Elias Canetti

Tömeg és
hatalom
Európa Könyvkiadó
Budapest, 1991
 Elias Canetti: Masse und Macht
© 1960 Claassen Verlag GmbH, Hamburg
Hungarian translation
© Bor Ambrus, 1991

Fordította Bor Ambrus

 Tartalom
TARTALOM.........................................................................................................................4
A TÖMEG..............................................................................................................................7
A NEÉRJHOZZÁM VISSZÁJA.................................................................................................7
NYÍLT ÉS ZÁRT TÖMEG.......................................................................................................8
A KIÜRÜLÉS......................................................................................................................10
A PUSZTÍTÁS SZENVEDÉLYE..............................................................................................12
A KITÖRÉS.........................................................................................................................14
ÜLDÖZTETÉSÉRZET...........................................................................................................17
HOGYAN SZELÍDÍTIK MEG A TÖMEGEKET A VILÁGVALLÁSOK..........................................19
PÁNIK................................................................................................................................21
A TÖMEG MINT GYŰRŰ.....................................................................................................23
A TÖMEG TULAJDONSÁGAI...............................................................................................24
RITMUS..............................................................................................................................27
TORLÓDÁS.........................................................................................................................31
LASSÚSÁG VAGY: TÁVOLI A CÉL......................................................................................37
A LÁTHATATLAN TÖMEGEK..............................................................................................40
FELOSZTÁS A HORDOZÓ INDÍTTATÁSOK SZERINT.............................................................47
HAJSZOLÓ TÖMEGEK.........................................................................................................48
MENEKÜLŐ TÖMEGEK.......................................................................................................53
TILTÓ TÖMEGEK................................................................................................................56
MEGFORDULÓ TÖMEGEK...................................................................................................59
ÜNNEPI TÖMEGEK.............................................................................................................64
A KETTŐS TÖMEG:
FÉRFIAK ÉS NŐK – ÉLŐK ÉS HOLTAK.................................................................................65
A KETTŐS TÖMEG: A HÁBORÚ...........................................................................................71
TÖMEGKRISTÁLYOK..........................................................................................................78
TÖMEGSZIMBÓLUMOK......................................................................................................81
A FALKA...........................................................................................................................101
FALKA ÉS FALKÁK..........................................................................................................101
A VADÁSZFALKA.............................................................................................................106
A HADIFALKA..................................................................................................................108
A PANASZFALKA.............................................................................................................114
A GYARAPÍTÓ FALKA......................................................................................................118
A LAKOMA......................................................................................................................125
A BEFELÉ FORDULÓ ÉS A CSENDES FALKA.....................................................................126
A FALKÁK HATÁROZOTTSÁGA – TÖRTÉNELMI ÁLLANDÓSÁGUK....................................128
FALKÁK AZ ARANDÁK MONDAVILÁGÁBAN....................................................................131
ARANDA EMBERALAKULATOK........................................................................................135
FALKA ÉS VALLÁS........................................................................................................139
A FALKÁK FORMAVÁLTÁSAI...........................................................................................139
 ERDŐ ÉS VADÁSZAT A KASAI MENTI LELÉKNÉL.............................................................141
AZ IVARÓK HADIZSÁKMÁNYA........................................................................................145
A PUEBLO INDIÁNOK ESŐTÁNCAI....................................................................................149
A HÁBORÚ DINAMIKÁJÁRÓL:
AZ ELSŐ HALOTT – A DIADAL........................................................................................152
AZ ISZLÁM MINT HADIVALLÁS........................................................................................156
PANASZVALLÁSOK..........................................................................................................158
A SÍITA MUHARRAM-ÜNNEP............................................................................................162
KATOLICIZMUS ÉS TÖMEG..............................................................................................172
A JERUZSÁLEMI SZENT TŰZ............................................................................................176
TÖMEG ÉS TÖRTÉNELEM..........................................................................................185
NEMZETEK TÖMEGSZIMBÓLUMAI...................................................................................185
A VERSAILLES-I NÉMETORSZÁG.....................................................................................198
INFLÁCIÓ ÉS TÖMEG........................................................................................................203
A PARLAMENTÁRIS RENDSZER TERMÉSZETE..................................................................209
ELOSZTÁS ÉS GYARAPÍTÁS – SZOCIALIZMUS ÉS TERMELÉS...........................................212
AZ ÖNPUSZTÍTÓ XOZÁK..................................................................................................215
A HATALOM ZSIGEREI................................................................................................224
MEGRAGAD ÉS BEKEBELEZ.............................................................................................224
A KÉZ..............................................................................................................................234
AZ EVÉS LÉLEKTANÁRÓL................................................................................................245
A TÚLÉLŐ........................................................................................................................251
A TÚLÉLŐ........................................................................................................................251
TÚLÉLŐ ÉS SÉRTHETETLEN.............................................................................................253
A TÚLÉLÉS MINT SZENVEDÉLY.......................................................................................255
A HATALOM BIRTOKOSA MINT TÚLÉLŐ..........................................................................257
FLAVIUS JOSEPHUS MEGMENEKVÉSE..............................................................................260
A HATALMASOK IDEGENKEDÉSE A TÚLÉLŐKTŐL
– URALKODÓK ÉS UTÓDOK.............................................................................................270
A TÚLÉLÉS FORMÁI.........................................................................................................275
A TÚLÉLŐ A TERMÉSZETI NÉPEK HITVILÁGÁBAN...........................................................280
A HOLTAK MINT TÚLÉLTEK.............................................................................................293
JÁRVÁNYOK....................................................................................................................306
A TEMETŐI ÉRZÉSRŐL.....................................................................................................309
A HALHATATLANSÁGRÓL...............................................................................................311
A HATALOM ELEMEI...................................................................................................314
ERŐSZAK ÉS HATALOM...................................................................................................314
HATALOM ÉS GYORSASÁG..............................................................................................316
KÉRDÉS ÉS FELELET........................................................................................................318
A TITOK...........................................................................................................................325
ÍTÉLET ÉS ELÍTÉLÉS.........................................................................................................332
A MEGBOCSÁTÁS HATALMA – KEGYELEM.....................................................................334
A PARANCS......................................................................................................................337
 A PARANCS: MENEKÜLÉS ÉS TÜSKE................................................................................337
A HÁZIASÍTOTT PARANCS................................................................................................342
ELLENLÖKET ÉS PARANCSFÉLELEM................................................................................343
A SOKASÁGNAK ADOTT PARANCS...................................................................................345
PARANCSRA VÁRÓK........................................................................................................347
AZ ARAFATI ZARÁNDOKOK PARANCSRA VÁRNAK..........................................................350
PARANCSTÜSKE ÉS FEGYELEM........................................................................................351
PARANCS – LÓ – NYÍL....................................................................................................353
VALLÁSOS FÉRFIATLANÍTÁSOK: A SZKOPCOK................................................................356
NEGATIVIZMUS ÉS SKIZOFRÉNIA.....................................................................................360
A MEGFORDULÁS............................................................................................................363
A KILÖKŐDÖTT TÜSKE....................................................................................................367
PARANCS ÉS KIVÉGZÉS – AZ ELÉGEDETT HÓHÉR...........................................................370
PARANCS ÉS FELELŐSSÉG...............................................................................................372
AZ ÁTVÁLTOZÁS...........................................................................................................375
MEGÉRZÉS ÉS ÁTVÁLTOZÁS A BUSMANOKNÁL..............................................................375
MENEKVŐK ÁTVÁLTOZÁSAI – HISZTÉRIA, MÁNIA ÉS MÉLAKÓR....................................381
ÖNSZAPORÍTÁS ÉS ÖNELEMÉSZTÉS – A TOTEM KETTŐS ALAKJA...................................388
TÖMEG ÉS ÁTVÁLTOZÁS A DELÍRIUM TREMENS ÁLLAPOTÁBAN.....................................401
UTÁNZÁS ÉS SZÍNLELÉS..................................................................................................415
FIGURA ÉS MASZK...........................................................................................................419
A VISSZAVÁLTOZTATÁS..................................................................................................424
ÁTVÁLTOZÁSTILALMAK..................................................................................................426
RABSZOLGATARTÁS........................................................................................................431
A HATALOM MEGNYILVÁNULÁSAI........................................................................434
EMBERI TESTHELYZETEK: KÖZÜK A HATALOMHOZ........................................................434
A KARMESTER.................................................................................................................443
HÍRNÉV...........................................................................................................................446
AZ IDŐ RENDJE................................................................................................................447
AZ UDVAR.......................................................................................................................449
A BIZÁNCI CSÁSZÁR NÖVEKEDŐ TRÓNUSA.....................................................................451
NAGYZOLÓ PARALITIKUSOK...........................................................................................452
URALOM ÉS PARANOIA..............................................................................................460
AFRIKAI KIRÁLYOK.........................................................................................................460
DELHI SZULTÁNJA, MUHAMMAD TUGHLAQ...................................................................476
A SCHREBER-ESET – ELSŐ RÉSZ.....................................................................................489
A SCHREBER-ESET – MÁSODIK RÉSZ..............................................................................505
EPILÓGUS........................................................................................................................524
A TÚLÉLŐN TÚL..............................................................................................................524
JEGYZETEK ÉS IRODALOM.......................................................................................532
 A tömeg

A neérjhozzám visszája
Ember semmitől se viszolyog jobban, mint attól, hogy
olyasmi érjen hozzá, amit nem ismer. Ami hozzáér, azt látni
akarja, fölismerni vagy legalább valahova besorolni. Idegen
érintés elől mindenütt kitér az ember. Éjjel vagy általában
sötétben vakrémületté fokozódhat egy váratlan érintés
keltette ijedség. Még a ruha se nyújt elegendő védelmet,
mert milyen könnyű azt letépni a megtámadottról, milyen
könnyű a pőre, sima, védtelen testéig hatolni.
Ami távolságot csak emberfia maga körül teremt, azt
mind annak a viszolygásnak a parancsára teszi, hogy hozzá
ne érjenek. Házba zárkózik, ahova senki be ne léphessen;
csak ház tetszik félig-meddig biztonságosnak. Betörőtől
nemcsak azért félünk, mert ki akar rabolni: a sötétből
hirtelen, váratlanul kinyúló marka is félelmetes. Minduntalan
használt szimbóluma ennek a félelemnek a karmos ujjú kéz.
Sokat rejt magában ebből a magatartástényből a „megfog”
ige kettős értelme. Ártalmatlan kézfogást is, veszedelmes
lerohanást is, és az előbbiben valamelyest mindig benne
lappang az utóbbi. A német „angreifen”-ből képzett „Angriff”
névszó („támadás”) pedig már kizárólag fenyegető értelmű.
Idegenkedünk attól, hogy más hozzánk érjen, és ettől a
sokaságban járva-kelve sem szabadulunk. Utcán,
sokadalomban, éttermekben, vonaton és autóbuszon ez a
félelem határozza meg magatartásunkat. Még olyankor is,
ha mások közvetlen közelében állva jól megnézhetjük,
szemügyre vehetjük az embereket, hacsak lehet, kerüljük,
hogy egymáshoz érjünk. Ha fordítva cselekszünk, akkor
kedvünket leljük valakiben, és saját indíttatásból közeledünk
hozzá.
Ha valakihez akaratlanul hozzáérünk, tüstént elnézését
kérjük, ugyanezt feszülten elvárjuk, és ha nem történik meg,
reakciónk heves, néha tettleges is, a „gonosztevő” iránt,
még ha egyáltalán nem biztos is, hogy az-e; ellenszenvet és
gyűlöletet érzünk – idegen érintésre lelki reakciók
csomósodnak össze, és végletes labilitásuk és
ingerlékenységük azt bizonyítja, hogy itt valami nagyon
mély, mindig éber és mindig kényes dologról van szó, ami az
emberből, amint körülhatárolta a maga személyiségét,
többé el nem múlik. Még az álmot is, amelyben pedig sokkal
védtelenebbek vagyunk milyen könnyen háborgatja a
félelemnek ez a fajtája.
Csakis a tömeg az, amelyben az ember ettől a
neérjhozzám-félelemtől szabadulhat. Az egyetlen helyzet,
amelyben ez a félelem visszájára vált ál. A sűrű tömeg kell
ehhez, amelyben test testhez szorul, lelkiállapotában is
összesűrül, vagyis senki se törődik avval, hogy ki
„szorongatja”. Amint átengedjük magunkat a tömegnek,
megszűnik a viszolygás az érintésétől. Eszményi esetben
mindenki egyforma lesz. Nincs különbség, amely számítana,
még a nemeké sem. Bárki szorongat, ugyanolyan, mint
maga a szorongatott. Aki érzékeli, az úgy, ahogy önmagát.
Ilyenkor hirtelen mintegy egyetlen testben zajlik minden.
Talán egyik oka ez annak, hogy miért igyekszik a tömeg
annyira összesűrülni: amennyire csak lehet, szabadulni akar
az egyedei érintkezésfélelmétől. Minél hevesebben
szorulnak össze az egyedek, annál biztosabban érzik, hogy
nem félnek egymástól. A tömegnek tulajdonsága a
neérjhozzám-félelem visszájára fordulása. A tömegen
megkönnyebbülés lesz úrrá – erről más összefüggésben még
szó lesz –, s ez végletes fokán feltűnően nagy mértékű.

Nyílt és zárt tömeg

A tömeg, amely hirtelen jelen van valahol, holott imént
nem létezett, ugyanolyan rejtélyes jelenség, mint amilyen
egyetemes. Imént csak néhányan álltak együtt, kevesen, öt
vagy tíz vagy tizenkét ember, nem több. Meghirdetve semmi
sincs, számítani nem volt mire. Hirtelen feketéllik a sokaság.
Mindenfelől áramlik, úgy árad, mintha minden utca egyetlen
irányba vezetne. Sokan nem tudják, mi történt, kérdésre
nincs válaszuk, sietnek viszont, hogy ott legyenek, ahol a
sokaság van. Mozgásuk határozottsága nagyon is eltér a
mindennapos kíváncsiság megnyilvánulásától. Úgy
tetszhetik, hogy az egyik ember mozgása átterjed a másik
emberre, de nemcsak ennyi az egész: céljuk van. Megvan a
céljuk, holott megfogalmazni még nem tudják: a legfeketébb
pont a cél – az a hely, ahol legsűrűbb a sokaság.
Számos mondandónk lesz a spontán tömegnek erről a
végletes formájáról. Ott, ahol létrejön, tulajdonképpeni
magvát tekintve nem olyan spontán ugyan, mint vélnénk.
De ha attól az öt vagy tíz vagy tizenkét embertől
eltekintünk, akikből keletkezett, egyébként mindenütt
valóban az. Amint sokaság, sokasodni akar. A tömeg első és
legfőbb tulajdonsága az a törekvése, hogy növekedjék. Akit
elérhet, azt mind meg akarja ragadni. Aki ember, bármilyen,
mind csatlakozhat. A természetes tömeg nyílt tömeg:
növekedésének semmiféle határa sincs. Nem ismer házat,
kaput és zárat: aki bezárkózik előle, az gyanús. Hogy „nyílt”,
az átfogóan értendő, mert mindenütt és minden irányba
nyílt. A nyílt tömeg addig létezik, ameddig növekszik. Amint
megáll a növekedése, bomladozni kezd.
Mert amilyen hirtelen keletkezik, úgy hull is szét a
tömeg. Ebben a spontán formájában érzékeny képződmény.
Nyíltsága, amely növekedését lehetővé teszi, egyben
veszélye is. Mindig eleven benne a fenyegető széthullás
sejtelme. Ezt rohamos növekedéssel igyekszik elkerülni.
Ameddig teheti, mindent magába szív, de mert mindent
magába szív, szét kell esnie.
A nyílt tömeggel, amely mérhetetlenné nőhet,
mindenütt jelen van, és épp ezért átfogó érdeklődést
igényel, a zárt tömeg áll szemben.
Ez lemond a növekedésről, és fő figyelmét
állandóságára fordítja. Elsőül feltűnő sajátossága az, hogy
határa van. A zárt tömeg szilárdan megtelepszik. Határt von
maga köré, evvel megszerzi a helyét, evvel ki van jelölve a
tér, amelyet be fog tölteni. Tere olyan edényhez
hasonlítható, amelybe folyadékot töltünk, ismerve, hogy
mennyi folyadék fér bele. A térbe csak meghatározott
kapukon lehet bejutni, kényre-kedvre nem. A határnak
tekintélye van. Lehet kőfal, szilárd falazat. A fölvételnek
esetleg sajátos aktus lehet a feltétele, a belépésnek esetleg
meghatározott díját kell megfizetni. Ha aztán kellőleg
megtelt a tér, nincs többé bebocsáttatás. Még ha túlcsordul
is a tér, fődolog a zárt térbe sűrűit tömeg marad, amelyhez
a kívülállók nem tartoznak amúgy igazán.
A határ megakadályozza a szabálytalan gyarapodást,
megnehezíti és késlelteti viszont a szétszéledést. A
föláldozott növekedéslehetőség ellenében a tömeg
maradandóságot nyer. Védve van a külső hatásoktól,
amelyek ellenségesekké és veszélyesekké válhatnának. Ám
különösképpen számít az ismétlésre. Avval, hogy bízhat
újragyülekezésében, a tömeg minden alkalommal elhessenti
feloszlása képzetét. Várja az épület, amely az ő kedvéért
van, és ameddig megvan, ugyanúgy egybegyűlhet benne. A
tér akkor is az övé, ha éppen apály van; üressége a dagály
időszakára figyelmezteti.

A kiürülés
A tömegben lezajló legfontosabb folyamat a kiürülés.
Előbb tulajdonképpen nem is létezik a tömeg, igazán csak a
kiürülés teszi azzá. Az a pillanat, amikor minden tagja
megszabadul különbözőségétől, és egyformának érzi magát.
Ilyen különbözőségeken főleg külsőleg
megnyilvánulókat értsünk. Rang, szint és tulajdon
különbözőségeit. Az ember mint egyén mindig tudatában
van efféle különbségeknek. Megterhelik, nyomasztják, nagy
nyomatékkal kényszerítik elkülönülésre. Meghatározott,
biztos helyen áll az ember, és bármi közelít hozzá, a jog
hatásos gesztusaival hárítja el. Akár egy szélmalom egy
óriási síkon, úgy áll, sokatmondón és élénken: a következő
malomig semmi sincs. Ami szerinte az élet, az mind csupa
távolságra épül; a ház, ahová birtokát és önmagát bezárja,
az állás, amelyet betölt, a rang, amelyre törekszik – mind
arra való, hogy térközöket teremtsen, szilárdítson meg és
növeljen. Bármilyen mélyebb indíttatással embernek
emberhez szabadon közelednie tilos. Kedvet és viszont
kedvet mintha sivatag inna be. Senki se juthat más
közelébe, senki más magasába. Az élet minden területén
berendezkedett, szilárd hierarchiák senkinek sem
engedélyezik, hogy fölötte valót megérintsen, alantosabbhoz
másképp, mint látszatra leereszkedjék. Ezeket a
távolságokat különböző társadalmak más-más módokon
egyensúlyozzák ki egymáshoz képest. Némelyikben a
származás különbsége nyomatékos, másokban a
foglalkozásé vagy a vagyoné.
Ezeknek a rangsorolásoknak az egyenkénti jellemzésére
itt nem törekszünk. A lényeg az, hogy mindenütt
megvannak, hogy mindenütt befészkelődnek az ember
tudatába, és döntően meghatározzák a magatartását
másokkal szemben. Az az elégtétel, hogy valaki följebb áll a
rangsorban másoknál, nem téríti meg azt a kárt, amelyet
mozgási szabadság dolgában vallott. Distanciáiba merevszik
és komorul az ember. Efféle terheit hurcolja, és nem jut
előbbre. Elfelejti, hogy maga vette vállára őket, és áhítozva
szabadulna tőlük. De hogy szabaduljon egymaga? Tegyen
bár akármit, és legyen bármilyen elszánt, mások közt lesz,
akik csúffá teszik az iparkodását. Amíg mások ragaszkodnak
a maguk distanciáihoz, semmivel se jut hozzájuk közelebb.
A távolságok terheitől csak együtt szabadulhatnak meg
valamennyien. Pontosan ez történik a tömegben. A kiürülés
ledobatja azt, ami elválaszt, és mindenki egyenlőnek érzi
magát. Abban az összesűrülésben, ahol alig van hely az
emberek között, ahol testhez szorul a test, ki-ki olyan közel
kerül kihez-kihez, mint önmagához. Mérhetetlenül
megkönnyebbít ez. Ezért a boldog pillanatért, amelyben
senki sem több, senki sem jobb a másiknál, lesz az ember
tömeggé.
De a kiürülés oly áhított és oly boldog pillanata sajátos
veszélyt hord magában. Alapvető tévképzet betegíti. Az
emberek hirtelen egyenlőknek érzik ugyan magukat, de
valójában nem váltak örökre egyenlőkké. Majd hazatérnek
külön-külön házaikba, majd ágyukba fekszenek. Megtartják
tulajdonukat, nem mondanak le a nevükről. Nem taszítják el
maguktól hozzátartozóikat. Nem illannak el a családjukból.
Régi kapcsolataiból ki és újakba be csak olyan ember lép, aki
mélyen megfontoltan hitet vált. Olyan kötelékeket, amelyek
természetük szerint tagokat csak korlátozott számban
vehetnek föl, és maradandóságukat szigorú szabályokkal
kénytelenek biztosítani, tömegkristályoknak nevezek.
Funkciójukról még részletesen esik majd szó.
A tömeg viszont széthull. Érzi, hogy szét fog hullani. Fél
a széthullástól. Megmaradnia csak akkor lehet, ha a kiürülés
folyamata folytatódik, újabb csatlakozó emberek által.
Csakis a tömeg növekedése gátolhatja meg, hogy egyedei
visszamásszanak magánterheik alá.

A pusztítás szenvedélye
Gyakran esik szó arról, hogy a tömeg szenvedélyesen
pusztít, legelső feltűnő tulajdonsága ez, és tagadhatatlan,
hogy mindenütt rábukkanunk, a legkülönbözőbb
országokban és kultúrákban. Ám ezt a szenvedélyt csak
megállapítják és kárhoztatják, de igazán sohase
magyarázzák meg.
A tömeg legszívesebben házakat és tárgyakat pusztít el.
Mivel a tárgyak gyakran törékenyek, ablakok, tükrök,
cserepek, képek, porcelán, hajlunk a föltevésre, hogy épp a
tárgyaknak ez a törékenysége ösztökéli a tömeget
elpusztításukra. Nos, biztosan igaz, hogy a pusztítás lármája,
a szétcsattanó porcelán, a csörömpölő ablaküveg jelentősen
növeli az örömöt: egy új lény harsány hangjai a zajok, egy
újszülött ordít bennük. És mert oly könnyű kiváltani őket,
csak még kedveltebbek: mindenki együtt kiáltozik evvel,
avval, a csörömpölés pedig a tárgyak tapsa. Úgy tetszik,
hogy efféle lármára főleg az események kezdetén van igény,
amikor még nem sereglettek össze igazán sokan, és kevés,
ami történt, vagy semennyi. A lárma avval a
megerősödéssel biztat, amelyet a tömeg áhít, és eljövendő
tettek szerencsés ómene. De tévedés volna azt hinni, hogy
mert törni-zúzni könnyű, ez volna a döntő. Nekimentek már
kemény kőből faragott szobroknak, és nem nyugodtak, amíg
meg nem csonkították és fölismerhetetlenné nem tették
őket. Leverték keresztények görög istenek a fejét és karját.
Reformátorok és forradalmárok lerángatták szentek
ábrázolatait, néha életveszélyes magasságból is, a kő pedig,
amelyet pozdorjává iparkodtak zúzni, gyakran olyan kemény
volt, hogy csak félsikert hozott az iparkodásuk.
Aki valamit sugalló képeket rombol, az egy olyan
hierarchiát rombol le, amelyet nem ismer el többé.
Általánosan bevett, mindenki által látható és mindenütt
érvényes distanciákra emel kezet. A képmások keménysége
maradandóságukat jelezte, azt, hogy mióta, hihetőleg
kezdet óta léteztek, fölmagasulva és mozdíthatatlanul álltak,
és ellenséges szándékkal közelíteni hozzájuk lehetetlen volt.
Most viszont ledőltek, és pozdorjává vannak zúzva. A
kiürülést ez a cselekmény tette teljessé.
Ámbár ez nem fejlődik mindig végsőkig. Az a
közönséges pusztítás, amelyet elsőül említettünk, nem más,
mint az összes határ elleni támadás. Ablaka és ajtaja háznak
van, és a külvilágtól való elhatárolódásnak ablak, ajtó a
legérzékenyebb része. Ha az be van törve, akkor a ház
individualitását vesztette. Akkor bárki kedve szerint
behatolhat, semmi és senki sincs megvédve odabenn. Az
ilyen házakban pedig rendszerint és vélhetőleg olyanok
bújnak meg, akik elhatárolnák magukat a tömegtől,
ellenségei. Most viszont megsemmisült, ami elválasztja őket.
Semmi sem áll köztük és a tömeg között. Kijöhetnek, és
csatlakozhatnak hozzá. Kiterelhetők.
De több is van ebben. Az egyes ember úgy érzi hogy a
tömegben meghaladja személyisége korlátait.
Megkönnyebbülést érez, hiszen mindazok a distanciák
megszűntek, amelyek önmagába vetették vissza és zárták
be. Amint lehulltak róla a távolságok terhei, szabadnak érzi
magát, és a szabadsága a határok átlépéséből áll. Ami vele
történik, az történjék másokkal is, ugyanazt várja el tőlük.
Egy cserépedény azért ingerli, mert az sem más, mint határ.
Házaknak a bezárt kapui ingerlik. Rítus és ceremónia,
minden, ami távolságot tart, fenyegető és tűrhetetlen.
Mindenüvé előre odakészített edényzetek ezek, hogy majd
visszaterelhető legyen beléjük a szétszakadozott tömeg. S
az gyűlöli holnapi börtöneit, mindig is megvolt börtöneit. A
meztelen tömeg mindent Bastille-nak lát.
A pusztítás valamennyi eszköze közül a leghatásosabb a
tűz. Messzire ellátszik, és magához vonzza a sokaságot.
Pusztítása visszafordíthatatlan. Ahol tűz pusztított, ott
semmi sem olyan, mint a tűz előtt volt. A gyújtogató tömeg
ellenállhatatlannak véli magát. Ahogy a tűz elharapódzik,
úgy csatlakozik majd mindenki a tömeghez. Ami ellenséges,
azt mind megsemmisíti majd a tűz. Mint még látni fogjuk, a
tűz a tömeg legerősebb szimbóluma. Pusztítását elvégezvén
úgy fog eloszlani, ahogy a tömeg.

A kitörés
A nyílt tömeg az a tulajdonképpeni tömeg, amely
szabadon átengedi magát természetes növekedési
ösztönének. Nyílt tömeg nem érzi vagy látja világosan, hogy
mekkorára nőhet. Nem alkalmazkodik valamely ismert és
általa megtöltendő épülethez. Mérete nincs megszabva:
végtelenné akar nőni, és ami ehhez szükséges, az még több
és még több ember. Ebben a pőre állapotában legfeltűnőbb
a tömeg. Ám valahogyan rendkívüli marad, és mert mindig
széthull, nem ítélik igazán annak, ami. S talán folyamatosan
sem vették volna avval a szigorral szemügyre, amely
megilleti, ha nem gyarapszik mindenütt félelmesen a
népesség, és nem növekszenek viharosan a városok, ha
modern korunk e jellemzői nem kínálnak egyre sűrűbben
alkalmat tömeg képződésére.
A múlt zárt tömegei – még szó fog esni róluk – mind
meghitt intézményekké szerveződtek volt. Az a sajátos
állapot, amelybe tagjaik gyakran kerültek, természetesnek
látszott: mindig meghatározott cél gyűjtötte egybe őket,
vallásos vagy ünneplő vagy harci jellegű, és a cél
szentesíteni látszott az állapotot. Aki prédikációt hallgatott,
az biztosan szentül hitte, hogy neki a prédikáció kell, és
elámult, sőt, talán fölháborodott volna, ha valaki azt
fejtegeti neki, hogy több örömöt lel ő a megjelent
hallgatóság nagy számában, mint magában a prédikációban.
Az ilyen intézmények összes szertartása és szabálya
voltaképpen azt célozza meg, hogy befogja a tömeget: jobb
egy biztos templomtérnyi hívő egy egész, bizonytalan
világnál. Az egyenletes templomjárás, meghatározott rítusok
meghitt és pontos ismétlése amolyan megszelídített
önmegélést biztosít a tömegnek. Rögzített időpontokban
lezajló efféle cselekmények keményebb és hevesebb töltésű
szükségletek pótszereivé válnak.
Talán meg is feleltek volna az efféle intézmények, ha
nagyjából azonos maradt volna az emberlétszám. Csakhogy
a városokban egyre többen nyüzsögtek, néhány évszázada
fölgyorsult a népesedés. Ez minden módon új és nagyobb
tömegek kialakulására ingerelt, amit semmi, még a
legtapasztaltabb és legfortélyosabb vezetés sem lett volna
képes ilyen föltételek között megakadályozni.
A vallástörténet följegyezte, meghaladott
szertartásrend elleni lázadások mind a tömeg korlátozása
ellen irányultak, mert a tömeg újra érezni akarta, hogy
növekszik. Gondoljunk az Újszövetség hegyi beszédére: a
szabadban hangzik el, ezrek hallgathatják meg, és nem
lehet vitás, hogy amit támad, az a hivatalos egyház
korlátozó ceremóniamesterkedése. Gondoljunk a Szent Pál-i
kereszténység irányzatára, amely ki akart törni a zsidóság
népi és törzsi korlátai közül, és világvallás akart lenni
minden ember számára. Gondoljunk a buddhizmus
megvetésére a korabeli India kasztrendszere iránt.
Az egyes világvallások belső története is bővelkedik
hasonló értelmű eseményekben. Templom, kaszt és egyház
mindig szűk. A keresztes hadjáratok akkora tömegeket
hoznak létre, amekkorákat az akkori világ egyetlen
templomépítménye se bírt volna befogadni. Majd egész
városok válnak a flagellánsok cselekményeinek nézőivé,
azok pedig aztán még vándorolnak is városról városra.
Wesley még a XVIII. században is a szabadban tartott
igehirdetésre alapozza mozgalmát. Nagyon is tudja,
mekkora jelentősége van hallgatósága óriási tömegének,
naplójában olykor számítgatja, vajon hányan hallották
legutóbb a szavát. Valahányszor a tömeg kitör a zárt
szertartástermekből, arról van szó, hogy vissza akarja
szerezni régi gyönyörűségét, örülni akar hirtelen, fölgyorsult
és korlátlan növekedésének.
Kitörésnek tehát azt a hirtelen átmenetet nevezem,
amely során a zárt tömeg nyílt tömeggé válik. Ez a folyamat
gyakori, de ne értelmezzük túlzottan térbelinek. Gyakran
úgy látszik, mintha túlcsordulna egy tömeg, ki a maga addig
biztonságosan óvott teréből, ki egy város főterére és utcáira,
ahol aztán mindent magához vonzva és mindent
kockáztatva kitombolja magát. Ennél a megnyilvánuló
folyamatnál fontosabb a neki megfelelő belső folyamat: a
tömeg elégedetlen a résztvevők korlátozott számával,
hirtelen vonzani akar, szenvedélyesen törekszik arra, hogy
mindenkit elérjen.
Ezek a kitörések a francia forradalom óta jelentkeznek
olyan formában, amelyet modernnek érzünk. Talán mert a
tömeg oly messzemenően megszabadult a hagyományos
vallások tartalmától, könnyebb azóta pőrén, mondhatni
élettanilag látnunk, menten azoktól a transzcendens
értelmezésektől és céloktól, amelyeket korábban magába
beoltani engedett. Az utolsó százötven év történetét kiélezi
az ilyen kitörések gyors gyarapodása, amelybe még a
háborúk is beletartoznak, hiszen tömegek háborúivá lettek.
A tömeg nem éri be többé jámbor föltételekkel és
üdvígéretekkel, maga akarja megélni animális erejének
csúcsérzését, és ehhez újra meg újra azt használja föl, ami
szociális indítékkal és követelésként kínálkozik.
Elsőül fontos megállapítanunk, hogy jóllakottnak
sohasem érzi magát a tömeg. Amíg csak egy ember is akad,
akit nem ragadott meg, étvágyát jelzi. Hogy ez akkor is
megmaradna-e, ha valóban minden embert magába gyűjtött
volna már, azt senki biztosnak nem mondhatja, de nagyon is
gyaníthatjuk. A tömegek abbeli igyekezetében, hogy
megmaradjanak, van valami magatehetetlenség. A
megmaradás egyetlen biztató útja az, ha kettős tömegek
alakulnak, s az egyik tömeg megmérkőzik a másikkal. Minél
közelítőbben azonos a megmérkőzők ereje és intenzitása,
annál tovább él mind a kettő.

Üldöztetésérzet
A tömeg életének egyik legfeltűnőbb vonása az, amit az
üldöztetés érzetének nevezhetünk: sajátos, indulatos
érzékenység és ingerlékenység ez minden egyszer s
mindenkorra ellenségnek minősített ellenféllel szemben. Az
aztán azt tehet, amit csak akar, lehet élesen kihívó vagy
nyájas, együttérző vagy hideg, nyers vagy szelíd – bármi úgy
fog megítéltetni, hogy rendületlen gonoszságból fakad, a
tömeggel szembeni rosszindulatból, nyílt vagy fondorlatos
szétrombolásának eleve föltett szándékából.
Az ellenségeskedésnek és üldözöttségnek ezt az
érzését akkor magyarázhatjuk meg, ha ismét az alapvető
tényhez nyúlunk vissza, amely szerint a tömeg, ha egyszer
létrejött, rohamosan nőni akar. Képzeletben is nehéz
eltúlozni azt az erőt és csalhatatlanságot, amellyel
terjeszkedik. Ameddig úgy érzi, hogy növekszik – például
forradalmi állapotokban, amelyeket kicsi, de roppant
feszültséggel töltött tömegek gerjesztenek –, mindent, ami
növekedése útjába áll, tere szűkítésének érez. Szétszórhatja
és szétkergetheti bár rendőrség, de ez csak ideig-óráig hat –
csak szúnyogfelhőbe markol egy kéz. Támadható viszont
belülről is: avval, ha a létrejöttét kiváltó követeléseket
elismerik. Ilyenkor a gyöngébbje elpártol, mások pedig, akik
épp csatlakoztak volna, félútról visszafordulnak.
Ha kívülről támadják a tömeget, az csak erősödik.
Akiket testileg kergetnek szét, azok még nagyobb erővel
tömörülnek ismét. Tényleg veszélyes evvel szemben a
belülről bekövetkező támadás. Ha egy sztrájk ilyen-olyan
sikert elér, szemlátomást lemorzsolódik. A belülről jövő
támadás egyéni vágyakat céloz meg. Ezt a tömeg
megvesztegetésnek érzi, „erkölcstelennek”, mert ez
ellenkezik világos és tiszta alapfelfogásával. Aki egy ilyen
tömeg tagja, az lélekben mind törpe áruló, az enni, inni,
szeretkezni akar, és békességet. Ameddig efféle dolgairól
mellékesen gondoskodik, és nem fújja föl őket nagyra, békén
hagyják. De amint harsány hangját hallatja, gyűlölni kezdik,
és tartanak tőle. Tudják, hogy meghallotta az ellenség
csábhangjait.
A tömeg mindig amolyan ostromlott erőd, ám kétfelől
ostromlott: falai előtt is ellenség, pincéiben is ellenség. Amíg
a harc folyik, egyre több a harcostársa. Új barátai sereglenek
az összes kapu elé, és viharosan követelnek bebocsáttatást.
Alkalmas pillanatokban teljesül az óhajuk, de át is másznak
a falakon. A városban egyre több és több a harcos, csakhogy
mindegyik behurcol magával egy kicsi, láthatatlan árulót, aki
tüstént behúzódik egy pincébe. Az ostrom annyiban ostrom,
hogy az újonnan érkezőket kell lehetőleg lefülelni. A külső
ellenségnek fontosabbak a falak, mint az ostromlottaknak
odabenn. A falakat az ostromlók rakják és falazzák följebb
szakadatlanul. Lekenyerezni törekszenek a csatlakozókat, ha
pedig végképp nem tudják visszatartani őket, akkor tesznek
róla, hogy a csatlakozókkal a városba fölkerekedő kis áruló
kellő ellenséges indulatot kapjon útravalóul.
A tömeg üldöztetésérzete nem más, mint ennek a
kettős fenyegettetésnek az érzete. A kifelé szolgáló falakat
szűkebbre és egyre szűkebbre vonja, a pincék egyre
aknásabbak belül. A falakon működő ellenség buzgólkodása
nyílt és szemügyre vehető, ám leplezett és fondor a
pincékben.
De hát az ilyen képekkel mindig úgy vagyunk, hogy
csak részben igazak. Aki kívülről beáramlik, aki a városba
törekszik, az nemcsak új hívő, erősítés, támasz, az a tömeg
tápja is. Ha egy tömeg nem gyarapszik, akkor koplal. Az
éhkoppot kibírni megvannak a módok: nagymesterieket
fejlesztettek ki ebben a tekintetben a vallások. Meg fogjuk
mutatni, hogy mi módon sikerül a világvallásoknak a
tömegeiket megtartaniuk, e tömegek hirtelen és heves
növekedése nélkül.
 Hogyan szelídítik meg a tömegeket a
világvallások
Az átfogó igényű, majd elismert vallások igen hamar
módosítják verbuválásuk hangsúlyát. Kezdetben azon
vannak, hogy mindenkit elérjenek és megnyerjenek, aki
elérhető és megnyerhető. Univerzális tömeg lebeg a szemük
előtt, minden egyes lélek fontos, és minden lelket meg
akarnak nyerni. De a harc, amelyben helyt kell állniuk,
lassan-lassan a már intézményesült ellenfél iránt
megnyilvánuló valamiféle rejtett respektust szül. A vallások
látják, hogy roppant nehéz helytállni. Egyre fontosabbaknak
látszanak azok az intézmények, amelyek szolidaritást és
tartósságot biztosítanak. Ellenfeleik által indíttatva mindent
megtesznek azért, hogy maguk is intézményeket
létesítsenek, és ha ez sikerül, akkor idővel ezek lesznek a
fődolgok. Az intézmények ekkor már saját életüket élik,
önsúlyuk apránként lecsillapítja az eredeti toborzás
hevületét. A templomok akkorára épülnek, hogy a már
meglevő hívősokaságot fogadják be. Okkal-móddal és
mértéket tartva bővítik csak őket, ha valóban szükséges.
Szorgosan törekszenek arra, hogy létező híveiket elkülönített
egységekbe fogják össze. Hiszen épp mert immár sok a hívő,
a sereg egykönnyen szétzüllhet, s ez olyan veszély, amely
ellen szakadatlanul tenni kell.
A történelmi világvallásoknak mondhatni vérükben van
a tömeg álnoksága iránti érzék. Saját és kötelező
hagyományaik figyelmeztetik őket arra, hogy milyen hirtelen
és váratlanul nőttek nagyokká. Tömeges megtérésekről
szóló történeteiket csodásaknak vélik, és valóban azok is. A
szakadár mozgalmakban aztán, amelyeket aggodalmasan
üldöznek az egyházak, ugyanez a csodaszerűség ellenük
irányul, és az önnön testükön esett sebek fájdalmasak és
nem felejthetők. Mindkettő, a kezdeti korszak viharos
növekedése és a későbbi nem kevésbé viharos elszakadozás
mindig élteti bizalmatlanságukat a tömegek iránt.
Amire vágynak, az a tömeg fordítottja: az engedelmes
nyáj. A hívő általában mind bárány szerintük, és az
engedelmessége dicséretes. A tömeg lényegi készségéről,
nevezetesen gyors növekedéséről teljesen lemondanak.
Megelégszenek avval az átmeneti fikcióval, hogy híveik
egyenlők, de ezt sohasem szorgalmazzák túlzott szigorral,
megelégszenek valamelyes, mértékkel szabályozott
tömörséggel és erős irányzatossággal. A célt szeretik
roppant távolra kitűzni, egy túlvilágba, ahova dehogyis jut
bárki tüstént, hiszen még él, és amelyet sok igyekezettel és
hódolattal kell kiérdemelnie. Fokról fokra a regula válik
legfontosabbá. Minél távolibb a cél, annál maradandóbb
lehet. A másik, a látszólag nélkülözhetetlen elv, a növekedés
elve helyébe merőben más lép: az ismétlés elve.
A híveket kijelölt helyiségekben, meghatározott
időpontokban gyülekeztetik, és mindig azonos
cselekmények eszközével olyan, mérsékelt tömegtudatot
keltenek bennük, amely mélyen hat ugyan rájuk, de
veszedelmessé nem válik, amellett pedig megszokják.
Adagolva kapják egységük érzetét. A helyes adagoláson
múlik az egyház maradandósága.
Bárhol szokja is meg a sokaság a maga templomaiban
vagy kultikus helyein ezt a szabatosan ismétlődő és
pontosan körülhatárolt élményt, nem tudja többé nélkülözni.
Úgy rászorul, mint az élelemre és minden egyébre, ami még
a létéhez kell. Ha kultuszát hirtelen megtiltják, ha vallását
állami ediktum elnyomja, akkor ez nincs következmények
nélkül. A gondosan kiegyensúlyozott tömegvegetáció
megzavarása idővel szükségszerűen azt eredményezi, hogy
nyílt tömeg tör ki. Összes már ismert őseredeti
tulajdonságával. Viharosan terjeszkedik. A fiktív egyenlőség
helyett valódit hoz létre. Új és most sokkal töltöttebb
feszültségeket teremt. Időlegesen lemond arról a távoli és
nehezen elérhető célról, amelyre nevelték, és itt, ennek a
valóságos életnek a közvetlen környezetében tűz ki
magának másikat.
Minden hirtelen betiltott vallás úgy áll bosszút, hogy
mintegy elvilágiasodik: szilaj és váratlan vadság tör ki
belőle, tökéletesen megváltoztatja hitének jellegét, noha
maguk a hívek föl sem fogják, mi a természete ennek a
változásnak. Hitük a régi, vélik, és hogy ők csak mélységes
meggyőződésükhöz ragaszkodnak. Holott valójában
mindenestül mások lettek, heveny és egyedi érzésük azé a
nyílt tömegé, amellyé most váltak, és amelyből kimaradni
semmi áron nem hajlandók.

Pánik
Egy színházi pánikban, mint már többször
megjegyeztük, felbomlik a tömeg. Minél jobban lekötötte a
sokaságot az előadás, minél zártabb az embereket testileg
magába foglaló színházi tér, annál hevesebb a felbomlás.
De az is lehetséges, hogy csak maga az előadás
egyáltalán nem hozott létre valódi tömeget. Gyakran le se
köti a közönség figyelmét, a sokaság csak azért marad
együtt, mert hát egybegyűlt. Hanem amire a színdarab nem
volt képes, azt tüstént kiváltja egy tűz. Embernek-állatnak
egyforma veszedelme ez, a legerősebb és legősibb
tömegszimbólum. Amint a közönség fölismeri, hogy tűz van,
a benne lappangó ilyen-olyan tömegérzet hirtelen csúcsig
fokozódik. A közös, félreérthetetlen veszély mindenkiben
közös félelmet gerjeszt. Ettől a közönség egy rövid időre
valódi tömeggé válik. Ha nem színházban volna,
közösségben menekülhetne, mint egy veszélybe jutott
baromcsorda, és mozgását egyformává rendezve,
fokozhatná a menekülés energiáját. Ez a fajta cselekvő
tömegfélelem nagy kollektív élménye minden olyan állatnak,
amely csordában él, és jó futó lévén közösen menekül.
A színházi tömegnek viszont fel kell bomlania, a
legerőszakosabb módon. Az ajtókon egyszerre csak egy
vagy néhány ember juthat ki. A menekülés energiája
magától átalakul visszaverő energiává. A széksorok között
csak egyenként haladhatnak az emberek, ki-ki takarosan el
van választva a másiktól, mindenki egyenként ül, mindenki
egyenként áll, mindenkinek megvan a helye. A legközelebbi
ajtóig mindenki számára más és más a távolság. Normális
színház arra törekszik, hogy kit-kit helyhez kössön, csak a
kezének és a hangjának engedélyezzen szabadságot. Lábát
mozdítania alig-alig lehet.
Amikor tehát a tűz hirtelen menekülést parancsol az
emberekre, evvel tüstént szembesül az, hogy együtt
mozdulni lehetetlen. Az ajtó, amelyen mindenkinek át kell
jutnia, amelyet mindenki lát, amelyben önmagát látja élesen
elkülönítve az összes többi embertől, valamiféle kép kerete,
amely igen hamar úrrá lesz rajta. Így aztán erőszakkal föl
kell bomlania az imént még léte csúcsára került tömegnek.
A váltást mértéktelenül heves egyéni törekvések jelzik: ki-ki
lökdös, csapkod és tombol.
Minél hevesebben küzd ki-ki „a saját életéért”, annál
világosabbá válik, hogy a többiek ellen küzd, akik
mindenfelől útját állják. Úgy, mint a székek, a korlátok, a
zárt ajtók, ámbár avval a különbséggel, hogy mind támad is.
Oda és arra lökdösik az egyes embert, amerre akarják, vagy
amerre tulajdonképpen maguk is szorulnak. Nincs kímélet
nőnek, gyereknek és öregeknek, senki se különbözteti meg
őket a férfiaktól. Hozzátartozik ez a tömeglelkülethez, mert a
tömegben mindenki egyforma; és miközben az egyes ember
már nem érzi magát tömegnek, az még mindenestül
magába foglalja. Pánikban tömegbomlás a tömeg bomlása.
Az egyes ember kiszakad a tömegből, és szabadulni akar
abból, ami egészében van veszélyben. De mert fizikailag
még bele van szorulva, szembe kell szállnia vele. Ha most
átengedné magát neki, elpusztulna, hiszen magát a tömeget
fenyegeti a pusztulás. Ilyen pillanatban nem
hangsúlyozhatja eléggé egyediségét az egyén. Üt és rúg,
amivel ütéseket és rúgásokat vált ki. Minél többet ad, minél
többet kap, annál világosabban érzi önmagát, annál
élesebben rajzolódnak ki újra az ő számára is saját
személyének a határai.
Érdekes megfigyelni, hogy a tömeg a benne küzdő
szemében mekkora mértékig ölti magára a tűz jellegét. Egy
váratlanul meglátott láng vagy egy „tűz van!” kiáltás hozta
létre, és most kényére-kedvére körüllángolja a belőle
menekülni igyekvőt. Aki embert ember félrelök, az mind égő
tárgy számára, az ellenségesen ér hozzá, az bárhol ér a
testéhez, rémítő. Aki az útjába áll, azt mind megfertőzte a
tűz általánosan ellenséges szelleme: az, ahogy a tűz
lassanként körülfogja az egyes embert, végül pedig teljesen
bekeríti, nagyon hasonlít a tömegnek arra a magatartására,
amellyel mindenfelől fenyegeti. Mozdulatai
kiszámíthatatlanok, egy-egy meglendülő kar, ököl, láb olyan,
mint a tűz egy-egy lángja, hirtelen és bárhonnan kicsaphat.
A tűz mint erdő- vagy pusztai futótűz maga az ellenséges
tömeg; ennek a vad megérzése bárkiből kiváltható.
Mindennapos lelki tartalmává vált, hogy a tűz a tömeget
szimbolizálja, és ez módosíthatatlan része a tudatának.
Amikor pedig ember embert tapos, ami pánikban oly
gyakran megfigyelhető, és oly értelmetlennek tetszik, nem
történik más, mint kitör a tűz.
A pánikot mint pusztulást csak egy módon lehet
elhárítani, nevezetesen az egységes tömegfélelem eredeti
állapotának meghosszabbításával. Elérhető ez egy
veszélyben forgó templomban: a sokaság közös félelemben
könyöröghet egy közös istenhez, aki kezében tartja, hogy
tegyen csodát, oltsa el a tüzet.

A tömeg mint gyűrű

Kétszeresen zárt a tömeg az arénákban. Nem meddő
dolog ezt a sajátos minőségét szemügyre vennünk.
Minden aréna kifelé jól el van határolva. Többnyire
messzire ellátszik. Közismert, hogy hol áll a városban,
mekkora teret foglal el. Ki-ki szüntelen érzi, hol van,
olyankor is, ha nem gondol rá. Ha az aréna fölül nyitott,
akkor az, ami benne lezajlik, jócskán szétárad a körülötte
fekvő városba.
De bármilyen izgalmas legyen is, ami szétárad,
korlátlan sokaság nem áramolhat be az arénába. A helyek
száma, a befogadóképesség korlátozott. A sűrűség
célszerűen meg van állapítva. Az ülések úgy vannak
elhelyezve, hogy a sokaság ne szoroskodjék túlságosan.
Kinek-kinek meglegyen a kényelme. Ki-ki lásson jól a maga
helyéről, és ne zavarja egymást.
Kifelé, a város iránt élettelen falat fordít az aréna.
Befelé emberekből épít falat. Aki jelen van, mind a hátát
fordítja a város felé. Mind kilépett a városszerkezetből, a
falai közül, az utcáiból. Amíg az arénában időzik, semmi sem
érdekli, ami a városban történik. Maga mögött hagyja eleven
kapcsolatait, rendjét és szokásait. Sokasági együttléte
meghatározott időre biztosítva van, és hogy hevülhet, arra
ígéretet kapott – ámbár egy nagyon is döntő feltétellel: mint
tömegnek befelé kell töltését levezetnie.
A sorok egymás fölött helyezkednek el, hogy mindenki
lássa, mi folyik odalenn. Ebből viszont az következik, hogy a
tömeg önmagával ül szemközt. Ki-ki ezernyi embert és fejet
lát maga előtt. Amitől ő nekihevül, attól a többi is, ő pedig
látja ezt. Némi távolság van közte és a többiek között, a kit-
kit egyébként megkülönböztető és egyénítő részletek
elmosódnak. Nagyon is hasonlóvá válik mindenki, hasonlóan
viselkedik. Az egyes ember csak azt észleli a többin, ami őt
magát is eltölti. Mások látható hevülete sajátját fokozza.
Az ilyen módon önmagát közszemlére tevő tömegben
sehol sincs hézag. Az általa képzett gyűrű zárt. Semmi át
nem illan rajta. A gyűrűkbe fölfelé elrendezett elragadtatott
arcok valami módon sajátosan homogének. A gyűrű mindent
körülfog és magába zár, ami odalenn történik. Nincs a
sokaságban, aki lemondana a történőkről, nincs, aki kifelé
iparkodna. Ha bárhol hézag támadna ebben a gyűrűben, az
felbomlására, a tömeg majdani szétoszlására
figyelmeztetne. De nincs hézag: ez a tömeg kifelé is,
önmagába is, tehát kétszeresen be van zárva.

A tömeg tulajdonságai
Mielőtt a tömeg osztályozásának kísérletére
vállalkoznánk, helyénvaló röviden összefoglalni fő
tulajdonságait. A következő négy emelendő ki:
 1. A tömeg mindig növekedni akar. Növekedésének
természetes határa nincs. Ahol mesterségesen létesítenek
határokat, azaz minden olyan institúció köré, amelynek célja
zárt tömegek megőrzése, mindig megeshet, hogy a tömeg
kitör, s ezt időről időre meg is teszi. Olyan elrendezés, amely
a tömeg növekedését egyszer s mindenkorra
megakadályozná és föltétlenül biztonságos, nem létezik.
2. A tömegben egyenlőség uralkodik. Ez abszolút és
vitathatatlan, ezt maga a tömeg sohase vonja kétségbe.
Fontossága olyan alapvető, hogy a tömeg állapotát szinte az
abszolút egyenlőség állapotának határozhatnánk meg. Egy
fej, az fej, egy kar, az kar, s mindegy, hogy különböznek-e
egymástól. Tömeggé ez az egyenlőség tesz. Ami ettől
másfelé terelhetne, az figyelmen kívül marad. Minden
igazságigény, minden egyenlőségelmélet legmélyéről ez az
egyenlőségélmény, amelyet ki-ki a maga módján ismert
meg a tömegben, fakaszt energiát.
3. A tömeg szereti a sűrűséget. Sohase lehet elég sűrű.
Semmi se ékelődjék bele, semmi se hulljon közé, a tömeg
lehetőleg mindenestül csak maga a tömeg legyen.
Legnagyobb sűrűségét kitörése pillanatában érzi. Egyszer
még mód lesz rá, hogy ezt a sűrűséget közelebbről
meghatározzuk és megmérjük.
4. A tömegnek irány kell. Mozog, és valamerre halad. A
minden tagjában közös irány erősíti az egyenlőség érzését.
Egy cél, amely minden egyénin túl van, és mindenkiben
egységes, a föld alá szorítja az egyenlőtlen magáncélokat,
amelyek elpusztítanák a tömeget. Megmaradásához
nélkülözhetetlen az irány. A tömeg mindig éberen fél attól,
hogy széthull, s ez lehetővé teszi, hogy valamilyen cél felé
irányítsák. Addig létezik, ameddig célja nincs elérve. –
Ámbár munkál benne még egy homályos mozgáshajlam,
amely fölébe rétegződő és új képződményeket szül. Ezeknek
a képződményeknek a jellegét gyakran lehetetlen előre
megmondani.
Ez a négy megállapított tulajdonság megjelenhet
nagyobb mértékben is, kisebben is. Ahhoz képest, hogy az
egyiket vagy a másikat vesszük szemügyre, jutunk el a
tömegek különböző osztályozásáig.
Szóltunk nyílt és zárt tömegekről, azt is tisztázva, hogy
ennek az osztályozásnak az alapja a növekedésük. Amíg a
tömeg növekedését nem gátolják, a tömeg nyílt; zárt
viszont, amint növekedésének határt szabnak.
Más megkülönböztetés – még hallunk majd róla –
ritmikus és megtorlódó tömegeket választ kétfelé. Alapja az
első két fő tulajdonság, mégpedig mindkettő együtt, az
egyenlőség és a sűrűség.
A megtorlódó tömeg kirobbanni törekszik, de
kirobbanásában biztos, és késlelteti ezt. Óhaja a sűrűség
viszonylag hosszú időszaka, hogy a kirobbanás pillanatára
fölkészülhessen. Mondhatnánk úgy, hogy önnön
sűrűségében hevül, és ameddig csak lehet, türtőzteti magát,
nem tör ki. Tömegfolyamatának kezdetén nem az
egyenlőség áll, hanem a sűrűség. Az egyenlőség ebben az
esetben fő célja lesz, végül abba fog torkollni, és akkor majd
minden közös ordítás, minden közös megnyilvánulás
hitelesen fejezi ki ezt az egyenlőséget.
A ritmikus tömeg merőben ellentétes az előbbivel:
ebben sűrűség és egyenlőség kezdettől fogva együtt áll.
Ebben minden a mozgás. Az összes előre meghatározott és
elvégezni rendelt testi ingert tánc közvetíti. A sűrűséget
tudatosan ábrázolja az egymástól való eltávolodás és az
újabb közeledés egymáshoz. Az egyenlőség pedig maga
mutatja be magát. Sűrűség és egyenlőség játéka művészien
idézi a tömegérzést. Ezek a ritmikus alakzatok hamar
létrejönnek, és elmúlásuk egyetlen oka a fizikai kimerülés.
A következő fogalompár, a lassú és a sebes tömegé,
kizárólag céljuk jellegéhez igazodik. Azok a feltűnő tömegek,
amelyek általában beszéd tárgyai, amelyek modern életünk
egy oly jelentős részét alkotják, a politikai, sportoló, harcias
tömegek, mindannyian napról napra szemünk előtt, mind
sebesek. Nagyon mások a túlvilág vagy a zarándokok
vallásos tömegei: az ő céljuk távol van, útjuk hosszú, és a
tömeg valóságos megalakítását valamilyen távoli honba
vagy egy mennyei birodalomba helyezik. Ezeknek a lassú
tömegeknek tulajdonképpen csak a tápláló ereit látjuk, a
végállapot ugyanis, amely felé törekszenek, láthatatlan,
nem hívőknek elérhetetlen. A lassú tömeg lassan
gyarapszik, és maradandónak a távoli jövőben látja magát.
Mindeme formáknak itt csak a lényegét jeleztük,
pontosabb szemrevételük szükséges.

Ritmus
A ritmus eredetileg a lábak ritmusa. Az ember jár, és
mert két lábon, és mert lábát váltogatva dobog a talajon,
hiszen csak akkor halad, ha újra meg újra megdobbantja,
ritmikus nesz támad, akár szándéka szerint, akár anélkül.
Két lába sohase érinti pontosan azonos erővel a talajt. Az
eltérés lehet nagyobb, lehet kisebb, kinek-kinek személyes
adottságai vagy kedve szerint. De járhatunk szaporán vagy
lassacskán is, futhatunk, megtorpanhatunk vagy
szökellhetünk.
Az ember mindig figyelte más emberek léptei neszét,
biztos, hogy több gonddal a sajátjaiénál. Jól ismerte az
állatok járását is. Sokénak dúsabb és hallhatóbb volt a
ritmusa, mint az emberekének. Patás állatok csordái úgy
menekültek, mint egy-egy ezrednyi dobos. A környezetében
élő, őt fenyegető és általa űzhető-zsákmányolható állatok
ismerete az ember legősibb tudománya volt. Mozgásuk
ritmusából ismerte meg őket. A legősibb írásjelek,
amelyekből olvasni tanult, a lábnyomok voltak: a ritmikus
hangjegyírás egy fajtája volt a nyom, öröktől fogva létezett,
magától belenyomódott a puha talajba, a nyomolvasó ember
pedig a nyomhoz társította keletkezésének neszét.
Sok ilyen lábnyom roppant számban és sűrűségben
bukkant fel. Az eredetileg kis hordákban élő ember, még
amikor nyugodtan vett is szemügyre efféle nyomokat,
tudatára ébredhetett annak, hogy milyen csekélyke a saját
hordája, és milyen félelmesen nagy némely állatcsorda. Az
ember éhezett, és mindig zsákmányra lesett: minél többet
zsákmányolt, annál jobban ment sora. De maga is
szaporodni akart. Az ember mindig hevesen törekedett arra,
hogy szaporodjék. Ez korántsem jelent csak annyit,
amennyit egy elégtelen kifejezés az élet átörökítése
ösztöneként meghatároz. Az emberek itt, egy-egy nagyon is
határozott helyen, egy-egy jelen pillanatban akartak többen
lenni. Érzéseikben sajátos módon egybe bonyolódott egy
űzőbe vett csorda nagy állatlétszáma a maguk létszámával,
amelyet nagynak szerettek volna látni. Ennek a vágyuknak a
közös izgatottság egy olyan állapotával adták kifejezését,
amelyet én tömegritmusnak vagy tömegrángásnak nevezek.
Ennek legelső eszköze a lábak ritmusa volt. Ahol sokan
haladnak, ott mások követik őket. Ha lépések szaporán
ismételnek lépéseket, akkor úgy tetszik, nagyobb a sokaság.
A lépdelők aztán el se mozdulnak helyükről, helyben
topogva táncolnak. Lépéseik nesze nem hal el, ismétlődik, a
dobogás hosszú ideig egyenletesen hangos és eleven. Ami
híja a sokaságnak van, azt tömör hang pótolja. Ha a táncolók
erővel dobognak, akkor a hang szerint mintha többen
volnának. Aki ember a közelükben van, azt mind
odavonzzák, és ez a vonzerő nem gyengül, amíg abba nem
hagyják a táncot. Aki tőlük hallótávolságra él, az mind
odasereglik és köréjük gyülekszik, velük marad. Az lenne
természetes, ha újabbak és újabbak sereglenének oda. De
mert hamarosan nincs több ember, nekik kell a maguk
szerény számával a növekedést sugallaniuk. Úgy mozognak,
mintha egyre többen volnának. Izgalmuk nőttön-nő, és
tombolássá fokozódik.
De mivel pótolják azt, amijük számszerű gyarapodás
híján nem lehet? Ebben a tekintetben legelőször az fontos,
hogy mindegyikük ugyanazt csinálja. Mind dübög, és mind
ugyanúgy. Mind lengeti a karját, mind mozgatja a fejét. A
résztvevők egyenértékűsége szerteágazik a végtagok-tagok
egyenértékűségévé. Ami tagja csak mozgékony az
embernek, az mind önálló életre kel, minden láb, minden kar
mintha külön életét élné. Az egyes tagok rendre
összeigazodnak. Egészen közel nyomulnak egymáshoz,
gyakran egymásra terülnek. Ezáltal sűrűségük megtetézi
egyenértékűségüket. Sűrűség és egyenlőség most egy és
ugyanaz. Végül egyetlen lényt látunk táncolni, ötven feje
van, száz lába és száz karja, és mind pontosan ugyanúgy
hadonász, vagy azonos szándékkal. Az ilyen táncolók
izgalmuk csúcspontján valóban egyetlen embernek érzik
magukat, és csak testük kimerülése dönti le őket lábukról.
A rángó tömegek valamelyest mind hasonlók – épp
mert a ritmus az úr fölöttük. Ábrázoljon itt egy beszámoló
egyetlen ilyen táncot: a múlt század első harmadából való,
és a hakát írja le, az új-zélandi maorik egy táncát, amely
eredetileg harci tánc volt.1
„A maorik négy hosszú vonalba sorakoztak fel egymás
mögé. A tánc neve haka, és aki először látta, azon rémület
és félelem lett úrrá. Az egész sokaság, férfi és nő, szabad és
rabszolga egymásba keveredett, nem számított a
közösségben viselt méltósága. Az összes férfi meztelen volt,
csak egyetlen tölténytáskát kötött a derekára. Mindnek a
kezében puska vagy dárdavégre, botra erősített szurony. A
fiatal nők, a törzsfőnök feleségei is, meztelen felsőtesttel
vettek részt a táncban.
A táncot kísérő ének ütemére roppant szigorúan
ügyeltek. Mozgékonyságuk bámulatos volt. Hirtelen
függőlegesen magasba szökkentek a talajról, mindnyájan
pontosan egyszerre, mintha egyetlen akarat hajtotta volna
valamennyi táncolót. Ugyanabban a pillanatban
meglengették fegyvereiket, torz pofát vágva, amitől –
férfinak-nőnek egyaránt többnyire hosszú haja is lévén – egy
sereg gorgóra emlékeztettek. A talajra visszahullva mindkét
talpukkal nagyot dobbantottak. Ezt a szökellést sokszor és
egyre gyorsabb ütemben megismételték.
Vonásaikat minden olyan módon eltorzították, amilyet
csak az emberi arc izomzata megenged, és minden
résztvevő pontosan átvett minden következő fintort. Ha
valaki olyan görcsbe húzta össze az arcát, mintha csiga
sajtolta volna, az összes többi táncos tüstént utánozta. Ide-
oda járt a szemük, néha csak a fehérje látszott, és már-már
úgy tetszett, hogy kiugrik az üregéből. Szájukat fülükig
tágították. Kinyújtották a nyelvüket, egyszerre és olyan
hosszúra, hogy európai ember akkorára kiölteni soha nem
lenne képes: a maorik ezt már korán és sokáig gyakorolják.
Iszonyú volt az arcokat látni, megkönnyebbülés volt
elfordítani róluk a tekintetet.
Testük minden tagja külön-külön mozgott, minden ujjuk,
lábujjuk, a szemük, a nyelvük ugyanúgy, mint a két karjuk és
a két lábuk. Tenyerük hol a bal mellükön csattant, hol a
combjukon. Énekük fülsiketítő lárma volt, a táncban bő
háromszázötven ember vett részt. Elképzelhető, micsoda
hatása lehetett ennek a táncnak háború idején, mennyire
felfokozta a bátorságot, és hogyan korbácsolta fel végletekig
a két harci tábor egymás iránti utálatát.”
A szem görgetése és nyelvöltögetés a dac és a kihívás
jele. Ám a haka izgalmának mindenki átengedi magát, holott
a háború általában férfiak, sőt a szabad férfiak dolga. Ez a
tömeg nem ismer se nemet, se életkort, se méltóságot:
mindenki ugyanazt cselekszi. És ezt a táncot valami
megkülönbözteti más hasonló célú tánctól, nevezetesen az,
hogy ebben az egyformaság különösen végletes módon
szerteágazó. Itt mintha minden test minden tagjára
bomlana, nemcsak karokra és lábakra, hanem lábujjakra,
ujjakra, nyelvekre és szemekre, hogy aztán, mondjuk, az
összes nyelv művelje együtt ugyanabban a pillanatban
pontosan ugyanazt. Majd minden lábujj, majd minden
szempár végzi egyformán ugyanazt. Ez az egyformaság az
emberek minden porcikáján úrrá lesz, és ezt sugallja minden
következő, egyre vadabb mozzanat. Háromszázötven ember,
aki egyszerre szökken a magasba, egyszerre ölti ki a
nyelvét, egyszerre görgeti a szemét, olyan látvány, amely
csakis lebírhatatlan egységet sugallhat. A sűrűség nemcsak
emberek sűrűje, ugyanannyira sűrűje elkülönülő tagjaiknak.
Akár azt hihetnénk, hogy ujjak és nyelvek maguk is,
emberektől függetlenül is csapatba állhatnának és
harcolhatnának. A haka ritmusa egyenként juttatja érvényre
valamennyi azonosságot. Együtt és ahogy fokozódnak,
ellenállhatatlanok.
 Ugyanis abból indul ki az egész, hogy látják: az ellenség
figyeli. A haka lényege a közös fenyegetés intenzitása. De
mert ez a tánc valamikor meglett, utóbb több is lett belőle.
Gyermekkortól fogva gyakorolják, sok változata van, és
mindenféle alkalomkor eljárják. Sok világutazót üdvözöltek
hakával. Ilyen esetnek köszönhetjük az idézett beszámolót.
Ha baráti csapat találkozik más ilyennel, kölcsönösen
hakával köszöntik egymást, de olyan komolyan járják el,
hogy ártatlan szemlélő bármely percben csata kitörésére
számíthat. Nagy törzsfőnökök ünnepélyes temetésén,
amikor már túl vannak a vad jajongás és az öncsonkítás
szakaszain, ami maori szokás, és miután vége az ünnepi és
nagyon dús lakomának, hirtelen mindenki felugrik, fogja a
puskáját, és hakához sorakozik fel.
Ezt a táncot járva, amelyben mindenki részt vehet,
tömegnek érzi magát a törzs. Ha bármikor szükségét érzik
annak, hogy tömeg legyenek, és más annak lássa őket,
eljárják. Kifejlett ritmikus tökélyével biztosan megfelel
céljának. A hakának köszönhetően a törzs egységét belülről
sohasem fenyegeti komoly veszély. ”

Torlódás
A megtorlódó tömegben nagy a tolongás, valóban
szabadon mozogni lehetetlen benne. Állapota némileg
passzív: a torlódó tömeg várakozik. Egy főre vár, amelyet
mutassanak meg neki, vagy szavakra vár, vagy egy
küzdelmet figyel. Esetében különösen fontos a sűrűség:
érdekeltjei mindenfelől nyomást éreznek, s ez a képződmény
erejének a mértéke is számukra, akik most egy-egy része a
képződménynek. Minél nagyobb az összesereglők száma,
annál nagyobb lesz ez a nyomás. Lábnak nincs hova lennie,
a karok présben. Szabadon csak a fejek maradnak, hogy
látni és hallani lehessen, a testek közben közvetlenül adják
tovább egymásnak a biztatásokat. Ki-ki testével is szót ért a
körülötte levő különböző emberekkel. Tudja, hogy sokan
vannak, de mivel egyben roppant sűrűn is együtt,
egységnek érzi a sokat. A sűrűségnek ez a változata ráér,
sugallata egy bizonyos időtartamig állandó; a változat
amorf, nem irányítja meghitt és begyakorolt ritmus. Sokáig
nem történik semmi, de az akciókedv nőttön-nő és
fokozódik, míg végül roppant hévvel ki nem tör.
A torlódó tömeg türelme talán kevésbé bámulatos, ha
helyesen jelenítjük meg a sűrűségérzés értelmét. Minél
sűrűbb a tömeg, annál több további embert vonz. Sűrűségén
méri a nagyságát, miközben a sűrűség voltaképpen a
további növekedés ösztönzője is. A legsűrűbb tömeg
növekszik legrohamosabban. A kirobbanás előtt megtorlódik,
amivel sűrűségét mutogatja. Minél hosszabb ideig torlódik,
annál tovább érzi és mutogatja sűrűségét.
A tömeget alkotó egyes emberek felől nézve a torlódás
szakasza a csodálkozásé; ki-ki szabadul fegyverzetétől és
fullánkjaitól, egymás ellen máskor oly alkalmatos
felszerelésétől; megérint, megérintik, mégsem érez
szorosságot; megfog, megfogják, de már nincsenek fogások,
senki se fél egymástól. Mielőtt valamerre siklana, mindegy,
merre, ki-ki biztos akar lenni abban, hogy mindenki együtt
marad. Összenő, amihez zavartalanság szükséges. A
megtorlódó tömeg még nem igazán biztos az egységében,
ezért, ameddig csak lehet, nyugton marad.
De ennek a türelemnek határa van. A feszültségnek
végül elkerülhetetlenül ki kell robbannia, mert ha nem, akkor
meg se mondhatjuk, létezett-e egyáltalán a tömeg. Felordít,
mint valaha nyilvános kivégzéseken szokott volt, amikor a
bakó fölmutatta a lator fejét, vagy felordít, ahogy manapság
sporteseményeken szokás, és ez a tömeg hangja.
Önkéntelenségének óriási jelentősége van. Betanult és
időről időre megismételt kiabálás még nem jele annak, hogy
a tömeg kiküzdötte saját életét. Bár a kiáltozás is ezt
célozza, de az külsőség lehet, mint egy katonai alakulat
ilyen-olyan besulykolt mozdulatai. Vele szemben a spontán
ordítás, amelyet a tömeg nem tud pontosan időzíteni,
csalhatatlan, a hatása félelmes. Bármilyen indulatot
kifejezhet, és kevésbé fontos, hogy milyen indulatot,
fontosabb az ereje és a mássága, valamint a rájuk következő
szabadság. Ezek adják a tömegnek a maga lelki terét.
 Hevük és koncentráltságuk, persze, akkora lehet, hogy
tüstént szétszaggatják a tömeget. Nyilvános kivégzéseknek
van ezt kiváltó hatásuk: ugyanazt az áldozatot csak egyszer
lehet megölni, és ha a kiszemelt éppenséggel mindenkor
sérthetetlennek számított, akkor utolsó pillanatig él a
kétség, hogy lehet-e tényleg végezni vele. A kétséget
ilyenkor az alkalom támasztja, fokozva vele a tömeg
természetes megtorlódását. Annál metszőbben, élesebben
hat aztán a levágott fő látványa. Félelmes az ordítás,
amelyet kivált, de egyben végordítása is a pontosan
meghatározott tömegnek. Mondhatjuk tehát, hogy a tömeg
ebben az esetben azonnali saját halálával fizet azért a
túlzott feltorlódott várakozásért, amelyet végletesen
kiélvezett.
Korszerű sportrendezvényeink célszerűbbek. A nézők
ülhetnek, láthatóan megmutatkozik az általános türelem. A
néző szabadon doboghat két lábával, mégis a helyén marad.
Szabad a két keze, tapsolhat. Az esemény előre
meghatározott ideig fog tartani: általában valószínűtlen,
hogy megrövidítenék, a sokaság tehát erre az időre biztosan
együtt marad. Ezalatt mindenféle megeshet. Nem tudható
előre, vajon lesz-e gól, mikor és ki fogja lőni, és van ezen az
áhított főeseményen kívül más is jócskán, ami hangos
kitörésekre késztet. Sűrűn és változatos okból harsan fel
kiáltás. A tömeg pedig úgy hull szét végül, amikor eloszlik,
hogy a széthullás fájdalmasságát valamelyest enyhíti
létezésének előre meghatározott időtartama. Amellett a
vesztesnek alkalma lesz visszavágnia, semminek sincs
örökre vége. Ilyen rendezvényen valóságosan
elterpeszkedhet a tömeg, megtorlódni csak a bejáratoknál
fog, összetorlódni ültében; minden változatban ordíthat, ha
erre alkalmas pillanat adódik, és még miután lezajlott is
minden, bízhat egy jövendő, hasonló alkalom
bekövetkeztében. Sokkal passzívabb a megtorlódó tömeg
színházban. A játék eszményi esetben telt ház előtt folyik. A
kívánt nézősokaság kezdettől fogva megvan. Magától
gyülekezik, csak a pénztárnál támad némi torlódás,
egyébként ki-ki külön leli meg az útját a terembe. Helyére
eligazítják. Minden előre el van rendezve: hogy mit fognak
játszani, hogy kik lépnek fel, hogy mikor kezdődik a játék, az
is, hogy melyik nézőnek hol a helye. Későn érkezőket enyhe
ellenszenv fogad. A sokaság olyan csöndben és olyan
végtelen türelemmel ül, mint egy együvé igazított nyáj. Ám
ki-ki nagyon is tudatában van független egyéni létének:
fizetett, és gondosan szemügyre veszi, ki ül mellette. Mielőtt
a függöny fölmegy, nyugodtan megszemléli a sorokba gyűlt
fejeket: a sűrűség kellemes, de nem tolakodó érzését keltik
benne. A nézők tulajdonképpen csak annyiban egyformák,
hogy mindnyájan ugyanazt a színpadi játékot fogadják be.
Spontánul reagálniuk rá, persze, csak korlátozottan lehet.
Még a tapsnak is megvannak az előírt időpontjai, és a
sokaság tényleg leginkább csak olyankor tapsol, amikor
eljön a sora, hogy tapsoljon. Hogy mennyire vált tömeggé,
azt csak a taps tömörségéből lehet megállapítani: mérni ezt
csak ezen lehet, és ezt maguk a színészek is így értékelik.
A megtorlódás a színházban már olyan mértékig vált
szertartássá, hogy a nézőre kívülről hat, mint enyhe külső
nyomás, de ez mélyebben nem érinti, és biztos, hogy alig
sugallja valamilyen belső egység és összetartozás érzését.
Meg ne feledkezzünk viszont a nézőtéren ülők nagy és közös
várakozásáról, s hogy ez a várakozás az egész előadás alatt
kitart. Színházból csak ritkán távozik néző a darab vége
előtt: akkor is kitart, ha csalódott, ami viszont azt jelenti,
hogy a sokaság mindvégig összetart.
A hallgatóság csöndje és a rá ható együttes hangos
tevékenysége közötti ellentét még feltűnőbb
hangversenyeken. Ott mindennél fontosabb a tökéletes
zavartalanság. Kellemetlen minden mozgás, tilalmas minden
nesz. Miközben a bemutatott zeneművet jórészt ritmusa
élteti, ennek nem szabad a hallgatóságra érezhetően hatnia.
A zene szakadatlan folyamatban vált ki a hallgatóból
sokrétű, különböző és mélységes érzéseket. Lehetetlen,
hogy ne hatna a megjelentek többségére, és lehetetlen,
hogy az érzések ne egyidejűleg ébredjenek mindenkiben. De
mindennemű külső megnyilvánulás elmarad. A sokaság
mozdulatlanul ül, mintha csak képes volna semmit se
hallani. Világos, hogy ehhez a feltorlasztáshoz tartós
mesterséges neveltetés kellett, amelynek eredményét már
megszoktuk. Ha ugyanis elfogulatlanul vesszük szemügyre a
jelenséget, akkor kevés olyan csodálatos akad kulturális
életünkben, mint a hangverseny-látogatók magatartása. Aki
természetesen fogadja be a zenét, az merőben másképp
viselkedik, aki pedig még sohasem hallott, az, amikor
először részesül zenei élményben, féktelen izgalomba eshet.
Amikor Tasmaniában partra szállt matrózok a
bennszülötteknek eljátszották a Marseillaise-t, azok tagjaik
olyan furcsa tekergetéseivel és olyan elképesztő
mozdulatokkal adták tetszésük jelét, hogy a matrózokból
röhögés tört ki. Egy nekihevült fiatal férfi a haját tépte, két
kézzel vakarta a fejét, és nagyokat rikkantott.
A fizikai kirobbanás némi szánalmas maradéka
hangversenyeiken is megnyilvánul. A muzsikusoknak járó
hálás taps ez, kaotikus és rövid zajongás viszonozza a jól
megszervezett, hosszú zajt. Ha végképp elmarad a taps, ha
a közönség olyan csendben oszlik el, mint a helyén ült, akkor
éppenséggel a mélységes vallásos áhítat szférájában érzi
magát.
A hangverseny csendje voltaképpen ebből ered. Számos
vallásnak gyakori szertartása az, hogy hívek közösségben
állnak az Úr előtt. Ezt a megtorlódásnak ugyanazok a
vonásai jellemzik, mint amelyeket világi tömegekből már
ismerünk, és ez ugyanolyan hirtelen és heves kitörésekbe
torkollhat.
Talán valamennyi közt leglenyűgözőbb eset az „Arafati
várta”, a mekkai zarándoklat csúcspontja.2 Egy bizonyos
rituálisan kitűzött napon hat-hétszázezer zarándok
gyülekezik az arafati síkra, néhány órányi távolságra
Mekkától. A sokaság nagy kört alkot az „Üdvösség Hegye”,
egy kopár domb körül, amely a síkság közepén domborul.
Délután két óra tájban, a legnagyobb hőség idején
sorakoznak fel a zarándokok, és napnyugtáig állnak egy
helyben. Födetlen fővel, mindannyian ugyanabban a fehér
zarándokköntösben. Szenvedélyes feszültségben hallgatják
a dombtetőről prédikáló papot. A prédikáció az Úr
szakadatlan dicsőítése. A sokaság erre egyetlen verssel
felel, ezerszer megismételve azt: „Parancsaidat várjuk,
Urunk, parancsaidat várjuk!” Van, aki zokog izgalmában,
van, aki a mellét veri. Van, aki az iszonyú hőségtől elájul. De
a lényeg az, hogy az izzó hőség hosszú óráiban kitartanak a
szent síkon. Csak napszálltakor kapott jelre kerekednek útra
ismét.
A további szertartásokat, az ismert vallási szokások
legrejtélyesebbjeit később még tárgyalni és értelmezni
fogjuk, más összefüggésben. Itt csak ez az órákig tartó
torlódásmozzanat foglalkoztat. Százezres, egyre izgatottabb
sokaság áll mozdulatlanul az arafati síkon, és bármi
történjék, nem hagyhatja el Allah színe előtti őrhelyét. A
prédikáció feltüzeli, és a sokaság kiáltozásával önmagát
buzdítja. A feleletben, amelyet ismétel, a „várni” jelenik meg
és ismétlődik minduntalan. A nap észrevehetetlenül lassan
halad, mindent ugyanabba a ragyogásba, ugyanabba az izzó
fénybe borít: szinte azt lehetne mondani, hogy a
megtestesült torlódás a nap.
Vallásos tömegekben a megmerevedésnek és a
csendnek minden fokozata előfordul, de az egyáltalán
lehetséges legfelső fokú passzivitásra külső erőszak készteti
a tömeget. Csatában két tömeg rohan egymásra, és mind a
kettő erősebb akar lenni a másiknál. A csatakiáltásokkal
magának is, az ellenségnek is bizonyítani próbálja, hogy ő az
erősebb. A csata célja az, hogy az ellenfél végül elnémuljon.
Ha végül minden ellenfél le van vágva, akkor a lármája,
együttesen harsogó hangja, fenyegetése, amely okkal
támasztott félelmet, örökre elnémult. A legcsöndesebb
tömeg az ellenséges holtaké. Minél veszedelmesebb volt,
annál jobb egy rakáson és mozdulatlanul, halomban látni.
Sajátos gyönyör a tömeget mint tehetetlen hullahalmot
megélni. Hiszen imént még halomszám jött rohanva,
halomban ordított. A halottaknak ezt az elcsendesített
tömegét régebben korántsem érezték élettelennek. Úgy
vélték, hogy másutt tovább fog élni a maga módján, ismét
sokaságban, és voltaképpen olyanformán él majd,
amilyennek megismerték. Az ellenség mint hullák elnyúlt
sokasága ilyenformán a szemlélőben a megtorlódott tömeg
végletes változatának képzetét keltette.
De még ennek a képzetnek is lett magasabb foka. A
levágott ellenség helyébe az összes halott léphet, mind, aki
csak a közös földben nyugszik, és ott föltámadására vár. Aki
csak meghal és eltemettetik, gyarapítja a holtak számát;
mind, aki valaha élt, közibük tartozik, és már végtelenül
sokan vannak. Sűrűségük a föld, amely összeköti őket,
vagyis azt sugallják, noha külön-külön nyugszanak, hogy
egymással szoros közelségben vannak a földben. Végtelen
ideig lesznek ott, az ítélet napjáig. Életük a feltámadás
percéig torlódik bennük, az a perc pedig ugyanaz a perc
lesz, amelyben Isten elé fognak gyülekezni, s ő ítélni fog
felettük. Semmi sem ékelődik közbe: mint tömeg
nyugszanak, és mint tömeg fognak feltámadni. Hogy milyen
létező és jelentős a megtorlódó tömeg, annak nincs
pompásabb bizonyítéka, mint a feltámadás és az Utolsó
ítélet e koncepciójának kialakulása.

Lassúság vagy: távoli a cél

A lassú tömeg célja távoli. A tömeg szívósan halad egy
elmozdíthatatlan cél felé, és útján föltétlenül együtt marad.
Az út hosszú, akadályai ismeretlenek, mindenfelől veszély
fenyeget. Amíg a tömeg célhoz nem ért, tilos kirobbannia.
A lassú tömeg olyan, mint egy menet. Kezdettől fogva
együtt lehetnek benne mindazok, akik beletartoznak, mint
Izrael fiai, amikor kivonultak Egyiptomból. Céljuk az ígéret
Földje, és ameddig ebben a célban hisznek, sokaságuk
tömeg. Vándorlásuk története ennek a hitnek a története. A
baj néha akkora, hogy kétkedés fogja el őket. Éheznek vagy
szomjaznak, és amint fölzúdulnak, pusztulás fenyeget. A
férfi, aki vezérük, újra és újra azon fáradozik, hogy hitüket
helyreállítsa. Ez mindig sikerül, és ha neki nem, akkor sikerül
a tömeget fenyegető ellenségnek. A negyven évig tartó
vándorlás történetében fölbukkan egy sor egyedi, gyorsan
és heveny jelleggel támadt tömeg, ezekről alkalmilag lesz
mit mondanunk. De ezek mind alá vannak rendelve egy
átfogóbb elképzelésnek, egyetlen lassú tömegnek, amely
ígéretes célja felé halad, az ígéret Földje felé. A felnőttek
megvénülnek és kihalnak a menetből, gyermekek születnek
és serdülnek fel, de habár az egyed mind más lett, a menet
mint egész ugyanaz maradt. Új csoportok nem áramlanak
bele. Eleitől fogva kimondatott, hogy ki tartozik a menetbe,
kinek van joga az ígéret Földjéhez. Mivel ez a tömeg
képtelen ugrásszerűen növekedni, egész vándorlása alatt
egy az alapvető kérdés: mi módon éri el, hogy nem hull
szét?
A lassú tömeg egy másik alakja inkább
folyórendszerhez hasonlítható. Patakokban ered meg, ezek
idővel egyesülnek, a belőlük lett folyóba mindenünnen más
folyók torkollnak, mindből folyam lesz, ha előtte elegendő a
tér, a folyam célja pedig a tenger. A lassú tömeg e formájára
talán a mindenéves mekkai zarándoklat a leghatásosabb
példa. Az iszlám világ legtávolibb zugaiból erednek útnak a
zarándokok karavánjai, mind Mekka felé. Némelyik esetleg
kezdetben kicsiny, más karavánokat pompás felszereléssel
látnak el fejedelmek, hogy büszkélkedhessen velük az
ország, ahonnan elindulnak. De vándorútján minden karaván
más, azonos cél felé tartó karavánokkal találkozik, a karaván
egyre növekszik, növekszik, és céljához közel már hatalmas
áradat. A tenger, amelybe torkollik, Mekka.
Az ilyen zarándoki állapotba bőven beleférnek
mindennapos élmények, amelyeknek a zarándoklat
értelméhez voltaképpen semmi közük. A zarándok sok
megismétlődő napot él meg, számos veszéllyel küszködik,
többnyire szegény, és ételről-italról kell gondoskodnia.
Napjai idegenben peregnek, az idegen világ egyre változik,
minden baj sokkal fenyegetőbb, mint otthon. Korántsem
csak olyan bajok jelentkeznek, amelyeknek közük van a
vállalkozás jellegéhez. Ezért a zarándok igencsak megmarad
egyénnek, elkülönülve éli a saját életét, mint bárhol bárki
más. De ameddig a céljához ragaszkodik, s ezt a legtöbb
zarándok így teszi, addig egyben végig része egy lassú
tömegnek is, amely – bárhogyan viselkedjék is benne az
egyén – folyamatosan létezik, és amíg céljához nem ér,
létezni fog.
A lassú tömeg harmadik változata mutatkozik meg
mindazokban az alakulatokban, amelyeknek célja láthatatlan
és ebben az életben elérhetetlen. A túlvilág, ahol az
üdvözültek várják mindazokat, akik megszolgáltak benne
helyükért, jól megfogalmazott cél, és csakis a híveké. A hívő
világosan és tisztán látja maga előtt, nem kell beérnie
valamilyen bizonytalan pótszimbólummal. Élete a célig
zarándokút, közte és a túlvilág közt a halál van. Az út
részleteit nem ismeri, szakaszait áttekintenie bajos. Sokan
eltévednek és odavesznek útközben. A túlvilág reménye
mégis annyira megszínezi a hívő életét, hogy jogos egy
olyan lassú tömegről beszélnünk, amely egy hit követőinek
összességét foglalja magába. Mivel a hívek nem ismerik
egymást, és számos városba, országba szétszórva élnek,
ennek a tömegnek a névtelenség a különösképpen
jellegzetes tulajdonsága.
De vajon milyen ez belülről, és miben különbözik
leginkább a gyors formáktól?
A lassú tömegnek nem sikerül töltését levezetnie. Ezt
legfontosabb jellemzőjének mondhatnánk, tehát
nevezhetnénk lassú tömeg helyett nem kirobbanó tömegnek
is. De az első meghatározás előnyösebb, mert nem úgy van
ez a tömeg a kirobbanással, hogy teljesen lemondana róla.
Amikor a végállapotot elképzeli, abban mindig benne van a
kirobbanás. Csak kitolja a távoli jövőbe. Ahol a célt látja, ott
a kirobbanást is. Megvan az mint eleven látomás mindvégig,
és az út végén biztos.
A lassú tömeg arra törekszik, hogy a kirobbanást kiváltó
folyamatot hosszú távon késleltesse. A késleltetés
módszerét a nagy vallások igencsak mesterien kiművelték.
Érdekük az, hogy akit megnyertek maguknak, azt meg is
tartsák. Hogy híveiket megtarthassák és újakat is
nyerhessenek, időről időre össze kell őket gyűjteniük. Ha
ilyen gyülekezetekben egyszer bekövetkezik a feszültség
kirobbanása, akkor ezt meg kell ismételni, és lehetőleg
hevesebb formában, de legalábbis rendszeresen; ez
elengedhetetlen, különben odavész a hívek egysége. Ami a
szolgálatnak ebben a fajtájában és ritmikus tömegekben
végbemegy, az nagy távlatokban ellenőrizhetetlen. A
világvallások központi problémája az, hogy mi módon
uralkodjanak földrésznyi távolságokban, területeken élő
híveik fölött. Uralkodniuk csak akkor lehet, ha tudatosan
lassítják a tömegfolyamatokat. Távoli célok fontosságát kell
növelni, közeliek súlyát fokozatosan csökkenteni kell, végül
jelentékteleníteni őket. Egy e világi kirobbanás semeddig se
tart, amit viszont a túlvilágba helyezünk át, az maradandó.
Ilyenformán a cél és a feszültség kirobbanása
egybeesik, miközben a cél sérthetetlen. Mert az ígéret e
világi földjét meghódíthatja és földúlhatja ellenség, az ígéret
népét elűzheti földjéről. Mekkát meghódították és kirabolták
a karmaták, a szent Kaába-követ magukkal hurcolták. Sok-
sok évig nem lehetett Mekkába zarándokolni.
Az üdvözültek túlvilága viszont távolabb van, semhogy
bármi dúlás érhetné. Egyes-egyedül a hit élteti, és csakis a
hitben lelhető meg. A kereszténység lassú tömege abban a
pillanatban kezdett bomlani, amikor bomlásnak indult a
túlvilágba vetett hit.

A láthatatlan tömegek
Ahol csak ember él a földön, elképzelése van a
láthatatlan holtakról. Mondhatnánk, hogy az emberiség
legősibb elképzelése ez. Biztosan nincs se horda, se törzs, se
nép, amely ne töprengett volna hosszasan a halottam. Az
ember megszállottja volt a holtaknak, félelmesen fontosak
voltak neki, életének jelentős részévé vált a holtak
munkálkodása az élőkben.
Közösség ők is, gondolta az ember, hiszen az emberek
is közösségben élnek, és hajlott arra, hogy nagyon sok
halottat elfogadjon. „A becsuánák és más dél-afrikai
bennszülöttek hite szerint őseik szellemeivel tele minden
tér.3 A föld, a levegő, az ég tele van szellemekkel, és ezek
kényük-kedvük szerint művelnek gonoszságot az élőkön.” –
„A kongói bolokik4 szerint szellemek fogják körül őket, és
minden úton-módon zaklatják, a nappal és az éjszaka
minden órájában azt lesik, mi bajt okozhatnak nekik. Tele a
folyók és a patakok az ősök szellemeivel. Erdő és bozót
dugig velük. Aki úgy jár földön és vizén, hogy meglepi az
éjszaka, az bajba juthat általuk. Nincs olyan bátor ember, aki
éjjel megjárná két falu közt az erdőt, még nagy jutalom
reménye se csábít erre senkit. Aki jutalmat kínál, mindig ezt
a választ kapja: »Nagyon sok az erdőn a szellem.«”
A hiedelem általában az, hogy a holtak együtt
tanyáznak, egy távoli országban, a föld alatt, egy szigeten
vagy egy mennyei házban. A gaboni pigmeusok5 egy dala
szerint:
„Zárva vannak a barlang kapui. A holtak lelkei
nyüzsögnek odabenn csapatostul, mint az alkonyatban
táncoló legyek. Mint a rajzó, táncoló esti legyek, ha leszáll a
sötét éjszaka, ha eltűnt a nap, rajzó legyek: száraz avar
röpköd üvöltő szélben.”
De még nem minden, hogy a holtak egyre sokasodnak,
és a sűrűségük sejtelme döntő. A holtak mozognak is, és
közösen mesterkednek. Közönséges embernek láthatatlanul.
De léteznek különös képességekkel megáldottak, sámánok,
akik varázsolnak: lebírják és szolgáikká teszik a szellemeket.
A szibériai csukcsoknál „seregnyi szellem segíti a jó sámánt,
és ha előszólítja mindet, akkor annyi jön, hogy mindenfelől
valóságos fallal veszik körül a kis alvósátrat, ahol a
szellemidézés folyik”.6
A sámán szól arról, amit lát. „A sámán felindultságtól
reszkető hangon kiáltja a hókunyhóban:
»Teli az ég szálló mezítlenekkel. Emberek, mezítlen
férfiak, mezítlen asszonyok suhannak el, vihart és hófúvást
támasztanak.
Halljátok a suhogást? Zúg, mint a nagy madarak
szárnycsapkodása a magasban. Mezítlen emberek félnek,
mezítlen nép menekül! A levegő szellemei vihart fújnak
szájukból, a levegő szellemei szálló havat kergetnek a föld
színén.«”
A menekülő, meztelen szellemeknek ez a nagyszerű
látomásképe eszkimó eredetű.7
Némely nép hite szerint halottai vagy azok egy
sokasága harcoló sereg. A skót felföldi keltáknak külön
szavuk van a holtak seregére: sluagh.8 Ezt angolra „spirit-
multitude”-nak, azaz szellemsokaságnak fordítják. A
szellemsereg nagy felhőkben száll ide-oda a magasban, mint
lenn a seregélyek. A szellemek mindig földi bűneik
színhelyére térnek vissza. Célt sosem tévesztő mérgezett
nyilakkal öldösik az emberek kutyáit, macskáit, birkáit és
marháit. Mint az ember a földön, csatákat vívnak az égen.
Felhőtlen, fagyos éjjel hallani és látni egymásra támadó,
majd visszavonuló, visszavonuló, majd újra előnyomuló
seregeiket. Csata után vöröslenek a vérüktől a sziklák, a
kövek. A „ghairm” szó jelentése ordítás, kiáltás, és „sluagh-
ghairm” volt a halottak csatakiáltása. Ebből lett utóbb a
„slogan” szó: modern tömegeink csatakiáltásainak nyelvi
fogalma a felföldi holtak szellemseregeitől ered.
Két egymástól távol élő északi nép, az európai lapp és
az alaszkai tlinkit indián egyaránt csatának képzeli az északi
fényt.9 „A koltai lappok háborúban elesetteket vélnek látni
és az égen még mindig szellemekként egymással küzdeni az
északi fényben. Az oroszországi lappok a megöltek
szellemeit fedezik föl bennük. Ezek egy házban laknak, néha
összegyülekeznek, holtra szurkálják egymást, aztán merő
vér a padlat. Az északi fény a jel, hogy csatára indulnak a
meggyilkoltak lelkei. Az alaszkai tlinkitek szerint az, aki
betegségben hal meg, s nem háborúban esik el, csak az
alvilágba kerül. Háborúban megölt bátor harcos, csak az jut
az égbe. Az aztán hébe-hóba megnyílik, hogy újabb
szellemeket fogadjon be. Ezek a sámánnak mindig talpig
fegyverben mutatkoznak meg, mint harcosok. Az elesettek
lelke sűrűn jelenik meg mint északi fény, különösen mint
olyan északifény-csóva, ami nyílnak vagy kévének látszik, és
ide-oda mozdul, néha egymás mellett elfut, vagy egymással
helyet cserél, ami nagyon emlékeztet a tlinkitek
harcmodorára. Az erős északi fény hitük szerint nagy
vérontást hirdet, olyankor a holt harcosok bajtársakra
vágynak.”
A germánok hite szerint harcosok félelmes sokasága
gyülekszik Walhallába. Oda jut minden férfi, aki a világ
kezdete óta harcban lelte végét. Sokaságuk szakadatlan nő,
mert a háborúknak soha vége nem szakad. A harcosok
esznek-isznak, lakmároznak, étel-ital örökké megújul.
Minden reggel fegyverre kapnak, és harcba indulnak. Vitézi
tornában megölik egymást, de aztán életre kelnek megint,
nem igazán haltak meg. Hatszáznegyven kapun át vonulnak
be ismét Walhallába, nyolcszázával, férfiak.
De nem csupán megholtak szellemeinek közönséges
halandónak láthatatlan sokaságairól tud a képzelet. „Tudni
való”, mondja egy régi zsidó szöveg, „és jó, ha ki-ki
megjegyzi, hogy nincs szabad tér az ég és a föld között,
mert mind tele van falkákkal és sokaságokkal. 10 Ezek egy
része tiszta, csupa malaszt és nyájasság, ám más részük
tisztátalan lény, kártevő és sanyargató. Mind a levegőégben
szálldos, némelyike békességet kíván, némelyike háborút
áhít; ez jót cselekszik, amaz gonoszságot művel; némelyik
életet ád, más viszont halált”.
A régi perzsák vallásában külön sereg a démonoké, és
ennek saját kapitánya van.11 Megszámlálhatatlan a démon, a
szent könyv, a Zend-Aveszta sokaságukra ilyen
fogalmazással szolgál: „Ezernyi ezer a démon, tízezernyi
tízezer, számlálhatatlan miriád.”
A keresztény középkor az ördögök számán töprengett
mélyen. A Csodákról való párbeszéd, Cäsarius von
Heisterbach12 műve szerint egy alkalommal annyian
nyüzsögtek egy templom szentélyében, hogy megzavarták a
szerzetesek énekét. Azok a harmadik zsoltárt kezdték
énekelni – „Uram, mely igen megsokasodtak az én
ellenségim” –, az ördögök ide-oda szálldostak a szentélyben,
és a barátok közé vegyültek. Azok már nem is tudták, mit
énekelnek, és zavarában az egyik oldal azon volt, hogy
túlkiabálja a másikat. Ha valahol ennyi ördög gyűl össze,
hogy egyetlen istentiszteletet háborgasson – akkor mennyi
lehet a föld kerekén! De Cäsarius szerint már az evangélium
is bizonyítja, hogy egyetlen emberbe is légiónyi bújt bele.
Egy gonosz pap így szólt halálos ágyán a mellette ülő
nőrokonához: „Látod ott szemközt azt a nagy pajtát? Abban
van annyi szalmaszál, ahány ördög most körülöttem
sereglik.” Lesik a lelkét, hogy bűnhődni vihessék. De
jámborak halottas ágya körül is szerencsét próbálnak. Egy
jóságos apátnő köré több ördög gyűlt a temetésén, mint
levél van egy nagy erdő összes fáján. Egy haldokló apát köré
több, mint homokszem a tenger partján. Ezek a közlések egy
ördögnek köszönhetők, aki személyesen jelen volt, és egy
lovagnak, akivel szóba elegyedett, kérdéseire megfelelt.
Nem titkolta, hogy ennyi sikertelen erőlködés láttán
csalódott, és bevallotta, hogy már Krisztus halálakor ott ült a
kereszt egyik ágán.
Látjuk, hogy ezeknek az ördögöknek a tolakodása
ugyanolyan félelmes, mint a száma. Ha Richalm ciszterci
apát behunyta a szemét, sűrű pornak látta őket maga körül.
Volt, aki pontosabban megbecsülte számukat. Két számítást
ismerek, de egymástól nagyon eltérőt. Az egyik 44.635.569
ördögről tud, a másik tizenegybilliónál többről.
Nagy és természetes ellentétben áll mindevvel az
angyalokról és üdvözült lelkekről alkotott elképzelés.
Őköztük minden nyugszik, elérni egy sem vágyik már
semmit, mind célhoz ért. De ők is gyülekezet, mennyei
sereg, „megszámlálhatatlan angyal, pátriárka, próféta,
apostol, vértanú, hitvalló, szűz és más igaz”. Nagy körökbe
rendeződve állnak az Úr trónusa körül, mint egy udvar
alattvalói királyuk felé fordulva.13 Szorosan fej-fej mellett, és
üdvösségük alapja az, hogy közel a király. Örökre befogadta
őket, és amennyire őt nem fogják soha elhagyni, úgy
egymást sem. Az ő látványába merülnek, és őt dicsőítik. Ez
az egyetlen, amit még cselekszenek, s ezt közösen
cselekszik.
A hívők lelke tele van láthatatlan tömegek efféle
elképzeléseivel. Akár halottakéval, akár ördögökével vagy
szentekével, a képzelet mindig nagy, tömör seregeket lát.
Mondhatnánk, hogy a vallások ezekkel a láthatatlan
tömegekkel kezdődnek. Rétegződésük különböző, minden
hitben sajátos egyensúlyuk jön létre. Nagyon kívánatos
lenne, lehetséges is, a vallásokat aszerint felosztani, ahogy
azok láthatatlan tömegeiket kezelik. A felsőbb vallások –
értsd: az általános elismerést elnyertek – szuverén
biztonsággal és tisztázottan teszik ezt. Az emberi félelmek
és vágyak a prédikációikkal tovább éltetett láthatatlan
tömegekbe kapaszkodnak. Ezek a láthatatlanok a vér a
hitben. Amint meghalványulnak, erejét veszti a hit, és ahogy
lassanként elhal, a haloványak helyére új seregek lépnek.
Az ilyen tömegek közül egyről – és talán a
legfontosabbról – még nem esett szó. Ez az egyetlen,
amelyet, noha láthatatlan, mi, mai emberek is
természetesnek vélünk: az utódok tömegét. Két, esetleg
három nemzedékük távolságára még elér a tekintetünk, de
onnan fogva végképp a jövőbe vesznek. Az utódokat épp
annak folytán nem látja senki, mert a számuk végtelen.
Tudjuk, hogy nőnie kell, eleinte lassan, majd egyre
gyorsulva. Törzsek és egész népek eredeztetik magukat egy
ősapától, és ami ígéretben az részesül, abból látható, hogy
milyen dicső utódokat óhajt magának, de főleg milyen sok
utódot: annyit, mint égen a csillag, és mint tengerparton a
föveny. A kínaiak klasszikus énekeskönyvének, a Si-King-nek
egy verse sáskahadhoz hasonlítja az utódokat:
„Nyüzsögj, nyüzsögj! – zúgják a
sáskaszárnyak.
Ó, bár legyen fiad és unokád
számlálhatatlan seregnyi!
Kötődj, kötődj! – zúgják a sáskaszárnyak.
Ó, bár legyen fiak és unokák
sora végtelen utánad!
Egyesülj, egyesülj! – zúgják a sáskaszárnyak.
Ó, bár legyen egy fiad,
unokád örökkön örökké!”14
 Sokan legyenek, ne szakadjon meg az utódlás – azaz
mintegy sűrüljön végig az idő folyamán és egységes legyen:
ez a három óhaj kíséri itt az utódokat. A sáskahad mint az
utódtömeg szimbóluma azért hat különös erővel, mert a vers
nem kártékony rovarok seregének látja, hanem éppen a
sáskák nagy szaporasága miatt példaképnek.
Az utódok iránti érzés ma ugyanolyan eleven, mint
mindig is volt. Ám a tömegjelleg képzete eltávolodott a saját
utódoktól, és a jövendő emberiségre mint egészre tevődött
át. A holtak seregeit mai ember többnyire üres babonának
ítéli. A még meg nem születettek tömegét megsejteni
viszont, javát akarni és számára jobb és igazságosabb életet
előkészíteni becses és semmiképp sem céltalan
fáradozásnak minősül. Amikor mindenki aggódik a föld
jövőjéért, óriási jelentősége van az utódok iránt táplált
érzésnek. Az irtózat, hogy nyomorékokká tehetők, az
elképzelés, hogy mifélékké tehetnék őket a mi ma viselhető
újféle háborúink, akár elháríttat-hatja is velünk ezeket a
háborúkat, önmagunkért aggódó magánfélelmeinknél
hatékonyabban zárathat ki általában minden háborút.
Ha ezek után még megfontoljuk a megtárgyalt
láthatatlan tömegek sorsát is, akkor megállapíthatjuk, hogy
némely tömeg majdnem, más teljesen eltűnt. Az utóbbiak
közé tartozik az ördögöké: hiába volt valaha megannyi
ördög, megismert tömegeikkel nem találkozunk többé sehol.
Nyomaikat azonban ránk hagyták. Virágkorukból számos
részlet maradt a tudatunkban, például az, hogy parányiak,
mint Cäsarius von Heisterbach műve tanítja. Ahogy az idő
múlt, összes olyan vonásukról lemondtak, amely emberi
alkatukat sejtetné, és még sokkal kisebbek lettek. Nagyon
elváltozva, ám sokkal nagyobb tömegben ismét feltűntek, a
XIX. században, mint bacilusok. Az ember lelke helyett most
a testére támadnak. Azt viszont nagyon veszélyeztethetik.
Kevés ember pillantott valaha mikroszkópba, és látott meg
valóságos bacilusokat. De aki csak hallott róluk, mind biztos
benne, hogy jelen vannak, és igyekszik elkerülni, hogy
hozzáérjenek, ami kissé bizonytalan vállalkozás, hiszen a
bacilus láthatatlan. Veszélyességüket és nagyon kis térben
lehetséges, valóban hátborzongató számszerű
koncentrációjukat kétségtelenül az ördögöktől vették át a
bacilusok.
Láthatatlan, mindig létezett, de csak a mikroszkóp
feltalálása óta ismert tömeg a sperma. Egyszerre
kétszázmillió apróka csíralény ered útnak. Mind egyforma, és
végletesen sűrűre tömörül. Mindnek egy a célja, és egyetlen
kivétellel mind odavész útközben. Mondhatnánk, hogy a
spermium nem ember, s hogy ebben az esetben általunk
értelmezett tömegről nem helyes beszélni. Csakhogy ez az
ellenvetés egyáltalán nem érinti a dolog lényegét. Minden
egyes kis csíralény magában hordja mindazt, ami az ősökből
meg fog maradni. Benne vannak az ősök, a csíra maga az
ős. Hallatlan meglepetés itt viszontlátni az ősöket, az egyik
emberi lét és a másik között, igencsak megváltozott
alakban: egyetlen parányi, láthatatlan lényben mindnyájan
jelen vannak, és milyen mérhetetlenül sokszoros ez a lény.

Felosztás a hordozó indíttatások szerint

A megismert tömegeket a legkülönbözőbb indíttatások
töltik el. Ezeknek az indíttatásoknak a jellegéről még alig
esett szó. Vizsgálatunk legelőször alaki elvek szerinti
felosztásra törekedett. Hogy a tömeg nyílt-e vagy zárt, lassú
vagy sebes, láthatatlan vagy látható, az a töltéséről, arról,
hogy mit érez, csak keveset mond.
Hanem ezt a töltést mindig tisztán megragadni
korántsem lehet. Már ismerünk olyan alkalmakat, amikor a
tömeg egy egész sor egymást gyorsan követő érzelmi
indíttatást él át. Az emberek órákat töltenek el színházban,
és a legváltozatosabb közös élményekben van részük.
Érzéseik egy hangversenyen még függetlenebbek az
alkalomtól, mint színházban, hang-versenyen mondhatni
maximálisan változatosak. De ezek az alkalmak
mesterségesek: gazdagságuk felsőrendű és összetett kultúra
végterméke. Hatásuk mértéktartó. A végletek kioltják
egymást. Ezek az intézmények arra valók, hogy általánosan
enyhítsenek és lefokozzanak olyan szenvedélyeket,
amelyeknek az ember, ha egyedül van, kiszolgáltatva érzi
magát.
Velük ellentétben a tömeg érzelmi indíttatásainak fő
formái sokkal ősibbek. Igen korán megjelennek, történetük
egyidős az emberiségével, és két változat még ősibb.
Valamennyit egységes színezet jellemzi, valamennyin
egyetlen fő szenvedély uralkodik. Amint ezeket tisztázzuk,
lehetetlen a formákat bármikor ismét összetévesztenünk.
A következőkben öt tömegváltozatot különböztetünk
meg érzelmi indíttatástöltése szerint. A két legősibb a
hajszoló és a menekülő tömeg. Ezek az állatvilágban is, az
emberében is egyaránt léteznek, és valószínű, hogy mint
emberi képződmények rendre és ismételten az állatvilág
példáiból merítettek. A tiltó, a megforduló és az ünnepi
tömegek jellege sajátosan emberi. Ezt az öt fő alakzatot
mindenképpen le kell írnunk: értelmezésük jelentős, fontos
felismerésekhez segíthet.

Hajszoló tömegek
A hajszoló tömeg gyorsan elérhető cél láttán keletkezik.
Ismeri a célját, az pontosan ki van tűzve, egyben közeli. Ez a
tömeg ölni készül, s tudja, kit akar megölni. Páratlan
eltökéltséggel indul e célja felé, félrevezetni tőle nem lehet.
Elegendő közölni ezt a célt, elegendő elhíresztelni, hogy
kicsoda vesszen, és máris létrejön a tömeg. A figyelmet
ölésre összpontosítani annyi, mint különlegesen
koncentrálni, olyan feszülten, mint más helyzetben soha. Az
ölésből mindenki részt követel, mindenki lecsap, s hogy
lecsaphasson az áldozatra, közvetlen közelébe törtet. Ha
nem érheti el, akkor látni akarja, hogyan éri el más. Minden
kar mintha egyetlen lény kinyúló karja volna. Noha dicsőbb
és fontosabb az olyan kar, amely célba talál. Minden a cél.
Az áldozat az, de az áldozat egyben a legnagyobb sűrűség
pontja is: mindenki cselekvését egyesíti magában. Cél és
sűrűség itt egybeesik.
 A hajszoló tömeg viharos növekedésének egyik fontos
oka az, hogy a vállalkozás veszélytelen. Veszélytelen, mert a
tömeg fölénye óriási. Az áldozat nem árthat neki. Vagy
menekül, vagy meg van kötözve. Nem tud ütni, a maga
védtelenségében már csak áldozat. Amellett ki is
szolgáltatták a halálnak. Sorsa eldőlt, haláláért senkinek
sem kell megtorlástól félnie. A szabad gyilkosság
mindazokat a gyilkosságokat pótolja, amelyekről a
sokaságnak le kell mondania, mert ha elkövetné őket, súlyos
büntetés fenyegetné. Egy veszélytelen, megengedett,
ajánlott és sokakkal megosztott gyilkosságnak az emberek
túlnyomó többsége nem tud ellenállni. E tekintetben
jegyezzük meg, hogy minden embert halálos fenyegetés
nyomaszt, és így vagy úgy elburkolva is hat, még ha nem
figyeljük is szakadatlanul, ez pedig arra ösztökél, hogy a
halál másokra téríttessék el. A hajszoló tömeg ennek az
ösztökének engedelmeskedik.
A vállalkozás oly könnyű, és oly gyorsan zajlik le, hogy
kinek-kinek iparkodnia kell, különben nem lesz helyben jókor.
Az ilyen tömeg siet, emelkedett és biztos a dolgában:
félelmes ez. Vakok izgalma, akik akkor vakok csak igazán,
amikor hirtelen látni vélnek. A tömegnek áldozat és kivégzés
kell, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon minden
tagjának a halálától. Valójában aztán ennek az ellenkezője
történik. A kivégzés folytán, de csak utána, fenyegetőbb
halálveszélyben érzi magát a tömeg, mint valaha. Minél
előkelőbb volt az áldozat, annál nagyobb a félelem. Együtt
maradnia a tömegnek csak akkor lehet, ha gyors
egymásutánban, sorozatban következnek azonos
események.
A hajszoló tömeg ősi, az ember által ismert legősibb
dinamikus egységből, a vadászó falkából lett. A falkákat,
amelyek kicsik, de számos más tekintetben is különböznek a
tömegektől, a későbbiekben pontosabban meg fogjuk
vizsgálni. Itt csak néhány olyan általános alkalomról szólunk,
amely hajszoló tömeg létrejöttére késztet.
A halálnemeknek, amelyekkel valamely horda vagy nép
egyes embert sújt, két változatát különböztethetjük meg,
ezek egyike a kitaszítás. A sokaság valahova kitesz valakit,
ahol vadállatok prédája lesz vagy éhen vész. Akik közé addig
tartozott, azoknak nincs többé közük hozzá: nem adhatnak
neki szállást se, élelmet se. Bármiben közösködnének vele,
tisztátalanokká válnának, és bűnösökké. A legridegebb
magány ebben az esetben a legnagyobb büntetés, az
elválasztás a saját sokaságtól olyan kín, amelyet csak
kevesen élnek túl, főleg ha primitívek a viszonyok. Az
elszigetelésnek egyik változata az, ha valakit ellenségnek
szolgáltatnak ki. Ez különösen kegyetlen és megalázó
büntetésnek, szinte kétszeres halálnak számít, ha férfit ér,
és nem előzi meg harc.
A másik változat a közgyilkosság. Az elítéltet kivezetik a
síkra, és megkövezik. Az ölésben mindenki részt vesz: a
bűnöst a sokaság összes köve éri és sújtja földre. Nincs
kijelölt kivégző, az egész közösség öl. A kövek a közösség
kövei, döntésének és tettének bélyegzői. Még ahol a
megkövezés szokása kihalt is, megmarad ez a hajlam a
közgyilkosságra. Ilyesféle a máglyahalál: a tűz a sokaság
helyett cselekszik, amely halálra szánta az elítéltet. Az
áldozatot mindenfelől érik a lángok, mondhatni körülfogva
ragadják meg és pusztítják el. Pokolhirdető vallásokban
ehhez még más is járul: a tömeget szimbolizáló tűz által
végrehajtott kollektív emberölést összekötik a kitaszítással,
hiszen az elítéltet pokolra taszítják, kiszolgáltatják a
pokolbeli ellenségnek. A pokol lángjai nyúlnak fel a földre az
őket illető eretnekért. – Ha az áldozatot lenyilazzák, ha a
halálraítéltet egy szakasz katona agyonlövi, akkor a
kivégzőosztag a közösség képviselője. Amikor hangyabolyba
temetnek embert, ami Afrikában és másutt ismeretes mód,
akkor egy nagy létszámú tömeg kínos dolgát bízzák a
hangyákra.
A nyilvános kivégzés összes formája a valaha gyakorolt
közgyilkosságból ered. Az igazi hóhér a vérpad köré sereglő
tömeg. Helyesli a színjátékot, messziről odaáramlik, hogy
elejétől végéig lássa. Akarja a kivégzést, és nemigen mond
le az áldozatról. Krisztus elítéltetésének története a folyamat
lényegét ragadja meg. A „Feszítsd meg!”-et a tömeg ordítja.
Igazában a tömeg cselekszik, amely más korban maga
végzett volna el mindent, és megkövezte volna Krisztust. A
bíróság, amely általában csak egy korlátozott embercsoport
jelenlétében ítélkezik, a nagy tömeg helyett jár el, amely
aztán részt vesz a kivégzésen. A törvény nevében kimondott
halálos ítélet absztraktnak és valószerűtlennek hangzik,
valóssá válik viszont, amikor a tömeg szeme láttára
végrehajtják. Mert igazságot tulajdonképpen neki
szolgáltatnak, és az igazságszolgáltatás nyilvánosságán a
tömeget értik.
A középkor tisztes pompával köríti a kivégzéseket, és
amennyire csak lehet, elnyújtja őket. Megesik, hogy az
áldozat épületes szónoklattal buzdítja jóra a nézőket.
Aggódik sorsukért, nehogy úgy járjanak, mint ő. Elmondja
nekik, hogy hova téved, aki az ő módjára él. A nézőknek
nem csekély mértékben jólesik ez a gondoskodó aggodalom.
Az áldozatnak végső elégtételül szolgálhat, hogy még
egyszer ugyanolyanként áll előttük, mint ők, jó, mint ők, s
most velük együtt veti és ítéli el korábbi életét.
Gonosztevőknek és hitetleneknek a halállal szemközt
gyakorolt bűnbánata, amelyért papok is közreműködnek
minden eszközzel, a lélekmentés állítólagos szándékán kívül
még valamit megcéloz: hogy a hajszoló tömeget egy
jövendő ünneplő tömeg sejtelmébe bűvölje. Kapja meg ki-ki
jóindulata igazolását, és bízzék abban a jutalomban, amely
érte odatúl várja.
Forradalmi időkben gyorsítják a kivégzéseket. Samson,
a párizsi bakó arra büszke, hogy segédeinek nem kell több
idő „fejenként egy percnél”. Ilyen idők lázas tömeghangulata
jórészt a számtalan kivégzés gyors egymásutánjára
vezethető vissza. A tömegnek fontos, hogy a hóhér
felmutassa a kivégzett fejét. Ebben és csakis ebben a
pillanatban ürül ki a feszültség. Bárkié volt az a fej, most le
van fokozva, addig a rövid pillanatig, ameddig a tömegre
mered, ugyanolyan fej, mint akárkié. Király is hozhatta akár
imént a nyakán, ám a lefokozás villámgyors, mindenki
szeme láttára elvégzett művelete folytán másokéhoz
idomult. A tömeg, amely itt csupa meredten figyelő fej,
abban a pillanatban, amikor az az egy fej rámered, az
egyenlőség érzésében részesül. Minél hatalmasabb volt a
kivégzett, minél nagyobb távolság választotta el a tömegtől,
annál hevesebben vezetődik le a tömeg töltése. Ha király
vagy hasonló hatalmas volt, akkor a folyamatban megjelenik
a visszafordulás elégtétele is. A gyilkos törvény milyen
sokáig adott neki jogot, most viszont őrá alkalmazták. Akiket
azelőtt megöletett, most őt ölték meg. Ennek a
visszafordulásnak a súlyát ne értékeljük túl: van olyan
tömeg, amelyet kizárólag visszafordulása hoz létre.
A tömeg elé tartott fő hatása korántsem múlik el
mindenestül a kiürülő feszültséggel. Miközben a tömeg
félelmes indulattal látja egynek önmaga sokaságából,
miközben a fő mondhatni a tömegbe hull, és nem több
bárkiénél, miközben ezáltal mindenkit egyenlővé tesz, a
tömeg minden egyes tagja önmagát látja meg benne. A
levágott fő: fenyegetés. A tömeg olyan mohón nézett a
halott szemébe, hogy szabadulnia tőle többé nem lehet. A fő
a tömegből való, halála tehát magát a tömeget is érinti: azt
rejtélyes kór és rettenet lepi meg, és bomlani kezd.
Szétszóródva lel módot a fő elől menekülni.
A hajszoló tömeg, ha megkapta áldozatát, roppant
gyorsan felbomlik. Veszélyeztetett hatalmasok nagyon is
tudják, hogy ez tény. Odavetnek a tömegnek egy áldozatot,
hogy növekedését megfékezzék. Sok politikai kivégzésnek
volt ez egyetlen oka. Másfelől viszont radikális pártok
szóvivői gyakran nem látják világosan, hogy amikor célt
érnek, és egy veszélyes ellenfél nyilvánosan kivégeztetik,
mélyebben hasítanak saját húsukba, mint az ellenséges
pártéba. Megtörténhet, hogy egy ilyen kivégzés után híveik
tömege széttévelyeg, és igen sokára vagy többé sohasem
nyeri vissza régi erejét. Ennek az átváltásnak más okairól
még bőven lesz mit mondanunk, ha a falkákról és főleg a
siratófalkáról lesz szó.
A közgyilkosságtól csak legújabb időben irtózik a
sokaság. Ezt ne értékeljük túl. Nyilvános kivégzéseken máig
részt vesz mindenki, újságok útján. Épp csak kényelmesebb
a dolog, mint minden. Ki-ki békén üldögél magában, és száz
részlet közül azoknál időz el, amelyek különösen érdeklik.
Csak akkor helyesel, amikor már minden elmúlt, s az
élvezetet a bűnsegédség leghalványabb nyoma sem zavarja
meg. Az egyén semmiért sem felel, az ítéletért sem, a
szemtanúért sem, tanúzásáért sem és a vallomását
kinyomtató újságért sem. Többet tud viszont az esetről, mint
valaha, amikor órák hosszat kellett gyalogolni és állongni,
aztán végül is csak keveset lehetett látni. Az újságolvasó
közönségben tovább él egy szelídebb, de mert az
eseményektől távol álló, jóval felelőtlenebb hajszoló tömeg,
és nagy a kísértés azt állítani, hogy annak legutálatosabb,
egyben legszilárdabb formájaként. Mivel összegyűlnie sem
kell, felbomlását is megússza, változatosságról pedig a
naponta megismétlődő újság gondoskodik.

Menekülő tömegek
A menekülő tömeget fenyegetés hozza létre.
Tulajdonsága az, hogy mindenki menekül, mindenkit
magával von. A fenyegető veszély mindenki számára
ugyanaz. Meghatározott helyre összpontosul. Nem tesz
különbséget. Fenyegetheti egy város lakóit, vagy
fenyegethet minden azonos hitet vallót, vagy mindenkit, aki
ugyanazt a nyelvet beszéli.
A sokaság együtt menekül, mert így menekülni jobb. Az
izgalom mindenkiben ugyanaz, az egyik ember energiája
fokozza a másikét, az emberek ugyanabba az irányba
lökdösik egymást. Amíg együtt vannak, úgy érzik, hogy a
veszély megoszlik köztük. Ősi az elképzelés, hogy a veszély
egyetlen ponton fog támadni. Miközben az ellenség
egyvalakire ráveti magát, a többi elmenekülhet előle. A
menekülő szárnyak nyitottak, de úgy elnyúlnak, hogy a
veszély egyidejű általános támadása elképzelhetetlen. A
nagy sokaságban senki se föltételezi, hogy ő az áldozat.
Mivel mindenki egyformán a megmenekülés felé törekszik,
teljesen áthatja az az érzés, hogy megmenekülhet.
A tömeges menekülés legfőbb jellemzője ugyanis az
irányára törő ereje. A tömeg mondhatni mindenestül iránnyá
válik: távolodni a veszélytől! Csakis a cél, a menekvés
számít, csakis az út odáig, semmi egyéb, ennélfogva
közömbös, hogy az egyedek korábban különböztek, távol
álltak egymástól. Merőben különös és egymással ellentétes
emberfiai egyesülhetnek hirtelen, olyanok, akik soha
egymást meg nem közelítették. Különböző voltuk nem
szűnik ugyan meg menekülőben, de a távolság közöttük
igen. A tömeg összes formája közül a menekülőé a
legátfogóbb. A látvány az egyenetlen sokféleségé, s
nemcsak azért, mert egyszerűen mindenki jelen van a
tömegben, hanem mert még kuszábbá teszi az a sokféle
gyorsaság, amire ki-ki menekülőben képes. Van a tömegben
ifjú, vén, erős, gyönge, nagyobb terhet vagy kisebbet cipelő.
A kép tarkasága megtévesztheti a külső szemlélőt. Pedig
véletlen ez, és – az irány lenyűgöző erejéhez képest –
végképp jelentéktelen.
A menekülés energiája mindaddig hatványozódik,
ameddig minden menekülő elfogadja a többit:
előretaszigálhatja, de nem lökheti félre. Abban a pillanatban
ugyanis, amikor már csak magára gondol, és aki körülötte
van, azt csak akadálynak érzi, a tömeges menekülés jellege
mindenestül megváltozik, és ellentétébe csap át: pánik lesz
belőle, mindenki harca mindenki ellen, aki útjában áll. Ilyen
átváltás leginkább akkor következik be, ha a menekülés
irányát ismételten megzavarja valami. Elegendő a tömeg
útját elállni, hogy más irányba zúduljon. De ha újra meg újra
elállják, hamarosan nem tudja, merre forduljon. Iránya
összekuszálódik, ami által megváltozik az állaga. A veszély,
amely eddig hajtotta és egyesítette, most az egyik embert a
másik ellen fordítja, és ki-ki saját magát igyekszik
menekíteni.
A tömeges menekülés viszont, a pánikkal ellentétben,
összefogásából szerzi energiáját. Amíg nincs, ami
szétszórhatná, amíg megbonthatatlanságában kitart, amíg
hatalmas, szét nem ágazó folyam, addig elviselhető marad a
félelem is, amely hajtja. A menekülő tömegen, amint
meglódul, valamiféle lelkesedés lesz úrrá, az együttes
mozgás mámora. Senki sincs kisebb veszélyben senkinél, és
habár ki-ki lélekszakadva rohan vagy vágtat a lován, hogy
biztonságba jusson, megvan a maga helye a sokaságban,
elfogadja a helyét, kitart a helyén az általános hevület
közepette.
A menekülés napokig, hetekig tarthat, közben van, aki
lemarad, akár azért, mert elhagyta az ereje, akár azért, mert
az ellenség leterítette. Minden elesett tovább, tovább
ösztökéli a többieket. Őt utolérte a végzet, a többieket
elkerülte. Akit utolért, az a veszélynek hozott áldozat.
Személy szerint fontos menekülő társa lehetett ennek-
annak, de fontosabb, és mindenki számára az, mióta elesett.
A csüggedő új erőt merít az elesettet látva. Aki elesett,
gyöngébb volt a többinél, azért szemelte ki magának a
veszély. A sokaság futólag még látja a lemaradtat, és az ő
elszigeteltsége megnöveli a sokaság összefogásának az
értékét. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy milyen
jelentősen szolgálja az elesett ember a menekülő sokaság
konzisztenciáját.
A menekülés természetes vége a célba érés. Ez a
tömeg a biztonság helyzetében szétoszlik. Megszűnhet
ugyan a veszély a forrásánál is. Fegyverszünet köttetik, és a
városról, ahonnan menekülni kellett, elhárult a veszély. Aki
sokadmagával menekült, egyenként hazatér, és mindenütt
helyreáll a régi rend. Ám létezik még egy harmadik
lehetőség, nevezetesen az, amikor a menekülőket felissza a
homok. Túl messze a cél, a táj ellenséges, a sokaság éhezik,
elgyengül, elcsügged. Nem néhányan maradnak le, hanem
százan, ezren. Ez a fizikai felbomlás lassú, az eredeti mozgás
végtelenségig megmarad. Az emberek még akkor is előre-
előrekúsznak, amikor a menekülés végső reménye is
odaveszett. Az összes tömeg közül a menekülő a
legszívósabb,utolsó egyedei a legutolsó pillanatig együtt
maradnak.
Tömeges menekülés példáiban valóban nincs hiány.
Korunk ismét bővelkedik bennük. Amíg a legutóbbi háború
élményekkel nem szolgált, addig első példának az
Oroszországból visszavonuló napóleoni Grandé Armée sorsa
ötlött fel: különböző országokból való, mindenféle
anyanyelvű katonákból álló sereg, iszonyú tél, rettentő
távolság, a túlnyomó többség gyalog – összes részletét
ismerjük ennek a visszavonulásnak, amely szükségszerűen
vált tömeges meneküléssé. Világváros ilyen méretű
menekülését alighanem akkor éltük meg először, amikor a
németek 1940-ben Párizshoz közeledtek. Az a híres „Exode”
nem tartott soká, mert hamarosan létrejött a fegyverszünet.
A népmozgás mérete és intenzitása mégis akkora volt, hogy
a franciák számára a legutóbbi háború legfőbb tömegemléke
lett.
Nem halmozzuk a tegnap példáit. Emlékük még
mindenkiben friss. Érdemes viszont hangsúlyozni, hogy a
tömeges menekülést ősidők óta ismerte az ember, már
akkor, amikor csak nagyon kicsi közösségekben élt.
Képzeletében előbb megvolt a menekülő tömeg, semhogy
sokasága szerint tömeget alkothatott volna. Emlékezzünk az
eszkimó sámán látomására:
„Teli az ég szálló mezítlenekkel. Emberek, mezítlen
férfiak, mezítlen asszonyok suhannak el, vihart és hófúvást
támasztanak. Halljátok a suhogást? Zúg, mint a nagy
madarak szárnycsapkodása a magasban. Mezítlen emberek
félnek, mezítlen nép menekül!”

Tiltó tömegek
A tömeg egy sajátos változatát tilalom hozza létre: sok
ember együtt nem akarja többé azt tenni, amit korábban
egyenként tett. A tilalom hirtelen jön, és a sokaság önmagát
korlátozza vele. Lehet régi, csak feledésbe merült tilalom, és
lehet időről időre elővett. De lehet egészen új is. Bármely
esetben hatalmas az ereje. Föltétlen, mint egy parancs, de
döntő, hogy negatív jellegű. Még akkor sem jön kívülről, ha a
látszat arra vall. Mindig magukban az érintettekben támad
rá igény, az szüli. Amint a tilalom elhangzott, képződni kezd
a tömeg. Mindenki vonakodik megtenni valamit, amit egy
külső világ elvár tőle. Amit eddig mindenki különösebb hűhó
nélkül megcsinált, természetesen, és mintha meg se
erőltette volna magát, azt egyszeriben semmi áron meg
nem teszi. Az elutasítás határozottsága jelzi, hogy mindenki
együvé tartozik. A tilalom negatív jellege a tömeg
létrejöttének pillanatában tudatosul, és amíg a tömeg él,
annak legfőbb vonása. Ezért negatív tömegről is
beszélhetnénk. Az ellenállás teszi tömeggé: a tilalom határ
és gát, senki át nem lépheti, senki át nem hatolhat rajta. Ki-
ki őrzi egymást, figyeli, hogy a másik helyén marad-e a
gáton. Aki enged és megszegi a tilalmat, azt a többi
megbünteti.
A negatív vagy tiltó tömeg legjobb példája korunkban a
sztrájk. A munkás megszokta a rendszeres, kiszabott időben
végzett munkát. A munka mindenféle, az egyik munkás
dolga ez, a másiké az, egészen más. Munkahelyükön viszont
mindnyájan ugyanabban az órában jelennek meg, és onnan
ugyanabban az órában távoznak. Egyformák tehát a közös
munkafelvétel és -letétel tekintetében. Többségük kétkezi
munkát végez. Hasonlók még abban, hogy munkájukért bért
kapnak. Ám a bérük végzett munkájuk szerint más és más.
Tehát, mint látjuk, nemigen egyenlők. Nem annyira, hogy
tömeggé válhatnának. Ha viszont sztrájk következik be,
akkor valami hatékonyabban teremt köztük egyenlőséget:
az, hogy megtagadják a munkát. A megtagadás mindenestül
megragadja az embert. A munkatilalom akut és ellenálló
szellemet teremt.
A pillanat, amikor minden megáll, nagy pillanat,
munkásdal is dicsőíti. Egy sztrájk kezdete sokféle módon kelt
megkönnyebbülésérzést a munkásokban. Fiktív
egyenlőségük, amelyről eleget hallanak, de amely valójában
nem több, mint az, hogy mindnyájan a kezüket használják,
egyszerre valóságossá válik. Amíg dolgoztak, a
legkülönbözőbb munkákat végezték, és mindent utasítás
szerint csináltak. Amikor most abbahagyják a munkát,
mindnyájan ugyanazt csinálják. Olyan ez, mintha
mindnyájan ugyanabban a pillanatban ejtenék le a kezüket,
mintha most minden erejüket megfeszítenék, nehogy újra
fölemeljék, és az is mindegy volna, hogy éhes-e a család. A
munka megszűnt, s ez egyenlővé teszi a munkásokat. Ennek
a pillanatnak a hatásához képest konkrét követelésük súlya
csekély. A sztrájk célja alkalmasint béremelés, és biztos,
hogy ebben a céljukban szintén egyek. De ez a cél
egymagában nem lenne elég ahhoz, hogy tömeggé formálja
őket.
A leejtett kezek ugyanazt sugallják más kezeknek. Amit
nem cselekszenek, az hat az egész közösségre. A sztrájk,
amelyet „rokonszenv” terjeszt, másokat is megfékez:
eredetileg nem gondoltak munkabeszüntetésre, most
mégsem folytatják megszokott dolgukat. A sztrájknak az az
értelme, hogy senki se tegyen semmit, amíg a munkások
nem tesznek semmit: minél inkább megvalósul ez a
szándék, annál biztatóbb a sztrájk sikere.
A tulajdonképpeni sztrájk belső terében fontos, hogy
mindenki hű legyen a tilalom jelszavához. A tömeg spontán
szervezetet hoz létre önmagából. Ez úgy működik, mint egy
állam, amely pontosan tudja, hogy rövid időre alakult meg,
és amelyben csak néhány törvény érvényes, az viszont
roppant szigorral követendő. A helyiséget, ahonnan az akció
elindult, őrség vigyázza, maga a munkahely tiltott terep. A
rá kimondott interdiktum megszünteti hétköznapiságát, és
különös méltóságot ad neki. Az érte viselt felelősség által
közös tulajdonná lesz. Mint ilyet védik, és eszményi
magasba emelik. Az üres és néma munkahely valamelyest
szakrális tér. Bárki közelít hozzá, annak a lelkületét firtatják.
Akinek a szándéka profán, aki dolgozni akar, az ellenség
vagy áruló.
A szervezet gondoskodik az élelem vagy a pénz
igazságos elosztásáról. Ami van, az lehetőleg sokáig tartson
ki. Fontos, hogy mindenki egyformán keveset kapjon. Az
erősebbnek nem jut eszébe, hogy több illetné meg, és még
a mohó is szívesen beéri kevéssel. Ami van, az általában
kevés, elosztása feddhetetlenül, azaz nyilvánosan történik: a
tömeg büszke egyenlőségtudatát ez is táplálja. Végtelen
komolyság és tiszteletreméltóság is megnyilvánul egy ilyen
szervezetben. Lehetetlen arról megfeledkezni, amikor a
tömeg vadsága és pusztítókedve a vizsgálódás tárgya, hogy
micsoda felelősségtudattal és méltósággal képes egy tömeg
önmaga sűrűjéből efféle szervezetet létrehozni. A tiltó
tömeg vizsgálata azért is mellőzhetetlen, mert ennek
jellemzői nagyon mások, sőt ellentétesek a többi tömeghez
képest. Amíg a tiltó tömeg lényét megőrzi, minden
rombolástól tartózkodik.
Igaz viszont, hogy nem könnyű ebben az állapotában
megtartani. Ha a helyzet rosszul alakul, és a hiány nehezen
elviselhetővé válik, de főleg akkor, ha a negatív tömeg
ostromlottnak érzi magát, hajlik arra, hogy pozitív és
cselekvő tömeggé váljék. A sztrájkolónak, aki ugyancsak
hirtelen parancsolt a kezére, hogy ne folytassa megszokott
tevékenységét, egy idő múlva igen nehéz lehet semmit se
csinálni két kezével. Ha aztán úgy érzi, hogy a tömeg
ellenállásának egységét veszélyezteti valami, akkor hajlani
kezd a pusztításra, és leghamarabb arra, hogy saját meghitt
tevékenysége területén romboljon. Ezen a ponton jelenik
meg a szervezet legfőbb feladata: tisztán kell tartania a tiltó
tömeg jellegét, meg kell akadályoznia minden pozitív egyéni
akciót. Föl kell ismernie a pillanatot is, amikor ideje a
tömeget létrehozó tilalmat feloldani. Ha a szervezet
fölismerése megfelel a tömeg érzésének, akkor a tilalmat
visszavonva önmagának kell úgy döntenie, hogy feloszlik.

Megforduló tömegek
„Kedves jó barátom, mindig úgy volt, hogy a farkasok
falták fel a bárányokat: vajon most a bárányok falják majd
fel a farkasokat?” Madame Juliién egy mondata ez, a francia
forradalom idején fiának írt egyik leveléből.15 A visszájára
fordulás tartalma jelenik meg benne tömören. Valameddig
kevés farkas számolt sok báránnyal. Most itt az ideje, hogy a
sok bárány a kevés farkas ellen forduljon. A bárány
tudvalevőleg nem húsevő, de a mondat épp avval mond
sokat, hogy látszólag értelmetlen. A megfordulásoknak a
forradalmak az igazi pillanatai. Sokáig védtelennek egyszer
csak foga villog. Annyi legyen, hogy elbírjon muladozó rossz
tapasztalataival.
A megfordulás föltétele rétegzett társadalom.
Valameddig létezett, egymástól több jog és kevesebb jog
szerint elhatárolt osztályok kellenek, s hogy ezt az
elhatárolást a sokaság hosszú ideig érezze mindennaposán,
amíg föl nem ébred benne a megfordulás óhaja. A felső
rétegnek joga volt az alsóbbaknak parancsolnia, akár azért,
mert elfoglalta az országot, és rátelepedett a népére, akár
azért, mert belső folyamatok hoztak létre rétegeket.
Ám parancs nyomán a kénytelen engedelmesben kínzó
tüske marad. Az elpusztíthatatlan tüskék természetét még
taglalni fogjuk. Akinek sűrűn parancsolnak, és akit sok-sok
tüske szurkál, az nagyon szeretne a tüskéktől szabadulni.
Ennek két módja van. Vagy továbbadni a felülről kapott
parancsot lefelé, ha van alantos, aki kész parancsot
elfogadni. Vagy maguknak a fölötteseknek megfizetni az
elszenvedett és fölgyűlt rosszért. Erre azonban a gyönge és
tehetetlen egyénnek csak elvétve kínálkozik szerencsés
alkalom. Tömeggé tömörült sokaságnak viszont sikerülhet,
ami az egyedeinek addig nem. Együtt szembe lehet fordulni
a parancsolókkal. A forradalmi helyzeteket efféle
megfordulások helyzeteinek tekinthetjük. A tömeget pedig,
amely feszültségét kiürítve legfőképp parancstüskéktől
szabadul közösen, megforduló tömegnek nevezhetjük.
A francia forradalom kezdetének a Bastille ostromát
tekintjük. Holott korábban kezdődött, a nyulak közt
rendezett vérfürdővel. 1789 májusában Versailles-ban
összeült az országgyűlés. A feudális jogok megszüntetéséről
tárgyalt, ezek között a nemesek vadászati jogáról is. Június
10-én, egy hónappal a Bastille ostroma előtt Camille
Desmoulins, aki mint képviselő részt vett a tanácskozáson,
ezt tudatta egy levelében apjával: „A bretonok
panaszpontjaik némelyikének képviseletileg érvényt
szereznek. Ölik a galambokat meg az erdei vadat.
Hasonlóképpen ötven ifjú példátlan pusztítást művel a
környéken a mezei és üregi nyulak közt. Úgy hírlik, hogy a
St. Germain-i lapályon 4-5.000 nyulat öltek meg a vadőrök
szeme láttára.”16 A bárány, mielőtt a farkas ellen merne
fordulni, a nyulakra rohan. Mielőtt meg- és maguk a
felsőbbek ellen fordulna, az alantosakkal, az űzhető-hajtható
vaddal kártalanítja magát.
 A tulajdonképpeni esemény aztán a Bastille napja. Az
egész város fegyverre kap. A felkelés a királyi
igazságszolgáltatás ellen fordul. Amit a megtámadott és
megostromolt épület testesít meg. A tömeg foglyokat
szabadít, akik aztán csatlakozhatnak hozzá. A Bastille
védelméért felelős kormányzót és embereit kivégzik.
Egyébként lámpavasra kötnek tolvajokat is. A Bastille-t
földdel egyenlővé teszik, minden kövét elhordják. Az
igazságszolgáltatás két fő megjelenési formája, a halálos
ítélet és a kegyelem a nép kezébe kerül. Evvel –
pillanatnyilag – teljessé válik a megfordulás.
Efféle tömegek a legváltozatosabb körülmények között
jönnek létre: rabszolgák felkelhetnek uraik ellen, katonák
tisztjeik ellen, színes bőrűek a közibük települt fehérek ellen.
Az egyiknek mindig hosszú ideig parancsolt a másik. A
felkelőket mindig a tüskék ösztökélik cselekvésre, és mindig
sokáig tart, mikorra cselekszenek.
Kétségtelen, hogy a forradalmak felszínén észlelhető
események jelentős része hajszoló tömegekben megy
végbe. A tömeg egyes embereket hajszol, s ha elfogja őket,
közösen öli meg, törvényt ülve fölöttük, vagy akár ítélet
nélkül. De a forradalom korántsem csak ennyiből áll. Azt
hajszoló tömeg, amely igen gyorsan jut természetes végére,
sohasem teljesíti be. Az egyszer megkezdődött megfordulás
folytatódik. Mindenki olyan helyzetet keres, amelyben
tüskéitől szabadulhat, és mindenkinek bőven jutott tüske. A
tömegfordulás az egész társadalmat megragadó folyamat,
amely akkor is csak lassan és nehezen ér véget, ha esetleg
mindjárt kezdetben sikeres. Amilyen hamar zajlik le a
felszínen a hajszoló tömeg ténykedése, olyan lassan és sok
egymást követő lökéssel megy végbe a mélyben a
megfordulás.
És az utóbbi még ennél is lassúbb lehet: a túlvilágra
helyeződhet át mint ígéret. „Az utolsók lesznek az elsők.” A
két állapot között ott a halál. A másvilágon ki-ki új életre kel
majd. Aki itt nincstelen ínséges volt, és semmi rosszat nem
tett, az lesz odatúl a legrangosabb. Új és tehetősebb
emberként él tovább. A hívő bízhat benne, hogy
megszabadíttatik tüskéitől. De a megszabadítás módjának
részleteiről nem esik szó, és ha utóbb mindenki
összesereglik is a túlvilágon, a tömegről, mint egy
megfordulás szubsztrátumáról igazában szintén nem.
Az ilyen ígéret magva a feltámasztás gondolata. Az
evangéliumok leírják azokat az eseteket, amikor Krisztus
ezen a világon támasztott fel holtakat. A híres Revivals17
prédikátorai a halál és föltámasztás hatását minden módon
kihasználták angolszász tartományokban. Az egybegyűlt
bűnösöket addig fenyegették a pokol végletes rémségeivel,
amíg azok szinte leírhatatlan rettegésbe nem estek. 18
Lángoló kénes tó tárult szemük elé, és a Mindenható keze
nyúlt feléjük, hogy rettenetes mélyébe taszítsa őket. Az
egyik prédikátor hír szerint utálatosan torz pofákat vágva, és
mennydörgő hangon ordítva fokozta becsmérlő szitkozódása
hevét végletessé. A sokaság negyven-, ötven-,
százmérföldnyiről, mindenünnen rohant, hogy efféle
prédikátorokat meghallgathasson. A férfinép ponyvás
szekéren, ágyneműt és többnapi élelmet fölrakva, családját
is odahurcolta. Kentucky állam egy részén az 1800. esztendő
táján járványos láz terjedt el ilyen gyűlések hatására. A
gyűléseket a szabad ég alatt rendezték, mert az akkori
államokban nem akadt épület, amely a félelmes tömegeket
befogadhatta volna. 1801 augusztusában húszezer ember
sereglett össze a Cane Ridge-i meetingre. 19 Ennek még száz
év múlva sem veszett el az emléke Kentuckyban.
A prédikátorok addig rémisztgették a hallgatókat, amíg
azok össze nem rogytak, szinte holtan el nem nyúltak. Isten
parancsaival fenyegették őket. A parancsok elől
megfutamodva valamiféle tetszhalálba próbáltak menekülni.
A prédikátorok megfontoltan, céljukat nyíltan kimondva is,
arra törekedtek, hogy mindenkit „leterítsenek”. Itt is, ott is
egész sorok dőltek el, mint egy csatatéren. A
csatatérhasonlattal maguk a prédikátorok éltek. A
megcélzott erkölcsi megfordulás követelményének vélték a
végletes, őrült rettegést. A prédikáció sikerességét a
„levágottak” számával mérték. Egy szemtanú pontos
följegyzései szerint az említett többnapos meeting során
háromezren rogytak maguktehetetlen a földre, a
jelenvoltaknak majdnem egyhatoda. Aki összeesett, azt
mind behordták egy közeli gyűlésterembe. Annak mindvégig
bőven a fele vagy több volt megrakva elnyúlt testekkel.
Sokan, nagyon sokan órákig feküdtek mozdulatlanul, nem
tudtak szólni, nem tudtak mozdulni. Pillanatokra tért ez-az
észre, hogy hörögve, metsző sikollyal vagy buzgón
irgalomért könyörögve adjon életjelt.20 Volt, aki két sarkával
verte a padlót. Mások halálos gyötrelemben üvöltöztek, és
úgy hányták-vetették magukat, mint a szárazra rántott hal.
Sokan órák hosszat hemperegtek a padlón. Volt, aki hirtelen
felszökött fektéből, átvetette magát lócákon, szónoki
emelvényen, és „Végem! Végem!”-et ordítva nekirohant az
erdőnek.
Mire az eldőltek újra magukhoz tértek, mind más
emberek voltak. „Üdvösség!”, kiáltozták föltápászkodva.
„Újjászülettek”, immár nekivághattak egy tisztes és tiszta
életnek. Kiléptek volt bűnös életükből. Ám a megtérésük
csak akkor volt hihető, ha valamiféle halál előzte meg.
Ismerünk kevésbé végletes, de azonos hatású
jelenségeket. Valahol egy egész gyülekezetből kitört a
zokogás. Sok emberen leküzdhetetlen vitustánc vett erőt.
Mások, általában négyen-öten, ugattak, mint a kutyák. Csak
évek múlva, amikor már csillapult a hevület, szállt meg
néhány embert, utóbb egész kórusokat valamiféle „szent
kacagás”.
De ami történt, az mind tömegben történt. Ezeknél
hevültebbeket és feszültebbeket alig ismerünk.
Az a megfordulás, amelyet itt vizsgálunk, különbözik a
forradalmitól. Itt az ember és az isteni parancsok viszonyáról
van szó. Az ember eddig istentelenül cselekedett. Most
elfogta a félelem, hogy bűnhődni fog. A papok által minden
eszközzel fokozott félelme eszméletlenségbe kergeti.
Holtnak tetteti magát, mint a menekülő állat, de annyira fél,
hogy az eszméletét is elveszti. Amikor magához tér, kész
meghajolni Isten parancsolatai és tilalmai előtt. Közvetlenül
a bűnhődése elé iktatódott be a végsőkig fokozott félelem. A
folyamat úgyszólván idomítás: az egyén Isten prédikátora
által engedelmes szolgává idomíttatja magát.
Mindez pontosan ellenkezője a már értelmezett
forradalmi folyamatnak. Annak az a célja, hogy
megszabadítson ama tüskéktől, amelyekkel tartós uralom és
alávetettség lassan teletűzdelte az egyént. Emennek a célja
egy új alávetettség, isteni törvények elfogadása, vagyis az a
készség, amely, ha a törvényi parancs netalán döfköd,
minden tüskét elfogadtat. Mindkét folyamatban csak a
megfordulás ténye közös, és a szellemi színtér, ahol
végbemegy: itt is, ott is a tömeg.

Ünnepi tömegek
A tömeg ötödik változatát ünnepi tömegnek nevezem.
Korlátozott területen roppant kínálat, és mindannak a
sokaságnak, amely ezen a mondott területen mozog, része
lehet benne. Halomszám teríttetik egy kultúra, bármely
kultúra termése. Száz megkötözött sertés hever egy sorban.
Gyümölcshegyek tornyosulnak. A legkedveltebb ital várja
élvezőit nagy, öblös korsókban. Bővebben van minden,
semhogy a sokaság elfogyaszthatná, s hogy elfogyassza,
még és még áramlik a nép. Amíg van miből szedni, addig
szed: úgy tetszik, sohase szakad ennek vége. Fölösen van nő
férfinak, és fölösen férfi nőnek. Senki, semmi sem fenyeget,
semmi sem késztet menekülni, élet és élvezet biztosítva
van, amíg csak az ünnep tart. Számos tilalom fel van oldva,
válaszfalak nyitva állnak, merőben szokatlan közeledésekre
van engedelem, még kedveznek is nekik. Az egyes ember
nem feszültségtől szabadul, hanem az oldódás
atmoszférájában lebeg. Nincs mindenki számára közös és
együtt elérendő cél. Az ünnep a cél, és mindenki elérte. A
sűrűség igen nagy, az egyenlőség viszont jórészt tetszésben
és élvezetben nyilvánul meg. Ki-ki nyüzsög, nem pedig
együtt halad. A fölhalmozott és mindenkinek járó javak
jelentős része magva a sűrűségnek: először azokat
gyűjtötték be, és csak mire mind együtt volt, gyűlt köréjük a
sokaság. Évekig eltarthat, mikorra minden megvan, és
meglehet, hogy ezért a rövid dúskálásért ki-ki hosszas
nélkülözést tűrt el. A sokaságban ünnepélyesen meghívott
vendégcsoportok, olyan emberek, akik különben csak ritkán
találkoznak szemtől szembe. Egy-egy csoportot harsány
üdvözlés fogad, ami ugrásszerűen növeli az általános
vígságot.21
Ebben az állapotban benne munkál az az érzés, hogy a
sokaság a jelen ünnep közös élvezetével sok-sok további
ünnep felől határoz. A múlt hasonló alkalmait szertartásos
táncok és drámai játékok idézik fel. A jelen ünnepében
benne van az ünnepek hagyományossága. Megemlékezés
illetheti meg az ünnepek valahai alapítóit, a
megörvendeztető pompa és fény mitikus alapítóit, az ősöket,
vagy megilletheti csak az adakozó gazdagokat, mint ez
hűvösebb kései társadalmakban szokás – bármint legyen, ki-
ki úgy véli, hogy az ünnep szavatolja megismétlődését a
jövőben, lesz hasonló alkalom. Az ünnepek hívják egymást,
javak és emberek sűrűsége pedig gyarapítja az életet.

A kettős tömeg:
férfiak és nők – élők és holtak
Hogy a tömeg fennmaradjon, annak legbiztosabb és
gyakran egyetlen lehetősége egy második tömeg léte,
olyané, amelyre az első léte utal. Mindegy, hogy játékban
találkoznak és mérkőznek meg egymással, vagy komolyan
fenyegetik egymást: egy második tömeg látványa vagy
eleven képe nem hagyja az elsőt széthullani. Miközben az
egyik oldalon szoros rendbe sorakoznak a lábak, a szemek a
túloldali szemeket figyelik. Miközben emitt közös ütemre
lengnek a karok, a fülek amonnan túlfelől várják a kiáltozást.
Övéihez ki-ki testileg közel van, és velük meghitt és
természetes egységben cselekszik. Kíváncsisága és
várakozása viszont mindenestül, minden félelme szintén,
egy másik embersokaságot illet, amelytől világos távolság
választja el. Ha látni azt a sokaságot szemközt, akkor a
látványa megragadó; ha nem látni, akkor legalább hallani. A
második csoport cselekvésén vagy szándékán múlik minden,
amit az első tesz. Az ellenoldaliság kihat az
egymásmellettiségre. A konfrontálódás mindkétfelől különös
figyelmet vált ki, és módosítja mindkét csoport belső
koncentrációját. Amíg amazok szét nem szaladnak,
emezeknek együtt kell maradniuk. A két csoport közötti
feszültség nyomást gyakorol egynek-egynek a tagjaira. Ha a
nyomást egy rituális játék okozza, akkor az valamelyest
szeméremszerű: mindkét oldal mindent megtesz, hogy le ne
lepleződjék a másik előtt. Ha viszont fenyeget az ellenfél, és
valóban élet-halál a tét, akkor a nyomás elszánt és egységes
elhárító páncéllá változik.
Biztos, hogy tömeget más tömeg éltet, föltéve persze,
hogy a kettő nagysága vagy töltése körülbelül azonos. Hogy
a tömeg tömeg maradhasson, ne legyen az ellenfele
túlságos fölényben, legalábbis ne higgye emez, hogy nagy a
fölénye. Ha elharapódzik a félelem, hogy majd nem lehet
vele szemben helytállni, akkor a tömeg futásban keres
menekvést, s ha az kilátástalannak bizonyul, akkor pánik
zilálja szét, és ki-ki a saját bőrét menti. De itt nem ez az eset
foglalkoztat minket. Kettőstömeg-rendszer – mert annak is
nevezhetjük – csak akkor jön létre, ha mindkettő úgy érzi,
hogy az erők körülbelül egyensúlyban vannak.
Ha ennek a rendszernek a létrejöttét meg akarjuk
érteni, három alapvető ellentétből kell kiindulnunk. Ezek
mindenütt megvannak, ahol emberek élnek, és minden
emberi társadalom tudott róluk. Az első és legfeltűnőbb
ellentét a férfiak és a nők közötti, a második az élőket és a
holtakat szembesíti, míg a harmadik az, amelyre manapság
szinte kizárólag gondolunk, ha két egymással szemben álló
tömegről szó esik, s ez a barát és ellenség közötti ellentét.
Ha az első kettőst, férfiakét és nőkét vesszük
szemügyre, elsőre nemigen világos, hogy mi szerepük lehet
sajátos tömegek kialakulásában. Férfiak és nők együtt élnek,
családokban. Meglehet, hogy tevékenységeik hajlandóságuk
szerint eltérők, de olyasmire alig-alig gondolunk, hogy
kétfelé különülhetnének, és hevült csoportokként
szembesülhetnének egymással. Bizony vissza kell nyúlni
ősibb életviszonyok leírásaihoz, hogy más képet kapjunk
ennek az ellentétnek a formájáról.
Jean de Léry francia hugenotta ifjú 1557-ben tanúja volt
a brazíliai tupinambuk egy nagy ünnepségének.22
„Ránk parancsoltak, hogy maradjunk az asszonyok
házában. Még azt sem tudtuk, mire készülnek, amikor
váratlanul mély morgás támadt abban a házban, ahol a
férfiak voltak, legföljebb harminc lépésre tőlünk és az
asszonyoktól. Úgy hangzott, mintha imát mormoltak volna.
Amikor az asszonyok – vagy kétszázan – ezt
meghallották, mindnyájan fölugrottak, és fülüket hegyezve
egyetlen csoportba húzódtak össze, szorosan, test testhez.
Hamarosan ez után a férfiak hangja följebb csapott.
Világosan hallottuk, hogy valamennyien együtt énekelnek,
közben újra meg újra önmagukat buzdítják, egy »hé, hé, hé,
hé!« kiáltást ismételve. Nagy álmélkodásunkra az asszonyok
viszonozták ezt, ugyanazt a »hé, hé, hé, hé!«-t rikoltozva.
Negyedóránál is tovább rikoltoztak és vijjogtak, olyan
lármásan, hogy azt sem tudtuk, milyen képet vágjunk az
egészhez.
Rikoltozás közben vad ugrándozásba kezdtek,
csapkodott a mellük, habzott a szájuk. Többen eszméletlenül
elterültek, mint az eskórosok. Talán az ördög bújt beléjük,
gondoltam, és az őrjíti meg őket végképp.
Közvetlen szomszédságunkban a gyerekek tomboltak és
zajongtak, ismét más házban maguk között. Nekem akkor
már fél évnél is hosszabb ideje volt ugyan dolgom
vademberekkel, és elég jól megvoltam közöttük, de – minek
titkoljam – nagyon elkapott a félsz. Ugyan mi lesz ennek a
vége, töprengtem, és inkább lettem volna újra otthon az
erődünkben.”
A boszorkányszombat végül elcsillapszik, az asszony- és
gyereknép elhallgat, Jean de Léry pedig olyan csudálatos
karéneket hall a túlról, hogy a férfiak közé kívánkozik, látnia
kell őket. Az asszonyok visszatartanák: ismerik a tilalmat
meg azt, hogy nekik a férfiakhoz átmenniük sohasem
szabad. Lérynek azonban sikerül átlopakodnia, nem éri
semmi baj, és két másik franciával együtt részt vesz az
ünnepen.
Férfiak és nők tehát szigorúan elkülönülnek, más-más
házba, ámbár egymáshoz közelibe. Nem látják egymást,
annál jobban lesi viszont az egyik csoport a másiknak a
zajongását. Ugyanazt rikoltozzák, és ugyanazt kiáltozva
hergelik bele magukat ugyanabba a tömeghevületbe. Ami
történik, az tulajdonképpen mind a férfiaknál történik, de a
tömeggé gerjesztésben az asszonyoknak is részük van.
Figyelmet érdemel, hogy amint a férfiak házából meghallják
az első hangokat, szorosan összehúzódnak, és az amott
hamarosan felharsanó kiáltásokat egyre vadabbul
viszonozzák. Nagyon félnek, hiszen be vannak zárva –
kimenniük semmiképp sem szabad –, és mert nem
tudhatják, mi folyik a férfiaknál, izgalmuk sajátossá
színeződik. Föl-fölugranak, mintha kiugranának. A
megfigyelő leírta hisztériás vonások a megakadályozott
tömeges menekülés jellemzői. Az asszonyok természetes
késztetése az volna, hogy a férfiakhoz meneküljenek, de
mert ez szigorúan tilos, egy helyben menekülnek.
Érdekes, hogy mit érez maga Jean de Léry. Átérzi az
asszonyok izgatottságát, de az ő tömegükhöz csatlakozni
valóságosan nem tud. Idegen is, férfi is. Közöttük, mégis
elkülönítve tőlük, attól tart, hogy áldozatul esik a
tömegüknek.
Hogy a nőknek ez a maguk módján való részvétele nem
közömbös, az a beszámoló egy másik részletéből kiderül. A
törzs varázslói vagy Jean de Léry szavával a „karaibok” zord
szigorral intik az asszonynépet, hogy házát el ne hagyja.
Ráparancsolnak viszont, hogy nagyon figyelje a férfiak
énekét.
Az egybegyűlt asszonyok akkor is erősen hathatnak
férfiaik csapatára, ha jóval nagyobb távolságra vannak tőlük.
Az asszonyok hébe-hóba beleadják a harci vállalkozásokba a
maguk részét. Erre három példa következzék itt, egy-egy
ázsiai, amerikai és afrikai, vagyis olyan népektől való,
amelyek sohasem érintkeztek egymással, és biztosan nem
hatottak egymásra.
A Hindukusban élő kafiroknál az asszonyok járják a
fegyvertáncot, mialatt a férfiak csapata valahol távol jár. 23
Ezen a módon csepegtetnek a harcosokba erőt és
bátorságot, evvel fokozzák éberségüket, nehogy ravasz
ellenség rajtuk üthessen.
A dél-amerikai ivarók asszonynépe, ha a férfiak hadba
vonultak, éjszakáról éjszakára összegyülekszik egy kijelölt
házban, és ott egy különös táncot jár el. 24 Kagylóhéj
csörgőkkel a derekán bűvölő dalokat énekel. Az
asszonyoknak ez a harci tánca állítólag sajátos erejű: apák,
férjek és fiak elől félrehárítja az ellenség lándzsáit és golyóit,
biztonságba bódítja az ellenséget, amely aztán csak akkor
veszi észre a veszélyt, amikor már késő, és amely abban is
megakadályozza, hogy vereségéért bosszút álljon.
A madagaszkári asszonyok egyik ősi táncának a neve
„mirary”, s ez csakis a harc perceiben járható el. 25 Az
asszonyokkal hírnök tudatja, hogy mikor lesz az ütközet. Erre
azok lebontják a hajukat, s elkezdik a táncot: ilyen módon
kapcsolatot teremtve a férfiakkal. Amikor a németek 1914-
ben Párizs felé masíroztak, a tananarivei asszonynép a
miraryt táncolva óvta tőlük a francia katonákat. Úgy tetszik,
roppant távolságból is hatásosan.
Világszerte léteznek ünnepek, amelyeken nők és férfiak
külön csoportokban táncolnak, bár úgy, hogy egymást látják,
sőt egymásnak szól a tánc. Leírni ezeket fölösleges, hiszen
általánosan ismertek. Megfontoltan szorítkozom néhány
olyan végletesebb változatra, amelyben különösen feltűnik a
különválás, a távolság, valamint az izgalom foka. Ezek
esetében nagyon is beszélhetünk kettős tömegről, ennek
mély tudati gyökereiről. A két tömeg jó szándékkal van
egymás iránt. Az egyik azért hevül, hogy a másiknak jól
menjen sora és gyarapodjék gazdagsága. Férfiak és
asszonyok ugyanegy népből valók, és egymásra szorulnak.
Az amazonlegendákban – amelyek korántsem csak a
görög ókor mondái, hiszen még dél-amerikai bennszülöttek
közt is vannak megfelelőik – a nők örökre elkülönülnek a
férfiaktól, és úgy háborúskodnak velük, mint nép nép ellen.
De mielőtt a háború felé fordítanánk figyelmünket,
amelynek során a kettős tömeg veszedelmes és látszólag
elkerülhetetlen lényege legerősebben nyilvánul meg,
helyénvaló az élők és a holtak közötti ősi ellentétre vetnünk
egy pillantást.
Bármi történjék haldoklókkal és holtakkal, fontos az az
elképzelés, hogy túlfelől sokkal nagyobb a szellemsokaság,
amely tevékeny, és amelybe a halott végül fölvétetik. Az
élők emitt nem engedik át amoda örömest hozzátartozóikat.
A veszteség gyöngít, és ha java korában és jó erőben levő
férfi vész el, akkor ez különösen nagy fájdalom a rokonainak.
Amennyire bírnak, küzdenek ellene, de tudják, hogy
ellenállásuknak kevés a haszna. Odatúl nagyobb és erősebb
a tömeg, áthúzza magához a haldoklót. Bármit próbál az élő,
a túlvaló túlerő tudatában teszi. Mindentől tartózkodni kell,
ami a túlvalókat ingerli. Ők bele tudnak szólni az élők
dolgaiba, és mindenütt árthatnak nekik. Némely nép szerint
a holtak tömege az a tármedence, amelyből az újszülöttek
lelkei vétetnek. A holtakon múlik, hogy szülnek-e az
asszonyok. A szellemek olykor vonuló, esőt hozó felhők.
Elveszejthetik a tápláló növényeket és barmokat. Új meg új
áldozatokat szedhetnek az élők közül. A csak kemény tusa
árán nekik átengedett halott pedig odatúl már ahhoz a
félelmes sereghez fog tartozni, és belebékítik abba.
A meghalás tehát harc, két egyenlőtlen erejű ellenség
küzdelme. Meglehet, hogy a jajgatás, a gyász és a
kétségbeesés miatti önsebzés szintén ezt a küzdelmet
akarja jelezni. Ne higgye a halott, hogy könnyen lemondtak
róla, hiszen verekedtek érte.
Igazán sajátságos küzdelem ez. Olyan küzdelem,
amelynek a vége mindig vereség, bármilyen bátran vívjon is
bárki. Eleitől fogva csak menekülés ez az ellenség elől, és
aki szembefordul vele, tulajdonképpen csak látszólag teszi,
azt remélve, hogy amolyan utóvédharcban elszakadhat tőle.
Küzdelem a mihamar az ellenség sorait gyarapító
haldoklónak szánt hízelgés is. Ha majd mint halott átköltözik
amoda, legyen ott az élő iránt jó vagy legalább nem nagyon
rossz érzéssel. Hiszen ha dühödten ér a mindig lehetséges
ellenség közé, új és veszedelmes rablóhadjáratra uszíthatja.
Holtak és élők e különös küzdelmének lényegi vonása
az, hogy újra és újra megújul. Sohase tudható, mikor
történik ismét valami. Talán sokáig semmi. De ebben bízni
nem lehet. Minden újabb csapás hirtelen és a homályból jön.
Hadüzenet nincs. Egyetlen haláleset mindennek a végét
jelentheti, de a halál folytatódhat is, mint járványok és
döghalál idején. Örökös a visszavonulás, és igazán vége
sohasem szakad.
Élők és holtak viszonyáról még szót fogunk ejteni. Itt
csak az volt a cél, hogy meglássuk bennük azt a kettős
tömeget, amelynek két fele mindörökre egymásra van
utalva.
A kettős tömeg harmadik alakja a háborús tömeg. Ma
evvel van legközelebbről dolgunk. Sokat érne, ha
évszázadunk tapasztalatainak birtokában megérthetnénk és
eloszlathatnánk.

A kettős tömeg: a háború

Aki háborút visel, az ölni akar. „Megritkítottuk az
ellenség sorait.” A háborúzók rakásra akarnak ölni. Annyi
ellenséget vágnak le, amennyit csak bírnak: egy rakás halott
legyen az ellenfelek fenyegető, eleven tömegéből.
Sokasodik a szomszédos tömeg: az ellen indít háborút emez.
A sokasodás eleve nyomasztó. A tömeg fenyeget, pusztán
avval is, hogy növekszik, és evvel támadó, háborút sürgető
tömeget hoz létre a másik sokaságból. Aki háborút visel,
mindig fölényre törekszik, számszerűen nagyobb csapattal
akar síkra szállni, az ellenfél gyöngeségét pedig minden
módon ki akarja használni, még mielőtt az számszerűen
megerősödne. A hadviselés tehát pontos egyedi mása
annak, ami általános: a sokaság a nagyobb és eleven tömeg
akar lenni, túlfelől pedig a halottak sokasága legyen
nagyobb. A növekvő tömegeknek ez a versenye a
háborúknak jelentős, mondhatni mélységes mély oka.
Rabszolgává tenni is lehet ellenfelet, nemcsak megölni, és
főleg asszony- és gyereknép utóbb alkalmatosan gyarapítja
a saját törzs sokaságát, de egy háború se igazi háború, ha
kezdeti célja nem egy halom ellenséges halott.
A harci események túlságosan is világos fogalmai régi
nyelvekben is, újakban is pontosan kifejezik ezt. „Levág”,
„öldököl”, „lever” – ömlő vér fest vörösre folyókat, az
ellenséget „mind egy szálig” kaszabolják le, miközben emitt
is „az utolsó emberig” kell kitartani. Az ellenségnek „nincs
kegyelem”. Így a szavak.
De fontos rámutatnunk, hogy a holtak sokasága is
egység, hiszen több nyelvnek van rá sajátos szava. A
„csatatér” értelmű német „Walstatt”-ban az ősi „wal” jelenik
meg, amelynek értelme: „a csatamezőn maradottak”. Az
óskandináv „valr” jelentése „hullák a csatatéren”, „valhall”
pedig nem más, mint „az elesett harcosok lakóhelye”. Az
ófelnémet „wal”-ból lett, tőhangzóváltással, a „wuol”, ami
leveretést, vereséget jelent. Ennek az angolszászban a „wol”
szó felel meg, jelentése: „döghalál, járvány”. Mindezekben a
szavakban benne van – akár a csatatéren maradtakról, akár
vereségről, akár döghalálról vagy járványról van szó – a
halomban heverő halottak képzete.
A képzet korántsem csak germán. Mindenütt megleljük.
Jeremiás próféta egyik látomásában26 az egész föld úgy
jelenik meg, mint egyetlen, oszló hullákkal borított sík: „És
levágatnak az Úrtól az napon a földnek egyik végétől fogva
a földnek másik végéig: nem sirattatnak, és egybe nem
hordatnak, és el nem temettetnek, hanem olyanok lesznek a
földnek színén, mint a ganéj.”
Mohamed prófétát annyira fölemeli halott ellenségei
sokaságának látványa, hogy amolyan diadalszózatot intéz
hozzájuk.27 Miután Bedrnél megütközött mekkai
ellenségeivel, és első nagy győzelmét aratta rajtuk, „egy
ciszternába vettette a megölteket. Egyetlen harcost
temettek föld- és kő-hant alá, mert az akkorára puffadt,
hogy nem tudták egykettőre megszabadítani a vértezetétől.
Amikor a többi már a ciszternában volt, Mohamed odalépett,
és így kiáltott: »Ó, ti kútbeli férfiak! Beteljesült-e a ti uratok
ígérete? Az én Uram ígérete igaznak találtatott.« »De hiszen
hullák, Isten követe!« vélték a társai. De Mohamed azt
felelte: »Mégis tudják, hogy beteljesült az Úr ígérete.«”
Így gyűjtötte egybe Mohamed azokat, akik korábban
nem hallgatták meg az igéit: jó helyen voltak a ciszternában,
és jó sűrűn együtt. Nem ismerem meggyőzőbb példáját
annak, hogy milyen mértékig tulajdoníthat valaki halott
ellenségeinek valamennyi életet, és milyen mértékig láthatja
tömegnek. A halottak senkit sem fenyegetnek már, lehet
viszont őket fenyegetni. Büntetlenül lehet bármilyen
aljasságot elkövetni ellenük. Ők az élők föltevése szerint ezt
akkor is érzékelik, ha semmit sem érzékelnek már, és ezáltal
még nagyobbá növelik az élők diadalát. A halottak úgy
vannak együtt a ciszternában, hogy moccanni se bír egy
sem. Ha valamelyikük föleszűdne, nem lenne körülötte más,
mint halott: saját társai belefojtanák a lélegzetet; halottak
világába térne vissza, ahol csupa felebarátja venné körül.
Az ókori népek közül az egyiptomi tulajdonképpen nem
volt harcias, az Óbirodalom inkább piramisok építésére, mint
hódításokra fordította erejét. De olykor már abban az időben
is viselt Egyiptom hadat. Une főbíró, akit királya, Pepi a
beduinok elleni háború vezérének jelölt ki, sírfeliratán 28 így
beszél dolgáról:
„Ez a sereg szerencsével járt, és széthasogatta a beduinok
földjét.
Ez a sereg szerencsével járt, és elpusztította a beduinok
földjét.
Ez a sereg szerencsével járt, és ledöntötte tornyait.
Ez a sereg szerencsével járt, és kivágta fügefáit és
szőlőtőkéit.
Ez a sereg szerencsével járt, és fölgyújtotta minden faluját.
Ez a sereg szerencsével járt, és sok tízezernyi csapatot
kaszabolt le azon a földön.
Ez a sereg szerencsével járt, és foglyokat hajtott haza onnan
seregével.”
 A dúlás harsány képe abban a sorban a legharsányabb,
amely tízezrével lekaszabolt ellenségről szól. – Az
Újbirodalom korában aztán tervszerűen agresszív lett az
egyiptomi politika, ha nem is hosszú időre. II. Ramszesz
sokáig hadakozott a hettitákkal. Egy dal29 így dicsőíti:
„Ő, aki széttiporja a hettiták földjét, és hullaheggyé
teszi, mint Szahmet, ha dühödten áhítja a döghalált.” Az
oroszlánfejű Szahmet istennő már a mitikus korban irtózatos
vérfürdőt rendezett a lázadó emberek között. Meg is maradt
a háború és a mészárlás istennőjének. A dicsőítő ének
költője pedig a hettita hullahegy képzetét összeköti egy
járvány áldozatainak a képzetével: ismerjük már ezt a
társítást.
A hettiták ellen Qádes előtt vívott csatájának 30 híres
történetében II. Ramszesz maga mondja el, hogyan vágta el
az ellenség a seregétől, és milyen emberfölötti erővel és
bátorsággal győzött aztán ő egymaga. „Katonáim látták,
hogy ami nép közé behatoltam, mind egy szálig
lekaszabolva vérében hevert, a hettiták összes legjobb
harcosával és fejedelmük gyermekeivel és fivéreivel együtt.
Fehérré tettem a qádesi síkot, lépni sem lehetett
sokaságukban.” A hullák sokasága, a csatatér színét
megváltoztató fehér ruháké a legfélelmesebb és
legszemléletesebb a mondatban: íme, egy csata eredménye.
De ezt az eredményt csak a harcosok látják. A csatát a
távolban vívták meg, és az ellenséges hullahegyből
valamicskére az otthoni nép is áhítozik. Az ember találékony,
ennélfogva módot lel rá, hogy a nép megkapja ezt az
elégtételt. A következő királyról, Merneptahról, II. Ramszesz
fiáról följegyezték, hogy nagy csatát nyert a líbiaiak ellen. 31
Egész táboruk, összes kincsük, fejedelmük családja az
egyiptomiak kezére jutott, akik a fosztogatás után mindent
fölégettek, és zsákmányukon kívül 9.376 foglyot is ejtettek.
De nem érték be ennyivel: hogy a halottak számát otthon
bizonyíthassák a népnek, levagdosták a halottak nemi
szerveit – ha körül voltak metélve, beérték a kezükkel –, és
szamarakra rakták ezt a zsákmányt is. Utóbb III. Ramszesz
ismét csatázott Líbiában32: a trófeák száma ekkor 12.535
darabra rúgott. Világos, hogy ez a hátborzongató rakomány
nem más, mint az ellenséges hullahegy kicsinyített,
szállítható és az egész nép számára szemléletes változata.
Minden egyes elesett harcos valamicskét rátesz a rakásra a
saját testéből, és itt fontos, hogy a valamicskék mint trófeák
mind egyformák legyenek.
Más népek inkább a fejeket szerették. Az asszírok
minden ellenséges fejért jutalmat fizettek 33: a katona azon
volt, hogy minél többet gyűjtsön össze. Egy Asszurbanipal
király korából való domborművön írnokok állnak nagy
sátrakban, és a levágott fejek számait róják. A katonák
rendre jönnek a maguk fejeivel, a fejeket halomba dobálják,
bemondják a számukat és az alakulatukat, majd távoznak.
Az asszír királyok módfölött kedvelték az ilyen fejgúlákat. Ha
együtt haladtak a sereggel, akkor főhelyről szemlélték a
trófeák beszolgáltatását, és maguk fizették ki a katonáknak
a jutalmakat. Ha másutt voltak, meghozatták az egész
fejmennyiséget, s csak ha ez lehetetlen lett volna, érték be
kénytelen-kelletlen az ellenséges vezérek fejeivel.
A háború közvetlen és nagyon konkrét célja tehát
világos. További példáit keresni fölösleges. A történelem
valóban préda bőségben szolgál velük. Úgy tetszik, efféléket
tárgyal legnagyobb kedvvel, és csak ismételt, nagy
erőfeszítések árán lehet arra bírni, hogy figyelmét az
emberiség más emlékei felé fordítsa.
Ha együtt vesszük szemügyre a két háborús felet, akkor
a háború két kétszeresen összefonódott tömeg látványával
szolgál. Egy minél nagyobb sereg arra törekszik, hogy minél
nagyobb rakás halott ellenséget produkáljon. Ugyanígy az
ellenoldal. És azáltal fonódnak össze, hogy aki háborúban
harcol, az mind és mindig egyszerre két tömeghez tartozik:
saját seregében az élő harcosok sokaságához, az ellenség
szerint a potenciális és kívánatos halottakéhoz.
Hogy a harci kedv megmaradjon, minduntalan
bizonygatni kell egyfelől a saját erőt, vagyis azt, hogy milyen
sok harcosa van a saját seregnek, másfelől azt emlegetni,
hogy máris milyen sok az ellenséges halott. A
hadijelentéseket ősidők óta ez a kettős statisztika jellemzi:
ennyi saját harcos vonult hadba, ennyi ellenség halt meg.
Túlzásokra nagy a hajlam, főleg ami az ellenséges halottak
számát illeti.
Aki hadat visel, az mindvégig el nem ismeri, hogy az
eleven ellenség létszámszerű túlerőben van. Még ha tudja
is, elhallgatja ezt, és a harcoló csapatokat ide-oda
csoportosítva iparkodik ezt a szorult helyzetet leküzdeni.
Mindent elkövet – mint már megjegyeztük –, hogy a
seregtestek mozgékonyak és könnyen felválthatók legyenek,
s ezáltal ott, ahol épp kell, fölénybe lehessen jutni. A saját
veszteségről csak a háború után lesz szó.
Háborúk azért tartanak olyan sokáig, azért folynak még
akkor is tovább, amikor már rég el vannak veszítve, mert a
tömeg mélységes ösztönnel törekszik arra, hogy megőrizze
heveny állapotát, és szét ne essen, tömeg maradjon. Ez a
töltés néha olyan erős, hogy van, aki inkább elpusztul,
semmint bevallaná a látva látott vereséget, és ezáltal
megélni tudná saját tömege vesztét.
De milyen módon jön létre a hadakozó tömeg? Mi
teremt egyik percről a másikra félelmes összefogást? Mi bír
rá embereket, hogy hirtelen sokat vagy mindent
kockáztassanak? Ez a folyamat még olyan rejtélyes, hogy
némi óvatossággal közelítendő meg.
A vállalkozás merőben bámulatos. Kimondatik, hogy
fizikai megsemmisítés fenyeget, és ez a fenyegetés világgá
kiáltatik. „Megölhetnek”, hirdettetik ki, s a kihirdető csak
magában toldja ezt meg evvel: „mert ezt vagy azt meg
készülök ölni”. Hangsúlyozni igazában a mondat második
felét kellene: „Megölni készülök ezt vagy azt, ezért engem
magamat is megölhetnek.” Ám arra, hogy miért kezdődik
háború, miért tör ki, miért támad föl a saját sokaságban a
harci kedv, az egyetlen megengedett érv az első
fogalmazásé. Mindegy, hogy valójában maga az érvelő-e a
támadó fél, vagy sem, mindig azt a fikciót kell
megteremteni, hogy veszély fenyeget.
 A fenyegetés lényege: valaki jogosnak nyilvánítja, hogy
megöljön minket. Valamennyiünket egyenként fenyeget
ugyanaz a vész, s ez mindnyájunkat egyenlővé tesz.
Bekövetkezik a perc, a hadüzenet perce, s attól fogva
mindenkit ugyanaz a vész érhet utol. A fizikai
megsemmisítéstől máskor ki-ki meg van óva a maga
közösségében, most éppen a nagy közösség, az
összetartozás tudata sugall közvetlen közeli veszedelmet.
Aki a néphez tartozik, azt mind egyformán, egyenlően
fenyegeti rettentő baj. Ezrekkel tudatta valaki, kivel-kivel
egyenként, de ugyanabban a percben: „meg kell halnod” –
amire ezek az ezrek egyesülnek, hogy a vészt és a halált
elhárítsák. Viharos sietséggel hívnak és rántanak maguk
mellé mindenkit, akinek fejére ugyanaz a fenyegetés
nehezül; a sokaság egybegyűl és összesűrül, megegyezik
abban, hogy mit tegyen, merre induljon magát megvédendő.
Az érdekeltek mindkét oldalon általában igen gyorsan
gyűlnek egybe, akár valóságosan, fizikailag, akár lelkileg,
érzelmileg. A háború kitör, azaz két tömeg kitör. Amint
megalakult, mindkettőnek az a legfőbb szándéka, hogy
szellemével és cselekedve megőrizze magát. Ha erről
lemond, az életét veti prédára. A harcias tömeg mindig úgy
cselekszik, mintha kívüle minden csakis halálos volna: az
egyén, akárhány háborút élt már meg és túl, egy újabb
háborúban ismét ellenállhatatlanul beleesik ebbe a hitbe.
A halál valóban mindenkit mindig fenyeget, de ezt most
mint kollektív ítéletet kell hírül adni, hogy ki-ki
szembeszálljon a halállal, tegyen ellene. A halálnak
úgyszólván meghirdetett időszakai vannak: amikor egy-egy
önkényesen kiszemelt sokaság egészére veti magát. „Most a
franciák vannak soron, mind egy szálig”, vagy „Most a
németek vannak soron, mind egy szálig”. A lelkesedésnek,
amellyel a sokaság egy ilyen deklarációt fogad, az egyén
gyávaságában lelhető meg a gyökere: az ember fél a
haláltól. Magányosan szembesülni vele egy se bír. Könnyebb
kettesben, ha két ellenség mondhatni egymáson hajtja
végre az ítéletet, és végképp nem ugyanaz már a halál, ha
ezren indulnak feléje együtt. A legrosszabb, ami embert
háborúban érhet, hogy az együttes megsemmisülés
megkíméli az egyéni haláltól, amelytől mindennél jobban
retteg.
Amellett egyáltalán nem is tart a legrosszabbtól.
Lehetőséget lát arra, hogy a kimondott kollektív ítéletet
elhárítsa, másra hárítsa át. Halálhárítója az ellenség, és csak
egy a teendő: megelőzni az ellenséget. Csak gyorsan kell
cselekedni, egy pillanatig sem késlekedni a halálteendővel.
Kapóra jön az ellenség, hiszen ő mondta ki az ítéletet, ő
mondta ki először: „Haljatok meg!” Rá hull vissza, amivel
mások ellen fordult. Mindig az ellenség elsőnek. Ha szóval
talán nem elsőnek mondta ki, akkor eltervezte magában, és
ha nem tervezte el, akkor gondolt rá, és ha még nem
gondolt rá, akkor hamarosan gondolt volna. A halál mint
óhaj valóban mindenütt jelen van, s nem szükséges mélyen
belenyúlni az emberbe, hogy föltárhassuk.
A harci cselekményeket mindenkor jellemző különös és
félreismerhetetlen nagyfeszültségnek két tápláló oka van: a
sokaság elébe akar vágni a halálnak, és tömegben
cselekszik. Az utóbbi híján az előbbivel sikert elérni végképp
nincs mód. Amíg a háború tart, tartania kell a tömegnek is,
és a háborúnak tulajdonképpen akkor van vége, amikor a
sokaság már nem tömeg. A háború a tömeget mint tömeget
bizonyos élettartam reményével kecsegteti, s ez jócskán
hozzájárult a háborúk kedveltségéhez. Bizonyítható, hogy a
modern korban azért gyakoriak és hosszan tartók a háborúk,
mert sokkal nagyobbak lettek a harcias szellemmel eltelt
kettős tömegek.

Tömegkristályok
Tömegkristályoknak olyan embercsoportokat nevezek,
amelyek kicsik, merevek, pontosan elhatároltak, nagyon
állhatatosak, és amelyek tömegeket hoznak létre. Fontos
tulajdonságuk, hogy körvonalazhatók, egyetlen pillantással
szemügyre vehetők. Méretüknél sokkal fontosabb az
egységük. Világos legyen, hogy milyenek belülről, és tudni
kell, hogy mire valók. Ha szerepük kétessé válna,
mindenestül értelmüket vesztenék, és az a legjobb, ha
mindig azok maradnak, akik. Ne legyenek
összetéveszthetők. Nagy hasznukra van valamilyen
egyenruha vagy egy állandó gyűlésterem.
A tömegkristály állandó. Sohase változtatja méretét.
Tagjai gyakorlottan vallanak nézetet vagy cselekszenek.
Dolguk különböző lehet, mint egy zenekar tagjaié, de fontos,
hogy kerek egésznek lássanak. Aki meglátja vagy megéli
őket, annak mindenekelőtt azt kell éreznie, hogy ezek
sohase fognak széthullani. A tagok kristályon kívüli élete
nem számít. Még ha mesterségről van is szó, mint egy
zenekar muzsikusai esetében, soha senki se gondol
magánlétükre, hiszen ők zenekar. Máskor egyenruhát
viselnek, csak abban látni őket együtt. Amint levetik az
egyenruhát, merőben más emberek. Az ilyen egyenruhások
legfontosabb változatai a katonák és a szerzetesek. Az ő
esetükben az egyenruha azt közli, hogy mint egy kristály
tagjai együtt laknak: ha egyenként lépnek is föl, mindig arra
a szilárd egységre gondolunk, amelyben élnek, kolostorra
vagy katonai alakulatra.
A kristály tisztasága, elszigeteltsége és állandósága
félelmesen különbözik a tömegben örvénylő hevült
folyamatoktól. A kristályban nem hat az, ami sajátosan
nyugtalanná teszi a tömeget: sem a gyors és
fékentarthatatlan növekedés, sem a széthullás veszélye. A
kristály a végletes indulat fokán is mindig elkülönül a
tömegtől. Bármilyet támaszt is, és bármennyire oldódjék is
látszólag bele, sajátszerűsége érzését sohasem veszti el
egészen, és miután a tömeg széthullott, a kristály tüstént
újraegyesül.
A zárt tömeg nemcsak abban különbözik a kristálytól,
hogy a mérete nagyobb, hanem abban is, hogy
ösztönösebben ítéli meg önmagát, és feladatok átgondolt
elosztását nem engedheti meg magának. Voltaképpen alig
közös másban a kristállyal, mint a körülhatároltságban és a
szabályos ismétlésben. De a kristályban minden merő határ,
minden belefoglalt egyed határrá van szervezve. Vele
ellentétben a zárt tömegnek végletesen konkrét a határa,
azt esetleg annak az épületnek a formája és mérete
határozza meg, ahol a tömeg összegyűlik. Ezen a határon
belül, a belézártak lökdösődő sokasága mint tömeg
folyékony marad, emiatt pedig bármikor lehetséges
meglepetés, a magatartás hirtelen és váratlan
megváltozása. A tömeg mindig, ebben a tökéletlen
állapotában is elérhet olyan sűrűségi és feszültségfokot,
amelyen kitör. A tömegkristály viszont mindenestül statikus.
Aktivitásának előírt módja van. A tömegkristály kizárólag
tudatosan szól vagy mozdul.
Bámulatos a tömegkristály történelmi folytonossága is.
Noha mindig képződnek új formái, ezek mellett konokul
megmaradnak a régiek. Esetleg időlegesen háttérbe
húzódnak, és elmosódik a körvonaluk, csökken a
mellőzhetetlenségük. Esetleg elhaltak a hozzájuk tartozó
tömegek, vagy teljesen elnyomták őket. Ilyenkor ártalmatlan
csoportokként maguknak élnek tovább a kristályok, kifelé
teljesen tétlenek. Kis vallási közösségek megmaradnak
olyan országokban, ahol a nép mindenestül hitet váltott. A
perc, amikor szükség lesz rájuk, olyan biztosan visszatér
még, mint ahogy újféle tömegek támadnak, amelyeket
kialakulásra késztetni az ilyen megmerevedett, megpihent
csoportok alkalmasak lehetnek. Mind előszedhető és
reaktiválható. Új életre kelthető, jellege szerint némi
módosítás árán újra használható tömegkristályként. Alig
akad nagyobb szabású politikai fordulat, amelynek
szorgalmazói ne emlékeznének efféle régi, elbocsátott
csoportokra: megragadják, életre galvanizálják és akkora
fordulatszámmal vetik be őket, hogy tökéletesen új és
veszélyesen aktív alakulatoknak látszanak.
Még látni fogjuk a tömegkristályok részletes működését.
Hogy valójában mi módon keletkeztetnek tömegeket, az
csak konkrét példákkal mutatható be. A kristályok állaga
különböző, ennélfogva nagyon különböző tömegeket hoznak
létre. Vizsgálódásunk menetében egy sor tömegkristállyal
fogunk – szinte észrevétlenül – megismerkedni.
 Tömegszimbólumok
Vannak kollektív egységek, amelyeket nem
embersokaság alkot, mégis tömegnek érezzük őket. Ezeket
tömegszimbólumoknak nevezem. Ilyen egységek: a búza és
az erdő, az eső, a szél, a homok, a tenger és a tűz. Ezek a
jelenségek mind rendelkeznek a tömeg nagyon lényeges
tulajdonságaival. Habár nem emberekből állnak, tömegre
emlékeztetnek, és mítoszban, álomban, beszédben és
dalban tömeget szimbolizálnak.
Ajánlatos a szimbólumokat élesen és félreérthetetlenül
elhatárolni a kristályoktól. A tömegkristály olyan
embercsoport, amely azáltal tűnik föl, hogy összetart és
egységes. Egységnek tekintjük, és mint egységet éljük meg,
de a kristály mindig tényleg cselekvő emberekből tevődik
össze – katonákból, szerzetesekből, egy zenekarnyi
zenészből. A tömegszimbólum viszont maga sohasem
emberi tömeg, és csak úgy érezzük, hogy tömeg.
Első pillantásra a tárgyhoz képest túlzottnak tetszhet,
ha elmélyülten tárgyaljuk őket. De látni fogjuk, hogy ezt téve
újabb módon és igen eredményesen közelíthetjük meg
magát a tömeget. Szimbólumainak vizsgálata természetes
fénybe állítja a tömeget: oktalanság volna elzárkóznunk ez
elöl a fény elől.

Tűz

A tűzről elöljáróban azt kell megmondani, hogy

mindenütt egyforma: lehet kicsi vagy nagy, támadhat itt
vagy amott, tarthat sokáig, vagy lehet múló,
elképzelésünkben valahogyan mindig egyforma, tényleges
eseteitől függetlenül az. Mintha billog volna bennünk a tűz
képe: mély, kitörölhetetlen és határozott.
A tűz elharapózik, gyújtogat, étvágya csillapíthatatlan.
Az a hevesség, amellyel egész erdőkre, síkokra, városokra
tör, egyike legszorongatóbb tulajdonságainak. Mielőtt kitört
volna, fa állt fa mellett, ház ház mellett, mind egyenként,
külön a szomszédjától. De ami elkülönült, azt percek alatt
összeköti a tűz. Egymástól elszigetelt és különböző tárgyak
egyformán lobbannak lángra. Olyan egyformákká válnak,
hogy mindenestül eltűnnek: házakat, élőlényeket, mindent
megesz a tűz. Ragályos is, és minden esetben újra
bámulatos, hogy a lángok érintésének semmi se tud
ellenállni. Minél elevenebb, annál védtelenebb velük
szemben; egyedül az ásványok állják a tüzet. Vágtató
kíméletlensége határtalan. A tűznek minden kell, semmi
sem elég.
Tűz mindenütt támadhat. És hirtelen. Hogy itt vagy ott
tűz ütött ki, az senkit se lep meg: tűzre mindenütt mindenki
számít. De mindig megrázó a hirtelensége, és utóbb az okát
is keresik. Gyakran nem lelik meg, s ez fokozza a tűzről
alkotott elképzeléshez kötődő, félelemmel elegy tiszteletet.
A tűz titkosan mindenütt jelen van, bármikor és bárhol
megmutatkozhat.
A tűz sokszoros. Nemcsak annak vagyunk mindig
tudatában, hogy sok, hogy számtalan helyen lobog tűz: egy-
egy tűz is sokszoros, hiszen lángokról és lángnyelvekről
beszélünk. A Védákban a tűz neve: „a sok-sok lángra lobbant
egyetlen Agni”.34
A tűz pusztít, a tűz leküzdhető és megszelídíthető, a tűz
kialszik. Egyetlen elem dacol vele, a víz, folyók és
felhőszakadások képében. Örök ellenfele ez, megannyi
tulajdonságával méltó ellenfele. Hogy ellenségei
egymásnak, az közmondásos: „tűz és víz” a végletes és
megbékíthetetlen ellentét kifejezése. A világvége ősi
elképzeléseiben hol egyikük, hol másikuk győz. A vízözön
minden életet vízbe fojt. A világégésben tűz által pusztul el a
világ. Megjelennek ugyan néha ugyanabban a mitológiában
egymással megbékélve is. Az ember pedig ezen a világon
megtanult uralkodni a tűzön. A vizet is képes újra meg újra
bevetni ellene, de fölaprítania és úgy megőriznie is sikerült a
tüzet. Fogva tartja tűzhelyen és kályhában. Eteti, ahogy a
barmait, de éhen is veszejtheti, meg is fojthatja. Mindevvel
már jeleztük is a tűz utolsó fontos tulajdonságát: úgy
kezeljük, mintha élne. Élete nyugtalan, végül kialszik. S ha
valahol végleg elalszik – másutt tovább él.
Ha a tűznek ezeket a vonásait együvé fogjuk, meglepő
a kép: a tűz mindenütt ugyanolyan, a tűz száguldva terjed,
ragályos és csillapíthatatlanul mohó; tűz mindenütt
támadhat, nagy hirtelen; a tűz sokszoros, a tűz pusztító; a
tűznek egyetlen ellensége van; a tűz kialszik; a tűz olyan,
mintha élne, és eszerint bánunk vele. Mindezek a
tulajdonságok a tömeg tulajdonságai, attribútumait nemigen
foglalhatnánk össze pontosabban. Vegyük sorra őket. A
tömeg mindenütt ugyanolyan tömeg, lényegileg azonos
minden korban és kultúrában, a sokaság eredetétől,
nyelvétől és neveltetésétől független. Ahol létrejön, tüstént
vad hévvel terjeszkedik. Fertőzésének ellenállni kevesen
képesek, ő maga egyre csak nőne, belülről nem szab
magának határt. Bárhol létrejöhet, ahol sokaságnyi az
ember, félelmesen ösztönös és hirtelen. Sokszoros, mégis
összefüggő, számtalan emberből áll, de sohase tudható
pontosan, hányból. A tömeg pusztító lehet. A tömeget
csillapítják és szelídítik. Ellenséget keres magának. Olyan
hirtelen lobban ki, ahogy keletkezett, gyakran ugyanolyan
rejtélyesen. És természetesen megvan a maga nyugtalan-
hevült élete. Tűz és tömeg ennyi rokon vonása szorosan
összekapcsolta ezt a kettőt. Egymásba folynak,
helyettesíthetik egymást. Az emberiség története során
mindig hatásos tömegszimbólumok közt a tűz az egyik
legfontosabb és legváltozatosabb. Ezért szükséges a tűz és
a tömeg néhány kapcsolatát megvizsgálnunk.
A tömeg mindig újra hangsúlyozott veszélyes vonásai
közül legfeltűnőbb a gyújtogató hajlama. Ez a hajlam az
erdőtűzben gyökeredzik. Az ember gyakran fölgyújtja az
erdőt, ezt a szintén ősi szimbólumot, hogy szálláshelyeket
teremtsen. Jó okkal vélhetjük, hogy tűzzel bánni erdőtüzek
kapcsán tanult meg az ember. Erdő és tűz között világos
őstörténeti kapcsolat van. A szántóföldek leégett erdők
helyét foglalták el, és ha gyarapítani kellett a szántóföldet,
akkor újra meg újra erdőt kellett irtani.
 Az égő erdőből a vad menekül. Az állatok nagy tüzekre
tömegfélelemmel reagálnak, ez a reagálás természetes,
mondhatni örök, és valaha ugyanígy reagált az ember is. Ám
ő úrrá lett a tűzön, markában tartja, nem kell tőle félnie. Az
ősi félelemre rátelepült egy új hatalom, és a kettő bámulatos
szövetségre lépett egymással.
A tömeg valaha elvágtatott a tűz elől, most viszont
hevesen vonzódik hozzá. Tudjuk, milyen mágikus hatással
van bármiféle emberre egy tűzvész. Nem elég neki tűzhely
és kályha, együtt lakók magántüze, messzire ellátszó tűz
kell, amelyet sokadmagával körülfoghat, amelynél
sokadmagával együtt lehet. Az ősi tömegfélelem sajátosan
visszájára fordult, s ráparancsol a sokaságra, hogy siessen a
tűzvész színhelyére, bár jókora tüzet látni, aztán mellette
valamicskét sejteni abból a fényes melegségből, ami valaha
mindenkit egyesített. Békés korokban ezt az élményt sokáig
nélkülözi a sokaság. S a létrejött tömeg egyik legerősebb
ösztöne az, hogy maga teremtsen magának tüzet, és annak
a vonzerejét a maga növekedésére használja ki.
Ezeknek a fontos, ősi összefüggéseknek egy pici
maradéka ma ki-ki zsebében ott lapul: a gyufásdoboz.
Olyan, mint egy szép erdő, csupa egyforma fatörzzsel, és
mindegyiknek éghető a csúcsa. Meggyújthatunk egyszerre
többet, meggyújthatjuk az összeset, mesterséges erdőtüzet
állíthatnánk elő. El is foghat erre bárkit a kísértés, de
általában nem csábulunk el, mert parányi kivitelben minden
ragyogását elvesztené az ősi esemény.
De lehet a tűz varázsa még sokkal-sokkal nagyobb. A
sokaság nemcsak odarohan és körülállja: vannak ősi
szokások, amelyekben valósággal azonosítja magát a tűzzel.
Ennek egyik legszebb példája a navajo indiánok híres
tűztánca.35
„Az új-mexikói navajók hatalmas tüzet raknak, hogy
aztán akörül táncoljanak egész éjjel. Napnyugtától
napkeltéig tizenegy előírt szertartást végeznek el. Amint a
napkorong eltűnik, a rendezők betombolnak a tisztásra.
Majdnem pőre mind, a teste színesre van mázolva, hosszú
haja fésületlenül lobog. Mindnek a kezében tollbokrétás
pálca, vadul ugrálva közelednek a lobogó lángokhoz. Ezek az
indiánok esetlenül óvatosan táncolnak, mert félig kuporogva,
félig kúszva is. Ámbár igazában a tűz olyan forró, hogy a
táncosoknak vergődniük kell, különben nem jutnak a
közelébe. A cél az, hogy a pálcák tollbokrétája lángot fogjon.
Aztán magasba emelnek egy korongot, amely a napot
jelképezi, és ekörül folytatják a vad táncot. Valahányszor a
korongot leengedik, majd újra magasba emelik, új tánc
kezdődik. A szent ceremónia napkelte felé közeleg a
végéhez. Ekkor fehérre sarait férfiak lépnek elő, vékony
fakéregdarabokat gyújtanak meg a hamvába roskadó
parázson, aztán ismét vadul kerengve körültáncolják a tüzet,
közben szórják magukra a szikrázó, füstölő, lángoló
parazsat, és még bele is ugranak, tiporják, a magukra kent
fehér agyagban bízva, amely megvéd a súlyosabb égési
sebektől.”
Magát a tüzet táncolják el, ők a tűz. Úgy csapkodnak,
mint a lángok. Amit a kezükben fognak és meggyújtanak, az
keltse azt a látszatot, mintha ők maguk égnének. Végül a
pislákoló hamuból szanaszéjjel hintik az utolsó szikrákat, és
akkorra fölkel a nap, átveszi tőlük a tüzet, a nap, amelytől ők
vették át, amikor lenyugodott.
Itt tehát még eleven tömeg a tűz. Ahogy más indiánok
bivallyá válnak a táncban, emezek tüzet játszanak. Az
eleven tűz, amellyé a navajók válnak, kései utódok számára
puszta tömegszimbólummá fog változni.
Minden fölismert tömegszimbólumhoz meglelhetjük a
vele táplálkozó valós tömeget. Ebben az esetben nem kell
csak gyanítanunk. Az embernek az az óhaja, hogy tűzzé
váljék, hogy fölélessze ezt az ősi szimbólumot, későbbi,
bonyolult kultúrákban is erős. Ostromlott városokat gyakran
maguk a fölmentésben már nem bízó védők gyújtanak fel.
Szorongatott, reményüket vesztett királyok udvartartásukkal
együtt tűzhalálba mennek. Efféle példákat az ősi földközi-
tengeri kultúrákban ugyanúgy találunk, mint Indiában és
Kínában. A középkor, amely a pokol tüzében hisz, beéri
néhány eretnekkel, azok égnek el az egész egybegyűlt
közönség képviseletében: a közönség mondhatni képviselőit
küldi pokolra, ügyelve arra, hogy tényleg megégjenek.
Roppant érdekes lenne egy elemzés a tűz értelméről a
különböző vallásokban. Értéke azonban csak részletező
formában lenne, ezért máskorra kell félretenni.
Helyesnek tetszik viszont már itt megvizsgálnunk, hogy
mit jelent az ösztönös gyújtogatás az egyéni tettesnek, azaz
olyannak, aki valóban elszigetelt, magányos, nem tartozik
vallási vagy politikai hitvallók körébe.
Kräpelin leírja egy magányos, korosabb nő esetét, aki
életében mintegy húsz gyújtogatást követett el, néhányat
már kisgyermek korában.36 Ezt a nőt hatszor állítják bíró elé
gyújtogatás vádjával, életéből több mint huszonnégy évet
tölt fegyházban. „Bár égne le ez vagy az” gondolja
rögeszmésen. Mintha láthatatlan erő ösztökélné cselekvésre,
főleg ha gyufa van a zsebében. Szereti nézni a tüzet, de
szívesen vall is, mégpedig nagyon részletesen. Igen korai
élménye lehet az, hogy a tűz sokaságot csalogató eszköz.
Hogy mi a tömeg, azt alkalmasint egy tűzvész köré
összeszaladt sokaságon látta meg ez a nő. A tűz aztán utóbb
könnyen helyettesítheti magát a tömeget. A nő úgy érzi,
hogy mindenki őt követi szemmel; ez vádat és önvádat
támaszt benne. A gyújtogatáshoz tehát kettősen kötődik.
Egyfelől a tűzre meredő tömeg része akar lenni. A tűz
mindenki szemében ugyanaz a tűz, és minden szempárt
egyesítő egyetlen hatalmas kényszer. A nőt kezdet óta
elszigetelte nyomorult előélete, tömegbe kerülnie végképp
nem nyílt alkalom, a végtelen börtönévek alatt még
kevésbé. Másfelől ha a tűz mint első felvonás lezajlott, és
félő, hogy a nőt ismét magára hagyja a tömeg, akkor ő avval
élteti tovább, hogy hirtelen saját maga változik át a tűzzé.
Roppant egyszerű módon: bevallja a gyújtogatást. És minél
részletesebben beszél róla, minél több, amit mondhat, annál
tovább merednek rá szemek, annál tovább marad ő maga a
tűz.
Nem olyan ritka eset ez, mint hinnénk. S ha nem is ilyen
végletes mind: valamennyi az elszigetelt egyén felől nézve
szolgál a cáfolhatatlan bizonyítékkal, hogy tömeg és tűz közt
szoros a kapcsolat.

Tenger

A tenger sokszoros, állandóan mozog, szorosan

egységes. Sokszorossága a hullámaiban nyilvánul meg. A
hullámokat megszámlálni lehetetlen: aki tengeren jár, azt
mindenfelől hullámok fogják körül. A hullámmozgás
egyformasága nem zárja ki azt, hogy a hullámok nagysága
különböző lehessen. A hullámok sohasem ülnek el teljesen.
Irányukat a kívülről jövő szél határozza meg, a szél parancsa
szerint futnak erre vagy amarra. A hullámok szoros egysége
olyasmit fejez ki, amit nagyon jól érez ki-ki a tömegben is: az
egyik úgy enged a többinek, mintha mindegyik a többi
volna, mintha már nem volna saját magába bezárt egység, s
egy függőség valósul meg, amelyből szabadulni lehetetlen; s
az erő érzete van jelen, meg az a lendület, amelyet
pontosan az erőérzet ad közösségben kinek-kinek
egyenként. Az embertömegben a szoros egységnek ez a
sajátos formája ismeretlen. Magyarázatával a tenger sem
szolgál, de kifejezésével igen.
A hullámokon kívül még valami sokszoros a tengerben:
a csepp. Ámbár a csepp csak elszigetelve, csak akkor csepp,
ha nem ér más cseppekhez, és parányságában, egyenként
valami módon tehetetlen. A csepp szinte semmi, a
szemlélőben részvétet kelt. Mártsuk vízbe a kezünket,
tartsuk föl, és vegyük szemügyre a róla egyenként és
erőtlenül lepergő cseppeket. Olyanféle részvéttel leszünk
irántuk, mintha reménytelenül kitaszított emberek volnának.
A csepp csak akkor számít ismét, ha megszámlálhatatlan, ha
újra beleolvadt a nagy egységbe.
A tengernek nagyon változó és szakadatlanul hallatszó
hangja van. Olyan hangja, amely mintha ezernyi hang volna.
Sokfélének halljuk: türelmesnek, fájdalmasnak, dühösnek.
De leginkább azáltal hat ránk, hogy olyan szívós. A tenger
sohasem alszik. Mindig halljuk, nappal, éjjel, éveken és
évtizedeken át, s tudjuk, hogy évszázadokkal előttünk
szintén hallották. Tömör erőtöltése is, lázongása is egyetlen
lényre emlékeztet,amelyben ugyanígy megvannak ezek a
tulajdonságok: a tömegre. Ámbár a tenger állandó, a tömeg
pedig nem az. A tenger nem szívódik fel, és nem tűnik el
időlegesen: mindig jelen van. A tömeg legfőbb és még
mindig hasztalan vágya, a maradandóság, a tenger létében
megvalósult.
A tenger mindent magába fogad, és soha meg nem
telik. Belezuhoghatna minden folyó, folyam, felhő, a föld
összes vize, s a tenger ettől sem gyarapodna meg igazán,
nem változna meg: mindig úgy éreznénk, hogy ugyanaz a
tenger. Tehát akkora, hogy példaképe lehet a szakadatlanul
növekedni akaró tömegnek. A tömeg akkora szeretne lenni,
mint a tenger, s hogy akkora lehessen, egyre gyűjti, gyűjti
magába a sokaságot. S az Óceán szó méltóságot,
ünnepélyes hódolatot jelez. Az Óceán egyetemes,
mindenüvé elér, minden partot mos, ókori hit szerint az
Óceán hátán úszik a Föld. Ha a tenger nem volna
megtölthetetlen, akkor a tömegnek semmi sem példázná a
maga telhetetlenségét. Soha igazán tudatossá nem tehetné
magában azt a legmélyebb és leghomályosabb vágyát, hogy
még és még vonzzon magába embert. De természetes
valóságában szeme előtt az Óceán, és a léte mitikus joggá
teszi a tömeg leküzdhetetlen törekvését, hogy egyetemessé
váljék.
A tenger változékony indulatú ugyan, hol békés, hol
fenyeget, lehet viharos, de mindig van. Tudjuk, hol van, a
színe nyílt, leplezetlen. Nem keletkezik váratlanul olyan
helyen, ahol imént még semmi se volt. A tűz titokzatossága
és hirtelensége idegen tőle: a tűz szinte a semmiből rohan
rá a sokaságra, mint dühödt vadállat, ezért számolni is kell
vele mindenütt. A tengerrel csak ott kell számolni, ahol
biztos, hogy ott van.
Mégsem állíthatjuk, hogy semmi titka. A tenger nem
váratlansága okán titokzatos, hanem azáltal, amit magába
zár. Színültig van megannyi élettel, s ez ugyanannyira
tulajdonsága, mint a nyílt állandóság. Nagyszerűségét még
növeli az a tudat, hogy mi minden van benne: megannyi
növény, megannyi állat, mérhetetlen sokaságban.
A tengerben nincsenek határok, nincsenek népek és
tartományok. A tengernek egyetlen és mindenütt azonos
nyelve van. Nincs ember, mondhatjuk, aki függetleníthető
volna tőle. A tenger világölelőbb, semhogy pontosan
megfelelhetne valamelyik általunk ismert tömegnek.
Példaképe viszont egy magába békült emberségnek,
amelybe minden élet beletorkollik, és amely mindent
magába foglal.

Eső

Mindenütt és főképp ott, ahol ritka, egységnek érzik az

esőt, mielőtt elered. Felhő képében közeledik, először az
eget borítja be, majd, mielőtt esni kezd, homályt,
szürkeséget terít mindenre. A tudatban talán egységesebb
annak a pillanatnak a képe, amikor az eső már biztosnak
látszik, mint amilyen egységes magáról a folyamatról a kép.
Mert az esőt sokan áhítják nagyon gyakran, létkérdéssé
válhat az, hogy eső jöjjön. Kérésre nem hajlik egykönnyen,
varázslással biztatják, csalogatják: ennek számos és sokféle
módja van.
A hulló eső sok-sok csepp. Látjuk a cseppeket és főleg
az irányukat. Az esőről minden nyelv azt mondja, hogy esik.
A látványa megannyi párhuzamos vonal, ezek iránya
egységes, amit a hulló cseppek sokasága hangsúlyoz. Nincs
irány, amely mélyebben hatna az emberre, mint a szabadon
eső tárgyé; ehhez képest bármely más irány valamelyest
következmény jellegű, másodlagos. Az esés az, amitől kicsi
korunktól fogva legjobban félünk, és amitől életünkben
legelőször óvnak. Meg is tanulunk óvakodni tőle: ebben a
tekintetben ügyetlenkedni egy bizonyos kortól fogva
nevetséges vagy veszedelmes. Az esővel fordítva van a
dolog: az igenis essen. És semmi sem esik gyakrabban és
sokszorosabban az esőnél.
 Lehetséges, hogy a cseppek sokasága valamelyest
enyhíti az esés súlyát és keménységét. Halljuk a cseppek
koppanásait, a nesz kellemes. Bőrünkön érezzük őket, az
érzés kellemes. Talán nem mellékes, hogy az eső
élményében legalább három érzékszerv vesz részt: látjuk,
halljuk és érezzük. Mindezekkel úgy érzékeljük, mint
sokszoros jelenséget. Védekeznünk az eső ellen könnyű.
Ritkán veszélyes igazán, és legtöbbnyire kellemes
sűrűségébe bugyolál.
A cseppek koppanását egyformának érezzük. A vonalak
párhuzamossága, az egyenletes nesz, a nedvesség mindig
azonos érzése, amelyet a bőrre hulló csepp kivált – mindez
arra jó, hogy a cseppek egyformaságát sugallja.
Az eső hevesebbre válhat vagy csillapulhat, sűrűsége
változó. Benne a cseppek száma erősen ingadozik.
Semmiképp sem számítunk arra, hogy az eső folyamatosan
erősödni fog, épp fordítva: tudjuk, hogy majd eláll,
megszűnik, és hogy a cseppek végül nyomtalanul
beleszivárognak a földbe.
Ahol az eső tömegszimbólum lett, ott nem a tomboló és
fékezhetetlen növekedés szakaszáé, mint a tűz. Semmiképp
sem olyan állandó, mint a tenger, és ahhoz csak ritkán és
csak valamelyest hasonlít kimeríthetetlenség dolgában. Az
eső a töltésének kiürülése pillanatában levő tömeget
szimbolizálja, jelezve azt is, hogy szét fog hullani. A felhők,
amelyekből az eső támad, belesemmisülnek az esőbe, a
csöppek nem tudnak többé együtt maradni, ezért
lehullanak, az pedig, hogy újra egymásra lelnek-e majd, és
hogyan, ekkor még nem világos.

A folyó

A folyó legföltűnőbb sajátja az iránya. A folyó nyugvó

partok közt halad, vonulása szakadatlanul látható a partról.
Víztömege nem nyugszik el, víz víz nyomában jár,
mindaddig folyamatosan, amíg csak folyó a folyó, főiránya
akkor is határozott, ha szakaszosan változó, a folyó konokul
a tenger felé tart, más, kisebb folyókat fogad be magába –
megannyi tömegvonás ez tagadhatatlanul. Szimbóluma is
lett valóban a tömegnek a folyó, ámbár nem annyira
általában, inkább némely megjelenési formájának.
Szélessége korlátozva van, széltében nem terjeszkedhet
szüntelenül és váratlanul, ezért mint tömegszimbólum
mindig valamelyest ideiglenes értelmű marad. Folyó a
vonuló menet: az utca szélén álló érdeklődő sokaság olyan,
mint folyó mentén a fák, a folyó tömör tömege pedig az, ami
folyik. Hasonlóan folyó jellegűek a nagyvárosi tüntetések.
Mellékfolyók áramlanak a különböző kerületek felől, végül
kialakul maga a főfolyam. A folyó leginkább annak az
időszaknak a szimbóluma, amikor a tömeg alakul, amikor
még nem érte el azt, amire törekszik. A folyó nem harapózik
el, mint a tűz, és nem egyetemes, mint a tenger. Végletes
tulajdonsága viszont az irány, és mert a folyó mindegyre
csak jön és jön, szinte kezdettől fogva meglenni látszik a
kimeríthetetlen irányultsága, amelynek eredete talán
fontosabb is a sokaságnak, mint a célja.
A folyó a büszkélkedő, önmagával hivalkodó tömeg. Az,
hogy lássák, nem kevésbé fontos eleme, mint az, hogy
iránya van. Nincs folyó part nélkül, a növényzet sorfala
olyan, mint az embereké. A folyónak bőre van – mondhatjuk
szinte –, amelyet mutogat. Minden folyószerű képződmény –
hívők körmenete, tüntetőké – nagy felszínével, lehetőleg
igen naggyal igyekszik hatni: akkorára nyúlik, amekkorára
csak lehet, annyi nézőnek mutogatja magát, ahánynak csak
lehet. Ámuljon vagy borzongjon, aki látja. A közvetlen cél
nem igazán fontos, fontosabb az, hogy mekkora a távolság
odáig, hogy hány utcán ér végestelen-végig a tömeg. Ami a
résztvevők sűrűségét illeti, az itt nem igazán sajátos
jellemző. A nézőké a nagyobb, ugyanakkor résztvevők és
nézők közt alakul ki a sűrűség egy sajátos változata. Mintha
két roppant hosszú lény közeledne egymáshoz szerelmes
vonzalommal, s az egyik két karja közt tartaná a másikat,
lassan és gyöngéden elsiklatná közöttük. Maga a növekedés
a forrásból táplálkozik, de térben eleve pontosan
meghatározott tápláló ágakon át.
 A folyó cseppjei kétségtelenül egyenlők, de a folyó
mindenfélét, egymástól nagyon eltérőt sodor magával, ami
a látványát illetően meghatározóbb és fontosabb, mint,
mondjuk, a tenger esetében a roppant hátán úszó és eltűnő
terhek.
Ha mindent összefoglalunk, akkor a folyót csak
megszorításokkal nevezhetjük tömegszimbólumnak. Nagyon
másképp szimbolizál, mint a tűz, a tenger, az erdő vagy a
búza. Egy még fegyelmezett állapot szimbóluma: a tömeg
még nem tör ki, még nem üríti ki töltését, inkább
fenyegetés, mint valóság, azaz a folyó a lassú tömeg
szimbóluma.

Erdő

Az erdő az ember fölött áll. Lehet sűrű, az alja csupa

burján: lehet nehéz belehatolni, és még nehezebb haladni
benne. Ám igazában az teszi sűrűvé, ami odafönn van: a
lombja. Az egyes törzsek lombja kapaszkodik egymásba,
alkot zárt tetőt; a lomb az, amely erősen tompítja a fényt, és
nagy, közös erdei árnyékot terít el.
Az ember olyan fölegyenesedett lény, mint a fa, és beáll
a többi fa közé. Csakhogy az mind magasabb nála, arra
kénytelen fölnézni. Környezetében egyetlen természetes
jelenség sem magaslik olyan állandóan fölé, mint az erdő,
ugyanakkor egy sem olyan közeli és változatos. A felhő
elvonul, az eső eláll, a csillagok pedig távol vannak.
Mindezeknek az oly változatos és felülről ható jelenségeknek
nem tulajdonsága az erdőé: az örök közelség. A fák
magassága leküzdhető: az ember fölmászik rájuk, megszedi
gyümölcseiket, élt is odafent.
Az irány, amerre az emberi tekintetet vonzza, önmaga
változásának az iránya: az erdő egyfolytában fölfelé
növekszik. A fatörzsek nagyjából egyformák, tulajdonképpen
ez is az irány amolyan egyformasága. Aki erdőbe lép, védve
érzi magát, de sem csúcson nincs, ahol az erdő följebb-
följebb nő, sem a legnagyobb sűrűség helyén. Ám épp ez a
sűrűség védelmezi, ott fönt. Így lett az erdő az áhítat
példaképe. Föltekinteni késztet, hálát érezni fölényes erejű
védelméért. Aki sok-sok törzsön fölfelé tekint, végül fölfelé
tekintő lesz. Az erdő a templomi érzés eleje: a templom
majd oszlopok és pillérek között Isten elé állít. Az erdő
legaranyosabb, ezért legtökéletesebb kifejezésformája a
dómboltozat, ahol legfelső és megbonthatatlan egységbe
fonódik minden törzs.
Az erdő egy nem kevésbé fontos másik jellemzője az,
hogy sokszorosan elmozdíthatatlan. Minden egyes törzsnek
szilárd gyökérzete van, a fák nem engednek külső
fenyegetésnek. Hajthatatlanul ellenállnak, nem tágítanak a
helyükről. Fát ki lehet dönteni, de arrébb tolni nem. Ezért lett
az erdő a hadsereg szimbóluma: a fölsorakozott seregé, a
soha meg nem futamodó seregé, amely inkább mind egy
szálig fölapríttatja magát, de talpalatnyit sem tágít.

Búza

Egy búzatábla több tekintetben amolyan redukált erdő.

A gabona ott terem, ahol valaha erdő állt, és sohase nő
olyan magasra, mint az. Mindenestül az ember uralma alatt
áll, az ember műve. Az ember vet és arat, és ősi
szertartásokkal megteszi a magáét azért, hogy a búzája
növekedjék. A kalászhajlékony, akár a fű, szeleknek kény re-
kedvre ki van szolgáltatva. Ahogy a szél fúj, úgy hajlik
minden kalász, az egész vetés egyszerre hajladozik. Viharok
leverik, és akkor sokáig megdőlve marad. De megvan az a
titokzatos képessége, hogy föltápászkodjék, s ha nem bánt
el vele gonoszul az idő, egyszer csak ismét szálegyenesen
áll az egész búzatábla. A telt kalász olyan, mint egy súlyos
fő, amely vagy rábólogat a szemlélőre, vagy elfordul, a szél
járása szerint.
A vetés általában alacsonyabb az embernél. De a
vetésnek akkor is ura az ember, ha az a fejére nő. A
kalászokat egyszerre aratják le, ahogy nőni is együtt nőttek,
és ahogy mint magot egyszerre vetették el. Ami fűfélét az
ember nem hasznosít, szintén mindig együtt marad, de a
kenyérgabona sorsa sokszorta közösebb, mert egyszerre
vetik, aratják, takarítják be, cséplik el és gyűjtik hombárba.
Amíg növekszik, gyökere helyéhez köti: kalász kalásztól el
nem húzódhat. Bármi történik, az összes kalásszal történik
meg. A búzatábla sűrű, a kalászok nagyságra igencsak
olyanok, mint az embersokaság: együtt mindig nagyjából
egyforma magasnak látszik a sok kalász. Ha szél kap bele,
akkor úgy ring, mintha egyszerű táncot járna.
Hogy a halálban minden ember egyenlő, annak kedvelt
ábrázolása a búzatenger. Amely azonban egyszerre dől el,
következésképpen nagyon is meghatározott halálra
emlékeztet: közösre a csatában, ahol rendet vág a halál.
Vagyis a búzamező csatamező.
A kalászok hajlékonyságában alattvalói mivolt jelenik
meg: a búzamező hűséges alattvalók seregére emlékeztet,
olyanokéra, akiknek soha meg nem fordulhat a fejében az,
hogy bárminek ellenállhatnának. Engedelmességétől meg-
megborzongva, minden parancsnak meghajolva áll a kalász.
Ha ellenség rohan a búzamezőre, irgalmatlanul letapossa.
Hogy a búzamező egy halom vetőmagból lesz, az olyan
fontos és jellemző, mint az, hogy végül egy halom búzaszem
lesz belőle. Akár hétszeres, akár százszoros a termés, a
halomba gyűjtött szem sokszorta több, mint ahányból
sarjadt. Növekedve és sokaságban együtt gyarapodott meg,
és áldott ez a gyarapodása.

Szél

Ereje s hangja is változó. Vinnyog vagy üvölt, halk,

hangos, kevés az olyan hang, amelyre nem képes. Ennek
folytán mintha még akkor is eleven lény volna, amikor más
természeti tüneményeket már rég nem érez elevennek az
ember. Hangján kívül az iránya igen fontos a szélnek. Akkor
nevezhető meg, ha tudjuk, merről fúj. Mivel csupa levegő
vesz körül minket, a széllökéseket nagyon is anyagi
valóságnak érezzük: teljesen benne vagyunk a szélben,
valami módon magába foglal a szél, viharban pedig együtt
örvénylik benne minden, amit megragadott.
A szél láthatatlan, de felhők és hullámok, lomb és fű
mozgásában megnyilvánul, és ez a mozgás sokszoros. A
Védák himnuszaiban a marutok, a viharistenek mindig
többes számban jelennek meg.37 Háromszor heten vagy
háromszor hatvanan. Csupa egyidős testvér, mind ugyanott
tanyázik, és ugyanott született. Lármájuk az égzengés és a
szél üvöltése. Megingatják a hegyeket, ledöntik a fákat, és
mint a megvadult elefántok, erdőket nyelnek el. Gyakran
„dalos” is a nevük: ők a szél dala. Hatalmasok, rettentőn
tombolnak, mint az oroszlán, de vidorak és játékos kedvűek
is, mint a gyerek vagy a borjú.
A lélegzet és a szél ősi azonosításából látható, hogy a
szelet töménynek érezzük. Olyan sűrű az, mint a lélegzet. És
épp mert láthatatlan, alkalmasan szimbolizálhat láthatatlan
sokaságot. Például szellemtömeget, amely mint vihar robog
föl, vad sereg, vagy menekül, mint az eszkimó sámánok
említett látomásában.
Megjelenített szél a zászló. Olyan, mint egy leszelt
felhődarab, csak közelibb és tarkább; megkaparintottuk, és
az alakja nem változik többé. A zászló attól látszik igazán,
hogy leng. A népek, mintha föloszthatnák egymás között a
szelet, arra használják föl, hogy általa sajátjuknak
nyilvánítsák fejük fölött a levegőt.

Homok

A homoknak ebben a kapcsolatrendben két fontos,

különösen kiemelendő tulajdonsága van. Az egyik az, hogy a
részecskéi parányok és egyformák. Ez egyetlen tulajdonság
is egyben, mert a porszemeket csak parány voltuk miatt
érezzük egyformáknak. A másik kiemelendő: a homok
végtelen. Beláthatatlan, mindig több, mintsem a szem
fölfoghatná. Ahol csak rakásnyi, ott nem törődünk vele. Ahol
rengeteg, mint a tengerparti föveny vagy a sivatag, ott
föltűnő.
 A homok szüntelen mozog, ezért nagyjából középen áll
a folyékony és a szilárd tömegszimbólumok között.
Hullámokat vet, mint a tenger, és felhővé kavarodhat: a por
csak még finomabb homok. Fontos vonása a homoknak,
hogy fenyeget, hogy támadólag, ellenségesen szembefordul
az emberrel. A sivatag egyhangú, óriási és élettelen, s ez
egy alig legyőzhető hatalommal szembesít: számtalan
egyforma részecskével, amely úgy fojtja meg az embert,
mint a tenger, noha módszere alattomosabb, mert a
fojtogatás lassúbb.
Ember és sivatagi homok kapcsolata nem egy későbbi
emberi magatartás eleje is, azé a harcé, amelyben egyre
növekvő erővel kell helytállnia parányi ellenségek nagy
hadaival szemben. A homok szikkasztó erejét a sáskák
örökölték. A növénytermesztő ember úgy fél tőlük, mint a
homoktól: ami a nyomukban marad, az sivatag.
Bámulatos, hogy a homok valaha is az utódok
szimbólumává válhatott. De a Bibliából jól ismert tény, s azt
bizonyítja, hogy roppant heves a mérhetetlen megsokasodás
vágya. Ez korántsem kíván csakis minőség szerint
sokaságot. Kétségtelen ugyan, hogy ki-ki egy egész csapat
erős, derék fiat kíván magának. De a távolabbi jövő, mint
nemzedékek életének summája nagyobb legyen csoportnál
és csapatnál: utódok tömegére vágyik az ember, és a
legnagyobb, a végeláthatatlan, megszámlálhatatlan ismert
tömeg a homok. Hogy az utódok egyéni becse mennyire
nem fontos, az a kínaiak egy hasonló szimbólumából látható.
Ez sáskahadnak tekinti az utódokat, és számszerűségben,
összefogásban és megbonthatatlanságban látja az utódokat
illető minőséget.
Az utódok más bibliai szimbóluma a csillagsereg. Ennek
a lényege szintén a megszámlálhatatlanság: nincs benne
szó egyes kiemelkedő csillagokról. Az a fontos, hogy
megmaradnak, soha el nem múlnak, mindig jelen vannak.
 Halmok

Ami halom az embernek fontos, azt mind ő hordta

össze. Egy halom gyümölcs vagy búza, az egység a
halomban valamilyen tevékenység eredménye. Sok-sok kéz
aratott vagy szüretelt; munkájuk az év egy pontosan
meghatározott időszakához kötődik, és ez olyan jelentős,
hogy az év egyik ősi tagolása ezeken a munkákon alapul. A
sokaság örvendezik az összehordott halmok láttán, ünnepel.
Büszkén mutogatja a halmokat. Ünnepeit gyakran e halmok
körül rendezi.
Amit halomba hord, az egynemű, egy-egy fajta
gyümölcs, egy-egy fajta gabona. A halom olyan sűrű legyen,
amilyen csak lehet. Minél nagyobb és minél sűrűbb a halom,
annál jobb lesz az ember sora. Helyben van a bőség, nem
kell többé messziről cipelni a javakat. Nagy legyen a halom,
nagyságával ki-ki dicsekszik, mert akkor elég mindenki
számára vagy hosszú időre, ha jókora. Amint ki-ki
megszokta, hogy javait halmokba gyűjtse, egyetlen halom
sem lehet túl nagy. Olyan évekre emlékezni jó igazán,
amikor bőséges volt az áldás. Amióta csak krónikák íratnak,
ilyen éveket neveznek legboldogabb esztendőknek a
krónikások. Az aratások versengnek egymással, évről évre
vagy helyről helyre. A halom lehet egy közösségé, lehet
egyes embereké, de a halom példaszerű, és biztonságos
volta hiteles.
Igaz, hogy a halmokat utóbb elfogyasztják, néhol
gyorsan, mert különleges alkalommal, máshol csak lassan és
szükség szerint. Állandóságuk korlátozott, s a róluk alkotott
képzetben eleitől fogva benne van az, hogy apadnak.
Újranövekedésük ütemét az év- vagy esős időszakok
határozzák meg. Minden aratás ütemes felhalmozás, és az
ünnepek rendje ehhez az ütemhez igazodik.

Kőhalmok

Léteznek merőben más, élvezhetetlen halmok is. Az

ember köveket rak halomba, csak mert nagyon bajos újra
széthordani őket. Az ember hosszú időre, mondhatni az
örökkévalóságnak szánja a kőhalmokat. Sohase
fogyatkozzanak meg, annak maradjanak, amik. Kőhalom
nem vándorol gyomrokba, és lakni se mindig lakik benne
ember. A kőhalom legősibb változatában minden egyes kő
egy-egy embert jelentett azokból, akik összehordták. Később
egyre nőttek és súlyosbodtak az elemei, már csak sokan
bírtak velük, egyesült erővel. De bármit jelentsenek is az
efféle halmok, számtalan nehéz út koncentrált fáradsága
van jelen bennük. Gyakran rejtélyes, hogy mi módon
építették őket. Minél kevésbé értjük a létezésüket, minél
ősibb a kőhalom, és minél több a megtett út, annál
nagyobbnak kell képzelnünk az építők sokaságát, és annál
lenyűgözőbben hat a kőhalom minden kései utódra. Sok-sok
ember ütemes erőfeszítését szimbolizálja, amiből semmi
más nem maradt, mint egy lerombolhatatlan tanújel.

A kincs

Összehordott halom a kincs is. De az elemei másak,

mint a gyümölcs vagy a magvak: nem ehetők, és nem
fogynak el. Fontos, hogy minden elem különösen értékes
legyen, és kincset csak az gyűjt, aki bízik benne, hogy az
értéke maradandó. A kincs olyan halom, amely zavartalanul
létezik és növekedik. Ha valamely hatalmasé, akkor más
hatalmasokat rablásra bujtogat. Tulajdonosának tekintélyt
szerez, de veszélyt hoz a fejére. Harcok és háborúk dúltak
kincsekért, s nem egy hatalmas lett volna hosszabb életű,
ha kevesebb a kincse. Emiatt gyakran kénytelen-kelletlen
titok a kincs. Sajátossága tehát az a feszültség, amely
hivalkodó ragyogása és a létét őrző titkossága között támad.
A döntő szám gyönyöre kincs dolgában a legfoghatóbb.
Bármi egyebet számlál meg bárki, mindig nagyobb
végeredményt áhítva, barmot vagy népet összeszámlálva
például, a számba vett mennyiség nem sűrűsödik kinccsé. A
kincsét titokban számláló tulajdonos ugyanúgy jelen van az
emberi lélek mélyén, mint a remény, hogy egyszer csak
kincsre bukkan, amelyet olyan jól elrejtettek valaha, hogy
már senkié, hogy elfelejtve pihen rejtekhelyén. Fegyelmezett
hadseregeket támadott meg és züllesztett szét hirtelen
támadt kincsvadász mohóság, sok győzelem fordult miatta
visszájára. Plutarkhosznál olvasható38, Pompeius
életrajzában, hogyan változott kincskereső hordává egy
sereg, még csatát se víva:
„Alig vetett horgonyt Pompeius hajóhada Karthágó
előtt, de máris hétezren álltak át hozzá az ellenségből; ő
maga hat teljes légióval érkezett Afrikába. Ahol azután
furcsa eset történt. Néhány katona véletlenül kincset lelt,
amelyért jókora pénzt kapott. Ennek híre járván más katonák
úgy vélték, hogy dugig lehet a környék olyan kinccsel,
amelyet a karthágóiak ástak volt el balsorsuk idején.
Pompeius aztán napokig nem bírt a katonáival, mert mind
csak kincset kerestek. Nevetve járt-kelt, s nézte a földet
föltúró sok ezer embert. De végül belefáradtak a dologba,
mondván, hogy vezesse Pompeius őket, ahová akarja,
dőreségüknek immár bőven megadták az árát.”
Az elrejtettségük miatt ellenállhatatlanul vonzó efféle
halmokon kívül vannak olyanok, amelyeket köznyilvánosan
hordanak össze, amolyan önkéntes adóként, abban bízva,
hogy a halom pénz utóbb egyetlen vagy csak néhány
emberé lesz. Ide sorolható a sorsjáték összes változata,
amely mind igen gyorsan halmoz föl kincset, miközben ki-ki
tudja, hogy azt a sorsolás után a szerencsés nyertes tüstént
megkapja. Minél kevesebben kapják meg végül, azaz minél
nagyobb a kincs, annál nagyobb a vonzóereje.
Az embereket ilyen alkalmakkor összekötő mohóság
feltétele a kincs egységébe vetett tökéletes bizalom. Ennek
a bizalomnak az erejét szinte képzeletben sem lehet
eltúlozni. Az ember azonosítja magát a pénze egységével.
Minden kétség sértő, és ha az egységet válság rázza meg,
az önbizalom is meginog. Magához az emberhez nyúl,
megalázza az embert, aki pénzegységét leértékeli. Ha ez
gyorsuló folyamattá válik, ha a folyamatból infláció lesz,
akkor a leértékelt emberek olyan sokaságokká verődnek
össze, amelyeket mindenestül azonosaknak kell ítélnünk a
menekülő tömegekkel. Minél többet veszítenek az emberek,
annál közösebbé válik a sorsuk. Amit némely szerencsés,
akinek sikerül valamennyi pénzt megmentenie, pániknak lát,
az az összes többi számára, akinek minden pénze odalett, s
ebben mindenkivel egy, a tömeges menekülés. Ennek a
jelenségnek különös századunkban beláthatatlan, történelmi
hordereje volt, következményeit külön fejezet taglalja.
 A falka

Falka és falkák
Tömegkristály is, tömeg is, ahogy ma értelmezzük
mindkettőt, ugyanabból az ősibb, közös egységből ered. Ez a
közös egység a falka. Közös indulattól fűtött változata ez a
csekély létszámú hordának, tíz-húsz főnyi vándorló kis
csapatnak; mindenfelé ráakadunk.
A falka ismérve az, hogy nem növekedhet. Körülötte
közel és távol néptelen a tér, nincs aki csatlakozhatna. A
falka fölhevült embercsoport, leghőbb vágya az, hogy
nagyobb legyen. Bármi céllal kerekedett föl, akár vadászni,
akár hadakozni, jobb lenne, ha nagyobb volna. Olyan kevés
emberből áll, hogy csak egy-egy csatlakozó is jelentősen és
becsesen növelné. Magával hozott ereje egy tizeddel vagy
egy húszaddal gyarapítaná a teljes erőt. Elfoglalt helyén
mindenki megbecsülné. Valóban számottevő lenne a csoport
közös dolgában, másképp, mint mi, a mai emberek, akik közt
alig van, aki számít.
A csoportból időnként kialakuló, egységérzetét nagy
erővel kifejező falkába az egyes ember sohase veszhet bele
olyan tökéletesen, mint korunk embere bármely tömegbe.
Az egyén a falkának mindig a peremén áll, akár táncban,
akár portyákon. Tagja a falkának, de máris a szélén áll; a
szélén áll, de máris legbelül. Ha a falka körülüli a tábortüzet,
kinek-kinek szomszédja van ugyan jobbról-balról, de a háta
mögött senki sincs, csupasz háta mögött a baljós vadon van.
A falka egy kicsit mindig ámítja magát avval, hogy belül
sűrű: tagjai esetleg összetömörülnek, hagyományos ütemes
mozdulatokkal megjátsszák a sokaságot. Pedig nincsenek
sokan, pedig kevesen vannak: csak hévvel pótolják a
valóságos sűrűséget.
A már megismert tömeg négy lényegi tulajdonsága
közül kettő fiktív a falkában, azaz csak áhított és végletes
hangsúllyal megjátszott, amivel szemben a másik kettő
annál valóságosabb és erősebb. A növekedés és a sűrűség
látszat, az egyenlőség és az azonos cél megvan. A falka
elsőül feltűnő tulajdonsága a rendíthetetlen iránytudat.
Egyenlősége pedig abban mutatkozik meg, hogy mindenkit
ugyanaz a cél fűt: esetleg a zsákmánynak kiszemelt vad
látványa.
A falkalét nem egy módon korlátozott. Egyfelől
viszonylag kevés a falkatag, talán tíz, talán húsz, csak ritkán
jóval több, és a falkában mindenki jól ismeri egymást. Aki
benne van, mindig is együtt élt, naponta találkozott, számos
közös vállalkozásban nagyon jól megtanulta, ki mennyit ér.
Váratlan gyarapodásra alig számíthat a falka: azonos
feltételek közt alig él még ember, az is roppantul elszórtan.
De mert a falka csupa ismerősből áll, egy tekintetben
fölülmúlja a végtelenné növekedni képes tömeget: ha
valamilyen vész szétszórja is, tagjai újra egymásra találnak.
A falka bízhat maradandóságában, ennek mindaddig
megvan a záloga, ameddig a tagjai élnek. A falka kialakíthat
bizonyos rítusokat és szertartásokat, és nyugodt lehet afelől,
hogy akikre ezeket bízza, majd összejönnek. Ki-ki tudja, hol a
helye, nem csábul máshová. A csábítás különben csekély,
olyan csekély, hogy a megingásra való hajlam föl se bukkan.
Ha egy falka mégis növekszik, akkor részről részre nő,
az érdekeltek kölcsönös egyetértésével. Megeshet, hogy egy
második csoportból lett falka összetalálkozik az eredetivel, s
ha nem támadnak egymásra, akkor megeshet, hogy
átmenetileg együtt vállalkoznak valamire. De a tudat, hogy
ez is, az is külön rész, megmarad. A közös akció hevében
egy időre eltűnhet, de sokáig nem. Ismét és föltétlenül újra
megjelenik, amikor kit-kit illőn koszorúznak, vagy más
szertartás következik. A falkaérzés mindig erősebb az egyes
tag abbeli érzésénél, hogy kicsoda ő, ha nem a falkájával
együtt cselekszik. A falka részekre tagoltságának érzése az
emberi együttélés egy bizonyos fokán már döntővé válik, és
nincs, ami megingassa.
Mindavval, amit különben törzs, nemzetség, klán
fogalmaival szoktak meghatározni, mi itt, a falka fogalmát
használva, tudatosan szembesítünk más egységet.
Valamennyi ismert szociológiai fogalom, amely mind fontos,
többé-kevésbé statikus tartalmú. A falka viszont aktív
egység és konkrét jelenség. Kutatását a falkával kezdje, aki
a tömegmagatartások eredetét keresi. Mert az a legősibb és
legkörülhatároltabb emberi sokaságforma: előbb létezett,
mintsem mai értelmezés szerinti embertömegek léteztek
volna. Számos változatban jelenik meg. Mindig világosan
meghatározható. Cselekvése évezredeken át olyan intenzív,
hogy mindenütt otthagyta a nyomát, és még a mi merőben
más időnkben is nem egy olyan képződmény él, amely
közvetlenül a falkából eredeztethető.
A falka eleve négy különböző formában vagy funkcióval
jelenik meg. Némileg elmosódott ugyan mind, és könnyen
vált formát, de mindenekelőtt azt kell meghatároznunk,
hogy miben különböznek a falkák. A legtermészetesebb és
legigazibb falka – amelytől magát a fogalmat is vesszük – a
vadászoké. Ez mindenütt létrejön, ahol veszedelmes vagy
erős vadat kell elejteni, amire egymagában nemigen képes
az ember, s létrejön még ott, ahol tömeges zsákmány
ígérkezik, amelyből jó lenne minél kevesebbet elszalasztani.
Az elejtett állat – bálna, elefánt – nagyságából következik,
hogy akkor is csak sokaság zsákmányolhatta és oszthatja el
közösen, ha egyetlen tagja találta el. Ezáltal a hadi falka
osztozkodóvá alakul át; olykor csak mint ilyen jelenik meg,
de két minősége szorosan együvé tartozik, és együtt
vizsgálandó. Mindkettőnek a zsákmány a tárgya, és csakis
annak a magatartása, jellege határozza meg pontosan –
akár eleven, akár holt állapotában – a miatta létrejött falka
magatartását.
A második, a vadászfalkához egyben-másban igencsak
hasonló, ahhoz számos átmenetben kötődő forma a
hadifalka. Föltétele egy másik emberfalka, amely ellen emez
fordul, amelyet falkának ítél, noha esetleg épp nem is az. A
hadifalka legősibb formájában gyakran egyetlen áldozatot
szemel ki, bosszúja áldozatát. Biztos benne, hogy kit-mit
akar megölni, és ebben a tekintetben igen rokon a
vadászfalkával.
 A harmadik forma a panaszfalka. Ez akkor jön létre, ha a
csoportból valakit elragad a halál. A csoport kicsi, minden
veszteséget pótolhatatlannak érez, ezért falkává tömöríti az
eset. Esetleg avval a céllal, hogy egy haldoklót
visszatartson, hogy még annyi életerőt, amennyit falkaként
bekebelezhet, kisajtoljon belőle; esetleg a szellemét akarja
megbékíteni, nehogy ellensége legyen majd az élőknek.
Annyi biztos, hogy valamilyen cselekvést szükségesnek vél,
és hogy nincs a világon ember, aki erről végleg lemondana.
Negyediknek egy sor jelenséget foglalok egybe,
változatosakat, de egyben közös szándékúakat: abban, hogy
gyarapodni akarnak. Gyarapító falkák azért jönnek létre,
mert vagy maga a csoport óhajt sokasodni, vagy mert abból
az eleven életből, marhából vagy növényből legyen több,
amelyhez a csoport kötve van. Ilyen csoportok gyakran
jelennek meg táncoló falka képében, amikor is a táncnak
meghatározott mitikus értelmet tulajdonítanak. Ahol csak
ember él, világszerte ismerünk ilyen falkákat. Létrejöttük
mindig azt közli, hogy a csoport elégedetlen a maga
méretével. Vagyis a modern tömeg egyik lényeges
tulajdonsága, a növekedés óhaja már igen korán, már a
voltaképpen növekedni képtelen falkákban megjelenik.
Megszabott rítusok és ceremóniák követelik, hogy a falka
gyarapodjék, és bármiként vélekedjünk is a
hathatósságukról, fontolóra kell vennünk, hogy valóban
falkákból lettek az idők folyamán a nagy tömegek.
Ha a falkáknak ezt a négy különböző formáját
egyenként megvizsgáljuk, meglepő eredményekre jutunk. A
falkákban megvan a hajlam arra, hogy formából formára
váltsanak át, és ha egy falka hirtelen más falkává lesz, akkor
ennek hallatlan következményei lehetnek. Ezekben a kicsi és
látszólag szilárdabb képződményekben már meglelhető a
sokkal nagyobb tömeg labilitása. Amikor más formába
csapnak át, ez gyakran vált ki belőlük sajátos vallásos
tüneteket. Látni fogjuk, hogyan válhat vadászfalka
panaszfalkává, és hogy ennek a folyamatnak saját mítoszai
és kultikus cselekményei alakultak ki. A panaszlók
megtagadják, hogy valaha is vadászok voltak, és a
megsiratott áldozat arra való, hogy levegye róluk a vadászat
vérbűnét.
A tömeg ősibb és szűkebb formáját „falkának” nevezve
arra figyelmeztetünk, hogy az emberfalka is állati
példaképnek köszöni létrejöttét: a közösen vadászó
állatfalkának. Az ember évezredek óta ismeri, kiismerte a
farkast – kutyává is szelídítette –, és már korán tanult tőle. A
farkas mindig is igen közel állt az emberhez: megannyi
népnek mitikus állata a farkas, ismerjük a „küldött farkas”
rémképeit, az emberfarkasét, aki farkas bőrében emberekre
támad, és szétmarcangolja őket, ismerünk legendákat,
amelyekben farkasok nevelnek föl kisded ősöket, s más
egyebet még, mint az emberközeliség bizonyítékát.
Vadászfalkán manapság egy boly közös vadászatra
idomított ebet értünk: az ősi kapcsolatból ennyi az eleven
maradék. Az ember tanult a farkasoktól. Némely táncával
szinte farkas voltát gyakorolta. Természetesen más állatok is
hozzájárultak evvel-avval ahhoz, hogy a vadászó népek
kifejleszthessék falkavadász képességeiket. Jómagam azért
alkalmazom az állatok nyomán emberekre a „falka”
fogalmat, mert kiválóan érzékelteti az együttes és gyors
mozgást, valamint a közös célt, ami a szemük előtt lebeg. A
falkának zsákmány kell, a zsákmány vére és halála. Sebten
és eltéríthetetlenül, fortélyosan és szívósan kell üldöznie,
hogy elkapja. Együtt csaholva biztatja magát. A lármában
egyetlen hanggá válik az egyes ebek hangja: ne becsüljük le
ennek a jelentőségét. A lárma halkulhat, újra megerősödhet,
de tévedhetetlenül támadó. Amit a falka végül elkap és
leterít, azt közösen falja föl. Általában él a „szokás”, hogy
valamennyi résztvevőnek jusson a zsákmányból: még az
osztozkodó falka kezdetleges tulajdonságai is meglelhetők
az állatvilágban. A fogalmat a többi három említett
alapváltozatra is alkalmazom, habár azoknak bajos az
állatok közt példaképét találni, de ezeknek a folyamatoknak
a konkrét, célratörő, intenzív jellegére nem tudok jobb szót.
Mint német-francia szó történetileg is indokolja ilyen
értelmű használatát. Középlatin eredete, a „movita”
mozgást jelent. Az ebből lett ófrancia „meute” értelme
kettős: jelenthet „felkelést” is, „vadászportyát” is. Ezekben
még erősen érvényesül az emberi elem. Az ősi szó pontosan
megjelöli azt, amit vele megragadni célunk, hiszen éppen
kettős értelme az, ami itt fontos. A német „Meute” jelentése
jóval később, a XVIII. század közepe óta szűkült „idomított
vadászkutyafalka” értelművé, amivel szemben az ófrancia
szóból eredt „Meutmacher”, mint zendülő, lázadó, a
„meuterei”, mint felkelés, zendülés már 1500 körül
megjelenik.

A vadászfalka
A vadászfalka eleven felé törekszik minden módon,
hogy elejtse, majd fölfalja. Közelebbi célja tehát mindig a
zsákmány leterítése. Ennek legfontosabb módja az, hogy
utolérje és bekerítse. Kiszemelhet egyetlen hatalmas állatot,
de előle tömegesen menekülő állatsokaságot is.
A zsákmány állandó mozgásban van, a falka üldözi.
Minden a falka gyors mozgásán múlik: jobb futó legyen a
vadnál, hogy kimerítse. Ha sok vadat üldöz, és sikerül a
sokaságot bekerítenie, akkor a zsákmány tömeges
menekülése pánikba csap át: a meghajszolt állatok
egyenként iparkodnak a bőrüket az ellenséges gyűrűből
menteni.
A vadászat tere tág és változó tér. Ha a falka egyetlen
vadat űz, akkor mindaddig megmarad, amíg a vad
védekezik. Amíg a vadászat tart, az izgalom egyre fokozódik,
a vérszomjat a vadászok közt röpködő ordítások fokozzák.
A figyelem egyetlen tárgyra összpontosul, amely
szakadatlanul mozog, szem elől tűnik, de ismét fölbukkan,
szem elől téveszthető, ezért újra meg kell lelni, soha a
gyilkos szándék elől el nem engedni, szakadatlanul
halálfélelemben tartani – mindenki együtt koncentrál erre.
Mindenki előtt ugyanaz a tárgy, mindenki a felé a tárgy felé
törtet. A falka és céltárgya között fokról fokra csökkenő
távolság a falka minden tagja számára csökken. A
vadászatnak közös, halálos szívverése van. Sokáig dübörög,
változó talajon, és ahogy közelebb, közelebb a zsákmány,
úgy gyorsul. Amikor a falka utoléri a zsákmányt, a találkozás
pillanatában mindenki előtt ott az alkalom, hogy öljön, és
mindenki ölni próbál. Most egyetlen lényre összpontosulhat
mindenki dárdája, nyila. Az összes fegyver a vadászat
közben az áldozatra vetett mohó tekintetek folytatása.
Minden ilyen állapotnak megvan a természetes vége.
Amilyen világos és éles a kiszemelt cél volt, olyan éles és
hirtelen a falka változása, amint célhoz ért. Az őrjöngés a
vad elejtésének pillanatában elenyészik. Egyszeriben
csöndben áll mindenki a leterített áldozat körül. A jelenlevők
gyűrűjében mindazok, akiket a zsákmányból rész illet.
Nekieshetnének fogcsattogtatva, mint a farkasok. De míg a
farkasfalka még azon melegen falni kezdi a kimúló tetemet,
az ember későbbre halasztja bekebelezését. Az osztozkodás
pedig viszálytól mentes és szoros szabály szerint megy
végbe.
Akár hatalmas test, akár sok-sok test a zsákmány: ha
egy falka űzte, akkor mindenképpen el kell osztani a tagjai
között.39 Ami ekkor következik, az pontosan fordítottja a
falka keletkezésének. Most mindenki magának kíván
valamennyit, és lehetőleg minél többet kíván. Ha az
osztozkodás nem volna pontosan szabályozva, ha nem volna
rá hagyományos ősi törvény, és nem volnának tapasztalt
emberek, akik az osztozkodás rendjére vigyáznak, akkor
csakis gyilkosság és emberhalál lenne a vége. Az
osztozkodás törvénye a legősibb törvény.
Ennek két alapvetően különböző változata van: az egyik
szerint csupán a vadászok köre osztozkodik, a másik szerint
a körbe az asszonyok és azok a férfiak is beletartoznak,
akiknek nem volt közük a vadászathoz. Aki az osztozkodás
felől parancsol, és akinek a dolga azt becsületesen
elvégeztetnie, tiszténél fogva eredetileg semmiféle előnyt
nem élvez. Még az is előfordul, mint némely bálnavadász
eszkimóknál, hogy tisztessége kedvéért teljesen lemond a
maga részéről. Az az érzés, hogy a zsákmány közös, nagyon
parancsoló lehet: a szibériai korjákoknál az igazi vadász
mindenkit odahív, hogy szeljen magának a zsákmányából,
és megelégszik a maradékkal.
Az osztozkodás törvénye roppant összetett és
változatos. A zsákmány legjobb része nem mindig azt illeti,
aki a halálos csapást mérte a vadra. Néhol annak a jussa ez,
aki elsőül megpillantotta. De részt a zsákmányból az is
kívánhat, aki csak távoli szemtanúja volt leteríttetésének.
Ebben az esetben amolyan cinkosok a nézők, osztoznak a
felelősségben, és élvezik a tett gyümölcsét. Ezt a végletes,
nem éppen gyakori szabályt azért említem, mert kiviláglik
belőle, hogy milyen erős a vadászfalkából kisugárzó
összetartozás érzete. De bármi legyen az osztozkodás
rendje, a két döntő mozzanat az, hogy ki látta meg és ki ölte
meg a zsákmányt.

A hadifalka
A hadi- és a vadászfalka közötti lényegi különbség az,
hogy a hadifalka kettős képződmény. Ha egy fölhevült
csapat egyetlen embert hajszol, hogy lesújtson rá, akkor az
a csapat vadászfalkaszerű. Ha az az ember valamilyen más
csoporthoz tartozik, s az nem hajlandó tagját kiszolgáltatni,
akkor hamarosan falka fog falkával szembenézni. Az
ellenségek nemigen különböznek. Emberek, férfiak,
harcosok. A legősibb hadviselő felek annyira hasonlók, hogy
bajos megmondani, melyik melyik. Ugyanúgy szoktak
egymásra rohanni, fegyverzetük körülbelül egyforma. Ez is,
amaz is vad, fenyegető ordításokat hallat. Mind a kettőnek
ugyanaz a szándéka a másik ellen. A vadászfalka – az
előbbivel ellentétesen – egyoldalú. Az űzőbe vett állat nem
próbálja gyűrűbe fogni az embereket, hajtóvadászatot se
rendez rájuk. Az állat, az menekül, és ha mégis
szembeszegül néha, akkor abban a pillanatban, amikor az
ember meg akarja ölni. Többnyire még akkor sem képes
megvédeni magát.
A hadifalka döntő és voltaképpen jellemző vonása az,
hogy ez két falka, amely pontosan ugyanavval a szándékkal
van a másik iránt. A kettéosztottság föltétlen, az
elhatároltság mindaddig teljes, ameddig a hadiállapot
fennáll. Hogy tulajdonképpen mi bajuk egymással a
falkáknak, arra könnyen rájövünk, ha elolvassuk a következő
beszámolót, amely egy dél-amerikai törzs, a taulipangok
hadjáratát beszéli el ellenségeik, a pesákók ellen.40 Az
elbeszélés egy taulipang férfié, és mindaz benne van, amit a
hadifalkáról tudni kell. Az elbeszélő lelkesedik a
vállalkozásért, színültig vele a lelke, belülről, önmaga felől
jeleníti meg, olyan pőrén, hogy egyszerre valós meg
hátborzongató: bajos párját találni.
„A taulipangok meg a pesákók eleinte barátságban
éltek. Aztán összevesztek az asszonynépen. Úgy kezdődött,
hogy a pesákók az erdőben megtámadtak egy-egy
taulipangot, és megölték. Később egy fiatal taulipangot meg
egy nőt öltek meg, aztán három taulipangot az erdőben. A
pesákók úgy tervezték el, hogy majd apránként végeznek az
egész taulipang törzzsel.
Ekkor a taulipangok hadvezére, Manikuza összehívta az
egész népét. A taulipangoknak három vezérük volt:
Manikuza, a törzsfőnök és két alvezére, akik közül az egyik
egy alacsony, kövér, de nagyon bátor ember volt, a másik
meg a fivére. És volt még az öreg törzsfőnök, Manikuza apja.
A népben volt egy apró, nagyon bátor ember is, a szomszéd
törzsből, az arekunák közül való. Manikuza erjesztett kasirit
készíttetett, öt nagy tökfazékra valót. Aztán fölszereltetett
hat csónakot. A pesákók a hegyek között laktak. A
taulipangok két asszonyt vittek magukkal, hogy azok majd
vessenek tüzet a házakra. Odaeveztek, nem tudom, melyik
folyón. Avval, hogy amíg vége nem lesz a háborúnak, nem
esznek se borsot, se nagyobb halat, se erdei vadat, csak
apró halat. Vittek magukkal festéket is, meg fehér agyagot,
befesteni vele magukat.
Közel is értek a pesákók tanyájához. Manikuza kiküldött
öt embert, megtudakolni, hogy a házában van-e az összes
pesáko. Mind ott volt. Nagy házuk volt, rengeteg nép benne,
körülötte körbe karóból vert kerítés. A földerítők
visszatértek, megjelentették ezt a törzsfőnöknek. Akkor az
öreg meg a három főnök megfújta az erjesztett kasirit. A
festéket meg a fehér agyagot meg a buzogányokat is
megfújták. Az idősebbjének csak íja meg vashegyű nyila
volt, tűzfegyvere nem. A többinek puskája, hozzá sörét.
Mindegyiknek egy zacskó sörétje és hat doboz pora. Az a
holmi is mind meg lett fújva. (Varázserő befúvása.) Aztán ki-
ki piros-fehér csíkosra festette magát, a homlokától kezdve,
fölül egy piros csík, alá egy fehér csík, végig az arcán. A
mellükre három csíkot festettek, váltogatva fölül pirosat, alul
fehéret, és ugyanilyenre festették a két felső karjukat, hogy
a harcosok majd egymásra ismerjenek. Az asszonyok szintén
ilyenre festették magukat. Aztán Manikuza megparancsolta,
hogy öntsenek vizet a kasirihoz.
A földerítők azt mondták, hogy rengeteg a nép a
házakban. Egy nagyon nagy ház volt, meg három kisebb,
valamivel távolabb. A pesákók sokkal többen voltak, mint a
taulipangok, akik csak tizenöten voltak férfiak, meg az az
egy arekuna. Akkor kasirit ittak, sok kasirit, mindenki egy
lopótökre valót, hogy megbátorodjanak. Aztán Manikuza azt
mondta: »Ez itten lőjön elsőnek! Amíg újratölti a puskáját, a
másik lőjön, így sorjába lőjön mind!« Ötösével háromfelé
osztotta a csapatát, nagy kört húzatott velük a ház köré. Azt
mondta: »Ne lőjetek vaktában! Aki elesik, azt hagyjátok
feküdni, és arra lőjetek, aki még áll!«
Akkor a három csoport külön-külön nekivágott,
nyomukban az asszonyok, egy-egy teli lopótök itallal. Kiértek
a füves sík szélére. Ott azt mondta Manikuza: »Most aztán
mit tegyünk? Rengetegen vannak. Talán legjobb lenne
visszafordulni, és több emberrel jönni megint!« Erre Arekuna
azt mondta: »Nem! Előre! Ha én sok emberre támadok, nem
lesz kit megölnöm!« (Értsd: Az én buzogányomnak nem elég
az a sok ember, mert én egy szempillantás alatt végzek
velük.) Manikuza azt válaszolta: »Előre! Előre! Előre!« így
biztatott mindenkit. Közel értek a házhoz. Éjszaka volt. A
házban épp egy beteget fújt meg egy varázsló. Az azt
mondta: »Emberek jönnek!« Evvel figyelmeztette a ház
lakóit. Hanem a ház ura, a pesákók törzsfőnöke azt mondta:
»Hadd jöjjenek! Tudom én, ki az! Manikuza az! De innen
haza nem tér többé!« Hanem a varázsló megint
megfigyelmeztette: »Már itt vannak!«így mondta. És erre a
törzsfőnök: »Manikuza az! Nem fog hazatérni! Itt végzi az
életét!«
Akkor Manikuza elvágta a indát, amivel a karók össze
voltak kötözve. Aztán két asszony behatolt, és tüzet vetett a
házra, egyikük a bejáratánál, másikuk a kijáratánál.
Rengeteg nép volt a házban. A két asszony aztán
visszahúzódott a kerítésen kívülre. A tűz belekapott a házba.
Egy vénember fölmászott, hogy eloltsa. Aztán sokan
kifutottak a házból, sűrűn lövöldöztek, de vaktában, mert
nem láttak senkit, vagyis csak ijesztgetni akarták az
ellenséget. A taulipangok öreg törzsfőnöke lenyilazott volna
egy pesákót, de elvétette. Gödörbe volt bújva a pesáko.
Amikor az öreg másik nyilat vont az íjra, a pesáko lelőtte
puskával. Manikuza látta, hogy vége az apjának. Akkor aztán
sok lövést leadtak a harcosok. Addigra körülfogták az egész
házat, és a pesákóknak nem volt merre menekülniük.
Akkor behatolt a házba egy Ewama nevű taulipang
harcos. Nyomában az egyik alvezér, annak a nyomában a
fivére, annak a nyomában a törzsfőnök, Manikuza, az ő
nyomában az arekuna. A többi künn maradt, megölni a
menekülni iparkodó pesákókat. Amazok öten bele az
ellenség sűrűjébe, buzogánnyal vagdosták földre őket. A
pesákók lövöldöztek, de senkit se találtak el. Manikuza
megölte a pesákók törzsfőnökét. Az alvezére a pesákók
alvezérét. Az ő fivére meg az arekuna szélsebesen öldöste a
népet, sokat. Csak két szűz lány menekült meg, azok a folyó
felső folyásánál élnek, taulipang ember a férjük. A többi
mind meghalt. Aztán föl lett gyújtva a ház. A gyerekek ríttak.
Erre a gyerekeket mind beledobálták a tűzbe. A rakás halott
közt életben maradt egy pesáko. Az bekente magát vérrel,
és a holtak közé feküdt, hogy halottnak higgye az ellenség.
Hanem a taulipangok sorjában fölszedték az elesett pesákó-
kat, és mind kétfelé hasították bozótvágó késsel.
Megtalálták azt az egy elevent, megölték. Aztán fogták a
pesákók elesett törzsfőnökét, két kinyújtott karjánál fogva
fölkötötték egy fára, és addig lövöldözték bele a maradék
muníciót, amíg négyfelé nem szakadt a teste. Aztán egy
halott nőt szedtek föl. Annak Manikuza két ujjával széthúzta
a nemi szervét és odaszólt Ewamának: »Ide nézz, ez jó
neked belehatolni!«
Aki pesáko még a többi három kisebb házban volt, az
szétfutott, és elszéledt a környék hegyeibe. Máig ott élnek
azok, halálos ellenségei a többi törzsnek, és mind lappangó
gyilkos, aki főleg taulipangokra les.
Elesett öreg törzsfőnöküket ott helyben temették el a
taulipangok. Közülük csak kettő sebesült meg, könnyebben,
sörét ment a hasukba. Aztán hazatért a csapat »hej-hej-hej-
hej-hej!« kiáltozással. Otthon már vetve voltak mindenkinek
a lócák.”
A viszály nők miatt támad. Néhány embert megölnek.
Említés csak arról esik, hogy amazok kit veszejtettek el. S
ettől a perctől fogva rendíthetetlen a hit, hogy az ellenség az
egész taulipang törzset készül kiirtani. A törzsfőnök ismeri a
népét, gondosan hívja össze, nem szólít sokat, tizenhatan
lesznek a szomszéd törzsből való emberrel együtt, és mind
tudja, mit várhat el a harcban a többitől. A csapat szigorúan
böjtöl, csak hitvány apróhalat szabad ennie. Erős erjesztett
ital készül. Ütközet előtt ki-ki iszik belőle, hogy
„megbátorodjék”. Színesre festi magát, mondhatni
egyenruhásra, „hogy a harcosok majd egymásra
ismerjenek”. A vezérek a háború összes kellékét, de
legfőképp a fegyvereket „megfújják”. Azaz varázserőt
lehelnek beléjük, megáldják őket.
Miután a csapat az ellenséges település közelébe ért,
hírszerzőket indít útnak, hogy megtudja, a településen van-e
mindenki. Mindenki ott van. És az kell, hogy mind együtt
legyen, mert együtt kell elpusztítani mindet. A tanyaház
nagy, igen sok benne az ember, veszélyes túlerő. Jó okkal
nyakal bátorságot a tizenhat harcos. A törzsfőnök aztán
pontosan úgy adja ki a parancsokat, mint egy katonatiszt.
De amikor az ellenség tanyája közelébe érnek, felelősségét
érzi meg. „Rengetegen vannak”, mondja, és tétovázik.
Visszaforduljanak-e, hozzanak-e erősítést? De a csapatban
akad egy harcos, akinek semennyi megölhető ellenség sem
elég. Határozottsága átragad a törzsfőnökre, s az kiadja a
jelszót: Előre!
Éjszaka van, de ébren a házban a nép. Varázsló bűvöl
épp, beteget vajákol, és mindenki kettőjük köré gyűlt. A
varázsló gyanakvóbb a sokaságnál, érzékei a helyükön, ő
megérzi a veszélyt. „Emberek jönnek!” mondja, majd
rövidesen: „Már itt vannak!” A tanya törzsfőnöke jól tudja,
kik lehetnek azok. Ellensége van, és ő is elszántan
ellenséges. De abban is biztos, hogy az ellenség csakis
magát elveszejteni jön. „Innen haza többé nem tér! Itt végzi
az életét!” Egyaránt figyelemre méltó, hogy aki el fog
veszni, az vak, aki pedig támadni készül, az tétova. Akit a
veszély fenyeget, az nem cselekszik, és: máris rátör a
veszedelem.
Hamarosan ég a ház, fölgyújtották az asszonyok: a
sokaság kifele törtet. Nem látja, ki lő rá a sötétből, közben
közüle ki-ki élesen megvilágított célpont. Az ellenség
benyomul, bunkózni kezdi a sokaságot. A megsemmisülés
elbeszélése néhány mondatba belefér. Nem küzdelem a cél,
hanem tökéletes megsemmisítés. A síró gyermekeket a
tűzbe dobják. A halottakat rendre szétkaszabolják. Az ő
sorsukra jut az a túlélő is, aki vért maszatol magára, s
közibük fekszik, mert akkor hátha megmenekülhet. A halott
törzsfőnököt fára feszíti fel a támadó csapat, és addig lődöz
rá, amíg négyfelé nem hull. A hátborzongató csúcspont egy
halott nő megbecstelenítése. A tűz mindenestül elemészt
mindent.
Az a néhány ember, aki a szomszéd kisebb házakból a
hegyek közé elillant, mint „lappangó gyilkos” él tovább.
A hadifalkának ehhez az ábrázolásához alig van mit
hozzátenni. Hasonló elbeszéléseknek se szeri, se száma, de
a maga pőreségében ez a legvalósabb. Semennyi sincs
benne, ami nem belevaló, az elbeszélő semmit sem igazít
helyre, semmit se szépít.
Az a tizenhat férfi, aki hadba vonult, szemernyi
zsákmánnyal sem tért haza, győzelméből fikarcnyival sem
gazdagodott. Se asszony, se egyetlen gyerek életét nem
kímélte. Az ellenséges falkát megsemmisíteni volt a célja,
úgy megsemmisíteni, hogy Írmagja, szó szerint porcikája se
maradjon. Az elbeszélő élvezettel ábrázolja, hogy mit
műveltek az övéi. S hogy aki túlfelől állt, az gyilkos volt, az is
marad.

A panaszfalka
Ami leírást a panaszfalkáról ismerek, aközül a
legsugallatosabb a középausztrál warramungáktól való.
„Még utolsót se sóhajtott az elgyötört ember, amikor a
nép nekilátott siratni és önmagán szándékosan sebeket ütni.
Alig ment híre, hogy közel a vég, lélekszakadva rohantak
oda a férfiak. Néhány mindenfelől odagyűlt nő addigra a
haldokló ember testére rogyva hevert, más asszonynép
körülötte állt vagy térdepelt, fejét hasogatva vájócöveke
éles hegyével: csorgott a vér az arcokon, és az asszonynép
szakadatlan jajgatott. Az odarohanó férfiak közül sokan
vaktában, egymás hegyén-hátán az elterültekre vetették
magukat, amire az asszonynép föltápászkodva helyet csinált
nekik, és végül nem látszott más, mint egy tömeg
meztelenül vonagló test. Egyszer csak rohanva jött egy
ember, rémesen üvöltve, kőkést lengetve. Amikor odaért,
nagy hirtelen belehasított a késsel mind a két combjába,
mélyen az izmokba, úgy, hogy talpon maradni se bírt,
hanem rádűlt a vonagló testek tömegére. Anyja, feleségei és
nővérei aztán kivonszolták a nyüzsgésből, szájukkal takarták
be tátongó sebeit, ő pedig erőtlen és magatehetetlen hevert
a földön. A bizonytalan alakok tömege utóbb lassan-lassan
félretisztult, a szerencsétlen beteg láthatóvá vált, a szeretet
és a bánkódás jó szándékú kifejezésének a tárgya vagy
inkább áldozata. Már korábban is sínylődött, most, hogy
barátai cserbenhagyták, sokkal rosszabbra fordult az
állapota, s világossá vált, hogy már nem él sokáig.
Mindegyre folyt a sírás-rívás. Lement a nap, a tábor sötétbe
borult. A beteg még aznap este meghalt. Erre még
hangosabb lett a jajgatás. Férfinép, asszonynép rohant
össze, szinte őrjöngve bánatában, késsel és tüskés bottal
sebeket ütve magán, az asszonynép bunkóval csapkodva a
fejét, és senki se bánt se vagdosó kést, se bunkócsapást.
Egy óra múlva fáklyás temetési menet indult útnak. Az
elvitte a holttestet a bozótba vagy egy mérföldnyire onnan,
és letette egy alacsony gumifa tövébe egy gallyakból rakott
ágyra. Mire megvirradt, a táborban, ahol az az ember
meghalt, nyoma se volt emberi életnek. Az egész sokaság
távolabbra telepítette át szegényes kunyhóit, és a haláleset
helyét végképp elnéptelenítette. Senki se akart ugyanis az
elhunyt lelkével, amely biztosan ott közel imbolygott,
találkozni, és végképp nem annak az eleven embernek a
szellemével, aki gonosz varázslattal ezt a halált okozta, és
biztosan megjelenik majd gaztette színhelyén valamilyen
állat képében, hogy diadalt üljön.
Az új táborban szanaszét elnyúlva hevertek a férfiak a
földön, a combjuk csupa tátongó seb, amit maguk ejtettek
magukon. Ők lerótták velük, amivel a halottnak tartoztak,
hogy a vastag forradások majd éltük fogytáig tisztességük
jelei legyenek a combjukon. Egyikükön nem kevesebb, mint
huszonhárom forradást számláltak meg: annyi sebet ejtett
magán, ahogy az évek múltak. – Közben az asszonynép
kötelessége szerint újra elkezdte a siratást. Negyven-ötven
asszony, ötösével-hatosával, egymásba karolva sírt és
jajongott szinte őrjöngve; néhányan közülük, közeli rokonok,
hegyes botokkal döfködték a fejüket, az özvegyek pedig még
meg is tetézték ezt: ők vörösen parázsló vesszőkkel égették
a sebeket a fejükön.”
Ebből a leírásból, amely sok hasonlóval lenne
folytatható, egy tüstént kiviláglik: a cél maga a hevület. A
cselekménybe más indíttatás is belejátszik, amely
tisztázandó lesz. De a lényeg a hevület mint hevület, egy
olyan állapot, amelyben mindenki együtt panaszol valamit. A
panasz vad, tartós, másnap megújul az új táborhelyen,
ritmusa bámulatos, mert gyorsul, és miután tökéletesen
kimerül, újrakezdődik: mindez elegendően bizonyítja, hogy
itt mindenekelőtt a közös panasz hevülete a cél. Ha
megismertük csak ezt az egy esetet, amely ausztrál
bennszülöttekre jellemző, meg fogjuk érteni, hogy miért
nevezzük ezt a hevületet egy falka hevületének, és miért
véljük mellőzhetetlennek a panaszfalka sajátos fogalmának
a bevezetését.
Mindennek a kezdete az, hogy közel a halál. A férfinép
lélekszakadva rohan a helyszínre, ahol már ott leli az
asszonynépet. Aki közeli rokon az asszonyok közül,
halomban borul a betegre. Fontos itt, hogy a siratás nem
akkor kezdődik, amikor a halál már beállt, hanem tüstént,
miután a sokaság a betegről lemondott. Amint azt hiszi,
hogy meg fog halni, képtelen visszatartani a panaszát. A
falka meglódul, a falka leste az alkalmat, és most már nem
engedi menekülni az áldozatát. Félelmes erővel veti magát a
tárgyára, megpecsételi a sorsát. Alig tehető fel, hogy egy
súlyos beteg, akit ilyen módon kezelnek, valaha is
felépülhetne bajából. A sokaság őrjöngő üvöltése majdnem
megfojtja, föltehető, hogy néha tényleg, de biztos, hogy
sietteti a halálát. Az a mi közkeletű követelésünk, hogy
hagyják az embert békében meghalni, végképp érthetetlen
lenne olyanoknak, akiket hevülhetnék hajt.
Mit jelent a haldoklóra boruló halom, az a rakás kavargó
test, amely láthatólag azért küzd, hogy minél közelebb
férkőzzék hozzá? Megtudjuk, hogy az elsőkül rajta heverő
nők utóbb föltápászkodnak, hogy a férfiak is oda
férhessenek, mintha nekik is vagy soknak közülük jussuk
volna a haldokló közvetlen közelségére. Bárhogyan
értelmezik is a bennszülöttek ezt az egymásba gubancolódó
emberhalmot – ami valójában történik, az az, hogy a testek
halma még egyszer mindenestül magába foglalja a
haldoklót.
A falka fizikai közelsége, sűrűsége nem fokozható
tovább. A halom és akin fekszik, egyetlen halom. Akin
fekszik a falka, az az övé, azt nem ereszti maga alól. Mivel a
fekvő képtelen fölkelni, a falkába beállni, vele együtt fekszik
a falka. És aki csak közét érzi a fekvőhöz, az verekszik, hogy
a tömkelegbe jusson, amelynek a haldokló a középpontja.
Olyan ez, mintha mindnyájan vele együtt akarnának halni:
megsebzik magukat, rávetik magukat a testhalomra, vagy
egyebütt rogynak le önsebzetten – mindevvel azt tudatják,
hogy elszántan cselekszenek. Talán helyesen mondanánk
úgy, hogy azonosulni akarnak a haldoklóval. Holott
öngyilkosokká lenni valójában nem akarnak. Csak az kell
nekik, hogy az a rakás ember, amelyhez a haldokló tartozik,
megmaradjon: magatartásuk ezt célozza. Amíg a halál be
nem következik, a panaszfalka mivolta abban áll, hogy
hozzáazonosul a haldoklóhoz.
Ugyanennyire jellemzője viszont, hogy amint halott a
halott, eltaszítja magától. A panaszfalka igazában attól
feszült, hogy előbb őrjöngve vissza- és megtartaná a
haldoklót, utóbb retteg tőle mint halottól, ellöki magától,
elkülöníti. Még első éjjel sürgősen eltakarítja. Léte összes
nyomát elpusztítja, holmiját, kunyhóját, mindent, amije csak
volt, még a tanyát is, ahol másokkal együtt élt,
megsemmisíti, elégeti. A halott már veszedelmes, mert
elhagyta övéit. Megirigyelheti az élőket, és megbosszulhatja
rajtuk, hogy ő halott. A ragaszkodás összes jele, de még a
szoros testközelség se bírta visszatartani. Komor haragja
ellenséggé teszi a holtat: száz fortéllyal, csellel lopakodhat
vissza az élők közé, s nekik ugyanannyi eszközzel kell
védekezniük ellene.
Az új táborhelyen folytatódik a siratás. A csoport nem
mond le nyomban arról a hevületről, amely forró
egységérzést adott. Ez az érzés most fontosabb, mint
valaha, mert mindenki veszélyben van. Fájdalmát mutogatja
tehát, újabb sebeket ejt magán. Mintha hadakozna, csak ami
kárt az ellenség tehetne benne, azt ki-ki maga teszi
önmagában. Az a férfi, aki huszonhárom ilyen sebhelyet
visel a testén, dicsősége jeleinek érzi őket, mintha
hadjáratokból hozta volna haza.
Kérdés, vajon ez-e az egyetlen értelme az ilyen
alkalmak veszélyes ön-sebzéseinek. Úgy tetszik, hogy ebben
az öncsonkító szenvedélyben az asszonynép túltesz a
férfiakon, és hogy kitartóbban siratja a halottat, az biztos.
Sok ebben a harag: a sokaságot az dühíti, hogy tehetetlen a
halállal szemben, és mintha önmagát büntetné a halálért.
Vélhetnénk azt is, hogy ki-ki a maga testének kárával az
egész csoporton esett sérelmet akarja kinyilvánítani.
Lerombolják viszont a panaszlók saját nyomorult tanyájukat
is, ez pedig a tömeg már megismert, más helyütt
részletezett pusztítás dühére utal. A falka rendre elpusztít
mindent, ebben nyilvánul meg igazán falka[mivolta, létét is
meghosszabbítja ezáltal, egyben élesen elhatárolja magát
attól az időszaktól, amikor a fenyegető csapást fölismerte és
elszenvedte. Elölről kezd mindent, és a panasz a közös
hevület erős töltésű állapotában kezdődik újra.
Végül fontos rögzítenünk a panaszfalka-magatartás két
mozgásirányát, a folyamat lényegét. A falka először a
haldokló felé törekszik, kettős értelmű halomba borul az élet
és halál közt félúton lebegőre. Második mozdulatával aztán
riadtan menekül a halott közeléből, tőle is retteg, minden
egyébtől is, amin csak rajta lehet a halott nyoma.

A gyarapító falka
Bármely természeti nép életét vesszük szemügyre,
tüstént fölfedezzük léte koncentrált eseményeit: a vadász-, a
hadi- és a panaszfalkákban. Ennek a három falkának a
cselekvése világos, mindegyiké elemi tartalmú. Még ahol
háttérbe szorult is ezeknek egyike-másika, általában
meglelhető valamilyen maradványa, s az létét is, múltbeli
fontosságát is bizonyítja.
Összetettebb képlet ezeknél a gyarapító falka. Ez
roppant jelentős alakzat, mert ez hordozta a terjeszkedni
akaró ember tulajdonképpeni hajtóerejét. Ez hódította meg
számára a földet, és ez vezette egyre gazdagabb civilizációk
felé. Hatékonyságát, horderejét azonban máig nem tárták föl
teljes méretében, mert az életnemzés fogalma elváltoztatta
és elhomályosította a gyarapodás valóságos folyamatait. A
gyarapító falka őskezdete óta csak az átváltozás
folyamatainak együtthatásából értelmezhető.
Ősidőkben kevés az ember, tág és gyakran néptelen
terekben mozog, és nála nagyobb állatsokasággal áll
szemben. Nem minden állat ellensége, legtöbbje egyáltalán
nem veszélyezteti. De számos állatból félelmesen sok van:
mindegy, hogy vándorantilop-nyájat lát vagy bivaly csordát,
halakat, sáskát, méhet vagy hangyát – az állatok számához
képest az embereké elenyészően csekély.
Kevés ugyanis az ember fia. Egyesével születik, és
sokára születik meg. Mindig is mély és sürgető volt a vágy,
hogy többen legyünk, nagyobb sokasághoz tartozzunk. Ez a
vágy szüntelen fokozódott: valahány alkalom falkát hozott
létre, mind csakis erősítette az embernek azt az ösztönös
vágyát, hogy sokasága nagyobb legyen. Ha nagyobb volt a
vadászfalka, több vadat tudott gyűrűbe zárni. A vadban sem
bízhatott mindenkor, de váratlanul bőven is lehetett vad, s
ha több volt a vadász, bővebb volt a zsákmány. Hadba
vonuló horda nagyobb akart lenni az ellenségesnél, s hogy
számszerűen kisebbségben lenni veszélyes, azt mindig
tudta. A saját halott pedig, főleg egy-egy tapasztalt és
serény harcosé, nagyon súlyos veszteségnek számított. Az
ember gyöngéje csekély lélekszáma volt.
Persze, a veszedelmes állatok is gyakran jártak
magányosan vagy kis csoportokban, mint az ember.
Ragadozó, mint azok, csakhogy olyan, amelynek sohasem
volt ínyére a magány. Meglehet, hogy akkora falkákban élt,
mint a farkasok, csakhogy azok elegen voltak maguknak, ő
viszont nem. Az alatt a roppant hosszú idő alatt ugyanis,
amíg kis csoportokban élt, átváltozásokkal mintegy magába
szedte az összes megismert állatot. Kifejlesztette magában
az átváltozást, és azáltal vált igazán emberré, egy sajátos
képessége által, amelyben örömét lelte. Korai időkben olyan
állatokká változott át játékaiban és táncaiban, amelyeknek
nagy a sokasága. Minél tökéletesebben tudott efféle
állatokat utánozni, annál mélyebben érezte, hogy milyen
sokan vannak. Megérezte, mi az, sokan lenni, aztán ismét
csak azt tudta, hogy ő szórványos, kis csoportokba verődött
fajta.
Nem lehet kétséges, hogy az ember, amint azzá lett,
több akart lenni. Összes vallását, mítoszát, kultuszát,
szertartását áthatja ez az óhaj. Példa rá sok van, néhánnyal
találkozni fogunk ebben a tanulmányban. Meglepőnek
tetszhet viszont, hogy e fejezet elején a gyarapító falka
jellegének összetett voltát hangsúlyoztuk, holott minden,
ami az embert gyarapodásra ösztökéli, elemi erejű. Némi
fejtegetésből majd kiderül, hogy ennek a falkának miért van
olyan sok változata. Mindenütt meglelhető és megjelenik,
ahol természetszerűen számítunk rá. De titkos búvóhelyei is
vannak, és váratlanul jelenik meg ott, ahol legkevésbé sem
gyanítjuk.
Gyarapodásával ugyanis eredetileg nem a többi élőlény
gyarapodásától elkülönülve törődött az ember. S a vágyat,
hogy gyarapodjék, mindenre kiterjeszti, ami körülötte van.
Ahogy ösztönösen bővíteni törekszik a saját hordáját minél
több gyermekkel, úgy gyarapodna vadban és gyümölcsben,
nyájban és gabonában, mindenben, amivel táplálkozik.
Mindenből legyen, ami az életéhez kell, hogy
gyarapodhassék és megsokasodjék.
Ahol kevés az eső, ott esőcsinálásban buzgólkodik az
ember. Minden élőlénynek, neki is, főleg víz kell. Ezért
vegyülnek egybe sok tájon az eső-és szaporodás-
szertartások. A sokaság esetleg maga táncolja el az esőt,
mint a pueblo indiánok, esetleg az esőt lecsalogató
varázslóját állja körül, de: állapota bármely esetben a
gyarapító falkáé.
Hogy a gyarapodás és az átváltozás közötti szoros
kapcsolatot fölismerjük, részleteznünk kell az ausztrálok
némely rítusát. Jó félszáz éve részletes gonddal föltárta őket
már több kutató.
Az ausztrálok eredetlegendáiban szereplő ősök
csodalények, természetük kettős, részben állatok, részben
emberek, pontosabban a kettő együtt. Ők találták ki a
szertartásokat, és mert el is rendelték, el kell végezni őket.
Feltűnő, hogy minden ősben egy-egy pontosan
meghatározott állatfaj vagy növény egyesül az emberrel. A
kenguruős, például, egyszerre kenguru és ember, az emuős
ember és emu. Egyetlen ősben sohasem jelenik meg két
különböző állat: az ember mindig jelen van, mondhatni egyik
fele az ősnek, miközben a másik fele egy bizonyos állat. S
nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a kettősség egyidejű,
egyetlen alakban nyilvánul meg; a két lény tulajdonságai –
ahogy mi véljük – a legnaivabb és legbámulatosabb módon
keverednek.
Világos, hogy ezek az ősök kizárólag az átváltozások
eredményeit ábrázolják. Az ember sikerrel élte bele magát
újra meg újra a kenguruságba, külsőre is, végül
kengurutotemmé vált. Ezt az átváltozásfajtát sűrűn
gyakorolták és művelték, míg vívmány nem lett belőle, és
nemzedékről nemzedékre továbbadott, drámaian
megjeleníthető mítosz.
Az ember körül sereglő kenguruk őse egyben annak az
embercsoportnak az őse is lett, amely kengurunak nevezte
magát. Az átváltozást aztán, amelyből ezek a kettős utódok
eredtek, ünnepi alkalmakkor eljátszották. Egy vagy két
ember volt a kenguru, a többi mint néző vett részt a
hagyományos átváltozásban. A néző későbbi alkalommal
esetleg maga táncolta el a kenguruőst. A sokaság örömét
lelte az átváltozásban, a szertartás idők folyamán különösen
fontossá vált, újabb nemzedékek számára becsessé, a
gyakorolt rítusok szent rítusokká váltak. A sikerült és bevett
átváltozás amolyan adománnyá lett: ugyanolyan gonddal
ápolták, ahogy egy-egy nyelv szókincsét lehet ápolni, vagy
olyan tárgyi kincseket, amelyeket mi anyagi javaknak
nevezünk és érzünk: fegyvert, eszközt, némely szent
tárgyakat.
Ez az átváltozás mint gonddal őrzött hagyomány, mint
totem bizonyos emberek és a kenguruk rokonságát tudatta,
de közüket is a kenguruk számához. Kenguru mindig több
volt, mint ember, és a sokasodásuk kívánatos volt, mert az
emberekéhez kötődött. Ha sokasodtak a kenguruk, az ember
is sokasodott. A totemállat sokasodása egyben az emberét
jelentette.
Átváltozás és gyarapodás e kapcsolata tehát olyan erős,
hogy nem lehet túlbecsülnünk: együtt jár a kettő. Amint egy-
egy átváltozás megfogalmazódik és megformáltan gyakorolt
hagyománnyá lesz, a benne elválaszthatatlanul egységessé
vált mindkét lény gyarapodását biztosítja. A két lény egyike
mindig az ember. Minden totemmel egy másik állat
gyarapodását biztosítja magának. Ha egy törzsnek sok a
totemje, akkor azok gyarapodása a törzsé is.
Az ausztrál totemek41 túlnyomó többsége állat, de akad
köztük növény is, és többnyire olyan, amely élelem; az ilyen
növények gyarapodásrítusain sosem volt miért
különösebben csodálkozni. Természetesnek látszott, hogy az
ember szereti a szilvát meg a mogyorót, és szeretné, ha
minél több jutna belőle. Előfordul mint totem némely rovar
is, szerintünk ronda féreg, de ausztrálnak ínyencfalat, mint
bizonyos hernyók, termeszhangyák és szöcskék. De mit
szóljunk ahhoz, ha itt-ott valakik skorpiót, tetűt, legyet vagy
moszkitót vallanak totemjüknek? Ilyenek hasznáról a szó
köznapi értelmében szó sem lehet, efféle lények ausztrált
ugyanúgy csak gyötörnek, mint bennünket. Ha valami vonzó
lehet bennük, akkor csak az, hogy félelmesen sokan vannak,
és ha az ember rokonuknak vallja magát, akkor azért teszi,
hogy sokasodásukat magának is biztosítsa. Az a férfi, aki
moszkitótotemtől származik, azt óhajtja, hogy nemzetsége
úgy elsokasodjék, mint a moszkitók.
Az ausztrál kettős figuráknak ezt az előlegzett és
nagyon sommás említését nem zárhatom le úgy, hogy ne
szólnék a totemek egy másik fajtájáról. Felsorolásuk
meghökkentő lesz, mert az olvasónak már ismerős. A
totemek közt van felhő, eső és szél, fű, pusztatűz, tűz, totem
a tenger, a homok és a csillagsokaság. A már értelmezett
természetes tömegszimbólumok listája ez. Hogy milyen
régiek és milyen jelentősek, arra nincs jobb bizonyíték, mint
a jelenlétük az ausztrál totemek között.
Tévföltevés volna azonban az, hogy a gyarapító falkák
mindenütt totemekhez kötődnek, és mindig olyan ráérősek,
mint az ausztrálok. Vannak egyszerűbb és sűrítettebb
cselekmények is, amelyek egy óhajtott állatzsákmányt
hivatottak tüstént és egyenest a falkához bűvölni. Feltételük
nagy csordák létezése. Az észak-amerikai mandan indiánok
nevezetes bölénytáncának42 a múlt század első feléből
ismerjük a leírását.
 „A bölények olykor félelmes tömegben verődnek össze,
és bekóborolják az egész országot, kelettől nyugatig,
északtól délig, nagy utakat járnak be kedvükre. Közben a
mandanoknak egyszerre nincs mit enniük. Kis törzs a
mandan, és mert nála erősebbek az életére lesnek, nem
merészkednek messzire a szálláshelyükről. Emiatt aztán
könnyen közelíthet éhínség. Ha efféle veszély fenyeget, ki-ki
előszedi a sátrából az ilyen alkalomra őrzött álarcát, egy
szőrös bölényfejet, a két szarvval rajta. S kezdődik a
bölénytánc, hogy »bölény jöjjön«. A tánc hívogatja a csordát,
arra biztatja, hogy változtasson irányt, tartson a mandanok
faluja felé.
A táncot a falu közepén, a gyülekezőtéren járják. Tíz-
tizenöt mandan járja, mindnek szarvas bölénykoponya van a
fején, és mindnek íj vagy dárda a kezében, az, amivel
legszívesebben öl bölényt.
A tánc mindig hathatós, mert sohase szakad vége,
hanem addig áll éjjel-nappal, amíg végre »megjönnek a
bölények«. Dobok dübögnek, kereplők szólnak, a törzs
énekel, szakadatlanul rikoltozik. A nézők fején is álarc, a
kezükben fegyver: hogy bármikor fölválthassák azt, aki
elfárad, és kiáll a táncból.
Az általános izgalom közben a falut környező
dombtetőkön őrszemek állnak, s amint közeledő bölényeket
pillantanak meg, jelet adnak; a megbeszélt jelet a faluból
meglátják, az egész törzs megérti. Ilyen táncok két-három
hétig is szakadatlanul eltartottak, addig a boldog percig,
amikor fölbukkantak a bölények. A tánc sohase
eredménytelen: a törzs a táncnak tudja be, hogy a bölények
megjönnek.
Az álarcon általában egy csík irha csüng, olyan hosszú,
mint egy bölénytest, a végén rajta a farok, ez földig ér a
táncos hátán, és a porban csapkod. Aki elfárad, avval jelzi,
hogy mélyen előregörnyed, majdnem földig, amire egy
másik ember megcélozza, meglövi egy tompa nyíllal, s akkor
emez elterül, mint egy bölény. A körülállók fölkapják,
kivonszolják a körből, és késekkel hadonásznak fölötte.
Miután eljátszották, hogy megnyúzzák és kibelezik,
eleresztik, aztán máris más táncol be helyére a körbe,
álarccal a fején. Ilyen módon könnyen folytatható a tánc
éjjelnappal, amíg áhított hatása be nem következik, s
»jönnek a bölények«.”
Minden táncos egyszerre bölény és vadász. Álöltözete
szerint bölény, de íj, nyílvessző, dárda jelzi, hogy vadász is.
Ameddig táncol, addig bölénynek tekintendő, annak is
mutatkozik. Ha elfárad, akkor fáradt bölény. A csordát nem
hagyhatja el, csak ha megölik. Nyíl találja el, attól rogy a
földre, nem kimerültségében. Haláltusájáig bölény marad. A
vadászok elcipelik és fölaprítják. A táncos először „csorda”
volt, a végén zsákmány lett.
A gondolatnak, hogy egy vadul és kitartóan táncoló
falka magához csalogathat egy igazi bölénycsordát,
többszörös a háttere. A mandanok tapasztalatból tudják,
hogy minden tömeg növekszik, és ami az ő fajtájából való,
azt mind a maga körébe vonja a közelből. Ahol sok a bölény,
csordányi, oda még iparkodik bölény. De azt szintén tudják a
mandanok, hogy a tánc hevülete fokozza a falka töltését. A
falka ereje ritmikus mozgásának hevességén múlik. Ami híja
a sokaságnak van, azt pótolhatja a hevülete.
Végtére az alakja és mozgása szerint oly jól ismert
bölény is olyan, mint az ember, hiszen szeret táncolni, és ha
mulatni hívja az álarcos ellenség, odamegy. A tánc tartós,
mert nagy távolságra kell hatnia. A bölények valahol messze
megneszelik a táncot, meghallják a falka hívogatását, és
amíg a tánc sürgető, engednek a hívásnak. Ha lassulna a
tánc, a falka már nem volna igazi falka, és a talán még
mindig távol futkosó bölények másfelé fordulhatnának.
Csorda akad emitt, amott, és bármelyik eltéríthetné a
bölényeket. A táncosoknak kell a legnagyobb vonzerővé
válniuk. Gyarapító falkában, amelynek hevülete egyetlen
pillanatra sem csökken, erősebbek minden laza csordánál,
ellenállhatatlanul magukhoz vonják.
 A lakoma
A gyarapodáscselekmény sajátos változata a közös
lakoma. Külön szertartás során minden résztvevő kap egy
darabot az elejtett vadból. Egyazon állat részeit az egész
falka kebelezi be. Egyazon testből fogad be valamennyit a
sokaság. Ugyanazt kapják kézbe, harapják, rágják, nyelik.
Aki fogyasztott belőle, azt most az az egy állat mind
összeköti: mindannyiukban együtt van jelen.
A közös bekebelezésnek ez a szertartása a lakoma.
Ennek a falka különös értelmet ad: úgy kell lefolynia, hogy
az elfogyasztott állat iránta való tiszteletet érezzen. Térjen
majd vissza, és hozza magával sok társát. Csontjait nem
törik össze, gondosan megőrzik. Ha minden úgy történik,
ahogy illő, akkor újra hús nő a csontra, az állat talpra áll, és
ismét űzőbe lehet venni. Ha a lakmározók elvétik a dolog
módját, akkor a megsértett állat elhúzódik a közelből.
Összes társával együtt elmenekül, többé színét se látja
senki, az emberek éheznek.
Némely lakmározók elképzelése szerint az elfogyasztott
állat valóságosan jelen van a lakomán. Vannak szibériai
népek, amelyeknek lakomáján a megevett medvével mint
vendéggel bánnak. A lakmározók megtisztelik a vendéget:
saját húsa legjavával kínálják. Ünnepélyesen szólnak hozzá,
biztatják, és arra kérik, hogy legyen szószólójuk a maga
testvéreinél. S ha okkal-móddal megnyerik a barátságát,
még azt is szívesen veszi, ha űzik-hajtják. Az ilyen lakomák
megnövelhetik a vadászfalkát: részt vehet rajtuk az
asszonynép, az összes olyan férfi, aki ott volt a vadászaton.
De kis csoportra is szorítkozhat a lakoma, csak a
vadászokéra. A falkajellegnek megfelelő belső folyamat
mindig azonos: a vadászfalka átalakul gyarapító falkává. A
konkrét vadászat sikerült, a falka elfogyasztja a zsákmányt,
de a lakoma ünnepélyes perceiben tudatát az összes további
vadászat képzete tölti be. Minden lakmározó szeme előtt az
áhított vad láthatatlan tömege lebeg, és mindenkinek
figyelmes gondja az, hogy az való legyen.
 A vadászoknak ez az ősi lakomája ott is megmaradt,
ahol a gyarapodás óhaja merőben más jellegű.
Összejöhetnek parasztok, akiknek a búza, a mindennapi
kenyér gyarapodása a gondjuk: mégis egy állat húsából
fognak közösen és ünnepélyesen falatozni, mint hajdan
tették, amikor még kizárólag vadásztak.
A fejlett vallásokban a lakomának új tartalma is van,
nevezetesen a hívek sokasodásának a gondolata. Ha a
lakoma jellege szerint tiszta, és ha rendben folyik le, akkor a
hit terjedni és terjedni fog, mind több és több lesz a híve.
Tudjuk viszont, hogy ennél sokkal fontosabb az újjáéledés és
a föltámadás ígérete. Hogy az állat, amelyet szertartásosan
fogyasztott el a vadász, új életre kel, és újra megűzhető lesz.
A fejlett úrvacsoráknak, áldozásoknak lényegi céljává válik a
föltámadás efféle sugallata, csak a hívő nem állat húsát,
hanem egy Isten testét veszi magához, és az Isten
föltámadását önmagára vonatkoztatja.
A lakomának erről a jellegéről még szót ejtünk, amikor a
panaszvallásokat fogjuk vizsgálni. Itt most a panaszfalkának
a gyarapító falkába való átmenete foglalkoztat: a
táplálásnak az a sajátos módja, amely az eredetileg
elevennek hitt táplálékot meggyarapítja. – Ebben az a
törekvés mutatkozik meg, hogy a falka megőrizze becses
lelki szubsztanciáját, az új szubsztanciává alakuljon át.
Bármilyen legyen is az – s kérdés lehet, vajon helyénvaló-e
egyáltalán itt a „szubsztancia” szó –, minden megtörténik
azért, hogy a falka föl ne bomoljon, szét ne széledjen.
A közlakoma és táplálékgyarapítás közvetlenül is
összekapcsolódhat, az újjáéledés a föltámadás eleme nélkül.
Gondoljunk az újszövetségi csodálatos kenyérszaporításra,
amely sok ezer éhezőt lakat jól öt kenyérrel és két hallal.

A befelé forduló és a csendes falka

A falkák négy alapformáját többféleképp
csoportosíthatjuk. Így megkülönböztethetünk először befelé
és kifelé forduló falkát.
 A kifelé forduló feltűnőbb, ezért könnyebb jellemezni:
külső cél felé halad. Útja hosszú. A mindennapos élet
üteméhez képest gyorsabban mozog. A vadász- és a
hadifalkák egyaránt kifelé fordulnak. A kiszemelt vadat meg
kell találni, utol kell érni. A legyőzendő ellenséget föl kell
kutatni. Bármilyen izgalmat gerjesszen is egy otthon eljárt
vadász- vagy fegyvertánc, a kifelé forduló falka igazában
valahol távol cselekszik.
A befelé forduló falka inkább koncentrált. Egy halott
köré sűrül, akit el kell temetni. A falka nem elérni, hanem
késleltetni törekszik valamit. A halottsirató minden módon
azt bizonygatja, hogy a halottnak igazában mennyire itt a
helye, azok közt, akik holtteste köré gyűltek. Hosszú útjára
aztán egyedül indul. Az út veszélyes, rettentő, a halott
sokára ér az őrá váró és őt befogadó többi halott közé. És
mert a falka nem tarthatja vissza, mondhatni kikebelezi
magából. Akik siratják, azok épp mint falka, amolyan
egyetlen test, amelyből csak megkínlódva lehet a halottat
elbocsátani, eltávolítani.
Befelé forduló falka a gyarapító is. Egy csapat táncoló
ember magot képez, hogy ahhoz kívülről csatlakozzék a még
láthatatlan növekmény. Több ember a jelenlevőkhöz, több
vad a zsákmányolthoz vagy tenyésztetthez, több termény a
begyűjtötthöz. Az uralkodó érzés az a hit, hogy mindaz eleve
létezik, ami a falka óhaja szerint az oly nagy értéknek
becsült látható halmazát gyarapítsa. Valahol létezik, és
helybe kell csalogatni. A sokaság hajlik rá, hogy ott
rendezzen szertartást, ahol sokat, bár még láthatatlant
gyanít az óhajtott lényekből.
Sokatmondó átmenet a kifelé forduló falkából befelé
fordulóba a lakoma. A falka bekebelez egy bizonyos elejtett
vadat, avval az ünnepi tudattal, hogy abból a vadból minden
résztvevőben, amint harapott belőle, jelen van valamennyi,
és ez bensőségessé teszi a falkát. Ilyen állapotában aztán
bízhat a vad föléledésében, de főleg abban, hogy sokasodni
fog.
 Másképp csoportosítva csendes és lármás falkát
különböztethetünk meg. Elegendő arra utalnunk, hogy
milyen lármával jár a panasz. Értelme se lenne, ha nem
iparkodna végletes hévvel észrevétetni magát. Amint a
lárma végleg elül, és vagy nem törődik vele már senki-
semmi, vagy más úton-módon némítja el, a panaszfalka
szétoszlik, és ki-ki ismét magára marad. Vadászat és háború
természete szerint lármás. Csel éppenséggel megkívánhat
ugyan átmeneti csöndet, de az összecsapás csúcspontján
aztán annál nagyobb a zaj. Minden vadászatnak döntő
eleme, hogy ebek csaholnak, vadászok rikkantanak, amivel
egymás hevületét és vérszomját fokozzák. A háborúnak
pedig ősidők óta mellőzhetetlen kelléke a kihívás dühe és az
ellenség fenyegetése. Csatakiáltások és csatazaj vonulnak
végig a történelmen, és robbanások dübörgése nélkül ma
sincs háború.
A csendes falka várakozik. Türelmes, türelme akkora,
hogy egy ilyen összegyűlt sokaság esetében különösen
feltűnő. Ez a türelem mindig akkor nyilvánul meg, ha a falka
gyors és hevült cselekvéssel nem érheti el a célját.
Meglehet, hogy kissé félrevezető is „csendes”-t mondanunk,
s világosabb lenne, ha várakozó falkáról beszélnénk. Végtére
az ilyen falkákat mindenféle cselekvés is jellemezheti, ének,
szellemidézés, áldozat bemutatása. Lényegük az, hogy
céljuk távoli, nem érhető el hamar.
Ez a várakozás és csend vonult be a túlvilághívő
vallásokba. Ezért van ember, aki egy életet tölt el avval,
hogy túlvilági jobblétben reménykedik. De a csendes falka
legjobb példája a lakomázóé. A bekebelezéscselekményhez
koncentrált csend és türelem kell, csak akkor lehet tökéletes.
A bekebelező megindultan tiszteli a bekebelezett szentet és
dicsőt, s ez egy időre nyugalmat és méltóságot parancsol rá.

A falkák határozottsága – Történelmi

állandóságuk
A megsiratott halott ismerős. Csak aki közel állt hozzá,
vagy pontosan tudja, kicsoda, áll joggal a siratok közé. Minél
meghittebb volt a kapcsolat, annál nagyobb a fájdalom. Aki
legjobban ismerte a halottat, az siratja leghevesebben. A
legfőbb sirató az anyja, aki megszülte. Idegent senki sem
sirat. Panaszfalka ősidők óta nem gyűlik véletlen akárki köré.
Tárgya tekintetében azonban minden falka határozott. A
falkába gyűlök nemcsak egymást ismerik mindnyájan jól,
hanem a céljukat is. Amikor vadásznak, tudják mire. Amikor
hadakoznak, nagyon is jól ismerik az ellenségüket. Ha
siratnak, fájdalmuk ismert halottat illet. Ha gyarapító
szertartásban vesznek részt, pontosan tudják, mi az, ami
gyarapodjék.
A falka nem tágít, határozottsága rettentő. Ámbár
megvan benne a meghittség eleme is. Nem vitatható, hogy
a primitív vadász sajátos gyöngédséggel van a zsákmánya
iránt. A panaszlók és a gyarapítók gyöngéd, meghitt érzése
természetes. De még az ellenségnek is jut valamicske ebből
a meghittségből, amint a vele szemben érzett félelem
enyhül.
A falka újra meg újra ugyanazt a célt tűzi maga elé.
Ahogy az ember minden életfolyamatát az jellemzi, hogy
végtelenségig ismételhető, úgy ismételnek a falkái is. A
határozottság és az ismétlés félelmesen állandó képleteket
hozott létre. Ez az állandóság, a tény, hogy a falkák mindig
készen és rendelkezésre állnak, teszi őket használhatókká
bonyolultabb civilizációkban is. Ahol a sokaság mihamarabb
tömeget akar létrehozni, mindenütt, újra meg újra falkát
mozgósít, mint tömegkristályt.
De modern kultúránk számos ősi vonását szintén falkák
jelenítik meg. A vágy, hogy egyszerű vagy természetes
legyen a lét, hogy kioldódjunk korunk sokasodó
kényszereiből és megkötöttségeiből, tartalma szerint az a
vágy, hogy elszigetelt falkákban éljünk. Rókára vadászni
Angliában, az óceánt járni kicsiny hajón és csak néhány
hajóssal, zsolozsmázni egy kolostorban, expedícióval járni
ismeretlen tájakon, sőt paradicsomi természetet álmodni,
ahol csak néhány ember él, ahol jóformán minden magától,
emberi erőfeszítés nélkül sokasodik – megannyi őshelyzet
ez, amelyben közös a képzet, hogy csak kevés ember van
együtt, meghitten, és ki-ki egy nagyon határozott vagy
körülhatárolt, világos és megzavarhatatlan vállalkozás
részese.
A falka egy máig létező szennyes változatával szolgál a
lincselés mint igazságszolgáltatás. Bármely ilyen
cselekmény eleve aljas, hiszen éppenséggel kizárja az
igazságszolgáltatást, amelyet a lincselő szerint a vádlott
nem érdemel meg. Az emberiesség teljes mellőzésével
pusztuljon el, mint az állat. A gyilkosok szerint áldozatuk
küllemre és viselkedése szerint annyira más, mint ők, hogy
szakadék tátong közte és köztük; ez aztán megkönnyíti,
hogy úgy bánjanak vele, mint az állattal. Minél hosszabb
ideig sikerül elillannia előlük, annál mohóbban tömörülnek
falkává. Vadászat alkalmát kínálja egy jó erőben levő férfi,
egy gyors futó, ők pedig élvezettel kapnak az alkalmon. Az
alkalom természete szerint nem lehet sűrű, az efféle
vadászat ritka lehetőség, s ez alighanem növeli csáberejét. A
tett közbeni durvaságok avval magyarázhatók, hogy a
tettesek nem falhatják föl az áldozatot. Alkalmasint
embereknek vélik magukat, elvégre foggal nem
marcangolják a húsát.
Ez a falkaváltozat gyakran nemi tartalmú vád
indíttatására jön létre, és veszedelmessé nyilvánítja az
áldozatot. Elképzel egy valós vagy vélt bűntettet. Fekete
férfit fehér nővel, s kettőjük testi közelségét, amely a
bosszúállókban csak növeli különbözőségük képzetét. Az
asszony egyre fehérebb lesz, a férfi egyre feketébb. Az
asszony ártatlan, mert amaz, férfi lévén, erősebb. Ha az
asszony ráállt a dologra, akkor azért, mert a férfi
erőfölényének bedőlt. Ez az erőfölény, ennek a gondolata is
elviselhetetlen, ez kényszeríti falkába a tetteseket. Az
áldozat ragadozó – elragadott egy nőt –, mint ilyet űzik-
hajtják és ölik meg. A gyilkosságot megengedettnek és
törvényesnek vélik, tettükkel leplezetlenül elégedettek.
 Falkák az arandák mondavilágában
Milyen a falka az ausztrál bennszülöttek képzeletében?
Az arandák két eredetmondája világos képpel szolgál. Az
első Ungutnikáról szól, a mitikus őskor egy híres-nevezetes
kengurujáról.43 Ő következőképpen járt a vad kutyákkal:
„Még felnőtt se volt igazán, apróka jószág, de
vándorútra kelt. Amikor már vagy három mérföldet megtett,
kiért egy nyílt síkságra, s meglátott egy falka vad kutyát. Az
anyjuk, egy igen nagy szuka körül hevertek, hozzálapulva.
Ungutnika körbeszökdécselt, megnézegette a vad kutyákat,
azok viszont őt látták meg, s űzőbe vették. Ungutnika
lélekszakadva szökdécselt volna el, de egy másik síkon
elkapták. Föltépték a hasát, legelőször a máját ették meg,
aztán megnyúzták, félredobták az irháját, és egy szemig
lemarcangolták a csontjáról a húst. Amikor ez megvolt, újra
leheveredtek.
Csakhogy Ungutnika nem lett oda mindenestül, mert
megmaradt az irhája meg a csontja. Odament az irha a
kutyák szeme láttára a csontokhoz, s visszahúzódott rájuk.
Ungutnika talpra állt és elrohant. A kutyák a nyomában, és
most Ulimánál, egy dombnál kapták el. Ulima azt jelenti,
hogy máj, és a dombot azért hívják így, mert a kutyák
másodjára nem ették meg a májat, hanem eldobták, s abból
egy sötét domb lett azon a helyen. Aztán újra az történt,
mint először, Ungutnika megint ép lett, és most Pulpunjáig
futott. Pulpunjának a pici denevérek furcsa neszezését
hívják. Ungutnika ott hátrafordult, és így neszezett, csúfolta
a kutyákat. Erre azok megint elkapták és fölhasították, de ő
még egyszer föléledt, amin nagyon elámultak az üldözői.
Most Undiaráig rohant, a kutyák a nyomában. Amikor a
vízgyűjtő gödör közelébe ért, utolérték és fölfalták. A farkát
levágták és eltemették; az máig ugyanott van, kővé válva.
Kengurufark-csuringának hívják, a gyarapító szertartások
idején kiássák a földből, körülmutogatják és fényesre
dörgölik.”
A vad kutyafalka négyszer űzi a kengurut. Megöli,
széttépi és megeszi. Háromszor épen hagyja az irháját meg
a csontjait. Ameddig azok sértetlenek, a kenguru föl tud
éledni, és új teste sarjad, majd újra űzőbe veszik a kutyák.
Ugyanazt az egy vadat tehát négyszer falják föl. S a hús,
amit megettek, egyszer csak újra hússá lesz. Egy
kenguruból négy válik, mégis mindig ugyanaz.
A vadászat szintén ugyanaz, csak a helye más, és ahol
a csodás események történnek, ott örök jelük marad a
tájban. A megölt kenguru nem tágít, föléled, és kicsúfolja a
falkát, az pedig csak ámul-bámul. De szintén nem tágít: neki
akkor is meg kell ölnie a zsákmányt, ha már fölfalta. A falka
határozottságát és a cselekvése megismételhetőségét
világosabban és egyszerűbben nem is lehetne kifejezni.44
A sokasodás itt a feltámadás egy változata által megy
végbe. Az állat még nem felnőtt, nincsenek kölykei.
Helyettük önmagát négyszerezi meg. Sokasodás és nemzés,
mint látjuk, korántsem ugyanaz. Irhából és csontokból
támad föl üldözői szeme láttára a kenguru, és vadászatra
ingerli őket.
Az elásott farok megmarad kő képében, jele és tanúja a
csodának. A négyszeres feltámadásnak az ereje most már a
kőben van jelen, és ha gonddal bánnak vele, ahogy
rituálisan meg is teszik, akkor újra meg újra gyarapodáshoz
segít.
A második monda avval kezdődik, hogy egyetlen férfi
egy nagy, roppant erős kengurut üldöz. Meglátta, el akarja
ejteni, meg akarja enni. Messzire követi, a vadászat
hosszadalmas, számos helyen letáboroznak, tisztes
távolságban egymástól. Ahol az állat elidőzik, mindenütt
nyomát hagyja a tájban. Egy helyen neszt hall, és
fölágaskodik. Ott máig az ágaskodó kenguru képmása egy
nyolc méter magas kő. A kenguru később gödröt kapar a
földbe, vizet keres: az a vízgyűjtő gödör is megvan még.
Végül mégis nagyon kimerül a vad, és leheveredik. A
vadász egy csapat férfival találkozik, akik szintén az ő
totemjéhez tartoznak ugyan, de egy másik alágához. „Van-e
nagy dárdád?” kérdik a vadászt. Ő azt feleli: „Nincsen, csak
kicsi. Nektek vannak-e nagy dárdáitok?” „Nincsenek, csak
kicsik vannak”, felelik amazok. Erre a vadász azt mondja:
„Rakjátok a földre a dárdáitokat.” Amazok azt felelik:
„Helyes, rakd le te is.” Földre dobják a dárdákat, aztán az
összes férfi együtt indul az állatra. Az eredeti vadász
kezében csak pajzs meg a csuringája, a szent köve.
„A kenguru roppant erős volt, és félrelökdöste a
férfiakat. Erre mind rávetették magukat, és azt a vadászt,
aki a csapatba keveredett, halálra taposták. A kenguru is
halottnak látszott. A vadászt pajzsostul és csuringástul
eltemették, a vad testét pedig magukkal vitték Undiarába.
Az igazában nem volt halott, de aztán hamarosan kimúlt, és
akkor betették a barlangba. Ahol a teste hevert, ott
sziklaszeglet támadt a barlangban, és a szelleme oda bújt a
halála után. Hamarosan meghaltak a férfiak is, és az ő
szellemük a szomszédos tavacskába bújt. Úgy mesélik, hogy
utóbb sok-sok kenguru jött a barlanghoz, s ott a föld alá bújt,
a szellemük belebújt a sziklába.”
Ebben az esetben a magányos vadászat fontosabb egy
egész falkáénál. A vadra fegyvertelenül vetik magukat a
vadászok, a csapat alá akarják temetni, hogy az összes
vadász súlya agyonnyomja. A vad roppant erős, rugdalódzik,
a férfiaknak nincs könnyű dolguk. A harc hevében az eredeti
vadász az emberhalom aljára keveredik, és a kenguru
helyett őt tapossák halálra. Pajzsával és szent csuringájával
együtt eltemetik.
Világszerte elterjedt történet ez, arról a vadászfalkáról,
amely egyetlen kiszemelt vadat űz, és helyette tévedésből a
legjobb vadászt öli meg. A történet vége a halottat siratja: a
vadászfalka átváltozik panaszfalkává. Ez az átváltozás
számos jelentős és elterjedt vallásnak magva. Itt is, ebben
az aranda mondában szó esik az áldozat temetéséről.
Pajzsát és csuringáját mellé teszik, és a szentnek tekintett
csuringa említése ünnepélyessé teszi a cselekményt.
Magát a csak később kimúlt állatot máshova temetik el.
Barlangja a kenguruk központi helye lesz. Későbbi korokban
sok-sok kenguru jön ugyanahhoz a sziklához, hogy
beleköltözzék. A hely neve Undiara, szent hellyé válik, a
kengurutotemhez tartozók ott ülik az ünnepeiket, amelyek a
kenguruk elsokasodását szolgálják, és amíg úgy ünnepelnek,
ahogy kell, elég lesz a kenguru a környéken.
Ebben a mondában meglepően párosul két merőben
különböző vallási alapfolyamat. Az első, mint mondtuk, a
vadászfalka átváltozása panaszfalkává, a második,
amelynek színhelye a barlang, a vadászfalka átváltozása
gyarapító falkává. Az ausztrálok szemében a második
folyamat sokkal jelentősebb, igen sajátosan áll kultuszuk
középpontjában.
Hogy a kettő egymás mellett előfordul, az ennek a
kísérletnek egyik főtézisét támasztja alá. A falkának mind a
négy alapváltozata kezdet óta és mindenütt megvan, ahol
emberek élnek. Ilyenképpen mindig lehetséges az egyik
falka átváltozása más falkává. Ahhoz képest, hogy ez vagy
az az átváltozás hangsúlyos-e, alakulnak ki a különböző
vallási alapformák. A két legfontosabb alapcsoport szerintem
a panasz- és a gyarapító vallásoké. De mint látni fogjuk,
léteznek vadász- és hadivallások is.
Harcias folyamatnak még a bemutatott mondában is
van nyoma. Az első vadász és a vele találkozó csapat közt
dárdákról esik szó, és ez harc lehetőségét jelzi. Ha
valamennyien egyszerre földre dobják összes dárdájukat,
lemondanak a harcról. Csak azután vetik magukat
mindnyájan együtt a kengurura.
Ez a második olyan pontja ennek a mondának, amely
szerintem figyelmet érdemel: egy rakás ember veti magát a
kengurura, hogy mint egybegyúrt emberi testtömeg
agyonnyomja. Az ausztráloknál gyakran esik szó ilyen
embertestrakásokról. Szertartásaikban minduntalan
megleljük őket. Fiatal férfiak körülmetélési szertartásának
egyik mozzanata az, hogy a fölavatandó a földre fekszik,
majd egy rakás férfi őrá, teljes súlyával. 45 Némely törzsnél
haldoklókra rohan rá egy rakás ember, és mindenfelől
szorongatja. Ez a már ismert helyzet különösen érdekes,
mert azt az átmenetet sugallja a haldoklók és halottak
halmába, amelyről gyakran esik szó ebben a könyvben. A
következő fejezetben a sűrű ausztrál emberhalmok néhány
esetét taglalni fogjuk, itt elég annyit megjegyeznünk, hogy
egy szándékosan és erőszakkal létrehozott sűrű eleven
emberhalom nem kevésbé jelentős, mint egy halom halott.
Ha nekünk az utóbbi ismerősebb, akkor azért, mert ez
félelmes méretűre nőtt a történelem során. Gyakran
kényszerülünk azt hinni, hogy igazán közel kerülni
egymáshoz nagyobb embersokaság már csak holtában
képes. De egy rakás eleven ember ugyanolyan ismerős: nem
más az, mint a tömeg magja.

Aranda emberalakulatok
A két megismert ősmonda forrása Spencer és Gillen
műve46 az arandák (az ő névhasználatuk szerint „arunták”)
törzséről. Ennek a nevezetes műnek a legnagyobb része
aranda ünnepek és szertartások leírása. Ezek szinte
elképesztően változatosak. Különösen feltűnő, hogy a
szertartások során micsoda bőségben mutatnak be a
résztvevők fizikai alakzatokat. Részben olyanokat, amelyeket
jól ismerünk, mert jelentésük napjainkig megmaradt,
részben olyanokat, amelyek végletes idegenszerűségükkel
meghökkentenek. A következőkben röviden felsoroljuk a
fontosabbakat.
Minden titkos, szótlanul végzett szertartás során
gyakran alakul ki libasor. A barlangokba vagy más helyekre
rejtett szent csuringákért libasorban vonulnak ki a férfiak.
Mintegy órányi járásra van a cél; az ilyen menetekbe bevont
fiatal férfiaknak tilos bármit kérdezniük. A menetet egy öreg
vezeti, és ő, ha valamit értelmezni akar a fiataloknak,
például egy tájképződményt, amelynek köze van az ősökről
szóló történetekhez, jelbeszéddel él.
Maguknak a szertartásoknak általában igen kevés a
szereplője; ezek valamelyik totem őseinek mezében lépnek
föl. Többnyire ketten-hárman, de gyakran csak egy alakítja
az őst. A fiatal férfiak körbeállják, körültáncolják az ősöket,
közben szertartásosan kiáltoznak. Ez a körbefutás igen
gyakori alakzat, sokszorosan említtetik.
 Más alkalommal, az engvura-szertartások során,
amelyek a törzsi élet legfontosabb és legünnepibb
eseményei, a fiatal férfiak sorjában kifekszenek egy
hosszúkás domb oldalába, és hosszú órákig hevernek ott
némán. Ez a sorba fekvés gyakori mozzanat, egyik esetében
nyolc óra hosszat tart, este kilenctől hajnali ötig.
Nagyon hatásos egy sokkal sűrűbb alakzat. A férfinép
együvé sűrül, szorosan egymáshoz tapadva, középen az
időse, szélről a fiatalja. Ez a korongszerű tömörület aztán két
óra hosszat forog, táncol, szakadatlan énekszóval, majd
ugyanabban a szoros, zárt rendben letelepszik, s az ének
folytatódik, újabb két óra hosszat is eltarthat.
Némelykor egymással szemközt két sorba állnak az
éneklő férfiak. – Az engvura-ünnep rituális részét lezáró
főszertartáshoz négyszögbe sorakoznak fel a fiatal férfiak,
majd az öregek kíséretében átlábalnak a folyó túlsó partjára,
ahol az asszonyok és gyerekek várják őket.
A szertartás csupa részlet, de alakzatfelsorolásunkba
csak egy iktatandó be: az összes férfi halmaza a földön.
Elsőül az a három öreg terül el, aki egy roppant becses,
tarisznyaforma tárgyat tart a kezében; a tarisznyából lettek
az őskori fiak, és mert ezt a tarisznyát asszony- és
gyereknépnek voltaképpen látnia sem szabad, az öregek
testük alá rejtik. Majd az összes többi férfi, azaz főleg ifjú,
akit ezen az ünnepen avatnak épp férfivá, ráveti magát a
három öregre, egymás hegyén-hátán, a zűrzavaros
halmazból csak az öregek feje nyúlik ki; néhány percig
valamennyien így maradnak, majd föltápászkodnak,
széjjelrendeződnek. Efféle emberhalmok más alkalmakkor is
előfordulnak, de a megfigyelők által említett alkalmak közül
ez a legnagyobb és legfontosabb.
Tűzpróbák során forró gallyakra feküsznek fiatal férfiak,
de természetesen nem egy rakásra. Tűzpróbáknak igen sok
változata van, az egyik leggyakoribb úgy zajlik le, hogy az
ifjak átkelnek a folyón, a túlsó parton két csoportban várják
őket az asszonyok, nekik szaladnak, és záporsűrűn
megszórják őket lángoló gallyakkal. Más esetben egyfelől a
fiatal férfiak, másfelől szemközt az asszonyok és gyerekek
állnak két hosszú sorba, az asszonyok táncolnak, a férfiak
pedig lángoló ágakat dobálnak át a fejük felett, minden
erejüket megfeszítve.
Van olyan körülmetélés, amelynek során hat férfi a
földre fekve mintegy asztalt formál, s az avatandó rájuk
fekszik, majd így fektében metélik körül. A „fekvést a
felavatandón”, ami ugyanennek a szertartásnak más
részlete, az előző fejezetben már említettük.
Ha ezeknek az alakzatoknak mintegy értelmét
keressük, akkor az esetleg a következő lehet:
A libasorban vonuló menet a vándorlást fejezi ki. Ez a
törzs egy roppant jelentős hagyománya. Gyakori a hit, hogy
az ősök a föld alatt vándoroltak. A menet olyan, mintha a
fiatal férfiak egymás nyomában az ősök lába nyomába
lépnének. Mozgásuk és némaságuk a szent utak és célok
iránti tiszteletet fejezi ki.
A körbefutás vagy a körtánc a kör közepén lezajló
cselekményt voltaképpen erősíti. Megóvja a körből
kirekesztett összes idegen elemtől. Ünnepli, hódol neki, és
birtokba veszi.
Meglehet, hogy a sorba fekvők a halált játsszák el. Az
avatandók meg se mukkannak, órák hosszat meg se
moccannak. Aztán hirtelen felpattannak, életre kelnek.
Két sor, amely egymással szemközt áll, és egymás közt
cselekszik valamit, a sokaság kettéválását, két ellenséges
falkát jelez; ebben az esetben a másik nem lehet az
ellenséges falka. A négyszög már ebben a változatban is
alighanem minden irányba megvont védőfalat jelez;
feltétele, hogy a sokaság környezete ellenséges legyen.
Későbbi történelmi korokból épp eléggé ismerjük.
Volna még a két valójában legsűrűbb alakzat, a táncoló
korong, azaz embertömörület, és a földön kavargó sokaság.
A korong a ritmikus tömeg szélsőséges változata – hiszen
mozog olyan sűrű, amilyen sűrű csak lehet, sokaságán kívül
semminek sem marad benne hely.
 A földön heverő rakás valamilyen nagy titkot véd. Azt
jelzi, hogy a sokaság minden erejével befödni és megtartani
akar valamit. Ilyen rakás fogad magába haldoklót is, végső
tisztességet adva neki a halála előtti percekben. Övéi
szemében roppant nagy a haldokló becse, de mert ő van a
halom közepén, az a holtak halmára figyelmeztet.
 Falka és vallás

A falkák formaváltásai
A leírt összes falkaváltozat hajlik arra, hogy másikká
változzék. Bármilyen állandó is az önmagát megismétlő
falka, bármennyire hasonló is önmagához, amikor megújul,
elkülönített, egyszeri cselekvésfolyamatában szemlélve
mindig valamelyest homályos, bizonytalan.
Alig éri el áhított célját, állapota óhatatlanul
megváltozik. A közös, sikeres vadászatot az osztozkodás
követi. A győzelem, azokat a „tiszta” eseteket kivéve,
amikor a cél csak az ellenség lekaszabolása, fosztogatássá
válik. – A panasz végeztével a halottat eltávolítják, és amint
ott van, ahol a helye, amint a sokaság félig-meddig
biztonságban érzi magát felőle, a falka izgalma elül, a falka
szétszéled. Ámbár kapcsolata a halottal ezáltal nem merült
ki igazán, hiszen a sokaság szerint valahol tovább él a
halott: vissza-visszaidézhető az élők közé, hogy segítsen,
tanácsot adjon. A panaszfalka mondhatni megújul, amikor
halottat idéz, de magatartásának célja most fordítottja az
eredetinek. Előbb eltávolította a halottat, most valamilyen
formában visszahozza övéi közé. – A mandan bölénytáncnak,
amikor a bölények megjönnek, vége. A sikeres gyarapító
falka osztozkodó ünneplő sokasággá változik.
Mint látjuk, minden falkának megvan az az ellenfalkája,
amellyé átváltozik. Az, hogy ellentétébe fordul át,
természetesnek tetszik, de van egy merőben más jellegű
falkamozgás is: amikor különböző falkák egymásba
váltanak.
Emlékezzünk egy ilyen esetre: az aranda ősmondából
ismerjük. Egy erős kengurut halálra tapos egy férfisokaság.
Közben a legjobb vadász áldozatul esik a társainak, akik
aztán ünnepélyesen eltemetik: a vadászfalka panaszfalkává
változik. – A lakoma értelmét már részletesen tárgyaltuk: a
vadászfalka átváltozik gyarapító falkává. – Más váltás akkor
következik be, amikor háború kezdődik: megöltek egy férfit,
törzse megsiratja, aztán viszont csapatba tömörül, s
nekivág, hogy harcosa halálát megbosszulja. A panaszfalka
átváltozik hadifalkává.
A falkák formaváltása feltűnő folyamat. Mindenütt
föllelhető, és az emberi tevékenység legkülönbözőbb
területein fölkutatható. Nincs olyan eseménye a
társadalmaknak, amelyet a váltások pontos ismerete nélkül
akár csak megérthetnénk.
Némely ilyen váltás kioldódott tágabb összefüggéseiből,
és megszilárdult. Különleges értelmet nyert, rítussá vált.
Minden jelentősebb vallás sajátos tartalma, magva ez. A
világvallások fölemelkedése a falkák dinamizmusával és
összjátékuk különös módjával magyarázható.
A vallásokat kimerítően értelmezni itt nincs mód. Ez
külön mű tárgya lesz. A következőkben csak néhány
társadalmi vagy vallási képződményt veszünk szemügyre, a
bennük uralkodó falkajelleg szerint. Látni fogjuk, hogy
vannak vadász- és harci vallások, gyarapítók és panaszlók. A
volt belga-kongói lele törzs közösségi életének
középpontjában a vadászat áll, holott a haszna csekély. Az
ecuadori ivarók életét mindenestül a hadakozás határozza
meg. Az Egyesült Államok déli részén élő pueblo törzseket
az jellemzi, hogy tudatukban csökevénnyé vált a vadászat
és a háború, s hogy meglepően elnyomják a panaszt:
életüket teljesen betölti a békés gyarapodás célja.
A történelmi korokban világszerte megjelent és átfogó
erejű panaszvallásokat a kereszténység, illetőleg az iszlám
egy változatának példájával fogjuk értelmezni. A síiták
muharram-ünnepének leírása meggyőzhet arról, hogy az
efféle hitnek mennyire központi tartalma a panasz. Az utolsó
fejezetben a szent húsvéti tűz száll le a jeruzsálemi Szent
Sír-templomba. A keresztény panasz a feltámadás ünnepébe
torkollik, az igazolja, az adja értelmét.
 Erdő és vadászat a Kasai menti leléknél
Mary Douglas angol antropológusnő sikerrel lelte meg
mélyen megalapozott újabb keletű tanulmányában egy
afrikai nép életének és vallásának egységét. Nem tudom,
mit illő művében inkább csodálni: észleléseinek
világosságát-e, vagy azt, hogy olyan nyíltan és elfogulatlanul
gondolkodik. A legjobb köszönet az, ha mondatról mondatra
követjük.47
A lele nép mintegy húszezer főnyi, a volt Belga-Kongó,
Zaire területén él, a Kasai folyó mentén. Falvai húsz-száz
kunyhóból álló zárt négyzetek a füves síkon, sohasem távol
az erdőtől. Fő élelmük a tengeri, ezt az erdőben termesztik,
úgy, hogy minden évben új tisztást irtanak számára, csak
egyetlen aratásra számítva. Az irtásokban utóbb rafiapálma
tenyészik, annak aztán nagyjából minden része hasznos.
Sarjú leveleiből olyan anyag készül, amelyből a férfiak
rafiaszövetet szőnek. A szövéshez minden lele férfi ért,
ellentétben a szomszéd törzsekkel. Rafiaszövet négyzetek
amolyan pénzféléül is szolgálnak. A pálmából bort is
nyernek, ez kiforratlan lé, igen becses. Banánfa és pálma
legjobban az erdőben tenyészik ugyan, de körülültetik velük
a falut is. Földimogyorót csak a falu szélén termelnek.
Minden más javukat az erdő adja: onnan a víz, a tüzelő, a só,
a tengeri, a manióka, az olaj, a hal és a hús. Mindkét
nemnek, férfiaknak, nőknek jócskán van az erdőben mit
dolgoznia. A nőket mégis minden harmadik napon kitiltják az
erdőből. Ami élelem, tüzelő és víz szükséges, arról egy
nappal előbb kell gondoskodniuk. A leléknél a férfiak területe
az erdő.
„Mérhetetlen az erdő méltósága. A lelék szinte költőien
magasztalják… Gyakran emlegetik, hogy milyen más az
erdő és a falu. Hőséges napokon, amikor a poros faluban
gyötrő a forróság, örömest elhúzódnak az erdő hűs
homályába. Az erdőn szívesen dolgoznak, ott érdekli őket a
munka, másutt csak vesződségnek érzik. »Az idő«,
mondják,»a faluban lassan múlik, az erdőn hamar.« A
férfinép avval dicsekszik, hogy az erdőn napestig eldolgozik
úgy, hogy nem éhezik meg, a faluban viszont állandóan az
evésen jár az esze.”
Az erdő azonban veszedelmes is. Akinek gyásza van,
vagy rosszat álmodott, az nem léphet az erdőbe. Az álom
figyelmeztetés. Aki másnap nem óvakodik az erdőtől, azt baj
éri. Fejére dől egy fa, megvágja magát a késével, lezuhan
egy pálmáról. Ha férfi nem törődik a figyelmeztetéssel,
akkor csak őt fenyegeti veszély. Ha nő lép az erdőbe tiltott
időben, akkor az egész falura bajt hozhat.
„Az erdő nagy becsének alighanem három határozott
oka van: az erdőből kerül ki minden, ami jó és szükséges,
élelem, ital, hajlék, ruha, az erdő a szent medicinák forrása,
és harmadszor az erdő a vadászat színhelye, a vadászat
pedig a lelék szerint minden másnál sokkal fontosabb
tevékenység.”48
A leléknek mindenük a hús. Vendég elé növényből
készült ételt tenni súlyos sértés. Ha a lelék társas életükről
beszélgetnek, élvezettel részletezik, hogy hol milyen és
mennyi hússal kínálták őket. Mégsem tartanak se kecskét,
se disznót, mint déli szomszédaik. Undorodnak a
gondolattól, hogy olyan állatot egyenek, amely a faluban
nőtt fel. Jó táplálék, az az erdőből származzon, mert az tiszta
és egészséges, mint a vaddisznó meg az antilop – mondják
–, a patkány és az eb viszont tisztátalan, hama, akár az
ugyanevvel a szóval megnevezett genny és ürülék.
Ugyanolyan tisztátalan a kecske meg a disznó, csak mert a
faluban tartják.
Mohón kívánják a húst, de olyat, ami nem az erdőből
való vagy nem vadászzsákmány, soha meg nem ennének.
Kutyatenyésztéshez nagyon is értenek, és ha kedvükre volna
a kecske, baj nélkül tarthatnának azt is.
„Rítusuk legfontosabb és mindig visszatérő elemei:
hogy külön valók az asszonyok meg a férfiak, külön az erdő
és külön a falu, hogy a falut az erdő élteti, és hogy az
asszonyoknak tilos az erdő.”
 A füves sík száraz és terméketlen, nincs becse, azt
mindenestül átengedik az asszonynépnek, és az amolyan
semleges sáv az erdő meg a falu közt.
A lelék szerint van egy isten, az teremtett embert,
állatot, mindent. Szellemekben is hisznek; óvatosan és
tartózkodva beszélnek róluk, félnek tőlük. A szellemek
sohasem voltak emberek, és szellemet senki se látott soha.
Ha valaki szellemet látna, akkor megvakulna, elborítanák a
fekélyek, meghalna. A szellemek az erdő mélyén laknak,
főleg a vízfolyások forrásaiban. Nappal alusznak, éjjel járnak-
kelnek. Nem halnak meg, és sohase betegek. Rajtuk múlik a
vadászok szerencséje és az asszonyok termékenysége.
Megverhetik a falut betegséggel. A vízidisznóban nagy
természetfölötti erő lakozik, mert ez az állat mindig a
forráspatakokban tapicskol, ahol a szellemek legszívesebben
tanyáznak. A vízidisznó amolyan kutyája a szellemnek, vele
él, és úgy engedelmeskedik neki, mint vadásznak a kutya.
Ha egy vízidisznó nem engedelmeskedik a
szellemgazdájának, akkor az megbünteti: megöleti egy
vadásszal, akit ilyen módon mindjárt meg is jutalmaz.
A szellemek mindenfélét elvárnak az embertől, de főleg
azt, hogy a faluban békesség legyen. „Annak, hogy a
faluban minden rendjén van, legvilágosabb jele egy-egy
szerencsés vadászat. Még hetek múlva is emlegetik az ilyet,
és hogy lelkendezve, annak nem lehet magyarázata az a
valamicske hús, amennyi kinek-kinek, férfinak, asszonynak,
gyereknek egy elejtett vaddisznóból jut. Amolyan lelki
barométer a vadászat; az egész falu buzgón figyeli, hogy
emelkedik-e, esik-e.”
Feltűnő, hogy a gyermekszülést és a vadászatot annyira
egyetlen lélegzetre említik, mintha nő és férfi egymásnak
megfelelő funkciója volna ez a kettő. „»Megromlott« a falu”,
mondják, „nem sikerült a vadászat, az asszonyok meddők,
haldoklunk.” Ha viszont elégedettek a dolgok állásával,
akkor: „Jó és gazdag most a mi falunk. Elejtettünk három
vaddisznót, négy asszony gyereket fogant, mindnyájan épek
és erősek vagyunk.”
 A legtöbbre becsült tevékenység a közös vadászat.49 Ez
a fontos, nem az egyes ember magányos vadászata. „íjjal-
nyíllal fölfegyverkezett férfiak gyűrűbe fogják az erdő egy
részét, kutyákkal meghajtják a vadat. Fiú-gyerekek, jártányi
erővel alig rendelkező vénemberek is iparkodnak részt venni
a vadászatban. Legtöbbet azok érnek, akiknek kutyájuk van,
és azt nógatva-biztatva törtetnek, vergődnek át a sűrűn. A
fölriasztott vad aztán a lesben álló vadászok nyilaiba rohan.
Sűrű erdőben alighanem ez a legeredményesebb módja a
vadászatnak. Meglepik a vadat, szaporán nyilaznak, és
közvetlen közelből.
Meglepő, hogy egy olyan sokaságból, amely roppant
büszke a vadásztudományára, általánosan hiányzik az
egyéni ügyesség. Erdőjáró férfinál mindig ott az íj és néhány
nyílvessző, de csak madarat vagy mókust lő, nagyvadra
lőnie eszébe se jut. A magányos vadászat sajátos fogásait
nem ismerik. Nem tudnak vadat becserkészni, állathangot
utánozni, csalétket használni, nem álcázzák magukat.
Magányos férfi ritkán hatol az erdő mélyére. Figyelmüket
csakis a közös vadászatra koncentrálják. Bukkanhat valaki
mocsárban dagonyázó vaddisznócsordára, olyan közel
kúszhat, hogy az állatok szuszogását hallja, de egyetlen
lövést se kockáztat meg, hanem nesztelenül ellopakszik,
odahívni a falubelieket.
A füves síkságon csak minden évben egyszer
vadásznak, a száraz évszakban, amikor fölgyújtható a fű.
Ilyenkor több falu népe egyesül, hogy gyűrűt vonhasson a
lángoló terület köré. Cseperedő fiúgyerekek ilyenkor bíznak
első zsákmányukban. Mondják, hogy ez a vadászat rémes
öldöklés. De az egyetlen alkalom, amikor a vadászcsapat
nagyobb, mint amennyit egyetlen falu férfilakossága kiad:
erdei vadászatra mindig csak egy-egy falu férfiai vonulnak
ki. A falut voltaképpen az teszi politikai és rituális egységgé,
hogy a lelék legelsősorban vadászkultúrának vallják a
maguk kultúráját.”
Nagyon jelentős a mód, ahogy a vadat elosztják. Ennek
szigorú szabályai vannak, mégpedig olyanok, amelyek a
vadászat vallási tartalmát hangsúlyozzák. A leléknek három
kultikus csoportja van: mindegyiknek pontosan
meghatározott falatok járnak, s azok mások számára tilosak.
Az első kultikus csoport a nemzőké, azoké a férfiaké, akik
már nemzettek gyereket. Övék minden vadnak a szügye és
minden fiatal állat húsa. A nemzők második, zártabb
csoportjába azok kerülnek, akik fiút is, lányt is nemzettek, ők
a pangolin-férfiak, s a nevük onnan, hogy a pangolin, egy
örvös állat húsa az ő kizárólagos jussuk. A harmadik csoport
a jövendőmondóké. Ők a vaddisznó fejét és zsigereit kapják.
Nagyobb vadat nem lehet úgy elejteni, hogy ne váljék –
éppen mert elosztandó – vallási szertartás tárgyává. Az
összes vad közül legfontosabbat, a vaddisznót
következőképpen osztják szét: miután a jövendőmondók
megkapták a fejét meg a zsigereit, a nemzők megkapják a
szügyét, majd azok, akik a zsákmányt hazacipelték, a két
lapockáját, majd a kutyás vadászok a nyakát, az, aki
meglőtte, a karaját, egyik sonkáját és egy mellső csülkét, a
gyomra pedig a falu kovácsaié, akik a nyilakat készítették.
Minden vadászat mondhatni újra tanúsítja a lele
társadalom tagolódását. A vadászfalka hevülete viszont a
teljes közösséget megtartó érzéssé bővült. Ilyenképpen a
szó legtisztább értelme szerinti vadászvallásról
beszélhetünk, s evvel nem torzítjuk el az írónő nézetét.
Vadászvallásnak ilyen meggyőző, minden kétséget kizáró
ábrázolását még senki sem adta. De pompásan
megmutatkozik benne az erdő tömegszimbólummá fejlődése
is. Mindent, ami becses, az erdő őriz, a legfőbb javakat
onnan szerzi az ember. Az erdőben tanyázik a vadászfalka
célja, a vad, és ott tanyáznak az embernek vadat juttató
félelmes szellemek.

Az ivarók hadizsákmánya
Dél-Amerika ma létező legharciasabb népe az ecuadori
ivaro törzs. Háborút és zsákmányt illető szokásait és
szertartásait különösen tanulságos szemügyre vennünk.
 Túlnépesedéséről szó sem lehet. Nem azért vonul
harcba, hogy terjeszkedjék. Élettere inkább túlméretezett,
semhogy szűk volna. Talán húszezer lélek él hatvanezer
négyzetkilométernél nagyobb területen. Nagyobb
települései nincsenek a törzsnek, az ivarók falukba se igen
szeretnek tömörülni. Nagycsaládban élnek, mindegyik a
maga külön házában, ahol a legidősebb férfi parancsol; a
legközelebbi család háza esetleg több kilométerre van.
Politikai szervezet nem köti össze az ivarókat. Békében egy-
egy családfő a legfelsőbb hatalom, senki se parancsolhat
neki. Ha az ivarók ellenséges szándékkal föl nem keresnék
egymást, csoportjaik talán sohase találkoznának a hatalmas
őserdei térségben.
Ami összetapasztja őket, az a vérbosszú, azaz inkább a
halál. A természetes halált nem ismerik el: aki meghal, arra
távoli ellenség hozta varázslattal a halálát. Családtagjainak
a dolga kitudni, ki felel érte, s halálát megbosszulni az
elvarázslón. Azaz minden halál gyilkosság, és minden
gyilkosságot csak viszontgyilkossággal lehet megbosszulni.
Hanem az ellenség életveszélyes varázslata nagy távolból is
hatásos, a fizikai, azaz a kötelező vérbosszú viszont csak
úgy lehetséges, ha megkeresik az elvarázslót.
Az ivarók tehát keresik egymást, hogy bosszút álljanak,
ilyenformán társadalmi kötőanyagukká válik a vérbosszú.
A házában együtt élő család nagyon tömör egység.
Bármire vállalkozzék valamelyik férfi, a házi közösség többi
férfiával együtt cselekszik. Nagyobb, veszélyesebb
vállalkozásokra több viszonylag közeli ház férfiai
szövetkeznek, egy-egy nagyobb bosszúhadjárat
szolgálatára, de csak arra választanak vezért, tapasztalt,
többnyire korosabb embert, akinek önként
engedelmeskednek, amíg a vállalkozás tart.
Az ivarók dinamikus egysége tehát tulajdonképpen a
hadifalka. A család statikus egységén kívül csak ennek van
jelentősége. Összes ünnepségük a hadifalkára épül. Mielőtt
harcba indulnának, egy hétre összejönnek, és utóbb, ha
győztesen megtértek a harcból, egy sor nagy ünnepet ülnek
meg együtt.
A hadjáratok egyetlen célja a pusztítás. A csapat
minden ellenséget megöl, legföljebb néhány fiatal nőnek,
esetleg néhány gyermeknek kegyelmez, akiket aztán saját
családjába iktat. Az ellenség voltaképpen csekély javait,
háziállatait, ültetvényeit, házát elpusztítja. Az egyetlen, ami
az ivarónak igazán kell, az az ellenség levágott feje. Arra
viszont szenvedélyesen vadászik: mindennél fontosabb
célja, hogy mint harcos legalább egy levágott fejjel térjen
haza.
A fejeket különleges módszerrel pácolják, körülbelül
narancsméretűre zsugorítják. A zsugorfej neve zanza. Egy
ilyen zsugorfej nagy tekintélyt ad a tulajdonosának. Idő
múltán, egy-két év elteltével nagy ünnepet ül a sokaság, az
ünnep középpontjában a jól pácolt fej áll. Az ünnepre
minden barát hivatalos, nagy az evés-ivás, a tánc, és ami
történik, az mind szertartásrend szerinti. Az ünnep
mindenestül vallásos jellegű, és ha pontosan szemügyre
vesszük, kiderül, hogy igazi tartalma a gyarapodás vágya, a
gyarapodás útja-módja. Mindazt részletezni, amit Karsten
bőségben közöl Vérbosszú, háború és győzelmi ünnepek az
ivaróknál című írásában, itt lehetetlen. 50 Érjük be az egyik
legfontosabb tánccal, amely végletes hévvel szólongatja
sorban az összes vadat, majd végül az állatok után magát az
ember nemi aktusát, amelynek célja a saját nép
megsokasítása.
Ez a tánc voltaképpen nyitánya a nagy ünnepségnek. A
férfi- és asszonynép kézenfogva körülállja a ház középső
tartóoszlopát, majd lassan kerengni kezd körülötte,
varázsigeszerűen nevükön szólongatva az élvezetes húsú
vadakat. Majd néhány mindennaposán használt, házilag
készült tárggyal zárják a sort, minden szólongatást egy
harsány és mohó „hej!”-jel fejezve be.
A tánc éles füttyökkel kezdődik. A bűvölő szöveg azután
ez:
 „Hej, hej, hej!
Bőgőmajom, hej!
Az a vörös, hej!
Barna majom, hej!
Fekete majom, hej!
Csuklyás majom, hej!
Szürke majom, hej!
Vaddisznó, hej!
Zöld papagáj, hej!
Hosszú farkú, hej!
Házikoca, hej!
Az a zsíros, hej!
Asszonyszoknya, hej!
Derékövem, hej!
Kosaram, hej!”
Ez a bűvölés körülbelül egy óráig tart, a táncosok
közben hol jobbra, hol balra lépdelnek. Valahányszor
megállnak, hogy irányt változtassanak, éles füttyöket
hallatnak, és mintha a varázslat folyamatosságát akarnák
biztosítani, azt kiáltozzák, hogy „csí, csí, csí”.
Egy másik varázsszöveg a nőkről és termékenységükről
szól:
„Hej, hej, hej!
Asszony, hej! Asszony, hej!
Háljunk, hej!
Segíts hálni, zanza!
Párzani, hej! Párzani, hej!
Asszony, hej! Asszony, hej!
Legyen meg hát, hej!
Csináljuk hát, hej!
Jókedvünkre, hej!
Jóllaktunkig, hej!”
Ezeknek a varázslásoknak és az ünnepség összes más
aktusának a középpontja a zanza, az ellenség zsákmányolt
és zsugorított feje. Az ellenség szelleme mindig ott ólálkodik
a feje körül, és roppant veszedelmes. A sokaság minden
módon azon van, hogy megbékítse, mert amint ez sikerül,
szolgálni fog, és nagy haszonnal. Tesz róla, hogy a ház körül
szaporodjék a sertés meg a tyúk, ő sokasítja meg a
maniókagumót. Ami gyarapodást csak kívánni lehet, az mind
az ő áldása. De igazi rabszolgává tenni nem könnyű. Eleinte
még csupa bosszúszomj, és elképzelhetetlen, hogy mi
minden bajt okozhatna. Bámulatosan sok azonban az a rítus
és hagyományos cselekmény, amellyel fölébe iparkodnak
kerekedni. Az ünnepség napokig tart, és mire vége, addigra
mindenestül a törzsé a fej és a fejhez tartozó szellem.
Ha saját, ismertebb háborús szokásaink felől nézzük a
zanzát, akkor bízvást mondhatjuk, hogy megfelel annak,
amit mi nevezünk zsákmánynak. Az ivaro azért visel
háborút, hogy fejet szerezzen, s az az egyetlen zsákmánya.
De bármilyen kicsinek lássék is ez a zsákmány, főleg ha
akkorára zsugorodott, mint egy narancs, mégis mindent
magába foglal, ami az emberfiának kell. Az a fej minden
áhított gyarapodást meghoz: gyarapítja az élelmet, a
jószágot meg a terményt, gyarapítja az ember keze
munkájával készített tárgyakat, végül megsokasítja a
családot. Félelmesen koncentrált zsákmány ez, és nem elég
megszerezni: hosszadalmas cselekményekkel el kell érni,
hogy olyanná váljék, amilyenné az ember hasznára válnia
kell. A cselekmények csúcspontja az ünnepség közhevülete,
főleg a sok-sok varázslásban és táncban. A zanzaünnepet a
maga egészében egy gyarapító falka üli meg. A hadifalka
szerencsével járt, az ünnepen gyarapító falkává változik: az
ivaro vallás tulajdonképpeni dinamizmusát ebben a
jellegváltásban fedezhetjük fel.

A pueblo indiánok esőtáncai

Ezek esőt hívó gyarapító táncok. Mondhatni a földből
tapossák ki az esőt. A lábdobogás olyan, mint az esőcseppek
kopogása. Ha tánc közben megered az eső, esőben folyik
tovább. Az esőt ábrázoló tánc végül beleolvad az esőbe. Egy
csoport, mintegy negyven ütemesen mozgó ember esővé
változik.51
 A pueblo népek legfontosabb tömegszimbóluma az eső.
Mindig fontos lehetett, a másutt élt ősök korában is. De
mióta a pueblo nép aszályos felföldekre költözött, annyira
megnőtt az eső fontossága, hogy alapvetően meghatározza
hite jellegét. Minden szertartás magva az éltető tengeri és a
tengerit éltető eső. A sok-sok esőcsináló varázslat
esőtáncokká egyesül és fokozódik.52
Hangsúlyozzuk, hogy ezekben a táncokban fikarcnyi
vadság sincs, magának az esőnek a természete miatt
nincsen. A közeledő eső mint felhő egységes. Fönn az égen
és távol jelenik meg, puha és fehér, és ahogy közeledik, jó
érzéssel tölti el az embereket. Amint pedig elered, széthull,
cseppekre szakadozva hull az emberre, és hull a talajra,
amelyben eltűnik. Az esőcsalogató tánc, amely esővé válik,
képződő tömeg is, de még inkább menekülő és széthulló. A
táncolók felhőt hívogatnak, de az a felhő ne álljon meg
tömören az égen, hanem ömöljön le. Hogy a felhő mennyire
barátságos tömeg, az abból is látszik, hogy az ősökkel
azonosítják. Az esőfelhőkben visszatérnek a holtak, és áldást
hoznak. Ha nyári délután esőfelhők mutatkoznak az égen, a
gyerekeknek azt szokás mondani: „Ni, ott jönnek
nagyapáitok.” Nem a család halottait értve nagyapákon,
hanem általában mindenki őseit.
A papok nyolc napig ülnek rituális elvonultságban
oltáraik előtt, mozdulatlanul, révülten, és így hívják-szólítják
az esőt:
„Akárhol tanyáztok is,
útra keltek házaitokból,
a szélfútta kicsi felhőket,
keskeny felhőszalagjaitokat
megtöltitek eleven vízzel.
Majd elkülditek, hogy velünk legyen,
szép esőtöket, amely a földet csókolja
itt Itiwanában,
ahol apáink éltek,
anyáink éltek,
az előttünk voltak mind.
 Rengeteg vizetekkel
megjöttök majd mindannyian.”
A kívánság rengeteg víz, de a felhőkbe gyűlt irdatlan
mennyiség cseppekké hull. Az esőtáncokban a széthulláson
van a hangsúly. A sokaság szelíd tömegre vágyik, nem
veszedelmes és elejtendő vadra, nem gyűlölködő és
legyőzendő ellenségre. Őseivel azonosítja a tömeget,
amelyik békés szándékkal és jóakarattal van iránta.
A cseppenként a talajba hullatott áldás aztán átvezet
abba a másik tömegbe, amely a sokaság megélhetése, a
tengeri. Mint minden aratás, ezé is felhalmoz. A folyamat
pontosan fordítottja az előzőnek: az esőfelhő cseppekre hull
szét, a terményhalmot viszont tengericsövekből egyenként,
mondhatni szemenként összehordják.
Az élelem erőt ad az embernek, termékenyekké teszi az
asszonyokat. A könyörgésekben gyakran esik szó
„gyermekekről”. A pap úgy szól az élő népről, mint
gyermekekről, de szól az összes fiúról és lányról is,
mindazokról, akik „még az út elején járnak”. Mi a törzs
jövőjének neveznénk őket. A pap képe pontosabb, ő
mindazokat látja, akik előtte vannak még az életútjuknak.
A pueblo népek életének lényeges tömegei tehát az
ősök és a gyermekek, az eső és a tengeri, vagy, okozati
rendbe szedve: ősök, eső, tengeri, gyermekek.
A falka négy változata közül a vadász- és a hadifalka
úgyszólván nem létezik a pueblo népeknél. Maradványokban
ismert a nyulakra folytatott hajtóvadászat. Léteznek még
harcoscsoportok, de amolyan rendőri feladatokkal, ha ugyan
beszélhetünk ilyenekről a mi fogalmaink szerint. A
panaszfalka pedig igazán bámulatos módon jelentéktelenné
vált. Halálesetekből lehetőleg nem csinálnak nagy ügyet, a
halott egyént iparkodnak mihamarabb elfelejteni. Halála
után negyednapra a főpap arra buzdítja a gyászolókat, hogy
ne gondoljanak többé a halottra: „Már négy éve meghalt!” A
halált a múltba távolítják, a gyászt evvel enyhítik. A
pueblóknak nem kell panaszfalka: elszigetelik a fájdalmat.
 Aktív és gazdag tartalmú falkaváltozatnak itt a
gyarapító falka maradt meg. A közösségi élet összes
hangsúlya erre ment át. Szinte azt mondanánk, hogy a
pueblók csakis a gyarapításnak élnek, és ez kizárólag pozitív
tartalmú. Náluk ismeretlen az oly sok más népben
megismert Janus-arc: a saját gyarapodás egyfelől, az
ellenség fogyatkozása másfelől. Ilyenformán idegen tőlük a
háború. Eső és tengeri megbékéltették őket, egész életük
saját őseikéhez és gyermekeikéhez kötődik.

A háború dinamikájáról:
Az első halott – A diadal
A háború belső vagy falkadinamikája, eredete szerint: a
halott köré gyűlt panaszfalka átváltozik bosszúálló
hadifalkává. A győzelmes hadifalka átalakul a diadal
gyarapító falkájává.
Veszélyérzettel mindenkit az első halott fertőz meg.
Ennek az első halottnak roppant nagy szerepe van háborúk
kirobbantásában. Háborúra törekvő hatalmasok jól tudják,
hogy elő kell teremteni vagy ki kell találni egy első halottat,
mert az szükséges. Hogy a saját népben mekkora a súlya, az
nem különösebben fontos. Lehet nem éppen nagy ember,
olykor akár névtelen is. Halála fontos, nem más, és hogy azt
higgyék, az ellenség felelős érte. Megöletésének összes
lehetséges okát el lehet sikkasztani, csak egyet nem: azért
halt meg, mert oda tartozott, ahova magunk is tartozunk.
A gyorsan létrejövő panaszfalka tömegkristály-hatású:
mondhatni megnyílik, és aki ugyanabból az okból
veszélyeztetve érzi magát, az mind rátapad. Majd a falka
töltése átcsap a hadifalkáéba.
A háborúnak egyetlen vagy csak néhány halott kellett,
hogy kitörhessen; aztán viszont rengeteg halottja lesz. Ha
győzelemmel zárul, a halottakat a kezdeti panaszhoz képest
nagyon mérsékelten fogják megsiratni. A győzelem azt
sugallja, hogy az ellenség döntően megfogyatkozott, esetleg
éppenséggel megsemmisült, s ez apasztja a saját halottak
miatti panasz erejét. Előőrsként mentek ők a holtak
országába, és maguknál sokkal több ellenséget vontak oda.
Ki-ki győztest attól a félelemtől is megszabadítva, amelynek
híján nem indult volna hadba.
Az ellenség verve van, a saját népet egyesítő veszély
megszűnt: most mindenki a maga hasznát keresi. A
hadifalka, miközben fosztogat, széthull, akár a vadászfalka,
amikor elosztáshoz lát. Ha a sokaságban nem igazán volt
általános a kezdeti veszélyérzet, akkor csakis a fosztogatás
reményével lehetett háborúba terelni. Ilyen esetben mindig
meg is kell engedni a fosztogatást: régi korok jó hadvezérei
aligha merték volna megtagadni katonáiktól. Csakhogy a
fosztogatás roppant veszélyes volt, tökéletesen
szétzülleszthette a sereget, azért mindig elővették a
harciasságot föléleszteni alkalmas eszközöket, amelyeknek
legalkalmasabbika a diadal-ünnep.
Az ilyen ünnepek igazi értelme az a konfrontáció, hogy
az ellenség megfogyatkozott, a győztes pedig gyarapodott.
Összegyűlik a nép, férfi, nő, gyerek. A győztesek ugyanolyan
alakulatokban vonulnak be, amilyenekben a harcba
kivonultak. Megmutatkoznak a népnek, evvel átoltják belé a
győzelem hangulatát. Árad a sokaság, végül mindenki jelen
van, aki csak eljöhetett hazulról.
De nemcsak a győzteseket látni. Javakat hoznak
magukkal, úgy érkeznek meg, mint gyarapítók.
Zsákmányukat megbámulhatja a nép. Bőségben van közte
minden, ami kell és becses, mindenkinek jut majd belőle
valamennyi, akár úgy, hogy a győztes hadvezér vagy király
bőségesen részeltetni készül mindenből a népet, akár úgy,
hogy adócsökkentést vagy más előnyt ígér. A zsákmány
nemcsak arany és más földi jó. Hozzák a foglyokat is, és
mert sok a fogoly, látható az ellenség megfogyatkozása.
Civilizáltságukra rátarti társadalmak beérik az
ellenséges foglyok szemlére tételével. Más, szerintünk
barbárabbak többet kívánnak, megélni óhajtják, immár
egybegyűlve, s nem közvetlen veszély miatt szorongva, az
ellenség fogyását. Ezért kerül aztán sor a foglyok
kivégzésére, amelyet sok harcias nép győzelmi ünnepeinek
leírásaiból ismerünk.
Valósággal elképesztő méreteket öltöttek ilyen
kivégzések Dahomey királyság fővárosában.53 Itt minden
esztendőben megismétlődött egy több napig tartó ünnep, és
a király véres színjátékban részeltette népét: százával
fejeztek le nyilvánosan foglyokat.
A király egy emelvényen trónolt, udvari méltóságai
körében. Lent a néptömeg szorongott. A király intésére
munkához láttak a hóhérok. A lecsapott fejeket halomba
hányták, több halom nőtt mindenfelől láthatóvá. Az utcákon
menetek vonultak, az út mentén a kivégzett ellenségek
meztelen holttestei függtek az akasztófákon. Hogy a király
számtalan feleségének szeméremérzetét ne sértsék,
mindnek levagdosták a nemi szervét. Az ünnep utolsó
napján az udvar újra összegyűlt egy emelvényen, és a nép
nagy megajándékozása következett. Kagylópénzt szórtak a
sokaság közé, amelyért kitört a verekedés. Aztán gúzsba
kötött ellenséges foglyokat löktek a tömegbe, akiknek
szintén lecsapták a fejét. A nép dulakodott a testükért, és
mondják, hogy mámorában fölfalta őket. Mindenki legalább
egy falat megölt ellenséget akart kapni: tűnődhetnénk itt a
győzelmi lakoma fogalmán. Az embereket barmok követték,
de döntő az ellenség maradt.
Az efféle ünnepségekről XVIII. századi európai
szemtanúk leírásaiból tudunk. Akkortájt a tengerparton már
megtelepültek a fehér kereskedőcégek, árujuk a rabszolga
volt, és ezt az árut képviselőik a királytól szerezték be a
fővárosban, Abomeyban. A király részben hadifoglyokat
adott el az európaiaknak. Háborúkat ennek az üzletnek az
érdekében viselt, és ezt akkoriban szívesen tudomásul vette
az európai kereskedelem. Kevésbé kellemes volt viszont
személyesen végignézni az irtózatos tömegkivégzéseket,
amit azonban megkövetelt az udvari illem. A kereskedők
arra biztatták a királyt, hogy a kivégzésre kiszemelt
áldozatokat inkább adja el nekik, rabszolgákul. Ezt
emberséges ajánlatnak is vélték, amellett üzletileg
hasznosnak. Hökkenten tapasztalták azonban, hogy a király,
habár mohón gyarapítaná vagyonát, nem mond le
áldozatairól. Időnként rabszolgahiány állt be, a
kereskedelem pangott, de a kereskedők csak
bosszankodhattak az uralkodó makacssága miatt. Nem
értették, hogy a hatalom fontosabb számára, mint a vagyon.
Csakhogy a nép megszokta volt a nyilvános
áldozatszínjátékot: az ellenséges sokaság nyers és nyilvános
tömeges apasztásának látványa megerősítette azt a
biztonságos tudatát, hogy ő maga gyarapszik. A királyi
hatalom pedig közvetlenül a népből fakadt. A színjáték
kettősen hatott. Egyfelől tökéletesen meggyőzte a népet
arról, hogy királyának uralma alatt gyarapszik, s ez
megtartotta hívő és alázatos tömeg mivoltában. Másfelől
ébren maradt benne a rettegés a királyi parancsoktól. A
kivégzéseket a király rendelte el személyesen.
A rómaiak legnagyobb nyilvános ünnepe a diadalmenet
volt. Erre az egész város összesereglett. Amikor azonban a
birodalom már hatalma csúcsán állt, és nem volt cél a
szakadatlan hódítás, maga a győzelem időszakosan, naptár
szerint ismétlődő, intézményes ünnep lett. Az arénákban
folytak a küzdelmek, az összegyűlt nép előtt: politikai
következményük nem volt, ám értelmük igen, nevezetesen
az, hogy újra meg újra fölgerjesztették és ébren tartották a
győzelemérzést. Maguk a rómaiak, nézők lévén, nem
küzdöttek, de mint tömeg ők döntötték el, hogy ki győzött,
és úgy ünnepelték a győztest, mint valaha régen. Csakis ez
volt fontos: a győzelem érzése. Maguk a háborúk már
kevésbé látszottak fontosnak, jelentőségük csökkent.
Az ilyen történelmi népek számára a háború a
gyarapodás főeszközévé válik. Akár úgy, hogy ki-ki
zsákmányt szerez, és abból él, akár úgy, hogy rabszolgához
jut, aki helyette dolgozik – az ilyen nép elutasítja és megveti
a gyarapodás bármely más, türelmesebb módját. Egyfajta
állami hadivallás jön létre, kitűzött célja a leggyorsabb
gyarapodás.
 Az iszlám mint hadivallás
A hívő mohamedánok négy különböző módon gyűlnek
sokaságba.
1. Napjában többször imára gyülekeznek, erre a
magasból szólítja őket egy hang. – Ezek a gyülekezetek kicsi,
ritmikus csoportok; imafalkáknak nevezhetjük őket. Minden
mozdulatnak pontosan előírt rendje van, és egyetlen
uralkodó irányba fordul, Mekka felé. Hetente egyszer, a
pénteki ima alkalmakor a falkák tömegekké nőnek.
2. Szent háborúra gyülekeznek a hitetlenek ellen.
3. Mekkába gyülekeznek a nagy zarándoklat során.
4. Egybegyűlnek az ítélet Napján.
Mint minden vallásban, az iszlámban is a láthatatlan
tömeg a legfontosabb. De az utóbbiban a többi
világvallásnál határozottabb az, hogy láthatatlan kettős
tömegek állnak egymással szemközt.
Alig szólal meg az ítélet harsonája, minden halott
feltámad sírjából, és mintegy katonai parancsszóra az ítélet
mezejére siet. Ott az Úr elébe áll, két egymástól elválasztott
hatalmas seregben, emitt a hívők, amott a hitetlenek, és az
Úr egyenként ítélkezik mindenki fölött.
Minden emberi nemzedék összegyűlik tehát, és ki-ki
úgy érzi, mintha csak tegnap tették volna sírba. Arról a
mérhetetlen időről; ameddig esetleg a sírban feküdt,
fogalma sincs senkinek. Halálában nem álmodott, emléke
róla nincs. De a harsonaszót mindenki meghallja.
„Seregestül jön majd elő az ember ama napon”: sűrűn szól a
Korán annak a nagy pillanatnak az embersokaságáról. Nincs
átfogóbb tömeg, mint amilyet a hívő mohamedán elképzelni
képes. Az összes valaha élt emberi lény egyetlen helyre
gyűlt tolongó sokaságánál nagyobbat nincs, aki
elképzelhetne. Ez az egyetlen többé már nem növekvő
tömeg, egyben a legsűrűbb, hiszen benne ki-ki ugyanazon a
helyen áll, Bírája előtt.
 De bármekkora és bármilyen sűrű ez a tömeg,
mindvégig kétfelé van osztva. Mindenki jól tudja, mi vár rá:
az egyik bízik, a másik retteg. „Ama napon lesznek fényes,
nevető, vidám orcák, és ama napon lesznek, amelyeket por
lep és homály borít, s ezek a hitetlenek, a gonoszok orcái.”
Mivel az ítélet tökéletesen igazságos lesz – hiszen minden
cselekedet föl van jegyezve és elősorolható –, senki sem
szabadulhat a tömegnek abból a feléből, ahol törvény
szerint a helye van.
Az iszlám kivételt nem ismerve osztja ketté a tömeget
hívők és hitetlenek sokaságára. Ennek a két egymástól
örökre elválasztott sokaságnak az a sorsa, hogy egymás
ellen harcoljon. A vallásháború szent kötelesség, ennek
folytán minden e világi ütközet mintegy előképe az ítélet
Napja kettős tömegének – habár mérete kisebb.
Egészen más képként, de nem kevésbé szent
kötelességként lebeg a mohamedán hívó szeme előtt a
mekkai zarándoklat. Annak a tömege lassú, apránként
formálják tömeggé a világ négy sarka felől érkezők. A
zarándoklat aszerint, hogy milyen messze lakik a hívő
Mekkától, hetekig, hónapokig, még évekig is tarthat. A
kötelesség, hogy életében legalább egyszer megtegye ezt
az utat, az egyén egész földi létére rányomja bélyegét. Aki
nem zarándokolt Mekkába, nem élt igazán. Amit a zarándok
megél, az mondhatni mindenestül átfogja a hit világának
egész területét, őt pedig oda gyűjti, ahonnan mint hit eredt.
A zarándoktömeg békés. Csakis a célja felé igyekszik.
Hitetleneket leigázni nem dolga, csak az a dolga, hogy a
megjelölt helyre megérkezzék, és tudja, hogy ott volt.
Valóban különös csoda, hogy egy akkora város, mint
Mekka, zarándokok megszámlálhatatlan sokaságát képes
befogadni. Ibn Yubayr, aki a XII. század vége felé
Spanyolországból zarándokolt Mekkába, és útjáról részletes
leírást hagyott ránk, úgy véli, hogy ennyi ember számára a
világ legnagyobb városában sincs hely. 54 Mekka azonban
meg van áldva avval, hogy a tömegekhez képest tágulni
tud: anyaméhhez hasonló, amely a beléje zárt magzat
nagysága szerint kisebb vagy nagyobb.
 A zarándoklat legfontosabb mozzanata az Arafati Síkság
Napja. Hétszázezer embernek kell odagyűlnie. Ha ennek a
számnak híja van, akkor az emberek közé vegyülő
láthatatlan angyalok egészítik ki.
Ám a béke napjai elmúlnak, és föléled a vallásháború
joga. „Mohamed”, mondja az iszlám egyik legtudósabb
ismerője, „a harc és a háború prófétája… 55 Amit eleinte a
maga arab környezetében tesz, azt végrendeletileg örökül
hagyja eljövendő hívőközösségére: harcoljon a hitetlenek
ellen, terjessze ki nem annyira hite, mint hatalma határait,
mert azok Allah hatalmának a határai. Az iszlám harcos
kevésbé akar téríteni, inkább leigázni akarja a hitetleneket.”
Nem hagy efelől kétségben a Korán sem, a próféta Isten
ihlette könyve. „Ha leteltek a szent hónapok, öldössétek le a
hitetleneket, ahol csak rájuk bukkantok; csapjatok le rájuk,
szorongassátok őket, és lessetek rájuk mindenfelől.”

Panaszvallások
Tele a földkerekség panaszvallásokkal. A
kereszténységben egyfajta általános érvényre jutottak. A
panaszfalka nem maradandó. Vajon mi tette a panaszból
eredt hitváltozatokat maradandókká? Honnan az a
sajátságos szívósságuk évezredeken át?
A legenda, amely körül kialakulnak, egy olyan emberről
vagy istenről szól, akit igazságtalanul ért a halál. A történet
mindig valamilyen üldözésé, ami lehet vadászat, lehet uszult
hajsza. Kötődhet törvénytelen perhez is. Ha vadászatról szól,
akkor nem azt terítették le, akit akartak: a legjobb vadászt
lőtték le, nem a kiszemelt vadat. Más változatban az űzött
vad fordulhatott a vadász ellen, az sebesíthette meg
halálosan, mint a hagyomány szerint Adoniszt a vadkan.
Ilyen halálnak pedig sohasem lett volna szabad
megtörténnie, a miatta való fájdalom tehát mérhetetlen.
Olykor istennő siratja szerelme tárgyát, mint Aphrodité
Adoniszt. Aphrodité neve Babilonban Istár, a szépséges és
korán meghalt ifjúé pedig Tammúz. A frígeknél Kübelé
istenanya gyászolja szeretőjét, Attiszt.56 „Igencsak dühöng,
oroszlánokat fog a szekerébe, maga dühébe lovalt
korübászaival föl s alá nyüzsög-rajzik Ida hegyén, Attiszáért
üvöltve, egyik korübásza önnön karját metéli-lyuggatja, a
másik lobogó hajjal kereng a hegyek között, a harmadik
szarvkürtöt fúj, ismét más dobot ver, vagy cintányért
csattogtatva csap ricsajt: mindenestül elborítja Ida hegyét a
lázongás és a megszállott düh.”
Egyiptomban Ízisz veszti el férjét, Oziriszt.
Fáradhatatlanul keresi, bánatosan járja az országot, és meg
nem pihenhet, amíg rá nem talál. 57 „Jöszte házadba”, sírja,
„jöszte házadba… nem látlak, mégis érted szorong a szívem,
és téged látni vágynak szemeim. Jöjj ahhoz, aki szeret, aki
téged szeret, te áldott! Jöjj a te nővéredhez, jöjj a te
asszonyodhoz, asszonyodhoz jer, te, nem dobbanó szívű. Jer
házad asszonyához. Nővéred vagyok, ugyanegy anyától, ne
légy távol tőlem. Feléd fordították arcukat az istenek és az
emberek, s együtt siratnak téged… Utánad kiáltozom, és
úgy siratlak, hogy az égig hallatszik, de te nem hallod a
hangom, holott nővéred vagyok, szerettél ezen a földön,
rajtam kívül nem szerettél asszonyt, én fivérem!”
De gyászolhatja a halottat – későbbi, már nem mitikus
változat szerint – rokonok vagy tanítványok egy csoportja,
mint Jézust, vagy mint a próféta unokáját, Husszeint, a síiták
igazi vértanúját.
A történet a vadászat vagy az üldözés minden részletét
közli, pontos, csakis a személyről szól, és mindig véres, még
az összes közül legemberibb passió, Krisztusé sincs meg vér
és sebek nélkül. A hívő a kínszenvedés minden egyes
mozzanatát igazságtalanságnak érzi, és minél távolabbra
kerülünk a mitikus koroktól, annál nagyobb a hajlama arra,
hogy a kínszenvedést meghosszabbítsa, számtalan emberi
vonással dúsítsa. A vadászatot vagy hajszát azonban mindig
az áldozat felől nézi.
A halott köré panaszfalka gyűlik, de a panasz jellege
sajátos: a halott az őt sirató emberekért adta az életét.
Megmentőjük volt, akár mint legkülönb vadászuk, akár mint
más, felsőbb dolgokban kiváló társuk. A panasz a halott
nagyságát hangoztatja minden módon, s evvel azt, hogy
éppen neki nem lett volna szabad meghalnia. A panaszlók el
sem fogadják a halálát. Azt kívánják, hogy föléledjen.
Az archaikus panaszfalkáról, például annak egy
bemutatott ausztrál változatáról szólva kiemeltük, hogy a
panasz már a haldokló mellett elkezdődik. Az élők
visszatartanák a haldoklót, ezért testükkel födik be. Élő
testhalomba zárják, mindenfelől szorosan rátapadnak, nem
akarják elengedni. Gyakran még a halál beállta után is
szólongatják, visszahívnák, és csak amikor már mindenki
biztos benne, hogy nem tér vissza többé, kezdődik a
második szakasz, a kitaszítás a holtak világába.
A most tárgyalt panaszfalka legendái jelleggel vesz
körül egy különösen becses halottat, és a legenda minden
eszközzel meghosszabbítja a haldoklást. A halott rokonai
vagy hívei – immár egyforma minőségben – vonakodnak
lemondani róla. Itt az első szakasz, a visszatartani akarásé a
döntő, és csak az hangsúlyos.
Ez az az időszak, amikor mindenfelől összefut a
sokaság, és aki csak fölpanaszolni akar, mind jöhet. Ezekben
a vallásos kultuszokban megnyílik a panaszfalka, majd
tömeggé bővül, az pedig megállíthatatlanul nő tovább. Ez
így zajlik le a halott ünnepén is, amikor fölidéztetik a
kínszenvedés-története. Ilyen ünnepeken városok egész
népe vesz részt, gyakran messziről jött hatalmas
zarándokcsapatokkal együtt. De megnyílhat a panaszfalka
hosszú időre is, és ezalatt sokasodik a hívok száma.
Kezdetben néhány hűséges áll a keresztfa tövében, mint a
panasz magva. Az első pünkösdkor talán hatszázan lehetnek
a keresztények, Constantinus császár idején tízmilliónyian
vannak. A vallás magva azonban ugyanaz, középpontja a
panasz.
Miért csatlakoznak olyan sokan a panaszlókhoz? Miért
vonzó a panasz? Mihez segíti hozzá az embert? Minden
csatlakozóban ugyanaz megy végbe: a vadász- vagy
hajszoló falka megtisztul, amikor panaszfalkává lesz. Az
ember üldöző volt a múltban, és a maga módján üldöző lesz,
amíg él. Idegen húst keres, kést vág bele, erőtlen lények
kínjával táplálkozik. Szemében az áldozat megtörő pillantása
tükröződik, és a lelkébe örökre bevonul a végső ordítása,
amelyben gyönyörűségét leli. Legtöbbje talán nem is sejti,
hogy a testét táplálva a sötétséget is táplálja magában. Ám
mindenkiben szakadatlanul gyarapszik a bűntudat és a
félelem, és ki-ki mit sem sejtve megváltásra vágyik. Ezért
csatlakozik aztán valakihez, aki őérte vállalja a halált, és
amikor ezt a halottat siratja, önmagát érzi üldözöttnek.
Bármit művelt, bárhogy tombolt életében, egy percre a
szenvedés közelébe húzódik. Hirtelen és messzire kiható
szerepcsere ez. Megszabadít a gyilkolás fölgyülemlett
terhétől és attól a félelemtől, hogy bárki élőre sort keríthet a
halál. Amit ki-ki mással művelt, azt most magára veszi
valaki, az pedig, aki hű és őszinte híve, reménykedhet, hogy
megmenekül a bosszútól.
Ebből láthatjuk, hogy az ember lelki háztartása
mindaddig nem nélkülözheti a panaszvallásokat, amíg az
ember le nem mond az öldöklésről és a dúlásról.
A hagyományos, egyben alaposabb vizsgálatra
alkalmas panaszvallások közül az iszlám síitáké a
legtanulságosabb. Helyes volna Tammúz vagy Adonisz
kultuszával, Oziriszéval és Attiszéval is foglalkoznunk. Ám
ezek mind elmúltak, már csak ékírásos szövegekből és
hieroglifákból vagy klasszikus szerzők műveiből ismerjük
őket, és bár e művek értéke fölbecsülhetetlen,
alkalmasabbnak tetszik olyan vallással foglalkoznunk, amely
máig eleven, és ahol az, ott akut és csillapítatlan formában
nyilvánul meg.
A legjelentősebb panaszvallás a kereszténység.
Katolikus változatáról még lesz némely mondandónk. A
kereszténység konkrét pillanatairól azonban, az igazi
tömegizgalom pillanatairól ne egy ilyennek a leírása
következzék, ne valódi panaszé, mert az már ritka, hanem
egy másiké: a feltámadás ünnepéé a jeruzsálemi Szent Sír-
templomban.
 Maga a panasz, amelyben az elragadtatott falka
megnyílik, és valóságos tömeggé válik, felejthetetlenül
sodró erővel nyilvánul meg a síiták muharram-ünnepén.

A síita muharram-ünnep
Az iszlámból, amelynek hadivallás jellege
félreismerhetetlen, hitszakadás által kivált egy panaszvallás:
a síitáké.58 Ennél töményebb és végletesebb panaszvallást
sehol sem lelhetünk. Irán és Jemen államvallása, igen
elterjedt Indiában és Irakban.
A síiták közösségének vallási és világi vezetője az
imám. A közösség hisz benne, helye szentebb a pápáénál. Ő
az isteni világosság hordozója. Csalhatatlan. A kárhozattól
csak az imámhoz hű hívő menekül. „Aki úgy hal meg, hogy
nem ismeri évei igaz imámját, hitetlenek halálával hal meg.”
Az imám a Próféta egyenes ági leszármazottja. Az első
imám Ali volt, Mohamed veje, lányának, Fatimának férje. A
Próféta más híveivel nem közölt különleges ismeretekbe
avatta be Alit, ezek Ali családjában szállnak apáról fiúra. A
Próféta egyértelműen Alit jelölte ki tanítói és uralkodói
utódjául. Ő az, akit a Próféta a hívők fölé rendelt, a
Kiválasztott, csakis őt illeti „Az Igazhívők Ura” cím. Ali tisztét
két fia, Hasszán és Husszein örökölte, a Próféta unokái:
Hasszán volt a második imám, Husszein a harmadik. Bárki
más, aki az igazhívők ura akart lenni, bitorló volt.
Az iszlám Mohamed halálát követő politikai története
legendát szőtt Ali és fiai köré. Alit nem választották meg
tüstént kalifává. Mohamed halála után huszonnégy évig
három más harcostársa viselte ezt a legfőbb méltóságot.
Csak miután a harmadik meghalt, jutott hatalomra Ali, de
csak rövid ideig uralkodott. A kúfai nagymecsetben pénteki
ima közben mérgezett karddal megölte egy fanatikus
ellenfele. Legidősebb fia, Hasszán, több millió dirhemért
eladta jogait, és visszavonult Medinába, ahol néhány év
múlva belehalt kicsapongó életmódjába.
 A síita hit tulajdonképpeni magvává az ő öccsének,
Husszeinnek a szenvedései váltak.59 Husszein ellentéte volt
Hasszánnak, zárkózott és komoly férfiú, csendben élt
Medinában. Noha bátyja halála után ő lett a sía feje, hosszú
ideig nem bocsátkozott politikai üzelmekbe. Amikor azonban
Damaszkuszban meghalt az uralkodó kalifa, és fia készült
átvenni a hatalmat, Husszein megtagadta tőle hódolatát. A
forrongó iraki Kúfa népe levelet írt Husszeinnek, arra kérve,
hogy jöjjön a városba. Őt óhajtja kalifának a nép, és ha
odamegy, kezébe fog hullani minden hatalom. Husszein
családostul, feleségeivel, gyermekeivel és hívei kis
csapatával útra kelt. Hosszú utat kellett megtenniük a
sivatagon át. Amikorra a város közelébe értek, az újra
elpártolt Husszeintől. A város kormányzója az övénél sokkal
népesebb lovascsapatot küldött Husszein ellen, avval, hogy
adja meg magát. Husszein megtagadta ezt, erre elvágták a
kutakhoz vezető utat, majd kis csapatával együtt
bekerítették Husszeint. A kerbelai síkon, muharram hó
tizedik napján, időszámításunk 680. évében megtámadták
és felkoncolták Husszeint és bátran védekező híveit. Vele
együtt nyolcvanheten estek el, köztük sokan az ő és fivére
családjából. Husszein holttestén harminchárom
lándzsaszúrást és harmincnégy kardvágást számláltak meg.
Az ellenséges csapat kapitányának parancsára lovasai
keresztüllovagoltak Husszein tetemén. A próféta unokáját
földbe tiporták a lovak patái. Fejét levágták, és elküldték a
kalifának Damaszkuszba. Az pálcájával végigvágott Husszein
száján. Mohamed egy jelen levő régi harcostársa rosszallta
ezt: „Tedd le a pálcádat”, szólt a kalifához, „én láttam,
amikor a Próféta szája csókkal illette ezt a szájat.”
A síita vallás irodalmának tulajdonképpeni tárgya „A
Próféta nemzetségének szenvedése” lett.60 „Ennek a
csoportnak az igazi hívei arról ismerszenek meg, hogy testük
szikkadt a nélkülözéstől, ajkuk cserepes a szomjúságtól, és
szemük homályos a szakadatlan sírástól. Az igazi síita
üldözött és ínséges, mint az a család, amelynek igazáért
küzd és szenved. Hamarosan kialakult az a nézet, hogy a
Próféta leszármazottainak hivatása: szorongattatást és
üldöztetést elszenvedni.”
 A kerbelai gyásznap óta ennek a nemzetségnek a
története szakadatlan szenvedés és szorongattatás. Gazdag
mártirológiai irodalom szól róla versben és prózában. Ebből
merítik tárgyukat a síiták gyülekezetei muharram havának
első harmadában, amikor is a tizedik nap – az Asúra – a
kerbelai végzetes nap évfordulója. „A mi emléknapjaink a
gyászünnepek”, mondja egy síita fejedelem egy verse
végén, miután a próféta családjának szenvedéseiről
megemlékezett benne. Az igazán hívek főügye az, hogy
sirassák, fölpanaszolják, gyászolják Ali családjának balsorsát
és üldöztetését, s ebben a mártíromságot. „Meghatóbb a
síita könnyeinél”, mondja egy arab szólás. S egy mai indus
szerint, aki a síita hitet vallja: „Életünk és lelkünk jutalma,
hogy Husszeint sirathatjuk, s ha másképp vélnénk, minden
teremtmény közül a leghálátlanabbak volnánk. Mi még a
Paradicsomban is Husszeint fogjuk gyászolni… Az iszlám
jelképe, jele ez a gyász. Síitának lehetetlen nem sírnia. A
szíve eleven koporsó, a vértanú levágott fejének igazi
koporsója.”
A vallásos érzés szemléleti központjában Husszein
alakja és sorsa áll, mint a vallásos fölismerések legfőbb
forrása. A sía szerint Husszein önként föláldozta az életét, az
ő szenvedése által jutnak a szentek a Paradicsomba. Az
iszlám eredetileg nem ismer megváltót. A sía Husszein
halála óta mindenekelőtt azt ismer.
Husszein sírja a kerbelai síkon igen hamar a síiták
legfőbb kegyhelye lett.61 Négyezer angyal áll a sírnál, éjjel-
nappal siratja Husszeint.62 Minden zarándoknak, bármerről
jöjjön is, a határig elébe mennek. Aki a sírszentélyt fölkeresi,
az a következő kegyekkel gazdagszik: sohasem dől rá a
háza, sohasem fog vízbe fúlni, nem emészti el tűz, nem
támadja meg vadállat. Aki pedig igaz hittel imádkozik a
szentélyben, annak meghosszabbíttatik az élete. Ezer
mekkai zarándoklat, ezer vértanúság, ezer böjt, ezer
rabszolga-szabadítás érdemeivel gyarapszik. Esztendeig
nem zaklatja sem ördög, sem gonosz szellem. Ha pedig
meghal, angyalok teszik sírba, a feltámadás napján Husszein
imám híveivel fog életre kelni, kezében tartott zászlajáról fog
az imámra ismerni, aki diadalmenetben vezeti majd
zarándokseregét nyílegyenest a Paradicsomba.
Más hagyomány szerint mindannak, akit egy imám
sírszentélyébe temetnek, a feltámadás napján semmiféle
vétkét nem fogják firtatni: az ilyen egyenest a Paradicsomba
kerül, mintha lepedőjéről lódítanák oda, és az angyalok
örvendezve szorongatják a kezét.
Költözött is aztán öreg síita Kerbelába, ott halni meg.
Más, aki mindig távol élt a szent várostól, végrendeletileg
hagyta meg, hogy ott temessék el. Perzsiából és Indiából
évszázadok óta hordják a holtakat végtelen karavánok
Kerbelába: egyetlen óriási temetővé lett a város.
Bárhol élnek is síiták, legnagyobb ünnepük Husszein
kínszenvedésének tíz napja muharram havában.63 Ezekben a
napokban az egész perzsa nép gyászol. Király, miniszter,
hivatalnok fekete vagy szürke ruhát ölt. Öszvérhajcsár és
katona kicsüngő, gombolatlan ingben jár, ami a bánat
beszédes jele. Az ünnep muharram hó 1-jén kezdődik, ez
egyben újév napja is. Rögtönzött szószékeken prédikátorok
sorolják Husszein keserves sorsának részleteit, egyről sem
feledkeznek meg, mindent aprólékosan árnyalnak. A
hallgatóság megrendülten figyel, „Husszein”-t kiáltoz
jajongva, sírva. Ez a recitálás egész nap tart, a szószékeken
váltogatják egymást a prédikátorok. És a muharram-ünnep
első kilenc napján derékig meztelen, vörösre meg feketére
mázolt férfiak csoportjai járják az utcákat, karddal
szabdalják magukat, kiszaggatják a hajukat, súlyos láncokat
vonszolnak, vad táncot járnak. Más hitűekkel
összeverekszenek, vér folyik.
Az ünnep csúcspontja a nagy körmenet, muharram hó
10-én; ez eredetileg Husszein ünnepélyes temetését
szimbolizálta. A menet közepén nyolc férfi viszi Husszein
koporsóját. Mögöttük hatvan vér mocskos férfi vonul, harci
dalt énekelve. Őket egy ló követi, Husszein harci ménje. A
menetet általában még egy férficsapat zárja, mintegy ötven
ember, aki két-két botot csattogtat ütemesen. Az ünnepség
szinte elképzelhetetlen őrjöngést vált ki a jajongó tömegből:
a továbbiakban erről még képet kapunk egy teheráni
eredetű leírásban.
Azok a tulajdonképpeni passiójátékok, amelyek
Husszein szenvedéseit adják elő dramatizálva, csak a XIX.
század elején váltak az ünnep szerves részeivé. Gobineau,
aki az ötvenes években és később hosszú időt töltött
Perzsiában, lebilincselően ábrázolta őket.
A színielőadásokat gazdagok pénzelték, költekezésük
érdemszerző cselekedetnek minősült, „palotát építettek
velemaguknak a Paradicsomban”. A nagyobb nézőterek két-
háromezer embert is befogadtak. Iszfahánban húszezernél is
nagyobb nézőseregnek mutattak be játékokat. Az előadások
nyilvánosak voltak, bárki beléphetett, condrás koldus,
gazdag úr.
A játék reggel ötkor kezdődött, előtte órák teltek el
körmenetekkel, tánccal, papi buzdításokkal, dallal. A
sokaságot üdítőkkel is ellátták, tehetős és tekintélyes férfiak
buzgólkodva igyekeztek toprongyos nézőket személyesen
kiszolgálni.
Gobineau két közreműködő alkalmi társulatfélét is leír. 64
„Nagy fekete zászlóval az élen fáklyás férfiak és kölykök
menete jön, és énekelve körüljár a színházban. Éjjel az utcán
is látni ilyeneket, amint falkában sietnek egyik színházból a
másikba. Néhány kölyök szalad előttük, »Aj, Husszein! Aj
Akbar«-t visítozva. A társulat a papi szószék előtt gyülekezik,
énekel, az énekhez vad és furcsa kísérettel szolgál:
kagylóformára öblösített jobb kezével vadul, ütemesen
csapkod a bal hónaljába. Tompa bufogás támad, de mert sok
kéz támasztja egyszerre, messze elhallatszik, és nagyon
hatásos. A bufogás hol súlyos és lassú, vontatott ritmusú,
hol gyors, sürgető, a közönségben izgalmat gerjesztő. Ha a
társulat munkához lát, ritkán esik meg, hogy nem követi a
példáját az egész hallgatóság. Az énekhez a társulat
vezetője ad jelet, az egész csoport énekel, csapkodja magát,
magasba szökdécsel, és szaggatott »Hasszán! Husszein!«
kiáltásokat hallat.
 Más jellegű csoport a flagellánsoké. Ezek
hangszerekkel, kisebb-nagyobb csörgődobokkal jönnek.
Felsőtestük, lábuk csupasz, fejük fedetlen. Csupa férfi,
némelyik aggastyán, némelyik tizenkét-tizenhat éves
serdülő. Kezükben vasláncok, hegyes tűk, néhánynál
fakorongok. Zárt menetben vonulnak be a színházba, és
mintegy zsolozsmázni kezdenek, mindössze két szót
ismételve, eleinte inkább lassan: »Hasszán! Husszein!« A
szöveget a csörgődobok kísérik, csattogásuk gyorsulni kezd.
Akinél fakorong van, ütemesen összeverdesi, majd mindenki
táncolni kezd, a hallgatóság pedig mellét csapkodva kíséri a
táncot. Kis idő múlva a táncolók ostorozni kezdik magukat a
láncaikkal, eleinte lassan, láthatólag óvatosan, de aztán
élénkebben, nagyobb erővel. Akinél tű van, karját, arcát
döfködi vele, vér csurran, a sokaság megmámorosodik,
zokog, az izgalom nőttön-nő. A társulat vezetője ide-oda
rohan a sorok között, buzdítja a bágyadtakat, a túlságosan
őrjöngőknek lefogja a karját. Ha a hevület mértékét veszti, a
vezető leinti a zenét és az egész játékot. Egy ilyen jelenetet
közönyösen nézni nehéz: megértés, részvét és rettenet
támad, vegyül egybe a nézőben. Némely flagelláns a tánc
végpillanatában égnek emeli a két kezébe fogott láncot, és
olyan mélyről jövő hangon, olyan szilárd és hívő tekintettel
kiált egy »Ja Allah!«-ot, »Én Istenem!«-et, olyan mindenestül
átszellemült, hogy a nézőt ámulat fogja el.”
Mondjuk ki: a bánat kórusa ez, hatása egy
tömegkristályé. A fájdalom, amelyet magának okoz,
Husszein fájdalma. A társulat eljátssza, és evvel az egész
közösség fájdalmává teszi. Azáltal, hogy mindenki veri a
mellét, ritmikus tömeg jön létre. Töltése a panasz indulata. A
tömeg minden tagját megfosztották Husszeintől, és
Husszein együtt mindegyiküké.
De nemcsak ezek a társulatkristályok gerjesztik
panasztömeggé a sokaságot. Prédikátorok és más
egyenként színre lépők ugyanígy hatnak rá. Hallgassuk meg
Gobineau-t mint egy ilyen eset szemtanúját.65
„Zsúfolásig tele a színház. Június vége van, fullasztó a
hőség a hatalmas sátorban. A sokaság üdítőkkel oltja a
szomját. Egy dervis lép a színpadra, dicsőítő énekbe kezd. A
sokaság mellét verve kíséri. A dervis hangja nem éppen
lenyűgöző, bágyadtnak tetszik. A dervis nem hat, az ének
kifúl. A dervis megérzi ezt, elhallgat, leszáll a színpadról és
eltűnik. Újra csend van. Ekkor váratlanul mennydörgő
hangon dalra fakad egy jól megtermett, testes katona, egy
török, tenyere csattog, egyre vadabbul csattog a mellén. Egy
másik katona, szintén török, ámbár más ezredből való, de
ugyanolyan rongyos, mint az első, csatlakozik. Aztán újra,
mintha kurta vezényszóra, megkezdődik a mellverés.
Huszonöt percig bűvöli a két katona a lihegő tömeget,
mindenki kékre-zöldre veri magát. A monoton, nagyon
ritmikus ének mámorító. Teli erővel csapkod ki-ki, tompa,
mély, szabályos, szakadatlan a bufogó zaj, de mindenkinek
ez sem elég. Az ülő sokaságban fölpattan egy fiatal néger,
szemre talán zsákhordó. Ledobja a sapkáját, és teli torokból
énekelni kezd, közben két ököllel veri kopaszra nyírt fejét. Tíz
lépésre lehetett tőlem, minden mozdulatát
megfigyelhettem. A szája elkékült, aztán minél jobban
elkékült mindene, annál szilajabb lett, ordított, és az ökle
mintha üllőt verő kalapács lett volna. Vagy tíz percig bírta
ezt. A két katona viszont kimerült, ömlött róluk a verejték, a
tömeg pedig, amint nem vezette és hajtotta már a két erős,
harsány hang, tétovázni kezdett, és belezavarodott az
ütembe. A hangok egy része elapadt, és a néger, mintha
anyagszerű támaszát vesztette volna, szemét behunyva
szomszédjára rogyott. Úgy láttam, hogy mindenki sajnálja és
becsüli. Jeget raktak a fejére, és vízzel kínálták. De nem volt
eszméleténél, valameddig élesztgetni kellett. Amikor aztán
sikeresen föltért, szelíden és nyájasan köszöngette
mindenkinek, hogy segített.
Amint valamelyest helyreállt a nyugalom, más férfi
lépett a színpadra, zöld köntösben. Megjelenése szerint
semmiképp sem szokatlan alak, lehetett volna egy
csemegeárus a bazárból. Ez az ember hevült ékesszólással
prédikált a Paradicsomról, a Paradicsom dicsőségéről. Ahová
bejutni azonban nem elég a Próféta Koránját olvasni. »Nem
elég mindent megcselekedni, amit ez a szent könyv ajánl,
nem elég eljönni a színházba, sírni, ahogy naponta teszitek.
Ami jót cselekedtek, azt Husszein nevében és iránta való
szeretetből kell cselekednetek. Husszein a Paradicsom
Kapuja, Husszein a világ oszlopa, Husszein által van az
üdvösség. Kiáltsátok tehát: Hasszán! Husszein!«
»Ó, Hasszán, ó, Husszein!« ordította a sokaság.
»Helyes. Még egyszer!«
»Ó, Hasszán, ó, Husszein!«
»Kérjétek Istent, hogy mindvégig megtartson
benneteket a Hasszán iránti szeretetben. Gyerünk, kiáltsatok
az Úrhoz!«
Az egész tömeg egyszerre lökte égnek a karját, és
fojtott, elnyújtott hangon kiáltotta: »Ja Allah! Ó, Istenünk!«”
Maga a passiójáték, amely ezt a hosszú és izgalmat
keltő bevezetőt követi, negyven-ötven jelenet laza sorából
áll. Minden eseményt Gábor arkangyal mond el a
prófétáknak, vagy ők látják őket álmukban, mielőtt a
színpadon lejátszódnának. A nézők egyébként is mindent
ismernek, ami történik, a mi fogalmunk szerinti drámai
feszültség nem cél, a cél a tökéletes beleélés. A játék
rendkívül realisztikusan jeleníti meg Husszein összes
szenvedését: szomjúsága kínját, amikor elvágják a kutakhoz
vezető ösvényt, a csata epizódjait, a halála részleteit.
Énekes szerep csak imámokat, szenteket, prófétákat és
angyalokat illet meg. Gyűlöletes szereplők, mint Yazid, a
Husszein halálát megparancsoló kalifa, mint a gyilkos Samir,
aki a halálos csapást mérte Husszeinra, nem énekelhetnek,
ők csak deklamálnak. Megesik, hogy ők összeroppannak
rettentő tetteik súlya alatt, és zokogva szavalják gonosz
szavaikat. A közönség nem tapsol, csak sír, sóhajtozik,
öklével a fejét veri. Izgalma olyan magasra csap, hogy
nemritkán már-már meglincseli a gazokat, Husszein
gyilkosait. A játék végjeleneteiben a vértanú fejét a kalifa
udvarába viszik: útközben egymást érik a csodák. Egy
oroszlán földre kushad Husszein feje előtt. Amikor a menet
megpihen egy keresztény kolostorban, az apát a vértanú
fejének láttán hitét elhagyva az iszlámhoz tér.
 Husszein nem hasztalan halt meg. A feltámadáskor az ő
kezébe adatik majd a Paradicsom kulcsa. Maga az Úr
rendelkezik így: „Csakis övé a közbenjárás joga. Husszein
legyen mindenki szószólója, az én kegyelmemből.”
Mohamed próféta Husszein kezébe adja a Paradicsom
kulcsát, mondván:66
„Menj, és mentsd meg a tűztől mind, aki életében csak
egyetlen könnyet is hullatott érted, aki bármivel
segítségedre volt, aki elzarándokolt a te sírszentélyedhez,
aki megsiratott, és mind, aki gyászverseket szerzett rólad.
Vidd őket mind magaddal a Paradicsomba.”
Ennél nagyobb nyomatékot egyetlen vallás sem
helyezett a panaszra. A hívő legfőbb érdemszerző tette a
panasz, sokszorosan becsesebb minden más jó
cselekedetnél. Alapos okkal mondhatjuk, hogy ez a vallás
panaszvallás.
Őrületig azonban nem a színházakban, nem a
passiójátékok előadásai közben fokozódik ennek a tömegnek
a hevülete: „A vér napját” ünnepli félmilliós sokaság Teherán
utcáin.67 Szemtanú számol be róla a következőkben;
félelmesebb és lenyűgözőbb képekre aligha lelhetnék.
„Ötszázezer ember hint hamut a fejére őrjöngve, és
verdesi homlokát a földhöz. Önként akar kínt szenvedni,
önmaga akarja magát csoportosan elpusztítani, agyafúrtan
megnyomorítani. Céhek menetei vonulnak egymás
nyomában. Ezekben még dereng némi értelem, azaz emberi
életösztön, ezért is hordanak a résztvevők köznapi ruhát.
Majd nagy csend támad: több száz férfi közeledik, fehér
ingben, arcát megszállottan égnek fordítva.
Estére sok közülük halott lesz, sok csonka, nyomorék;
vörösre változott fehér ingek halotti leplek lesznek. Ezek a
lények már nem földi lények. Durván szabott ingük nyaktól
talpig ér, csak vértanúarcokat látni, és gyilkos kezeket.
Nógató-biztató ordítozás közepette innen-onnan
kardokat nyom a kezükbe a terjedő, fertőző téboly. A fehér
ingesek izgalma vérszomjassá válik, kerengni kezdenek,
fejük fölött suhogtatják a kezükbe nyomott fegyvereket.
Rikoltozásuk túlharsogja a tömegét. Hogy a fájdalmat
elviseljék, valamiféle kataleptikus állapotba kell esniük:
előre-hátra-oldalt lépkednek, mereven, mint a gépek,
mozgásuk nem látszik csoportosan rendezettnek. Minden
lépésnél ütemesen belevágják a fejükbe a kardjuk fűrészes
élét. Csorog a vér. Az ingek vérvörösre válnak. A vér
látványa végképp elveszi az öncsonkítók eszét. Egy-egy
önkéntes vértanú földre rogy, maga körül csapkod a
kardjával. Összeszorított szájából bugyog a vér. Tébolyában
némelyik fölvagdossa az ereit, az ütőerét, ott helyben
kiszenved, a rendőrség csak későn vonszolja el egy
kötözőhelyre, amely egy kis bolt leeresztett redőnye mögött
működik.
A tömeg érzéketlen a rendőrök ütlegei iránt, a halottra
veti magát, a sokaságba rejti, elcipeli a város egy másik
részébe, ahol folytatódik a vérfürdő. Nincs ember, aki ép
eszén maradna. Aki maga nem mer vért ontani, másba
biztat bele ajzószert, kólával és átkokkal nógatja
cselekvésre.
Némely mártír leveti az ingét, és valamelyik kísérőjének
adja: az ilyen ing áldást hoz. Mást, aki eredetileg nem állt be
önkéntes áldozatnak, az általános hevülettől elfog a
vérszomj: fegyverért kiált, letépi magáról a ruhát, vaktában
kaszabolja a testét.
A menetekben itt-ott hézag támad, valaki kimerülten
lerogy: a tömeg tüstént betölti a hézagot, összezárul a
nyomorult fölött, rúgja, tapossa.
Nincs dicsőbb sors, mint egy asúra-ünnepen meghalni:
a nyolc Paradicsom összes kapuja kitárul a szentek előtt, és
mind befelé törekszik a kapukon.
Szolgálatos katonákat, akiknek az volna a dolguk, hogy
a sebesültekkel törődjenek, és fönntartsák a rendet, szintén
elkap a tömeg hevülete: egyenruhájukat ledobálva belevetik
magukat a vérfürdőbe.
 A téboly a gyerekeket is elragadja, még az apraját is:
egy kútnál egy anya áll, büszkeségtől ittasan szorítja szívére
a gyerekét, aki épp imént csonkította meg magát. Egy másik
asszony sikoltozva jön: a gyereke kiszúrta a fél szemét,
pillanatok múlva kiszúrja a másikat is, a szülők pedig
gyönyörködve figyelik.”

Katolicizmus és tömeg
Ha a katolicizmust elfogulatlanul vesszük szemügyre,
bizonyos lassúsága és nyugalma tűnik fel, egyben
tágassága is. Már a neve is jelzi azt a fő elvét, hogy
mindenkinek helye van a sokaságában. Kívánatos, hogy
mindenki a katolikus hitre térjen, és a katolicizmus bizonyos
feltételekkel, amelyeket nemigen lehet keményeknek ítélni,
mindenkit befogad. Ebben, nevezetesen az elvben, nem a
befogadás módjában, az egyenlőségnek egy olyan utolsó
nyoma maradt meg, amely meglepően elüt a katolicizmus
egyébként szigorúan hierarchikus jellegétől.
Nyugalmát, amely tágassága mellett legnagyobb
vonzereje sok híve szemében, hosszú fennállásának köszöni
a katolicizmus, és annak, hogy idegenkedik minden heves
tömegmagatartástól. Bizalmatlan a tömeggel szemben,
immár hosszú ideje, talán a legelső eretnekmozgalmak, a
montanistáké óta, akik keményen és tiszteletlenül szálltak
szembe a püspökökkel. A tömeg veszélyes, mert nyíltan
kitörhet, mert könnyűszerrel hömpölyög szét, gyors és
kiszámíthatatlan, de főleg leveti magáról a távolságtartás
terhét, holott annak különösen nagy hányada az egyházi
hierarchiából eredő teher – mindez már korán arra késztette
az egyházat, hogy legfőbb ellenségének tekintse a nyílt
tömeget, és minden lehetséges módon ellene forduljon.
Összes hitbeli tartalmát, egyben egész cselekvő
szervezetét áthatja ez a megingathatatlan fölismerés. Máig
nem létezett a földön állam, amely sokrétűbben védekezett
volna a tömeg ellen. Az egyházhoz képest minden hatalmas
szánalmas kontár.
 Gondoljunk mindenekelőtt az összegyűlt hívőkre
legközvetlenebbül ható kultikus rendre. Ez fölülmúlhatatlanul
lassú és mértéktartóan komoly. A papok súlyos és merev
ornátusban mozognak, kimért léptekkel, beszédük vontatott
– mindez valamelyest úgy hat, mintha végtelenbe hígult
halottsirató volna, amely olyan egyenletesen borít be
évszázadokat, hogy a halál hirtelenségéből, a fájdalom
hevéből alig maradt meg valami: a panasz mint időbeli
folyamat mumifikálva van.
A hívők közötti közvetlen kapcsolatot nem egy módon
megakadályozza a katolicizmus. Hívő nem prédikál hívőnek,
a közhívő szava nem szent ige. Amiben a hívő bízik, ami a
ránehezülő sokszoros terhen könnyíthet, az mind-mind
felsőbb helyről jöhet, és amit meg nem magyaráznak a
hívőnek, azt föl se fogja. Az igét megcsócsálva és adagolva
kapja, hiszen az szent, tehát megóvandó tőle. Még a bűne is
a papé, akinek meg kell gyónnia. Ha más közönséges
hívőnek mondja el, nem könnyebbül meg, viszont magába
sem zárhatja. Minden bensőbb erkölcsi ügyével egymaga áll
a papsággal szemközt, és azért a félig-meddig elégedett
életéért, amelyet a papok engedélyeznek, szőröstül-bőröstül
ki van nekik szolgáltatva.
De még maga az áldozás is úgy folyik le, hogy
elválasztja a hívőt a vele együtt áldozó többitől, s nem
egybefűzi mindet a szertartás percében. Az áldozó egymaga
részesül egy drága kincsben. Magának áhítja, magának
megőrizni lesz a dolga. Aki már látott áldozáshoz járuló sort,
annak észre kellett vennie, mennyire csak önmagával van ki-
ki elfoglalva. Előtte, mögötte lépdelőhöz kevesebb a köze,
mint olyan embertársaihoz, akikkel mindennapjaiban dolga
akad, pedig azokkal is igencsak laza a kapcsolata. Az
áldozás az egyházhoz fűzi az áldozót, s az egyház
láthatatlan és mérhetetlen lévén eltávolít a többi
jelenlevőtől. Az áldozók olyan kevéssé érzik magukat
egyetlen testnek, mint egy olyan embercsoport, amely
kincset lelt, és azt már épp el is osztotta egymás között.
A hit gyakorlásának evvel a központi jelentést hordozó
formájával az egyház elárulja, hogy mindentől tart, ami csak
emlékeztethet tömegre. Az egybegyűltek közösségérzetét
gyengíti, csitítja, helyette a távolba állít valami titokzatosan
közösét és mindennél hatalmasabbat, bár annak nem kell
föltétlenül a hívő, és az sohasem törli el igazán a határt saját
maga és a hívő között, a hívő élete fogytáig nem. A
katolicizmus egyetlen tömeget engedélyez, avval biztat
szakadatlanul: az angyalok és az üdvözültek tömege ez,
amely viszont egyfelől csak a túlvilág távolában lesz jelen,
és csupán távolisága folytán ártalmatlan, közvetlen
késztetések köréből el van távolítva, másfelől példásan
egykedvű és nyugodt. Senki se hiszi, hogy az üdvözültek
valamiféle nagy tettekre vállalkoznának: olyan békések ők,
mint egy körmenet. Áradoznak és énekelnek, dicsőítik az
Urat, eltelnek boldogsággal. Mind hasonlóan cselekszik,
mindnek meglehetősen uniformizált a sorsa,
félreismerhetetlenül az, és senki soha meg nem kísérelte az
életútjuk nagy-nagy hasonlóságát leplezni vagy szétkuszálni.
Sokan vannak, együtt vannak, és mindnyájukat ugyanaz az
üdvösség tölti el. S evvel ki is merült a tömegjellemzők
fölsorolása. A tömeg gyarapszik ugyan, de olyan lassan,
hogy észre se vehető, s hogy számuk egyre nő, arról
sohasem esik szó. Iránya sincs ennek a tömegnek. Állapota
végleges. Udvartartása nem változik. Ez a tömeg nem
törekszik semerre, nincs, amit még áhíthatna. Kétségtelen,
hogy szelídebb, ártalmatlanabb tömegváltozat el sem
képzelhető. Mondhatnánk, hogy ez a tömeg éppen csak
tömeg még, hiszen tulajdonképpen határeset: egybegyűlt
kórus, amelynek éneke szép, de nem különösebben izgató;
egyedei a kiválasztottság állapotában leledzenek, túl
mindama cselekvésükön, ami érdemszerző volt mindörökre.
Hogy tulajdonképpen miért vonzó az üdvözültek tömege, az
csak akkor érthető, ha örök voltára gondolunk, hiszen bármit
áhít az ember, mindennek tartós birtokába jutni
legnehezebb.
Mindenestül az üdvözültek módjára viselkedni itt a
földön nem lehet, de ami cselekményt az egyház gyakorol,
az mind lassú. Lassúságot sugallnak, például, a körmenetek.
Céljuk, hogy minél többen lássák őket, mozgásuk ehhez a
célhoz igazodik, békésen áramló. A körmenet a hívők közt
elhaladva mindenkit egyesít, apránként, nagy mozdulatokra
nem ösztökél, legföljebb arra, hogy a hívő áhítatosan
letérdeljen, vagy illőn, sorban csatlakozzék a menethez, a
legvégére soroljon be, és meg se érintse a gondolat, a vágy,
hogy valaha előbbre kerüljön a sorban.
Minden körmenet az egyházi hierarchia mása. Ki-ki
teljes méltósága ruházatában lépdel, és mindenki azt ismer
föl benne és nevez meg, amit megjelenése tudat. Áldást
mindenki attól vár, akit az áldás joga illet. A szemlélőt
pusztán a körmenetnek ez a tagolt rendje is visszatartja
attól, hogy tömegérzet derengjen föl benne. Figyelmét
fokozatok sűrű rendje köti le folyamatosan, ezeket bármi
módon kiegyenlítenie vagy egybekevernie lehetetlen.
Felnőtt szemlélő sohasem véli, hogy ő a pap vagy a püspök.
A papság mindig elkülönül tőle, és szerinte mindig fölötte áll.
És minél mélyebb a hite, annál mélyebb az indíttatása, hogy
hódoljon azok előtt, akik oly magasan állnak fölötte, és oly
sokkal igazabbak nála. A körmenetnek ez a célja, nem több:
a hívek közös hódolata. Egyébben ne is legyen közös, mert
akkor utóbb már ellenőrizhetetlen érzelmek törhetnének ki,
cselekvésekre kerülhetne sor. Magának a hódolatnak is
megvannak a fokai, mintegy fokról fokra lépdel fölfelé,
ahogy a körmenet halad, a hívő minden lépcsőfokot ismer,
mindegyikre számít, mindegyik változatlanul következik, és
mindez tökéletesen kizárja a váratlan izgalmat. A hódolat
halkan és rendíthetetlenül áradó folyam, amely tetőzik, majd
lassan apadni kezd.
Az egyház számára olyan fontos valamennyi szervezeti
formája, hogy nem lephet meg a benne föllelhető igen sok
tömegkristály. Ezek funkcióit talán sehol se
tanulmányozhatjuk olyan jól, mint az egyházban, csak meg
ne feledkezzünk arról, hogy ezek szintén az átfogó
szándékot szolgálják: a tömegképződést védik ki, vagy
tulajdonképpen meglassítják.
Ilyen tömegkristály a kolostor és a szerzetesrend. Az
igaz keresztényeket gyűjti egybe, az engedelmeseket, a
szegénységet és tisztaságot fogadókat. Ők arra valók, hogy
mások, névleg oly sokan keresztények, de keresztényi
módra élni képtelenek, szakadatlanul szembesüljenek
valóban keresztényekkel. Fontos egyedi eszköze ennek a
szerzetesi ruha. Azt sugallja, hogy aki hordja, az lemondott a
családról, kioldódott annak mindennapos kötelékéből.
Merőben megváltozik a rendek funkciója veszély idején.
Az egyház nem lehet mindenkor előkelően tartózkodó, nem
idegenkedhet a nyílt tömegtől, nem tilthatja következetesen
a létrejöttét. Vannak korszakok, amikor külső ellenség
fenyegeti az egyházat, vagy olyan járványszerűen fogynak a
hívei, hogy csak ellenjárványmódszerrel védekezhet. Az
egyház ilyenkor arra kényszerül, hogy saját tömegeit
vonultassa fel az ellenséges tömegek ellen. A szerzetesek
agitátorokká válnak, országszerte prédikálnak, olyan
cselekvésre buzdítják a sokaságot, amelyet egyébként
inkább kerül az egyház. Az egyház tudatos tömegképző
tevékenységének legnagyobb méretű példái a keresztes
hadjáratok.

A jeruzsálemi Szent Tűz

A jeruzsálemi Nagyhét görög szertartásainak csúcsa
egy merőben szokatlan ünnepi mozzanat. A Szent Sír
templomára nagyszombaton tűz száll le az égből. Ezernyi
zarándok gyűlik össze a világ minden tájáról, hogy amikor a
Megváltó sírjából fellobban a láng, gyertyát gyújtson róla.
Maga a tűz veszélytelen, a hívők biztosak benne, hogy nem
tehet bennük kárt. Ám nem egy zarándoknak került már
életébe a küzdelem, hogy a tűzhöz jusson.
Stanley, utóbb westminsteri dékán, 1853-ban
jeruzsálemi útján részt vett a Szent Sír-templom húsvéti
szertartásán, és ezt részletesen leírta.68
„A Szent Sírt rejtő kápolna a templom középpontján áll.
A hívők tolongó sokasága két nagy gyűrűben szorong a sír
körül, a gyűrűket két sor katona választja el egymástól, török
katonák; a gyűrűk közötti sávba senki se léphet. A
karzatokon nézők ülnek, egyelőre teljes a csend
nagyszombat reggelén. A várt eseménynek semmi jele.
Néhány zarándok görcsösen belekapaszkodik a sírkápolna
egy falrésébe.
Délfelé arab keresztények kusza falkája tör magának
utat a szabad sávba, és vadul kerengél benne, amíg a
katonák rendet nem teremtenek. Úgy tetszik, hogy ezeknek
az araboknak a hite szerint nem száll le a tűz, amíg ők
néhányszor körül nem rohanták a sírt. Most két teljes óra
hosszat ugrándoznak körülötte boldogan. Húsz-harminc-
ötven is jön rohanva, egyik fölkapja a másikat, vállára,
fejére, s addig hurcolja futva, amíg az le nem ugrik, hogy
más kerüljön sorra. Némely emberen birkabőr, más
majdnem pőre. A csapat élén általában a vezetője halad;
tapsol, amire a többi is tapsol, miközben mind azt ordítja
torkaszakadtából: »íme, Jézus Krisztus sírja. Az Úr óvja a
szultánt. Jézus Krisztus megváltott minket.« Amit kisebb
csoportok kezdtek el, azt hamarosan sokan folytatják, végül
nekivadult sokaság fut versenyt, örvénylik elszabadultan a
két sor katona közötti körben. Ez a düh aztán lassan
elcsillapszik, vagy a katonák fékezik meg. Az utat szabaddá
teszik, a görög templom felől hosszú menet közeledik
hímzett zászlókkal, s körüljárja a sírt.
Ettől fogva az addig csak a futkosókra és táncolókra
korlátozódott izgalom általánossá válik. A két hatalmas
zarándoktömeg még a helyén marad, a két sor katona
elválasztja egymástól, de most együtt kezd harsányan
kiáltozni mind, csak két-két kiáltás közt hallani a körmenet
énekét – ez így igen különös a fülnek. A menet háromszor
kerüli meg a sírt. Harmadszorra egyesül mögötte, és
csatlakozik a végéhez a két sor katona. A tömeg hatalmasan
és egységesen hajladozik ide-oda. Közel az ünnep
csúcspontja. A hiedelem szerint a hitetlen törökök jelenléte
akadálya annak, hogy a tűz leszálljon, ezért ideje kihajtani
őket a templomból. Ezt a katonák eltűrik, a templomban
csatazaj és üdvrivalgás kavarog A tomboló sokaság
mindenfelől megrohanja a katonákat, azok a templom
délkeleti sarkán özönlenek ki – a körmenet szétzilálódik, a
lobogók meg-megremegnek, imbolyognak.
 Egy kicsi, de tömör csapat sietve besegíti a
sírkápolnába a petrai püspököt, aki ez alkalommal »a Tűz
püspöke« és a pátriárka képviselője. Rázárják az ajtót. A
templom most visszhangosan zeng, a sokaság tengernyi fej.
Szabadon csak némi hely maradt: egy keskeny átjáró a
kápolna északi ablaknyílásától a templomfalig. A nyílásnál
egy pap áll: ő veszi majd át a tüzet. Az átjáró két felén,
ameddig a szem ellát, száz meg száz csupasz kar nyújtózik,
csapkod, mint erdőben a fák ágai, ha vihar tépi őket.
Valaha, merészebb századokban ez volt az a pillanat,
amikor galamb jelent meg a kápolna kupolája fölött, hogy ki-
ki lássa a Szentlélek eljövetelét. Ez ma már nincsen, de a hit,
hogy leszáll a Szentlélek, még él, és a következő pillanatok
hevületét csak az értheti meg igazán, aki tud erről a hitről. A
falnyílásban élénk láng lobban fel, mintha fa kapna lángra –
hogy a tüzet a püspök gyújtja meg a kápolnában, azt
minden művelt görög ember tudja és elismeri. A
zarándoksereg hite szerint azonban Isten száll le láng
képében a Szent Sírra. A templomban most már mindent
egybevegyít az általános hevület, nem ismerhető fel
világosan se menet, se szertartás. A tűz lassan, apránként
tovaterjed, kézről kézre és gyertyáról gyertyára, bejárja a
félelmes tömeget, míg végül az ezernyi gyertyaláng
egyetlen nagy tűz fenn a karzatokon, lenn a
templomhajóban.
Ekkor a püspököt vagy a pátriárkát kihozzák a
kápolnából, vállra emelve diadalmenetben kiviszik; őt
mintegy ájulás kerülgeti, azt jelzendő, hogy a Mindenható
közvetlen közelében volt az imént, és erejét fölemésztette
az Ő dicsősége.
Majd meglódul a tömeg, hogy a füstből és a fojtó
hőségből szabaduljon, s az égő gyertyákat szétvigye
Jeruzsálem utcáiba, házaiba. Mindenki a templom egyetlen
kapuján tülekszik kifelé, a tolongás néha akkora, hogy
végzetessé válik, mint 1834-ben, amikor százával veszett
oda benne a nép. Egy rövid ideig még futkos odabenn ide-
oda zarándok, arcát-mellét a tűzhöz érteti, bizonygatja, hogy
igaz a hiedelem, nem éget a tűz. De a tűz megjelentével a
vad lelkesedésnek vége. A színjátéknak korántsem
érdektelen része az, amikor a roppant, őrjöngő hevület
viharos gyorsasággal és tökéletesen elapad. A reggeli dühös
izgalom sajátságos ellentétben áll avval a mélységes esti
békességgel, amely az ismét zarándokseregtől zsúfolt
templomban uralkodik: most mély álomba merül mindenki,
az éjféli istentiszteletre vár.”
Az 1834. évi nagy szerencsétlenségnek is megvolt az
angol szemtanúja: Robert Curzon tudósított a katasztrófáról;
félelmesen szemléletes beszámolójának lényeges részeit
ideiktatjuk.69
Nagyszombat éjszakáján Curzon barátaival fölkereste a
Szent Sír-templomot, hogy lássa a görög szertartást. A
templomban ember ember hátán szorongott, minden
ablakban, minden zugban, minden talpalatnyi helyen, csak a
karzat volt fenntartva a jeruzsálemi török kormányzó,
Ibrahim pasa és angol vendégei számára. Hír szerint
tizenhétezer zarándok érkezett akkor Jeruzsálembe, és
majdnem mind odasereglett a Szent Tüzet látni.
Másnap reggel katonák törtek utat a tömegben Ibrahim
pasa számára. Meglehetősen eszelős pompával fogadták a
pasát, aki aztán helyet foglalt a karzaton.
„A nép addigra lassan fölingerült. Már egy éjszakát
végigállt a tömeg, mindenkinek fogytán volt az ereje. Amikor
a Szent Tűz leszálltának perce már közeledett, senki se bírt
az örömével. Körülbelül egy órakor a görög templomból
elindult a pompás ünnepi menet, a lelkesedés nőttön-nőtt. A
pátriárkát háromszor körülkísérték a sír körül, majd levetette
ezüstfonállal hímzett palástját, belépett a sírba, s rázárták
az ajtót. A zarándokok mámora tetőfokára hágott,
rikoltoztak, kiáltoztak. A sűrű tömeg úgy hullámzott, mint
szélben a búzamező.
A Szent Tüzet a sírkápolna egy kerek nyílásán nyújtják
ki. Egy raj katona a nyíláshoz vezetett egy férfit, azt, aki a
legtöbbet fizette, hogy ebben a tisztességben része legyen.
Egy pillanatra elnémult a tömeg, ekkor fény szűrődött ki a
sírból, majd a boldog zarándok átvette az odabent álló
pátriárka kezéből a Szent Tüzet. Egy köteg égő, vékony
viaszgyertya volt a tűz, vaskeretre tűzködve, hogy a tömeg
szét ne kapkodja, a láng el ne aludjon. És valóban rögtön
dühös dulakodás támadt. Mindenki olyan buzgón kapkodott
a szent láng felé, hogy volt, aki, miközben a saját gyertyáját
gyújtotta volna meg, a szomszédjáét eloltotta.
Ennyi volt az egész ceremónia: se szentbeszéd, se
imádság, csak némi éneklés-dúdolás a körmenet alatt. A
lángok gyorsan szaporodtak mindenfelé, ki-ki gyertyát
gyújtott a szent lángról: kápolnákban, karzatokon, minden
zugban, ahol csak éghetett, égett a sok gyertya – fényárban
úszott minden. Megrészegült emberek égő
gyertyakötegekkel nyaldostatták az arcukat, kezüket,
mellüket, hogy megtisztuljanak a bűneiktől.
Hamarosan mindent elhomályosított a gyertyafüst;
láttam, ahogy a templomboltozat középső nyílásán
kigomolygott. Iszonyú bűz volt. Három szerencsétlen, akit
eltikkasztott a hőség és a rossz levegő, leszédült a felső
karzatról, az odalent szorongók fejére zuhanva halálra zúzta
magát. Egy tizenhét éves örmény lányt ültében ölt meg a
hőség, szomjúság és kimerültség.
Minekutána minden látványosat végignéztünk, Ibrahim
pasa felállt és távozott. Testőrcsapata az embereket
ütlegelve tört neki utat a templomot betöltő sűrű tömegben.
A tömeg olyan félelmes volt, hogy egy ideig vártunk, csak
aztán indultunk el valamennyien együtt, hogy visszatérjünk
a kolostorunkba. Én mentem elöl, nyomomban a barátaim,
katonák nyitottak utat a templomon át. Amikor arra a helyre
értem, ahol a Szent Szűz állt valaha a keresztfa tövében, egy
rakás elnyúlt embert vettem észre, egymás hegyén-hátán
hevertek mindenfelé a templomnak azon a részén, úgy
láttam, hogy a kapuig. Amennyire bírtam, közöttük
iparkodtam kifelé, de aztán olyan sűrűn voltak, hogy
egyszerűen rábotlottam egy rakás testre. Hirtelen átvillant
az agyamon, hogy ezek talán mind halottak, noha eleinte
azt hittem volt, hogy csak elbágyasztotta őket a megerőltető
szertartás, csak lefeküdtek pihenni. De aztán abba a
nagyobb halomba botolva lepillantottam rájuk, és
megláttam az arcukon a halál félreérthetetlenül éles,
kemény vonásait. Némelyik fuldoklásában teljesen
megfeketült, másokat valamivel arrébb vér borított, sőt,
agyvelő és zsigercafat; ezeket agyontaposták.
A templomnak azon a részén már nem volt eleven
tömeg, de egy kicsit távolabb, egy sarkon túl még mindig
pánikban tülekedett a főkapu felé a nép, ki-ki menekült,
ahogy csak bírt. A künn álló őrséget megrémítette a
tolongás, úgy tetszett, mintha rá akarnának támadni a
keresztények: a kavarodás egykettőre ütközetté vált. A
katonák szegény ördögök sokaságát döfték le szuronnyal,
rogyadozók menekültek, némelyeket puskatussal taglóztak
le, mint az ökröt, az áldozatok vére, agyveleje a falakra
fröccsent. Ki védekezett, ki futott volna. Aki a kézitusában
fölbukott, azt a többi tüstént halálra tiporta. A harc olyan
vad és elkeseredett lett, hogy végül még a pánikba esett,
rémült zarándokok is mintha inkább másokat iparkodtak
volna öldösni, mint a maguk bőrét menteni.
Amint fölismertem a veszélyt, társaimra kiáltottam,
hogy forduljanak vissza, s ezt meg is tették. Engem azonban
tovább sodort a sokaság a kapu közelébe, ahol ki-ki már az
életéért küzdött. Biztos halálomat látva erőlködtem,
iparkodtam vissza. A pasa egyik tisztje, csillagja szerint
ezredes, ugyanolyan riadtan törekedett visszafelé, mint én.
Megmarkolta a ruhámat, és lerántott egy öreg emberre, aki
épp a lelkét készült kilehelni. Leszorított, s kétségbeesetten
dulakodtunk haldoklók és halottak között. Végül sikerült azt
a tisztet leráznom magamról és talpraállnom. Utóbb tudtam
meg, hogy ő nem állt többé talpra.
Egy percig a kézitusa közepén álltam, halott testek
hátborzongató talaján, a tolongok tartottak talpon, a
templomnak abba a szűk részébe sajtolódott tömeg. Egy
perc csend támadt, aztán hirtelen meghullámzott a tömeg.
Egy kiáltás harsant, a tömeg megnyílt, egy sor férfi közepén
találtam magam, szemközt egy másik sor, csupa sápadt,
rémes arc, szakadt és véres ruha. Álltunk, és egymásra
meredtünk, aztán egyet lökött rajtunk egy hirtelen, a
templom hosszú hajóin végigvisszhangzó ordítás, a két
szemben álló sor egymásnak rohant, és én máris egy
félmeztelen, vérmaszatos lábú emberrel birkóztam,
dulakodtam. A tömeg újra hátrált, én vadul verekedve,
kemény ütlegeket osztva visszaküzdöttem magam a
templom mélyére, megtaláltam a barátaimat. Sikerült
bejutnunk a katolikusok sekrestyéjébe, s onnan tovább a
szerzetesektől kapott szállásunkra. A sekrestye ajtajában
még dühödten meg kellett verekednünk egy nagyobb
zarándokcsapattal, amely velünk együtt be akart furakodni.
Hálát adtam az Istennek, hogy megmentett: bizony éppen
hogy.
Halomban hevertek a halottak, jó négyszáz
szerencsétlen halottat és elevent láttam egymás hegyén-
hátán, néhol öt lábnál is magasabb rakásban. Ibrahim pasa
csak néhány perccel előttünk hagyta el a templomot, éppen
hogy megmenekült. Minden oldalról szorongatta a tömeg,
néhány ember megtámadta. Kísérete, amelyből többen
elestek, csak ereje végső megfeszítésével tudta a templom
külső udvarába menekíteni. A pasa harc közben többször
elájult, testőrei meztelen karddal vágtak neki utat a sűrű
zarándoktömegben. Künn aztán megparancsolta, hogy a
halottakat szállítsák el, és aki még élni látszik a
hullarakásokban, azt szedjék külön a testőrei.
A Szent Sír-templomban történt rettentő katasztrófa
után a jeruzsálemi zarándoksereg szinte pánikba esett, ki-ki
azon volt, hogy mihamarabb elmeneküljön a városból. Híre
járt, hogy kitört a pestis. Mi is mindannyian fölkészültünk a
távozásra.”
Hogy ebben az esetben mi történt, azt akkor érthetjük
meg, ha külön-külön értelmezzük a húsvéti ünnepségek
normális menetét és az 1834. évi vakrémület Curzon leírta
esetét.
Az ünnep a feltámadásé. A Krisztus halálát panaszló, a
sírja köré gyűlt panaszfalka diadalfalkává változik. A diadal a
feltámadás, és mint diadalt ünneplik. A tűz itt a diadal
tömegszimbóluma. Mindenki kapjon belőle részt, hogy a
lelke részesüljön a feltámadásban. Az kell, mondhatjuk, hogy
mindenki ugyanazzá a tűzzé váljék, a Szentlélektől eredő
tűzzé, és ezért beszédes értelmű az, hogy mindenki erről a
tűzről gyújtja meg a gyertyáját. A becses tüzet aztán
hazaviszi az otthonába.
Hogy a tüzet csalás hozza létre, az közömbös. A lényeg
a panaszfalka átváltozása diadal falkává. Mindenki részese
az Üdvözítő halálának, hiszen a sírja köré gyűlik. De amikor a
húsvéti tűzről, amely a sírból lobban elő, meggyújtja a
gyertyáját, részese az Üdvözítő feltámadásának is.
Nagyon szép és jelentős a lángok megsokszorozódása,
az, ahogy egy lángból egyszerre ezernyi lesz. A lángtömeg
azok tömege, akik élni fognak, mert hisznek. Hihetetlenül
gyorsan támad ez a lángtömeg, olyan gyorsan, ahogy csak
tűz terjed. A tömegképződés hirtelenségének és
gyorsaságának legjobb szimbóluma a tűz.
De mielőtt ez bekövetkezik, mielőtt valóban megjelenik
a tűz, meg kell küzdeni érte. A templomban hitetlen török
katonák vannak jelen: el kell űzni őket, mert amíg ott
vannak, nem szállhat le a tűz. Visszavonulásuk része a
szertartásnak, a görög papi méltóságok körmenete után
következik. A törökök megindulnak a kijárat felé, de a hívők
úgy nyomulnak utánuk, mintha ők űznék ki őket, és hirtelen
mintha csata és diadal kavarogna a templomban.
A szertartás kezdetén két tömeg torlódik meg,
amelyeket katonák választanak el egymástól. Arab
keresztények kis ritmikus falkái járnak körül a tömegek közt,
buzdítják őket. Ezek a vad, fanatikus falkák úgy hatnak, mint
a tömegkristályok, hevületüket beleoltják a tűzvárókba. Majd
a papi méltóságok menete jön, ez lassú tömeg, de ez
alkalommal gyorsabban ér célhoz, mint bármely más
esetben: élő bizonyítéka ennek a félájult pátriárka, akit a
tűzgyújtás után körülhordoznak.
Az 1834. évi vakrémület iszonyúan következetes
végkifejlete a szertartáshoz tartozó harc elemének. Ha zárt
térben tűz támad, mindig nagy a pánikveszély. De ezt itt
még fokozza a templomban kezdetben jelen levő hitetlenek
és az őket kiűzni akaró hívők ellentéte. Curzon leírása
bővelkedik olyan részletekben, amelyek a vakrémületnek ezt
az aspektusát megvilágítják: a pánik számos látszólag
tökéletesen értelmetlen, tartalmával össze nem
egyeztethető pillanatában arra döbben rá, hogy egy sor férfi
közé keveredett, szemközt egy másik, ellenséges sorral. A
két sor egymásnak rohan, és ki-ki, azt sem tudva, melyik
sorból való kicsoda, életre-halálra küzd valakivel.
Hullarakásokat említ Curzon, hullákat tipró, testeken át
menekülni törekvő sokaságot. A sírtemplom csatatérré
változott. Holtak és még élők halomszám körben. A
feltámadás visszájára fordult, általános vég lett belőle. A
zarándoksereg tudatában egy még nagyobb hullahegy
dereng föl, úrrá lesz a pestis képzete, mindenki menekül a
Szent Sír városából.
 Tömeg és történelem70

Nemzetek tömegszimbólumai
Azok a kísérletek, amelyek egy-egy nemzet
sajátosságának alapjait keresték, többnyire megszenvedték
egy lényeges hibájukat. Meg akarták határozni a nemzetet
általában: a nemzet, állapították meg, ez meg ez, a nemzet
az meg az. A kísérletezők abban a hitben éltek, hogy csak a
helyes definíciót kell meglelni, azon múlik minden. Amint
megvan, sorjában alkalmazható minden nemzetre. Nyelv,
felségterület, írott irodalom, történelem, uralkodó hatalom,
úgynevezett nemzeti érzés lettek az ismérvek, de aztán a
szabálynál mindig fontosabbak lettek a kivételek. Mindig
kiderült, hogy a kísérletező egy-egy eleven lénynek csak a
véletlen köntöse csücskét kapta el: a lény könnyűszerrel
elrántotta a csücsköt, s a kísérletező hoppon maradt.
Ezen a látszólag objektív módszeren kívül még egy
létezik, egy naiv: ezt csak egyetlen nemzet érdekelte,
nevezetesen a saját nemzet, az összes többi iránt közönyös
volt. Nemzetének fölényét követelte rendületlenül, prófétai
látomásokká fogalmazta nagyságát, sajátságosan elegyített
erkölcsi és biológiai önhittséget. S ne higgyük, hogy ezek a
nemzeti ideológiák valójában egyenlőségüket föltételezik.
Csak erőszakos étvágyuk és igényük tekintetében azonosak.
Meglehet, hogy ugyanazt akarják, de nem ugyanazok.
Növekedést kívánnak, és ezt sokasodással indokolják.
Szerintük mintha minden egyes nemzetnek az egész világ
volna eredendő jussa, és természetesen minden egyesé
lenne majd az egész világ. Aki más nép ezt hallja, az
fenyegetve érzi magát, és félelmében csak a fenyegetést
látja. Ezért aztán nem veszi észre, hogy mennyire eltérők az
ilyen nemzeti igényformák tényleges ideológiái, milyen más-
más a konkrét tartalmuk. Fáradságot kell vállalni – ideológiák
mohóságát nem –, és minden nemzet sajátosságait külön-
külön meghatározni. Pártjukra kell állni, egynek se hódolva,
de becsületesen és valamennyi iránt mélységes
figyelemmel. Mindegyiket úgy kell szellemileg befogadni,
mintha arra ítéltettünk volna, hogy életünk huzamos idejére
valóságos polgára legyünk. Csak úgy nem lehetünk polgára,
hogy bármelyiknek kiszolgáltatottja az összes többi
rovására.
Dőreség ugyanis nemzetekről beszélni, ha nem aszerint
határozzuk meg őket, amiben különböznek. A nemzetek
hosszú háborúkat viselnek. Minden nemzetnek igen nagy
sokasága vesz cselekvő részt ezekben a háborúkban. Hogy
miért harcol, arról bőven esik szó. De hogy mint micsoda
harcol, azt senki se tudja. Szó van erre: mint francia, mint
német, mint angol, mint japán, mondják. De mit jelent egy
ilyen szó annak, aki önmagát meghatározza vele? Miben véli
magát másnak, amikor mint francia, mint német, mint angol,
mint japán hadba vonul? S itt nem az fontos igazán, hogy
valóban miben más. Hagyományainak és szokásainak,
államrendjének, irodalmának vizsgálata alaposnak
látszhatna bár, mégis teljesen félretéríthetne attól a
határozott nemzeti tartalomtól, ami hitként van jelen a
hadviselőben.
Ezért úgy fogjuk a nemzeteket szemügyre venni,
mintha vallások volnának. Hajlanak is arra, hogy időnként
tényleg hitvallókká váljanak. Erre mindig megvan a készség,
háború idején megélednek a nemzeti vallások.
Eleve számoljunk avval, hogy aki valamely nemzethez
tartozik, nem egy szál magát látja. Amint megnevezzük,
vagy maga nevezi meg magát, átfogóbb képzete támad,
nagyobb egységet lát, ahhoz érzi közét. Nem mindegy,
milyen ez az egység, mint az sem, hogy mi köze van hozzá.
Hazája nem amolyan egyszerű, térkép szerinti egység: mint
ábra nem érdekli az átlagos-természetes embert. Határok
izgathatják, de nem az ország tulajdonképpeni és teljes
területe. Nyelvére se gondol, habár az biztosan és
felismerhetően elkülönítheti a más nyelvet beszélőktől.
Kétségtelenül vannak meghitt szavai, s ezek épp indulatok
idején erősen hatnak rá. De nem szótár van mögötte, nem
azért kész harcolni. Még kevesebbet jelent átlagos
embernek a nemzet történelme. Nem ismeri se tényleges
menetét s folyamatának gazdagságát, nem tudja, milyen
volt az élet valaha, és a valaha éltek közül csak kevésnek
tudja a nevét. A tudatában őrzött alakok és pillanatok kívül
állnak azon, amit igazi történész történelemnek nevez.
Az a nagyobb egység, amelyhez a nemzethez
tartozónak köze van, mindig egy tömeg vagy egy
tömegszimbólum. A nagyobb egység némely vonása mindig
tömeg vagy szimbólum jellemző vonása: sűrűség,
növekedés és végtelenre nyitottság, meglepő vagy nagyon
feltűnő kapcsolódás, közös ritmus, hirtelen feszültségkitörés.
Számos ilyen szimbólumot már tárgyaltunk. Szóltunk a
tengerről, az erdőről, a gabonáról. Tulajdonságaikat és
funkciókat, sorsot meghatározó tömegszimbólum-szerepüket
céltalan volna itt megismételni. Mindez feltalálható lesz a
nemzeteknek önmagukról kialakított képében és
érzelmeikben. De ezek a szimbólumok sohasem
mutatkoznak meg pőrén, sohase magukban: egy nemzet
tagja mindig önmagát látja, a maga saját módján választott
öltözékben, mereven kötődve egy bizonyos, a nemzete
számára legfontosabbá vált tömegszimbólumhoz. Hogy az
rendre vissza-visszatér, hogy az a pillanat parancsára
fölbukkan, abban van a nemzeti érzés folyamatossága.
Általa és csakis általa változik a nemzeti öntudat. Ez
változékonyabb, mint hinnénk, és mert az, valamelyest
bízhatunk az emberiség megmaradásában.
A következőkben megkísérelünk néhány nemzetet
szimbólumai szerint szemügyre venni. Hogy ezt elfogultság
nélkül tehessük, hátráljunk mintegy húsz évet az időben. (A
mű 1960-ban jelent meg. A ford.) Célunk szerint – s ezt
különösen hangsúlyozzuk – a legegyszerűbb és általános
vonásokra szorítkozunk, egyedekről, egyéniségekről ennek
folytán alig mondunk valamit.

Angolok

Elsőül egy olyan nemzetet tanácsos szemügyre

vennünk, amely ritkán beszél magáról emelt hangon, ám
kétségtelenül mindmáig olyan szilárd nemzeti érzéssel
rendelkezik, amelynél szilárdabbat a jelen világ nem ismer:
az angol nemzetet. Közismert, hogy az angol embernek mit
jelent a tenger. Kevéssé ismert viszont, hogy milyen
pontosan kapcsolódik össze oly sokszor megtárgyalt
individualizmusa és viszonya a tengerhez. Az angol
kapitánynak tudja magát, aki egy kis csapattal hajózik, s
körötte és alatta a tenger. Majdnem egyedül van, még
kapitánysága is sok tekintetben elválasztja a legénységtől.
A tengeren azonban uralkodik, s ez a képzete döntő. A
hajók magányosak a tenger hatalmas síkján, mintegy
szórványos individuumok, akiket egy kapitány személyesít
meg, vitathatatlan abszolút parancsnoki hatalommal. A hajó
irányát megszabva a tengernek parancsol, és csak mert a
parancs végrehajtásába közbeiktatódik a legénység, támad
megtévesztő látszat, holott valójában a tenger az, amelynek
engedelmeskednie kell. A kapitány meghatározza a célt, a
tenger pedig a maga élőlény mivolta szerint odaviszi a hajót,
habár viharzik és más módokon berzenkedik is. Az óceán
nagyságához képest fontos, hogy kinek engedelmeskedik
legsűrűbben, és könnyebb engedelmeskednie, ha a cél egy
angol gyarmat. Ebben az esetben mintegy ló a tenger,
amely jól ismeri az utat. Mások hajói inkább alkalmi
lovasokhoz hasonlók, kölcsönkapják a lovat, de csak azért,
hogy az utóbb, ismét ura parancsára, sokkal jobban végezze
a dolgát. A tenger olyan nagy, hogy az is számít, hány
hajóval zabolázzák meg.
Ami pedig a tenger jellegét illeti: gondoljuk meg, milyen
változékony, és milyen szenvedélyesen az. Változásaival
több változatossággal kínál, mint az összes állattömeg,
amellyel még dolga volt az embernek. És milyen ártalmatlan
és szilárd a tengerhez képest a vadász erdeje, a paraszt
szántóföldje. Az angol ember a tengerről szerzi katasztrófáit.
Halottait gyakran kell a tenger fenekén látnia. Ilyenképpen
átváltozásokkal és veszéllyel kínálja a tenger.
Az angolok otthoni élete a tengerhez igazított kiegészítő
élet; lényeges vonásai: egyenletesség és biztonság.
Mindenkinek megvan a helye, és nehogy azt bármi
változásnak engedve elhagyja, hacsak tengerre nem száll.
És mindenki szilárdan bízik a szokásaiban és a tulajdonában.

Hollandok

A nemzeti tömegszimbólumok értelme különös

élességgel mutatkozik meg az angolok és a németalföldiek
közötti ellentétben. Ez a két nép rokon, nyelve hasonló,
vallástörténete szinte azonos. Mind a kettő hajós nemzet,
tengerészbirodalmakat alapított. Egy kereskedelmi felfedező
útra induló hollandus kapitány sorsa semmiben sem
különbözött egy angolétól. Amikor egymás ellen hadakoztak,
akkor mint közeli rokon vetélytársak tették ezt. És mégis van
köztük különbség, látszatra talán jelentéktelen, mégis döntő.
S ez nemzeti tömegszimbólumaikban mutatkozik meg.
Az angolok meghódították a maguk szigetét, de nem a
tengerrel viaskodva. A tengert az angol csak a hajóival hajtja
uralma alá; a kapitány a tenger parancsnoka. A
hollandoknak előbb el kellett venniük a tengertől a földet,
ahol élnek. Olyan mélyen feküdt a föld, hogy gátakkal kellett
megvédeni a tengertől. A holland nemzeti élet eleje és vége
a gát. A férfiak tömege azonosnak tudja magát a gáttal:
egyesült erővel feszül neki a tengernek. Ha a gát megsérül,
veszélyben az ország. Válságos időkben átvágják a gátakat:
mesterséges szigetei megvédik a népet az ellenségtől.
A tenger ellen szegülő emberi fal képzete sehol sem
fejlődött olyan világossá, mint a hollandoknál. A gátakra
békében rábízzák magukat, ha viszont fenyegettetésükben
át kell szakítaniuk őket, akkor az erejük átszáll a férfiakra,
akik, ha majd elmúlt a háború, újraépítik mind. Lelkükben
őrzik a gátat, amíg újra valóságossá nem válik. A hollandok
súlyos veszedelem idején sajátos és páratlan módon
magukban hordják a tenger ellen emelt határaikat.
Ha az angolokat szigetükön támadás érte, a tengerre
hagyatkoztak: viharaival jött az segítségükre, védte őket az
ellenségtől. Biztonságosnak tudták a szigetüket, és ugyanazt
a biztonságot érezte mindegyikük a hajóján. A hollandusnak
mindig hátában volt a veszedelem. Teljesen leigázni sohase
tudta a tengert. Elvitorlázott ugyan rajta a világ végére, de
otthon ellene fordulhatott a tenger, sőt végveszélyben
magának a hollandusnak kellett mindent elkövetnie, hogy
maga ellen fordítsa, így hárítsa el az ellenség támadását.

Németek

A németek tömegszimbóluma a sereg volt. Ám a sereg

több volt seregnél: menetelő erdő volt. A világ egyetlen
modern országában sem maradt olyan eleven az erdő iránti
vonzalom, mint Németországban. A fölmagasuló fák szigora,
párhuzamossága, sűrűsége és sokasága mély és titokzatos
örömmel tölti el a német ember szívét. Máig örömest járja az
erdőt, ahol ősei éltek, és egynek érzi magát a fákkal.
Ezek tiszták, elhatárolódnak egymástól,
függélyességüket hirdetik, ami a németek erdejét
megkülönbözteti a trópusitól, hiszen ott kuszán tekeregnek
mindenfelé a kúszónövények. A trópusi közelre kényszeríti a
tekintetet, kaotikus, tagolatlan massza, harsány tarkaság
villódzik benne: végképp lehetetlen trópusi erdőben
szabályosságot és nyugodt folyamatosságot érezni. A
mérsékelt égövi erdőnek tetszetős ritmusa van. A látvány
távlatos, a tekintet látható törzsek során hatol egy mindig
azonos távoli pontig. Ugyanakkor egy-egy fa nagyobb az
embernél, és egyre nő, bajnoki magasba. Állhatatossága
sokban hasonló a harcos azonos erényéhez. A fák kérge
eleinte mintha páncél volna, de ha egy erdőben sok az
egynemű fa, akkor inkább egy hadosztály egyenruhájának
tetszik a kéreg. Német emberben, anélkül hogy ezt
fölismerte volna, tökéletesen egymásba vegyült a sereg és
az erdő. Amiért másnak sivár és lélektelen a sereg, abban a
német ember az erdő eleven életét és fényét érezte. Nem
félt, védve érezte magát, mint egy a sokaságban. A fák
ridegségét és szálegyenességét önmaga törvényéül
választotta.
Az a serdülő fiú, aki a szűk családi otthonból az erdőbe
menekült, hogy – úgy hitte – álmodozzon és egyedül
lehessen, a seregbe való fölvételét élte meg, a jövőt. Az
erdőben már fölsorakozott mind, aki hű és igaz és
szálegyenes, amilyen a fiú is lenni akart, a seregben az
egyik akár a másik, mert mind egyenest nő, mégis mind
más magassága és dereka szerint. Le ne becsüljük ennek a
korai erdőromantikának a német emberre gyakorolt hatását.
Dalok és versek százaiba foglalta bele, és bennük az erdőt
gyakran nevezte „német”-nek.
Angol ember a tengeren szerette magát látni, német az
erdőben: tömörebben aligha fejezhető ki, hogy mi választja
el e kettőt nemzeti érzése szerint.

Franciák

A franciák tömegszimbóluma fiatal, legújabb kori: a

forradalmuk. Évente megülik a szabadság ünnepét. Ez lett a
fő nemzeti örömünnepük. Július 14-én bárki bárkivel táncot
járhat az utcán. A sokaság, amely különben éppen olyan
kevéssé szabad, egyenlő és testvéri, mint más országok
népe, ez egyszer úgy viselkedhet, mintha az volna. Megvolt
a Bastille ostroma, az utcán ismét nyüzsög a nép, mint
aznap nyüzsgött. A tömeg évszázadokig volt királyi bírák
áldozata: most maga a bíró. Emlékszik ama kor kivégzéseire,
végletesen fölkavaró, folyamatos tömeghevületre, és ez az
emlék fontosabb töltése ünnepi kedvének, mint amennyire
megvallja. Aki akkoriban szembeszállt a tömeggel, fejével
fizetett. Fejével tartozott neki, és a maga módján szolgálta,
táplálta és fokozta lelkesedését.
Egyetlen nemzet himnusza se olyan eleven, mint a
franciáé – a Marseillaise abból az időből való. A szabadság
kitörése mint periodikus, évente visszatérő, évente várt
esemény nagyon kedvező nemzeti tömegszimbólum lett.
Ahogy eredetileg, úgy utóbb is mozgósította a védelem
erőit. Az Európát meghódító francia seregek is a forradalom
szülöttei. A forradalom meglelte Napóleonját, és
megszerezte dicső harcossága hírnevét. A győzelmeket a
forradalom és Tábornoka aratta, a végső vereség a
Császárra maradt.
 Van ugyan, ami ellene szól annak a nézetnek, hogy a
franciák nemzeti tömegszimbóluma a forradalom. A szó
igencsak bizonytalannak tetszik, nem olyan konkrét, mint az
angol kapitány a maga pontosan meghatározott hajóján, és
hiányzik belőle a menetelő német hadsereg famerev rendje.
De ne felejtsük el, hogy az angol ember hajója alatt a tenger
hullámzik, és a német sereg körül az erdő fái hajladoznak.
Érzelmeik tápláló árama, nedve a tenger és az erdő. S a
forradalom tömegérzésében is megjelenik konkrét mozgás
és konkrét tárgy: a tömeg megrohamozza a Bastille-t.
Csak egy-két nemzedékkel előttünk a „forradalom”
fogalma elé mindenki a „francia” jelzőt illesztette oda. A
franciákat a világ szemében is az ő saját, legnépszerűbb
emlékük jellemezte, az volt a legsajátosabb, amivel kitűntek.
Ezért igaz, hogy utóbb fájdalmasan belehasítottak a franciák
nemzeti önérzetébe a maguk forradalmával az oroszok.

Svájciak

Svájc az az állam, amelynek nemzeti kohézióját senki

se vitatja. A svájciakban több a hazafiság, mint számos
olyan népben, amely egyetlen nyelven beszél. Náluk
négyféle a beszéd, sokfélék a kantonok, különböző a
társadalmi struktúra, többféle a hit, vallásháborúkat őriz a
történelmi emlékezet – még sincs, ami a svájciak nemzeti
öntudatát komolyan kikezdhetné. Van viszont egy olyan
közös tömegszimbólumuk, amelyet mindenki szüntelenül lát,
senki meg nem ingathat, amelynél szilárdabb szimbóluma
egyetlen népnek sincs: a hegyek.
A svájci ember mindenhonnan a hegycsúcsait látja.
Vannak pontok, ahonnan a csúcsok sorát átfogóbban látni: a
szemlélő köré mintha odagyűlt volna az összes hegy, s ettől
az érzésétől valamelyest szent helyekké válnak a
kilátópontok. Némely este – hogy mikor, az nem tudható
előre, abba ember bele nem szólhat – fölizzanak a csúcsok:
megdicsőülnek. Csúcsokat megközelíteni nehéz, a
hegyláncok ridegek: ez biztonságérzettel tölti el a svájci
embert. A hegylánc teteje megannyi elkülönült csúcs, a lába
egyetlen óriási test. Egyetlen test az összes hegy is, és ez a
test az ország.
Hogy a svájciak nemzetüket az Alpokkal azonosítják, azt
sajátosan kifejezik a két világháború idején készült
honvédelmi terveik. Ezek szerint támadás esetén föladtak
volna minden termőterületet, minden várost, minden
ipartelepet. A hadsereg felhúzódott volna a hegyek közé, s
csak ott bocsátkozott volna harcba. Svájc föláldozta volna a
népet, az országot. Fönn a hegyeken viszont továbbra is
Svájcot jelentette volna a hadsereg, és a nemzeti
tömegszimbólum lett volna maga az ország.
Saját gátrendszerrel rendelkeznek a svájciak. Csak nem
maguknak kell megépíteniük, mint a németalföldi népnek.
Se nem építik, se nem szaggatják, tenger se támadja
hömpölyögve. Az ő hegyeik állnak, nekik csak jól kell
ismerniük őket. Meg is másszák, össze is járnak minden
zegzugot. A hegyek, mint a mágnes, vonzzák a népet a világ
minden országából, és van, aki ugyanúgy csodálja és
fürkészi őket, mint a svájciak. Távoli népek hegymászói
amolyan hívő svájciak: seregeik rövid ideig és egymást
időszakosan váltva teljesítenek a hegyekben szolgálatot,
majd szétszóródnak a világban, és tovább éltetik Svájc
tekintélyét. Érdemes lenne kitudakolni, vajon mennyivel
járultak hozzá gyakorlatilag is ahhoz, hogy Svájc megőrizze
önállóságát.

Spanyolok

Az angol kapitánynak hiszi magát, a spanyol

matadornak. De a kapitánynak engedelmes tenger helyett a
bikaviadal hősének az őt csodáló sokaság engedelmes. A
művészete nemes szabályai szerint megölendő barom ősi
legendák fortélyos szörnye. A matador legkisebb mozdulatát
is ezrek látják, ítélik meg. Az arénában a római aréna él
tovább, csak a bikával küzdő hős azóta nemes lovaggá
változott: egyetlen bajnokként lép a porondra, a középkor
módosította a szellemét és az öltözékét, de főleg a rangját.
A kiszolgáltatott vad, az ember rabszolgája, egyszer még
föllázad ellene. De talpán az őskorok hőse, aki azért indult
útnak, hogy legyőzze a vadat. Az egész emberiség jelen van,
amikor kiáll, és ő olyan biztos a tudományában, hogy a
szörnyeteg leterítésének minden részletét be tudja a
nézőknek mutatni. Pontosan tudja a dolga rendjét, minden
lépése ki van mérve, mozdulatait egy tánc koreográfiája írja
elő. De ölni valóban öl. Ezrek látják, és hevületük
megsokszorozza ezt az ölést.
Kivégeztetik a vad, amely már nem lehet vad, amelyet
megvadítanak, hogy aztán azért ítélhessék halálra, mert
vad. Ez a kivégzés, a vér meg a feddhetetlen lovag
kétszeresen jelenik meg a rajongók képzeletében. Ki-ki
maga a bikát elejtő lovag, de ki-ki a bajnokot ünneplő tömeg
is. Mintha a matador volna, de fölötte, a porondon innen
ismét önmagát látja, mint tömeget. Egyetlen gyűrűvé
fonódik mindenki, önmagába zárult lénnyé. Mindenfelől
szempárok, mindenfelől egyetlen hang: ki-ki szeme, hangja.
Ilyenformán a spanyol, miközben matadoráért liheg,
korán megszokja egy nagyon egzakt tömeg látványát.
Alaposan megismeri ezt a tömeget, amely olyan eleven,
hogy más népek országaiban elkerülhetetlen, számos új
fejleményt és képződményt kizár. Sokat jelent neki a
matador a porondon, és nemzeti tömegszimbólumává is
lesz. Bármikor képzel a spanyol sok spanyolt együvé, mindig
az a hely fog neki megjelenni, ahol leggyakrabban vannak
együtt a spanyolok. Az ő boldog tömeghevületükhöz képest
szelíd és ártalmatlan az, amit az egyház nyújt. Ámbár az
sem volt mindig ilyen, és olyan korban, amikor az egyház
rezzenetlenül gyújtogatta az eretnekek alá már ezen a
világon a pokol tüzét, más rendje volt a spanyol ember
tömegháztartásának.

Olaszok

A modern nemzetek öntudata, magatartásuk egy

háborúban nagymértékben múlik azon, hogy a világ
mennyire ismeri el nemzeti tömegszimbólumukat. Ennek
dolgában nem egy népet utólag csúfol meg gonoszul a
történelem, olyankor, amikor már rég kiküzdötte a nép a
maga egységét. Nehezen láthatja önmaga énjét egy
nemzet, s erre Olaszország lehet példa, ha városaira
nagyobb emlékek nehezülnek, a jelenét pedig tudatosan
kuszálják össze ezekkel az emlékekkel.
Amíg Olaszország egységes nem lett, minden
világosabb volt a sokaság tudatában: a szétvagdalt test újra
ép egész lesz, egyetlen szervezetnek fogja érezni magát, és
mint egység fog cselekedni, csak az ellenséget, a kártékony
férget kell előbb elűznie. Olyan esetekben, ha élénk az
elnyomottság érzése, ha az ellenség már nagyon régen ül az
országban, minden nép így vagy hasonlóan vélekedik az
állapotáról. Az ellenség seregestül jön, rút és gyűlöletes, az
ellenség sáskahad, amely föléli a honi nép jó földjeit és
tisztes javait. Ha pedig elhatározott szándéka, hogy marad,
akkor arra hajlik, hogy a jó földet felossza, a honi népet
elsenyvessze, ezer módon elsenyvesztve az ember és ember
közötti érintkezést. Az ellentörekvés aztán a titkos
érintkezés, és ha egy sor szerencsés feltétel bekövetkezik,
az élősdi férget kisöprik. Ez végül meg is történt, és Itália
meglelte egységét, amelyben olyan sokáig reménykedtek
hiába sokan, a szellem nagyjai, gyakran legnagyobbjai.
De ettől a perctől fogva kiderült, hogy egy olyan várost,
mint Róma, nem lehet veszélytelenül életben hagyni. Körös-
körül még álltak a régmúlt tömegépületei, üresen, az
amfiteátrum mint épen maradt rom. Abban a Rómában
igénytelennek és kitagadottnak érezhette magát az olasz. A
másik Róma viszont, Szent Péter Rómája, bőven megőrizte
régi vonzóerejét. A Szent Péter-templomot megtöltötte a
világ minden tájáról érkező zarándokok serege. Csakhogy
épp ez a másik Róma végképp alkalmatlan volt arra, hogy a
nemzeti diszkrimináltság feszültségét kirobbantsa. Ez a
Róma még változatlanul minden embert hívott, nem ismert
különbségeket, szervezete olyan korban jött létre, amikor
még nem léteztek a mai értelemben vett nemzetek.
A modern Itália nemzeti érzése e között a két Róma
között mintegy megbénult. Az olaszoknak nem volt hova
menekülniük, mert létezett Róma, és mert a rómaiak voltak
Itália. A fasizmus aztán megpróbálkozott a látszólag
legegyszerűbb megoldással, s magára hányta a valódi, régi
kosztümöt. Csak hát azt igazán nem őrá szabták volt,
lötyögött rajta, meg aztán olyan vadul hadonászott benne,
hogy kezét-lábát törte. Fórumokat éppenséggel ki lehetett
ásni, sorjában: nem teltek meg rómaiakkal. A vesszőnyaláb
legföljebb gyűlöletet ébresztett olyanokban, akiken vesz-sző
csattant: fenyegettetésre és fenyíttetésre senki se volt
büszke. A kísérlet, hogy Itáliára rákényszerítsenek egy hamis
nemzeti tömegszimbólumot, az olaszok szerencséjére
megbukott.

Zsidók

Egy népet se bajosabb megérteni, mint a zsidókat. A

földkerekség minden lakott területén van belőlük, eredetük
országát elvesztették. Alkalmazkodóképességük híres és
hírhedt, de alkalmazkodásuk mértéke roppant változatos.
Került közülük spanyol, indus és kínai. Nyelveket és
kultúrákat hurcolnak magukkal országról országra, és ezeket
szívósabban őrzik a vagyonuknál. Hogy mindenütt
egyformák volnának, az némely eszelős meséje: aki ismeri a
zsidókat, az inkább úgy látja, hogy sokkal több köztük a
különböző típus, mint bármely más népben. A zsidóság
természet és külső ismérvek szerint egyaránt bámulatosan,
páratlanul sokféle. Ezt a tényt jelzi naiv fogalmazásban az a
közkeletű mondás is, amely szerint a zsidók közt vannak a
legjobb és a legrosszabb emberek. A zsidó más, mint más.
Valójában viszont, mondhatnánk, leginkább egymás között
másak-másak a zsidók.
Meghökkentik a világot avval, hogy egyáltalán léteznek
még. Nem ők az egyetlenek, akikre mindenütt rábukkanunk:
biztos, hogy az örmények szintén világszerte elterjedtek. S a
zsidó nem is a legősibb nép: ősibb korba nyúlik vissza a
kínaiak történelme. Ellenben a zsidó az egyetlen olyan ősi
nép, amely már roppant régen vándorol. Neki adatott meg a
leghosszabb idő arra, hogy nyomtalanul eltűnjön, ma mégis
láthatóbban jelen van, mint valaha.
 Területi vagy nyelvi egységben nem éltek, illetőleg csak
néhány éve élnek a zsidók. Többségük már nem tud héberül,
száz nyelven beszél, ősi vallásukat milliónyian érezték üres
tarisznyának, lassan még a keresztény zsidók száma is nőtt,
főleg értelmiségi köreikben, sokkal többen felekezeten
kívüliek lettek. Felületes, az önfenntartás mindennapos
szempontjait mérlegelő szemlélettel azt lehet mondani,
hogy azért kellene mindent elkövetniük, hogy mindenkivel
elfelejtessék és maguk is elfelejtsék zsidóságukat. De a
dolog úgy áll, hogy nem tudják elfelejteni, és többnyire nem
is akarják. Eltűnődhetünk azon, hogy mennyiben maradnak
meg ezek az emberek zsidónak, mi teszi őket zsidókká,
melyik az az utolsó, legutolsó kötelék zsidó és zsidó között,
amely azt mondatja velük: Zsidó vagyok.
Ez az utolsó kötelék a zsidóság történetének a
kezdetéről való, s ez félelmes szabályossággal jelenik meg
újra és újra története folyamán: a kivonulás Egyiptomból.
Elevenítsük föl ennek a hagyománynak a tartalmát: egy
egész nép, egy bár megszámlált, de félelmes sokaság,
negyven évig vonul a homokban. Legendás ősapjának
megígértetett, hogy annyi leszármazottja lesz, mint
homokszem a tenger partján. Most itt van mind, és vándorol,
mint más homok a homokban. A tenger megnyílik előtte, az
ellenség fölött összecsap. A sokaság célja egy megígért föld,
amelyért karddal kell majd megküzdeni.
Az éveken át a sivatagban vonuló sokaság képe a
zsidók tömegszimbóluma lett. Olyan világos és érthető
maradt, amilyen volt. A nép sokaságnak látja magát, még
nem települt le, és nem szóródott szét: együtt van
vándorútján. E sűrűsége állapotában kapja a törvényeit.
Célja van, mint minden tömegnek. Kaland kalandot követ, és
ez mind közös sors. Ez a tömeg pőre, ennek a tömegnek a
terében alig létezik valami abból a sokféleségből, ami más
esetekben külön-külön életükbe bonyolítja az embereket. Itt
csak homok van a tömeg körül, s az minden tömeg közül a
legpőrébb: nincs, ami a homok látványánál is erősebben
sugallhatná a vándorló menetnek a magány érzetét. A cél
gyakran eltűnik, és a tömeg már-már széthull; ilyenkor a
legváltozatosabb csapások rázzák fel, ragadják meg, fogják
össze. Hatszáz-hétszázezer ember a menet; ez a szám
nemcsak az ókor szerényebb méreteihez képest félelmes.
Különösen jelentős a vándorlás hosszú ideje. Ami a
tömegben negyven évre nyúlik el, az utóbb bármilyen
hosszúra nyúlhat. S hogy ez az idő büntetés, az olyan
keserves, mint a későbbi vándorlások összes kínja.

A versailles-i Németország
Hogy itt alkalmazott fogalmakat annyira tisztázzunk,
amennyire csak lehet, egyet-mást mondanunk kell
Németország tömegszerkezetéről, arról a Németországról,
amely századunk első harmadában újszerű formációkkal és
irányzatokkal lepte meg a világot, miközben ezek halálos
komolyságát senki sem értette, csak most kezdi apránként
kibogozni.
Az 1870-71-es francia háború után létrejött egységes
német nemzet tömegszimbóluma a sereg volt és maradt. A
hadseregre minden német büszkén tekintett; csak itt-ott
akadt, aki kivonhatta magát ennek a lenyűgöző
szimbólumnak a hatása alól. Egy olyan univerzálisan művelt
gondolkodónak, mint Nietzsche, az a háború – egy
lovasszázad felejthetetlen látványa – adta az indíttatást
főművéhez, A hatalomra törő akarathoz. Nem fölösleges ezt
említenünk: kitetszik belőle, hogy milyen általánosan
jelentős volt a németek számára a sereg, hogy ez a
tömegszimbólum még olyanokra is hatott, akik mindentől
fennen elhatárolták magukat, ha tömeghez köze volt. Polgár,
paraszt, munkás, tudós, katolikus, protestáns, bajor, porosz
egyként a nemzet jelképének tekintette a hadsereget. A
szimbólum mélyebb gyökereit, azt, hogy az erdőből ered,
másutt már föltártuk. Erdő és sereg mélységesen
összekapcsolódik a német tudatban, bármelyiket egyaránt
nevezhetjük a nemzet tömegszimbólumának, e tekintetben
a kettő egy és ugyanaz.
Döntően fontos, hogy a sereg, miközben szimbolikusan
hatott, valóságosan is létezett. A szimbólumok az ember
képzeletében és érzéseiben élnek, ilyen volt a sajátos erdő-
sereg képlet. A valóságos hadsereg viszont, amelyben
minden ifjú német férfi szolgált, a zárt tömeg funkcióját látta
el. Az általános védkötelezettség igenlése, a mély értelmét
valló meggyőződés, az iránta tanúsított tisztelet mélyebbre
nyúlt a hagyományos vallásoknál, katolikust, protestánst
egyformán jellemzett. Aki kivonta magát alóla, az nem volt
német. Korábban említettük már, hogy hadsereget csak igen
korlátozott értelemben minősíthetünk tömegnek. Ez
azonban a német ember esetében másképp igaz: ő a
hadsereget úgy élte meg, mint a számára messze
legfontosabb zárt tömeget. Zárt volt a tömeg, hiszen a
seregben csak fiatal férfiak meghatározott korosztályai
szolgáltak, csak megszabott ideig. A többiek hivatásszerűen
katonáskodtak, ami viszont eleve nem lehetett általános. De
egyszer minden férfi megjárta a hadsereget, és lelkileg egy
életre hozzákötődött.
Tömegkristálya ennek a hadseregnek a porosz
junkerkaszt volt, ez biztosította a katonatiszti testület
legjava részét és maradandóságát. Szigorú, noha íratlan
törvények szerint működő szerzetesrendhez hasonlított,
vagy egy olyan örökletes zenekarhoz, amely pontosan ismeri
és begyakorolta a közönségét magával ragadni alkalmas
muzsikát.
Amikor aztán kitört az első világháború, az egész német
nép egyetlen nyílt tömeggé változott. Azoknak a napoknak a
lelkesedését számosan leírták. Külföldön sokan számítottak
másra a szociáldemokraták nemzetközi nézetei
ismeretében, és csak ámultak a szociáldemokrácia teljes
csődjén. Nem gondoltak arra, hogy a szociáldemokraták is
magukban hordták az „erdő-sereg” nemzeti szimbólumot,
hogy maguk is megélték a hadsereg zárt tömegét, hogy a
hadseregben egy precíz és hallatlanul hatékony
tömegkristály, a junkerek és tisztek kasztja parancsolt nekik
és hatott rájuk. Evvel szemben keveset nyomott a latban az,
hogy egy politikai párthoz is tartoztak.
De azok az 1914. augusztus eleji napok a
nemzetiszocializmus fogamzásnapjai is. Ismerjük ennek egy
látszólag ártalmatlan nyomát: Hitler írja, hogy ő, amikor
kitört a háború, térdre hullott, és hálát adott Istennek. Döntő
élménye volt ez, az egyetlen olyan pillanata, amikor ő maga
is becsületesen tömeghez tartozott. Nem felejtette el ezt a
pillanatot, egész későbbi életpályáját annak szentelte,
ámbár kívülről, hogy ez a pillanat visszatérjen. Hogy
Németország újra olyan legyen, mint akkor volt, átütő harci
erejének birtokában tudja magát, arra számítson, avval
legyen egy.
Hitler azonban sohasem érte volna el a célját, ha a
versailles-i szerződés föl nem oszlatja a német hadsereget.
Avval, hogy megtiltotta az általános védkötelezettséget,
megfosztotta a németeket legfontosabb zárt tömegüktől.
Tilos lett a hadgyakorlat, a rendgyakorlat, nem lehetett
parancsot kapni és továbbadni: mindezt vissza kellett
szerezni, bármi áron. A nemzetiszocializmust az általános
védkötelezettség tilalma szülte. Minden zárt tömeg nyílt
tömeggé válik, ha erőszakkal feloszlatják, és összes
ismérvét átadja a nyílt tömegnek. A sereg helyébe a párt
lép, a pártot pedig a nemzeten belül semmi se korlátozza.
Minden német lehet nemzetiszocialista – férfi, nő, gyerek,
katona, civil és gyakran még azért is törekedhetik erre, mert
azelőtt nem volt katona, mert ilyen úton-módon veheti ki a
részét egy közmagatartásból, amely elől korábban elzárták.
Hitler páratlan kitartással ismételgette a versailles-i
diktátumról szóló jelszót. Ennek a jelszónak a hatékonyságán
sokan csodálkoztak. Ismétlése nem csökkentette a hatását,
ellenkezőleg: az csak nőtt az évek folyamán. Mit
tartalmazott tulajdonképpen ez a jelszó? Mit sugallt vele
Hitler a szavát leső tömegeknek? Német embernek a
„Versailles” név nem annyira a vereséget jelentette, hiszen
azt igazában sohasem ismerte el, inkább jelentette a
hadsereg betiltását, egy bizonyos mindennél szentebb
gyakorlat tilalmát, pedig a nélkül a gyakorlat nélkül bajos
volt az életet elképzelnie. A hadsereget betiltók mintha egy
vallást tiltottak volna be. Megszüntették az apák hitét: azt
helyreállítani minden férfinak szent kötelessége lett.
Valahányszor a „Versailles” név elhangzott, egy sebbe vájt
bele, a seb eleven maradt, vérzett, sohasem hegedt be.
Ameddig a „Versailles” név tömeggyűléseken fölharsant,
meg se kezdődhetett a gyógyulás.
Fontos még, hogy mindig diktátumról, nem szerződésről
volt szó. A „diktátum” a parancs szférájára emlékeztet.
Egyetlen idegen parancs, az ellenség parancsa, tehát
„diktátum” mindenestül elfojtotta a némettől németig
röpködő katonás parancsok büszke kavargását. Aki a
„versailles-i diktátum” fogalmat meghallotta vagy olvasta, az
a lelke legmélyén érezte, mit vettek el tőle: a német
hadsereget. Azt visszaállítani látszott egyetlen, valóban
fontos célnak. Ha az meglesz, újra olyan világ lesz, mint
régen volt. A hadsereg nemzeti tömegszimbólum-jellegét
meg sem ingatta semmi, mélyebben gyökerező és ősibb
része pedig, az erdő érintetlen maradt.
Hitler célját tekintve különösen szerencsés volt ezt a
„Versailles”-t választani központi jelszóul. Nem csupán a
németség nemzeti életének legfrissebb fájdalmas
eseményére emlékeztetett, nemcsak az általános
védkötelezettség tilalmára, arra a jogfosztásra, hogy nem
lehet német hadsereg, amelyben minden férfi eltölthet
néhány évet: magába foglalta a német történelem más
fontos és közismert momentumát is.
Versailles-ban alapította meg Bismarck a második
Német Birodalmat. Németország egységét – közvetlenül egy
nagy győzelem után – a diadal-érzés és az ellenállhatatlan
erő érzésének órájában proklamálták. A győzelmet III.
Napóleon fölött aratta Németország, ő pedig a nagy
Napóleon utódának tekintette magát, a név legendás
tisztelete emelte föl, és avatta a nagy Napóleon szellemének
örökösévé. De Versailles XIV. Lajos székhelye is volt, ő
építtette a palotát. A Napóleon előtti francia uralkodók közül
pedig XIV. Lajos alázta meg legmélyebben a németeket. Ő
kebelezte be Franciaországba Strassburgot,
székesegyházastul. Az ő serege dúlta föl a heidelbergi
várpalotát.
 Ilyenformán a versailles-i császárproklamáció kései,
átfogó és együttes győzelem volt XIV. Lajos és Napóleon
fölött, és egyedül, bárki szövetséges nélkül kivívott
győzelem. Annak az esztendőnek a német emberére csakis
mint ilyen hathatott; ennek a hatásnak bő a krónikája. A
kastély neve összekötődött a német történelem újabb
korszakának legnagyobb diadalával.
Valahányszor Hitler a hírhedett „diktátumot” említette,
a szóban megcsendült a régi diadal emléke is, és diadalt
ígért a hallgatóságnak. Az ellenségnek hallania kellett volna,
ha füle lett volna a hallásra, hogy őt viszont háborúval és
vereséggel fenyegeti ez a szó. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy
a nemzetiszocialisták összes fontos jelszava, a zsidókat
illetőkön kívül, a „versailles-i diktátum”-ból vezethető le,
annak mintegy szelete: „Harmadik Birodalom”, „Sieg-Heil”
(„győzelem és üdv”) stb. Egyetlen fogalom koncentráltan
tartalmazta a mozgalom lényegét: a vereséget, amelynek
győzelemmé kell válnia; a betiltott hadsereget, amely ennek
a célnak a szolgálatára létrehozandó.
Szánhatunk e helyütt még egy gondolatot a mozgalom
szimbólumának, a horogkeresztnek is.
Ez két módon hat: mint jel és mint szó. Mindkettőben
van bizonyos kegyetlenség. A jel némileg emlékeztet két
görbe bitófára. Valamelyes alattomossággal megfenyegeti a
szemlélőt, mintha azt mondaná: várj csak, majd ámulsz te
még, ki mindenki fog itt lógni. Ha a horogkereszt forogni
kezd, fenyegetővé is válik: valaha kerékbe tört emberek
szétzúzott tagjai jutnak eszünkbe.
A szó pedig Krisztus keresztjének kegyetlen és véres
vonásait sajátítja el, mintha jó volna embereket
megfeszíteni. A „horog” a fiúgyerekek gáncsolójátékaira
emlékeztet, és avval biztatja a híveit, hogy sokakat fog
elbuktatni. Némelyek számára katonás irányba is mutathat,
ismét bokacsattogtató időket ígérhet. Annyi biztos, hogy
egyfelől fortélyosan fenyeget kegyetlen büntetésekkel,
másfelől katonás fegyelemre buzdít titkosan.
 Infláció és tömeg
Az infláció a szó legsajátabb és legszűkebb értelme
szerinti tömegfolyamat. Egész országok lakosságára
gyakorolt tudatzavaró hatása korántsem korlátozódik csak
magára az inflációra. Állíthatjuk, hogy modern
civilizációnkban háborúkon és forradalmakon kívül nincs,
aminek a horderejét az inflációkéhoz hasonlíthatnánk. Az
infláció olyan mélységes megrázkódtatásokat okoz, hogy
inkább titkoljuk és elfelejtjük őket. Talán meg is rettent a
gondolat, hogy a pénznek, amelynek értékét végtére
mesterségesen határozza meg az ember, tömegképző
hatást tulajdonítsunk, tulajdonképpeni célját messze
meghaladó, valahogyan értelmetlen és végtelenül
megszégyenítő hatást.
Ezt meg kell közelítenünk, és itt egyet-mást mondanunk
kell magának a pénznek a lélektani tulajdonságairól. A pénz
tömegszimbólummá válhat, de a már megvizsgáltakkal
ellentétben olyan szimbólummá, amelynek esetleg tömeggé
halmozódó egységein van a nyomatékos hangsúly. Minden
pénzdarab pontos tárgy, meghatározott súlya van, első
pillantásra fölismerhető, szabadon jár kézről kézre, és
szakadatlanul váltogatja társaságát. Gyakran van egy-egy
uralkodó feje belesajtolva, és ha a pénzdarab különösen
értékes, akkor néha az uralkodó nevén említik. Ismerünk
louisdort (Lajos-aranyat), és Mária Terézia-tallért. A pénzt
szeretjük tapintható személynek érezni. A rázáruló kéz
mindenestül, minden peremét és lapját kitapintja.
Pénzdarabbal valamelyest gyöngéden bánunk, hiszen ezt-
azt megszerezhetünk általa: gyöngédségünk általánosan
emberi, és erősíti a pénz „személyjellegét”. Eleven lényekkel
szemben egy ponton van fölényben a pénzdarab: fémes
állaga, keménysége „öröklétűvé” teszi, hiszen alig
semmisítheti meg bármi – hacsak tűz nem. A pénzdarab
nem növekszik: készen hull ki a sajtóból, és attól fogva az
maradjon, ami, nem szabad megváltoznia.
A pénzdarab megbízható, s talán ez a legfontosabb
tulajdonsága. Csakis a birtokosán múlik, hogy jól megőrzi-e;
a pénzdarab nem illan el a maga kedvéből, mint az állat, és
megóvni csak más embertől kell. Pénzre nem kell
gyanakodni, a pénz mindig felhasználható, nem szeszélyes,
efféle tulajdonságával nem kell törődni. Minden pénzdarabot
sajátosan megerősít továbbá az a kapcsolat, amelyben más,
nem azonos értékű pénzdarabokkal áll. A pénzdarabok
szigorúan őrzött hierarchiája fokozza személyes jellegüket.
Mondhatnánk azt is, hogy a pénzeknek társadalmi
rendszerük van, rang szerinti osztályokkal, amelyek ebben
az esetben értékosztályok: nagy értékű pénzdarabot
fölválthatunk kisebb értékűekre, de egy apróért sohasem
kapunk nagyokat.
Egy halom pénz ősidők óta és a legtöbb nép szemében
kincs. Ez aszerint, hogy milyen módon érezzük egységnek,
hogyan bukkanunk rá, nem tudva valójában, mennyi,
egyben-másban tömegjellegű. Turkálni lehet benne, pénzt
pénztől különszedni. A kincset mindig nagyobbnak
képzeljük, mint amekkora. Gyakran titkos, és előkerülhet
hirtelen. De az is, aki egy életen át abban bízik, hogy kincset
fog találni, és az is, aki kincset gyűjt, úgy képzeli, hogy a
kincs egyre gyarapszik, s ezért mindent megtesz, amit
megtehet. Nem kétséges, hogy olyan emberek tudatában,
akik csak a pénzüknek élnek, a kincs az emberi tömeg
helyébe lép. Számos a magányos fösvényekről szóló idevágó
történet: a fösvények a mesebeli sárkányok mitikus utódai;
azoknak az életét szintén kizárólag a kincs őrzése,
szemügyrevétele, gondozása töltötte be.
Avval lehetne ellenérvelni, hogy a mai ember és a
pénzdarab, a kincs között már elavult ez a kapcsolat, hogy
mindenfelé papírpénz használatos, hogy a gazdagok
bankokban tartják a pénzüket, láthatatlan és absztrakt
formában. A jó pénz aranyfedezetének fontossága azonban,
az a tény, hogy egyáltalán ragaszkodunk még az
aranyvalutához, azt bizonyítja, hogy a kincs még korántsem
vesztette el régi jelentését. Az emberek túlnyomó többségét
még a technikailag legfejlettebb országokban is órabérben
fizetik, és ez a munkabéregység nagyságrendileg olyan
határok közt mozog, hogy a munkás szinte mindenütt,
mindmáig aprópénzben képzeli el. A papírpénzre máig
aprópénzt számlálnak elénk, és megszoktuk a régi érzést
iránta, régi viszonyunkat az aprópénzhez; minden nap
váltunk pénzt, életünk egyik leggyakoribb és legegyszerűbb
mechanizmusa ez, a gyerek is egyhamar megtanulja.
De azért helyes, hogy ember és pénz e régi viszonya
mellett egy másik, modern viszony is kifejlődött. A
pénzegység mindenfelé inkább csak absztrakt értékű. De
ettől még nem érezzük kevésbé egységnek. S ha a
pénzdaraboknak valaha mintegy zárt és szigorúan
szervezett társadalma létezett, akkor ez a bankók világában
is inkább megvan, mint egy nagyváros lakosságában.
A kincs ma a millió. Kozmopolita csengésű szó ez,
világszerte ugyanazt jelenti modern korunkban, és bármely
pénznemre vonatkozhat. A millió érdekessége az, hogy
spekulatív ügyességgel egy csapásra megszerezhető:
mindenkinek így lebeg a szeme előtt, akinek pénz a
becsvágya. A milliomos a mesebeli öreg király némely
ragyogó tulajdonságának az örököse. A millió mint
mennyiséget jelző szám pénzre ugyanúgy vonatkozhat, mint
emberre. A szó kettős értelmű jellegét különösen jól
tanulmányozhatjuk politikai szónoklatokban. Hitler
beszédeit, például, a döntő szám élvezete jellemzi. Ez nála
többnyire azokat a német milliókat jelenti, akik a birodalom
határain kívül élnek és még megváltandók. Első, vértelen
győzelmei után, még mielőtt a háború kitört volna, különös
szeretettel foglalkozott birodalmának növekvő
népességszámaival. Ezeket szembeállította a földkerekségen
élő összes németével. Valamennyit hatalmi szférájába
akarta vonni, kimondta ezt. De valahányszor fenyegetőzött
és jóvátételeket követelt, mindig a milliókat emlegette. Más
politikus inkább pénzügyekben használja ezt a szót.
Kétségtelen azonban, hogy a használattól valamelyest
megkopott a millió. Ezt az absztrakt számot olyan
tömegértelemmel dúsították a nemzeti lélekszámok, de
főleg a világvárosok mindenütt milliókban kifejezett
lakosságadatai, amilyen értelme ma semmilyen más
számnak nincs. Mivel a pénz ugyanúgy a „millió” fogalomhoz
igazodik, tömeg és pénz manapság közelebb áll egymáshoz,
mint valaha.
De mi történik, amikor a pénz inflál? Egysége hirtelen
elveszti személyiségét. Átváltozik növekvő egységtömeggé,
és minél nagyobb a tömege, annál értéktelenebb. A örökké
áhított milliók váratlanul a markunkban vannak, de nem
milliók többé, csak a nevük az. Az ugrás mintha minden
értékétől megfosztaná az ugrót. S ha a pénznem egyszer
ugrásba lódul, mondhatni menekülni kezd, beláthatatlan,
hogy ennek mi lesz a felső határa. Ahogy fölfelé végtelen a
számsor, úgy lehet lefelé végtelen a pénz értékromlása.
Ebben a folyamatban ismét megnyilvánul a lélektani
tömegnek egy olyan tulajdonsága, amelyről azt állítottam,
hogy igen fontos és feltűnő: a rohamos és korlátlan
növekedés mohó öröme. Csak itt negatív irányba lordul ez a
növekedés: ami nő, az egyre gyengébb és gyengébb lesz.
Amennyinek azelőtt egy márka volt a neve, annyié ma
tízezer, aztán százezer lesz, aztán egymillió. Ennek
következtében az egyes ember és az ő egyes márkája nem
azonos többé. A fizetőeszköz elvesztette szilárdságát és
körvonalát, percenként változik. Nem hasonlít többé
személyre, fikarcnyira se állandó. Értéke egyre csökken. Az
ember, aki eddig bízott benne, kénytelen a pénz
lealacsonyulását önnön lealacsonyíttatásának érezni. Túl
sokáig azonosította magát vele, úgy bízva benne, mint
önmagában. Az infláció következtében nemcsak a külső
világ inog meg, bizonytalanodik el, tolódik el mindenestül
minden órában – az infláció következtében maga az ember
is egyre csekélyebb lesz. Volt, aki volt, de most már semmi,
és az örökké áhított millió szintén semmi. Mindenkinek van
milliója. De mindenki semmi. A kincs ellentétévé
halmozódik. A pénz megbízhatósága elszállt. Nem
gyarapszik egy krajcárral sem, mindenestül egyre kevesebb,
minden kincs szertefoszlik. Az infláció mondhatni az
értékvesztés boszorkány szombatja, amely képtelen eleggyé
kavar embert és pénzegységet. Az egyik akár a másik: az
ember olyan rongynak érzi magát, mint a pénz, amely egyre
rongyabb, és minden ember ki van szolgáltatva a rongy
pénznek, s egyformán értéktelennek érzi magát a kettő
együtt.
Az infláció során tehát olyasmi következik be, ami
nyilván sohasem volt célja senkinek, egy akkora veszély,
hogy bárki bármilyen módon közfelelősnek vissza kellene
riadnia tőle, elhárítania az inflációt: ez kettős azonosulás
miatt kettős értékvesztés. Értéke csökkenését érzi az egyes
ember, mert zuhan azé az egységé, amelyben úgy bízott,
mint saját magában. Értéke csökkenését érzi a tömeg, mert
értékét vesztette a millió. Szóltunk arról, hogy milyen kettős
értelemmel használt szó a millió, hogy nagy pénzösszeget is
jelent, nagy embersokaságot is, utóbbit főleg akkor, ha egy
mai nagyvárosra gondolunk, és hogy a szó egyik jelentése
átmegy a másikba, azaz igencsak egymásból táplálkozik
mind a kettő. Minden olyan tömeg, amely infláció idején jön
létre – és épp olyankor jön létre nagyon sűrűn –, az értékét
vesztett millió nyomása alatt áll. Az egyes ember alig ér
valamit, de ugyanolyan keveset ér együtt is. Ha a milliók az
égbe kúsznak, semmivé válik a milliónyi nép.
A folyamat egymás közelébe sodor olyanokat, akiknek
egyébként nagyon más az anyagi érdekük. Az inflációnak
egyformán vesztese a munkabérből élő ember és a
nyugdíjas. Az egyént máról holnapra óriási veszteség érheti,
akár mindene odaveszhet biztosnak hitt bankbetétjében. Az
infláció örök érvényűnek hitt különbségeket szüntet meg
ember és ember között, és ugyanabba az inflációs tömegbe
lök olyanokat, akik máskor legföljebb köszönő viszonyban
voltak egymással.
Személye hirtelen leértékelését senki soha el nem
felejti: roppant fájdalmas az. Élete végéig hurcolja magában,
hacsak másra át nem háríthatja. De a tömeg mint olyan sem
felejti el értékvesztését. Természetes indíttatással arra
törekszik, hogy valami önmagánál is kevesebbet érőt
találjon, annyira megvethetőt, amennyire megvetett
önmaga lett. És ezt a megvetést nem elég abban a
formában elsajátítania, amilyenben rálel, azon a szinten
tartania, amelyen akkor állt, amikor elsajátította. A
lealacsonyítás dinamikus folyamatára van szüksége:
valamivel úgy kell bánni, hogy egyre kevesebbet és
kevesebbet érjen, mint az infláció alatt a pénzegység, és ezt
addig kell folytatni, amíg az a valami teljesen el nem veszti
az értékét. Akkor aztán eldobható vagy bezúzható, mint a
papiros.
A németországi infláció idején ennek az indíttatásnak a
tárgyául választotta Hitler a zsidókat. Szinte az Isten is
annak teremtette őket: ősi kapcsolatban álltak a pénzzel,
mondhatni hagyományosan ismerték a mozgását, az
értékváltozásait, rátermetten spekuláltak, tőzsdéken
nyüzsögtek, ahol a magatartásuk kiáltóan eltért a németség
katonás magatartáseszményétől; mindez olyan években,
amikor a pénz kétessé, labilissá és ellenséggé vált, a
zsidóságot szükségképpen kétesnek, labilisnak és
ellenségnek minősítette. A zsidó „rossz” lett, mert értett a
pénzhez, miközben senki se értett már hozzá, se nem bánta
volna, ha már semmi dolga pénzzel. Ha az infláció
egyénenként értékelte volna le a németeket, akkor elég lett
volna egyénileg kiválasztott zsidókat meggyűlöltetni velük.
De másképp állt a dolog, mert a németség mint tömeg is
megaláztatva érezte magát a milliói odaveszte által. Hitler
világosan látta ezt, ezért az egész zsidóság ellen fordult.
A nemzetiszocializmus úgy bánt el a zsidókkal, hogy
végletes pontossággal megismételte az infláció folyamatát.
Először rossznak és veszedelmesnek nyilvánította őket,
ellenségnek, aztán fokozatosan leértékelte, aztán, mert
otthon nem volt belőlük elég, begyűjtötte őket a
meghódított országokból is, végül a szó szoros értelmében
kártékony féregnek ítélte, amelyet milliós tömegben szabad
büntetlenül megsemmisíteni. Máig megfoghatatlan, hogy
németek ilyesmire vetemedhettek, hogy egy ekkora
gaztettben tettestársakká váltak, vagy csak tűrték a
gaztettet, vagy csak nem figyeltek föl rá. A németséget
aligha lehetett volna ilyesmibe belehajszolni, ha nem élt
volna át csak néhány évvel előbb egy akkora inflációt,
amelynek során a márka értéke egybilliomodrészére
csökkent. A németek ezt az inflációt mint tömegjelenséget
hárították át magukról a zsidókra.
 A parlamentáris rendszer természete
A modern parlamenti rendszer a harcoló seregek
lélektani struktúráját alkalmazza. Ezek a seregek
polgárháborúkban valóságos seregek voltak, noha vonakodó
seregek: senki sem öl szívesen fajtájabélit, véres
polgárháborúknak mindig ellenáll a nemzetségi érzés, és
néhány év alatt vagy még hamarabb végüket veti. A két párt
azonban megvan, és továbbra is össze kell mérnie az erejét.
Tehát küzd, de nem kell neki halott. Fölteszi, hogy ha véres
összecsapásra kerülne sor, akkor a többség győzne. Minden
hadvezérnek az a legfőbb gondja, hogy a csatasíkon ő
legyen erősebb, több embere legyen kéznél, mint az
ellenfélnek. S a legsikeresebb hadvezér az, aki minél több
fontos helyi ütközetben túlerőt tud biztosítani, noha teljes
serege gyengébb.
A parlamenti választó dolga semmi más, mint a
helyszínen kitudakolnia a két csoport erejét. Ezt nem elég
előre tudni. Lehet az egyik pártnak háromszázhatvan, a
másiknak csak kétszáznegyven képviselője: a szavazás az a
döntő pillanat, amelyben a felek valóságosan
megmérkőznek egymással. A szavazás a véres összecsapás
maradványa: menete sokrétű, van benne fenyegetés, szitok,
fizikai hevület, az utóbbi akár verekedéssé vagy kődobálássá
is fajulhat. De a szavazatszámlálással vége a csatának.
Mindenki úgy látja, hogy háromszázhatvan fő legyőzött
kétszáznegyven főt. A halottak tömege teljesen kimarad a
játékból. Parlamentnek nem lehet halottja. A képviselői
sérthetetlenség világosan kifejezi. A képviselő kétszeresen
sérthetetlen: kívülről nem nyúlhat hozzá kormány és
kormányszerv, belülről védve van a társai között – evvel a
második ponttal nem szoktak kellőleg törődni.
Senki se hitte őszintén soha, hogy egy nézetet a
szavazáskor elért számszerű túlsúlya a kettő közül okosabbá
tesz. Akarat szegül akarat ellen, mint a háborúban, és
minden akarat mögött ott a meggyőződés, hogy több a saját
jog, nagyobb a saját tisztesség, amely utóbbi könnyen
fölfedezhető, szinte önként kínálkozik. Minden párt pontosan
arra való, hogy ezt az akaratot és meggyőződést ébren
tartsa. A leszavazott ellenfél korántsem hunyászkodik meg,
mintha hirtelen nem bízna többé a maga igazában:
egyszerűen vesztesnek nyilvánítja magát. Vereségét könnyű
vállalnia, hiszen semmi bántódása nem lesz. Semmi módon
sem büntetik meg azért, mert korábban ellenségeskedett.
Ha attól félne, hogy az élete forog kockán, merőben
másképp viselkedne. De ő eljövendő csatákra gondol. Csata
akárhány következhet: megölni egyikben se fognak senkit.
A képviselők egyenlők, ez teszi őket tömeggé, és ez
sérthetetlenségükből ered. Ebben a tekintetben nincs
különbség a pártok között. A parlamentáris rendszer addig
működik, amíg a sérthetetlenséget megóvja. Amint csak egy
olyan ember ül a testületben, aki bármely tag halálának a
gondolatával mer számolni, a rendszer szétmállik. Nincs
nagyobb veszély, mint élő képviselők közt holtakat látni. A
háború azért háború, mert az eldöntéséhez szükséges
halottakkal is számol. A parlament csak addig parlament,
ameddig kizárja az emberhalált.
A parlament – így például az angol – ösztönösen
elhatárolja magát saját halottaitól, nevezetesen azoktól is,
akik békésen és odakint hunytak el: ez az elhatárolás a
pótválasztás rendszerében nyilvánul meg. Az elhunytnak
nincs előre kijelölt utóda. Senki se lép automatikusan a
helyére. A pártok új jelölteket állítanak. Új, törvényes
szabályozásának mindenben megfelelő választási küzdelem
következik. Az elhunytnak se helye, se nyoma a
parlamentben. Nem volt joga öröksége felől rendelkeznie.
Egyetlen képviselő sem veheti biztosra a halálos ágyán,
hogy ki lesz az utódja. Az angol parlamentből valóban ki van
rekesztve a halál, valamennyi veszélyes következményével
együtt.
A parlamentáris rendszer e megítélése ellen esetleg
avval lehet érvelni, hogy földrészünk minden
parlamentjében számos párt van jelen, kicsi és nagy, és
ezek a pártok csak ritkán tömörülnek két harcos csapatba.
Ez a tény semmit sem változtat a szavazás értelmén. A
jelentős mozzanat mindig és mindenütt a szavazás. Az dönti
el, hogy mi történjék, az eredménye pedig mindig két szám,
amelyeknek nagyobbika mindenkit kötelez, aki szavazott. A
parlament működése pedig mindenütt a képviselők
sérthetetlenségén áll vagy bukik.
A választott képviselő helyzete elvek dolgában rokon a
parlamentivel. A jelöltek közül az a legjobb, az a győztes, aki
legerősebbnek bizonyul. Legerősebb pedig az, aki a legtöbb
szavazatot kapta. Ha az ő 17.562 híve zárt seregben az
ellenfele 13.204 híve ellen fordulna, csakis győzne. Ennek a
harcnak sem lehet halottja. Igaz ugyan, hogy a
választópolgár sérthetetlensége kevésbé fontos, mint az
általa leadott szavazólapé, az általa választott neveké. A
választót mindaddig, amíg végleg el nem dönti, kit választ, s
egy nevet le nem ír vagy meg nem jelöl, nagyjából minden
eszközzel szabad biztatni. Az ellenfél jelöltjét
lepocskondiázzák, minden eszközzel általánosan utálttá
igyekszenek tenni. A választó számos választási csatában
barangolhat, és ha politikailag tájékozott ember, roppant
izgalmas lehet számára a csaták változatos kimenetele. Az a
perc viszont, amikor valóban választ, majdnem szent, és
szentek a lepecsételt urnák, bennük a szavazólapok, szent a
szavazatszámlálás szertartása.
Ezeknek a cselekményeknek az ünnepélyessége onnan
ered, hogy a sokaság lemondott a halálról, mint a döntés
eszközéről. Minden egyes szavazólap mintegy félretolja a
halált. Amit pedig a halál learatott volna, azaz az ellenfél
erejét, az gondosan följegyeztetik mint szám. Aki ilyen
számokkal játszik, aki eltörli, aki meghamisítja őket, az ismét
utat nyit a halálnak, nem is sejtve ezt. A háború lelkes
barátai szeretik vidáman lenézni a szavazócédulákat: evvel
csak azt vallják be, hogy nekik vér kell. Szavazólap,
szerződés az ő szemükben csak papírrongy. Nincs vérbe
mártva, megvetendő, döntést szerintük csak vér pecsételhet
döntéssé.
A képviselő koncentrált választó; azok az időben nagyon
szétkülönülő pillanatok, amikor a választó éppen választó, a
képviselőben összesűrűsödnek. A képviselő dolga az, hogy
sűrűn szavazzon. Abban a körben viszont, ahol a képviselő
szavaz, sokkal kisebb a számszerű sokaság. Egyéni
töltöttségnek és gyakorlottságnak kell pótolnia azt a
hevületet, amelyet a választóknak a sokaságuk kölcsönöz.

Elosztás és gyarapítás – Szocializmus és

termelés
Az igazságosság problémája olyan ősi, mint az
elosztásé. Ahol csak ember vadászni járt, utóbb osztozkodott
is. A falkában mindenki egyesült, osztozkodáskor el kellett
különülnie. Embereknek sohasem nőtt olyan közös gyomra,
hogy egyetlen vadat mint sokaság egyen meg. A lakomát
fejlesztette aztán olyan rítussá, amely valamelyest
megközelítette a közös gyomor képzetét. Elégtelenül
közelítette meg, de azért közelebb jutott egy kívánatosnak
vélt eszményi helyzethez. A hatalom irtózatos burjánjának
egyik gyökere az, hogy bekebelezni valamit csak
elszigetelten lehet. Aki egyedül és személyesen-titkosan
eszik, annak egyedül és személyesen kell ölnie. Aki
másokkal együtt öl, annak a zsákmányt is meg kell osztania
velük.
Az igazságosság akkor kezdődik, amikor az ember
elismeri, hogy osztozni kell. Ezt szabályozva alkotja az első
törvényt. Mai napig ez a legfontosabb törvény, és mint ilyen
maradt legfőbb ügye minden olyan mozgalomnak, amely
közös emberi tevékenységet céloz, és általában az emberi
léttel foglalkozik.
Az igazságosság azt kívánja meg, hogy mindenkinek
legyen mit ennie. De azt is elvárja, hogy az élelemszerzésért
mindenki megtegye a magáét. Az emberek túlnyomó
többsége szorgosan termeli a legkülönbözőbb javakat. Az
elosztás valahogy félresikerült. Ez a szocializmus tartalma,
végletesen leegyszerűsített fogalmazásban.
Bárhogy képzelje bárki a javak elosztásának módját
modern világunkban, a kérdés alapfeltételében
megegyeznek a szocializmus hívei és ellenfelei. Ez az
alapfeltétel a termelés. A földet két, ma nagyjából egyenlő
erejű félre osztó konfliktus határán innen is, túl is minden
eszközzel növelik és táplálják a termelést. Akár azért
termelnek, hogy eladjanak, akár azért, hogy elosszanak,
mind a két fél nemcsak békén hagyja a termelő folyamatot,
hanem még tiszteli is, és nem túlzás azt állítanunk, hogy a
folyamatot manapság többnyire valamelyest szentnek ítélik.
Honnan ez a tisztelet, kérdezzük. Hátha meglelhető az
emberiség történelmében egy pont, amelytől fogva
szentnek minősül a termelés. Némi töprengés után kiderül,
hogy ilyen pont nincs. A termelés olyan régen szent, hogy ha
megpróbálnánk történelmi kezdetét kijelölni, keveset érnénk
vele.
A termelés hübrisze a gyarapító falkáig megy vissza. Ez
az összefüggés elkerülheti a figyelmet, mivel gyarapítással
gyakorlatilag nem falkák foglalkoznak már. A falkák irdatlan
tömegekké nőttek, a civilizáció összes központjában most is
naponta növekszenek. Ha viszont meggondoljuk, hogy ez a
növekedés beláthatatlan, hogy egyre több ember egyre
többet termel, hogy a termelt javak közt élő állat és növény
is van, hogy az élő és az élettelen javak termelési módja
már alig különbözik egymástól, akkor el kell ismernünk, hogy
a gyarapító falkánál sikeresebb és általánosabban ható
formációt nem hozott létre az emberiség. A gyarapodást
szolgáló szertartások gépekké és technológiákká változtak.
Minden gyár egy-egy egység, ugyanannak a kultusznak a
szolgálatában. Annyiban új, hogy gyorsítja a folyamatot.
Valaha várakozást gerjesztett és gerjesztett föl a falka, várta
az esőt, a gabonát, egy csorda zsákmányolható vad
közeledését, háziasított állatai növekedését: mindez mára
merő közvetlen termeléssé vált. A termelő megnyom néhány
gombot, elfordít néhány kart, és amit csak akar, minden
néhány óra alatt vagy még hamarabb készen, minden
változatban hull a gépből.
Figyelemre méltó, hogy a proletariátus és a termelés
szigorú és kizárólagos kapcsolata, amely mintegy száz éve
nagy tekintélyre tett szert, különösen tiszta formájában
helyreállítja a gyarapító falkát megteremtő ősi elképzelést.
Proletár az, aki gyorsabban szaporodik, mégpedig két módon
is. Egyrészt több a gyereke, mint másnak; pusztán ezáltal
már valamelyest tömegszerű a proletárság. Száma azonban
azáltal is nő, hogy a földekről egyre több ember áramlik a
termelés központjaiba. És pontosan ez a kettős jellegű
sokasodás volt – emlékezzünk rá – a primitív gyarapító
falkára jellemző. Ünnepeire és szertartásaira sereglett a nép,
és a falka mint sokaság látott olyan dolgához, amelytől bő
sokasodását remélte.
Amikor a jogfosztott proletariátus fogalmát
megalkották, majd hatékonnyá tették, meghagyták a
proletárnak a gyarapodás teljes optimizmusát. Egyetlen
pillanatig se mérlegelték, hogy kevesebben is lehetnének a
proletárok, hiszen rossz a soruk. Ráhagyatkoztak a
termelésre. Ha több a termelés, több lesz a proletár. Amit a
proletárok termelnek, az szolgálja az ő javukat. Egymás által
növekedjék a proletariátus és a termelés. Ez pedig pontosan
ugyanaz az elválaszthatatlan kapcsolat, amely a primitív
gyarapító falkák aktivitásában megjelent. Ki-ki gyarapodni
akar, ezért minden gyarapodjék, amiből él. Nem lehet
egyiket a másiktól elválasztani, a kapcsolat olyan szoros,
hogy gyakran nem világos, mi gyarapodjék.
Megmutattuk, hogy az ember, ha olyan állattá változott,
amely mindig nagy sokaságban élt, hevesebben kívánta a
gyarapodást. Szinte azt mondanánk, hogy csak eltanulta az
állatoktól. Hal- és rovarrajokat látott, patás állatokat óriási
csordákban, és ha olyan jól eltáncolta-eljátszotta őket, hogy
átváltozott valamelyik állattá, hogy egynek érezte magát
vele, és ha sikerült egy kiválasztott állatot totemjévé tennie,
és szent hagyományként fiaira örökítenie, akkor a
gyarapodás egy olyan óhajtását is átörökítette, amely
messze meghaladta a természetes emberi óhajt.
Pontosan ilyen a modern ember és a termelés viszonya.
A gép többet termel, mint bárki valaha álmodta volna. A
gépek félelmessé növelték minden sokszorosítás méretét.
De mert többnyire tárgyakat termelnek, élőlényt kevésbé, az
ember a tárgyak mennyiségéért rajong, amit növekvő
igénye jelez. Egyre több az olyan holmi, amelyet valamilyen
célra alkalmasnak lát, és miközben azt alkalmazza, újabb
igénye támad. A termelésnek ez a vonása, a fékevesztett,
öncélú sokszorosítás minden területen, ez a legfeltűnőbb a
„kapitalista” államokban. Olyanokban, ahol a „proletariátus”
a fontos – ahol nem engedik meg, hogy egyén kezében
halmozódjon fel nagy tőke –, az általános elosztás kérdései
elméletileg egy szinten állnak a gyarapodás kérdéseivel.

Az önpusztító xozák71
1856 májusának egy reggelén egy xoza lány vízért
ment az otthonához közel futó kis folyóra. Hazatérve
elmesélte, hogy különös férfiakat látott a folyónál, egészen
másokat, mint különben szokott. Bácsikája, Umhlakaca
elindult megnézni az idegeneket, s rájuk is bukkant, ahol a
lány mondta. Térjen haza, mondták neki az idegenek,
végezzen el némely szertartást, aztán áldozzon egy ökröt a
holtak szellemeinek, majd negyednap jöjjön vissza hozzájuk.
Valahogy olyanoknak látszottak, akiknek engedelmeskedni
kell, Umhlakaca tehát úgy tett, ahogy megparancsolták.
Negyednap újra elment a folyóhoz. A különös embereket
megint ott találta, ós most ámultán fölismerte köztük sok
éve halott fivérét. Az emberek aztán meg is mondták,
kicsodák-micsodák: a fehér emberek örök ellenségei,
csatamezőkről jöttek, a tenger túlsó partjáról, a xozák
segítségére, s legyőzhetetlen erejükkel ki fogják űzni az
országból az angolokat. Umhlakaca legyen a közvetítő
köztük és a törzsfőnökök között, mondták, vele tudatják
majd a teendőket, s adja majd tovább. Mert csoda dolgok
fognak történni, csodásabbak, mint valaha történtek, ha a
nép elfogadja a fölajánlott segítséget. Legelőször azt mondja
meg a népnek Umhlakaca, hogy hagyjon fel az egymás
megrontására folytatott bűbájos mesterkedésekkel, vágjon
kövér barmot a nyájából, és lakjék be zsíros húsával.
A xozák közt hamarosan híre járt, hogy, íme,
kapcsolatba kerültek a szellemek országával. Kreli, a legfőbb
törzsfőnök örvendezett a hírnek, még azt is mondják, ámbár
nem bizonyítható, hogy igazában ő agyalta ki az egész
tervet. Meg is parancsolta, hogy a nép úgy tegyen, ahogy a
szellemek akarják: vágja le és egye meg a legjava jószágot.
A törzs egy része fölött a britek uralkodtak. Kreli ennek a
résznek a törzsfőnökeihez is követeket küldött, tudatta
velük, hogy mi történt, és segítségüket kérte. Tüstént
megmozdult az összes xoza klán. A legtöbb törzsfőnök
vágatni kezdte a jószágot. Csak egy, a megfontolt Zandile,
habozott egyre. Az angol főkormányzó megüzente Krelinek,
hogy a maga területén azt tesz, amit akar, de brit
alattvalókat ne bujtogasson a javaik elpusztítására, s ha
evvel föl nem hagy, meg fogja büntetni. Kreli nemigen
törődött a fenyegetéssel: szentül hitte, hogy hamarosan itt
az idő, amikor majd ő büntet.
A prófétáló kinyilatkoztatásoknak hamarosan egyre
többen hittek. Seregnyi hívő állta körül a folyóba ereszkedő
lányt, akinek, úgymond, furcsán neszezett valami a talpa
alatt a föld mélyén. A szellemek hangja az, hirdette a lány
bácsikája, a próféta: az emberek gondjáról-bajáról
tanácskoznak a szellemek. Már az első parancsuk az volt,
hogy vágjon barmokat a nép, de a szellemek mohóságát
semmi se csillapította; egyre több állatot vágattak le, és
sohase volt nekik elég a pusztítás. Hónapról hónapra
fokozódott, egyre több áldozatot követelt. Idő múltán
Zandile, az óvatos törzsfőnök is engedett. A fivére unszolta
hevesen, aki szemtől szembe látta volt apja két meghalt
tanácsadóját, s azok megüzenték Zandilének, hogy vágassa
le a jószágát, különben rossz végre jut a fehér emberekkel
együtt.
Aztán az utolsó parancsot is kiadta a próféta. Ha azt
teljesítik a xozák, mondta, végleg föl lesznek készülve,
méltók lesznek a szellemhad segítségére. De összes
nyájukból se maradjon élve egyetlen barom se, és ami
gabona a hombárokban van, azt mind pusztítsák el. Aki
engedelmeskedik, ígérte a próféta, arra pompás jövő vár.
Egy bizonyos napon ezernyi ezer barom fog csordaszám
előjönni a föld alól, mind kövérebb, mint amit le kellett
vágni, széltében-hosszában tele lesz jószággal minden
legelő. Sarlóra érett és tüstént megehető köles fog egy perc
alatt szerte, mezőszám felszökkenni a földből. Föl fognak
támadni a törzs hajdani hősei, a múlt nagyjai és bölcsei, s
együtt fognak örvendezni-lakmározni a hívőkkel. Meg fog
szűnni a gond meg a kórság, a vének összes baja, föltámadt
halott és esendő eleven mind ifjú és szép lesz. De rettentő
sors vár azokra, akik a szellemek parancsa ellen szegülnek,
vagy csak úgy-ahogy felelnek meg neki. Ugyanaz a nap,
amely nagy örömnapja lesz a hívőknek, emezek számára a
veszedelem és a pusztulás napja lesz. Le fog szakadni a
mennybolt, és ízzé-porrá fogja zúzni őket a félvérekkel és a
fehérekkel együtt.
Misszionáriusok és a kormány ügynökei hasztalan
iparkodtak megfékezni a tébolyt. A megszállott xozákra nem
hatott érv, nem tűrtek ellenállást. Aki fehér ember a
dolgukba avatkozott, azt megfenyegették, életéért kellett
aggódnia. Fanatikus hit vett erőt a xozákon, némely vezérük
pedig úgy vélte, jó alkalom ez a hadakozásra. Ők mindig is
azt forgatták a fejükben, hogy az egész xoza törzset, állig
fölfegyverezve és kiéhezetten rászabadítják a gyarmati
uralomra. Ez a terv úgy föltüzelte őket is, hogy nem látták,
milyen félelmes veszéllyel jár egy ilyen vállalkozás, és
menynyire ellene szól minden a sikerének.
Akadt, aki se a próféta ígéreteinek nem hitt, se egy
háború sikerében nem bízott, mégis az utolsó szemig
elpusztította minden élelemtartalékát, így tett Kreli
törzsfőnök nagybátyja is. „A főnök parancsa”, mondta,
aztán, amikor már végképp nem volt mit enni, legkedvesebb
feleségével letelepedett ez az öregember az egyik üres
králba, s vele együtt meghalt. Kreli fő tanácsosa ellenezte a
tervet, de utóbb már látta, hogy hasztalan beszél, és mert,
úgymond, minden java a törzsfőnöké, kiadta a parancsot,
hogy pusztítsák el mind, vágják le a jószágát, majd ő maga
elméjében megháborodottan világgá futott. Ezrével lehettek
olyanok, akik a maguk esze ellen cselekedtek. De a
törzsfőnök parancsolt, és ők végrehajtották a parancsot.
1857 elején szokatlanul buzgó munka folyt az egész
országban. A nép nagy králokat épített, hogy legyen majd
hova beterelni a közelesen várható töméntelen jószágot.
Óriási bőrtömlőket varrt a tejnek, hiszen hamarosan annyi
lesz a tej, mint a víz. Az előkészületek idején már sokan
éheztek. A Káj folyótól keletre lakók szóról szóra
végrehajtották a próféta parancsát, hanem az elhalasztotta
a feltámadás napját. Zandile törzsfőnök tartományában
tudniillik később láttak neki a jószág levágásának, s még
nem végeztek a dolgukkal. A törzs egy része már éhezett,
más része még az élelem elpusztításával foglalatoskodott.
A kormányzat mindent megtett a határok védelmére.
Minden őrt megkettőzött, minden mozgósítható katonáját
fegyverbe szólította. A fehér telepesek is fölkészültek a
váratlan roham elhárítására. Megszervezték az
önvédelmüket, aztán készleteket halmoztak föl, hogy majd
megmenthessék az éhezők életét.
Végre fölvirradt a régen várt nap. A xozák roppant
izgalomban átvirrasztották az egész éjszakát. Abban bíztak,
hogy majd két vérvörös napot látnak fölkelni a keleti dombok
mögül, aztán leszakad az ég, és szétzúzza minden
ellenségüket. Éhségükben félholtan is mámoros örömben
töltötték az éjszakát. Aztán végre fölkelt a nap, egy nap,
mint mindig, és lelohadt a lelkesedés. A remény nem foszlott
rögtön szét, mert szólhatott a jóslat délre is, amikor delelőn
lesz a nap, és amikor délben sem történt semmi, a
napnyugta órájában bizakodott a sokaság. A nap le is
nyugodott, de evvel aztán vége is lett mindennek.
A harcosokat, akiknek egyetlen seregben kellett volna
megrohanniuk a gyarmatosítók telepeit, valamilyen
érthetetlen hiba folytán nem gyűjtötték volt egybe. Evvel
estére elkéstek. Még megpróbálkoztak avval, hogy
elhalasszák a feltámadás napját, de ez nem hatott. A xozák
boldog mámora mélységes kétségbeesésbe csapott át.
Végképp kiéhezetten nekivágtak, nem mint harcosok,
hanem már mint koldusok, a fehérek telepei felé. S testvér
testvérnek esett, apa a fiának, azoknak a nagy tömlőknek az
apró darabjaiért, cafataiért dulakodtak, amelyeket nagy
gonddal varrtak volt tejben bízva, a nagy reménykedés
napjaiban. Öreget, erőtlent, beteget sorsára hagyott a
fiatalabbja. Gizgaz füveket tépdesett a nép, gyökereket is a
földből, hogy valamit ehessen. Aki a tengerpartra
keveredett, az kagylón meg rákon próbált eltengődni, de
mert nem volt efféle táplálékhoz szokva, megkapta a
vérhast, és egykettőre kiszenvedett. Néhol egész családok
letáboroztak, együtt meghalni. Hosszú idő múltán
tizenöthúsz csontvázat is találtak sokfelé utasemberek, egy-
egy fa alá húzódóttak maradványait, gyerekeikkel együtt
meghalt szülőket. Kiéhezettek szakadatlan áradata zúdult a
fehérek majorságaira, többségében fiatal férfi és nő, de itt-
ott apa és anya is, a hátukon félholt gyerekek. Farmerházak
előtt, a földön kuporogva koldult, jajongott egy falatért a
sokaság.
A xozák lakta terület brit részén 1857-ben százötezerről
harminchétezerre csökkent a lélekszám. Hatvannyolcezer
ember pusztult el. Itt ezrek életét mentette meg a gyarmati
kormányzat által felhalmozott gabonakészlet. A xoza terület
független részén ilyen készletek hiányában még nagyobb
volt a halandóság aránya. A xoza törzs ereje végleg
elenyészett.
*
Az esetnek nem véletlenül szántunk itt bővebb teret.
Támadhat ugyan az a gyanú, hogy kitalált mese az egész, s
a célja az, hogy a tömegben lezajló folyamatok rendjét,
törvényszerűségüket és pontosságukat példázza. De az eset
mindenestül így történt meg a múlt század ötvenes éveiben,
tehát nem is nagyon távoli múltban. Szemtanúk beszámolói
állnak bárki rendelkezésére, betekinthetők.
Emeljük ki a leírás néhány lényeges mozzanatát.
Feltűnő mindjárt, hogy mennyire elevenek a xozák
halottai. Valóságosan vesznek részt az élők sorsában.
Meglelik az útját-módját, hogy kapcsolatot teremtsenek
velük. Segítő sereget ígérnek. Mint sereg, tehát mint a halott
harcosok tömege csatlakoznak majd az élő xozák seregéhez.
Pontosan úgy erősítik majd azt, mintha egy másik törzs
volnának, amellyel a xozák szövetséget kötöttek. Csak most
a saját halottaik törzsével kötődik szövetség.
 Ha eljön az ígéret napja, mindenki egy csapásra
egyenlővé lesz. A vén újra ifjú, a beteg ép, az aggodalmas
vidám; a holtak az élők közé fognak keveredni. Az általános
egyenlőség felé már az első parancs elindítja a sokaságot:
senki se mesterkedjék többé senki kárára bűvöléssel-
bájolással, mert az ellenségeskedések zűrzavara az, ami
leginkább útját állja az egyenlőségnek és a törzs
egyneműségének. Ama nagy napon pedig az ellenséggel
egyedül megbirkózni erőtlen tömeget egy csapásra meg
fogja sokasítani a törzs halottainak egész tömege.
Az irány is megvan, amerre ez a tömeg majd kiáramlik:
a fehérek tanyáira fogja magát vetni, azokra a fehérekre,
akik a törzs egy része fölött már uralkodnak. A tömeg
hatalmával már nem fognak bírni, hiszen azt erősíteni fogják
a szellemek.
A szellemeknek egyébként ugyanaz kell, mint az
élőknek: szeretik a húst, ezért az a kívánságuk, hogy a törzs
áldozzon nekik barmot. Feltehetőleg esznek az elpusztításra
ítélt kenyérmagvakból is. Ilyen áldozat eleinte szórványosan
jut nekik; kegyelet és odaadó hűség jelének tekinthetjük.
Aztán viszont egyre több az áldozat, a halottaknak minden
kell. A nyáj és a gabona gyarapításának szándéka átcsap a
holtakat szolgáló gyarapítási szándékba. Most levágott
jószág és elpusztított gabona az, ami gyarapodjék, mert úgy
változik át a halottak jószágává és gabonájává. A tömegnek
az a dinamikus késztetése, hogy mind nagyobb és nagyobb
legyen, rohamosan, kíméletlenül és vakon növekedjék, az a
késztetés, amelyért minden egyebét föláldozza, és amely
mindenütt megvan, ahol eleven embertömeg jön létre – ez a
késztetés átruházható. Átruházza a vadász a vadra,
amelyből soha sincs elege, amelynek szaporaságát sok-sok
szertartással igyekszik serkenteni. Átruházza az
állattenyésztő a jószágra; mindent megtesz, hogy a nyája
sokasodjék, és mert gyakorlottan, ügyesen tenyészt, idővel
valóban egyre nagyobbak és még nagyobbak lesznek a
nyájak. Átruházza ugyanezt a késztetést a földműves a
maga szántóvető-szorgalmának a gyümölcsére. A mag,
amelyet elvet, hússzoros vagy százszoros termést hoz, és a
hombár, amelybe gyűjtik, általánosan látható és
megcsodálható világos jele a sikeres, ugrásszerű
gyarapodásnak. Ezért mindannyian olyan sokat tettek, hogy
a nyájakra vagy gabonára átruházott tömegérzet mintegy új
önérzetté változik, s alighanem ki-ki gyakran hiszi azt, hogy
csakis az ő személyes műve az egész gyarapodás.
A xozák „önpusztítása” során viszont összes gyarapító
törekvésük, amit csak ismertek, emberé, jószágé, gabonáé,
a holtakról alkotott elképzelésükhöz tapadt. Bosszút akartak
állni a fehéreken, mert azok az országukat fokról fokra
elrabolták, de megannyi sikertelen harcuk után egy
győzelmet ígérő háborúhoz kellett valami, és egy kellett:
hogy a halottaik föltámadjanak. Amint ebben biztosak
lesznek, vélték, amint az összes halott valóban föltámad, és
végeláthatatlan seregbe gyűlik, kezdődhet a háború. Az a
sereg majd visszahozza a holtak világából a sok barmot,
kölest is, sokkal többet, mint a törzs odaadott, az összes
barmot és kölest visszahozza, ami ősidők óta a holtaknál
felgyűlt.
A levágott jószág, az elpusztított köles szerepe itt egy
tömegkristályé lett, amelyre a túlsó világban majd tapadjon
rá minden jószág és gabona. Más korban biztosan embert is
áldozott volna a törzs e cél érdekében. Hogy ama nagy
napon aztán óriási nyájak álljanak a legelőkön, a földeken
pedig éretten kínálkozzék lepénynek a köles.
Az egész vállalkozás arra épült tehát, hogy visszatérnek
a holtak, magukkal hozva mindent, ami az élethez kell. Ezért
a nagy célért mindent odaadott a sokaság. Hitében
megerősítették a megismert világhoz tartozó emberek, a
próféta fivére, az elhunyt vén törzsfőnök két tanácsadója,
mind a holtakkal kötött egyezség kezese. Aki ellenkezett
vagy tétovázott, az a tulajdonában károsította meg a
tömeget, és megzavarta az egységét. Ezért az ilyet jobb volt
mindjárt az ellenség közé sorolni, hadd vesszen el majd
avval együtt.
Ha az eseményt lezáró katasztrófát vesszük szemügyre,
azt a tényt, hogy az ígéret napján semmi se történt, se
mezőszám köles, se nyájszám jószág, se holtak serege meg
nem jelent, akkor a xozák hitéhez igazodva nagyon is
állíthatnánk, hogy becsapták őket a holtak. Nem törődtek ők
az egyezséggel, a fehéreken aratható győzelem cseppet se
érdekelte őket, hanem csakis az, hogy ők maguk
gyarapodjanak. Hamis látszatot megcsillantva előbb az élők
barmait és gabonáját kaparintották meg, aztán a javak
nyomában az éhen pusztult népet is. Vagyis végül a holtak
győztek, ha másképp is, mint más háborúkban: ők lettek a
legnagyobb tömeg.
A xozák magatartása dolgában különösen fontosnak
tetszik még a parancs. Ez szigorúan elkülönül, és mint
cselekmény teljesen magában áll. A halottak adják ki, de
továbbadni követ szükséges. A halottak föltétlenül
elfogadják a földi hierarchiát. A próféta dolga, hogy a
törzsfőkhöz forduljon, és rábírja őket a szellemparancsok
elfogadására. Amint Kreli, a legfőbb törzsfő ráhelyesel a
szellemek tervére, minden további cselekmény rendjén-
módján parancsszerű. Az összes xoza klánhoz útnak erednek
a hírvivők, azokhoz is, akik „csalárd”, nevezetesen angol
uralom alatt állnak. Végül még a terv ellen szívósan tiltakozó
hitetlenek is, köztük Kreli nagybátyja és az ő fő tanácsadója
is meghajolnak a törzsfőnök „parancsának”, nyomatékkal
tudatva, hogy engedelmességük egyetlen oka ez a parancs.
Még sajátságosabbá válik azonban az egész eset, ha a
parancs tartalmát mérlegeljük. Lényegében azt mondja,
hogy mészárolják le a jószágot, vagyis öljenek. Minél
követelőbben ismétlődik meg ez a parancs, minél átfogóbb
és tömegesebb végrehajtatására tör, annál határozottabban
előlegezi meg magát a háborút. A jószág, mondhatnánk, a
parancs felől nézve az ellenséget helyettesíti. Azt és annak a
jószágát, ahogy az elpusztított gabona is az ellenség
gabonáját. A háború a törzs saját földjén kezdődik, de úgy,
mintha máris ellenséges földön folyna, a parancs pedig
visszahátrál az eredete közelébe, ahol még halálos ítélet
volt, az egyik faj ösztönösen kimondott halálos ítélete a
másik ellen.
 Ami állatot az ember fogva tart, afölött ott lebeg az
ember halálos ítélete. Igaz, hogy fölfüggeszti az ember –
gyakran hosszú időre –, de nincs állat, amelynek
kegyelmezne. Evvel a saját, nagyon is biztosan tudott
halálát adja büntetlenül tovább az állatainak. Élettartamot
engedélyez nekik, amely a sajátjára emlékeztet valamelyest,
ámbár az állatok esetében ő mondja meg, hogy mikor jár le
az életük. Állata halálát könnyebben tűri, ha sok van belőle a
nyájában, és egyet-egyet szemel ki kés alá. Kettős célját,
hogy tudniillik a nyája sokasodjék, egy-egy állatot viszont
szükség szerint megöljön, ellentmondás nélkül valósíthatja
meg. Mint pásztor a maga módján akármelyik vadásznál
nagyobb úr. Jószága mind együtt van, s nem illan el egy
sem. Hogy melyik meddig él, afelől ő határoz. A pásztornak
nem kell alkalom, amely jószághoz juttatja, és nem kell a
barmát tüstént megölnie. A vadász erőszakos, a pásztornak
már hatalma van.
A xozáknak adott parancsnak pedig az a lényegbeli
tartalma, hogy a törzs ellenségeinek lemészárlását előzze
meg a jószágára kimondott halálos ítélet végrehajtása,
mintha egy és ugyanaz volna ez a kettő – és az is.
Elgondolkoztat, hogy a halálparancsot a holtak adják ki,
mintha erre ők volnának a legfelső fórum. Végső soron
mindent a maguk felére parancsolnak. Seregükben mind ott
van, aki valaha parancsolt, megannyi nemzedék
törzsfőnöke. Egyesített tekintélyük nagy, és biztosan nagy
lenne akkor is, ha hirtelen mindnyájan az élők közé
toppannának, nem holtan. De nem lehet attól a képzettől
szabadulni, hogy a halál megnövelte a hatalmukat. Az, hogy
a próféta által láthatóvá tehetik magukat, hogy egyáltalán
megjelennek és szólnak hozzá, eleve megvolt tekintélyüket
még egy természetfölöttivel is megtetézi, azaz: túltettek a
halálon, és lenyűgözően aktívak. Túltenni a halálon, kitérni
előle, ez minden hatalmas legősibb és legszívósabb vágya.
Ebben az összefüggésben jelentős adalék, hogy Kreli, a
törzsfő, sok évvel túlélte népe éhhalálát.
 A hatalom zsigerei

Megragad és bekebelez
A megragadás és bekebelezés lélektana – mint
általában a táplálkozásé – máig teljesen vizsgálatlan maradt:
végletesen magától értetődő számunkra e területen minden.
Számos rejtélyes folyamat zajlik itt le, de nem tűnődünk el
rajtuk soha. Nincs ősibb tulajdonunk, és hogy e téren oly
sokban hasonlítunk az állatokhoz, az máig sem tette
bámulatosabbá ezeket a cselekvéseinket.
Ha egy teremtmény ellenséges szándékkal közelít egy
másikhoz, akkor több különböző szakaszban közelíti meg, és
minden szakasznak sajátosan hagyományos tartalma van.
Elsőül a les: az már rég üldözi a zsákmányt, amikor ez még
föl sem ismerte a szándékát. Az üldöző méltánylólag és
kedvtelve nézi, veszi szemügyre, figyeli a zsákmányt,
húsnak látja, holott még él, olyan mélységesen és
visszavonhatatlanul látja húsnak, hogy nincs, ami
megkaparintásától eltántoríthatná. Amíg ez tart, amíg
kereng a zsákmány körül, már érzi, mennyire övé: attól a
perctől fogva, amikor kiszemelte, eszméletében már be is
kebelezte.
A les olyan sajátosan feszült állapot, amely utóbb,
mással fölváltatva, magában is tartalmas lehet. Az ember
meghosszabbítja, mint állapotot idézi fel, függetlenül a
zsákmánytól, amely végtére integet neki. Nem fekszik az
ember büntetlenül lesen, s nem úgy adja át magát az
üldözésnek. Amit ebben a tekintetben aktívan művel, azt
pontosan átéli passzívan önmagán, ámbár fölfokozva, hiszen
magasabb értelmével több veszélyt ismer föl, és jobban
megszenvedi az üldöztetést.
Az embernek nincs mindig elég ereje ahhoz, hogy
egyenest szerezze meg a zsákmányt. Üldözi, ehhez sajátos,
pontos, bő ismereteket szerzett, bonyolult csapdákat fundált
ki. Gyakran folyamodik, eredendő tehetsége szerint,
elváltozásokhoz is: pontosan olyanná álcázza magát,
amilyen a megcélzott vad. Olyan jól játssza a vadat, hogy az
lépre megy neki. Hízelgésnek is nevezhetjük a lesnek ezt a
módját. „Olyan vagyok, mint te”, mondja az ember a
vadnak, „én te vagyok; közel engedhetsz magadhoz.”
Miután odalopakodott, nekiugrik a vadnak – amit más
összefüggésben még elemezni fogunk –, s bekövetkezik az
első érintés. Talán ettől fél az ember leginkább. Ujjai
megtapogatják azt, ami hamarosan egész testéé lesz. A
többi érzék, látás, hallás, szaglás működése korántsem ilyen
veszélyes. Köztük és az áldozat között még tér marad, és
amíg az megvan, elillanni is van mód, még semmi se dőlt el.
De aki tapint, az megérint, a megérintés pedig a megízlelés
előfutára. A mesebeli boszorkánynak egy ketrecből
kinyújtott ujj kell, hogy megtapinthassa, elég kövér-e az
áldozata.
Hogy egy test mit akar a másiktól, az attól a pillanattól
fogva konkretizálódik, amikor hozzáér. Az élet legmélyebb
megnyilvánulásaitól kezdve valami módon döntő ez a
mozzanat. Ősi rémületek lappangnak benne, álmodunk
velük, versbe foglaljuk, civilizált életünk szakadatlan
erőfeszítés, hogy elkerüljük őket. Hogy az ellenállás a
megérintés pillanatától fogva folytatódik-e, vagy végleg
megszűnik, az a megérintő és a megérintett közötti hatalmi
erőarányon múlik, de még inkább azon, hogy milyennek véli
a megérintett a valós hatalmi helyzetet. Többnyire még
mentené a bőrét, és csak akkor nem próbálkozik már
semmivel, ha ellenállhatatlannak érzi az ellenhatalmat. A
végérvényes érintés – az, amelybe beletörődünk, mert
minden ellenállás, főképp a jövőbeli, reménytelennek látszik
– a mi társadalmunkban letartóztatássá vált. Elég a
vállunkon érezni a fölhatalmazott letartóztató kezét, hogy
általában megadjuk magunkat, mielőtt valóságosan
megragadnának. Meghunyászkodunk, követjük a le-
tartóztatót, higgadtan viselkedünk, holott dehogyis nézhet
minden letartóztatott nyugodtan és bizakodva a
folytatólagos események elébe.
 A közeledés következő fokozata a megragadás. Az ujjak
marokká görbülnek, annak üregébe igyekszenek szorítani a
megérintett lény valamelyik részét. Mindegy nekik, hogy
melyik tagját, nem törődnek a zsákmány testi fölépítésével.
Tulajdonképpen az is mindegy, hogy amikor megragadják,
megsebzik-e vagy sem. Csak benne legyen az üregben a
testének egy darabja, zálogdarabnak az egész testéből. A
begörbülő marok ürege elő-ürege a szájnak és a gyomornak,
amely majd végleg bekebelezi a zsákmányt. Sok állat nem
karmokkal vagy mancsával, hanem egyenest a
fölfegyverzett pofájával ragadja meg. Az ember esetében a
kéz, amely nem ereszti el többé, amit megfogott, a hatalom
fő jelképévé válik. „Kezére adta.” „Kezében tartotta.” „Isten
kezében van.” Efféle képekkel minden nyelv sűrűn él,
köznyelviek ezek.
Az emberi kéz úgy ragad meg, hogy sajtol, s a
megragadás mozzanatának ez az igazán fontos eleme. Az
ujjak rázárulnak arra, amit megfogtak, a marok ürege
összeszűkül. A megragadó egész markával akarja érezni,
egyre jobban akarja érezni, amit fog. A könnyű és enyhe
érintés már szétsugárzott, aztán megerősödött, most pedig
addig koncentrálódik, ameddig a marok a lehető legkisebbre
nem sajtolja a beleszorított zsákmánydarabkát. A sajtoló
marok egyébként fölébe kerekedett a szaggató karmoknak:
őskultúrák még kultiválták a szétszaggatást, de ez állatinak
minősült, állatok mulatságának. Ha mindenképpen szaggatni
kellett, ezt a munkát már rég a fogakra bízták.
A sajtoló mozdulat mállasztóvá fokozódhat. Hogy a
marok meddig növeli a nyomását, valóban mállasztásig-e, az
a zsákmány veszélyességén múlik. Ha keményen kellett vele
megküzdeni, ha nagy volt a veszedelem, ha a zsákmány
földühítette vagy éppenséggel meg is sebezte a vadászt,
akkor érezze csak a dühét: a vadász marka összébb szorul,
mint a zsákmányt fogva tartani szükséges volna.
De szétmállasztásra erősebben késztet minket utálat,
mint veszély és düh. Apró, semmi kis rovart
szétmállasztunk, különben nem tudnánk, mi lett vele. Olyan
üreget viszont, amely kellőképpen szűk, mállasztani
alkalmas lenne, kezünk nem tud formálni. De ahogy egy
léggyel vagy bolhával elbánunk, az attól is függetlenül, hogy
egy kínzó dögtől igyekszünk szabadulni, s tudni akarjuk,
hogy tényleg megszabadultunk tőle, elárulja, mennyire
utálunk minden tökéletesen védtelen lényt, amely merőben
más méretrendben és erőviszonyok közt él, mint mi,
amelyhez semmi közünk, amellyé sohasem változunk át, és
amelytől sohase félünk, hacsak mint tömeg nem tör ránk
váratlanul. Az ilyen parányi lények elpusztítása az egyetlen
olyan erőszakos cselekedet, amelyet önmagunk is úgy
ítélünk meg, hogy nem büntethető. Rovarok vére nem hull
vissza fejünkre, nem emlékeztet önnön vérünkre. Nem látjuk
megtört tekintetüket. Nem esszük meg őket. Sohase vontuk
be őket, legalábbis a mi nyugati világunkban nem, az
emberiesség táguló, ámbár nem különösebben eredményes
birodalmába. Szabad préda mind, mondhatnánk törvényen
kívüli bolha, törvényen kívüli légy. Ha azt mondom
valakinek: „Téged puszta kézzel szétkenlek”, akkor azt
közlöm vele, hogy jobban már nem is utálhatnám; körülbelül
azt mondom: „Tetű vagy. Nulla. Azt teszek veled, amit
akarok, és akkor is nulla leszel. Téged a kutya se becsül
semmire. Téged büntetlenül el lehet pusztítani. Ugyan ki
venné észre. Hát még észbe. Engem se érdekelsz.”
A sajtolás végső, összezúzó foka a megőrlés; erre kéz
már nem képes, ehhez puha. Őrölni csak roppant
mechanikai túlsúly tud, egy-egy kőkemény súly fönt és lent,
s kettő között a megőrlődő anyag. Amire a kéz képtelen, azt
fogak végzik el. És ha őrlésről beszélünk, már általában nem
is gondolunk élő anyagra, ez a folyamat már többnyire
valamilyen szervetlen zúzalékot juttat eszünkbe. Természeti
katasztrófákról szólva igen gyakran élünk a megőrlés
fogalmával: egy lezuhanó szikla, például, ízzé-porrá őrölhet
egy sereg kis élőlényt. Átvitt értelemben is használatos az
összezúzás-megőrlés fogalma, de így nem mond sokat.
Valamilyen pusztító erő képzetét kelti, de inkább eszközökét,
nem igazán magának az embernek az erejéét. Az őrlés
valahogyan dologi, célszerű folyamat, és az ember, mivel
testileg, testi eszközeivel nem tudja elvégezni, nagylelkűen
lemond róla. „Vasmarkában” van a legnagyobb erő, amelyre
képes.
Érdekesen nagy a marok tekintélye. A kéznek annyi a
funkciója, hogy nem lepődhetünk meg a kézzel kapcsolatos
nyelvi fordulatok sokaságán. De a kéz igazi nimbusza onnan
ered, hogy a kéz megmarkol, és hogy ez a hatalom legfőbb
és legdicsőbbnek ítélt megnyilvánulása. Talán
legbeszédesebb bizonyítéka ennek az „elragadtatás”,
legfelső fokú fogalmaink egyike: tartalma az, hogy valakit
tökéletesen markába zárt egy olyan erő, amellyel nem bír.
Aki „el van ragadtatva”, azt egy óriási kéz ragadta el,
teljesen markába zárta, ő pedig nem védekezik a kéz ellen,
holott nem tudja, mit készül vele művelni.
Lépésnyire innen leljük meg a hatalom döntő, az
állatvilágban és az emberek között ősidők óta legfeltűnőbb
megnyilvánulását, nevezetesen: a megragadást. A ragadozó
macska féléket, a tigrist, az oroszlánt azért tiszteli
babonásan az ember, mert ragadoznak. A ragadozó a nagy
megragadó, és ezt a dolgát egyedül végzi el. Les, ugrik,
mancsa lecsap, foga-körme szaggat, lényében még minden
együtt van jelen. Cselekvésében lendület, könyörtelenség,
magabiztosság, fölénye kétségtelen, s amit csak kiszemel,
az mind biztos zsákmánya lehet: innen a ragadozó nagy-
nagy tekintélye. Bármerről vesszük szemügyre, végletesen
koncentrált hatalom van benne jelen. A ragadozósugallat
elmúlhatatlan az emberben: minden király oroszlán szeretne
lenni. A megragadás ejtette ámulatba az embert, ezt a
mozdulatot és ennek a győzelmességét dicsőítette. Szerte a
világon bátorságnak és nagyságnak nevezte azt, ami
igazában csak erőbeli fölény volt.
Az oroszlánnak ahhoz, hogy zsákmányát
megkaparintsa, nem kell átváltoznia: mint az, ami,
kaparintja meg. Mielőtt vadászni indul, elbődül: ő az
egyetlen, aki üvöltve elárulhatja, minden vaddal közölheti,
mire készül. Rendíthetetlen, soha el nem változó konokság
van ebben az üvöltésben, ezáltal még nagyobb rémületet
kelt. A hatalom legmélyén is, csúcsán is megveti a
színeváltoztatást. Önmagának tesz eleget, csakis önmagát
kívánja. Ilyen minőségében érezte jelentősnek az ember:
abszolút és senkinek, semminek sem felel, nem tesz
kedvére. Valahányszor így nyilvánult meg, tündöklő volt az
ember szemében, és máig sincs, ami megakadályozhatná,
hogy újra és újra ugyanígy megjelenjen.
A hatalom azonban még egy módon megnyilvánul, nem
ilyen tündöklőn ugyan, de biztosan nem másodrendűen. A
megragadás lenyűgöz, ezért néha elfelejtjük, hogy vele
párhuzamosan még valami megnyilvánul, és az ugyanolyan
fontos: az is, hogy meg ne ragadhassanak.
Ennek a második törekvésnek szolgál mindaz a szabad
tér, amelyet a hatalmas maga körül hagy. Mindenki, a
leghitványabb lény is arra törekszik, hogy senki-semmi se
jusson hozzá túl közel. Bárhol és bárhogy rendezkedett be az
ember együttélésre, mindig távolságot tart, s ezt azért teszi,
mert szüntelenül fél, hogy lecsaphat rá valaki,
megragadhatja. Az a szimmetria, amely oly jellemző némely
őscivilizációra, onnan ered, hogy az ember mindenfelé
egyenlő távolságokat teremt maga körül. Ezekben a
civilizációkban a távolság a biztonság, és az is jeleníti meg a
biztonságot. A legnagyobb, legvilágosabb távolság a
hatalom birtokosának a jussa, azé, akin mindenki más
létezése múlik, és ezért is, nemcsak mert tündökletes, válik
a nappá, esetleg a tág égbolttá, mint a kínaiaknál. Színe elé
jutni bajos, palotákat, palotákban egyre több termet
építenek köré. Minden kapunál, minden ajtóban éber,
szigorú őrség, az uralkodó engedélye nélkül senki be nem
léphet. Ő maga távoli biztonságából is bárkit megragadhat,
akárhol. De hogyan lehessen őt, a százszorosan elkülönültet
megragadni?
A zsákmány bekebelezéséhez a száj lát hozzá. Minden
ehetőnek eredetileg a kézből a szájba vezetett az útja. Sok
élőlénynek nem lévén karja, közvetlenül a szájával ragadja
meg a zsákmányt, foggal vagy szájára nőtt csőrrel.
Ember és nagyon sok állat hatalmának legföltűnőbb
testi eszköze a fogazata. Fogai sorokba rendeződnek,
fényesek, simák, nem hasonlíthatók a test más olyan
részéhez, amelyet működni látunk. Mondhatjuk akár, hogy a
fogazat maga a legelső rend, valósággal elismertetéséért
kiáltó rend, fenyegető, nem mindig láthatóan fenyegető
rend, de amint a száj megnyílik, mindig látható, a száj pedig
sűrűn nyílik meg. A fogak anyaga más, mint a test egyéb
részeié, és ha csak két fogunk volna, akkor is különlegesnek
tetszene ez az anyag. A fog sima, a fog kemény, a fog
ellenáll, a fogak terjedelme nem változik, ha összeszorítjuk
őket: a fogaink olyanok, mint a foglalatba illesztett, gonddal
csiszolt kövek.
Az ember már igen korán mindenféle követ fölhasznált
fegyver és szerszám céljára, de csak sokára tanult meg
követ olyan szépre csiszolni, hogy olyan sima legyen, akár
egy fog. Valószínű, hogy amikor a szerszámai-eszközei
jobbítására törekedett, a foga volt a minta. Nagyobb állatok
sokféle fogát eleve használta. Az állatokat esetleg életét
kockáztatva ejtette el, és a fogukban valamennyit még
benne érzett fenyegető erejükből. Fogakat aggatott magára,
trófeának és talizmánnak, és hogy másokba beleoltsák az ő
láttukra átélt félelmét. Harapások forradásait büszkén
viselte a testén: tiszteletet parancsoló jelvényeknek
számítottak ezek, annyira, hogy idővel sokan mesterségesen
is fölékesítették magukat harapásnyomokkal.
A fogak hatása az emberi tudatra gazdag és sokrétű;
nagy erejű állatoké is hatott rá, saját fogsora is. Jellege
szerint a fog félúton állt a saját testrész és a szerszám
között, és az, hogy kihullhatott vagy kiverhették, csak még
hasonlóbbá tette a szerszámhoz.
A fogak két nyilvánvaló tulajdonsága, a simaság és a
rend általában jellemzőjévé vált a hatalomnak is.
Elválaszthatatlanok tőle, és a hatalom összes formájának
legelsőkül fölismerhető jellemzői. Már a kezdetleges
szerszámokban jelentkezett ez, de ahogy a hatalom
növekedett, úgy növekedett ezeknek az őstulajdonságoknak
a fontossága is. Valószínű, hogy amikor az ember egy
ugrással áttért a kőről a fémekre, egyben igen nagyot ugrott
a fokozódó simaság irányába. Akármilyen simára csiszolta is
a követ, a kardja, először bronz-, utóbb vaskardja simább
lett. Ami fémből van, az igazában azért vonz és csábít, mert
bárminél simább. Modern korunk gépeiben és járműveiben
tovább fokozódott a simaság, általános funkciósimasággá
lett. A nyelv roppant egyszerűen kifejezi ezt a helyzetet,
hiszen úgy mondjuk, hogy simán folyik vagy simán működik
valami. S ezt úgy értjük, hogy egy folyamatnak, mindegy,
milyennek, tökéletesen és zavartalanul ura vagyunk. A
simaságot annyira kedveljük, hogy modern életünkben olyan
területeken is eluralkodott, ahol korábban gondosan kerülte
a társadalom. Házait és tárgyait régen többnyire ugyanúgy
fölékesítette, mint az emberi testet és annak részeit. Az
ékesítő eszközök változtak, de az ékesség mindig megvolt, a
népek akkor is makacsul ragaszkodtak az ékítményhez,
amikor az már elvesztette szimbolikus értelmét. Ma a
házakon is kívül-belül úrrá lett a simaság, simák a
lakásokban a tárgyak, lenézzük a díszt meg az ékítményt,
rossz ízlés jelének mondjuk. Funkciót, világosságot és
hasznosságot emlegetünk, valójában azonban a simaság
diadalmaskodott, és a hatalom benne rejlő titkos tekintélye.
A modern építészet e példájából is látható, hogy milyen
nehezen választhatnánk el egymástól simaságot és rendet.
Közös történetük olyan ősi, mint amilyen ősi a fogunk. A
metszőfogak sora, egyformasága, takaros rendezettsége az
állkapocsban számos elrendezéshez szolgált példaképül. A
legkülönbözőbb rendezett, ma maguktól értetődő
csoportosítások őse a fogsor lehetett. A monda is fogakat
említ, amikor egy olyan seregről szól, amilyen sereget az
ember a maga tudományával rendez csapatba: Kadmósz
földből előpattant vitézei sárkányfog-vetemény voltak.
Kétségtelenül fölismert az ember a természetben más
rendet is, például a fűszálakét vagy a náluk keményebb
fákét. De nem önmagán lelte meg az ilyen rendet, ahogy a
fogaiét, és más rendnek nem volt olyan közvetlen és
szakadatlan köze a táplálkozáshoz, olyan alkalmatos se volt,
mint a fogaié. A fogazat mint a harapás szerve működött, és
evvel a működésével figyelmeztette határozottan az embert
a maga rendjére. Hogy ez a rend mit jelent, annak az ember
akkor ébredt tudatára, amikor több foga kihullott, és ennek
keserves következményeit tapasztalta.
A két fogsor a száj fegyveres őrsége. A száj belső tere
valóban szűk, a száj minden börtönök őse. Ami a szájba
kerül, annak vége, gyakran elevenen is. Számos vad csak a
szájában végez a zsákmányával, némely állat még ott sem.
Pofa vagy száj készségesen megnyílik, ha ugyan nem leste
eleve tátva a zsákmányt, aztán végleg becsukódik, zárva
marad: a börtön félelmes, legfőbb tulajdonságai jutnak erről
eszünkbe. Aligha téves a föltevés, hogy a börtönökre
homályosan hatott mint példakép az állatok pofája. Biztos,
hogy az ősember nemcsak a cet szájában fért el. Az elnyelő
száj iszonyú, semmi meg nem élhet benne, akkor sem, ha
sokáig időzik ott. A hely sivár, nincs mag, amely falából
kicsírázna. Amikor az ember már-már minden pofát és
sárkányt kiirtott, szimbolikus mására bukkant: a tömlöccel
helyettesítette. Amíg az egyben kínzókamra is volt, számos
részlete is hasonlított az ellenséges szájra. A pokol
mindmáig az. A valóságos börtön viszont puritán lett: a
fogak simasága meghódította a világot, a börtön egyetlen
simasága a falé, és nagyon kis nyíláson hatol be a fény. A
cella kopár falai összezárt fogsorok, és a rab számára
mindaz jelenti a szabadságot, ami ezeken kívül van.
Minden zsákmány kénytelen ezután a szűk torkon
áthaladni. Ha némelykor él még, akkor a torok a rettenet
rettenete számára. Az embert mindig foglalkoztatták a
bekebelezés szakaszai. Fenyegető bestiák tátott pofája
álmaiba és mítoszaiba is követte. Bejárta torkukat,
nyeldeklőjüket; felfedező útjai olyan fontosak voltak, mint
amelyeket a tengeren tett, és biztosan nem kevésbé
veszélyesek. Volt, akinek már minden reménye odalett,
végül mégis elevenen húzták ki egy bestia torkából, aztán
haláláig hordta magán a bestia fogainak a nyomát.
A zsákmány hosszú utat jár be a testben. Az közben
apránként kiszív, kifacsar belőle mindent, ami hasznos
benne. Ami megmarad, az szemét és bűz.
 Ahol állat úrrá lesz állaton, ott mindig ez a folyamat
vége, és ez tanulságos a hatalom mibenlétére általában is.
Aki emberek fölött uralkodni akar, az megalázni törekszik
őket, kicselezni az ellenállásukat, elsinkófálni a jogaikat,
amíg olyan tehetetlenek nem lesznek vele szemben, akár az
állat. Használja őket, mint a barmot, és habár nem mondja
ki, magában mindig világosan tudja, hogy mennyire
semmibe veszi őket; bizalmasai körében birkanyájról és
csordáról beszél. A végső célja mindig egy: „bekebelezni” a
sokaságot, és kiszipolyozni. Hogy mi marad belőle, az nem
érdekli. Minél gyalázatosabban bánt el vele, annál jobban
megveti. Ha már semmi haszna, akkor titkon szabadul tőle,
mint a bélsarától, és tesz felőle, hogy ne szennyezze bűz a
háza levegőjét.
Az egész folyamat egyes szakaszait rendre azonosítani
nincs mersze. Ha szereti a merész szavakat, akkor bizalmas
körben annyit bevall, hogy állattá alázza az embereket. De
mivel az alattvalóit nem vágatja le vágó-hidakon, és nem
táplálkozik valóságosan a húsukkal, tagadja, hogy
kiszipolyozná és megemésztené őket. Sőt, állítja,
éppenséggel ő eteti meg. Ilyen könnyű elsiklani a processzus
lényege fölött, amióta az ember az állatokat tenyészti is,
amióta nem vágja le azonnal, vagy egyáltalán nem öli meg,
mert más módon látja hasznukat.
De az ember és a saját ürüléke közötti kapcsolat akkor
is a hatalom szférájába tartozik, ha nem a hatalmasok, a
mindent az ő egyetlen kezükbe koncentrálok felől nézzük.
Semmi se lehetett az embernek annyira tulajdona, mint az,
ami már csak bélsár. Az élelmévé lett zsákmány szakadatlan
szorításban, lassan, hosszan vándorol végig a testén,
feloldódik, és szorosan megtapad az emésztő zsigerekben,
először minden életműködése szűnik meg végleg és
teljesen, aztán eloszlik mindaz a formája, ami valaha egyedi
lénnyé tette, aztán beépül vagy fölszívódik az emésztő
testbe – mindezt nagyon is tekinthetjük a hatalom
legközpontosabb, habár legrejtettebb működésének. Olyan
természetes, önműködő és tudattalan, hogy lebecsüljük az
értelmét. Hajlunk arra, hogy csak a hatalom felszínen zajló
ezerféle mulatságát lássuk, holott az együtt is csak kis része
a hatalomnak. A felszín alatt éjjel-nappal emészt és
elemészt a hatalom. A hatalom megragad egy idegen testet,
fölaprítja, bekebelezi, aztán magához hasonítja magában, és
csakis ez a folyamat élteti. Ha ez megszakad, hamarosan
végünk; ennyit mindig tudunk róla. Világos azonban, hogy
összes szakaszának, nemcsak a láthatóknak és félig
tudatosaknak, a lelkivilágban is szükségképpen megvan a
nyoma. Megfeleléseket itt meglelnünk nem éppen könnyű:
némely fontos nyomuk vizsgálódásunk során mintegy
önként kínálkozik majd, hogy kövessük. Különösen
tanulságosak ebben a tekintetben, mint látni fogjuk, a
melankólia kórtünetei.
Ami végül mindenből megmarad, a bélsár, azon rajta a
mi gyilkos bűnünk összes terhe. A bélsárból ismerni föl, hogy
mit gyilkoltunk meg. Összesajtolva benne van minden
bennünket terhelő körülmény. Mint mindennapos,
megrögzött, soha félbe sem szakított bűnünk bűzlik az égre,
és égbe kiált. Föltűnő, hogy mennyire félrehúzódunk vele.
Külön e célra szolgáló helyiségekben szabadulunk meg tőle:
az ürítés percei legmagánzóbb perceink, tényleg egyedül ki-
ki csak a bélsarával marad. Világos, hogy mind szégyelljük.
Őspecsétje az elemésztés hatalomprocesszusának, amely
láthatatlanul zajlik le, és ha nem volna ez a pecsét, rejtve
maradna.

A kéz
A kéz annak köszönheti kialakulását, hogy fákon éltünk.
Mindenekelőtt arról ismerszik meg, hogy a hüvelykujja
elkülönül, erős, fejlett, az pedig, hogy erősen eláll a többi
ujjtól, alkalmassá teszi arra, amire valaha a karmok
szolgáltak, vastag ágak megragadására. Ezáltal könnyen és
természetesen lehet bármerre mozogni a fákon: a
majmokon láthatjuk, mit ér a kéz. A kéznek ez a legősibb
tulajdonsága általánosan ismert, aligha vonja kétségbe
bárki.
 Nem elegendő viszont a figyelem aziránt, hogy a két
kéznek más-más a funkciója mászás közben, pedig ez
fontos. Munkájuk korántsem azonos egyazon pillanatban.
Miközben az egyik a következő ág felé nyúl, a másik
megkapaszkodik az előzőben. Sarkalatos fontosságú ez a
megmarkolás: a gyorsan mozgó állatot csakis ez óvja meg
attól, hogy leessen. Az a kéz, amelyen teljes súlyával függ,
semmiképp sem eresztheti el azt, amit fog. Ennek a
dolgának gyakorlottan és konokul meg is felel, de mozdulata
merőben más, mint az az ősi, amellyel zsákmányt markol
meg. Amint ugyanis másik keze elérte a következő ágat,
emezt el kell engednie markoló kezéből. Ha nem tenne
tüstént így, bajosan mászhatna, mozdulhatna tovább. Újabb
képességgel gazdagszik tehát a keze: villámgyorsan
elengedni is tud. Zsákmányt sohasem engedett el, legföljebb
végső kényszerhelyzetben, kedve és szokása ellenére.
Mászás közben ilyenformán mind a két kéz külön-külön
két egymást követő mozdulatot végez: megragad, elereszt,
megragad, elereszt. A mozdulatrend azonos, a fázis
különböző. Azonos pillanatban az egyik kéz a másikkal
ellenkezően cselekszik. A majom abban különbözik a többi
állattól, hogy ezt a két mozdulatot sebesen váltogatja.
Villámgyorsan ragad meg, ereszt el: innen is a majmok oly
bámulatos könnyedsége.
Amikor a felsőbbrendű majmok a fákról visszatelepültek
a földre, változatlanul megőrizték két kezüknek ezt a fontos
képességét, ezt az összehangolt játékot. Egész jellegében
nagyon világosan emlékeztet ez a játék az ember egy
mindenfelé megnyilvánuló tevékenységére: a kereskedésre.
Ennek az a lényege, hogy valamiért, amit megkapunk,
valamit adunk. Az egyik kéz szívósan markolja a fölkínált
eladó tárgyat. A másik köve-telően nyúl azért a másik
tárgyért, amelyet a sajátjáért cserébe kíván. Amint
megérinti, eme keze elengedi azt, amit szorongat. Nem
előbb, mert akkor ingyen elvehetnék. A csalás nyersebb
formája ez – valaki elveszi valaminket, de semmit sem ad
érte –, s ha a mászás mozzanatrendszerébe tesszük át,
annak felel meg, amikor a mászó leesik a fáról. Hogy ez meg
ne történhessen, az alkudozó mindvégig figyel, a másik fél
minden mozdulatát lesi. A tény, hogy az ember világszerte
mélységes örömét leli a kereskedésben, ilyenformán részben
avval is magyarázható, hogy árut cserélve lelkileg folytatja
egyik legősibb mozdulatsorát. Az ember máig akkor hasonlít
legjobban a majomra, amikor kereskedik.
De fejezzük be kirándulásunkat egy sokkal későbbi
korba, és térjünk vissza magához a kezdeti kézhez. A kéz
fogni tanult a fák ágai közt, de már nem úgy, ahogy napi
táplálékot kellett fognia. A kéz útja a szájig rövid volt,
kevéssé bonyolult: ez most megváltozott. Aztán letörött egy
megmarkolt ág, és megvolt az első bot. Avval távol lehetett
tartani az ellenséget. A bot már egy korai, az emberhez
talán épp csak hasonlító lény köré teret teremtett. A fáról
letekintőnek a bot volt a kéznél levő fegyvere. Mint ember is
hű maradt aztán hozzá, sohase mondott le a botról.
Csapkodott vele, dárdává hegyezte, meghajlította, és húrt
kötött rá, nyílvesszőkké hasogatta. És a bot megannyiszor
átváltozva mindig az maradt, ami kezdetben volt: távolságot
teremtő, más félelmes kéz érintését elhárító eszköz. Ahogy
az egyenes testtartás ünnepélyessége sem tűnt el teljesen
soha, úgy a bot sem vált teljesen köznapi, számtalan
változatban létező szerszámmá: mint varázspálca és mint
jogar megmaradt a hatalom két fontos formája
attribútumának.

A kéz türelmességéről

A kéz minden heves mozdulatát ősinek érezzük.

Nemcsak az ellenséges szándékú marokról gyanítjuk, hogy
hirtelen mozdul és kegyetlen. Önkéntelenül azonosan ítélünk
meg számos, csak az idők folyamán kialakult mozdulatot, az
ütőt, a döfőt, a lökőt, a dobót és lövőt, a sokfélét és
technikailag bonyolultat. Mindezek meggyorsulhattak ugyan,
pontosan ki-számítottakká fejlődhettek, de céljuk, a bennük
rejlő szándék a régi. Fontosak lettek a vadász, a harcos
számára, hanem az emberi kéz igazi dicsőségéhez semmivel
sem járultak hozzá.
 A kéz más utakon-módokon vált tökéletessé,
nevezetesen mindig ott, ahol lemondott az erőszakról és a
zsákmányról. A kéz igazi nagysága a türelme. A kéz
nyugalmas, lassú munkálkodása alkotta meg azt a világot,
amelyben jó lenne élnünk. Az agyagot megformáló fazekas
mint teremtő jelenik meg az írás legelső könyvében.
De hogyan vált türelmessé a kéz? Honnan az ujjak
kifinomult tapintása? Egyik legősibb ismert foglalatosságuk
a majmok máig kedves foglalatossága volt: az övéik irháját
turkálták. Úgy tetszik, mintha keresnének benne valamit, és
mert hébe-hóba tényleg találnak is, tevékenységük értelmét
lefokoztuk, kizárólag hasznosságában látjuk. Pedig valójában
az a kellemes érzés a cél, amelyet az irha, a szőr kelt az
ujjakban. Az a turkálás a legősibb ujjgyakorlat, amit
ismerünk. A turkálás kezdte az ujjakat azzá a finom
műszerré művelni, amelyet ma megcsodálunk.

A majmok ujjgyakorlatairól

Mindenkinek, aki majmokat megfigyel, föltűnik, hogy

milyen gonddal vizsgálgatják egymás irháját. Minden
szőrszálat alaposan szemügyre vesznek, végigtapogatnak,
ezért úgy tetszik, hogy élősdikre vadásznak. Magatartásuk a
bolhászkodó emberére emlékeztet; ujjukat sűrűn, óvatosan a
szájukba dugdossák, tehát el-elkapnak valamit. A bolhászás
olyan gyakori és alapos, hogy szükséges voltát látszik
bizonyítani. A népszerű nézet mindig eszerint ítélte is meg.
Csak újabban értelmezték pontosabban a zoológusok.72
A majmok és emberszabású majmok társas életmódja
című könyvében Zuckerman átfogóan leírja és elemzi ezt a
majomszokást. Anyaga olyan tanulságos, hogy közlöm.73
„A bolhászkodás, bármit állítsanak is róla a
szociológusok, a rhesusmajmok társas kapcsolatának
alapvető és legsajátosabb formája. A majmok, kisebb
mértékben az emberszabású majmok is, a nap nagy részét
egymás ápolásával töltik. Az egyik állat ujjaival gondosan
átvizsgálja társa bundáját, morzsányi kacatokat talál benne,
amit többnyire megesz. A morzsákat vagy kézzel dugja a
szájába, vagy közvetlenül lerágja egy-egy megnyalogatott
szőrcsimbókról. Ehhez az ujjai különösen jól koordinált
mozdulataira van szüksége, továbbá pontosan akkomodált
szemre és két szemgolyója konvergenciájára. Viselkedését
általában félremagyarázzák, úgy vélik, hogy a majom
tetveket igyekszik eltávolítani. Valójában viszont a majom
bundájában ritka az élősdi, állatkerti majoméban se igen
akad, vadon élőében se. A keresgélő majom, mint többnyire
kiderül, korpaszemcséket, bőrdarabkákat,
váladéktörmeléket, tüskét és más idegen testet talál. A
majmok, ha épp nem foglalkoznak mással, a bunda
látványára tüstént avval reagálnak, hogy »átkotorásszák«. A
szőrzet már az újszülött majomból ingert vált ki, és ez az
inger roppant élénk marad, működik fejlődése összes
szakaszában. Ha nem akad társa, akkor az egészséges
majom a saját bundájában kotorász. Falkában két majom is,
olykor akár három kotorász egy társa szőre közt. Akit
tisztogatnak, az általában csak tűri ezt, legföljebb azért
mozdul, hogy a többinek megkönnyítse a keresgélést. Néha
megesik, hogy közben maga is el foglalkozik egy állattal,
annak ő vizsgálja át a bundáját. Ezt az ápoló tevékenységet
a majmok nem korlátozzák fajtatársaikra. Keresgélésre
késztetheti őket bármely szőrös tárgy, akár élő, akár
élettelen. Ha emberrel barátkoznak meg, tüstént turkálni
kezdenek a haja közt. Szokásuknak nemi jellege lehet,
nemcsak azért, mert a foglalatosság nagyszámú
idegvégződést stimulál enyhén a bőrükben, hanem azért is,
mert olykor közvetlen nemi tevékenység jár együtt vele.
Ennél és a szokás gyakoriságánál fogva talán állítható, hogy
a szőrzet ingerlő hatása és a turkálásreakció olyan tényezők,
amelyek alkalmasan összefogják a főemlősök alsóbb
fajtáinak társas csoportjait.”
Semmi sem meglepőbb Zuckermannak ebben a
leírásában, mint az, hogy nemi értelmét látja ennek a
folyamatnak. Hiszen azt mondja, hogy egyszerre több
majom is foglalkozik egyetlen társa bundájával.
Hangsúlyozza, hogy a majmok minden iránt érdeklődnek,
ami bunda. Könyvében később ellentétet fedez fel a
bundatisztogatás és a nemi cselekmények között. Így
megemlíti, hogy a majom az üzekedési időszakok közötti
szünetekben, amikor nemi érdeklődésnek alig adja jelét,
szintén oda-odamegy a ketrecrácshoz, hogy
megvakargattassa magát. Meglehetősen sokat közöl viszont
a szerző arról, hogy mekkora a bunda korai jelentősége a
majomkölykök életében.
Az első, amit a majom érzékel és megtapasztal, szerinte
éppenséggel a szőr. Az anya, amint megellette kölykét,
rögtön a mellére vonja, a kölyök az anyja bundájába markol,
megkapaszkodik benne. Addig keresi a csecsét, amíg meg
nem találja, ebben az anyja nincs segítségére. „Az első
hónapban kizárólag tejen él a majomkölyök, anyja pedig
mindenüvé magával hurcolja. Ha az anya ül, kölyke szorosan
hozzálapul, lábai görcsösen kapaszkodnak anyja hasi
szőrzetébe. Két keze a mellszőrei alatt búvik meg. Ha az
anya járkál, kölyke ugyanilyen helyzetben csüng rajta,
mondhatni alatta csimpaszkodik. Általában a maga erejéből,
nem szorul segítségre, bár olykor az anyja fél karral
magához öleli, és ilyenkor három »lábon« döcög, ugrál. Ha
ül, néha két karral öleli magához a kölykét. Azt mohón
érdekli a szór. Az anyja szőrében turkál, egyhetes korában
esetleg már vakaródzik. Megfigyeltem egy olyan egyhetes
kismajmot, amely tétova kézzel vizsgálgatta az anyja mellett
ülő apja bundáját. A kölyök néha úgy csimpaszkodik az anyja
bundájába, hogy az anyaállat ingerülten lelöki magáról a
csimpaszkodó kezet vagy lábat.”
A szoptató nőstény majom viselkedése akkor sem
változik, ha a kölyke elpusztul. Továbbra is a melléhez
szorítja, karjában magával hurcolja. „Eleinte le sem teszi, és
úgy foglalkozik tovább a bundájával, ahogy addig tette,
amíg élt a kölyök. Szemügyre veszi a száját és a szemét, az
orrát, a fülét. Magatartása néhány nap múlva valamelyest
megváltozik. Az enyhe oszlásnak indult test csak csüng róla.
Ámbár ha jár-kel az anya, még most is a melléhez szorítja. A
bundáját még mindig ápolja, a bőrét még harapdálja ugyan,
de a tetemet egyre gyakrabban leteszi a földre. Az tovább
oszlik, mumifikálódni kezd, de a bőr- és szőrvizsgálat még
mindig tart. A kiszikkadt tetem utóbb széthull, eltűnik egy
lába, egy karja, hamarosan mindenestül csak egy darab
elszáradt irha. Az anyja ki-kiharapdál belőle egy darabot;
hogy megeszi-e, nem tudni. Végül mintha saját késztetésből
lemondana a tetem szikkadt maradékáról.”
A majmok számos szőrös vagy tollas jószágot szeretnek
babusgatni. Zuckerman megfigyelt egy egyéves nőstény
páviánt, amely kismacskát fogott: megölte, majd egy álló
napig szorongatta a karjában, a bundája közt turkált, és
amikor este elvették tőle a tetemet, hevesen tiltakozott. A
londoni állatkertben néha látni olyan majmot, amely
zsákmányolt és megölt verebet tollász. Az irodalom olyan
esetről is tud, hogy döglött patkányt ápolt anyáskodva egy
majom, akkora gonddal, mint az épp leírt esetben a nőstény
tette kimúlt kölykével.
Zuckerman mindezekből a leírásaiból arra következtet,
hogy a hatékony anyai magatartásnak három tényezőjét kell
megkülönböztetnünk. Az első kettő alapjában véve szociális
tartalmú; ilyen egyfelől egy apró, szőrös valami vonzereje,
másfelől az a nagy vonzerő, amit a nőstény bundája a
kölyökre gyakorol. A harmadik tényező a kölyök
szopásreflexe, amely működésével enyhíti a feszültséget az
anyamajom két mellében.
Vagyis a bunda kiváltotta reakció az egész társas
magatartásnak alapvető tényezője. Fontosságát Zuckerman
szerint az is bizonyítja, hogy a majomkölyök, ha az anyja
elpusztul, változatlanul a bundájába csimpaszkodik. De
korántsem ahhoz az egyedi testhez ragaszkodik: ha átteszik
bármely más döglött majom tetemére, ugyanúgy
megnyugszik. „Hogy a bundára való reagálás alapvető
természetű, az talán azért is feltételezhető, mert a jellegét
bajos körülhatárolni, és mert a legkülönbözőbb helyzetek
válthatják ki. Ingerimpulzust egyaránt adhat toll, egér,
kölyök-macska is. Nagyon valószínű, hogy a »gondozás« és
a »kutakodás« szociális folyamatát a bundához kötődő
örökletes reakcióból kell levezetni, és hogy ez örökre
megmarad a majmokat közösségben megtartó alapvető
kötelékek egyikének.”
 Miután bőven idéztünk a műből, nem marad kétségünk
afelől, hogy maga a szerző se gondolja komolyan sajátos
értelmezését, amely szerint a majmok nemi indíttatással
gondozzák egymás bundáját. Világosan látja, hogy a bunda
mint olyan életük minden helyzetében különösen vonzza a
majmokat. Élvezettel foglalkoznak mindennel, ami szőr, de
élvezetük teljesen sajátos, hiszen elevent is, holtat is
élveznek, fajtájukbeli szőrzetét ugyanúgy kedvelik, mint
idegen lényekét. Mindegy, hogy a gondozott állat mekkora.
Nagyság dolgában a kölyök annyit ér az anyjának, mint a
kölyöknek az anyja. Üzekedő pár is kutorássza egymás
bundáját, két játszópajtás is. Egyszerre több állat is
elfoglalkozik egyetlennek a bundájával.
Ez a mulatság az ujjak mulatsága. Az ujjaknak sohasem
elég a szőr, órák hosszat elvannak avval, hogy szőrt
szálazzanak. Miközben épp a majom az az állat, amely
közmondásosán élénk és ugribugri; egy kínai mese szerint
gyomra sincs, ugrándozásával emészti meg, amit megevett.
Szembeszökő ellentét ez: ficánkolás, de szőrzetápolás
közben végtelen nyugalom. Az az ápolás egyre finomítja a
majom ujjait, az egyszerre érzékelt sok-sok hajszál
különleges tapintást fejleszt ki bennük, nagyon másat, mint
az elkapás és a megragadás nyersebb élményei. Óhatatlanul
eszünkbe jut az ember összes olyan később megtanult
mestersége, amelyhez az ujjak finomsága és türelme kell.
Mint minden majom, úgy az ember máig ismeretlen ősei is
hosszú korokon át végeztek ujjgyakorlatokat. Nélkülük ma
nem volna maximálisan fejlett a kezünk. A bundaápolásra
persze különböző okok is késztethették eredetileg a
majmokat; esetleg tényleg élősdikre vadásztak, esetleg a
majomkölyköknek az anyjuk szőrös mellén szerzett
ősélményei hatottak. De a minden majmon megfigyelhető,
kifejlett tevékenység maga már egységes és tartalmas.
Nélküle sohase tanultunk volna meg tárgyakat formálni,
varrni se, de még simogatni se. A kéz saját élete a majmok
ujjgyakorlataival kezdődik. Meglehet, hogy ha nem épülnek
be apránként a tudatunkba a gyakorló ujjak konstellációi,
jeleket se találtunk volna ki a dolgok számára, azaz
nyelveket se.
 A kéz és a kéztől született tárgyak

A vizet merítő kéz: az első edény. Két kéz egymásba

fonódó ujjai: az első kosár. Azt hiszem, evvel a két kézzel
kezdődött megannyi fonódás, fonat fejlődése, gazdagodása,
a zsinórjátékoktól a szövésig. És úgy tetszik, mintha a kéz
saját életét élné, önállóan változna. Mintha nem érte volna
be avval, hogy ez vagy az, tárgy, alakzat már létezett
körülötte. Az ősember, mielőtt nekilátott volna, hogy valamit
megformáljon, kezét, ujjait járatta mindenen, játszania
kellett. Kivájt gyümölcshéj, kókuszdió rég létezhetett már, de
az ősember figyelmetlenül félrehajította, s hogy mi a csésze,
arra csak akkor jött rá, amikor tenyerét-ujjait csészévé
homorította. Elképzelhető, hogy a mi fogalmunk szerinti
tárgy azért értékes, mert a magunk készítette tárgy
eredetileg kézjel volt. Lehet, hogy a fejlődés egy hallatlanul
fontos pontján a kialakuló, tárgyakat megnevező
jelbeszédben benne működött a tárgyformálásra késztető
kedv is, jóval korábban, mint az ember tényleg nekiállt
tárgyat megformálni. Amit a kezével eljátszott, azt csak
utóbb formálta meg valóban, amikor már sokszor, elégszer
eljátszotta. Ezek szerint szó és tárgy egyetlen egységes
élmény folyománya és eredménye, nevezetesen a kézzel
való mutogatásé. Minden, amitől ember az ember, és
minden, amire képes, ami kultúráját reprezentálja, úgy jött
létre, hogy az ember átváltoztatva bekebelezte. A
bekebelezés két fő eszköze a kéz és a látás volt. E kettő
fontossága – a test egyéb részeiéhez képest – szakadatlanul
nőtt. A kéz legeredetibb értelemben vett önálló életének
még eleven maradéka a gesztikulálás.

Majmok és ember pusztító szenvedélye

A majmok és az ember romboló-, pusztítókedvét

nyugodtan minősíthetjük a kéz és az ujjak szilárdságot
próbáló tevékenykedésének. A majom ágakon kúszott-
mászott, két keze szüntelenül olyan anyagot markolászott,
amely keményebb volt a kezénél. Hogy az ágakkal
megbirkózzék, meg kellett bennük kapaszkodnia, de ahhoz
is értenie kellett, hogy letörje őket. „Talaját”, vagyis a
gallyakat, ágakat meg kellett vizsgálnia, és ami könnyen
letört, az rossz talaj volt, azon nem mozoghatott. Az ágak
birodalmát megismernie annyi volt, mint szakadatlanul
szembesülnie a szilárdságukkal, keménységükkel, és ezt
akkor is változatlanul próbálgatnia kellett, amikor már nagy
tapasztalatot szerzett. Majd meglett a bot, majom és ember
első fegyvere, egyben első a kemény eszközök sorában. A
majom megtapasztalta, hogy milyen a keze a bothoz képest,
ahogy később azt is, hogy milyen a kőhöz képest. A
gyümölcs, az állatok húsa puha volt, legpuhább a bunda.
Bundát kutorászva és tetvészve tapintását finomította a
majom, amikor viszont mindent összetört, ami a kezébe
került, edzette a markát, az ujjait.
Létezik tehát a kéznek egy elkülönült romboló-pusztító
szenvedélye is, amelyre nem késztet közvetlenül
zsákmányszerzés és zsákmányolás szándéka. Ez a
szenvedély csakis mechanikai töltésű, és ez él majd tovább
a mechanikai találmányokban. Éppen attól vált különösen
veszélyessé, mert voltaképpen ártatlan. Nem nyomasztja
gyilkos szándék, tehát bármit szabad megpróbálnia. Amit
művel, az mintha csakis a kezet illetné, azt tudakolná, hogy
milyen mozgékony és mi mindenre képes a kéz, milyen
ártalmatlanul hasznos. A kéznek ez a mechanikai tartalmú
pusztíthatnékja utóbb komplex technikai rendszerré fejlődik,
és ahol abban valóságosan megjelenik a gyilkos szándék, ott
föltárja a folyamat végeredményének automatizmusát,
gondolattalanságát, ürességét és azt, ami különösen
félelmes számunkra benne: hogy hiszen igazában senki se
akarta ezt, szinte magától lett ez így.
Magánéletében és kicsiben ki-ki önmaga is megéli a
pusztítást: gondolattalanul játszadozó ujjai elroppantanak
egy gyufaszálat, papirost gyűrnek gombóccá. Az emberben
megnyilvánuló mechanikus pusztításösztön számtalan ága-
boga szorosan összefügg a szerszámkészítés-technika
fejlődésével. Az ember megtanulta a módját, hogy kemény
dolgot keménnyel küzdjön le. Hanem mindennek a végén
mégis a keze marad. Saját élete ezen a téren is félelmes
következményekkel járt. Nem egy tekintetben végzetünk
volt a kezünk.

A hatalom mindig azé, aki öl

A kéz nemcsak egészében lett minta, és serkentett

gondolatokat. Külön-külön jelentése lett az ujjaknak is, főleg
a mutatóujjnak. A hegye megvékonyul, fegyver van rajta,
köröm: a mutatóujj keltette elsőül a szúrás mint cselekmény
képzetét. Belőle lett a tőr: egy keményebb és hegyesebbre
köszörült ujj. Madár és ujj keresztezéséből pedig meglett a
nyíl. Ez megnyúlt, hogy mélyebbre hatolhasson, és
elvékonyult, hogy jobban röpülhessen. Kompozíciójába
besegített a tőr meg a tüske is. A csőr amúgy is olyasminek
volt a sajátsága, ami röpült. Meglett a dárda is, a
kihegyezett bot, mint olyan kar, amelynek a vége egyetlen
ujj.
Az összes efféle fegyvernek közös tulajdonsága, hogy
egy pontra koncentrál. Az embert kemény és nagy tüskék
döfködték, ezeket az ujjával húzta ki magából. Amikor egy
ujja elkülönült a kezétől, és tüskévé vált, hogy a döfést
továbbadja, akkor következett be az ilyen fegyverek
létrejöttének lélektani pillanata. Akit valami megdöfött, az
maga döf, ujjával és azokkal a mesterséges ujjakkal,
amelyeket lassanként megtanul készíteni.
A kéz munkája nem mind tesz hatalmassá,
tevékenységeinek tekintélye nagyon eltérő. Van olyan,
amely egy embercsoport mindennapos életében különösen
fontos, az ilyet nagyra értékeli a sokaság. Legnagyobb
tekintélye azonban mindig annak a tevékenységének van,
amelynek az a célja, hogy öljön. Ami végül ölhet is, attól
félünk, ami viszont nem közvetlenül arra való, hogy öljön, az
csak hasznos. A kéz, ha türelmesen tevékeny, mindig csak
alattvalóvá teszi türelmes gazdáját. Mások viszont ölni
törekszenek, és övék a hatalom.
 Az evés lélektanáról
Minden, amit megeszünk, a hatalom tárgya. Az éhes
ember űrt érez magában. Ezt a kellemetlen belső űrt avval
győzi le, hogy jól belakik. Minél jobban belakik, annál jobb a
kedve. Aki legtöbbet tud zabálni, a legfalánkabb,
elnehezülve, kéjesen elnyúlik. Vannak embercsoportok, akik
az ilyen legfalánkabbat vezérüknek tekintik. Úgy vélik, hogy
ameddig ő jóllakhat, addig biztosan nem szenvednek ők sem
tartós éhséget. Úgy bíznak a tele hasában, mintha
mindannyiuk helyett is tömte volna meg. Világosan
mutatkozik meg ebben az emésztés és a hatalom
összefüggése.
Más uralmi formákban a legfalánkabb ember testi
mivolta iránti tisztelet valamelyest háttérbe szorul. Már nem
kell hordónyi kövérnek lennie a többi emberhez képest. De a
környezetéből kiválasztottak társaságában eszik-iszik,
lakmározik, és amit elébük rakat, az az övé. Ha nem ő eszik
is legtöbbet, csakis neki lehet mindenből legtöbbje, övé a
legtöbb jószág, a legtöbb gabona. Ha kedve tartaná, mindig
ő lehetne a legfalánkabb. De ezt a gyönyört átengedi az
udvarának, lakjanak be azok, akik az asztalához ülnek, ő
csak azt a jogot tartja fenn, hogy mindenből elsőnek vegyen.
A legfalánkabb király figurája sohase halt ki egészen. Mindig
újra volt, aki elragadtatott alattvalóinak eljátszotta a
legfalánkabb urat. Uralkodó csoportok is szerettek közösen
dőzsölni; közmondásosán tudjuk ezt a rómaiakról. A szilárd,
rendezett családi hatalom mindig sűrűn mutogatja magát
ilyesmivel, újonnan polcra kerültek pedig utánozzák és
rátromfolnak.
A pazarlás lehetősége és a hozzá szükséges erő némely
társadalomban a pusztítás valóságos, rituálisan előírt orgiáit
eredményezte. Ezek közül legnevezetesebb az északnyugat-
amerikai indiánok közt dívó potlacs: ez egész törzsek nagy,
ünnepi összejövetele, amelynek csúcspontja a törzsfőnökök
versengése abban, hogy melyikük pusztít többet. Mind avval
kérkedik, hogy mennyi javát fogja elprédálni, aztán az a
győztes, azt magasztalja az egész nép, aki tényleg legtöbbet
pusztíttat el belőle. Ahhoz, hogy valaki a legfalánkabb
lehessen, szintén saját elpusztítható jószág kell, de ehető,
élő: a potlacs esetében úgy látszik, hogy a pusztítás
kiterjedt a tulajdon nem ehető részére is. Így aztán sokkal
bátrabban dicsekedhet a törzsfőnök, mintha csupa élelmet
készülne elprédálni, mert megússza a testi
kényelmetlenségeket.
Hasznos lehet általában az evőkre is vetnünk egy
pillantást, nem törődve avval, hogy nagyurak-e vagy senkik.
Jól látható mindjárt, hogy akik együtt étkeznek, azok
bizonyos tisztelettel vannak egymás iránt. Ez már abból
kiderül, hogy elosztják az ételt. Ami előttük van a közös
tálban, az valamennyiüké. Mindenki fogyaszt az ételből,
mindenki látja, hogy a többi is fogyaszt. Az együtt étkezők
arra törekszenek, hogy igazságos legyen az elosztás,
senkinek se kedvezzen mértéktelenül. Az étkezők közt akkor
igazán erős a kapcsolat, ha ugyanabból az egy állatból
falatoznak, egyetlen testből, amelyet elevenen is egynek,
egységnek láttak, vagy ha ugyanabból az egy kenyérből
szelnek. Enyhén ünnepélyes magatartásuknak azonban nem
ez az egyetlen magyarázata: kölcsönös tiszteletük azt is
jelenti, hogy egymást nem fogják megenni. Igaz, hogy ahol
emberek közösségben élnek, ott efelől mindig biztosak
lehetnek. De meggyőzően csak az evés perceiben nyilvánul
meg ez a biztonság. A közösség együtt él, kinek-kinek villog
a foga, ki-ki eszik, ám még ebben a kritikus pillanatban sem
támad a társára étvágya. Ezért ki-ki becsüli saját magát,
becsüli a társait is, mert ugyanolyan tartózkodók, mint ő.
A család mindennapra valóját a férfi teremti elő, az ételt
a feleség főzi a férjének. Kettőjük közt a legerősebb kapocs
az, hogy a férj rendszeresen eszi a felesége főztjét. A családi
élet ott meghitt igazán, ahol túlnyomórészt együtt étkezik a
család. Ha családra gondolunk, asztal körül ülő szülők és
gyermekek képe jelenik meg előttünk. Mintha minden ezért
a percért volna, ezt készítené elő: minél többször és minél
szabályosabban tér vissza, annál inkább érzik magukat
családnak az együtt táplálkozók. Aki ehhez az asztalhoz
ülhet, az gyakorlatilag fölvétetett a családba.
 Talán ez a legjobb alkalom, hogy néhány szót szóljunk
ennek az intézménynek a középpontjáról és szívéről: az
anyáról. Anya az, aki ön-testével etet meg. Testében táplálja
gyermekét, aztán tejével. Ezt a tulajdonságát csillapult
formában sok éven át megőrzi: ha egy asszony anya, akkor
a gondolatai akörül forognak, hogy mi táplálékra van
szüksége cseperedő gyermekének. Esetleg nem is a
sajátjának, hiszen elcserélhették a magzatát, vagy örökbe
fogadhatta másét. Az anya szenvedélye az, hogy etessen,
hogy enni lássa a gyerekét, lássa, hogy az étel javára válik.
Egy célt követ rendületlenül: nőjön a gyerek, gyarapodjék a
súlya. Viselkedése önzetlennek látszik, és valóban az, amíg
az anyát különálló egységnek, önmagában egész embernek
tekintjük. Holott valójában még egy gyomra lett, és ő mind a
két gyomrára figyel. Új gyomrával eleinte ugyanúgy többet
törődik, mint a sajátjával, ahogy az új, fejletlen testtel is:
csak kívülre helyeződött át az, amit belül csinált, amíg
terhes volt. Érvényes továbbá az anyára is az az itt vallott
nézetünk, amely szerint az emésztés a hatalom központi
folyamata, de ezt a folyamatot az anya több test között
megosztja, az a tény pedig, hogy az új test, amelyet ő táplál,
saját testétől elkülönül, az egész folyamatot világosabbá és
tudatosabbá teszi. Az anya hatalma gyermeke fölött a
gyermek életének első szakaszaiban abszolút hatalom, s
nemcsak azért, mert a gyermek élete anyja cselekvésén
múlik, hanem mert magában az anyában is roppant erős a
késztetés, hogy ezt a hatalmat szakadatlanul gyakorolja.
Élvezi koncentrált hatalmát, és mert annak tárgya egy igen
kicsi lény, akkora túlerejét érzi, amilyet meghaladó erőt
bajosan adhat más normális emberi kapcsolat.
Uralma folyamatos, éjjel-nappal foglalkoztatja, uralma
hallatlan számú részletből tevődik össze, ezért olyan
tökéletes és kerek egész, amilyen más uralom nem lehet.
Nem éri be parancsok osztogatásával, hiszen akinek
szólnak, az eleinte meg sem érti őket. Ez az uralom azt
jelenti, hogy fogva lehet tartani egy eleven lényt, habár
ebben az esetben igazán a fogoly hasznára; hogy tovább
lehet neki adni – gyanútlanul – mindazt, amit évtizedekkel
előbb ránk terheltek, és ami elmúlhatatlan tüske maradt
bennünk; azt jelenti, nevelve növelni lehet, olyasmit elérni,
amit uralkodók csak mesterséges fölnemesítéssel érhetnek
el. Az anya szemében a gyermek a növény és az állat
tulajdonságait egyesíti magában. Ezért ő olyan
felségjogoknak örvend, amelyeket az ember egyébként
külön-külön gyakorol: növények fölött, amelyeket kívánsága
szerint növekedni késztet; állatok fölött, amelyeket fogva
tart, mozgásukat szabályozva. A gyermek úgy növekszik az
anyja keze alatt, mint a kalász, úgy mozdul, mozog az anyja
szava szerint, mint egy háziállat; a gyermek valamicskét
levesz azoknak a régi parancsoknak a terhéből, amelyek
terhét minden erkölcsi lény nehezen hurcolja; továbbá
ember válik a gyerekből, új és teljes ember, s hogy az anya
emberrel gyarapította a csoportot, amelyben él, azért a
csoport mindvégig hálával fog tartozni. Nincs a hatalomnak
ennél intenzívebb formája. Az anya szerepét általában nem
így látjuk, s ennek kettős oka van. Minden ember főleg arra
az időre emlékszik, amikor ez a hatalom már megcsappant,
és mindenki jelentősebbnek véli a feltűnő, de kevésbé
lényeges apai felségjogokat.
Merevvé és rideggé válik az a család, amely másokat
kizár az asztal közösségéből. Másokat kizárni természetes
ürügy az, hogy van, akiről eleve gondoskodni kell. Hogy ez
valóban ürügy, az olyan családokban ismerszik fel, ahol
nincs gyerek, mégse mozdul véletlen sem senki, hogy ételét
mással megossza: a kettesben élő család az emberiség
legutálatosabb képződménye. Ámbár olyan családban is,
ahol van gyerek, gyakran érezzük, hogy milyen mértékben
lepleznek vele merő és pőre önzést. „A gyerekekért”
takarékos az ilyen család, és mit bánja, éhezik-e más. Az
ilyennek, amíg él, mindene a családban marad.
A mai ember szeret étteremben enni, külön-külön
asztalnál, a saját kis csoportjával, amelynek aztán kifizeti a
számláját. Mivel a többi ember ugyanezt teszi az
étteremben, ki-ki abban az illúzióban tetszeleg, hogy, lám,
mindenkinek ennie kell. Ez az illúzió finomabb lelkeket sem
foglalkoztat sokáig: aki jóllakott, nyugodtan botolhat át
éhezőkön.
 Aki eszik, az hízik, súlyosabbnak érzi magát. Hőzöngés
ez: nőni már nem nőhet, de hízni hízhat, helyben és ültében,
mindenki szeme láttára. Ezért is szeret sokaságban enni:
olyan az, mintha versenyezne, hogy kibe fér több. A
boldogan megcélzott csúcspillanatban elönti a kellemes
érzés, hogy tele van, nem fér bele több. Ezt eredetileg senki
se szégyellte, mert nagy zsákmányt hamar meg kellett enni,
tehát ki-ki annyit evett, amennyit bírt, aztán magában
hurcolta az élelemkészletét.
Aki egyedül eszik, lemond arról a tisztességről, amely
neki ezért a procedúráért másoktól kijár. Ha csak az ételre
vicsorítja a fogát, ha senki se látja, senkire se hat a dolog.
Közösségben ki-ki egyenként látja a megnyíló szájakat, és
miközben a saját fogaival rág, a többiek fogait észleli. Akinek
nincs foga, szánalmas; akinek van, de nem mutatja meg,
egy kicsit aszkéta. Fogakkal parádézni a közös étkezéskor
természetes alkalom. Modern illemünk azt követeli, hogy
csukott szájjal együnk. Vagyis minimumra szorítja le azt a
szelíd fenyegetést, amelyet a naivul kitátott száj közölt. De
hát a mi ártalmatlanságunk se igen ér sokat. Késsel-villával
eszünk, két olyan szerszámmal, amely egykönnyen lehetne
támadóeszköz. Ott fekszik mindnyájunk előtt, bár esetleg
magunknál hordjuk. Hanem annak a falat ételnek, amit
levágunk, és lehetőleg tartózkodva a szánkba dugunk, a ma
élő nyelvekben is harapás a neve.
Mondják, hogy nevetni közönséges dolog, mert aki
nevet, az kitátja a száját, és a fogait mutogatja. Biztos, hogy
a nevetés ősforrása a biztosnak hitt zsákmány vagy táplálék
láttán támadt öröm. Ha egy ember orra bukik, az általunk
meghajtott és elejtett vad jut eszünkbe. Minden
megnevettető bukfenc a fölbukott tehetetlenségére
emlékeztet, és az orra bukottat zsákmánynak is nézhetnénk,
ha kedvünk tartaná. Nem nevetnénk viszont, ha folytatnánk
a leírt cselekvések sorát, és tényleg megennénk. Nem
esszük meg, ehelyett nevetünk. Az késztet nevetni, hogy
hoppon maradtunk, meg a fölény hirtelen érzete, mint már
Hobbes megmondta. De hát nem tette hozzá, hogy ez az
érzet csak akkor fokozódik nevetéssé, ha ennek a fölénynek
a következménye elmarad. Hobbes nézete a nevetésről csak
félig igaz: a nevetés igazi „állati” forrásáig nem jutott el,
talán azért nem, mert az állatok nem nevetnek. Az állat,
persze, semmilyen megszerezhető táplálékot nem tagad
meg magától, ha igazán kedve szottyan rá. Csak az ember
tanulta meg a mindenestül bekebelezést egy szimbolikus
cselekménnyel helyettesíteni. Úgy tetszik, hogy a
rekeszizomból eredő és a nevetést meghatározó mozgás a
szervezet egy sor belső nyelőmozgásának sűrített pótléka.
Az állatvilágban a hiéna az egyetlen, amelynek a mi
nevetésünkre valóban emlékeztető hangja van. Ez a hang
mesterségesen is kiváltható: ennivalót kell a rab hiéna elé
vetni, és mielőtt elkaphatná, gyorsan elhúzni előle. Nem
értelmetlen dolog arra emlékeztetnünk, hogy a szabad hiéna
döggel táplálkozik: elképzelhető, hogy hányszor kap el más
vad olyan koncot az orra elől, amelyért neki a nyála
csorgott.
 A túlélő

A túlélő
A túlélés perce a hatalom perce. A halállátvány
rettenete békült elégedettséggé oldódik, mert aki a halált
látja, az nem halott. A halott hever, a túlélő áll. Olyan ez,
mintha küzdelem előzte volna meg a halált, és a túlélő
terítette volna le a halottat. A túlélés harcában mindenki
mindenki ellenfele, és az elemi erejű diadalhoz mérten
minden fájdalom csekély. Ám fontos, hogy a túlélő egymaga
álljon szemközt egy vagy több halottal. Egyedül van, egy
szál magában érzi magát, és ha a túlélésperc adta
hatalomról beszélünk, soha meg ne feledkezzünk arról, hogy
az egyetlen túlélőé, csakis az ő egyetlenségéből ered.
Az ember összes halhatatlanságtörekvésében ott
lappang a szenvedélyes vágy, hogy mindenkit túléljen.
Nemcsak örök jelenlét kell neki: akkor is jelen akar lenni,
amikor más már egy sincs jelen. A legöregebb ember akar
lenni mindenki, és tudni akarja, hogy az, s ha valóságosan
már nem lesz itt jelen, akkor a neve legyen mindenki szerint
jelenvaló.
A túlélés legalja változata az ölés. Ahogy az élelméül
szolgáló vadat ölte meg az ember, ahogy az magatehetetlen
hever előtte mint földarabolható és szétosztható zsákmány,
úgy akarja megölni azt az embert is, aki útját állja,
szembeszegül, aki nyílt ellenség. Leteríteni akarja, hogy azt
érezze, ő még van, az ellenség pedig nincs többé. De el ne
tűnjön mindenestül: a diadalhoz nélkülözhetetlen, hogy mint
hulla valóságos legyen. A győztes már azt tehet vele, amit
akar, a hulla pedig moccanni se tud ellene. A földön hever,
örökre ott fog heverni, soha föl nem tápászkodik többé. El
lehet venni a fegyverét, lemetélni a teste tagjait, örökre
megőrizni trófeákul. A perc, amely a túlélőt a megölttel
szembesíti, merőben sajátos erővel tölti el: semmilyen más
erőhöz nem hasonlítható ez. Nincs perc, amely hangosabban
kiáltana megismételtetésért.
Hiszen a túlélő sok halottat látott. Csatákban ő is látta
maga körül elhullani a sokaságot. Avval a világos, tudatos
szándékkal ment a csatába, hogy az ellenségei fölé
kerekedjék. Kinyilatkoztatott célja volt, hogy minél több
ellenségét terítse le, és tudta, hogy győzni csak akkor
győzhet, ha ez sikerül. Győzni és túlélni: ez a kettő egy a
tudatában. Hanem a győzteseknek is fizetniük kell. A holtak
közt sokan feküsznek saját népükből. A csatatéren barát és
ellenség keveredik, a holtak halma közös. Csaták után olykor
szét sem válogathatok a két fél halottai: egyetlen tömegsír
egyesítheti végül, ami a küzdőkből megmaradt.
Körül halomszám az elesettek, szemközt velük pedig a
túlélő mint szerencsés, az élet kegyence. Hogy még él,
megannyian viszont, akik imént még mellette álltak, már
nem élnek, az félelmetes súlyú tény. Maguktehetetlen
hevernek a holtak, ő szálegyenesen magasul föléjük: olyan
ez, mintha azért lett volna a csata, hogy ő túlélje. Eltérült
róla a halál, át a többiekre. Nem mintha ő kerülte volna a
veszélyt. Szembenézett ő barátai közt a halállal. Barátai
elestek. Ő talpon áll és dicsekszik.
Aki háborúban járt, mind ismeri a holtak fölé
magasulásnak ezt az érzését. Erre ráterülhet a gyász, hogy
bajtársak is odavesztek, de ők csak kevesen, mindig sokan
viszont az ellenség seregéből. A tudat mélyén minden
gyásznál hatalmasabb az az erőérzet, hogy velük szemközt
áll talpán a túlélő, mint kétségtelenül azonos sorsúak
sokaságából kiválasztott. Valahogyan különbnek érzi magát,
csak mert még megvan. Helytállt, hiszen él. Sokak közt állt
helyt, hiszen mindaz, aki a földön hever, nem él. Akinek
sokszor sikerül így túlélni mást, az hős. Az erősebb. Több
benne az élet. Kegyesek iránta a felsőbb hatalmak.
 Túlélő és sérthetetlen
Az ember teste csupasz és gyarló, bármely támadással
szemben puha. Amit testközelben üggyel-bajjal kivédhet, az
távolról könnyűszerrel lecsaphat rá. Kard, dárda, nyíl
beléhatolhat. Föltalálta a pajzsot, vértet, körülvette magát
falakkal, erődítményekkel. De amit minden biztosíték közül
legjobban áhít, az a sérthetetlenség érzése.
Ezt két különböző úton iparkodott megszerezni. A kettő
pontosan ellentétes, ezért nagyon különböző, amire
vezetnek. Az ember először azon volt, hogy eltávolítsa
magától a veszélyt, nagy teret tágított a veszély és saját
maga közé, áttekinthetőt és őrizhetőt. Mondhatni elrejtőzött
a veszély elől, és megfékezte a veszélyt.
Mindig büszkébb volt viszont a másik útra. Minden
őshagyomány telve erről szóló dicsekvéssel és
önmagasztalással: az ember elébe ment a veszélynek, és
szembeszállt vele. Amennyire csak lehetett, közel engedte
magához, és mindent a döntésre bízott. Az összes helyzeti
lehetőség közül a sérthetőséget ragadta ki, és végletessé
fokozta. Valakit kinevezett ellenségének, aztán kihívta. Talán
már eleve ellensége volt, de talán csak ő nevezte ki annak.
Bárhogy történt is ez részleteiben: célja az volt, hogy a
veszély a legnagyobb, a döntés pedig halaszthatatlan
legyen.
A hős útja ez. Mit akar a hős? Mit szomjaz valójában?
Tetteinek mélyebb indítékai dolgában megtéveszt az a
dicsőség, amellyel minden nép a maga hőseinek adózik, s
hogy a dicsőség szívós, csak lassan halványul el, ha a tettek
változatosságot kínálnak, vagy elég gyorsan követik
egymást. A föltevés az, hogy a hőst csakis a dicsőség
érdekli, én azonban azt hiszem, hogy eredetileg más: a
sérthetetlenség érzése, amely ilyen úton-módon gyorsan
fokozható.
A hős helyzete, miután a veszélyben helytállt, a túlélőé.
Az ellenség ugyanúgy tört az ő életére, ahogy ő az
ellenségére. Ezzel a kinyilvánított és módosíthatatlan céllal
álltak ki egymás ellen. Az ellenfél elbukott. A hős viszont
sértetlen maradt a harcban. Túlélése hatalmas tényével
csordulásig telve újabb harcba veti magát. Hozzá sem
érhetett senki, ezután sem érhet hozzá. Győzelemről
győzelemre, holt ellenségről holt ellenségre egyre
magabiztosabb: sérthetetlensége nőttön-nő, egyre jobban
vértezi.
Ez az érzés nem szerezhető meg másképp. Aki
megfékezi a veszélyt, aki elrejtőzik előle, az csak elhalasztja
a döntést. Csak aki odaáll a döntés elé, aki tényleg túléli, aki
újra kiáll, aki halmozza a túlélés pillanatait, az szerezheti
meg a sérthetetlenség érzését. Tulajdonképpen csak akkor
hős, amikor már birtokában van ennek. És akkor mindent
kockáztat, nincs mitől félnie. Talán hajlanánk arra, hogy
jobban csodáljuk, amíg még van oka félni. De ez a kívülálló
szemlélő nézete. A nép sérthetetlen hőst kíván.
A hős tettei azonban korántsem csak kiszemeltekkel
vívott párbajok. Csapatnyi ellenséggel is szembekerülhet, és
ha akkor is támad, ha nemcsak megússza a harcot, hanem
összes ellenségét megöli, akkor szinte egy csapásra
beleköltözhet az érzés, hogy sérthetetlen.
Dzsingisz kántól azt kérdezte az egyik legrégibb és
leghűbb társa: „Urunk vagy, és hősnek mondanak. Hódítás
és győzelem mely jeleit viseli a kezed? – Dzsingisz kán így
felelt: – Mielőtt a birodalom trónjára léptem volna, egyszer
egy úton lovagoltam. Egy hídnál hat férfiba ütköztem,
engem lestek, az életemre törtek. Közel érve kardot
rántottam, és nekik rohantam. Ők nyílzáport zúdítottak rám,
de összes nyiluk célt tévesztett, még a bőrömet se súrolta.
Valamennyit lekaszaboltam, aztán sértetlenül folytattam az
utamat. Hazatérőben ugyanott haladtam el, ahol azt a hatot
megöltem. Hat lovuk gazdátlan kóborolt. Mind
hazahajtottam.” 74

Hogy egyszerre hat ellenféllel küzdött sérthetetlenül,

azt tekinti Dzsingisz kán a hódítás és a győzelem biztos
előjelének.
 A túlélés mint szenvedély
A túlélés elégtétele egyfajta gyönyör, amely veszélyes
és csillapíthatatlan szenvedéllyé nőhet. Alkalmai egyre
növelik. Minél nagyobb a hullahegy, amelyen valaki
elevenen áll, minél gyakrabban él meg ilyen hegyeket, annál
jobban áhítja őket, leküzdhetetlen vággyal. Hősök és
zsoldosok sikerpályái beszédesen bizonyítják, hogy
valamilyen ittas szenvedély támad bennük, amelytől aztán
nem szabadulnak többé. A szokványos magyarázat erre az,
hogy az ilyen ember utóbb csakis veszélyek közepette tud
lélegzeni, bármilyen lét borongós és fakó neki, ha
veszélytelen; békés életnek már semmi fűszerét sem
érezné. A veszély vonzerejét ne becsüljük le. De ne felejtsük
el, hogy az ilyen embernek nem kizárólag kaland a célja:
mások is vannak vele, akik áldozatul esnek a veszélynek.
Hősnek-zsoldosnak valójában a túlélés újra meg újra
ismétlődő gyönyöre kell; ez az, ami nélkül nem lehet meg
többé.
Ámbár az sem úgy van, hogy ki-ki mindig önmagában
kénytelen veszélyt vállalni, csak úgy elégítheti ki
szenvedélyét. Egyedül senki se végezhet elegendő
emberrel. Csatatereken számtalan ember cselekszik
egyazon céllal, és az, aki mindnek parancsol, aki a csapatok
mozdulatait ellenőrzi, aki személyesen döntött a csata felől,
mindenestül sajátjának tudhatja az összes hullát, a
végeredményt, amelyért ő felelt. A hadvezér nemhiába viseli
büszke címét. Parancsol: az ellenségre küldi embereit, a
halálba. Ha győz, övé a holtak sík mezeje. Ki érte hullott el,
ki ellene harcolva. Ő győzelemről győzelemre túléli mind.
Diadalünnepeket ül, és ezek világosan kifejezik, hogy mire is
törekedett. A dicsőség jelentőségét a halottak számával
szokás mérni. Ha az ellenség valódi harc nélkül megadta
magát, ha kevés a halott, akkor nevetséges a diadal. Dicső
viszont, ha az ellenség bátran védekezett, ha a győzelemért
keményen meg kellett küzdeni, és sok-sok áldozat volt az
ára.
 „Caesar minden hőst és hadvezért felülmúlt, mert ő
vállalta a legtöbb csatát, és ő pusztította el a legtöbb
ellenséget. Mert a gall háború nem egészen tíz esztendeje
alatt nyolcszáznál több várost foglalt el rohammal,
háromszáz népet igázott le, az évek során hárommilliónyi
sereggel vívott meg, s ennyiből egymillió ellenséget megölt,
ugyanennyit pedig foglyul ejtett.”75
Plutarkhosztól való ez a megítélés, aki se harciasnak, se
vérszomjasnak nem bélyegezhető, egyike az emberiség
leghumánusabb szellemeinek. Véleménye azért ér sokat,
mert igen pontosan von egyenleget. Hárommillió ellenféllel
küzdött meg Caesar, egymilliót megölt, egymilliót elfogott.
Utóbb felülmúlták más hadvezérek, mongolok és nem
mongolok. Ám ez az antik megítélés azt a naivitást is
példázza, amely csakis a hadvezérnek tulajdonít mindent,
ami történt. A rohammal elfoglalt városok, a leigázott népek,
a megvert, megölt, foglyul ejtett ellenségmilliók mind őt
illetik meg, Caesart. Ebben nem Plutarkhosz naivitása
nyilvánul meg: ez a történelem naivitása. Az egyiptomi
fáraók hadijelentései óta ehhez szokott az ember, és ez
mindmáig alig változott valamicskét.
Ennyi ellenségét élte hát túl szerencsésen Caesar. Ilyen
esetekben tapintatlanság saját veszteségeket is
fölszámítani. Ismeretesek, de nagy férfiúnak nem rovunk föl
efféléket. Az elpusztított ellenség számához képest saját
ember nem valami sok esett el a caesari háborúkban. Meg
hát Caesar azért túlélt néhány ezer szövetségest és rómait
is, tehát ebben a tekintetben sem kopott föl az álla.
Nemzedék hagyta nemzedékre ezeket a dicső
mérlegeket, és mindegyikben került egy potenciális háborús
hős. A hősök e mérlegek által tébolyig szították azt a
szenvedélyüket, hogy emberek tömegeit éljék túl.
Szándékukat, még mielőtt szerencsésen megvalósították
volna, igazolni látszott a történelem ítélete. A történelemben
azoké a legfőbb és legszilárdabb hely, akik legjobban értik a
túlélésnek ezt a módját. Végül is a hírnév e fajtájához
győzelemnél vagy vereségnél fontosabb az áldozatok
félelmesen nagy száma. Kérdés, vajon igazában milyen
kedvében volt Napóleon az oroszországi hadjárat idején.

A hatalom birtokosa mint túlélő

A hatalmasok paranoiás típusának minősíthetjük azt,
aki minden eszközzel távol tartja magától a veszélyt.
Ahelyett, hogy kihívná és szembeszállna vele, ahelyett, hogy
döntésre törekedve és lehetséges balsikerrel is számolva
harcba bocsátkozna, fortéllyal és eszéllyel megpróbálja
elállni a veszély útját. Az ilyen hatalmas nyílt teret tágít
maga köré, amelyet áttekinthet, a veszély közeledtének
bármely jelét észlelhetve és mérlegelhetve. Körös-körül ezt
teszi, mert a tudat, hogy sokan vannak körülötte, és
egyszerre támadhatnák meg mind, ébren tartja azt a
félelmét, hogy bekeríthetik. Mindenütt ott a veszély,
nemcsak szemközt. Sőt, a hátában nagy igazán, mert ott
nem veszi észre elég hamar. Tehát mindenen rajta a szeme,
és a legkisebb nesz sem kerülheti el a figyelmét, elvégre az
is lappangó ellenséget jelezhet.
Minden veszély foglalata természetesen a halál. Fontos
világosan kitudakolnunk, hogy vele milyen a viszonya a
hatalom birtokosának. Az ő első és döntő ismertetőjele az,
hogy élet és halál ura. Senki sem közelíthet hozzá; ha hírnök
jön, s a hatalmas színe elé kell járulnia, megmotozzák, hogy
nincs-e nála fegyver. A hatalmastól tervszerűen távol tartják
a halált: azt csak neki szabad és kell osztogatnia. Annyi
halált oszt, amennyit akar. Halálos ítéleteit mindig
végrehajtják. Hatalmának pecsétje az ítélet, hatalma csak
addig abszolút, ameddig vitathatatlanul övé a jog, hogy
halálos ítéletet hozzon.
Mert igazi alattvalója csak az, aki tűri, hogy megölje. Az
engedelmesség végső, döntő próbája ez, mindörökre. A
katonákat kettősen nevelik, kettőre készítik föl: a katona
hadra kel, hogy megölje ura ellenségeit, és a katona kész
uráért elfogadni a halált. De az összes többi alattvaló, a nem
katona is tudja, hogy ura bármikor rávetheti magát. A
hatalmast megilleti az a rettegés, amelyet terjeszt, joga ez,
és ezért a jogáért részesül a legnagyobb tiszteletben.
Végletes esetben ezért imádják. Maga Isten is egyszer s
mindenkorra halálra ítélt minden élő és megszületendő
embert. Az ő kedvén múlik, hogy az ítélet mikor hajtatik
végre. Föllázadni ez ellen senkinek sem jut eszébe –
reménytelen vállalkozás lenne.
Ám a földi hatalmasok dolga nem olyan könnyű, mint
Istené. Ők nem élnek örökké; alattvalóik tudják, hogy az ő
napjaik száma is véges. És hogy ezt a véget sürgetni is
lehet. Mint bárki másét, erőszakkal. Aki megtagadja az
engedelmességet, az már szembe is szállt. Egyetlen
uralkodó sem bízhat népe örök engedelmességében. Addig
alhatik nyugodtan, amíg mindenki tűri, hogy megölje. De
amint csak egy kivonja magát az ítélete alól, veszélyben az
uralkodó.
A hatalom birtokosában mindig éber ez a veszélyérzet.
Amikor a parancs természetéről lesz szó, még látni fogjuk,
hogy minél több parancsát hajtották végre, annál nagyobbra
kell benne nőnie a félelemnek. Aggodalmát csak avval
csillapíthatja, hogy példát statuál. Elrendel egy öncélú
kivégzést, alig törődve azzal, hogy vétkes-e az áldozat.
Aztán időről időre újabb kivégzésekre lesz szüksége, annál
sűrűbben, minél gyorsabban nő benne a kétség és
aggodalom. Leghívebb, mondhatni legtökéletesebb
alattvalói azok, akik a halálba mentek érte.
Mert minden kivégzés, amelyért ő felel, némi erőt ad
neki. A túlélés erejét, amelyet ilyen módon szerez meg
magának. Hogy az áldozatai tényleg ellene fordultak-e, az
nem kérdés, hiszen ellene fordulhattak volna. Félelme –
talán csak utólag – ellenségekké formálja őket, támadókká.
Ő elítélte őket, ők elestek, ő túlélte őket. A jog, hogy halálos
ítéleteket hozzon, olyan fegyverré válik a kezében, mint a
fegyver általában, csak sokkal hatásosabbá. Barbár és
napkeleti uralkodóknak sűrűn volt gondja rá, hogy efféle
áldozatokat halmozzanak közvetlenül maguk köré, mindig
szemközeibe. De még ahol az erkölcs nem tűrt is ilyen
halmozást, a gondolatával elfoglalkoztak a hatalmasok. Hírét
tudjuk Domitianus császár egy ilyen jellegű hátborzongató
játékának. Az a lakoma, amelyet kiagyalt, és amelyet más
biztosan nem rendezett meg többé ugyanúgy, páratlanul
szemlélteti a hatalom birtokosainak lélekmélyi paranoiáját. 76
Az eset leírását Cassius Diónál leljük, így szól:
„Más alkalommal ekként szórakoztatta Domitianus a
legelőkelőbb szenátorokat és lovagokat. Berendeztetett egy
termet, ahol minden koromfekete volt, mennyezet, falak,
padló, ugyanilyen színűek a rideg padlón álló kemény
kerevetek. Vendégeit éjszakára hívta meg a császár,
csatlósaik nélkül. Legelőször mindenki mellé egy sírkő
formájú táblát állíttatott, rajta a vendég nevével meg egy
sírlámpással. Majd szép alkatú meztelen fiúk léptek a
terembe, testük feketére volt festve. Ezek a kísértetfiúk
hátborzongató táncot lejtettek a vendégek körül, majd
egyenként odaálltak lábtól egy-egy vendég elé. Ezután olyan
ételek hordattak föl a vendégeknek, aminőkkel
közönségesen a holtak szellemének szokás szolgálni;
minden étel fekete volt, ugyanolyan színű tálon. Az összes
vendéget reszketés fogta el, mind arra számított rémülten,
hogy tüstént elvágják a torkát. Domitianuson kívül
mindenkinek elállt a szava. Halálos hallgatás támadt, mint
szinte máris a holtak országában. A császár maga
fennszóval élvetegen csevegett halálról és vérengzésről.
Végül útjukra bocsátotta vendégeit. Ám előbb eltávolíttatta
az előcsarnokban várakozó rabszolgáikat: más, nekik
ismeretlen szolgákra bízta őket, s kit kocsin, kit hordszékben
útnak indított. Ezzel még jobban megfélemlített mindenkit.
És alig értek haza, és kezdtek föllélegezni a vendégek, máris
császári futár érkezett ki-ki házába. Ekkor mindenki biztos
volt benne, hogy végórája következett el, de aki jött, az ama
sírtáblát hozta, s az ezüstből volt. Más futárok más
tárgyakkal jöttek, a lakomán a vendégek elé helyezett
tálakkal is, és a tálak kincset érő anyagból voltak. Végül
minden vendégnél megjelent az a fiú, aki mint különös
szellem szolgált volt neki éjjel, de most megmosdva és
fölékesítve jött. Minekutána a vendégek halálfélelemben
töltötték vala az egész éjszakát, most a császár ajándékait
vehették át.”
 Ez volt a „hullák domitianusi lakomája”, aminek utóbb a
nép elnevezte.
A császár szüntelen rémületben tartotta, evvel
elnémította vendégeit. Beszélni csak ő beszélt, halálról és
gyilkolásról. Ettől mintha halottá vált volna mindenki,
elevennek csak ő egyedül maradt volna meg. Áldozatait
hívta lakomára – azoknak kellett magukat érezniük.
Házigazda-álruhájában, valójában azonban mint túlélő szólt
vendég-álruhás áldozataihoz. S a túlélő fölényét nemcsak
megtöbbszörözte általuk, hanem fortélyosan föl is fokozta:
vendégei mintegy halottak voltak már, de még mindig
megölhette őket. Evvel mondhatni úrrá lett a túlélés
folyamatán. Ha szélnek ereszti a vendégeit, akkor
megkegyelmezett nekik. De idegen rabszolgákkal bocsátja
útra őket, hadd reszkessenek tovább. Amikor hazaérnek,
még egyszer elküldi hozzájuk a halál hírnökeit. Ám ezek
ajándékokkal érkeznek, az ajándékokkal a legnagyobb
ajándékot is meghozva, az életet. A császár, mondhatni, az
életből a halálba helyezheti át alattvalóit, aztán ismét
visszahozhatja őket a halálból az életbe. Többszörös gyönyör
Domitianusnak ez a játék. A hatalom végletes érzetét adja
neki, végletesebbet már kiagyalni sem lehet.

Flavius Josephus megmenekvése77

A rómaiak és zsidók háborújának Domitianus ifjúsága
idejére eső történetéből ismerünk egy följegyzett eseményt,
amely tökéletesen megvilágítja a túlélő természetét. A
rómaiak fővezére abban az időben Vespasianus, Domitianus
apja volt, és annak a háborúnak az idején nyerték el a
Flaviusok a császári méltóságot.
A zsidók már jó ideje lázongtak a római uralom ellen.
Amikor aztán tényleg felkeltek ellene, parancsnokokat
állítottak az ország tartományainak élére. Ezeknek az volt a
dolguk, hogy hadba gyűjtsék a népet, és megerősítsék a
városokat, ezáltal remélve, hogy sikerrel védekezhetnek a
római légiók ellen, amelyeknek közeles megérkezése biztos
volt. A fiatal, alig harmincéves Josephus Galilea tartományt
kapta. Nagy igyekezettel látott feladatához. Művében, A
zsidó háborúban megírta, hogy hány akadállyal kellett
megküzdenie: a nép huzakodott, vetélytársak intrikáltak,
saját szakállukra toboroztak csapatokat, némely város
vonakodva ismerte el az ő főparancsnokságát, némelyik egy
idő múlva elpártolt. De ő bámulatos energiával kiállított egy
hadat, ha hitványán fölfegyverzettet is, és erődítményekkel
készült föl a rómaiak fogadására.
Azok meg is jöttek, Vespasianus vezérletével, aki
magával hozta a fiát, a Josephusszal egyidős Titust.
Rómában még Néró volt a császár. Vespasianus öreg,
tapasztalt vezér hírében állt, több hadszíntéren kitűnt. Most
behatolt Galileába, és elvágta Jotapata erődjét, benne
Josephusszal és zsidó seregével. A zsidók hallatlan
bátorsággal védekeztek. Josephus találékonynak bizonyult, a
sereg minden támadást vissza tudott verni, a rómaiak súlyos
veszteségeket szenvedtek. Negyvenhét napig tartott az
ostrom. Végül a rómaiaknak sikerült csellel, éjszaka
benyomulniuk az erődbe – mindenki aludt, csak pirkadattal
vették észre őket –, s ekkor a zsidókon iszonyú kétségbeesés
vett erőt: maguk végeztek magukkal csapatostul.
Josephus megmenekült. A város eleste utáni változatos
sorsát hadd idézzem saját szavával. Tudomásom szerint más
túlélőnek ilyen beszámolója egy sem akad a
világirodalomban. Josephus figyelemre méltó tudatossággal,
a túlélés lényegét valami módon fölismerve ír le mindent,
amire menekvése érdekében vállalkozott. Becsületével nem
volt bajban, hiszen krónikáját utóbb írta meg, amikor Róma
már kegyeibe fogadta.
„Miután Jotapata elesett, a rómaiak, részben, mert
dühösek voltak Josephusra, részben, mert a fővezér is
mindenáron kézre akarta keríteni – mintha netalán ez
döntötte volna el a háborút –, mindenütt keresték a gyűlölt
embert, a halottak között és a város összes rejtett zugában.
Ő azonban a város bevételekor mintegy Isten segítségével
átjutott az ellenség gyűrűjén, és beugrott egy mély
ciszternába, amelyből oldalvást egy tágas, fentről nem
látható barlang nyílt. Ebben a rejtekben negyven előkelő
férfiút talált, jó néhány napra elegendő élelemmel. Josephus
aztán nappal a rejtekben maradt, mert körös-körül mindent
megszállt az ellenség, éjjel azonban fölmerészkedett, hogy
menekülni alkalmas utat keressen, és kikémlelje az
őrszemeket. De a környéket éppen miatta olyan szorosan
őrizték körös-körül, hogy gondolnia sem lehetett szökésre,
ezért ismét visszabújt a barlangba. Két napig nem is
bukkantak a nyomára, harmadnap viszont elárulta egy
asszony, aki eleinte negyvenükkel bujkált, de aztán
fogságba esett. Vespasianus tüstént kiküldte két tribunusát,
oly megbízatással, hogy ígérjenek bántatlanságot
Josephusnak, és bírják rá a barlang elhagyására.
A tribunusok el is mentek, és életéért kezeskedve
unszolták Josephust, de semmit sem értek el, mert ő
gyanította, hogy mire számíthat a rómaiakra mért sok
csapásért. Az unszolok békéltető hangja sem változtatta
meg abbeli véleményét, hogy mi sors vár rá. Nem oszlott el
az aggodalma, hogy csak ki akarják csalogatni, aztán
végeznek vele. Végül Vespasianus harmadik követet küldött,
Nikanór tribunus személyében, akit Josephus jól ismert, sőt,
akivel valaha jó barátok voltak. Nikanór eljött, emlékeztette
Josephust arra, hogy a rómaiak kegyesen bánnak a
legyőzöttekkel, tudatta, hogy parancsnokai nem gyűlölik
Josephust, inkább csodálják hősiességéért, és hogy
vezérének eszében sincs Josephust kivégeztetnie, hiszen ezt
akkor is megtehetné, ha nem adja meg magát: ő úgy
határozott, hogy vitézsége jutalmául megkegyelmez az
életének. De elképzelhetetlen is, mondta Nikanór, hogy
Vespasianus alattomos szándékkal épp a barátját küldje
Josephushoz, barátsággal leplezendő szószegést, és ő maga,
Nikanór sem vállalkozott volna arra, hogy barátját tőrbe
csalja.
Mivel azonban Nikanór sem győzte meg Josephust, a
katonák haragjukban már tűzcsóvát készültek vetni a
barlangba. Parancsnokuk tartotta vissza őket, mert úgy
vélte, hogy ezt a nagyon fontos embert élve kell kézre
keríteni. Miközben tehát Nikanór biztatta Josephust, az
ellenséges csapat pedig fenyegette, neki eszébe jutottak
azok a csodás álmok, amelyeket látott, amelyekben Isten
feltárta neki a zsidók közeles vesztét és a római császárok
jövendő sorsát. Josephus ugyanis értett az álomfejtéshez:
mint pap fia és maga is pap, jól ismerte a szent könyvek
jövendöléseit, és meg tudta fejteni Isten kettős értelmű
kinyilatkoztatásait. És épp abban az órában rászállott az Úr
lelke, ő pedig, miközben elméjébe idézte nemrég látott
rettentő álmait, ekképp fohászkodott magában hozzá: Mivel
elhatároztad, hogy igába hajtod a zsidó népet, amelyet Te
teremtettél, és mivel a szerencse teljességgel a rómaiakhoz
pártolt, Te viszont engem választottál ki, hogy a jövőt
kinyilatkoztassam, kezemet nyújtom a rómaiaknak, és
életben maradok. De Téged hívlak tanúmnak, hogy nem
mint áruló, hanem mint a Te szolgád megyek át az ő
táborukba.
Miután elvégezte imádságát, igent mondott Nikanórnak.
De a zsidók, akikkel együtt volt a rejtekben, észrevették,
hogy megadni készül magát, köréje tódultak, és vádakkal
szorongatták. Emlékeztették, hogy hány meg hány zsidó halt
meg a szabadságért az ő buzdítására. S hogy ő, akinek oly
híres volt a bátorsága, most rabszolgaként akar tovább élni.
Ő, akinek bölcsessége oly nagy becsben állt, azoktól vár
kegyelmet, akik ellen vakmerően harcolt. Teljességgel
megfeledkezett-e magáról, kérdezték. Bizony, súlyosan sérti
evvel az ősi törvényt Josephus, és vétkezik Isten ellen, ha
olyan kedves neki az élete. De ha őt elvakítja is a rómaiak
szerencséje, ők nem feledkeznek meg népük tisztességéről.
S fölajánlották neki karjukat és kardjukat, hogy essen el
önként mint a zsidók vezére, vagy ha nem, akkor vesszen
akarata ellenére mint áruló. És kardot rántva
megfenyegették, hogy ledöfik, ha megadja magát a
rómaiaknak.
Josephus megrettent, ám úgy is vélekedett, hogy
elárulná Isten parancsait, ha meghal, mielőtt kinyilatkoztatja
őket. Szorongatott helyzetében tehát józan érvekkel
próbálkozott meg. Hogy dicső dolog háborúban meghalni, de
csak a harc rendje szerint, a győztes keze által. És nincs
nagyobb gyávaság az öngyilkosságnál. Homlokegyenest
ellenkezik az minden eleven lény alaptermészetével,
egyúttal bűn a teremtő Isten ellen. Istentől való az életünk,
tehát Istenre kell bíznunk, hogy ő szabja meg a végét. Aki
önkezét emeli magára, azt Isten megutálja, és utódaiban is
megbünteti. Nem illő az emberi szerencsétlenséget még a
Teremtő elleni bűnnel is tetézni. Ha még van menekvés, ne
állják el az útját. Nem szégyen életben maradniuk:
elegendően bizonyították bátorságukat tettekkel. Ha pedig
meg kell halniuk, akkor a győztesek keze által szenvedjék el
a halált. Nem az a szándéka, mondta Josephus, hogy az
ellenséghez pártoljon, és így önmaga árulójává legyen. De
nem bánná, ha a rómaiak lennének árulókká. Örömest halna
meg, ha adott szavukat megszegve megölnék: győzelemnél
nagyobb vigasz lenne számára a szószegésük, és Isten
megbüntetné érte őket.
Sok mindent mondott még Josephus, hogy társait
lebeszélje az öngyilkosságról, de ők kétségbeesésükben
süketek maradtak minden szóra. Már régen elszánták volt
magukat a halálra, és a szó csak fokozta kétségbe-
esettségüket. Gyávának kiáltották Josephust, kivont karddal
szorongatták mindenfelől, és úgy látszott, hogy
akármelyikük kész tüstént ledöfni. Ő szorongattatásában és
egymással ellentétes érzésekkel küzdve, kit nevén szólított,
kire hadvezéri pillantást vetett, a harmadiknak kezét
ragadta meg, a negyediket kérlelő szóval csillapította; így
hárította el a gyilkos kardokat, mint a bekerített vad, amely
mindig az ellen fordul, aki éppen támadni készül. Mert pedig
társai még végveszedelmükben is vezérüknek tisztelték,
karjuk elernyedt, a tőr kihullott kezükből, és aki már kardot
emelt vezérére, önként hüvelyébe rejtette azt.
Josephus elméjét még abban a kétségbeejtő helyzetben
sem hagyta cserben a józanság. Ügyét Istenre bízva,
kockára tette életét, így szólva társaihoz: »Mivel eltökéltük,
hogy meghalunk, ám legyen. De döntsön a sors, hogy
sorjában ki döfjön le kit. Akire a sors esik, az annak a keze
által haljon meg, aki következőnek fog mögötte a sorban
állni. Így végül mindenkit elér majd a halál, önmaga életét
kioltani pedig senki sem kényszerül. Ám nagy gyalázat
lenne, ha az utolsó, midőn társai már meghaltak, bánná,
amiben megegyezett, és a saját életét megkímélné.«
Ez a javaslat új bizalmat keltett Josephus iránt,
valamennyien elfogadták, sorsot húztak, ő maga is. És akit a
sors rendre kiválasztott, az készségesen tűrte, hogy utána
következő társa ledöfje, abban a hitben, hogy a sor szerint a
vezérnek is meg kell halnia: saját életénél mind többre
becsülte azt, hogy Josephusszal együtt halhat meg.
Utolsónak pedig, akár szerencsés véletlen folytán, akár Isten
rendelése szerint, Josephus maradt, és vele egy társa.78 Ő
pedig sem azt nem kívánta, hogy a sor ráessék, sem saját
népéből való férfiú vérével kezét beszennyezni nem akarta,
rábírta társát, hogy adják meg magukat a rómaiaknak, és
így megmentsék életüket.
Minekutána Josephus ekként épségben került ki a
rómaiakkal is, a népe fiaival is megvívott harcból, Nikanór
Vespasianus elé vezette. A rómaiak mind odatódultak, látni a
zsidók vezérét, és a körülötte tolongó sokaság összevissza
kiáltozott: ki ujjongva, hogy, íme, foglyul esett a vezér, ki
fenyegetőzve, ki csak odafurakodva, hogy közelről lássa. Aki
távolabbra szorult, azt kiáltozta, hogy vesszen az ellenség,
aki közelebb állt hozzá, az a hőstetteire gondolt, és ámulva
tűnődött a sorsa forgandóságán. A tisztek között pedig egy
sem akadt, aki meg ne enyhült volna Josephus iránt, amikor
meglátta, bármilyen ádáz haraggal gondolt is rá addig.
Különösen a nemes, vele egykorú Titusban ébresztett heves
barátságot Josephus kitartása a balsorsban, nemkülönben
Josephus ifjúsága. Meg akarta menteni az életét, ezért
buzgón közbenjárt az érdekében atyjánál. Vespasianus
azonban szigorúan őriztette Josephust, szándéka az lévén,
hogy késedelem nélkül Néróhoz küldje.
E szándékát hallván Josephus azt kérte, hogy
négyszemközt válthasson szót Vespasianusszal. Erre a
fővezér mindenkit elküldött onnan, fiát, Titust és két meghitt
barátját kivéve. Josephus pedig így szólt:
»Vespasianus, te úgy vélekedsz, hogy én csak egy
kezedre került hadifogoly vagyok. Tévedsz: nagy dolgok
jöttét meghirdetni állok előtted. Én, Josephus, Isten
parancsát hoztam el neked. Ha nem így volna, bizony jól
tudtam volna, mit követel tőlem a zsidók törvénye, és
hogyan kell hadvezérnek meghalnia. Néróhoz akarsz
küldeni? Vajon minek? Utódai, akik még előtted lépnek majd
trónra, nem fogják azt sokáig megtartani, és magad léssz
császár, és uralkodol, Vespasianus, utánad pedig ez a te fiad
itt fog uralkodni! Veress tehát erős bilincsbe, és őriztess
magad holnapi hasznára. Mert te császár leszel, nemcsak
fölöttem úr, hanem föld, tenger és az egész emberiség ura.
Őriztess legszigorúbban, és ha csak fecsegtem volna az Úr
nevében, úgy vétesd fejemet, ahogy megérdemeltem!«
Vespasianus eleinte nemigen hitt Josephus szavának,
olyan fortélynak vélte, amellyel életét akarja megmenteni a
fogoly. De lassan-lassan mégis elhitte, amit hallott, mert
maga Isten is beléojtotta már az uralkodás gondolatát, és
más jelek szintén tudatták vele, hogy császár lesz. Tudta
még, hogy Josephusnak nem egy jóslata valóra vált. Ám az
egyik barátja, aki jelen volt a titkos párbeszéd alatt,
furcsállva említette azt, hogy Josephus sem Jotapata elestét,
sem a saját fogságát nem jósolta meg, aminél fogva üres
fecsegés lehet, amivel most előhozakodott, és csak az
ellenségei kegyét akarta vele a fogoly megnyerni. Erre
Josephus azt felelte, hogy ő igenis megjósolta Jotapata
népének a negyvenkét napos ostromot, amelynek végén az
ellenség lesz úrrá mindenen, ő maga pedig fogságba esik.
Vespasianus erre titkon kifaggatott némely foglyot, és mert
Josephus állítása igaznak bizonyult, elhitte a személyét illető
jóslatot. Továbbra is börtönben és rabszíjon tartotta ugyan
Josephust, de díszes köntössel és más becses holmival
ajándékozta meg, és azontúl nyájasan bánt vele. Ezt mind
Titusnak köszönhette Josephus.”
Josephus helytállása három különböző részre tagolódik.
Először megmenekül a jotapatai erőd elestekor lezajlott
tömegmészárlásból. A város védői vagy öngyilkosok lesznek,
vagy a rómaiak végeznek velük, csak néhányan esnek
fogságba. Josephus a ciszternából nyíló barlangba menekül.
Ott negyven férfira bukkan, akiket nyomatékkal
„előkelőknek” nevez. Mind túlélő, akárcsak ő. Ellátták
magukat élelemmel, és abban bíznak, hogy mindaddig
elrejtőzhetnek a rómaiak elől, amíg menekülni alkalmas út
nem kínálkozik.
Egy asszony azonban elárulja a rómaiaknak, hogy hol
lappang a leginkább keresett Josephus. Ettől alapjaiban
megváltozik a helyzet, mintegy megkezdődik a második
felvonás; az egész krónika kiemelkedő, legérdekesebb része
ez, páratlannak nevezhetjük azért a nyíltságért, amellyel a
főszereplője elbeszéli.
A rómaiak életet ígérnek neki. Amint hisz nekik, már
nem ellenségei. Ha helyzete legmélyebb tartalmát keressük,
akkor az hit. Legjobbkor eszébe jut egy látomása. Megkapta
a figyelmeztetést, hogy a zsidók vereséget fognak
szenvedni. Valóban vereséget szenvedtek, noha egyelőre
csak az az erőd esett el, ahol ő volt parancsnok. A szerencse
a rómaiakat pártolja. Josephus látomása Istentől való hír.
Isten segítségével majd megleli a rómaiakhoz vezető utat is.
Istennek ajánlja magát, aztán új ellenségeivel, a zsidókkal
fordul szembe a barlangban. Azok öngyilkosságra készülnek,
nehogy római kézre jussanak. Ő, aki harcra buzdította őket,
legyen elsőül kész így elveszni, mondják. Josephus azonban
szilárdan elhatározta, hogy élni fog. Lelkükre beszél, száz
érvvel csillapítaná halált sóvárgó indulatukat. Sikertelenül.
Bármivel ellenzi a halált, csak vak elszántságukat fokozza,
ellene, a magát kivonni akaró ellen támadt haragjukat is.
Látja, hogy csak akkor menekülhet, ha társai kölcsönösen
megölik egymást, és ő megmarad utolsónak. Látszatra
enged tehát, és előáll a sorshúzás ötletével.
Eltűnődhetünk ennek a sorshúzásnak az útján-módján:
nehéz nem gyanítani csalást. A krónikának ezen az egyetlen
pontján Josephus homályos. A halálsorsjáték bámulatos
kimenetelét az isteni hatalomnak vagy a véletlennek tudja
be, de ez úgy hat, mintha az olvasó eszére bízná, hogy
kitalálja, hogyan is folyt le valójában az egész. Mert iszonyú,
ami következik: szeme láttára lemészárolják egymást a
társai. És nem egyszerre: mindvégig sorjában. Minden
gyilkosság után sorsot húznak. Kinek-kinek meg kell ölnie
egy társát, aztán őt öli meg a következő, akit a sors kijelöl.
Az öngyilkosság ellen vallási aggályokkal érvelt Josephus,
gyilkosságra ilyenek nyilván nem vonatkoznak. Ahány
embert eldőlni lát, annyiszor nő a reménye, hogy ő maga
megmenekül. Valamennyinek a halálát kívánja, egyenként
és együtt, önmagának semmi egyebet nem kíván, mint
életet. Társai örömest meghalnak abban a hitben, hogy
velük együtt hal meg ő is, a vezérük. Meg se fordul a
fejükben, hogy mindnyájuk közül ő marad majd utolsónak.
Nem valószínű, hogy akár csak képzeletükben fölbukkant
volna ez a lehetőség. De mivel szükségképpen lesz egy
utolsó, Josephus előre rendezi annak a dolgát is: nagy
gyalázat lenne, mondja ki, ha az utolsó, miután társai már
meghaltak, bánná, amiben megegyezett velük, és a saját
életét megkímélné. Pontosan erre a gyalázatra épít. Amit
legkevésbé tudna megtenni bármelyikük, miután összes
társa meghalt, arra készül. Avval az ürüggyel, hogy
végórájukban mindenestül közibük tartozik, egy közülük,
valamennyit a halálba küldi, és evvel megmenti a saját
életét. Hogy mit érez, mialatt végignézi a halálukat, arról a
társainak sejtelme sincs. Őket tökéletesen egyesíti a közös
sors, közösségükben látják őt is, ő viszont kívül áll, sorsukat
csak nekik szánta. Meghalnak, hogy ő megmeneküljön.
A szemfényvesztés tökéletes. Minden vezér
szemfényvesztő. A vezérek megjátsszák, hogy híveik élén
mennek a halálba. Holott a híveiket terelik maguk előtt
meghalni, hogy ők tovább éljenek. A csel mindig ugyanaz. A
vezér túlélni akar: ezáltal erősödik. Ha van túlélhető
ellensége, az felel meg. Ha nincsen, akkor vannak saját
emberei. Kellő gonddal fölhasználja persze mind a kettőt,
váltogatva vagy egyszerre. Az ellenséget nyíltan használja
föl, elvégre ellenség. Saját embereit csak titokban
használhatja föl.
Josephus barlangjában nyilvánvaló ez a csel. Künn az
ellenség áll. Győzött, régi fenyegetése viszont most átalakult
kecsegtető ígéretté. Benn a barlangban a barátok állnak.
Kitartanak vezérük régi nézeténél, amelyet beléjük oltott,
elutasítják az új ígéretet. Ettől roppant veszélyessé válik a
barlang, holott a vezér életét mentendő rejtőzött bele. A
halál gondolatától eleve elzárkózott, végül kivonja magát a
halálos tettből is. Ketten maradnak meg egy hívével. Mivel,
úgymond, nem akarja népéből való társa vérével
beszennyezni a kezét, rábeszéli ezt a hívét, hogy adja meg
magát a rómaiaknak. Egyetlen embert meg tud győzni.
Negyvennel nem bírt el. Most ők ketten a rómaiakhoz
menekülnek.
Ilyenformán a saját népével folytatott harcból is
sértetlenül kerül ki. És pontosan innen az, amivel a
rómaiaknak szolgál: saját megnőtt életérzésével, amelyet
híveinek a veszte táplált föl. Josephus megmenekülésének
harmadik felvonása az, amikor ezt az újonnan szerzett
hatalmát továbbadja Vespasianusnak. Prófétai ígéret
formájában. A rómaiak igen jól ismerték a zsidók merev
istenhitét. Tudták, hogy Isten nevében felelőtlenül szólni
szerintük a legaljasabb, elvetemült tett. Josephusnak hő
óhaja lehetett, hogy Vespasianust lássa Néró császár helyén.
Néró, akihez küldeni akarták, nem ígért neki életet.
Vespasianus legalább a maga részéről szavát adta rá.
Josephus azt is tudta, hogy Néró utálja a nála jóval öregebb
Vespasianust, aki az ő dalprodukciói közben mindig el
szokott aludni. Gyakran bánt ridegen Vespasianusszal, és
csak most, amikor a zsidó felkelés veszedelmessé vált, vette
elő újra, mint öreg, tapasztalt katonát. Vespasianus jó okkal
nem bízott Néróban. Jövendő saját uralkodása ígéretét pedig
szívesen hallhatta.
Josephus maga hihetett abban, hogy Isten szavát
tudatja Vespasianusszal. Vérében volt a prófétálás. Jó
prófétának tudta magát. Olyasmivel szolgált a rómaiaknak,
amivel nem rendelkeztek. Isteneiket komolytalanoknak, az
istenek ügyeit-dolgait babonának ítélte. Tudta viszont, hogy
Vespasianus, mint minden római, lenézi a zsidókat és a zsidó
vallást, tehát meg kell győznie jóslata komolyságáról és
hiteléről. Biztonságát, amellyel kiállt, erejét, amellyel szólt –
egy szál maga az ellenség közt, amelyet csak nemrég ádázul
irtott, és amely őt nemrég átkozta-szidta magába vetett,
minden hitnél erősebb hitét annak köszönhette, hogy túlélte
saját embereit. Amit a barlangban megszerzett, azt most
továbbadta Vespasianusnak, aki aztán túl is élte a nála
harminc évvel fiatalabb Nérót és Néró utódait, nem
kevesebbet háromnál. Mind, mondhatni, a következő keze
által estek el, Vespasianus pedig császár lett Rómában.

A hatalmasok idegenkedése a túlélőktől

– Uralkodók és utódok
Muhammad Tughlaq79 delhi szultán tervei
nagyralátóbbak voltak Nagy Sándor vagy Napóleon
terveinél: többek között arra készült, hogy a Himaláján
átkelve meghódítja Kínát. Százezer lovast állított ehhez
seregbe. 1337-ben meg is indult ez a sereg, de aztán
nyomorultul odaveszett a magas hegyekben. Tíz embernek
sikerült megmenekülnie, csak ennyinek. Ezt a tízet aztán a
szultán parancsára kivégezték.
A hatalom birtokosai általában idegenkednek a
túlélőktől. A hatalmas szemében minden tényleges túlélés
csakis az ő joga, tulajdonképpeni gazdagsága, legdrágább
tulajdona. Aki veszélyes helyzetben, főleg sokadmagával,
meghökkentő módon életben mer maradni, az az uralkodó
dolgába kontárkodik bele, azt a hatalmas meggyűlöli.
Ahol az abszolút hatalom kétségbevonhatatlan volt,
mint például az iszlám Keleten, ott a hatalmasok nyíltan
megmutathatták a túlélők iránti dühüket. Eltaposni őket
esetleg kellett ürügy, de az alig leplezte az uralkodók nyers
indulatát.
Delhi elszakadtával újabb iszlám birodalom alakult ki a
Dekkánon. Az új dinasztia egyik szultánja, Muhammad sah,
amíg csak uralkodott, állandó és roppant heves harcban állt
a szomszédos hindu királyokkal. A hinduknak egy nap
sikerült elfoglalniuk egy fontos várost, Mukdalt. 80 Ennek
lakosságát férfiastul-asszonyostul-gyerekestül kiirtották.
Egyetlen ember menekült meg, az aztán megvitte a hírt a
szultánnak a fővárosba. „Akin, midőn a hírt meghallotta”,
mondja a krónikás, „olyan fájdalom és düh lett úrrá, hogy
tüstént kivégeztette a szerencsétlen hírhozót: nem állhatott
a közelében egy olyan nyomorultat, aki végignézte és túlélte
megannyi vitéz társának a lemészároltatását.”
Itt még tényleg fölbukkan valamilyen ürügy, és
valószínű, hogy a szultán nem tudta igazán, miért is nem
viselheti el az egyetlen megmenekült ember látványát.
Hakim81 egyiptomi kalifa viszont, aki 1000 táján uralkodott,
jóval alaposabban ismerte a hatalom játékait, ki is élvezte
őket, Domitianus császárra emlékeztető módon. Hakim
szeretett éjszaka, ilyen-olyan álruhát öltve barangolni. Egyik
éjszakai vándorútján tíz fegyveres férfival találkozott szembe
egy hegyen, Kairó közelében. Fölismerték Hakimot, és a
pénzét követelték. Ő így szól: „Váljatok két csapatra, és
vívjátok meg egymással: aki győz, azt megjutalmazom.”
Amazok így tettek, és olyan ádázul vagdosták egymást,
hogy kilenc meghalt közülük. Hakim a tizedik elébe egy
nagy rakás aranypénzt rázott ki a köntöse ujjából. De amikor
az lehajolt, hogy fölszedje az aranyat, Hakim miszlikbe
apríttatta a csatlósával. Az eset azt bizonyítja, hogy a kalifa
jól ismerte a túlélés folyamatát, úgy élvezte a dolgot, mint
egy maga megrendezte színjátékot, megtoldva azt még a
túlélő elpusztításának az örömével is.
S legsajátosabb az uralkodó és az utódjának a viszonya.
Ahol dinasztia uralkodik, és az utód a hatalom birtokosának
a fia, ott az apának kétszeresen nehéz a dolga a fiával.
Természetes, hogy a fia túlélje, mint a fiak általában az
apákat, és szintén természetes, hogy a fiú már hamar
fölfokozza magában a túlélés szenvedélyét – magának
kívánja a hatalmat. Alapos okkal gyűlölheti egymást mind a
kettő. A vetélkedés feltételei egyenlőtlenek, épp emiatt
éleződik aztán végletessé közöttük. Az egyiknek kezében a
hatalom, de tudja, hogy előbb hal meg, mint a másik. A
másik még nem szerezte meg a hatalmat, de biztos benne,
hogy túléli emezt. Szenvedélyesen áhítja az idősebb halálát,
az viszont bárki embernél kevésbé óhajt meghalni – ha
másképp volna, nem volna hatalmas. Halogattatik is a
fiatalabb trónra lépte minden módon. S ez olyan konfliktust
teremt, amelynek igazi föloldása nincsen. Tele a történelem
apjuk ellen fölkelt fiakkal. Némelyiknek sikerült megdöntenie
apja uralmát, másokat legyőzött az apjuk, aztán
megkegyelmezett nekik, vagy megölette őket.
Föltehető, hogy ha egy dinasztia abszolút hatalmú
uralkodói hosszú életűek, akkor a fiaknak az apák elleni
lázadásai mintegy intézményessé válnak. E tekintetben
tanulságos az indiai mogul császárokra vetnünk egy
pillantást.82 Szalim királyfi83, Akbar császár elsőszülötte
„égett a vágytól, hogy maga vegye kézbe a gyeplőt, és
dühvel figyelte, hogy apja szívós életereje miatt kiszorul
minden főméltóságból. Ezért úgy döntött, hogy elbitorolja a
hatalmat: maga kedvére királyi címet vett föl, és királyi
jogokat követelt”. Így szól az apát is, fiát is jól ismerő,
mindkettőjük kegyét kereső jezsuiták korabeli krónikája.
Szalim királyfi saját udvart hozott létre. Bérgyilkosokat
fogadott föl, megtámadtatta és megölette velük apja úton
levő legbizalmasabb barátját és tanácsosát. Három évig
lázadozott a fiú, ez alatt az idő alatt csak egyszer
mutatkozott álnokul békülékenynek. Végül más örökös
kijelölésével fenyegette meg az apja, és Szalim a
fenyegetéstől tartva elfogadott egy meghívást az apai
udvarba. Ott először szíves fogadtatásban volt része, de
aztán atyja betuszkolta egy belső terembe, fölpofozta, majd
bezárta egy fürdőszobába. Később egy orvosra és két
szolgára bízta, avval, hogy a fiúnak megháborodott az
elméje; a bort is megvonatta tőle, pedig azt nagyon kedvelte
a fia. Harminchatodik évében járt ekkor a királyfi. Néhány
nap múlva Akbar visszahelyezte trónörökösi méltóságába, és
szélnek eresztette. Esztendőre Akbar vérhasban meghalt.
Hírelték, hogy a fia mérgeztette meg, de ez a gyanú ma már
nem bizonyítható. „Atyja oly hőn óhajtott halála után végre
császár lett Szalim herceg, fölvévén a Jahangir nevet.”
Akbar negyvenöt évig uralkodott, Jahangir
huszonkettőig. Félannyi ideig tartó uralma alatt pontosan
ugyanazt élte meg, mint az apja. Kedvenc fia, Jahan sah, akit
maga jelölt trónja örököséül, föltámadt ellene, három évig
hadakoztak. Jahan sah végül vereséget szenvedett, meg
kellett békülnie apjával, aminek az volt a súlyos ára, hogy
tulajdon két fiát túszul kellett adnia a császári udvarba. Ő
maga aztán óvakodott attól, hogy még egyszer apja szeme
elé kerüljön, s kivárta a halálát. A béke második évében
Jahangir meghalt, és Jahan sah lett a császár.
Ő harminc évig uralkodott. Aztán őt érte az, ami az ő
bűnéből az apját, ám az ő fia szerencsésebb volt. Aurangzeb
– valaha testvérbátyjával együtt túsz nagyapja palotájában –
föltámadt apja és bátyja ellen. A harc – amelyet egy európai
szemtanú leírása „örökösödési háborúnak” nevez –
Aurangzeb győzelmével végződött. Bátyját kivégeztette a
győztes, apját nyolc évig, haláláig fogságban tartotta.
Aurangzeb a győzelem után hamarosan császárrá
kiáltatta ki magát, és egy fél évszázadig uralkodott. Az ő
legkedvesebb fiának is már hamar elfogyott a türelme.
Szintén föllázadt apja ellen, hanem az öreg ravaszabb volt a
fiánál, okkal-móddal elpártoltatta tőle a szövetségeseit. A fiú
kénytelen volt Perzsiába menekülni, és még apja előtt
meghalt a száműzetésben.
Ha végigtekintünk a mogul birodalom
dinasztiatörténetén, bámulatosan egynemű a kép. A
birodalom fénykora százötven év, amely idő alatt mindössze
négyen ültek a trónon. Mind fia az előző uralkodónak, mind
hosszú életű, szívós, ízig-vérig a hatalom megszállottja. Mind
feltűnően sokáig uralkodik. Akbar negyvenöt évig, a fia
huszonkettőig, az unokája harminc, a dédunokája pedig
ötven évig. Akbartól fogva egyetlen fiú se bírja kivárni az
idejét: aki utóbb császár lesz, trónörökös korában mind
föllázad az apja ellen. A lázadások sikere változó. Jahangir és
Jahan sah vereséget szenved, a mindenkori apa
megkegyelmez fiának. Aurangzeb foglyul ejti apját, s
letaszítja a trónról. Saját fia utóbb elveszti a háborút,
száműzetésben hal meg. Aurangzeb halálával pedig oda a
mogul birodalom.
Ebben a dinasztiában mindenki hosszú életű, minden fiú
föllázad az apja ellen, minden apa hadakozik a fiával.
A hatalomérzet azokban az uralkodókban végletes, akik
nem is akarnak fiút. Erre a legjobb példa Shaka84, aki a múlt
század első harmadában nemzetté szervezte a dél-afrikai
zulukat, és birodalmat alapított. Nagy hadvezér volt,
hasonlították Napóleonhoz is, és alig létezett nála
leplezetlenebb kényúr. Vonakodott megházasodni, mert nem
óhajtott törvényes örököst. Anyja se tudta jobb belátásra
bírni, buzgó kérleléssel sem, pedig vele mindig tisztelettel
bánt Shaka, és anyja csak egyetlen unokát kívánt magának,
nem többet. Shaka nem engedett. Háremében százával volt
asszony, végül ezerkétszáz. Hivatalos címük szerint
mindnyájan „nővérek”. Teherbe esniük, de főleg szülniük
tilos volt. Szigorúan ellenőrizték őket, és ha egy „nővért”
terhességen kaptak, halállal büntették. Egy közülük titokban
megszült: gyermekét maga Shaka ölte meg. Szerelmi
tehetségére roppant büszke volt az uralkodó, de kedvének
mindig ura, ezért azt hitte, hogy egyetlen asszony se
foganhat tőle. Így kerülte el, hogy fölserdülő fiától félnie
kelljen. Shakával két fivére végzett negyvenegy éves
korában.
Ha meg volna engedve, hogy földi hatalmasokról
istenekre tévedezzünk, akkor itt Mohamed istenét
idézhetnénk, akinek egyeduralma minden istenénél
vitathatatlanabb. Allah az idő kezdete óta áll a maga
fönségében, nem kellett nagy vetélytársakkal megküzdenie,
mint az Ószövetség Istenének. A Korán sűrűn és
szenvedélyesen bizonygatja, hogy az Urat nem nemzette
senki, de az Úr se nemz senkit. A Koránnak ebben
megnyilvánuló pöre a kereszténységgel abból a nézetből
fakad, hogy Isten hatalma egy és oszthatatlan.
Ismerünk ellenkező magatartást is: keleti uralkodókat,
akiknek százával voltak fiaik. Azoknak aztán előbb egymás
közt kellett megküzdeniük azért, hogy végül melyikük legyen
az utód. Föltehető, hogy egymás közötti ellenségeskedéseik
némileg enyhítették apjuknak azt a keserűségét, hogy
valamelyikük majd az örökébe lép.
Az utódlás mélyebb értelméről, céljáról és előnyéről
más összefüggésben lesz szó. Itt csak azt jegyezzük meg,
hogy a hatalmasok és utódaik között sajátos ellenséges
feszültség van, amelyet szükségszerűen növel a hatalom
legkülönösebb szenvedélyének, a túlélésszenvedélynek az
ereje.

A túlélés formái
Nem haszontalan szemügyre venni a túlélés formáit:
sok van, és fontos, hogy egy se kerülje el a figyelmet.
Még senki sem nézte a túlélés fontos szemszögéből
minden ember életének legkorábbi, a születést jóval
megelőző és biztosan jóval jelentősebb folyamatát, a
nemzést. Attól a pillanattól fogva, amikor az ondósejt már
behatolt a petesejtbe, sokat tudunk, szinte mindent. De azon
alig tűnődött el bárki, hogy túlnyomó azoknak a sejteknek a
száma, amelyek a nemzéskor nem jutnak célhoz, holott az
egész folyamatban intenzíven részt vesznek. Nem egyetlen
sperma törekszik a pete felé. Mintegy kétszáz-millió.
Egyetlen magömlés lövelli ki valamennyit egyszerre, hogy
együtt, sűrű tömegben haladjanak egyetlen cél felé.
Számuk tehát félelmes. Mivel mind osztódás útján jön
létre, mind egyforma. Tömegük alig lehetne sűrűbb, és
mindnek egy és ugyanaz a célja. Az olvasó bizonyára
emlékszik, hogy épp ezzel a négy vonással határoztuk meg
a tömeg leglényegesebb tulajdonságait.
Fölösleges hangsúlyozni, hogy egy spermatömeg nem
lehet azonos egy ember tömeggel. De kétségtelenül
kínálkozik a két jelenség analógiája, talán több is puszta
analógiánál.
Akár útban a cél felé, akár utóbb a cél közvetlen
közelében, az a megannyi sperma elpusztul. Egyetlen
sperma hatol be a petesejtbe. Joggal nevezhetjük túlélőnek.
Úgyszólván vezére az összes spermának, és az sikerült neki,
amiben minden vezér nyíltan vagy titkon bízik: sikerült
mindenkit túlélnie, akit vezetett. Minden ember egy olyan
túlélőnek köszönheti a létét, aki kétszázmillió társát élte túl.
Erről az elemi, bár soha nem taglalt formáról térjünk át
más, ismertebb formákra. A megelőző főfejezetekben
különösen sok szó esett az ölésről. Ellenséggel kerül szembe
az ember: magányossal, akit vagy lesből legyilkol, vagy
párviadalban leterít; falkával, amely, úgy érzi, körülfogta;
végül egy egész tömeggel. Az utóbbi esetben nincs egyedül,
társaival, híveivel együtt veti magát a csatába. Ám azt, hogy
túléli a csatát, annál inkább érzi csakis őt megillető jognak,
minél nagyobb méltóságot visel. A hadvezér, „a csatatér
ura” győz. De mivel saját felei közül is sokan estek el, a
hullahegy vegyes, együtt benne barát és ellenség: a csata
átvezet a járvány „semleges” esetéhez.
A járványban az ölés határos a halálozással,
nevezetesen a legrettentőbb méretű elhalálozásváltozattal.
Mint természeti katasztrófák esetében is. Ilyenkor a túlélő
bárki halandót túlél, barátot és ellenséget egyaránt. Minden
kapcsolat megbomlik, az elhalálozás olyan általánossá
válhat, hogy már nem tudni, kit temetnek épp. Roppant
jellemzők azok a mindig vissza-visszatérő történetek,
amelyek szerint valaki föléledt a halottak között, egy
hullahegyből támadt föl. Az ilyen ember hajlik rá, hogy
sérthetetlennek, mondhatni a döghalál hősének vélje magát.
Mértéktartóbb, leplezett elégtétellel szolgál mások
egyenkénti halála. Hozzátartozóké, barátoké. A túlélő
ilyenkor nem öl, és nem érzi, hogy megtámadták volna.
Semmivel sem járul hozzá a másik ember halálához, csak
számít rá. A fiatalabb túléli az öregebbet, a fiú az apát.
A fiúnak természetes, hogy az apja hal meg előbb.
Kötelessége parancsára a haldoklóhoz siet, holtában lefogni
a szemét, eltemetni a halottat. Amíg teendőit elvégzi, s ez
napokig eltart, apja holtan hever előtte. Aki inkább
parancsolhatott neki bárkinél, elnémult. Magatehetetlenül
tűrnie kell, hogy mindenfélét műveljenek a testével, és hogy
mit, afelől a fia intézkedik, akit hány évig ő tartott
hatalmában.
A túlélés elégtétele még ebben is benne van. Kettőjük
viszonyából adódik: egyikük hosszú évekig erőtlenül és
magatehetetlenül, teljesen a másik hatalmában volt, most
pedig az, a hajdan mindenható, eldőlt, eltöröltetett, és
emezé az élettelen maradéka.
 Amit az apa örökül hagy, mind a fiút erősíti. Öröksége:
zsákmánya. Mindenben mást tehet vele, mint apja tett
volna. Ha az takarékos volt, fia préda lehet, ha az okos, fia
oktalan. A törés hatalmas, helyrehozhatatlan. Túlélés hozta
létre, a túlélés legszemélyesebb, legintimebb formája.
Merőben más a túlélés jellege egykorúak, nemzedéki
társak esetében. Ilyenkor, saját csoportról lévén szó, a
túlélésre törekvést a vetélkedés enyhébb formái leplezik.
Azonos korúak csoportjait korosztályokba szokás foglalni.
Egyik osztályból a következőbe némely rítusok szerint nehéz
és gyakran kegyetlen próbák árán léphetnek az ifjak. Van
próba – noha ritka kivételként –, amelybe bele lehet
pusztulni.
A véneknek, egy bizonyos kort túlélőknek már a
természeti népeknél is igen nagy a tekintélyük. Ilyen népek
fiai általában hamarabb halnak meg: nagyobb veszélyek
közepette élnek, mint mi, sokkal több betegség fenyegeti
őket. Teljesítmény, ha valaki egy bizonyos kort megér, és ez
magában hordja jutalmát. Aki vén, az nemcsak többet tud,
nemcsak több helyzetben szerzett több tapasztalatot: azáltal
is helytállt, hogy még él. Szerencsésnek kellett lennie,
hiszen megúszott minden vadászatot, háborúságot és
szerencsétlenséget. A sok veszély során egyre nőtt a
tekintélye. Ellenségein aratott győzelmeit trófeákkal tudja
bizonyítani. Különösen feltűnő, hogy hordákban mindig
vannak vének, pedig a hordák létszáma sohasem valami
nagy. A vének megannyi fölpanaszolhatót megéltek
másokkal együtt. De még mindig megvannak, és a saját
korosztályukból valók halála tovább növeli tekintélyüket. Ez
a tény egy-egy csoport tagjaiban esetleg nem olyan tudatos,
nem tetszik olyan értékesnek, mint az ellenségeken aratott
győzelem. Egy mégis vitathatatlan: a legalapvetőbb és
legvilágosabban látható siker az, ha valaki még él. A vének
nemcsak megvannak: még mindig megvannak. Kedvükre
vihetnek házukba fiatal nőt, miközben a legényeknek olykor
be kell érniük korosakkal. A vének dolga meghatározni, hogy
merre vándoroljon a horda, kivel háborúskodjon, kivel
kössön szövetséget. Ha ilyen életformában kormányról lehet
beszélni, akkor a vének azok, akik közösen kormánykodnak.
A hosszú életnek a legtöbb kultúrában fontos szerepű
óhaja valójában azt jelenti, hogy ki-ki túl akarja élni a vele
egykorúakat. Tudja, hogy sokan halnak meg fiatalon, és
magának más sorsot kíván. Isteneitől hosszú életet kérve,
sorstársaitól elhatárolja magát. Imájában nem említi ugyan
őket, de az esze azon jár, hogy bárcsak nagyobb kort
érhessen meg náluk. A hosszúéletűség „egészséges” példája
a pátriárkáé, aki leszármazottai számos nemzedékén
tekinthet végig. Közben nem gondol más pátriárkákra. Úgy
érzi, új nemzetség kezdődött ővele. És amíg unokái és
ükunokái élnek, az sem árt, ha némelyik fia megelőzi a
halálban: az ő tekintélyét növeli ez, mert szívósabbnak
bizonyult az élete az övéknél.
A vének osztályából végül egy marad meg, a
legvénebb. Az ő életkorával határozták meg az etruszkok az
évszázadokat. Ez megérdemel néhány szót.85
Az „évszázad” hossza az etruszkoknál változó, hol rövid,
hol hosszúra nyúlik, időtartamát esetenként kell
meghatározni. Minden nemzedékben van egy férfi, aki az
összes többinél nagyobb kort ér meg. Amikor ez az összes
többit túlélő legvénebb férfi meghal, az istenek bizonyos
jeleket adnak a népnek. Az évszázad hossza aztán az
aggokat túlélő agg halálának az időpontjához igazodik: ha
száztíz évig élt, akkor száztíz év az évszázad, ha százöt éves
korban halt meg, akkor rövidebb, százöt évnyi század
adódik. Maga a túlélő az évszázad, az ő életévei határozzák
meg.
Minden város és minden nép előre elrendelt ideig
létezik. Az etruszk nemzetet tíz ilyen évszázad illeti meg,
ideje egy városának alapításától számítódik. Ha valamennyi
nemzedék agg túlélője különösen szívós életű, akkor jóval
tovább él az egész nemzet. Feltűnő összefüggés ez, és mint
vallási intézmény páratlan.
A túlélő egyetlen esetben ártatlan: ha időben távol él
túl mást. Aki csak valaha élt, akit nem is ismert, azt nem
ölhette meg, annak nem áhíthatta, nem böjtölhette ki a
halálát. Akkor tudja meg, hogy létezett, amikor már nem
létezik. Avval, hogy tud róluk, még élteti is őket, bár ez
igencsak halvány és gyakran üres formája a túlélésnek.
Evvel alighanem inkább csak szolgál a túlélő a túlélteknek,
nemigen használja ki őket a maga javára. De bizonyítható,
hogy személyes túlélői érzéséhez még ők is hozzájárulnak.
Ilyenféle a soha nem ismert ősök túlélése, meg a
valaha élt emberiségé általában. Az utóbbi eset élményét
nyújtják a temetők. Ez az élmény közeli rokona annak,
amelyben járványok túlélőinek van részük: a temetői járvány
a döghalál helyett általában a halál, és ezt a járványhalált
számos kor hordta együvé egyetlen helyre.
A túlélőt így vizsgálni, mondhatná bárki, nem egyéb,
mint az ősi, mindig is ismert önfenntartási ösztönt vizsgálni.
De vajon tényleg fedi-e az egyik a másikat? Azonosak?
Miben látjuk az önfenntartási ösztön hatékonyságát? Nekem
úgy tetszik, hogy ez a fogalom már csak azért sem találó,
mert egyenkénti, egymagában való embert föltételez. A szó
elején hangsúlyos az ön. A szó második része, a „fenntartás”
ennél is fontosabb. Ez voltaképpen kettőt jelent: egyfelől azt,
hogy minden lénynek ennie kell, csak úgy élhet, másfelől
azt, hogy minden, bármilyen támadás ellen védekezik. Azaz
szinte szoborrá merevül a lény: fél kezével táplálkozik ez a
szobor, fél kezével pedig ellenséget tart távol magától.
Békés lény ez voltaképpen! Ha békén hagynák, befalna egy
marék zöldet, és dehogy bántana bárkit.
Van-e emberhez ennél méltatlanabb, hibásabb és
nevetségesebb elképzelés? Az ember valóban eszik, de nem
ugyanazt ám, mint a tehén, és legelőre se hajtják.
Zsákmányát fortélyosan, konokul vér árán szerzi meg, s
végképp nem passzívan. Ellenségeit nem szelíden hárítja el
testközelből, hanem amint neszüket veszi, tüstént
megtámadja. Támadó fegyverei fejlettebbek védelmi
fegyvereinél. Biztosan igaz, hogy fönntartani akarja magát,
de ugyanakkor egyebet is akar, az előbbitől
elválaszthatatlant. Ölni akar, hogy másokat túléljen. Nem
akar meghalni, és ne élje túl más. Ma ezt a kettőt együtt
nevezhetnénk önfenntartásnak, akkor lenne a fogalomnak
értelme. De ugyan minek ragaszkodjunk egy nagyon
bizonytalan fogalomhoz, ha egy másikban több foglaltatik?
A túlélés összes fölsorolt formája ősi, a továbbiakban
mondandók tanúsága szerint már a természeti népeknél
meglelhető.

A túlélő a természeti népek hitvilágában

Az óceániai mana természetfölötti és személytelen erő,
amely emberből emberbe költözhet át. Roppant kívánatos
erő ez, és meghatározott úton-módon ki-ki gyarapíthatja
magában. Bátor harcos bőven szerezhet belőle. De nem
harci tapasztalatának vagy testi erejének köszönheti, mert a
mana csupán átköltözik beléje megölt ellenfeléből.86
„Így válhatott a Marquesas-szigeteken személyes
bátorság által hadvezérré valamely törzsi harcos. Úgy hitték,
hogy a testében mindazoknak a manája jelen van, akiket
megölt. Bátorságához képest gyarapodott a saját manája.
Noha a bennszülött úgy hiszi, hogy bátorsága nem az oka,
hanem az eredménye a manának. Valahányszor megöl
valakit, dárdájának a manája is megnő. Ha párharcban győz,
fölveszi a megölt ellenség nevét, evvel jelezve, hogy annak
az ereje most már az övé. Hogy közvetlenül is bekebelezze a
manáját, eszik a húsából, és hogy erőnyereségét magához
kösse, hogy bensőséges kapcsolatot biztosítson maga és a
zsákmányolt mana között, harci fölszerelése részeként
magán viseli a legyőzött ellenség egy maradék porcikáját –
egy csontját, összeaszott kezét, olykor akár az egész
koponyáját.”
A győzelem hatása a túlélőre világosabban meg sem
fogalmazható. Megölvén a másikat, erősebb lett a túlélő, és
a megnövekedett mana újabb győzelmekre képesíti.
Egyfajta kegyelem ez, amelyet erővel vesz el a túlélő az
ellenségtől, de csak akkor szerez meg igazán, ha az ellenség
meghal. Nincs ez testi valóságában jelen levő eleven, majd
holt ellenség nélkül. Harcolni kell vele, és meg kell ölni:
személyesen megölni, ezen a cselekményen múlik minden.
A hulla alkalmatosan begyűjtött, megevett, fölaggatott
porcikái aztán mindig emlékeztetik a túlélőt, hogy
meggyarapodott az ereje. Erősebbnek érzi magát általuk,
egyben félelmet kelt velük: ha újabb ellenfelet kényszerít
párviadalra, az megremeg, saját rettentő sorsával néz
szembe.
Személyesebb, de ugyanilyen kedvező kapcsolat jöhet
létre az ausztrál Arnhem-földi murnginok87 hite szerint a
megölt ember és aközött, aki megölte. A megölt ember
szelleme beköltözik gyilkosa testébe, megkettőzi az erejét, a
győztes valóságosan megnő. Hogyne buzdítaná tehát ez a
nyereség harcra a fiatal férfiakat. Mind ellenségre vadászik,
hogy megkaparinthassa az erejét. Célját viszont csak akkor
éri el, ha éjjel öli meg az áldozatát, az ugyanis nappal
fölismerné a gyilkosát, és akkor olyan ádázul gyűlölné, hogy
nem költözne át a testébe.
A beköltözés módjáról is pontos leírással rendelkezünk.
A mód olyan figyelemre méltó, hogy a leírás zömét helyes
ideiktatnunk.
„Ha egy férfi harcban megölt egy másikat, és amíg a
halott lelke meg nem közelíti, nem eszik főtt ételt. Meghallja
a lélek közeledtét, mert dárdájának a hullába szorult
kőhegyén még rajta a nyél, s az súrlódik a földön, bokornak-
fának verődik, a lépdelő halott neszez vele. Amikor a lélek
megölője közvetlen közelébe ér, az hangot hall; a halott
sebe szól hozzá.
Erre megmarkolja a dárdát, nyeléről leoldja a hegyét, és
a nyél végét az első és a második lábujja közé peckeli.
Markolati végét a vállának támasztja. A halott lelke most
átlép a nyél dárdahegyvájatába, majd megindul fölfelé
gyilkosa lábszárában, s bekúszik a törzsébe. Úgy halad, mint
egy hangya. Gyilkosa gyomrába ér, eldugaszolja a gyomrát.
A gyilkos émelyeg, altestét láz önti el. Gyomrát dörzsölve a
megölt férfi nevét kiáltozza, s ettől újra erőre kap, mert a
lélek elhagyja a gyomrát, és a szívébe kúszik át. Amint
odaér, mintha tüstént gyilkosában keringne a halott vére is.
Olyan ez, mintha eleven vérét még mielőtt meghalt volna,
átadta volna az életére törőnek.
Aki megölte és most megnőtt, az roppant erős lett, mert
mindenestül övé a halott életereje. A halott lelke álmában
megmondja neki, hogy hol lelhet élelmet, merre
cserkésszen. »A folyóparton«, mondja, »sok kengurura
bukkansz«, vagy: »a túlparton nagy méhraj mézel abban a
vén fában«, vagy: »a parti homokgerenden nagy teknőst
fogsz elejteni, és sok tojást találsz a homokban.«
A gyilkos fülel, aztán hamarosan kilopakszik a táborból
a bozótba, ahol összetalálkozik a halott lelkével. Az egészen
közel jön, aztán lefekszik a földre. A gyilkos megretten: »Ki
az?« kiáltja, »Jár itt valaki?« A lélek leié fordul, s meglát egy
kengurut. Az szokatlanul apróka. A gyilkos nézi, rájön, hogy
mit lát, hiszen imént onnan hallotta a lélek neszezését.
Hónaljába nyúl verejtékért, karjára feni. Fölemeli a dárdáját,
elkiáltja a halott nevét, és ledöfi a kengurut. Az nyomban
kimúlik, de holtában roppantul megnő. Akkorára, hogy
megemelni se bírja. Erre otthagyja a zsákmányt, visszatér a
táborba, fölserkenteni a társait. »Imént megöltem a halott
férfi lelkét«, mondja, »de el ne híreljétek, mert még újra
megharagszik.« Jó barátai és rokonai fölkerekednek vele,
hogy segítsenek a zsákmányt megnyúzni és megsütni.
Amikor földarabolják, merő zsír az állat, vagyis merő
csemege. Eleinte csak apró falatkákat raknak a tűzre.
Óvatosan kóstolgatják őket, de mind ízetlen. Erre megfőzik
az egész állatot, és ami javának számít, azt befalják. A
maradékot a táborba cipelik. Az öregek szemügyre veszik a
roppant nagy állatot. Körülállják, egyikük megkérdi:
»Hol ölted meg?«
»Följebb a folyóparton.«
Az öregek jól látják, hogy nem akármilyen a zsákmány,
hiszen merő zsír. Kisvártatva azt kérdi az egyik öreg:
»Nem láttál holmi lelket a bozótban?«
»Nem«, füllenti a fiatalember.
 Az öregek megkóstolják a húst, és annak más az íze,
mint a közönséges kenguruhúsé.
Erre helyeslően bólogatnak, csemcsegnek: »Mégiscsak
láttad te a halott lelkét!«”
Ez a túlélő megszerzi az ellenfele erejét és vérét. És
nemcsak ő maga dagad nagyra: nagyobb és kövérebb lesz a
zsákmányolt vad is. Személyes és egészen közvetlen
nyeresége ez az ellenségétől. Ilyenképpen nagyon hamar
harchoz igazodik az észjárása. Mivel azonban csakis titokban
és éjszaka harcol, dolgának igen kevés köze van a mifelénk
hagyományos hősiességképzetekhez.
Azt a hőst, aki szerintünk hős, mert rettenthetetlenül és
egymaga rohan az ellenség sűrűjének, a Fidzsi-szigeteken
leljük meg.88 Egy ottani monda egy fiúgyermekről szól, akit
az anyja nevel, és aki nem ismeri az apját. A gyermek
faggatja, fenyegeti, végül az anyja kivallja az apja nevét. S
amint a gyerek megtudja, hogy az apja a mennyek királya,
fölkerekedik hozzá. Az apa csalódott, mert igen kicsi a fiú.
Neki férfinép kell, nem gyerek, mert éppen háború dúl. A
király udvari népe pedig kineveti a gyereket, hanem az erre
bunkóra kap, és szétloccsantja az egyik csúfolódó fejét.
Ennek nagyon megörül a király, és már marasztalja a
gyereket.
„Másnap pirkadattal harciasan zajongva megjelent a
város előtt az ellenség, és azt kiáltozta: »Gyere ki közénk, te
mennyek királya, mert éhesek vagyunk. Gyere ki közénk,
hadd ehessünk.«
Előállt erre a gyerek, és így szól: »Senki utánam ne
jöjjön. Mind itt maradjatok a városban!« Azzal marokra fogta
a maga faragta bunkót, kirohant, egyenest neki az ellenség
sűrűjének, s csépelte dühösen. Minden csapással megölt
egyet; aki megmaradt, az megfutott. A gyerek fölült egy
hullahegyre, s szólongatta a városbelieket: »Gyertek ki,
hordjátok el, akiket agyonvertem!« A nép kijött, elénekelte a
halottsiratót, elhordta a negyvenkét agyoncsapott ember
tetemét, közben a városban peregtek a dobok.
 Még négyszer, addig csépelte a gyerek az apja
ellenségeit, amíg össze nem töppedt a lelkük, s oda nem
járultak a mennyei király elé békét kérni: »Irgalmazz nekünk,
te király, kegyelmezz életünknek!« Elmúltak ilyenformán a
király ellenségei, és az egész égbolt lett a birodalma.”
Ez a fiú egymaga száll szembe az összes ellenséggel, és
egyetlen csapása se hiábavaló. Végül egy hullahegyen ülve
látjuk, és valahány hullán ül, mind ő ölte meg, ő maga. S ne
higgyük, hogy csak monda szól efféléről. Négy neve is van a
fidzsi hősnek. Koroi a neve annak, aki egy embert ölt meg,
Koli azé, aki tízet, Viza azé, aki húszat, Wangkának pedig azt
hívják, aki harminc embert vert agyon. Egy hírneves
törzsfőnök sokra vitte: őt Koli-Viza-Wangkának hívták, mert
tíz meg húsz meg harminc, összesen hatvan embert ölt
meg.
Az ilyen fővitézek teljesítménye talán még
lenyűgözőbb, mint a mieinké, mert ők, miután megölték,
meg is eszik az ellenségeiket. Ha egy törzsfőnök különösen
gyűlölt valakit, azt csakis egymaga falja föl, szigorúan nem
ad belőle másnak egy porcikányit sem.
De hát – ellenkezhetik valaki – a hős nemcsak
ellenséggel vív meg. A hős mondabeli főterülete a
veszedelmes szörnyek világa, azoktól szabadítja meg a
népét. A szörny hovatovább egy egész népet megzabál, és
nincs, aki elbánna vele. A rettenet legföljebb szabályozható
valamelyest: a nép ennyi meg ennyi embert szolgál föl
évente a szörnynek éleimül. A hős aztán megszánja népét,
egymaga fölkel a szörny ellen, és nagy veszélyt vállalva
önkezűleg agyonveri. A nép hálás, híven őrzi a hős emlékét.
A sebezhetetlensége által mindenkit megmentő hős olyan,
mint egy tündöklő látomás.
Vannak azonban mítoszok, amelyekben tisztán
fölismerszik az ilyen tündöklők és a hullahegyek – s nemcsak
az ellenséges hullahegyek – kapcsolata. A legtöményebb
ilyen mítosz a dél-amerikai uitoto népé.89 K. Th. Preuss
jelentős, eddig csak nagyon csekély figyelemre méltatott
gyűjteményében lelhető meg; tárgyunkat érintő része,
rövidítve, a következő:
„Két lány, aki apjával egy folyó partján élt, egy nap
meglátott a vízben egy nagyon kecses, parányi kígyót.
Megfogták volna, hanem a kígyó minduntalan csak
kicsúszott a kezükből. Mígnem kérlelésükre az apjuk egy
igen sűrű szitát nem kötött: avval aztán kifogták a csepp
állatot, s hazavitték. Betették egy kis fazék vízbe,
körülrakták mindenféle eleséggel, de a kígyócskának semmi
sem ízlett. Csak akkor kapott rá az evésre, amikor a lányok
apjának álmában az a gondolata támadt, hogy egy
különleges keményítőliszttel kellene őt táplálni. Gyarapodott
is a kígyó, fonálnyi vastag lett, aztán kisujjnyi, s akkor
nagyobb fazékba rakták a lányok. Ette, ette tovább a
keményítőt, s akkorára nőtt, mint az ember karja.
Áttelepítették hát egy tavacskába, a kígyó pedig egyre
mohóbban falta a lisztet, olyan éhesen, hogy amikor etette
az a lány, aki éppen etette, a kezét, a karját is be-bekapta az
élelemmel együtt. Hamarosan akkorának látszott, mint egy
vízbe dőlt fatörzs. S elkezdett a partra kijárni, szarvast meg
más állatot bekapdosni, ámbár ha szólongatták a lányok,
még odakígyózott, befalta a neki főzött istentelen sok
keményítőt is. Aztán barlangot vájt magának a törzsek
tanyái, falvai alá, és az emberek ükeit kezdte elnyeldesni, az
első embereket ezen a világon. »Jössz te enni, kedveském«,
szólongatták a lányok, mire előbújt, fazekastul bekapta a
keményítőt, a lányt, aki a fazekat nyújtotta, fejestül, karostul
elnyelte, elvitte.
A másik lány sírva ment az apjához, elmondta neki, mi
történt. Az apa bosszút esküdött. Dohánylevelet
szopogatott, ahogy arrafelé mindenki, ha ölni készül:
elkábult a dohánytól, aztán álmában kitalálta, hogy milyen
úton-módon áll majd bosszút. Keményítőt főzött, élelmet a
lányanyelő kígyónak, s előhívta, s »Nyelj el!«, biztatta.
Kortyolt egyet a nyakában függő dohányleves kobakból, és
semmit se bánt, csakhogy megölhesse a kígyót. Az elő is
bújt a hívó szóra, és a magasra emelt tál keményítő felé
kapott. Ekkor az apa beugrott a száján, s leült a torkába. Ezt
megöltem, gondolta a kígyó, és elhúzódott, eltekergőzött
apástul.
Aztán fölfalt egy egész törzset. Az apa testén
rohadozott a nép. Aztán útnak eredt a kígyó, még egy
törzset elnyelni, s az a nép is az apa testén rohadozott. Az
meg csak ült, a sok ember rohadozott rajta, s neki állnia
kellett a büdösséget. A kígyó az összes törzset elnyelte a
folyó mentén, egy szálig végzett mindenkivel. Az apa viszont
hozott volt magával hazulról egy kagylóhéjat, fölhasítani
vele a kígyó hasát, avval most vágott rajta egy kis sebet.
Sajogni kezdett a kígyó hasa, amiért más törzseket is fölfalt,
más folyó mentén. Félt a nép, az ültetvényekre se járt ki,
csak otthon gubbasztott. Igaz, nem is járhatott-kelhetett,
mert az út közepe alatt húzódott a kígyó barlangja, s ha
valaki a földjéről jött, csak elkapta, elvonszolta. Sírt,
remegett a nép, és ha csak a függőágyáról szállt le valaki,
már attól félt, hogy megnyílik a barlang, s lecsap rá,
elragadja a kígyó.
Az apa testén bűzlött és rohadozott a sok ember. Ő a
dohánylevet kortyolgatta a kobakból, közben meg-
megvagdosta a kígyó hasát, hadd fájjon neki kegyetlenül.
»Mi bajom?« szólt a kígyó. »Sajog a testem, elnyeltem
Dajhomát, a Metélőt.« S elbődült, nekiindult még egy
törzshöz, kibújt a földből, mindenkire lecsapott. A nép
semerre se mozdulhatott, a folyópatra se járt le. Aki vízért
ment a kikötőbe, azt is elkapta, elhurcolta a kígyó. Aki csak
az ágyról szállt le reggel, azt is megragadta, vitte. Az apa
belemetélt a kígyó hasába, amire az fölüvöltött: »Honnan ez
a sajgás? Elnyeltem Dajhomát, azért fáj mindenem.«
Ám az apát figyelmeztették az őrző szellemek: »Ez még
nem a te folyód, nem a te tanyád kikötője, Dajhoma: csak
csínján vagdoss. Nagyon messze még a te kikötőd.« Ő
meghallotta, abbahagyta a metélést. A kígyó pedig ahhoz a
néphez ment zabálni, ahol korábban már zabált, kapdosta
tovább az embereket. »Még mindig nincs elege«, mondták a
falvak lakói. »Hol lesz maradásunk? Mindnyájunkat kiirtott.«
Sovány volt a nép, de ugyan mit is evett volna.
 Pusztult, és az apa testén rohadozott. Az pedig itta a
dohánylevet, és vagdosta a kígyó húsát. Csak ült, ült a
hasában. Ki tudja, mióta nem evett a nyomorult, és mióta
ivott csakis dohánylevet. De ugyan mit is evett volna? Itta a
dohánylevet, és bármekkora volt a rohadozás bűze, nyugton
maradt.
Nép már nem létezett, mindenkit megevett már a kígyó
az ég alatt kanyargó folyó mentén: odalett az emberiség.
Ekkor szóltak újra az apához a segítő szellemek: »Dajhoma,
ez a te kikötőd, itt a te tanyád a folyóparton, most vagdoss
erősen. Kettőt fordul a folyó, és hazaérsz.« Nosza, vagdosta
a kígyót. »Vágjad, Dajhoma, vágjad szaporán!« mondták a
szellemek. Amire Dajhoma nekiesett a kígyónak,
fölhasította, föltépte a hasát, a kikötőben kiugrott a nyíláson.
Amint kiszabadult, letelepedett a földre. A feje tar volt,
a bőr is lemállott róla. Arrébb hányta-vetette magát,
vergődött a kígyó. Így tért meg az apa, minekelőtte
elgondolhatatlan sokáig gyötrődött a kígyó gyomrában. Jól
megmosdott a kikötőjében, hazament a kunyhójába,
viszontlátta a lányait, akik örvendeztek apjuk láttán.”
Az itt jelentősen megrövidített mítosz teljes szövege
nem kevesebbszer mint tizenötször ismétli meg azt a képet,
hogy az emberek a kígyó gyomrában a hősön rothadoztak.
Elsőrendűen fontos kép ez, és mintegy parancsoló: a zabálás
mellett ez tér vissza leggyakrabban a mítoszban. Dajhoma
dohánylevet kortyolgatva életét őrzi. A rothadás alján
nyugodt és rendíthetetlen: ettől hős. A világ összes embere
elrothadhatna a hátán, s ő még mindig megvolna, egyetlen
ép az általános rothadásban, egyetlen, aki célja felé
ágaskodna. Ha úgy tetszik, ártatlan hős, hiszen egyetlen
rothadó hulla se nyomja a lelkiismeretét. A rothadást mégis
tűri, a legmélyére szorulva. S a pusztulás nem sújtja le,
hanem, mondhatni, épp az tartja életben. Ennek a
mítosznak, amelyben a valóban fontos dolgok mind a kígyó
gyomrában történnek meg, ellenállhatatlan a tömörsége, ez
a mítosz maga a valóság.
 Hős az, aki veszélyes helyzeteket új meg új
emberölések árán túlél. De nemcsak a hős túlélő. Azonos
értékű folyamat saját híveinek tömegében is azzá teheti,
föltéve, hogy hívei mind elpusztulnak.
Hogyan menekül a hős a harcból, ha minden társa
odavész, és mit érez mint egyetlen túlélő? Egy indián mítosz
egyik részlete megmondja; Koch-Grünberg jegyezte föl Dél-
Amerikában, a taulipangok között.90
„Jött és rájuk támadt az ellenség. Megközelítette az öt
házból álló falut, s két sarkán fölgyújtotta, hogy
kivilágosodjék az éjszaka, és a falu népe el ne illanjon a
sötétben. Sok embert, aki szökni próbált, bunkóval vertek
agyon.
Egy Majcsaule nevű ember pedig, aki ép bőrrel
megúszta, egy rakás halott közé feküdt, arcát-testét
összefente vérrel, hogy megtévessze az ellenséget. Az el is
ment, abban a hitben, hogy mindenki meghalt. Egymaga
maradt ott az az egy ember. Valamikor aztán
föltápászkodott, megmosdott, átment egy másik, nem távoli
házba. Azt hitte, lesz ott valaki, de nem lelt senkit. Aki volt,
elfutott. Majcsaule csak maniókalepényt meg szikkadt sült
húst talált a házban. Evett belőle. Aztán töprengett, kiment
onnan, elment messzire. Aztán leült és töprengett. Apjára-
anyjára gondolt, akiket megölt az ellenség, meg arra, hogy
most már senkije sincs. Aztán így szól: »Odafekszem én holt
testvéreim közé!« Félve, szorongva visszatért a leégett
faluba. Ott dögkeselyűk seregeltek. Majcsaule varázsló volt,
szép lányt látott álmában. Elhessegette a keselyűket, és
lefeküdt halott testvérei közé. Megint befente magát vérrel.
Két kezét fejéhez emelte, hogy tüstént odakaphasson, ha
kell. A keselyűk vissza is tértek, marakodtak a holttesteken.
S jött a keselyűkirály lánya. És mit tett a keselyűkirály lánya?
Majcsaule mellére ült. Amikor épp a húsába vágta volna a
csőrét, elkapta Majcsaule. A keselyűk elrebbentek. Majcsaule
így szólt a keselyűkirály lányához: »Változz asszonnyá!
Nagyon magam vagyok itten, és senkim sincs, aki segítene
rajtam.« És magával vitte a lányt az elhagyott házba. Úgy
tartotta, mint fecserésző madarát. »Most elmegyek
halászni«, mondta, »mire megjövök, asszonnyá változva
lássalak!«”
Először a holtak közé fekszik, hogy az életét mentse.
Halottnak kendőzi magát, hogy rá ne bukkanjanak. Később
rájön, hogy ő az egyetlen, aki megmaradt, s ettől elbúsul és
szorong. Elhatározza, hogy visszafekszik holt társai közé.
Eleinte eljátszik a gondolattal, hogy megosztja velük a
sorsukat. De eltökélten nem gondolhat ilyet, mert szép lányt
látott álmában. Mivel keselyűkön kívül semmi elevent nem
lát körös-körül, egy keselyűt szemel ki magának feleségül.
Tegyük hozzá, hogy a madár át is változik aztán Majcsaule
kívánságához képest asszonnyá.
Feltűnő, hogy hány törzs – és világszerte hány –
eredezteti magát egyetlen olyan emberpártól, amely
egyedül élt túl egy nagy katasztrófát. A bibliai vízözön jól
ismert esetét enyhíti, hogy Noé kiváltságot kap: egész
családját, nemzetségét beviheti a bárkába, és minden
élőlényből egy párt. De csakis személyesen ő az, aki
kegyelemben részesül az Úr színe előtt, csakis az ö erénye,
ebben az esetben hitvallói erénye a túlélés, és csakis az ő
kedvéért mehet be a bárkába a többi eleven. Ugyanennek a
mondának nyersebb változatai is vannak, olyan
elbeszélések, amelyekben az ős-szülőkön kívül az összes
többi ember elpusztul. Az elbeszélések eseménye nem
mindig vízözön. Soké valamilyen járvány, amely egyetlen
férfi kivételével elpusztítja az emberiséget; ez a férfi aztán
addig bolyong, keres-kutat, amíg valahol egy asszonyra,
esetleg kettőre nem bukkan; ezeket feleségül veszi, új
nemzetséget alapít velük.
Az ilyen ős azáltal erős és dicső, hogy valamikor egy
szál maga maradt meg. Az az érdeme, ha kimondatlanul is,
hogy nem pusztult el a vele egyívásúakkal. Tekintélyét,
amelyet összes származéka őseként élvez, az a tisztelet is
növeli, amely a túléléshez szükséges szerencsés erőnek
kijár. Amíg az ős vele egyívásúak sokaságában élt, aligha
jeleskedett különösebben, bárki volt is. Hanem hirtelen
teljesen egyedül marad. Magányos vándorlását bőven
részletezik a mondák. Legbővebben azt, hogy élőket keres,
de mindenütt csak holttestekre lel. Egyre biztosabb, hogy
rajta kívül tényleg senki sincs többé, s ez kétségbe ejti. Ám
félreismerhetetlen még egy vonása: a vele újrakezdődő
emberiség sorsa csakis őrajta múlik; ha ő nincs, és ha neki
nincs mersze, hogy egyedül kezdjen újra mindent, akkor ma
egyáltalán nem létezne emberiség.
Az egyik e nemben legegyszerűbb hagyomány a
kutenájok eredetéről szól.91 Szó szerint idézem:
„Élt a nép azon a földön, és akkor egyszer csak kitört a
járvány. Hullott az ember. Mindenki meghalt. Járva-kelve
megvitték ennek a hírét egymásnak a kutenájok.
Országszerte dühöngött a kór. Aki betért valahova, elmondta
ezt. S mindenütt ugyanevvel fogadták. Aztán egy faluban
senki se élt már. Mindenki meghalt. Egyetlen kutenáj maradt
meg valahol. Az aztán egy nap meggyógyult. Egy férfi.
Egyedül volt. Azt gondolta: »Bejárom a világot, hadd lássam,
él-e még valahol csak egy is. Ha nem él, nem térek vissza
többé. Itt senki sincs már, és vendég se tér be.« Kenuján
elevezett a kutenájok utolsó táborába. Amikor odaért, senki
se állt a parton, ahol különben állongni szokott a nép, és
amikor körüljárt, csak halottakat látott, elevent sehol. Látta
ebből, hogy senki se maradt meg. Tovább evezett a kenuján.
Más faluhoz ért, kiszállt, de megint csak halottakra lelt.
Senki élőre az egész faluban. Elindult visszafelé. Elevezett az
utolsó szállásig, ahol valaha kutenájok éltek. Körüljárt. A
sátrakban csupa halott hevert rakásszám. Így járt-kelt egyre,
így látta, hogy mindenki odalett. Járt-kelt és sírt. »Egyedül
én maradtam meg«, mondta magában, »még az ebek is
megdöglöttek.« A legeslegtávolibb faluban aztán emberek
lábnyomait pillantotta meg. És volt ott egy sátor. Nem
hevert benne holttest. A falutól távolabb állt a sátor. Ebből
megtudta, hogy két ember vagy három még él. Kisebb meg
nagyobb nyomokat látott, de hogy három emberéi-e, azt
nem olvashatta ki a lábnyomokból. Csak azt, hogy van, aki
megmenekült. Tovább evezett, és azt gondolta: »Erre
evezek. Akik itt éltek, erre szoktak evezni. Ha férfi, aki él,
akkor talán följebb költözött.«
 Kenujában ülve meglátott följebb és kicsit messzebb,
szemközt, két medvét, bogyókat szedtek. »Meglövöm őket«,
gondolta. »Ha meglőttem, falok. Húst szárítok. Aztán
körülnézek, hogy hol maradt ember. Először húst szárítok,
aztán keresek embert. Mert nyomokat láttam. Lehettek éhes
férfiakéi vagy asszonyokéi. Jusson nekik is falat.« S ment a
medvékre. De ahogy közel ért, nem medvék voltak, hanem
két nő. Az egyik korosabb, a másik még lányka. »De jó«,
gondolta, »embert látni. Asszonyomul veszem ezt a nőt.«
Előlépett, és a lányka felé nyúlt. Az azt mondta az anyjának:
»Férfit látok, anyám.« Az anyja fölnézett. Látta, hogy igazat
szól a lánya. Látta, hogy egy férfi nyúl a lányért. És sírva
fakadt az asszony, a lánya meg a fiatal férfi, mivel meghalt
az összes kutenáj. Egymásra néztek, és mind sírva fakadtak.
Az asszony azt mondta: »Ne a lányom válasszad. Kicsi még.
Engem válassz. Az én uram legyél. Ha majd megnő a
lányom, akkor legyen feleséged. Akkor majd gyermekeid
születnek.« A legény magához vette az idősebbet, az
asszonyt. Az nemsoká azt mondta neki: »Most már felnőtt a
lányom. Most már feleséged lehet. Ha gyermekeitek
születnek, jó lesz. A lányom öle most erős.« Akkor a legény
asszonyává tette a lányt. És attól fogva sokasodott a kutenáj
nép.”
A katasztrófák harmadik formája, olykor járvány és
háború következménye, a tömeges öngyilkosság, és ennek
is megvannak a túlélői. Egy rhodesiai bantu nép, a ba-ilák
egyik legendája illik ide.92
A ba-iláknak két klánja – az egyik kecskének, a másik
lódarázsnak hívta magát – ádáz vitába keveredett
egymással. Azon viszálykodtak, hogy melyik klánnak joga a
törzsfőnöki méltóságot betölteni. Az eredetileg erre jogos
kecskeklán alulmaradt, amire a tagjai sértett
büszkeségükben úgy határoztak, hogy valamennyien egy
tóba ölik magukat. Férfi, asszony, gyerek nekiállt megfonni
egy nagyon hosszú kötelet. Aztán a tópartra gyűlt, ki-ki
sorba ráhurkolta a kötelet a nyakára, s együtt a vízbe
vetette magát. Volt köztük egy férfi egy harmadik klánból, az
oroszlánokéból, aki csak benősült a kecskeklánba. Ez
biztatta a feleségét, hogy ne ölje meg magát, de mert
hasztalan, úgy határozott, hogy vele együtt meghal.
Véletlenül ők lettek az utolsók, nyakukon a hurokkal. A többi
magával rántotta őket, s már fuldoklottak, amikor a férfi
hirtelen megbánta az egészet, s eltépte a kötelet,
kiszabadította magát, a feleségét is. Az dulakodott vele:
„Eressz! Eressz!” kiáltozta. De a férfi nem tágított,
kivonszolta a partra. Ezért mondják az oroszlánok máig a
kecskéknek: „Mi mentettünk meg titeket a kihalástól, mi!”
Említsük meg végül a túlélő céltudatos
fölhasználásának egy esetét, amely történelmi időből való
és hiteles. Két dél-amerikai indián törzs kölcsönös
irtóhadjáratában az egyik vereséget szenved, a másik
egyetlen embert hagy életben belőlük, akit aztán visszaküld
a törzséhez: tudassa, hogy mit látott, és vegye el örökre a
törzse kedvét a további harctól. Hallgassuk meg, mit ír
Humboldt a rettenetnek erről a hírnökéről.93
„Az a hosszú ellenállás, amelyet a bátor vezérük alatt
egyesült kabrék a karaibokkal szemben tanúsítottak, végül
1720-ban az utóbbiak vesztét okozta. A kabrék egy
folyótorokban megverték az ellenséget, rengeteg menekülő
karaibot levágtak a sellők és egy sziget között. A foglyokat
fölfalták, ám a dél- és észak-amerikai népek fortélyos
alattomosságával és kegyetlenségével egyetlen karaibot
életben hagytak, ezt fölkergették egy fára, hogy onnan
nézze végig a barbár tort, aztán tüstént vigye meg a hírét a
megvert törzsnek. A kabre vezér győzelmi mámora azonban
csak rövid ideig tartott: a karaibok akkora sereggel tértek
vissza, hogy az emberevő kabrékból csak néhány nyomorult
hírmondó maradt meg.”
Az az egy, akit csúfságra életben hagytak, egy fáról
végignézi, hogyan falják föl a társait. A harcosok mind
odavesztek, vagy elestek, vagy az ellenség gyomrába
kerültek. A kénytelen túlélőt, akinek szemében még ott az
iszonyú látvány, az ellenség hazaküldi, hogy ezt jelentse
meg övéinek: „Egyetlen emberetek maradt meg. Ilyen
hatalmasak vagyunk mi. Ne merjetek többé velünk harcba
szállni!” De ebben az emberben olyan erővel feszül az, amit
látott, és kényszerű egyetlensége akkora hatással van rá,
hogy épp fordítva cselekszik: bosszúra tüzeli föl a törzsét. A
karaibok mindenfelől tömegestül rohannak a kabrékra, és
örökre végeznek velük.
Nem egyetlen a maga nemében ez a hagyomány, és
példa rá, hogy milyen világosan ítélik meg a természeti
népek a túlélőt. Pontosan, tudatosan látják helyzete
sajátosságát. Számolnak vele, és megpróbálják saját törzsi
céljuk szolgálatába állítani. Az a karaib, aki a fán ült,
mindkét félnél, ellenségnél és barátnál jól játszotta a
szerepét. Végtelenül sokat tanulhat kettős funkciójából, aki
bátran mérlegeli.

A holtak mint túléltek

Aki a vallásgyakorlat ősi elemeivel foglalkozik, csakis
ámulhat a halottak hatalmán. Számos törzs élete tele van
halotti szertartásokkal.
Ami elsőre és mindenütt feltűnik: a holtaktól félni kell. A
halott békétlen, és mélységesen irigyli itt hagyott övéit.
Bosszút forral, néha még életében ért sérelem miatt, de
gyakrabban azt a puszta tényt bosszulná meg, hogy már
nem él. Az élők főleg a holtak irigységétől félnek. Iparkodnak
is csillapítani: hízelegnek a halottaknak, élelemmel kínálják
őket. Mindent velük adnak, ami a holtak országába vezető
úton kellhet, csak hogy minél messzebb járjanak már, és
vissza ne jöjjenek többé, bajt szerezni, a hátramaradottakat
gyötörni. A holt lélek betegséget küld az élőkre, vagy maga
hurcol haza nyavalyát, múlhatik rajta az erdei vad
szaporasága és a termés bősége, száz módon avatkozik az
életbe.
A halottnak minduntalan kitörő valóságos szenvedélye,
hogy élőt magához rántson oda túlra. Mivel a mindennapi
élet összes kénytelenül itt hagyott tárgyát is irigyli,
eredetileg az volt a szokás, hogy élő ne tartson meg ilyen
tárgyakat, vagy lehetőleg keveset. Az élők mindent a halott
mellé raktak a sírba, vagy vele együtt elégették mindenét. A
kunyhóból, ahol lakott, elköltöztek, sohasem tértek bele
vissza. Gyakran saját házába temették a halottat, összes
földi javával, ilyen módon tudatva, hogy semmijét se kívánja
magának senki. De a haragját teljesen kivédeni ez sem volt
elég. Mert nem az elkészíthető, megszerezhető, pótolható
tárgyakat irigyelték igazán a holtak, hanem magát az életet.
Kétségtelenül feltűnő, hogy az élők bárhol, bármilyen
viszonyok közt egyformán föltételezik a holtakról ezt az
érzést. Úgy tetszik, hogy minden nép halottjait azonos
érzések vezérlik. Mindig jobb lett volna még élniük. Aki már
nem él, az az élők szerint mind vereséget szenvedett:
veresége abban áll, hogy túlélték. Ebbe nem bír beletörődni,
és természetes, hogy legfájóbb sérelmében most ő szeretne
mást részesíteni.
Minden halott tehát túlélt ember. Minősége csak nagy,
viszonylag ritka katasztrófák esetében más, akkor, ha együtt
pusztul el mindenki. Az egyes ember halála, amelyről itt szó
van, kiszakítja őt családjából és csoportjából. Seregestül van
jelen túlélő, és akinek valami köze volt a halotthoz, mind
összegyűlik, gyászolja, siratja. Ez a siratófalka érzi, hogy a
halál meggyöngítette, ehhez az érzéshez a halott iránti
szeretet is társul; ezt a két érzést gyakran el sem lehet
választani egymástól. A gyászolók szenvedélyesen siratják a
halottat, és valahol legbelül biztosan őszinte a panaszuk. Ha
kívülálló hajlik rá, hogy gyanakodva fogadja
megnyilvánulását, akkor csak azért, mert maga a helyzet
összetett és többértelmű.
Ugyanazok tudniillik, akik okkal siratnak valakit, egyben
túlélők is. Panaszkodnak, mert veszteséget szenvedtek el,
de valamiféle elégtételt éreznek, mert túlélők. Ez az érzés
illetlen, mindközönségesen maguknak sem vallják be. Mindig
jól tudják viszont, hogy a halott nagyon is érzi, mit éreznek.
S gyűlölnie kell őket, mert neki már nincs élete, nekik még
van. Szólongatják hát a lelkét, meggyőzendő, hogy nem
óhajtották halálát. Emlékeztetik, hogy milyen jók voltak
hozzá, amikor még körükben élt. Gyakorlatiasan
bizonygatják, hogy mindenben úgy cselekszenek majd,
ahogy ő is cselekedne. Nyomatékosan közölt utolsó
kívánságainak lelkiismeretesen megfelelnek. Végakarata
számos közösségben törvényerejű. És mindennek, amit a
túlélők megtesznek, egyetlen megrendíthetetlen indítéka
van: a halott haragszik, mert tény, hogy túlélték.
Demererában egy indián gyermek rákapott a homokra,
és addig ette, amíg bele nem halt.94 Holtteste aztán ott
feküdt a nyitott koporsóban, amelyet apja a szomszéd áccsal
készíttetett. A temetés előtt a koporsó mellé állt a gyermek
nagyanyja, és így siratta:
„Mindig mondtam, gyermekem, hogy ne egyél homokot.
Én sohase adtam neked homokot, tudtam, hogy nem jó az.
Mindig magad szedted a homokot. Mondtam én neked, hogy
megárt. Látod, most megölt a homok. Ne bánts te engem,
mert magad ártottál magadnak, gonosz lélek unszolt, hogy
egyél homokot. Lásd, ideteszem melléd az íjadat-nyiladat,
hogy avval játszadozz kedvedre. Én mindig jó voltam
hozzád. Te is jó legyél hozzám, és ne bántsál.”
Aztán az anyja lépett oda siratót énekelni:
„Azért szültelek, gyermekem, hogy csupa jót lássál, és
mindennek örülj. Addig szoptattalak, amíg csak az emlőmet
kívántad. Csinos holmit, ingecskéket varrtam neked.
Gondoskodtam rólad, etettelek és játszadoztam veled, és
nem vertelek meg soha. Jó legyél, és ne hozzál rám semmi
bajt.”
Majd az apa lépett közel halott gyermekéhez, és így
szólt:
„Nem hallgattál a szavamra, fiam, amikor azt mondtam,
hogy még megöl a homok, és lám, most meghaltál.
Nekiindultam, szép koporsót csináltatni neked. Dolgozhatok
majd, míg megfizetem az árát. Szép helyen ástam neked
sírt, ahol szerettél játszani. Majd eligazítlak benne, és adok
veled homokot, megenni, mert most már nem árthat, és
tudom, hogy nagyon szereted. Rám te ne hozzál bajt, inkább
azt keressed, aki rákapatott a homokra.”
Nagyanyja, anyja, apja mind szerette ezt a gyermeket,
de mind a haragjától fél, pedig milyen kicsi a gyermek. Csak
hát: ők még élnek. Fogadkoznak, hogy ők nem okozták
halálát. Nagyanyja íjat-nyilat tesz melléje. Apja drága
koporsót vett, homokot is tesz a gyermek sírjába, hadd
egye, hiszen tudják, mennyire szereti. Megható az az
egyszerű gyöngédség, amellyel a gyermeket körülveszik, de
valahogy mégis kísérteties, mert át- meg átjárja a félelem.
A túlvilági élet hitéből számos nép körében őskultusz
fejlődött ki. Ahol megszilárdult, ott úgy hat, mintha kinek-
kinek sikerült volna megfékeznie saját, neki fontos halottait.
Ha az élő rendszeresen megadja nekik azt, amit
megkívánnak, tiszteletet és élelmet, akkor féken tarthatja
őket. A gondoskodásért, ha az a hagyomány összes
parancsának megfelel, szövetségükkel fizetnek. Akik
életükben voltak, azok most is: elfoglalják régi tisztüket. Aki
hatalmas törzsfőnök volt a földi világban, a föld alatt is az.
Ha a törzs áldozatot mutat be, ha szellemekhez kiált, az ő
nevét kiáltja elsőül. Gondosan ügyel érzékenységére, mert
ha megsértené, megbőszülhetne a halott. Aki figyeli, hogy
boldogulnak-e leszármazottai, és akin sok múlik, derűje
nélkülözhetetlen. Szívesen időz az utódok közelében, de
nehogy olyasmit tegyenek, amivel elűzhetnék maguktól.
Ez az együttélés az ősökkel különösen meghitt a dél-
afrikai zuluknál. Callaway angol misszionárius mintegy száz
éve gyűjtötte a zuluk közt anyagát, kiadott közleményei
őskultuszuk legkitűnőbb tárháza.95 Callaway magukat az
adatközlőket beszélteti, és közléseiket saját nyelvükön jegyzi
föl. Könyve – The Religious System of the Amazulu – ritka
mű, ennélfogva kevéssé ismert, pedig az emberiség jelentős
dokumentuma.
A zulu ősök kígyóvá változnak, és bebújnak a földbe. De
ezek a kígyók mások, mint hinnénk, nem láthatatlan mitikus
kígyók. Jól ismert fajták, szeretnek a kunyhók közelében
tekergőzni, gyakran be-besiklanak a kunyhókba. Sok van,
amelynek testi jegyei valamelyik ősre emlékeztetnek, az
élők személy szerint föl is ismerik a kígyóban az őst.
De nemcsak kígyók az ősök: emberi alakban is
megjelennek az élők álmaiban, szólnak hozzájuk. Az élők
pedig áhítják az ilyen álmokat, nélkülük nem nyugalmas az
élet. Akarnak a halottaikkal szót váltani, szükséges őket
valósan-világosan látniuk álmukban. Az ősök képe néha
elhomályosul, megsötétül, ilyenkor előírt szertartásokkal kell
tenni róla, hogy újra föltisztuljon. Az utódok időről időre, de
főleg minden fontos esemény alkalmával áldozatot
mutatnak be az ősöknek. Kecskét, ökröt vágnak nekik,
ünnepélyes szóval lakmározni hívják őket. Fennszóval
sorolják dicsőségük jelzőit, s ez nagyon fontos, mert a
tiszteletet különösen kedvelik az ősök, megtisztelő címeiket
elfelejteni vagy mellőzni sértő. Az áldozati állat nagyot
ordítson, hogy meghallják az ősök, akiknek kedvére van ez
az ordítás. Olyan birka tehát, amely némán múlik ki,
alkalmatlan áldozat. Az állatáldozat nem más, mint holtak és
élők közös lakomája, élők és holtak valamiféle közös
áldozása.
Aki úgy él, ahogy az ősök éltek, aki őrzi és nem másítja
meg a régi, tisztes szokásokat, aki rendszeresen hordja
őseinek az áldozatokat, avval elégedettek az ősök, előbbre
mozdítják a nemzetsége sorsát. Ha viszont megbetegszik
valaki, az tüstént tudja, hogy egyik őse lehet elégedetlen
vele, tehát mindent meg fog tenni, hogy kitudakolja
elégedetlensége okát.
A halottak ugyanis korántsem csakis igazságosak.
Emberek voltak, az élők ismerték őket, gyöngéikre és
hibáikra jól emlékszenek. Ha álmaikban megjelennek, akkor
természetük a régi. Érdemes itt Callaway művéből
kiemelnünk egy részletesebben közölt esetet. Kitetszik
belőle, hogy még a gonddal ellátott és földicsért halottat is
el-elfogja a harag utódai iránt, csak azért, mert ők még
élnek. Az itt következő történet egy ilyen haragról szól; a mi
viszonyainkba áttéve olyan, mint egy veszélyes nyavalya
kórtörténete.
Egy embernek meghalt a bátyja. Javait, főleg minden
barmát, ami a tulajdonképpeni vagyon a zuluknál, öccse
örökölte. Ez a bevett öröklési rend, s az öcs, miután beült az
örökségbe, minden áldozatot illőn bemutatott; nem tudott
róla, hogy bármiben vétett volna a halott ellen. De hirtelen
súlyos betegség támadta meg, és álmában megjelent a
bátyja.
„Álmomban megütött, és így szólt: »Mi oka, hogy már
nem tudod, hogy létezem?« Azt feleltem: »Mit tegyek? Miből
látnád, hogy ismerlek? Tudom, hogy a bátyám vagy!« »Miért
nem szólítasz, amikor barmot, áldozol?« kérdezte ő. Én azt
feleltem: »De hiszen szólítlak és megtisztellek a dicsőséged
címeivel. Említs csak egyetlen barmot, amelyet úgy vágtam
le, hogy nem szólítottalak.« Hanem ő erre: »Nekem húst
adj.« Ezt én megtagadtam, mondván: »Nincsen nekem
ökröm, bátyám. Látsz talán ökröt a karámban?« »Ha csak
egyetlen ökröd van is«, mondta ő, »azt kívánom.« Amikor
fölébredtem, nyilallott az oldalam. Lélegzettem volna, de
nem tudtam, csak hápogva kapkodtam a levegőt.”
A konok öcs nem akart ökröt áldozni. Azt mondta:
„Bizony beteg vagyok, s azt is tudom, milyen kórsággal
vagyok megverve.” „Ha tudod”, mondták a barátai, „miért
nem szabadulsz tőle? Okozhatja-e férfi szándékosan saját
nyavalyáját? Ha tudja, miféle, bele akar tán halni? Mert ha
szellem haragszik meg férfira, akkor elveszejti.”
„Nem úgy, urak”, ellenkezett az öcs. „Rám egy férfi
hozta a nyavalyát. Ha lefekszem, álmomban látom. Húsra fáj
a foga, ezért avval a hamis nesszel áll elő, hogy nem
szólítom, amikor barmot vágok. Nagyon megrökönyödök én
ezen, mert barmot igen sokat vágtam, de egyet se úgy,
hogy azt a férfit nevén ne szólítottam volna. Ha húsra fáj a
foga, megmondhatná egyszerűen is, hogy: »Húst ehetnék,
öcsém.« De ő csak egyre, hogy nem adom meg neki a
tisztességet. Mérges vagyok rá, és azt hiszem, csak megölni
akar.”
„Mit gondolsz”, így a többi, „szót érthetnénk-e még a
szellemmel? Merre van, hogy megmondhassuk neki az
igazat? Mindig ott voltunk, amikor barmot vágtál.
Dicsőítetted a szellemet, hívtad, elsoroltad a bátorságáért
kapott dicső neveit. Hallottuk mi, és ha ez a te bátyád vagy
akárki más halott föltámadna, elébe állnánk, és azt
kérdeznénk tőle: »Miért mondsz te ilyet?«”
 „Jaj”, felelt a beteg, „azért kevélykedik a bátyám, mert
ő a legidősebb testvér, én fiatalabb vagyok nála. De
csudálkozom, hogy azt követeli, öljem le az összes jószágot.
Nem hagyott tán maga is jószágot rám, amikor meghalt?”
Erre a többiek: „Az az ember meghalt. Mi viszont még
itten szólunk hozzád, és te még nyitott szemmel nézel ránk.
Azért hát neked mondjuk meg, ami neki szól: beszélj te
nyugodtan vele, és ha csak egyetlen kecskéd volna is, add
oda neki. Gyalázat az, hogy csak idejöjjön, aztán
elveszejtsen. Minek lásd te álmodban minduntalan a bátyád,
s legyél a betege? Úgy van az rendjén, hogy aki férfiember a
bátyjával álmodik, az jó egészséggel ébredjen föl reggel.”
Az öcs így felelt: „Jól van, urak, megadom neki a húst,
amit szeret. Hús kell neki. Megöl engem. Gazul cselekszik.
Naponta vele álmodom, s ha fölébredek, mindenem sajog.
Nem férfi ez, nyomorult fickó, garázda volt egész életében.
Mert az: egyet szólt, egyet ütött. Ha csak mukkant valaki,
rögtön nekiesett. Ha veszekedés adódott, azt ő támasztotta,
aztán ő ment ölre. Soha be nem látta, soha el nem ismerte,
hogy: »Én hibáztam, nem kellett volna ölre menni.« Olyan a
lelke, akár ő volt. Rossz és mindig acsargó. De megadom
neki a húst, amit követel. Ha látom, hogy tágul tőlem, és
föltérek, akkor holnap barmot vágok neki. Ha tőle való a
nyavalya, akkor hagyjon meggyógyulni és lélegezni. Ne
nyilalljon a tüdőm úgy, mint most.”
A többi helyeselt: „Bizony, ha holnapra föltérsz, akkor
tudni fogjuk, hogy a bátyád szelleme tehet a nyavalyádról.
De ha holnap is beteg leszel, akkor nem mondjuk, hogy a
bátyád tett azzá: akkor csak egy akármilyen nyavalya
gyötör.”
Napszállatkor még fájdalmait panaszolta az öcs. De
mire eljött a fejés ideje, enni kért. Híg kását, s valamicskét le
is bírt belőle nyelni. Aztán azt mondta: „Adjatok egy kis sört.
Szomjazom.” A feleségei bizakodó szívvel hozták a sört.
Örvendeztek, mert addig csupa félelem voltak már, s
emésztették magukat: „Nagy, nagy baja lehet, ha semmit
sem eszik.” De csöndben örvendeztek, nem mondták, hogy
örülnek, csak egymásra lestek. Az öcs megitta a sört, és így
szólt: „Adjatok egy kis tubákot, hadd veszek belőle egy
csipetnyit.” Adtak, ő vett belőle, aztán lehevert. És elaludt
megint.
Éjjel jött a bátyja, s azt kérdezte: „Kiszemelted-e már a
barmot? Levágod-e reggel?”
„Igen”, mondta az alvó, „levágok neked egyet reggel.
Csak miért mondod azt, bátyám, hogy sohase szólítlak,
holott valahányszor jószágot ölök, mindig megtisztellek
dicsőséged neveivel. Hiszen bátor voltál, jó harcos.”
„Okkal mondom”, szólt a bátyja, „ha húsra szottyan
kedvem. Hiszen meghaltam, és egy falut hagytam rád.
Jókora falud van.”
„Jó, jó, bátyám, rám hagytál egy falut. De amikor azt a
falut holtodban rám hagytad, levágtad-e előbb minden
jószágodat?”
„Nem, nem vágtam le mind.”
„Akkor pedig, atyánk fia, azt kívánod-e, hogy én mind
elpusztítsam?”
„Nem, hogy mind elpusztítsd, azt nem kívánom. De azt
mondom: öljél, hogy nagy legyen a falud!”
Az öcs fölébredt, jól érezte magát, oldalából elmúlt a
fájdalom. Felült, megbökte a feleségét: „Kelj föl, rakj tüzet.”
Az asszony fölébredt, fölszította a parazsat. Közben
tudakolta az ura állapotát. „Legyél nyugodt”, mondta az öcs,
„ahogy fölébredtem, könnyűnek éreztem a testem. Szóltam
volt a bátyámmal. Mire fölébredtem, egészséges voltam.”
Csippentett egy kis tubákot, s ismét elaludt. Akkor visszajött
a bátyja szelleme, és: „Lám, meggyógyítottalak”, mondta.
„Reggelre öld le a barmot!”
Reggel fölkelt az öcs, kiment a karámba. Többi öccsét is
odaszólította: „Gyertek, meggyógyultam. A bátyám azt
mondta, meggyógyított.” Mentek. Az öcs előhozatott egy
ökröt. Odavezették elébe. „Hozzátok azt a meddő tehenet!”
Azt is odavezették, odaálltak a testvérük mellé a karám felső
végében. Az öcs fölfohászkodott:
„Egyél hát, házam népe. Jótét lélek költözzön közénk,
hogy sokasodjon a család, és egészséges maradjon a nép.
Tőled, aki bátyám vagy, azt kérdem: miért jársz vissza egyre
álmomban, miért álmodom veled, és vagyok aztán
nyavalyás? Jótét lélek jó hírrel jön. Nekem egyre csak
panaszolni való bajom van. Miféle jószág az, amit a gazdája
csak faljon be, aztán váltig betege legyen? Hagyd abba, jót
mondok! Hagyd abba, ne hozz rám több nyavalyát! Azt
mondom: gyere elő álmomban, békességgel szólj hozzám,
úgy mondd meg, mit akarsz! Mert te azért jössz elő, hogy
megölj. Szent igaz, hogy életedben gazfickó voltál. Az vagy-
e még a földben is, gazfickó? Igaz, nem számítottam rá,
hogy majd szíves szóval és jó hírrel jön a lelked. De miért
jössz gonoszsággal, te, a bátyám, akinek jót kellene hoznod
a falura, vigyáznod, hogy baj ne sújtsa, hiszen tied ez a
falu!”
Aztán ráolvasott a barmokra, és hálát adott: „Itt a
marha, amelyet föláldozok neked, itt egy vörös ökör, itt egy
vöröstarka meddő tehén. Öld meg! Azt mondom: szívesen
szólj hozzám, hogy semmim se fájjon, ha fölébredek. Azt
mondom: gyűjtsd ide magad köré családunk összes
szellemét, te, aki annyira szereted a húst!”
Aztán megparancsolta: „Döfjétek le!” Egyik öccse
dárdát fogott, ledöfte a meddő tehenet, a tehén lerogyott.
Az öcs maga az ökröt döfte le, az ökör lerogyott. Mind a
kettő bőgött. Az öcs elvágta a torkukat, kimúltak.
Megparancsolta, hogy nyúzzák meg őket. Megnyúzták,
lefejtették róluk a bőrt. A húsukat ott a karámban megették.
Minden férfi odagyűlt, enni kért. Hordta, hordta a nép a húst.
Belakott és jól megvolt. Köszönetet mondott, ilyenformán:
„Köszönjük neked, Kicsoda-Micsoda fia. Ha nyavalyával
verne meg egy szellem, tudni fogjuk, hogy az a nyomorult
bátyád tette. Amíg rajtad volt a nehéz kórság, nem tudtuk,
eszünk-e még veled húst. Az most már tudvalevő, hogy az
életedre tör az a nyomorult. Örülünk, hogy újra ép vagy.”
 „Hiszen meghaltam”, mondja a báty, és ebben a
mondatában ragadható meg a vitájuk lényege, a veszélyes
betegségé, általában az egész történeté. Bárhogy
viselkednék a halott, bármit követelne: ő meghalt, és emiatt
elegendő oka van a keserűségre. „Egy falut hagytam rád”,
mondja, és tüstént hozzáteszi: „Jókora falud van.” Az
öccsének az élete az a falu, tehát azt is mondhatta volna a
báty, hogy: „Én meghaltam, és te még élsz.”
Ettől a szemrehányástól fél az élő, és ha megálmodja,
igazat ad a halottnak: valóban túlélte. Nagy igazságtalanság
ez, minden más igazságtalanság elhalványul mellette, s
innen a halottnak az a hatalma, amellyel súlyos betegséggé
változtathat szemrehányást és keserűséget. „Meg akar ölni”,
mondja az öcs. Mert meghalt, gondolja magában. Azaz
nagyon jól tudja, miért fél tőle, és az áldozatot azért hozza
meg végül, hogy a halottat megbékítse.
A hátramaradottakat, mint látjuk, súlyosan nyomasztja
az, hogy túlélték a holtat. Még ahol a tisztelet szabályozott
formája vált is gyakorlat-ti, ott sem lehet a halottakban
igazán bízni. Minél hatalmasabb volt valaki itt az emberek
között, annál nagyobb és veszélyesebb a haragja odaát.
Uganda királyságában meglelték a módját, hogy a
meghalt király szellemét megtartsák engedelmes alattvalói
között.96 Király nem múlhatott el, királyt nem küldtek a
túlvilágra, annak itt kellett maradnia a földön. Ma meghalt,
kijelöltek egy médiumot, egy „mandvát”, akibe a király lelke
beköltözött. A médium papi méltóságot viselt, és
megjelenésében, egész magatartásában olyannak kellett
lennie, mint a király volt. Beszéde összes sajátosságát is
utánozta, és ha rég elmúlt kor királyának képében járt, akkor
– mint egy eset hitelesen bizonyítja – háromszáz év előtti,
archaikus nyelven beszélt. Ha tudniillik a médium is
meghalt, a király lelke továbbköltözött ugyanannak a
klánnak egy másik tagjába, azaz a „mandvák” sorban
továbbadták a tisztüket, hogy a király lelkének mindig
legyen kiben laknia. Így megeshetett, hogy egy médium
olyan szavakat használt, amelyeket rajta kívül senki sem
értett már, még a kollégái sem.
 De nem szabad azt hinnünk, hogy a médium
egyfolytában a királyt játszotta. Csak időnként „ragadta
üstökön”, mint mondták, a király. Ilyenkor a médium elrévült,
és mindenestül királlyá változott. A médiumot állítani köteles
klánnal szóban és mimikában közölték a királynak a halála
idején ismert egyéni vonásait. Kigala király nagyon öreg
volt, amikor meghalt, médiuma egy igen fiatal férfi lett. De
ha „üstökön ragadta” a király, akkor átváltozott
aggastyánná: ráncos lett az arca, szájából nyál csorgott,
bicegett.
Az ilyen rohamokat roppant tisztelettel figyelték. Aki
jelen lehetett, azt megtisztelték evvel a jelenléttel, a
kitüntetett együtt lehetett a megjelent halott királlyal, akit
aztán fölismert. Maga a király pedig kedvére
megmutatkozhatott egy másik ember képében, akinek
csakis ez volt a tiszte és szolgálata, nem táplálhatott viszont
magában akkora haragot, mint a többi túlélt ember, akit ez a
világ végleg kitaszít magából.
A következményeiben leggazdagabb őskultusz a
kínaiaké.97 Ahhoz, hogy megértsük, ki-mi náluk az ős,
némileg részletezni kell a lélekről alkotott elképzelésüket.
Szerintük minden embernek két lelke van. Az egyik a
po, ezt a sperma hordozza, ez tehát a nemzés pillanatától
fogva jelen van, és ennek tulajdonítják az
emlékezőtehetséget. A másik lélek a hun, amely a születés
után belélegzett levegőből lesz, alakul ki lassacskán. A hun
alakra olyan, mint a test, amelyet éltet, de láthatatlan.
Ahogy növekszik, úgy gyarapszik vele az ember értelme: a
hun a felsőbbrendű lélek.
A halál után ez a lélegzet-lélek mennybe száll, a
sperma-lélek viszont a holttestben, a sírban marad. Tartani
leginkább ettől az alsóbbrendű lélektől tartottak a kínaiak.
Ez gonosz és irigy volt, magával rántani törekedett a halálba
az élőket. De ahogy a test felbomlott, úgy lassan eloszlott a
sperma-lélek is, és végül elvesztette kártevő erejét.
A felsőbbrendű lélegzet-lélekről viszont úgy hitték,
megmarad. Ezt táplálni kellett, mert a holtak birodalmáig
hosszú az út. Ha az utódok nem látták el élelemmel, a
lélegzet-lélek roppantul szenvedett. Ha nem lelte meg az
utat, akkor kínjában olyan veszélyessé vált, mint a sperma-
lélek.
A temetési szertartások célja kettős volt: megvédeni az
élőket a holtak beavatkozásaitól, egyben biztosítani a
holtaknak azt, hogy a lelkük éljen. A kapcsolat a holtak
világával veszedelmessé vált, ha a holtak kezdtek
cselekedni. Kedvező volt a kapcsolat, ha a hagyományok
törvényei szerint, rendben, illő időszakossággal valósult meg
mint őskultusz.
A lélek ahhoz képest élt, hogy az ember mennyi testi és
erkölcsi erőt gyűjtött magába élete során. Az erőt
táplálkozva és tanulva nyerhette el. Rendkívül jelentős volt a
különbség egy „húsevő”, egész életében bőségesen
táplálkozó úr és egy közönséges, szegény, rosszul táplált
paraszt lelke közt. Granet szerint: „A szó igazi értelme
szerinti lelke csak úrnak van. Ezt a lelket az aggkor sem
apasztja el, sőt: gyarapítja. Úr úgy készül a halálra, hogy
eltöltekezik különleges ételekkel és éltető italokkal. Élete
során számtalan esszenciát kebelez be, annál többet, minél
tovább uraskodik és dúskál. Már az ősei is teleették magukat
hússal és vadpecsenyével, ő pedig tovább gyarapítja dús
állagukat. Ha meghal, lelkét nem fújja el a szél, mint egy
akárkiét: csupa erő az, amikor halott testéből elszáll.
Ha egy úr társadalmi helyzetének szabályai szerint élt,
akkor a lelke, amelyet a gyászszertartások még nemesebbé
és tisztábbá tesznek, halála után dicső és sugárzó erejű lélek
lesz, a védszellem jótét erejével fog rendelkezni, s megőrzi
egy maradandó és szent személy összes vonását is.
Ősszellemmé lesz.”
Ezt a szellemet aztán saját kultusza illeti meg, csakis e
célra rendelt templomban. Részt vesz az évszakok
szertartásaiban, a természet életében és az ország életében.
Sikeres vadászat után bőven kap enni. Böjtöl, ha rossz a
termés. Az ős lelke annak az úri birtoknak a kenyerét, húsát,
vadját eszi, ahol otthon volt. De bármilyen gazdag is egy
ilyen őslélek, bár-meddig él is meg fölgyűjtött erejéből –
számára is eljön a pillanat, amelyben széthull és kialszik. A
nemzetségtábla, amelyhez a lelket bizonyos rítusok kötik,
négy-öt nemzedék múlva elveszti sajátos szent jellegét.
Kőszekrénybe helyezik, azoknak az ősöknek a táblái mellé,
akiknek a személyes emléke már elveszett. A táblán
megnevezett és megörökített ős nem részesül többé
úrtiszteletben. Erős személyisége, amely sokáig élesen
világlott, homályba vész. Életútjának vége szakad,
ősszerepét eljátszotta. Az őt szolgáló kultusz által hosszú
évekig elkerülte a közönséges halottak sorsát. Most megtér
az összes többi sokaságába, olyan névtelen lesz, mint
bármelyik.
Nem minden ős él négy-öt nemzedéken át. Különleges
méltóságán múlik, vajon fölállítva őrzik-e ennyi ideig a
tábláját, szólongatják-e a lelkét, kínálják-e étellel-itallal.
Némely táblát már egyetlen nemzedék múlva félretesznek.
De bármeddig áll is egy tábla, az a tény, hogy egyáltalán
létezik, némely szempontból módosítja a túlélés jellegét.
A fiúnak végképp nem titkos diadala itt, hogy ő még él,
az apja pedig nem. Hiszen az apja mint ős jelen marad, fia
neki köszönhet mindent, amije van, és meg kell őriznie
magának apja jóindulatát. Halálában is táplálnia kell apját,
és nagyon óvakodnia attól, hogy vele szemben elbizakodottá
váljék. Amíg a fiú él, addig feltétlenül jelen van az apa
őslelke is, és, mint láttuk, megőrzi összes egyéni vonását. Az
apának viszont fontos érdeke, hogy tiszteljék és táplálják. Ős
lett, és ebben az új létében szükséglete, hogy a fia éljen: ha
nem volna utóda, senki se volna, aki tisztelhetné. Azt
kívánja, hogy fia és még további nemzedékek túléljék. Azt
kívánja, hogy jó soruk legyen, mert saját ősléte az ő
jólétükön múlik. Azt kívánja, hogy amíg csak az emlékét
ápolják, éljenek. Ez bensőséges és szerencsés kapcsolatot
létesít a továbbélés egy mérsékelt változata közt, amely az
ősök osztályrésze és az utódok büszkesége, akiknek az a
dolguk, hogy az ősöket tovább éltessék.
Az is fontos, hogy az ősök néhány nemzedéken át
külön-külön élnek tovább. Egyenként tartják számon és
tisztelik őket, tömegbe csak a távoli múltban olvadnak az
ősök. S az élő utód el van választva ősei tömegétől: egyéni
alakok, világosan körvonalazott személyiségek állnak közte
és a tömeg között – mondjuk, az apja, a nagyapja –, s
elválasztják tőle. Ha a fiú tisztelete avval az elégtétellel
vegyül, hogy ő jelen van, akkor ez az érzés fölöttébb szelíd
és enyhe. A kapcsolat egész jellege folytán nem ösztökéli
arra, hogy szaporítsa a halottakat. Számukat majd ő maga
fogja eggyel növelni, ő pedig azt kívánja, hogy ez minél
később következzék be. A túlélés helyzete tehát itt elveszti
összes tömegvonását. Szenvedélynek értelmetlen és
érthetetlen volna, gyilkos jellege megszűnt. Emlékezés és
önérzet szövetségesek lettek. Egyik a másikhoz idomult, de
mindkettőből a jobb tartalom őrződött meg.
Ha szemügyre vesszük az eszményi hatalmasnak ezt a
kínai történelem és gondolkodás formálta alakját, mélyen
átérezzük, hogy milyen emberséges. A képből hiányzik az
erőszakosság, és ez a tény alighanem ennek az őstisztelet-
változatnak az érdeme.

Járványok
A pestist legjobban Thuküdidész írta le, aki maga is
megkapta, és felépült belőle. A leírás pontos és feszes, a kór
összes jellemzőjét tartalmazza; legfontosabbját érdemes
idéznünk.98
„Úgy hullott az ember, mint a légy. A haldoklókat
halomba rakták. Félholt nyomorultak támolyogtak az utcán,
sereglettek szomjúságukban a kutak körül. A templomok,
ahova behúzódtak, megteltek a kimúltak holttesteivel.
Némely ház lakóit annyira megtörte a rájuk szakadt baj,
hogy megfeledkeztek halottaik elsiratásáról.
A gyászszertartások összekuszálódtak, ki-ki úgy
temette el a halottját, ahogy épp tehette. Némely családban
annyian haltak meg, hogy már nem volt miből eltemetni
őket, s a gyászolók szégyentelen fortélyokra vetemedtek:
mások rakta máglyákhoz törekedtek, amazokat megelőzve
rájuk tették saját halottjukat, és meggyújtották a fát, vagy
ha már égett a máglya, más halottra rádobták a maguk
hurcolta hullát, aztán elillantak.
Isteni vagy emberi törvény szemernyi tisztelete se
gátolta a népet. Ami az isteneket illette, mindegynek
tetszett, tisztelte-e őket valaki vagy sem, mert egyformán
pusztult a jó is, a rossz is. Attól pedig, hogy aki emberi
törvény ellen vét, azon számon kérik a vétkét, ugyan ki
tartott volna, hiszen nem számolt avval, hogy megéri a
számonkérést. Mindenki úgy érezte, hogy kimondták már a
fejére a legsúlyosabb ítéletet, s annak a végrehajtásáig már
csak az életet akarta valahogyan élvezni.
Beteg és haldokló iránt leginkább az érzett részvétet,
aki maga is elszenvedte a pestist, és felgyógyult belőle.
Ismerte is már a kórt, biztonságban is érezte magát, mert
másodszor senki se kapta meg, vagy ha mégis, akkor a
második támadás sohasem volt életveszélyes. Az ilyen
embereket mindenki éltette szerencséjükért, ők maguk
pedig akkora kiváltságnak érezték gyógyulásukat, hogy úgy
vélték, többé soha semmilyen betegségbe bele nem
halhatnak.”
Az összes csapás közül, amely az emberiséget valaha is
sújtotta, a nagy járványok emléke különösen eleven. Ezek
olyan hirtelen következnek be, mint a természeti
katasztrófák, de míg a földrengés többnyire néhány rövid
lökés után elül, a járvány sokáig eltart, esetleg hónapokig,
akár egy évig is. A földrengés egyetlen csapással művel
rettentőt, áldozatai mind egyszerre pusztulnak el. Evvel
szemben a pestisjárvány kumulál: először csak néhány
embert támad meg, aztán szaporodnak az esetek, aztán
mindenütt látni halottat, és hamarosan több halottat látni,
mint élőt. A járvány végeredménye ugyanaz lehet, mint egy
földrengésé. De az emberek tanúi a nagy haldoklásnak,
szemük láttára nő, zajlik le tömeghalál. Mint egy csatában,
csak ez bármely ismert csatánál tovább tart. Az ellenség
pedig titokzatos, nem látni sehol, szembetalálkozni vele nem
lehet. Csak várni, hogy lesújtson. Harcolni csakis az ellenség
harcol. Azt vágja le, akit akar. Annyit vág le, hogy
hamarosan félő: mindenkit levág.
Amint a járvány járványnak bizonyul, nem lehet többé
más a vége, mint mindenki közös halála. Akit a járvány
elkap, az – mivel gyógyír a kórra nincs – csak a fejére
kimondott ítélet végrehajtására vár. Akiben benne a kór, az
tömeg, mert egyenlő a rá váró sors szerint. A betegek
száma haladványszerűen nő. A célt, amely felé a betegek
vonulnak, néhány nap alatt elérik. Ott végzik az életüket,
ahol az emberi testek sűrűsége a lehetséges legnagyobb
sűrűség: mindnyájan együtt egyetlen hullahegyen. A
halottaknak ez az összetorlódott tömege némely vallás
szerint csak időlegesen holt sokaság. Egyetlen perc alatt föl
fog támadni, és sűrű seregben az Úr elé lép az ítélet Napján.
De ha foglalkoztat is a halottak jövendő sorsa – bár a róla
alkotott hívő elképzelések nem mind azonosak –, egy
vitathatatlan: a járvány vége haldoklók és halottak tömege.
Tele velük „utca és templom”. Gyakran már lehetetlen
egyenként, illőn eltemetni őket: hatalmas tömegsírokba
kerülnek, rétegezve, ezren együvé, egyetlen gödörbe.
Az emberiség három olyan fontos jelenséget ismer igen
jól, amelynek a célja hullahegy. Ezek közeli rokonok, tehát
különös gonddal elhatárolandók egymástól. A három
jelenség: a csata, a tömeges öngyilkosság és a járvány.
A csata célja az ellenséges hullahegy. A csatázó az
eleven ellenséges sokaságot akarja csökkenteni, hogy ahhoz
képest minél nagyobb legyen a saját embersokasága.
Közben óhatatlanul odavész saját ember is, de ez nem cél.
Az ellenséges hullahegy a cél. A csatázó ezért cselekszik,
ezért tevékeny, ezért feszíti meg karja izmait.
A tömeges öngyilkosság esetében a tevékenység a
saját sokaság ellen irányul. Férfi, nő, gyerek, mindenki addig
öldösi egymást, amíg nem marad egyéb, csak önmaga
hullahegye. Nehogy bárki az ellenség kezére jusson, s hogy
a pusztítás tökéletes legyen, tűz vétetik segítségül.
A járvány eredménye ugyanaz, mint a tömeges
öngyilkosságé, de ez nem a tömeg szándéka, ezt mintha egy
ismeretlen külső hatalom hozná létre. Célhoz érni hosszabb
idő szükséges, ezért mindenki a rettentő várakozás
egyenlőségében leledzik, amelyen kívül minden más emberi
kapcsolat megszakad.
A járványnak fontos eleme a fertőzés, ezt tudva viszont
elkülönülnek egymástól az emberek. Legjobb senkit
közvetlenül meg nem közelíteni, mert már benne lehet a kór.
Van, aki elmenekül a városból, az emberek szétszóródnak a
birtokaikra. Más a házába zárkózik, senkinek se nyit ajtót.
Kerülik egymást. Távolságot tartani: ez a végső reménye. Az
életremény, szinte az élet önkifejezése a betegekkel
szemben tartott távolság. A fertőzöttek lassan átalakulnak
holt tömeggé – a fertőzetlenek mindenkitől elhúzódnak,
gyakran legközelebbi rokonaiktól, szüleiktől, házastársuktól,
gyermekeiktől is. Figyelmet érdemel, hogy a túlélés reménye
ilyenkor mennyire egyeddé teszi az áldozatok tömegével
szemközt álló embert.
Ám az általános kárhozatban, miközben mindenki
elveszettnek számít, akit a kór megfertőzött, elképesztő
dolog következik be: akad néhány számba vett, aki fölépül a
pestisből. Elképzelhető, hogy mit érez az ilyen a többi közt.
Túlélő lett, és sérthetetlennek érzi magát. Ezért képes rá,
hogy megszánja a körülötte nyögőket és haldoklókat. Az
ilyenek, mondja Thuküdidész „akkora kiváltságnak érezték
gyógyulásukat, hogy úgy vélték, többé soha semmilyen
betegségbe bele nem halhatnak”.

A temetői érzésről
A temetők nagyon vonzók: temetőt az is fölkeres,
akinek nem nyugszik benne rokona. Idegen városokban
temetőkbe zarándokol, időt szán temetőkre, úgy érzi magát
bennük, mintha az ő kedvére létesültek volna. Idegenben
sem mindig valamely tisztelt férfiú sírja az, ami vonz. És ha
eredetileg mégis őt illette a látogatás, végül mindig több
lesz belőle. Temetőben igen hamar erőt vesz rajtunk egy
sajátos hangulat. Kegyes szokás ennek a hangulatnak a
természetét átmagyarázni. Holott a komolyság, amelyet a
látogató érez, de még inkább kifelé magára ölt, titkos
elégtételt leplez.
Mit is tesz igazában, aki temetőbe látogat? Merre
mozdul, mi foglalkoztatja? Lassan végigjárja a sírsorokat,
megnéz egy követ, egy másikat, elolvas egy-egy nevet, és
van, amelyik vonzza. Aztán az kezdi érdekelni, ami a nevek
alatt áll. Lám, egy házaspár, amely sokáig élt együtt, most
pedig egymás mellett nyugszik, ahogy való. Lám, egy
gyerek, és milyen kicsi volt, amikor meghalt. Lám, egy fiatal
lány, aki még épp megérte a tizennyolcadik születésnapját.
A látogatót sírról sírra és egyre inkább a meddig kérdése köti
le. A megható sajátosságok egyre távolodnak, távolodnak, a
puszta időtartam marad.
Emitt harminckét évig élt valaki, amott egy másik
negyvenöt évig. Már most idősebb náluk a látogató, ők meg,
mondhatni, kívül vannak a pályán. Sokuk nem jutott el
odáig, mint a látogató, de ha nem halt meg hökkentően
fiatalon, akkor a sorsa semmi részvétet nem kelt. De olyan is
sok van, aki túljutott a nyolcvanon. Az ilyet még utol lehet
érni. Arra ingerli a látogatót, hogy úgy tegyen, ahogy ő tett.
Még minden lehetséges. A látogatónak nagy előnye az
elhalttal szemben, hogy a saját még várható élete időben
meghatározatlan, és némi iparkodással akár túl is tehet a
halotton. Milyen biztató összemérnie magát a halottakkal:
előnyben van, hiszen ők célba értek, ők nem élnek már.
Bármelyikkel támad versenyezni kezdve: őnála minden erő.
Mert amott az nincsen, csak lecövekelt cél van. Aki följebb
jutott, az lekerült. Most sem nézhet farkasszemet a
látogatóval, ellenben eltölti avval az erőtudattal, hogy több
lesz minden elhunytnál. Amott nyugszik egy, aki
nyolcvankilenc évig élt: végletesnek tetsző biztatás ez. De
mi gátolja a látogatót abban, hogy megérje a kilencvenet?
S nem ez az egyetlen számolgatás, amibe tengernyi sír
közt beletéved a látogató. Fölfigyel, hogy némelyek milyen
régen pihennek már a sírjukban. Az az idő, amely közte és
az ő haláluk közt van, valahogyan megnyugtató: mennyivel
hosszabb ideje van ő már ezen a világon! Azok a temetők,
ahol nagyon régi sírkövek is állnak még, XVIII. vagy akár
XVII. századiak, valamilyen módon fölemelők. A látogató
elálldogál, nem tágít, amíg türelmesen ki nem betűzte az
elmosódott föliratokat. Az időszámítás, amelyet különben
csak gyakorlati célra használ, hirtelen megtelik eleven, mély
értelmű élettel. Ahány évszázadról csak tud a látogató, mind
az övé. Aki a sírban nyugszik, nem is sejti, hogy aki előtte
áll, az azt veszi szemügyre, meddig élt mikor. A halott
számára halála évével megszűnt az időszámítás, de a
szemlélő számára folytatódott, odáig ér, ahol ő van. Mit meg
nem adna a vén halott azért, hogy a szemlélődő mellé
állhasson! Kétszáz éve, hogy meghalt: mondhatni kétszáz
évvel túlélte őt, aki nézi. S elvégre sokat tud a közben eltelt
időről ki-ki, benne áll az mindenféle krónikában. Olvasott
róla, meséket hallott róla a látogató, egyet-mást maga is
megélt. Bajos nem éreznie fölényét: a naiv ember ilyen
helyzetben azt érez.
De még inkább azt érzi a temetői látogató, hogy
egyedül sétál a temetőben. Lába körül sok-sok ismeretlen
hever sűrűn egymás mellett. Nem tudni, hány, de sok, és
egyre többen lesznek. Fölkelnie közülük egynek sem lehet,
együtt maradnak, halomban. A látogató egymaga áll talpon
a fekvők között.

A halhatatlanságról
Ha magán- vagy irodalmi halhatatlanságon tűnődünk,
helyes olyan férfiúval kezdeni, mint Stendhal. Keresve sem
találhatunk embert, aki nála jobban idegenkedhetne a
szokásos hitbeli elképzelésektől. Stendhalt végképp nem köti
semmilyen vallás, se parancs, se ígéret. Érzései és
gondolatai csakis ezt az e világi életet illetik. Végletesen,
mélységesen érezte és élvezte az életet. Mindenre
kiterjeszkedett, amiben örömét lelhette, és eközben azért
nem vált fecsegővé, mert az egyedit meghagyta egyedinek.
Semmit se fogott össze kétes egységekbe. Semmiben sem
bízott, amit nem tudott átérezni. Sokat gondolkozott, de
egyetlen gondolata sem hideg. Amit följegyez, amit ábrázol,
az mind közel marad eredete forró pillanatához. Sok mindent
szeretett, és mindenfélében hitt, de nála minden csodás
módon fogható maradt. Bármit azonnal meglelt saját
magában, s ehhez nem volt szüksége valamely rendező elv
fortélyaira.
Ez az ember, aki semmit se föltételezett, aki mindenre
maga akart rájönni, aki, ha az élet érzés és szellem, maga az
élet volt, aki minden jelenségnek a végére járt, s ezért
kívülről is szemlélhetett mindent, akinél szó és tartalom
olyan természetes összhangban van, mintha saját szakállára
vállalta volna, hogy megtisztítja a nyelvet, ez a kivételes és
igazán szabad ember mégis hitt, s olyan könnyedén és
természetesen beszélt a hitről, mint egy szeretőről.
Panasztalanul beérte avval, hogy keveseknek írjon, de
teljesen biztos volt benne, hogy száz év múlva nagyon sokan
fogják olvasni. Nincs a modern korban világosabb,
elszigeteltebb, minden kevélységtől mentesebb
megfogalmazása az irodalmi halhatatlanság hitének. Miféle
hit ez? Mi a tartalma? Az, hogy egy ember élni fog, amikor
mindenki, aki az ő korában élt, már nem fog élni. Hogy nem
lesi fondorul az élőket mint élőket. Nem söpri félre őket az
útból, semmit sem cselekszik ellenük, s ha kihívják, nem áll
sorompóba. Megveti az álhírnevest, de azt is megveti, hogy
annak a fegyvereit forgassa ellene. Mogorva pillantása sincs
a hírnevesekre, hiszen tudja, mekkorákat tévedtek. Azok
társaságát választja, akik közé majd maga is tartozni fog:
mindazokét a múltból, akiknek műve máig él, akik szólnak
hozzá, akikkel táplálkozik.
Ölni, hogy túléljen: ilyen embernek semmit se mond ez,
hiszen nem most akar túlélni. Csak száz év múlva lép majd
sorompóba, amikor már nem él, tehát ölni sem ölhet. Mű fog
művel mérkőzni akkor, és késő lesz bármit hozzátenni a
műhöz. Az igazi, a vállalt vetélkedés akkor kezdődik, amikor
a vetélytársak már nem élnek. Végig se nézhetik műveik
bajvívását. Hanem a mű éljen, és hogy éljen, ahhoz gonddal,
színültig legyen töltve élettel. A halhatatlan nemcsak a
gyilkolást veti meg: mindenkit, akivel együtt élt, magával
visz a halhatatlanságba, s ott minden hatni fog, parány is,
óriás is.
 Tökéletes ellenképe ez azoknak a hatalmasoknak,
akikkel, ha meghalnak, együtt kell meghalnia
környezetüknek is, hogy a halottak a túlvilági létben
mindent megtaláljanak, amihez szokva voltak. Semmi se
bizonyítja rettentőbben mélységes tehetetlenségüket: ölnek
életükben, ölnek halálukban, megöltek serege kíséri őket a
túlvilágra.
De aki Stendhalt lapozza fel, az viszontlátja őt magát és
mindazt, ami körülötte volt, és meglátja itt is, ebben az
életben. Így kínálja magát holt az élőnek legbecsesebb
étekül. Halhatatlansága az élők javát szolgálja: a holtaknak
hozott áldozat fordítottja ez, és mindenkit gyarapít. A
túlélésnek nincs többé fullánkja, és a harag nem országol
többé.
 A hatalom elemei

Erőszak és hatalom
Az erőszakhoz mindig az kötődik, hogy közel és jelen
van. Az erőszak kényszerítőbb és közvetlenebb a
hatalomnál. Nyomatékosabb a fogalom, ha fizikai erőszakot
mondunk. Alsóbb és inkább állati szinten a hatalmat
helyesebb erőszaknak nevezni. Zsákmányát erőszakkal
ragadja meg a vad, és erőszakkal tömi a torkába. Ha az
erőszak ráérős, átalakul hatalommá. Ámbár végül mégis
bekövetkezik a döntés és a visszavonhatatlanság heveny
cselekvéspillanata, és akkor a hatalom ismét tiszta erőszak.
A hatalom általánosabb és terjedelmesebb az erőszaknál,
sokkal többet tartalmaz, és már nem igazán dinamikus.
Körülményesebb, sőt valamelyest türelmes is. Maga a
„Macht” szó az ősi gót „magan” származéka, vagyis a
„hatalom” annyi mint „hathat, tehet, valamire képes”, és a
„machen” – „csinál” szótörzshöz semmi köze.
Hatalom és erőszak igen egyszerűen
megkülönböztethető a macska és az egér viszonyának
ábrázolásával.
Az elkapott egér a macska erőszakos karmai között van.
A macska megragadta, fogja, mindjárt megöli. De amint
játszani kezd vele, új elemmel bővül a kép. A macska
elereszti az egeret, valamicskét futni hagyja. Amint az egér
megugrik és iszkol, máris megszűnt az erőszak. A
macskának viszont hatalmában áll újra megkaparintania. Ha
végleg elengedi az egeret, akkor a hatalmi köréből is
elengedi. De addig a pontig, ahol még biztosan elérheti,
hatalmában van az egér. A macskának hatalmi szférája van,
a macska reménypillanatokat engedélyez az egérnek, persze
szigorúan őrzi közben, késztetése, hogy elpusztítsa, nem
múlik el: mindezt együtt, a szférát, a reményt, az őrizetet és
a pusztíthatnékot a hatalom testének, törzsének
nevezhetjük, vagy akár egyszerűen a hatalomnak.
 A hatalomhoz tehát – nem úgy, mint az erőszakhoz –
bizonyos terjeszkedés kell, nagyobb tér és valamivel több
idő. Kifejtettük volt azt a föltevést, hogy a börtön a torok
fogalmából vezethető le: nos, ennek a kettőnek a kapcsolata
kifejezi a hatalom és az erőszak egymáshoz való viszonyát.
A vad torkában nincs többé valós remény, a zsákmánynak
nincs már ideje, és tér sincs körülötte. A börtön mindeme
dimenziókban mondhatni tágabb torok. A rab néhány lépést
járhat föl-alá, mint az egér, amelyet a macska szemmel tart;
hébe-hóba hátán a porkoláb szeme. A rabnak ideje van, s az
a reménye is, hogy ez alatt az idő alatt vagy megszökhet,
vagy elengedik; közben szakadatlanul érzi, hogy a rendszer,
amelynek zárkájába szorult, el akarja pusztítani, még akkor
is, ha ebbeli késztetését mintha fölfüggesztette volna.
De merőben más szférában, a sokszorosan árnyalt
vallásos önátadáséban is megnyilvánul a hatalom és erőszak
közötti különbség. Minden istenhívő mindig Isten
hatalmában van, és ebbe a maga módján beletörődik. De
vannak, akiknek ez nem elég. Azt áhítják, hogy sorsukba
keményen nyúljon bele az Isten, a fölismerhető és érezhető
isteni erőszak közvetlen megnyilvánulását igényük. Az
ilyenek parancsra várnak, Istenük arca keményebb,
uralkodói. Hitük lényegi foglalata az Isten cselekvő akarata
és az ő alázatos cselekvésük mindenkor, minden isteni
parancsra. Ilyen tartalmú vallások az isteni predestináció
nézete felé hajlanak, ami módot ad a híveiknek arra, hogy
mindent, ami velük történik, az isteni akarat közvetlen
megnyilvánulásának érezzenek. Sűrűbben, könnyebben
hajlanak meg előtte, és bár a halálig is. Ezek a hívők mintha
eleve Isten szájában élnének, aki tüstént összeroppanthatja
őket fogai közt. Miközben az ő dolguk az, hogy Isten irtóztató
jelenlétében rettenetlenül éljék tovább az életet, a törvényt
megtartva serénykedjenek.
Ennek az irányzatnak két legismertebb követője az
iszlám és a kálvinizmus. Az ő híveik az isteni erőszakra
szomjasak. Az isteni hatalom nem elég nekik, egymagában
túl általános az, és távoli, s roppant sokat bíz a hívőkre. Az
örökös parancslesés aztán döntő hatással van azokra az
emberekre, akik mindörökre parancsokra bízták a sorsukat,
és súlyosan kihat másokkal szembeni magatartásukra is.
Megteremti a hívő katonás típusát, akinek számára a csata
az élet legpontosabb foglalata, aki nem fél a csatában, mert
mindig csatában érzi magát. Erről a típusról még
részletesebben fogunk szólni a parancs vizsgálata kapcsán.

Hatalom és gyorsaság
A hatalom körében a gyorsaság az utolérés vagy a
megragadás jellemzője. Mindkettőt az állatoktól leste el az
ember. Vadat utolérni a futó ragadozóktól, főleg a farkastól
tanult. Hirtelen ugrással vadat megragadni a macska
féléktől, amelyeknek irigyelt és csodált bajnoka az oroszlán,
a leopárd, a tigris volt. A ragadozó madarakban egyesült az
utolérő és a megragadó tehetség. Az egyedül és láthatóan
szálló, nagy távolságból lecsapó ragadozó madár a
gyorsaság tökéletes példája. Az embernek a madár sugallta
a nyilat, hosszú ideig leggyorsabb eszközét: a nyilazó ember
szálltából-röptében csap le zsákmányára.
Ezek az állatok igen korán lettek a hatalom szimbólumai
is. Hol isteneket, hol uralkodói ősöket szimbolizálnak.
Dzsingisz kán őse farkas99, az egyiptomi fáraó istene a
sólyomfejű Hórusz. Az afrikai birodalmak királyi
nemzetségeinek szent állata az oroszlán és a leopárd. A
római császárokat elhamvasztották, holttestükből sas
képében szállt a lángok közt égbe a lelkük.100
A leggyorsabb pedig az, ami mindig is a leggyorsabb
volt: a villám. Az ember világszerte babonásan fél a
villámtól, védtelen vele szemben. Rubruk ferences barát,
Szent Lajos követe szerint a mongolok legfőbb félelme a
mennydörgés és a villámlás.101 Ha vihar jön, minden idegent
kiűznek jurtáikból, fekete nemezbe burkolóznak, és
elrejtőzve várják az égiháború elmúltát. Rasid perzsa
történetíró szerint, aki szolgálatukban állt, óvakodnak attól,
hogy villámsújtotta állat húsából egyenek, sőt, közelébe se
merészkednek ilyen állatnak. Mindenféle tilalommal
békítgetik a villámot, minden tilos, ami előcsalogathatja. A
villám gyakran fő fegyvere a leghatalmasabb istennek.
A villám hirtelen villan a sötétben, és ez a fény mintegy
kinyilatkoztatás. A villám mindent utolér és megvilágít. E
sajátságából sok nép az istenek óhajait igyekszik
kipuhatolni. Milyen alakú, és az égbolt melyik pontján villan
fel? Merről jön? Merre halad? Az etruszkoknál külön papi
rend dolga volt a villámfejtés, ezt a papi rendet utóbb
átvették a rómaiak, „fulguratores” volt a papok címe.102
„Az uralkodó hatalma”, mondja egy ősi kínai irat, „a
villámhoz hasonló, ámbár ha lecsap, ereje kisebb.” 103
Bámulatos, hogy hány hatalmast sújt halálra villám. Az
elbeszélések, persze, nem mindig igazak. Sokat mond
viszont, és elég, hogy összekapcsolják a hatalmat a
villámmal. Római és mongol legenda van ilyen sok. Mindkét
nép legfőbb istene a mennyek ura, és mindkettőnek igen
fejlett nézete van a hatalomról. A villám szerintük
természetfölötti parancs. Akire lesújt, az lesújtandó volt. Ha
hatalmasra sújt le, akkor a hatalmasnál hatalmasabb
kezéből jött. A villám a leggyorsabb, a szempillantás alatt
bekövetkező, egyben a legnyilvánvalóbb büntetés.
Az ember aztán utánozta a villámot, fegyvernemet
készített belőle: tűzfegyvert. A villámló és dörgő lövés, a
puskáé, de főleg az ágyúé, megrémítette azt a sereget,
amelynek nem volt tűzfegyvere: égiháborúnak érezte.
De az ember már korábban is azon iparkodott, hogy
gyorsabb vaddá legyen. Szolgálatába fogta a lovat, lovas
seregeket szervezett. A történelem kelet felől jött nagy
hódító rohamait képzett, legkitűnőbb lovasság tette
lehetővé. A tatárokról szóló összes korabeli írás kiemeli,
hogy milyen gyorsak voltak. Mindig váratlanul bukkantak fel:
hirtelen jelentek meg, ugyanolyan hirtelen el is tűntek, hogy
aztán még hirtelenebbül jelenjenek meg ismét. Még a gyors
menekülést is támadóeszközzé tették: a megtámadott épp
csak bízni kezdett abban, hogy megfutamodtak, és máris a
gyűrűjükbe volt zárva.
 A fizikai gyorsaság mint a hatalom tulajdonsága azóta
minden módon fokozódott. Fölöslegesen részleteznénk, hogy
technicizált korunkban milyen hatékonyan.
A megragadás szférájába tartozik még egy merőben
más gyors cselekmény, a leleplezés. Ártalmatlan vagy
alázatos alak áll elő, de ha letépik az arcáról a maszkot,
akkor, lám, ellenség volt mögötte. A leleplezés csak akkor
sikeres, ha hirtelen történik. Utolérés ez, igen szűk térben és
koncentrált módon. A színlelésnek ősi eszköze az álarcos
tánc, ennek fordítottja a leleplezés. Álarcokkal és
ellenálarcokkal döntően módosíthatók az erőviszonyok. Az
ellenség színlelését ellenszínlelés hárítja el. Egy uralkodó
harcosokat vagy törzsi előkelőségeket meghív egy lakomára.
A vendégeket aztán hirtelen, amikor legkevésbé számítanak
ellenséges mozdulatra, egy szálig fölkoncoltatja. Ez a váltás
az egyik magatartásból a másikba pontosan megfelel egy
álarcos tánc maszkot letépő mozzanatának. A mozdulat
végletesen gyors, villámgyors, a cselekvés sikere kizáró la
gyorsaságán múlik. A hatalmas jól tudja, hogy ő maga
szakadatlanul leplezkedik, tehát csak ugyanerre számít más
részéről. Bármi módon szabad, sőt szükséges minél
gyorsabban lecsapnia másra, gondolja, megelőznie mást. Ha
esetleg ártatlannal végez, nemigen hökken meg: bonyolult a
maszkok világa, megeshet tévedés. Fölháborodik viszont a
hatalmas, ha késlekedett, és emiatt elillant egy ellensége.

Kérdés és felelet
Aki kérdez, az mindig behatol. Ha a kérdés
hatalomgyakorlás eszköze, akkor úgy hatol a kérdezett
testébe, mint egy kés. Hogy mi lehet a testben, azt tudja a
kérdező, de tényleg meglelni akarja, tapintani. Sebész
biztonságával váj a zsigerekbe. Vigyáz az áldozata életére,
hogy sokat megtudjon róla. Különös sebész, mert helyi
érzésítéssel jár el. Ingerli az áldozat egyik-másik testrészét,
hogy biztosat tudhasson meg más részeiről.
Kérdésnek válasz a célja: ha nincs rá válasz, akkor
olyan, mint a semmibe lőtt nyíl. Az igazán ártatlan kérdés
elszigetelt, nem követi másik. Megkérdezünk egy idegent,
hogy merre van egy ház. Megmondja. Beérjük a válaszával,
s megyünk tovább. Egy pillanatra feltartóztattunk egy
idegent. Gondolkodásra kényszerítettük. Minél világosabban
és tömörebben felelt, annál hamarabb szabadult tőlünk. Azt
tette, amire számítottunk, s nem kell velünk többé
találkoznia.
De aki kérdez, az esetleg nem éri be ennyivel, és
tovább kérdez. Ha sokat, akkor a kérdésektől hamarosan
elmegy a kérdezett kedve. Nemcsak külsőleg fogják meg:
minden válaszával többet és többet tár fel magából. Talán
mellékes, ami a felületen van, de egy ismeretlen akarta
látni. És kötődik hozzá más is, rejtettebb részlet, a kérdezett
számára sokkal becsesebb. Kedvetlensége hamarosan
gyanúba csap át.
A kérdezés ugyanis fokozza a kérdező hatalomérzetét:
kedve támad még és még többet kérdezni. Aki felel, az
minél többször enged a kérdésnek, annál alázatosabb lesz. A
személyi szabadság jórészt azon múlik, hogy védve van-e a
személy a kérdésektől. A legkeményebb zsarnokság az,
amely legkeményebben kérdez.
Okos a válasz, ha véget vet a faggatásnak. Aki
megteheti, az visszakérdez: egyenlők között bevált
önvédelmi eszköz ez. Akinek a helyzete nem engedélyez
ellenkérdést, az vagy kénytelen kimerítően válaszolni,
kirukkolni avval, amit a másik puhatol, vagy csellel elvenni a
kedvét a puhatolózástól. Hízeleghet a kérdezőnek avval,
hogy pillanatnyi fölényét elismeri, tehát annak nem
szükséges ezt személyesen bizonyítania. Másokra terelheti a
kérdező figyelmét, akiket érdekesebb és érdemesebb lenne
faggatni. Ha ért a leplezkedéshez, elmoshatja a
személyazonosságát. Amely esetben mondhatni másnak
szólt a kérdés, ő nem is illetékes, hogy megfeleljen rá.
Aki kérdez, az végeredményben boncolni akar.
Tapogatva kezd hozzá. A kérdések több különböző pontra
tapintanak. Amit kitapintanak, azt a kérdező félreteszi, nem
használja el rögtön, jó lesz későbbre. A kérdésnek előbb azt
a bizonyos dolgot kell megtalálnia, amit keres. A kérdés
mögött mindig ott a tudatos cél. Tétován gyerek vagy bolond
kérdez, kérdésében nincs erő, könnyű bármi felelettel
megetetni.
A helyzet akkor igazán veszélyes, ha röviden, kevés
szóval kell felelni. Kevés szóval meggyőzően leplezkedni
vagy mássá változva menekülni bajos, ha ugyan nem
lehetetlen. A védekezés legnyersebb módja az, ha a
kérdezett süketnek tetteti magát, vagy nem érti a kérdést.
De ez csak egyenlők között segíthet. Egyébként, ha erősebb
kérdez gyöngébbet, írásban is kérdezhet, vagy tolmács
útján. Az írásos válasz aztán igencsak kényszerítő. Az
ellenfél felmutathatja, hivatkozhat rá.
Aki kifelé védtelen, az belső fedezékébe húzódik.
Fedezéke a kérdéssel szemben a titok. Olyan ez, mint egy
második, védettebb, az elsőben megbúvó test. Aki nagyon
közel hatol hozzá, az kínos meglepetésekre számít. A titok
sűrűbb a környezeténél, elkülönül tőle, homály fedi, ezt a
homályt megvilágosítani csak kevesen tudják. A titok
tulajdonképpeni tartalmánál mindig fontosabb a
veszélytartalma. A titok leglényege pedig, mondhatni
kemény magva az, hogy hatékonyan visszaveri a kérdést.
Ha a kérdésre hallgatás a válasz, akkor mintha pajzsról
vagy vértről pattanna vissza egy fegyver. A megnémulás az
elhárítás végletes formája, ugyanannyira előnyös, mint
amennyire hátrányos. Aki elhallgat, az nem szolgáltatja
ugyan ki magát, evvel szemben veszedelmesebbnek látszik,
mint amennyire az. Többet gyaníttat, mint amennyit eltitkol.
Úgy tetszik, hogy csak azért némul el, mert sok a
titkolnivalója. Akkor pedig még kevésbé szabad elengedni. A
konok hallgatás vége kínvallatás, kínpad.
A válasz azonban mindig, szokványos helyzetekben is
megköti a válaszolót. Nem térhet el tőle utóbb kénye-kedve
szerint. A válasz konkrét helyre kényszeríti a válaszolót, és
oda is köti, miközben a kérdező mindenünnen
megcélozhatja, mondhatni körüljárhatja, és ott helyezkedhet
el, ahol akar. Egyfolytában körözhet a kérdezett körül,
rajtaüthet, zavarba ejtheti. Azáltal, hogy helyét változtatja,
olyan szabadságot élvez, amilyet a kérdezett nem élvezhet.
A kérdező feléje kap a kérdéssel, s ha sikerül vele
megérintenie, azaz válaszra bírnia, akkor már meg is
kötötte, helyére kényszerítette. „Ki vagy?” „Ez meg ez.” Aki
felelt, már nem lehet más, vagy ha hazudott, bajba
bonyolódik. Máris oda a lehetőség, hogy mássá változva
elillanjon. A kérdés-felelet folyamata egy idő múlva a
gúzsbakötés képzetét sugallja.
Az első kérdés identitást firtat, a második helyet. Mind a
kettő beszédet föltételez, ami azon késztet tűnődni, hogy
elképzelhető-e a szavakba foglalt kérdés előtti, de annak
megfelelő archaikus helyzet. Egy olyan, amelyben
szükségszerűen együtt van a hely és az identitás, és az
egyik értelmetlen lenne a másik nélkül. Létezik ez az
őshelyzet: a zsákmány kétkedő megérintésében. Ki vagy?
Ehető vagy? Az állat szakadatlanul élelmet keres, és
mindent, amit csak talál, megérint és megszaglász.
Mindenbe beleüti az orrát: Ehető vagy? Milyen az ízed? A
válasz egy szag, egy ellennyomás, egy holt merevség. Az
idegen test ilyenkor önmaga helye, a kérdező szaglászva
vagy érintéssel ismerkedik meg vele, azaz, emberi
szokásaink nyelvére fordítva: megnevezi.
A gyermeknevelés kezdetén szinte mértéktelenül
intenzívvé fokozódik két egymást keresztező, aránytalannak
tetsző, mégis szorosan összetartozó folyamat. Nevezetesen:
a szülő szakadatlanul, keményen és nyomatékkal parancsol,
a gyerek pedig megszámolhatatlanul sokat kérdez. A
gyermek kezdeti kérdései olyanok, mintha táplálékért sírna,
csak másképp már, magasabb szinten. A kérdések
ártalmatlanok, mert a gyermek semmiképp sem szerzi meg
általuk szülei egész tudását: a szülők fölénye óriási marad.
Mit kérdez legelőször a gyermek? Legelső kérdései
helyeket tudakolnak: „Hol van…?” Szintén korán kérdi, hogy
„Mi ez?” és „Ki?”, azaz máris fontos a hely és az identitás
szerepe. Valóban ezeket firtatja legelőször a gyermek. Csak
később, idestova háromévesen kezd úgy kérdezni, hogy
„miért?”, és jóval később következnek az időt illető
kérdések, a „mikor?” és a „meddig?”: jó idő elmúlik, mire a
gyermeknek pontos fogalma lesz az időről.104
A tétova érintéssel kezdődik, aztán, mint már mondtuk,
beljebb akar hatolni. Szétválasztó jellegű, kettészel, mint
egy kés. Ez abból is látható, hogy a gyermek, amíg nagyon
kicsi, ellenáll a kettős kérdéseknek. „Mit szeretnél inkább,
almát vagy körtét?” A gyermek erre vagy hallgat, vagy azt
mondja, „körtét”, mert ez volt a kérdés utolsó szava.
Valóban döntenie, azaz elválasztani egymástól almát és
körtét, bajos; tulajdonképpen mind a kettőt szeretné.
A szétválasztás akkor válik igazán élessé, ha csak a két
legegyszerűbb válasz lehetséges, az igen vagy a nem. Mivel
ez a kettő két ellentétes véglet, s a kettő közül minden
kimarad, a döntés, hogy ezt vagy azt feleljük-e, nagy
horderejű, erősen megköt.
Amíg egy kérdést nekünk nem szegeznek, gyakran
nincs is véleményünk. A kérdés kényszerít rá, hogy
szétválasszuk azt, ami valami mellett szól, és ami ellene. Ha
a kérdés nyájas és nem követelődző, akkor ránk bízza a
döntést.
Szókratészt Platón Dialógusai mintegy a kérdezés
királyává koronázzák. Szókratész megveti a hatalom összes
ismert változatát, és minden elől, ami csak eszébe juttatja,
szorgosan kitér. Bölcsességében, amely a fölénye, bárkit
részeltet. De nemigen közli összefüggő előadásban, hanem
kérdéseket tesz föl. A Dialógusok ügyelnek is arra, hogy a
legtöbbet és a legfontosabbat ő kérdezze. Ezáltal fogva
tartja hallgatóit, és a legváltozatosabb elkülönítésekre
készteti. Kizárólag kérdezéssel lesz rajtuk úrrá.
Fontosak a kérdezés korlátai, amelyeket a kulturáltság
szab meg. Vannak dolgok, amiket idegentől nem
kérdezhetünk. Ha mégis megtesszük, akkor szinte fizikailag
támadjuk meg, megsebezzük, alapos okkal érzi sértve
magát. A tartózkodás viszont arról győzi meg, hogy nagy
tisztelettel vagyunk iránta. Idegennel szemben úgy
viselkedünk, mintha erősebb volna nálunk: egyfajta hízelgés
ez, amely az idegent hasonló magatartásra készteti.
Biztonságban csak akkor érzik magukat az emberek, és csak
akkor hagyják egymást békén, ha megőriznek egymás
között egy bizonyos távolságot, ha nem fenyegetik őket
kérdések, azaz mintha mindenki erős volna, és mindenki
ereje egyenlő.
Félelmes kérdés az, amely a jövőt fürkészi.
Nevezhetnénk akár a kérdések kérdésének is, és ez a kérdés
a legintenzívebb. Ha istenekhez intéztetik, nekik nem
kötelességük válaszolni. A Legerősebbhez intézett kérdés
kétségbeesett kérdés. Az istenek sohase kötelezik el
magukat, a kérdező nem furakodhat beléjük.
Kinyilatkoztatásaik kétértelműek, nem tagolhatok. Minden
hozzájuk intézett kérdés első kérdés, és mindegyikre csak
egy választ adnak. A válasz sűrűn csak jel. A jeleket némely
nép papjai nagy gyűjteményekbe foglalják, rendszerezik.
Babilon ezerszám hagyott ránk válaszjeleket. Feltűnő, hogy
valamennyi független a többitől. Egyik sem következik a
másikból, a jelek közt nincs belső kapcsolat. A jelek
lajstroma puszta jeltár, és hiába ismeri valaki az összes jelet,
mindig csak egyetlen elkülönített jelből következtethet a
jövő valamely elkülönített tényére.
Pontosan ellenkező minőség a kihallgatás, amely a
múltat állítja helyre, mégpedig teljes esemény rendjében. A
kihallgatott gyöngébb a kihallgatónál. De mielőtt a
kihallgatást értelmeznénk, célszerű néhány szót ejtenünk
egy manapság a legtöbb államban rendszeresített
intézményről, nevezetesen az egyén rendőri
nyilvántartásáról. Kialakult egy kérdéscsoport, amely
mindenütt azonos, és lényegileg biztonságot és rendet
szolgál. Az állam tudni kívánja, mennyire válhat valaki
veszélyessé, és ha azzá válik, akkor hogyan foghatja el
azonnal. Az egyénhez intézett első kérdés mindig az, hogy
mi a neve, a második az, hogy hol lakik. Tudjuk már, hogy ez
a két legősibb kérdés, az identitásé és a helyé. A következő
kérdés a foglalkozást firtatja, s ebből kiderül, hogy mi dolga
után jár az egyén: foglalkozásából és életkorából társadalmi
súlyára és tekintélyére lehet következtetni, egyben
kezelhetése módjára. Családi állapota szűkebb emberi
tartományát határozza meg, férjét, feleségét, esetleg
gyermekeit. Származása és nemzetisége támpontul szolgál
ahhoz, hogy milyen nézetei lehetnek: ma, megszállott
nacionalizmusok korában többet mond a nemzetiség, mint a
súlyát vesztett vallás. Mindez együtt – fényképpel és
kézjeggyel – jó sokat rögzít.
Az ilyen kérdésekre adott válaszokat el szokták fogadni.
Egyelőre nem gyanúsak. Bizalmatlansággal csak majd a
konkrét célú kihallgatáskor telítődik a kérdés. Kihallgatáskor
rendszert alkotnak a kérdések, oly céllal, hogy a válaszokat
ellenőrizni lehessen, mert ilyenkor voltaképpen minden
válasz hamis lehet. A kihallgató és a kihallgatott között most
ellenséges a viszony. A kihallgatott a jóval gyöngébb fél, és
csak úgy menekülhet, ha meggyőzi a kihallgatót, hogy nem
ellensége.
A bírósági vizsgálat pedig a kihallgatással utólag
mindentudóvá teszi a kérdezőt, mint hatalmast. A kérdező
hirtelen lecsap az utakra, ahol a kérdezett járt, a szobákra,
amelyekben járt, az órákra, amelyeket megélt, mindenre,
ami nem látszott se tilosnak, se üldözendőnek. A kérdezőnek
újra végig kell mennie minden úton, be kell lépnie minden
szobába, hogy minél kevesebb maradjon régi és elmúlt
szabadságából. Nagyon sokat tudjon a bíró, mire ítélhet.
Hatalma főleg mindentudásán nyugszik.
Hogy megszerezze, joga van bármit kérdeznie: „Hol
voltál? Mikor jártál ott? Mit csináltál?” A válaszok az alibit
szolgálják, hely tagad benne helyet, identitás tagad
identitást. „Én akkor másutt voltam. Én nem az vagyok, aki
a tettet elkövette.”
„Egyszer délidőben”, olvassuk egy vend legendában,
„Désza szélén leheveredett a fűbe egy fiatal pórleányka, s
elaludt. Mellette ült a vőlegénye. A vőlegény azon tűnődött,
hogy mi módon szabadulhatna a menyasszonyától. Akkor
odajött a Delelői Asszony105, s kérdezgetni kezdte. S
akárhányszor felelt meg a vőlegény, mindig újabbat
kérdezett. Mire az óra elütötte az egyet, elállt a szívverése a
vőlegénynek. Halálra kérdezte a Delelői Asszony.”
 A titok
A titok a hatalom legmélye mélyén rejtőzik. A les
jellegzetesen titkos cselekmény. Aki les, az rejtőzik, vagy a
környezethez hasonul, és meg se moccan, hogy el ne árulja
magát. A leső mindenestül eltűnik a lesen; úgy burkolózik a
titokba, mint második bőrébe, és e bőre leplében hosszasan
vár, vár. Leshelyzetben nem sajátosan gomolyog, keveredik
a türelem és a türelmetlenség. Minél tovább bírja a lest a
leső, annál hevesebben fűti a villámgyors siker reménye. De
sikerrel csak úgy leshet, ha végtelenné nő a türelme. Ha
csak egy szempillantással hamarabb elfogy, akkor hiába volt
minden, és a leső egy csalódás terhével elölről kezdheti a
lest.
A megragadás aztán nyílt, látványos, hiszen rémítő
legyen, ezáltal fokozza hatását. De amint megkezdődik a
zsákmány bekebelezése, ismét sötétben történik minden. A
torokban sötét van, a bendőben, a belekben sötét van. Senki
se tudja, senki se tűnődik azon, hogy mi folyik szakadatlanul
a zsigerekben. A bekebelezés ősfolyamatának legnagyobb
része titok marad. Kezdetben a leső aktív titka, végül passzív
titok a test rejtett homályában. A kettő közt csak a
megragadás villan egy nagyot, mint a villám, megvilágítva
önmagát, mint futó mozzanatot.
Az igazi titok testmélyi. A varázsló, aki testi folyamatok
ismeretének birtokában űzi mesterségét, csak akkor
varázsolhat, ha erre különös, különleges műtéteket eltűrve
fölkészült.
Az ausztrál arandáknál a varázslójelölt férfi106
elzarándokol a szellemek barlangjához. Ott legelőször
átfúrják a nyelvét. A jelölt egy szál magában van, és
felavattatásának kelléke, hogy rettegjen a szellemektől.
Mesterségének, úgy tetszik, feltétele, hogy legyen mersze
egyedül maradnia, és éppenséggel olyan helyen, amely
különösen veszélyes. Egy idő múlva úgy érzi, hogy fülétől
füléig dárda járja át a fejét, megölik a szellemek, majd
kinyújtóztatják a barlangban, ahol mintegy a túlvilágon van
velük együtt. A külső világ számára élettelen, odabenn
viszont kiveszik a belső szerveit, és újakat raknak a
helyükbe. Vélhetőleg jobbakat, mint az embereké általában,
talán sérthetetlen szerveket, vagy legalább olyanokat,
amelyeken nem fog rontás, varázslat. Tehát fölkészítik a
hivatására, belsőleg; új hatalma a zsigereiből indul ki. A
jelölt dolgához láthatna, meghal, de csak azért, hogy testét
teljesen átjárja a titok. Ezt csak ő ismeri, és a szellemek
ismerik, ez rejtve van a testében.
A varázsló kellékei közt érdekes a sok apró kristály.
Ezeket a testén hordja, mesterségéhez nélkülözhetetlenek:
mindenféle kövecskével mesterkedik buzgón, valahányszor
beteget gyógyít. Hol kövecskéket osztogat, hol a beteg sajgó
testrészéből szed ki kövecskét. A beteg attól beteg, hogy
kemény idegen tárgy ül a testében. A kövecs a varázsló
különleges díja is, gyógypénz, amelynek változó értékét csak
ő ismeri.
Az ilyen közvetlen gyógykezelésen kívül minden egyéb
varázslat távolról hat. A varázsló mindenféle bűvpálcát farag
és hegyez, aztán messziről veszi célba velük az áldozatot,
amely nem is sejti, milyen félelmes rontás fogja érni. Ebben
az esetben a titkos les módszerét követi a varázsló. Apró
dárdákat hajigál sötét szándékkal; ezeket néha látni is,
megvillannak, mint üstökösök az égbolton. Maga a varázsló
cselekmény gyors, de a hatása esetleg csak idő múltán
nyilvánul meg.
Varázslattal megrontani egy-egy embert minden aranda
tud. Rontást elhárítani csak varázsló. Őt fölvértezte a
beavattatása, és jobban megvédi a mesterségbeli
gyakorlata. Némely vén varázsló egy falkányi embert is meg
tud rontani. A hatalomnak tehát mondhatni három foka van.
Aki egy egész sokaságot tud egyszerre beteggé tenni, az a
leghatalmasabb.
Nagyon félnek az arandák az idegenek, a tőlük messze
élők megrontó hatalmától. Valószínűleg azért, mert az ő
rontásaik ellenszerét kevésbé ismerik, mint a saját
rontásaikét. És mert ilyenkor nem érvényesülhet az, hogy a
saját csoporton belül mindenki felelős bármilyen gonosz
tettéért.
Amikor a varázsló bajt hárít el, amikor beteget gyógyít,
jóságos hatalommal él. De egyidejűleg sokkal több rosszat is
művel. Mert semmilyen baj se jön magától, mind egy
rosszakaratú ember vagy szellem műve. Ami szerintünk oka
valaminek, az az arandák szerint bűn. Minden halál
gyilkosság, a gyilkosságot pedig meg kell bosszulni.
Bámulatos, hogy ez minden tekintetben milyen közel áll
a paranoiás ember világához. Könyvünk végén, a Schreber-
esetről szóló két fejezetben bővebben fogunk evvel
foglalkozni. Még a zsigerek elleni támadást is részletezni
fogjuk, teljes elpusztításukat és azt, hogy hosszú kínlódás
után hogy újulnak meg mint sérthetetlen szervek.
A titok kétarcú, és mindvégig, a hatalom fejlettebb
megjelenési formáiban is az. A primitív varázslótól szinte
csak egy lépésnyire áll a paranoiás. És nem messze
mindkettőtől a hatalmas, akinek számos történelmileg
kifejlett példányát igencsak ismerjük.
Nála nyílik aztán aktív tere a titoknak. A hatalmas jól
ismeri a maga titokeszközét, és nagyon jól tudja, mikor
mennyire értékelje a súlyát. Tudja, mire les, ha valamit meg
akar szerezni, és tudja, hogy segítői közül kit állítson lesbe.
A hatalmasnak sok a titka, mert sokfélét akar megszerezni,
és úgy rendszerezi a titkokat, hogy egymást megőrizzék.
Valakire rábíz egy titkot, másra egy másikat bíz, és tesz róla,
hogy soha össze ne kapcsolódhassanak.
Mindenkit, aki valamit tud, valaki őriz, de az őrző
sohase tudja meg, hogy tulajdonképpen mit őriz az
őrzöttben. Neki az a dolga, hogy a rábízottnak minden
szavát, minden mozdulatát följegyezze, ismételten jelentse
az uralkodónak, aki ezúton képet kap a megfigyelt személy
szelleméről, érzületeiről. Ám az őrzőt is őrzi valaki, és ennek
a másodiknak a jelentése helyére igazítja az elsőét. Így
aztán a hatalmas folyamatosan tudja, hogy mennyire
alkalmatos és biztos egy-egy edény, amelyre titkot bíz, és ki
tudja számítani, vajon nem telt-e már meg valamelyik edény
annyira, hogy megcsurranhat. A titkok egész
rekesztékrendszerének a nyitját kizárólag ő ismeri. Ha ezt
mindenestül rábízza valakire, akkor veszélyt gyanít.
A hatalomnak szükséglete, hogy a kiismerés
egyenlőtlenül oszoljon meg. A hatalmas kiismer, de ő
kiismerhetetlen marad. Ő a leghallgatagabb. Se az
indulatait, se a szándékát nem ismerheti senki.
Klasszikus példája ennek a kifürkészhetetlenségnek
Filippo Maria, az utolsó Visconti. 107 Hercegsége, Milánó
nagyhatalom volt a XV. századi Itáliában. Senki olyan
tehetségesen nem tudott leplezkedni, mint a herceg.
Sohase beszélt nyíltan, mindent sajátságos
megnyilatkozásokba burkolt. Ha valakit már nem kedvelt,
akkor váltig dicsérte; akit megtisztelt, megajándékozott,
kitüntetett, azt hevesnek, ostobának nevezte, evvel
éreztette, hogy méltatlan a szerencséjére. Akit a közelében
akart tudni, azt hosszú időre maga mellé vonta,
mindenfélével biztatta, aztán elejtette. Mikorra az ilyen már
azt hitte, végleg megfeledkezett róla, visszaparancsolta
maga mellé. Ha híven szolgáló embereit valamilyen kegyben
részesítette, akkor meghökkentően, alattomban másokat
faggatott a kegy felől, mintha semmit se tudott volna róla.
Általában mást adott, mint kértek tőle, és mindig másképp,
mint szerették volna. Ha ajándékot vagy kitüntetést szánt
valakinek, akkor előbb napokig, hetekig faggatta
jelentéktelennél jelentéktelenebb dolgok állása felől, hogy a
kiszemelt ki ne találja a szándékát. Hogy legtitkosabb
szándékait el ne árulja, még azt is megtette, hogy sűrűn
rosszallt olyan kegyeket, amelyeket ő maga osztott volt,
vagy olyan halálos ítéletek végrehajtását, amelyeket ő maga
hozott.
Ebben az esetben úgy tetszik, mintha ez a herceg
önmaga elől is titkolna titkokat. Elhalványul a tudatában a
titkok tudatos és aktív jellege, passzív titokra van szüksége,
amelyet önteste barlangsötétjében hordhat, amelyet úgy
őrizhet ott, hogy maga sem ismeri meg többé, maga is
elfelejti.
 „A király joga, hogy titkait atyja, anyja, testvérei,
feleségei és barátai elől elzárja.” így szól az arab irat, A
Korona Könyve, amelyben a Szasszanidák udvarának
számos ősi hagyományáról esik szó.108
II. Khoszrau perzsa király, a Győzedelmes, különleges
leleményekkel tette próbára azoknak a hallgatagságát,
akikre szolgálatot akart bízni. Ha tudta, hogy két udvari
embere meghitt barátja egymásnak, és akár jó-, akár
rosszindulata dolgában egy, akkor egyikükkel bezárkózott, s
elárult neki egy titkot, amely a másikat érintette: tudatta az
egyikkel, hogy ki fogja végeztetni a másikat, s
megfenyegette, hogy ha ezt a titkot elárulja az érintettnek,
akkor súlyosan meg fogja büntetni. Ettől fogva azt figyelte,
hogy a kivégzendő barát hogyan jár-kel a palotában, színét
váltja-e az arca, hogyan viselkedik, ha királya elé járul. Ha
azt állapította meg, hogy egyáltalán nem mutatkozik
másnak, mint korábban, akkor tudta, hogy a barátja nem
árulta el a titkot. A titoktartót aztán bizalmasává tette,
bőven megjutalmazta, magas polcra emelte, kegyét
éreztette vele. Utóbb, kettesben vele, azt mondta neki:
„Elhatároztam volt, hogy lenyakaztatom azt az embert, mert
hírét hallottam némely tettének. De amikor alaposabban
kitudakoltam a dolgot, kiderült, hogy mindenestül hamis volt
a hír.”
Ha viszont azt vette észre, hogy a megfenyegetett
riadtan félrehúzódik, elfordítja az arcát, akkor világos volt,
hogy megsúgta neki a titkot a barátja. Akit ki is taszított
kegyeiből Khoszrau, ridegen megfosztott méltóságától. A
másikkal viszont tudatta, hogy csak próbára kívánta tenni a
barátját, ezért rábízott valamilyen titkot.
Ilyenformán Khoszrau csak olyan udvari embere
hallgatagságában bízott, akit szívbeli barátjának gyilkos
elárulására is rá tudott bírni. A legnémább hallgatagságot
biztosította magának. „Aki nem tud királyának szolgálni”,
mondta, „az magának se, és aki magának se tud szolgálni,
annak nem veszem hasznát.”
 A hallgatás hatalma mindenki szemében kincs. Azt
jelenti, hogy valaki számtalanszor beszélhetne, mindenféle
külső késztetésnek engedve, mégis ellenáll. Semmire se
felel, mintha sohase kérdeznének tőle semmit. Meg nem
látni rajta, kedvére van-e, nincs-e ez vagy az. Néma, holott
nem némul meg. Hallani pedig hall. A rendületlenség
sztoikus erényének legfelső foka alighanem a hallgatás.
Hallgatni az tud, aki pontosan tudja, mit hallgat el.
Gyakorlatilag nem némul el végleg, ezért kétfelé választja a
kimondhatót és a titkolandót. Pontosabban: tudva azt, ami
titkolandó. Meghatározottabb az, és becsesebb. A hallgatás
nemcsak megőrzi: koncentrálja is. Ha egy ember többnyire
hallgatag, föltétlenül koncentráltabb egyéniségnek látszik.
Gyanítható, hogy nagyon sokat tud, hiszen hallgat.
Gyanítható, hogy sűrűn foglalkoztatja a titka. Valahányszor
meg kell óvnia, mindig szembekerül vele.
A hallgatag ember tehát nem feledkezhet meg a
titkáról. Épp azért becsülik, mert egyre égeti, emészti a
benne súlyosodó titok, mégsem szolgáltatja ki.
A hallgatás elszigetel: a hallgatagok többször
magányosak, mint a beszélők. Elszigetelődésük viszont
hatalmukat gyarapítja. Aki hallgat, az kincset őriz, és
önmagában őrzi a kincset.
Aki hallgat, az nem tud átváltozni. Belső őrhelyén áll,
nem tágíthat onnan. Leplezkedhet, de csak mereven. Álarc
mögé bújhat, de a választott álarc merevvé teszi.
Cseppfolyós-képlékeny átváltozásokra nincs módja. Az
átváltozások hatása bizonytalan, nem tudni, hova sodorják
azt, aki sodrukra bízza magát. Hallgatni mindig akkor
szoktunk, ha nem akarunk változni. Az elhallgatás
megszünteti az átváltozás összes indítékát. A beszéd
szálakat sző ember és ember közé, a hallgatás közibük
merevszik.
A hallgatagnak előnye, hogy mindenkinek az ő
megnyilatkozása fontos. Nagyobb a súlya. Rövid és
körülhatárolt szava pedig a parancshoz közelít.
 A parancsolók és engedelmeskedők közti mesterséges
minőségi különbség abban is áll, hogy nincs közös nyelvük.
Ne is beszéljenek egymással, mintha nem is tudnának.
Viszonyuk bármely helyzetben megköveteli azt a fikciót,
hogy a parancson kívül nincs, amit kölcsönösen
megértenének. Ez a parancsolót a maga cselekvési
szférájában hallgataggá teszi. Ugyanezért számítunk viszont
a hallgatagok részéről is, ha végre megszólalnak, olyan
megnyilatkozásokra, amelyek parancsokhoz hasonlók.
Az uralkodás összes szabadabb formája kétkedővé teszi
a sokaságot, laza uralom talán nem is működhet rendjén,
véli lenézően a sokaság, és azért vélekedik így, mert az
uralomban nem elég a titok. A parlamenti viták több száz
ember előtt folynak, lényegük a nyilvánosság. Egymással
végletesen ellenkező vélemények nyilvánulnak meg és
csapnak össze. Még a titkosaknak mondott ülések se igazán
titkosak. A sajtó hivatásszerű kíváncsisága, a pénzügyi érdek
gyakran eredményez indiszkréciót.
Úgy tetszik, hogy titkot csak egy-egy valaki vagy
valakik szűk köre tud megtartani. Úgy tetszik, az a
legbiztosabb, ha csak nagyon kis csoportok tanácskoznak,
titoktartásra kötelezett és titoksértésért súlyos megtorlással
fenyegetett csoportok. Dönteni pedig lehetőleg egyetlen
személy döntsön. Az ugyanis maga sem ismerheti a döntést,
amíg nem döntött, ha pedig megtette, akkor a döntés mint
parancs gyorsan végrehajtandó.
A diktatúrák tekintélye jórészt onnan van, hogy a
sokaság a titok koncentrált erejét érzi bennük: ez az erő
demokráciákban sokszorosan megoszlik és felhígul. Megvető
fölénnyel szokás hangsúlyozni, hogy a demokráciák mindent
ronggyá beszélnek. Mindenki fecseg, mindenki mindenbe
beleszól, és semmi se történik, mert minden eleve
köznyilvános. Ez úgy hangzik, mintha határozottság hiányát
panaszolná fel, holott valójában titokhiány miatt csalódott.
A sokaság megannyi dolgot elvisel, ha az hatalmasan és
ismeretlenből tör rá. Nagyon sajátos rabszolgai hév
biztathatja azt, aki saját maga senki-semmi, hogy egy
hatalmas bendőbe kívánkozzék. Hogy valójában mi történik
vele majd, azt nem tudja, hogy mikor, azt sem: a
szörnyetegbe belépni esetleg másoknak elsőbbségük van. A
senki alázatosan várakozik, remeg, és azt reméli, hogy
áldozattá fog kiszemeltetni. Ebben a magatartásban a titok
apoteózisát fedezhetjük fel. A titok magasztos, minden más
mellékes. Nem is az fontos igazán, hogy mi történik, csak
tüzes hirtelenséggel törjön ki, mint egy vulkán, váratlanul és
ellenállhatatlanul.
Minden titok azonban, amely az egyik oldalon és
egyetlen kézben titok, végül szükségszerűen végzetessé
válik: végzetessé a hordozójára, ami lényegében nem lenne
fontos, de végzetessé az összes érintettre nézve, ezért
mérhetetlenül fontos lenne. Minden titok robbanékony, és
belső heve fokozza az erejét. Ahol az eskü pecsétje zárja, ott
fog kitörni.
Csak ma tudjuk igazán, hogy milyen veszedelmessé
válhat a titok. Hatalomtöltése nőttön-nő, különböző,
egymástól csak látszólag független szférákban. Alig halt
meg az a valóságos diktátor, aki ellen szövetségben viselt
háborút a világ – máris újra megjelent a titok, az
atombomba képében, veszélyesebb, mint valaha, és
leszármazóiban viharos gyorsasággal növekszik a
veszélyessége.
A titok koncentrációját két szám aránya jelzi: az egyik
szám azoké, akiket a titok érint, a másik azoké, akik őrzik.
Ennek az aránynak az ismeretében könnyű meglátni, hogy
modern technikai titkainknál koncentráltabb és
veszélyesebb titok még sohase létezett. Ezek a titkok
mindenkit érintenek, de csak elenyésző számú ember ismeri
őket, és öt, esetleg tíz emberen múlik, hogy felhasználja-e.

Ítélet és elítélés
Ajánlatos egy közismert jelenséggel kezdenünk, az
elítélés örömével. „Rossz könyv”, mondja valaki, vagy „rossz
kép”, és ezt úgy mondja, mintha tárgyszerűen közölne
valamit. Közben látszik ugyan a képén, hogy szeret ilyesmit
közölni. S megtévesztő is a közlés formája, hiszen
egykettőre személyre szólóan folytatódik. „Rossz író” vagy
„rossz festő”, halljuk máris, és ez úgy hangzik, mintha azt
hallanánk, hogy „rossz ember”. Mindenütt nyílik alkalom,
hogy ismerőst, ismeretlent elítélésen tetten érjünk,
önmagunkat is. Örül az ember, ha negatív ítéletet mondhat,
örömét meg nem látni lehetetlen.
Rideg és szörnyeteg öröm ez, amellett
megtéveszthetetlen. Az ítélet csak akkor ítélet, ha
valamiféle rettenetes biztonsággal mondják ki. Nem ismer
elnézést, ahogyan óvatosságot sem. Egykettőre kész,
jellegének akkor felel meg legjobban, ha fontolgatás nélkül
fogalmaztatik meg. A szenvedély, amelyről árulkodik, a
gyorsaság szenvedélye. Az ítélkező arcán attól fénylik fel a
gyönyör, hogy feltételt nem ismerve és gyorsan ítélt.
Miféle gyönyör ez? Az ítélkező valamit eltol magától,
alantosabb csoportba tolja át, eleve föltéve, hogy ő maga
felsőbb csoporthoz tartozik. Mást leszállítva önmagát
fölértékeli. Természetesnek és szükségesnek véli, hogy két
minőség létezik, és ezek ellentétes értékeket jeleznek. A
mindenkori jó azért van, hogy a rossz fölé emelkedjék. S
hogy mi való az egyikbe, mi a másikba, azt az ítélkező maga
mondja meg.
Bírói hatalmat tulajdonít magának evvel az ítélkező. A
bíró ugyanis csak látszólag áll a két tábor között, a jó és a
rossz határán. Feltétlenül a jó oldalhoz sorolja magát,
hivatalára is főleg az képesíti, hogy rendületlenül a jónak a
birodalmához tartozik, mintha beleszületett volna. A bíró
mondhatni egyfolytában ítélkezik. Ítélete kötelező. Pontosan
meghatározott dolgokban kell ítélkeznie, sokat tud jóról és
rosszról, mert bőséges a tapasztalata. Csakhogy olyan
ember is van, aki nem bíró, nem küldték sehova bíráskodni,
senki ép ésszel ki nem jelölné bíróul, mégis szakadatlanul
bíráskodik, ítél, minden területen. Nem kell ehhez
szakismeret. Tíz ujján megszámolhatja bárki azokat, akik
tartózkodnak az ítéletektől, mert szégyellnék
bíráskodásukat.
 Az ítélkezés az emberiség egyik legelterjedtebb
tömegkórja; gyakorlatilag mindenki betege. Kíséreljük meg
föltárni a gyökerét.
Az embernek mélységes igénye, hogy mindenkit, akit
sokaságban lát, minduntalan csoportokba rendezzen. Két
csoportba sorolja és egymással szembesíti a laza, alaktalan
sokaságot, ami által valamelyest sűríti. Tömöríti a
csoportokat, mintha meg kellene küzdeniük egymással;
exkluzívvá teszi őket, és ellenséges érzülettel tölti el. Az ő
elképzelése, az ő óhaja szerint csakis ellenfelek lehetnek.
Elválasztani egymástól a „jót” meg a „rosszat”: ősi módja ez
egy dualista osztályzásnak, amely azonban sohasem igazán
elvi, és sohasem igazán béketűrő. Milyensége a kettő közötti
feszültségen múlik, aki pedig ítél, az feszültséget teremt és
újít fel.
Erre a cselekvésfolyamatra az ellenséges falka képzése
iránti hajlam késztet. Végül a hadifalka. Mivel a hajlam az
élet összes lehetséges területén és tevékenységében
működik, felhígul. De ha béketűrőn nyilvánul is meg, ha úgy
látszik is, hogy egy-két ítélkező szóval le van tudva,
csírájában mindig jelen van a fokozás ingere, hogy aktív és
véres ellenségeskedés törjön ki két falka között.
Aki az élete ezernyi kapcsolatának sűrűjében áll, úgy
tartozik hozzá a „jók” számtalan csoportjához, hogy
szemben áll a „rosszak” éppoly számos gyülekezetével.
Pusztán az alkalmakon múlik, hogy a csoportok egyike-
másika fölgerjed-e falkává, és nekiront-e a maga
ellenségfalkájának, még mielőtt az rontana őneki.
Látszólag békés ítéletek aztán az ellenség fejére
kimondott halálos ítéletekké válnak. Ilyenkor a jónak már
pontosan ki van mérve a határa, és jaj a rossznak, ha átlép a
határon. Semmi dolga a jók között, el kell pusztítani.

A megbocsátás hatalma – Kegyelem

A megbocsátás hatalma olyan hatalom, amelyet
mindenki fenntart magának, és amellyel mindenki
rendelkezik. Sajátságos lenne személyes
megbocsátáscselekményekből fölépíteni egy életet. A
paranoiás embertípus nagyon nehezen bocsát meg, vagy
képtelen rá; az ilyen hosszasan latolgat, az ilyen, amikor
volna mit megbocsátani, semmit sem felejt el soha, az ilyen
fiktív ellenséges cselekményeket kohol, hogy legyen mit
meg nem bocsátania. Az ilyen embertípus mindenekfölött a
megbocsátás összes módjától zárkózik el egész életében. Ha
pedig hatalmat szerez, és hatalmát megtartandó kénytelen
megbocsátani, akkor csak alakoskodik. A hatalom birtokosa
sohase bocsát meg igazán. Minden ellenséges mozdulatot
gondosan megjegyez, eldug vagy későbbre tartogat. Egyet-
egyet el-elcserél, ha igazi hódolatot kap érte: hatalmasok
nagylelkű tetteinek mindig ez az indítéka. A hatalmasok
annyira áhítják, hogy aki szemben áll velük, az mindenben
hódoljon nekik, hogy gyakran túl nagy árat is megadnak a
hódolatért.
A magatehetetlen roppant erősnek véli a hatalmast, s
nem látja rajta, hogy milyen fontos neki mindenki hódolata,
egy szálig mindenkié. Hatalomgyarapodást, ha ugyan
gyanítja, mi az, csak a saját valóságos súlya szerint tud
mérni, és soha föl nem éri ésszel, hogy mit ér a tündöklő
királynak a legutolsó, névtelen, nyomorult alattvaló
térdhajtása. Meglehet, hogy minden hatalmasnak fényes
példaképe a bibliai Isten, aki szívósan és gonddal érdeklődik
minden lélek iránt, egyetlen lélekről sem feledkezik meg.
Isten leleménye a bonyolult megbocsátáskereskedelem is:
aki meghódol neki, azt visszafogadja kegyelmébe. De
szigorúan figyel az igájába hajló szolga hódolatára, és mert
mindentudó, könnyű a szolga viselkedéséből észrevennie,
hogy mennyire álnok.
Semmi kétség afelől, hogy számos tilalom csupán
támasza olyanok hatalmának, akik a tilalom áthágását
megtorolhatják vagy megbocsáthatják. A kegyelem roppant
nagy és koncentrált hatalmi aktus, mert feltétele az
elítéltetés: nem lehetséges kegyelem, ha nem előzte meg
ítélet. A kegyelem kiválaszt is. Kegyelemben részesíteni csak
meghatározott, mérsékelt számú elítéltet szokás. Aki büntet,
az óvakodik a túlzott kegyességtől, és ha azt a látszatot kelti
is, hogy lelke legmélyén idegen tőle a rideg
ítéletvégrehajtás, kényszerűségnek ítéli azt, mert szent
szükséglet a büntetés, s ez mindent megindokol. De aki
büntet, az mindig nyitva hagyja a kegyelem felé vezető utat,
hogy vagy személyesen gyakoroljon kegyelmet némely
ügyben, vagy egy erre kijelölt felsőbb instanciának
kegyelemre ajánljon valakit.
Végletes erővel jelenik meg a hatalom akkor, ha a
lehetőség utolsó percében gyakorol kegyelmet. Amikor már
épp végrehajtanák a halálos ítéletet, az akasztófa tövében
vagy a kivezényelt osztag sortüze előtt úgy jelenik meg a
kegyelem, mint az élet megújítása. A hatalomnak ott van a
határa, hogy halottat valóságosan életre kelteni nem tud,
ám a kegyelmi szavát sokáig késleltető hatalmasnak
gyakran úgy tetszik, mintha ezen a határon is túllépne
végül.
 A parancs

A parancs: menekülés és tüske

„Parancs, az parancs”: véglegesség és vitathatatlanság
képzete tapad a parancshoz, s ez is oka lehet, hogy olyan
kevéssé tűnődött el a parancson bárki. Elfogadjuk, mint
olyasmit, ami mindig is létezett, természetesnek is,
nélkülözhetetlennek is véljük. Kicsi korunktól fogva
megszoktuk a parancsokat, jórészt parancs az, amit
nevelésnek hívunk, és felnőtt életünk is csupa-csupa
parancs, akár munka, akár harc, akár hit területén. S alig
kérdeztük még, hogy mi is tulajdonképpen a parancs, hogy
tényleg olyan egyszerű-e, amilyennek látszik, és noha gyors
és sima, és így éri el, amit elvár, nem marad-e egyéb,
mélyebb, akár esetleg ellenséges nyoma a neki
engedelmeskedő emberben?
A parancs ősibb a beszédnél, különben nem értené az
eb. Az idomár pontosan arra törekszik, hogy a
beszédtudatlan állat megértse, mit kíván tőle. Akaratát
kurta, nagyon világos parancsokban közli állataival; ezek a
parancsok elvileg semmiben sem mások, mint az
emberekhez intézettek. Az állatok engedelmeskednek a
parancsoknak, ahogy a tilalmakra is ügyelnek. Vagyis alapos
okkal kereshetjük a parancs ősi eredetét, és annyi legalább
világos, hogy valamilyenformán az emberi társadalmon kívül
is létezik parancs.
A hatásos parancs legősibb formája megkerget. Egy
állatra egy nála erősebb, egy külső lény menekülést
parancsol. A menekülés csak látszólag spontán: a veszély
mindig valóságos alak, és amíg azt meg nem sejti, egyetlen
állat sem menekül. A menekülési parancs olyan erős és
közvetlen, mint a tekintet.
A menekülés lényegi tartozéka eleve az, hogy a két
lény, amely közt kapcsolat jön létre, különböző legyen. Az
egyik csak érezteti a másikkal, hogy föl akarja falni: innen a
menekülés halálos veszély tudata. A „parancs” futásra
kényszeríti a gyöngébb állatot, s mindegy, hogy aztán
tényleg üldözőbe veszi-e vagy sem. Csak a fenyegetés ereje
számít: egy szempár, egy hang, egy rém szuggesztiója.
A parancs tehát a menekülésparancsból ered, az
ősparancs két különböző fajú állatot feltételez, amelyek
egyike a másikat fenyegeti. A kettő közötti erőkülönbség, a
tény, hogy az egyik – mondhatni – szokványosán zsákmánya
a másiknak, szinte ősi rend szerint és megbonthatatlan
kötelékben, mindez együtt valami módon abszolúttá és
megmásíthatatlanná teszi a folyamatot. A fenyegetés
halálos ítélet, amelyet megfellebbezni egyetlen és legvégső
módon lehet: menekülve. Amikor a zsákmányolni készülő
oroszlán elbődül, valóságos halálos ítélet a hangja;
beszédének ezt az egyetlen szavát valamennyi áldozata
megérti; lehet, hogy megannyi egymástól különböző
lénynek ez az egy tulajdonsága közös: megérti a
fenyegetést. Az ősparancs – az ember megjelenésénél
sokkal korábbi parancs – halálos ítélet, amely menekülni
kényszeríti az áldozatot. Jó lesz erre emlékeznünk, ha majd
az emberi parancsról esik szó. Az irgalmatlan és iszonyú
halálos ítélet minden parancsban földereng. Az emberiség
parancsrendszere olyan szerkezetű ugyan, hogy az egyén
mindközönségesen megússza a halált, de mindig retteg tőle,
mert a parancsban mindig ott a fenyegetés, és a tényleg
halálos ítéletek és kivégzések intézményének fenntartása
ébren tartja a félelmet: minden parancstól, általában a
parancstól mindenki fél.
De feledkezzünk meg egy percre arról, amit a parancs
eredetéről megállapítottunk, és vegyük olyan elfogulatlanul
szemügyre, mintha csak most kezdenénk vizsgálni.
„Az első feltűnő jegye, hogy cselekedni késztet.
Parancsként működhet egy valamerre mutató kinyújtott ujj:
ahány szem látja, mind oda néz, ahova az ujj mutat. Úgy
tetszik, mintha ez a parancs nem kívánna több cselekvést,
mint amennyit egy irányt megszabva kivált. De különösen
fontos, hogy irányba terjeszkedik, amelyet akár
megfordítani, akár megváltoztatni egyaránt helytelen.
 A parancs attól az, hogy nem tűr ellentmondást. Nem
vitatható, nem magyarázható, nem vonható kétségbe.
Tömör és világos, mert nyomban megérthetőnek kell lennie.
Ha késve hat, veszít az erejéből. Ha egy parancsot nem
követ végrehajtás, minden megismétlésével fogyatkozni fog
az elevensége, hamarosan ki fog merülni, mintegy
eszméletét vesztve földre rogy, és ha így jár, jobb nem
élesztgetni. A parancs kiváltotta cselekvésnek ugyanis
megvan a maga pillanata. Ez időben távoli is lehet, de
megszabottnak kell lennie, akár közöltnek, akár a parancs
tartalmából kiviláglónak.
Parancsra másképp cselekszünk, mint egyébként
bármikor. Idegenszerű cselekvésnek érezzük,
emlékezetünkben valahogy futólagosnak. Amolyan gyors
széllökésnek, amelyhez nem volt közünk, és amely
tovalebbent. Abban, hogy a parancs végrehajtását utólag
tőlünk idegennek érezzük, része lehet annak, hogy a
parancsot sietve kellett végrehajtani, de ez még nem
magyaráz meg mindent. A parancs lényeges vonása az,
hogy kívülről ér bennünket. Az élet egyik ránk rakott eleme:
parancsot senki se gerjeszt saját magában. Még azok a
magányos alakok is, akik hirtelen parancsok félelmes
tömegével állnak elő, mint egy új vallás alapítói vagy egy
régi megújítói, mindig szigorúan őrzik azt a látszatot, hogy a
parancstömeg rájuk rakott idegen teher. Sohasem szólnak a
maguk nevében. Amit másoktól követelnek, azt mint
megbízottak követelik, és ha egyben-másban talán nagyokat
hazudnak is, ebben az egyben mindig becsületesek:
küldetésükben hisznek.
Az idegenből eredt parancsot azonban nálunk
erősebbnek is kell tekintenünk. Azért engedelmeskedünk,
mert ha szembeszállnánk vele, nem bízhatnánk sikerben: az
adott parancsot, aki győzne. A parancs akkor parancs, ha
kétségbevonhatatlan, s ha megfogyatkozna a hatalma,
akkor ezért a hatalomért meg kell küzdeni, ezt vissza kell
szerezni. De többnyire elismert marad. Bámulatos, hogy új
döntésekre milyen ritka az igény: a régiek hatása tartós.
Harci győzelmek parancsok képében élnek tovább, minden
megtartott parancs valahai győzelmet újít meg.
A parancsoló hatalma kívülről nézve szakadatlanul nő. A
legcsekélyebb parancs is gyarapítja. Nemcsak azért, mert
általában annak a javát szolgálja, aki parancsol, hanem mert
magának a parancsnak a természete is, a parancs
tudomásulvétele is, hatástere is, metsző pontossága is –
mindez valami módon biztosítja a hatalmat, növeli,
kiterjeszti. A hatalom parancsok mágikus nyílfelhőjét
bocsátja ki, az eltalált áldozatokat a nyilak szólítják,
megindítják, vezetik, s ők önmagukat ajánlják fel a
hatalmasnak.
Ám a parancs egyszerűsége és kerek volta csak első
pillantásra abszolút és kétségbevonhatatlan: ha jobban
megnézzük, látszatra az. A parancs részekre bontható. Szét
is bontandó, különben sohasem ismerjük meg igazán.
Minden parancs hajtóerő és tüske. Hajtóereje arra
kényszeríti címzettjét, hogy végrehajtsa, úgy, ahogy szól. A
parancs végrehajtójában pedig tüske marad. Rendben,
elvártan működő parancsok esetében a tüskének nyoma se
látszik. Rejtett valami a tüske, senki se gyanítja, a tüske csak
esetleg alig észrevehetően mutatkozik meg, mint tűnő
berzenkedés, mielőtt a parancsnak engedelmeskedünk.
A tüske azonban mélyen belefúródik abba, aki egy
parancsnak megfelelt, és el múlhatatlanul megül benne.
Nincs lelki képződmény, amely örökebb volna a tüskénél. A
tüske megőrzi az egész parancsot, az erejét, a horderejét, a
hatásterét, a parancsadás percétől fogva bele van mintázva
minden. Évek, évtizedek múlhatnak el, mikorra a parancsnak
ez a mélyre fúródott és emlékezetbe ágyazott része, parányi
pontos mása újra fölszínre tör. De fontos tudnunk, hogy
nincs elveszett parancs, egyetlen se múlik el igazán avval,
hogy végrehajtották: a parancsok örökre be vannak ágyazva
a memóriába.
S akikkel legjobban elbánnak a parancsosztogatók, azok
a gyermekek. Csodának tetszik, hogy a gyermek össze nem
rogy a parancsok terhe alatt, hogy túléli nevelői
garázdálkodását. Hogy aztán a gyermek utóbb mindent saját
gyermekein gyakorol tovább, s nem kevésbé kegyetlenül, az
olyan természetes, mint az, hogy az ember harap és beszél.
Csak egy, ami mindig meglepő marad: a csöppségkorban
kapott parancsok is épen-elevenen ugranak elő, amint a
következő nemzedék odaveti a maga áldozatait. Egyetlen
parancs egyetlen betűje se más, mintha csak egy órája
hangzott volna el, holott valójában húsz éve már, vagy
harminc vagy még több. Az az erő, amellyel a gyermek
parancsokat befogad, az a szívós hűség, amellyel megőrzi
őket, nem egyéni érdeme. Értelemnek vagy sajátos
tehetségnek sincs köze ehhez. Egyetlen gyermek se, a
legátlagosabb se felejt el, se bocsát meg egyetlen olyan
parancsot sem, amellyel valaha meggyötörték.
Hamarabb változik meg az ember külleme, összes
ismertetőjegye, fejtartása, szájára kiülő kedélye, tekintete,
mint a testében maradt és épen megőrzött parancstüske.
Változatlan épségben fogja egyszer fölszínre lökni magából,
csak meglegyen rá az alkalom: a tüske akkor bújik elő, ha
egy új helyzet megtévesztésig hasonlít arra a régire, amikor
a húsba benyomult. Az ilyen korai helyzetek fölújítása,
fordított megismétlése bő forrása a lelki energiának az élet
során. Ha valamire törekszünk, akkor ami „sarkantyúz” – így
szoktuk mondani –, az a lelkünk legmélyén lakozó ösztön,
hogy valaha kapott parancsoktól megszabaduljunk.
Tüske csak abban marad, aki engedelmeskedik, tüskéje
a végrehajtott parancsnak van. Aki parancsok elől kitér, az
nem kénytelen tüskéket tárolni. „Szabad” csak az, aki okkal-
móddal elkerülte a parancsokat, s nem az, aki csak utóbb
szabadul meg tőlük. A legkevésbé szabad ember pedig
kétségtelenül az, akinek a legtöbb idő kell a szabaduláshoz,
vagy aki végleg képtelen a tüskéktől megszabadulni.
Ösztöneinknek is engedelmeskedünk, és aki
elfogulatlan, nem érzi magát rabjuknak. Még ha
elszabadulnak is, és kielégítésük veszélyes bonyodalmakat
okoz, a nekik engedelmeskedőnek az lesz az érzése, hogy
magaszántából cselekszik. Evvel szemben mindenki ellene
fordul a kívülről kapott és kénytelen-kelletlen végrehajtott
parancsnak: az, úgymond, nyomasztja, s ezért fönntartja
magának a parancsmegfordítás vagy a lázadás jogát.

A háziasított parancs
A halállal fenyegető menekülésparancs feltétele a két
fél közötti nagy erőkülönbség. Amelyik a másikat
megfutamítja, az megölhetné. Ennek a viszonynak a
természetben az a tény az alapja, hogy nagyon sok állatfaj
állatokkal táplálkozik. Más fajokból valókkal. Ezért a legtöbb
állat tart a másfajútól, az idegentől és ellenségestől, s ha az
menekülést parancsol rá, akkor engedelmeskedik.
Amit viszont köznapian parancsnak nevezünk, azt
ember adja és teljesíti: úr parancsol szolgájának, anya
parancsol gyermekének. Az általunk ismert parancs roppant
távol van már biológiai eredetétől, a menekülésparancstól.
Háziasodott. Hasznát vesszük mindenféle társadalmi
ügyben, az emberi együttélés meghitt kapcsolataiban is,
szerepe államban és családban egyaránt jelentős. Merőben
más a jellege, mint a már ismertetett menekülésparancsé.
Az úr szólítja a szolgáját, s az odasiet, pedig tudja, hogy
parancsot fog kapni. Az anya a gyermekét hívja: a gyermek
sem illan el mindig. Noha zuhognak rá az anyai parancsok,
nagyjából bízik az anyjában. Nem tágít a közeléből, karjába
fut. Ugyanígy a kutya: kitart a gazdája mellett, füttyére
tüstént futva jön.
Vajon hogyan háziasodott meg ennyire a parancs? Mi
tette ártalmatlanná a halálos fenyegetést? A fejlődés
magyarázata az, hogy ezekben az esetekben valamilyen
módon rendre le is kenyerez, aki parancsol. A gazda
megeteti az ebet, az úr eltartja szolgáját, az anya táplálja
gyermekét. Az alárendelt helyzetű lény megszokja, hogy
táplálékát egyetlen kézből kapja. A szolgát vagy az ebet
csakis a gazdája eteti, senki másnak nem kötelessége ez,
igazában nem is szabad őket másnak etetnie. Részben
éppen azáltal tulajdonai uruknak, hogy csak az ő kezéből
ehetnek. A gyermek pedig képtelen önmagát táplálni. Első
perctől fogva anyja emlőjén csüng.
 A biztosított táplálék és a parancs közt szoros kapcsolat
jött létre. Nagyon tisztán nyilvánul meg ez az állatidomítás
gyakorlatában. Ha az állat elvégezte, amit el kellett
végeznie, cukrot kap az idomár kezéből. A parancsot jó falat
ígéretévé tette a háziasítása. Nem halállal fenyeget, nem
megfutamít, hanem olyasmit ígér, ígéretének szigorúan meg
is felelve, ami minden élőlény legfőbb szükséglete. Nem az
élőlény táplálék már, nem őt falja föl az ura, hanem ő
táplálkozik, miután az ura parancsolt.
A biológiai menekülésparancsnak ez a denaturálódása
embert és állatot egyaránt amolyan önkéntes rabságra
nevel, amelynek számos foka és fokozata van. De ez sem
változtatja meg teljesen a parancs jellegét. Minden
parancsban mindig megmarad a fenyegetés. Enyhébb, de az
engedetlen meghatározott szankciókkal számoljon, esetleg
roppant szigorúkkal, esetleg a legszigorúbbal, az ősivel,
amely a halál.

Ellenlöket és parancsfélelem
A parancs olyan, mint egy nyíl. Kilövik, és talál. Aki
parancsol, az, mielőtt lőne, céloz. Parancsa pontosan
meghatározott személyt fog eltalálni: a nyíl mindig egy
kiszemelt irányba röppen. Belefúródik a megcélzottba,
annak pedig ki kell húznia magából, és tovább kell adnia,
hogy a fenyegetéstől szabaduljon. A parancstovábbadás
folyamata tényleg olyan, mintha a parancsvégrehajtó
kihúzná magából a parancsnyilat, saját íjára feszítené, és
újból kilőné. A testén ütött seb utóbb beheged, de a helye
megmarad. Minden hegnek története van, mind egy
bizonyos nyíl nyoma.
Ám aki parancsot nyilaz, enyhe ellenlöketet érez. Igazi,
mondhatni lelki ellenlöketet csak akkor érez, amikor észleli,
hogy a nyíl talált. A fizikai nyíl analógiájának itt vége szakad.
Annál fontosabb viszont megvizsgálnunk, hogy mi nyomot
hagy a sikeres lövés a szerencsés íjászban.
 A parancsteljesítés, azaz a parancssiker elégtételérzete
eltakar némely az íjászban végbemenő mozzanatot. Minden
lövés egy-egy ellenlöketfélével jár; amit a lövész tett, benne
is nyomot hagy, nemcsak az áldozatban. Sok ellenlöket
aztán félelemmé halmozódik. Sűrűn megismételt parancsok
gerjesztik ezt a sajátos félelmet, ezért parancsfélelemnek
nevezem. Aki csak továbbad parancsokat, abban ez a
félelem csekély. Annál nagyobb viszont, minél közelebb áll a
továbbadó a parancs eredeti forrásához.
Nem nehéz megérteni, hogy ennek a
parancsfélelemnek mi az oka. Ha egy lövés egy kiszemelt
lényt megöl, nem marad a nyomában veszély. Akit megölt,
az már senkinek sem árthat. Egy olyan parancs, amely
halállal fenyeget ugyan, de mégsem öl, nyomot hagy: a
fenyegetés emlékét. Némelyik fenyegetés nem talál célba,
némelyik igen, de egyiket sem felejtik el soha. Aki elillant a
fenyegetés elől, biztosan bosszút fog állni, aki pedig
engedett a fenyegetésnek, szintén. Mind bosszút állt mindig,
ha megjött az alkalmas pillanat, és ezt jól tudja a fenyegető,
ezért mindent el kell követnie, nehogy visszájára, ellene
forduljon a fenyegetés.
Ezt a veszélyérzetet – hogy mindaz, akinek a parancsoló
parancsolt, mindaz, akit halállal fenyegetett, él és emlékszik
–, azét a veszélyét, amely a parancsolói fenyegetné, ha az a
halállal fenyegetett sokaság ellene tömörülne: ezt a
mélységesen indokolt érzetet, amely bizonytalan marad
ugyan, mert sohasem tudni, hogy a fenyegetettek mikor
szűnnek meg emlékezni, és mikor kezdenek cselekedni, ezt
a gyötrő, sosem enyhülő és parttalan félelemérzetet
nevezem parancsfélelemnek.
Abban a legnagyobb, aki legfelül áll. A parancs
forrásánál, a maga belső késztetéséből parancsolóban,
akinek senki se parancsol, aki mondhatni önmaga hozza
létre a parancsokat, abban ott koncentrálódik végletesen a
parancsfélelem. A hatalom birtokosai sokáig féken tarthatják
és magukba rejthetik. Egy uralkodói élet során fokozódhat is,
és megnyilvánulhat mint cezarománia.
 A sokaságnak adott parancs
Megkülönböztetendő az egyéneknek és a sokaknak
egyszerre adott parancs.
A különbség már a biológiai ősparancs esetében
megnyilvánul. Némely állatfaj életformája egyedi, a faj
példányait egyedileg éri az ellenséges fenyegetés. Más fajok
nyájakban élnek, és mint nyáj kerülnek veszélybe. Az első
esetben magányosan menekül, rejtőzik el az állat. A
másodikban egy egész nyáj menekül. Ha nyájban élő vadat
úgy ér váratlan fenyegetés, hogy véletlenül épp egyedül
van, a nyájba igyekszik visszamenekülni. A magányos
menekülés merőben más, mint a tömeges. A menekülő nyáj
tömegfélelme a legősibb és – mondhatjuk – a legjobban
ismert tömegállapot.
Nagyon valószínű, hogy a tömegfélelemnek ebből az
állapotából ered a feláldozás. A félelmükben együtt, nyájban
menekülő gazellákat tüstént nem űzi tovább az oroszlán, ha
sikerült egyet közülük elragadnia. Áldozata az az egy, de a
szó tágabb értelmében is. Az áldozat nyugalmat szerez a
nyájnak. Az oroszlán megkapja, amit akar, és amint a nyáj
észleli, hogy megkapja, elcsillapul a félelme. A
tömegmenekülésből visszavált a természetes
nyájmagatartásba, minden állat békén legel, kedvére éli az
életét. Ha létezne gazellavallás, és az oroszlán a gazellák
istene volna, akkor a nyáj önként csillapíthatná egy-egy
gazellával az isten mohó étvágyát. Pontosan ezt teszi az
ember: vallási áldozataira eredetileg tömegfélelme
késztette. Az áldozat egy időre megfékezi a fenyegető
hatalmat, csillapítja az éhségét.
A tömeg a félelem állapotában arra törekszik, hogy
együtt maradjon. Az akut veszély ellen csak akkor érzi védve
magát, ha sorstársai közelségét érzi. Tömeggé legfőképpen
a menekülés iránya teszi. Az az állat, amely kiszökken a
nyájból, és maga választotta irányba fut, nagyobb veszélybe
kerül, mint amekkorában a többi van. De főleg nagyobbnak
érzi a veszélyt, nagyobb a félelme, mert egyedül maradt. Az
együtt menekülő nyáj közös irányát akár a nyáj
„lelkületének” is nevezhetnénk, mert az tartja együtt és
hajtja nagyobb erővel előre. Az egyed nem esik pánikba,
ameddig nincs magában, ameddig körülötte az összes többi
ugyanazt teszi, amit ő, ameddig pontosan úgy mozog, mint
ő. Ennek a tömegmenekülésnek, lábak, nyakak, fejek
azonos, párhuzamos mozgásának az ember világában az
felel meg, amit rángó vagy ritmikus tömegnek neveztem.
A kép, persze, megváltozik, ha a nyáj gyűrűbe szorul.
Közös irányba menekülni nincs többé módja. Ilyenkor a
tömegmenekülés pánikba csap át, minden állat egyenként
igyekszik szabadulni, és mind akadályozza egymás
mozgását. A gyűrű összeszorul, s az elkezdődő
vérengzésben minden egyes állat már ellensége a másiknak,
hiszen elállják egymás elől a menekülés útját.
De térjünk vissza a parancshoz. Az egyénnek adott
parancs, mint mondtuk, más, mint a sokaknak adott
parancs. Mielőtt ezt megindokolnánk, tanácsos a
legfontosabb kivételről szólnunk.
A mesterségesen létrehozott sokaság egyik példája a
hadsereg. A parancsok különbözősége a hadseregben
megszűnik, a hadsereg mivolta éppenséggel kizárja. A
parancs a hadseregben ugyanaz a parancs, ha egy embert,
ugyanaz, ha többet, ha sokat érint. Hadsereg csak akkor
létezhet, ha a parancsok egyenértékűek és állandók. A
parancs felülről jön, és mindig szigorúan izolált. A hadsereg
tehát sohasem lehet tömeg.
A tömegben ugyanis síkban, egyedről egyedre terjed a
parancs. Lehet, hogy először egyetlen személyt ér el felülről.
De mert ekörül ugyanolyanok állnak, mint ő, tüstént
továbbadja a parancsot másoknak. Félelmében közelebb
húzódik hozzájuk. A parancs egy pillanat alatt átterjed a
környezetére. Először néhány egyeden mozdít egyet, aztán
sokan mozdulnak meg, aztán mindannyian. Azáltal, hogy
egyetlen parancs azonnal szétfut köztük, tömeggé válnak.
És máris együtt menekülnek.
A szétfutó parancs széthulló is, ezért nem lehet tüskéje.
Idő híján létre sem jöhet tüske, hiszen ami a parancs
maradandó állaga lehetne, az tüstént eloszlik. Tömegnek
adott parancs nyomában nem marad tüske. A
tömegmenekülést kiváltó fenyegetés épp a kiváltott
menekülésben feloszlik.
Parancstüske csak izolált parancshelyzetben keletkezik.
Az egyednek kiadott parancs fenyegetéstartalma teljesen
nem oszolhat el. Aki egyedül teljesít egy parancsot, abban
mint tüske megmarad a saját ellenszenve a parancs iránt,
megmarad a rosszakarat kemény kristálya. Ettől csak úgy
szabadulhat, ha ugyanazt a parancsot ő maga is kiadja. A
belefúródott tüske nem más, mint annak a parancsnak a
rejtett vetülete, amelyet kapott, de tüstént továbbadni nem
tudott. Megszabadulnia tőle csak úgy lehet, ha ettől a
vetülettől szabadul.
A sokaknak adott parancsnak tehát merőben sajátos
jellege van. Célja az, hogy a sokaságot tömeggé tegye, és
ha ez sikerül, akkor nem gerjeszt félelmet. Pontosan ez a
funkciója a szónoki jelszónak, amely irányt parancsol az
összegyűlt sokaságnak, azaz sokaknak kiadott parancsnak
fogható fel. Ha a jelszavakat a tömeg felől nézzük, amely
mielőbb azzá akar válni, és mint egységes tömeg létezni,
akkor a jelszavak hasznosak és nélkülözhetetlenek. A
szónoknak az a tudománya, hogy mindent, amit megcéloz,
azt jelszavakba foglalja, és erőt sugallva közli, hogy a
jelszavak tömeggé tegyék a sokaságot, egyben
maradandóvá. A szónok megalkotja a tömeget, és egy
fölébe rendelt paranccsal életben tartja. Ha ez sikerül neki,
akkor szinte mellékes, hogy igazában mit is akar a tömegtől.
Egy szónok megteheti azt, hogy földig pocsékoljon és
agyonfenyegessen egy sokaságot: ha jelszavakkal tömeggé
tudja formálni, a sokaság híve lesz.

Parancsra várók
A szolgálatos katona csak parancsra cselekszik. Talán
kedve volna ehhez-ahhoz, de az nem számít: katona lévén,
türtőztetnie kell magát. Válaszúthoz nem érkezhet, mert ha
érkezne is, nem ő mondaná meg, hogy melyik útra tér. Aktív
élete mindenfelől korlátozva van. Azt tesz, amit vele együtt
a többi katona tesz, és azt tesz, amit parancsba kap. Napjai
híjával vannak minden egyéb cselekedetnek, elképzelésük
szerint szabadon cselekvő más emberek tetteinek, ezért
éhesen várja, hogy köteles legyen valamit tenni.
A katona pszichikai állapotát kitűnően jelzi az őrhelyén
órákig mozdulatlanul álló silbak. Aki el nem hagyhatja a
helyét, aki el nem szundíthat, aki meg nem moccanhat,
hacsak a szolgálata elő nem ír meghatározott és pontosan
kimért mozgásokat. A silbak fő teljesítménye az, hogy,
bármilyen csalogatásnak-csábnak ellenállva, kitart az
őrhelyén. Ez a negativizmus – mert bátran minősíthetjük
annak – a katona hátgerince. A katona minden
hajlandóságot, kedvet, félelmet, nyugtalanságot, mindent,
ami nagyjából kitölti az emberi életet, elnyom magában.
Sikeresen akkor küzd meg ezekkel a késztetésekkel, ha
magának se vallja be őket.
Amit mégis tényleg megcselekszik, azt egytől egyig
parancsnak kell szentesítenie. Mivel pedig bajos az
embernek semmit sem cselekednie, a katonában
fölhalmozódik a várakozás olyasmire, amit megcselekedhet.
Megárad és parttalanná válik a cselekvési vágya.
Cselekvését viszont parancs előzi meg, ezért azt várja: a jó
katona szakadatlanul és tudatosan parancsra vár.
Várakozását minden eszközzel fokozza kiképeztetése is; ezt
világosan jelzi a katonás tartás, mozgás, beszéd. A katona
eleven létpillanata az, amikor vigyázzban áll a fölöttese
előtt. Feszült figyelemmel és mindenre készen áll előtte, és a
„Parancs!” kiáltás, amellyel elébe állt, nagyon pontosan
jelezte, hogy miről van szó.
A katonai nevelés avval kezdődik, hogy a katonának
sokkal több lesz tilos, mint más embernek. Parányi
kihágásoknak is súlyos a büntetése. A meg nem engedett
dolgok körét ki-ki már gyermekfejjel megismeri; ez a kör
katonáskodása idején óriásira tágul. Falakat építenek köré,
körülfalazzák, megvilágítják a falakat, szeme láttára följebb
falazzák. Olyan magasak és ridegek, amilyen jól láthatók. A
katona szakadatlanul falakról hall, nem mondhatja, hogy
nem tud róluk. S lassanként úgy mozog közöttük, mintha
mindig is maga körül érezte volna őket. A katona
szögletessége mintegy a teste válasza a rideg falsíkoknak, a
katona mintegy sztereometrikus alakzattá válik. Rab, aki a
falakhoz idomult, rab, aki nem bánja ezt, aki annyira nem
berzenkedik az állapota ellen, hogy a fal is idomítja.
Miközben más rabnak csak egyen jár az esze: hogy melyik
falon mászhatna át, melyiket bonthatná meg, addig a katona
körül új természet, természetes és elfogadott környezet a
sok fal, a katona hozzájuk idomul, maga is fal lesz.
Aki ilyen buzgón fogadja be utolsó cseppig a tilalmakat,
aki reggeltől estig – és napról napra – bizonyítja, hogy
milyen végletes gonddal tér ki minden elől, ami tilos, csak az
derék katona. Aki pedig az, annak becses a parancs. Az
mintha végtelen készenlét után egy erődből rohanna ki a
parancsszóra. Mintha villám csapna belé, áthajítaná a
tilalomfalon, bár olyan villám volna, amely csak ritkán sújt
agyon valakit. Tilalomsivatag terül el a katona körül,
megváltás ebben a parancs: a sztereometrikus figura életre
kel, és parancsszóra megindul.
Kiképzése során azt is megtanulja a katona, hogy
kétféle parancsnak kell engedelmeskednie: csak neki
szólónak és sokaknak szólónak. Az egzecírozás során olyan
mozgásokat sajátít el, amelyeket másokkal közösen
gyakorol, és szigorúan egyformán mozdulva. A szükséges
szabatosságot könnyebben tanulja meg, ha a többieket
utánozza; egyedül nehezen. Az egzecírozás olyanná teszi,
amilyen a többi, egyenlőséget teremt, s ez az egyenlőség
alkalmilag arra jó, hogy a csapattest átminősüljön tömeggé.
Ámbár általában ennek az ellenkezője kívánatos: a kiképzés
úgy iparkodik maximálisan egyformává tenni a katonákat,
hogy ne váljanak tömeggé.
Alakulatban közös parancsoknak engedelmeskedjenek.
De maradjanak szétválaszthatók, szólíthasson az elöljárójuk
egy, két, három főt, ahányat akar, a csapat felét is. Hogy a
csapat együtt menetel, az külső jellemzője legyen:
bevethetőségének tagolhatósága a feltétele. A parancs
meghatározott létszámot mozgósítson: egy főt, húszat vagy
az egész csapatot. Hatékonysága nem múlhat azon, hogy
hány főnek szól. A parancs ugyanúgy parancs, ha egy fő
teljesíti, vagy ha a teljes létszám. Annak, hogy a parancs
ebbeli jellege mindig ugyanaz marad, igen nagy a
jelentősége: tömeg semmi módon sem hathat rá.
Akinek az a dolga, hogy katonaságnak parancsoljon,
annak minden tömegtől – külsőtől is, sajáttól is –
függetlennek kell maradnia. Ezt megtanulta, amikor arra
nevelték, hogy parancsra várjon.

Az arafati zarándokok parancsra várnak

A mekkai zarándoklat legfőbb mozzanata, valóságos
csúcspontja a vukuf, az „arafati várta”, az Úrhoz vezető út
stációja, egy óra járásra Mekkától. Egy völgy teknőben
félelmes méretű sokaság – néha hatszázezer, hétszázezer
zarándok – gyülekszik; körül kopár hegyek, középen „Az
Irgalom Hegye”, a sokaság efelé tódul. A hegy csúcsán, ott,
ahol valaha a Próféta állt, ünnepi igéket kiáltoz egy pap.
„Labbaika ya Rabbi, labbaika!” harsogja válaszul a
sokaság. „Parancsaidra várunk, Rabbi, parancsaidra
várunk!” Ezt a kiáltást egész nap szüntelenül ismétli,
őrjöngésig fokozza. Aztán, mintha hirtelen tömegfélelem
lenne úrrá a sokaságon, mindenki futásnak ered – ennek
ifáda, „folyó” a neve –, és az Arafat alól szinte önkívületben
Mozdalifáig, a következő településig rohan, ott éjszakára
megpihen, másnap reggel továbbzúdul Mozdalifából Minába.
Vad zűrzavarban, egymást lökdösve és taposva rohannak a
zarándokok, nem egynek életébe kerül ez a roham. Minában
aztán tömegestül vágják az áldozati állatot, húsát tüstént
közösen megeszik. Körös-körül hulladék borítja be a vértől
iszamós talajt.109
Az arafati várta az a mozzanat, amelyben a hívő tömeg
várakozása a parancsra tetőfokára hág. Világosan kimondja
ezt az ezerszer ismétlődő, sűrített tartalmú kiáltás:
„Parancsaidra várunk, Rabbi, parancsaidra várunk!” Ebben
végletesen leegyszerűsödik az iszlám, az önátadás, az az
állapot, amelyben az ember már nem gondol másra, mint az
Úr parancsaira, és azokért esd erőnek erejével. A hirtelen,
jeladásra bekövetkező és példátlan tömeges menekülésbe
torkolló félelemnek meggyőző magyarázata van: a parancs
ősi jellege tör át, menekülést parancsol, noha a hívők nem
tudják, mivégre. Tömegvárakozásuk intenzitása végsőkig
fokozza az isteni parancs hatását, addig, amíg át nem csap
ősparancsba, azaz menekülésparancsba. Isten parancsa
menekülésbe kergeti a sokaságot. Az, hogy a menekülés a
Mozdalifában töltött éjszakáról virradóra folytatódik, azt
bizonyítja, hogy a parancs még másnap is hat.
Az iszlám szerint az ember Isten közvetlen parancsára
hal meg. A zarándokok el akarják kerülni a halált, ezért
azokra az állatokra hárítják tovább, amelyeket a menekülés
végállomásán, Minában leölnek. Az állatok az emberek
helyett múlnak ki; evvel a fortéllyal számos vallás él:
gondoljunk Ábrahám áldozatára. Ilyenformán a sokaság
megússza a vérfürdőt, amelyet az Isten rámért volt.
Engedelmeskedett a parancsának, annyira, hogy elmenekült
a színe elől, de mert vért kívánt az Isten, megadták neki,
hiszen a föld végül tocsog a tömegestül lemészárolt állatok
vérétől.
Nincs még egy vallásos szokás, amely olyan
meggyőzően tárná föl a parancs őseredeti jellegét, mint az
arafati várta, a vukuf és a rá következő tömegmenekülés, az
ifáda. Az iszlám vallási törvényekben még sűrűn
megnyilvánul a közvetlen személyes parancs, a vukuf és az
ifáda pedig abszolút tiszta esetei a parancsra várásnak és a
parancsnak általában.

Parancstüske és fegyelem
Hadsereget fegyelem tesz hadsereggé. De ez a
fegyelem kétféle: nyílt és titkos. Nyílt fegyelmet a parancs
biztosít: föltártuk, hogy mi módon hoz létre végül a
parancsforrás szűkítése egy roppant sajátos lényt, inkább
sztereometrikus alakzatot, mintsem lényt: a katonát. Akit
döntően az jellemez, hogy szüntelenül parancsra vár.
Várakozó állapotát magatartása és alakja jelzi: ha a katona
magatartást vált, akkor nincs szolgálatban, egyenruhája is
csak látszat. A katonás magatartást mindenki fölismeri, ez a
magatartás nem is lehetne köznyilvánosabb.
De ez a megnyilvánuló fegyelem nem az egyetlen. Még
egy van kívüle, s erről hallgat a katona, ez meg se
mutatkozhat, mert titkos. Tompább elme tudatára se igen
ébred. Ám a legtöbb katonában, főleg manapság, rejtetten is
mindig tudatos. Ez a fegyelem az előléptetésé.
Talán meghökkentő egy olyan közismert dolgot, mint az
előléptetés, titkosnak nevezni. Csakhogy az előléptetés egy
mélyen ülő, alig fölismerhetően működő, már csak emiatt is
titkos valamit fejez ki: a parancstüskék rejtett hatását.
Világos, hogy a katonában szükségszerűen szinte
végtelen sok tüske gyűlik fel. Bármit tesz a katona, mindent
parancsra tesz, és egyebet nem tesz, ne is tegyen: a nyílt
fegyelem pontosan ezt követeli tőle. Saját spontán
késztetéseit elnyomja. Parancsot parancsra nyeldes, és
mindegy, örömest-e vagy sem, megunnia ezt sohasem
lehet. Közben pedig minden teljesített parancsnak – mind
teljesíti – tüskéje marad benne.
A tüskék rohamosan gyarapszanak. Ha a katona
közlegény, vagyis a katonai hierarchia legalsó fokán áll,
sehogy se szabadulhat tüskéitől, hiszen senkinek se
parancsol. Ő örökké csak parancsot teljesíthet. Engedelmes,
és egyre jobban belemerevszik az engedelmességbe.
Ezt a – valamelyest erőszak teremtette – állapotot
megváltoztatni csak előléptetéssel lehet. Amint a katona
előlép, tüstént maga is parancsolhat, és amint parancsolni
kezd, apránként szabadul tüskéitől is. Helyzete – ha nagyon
szűk térben is – fordítottja korábbi helyzetének. Amit
korábban tőle követeltek meg, azt most ő követeli. A képlet
pontosan az, mint volt, csak az ő személyes helyzete
változik benne. Tüskéi most előbújnak parancsok képében.
Amit azelőtt neki parancsolt a közvetlen fölöttese, azt most
ő parancsolja másnak. Tüskéitől nem kényére-kedvére
szabadul ugyan, de új helyzete rendkívül kedvez a
szabadulásnak, hiszen köteles parancsolni. A beosztások
érintetlen maradnak, minden szó ugyanaz. A katona előtt
olyan vigyázzban állnak mások, amilyenben korábban ő állt
mások előtt. Másnak szól a parancsszó, amely addig neki
szólt, s az ő szájából ugyanolyan hangon, ugyanolyan
keményen. Kissé félelmes ez a helyzetazonosság, mert
mintha tüskecsere módszeréül találták volna ki. Ami azelőtt
az egyik katonát döfködte, az most végre átdöfhető egy
másikba.
Igaz, hogy miközben az előlépett már működtetheti régi
parancstüskéit, miközben mondhatni követelmény, hogy
működtesse, felülről továbbra is kap parancsokat. A
folyamat kettőssé válik: egyik ágán régi tüskéktől szabadul
az előlépett, másik ágán újak gyűlnek belé. Ezeket valamivel
könnyebben tűri ugyan, hiszen a megindult előlépési
folyamat szárnyakat ad neki, okkal reméli, hogy új tüskéitől
is megszabadul egyszer.
Összefoglalólag azt mondhatjuk erről a folyamatról,
hogy a hadsereg nyílt fegyelme a mindenkori
parancsolásban nyilvánul meg, titkos fegyelme pedig a
felgyűlt parancstüskék hasznosításában.

Parancs – Ló – Nyíl
A mongolok történetének feltűnő jegye a parancs, a ló
és a nyíl szoros ősi kapcsolata. Hatalmuk hirtelen,
villámgyors megnövekedésének egyik fő eszköze volt ez.
Szemügyrevételét nem mellőzhetjük, röviden megkíséreljük.
Tudjuk, hogy a parancs élettanilag a
menekülésparancsból ered. A lovat és az összes hozzá
hasonló patás állatot menekülővé idomította a
fejlődéstörténete; szinte azt mondhatnánk, lételeme a
menekülés. Mindig csordában élt, és ahhoz szokott, hogy
csordában, együtt meneküljön. Veszedelmes, az életére törő
ragadozók parancsolták ezt rá. A ló egyik leggyakoribb
élménye a menekülés, mintegy természetes tulajdonsága.
Amint a veszély elmúlt vagy elmúltnak tetszik, a menekülő
lovak visszaalakulnak békés csordává, amelyben minden
állat kedvére éldegél.
Az ember úrrá lett a lovon, megszelídítette, majd
létrehozott egy új ló-ember egységet. Elsajátított egy sor,
nagyon is parancsnak tekinthető cselekvést. Igen kevés
szóval, javarészt sarkalló vagy zabolázó mozdulatokkal közli
a lóval mint lovas az akaratát. A ló megérti ezeket az
impulzusokat, és engedelmeskedik. Lovasnépeknél a ló
olyan szükséges társa a gazdájának, hogy mély közvetlen
kapcsolat jött létre köztük, a maga nemében páratlan úr és
szolga viszony.
A parancsolói az engedelmeskedőtől általában
elválasztó fizikai távolság, amely például úr és kutya közt is
megvan, ebben az esetben elenyészik. A lovas testével
parancsol a ló testének. A parancs tere minimális. A parancs
eredeti jellege szerint távolról jön, idegen, csak súrol; ez a
jelleg itt megszűnt. A parancs sajátos módon
domesztikálódott, az élőlények kapcsolattörténetében új
alany jelent meg, a hátasállat: az a szolga, amelynek
gazdája a hátán ül, az a szolga, amely gazdája fizikai súlyát
érzékeli, és teste minden nyomásának enged.
Hogyan hat mármost ez a ló-lovas viszony a lovas
parancsgazdálkodására? Elsőre látható, hogy a lovasnak
módja van a fölöttesétől kapott parancsot a lovának
továbbadnia. Egy neki kitűzött cél felé hasztalan lódulna
futásnak, nem érné el: lovát utasítja a cél felé. Mivel az
tüstént megindul, a lovasban nem marad parancstüske.
Kivédte, amikor a lovának továbbadta a parancsot. Még
mielőtt igazából megérezte volna, hogy mivel parancsoltak
neki, sajátos függelmi helyzetben van, szabadult ettől a
függőségtől. Minél hamarabb felel meg a rábízott
feladatnak, minél gyorsabban pattan nyeregbe és vágtat el,
annál kevésbé marad benne tüske. A lovasnak, ha katona,
igazában abban áll a mestersége, hogy jókora sokaságnak
parancsolhat, és ennek mindent, amit ő maga felülről kap,
azonnal továbbadhat.
 A mongolok harci szervezete roppant feszes és
fegyelmezett volt. Az általuk lerohant, hódolni kénytelen
népek szemében soha nem látott, megdöbbentő és
végletesen szigorú volt ez a fegyelem, amelyet alkalmuk
nyílt közelről megfigyelni. Lehettek perzsák, arabok vagy
kínaiak, oroszok, magyarok vagy ferences barátok, a pápa
követei a mongoloknál – senki meg nem foghatta, hogy
ember olyan feltétlenül engedelmes legyen, mint a mongol
harcosok. Holott ők – legismertebb nevükön tatárok –
könnyen tűrték a fegyelmet, hiszen a népnek az a része,
amely a fegyelem fő terhét hordta, ló volt.
A mongolok alig két-három éves korban lóra ültetik és
lovagolni tanítják a gyermekeket. Szót ejtettünk arról, hogy
neveltetése során milyen korán döfődik tele a gyermek
parancstüskével. Nagyon korán: közvetlen közelből döfködi
bele őket az anyja, később egy kicsit messzebbről az apja is,
sőt mindenki, akire a nevelését bízzák; tulajdonképpen
minden felnőtt vagy a gyermeknél idősebb akárki
csillapíthatatlan kedvvel utasítgat, parancsolgat, tilt. Már
korán tele a gyermek tüskével, s ők lesznek későbbi élete
során szorongatói és ösztökéi. Kénytelen lesz olyan más
lényekre vadászni, amelyekbe átszurkálhatja azt, ami
őbenne sajog. Élete a szabadulhatnék és a lerázhatnám
egyetlen kalandfolyama lesz. Nem fogja tudni, miért
cselekszik ezt-azt, amire nincs magyarázat, miért vállal ezt-
azt, ami látszólag értelmetlen.
Ha mármost a csepp kora óta lovas mongol vagy kirgiz
gyereket a megtelepült és fejlettebb társadalmak
gyermekével összehasonlítjuk, akkor sokkal és sajátosan
szabadabbnak bizonyul. Amint megüli a lovat, mindent
átháríthat rá, amit neki parancsolnak. Az ő neveltetése sincs
meg tüske – noha jóval kevesebb tüske – nélkül, de ő már
igen korán megszabadul tőlük. A ló megteszi, amit a
gyermek akar, hamarabb, mintsem bárki ember megtenné,
amit embertől akar a gyermek. S a gyermek megszokja a ló
engedelmességét, ettől könnyebb lesz az élete, ámbár
utóbb ugyanezt fogja elvárni a leigázott emberektől is, az
abszolút fizikai engedelmességet.
 Az ember parancsháztartásában döntő szerepű ember
és lova viszonyt a mongoloknál még megtetézi a nyíl
jelentéstartalma. A nyíl pontos vetülete a domesztikálatlan
ősparancsnak.
A nyíl ellenséges, a dolga az, hogy öljön. Messzire száll,
nyílegyenest. Aki kitérhet előle, térjen ki. Akinek nem
sikerül, abba beleáll a nyíl. Kihúzhatja, de ha nem törik is
bele a sebbe, a nyílseb megmarad. (A Mongolok Titkos
Történetének több elbeszélése szól nyílsebekről.) Nyilat
kilőni bármennyit lehet; a mongolok legfőbb fegyvere a nyíl.
Távolról ölnek vele, és mozgás közben is, lóhátról.
Megjegyeztük már, hogy biológiai eredete szerint
minden parancs halálos ítélet jellegű. Ami nem menekül
előle, azt utoléri. Amit utolér, azt szétszaggatja.
A mongoloknál a parancs teljesen megőrizte ítéletes és
halálos jellegét. Úgy ölték halomra a népeket, mint a
barmot. Ahogy második természetük szerint lovasok voltak,
úgy a harmadik szerint gyilkosok.
Embermészárlásaik hajszálra olyanok voltak, mint a
hajtóvadászataik és csordafelkoncolásaik. A tatár, ha nem
viselt hadat, akkor vadászott, hadgyakorlata volt a vadászat.
Roppantul álmélkodhattak a mongolok, ha kiterjedt hódító
hadjárataik során buddhistákkal vagy keresztényekkel
találkoztak, és ezeknek a papjai azt bizonygatták, hogy
minden eleven életnek különös becse van. Aligha létezett
valaha ennél nagyobb kontraszt: a pőre parancs mesterei,
ösztönös megtestesítői olyan emberekre bukkannak, akik
addig-addig csillapítanák vagy formálgatnák a hitük
eszközével a parancsot, amíg el nem veszti halálos jellegét,
és humánussá nem válik.

Vallásos férfiatlanítások: a szkopcok

Nem egy túlhevült vallási-kultikus cselekményről tudjuk,
hogy a vége férfiatlanítás is lehet. Az ókorban a Nagy Anya,
Kübelé papjai heréltek voltak. Ezrével akadt, aki őrjöngő
eksztázisban kiherélte magát az istennő tiszteletére. A
pontusi Comanában, ahol híres szentélye volt, tízezer ilyen
híve szolgálta. S nemcsak férfi áldozta magát az istennőnek:
nők is hódoltak neki avval, hogy levágták a mellüket, és
beálltak a népébe. Lukianosz110 ír A Szír Istennőben olyan
gyülekezetekről, amelyekben a hívőkön őrjöngés vesz erőt,
aztán valaki a sokaságból, aki éppen soron van, férfiatlanítja
magát. Áldozatával mindörökre bizonyítja az istennőnek,
hogy mindenestül híve, és hogy mindhalálig nincs szerelem,
amely bármit is érhetne neki az istennő irántin kívül.
Ugyanígy tettek a szkopcok111, a „fehér galambok”, egy
orosz szekta tagjai is, II. Katalin cárnő idejében. A szekta
alapítója, Szelivanov óriási feltűnést keltett prédikációival,
hatásukra szintén százával, talán ezerszám kasztrálták
magukat férfiak, vagdosták le hitükért a mellüket nők. Szinte
föl sem tehető, hogy e között a két vallásképződmény között
történelmi összefüggés lett volna. Az orosz szekta az
ortodox kereszténység talajából nőtt ki, ezerötszáz évvel
később, mint ahogy a fríg-szír papok túlzásainak már vége is
szakadt.
A szkopc hitélet mindössze néhány törvényre és
tilalomra koncentrálódik, a hívők pedig kis csoportokba
tömörülnek,pontosan ismerik egymást. Fegyelmük is
végletesen koncentrált, egyként az egyetlen élő Krisztust
vallják és imádják.
A rendet szétziláló könyvtől, olvasmánytól alig tartanak.
A Szentírásnak is csak egy-két részlete jelent nekik valamit.
Közösségi életük igen szoros, ezt szent fogadalmak
többszörösen is biztosítják. Rendkívüli és döntő szerepe van
ebben a titoknak. Kultikus cselekményeiket főleg éjszaka
végzik, a külvilág elől elzárkózva és elrejtőzve. Életük
középpontjában az áll, amit mindennél jobban kell titkolniuk,
nevezetesen a kasztráció, az ő szavukkal a megfehérítés.
Az a céljuk, hogy – egy különleges műtét által –
tisztákká és fehérekké és angyalokká váljanak. Még itt, de
már a mennyekben élnek. Olyan körülményes tisztelettel
vannak egymás iránt, úgy hajlongnak és dicsérnek, biztatják
és magasztalják egymást, ahogy talán az angyalok egymás
között.
A testük megcsonkítása, amit vállalniuk kell, jellege
szerint határozottan parancs. Felülről kapott parancs,
amelyet az evangéliumi Jézus szavaiból és Istennek egy
Ézsaiáshoz intézett mondatából vezetnek le.
A parancsot félelmes erővel fogadják be, és
ugyanekkora erővel kell továbbadniuk. Nagyon is illene
rájuk, amit a tüskéről vallunk. A parancs ebben az esetben
magán a parancsot átvevőn hajtatik végre. Cselekedhet
amúgy bármit, de a tulajdonképpeni dolga az, hogy
kasztrálja magát.
Világosságot teremtendő szükséges itt néhány
különleges parancsot szemügyre vennünk.
Mivel olyan parancsokról van szó, amelyek szigorúan
fegyelmezett hatókört feltételeznek, a katonai parancsokhoz
hasonlíthatjuk őket. A katonát szintén arra nevelik, hogy
veszélyt vállaljon. Minden fegyelmezésnek az a végcélja,
hogy a katona kiálljon az ellenség elé, holott az halállal
fenyegeti. Ő maga is megölni készül ugyan az ellenséget, de
ez nem fontosabb annál, hogy helytáll, hiszen ha ezt nem
tenné, sohase válna amarra képessé.
A katona is, a szkopc is áldozatul kínálja magát. Mind a
kettő bízik benne, hogy túlél, de sebesülésre, fájdalomra,
vérre és megcsonkulásra számít. A katona azt reméli, hogy a
csata által győztessé válik. A szkopcot a kasztrálás angyallá
változtatja, a szkopcnak joga van a mennyországra, és
tulajdonképpen már ott is él.
Ennek a tannak a rendjében azonban a parancs titkos
parancs, ilyenformán a szkopc helyzete csak annak a
katonai kényszer alatt álló személynek a helyzetéhez
hasonlítható, akinek egyedül és mások tudta nélkül kell egy
titkos parancsot végrehajtania. Ezért nem lehet
fölismerhető, nem hordhat egyenruhát, álöltözetbe kell
bújnia. A szkopc egyenruhája a kasztráltsága, az teszi
egyenlővé azokkal, akikhez tartozik, ez a tény viszont a
dolog természete szerint mindig titok, sohase szabad
elárulnia.
Mondhatnánk tehát, hogy a szkopc olyan, mint az
asszasszinok112 rettegett szektájának egy tagja, akire a
szekta feje gyilkosságot bíz, de úgy, hogy a megbízatásnak
soha senki neszét sem veheti. Akkor se tudhatja meg senki,
ha a gyilkosság sikerült. S ha az áldozat halott, a gyilkost
pedig elfogták – hogy valójában mi történt, arra akkor sem
derülhet fény. Ebben az esetben a parancs halálos ítélet,
azaz igen közel áll biológiai eredetéhez. Végrehajtója saját
biztos halálába is indul, de erről tulajdonképpen szó sem
esik, mert saját készségesen vállalt halála arra jó, hogy mást
érjen utol, a megnevezett áldozatot. Ez a parancs kettős
halálos ítéletté bővül: az egyik kimondatlan marad, holott
számításba vétetik, a másik teljesen tudatos, világos,
célratörő. A tüske, amely majd a parancs végrehajtójával
együtt elmúlna, fölhasználtatik, mielőtt odavész.
A mongolok roppant szemléletesen fejezik ki azt az
esetet, amikor valaki sietve megöl valakit, mielőtt még őt
magát megölik. A hősök a Titkos Történetben azt mondják
egy ellenségről, akit életük végpercében még meg akarnak
ölni: „Magammal viszem fejem alá való vánkosnak.”
De ha az asszasszinokat szemügyre véve közelebb is
jutottunk a szkopcok esetéhez, pontosan még nem ragadtuk
meg. A szkopcnak ugyanis önmagát kell eltalálnia, azaz
megcsonkítania. Az átvett parancsot csakis önmagán
hajthatja végre, és csak ha végrehajtotta, lesz igazi tagja a
maga titkos hadseregének.
Ebben a tekintetben meg ne tévesszen az a tény, hogy
a kasztrálást gyakorlatilag többnyire más végzi el a
kasztrálandón. A lényeg az, hogy a kasztrálandó elébe áll a
műtétnek. Amint a készségét kijelentette, igazában nem
kérdés többé, hogy a kasztrálás hogyan történik. A szkopc
utóbb mindenképpen tovább akarja adni kasztráltatását,
ennek a tüskéje mindvégig ugyanaz a tüske, hiszen a
parancsot kívülről kapta.
 Még ha volt is egy legelső – mert valószínűleg volt –, aki
önmagán elkezdte a dolgot, az is egy vélt mennyei
parancsra cselekedett. S ugyanebben hisz rendületlenül a
többi. A bibliai mondatok, amelyekkel mást megtérít, elsőül
őt térítették meg: amit befogadott, azt adja tovább.
A tüske ebben az esetben látható, egy forradás a
testen. Nem olyan titkos, mint általában a parancstüske. De
mindenki elől elrejtett titok, aki nem tartozik a szektához.

Negativizmus és skizofrénia
Parancs elől kitérhet valaki úgy, hogy nem hallja meg,
és kitérhet úgy, hogy nem hajtja végre. Tüskéje – ezt nem
hangsúlyozhatjuk eléggé – csak végrehajtott parancsnak
van. Maga a cselekvés, az idegen, külső nyomásra
bekövetkező tett keletkeztet belső tüskét. A cselekvésig
hajtott parancs pontosan belesajtolódik a végrehajtó
tudatába, s hogy milyen mélyen és keményen ül meg
benne, az azon az erőn múlik, amellyel a parancsoló kiadta,
mindenkori formáján, hatalmi fölényén, azaz egész
tartalmán. A parancs nyoma mindig elszigetelt nyom, ennek
folytán minden emberben rakásnyi tüske gyűlik föl
elkerülhetetlenül, és mind ugyanolyan elszigetelt, mint a
parancsok voltak. Bámulatos, hogy a tüskék mennyire
megtapadnak az emberben: semmi se hatol náluk
mélyebbre, és bármi fölszívódhat, csak ők nem.
Bekövetkezhet az a perc, amikor valaki úgy dugig van
tüskével, hogy másra már gondolni sem képes, egyebet már
érzékelni sem.
Ekkor létkérdéssé válik, hogy kivédje a további
parancsokat. Megpróbálja meg se hallani őket, hogy ne
kelljen tudomásul vennie. Ha meg kell hallania őket, akkor
nem érti. Ha meg kell értenie, úgy tér ki előlük, hogy
meghökkentő módon fordítva cselekszik, mint a parancs
szólt. Ha azt mondják, lépjen ki, ő hátralép. Ha azt mondják,
lépjen hátra, ő kilép. Nem állíthatjuk, hogy ezáltal
megszabadult a parancstól. Reakciója ügyetlen, mondhatni
tehetetlen, hiszen a maga módján mégis a parancs
tartalmához igazodik. Ezt a reakciót nevezi a pszichiátria
negatív izmusnak, s ez igen fontos tulajdonsága a
skizofréneknek.
A skizofrénen legtöbbnyire a kontaktushiány tűnik fel. A
skizofrén sokkal elszigeteltebb a többi embernél. Gyakran
úgy hat, mintha önmagává kövült volna, mintha nem létezne
kapcsolat közte és mások közt, mintha mindenki értetlen
volna, mintha érteni se akarna semmit. Kőszoboré a
skizofrén konoksága. Nincs olyan helyzet, amelybe bele ne
tudna merevülni. De ugyanő, ha kóros állapotának szintje
megváltozik, hirtelen pontosan ellenkezőleg viselkedhet.
Bármire rábírható, elképesztő mértékig. Azt tesz, amit
mutatnak neki, vagy amire biztatják, és ebben olyan fürge,
olyan tökéletes, mintha csak maga az volna, aki biztatta,
mintha ahelyett cselekedne. Szervilizmusroham fogja el. Egy
skizofrén saját meghatározása szerint „rabszolgaság-
szuggesztió”.113 A szobor buzgó rabszolgává válik, és bármit
kívánnak tőle, mindent végletes, gyakran szinte nevetséges
gonddal hajt végre.
A két magatartás közötti ellentét akkora, hogy nehezen
érthető. De ha egyelőre eltekintünk attól, hogy vajon
milyennek látják maguk a betegek ezeket a magatartásokat,
ha mondhatni teljesen kívülről szemléljük őket, akkor nem
tagadhatjuk, hogy mind a két állapotot jól ismerjük a
„normális” emberek életéből is. Csak az ő esetükben
mindkettőnek határozott célja van, s nem hat annyira
túlfokozottnak.
Az a katona, akit semmilyen külső hatás meg nem
rezzent, aki mereven áll, ahova állították, aki el nem hagyná
az őrhelyét, aki el nem csábul, nem tesz olyasmit, amit
különben örömest megtenne, gyakran meg is tett – az
igazán fegyelmezett katona szolgálat közben mesterségesen
gerjesztett negativizmus állapotában leledzik. Bizonyos
helyzetekben, persze, cselekvőképes, nevezetesen ha
elöljárójától parancsot kap valamire, de különben soha.
Negativizmust sulykoltak belé, hogy csakis bizonyos
parancsokra cselekedjék. Ez a negativizmus kezelhető: az
elöljáró kényekedve szerint fordíthatja végletből végletbe.
Amint az illetékes valamit megparancsol, a katona olyan
buzgón és szolgaian engedelmeskedik, mint a saját végletes
állapotából a túlsó végletbe átváltó skizofrén.
Tegyük hozzá, hogy a katona persze tudja, miért
cselekszik a maga módján, ő azért engedelmes, mert halálos
fenyegetés nyomása készteti rá. Más fejezetben már
szóltunk arról, hogy ezt az állapotot fokról fokra szokja meg,
majd végül belső indíttatásból igazodik hozzá. Most csak
egyet állapítsunk meg: a szolgálatát ellátó katona és a
skizofrén külső hasonlósága félreismerhetetlen.
Felmerül azonban itt még egy egészen más gondolat is,
amely szerintem nem kevésbé fontos. A skizofréniás a
végletes szuggerálhatóság állapotában úgy viselkedik,
ahogy tömegben az egyed. Ugyanolyan mértékben lehet
hatni rá, ugyanúgy enged minden külső késztetésnek.
Mégsem jut eszünkbe, hogy azért lehet ilyen állapotban,
mert egyedül van. Nem látunk körülötte tömeget, ezért nem
jut eszünkbe föltenni, hogy a skizofréniás – saját képzete
szerint – tömegben érzi magát, hogy tömegből kiszakadt
porcika. Holott ez a föltevés, ha a betegek képzelgéseire is
fölfigyelünk, nagyon is igaznak bizonyul. Számtalan példa
kínálkozik. Egy asszony közli, hogy „aki ember csak létezik,
az mind az ő testében van”. Egy másik asszony „a
szúnyogok beszédét hallotta”.114 Egy férfi „729.000 lányt”
hallott beszélni, más „az egész emberiség suttogását”
hallotta. A skizofréniások képzelődéseiben minden létező
tömegváltozat megjelenik – mindenféle áttételben –,
annyira, hogy akár ezek felől is lehetne indítani a tömeg
tanulmányozását. Külön dolgozatban összegyűjtendők és
rendezendők is lesznek a skizofrén tömegképzetek.
Osztályozásukból ki fog derülni, hogy körük teljes és
tökéletes.
Felmerül a kérdés, hogy mi szüksége a skizofréniásnak
a két imént leírt végletes állapotra. De ha visszagondolunk
arra, hogy mi történik az egyénnel, amint a tömegbe lép,
megértjük ezeket a végleteket. Leírtuk volt, hogyan szabadul
az egyén a távolságtartás terheitől, s ezt kiürülésnek
neveztük. Ezt egészítsük ki avval, hogy ilyen tehernek
tekintendők a minden egyénben felhalmozódó
parancstüskék is. A tömegben minden egyed egyforma, egy
se parancsolhat másnak, vagy akár: mindenki parancsol
mindenkinek. Újabb tüske tehát nem keletkezik, sőt, egy
időre ki-ki megszabadul a régiektől is. Az egyén mondhatni
kibújt a házából, és a rakás tüske a pincében maradt. A
tömegben érzett eufória oka pontosan az, hogy az egyén
kilép mindabból, ami rideg kötelék, határ és teher. Sehol
sem érzi magát szabadabbnak, mint a tömegben, és azért
maradna benne boldogan és mindenáron, mert tudja, mi vár
rá utóbb. Vissza fog térni önmagába, a „házába”, és akkor
megint ott lesz minden, határ, teher, tüske.
A skizofréniás merő tüske, annyi van benne, hogy
időnként kővé dermed a tüskétől, hogy önnön kínja és
tehetetlensége kaktuszává válik, ezért aztán átbukik a túlsó
véglet illúziójába, a tömegébe. Amíg ez az állapota tart, nem
érzi a tüskéit. Úgy érzi, hogy kilépett magából, és ha
bizonytalanul és kétségesen lépett is ki, annyi hasznát
mintha látná, hogy időlegesen enyhül a döfködés kínja, s
úgy érzi, mintha újra köze volna másokhoz. Hogy ez
megváltaná, az persze illúzió. Alig kezd a beteg szabadulni,
máris újabb és súlyosabb kényszerjelenségek várnak rá. De
hát nem az a dolgunk, hogy a skizofréniát tanulmányozzuk
átfogóan, ezért érjük be egyetlen megállapítással: senkinek
sincs nagyobb szüksége a tömegre, mint a skizofréniásnak,
aki merő tüske, tüskébe fúl. A külvilágban nem lel tömegre,
önmagában merül belé.

A megfordulás
„Mert ami ételt az ember ezen a világon megesz, az
megeszi őt ama másik világban.” Ez a rejtélyes és félelmes
mondat a Sátápata-Bráhmánából, egy ősi hindu áldozati
traktátusból való. Félelmességét felülmúlja ugyanannak a
traktátusnak egy elbeszélése, amely Bhrígu, a látnók
túlvilági vándorútjáról szól.115
Bhrígu szent volt, és Varúna isten egyik fia, roppant
jártasságot szerzett a brahmán tudományban, akkorát, hogy
fejébe szállt a tudóssága. Úgy eltelt magával, hogy többnek
hitte magát isteni atyjánál. Az viszont tudatni akarta vele,
hogy csak nagyon keveset tud, ezért arra biztatta, hogy
vágjon neki sorra az égtájaknak, járja be keletet, délt,
nyugatot és északot. Amit csak lát, jól vegye szemügyre, és
ha hazatér, mondja el, mit látott.
„Látott pedig legelőször Bhrígu keleten némely
embereket, akik más emberek tagjait csapdosták le sorjában
szekercével, s elosztották egymás között, mondván: »Ez a
tied, ez az enyim.« Ezt látva igen megrémült Bhrígu, s akkor
azok, akik a többieket darabokra szabdalták, tudatták vele,
hogy amazok ugyanígy cselekedtek volt ővelük a másik
világban, s ők sem cselekszenek egyebet, mint viszont
ugyanazt.
Bhrígu aztán délnek vándorolt, s ott olyan embereket
látott, akik más emberek tagjait vagdosták le sorjában, s
mondván »Ez a tied, ez az enyim«, osztozkodtak rajtuk.
Kérdezte Bhrígu, hogy miért, s ugyanaz volt a válasz, mint
előbb: akiket szétvagdosnak, őket vagdosták szét ugyanúgy
a másik világban. Nyugaton aztán olyan embereket látott
Bhrígu, akik más embereket faltak föl szótlan csendben, s
akiket fölfaltak, azok se szóltak. Mivel a másik világban
ugyanígy cselekedtek volt emezekkel. Északon pedig olyan
emberekre bukkant Bhrígu, akik nagy rikoltozva faltak föl
más embereket, s azok szintén rikoltoztak, mert ők is így
tettek emezekkel a másik világban.”
A hazatért Bhrígura atyja, Varúna ráparancsolt, hogy
mint egy diák, mondja fel a leckéjét. „Ugyan mit mondanék
föl?” vélte Bhrígu. „Hiszen nincs mit!” Borzasztó dolgokat
látott, és úgy gondolta, hogy már semmit sem ér semmi.
Varúna ebből látta, hogy Bhrígu mindezeket
megtapasztalta, ezért megmagyarázta neki: „Azok az
emberek, akik keleten más emberek tagjait csapdosták le, a
fák voltak. Amazok délen, akik késsel vagdostak szét más
embereket, a marhák voltak. Akik nyugaton szótlanul faltak
föl szótlanokat, azok répák meg a gumók voltak. Az északi
emberek, akik rikoltozva ettek meg rikoltozó embereket,
azok a vizek voltak.”
Varúna rendre tudta, melyik fölfalatás ellen mi óv meg.
Megmondta a fiának, hogy milyen sajátos áldozatokat
mutasson be, és akkor a túlvilágon nem kell a tetteiért
fizetnie.
Egy másik áldozati traktátus, a Jajminíja-Bráhmána
némi eltéréssel mondja el Bhrígunak ugyanezt a történetét.
Ebben Bhrígu nem égtájról égtájra vándorol, hanem az egyik
világból a másikba. A négy megismert kép csak három.
Először a túlvilágon emberré vált fákat lát Bhrígu, amint
embereket hasogatnak darabokra, aztán megeszik őket.
Másodjára egy olyan embert lát, aki egy jajgató embert fal
föl, s itt ezt tudja meg: „Ami barmot a világon levágnak és
megesznek, az a túlvilágon emberré változik, aztán
ugyanazt teszi az emberrel, amit az ember tett a
barommal.” Harmadjára olyan embert lát, aki szintén
embert eszik, de az némán tűri. Itt rizs és árpa változott
emberré, s úgy fizet meg azért, amit valaha elszenvedett.
Ez a történet is meghatározza az áldozatokat. Aki
megfelelő áldozatot mutat be, az megmenekül, azt nem falja
föl a túlvilágon fa, barom vagy rizs, árpa. Bennünket persze
nem a bajt elhárító módszerek érdekelnek. Jóval fontosabb
náluk az a népi hiedelem, amely itt vallási köntösben
megjelenik. Amit itt művel az ember, azt művelik majd vele
amott. A törvénynek nincsenek kiszemelt végrehajtó szolgái,
ki-ki maga bünteti meg a saját ellenségét. És nem ilyen vagy
olyan tettéért, hanem azért, mert evett. „Amiként az ember
állatokkal táplálkozik, s megeszi őket ezen a világon, akként
táplálkoznak emberrel, s esznek embert az állatok a
másvilágon.”
Egy másik Bráhmánából idézzük ezt a mondatot.
Hasonló ahhoz, amellyel ez a gondolatmenetünk kezdődik,
és sajátos megerősítését leli Manu törvénykönyvében.
Abban az áll, hogy aki húst eszik, nem vétkezik, hiszen az
élőlények természetüknél fogva esznek húst. Ám különös
jutalomban bízhat, aki megtartóztatja magát a hústól. A
szanszkrit nyelvben a hús „mamza”, s ezt a törvénykönyv
szótagonként úgy értelmezi, hogy „mam” annyi mint
„engem”, „za” annyi mint „ő”, „mamza” tehát „engem-ő”,
azaz „engem” fal föl majd a túlvilágon „ő”, akinek a húsát
én emitt megettem. Így magyarázzák a bölcsek „a hús
hússágát”, ebben van a hús hústestisége, ez az igazi
értelme a hús szónak.
A megfordulás végletesen egyszerű, a hús fogalmába
tömörített meghatározása ez. Én megeszem őt, s engem ő.
A képlet második fele, az én tettem következménye,
pontosan a húst jelentő szó. A megevett állat nem felejti el,
hogy ki ette meg. Az állat kimúlt, de nem enyészett el. Lelke
tovább él, és a túlvilágon emberré lesz. Türelmesen kivárja
annak a halálát, aki megette. Amint az meghal, és a
túlvilágra érkezik, az eredeti helyzet ellentétébe fordul át. Az
áldozat rálel fölfalójára, megragadja, szétszabdalja és
megeszi.
Kézzelfogható itt a parancsról és a nyomában maradó
tüskéről vallott nézetünk kapcsolata. Csak olyan végletessé,
olyan konkréttá válik, hogy először meghökkent. A
megfordulás nem ezen a világon következik be, hanem a
túlvilágon. Nem parancsról van szó, amely legföljebb
megfenyeget a halállal, s így változatos cselekvésekre
kényszerít, hanem valóságos halálról, a halál végletes
formájáról, a megölt lény fölfalásáról.
A mi felfogásunk már nem föltételez meggyőződéssel
másvilági létet, ezért a halálos fenyegetés kiváltotta tüske
addig létezik, ameddig a fenyegetés áldozata él. Hogy a
helyzetét sikerül-e megfordítania, az kétséges, biztos
viszont, hogy szüntelenül erre fog törekedni. Az emberen
végül teljesen eluralkodnak a tüskék, meghatározzák lelki
arculatát, s akár szabadul tőlük, akár nem, sorsává lesznek.
A hindu felfogás szilárdan hisz a másvilágban, ehhez képest
a tüske mint a lélek kemény magva a halál után is
megmarad, a megfordulás biztosan bekövetkezik, a
másvilági lét leglényegesebb dolga lesz. Ki-ki pontosan
ugyanazt cselekszi, amit vele megcselekedtek, és ő maga
cselekszik.
 Sajátosan jellemző vonása ennek a megfordulásnak,
hogy az alakváltozás semmit sem gátol meg. Már nem egy
valaha fölfalt szarvasmarha veti magát a halottra a
másvilágon, s vagdossa szét, hanem egy ember, akinek a
lelke a valahai szarvasmarháé. A lény külsőre tökéletesen
mássá változik, a tüske viszont ugyanaz, változatlan. A
vándorló Bhrígu elé táruló rettentő képekben mint a lélek
legfőbb ügye a tüske jelenik meg, mondhatni mindenestül
tüske a lélek. A hinduknak abban az elképzelésében, hogy
amit megettünk, annak viszont meg kell ennie bennünket,
végletes erővel fogalmazódik meg az, amiről a parancsot
vizsgálva igen részletesen szóltunk, hogy valójában mi is a
tüske, hogy milyen változatlanul az marad, ami, és milyen
pontosan törekszik az ember arra, hogy visszafordítsa.

A kilökődött tüske
A tüske a parancs végrehajtása során támad. Leválik a
parancsról, és mint annak hű mása megül a
parancsteljesítőben. Apró, rejtett és ismeretlen; legfőbb
tulajdonsága – s ezt sokszor említettük már –, hogy
abszolúte maradandó, változatlan. Idegen test a húsban, az
ember bármely ízétől-tagjától elszigetelve van jelen. De
hatoljon bár a test legmélyére, tokosodjék bár teljesen el, és
létezzék úgy tovább, mindig terhe lesz annak, aki magában
hordja. Rejtélyesen, valamiféle idegenségburokban csüng
benne.
A tüske szabadulna, de ez bajos. És megszabadulni tőle
sem lehet akárhogyan, könnyűszerrel. A tüske csak
ugyanakkora erővel szabadulhat ki, amekkorával behatolt.
Csillapult parancsból ismét teljes erejűvé kell válnia. A
szükséges erő föltétele az, hogy az eredeti helyzet
visszájára forduljon, de mindenképpen hű mása is legyen. A
tüske mintha saját emlékét őrizné folyamatosan,
szakadatlanul: hónapokig, évekig, évtizedekig lesve, hogy az
eredeti helyzet visszatérjen, s ő fölismerje. Föl kell ismernie,
hiszen mint tüske nem több egy valaha volt helyzetnél, az az
egyetlen, amit fölismerni képes. És akkor hirtelen pontosan
azonos minden a múlttal, a szerepek viszont mindenestül
megcserélődtek. Ebben a pillanatban ragadja meg a tüske
az alkalmat, és teljes erőből vetődik az áldozatára: végre
bekövetkezett a megfordítás órája.
Ez a tisztának nevezhető eset azonban nem az
egyetlen. Parancsot sűrűn is intézhet ugyanaz a parancsoló
ugyanahhoz az áldozathoz, aminek az eredménye sok-sok
sorjában keletkezett egyforma tüske. Ezek nem külön-külön
tüskék, ezekből tüskenyaláb kötődik. Az új képződmény
szemlátomást egyre vastagabb lesz, aki cipeli, nem
feledkezhet meg róla. A képződmény mindig feltűnő, mindig
súlyos, mondhatni mindenestül égnek mered a víz alól.
De adhatja és ismételheti sűrűn ugyanazt a parancsot
más-más parancsnok is. Ha nagyon sűrűn és könyörtelenül
folyamatosan, akkor a tüske eltorzul, és olyasmivé dagad,
amit nyugodtan nevezhetünk életveszélyes monstrumnak.
Méretei hatalmasak lesznek, lényegileg betölti azt, aki
magában hurcolja. Az aztán szakadatlanul érzi, jártában-
keltében váltig alkalmakra les, hogy megszabadulhasson
tőle. Ezért számtalan helyzetben az eredetit véli fölismerni,
az alkalmasat, mert megfordíthatót. Csakhogy a helyzetek
alkalmatlanok, mert a sok ismétlés és átfedés mindent
összekuszált már, a monstrumhurcoló már elvesztette az
eredeti helyzet kulcsát. Az emlékek úgy terültek egyenként
egymásra, ahogy a tüskék sorakoztak egymás mellé. A
terhet elemeire bontva kilökni már lehetetlen. Minden
kísérlet hasztalan, semmi sem változik, a tehertől egyedül
megszabadulni többé nem lehet.
A hangsúly itt az „egyedül”-ön van. Lehetséges ugyanis
minden tüskétől, tüskemonstrumtól is megszabadulni – a
tömegben. Ismételten szóltunk a megforduló tömegről, de
igazi mibenlétét nem tisztázhattuk addig, amíg a parancs
hatásfolyamatát alaposan meg nem vizsgáltuk.
Megforduló tömeggé azért válik valamely sokaság, hogy
közösen szabaduljon meg parancstüskéktől, nevezetesen
olyanoktól, amelyeknek mint egyén reménytelenül ki van
szolgáltatva. Sok ember egyesül, hogy szembeforduljon egy
másik embercsoporttal, a tömeg szerint a parancsolókéval,
akik miatt oly régen cipeli megannyi parancsterhét. Ha a
tömeg katona, akkor minden tiszt parancsoló, olyan, mint
aki tényleg parancsolt a tömegnek. Munkástömeggel
szemben minden vállalkozó az, nemcsak akiknek a sokaság
tényleg munkása volt. Osztályok és kasztok képződnek ilyen
pillanatokban, és magatartásuk olyan, mintha csupa
egyforma egyedből tevődtek volna össze. Az alsó, a fölkelt
osztály mindenfelől egyetlen tömeggé zárul, a
veszélyeztetett, túlerő gyűrűjébe szorult felső réteg egy sor
megrettent, menekülni igyekvő falkává.
A már létrejött tömeg egyedeiben pedig minden egyes
tüske, a megannyi mindenféle alkalmon túl egyesült,
összetett tüskesokaság egy sor lehetséges eredetét fedezi
föl. Szemközt a megtámadottak, ki egyedül, ki
többedmagával összeszorulva és alighanem igen jól tudva,
hogy mitől bennük a nagy félelem. Attól, hogy talán nem is
ők döftek ebbe-abba ilyen vagy olyan tüskét, most ők a
döfök, és ha döftek, ha nem, halálos komolysággal úgy bánik
velük a tömeg, mint döfőkkel. És ez a sokakkal egyszerre
szembeszálló megfordulás a leggyötrőbb tüskét is kilöki.
A tömegérzület ennek a megfordulásnak a
legkoncentráltabb esetében nyilvánul meg legvilágosabban:
amikor szemközt egyetlen hatalmas, mondjuk egy király áll.
Amikor a király minősül minden parancs ősforrásának, s
körülötte az udvari méltóságok, a főnemesek parancsai
közvetítőinek, végrehajtatásukban részeseknek. A fölkelt
tömeggé vált egyes embereket hosszú éveken át
fenyegetések szorították hátra, tilalmak kényszerítették
engedelmességre. Most mintegy visszahátrálva
megszüntetik a kiszorítottságot, behatolnak a tiltott
palotába. Szemügyre veszik, mi van benne. Mi szoba, mi
bútor, milyen népség: lássuk, közvetlen közelről. A királyi
parancs eddig menekülni késztetett, ez a menekülés most
meghitt bizalmasságba csap át. Ha a király félelmében eltűri
ezt a közeledést, akkor a dolog valameddig ennyiben
maradhat, de sokáig nem. A bekövetkezett és döntő
folyamat, a szabadulás a tüskéktől, megállíthatatlanul
folytatódik. Gondoljuk meg, mi minden történt azért, hogy
az embersokaság engedelmes maradjon, és mi tüske gyűlt
föl benne megannyi év alatt.
Az alattvalók feje fölött igazában egy fenyegetés
függött szüntelenül: a halál. Ezt a fenyegetést időről időre és
komolyságát félreérthetetlenül bizonyítva kivégzések
ismételték meg. A fenyegetést teljesen ellensúlyozni
egyetlen módon lehet: le kell nyakaztatni a lenyakaztató
királyt. Evvel aztán mindazokból, akiknek együtt kellett
tüskéket hurcolniuk, eltűnik a legfőbb tüske, a tüskék
tüskéje, úgy tetszik, az összes többi tüske csúcsfoglalata.
A megfordulásnak ez a tartalma nem mindig ilyen
kézzelfogható, és a megfordulás nem mindig hajtja önmagát
ilyen tökéletesen csúcsig. A fölkelés vége kudarc lehet, s
egy-egy ember nem szabadul meg igazán a maga saját
tüskéitől. De ki-ki emlékezni fog arra az időre, amikor tömeg
volt. Legalább addig, abban az állapotában nem érzett
magában tüskét, és ezért mindig áhítani fogja ezt az
állapotot.

Parancs és kivégzés – Az elégedett hóhér

Vizsgálódásunkban mindeddig megfontoltan mellőztünk
egy esetet. A parancsot halálos fenyegetésnek minősítettük,
azt állítva, hogy a menekülésparancsból ered. A megismert
háziasított parancs a fenyegetést jutalommal köti össze, ám
a megetetés csak erősíti a fenyegetés hatását, a jellegét
nem változtatja meg. Sohase feledkezünk meg arról, hogy
fenyegetnek. A fenyegetés mindaddig megmarad a maga
eredeti állapotában, amíg alkalom nem nyílik arra, hogy
másra áthárítva megszabaduljunk tőle.
A parancs azonban gyilkos is lehet, a teljesítése
kivégzés. Ennek az esetében valóra válik, ami egyébként
csak fenyegetés. De a cselekmény szereplője két ember. Az
egyik az, aki a parancsot kapja, a másik az, akit kivégeznek.
Mint bárkit, aki parancsnak engedelmeskedik, a hóhért
is halál fenyegeti. Csak ő megszabadul ettől a fenyegetéstől,
avval, hogy ő maga öl. A hóhér tüstént továbbadja azt, ami
őt magát érhetné, elébe vág a rá is érvényes végső
szankciónak. Ölnöd kell, mondták neki, ő pedig öl. Nincs
abban a helyzetben, hogy egy ilyen paranccsal
szembeszegüljön: akitől kapja, annak hatalmi fölényét tudja.
A dolog egykettőre meglegyen, általában mindjárt el is
intéződik. Tüske, idő híján, nem keletkezik.
De ha lenne is idő, nem volna miért tüskének
keletkeznie. A hóhér ugyanis pontosan azt adja tovább, amit
kapott. Nincs mitől tartania, nem marad vissza benne
semmi. Ebben az esetben, és csak ebben, teljes a parancs
egyensúlya. Mélyebb természete és az elrendelt cselekmény
azonos. Végrehajtható, ez iránt intézkedés történt, semmi se
jöhet közbe, s az áldozat aligha illanhat el. Mindezekkel a
feltételekkel a hóhér eleve tisztában van. Nyugodtan
várhatja a parancsot, bízik benne. Tudja, hogy amikor
végrehajtja, őbenne semmi se változik meg. Őrajta
mondhatni simán áthalad a parancs, még csak hozzá sem
ér. A hóhérnál elégedettebb, tüskétlenebb ember nincs.
Félelmes helyzet ez, komolyan mégsem vette még
szemügyre senki. Csak az érti meg, aki tisztában van a
parancs igazi természetével. Halálos fenyegetésen áll vagy
híján bukik a parancs, összes erejét abból meríti. Óhatatlan
erőfölöslegét is, amely viszont a tüskeképződést
magyarázza meg. Az a parancs viszont, amelynek tárgya a
halál, célja a halál, és valóságos eredménye is az, szinte
nyomot sem hagy a teljesítőjében.
A hóhér olyan ember, akit halállal fenyegetnek meg,
hogy embert öljön. Megölnie csak azt szabad, akit vele
öletnek meg. Ha pontosan megfelel a parancsoknak, nem
érheti baj. Biztos, hogy amikor végrehajtja őket, evvel-avval,
a személyét más alkalommal ért fenyegetéssel megtetézi a
dolgát. Föltehető, hogy merőben más eredetű tüskéi
készletéből valamennyit ráaggat hóhérmunkájára. De
lényegében eredeti megbízatása mechanizmusának felel
meg. Miközben öl, önmagát megszabadítja a haláltól. Felőle
nézve tisztes az ipara, nem félelmes. Másokat megborzaszt,
őt nem. Fontos jól tudnia, hogy a hivatalos gyilkosok annál
elégedettebbek, minél közvetlenebb úton eredményeznek
halált a parancsaik. Még egy porkolábnak is nehezebb a
dolga, mint egy hóhérnak.
Igaz ugyan, hogy a társadalom amolyan
kiközösítésfélével fizet meg a hóhérnak a mestersége
kényelméért. De valami nagy hátránya ebből se származik.
Ő minden áldozatát túléli, és a halálában „fikarcnyi része se
volt”. A túlélő tekintélyéből neki is kijut egy csipetnyi, holott
ő csak eszköz, s amennyi kijut, az jól kiegyensúlyozza a
kiközösítést. Talál magának a hóhér is feleséget, gyermekei
születnek, családban éldegél.

Parancs és felelősség
Tudjuk, hogy parancsra cselekvők iszonyú tettekre
képesek. Ha aztán a parancs forrását elnyeli a föld, őket
pedig arra kényszerítik, hogy visszapillantsanak a tettükre,
akkor nem ismernek magukra. Dehogy tettem én ilyet,
mondják, és nem úgy, hogy mindig tudatosan hazudnának.
Ha tanúk hazudtolják meg őket, és ha meginognak, akkor
azt mondják: Nem vagyok én olyan ember, nem
követhettem el ilyesmit. Keresgélik magukban, és nem lelik
meg a tett nyomát. Bámulatos, hogy mennyire nem is
hagyott nyomot bennük. A tett utáni életük valóban más
élet, árnyéka sincs rajta annak, amit elkövettek. Nem érzik
magukat bűnösnek, nem bánnak meg semmit. A tett nem
ágyazódott beléjük.
Olyan emberek ők, akik egyébként nagyon is jól tudják
mérlegelni a cselekedeteiket. Amit maguk jószántából
cselekszenek, annak bennük marad az elvárható nyoma.
Szégyenérzetük nem hagyná, hogy egy ismeretlen és
védtelen, egy ellenük nem fordult elevent megöljenek.
Undorodnának attól, hogy valakit megkínozzanak. Nem
jobbak ők, de rosszabbak se másnál, azoknál, akik közt
élnek. Sok mindennapos és jó ismerősük megesküdne, hogy
igazságtalan az ellenük emelt vád.
 Aztán hosszú sorban fölvonulnak a tanúk, az áldozatok,
mind pontosan tudja, mit állít, sorra-rendre fölismeri mind a
tettest, és emlékezteti viselt dolgai összes részletére, és
akkor képtelenné válik a kételkedés, van viszont egy
megoldhatatlan rejtély.
Számunkra már nem rejtély, hiszen ismerjük a parancs
természetét. Minden végrehajtott parancsnak egy-egy tüske
a nyoma a tettesben. De ugyanolyan idegen tüske, mint
amilyen idegen a kiadott parancs volt. És bármeddig ül is az
ember húsában, soha föl nem szívódik, idegen test marad.
Lehetséges ugyan, hogy több tüske egyesül valakiben, és
amolyan újféle monstrummá nő – mint ezt már kifejtettük –,
de a tüskék mindig jól elhatárolódnak a környezetüktől.
Betolakodó a tüske, sohasem illeszkedik be. Nem kell a
tüske, szabadulni iparkodik tőle, aki érzi. Amit ki-ki
elkövetett, az a tüske, és, mint tudjuk, pontos mása a
parancsnak. Mint idegen instancia él tovább a befogadóban,
s levesz róla minden bűntudatot. A tettes nem önmagát
hibáztatja, hanem a tüskét, az idegen instanciát, mondhatni
az igazi tettest, akit örökké magában hurcol. Minél
idegenebb volt a parancs, annál csekélyebb a bűntudat,
annál élesebben határolódik el a belül továbbélő tüske. Örök
tanúja annak, hogy aki ezt vagy azt tett, az nem maga tette.
A tettes önmagát érzi a parancs áldozatának, épp ezért
semmilyen érzéssel sincs az igazi, a tulajdonképpeni áldozat
iránt.
Igaz tehát, hogy aki parancsra cselekedett, teljesen
ártatlannak véli magát. Ha képes szemügyre venni a
helyzetét, esetleg elámul azon, hogy valaha tökéletesen úr
volt rajta a parancserőszak. De még a belátásnak ez a
rezdülése sem ér semmit, hiszen végképp megkésett, hiszen
réges-rég elmúlt minden. Ami megesett, az újra megeshet,
bekövetkezhet hajszálra ugyanolyan helyzet, de aki
parancsra cselekedett, abban nem keletkezik parancs ellen
védő páncél. Az védtelen, ki van szolgáltatva a parancsnak,
csak nagyon homályosan sejti, hogy milyen veszedelmes.
Kristályosan tiszta, szerencsére ritka esetben fátummá
avatja a parancsot, és arra büszke, hogy vaktában szórják rá
a parancsokat, mintha különösen férfias természet dolga
volna a vaksággal szemben tanúsított engedelmesség.
Bármerről nézzük is, a hosszú fejlődése során
kompakttá lett, a mai érett formáját elnyert parancs az
emberi együttélés legveszélyesebb önálló eleme. Bátran
szembe kell szállni vele, meg kell rendíteni az uralmát. Meg
kell lelni annak az útját-módját, hogy az emberiség nagyobb
részét ne nyomhassa parancs. Sértse föl az ember bőrét a
parancs, de többet ne művelhessen vele. Tüskéi váljanak
bogánccsá, amelyet könnyű magunkról lesöpörnünk.
 Az átváltozás

Megérzés és átváltozás a busmanoknál

Az ember el és át tud változni; e tehetsége által
kerekedett minden más lény fölé, mégis alig vizsgálta és
értette meg bárki ezt a tehetséget. A nagy rejtélyek egyike:
mindenki rendelkezik vele, mindenki hasznát veszi,
mindenestül természetesnek tekinti. Ritka viszont, aki
bevallja, hogy lénye legbecsesebb részét e tehetségnek
köszönheti. Az átváltozás legmélyére hatolni roppant nehéz:
többfelől kell megközelíteni.
Egy a busmanokról szóló néprajzi műnek, amely
szerintem az emberi őstörténet kincset érő dokumentuma,
mégis mindmáig felhasználatlan maradt – pedig az anyagát
száz éve gyűjtötte Bleek, és a könyv idestova ötven éve
megjelent –, egy fejezete a busmanok megérzéseiről szól, és
jelentős megállapításokra ad módot.116 Ezek a megérzések,
mint látni fogjuk, rendkívül egyszerű
átváltozáskezdemények. A busmanok messziről megérzik a
közeledő embert, amikor még se nem látják, se nem hallják
jönni. A közeledő vadat is megérzik, saját testükben észlelt
jelekből. Ezekről be is számolnak. Néhány példát szó szerint
idézünk.
„Egy ember azt mondja a gyerekeinek, hogy lessenek
ki, nem jön-e a nagyapjuk. »Nézzetek körül, mert mintha
nagyapa közeledne. A régi sebhelyét érzem magamon.« A
gyerekek lesnek, a távolban meglátnak egy embert. »Jön ott
valaki«, mondják az apjuknak. Amire ő: »Nagyapátok az, ő
jön. Tudtam, hogy jön. Megéreztem azon a helyen, ahol az a
régi forradása van. Lássátok magatok is, hogy tényleg jön,
gondoltam, mert ti nem bíztok az én megérzéseimben. Pedig
amit megérzek, az igaz.«”
Az eset bámulatosan egyszerű. Az öreg, a gyerekek
nagyapja még valahol távol jár. A teste egy pontján egy régi
seb helye. Felnőtt fia, a gyerekek apja pontosan tudja, hol ez
a sebhely. S hogy az a fajta, amely gyakran sajog. Emlegeti
is sűrűn az öreg. Szinte azt mondanánk, hogy „karaktere” a
sebhely. Ha a fiú az apjára gondol, eszébe jut az a forradás.
De nemcsak eszébe jut. A forradást nemcsak maga elé
képzeli, s nemcsak azt tudja, pontosan hol van az az apja
testén: érzi is, saját testének ugyanazon a pontján. Amint
megérzi, arra következtet, hogy már jó ideje nem látott apja
közeledik. Érzi is ezt, mert érzi a sebhelyét. Szól a
gyerekeinek, akik mintha nemigen hinnének neki. Talán még
nem tanulták meg, hogy bízni kell a megérzések
helyességében. Apjuk szavára kilesnek, és tényleg közeledik
egy ember. Csakis a nagyapjuk lehet, aztán az is. Igazat
mondott az apjuk. Nem csapta be a saját testében támadt
érzés.
Egy asszony útnak ered. Viszi a gyerekét is, vállára
akasztott hevederben. Az ura otthon marad, békésen
üldögél. Az asszony ezt-azt beszerezni kerekedett föl, jó soká
elmarad. Az ura egyszer csak megérzi a vállán a hevedert.
„Érzése támad ottan.” Mintha ő hurcolná a gyerekét. És
amint megérzi a hevedert, tudja, hogy jön az asszony
hazafelé gyerekestül.
Hasonlóan megérez a busman állatot is. Némelyik olyan
fontos neki, mint a legszűkebb családja: mondhatni családi
állata, azt űzi-hajtja, avval táplálkozik.
A tűző napon strucc sétál. Megcsípi az a fekete bogár,
amelyet „strucc-tetűnek” hívnak a busmanok. A strucc
lábával megvakarja a nyaka tövét. A busman valamit érez a
tarkója alatt, ugyanott, ahol a strucc vakaródzik.
Lüktetésfélét érez. A lüktető érzésből tudja, hogy strucc van
a közelben.
A busmanoknál igen nagy a becse a vándorantilopnak.
Ezt aztán számos módon megérzik, egy sor mozdulata,
tulajdonsága szerint.
„A lábunkban érezzük, ahogy a lába a bokrokban
neszez.” Az érzés azt jelzi, hogy vándorantilopok
közelednek. A neszt senki se hallja. Ahhoz még távol jár a
falka. Neszez viszont a busmanok lába, mert a távolban
neszeznek az antilopok. De ez nem minden, a busman
sokkal többet megérez magában az antilop lépdelésénél.
„Érezzük az arcunkon az antilopot, a fekete csíkot a
pofáján.” A vándorantilopnak fekete csík fut a homloka
közepétől az orra hegyéig. A busman úgy érzi, mintha a
tulajdon arcán futna le ez a fekete csík. „Szemünkben
érezzük az antilopot, a feketeséget a szeme körül.”
Másnak valami lüktet a bordái közt, amire azt mondja a
gyerekeinek: „Alighanem antilop jár erre, érzem a fekete
szőrét. Fussatok a szemközti domb tetejére, és lessétek
mindenfelé. Antilopot érzek.” A vándorantilop véknyán
fekete a szőr. A busmannak a vad fekete szőrzetét jelzi a
saját bordái közt jelentkező lüktetés.
Ismét más, aki szintén beszámol ezekről a
jelenségekről, megerősíti, amit a társa mond: ő is megérzi a
vándorantilopot, noha nem ugyanígy. Ő az elejtett vad vérét
érzi meg.
„Az antilop lecsurgó vérét érzem a két lábikrámon. Ha
antilopot fogok lőni, előtte mindig vért érzek. Ülök, és a
hátamon érzem, ahogy végigcsorog rajta a vér. Cipelem az
antilopot, az irhája is a hátamon.”
Más helyütt: „A fejünkben érezzük az antilop agancsát,
amikor nekiállunk lecsapkodni.” Ismét más: „Csapatban
jönnek, de csak akkor, ha a kunyhó árnyékában
heverészünk. Azt hiszik, hogy déli álmunkat alusszuk. Mi
délben szundítani szoktunk egyet. De ha antilopok járkálnak,
ha lépdelnek, nem szundikálunk. A térdünk hajlatában
érezzük, hogy odacsöppent a vér, mert cipeljük a vadat.”
Amit elbeszélnek, abból kiviláglik, hogy milyen sokra
becsüli a busman az ilyen megérzéseket vagy sejtelmeket.
Saját testében támadnak ezek, és várható eseményeket
jeleznek. Valami lüktet a húsában, és valamit közöl. Neki a
testében vannak az írott jelek, mondja a busman. A jelek
beszélnek és mozognak, és őt is mozgásra késztetik. Aki
megérzi, hogy valami lüktet a testében, csendre inti a
társait, s csöndesen figyel. Megérzése igazat szól. Csak az
ostoba nem érti a szót, és vesztére, mert utóbb vagy megöli
egy oroszlán, vagy más nagy baj éri. A lüktetések annak, aki
érti őket, megmondják, melyik úton ne járjon, melyik nyilát
ne használja. Fölserkentik, ha kordély közeleg a házához, és
sokan ülnek rajta. Aki a társát keresi, annak megmondják a
lüktetésjelek, hogy melyik ösvényen keresse, merre leli meg.
Itt nem feladatunk azt vizsgálni, vajon beválnak-e a
busmanok megsejtései, vagy csalókák. Meglehet, hogy
olyan képességeket fejlesztettek ki magukban és
gyakorolnak mindennapi életükben, amelyek belőlünk
elkallódtak. Megsejtéseikben akkor is okkal bízhatnak
kitartóan, ha némelykor becsapták őket. De bárhogy legyen,
az, amit a bennük jelentkező megérzésekről mondanak, az
átváltozás mibenlétének egyik legbecsesebb dokumentuma.
Nincs párja. Mert mindarra, amit mítoszok és mesék tudnak
megérzésekről, azt mondhatjuk, hogy képzelet szüleménye.
Itt viszont arról értesülünk, hogy mit érez egy eleven, éber
busman, amikor egy távol futkosó strucc vagy antilop jut
eszébe, mi történik ilyenkor őbenne, és általában mi
számára az, ha egy olyan lényre gondol, amely nem ő maga.
A vad vagy akár egy ember közeledtét tudató jelek a
megérző saját testében jelentkeznek.
Átváltozáskezdeményeknek neveztük őket. Hogy
jelentéstartalmuk az átváltozás vizsgálata érdekében eredeti
maradjon, óvakodjunk attól, hogy idegen elemeket
keverjünk bele a busman tudatvilágba. Meg kell hagyni a
jeleket olyanoknak, amilyenek, egyszerűeknek és
konkrétaknak. Emeljük ki őket az idézett megnyilatkozások
szövetéből, és szedjük sorba:
1. Fiú megérzi az apja régi sebhelyét, pontosan
ugyanott a saját testén, ahol az apa megsebesült.
2. Egy ember saját vállán érzi azt a hevedert,
amelyben felesége vállán csüng a kisgyermek.
3. Egy strucc lábával megvakarja a nyakán a „tetű”
csípését; egy busman saját tarkóján érzi ezt,
ugyanazon a ponton, amelyet a strucc megvakart.
 4. Egy ember saját lábában érzi a vándorantilopok
lábainak neszezését a bozótban. Arcán érzi az
antilop homloktól orrhegyig nyúló fekete csíkját.
Saját szemén az antilop szeme körül a fekete
pöttyeket. Oldalbordáin a fekete szőrzetet a vad
véknyán.
5. Egy busman vért érez a lábikráin meg a hátán. A vér
a még csak elejtendő, aztán a hátán cipelendő
antilopé. Ugyanott érzi a vad irháját is. Fejében érzi,
hogy honnan fogja lecsapni az antilop agancsát.
Térde hajlatában érez vércseppeket, mert ha elejtett
vadat cipel, oda is szokott vér csepegni.
Az 5. pontban minden egy már kimúlt vadat illet. Ebben
az esetben az átváltozás jellegét a vérszomj határozza meg.
Ez nem olyan egyszerű, mint az első négy eset, ezért helyes,
ha először csak a négyet vesszük szemügyre. Mindben az az
alapelem, hogy az egyik test azonos a másikkal. A fiú teste
az apja teste, ezért leli meg a régi sebet ugyanott. A férj
teste a felesége teste: ugyanazon a vállán érzi a
gyerekhordó heveder nyomását. A busman teste a strucc
teste: a „tetű” ugyanott csípi a nyaka tövén, a busman
ugyanazt a pontot vakarja meg.
Ebben a három esetben rendre egy-egy sajátos vonás
tesz azonossá két testet. Ezek a vonások igen eltérők: a seb
esetéten egy régi, időről időre jelentkező testi sajátság, a
heveder esetében az ellene kifejtett határozott, tartós
nyomás, a vakaródzás esetében pedig egy elszigetelt
mozdulat.
Legérdekesebb a vándorantilop esete. Ebben négy-öt
jellemző hat együtt, s ezzel igen tökéletessé teszi a két test
azonosságát. Mozdulnak a lábak, véknyon-derékon fekete
szőr van, homloktól orrig fekete csík fut le, a szem feketén
pettyezett, végül az egyik fejbúbon levő agancs mintha a
másik fejbúbon volna agancs. A mozgáshoz tehát, amely itt
nem vakaródzás, hanem a lábak lépdelése, olyasmi társul,
ami egy teljes álarccá áll össze. Az állat fejének legföltűnőbb
része, az agancs, továbbá minden, ami fekete, tehát a csík
és a szem jegyei, mindez együtt egy végletesen egyszerű
álarc. Mint saját képét viseli a busman, mégis mint a vad
képét. A vad véknyának fekete szőrzetét úgy érzi, mintha az
irháját viselné magán, pedig nincs egyebe a saját bőrénél.
Ugyanannak a busmannak a teste az apja teste, a
felesége teste, egy struccé, egy antilopé. Hallatlanul sokat
mond az, hogy más-más pillanatban ezek bármelyike lehet,
aztán ismét ő maga. Az egymást követő átváltozásokra
külső tények késztetik. Az átváltozások tiszták: minden
megérzett, közeledő lény az marad, ami. A megérző mind
elkülöníti egymástól, különben mibenlétüket vesztenék.
Forradásos apja nem a vállhevederes felesége. A strucc nem
az antilop. Önazonosságát szünetelteti ugyan a busman, de
átváltozása közben is megőrzi. Lehet ez, lehet az, de kettő
között ő maga ismét önmaga, így aztán ez is, az is elkülönül
egymástól.
Az átváltozást meghatározó nagyon egyszerű
jellemzőket az átváltozás csomópontjainak nevezhetjük.
Ilyen csomópont az apa régi sebhelye, az asszony
vállhevedere, az antilop fekete csíkja. A másik lény
szembeötlő vonásai ezek, amelyekről gyakran esik szó, vagy
amelyek mindig jól láthatók. Olyan vonások, amelyekre
figyel a busman, ha embert, ha vadat vár.
Sajátos eset viszont az űzött vadé. Annak a valóságos
húsa és vére kell a vadásznak. Miután elejtette, miközben
hazacipeli, nagyon, különösen boldog. A megölt vad mint a
hátán csüngő zsákmány fontosabb, mint elevenen volt.
Érezni a vérét, lábikrán csurran, térdhajlatba csöppen, a
háton csorog, s a szőrét is érezni. De a tetem, amelyet a
vadász cipel, nem a saját teste, nem lehet az, hiszen
megenni készül a húsát.
A busman antilopmegérzése tehát több szakaszból áll.
A leírt módon érzékeli az eleven vadat, teste a vad testévé
válik, úgy mozdul, úgy les, mint a vad. Érzi viszont a kimúlt
vadat is, ezt más, idegen testnek érzi, szorosan saját maga
testén és olyan állapotban, hogy nem menekülhet többé a
markából. Ez a két szakasz fölcserélhető. Az egyik busman
először a korábbiban, a másik a későbbiben érzi magát. A
szakaszok követhetik egymást. Közvetlenül válthatják is. A
kettőben együtt mindenestül jelen van a vadász és a vad
kapcsolata, jelen a vadászat minden mozzanata, az első
nesztől a csorgó vérig.

Menekvők átváltozásai – Hisztéria, mánia és

mélakór
A menekvést, az ellenség elől való elillanást célzó
átváltozásoknak se szeri, se száma. Megleljük őket
mítoszokban és mesékben, világszerte. A következőkben
négy olyan példával foglalkozunk, amelyekben világosan
mutatkoznak meg a menekvést célzó átváltozás különböző
formái.
Az átváltozással menekülés két főformája a lineáris és a
cirkuláris. A lineáris forma nagyon egyszerű változata a
vadászat. Élőlény üldöz élőlényt, kettejük közt csökken a
távolság, ám amikor az üldöző lecsapna az üldözöttre, az
egy szempillantás alatt más lénnyé változik át, és elillan. A
vadászat tovább folyik, azaz inkább újraindul, elölről. Ismét
nőttön-nő a veszély; a támadó egyre közeledik, esetleg már
le is csap a zsákmányra. Ám az ekkor átváltozik, mássá,
mint előbb változott, és az utolsó pillanatban ismét elillan.
Ez a folyamat számtalanszor ismétlődhet ugyanígy, csak a
menekülőnek újra meg újra valami mássá kell átváltoznia, és
mindig váratlanul, hogy üldözőjét meghökkentse. Az üldöző
vadász, jól ismeri a vadat, amelyet űz. Tudja, hogyan szokott
az a vad menekülni, ismeri az alkatát, elkapható tagjait, a
módot, ahogyan elkaphatja. Az átváltozás pillanatában
azonban megzavarodik. Mást kell kitalálnia, másképp kell
tovább vadásznia. Megváltozott a vad, meg kell változtatni a
vadászatot. Meg kell változnia magának a vadásznak. Az
átváltozások sorának elméletileg se vége, se hossza: a
mesevilágban élvezetesen hosszúra nyúlik. A mesevilág
többnyire az üldözött barátja; a mesemondó örül, ha a mese
végén az üldöző jár pórul vagy harap fűbe.
 Az átváltozva menekülés lineáris változatának egy
látszólag egyszerű esetét az ausztrál loritják mítoszában
leljük.117 Az „örökkévaló meg nem születettek”, a tukutiták,
azaz a totemek ősei emberek képében kilépnek a föld alól,
és mindaddig ember módra élnek, amíg egy nap föl nem
bukkan, rájuk nem veti magát, űzni nem kezdi őket egy
óriási szörny, egy fehér-fekete eb. A tukutiták menekülnek,
de félő, hogy nem gyorsabbak az ebnél. Ezért úgy segítenek
magukon, hogy mindenféle állattá változnak; a legenda
szerint emuvá, kenguruvá, sassá. Megjegyzendő azonban,
hogy egy-egy menekülő egyetlen állattá változik, és annak
az egynek a képében menekül mindvégig. Ekkor megjelenik
két ugyanolyan, de a többinél nyilván erősebb és bátrabb ős,
és megfutamítja, végül megöli az ebet. A veszély elmúlt,
nincs mitől félni többé, a legtöbb tukutita visszaváltozik
emberré. Megőrzi viszont azt a képességét, hogy kedve
szerint változhassék azzá az állattá, amely a menekülés
közben volt, és amelynek a nevét fölvette.
Ezek a totemősök csak egyetlen állattá tudnak
átváltozni: jellegük szerint kettős lények. Ilyenekről még
részletesen szó lesz más összefüggésben; itt elég annyi,
hogy a tukutiták megélt és a jövőben bármikor
megismételhető átváltozását menekülés váltotta ki.
A linearitás sokatmondó esete egy grúz mese, a Tanító
és tanítvány.118 Egy gonosz tanító, aki igazában maga az
ördög, egy rábízott fiút bűbájos praktikákra tanít meg, de
aztán nem bocsátja világgá, hanem magánál fogja
szolgájául. A fiú megszökne, de a tanító elkapja, és egy sötét
ólba zárja. A fiú hasztalan töpreng, hogy mi úton-módon
szabadulhatna; csak múlik, múlik az idő, s ő egyre jobban
elbúsul.
Egyszer aztán napsugár vetül az ólba. Lesi a fiú, hogy
honnan, s látja, hogy rés van az ajtóban. Nosza, átváltozik
egérré, és kisurran a résen. Meglátja a tanító, hogy elillant a
fiú, erre ő macskává változik, és űzőbe veszi az egeret.
A továbbiakban egymást éri a sok szilaj átváltozás. A
macska már a száját tátja, már-már bekapja az egeret, erre
az hallá változik, s a vízbe veti magát. A tanító tüstént
hálóvá lesz, és úszva követi nyomon. Már-már befogja, de
ekkor fácán lesz a halból. A tanítóból sólyom. A fácán már a
hátában érzi a sólyom karmait, de gyorsan átváltozik piros
almává, és egyenest a király ölébe pottyan. Hanem a
tanítómester addigra máris kés a király kezében. A király
kettészelné vele az almát, csakhogy volt-nincs alma, hanem
egy marék köles pereg a padlóra. Azt aztán egy kotlós
csipkedi föl a csibéivel – vagyis a tanítómester. Csipkedi,
csipkedi a kotlós a csibékkel a kölest, végül egyetlen szem
marad. Az még éppen át bír változni varrótűvé. A kotlós meg
a fészekalja csibe viszont a tűbe fűzött fonállá. Hanem ekkor
lángot vet a varrótű, elhamvad a fonál: vége az ördögi
tanítónak. A tű visszaváltozik fiúvá, a fiú hazatér az apjához.
Az átváltozáspárok: egér és macska, hal és háló, fácán
és sólyom, alma és kés, köles és kotlós a csibéivel, varrótű
és fonál. Minden pár, akár állat, akár tárgy, egymáshoz
igazodik. Egyikük mindig a tanítómester, aki a másik képébe
bújt fiút űzi, ám a fiút az utolsó pillanatban mindig
megmenti egy átváltozás. A hajsza bolond, az átváltozások
szeszélyesek, a helyszínek olyan gyorsan váltogatják
egymást, mint az alakok.
A cirkuláris átváltozásokat vizsgálva Próteusz klasszikus
története jut eszünkbe, ahogyan azt az Odüsszeia
elmondja.119 Próteusz, a bölcs aggastyán, a fókák ura,
mindennap feljön fókáival a tenger mélyéből a partra. Előtte
a fókák, nyomukban ő. Gondosan megszámlálja a csordáját,
aztán lehever a közepébe, alszik egyet. A Trójából megtérő
Menelaószt Egyiptom partjára vetették a gonosz szelek, ahol
Próteusz tanyázik. Menelaósz évekig nem bír népével arról a
partról jófele mozdulni, s igen nekibúsul emiatt. Ekkor
megszánja Próteusz egyik lánya, s megmondja, mit tegyen,
hogy elfoghassa és szóra bírhassa jövendőmondásban
járatos atyját. Fókabőrbe bújtatja Menelaószt és két társát,
gödröket ás a parti homokba, a három férfi a gödrökbe
fekszik, a lány fókabőröket terít rájuk. A bőrök büdösek, de
ők türelmesen várnak, míg megjön a fókacsorda, s
álöltözetükben heverhetnek a fókák között. Próteusz feljön a
tengerből, számba veszi a csordát, s megnyugodva lefekszik
a fókái közé egyet aludni. Menelaósz és társai számára
elérkezett a pillanat, álmában megragadják az öreget, s el
nem eresztik többé. Pedig az küzd velük, mégpedig úgy,
hogy ezzé-azzá, mindenfélévé változik át. Először hatalmas
sörényű oroszlánná, aztán kígyóvá, hanem azok hárman
nem eresztik. Átváltozik leopárddá, átváltozik óriás
vadkanná, mégsem eresztik. Vízzé válik, vízből dús lombú
fává, mégsem eresztik. Valahány átváltozást megpróbál,
mindvégig a markukban marad. Végül belefárad a tusába.
Visszaváltozik azzá, aki, a tengermélyi agg Próteusszá, s
megkérdi Menelaószékat, hogy mit kívánnak tőle, aztán szót
ért velük.
Láthatjuk, miért nevezhető az átváltozással
menekülésnek ez a módja cirkulárisnak. Mert minden
egyetlen helyen zajlik le. Az átváltozások rendre
kitöréskísérletek, az alakváltások mondhatni irányváltások.
Mind hasztalan, minden váltás Menelaósz és barátai
markában megy végbe. Vadászatról már nem lehet szó,
annak már vége, a zsákmányt már megragadták az üldözők,
az összes átváltozás egy fogoly rendre meghiúsuló
meneküléskísérleteinek a sora. A fogoly végül kénytelenül
beletörődik a sorsába, és megteszi, amit követelnek tőle.
Ideiktatom végül Péleusz és Thétisz történetét. Hírük
nem csekély, hiszen Akhillész szülei voltak. Péleusz halandó,
Thétisz istennő, ezért magához méltatlannak ítéli Péleuszt,
berzenkedik a közeledése ellen. Péleusz rajtaüt, amikor egy
barlangban alszik, megragadja és nem ereszti. Thétisz,
akárcsak Próteusz, átváltozások sorával védekezik. Tűzzé
változik, vízzé változik, oroszlánná és kígyóvá. Nem szabadul
Péleusztól. Óriási, síkos testű tintahallá változik, tintát
fröcsköl Péleuszra. Hasztalan. Meg kell adnia magát, s utóbb,
miután néhányszor még szabadulni próbál Péleusz
magzataitól, megszüli Akhillészt.
Az átváltozások mindenestül hasonlók itt a
próteusziakhoz, a fogsághelyzet is: a támadó megragadja a
zsákmányt, s nem ereszti el többé. Thétisz minden
átváltozása a menekülés új irányát kereső kísérlet, az
istennő mondhatni keringve keres egy olyan pontot, ahol
kiszabadulhat. A körből sehol sem sikerült kilépnie, fogva
marad, és végül összes átváltozásának középpontján mind
önmaga, mind Thétisz megadja magát.
Thétisz története tehát semmi újjal nem tetézi meg
Próteuszét. Ha idéztem, akkor erotikus színezete okán. Egy
gyakori és közismert kór rohamaira emlékeztet: a hisztéria
kitöréseire.120 Ennek a kórnak a nagy rohamai nem egyebek
egy sor heves, menekülést célzó átváltozásnál. A beteget
érzése szerint valamilyen roppant erő ragadta meg, és nem
ereszti el. Ez az erő lehet egy olyan férfi, aki elől el akarna
tűnni, egy olyan, aki szerette és birtokolja, vagy egy olyan,
mint Péleusz, aki majd csak ezután veszi birtokba. Lehet ez
az erő egy pap, aki valamilyen isten nevében tartja
rabságban a beteget; lehet egy szellem, lehet maga az
Isten. Minden esetben fontos viszont az, hogy az áldozat egy
fölényes és testközeli erő hatalmában érezze magát,
valósággal a markában. Ilyenkor bármit tesz, és főleg
bármilyen átváltozással próbálkozik meg, ennek a maroknak
a szorításán akar lazítani. A megkísérelt átváltozások közül
sok csak kezdeményként nyilvánul meg, de számuk
bámulatosan nagy, változatosságuk gazdag. Leggyakrabban
halottá változik a beteg; bevált, ősi átváltozás ez, az
állatvilágban is gyakori, jól ismert. Az áldozat azt reméli,
hogy holtában el fogják engedni. Ha elnyúlik, elmegy az
ellenség. Valamennyi átváltozás közül ez a legcentrálisabb:
az áldozat olyan mértékig válik középponttá, hogy meg se
moccan már. Annyira nem mozdul, amennyire a halott sem,
és erre a támadó eltávozik. Nagy hasznát látta volna Thétisz
és Próteusz, ha holtnak tettetheti magát, nem kétséges ez,
de hát róluk tudták a támadóik, hogy istenek. Thétiszt nem
ölelte volna Péleusz, Próteuszból nem csikartak volna ki
jövendölést, de istenek lévén halhatatlanok voltak.
Bármennyire iparkodtak volna, azt az egyet, hogy holtra
váltak, senki se hitte volna el.
A hisztéria jellegzetes vonása tehát az, hogy cirkuláris
megjelenési formája az átváltozással való menekülésnek. Ez
magyarázza meg a hisztéria kórisméjében oly feltűnő és
gyakori átváltásokat is az erotikum szférájából a vallásos
szférába. Bármi lesz úrrá a betegen, minden menekülésre.
készteti, és minden ebbéli kísérlet tüstént hasztalannak
bizonyulhat, ha az erő, amely a beteget megragadta, nem
apad el.
A menekülést célzó átváltozás fordítottjának példája a
sámánok révületrohama.121 A sámán, amíg révülete tart,
nem mozdul a helyéről. Körülállja a nép, nézi. Bármerre
járjon is a sámán lelke, látható testének ott kell maradnia,
ahol van. Némely sámán gúzsba kötteti magát abbéli
félelmében, hogy a lelkével együtt elbarangol a teste is. A
sámán révületszertartása tehát hangsúlyozottan cirkuláris,
akár azért, mert sámáni tiszte működésének földi
központjához köti, akár azért, mert odasereglett hívei
körülfogják. Átváltozásai gyorsan váltogatják egymást,
számuk és intenzitásuk nagy. Ám – és ebben tér el
lényegesen a révület az ismert hisztériás rohamtól – az
átváltozások célja sohasem menekülés. A sámán a maga
átváltozásaival segítő szellemeket, neki szolgálókat idéz
maga köré. Ő csap le másra, ő kényszeríti szolgálatára a
szellemeket. A sámán aktív, átváltozásai arra valók, hogy a
hatalmát növelje általuk, s nem arra, hogy nála
hatalmasabbak elől meneküljön. Teste látszólag
eszméletlenül hever a földön, a lelke útra kél, a lelke bejárja
a mennyország és az alvilág minden birodalmát, a lelke
száll, nincs magasság, ameddig el ne érne, szárnyaival
csapkod, mint a madár. Lebukik a vízbe, olyan mélyre merül,
amilyen mélyre csak akar, megjárja a tenger fenekét, és
behatol egy istennő házába, mert nagyon fontos dologban
kell szólnia hozzá. De mindannyiszor visszatér a körbe, hívei
közé, akik aggódva várják, hogy mi hírrel tér meg.
Lehetséges, hogy egyszer-egyszer megfutamítják valahol a
sámánlelket, vagy átváltozva kénytelen menekülni, de
általában tág térben mozog, cselekvésében korlátlan úr,
azaz Próteusz és Thétisz esetének az övé csak abban az
egyben rokona, hogy az ő sűrű átváltozása szintén cirkuláris
jellegű.
 Innen érdemes ahhoz a lineáris formához visszatérnünk,
amelyet a tanítómesterről és tanítványáról szóló grúz
meséből ismertünk meg. Mint emlékszünk, a mester macska
lett, hogy egér képében elillant tanítványát elkaphassa.
Később háló lett, sólyom, kés, kotlós és csibe. Minden
árváltozása más-más fajta vadászathoz kell. A mester felől
nézve támadó átváltozások követik egymást, peregnek le
gyorsan, és valahányszor a vadászat módja változik, változik
a színtere is. Az események hirtelensége, szeszélyessége,
térbeli tágassága, s ez együtt avval, hogy az eseményeket
fenyegető szándék váltja ki, feltűnően rokon egy másik lelki
betegség, a mánia megnyilvánulásaival. A mániás beteg
átváltozásai hallatlanul könnyen követik egymást. Olyan
lineárisak és futólagosak, mint a vadászéi, olyan hirtelenek
is, mint az övéi, amikor célt vált, mert amire törekszik, azt
nem érte el, a vadászattól viszont nem tágít. A mániás
átváltozásban jelen van a vadász felajzott és vidor kedve,
amely – keveredjen bárhová a vadász – intenzív és célratörő
marad. A mesebeli tanítvány hol ilyen, hol olyan zsákmány,
bármivé változhat, de lényegében mindig ugyanaz,
nevezetesen zsákmány. A mánia pedig a zsákmányszerzés
paroxizmusa. Fölfedezni, hajszolni, utolérni és megragadni
akar. Fölfalni már kevésbé. A tanítómester vadászata csak
attól fogva igazán vadászat, amikor a tanítvány elillan a
sötét ólból. Amint viszont a tanítómester biztonságosan
visszazárhatná ugyanoda, vége lenne a
vadászatnak,mondhatni egyben a mániás rohamnak is.
A tanítvány az ólban, ahol először láttuk, „hasztalan
töpreng, hogy mi úton-módon szabadulhatna, csak múlik,
múlik az idő, s ő egyre jobban elbúsul”. Itt a mániás állapot
ellentéte nyilvánul meg, kezd megmutatkozni: a mélakór. Ha
már bőven szóltunk a mániáról, helyénvaló a mélakóros,
melankóliás állapotról is mondanunk valamit.122
Ez akkor kezdődik, amikor vége a menekülést célzó
átváltozásoknak, és a menekülő mind hasztalannak érzi. A
melankólia az utolértek és már megragadottak kórja. Nincs
többé menekvés. Nincs több átváltozás. Minden kísérlet
hiába volt. A mélakóros megadja magát a sorsnak,
zsákmánynak tudja magát. Leszálló ágon van: zsákmány,
zaba, dög és szar. Értékteleníti, egyre csökkenti saját
személyiségét, s ez az értéktelenítés bűntudatba átfordulva
is megjelenik. Bűn eredetileg az volt, ha valaki más
hatalmában volt. Hogy valaki bűnösnek érzi magát, vagy
zsákmánynak, az végül voltaképpen mindegy. A mélakóros
nem akar enni, és ha vonakodása okát firtatják, esetleg azt
mondja, hogy nem érdemli meg az ételt. Holott valójában
azért nem akar enni, mert úgy véli, hogy őt magát eszik
meg. Ha enni kényszerítik, ezt juttatják eszébe: saját szája
szembefordul vele, mintha tükröt tartanának elé. Egy szájat
lát a tükörben, s azt látja, hogy az a száj eszik. Az pedig,
amit befal, az ő maga. Hirtelen és menthetetlenül itt a
rettentő büntetése annak, aki mindig csak evett. – Igazában
a legutolsó átváltozás ez, az összes menekülés végén,
átváltozás azzá, amit megettünk, és hogy ezt elkerülje,
menekül mind, ami él, bármely kínálkozó alakban.

Önszaporítás és önelemésztés – A totem

kettős alakja
Az ifjabb Strehlow123 gyűjtötte középausztrál, északi
aranda mítoszok között van kettő, amely különös
érdeklődésünkre tarthat számot. Az első, a bandikut- vagy
erszényespatkány-mítosz124. Fordításban idézem:
„Kezdetben minden örök homályban nyugodott. Éjszaka
terült a földre, sűrű, mint az átjárhatatlan bozót. Az ős – név
szerint Karora – az ilbalintjai sárvízi pocsolya legfenekén
aludt az örök éjszakában. De víz még nem volt a
pocsolyában, csak száraz iszap. Körül piroslott a föld a sok
virágtól, mindenféle fű burjánzott, és egy roppant bálványfa
nyúlt a magasba imbolyogva. Ez a fa az ilbalintjai
pocsolyából nőtt tűzpiros virágok rétje legközepéből sarjadt.
A tövénél pihent Karora feje. A fa nőtt, nőtt, égig nyúlt,
mintha az égboltot készült volna megbökni. Eleven lény volt
a fa, a törzse olyan sima, akár a férfi bőre.
Karora feje kezdettől fogva a nagy bálványfa gyökerén
pihent.
 Karora tűnődött, s kívánságok meg éhségek jártak a
fejében. Aztán egyszer csak erszényes patkányok bújtak elő
a köldökéből meg a két hónaljából. Feltörték a Karorára
ülepedett iszapkérget, s nekiszaladtak élni.
És akkor megvirradt. Szerteszét új világosságot
pillantott meg a nép, aztán fölkelt a nap, és mindent
elárasztott a fényével. Aztán az ős úgy vélte, hogy fölkel,
mert följebb-följebb emelkedik a nap. Feltörte a ráterült
kérget, gödör maradt a nyomában, abból lett az ilbalintjai
pocsolya, megtelt loncbimbó sötét, édes levével. Az ős
föltápászkodott, és éhség csikarta a gyomrát, mert sok
varázserő áradt ki a testéből.
Az ős eleinte kába: csak lassan-lassan rezdül a
szemhéja, nyiladozik kicsit a szeme. Kábán tapogatózik ide-
oda. Ahova csak nyúl, tömegestül mocorgó patkányt érez.
Aztán már biztosabban áll a lábán. Tűnődik, nyála csurran.
Nagy éhségében elkap két patkányt. Kicsit arrébb, ahol feje
fölött a nap süt, és izzik a napmelegtől a föld, megsüti őket.
A nap ujjai jól ellátják tűzzel meg tüzes hamuval.
Amint az éhsége elcsillapult, egy társon kezd tűnődni,
aki segítségére lehetne. De addigra már közeledik az este, a
nap hajból szőtt fátylat von az arcára, hajfonatkötőket aggat
magára, és szem elől tűnik. Karora álomba bukik, kétfelé
veti a két karját.
Amíg alszik, előbújik a hónaljából valami, olyanforma,
mint egy röppentőfa. S emberré változik, s egyetlen éjjel
fiatal férfivá nő: Karora elsőszülött fiává. Karora éjjel
fölébred, mert valami nehezet érez a karján, s akkor
meglátja az elsőszülött fiát, akinek az apja vállán nyugszik a
feje.
Megvirrad. Karora fölkel. Rikolt egyet, az éles, rezgő-
hullámzó hang életre ébreszti a fiát. Ő is fölkel, szertartásos
táncot jár apja körül, aki most tollakkal és vérrajzolatokkal
fölékesítve a földön ül. A fiú még botladozik és tántorog,
még csak ébredezőben van. Apja szapora remegést bűvöl a
mellébe, hasába. A fiú apjára nyugtatja két kezét. Evvel
vége az első szertartásnak.
 Végeztével Karora elmeneszti a fiát néhány patkányért.
A patkányok békésen kergetőznek egy közeli árnyékos
helyen. A fiú megöl néhányat, viszi az apjának, az ugyanúgy,
mint előző nap, megsüti őket a napfénytől tüzes homokban,
és megosztja a pecsenyét a fiával. Leszáll az alkony,
hamarosan elalszanak mind a ketten. Az apának éjszaka
még két fia születik, hónaljából bújnak elő. Másnap reggel
őket is életre kelti, ugyanavval az éles, rezgő-hullámzó
rikoltással.
Sokáig így folytatódik ez minden éjjel, minden nap. A
fiak dolga a vadászat, apjuk minden éjjel fiakat hoz a világra,
s egyre többet – némely éjszaka ötvenet is. Ám a
veszedelem sem késik. Apa és fiai hamarosan föleszik az
összes, valaha Karora testéből a világra bújt patkányt.
Éheznek, apjuk háromnapos vadászatra küldi őket.
Összejárják a nagy síkságot. Hosszú órákig cserkésznek a
magas, fehér fűben, szinte végtelen erdők félhomályában.
De a nagy sűrűben sincs patkány, haza kell térniük.
Éhesen, fáradtan mennek hazafelé harmadnap; nagy a
csend. Hirtelen nesz üti meg a fülüket: mintha pörgőfa
surrogna. Fülelnek, aztán keresni kezdenek egy férfit, mert
az surrogtathatja a fát. Keresik, egyre keresik, keresik. Bottal
döfködik a patkányfészkeket, beletúrnak minden vacokba.
Egyszer csak felszökken és eltűnik valamilyen sötét és
szőrös lény. Valaki azt kiáltja: »Ott fut egy törpekenguru.«
Erre utánavágják a botjaikat, s eltörik a kenguru egyik lábát.
Aztán azt hallják, hogy a sebesült állat dalra fakad:
»Béna vagyok immár, én, Tjenterama,
bizony béna, és elborít az örök bíborszín ragacs.
Ember vagyok én, akárcsak ti. Nem vagyok én
patkány.«
Így szól, aztán elbiceg a béna Tjenterama.
Az elámult fiak folytatják útjukat. Hamarosan látják,
hogy szemközt közeleg az apjuk. S ő visszavezeti őket a
sárvízhez. Letelepszenek a partján, körbeülnek, kör kör köré,
olyanok, mint a hullámgyűrűk a megzavart vizén. Aztán
kelet felől áradni kezd a loncbimbóméz édes folyama, elönti
őket, belesodorja az Ilbalintja-pocsolyába.
Az öreg Karora emitt marad, a fiait elviszi az áradat, a
föld alatt elviszi valahova a sűrűbe. Ott aztán rábukkannak a
nagy Tjenteramára, akinek tudatlanságukban bottal eltörték
a lábát. Ő lesz a nagy törzsfőnök. Karora pedig tovább
alussza örök álmát az Ilbalintja-sárvíz fenekén.”
A második a Lukara-mítosz125:
„A messze földön híres Lukarában, a nagy vízmerítő
gödör mellett mély álomban hevert egy nagy boly witchetty-
pondró közelében egy öregember az idők kezdetén. Végtelen
idő múlt el fölötte, háborítatlan hevert szakadatlan álomban.
Kezdet óta nem moccant, nem mozdult semerre, csak
hevert, a jobb karján pihenve. Végtelen idő múlt el fölötte,
szakadatlan volt az álma.
Amikor aztán biccentett egyet örök álmában, kúszni-
mászni kezdtek rajta a fehér pondrók. A testére voltak
telepedve kezdet óta. Az öregember nem mozdult, föl se
ébredt. Hevert, mély álomban. A pondrók összemászták az
egész testét, nyüzsögtek rajta, mint a hangyák, s az
öregember hébe-hóba szelíden lesöpört magáról néhányat,
de olyankor se tért föl álmából. A pondrók pedig
visszamásztak rá, belefúrták magukat a testébe. Ő csak nem
ébredt föl. Múlt tovább a végtelen idő.
Aztán egy éjjel, miközben az öregember jobb karjára
dőlve aludt, valami kipottyant a jobb hónaljából, olyanforma
valami, mint egy witchetty-pondró. A földre pottyant,
emberré változott, és szaporán nőni kezdett. Mire megjött a
reggel, fölnézett az öregember, és álmélkodva
megpillantotta az elsőszülött fiát.”
A mítosz a továbbiakban elmondja, hogyan „született”
ezen a módon egy sereg férfi. Az apa nem mozdult. Életének
egyetlen jele mindvégig az volt, hogy föl-fölpillantott. Enni
se evett, noha étellel kínálták a fiai. S azok buzgón kaparni
kezdték a közeli bokrok gyökere közül a pondrót.
 Megsütötték, megették. Néha úgy érezték, jó lenne
visszavedleni pondróvá. Olyankor elénekeltek egy
varázsigét, pondrókká változtak, visszabújtak a bokrok
gyökerei közé. Aztán újra előjöttek, megint emberi alakot
öltöttek.
„Jött aztán egy idegen, maga is olyan férfi, mint ők, de
messzire való, Mboringkába. Meglátta a lukarai testvérek
kövér pondróit, s megcsurrant a nyála. Odakínálta értük
cserébe a saját nyeszlett, kukacnyi, hitvány pondróit. A
lukarai testvérek lefitymálták a tarisznyányi pondrót, és
botjaikkal félretaszigálták, szóra se érdemesítették. Az
idegen megorrolt. S merészen fölkapta a lukarai testvérek
tarisznyáját, és mielőtt útját állhatták volna, elrohant vele.
A testvérek döbbenten visszatértek atyjukhoz. Az előbb
megérezte már, hogy oda a pondrótarisznya, mint ők
odaértek. Amikor a rabló elkapta volt a pondrókat, neki
nagyot nyilallott a dereka. Most lassan föltápászkodott, és
támolyogva nyomába eredt a tolvajnak. De hasztalan, mert
az a távoli Mboringkáig futott a pondrótarisznyával. Az apa
földre roskadt, teste eleven tjurungává (szent tanúkővé)
változott. Fiai is mind tjurungákká változtak, és még a
tarisznya és benne az elrabolt pondrók is azokká.”
A két mítoszban két nagyon különböző ős jelenik meg.
Az egyik a bandikut- vagy erszényes patkányok atyja, a
másik a witchetty-pondróké. Mindkettő fontos aranda totem.
Legendáik följegyzésének idejében is tisztelt és kultivált
totemek voltak. Kiemelek néhány feltűnő és a két mítoszban
közös vonást.
Karora, a bandikut-patkányok atyja kezdetben sokáig
magányos. Örök sötétségben nyugszik, kéreg alatt szunnyad
pocsolyafenéken. Nincs öntudatnál, és még semmit sem
cselekedett. Hirtelen egy sereg erszényes patkány sarjad a
testében. Előbújik a köldökéből meg a két hónaljából. Fölkel
a nap, és arra készteti, hogy törje föl a rászáradt kérget.
Karora éhes, de kába. Ebben a kábult állapotában
körbetapogatózik, s az első, amire rátapint, erszényes
patkányok eleven tömege körös-körül.
 A másik mítosz megnevezetlen pondróinak atyja egy
bokor alatt hever és alszik. Az idő kezdete óta alszik. Testét
megmásszák a fehér pondrók. Csupa pondró minden, úgy
nyüzsög, akár a hangya. Hébe-hóba, föl se ébredve, szelíden
lesöpör magáról néhányat az atya. Visszamásznak rá,
belerágják magukat a testébe. Ő csak alszik a pondrók
nyüzsgésében.
Mindkét mitikus alak kezdetben alszik. Mindkettőben az
első olyan kapcsolata, amely más élőlényekkel jön létre,
tömegérzet-jellegű. Az egyik atya erszényes patkányokat
észlel, amikor félálomban tapogatózva jár a keze. A másik
pondrókat érez a bőrén, még álmában, s lesöpri őket
magáról, de nem szabadul tőlük: visszatérnek, testébe
fúródnak.
Az az érzés, hogy valakit apró rovarok félelmes raja lep
el, s tetőtől talpig birizgál, természetesen közismert érzés.
Nem kellemes. Gyakran lép föl mint hallucináció, például
delírium tremens állapotában. Ha nem rovarok jelennek
meg, akkor egerek vagy patkányok. A bőrön érzett birizgálás
vagy harapdálás rovarok vagy kis rágcsálók
tevékenységéből eredeztetendő. Erről a következő
fejezetben részletesen szólunk: tisztázni fogjuk, helyesnek
minősíteni is „a bőr tömegérzete” kifejezést. Ennek az esetei
és a leírt esetek közt azonban van egy hangsúlyozandó
jelentős különbség. Ez az érzés az aranda mítoszokban
kellemes érzés. Amit ezekben az ős érez, az belőle magából
ered, s nem kívülről támadó ellenség kiváltotta érzés.
Az első legendában ugyanis az erszényes patkányok az
ős köldökéből meg a két hónaljából bújnak elő. Eredetileg az
ő testének a része voltak. Ez az ősatya roppant különös lény:
szinte tömeg anyának nevezhetnénk. Számtalan lényt szül,
testének szülésre általában alkalmatlan részén világra hozva
őket. Olyan, mint egy termeszhangya-királynő, csak épp a
teste különféle pontjain löki ki magából a petéit. – A második
legenda tudatja, hogy a pondrók mindig is léteztek.
Kezdetben nem tudatja ugyan, hogy az ős testéből bújtak
elő, csak azt, hogy nyüzsögnek rajta, meg a húsába fészkelik
magukat. A történet későbbi folyamán azonban megjelenik
némely részlet, amelyből föltehető, hogy a pondrók eleve
őbenne termettek, hogy ő tulajdonképpen mindenestül merő
pondró.
Ezek a legendákban elmondott szülések azonban
nemcsak azért különösek, mert atyák szülnek, és mert nagy
tömegeket szülnek, hanem azért is, mert ahogy a születések
folytatódnak, merőben más lények kezdenek születni.
Minekutána Karora, az erszényes patkányok atyja
lecsillapította éhségét, leszáll az éjszaka, s ő ismét elalszik.
Ekkor egy pergőfa bújik elő a hónaljából, emberalakot ölt, és
egyetlen éjszaka fiatal férfivá nő. Karora nagy súlyt érez az
egyik karján, fölébred, s elsőszülött fiát pillantja meg maga
mellett. Következő éjjel két fia születik a két hónaljából. Ez
aztán sok-sok éjszaka folytatódik, a fiak száma egyre több,
némely éjszaka ötvenet is megszül az atya. Az egész
folyamatot a szó legszorosabb értelmében is Karora
önszaporításának nevezhetjük.
Igen hasonló ehhez, ami a második legendában
történik. Az öregember még egyre csak alszik, jobb karjára
dőlve: egy éjszaka aztán hirtelen kipottyan valami a jobb
hónaljból, alakra egy witchetty-pondró. A földre pottyan,
emberi alakot ölt, és gyorsan felnő. Reggel az öreg fölpillant,
és ámultán látja az elsőszülött fiát. A dolog aztán
megismétlődik, seregnyi „pondróember” jön ugyanígy a
világra. Itt mindjárt emlékeztetünk egy fontos részletre is:
ezek az emberek kedvük szerint válnak a mondott rovar
pondrójává, és változnak ismét vissza emberré.126
Tehát mindkét mítosz önszaporításról szól, és mindkét
esetben kettős születésről. Egyetlen őstől két Különböző lény
származik. A patkányatya először egy sereg erszényes
patkányt hoz a világra, azután egy sereg embert. A mód
mindig ugyanaz. A szülöttek szükségképpen közeli
rokonoknak tekintik egymást, hiszen egyazon apától valók.
Azonos néven is szólítják egymást: mind bandikut. Ez mint
totemnév azt jelenti, hogy aki bandikut, az mind a
kezdetben született erszényes patkányok édesöccse.
 Ugyanez a helyzet a witchetty-pondrók ősével. Ő
először a pondrók atyja, azután az embereké is. Az emberek
a pondrók öccsei. Mindannyian együtt ők az a látható testet
öltött termékenység, amely a totemjük nagy ősének a
kitüntetett tulajdonsága. Jól fogalmazza ezt meg Strehlow,
akit valóban köszönet illet a két fontos legenda
feljegyzéséért: „Az ős”, írja, „a witchetty-lárvák
élettartalmának összfoglalata, egységnek tekintett állati és
emberi életüknek egyaránt. Az eredeti ős testének
mondhatni minden sejtje egy-egy eleven állat vagy eleven
ember. Ha az ős »witchetty-lárva-ember«, akkor testének
minden sejtje potenciálisan vagy egy-egy saját életű
witchetty-lárva, vagy egy-egy saját életű emberi tagja a
witchetty-lárva-totemnek.”
Igen világosan megnyilvánul a totemnek ez a
kettőssége abban, hogy az emberalkatú fiak olykor
szeretnének ismét pondrók lenni. Elénekelnek egy
varázsformulát, amire átváltoznak pondrókká, s
befurakszanak a bokrok gyökerei közé, ahol az efféle rovarok
fészkelni szoktak. Onnan újra előjöhetnek, kedvük szerint
emberi alakot ölthetnek. Két alakjuk világosan elkülönül:
vagy pondrók, vagy emberek, bár ezzé is, azzá is
változhatnak. S épp ez a totem lényege: korlátozza és
meghatározza az átváltozást, hiszen végső soron számtalan
más átváltozás is lehetséges lenne. Az ős két különböző
lényt hozott a világra, de csak kettőt, és ezeken kívül más
lényhez nincs köze. A két lény ősi rokonságát reprezentálja,
egyben minden más a világon létező lényt kirekeszt belőle.
Fiainak kedve szottyan hol ebbe, hol abba az alakba bújni,
ennek a kedvüknek egy varázsige segítségével eleget
tehetnek, egyben gyakorolhatják ezt az egy, velük született
átváltozóképességet.
A totem e kettősségét nem hangsúlyozhatjuk eléggé.
Fontos az, hogy a totemfigurában maga az átváltozás, de a
pontosan meghatározott átváltozás rögzítődik, és marad az
utódokra. A totem gyarapodását szolgáló fontos szertartások
drámaian ábrázolják a totemet, de mindig a totemben
megtestesített átváltozást is. A pondró kedve, hogy emberré
váljék – és az emberé, hogy pondróvá – az ősökről a
totemklán élő tagjaira öröklődik át, s az élőknek szent
kötelessége ezt a kedvet drámai szertartásokkal szolgálni. A
szaporodásrítus csak akkor sikeres, ha a klán jól és mindig
ugyanúgy játssza el a pontosan meghatározott átváltozást.
A rovarélet mozzanatait játszva minden résztvevő tudja, ki a
másik, vagy kit-mit ábrázol. A klántag a rovar nevét viseli,
de átváltozhat is azzá a rovarrá. Ameddig annak hívja
magát, gyakorolja az ősi átváltozáshagyományt. S ez
roppant becses számára: egyaránt ezen múlik a pondrók
szaporodása is, a sajátja is, mert a kettőt egymástól
elválasztani nem lehet, mert a klán életét minden
tekintetben az határozza meg, hogy tagjai ragaszkodjanak
ehhez az átváltozáshoz.
A két legenda igen fontos más tartalmát
önelemésztesnek nevezem. Az erszényes patkányok ősének
és fiainak erszényes patkány a tápláléka, a pondróős fiai
pondróval táplálkoznak. Úgy tetszik, mintha nem is létezne
egyéb táplálék, vagy legalábbis mintha nem érdekelné őket.
A táplálkozás módját eleve meghatározza az átváltozásé.
Mindkét cselekvés iránya azonos, a kettő egybeesik. Az ős
esetében úgy tetszik, mintha ő önmagával táplálkozna.
Vegyük ezt pontosabban szemügyre. Minekután Karora
bandikutokat szült, és kisütött a nap, az ős fölrepeszti a
rászáradt kérget, föltápászkodik, és korog a gyomra.
Éhségében, még kábán tapogatózni kezd, és ebben a
pillanatban körös-körül megérzi az eleven patkánytömeget.
Ekkor már biztosabban áll a lábán. Ehetnékje van, nagyon
éhes, elkap két növendék patkányt, valamivel arrébb
megsüti őket a homokban, ott, ahol az tüzes a nap
sugarától. Aztán, amikor már csillapult az éhsége, de csak
akkor, megfordul a fejében, hogy kellene egy társ, valaki
segítsége.
A maga körül érzett patkánytömeg mind az ő magzata,
az 6 testének része, az ő húsából való hús. Éhségében
tápláléknak érzi. Elkap két patkányt, a legenda azt is tudatja,
hogy fiatalt, s megsüti. Mintha tulajdon két kölykét falná föl.
 Még akkor éjjel világra hozza elsőszülött ember fiát.
Reggelre kelve éles, hullámzó rikoltozással életre ébreszti,
aztán talpra állítja. Közös szertartással megalapítják apai-fiúi
kapcsolatukat. Majd az apa útnak indítja a fiút, hogy
zsákmányoljon sok patkányt. Azaz öljön meg valamennyit az
ő korábban világra hozott kölykei közül, amelyek békésen
futkároznak a közeli árnyékban. A fiú megjön az elejtett
patkányokkal, apja ugyanúgy megsüti őket, mint előző nap,
a pecsenyét megosztja a fiával. A fiú a testvérei, egyben az
apja húsával lakik jól. Megölni őket, az apja tanítja ki,
patkányt sütni is ő tanítja meg. A fiú első tápláléka patkány,
apjának is az volt az első tápláléka. Más táplálékról
végestelen-végig szó sem esik a legendában.
Éjjel Karora két újabb emberfiút szül. Reggel életre kelti
őket, és most már három fiát küldi patkányvadászatra.
Meghozzák a zsákmányt, az apa megsüti, megosztja fiaival a
húst. Egyre több fia lesz, minden éjjel emberfiák születnek,
valamelyik éjjel éppenséggel ötven. Mind vadászni küldi az
apa. De miközben egyre több lesz az emberfia, erszényes
patkányt nem szül többet Karora. A patkányok kezdetben és
egyszerre lettek meg. Így aztán végül elfogy a patkány, apa
és fiai mind fölfalják.
Most már éheznek. Az apa háromnapos vadászatra
indítja útnak a fiait, a messzeségbe. A fiak türelmesen
keresnek-kutatnak, csakis erszényes patkányra vadásznak,
de patkány sehol. Útban hazafelé állatnak néznek egy lényt,
megsebzik a lábán. Egyszer csak énekelni hallják: „Ember
vagyok, mint ti. Nem vagyok patkány.” Azzal a lény elbiceg.
A testvérek, immár biztosan nagy csapat, hazatérnek az
apjukhoz. A vadászatnak vége.
Az apa tehát először egyetlen egynemű élelmet,
nevezetesen erszényes patkányt hozott a világra, hogy neki
és a fiainak legyen mit enniük. Cselekvése egyszeri, a
legendában nem ismétlődik meg. Aztán egyre több és több
lesz az emberfia, és ez a sokaság addig fogyasztja az
egyetlen táplálékot apjával együtt, amíg mind elfogy. Másra
vadászni nem tanítja meg a fiait az apa, más állatról nem is
szól. Úgy tetszik, mintha csakis a saját húsával, a belőle lett
patkányokkal akarná őket táplálni. Valamiféle féltékenységet
érezni abban, ahogy minden mást mellőz, ahogy minden
mástól elhatárolja magát meg a nemzetségét. Más lényről
nincs szó a legendában, csak végül arról, amelynek
megsebzik a lábát, az pedig olyan ember, mint ők, sőt,
maga is nagy ősapa, akihez a fiak a legenda végén
csatlakoznak.
A pondrók apjáról szóló második történetben hasonló a
kapcsolat az utódok és a táplálék között, de nem egészen
azonos. Az első fiú pondró képében pottyan ki az apa
hónaljából, és a földre hullva tüstént emberré változik. Az
apa meg se moccan, mélyen hallgat. Semmi se kell neki a
fiától, semmire se tanítja meg. Ahogy az első, ugyanúgy
születik sok-sok fiú, az apa pedig annyit tesz, hogy fölpillant,
és szemügyre veszi a fiait. Táplálékot nem fogad el tőlük. A
fiak viszont buzgón kaparásszák a közeli bokrok gyökerei
közül a pondrókat, megsütik és megeszik. Itt aztán az
különös, hogy néha kedvük támad ugyanolyan pondróvá
változni, mint amilyen pondrót enni szoktak. Miután azzá
váltak, maguk másznak a bokrokba, a gyökerek közé, ahol
úgy éldegélnek, mint a pondrók. A fiak hol ilyen, hol olyan
alakot öltenek, hol emberek, hol pondrók, amikor viszont
emberek, pondrón élnek, ugyanazon, és más táplálékról
nem esik szó.
Itt a fiak emésztik el önmagukat. Az öregembernek nem
kell olyan pondró, amelyet saját szülöttének érez, húsából
való húsnak. Annál könnyebb a fiaknak magukat
elemészteniük. S az ő esetükben mintha szorosan együvé
tartozna az átváltozás és az élelem. Mintha attól támadna
kedvük, hogy pondrók legyenek, mert nagyon szeretnek
pondrót enni. Kitúrják a földből, megpirítják, befalják – aztán
maguk változnak vissza pondrókká. Egy idő múlva előbújnak
a földből, ismét emberi alakot öltenek. Amikor most megint
pondrót falnak, akkor mintha önmagukból falatoznának.
Az önelemésztésnek ehhez a két esetéhez, a patkány-
ősapa és a pondrófiak esetéhez harmadik is társul, egyben-
másban ezektől eltérő: egy harmadik, Strehlow által csak
rövid foglalatban közölt legendában bukkan föl.
 Ez a történet egy másik pondróősről, Mboringkáról 127
szól. Ő időről időre rabolni indul, pondróférfiakra vadászik,
akik a tulajdon fiai. A legenda határozottan tudatja, hogy a
fiak emberek. Mboringka tűzön megpirítja, élvezettel
megeszi őket, édes húsuk ízlik. Egy nap aztán pondrókká
válik a hasában a hús. A pondrók belülről állnak neki az
apjukat megenni. Végül a tulajdon fiai falják föl, miután
előbb ő mészárolta őket rakásra.
Az önelemésztésnek sajátságosan többszörözött esete
ez. Viszont megesz, amit megettek. Az apa megeszi a fiait,
ugyanők viszont őt eszik meg, még miközben ő
megemésztené őket. Kettős és kölcsönös kannibalizmus. De
az benne a legbámulatosabb, hogy a viszontcselekvés belül
következik be, az apa hasában. Hogy ez lehetővé váljék,
ahhoz a megevett fiaknak át kell változniuk. Az apa
embereket fal föl, azok pondrók vagy férgek képében falják
föl őt. Az eset végletes és a maga módján ugyancsak kerek.
Szoros szövetségre lép benne a kannibalizmus meg az
átváltozás. A táplálék mindvégig eleven marad, és maga is
szeret táplálkozni. Amikor az apa gyomrában pondrókká
változik, mintegy újjáéled. De azért, hogy élvezhesse az apa
húsát.
Az embert az élelméül szolgáló állatokhoz fűző
átváltozások erős kötelékek, valóságos láncok. Ha az ember
meg nem tanult volna állattá változni, állatot megenni se
tanult volna meg soha. Mindezek a mítoszok jelentős
tapasztalatot tartalmaznak: tápláléknak alkalmas,
meghatározott állatfajta kerül az éhező számára; a táplálék
átváltozás által jön létre; a táplálék jóllakat, majd a
maradéka átváltozva új életre kel. Kései szakrális áldozati
lakomákban is megvan még a táplálékszerzés módjának,
nevezetesen a metamorfózisnak az emléke. A közösen
elfogyasztott hús nem az, aminek látszik, hanem valamilyen
más hús szimbóluma, és azzá a más hússá lesz, amikor
elfogyasztják.
Tudni kell, hogy az itt tárgyalt önelemésztés az arandák
eredetlegendáiban gyakori ugyan, de mindennapos
életükben nem az. A totemklánok és a névadó állatuk között
a valóságban egészen más a viszony, mint az eredetükről
szóló legendákban. A klántagok éppenséggel nem
táplálkoznak totemállatukkal. Totemet megölniük,
megenniük tilos: az ilyen állatot bátyjuknak kell tekinteniük.
Kizárólag olyankor részesülnek ünnepi módon egy kis
falatnyi totemhúsban, ha totemgyarapító ünnepet ülnek, és
ősi mítoszokat idéznek fel, a szertartásokban mint klántagok
saját őseik képében vesznek részt. Figyelmeztetik is őket,
hogy csak kevés totemhúst ehetnek meg. Tartózkodniuk kell
a totemtől mint rendszeres tápláléktól, s ha mégis
totemállatot találnak zsákmányolni, nem onthatják vérét. A
család vagy a horda olyan tagjainak, akik más totem
klánjába tartoznak, átadhatják az állatot, azoknak szabad
megenniük.
Az ősök mitikus korát követő időben, a ma élő arandák
nézete szerint a jelenben tehát az önelemésztés helyébe
más elv lépett: a vad védelme. Állatot, ha közeli rokon,
ugyanúgy nem esz meg az aranda, ahogy embert sem. A
totemkannibalizmus – hiszen a saját totem elfogyasztása
kannibalizmus – elmúlt. Más klánhoz tartozóknak
megengedik az arandák, hogy idegen klán állatrokonát
megegyék, mint ahogyan azoknak is kötelességük
megengedni, hogy az ő állatrokonaikat más klán tagjai
megegyék. Ez voltaképpen több a tűrésnél. Támogatás is ez,
gondoskodás arról, hogy a saját totemállat szaporodjék. A
szaporító rítusok hagyományosak, ismertek, és gyakorolni
őket kötelesség. A nagyon sűrűn meghajszolt vad vagy
elvándorol, vagy kipusztul. Jusson eszünkbe az első
legendának az a pillanata, amikor széltében-hosszában
semerre többé bandikut, mind eltűnt, mert Karora számtalan
fia olyan buzgón követte a patkánynép nyomát, és addig
űzte-vadászta, amíg háromnapi járóföldre egyetlen patkány
se maradt. Az éhínség e pillanatában új bandikutnemzedé-
kekre lett volna szükség. Az önelemésztés mértéktelensége
a férfiak összes patkánybátyját, Karora első nemzetségét
elpusztította, most az lett volna fontos, hogy az
önelemésztés ismét átforduljon a kezdeti önsokasításba.
 Ma éppen ez az átfordulás a rítusok célja: a
totemállatok sokasodása. A totemállat olyan közeli rokon,
hogy sokasodása nem lehet független a klán sokasodásától.
A rítusok jelentős és mindig gyakorolt részében az ősök
jelennek meg, akik kettős lények voltak, hol emberek, hol
totemállatok, akik kedvükre váltogatják az alakjukat, és
akiket rituálisan fölidézni csak az tud, akiben megvan az
átváltozás képessége. A rítusokban megjelenő ősök olyan
kettős lények, amilyenekről az imént szóltunk,
megjelenítésük lényegi része az átváltozás. Ameddig az
helyesen ismételtetik meg, ép és mély a rokonság, és a klán
a rítussal sokasodásra késztetheti a vadat, amely ő maga.

Tömeg és átváltozás a delírium tremens

állapotában
Az egyénnek a tömegről alkotott elképzeléseit jól
tanulmányozhatjuk az iszákosok hallucinációin. Kétségtelen
ugyan, hogy ezek mérgezéstünetek, de bizonyos korlátok
között, kísérletileg bárkinek módja van ilyen tüneteket
önmagán létrehoznia. Nem vitás, hogy a hallucináció fő
vonásai általánosak: bizonyos elemei minden hallucináló
esetében egyformák, bármely társadalmi rétegből való,
bármilyen hajlamú-adottságú legyen is a beteg.
Halmozottan és legintenzívebben a delírium tremens
állapotában lépnek fel hallucinációk. Ez az állapot két
nézőpontból is hasznosan figyelhető meg. A delíriumban
sajátságosan egybefonódnak az átváltozás- és a
tömegfolyamatok, bármely más esetnél bajosabb
szétválasztani őket. Átváltozásról ugyanannyit mond a
delírium, amennyit tömegről mond: megfigyelőjét végül –
számos megfontoláson túl – meggyőzi, hogy helyesebb
lenne ezt a két jelenséget el sem különíteni egymástól, vagy
legalábbis csak kismértékben.
A hallucinációk természetét két leírásukat idézve
ismertetjük; az első Kräpelintől való, a második Bleuleré.
Szemléletük nem teljesen azonos, de éppen abban, amiben
fedi egymást, válik igazán meggyőzővé számunkra.
 „A deliráló”, írja Kräpelin, „legtöbbször arcokat lát.128
Látomásai, a tévképek túlnyomórészt érzékletesek, élesek,
csak ritkán árnyékszerűek, bizonytalanok, ugyanakkor
általában kellemetlenek és rémítők. A beteg hol valósaknak
véli őket, hol azt hiszi, hogy valamilyen szerkezet – laterna
magica vagy kinematográf – vetít elé arcokat, hogy jókedvre
derítse vagy megrémissze. Gyakran lát tömegestül kisebb-
nagyobb tárgyakat is, homokot, pelyhet, aprópénzt, pálinkás
kupicát, üveget, rudakat. A felrémlő arcok majdnem mindig
elevenek, vonásaik többé-kevésbé élénken változnak…
megfigyelhető kettős látás is. Alighanem a látomások
nyughatatlan váltakozása magyarázza meg azt, hogy a
beteg sűrűn lát bujkáló, cikázó, elsuhanó állatokat. Ezek hol
a lába közt tülekszenek, hol a levegőben röpködnek, hol az
ebédjén nyüzsögnek, minden csupa »aranyszárnyú« pók,
bogár körülötte, poloska, kígyó, meredező tüskéjű hernyó,
patkány, kutya, vadállat… Embertömegek rohanják meg, hol
ellenséges lovasok, rendőrök, sőt, »gólyalábon járók«, hol
hosszú menetben közeledők, furcsa csoportokban mellette
elvonulók, hol egy-egy veszedelmes, fenyegető rémalak,
torzszülött, girnyó, ördög, »gyújtogató rüpők«, kísértet les
be az ajtó résén, hussan a bútorok alatt, sokadmagával
kúszik létrákon fölfelé. Ritkábban jelennek meg kiöltözött,
nevetgélő lányok, sikamlós cselekmények, farsangi mókák,
színielőadások…”
„…A beteg mindenféle furcsa irritációt érez a bőrén,
ilyenekből arra következtet, hogy hangyák, varangyok,
pókok mászkálnak a testén… Úgy érzi, hogy finom fonalak
tapadnak rá, háló lepi, hogy víz permetez rá, hogy
harapdálják, szurkálják, szitává lövik. Aprópénzt lát
tömegestül szanaszét szórva, fölszedegeti, világosan érzi a
markában, de aztán mind szétfolyik a markából, mint a
higany. Amit megfog, az semmivé válik, összetöpped vagy
félelmes méretűvé dagad, aztán szétesik, szétgurul,
szétpereg…
Az ágynemű szövetének apró egyenetlenségei, egy-egy
göböcske mind bolha, az asztal lapján minden karcolás tű, a
falakon rejtekajtók nyílnak meg…
 A beteg végképp nem tud semmivel jól, rendezetten
foglalatoskodni, tévképzetei teljesen lefoglalják. Csak ritkán
éri be látomásai jövésével-menésével: legtöbbször heves
megnyilatkozásra készteti az, amit lát. Nincs maradása az
ágyában, kifelé törtet az ajtón, mert, úgymond, sürgősen
oda kell érnie a kivégzésére, már mindenki ott van, és őrá
vár. A csodalényeken derül, a repdeső madaraktól riadozik,
kukacokat söprögetne félre, bogarakat taposna el, ujjait
szétterpesztve kapkod bolhák után, fölszedegeti a szanaszét
heverő aprópénzt, szaggatja magáról a pókhálót, jártában
kínosan erőlködve szökdécsel, mert a földön drótok vannak
kifeszítve.”
„Az alkoholos delíriumra jellemző”, állapítja meg más
helyütt összefoglalólag Kräpelin, „hogy azonos tévképzetek
tömege lép fel, s ez sokszorosan összetett, élénken mozog,
felbukkan, eltűnik, szétfoszlik.”
Nem kevésbé hatásos, amit Bleuler mond a delírium
tremensről:
„A legfeltűnőbb, leghatározottabb karakterű
hallucinációk mindenekelőtt a látás és a tapintás
érzékcsalódásai. A látomások multiplexek, mozgók,
túlnyomórészt színtelenek és kicsinyítő tendenciájúak. A
tapintás és a látás hallucinatív anyagában nagyon gyakori a
huzal, fonal, vízsugár és más, hosszában elnyúló anyag is.
Gyakori az olyan elemi vízió, mint a szikra, az árnyék. Ha a
hallucináció hang, akkor többnyire zenét hall a beteg –
ennek igen gyakran keményen hangsúlyozott az üteme ami
más pszichózisok esetében nagyon ritka. A deliráló egész
kóros állapota alatt más hallucinálok százaival, egy teljesen
néma sokasággal képes kapcsolatot teremteni…”
„Apró, mozgékony és bonyolult lények általában apró
állatok, egerek és bogarak képében jelennek meg. Az
iszákos ilyeneket lát legsűrűbben, de nem ritka mindenféle
más állatlátomás: megjelenhet sertés, ló, oroszlán, teve, hol
kicsire zsugorodva, hol életnagyságban, szórványosan
megjelenik nem létező, képtelen, kikombinált állat is.
Meglepően sűrűn volt abban részem, hogy betegek egy
képzelt falitáblán egész állatseregleteket láttak vonulni, a
valóságban nagy, látomásukban macskányira kicsinyített
mindenféle állatot, s ezen igen jól elmulattak. A deliráló
emberből is gyakran csinál törpét – delirálni szerinte annyi,
mint »manócskát látni« –, de lát életnagyságú embert is.
A különböző érzékszervek hallucinációi könnyen
kombinálódnak: egeret és bogarat nemcsak lát a beteg,
hanem tapint is, megfog is, vagy érzi a kaparászását a
bőrén. Aprópénzt fölszedeget és gondosan elrejt egy képzelt
zsebbe. Katonák vonulnak előtte, pattogó indulókat hall.
Látja és hallja, hogy lőnek rá, képzelt támadókkal dulakodik,
szavukat hallja, néha testileg megtapintja is őket.”
Ahogy a delírium csillapul, úgy „halványulnak el
apránként a hallucinációk, és válnak szórványosabbakká.
Gyakran elenyészik viszont az igazi jellegük: a madár már
nem eleven, hanem kitömött madár, a jeleneteket már mint
jeleneteket játssza el a beteg, végül már csak mintegy
láttat, mintegy laterna magicával vetít jeleneteket a falra.
Deliráló számára mindig is létezett a mozi”.
Saját személyével „minden manifeszt deliráló tisztában
van: tudja, kicsoda-micsoda, hol a helye az életben, miféle
családja van, hol él a családja”.
Ezek a leírások számos egyedileg megfigyelt esetet
summáznak. Az első, ami az összegzésből kiemelendő és
fontos, az, hogy a taktilis és a vizuális hallucinációk
összefüggnek. A betegnek viszket és zsibog a bőre, mintha
sok-sok parányi valami kaparászná. Ennek a fiziológiai
magyarázata nem tárgya vizsgálódásunknak, számunkra az
lényeges, hogy a részeg rovarokat érez, például hangyákat,
és azt képzeli, hogy ezrével nyüzsög a bőrén efféle állatka.
Seregestül borítják el a rovarok, és mert nyüzsögnek rajta,
hajlamos azt hinni, hogy mindenütt nyüzsögnek. Ahova csak
nyúl, beléjük nyúl, tele velük a padló, a levegő, tele körülötte
minden mindenféle megfogható paránnyal.
A bőr tömegérzetének nevezhetjük ezt, és nemcsak
delíriumjelenségként ismerjük. Mindenki megéli ezt
önmagán, éppen rovarokkal kapcsolatosan, vagy ha valami
csiklandozza. Sőt: éppenséggel büntetésnem is ez – például
némely afrikai népnél –, bizonyos bűntettek hagyományos
büntetése. Eleven embereket meztelenül elásnak egy
hangyabolyba, aztán otthagyják, amíg meg nem hal. – A
deliráló beteg érzete szintén erősebb lehet puszta
kaparászásérzetnél. Ha tartósabbnak érzi a bőre elleni
támadást, ha egy-egy kiterjedtebb felületen és egyre
mélyebbre hatóan érzi, akkor a kaparászás rágcsálássá
fokozódik. Akkor mintha sok-sok apró fogacska dolgozná
meg a bőrét, a rovarok átváltoznak rágcsálókká. Az
alkoholista nem véletlen emleget többnyire egeret és
patkányt. Ezeknek a rágcsálóknak a fürgesége, a fogazatuk
közismert szapora munkája együtt hat, és ezt megtetézi a
szaporaságuk képzete is, hiszen tudjuk, hogy mekkora
sokaságban jelennek meg.
Kokainrészegségben a taktilis hallucinációk a
legjellemzőbbek, és mintegy a bőr szövetében jelentkeznek,
ahonnan a beteg, ha tehetné, kivágná őket. A látószervi
tévképzetek viszont gyakran „mikroszkopikusak”. A deliráló
számtalan parányi részletet érzékel, állatkákat, lyukakat a
falban, apró pontokat. Egy kokainistáról olvastam, hogy
„macskákat, egereket, patkányokat látott, a cellájában
szökdécseltek, és annyira harapdálták a lábszárát, hogy
ordítva, a fogaikat érezve ugrált félre előlük. Spiritiszta
módon, hipnotikus erővel, a falon áthatolva törtek rá”.
Föltehetjük, hogy ilyen esetekben a macskákat mintegy
odavonzzák az egerek és a patkányok, és a macskák
szerepe az, hogy a többi állatot még gyorsabb mozgásra
késztessék.
Az első tehát a bőr tömegérzete, amely mintha
éppenséggel kiváltaná aztán a vizuális hallucinációkat.
Másodjára, talán ezekből eredően jelentkezik a kicsinyítő
látás. A hallucináló nemcsak olyasmit észlel és érez, ami
valóban kicsi, nemcsak olyan világ vetül elébe, amelyben
túlnyomórészt eleve aprónak ismert dolgok vannak jelen:
ami nagy, az is összezsugorodik, hogy meglelje a helyét
ebben a világban. Egy férfi manónak látszik, állatkerti vadak
akkorára mennek össze, mint egy macska. Mindenből sok
lesz, és minden kicsivé válik. A hallucináló viszont megőrzi
természetes méretét, delíriumában is mindig pontosan tudja
magáról, kicsoda-micsoda. Ő maga változatlan marad, csak
a környezete változik meg gyökeresen. Félelmesen
megbolydul, hirtelen csupa parány, amelynek túlnyomó
része elevennek tetszik. Ennek következtében a beteg körül
több lesz az élet, amit azonban úgy fogad, mintha ő maga
óriás volna. A Liliput-effektus valósul meg, csak ebben az
esetben a személyes termetét tekintve teljesen változatlan
Gulliver körül sokkal sűrűbb, teltebb, noha egyben sokkal
cseppfolyósabb is a világ.
A proporcióknak ez a megváltozása nem olyan különös,
mint első pillantásra hinnénk. Gondoljuk meg, milyen sok
sejtből áll az emberi test, és milyen aprók ezek, és milyen
szakadatlan köztük a forgalom. Baktériumok és más parányi
lények támadják meg a sejteket, tömegestül telepszenek
meg köztük. Ezek a baktériumok a maguk módján
szakadatlanul tevékenyek, hiszen mind eleven. Könnyedén
le nem tudható a gyanú, hogy a hallucináló iszákos
homályosan megérzi a testnek ezeket a primitív jelenségeit.
Amíg delirál, homályos érzetei kiválnak környezetükből,
teljesen függetlenülnek, és meghökkentő, meglepő
érzékelésekkel telítődnek. Más betegségek tüneteiként jól
ismerjük a disszociatív fizikai érzéseket. A delíriumnak az a
tünete, hogy konokul konkretizál és kicsinyít, a
kokaindelírium éppenséggel „mikroszkopikussá”, bizonyos
mértékig a test disszociálódása sejtekké.
A hallucinációk, mint látjuk, gyakran és jellegzetesen
filmképszerűek. Tegyük hozzá ehhez, hogy ezek tartalmilag
az alkoholista saját testének állapot- és folyamatprojekciói, a
beteg magát szemléli általa jól ismert képi áttételekben, s
ezek közt főleg olyanokban, amelyekben testi fölépítésének
tömegképzetei jelennek meg. Föltevésnél ez, persze, nem
lehet több. De biztosan nem fölösleges arra emlékeztetnünk,
az „óriás” ember egész élete némely konkrét és
mellőzhetetlen szakaszában összes tulajdonságával, teljes
örökségtömegével egyes és önálló, ám tömegesen fellépő
sejtekbe koncentrálódik, a sperma magállatkáiba.
 Közömbös azonban, hogy ez az értelmezés helyesnek
tetszik-e: magának a delíriumnak az alaphelyzete, azaz egy
nagy egyed szembesülése számtalan parányi támadóval,
tény, és az emberiség története során roppant jellemző
végletekig fokozódott. Az ember kezdetben sajátosan
megérezte a férgeket, amelyek, például, minden emlőst
gyötörtek. Kezdettől fogva foglalkoztatták a képzeletét a
moszkitók, a tetvek, a szöcskék, a hangyák, bármilyen rovar.
S ezek mindig azért voltak veszélyesek, mert tömegestül és
váratlanul jelentek meg. Számos esetben váltak
tömegszimbólummá. Könnyen lehetséges, hogy az
embernek eleve rovarok sugallták a valóban nagy tömeg
fogalmát, hogy „ezreket” és „milliókat” elképzelni talán épp
rovaroktól tanult.
Amikor az ember megismerte a bacilust, hatalma és
önképe már óriás-méretűre nőtt. Ezért semmihez sem
hasonlítható méretűvé vált az ellentét, óriásivá. Az ember
fölértékelte magát, egyén voltában elkülönült
embertársaitól. A bacilus viszont kisebb volt a rovarnál is,
szabad szemmel már láthatatlan, és minden rovarnál
szaporább. A nagyobb és elkülönült emberrel nagyobb
tömegű parányi lény került szembe. Az erről alkotott képzet
roppant jelentős. Megformálódása a szellemtörténet
központi mítoszképződéseinek egyike. A hatalom
dinamikájának tulajdonképpeni modellje. Az ember úgy
határozott, hogy mindent, ami szembefordul vele, leginkább
kártékony rovarnak minősít. Minden olyan állatot, amelynek
nem látta hasznát; s ezekkel ehhez képest bánt. A hatalmas
pedig, aki állattá fokozza le az embert, és csak azért tanul
meg emberek fölött uralkodni, mert alantasabb fajnak ítéli
őket, végül kártékony rovarrá degradált minden szolgálatára
alkalmatlan élőlényt, és milliószám irtotta ki az ilyet.
Szólnunk kell néhány szót az alkoholista hallucinációk
harmadik fontos vonásáról, átváltozásaik jellegéről is.
Átváltozások mindig a betegen kívül következnek be: mint
valósakat élheti át ugyan őket, de őt magát nem változtatják
meg. Leginkább némi távolságból szereti őket figyelni. Ha
nem olyan fenyegetők, hogy valamilyen magatartásra
kényszerítik, élvezi, hogy cseppfolyósak és könnyedek.
Csakhogy gyakran olyan mértékig azok, hogy már látszólag
is képtelen kiismerni magát köztük: ha szakadatlanul
imbolyog és szétfolyik minden, természetesen rossz érzés
fogja el a beteget. Az átváltozások két merőben különböző
jellegű esetével van dolga. Az egyik esetben tömeg válik
más tömeggé. Hangyák bogarakká válnak, bogarak
aprópénzzé, a fölszedett aprópénz egybecsurranó
higanycseppekké. Arról a folyamatról, amelyben az egyik
sokaság egy másik sokasággá válik, még bővebben is
fogunk szólni.
Az átváltozás másik esetében korcs szörnyek jönnek
létre: egy lény egyesül egy másikkal, és valamilyen új,
mondhatni egymásra fotografált lény jelenik meg. A
tovavonuló állatseregletekben, amelyekről már szóltunk,
„szórványosan megjelenik nem létező, kikombinált állat is”,
torzszülött és „gyújtogató rüpők”, amely Grünewald képére,
Szent Antal megkísértetésé-re emlékeztet, vagy a
Hieronymus Bosch képeit benépesítő lényekre.
Hogy pontosabb képet kapjunk, összefüggéseikben kell
megvizsgálnunk a delírium tremens egy-két esetét. Csak úgy
láthatjuk valóban, hogy mi változik mivé, s akkor talán
föltételezhetünk egyet-mást az átváltozás hogyanjáról és
miértjéről. A delírium teljes, főleg második példánkban
nyomon követhető lefolyása a tömegfolyamatok
természetének mélyebb megítélésére is módot ad.
Az első eset egy vendéglősé, akit Kräpelin kezelt.
Mintegy hat napig tartó delíriumának igen rövid foglalatát
adjuk.129
„Úgy érezte, hogy »apónap« van, vagyis az ördög
kóborol. Hirtelen fejjel nekirohant egy márványoszlopnak,
megkerülte volna, de ekkor egy irdatlan márványlap állt
keresztbe az utcán, és amikor hátrafordult, mögötte még
egy. A két lap fenyegetően feléje dőlt. Aztán két vad fickó
egy kordén elvitte a »Fehér ökör«-be, föltette a ravatalra.
Egy hopmester forró sugarakat lődözött egy tüzes ollóból a
szájára, amitől neki lassan-lassan elapadt az életereje. Kért
egy pohár vörösbort, azt kapott is, még egy pohárral már
nem, mert azt maga a Sátán vigyorogva megtiltotta. Akkor ő
mindenféle jámbor buzdító szóval elbúcsúzott a körülötte
állóktól, és miközben a három lánya holttestét is melléje
fektették, elköltözött a másvilágra. Ott az lett a büntetése,
ami ezen a világon a bűne volt: rettentő szomjúságot érzett
szakadatlanul, de amint kancsó vagy pohár után nyúlt, az
eltűnt a keze elől.
Másnap reggel újra elevenen feküdt a ravatalon az
»Ökör«-ben, gyerekei szintén, de ők fehér nyulak voltak.
Katolikus körmenet jött, azon neki részt kellett vennie,
vagyis litániát kellett gajdolnia a »Korona« hátsó szobájában,
közben a padlón heverő rengeteg arany pápaszemet kellett
nyomkodnia, és ahányszor egyet megnyomott, lövés
durrant. Aztán a körmeneten részt vevők megtanácskozták,
hogy csak elagyabugyálják-e őt, vagy teljesen agyonverjék;
a »Korona« gazdasszonya az előbbit ajánlta, avval a
föltétellel, hogy azontúl mindig ott lakjon nála. Ő elfele
iparkodott onnan, mert nem kapott sört, s akkor jött egy
őrmester, hogy megmentse, de arra pisztollyal rálőtt a
vendéglős, akit aztán elvittek a börtönbe.
Már este az egész protestáns gyülekezet tartott nagy
ünnepséget a templomban, élén egy bajtársi egyleti diákkal,
aki az istentisztelet előtt amolyan cirkuszi produkciót
mutatott be apró lovakon ülő ötven diáktársával. Később azt
látta a beteg, hogy a felesége egy rokonukkal bebújik egy
templomi pad alá, amire ő egy irgalmas nővérrel kileste az
orgona mögül, hogy meg is gyalázták azt a szent helyet.
Aztán be volt zárva a templomba, de az üveges nagy sokára
lyukat vágott a templomablakba, hogy legalább sört be
lehessen neki adni. Amikor meg felöltözött volna, a
ruhájának minden ujja, szára be volt varrva és el volt
tömődve, minden zsebe szét volt fejtve, a fürdőben pedig
hét nyúl lebegett körülötte a víz alatt, szakadatlan fröcskölte
rá a vizet, és harapdálta a bőrét.”
Az új, valós környezet, amelyről a betegnek
delíriumában fogalma sincs, amelybe valóságosan beleveri a
fejét, márvánnyá változik. Látomásaiban szeret sokaságban
lenni, éspedig a sokaság által kiszemelt és fenyegetett
személyként. Az „Ökör”-ben álló ravatalán apránként szívják
ki belőle az életerőt; ez olyan, mint egy hosszúra nyújtott
kivégzés. Ő arra használja ki, hogy nézőket gyűjtsön maga
köré, jámbor buzdító beszéddel együtt tartsa őket. Egyéni
vágya mindössze egy van, ezt szomjúsága jelzi. A túlvilágon
Tantalosz ismert kínjában van része. Három lányát holtan
fektetik mellé, de másnap reggel újra élnek, ámbár fehér
nyulak képében. Ez ártatlanságukat jelzi, de azt is, hogy a
beteg szívét mardossa a miattuk rossz lelkiismeret.
Az első igazi tömeg a katolikus körmeneté. A delirálót
részvételre kényszerítik, de a tömegbe nem olvad igazán
bele: egy vendéglő hátsó szobájában van, ahol a padlón
heverő számtalan arany szemüveg képviseli a körmeneti
sokaságot, a tömeget. Valahányszor megnyom egy
szemüveget, lövés dörren – ez lehet mozsárdurrogtatás
képzete is, az ünnepi heje-huját fokozó részlet. De a beteg
olyan konok pernahajder, hogy azt hiszi, ő lődözi le a
katolikusokat. A hívő sokaság a lelkébe lát, bírósággá
változik körülötte, megbüntetésén tanakszik. Itt a
ravataljelenet folytatódik: most egy nagyobb ember sokaság
állja körül, s az ítélkezik ő fölötte. A beteg mintha nemigen
állhatná a katolikusokat, ámbár a hamarosan ezután, egy
este ünnepségre összesereglő protestáns gyülekezet iránt
sincs benne sokkal több tisztelet: cirkuszi mutatványt társít
hozzá. Ez feltűnő példája annak az esetnek, amikor egy
tömeg átalakul egy másik tömeggé. A gyülekezet cirkusszá.
A bajtársi egyleti diáknak, aki talán a lelkipásztor változata,
legalább ötven egyleti társa van; a lovak, mintegy
várhatóan, kicsire zsugorodtak; lehetséges, hogy a beteg
érzi a patkócsattogást is.
A deliráló hajlamos arra, hogy csak megfigyeljen:
jellemző, ahogy a beteg végignézi, hogy mit művel a
felesége. Érdekes az is, ahogyan a ruhájával jár: minden
ujja, szára be van varrva, meg van tömve, zsebei szét
vannak fejtve, ruhaszörnnyé változott, amelynek szerves
részei nem működnek úgy, ahogy kellene. Nagyon is
elképzelhető, hogy egy deliráló elváltozott ruhák vonuló
seregét lássa, nem is különbözne ez nagyon egy
állatsereglettől. Végül a hét nyúl a fürdőben: bőven van
annak foga, elvégzi vele a bőrmardosás feladatát.
A tágabb összefüggésben idézendő második esetet
Bleuler vizsgálta. A beteg skizofrén, harminchat oldalon
megírta, amit egy delírium tremens rohama alatt átélt. Ez
bárkit arra a véleményre késztethet, hogy egy ilyen
„abnormális” delíriumalany nem tipikus. Szerintem viszont
épp ebből az esetből tudhatunk meg különösen sokat a
delirálók tömegelképzeléseiről. Itt a hallucinációk
valamelyest összefüggőbbek, az átváltozások
csillapultabbak, az egész anyag voltaképpen költői jellegű.
Ez még szűkre fogott, kivonatos közléséből is kiérezhető.
„Amit egyszer csak végig kellett néznem, attól égnek
meredt a hajam… Erdőket, folyókat, tengereket láttam,
csupa rettentő állatot meg emberi alakot, amilyet ember
még nem látott soha, és ez mind szakadatlanul szállt és
szállt előttem, és mindenféle műhely is volt közbe-közbe,
ahol mindenféle mesterember, csupa borzasztó kísértet
dolgozott… Körben egyetlen tenger volt a fal, ezerszám rajta
hajócska, és bennük csupa meztelen férfi meg nő, akik mind
muzsika ütemére szeretkeztek, és valahányszor egy pár
kielégült, hátulról ledöfte egy alak egy hosszú nyárssal, úgy,
hogy vöröslött a tenger, de mindig csapatostul jöttek új
párok… Egy személyvonatból sok-sok ember szállt ki. A
sokaságban meghallottam apám és K. nővérem hangját,
akik azért jöttek, hogy megszabadítsanak. Tisztán hallottam
egymás közt beszélni őket. Aztán egy öregasszonnyal
sugdolódzott a nővérem; szabadítson meg, kiáltoztam én
feléje, ahogy csak a torkomon kifért. Ő visszakiáltott, hogy
hiszen azt akarja, csakhogy az öregasszony nem hagyta, azt
bizonygatva, hogy az egész házra szerencsétlenséget hozna
a nővérem, ha megtenné, engem viszont semmi baj nem ér
ottan… Imádkoztam, hullott a könnyem, halálomat vártam.
Halotti csend mindenütt, és szellemek jöttek csapatostul,
körülfogtak… Nagy sokára odajött az egyik szellem, és némi
távolságból az óráját mutatta, így jelezve, hogy még nincs
három óra, beszélnie ugyanis egyik szellemalaknak sem volt
szabad…”
Ezután a beteg rokonai hosszasan alkudoznak egymás
között, ki akarják váltani, eleinte keveset kínálva érte,
később többet. Más hangok azon tanakodnak, hogy milyen
módon végezzenek a beteggel. A rokonokat aztán létrákra
csalogatják föl, és ledobják a vár árkába, ahonnan
fölhallatszik a jajgatásuk meg a hörgésük. Majd jön a
börtönőr felesége, és szeldelni kezdi a beteg húsát, a
lábánál kezdi, fölhalad a melléig, megsüti a húst, megeszi. A
sebeit megszórja sóval. „A beteget egy roppant ingatag
állványon felhúzták az égbe, égről égre a nyolcadik
mennyországig, közben harsonák szóltak, kórusban
kiáltozták a nevét. De mert valami hiba történt, megint
leeresztették a földre… Egy asztal körül emberek ültek,
isteni illatú ételeket ettek, italokat ittak, de valahányszor
poharat nyújtottak a beteg felé, az semmivé foszlott, s őt
csak gyötörte a szomjúság. Aztán órákig kellett hangosan
számlálnia és ezt-azt kiszámolnia. Mennyei nedűvel teli kicsi
üveget nyújtogattak felé, de amikor érte nyúlt, elpattant a
kezében, és a tartalma úgy csorgott el az ujjai között,
mintha nyúlós enyv lett volna. Még később nagy csatát
vívtak a hóhérai meg a rokonai, de azt ő nem látta, csak a
csapkodást meg a nyögést hallotta.”
A leírásban megjelenő „erdőket, folyókat és tengereket”
ismerjük: tömegszimbólumok. Ámbár mintha még csak
szimbólummá válásuk állapotában volnának, még nem
különülnek el egészen az általuk sűrűn képviselt tömegektől.
„Csupa rettentő állat meg emberi alak” népesíti be őket,
„amilyet ember még nem látott soha.” Ismert élőlények
kombinálódása által új lények jönnek létre, azaz
átváltozások történnek, de maga a deliráló ismét nem
változik, kívül marad. Annál szaporábban keveredik és
változik át a világ, és az összes új lény a beteg látomásában
is tüstént tömegestül jelenik meg. Különös, hogy a beteg az
erdő, folyó, tenger ismert egységeit, amelyekben ez az élet
természetes módon keletkezik, „mindenféle műhelyekkel”
váltogatja. Egy szintre helyezi tehát a termelést és az
átváltozást, amit nem egy primitív nép ugyanúgy megtesz,
mint ez a deliráló. A mesterségek úgy különülnek el
egymástól, mint az élőlények különböző fajai, amit viszont
termelnek, az már mindenestül tömeg, ezért úgy tetszik,
mintha csak azért kellene mindenféle mesterség, hogy
gyorsabban hozzon létre tömegével mindenfélét. Elvont
munkafolyamatokról és ilyenek eredményéről van itt szó, a
tevékenységet ama bizonyos bonyolult szellemalakok
végzik.
Majd az következik, hogy egyetlen tenger körös-körül a
fal, s ebben nem „emberi és állati lények” nyüzsögnek,
hanem a színén ezernyi kicsi hajó. Bennük meztelen férfiak
és nők, azaz meztelenségükben nemi különbözőségüktől
eltekintve egyformák, ahogyan egyformák abban is, hogy
mozgásukat a zene ritmusa határozza meg. Itt a párokban
és a párzásban mutatkozik meg a tömegjelleg. Párosával
szúrják le őket nyárssal, valamennyiük vére a tengerbe
csurog, vörösre festi a vizet. De új meg új párok jönnek
csapatostul.
Valamivel bővebb magyarázatot kíván „a személyvonat,
amelyből sokan szállnak ki”. Vonatot úgy képzelünk el, mint
amelyben sokan vannak együtt, hosszú utat tesznek meg
valamilyen irányba, és bár fülkefalak elválasztják őket
egymástól, szándékuk-akaratuk szerint elkülönülni nincs
módjuk, ezt csak állomásokon tehetik. Ha a vonat befut, az
utasok közös célba értek, függetlenül attól, hogy számos
különböző helyről indultak elfelé. Az érkezés előtti
percekben, amikor már közel érzik a végállomást,
fölszedelődzködnek, kitolongnak a folyosókra, és az
ablakhoz állnak. Ilyenkor nagyon enyhe tömegizgalom
észlelhető rajtuk: mondhatni együtt haladnak át a célon.
Amikor megmozdulnak, kiszállnak, és útjuk legutolsó
szakaszát saját lábukon teszik meg, gyalogmenetük a
semleges pályaudvari peronon a szelíd tömeg széthullása
némi közös menetelésben.
Más tömeghatással van viszont a kiürülő vonat a
szemlélőre, mint az utasra. Ő épp imént sok-sok ismeretlen
arcot látott ablakokban-ajtókban tolongni, s ő megannyi
idegen arc közt egy-két ismerősei keres, azokét keresi,
akikre várt. Mivel mi itt vizuális-szemlélődő delíriumokat
vizsgálunk, egy „személyvonat, amelyből sokan szállnak ki”
szinte kapóra jön. Toldjuk meg avval, hogy a jelenséget nagy
pályaudvarra képzeljük, ahova számos vasútvonal fut be.
Valamivel később a halál szó halotti csend felé visz
tovább. De amíg mi különösen mély csendet értünk ezen, a
beteg a „halott”-at választja le a szóról, és halottak állják
körül szellemalakban csapatostul.
Útban az ég felé, amelynek magasába felvonják, a
beteg az ő hírnevét zengő, harsonázó kórusok mellett halad
el. Semmi se fogalmazza meg ennél jobban a hírnév
lényegét. Aki hírnévre vágyik, annak pontosan ez kell: olyan
lények, lehetőleg emberek kórusa, amelyek nem tesznek
egyebet, mint a nevét kiáltozzák. Ez a tömeg is inkább szelíd
tömeg: az összesereglett kar ott marad, ahol áll, és ha
mégoly hangosan kiáltozik is, az érintettnek csak a nevéig
közelít.
Az egész beszámolón két ellenséges csoport harca
vonul végig: egyfelől a beteg rokonai állnak, akik
megszabadítanák, kiváltanák, másfelől az ellenségei, akik
meg akarják ölni. A vita tárgya a beteg, azaz pontosabban a
teste. Hosszadalmas alku folyik, kis összegek után
nagyobbakat kínál a rokonság, a beteget egyre többre
értékeli. A beteg pártfogóit aztán egy várárokba csalják,
ahonnan fölhallatszik a jajgatásuk és a hörgésük: a
haldoklók és halottak halmairól már részletesen beszéltünk,
amikor a háborút vizsgáltuk. A beteget kannibáli módon
megkínozzák és megeszik mint foglyot. A hóhérai és rokonai
közti ellentét még nagy csatába is torkollik, a beteg hallja a
csatazajt, ismét hallja a sebesültek nyögését. Vagyis ebben
a delíriumban mindenre ráadásul megjelenik a már ismert
kettős tömeg és feszültségének kirobbanása háború
képében. A csatáig vezető fejlődés konkrét szakaszai rendre
jól emlékeztetnek a primitív népek hadvezetésének
megfelelő mozzanataira.
 Azt mondhatjuk, hogy ebből az esetből szinte egyetlen
tömegjelenség sem maradt ki. Ilyen koncentrált és világos
együttesük nem gyakori.

Utánzás és színlelés
Gyakori, hogy egyazon jelenséget vaktában és
pontatlanul, hol „utánzásnak”, hol „átváltozásnak”
neveznek. Holott ajánlatos a két fogalmat elkülöníteni
egymástól. Korántsem jelentik ugyanazt, óvatos
elhatárolásuk viszont egyben-másban világosabbá teheti
magát az átváltozást mint folyamatot.
Az utánzás külsőleges, feltétele, hogy valamit lássunk,
aminek mozgását utóbb másoljuk. Ha hangot utánzunk,
akkor nem teszünk többet, mint pontosan megismétlünk egy
hangot. Ez magáról az utánzóról semmit sem közöl. Utánoz a
majom, a papagáj, de föltehetjük, hogy miközben ezt teszi,
fikarcnyira sem változik meg. Akár azt mondhatnánk, hogy
nem tudja, mit utánoz, mert belső élménye nincs róla. Hol
ezt, hol azt is utánozhatnak ezek az állatok, de az utánzások
sorrendje sem jelent számukra semmit. Könnyű az utánzás,
ha futólagos. Általában csak egyetlen sajátságra szorítkozik.
Mivel ez a sajátság a dolog természete szerint feltűnő, az
utánzás gyakran tetszik a „jellemzés” képességének, holott
ilyenről valójában szó sincs.
Valaki esetleg sűrűn használ kifejezéseket, amelyekről
ráismerhetünk, s ha egy papagáj ezeket utánozza, akkor
külsőleg emlékeztethet az illető személyre. Csakhogy ezek a
kifejezések nem szükségképpen jellemzők rá. Esetleg olyan
szavak, mondatok, amelyeket kizárólag a papagájhoz intéz.
Ebben az esetben aztán a papagáj merőben mellékeset
utánoz, és utánzásából beavatatlan soha rá nem ismerne az
utánzott személyre.
Egyszóval az utánzás vagy imitáció nem több egy olyan
legelső átváltozáskezdeménynél, amelyet az utánzó úgy
hagy félbe, ahogy elkezdte. Ilyen kezdeményeket gyorsan,
tárgyuk szerint tarkán váltogathat. Ezt majmokon lehet igen
jól megfigyelni. Az utánzás könnyed, épp ezért nem lehet
elmélyült.
Az utánzás kétdimenziós, hozzá képest az átváltozás
mintegy test. Utánzás és átváltozás között van egy
átmeneti, tudatosan félúton álló forma: a színlelés.
Az átváltozás korai és fontos változata ez – utóbb
beépült a hatalom összes formájába –: barát képében
ellenséges szándék közeledik. Az átváltozás felszínes,
kizárólag külső jegyekre szorítkozik, állatbőrre, szarvra,
hangra, járásra. Ilyenek alatt rejtőzik zavartalanul és
megzavarhatatlanul a gyilkos szándékú vadász. Végletesen
kettéválik itt a belvilág és a külső; ez a teljes különbözés a
maszkkultuszban érett tökéletessé. A vadász ura
önmagának és fegyverének, de ura a magára öltött
állatalaknak is. Bármely pillanatban egyik is, másik is.
Mondhatni két lény egyszerre, és amíg célját el nem éri,
kitart kettősségében. A képessége szerint lehetséges
átváltozásfolyamat megállt, a vadász két élesen
körülhatárolt ponton áll, az egyik pont benne van a
másikban, de élesen elkülönül tőle. Közben fontos, hogy a
belvilágot gondosan elrejtse a külszín. Kívül egy barátságos,
békés, belül egy támadó, halált hozó lény. Ez a halált hozó
majd csak végcselekményével fedi föl magát.
Ezt a végletes kettősségformát nevezzük
mindközönségesen színlelésnek. A szó, teljes értelmét
tekintve aligha lehetne szemléletesebb. Csak épp annyiszor
jelölnek vele csekélyebb töltésű magatartásokat is, hogy
kifejezőereje jócskán csökkent. Értelmezzük tehát
szűkebben: színlel az, aki/ami barátságos alakban
ellenséges.
„Egy ruhamosó embernek volt egy olyan jó szamara,
hogy roppant terheket elhordott a hátán. Hogy abrakoltassa,
a ruhamosó éjszaka tigrisbőrt borított rá, s ráhajtotta mások
gabonaföldjére, ahol kedvére belakott a szamár, mert
elkergetni, de megközelíteni se merte senki, hiszen tigrisnek
nézte. Hanem egyszer lesbe állt egy csősz, porszínszürke
köpönyegben, kezében íj, hogy megölje a vadat. Amikor a
szamár messziről meglátta a csőszt, kancának vélte, s
megmozdult benne a csődör ösztöne. Fölordított, és futott a
csősz felé. Csakhogy az hangjáról ráismert a szamárra, s
megölte.”130
Ez az indiai mese A tigrisbőrbe bújtatott szamárról
néhány mondat, mégis kis tankönyve a színlelésnek. Ilyen
szűkre fogottan senki se mondott még róla ennyit. Igaz
ugyan, hogy a színlelés alkalmazásáról szól, s nem az
eredetéről. De számos alkalmazási mód egyáltalán nincs
távol onnan, ahonnan eredt.
A mese a mosóember foglalkozásával kezdődik: ruhát
mos ez az iparos, a ruha pedig az ember második bőre.
Derék iparos a ruhamosó, és olyan szamara került, amely
sok terhet elhord. Föltehetjük, hogy a gazdája mosta tiszta
ruhát hordja házhoz. És mert a mosóember állatbőröket is
mos, azok között találhatta a mesebeli tigrisbőrt.
A dolgos szamár megéhezik, sok abrakot kíván. Gazdája
tigrisbőr alá bújtatja, aztán belehajtja más gabonájába. A
szamár kedvére abrakolhat, mert a nép tigrisnek nézi, fél
tőle. Ártalmatlan jószág a szamár, de nagyon veszedelmes
vad irhájába van öltöztetve. Hogy mibe és minek, azt persze
nem tudja. Föl nem foghatja, hogy miért rémüldöznek tőle.
Kedvére, zavartalanul legel. Az emberek sem tudhatják, mit
művel, hiszen nem mernek a közelébe menni. Egy náluk
erősebb lénytől riadoznak, magatartásukba némi babonás
tisztelet vegyül. Riadtságuk miatt nem látják meg a tigris
alatt a szamarat. Távol maradnak, és a szamár, ameddig
hallgat, legelhet. Megjelenik azonban egy csősz, aki nem
akárki, mert olyan bátor, mint egy vadász, és keze ügyében
az íja, hogy elejtse a tigrist. Azon van, hogy közel
csalogassa, tehát tigrist vonzó zsákmánynak álcázza magát.
Porszínű, szürke köpenyt borít magára, akár szamárbőr is
lehet a köpeny, hiszen a csősz azt akarja, hogy a tigrisnek
hitt állat szamárnak nézze. Ő tehát ártalmatlanságot színlel,
holott veszélyes. Őskori vadászok is éltek már evvel az
eszközzel, hogy zsákmányukat becserkészhessék.
 A mese értelme aztán végül ott van, hogy a szamár jól
belakott ugyan, de magányos. Amint valami szamárformát
pillant meg a távolban, azt szeretné, ha az kanca volna.
Fölordít, és már fut is a látni vélt kanca felé. Hangjáról
megismerszik, hogy szamár, s a csősz megöli. – A csősz nem
tigris fogára való zsákmánynak látszott, hanem számításán-
sejtelmén kívül szamárkancának. A szamár pedig nem
üzekedése tárgyára lel, hanem halálát leli.
A történet egy sor megtévesztés. Ki-ki mást színlel,
mint ami, hogy mást megtévesszen. S a cselekmény
haladtával a színlelések egykettőre másképp hatnak, mint
ami a céljuk volt. Tudatosan persze csak az ember él
színleléssel. Ő álcázhatja magát, mint a csősz, más állatnak
álcázhat egy állatot, ahogy szamarával teszi a mosóember.
Az állat csak passzív áldozata lehet a színlelésnek. Ebben a
mesében teljesen elkülönül egymástól az ember és az állat.
Itt már vége a mitikus kornak, amelyben nem voltak
elkülöníthetők, amikor az ember igazi állat módjára
cselekedett, és állatok ember módra beszéltek. Az ember –
épp mitikus állatlétének élményeiből – majdnem minden
állatot megtanult a maga igénye szerint felhasználni.
Átváltozásai színlelésekké lettek. Álarcokat ölt, bőrökbe
öltözik, de alattuk az marad, aki, céltudatos, az állatok ura.
Amely állatot nem bír leigázni, az iránt tisztelettel van, mint
a tigris iránt is. De az igazán bátrak még a tigrist is
megközelítenék valamilyen színlelés eszközével, és
meglehet, hogy a csősz a maga cselével egy igazi tigrist is
elejtett volna.
Biztosan meglepő, hogy egy rövid mese ennyi jelentős
tartalmat hordozhat. Még az sem mellékes, hogy ki áll az
elején: egy ruhamosó olyan holmival foglalatoskodik, ami
utolsó, mondhatni holt rétege a bőrnek, az átváltozások
eszköze pedig a mítoszokban gyakran a bőrre öltött bőr. A
ruhamosó cselének eszköze, a tigrisbőr életre kelti az
ártalmatlan ruhaneműt, mindennapos foglalatossága
tárgyát.
A hatalom hordozója az átváltozásnak evvel az
egyetlen, korlátozott formájával mindmáig él. De
teljesebben átváltoznia nem is lehet. Amíg belső ellenséges
indulatának tudatában van, addig az marad, aki. Olyan
átváltozásokra kell szorítkoznia, amelyek lénye belső
magját, igazi alkatát mindig és tökéletesen érintetlenül
hagyják. A hatalom birtokosa olykor alkalmatosan elrejtheti
igazi, rémületet keltő mivoltát. Ezért különböző álarcokat
ölthet. Minden álarcot csak ideig-óráig visel, és az álarcok
semennyire se változtatják meg belső alkatát, természetét.

Figura és maszk
Az átváltozás egyik végállapota a figura. Lényege, hogy
további átváltozást már nem tűr. A figura összes vonása
határozott és világos. Figurát nem a természet alkot, hanem
az ember, aki az átváltozás szakadatlan folyamából
menekszik általa. Ne tévesszük össze avval, amit a modern
tudomány féleségnek vagy fajtának nevez.
Mivoltát legjobban úgy közelíthetjük meg, ha ősi
vallások istenfiguráit vesszük szemügyre. Érdemes néhány
egyiptomi istenre gondolnunk. Sehmet nőstényoroszlán-fejű
nőalak. Anúbisz sakál fejű férfi, Thot teste férfié, feje íbiszfej.
Hathor istennő tehénfejű, Hórusz nyakán sólyomfej ül. Ezek
a figurák évezredekig uralkodtak a maguk határozott,
módosíthatatlan képében, emberállati kettős formájával az
egyiptomi hitvilágban. Mindenütt ebben a képükben
jelennek meg, ebben a formájukban imádták őket.
Állandóságuk bámulatos. De sokkal korábban, mint az
egyiptomi-féle merev istenrendszerek kifejlődtek volna, a
világ számtalan, egymással semmilyen kapcsolatba sem
került népe sorra-rendre tisztelt emberállat kettős lényeket.
Az ausztrálok mitikus ősei egyazon lényben emberek és
állatok, néha emberek és növények. Figuráik neve totem:
van kengurutotem, oposszum-, emutotem. Mindnek az a
kitüntető tulajdonsága, hogy egyszerre ember és állat, úgy
cselekszik, mint az ember és mint egy pontosan
meghatározott állat, egyben mindkettőnek őse.
 Minek fogjuk fel ezeket az ősfigurákat? Mit ábrázolnak
tulajdonképpen? Értelmezni őket akkor lehet, ha nem
feledkezünk meg arról, hogy ezek a mitikus őskor lakói,
olyan időé, amikor az átváltozás az élőlények általános
képessége volt, és szakadatlanul átváltoztak is a lények.
Hangsúlyoztuk volt az ősi lét fluiditását. Bármivé
változhatott bárki, de az az ereje is megvolt, amellyel mást
elváltoztathatott. Ebből az általános változékonyságból
emelkednek aztán ki egyedi figurák mint bizonyos
átváltozások rögzítményei. A figura, amelyhez a benne hívők
mondhatni igazodnak, amely életet adó hagyománnyá válik,
amelyet újra meg újra megábrázolnak, amelyről újra meg
újra mesélnek, nem az, amit manapság valamilyen állatnak
minősítenénk, nem kenguru, nem emu, hanem egyszerre két
lény: ember mivoltú kenguru, kedve szerint emuvá változó
ember.
A legősibb figurában tehát átváltozásfolyamat rögzül.
Számtalan, szüntelen, rendre lehetséges átváltozások
sokaságából kiválasztódik egy, és figurává örökíttetik. A
mítosz magát az átváltozásfolyamatot, de a folyamatok
egyikét rögzíti, ezáltal a többi, kizárt folyamathoz képest
sajátos értékkel tölti meg. A kenguruvá változó ember és az
emberré változó kenguru kettős jelentésű, többé nem
változó, létét bizonyító figurája legelső figura, ősfigura, a
figura kezdete.
Mondhatnánk, hogy ez a figura még szabad. Két jellege
egyenértékű. Egyik se uralkodó, egyik se rejtőzik a másik
mögött. Őskori ugyan, de mert a hatása eleven és sokrétű,
mindig jelenvaló. Megközelíthető is: mítoszait kultikusan
fölidézve létének részesévé lehet válni.
Számunkra is fontos, hogy világosan lássuk a figurának
ezt a legősibb formáját. Fontos megértenünk, hogy az
ősfigura korántsem egyszerű, hogy ahhoz képest, amit ma
figurának képzelünk, összetett, hiszen egyszerre fejezi ki
egy átváltozás folyamatát és eredményét.
A maszkot az átváltozás összes egyéb végállapotától a
merevsége különbözteti meg. A soha meg nem nyugvó,
örökké mozgásban levő arcjáték szöges ellentéte, teljes
merevség és állandóság. Az arcjáték sajátosan kifejezi azt,
hogy az emberek szakadatlanul készek átváltozni. Minden
élőlény közül az ember arcjátéka a leggazdagabb,
legváltozatosabb: ő a legváltozékonyabb is. Megfoghatatlan,
hogy egyetlen óra alatt mi minden vonul át egy ember
arcán. Ha volna idő szorgosabban szemügyre venni minden
rezdülést és hangulatot, ami egy arcon megvillan,
ámulhatnánk a rajta fölismerhető és egymástól elkülöníthető
átváltozáskezdemények megszámlálhatatlan sokaságán.
A nyílt arcjátékot a társadalmi szokás nem ítéli meg
mindenütt egyformán. Némely civilizáció erősen korlátozza
az arckifejezés szabadságát. Fájdalmat vagy örömöt tüstént
megmutatni ezekben nem helyénvaló, az egyén magába
zárja őket, arca nyugodt marad. Ennek a a magatartásnak az
állandó emberi autonómia igénye van a legmélyén. Senki se
hatolhasson az én világomba, és én se hatolok máséba.
Kinek-kinek legyen meg az ahhoz való ereje, hogy magában
meglegyen, és kinek-kinek ahhoz, hogy önmaga maradjon.
Az egyik föltételezi a másikat. Ami ugyanis szakadatlan,
illékony átváltozásokra ingerel, az az egyik ember hatása a
másikra. Az átváltozásokat gesztus és mimika jelzi, ahol
pedig mind a kettőt kárhoztatják, az illem minden
átváltozást megnehezít, végül általánosan megtilt.
Aki valamelyest megismerte az efféle természetellenes
„sztoikusok” merevségét, az hamarosan rájön, hogy
általában mit jelent a maszk: végállapotot jelent. A
tisztázatlan, félig kiforrott átváltozások zajlása-zsibongása,
amelyet csodálatosan tükröz minden természetes emberi
arc, egy maszkba torkollik, ahol aztán el is hal. Amint
megvan a maszk, nem látni, kezdődik-e valakiben valami,
nem látni még alaktalan, öntudatlan rezdülést. A maszk
világosan beszél, nagyon pontosan közöl valamit, s annál se
többet, se kevesebbet. A maszk merev: pontos közlése nem
változik.
Ez alatt az álarc alatt, persze, lehet még egy. Az
álarcost semmi se gátolja abban, hogy maszk alatt maszkot
viseljen. Számos nép ismeri a kettős maszkot: az egyik
lehull, a másik megjelenik alóla. De a másik szintén maszk,
ismét egy végállapot. Maszktól maszkig egy ugrás: bármi
legyen is esetleg a kettő között, az kimarad, és nincs az az
enyhítő átmenet sem, amely egy emberi arcon lejátszódhat.
Az új, a más közlés hirtelen, ugyanolyan világos és
ugyanolyan merev, mint az első volt. Maszkról maszkra
bármi lehetséges, de ugratva a maszkot, egyetlen, azonos,
koncentrált módon.
A maszk főleg kifelé hat. Figurát teremt. A maszk
érinthetetlen, és távolságot támaszt maga és szemlélője
között. Közeledhet ugyan, például tánc közben, a
szemlélőhöz, de annak ott kell maradnia, ahol van. A forma
merevsége a távolságot is megmerevíti; épp avval babonáz
meg, hogy nem változik.
Tüstént a maszk mögött ugyanis a titok kezdődik. Az itt
vizsgált feszes, teljesen kidolgozott esetekben, tehát amikor
a maszk jelentése komoly, a szemlélőnek nem szabad
tudnia, mi van mögötte. A maszk sokat kifejez, de még több,
amit elrejt. A maszk elválaszt: fenyegető, tiltott, megismerni
lehetetlen töltésével közelít ugyan a szemlélőhöz, de
közvetlen közelében is élesen elkülönül tőle. A mögötte
torlódó titokkal fenyegeti. Miután folyamatosan olvasni a
vonásaiból, mint az arcvonásokból, nem lehet, a szemlélő
valami ismeretlent gyanít a maszk mögött, és fél tőle.
Evvel ugyanúgy van a szemlélő vizuális téren, mint
ahogy bárki némely akusztikus tapasztalatával. Megérkezik
egy országba, amelynek nyelvéből egy szót sem ért.
Emberek fogják körül, szólnak hozzá. Minél kevésbé érti, mit
mondanak, annál többet gyanít. Csupa ismeretlen dolgot.
Ellenséges indulatoktól tart. Aztán, ha az idegen szót általa
ismert nyelvre lefordítják, hitetlenkedve megkönnyebbül,
végül még enyhén csalódott is. Milyen ártalmatlan dolgok!
Milyen veszélytelenek! Minden teljesen idegen nyelv
akusztikus maszk. Amint megértjük, értelmezhető,
hamarosan meghitt arccá válik.
A maszk tehát nem változó, összetéveszthetetlen és
tartós, a maszk maradandóság az átváltozások szüntelen
játékában. Tiszta hatásának biztosítéka, hogy mindent, ami
mögötte van, elrejt. Attól tökéletes, hogy kizárólagosan
jelenik meg, és bármi van mögötte, mind fölismerhetetlen
marad. Minél világosabban szól, annál homályosabb
mögötte minden. Senki se tudja, mi törhet elő mögüle. A
jelenség merevsége és a mögötte lappangó titok közötti
feszültség félelmessé nőhet. Ettől a feszültségtől fenyegető
tulajdonképpen a maszk. „Pontosan az vagyok, aminek
látsz”, szól a maszk, „és mögötte mindaz, amitől félsz.”
Lenyűgöz, ugyanakkor távolságtartásra kényszerít.
Hozzányúlni se mer senki. Aki letépi, életével fizet a tettéért.
Amíg a maszk szerepel, addig érinthetetlen, sérthetetlen,
szent. Bizonyít, világosan beszél, töltése bizonytalan. Onnan
az ereje, hogy aki látja, jól ismeri, de sohase tudhatja, mi
rejlik benne. Kívülről ismeri, mondhatnánk, csak elölről.
De megnyugtathat is a maszk, ha szertartások során
pontosan olyan, mint lenni szokott, és mint a szemlélő
elvárja tőle. Tudniillik a szemlélő és a rejtett veszedelem
között is áll. Ha tehát alkalmasan működik, megfékezi is a
veszedelmet. Magába gyűjtheti és magába zárhatja. Csak
annyi veszedelmeset bocsát ki magából, amennyi az
alkatának megfelel. A szemlélő, ha kapcsolatot létesített
vele, tudhatja, milyen magatartást helyes tanúsítania. A
maszk olyan figura, amelynek sajátos magatartásformái
vannak. Amint valaki megismerte őket, amint tudja,
mekkora távolságot kell tartania, a maszk megóvja saját
veszély töltésétől.
Sokat mondhatnánk a figurává lett maszknak erről a
hatásáról, hiszen maszkkal kezdődik, kel életre, maszkon
múlik a dráma. De maradjunk magánál a maszknál,
tárgyunknál. Látnunk kell még, mi van a túlsó felén, hiszen
nemcsak kifelé hat, olyanokra, akik nem tudják, belül mi van
benne: ember viseli a maszkot.
Ez az ember nagyon jól tudja, kicsoda-micsoda. A dolga
viszont az, hogy a maszkot játssza el, mégpedig a maszknak
megfelelő keretekre ügyelve.
 A maszk az arc felületéhez simul, kívül van. Mint tárgy
anyagszerűen világosan elkülönül viselőjétől. Az álarcos
idegen testnek érzi magán, sohasem érezheti mindenestül
saját teste részének. Zavarja is a maszk, szorongatja is.
Amíg a maszkot játssza, mindig kettős lény, ő maga meg a
maszk. Minél többször viselte, minél jobban ismeri, annál
több áramlik át játék közben belőle magából a
maszkfigurába. De valamennyi mindig megmarad saját
személyiségéből, elkülönül a maszktól: az a része, amely
lelepleztetéstől tart, az a része, amely tudja, hogy félelmet
kelt, holott ő maga nem félelmes. A kívülállóknak sugallt
titoknak szükségszerűen rá, a belülállóra is kell hatnia, de
világos, hogy a hatás nem ugyanaz. Amazok attól félnek,
amit nem ismernek, emez attól fél, hogy leleplezik. És ebbeli
félelmében nem mondhat le egészen önmagáról.
Mélységesen átváltozhat, de teljesen soha. Az átváltozást
gátló korlát az, hogy a maszk mindig letéphető. Arra is
vigyáznia kell, hogy el ne veszítse. Az álarc nem hullhat le,
nem hasadhat meg, az álarcos minden módon,
aggodalmasan óvja. Ilyenformán maga az álarc is kívül
marad az álarcos átváltozásán, olyan, mint egy fegyver vagy
szerszám, mint egy munkaeszköz. Dolgozik vele, mint egy
akárki, közben alakítójaként belelényegül. Az álarcos tehát
kettős alak, és amíg alakít, mindvégig kettősnek kell
maradnia.

A visszaváltoztatás
A hatalom birtokosa saját belső ellenséges indulatának
tudatában sem tud mindenkit színleléssel megtéveszteni.
Mást is fűt a hatalomvágy, akárcsak őt, van, aki nem ismeri
el, és vetélkedik vele. Az ilyenen mindig rajta a szeme, mert
az ilyen veszélyessé válhat. Lesi tehát az alkalmas
pillanatot, amikor „letépheti az álarcát”. Mögüle majd
előbukkan az igazi arca, amelyet a hatalmas jól ismer,
hiszen neki magának is van az. Ha leleplezte vetélytársait,
ártalmatlanná teheti őket. Első esetben, ha céljának
megfelel, megkegyelmezhet az életüknek. De lesz rá gondja,
hogy többé ne színlelhessenek semmit, igazi arcukat fogja
szemmel tartani.
Kedve ellen való minden olyan átváltozás, amire nem ő
kényszerít valakit. Alkalmas embereit magasabb polcra
szokta ültetni. De evvel társadalmi átváltozásukat idézi elő,
azt tehát pontosan méreteznie kell, rögzítenie és keményen
kezében tartania. Akit fölemel vagy letaszít, azt helyhez köti,
és saját indíttatásából senki ne merjen ugrást
megkockáztatni.
A hatalmas szakadatlanul küzd a spontán és
ellenőrizetlen átváltozások ellen. Eszköze ebben a
küzdelemben a leleplezés, ami pontos ellentéte az
átváltozásnak, ezért visszaváltoztatásnak nevezhetjük.
Folyamatát már ismeri az olvasó. Menelaósz is
visszaváltoztatni iparkodott Próteuszt, a tengermélyi
aggastyánt, amikor egyetlen menekvést célzó alakjától sem
rettent meg, hanem addig birkózott vele, amíg újra
Próteusszá nem változott.
A visszaváltoztatás lényegi vonása, hogy aki vállalkozik
rá, mindig pontosan tudja, mire bukkan a végén. Azt tudja
legelőször, hogy mire számít, efelé törekszik félelmes
biztonsággal, és hiú, csalárd mesterkedésnek ítél, elítél
minden átváltozást, amelyen keresztülhatol. Vállalkozhat
erre egy esetben, mint Menelaósz, akinek Próteusz
tudománya kellett. De vállalkozhat sűrűn is, és végül
szenvedélyévé hatalmasodhat a visszaváltoztatás.
Ha ez halmozódik, akkor végül redukálja a világot. A
való világ formai gazdagsága semmit sem ér a
visszaváltoztatónak, minden sokfélesége gyanús. Minden
falevél egyforma lesz, száraz, szétporlik, minden fénysugár
belevész az ellenségeskedés éjszakájába.
Van egy elmekór, amely olyan közeli rokona a
hatalomnak, hogy ikertestvérének is nevezhetjük: ennek a
tünetegyüttesében a visszaváltoztatás egyfajta
zsarnoksággá fejlődik. A paranoiának két fő vonása van. Az
egyiket disszimulációnak nevezi a pszichiátria. Ez nem más,
mint színlelés, pontosan a szó általunk használt értelme
szerint. Paranoiások olyan jól tudnak színlelni, hogy sokról
soha meg se tudjuk, milyen súlyos paranoiások. A másik
vonás az ellenségek szakadatlan leleplezése. Mindenütt ott
az ellenség, öltözete mindenestül békés és ártatlan, ám a
paranoiás a maga csodálatos tehetségével átlát minden
öltözéken, pontosan tudja, mi rejtőzik alatta. Mindenkiről
álarcot tép le, s kiderül, hogy igazában minden arc mindig
ugyanazé az egy ellenségé. A paranoiás mindenkin túltéve
mindenestül rabja a leleplezésnek, és e tulajdonsága
görcsbe merevült hatalmassá teszi. Nézete, amelyet vallani
vél, fontossága, amelyet magának tulajdonít, más szemében
biztosan fiktív, ám ő ettől függetlenül bizonygatja, a
színlelés és a leleplezés kettős, együvé tartozó
cselekményeinek szakadatlan sorával.
A visszaváltoztatást csak úgy lehet pontosan és
érvényesen megítélni, ha szemügyre vesszük a paranoia egy
konkrét, egyéni esetét. Ezt könyvünk utolsó fejezeteiben
tesszük meg, a „Schreber-eset” kapcsán.

Átváltozástilalmak
Roppant jelentős társadalmi és vallásgyakorlati jelenség
az átváltozás tilalma. Elmélyülten még alig vizsgálta meg
bárki, még kevésbé van róla értő meghatározásunk. A
következőkben megkísérelt megközelítése is csak amolyan
legelső tapogatódzás.
Az arandák totemszertartásain részt venni csak annak
van joga, aki a totem klántagja. Valamely mitikus kori ős
kettős alakjává változni olyan kiváltság, amely csak
választott személyeket illet meg. Az átváltozás olyan
maradandó örökség, amelyet nem sajátíthat el, akinek nincs
hozzá joga. Olyan védett érték, mint a cselekményét kísérő
szent énekek szövegei és dallamai. A kettős alakot épp
azáltal lehet könnyen megóvni, hogy pontossá formálódott,
világosan meg van határozva, és minden másiktól elkülönül.
A totemmé változás tilalma szigorú, vallási szankciója
súlyos. Csak hosszú és bonyolult előgyakorlatok árán
vesznek föl egy-egy fiatal férfit azok közé, akiknek
meghatározott alkalmakkor szabad átváltozniuk. Nőkre és
gyermekekre vonatkozólag teljes és örökös a tilalom.
Különös tisztességadás jeleként néha más
totemtanítványokra nézve föloldják a tilalmat. De ezek
egyszeri esetek, és ha az átváltozás megtörtént, ismét
ugyanolyan szigorú a tilalom, mint volt.
Nagy az ugrás ettől a hittől a keresztény vallásig, amely
mindenkit egyformán tilt az ördög képétől.
Veszedelmességét minden módon bizonyítja, százával tud
óva intő történetet olyanokról, akik vesztükre szóba álltak az
ördöggel. A történetek aprólékosan ecsetelik a pokolra jutott
lélek örök kínját, kárhozattal fenyegetnek. Félelmes erejű
tilalom ez, és olyan esetekben a legfeltűnőbb, amikor egy
emberfia késztetést érez arra, hogy megszegje. Jól ismert
történetek szólnak megszállottakról, akik váratlanul az ördög
vagy akár több ördög képében műveltek valamit. Ismerjük
ilyen emberek önvallomásait is, az egyik Jeanne des Anges-
tól, a louduni Orsolya-rendi kolostor apátnőjétől való,
illetőleg Surin atyától, akinek az apátnőből az ördögöt kiűzni
lett volna a dolga, de végül őt magát is megszállta az ördög.
Olyanokat szállt meg ebben az esetben, akik Isten különös
szolgálatára kötelezték el magukat, s akiknek még
szigorúbban tilos lett volna bármi módon cimborálni az
ördöggel, vagy éppenséggel ördöggé változni: a kárhoztatott
átváltozás teljesen úrrá lett rajtuk. Aligha téved, aki szerint
az átváltozásra késztető erő annál erősebb, minél szigorúbb
az azt kárhoztató tilalom.
Itt rábukkanunk az átváltozástilalom szexuális jellegére
is, amely aztán még világosabban nyilvánul meg a
boszorkányságban. A boszorkány bűne igazában az, hogy az
ördöggel szeretkezik. Összes titkos mesterkedésének a vége
egy-egy orgia, amelyen az ördög részt vesz. A boszorkány
azért az, mert az ördöggel cimborál, átváltozásának
lényeges tartalma az a tény, hogy nemi szolgálója az
ördögnek.
Ősi nézet az, hogy átváltoztat az elhálás is. Természete
szerint minden élőlény csak a maga fajtájából való másik
nembelivel szokott kopulálni, ezért bízvást föltehető, hogy
ha ettől eltérően cselekszik, akkor átváltozik. Ezen az alapon
már a legősibb házassági törvények is az átváltozástilalom
egy formájának tekinthetők, azaz olyan törvényeknek,
amelyek némely meghatározott, jól megalapozott,
engedélyezett és kívánatos átváltozáson kívül minden más
átváltozást tiltanak. Az átváltozásnak ez a nemi jellegű
formája részletesebb vizsgálatot érdemel. Úgy vélem, hogy
nagyon fontos következtetésekre ad módot.
Az összes ilyen tilalom közül talán legfontosabbak a
szociálisak. Bármely hierarchiának létfeltételei az olyan
tilalmak, amelyek kizárják azt, hogy egy-egy társadalmi
osztály tagja egy felsőbb társadalmi osztály tagjaival
rokonnak vagy velük egyenlőnek érezze magát. E
tekintetben a kezdeteket, a természeti népek korosztályi
tilalmait sem téveszthetjük szem elől. Egy-egy már megvont
határvonal aztán egyre szigorúbb lesz. A hierarchia minden
módon megnehezíti azt, hogy alantasabb osztályból való
felsőbb osztályba jusson. Ez csak sajátos beavattatások által
lehetséges, s a beavattatás kétségtelenül a szó eredeti
értelmében vett átváltozásnak minősül. Gyakori az az
elképzelés, hogy alsóbb osztályból valónak előbb meg kell
halnia, csak aztán kelthetik életre egy felsőbb osztályban.
Osztály és osztály között maga a halál jelenik meg mint
roppant szigorú határ. Az átváltozás útja hosszadalmas és
veszélyes. A jelöltnek mindenféle próbát kell kiállnia,
retteneteket elviselnie, semmit sem kap ingyen. Amit
viszont fiatalon elszenvedett, azt utóbb, a felső osztály
tagjaként már ő szenvedteti el fiatal jelöltekkel, akiket ö tesz
próbára. A felsőbb osztály eszméje ezen az úton mintegy
szigorúan elkülönülő, saját és teljes életet élő osztályt
teremt. Ehhez szent énekek és mítoszok ismerete is tartozik,
olykor külön osztálynyelv. Az alsó osztályokba tartozókat, így
a felsőbbekből teljesen kirekesztett asszonynépet is,
rettentő maszkok és félelmes hangok riogatják és
kényszerítik engedelmességre.
Az osztályhatár a kasztrendszerben a legmerevebb. Aki
ebben valamely kaszthoz tartozik, annak szociális
átváltozásra abszolúte nincs módja. Ki-ki végletes gonddal
elkülönül az alantasabbtól és a felsőbbektől. Alantasabbat
megérinteni is szigorúan tilos. Az osztálybeliek egymás közt
házasodnak, azonos mesterségeket űznek. Tehát még az
sem lehetséges, hogy valaki a munkájának a jellege által
változhasson más osztálybelivé. Bámulatos, ami ebből a
rendszerből következik: csak ennek az egynek az alapos
vizsgálata föltárná a társadalmi átváltozások összes
kezdeményét, hiszen mert minden átváltozás kerülendő, a
kasztrendszer gondosan regisztrálja, leírja és földeríti a
kezdeményeket. Ha a tilalmak teljes rendszerét pozitív
vetületében vizsgálnánk meg, pontosan megállapíthatnánk,
hogy mi minősül osztályból osztályba áthelyező
átváltozásnak. Nélkülözhetetlen egy olyan „Vázlat a
kasztokról”, amely az átváltozás szemszögéből vizsgálná
őket; még hiányát látjuk ennek.
Az átváltozástilalom elszigetelt, azaz egyetlen és a
társadalom csúcsán álló személyt illető formáját az ősi
királyságok intézményében leljük meg. És itt figyelemre
méltó, hogy a hatalom birtokosának az emberiség hajdani
koraiból ismert két legjellegzetesebb típusát az különbözteti
meg egymástól, hogy átváltozás tekintetében merőben
ellentétes a helyzetük.
Az egyik végponton az átváltozások mestere áll: ő
amikor csak tetszik, bármely alakot ölthet, lehet állat, lehet
állat szelleme, lehet hazajáró lélek. Az észak-amerikai indián
mítoszok kedvelt alakja az „agyafúrt”, aki alakját változtatva
mindenkit átejt. Abban áll a hatalma, hogy számtalan alakot
tud magára ölteni. Hol meghökkent, hol elillan, hol
váratlanul nyakon csíp, de őt csak épp nyakon lehet csípni,
mert megint elillan. Bámulatos dolgokat művel, és ezek
döntő eszköze rendre az átváltozás.
Igazi hatalomra mint sámán tesz szert az átváltozások
mestere. Révületében szellemeket idéz, hogy szolgáljanak
neki, az ő nyelvükön szól, olyanná lesz, mint ők, és mint
olyan parancsol nekik. Madárrá változik, ha égi útra indul,
tengeri lényként merül a tenger mélyére. Mindenre képes,
paroxizmusát átváltozások vad, gyors egymásutánja váltja
ki, s ezek addig dobálják-gyötrik, amíg rá nem talál arra,
amelyik sámáni dolgához éppen megfelel.
Az átváltozások mestere mesterkedik az
átváltozásokban, és ha ezt a szüntelenül mesterkedőt
összehasonlítjuk a szakrális királlyal, akit százféle korlát vesz
körül, akinek az a dolga, hogy ne mozduljon a helyéről,
mindig ugyanaz legyen, senki a közelébe ne férkőzhessen,
akit gyakran senki meg se pillanthasson, akkor meglátjuk,
hogy a kettőjük közötti, legkisebb közös nevezővel kifejezett
különbség nem más, mint az, hogy magatartásuk az
átváltozások dolgában ellentétes. Egyikük, a sámán
végletekig fokozza és végletekig kihasználja az átváltozást,
másikuknak, a királynak annyira tilos változnia, hogy ő végül
teljesen megkövül. Neki olyan mértékig kell ugyanannak
megmaradnia, hogy még megvénülnie sem lehet. Mint
kortalan férfiúnak kell a helyén állnia, érettsége, ereje és
egészsége teljében, és ha az öregség első jelei mutatkoznak
rajta, ha megőszül, vagy ha férfiúi ereje apadni kezd,
gyakran végeznek vele.
Statikus típus ez, mert neki magának tilos átváltoznia,
holott szakadatlanul osztogatja a másokat rendre
átváltoztató parancsokat. Statikus jellege a hatalom vonása
lett, és a jelenkor emberének a hatalomról alkotott
elképzelését döntően meghatározta ez a vonás. Szilárd
magasban és pontosan kimért, módosíthatatlan szilárd
helyén látja azt, aki nem változik. Ez az alak nem
ereszkedhet le a magasból, ez senkinek se mehet elébe, ez
„nem bocsát meg semmit”, ellenben bárkit polcra ültethet,
fölruházhat ilyen vagy olyan tiszttel. Bárkit átváltoztathat,
mert fölemelhet vagy letaszíthat. Ami vele nem eshet meg,
essen meg rendre mással. Az átváltoztathatatlan hatalmas
kényére-kedvére átváltoztat bárki mást.
Az átváltozástilalmak néhány formájának sietős és futó
felsorolása, megannyi pontosítás mellőzése után fölvetődik a
kérdés, hogy ugyan miért olyan fontosak a tilalmak, miért
nyúl értük újra meg újra az ember, milyen mélyebb szükség
ösztökéli arra, hogy ilyen tilalmakkal terhelje önmagát vagy
embertársait. A kérdés csak óvatosan közelíthető meg.
 Úgy tetszik, hogy az ember épp azért nyugtalankodott
és nyúlt szilárd, változhatatlan sorompók után, mert
tehetsége volt az átváltozás, mert természete egyre
folyékonyabbá vált. Bőrén tapasztalt meg megannyi tőle
idegent – gondoljunk csak a busmanok kopogtatásjeleire –,
ki volt szolgáltatva az idegenségnek, és idegenné kellett
változnia, a külvilág még avval is megterhelte, még miután
ő tehetsége folytán csillapította is éhségét, jóllakott is,
békében megvolt is, megterhelte avval, hogy szinte mást
sem észlelt maga körül, mint mozgást, és legsajátabb
érzései, legsajátabb ember mivolta szakadatlan áramlás
állapotában voltak – mindennek szükségképpen arra kellett
az embert ösztökélnie, hogy maradandóságot és
szilárdságot kívánjon, ez pedig átváltozástilalmak nélkül
csillapíthatatlan kívánság volt.
Fölkívánkozik evvel kapcsolatban az, hogy mit tesznek
az ausztrálok a kövekkel. Náluk az ősök összes tettét és
élményét, összes vándorlását és egész sorsát magába szívta
és örök, elmúlhatatlan emlékművekké tette a táj. Szinte
nincs olyan szikla, amely ne egy valaha arrafelé élt és nagy
dolgokat művelt lényt jelképezne. A táj látható,
monumentális, mindig változatlan képét kisebb kövek
gazdagítják, emberek szent helyeken őrzött kövei.
Nemzedékről nemzedékre öröklődnek mindezek a kövek.
Minden kőnek világos a beszéde: értelem vagy legenda
kötődik hozzá, a kő a legenda látható kifejezése. Ameddig a
kő ugyanaz a kő marad, nem változik a legenda sem. Úgy
tetszik, hogy a kőnek, ennek a tőlünk szintén korántsem
idegen anyagnak a maradandóságára koncentráló
ausztrálban ugyanaz a mélységes óhaj, ugyanaz a szükség
van jelen, amely az összes átváltozástilalmat szülte.

Rabszolgatartás
A rabszolga tulajdon, nem olyan, mint egy élettelen
tárgy, hanem mint a barom. Mozgási szabadsága olyan
állatéra emlékeztet, amelynek szabad legelnie és valami
családfélét alapítania.
 Valamely dolog lényegi tulajdonsága az hogy,
megközelíthetetlenül közömbös. Meglökhető és arrébb
tolható, de parancsokat felfogni képtelen. Ennélfogva az a
jogi meghatározás, amely szerint a rabszolga dologi
tulajdon, félrevezető. A rabszolga állattulajdon. A rabszolga
egyedileg leginkább a kutyához hasonlítható. A befogott
kutya kikerült a falkaközösségből, egyeddé vált. Gazdája
parancsol neki. Ha a saját törekvései zavarnák a gazda
parancsait, lemond róluk, ezért a gazdája megeteti.
Táplálék és parancs forrása tehát a kutya esetében is, a
rabszolgáéban is egyazon forrás, a gazda, és státusuk ebben
a tekintetben egyben-másban hasonlít a gyermekére.
Lényegesen különböznek azonban a gyermektől
átváltozástevékenység dolgában. A gyermek egy sor majdan
hasznára válható átváltozást gyakorol be. Szülei segítik ezek
elsajátításában, új meg új eszközökkel biztatják új meg új
játékokra. A gyermek számos irányba fejlődik, és ha
megbirkózott a maga átváltozásaival, jutalmul magasabb
fokra léphet.
A rabszolga esete ennek a fordítottja. Ahogy a gazda
kutyája nem vadászhat kedvére, hanem csak urának a
hasznára, az általa parancsolt korlátok közé szorítva, úgy
fosztja meg rendre a rabszolgát is az ura a maga elsajátított
átváltozásaitól. A rabszolgának ezt sem szabad, azt sem
szabad tennie, megszabott teendőket viszont ismételten
köteles elvégezni, és minél egyhangúbbak ezek, annál
szívesebben végezteti el vele őket az ura. Amíg a
munkamegosztás sokféle tevékenységet engedélyez, addig
nem veszélyezteti az ember átváltozásvagyonát. Amint
azonban egyetlen tevékenységre korlátozzák az emberi
cselekvést, a korlátozást avval tetézve, hogy cselekvése
minél rövidebb idő alatt minél eredményesebb, azaz
produktív legyen, az ember olyan lénnyé válik, amelyet
legjobban a rabszolga fogalma határoz meg.
Rabszolga kezdettől fogva nyilvánvalóan kétféle
létezett, két nagyon különböző típus: az egyik egyedi és egy
úr alá rendelt szolga, mint a háziasított eb, a másik
sokaságban élő, mint nyáj a réten. A legősibb rabszolgatípus
természetesen a nyájban élő.
A rabszolgatartás terjedésének legnagyobb hajtóereje
az, hogy ember embert állattá tegyen. Az erre fordított
energia ugyanolyan kevéssé becsülhető túl, mint az
ellenkezőjére fordított energia. Az ember állatot is akar
emberré változtatni. Az utóbbi óhajnak pompás szellemi
teljesítmények, mint a lélekvándorlás tana, mint a
darwinizmus köszönhetik a létüket, de köszönheti olyan
tömegmulatság is, mint a sok cirkuszi állatmutatvány.
Amint az embernek sikerült állatcsordányi rabszolgát
összeszednie, megvolt az állam és a hatalmaskodás alapja,
és nem lehet kétség afelől, hogy minél nagyobb sokaság a
nép, annál erősebb az uralkodóban a vágy, hogy egész
népét rabszolgává vagy barommá tegye.
 A hatalom megnyilvánulásai

Emberi testhelyzetek: közük a hatalomhoz

Az ember szeret fölegyenesedni, de ülni, feküdni,
guggolni, térdelni is tud, helyét se változtatva. Ezek a
testhelyzetek és főleg az átváltás egyikből a másikba mind
határozott jelentést hordoznak. Méltóság és hatalom
megteremtette a maga szilárd, hagyományos pozícióit.
Abból, ahogyan emberek csoportba állnak, fölsorakoznak,
könnyűszerrel megállapítható egymás között eltérő
tekintélyük. Tudjuk, mit jelent az, ha valaki magasan ül, és
körülötte mindenki más áll. Ha valaki áll, és körülötte
mindenki más ül. Ha valaki belép valahova, és a benn
összegyűltek ennek az egynek a beléptére mind fölállnak.
Ha valaki más előtt térdre hull. Ha valaki belép valahová, és
nem kínálják hellyel. Ilyen kapásból fölsorolt példákból is
látható, hogy a hatalomnak hány néma konstellációja
létezik. Úgy tetszik, szükséges ezeket szemügyre vennünk,
és értelmüket pontosabban meghatároznunk.
Minden épp elfoglalt testhelyzetnek köze van a
megelőzőhöz: csak ha az előzőt ismerjük, értelmezhetjük
kimerítően az újat. Aki áll, az a fekvőhelyéről szökkenhetett
föl épp, de ültéből is fölállhatott. Az első esetben esetleg
veszélyt érzett meg, a másodikban esetleg megtisztelni akar
valakit. Minden helyzetváltoztatás valamelyest hirtelen.
Lehet szokványos és elvárt, egy-egy emberközösség
szokásaihoz pontosan illő. De mindig lehetséges olyan
váratlan helyzetváltoztatás is, amely roppant meglepő és
roppant beszédes. Templomban, istentisztelet alatt sokan
térdepelnek, ezt a templomjárók megszokták, és még aki
szeret térdepelni, sem tulajdonít különösen mély jelentést
annak, hogy sűrűn borul térdre. Ha viszont egy férfi előtt, aki
imént még térden állt a templomban, künn az utcán hirtelen
térdre esik egy ismeretlen, a mozdulat hatása félelmes.
 Félreismerhetetlen azonban, hogy az ember hajlik
némely, egyébként sokértelmű helyzetnek a rögzítésére és
monumentalizálására. Egy ülő vagy álló alak mintegy
kioldódik is időből, térből, emberi kapcsolataiból, magának
valónak tetszik. Nem egy ilyen testhelyzet vált
emlékműveken olyan üressé és banálissá, hogy már-már
meg se látjuk az emlékművet. Annál hatásosabbak és
fontosabbak viszont a testhelyzetek mindennapi életünkben.

Állók

Az álló ember büszke rá, hogy szabad, semmire se

támaszkodik. Álló helyzetében ott derenghet annak az
emléke, amikor mint gyermek először állt meg egymaga a
lábán, belejátszhat a büszkeségbe az állatokkal szembeni
fölénytudat, hiszen azok közt alig van olyan, amely
szabadon és természetesen állna két lábon, de egy mindig
biztos: aki áll, az önállónak érzi magát. Aki fölkelt, az egy
bizonyos erőfeszítésen van túl, és akkora, amekkora csak
lehet. Aki pedig már hosszú ideje áll, az bizonyos mértékig
ellenáll: vagy mint a fa, amelyet nem lehet a helyéről
kiszorítani, vagy mint aki nem fél és nem rejtőzik el azok
elől, akik tetőtől talpig látják. Minél nyugodtabban áll, minél
kevesebbet forgolódik és pillog erre-arra, annál
magabiztosabbnak látszik. Még attól sem fél, hogy hátba
támadják, pedig a hátán nincs szeme.
Ha az álló ember és a körülötte állók közt némi tér van,
akkor az álló nagyobb. Ha valaki egyedül, külön, bizonyos
távolságban áll mindenkitől és mindenkivel szemközt, akkor
különösen nagynak látszik, és mintha egymaga volna
álltában a sokaság. Ha közelebb kerül a sokasághoz, akkor
azon van, hogy magasabban álljon, ha pedig teljesen a
sokaságba vegyül, akkor az vállára emeli előző helyzete
folytatásául, és körülhordozza. Ezzel elveszti önállóságát, és
mondhatni ráül az egész sokaságra.
Az álló helyzet még elhasználatlan energiát sugall,
hiszen minden helyváltoztatásnak ez a kezdete: mielőtt
megindulunk vagy futásba lendülünk, általában állunk.
Centrális ez a testhelyzet, ebből válthat át az ember
átmenet nélkül akár más testhelyzetbe, akár valamilyen
mozgásra. Az álló emberben nagyobb feszültséget szoktunk
sejteni, még olyankor is hajlunk erre, amikor a szándéka
esetleg teljesen más, hiszen egy perc múlva talán épp
aludni tér, lefekszik. Az álló embert mindig túlértékeljük.
Valamelyest mindig ünnepélyes az, amikor két férfi
megismerkedik. Álltukban közlik egymással a nevüket,
álltukban fognak kezet. Evvel megtisztelik egymást, de
összemérik is. Bármi történjék aztán utóbb, „férfi a férfit”
állva érinti meg először valóságosan.
Olyan országokban, ahol nagy a becse a személyi
önállóságnak, s akkora, hogy az egyénbe sokrétűen bele is
nevelik, gyakrabban és hosszabb ideig állnak az emberek.
Angliában, például, különösen kedveltek az olyan kocsmák,
ahol állva szokás inni. A vendég bármikor könnyűszerrel
távozhat. Egyetlen szűkös és észrevétlen mozdulat elég
ahhoz, hogy a többi vendéget otthagyja. Szabadabbnak érzi
magát, mint érezné, ha először egy asztaltól kellene
körülményesen fölállnia. Fölálltával távozási szándékát is
közölné, ami a szabadságát korlátozná. Az angolok még
magántársaságban is szeretnek állni. Evvel már amikor
megjönnek, tudatják, hogy nem maradnak sokáig. Szabadon
mozognak, és mert állnak, körülményeskedés nélkül
otthagyhatnak valakit, és más vendéghez fordulhatnak.
Ebben semmi feltűnő sincs, és ezért senki sem orrol meg. Az
angol élet egyik legfontosabb és leghasznosabb fikcióját, a
meghatározott társadalmi csoporton belüli egyenlőséget
különösen fokozza az, ha mindenki élvezi azt az előnyt, hogy
áll. Ezáltal senki sem „ül följebb”, és akik szót akarnak
váltani, megkereshetik egymást.

Ülők

Az ülő ember idegen lábakat vesz igénybe, a helyett a

két lába helyett, a melyekről mint lábakról fölegyenesedése
érdekében lemondott volt. A ma ismert szék őse a trónus,
annak az őse pedig leigázott állat vagy ember, akinek az a
dolga, hogy urát a hátán hordja. A szék négy lába állat lába,
lóé, marháé vagy elefánté, ezért különböztessük meg
gondosan a széken, emelt helyzetben való ülést a földre
üléstől, a kuporgástól. Jelentése merőben más: aki széken
ült, az kitűnt ültében. Aki ült, rátelepedett a többire,
alattvalóira és rabszolgáira. És amíg ő ülhetett, a többinek
állnia kellett. Hogy álltában elbágyadt-e, az nem számított,
ha az ülőt ettől a széke megkímélte. Az ülő volt a
legfontosabb, mindenkinek a java azon múlott, hogy az ő
szent erejéből minél több megtakarítódjék.
Az ülő nehézkedik, nyom valamit, az pedig képtelen
aktív ellennyomást kifejtve védekezni. Az ülés a lovaglás
áttétele, de a lovas mozog, s a mozgása mindig azt sugallja,
hogy nem öncélú, hogy a lovas egy célt akar elérni
lovagolva, hamarabb, mint különben elérné. Az üléssé
merevedett lovaglás mintegy absztrakttá teszi a föntvaló és
a lentvaló viszonyát, olyan, mintha pontosan ezt a viszonyt
kifejezni volna a cél. A lentvaló még csak nem is eleven, és
mintegy végleges mozdulatlanságra van ítélve. Akarata
egyáltalán nincs, még annyi se, mint a rabszolgának; a
lentvaló a rabszolgaság végállapotában van. A fentvaló
szabadsága teljes, ő kénye-kedve szerint cselekszik. Jöhet,
leülhet, addig marad ülve, ameddig akar. Elmehet, egyetlen
gondolatra se méltatva azt, amit otthagy. Félreérthetetlen az
ember ragaszkodása ehhez a szimbolikához. Konokul
ragaszkodik a négylábú székhez, új székváltozatok nehezen
honosodnak meg. Föltehetőleg hamarabb vész ki a lovaglás,
mint a mibenlétét igen jól szimbolizáló négylábú szék.
Az ülés méltóságát főleg az időtartama sugallja. Míg
egy álló alak részéről környezete sokfélére számít,
különösen respektálva is az állót, hiszen mozgékony, eleven,
sokfélét cselekedhet, addig az ülőtől csak azt várja el, hogy
ülve maradjon. Az ő tekintélyét a nehézkedése erősíti meg,
és minél tovább nehézkedik, annál biztosabbnak tetszik a
nehézkedése. Alig van olyan emberi intézmény, amely ne
használná ki az ülésnek ezt a minőségét, ne őrizné és
erősítené meg magát általa.
 Az ülés az ember testi súlyának látványával szolgál.
Hogy ez a súly érvényesüljön, a széknek magasnak kell
lennie. A szék vékony lábait is látva valóban súlyosnak
látszik az ülő alak. Közvetlenül a földön ülve másnak látszik,
mert a föld bármely élőlénynél súlyosabb és tömörebb, a
földre nehézkedő ember nyomása jelentéktelen. A hatalom
legelemibb megnyilvánulásai a test megnyilvánulásai, mint
a nagyság, amit kifejezendő a testnek állnia kell, vagy mint
a súly, amit látható nehézkedés, nyomás fejez ki. A
megemelt ülés összegzi ezt a kettőt. Az együttest
legtisztábban a bíró helyzete fejezi ki: ő ülve tárgyal, és
ültében lehetőleg meg sem mozdul, majd, amikor ítéletet
hirdetni készül, hirtelen feláll.
Az ülés összes változata alapjában véve
nehézkedésváltozat. A párnázott ülés nemcsak puha, mert
az ülőben azt a homályos érzetet is kelti, hogy amire
ránehezedik, az eleven lény: a párnázat alkalmazkodik is,
ruganyos és feszes is, és ebben van valami az eleven hús
alkalmazkodásából és feszességéből. Van ember, aki nem
szereti a nagyon puha üléseket: meglehet, hogy azért, mert
ezt az elevenszerűségüket sejti meg. Bámulatos még, hogy
milyen fejlett az ülés kényelmének a kultusza olyan
csoportokban, amelynek tagjai egyébként korántsem
puhányok. Ezek olyan emberek, akiknek második
természetévé vált az uralkodás, és ezt sűrűn és örömest
mutatják ki ezen a szimbolikussá enyhített módon és
formában.

Fekvők

A fekvő ember lefegyverzett ember. A fekvőt, amíg állt,

mozdulatok, megnyilvánulások, modorvonások sokasága
mindenestül meghatározta; ezeket most leveti, mint a ruhát,
úgy veti le, mintha valójában nem is volnának a tulajdona,
holott egyébként nagyon is törődik velük. Ez a külső
folyamat az elalvás belső folyamatának felel meg, amelynek
során szintén sok mindent levetünk magunkról és
félreteszünk, sok, egyébként nélkülözhetetlennek tetszőt, a
gondolkozás védelmező pályáit és kényszerítő parancsait, a
szellem ruházatát. A fekvő ember annyira lefegyverkezik,
hogy valósággal érthetetlen, mi módon tanulta meg az
emberiség az álmot túlélni. Félvad állapotában nemcsak
barlangokban tanyázott, és még a barlangi lét is veszélyes
volt. Hitvány, faágakból és lombból összerótt szárnyékok,
amilyenekkel sok vadember beéri, semmitől sem védenek
meg éjszaka. Csoda, hogy egyáltalán létezik még az ember:
rég kiveszhetett volna, még mielőtt elsokasodott, még
mielőtt sűrű sorokban kivonult önmagát megsemmisíteni.
Pusztán az alvás ténye, védtelenségtartalma, ismétlődése,
időtartama is világossá teszi, hogy milyen üres az összes
alkalmazkodásteória, amely mind és váltig ugyanazokkal a
látszatmagyarázatokkal hozakodik elő megannyi
megmagyarázhatatlan jelenséggel szembekerülve.
Minket azonban nem az a mélyebben fekvő és nehezen
megválaszolható kérdés érdekel, hogy milyen módon tud az
emberiség álmodni, hanem az, hogy mi a fekvő helyzet, és
mennyi a hatalma a fekvőnek a más testhelyzetekben
levőkéhez képest. Mint láttuk, az egyik póluson a nagyságot
és önállóságot kifejező álló és a súlyt, maradandóságot
kifejező ülő alak, a másikon a fekvő, teljesen, főleg álmában
magatehetetlen alak helyezkedik el. De az utóbbi
magatehetetlensége annyiban is az, hogy semmit sem
közöl, hatása nem aktív. A fekvő ember fokról fokra
félrehúzódik környezetéből. Önmagába akar beleveszni.
Állapota nem drámai. Nem kelt feltűnést, ami valamelyes,
bár igen csekély biztonságot adhat neki. Amennyire csak bír,
testközelséget keres más testtel: elterül, tetőtől talpig vagy
amennyire csak lehet, érintkezik valamivel, ami nem ő
maga. Aki áll, az szabadon áll, és semminek nem
támaszkodik; aki ül, az nehézkedik, nyomást fejt ki; aki
fekszik, annak porcikányi szabad tere sincs, az mindennek
támaszkodik, aminek csak támaszkodhat, és a súlya
nyomását úgy elosztja, hogy alig érzi önnön súlyát.
Az, hogy egy ilyen alulsó helyzetből hirtelen a felülsőbe
lehet fölpattannia, biztosan nagyon hatásos és csábító
lehetőség. Tudatja, hogy a fekvő még nagyon is él, hogy
még ha alszik, sem álomittas, hogy még álmában is minden
fontosat észrevesz és meghall, hogy igazán meglepni őt
semmi sem képes. Sok hatalmas hangsúlyozta ezt az
átmenetet a fekvésből az álló helyzetbe, szétkürtöltette,
hogy milyen villámgyorsan vált át ő az egyikből a másikba.
Ebbe biztosan belejátszik az a vágy is, hogy a test még
nagyobbra növekedjék, holott egy bizonyos kortól fogva nem
növekszik. A hatalmasok voltaképpen mind áhítják a testi
növekedés képességét, szeretnének örökké rendelkezni vele,
szükség szerint élni vele: hirtelen és váratlanul hatalmasra
megnőni, evvel megrémíteni azokat, akikben nincs meg ez a
képesség, szeretnének a fejükre nőni, aztán, amikor senki se
látja, újra összemenni, hogy a legközelebbi alkalommal újra
nyilvánosan megnőhessenek. Amikor a felébredő ember, aki
egy perce még összekuporodva aludt, akár a magzat az
anyja testében, hirtelen fölugrik az ágyból, mozdulatával
teljes testi fejlődését ismétli meg, és noha bánatára nem
nőhet nagyobbra, pontosan akkorára azért megnő, mint
amekkora fejtől lábig.
A pihenőkön kívül azonban vannak, akik nem
önszántukból fekszenek, akik sebesültek, és bármennyire
szeretnének, képtelenek fölállni.
A kénytelen fekvő, balszerencséjére, űzött és eltalált
vadra emlékezteti azt, aki áll. A találat, amely ledöntötte,
mintha bélyeg volna, s nagyot lökött volna rajta a halálba
vezető, hirtelen szakadéknak futó pályán. Az eltalált vadat
aztán „végleg elintézik”. Ha veszedelmes volt, holtában is
gyűlölik. Mivel védekezni nem tud, megtapossák,
félrerúgják. Dühítő, hogy még holtan is útban van. Bár
egyáltalán semmi se volna már, még üres testhüvely se.
Az elbukott, a lejjebb került ember, úgy tetszik, még
nagyobb megvetést és ellenérzést vált ki, mint a fölbukott
vad. Mondhatjuk úgy, hogy az eltalált ember látványa
kétszeresen hat az álló emberre: az elejtett vad láttán érzett
természetes és megszokott diadal egyesül az elbukott
ember nyomorúságának látványával. Persze arra értve ezt,
hogy mi megy végbe tényleg legelőször abban, aki áll, s
nem arra, hogy minek kellene végbemennie benne. Érzése
esetleg fokozódhat is. Sok elbukott ember félelmesen hat
arra, aki sok elbukottat lát. Úgy érzi, mintha mind egymaga
ejtette volna el. Hatalomérzete rohamosan, ugrásszerűen
nő, semmi meg nem fékezheti: magáénak tudja az egész
rakás haldoklót és halottat. Ő az egyetlen, aki él, és rajta
kívül minden az ő zsákmánya. Nincs ennél veszedelmesebb
diadalérzés: aki egyszer átadta neki magát, az attól fogva
minden erejével azon lesz, hogy újra része legyen benne.
Fontos ilyenkor a fekvők és az állók számaránya. Nem
közömbös az sem, hogy milyen alkalom szembesít állókat
fekvőkkel. Háborúnak és csatának megvan a saját rítusa, az
idevágó tömegfolyamatokat már elkülönítve megvizsgáltuk.
Az ábrázolt magatartás az ellenséggel szemben féktelen, az
ellenség pusztulásának semmiféle szankciója sincs. Az
ellenség iránt úgy lehet érezni, ahogy épp természetesnek
látszik.
Nagyvárosi békehelyzetben másképp hat az, ha egy
ember elesik, és nem tud újra fölkelni. Az ilyennel ki-ki ilyen-
olyan mértékig, saját pillanatnyi állapota és természete
szerint azonosítja magát. Továbbhalad, esetleg rossz
lelkiismerettel, vagy iparkodik segítséget nyújtani. Ha az
elesett ember hamarosan ismét meg tud állni a lábán, akkor
aki látja, mind elégedett, hiszen újra fölegyenesedett egy
ember, olyan ember, mint ő. Ha az elesett ember képtelen
fölkelni, akkor az illetékes intézményre bízzák. Ilyenkor
nagyon derék emberekben is földereng némi lenézés egy
olyan valaki iránt, aki, lám, oda jutott, ahova. A tisztes
sokaság gondoskodik róla, segítséget hív, de az elbukottat
egyben kilöki a fölegyenesedve állók közösségéből, és egy
ideig nem tekinti teljes értékűnek.

Kuporgók

A kuporgó igénytelenségét közli, visszavonul

önmagába. Amennyire bír, összegömbölyödik, és semmit se
vár mástól. Minden olyan aktivitásról lemond, amit kölcsönös
aktivitás követne. Semmit sem csinál, ami viszontcselekvést
válthat ki. A kuporgó nyugodtnak és elégedettnek látszik,
támadásától senki se tart, hiszen elégedett, vagy azért, mert
mindene megvan, ami kell, vagy azért, mert már nem kell
neki semmi. A kuporgó koldus tartása azt közli, hogy
bármivel megelégszik, amit kap, nem tesz különbséget.
A távol-keleti gazdagok és vendégeik a földre
ereszkednek, kuporgó helyzetbe: ebben a tulajdonnal
kapcsolatos sajátos felfogásuk dereng föl. Alakjuk úgy hat,
mintha mindenestül magukban hordanák mindenüket, teljes
biztonságban felőle; amíg kuporognak, aggodalomnak
árnyéka sem látszik rajtuk, félni se látszanak, hogy
megrabolhatnák őket, vagy ki tudja, hogy, elveszthetnék a
vagyonukat. Parancsolgatnak, és a szolgáik mintha a
tulajdonukat szolgálnák ki; a személyes úr-szolga kapcsolat
természetes ridegsége nem nyilvánul meg. Az úr nem jelzi,
hogy valamely lény hátán ül, nem olyan, mint mindenki, aki
székre nehézkedik. Ez az úr olyan, mint egy szép formájú és
felöltöztetett zsák, amelyben minden benne van, ami
belevaló, a besiető szolgák pedig a zsákot gondozzák.
Sajátságosan benne van azonban ebben a kuporgásban
a megadás is az iránt, ami még megtörténhet. Ugyanaz a
férfi ugyanígy ülne, ha koldus lenne, ami úgy értendő, hogy
akkor se lenne más ember. A kuporgás egyaránt
tartalmazhatja a tulajdont is, a semmit is. Az utóbbi felől
elindulva vált az elmélkedés fő testhelyzetévé, a Kelet
ismerője számára meghitt látvánnyá. Aki kuporog, az
elkülönült az emberektől, senkin sem teher, és megpihen
önmagában.

Térdelők

A magatehetetlenség passzív formáján kívül, amelyet a

fekvés testhelyzetében ismertünk fel, van ennek egy nagyon
aktív formája is, amely egy hatalmas jelenlétét föltételezi, a
magatehetetlenséget pedig úgy fejezi ki, hogy az a jelenlevő
hatalmát növelje. A térden álló ember evvel a gesztusával
kegyelemért könyörög. A halálraítélt a bárd alá hajtja a fejét,
beletörődött lenyakaztatásába. Nem védekezik ellene,
testtartásával megkönnyíti egy idegen parancs
végrehajtását. De a kezét imára kulcsolja, és még az utolsó
pillanatban is kegyelmet kér a hatalmastól. A térdelő ember
mindig az utolsó pillanatot jeleníti meg, még ha valójában
egészen másról van is szó, talán képtelen, de figyelmet keltő
hízelgésről. Aki látszólag beletörődik megöletésébe, az
mindenkinél hatalmasabbnak, nevezetesen élet és halál
urának nyilvánítja azt, aki előtt térdel. Akinek ekkora
hatalma van, az persze egyebet, mindenfélét is megtehet.
És a könyörögve kérlelt hatalmas kegye ugyanakkora
legyen, mint amekkora a térden álló védtelen
kiszolgáltatottsága. Itt akkora a színlelt távolság, hogy
valóban csak a hatalmas nagysága hidalhatja át, ha pedig
nem teszi ezt, akkor önmaga előtt lesz kisebb, mint abban a
percben volt, amikor a térdelő térden állt előtte.

A karmester
Ugyan van-e látványosabb kifejezése a hatalomnak a
karmester tevékenységénél? Nyilvános magatartásának
minden részlete beszédes, minden, amit csinál, a hatalom
természetét világítja meg. Aki semmit sem tud a hatalomról,
sorra-rendre levezetheti összes tulajdonságát, ha gondosan
megfigyel egy karmestert. Hogy ezt még senki se tette,
annak világos oka van: mindmáig úgy tetszik, hogy az a
fődolog, amit a karmester produkál, vagyis a zene, és
tisztázott dolognak látszik, hogy hangversenyre szimfóniákat
hallgatni járunk. Főleg maga a karmester hiszi ezt, amit ő
művel, gondolja, az a zene szolgálata, az ő dolga az, hogy
hűen zenét szolgáltasson, más dolga nincs.
A karmester a zene legelső szolgájának hiszi magát.
Annyira eltölti a muzsika, hogy tevékenysége más, muzsikán
kívüli értelmének-jellegének gondolata föl se merül benne.
Itt következő értelmezésünkön senki se ámulna nála jobban.
A karmester áll. A fölegyenesedő ember, az ősemlék a
hatalom számos ábrázolatán máig jelentőset mond. A
karmester egymagában áll. Körülötte ül a zenekar, mögötte
ül a hallgatóság: feltűnő, hogy csak ő áll. Emelvényen áll,
elölről is látható, hátulról is. Mozdulatai előre a zenekarra
hatnak, hátrafelé a közönségre. Utasításait vagy csak a
kezével adja, vagy a kezével és a pálcájával. Parányi
mozdulatára itt is, ott is tüstént hang támad, és bármelyik
elnémul, ha úgy akarja. A hangok életének és halálának ura.
Hosszú ideje halott hang az ő parancsára föltámad. A
hangszerek sokfélék, ahogy sokféle az ember is. A zenekar
olyan, mint a legfontosabb embertípusok gyülekezete.
Készséges, engedelmes, ezzel módot ad a karmesternek
arra, hogy egységgé formálja, közszemlére bocsássa.
A mű, amelyet megvalósít, minden esetben sokrétű,
bonyolult, tehát éles figyelmet követel tőle. A karmesternek
kardinális tulajdonsága a lélekjelenlét és a gyorsaság. A
törvényszegőre villámgyorsan kell lecsapnia.
A törvény keze ügyében van: a partitúra. Partitúrája
másnak is van, s az ellenőrizheti az ő ténykedését, de csakis
ő parancsol, és csakis ő ítél meg tüstént botlást. A
karmesternek sajátos öntudatot ad az, hogy mindez
nyilvánosan történik, minden részletét mindenki látja-hallja.
A karmester megszokja, hogy őt mindig látják, s ezt egyre
nehezebb nélkülöznie.
A karmesternek ugyanolyan fontos óhaja az, hogy a
közönség csendben üljön, mint az, hogy a zenekar
engedelmeskedjék neki. Rákényszeríti a közönséget, hogy
ne moccanjon. Amíg be nem jön, hangverseny előtt a
közönség beszélget és nyüzsög. Hogy a muzsikusok jelen
vannak, az senkit sem zavar, alig törődik velük bárki. Aztán
megjelenik a karmester. Csend lesz. A karmester kiáll,
megköszörüli a torkát, fölemeli a pálcáját: mindenki elnémul,
megdermed. Amíg a karmester vezényel, nem moccanhat.
Ha befejezte, akkor mindenki tapsoljon. A zene
mozgásingert ébreszt, ezt egyre fokozza, de ez mindenestül
mindvégig csak torlódjék föl, aztán viszont törjön ki. A
tapsoló tenyerek előtt meghajol a karmester. Ahányszor a
tenyerek kívánják, visszajön. Nekik, ámbár kizárólag nekik ki
van szolgáltatva, igazában érettük él. A győztesnek járó ősi
éljenzésben részesíti a taps. A győzelem nagyságát az
éljenzés heve fejezi ki. A karmester lelki háztartása
győzelem és vereség képében valósul meg. Ezeken kívül
semmi se számít, más emberek összes egyéb élettartalma
az ő esetében győzelemmé és vereséggé változik.
Amíg a hangverseny folyik, a karmester vezére a
terembe gyűlt sokaságnak. Élén áll, és háttal neki. Őt követi
a sokasága, mert ő teszi meg az első lépést. Nem a lábával
ugyan, hanem a kezével. A kezével keltett muzsika
folyamata mintegy úton jár, amelyen ő járna élen, ha lábán
lépdelne. A terembe gyűlt sokaságot maga után csalogatja.
Egy-egy egész mű közben senki se látja az arcát. A
karmester könyörtelen. Nem engedélyez pihenőt. Hátát
mindig látják, mintha háta volna a cél. Ha egyszer,
egyetlenegyszer hátrafordulna, megtörne a varázs. Az út,
amelyen a közönség jár, nem lenne többé út, a sokaság
csalódottan ülne egy élettelen térben. Persze, bízhatunk
benne, hogy a karmester nem fordul hátra. Mert mialatt a
közönség követi, szemközt egy kis sereg hivatásos
játékossal kell megbirkóznia. Szintén a keze segítségével, de
nemcsak lépést diktálva, mint a mögötte levőknek, hanem
parancsokat osztogatva.
Tekintete olyan átható, amilyen csak lehet, átfogja az
egész zenekart. Annak minden tagja magán érzi a szemét,
ámbár még inkább a fülét. A hangszerek adta hangok
vélemények és meggyőződések, amelyekre a karmester
élesen figyel. Mindentudó ő, mert amíg a muzsikusok előtt
csak a szólamuk áll, neki fejében van az egész partitúra,
vagy az van előtte a pulton. Pontosan tudja, mit szabad
kinek melyik pillanatban. Az, hogy egyszerre tart szemmel
mindenkit, a mindenütt jelenvaló tekintélyével ruházza fel. Ő
mondhatni mindenkinek a feje. Tudja, hogy kinek-kinek mi a
dolga, és azt is tudja, hogy ki-ki mit csinál. Ő minden törvény
eleven foglalata, ő intézi mindkétfelől az erkölcsi világ
dolgait. Ő jelzi parancsoló kezével a megteendőt, és ő állja
vele útját a meg nem teendőnek. Fülelve keresi azt, ami
tilos. Ilyenképpen a karmester a zenekar felől nézve valóban
maga a teljes mű a maga egyidejűségében és
időfolyamatában, és mert előadás közben kívánatos, hogy a
világ semmi egyéb ne legyen, mint a mű, a karmester, amíg
a mű tart, a világ ura.
 Hírnév
Az egészséges hírnévnek mindegy, ki szája hirdeti. Nem
tesz különbséget; az egyetlen, ami fontos, hogy a név
kimondassék. Aki hírnévre szomjazik, az közönyös a hírelők
iránt, főleg pedig mind egyforma neki: ez árulja el, hogy
szomja tömegfolyamatokból ered. A neve tömeget toboroz.
Nagyon mellékesen, alig kapcsolódva ahhoz, hogy valaki
igazában kicsoda-micsoda, egy név él saját, mohó életet.
A hírnevet áhító ember tömege csupa árny. Olyan lény
tudniillik, amelynek pillanatnyilag még nem is kell élnie,
csak egyszer tudjon majd egyetlen dolgot: egy
meghatározott nevet kimondani. Kívánatos, hogy a nevet
sűrűn mondják ki, és szintén kívánatos, hogy sokak előtt
mondják ki, tehát közösségben, mert akkor tanulják meg
sokan, és mondják ki öntudattal. De hogy egyébként mit
művelnek az árnyak, hogy mekkorák, milyenfélék, mivel
táplálkoznak, mit alkotnak, az levegőnél levegőbb a hírneves
számára. Amíg valakit az foglalkoztat, hogy kié a nevét
hangoztató száj, amíg szájakat verbuvál, megveszteget,
buzdít vagy hajszol, addig korántsem hírneves még. Akkor
még csak majdani árnyserege kádereit gyakorlatoztatja.
Hírneves majd csak akkor lesz, amikor már megengedheti
magának, hogy mindenkit elejtsen, de evvel semmit el ne
veszítsen.
A gazdag, a hatalmas és a hírneves közti különbséget
körülbelül így fogalmazhatjuk meg:
A gazdag anyaghalmokat és barmokat gyűjt. Ezeket
pénzben méri fel. Emberek nem érdekük, beéri avval, hogy
embert is vásárolhat.
A hatalmas embereket gyűjt. Neki nem érték, ami
halom és barom, hacsak azért nem, mert fizetséggel
megnyerhet magának embereket. Neki sok élő ember kell,
akiket maga előtt küldhessen, vagy magával vihessen a
halálba. Már halottak és majd csak utána születendők csak
közvetve érdeklik.
 A hírneves kórusokat gyűjt. Ő csak a nevét akarja a
szájukból hallani. Kórus lehet holtaké vagy eleveneké vagy
meg sem születetteké; mindegy ez, csak nagyok legyenek a
kórusok, zengjék a múltban, most, majdan a nevét.

Az idő rendje
Minden nagyobb politikai szervezet lényeges
szükséglete a rend. Az idő rendje szabályoz minden közös
emberi cselekvést. Állíthatjuk, hogy minden hatalom legfőbb
attributuma az elrendezett idő. Ha egy épp létrejött hatalom
meg akar maradni, neki kell látnia, hogy újjárendezze az
időt. Úgy, mintha vele kezdődne az idő, de, ami még
fontosabb, hogy mint új hatalom el ne múljék az időben.
Hogy mekkorának ítéli önmagát valamely hatalom, az az
időigényén ismerszik meg. Hitlernek legalábbis Ezeréves
Birodalom kellett. Caesar Julianus-naptára hosszabb időt
megért, és még hosszabb ideje július a róla elnevezett
hónap. Maradandó hónapnevet csak Augustus cézár szerzett
még magának a történelem alakjai közül. Elneveztetett
hónapot saját magáról átmenetileg más is, de szobrai
ledőltével neve is elmúlt.
A legnagyobb hatással Krisztus volt az időszámításra, ő
Istent is fölülmúlta ebben, akinek világteremtő munkájától
fogva a zsidók számítják az időt. A rómaiak Városuk
alapításától fogva számították; ez a módszer, amelyet az
etruszkoktól vettek át, nem kis mértékben növelte a világ
szemében Róma nagy történelmének dicsőségét. Némely
hódító beéri annyival, hogy valahova becsempészi a
naptárba a nevét. Napóleon állítólag augusztus 15-ében
bízott. Ellenállhatatlan vonzerő árad az olyan névből, amely
naphoz kötve rendszeresen visszatér, ismétlődik az időben.
Az emberek túlnyomó többségében nem tudatos ugyan,
hogy egy-egy időponti meghatározás honnan ered, de ez
mintha nem lankasztaná a hatalmasok vágyát, hogy ilyennel
örökítsék meg magukat. Egy-egy teljes évszakot még senki
se szerzett meg magának, évszázadok sorát foglalta viszont
korszakba dinasztiák nevével a történelem. A kínaiaké nevek
szerint tagolódik, van Han-korszak, van Tang-korszak. Ezek
fényéből, persze, kicsi és szánalmas, inkább csak elfelejtésre
méltó dinasztiákra is vetül valamicske. A kínai időszámítás
nagy időtartamokkal számoló módszer, és inkább családokat
örökít meg, mint egyéniségeket.
A hatalmasokat azonban nemcsak hiúságukban, nevük
becséért érdekli az idő. Rendezni is akarják, s nem érik be
annyival, hogy létező egységeinek adjanak más neveket. A
kínai történelem az idő elrendezésével kezdődik. Legendás,
ősi uralkodók tekintélyét jórészt az őrzi máig, hogy az idő
maradandóan hatékony beosztásának művét tulajdonítják
nekik. Korukban külön felügyelők is őrködtek az idő rendjén,
s ha valamelyikük hanyagul látta el ezt a tisztét,
megbűnhődött érte. A kínai sokaság igazában csak akkor
szerveződött néppé, amikor meglett a közös időszámítása.
A civilizációk kor, időrend szerint határolhatók el
legjobban egymástól. Hírüket-hitelüket rendezett,
szabályozott hagyományaik időtartama határozza meg. A
hagyomány, ha senki se viszi tovább, széthull, a
civilizációnak, ha időszámításához senki sem ragaszkodik
többé, vége. Itt megengedhető analógiát fölfedeznünk az
egyes ember életében. Ha valaki már nem akar a koráról
tudni, akkor az már lezárta az életét, és aki végképp nem
tudja, milyen idős, az már nem él. Ha az egyén vagy egy
egész kultúra léte átmenetileg elveszti időbeli tájékozódását,
akkor szégyenperiódust él át, amelyet utóbb, amilyen
gyorsan csak lehet, igyekszik eltörölni az emlékezetéből.
Az időbeosztás döntő fontosságának gyakorlati okai
nyilvánvalók. Nagyobb egységekbe fog össze egymástól
távol, szétszórtan élőket, egymást nem látva egymásról már
nem tudókat. Egy ötvenfőnyi kis hordában ki-ki mindig tudja,
mit csinál a másik. A hordának közös ügyben összegyűlnie
nem gond. Az élet ritmusát bizonyos falkaállapotok
biztosítják. A falka, mint megannyi egyebet, eltáncolja
időbeli maradandóságát is. A falka-állapottól falkaállapotig
eltelő idő nem fontos, és ha mégis az, akkor áthidalható,
hiszen mindenki egymás közelében él. Ahogy ez a közvetlen
kapcsolat tágul, úgy válik szükségessé, hogy a sokaság a
valóságos időre figyeljen. Ennek közlésére szolgálnak aztán
a távolra elható dob- és tűz-jelek.
Tudjuk, hogy nagyobb embersokaságokat egyes
egyedeinek élete fogott össze legelőször az időben. Az
egész sokaság idejét a meghatározott ideig uralkodó király
testesítette meg. Ha meghalt, akár mert testi ereje apadni
kezdett, akár utóbb többnyire úgy, hogy természetes
életkora lejárt, halála mindig lezárt egy időszakot. A király
volt maga az idő, két király között az idő megállt, a sokaság
pedig azon volt, hogy az ilyen átmeneti szakaszokat –
interregnumokat – minél rövidebbé tegye.

Az udvar
Udvaron mindenekelőtt olyan középpontot értünk,
amely tájékozódási pontul szolgál. Ősi törekvés, hogy
mozgásunkat valamilyen középpont köré rendezzük; ezt
csimpánzokon is megfigyelték. Kezdetben azonban ez a
középpont maga is mozgott. Hol itt, hol ott jött létre, és a
körülötte mozgókkal együtt vándorolt. Csak lassanként
települt meg szilárdan. Mindennek, ami nem mozdul a
helyéről, nagy kövek és fák voltak a példái, ezért épültek
aztán fából és kőből az egyre szilárdabb székhelyek. Az
építmények egyre jobban hangsúlyozták
maradandóságukat. Egy-egy székhely-centrumot megépíteni
nehéz munka volt, messziről kellett összehordani a követ,
sok munkás kellett, az építkezés sokáig tartott: mindez még
nagyobb maradandóságot, tekintélyt sugallt.
De egy köréje rendezkedő kis világ maradandó
középpontja még nem volt udvar. Minden udvarnak lényegi
tartozéka a nem túlságosan csekély számú udvari ember,
aki olyan gonddal van beleiktatva, mintha maga is köve
volna az épületnek. Az udvari emberek, akár az épület
helyiségei, tér, távolság és szintek szerint helyezkednek el.
Kötelességeik szabatosan és aprólékosan meg vannak
fogalmazva. Pontosan annyi a dolguk, ameny-nyi meg van
fogalmazva, semmi mást nem tehetnek. Elrendelt
időpontokban pedig összegyűlnek, és uruknak hódolnak,
személyiségükről le nem mondva, helyükről meg nem
feledkezve, korlátaikkal tisztában.
Hódolatuk lényege az, hogy jelen vannak, arccal uruk
felé fordulnak, köréje sereglenek, bár túl közel nem lépnek
hozzá, s hogy uruk elkápráztatja őket, hogy félnek tőle, és
mindent tőle remélnek. Életük ebben a sajátságos,
pompával, rettegéssel és keggyel egyenletesen átitatott
légkörben folyik. Ezenkívül alig van más életük. Mondhatni
magán a napon telepedtek meg, mindenki másnak
bebizonyítva, hogy a nap is lakható.
Az udvaroncok egyetlen közös tulajdonsága az, hogy
tekintetük mindig uralkodójukon függ, magatartásuk az
elbűvölteké. Ebben egyformák, egytől egyig. Tekintetük
mindig változatlan iránya némileg tömeggé teszi őket, de
csak indíttatásszerűen, nem jobban, mert épp ebben a
tekintetükben érzik egyenként mind, hogy olyan
kötelességük van, amely kit-kit megkülönböztet a többi
udvaronctól.
Az udvaronci magatartás célja, hogy átragadjon a többi
alattvalóra. Amit az udvaronc mindig tesz, az ösztökélje az
alattvalót, hogy néha tegye ugyanazt. Némely alkalommal,
amikor például a király bevonul a városába, várja őt a város
egész népe úgy, ahogy különben az udvaroncok várják a
palotában, és hódoljon neki együtt és minél lelkesebben,
hiszen rég adósa hódolatával. Az udvartartás célja pedig az,
hogy minden alattvalót a fővárosba csalogasson, ahol
valóságos nagy, koncentrikus körökbe lehet gyűlni az
udvaroncok, a belső kör köré. A főváros az udvart növi körül,
épületei tartósan-folyamatosan hódolnak az udvarnak. A
király nagylelkű, mert ez illik hozzá, ezért fényűző palotákkal
viszonozza az építkezést.
Az udvar jó példája a tömegkristálynak. Az udvari
népnek egyenként más-más funkciója van, egymás közt ki-ki
másnak véli magát másnál. Kívülállók szemében viszont az
udvaronc – éppen mert udvaronc – valamelyest mind
egyforma, és egységes csoportot alkot, amelyből
egyenletesen sugárzik az egyenlő lelkület.
 A bizánci császár növekedő trónusa
Emberek hirtelen megnövekedése mindig lenyűgözte a
sokaságot. A megőrzött testi nagyságnál, az ültéből álltába
hirtelen felmagasuló alaknál jobban elámult egy olyan kicsi
alakon, amely szeme láttára óriássá nőtt. Számos nép
mítoszaiból és meseköltészetéből jól ismerjük az ilyen
alakokat. Tudunk az alkatváltozás tudatos, a hatalom
érdekét szolgáló alkalmazásáról is: Cremonai Liudprand, I.
Ottó Bizáncba küldött X. századi követének maradt ránk az
alábbi jelentése fogadtatásáról, amelyben a bizánci császár
részesítette.131
„A császár székénél ércből való, de aranyozott fa állt,
amelynek ágain különféle madarak rengeteg sokasága ült
vala, szinte ércből való, és arannyal bevonva, s ezek
mindenike a maga módján különféle madárhangokon dalolt.
A király széke pedig oly mesterséggel vala megszerkesztve,
hogy az egyik percben alacsonynak látszott, a következőben
viszont magasabbnak, legott pedig fönségesen magasnak. A
királyi szék két felén rettentő oroszlánok álltak vala, nem
tudhatom, vajon ércből vagy fából valók-e, de a bőrük arany.
Ezek mintegy őrizék a király székét, farkukkal a padlót
verdesve, szájukat eltátva, nyelvüket nyújtogatva és
nagyokat bődülve. Engem tehát ama terembe vezetett be a
császár színe elé két herélt szolga, karomat fogva kétfelől.
Amikor beléptem, elbődültek az oroszlánok, a sok madár
pedig csicsergett, melyik-melyik a maga módján, rajtam
azonban se félelem, se csudálkozás nem lett úrrá, mivel
mindezen dolgokat pontosan megtudakoltam volt,
minéműségükben járatos emberektől.
Minekutána harmadszor térdre borultam, föltekinték, s
ekkor a császárt, kit imént még csak csekéllyel feljebb
láttam ülni, majdnem a terem mennyezetének magasába
emeltetve pillantottam meg, és más ruhában, mint amilyet
imént viselt. Hogy ez mi mesterség által történt, föl nem
foghatom, hacsak úgy nem emeltetett magasba a császár,
mint a borsajtók gerendái. Maga hangján akkor egy szót sem
szólott a császár, mert ha akart volna is szólani, oly nagy
messziről nem lett volna illő. Logothetája vagy kancelláriusa
által kérdezett az én uram élete és ügyeiben való
szerencséje felől. Minekutána mint illik, megfelelék, a
tolmács intésére távoztam, s a számomra kijelölt szállásra
kísértek.”
Miközben a követ térdre hull, és fejével a padlót érinti, a
császár trónusa a magasba nő. Az egyik lealacsonyíttatása a
másik fölmagasztaltatására alkalom. A kettőjük közötti
távolság a fogadás ténye folytán túl kicsire csökkent,
mértéke most függőleges irányban helyreáll. A művi
madárcsicsergést és a művi oroszlánbőgést újabb produkció
múlja felül: megnő a trónus. Növekedése a hatalom
növekedését szimbolizálja, és hogy ez egy idegen hatalom
követének címzett fenyegetés, azt lehetetlen nem látni.

Nagyzoló paralitikusok
„Nagyság”: vajon mit is értünk rajta? Olyan sok
értelemben élünk evvel a szóval, hogy már kétségbeejtően
kétes, tudjuk-e valaha világos értelmét lelni. Mennyi minden
kapta meg már a „nagy” jelzőt! Végletesen ellentétes dolgok
kerülnek együvé, a legnevetségesebbek kerülnek közvetlen
szomszédságba olyan teljesítményekkel, amelyek nélkül
emberhez méltó létet elképzelni sem lehet. Ám a „nagyság”
épp evvel az összekuszált jelentéstartalmával fejez ki olyan
valamit, ami nélkül már nem élhet az ember.
Sokrétűségében kell megközelíteni, megragadni a szót, és
talán ajánlatos egyszerű emberek észjárásához folyamodni,
amelyben a „nagyság” nagyon is fogható, tapintható,
nagyon is külső valóság.
Szinte kapóra jön itt egy nagyon elterjedt és bőségesen
tanulmányozott kór: a paralízis. Ennek, főleg klasszikus
esetének gyakori tünete, hogy a beteg tömegestül ontja a
nagyzoló elképzeléseket.132 Ötletei tarkabarkán váltogatják
egymást, könnyen kiválthatók külső ráhatással is. A tünet
nem minden eset jellemzője, a kórnak vannak depresszív
formái is, amelyek törpeségképzetekkel járnak együtt,
némely esetben pedig párban kergetőzik a kettő. A paralízist
mint betegséget szemügyre venni azonban nem célunk: ami
érdekel, az nagyzoló ideák konkrét halmozódása néhány
pontosan ismert és leírt esetben. Épp az ideák bősége,
naivsága, az, hogy könnyen kiválthatók, az, hogy a
„normális”, azaz nem paralitikus ember merő hóbortnak ítéli
őket, meglepő következtetésekre ad módot a „nagyság”
ügyében. Felsorolásokat iktatunk ide, amelyek némi
türelmet kívánnak meg: mielőtt értelmük föltárásához
látnánk, lehetőleg teljes egészükben szükséges megismerni
őket. A két beteg egyébként, akiről a következőkben szó
lesz, a Vilmos császári Németországban élt, amely
körülmény több elképzelésük tekintetében fontos.
Egy középkorú kereskedő Kräpelin klinikáján a
következőket közli magáról egy demonstráció során:
„Belebolondult a sok erőlködésbe meg hajszába, de
most újra teljesen ép az esze, csak egy kicsit ideges még.
Munkaereje, hála a jó klinikai ápolásnak, annyira megnőtt,
hogy nagy teljesítményekre képes. Emiatt ragyogó jövőre
számít, és ha elbocsátják, ami hamarosan várható, egy nagy
papírgyárat készül létesíteni, amihez egy barátja adja majd a
szükséges pénzt. Továbbá rendelkezésére bocsátott Krupp,
akinek az említett barát jó ismerőse, Metz közelében egy
birtokot, ahol ő nagyban fog kertészettel foglalkozni – a
környék szőlőtelepítésre is nagyon alkalmas. Továbbá
tizennégy lovat vesz a mezőgazdasági üzem számára, és
fakereskedésre is berendezkedik, mert az, ha lendületesen
csinálják, egy nagy marék pénzt hoz. Arra az ellenvetésre,
hogy ennyi üzletet azért mégsem lehet olyan simán
folytatni, és ennyihez sok pénz kell, a beteg bizakodóan
feleli, hogy megbirkózik ő a maga nagy munkabírásával a
dolgokkal, és mert jókora haszonra számíthat, pénzben sem
lesz hiány. Közben arra céloz, hogy a császár érdeklődik a
személye iránt, és engedélyezni fogja, hogy nemesi rangját,
amelyről nagyapja nincstelenségében lemondott volt, újra
viselje, sőt tulajdonképpen máris viselhetné. Mindezt
nyugodt, tárgyilagos hangon közli, viselkedése beszéd
közben természetes.”
 A beteget könnyű arra késztetni, hogy terveit tovább
bővítse. „Arra a célzásra, hogy szárnyast tenyészteni is
előnyös lehet, azonnal tudatja, hogy magától értetődőleg
pulykát, gyöngytyúkot, pávát és galambot is fog tartani,
libát fog hizlalni, fácánoskertet fog létesíteni.”
Betegsége első jele az volt, hogy mindenfélét
összevásárolt és összetervezett. Amikor a klinikára fölvették,
„nagy alkotókedv fűtötte, testileg és szellemileg olyan jól
érezte magát, mint még soha. Arra készült, hogy verseket ír,
amihez jobban ért, mint Goethe, Schiller, Heine… Tömegével
fog gépeket föltalálni, átépítteti a klinikát, dómot építtet,
magasabbat a kölni dómnál, üvegpáncélt huzat a klinika
köré. Közli, hogy lángész, a világ összes nyelvén beszél,
templomot önt vasból, a császártól megszerzi a legnagyobb
kitüntetést, kitalál egy szert, amely megnyugtatja a
dühöngő őrülteket, ezer kötet könyvet ajándékoz az intézeti
könyvtárnak, túlnyomórészt filozófiai műveket, csupa isteni
gondolat foglalkoztatja. Ezek a nagyzoló ötletei szüntelenül
váltogatták egymást, egy pillanat alatt támadtak, hogy
máris új ötlet lépjen a helyükbe… A beteg szakadatlanul
beszélt, írt, rajzolt, tüstént megrendelt mindent, amit
újsághirdetések kínáltak, mindenféle élelmiszert, családi
villákat, ruhafélét, lakberendezést. Hol gróf volt, hol
vezérőrnagy, hol a császárnak adományozott egy teljes
tábori tüzérezredet. Ajánlkozott, hogy áthelyezi a klinikát
egy hegy tetejére.”
Próbáljunk valamiféle ideiglenes rendet teremteni
ebben a tarka összevisszaságban. Itt van mindjárt valami,
amit magasra törésnek nevezhetünk. A beteg dómot akar
építeni, amely magasabb lesz a kölni dómnál, a klinikát
pedig egy hegy tetejére akarja áthelyezni. A magasság,
amelyet megvalósít, őt magát illeti meg. Ez, emberi
méltóságszintekre áttéve abban nyilvánul meg, hogy a
nagyapja nemes volt, ő maga gróf, a katonai hierarchiában
vezérőrnagy. A császár érdeklődik iránta, a császárt
rendjelek adományozására tudja bírni, végül ő adományoz a
császárnak egy teljes regimentet. Amiben benne van az,
hogy a császár fölé akar kerekedni.
 Ugyanez a törekvés terjeszkedik el a szellemi
szférában: a beteg lángész, úgy beszél a világ minden
nyelvén, mintha a nyelvek amolyan alattvalói volnának a
lángelmének; az általa ismert leghíresebb költőket pedig,
Goethét, Schillert és Heinét ő fölül fogja múlni. A megfigyelő
úgy érzi, hogy ez a fölfelé törekvés nem tartalmaz
megmaradást a magasban, csak mihamarabb följutni a cél.
A törekvő minduntalan gyorsan föl akar mászni a magasba,
ezért kapva kap minden lehetőségen. Rájön, hogy amit máig
legmagasabbnak mondott a világ, annak könnyű a
magasságát felülmúlni. Új magassági rekordok születnek. És
konok a megfigyelő gyanúja, hogy ezek a magassági
rekordok tulajdonképpen a növekedés rekordjai.
Kevésbé feltűnő további képzelődéstendencia a
tulajdonszerzés képzete. Szó esik papírgyárról,
fakereskedésről, nagyüzemi kertészetről, szőlőhegyről és
lovakról. Az a mód viszont, ahogyan a beteg a
szárnyastenyésztés fölvetésére reagál, azt árulja el, hogy a
tulajdonszerzésről még igencsak archaikus az elképzelése.
Azt akarja, hogy minden gyarapodjék, de főleg élőlény, mert
az szapora. Egyenként fölsorol pulykát, gyöngytyúkot, pávát,
galambot, libát, fácánt, és mindeme fajtáknál fölmerül
benne az, hogy ha tenyésztik őket, mérhetetlen tömeggé
sokasodnak. A szerzés itt még az, ami eredetileg volt:
természetes tömegek ösztökélése arra, hogy sokasodjanak,
aminek az ösztökélő utóbb hasznát látja.
A harmadik tendencia a pazarlásé. A beteg mindent
megrendel, amit újsághirdetések kínálnak, élelmiszert,
családi házakat, ruhafélét, lakberendezést. Ha szabad volna,
és valóban volna pénze, mindezeket megvenné. De nem
állíthatjuk, hogy felhalmozná. Biztos, hogy ugyanolyan
könnyedén kezelne mindent, ahogyan a pénzével bánik,
akármit akárkinek elajándékozna. Megtartani valamit
ugyanolyan kevéssé ügye, mint tulajdonának tudni.
Halomban látja ugyan a holmit, amit megvenne, de csak
addig, amíg meg nem vette. Fontosabb számára az
eltulajdonlás folyamata, mint maga a tulajdon. Kettősnek
tetsző gesztusa alapjában véve egyetlen gesztus: teli kézzel
besöpör és elszór. A nagyság gesztusa ez.
De nézzük a másik esetet.133 A beteg szintén kereskedő,
azonos korú is. Paralízise jóval hevesebb. Baja ugyanúgy,
nagy tervekkel kezdődött: a beteg, holott pénze nem volt,
harmincötezer márkáért megvett egy közfürdőt, s egy
létesítendő vendéglő számára tizennégyezer márkáért
pezsgőt, tizenhatezer márkáért fehérbort. A
gyógyintézetben szakadatlanul fecseg: „Megnöveszteti
magát, úgymond, hogy két mázsa legyen a testsúlya;
acélrudakat operáltat a karjaiba, vas rendjeleket hord, egy
mázsa a súlyuk; egy vasgéppel ötven néger nőt gyárt
magának, és örökre megmarad negyvenkét évesnek; egy
grófnőt készül feleségül venni, akinek hatszázmilliója van, és
a pápától megkapta az Erények Rózsáját. Olyan lovai
vannak, amelyeknek nem kell zab, továbbá száz
aranykastélya van, hattyúkkal és golyóálló páncélból készült
bálnákkal; nagy találmányai vannak, százmillióért épített a
császárnak kastélyt, tegeződnek a császárral, a
nagyhercegtől százhuszonnégy rendjelet kapott, tőle pedig
félmilliót kap minden csóró. Mindezeket üldöztetésképzetek
kísérik. Ötször akarták meggyilkolni, minden éjjel két vödör
vért szívnak le a fenekéből, amiért le fogja fejeztetni,
kutyákkal szét fogja tépetni az őröket, gőzgéppel működő
nyaktilót szerkeszt.”
Ennek a betegnek sokkal élesebb és harsányabb
minden tünete: növekedése valós, öncélú növekedés, a
megnövesztett alak kétmázsás testsúlyával mérhető. Erő
van jelen; a beteg acélrudakat operáltat a karjába. A
legsúlyosabb és legmaradandóbb kitüntetések vannak jelen,
a rendjelek súlya egy mázsa, a beteg elbírja a súlyukat.
Potencia van jelen, s az idő megáll: ötven néger nője
számára örökre negyvenkét éves marad a beteg.
Menyasszonyul a legerényesebb, leggazdagabb, legfiatalabb
nő felel meg neki. Lovainak nem kell zab. A hattyúk
alkalmasint szintén nők a beteg száz aranykastélyában, és
biztosan a néger nők kontrasztjai, bálnái pedig azért vannak,
mert a bálna a lehetséges legnagyobb élőlény. A beteg a
sérthetetlenségével is törődik: golyóálló páncélról beszél –
habár bálnákéról –, és sűrűn emleget fémeket. A császári
kastély százmillióba kerül, de ő rendelkezik százmillióval, és
a millióin túl tegeződik a császárral. Csóró ember milliószám
létezik, mind amolyan félember: föltehetőleg ez készteti a
beteget arra, hogy félmilliót szánjon minden csórónak.
Egzaltáltságában természetesen üldözik is, és egyetlen
gyilkossági kísérlettel egy ilyen jelentős személyiség nem
érheti be. Az őröket, akik a vérét leszívják (hátulról, hogy
alantasságuk világos legyen), joga van aljasságukért
lefejeztetni és kutyákkal széttépetni. Ámbár egy régimódi
kutyafalkánál a gőznyaktiló gyorsabb, ezért
tömegkivégeztetések céljára azt szerkeszt magának a
beteg.
Minél drágább valami, minél nagyobb az ára, minél több
ezres röpköd, annál ingerlőbb. A pénz visszakapja ősi
tömegjellegét. Ugrásszerűen és hajszoltan lesz egyre több,
máris milliókról van szó, és amint megjelentek a milliók,
döntővé vált a szerepük. A szónak mintegy csillog-villog a
jelentése, ugyanúgy jelent embert, ahogy pénzt. A tömeg
legfontosabb tulajdonsága, hogy tudniillik nőni akar, a pénzt
is jellemzi. Aki nagy, az milliók ura, milliókkal gazdálkodik.
Szerzés és pazarlás itt, mint előbb is, egyetlen mozdulat
két aspektusa: vétel és elajándékozás, akárcsak minden
egyéb, a kiterjeszkedés eszköze. Mondhatnánk azt is, hogy a
széltében terjeszkedésé a fölfelé törekvéssel szemben. A
betegnek mindegy, hogy vásárol-e vagy elajándékoz,
tömegnyi pénzt terít a tárgyakra, amíg el nem tulajdonítja,
pénzt és tárgyakat terít az emberekre, amíg magának meg
nem szerzi őket.
Királyok egy mesebeli vagy a történelemből is ismert
tulajdonságának, a nagylelkűségnek egy naiv és épp ezáltal
meggyőző megjelenése ez. Egy XIV. századi nyugat-afrikai
néger királyról azt mondják, hogy Mekkába zarándoklóban
mindenestül megvette Kairó városát. Vállalkozásának
emléke máig él. És máig világszerte híres, aki hencegve
fölvásárol, nem kevésbé, aki pazarlóként kérkedik. Korunk
sokszorosan kétes pénzmágnásai számára tényleg nem
maradt más, amivel nagyságukat bizonyíthatnák, mint az,
hogy óriási összegeket ajándékozzanak közcélokra. A mi
betegünk százmilliós kastélyokkal dobálódzik, és a császár
örömest fogadja el az ajándékait.
A beteg kétségtelenül nagyon változatosan nagyzol, de
mintha hóbortjai nem változtatnák meg. Mindig az marad,
aki, kétmázsás testsúlyával is, tizenhat éves erénygrófnőjét
asszonyává téve is, a császárral pertu is. Sőt: bármi
közelítsen is kívülről, mindent öncéljára használ fel. A
mindenség szilárd középpontja ő, táplálkozva és növekedve
meghódítója is, de soha nem lesz más. Ötleteinek
szeszélyessége a tápláléka, váltakozásuk és változatosságuk
biztosan fontos számára, hiszen ő nőni akar, minden
kitalálható módon. Csak épp: nem több ez változatos
táplálkozásnál. A táplálék tarkasága megtévesztő: csak az
étvágy tarkasága ez, nem több.
A betegnek csak azáltal lehet annyiféle nagyzoló
képzete, hogy nincs, amelynél kitartana. Elég, ha fölmerül
egy, máris valóra vált. Ha valamit ilyen könnyű elérni,
természetes a célok váltogatása. De mi oka lehet annak,
hogy a betegben semennyi ellenállás sincs a hóbortjaival
szemben? Ha egy szó bármilyen hatalommal, gazdagsággal,
az én expanziójának bármi lehetőségével kecsegtet – elég
csak odavetni neki, s ő azt hiszi, minden máris az övé, amit
az a szó tartalmaz. Ez a könnyedség alighanem onnan van,
hogy a beteg mindig a maga oldalán érzi a tömeget. A
tömeg minden burokban, formában neki kedvez, akár mint
hatszázmilliós hozomány, akár mint száz aranykastély, akár
mint ötven néger nő, akiket ő gyárt vasgépen. Még amikor
mérgelődik is valamin, mint például az őrökön, tüstént van
egy kutyafalkája, amely az ő parancsára az őrökre veti
magát, hogy széttépje őket. S ha lenyakazásra gondol,
rögtön kitalál egy gőznyaktilót, amely tömegestül csapdossa
majd a fejeket. Mindig mögötte áll a tömeg, nem szemközt
van vele, és ha egyszer kivételesen szemközt van, akkor
mint csupa már lenyakazott ember tömege.
Emlékezzünk az első esetre: a beteg minden
vállalkozása készségesen, az ő javára fölvirágzott, főleg
mezőgazdasági téren. Mindenféle szárnyas csak arra várt,
hogy az ő kedve szerint sokasodjék, és ha neki arra
szottyant kedve, hogy a gyógyintézeti könyvtárral tegyen
jót, máris megjött ezer kötet könyv. Mindkét betegnek
ezrével és milliószám áll rendelkezésére mindenféle
kifundálható, megvehető és elajándékozható holmi.
Fontos, hangsúlyozandó tehát, hogy a nagyzási
hóbortokban szenvedő paralitikus tudatában a tömeg
magatartása pozitív, indulata kedvező. Sohase fordul a
beteg ellen, tulajdonképpen készséges anyaga a terveinek,
és bármi ötlete támad a betegnek, rögtön megvalósítja. A
beteg sohase kívánhat túl sokat, mert a tömeg
növekedésének ugyanúgy nincs határa, mint az övének.
Olyan föltétlen híve a betegnek, amilyen hű alattvalói még
egyetlen uralkodónak sem voltak soha. Még látni fogjuk,
hogy paranoiások esetében a tömeg magatartása egészen
más, nevezetesen ellenséges. A paranoiás nagyzoló
elképzelései emiatt jóval ellentmondásosabbak, fokról fokra
megridegülhetnek. Ha az ellenséges természetű tömeg a
paranoiás fölé kerekedik, a nagyzási hóbort üldözési
mániába csap át.
Miben áll tehát végül összefoglalólag és egyszerűsítve a
paralitikus nagyzolás? Azt mondhatjuk, hogy kétirányú
szakadatlan növekedésből és újjánövésből. Egyfelől maga a
személy akar testileg egyre nagyobb és súlyosabb lenni;
nem békül meg avval, hogy a fizikai növekedés véges lehet;
azt kívánja, hogy ahányféle erővel mint egyedi lény
rendelkezik, az mind együtt nőjön vele. Másfelől a milliók
vannak, millió pedig minden lehet, amiben megvan a
lehetőség, hogy – akár a tömeg – ugrásszerűen sokasodjék.
A milliók a nagy ember kénye-kedve szerint folynak át a
kezén, folynak mindenfelé, és csak neki engedelmeskednek.
A nagyságnak ebben az emberi álmában párosul az
egyéni biológiai növekedés érzése és az ugrásszerű
gyarapodásé, ami a tömeg jellemző tulajdonsága. Hogy
miféle a tömeg, az itt mindegy, bármilyen anyag
alkalmatosan helyettesítheti.
 Uralom és paranoia

Afrikai királyok
Együttesükben mutatkoznak meg a hatalom külön-külön
már megvizsgált aspektusai és elemei, ha afrikai királyokat
veszünk szemügyre. Ezek a királyok látszatra mindenestül
idegenszerűek és szokatlanok. Alakjaik először arra
késztetnek, hogy mint egzotikus kuriózumokat letudjuk őket.
Az európai embert egykönnyen elfogja önnön
előkelőségének érzete, ha olyan leírásokba mélyed,
amilyenek itt következnek. Pedig ajánlatos lenne némi
szerény türelemmel előbb többet megtudni ezekről a
királyokról. Rosszul fest a XX. századi európai polgár a
barbárság fölött álló nemes mezében. Hatalmasainak
eszközei, persze, hatékonyabbak. Ám a szándékuk gyakran
fikarcnyira se különbözik az afrikai királyok szándékaitól.134
Du Chaillau írta meg egy öreg gaboni király halálát és
egy új király megválasztatását.135
„Gaboni tartózkodásom idején elhunyt Glasz, az öreg
király. A törzs akkor már tehernek érezte a hátán. Hatalmas
király és gonosz varázsló hírében állt az öreg; ezt nyíltan
senki se mondta ki, de kevés olyan ember akadt, aki éjszaka
a háza közelébe merészkedett volna. Amikor végre betegen
ágynak dőlt, mindenki nagyon szomorúnak látszott. De
nekem több barátom is bizalmasan megmondta, hogy az
egész város a halálát lesi. Aztán meg is halt. Egy reggel
hangos jajszóra és siránkozásra ébredtem. Szinte az egész
város zokogott, hat napon át tartott a gyász és a panasz. A
vén királyt másodnap titokban eltemették. Néhány
különösképpen megbízható törzsbeli férfi elvitte valahova,
csak ők tudták, hova, s a nyugvóhelye örökre titok maradt. A
gyásznapok alatt a törzs vénei az új király megválasztásán
tanakodtak. Szintén titkosan: csak hetednapon tudatták a
néppel, hogy mikor lesz az új király koronázása, s hogy ki
lesz a király, az mindvégig titok maradt.
 A véletlen úgy hozta, hogy választásuk Nyogonira, egy
barátomra esett. Nyogoni jó családból való férfiú volt, a nép
szerette, így aztán őrá szavaztak legtöbben. Nem hiszem,
hogy akár csak sejtette volna fölemeltetését. Amikor a
hetedik napon reggel a folyóparton sétált, rárohant az egész
nép, hogy úgy bánjon el vele, ahogy a koronázás előtt a
szokás megkívánja, egy olyan szokás, amely bárki kedvét
elveheti a királyságtól, hacsak nem igazán becsvágyó férfiú.
Sűrű tömeg fogta körül Nyogonit, s olyan szitkokat szórt rá,
amilyeneket csak garázda csőcselék tud kiagyalni. Volt, aki
arcul köpte, volt, aki öklözte, más megrugdosta, ismét más
undok dolgokkal dobálta meg, a távolabbra szorult
szánandók pedig, akik csak hangjukkal férkőzhettek a
nyomorult fickóhoz, őt is, apját-anyját, fivéreit-nővéreit is,
legősibb őseit is mindennek elmondták. Idegen egy vasat se
adott volna annak az embernek az életéért, aki arra volt
kiszemelve, hogy tüstént királlyá koronázzák.
A nagy lárma és tülekedés közepette meghallottam
néhány szót, amelyből rájöttem a dolog értelmére. Minden
második percben azt hallottam, hogy valaki, miközben
jókorát ütött vagy rúgott Nyogonin, azt ordítja: »Míg nem
vagy a királyunk, még azt teszünk veled, amit akarunk.
Aztán úgyis engedelmeskedni kell majd.«
Nyogoni férfi és leendő király módjára viselkedett.
Megőrizte nyugalmát, és mosolyogva tűrt el minden szitkot.
Mintegy fél óra múlva bevitték az öreg király házába,
leültették, s ott rövid ideig megint állnia kellett a nép
pocskolódását.
Aztán csend lett. A vének fölálltak, és ünnepélyes
szavakkal, amelyeket a nép utánuk mondott, tudatták:
»Királyunkká választunk téged. Esküszünk, hogy
megfogadjuk a szavad, és engedelmeskedünk neked.«
Hallgatás következett, aztán behoztak egy cilindert,
amely náluk a királyi méltóság jelvénye; föltették Nyogoni
fejére. Piros köpenyt adtak rá, majd ő fogadta mindazok
mélységes hódolatát, akik imént még mindennek
pocsékolták.
 Hat napig tartó ünnep következett. A királynak, aki
tiszte mellé elődje nevét is fölvette, házában kellett fogadnia
alattvalóit, nem mozdulhatott a házából. A hat nap
leírhatatlan dőzsöléssel, állati részegségben és dübörgő
ünnepléssel telt el. Rengeteg idegen is jött a közeli
falvakból, hogy tisztelegjen a királynál. Mindenkinek még és
még rum, pálmabor kellett, meg jó falat. Ki-ki megkapott
mindent, ami az ünnepi kedvet fokozhatta, a törzs minden
jövevényt szívesen látott.
A vén Glasz királyt elfelejtették, szegény új Glasz király
meg holtfáradtan, rogyadozva fogadta éjjel-nappal a népet,
mindenkivel nyájaskodnia kellett, aki jött.
Aztán végre elfogyott az összes rum, letelt a
megszabott ünnepidő, helyreállt a békesség. Őfelsége, az új
király kiléphetett a házából, szemügyre vehette birodalmát.”
Rendkívül fontos itt a tömegesemények rendje. A sort a
halott királyt sirató panaszfalka nyitja, ez hat napig sirat.
Hetednap aztán merőben hirtelen a választott megrohanása
következik. Ami ellenséges indulat a halott iránt felgyűlt, azt
a sokaság az utódján éli ki. A köré sereglő hajszoló tömeg
valójában megforduló tömeg, nem ellene van, hanem a
halott ellen. A halott iránti gyűlöletétől szabadul, mert túl
sokáig uralkodott a halott, végül már csak rettegett tőle
mindenki. Az új uralom avval a helyzettel kezdődik, amelytől
minden hatalmas legjobban fél: lázadó alattvalók fogják
körül, testi épségét veszélyeztetik. Ő azonban higgadt, mert
tudja, hogy ez az acsargás áttételes, színlelt, igazában nem
neki szól. Mégis mindig emlékeznie kell majd rá, mint uralma
keserves nyitányára, mint olyan fenyegetésre, amely
bármikor valóra válhat. Ezek a gaboni királyok mind egy
forradalom kellős közepén lépnek trónra. De ez a forradalom
utólagos: a nép egy holt király ellen támad fel, és a
megválasztott új király, mint annak holnapi helytartója, csak
látszólag tárgya a forrongásnak.
A harmadik lényeges mozzanat az ünnep; ez szintén hat
napig tart, mint a gyász. Az etetés-itatás, a közös és
gátlástalan habzsolás azt az óhajt fejezi ki, hogy az új
hatalmas gyarapítson. Ahogy most, amikor trónra lép, úgy
folyjon patakban ezután is országában a rum meg a
pálmabor, és jusson mindenkinek több élelem, mint amennyi
kell. Az elérendő gyarapodás záloga a király. Uralkodni
igazában az ünnepi tömeg által kezd, az áll jót a jövendő
gyarapodásért.
Du Chaillau leírása százéves. Előnye, hogy írója teljesen
kívülről szemléli tárgyát, s nem rakja meg részletekkel. Ma
már jóval többet tudunk az afrikai királyokról: hasznos egy
újabb feljegyzést is szemügyre vennünk.
A nigériai Jukun136 királya szent lény volt, életét
szigorúan őrzött határok között élte. Nem azt várták el tőle,
hogy harcos legyen, hadba vezesse népét, vagy országát
bölcsen igazgatva tüntesse ki magát. Nem kellett nagy
egyéniségnek lennie: olyan eleven edénynek tekintették,
amelyből minden erő ered, szétáradva termővé teszi a
földet, fölsarjasztja a vetést, ezáltal életet és jólétet biztosít
a népnek. A király napjainak és éveinek rendjét olyan
szertartások határozták meg, amelyek ennek az erőnek az
épségét szolgálták.
A király ritkán mutatkozott nyilvánosan. Csupasz lába
nem érinthette meg a talajt, mert akkor földbe aszott volna
a termés; a földről bármit fölvennie tilos volt. Ha leesett a
lováról, kezdetben megölték. Senki nem említhette, hogy a
király beteg. Ha súlyos betegség támadta meg, teljes
titokban megfojtották, mert: megzavarodik a nép, ha nyögni
hallja beteg királyát. Szabad volt viszont tüsszentenie a
jukuni királynak, s ha tüsszentett, udvari emberei dünnyögve
és combjukat csapkodva tetszésüket nyilvánították. A király
„testét” nem illett említeni, úgy viselkedni sem, mintha
közönséges emberi teste volna. Külön, csak őt megillető
szóval beszéltek róla, és ez a szó a király összes
cselekményét is jelentette, nemkülönben a száján kiejtett
parancsokat.
Amikor a király enni készült, ezt külön csatlósok messze
hangzó kiáltozása tudatta, más csatlósok csattogva
verdesték a combjukat. A jelre csend támadt a király
házában, az egész városban, minden beszélgetés elnémult,
mindenki abbahagyta a munkát. A király ebédje egy isten
szent ceremóniával kísért ebédje volt. Amikor a király
megebédelt, újabb kiáltozás és combcsattogtatás jelezte az
udvarból, és szétterjedve a városban, hogy ismét szabad
beszélni és dologhoz látni.
Ha a király haragra gyulladt, ha ujjal bökött valakire, ha
lábával dühösen dobbantott, akkor ebből félelmes baj
támadhatott országszerte, ezért még jókor, föltétlenül,
minden módon meg kellett nyugtatni. A király nyála szent
volt. Lenyírt haját, levágott körmét maga őrizte egy
zacskóban, s azt, ha meghalt, mellé tették a sírba.
Életsarjasztó erejére célozva, ünnepi nevekkel illették: „Te
kölesünk, te földimogyorónk, te babunk.” Úgy tartották,
hogy ő parancsol az esőnek meg a szélnek. Ha aszály
aszályt, rossz termés rossz termést követett, az arra vallott,
hogy apadóban a király ereje, s akkor éjjel és titkon
megfojtották.
A megválasztott új királynak háromszor, futva meg
kellett kerülnie egy dombot, eközben ököllel verték,
rugdosták az ország nagyjai. Más alkalommal meg kellett
ölnie egy rabszolgát, vagy legalább megsebesítenie, hogy
aztán más döfje agyon az ő királyi lándzsájával vagy
késével.
Amikor megkoronázták, a királyi nemzetség feje így
üdvözölte: „Ma neked adtuk atyád házát. Az egész világ a
tiéd. Kölesünk és babunk vagy, minden ősünk lelke és
minden istenünk. Mától fogva nincs se apád, se anyád, de te
apja és anyja vagy mindannyiunknak. Járj apáid nyomában,
és senkivel se tégy rosszat, hogy veled maradjon a néped,
és ép erőben érhesd meg királyságod végét.”
Erre mindenki földre borult az új uralkodó előtt, port
hintett a fejére, s azt kiáltozta: „Te esőnk! Te aratásunk! Te
bőségünk! Te üdvösségünk!”
A királyt abszolút hatalom illette, de az udvar gondosan
tett róla, hogy ne hatalmaskodhasson tűrhetetlenül. Tetteiből
részt vállalt egy főúri tanács, élén az „abó”-val, a
főminiszterrel. Ha királyi szeszély látszott az országot bajba
sodorni, vagy nem termett a föld, és ínség vagy más csapás
sújtotta a népet, akkor a királynak fejére olvasták, hogy
rosszul látta el számtalan bűvös kötelességeinek
valamelyikét, s evvel lelohasztották az uralkodhatnékját. Az
abó bármikor beléphetett a király házába, meginthette a
királyt, és ha hosszú ideig nem mutatkozott, távollétével
súlyos zavarodást keltett az udvarban.
Harci vállalkozásokban nem vett részt a király, de az
egész zsákmány őt illette. Ennek harmadát vagy felét aztán
a zsákmányszerző vitéznek adta, dicséretének és annak a
jeléül, hogy a legközelebb adódó harcban ugyanakkora
bátorságot vár el tőle.
Ősibb korban a derékul országló királyt hetedévre az
aratás ünnepén agyon szokták verni.
Westermann, aki Afrika története című könyvében
elsőül vállalkozott e tárgyban elmélyült munkára, arról ír,
hogy „ezek a királyságok felépítésük és intézményeik
tekintetében bámulatosan egyformák”. Egy sor közös
jellemzőt rögzít. Ezeket érdemes lényegükre redukált
foglalatban felsorolnunk, és értelmezésüket már
megfogalmazott következtetéseink szellemében egyenként
megkísérelnünk.137
„A király olyan erőkkel rendelkezik, amelyek termővé
teszik a földet. Az ő személyén múlik a termés bősége.
Gyakran ő az esőcsináló is.” – A király tehát gyarapító, ez a
legfőbb tulajdonsága. Mondhatnánk azt is, hogy a királyság
egész intézményét igazában ez a gyarapítóképesség hozta
létre. A király mindenféle parancsot osztogat, de
legsajátosabb parancsa az, amely mindent növekedni
kényszerít. „Mindenki apja és anyja vagy”, olvassuk a jukuni
királyról, s ez nemcsak azt jelenti, hogy ő táplál mindenkit,
hanem hogy növekedni is ő késztet mindenkit és mindent.
Hatalma ebben az esetben a gyarapító falkáé. Ami az egész
falka, a sokaság dolga volt, az itt a királyra, egyetlen
személyre tevődik át. És az ő magatartása olyan
állandóságot biztosít, amilyenre a gyarapító falka nem
képes, hiszen az egy újra meg újra szétszéledő sokaság. A
király mintegy edény, amely a külvilágtól jól elhatárolva
magába foglal minden gyarapító erőt. Szent kötelessége
arra vigyáznia, hogy ezek az erők el ne illanjanak. Ebből
adódnak aztán azok az ismertetőjegyei, amelyek itt
következzenek.
„Hogy növekedőképessége megmaradjon, hogy baj ne
érje, annyi mindent kell és annyi mindent nem szabad
megtennie, hogy nemritkán szinte cselekvésképtelenné
válik.” A király, illetőleg az, amit magában hord, olyan
becses, hogy végül belemerevszik becsébe. Színültig telt
edény, amely nem csorranhat túl.
„Egyáltalán nem vagy csak bizonyos időpontokban
mutatkozik. Egyáltalán nem vagy csak éjjel vagy csak
különleges alkalmakkor hagyhatja el palotakörzetét. Enni-
inni senki se látja.” – Elszigeteltsége megóvja, semmi se
tehet benne kárt. Azért jelenik meg csak szórványosan, mert
léte csak nagyon sajátos célokat szolgál. Evés és ivás
csökkenti a nagyságát, mert nem igazán illik hozzá, aki
gyarapító. Az lenne jó, ha csak a maga belső töltéséből,
erejéből megélne.
Döntő, hogy a király egyetlen király. A népnek esetleg
sok istene van, de királya egyetlen. Fontos – mint láttuk
hogy elkülönítik alattvalóitól. Közte és köztük mesterséges
távolságot teremtenek, s ezt minden módon megőrzik. A
király ritkán mutatkozik, vagy soha, esetleg valamilyen ál-
öltözetben, amely mindenestül vagy legalább jórészt elrejti
az alakját. Személyének becsességét számos eszköz
hangsúlyozza: hol a ruhája kincset érő, hol drágaságokkal
veszik körül, hol avval hat, hogy ritkán látható. Testőrei
vannak, mindhalálig hívek őrzik, de egyre táguló tér is óvja.
Tanyája, udvara egyre bővül, termei egyre nagyobbak, ami
távolságot is teremt, védelmet is biztosít.
A király első pillantásra megállapítható fontos jellemzői
tehát: egyetlen, elszigetelt, távoli és becses.
„A király testi megnyilvánulásait, köhögését,
tüsszentését, orrfúvását a környezete utánozza vagy
megtapsolja.” – Monomotapa királyának udvari népe és
szolgahada buzgón utánozta királya bármely jó vagy rossz
tulajdonságát, testi baját, hibáját, csúf szenvedélyét,
erényét. Ha a királynak béna volt a lába, akkor a környezete
bicegett. Az ókorból is ismerünk effélét, Strabo, Diodorosz
műveiből: ha az etióp királynak megcsonkult valamelyik
testrésze, összes udvaroncának ugyanolyanná kellett
csonkíttatnia magát. Egy arab utazó, aki a múlt század
elején a darfuri szultán udvarában járt, följegyezte, hogy ha
a szultán megköszörülte a torkát, mert szólni készült,
udvaroncainak kötelességszerűen hangosan harákolniuk kell,
ha pedig tüsszent, egész környezete olyanformán rikkongat,
mint a lovát nógató kocsis. Ha a szultán lefordul a lováról, le
kell fordulnia a magáéról összes udvaroncának is. Aki nem
teszi, azt, ha mégolyan nagyúr is, földre rántják és
elpáholják. Az ugandai király udvarában mindenki nevetett,
ha a király nevetett; ha tüsszentett, akkor mindenki
tüsszentett; ha megnáthásodott, mindenki a saját nátháját
panaszolta; ha megnyíratta a haját, mindenki
megnyiratkozott. Egyébként korántsem csak Afrikában
szokás királyokat utánozni. A celebeszi Boniban szintén
szokás volt, hogy az udvari nép úgy tegyen, ahogy a király
tesz. Ha a király állt, álltak az udvaroncok, ha ült, akkor
ültek, ha lefordult a lováról, akkor lefordultak a lovukról. Ha
fürödni támadt kedve, vele együtt megfürödtek, és még aki
épp arra járt, annak is azonmód a vízbe kellett gázolnia, akár
jó ruhát viselt, akár hitványát. – Egy francia misszionárius
írásában olvasható, hogy ha a kínai császár nevet, nevetnek
a mandarinok is, és amint elkomolyodik, ők is
elkomolyodnak. Ha a császár szomorú, a mandarinok arca
bánatossá ernyed. Mintha rugóra járna az arcuk, és a
császár kedve szerint pöckölhetné meg és járathatná a
rugóikat.138
A király általánosan példakép. A nép néha beéri avval,
hogy csodálja és tiszteli. Semmi se jelentéktelen, amit a
király tesz, környezete értelmet fedez föl minden
megnyilvánulásában. Máskor továbbmegy, és minden
megnyilvánulását parancsnak érzi. Tüsszentése azt jelenti:
Tüsszents! Ha leesik a lóról, akkor: Ess le a lóról! A királyban
akkora parancsoló erő feszül, hogy ha csak megrezdül a
király, az sem véletlen. Parancsa ilyenkor nem szó, csak egy
példacselekmény. A dolgot csak tetézi, hogy a király egész
létét a megtöbbszörözés óhaja irányítja. Mondhatni létének
értelme a sokasodás. Ennek folytán minden moccanásában
és hangjában benne van a sokszorozódás töltése. Azt is
állíthatjuk, hogy a király udvari népe számos helyzetben
gyarapító falkává válik, nem belső érzésnek engedve ugyan,
de látható viselkedése szerint igen. Mindenki ugyanazt teszi,
elsőnek a király. A tömegkristállyá vált udvari nép visszatalál
az eredetéhez, a gyarapító falkához.
A tapsot, az ovációt is tekinthetjük megnyilvánuló
sokasodásóhajnak. Példakép jellegű mozdulatokat,
cselekvéseket a taps megerősít, és arra biztat, hogy
ismétlődjenek meg. Ezernyi tapsoló tenyér olyan erővel
kényszerít, hogy ritka, aki ellenállhat: a megtapsolt ember
teljesítményének muszáj megtöbbszöröződnie.
„Ha a király vénülni kezd, veszélyben a bűvereje.
Eloszolhat, elapadhat, gonosz hatalmak rontásba
fordíthatják át. A vénülő királynak tehát ki kell oltani az
életét, mágikus erejét pedig átruházni az utódjára.” – A
király személye csak addig fontos, ameddig sértetlen. Mint
sértetlen edény meg tudja tartani a gyarapító erőket.
Egyetlen karcolás elég, s alattvalóiban gyanú ébred. Hátha
elcsurran valamennyi a királyra bízott tartalomból, s ha el,
akkor veszélybe kerülhet a nép. Az ilyen birodalmak állapota
azonos a király testi állapotával. A király mondhatni saját
erejére és épségére esküdött föl. Ha egy király megőszül,
vaksi lesz, kihull a foga, ellankad a férfiereje, akkor meg kell
ölni, vagy ölje meg magát. Vegyen be mérget, vagy
megzsinegelik. Ez a két halálnem használatos, mert
királynak nem folyhat el a vére. Néhol eleve meghatározzák,
hogy hány évig uralkodjék a király. Jukun királya, mint
tudjuk, kezdetben hét évig uralkodott. A bambaráknál az
volt a szokás, hogy az újonnan megválasztott király maga
szabta meg uralma hosszát.139 „Pamutszalagot tekertek a
nyakára, és miközben annak két végét ketten kétfelé húzták,
ő egy tökhéjból annyi kavicsot markolt ki, amennyi a
markába fért: a kavicsok mondták meg, hány évig
uralkodhat, és ha az ideje letelt, megfojtották.”
Ám a király mesterségesen korlátozott élettartama
nemcsak a magában hordozott becses szaporítóképességet
teszi átmenthetővé. Kezdettől fogva tompítja és féken tartja
azt a vágyát, hogy népét túlélje, s ez bizony veszélyes
szenvedéllyé fokozódhat benne uralma idején. Így viszont
tudja, mikor fog meghalni, számos alattvalóját megelőzve.
Mindig világosan látja maga előtt a halála időpontját, és
ebben a tekintetben sokkal rosszabb a helyzete azokénál,
akiken uralkodik. Amikor a királyságot vállalja, lemond arról,
hogy mindenáron túlélje népét. Paktumfélét köt népével:
uralkodó lesz, de igazában megalkuvó. Vállalja, hogy amikor
az ideje kitelt, az életével fizet.
Az uralkodását bevezető szitok-átok és verés, amit
eltűr, előre jelzi, hogy mi vár majd rá az uralkodása végén.
Ahogy első órájában mindent eltűr, úgy fog utóbb is a
sorsába beletörődni. A rítus megelőlegezi a király halálát.
Esetleg csak a lehetőségével fenyegeti meg, esetleg
ünnepélyesen kinyilatkoztatja, de trónra lépése előtt egy
hajszoló tömeg képében kegyetlenül tudatja a királlyal, hogy
nem a maga kedvére fog uralkodni. A yorubák királyát
mindenekelőtt el szokták volt verni. Ha nem tűrte
egykedvűen a fájdalmat, nem kellett királynak. Esetleg a
szegényebb hercegek valamelyikét választották ki helyette,
aki talán épp a mesterségét űzte békességben, nem lesett a
trónusra, aztán csak odarendelték a választók, és
megdöbbenésére elagyabugyálták. Sierra Leonéban mielőtt
királlyá kikiáltottak volna valakit, láncra verték, és jól
elpáholták. Emlékezzünk csak Du Chaillu leírására egy
gaboni királyválasztásról.140
Az egyik király halála és az új király trónra lépte között
a törvénytelenség állapota uralkodott.141 A megválasztott
király bántalmazásában ez a törvénytelenség, mint láttuk,
még határozott célzattal nyilvánult meg. De bajt hozhatott
gyöngékre és védtelenekre is. A wagadugui moszi törzs a
király halálakor az összes gonosztevőt szélnek eresztette a
tömlöcökből. Szabad volt gyilkolni, fosztogatni, mindenki azt
művelt, amit akart. Asantiban a királyi család tagjai látták az
ilyen anarchia-időszakok hasznát: ott nekik volt szabad
bárkit megölniük és kirabolniuk. – Ugandában valameddig
titkolni próbálták a király halálát, aztán, talán két nap
elteltével, eloltották a királyi birtok kapujánál égő tüzet, s
akkor kitört a nagy jajongás, halált dübögtek a dobok, a nép
megtudta, mi történt. Senki se emlegethetett azonban
halált, csak azt mondhatta: kialudt a tűz. Aztán vad zűrzavar
támadt. Fosztogatott a nép, biztonságban csak olyan
törzsfőnökök érezhették magukat, akiknek sok csatlósuk
volt. Kisebb törzsi urakat az a veszély fenyegetett, hogy az
interregnum idején kényükre-kedvükre garázdálkodó
nagyobbak végeznek velük. Világos, hogy ilyen helyzeteket
a gyöngék és védtelenek szenvedtek meg legjobban. A rend
végül akkor állt helyre, amikor az új király elfoglalta székét.
Személye voltaképpen a rendet szimbolizálta.
Az utódlás rendje korántsem volt mindig világos. De
még ha meg volt is szabva, a választók csak akkor igazodtak
a rendhez, ha rákényszerültek. Az utódlás egy sajátságos
felfogására a hima-országokban bukkant Oberg, jól
értelmezte az Ankole birodalomról írt kitűnő
tanulmányában.142
Az ankolei királynak szintén mérget kellett innia, amint
a feleségei és törzsfőnökei észrevették, hogy gyöngül. Az
ereje volt mindennél fontosabb. Utódját is döntően az ereje
szerint szemelték ki. Az uralkodó himák arra törekedtek,
hogy a király sok fia közt a legerősebb legyen az utód. Azt
kiválasztani viszont csak harcban lehetett. Ám Ankole az
elkerülhetetlen utódlási háború idejére nem maradhatott
névleges-hivatalos király nélkül. Ezért az elhunyt király
temetési szertartása után jöttment pásztorok verekedtek
meg egymással a királyi králban, és a győztest kikiáltották
amolyan pojácakirálynak. A törvényes királyfiak végignézték
ezt a verekedést, miután azonban meglett a győztes, ki-ki
maga köré gyűjtötte a híveit, s nekivágott megkeresni a
királyi dobokat. Ha két csapat egymásra bukkant,
megküzdött egymással. Akinek kevesebb volt a híve, az
vagy odaveszett, vagy elmenekült más országba. Minden
csel meg volt engedve, fivér fivér búvóhelyét kémlelte, hogy
aztán az éjszaka leple alatt megközelíthesse és
lerohanhassa. Kit álmában döftek le, kinek az ételébe tettek
mérget. Varázslatokat műveltek, külső, idegen segítséghez
folyamodtak. A királyi fiakat anyáik, nővéreik támogatták
bűbájosságokkal, szemmel verték ellenfeleiket, őket
magukat védelmezték az agyonvertek kísérteteitől. Az öreg
király kedvence, utódjául kiszemelt fia rejtekben várta a harc
végét.
Hónapokig is tarthatott a trónöröklési háború, közben az
országban káosz uralkodott. Ki-ki nemzetsége körében
keresett oltalmat, nyájait tolvajok hajtották el, haragosok
kaptak az országos zűrzavar alkalmán, s bosszút álltak
egymáson. A harcba csak az országhatárt őrző nagy
törzsfőnökök nem avatkoztak be: ők azon voltak, hogy ne
törhessenek az országra idegenek.
A királyfiakat rendre megölték vagy bujdosásba
kényszerítették, végül csak egy maradt. Akkor aztán előjött
rejtekéből az öreg király kedvenc fia, és megküzdött győztes
fivérével. A harc a királyi dobokért folyt. Nem mindig a
kedvenc fiú győzött, de többnyire őt segítették a legnagyobb
varázslók, és neki volt több híve. Ha túlélte fivérét, a királyi
dobokkal bevonult az udvarba, anyja, nővérei kíséretében. A
pojácakirályt megölték, a győztest kikiáltották királlyá.
Minden vetélytárs ki volt irtva, a győztes, a túlélő
bizonyult legerősebbnek, a nép neki hódolt. Föltehető, hogy
más hima-államokban, ahol szintén háború szokta eldönteni
az utódlást, azonos felfogással választott a nép: a túlélőt
kívánta királyául. A túlélő hatalmassá lett azáltal, hogy
megannyi ellenségével végzett, s a népnek ez a hatalom
kellett.
Az örökösök háborúja azonban nem egyetlen eszköze
volt annak, hogy a leendő király eltöltekezzék erővel. Más
módon is növelték túlélői erejét. Kitarában, Ankolétól
északra, a már eldőlt örökösi vetélkedést az új király
megkoronázása során egy bámulatos szertartásban foglalták
össze, tetézték meg. Utoljára Kabarega trónra léptekor,
1871-ben; a szertartást irodalmi forrás közli.143
A királyfiak közt mindig voltak harcra még alkalmatlan
fiatal fiúk is. Ezek még éltek, amikorra felnőtt fivéreik sorra
kiirtották egymást, és csak egyetlen győztes maradt. Az
öcsök egyikét aztán a legfőbb törzsfőnök, amolyan régensi
szerepében avval biztatta, hogy ő választott király, és erre
az összes megjelent törzsfőnök rábólogatott. A fiú tudta, mi
készül, ki is mondta: „Ne csapjatok be, nem vagyok király,
csak meg akartok ölni”, mégis bele kellett ülnie a király
székébe, fogadnia a törzsfőnökök hódolatát, átvennie az
ajándékaikat. A hódolók sorában jött a győztes Kabarega is,
egyszerű királyfihoz illő öltözetben, s egy tehenet hozva
ajándékul. „Hol van a tehenem?” kérdezte ekkor a régens,
amire Kabarega: „Elhoztam annak, akit illet, a királynak.” Ezt
a régens rajta esett sértésnek nevezte, és egy zsinórral
végigvágott Kabarega karján, amire viszont az dühösen
távozott, hogy harcosait előszólítsa. A régens a harcosok
közeledtét látva a királyi székben ülő fiúra kiáltott:
„Kabarega jön, hogy megvívjon veled!” Erre a fiú elszaladt
volna, de a régens elkapta, a királyi szoba végébe tuszkolta
és megfojtotta. A fiút aztán ott a házban eltemették.
A régens és az új király tehát vitát színlel. A kis királyfi
sorsa előre el van határozva. A kitarák a koronázás során
mindig megválasztottak, majd megöltek egy ilyen gyereket,
hogy „megtévesszék a halált”. A háború már eldőlt, a
vetélytársak már meghaltak, de a királynak még koronázás
közben is túl kellett élnie egy kisöccsét, és az áldozatot háza
legbelső szobájának a földjébe, a királyi szék és az új királyi
dobok mellé temették.
A kitaráknak szimbóluma volt még a királyi íj, amelyet a
koronázáskor újra kellett húrozni.144 Erre a célra kiszemeltek
egy férfit, aki tisztességnek érezte, hogy saját testéből
adhat húrnak való int; maga irányította a műtétet, amellyel
a teste jobb feléből kihasították az inakat, aztán hamarosan
kimúlt. A királynak kezébe adták az íjat, négy nyílvesszővel,
ő egyet-egyet kilőtt a négy égtáj felé, ezt kiáltva:
„Lenyilazom a népeket, hogy fölébük kerekedjek”, s rendre
megnevezte az egy-egy nyíllövés irányában lakó népeket. A
nyílvesszőket utóbb megkeresték, visszahozták, megőrizték.
A király minden év elején megismételte a „népek
lenyilazását”.145
A kitarákéval szomszédos legerősebb birodalom Uganda
volt, mindig ellenséges ország. Aki ott trónra lépett, arról azt
mondták, hogy „megette Ugandát”, vagy „megette a
dobokat”.146 Ugandában a dob jelképezte a hivatalt és a
tekintélyt. Léteztek királyi dobok, léteztek törzsfőnökiek. Ki-
ki tisztének megvolt a maga ritmikus dobjele.
A király a fölavatási szertartás során kinyilatkoztatta:
„Én vagyok Uganda királya. Tovább fogok élni, mint az
őseim, hogy a népeknek parancsolhassak, és a lázadókat
leverhessem.”147 Első kötelessége aztán az volt, hogy
meggyászolja az elhunyt királyt. Amikor a gyász napjai
leteltek, megverette a dobokat. Másnap vadászat volt soron:
befogtak egy gazellát, majd eleresztették, s a királynak
kellett megűznie. Ezután elkaptak két embert, két akárkit,
épp arra járó férfit, s egyet megfojtottak, egyet szélnek
eresztettek.148 Estére aztán trónra ült az új király, valamelyik
főember föleskette, végül két izmos férfi körülhordta a
vállán, hogy a lakosság hódolhasson neki.
Majd elővezettek két bekötött szemű férfit: egyikükön
nyílvesszővel könnyű sebet ejtett a király, és amolyan
bűnbakként elmenesztette az ellenséges Kitarába. A
másiknak visszaadta a szabadságát, s ez lett a belső királyi
udvar fölvigyázója és a királyi feleségek őre. A fölvigyázót
nyolc fogollyal kivitték egy áldozati helyre. Ott bekötötték a
szemét, majd a jelenlétében hét foglyot bunkókkal
agyonvertek, a nyolcadiknak a halálát ő is végignézhette. A
nép hite szerint ezek a gyilkosságok a király erejét
gyarapították. A fölvigyázó erejét és hűségét szintén.149
Amikor a király már két-három éve uralkodott, ismét
elébe vezettek két férfit. Az egyiket megsebezte, a másiknak
megkegyelmezett. A megsebzett embert a körülkerített
telep főkapujánál megölték. A másikat a király a fölvigyázó
csatlósául rendelte. Ennek kineveztetése után az volt az első
teendője, hogy a megölt ember hulláját fölszedje és a
legközelebbi folyóba vesse.
Ezek a gyilkosságok is a király erősítését célozták.
Gyilkolás tudatta, hogy a király átvette a hatalmat, és
gyilkosságok kellettek, hogy újra meg újra túléljen. Magával
a folyamatos túléléssel táplálta a király a hatalmát. Feltűnő
és talán sajátosan ugandai szokás volt, hogy az áldozatokat
párosával vezették elő. Az egyik meghalt, a másik
kegyelmet kapott. Itt egyszerre gyakorolja a király az őt
illető mindkét jogot. Az egyik embertől erőt szerez, de az is
javára válik, hogy a másiknak meghagyja az életét. Az
ugyanis tanúja annak, hogy milyen sors vár minden
emberre, közben mint túlélő nagyobb erőre kap, és mert ő
érdemesült a király kegyelmére, igen hűséges szolga lesz.
Furcsa, hogy egyáltalán meghalt végül a király, holott
mi minden szolgálta a javát. Élőt más alkalmakkor is
áldoztak neki. Az a hit, hogy a király hatalmát a túlélés
növeli, állandó intézménnyé tette az emberáldozatot. De
vallásos intézménnyé, amely független maradt a bármikori
király magánkedvétől. Neki az intézménytől függetlenül
lehettek szeszélyei, mégpedig veszélyesek, király voltához
illők.
Az afrikai király egyik fő vonása, hogy élet és halál
abszolút ura. Az afrikai király iszonyú, megfélemlítő. „Most
már isten vagy, te döntesz élet és halál felől. Ölj meg
mindenkit, aki azt mondja, nem fél tőled”, szól az igara
királyt avató formula.150 A király akárkit megölhetett, s nem
szorult tette indoklására. Kedve szottyant rá, elszámolással
senkinek sem tartozott. Számos esetben nem onthatott
ugyan személyesen vért, de ezt megtette helyette a hóhér,
udvarának nélkülözhetetlen méltósága. Megtörténhetett
persze, mint Dahomeyban, hogy valaki mint hóhér kezdte,
és végül az ország főminisztere lett, vagy hogy valaki, mint
Asantiban, százával tömörített mondhatni kasztba, és
foglalkoztatott hóhérokat – halálos ítéletet hoznia mindig a
király vitathatatlan joga volt, és ha sokáig vagy egyáltalán
nem élt evvel a jogával, akkor odalett a hatalma lényeges
eleme, a rémítés, akkor nem félt tőle többé a nép, lenézetté
vált.
A királyt oroszlánnak vagy leopárdnak tekintették, vagy
azt vallva, hogy valamelyiktől származik, vagy azt, hogy
tulajdonságai szerint olyan, habár nem vér szerinti
leszármazottja. Oroszlán- vagy leopárdtermészetéhez illón
ölnie kellett, ragadozó módra. Méltó és helyes volt ölnie,
természetes tulajdonságának tekintették azt, hogy öldöklő.
Elvárták tőle, hogy ugyanúgy megfélemlítsen mindenkit,
mint a ragadozók.
Az ugandai király egyedül evett, evés közben senki se
láthatta.151 Ilyenkor valamelyik felesége szolgálta ki. Amíg az
ura evett, félre kellett fordítania az arcát. „Az oroszlán
egyedül eszik”, mondogatta a nép. Ha nem ízlett az étel,
vagy ha nem szolgálták föl elég szaporán, akkor a király
előparancsolta a vétkest, és lándzsát döfött belé. Ha
szolgáló asszonya ebéd közben köhintett, halállal bűnhődött
érte. A királynak mindig két lándzsa is volt a keze ügyében.
Ha valaki véletlenül bebotlott az éppen ebédelő királyhoz,
azt a király tüstént ledöfte. „Hogy épp ebédelt, ezt meg ezt
megölte a király”, hírelte aztán a nép. A királyi
ételmaradékhoz senki se nyúlhatott, azt a kedvenc ebei elé
vetették.
A kitarai királyt a szakácsa etette. Föltálalta az ebédet,
nyársra tűzött egy falat húst, bedugta a király szájába. Nagy
volt a falat, de ha a szakács véletlenül megbökte a nyárssal
a király fogát, halállal bűnhődött érte.152
A kitarai király minden reggel, mikor már megfejték a
teheneket, fölült a trónusára, és törvényt látott.153
Megkövetelte, hogy csend legyen, megmérgelődött, ha
valaki pisszent. Apród állt mellette, jobb vállán oroszlánbőr,
az oroszlán lecsüngő feje eltakarta a bőr alatt lapuló,
hüvelyébe rejtett kétélű királyi pallost. Ha a királynak a
pallos kellett, kinyújtotta a kezét, az apród beletette. A király
pedig levágott vele valaki körülötte állót. A palotában
egyébként is sommásan szolgáltatott igazságot. A
palloshordozó szolga kíséretében járt-kelt, s ha valami nem
tetszett, kinyújtotta a kezét, és máris vége volt valakinek.
Minden parancsát vonakodás nélkül végre kellett
hajtani. Aki nem így tett, az meghalt. Itt legtisztább, ősi
formájában jelenik meg a parancs: oroszlán ítél halálra
minden gyöngébb, szakadatlanul fenyegetett vadat. Ha
ellenséget, akkor az jószerivel szakadatlanul fusson előle. Ha
alattvalót, akkor olyat, akinek őt szolgálni volt kötelessége. A
király kedve szerint küldte bárhová a népét, és amíg az
engedelmes volt, megkegyelmezett neki. De közben mindig
oroszlán maradt, és ha volt miért, vagy úgy tetszett neki,
akárkire lecsapott.

Delhi szultánja, Muhammad Tughlaq

Delhinek erről a szultánjáról szerencse folytán éles
arckép maradt ránk, pontosabb, mint amilyennel más keleti
uralkodókról rendelkezünk. Ibn Batuta154, a hírneves arab
utazó, aki Marokkótól Kínáig az egész iszlám világot bejárta,
hét esztendőt töltött Muhammad Tughlaq szultán udvarában
és szolgálatában. Életes leírásából ismerjük a szultánt,
egyéniségét, udvarát, uralkodói tetteit. Ibn Batuta sokáig állt
kegyében, utóbb halálosan rettegett tőle mint kegyvesztett.
Akkori szokás szerint hízelgéssel megnyerte a szultáni
kegyet, utóbb aszkétai élettel igyekezett a szultáni harag
elől menekülni.
„Bárki embernél boldogabban szór e király adományt,
és bárkinél szívesebben ont vért.” Ibn Batuta a szultáni
udvarban szerzett tapasztalat által a hatalom kettős,
adakozó és gyilkos arculatát ismerte föl, olyan világosan,
mint alighanem csak kevesen még. Írása lélektanilag pontos,
aminek cáfolhatatlan bizonyítéka még egy, az övével
összehasonlítható, az övétől függetlenül írt beszámoló: Zia-
uddini Barani155, aki bő tizenhét évig élt Muhammad
udvarában, főtisztviselőként is, a szultán halála után perzsa
nyelven megírta kora történetét, e nemben kiválót alkotva.
Művében sok egyéb között három beszélgetést közöl; a
majdani történetíró beszélget a szultánnal, s tájékoztat arról,
hogy milyen jellemzően vélekedett a szultán alattvalóiról és
az uralkodásról. A következőkben ezt a két forrást használjuk
fel, idézzük bőven, gyakran szó szerint.
Muhammad Tughlaq kora rendkívül művelt alakja volt.
Perzsa és arab leveleit az elegancia mintaképeinek ítélték,
és halála után is sokáig csodálták. Kalligráfia és stílus
dolgában Muhammad semmiben sem maradt el e
művészetek leghíresebb tanítóitól. Jó képzelőereje volt, jól
élt hasonlatokkal, alaposan ismerte a perzsa költészetet,
szokatlanul jó volt a memóriája, sok költeményt fejből
tudott, sűrűn és ízléssel idézett belőlük. A perzsa irodalom
más területeit is jól ismerte. Hasonlóan vonzotta a görög
matematika, fizika, logika és filozófia. „Mélységesen
hatottak rá a bölcsek tantételei, a szív közönye és
keménysége.” Orvosi tudásvágy is fűtötte: személyesen
ápolt olyan betegeket, akiknek valamilyen szokatlan tünete
fölkeltette az érdeklődését. Saját tudománya területén sem
bírt vele se tudós, se kalligráfus, se költő, se orvos. Hívő
férfiú volt: szigorúan megtartotta vallása törvényeit, nem
ivott bort. Udvaroncai jól tették, ha ügyeltek az ima óráira,
mert ha nem, szigorú büntetésben volt részük. Muhammad
igazságosságra törekedett, az iszlámnak nemcsak rituális,
hanem morális szabályait is megtartotta, s ezt mástól is
elvárta. Háborúban bátorságával és kezdeményező
merszével tűnt ki, országszerte emlegették haditetteit,
amelyeket még atyja és annak elődje szultánsága idején
hajtott végre. Fontos ez a sokoldalúsága, mert más vonásai
és tettei, amelyekért kortársai félelmesnek és rejtélyesnek
ítélték, szöges ellentétben álltak annyira csodált és
mindvégig megőrzött tündöklő tulajdonságaival.
Milyen volt ennek az igazságos és csillogó műveltségű
fejedelemnek az udvara? A palota belsejébe igyekvőnek
három kapun kellett áthaladnia. Az első előtt őrcsapat állt, a
szélén kürtösök és síposok. Ha egy emír vagy más nagyúr
érkezett a kapuhoz, a zenészek megfújták hangszereiket, s
elkiáltották: „Megjött Ezmegez, megjött Ezmegez.” Az első
kapu előtt emelvények álltak, azokon bakók. Ha a szultán
valakit kivégeztetett, ítéletét a palota kapuja előtt hajtották
végre. A hullák három napig a vesztőhelyen hevertek. Aki a
palotához közeledett, mindig halottakba botlott, mert rakás-
és halomszám hevert a kapuban hulla. Az áldozatokat a
vesztőhelyre hurcolni és kivégezni az utcaseprők és a bakók
feladata volt: nehéz és szakadatlan munkájuk kimerítette
őket. A második és harmadik kapu közt várócsarnok állt, a
köznép számára. A harmadik kapuban „a Porta írnokai”
ültek, azon a kapun a szultán külön engedélye nélkül senki
se léphetett be. Akármikor jelentkezett valaki, az írnok
följegyezte: „Ezmegez jött, az első órában” vagy „a második
órában” s így tovább. Esti ima után mindenkit jelentettek a
szultánnak. Aki három napig vagy annál tovább, akár
engedéllyel, akár anélkül nem mutatkozott a palotában, az
csak akkor léphetett be ismét, ha új engedélyt kapott a
szultántól. Ha betegség akadályozta, vagy más mentsége
volt, akkor rangjához illő ajándékot vitt a szultánnak. A
harmadik kapun túl volt a szultáni fogadóterem, az „Ezer
oszlop csarnoka”, egy óriási, ékes faragású, cifra festésű
famennyezetes terem.
A szultán általában délután fogadta az elébe járulókat,
néha kora reggel is. Törökülésben ült trónusán, fehérrel
hímzett baldachin alatt, háta mögött nagy vánkos, más
kettőn a karját nyugtatta kétfelől. Előtte a vezír állt, amögött
a titkos tanácsosok, mögöttük a kamarások s így tovább
méltósága szerinti rendben az udvari nép. Amikor a szultán
helyet foglalt, a tanácsosok és kamarások harsány „Bisz-
millah!”-ot – „Az Úr nevében!”-t kiáltottak. Jobbról száz
fegyveres állt, balról szintén, kezükben pajzs, kard, íj. A
terem két hosszanti falánál más tisztviselők és udvari
emberek. Majd bevezettek hatvan pompásan
fölszerszámozott lovat, s úgy sorakoztatták fel jobbról-balról,
hogy a szultán láthassa őket. Majd ötven elefánt
következett, a hátukon ékes selyemtakaró, az agyaraikon
acéllemez veret, latrokkal végezni igen alkalmas tüske.
Minden elefánt nyakában egy hajcsár, kezében acélbárd, az
elefántot fegyelmezni és irányítani jó szerszám. Minden
elefánt hátán egy-egy jókora teknő, abban aszerint, hogy
mekkora az elefánt, húsz vagy még több katona. Ezek
idomított elefántok voltak, hajlongva hódoltak a szultánnak.
Ahányszor feléje bókoltak, a kamarások harsány
„Biszmillah”-ot kiáltottak. Az elefántok felét aztán a jobbról,
felét a balról álló sokaság mögé terelték. Minden belépő
személynek kijelölt helyre kellett állnia, és amikor a
kamarások sorához ért, meghajolnia, amire a kamarások
ismét „Az Úr nevében!”-t kiáltottak, de hangjuk erejét most
már egy-egy személy méltóságához igazítva. A személy
ezután elfoglalta őt illető helyét, amelynél előbbre sohase
lépett. Ha egy hitetlen hindu jött hódolni, a kamarások így
üdvözölték: „Az Úr vezessen téged!”
Igen szemléletesen írja le az arab utazó a szultán
bevonulását is székvárosába.
„Ha messzi útról tér meg a szultán, fölékesítik az
elefántokat: tizenhatnak közülük napernyőt állítanak a
hátára, némelyik brokátból van, némelyik csupa drágakő.
Többemeletes deszkaházakat építenek, falaikat selyemmel
borítják be, minden emeletükön énekesnők és táncosnők
állnak, csodaszép ruhában, fölékszerezve. Minden faház
közepében egy nagy medence áll, azt színültig töltik
serbettel. Mindenki ihat belőle, akár idegen, akár a népből
való, és kap bétellevelet meg arékadiót is. A faházak között
selyem lepi a földet, azon tipornak végig a szultán lovai. A
városkaputól a palota kapujáig minden utcában, ahol a
szultán végigvonul, selyemterítők függnek a falakon. A
szultán előtt az udvari cselédsége vonul, több ezer
rabszolgája, azokat a nép követi, meg a katonaság. A szultán
egyik bevonulásakor három-négy elefánt hátán kicsi
hajítószerkezeteket láttam, amelyek arany- és ezüstpénzt
szórtak a nép közé, attól a perctől fogva, hogy a szultán a
városba lépett, mindaddig, amíg a palotába nem ért.”
Idegenek iránt különös nagylelkűséggel viseltetett
Muhammad. Mindenkiről, aki birodalma valamelyik
határvárosába érkezett, tüstént hírt kapott titkosszolgálata
útján. Mintaszerű futárszolgálata volt: utasember számára
ötvennapos utat öt nap alatt tettek meg a futárai, akik
egyharmad mérföldenként váltották egymást. Ők hordták a
leveleit is, de futár hozta asztalára a ritka khoraszáni
gyümölcsöt is. Főbenjáró bűnösöket gúzsba kötve hordágyra
fektettek, a hordágyat fejükre emelték, aztán a bűnöst
ugyanolyan hamar megkapta a szultán, akár a postát meg a
gyümölcsöt. A határra ért idegenekről nagyon pontos
jelentések adtak hírt: gondosan és részletesen beléjük volt
írva, hogy milyen az idegen képe, ruházata, hányan kísérik,
hány rabszolga, cseléd, állat mennyi, milyen az idegen
járása, hogyan áll, hogyan ül, mit csinál. A szultán gondosan
tanulmányozta az ilyen jelentéseket. Az idegennek viszont
addig kellett a határ menti tartomány fővárosában
rostokolnia, amíg a szultán nem tudatta vele, hogy
folytathatja az útját, és hogy mi tiszteletadás illeti meg.
Mércéül mindenkinek csakis a saját magatartása szolgált,
hiszen azt, hogy ki fia, mi fia, aligha lehetett a távoli
Indiában tudni. Muhammad nagyon kedvelte az idegeneket,
megtette őket kormányzóknak, méltóságokat ruházott rájuk.
Udvari népének, hivatalnokainak, minisztereinek, bíráinak
többsége idegen volt. Ezeknek egy dekrétummal egytől
egyig a „tiszteletre méltó” címet adományozta. Gazdagon
megfizette őket, elhalmozta mindenféle ajándékkal-
adománnyal. Nagylelkűsége hírét idegenek vitték szét a
világba.
De még nagyobb volt a híre a szigorúságának. Akár
kicsi, akár nagy vétket válogatás nélkül büntetett, elítélt
nagy tudományú embert, jámborát, méltóságosat egyaránt.
Naponta százával vezettek elébe megláncolt, kezén-lábán
megbilincselt rabot. Volt, akit kivégeztek, volt, akit
megkínoztak, volt, akit megbotoztak. Különös intézkedése
értelmében a börtönök összes rabját naponta elébe kellett
állítani, csak ünnepnap nem. Pihenés, tisztálkodás és
békesség napjai voltak a rabok számára az ünnepnapok.
Az egyik legsúlyosabb vád azért érte a szultánt, mert
Delhi lakóit elűzte városukból. Úgy vélte, okkal bünteti meg
őket. A nép szitkozódó és személyét sértegető leveleket
írogatott neki, lepecsételte, megcímezte „A Világ Urának, és
csakis ő olvassa el”, s éjjel bedobta a kihallgatási terembe. A
szultán pedig feltörte a levelek pecsétjét, aztán egyben se
volt más, mint szitok-átok, gyalázkodás. Erre úgy döntött,
hogy földig rombolja Delhit: miután minden házat és
kunyhót megvett, és mindnek a teljes árát megfizette,
megparancsolta a lakosságnak, hogy költözzék
Daulatabadba, ahol ő fővárost fog építeni. A nép vonakodott,
erre kihirdettette, hogy negyednapra egy lélek se legyen a
városban. A többség meghajolt a parancsnak, de volt, aki a
hazába rejtőzött. A szultán városszerte kerestette az elbújt
embereket. Rabszolgái két embert kaptak el az utcán, az
egyik nyomorék volt, a másik vak. A szultán elé vitték őket,
ő pedig megparancsolta, hogy a nyomorékot rakják
hajítógépbe, és lőjék ki, a vakot pedig ló farkára kötve
vonszolják Delhiből Daulatabadba – negyven nap járóföldre
Delhitől: a vak ember porcikáira szakadt az úton, csak a fél
lába érkezett meg Daulatabadba. Erre már mindenki
elhagyta a várost, bútorát-mindenét otthagyta, teljesen
kihalt Delhi. Annyira, hogy egyetlen macska, egyetlen eb
nem maradt, se házban, se palotában, se a külvárosokban.
„Valaki, akinek szavában bízom, elmondta nekem, hogy a
szultán egy éjjel fölment a palotája tetejére, végigjáratta a
szemét Delhin, ahonnan se tűz fénye, se füst, se lámpafény
nem látszott, s akkor így szólt: »Most már nyugodt a szívem,
és elcsillapult a haragom.« Azzal levelet írt más városok
lakóinak, s rájuk parancsolt, hogy költözzenek Delhibe,
népesítsék be újra. Ennek csak annyi eredménye lett, hogy
azok a városok elpusztultak, Delhi mégis néptelen maradt,
mert roppant nagy város Delhi, a világ egyik legnagyobb
városa. Mi, amikor megérkeztünk, gyászos állapotában leltük
a várost, néptelen volt, legföljebb itt-ott látszott lakosa.”
Ne higgyük, hogy a szultánnak a nép ellen támadt
haragja hosszú uralkodás alatt gyűlt föl, s az pattant ki. A
szultán és alattvalói közt kezdettől fogva feszült volt a
viszony, és habár azt az évek múlása tovább növelte, a
Delhi elhagyását elrendelő parancsát uralkodása második
évében adta ki Muhammad. A kihallgatási terembe bedobált
levelek tartalmát csak gyaníthatjuk. De némely tény
amellett szól, hogy a szultán trónra léptének körülményei
lehettek ez a tartalom. Muhammad apja, Tughlaq sah alig
négy évig uralkodott, és egy szerencsétlenség során
vesztette életét. Hogy mi történt, azt csak néhány beavatott
tudta. A szultáni apa, nagy útról megtérőben, úgy
intézkedett, hogy a fia építtessen fogadtatására alkalmi
épületet. Az három nap alatt meg is épült, hagyományosan
fából, de úgy volt megszerkesztve, hogy ha egy bizonyos
ponton megtaszítják, tüstént összedőljön. Miután a szultán
kisebbik fiával az épületbe lépett, Muhammad engedélyt
kért egy elefántparádé bemutatására. Ezt megkapta. Hanem
az elefántokat úgy irányították a hajcsárok, hogy
elhaladóban taszítsanak egyet a faépület érzékeny pontján.
Az épület összedőlt, maga alá temette a szultánt és kedvenc
fiát. A mentést Muhammad addig késleltette, amíg hiábavaló
nem lett. Végül mind a két áldozat holtan került elő. Volt
ugyan, aki szerint a fiára boruló szultán még lélegzett, és
mondhatni duplán gyilkolták meg. Muhammad
háborítatlanul léphetett trónra, a gonosz szóbeszéddel
azonban nem bírt. Kezdettől fogva avval gyanúsították, hogy
megölte az apját.
A delhi szultanátus Muhammad Tughlaq idején
terjeszkedett legnagyobbra. Kétszáz évnél is több idő telt el,
amíg újra egy uralkodó – Akbar – egyesítette India hasonlóan
nagy részét. Muhammad mégsem érte be kerek két tucat
tartománnyal – ennyit tulajdonított neki a kor –: az egész
lakható világ fölött akart uralkodni, és célját elérendő
nagyszabású terveket dolgozott ki. Ezekbe se tanácsadóit,
se barátait nem avatta be, ezek maga kigondolta saját titkos
tervei voltak. És bármit gondolt e1, mind helyesnek ítélte.
Fikarcnyira sem kételkedett magában, célja magától
értetődő célnak látszott, és ami eszközzel céljára tört, az
egyedül helyes eszköznek.
Különös hódító becsvággyal tört Khoraszánra és Irakra,
és megtámadta Kínát. Az előbbiek ellen
háromszázhetvenezer fős lovassereget toborzott. A
fenyegetett városok kormányzó méltóságait hatalmas
összegekkel lekenyerezte. A hadjáratból mégsem lett
semmi, azaz csírájában meghiúsult, mert a sereg szétzüllött.
Annyi pénz veszett kárba, amennyi Muhammad
gazdagságához mérve is félelmes fölösleges pazarlás volt. A
másik tervet, Kína meghódítását úgy képzelte el
Muhammad, hogy seregével átkel a Himaláján. Százezer
lovast indított útnak az irdatlan hegyekbe avval, hogy
foglaljon el egész hegyláncokat, igázza le a vad hegylakó
népeket, és biztosítsa a Kínába vezető hágókat. Ez a sereg
felmorzsolódott, mindössze tíz katona vergődött haza
Delhibe, ezeket lenyakaztatta a csalódott szultán.
Aki világot akar hódítani, annak kolosszális hadak
kellenek, a hadaknak pedig egyre több pénz. Igaz,
Muhammadnak hihetetlen nagy volt a jövedelme,
mindenfelől dőlt a leigázott hindu fejedelmek adója. Apjától
is örökölt a szultán, többek között egy medencét, amelyben
tömör tömbként állt a megolvasztott és beleöntött színarany.
Hamarosan mégis pénzzavar következett be, Muhammad
pedig szokása szerint egyetlen csapásra, egyetlen
nagyszabású intézkedéssel akarta a gondot megoldani.
Tudva, hogy Kínában papirosból van a pénz, kitalálta, hogy
valami hasonlóval, rézpénzzel próbálkozik meg. Tömegével
veretett pénzt sárgarézből, és ennek az értékét hatalmi
szóval ezüstpénz értékűnek nyilvánította. Parancsa szerint
ezt kellett arany és ezüst helyett használni, és attól fogva
tényleg sárgarézért adott-vett mindenki mindent. Csakhogy
ennek a parancsnak baljós következménye lett: minden
hindu ház pénzverdévé változott. Tartományról tartományra
milliószám vertek pénzt a hinduk sárgarézből. Avval fizettek
adót, azon vettek lovakat, mindenféle drága holmit.
Fejedelmek, falusi bírák, földbirtokosok gazdagodtak meg
rendre a rézpénzen, az állam pedig elszegényedett. Az új
pénz értéke egykettőre csökkent, a nagyon ritkává lett régi
pénzé valahai értékének négy-ötszörösére nőtt. Aztán már
csak annyit ért a réz, mint a kavics. Mindenki ráült az
árujára, mindenfelé pangott a piac. Amikor a szultán látta,
hogy mire jutott a rendeletével, nagy mérgében visszavonta,
kihirdettetve, hogy akinek rézpénze van, mind vigye a
kincstárba, ahol régi pénzt kap helyette. Erre a nép minden
zugból összeszedte az elszórt, mert már semmire se becsült
sárgarezet, és behordta a kincstárba: sok ezren hordták,
megkapták érte az aranyakat, ezüstpénzeket. Hegyekben
állt aztán Tughlaqabadban a rézpénz. A kincstárt félelmes
veszteség érte, veszélyessé vált a pénzhiány. Amikor a
szultán végül kiszámoltatta, hogy mi kincsébe került a
rézpénz, még nagyobb haragra gerjedt az alattvalói ellen.
Pénzhez jutnia még egy mód volt, az adószedés. Az adó
már elődeinek idején is nagy teher volt, ő most tovább
emelte, és kíméletlenül, irgalmatlanul behajtotta, koldussá
téve a földművelő népet. Aki hindunak még maradt
valamije, az elhagyta a földjét, és behúzódott az őserdőkbe,
ahol kisebb-nagyobb csapatokban mindenütt tanyáztak
lázadók. A föld ugaron maradt, kenyérre való egyre
kevesebb termett, a birodalom középső tartományaiban
éhezett a nép. Egy hosszú aszály folytán azután általánossá
vált az éhínség, s ez évekig tartott, családok sokaságát
züllesztette szét, a városokban nem volt mit enni, ezrével
haltak éhen az emberek.
Alighanem ez az éhínség hozta meg a fordulatot a
birodalom életében. Egyre több helyen fölkelt a nép. A
tartományok sorban elszakadtak Delhitől. Muhammad
szakadatlanul úton volt, leverendő a fölkeléseket, egyre
irgalmatlanabbul. Tájakat dúlt föl mindenestül. Körülzáratta
az őserdőket, a fölkelők búvóhelyeit, s akit ott megfogtak,
azt mind kivégeztette, ha férfi, ha nő, ha gyermek volt. A
nép úgy rettegett, hogy, hacsak el nem menekült, mindenütt
alázatosan fogadta szultánját. De mire az valahol békét
teremtett, vagy tar pusztasággá tett egy tartományt, máris
föltámadt egy másiknak a népe. A szakadár helytartókat
elevenen megnyúzatta Muhammad, bőrüket kitömette
szalmával, és mint rettentő bábukat országszerte
meghordoztatta, hogy féljen a nép.
Kegyetlenségéért nem furdalta a lelkiismeret. Biztos
volt abban, hogy amit tesz, az helyes. Zia Baranival, a
történésszel erről folytatott beszélgetésének érdemes
némely tanulságos részletét idéznünk.
„Mint láthatod”, mondta Baraninak, „sok a lázadás.
Nincs bennük örömöm, pedig a nép azt mondja majd, hogy
én lázítottam föl, túlzott szigorúságommal. Ám attól, hogy
halállal büntessek, se semmiféle megfontolás, se forrongás
el nem térít. Te a történelem sok könyvét olvastad: mit leltél
bennük arról, hogy a királyok, ha kell, halált osztanak?”
Barani válaszul egy jeles iszlám tekintélyt idézett, aki
szerint hét esetben megengedhető a halálbüntetés. Bármely
más esetben nyugtalanságot és fölkeléseket támaszt, kárát
látja az ország. Halállal a következő hét bűnös büntethető: 1.
aki az igaz hitet elhagyja, 2. a gyilkos, 3. a házasságtörő, ha
nős és más feleségével műveli ezt, 4. aki a király ellen
szövetkezik, 5. aki lázadók élére áll, 6. aki a király
ellenségeivel cimborál, és nekik híreket hord, 7. aki úgy
engedetlen, hogy bajt hoz az országra, de csakis akkor,
különben nem. A hét közül háromról, a hitehagyottról, a
muzulmán ember gyilkosáról és a más feleségével
házasságot törőről maga a próféta szólt. A többi négy bűn
jobbára politika és helyes országlás ügye. De minden tudós
hangsúlyozza – vélte Barani –, hogy minden király vezíreket
nevez ki, emel magas polcra, s ezekre bízza birodalma
igazgatását: a vezírek dolga alkalmatos parancsokat kiadni,
és úgy megőrizni az ország jó rendjét, hogy a királynak ne
kelljen senki emberfia vérével beszennyeznie magát.
Erre a szultán így válaszolt: „A hajdan ajánlott büntető
törvény a világ akkori, hajdani állapotához igazodott. Ma
sokkal több a gonosz és dacos ember. Én megbüntetem
őket, ha csak gyanúsak is, vagy ha úgy vélem, hogy
lázadásra vagy árulásra készülnek, és én halállal büntetem a
legcsekélyebb engedetlenséget is. Így fogok tenni
mindhalálig, vagy amíg jóravaló nem lesz a nép, el nem
hagyja a lázongást és az engedetlenséget. Nekem nincs
olyan vezírem, aki úgy rendezne el mindent, hogy én ne
onthassak vért. Én azért büntetem a népet, mert hirtelen
mindenestül ellenségem lett, és velem perel. Módfölött
gazdaggá tettem, mégsem pártol, mégsem barátom. Jól
ismerem a lelkét, és látom, hogy elégedetlen és ellenséges
irántam.”
Egy későbbi beszélgetés során azt bánja Muhammad,
hogy nem öletett meg még jó előre mindenkit, aki utóbb
annyi vesződséget okozott a fölkeléseivel. Ismét más
alkalommal – amikor épp elvesztette egyik legfőbb városát,
nevezetesen azt, ahová valamikor Delhi egész lakosságát
akarta parancsszóval áttelepíteni – magához szólítja Baranit,
s azt kérdi tőle, vajon mi gyógyírt tudtak ilyen bajokra a
hajdani királyok. Mert beteg a birodalom, és nem gyógyítja
meg semmiféle szer. Barani erre úgy vélekedik, hogy olyan
királyok, akik látták, hogy népük már nem bízik bennük, sőt
mindenki megkeseredett irántuk, lemondtak királyságukról,
s a fiaik közt legméltóbbnak engedték át az uralkodást. Más
királyok vadászattal és mulatozással töltötték az időt, s az
állam dolgait vezírekre és tisztviselőkre bízták. Ha a nép
megbékél, ura pedig nem szomjaz bosszút, ilyen úton-
módon még kikúrálható bajából az ország. Minden politikai
baj közt a legsúlyosabb és legfélelmesebb az, ha a nép
minden rétegében általánossá válik az ellenkezés, és nincs
meg a bizalom. A szultánt azonban Baraninak ez a bátor és
alig leplezett tanácsa sem ingatja meg. Ha majd sikerül,
mondja, szándéka szerint elrendeznie a birodalom ügyét-
baját, de csakis akkor, három választott hívére fogja bízni a
kormánykodást, és elzarándokol Mekkába. „Most azonban
haragszom népemre, és a népem haraggal van irántam. A
nép ismeri lelkem indulatát, én is ismerem a népét. De
akárhogy bánok a néppel, nem csillapul a baj. Én karddal
gyógyítok lázadót, fölkelőt és elégedetlent. Én halálos
ítéleteket hozok, és kardot forgatok, hogy szenvedés hozza
meg a gyógyulást. Minél több lesz az engedetlen, annál
többre sújtok le büntetéssel.”
A sok fölkelés és a birodalom létének általános
ziláltsága egyetlen tekintetben mégis hatott a szultán
lelkivilágára. Aggályossá vált. De nem a palotája előtt
magasló és amerre csak megfordult, minden tartományban
és városban látott hullahegyek aggasztották, hanem az
uralmának a törvényessége. Muhammad, mint jól láttuk,
hívő és törvénytisztelő férfiú volt, ezért azt óhajtotta, hogy
királyi tisztében legfőbb főpapi szinten erősítse meg az
iszlám egyház. Erre korábbi évszázadokban a Bagdadban
székelő, Abbaszida-nemzetségbeli kalifák voltak illetékesek.
Az ő birodalmuk azonban megszűnt: Bagdadot 1258-ban
elfoglalták a mongolok, és az utolsó kalifát megölték.
Muhammad Tughlaq, miután 1325-ben trónra lépett, és
miután tartományai rendre leszakadoztak a birodalomról, s ő
emiatt 1340 körül aggodalmaskodni kezdett, csak üggyel-
bajjal tudta kifürkészni, hogy kire szállt az invesztitúra joga.
Gondosan kutakodni kezdett. Mindenkit, aki nyugati iszlám
országból jött, és az udvarában megfordult, töviről hegyire
kikérdezett, s végül úgy vélte, hogy az általa áhított „pápa”
az egyiptomi kalifa. Evvel aztán tárgyalni kezdett, követeket
küldött, követek jöttek. A kalifához intézett leveleiben olyan
mértéktelen hízelgésekre vetemedett, hogy Barani, aki
pedig mint történész egyet-mást biztosan megszokott volt,
nem meri őket idézni. A kalifa követét a város legkülső
kapuja előtt fogadta Muhammad, legfőbb udvari embereinek
és hittudósainak kíséretében, és egy darabon mezítláb
kísérte a palota felé. Minden pénzről eltávolíttatta saját
nevét, és a kalifáét verette rá. A pénteki és ünnepnapi
imákban szintén elhangzott a kalifa neve. De ez sem volt
elég. Muhammad töröltette az imákból mindazokat a valahai
királyokat, akiket nem erősítettek meg tisztükben a kalifák,
egyben visszamenőleg trónbitorlóknak minősítette őket.
Nagy épületek homlokzatára fölvésette a kalifa nevét, más
név a kalifáé mellett nem állhatott.
Esztendőkig tartó levélváltás után aztán megérkezett
Egyiptomból egy díszes oklevél, amely ünnepélyesen és
félreérthetetlenül a kalifa indiai helytartójává minősítette
Muhammadot. Ez az irat olyan boldoggá tette a szultánt,
hogy szövegét ékes versekbe szedette udvari költőivel.
Egyébként mindvégig nem változott. Balsikerei csak
fokozták szigorát. De nem gyilkos keze által halt meg.
Huszonhat évig uralkodott, és egy büntető hadjárata során
kapott lázas betegség vitte el.
Muhammad a paranoiás hatalmas kristályos példája.
Életének idegenszerűsége csak még tanulságosabbá teszi az
európai ember számára. Az alak minden vonása feltűnő,
ettől jobban látható is. Világosan föltárul a vonásai közti
szoros kapcsolat.
Tudatára négy tömeg hat: a serege, a pénze, a hulláké
és az udvara, amelyen a fővárosa csüng. Szakadatlanul
ezekkel manipulál, egyik a másik rovására növekszik.
Félelmes méretű hadseregei vesznek oda, kimerítik a
Kincstárát. Egész fővárosát száműzi. Világvárosában
egyszeriben egyedül marad: elégedetten. Palotája tetejéről
szemügyre veszi a néptelen nagyvárost: a túlélő
gyönyörével töltekezik el.
Bármire vállalkozik, tömegei egyikét megőrzi. Az
öldökléstől sohase tágít. Palotája előtt maradandó intézmény
a hullahegy. Naponta elővezetteti összes foglyát: az
áldozatjelöltek az ő legbecsesebb kincse. Huszonhat éves
uralma idején birodalma minden tartományában
elszaporodnak a hullahegyek. Éhínség, járvány is neki
kedvez. Az elkerülhetetlen adóveszteség kétségtelenül
bosszantja. De ameddig az áldozatai száma nőttön-nő,
öntudatát semmi sem háboríthatja meg mélyebben.
Abszolút töménységében kívánja megőrizni azt az
erejét, amellyel parancsokat, azaz halálos ítéleteket
osztogat, ezért azt a legfelső instanciát keresi, amely erejét
garantálhatja. Istenhívő, jámbor mohamedán, de Isten nem
elég neki. Isten törvényes helytartójától óhajtja az
invesztitúrát.
A modern indiai történetírók védelmükbe veszik
Muhammad Tughlaqot.156 Dicséretét zengőkben a hatalom
még sohasem látott hiányt. A történettudós, aki hivatalból
rajong a hatalomért, mindent a korral szokott magyarázni,
hiszen annak ismerője, könnyen húzódhat fedezékébe, vagy
szükségszerűséggel érvel, amit olyanra gyúr, amilyenre
akar.
Hasonló jellemzésekre számíthatunk olyanok ügyében
is, akik közelebb állnak hozzánk, mint Muhammad Tughlaq.
Ilyeneknek alkalmatosan vághatunk elébe, ha a hatalom
megnyilvánulásait egy olyan ember esete kapcsán is
feltárjuk, aki a világ szerencséjére csak hitte, hogy hatalmas,
kóros képzelgésében.
 A Schreber-eset – Első rész
Kívánni sem lehet tartalmasabb és hasznosabb
dokumentumot, mint amilyen Daniel Paul Schreber, volt
drezdai törvényszéki elnök írása: Egy idegbeteg tűnődést
érdemlő feljegyzései.157 A szerző művelt és értelmes ember,
foglalkozása világos fogalmazásra nevelte. Hét esztendőt
töltött már el gyógyintézetekben mint paranoiás, amikor
elhatározta, hogy részletesen megírja mindazt, amit a világ
szükségképpen kóros képzetek rendszerének ítélt. A
„feljegyzések” könyvvé kerekedtek. A szerző olyan szilárdan
hitt maga teremtette hitvallása helyességében és
fontosságában, hogy miután a gondnokság alól feloldották,
művét kinyomatta. A nyelvi eszközök, amelyekkel bírt, szinte
arra termettek, hogy egy sajátságos gondolatvilágot
megjelenítsenek: a szerző pontosan annyit ragad meg velük,
hogy semmi lényeges nem marad homályban. Ügyéért száll
síkra, ám szerencsére nem költő, így aztán mindenhová
követhetjük, mégis védve vagyunk tőle.
Kiemelem rendszerének néhány különösen feltűnő
vonását, amennyire ez röviden lehetséges. Úgy vélem, hogy
itt nagyon közel férkőzhetünk a paranoia természetéhez. Ha
mások esetleg más következtetéseket vonnának le
ugyanennek az esetnek a vizsgálatából, az alighanem a
„feljegyzések” tartalmi gazdagságát bizonyítaná.
Schreber igényessége olyankor a legvilágosabb, amikor
látszólag visszafogott igénnyel beszél: „Végtére én is csak
ember vagyok”, mondja szinte műve kezdetén, „ilyenformán
engem is megkötnek az emberi megismerés határai.” Csak
egyetlen dolog kétségtelen számára: hogy minden más
embernél mérhetetlen sokkal közelebb jutott az igazsághoz.
– Majd rögtön áttér az örökkévalóságra. Ennek a gondolata
végigvonul az egész könyvön, az öröklét többet jelent neki,
mint a köznapi embernek. Eligazodik benne, és olyasminek
tekinti, ami nemcsak megilleti, hanem tulajdona is.
Hatalmas terjedelemben méri az időt: élményei
évszázadokig tartanak. Úgy érzi „mintha egy-egy éjszaka
évszázadokig tartott volna, amennyi idő alatt az egész
emberiség, maga a föld és az egész naprendszer
egykönnyen változhatott volna meg alapvetően”. A
világűrben ugyanolyan otthonos, mint az örökkévalóságban.
Különösen kedves neki néhány csillagkép és csillag:
Kassiopeia, Vega, Capella, a Plejádok. Ezekről úgy beszél,
mintha autóbuszmegállók volnának az első sarkon túl. Pedig
nagyon jól tudja, hogy a valóságban milyen messze vannak
a földtől. Van asztronómiai ismerete, nem zsugorítja kicsire a
világot. Ellenkezőleg: az égitestek épp azért vonzzák, mert
olyan távoliak. A tér nagysága csábítja: olyan tág szeretne
lenni, mint a tér, és szeretné teljesen betölteni a teret.
Nem sejteti azonban azt, hogy a növekedés folyamata
lekötné a figyelmét: inkább nyújtózkodna, mint nőne, azért
kíván távolságot, hogy beleépüljön és helytálljon benne. A
helyzet mint olyan fontos neki, és ez sohasem lehet elég
nagy és eléggé örök. A legfőbb elv szerinte a világrend. Ezt
Isten fölé helyezi: az Isten bajba jut, ha a világrend ellenére
próbál cselekedni. Saját emberi testéről gyakran beszél úgy
Schreber, mintha világtest volna. A bolygórendszer úgy
foglalkoztatja, mint mást a családjának a rendje. A rendszer
egy tagja szeretne lenni, a rendszer szigorú kötöttségében.
Alighanem különösen vonzotta a csillagképek valóban
évezredek óta ismert változatlansága és maradandósága.
Közibük „helyezkedni” annyi, mint az örökkévalóságba
helyezkedni.
Igen fontos a paranoiásnak ez a helyzetérzése: mindig
valamilyen egzaltált helyzetet akar megvédeni és
biztosítani. Ez a hatalom természetéhez képest a hatalmas
esetében sem lehet másképp: a helyzetét megítélő
szubjektív érzése semmiben sem különbözik a paranoiásétól.
Ha teheti, katonákkal veszi körül magát, erődökbe zárkózik
be. Schreber sokszoros veszélyben érzi magát, ezért a
csillagokba kapaszkodik. A világban ugyanis, mint látni
fogjuk, rémes az összevisszaság. Hogy foghatókká tegyük a
veszélyeket, mondjunk itt egyet-mást arról is, ki-mi népesíti
be Schreber világát.
Az ember lelke Schreber szerint az idegzetében van.
Amíg él, egyidejűleg test és lélek. Ha meghal, az idegei mint
lélek megmaradnak. Isten mindig csak ideg, sohase test.
Tehát az emberi lélekkel rokon, ám azt végtelenül felülmúlja,
mert az istenidegek száma korlátlan és mind örökkévaló. Az
istenidegek sajátos tulajdonsága, hogy át tudnak változni
sugarakká, amilyenek például a nap- és csillagsugarak. Isten
örvend a világnak, amelyet teremtett, de közvetlenül nem
nyúl bele a sorsába. Miután megteremtette, elhúzódott tőle,
és most leginkább valahol messze tartózkodik. Az
emberekhez nem is szabad túlságosan közelednie, mert az
élő ember idegei akkora vonzerőt gyakorolnak rá, hogy nem
bírna tőle szabadulni, és önnön létét veszélyeztetné. Isten
tehát mindig óvakodik az élőktől, és ha buzgó imádság vagy
költő szava egyszer-egyszer közelükbe csalogatja is,
sürgősen visszahúzódik megint, nehogy késő legyen.
„Isten és az emberi lelkek közt szabályos kapcsolat csak
a halál után jött létre. Hullákhoz veszélytelenül
közeledhetett az Isten, hogy testükből felvonhassa
magához, és új, mennyei életre kelthesse az idegeiket.”
Ebből a célból azonban először át kellett válogatni és meg
kellett tisztítani őket. Isten számára csak tiszta emberi ideg
volt alkalmas, mert az idegek rendeltetése az, hogy
szervesen csatlakozzanak hozzá, és végül „mint mennyei
pitvarok az ő valóságos ízeivé, elemeivé váljanak”. A
megtisztítás módja olyan bonyolult, hogy Schreber képtelen
részletesen leírni. A folyamatán túljutott és az égbe szállt
lelkek aztán lassanként elfelejtették, kik voltak a földön, de
némelyikük hamarabb, más később. Jelentős emberek, mint
Goethe vagy Bismarck esetleg évszázadokig is megőrizték
öntudatukat, de örökre még a legnagyobbak sem. Mert
„minden lélek arra rendeltetett hogy végül más lelkekkel
egyesülve felsőbb egységekbe olvadjon, és ezáltal már csak
istenporcikának – »mennyei pitvarnak« – érezze magát”.
Minden üdvösség üdvössége itt a lelkek egyetlen
tömeggé olvadása. Emlékezzünk a kereszténység számos
képi ábrázolására: angyalok és szentek gomolyognak sűrűn,
felhőszerűen, néha valóságos felhőkként, amelyekben csak
figyelmes szem ismeri fel az egymáshoz szoruló fejek
sokaságát. Ez az elképzelés olyan közkeletű, hogy értelmén
nem is szoktunk gondolkozni. Azt sugallja pedig, hogy az
üdvösség nemcsak istenközelség, hanem az egyformák
tömör gyülekezete is. A „mennyei pitvarok” fogalmának a
bevezetése azt szolgáló kísérlet, hogy az üdvözült
lélektömeg konzisztenciája még sűrűbb legyen, a lelkek
valóban „felsőbb egységekké” alakuljanak át.
Elevenekről Schreber szerint keveset tud az Isten. A
„feljegyzések” későbbi fejezeteiben minduntalan felrója
neki, hogy képtelen az élő embert megérteni, nevezetesen a
gondolati tevékenységét helyesen megítélni. Elvakultságáról
beszél, amelynek az az oka, hogy nem ismeri az emberi
természetet. Csak hullákhoz ért, azokhoz van szokva, és jól
vigyáz, nehogy élőkhöz túl közel kerüljön. Az örök isteni
szeretet voltaképpen csak a teremtett világ mint egységes
egész iránt nyilvánul meg. Isten nem az a legtökéletesebb
lény, amelynek a legtöbb vallás hirdeti. Ha az volna, nem
dőlt volna be az ártatlan emberek elleni összeesküvésnek,
Schreber betegsége legfőbb okozójának. A világ épp leirt
„csodálatos épülete” ugyanis hirtelen meghasadt, az
istenbirodalmakra súlyos válság tört, Schreber személyes
sorsával összefüggésben.
Esetében nem kevesebbről van szó, mint
lélekgyilkosságról. Schreber egyszer már megbetegedett,
akkor Flechsig professzor, lipcsei pszichiáter
gyógyintézetében kezeltette magát. Egy év múlva
gyógyultan elbocsátották, ismét munkába állhatott.
Akkoriban igen hálás volt a pszichiáternek, még inkább a
felesége; „ő Flechsig professzorban azt az embert tisztelte,
aki visszaadta neki a férjét, s akinek fényképe épp ezért
évekig állt a munkaasztalán”. Schreber nyolc évig élt aztán
jó egészségben és felhőtlen derűben feleségével, nagyon
sokat dolgozva is. Ez alatt az idő alatt mindvégig gyakran
láthatta felesége munkaasztalán Flechsig képét, és biztos,
hogy ez a kép, habár nem tudatosan, mélyen foglalkoztatta.
Amikor ugyanis ismét megbetegedett, és érthetően újra az
egyszer már kitűnőnek bizonyult Flechsighez fordult,
kiderült, hogy Schreber tudatában a pszichiáter alakja
időközben fenyegető óriásalakká nőtt.
 Schreber mint bíró maga is rendelkezett bizonyos
tekintéllyel, és talán lelke mélyén felrótta a pszichiáternek,
hogy egy esztendeig az ő hatalmában volt. Most ismét a
hatalmába került, amiért biztosan gyűlölte. Kialakult benne
az a meggyőződés, hogy Flechsig lélekgyilkos vagy
lélekrabló módján mesterkedik vele. Végtére ősi és
világszerte létezik az az elképzelés, hogy valaki hatalmába
kerítheti más ember lelkét. Ami által eltulajdoníthatja
szellemi erőit, vagy meghosszabbíthatja saját életét.
Flechsig, állítja Schreber, becs- és uralomvágyában
összeesküdött Istennel, akinek azt igyekezett bebeszélni,
hogy nem a világ egy Schrebernek a lelke. Sőt: hátha régóta
vetélkedett már egymással a Schreber és a Flechsig család.
Valamelyik Flechsignek hirtelen olyan érzése támadt, hogy a
Schreber család valamelyik tagja társadalmilag elébe vágott.
Ezért istenbirodalmi elemeket fölhasználva összeesküvést
szőtt, mintegy avval a céllal, hogy a Schreberek ne
választhassanak olyan hivatást, amely istenközeibe
juttathassa őket. Ilyen hivatás az ideggyógyászé is, hiszen
világos, hogy mekkora hatalom van egy idegorvos kezében:
Isten és az összes többi lélek valóságos állaga ideg, az
idegek roppant fontosak. Ezért egyetlen Schreber sem lett
pszichiáter, annál inkább az lett egy Flechsig, és ettől fogva
megnyílt az út az összeesküvők előtt, rabolhattak lelket,
Schrebert hatalmába kerítette a lélekgyilkos.
Talán már itt fontos rámutatnunk, hogy milyen fontos a
paranoiásnak a komplott. Mindennapos ügye a konspiráció,
az összeesküvés, effélére biztosan rábukkanunk, minden
változatban, távoli áttételekben is. A paranoiás úgy érzi,
hogy körül van zárva. Főellensége sohase támad rá egyedül,
nem éri be evvel. Mindig azon van, hogy egy gyűlölködő
falkát ellene uszítson és alkalmas pillanatban rászabadítson.
A falka tagjai eleinte megbújnak, bárhol lapulhatnak.
Szelídnek és ártatlannak mutatkoznak, mintha azt se
tudnák, mire lesnek. A paranoiás azonban átlát rajtuk a
maga szellemi erejével, leleplezi őket. Bárhova nyúl,
mindenünnen összeesküvőt cibál elő. A falka mindig
körülötte ólálkodik, s ha épp nem csahol, akkor is változatlan
az indulata. Ha az ellenség egyszer megnyerte magának a
falkát, akkor az egytől egyig az marad, ami, csupa hűséges
eb. Kedvére játszhat ebeivel az ellenség. Messziről is
szorosan fogja őket gonoszsága pórázán. Úgy dirigálja őket,
ahogy tetszik, és leginkább úgy válogat közülük, hogy
mindenfelől egyszerre és nagy túlerőben rohanhassanak az
áldozatra.
De miután létrejött a Schreber elleni konspiráció – vajon
hogyan zajlott le ellene valójában a harc? Mi volt az
összeesküvők célja, és mit műveltek céljuk érdekében?
Legfőbb és tulajdonképpeni, de mégsem egyetlen céljuk,
amelytől hosszú éveken át sem tágítottak, az volt, hogy az
eszét vegyék. Hogy meghülyítsék. Idegbaját odáig akarták
fokozni, hogy végleg gyógyíthatatlannak tessék. És mi
sebezhet meg ennél súlyosabban egy schreberi szellemű
férfit? Schreber betegsége gyötrő álmatlansággal kezdődött.
Bármit próbált meg ellene, mind hasztalan maradt. Schreber
szerint kezdettől fogva az volt a szándék, hogy ne alhasson,
és álmatlanság idézze elő szellemi összeroppanását. Ezt
elérendő töméntelen sugarat lövelltek rá. Eleinte Flechsig
professzor lövellt sugarakat, de aztán fölfigyeltek holtak
olyan lelkei is, amelyek még nem jutottak volt túl
megtisztulásuk folyamatán – Schreber szerint „megpróbált
lelkek” –, és egyre sűrűbben hatoltak belé sugarak képében.
Ebben a besugárzásban az Isten maga is részt vett. A
sugarak szóltak is Schreberhez, de úgy, hogy senki más nem
hallhatta őket. Olyan volt ez, mint a csöndes imádság,
amelyet magában mond el az ember, nem mondja ki
hangosan a szavait. Csak avval a gyötrelmes különbséggel,
hogy az ilyen imádság személyes indíttatás dolga, a sugarak
viszont kívülről jöttek, kényszerítően, és azt fecsegtek össze,
ami nekik tetszett.
„Százával, ha nem ezrével nevezhetnék meg hozzám
szóló lelkeket… Minden lélek mint »hang« unszolt, egy se
tudott más lélek jelenlétéről. Hogy ettől milyen rettentő
zűrzavar támadt a fejemben, azt bárki fölmérheti…
Szakadatlanul növekvő idegességem és az általa
fölfokozott vonzerő következtében éreztem, hogy egyre több
elköltözött lélek kívánkozik felém, hogy aztán a fejemről
illanjon el, vagy a testemben oszoljon szét. Ennek a
jelenségnek igen gyakran az volt a vége, hogy a lelkek
amolyan »emberkék« – apróka emberforma figurácskák,
talán egy milliméternél se nagyobbak – képében egy kis
ideig megültek a fejemen, aztán nyomtalanul eltűntek…
Gyakran megmondták, hogy melyik csillagról vagy
csillagképből jöttek, vagy »melyiknek az alján függnek«…
Volt olyan éjszaka, amikor százszám, ha nem ezerszám
csöpögött a fejemre »emberke«. Én ilyenkor mindig óvtam
őket a közeledéstől, mert korábbi esetekből tudtam, hogy
milyen mértéktelenné nőtt az idegeim vonzereje, a lelkek
viszont váltig azt hitték, hogy ilyen fenyegető vonzerő nem
létezhet, képtelenség.
A lelkek »léleklátónak« hívtak, vagyis olyan embernek,
aki meglátja a lelkeket, és eltávozott lelkekkel vált szót.
Valójában aligha létezhetett olyan eset, mióta csak a világ
áll, mint az enyém, nevezetesen hogy egy embernek nem
egy-egy eltávozott lélekkel volt dolga, hanem szakadatlanul
a lelkek egyezségével és Isten mindenhatóságával.”
Világos, hogy Schrebernél mindezek a folyamatok
tömegszerűek. A kozmoszt a legtávolibb csillagokig elhaltak
lelkei népesítik be. Mindegyik lélek a maga kijelölt helyén,
ezen vagy azon az ismert égitesten tanyázik. Aztán hirtelen,
betegsége folytán, középpontjukká válik Schreber. Közelébe
tolongnak, holott ő óvja őket ettől. Vonzereje
ellenállhatatlanná válik. Úgy is mondhatjuk, hogy tömegbe
gyűjti maga köré a lelkeket, és mert az – mint hangsúlyoztuk
– a lelkek egyezsége, tömegük az elképzelhető legnagyobb
tömeg. Ám a lelkek nem amúgy egyszerűen körébe gyűlnek,
mint, mondjuk, egy „nép” a „vezére” köré. Ellenkezőleg:
azonnal úgy járnak, ahogy a vezéreik köré sereglő népek
csak apránként, csak évek alatt. Azokat fokozatosan
zsugorítja össze a vezér, ezek, amint célhoz értek, tüstént
apróra zsugorodnak, alig néhány milliméteresre, s így válik
tökéletesen meggyőzővé a viszony céljuk közt és köztük: aki
köré sereglettek, hozzájuk képest óriás, ők pedig neki
szolgáló parányok. És még ez sem elég: a nagy ember
elnyeli őket. A szó szoros értelmében beléje vesznek, aztán
végleg eltűnnek benne. Megsemmisítő a hatása rájuk.
Magához vonzza őket, begyűjti, összezsugorítja és megeszi.
Mindenestül őt táplálják. Nem mintha azért jöttek volna,
hogy jót tegyenek vele. Igazában ellenséges szándékkal
jöttek, avval az eredeti küldetéssel, hogy megzavarják az
eszét, és ezáltal tönkretegyék. Csakhogy őt ez a veszedelem
éppenséggel megedzette. Most, amikor elbír vele, nem is
kevéssé büszke már a vonzerejére.
Első pillantásra hajdanvolt idők alakjának tetszik
őrületében Schreber, az általános szellemhit korából
valónak, amikor a holtak lelke úgy suhogott az élők füle
körül, akár a denevér. Schreber mintha sámánmesterséget
gyakorolna, mintha töviről hegyire ismerné a szellemvilágot,
közvetlen kapcsolatba tudna lépni szellemekkel, és
mindenféle emberi cél szolgálatába tudná állítani őket.
Mondja is, kedvtelve, hogy ő „léleklátó”. De ugyan mekkora
egy sámán hatalma Schreberéhez képest. A sámán, igaz,
néha eltelik lelkekkel. De egy se oldódik föl benne, mind
megőrzi a maga saját létét, és a rend az, hogy a sámánnak
végül mindig el kell bocsátania a szellemeket. Schreberbe
viszont beleoszlanak, úgy eltűnnek benne, mintha sohasem
lettek volna saját maguk. Őrülete egy elavult, szellemek
létét föltételező világszemlélet álruhájában jelenik meg, de
valójában a tömegből kialakuló és belőle táplálkozó politikai
hatalom pontos mintája. Nézetének világosságát a hatalom
fogalmi elemzésének bármely kísérlete csak összekuszálná.
A valóságos helyzetek összes eleme van benne jelen: a nagy
és támadó vonzerő, amely az egyénre hat, és azt tömegbe
tereli, a tömeg kétes magatartása, féken tartása az egyén
össze-zsugorítása által, feloldódása a hatalom birtokosában,
aki személyében testileg jeleníti meg a politikai hatalmat; a
hatalom birtokosának nagysága, amelynek ezen a módon
szüntelenül megújulnia szükséges; végül – ami nagyon
fontos, és amiről még nem szóltunk – az evvel együtt járó
katasztrófaérzés, a gyanú, hogy veszélyben a világ rendje.
Ez a saját váratlan és viharosan növekvő vonzerőből ered.
A katasztrófaérzés jelenlétét a Feljegyzések bőven
bizonyítják. Schreber félelmes méretű világvége-víziói közül
nézzünk egyelőre egy olyat, amelyet közvetlenül a lelkekre
gyakorolt vonzereje vált ki. A lelkek, írja, azáltal, hogy
tömegestül csurognak rá a csillagokról, veszélyeztetik őket,
eredetük égitestjeit. Úgy tetszik, hogy ezeknek valójában
csupa lélek az állaga, és ha sok lélek kel útra belőlük
Schreber felé, semmivé válhatnak.
„Vészhírek jöttek mindenfelől. Tudatták, hogy hol ezt,
hol azt a csillagot, hol ezt, hol azt a csillagképet fel kellett
adni; híre jött, hogy már a Vénusz is túlcsordult, hogy már az
egész Naprendszert el kell ejteni, hogy a Kassiopeiát – az
egész csillagképet – egyetlen nappá kellett összevonni, hogy
már csak a Plejádok menthetők esetleg.”
Katasztrófahangulatának azonban csak egyik
megnyilvánulása ez az aggodalom az égitestekért. Sokkal
jelentősebb ennél az a tény, amellyel a betegsége
elkezdődött. Amikor is nem halottak lelkeivel támadt baja,
hiszen azokkal, mint tudjuk, szakadatlan kapcsolatban állt:
embertársaival támadt baj. Nevezetesen az, hogy nem
léteztek többé: az egész emberiség elpusztult. Schreber
magát vélte az egyetlen megmaradt valóságos embernek.
Még látott ugyan itt-ott emberi alakot maga körül, mondjuk
orvost, intézeti ápolókat vagy más betegeket, de ezeket
puszta látszatnak ítélte. „Kapásból csinált embervázlatok”
voltak, amelyekkel csak ámítani, megtéveszteni akarták őt.
Úgy jelentek meg, mint egy-egy árnyék vagy kép,
egykettőre szétfoszlottak, s ő természetesen nem
foglalkozott velük komolyan. Igazi ember egy se maradt, az
egyetlen eleven ember ő volt. Ennek a ténynek a tudatára
nem egy-egy látomás ébresztette, a tényt ellenkező észlelés
nem fordította visszájára, a tényről évekig szilárdan meg
volt győződve. S ez az alapvető elképzelése végigvonult
összes világvége-látomásán.
Lehetségesnek vélte, hogy Flechsig gyógyintézetét,
talán Lipcsét is mindenestül „kiemelték” a földből, és
áthelyezték egy másik égitestre. Amikor hangok szóltak
hozzá, néha megkérdezték, hogy megvan-e még Lipcse.
Egyszer azt vizionálta, hogy liftben ereszkedik le a föld
gyomrába. Eközben az összes földtörténeti korszakot átélte,
végül hirtelen egy kőszénerdőben állt meg. Egy időre kiszállt
a liftből, és úgy járt-kelt az erdőben, mint egy temetőben,
összejárta azokat a parcellákat, ahol Lipcse lakossága
pihent, ahol a felesége sírja is volt. – Itt megjegyzendő, hogy
a felesége még élt, gyakran meglátogatta férjét a
gyógyintézetben.
Schrebernek számos elképzelése volt arról, hogy mi
okozta az emberiség pusztulását. Így az, hogy a nap
eltávolodott, hősugárzása csökkent, ezáltal általános
eljegesedés következett be. Vagy földrengés lehetett az ok:
megtudta, hogy a nagy lisszaboni földrengést egy léleklátó
esete váltotta ki, egy az övéhez hasonló ügy. És amikor a
modern világban megjelent egy varázsló, nevezetesen
Flechsig professzor, egy Schreber pedig, egy kétségtelen
nagyobb körben közismert egyéniség hirtelen eltűnt, félelem
és rettegés lett úrrá az embereken, s ez alapjaiban
rendítette meg a vallásos hitet. Általános lett a
nyugtalanság, erkölcstelenség lett úrrá az emberiségen, és
pusztító járványok törtek rá. Bélpoklosság és dögvész, két
Európában már szinte ismeretlen kór. Saját testén a dögvész
jeleit észlelte Schreber. Több formájában is jelentkezett. Volt
kék pestis, volt barna, fehér és fekete.
De míg az emberiség belepusztult ezekbe a félelmes
kórokba, Schrebert magát jótékony sugarak
meggyógyították. Tudniillik két különböző sugárzás létezik,
„fertelmes” és „kegyelmes”. Az első csupa hullaméreg és
egyéb rohasztó anyag, kórcsírát lövell a testbe, vagy más
módon hat rá pusztítólag. A kegyelmes vagy tiszta sugárzás
aztán felgyógyít a másik okozta bajból.
*
A szemlélő nem gondolja, hogy ezek a katasztrófák úgy
igazán Schreber szándéka ellenére törtek volna az
emberiségre. Épp ellenkezőleg: Schrebernek elégtétel az,
hogy Flechsig professzor iránta való ellenséges
magatartásának ilyen félelmes következményei lettek. Az
egész emberiség bűnhődik, jut kiirtatásra, mert valaki
Schreber ellen mert fordulni. Az az egyetlen akar lenni
Schreber, aki hullák óriásmezején még talpon áll, az egész
emberiség hullamezején. E tekintetben nem puszta
paranoiásnak bizonyul Schreber: törekvése minden
„eszményi” hatalmasé, mert az mind az utolsó túlélő akar
lenni. A hatalmas mindenkit halálba küld; hogy a halál
megkímélje, elhárítja magáról. Más halála iránt nemcsak
közönyös, hanem éppenséggel arra törekszik, hogy
tömeghalált okozzon. Legfőképp akkor nyúl ehhez a radikális
eszközhöz, ha az élők fölötti uralmát kikezdi valami. Amint
fenyegetve érzi magát, máris alig fékezhető értelmes érvvel
az a szenvedélyes óhaja, hogy mindenkit holtan lásson
maga körül.
Mondhatná valaki, hogy Schrebernek ez a „politikai”
nézete nem igaz. Hogy apokaliptikus látomásai vallásos
jellegűek. Hogy egyáltalán nem kíván elevenek fölött
uralkodni, hiszen a léleklátó hatalma más jellegű hatalom. S
nem marasztalható el abban, hogy világi hatalomra tör,
hiszen őrületét az a képzet váltja ki, hogy minden ember
elpusztult, halott.
Hamarosan kiderül, hogy ez az érv téves. Félelmesen
ismert politikai rendszer fog itt elénk tárulni. De előbb még
ajánlatos az isteni uralomról kifejtett nézetéről mondani
egyet-mást.
Maga Isten volt az, mondja Schreber, „aki az ellenem
irányuló politika egész irányvonalát megszabta”… „Istennek
bármikor módja lett volna rá, hogy egy embert, aki útjában
áll, akár egy halálos nyavalya, akár villámcsapás által
elpusztítson”… „Amint Isten érdeke némely emberével vagy
embersokaságéval, esetleg egy bolygó összes lakójáéval
szembekerült, szükségszerűen föltámadt benne, mint
bármely eleven lényben, az önfenntartás ösztöne.
Gondoljunk Szodomára és Gomorrhára!”…
„Elképzelhetetlen, hogy Isten bárki egyéntől megtagadná az
embert megillető üdvösséget, hiszen a »mennyei pitvarok«
összes gyarapodása csak a saját hatalmát növeli, csak
megerősíti azokat a bástyákat, amelyek Istent megóvják az
emberiséghez való közeledés veszélyeitől. Isten és az egyén
közt, ha az emberiség világrendszerű magatartását
föltételezzük, érdekütközés be sem következhet.” Az ő
esetében, mondja Schreber, bekövetkezett az érdekeknek ez
az ütközése, de ez páratlan világtörténelmi eset, amely
aligha fog bármikor megismétlődni. „Isten mennybéli
egyeduralmának helyreállításáról” ír, „a flechsigi lélek
szövetségéről Isten részeivel”, ennek őneki szegzett
hegyéről, s hogy a felek viszonyának a szövetséggel
kiváltott módosulása lényegében mindmáig megmaradt.
„Isten oldalán mindenhatósága kolosszális erői állnak”,
mondja, szemben velük pedig az ő „reménytelen
ellenállása”. Kinyilvánítja azt a föltevését, hogy Flechsig
professzornak „egy Amerikáig terjedő istentartományban
volt ráruházott intézkedői hatalma”, s alighanem ugyanígy
Anglia fölött. Megemlít egy bécsi ideggyógyászt, aki, úgy
tetszik „egy másik istentartományban, nevezetesen Ausztria
szláv területein szolgálja mint intéző Isten érdekeit”. A bécsi
és Flechsig professzor közt, mondja, harc támadt az
elsőbbségért.
A Feljegyzések egymástól nagyon távoli részeiből vett
idézetek fölöttébb világos istenképpé állnak össze: Isten
nem más, mint a hatalom birtokosa. Birodalmának
tartományai és pártjai vannak. Isten érdeke – tömör és éles
fogalmazásban – az, hogy hatalmát növelje. Csak ez, nem
más az oka, hogy Isten senki embertől meg nem tagadná az
őt megillető üdvösséget. Aki útját állja, azt félretakarítja.
Nem vitás, hogy ez az Isten akár a pók ül politikája
hálójában. S innen nem kell nagyot ugorni Schreber saját
politikájáig.
Előrebocsátandónak látszik, hogy Schreber Szászország
ősi protestáns hagyományának neveltje volt, és minden
katolikus hittérítő buzgalmat bizalmatlanul figyelt. A
németségről legelőször az 1870-71. évi győzelmes háború
kapcsán nyilatkozik.
Meglehetősen biztos jelzései vannak arról, írja, hogy
1871-72 kemény telét Isten rendelte el, hogy a
hadiszerencsét a németek felé fordítsa vele. De Isten a
németek nyelvét is kedveli. A lelkek megtisztulásuk során a
maga Isten által használt „alapnyelvet” is elsajátítják, ami
német, kissé régies ugyan, de erőteljes. Ez persze nem azt
jelenti, hogy az üdvösség csakis a németeknek van
fenntartva. Ám mindazonáltal a németség az újkorban – a
reformáció óta, noha talán már a népvándorlás óta – Isten
választott népe, amelynek nyelvén kedvtelve szól. A
történelem során – mint mindenkori legerkölcsösebbek –
először az ókori zsidók, majd a hajdani perzsák, utóbb a
görögök és rómaiak, végül a németek voltak és lettek Isten
választott népe.
A választott német népet természetesen veszélyek
fenyegetik. Mindenekelőtt a katolikusok mesterkedései.
Százával, akár ezrével említhetne neveket, mondja
Schreber, csupa olyan lélekét, amelyekkel
sugárkapcsolatban állt, és amelyek mind szóltak hozzá.
Nagyon soknak volt fő ügye a vallás, igen sok volt köztük a
katolikus, és ezek főleg a katolicizmus támogatását
Szászország és Lipcse katolicizálását szorgalmazták, köztük
St. nevezetű lipcsei plébános, a „Tizennégy Lipcsei
Katolikus” (föltehetőleg egy katolikus egyesület), a drezdai
S. nevezetű jezsuita páter, Rampolla, Galimberti és Casati
bíborosok, maga a pápa, végül számos szerzetes és apáca;
egy alkalommal egyszerre kétszáznegyven bencés pap,
élükön egy atya „költözött a fejembe lelkek képében, aztán
ott is veszett”. Akadt ugyan a lelkek közt egy bécsi
idegorvos is, kikeresztelkedett zsidó és szlavofil, aki
Schreber segítségével elszlávosította volna Németországot,
egyidejűleg megalapozta volna a zsidóság uralmát.
Mint látjuk, igencsak komplettül vonul föl a
katolicizmus. Egyszerű hívektől, kétes lipcsei egyesületek
tagjaitól legföntig képviselve van az egész egyházi
hierarchia. Megemlíttetik egy jezsuita páter, általa
megidéztetik mindaz a veszedelem, ami a jezsuiták nevéhez
kötődik. Mint legfőbb egyházi hatalmasság három bíboros
jelenik meg, kellemesen csengő olasz nevük van, és
személyesen föllép a pápa is. Csapatostul jön szerzetes,
apáca. Még abban a házban is, ahol Schreber él, úgy
nyüzsögnek akár a poloska. Egy itt nem idézett víziója során
azt látja, hogy az egyetemi idegklinika női szárnyát
apácakolostorrá, más víziója során katolikus kápolnává
rendezik át. Az intézet padlásterét irgalmas nővérek szállják
meg. Leghatásosabb a kétszáznegyven bencés menete, élén
egy páterral. Nincs a katolicizmushoz illőbb önmegjelenítés a
körmenetnél. A szerzetesek zárt csoportja a hívő katolikusok
összességét képviselő tömegkristály. A menet látványa a
nézőkben fölserkenti saját lappangó hitüket, s hirtelen
kedvük támad a menet végéhez csatlakozni. A menet
sokasodik, mindenkit fölvesz magába, aki előtt elvonul, s
voltaképpen végtelenné kellene válnia. Schreber elnyeli ezt
a menetet, evvel szimbolikusan végez az egész
katolicizmussal.
Betegsége első, heveny időszakából, amelyet Schreber
szent korszaknak nevez, intenzitásával különösen
kiemelkedik egy körülbelül kéthetes szakasz, az első
istenítélet szakasza. Ez az istenítélet egy sor éjjel-nappal
egymást követő vízióból állt, amelyeken egy „közös
vezéreszme” vonult végig. Ennek az eszmének lényegében
politikai magva volt, noha messianisztikusan túlfokozva
nyilvánult meg.
Flechsig professzor és Schreber konfliktusa
következtében veszélyes krízis fenyegette az
istenbirodalmak maradandóságát. Emiatt a német nép, főleg
az evangélikus németség sem maradhatott meg vezető,
kiválasztott népnek. Úgy tetszett, hogy talán még újabb
világgömbök – lakott égitestek – elfoglalásakor is végképp
hoppon marad majd, hacsak valamilyen bajnok ki nem áll a
német népért, s nem bizonyítja maradandó méltóságát.
Ennek a bajnoknak hol saját magát hitte Schreber, hol más,
általa megjelölendő személyt. A hangok unszolására meg is
nevezett néhány, szerinte ilyen bajvívásra alkalmas vitézt.
Az első istenítélet alaptárgya a katolicizmus, a zsidóság és a
szlávság térhódítása volt. Schrebert közben erősen
foglalkoztatták abbeli képzelődései, hogy őbelőle mi legyen
egy eljövendő lélekvándorlás során.
„Rendre fölajánlották, hogy legyek »jezsuita novícius az
osseggi rendházban«, legyek »klattaui polgármester«,
legyek »egy elzászi lány, akinek a szüzességét kell
megóvnia egy győztes francia katonatiszttől«, végül legyek
»tatár fejedelem«. Úgy láttam, hogy valamennyi jövőkép
bizonyos mértékig beleillik a többi látomásból összeállt
átfogó képbe… Azt, hogy osseggi jezsuitanövendék lehetek,
klattaui polgármester vagy az imént mondott helyzetben
levő elzászi lány, olybá vettem, mint jóslatot, arra nézve,
hogy a protestánsok vagy máris elvesztették, vagy
hamarosan elveszítik a katolikusokkal vívott csatát, szintúgy
a német nép azt a csatát, amelyet román és szláv
szomszédaival vív, az a kinyilatkoztatás pedig, hogy netalán
tatár fejedelem válhat belőlem, azt jelezte, hogy minekutána
valamennyi árja nép alkalmatlannak bizonyult, nem vált be
az istenbirodalmak támaszának, immár a nem árja népeknél
kell végső mentsvárat keresni.”
*
Schreber „szent korszaka” az 1894. esztendőre esik.
Helyet és időpontot szeretett pontosan megjelölni. Az „első
istenítélet” időszakát nagy gonddal keltezi. Hat év múlva,
1900-ban, amikor tébolya már letisztult és megállapodott,
nekiállt megírni a Feljegyzéseit, 1903-ban adta ki őket
könyvben. Nem tagadható, hogy politikai rendszere néhány
évtizeddel később megdicsőült. Valamivel nyersebb és
kevésbé „kidolgozott” változatban egy nagy nép
hitvallásává lett. Egy „tatár fejedelem” fővezérlete alatt úrrá
lett az európai kontinensen, és kis híján meghódította a
világot. Azaz Schreber gyanútlan tanítványai utóbb igaznak
ismerték el azt, amit ő kívánt. Ugyanezt mitőlünk aligha
várhatná el. Ám a két rendszer olyan mértékig és olyan
cáfolhatatlanul fedi egymást, hogy ez a tény indokolhatja,
minek itt ekkora hűhó egyetlen paranoiás esetért. Ámbár
még több, ami hátravan.
Schreber egyben-másban megelőzte ugyan évszázadát,
hiszen lakott égitestek meghódítására egyelőre nem lehet
gondolni, és ilyenek meghódításába még egyetlen választott
nép sem bukott bele. De katolikust, zsidót és szlávot már ő
is ugyanolyan személyesen tekintett ellenséges tömegnek,
és gyűlölt puszta létéért, mint ama későbbi – nem őáltala
megnevezett – bajnok. A gyűlöltekkel mint tömegekkel velük
született az az elsőrendű tulajdonságuk, hogy
gyarapodjanak. S a tömeg tulajdonságait senki sem látja
élesebben, mint a paranoiás és a hatalom birtokosa, aki –
most már alighanem elismerhetjük – végül egy és ugyanaz.
Mert ő, hogy egyetlen névmással határozzunk meg két
alakot, csakis tömegekkel foglalkozik, tömegek ellensége
vagy ura akar lenni, és ezeknek a tömegeknek mindenütt
egyformán jellegtelen az arca.
Figyelmet érdemel az, hogy milyen jövendő
egzisztenciáit látja Schreber. Ötöt sorol fel, ezek közül csak
az első, amelyet imént elhagytunk, politikától mentes
jellegű. A következő három egyenest a leghevesebb
harcokba veti: jezsuiták közé épül be kispapként, a Cseh-
erdőben lesz egy város polgármestere, ahol német és szláv
megy ölre, német lányként Elzászt védelmezi egy győztes
francia tiszt ellen; „lánytisztasága” aggasztóan rokon
utódainak „fajtisztaságával”. Kétségtelenül legbeszédesebb
azonban ötödik megtestesülése, mint tatár fejedelemé. Ezt
az egzisztenciáját megmagyarázza, de igencsak
mentegetőzés a magyarázata. Szégyelli, mert végtére „nem
árja” a tatár; azzal tisztázza magát, hogy az árja népek
kudarcot vallottak. Holott valójában nem más lebeg a szeme
előtt, mint Dzsingisz kán. A mongolok koponyákból rakott
piramisai hevítik, s hogy szereti a hullamezőket, azt már
tudja az olvasó. Schreber helyesli az ellenséggel való
leszámolásnak ezt a manifeszt és milliós nagyságrendű
módját. Aki összes ellenségét kiirtja, annak nincs többé
ellensége, és az élvezi a szeme elé táruló tehetetlen
testhegyek látványát. Úgy tetszik, Schreber mindeme négy
egzisztenciában egyaránt visszatért. Legsikeresebb mint
tatár fejedelem volt.
Minekutána pontosabban szemügyre vettünk egy
paranoiás esetet, egyelőre egy tényt már megállapíthatunk:
a paranoiás őrületben egymásba vegyül a vallásos és a
politikai tartalom, a kettő elválaszthatatlan egymástól, a
világmegváltó és a világ ura egyetlen személy. Mindennek a
csírája a hatalomvágy. A paranoia a szó szoros értelmében a
hatalom kórja. Ha ezt a kórt mindenfelől megvizsgáljuk,
olyan képet kapunk a hatalom természetéről, amilyen
teljeset és világosat semmilyen más úton nem kaphatunk.
Ne zavarjon meg az, hogy egy olyan beteg, mint Schreber, a
valóságban sohasem érte el azt a monstrumpozíciót,
amelyet áhított. Volt más, aki elérte. Volt olyan, aki ügyesen,
sikerrel eltüntette fölemelkedése útjának nyomát, és
magába zárta az útján megformált, kiteljesített rendszerét.
Volt, aki kevesebb szerencsével járt, vagy ideje nem volt
elég. A siker ebben is, mint mindenben, kizárólag
véletleneken múlik. A rekonstruált és törvényszerűnek
minősített véletlenek neve utóbb: történelem. Minden nagy
történelmi név helyében rendre állhatna száz más név.
Tehetség és gonoszság nagyon elterjedt tulajdona az
emberiségnek. Mindenkinek van étvágya, és mindenki mint
király áll állathullák beláthatatlan mezején. A sikert mint
kritériumot a hatalom lelkiismeretes vizsgálata csakis
elvetheti. A hatalom tulajdonságait is, túlburjánzásait is
mindenfelől kell gondosan összehordani és egymással
összehasonlítani. Egy kitaszított, magatehetetlen és
megvetett elmebajos, aki gyógyintézeti félhomályban
töltötte napjait, olyan fölismerésekhez segíthet, hogy végül
fontosabbá válik Hitlernél és Napóleonnál, és föltárhatja azt,
hogy mi az emberiség átka, és milyenek az urai.

A Schreber-eset – Második rész

A Schreber elleni összeesküvés célja nemcsak
lélekgyilkosság és elme-háborítás volt. Másra, majdnem
ugyanilyen gyalázatosságra is törekedtek az összeesküvők:
nővé akarták változtatni, testileg. Mint nőt
megbecsteleníteni, „aztán csak úgy otthagyni, hadd
rothadjon el”. Schrebert betegsége éveiben szüntelenül
foglalkoztatta az a képzelődés, hogy nővé változik. Érezte,
hogy női idegszálakat sugaraznak a testébe, és lassan-
lassan túlteng benne a női ideg.
Betegsége kezdetén minden lehetséges módon
öngyilkos próbált lenni, hogy ettől az iszonyú
megszégyenítéstől megmeneküljön. Valahányszor
megfürdött, a vízbe fúlás képzetei foglalkoztatták. Mérget
követelt. Utóbb mégsem rögzült benne az a kétségbeesett
félelem, hogy nővé változtatják. Lassanként az a
meggyőződés formálódott meg benne, hogy épp ezen a
módon ő fogja az emberiség fennmaradását biztosítani.
Hiszen a félelmes katasztrófák minden embert
elpusztítottak. Ő, az egyetlen megmaradt ember, ha nő,
akkor új nemzedéket hozhat világra. Gyermekeinek apja
csakis az Isten lehet. Meg kell tehát nyernie Isten szerelmét.
Istennel egyesülni nagy tisztesség. A szakállas ember,
valahai törvényszéki bíró már korántsem érezte szégyennek
és méltatlan dolognak, hogy egyre jobban átváltozzon nővé,
hogy csábosra cicomázza magát, mindenféle női praktikával
magához vonzza az Istent. Flechsig bűnszövetkezetével is
szembeszállhatott ilyen módon. Megnyerte Isten kegyét, és
a Mindenható, akit egyre jobban vonzott a szép Schreber nő,
valamelyes függőségbe is került vele. Schrebernek tényleg
sikerült ezekkel a más szemében esetleg botrányos
módszerekkel magához bilincselnie. Isten nem törődött bele
könnyen ebbe a némileg szégyenletes sorsába. Ellenállt,
váltig visszahúzódott, biztosan azt kívánta, hogy bár
szabaduljon meg egészen Schrebertől. De Schreber
vonzereje roppantul megnőtt.
A Feljegyzéseken végigvonul ez a téma, egy-egy
részletben vissza-visszatér. Futólag szemügyre véve már-
már arra csábít, hogy a nővé változás gondolatát minősítsük
Schreber őrülete mitikus magvának. Természetesen ez a
képzelgése váltotta ki főleg az esete iránti érdeklődést.
Kísérletek történtek arra, hogy a konkrét esetet, majd
általában a paranoiát elfojtott homoszexuális hajlamra
vezessék vissza. Ennél nagyobbat tévedni alig lehet. A
paranoiának bármi lehet a kiváltó oka, lényege azonban a
struktúrája és az, amivel a kóros tudat benépesül. A
paranoiában mindig döntő a hatalom szerepe. Még Schreber
esetében is. Esete egyben-másban talán igazolni látszik az
említett eredetföltevést, de ha ilyen szempont szerint
alaposabban megvizsgálnánk – ami e helyütt nem célunk
volna mit kétségbe vonni. És még ha bizonyítottnak
fogadnánk is el Schreber homoszexuális hajlamát, fontosabb
lenne nála az, hogy milyen sajátos célt kap
képzelgésrendszerében. Ennek mindig az a gondolat volt
központi magva, hogy az értelme megháborítására törnek.
Bármit hitt vagy tett Schreber, mindig ezt a támadást akarta
elhárítani. Azért akart nővé változni, hogy lefegyverezze az
Istent: nő képében hízelgett és hódolt neki, s ahogy mások
térdre borulnak előtte, úgy kínálta föl ő saját magát
gyönyörtárgyul. A maga pártjára akarta vonni az Istent, úrrá
akart lenni rajta, ezért egy hamis látszatot megcsillantva
magához csalogatta, hogy azután minden eszközzel
markában tartsa.
„Olyan bonyolult jelenség ez, amelynek az emberi
tapasztalat sem szolgál semmiféle analógiájával, de
amellyel maga a világrend sem számolt soha. Ugyan ki
merülne bele egy ilyen viszony kapcsán a jövőt illető kósza
sejtelmekbe? Magam csak abban vagyok biztos, hogy amit
Isten szándékolt, az elmém megháborítása soha be nem
következhet. Ezt évek óta tökéletesen tudom, és ezért el is
hárult a betegségem első éveiben fenyegető legfőbb
veszély.”
A Feljegyzések utolsó fejezetéből valók ezek a szavak.
Úgy tetszik, hogy Schreber, miután megfogalmazta őket,
meglelte nyugalmát. Az, hogy a feljegyzéseit be tudta
fejezni, hogy a kéziratát többen elolvasták, és a
gondolatainak súlyára döbbentek, végleg visszaadta azt a
hitét, hogy ép az elméje. Már csak egy volt hátra:
megindítania az ellentámadást, a Feljegyzéseket
kinyomatnia, rendszerét mindenki számára elérhetővé
tennie, és mindenkit meggyőznie a saját hitének helyessége
felől, amiben kétségtelenül bízott.
*
Ugyan mi módon folyt most már részleteiben a
Schreber ép elméje elleni harc? Hogy számtalan „sugár”
szorongatta, noszogatta, azt megtudtuk. De vajon mely
konkrét szellemi képességét és magabiztos fölismerését
akarták az ellenséges sugarak elpusztítani? Vajon mit
mondtak, ha szóltak hozzá, és valójában mi ellen irányult a
támadásuk? Érdemes valamelyest foglalkoznunk evvel.
Schreber konokul, szívósan küzdött, védekezett. Ellenségeit
és elhárító harcát olyan részletesen írja le, hogy többet nem
lehet kívánni. Csak ki kell oldani a maga teremtette világból,
amelyet régi közmegegyezés szerint „őrületnek” nevezünk,
és meg kell kísérelni azt, hogy a részleteket a magunk
pallérozottabb nyelvére fordítsuk le. A részletek némely
sajátsága ezáltal, persze, menthetetlenül elvész.
Elsőül Schreber gondolkodási kényszerét említhetjük.
Maga nevezi annak. Csak akkor van békessége, ha hangosan
beszél; olyankor halotti csend van körös-körül, s ő úgy érzi,
mintha csupa vándorló-sétáló hulla közt járna. Mindenki
más, ápolt és ápoló, mintha teljesen megnémult volna,
egyetlen szót se bírna szólni. Amint viszont Schreber
elhallgat, hangok szólalnak meg benne, és csillapíthatatlan
töprengésre kényszerítik.
Evvel az a szándékuk, hogy ne alhasson, nyugta se
legyen. A szájuk be nem áll, lehetetlen meg nem hallania a
szavukat, vagy nem törődni vele. Akármit mondanak,
mindennel menthetetlenül és elmélyülten foglalkozni kell. A
Schreber hallotta hangok változatos és váltogatott
módszerekkel éltek. Egyik legkedveltebb módszerük az volt,
hogy nekiszegezték a kérdést: „Most mire gondol?” Neki
nem volt kedve erre a kérdésre válaszolni. De ha hallgatott,
akkor a hangok válaszoltak helyette, például ilyesmit
mondva: „A világrenden kellene gondolkozni!” Az ilyen
válaszokat ő „gondolathamisításnak” érezte. De a hangok
nemcsak faggatták, inkvizítori módra, hanem sajátos
gondolatmenetekre is akarták kényszeríteni. Őt már a titkait
firtató kérdések is ellenkezésre ingerelték, hát még az olyan
válaszok, amelyek ráparancsoltak, hogy mit gondoljon.
Kérdés is, parancs (vagy eligazítás) is egyaránt a személyes
szabadságába avatkozott be. Jól ismerjük mind a kettőt: a
hatalom eszközei, és bíró korában Schreber maga is bőven
élt velük.
Változékonyan és leleményesen folyt a vizitáció.
Faggatták Schrebert, gondolatokat kényszerítettek rá, kátét
szerkesztettek a gondolataiból és a szavaiból, minden
gondolatát ellenőrizték, egy se kerülhette el a figyelmüket,
egyenként megvizsgálták a szavakat, hogy melyik-melyik
szerinte mit jelent. A hangokkal szemben végképp nem
maradt titka. Mindent megvizsgáltak, mindenre fényt
derítettek. Olyanhatalom tárgya lett Schreber, amely
mindentudó akart lenni. Ő azonban, noha sokat el kellett
tűrnie, igazában soha nem adta meg magát. Védekezésének
egyik módja az volt, hogy saját mindentudását edzette. S
kiderült, hogy emlékezete nagyon jól működik: verseket
tanult meg kívülről, franciául számolt fennhangon, fölsorolta
az összes orosz kormányzóságot és francia département-t.
Értelme megőrzésén főleg azt értette, hogy az
emlékanyag érintetlen maradjon, s az volt számára a
legfontosabb, hogy a szavak sértetlenek maradjanak. Nincs
nesz, amely ne volna szó, mondja Schreber: csupa szó a
világ. Beszél a vonat, a madár, a folyami hajóvonta. Ha ő
maga, mondja, nem szól, ha hallgat, tüstént más mond
szavakat. A szavak közt semmi sincs. A nyugalom, az áhított
békesség nem lenne egyéb szerinte, mint a szótlanság
szabadsága. De az sehol se létezik. Bármi történik vele,
mondja, mindent rögtön szóban is tudtára adnak. A
kártékony sugarak is, a gyógyítók is rendelkeznek a beszéd
képességével, és pontosan úgy, ahogyan ő, e képességük
használatára kényszerülnek. „El ne felejtse, uram, hogy a
sugaraknak szólniuk kell!” Eltúlozhatatlan az, hogy milyen
fontos a paranoiásnak a szó. Mindenütt ott a szó, annyi, akár
a légy, a bolha, és mind akár az álljt kiáltó őrszem. A szavak
olyan világrendszerré egyesülnek, amelyen semmi sem
maradhat kívül. Meglehet, hogy a paranoiás legvégül
szavakkal akarja mindenestül megragadni a világot, mintha
marok lenne a szó, a beszéd, és ez a marok a világot zárná
magába.
A marok nem nyílik meg többé. De mi képesíti arra,
hogy bezáruljon? Nos, lássuk meg a kauzalitás szenvedélyét
mint öncélt, amely ekkora erővel különben csak
filozófusokban működik. Semmi sem történik ok nélkül, csak
meg kell keresni az okot. Mindig akad ok. Ami ismeretlen, az
mind visszavezetendő valamire, ami ismeretes. Ami
idegenszerű fölbukkan, az leleplezendő mint rejtett sajátság.
Minden újnak az álarca alatt valami régi búvik meg, csak
meg kell látni, és szemérmes ódzkodás nélkül letépni az
álarcát. Szenvedéllyé válik a megokolás, mindennek
megadatik az oka. Schreber kétségtelenül tisztában van
gondolkozáskényszerének evvel a tartalmával. Miközben
keserűen fölpanaszolja a korábban már leírtakat, ez a
mindent megokoló szenvedély szerinte „amolyan ellentétele
az elszenvedett méltánytalanságoknak”. Az idegeibe
„behajigált” mondatkezdeményekben igen gyakori az olyan
kötőszó, határozós kifejezés, amely ok-okozati viszonyra
utal: „ugyan miért”, „miért – mert”, „azért, mert én”, „akár
azért, mert”. Ezeket a mondatokat, az összes többit is be
kell fejeznie, és ennyiben ezek kényszerítik is.
„De arra is késztetnek, hogy számos dolgon, ami
mellett egyébként mindenki csak úgy elmegy,
figyelmetlenül, jómagam eltöprengjek, és evvel
hozzájárultak a gondolkodásom elmélyüléséhez.”
Schreber nagyon elégedett a maga megokolási
szenvedélyével. Sok örömöt lel benne, és elfogadható
érvekkel tudja igazolni. Az egyetlen, amit csakis Istenre bíz,
az a világ teremtésének őscselekménye. Minden egyebet,
ami a világon volt, van, egy maga kovácsolta okláncra fűz,
és ilyen módon elsajátít.
Ez a mindent megokoló szenvedély azonban félre-
félrebillen. Szembejön egy ember az utcán, Schreber
gyakran látta, első pillantásra fölismeri, hogy „Schneider úr”
az. Az illető nem leplezkedik, ártalmatlan, annak mutatkozik,
akinek mindenki ismeri. Schreber azonban nem éri be a rá-
ismerés egyszerű folyamatával. Többletre vágyik Schneider
úr mögött, és nehezen törődik bele, hogy Schneider úr
mögött nincs mit találnia. Schreber leleplezéshez van
szokva, és ha nincs kit-mit lelepleznie, akkor csak a
semmiben kóvályog. A leleplezés, az álarctalanítás
alapvetően fontos a paranoiás számára – és nemcsak az ő
számára. A megindoklás szenvedélye is ebből
származtatható, hiszen mindennek az okát eredetileg
személyekben kereste az ember. Tanulmányunkban itt-ott
már szó esett a leleplezésről: nagyon is helyénvaló most itt
pontosabban szemügyre vennünk.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy sok idegen arc közt,
akár az utcán, fölfedezzünk egyet, amely ismerősnek tetszik.
Mindenki így van evvel. Hanem aztán gyakran kiderül, hogy
tévedtünk: a gyanított ismerős közelebb ér, vagy mi érünk
közelebb hozzá, s akkor egy olyan ember, akit életünkben
sem láttunk soha. Ilyen tévedésein nemigen töpreng senki.
Egy arcvonás véletlen hasonlósága, egy fejtartás, valakinek
a járása, a haja tévesztette meg, s evvel meg is van a
magyarázat. Megesik azonban, hogy időszakonként
halmozódnak az ilyen összetévesztések. Mindenütt
fölbukkan egy bizonyos, egy meghatározott személy. Egy
étterem ajtajában áll, amikor épp belépnénk. Egy forgalmas
utcasarkon áll. Naponta többször is fölbukkan, és
természetesen olyan valaki, akivel magunkban foglalkozunk,
akit kedvelünk, talán gyakrabban olyan, akit utálunk. Tudjuk,
hogy más városba költözött, messzire, tengerentúlra, mégis
itt véljük fölismerni. Tévedésünk megismétlődik, konokul,
amiből világos, hogy azt az embert látni akarjuk megannyi
más arc között. Mindenki más mintha megtévesztene,
elleplezné az igazi arcot. Sokan vállalkozhatnak
megtévesztésre, mi pedig mind mögött a valódit gyanítjuk.
Késztetésünk erős, nem hagy nyugtot, száz arcról is
lehúzunk egy maszkfélét, mert hátha megjelenik mögüle az
az egy, amelyet keresünk. Arra a kérdésre, hogy mi a fő
különbség az egy és a száz között, csak az lehet a válasz,
hogy a száz idegen, az egy pedig meghitt, ismerős. Azaz
mintha csak azt tudnánk elfogadni, ami ismerős. Ami viszont
elrejtőzik, ezért idegenben kell megkeresni.
Paranoia esetén ez a folyamat koncentrálódik, és
feszültebb lesz. A paranoiás átváltozásvesztésben szenved,
ez a saját személyéről – amely minden tekintetben örök,
változatlan – az egész környező világra átterjed. A paranoiás
még biztosan különböző dolgokat is szeret ugyanolyanoknak
látni. Ellenségét mindenféle alakban fölismeri. Ahány álarcot
leránt, mindegyik alól az ellensége kerül elő. Mivel minden
mögött titkot akar gyanítani, mivel leleplezni akar, mindenen
álarcot lát. Nem lehet megtéveszteni, ő mindenen átlát: a
sok csak egy. Ahogy a képzetrendszere fokozatosan
megmerevszik, úgy tünedeznek, tűnnek el a világból az
elfogadott alakok, végül csak annyi marad, amennyi őrülete
játékához kell. Mindennek egyformán végére tud járni,
végére is jár. Aztán csak ő marad, meg aminek ő az ura, más
semmi sincs.
Legmélyén az átváltozás fordítottja ez. A leleplezést
vagy álarctalanítást bátran nevezhetjük
visszaváltoztatásnak is. A folyamat valamit visszakényszerít
önmagába, valamilyen helyzetbe, valamilyen szerepbe, a
kényszerítő akaratának megfelelőbe, szerinte eredetibe és
valódiba. A visszaváltoztató eleinte néző: szemügyre veszi
az egymás közt egymássá átváltozókat. Esetleg elnézdegéli
valameddig a maszkák forgatagát, de nem helyesli, nem
élvezi. Hirtelen azt mondja: „Állj!”, s ettől megtorpan a
rövid, élénk mozgás. „Álarcot le!” kiáltja, és máris mindenki
az, aki valójában. Tovább átváltoznia aztán tilos. Az
előadásnak vége. A visszaváltoztató átlátott a maszkokon.
Ez a retrográd folyamat csak nagyon ritkán tiszta, mert
módosítja az, hogy a visszaváltoztató ellenségre számít. A
paranoiást a maszkok meg akarták tévesem. Nem érdek
nélkül változtak át. Mindennél fontosabb a titok volt nekik.
Azt, hogy mivé változtak, minek akartak látszani, jobbára
mellékes volt: fő az, gondolták, hogy akit fenyegetnek, az
semmiképpen föl ne ismerhesse őket. Annak az ellenakciója
aztán, a maszktépés kemény és gyűlölködő, biztosan olyan
heves és hatásos, hogy a megfigyelő egykönnyen szem elől
téveszti a szükségszerű előzményt, az átváltozást.
Schreber Feljegyzései e tekintetben egészen közel
visznek a dolog lényegéhez. A szerző visszaidézi azt a
kezdeti időt, amikor állapota még mondhatni cseppfolyós
volt. Betegsége első évében, a „szent korszakban” egy-két
hetet egy kis magánklinikán töltött – a hangok ezt az
„ördögkonyha” néven emlegették. „A legvadabb
csodadolgok ideje volt az”, írja. Amit akkor, jóval korábban,
mintsem őrült képzetei megmerevültek és letisztultak,
átváltozásokból és leleplezésekből megélt, pompásan
illusztrálja előző fejtegetésünket.
„Napközben többnyire a közös társalgóban
tartózkodtam, ahol szüntelenül jöttek-mentek az emberek,
állítólag a klinika páciensei. Nagy meglepetésemre
fölfedeztem egy ápolót, akiben, talán véletlen hasonlóság
folytán azt a törvényszéki szolgát véltem fölismerni, aki
drezdai szolgálatom idején az iratokat hordta volt a
lakásomra. Ennek egyébként az volt a szokása, hogy hébe-
hóba saját ruháimban járt. Néha – többnyire estefelé –
megjelent egy úr, állítólag az intézet vezető főorvosa; ő
viszont Dr. O.-ra emlékeztetett, akivel Drezdában
konzultáltam… A klinika kertjében egyetlen alkalommal
jártam, séta végett. Akkor néhány hölgyet láttam meg,
köztük W. lelkész nejét Fr.-ból, saját anyámat is, továbbá
néhány urat, köztük K. drezdai tartományi törvényszéki
főtanácsost, ámbár neki idomtalanul megnőtt a feje.
Kétségtelen, hogy efféle hasonlóságot két-három esetben
érthetőnek ítélhetnék, de azt a tényt már nem, hogy a
klinika jóformán valamennyi betege, azaz több tucat ember
olyan személyek vonásait viselte magán, akik az életben
közel álltak volt hozzám.”
A betegek között „mindenféle fura alakot, köztük
vászonköpenyes kormos arcú fickókat” látott. „Ezek mind,
sorjában teljesen nesztelenül jelentek meg, léptek be a
társalgóba, ugyanolyan nesztelenül távoztak, és úgy
látszott, mintha tudomásul se vennék egymás jelenlétét.
Holott én ismételten láttam, hogy néhányan közülük ott a
társalgóban fejet cserélnek, vagyis megfigyeltem, hogy a
szobát el sem hagyják, de egyszerre úgy járkálnak ide-oda,
hogy más a fejük.”
„A karámban” – egy zárt udvart nevez így Schreber,
ahova levegőt szippantani jártak a betegek –, „valamint a
társalgóban annyi pácienst láttam, hol egyszerre, hol
jöttükben-távoztukban, hogy a számuk végképp nem állt
arányban az intézeti helyiségek nagyságával.
Meggyőződésem szerint egyszerűen lehetetlen, hogy az a
negyven-ötven személy, akit velem együtt a karámba ki
szoktak hajtani, és aki az adott visszahívó jelre újra
betolongott volna az épület kapuján, mind fekvőhelyet
lelhetett volna magának esténként… A földszinten
legtöbbször nyüzsgött az embersokaság.”
A karámban látott alakok közül feleségének egy
unokafivérét említi Schreber, ez még 1887-ben agyonlőtte
magát, s említi B. főállamügyészt, akit görnyedt-alázatos,
szinte imádságba merevült testtartás jellemzett. Fölismert
még Schreber egy titkos tanácsost, egy bírósági
tanácselnököt, még egy törvényszéki főtanácsost, egy
lipcsei ügyvédet, aki diákkori barátja volt, végül Fritz nevű
unokaöccsét és egy futólag ismert valakit, aki szintén
Warnemündében nyaralt egyszer. Apósát is megpillantja az
ablakból, amikor az épp végigmegy a klinika utcáján.
„Ismételten megtörtént, hogy több személyt, egész
csoportokat, egyszer néhány hölgyet is azon kaptam, hogy
miután végigmennek a társalgón, behúzódnak a
sarokszobákba, ahol aztán eltűnnek, mert csakis
eltűnhettek. Ilyen esetekben többször hallottam azt a
sajátságos hörgést is, amely a »hamarjában csinált férfiak«
elfoszlását kísérte.”
„Csodákat nemcsak emberekkel, hanem élettelen
tárgyakkal is műveltek. Hiába igyekszem az emlékeimet
most szkeptikusan megítélni, néhány észlelésemet nem
törölhetem az emlékezetemből, így azt, hogy embereket
láttam, akiken átváltozott a ruha, nemkülönben átváltozott a
tányéromon az étel (pl. borjúsültté a sertéssült, vagy
fordítva).”
Sok figyelemre méltó részlet van ebben a leírásban.
Schreber több embert lát, mint amennyi valójában az
épületbe fér, és mindenkit egy karámba terelnek. A szó jelzi,
hogy a sokaságban állattá degradáltnak érzi magát – ez még
valamelyest közelít a tömegélményhez, amelynek
halványabb nyoma is alig van az írásában. Természetesen a
„betegek karámjában” sem oldódik bele a sokaságba. Az
átváltozásjátékokat pontosan megfigyeli, kritikusan ugyan,
de igazában nem ellenségesen. Még étel és ruhaféle is
átváltozik. Leginkább azonban a ráismerései foglalkoztatják
Schrebert. Aki csak fölbukkan, az valójában más, mint aki,
csupa hajdani jó ismerőse. Gondja van rá, hogy valóban
idegen senki se legyen. S a leleplezései még rendre
viszonylag jóindulatúak. Csak a főápolót említi egy itt nem
idézett helyen gyűlölettel. Sok emberre ismer rá, a
fölismertek karaktere sokféle, Schreber világa még nem
szűkült be, még nem exkluzív. Az emberek hébe-hóba nem a
maszkjukat vetik le, hanem egyenest fejet cserélnek: szinte
kitalálni se lehetne mulatságosabb és alaposabb álarc-
talanítást.
Schreber élményei azonban csak ritkán ilyen
szeszélyesek és állapotát enyhítők. „Szentkorszakában”
többször támadt olyan merőben más víziója, amely, úgy
vélem, egyenest a paranoia őshelyzetéig visz el.
A paranoiásnak alapérzése az, hogy ellenséges falka
keríti be, és őrá egyetlenre feni a fogát. Ezt legjobban a
szemvíziók fejezik ki: a beteg mindenütt, mindenfelé
szemeket lát, s ezek kizárólag őt figyelik, figyelmük roppant
fenyegető. A lények, akiknek megannyi szeme les, bosszúra
készülnek. A beteg sokáig hatalmaskodott rajtuk
büntetlenül: ha állatok, akkor vad könyörtelenséggel űzte-
hajtotta őket, már-már kiirtotta volna; most váratlanul
föllázadnak ellene. Meggyőző, félreérthetetlen formában
lelhetjük meg a paranoiának ezt az őshelyzetét sok nép
vadászlegendáiban.
Az állatok a vízióban nem tartják meg feltétlenül azt az
alakjukat, amelyben az ember zsákmánya voltak.
Veszedelmesebb lényekké változhatnak át, amelyektől eleve
fél az ember, aztán a beteg közvetlen közelébe férkőznek,
megtelik velük a szobája, ágyára telepszenek, félelmét
rettegésig fokozzák. Schrebert éjszaka medvék szokták
fenyegetni.
Nagyon gyakran fölkelt az ágyból, hálószobája padlóján
ült hálóingben. Két kezével háta mögött a padlónak
támaszkodott, s időnként érezte, hogy medveszerű alakok –
fekete medvék – a kezét emelgetik. Más fekete medvék,
kisebbek meg nagyobbak körülülték, körülfogták, parázslott
a szemük. Ágyneműje „fehér medvékké” változott. A klinika
kertjében este – még ébren volt Schreber – izzó szemű
macskák jelentek meg a fákon.
De nemcsak állatfalkákat látott. Legfőbb ellensége,
Flechsig pszichiáter ravaszul, aljasul kitalálta, hogy
veszedelmes mennyei falkákat vonultat föl ellene. Schreber
szerint lélekosztódással hozta létre ezt a sajátságos
tüneményt.
A flechsigi lélek osztódással megsokasodott,
lélekdarabjai elfoglalták az egész mennyboltot, aminek
folytán az isteni sugarak mindenütt ellenállásba ütköztek.
Mintha körös-körül idegháló feszült volna a mennyei
kupolán, egy mesterséges akadály, amelyen lehetetlen volt
áttörniük. Az idegek mintha sánc és árok lettek volna egy
ostromlott erőd körül, a rohamozó ellenségnek feszülő
védőművek. A cél érdekében Flechsig lelke sok részre
osztódott, egy ideig negyven-hatvan részlelke is volt, köztük
sok egészen apró.
Úgy látszik, hogy utóbb más „megpróbált lelkek” is
követték Flechsig példáját, s osztódni kezdtek, mert egyre
sokasodtak a falkák, és mind csak lopakodott és támadni
készült, ahogy ez vérbeli falkákhoz illik. Sok szinte mást se
csinált, mint megkerülte és megkerülte a gyanútlanul
közeledő isteni sugarakat, azért, hogy hátba támadhassa és
megadásra kényszeríthesse őket. Végül maga a mindenható
Isten is megsokallta a „megpróbált lélekrészek” nyüzsgését.
Jó sokat Schrebernek is sikerült ugyan magához lerántania,
de egy nap aztán a Mindenható is nagy razziát rendezett
közöttük.
A „lélekosztódás” elképzelését a sejtek osztódás útján
való szaporodása sugallhatta Schrebernek, amit
természetesen ismert. Hogy az ilyen úton keletkező sokaság
aztán mennyei falkákba tömöríthető és felvonultatható, az
Schreber tébolyának egyik legjellemzőbb képzete.
Világosabban meg se nyilvánulhatna az, hogy a paranoiának
milyen jelentős szerkezeti eleme az ellenséges falka.
 Schreber és az Isten bonyolult, sokrétű viszonya, az a
„lélekpolitika”, amelynek úgymond áldozata volt, nem zárta
ki, hogy mondhatni kívülről megélje a mindenhatóságot is, a
maga egységes voltában, mint ragyogást. Betegsége hosszú
évei alatt mindössze egyszer, néhány egymást követő nap
és éjszaka volt része ebben az élményben, s nagyon is
tudta, hogy milyen ritka és becses volt ez az élmény.
Éjjel csak egyetlen alkalommal jelent meg neki Isten. Ő
– miközben ébren feküdt az ágyán – lelki szemeivel látta
sugárzani, ragyogtak a sugarai, és a ragyogásban a szavát is
hallotta. Nem suttogva szólt hozzá, hanem dörgő basszus
hangon, közvetlen a betegszoba ablaka felől.
Másnap testi szemeivel is látta Istent. A nap volt az
Isten, de nem ahogy általában jár az égen: az az ezüstösen
csillogó sugártenger fogta körül, amely az ég hatodik vagy
nyolcadik részét borítja. A látvány olyan pompás és
nagyszerű, olyan lenyűgöző volt, hogy ő nem is merte
sokáig nézni, hanem inkább elfordítani igyekezett róla a
tekintetét. Az a tündöklő nap szólt is hozzá akkor.
Nemcsak Isten ragyogott: hasonlót önmagán is észlelt
időnként Schreber, ami nem meglepő, hiszen ő maga
jelentős személyiség volt, Istennel való kapcsolata pedig
közeli. „Olyan tömegben áradtak rám a sugarak, hogy a
fejem körül igen gyakran fény derengett, olyasféle, mint a
Krisztus-képeken a dicsfény, csak összehasonlíthatatlanul
dúsabb és ragyogóbb Krisztusénál: úgynevezett
sugárkorona.”
*
De a hatalomnak ezt a szent jellegét sokkal
tüzetesebben is ábrázolta Schreber. Betegségének abban a
szakaszában teljesedett ez ki, amikor Schreber
mozdulatlanná vált. Mozdulatlanságát kell most szemügyre
vennünk.
Akkori mindennapos élete mérhetetlenül egyhangú volt.
Naponta kétszer sétát tett a kertben. Egyébként egész nap
mozdulatlanul ült az asztalánál, még az ablakig sem ment
el. Sőt: a kertben is szeretett elüldögélni, mindig ugyanott.
Abszolút passzivitását amolyan vallásos kötelességnek
tekintette.
Ezt az elképzelését a hozzá szóló hangok váltották ki
belőle. „Meg se moccanj!” mondták, ismételték váltig.
Schreber ezt avval magyarázta, hogy eleven emberrel Isten
nem tud mit kezdeni. Megszokta, hogy csak hullákkal van
dolga. Ezért álltak elő a hangok avval a képtelen, rémes
követeléssel, hogy tettesse magát egyfolytában hullának.
Önmaga védelmében kellett mozdulatlanná válnia, de
Isten iránti kötelességet is teljesítve, hiszen az volt a cél,
hogy Isten kiszabadítsa szorongatott helyzetéből, amelybe
„a megpróbált lelkek” juttatták. „Rájöttem, hogy ha többet
mozgok, járkálok, sőt, ha csak huzat támad a szobámban,
megnő a sugárveszteségem. Mivel akkor még szent
félelemmel viseltettem az isteni sugarak iránt, és mivel
bizonytalanságban voltam afelől, hogy valóban létezik-e
örökkévalóság, vagy hirtelen elapadhatnak a sugarak,
feladatomnak éreztem, hogy tőlem telhetőleg kerüljek
minden sugárpazarlást.” Megpróbált lelkeket magához
levonnia és teljesen magába olvasztania is könnyebb volt,
ha nem mozdult. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy
helyreállítsa az Isten mennyei egyeduralmát. Vállalta tehát a
képtelen áldozatot, és hetekig, hónapokig került minden
testmozgást. Mivel a megpróbált lelkek felszívódására
leginkább álmában számíthatott, még azt se kockáztatta
meg, hogy éjjel az ágyában megforduljon.
Schreber írásának egyik legbámulatosabb része az,
amelyben hetekig, hónapokig tartó megdermedt állapotáról
szól. Ennek kettős motivációját adja. Isten kedvéért olyan
mozdulatlannak kell lennie, mint a hulla. Mai európai fülnek
ez még megdöbbentőbben hangzik, mint amennyire eleve
az, főleg azért, mert ami dolgunk nekünk hullával van, az
puritán. A szokás arra késztet, hogy egy hullát mielőbb
eltakarítsunk. Nemigen foglalkozunk vele, és a tudat, hogy
hamarosan meg fog rothadni, nem kényszerít arra, hogy ez
ellen bármit tegyünk. Valamelyest fölékesítjük a hullát, aztán
épp csak megmutatjuk, aztán teszünk róla, hogy utóbb senki
se férhessen többé a közelébe. Temetés lehet pompás, de
maga a hulla egyáltalán nem jelenik meg, a temetés az
elrejtés és az elsikkasztás ünnepi szertartása. Schrebert
akkor értjük meg, ha az egyiptomi múmiákra gondolunk: az
egyiptomiak megóvták a hulla személyiségét, gondozták és
csodálták. Schreber nem hulla volt Isten kedvéért
hónapokig, hanem múmia; szóhasználata ebben az esetben
nem igazán találó.
Mozdulatlanságának második motivációja az, hogy attól
fél, elpazarolhatja az isteni sugarakat. Ebben megegyezik
avval a számtalan, világszerte elterjedt kultúrával, amelynek
felfogása szakrálissá emelte a hatalmat. Schreber olyan
edénynek képzeli magát, amelybe lassan isteni esszencia
gyűlik. A legkisebb mozdulat avval járhat, hogy valamicske
kiloccsan az edényből, ezért moccannia sem szabad. A
hatalmas is őrzi a magába zárt hatalmat, akár mint
személytelen szubsztanciát, amely kiáramolhat belőle, akár
azért, mert egy felsőbb instancia elvárja tőle, hogy
takarékoskodjék a szubsztanciával, evvel fejezze ki
hódolatát. Fokozatosan bele is merevszik aztán abba a
tartásba, amely az ő becses tartalmát legalkalmasabban
óvhatja. Bármerre mozdulnia ebből a tartásból veszélyes,
aggasztja a hatalmast. Ha gondja van rá, hogy ne
mozduljon, belső állaga megmarad. Nem egy efféle tartás
azonossá és példaszerűvé vált évszázadok folyamán. Sok
nép politikai struktúrájának magva egyetlen alak merev és
előírt tartása.
Schreber szintén gondját viselte egy népnek, noha nem
mint király, hanem mint nemzeti szent. Valamelyik távoli
égitesten igenis nekiálltak megteremteni, „schreberi
szellemben”, egy új embervilágot. Az új emberi faj termetre
sokkal kisebb volt, mint mi e világi emberek vagyunk. De
azért figyelemre méltó kultúrát hoztak létre, szarvasmarhát
is tartottak, kis termetüknek megfelelő apró fajtát.
Schrebert, úgymond, „nemzeti szentként” tisztelték, egy
istent megillető módon, ilyenformán testtartásának némi
fontossága lehetett hitvilágukban.
 Igen jól nyilvánul meg itt egy megszabott, teljesen
konkrét és testinek értendő tartás példaszerűsége. Nemcsak
arról van szó, hogy Schreber önnön tartalmából teremti meg
ezeket az embereket, hanem arról is, hogy a hitük az ő
testtartásán múlik.
*
Láttuk, hogy Schreber elméjének betegsége folyamán a
legfortélyosabb veszélyeket kellett elviselnie. De képtelen
támadások érték a testét is. Szinte egyetlen tagját sem
kímélték. A sugarak figyelmét egy sem kerülte el, a szó
szoros értelmében sorra vették minden porcikáját.
Támadásaik hatása olyan hirtelen és meglepően
jelentkezett, hogy Schreber csakis csodáknak vélhette, amit
észlelt.
Mindenekelőtt azokat a jelenségeket, amelyek tervbe
vett nővé válásával függtek össze. Ezeket tudomásul vette,
aztán nem tett ellenük semmit. De érte más is, alig hihető
dolgok. Egy tüdőgilisztát ültettek a tüdejébe. Rövid ideig
össze voltak roppantva a bordái. Eredeti, ép gyomra helyére
az a bizonyos bécsi ideggyógyász bemachinált egy nagyon
gyatra „zsidógyomrot”. A gyomrával általában mindenfélét
megélt. Többször megesett, hogy egyáltalán nem volt
gyomra; nyomatékosan közölte is az ápolóval, hogy gyomor
híján nem tud enni. Ha aztán mégis evett, akkor a
hasüregébe meg a combjára csurgott az étel. Ezt az
állapotot különben idővel megszokta, és ha volt gyomra, ha
nem, nyugodtan beevett. A nyeldeklőjét meg a beleit
gyakran megszaggatták, ezek el is szoktak tűnni. Nem is
egyszer lenyelt az ebédjével a gégéjéből darabokat.
„Emberkéket” operáltak a lábába, mert ki akarták
szivattyúzni a gerincéből a velőt, és tényleg fújta is magából
séta közben: kicsi gőzfelhők formájában pöfögött ki a száján.
Gyakran érezte, hogy elvékonyodott a koponyacsontja. Ha
zongorázott vagy írt, az ujjait próbálták megbénítani.
Némely lélek parányi emberke alakjába bújt, alig volt
néhány milliméter, aztán a teste legkülönbözőbb részeit
gyötörte, hol belülről, hol kívülről. Volt, amelyik avval
foglalatoskodott, hogy nyitogatta-csukogatta a szemét:
megvetette a lábát a szemöldökében, aztán onnan
húzogatta föl, eregette le vékony pókhálófonálon a
szemhéját, ahogy épp kedve tartotta. Apró emberke
akkoriban szinte állandóan nyüzsgött a feje tetején.
Valósággal sétafikáltak rajta, kíváncsian futkostak
mindenhova, ahol valamilyen újabb pusztítást láthattak. Még
az étkezéseiben is részt vettek, apró darabkákat dugdostak
a szájukba az ebédjéből, vacsorájából.
Gyötrő csontszút ültettek a lába sarkába meg üleptájra,
hogy se járni, se állni, se ülni vagy feküdni ne tudjon. Nem
volt olyan helyzet vagy foglalatosság, amit hosszabb ideig
tűrtek volna: ha járt-kelt, arra akarták kényszeríteni, hogy
lefeküdjön, ha pedig hevert, dühösen fölbiztatták fektéből.
„A sugarak mintha nem értették volna meg, hogy egy
valóságosan létező embernek végtére muszáj valahol
léteznie.”
Ezekben a képzelgéseiben egyetlen közös vonás van, s
azt érdemes rögzíteni: valami mindig átjárja Schreber testét.
A testek átjárhatatlansága fizikai tételének itt megszűnik az
érvénye. Ahogy Schreber mindenfelé ki akar terjeszkedni,
ahogy a föld testén akar átjárni, úgy nyomul bele és át rajta
minden, úgy játszadozik vele és benne. Schreber gyakran
beszél úgy magáról, mintha égitest volna, holott még a
maga közönséges emberi testében sem biztos. Az az óhaja
egyébként, hogy terjeszkedjék, erre vonatkozó
követelésének kijelentése időben mintha egybeesnék a testi
átjárhatóságával, nagyság és üldöztetés tehát szorosan
együtt jár nála egymással, és mind a kettő a testében
nyilvánul meg.
Mivel pedig megannyi támadással dacolva tovább élt,
kialakult az a meggyőződése, hogy a sugarak gyógyítják is.
A teste összes tisztátalan csapadékát magukba szívták a
sugarak. Aggálytalanul, kedvére falatozhatott, habár nem
volt gyomra. Betegségek csíráit ültették bele sugarak,
szintén sugarak utóbb eltávolították belőle a csírákat.
 Fölmerül a gyanú, hogy a teste ellen intézett összes
támadással sérthetetlenségre törekedett. Testétől várta el a
bizonyítékot, hogy mi mindent bír ő elviselni. Minél több lett
a bántalom és a megrázkódtatás, annál biztosabban állt ő
utóbb a lábán.
Kételkedni kezdett abban, hogy egyáltalán halandó. Mi
minden sebbel-kórral megbirkózott ő: mi ahhoz képest akár
a legerősebb méreg? Ha vízbe esik és megfúl, akkor
föltehetőleg van fölélesztő módszer, amellyel újra
megindítható a szívműködése, a vérkeringése. Ha golyót
röpít a fejébe, szétroncsolt belső szervei és csontjai
rekonstruálhatók. Hiszen sokáig élt létfontosságú szervei
híján. Aztán mindnek új nőtt a helyén. Természetes kórok se
veszélyeztethették az életét. Rengeteg gyötrő
szorongattatás és kétség árán Schrebernek az a hő vágya,
hogy sérthetetlenné váljon, többé nem vitatható kivívott
tulajdona lett.
Kísérletünk során bizonyítottuk, hogy a
sérthetetlenségre való törekvés és a túlélés szenvedélye
egymásba vegyül. A paranoiás ebben a tekintetben is hű
mása a hatalmasnak. Csak egy a különbség köztük: a
külvilághoz képest más-más helyen állnak. Belső világuk egy
és ugyanaz. A paranoiás esetleg meggyőzőbb, mert beéri
önmagával, és mert a külső világban kudarcot vallva sem
inog meg. A világ véleménye nem számít neki, tébolya
egymaga áll ki az egész emberiség ellen.
„Ami történik”, mondja Schreber, „az mind énrám
tekintettel. Maga az ember lettem Isten számára, vagy az
egyetlen ember, minden körülöttem forog, és ami történik,
az csak rám tekintettel történhet, és ezért az én álláspontom
sem lehet más, mint hogy minden dolgot magamra
tekintettel fogadok.”
Mint tudjuk, Schreber évekig konokul hitte, hogy
minden ember elpusztult, hogy tényleg ő az egyetlen
ember, tehát nem az az egyetlen csak, aki számít. Ennek a
hitének csak lassanként lépett a helyébe egy higgadtabb
nézet. Az egyetlen eleven emberből az egyetlen fontos
ember lett. Nem szabadulhatunk a föltevéstől, hogy minden
paranoia és minden hatalom alján ugyanaz a törekvés búvik
meg: az a vágy, hogy őrült vagy hatalmas mindenkit
félresöpörjön az útból, és egyetlen lehessen, vagy az a
szelídebb és sűrűn bevallott vágy, hogy másokat
fölhasználjunk, s az ő segítségükkel váljunk egyetlenné.
 Epilógus

A túlélőn túl
Bőven foglalkoztunk a paranoiás tébollyal, amelynek
egyetlen híve akadt, az, aki világát létrehozta: most az
jusson eszünkbe, amit a hatalomról tudtunk meg. Minden
egyedi eset ugyanis, bármilyen mély tanulságokkal
szolgáljon, egyben mély kétséget támaszt. Minél
alaposabban ismerjük meg, annál világosabban látjuk, hogy
egyszeri. Hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy
egyediségében bízunk, abban, hogy csak most az egyszer
igaz, és minden más eset más lesz. Különösen elmebajosok
eseteivel járunk így. A megingathatatlan emberi gőg
belekapaszkodik abba, hogy ők kifelé sikertelenek. Még ha
bizonyítható lenne is, hogy egy Schreber fejében megforduló
gondolatoknak egytől egyig megvan a párja valamely
rettegett hatalmaséban is, mindig megőriznénk a
reményünket, hogy gondolataik valahol mélységesen
különböznek. Világunk „nagyjait” tiszteljük, tartunk tőlük, s
ettől nehéz szabadulni. És mérhetetlen az embernek az a
szükséglete, hogy tiszteljen valakit.
Vizsgálódásunk azonban szerencsére nem szorítkozott
kizárólag Schreberre. Noha sokan vélhetik nagyon
részletesnek, némely kérdést épp csak érintettünk, más
jelentős kérdést még föl se vetettünk. Ám az olvasótól nem
vehetjük zokon, ha már most, ennek a kötetnek a végén
tudni szeretné, mi az, amit biztosnak tekinthet.
Világos, hogy a négy falka melyikének jegyét viseli
magán korunk. A nagy panaszvallások hatalma végét járja.
Ezeket elborította és lassan megfojtotta a gyarapodás. A
gyarapító falka ősi tartalmát olyan félelmessé növelte a
modern termelés, hogy hozzá képest az életünk összes többi
tartalma elenyésző. A termelés itt folyik, az e világi létben.
Roppant gyorsasága és áttekinthetetlen sokrétűsége
egyetlen pillanat pihenőt és tűnődést sem enged meg. A
termelést a legrettentőbb háborúk sem bírták le. Egyformán
hatékony minden ellenséges táborban, bármilyen
rendszerűben. Ha van hit, amelynek a világ életerős népei
sorjában híveivé válnak, akkor az a termelés hite, a modern
gyarapodásdüh.
A növekvő termelésből következőleg több ember
szükséges. Úgy tetszik, hogy minél több a termék, annál
több fogyasztó kell. Ha az árueladás magának való és
teljesen öntörvényű volna, egyszer megcélozná azt, hogy
minden vevőnek megnyerhető embert, tehát voltaképpen
minden embert megnyerjen. Ebben a tekintetben hasonlít,
noha csak felszínesen a világvallásokra, amelyek minden
lelket meg akarnak maguknak nyerni. Minden embernek
valamilyen ideális egyenlőséget kellene elérnie,
nevezetesen azt, hogy egyenlően fizetőképes és készséges
vevő legyen. Amivel, persze, még nem lenne minden
megoldva, mert ha minden vevő meg lenne nyerve, és mind
vásárolt volna már, a termelés még mindig növekedni
akarna. A második és mélyebb törekvés aztán az lenne,
hogy az emberek száma növekedjék. A termelésnek több
ember kell: tárgyakat gyarapítva-sokasítva visszanyúl az ősi
értelmű gyarapításhoz-sokasításhoz, magának az embernek
a sokasodásához.
A termelés természete legmélyén békés. Háborúnak és
veszedelemnek kárát vallja, mert csökkentik. Hogy
kapitalizmusban-e vagy szocializmusban, az mindegy: ebben
a tekintetben ezek mint egyazon hiten levő ikrek
vetélkednek. Mind a kettőnek szemgolyója a termelés. Mind
a kettőnek egyformán szívügye. Vetélkedésük hozzájárult a
gyarapítás nekidühödött eredményességéhez. Egyre jobban
egymáshoz idomulnak. Észrevehető, hogy valamiképpen
kezdik kölcsönösen becsülni egymást. Ez a megbecsülés épp
az eredményes termelésre vonatkozik, már-már azt
mondhatnánk, hogy kizárólag arra. Már nem igaz, hogy el
akarnák pusztítani egymást: felülmúlni szeretnék.
Ma több hatalmas gyarapításkoncentráció van, ezek
nagyon hatékony és gyorsan terjeszkedő koncentrációk.
Különböző nyelvek és kultúrák területe szerint oszlanak
meg, és egyikük sem elég erős, hogy az uralmat magához
rántsa. Egyik se mer egyedül sok többivel szembefordulni.
Szembeszökő a hajlam óriási méretű kettős tömegek
képződésére. Ezek világtájak nevét veszik fel: Kelet, Nyugat.
Olyan sokat foglalnak magukba, hogy egyre kevesebb lesz,
ami kívül marad, és ami kívül marad, az tehetetlennek
látszik. Az ilyen kettős tömegek merevsége, kölcsönös
bűvölete, állig és hovatovább a holdig fölfegyverkezése
apokaliptikus félelmet támasztott a világban: a kettős
tömegek háborúja az emberiség megsemmisítését
eredményezheti. Látható azonban, hogy a
gyarapítástendencia túlerőre kapott, a háborús törekvések
fölébe kerekedett, a háborúkat már csak terhes zavarnak
ítéli. A háború, mint a gyors gyarapodás eszköze a
nemzetiszocialista Németország egy archaikus jellegű
rohamában kimerült, és alighanem azt kell hinnünk, hogy
örökre megszűnt eszköze lenni.
Ma minden állam arra hajlik, hogy termelését a lakóinál
is jobban óvja. Semmi se bizonyul a termelésnél
fontosabbnak, semmi sem számíthat általánosabb
pártolásra. Még a mi századunkban több lesz a termék, mint
amennyi az emberiségnek kell. A háború helyét azonban
más kettőstömeg-rendszerek is elfoglalhatják. Parlamentáris
tapasztalatok bizonyítják, hogy két tömeg hajtóművéből
kikapcsolható a halál. Nemzetek között is megvalósítható
lenne a békés és szabályozott, időszakonkénti
hatalomváltás. A sport mint tömegesemény már Róma
korában jelentős mértékben helyettesítette a háborút. Ma
úton van afelé, hogy hasonlóan jelentős legyen, de
világméretben. A háború biztosan el fog halni, és közeles
eltűnését jósolhatnánk, csak hát: hiányzik a számításokból a
túlélő.
Mit örökítettek ránk ezenközben a panaszvallások? A
századunk első felét jellemző pusztítás és termelés
megfoghatatlan végletei között, a kétszeresen könyörtelen
elvakultságban, amely hol ebbe az irányba hat, hol ellenkező
irányba, a panaszvallások, ha egyáltalán szervezett létük
van még, tökéletes tehetetlenségük felől győznek meg.
Habozva vagy készségesen, habár biztosan nem kivétel
nélkül, áldásukat adják mindenre, ami történik.
Az örökség mégis nagyobb, mint hinnénk. Az ember
képe, akinek halálát idestova kétezer éve panaszolják a
keresztények, bevonult az egész éber emberiség tudatába.
Haldokló ez az ember, aki ne haljon meg. Isten voltának
jelentősége a világméretű szekularizáció következtében
megcsappant. Akinek megmaradt, az, ha tetszik, ha nem,
egy szenvedő és haldokló ember. Isteni előtörténete egyfajta
történelmi halhatatlansággal ruházta fel az e világi
emberiségen belül. Halhatatlansága erőt adott neki és
egyenként mindenki másnak, aki őbenne önmagát látja.
Nincs olyan üldözött – s hogy miért szenved, az mindegy –,
aki lelke egyik felével ne érezné Krisztusnak magát. Halálos
ellenségek, ha mindketten gonosz, embertelen ügyért
harcolnak is, ugyanúgy éreznek, amint a sorsuk rosszra
fordul. A szenvedőnek, a már-már kiszenvedőnek a képe az
események váltakozása szerint hol az egyikhez vándorol, hol
a másikhoz, végül a gyöngébb úgy érezheti, ő a jobb. De
látja ezt a képet a leggyöngébb is, akinek sohase jutott
komoly ellenség. Semmiért hal meg végül, de pusztán
azáltal, hogy meghal, sajátossá-különössé válik. Krisztus
odakölcsönzi neki a panaszfalkát. Az egyes ember értéke a
gyarapítás őrületének örvényében, az embersokasításéban
is, nem csökkent, hanem megnőtt. Évszázadunk eseményei
ennek ellenkezőjét látszanak tudatni, ám az emberi tudatot
ezek az események se változtatták meg, legkevésbé sem.
Magát az embert, azt, aki itt él, kerülő úton, a lelke felől
ragadta meg valami. Igaznak nyilvánította azt a vágyát,
hogy elpusztíthatatlan legyen. Minden ember magában is
méltó tárgya a panasznak. Minden ember konokul hisz
abban, hogy nem kell meghalnia. A kereszténység – és a
valamelyest más buddhizmus – öröksége ebben a
tekintetben örök, nem kopik el.
Ami viszont korunkban alapvetően megváltozott, az a
túlélő helyzete. Bizonyára csak kevesen voltak, akik a
túlélőről szóló fejezetek végére jutva nem éreztek
mélységes ellenkezést. A cél az volt, hogy összes
búvóhelyén felkutassuk a túlélőt, és olyannak ábrázoljuk,
amilyen és amilyen örökké volt. Ünnepelték, ha hős volt,
engedelmeskedtek neki, ha kezében volt a hatalom: ő
voltaképpen mindig ugyanaz maradt. Ebben a mi korunkban,
olyan emberek közt, akiknek roppant fontos a humanizmus
fogalma, félelmesnél félelmesebb diadalokat aratott. Nem
halt ki még, és ki sem fog halni, amíg meg nem lesz az
ahhoz való erőnk, hogy világosan lássuk, minden
köntösében, bármilyen dicsfénykoszorúban. A túlélő az
emberiség ősgonosza, átka, talán elpusztítója is. Vajon
megszabadulhat-e tőle az utolsó pillanatban az ember?
A túlélő üzelmei olyan méretűek ebben a mi modern
világunkban, olyan félelmesek, hogy szinte szembenézni se
merünk már velük. Egyetlen ember könnyűszerrel
elpusztíthatja az emberiség egy jókora részét. Ezt olyan
technikával teheti meg, amelynek folyamatait még csak
nem is érti. Rejtekből, teljes láthatatlanságból csaphat le,
veszélyt sem kell vállalnia, ha cselekedni akar. Arra az
ellentétre, amely az ő egyetlensége és az elpusztíthatok
száma közt van, nincs többé értelmes hasonlat. Ma egyetlen
embernek megvan a módja, hogy egyetlen csapással több
embert éljen túl, mint amennyit hajdanvolt nemzetségek
együtt és összesen túléltek emberöltők alatt. A hatalmasok
jól ismerik a technológiákat, élniük e technológiákkal nem
nehéz. Minden fölfedezés nekik jön kapóra, mindent mintha
csak őnekik találna fel a világ. A tét megsokszorozódott, az
ember sokkal több, és a sokaság egyre összébb tömörül. Az
eszköztár ezerszeresre nőtt. Az áldozat, ha nem is olyan
engedelmes, mint volt, igazában ugyanolyan maradt, mert
védtelen.
A rémület, hogy természetfölötti büntető és pusztító erő
törhet az emberre, mindenestül a „bomba” képzetéhez
kötődött. Ezzel a bombával pedig egyetlen ember
manipulálhat. Kezében a bomba. A hatalom birtokosa olyan
vészt szabadíthat el, amely az Isten összes csapásának
összes pusztítását felülmúlja. Istent lopott az ember, saját
Istenét ejtette foglyul, és mindent elsajátított tőle, ami
valaha is rettenet és végzet volt.
 Szegényesnek tetszik ma a hajdani hatalmasok,
szenvedélyes és bűnöző túlélők összes vakmerő álma. A
történelem arculata, ha magunk felől visszapillantunk rá,
hirtelen békéssé, nyájassá válik. Milyen sokáig tartott valaha
az, amíg milyen keveset meg lehetett semmisíteni egy
ismeretlen földön! Döntéstől hatásáig ma nem kell több idő
egy szemhunyásnyinál. Mit nekünk Dzsingisz kán! mit
nekünk Tamerlán! mit nekünk Hitler! – a mi lehetőségeinkkel
mérve mind szánalmas kisinas és kontár!
Van-e csak egyetlen mód a monstrummá nőtt túlélő
közelébe férkőznünk, ez a legnagyobb kérdés, azt is
mondhatjuk: az egyetlen kérdés. A modern élet olyan
szakosodott, mozgékony, sebes, hogy megtéveszt ennek az
alapkérdésnek az egyszerűsége és koncentráltsága
dolgában. S a túlélés szenvedélyes vágya számára egyetlen
megoldás kínálkozik, az alkotó magány, amely megszolgál a
halhatatlanságért. De ez természete szerint csak kevesek
számára megoldás.
Számoljunk a fokozódó, a csontjainkban is érzett
veszéllyel szemközt még egy, egy új ténnyel. Maga a túlélő
is fél. Mindig félt. De mert a lehetősége megnőtt, vele együtt
mérhetetlenné és tűrhetetlenné fokozódott a félelme is.
Diadala néhány perc, óra kérdése. De a föld sehol se
biztonságos többé, még a túlélő sincs biztonságban. Mindent
elérnek az új fegyverek, bárhol elérhető ő is. Nagysága és
sérthetetlensége nem fér meg egymással. Túl nagy lett a
túlélő. Ma másképp reszket az életéért a hatalmas: úgy,
mint bárki, akárki. A hatalom ősi struktúrája, a lényege, a
magva, az, hogy a hatalmas akár az összes többi ember
kárán is megőrizte magát, abszurddá lett, összeomlott. A
hatalom nagyobb, mint valaha, de mulandóbb, illékonyabb
is. Mindenki túl fog élni, vagy senki sem.
De hogy a túlélővel elboldoguljunk, ahhoz ott kell átlátni
a mesterkedésén, ahol az mindenestül természetesnek
látszik. Ahol senki által el nem vitatott, épp ezért különösen
veszedelmes, egyre sűrűbb parancsolgatásban nyilvánul
meg. Rámutattunk volt, hogy a domesztikált, az emberi
együttélésben mindennapos parancs sem más, mint
fölfüggesztett halálos ítélet. Ilyen parancsok hatékony és
akut rendszerei világszerte meghonosodtak. Aki aztán túl
gyorsan lépdel fölfelé, szolgál meg csúcspozícióért, vagy
akinek más módon sikerül egy ilyen rendszer legfőbb
irányítójává lennie, az a helyzete természeténél fogva eltelik
parancsolói félelemmel, s ettől kényszeresen szabadulni
próbál. Eszköze a folyamatos fenyegetés lesz, és a
rendszernek ez a meghatározó eleme végül ő maga ellen
fordul. Akár fenyegeti a fenyegetőt ellenség, akár nem,
mindig úgy érzi, hogy fenyegetik. Legsúlyosabban a saját
emberei, akiknek szüntelen parancsokat ad, akik közvetlen
közelében vannak, akik jól ismerik. Szabadulásának megvan
az eszköze, amelyhez nem habozás nélkül nyúl, de amelyről
egészen semmiképp se mond le: a váratlan tömeghalál-
parancs ez az eszköz. A parancsoló hadat üzen, ölni indítja
útba valamerre népét. A hadban esetleg sok embere
odavész. Ezt nem bánja. Bármilyennek mutatkozzék is kifelé,
legbelül és titkon azt kívánja, hogy saját seregében is
ritkuljanak a sorok. A parancsoló félelmétől csak úgy
szabadulhat, ha sokan meghalnak az érte harcolók közül is.
Vadonná sűrűit körötte a félelem, a parancsoló azért liheg,
hogy ritkuljon. Ha túl sokáig habozott, már nem lát tisztán,
és már nagyot árthat saját helyzetének. Ilyenkor akkorára
nőhet benne a parancsolástól való félelem, hogy
katasztrófába sodorja. De mielőtt a katasztrófa a személyét
eléri, mielőtt a saját testére, a parancsoló szerint a testében
megtestesült világra lecsapna, számtalan, aki más elpusztul.
A parancsok rendszere általánosan elfogadott rendszer.
Legfőbb jellemzőjévé alighanem a hadseregeknek vált. Ám a
civilizált élet számos más területén szintén úr és bélyeg a
parancs. A hatalomnak halál, fenyegetés a pénze. Pénzt
pénzre raknia, félelmes tőkét gyűjtenie könnyű. Aki a
hatalmat le akarja bírni, az a parancsra vesse bátran a
szemét, és annak lelje módját, hogy fullánkját törje.
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató
Szedte és nyomta Akcidens Print Kft.
Felelős vezető Máthé Sándor ügyvezető igazgató
Készült Budapesten, 1991-ben
A nyomdai rendelés törzsszáma: 91.0206
Felelős szerkesztő Kajtár Mária
A könyvet Liener Katalin tervezte
Műszaki vezető Miklósi Imre
Készült 31,25 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 07 5272 7
Jegyzetek és irodalom
1
A haka leírása J. S. Polacknál található. New Zealand. A narrative of travels and adventure.
London, 1838. I. köt. 81-84.
2
Az „Arafati vártát” már több ízben leírták, a legalaposabban Gaudefroy-Demombynes: Le
Pélerinage á la Mekke. Paris, 1923. 241-255.
3
becsuánák – Dornan: Pygmies and Bushmen of the Kalahari. 291.
4
bolokik – Weekes: Among Congo Cannibals. 261.
5
gaboni pigmeusok – A dal a holtak barlangjáról Trilles: Les pygmées de la forêt équatoriale c.
könyvében. Paris, 1931.
6
A csukcs sámánok segítő szellemei – Ohlmarks: Studien zum Problem des Schamanismus. 176.
7
eszkimó sámánok – Rasmussen: Thulenfahrt. Frankfurt, 1926. 448-449.
8
A holtak seregei a skót felföldi keltáknál – Carmichael: Carmina Gaidelica. II. köt. 357.
9
a lappok és a tlinkit indiánok északi fénye – Höfler: Kultische Geheimbünde der Germanen.
Frankfurt, 1934. 241-242.
10
nincs szabad tér az ég és a föld között – Bin Gorion: Die Sagen der Juden. I. köt. Von der Urzeit.
348.
11
a démonok serege a perzsáknál – Darmesteter: The Zend-Avesta. II. rész 49.
12
Cäsarius von Heisterbach: A csodákról való párbeszéd teljes angol fordítása The Dialogue on
Miracles címen jelent meg Routledge-nél 1929-ben Londonban. Az idézetek innen származnak. I.
köt. 322-323., II. köt. 294-295.
13
Az Úr trónusa körüli udvar – Cäsarius, II. köt. 343.
14
Sáskadal – Waley: The Book of Songs. London, 1937. 173.
15
Madame Jullien levele a fiához – 1791. augusztus 2-án. Landauer: Briefe aus der Französischen
Revolution. I. köt. 339.
16
Camille Desmoulins levele apjához – Landauer, I. köt. 144.
17
Revivals – a Revivals, különösen az afrikai Revivals legjobb leírásai Davenport: Primitive Traits in
Religious Revivals c. könyvében találhatók. New York, 1905. Az egyik: legismertebb prédikátor
mondja el életét: The Backwoods Preacher. An Autobiography by Peter Cartwright. London, 1958.
18
a pokol rémségei – Davenport, 67.
19
a Cane Ridge-i meeting – Davenport, 73-77.
20
hörgés, sikoly, rángatódzás – Davenport, 78-81.
21
a pápuák ünnepe – ennek az ünnepnek a részletes leírását l. André Dupeyrat: Jour de Fête chez
les Papous. Paris, 1954.
22
a tupinambuk ünnepsége – Jean de Léry: Le voyage au Brésil 1556-1558. Új kiadás 1927. Payot,
Paris, 223-224.
23
az asszonyok fegyvertánca a kafiroknál – Crooke: Things Indián, 124.
24
az ivaro indián asszonyok harci tánca – R. Karsten: Blood Revenge, War and Victory Feasts
among the Jibaro Indians of Easten Ecuador. Washington, 1922. 24.
25
a madagaszkári „mirary” – R. Decary: Moeurs et Coutumes des Malgaches. Paris, 1951. 178-179.
26
Jeremiás próféta – 25, 33.
27
Mohamed szózata ellenségei sokaságához – Ibn Ishak Mohamed életrajzának német változata
1864-ben jelent meg Weiltől. Ennél a munkánál jobb A. Guillaume angol fordítása: The Life of
Muhammad. A Translation of Ibn Ishaqs Sirat Rasul Allah. Oxford, 1955. Itt található a halott
ellenségekhez intézett diadalének, 305-306.
28
Une főbíró sírfelirata – Erman: Ägypten und ägyptisches Leben im Altertum. 680.
29
II. Ramszeszt dicsőítő ének – Erman: Die Literatur der Ägypter, 324.
30
a qádes-i csata – Erman: Die Literatur der Ägypter. 333.
31
Merneptah győztes csatája a líbiaiak ellen – Erman: Ägypten und ägyptisches Leben. 710-711.
32
III. Ramszesz és a líbiaiak – Erman: uo. 711.
33
az asszírok minden ellenséges fejért jutalmat fizettek – az Asszurbanipal korából való dombormű
sematikus másolata: G. Maspéro: Au Temps de Ramses et d’Assourbanipal. 370.
34
a tűz a Védákban – H. Oldenburg: Die Religion des Veda. 43.
35
a navajo indiánok tűztánca – Hambly: Tribal Dancing and Social Development. London, 1926.
338-339.
36
a gyújtogató nő esete – Kräpelin: Einführung in die psychiatrische Klinik. II. köt. 235-240.
37
viharistenek a Védákban – Macdonell: Hymns from the Rigveda. 56-57.
38
Plutarch: Leben des Pompejus. 11. fej.
39
osztozkodás a vadászzsákmányon – lásd É. Lot-Flack: Les Rite de Chasse chez les peuples
sibériens. Paris, Gallimard, 1953. 179-183.
40
A taulipangok hadjárata – Koch-Grünberg: Vom Roroima zum Orinoco. III. köt. Ethnographie. 102-
105.
41
az ausztrál totemek – Spencer, Gillen és C. Strehlow korábbi művein kívül nagyon fontos még e
témában: Elkin: The Australian Aborigines. 1943. Elkin: Studies in Australian Totemism. The
Oceania Monographs 2. sz. 1933.
42
a mandan indiánok bölény tánca – George Catlin: The North American Indians, I. köt. 143-144.
43
Ungutnika és a vad kutyák – Spencer and Gillen: The Arunta. 169.
44
zsákmány és kenguru – uo. 170-171.
45
a fölavatandó a földre fekszik – uo. 192-193.
46
Spencer and Gillen: The Arunta. Libasor. 160., körbefutás igen gyakran fordul elő a könyvben, pl.
a 273., sorbafekvés, 280., korongszerű tömörület, 261-262., két sorban állás, 189., négyszög,
278., halmaz a földön, 286., 290., 292., tűz-próba, 294., lángoló gallyak hajigálása, 279., 289.,
körülmetélés, 219.
47
Mary Douglas: The Lele of Kasai, in African Worlds. Edited by Daryll Fordé. Oxford Univ. Press,
1954. 1-26.
48
az erdő javai – M. Douglas, i. m. 4.
49
közös vadászat – M. Douglas, i. m. 15-16.
50
R. Karsten: Blood Revenge, War and Victory Feasts among the Jibaro Indians of Eastern Ecuador.
Washington, 1922. Újabb mű a témáról: M. W. Stirling: Historical and Ethnographical Material on
the Jivaro Indians. Washington, 1938.
51
Ruth Benedict: Patterns of Culture. Houghton Mifflin, Boston, 1934. 57-130. Németül: Urformen
der Kultur. Rowohlts Enzyklopädie, 1955. 48-104.
52
esőcsináló varázslat – Urformen der Kultur, 53.
53
Dahomey – Dalzel: The History of Dahomey. 1973. Ebben a régi, felbecsülhetetlen értékű
könyvben található az évenkénti ünnepek leírása is: XX. old. és tov. További művek Dahomeyről:
Burton: A Mission to Gelele, King of Dahomey, London, 1864. – Ellis: The Ewe-speaking Peoples of
the Slave Coast of West Africa, 1890. – Le Hérissé: L’Ancien Royaume du Dahomey. Paris, 1911. –
Herskovits: Dahomey, an Ancient West African Kingdom. New York, 1938.
54
Ibn Yubayr, a spanyolországi zarándok – The Travels of Ibn Jubayr. Translated by R. J. C.
Broadhurst. London, 1952. Mekka tágulása – uo. 174.
55
a harc és a háború prófétája – Goldziher: Vorlesungen über den Islam. 22-25.
56
Kübelé dühöng – Lukian: Göttergeschpräche. 12. beszélgetés.
57
Ízisz panasza – Erman: Religion der Ägypter. 39.
58
a síita muharram-ünnep – Goldziher: Vorlesungen über den Islam című művén kívül ehhez a
fejezethez még felhasználtam Gobineau: Religions et Philosophies dans l’Asie Centrale, 1865 (Új
kiadás: Paris, 1957), Donaldson: The Shiite Religion. London, 1933, Grunebaum: Muhammadan
Festivals. London, 1958. Virolleaud: Le Théâtre Persan. Paris, 1950., Titayana: La Caravane des
Morts. Paris, 1930 című művét.
59
Husszein szenvedései – Donaldson, i. m. 79-87.
60
a Próféta nemzetségének szenvedései – Goldziher, i. m. 212-213.
61
Husszein sírja a kerbelai síkon – Donaldson, i. m. 88-100.
62
Husszein siratása – Goldziher, i. m. 213-214.
63
a síiták legnagyobb ünnepe – Grunebaum, i. m. 85-94.
64
két közreműködő társulat – Gobineau, i. m. 334-338.
65
Zsúfolásig tele a színház – Gobineau, i. m. 353-356.
66
Menj, és mentsd meg a tűztől – Gobineau, i. m. 94.
67
a vér napja – Titayana, i. m. 110-113. idézi De Félice: Foules en Délire 170-171.
68
Stanley: Sinai and Palestine, 354-358.
69
Curzon: Visits to Monasteries in the Levant. 230-250.
70
Tömeg és történelem – ebben a részben egy kivételével a modern korról szólnak a fejezetek. Itt
ennél többet adni félrevezető lenne: az olvasó még nem ismeri a könyv további részeit, amelyek
a hatalom lényegét kutatják. Joggal mondható tehát, hogy e rész címe, Tömeg és történelem,
túlságosan tág. Azokat az ismereteket, amelyeket a Tömeg és falka című részben kaptunk
korábbi időszakok történelmi mozgalmairól, egy későbbi munkámban kívánom megjelentetni,
amely már részben elkészült, részben még csak vázlatosan van meg.
71
Az önpusztító xozák – amit itt leírok a xozáknál történtekről, az, némileg leegyszerűsítve, Theal:
History of South Africa c. könyvéből származik. (III. köt. 198-207.) – Kropf, német misszionárius
szemtanúja volt az eseményeknek, amelyeket rövid, de rendkívül plasztikus és ma már nehezen
hozzáférhető tanulmányában írt le: Die Lügenpropheten des Kaffern-landes. (Neue
Missionsschriften 2. kiad. 11. sz. Berlin, 1891.) Katesa Schlosser: Propheten in Afrika c.
könyvében (Braunschweig, 1949), a 35-41. oldalon rövid leírását adja az eseményeknek. A Kropf
által ábrázolt legfontosabb részleteket ő is mindenütt idézi. A legújabb és legalaposabb, friss
anyagokkal kibővített leírás egy dél-afrikai író könyvében található, amelyet Európában
egyáltalán nem ismernek. Burton: Sparks from the Broder Anvil, King Williams Town, 1932. 1-102.
72
Zuckerman: The Social Life of Monkeys and Apes. London, Kegan Paul, 1932. 57-58.
73
Zuckerman, i. m. 268-269., 300-304.
74
Dzsingisz kán – Wladimirzov: The Life of Chingis-Khan, London, Routledge, 1930. 168.
75
Caesar–Plutarch: Leben des Cäsar. 15. fej.
76
Domitianus császár halotti tora – Dio: Römische Geschichte. 9. fej.
77
Flavius Josephus megmenekvése – az eset leírása megtalálható Josephus: Geschichte des
Jüdischen Krieges. III. könyv, 8. fejezet.
78
„Utolsónak pedig, akár szerencsés véletlen folytán, akár Isten rendelése szerint, Josephus
maradt, és vele egy társa.” – A zsidó háború szláv változatában, amelynek alapja némely kutató
szerint egy korábbi görög szöveg, e helyett a mondat helyett egy másik áll, amely kendőzetlenül
nevén nevezi a dolgokat: „Minekutána Josephus ezt mondotta volt, alattomosan úgy intézte,
hogy ne rá kerüljön a sor, s így a többieket mind becsapta.” L. az új angol fordítást a Penguin
Classicsban: Josephus: The Jewish War, translated by G. A. Williamson. 403.
79
Muhammad Tughlaq – l. később A delhi szultán c. fejezetet.
80
Mukdal elfoglalása – Sewell: A Forgotten Empire. 34.
81
Hakim – Wolff: Die Drusen und ihre Vorläufer. Leipzig, 1845. 286.
82
az indiai mogul császárok – l. Smith: The Oxford History of India. 321-468.
83
a jezsuiták korabeli krónikája – a jezsuiták leírása Szalim királyfiról: Du Jarric: Akbar and the
Jesuits, translated by C. H. Payne. London, Routledge, 1926. 182.
84
Shaka – a leghitelesebb korabeli leírást az angol utazónál, Henry Fynn-nél találjuk. Naplója,
amelyet már korábban is használtak forrásműként, több mint száz év elteltével könyv alakban is
megjelent. The Diary of Henry Francis Fynn. Edited by J. Stuart and D. Mck. Malcolm.
Pietermaritzburg. Shuter and Shooter, 1950. Az egyetlen modern, használható bibliográfia,
amelyik írásos források mellett szóbeli hagyományokra is támaszkodik, Ritteré, Shaka Zulu.
London, Longmans Green, 1955.
85
az etruszkok évszázadai – A. Grenier: Les Religions Étrusque et Romaine. Paris, 1948. 26.
86
mana a Marquesas-szigeteken – Handy: Polynesian Religion, 31.
87
a megölt ember a murnginoknál – Warner: A Black Civilisation. Harper and Brothers, 1958. 163-
165. Ez a könyv amely 1937-ben jelent meg, mind a mai napig a legteljesebb és legjelentősebb
leírását adja egy ausztráliai törzsnek.
88
a hős a Fidzsi-szigeteken – Lorimer Fison: Tales from Old Fiji, 51-53.
89
a kígyó és a hős az uitotóknál – K. Th. Preuss: Religion und Mythologie der Uitoto. Göttingen,
1921. I. köt. 220-229.
90
a túlélő a taulipangok között – Koch-Grünberg: Indianermärchen aus Südamerika. Jena,
Diederichs, 1921. 109-110.
91
a kutenájok eredete – Boas: Kutenai Tales. No. 74. The Great Epidemic, 269-270. Washington,
1918.
92
a ba-ilák tömeges öngyilkossága – Smith and Dale: The Ila-speaking Peoples of Northern
Rhodesia. London, 1920. I. köt. 20.
93
kabrék és karaibok – Humboldt: Reise in die Äquinoctial-Gegenden des neuen Continents. V. köt.
63.
94
egy indián gyermek halála Demererában – Roth: An Inquiry into the Animism and Folklore of the
Guaiana-Indians. Washington, 1915. 155.
95
őskultusz a zuluknál – Callaway: The Religious System of the Ama zulu. 1870. 146-159.
96
a király szelleme Ugandában – N. K. Chadwick: Poetry and Prophecy. Cambridge, 1942. 36-38.
97
a kínaiak őskultusza – Granet: La Civilisation Chinoise. Paris, 1929. 300-302. – Henri Maspéro: La
Chine Antique. Új kiadás: Paris, 1955. 146-155. – Jeanne Cuisinier: Sumangat. L’âme et son culte
en Indochine et en Indonésie. Paris, Gallimard, 1951. 74-85.
98
az athéni pestis – Thukydides: Geschichte des peloponnesischen Krieges. II. könyv, 47-54. fej.
99
Dzsingisz kán őse – „Dzsingisz kán őse egy szürke farkas volt, amelyet a magasságos Ég
nemzett” – ezzel a mondattal kezdődik a Die Geheime Geschichte der Mongolén. Kiadta és
fordította Haenisch. Leipzig, 1948.
100
a római császárok lelke – l. az egyik római császár, ezúttal Septimius Severus apoteózisának
gyönyörű leírását: Herodian: Geschichte des römischen Kaisertums seit Mark Aurél. IV. könyv. 2.
fej.
101
a mongolok félelme a vihartól – Rubruk útleírásában: Contemporaries of Marco Polo, edited by
Komroff. London, 1928. 91.
102
az etruszkoknál külön papi rend – Grenier: Les Religions Étrusque et Romaine. 18-19.
103
villám és hatalom – Franz Kuhn: Altchinesische Staatsweisheit. 105. – Romulus eltűnése egy
viharban – Livius, I. könyv. 16. 105. – Tullus Hostilius halála villámcsapás által – Livius, I. könyv.
31.
104
a gyermek első kérdése – Jespersen: Language. 137.
105
a Delelői Asszony – Wendische Sagen. Kiadta Sieber, Jena, 1925.
106
a varázsló az arandáknál – Spencer and Gillen: The Arunta, II. köt. 39-420.
107
az utolsó Visconti kifürkészhetetlensége – Decembrio: Leben des Filippo Maria Visconti.
Fordította Funk. Jena, 1913. 43. fej. 29-30.
108
II. Khoszrau titoktartási próbája – Le Livre de la Couronne, attribué a Gahiz, traduit par Ch.
Pellat, Paris, 1954. 118-120.
109
vukuf és ifáda – l. Gaudefroy-Demombynes már említett könyvét. 235-303.
110
Lukian: Von der Syrischen Göttin, Wieland ford. Sämtliche Werke, IV. köt. München, 1911. 376-
377.
111
a szkopcok – alapos, de némileg nehézkes könyvet írt a szkopcokról Grass: Die russischen
Sekten. II. köt. Die weissen Tauben oder Skopzen. Leipzig, 1914. – Szintén Grass fordította le a
Die geheime heilige Schrift der Skopzent. Leipzig, 1904. – Használható anyaggal szolgál egy
újabb könyv: Rapaport: Introduction á la Psychopathologie Collective. La Secte mystique des
Skoptzy. Paris, 1948.
112
az asszasszinok – az asszasszinokról írt korábbi műveket messze felülmúlja Hodgson: The Order
of Assasins c. munkája. Haag, 1955.
113
rabszolgaság-szuggesztió – Kräpelin: Psychiatrie. III. köt. 723.
114
a szúnyogok beszéde stb. – az itteni idézetek mind Kräpelin Psychiatrie-jából valók. III. köt. 673-
674.
115
Egy igen fontos tanulmányban, amely a Bhrigu im Jenseits címet viseli (megj. 1950-ben, a
Paideuma 4. kötetében), Hermann Lömmel összefoglalja a Sátápata-Bráhmánában leírt
vándorlást. Fentebb magam is ezt az anyagot használtam fel. Lömmel összegyűjtötte az ősi
hindu irodalom minden erre vonatkozó anyagát, s egy utószóval kiegészítve közreadta a
Paideuma 5. kötetében, 1952-ben. Az utószóban a leírt eseteket kapcsolatba hozza más népek
 elképzeléseivel a halottak „megfordított” világáról. Még ha nem tudtam is mindenben követni a
hindu szövegre vonatkozó magyarázatait, és még ha olykor más következtetésekre jutottam is,
hálás köszönettel tartozom neki ezért a munkájáért. Lömmeltől vett idézeteimből elhagytam
mindazt, ami a „megfordulás” vizsgálatakor ebben az összefüggésben feleslegesnek tűnt.
116
Bleek and Lloyd: Specimens of Bushman Folklore. London, 1911. – Bushman Presentiments, 330-
339.
117
Loritja mítosz a tukutitákról – C. Strehlow: Die Aranda- und Loritja-Stämme in Zentral-Australien.
II. köt. 2-3. L. még Lévy-Bruhl: La Mythologie Primitive. Paris, 1935. Ez a fontos könyv rendkívül
figyelemreméltó aspektusokat tartalmaz az átváltozásról. Nagyjából az ausztrálok és a pápuák
mítoszaira korlátozódik, és igen kimerítő idézeteket közöl a legfontosabb művekből, amelyek
ezzel a területtel foglalkoznak, ugyanakkor sok mindent az olvasó fantáziájára bíz. Lévy-Bruhl
legkevésbé vitatható könyvének tartjuk.
118
a Tanító és tanítvány – Dirr: Kaukasische Märchen. Jena, 1922.
119
Próteusz: Odüsszeia. IV.
120
a hisztéria – Kräpelin: Psychiatrie. IV. köt. 1547-1806. Bleuler: Lehrbuch der Psychiatrie. 392-401.
– Kretschmer: Über Hysterie. 1927.
121
sámánok – Czaplicka: Aboriginal Siberia. 1914. Ohlmarks: Studien zum Problem des
Schamanismus. 1939. Èliade: Le Chamanisme. 1951. Findeisen: Schamanentum. 1957.
122
mánia és mélakór – Kräpelin: Psychiatrie. III. köt. Das manisch-depressive Irresein. 1183-1395.
Bleuler: Lehrbuch der Psychiatrie. 330-351.
123
T. G. H. Strehlow: Aranda Traditions. Melbourne University Press, 1947.
124
bandikut-mítosz – Strehlow, i. m. 7-10.
125
Lukara-mítosz – Strehlow, i. m. 15-16.
126
„Az ős a witchetty-lárvák élettartalmának összfoglalata” – Strehlow, i. m. 17.
127
Mboringka, a pondróős – Strehlow, i. m. 12.
128
„A deliráló legtöbbször arcokat lát” – Kräpelin: Psychiatrie. II. köt. 123. és tov. Bleuler: Lehrbuch
der Psychiatrie. 227-228., 233.
129
az első eset egy vendéglősé – Kräpelin: Einführung in die Psychiatrische Klinik, II. köt. 43/147-
161. 375. old. és tov.: skizofrén deliráló – Bleuler: Lehrbuch der Psychiatrie. 234-235.
130
a tigrisbőrbe bújtatott szamár – Hertel: Indische Märchen. Diederichs, Jena, 1921. 61-62.
131
Cremonai Liudprand – Liudprand von Cremona: Das Buch der Vergeltung. VI. könyv 5. fej.
132
a paralízis klasszikus esete – Kräpelin: Einführung in die Psychiatrische Klinik. II. köt. 26. r. 93-97.
133
jóval hevesebb paralízis – Kräpelin, i. m. 28. r. 101-102.
134
Afrikai királyok – D. Westermann: Geschichte Afrikas. Köln, 1952. A könyv valóban hihetetlenül
nagy anyagot dolgoz fel, jelen művemben igen sokszor merítettem belőle.
135
a király halála és új király megválasztása Gabonban – Du Chaillau: Explorations and Adventures
in Equatorial Africa. 1861. 18-20.
136
a nigériai Jukun királya – Meek: A Sudanese Kingdom. London, Kegan Paul, 1931. 120-177., 332-
353. l. igen röviden még Westermann-nál 34-35.
137
afrikai királyok jellemzői – Westermann, i. m. 34-43.
138
királyok utánzása – Monomotapa – Westermann, i. m. 413-414. Etiópia – Diodor, i. m. III. köt. 7. –
Strabo, i. m. XVIII. köt. 2., 3., Darfur: Travels of an Arab Merchant in Soudan. London, 1854. 78.
Uganda, Boni, Kína – Frazer: The Dying God. 39-40.
139
a király maga szabta meg uralma hosszát – Monteil: Les Bambra du Ségou. Paris, 1924. 305.
140
a yorubák királyának megválasztása és megveretése – Westermann, i. m. 40., Sierra Leonéban –
uo. 41.
141
a törvénytelenség állapota a király halála után – a wagadugui moszi törzsnél – Westermann, i.
m. 185. – Asantiban – uo. 222. – Ugandában – Roscoe: The Baganda. London, 1911. 103-104.
431. old. A hima-országok a mai Uganda és az Ugandától délre fekvő területek elfoglalása révén
keletkeztek. Hamita eredetű harcos pásztor törzsek, amelyek himáknak nevezték magukat,
Északról vándoroltak be, és leigázták az őshonos földművelő négereket. A hima-országok Afrika
legérdekesebb királyságai: jellemzőik, hogy szigorú kasztrendszer uralkodik ott.
142
az ankolei király utódja – Oberg: The Kingdom of Ankole in Uganda. In: African Political Systems,
edited by Fortes and Evans-Pritchard. Oxford University Press, 1954. 121-162. Az utódról szóló
fejezet – 157-161. Kevésbé megbízható, de rendkívül olvasmányos Roscoe könyve, a The
Banyankole, Cambridge, 1923. Ruandáról, a déli hima-országról kiváló új tanulmány áll a
rendelkezésünkre: Maquet: The Kingdom of Ruanda. In: African Worlds, edited by Daryll Forde,
164-189.
143
a kitarai király megkoronázása – Roscoe: The Bakitara. Cambridge, 1923. 129-130.
144
a kitarai királyok szimbóluma, az íj – Roscoe: uo. 133-134.
145
„Lenyilazom a népeket” – Roscoe: uo. 134.
146
„megette a dobokat” – Roscoe: uo. 188.
147
„Tovább fogok élni, mint az őseim” – Roscoe: uo. 194.
148
elkaptak két arra járó embert – Roscoe: uo. 197., bűnbak és felvigyázó – Roscoe: uo. 200.
149
az áldozatokat párosával vezették elő – Roscoe: uo. 210.
150
„Most már isten vagy” – Westermann: Geschichte Afrikas. 39.
151
az ugandai király egyedül evett – Roscoe: The Baganda. 207.
152
a kitarai királyt a szakácsa etette – Roscoe: The Bakitara. 103.
153
a kitarai király törvényt látott – Roscoe: uo. 61-63.
154
Ibn Batuta – utazása Indiában és Kínában. Kiadta H. V. Mzik, 1911. – Ibn Batuta: Travels in Asia
and Africa. 1325-1354. Translated and selected by H. A. R. Gibb. London, Routledge, 1929. – Az
idézetek ebből az angol kiadásból valók.
155
Zia-uddini Barani – története található Elliot and Dowson: The History of India as told by its own
Historians c. könyvében. 1867-77. A kalkuttai Gupta kiadónál külön megjelent Later Kings of
Delhi. Muhammad Tughlaqkal itt foglalkoznak a 159-192. oldalon.
156
A modern indiai történetírók közül Ishwari Prasad veszi védelmébe Tughlaqot: L’Inde du VIIe au
XVIe Siècle (a Histoire du Monde gyűjteménye). Paris, 1930. 270-300. Ishwari „szerencsétlen
idealistának” és a „középkor kétségtelenül legtehetségesebb emberének” mondja Tughlaqot.
157
Denkwürdigkeiten eines Nervenkranken von Dr. jur. Daniel Paul Schreber. Leipzig, 1903.