Rémhíresek VIII.

Tell Vilmos

„Van egy fiam, hétesztendős,

A szívem kincse ő.
Egy karóhoz kikötöm,
Ott hagyom a cölöpön.
Fejére egy almát teszek,
Százhúsz lépés messze megyek,
S egy jó vesszővel én magam
Az almát kettéhasítom.”

Ismerős, ugye? Ha megkérdezném, ki a beszélő, biztos sokan kapásból rávágnák a

választ; Tell Vilmos, a híres svájci szabadsághős. Ám az idézet William of Cloudesly
balladájából való, angol eredetű. És miért e hasonlóság?
Talán mert a két történet valóságalapja azonos. De hogy jól ismert példánál
maradjunk, vizsgáljuk meg Tell Vilmos alakját.

A 14. század elején járunk, a három kanton (Uri, Schwyz és Unterwalden) csak
nemrég kötöttek szövetséget, szabadságról és függetlenségről ábrándozva.
Az Uriban lévő Altdorf piacán egy oszlop tetejére tett kalapot kellene
megsüvegelniük az embereknek, ám erre Tell Vilmos nem hajlandó. Gessler, a
Bécsből küldött császári helytartó kalapja díszeleg odafenn; egy Friesshart nevű
zsoldos azonban megállítja a tiszteletlenkedő Tellt, akinek a fia, Walter segítségért
szalad. Összegyűlnek a parasztok is, ám megérkezik a helytartó, és rögvest
felbőszül a személyét, azaz a kalapját ért sértés miatt. Hallotta már kérkedni Waltert
apja képességeivel, miszerint a férfi száz lépésről lelövi a fáról az almát.
Büntetésképp azt parancsolja, hogy az almát a fia fejéről kell lelőnie. Tell hiába
könyörög kegyelemért, a zsarnok hajthatatlan. Nincs más hátra, Walter megkötözik,
de azt a kisfiú elutasítja, hogy bekössék a szemét; bízik az apjában. Tell Vilmos két
nyílvesszőt vesz elő; egyet a számszeríjra tesz, a másikat az övébe tűzi, majd céloz,
lő, és talál; az alma kettéhasad Walter feje tetején. A kisfiú sértetlen. Az elismerően
hümmögő helytartó elengedné már Tellt, de megkérdezi, mire volt a második
nyílvessző, és a válasz –„ha a fiamat találtam volna el, a második nyilat neked
szántam… és már nem tévedtem volna”- felbőszíti, és letartóztatják Tellt. A rabot
csónakon szállítják a Luzeri-tavon, ám vihar tör ki, és mivel Tell messze földön híres
csónakkormányos, Gessler feloldoztatja. Az íjász megmenti a csónakot, ám amint
partot érnek, megszökik és elmenekül. A Gessler vára felé vezető úton lesben áll, s
lelövi a hazafele tartó zsarnokot – majd kitör a svájci függetlenségi háború.
Így Schiller, és a legendák többsége; az 1477-es Az államszövetség történetének
éneke, a Fehér Könyv 1467-74 között (Thall néven emlegeti, s nincs köze a
függetlenségi háborúhoz) ám mi a valóság?

A középkorban az istenítélet általánosan elfogadott formája volt a perek

eldöntésének. Az íjász, akit arra ítélnek, hogy lője le fia fejéről az almát, Dánia,
Norvégia, Németország, Izland, Anglia szájhagyományában és sok más országban
is megjelenik. Régóta ismert irodalmi hagyomány ez; a cikk elején idézett ballada
feltűnő hasonlóságot mutat Az államszövetség történetének énekével. Ám az eredeti
minta a Gesta Danorumban, egy 12. századi munkában (szerzője Saxo
Grammaticus) kerül megemlítésre. A Toko vagy Tiki nevű íjász egy ivászaton

1
kérkedik tudományával, mire Kékfogú Harald azzal bünteti, hogy a fia feje tetejére
tett almán mutassa be képességeit. Ő is félretesz egy nyílvesszőt, amit szintén a
királynak szán (Cloudesly szintúgy), majd a próba után kitörő lázadás során lesbe áll
az erdőben, és meggyilkolja a királyt.

Tell Vilmos története már a 16. század során gyanakvást keltett; Sankt Gallen
kanton egyik krónikása is megjegyzi, hogy a három erdei kanton furcsa történeteket
terjeszt ősi mivoltát illetően. Francois Guilliman is (a De Rebus Helvetiorum című
munka szerzője) bevallja, hogy mesének találja, melyet az osztrákok elleni gyűlölet
szítására találtak ki. Mondjuk azért művében ő is felhasználja, sőt pár részlettel
megtoldja a legendát maga is… 1760-ban egy svájci lelkész pamfletjét, amiben
összefüggésbe hozza Toko/Tikit Tell Vilmossal, nyilvános elégetésre ítélik, több
neves író és szakértő cáfolja a lelkész művét. A végső csapást Joseph Eutych Kpp
1835-53 között publikált három dolgozata jelenti. A háborgó közvélemény lassan
lecsendesedik, és elfogadja, hogy nem egy legendás hősnek köszönheti Svájc a
függetlenségét.

Holott nem kell szégyellniük, amit nélküle tettek. Az 1291-es szerződés utáni
küzdelmek megvívása, az 1314-es Habsburg megszállás utáni győzelem az 1315.
november 15-ei morgarteni csatában, korszerű fegyverek nélküli küzdelemben
páncélos lovagok ellen; az 1353-ig nyolc tagra bővülő szövetség, az 1394-ben kötött
húszéves fegyverszüneti szerződés az osztrákokkal, melybe azok gyakorlatilag
elismerik a függetlenséget, és az ezt megkoronázó 1648-ban elismert teljes
semlegesség és függetlenség; nem legendás hős kellett ehhez, hanem a nép
összefogása és kitartása.
A legenda élt, él tovább, de nem igazságként, hanem mítoszként. Számos
emlékhelyet mutogatnak a turistáknak országszerte, köztük a nevezetes altdorfi
piactér, melyen kétszázötven évig ált egy hársfa, amihez a hagyomány szerint
Waltert kötözték. A korabeli iratok tanúsága szerint azonban ez ítélkezőhely volt, az
oszlopa tett kalap pedig, ami csupán a svájci változatban fordul elő, több svájci
címeren is megjelenik; a hatalom jelképe – és ekképp jelezte egy tisztviselő látens
jelenlétét a tanácson, ha az valamilyen okból nem lehetett jelen.

A történet szép mese - és valóban csak az. Ám hosszú évszázadokon át jelentett

kapaszkodót és példát a függetlenségért és szabadságért küzdőknek.