1813 szeptemberében a 23 éves Kölcsey Ferenc szokatlan verset írt a jegyességről: „Mért e reszkető

könyű szememben? / Mért ez édes órán új remény? / Bájos arcod, százszor boldog álom, / A múltban s
jövőben nem találom.” "A jegyváltó" című, boldognak nehezen nevezhető versét „forró csókok” mellett
el is küldte annak, akit a saját bevallása szerint legjobban szeretett a világon. Levele zárásaként ezt írta:
„Ölellek véghetetlen szerelemmel, mint mátkád ölelni soha sem foghat – ez a szív nem a lyánykájé.” A
levél címzettje Szemere Pál, Kölcsey legjobb barátja volt. A költő számos szerelemes tárgyú versét
címezte neki, és iránta való érzelmeit nem csak ebben a levelében nevezte szerelemnek. Szemere éppen
esküvő előtt állt, menyasszonya távoli rokona, Szemere Krisztina volt. Róla – korai halála után – Kölcsey
vallomásnak is beillő nekrológot írt: „A te lényed szeretetből volt szőve. (…) A sokaság nem fog engem
érteni (…) Mi gondom nekem a sokaságra? Az én szívem legszentebb, legtitkosabb érzelmei csak lelkem
rokonai előtt nyílnak fel.”

Nehéz megfejteni pontosan, mi történt Kölcsey Ferenccel az 1813-14-es években, amikor ifjúkora
legnagyobb érzelmi viharát élte át. Kölcsey szerelemi élete ugyanolyan talány, mint Shakespeare-é:
irodalomtörténészek tucatja próbált rá magyarázatot találni, hogy a fiatal költő, aki csak úgy ontotta a
szerelmes verseket, miért nem nevezi meg szerelmét, és miért nem tudunk egyetlen kapcsolatáról sem.
A leggyakoribb magyarázat szerint nem is érzett szerelmet soha valós személy iránt, versei a szerelem
ideájának szólnak. Mások szerint egy reménytelen, kamaszkori szerelem élt benne tovább hosszú évekig,
s van, aki szerint Szemere Krisztina iránti titkos érzelmeit írta meg verseiben. Szemere Pálhoz, és egykori
diáktársához, Kállay Ferenchez írott egzaltált szerelmes levelei felett vagy átsiklanak, vagy egy különös,
szentimentális férfibarátság dokumentumainak tekintik. Mindenesetre Kölcsey egyedül áll érzelmeivel:
más kortársa leveleiben még a szentimentalizmus korszakában sem találunk példát ilyen, férfiakhoz írott
áradó szerelemi vallomásokra.

A sovány, fél szemére vak, korán kopaszodó fiú először húszévesen találkozott Szemere Pállal, amikor
Debrecenből Pestre költözött joggyakorlatra, és mestere, Kazinczy Ferenc tanácsára felkereste a pesti
irodalmi triász fő szervezőjét. A mindig aktív, jóképű, nőket, bort, kalandot kedvelő Szemere és a
komoly, visszahúzódó Kölcsey hamar barátok lettek. Barátja hatásának tudják be a költő világnézeti
fordulatát és megismerkedését a német esztétikával. Ha tehették, sülve-főve együtt voltak, közösen
fogadták a Pestre látogató Berzsenyit is. Aztán 1810 májusában – anélkül, hogy ügyvédi vizsgáját letette
volna – Kölcsey, barátai meglepetésére hirtelen hazautazott, és egy évig nem adott hírt magáról.
Családja sződemeteri birtokán élt magányosan, ekkor írt versei a boldogtalan szerelemről szólnak: írt
költeményt a Holdhoz a megcsalatásról, és sírverset egy szeretőjét gyászoló lány nevében. Leghosszabb
művét, a költői lét és a szerelem értelmét kereső "Andalgások"-at „Szemerém”-hez ajánlással látta el.
Utóbbi két versét – minden kísérőlevél nélkül – el is küldte Szemere Pálnak.

Egy év hallgatás után újra levelezni kezdett, de kizárólag Kazinczyval. Édesapja meghalt, ő pedig a család
eldugott, álmosdi birtokát örökölte, az itt töltött időszakot száműzetésként élte meg. 1813. május 22-én
tört fel benne annyira a kétségbeesés, hogy két hosszú, segélykérésnek is beillő levelet is írt. Egyiket
mesterének, a másikat Szemerének. „Pali, Pali, mily hatalmas kézzel ronthat el mindent a történet!” –
írta a három éve nem látott barátnak. „Tele nagy érzésekkel, mint az elválasztottak, jöttem karjaitok
közül, s észre sem vettem, midőn egy közönséges földmívelő lett belőlem.”
Szemere Pál ebben az időben vette át péceli birtokainak kezelését, s ő is aktív levelezésben állt
Kazinczyval. Hol legújabb szóalkotásaival lepte meg (neki köszönhetjük az ábránd, dalnok, divat, elnök,
ipar, jellem, regény, színész és irodalom szavakat), hol pedig szexuális kalandjaival dicsekedett, – az idős
mester nem kis megbotránkozására. Egy Suzy nevű lányról írta: „szám a melyének esett, s azt ezer
csókokkal hintegettem el. Tovább ragadt a hév, (...) egyik kezével a’ kebelt megnyitá, s a’ bimbó számban
vala.” A régen látott Kölcsey levelére postafordultával felelt. Nem tudjuk, mit írt, csak Kölcsey
Kazinczynak küldött beszámolóját ismerjük: „Tegnap vettem Szemérétől levelet, oly szépet, oly forrót,
milyet csak az én Palimnak hevülő melle nyújthat! (...) oly elragadó hévvel fogadott engem, mely elég
megédesíteni minden pillanatot, melyben azt kelle gondolnom, hogy ő talán engem többé nem szeret.
Nem, az ő szíve nem romlott el, az ő szíve elromolhatatlan.” Más oka is volt a boldogságra: meglátogatta
egykori kollégiumi társa, Kállay Ferenc, Szemere mellett a másik férfi, akit gyakorta szólított meg
szerelmes szavakkal leveleiben. A hadbíróként szolgáló barát heteket töltött nála Álmosdon. Kölcsey
hosszú szünet után újra verseket írt, amelyek közül néhányat – levelére szánt válaszként – elküldött
Szemerének. Köztük a "Kívánság" címűt: „Éltemet esti homály kékellő leple borítsa, / Gyönge
szerelmeimet védje viszontszerelem.” Amikor Szemere két hónapig nem válaszolt, Kállayt pedig Pestre
szólította munkája, Kölcsey újra kétségbeesett: „Szemerének Kölcsey forró csókjait! Pali, Pali ez-e mind,
amit remélnem hagyál?” – kezdte szemrehányó levelét. Szemerének volt oka rá, hogy újra
megfeledkezett barátjáról: a Suzy-kaland után néhány hónappal megkérte távoli rokona, Szemere
Krisztina, vagy ahogy a családban hívták, Kriska kezét.

Kölcsey a közelgő kézfogó hírére küldte barátjának A jegyváltó című verset, s innentől kezdve még jó pár
lángoló érzelmektől átfűtött levelet írt neki, amelyekből sem a forró szerelem említése, sem a forró
csókok küldése nem hiányozhatott. Zavarba ejtő a lelkesedés, amit a költő barátja boldogsága fölött
érez: „Te enyém vagy, s ragyogásodra nem mondhatnám szent örömmel: az én Palim ragyog úgy!
Ölellek, édes Palim, lepjék arcodat csókjaim, ha úgy akarod, de az enyémet borítsák a tieid, és a kedvelt
lyányé egykoron!” Volt, hogy az ismeretlen Kriskának is rajongva üzent – „mondd meg lyánykádnak,
hogy én a te Kölcseyd vagyok, s hogy én őtet forróan köszöntöm” – máskor pedig az ifjú pár
nászéjszakájáról fantáziált: „a közemberek azt mondják, hogy hat hétig a boldog éj után alkalmatlanok
minden más dolgok tételére. Így neked 60 hét is jut azon állapotból, mert ami a közembert is lángba s
szédelgésbe hozza, micsoda erővel hathat az a poétára.”

Ahogy azonban közeledett Szemere és menyasszonya esküvőjének napja, úgy veszítette el lelkesedését
Kölcsey és vett rajta erőt a búskomorság. Verseinek egy részét megsemmisítette, lelkének
„megtompulásáról” írt. Nehezen fogadta el azt is, hogy fivére megházasodott, s ettől még rosszabbul
érezte magát otthonában. Ahelyett, hogy elment volna Szemeréék régóta várt esküvőjére, egy hirtelen
ötlettől vezérelve elhatározta, hogy Bécsbe utazik barátja, Kállay után. Csak Pozsonyig jutott, hogy aztán
ugyanolyan hirtelen hazautazzon. Talány, mi történhetett, – Kölcsey az őt váró Kállaynak rendkívül
zavaros, egzaltált levelet írt. „Kérlek, hogy fatális elmaradtáról bécsi utamnak egy szóval se emlékezzél”
– írta barátjának, akit előbb beavatott, hogy otthon várja egy lány, aki „napról-napra becsesebb lesz”
számára, majd két mondattal később, ezt elfeledve, az élettől is búcsúzni akart. „Meghalni, édes
barátom, ezen gondolat annyira mindennapi, és mégis mindig új, mindig szokatlan. (..,) Egyedül való
örömim azon kevés órák valának, melyeket a ti karjaitokban, a barátság s szerelem karjaiban töltöttem, s
nem vérzők voltak-e ezek is? Csókollak édes Ferim, és ha többször nem láthatnálak is, ne feledd el egy
pillanatig az ifjút, ki barátait, és tégedet, mindenekfelett szerette.”

Nem tudjuk, hogy e búcsúlevélnek is beillő sorok után mi történt volna vele, ha nem következik újabb
fordulat életében. A friss házas Szemere értesülhetett a búskomorságáról, mert meghívta magukhoz
barátját. A Pécelen töltött néhány hónapot Kölcsey élete legszebb időszakaként tartotta számon.
Megismerte és szívébe zárta Szemere Kriskát, aki Képlaky Vilma néven maga is írt költeményeket.
Legtermékenyebb időszakuk volt a péceli nyár, kölcsönösen verseket írtak egymáshoz, a két férfi pedig
megírta a mindkettejük számára hírnevet hozó közös művét, a Felelet a mondolatra című pamfletet a
nyelvújítás kritikusai ellen. Kriska ezen a nyáron terhes is lett, s később gyermeke „második apjaként”
emlegette Kölcseyt. Barátai az euforikus napok alatt megpróbálták megtudni a költőtől, kihez írja
folyamatosan születő szerelmes verseit, de ő hallgatott. Sőt, kijelentette, hogy huszonnégy éves komoly
férfiúként már „fenntebb tárgyakért esdeklik”, mint a szerelem. S valóban: a péceli nyár a költészetében
is fordulatot hozott. Az érzelmek áradása itt talált először új tárgyat magának: a hazát.

Ide másolom Varga B. Árpád református lelkész levelét:

Két tűz között érzem magam. S vajon melyik tűz fog megégetni? Nagy lángként érhet komoly vélemény a
keresztyének köréből, és nagy erővel zúdulhat rám a világ szava. S míg egyik liberálisnak tarthat, a másik
kirekesztőnek. Persze mindezt a sokszor aláhúzott feltételezések szintjén képzelem el - egyelőre, de
szükséges, mintegy előrebocsátva a különböző gondolkodásúak csoportjait.
A téma, amit ez a bejegyzés generál, nem újkeletű, viszont köszönhetően főszereplőjének, aki
köztiszteletnek örvend, elismert alkotó, közös nemzeti imádságunk szerzője, aki nélkül szegényebb lenne
magyar kultúránk, egy kulturált és építőjellegű diskurzusra ad lehetőséget. (Zárójelben hadd jegyezzem
meg, hogy Nyáry Krisztián több bejegyzése is alkalmas arra, hogy olyan jellegű beszélgetést
folytathassunk, amit az imént említettem.)
Az azonos neműekhez való vonzódás velünk született „adottság”. (S most tekintsünk el attól, hogy
vannak divatból, kíváncsiságból, poénból vagy „munkájukból” kifolyólag azonos neműekhez
„vonzódók”.) A bűneset óta „elromlott” világunkban sok minden így jelentkezik.
Mindenki, aki a Szentíráshoz, mint zsinórmértékhez ragaszkodik, vallja: a homoszexualitás bűn, de
semmiképpen se bűnösebb egy homoszexuális férfi egy heteroszexuális férfihez képest. „A bűnöknek a
Biblia szerint nincs hierarchiája (kivéve a Szentlélek elleni bűnt). Mindenki egyformán bűnös.” (Köntös
László) Ezt szem előtt tartva, fölteszem a kérdést: szenvedhetett-e attól Kölcsey, hogy szerelmet érzett
egy férfi iránt? Miért ne? S ha ez a feltevésem megállja a helyét, akkor nem igazolást keres Kölcsey,
hanem - hasonlóan minden bűnös emberhez (ahhoz is, amilyen én vagyok), - vágyódik Isten kegyelme
után. Mert amíg az életemet Isten kezébe teszem le, addig bár újra és újra elbukhatok erőtlenségem
folytán, de az Atya kegyelme újra és újra lehetőséget ad az újrakezdésre. Így válnak a felelőtlenül
gondolkodó emberek tetteiket bevalló felelős emberekké, így válnak a maguk gyengeségét, elesettségét
és tehetetlenségét belátó emberek Istenre ráhagyatkozó emberekké.
Kölcsey Ferenc példája erre mutat rá: minden bajommal ott lehetek az elfogadó és befogadó Istennél,
aki azért húz határokat (értsd alatta pl. honnan beszélhetünk bűnről), hogy védje az életemet a földi
kísértésektől, amely akár már valósággá vált, akár még csak kívánság formájában van jelen és teheti
tönkre életemet. Tehát nem Isten taszítja el magától az embert, hanem mi vagyunk érzékenyek Isten
gondviselő, figyelmeztető szavára és fordulunk el Tőle.
Kölcsey, a maga bűnös emberi mivoltában áldásért imádkozott: „Isten áldd meg a magyart…” Mi is
bűnösök vagyunk…csak lehet, hogy másként. Aki ezt tudja, az az Atyához fohászkodik. Kölcsey tudta és
tudott. És vajon mi?