan új technikák, mint az 1960-as években
az Advanced Research Projects Agency (ARPA) által az Egyesült Államok
Védelmi Hivatala számára kifejlesztett csomagkapcsolás, a számítógépek
világméretű hálózatát alakították ki, amit a kormányok, üzleti vállalkozá-
sok, egyetemek és polgárok támogattak anyagilag: ez közel hozta egymás-
hoz a felhasználókat a világ valamennyi kontinenséről és a legkülönbözőbb
társadalmi rétegekből. Az Internetet, amely mintegy öt millió gazdagépet és
sok milliónyi hozzájuk csatlakozó számítógépet foglal magában, emberek
18 Lewis A. Friedland: Covering the World: International News Services (New York, 1992).
19 Uo. 5. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
tízmilliói használják. A felhasználók száma hallatlanul gyorsan (becslések

szerint havonta egy-két millióval) gyarapszik, részben a jelentős szubven-
ciók révén rendkívül alacsonyan tartott hozzáférési díjaknak köszönhetően,
részben mivel kényszerként jelentkezik, hogy valaki e-mail-címmel rendel-
kezzék, és részben mivel nincsenek kényszerek és korlátok; a felhasználók
élvezik a globalitást és a fesztelenséget, és a befejezést saját maguk határoz-
zák meg. Rengetegen „szörfölnek” az Interneten, és bejelentkeznek a világ
különböző tájain lévő szerverekhez – már csak a hecc kedvéért is. Válla-
latok és különféle szervezetek pénzügyi és adminisztratív ügyleteket bo-
nyolítanak le azon át. Beszédeket közvetítenek élőben, időjárási térképeket
továbbítanak, mindennapos a festmények, meztelen fotók letöltése. Mások
arra használják a „net”-et, hogy könyvtárakból vett adatokat töltsenek le
és nyomtassanak ki maguknak, egyesek pedig csak egyszerűen társalogni
(„chat”) akarnak a világ másik részén élő barátjukkal.
Az a sokfelé ágazó cél, amire az Internetet fel lehet használni megle-
hetősen alacsony költségek mellett vagy akár ingyen, számos kutatót arra
késztetett, hogy a felhasználókat – neoromantikus kifejezéssel – azokhoz a
tizennyolcadik századi utazókhoz hasonlítsák, akik azokban a házakban ke-
restek élelmet és szállást, ahol az este épp érte őket. 20 Bár helyesen irányítja
rá a figyelmet az elektronikus kapcsolatok szerződéses vagy önkéntes jelle-
gére, a hasonlat alkalmazása helytelen. Nem csak elbagatellizálja azt, aho-
gyan az információforrások gyakran nehézkes szervezetei zavarokat kelte-
nek a felhasználók között, akik híreket, adatokat tesznek közzé – amelyek
azzal járnak, hogy az információs országúton haladók bizonytalanokká vál-
nak az útvonalukat, közlekedési eszközüket, vendéglátójuk házirendjét és
(ha egyes üzenetek továbbítása többszörösen történik, gyakran ismeretlen
feladóval vagy címzettel) a végső rendeltetést illetően. Ennél is inkább helyt-
álló az a tény, hogy a hasonlat sántít, mivel az Internet ösztönzi a makro-
közszféra növekedését. Van a „hálón jelenlévő” felhasználóknak egy rétege,
amely a hálót nem mint utazó, hanem mint polgár használja, s amelynek
tagjai a hatalmas kiterjedésű „fiktív közösséggel” vitát folytatnak a hata-
lomról és az alapelvekről. Az Association for Progressive Communicati-
ons (APC) például úgy működik, mint taghálózatok világméretű társulása,
amelynek célja, hogy olcsó és élenjáró számítógépes kommunikációs tech-
nikát biztosítson a hálózat megerősítésére és az információk megosztására
a szervezetek és egyének között a környezet elviselhetősége, a gazdasági
és társadalmi igazságosság és az emberi jogok érdekében. Az APC keretein
belül állandó jelleggel működik a világ mind a négy égtájára kiterjedő nyil-
vános viták szférája („közösségi vitafórum”). Itt többek között megjelennek
a magán a világhálón belül működő hatalmi viszonyokkal kapcsolatos ész-
20 Ed Krol: The Whole Internet: Users’ Guide and Catalogue (Sebastopol, Calif., 1991).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
revételek és bírálatok is. A „világháló polgárait”, akik világháló iránti beál-

lítottságából az önzés sugárzik – inkább kapni akarok, mint adni –, várha-
tóan át fogják verni, amint a kéretlen hirdetők rájönnek szorult helyzetükre.
Viták merültek fel az állam által támogatott, ingyenes Internet-hozzáférés
megalapozottságát illetően; született olyan javaslat is (az Egyesült Államok-
ban), hogy hozzanak létre egy testületet, amely elszámolna a költségekkel
az állam felé, elősegítené a hálózat sűrűségének és területi terjedelmének
növelését, közbenjárna a polgároknak a hálózathoz való hozzáférése érde-
kében; emellett megfogalmazták azt az aggodalmat, hogy a távközlési és
szórakoztató-ipari vállalatok olyan fejlett kommunikációs rendszert dolgoz-
nak ki, amely lehetővé teszi számukra az Internet ellenőrzését, és ezáltal lé-
nyegesen magasabb hozzáférési díjakat szabhatnak ki.
¯ ¯ ¯
A fentiekben vázolt kísérlet, hogy alapvető módon újragondoljuk a közös-

ségi szféra elméletét, hasonlóan az olyan kutakodásokhoz, amelyek túllép-
nek a hagyományos tudományok határvonalain, bonyolult kérdésköröket
nyitnak meg, amelyek fontos következtetésekkel járnak mind a civil társa-
dalom értelmezése, mind pedig a politika és a kommunikáció terén foly-
tatandó jövőbeni kutatások mentén. Az egyik legnyilvánvalóbb következte-
tés, hogy az a neorepublikánus kísérlet, hogy a közszféra elméletét a
közszolgálati műsorszórás intézményével kapcsolják össze, kudarcot val-
lott mind tapasztalati, mind normatív vonatkozásban, illetve pontosabban
csak tapasztalati okai léteznek annak, miért kell a „közszféra” elvének olyan
egymástól elütő jelenségeken nyugodnia, mint a számítógépes hálózatok,
a polgárok kezdeményezései, az újságok terjesztése, a műholdas műsor-
szórás és a gyerekek számítógépes játékai. A közszférát nem kizárólag az
állam által védett közszolgálati média „fogadja magába”; és (Habermas-
szal és másokkal ellentétben) nem kapcsolódik valamilyen módon definí-
ciójánál fogva ahhoz sem, amit úgy neveznek, hogy politikai nyilvánosság:
vagyis a társadalmi élet ama szűk tartományához, amely a hatalom és a
pénz (állam–gazdasági élet) világa, valamint a civil társadalom politikát
megelőző csoportosulásai közé ékelődik be.21 A „politikai nyilvánosság”
egy elavult tizennyolcadik-tizenkilencedik századi ötlet. Ugyanakkor a
Habermas és követői által feltételezett politikai földrajz, valamint a „köz-
szféra” közszolgálati modell-elméletei sem megfelelőek. A közösségi szfé-
rák a civil társadalom és az állami intézmények különböző területein képe-
sek kialakulni, beleértve a feltételezett ellenséges tartományt, a fogyasztói
21 A politikai társadalom elvét, szembeállítva a civil társadalommal és Alexis de Toqueville-től
és másoktól merítve, védelmébe veszi Jean L. Cohen – Andrew Arato: Civil Society and Political
Theory (Cambridge, Mass.–London, 1994) 78–81. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
piacot, és szintúgy a hatalom berkeiben, mely kívül esik a területi nemzetál-

lam körein és azon a Hobbes-féle világon, amelyet hagyományosan homá-
lyos és bizonytalan megállapodások, frakkos diplomácia, üzleti ügyletek és
háborúk, illetve azok robajai uralnak.
¯ ¯ ¯
Az, hogy létezik-e egy hosszú távú modern irányzat a közszféra számára,
hogy behatoljon az élet olyan területeire, amelyek korábban mentesek vol-
tak a hatalomról folytatott vitáktól, feltétlenül szélesebb körű vizsgálatot
igényel. De a régi demokráciák közélet-tematikájának ilyen irányú vissza-
tükröződését láthatjuk például abban a tényben, hogy a társadalmi vagy
politikai életnek nem maradnak olyan területei, amelyek automatikusan vé-
dettek lennének a hatalom elosztásáról folytatott nyilvános vitáktól. Az a
kora modern kísérlet, hogy a vagyon birtoklásának, a piaci feltételeknek,
az otthoni életnek és az olyan eseményeknek, mint a születés és a halál,
hagyományos rendszerét „természetes”-nek tekintsék, fokozatosan elsor-
vad. Ugyanez történik azzal a régi, eredetileg görög feltételezéssel, hogy a
polgárság közszférája szükségszerűen az oikosz hallgatag magánéletén (szo-
rosabban véve, bárgyúságán) alapszik. Ahogyan a médianyilvánosság egyre
szélesebb körűvé válik – a Ricki Lake-féle talk-show és a digitális játékokat
játszó gyerekek ezt sugallják –, a privát jelenségek feltételezhetően vissza-
húzódnak a közösségi tereket fémjelző vitakörökbe. A magánélet birodalma
– melyről Hegel és mások azt feltételezték, hogy a modern civil társadalmak
rejtett alapját alkotja – eltűnőben van. Az átpolitizálás folyamata aláássa
a hagyományosan elfogadott megosztást a „közösségi” (ahol a hatalomról
folytatott vitákról úgy vélik, hogy az jogosan a többiek ügye is) és a „ma-
gán” között (ahol az efféle vitákról azt állítják, hogy nincs törvényes szerepe
a „meghittség” trónusa és az egyéni választás, vagy az Isten által adott vagy
biológiai „természetesség” előtt). Az átpolitizálás kiemeli a „privát” hagyo-
mányos meghatározásainak önkényességét vagy formalizmusát, és egyút-
tal nehezebbé is teszi (ahogyan azt a hatalom különböző megjelenési formái
napjainkban kénytelenek kínosan megtanulni) annak igazolását, hogy vala-
mely tevékenység magánügy-e. Paradox módon az átpolitizálás ugyanak-
kor a nyilvános vita egy új kategóriáját szüli arról, hogy újra vagy át kell fo-
galmazni a társadalmi és politikai élet bizonyos zónáit mint „magánügyet”
– és mint ilyenekhez senkinek semmi köze. A jogi szervek nyilvánosságra
hozzák a nemi erőszak kérdéseit, ugyanakkor ragaszkodnak ahhoz, hogy
titokban tartsák azoknak a személyazonosságát, akik azt elszenvedték; a
homoszexuálisok és leszbikusok a nyilvánosság előtt küzdenek jogaikért,
hogy semmilyen fanatikus vagy szájtáti újságíró ne hatolhasson be a ma-
gánéletükbe; a magánélet védelmezői nyilvános nyomást gyakorolnak az
adatvédelem törvénybe iktatásáért; mindeközben a megtámadott politiku-
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
sok és a botrányba keveredett előkelőségek azt követelik, hogy a médiának

semmi keresnivalója ne legyen a hálószobájukban.
¯ ¯ ¯
Ezeket a fejleményeket lehetetlen a közszféra hagyományos távlataiból

megfelelően értelmezni, makacsul ragaszkodva a „magán” és a „köz” kora
modern felosztásának valamely változatához. Akik védelmezik, azt vála-
szolhatják, hogy a fentebb említett közszféra legalább egy része ál-közszféra,
minthogy nem állandó jellegűek, és nem is építhetők fel racionális érvelés
vagy az alapján, amit Garnham „racionális és univerzalista politiká”-nak ne-
vez. Minden bizonnyal – mint a társadalmi mozgalmak által kezdeménye-
zett időleges nyilvános viták mutatják – a közéletre bemutatott fenti példák
közül nem mindegyik hosszú életű, de ez vitathatatlanul azt jelzi, hogy meg
kell kérdőjeleznünk azt a hagyományos feltételezést, amely szerint egy kö-
zösségi szféra csak annyiban közösségi szféra, amennyiben hosszabb ideig
fennáll. A valóban fennálló civil társadalmakban a közszférák egyre múlé-
konyabbak. A racionális érvelés szempontját már nehezebb megválaszolni,
bár teljesen nyilvánvaló, hogy nincs elvi indok arra, miért kellene a közszfé-
ra elméletét szükségszerűen egybekötni a legjobb érv tekintélyén alapuló
általános megegyezés elérését megcélzó kommunikáció eszményképével
(vagy amit Habermas verständigungsorientierten Handelnsnek [„megértésre
orientált cselekvés”-nek] nevez22 ). A televíziós talk-show-król írott tanulmá-
nyukban Sonia Livingstone és Peter Lunt hasznosan világítanak rá azokra
a különböző utakra, amelyekben a hallgatósággal megvitatott programok
visszautasítják a deduktív logikával dolgozó racionalitás uralkodó filozó-
fiai nézetét, melyhez egy formális érvelési eljárássorozat tartozik, ami hall-
gatólagos következtetési szabályokat fejez ki az állítások igaz vagy hamis
voltáról, függetlenül a kijelentés tartalmától vagy összefüggéseitől.23 Witt-
genstein Filozófiai vizsgálódásait követve Livingstone és Hunt megvédik a la-
ikusok legitimitását vagy a „mindennapi okoskodást”, mint amilyenek a ve-
szekedések (ezeket az érzelmek túlfűtöttsége és az a kötelezettség jellemez,
hogy mindenáron ragaszkodjunk a saját álláspont elfogadásához) és a kiok-
tatások, a politikai szónoklat és az adomázás, ahol a témák véletlenszerűen,
egymásba kapcsolódva, visszatérően vagy ismételgetve vetődnek fel. Javas-
latuk meggyőző, de következtetéseik kissé túl racionalisták. A kora modern
22 Jürgen Habermas: „Was heisst Universalpragmatik”, in Karl-Otto Apel (hrsg.): Sprachprag-
matik und Philosophie (Frankfurt am Main, 1976). Vö. Calhoun: id. mű, 279. o., aki szerint a
közszféra „a civil társadalomba szervezett emberek ama lehetőségével azonos, hogy racionális-
kritikai eszmecserékkel megváltoztassák saját létfeltételeiket”.
23 Sonia Livingstone – Peter Lunt: Talk on Television: Audience Participation and Public Debate
(London, 1991); lásd még Joshua Gamson: Freaks Talk Back (Chicago, 1998).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
közszféra – ahogyan azt posztweberiánus távlatból a Public Life and Late

Capitalism című könyvemben javasoltam, és ahogyan Oskar Negt és Alexan-
der Kluge bizonygatta neomarxista szempontból24 – nincs összhangban a
racionális viták Habermas-féle ideáltípusával. A kommunikáció különböző
formái, mint a zene, az opera, a sport, a festészet és a tánc, támogatják a civil
társadalom és a közélet növekedését, éppen ezért a filozófiai előítélettől el-
tekintve nincs ésszerű ok arra, hogy a huszadik század végi megfelelőit – az
MTV évenként hatalmas felhajtással megrendezésre kerülő videodíj-gáláját,
a Ricki Lake show-k szimulált zűrzavarát, vagy a digitális játékok hiperszö-
vegét – ne értelmezhetnénk úgy, mint a hatalmi konfliktusok helyénvaló le-
hetséges közegeit.
¯ ¯ ¯
Az a feltételezés, hogy a hatalomról folytatott nyilvános viták közvetítésre

kerülhetnek és kell is hogy közvetítésre kerüljenek a modern kommuniká-
ciós eszközök különféle változatai révén, nem szabad, hogy annak a követ-
keztetésnek a relativisztikus csapdájába essen, amely szerint bármilyen, sőt,
minden hatalmi harc törvényes közszférának tekintendő. Az állampolgárok
közötti erőteljes összeütközés nem ilyen, hiszen a poliszon kívüliekkel szem-
ben viselt háború az eredeti görög értelmezés szerint arra törekedett, hogy
fizikailag elhallgattassa vagy teljes egészében megsemmisítse az ellenséget.
A lényeg: a jelenleg a közéletet létrehozó kommunikáció különféle formái-
nak pluralisztikus értelmezésével szembeni kifogás kölcsönös rokonságot
mutat a demokrácia nem-fundamentalista értelmezésével, amely lehetővé
teszi a civil társadalomban az egyének és csoportok valódi sokasága szá-
mára, hogy szabadon fejtsék ki mások eszményei vagy életformája iránti
szolidaritásukat vagy az azokkal való szembenállásukat. Lemondva a fel-
tételezett történelmen túli Eszmék és egyértelmű Igazságok hiábavaló és
gyakran veszélyes útjairól, a közélet pluralisztikus magyarázata azt felté-
telezi, hogy nincs végső és egyértelmű kritérium annak meghatározására,
hogy a nyilvános viták melyik típusa előnyösebb. Legfeljebb azt mondhat-
juk, hogy szabatosan kifejezve az az egészséges demokratikus uralom, ahol
a különféle közszférák erősödhetnek, de közben egyik sem élvez monopó-
liumot a hatalom felosztásáról folytatott nyilvános vitákban. Ezzel ellentét-
ben az olyan uralmi rendszer, amelyet a televíziós talk show-k vagy a látvá-
nyos médiaesemények uralnak, veszélyezteti az állampolgárok tisztességét.
Olyan fojtogatónak bizonyulhat, mint egy rezsim, amelyben szeminarista
„racionális viták” vagy demagóg politikai prédikációk jelentik azoknak a vi-
táknak a kizárólagos „civilizált” formáját, amelyek arról arról szólnak, hogy
ki mit, mikor és hogyan kaphat meg.
24
Oskar Negt – Alexander Kluge: Öffentlichkeit und Erfahrung: Zur Organisationsanalyse von
bürgerlicher und proletarischer Öffentlichkeit (Frankfurt am Main, 1972).
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
¯ ¯ ¯
A pluralizmusra helyezett hangsúly visszavezet a tér kérdésére, mely a köz-

szféra régi demokráciákban végbement szerkezeti átalakulásának tágabb
értelmű felülvizsgálatában a kiindulópontot jelentette. A politikai gondol-
kodás ama republikánus hagyományaiban, amelyek túlnyúlnak a legújabb
próbálkozásokon, hogy a közéletet a közszolgálati modellel kapcsolják ösz-
sze, általában azt tételezik fel, hogy a hatalmat legjobban a nemzetállam te-
rületi határain belül folytatott állandó viták útján lehet figyelemmel kísérni,
és visszaéléseit a leghatékonyabban ellenőrizni. A republikanizmus feltéte-
lezi, hogy a közösségi szellemmel rendelkező polgárok egy egységet alkotó,
politikailag felépített térben tudnak a leghatékonyabban együtt tevékeny-
kedni: az államhatalom által elfoglalt fizikai helyen. Ezt a feltételezést el
kell vetnünk, hiszen a növekvő számú közszférák - például az Internet és
a globális médiaesemények – olyan politikailag kialakított terek, amelyek-
nek nincs közvetlen kapcsolatuk fizikai területekkel. Azt mondhatjuk, hogy
a közélet ma egyfajta területen kívül kerülési folyamaton megy át, ami azt
biztosítja, hogy a polgárok közös érzése, hogy a különféle környezetekben
közel kerültek egymáshoz, mind kevesebb kapcsolatot mutat azzal a hellyel,
ahol valójában megszülettek, ahol felnőttek, szerelmesek lettek, dolgoztak
és éltek, és ahol valószínűleg meg fognak halni.
¯ ¯ ¯
Tiltakozhatunk az ellen, hogy azok a kísérletek, amelyekben a mai közéle-

tet különféle mozgásterek vagy „elérhetőségek” szerint megpróbálják ka-
tegóriákba sorolni, mind tapasztalati, mind normatív szempontból hibásak.
Tapasztalati fogalmakat használva azt mondhatjuk, hogy a fent tárgyalt
közösségi szférák nem diszkrét helyek, ahogy a mikro-, mezo- és makro-köz
szféra kategóriák értelmileg sugallnák, hanem inkább egymást átfedő hálo-
zatok moduláris rendszerére emlékeztetnek, melyet a szférák közötti meg-
különböztetés hiánya határoz meg. A modularizáció bizonyosan hasznos
emlékeztetőként szolgál a mikro-, mezo- és makro-közszféra közötti meg-
különböztetés túlzott igénybevételének veszélyeire. Ugyancsak segít meg-
érteni a mai közélet növekvő összetettségét. De ez nem azt jelenti, hogy
a különféle méretű közszférák közötti határvonalak teljesen elmosódottak.
Éppen ellenkezőleg, a moduláris rendszer a belső megkülönböztetés révén
növekszik, működése csakis az ideáltípus kategóriáinak segítségével érthető
meg, melyek rávilágítanak e rendszerek belső határvonalaira. Jól illusztrálja
ezt a kérdést a számítógépes kommunikáció legutóbbi időkben bekövetke-
zett fejlődése. A számítógéphálózatok eredetileg az időelosztásos működés
megvalósítására kapcsoltak végállomásokat a nagygépekre, de az utóbbi
két évtized során mikro-, mezo- és makroszinten az elosztott struktúrák
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
szerinti elrendezés vált uralkodóvá. Az 1980-as években gyorsan elterjed-

tek a nagy sebességű adatátvitelt biztosító helyi hálózatok (LAN); ezek a ké-
sőbbiekben rákapcsolódtak a nagyvárosi területi hálózatokra (MAN), amely
utóbbiak azután műholdas „teleport”-okhoz és nagy területű hálózatokhoz
(WAN) csatlakoztak, és immár több kontinensnyi méretű területet fognak át
– és a mikro/mezo/makro tartományok közötti megkülönböztetés továbbra
is lényeges jellemzője az egész rendszernek.
¯ ¯ ¯
A különböző méretű közszférák közötti hármas felosztás normatív alapo-

kon is tárgyalható. A huszadik század első éveiben a műsorszórás kezdeti
időszakában John Dewey The Public and Its Problems [A nyilvánosság és prob-
lémái; 1927] című műve remekül kifejezte azt a zavart, hogy a modern tár-
sadalmakat a közélet széttöredezése jellemzi. „Túl nagy a nyilvánosság, és
meglévő erőforrásaink számára túl sok a nyilvános ügy, mellyel szembe kell
szállni” – írja Dewey. „Alapvető igény, hogy a viták, párbeszédek és ér-
vek módszereinek és feltételeinek egységesített rendszerét kifejlesszük: ez
a nyilvánosság problémája.”25 Az ilyen jellegű kérés (amit az utóbbi időben
Robert Bellah, Michael Sandel és mások megismételtek) a republikanizmus
újjáélesztésére erősen megkérdőjelezhető. Nem veszi észre, hogy a közös-
ségi terek strukturális differenciálódása mindenképpen be fog fejeződni a
következő évtizedek során, és ezért a közszféra eszméjének további haszná-
lata ahhoz vezet, hogy megszabadulunk tapasztalati tartalmától, és az ideá-
list nosztalgikus, megvalósíthatatlan utópiává változtatjuk. Ahogyan Henri
Lefebvre megjósolta, egy olyan társadalomból, amelyikben a teret „abszolú-
tumnak” tekintik, egy olyan másik felé haladunk, ahol állandó a „tér vizs-
gálata”.26 Az ortodox republikánusok azt is figyelmen kívül hagyják, hogy
ácsingózásuk az egységesített közszféra után csöppet sem demokratikus.
Az a feltételezés, hogy a hatalomról folytatott bármely vitát le lehet folytatni
a területileg kötött nemzetállam szintjén, az államépítés időszakának, illetve
a lakosok ahhoz kapcsolódó harcának maradványa, hogy kiterjesszék vá-
lasztójogukat – vagyis, hogy a nyilvános vitákat mindenekelőtt a független
állam műveleteire irányítsák. Ezzel szemben az általános választójog mai
korszakában nem annyira az válik a demokratikus politika központi kérdé-
sévé, hogy ki szavaz, hanem sokkal inkább az, hogy hol. Innen nézve üdvö-
zölnünk kell a különféle méretű közszférák mozaikjainak elszaporodását, és
azokat a gyakorlatban támogatnunk kell a politikai harc, a törvény, a pénz
és a fejlettebb kommunikációs módszerek eszközeivel. Éppen azért, mert a
közszféráknak módjukban áll, hogy a hatalom gyakorlását az államon és a
25 John Dewey: The Public and Its Problems (New York, 1927) 142. o.
26 Henri Lefebvre: La Production de l’espace (Párizs, 1974) 116. o.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
civil társadalom intézményein belül különböző helyekről figyeljék, biztosí-

tani képesek, hogy senki se sajátítsa ki a hatalmat, ugyanakkor növelhetik
annak valószínűségét, hogy a gyakorlat mindenhol jobban felelősségre von-
ható azok felől, akiket közvetlenül vagy közvetve érint.
Az itt leírt trendek vitán felül csakis trendek. A régi demokráciákban szá-
mos antidemokratikus ellentétes irányzat létezik, éppen ezért nem érdemes
azt feltételeznünk, hogy a felelősségre nem vonható hatalom korszakvé-
gének kezdetén vagyunk. Ahogyan Harold Innis egyszer megjegyezte, az
összes politikai osztály megkísérelte növelni a hatalmát azzal, hogy kihasz-
nált egyes kommunikációs médiumot arra, hogy meghatározza és ellenő-
rizze azokat a tereket, ahol az alattvalói élnek. 27 A katonai és politikai hősök
köztereken elhelyezett szobrai csak a legnyilvánvalóbb példái az uralkodók
sokkal régebbi és összetettebb kísérleteinek, hogy a teret saját dicséretükre
definiálják, és ezzel odaadást sugalmazzanak alattvalóikba azáltal, hogy a
hatalom gyakorlását makulátlannak és kétségbevonhatatlannak tüntetik fel.
A huszadik századon elmélkedve Innis kifejezte afeletti kételkedését,
hogy vajon azzal a harccal, amit az uralkodó hatalmi csoportok folytatnak
azért, hogy alattvalóik életterét irányítsák, szembe tudunk-e valaha is száll-
ni. Azt állította, hogy a tér iránt elfogult média, mint az újságok és a rádió-
adók, minden ígéretük ellenére, hogy demokratizálják információikat, való-
jában az uralom új védműveit építik. Igaza volt Innisnek ebben a globális
meggyőződésében? Vajon a modernitást, csakúgy, mint az előző korszako-
kat, a média uralkodó formái különböztetik meg, amelyek elnyelik, rögzí-
tik és átalakítják az információkat az ismeretek olyan rendszerébe, amelyek
összhangban vannak az uralkodó intézmény hatalmi struktúráival? Vajon
az a korszak, amelyik a közszolgálati műsorszóráson túl helyezkedik el, ba-
rátságtalannak bizonyul a közélettel szemben? Vajon a közszféra demokra-
tikus pluralizmusának látomása csak egy csapnivaló utópia? Vagy a jövő
esetleg a legkülönbözőbb ellentmondó irányzatokat fogja felmutatni, bele-
értve nemcsak az uralkodás új módozatait, hanem még soha elő nem fordult
nyilvános csatákat is ama terek meghatározására és ellenőrzésére, amelyek-
ben a polgárok fellépnek?
A civil társadalom ma folyó elméleti meghatározásában ezek a kérdések
nincsenek kellőképpen megfogalmazva, miközben a kikényszerített kísér-
leti válaszok per definitionem vagy nem állanak még rendelkezésre, vagy
igencsak feltételezettek. Talán a legtöbb, amit ma mondhatunk, hogy a civil
társadalom és a közélet azon elmélete, amelyik dogmatikus módon ragasz-
kodik egy egységes közszféra víziójához, melyben a „közvélemény” és a
„közérdek” meghatározható volt, pusztán agyrém – és a demokrácia érde-
kében meg kell szabadulnunk tőle.
27 Harold Innis: The Bias of Communication (Toronto, 1991).

UTÓHANG
Mindössze egy évtizede annak, hogy a civil társadalom és állam közötti

különbségtétel különlegesnek tűnt, idegennek, cinikusnak, sőt, merő rossz-
akaratnak. A civil társadalomról szóló ezzel kapcsolatos megnyilatkozások
azt mutatták, hogy a sors teljesen váratlan fordulata révén ez a divatjamúlt
különbségtétel miként vált megint divatossá a politikusok, tudósok, újság-
írók, üzletemberek, segélyszervezetek és a polgári csoportosulások között.
Megvizsgáltuk a kifejezés világszintű váratlan és drámai népszerűvé válásá-
nak forrásait és fázisait. Feltérképeztük megjelenését a különféle összefüg-
gések változataiban – Kínától Tunéziáig, Dél-Afrikától a kialakulóban lévő
Európai Unióig –, és kísérleteket tettünk, hogy a lehető leggondosabban tisz-
tázzuk a civil társadalom nyelvezetének különböző és ellentmondó nyelv-
tanait és szótárait. Kiemelt gondot fordítottunk arra, hogy rávilágítsunk a
civil társadalom és az állam közötti különbségtétel lehetséges jelentéseire.
Különleges érdeklődéssel fordultunk a manapság e megvilágításokon belül
jelentkező rejtett elméleti zavarok, paradoxonok, iróniák és veszélyek felé.
Feljegyeztük a civil társadalomban élés előnyeit és hátrányait. Megpróbál-
tuk ezenkívül az olvasót korábban fel nem tárt szellemi birodalmakba ve-
zetni, amikor kimutattuk, hogy a civil társadalom távlatai ki nem aknázott
lehetőségekkel rendelkeznek – hogy merész új képeket alakíthatunk ki a ci-
vil társadalomról, melyek megváltoztatják azokat a módokat, ahogyan az
olyanféle kérdésekről gondolkodunk, mint a hatalom, tulajdon, nacionaliz-
mus, nyilvánosság és erőszak. És a civil társadalom tanulmányozása megkö-
vetelte, hogy mindezeket szokatlan stílusban végezzük – önkényesen meg-
szakított elbeszélésekkel és kubista szemszögből, ami komoly visszhangra
talált a már létező civil társadalmak töredezett, dinamikus jellegében.
Akik a humán tudományok területén lényegileg negatívan elfogultak a
civil társadalom pespektíváival szemben, vagy talán csak szkeptikusak vagy
érzéketlenek a premisszák és kilátások iránt, azoknak mindenekelőtt egy rö-
vid csatangolást tudok ajánlani egy város buldózerekkel legyalult szívében,
U T Ó H A N G ¯ 167
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
mondjuk egy olyan városéban, mint amilyen Bejrút. Ez az általam javasolt

séta a látogató minden érzékét a hosszan elnyúló vadság által csúnyán meg-
félemlített város undorító tényeivel veszi tűz alá. A látogató első kézből
vehet tudomást arról, mi történik akkor, amikor egy állam összeomlik és
az (alakulóban lévő) civil szervezetek összeroppannak. Történeteket hall-
hat azoktól, akik átélték, hogy a küzdelem, amely Bejrútot közel két évtize-
den át pusztította, a barbár háború valamennyi jellegzetességeit felmutatta. 1
A szakértők elmesélik, hogy milyen roppant nehéz a társadalmi kúra és a
háború utáni politikai újjáépítés feladata, hogy miként pusztultak el az alap-
vető közszolgáltatások, és hogy Bejrút mai lakóinak nagyobb része miért
szenved ilyen vagy olyan hosszan ható fizikai, lelki, gazdasági vagy öko-
lógiai sérüléstől. De a látogató ezeknél az általánosságoknál sokkal többet
is meg fog tudni. Miután megfürdött a csillogó földközi-tengeri napsütés-
ben, kószálásai során hallani, látni, szagolni, érezni, érzékelni fogja azokat
a szennyes részleteket, melyek akkor mennek végbe, amikor egy élő civil
társadalmat a földig rombolnak.
Ebben a barbár városban megdöbbentő a mindennapi élet ellentmondá-
sossága. A Szent Ferenc-templom büszke harangjai szeméttel elárasztott ut-
cák felett konganak. Rongyos nadrágú fiúk, némelyik fél lábbal vagy nyo-
morékon, fociznak a silány vörös porban a háború által érintetlenül hagyott
fehér kérgű eukaliptuszbokrok tövében. A látogató műholdvevő tányéran-
tennákat is láthat. A dombtetőn mecseteket. Tülkölő taxikat és légkalapá-
csot. Triktrakot játszó férfiakat, miközben társaik az árnyékban feketéjüket
szürcsölik. És persze szír katonákat, piros baszksapkával és AK47-es ké-
zifegyverrel, feltűzött szuronnyal, figyelve és várva, mind jobban belelen-
dülve az új rend felügyeletébe, már ha ezt egyáltalán rendnek nevezhetjük.
Amott egy szikrázóan új Pizza Hut. A másik irányból tisztítatlan szenny-
víz szaga száll felénk. Nem messze rozsdás Datsunok parkolnak kettős so-
rokban az út szélén, teletömve használt takarókkal, sárgaréz vackokkal,
vödrökkel, kefékkel, csomagokkal, könyvekkel. Görkorcsolyákon fiatalok
robognak, elzúgnak a féllábú vagy sánta mankós járókelők mellett. Mély
benyomást gyakorolnak ránk az utcai fotelokként funkcionáló, autókból ki-
szerelt ülések. És a luxusszállodák, melyek előtt elegáns szürke egyenruhás,
fehér kesztyűs portások őrködnek. A falakon ismeretlen mártírokat, harcias-
ságot prédikáló sejkeket ábrázoló poszterek. És a mindenütt jelenlévő Coca-
Cola-plakátok, elrozsdásodva és puskagolyóktól szaggatva, telefirkálva há-
borús graffitikkel: MR . MENJETEK A POKOLBA SZEMÉT NIKE FIÚK HAKIM
JÓL KIBASZIK VELETEK BEVERLY HILLS - I FICKÓK IGAZSÁGOT AKARTOK
HAZUGSÁG .
1 Lásd Reflections on Violence című művemet, 131–133. o., 139–141. o.; és a „győzelem nél-
küli erőszak” témájában tartott vitát Theodor Hanf Coexistence in Wartime Lebanon c. művében
(London, 1993), 5. fejezet.
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Ebben a városban hatalmas Caterpillarok és hattengelyes teherautók zö-

römbölnek fekete füstöt okádva a kacagó gyerekekre. Köhögnek a fullasztó
portól, de végül felüdülnek a földközi-tengeri sós levegő bűzös fuvallatai-
tól. Öregek, fiatalok kartondobozokkal magasra tornyozott kézikocsikat tol-
nak. Áram- és telefonvezetékek összegubancolódott hálói lógnak bármely
utcasarkon. A levegőben az Air France. Meg az izraeli harci repülőgépek.
A néptelen bankokban rogyásig a pénz. És sokemeletes paloták olyan vonzó
nevekkel, mint Florida Tower vagy Mirage Plaza.
Tisztelt Utazó, ne felejtsd el megnézni Sabra és Chatil rombadőlt mocs-
kát. Hallgasd meg a védtelen menekültek hidegvérű legyilkolásának törté-
neteit. Utána sétálj be a város többi kerületének rémségeibe és szégyenébe.
Kóstold meg a limonádéárus portékáját. Nézd meg a kopott gumiabroncsok
hegyeit, melyeket az olajjal szennyezett úttesten tornyoztak fel. Tanúja le-
hetsz a használt bontódaruk seregének, melyek éjjel-nappal bontják a ki-
facsarodott és összerogyott épületeket, befejezve azt, amit a páncélököllel
harcoló álarcos férfiak elkezdtek. Mássz fel a kőtörmelékek felhőkarcolóira.
Itt vagy ott néhány füge- vagy mandulacsemetét is láthatsz, a túlélésért
küzdenek. Csodáld meg a munkásokat, akik állványzatokra másznak és
menteni próbálják azokat a falakat, amelyeket nem jelöltek ki lerombolásra.
Nézd, ott félig álcázott zöld tankok. Mobiltelefonok. Kátránnyal befröcskölt
kóbor macskák. Függönyök. Bajuszok. Párizsi divat. És a szemétben kuká-
zók, akik párt keresnek a törmelékben és rothadó zöldségben talált fél pár
cipőhöz.
A hadizsákmányt árusító burzsuj üzleteket nem szabad elmulasztani: a
látogató vásárolhat sárgaréz ágyat, ezüst tálakat, aranygyűrűt, csillárt, tizen-
kilencedik századi angol festményt. A sarkon túl egy kis füvetlen dombon
ágyútűztől kiégett fémminaret maradványai. Vizsgáld meg a fehér beton-
csövek kupacait. Beszélj a régészekkel, akik mélyre ásnak, hogy eltemessék
a legújabb múltat. És itt az ideje, hogy kószáljunk egyet a parti sétányon: for-
galmi dugó, óriáskerék, fagylaltot nyaló családok, egymás kezét fogó fiúk,
küzdelmeknek teret adó árkádok, kávéházak, ahol fiatal lányok ejtőznek
fátyollal vagy anélkül, de mindegyikük Marlborót szív. És Te, szerencsés
Látogató, ne mulaszd el a kék homlokzatú Holiday Innt, a barbár város leg-
magasabb épületét: holdbéli tájra emlékeztető, gránát kormolta falak, ke-
resztben belátható emeletek, egy huszonöt emeletes hulla, melyet megcsa-
varodott traverzek és összehordott törmelék támogat, ahol púpos emberek
kotorásznak a jövőjük után, miközben fejük felett vijjogó fecskék köröznek.
NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ
ABC (televízió-hálózat), 153, 156 baszk térség, 93, 153

Adenauer, Konrad, 43 Bauer, Bruno, 68
Afganisztán, 64, 136 Bauman, Zygmunt, 114–116
Ágoston, 127 BBC, 145, 148, 153
al-Ghannouchi, Rashid, 31–33 Beck, Ulrich, 27
al-Maghreb, 33 Bejrút, 32, 167
al-Mashreq, 33 Belgium, 78
Algéria, 64 Benjamin, Andrew, 53, 87
Althusius, 117 Benjamin, Walter, 14
Amerikai Egyesült Államok, 10, 118, 131, 137, Benoist, Jean-Marie, 62
138, 153, 157, 159 berlini fal, 79
Anaximandrosz törvénye, 74 Berlusconi, Silvio, 154
ANC (Afrikai Nemzeti Kongresszus), 27 Bernauer, J., 60
Andalúzia, 93 Bertelsmann, 155
Anderson, Benedict, 80, 85, 147 Beumann, Helmut, 75
Ang, I., 147 Blair, Erica, 26
Anglia, 77, 97 Blumler, Jay, 145
Annan Bizottság, 148 Bobbio, Norberto, 65
APC, 158 Bosznia-Hercegovina, 90, 136
Apel, Karl-Otto, 161 Bouchlaka, Rafik, 32
Arato, Andrew, 21, 159 Boyle, Thomas, 133
ARD, 145 Bradley, Richard, 93
Arendt, Hannah, 128, 141 Bratton, Michael, 27
Argentína, 137 Breines, Wini, 123
Arisztotelész, 125 Bryant, C.G.A., 64
Aron, raymond, 100 Bulgária, 78
ARPA, 157 Bullitt, William C., 115
Atatürk, 30 Bund, 118
Avui, 153 Burke, Edmund, 42
ázsiai értékek érve, 18
Calhoun, Craig, 89, 139, 161
Banfield, Edward C., 103 Calhoun, John Caldwell, 117
Baogang, He, 41 Camus, Albert, 87
bársonyos forradalmak, 26, 71, 79, 91, 102 CBS, 153
Barth, Frederik, 81 CD-ROM, 152
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
chaebol, 29 Die Zeit, 153

Chandhoke, Neera, 36 Ding, X.L., 41
Charta 77, 23, 25 Dix, Otto, 133
Charta 88, 11 Döblin, Alfred, 133
Chatil, 168 Drakulić, Slavenka, 98
Churchill, Winston, 43 Drasković, Vuk, 90
civil társadalom Dubček, Alexander, 43
a szovjet típusú rendszerekben, 24–26 Dunbar, James, 107
Afrikában, 27 Dunn, Elizabeth, 53
az iszlám országokban, 29–33 Durkheim, Emile, 51
empirikus–analitikus értelmezése, 38 Dworkin, Ronald, 52
Kelet-Ázsiában, 28–29
Kelet-Közép-Európában, 23, 71 Eco, Umberto, 149
kritikusai, 64–70, 103–104 Eddy, Charles B., 89
megújhodása, 18–33 Egyesült Holland Tartományok, 118
meghatározása, 9, 11–12, 19 Egyesült Királyság, 152
Törökországban, 30 Egyiptom, 32
tipológiája, 37–61 Ehteshami, Anoushiravan, 30
civilizálódás folyamata, 106–116 Eichmann, Adolf, 114
civilizáltság, 103 El-Affendi, Abdelwahab, 31
Clausewitz, Karl Philipp Gottlieb von, 44, Elias, Norbert, 108–113, 130
101, 117 első világháború, 78, 89
CNN, 154, 156, 157 Elvin, Mark, 40
Cohen, Jean L., 21, 159 Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, 95
Colas, Dominique, 89 Emberi Jogok Európai Konvenciója, 95
Colas, Nicolas, 98 Emilia-Romagna, 93
Colonomos, Ariel, 27 Engels, Friedrich, 70
Condorcet, Marquis de, 140 ENSZ, 95
Coutinho, Carlos Nelson, 17 Epimenidész, 55
Crawford Bizottság, 148 Erasmus, Rotterdami, 109
csúcstalálkozók, 155–156 erőszak, 103–138
Cseh Köztársaság, 34 és civil társadalom, 107–108
Csehszlovákia, 11, 24, 43, 79 és kapitalizmus, 129–130
Curran, James, 148 formái, 125
Cyberjaya (Malajzia), 8 magyarázata, 126–129
Észak-Korea, 28
Dabrowski, Henryk, 83 Európa Parlament, 94
Darnton, Robert, 123 Európa Tanács, 119–120
Davidson, Donald, 56 európai civil társadalom, 100
Dayan, Daniel, 155 Európai Unió, 26, 47, 94–102, 118, 154, 166
de Gaulle, Charles, 43 Evans, Harriet, 38
Dél-Afrika, 27, 166 Evin, Ahmet, 31
Dél-afrikai Nemzeti Polgári Szervezet, 27 fasizmus, 35
Dél-Korea, 28 Ferguson, Adam, 106
demokrácia, 13–15 Fiske, John, 150
és civil társadalom, 15 Forster, Georg, 51
és nacionalizmus, 86–87 Forster, georg, 68
követelményei, 81 Foucault, Michel, 59, 74, 110, 124, 150
Max Weber meghatározása, 85 Fox (televízió-hálózat), 153
Deudney, Daniel H., 118 Francia Forradalom, 77, 84, 86, 99
Deutsch, Karl, 79 Franciaország, 76, 88, 96, 97, 143
Dewey, John, 57, 164 Freikorps, 112
Dhute, Steven, 58 Freud, Sigmund, 127, 133, 134
Diderot, Denis, 76 Friedland, Lewis A., 157
N É V- É S T Á R G Y M U T A T Ó ¯ 171
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Fukuyama, Francis, 22 Huguet, Edmond, 104

Független Műsorfelügyeleti Hatóság, 145 Huizinga, Johan, 76, 86
függetlenségi háború, 12 Hume, David, 58
Hurley, Susan, 58
Gadamer, Hans-Georg, 56
Galtung, Johan, 124 Innis, Harold, 165
Gamson, Joshua, 161 Inoguchi, Takashi, 17, 118
Gandhi, Mahatma, 105, 122 Internet, 8, 157–159
Garnham, Nicholas, 64, 142–143, 161 Irán, 30, 34
Gates, Bill, 8 ius sanguinis, 100
Gatrell, V.A.C., 110 ius soli, 100
Gay, Peter, 127
Gellner, Ernest, 30, 70–75 James, William, 128
Genfi Egyezmény, 95 Japán, 17–19
glasznoszty, 37 Japán Marxizmus Civil Társadalom
Globe and Mail, 153 Iskolája, 17–19
Godechot, Jacques, 84 Jaruzelski, Wojcieh, 43
Gorbacsov, Mihail Szergejevics, 43, 79, 156 Jaspers, Karl, 141
Gordon, Linda, 123 Jefferson, Thomas, 55
Göle, Nilüfer, 31 Jelcin, Borisz, 91, 156
Görögország, 43, 78 Jugoszláv Kommunisták Szövetsége, 65
Grúzia, 91 Jugoszlávia, 24, 64, 79, 90
Gramsci, Antonio, 19–21 Jünger, Ernst, 59
Guenée, Bernard, 76
Kádár János, 43, 157
Habermas, Jürgen, 21, 52, 141, 142, 149, Kanada, 144
159, 161 Kant, Immanuel, 58, 99, 121
Habsburg Birodalom, 83 Karamanlisz, Konsztadinosz, 43
Hágai Nemzetközi Bíróság, 94 Kasson, John F., 110
Haider, Jörg, 88 Katalónia, 93
halálbüntetés, 108–110 Katz, Elihu, 155
Hall, John A., 31, 48, 52 Kazemi, Farhad, 30
Hallin, Danie C., 156 kelet-ázsiai gazdasági csoda, 29
Hanf, Theodor, 167 Kemal, Musztafa, 30
Hann, Chris, 53 Khatami elnök, 30
Haroche, C., 108 Kína, 37–41, 157
Hasfelmetsző Jack, 133 Kínzásügyi Bizottság, 119
Havel, Vaclav, 25, 44, 59, 86 Kleist, Heinrich von, 131
Hegel, Georg Wilhelm Friedrich, 49, 51 Kluge, Alexander, 162
Heidegger, Martin, 56 Kościuszko, Tadeusz, 83
Heper, Metin, 31 Kohl, Helmut, 43
hidegháború, 26, 156 Konrád György, 25
Hirata, Kiyoaki, 17 Koo, Hagen, 28
Hirosíma, 116 KOR (Munkás Önvédelmi Szövetség), 25
Hirst, P., 94 Koszovó, 90
Hirst, Paul, 36 közszféra, 11, 138–144
Hitler, Adolf, 43, 89 kratosz, 16
Hobbes, Thomas, 16, 42, 105, 112, 118, Krol, Ed, 158
120, 126 Kučan, Milan, 43
Hobsbawm, Eric, 84, 86, 92 Kumar, Krishan, 64
Hollandia, 143, 144 Kuomintang, 28
Hollenbach, David, 26
Horvátország, 91 Laclau, Ernesto, 20
Hruscsov, Nyikita Szergejevics, 43, 79, 116 LAN/MAN/WAN, 164
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Larry King Live, 154 Mitterand, François, 43

Le Monde, 153 modernizáció, 35
Le Pen, Jean-Marie, 88 Monshipouri, Mahmood, 27
Lebenswelt, 21 Montesquieu, Charles-Luis de Secondat, 128
Lechner, Norbert, 17 Mortal Kombat, 133
Lefebre, Henry, 164 Mouffe, Chantal, 20
Lemberg, Eugen, 99 MTV, 162
Lengyelország, 24, 25, 43, 64, 79, 83, 91 Murdoch, Rupert, 146
Lévi-Strauss, Claude, 113 Mussolini, Benito, 43
Libanon, 136 Mutabilov, Ajaz, 88
Lin, Lihyun, 28
Lincoln, Abraham, 22 nacionalizmus, 35, 74–102
Linz, Juan L., 46–48 és a Francia Forradalom, 84, 86
Lipscomb, A.A., 55 Nagy-Britannia, 11, 137, 143, 144
Lipski, Jan Jozef, 83 Nairn, Tom, 90
Liu Zhiguang, 38–39 Nan Fang-So, 28
Livingstone, Sonia, 161 National Public Radio, 153
Logan, Jones, 107 NBC, 153
Luhmann, Niklas, 52 Negt, Oskar, 162
Lukács György, 50 Nelson, T.H., 152
Lunt, Peter, 161 Német Szövetségi Köztársaság, 144
Luxemburg, 78 Németország, 51, 78, 88, 89, 96, 97, 133
Lyotard, Jean-François, 52, 59 nemzetállam, 78
Ma, Shu-Yun, 38 nemzeti önrendelkezés, 75–78
Maastrichti Szerződés, 102 nemzeti identitás, 80–83, 92–93
Macartney, C.A., 89 lengyel példája, 83
Machiavelli, Niccolò, 42, 127 Nemzetközi Valutaalap, 36
MacIntyre, Alasdair, 59 Neocleaus, Mark, 66–67
macskaégetés, 123 neoliberalizmus, 12
Madame Tussaud, 133 New York Times, 153
Madison, James, 42 Newman, Edward, 118
Magyarország, 43, 80, 91, 157 News Corporation International, 155
Mahathir bin Muhammad, 8–9 Nightline, 156
Mann, Susan, 40 Nintendo, 152
Mann, Thomas, 81 Norton, Augustus Richard, 29
Mardin, Serif, 31 Norvégia, 144
Marx, Karl, 18, 51, 68–70, 128, 130 Nossiter, T.J., 145
marxizmus-leninizmus, 64 Nowak, K., 145
Mayekisho, Mzwanele, 27 nukleáris fegyverzet, 116
Mazzini, Giuseppe, 92
McAuley, Alastair, 79 O’Brien, Conor Cruise, 92
Meehan, Elizabeth, 26 O’Donnell, Guillermo, 17, 43, 46
Melucci, Alberto, 150 O’Neill, John, 26
Mengotti, Caterina, 17 O.J. Simpson, 133
Mercosur, 27 Offe, Claus, 22
Michnik, Adam, 26, 83 Olaszország, 78, 143
Mickiewicz, Adam, 83 Oroszország, 10, 80, 83, 91
Microsoft, 8 Osztrák–Magyar Monarchia, 78
Mier, Paul, 150
Mill, John Stuart, 96 Öböl-háború, 156
Miller, Arthur, 132 Öffentlichkeit, 11
Miniszterek Tanácsa, 94
Mirabeau, Honoré Gabriel de Riqueti, 104, 129 Páduai Marsilius, 110
Miran, Alex, 157 Paine, Thomas, 51, 68, 77–78, 99, 117, 128
N É V- É S T Á R G Y M U T A T Ó ¯ 173
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Pavić, Milorad, 87 Schoudson, Michael, 22

peresztrojka, 37 Schroder, W., 75
Pérez-Díaz, Victor, 50, 139 Schumpeter, Joseph Alois, 128
Peters, Bernhard, 148 Sega, 152
Peters, Guy, 36 Seligman, Adam R., 54
philadelphiai modell, 118 Seton-Watson, Hugh, 85
Platón, 16, 135 Shaoguang, Wang, 41
Polányi Károly, 23 Shils, Edward, 103–104
polgári engedetlenség, 122 shimin-shakai, 18
politikus társadalom, 48 Shrapnel ezredes, 116
Porosz Királyság, 83 Sieyès, Emmanuel-Joseph, 77
Portugália, 97 Skócia, 80, 93
Posner, Richard, 138 Skinner, G.W., 40
Poulantzas, Nicos, 67 Sky Televízió, 146
Prágai Tavasz, 12, 24 Smith, Adam, 106
Preuss, Ulrich, 47 Solinger, Dorothy J., 40
Provenzo, E.F., 152 Spanyolország, 43, 76, 97, 153
Pufendorf, Samuel von, 117 Sparks, Colin, 65
Putnam, Robert D., 22 Spinoza, Benedictus, 16
Putrajaya (Malajzia), 8 Starobinski, Jean, 14
Stepan, Alfred, 27, 46–48
Quine, Willard Van Orman, 56 Stoker, Gerry, 93
Stourzh, Gerald, 118
RAI (televízió-hálózat), 153 Strand, David, 40
Rankin, Mary, 40 Strange, Susan, 36
Rasmussen, D., 60 Suarez, Adolfo, 43
Rawls, John, 58 Svájci Államszövetség, 118
Reagan, Ronald, 154–156 svéd rádió, 153
Reith, John, 148 Svédország, 145
Reith, Sir John, 148 Swann, Sir Michael, 148
Renan, Ernest, 87 Swift, Jonathan, 105
republikanizmus, 163 Syngman, Rhee, 28
Resnik, Philip, 37 Szűcs Jenő, 72
rettende Kritik, 14 szekularizmus, 30
Reuters, 155 Szerbia, 7–8, 25, 78
Ricki Lake, 154 Szlovénia, 71, 79, 91
Rilke, Rainer Maria, 126 szocializmus, 19, 25, 35
Robbins, Caroline, 140 szovjet modellje, 18
Románia, 78, 91 Szolidaritás, 21, 25, 43, 64, 79, 83
Roosevelt, Franklin Delano, 43 szovjet birodalom, 26
Rorty, Richard, 55–60 összeomlása, 79–80
Rousseau, Jean-Jacques, 99, 105, 111, 135 Szovjetunió, 79, 156
Ruanda, 136 Sztálin, Joszif Visszarionovics, 43
Sabel, Charles, 94 Taiping-lázadás, 40

Sabra, 168 Tajvan, 28
SANCO, 27 Tamás Gáspár Miklós, 64
Sandel, Michael, 52, 144 Tamini, Azzam, 32
Scannell, Paddy, 142, 148 Tatar, Maria, 133
Schiller, Friedrich, 73 Tesař, Jan, 23–24
Schlereth, Thomas J., 99 Tester, Keith, 64
Schlesinger, Philip, 80 Texte, Joseph, 99
Schmitt, Karl, 16, 42, 117, 120 Thatcher, Margaret, 43
Schmitter, Philippe C., 17, 46 Thomson, Janice E., 136
..........................................................................................................................................................................................................................................................................
Thoreau, Henry David, 122 Walzer, Michael, 99

Tienanmen téri események, 39, 41, 156 Wang Shaoguang, 28
Time-Warner, 155 Wang Suli, 38–39
Tocquville, Alexis Charles-Henry Weber, Marianne, 85
Clérel de, 145 Weber, Max, 11, 12, 85, 141
Tonghak-felkelés (Korea), 28 Weil, Simone, 101
totalitárius államok, 12 Westmister Iskola, 142
Tönnies, Ferdinand, 141 Whitehead, Laurence, 46
Törökország, 30 Whiter, Gordon, 41
Trentman, Frank, 50 Wilson, K.B., 113
Tunézia, 31, 32 Wilson, Woodrow, 43, 92
WiP (Szabadság és Béke), 25
Uchida, Yoshihiko, 17 Wittgenstein, Ludwig, 53, 161
Unheimliche (das), 133 és a sztálinizmus, 59
uniós állampolgárság, 96 Wood, Ellen Meiksins, 65–66
vallásszabadság, 55 Xenophón, 16
Vallónia, 93
Vattel, Emmerich de, 77 Yang, Mayfeir Mei-hui, 40
Venturi, Franco, 99
Verri, Pietro, 99 ZDF, 145
vesztfáliai modell, 118 Zeitlin, J., 94
von Beyme, Klaus, 79 Žižek, Slavoj, 90
VONS, 23

A Civil Tarsadalom

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

A Civil Tarsadalom

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

A Civil Tarsadalom

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

A civil társadalom

Vásárló neve: Romhányi Edit

Rendelési szám: 36995172

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlõdni tudjon, a digitális

kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük

webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.

A sorozat ötletadója: Orosz István

A sorozat további kötetei:

R ÉGI KÉPZETEK , ÚJ LÁTOMÁSOK

ISBN 963 9548 17 0

Témakör: politológia, szociológia

Kiadja a Typotex kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesz-

1997. február: a könyv írásának úgy a felénél tarthattam, amikor a postás

törvénytelenségekről és az elszegényedésről. De azt is érzik, hogy vannak

„A közigazgatási költségek nem túl nagyok. A magánszektort bevonjuk az

A belgrádi eseményeket vázoló magánlevélnek és a távoli, újonnan iparo-

1 Times Literary Supplement, No. 4940 (1997. december 5.) 30. o.

utaljon. Fent említett munkáim kiemelték azt a módot, ahogyan az 1750 és

Számos érvet sorakoztattak fel azzal az előítélettel és gyanúval szemben,

Megkérdőjelezte azt a rossz szokásunkat, hogy bálványként imádjuk az

Ha a demokratikus elmélet és politika távlataiból nézzük, a Democracy and

hogy a demokrácia felülvizsgált elmélete szembekerülhet a nyugati politi-

Amit első fázisnak tekinthetünk a civil társadalom jelenkori megújhodá-

3 Uchida: id. mű, 353. o.

csak ha a tulajdoni formák új rendszerét hozza létre, amelyben az egyének

A civil társadalom jelenkori megújhodásának első fázisa meglehetősen rö-

a proletariátus „alapvető osztálya” a civil társadalom korábbi elfoglalásán

A Gramsci-féle megközelítés továbbra is rendelkezhet valamiféle intuitív

jét, azt a veszélyt, amelyet a civil társadalom megszüntetésének álma táplál.

– Szociológiai Figyelő – ELTE, 1985). Hasonló nehézségek mutatkoznak a Jean L. Cohen –

tévesen azt feltételezik, hogy sohasem adományoznak jótékony célra, so-

változásokhoz történő alkalmazkodás sohasem spontán vagy automatikus,

A civil társadalom és az állam iránti érdeklődés reneszánszának második fá-

the Possibilities of Overcoming Them”; eredetileg gépírásos formában a Kulturális Másság

az eredete azt mutatja, hogy a demokrácia és a totalitarizmus nem ellentéte-

magyarul: Václav Havel: A kiszolgáltatottság hatalma (Bratislava, Madách Könyv- és Lapkiadó,

sem az állam elsorvasztására. Inkább egyfajta önkorlátozó „evolucionista”

Az elmúlt évtized során, amelyet a civil társadalom újjászületésének har-

A harmadik fázis alatt a civil társadalom nyelvezete példátlanul válto-

Politics, vol. 41.

biztosítva, hogy a civil társadalom alacsony bérű, erőszak üldözte, a rendőr-

A kelet-ázsiai térségben első ízben a civil társadalom nyelvezete szintén erő-

disszertáció, University of Westminster, London, 1997).

ségszerűen nullszaldós. Másképp kifejezve ez azt jelenti, hogy egy gyenge

A civil társadalom távlatai különféle alakban kerültek felszínre a mohame-

kapuit”20 , egyáltalán nem meglepő, hogy egyre több iszlámkövető polgár

20 Augustus Richard Norton: „Introduction”, in uő. id. mű, 2. k. 9. o.

január 9.) 12–13. o.

amelyet az új posztszekularizált kormányzati politika tart össze és védelmez

ban”], a Cardiffi Iszlám Társaságban tartott előadás (Cardiff, 1997. január).

rendszeres időközökben megtartott választások, a különféle hatalmak meg-

26 Rashid al-Ghannouchi: Al-Hurrijat Al-’Ammah Fiddavlah Al-Islamijah (Bejrút, 1993), a közel-

tatja, hogy az al-Maghreb és al-Mashreq tartományok szekularista diktatú-

Mindezek a fejlődési jellegzetességek azt sugallják, hogy a civil társada-

mint amilyenek a fajirtást megtiltó nemzetközi humanitárius törvény létre-

kérdéses az a kettős feltételezés, hogy a kapitalista államok valamikor ge-

hasonlítani a párhuzamos érveléseket India teljesen eltérő vonatkozásában az alábbi műben:

ságokat kiműveljék; az előzmények nélküli kísérletek arra, hogy demokra-

Az a világszerte elterjedt feltételezés, hogy a társadalmi különbségek foko-