Bevezetés és ajánlás

Országh György testvér élete és szolgálata nem ismeretlen azok

előtt, akik ismerték és hallhatták őt az Ó utcai Keresztyén Testvér
Gyülekezetben.
Élete utolsó éveiben betegsége miatt többször nem tudott eljönni a
gyülekezeti alkalmakra. A helye üres volt. Mégis, amikor egy-egy
alkalommal jelen tudott lenni, nem a régi helyére – az első sorba – ült,
hanem a másodikban foglalt helyet. Amikor biztattuk, hogy üljön a
szokásos helyére, szerényen és alázatosan utasította el kérésünket
azzal, hogy jobb neki már ott, mert meg tud támaszkodni az előtte levő
szék támlájába. Tudta, hogy itt a földön nincs már sok ideje hátra, és
vágyódott az Úrhoz. Jelenléte – gyengesége ellenére is – erősítő volt a
fiatalabb testvérek és a gyülekezet számára.
Vohmann Péter testvér a betegágya melletti beszélgetésünk során
megemlítette, hogy jó volna Országh testvér igeszolgálataiból
válogatást készíteni, és könyv formájában kiadni. Megérintett ez a
gondolat, ami egyébként is már régóta foglalkoztatott.
Megkeresve az igeszolgálatokat, amelyeket egy testvérünk gyűjtött
össze és írt le, elkezdtem olvasgatni. Nagyon megfogott, és úgy láttam,
hogy az Úrtól való azok kiválogatása és könyvben történő összeállítása.
Hiszem azt, hogy aki elolvassa, épülni fog általa. Sokrétű és széles
távlatokban taglalja Isten Igéjét. A Szent Szellem által ihletve tárja elénk
annak üzenetét.
Igehirdetéseinek zöme a kenyértörés (úrvacsora) alkalmával
hangzott el, amelyekben magasra emelte és a középpontba állította
Jézus Krisztus személyét. Sokszor szólt a kihívottak Gyülekezetéről
(Ekklésia) és annak Uráról. Felhívta a figyelmet arra, hogy ha valaki
újjászületés által ennek a Testületnek a tagjává válik, az ne legyen
„kenyérpusztító”, aki csak fogyasztó, hanem végezze azt a munkát,
amit Ura rábízott. Többször idézte egy kedves testvérünk mondását,
akihez látogató érkezett, és egy idő után, amikor azt látta, hogy már

4
csak rabolja az idejét, a következőt mondta: „Testvér, most elengedlek,
és kérlek, hogy a semmit máshol, ne nálam csináld.”
Ahogyan a korábban kiadott Kiss Ferenc professzor, Ungár Aladár
és Berliner Hugó igehirdetései áldásul lehettek, hiszem, hogy a most
közreadott igeszolgálatok is ugyanúgy sokak számára áldást
jelenthetnek majd.
Országh testvér életében sokan láthattuk és tapasztalhattuk, hogy
Isten hogyan tud egy embert megváltoztatni. Fiatalabb korában
egy-egy igehirdetés után hozzászólt, de olyan gyorsan beszélt, hogy aki
nem figyelt oda, nemigen értette. A későbbiek során, különösen
idősebb korára Isten alakította, formálta, és érthetően, világosan tudta
közvetíteni hallgatói felé Isten üzenetét. Szolgálata építő és erősítő volt
a gyülekezet számára.
Amikor 1999-ben, a Testvér Gyülekezetek életét hosszú ideig
meghatározó testvérek sorában az Úr őt is hazahívta, bizony még inkább
éreztük, akik itt maradtunk, hogy a helye üres. Betegsége alatt többször
meglátogathattam, és a vele való beszélgetésben az Úr megerősített, és
örömmel vettük mindketten a találkozás lehetőségét.
Amit még szeretnék megemlíteni, az az Úr és a gyülekezet testvérei
iránti példaértékű hűsége volt. Igaz volt az ő életére is Pál apostol
bizonyságtétele, amit az efézusi vénektől való búcsúzásakor mondott:

„…Ti tudjátok, hogy az első naptól fogva, melyen Ázsiába jöttem, mint
viseltem magamat ti köztetek az egész idő alatt, Szolgálván az Úrnak teljes
alázatossággal és sok könnyhullatás és kísértetek közt, melyek én rajtam
[…] estek, Hogy semmitől sem vonogattam magamat, ami hasznos, hogy
hirdessem néktek, és tanítsalak titeket nyilvánosan és házanként.
Bizonyságot tévén mind zsidóknak, mind görögöknek az Istenhez való
megtérés, és a mi Urunk Jézus Krisztusban való hit felől.”
(ApCsel 20,18-21)

Szeretettel minden Olvasó épülésére:

Szabados László

5
 Köszönet mindazoknak, akik közreműködtek abban, hogy ez a
könyv megjelenhet. Különösen nagy munkát végzett Kovács Ágota, aki
többször is átnézte és korrigálta a szöveget. A szóban elhangzott és az
olvasó számára nem használható leírt szöveg így lett igazán érthető
mindannyiunk számára. Kiemelném még az egész szerkesztését,
tördelését végző Patócs Eszter testvérnőt, aki idejét nem kímélve
végezte el, hogy a könyv megjelenhetett. Még azoknak is szeretnék
köszönetet mondani, akik anyagiakban járultak hozzá a kiadáshoz.
Budapest, 2023. december 2.

6
 Országh L. György
(1915 – 1999)

Testvérünk nem nagyon beszélt fiatal

éveiről, mert zsidó származása miatt sok és
mély fájdalom érte. Származását sosem
tagadta le, de feltűnő volt, hogy többre
értékelte annál Krisztus Testébe, a
Gyülekezetbe történt elhívását. Sőt, mint Pál
apostol, mindent kárnak és szemétnek ítélt
azért, hogy a Krisztust megnyerje és még
jobban megismerje. Életének egy-egy
mozzanata mégis, az ő felesége, Erzsi néni
elbeszéléséből megmaradt.
Gyurka bácsi – mert sokan, mi fiatalok így
hívtuk – egyetlen lánytestvérével, nővérével
élt együtt egy budapesti lakásban. Munkahelyén könyvelőként
dolgozott. Lakásukban bibliai összejövetelek voltak, ugyanis nővére
Gyurka bácsi előtt jutott hitre. Amikor az összejövetelek voltak, ő
elmenekült otthonról, semmi-képpen nem akart azokon részt venni.
Egyszer mégis ott maradt, és az Úr akkor gyújtott világosságot a
szívében. Megtérése teljes fordulatot jelentett a saját életében és a
környezete számára is. Elhívását nagyon komolyan vette, és azt
megtartotta élete végéig. Azt, hogy a Testvér Gyülekezetbe hogyan
került, pontosan nem tudjuk, de valószínűleg vagy Tímár László
testvért, vagy Berliner Hugó testvért használta fel az Úr, akivel egy
gyárban dolgozott.
A zsidóüldözésig, a deportálásokig, a háború kezdetéig együtt
laktak nővérével. Amikor elhurcolták őket, a „menetben” nővére már
annyira elgyengült, hogy nem bírta a gyaloglást. Tanúja lett annak,
hogy nővérét lelőtték. Ennek a látványa elképzelhetetlen fájdalmat
okozhatott neki. Később egyeseket kiemeltek a sorból – így őt is –, és
elvitték munkaszolgálatra, ahol fizikai munkát kellett végeznie. Egy

7
Szolnok környéki munkatáborba került. Egy napon kihajtották őket az
épületből kinti munkára, amikor is az épületbe becsapódott egy bomba.
Az épület lángba borult, de ők megmenekültek. A környék lakói
nagyon csodálkoztak, és mondták is, hogy „a zsidókat megmentette az
Istenük”.
Ezek után a munkaszolgálatosokat különböző családokhoz szórták
szét. Ő Gráz mellé került egy parasztcsaládhoz, ahol jó sora volt. Itt
még a háború hírei sem érintették. Egyik napról a másikra azonban
kapta a hírt, hogy vége a háborúnak. Ezt követően hazaengedték. A
családi lakást a háború és a deportálás ideje alatt unokahúga őrizte és
tartotta fenn. Így volt hová visszajönnie. (Házasságkötése után egy
ideig ebben a lakásban éltek.) Unokahúga – Gyurka bácsi hívására –
járt az Ó utcai gyülekezetbe is.

Testvérünk nagyon későn nősült. Felesége, aki a Sréter Ferenc

evangélikus közösségéből került át a Testvér Gyülekezetbe, a II.
kerületi Forint utcai garzonlakásban élt együtt édesanyjával. Mikor
Gyurka bácsi megkérte a kezét, igent mondott. Amint Erzsike néni
édesanyja meghalt, rögtön odaköltöztek, és életük végéig ebben a kicsi
lakásban, egyszerűségben, szerény körülmények között éltek.
Gyurka bácsi egyáltalán nem volt gyakorlatias ember, a
hétköznapok dolgaiban nem volt járatos, sem ügyes, sem leleményes.
Az Úrnak azonban annál hasznosabb eszköze volt. Erzsi néni az Úrtól
rendelt segítőtársa volt, mert mindenben, a legaprólékosabban oda-
figyelt férjére és kiszolgálta őt. Soha nem tartotta vissza az alkalmakról
vagy a testvéri látogatásoktól. Gyurka bácsi minden idejét a testvérek
és a gyülekezet szellemi építésére fordította. Szolgálatát töretlen
hűséggel végezte. Nagyon szerette és jól ismerte az Igét, világos látása
volt. Hűséges és engedelmes testvérnek ismertük. A helyi
gyülekezetben és vidéken egyaránt rendszeresen szolgált az Igével.
Hűséges szolgatársak voltak Varga János testvérrel, akivel közösen
látogatták a betegeket, családokat és testvéreket. Lakásán egy kisebb
közösség jött össze rendszeresen. A gyülekezeti imaórának legalább 50
éven keresztül látogatója, szolgálója és gazdája volt. A bibliaórákon
röviden, de igeszerűen szólt vagy hozzászólt.

8
 Kicsi lakásukban sokan megfordultak, és mélyreható szellemi
áldást nyertek igei tanításaiból, vagy éppen személyes életre való
tanácsaiból. Komoly, érett hívő ember volt, nagy bibliai ismerettel.
Nagyon szerette a testvéreket, gyerekeket, bár neki nem adatott
gyermek.
Életüknek egy kedves mozzanatát mesélte el egy testvérnő. Egy
alkalommal, amikor náluk járt, „összekoccant a két pohár”. Gyurka
bácsi meleg szeretettel megsimogatta Erzsi néni arcát és megkérdezte:
„Erzsikém, mit gondolsz, miért adott bennünket egymásnak az Úr?”
Ez a határtalan szeretet Erzsi nénit lecsendesítette, és helyreállt a
békesség közöttük.
Nem csak a gyülekezeti imaórákon, hanem a belső illetve a nyílt
alkalmakon is rendszeresen imádkozott. Nem mulasztott el hálát adni
azért, hogy az Úr megtart és hordoz bennünket. Amikor egy testvér
elköltözött az Úrhoz, részt vett a temetésen és szolgált is. Mindig
feltette a kérdést, hogy vajon ki fogja átvenni az elhunyt testvér helyét,
szolgálatát a gyülekezetben.
Hosszú időn keresztül épült a gyülekezet áldott igemagyará-
zataiból. Ahogy idősödött, inkább röviden szólt hozzá, vagy
kiegészítette az előtte elhangzott szolgálatokat, rátéve a „koronát” az
üzenetre. A Biblia igazságai mellett szigorúan kiállt, abból nem
engedett. Megkapta a szellemek megítélésének ajándékát, volt szellemi
ítélőképessége. A Szentírás alapján (Gal 2,9) elmondhatjuk, hogy igazi
oszlopa volt a helyi gyülekezetnek. Élete vége felé, amikor már gyenge
volt, akkor is eljött a gyülekezeti alkalmakra és jelenlétével erősítette a
testvéreket.
Többször került kórházba, de ott is jó légkört árasztott maga körül.
Egyszer egyik látogatójának azt mondta: „Tudod János, más valamiről
beszélni, és más azt átélni”. Az Úr 83 éves korában hívta haza. Legyen
áldott az Úr szeretett testvérünk életéért!

(Kivonat az Akik az Isten Igéjét hirdették nektek című, 2014-ben megjelent

könyvből.)

  

9
 1982-ben elhangzott igehirdetések

1982. február 7.

Nézzétek, itt van Isten Báránya!

(1Móz 22,7-8; Jn 1,29; Jel 5,6)

Kedves Testvérek!
Mielőtt megtörnénk a kenyeret, olvassunk a Szentírásból három
helyről. Először Mózes első könyve 22. fejezetének a 7. és 8. versét, majd
a János evangéliumából és a Jelenések könyvéből is.
Az első hely: „És szóla Izsák Ábrahámhoz, az ő atyjához, és monda:
Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És mondta Izsák: Ímhol van a
tűz és a fa: de hol van az égő áldozatra való bárány? És monda Ábrahám: Az
Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam; és mennek
ketten együtt.”
A másik igehely János evangéliuma 1. fejezetének 29. versében van
feljegyezve: „Másnap látá János Jézust ő hozzá menni, és monda: Ímé az
Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!”
Azután a Jelenések könyvéből is olvassunk még Igét, az 5. fejezet 6.
versét: „És láték a királyiszék és a négy lelkes állat között és a Vének között
egy Bárányt állani, mint egy megölöttet, hét szarva és hét szeme volt, ami az
Istennek hét Lelke [Szelleme], amely elküldetett az egész földre”.
Istennek drága vezetéséből ma sok olyan Ige került elő, ami a
bárányról szól, nyilván rámutatva Jézus Krisztusra, Akinek a
megemlékezésünkben és az életünkben is a középpontban kell vagy
kellene lennie. Mózes első könyvéből nem olvastam föl az egész
fejezetet, hiszen a bibliaolvasó emberek mind ismerik ezt a megrázó
történetet, Isten próbatételét Ábrahámmal, akinek a fiú feletti
örömében hosszú ideig, úgy látszik, meglazult a kapcsolata az Úrral.
Hosszú idő telt el, míg Isten próbatétellel szólt Ábrahámhoz. Ez a
történet előremutató, és előképe Urunknak. Isten azt kívánta

10
Ábrahámtól, hogy az ő egyetlenegyét, akit szeret – a szülők tudják ezt
jól, hogy mit jelent –, menjen és áldozza meg. Olvassuk ebben a
megrázó történetben a 7. és 8. verset, amikor Izsák, ez a csendes fiú, aki
bizonyos értelemben véve kiábrázolja és előképe a mi Urunknak,
föltette azt a teljesen helyénvaló gyermeki kérdést, hogy itt a tűz, itt a
fa, minden elő van készítve az áldozatra, de: hol van az áldozatra való
bárány? Megrázó kérdés. Olvassuk Isten emberének a hitben adott
válaszát. Azt mondotta a 8. versben, hogy: „…Az Isten majd gondoskodik
… bárányról…” Egy német fordító testvér úgy fordította, hogy: „Isten
már kiszemelte az áldozatra való bárányt”. Így is nagyon jó.
Olvashatjuk a történetnek a befejező részét, hogy ez meg is történt,
mert Isten gondoskodott áldozatról. Nem kellett Ábrahámnak Izsákot
föláldoznia, mert példaképül visszakapta. Hadd mondjam meg előre,
hogy itt nem valami kegyes beszédről van szó, ami sajnos minket is
megkísért, mert sokszor beszélünk kegyesen, hogy majd az Úr így, meg
úgy. Itt nem kegyes beszédről van szó, hanem Ábrahámnak a hitéről,
amiről ezt olvassuk, hogy Isten már gondoskodott, kiszemelte a
bárányt az áldozatra. Istennek drága gondoskodása ez. Nem indítja
imádásra a szívünket? Így történt ebben a történetben is. Ábrahám
ment, vérző szívvel. A Szentírás semmit nem beszél az ő állapotáról,
mert ez nem regény, nem könyv, hanem Istennek a beszéde. Akkor,
amikor a fiú megkérdezte: Hát hol van a bárány? Hol van a
legfontosabb? Hiába a fa, hiába a tűz? Ábrahám elmondja, hogy Isten
már gondoskodott, kiszemelte a bárányt az égőáldozatra. A Zsidókhoz
írt levél 11. fejezete megerősíti ezt, hogy Ábrahám számolt ezzel (ez áll
a jobb fordításokban), hogy Isten képes visszaadni Izsákot, képes a
halálból feltámasztani, amit ő előképben meg is kapott.
Lehetetlen nem gondolni a mi Urunkra, akiről a Szentírás azt
mondja a Római levél 8. fejezetének 32. versében: „Aki az Ő tulajdon
Fiának nem kedvezett…” Ábrahám, Isten kegyelméből kedvezést kapott,
nem kellett föláldoznia a fiát, mert amikor a kést fölemelte (ami annyit
jelent, hogy ráállt Isten beszédére, mindenképpen ráállt), akkor szózat
hallatszott, hogy: Elég! Megtapasztaltam, hogy istenfélő vagy. És ott a
hegyen, ahogy olvassuk, egy kos megakadt a szövevényben, és ez lett
a helyettesítő áldozat. Ott mondja Isten Igéje: „Az Úr hegyén a

11
gondviselés” (14. v.). De a jobb fordításban az van: „az Úr hegyén az Úr
lát”. Látta Ábrahámot, látta a kiszemelt kost – az is ki volt szemelve –,
és látta Izsákot, akit Ábrahám az oltárra tett. Előkép ez, az Úrra mutat.
Ábrahámnak micsoda hite volt! Megláthatta azt, hogy Isten hű, és azzal
számolt. Drága Testvéreink, ez a hitnek a bizonyítéka, amit Jakab úgy
követel a levelében, hogy: „…Mutasd meg nékem a te hitedet a te
cselekedeteidből…” (Jak 2,18). És tényleg így van. Ott volt a bizonyíték.
Ábrahámnak olyan hite volt, hogy számolt azzal, hogy Isten fel tudja
az ő fiát támasztani.
A természetes ész számára nincs nagyobb bolondság a feltáma-
dásnál. Hiába írják ki a temetők kapuira, hogy: FELTÁMADUNK.
Le is kopnak már ezek a feliratok, és azt hiszem, hogy senki sem siet
megújítani vagy bearanyozni őket. Föltámadni csak Krisztusban való
hit által lehetséges. Ez az előkép, ahogy Ábrahám visszanyerte Izsákot,
a mi Urunk Jézus Krisztusra mutat, Aki a Golgotán megáldoztatott.
Visszakaptuk Őt, mégpedig egy élő Megváltót, egy élő Urat, Aki ott
van Isten jobbján, és esedezik érettünk.
Ha odalapozunk a János evangéliuma 1. fejezetéhez, ahol olvastuk
az Igét, ott már Bemerítő Jánost látjuk. Őneki nincsen kérdése. Nem azt
kérdezi, hol a bárány. Mert amikor az Úr Jézus odament hozzá, azt
mondta, hogy nézzétek, ez az Istennek ama Báránya, aki elveszi,
magára veszi, fölveszi a világnak a bűneit! Ő már bemutatja Őt. Az Ige
szerint János kijelenti, hogy nem ismerte Őt, de neki kijelentetett, hogy
„ez az Isten Fia” (34. v.). Nem külsőleg ismerte föl az Úr Jézust, hanem
Isten Szelleme mutatta meg neki, ő pedig bemutatta.
Arra gondoltam ma, hogy amikor meg szeretnénk emlékezni az
Úrról, és hirdetni szeretnénk az Ő halálát, annyi minden lehet
akadályként az életünkben (amit annak látunk). De ott van az Ige a
Korinthusi levélben, hogy hirdetitek az Ő halálát. Aki szeretne
megemlékezni az Úrról, annak pedig be is kell valamit mutatnia az
Úrnak a halálából és az Úrnak az életéből. Mi sem könnyebb, mint
fölállni a gyülekezetben, és hirdetni az Ő halálát. Mennyivel nehezebb
a családban hirdetni azt, hogy Jézus Krisztus meghalt, én pedig
azonosítottam magam az Ő halálával. Ez is hirdetés, és csodálatos
hirdetés. János bemutatta Őt.

12
 Isten gyermekei készek megemlékezni az Úrról. Hálaadással
jöttünk ide. Egy nagy feladat, drága megbízás, megmutatni valamit az
Úrból. János egyszerűen tette: „Ímé az Istennek ama Báránya [majd
megmondja a fő feladatát:], aki elveszi [fölveszi] a világ bűneit!” A
Szentírás sokat mond el arról, hogy miért jött az Úr Jézus. Egyszer
összeírtam magamnak, hogy miért jött, és miért nem jött. De itt a fő
megbízatása van megemlítve, hogy elvegye, fölvegye és Magára vegye
a világ bűneit.
Ha odalapozunk a Jelenések könyvéhez, amely olyan időről beszél
nékünk, amikor az Ekklésia már elvitetett innen, egy mennyei jelenetet
látunk. Ott van az a csodálatos lepecsételt könyv, az „időszakoknak” a
könyve. Ehhez a könyvhöz senki sem tudott hozzányúlni. A pecsétek
az időszakokat jelentették. Csak Jézus Krisztus, Aki által Isten e világot,
a világkorszakokat megteremtette, Ő nyúlt hozzá. És akkor azt látjuk,
hogy az angyalok, a Vének, Istennek ebben a nagyszerű háztartásában,
leborultak Előtte. Hogy ki a huszonnégy Vén, azt nem tudjuk
megmagyarázni, csak sejtésünk van róla. De annyi talán ott van a
szívünkben, hogy Istennek különleges háztartásához tartoznak.
Minisztertanács, elnökség? Nem tudjuk, az Írás erről nem beszél. De
egy biztos, hogy leborulnak a Bárány előtt, és azt mondják Jánosnak,
amikor ő sír és szomorkodik, hogy bár nincs ember, aki ezt a könyvet
a kezébe vehetné vagy ránézhetne: „Ne sírj: Ímé győzött a Júda nemzet-
ségéből való oroszlán”. Akkor János odapillant, hogy ezt az oroszlánt
megnézze, és lát egy Bárányt mint megölöttet. Ez akkor neki egy
látomása volt. Amikor látja, hogy megöletett ez a drága égőáldozat, a
Bárány, ugyanakkor azt is látja, hogy hét szarva és hét szeme van (6.v.),
vagyis mindent tudó, és óriási hatalmú. A hetes szám itt a teljességet
jelenti.
Ma délelőtt, amikor összejöttünk a kenyérnek a megtörésére, és a
hálaadás poharának a felemelésére, akkor jó erre gondolni – ahogy a
mi testvérünk olvasta a Mózes második könyve 12. részéből a
páskabárányról szóló Igéket –, hogy az igazi Páskabárány vére által
szabadultunk meg. A páska, én úgy tudom, annyit jelent, hogy
„átugrás”, de inkább azt, hogy „elmellőzés”. Amikor Izráel fiai az
ajtófélfát bekenték a páskabárány vérével, akkor megóvott, megőrzött

13
emberekké lettek. Sokan azt kérdezték a bölcselkedők között (mindig
akadnak bölcselkedők), hogy: és aki nem kente föl a vért, azzal mi lett?
Mondtuk, hogy erről a Szentírás nem beszél. De azt olvastuk, hogy a
vérnek a védelme alatt biztonságban voltak. A páskabárány és annak a
vére arról beszél, hogy Isten akkor, ott, azt a nemzedéket, azt a népet
megmentette az ítélettől. Tehát megkímélt emberek voltak. Ennyit
jelent a páskabárány – ami ott és Aki most megáldoztatott érettünk –,
hogy megkímélt emberek legyünk.
Tehát, kik jöttünk össze ma délelőtt a kenyérnek megtörésére? Ezt
nagyon sokféleképpen lehetne kifejezni. Az általános szóhasználat az,
hogy: a hívők. Ez így sokszor nem fejezi ki a valóságot, hogy: Istennek
megmentett gyermekei, krisztushívők vagy krisztuskövetők, sorol-
hatná valaki pontosan az Írásból. De szabadna ma úgy mondani, hogy
amikor összejöttünk a kenyérnek megtörésére, és a hálaadás poha-
rának emelésére, akkor megkímélt emberek jöttünk össze. Ezért
Istennek teljes joga van az életünkhöz. Megkímélt, félretett, szent
emberek vagyunk itt együtt.
Egy beteg testvérünket meglátogattam, aki nagyon szerénykedett,
és azt mondta magáról, hogy nem is szent és nem is hívő. Én azt
kérdeztem tőle, hogy: akkor én miért vagyok itt? Mert én hívő is
vagyok, meg szent is vagyok. Azt mondja a Szentírás, hogy itt Istennek
megkímélt, félretett gyermekei vagyunk most együtt, megannyi
hibával, megannyi gyöngeséggel, megannyi egymás iránti kritikával.
Szabad ezt is ítélet alá venni, mert Isten Igéje mondja Pál által, hogy a
halál hirdetésének, a megemlékezésben történő részvételnek van egy
súlyos feltétele, amit állandóan hirdetünk, ameddig az Úr el nem jön,
hogy: „Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és
úgy igyék abból a pohárból”. Igazán szükség van arra, hogy Isten
gyermekei elcsendesedve megálljanak az Úr színe előtt, és azt megkér-
dezzék, hogy: valóban? Megkímélt emberek vagyunk, a másik is
megkímélt, őérte is meghalt az Úr, az Úr vére ott van rajta is. Mi módon
ne becsüljem meg Isten népét? Itt van az úrvacsorában ugyancsak
Pálnak a szava, hogy: aki „nem becsüli meg az Úrnak a testét [aki nem
különbözteti meg az Úrnak a testét]”. Ezt sokféleképpen lehet

14
magyarázni és érteni, de látásom szerint a megkímélt emberek
vagyunk itt együtt, férfiak és nők, akik tudomásul vettük, hogy Jézus
Krisztus érettünk halt meg. Azért jöttünk össze, hogy az Urat
dicsőítsük és magasztaljuk. A Bárány van középen!
Annyit még elmondanék, hogy Istennek egy gyermekét, aki
Magyarországon nagyon sokat szolgált, valaki egyszer nagyon
megharagította. Ez könnyű dolog. Amikor ez a testvér azt mondotta,
hogy ezt feltétlen meg fogom torolni, nem hagyom annyiban, látták a
testvérek, hogy nem lehet semmit tenni, mert ez a testvér felindult.
Akkor az egyik testvér azt kérdezte tőle: Drága Testvér, nem tetszik
tudni, hogy most a bárányok győznek? Erre ez a testvér félretette a
haragját. Azt mondta: igaza van, ez az igazi.
Tessék elhinni, hogy ebben a világban (északon, délen, nyugaton és
keleten), soha ekkora erőszak nem volt, mint a mai korban, amelyben
élünk. Tehetetlenek velük szemben az emberek, és mi mégis azt
mondjuk, hogy a bárányok győznek. Drága feladat ez, Isten
gyermekeinek az osztályrésze, hogy bárányok lehetnek. Hogy mondja
az Úr Jézus? „Ímé én elbocsátlak titeket, mint bárányokat a farkasok közé.”
Ezen sokat elgondolkodtam, és azt mondtam, hogy ez nagyon szép,
amit az Úr Jézus mond, csak az a baj, hogy nekem is farkas természetem
van, ami a természeti emberemhez tartozik.
Hadd álljon ma előttünk a Bárány, az áldozatra való Bárány, Akit
Isten megáldozott, és Ő legyen középen a megemlékezésben!
Szeretnénk utánzói lenni, sok nyomorúság és harc közepette, hogy
kiábrázoljuk a Bárányt ott, ahova küld bennünket az Úr. Mert én is azt
mondom, hogy ebben az időszakban a bárányok győznek. Áldjon meg
az Úr bennünket a megemlékezésben!
Imádkozzunk!

  

15
 1982. december 29.

Az apostol pedig ébresztget

(2Pt 3,1-18)

Testvérek!
Olvassunk Isten Igéjéből ma este az év utolsó szerdai
összejövetelén, Péter apostolnak a második leveléből.
„Ez már a második levelem hozzátok, szeretteim, amellyel tiszta
gondolkozásotokat emlékeztetés által serkentgetem, hogy emlékezzetek
a szent próféták korábban mondott beszédeire és apostolaitoknak az
Úrtól és Üdvözítőtől vett parancsolataira. Mindenekelőtt tudjátok
meg, hogy az utolsó napokban csúfolódók jönnek, akik saját
kívánságaik szerint járnak, és gúnyosan kérdezgetik: Hol van az ő
eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy
marad a teremtés kezdetétől fogva. Mert rejtve van előttük, hogy az
egek régtől fogva voltak, és a föld is, amely vízből és víz által állt elő
az Isten szavára, amely által az akkori világ özönvízzel elborítva
elveszett. A mostani egek pedig és a föld ugyanazon szó által félre
lettek téve, a tűznek fenntartatva az ítéletnek és az istentelen emberek
pusztulásának napjára. Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek,
szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer
esztendő, mint egy nap. Nem késik az ígérettel az Úr, még ha némelyek
késedelemnek tartják is, hanem hosszútűrő irántatok, nem akarva,
hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.
Az Úr napja pedig úgy jön majd el, mint a tolvaj, amikor az egek
ropogva elmúlnak, az elemek pedig égve felbomlanak, és a föld és a
rajta levő dolgok is megégnek. Mivelhogy azért mindezek felbomlanak,
milyennek kell lennetek nektek szent életben és kegyességben, akik
várjátok és siettetnétek az Isten napjának eljövetelét, amikor az egek
tűzbe borulva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget
és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakozik.
Azért, szeretteim, ezeket várva igyekezzetek, hogy szeplő és hiba
nélkül valóknak találjon titeket békességben. És a mi Urunk

16
 hosszútűrését üdvösségnek tartsátok, ahogyan szeretett testvérünk,
Pál is írt nektek a neki adott bölcsesség szerint szinte minden
levelében, amikor ezekről szól. Ezekben van néhány nehezen érthető
dolog, amelyeket a tanulatlanok és állhatatlanok csűrnek-csavarnak,
mint más írásokat is a maguk vesztére. Ti azért, szeretteim, mivel előre
tudjátok ezt, vigyázzatok, nehogy a gonoszok tévelygései magukkal
sodorjanak, és a saját erősségetekből kiessetek, hanem növekedjetek a
kegyelemben és a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk
ismeretében. Övé a dicsőség most és örökkön-örökké.”
Szeretett Testvérek! Már az ének is bátorítólag szólt hozzánk, mert
a Pásztorról szólt. Most pedig attól a Péter apostoltól olvastunk, aki
szellemi értelemben szintén pásztor volt, akinek nagyon a szívén
voltak azok a testvérek, akik szétszórva éltek a világban. Az első levél
1. fejezetében fölsorolja, hogy a diaszpórában mennyi helyre írt,
mennyi testvér volt a szívén, és mennyi testvérre gondolt. Ez mutatja
az ő pásztori lelkületét.
Ma este ezek a versek kerültek elő Istenünk Igéjéből. Én azt
gondolom, hogy a naptári évnek a végére kicsit elfáradtunk, ha másban
nem, a sűrűsödő ünnepekben, amik lefoglalnak bennünket. Sokszor a
kevésbé fontos dolgok elveszik az időnket, erőnket, és egy kicsit el is
altatnak bennünket. Elveszik a figyelmünket azokról a dolgokról,
amelyek olyan nagyon fontosak. Az apostol pedig ébresztget. Nem is
serkentgetés van itt, hanem ő „ébresztget”.
Ugyanebből a levélből az 1. fejezet 12. és 13. versében azt mondja:
„Annakokáért nem mulasztom el, hogy mindenkor emlékeztesselek titeket
ezekre […] Méltónak vélem pedig, a míg ebben a sátorban vagyok, hogy
emlékeztetés által ébresztgesselek titeket”. Valóban ébresztgetésre van
szükségünk az év vége felé? Igen. Sokszor még a hétnek a vége felé is,
mert a hívő ember is, bár sokféle drága igazság, valóság tudatában van,
mégis elszunnyad. Ekkor jön az apostol, szól hozzánk, és ébresztget
bennünket. Szüksége van a szólónak is, aki készül a testvérek közé, és
veszi azt a bátorságot, hogy Isten Igéjét szólja, de szükségük van a
hallgatóknak is arra, hogy figyelmet szenteljenek az Igére.
Az én Szentírásomban egy nagyon kedves hely van a Cselekedetek
könyvében. Egy asszonyról, az első európai asszonyról az van megírva

17
a 16. fejezetben, hogy figyelt azokra, amiket Pál mondott. A többi az Úr
dolga volt, Aki ennek az asszonynak a szívét megnyitotta. Ilyen nagy
dolog az, amikor valaki Istennek Igéjét nagy figyelemmel hallgatja,
mert azon keresztül Isten szólhat hozzá. Egészen bizonyosan az apostol
ezért írta meg a levelét a szétszóratásban élő hívőknek. Ezt a levelet
nem egy gyülekezetnek írta. Nyilván féltette őket. A pásztori lelkület-
ben az is ott van, hogy gondol a nyájra, figyel a nyájra, és hamar
meglátja a veszedelmet, ami körülveszi őket. Az apostol is erről ír. Az
első levélben Péter azokat erősíti, akik szenvedéseken mennek
keresztül. Ki ne szenvedne, aki asszonytól született – mondja egy
helyen a Szentírás. Isten gyermekei is szenvednek. A második levélben
pedig megóvja őket sok mindentől, ami nem jó.
A 3. fejezet verseiben attól óvja az ő szeretett testvéreit, hogy meg
ne zavarják őket. Én sokat gondolkoztam azon, hogy miért is szoktunk
imádkozni? Ha valaki azért imádkozik, hogy semmiféle „izmus”,
semmiféle rossz áramlat ne törjön be Európába, Amerikába vagy
Magyarországra – már szellemi dolgokra gondolok –, hiába imádkozik.
Csak az elmúlt évtizedekben is mennyi mindennel kellett meg-
küzdenünk, amelyek nem voltak jó dolgok! Isten Szelleme azonban
adott nekünk segítséget, hogy az Ő Igéje által megítélhessük ezeket.
Nincs jobb kontroll Isten gyermekei számára, mint az Ő Igéje. Ha
valami tanítást vagy akármi dolgot fölkapnak, és az nem egyezik meg
a Szentírással, hiába hivatkoznak tömegekre, semmit nem jelent. Az a
bölcs hívő ember, aki hall valamit, és azt kérdezi: Mit mond az én
Szentírásom? Ha nem jó, nyilván visszautasítja.
Az apostol ugyanebben a levelében arról is beszél (abban az időben,
amikor megírta, már nem lehetett fiatalember), hogy hamar leteszem a
sátoromat, mint ahogy Pál apostol is tudta, hogy kevés ideje van hátra.
Ez is nagyon drága kegyelem az Úrtól, hogy Isten gyermekei – szabad
így mondanom? – megsejtik az ő távozásukat. De ez a fejezet nem is
erről szól, hanem arról, hogy az első keresztyéneknek mennyire
életelemük volt az, hogy várták vissza az ő Urukat. Azok pedig, akik
nem éltek szellemi módon, vagy nem voltak Isten gyermekei, vagy
éppen felhasználta őket az ördög, ellenkező dolgokat mondtak, és
ellenkezőleg beszéltek.

18
 A 3. fejezet 3. versében arról szól Isten Igéje, hogy csúfolódók és
gúnyolódók támadtak. A gúnyolódás az emberi természetnek egy
sajátossága. Én csak egy Valakiről olvasom a Szentírásban, hogy „nem
jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem
ül” (Zsolt 1,1). Ezt a zsoltárt mindig úgy ismertem és úgy is veszem,
hogy ez Jézus Krisztusról szól. Mert akad-e közöttünk valaki, aki azt
mondhatná, hogy én még nem gúnyolódtam, nem csúfolódtam, nem
élcelődtem, nem szellemes-kedtem valaki másnak a rovására? Ez az
emberi természet, persze a régi, nem pedig az új.
Azt mondja az apostol, hogy ezek a gúnyolódók meg akarják
rontani Isten gyermekeinek a várakozását, bizalmát, pozitív életét, és
olyan dolgokkal jönnek, amelyekkel meg is kísérthetnek. A felolvasott
Ige 3. verse azt mondja: „csúfolódók támadnak [gúnyolódók jönnek]”,
és mindjárt jellemzi is őket. Hívők voltak ők, vagy nem? Ebből nem
derül ki. Érintett emberek voltak? – kérdeznék a mai szóhasználattal.
Barátkozók voltak? Nem tudjuk. Egy biztos, hogy Isten népének
ellenségei voltak, és az is bizonyos, hogy az Írás így jellemzi őket: „saját
kívánságaik [saját akaratuk] szerint jártak.” Ezért mondták azt, hogy:
„Hol van az ő eljövetelének ígérete?” Az atyák ígéretéből még semmi
nem teljesedett be…, nem kell azt komolyan venni… – mondták.
Sajnos, néha még a hívő keresztyének szájából is halljuk, hogy nincs is
olyan közel az Úrnak az eljövetele. Fiataloknál, akik szeretnének még
egy boldog hívő életet leélni, és azt mondják, hogy nincs is olyan közel
még az Úrnak az eljövetele, ez megbocsátható. Vagy nem? De Isten
gyermekei, akikben Isten Szelleme munkálkodik, azok azt mondják az
Ige szavaival, hogy: „Jövel Uram, Jézus Krisztus!” (Jel 22,20) – és mindent
szívesen itt hagynak.
Az említett vers a saját kívánságainkról, a saját akaratunkról szól. A
saját akarat és a saját kívánság még Isten népe között is nagy teher.
Sámuel első könyvében, a testvérek mind jól ismerik azt az igehelyet,
ahol Sámuel próféta közli Saullal, hogy elrontotta az életét. Ez nagyon
szomorú dolog, mert elrontotta az életét, és elrontotta a királyságát.
Hadd olvassam fel szó szerint az Igét, melyet talán kívülről is tudunk,
a Sámuel első könyve 15. fejezetének a 23. versét: „Mert, mint a
varázslásnak bűne, olyan az engedetlenség; és bálványozás és bálványimádás

19
az ellenszegülés…” Az elberfeldi Szentírás ezt „saját akarat”-nak
fordítja. Az ellenszegülésnél azt mondja, hogy az illető a saját akarata
szerint jár el. Ezt annyira súlyos dolognak említi a Szentírás, ami
egyenlő a bálványimádással. Saul, Izráel első királya is ezt tette, hogy
a saját akarata szerint járt el. A történelemből tudjuk, hogy Isten őt
félretette, és nem tudta tovább használni. Ennyire súlyos az, amikor
valaki a saját kívánsága, saját akarata szerint jár el, amit egyébként
nagyon könnyű megtenni. Isten Szelleme egy fék a hívő ember
életében, aki megálljt parancsol, és azt mondja, hogy ez nem jó, ez a te
saját akaratod és erőszakosságod, te akarod rábeszélni a többieket…
A Szent Szellemen kívül ismerek még egy kontrollt, ez pedig a
testvériség. Nagyon jó kontroll az, amikor egy testvér odamegy a
másikhoz, mert szereti, mert óvja őt. Ilyenkor ugyanaz a lelkület van
benne, mint Péter apostolban, és azt mondja neki, hogy ez nem jó, ezt
saját magad csinálod. Kegyelem kell ahhoz, hogy valaki ezt a
figyelmeztetést elfogadja és megértse.
Ilyenek voltak ezek a gúnyolódók, akik a saját akaratuk szerint
jártak el, és gyöngítették az akkori hívőket, mondván, hogy nem kell
azt (az Ő eljövetelének ígéretét) olyan komolyan venni, hiszen a
teremtés kezdetétől fogva nem változott semmi! (Igaz, hogy közben
volt egy özönvíz is.)
Majd az apostol kifejti, ellensúlyozza ezt a gonosz beszédet, ezt a
fecsegést, és egész más dolgokat mond. Beszél arról, hogy dehogynem,
volt már ítélet, és még lesz is, de tűz által. Az én látásom szerint ez nem
erre az üdvösséges korszakra szól, ezért ezzel nem is szeretnék
foglalkozni. Bár sokan szeretnék tudni, hogy mit jelent az, amikor
megolvadnak az elemek, de nem gondolom, hogy a mai estének ez
volna a témája.
Péter apostol ugyanis pozitívumokkal jön elő, és néhány szóban
ezekről kellene említést tenni. Többek között arról, hogy lesz még ítélet:
„A mostani egek pedig és a föld, ugyanazon szó által megkíméltettek, tűznek
tartatván fenn, az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára”
(2Pt 3,7). Azonban Istennek ennél sokkal nagyobb a kegyelmessége, és
Isten drága tervében, üdvösséges tervében új eget és új földet fog
teremteni (13. v.). Egyszer valaki azt kérdezte, hogy a mostani ég és

20
föld nem jó? Egy bibliatudós azt mondta: „Az egeket újjá kell teremteni,
újakat kell hozni, mert a sátáni lázadás beszennyezte azt.” Tudjuk,
hogy a földről, ahol mi is élünk, nem kell sokat beszélni. Új eget és új
földet várunk, de ez sem erre az üdvkorszakra tartozik, ezért erről sem
szeretnék szólni. Hanem azokról a pozitívumokról kell beszélnünk,
amelyeket a 9. versünkben mond Istennek Igéje, amikre jó odafigyelni.
Ilyenkor mindig eszembe jut az, amikor ezt az igeverset olvasom,
hogy olyan sok szép énekünk van, és némelyiket a testvérek jogosan
nem tették bele az új énekeskönyvbe, hiszen nem mondanak ki bibliai
igazságokat, sőt néha épp az ellenkezőjét. Volt egy ilyen kedves ének,
sokáig nagyon szerettem, hogy: „Miért késel Jézus?” A Szentírásból
rájöttem, hogy ez nem így van. Hogyhogy? A Fiú vajon késne, amikor
küldi az Atya? Ez lehetetlen! Mi emberek késhetünk közlekedés,
figyelmetlenség vagy sok minden miatt. Azonban az isteni rendtartás
késhetne egy percet is? A múltkor hallottam dicsekedni egy testvért,
hogy neki olyan jó órája van, hogy már nem tudom, mennyi idő óta
nem késik és nem is siet egyetlen másodpercet sem. Most azt kérdezem:
Istennek az órája rosszabb, mint egy svájci óra? Szó sincs róla! „Nem
késik el az ígérettel az Úr…” (9. v.). Ez a várakozás, ez a feszültség,
amiben még élünk, Isten kegyelméről beszél. Arról beszél a vers vége,
hogy hosszan tűr, vár érettünk, hogy mindenki megtérésre jusson.
Milyen nagyon jó olvasni Istennek ezt a drága ígéretét, hogy még vár!
Én tudom, hogy sok családos testvér van közöttünk, akik gondolnak a
mamára, vagy a negyedik gyermekre, az unokára, hogy még
hiányoznak ebből a csodálatos „létszámból”. Ezt más helyen úgy
olvashatjuk, hogy „a meddig a pogányok teljessége bemegyen”, amíg a
nemzetek száma be nem telik (Róm 11,25). Erről azonban Péter apostol
nem ír, ez nem volt az ő témája.
Tehát vár még érettünk Isten. Talán valakiért, aki itt ül, és jó idő óta
hallgatja Istennek beszédét, aki el nem maradna egy alkalomról sem,
mégis rá vár Isten, érette vár, hogy ő is bekerüljön ebbe a csodálatos
Testbe, Krisztus Testébe.
Szeretném kijelenteni, hogy az Úrnak a várakozása kegyelemmel
teljes. Van egy Ige az Ézsaiás próféta könyvében, hogy azért vár, hogy
könyörüljön. Ez egy nagyon drága Ige. Istennek sok drága Igéje bíztat

21
bennünket, hogy Ő vár. Fel kell tennünk magunk számára, szíveink
számára a kérdést, hogy tudunk várakozni? A családtagjaink árulkod-
hatnának arról, hogy nem tudunk. Nem kell messzire menni, hogy
valakinek a felesége vagy a gyermeke, vagy a papa vagy az unoka
megmondja, hogy te természetednél fogva türelmetlen ember vagy, te
nem tudsz várni. Igen, mi nem tudunk várni, a természeti ember nem
tud várni. Csak amikor Isten Szelleme megerősíti az életünket, és Úrrá
lesz rajta, az tud nekünk egy drága várakozást biztosítani.
Felírtam magamnak néhány személyt a Szentírásból, akik nem
tudtak várni. Ez nem egy jó lista. Kezdeném egy néppel. Mózes
második könyvében, a 32. fejezet 1. versében olvassuk, hogy Mózes,
Isten embere, akit az Úr felhívott a hegyre azért, hogy átadja neki a
kőtáblát, hosszú idő óta nem jött le a hegyről, késni látszott.
Türelmetlen volt a nép, és mert tetőtől talpig testiek voltak, az Írás azt
mondja egy másik helyen: „Mikor látá a nép, hogy Mózes késik a hegyről
leszállani, egybegyűle a nép Áron ellen és mondá néki: Kelj fel, csinálj nékünk
isteneket, kik előttünk járjanak; mert nem tudjuk mint lőn dolga ama férfiúnak
Mózesnek, a ki minket Égyiptom földéből kihozott” (2Móz 32,1). Olvassuk,
hogy aranyborjút vagy aranybikát öntöttek, és nagy bajt zúdítottak
magukra. A türelmetlenség és a várakozni nem tudás ilyen helyzetbe
hozta őket. Azt mondták, hogy nem látjuk Mózest. Azt tudták, hogy ő
Isten embere, de valaki kellett nekik. És ez az elesett nép egy arany-
borjút öntött, és azt imádta. Mózes megdöbbenve kérdezte Árontól,
hogy mit csinált, hogy ez a nép ennyire mélyre süllyedt? Tudta, hogy
milyen súlyos dolog ez, hogy nem tudtak várni.
A Sámuel első könyve 13. fejezetében az első királyról Saulról, jól
ismert verseket olvashatunk. Őróla is azt kell elmondani, hogy testileg
kiváló ember volt. Azt mondja az Írás, hogy egy fejjel volt magasabb
Izráel fiainál. A megjelenése királyi volt, de a szíve és az engedelmessége
nem. A 8. verstől ez az Ige már régebben is foglalkoztatta a szívemet,
ahol arról van szó, hogy Saul megpróbáltatott, és nagy bajba került.
Ilyet mi is szoktunk néha tapasztalni. Nyugtalankodott, mert az
ellenség tábora körülvette, és nem jött Sámuel. Tudta, hogy az erő, a
megbízatás Sámuelnek az áldozatában lesz, ami utal az Úr Jézus
áldozatára, ami erő mindenre. Mit csinált ez a szegény Saul? Ismerjük

22
a történetet. Várakozott hét napig, a meghatározott ideig, Sámuel
viszont nem jött. Egyszer azt mondtam a szívemben, hogy ez a Saul
nem hibáztatható, mert Sámuel volt az, aki nem érkezett meg, aki nem
jött időben. Mégis, az Írás azt mutatja, hogy ez a férfi ugyan hét napot
várt, de nem tudott kitartani. Várakozni és kitartani. Várni Isten
szabadítására, kétféle dologból áll. Tudjuk, hogy Saul nyugtalan volt,
kezébe vette az ügyet (ahogy mi is szoktuk), sietve kérte az áldozathoz
szükséges dolgokat, és bemutatta az áldozatot, bár tudta, hogy nem
alkalmas erre. Saulnak, a királynak nem volt erre megbízatása, mégis
megtette. Sokáig kellett volna még Saulnak várnia Sámuelre? Nem
sokáig. De neki ez nagyon nehéz volt. Megérkezett Sámuel, az Isten
embere, aki Isten akaratát elmondta, és azt kérdezte: mit cselekedtél?
Mondta szegény Saul, hogy bajban voltam, a nép kezdett szétszéledni.
Mit tehettem? Előhoztam hát az áldozatot, és megáldoztam. Nem
tudtam tovább várni, letelt a hét nap. De látjuk, hogy csak egy kis
kitartás kellett volna még, és megjött Sámuel.
Ez előremutat arra az Igére, amit Jakab apostol ír a levelében:
„Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők – meddig? – az Úrnak eljöveteléig…”
(Jak 5,7). Hosszú terminus ez? Akár hosszúnak, akár rövidnek tűnik, ez
van megírva. Nekünk is az Úr előtt való megállásunkban addig kell
türelemmel várnunk, ameddig az Úr azt jónak látja. Mi türelmetlenek
vagyunk, de a karácsonyokat, még a szilvesztert is szívesen
elhagynánk, ha visszajönne a mi Urunk. Isten gyermekeinek az
életeleme az Úr visszavárása. Ha egy rossz lelkiismeretű keresztyénnek
– mert ilyen is van – mondanánk ezt, hogy várjuk az Urat, biztosan
mondaná, hogy nincs itt az még ennyire gyorsan.
Egy hitetlen püspököt megkérdeztek, hogy várja-e az Urat. Ez a
hitetlen ember azt mondta: nem. Akkor tovább kérdezték, hogy miért
nem várja, hiszen meg van írva az Írásokban. Azt felelte, hogy nem
érdekem, hogy megjöjjön. Ez az ember az ő hitetlenségével rendkívül
őszinte volt. Nem érdeke, mert az ő munkáját, amely nem volt isteni,
nem folytathatta volna tovább, mert egészen más idő következett
volna.
Szeretett Testvérek! Érdekünk az, hogy visszajöjjön az Úr? Felettébb
érdekünk! Micsoda megoldás, micsoda öröm, micsoda találkozás! Bár

23
János apostol ilyeneket is mond: „meg ne szégyenüljünk előtte az Ő
eljövetelekor” (1Jn 2,28). De én azt gondolom, hogy olyan jó a szívünkre
venni azt, hogy várjuk vissza a mi Urunkat. A természeti ember, mint
mondottam, nem tud várni, és ezen nem tudunk segíteni, de az új
természet tud.
Van egy másik pozitív dolog is az Írásban. Ha föllapozzuk a
Timótheushoz írt levelet, ott látunk egy pozitív várakozást. Elég ismert
igevers: „Ezeket írom néked, remélvén, hogy nem sokára hozzád megyek; de
ha késném tudd meg, mimódon kell forgolódni az Isten házában, amely az élő
Istennek egyháza [vagy Ekklésiája], a valóságnak oszlopa és erőssége” (1Tim
3,14-15). Mit ír itt Pál apostol? Amit mi is írnánk egy testvérnek, hogy
igyekszem téged meglátogatni, de lehet, hogy valami visszatart. Ha
késnék, tudd meg, hogyan kell forgolódnod. Mennyire szellemi dolog,
milyen pozitív hozzáállás ez, hogy: ha késnék, te tudod, mit kell
csinálnod; tudod, hogy kell forgolódnod Isten Ekklésiájában. Mi is
tudjuk ezt? Olyan jó dolog Istennek Igéje által tudomásul venni.
Olvassuk még el Péter leveléből a 15. verset. Itt megint egy nagy
pozitívum van. A mi Urunknak türelmét vagy hosszútűrését
használjátok fel. Istennek van türelme. Tessék csak elgondolni, hogy
ebben a világban hányan káromolják az Istent. Elgondolkoztató, hogy
olyan bűnök is vannak, amelyeket az állatvilág sem tud elkövetni,
például nem tudja Istent káromolni. Az emberiség tudja. És milyen
türelmes Isten! Nem? Vannak olyan testvérek közöttünk, bár rá is
fizettek már, akik mikor a munkahelyükön hallottak káromkodást,
rájuk szóltak azokra, akik ezt tették, de több-kevesebb sikerrel. Én azt
tapasztaltam, hogy amikor szelíden tudtam valakinek szólni ebben a
dologban, az illető elhallgatott, sőt megköszönte. Olyan is volt, amikor
valakinek azt mondtam: Bátyám, nem olyan jó ez, amit tetszik csinálni.
Azt mondta, hogy igazad van fiam – sokkal öregebb volt nálamnál –,
ne haragudj rám, én ilyen ember vagyok, de nem gondolom komolyan.
Aztán volt, amikor nem voltam ilyen szeretettel, és szóltam, hogy ez
vagy az engem zavar, és a válasz egy kemény, visszautasító válasz volt.
Nem mindegy az, hogy valaki hogyan szól.
Isten türelme került elénk ez évnek a végén. Tudunk mi ezzel
dicsekedni? A mi természetünkkel nem tudunk. Dehogy vagyunk

24
türelmesek, szó sincs róla! De olyan nagy kegyelem, amikor Isten
szeretete azt mondja, hogy légy türelemmel ezzel a testvérrel, mert
célom van vele! Vagy azt, hogy légy türelemmel a családodban, mert
célom van velük! Ez a türelem Isten Szellemének a gyümölcse
bennünk, amit Jézus Krisztus képvisel. Ez is, bizony megpróbálja a
szívünket. Isten gyermekei, mi hívő emberek, ha türelmetlenkedünk,
és engedünk ennek a régi természetnek, vagy egyesek szerint az
óembernek, azt tapasztaltam, hogy utána mindig bánkódtam. Miért
nem tudtam egy kicsit várni? Olyan bosszús tud lenni néha az ember!
Nem kellett volna még egy kis türelemmel lenni?
A 15. vers azt kérdezi tőlünk, hogy a mi Urunk hosszútűrése
hogyan érint bennünket? Fel lehet használni üdvösségre, bizonyság-
tételre, hogy mások megtérésre jussanak. Ha így nézzük az időket,
akkor nem fogjuk azt mondani, hogy rossz időben élünk, mert rossz
idő mindig volt. Az egész korszakról azt mondja a Szentírás, az Úr
megfeszítésétől egész végig, hogy ez „a jelenvaló gonosz világ [vagy
világkorszak]” (Gal 1,4). És mégis jó korszak ez. Azt szoktam mondani,
hogy: de jó korszak ez! Az én számomra jó korszak, kegyelmi korszak.
Megtalált az Úr szeretete, ezért az én számomra nagyszerű! Kiemelt
ebből a jelenvaló gonosz világkorszakból, nem kell azt cselekednem,
amit a többi embernek. Miért? Mert jobb lennék? A saját természetem
szerint nem azt csinálnám? Nem utánoznám őket? Akár ünneplésben,
akár tülekedésben, akár beszédben? Dehogynem! Isten akadályozott
meg ebben, mert új természetet adott, és kiemelt ebből a világ-
korszakból. Ó, de jó tudni ezt, és hálaadással venni!
Befejezésül még valamit Istennek Igéjéből. A fejezetnek a végén az
apostol még egyszer óvja a hívő embereket, hogy ezek az istentelen
gúnyolódók, vagy ma így is mondanák, hogy testies, hústesties
keresztyének, meg ne tévesszenek benneteket, hanem „őrizkedjetek,
hogy […] a saját erősségetekből ki ne essetek” (17. v.). Én még ajánlanék a
18. versből egy nagyon jó kívánságot. Előre látom, hogy szilveszterkor,
az év utolsó napján, milyen sok jó kívánság fog elhangozni ebben a
teremben, ha az Úr megtart bennünket, és nem jön vissza. A legjobb
kívánság, amit szoktunk mondani: minden jót! Ezt mondja a világi
ember is. Azonban van az apostolnak, Péternek hozzánk egy nagyon jó

25
kívánsága az új esztendőre, ha az Úr szeretete átvisz bennünket. Ez az
Ige így szól: „növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus
Krisztusunknak ismeretében” (18. v.). De jó volna ezt a magunk és egymás
számára is ajánlani! Milyen jó dolog növekedni a kegyelemben, és Jézus
Krisztusnak, a mi személyes Megtartónknak, Megváltónknak az
ismeretében!
Áldjon meg az Úr bennünket ennek az évnek a végén, akármilyen
mérleget is készítettünk! Aki őszinte volt, az megítélte magát: ez az én
régi természetem; ez nem tud türelmes lenni; ez hamar lemond
mindenről. Isten Igéje pedig mondja, hogy micsoda jót készít Isten az
Őt szeretőknek, mégpedig több korszakon keresztül. Ma nem volt idő,
és nem is kellett beszélni arról, hogy milyen lesz az új ég és új föld. Elég
keveset tudunk róla. Biztos nagyszerű lesz. Mert amit Isten készít az Őt
szeretőknek, az mindig nagyszerű! Ajándékozzon meg az Úr
bennünket az év utolsó szerdai alkalmán, amikor így jövünk össze
bibliaórára azzal, hogy Istennek Igéjét vigyük el magunkkal, és
fogadjuk el, ami Sámuel próféta sikerének egy titka volt. Ma nagyon
szeretik kutatni azt, hogy ki-ki sikerének mi a titka. Azt mondja a
Szentírás a Sámuel első könyve 3. fejezetében, hogy ez a fiatalon
elhívott férfi „semmit az ő ígéiből a földre nem hagy vala esni” (1Sám 3,19).
Segítsen Isten Szelleme megérteni ezeket az Igéket, és végezze el azt
a munkát a szívünkben, amely előbbre viheti a mi életünket a
következő esztendőben is!



26
 1983-ban
elhangzott igeszolgálat

1983. január 2.

Adósa vagyok minden embernek

(Róm 1,13-14; 15,1-7)

Kedves Testvérek!
Olvassunk Istennek Igéjéből a Római levél 1. részének 13-14. és a 15.
rész 1-7. verseit.
„Nem akarom pedig, hogy ne tudjátok atyámfiai, hogy én gyakran
elvégeztem magamban, hogy elmegyek hozzátok (de mindez ideig
megakadályoztattam), hogy köztetek is nyerjek valami lelki [szellemi]
gyümölcsöt, mint a többi pogányok [nemzetbeliek] közt is. Mind a
görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a
tudatlanoknak köteles vagyok [jobb fordításban: adósa vagyok]”.
„Tartozunk pedig mi az erősek [vagy erővel teliek], hogy az
erőtelenek erőtlenségeit [vagy gyengék gyengeségeit] hordozzuk, és
ne magunknak kedveskedjünk. Mindenikünk tudniillik az ő
felebarátjának kedveskedjék annak javára, épülésére. Mert Krisztus
sem önmagának kedveskedett, hanem amint meg van írva: A Te
gyalázóidnak gyalázásai hullottak reám. Mert amelyek régen
megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg: hogy békességes tűrés
[vagy alulmaradás] által és az írásoknak vigasztalása által
reménységünk legyen. A békességes tűrésnek [vagy az
alulmaradásnak] és vigasztalásnak Istene pedig adja néktek, hogy
ugyanazon indulat legyen bennetek egymás iránt Krisztus Jézus
szerint: Hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek az Istent és a mi
Urunk Jézus Krisztusnak Atyját. Azért fogadjátok be egymást,
miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségre.”

27
 Azt gondolom, hogy méltó volt emlékezni a mi Urunkra, az igazi
világosságra. Arra a tényre, amelyről nem volna szabad soha
megfeledkeznünk, hogy ez a világosság a mi szívünkbe is beköltözött,
és befogadtuk Őt. Ó, Testvérek! Bár ez a drága valóság akadálytalanul
élne a szíveinkben! Állítom, hogy a mi testvérünk a legnagyobb
aktualitást hirdette közöttünk. Mégpedig azt, hogy mi befogadtuk Őt,
hogy Ő Isten gyermekeivé, Isten fiaivá tett bennünket. Ezért sok dolgot
már nem teszünk vagy nem úgy teszünk, és egy csomó dolgot teszünk,
amit egyébként nem tennénk. Milyen drága megemlékezés ez az Úrról,
az igazi világosságról! Lehetetlen, hogy mindez ne látszódjon meg
Isten népén. Igaza volt annak az angol testvérnek, aki nem látta a
szemek ragyogását, és ezért nem hitt azoknak, akiknél látogatóban
volt.
Tessék elhinni, hogy igazuk van mindazoknak a testvéreknek, akik
meglátnak egy felettébb aggódó vagy egy felettébb ingerült arcot, és a
szemeiből észreveszik, hogy nem Istennek a békessége, hanem valami
egész más, egy nyugtalanság tölti el az illető szívét. Vajon ez a testvér,
aki befogadta Krisztus Jézust, ahogy a Kolossébeliekhez írt levél
mondja, Őbenne jár? Sokszor nem is az a kérdés, hogy: Testvér,
befogadtad-e Krisztust? Hiszen itt huszonöt-harminc és nem is tudom,
hogy hány éves régi, öreg hívők vagyunk együtt. Most szomorú lenne
azt kérdezni egymástól, hogy Testvér, olyan levertnek látszol, te
egyáltalán valódi krisztushívő vagy? Újjászülettél? Új teremtés vagy?
Inkább ezeket kellene kérdezni, hogy megbecsülöd azt, hogy
újjászülettél? A Kolossébeliekhez írott levél szerint meggyökereztél
Őbenne? Úgy jársz Őbenne, olyan pontosan, ahogy az évnek utolsó
napján is olvastuk a Szentírásban? Ezek nagyon jogos és fontos
kérdések.
Amikor a testvérünk felolvasta ezt a nagy valóságot, hogy akik
befogadták Őt, azokkal mit tett Isten az Ő szeretetében, akkor
lehetetlen, hogy Isten gyermekei a hétnek első napján, sőt az évnek első
megemlékezésén ne foglalkozzanak azzal, hogy náluk ez hogyan is
van? Lehetetlen, hogy akik befogadták Jézus Krisztust, akik Isten
gyermekei, azok ne tudnának egységben lenni. Egy testvér azt
mondotta, aki egy kis gyülekezetben él, ahol csak néhányan vannak,

28
hogy: Testvér! Ne gondold, hogy ez csak a ti problémátok, a miénk is.
Néha három testvér háromféleképpen néz, és az arcukon nem
tükröződik vissza az Úrnak ez a békessége, amely ott kellene, hogy
legyen. Én erről szeretnék néhány szót szólni, mert az apostol nagyon
fontosnak tartotta ezt. Mi is fontosnak tartjuk a felolvasott Igéket, és a
testvérünk a megemlékezéskor talán egy fájó pontra irányította a
figyelmünket.
Az első dolog, amit szeretnék mondani az, hogy az apostol, aki
szeretett volna elmenni Rómába, kijelenti, hogy ő adós. Mind a két
helyen (Róm 1r és 15r) inkább ez a szó áll, hogy adós. A Római levél 13.
részében azt mondja az Ige: „Senkinek semmivel ne tartozzatok [adós]…”
(Róm 13,8). Vagy ha odalapoznánk a Korinthusiakhoz írt levél 7.
fejezetéhez, ahol szintén beszél az Ige egy adósságról, mégpedig arról,
hogy a férj adja meg a köteles jóindulatot a feleségének, ott is adósság
van.
Az apostol azt mondja a Rómabeliekhez írott levélben, hogy
szeretett volna elmenni hozzájuk. Tudjuk, hogy el is ment, de más
körülmények között, mint ahogy ő gondolta. A mi életünkben is
sokszor van így.
Egy drága program erre az esztendőre, de lehetne ezt tízre is
mondani – ha ugyan az Úr vissza nem jön, hanem itt tart bennünket –,
hogy: Testvér, mindenkinek adósai vagyunk! Mit jelent ez? Minden-
kinek hízelkedni kell? Isten őrizzen meg ettől bennünket! Ezt meg
tudjuk csinálni. Mindenkinek szépeket mondjunk? Szó sincs róla!
Sokkal többről van szó. Hogy minden embernek, és az apostol
pontosan elmondja, hogy kiknek: „mind a görögöknek, mind a
barbároknak, mind bölcseknek, mind a tudatlanoknak [képzetleneknek]
köteles [adósa] vagyok”. Micsoda hatalmas kijelentés ez! Ahány emberrel
csak találkozik Isten gyermeke, mert itt nem csak a hívőkről van szó,
mindenkinek adósa. Sok érintkezési felületünk van a nem hívőkkel is a
házban, vagy akik dolgoznak még a munkahelyeken vagy bárhol. Így
nézünk embertársainkra vagy testvéreinkre, hogy adósai vagyunk?
Dehogy!
Egyszer egy asszony ment a villamoson, és kenetteljesen beszélt egy
férfinek, mint ahogy egy vallásos asszony beszél. Egészen szép volt,

29
magyarázta, hogy mit mondott a lelkész. Ekkor valaki meglökte,
valami baj is történt, és ezután majdnem átkozódni kezdett.
Elszomorodtam, hogy milyen kenetteljes beszédű asszony, és majdnem
átkozódik. Azt kérdeztem magamtól, hogy én is így szoktam csinálni?
Mi kedvesen mondjuk azt, amit tudunk az Igéből, és örülünk. Majd
azután, ha valaki ellenünkre tesz a családban vagy a gyülekezetben,
egészen másképpen kezdünk beszélni. Mintha nem lennénk adósai
mindenkinek. Nem arra gondolok, hogy egy testvérnek lekötelezettje
volnék. Igaz, egymásnak teszünk szeretet-szívességeket, és ezért
hálaadással vagyunk először az Úrnak, aztán annak a testvérnek, akitől
kaptunk valamit. Jó dolog a másiknak kedveskedni. De nem ezzel
vagyunk lekötelezve egymásnak, hanem azzal, hogy minden
embernek adósai vagyunk – ahogy az apostol kifejtette.
Testvéreim! Ha ebben az esztendőben a szívünkre vennénk ezt,
akkor rendkívül jó dolgunk lenne. Szabad ezt mondani? Az lehet, hogy
a nyugdíjunk vagy a jövedelmünk nem lenne több, sőt valószínű, vagy
nem lennének szebb körülményeink, de az életünk megszínesedne.
Testvérünk szólt Mózes arcáról, amely annyira ragyogott, hogy
kénytelen volt leplet tenni rá. A mi életünk is igen sok ember számára
áldás és kenyér lehetne, ahogy Chambers testvérünk mondja: legyél
megtöretett kenyér és kiontott bor. Hát, ez kerül valamibe, ezt már
mondtuk az év utolsó napján is. Most újra mondjuk, hogy ez kerül
valamibe, minimum abba, hogy nem keresem a magam igazát, nem
terhelem meg azzal a másikat.
Hadd legyen az év kezdetén ez az Ige előttünk, hogy szellemileg
minden ember számára el vagyok kötelezve, de nem lekötelezve. (Ez
utóbbit ismerjük, hogy ezt vagy azt viszonozni akarom a másiknak.) Itt
azonban az áll, hogy adósa vagyok, mert én Jézus Krisztust megis-
mertem, Ő beköltözött a szívembe, Isten gyermekévé lettem, és ezt már
sokan tudják rólam. Szabad idetenni, hogy vannak az életben dolgok,
amelyeket nem lehet visszájára fordítani. Legyen hála az Úrnak, ezt
sem lehet, hogy Isten gyermekévé lettem, és hogy ezt sokan tudják is
rólam. És ott van ez a kötelezettség, hogy aszerint is kellene élnem. Úgy
járni, ahogy vettem a Krisztus Jézust – a Kolossébeliekhez írott levél
szerint. Az én látásom szerint Isten gyermekeinek az életében itt jönnek

30
a bajok. Múlnak az esztendők, megvannak magukkal elégedve, az
Úrral is, és néhány testvérrel is. Majd jön az apostolnak ez a hatalmas
kijelentése, hogy mindenki felé el vagyok kötelezve, mindenkinek
adósa vagyok, mert Jézus Krisztust megismertem.
A Római levél 1. fejezete 15. versében azt mondja Pál, hogy kész
elmenni Rómába. Ez valaminek a következménye. Hogy lehet az, hogy
azt mondom, adósa vagyok minden embernek, és nem teszek semmit?
Sokszor egy kis előzékenység, egy ülőhely átadása, valami kedves
dolog, milyen sokat jelenthet a másik ember számára! Az apostol azt
mondja, hogy kész vagyok elmenni Rómába, hogy nyerjek valami
szellemi gyümölcsöt. El is ment, tudjuk, de megbilincselve. Még ott is,
az ő szállásán is, mennyi áldással szolgált! Onnan írta a csodálatos
leveleit az Ekklésia titkáról. Milyen jó dolog, hogy megírta. Biztosan ő
is szeretett volna szabadulni, mint minden ember, de ennek volt ott az
ideje. Úgy tudjuk, hogy kiszabadult onnan, még rövid időre
szolgálhatott is az Úrnak. Ehhez pedig az kellett, amit a testvérünk
mondott az intésnél, hogy valakinek szabad szíve legyen.
Jött ide valaki megterhelt szívvel? Lehetséges. Szeretném megkér-
dezni, hogy mennyi idő kell ennek a megterhelt szívnek, hogy
fölszabaduljon? Milyen kúra kell? Az orvosok előírnak egyhetes kúrát,
háromhetes kúrát, meg amit ők tanultak. De most milyen kúra kell egy
megterhelt, megnehezült szívnek? Ennek mennyi idő kell? Szerintem
annyi, ahogy a testvérünk is olvasta, idézte az Igét, hogy „próbálja meg
azért az ember magát”, aztán ehet. Megítélte magát, és szabadon ehet. És
ha valakivel valamilyen baja volt, akkor odamegy hozzá (nem a
szomszédjának mondja el, akire egyáltalán nem is tartozik), és azt
mondja: Testvérem, megterhelődtem tőled, nekünk erről feltétlenül
beszélni kell. Nem úgy beszéltél, ahogy nekem kedves; vagy csináltál
valamit, és én szenvedek ez alatt. Utána megölelem őt, és azt mondom:
felszabadult a szívem. Mennyi kúra kell ehhez? Hány hét? Mennél
jobban halasztja valaki ezt az elintéznivalót, annál rosszabb, annál
jobban megkeményítheti a saját szívét, és két hét múlva napirendre tér
felette, elfelejti, négy hét múlva még jobban, és a következmények,
ahogy hallottuk: az arca nem ragyog, azután az arca ránccal telik meg,
fárasztó lesz az élet, és meglátszik a beszédén is, hogy a szíve

31
megterhelődött. „Mert a szívnek teljességéből szól a száj” (Mt 12,34). Ekkor
jönnek a megjegyzések, a bántó sértések. Én úgy tudom, hogy a
Szentírásban, a sértésre a görög szöveg azt mondja, hogy „szódárda”.
Ez azt jelenti, hogy valakibe jól beleszúrtam. Nincsen ugyan kés nálam,
de valakinek azért jól megmondtam, amit akartam. Szódárda. Majd
utána azt mondom, hogy pardon, semmi sem történt. Ez nem járja! Ez
Isten gyermekeinek a szívét megterheli. És ha valakinek nincs öröme
közöttünk, keresheti, mi lehet ennek az oka. Használta a szódárdát?
Kicsit élcelődött? Kicsit sértegetett? Meg se gondolta nagyon, mert ha
meggondolta volna, akkor nem mondta volna ki. Megszúrta a másikat,
és nincs öröme, nincs békessége, hanem helyette igyekszik magát
igazolni.
Szeretett Testvérek! Lehet-e lelkesítő beszédekkel traktálni
egymást? Január első vasárnapján, a hétnek első napján lehetne buzdító
szavakat mondani egymásnak. A kenyértöréskor, amikor a testvérem
említette a homályban tartózkodást, aminek jellemzője a nem szellemi,
suttogó beszéd, azt mondtam, hogy most ez a leghelyénvalóbb szavak
egyike. Aktuális, mert ez a gyülekezet egyik nagy terhe. Szokták
mondani Isten gyermekei, hogy amikor együtt vagyunk, nyíltan
beszélhetünk. Még Billy Graham is említette ezt az egyik összejö-
vetelen, ahol többnyire hívők voltak együtt. Ha idehaza vagyunk,
nyíltan beszélhetünk (mondta ott a Gizella úton), hiszen itthon
vagyunk, testvérek között vagyunk. Ez nem egy lelkesítő beszéd,
hanem megítélni való dolog. Az egyenes beszédhez kell indíttatás?
Olyan sokat mondják nekem Isten gyermekei: indításom van; indított
az Úr, hogy valamit tegyek. Én szeretném megkérdezni, hogy kell
ahhoz indíttatás, hogy bocsánatot kérjek? Hadd mondjam meg, hogy
egy régi-régi testvérre emlékezem, aki fiatalon meghalt. Ő mindig azt
mondta, hogy ehhez nem kell indíttatás, hanem önmagammal kell
szembenéznem ahhoz, hogy valakitől bocsánatot kérjek. Ilyenkor nincs
az a kellemes érzés, mint amikor az Úr indított meglátogatni valakit.
Hát, ez egy jó dolog! Az Úr engem indított, hogy olvassak Szentírást.
Ez is egy jó dolog! De amikor el kell rendeznem azt, hogy most
homályban vagyok, ehhez nem kell különleges indíttatás, hanem az
kell, hogy önmagammal szembenézzek.

32
 Áttérve a Római levél 15. fejezetére, ott is ugyanaz a szó van, mint
az 1. fejezetben, hogy: „Tartozunk [vagy adósai vagyunk mi, az erővel
teliek], hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak
kedveskedjünk.” Itt már beszél az Ige arról a következményről, hogy aki
több erőt nyert az Úrtól, aki többet vett, köteles szolgálni. Hogy
olvassuk a mannaszedéskor? Már ott is meglátszik az emberi
gyengeség. Megmondta az Úr, hogy mikor lehet szedni, és nem szedett
mindenki ugyanannyit. Nem vagyunk egyformán megáldva a
képességekkel. Azt olvassuk a Szentírásban, és ez nagyon jó, hogy aki
többet szedett, nem volt többje, mert elosztotta. Kár lett volna
félretennie, mert az megbüdösödött, megférgesedett volna. Aki többet
nyert a Krisztusból, és úgy mondja, hogy több erőt nyertem az Úrtól,
annak nyilván ebben szolgálnia kell. Arról lehet ezt felismerni, hogy ez
a testvér szívesen szolgálja az Urat, és nem kell biztatgatni.
Szabad azt mondani, hogy ennek a gyülekezetnek hagyománya az,
ha van egyáltalán hagyományunk, hogy az atyák nagyon féltek attól,
hogy egyik testvér fölbuzdítsa a másikat. Akár Kiss Ferenc testvérre
gondolok, akár Ungár testvérre, tartózkodtak attól, hogy egyik ember
fölbuzdítsa a másikat. Mindig azt mondták, hogy akinek van, annak
kell adnia. Az Úr is mondotta, följegyzi Pál, hogy: „Jobb adni, mint
venni”. Aki erőt nyert az Úrtól, mi sem jobb dolog ezzel az erővel
szolgálni annak, afelé, aki elfáradt az úton. Hiszen ez lehetetlen, hogy
ne történjék meg. Ugye ismerjük az Ézsaiás próféta könyvének a 40.
fejezetét, hogy: „megtántorodnak a legkülönbek is”. Tehát nyilván nincs
kivétel. Isten gyermekei időnként megfáradhatunk, és akkor jó a másik
testvérnek a buzdító szava, segítsége. Milyen sokat jelent, amikor
mellénk állnak. Az apostol is azt mondja a Római levél 15. fejezetében,
hogy nem magának kedveskedik, hanem kész szolgálni azzal az erővel,
amit nyert az Úrtól. És aki befogadta az Urat, az a Kolossébeliekhez
írott levél szerint, ahogyan vette az Urat, úgy is jár. Hadd mondjam
meg, hogy az ilyen testvérnek mindig lesz adnivalója a másik számára,
és ezt a tartozását, ezt az adósságát törleszti. Milyen jó volna ezeket
tudomásul venni, és úgy elmenni innen. Nagyon boldog esztendő elébe
nézhetünk, bármi történjék is, mert azt nem tudjuk, hogy ebben az
esztendőben mit enged meg Isten a számunkra.

33
 Ahogy olvastam ezt a levelet, a 3. vers hivatkozik Krisztusra:
„Krisztus sem önmagának kedveskedett – majd tovább azt mondja – A Te
gyalázóidnak gyalázásai hullottak reám”. Micsoda gonosz és gúnyolódó
szavak szálltak az Úr felé, amikor ott volt a kereszten: „Ha Izráel
királya, szálljon le most a keresztről, hiszen Istenben bízott, és majd
hiszünk néki!” De a mi Urunk nem szállt le a keresztről, és eltűrte a
gyalázkodást, eltűrte a gúnyt. Hogy bánt Vele Heródes? Olvashatjuk
az Írásban. És hogy bánt Vele ez a kemény római, vagy latin jogász, ez
a Pilátus, aki kereste az igazságot? Ő viszont hogy járt el azzal a
latorral, aki azt kérte, hogy emlékezzék meg róla az Ő királyságában?
Mennyire tudnak szólni hozzánk Istennek az Igéi? Szeretném
megkérdezni, hogy ezek után, hogy van ez: haragot fogunk tartani?
Ezek után úgy megyünk el innen, ahogy jöttünk? Az egyik testvér úgy
imádkozott, hogy: Uram, ne engedd, hogy úgy menjek el, úgy menjünk
el innen, ahogy jöttünk! Ez egy nagyon jó imádság volt. Mert egyszer
egy testvér azt mondotta, hogy az nagyon jó dolog, hogy tudniillik nem
úgy fog elmenni valaki, ahogyan idejött. Mert két dolog van. Vagy Isten
szólhatott az ő szívéhez, és elmegy földerült arccal és ábrázattal; vagy
a másik lehetőséget is mondom, hogy valaki megkeményíti a szívét, és
továbbjár azon az úton, amelyik nem tetszik Istennek. Ezért olyan
nagyon fontos dolog olvasni a Római levelet is, ahol az apostol ezekről
ír.
Hadd olvassam még ebből a 15. fejezetből a 7. verset, mert ugye a
mi testvérünk arról olvasott, hogy befogadtuk az Urat, és Ő pedig Isten
gyermekeivé tett bennünket. Akkor ennek az a következménye, hogy
mi is befogadjuk egymást Isten dicsőségére. Szeretném megkérdezni,
hogy ez hogyan történik? Azokat fogadjuk be, akik minket szeretnek?
Erről maga az Úr Jézus is beszél, és azt mondja, hogy ez semmi. Ezt a
farizeusok és a világi emberek is megteszik: ennek le vagyok kötelezve;
annak illik adni valamit. De itt azt mondja az Ige, hogy „fogadjátok be
egymást … Isten dicsőségére.” Könnyű befogadni egymást? Testvérek, ha
nem Krisztusban vagyunk, vagy nem Ő szerinte járunk el, akkor
semmiképpen nem fog sikerülni, mert akkor az illető természet szerinti
ábrázatát nézzük. Jakab ad egy tanácsot. Azt mondja, hogy nézd meg
a saját ábrázatodat ebben a szellemi tükörben, és akkor majd meglátod,

34
mi lesz. Ha valaki nem az Úr szerint jár el, és engedi, hogy ez a
tehertétel ott maradjon az ő szívén, annak feltétlenül az lesz a
következménye, hogy nem tudja befogadni az ő testvérét, mert hibát
vagy hiányosságot lát benne.
Mit mond nekünk a Szentírásunk az Efézusbeliekhez írott levélben?
Én annak hiszek, hogy mi, Isten gyermekei, amikor találkozni fogunk
az elragadtatáskor a mi Urunkkal, akkor nem lesz rajtunk semmi
szeplő és sömörgőzés. Most azonban még a műhelyben vagyunk. Meg
vagyok róla győződve, hogy nagyon könnyű egymáson a szeplőket
fölfedezni, és ehhez nem kell más, mint egy éles szem. Chambers azt
állítja az ő elmélkedéseiben, hogy ez nem isteni ajándék, hanem emberi
képesség. Bemegyünk egy szobába, és egy talpraesett háziasszony
mindjárt meglátja, hogy rend van-e. Azonban egy férfiember, ha
bemegy ugyanoda, csak nagy sokára vesz észre valamit, de a másik
már észrevette. Ez egy képesség. Tudja, hogyan kell rakni az
edényeket. Mi ezt észre sem vesszük. És így van az érintkezésben is,
hogy meglátjuk egymáson a ráncokat, szeplőket, sömörgőzéseket, mert
még műhelyben vagyunk. Ha ezt nézed, Testvér, nem tudod a másikat
befogadni. Nem tudod befogadni őt, és nem tudsz hálát adni érte, mert
azt mondod, ez a testvér pedig ilyen. Én meg azt mondom, hogy ezért
a testvérért meghalt Jézus Krisztus. Milyen nagyszerű dolog!
Azokkal barátkozni, akik nekünk kedvesek, azt a világban is
egyszerűen elintézik. Ezt közösségnek mondják? A világ nem beszél
ilyen kánaáni nyelven, mint mi. A világban azt mondják, hogy ez egy
társaság, ez egy klikk, ahol hasonló mentalitású emberek jöttek össze.
Volt Budapesten egy gyülekezet, ha ugyan gyülekezetnek neveztehő,
ami szét is ment, ahol csupa diplomás ember volt (az érettségi volt a
legkisebb képesítés). És amikor ezt a gyülekezetet néztük, megálla-
pítottuk, hogy mennyi művelt ember él ott, akik diplomával
rendelkeznek: orvosok, lelkészek. Azt mondta nekünk akkor egy
testvér, hogy az igazi gyülekezet az, ahol az egyszerű munkás együtt
van – így mondta – a méltóságos úrral (ami ma már nincs), és a nagyon
képzett emberrel, aki sokra vitte az életben. Ez a Gyülekezet. A
Gyülekezet ereje ebben van. Az a gyülekezés ott csak néhány évig
tartott, pedig csupa művelt ember volt együtt. Már nem is tudom,

35
hogyan indult meg a bomlás, de a végén teljesen szétmentek. Először a
lelkészek váltak ki, mondván, hogy nekik azért mégiscsak nagy
ismeretük van, aztán a többiek is szétváltak. Szétment az a munka, mert
egyívású emberek voltak, egy kellemes, művelt társaság. De ez nem
Isten Gyülekezete.
Legyen hála az Úrnak, hogy mi másképpen lehetünk együtt! És ez
bennünket kötelez. Szabad megállni ma az Úr előtt hálaadással: Uram,
átsegítettél ebben az esztendőben! Ugyan mit tartogatsz a számomra?
Nem tudjuk, nem keressük a jövőt. Szerintem jót tartogat. Valaki ígérte,
hogy megküldi nekem Rienecker A szép napok legszebbje még hátra van
című könyvét. A jó idő, a szép idő még hátra van. Azonban Isten Igéje
int és figyelmeztet bennünket az Őbenne való járásra. Aki azt gondolja,
hogy ezeket felesleges mondani, akkor ott biztos hiba és baj van, és
éppen ezért engedte Isten ezeket az üzeneteket ma idehozni. Ha
meghalljuk az Igét, akkor a beszédünk egészen más lesz. Nem marad a
homályban, hanem Isten szerint tud nézni a testvérére, és Isten szerint
tud hálát is adni érte.
Ámen.

  

36