SÁRGA

R. F. KUANG
R. F. Kuang: Yellowface
Copyright © 2023 by Rebecca Kuang
Hungarian translation © Tót Barbara, 2023

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

R. F. Kuang: Yellowface
William Morrow, an imprint of HarperCollins Publishers,
New York, 2023

Fordította: Tót Barbara

ISBN: 978 963 598 200 4 (epub)

Magnólia

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

Az eredeti borítót készítette: Ellie Game ©
HarperCollinsPublishers Ltd 2023,
A magyar borítót szerkesztette: Coverist Studio, Faniszló
Ádám
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Szerkesztő: Greff András
Korrektor: Balázs Piroska, Virág Sándor
Tördelés: KFBook Design Studio

Műfaj: kortárs irodalom

Ericnek és Janette-nek
 Egy
A ZNAP ESTE, AMIKOR végignézem Athena Liu halálát, épp
a Net ixszel kötött szerződését ünnepeljük.
Hogy megértsd ezt a történetet, két dolgot kell tudnod
Athenáról.
Először is, neki minden az ölébe hullott: kapásból a
főiskola után több kötetre szóló szerződést kapott egy nagy
kiadótól, művészeti mesteroklevelet szerzett az
írókurzuson, amiről már mindenki hallott, az életrajzában
egymást érik az ösztöndíjak, és a felsorolás, ami a jelöléseit
mutatja mindenféle díjakra, hosszabb, mint az én
bevásárlólistám. Huszonhét éves korára már kiadott három
regényt: egyik sikeresebb volt, mint a másik. Athena
számára a Net ix-szerződés nem számított sorsfordító
eseménynek: csupán egy újabb strigula a dicsőségfalon,
kényelmes hely a belső sávban a sztársághoz vezető úton,
amelyen már a lediplomázása óta száguld.
Másodszor, valószínűleg az előbbiek miatt, nem igazán
vannak barátai. A korunkbeli írók – atal, ambiciózus,
feltörekvő tehetségek éppen innen a harmincon – általában
falkákba tömörülnek. A közösségimédia-felületeken
könnyedén rálelsz ezekre a klikkekre – ahogy ömlengenek
egymás kiadatlan kéziratairól (ELDOBOM AZ AGYAM,
PEDIG MÉG KÉSZ SINCS!), visonganak a bemutatott
borítótervektől (OLYAN SZÉP, HOGY BELEHALOK!!!), és
a világ minden táján lőnek egy szel t az irodalmi
találkozókon. Athena Instagram-oldalán azonban nem
találsz senki mást. Rendszeresen tweetel hetvenezer
követőjének a karrierje legújabb állomásairól, néha fura
vicceket is kiír, de nagyon ritkán jelöl meg másokat. Nem
említi meg senki nevét, nem ír recenziót vagy ajánlót a
kollégái könyveiről, és nem osztogat nyilvánosan
buksisimit azon a kérkedő és kétségbeesett módon, ahogy a
többi kezdő író teszi. Amióta ismerem, egyszer sem
említette egyetlen közelebbi barátját sem, leszámítva
engem.
Régen azt hittem, hogy csak nagyon zárkózott. Athena
annyira röhejesen sikeres, hogy teljesen jogos, ha nem akar
egyszerű földi halandók közé vegyülni. Valószínűleg
kizárólag celebekkel meg a többi bestsellerszerzővel
csetelget, akik a modern társadalomról kialakított
ki nomult véleményükkel szórakoztatják őt. Athena nem ér
rá prolikkal foglalkozni.
De ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy Athenát
mindenki más is éppolyan elviselhetetlennek találja, mint
én. Végül is, tényleg nem egyszerű olyan emberrel
barátkozni, aki mindenben jobb nálad. Talán azért nem
kedvelik Athenát, mert ha összehasonlítják magukat vele,
mindig ők jönnek ki rosszabbul. Talán én is csak azért
maradtam vele, mert ennyire szánalmas vagyok.
Ezen az estén tehát csak Athena és én vagyunk itt egy
georgetowni, szörnyen túlárazott tetőbárban. Úgy nyakalja
a koktélt, mintha kötelessége lenne jól éreznie magát, én
meg azért iszom, hogy végre elhallgattassam azt a szemét
hangot magamban, aki folyton azt kívánja, bárcsak Athena
halott lenne.

ATHENÁVAL VÉLETLENÜL lettünk barátok. A Yale-en

gólyaként ugyanazon az emeleten laktunk, és amióta az
eszünket tudtuk, mindketten írók akartunk lenni, így hát
ugyanabban az egyetemi írószemináriumban lyukadtunk
ki. Kezdő írókként ugyanabban az irodalmi folyóiratban
közöltük a novelláinkat, és diploma után pár évvel
ugyanabba a városba is költöztünk. Athena a rangos
ösztöndíj miatt ment Georgetownba, az ottani kart ugyanis
– a pletykák szerint – teljességgel lenyűgözte az American
Universityn tartott vendégelőadása, és az angol tanszék
külön állást biztosított csak neki, hogy kreatív írást
taníthasson. Én pedig azért kerültem oda, mert anyám
unokatestvérének volt egy öröklakása Rosslynban, és
kiadta nekem azzal a feltétellel, hogy rendszeresen
öntözöm a növényeit. Csak a rezsit kell zetnem. Athenával
sosem éreztük úgy, hogy afféle rokonlelkek lennénk, vagy
hogy valami régi, szörnyű trauma kötne össze minket –
csak egy helyen éltünk, ugyanazokat a dolgokat csináltuk,
úgyhogy egyszer csak barátok lettünk.
Bár ugyanonnan indultunk – Natalia Gaine professzor
Bevezetés a kisprózába kurzusáról –, a pályafutásunk mégis
egészen más irányba vitt minket a diploma után.
Az első regényemet abban az évben írtam, amikor egy
nonpro t tehetséggondozónak, a Teach for Americának
dolgoztam, és szétuntam az agyamat. Mindennap, miután
hazaértem a melóból, nekiálltam aprólékos vázlatot
készíteni a sztorihoz, amit már gyerekkorom óta el akartam
mesélni: egy részletgazdag és diszkréten mágikus
felnövéstörténethez a gyászról, a veszteségről és a
lánytestvéri viszonyról. A szikomorfán túl volt a címe.
Miután sikertelenül kopogtattam vagy ötven irodalmi
ügynökség ajtaján, egy Evermore nevű kis kiadó karolta fel
a kéziratot, amely cég éppen új szerzőket keresett.
Akkoriban az előleg iszonyatos pénznek számított: tízezer
dollár kézbe, majd a jogdíjak, ha befutottam. Persze csak
addig tűnt soknak, amíg meg nem tudtam, hogy Athena hat
számjegyű összeget kapott a debütáló regényéért a Penguin
Random House-nál.
Az Evermore három hónappal a könyvem kiadása előtt
csődbe ment. Visszakaptam a jogokat. Az irodalmi
ügynököm – aki az Evermore első ajánlata után keresett fel
– csodálatos módon újra eladta a jogokat az Öt Nagy
Könyvkiadó egyikének, huszonhétezer dolláros előlegért.
„Jó üzlet”, olvastam a Publishers Marketplace oldalán. Úgy
éreztem, végre sikerült, minden álmom a hírnévről és a
sikerről végre-valahára beteljesül, de ahogy közeledett a
megjelenés napja, az első nyomást tízezerről ötezer
példányra csökkentették, és a hat városon átnyúló
könyvturnémat is három állomásra faragták le Washington
környékére, majd a beígért, híres írók által jegyzett
ajánlások sem jöttek össze. A könyvből sosem készült
utánnyomás. A művem összesen talán két-háromezer
példányban kelt el. A szerkesztőmet a gazdasági válságokat
általában kísérő leépítési hullámban kirúgták, és valami
Garrett nevű srácnak passzoltak tovább, akit olyan szinten
nem érdekel a regényem sikerre segítése, hogy lassan
elgondolkodom, emlékszik-e még rám egyáltalán.
„Hát, ez van”, ezzel próbáltak vigasztalni. Mindenki
pocsék tapasztalatokat szerez az első könyvével. A kiadók
már csak ilyenek. New Yorkban mindig áll a bál, a
szerkesztőket és az újságírókat agyondolgoztatják, de nem
zetik meg, és nem jöhet össze minden. A szomszéd fűje
sosem zöldebb. Az összes szerző utálja a kiadóját.
Hamupipőke története legfeljebb a mesében létezik: csak a
kemény munka, a kitartás és az állandó próbálkozás hozhat
sikert.
Akkor mégis miért van, hogy néhányan üstökösként
száguldanak a hírnév felé már az első alkalommal is? Hat
hónappal Athena első regényének megjelenése előtt egy
egészoldalas, szexi képet közöltek róla egy népszerű
könyvipari magazinban „A könyvkiadás új üdvöskéje végre
azt az ázsiai-amerikai sztorit meséli el, amire szükségünk
van” címmel. A regény jogai harminc országban keltek el.
Üdvrivalgással fogadták a művét többek között olyan
újságokban, mint a New Yorker és a New York Times, és az
összes létező bestsellerlista élére került. Nem volt kérdés,
hogy a jövő évben ki nyeri el a díjakat. Athena első regénye,
a Hang és visszhang egy kínai-amerikai lányról szól, aki
minden elhunyt női felmenője szellemét képes megidézni.
Tökéletesen egyensúlyozott a spekulatív és a népszerű
irodalom határán, a Bookerre, a Nebulára, a Hugóra és a
World Fantasy díjra is bezsebelte a jelölést, ezek közül
kettőt meg is nyert. És mindez csak három éve történt.
Azóta két másik könyvet is kiadott, a kritikusok pedig
egyetértenek abban, hogy csak egyre jobb és jobb lett.
Nem mintha Athena nem lenne tehetséges. Rohadt jó író
– minden művét olvastam, és annyira hiú azért nem
vagyok, hogy ne tudjam elismerni, ha valaki jó író. De
Athena igazi ereje nem is az írásból táplálkozik. Ő maga a
sztár. Egyszerűen mondva, Athena Liu kurvára menő. Még a
neve – Athena Ling En Liu – is az. Gratulálok, Mr. és Mrs.
Liu, a klasszikus és a szokatlan legtökéletesebb keverékét
választották. Hongkongban született, Sydney és New York
között nevelkedett, brit bentlakásos iskolákban tanult, ahol
ráragadt az utánozhatatlanul sikkes külföldi akcentus.
Magas és ligrán, balett-táncosokhoz hasonlatosan kecses.
A bőre, mint a porcelán, és barna szeme meg a hosszú
szempillái miatt úgy néz ki, mint egy kínai Anne Hathaway
(ezt nem rasszizmusból mondom – Athena egyszer kirakott
egy képet magáról és „Annie”-ről valami vörös szőnyeges
eseményről, ott néztek azzal a négy hatalmas
őzikeszemmel, és csak annyit írt hozzá, hogy „Ikrek!”).
Hihetetlen a csaj. Egyszerűen hihetetlen.
Szóval, Athena nyilván minden földi jóban részesül, mert
így működik az iparág. A kiadói körök kiszemelnek egy
győztest – valakit, aki elég vonzó, menő és atal, és jaj,
hova is gondolok, mondjuk csak ki, kellően „sokszínű” –,
majd az összes pénzt és erőforrást rázúdítják. Kurvára
önkényes az egész. Vagy ha nem is önkényes, de semmi
köze ahhoz, hogy ki mennyire tud jól írni. Athenát, a
gyönyörű, Yale-en tanult többnemzetiségű, szinte
androgün színes bőrű nőt Felsőbb Hatalmak választották
ki. Én csak a barna hajú, barna szemű June Hayward
vagyok Philadelphiából – tök mindegy, milyen keményen
hajtok, vagy mennyire jó, amit írok, sosem lehetek Athena
Liu.
Mostanra azt vártam, hogy a hírnév kipörgeti őt az én
univerzumomból. De még mindig küldi a barátságos
üzeneteit („hogy
megy ma az írás? megvolt már a napi
szómennyiség? kitartást a határidőig!”), és a
meghívókat is. Boldog óra az El Centróban margaritára,
villásreggeli a Zaytinyában, slam poetry est az U utcában.
Az a fajta felszínes barátság a miénk, amikor úgy töltötök el
egymással sok-sok időt, hogy valójában nem is ismeritek
egymást. Nem tudom például, vannak-e testvérei. Ő sosem
kérdezett a pasijaimról. De attól még összejárunk, mert
kényelmes, hiszen mindketten itt vagyunk Washingtonban,
és hát minél idősebb az ember, annál nehezebb új barátokat
találni.
Őszintén szólva, gőzöm sincs, Athena miért kedvel
engem. Mindig megölel, amikor találkozunk. Heti kétszer
biztosan nyom egy kedvelést a posztjaimra. Legalább
kéthavonta iszunk egyet, és a legtöbbször ő hív el. De el
nem tudom képzelni, mit adhatok neki; meg sem közelítem
azt a befolyást, népszerűséget és kapcsolati hálót, amivel ő
rendelkezik. Akkor hát mitől lehet értékes számára a
társaságom?
A lelkem mélyén mindig is azt gyanítottam, hogy Athena
azért szeret velem lógni, mert nem jelentek neki
konkurenciát. Értem a világát, de nem fenyegetem: amit
elért, számomra elérhetetlen távolságban van, úgyhogy
nyugodt szívvel villoghat velük előttem. Hát nem
csodálatos érzés az olyan barát, aki nem kérdőjelezheti meg
a felsőbbrendűségünket, mert esélye sem lenne rá? Hát
nincs mindenkinek szüksége valakire, akit bokszzsáknak
használhat?

– NEM LEHET ANNYIRA ROSSZ a helyzet – mondja Athena. –

Biztos vagyok benne, csak arról van szó, hogy eltolják még
pár hónappal a puhakötésű verzió kiadását.
– Nem tologatják – válaszolom. – Hanem visszamondták.
Brett közölte, hogy… nem találnak neki helyet a kiadási
tervekben.
Megveregeti a vállam.
– Jaj, ne aggódj. A keménytáblásból úgyis több jogdíjat
kapsz! Ez legalább ad némi reményt, nem?
Édes vagy, ha azt hiszed, egyáltalán kapok jogdíjat. Ezt
azért nem mondom ki. Ha felhívod Athena gyelmét rá,
hogy egy kicsit tapintatlan volt, borzasztó bocsánatkérési
rohamot kap, és azt sokkal nehezebb kezelni, mint lenyelni
a frusztráltságom.
A Graham tetőbárban vagyunk, kétszemélyes kanapéról
nézzük a naplementét. Athena a második whiskykoktélját
issza, én a harmadik pohár vörösbornál tartok. Valahogy
eljutottunk a kiadómmal vívott küzdelem lerágott
csontjáig, amit már őszintén bánok, mert minden vigasz
vagy jótanács, amit nyújt vagy kínál olyan, mintha sót
dörgölne a sebbe.
– Nem akarom felhúzni Garrettet – folytatom. – Vagyis
hát, azt hiszem, valójában csak arra vár, hogy lemondhassa
az elővételi jogot a következő könyvemre, és befejezzék
velem a munkát.
– Á, ne légy ilyen kishitű! – próbál vigasztalni. – Végül is
ő fogadta el az első regényed, nem?
– Az nem ő volt – ábrándítom ki. Minden egyes
alkalommal emlékeztetnem kell rá. Ha az én problémáimról
van szó, aranyhal-memóriája lesz: legalább kétszer-
háromszor el kell mondanom ugyanazt, hogy megjegyezze.
– Valójában az a szerkesztő fogadta el, akit azóta kirúgtak,
aztán átpasszoltak Garrettnek, de akárhányszor beszélünk
róla, mindig úgy érzem, hogy csak úgy tesz, mint akit
érdekel.
– Akkor kapja be – vágja rá vidáman. – Még egy kört?
Indokolatlanul drága itt a pia, de Athena zet, szóval
nem bánom. Mindig ő zet, mostanra már nem is
ajánlkozom. Nem hiszem, hogy valaha is értette a „drága” és
az „olcsó” fogalmát. A Yale-ről egy teljesen
ön nanszírozású mesterképzésre ment tovább, a
bankszámláján több százezer dollárral. Egyszer, amikor
meséltem neki arról, hogy New Yorkban a kezdő kiadói
munkáknál éves szinten harmincötezer dollárt lehet
keresni, pislogott egy nagyot, és azt kérdezte: „Az sok?”
– Egy malbecet kérek – szóltam. Tizenkilenc dollár egy
pohárral.
– Hozom, csajszi. – Athena feláll, és elballag a pulthoz. A
pultos rámosolyog, aztán Athena meglepetten felkiált, és
kezét a szája elé kapja, mintha ő volna Shirley Temple. Úgy
tűnik, az egyik úriember a pultnál rendelt neki egy pohár
pezsgőt. – Igen, tényleg ünneplünk. – Bájos nevetése
átlibben a zenén. – De kérhetek egyet a barátomnak is? Én
zetem.
Nekem bezzeg senki nem küld pezsgőt. De ez már csak
így megy. Akárhol jár is, Athena mindig felhívja magára a
gyelmet, ha nem a szemfüles olvasókét, akik szel t és
autogramot kérnek, akkor a fér akét és a nőkét, akiket
teljesen elbűvöl. Én viszont láthatatlan vagyok.
– Nos. – Leül mellém, és odaadja a poharat. – Elmeséljem
a net ixes mítingemet? Jesszusom, Junie, őrületes volt.
Találkoztam a Tigrisvilág producerével. A Tigrisvilágéval!
Örülj vele, mantrázom magamban. Örülj vele, hadd
ünnepeljen ma este.
Az irigységet sokan valami keserű, zöld, mérgező
dolognak írják le. Megalapozatlan, savas, és a rosszindulat
fűti. De rájöttem, hogy az irigység az írók számára inkább
olyan, mint a félelem. Irigység szúr a szívembe, amikor a
Twitteren észreveszem Athena valamelyik újabb sikerét –
még egy könyvszerződés, újabb jelölés, különleges
kiadások, külföldön eladott jogok. Irigységet érzek, amikor
folyamatosan hozzá mérem magamat, és könnyűnek
találtatok; pánik jár át, hogy nem írok elég jól vagy elég
gyorsan, hogy nem vagyok és nem is leszek soha elég jó. Az
irigység az, hogy most tudtam meg, Athena hat számjegyű
szerződést írt alá a Net ixszel, és emiatt napokra kiesem a
ritmusból – képtelen leszek a saját munkámra koncentrálni,
elborít majd a bűntudat és az önutálat, akárhányszor
meglátom a könyveit a kirakatban.
Minden író, akit ismerek, érez így valaki iránt. Az írás
magányos tevékenység. Sosem tudhatod, hogy amit
alkotsz, értékes-e egyáltalán, és az első apró jelre, hogy
lépéshátrányba kerültél az irodalom dzsungelében, máris
száguldasz a kétségbeesés bugyrai felé. Csak a saját
szövegedre gyelj, tanácsolja mindenki. Ami rohadt nehéz,
amikor mindenki más az arcodba nyomja a magáét.
Ádázul lüktet bennem az irigység, miközben hallgatom
Athenát arról beszélni, mennyire imádja rendkívül
befolyásos szerkesztőjét, Marlena Nget, aki „kiemelte őt a
mocsárból”, és aki „tényleg megérti, mit próbál létrehozni a
művészetében”. Csak bámulok Athena barna szemébe: a
hosszú szempillái miatt olyan, mint egy erdei állatka, ami
most lépett ki egy Disney-meséből, és közben azon
gondolkozom: milyen lehet Athenának lenni? Milyen lehet
olyan lehetetlenül tökéletesnek lenni, hogy a világ minden
nagyszerű dolga a tiéd legyen? Elképzelhető, hogy az ital
miatt, vagy esetleg a túlpörgött írói képzeletem okán, de
forróság gyűlik a gyomromban, és morbid kényszert érzek
rá, hogy bedugjam az ujjam a bogyópirosra festett szájába,
és kettétépjem az arcát, hogy gondosan lehámozzam róla a
bőrét, ahogy egy narancsról, aztán magamra húzzam.
– Mármint tényleg megért engem, mintha szeretkezne a
szavaimmal. Mármint az elméjében, érted. – Athena
kuncog, és aranyosan felemeli az orrát. Ellenállok a
kísértésnek, hogy rákoppintsak. – Gondoltál már úgy a
szerkesztésre, mintha dugnál a szerkesztőddel? Mintha egy
nagy irodalmi gyereket csinálnátok?
Atomrészeg, jövök rá. Két és fél piával kiütötte magát, és
már megint elfelejtette, hogy én bizony rühellem a
szerkesztőmet.
Athena nem ismeri a határait, ha ivásról van szó. Ezt
akkor tudtam meg, amikor gólyákként valami felsőbbéves
házibulijára mentünk East Rockba, és én fogtam a haját,
amíg a vécébe hányt. Különleges ízlése van: imádja
megcsillogtatni a tudását a scotchokról (ő csak
„whiskynek” hívja, olykor „felföldi whiskynek”), de pár
korty után már vörös az arca és összeakad a nyelve. Szeret
lerészegedni, és a részeg Athena mindig fényezi magát, és
nagyon teátrális.
Először a San Diegó-i Comic-Conon vettem ezt észre.
Egy óriási asztalnál gyűltünk össze a hotel bárjában, ő túl
hangosan nevetett, az arca teljesen kipirult, és a körülötte
ülő srácok (akik közül az egyik később lebukott a Twitteren
mint szexuális ragadozó) mind a mellét bámulták.
– Úristen! – hajtogatta. – Én erre nem állok készen!
Pofára fogok esni. Nem állok készen. Szerintetek utálnak
engem? Mit gondoltok, szerintetek titokban mindenki utál
engem, csak nem mondja meg senki? Ti megmondanátok,
ha utálnátok engem?
– Jaj, ugyan már – vigasztalta az egyik pasi Athena kezét
simogatva. – Téged lehetetlen utálni.
Régen úgy gondoltam, ez csak afféle gyelemvadászat,
de akkor is ilyen, ha kettesben vagyunk. Nagyon
sérülékeny tud lenni. Olyan lesz a hangja, mintha majdnem
elsírná magát, vagy mintha nagy bátorsággal megsúgna egy
titkot, amiről eddig senki sem tudott. Nézni is rossz. Bujkál
benne valami kétségbeesettség, és nem tudom, mi ijeszt
meg jobban: hogy elég manipulatív ahhoz, hogy így
megjátssza magát, vagy hogy minden, amit mond, színigaz.
A fülsiketítő zene és a rezgő basszus ellenére a Graham
kihaltnak tűnik, de ez nem meglepő: szerda este van. Két
fér lép oda, hogy megadják a telefonszámukat Athenának,
de ő lepattintja őket. Csak mi vagyunk itt nők. A tetőtér
annyira csendes és szűk, ami már rémisztő, úgyhogy
megisszuk a maradék piát, és lelépünk. Remélem, hogy
ezzel lezárjuk az estét, de Athena áthív magához a Dupont
Circle-ön lévő lakásába, ami egy gyors fuvarral nincs
messze innen.
– Naaa, gyere – kérlel –, eszméletlen jó whiskyt
tartogattam pont erre az alkalomra, meg kell kóstolnod!
Fáradt vagyok, és nem mondanám, hogy jól szórakozom
– az irigység sokkal rosszabb, ha részeg vagy –, de érdekel a
lakása, úgyhogy elfogadom a meghívást.
Nos, a lakás kurva szép. Tudtam, hogy Athena gazdag –
számít valamicskét az eladásokból származó jogdíj is –, de
addig nem fogtam fel, mennyire, amíg be nem léptünk a
nyolcadik emeleti kétszobás lakásba, ahol egyedül él: az
egyik szobát alvásra, a másikat írásra használja.
Szupermagas mennyezet, csillogó keményfa parketta, egész
falat kitöltő ablakok és egy sarokerkély. Abban a szinte már
elcsépelt, Instagramon divatos stílusban rendezte be, ami
minimalistának mutatja magát, mégis burzsujnak hat:
keskeny fabútorok, szerény könyvespolcok és szimpla,
egyszínű szőnyegek. Még a tányérok is drágának néznek ki.
Egy párásító szisszen valamelyik zebralevél mögül.
– Hát akkor, kérsz whiskyt? Vagy valami lazábbat? –
mutat Athena a borhűtőre. Kicseszett borhűtője van! –
Rizlinget? Esetleg van még a csodálatos sauvignon blanc-
ból, ha nem ragaszkodsz a vöröshöz…
– A whisky jó lesz – közlöm, mert az egyetlen esélyem,
hogy túléljem ezt az estét, a totális lerészegedés.
– Tisztán, jéggel, vagy old-fashioned koktélban?
Gőzöm sincs, hogy kell inni a whiskyt.
– Hát, úgy, ahogy te iszod.
– Akkor old-fashioned. – A konyhába siet, majd
pillanatokkal később hallom a koppanó szekrényajtókat és
a csörömpölő poharakat. Nem tudtam, hogy az old-
fashioned ekkora felhajtással jár.
– Itt ez a gyönyörű, tizennyolc éves WhistlePig – kiált ki.
– Igazán selymes, és olyan, mintha karamellát és fekete
borsot kevertek volna össze benne. Várd ki, majd meglátod.
– Hogyne – válaszoltam –, remekül hangzik.
 Elmókol egy darabig, nekem meg nagyon kell pisilni,
úgyhogy körbenézek a nappaliban, hátha rábukkanok a
mosdóra. Kíváncsi vagyok, mit találok bent. Talán egy
ancos aromaterápiás illatosítót. Vagy egy kosárnyi jáde
vaginakövet.
Aztán észreveszem, hogy az irodájába vezető ajtó tárva-
nyitva áll. Gyönyörű helyiség, csak azért is belesek.
Felismerem az Instagram-posztjaiból:
„kreativitáspalotának” nevezi. A viktoriánus jellegű
függönnyel takart ablak előtt hatalmas mahagóniasztal
terpeszkedik ívelt lábakkal, rajta pedig az értékes fekete
írógépe.
Hát persze. Athena írógépet használ. Nincs biztonsági
mentés, mint a Wordben, csak semmi Google Docs és
Scrivener: csupán ötletek a Moleskine-noteszekben,
amelyekből öntapadós cetliken vázlatok lesznek, majd
teljes értékű szövegekké válnak a Remingtonján. Így tud
kizárólag a mondatokra koncentrálni, legalábbis ezt állítja.
(Annyiszor válaszolta ezt az interjúkban, hogy már
majdnem szó szerint megjegyeztem.) Máskülönben csak
addig barangolna a bekezdések között, amíg nem látná a
fától az erdőt.
Most őszintén. Ki a fene beszél így? Ki gondolkodik így?
Az íróknak, akik nem tudnak két bekezdést összekötni
anélkül, hogy ne pillantanának fel a Twitterre, ronda,
túlárazott elektromos írógépeket gyártanak. Athena viszont
nem ezeket szereti: ő régimódi írógépet használ, ezt a
böhöm szerkezetet, amihez különleges festékszalagot és
vastag, strapabíró papírt kell vennie, hogy megírhassa rajta
a regényeit.
– Nem tudok képernyővel írni – mondta nekem egyszer.
– Látnom kell papíron. Ez valahogy megszilárdítja a
szavakat. Állandónak tűnik, mintha mindennek, amit írok,
súlya lenne. Lehorgonyoz, letisztázza a gondolataimat, és
arra késztet, hogy ne köntörfalazzak.
Tovább kalandozom az irodában, mert pont elég részeg
vagyok, hogy ne törődjek az illemmel. Az írógép kocsijában
még ott van a papír, amire egy szó van írva: VÉGE. A
szerkezet mellett legalább harminc centi magas papírhalom
áll.
Egyszer csak megjelenik mellettem Athena, mindkét
kezében egy-egy pohárral.
– Ó, ez az első világháborús projektem. Végre
elkészültem vele.
Athena híresen titkolózik a munkáiról, amíg be nem
fejezi őket. Nincsenek tesztolvasók. Nincsenek interjúk,
sem apró részletek a közösségi médián. Még az ügynökei és
a szerkesztői is csak a történet körvonalait ismerik, amíg
nem végzett az egésszel. „Addig kell növekednie bennem,
mígnem életképes lesz – tudtam meg tőle régebben. – Ha
idejekorán tárom a világ elé, elpusztul.” (Lenyűgöz, hogy
eddig senki sem jegyezte meg, mennyire rémisztő ez a
metafora, de azt hiszem, amíg Athena mondja, addig
minden megbocsátható.) Csak annyit árult el nekem az
elmúlt két évben, hogy ez a regény huszadik századi
hadtörténelemmel foglalkozik, és „óriási művészi kihívást”
jelent a számára.
– Basszus – mondom –, gratulálok.
– Ma reggel gépeltem le az utolsó oldalt – csiviteli. –
Senki más nem olvasta még.
– Még az ügynököd sem?
Felhorkan.
– Jared csak az aktákat tologatja, meg aláírja a
csekkeket.
– Jó hosszú lett. – Közelebb lépek az asztalhoz, az első
oldalért nyúlok, de azonnal visszarántom a kezem.
Alaposan berúgtam, most nem nyúlhatok semmihez.
De ahelyett, hogy rám förmedne, Athena jóváhagyóan
bólint egyet.
– Mit gondolsz?
– Azt szeretnéd, hogy elolvassam?
– Hát persze, bár itt és most nem az egészet – nevet fel. –
Iszonyú hosszú. Én csak… csak örülök, hogy befejeztem.
Nem szép ez a papírkupac? Jó vaskos. Valahogy…
jelentőséggel bír.
Összevissza beszél, pont olyan részeg, mint én, de attól
még értem, miről hadar. Ez a könyv hatalmas, több
értelemben is. Egy könyv, ami nyomot hagy.
Ujjaim a lapok fölött lebegnek.
– Szabad…?
– Persze, hogyne – bólogat lelkesen. – Hozzá kell
szoknom, hogy végre világra jön. Meg kell végre szülnöm.
 Megint ez a bizarr metafora. Tisztában vagyok vele, hogy
az olvasás csak feltüzeli az irigységem, de nem tudok
ellenállni. Olyan tíz–tizenöt lapot leemelek, és gyorsan
átpörgetem őket.
Te jóisten, ez kiváló.
Nehézkesen megy az olvasás, ha be vagyok csiccsentve,
és a tekintetem folyton a bekezdések végére siklik, de még
egy ilyen felületes átlapozás során is látom, hogy ez a
könyv ütős lesz. A stílus feszes, magabiztos. Nyomát sem
lelni azoknak a kezdőkre jellemző döccenéseknek, amelyek
még előfordultak az első regényében. A tónusa kiforrott,
kiélesedett. Minden leírás, az összes szófordulat dalol.
Sokkal jobb bárminél, amit ebben az életben írhatnék.
– Tetszik? – kérdezi.
Ideges. Nagy szemekkel néz, szinte ijedten; a nyakláncát
piszkálja, mialatt engem vizslat. Hányszor játszotta el már
ezt? És más emberek vajon mennyire törik magukat, hogy
agyondicsérjék, amikor ezt csinálja?
Lehet, hogy kicsinyes, de nem akarok beszállni a
játszmába. A rajongókkal és az elfogult kritikusokkal
működik; velem nem fog.
– Nem tudom – közlöm szárazon –, részegen pocsékul
olvasok.
Csüggedtnek látszik, de csupán egy pillanatra. Látom,
ahogy villámgyorsan mosolyra húzza a száját.
– Oké, hát tényleg hülye ötlet volt, persze hogy nem
akarsz… – A poharára pillant, majd rám, aztán a nappalira. –
Mit szólnál ahhoz, ha csak… ellennénk?
 Tehát itt vagyok, és csak simán elvagyunk Athena
Liuval.
Kiderül, hogy ha részeg, akkor megdöbbentően
hétköznapi tud lenni. Nem kérdez ki Heideggerről,
Arendtről vagy arról a fél tucat lozófusról, akinek a
nevével szeret az interjúkban dobálózni. Nem dicsekszik,
mennyire jól érezte magát, amikor vendégmodell volt a
Pradánál Párizsban (ami teljesen véletlenül történt; a
rendező meglátta őt egy kávézónál, és megkérte, hogy
ugorjon be). Vihogunk a celebeken. Mindketten bevalljuk,
hogy ez a legutóbbi kiskutyaszemes sminktrend rajtunk
már nem segít, de Cate Blanchettnek konkrétan bármikor
hagynánk, hogy megtaposson. Megdicséri a stílusomat.
Megkérdezi, hol vettem a cipőmet, a brossomat, a
fülbevalómat. Csodálja a takarékosságomat: „A cuccaim
felét még mindig a Talbotsban veszem, mint valami
vénasszony.” Megnevettetem a tanítványaimról szóló
sztorijaimmal, hogy ezek a pattanásos, üveges tekintetű
gyerekek a szüleik kapcsolatai miatt gond nélkül
besasszézhatnának valamelyik alsóbb szintű elit egyetemre
is, ha kétszáz ponttal többet tudnának elérni a felvételi
vizsgán, meg hogy a szellemírókkal készíttetett
vizsgaesszéikben mindig valami személyes traumát
próbálnak feltárni, amikor nyilvánvaló, hogy ilyenben soha
nem volt részük. Rosszul elsült randikról, közös egyetemi
ismerősökről és arról beszélgetünk, hogyan sikerült
mindkettőnknek ugyanazzal a pasival járnia a Princetonon.
 Elnyúlunk a kanapéján, belefájdul a hasunk a nevetésbe.
Sosem gondoltam volna, hogy Athenával ilyen jól lehet
szórakozni. Sosem voltam még ennyire önmagam a
társaságában. Kilenc éve ismerjük egymást, de mindig
visszafogtam magam, ha vele voltam – részben azért, mert
aggódtam, mi lesz, ha rájön, hogy feleolyan zseniális vagy
érdekes sem vagyok, mint ahogy ő gondolja, részben meg
amiatt, ami az egyetemi első évünkben történt.
De ma este, hosszú idő óta először nem érzem úgy, hogy
meg kellene válogatnom a szavaimat. Nem lenyűgözni
próbálom Athena Kibaszott Liut. Csak lógok vele.
– Többször kéne ezt csinálnunk – mondogatja. – Junie,
most komolyan, eddig ez miért nem jutott eszünkbe?
– Nem tudom – válaszolom, majd bölcselkedni próbálok.
– Talán féltünk kideríteni, valójában mennyire is kedveljük
egymást.
Baromság volt ezt mondanom, mert távolról sem igaz, de
úgy tűnik, betaláltam.
– Lehet – mereng –, lehet. Jaj, Junie. Az élet olyan rövid.
Miért zárkózunk falak közé?
Csillog a szeme, az ajka nedves. Egymás mellett ülünk a
futonon, a térdünk kis híján összeér. Egy pillanatra úgy
érzem, mindjárt idehajol, és megcsókol – ez micsoda sztori
lenne, jut eszembe, micsoda csavar! –, de aztán
visszarándul, és felkiált. Rájövök, hogy a poharam annyira
csálén állt a kezemben, hogy a whisky a padlóra folyt; hál’
isten, keményfából van, mert ha Athena valamelyik drága
szőnyegét tettem volna tönkre, hát esküszöm, kiugranék az
ablakon. Felkacag, majd kiszalad a konyhába szalvétáért,
én pedig egy újabb kortyot iszom, hogy lenyugtasson;
meglep, hogy milyen szapora a szívverésem.
Hirtelen éjfél lesz, és mi palacsintát sütünk – igazit, nem
porból, és jó sok pandanlevél-kivonatot szórunk az ettől
már neonzöld tésztába, mert miért is készítene Athena Liu
normális palacsintát.
– Olyan, mint a vanília, csak jobb – magyarázza –,
csodás, gyógynövényes illata van, mintha erdei levegőből
szippantanál egyet. Nem értem, a fehérek hogy nem
találtak még rá a pandanra.
A serpenyőből a tányéromra ejti. A palacsinta égett és
egyenetlen, de ínycsiklandóan illatozik, amitől ráébredek,
hogy farkaséhes vagyok. Kézzel bezabálok egyet, aztán arra
pillantok fel, hogy Athena engem bámul. Megtörlöm a
kezem, megrémülve a gondolattól, hogy undorítónak talál,
de végül elneveti magát, és evőversenyt hirdet. Időzítőt
állítunk, majd sorra faljuk a ragadós, félig nyers
palacsintákat, amilyen gyorsan csak tudjuk. Tejet iszunk
rá, hogy a falatok jobban csússzanak a torkunkon.
– Hét – zihálom. – Hetet ettem, hát te…?
De Athena nem néz rám. Sűrűn pislog, a szemöldökét
ráncolja. Az egyik keze a nyakához kap, a másikkal őrülten
csapkodja az enyémet. Ajkai szétnyílnak, halkan,
reszelősen felnyög.
Fuldoklik.
Ismerem a Heimlich-fogást, vagy legalábbis azt hiszem.
Általános iskola óta nem is gondoltam rá. De mögé állok,
köré fonom a karomat, és hirtelen a gyomra felé rántom,
hogy elmozduljon a falat – azt a rohadt, nagyon vékony –,
de még mindig rázza a fejét, és a karomat ütögeti. Nem jön
ki. Megismétlem a mozdulatot. Aztán újra. Nem működik.
Átfut a fejemen, hogy a mobilomért nyúljak, és kiguglizzam
a Heimlichet, vagy megnézzek róla egy YouTube-videót. De
nincs idő rá, egy örökkévalóságig tartana.
Athena a pultnak ütközik, a feje teljesen ellilult.
Emlékszem, hogy régen olvastam egy cikket egy
lányszövetség tagjáról, aki megfulladt egy palacsintaevő
versenyen. Emlékszem, hogy a vécén ültem, perverz
kíváncsisággal görgettem végig a részleteken, mert annyira
váratlan, röhejes és kiábrándító módja ez a halálnak. A
mentősök azt mondták, a palacsinta betontömbként szorult
a torkára. Betontömbként.
Athena megrántja a karomat, és a telefonomra mutat.
Segíts – tátogja. – Segíts, segíts…
Remeg a kezem. Harmadjára sikerül feloldanom a
telefonomat, hogy hívjam a 911-et. Megkérdezik, miben
segíthetnek.
– Egy barátommal vagyok – lihegem. – Fuldoklik.
Próbáltam a Heimlich-fogást, de nem jön ki…
Mellettem Athena egy székre borul, szegycsontját a
támlának ütögeti, magának végzi a Heimlich-fogást. A
mozdulatai egyre hisztérikusabbak. Olyan, mintha
megdugná a széket – jut eszembe az ostoba gondolat. De
semmi eredménye, a száján nem repül ki semmi.
– Hölgyem, hol van most?
 A picsába már, nem tudom Athena címét.
– Nem tudom, a barátom lakásán vagyunk. – Próbálok
gondolkodni. – Öhm, egy mexikói étterem és egy
könyvesbolt mellett, tényleg nem tudom…
– Tudna kicsit pontosabb lenni?
– A Duponton! A Dupont Circle-ön. Ööö, egysaroknyira a
metróállomástól, van itt egy szép forgóajtó…
– Egy társasházban vannak?
– Igen…
– Az Independent? Vagy a Madison?
– Igen! A Madison. Ez lesz az.
– Melyik lakás?
Gőzöm sincs. Athenához fordulok, de ő már
összegömbölyödött a padlón, és oda-vissza rángatózik;
rémisztő látvány. Habozom, képtelen vagyok dönteni, hogy
neki segítsek, vagy az ajtó számát nézzem meg; de eszembe
jut: ez a kilencedik emelet, olyan magas, hogy az egész
Dupont Circle-t belátni az erkélyről.
– Kilencszázhét – zihálom. – Kérem, siessenek, istenem…
– Egy mentő már önök felé tart, hölgyem. Az érintett
személy eszméleténél van?
Átpillantok a vállam fölött. Athena már nem rugdalózik.
Már csak a válla mozog, úgy rázkódik, mintha megszállta
volna valami démon.
Aztán ez is abbamarad.
– Hölgyem?
Elvonom a telefont a fülemtől. A látásom elködösül.
Leguggolok, és megrázom a vállát: semmi. Athena szeme
tágra nyílt, kimeredt; képtelen vagyok ránézni. Kitapintom
a pulzusát a nyakán. Semmi. A diszpécser még mond
valamit, de nem értem; a saját gondolataimat sem értem, és
a következő pillanatok, ahogy a mentősök az ajtón
dörömbölnek, majd berohannak a lakásba, zavaros, sötét
homályba vesznek.

MÁSNAP KORA HAJNALBAN érek haza.

Úgy fest, a halál adminisztrációja időigényes tevékenység.
A mentősöknek minden nyomorult részleten végig kell
menniük, mielőtt hivatalosan felírhatnák a kartonra:
Athena Liu, huszonhét éves nő, halálának oka: megfulladt
egy falat kurva palacsintától.
Vallomást teszek. Mélyen az előttem ülő mentős szemébe
nézek – világoskék szempár, a szempilláján nagy, fekete
csomókba ragadt a festék –, hogy ne lássam a hordágyat a
konyhában, hogy ne lássam, ahogy az egyenruhás emberek
Athena testére borítják a műanyag zsákot. Istenem. Istenem,
az ott egy hullazsák. Ez a valóság. Athena halott.
– Neve?
– June… bocsánat, Juniper Hayward.
– Kora?
– Huszonhét.
– Honnan ismeri az elhunytat?
– A barátom… volt. Az egyetem óta barátok vagyunk.
– És mit csináltak itt ma este?
– Ünnepeltünk. – Könnyek csiklandozzák az orromat. –
Azt ünnepeltük, hogy aláírt egy szerződést a Net ixszel,
mert rohadt boldog volt tőle.
Indokolatlanul félek attól, hogy letartóztatnak
gyilkosságért. De ez hülyeség – Athena megfulladt, és a
falat még a torkában van. Küzdelemnek nincs nyoma.
Beengedett, a bárban többen is látták, hogy jól
megvagyunk. Fel kéne hívnom azt a pasit a Grahamben,
mondom ki majdnem, majd ő igazol.
De miért is akarok magamnak alibit? Ezek a részletek mit
sem számítanak. Nem én voltam. Nem én öltem meg őt.
Nevetséges; nevetséges, hogy emiatt aggódom. Nincs bíró,
aki elítélne.
Végre elengednek. Hajnali négy óra van. Egy rendőr –
egyszer csak megjelentek a zsaruk, ami végül is jogos, ha
hulla van a dologban – felajánlja, hogy hazavisz Rosslynba.
Az út nagy részét csendben töltjük, és amikor közeledünk a
lakásomhoz, részvétet nyilvánít, amit meghallok, de nem
fogok fel. Bebotorkálok az ajtón, letépem a cipőmet és a
melltartómat, kiöblögetem a számat szájvízzel, majd
bedőlök az ágyba. Sírok egy darabig, üvöltve zokogok,
hogy megszabaduljak ettől a szörnyű, szaggató energiától,
majd egy melatonin- és két altatótabletta után végre sikerül
elaludnom.
Mindeközben az ágyam mellett heverő táskában Athena
kézirata úgy kuporog, mint egy zsák forró szén.
 Kettő
K ÜLÖNÖS DOLOG A GYÁSZ.Athena csak egy haver volt,
nem közeli barát. Szemétládának érzem magam,
amikor kimondom, de egyáltalán nem volt olyan fontos
nekem, és nem hagy maga után olyan űrt, amit kerülgetnem
kellene. Nem érzem azt a komor, fojtogató hiányt, mint
amikor apám halt meg. Nem kapkodom a levegőt. Nem
heverek az ágyamban reggelente azon merengve, megéri-e
kimászni onnan. Nem neheztelek mindenkire, amiért
képesek úgy csinálni, mintha nem állt volna meg a világ.
Athena halálától nem omlott össze az életem, csak…
furcsábbá vált. Ugyanúgy töltöm a mindennapjaim, mint
eddig. Ha nem gondolok rá túlzottan és nem kapaszkodom
az emlékekbe, akkor egész jól megvagyok.
De mégis, ott voltam. Láttam Athenát meghalni. Abban az
első pár hétben inkább döbbent sokkot érzek, nem gyászt.
Tényleg megtörtént. Tényleg láttam, ahogy a lába a
keményfa padlón vergődik, hogy a körmével a nyakát
karmolássza. Tényleg tíz percig ültem a holtteste mellett,
mielőtt megérkezett volna a mentő. Végignéztem, ahogy a
tekintete megmerevedik, kiüresedik, világa kihuny. Nem
támad sírhatnékom ezektől az emlékektől – nem érzem
fájdalmasnak őket –, de napjában többször előfordul, hogy
csak nézem a falat, és azt mormogom: „Mi a fasz?”
 Athena halála biztosan bekerült a hírekbe, mert a
telefonom folyton zizeg, a barátaim igyekeznek a
helyzetnek megfelelő aggodalmas üzenetekkel bombázni
(Hali, csak érdeklődöm, hogy vagy?), távolabbi
ismerősök meg a szaftos részletekre kíváncsiak (Úristen,
Twitteren láttam, te tényleg OTT voltál?). Nincs erőm
válaszolni. Elképedt undorral nézem az
üzenetalkalmazásaim piros értesítéseit, az egyre csak
növekvő számokat.
Rory nővérem tanácsára meglátogatok egy helyi
segítőcsoportot, és gyászterapeutához is foglalok
időpontot. Mindkettőtől pocsékul érzem magam, mert azt
sugallja, hogy barátok voltunk, és nehéz megmagyarázni,
miért nem tört össze jobban Athena halála, tehát végül
egyikkel sem kezdek semmit. Nem akarok arról beszélni,
hogy mennyire hiányzik, vagy hogy mennyire üresek a
napjaim nélküle. Az a gond, hogy a napjaim tök normálisak,
azt az egy zavaró tényezőt leszámítva, hogy Athena kurvára
halott, elment, csak így, és gőzöm sincs, mit kellene
éreznem ennek kapcsán. Úgyhogy csak piálok és
pánikzabálok, amikor esténként elkap a melankólia, pár
hétig puffadt vagyok a fagyitól és a lasagnétől, de ez a
legrosszabb, ami velem történik.
Valójában egészen lenyűgöz a mentális terhelhetőségem.
Csak egyszer akadok ki, egy héttel az események után.
Nem tudom, mi váltja ki, bár tény, hogy órákon át a
Heimlich-fogásról nézek oktatóvideókat a YouTube-on,
összehasonlítom azzal, ahogy én csináltam, próbálok
emlékezni, jó helyre raktam-e a kezem, elég erővel
végeztem-e a mozdulatot. Megmenthettem volna. Újra és
újra előhozakodom vele, mint Lady Macbeth az átkozott
foltjával. Figyelhettem volna, megtanulhattam volna,
hogyan kell rendesen csinálni: a köldöke fölé kellett volna
tennem az öklömet, hogy aztán kiröptessem, amit
félrenyelt, és Athena újra szabadon lélegezhetett volna.
Miattam halt meg.
– Nem – mondja Rory, amikor hajnali négykor felhívom,
és alig tudok beszélni a zokogástól. – Nem, nem, nem, meg
se próbáld ezt gondolni, megértetted? Nem hibáztál. Nem te
ölted meg azt a lányt. Ártatlan vagy. Megértetted?
Kisgyereknek érzem magam, amikor visszamormogom:
– Persze. Oké. Rendben.
De erre van most szükségem: egy gyerek vakhitére, hogy
a világ valójában egyszerű, és ha nem akartam rosszat
tenni, akkor ez az egész nem az én hibám.
– Rendben leszel? – kérdezi Rory. – Akarod, hogy
felhívjam dr. Gailyt?
– Nem, Jézusom, dehogy, jól vagyok. Ne hívd Gailyt.
– Oké, csak tudod, azt mondta, hogy ha visszacsúsznál…
– Nem csúszom vissza. – Mély levegőt veszek. –
Egyáltalán nem. Jól vagyok, Rory. Nem ismertem olyan jól
Athenát. Minden oké.
Néhány nappal azután, hogy napvilágot látott a hír,
terjedelmes Twitter-posztot írok arról, mi történt. Mintha
sablont használnék, mintha abból a számtalan
gyászjelentésből válogatnám a szavakat, amelyeket régen
mohón végiggörgettem. Olyan fordulatokat használok, mint
„tragikus baleset”, vagy „felfoghatatlan veszteség” és „még
mindig nem tűnik valóságosnak”. Nem merültem bele a
részletekbe – aljas lenne. Arról írok, mennyire megrázott,
mit jelentett számomra Athena, és mennyire fog hiányozni.
Vadidegenek fejezik ki sajnálatukat; elmondják, hogy
kíméletesnek kell lennem magammal, hogy teljesen jogos,
ha megrázott egy ilyen drámai esemény. Jó embernek
tartanak. Öleléseket és jókívánságokat küldenek.
Megkérdezik, hogy indítsanak-e a terápiámra GoFundMe-
kampányt, és bár csábít a pénz, nem lenne szép elfogadni.
Valaki azt is felajánlja, hogy ebben a hónapban mindennap
eljön hozzám, és hoz nekem főtt ételt. Ezzel inkább nem
foglalkozom, mert az interneten senkiben sem bízhatsz, és
ki tudja, nem próbál-e megmérgezni.
Egy nap alatt harmincezer kedvelést gyűjt be a tweetem.
Ekkora gyelmet még nem kaptam a Twitteren, a legtöbbet
irodalmi hírességektől és kék pipával igazolt netes
celebektől. Követőim gyors gyarapodása furcsamód
izgatottá tesz. De gyorsan rám tör az undor is, mint az
unalomból elkezdett maszturbálás után, úgyhogy minden
(a mentális egészségem
készüléken letiltom a Twittert
érdekében kis szünetet tartok, de köszi, hogy
gondoltok rám!), és megesküszöm magamnak, hogy
leghamarabb egy hét múlva jelentkezem csak be újra.
Elmegyek Athena temetésére, ahová az anyja hívott meg,
hogy beszéljünk. Pár nappal a baleset után felhívott, és
majdnem elejtettem a telefont, amikor elmondta, ki ő;
megijedtem, hogy kifaggat, vagy megvádol a lánya
megölésével. Ehelyett azonban folyton csak bocsánatot
kért, mintha Athena valami illetlenséget követett volna el
azzal, hogy mellettem halt meg.
A temetést a Rockville-hez közeli koreai templomban
tartják, ami meglep, mert azt hittem, Athena kínai, de
mindegy. Megdöbbent, milyen kevesen vannak itt az én
korosztályomból. A legtöbben idős ázsiaiak, valószínűleg az
anyja barátai. Egy írót vagy egyetemi ismerőst sem látok.
Bár lehet, hogy ez a temetés csak egy kis közösségnek szól
– Athena valódi ismerősei nagy eséllyel azon a virtuális
eseményen emlékeznek meg róla, amit az Ázsiai-amerikai
Írókollektíva rendezett neki.
Zárt koporsós, hála a jóistennek.
A gyászbeszéd nagy részét kínaiul mondják, így hát
kínosan üldögélek, olykor körbepillantok, hogy leolvassam
az arcokról, nevetnem kéne-e, vagy éppen a fejemet
ráznom, esetleg sírnom. Amikor én jövök, Athena anyja a
lánya legközelebbi barátjaként mutat be.
– Junie volt vele, amikor Athena meghalt – mondja Mrs.
Liu. – Mindent megtett, hogy megmentse őt.
Ennyi elég is volt, hogy elbőgjem magam. De hát ez jó,
súgja egy rémes, cinikus hang a fejemben. A sírás mutatja
meg igazán a gyászt. Eltereli a gyelmem arról, hogy mégis
mi a francot keresek én itt.
– Athena káprázatos volt – mondom, és így is gondolom.
– Kivételes személyiség. Hasonlót sem ismerek. Belőle
mintha egyenesen a nap sugárzott volna ránk. Úgy
ragyogott, hogy ha túl sokáig bámultuk őt, megfájdult a
szemünk.
Fél óráig vergődöm még a virrasztáson, aztán valami
kifogással lelépek. Eddig bírtam a csípős kínai kaját meg az
öregeket, akik nem tudnak vagy nem akarnak angolul
megszólalni. Mrs. Liu szipogva szorít magához búcsúzkodás
közben. Megígérteti velem, hogy tartjuk a kapcsolatot, és
tudatom vele, hogy érzem magam. Könnyáztatta sminkje
makacs foltokat hagy a selyemblúzomon, amelyek fél tucat
mosás után sem tűnnek el, szóval később az egész hacukát
kihajítom a kukába.

AZ ÓRÁIMAT EGÉSZ HÓNAPRA lemondom. (Részmunkaidőben

dolgozom a Veritas College Institute-ban, ahol
felvételizőket készítek fel, valamint felvételi motivációs
leveleknek vagyok a szellemírója. Végül mindenki, aki jobb
egyetemen diplomázott, és nincsenek jobb kilátásai, ilyen
helyen lyukad ki.) A főnököm feszült, és azok a szülők is
joggal idegesek, akiknek időpontja volt hozzám, de
egyszerűen képtelen vagyok egy ablaktalan tanteremben
ülni, és szövegértési teszteket javítgatni ezekkel a rágón
kérődző fogszabályzós hülyegyerekekkel. Egyszerűen nem
megy.
– Múlt héten végignéztem, ahogy egy barátom a földön
kínlódik és meghal – robbanok rá egy panaszkodó szülőre
–, szóval azt hiszem, rám fér egy kis szabadság, nem
gondolja?
 A rákövetkező pár hétben nem teszem ki a lábam az
ajtón. A lakásban maradok, egész nap pizsamában
angálok. Csomószor rendelek gyorséttermi kaját. A hivatal
régi részeit nézem újra, amíg már szóról szóra tudom idézni
őket, csak hogy valami lenyugtasson.
Olvasok is.
Athena jogosan volt izgatott. Az utolsó front egyszerűen
mestermunka.
Belevetettem magam a Wikipédia örvényébe, hogy
mindent megértsek. A regény a kínai munkáshadtest
arctalan hőseinek közreműködéséről és tapasztalatairól
szól, arról a száznegyvenezer kínai munkásról, akiket a brit
hadsereg toborzott és vetett be a szövetséges fronton az
első világháborúban. Sokan haltak meg bombázás,
balesetek vagy fertőzések miatt. Másokkal méltánytalanul
bántak, amikor Franciaországba érkeztek: trükköztek a
zetésükkel, mocskos és romos szálláshelyet biztosítottak
nekik, megtagadták tőlük a tolmácsokat, és más munkások
is megtámadták őket. Sokan közülük soha nem tértek haza.
Bennfentes poén, hogy egyszer minden Komoly Író
megírja élete nagy és becsvágyó háborús regényét, és úgy
sejtem, Athenáé ez lett volna. Megvolt a magabiztossága,
ahogy a visszafogott, lírai stílusa is, hogy elmesélhessen
egy ilyen súlyos történetet anélkül, hogy dagályos,
gyerekes vagy szenteskedő lenne. A legtöbb atal szerző
által írt háborús eposz általában csak gyenge utánzata a
nagy háborús eposzoknak; mintha íróik hintalovakkal
játszó kisgyerekek lennének. Athena háborús eposza
azonban egy csatatér visszhangja. Igazat regél.
Tisztán látszik, mit értett rajta, amikor azt mondta, ez
egy mérföldkő a művészetében. Eddig a regényei lineáris
elbeszéléssel dolgoztak, a főszereplő narrálta a történetet
egyes szám harmadik személyben, múlt időben. Athena itt
azonban valami hasonlót művel, mint Christopher Nolan a
Dunkirkben: ahelyett, hogy egyetlen történetvonalat
követne, különböző narratívákat és perspektívákat rétegez
egymásra, egyfajta mozgó mozaikot hozva létre; tömeget,
amely egy emberként üvölt. Olvasva egészen lmszerű az
élmény: szinte látod a fejedben, mint egy
dokumentum lmet, amelyben megszólalók sokasága tárja
fel a múltat.
Egy történetnek, aminek nincs konkrét főszereplője,
nem kellene ennyire lenyűgözőnek lennie. Athena mondatai
azonban magukkal ragadnak: rendre beleveszem a
cselekménybe, és elfelejtem a szöveget bemásolni a
laptopomra, mert inkább tovább olvasok. Háborús
történetnek álcázott szerelmi történetet írt, amelyben a
részletek annyira elevennek és személyesnek hatnak, hogy
nehéz elhinni róla, nem egy memoár, hogy nem szellemek
sugdostak a fülébe, amikor írta. Már értem, miért tartott
neki ilyen sokáig – az aprólékos kutatómunka üvölt minden
részletből, az alapfelszereléshez tartozó bundás sapkáktól a
zománcozott bögrékig, amelyekből a munkások itták
felvizezett teájukat.
 Boszorkányos ügyességgel tapasztja a szemedet a
lapokra. Tudnom kell, mi történik A Kanggal, a cingár
fordítótanonccal, és Hsziao Livel, a nem kívánt hetedik
úval. Könnybe lábad a szemem a végére, amikor kiderül,
hogy Liu Tung soha többé nem tért haza rá váró
menyasszonyához.
Azért még ráfér némi utómunka. Még közel sem egy első
verzió – sőt „verziónak” sem nevezném igazán –, inkább
megindítóan szép mondatok, nyersen elénk tárt témák és a
néha felbukkanó „[aztán utaztak – befejezni később!]”-
szerű betoldások összessége. De elég morzsát elszórt ahhoz,
hogy követni tudjam a nyomát. Látom, hová fut ki; és
gyönyörű. Egyszerűen lélegzetelállítóan gyönyörű.
Olyannyira gyönyörű, hogy nem bírok ellenállni a
késztetésnek, és megpróbálom befejezni.
Először csak szórakozásból állok neki.
Írásgyakorlatként. Nem írtam újra a kéziratot, hanem csak
próbálgattam, képes vagyok-e betömni a lyukakat; hogy
elég ügyes vagyok-e ahhoz, hogy árnyaljak, tökéletesítsek
és kifejtsek, amíg össze nem áll a kép. Csupán a középső
fejezetek egyikével akartam játszani – ott annyi volt a
befejezetlen jelenet, hogy csak akkor tudhattad, mit akart
mondani, ha közelről ismerted az írást és az írót.
De aztán nem álltam le. Nem tudtam leállni. Azt
mondják, egy rossz vázlatot szerkeszteni sokkal könnyebb,
mint üres lapokat teleróni, és ez igaz is: kivételesen
összeszedettnek érzem, amit írok. Folyton újabb
szófordulatokat találok, amelyek jobban illenek a
szöveghez, mint amiket Athena csak úgy odavetett.
Észreveszem, hol ül le a tempó, és könyörtelenül kiirtom a
sehová sem vezető szócséplést. Úgy adok hangsúlyt a
cselekmény fővonalának, mint egy tiszta, erőteljes
hangjegynek. Kitakarítok, metszek és díszítek; dalra
fakasztom a szöveget.
Tudom, hogy nem fogjátok elhinni, de egyszer sem
gondoltam közben, hogy ezt most elveszem, és a
magaménak kiáltom ki. Nem álltam neki gonosz terveket
kovácsolni, hogy milyen remekül fogok pro tálni a halott
barátom munkásságából. De tényleg: természetesnek
érződött, mintha valami elhívatásnak vagy isteni
parancsnak tennék eleget. Amint elkezdtem, számomra úgy
tűnt, hogy a legtermészetesebb dolog a világon, amit csak
tehetek, hogy befejezem, aztán ragyogóra csiszolom Athena
művét.
És aztán, ki tudja? Még az is lehet, hogy kiadatom a
kedvéért.
Rohadt keményen dolgozom rajta. Mindennap írok, kora
reggeltől éjszakába nyúlóan. Sosem vetettem magam bele
ennyire még semmibe, a saját első regényembe sem. A
szavak izzó szénként parázslanak a mellkasomban,
táplálnak engem, és mindet ki kell írnom magamból,
mielőtt elemésztenének.
Az első változatot három héttel később fejezem be.
Pihenek egy hetet, közben sokat sétálok és olvasok, hogy
friss szemmel lássak mindent, majd az egészet
kinyomtatom, hogy piros tollal végigmehessek rajta.
Ráérősen pörgetem a lapokat, minden mondatot hangosan
elmormolok, hogy érezzem a hangzását, a szavak dallamát.
A változtatásokat éjszaka viszem be a Wordbe.
Reggel írok egy levelet az irodalmi ügynökömnek, Brett
Adamsnek, akivel már hónapok óta nem beszélünk, miután
rendre kitöröltem az összes udvarias, de azért sürgető e-
mailjét, amelyekben a második könyvem felől érdeklődik.

Kedves Brett!

Tudom, hogy a második könyvemről szeretnél

hallani, de igazából sikerült

Megállok egy pillanatra, és kitörlöm az utolsó mondatot.

Hogy magyarázom ezt el Brettnek? Ha tudja, hogy
Athena írta az eredeti változatot, akkor fel kell vennie a
kapcsolatot Athena ügynökével, Jareddel. Zavaros
egyeztetések folynak majd az irodalmi ügynökségével.
Nincs írásos bizonyítékom róla, hogy Athena velem akarta
befejeztetni a könyvét – abban, mondjuk, biztos vagyok,
hogy ezt szerette volna, mert senki sem akarja, hogy a
műve eltűnjön a süllyesztőben. Bizonyíték híján viszont az
én verziómat nem fogadná el senki.
Hát aztán? Senki sem tudja, hogy Athena írta az
alapverziót, ugye? Fontosabb lenne a szerzői jog, mint hogy
nélkülem igazából sohasem kerülne napvilágra ez a könyv?
 Nem hagyhatom, hogy Athena mesterműve ebben a
vacak, vázlatos formájában menjen nyomdába! Nem
hagyhatom. Milyen barát lennék akkor?

Kedves Brett!

Itt van a kézirat. Kicsit más irányt vett, mint

amit megbeszéltünk, de új hangra leltem, és
megtetszett. Mit gondolsz róla?

Üdv,
June

Kész, elküldve. Csak úgy süvít az e-mail. Lecsukom a

laptopot, és az asztal túloldalára tolom, elképedve a
pofátlanságomtól.

VÁRNI A LEGROSSZABB. Hétfőn küldtem az e-mailt, Brett

pedig csütörtökön válaszol, miszerint a hétvégét arra
szánja, hogy átnézze. Nem tudom, komolyan gondolja-e,
vagy csak le akar koptatni, hogy addig se zavarjam. Mire
elérkezik a következő hétfő, ideggombóccá válok. Minden
perc örökkévalóságnak tűnik. Milliószor tettem pár kört a
ház körül, a telefonomat pedig a mikró mellett hagytam,
nehogy megkísértsen a rápillantgatás.
 Brett-tel egy twitteres eseményen találkoztam először.
Évente pár napig a szerzők egy tweet-hosszúságú
összefoglalót írnak a könyvükről, melléírják az esemény
hashtagjét, majd az ügynökök végiggörgetik a tageket, és
bekedvelik azokat a posztokat, amelyek elnyerték a
tetszésüket. Én ezt írtam:

A szikomorfán túl: Janie és Rose testvérek, és

életük legszörnyűbb nyarát élik át. Az apjuk
haldoklik. Az anyjuk sosincs velük. Csak
egymásra számíthatnak – és a rejtélyes ajtóra
a kertben. Egy portálra, amely egy másik
világba vezet. #felnőtt #felnövéstörténet
#szépirodalom

Brett elkérte a kéziratomat, és amikor elküldtem,

jeleztem, hogy már van kiadási szerződés a kezemben.
Utána felajánlotta, hogy egy hét múlva beszéljünk
telefonon. Egy kicsit szíven ütött a jópo zós stílusa – olyan
kifejezéseket használt, mint a „kajak” és a „nagyon adom”
–, és borzasztóan atalnak tűnt. Két évvel azelőtt végzett a
Hamiltonon, könyvkiadásból mesterdiplomázott, és pár
hónapja lehetett csak az ügynökségénél. De az
ügynökségnek jó volt a híre, és az ügyfelei is remek
dolgokat mondtak róla, úgyhogy rászántam magam, és
aláírtam a szerződést. Ez volt az egyik ok, a másik meg,
hogy nem kaptam jobb ajánlatot.
Jó pár évig elégedett is voltam vele. Kicsit mindig úgy
éreztem, hogy a prioritáslistája aljára pakolt, pláne amióta
nem hozok neki nagy összegeket a konyhára, de legalább
egy héten belül válaszol az e-mailjeimre, és sohasem
hazudott nekem a jogdíjaimról vagy a szerzői jogaimról,
pedig ez minden írói rémtörténet alapja. Persze rémes és
kínos olyan kurta és személytelen leveleket olvasni, mint
Szia, June, hát a kiadó végül mégsem nyomja újra a
könyvedet, mert nem hiszik, hogy elfogyna vagy
pedig Szia, June, senki sem kapkodott a
hangoskönyvjogok után, úgyhogy egyelőre
kiveszem az ajánlatból; gondoltam, szólok. És nyilván
eszembe jutott már, hogy otthagyjam Brettet, és felhajtsak
egy másik ügynököt, aki inkább emberszámba vesz. De
megrémít a gondolat, hogy újra egyedül legyek, képviselő
nélkül az iparágban.
Szerintem Brett arra várt, hogy szép lassan magamtól
abbahagyom az írást. Bármennyit megért volna, ha
láthatom az arcát, amikor beküldtem ezt a bombát az e-
mail- ókjába.
Kedden éjfél körül végre válaszol. Röviden.

Szia, June!
 Hűha, ez már döfi. Nem hibáztatlak azért,
hogy mindent erre a munkára fordítottál.
Kicsit más, mint amit tőled megszoktunk, de
remek lehetőség a fejlődésre. Nem hiszem,
hogy Garrett a megfelelő ember erre a
könyvre – nagyobb körben kéne kiajánlanunk.
Azt majd intézem.
Néhány szerkesztői megjegyzésem van
csak. Mellékeltem.

Üdv,
Brett

Brett megjegyzései nomak, nem bántóak. Néhány

stilisztikai hibára hívja fel a gyelmet, segít
helyrebillenteni a ritmust (Athenát néha túlzottan magával
ragadja a saját hangja), átpakol pár visszaemlékezős
fejezetet, hogy kicsit egyenesebb legyen a történet, és a
végén nagyobb hangsúlyt ad egy-két jelenetnek. Egy
dobozos kávéval a kezemben nekiülök, és röpke huszonhét
óra alatt mindent kijavítok. Könnyen jönnek a szavak – a
szerkesztési folyamat legtöbbször annyira mókás, mint egy
foghúzás, de most kivételesen tényleg jó érzés. Jobban
élvezem az írást, mint eddig bármikor. Lehet, hogy csak
azért, mert valaki más munkáját aprítom, nem pedig a saját
ötleteimet gyilkolom le. Vagy mert a nyersanyag maga is
pazar: úgy érzem, mintha drágakövet vésnék, a durva
darabkákat hasítanám le annak érdekében, hogy a lehető
legfényesebben ragyogjon.
Miután végzek, visszaküldöm Brettnek, aki először
Garrettnek adja, mert hát végül is joga van elsőnek
visszautasítani. Garrett lemond róla – pont, ahogy
reméltük. Szerintem meg sem nyitotta a fájlt. Brett azonnal
továbbítja fél tucat szerkesztőnek, mindegyik magas rangú
döntéshozó nagy nevű kiadóknál. („Becsusszanunk-
listának” hívja, mintha holmi egyetemi felvételi lenne.
Egyik korábbi munkámat sem küldte még a
„becsusszanunk-listára”.) Aztán várunk.

HÁROM HÉTTEL KÉSŐBB az egyik szerkesztő a

HarperCollinsnál beviszi a könyvemet a beszerzési
részlegre – az értekezletre, ahol ott ül az összes fontos
ember, és a könyvek megvételéről dönt. Még aznap délután
felhívják Brettet egy ajánlattal, az összegtől leesik az állam.
Nem tudtam, hogy emberek ennyit is zethetnek egy
könyvért. De hát kell a Simon & Schusternek, a Penguin
Random House-nak és az Amazonnak (épeszű ember nem
megy az Amazonhoz, biztosít róla Brett; csak az árakat
srófolják fel), és sok más kisebb, de jó hírű és meglepő
módon még létező független kiadót is érdekel a regény.
Megversenyeztetjük őket. Csak úgy pörögnek a számok.
Ki zetési ütemtervekről, megtérülési bónuszokról, külföldi
és észak-amerikai jogokról, hangoskönyvjogokról
beszélnek, mindenféléről, ami fel sem merült az első
regényem eladásakor. Végül Az utolsó frontot az Eden Press
veszi meg, egy közepes méretű független kiadó, amely híres
arról, hogy díjnyertes, fajsúlyos kciós műveket dob
piacra. Többet zetnek érte, mint amennyit egy élet alatt
megkereshetnék.
Amikor Brett felhív, és elmondja a nagy újságot,
kifekszem a padlón, és addig nem állok fel, amíg a
mennyezet le nem áll a pörgéssel.
A Publishers Weekly harsány cikkben jelenti be a
szerződtetésemet. Brett elkezd a külföldi jogokról,
lmjogokról, mixedmédia-jogokról beszélni, én meg azt
sem tudom, ezek mit jelentenek, de annyit felfogok, hogy
csak még több pénzem származik belőle.
Felhívom az anyámat és a nővéremet, hogy
eldicsekedjek nekik, és bár nem igazán értik, pontosan mit
takar ez az egész, örülnek, hogy a következő pár évre
biztosítva van a stabil jövedelmem.
Felhívom a Veritas College Institute-ot, és közlöm velük,
hogy felmondok.
Az íróbarátaim, akikkel évente legfeljebb kétszer
dumálunk, most GRATULÁLOK üzenetekkel bombáznak,
és csöpög belőlük az irigység. Az Eden hivatalos Twitter-
ókján is harsogja a híreket, és több száz új követővel
gazdagodom. A Veritas-béli kollégáimmal elmegyünk inni
egyet. Ők azok a barátaim, akiket nem is bírok igazán, és ők
sem akarnak többet hallani a könyvemről, de három feles
után egyik sem jelent problémát, pláne, hogy én zetek.
 Egész idő alatt azt gondolom, hogy megcsináltam.
Kurvára megcsináltam. Athena életét élem. Végre úgy
tapasztalhatom meg a könyvkiadást, ahogy mindenkinek
kéne. Áttörtem az üvegplafont. Mindenem megvan, amit
akartam – és pont olyan édes érzés, amilyennek mindig is
képzeltem.
 Három
T UDOM, MIT GONDOLTOK. Tolvaj. Plagizáló. És nyilván,
mivel minden rossz dolog gyökere csakis ez lehet:
rasszista.
Na ide gyeljetek.
Nem olyan szörnyű ám, mint ahogy hangzik.
A plagizálás a könnyebbik út, amikor azért csalsz, mert
magadtól nem tudsz szavakat összefűzni. Amit én
csináltam, minden volt, csak könnyű nem. A könyv java
részét teljesen újraírtam. Athena vázlata félkész mondatok
tömkelegéből álló kaotikus, kezdetleges egyveleg volt.
Néha nem tudtam eldönteni, mit akart egy-egy
bekezdéssel, úgyhogy teljesen kivágtam. Nem egy kész
festményt kiáltottam ki a magaménak. Egy vázlatot
kaptam, amire pár színt már felvittek keszekusza foltokban,
majd az eredeti stílusának megfelelően fejeztem be.
Képzeljétek el, mi lett volna, ha Michelangelo a Sixtus-
kápolna jókora részét félbehagyja, majd Raffaellónak kell
közbelépnie, hogy megfesse a maradékot!
Bizonyos szögből nézve az egész munkafolyamat
gyönyörűszép. Soha nem látott módja az irodalmi
együttműködésnek.
És akkor mi van, ha loptam? Ha nagystílűen lenyúltam az
egészet?
 Athena meghalt, mielőtt bárki megtudta volna, hogy
egyáltalán létezik ez a mű. Sohasem adták volna ki, ha meg
mégis, abban az állapotában örökké Athena félkész
kéziratának tekintenék, és pont olyan túlértékelt és
kiábrándító lenne, mint Az utolsó cézár F. Scott
Fitzgeraldtól. Esélyt adtam a könyvnek, hogy úgy
kerülhessen a világ elé, hogy nem kísérik előítéletek,
amelyekben a többkezes művek rendre részesülnek.
Vegyük még hozzá a sok munkát, a rengeteg végigdolgozott
órát – hát nem érdemlem meg, hogy az én nevem legyen a
borítón?
Különben is: Athenát megemlítem a
köszönetnyilvánításban. Az én drága jó barátom. A legfőbb
inspirációm.
Lehet, hogy ő is így akarta volna. Imádta az ilyen
nyakatekert írói csala ntaságokat. Kedvenc témái közé
tartozott például James Tiptree Jr., aki elhitette az
emberekkel, hogy fér , vagy hogy milyen sok olvasó él még
mindig abban a tudatban, hogy Evelyn Waugh nő volt.
„Mindenki a szerzőről kialakult ismeretei alapján alkotott
előítélettel vág bele a szövegbe – mondta egyszer. – Néha
elképzelem, milyen fogadtatást kapnának a regényeim, ha
fér nek tettetném magam, vagy fehér nőnek. A szöveg
ugyanaz maradna, de az egyiket szétbombáznák a
kritikusok, a másikat dicshimnuszokkal zengenék körbe. Mi
az oka ennek?”
Tekinthetünk erre úgy is mint Athena irodalmi
csínytevésére, amikor olyannyira megbonyolítom az író-
olvasó kapcsolatot, hogy hosszú évtizedekre alapanyagot
biztosít majd lelkes irodalmároknak.
Jól van – ezzel talán kicsit túllőttem a célon. És ha úgy
tűnik, hogy a lelkiismeretemet nyugtatgatom: legyen.
Bizonyára jobban tetszene, ha azt mondanám, hetekig
kínzott és gyötört a bűntudat.
Az igazság az, hogy teljesen felpörögtem.
Hónapok óta először örömet leltem az írásban. Úgy
éreztem, kaptam egy második esélyt. Ismét hinni kezdtem a
nagy álomban – hogy ha fejleszted a képességeid, és
elmesélsz egy igazán remek történetet, akkor az ágazat
majd gondoskodik a többiről. Hogy csak annyit kell tenned,
hogy a papírra nyomod a tollad, és ha elég szorgosan
dolgozol és elég jól írsz, akkor a Felsőbb Hatalmak irodalmi
csillaggá emelnek téged.
Eljátszottam néhány régi ötletemmel is. Most frissnek és
elevennek hatottak, és egy csomó irány eszembe jutott,
amerre kifuttathatnám őket. A lehetőségek száma
végtelennek tűnt. Olyan volt, mint új autót vezetni vagy új
laptopon dolgozni. Valahogy magamba szippantottam
Athena írásainak közvetlenségét és lendületét. Ahogy
Kanye mondaná, keményebbnek, jobbnak, gyorsabbnak és
erősebbnek éreztem magam. Olyan embernek, aki most már
Kanyét hallgat.
Egyszer elmentem egy sikeres fantasyíró előadására, aki
azt állította, úgy teszi túl magát az írói válságon, hogy több
száz oldalnyi jól megírt szövegen rágja át magát. „Viszketni
kezd az ujjam egy jó mondatért – mondta. – Utánozni
akarom őket.”
Ugyanígy voltam Athena írásának szerkesztésével is.
Jobb íróvá tett. Félelmetes, milyen gyorsan átvettem a
képességeit, mintha a halálával annak a sok tehetségnek
tovább kellett volna vándorolnia valahová, és végül az
összes belém szállt.
Úgy éreztem, mindkettőnknek írok. Vittem tovább a
lángot.
Ez már elég jó magyarázat? Vagy még mindig úgy
hiszitek, hogy holmi rasszista tolvaj vagyok?
Hát jó. Elmondom, mit éreztem valójában, amikor
beindultak a dolgok.
A Yale-en egy végzős lozó a szakossal jártam, aki
populációetikával foglalkozott. Olyan elrugaszkodott
gondolatkísérletekről írt dolgozatokat, hogy nemegyszer
eszembe jutott, nem sci- t kellene-e írnia inkább.
Értekezett arról, hogy vannak-e kötelezettségeink a
jövőbeni, még meg sem született emberek felé, vagy hogy
meggyalázhatjuk-e a holttesteket, ha azzal nem ártunk az
élőknek. Olykor durván szélsőséges érvekkel élt – nem
értett egyet vele, hogy erkölcsi kötelességünk az elhunyt
akaratát végrehajtani, ha a vagyont jobban megéri máshol
szétosztani, vagy azzal, hogy morálisan erősen
kifogásolható egy temető területére ingatlanokat építeni a
nyomorban élők számára. A kutatásában főképp azt
vizsgálta, milyen körülmények között számít valaki erkölcsi
lénynek, akinek az érdekeivel foglalkozni kell. Nem sokat
értettem meg belőle, de a központi érve eléggé meggyőzött:
az égvilágon semmivel sem tartozunk a halottaknak.
Pláne ha az a bizonyos halott tolvaj volt és hazug.
Üsse kavics, kimondom: az, hogy elloptam Athena
kéziratát, kárpótolt mindenért, amit ő lopott el tőlem.
 Négy
A KÖNYVKIADÁS MALMAI LASSAN
meglódulnak. A
őrölnek, aztán hirtelen
legizgalmasabb pillanatok
árvereztetni, egyezkedni, tapogatózó telefonhívásokra
–

válaszolni lehetséges jövőbeli szerkesztőktől, kiadót

választani – szédítő örvények, de a maradék időben csak
bámulod a mobilodat, és várod a híreket. A legtöbb könyvet
két évvel a megvásárlása után dobják piacra. Az online
felületeken arcunkba robbanó nagy bejelentések
(Könyvszerződés! Filmszerződés! Sorozatszerződés!
Díjjelölések!) hetekig vagy akár hónapokig nyílt titoknak
számítanak. A parádét és a meglepetéseket csak a
nagyközönségnek tartogatják.
Az utolsó front tizenöt hónappal a szerződés aláírása
után fog majd megjelenni. Addig csak az előkészítés zajlik.
A megegyezés után két hónappal kapom a szerkesztői
levelet. Az Edennél Daniella Woodhouse a szerkesztőm, egy
mély hangú, hadaró, lényegre törő nő, aki az első
telefonbeszélgetésünk alatt felváltva tette belém az ideget
és keltette fel a kíváncsiságom. Emlékszem, hogy valami
botrányba keveredett az egyik konferencián tavaly, amikor
egy másik előadónőt „szánalmasnak” nevezett, elvitatva,
hogy a szexizmus az iparágban továbbra is akadálynak
számít. Ezután az online szcéna a nők ellenségének
titulálta, és sokan követelték a nyilvános bocsánatkérését
vagy egyenesen a lemondását. (Egyik sem történt meg.)
Nem úgy tűnik, hogy nagyban befolyásolta volna a
karrierjét. Az elmúlt egy évben három bestsellert is kiadott:
egy regényt csábító és gyilkos feleségek titkos életéről, egy
thrillert egy zongoristáról, aki szó szerint az ördöggel köt
alkut mesés pályafutásért cserébe, és egy leszbikus
méhészről szóló emlékiratot.
Eleinte tartottam az Eden Press-szel kötött szerződéstől,
főleg amiatt, mert független kiadó, nem pedig az Öt Nagy (a
HarperCollins, a Penguin Random House, az Hachette, a
Simon & Schuster és a MacMillan) tagja. Brett azonban
meggyőzött róla, hogy egy ilyen középméretű kiadónál én
lennék a nagy hal a kis tóban; hogy végre megkapnám azt a
gyelmet és törődést, amit az első kiadómnál egyszer sem.
És tényleg, Garretthez képest Daniella majdhogynem
elkényeztet engem. Egy napon belül válaszol minden e-
mailemre, néha akár pár óra múlva, és mindig bőbeszédűen.
Értékesnek érzem magam. Ha azt mondja, ez a könyv nagy
siker lesz, neki el is hiszem, hogy komolyan gondolja.
Tetszik a szerkesztői stílusa is. A legtöbbször csak
tisztázást javasol. Tudni fogja az amerikai közönség, mit
jelent ez a szó? Ezt a visszaemlékezést nem rakhatnánk abba
a korábbi fejezetbe, ahol még nem találkoztunk a szereplővel
a saját idővonalán? Ez a párbeszéd igazán művészi, de
hogyan viszi előre a történetet?
Őszintén szólva megkönnyebbültem. Végre valaki
rávilágít Athena baromságaira, a szándékosan félreérthető
mondatszerkesztésére és a kulturális kikacsintásaira.
Athena szereti „megdolgoztatni” az olvasóit. A kultúrák
bemutatásáról azt írta, hogy „nem érti, miért kellene a
szöveget közelebb tolni az olvasóhoz, amikor ott van neki a
Google, így maradéktalanul képes arra, hogy ő húzza magát
közelebb a szöveghez.” Simán bedob komplett kínai
bekezdéseket fordítás nélkül – az írógépén nincsenek kínai
írásjegyek, úgyhogy hagyott ki nekik helyet, és később
beírta kézzel. Órákig molyoltam optikai karakterolvasó
appokkal, hogy egy programmal lefordíthassam őket, és
még így is kábé a felét kihúztam. A családtagokra kínaiul
utal angol szavak helyett, szóval, nem tudhatod, hogy az
adott szereplő épp valakinek a nagybácsija vagy a másod-
unokatestvére. (Iszonyatos mennyiségű kínai
rokonságtáblázatot nyálaztam át mostanra. Rohadtul
semmi értelme az egésznek.)
Az összes regényében ezt csinálta. A rajongói szerint ez a
hozzáállás zseniális és autentikus – egy kisebbségi író
szükséges lázadozása az angol nyelv fehérségével szemben.
De igazából dilettáns. Idegesítővé és olvashatatlanná teszi a
szöveget. Meggyőződésem, hogy semmi másról nem szól,
mint hogy Athena és a rajongói okosabbnak érezzék
magukat annál, amilyenek valójában.
„Extravagáns, távolságtartó és művelt” – ez volt Athena
imázsa. „Eladható, magával ragadó, mégis kiválóan megírt”
– ez pedig az enyém lesz.
Kifejezetten bonyolult ügy az összes szereplőt
számontartani. Sok nevet átírtunk, hogy egyértelműbb
legyen, ki kicsoda. Két személy kapta a Csang
vezetéknevet, négyen pedig a Lit. Athena a keresztnevükkel
tett köztük különbséget, de ezeket ritkán használta, vagy
valami becenévnek tűnőt adott nekik (A Kang, A Csu; bár
lehet, hogy az A vezetéknév, én meg elvesztettem valahol a
fonalat). Ott van még Ta Liu és Hsziao Liu, ami teljesen
kikészít, mert én azt hittem, hogy a Liu vezetéknév, akkor
mit keres ott a Ta meg a Hsziao? Miért hívnak annyi női
szereplőt is Hsziaónak? És ha ez a vezetéknevük, akkor
most ők rokonok? Ez a regény a vérfertőzésről szól? A
legegyszerűbb megoldáshoz nyúlok: mindegyiknek eltérő
becenevet adok, és órákig böngészek kínai történelemről és
keresztnevekről szóló oldalakat, hogy megtaláljam a
kulturálisan elfogadható megoldásokat.
Több ezer szavas szükségtelen háttérsztorit törlünk ki.
Athena el-elkalandozik: visszaugrik tíz-húsz évet a szereplő
gyerekkorába; kínai tájakon bóklászik hosszú és irreleváns
fejezetekben; új karaktereket vonultat fel, akiknek
látszólag semmi közük a cselekményhez, majd a történet
további részében meg is feledkezik róluk. Látom, hogy
igyekszik a szereplői életét színessé-szagossá varázsolni,
hogy megmutassa az olvasóinak, honnan jöttek és milyen
kötődéseik vannak, de túltolta. Teljesen eltereli a gyelmet
a központi szálról. Az olvasás élvezetes elfoglaltság, nem
pedig kötelező feladat.
Lágyítjuk a nyelvezetet is. Kiszedjük az összes
„vágottszeműt” és „zsákpakolót”. Lehet, hogy direkt
felháborítónak szántad, kommentálja Daniella, de
manapság már nincs szükség erre a diszkriminatív
nyelvhasználatra. Nem akarjuk feldühíteni az olvasóinkat.
Finomítunk néhány fehér szereplőn. Nem, azért nem
visszük túlzásba. Athena eredeti szövege arcpirítóan
elfogult: a francia és brit katonák már-már
karikatúraszerűen rasszisták. Értem én, hogy próbált
közölni valamit a szövetséges fronton uralkodó
kirekesztésről, de ezek a jelenetek annyira közhelyesek,
hogy nehéz őket komolyan venni. Kidobja az olvasót a
szövegből. Az egyik fehér kötekedőt kínaira cseréljük, egy
másik, nagyszájú kínai munkást pedig egy szimpatikus
fehér földművessel helyettesítünk. Ezzel összetettebb,
emberibb lesz az egész, amit Athena talán azért nem látott,
mert túl közel állt a témához.
Az eredeti vázlatban néhány munkást öngyilkosságig
hajt a brit katonáktól elszenvedett állandó megaláztatás,
egyikük a százados bunkerében akasztja fel magát. Amikor
a százados megtalálja a holttestet, közli a tolmáccsal, hogy
továbbítsa a parancsát az összes többi munkásnak,
miszerint a saját bunkerükben akasszák fel magukat, ha
már nagyon muszáj. „Nem a miénkben kell rumlit csinálni”,
mondja. Ezt a jelenetet egy az egyben történelmi
feljegyzésekből emelte ki – Athena példányán ott áll a
margóra írt hangsúlyos megjegyzés: ÍRJ ERRŐL AZ
UTÓSZÓBAN. MAGAMTÓL KI SEM TUDNÉK TALÁLNI ILYET.
ÚRISTEN.
Erőteljes kép ez, a hideg kirázott, amikor először
olvastam. Daniella szerint azonban túl sok. Persze, értem,
hogy katonák, és némileg barbárok, de ez tiszta
nyomorpornó, írja. Húzzuk ki a tempó kedvéért.
A legtöbbet a könyv utolsó harmadában változtatunk.
Nagyon egyenetlen itt a tempó, jelzi Daniella. Tényleg kell
nekünk ez a sok részlet a versailles-i békéről? Teljesen kilóg.
Nem a kínai geopolitika a lényeg, ugye?
Athena verziójának a vége kibírhatatlanul képmutató.
Elhagyja a személyes történeteket, és arcon vágja az
olvasót azzal a milliomegy módszerrel, ahogy a munkásokat
semmibe vették és megalázták. A bevetés közben elhunyt
munkásokat nem temethették az európaiakéhoz közeli
parcellákba. Katonai kitüntetésre nem voltak jogosultak,
mert hivatalosan a nem harcoló alakulatokhoz tartoztak.
Valamint – és Athena emiatt volt a legdühösebb – az első
világháború lezárásaképp kötött versailles-i
békeszerződésben jól kicsesztek a kínai kormánnyal, mivel
Santung tartományát végül Japán kapta meg a németektől.
De kit fog mindez érdekelni? Nehéz megérteni a téteket,
ha nincs főszereplő. Az utolsó negyven oldal inkább
töritankönyv, nem pedig izgalmas háborús elbeszélés.
Egyáltalán nem illik bele, olyan, mintha egy szakdolgozatot
csapott volna véletlenül a végére. Athenában mindig is
megvolt a tanítói hevület.
Daniella az egészet töröltetni akarja. Azt javasolja,
fejezzük be a regényt A Kang hazahajózásával. Méltó végső
kép, és tovább erősíti az előző, temetői jelenet hatását. A
többi mehet az utószóba, vagy maradhat esszé, amit majd a
megjelenéshez közel adunk ki. Vagy lehet extra anyag a
puhatáblás kiadásban, amit a könyvklubok használhatnak.
Jó ötletnek tartom. Ki is húzom. Aztán, csak a játék
kedvéért, Kang jelenete után beillesztek egy rövid
epilógust, egy sort az egyik munkás II. Vilmos német
császárnak címzett 1918-as leveléből, amelyben a
világbékéért rimánkodik: Szentül hiszem, hogy a Menny
akarata szerint az emberiségnek egyetlen nagy családként
kell együtt élnie.
Csodálatos, fűzi hozzá Daniella a következő körben.
Veled nagyon könnyű együtt dolgozni! A legtöbb szerző nem
szívesen irtja ki a kedvenc részeit.
Egészen kivirulok. Azt akarom, hogy a szerkesztőm
szeressen. Nekem az kell, hogy könnyűnek érezze velem a
munkát, hogy ne gondoljon rám önfejű dívaként, hogy
elhiggye, minden kérését teljesíteni tudom. Így a
későbbiekben is szívesebben dolgozik majd velem.
Persze mindez nem csak arról szól, hogy
körbeudvaroljuk a tekintélyt. Tényleg úgy gondolom, hogy
sokat javítottunk a könyvön, ami sokkal jobban olvasható
és feszesebb lett. Az eredeti verziótól ostobának érezted
magad, nem tudtál együttérezni a szereplőkkel, az
önelégültsége pedig az őrületbe kergetett. Bűzlött Athena
összes idegesítő tulajdonságától. Az új verzió mindenki által
érthető történet, amelybe bárki beleképzelheti majd magát.
A teljes folyamat három szerkesztői kört jelent, és több
mint négy hónapig tart. A végére annyira elmélyülök a
szövegben, hogy nem tudom, hol végződik Athena része, és
hol kezdődik az enyém, vagy melyik szó kihez is tartozik.
Rengeteget kutattam. Vagy egy tucat könyvet elolvastam az
ázsiai nemzetiségi politikáról és a fronton szolgáló kínai
munkások történetéről. Annyiszor méláztam el minden szó,
mondat és bekezdés felett, hogy már fejből tudom őket –
basszus, szerintem többször rágtam át magam a regényen,
mint Athena!
Ez az egész folyamat bebizonyítja nekem, hogy igenis
tudok írni. Daniella kedvenc részeit sok esetben én
alkottam. Például az egyik epizódban egy szegény francia
család tévesen megvádol egy csapat kínai munkást azzal,
hogy meglopták őket száz frankkal. Erre a munkások, hogy
jó benyomást keltsenek az ázsiai és kínai emberekről,
összedobnak maguk között kétszáz frankot, és odaadják a
családnak, holott egyértelműen ártatlanok voltak. Athena
eredetije éppen csak említi a meggyanúsítást, míg az én
változatomban szívet melengető példázat válik belőle a
kínaiakra jellemző becsületről és őszinteségről.
Minden lelkesedésem és magabiztosságom, amit az első
regényem földig rombolt, most újraépül bennem.
Zseniálisan bánok a szavakkal. Majd’ egy évtizede tanulom
az írást; tudom, mitől lesz egy mondat tiszta és ütős, és
tudom, hogyan kell úgy felépíteni egy történetet, hogy
magával ragadja az olvasót. Évekig hajtottam, hogy
kitanuljam a mesterséget. A regény központi ötlete nem
tőlem származik, de én mentettem meg, én csiszoltam ezt a
gyémántot.
 A baj az, hogy senki sem érti majd meg, mennyit
fektettem ebbe a regénybe. Ha valaha is kiderül, hogy
Athena írta az első vázlatát, mindenki úgy hiszi majd, hogy
az összes elvégzett munka, az összes csodálatosan
megfogalmazott mondat Athena Liu érdeme.
De miért is kéne bárkinek megtudnia, igaz?

HA LEPLEZNI AKARSZ egy hazugságot, tárd közszemlére.

Jóval a regény megjelenése előtt már alapozok – már
azelőtt, hogy a bloggerek és kritikusok megkapnák a nem
végleges változatot. Sosem titkoltam, hogy ismerem
Athenát, és most már pláne nem teszem. Végül is a
legtöbben onnan ismerik a nevemet, hogy én voltam
mellette, amikor meghalt.
Úgyhogy bevetem a kapcsolatkártyát. Minden
interjúban megemlítem őt. Az iránta érzett gyászom
döntővé válik, amikor meg akarom értetni, honnan is jövök.
Oké, előfordulhat, hogy néhány részletet felnagyítok. A
negyedéves iddogálásainkra most már havonta, olykor
hetente került sor. Csak két vele közös szel m van a
mobilomon, amit soha nem akartam megosztani, mert
utálom, hogy mennyire slampos vagyok mellette, de most
feltöltöm mindkettőt egy fekete-fehér lterrel az
Instagramra egy általam írt megható vers társaságában.
Minden írását elolvastam, és ő is az enyémet. Sokat
ötleteltünk együtt. Őt tekintettem a legfőbb
inspirációmnak, a visszajelzései a vázlataimról alapvetően
határozták meg, hogyan fejlődtem íróként. Ezt osztom meg
a nyilvánossággal.
Mert értitek: minél közelebbi kapcsolatnak tűnik a
miénk, annál kevésbé gyanús, hogy mennyire hasonlít a
stílusunk. Athena ujjlenyomatai belepik az egész regényt.
Nem törlöm le őket. Csak alternatív magyarázatot kínálok
rá, hogy miért is vannak ott.
– Nehéz helyzetbe kerültem, miután az első regényem
földbe állt – nyilatkozom a Book Riotnak. – Nem tudtam,
folytassam-e egyáltalán. Athena győzött meg arról, hogy
adjak a kéziratomnak még egy esélyt. Segített a kutatásban
is: ő segített eligazodni az elsődleges kínai források között,
és együtt vadásztunk szövegekre a Kongresszusi
Könyvtárban.
Nem hazudok. Esküszöm, hogy nem voltam az a
pszichopata, akinek ezek alapján tűnök. Kicsit
megcsavartam a valóságot, megfelelően hangsúlyozva
bizonyos részleteket, hogy a minden lében kanál, hirtelen
haragú csőcselék a közösségimédia-felületeken véletlenül
se jusson rossz következtetésekre. Meg hát, ez a hajó már
rég elment – ha most mondanám el az igazat, az teljesen
aláásná a könyvet, ezt pedig nem tehetem meg Athena
hagyatékával.
Senki sem gyanít semmit. Athena zárkózottsága a
kezemre játszik. Voltak még barátai rajtam kívül, legalábbis
a temetés után a Twitteren felbukkanó búcsúzásokból erre
következtetek, de ők más és más államokban és
kontinenseken élnek. Senki mással nem lógott
rendszeresen Washingtonban, csak velem. Nincs ember, aki
megkérdőjelezhetné, amit mondok. Az egész világ kétely
nélkül elhiszi, hogy én voltam Athena Liu legközelebbi
barátja. És ki tudja? Lehet, hogy tényleg így van.
Persze szörnyen cinikus vagyok, de a barátságunk ténye
elég csúnya fényt vet bármilyen jövőbeni becsmérlésre. Ha
bárki azzal kritizál, hogy utánzom a munkásságát, akkor
szörnyetegnek tűnik majd, aki egy gyászoló barát torkának
ugrik.
Athena, a halott múzsa. Valamint én – aki a barátját
siratja, akit kísért a szelleme, és aki képtelen anélkül írni,
hogy fel ne idézné a hangját.
Látjátok, ugye, milyen jó mesemondó vagyok?
Athena nevében ösztöndíjat alapítok az Ázsiai-amerikai
Írókollektíva éves írótábora részére, ahol Athena egy nyarat
töltött tanulóként, és másik hármat vendégelőadóként. A
szervezet igazgatója, Peggy Chan értetlenkedett és
gyanakodott kicsit, amikor Athena miatt hívtam, de
gyorsan ellágyult a hangja, amikor rájött, hogy pénzt
ajánlok. Azóta a könyvemről szóló összes létező hírt
GRATULÁLOK! és
retweeteli, szétbombázza a hírfalamat
ALIG VÁROM, HOGY OLVASSAM!!! #HajráJune
üzenetekkel.
A lelkesedése kissé feszélyez, pláne hogy a hírfala többi
része kizárólag a könyvkiadásban megjelenő rasszizmusról
és a marginalizált szerzőkkel szembeni felháborító
bánásmódról szól. De ha egyszer kihasznál engem, akkor én
is kihasználhatom őt.
KÖZBEN PEDIG GONDOSAN megteszek minden szükséges
lépést.
Kutatásokat végzek. Soronként rágom át magam a
forrásokon, amelyeket Athena idézett a vázlatában – ennél
behatóbban már nem is ismerhetném a kínai
munkáshadtest történetét. Megpróbálok mandarinul
tanulni, de akárhogy igyekszem, az írásjegyek továbbra is
csak tyúklábaknak tűnnek, az pedig, ahogy a különböző
szótagokat hangsúlyozom, rossz viccnek hangzik, úgyhogy
feladom. (De ez nem baj: találtam egy régi interjút,
amelyben Athena beismeri, hogy ő maga sem beszéli
folyékonyan a mandarint, és ha Athena Liu sem tudta
elolvasni az elsődleges forrásokat, nos, akkor nekem miért
is kellene?)
Google Alerts-értesítéseket állítok be a saját nevemre,
Athena nevére, és arra is, ha mindkettőnkre egyszerre
keresnek rá. A legtöbb keresési eredmény semmi újat nem
mondó sajtóközleményekhez vezet – szenzációs
információk a könyvszerződésemről, megemlékezések
Athenáról, és néhány felvetés arról, mennyire befolyásolta
az ő munkássága az enyémet. Valaki terjedelmes és alapos
cikket írt az irodalmi barátságok történetéről, és vicces
látni engem és Athenát Tolkien és Lewis vagy Brontë és
Gaskell mellett.
Néhány hétig úgy érzem, minden rendben van. Senki
sem kérdezősködik róla, hogyan is talált meg az alapötlet.
Úgy tűnik, senki sem sejti, hogy Athena bármin is dolgozott
volna.
 Aztán egy nap meglátom a Yale Daily News szalagcímét,
amitől ugrik egyet a gyomrom.
„A Yale megszerezte Athena Liu jegyzetfüzeteit” – írják.
Így szól az első bekezdés: „A nemrég elhunyt regényíró és a
Yale öregdiákja, Athena Liu jegyzetei hamarosan a Sterling
Emlékkönyvtár egyik részlege, a Marlin Irodalmi Archívum
gyűjteményének darabjai lesznek. A füzeteket Liu
édesanyja, Patricia Liu adományozta a könyvtárnak, és
kifejezte háláját, hogy a lánya jegyzetfüzeteit egykori
iskolája őrzi meg…”
Baszki. Baszki, baszki, baszki.
Athena minden ötletét lejegyezte azokba a rohadt
Moleskine-füzetekbe. A sajtónak is mesélt a
munkafolyamatáról. „Minden ötletelést és kutatást kézzel
csinálok – nyilatkozta. – Segít a gondolkodásban, hogy
jobban belőjem a témát és az összefüggéseket. Úgy
gondolom, a kézírás lelassítja az elmém, hogy minden
le rkantott szóban megvizsgálhassam a lehetőségeket.
Aztán miután hat-hét jegyzetfüzetet megtöltöttem,
előveszem az írógépemet, és elkezdem az első vázlatot.”
Nem tudom, miért nem jutott eszembe elhozni a
noteszeit is. Ott hevertek kinyitva az asztalán, közvetlenül
a kézirat mellett. Aznap este bepánikoltam. Biztos azt
hittem, hogy az összes többi cuccával együtt egy raktárba
kerülnek majd.
De hogy nyilvános archívumba? Mármint, bassza meg! A
legelső ember, aki beteszi oda a lábát, hogy cikket írjon
Athenáról – és rengetegen lesznek, ez tuti –, azonnal
észreveszi majd Az utolsó front jegyzeteit. Lefogadom, hogy
hosszas, részletekbe menő jegyzetek lesznek. Egyértelműen
árulkodó jelek. És akkor a mesterkedésem lelepleződik.
Nincs időm megnyugodni és átgondolni a dolgokat.
Csírájában kell elfojtanom az egészet. Dübörgő szívvel a
telefonért nyúlok, és felhívom Athena anyját.

MRS. LIU GYÖNYÖRŰ. Igaz a népi meg gyelés: az ázsiai nők

nem öregednek. Az ötvenes évei derekán járhat, de egy
nappal sem látszik idősebbnek harmincnál. Az elegáns,
karcsú test, a szépen metszett arccsont, ez a szelíd szépség
akár Athenáé is lehetett volna később. A temetésen Mrs. Liu
arca úgy felpuffadt a sok sírástól, hogy nem vettem észre,
milyen feltűnő jelenség. Most, közelről zavarba ejtően
hasonlít a lányára.
– Junie! Örülök, hogy látlak. – Megölel a küszöbön.
Olyan illata van, mint a szárított virágoknak. – Kerülj
beljebb!
A konyhaasztalhoz ülök, majd gőzölgő, nom illatú teát
tesz elém, mielőtt helyet foglalna. Vékony ujjai a csészéjére
fonódnak.
– Ha jól értem, Athena dolgairól akartál beszélgetni.
Annyira határozott, hogy megijedek, nem gyanakszik-e.
Már nem az a melegszívű, barátságos asszony, akivel a
temetésen találkoztam. Aztán észreveszem a fáradtság
ráncait a szája sarkában, a táskákat a szeme alatt, és
ráébredek, hogy semmi mást nem akar, mint túlélni ezt a
napot is.
 Csevegési témák teljes tárházával érkeztem:
anekdotákkal Athenáról, a Yale-ről, a gyászról alkotott
elképzeléseimről, hogy milyen nehéz minden nap minden
percét kibírni, amikor az életed alappillére vált semmivé
egyetlen éjszaka alatt. Ismerem a veszteséget. Tudom,
hogyan kell beszélgetni róla.
Ehelyett inkább a közepébe vágok.
– Olvastam, hogy Athena jegyzetfüzeteit a Marlinnak
adományozza.
– Így van. – Fölkapja a fejét. – Nem tartod jó ötletnek?
– Nem, dehogy, Mrs. Liu, nem így értettem, csak…
esetleg elmondaná, miért hozta meg ezt a döntést? – Ég az
arcom. Nem tudom tartani a szemkontaktust. Elkapom a
tekintetem. – Már persze csak ha szeretne beszélni róla.
Tudom, hogy nem ismer engem annyira…
– Pár hete kaptam egy e-mailt az ottani könyvtárostól,
aki ezzel foglalkozik – válaszolja Mrs. Liu. – Marjorie Chee a
neve. Kedves teremtés. Telefonon váltottunk pár szót, és
úgy tűnt, mélyrehatóan ismeri Athena munkásságát.
Sóhajt, belekortyol a teájába. Valami különös oknál
fogva azon mélázom, milyen szépen beszél angolul.
Leheletnyi az akcentusa, a szókincse gazdag, összetett
mondatai változatosak. Athena mindig nagy hűhót csinált
abból, hogy a szülei úgy vándoroltak be az Államokba, hogy
egy mukkot sem tudtak angolul, Mrs. Liu angolját mégis
kiválónak hallom.
– Nos, nem vagyok ismerős ezen a terepen. De úgy
érzem, a nyilvános archívum remek módja az emlékezet
fenntartásának. Zseniális lány volt, bár ezt te is tudod.
Igazán elragadóan furcsán járt néha az agya. Bízom benne,
hogy pár irodalmár esetleg tanulmányt ír majd róla.
Athenának tetszene. Mindig izgatott lett, amikor
tudományos cikket írtak a munkásságáról. Azt mondta, ez
erősebb bizonyíték, mint a… az őt bálványozó tömegek.
Ezek az ő szavai. Egyébként sem kezdenék velük semmi
különöset. – A sarok felé biccent. Követem a tekintetét, és
eláll a lélegzetem. Ott vannak a noteszek az ünnepélyesség
teljes hiányával bepakolva egy nagy kartondobozba,
besuvasztva egy zsák rizs meg valami görögdinnyére
emlékeztető, de nem csíkos dolog alá.
Meglódul az elmém. Felkaphatnám, és kirohanhatnék
vele – majdnem a sarokig jutnék, mire Mrs. Liunak
feltűnne, mi történt. Eláraszthatnám benzinnel ezt a helyet,
amikor nincs itthon, és felgyújthatnám az egész kócerájt;
senki sem sejtene semmit.
– Olvasta őket? – kérdem óvatosan.
Mrs. Liu újfent sóhajt.
– Nem, bár gondoltam rá, de… nagyon fájna. Tudod,
amikor Athena még élt, akkor is nehezen olvastam a
regényeit. Sokat merített a gyermekkorából, azokból a
történetekből, amiket én és az apja meséltünk neki a…
múltunkról. A családunk múltjáról. Elolvastam az első
regényét, de rájöttem, hogy nem könnyű ezeket az
emlékeket valaki más szemszögéből viszontlátni. – Lüktet a
torka. A gallérjához nyúl. – Lehet, jobb lett volna, ha
megkíméljük ettől a sok fájdalomtól.
 – Teljesen átérzem – válaszolom –, az én rokonaim is így
viszonyulnak a munkáimhoz.
– Ó, tényleg?
Nem, épp hazudok; és gőzöm sincs, miért. A családom
magasról tesz az írásaimra. A nagyapám azon zsörtölődött,
hogy miért kell pénzt ölni a hasznavehetetlen négyéves
angolképzésembe a Yale-en, anyám meg havi egyszer
felhív, hogy sikerült-e már kitalálnom valamit, ami esetleg
rendes pénzhez segítene, mondjuk, tanulhatnék jogot, vagy
elmehetnék tanácsadónak. Rory elolvasta az első
regényemet, de egyáltalán nem értette – folyton azt
kérdezte, miért ilyen elviselhetetlen a két nővér, amitől egy
kicsit meghökkentem, mert az a két nővér mi voltunk.
De Mrs. Liunak most társaságra és együttérzésre van
szüksége. A megfelelő szavakat szeretné hallani. És én
végső soron remekül bánok velük.
– Túl közel érzik magukat a témához – vigasztalom. – Én
is sokat merítek a saját életemből a regényeimhez. – Na, ez
legalább igaz, az első regényem majdhogynem önéletrajzi
volt. – És nem igazán volt boldog gyerekkorom, úgyhogy
nem könnyű nekik… úgy értem, nem szeretik, ha az orruk
alá dörgölöm a hibáikat. Nem szeretik az én szememen
keresztül látni a dolgokat.
Mrs. Liu hevesen bólogat.
– Igen, megértem.
Most megfogtam. A megoldás annyira nyilvánvaló, hogy
már-már túl egyszerűnek tűnik.
 – Nagyjából emiatt is kerestem fel. – Mély levegőt
veszek. – Őszinte leszek önnel, Mrs. Liu. Szerintem nem jó
ötlet a nyilvánosság elé tárni a jegyzetfüzeteit.
Összeugrik a szemöldöke.
– Miért?
– Nem tudom, mennyit tud a lánya alkotási
módszereiről…
– Nem sokat – válaszolja. – Szinte semmit. Utált erről
beszélni, amíg nem végzett egy-egy művével. Harapós lett,
ha felhoztam a témát.
– Hát, erről van szó – győzködöm. – Athena senkivel sem
osztotta meg az írásait, amíg dolgozott rajtuk. Mindig
keserves történetekből merít, egyszer beszéltünk róla. Azt
mondta, olyan, mintha sebekre vadászna a múltjában, és
feltépné őket, hogy újra vérezzenek. – Valójában soha nem
beszéltünk ilyen bensőségesen az írásról, a sebfeltépős
részt egy interjúban olvastam. Attól még igaz, Athena
tényleg így gondolkodott a folyamatban lévő munkáiról. –
Senkinek sem mutathatta meg ezt a fájdalmat, amíg rá nem
jött, hogyan tegye, amíg tökéletesen nem tudta uralni az
anyagát. Addig csak csiszolgatta, és nem volt vele
elégedett. De azokban a jegyzetfüzetekben az eredeti
gondolatai vannak, nyersen és szűretlenül. És… és nem
tudom, úgy érzem, odaadni őket egy archívumnak szinte
szentségtörés. Mintha a holttestét állítanánk ki.
Lehet, hogy itt egy kicsit elszaladt velem a ló. De
működik.
 – Istenem. – Mrs. Liu a szájához kapja a kezét. – Istenem,
el sem hiszem…
– Persze, ez csak önön múlik – folytatom gyorsan. –
Bármihez megvan a joga. Csak gondoltam, barátként
kötelességem elmesélni ezt. Szerintem Athena nem ezt
akarta volna.
– Világos. – Az asszony szeme vörös és nedves a
könnyektől. – Köszönöm, June. Eszembe sem jutott… –
Elhalkul a hangja, a csészéjére bámul. Sűrűn pislog, majd
rám tekint. – Kéred őket esetleg?
Megrezzenek.
– Hogy én?
– Fáj itt látnom őket. – Meggörnyed kissé, már-már
elhervadni látszik. – És mivel te olyan jól ismerted… –
Megrázza a fejét. – Jaj, mit is beszélek? Nem akarlak
terhelni. Felejtsd el.
– Nem, csak… – Fogadjam el? Enyém lehetne Athena
összes jegyzete Az utolsó fronthoz, és még ki tudja, mihez.
Ötletek új regényekhez? Akár komplett vázlatok is?
Á, nem lenne szabad ilyen mohónak lennem. Megvan,
amit akartam. Ha ennél továbbmegyek, lebukhatok. Mrs.
Liu még lehet diszkrét, de a Yale Daily News simán
megírhatja – akármilyen ártalmatlan célból –, hogy hozzám
kerültek a jegyzetfüzetek.
És nem tervezem az egész pályafutásomat Athena
munkásságára építeni. Az utolsó front csak egy véletlen, de
szerencsés kimenetelű baleset; kétféle zsenialitás együttes
ötvözete. Innentől bármit írok is, saját kútfőből teszem.
Nem kell a kísértés.
– Nem tehetem – utasítom el noman –, nem érzem
helyesnek. Esetleg szétoszthatná a családtagok között.
Legszívesebben felgyújtanám az egészet, a hamvakat
szerteszórnám Athenáéval együtt, hogy soha senki, még
egy kíváncsiskodó rokon se kutakodjon köztük évtizedek
múlva, nehogy előkotorjon valamit, amihez senkinek
semmi köze. De úgy kell tennem, mintha Mrs. Liu magától
jutott volna erre a döntésre.
– Nincs senkim. – Megint a fejét ingatja. – Miután az apja
visszament Kínába, egyedül maradtunk Athenával, mi
ketten – szipogja. – Ezért is adtam volna szívesen a Marlin
dolgozóinak: csak szabadítsanak meg tőle.
– Én nem bíznék egy nyilvános archívumban –
válaszolom. – Sosem tudni, mire bukkannak rá.
Mrs. Liu szeme elkerekedik. Hirtelen nagyon
zavarodottnak tűnik, és érdekelne, mire gondol, de nem
erőltetem. Már megkaptam, amiért jöttem. A többit a
képzeletére bízom.
– Te jóisten – motyogja megint –, el sem hiszem…
Felfordul a gyomrom. Látszik, hogy gyötrődik. Jézusom.
Mi a francot művelek? El akarok tűnni innen, rohadjanak
csak meg a noteszek. Annyira elcseszett ez az egész. Hogy
volt merszem idejönni?
– Mrs. Liu, nem akarok tolakodó lenni…
– Nem. – A teáscsésze nagyot koppan az asztalon. – Nem.
Igazad van. Nem fogom a lányom lelkét közszemlére tárni.
 Kifújom a levegőt, óvatosan rápillantok. Most győztem?
Tényleg ilyen egyszerűen ment?
– Ha ezt akarja…
– Így döntöttem. – Visszanéz rám, mintha le akarnám
beszélni róla. – Senki sem láthatja ezeket a jegyzeteket.
Senki sem.
Még egy fél órát maradok vele, elcsevegünk, és
elmesélem neki, mi minden történt velem a temetés óta.
Beszélek Az utolsó frontról, hogy mennyire inspirálta
Athena a munkámat, és hogy remélem, büszke lenne arra,
amit írtam. De Mrs. Liut mindez nem érdekli; gondolatban
nagyon messze jár, háromszor is megkérdezi, kérek-e teát,
pedig már mondtam, hogy nem, és látványosan szeretne
egyedül lenni, de túl udvarias, hogy megkérjen rá.
Amikor induláshoz készülök, a dobozokra mered,
rettegve attól, amit magukban rejthetnek.
A következő pár héten nyitva hagyom a Marlin Archive
honlapját, hátha közölnek valami újat az Athena Liu-
gyűjtemény kapcsán. De nincs semmi. Január
harmincadika, amikor nyilvánosságra hozták volna a
füzeteket, eseménytelenül telik. Aztán valamelyik nap
rákeresek a Yale Daily News oldalán a bejelentésre, de
minden további nélkül törölték a cikket, a link nem
működik, mintha ez a történetszál sohasem létezett volna.
 Öt
E GY SZERDAI találkozom az új sajtó-
NAPON
marketingcsapatommal egy videókonferencián.
Hányni tudnék az idegességtől. A legutóbbi sajtósommal
és

borzalmasan alakult a munka. A beesett arcú Kimberly nevű

szőke nő olyan bloggerek interjúkérelmeit küldözgette
tovább, akiknek volt vagy öt követője. Ha ennél többet
kértem, például, hogy olyan oldalon jelenjek meg, amiről
már hallott is valaki, lepattintott: „Meglátjuk, de ez függ az
érdeklődéstől is.” Ahogy mindenki más, úgy Kimberly is
tudta, hogy az első regényem elbukott. Csak nem volt szíve
megmondani. Többször is „Jane”-nek írta félre a nevemet.
Amikor otthagytam a kiadót, írt egy rövid e-mailt,
amelyben csak ez állt: Öröm volt veled dolgozni.
De most teljesen más a helyzet, mindenki eláraszt a
lelkesedésével. Emily, aki a sajtóért és Jessica, aki az online
marketingért felel, azzal kezdi, hogy mennyire imádta a
kéziratomat.
– Egy sokkal idősebb szerző energiája sugárzik belőle –
ömleng Jessica. – És azt hiszem, be tudjuk lőni a nők által
igencsak kedvelt történelmi kció és a hadtörténeti kció
közé, ami meg a fér akhoz passzol.
Meg vagyok döbbenve. Jessica tényleg elolvasta a
könyvemet. Ilyen se volt még – Kimberlynek fogalma sem
volt róla, hogy regényt vagy memoárt írtam-e.
 Ezután végigvezetnek a marketingstratégián. Lenyűgöző,
milyen alaposak. Facebook-reklámokat, Goodreads-
reklámokat említenek, esetleg mehetne a metróállomásokra
is, bár jó kérdés, nézi-e azokat még egyáltalán bárki. Nagy
hangsúlyt akarnak fektetni a könyvesbolti elhelyezésre is,
ami azt takarja, hogy a megjelenés napjától bárki, aki betér
egy Barnes & Noble-be, az én könyvemmel találkozik majd
először.
– Ez lesz a szezon könyve – biztosít róla Jessica. –
Legalábbis mindent megteszünk érte, hogy az legyen.
Nem találom a szavakat. Ilyen lehet Athenának lenni?
Hogy már az elejétől fogva mindenki azt mondja, a könyved
sikeres lesz?
Jessica a marketingtervet néhány dátummal és
határidővel zárja, amikorra promóanyagot kérnének tőlem.
Majd hirtelen beáll a csend. Emily a tollát kattogtatja.
– Szóval, a másik dolog, amiről kérdeznénk az a… khm, a
pozicionálás.
Rájövök, hogy választ várnak tőlem.
– Rendben. De elnézést, pontosan mit értetek ez alatt?
Összepillantanak Jessicával.
– Hát, a helyzet az, hogy a regény jelentős része Kínában
játszódik – válaszol Jessica. – És az utóbbi időben felkapott
téma lett a… tudod…
– A kulturális hitelesség – szól közbe Emily. – Nem
tudom, követed-e az online vitákat. A könyvesbloggerek és
a könyvekkel foglalkozó Twitter-felhasználók eléggé…
szőrszálhasogatók tudnak lenni manapság…
 – Elébe szeretnénk menni bármilyen lehetséges
botránynak – folytatja Jessica –, vagy annak, hogy
úgyszólván rávessék magukat.
– Több száz órát öltem a kutatásba – válaszolom. –
Tudjátok, egyáltalán nem sztereotípiák alapján írtam, ez
nem olyan könyv…
– Természetesen – hűt le Emily. – Te magad azonban…
hát, tudod, te nem vagy…
Értem, mire megy ki a játék.
– Nem vagyok kínai – vágom rá. – Már ha ez a kérdés.
Nem „saját hangon” írok, vagy minek mondják ezt. Ez
problémát jelent?
– Nem, nem, dehogyis, csak igyekszünk bebiztosítani
magunkat. És nem vagy esetleg… valami más sem? – Emily
elborzad a saját szavaitól; tudja, hogy erre nem illik így
rákérdezni.
– Fehér vagyok – tisztázom. – Szóval, azt mondjátok,
bajba kerülhetünk, mert fehér emberként írtam ezt a
történetet?
Azonnal meg is bánom, hogy így fogalmaztam. Túl nyers
és védekező vagyok, túlzottan kimutatom a
bizonytalanságom. Emily és Jessica sűrű pislogások
közepette néznek egymásra, reménykedve, hátha a másik
szólal meg hamarabb.
– Természetesen nem – mondja ki Emily végre. – Nyilván
bárki mesélhet bármilyen történetet. Csak azon
gondolkodunk, kiknek pozicionáljuk, hogy az olvasók
bízzanak a munkádban.
 – Hát pedig bízhatnak a munkámban – válaszolom. –
Bízhatnak a lapokon lévő szavakban. Abban a vérben és
verejtékben, amit a történet elmesélésére fordítottam.
– Még szép – állítja Emily. – És ezt nem is kérdőjelezzük
meg.
– De nem ám! – mondja Jessica is.
– És továbbra is úgy hisszük, hogy bárkinek joga van
bármilyen történetet elmesélni.
– Nem cenzúrázunk. Az Edennél ez nem divat.
– Pontosan.
Emily aztán gyorsan eltereli a témát arra, hogy hol
lakom, merre tudnék utazni, és így tovább. A találkozó még
azelőtt kifullad, hogy esélyem lenne összeszedni magam.
Emily és Jessica ismét biztosít róla, hogy mennyire várják a
könyvemet, hogy milyen fantasztikus volt velem találkozni,
és hogy alig várják a további közös munkát. Miután
lelépnek, csak bámulom az üres képernyőt.
Borzasztóan érzem magam. Írok egy e-mailt Brettnek,
amiben kipanaszkodom minden aggodalmam. Egy órával
később válaszol, megnyugtat, hogy nincs mitől félnem.
Csak szeretnének tisztán látni mindent, ennyi az egész.
Hogy pontosan hogyan pozicionálhatnának engem.
Mint kiderül, „világpolgárként”. Jessica és Emily egy
hosszabb e-mailben részletezi a terveit a rákövetkező
hétfőn.Úgy gondoljuk, June-nak nagyon izgalmas
háttere van, és szeretnénk, ha erről az olvasók is
tudnának. Kiemelik az összes helyet, ahol gyerekként
megfordultam – Dél-Amerika, Közép-Európa, jó néhány
amerikai város, ahol az építészmérnök apámmal az örökös
kiküldetésein jártunk. (Emily rajong a „nomád” szóért.) A
frissen írt szerzői életrajzomban rámutatnak arra az évre,
amikor a Békehadtestnél voltam, bár Ázsiának még csak a
közelébe sem jutottam el (Mexikóba viszont igen, ahol
végre hasznát vehettem a gimiben tanult spanyolomnak, de
sajnos hamar távoztam is egy súlyos gyomorfertőzés miatt,
igazából egészségi okokból evakuáltak). Emellett
javasolják, hogy Juniper Song néven jelenjek meg, ne June
Haywardként („Az első regényed nem igazán érte el azt a
piacot, amit mi szeretnénk, és jobb tiszta lappal
újrakezdeni. A Juniper ráadásul igazán különleges. Milyen
név is ez? Indiánnak tűnik.”). Senki sem említi, hogy a Song
pontosan miben más, mint a Hayward. Ahogy azt sem
mondja ki nyíltan senki, hogy a Song gond nélkül
félreérthető kínai származású névnek, pedig valójában ez a
második nevem, amit anyám a hippikorszakában talált ki
még a nyolcvanas években, és nem sok választotta el attól,
hogy a Juniper Serenity Hayward nevet adja nekem.
Emily segít megfogalmazni egy cikket az írói
személyiségekről és álnevekről az Electric Lit számára,
amelyben elmagyarázom, hogy azért döntöttem az
arculatváltás és a Juniper Song név mellett, hogy
emlékeztessem magam rá, honnan jöttem, és hogy
édesanyám milyen sokban befolyásolta az életemet. „Az
első regényemet, A szikomorfán túlt June Haywardként
írtam, és az apám halála miatt érzett gyászban
gyökereződött – fejtem ki. – Az utolsó front már Juniper
Song név alatt jelenik meg, ami előrelépést jelez a magam
kreatív útján. Ezt szeretem igazán az írásban: végtelen
lehetőséget kínál arra, hogy újraalkossuk önmagunkat és a
történetet, amit magunkról mesélünk. Ezáltal az
örökségünk és saját történelmünk minden árnyalatát
megismerhetjük.”
Sosem hazudtam. Ez fontos. Sosem tettettem magam
kínainak, vagy találtam ki sosemvolt emlékeket. Nem
áltatunk senkit. Csak a megfelelő igazságokra fektetjük a
hangsúlyt, hogy az olvasók komolyan vegyék a történetet,
és senki se hagyja a polcon a regényemet csak amiatt, mert
még mindig ott tart, hogy szerinte ki írhat meg mit. És ha
valaki ebből téves következtetéseket von le, vagy rosszul
kötögeti össze a pontokat, az nem rólam árul el sokat,
hanem róla.

A SZERKESZTÉS TEREPÉN MÁR simábban mennek a dolgok.

Daniella imádja a javításaimat. A harmadik körben pár
egyszerű stilisztikai megjegyzése van, és szeretné, ha
hozzáadnék egy dramatis personae-t, amely igazából egy
puccos szakkifejezés a lista szóra, azaz rövid leírással
kiegészítve felsorolom a szereplőket, hogy az olvasók ne
felejtsék el, ki kicsoda. Aztán a szöveg az
olvasószerkesztőkhöz kerül, akik eddigi tapasztalataim
alapján mind sasszemű természetfölötti szörnyetegek, és
olyan logikai bakikat szúrnak ki, amelyeket normális
emberek sosem vennének észre.
 Egy aprócska bökkenőbe futunk csak bele egy héttel az
olvasószerkesztés határideje előtt.
Szia, June!
Daniella váratlanul keres meg az ötlettel:
Remélem, minden rendben veled. El tudod hinni,
hogy fél év múlva megjelenik a könyv? Kikérném a
véleményed valamiről: Candice azt javasolta, hogy
elolvashatná a regényt érzékenységi szempontból
egy olyan olvasó is, aki kínai vagy a kínai diaszpóra
tagja. Tudom, hogy kicsit talán elkéstünk már ezzel,
de szeretnéd, hogy utánajárjunk ennek?
Az érzékenységi szempontok szerint olvasók azok a
szakemberek, akik kulturális irányból adnak tanácsot,
illetve a maguk szemüvegén át olvassák el a kéziratot
meghatározott díj fejében. Például ha egy fehér szerző
fekete szereplőt ír a regényébe, akkor a kiadó felbérelhet
egy fekete érzékenységi olvasót, hogy megvizsgálja, a
szöveg tartalmaz-e szándékosan vagy önkéntelenül is
rasszistán megfogalmazott részeket. Az utóbbi években
csak nőtt a népszerűségük, ahogy egyre többször bírálják a
fehér írókat rasszista fordulatok és sztereotípiák miatt.
Egész jó módszert jelent arra, hogy elkerüljük a
meghurcoltatást a Twitteren, de azért hátránya is van:
legalább két szerzőről hallottam, akinek vissza kellett
hívnia a regényét még a kiadás előtt egyetlen szubjektív
vélemény miatt.
 Nem értem, miért van szükség rá – írom vissza –, én
elégedett vagyok a kutatásaimmal.
A válasz azonnal beesik a posta ókomba. Candice
vagyok, innen átveszem. Határozottan javaslom,
hogy kérjünk fel valakit, aki járatos a történelemben
és a nyelvben. June nem a kínai diaszpóra tagja, és
súlyos károkat okozhatunk, ha nem ellenőriztetjük a
kínai szófordulatokat, elnevezéseket és az esetleges
rasszista történetelemeket egy olyan olvasóval, aki
észreveszi ezeket.
Felmordulok.
Candice Lee, Daniella szerkesztősegédje az egyetlen
ember az Edennél, aki nem bír engem. Annyira persze nem
nyíltan, hogy bizonyítékom is legyen rá. Az e-mailjeiben
kifogástalanul udvarias, bekedvel és megoszt mindent,
amit posztolok a könyvemről a közösségi médián, és a
videókonferenciákon is mosolyogva köszön. De látom,
hogy ez csak álca. A feszült arckifejezése és a rövidre
szabott mondatai elárulják.
Talán ismerte Athenát. Talán irigy, mert neki is van egy
kínai tárgyú kézirata, ám muszáj egy alul zetett és
túlterhelt kezdő munkakörben dolgoznia, mert nekem
összejött az, ami neki nem. Értem én – a könyvkiadásban ez
már csak így megy. Semmi közöm hozzá.
 Ismétlem, én elégedett vagyok a kutatásaimmal,
amiket a könyv megírása előtt végeztem. Nem
tartom szükségesnek, hogy ezen a ponton az
érzékenységi olvasás miatt akadályozzuk a munkát,
különösen úgy, hogy az előolvasókhoz hamarosan
kimennek a recenziós példányok. Elküldve.
Ezzel talán lezártuk. Egy óra múlva azonban ismét
pittyen a telefonom. Candice emeli a tétet. Körlevelet írt
nekem, Daniellának, valamint a komplett sajtós csapatnak.

Kedves mind!

Szeretném hangsúlyozni, mennyire

szükségesnek érzem egy érzékenységi olvasó
bevonását a munkába. A jelenlegi helyzetben
az olvasók bizalmatlanok azokkal szemben,
akik nem a saját területükről írnak – és joggal
azok. Megértem, hogy ez lassítaná az
előkészületeket, de egy ÉO megvédené June-
t a kulturális kisajátítás vagy rosszabb
esetben a kulturális kiszipolyozás vádjától. Ez
bizonyítaná, hogy June jó szándékkal
közelített a kínai diaszpóra bemutatásához.
 Jézus isten! Kulturális kisajátítás? Kulturális
kiszipolyozás? Mi a fene baja van?
Továbbítom az e-mailjét Brettnek. Megmondanád
neki, hogy álljon le?, kérem. Az ügynökök csodálatos
közvetítők, ha eldurvulnak a dolgok; a te kezed tiszta
marad, míg ők dö Azt hiszem, kellően
ödnek a késsel.
tisztán fogalmaztam, miért piszkál még mindig
ezzel?
Brett azt javasolja, hogy külsős szakember helyett
esetleg Candice is átolvashatná érzékenységi szempontból.
Candice tömören megírja, hogy ő koreai-amerikai, nem
kínai-amerikai, és a tény, hogy ez egyáltalán felmerült
Brettben, rasszista mikroagressziónak számít. (Én ezen a
ponton állapítom meg, hogy Candice létezésének egyetlen
célja, hogy mindenféle mikroagressziók miatt vágja ki a
hisztit.) Daniella is közbelép, hogy elcsitítsa az indulatokat.
Persze hogy ragaszkodnak a szerzői ítéletemhez. Egy
érzékenységi olvasó bevonása a folyamatba kizárólag az én
döntésem. Tudjuk tartani az ütemtervet. Minden rendben
van.
A rákövetkező héten Candice Daniellának is mellékelve
küld egy levelet, amelyben bocsánatot kér a hangneméért.
Nem hangzik bocsánatkérőnek, sőt kurvára passzív-
agresszív: Elnézést
kérek azért, hogy megbántottalak
a szerkesztői javaslataimmal. Ahogy te is tudod,
June, szeretnék segíteni abban, hogy Az utolsó
front a lehető legjobb formában jelenjen meg.
Pofákat vágok, de jó kislány leszek. Megnyertem a
háborút, és egy szerencsétlen segédszerkesztőt nem jó
ómen szekálni. Szűkszavúan válaszolok:

Köszönöm, Candice. Nagyra értékelem.

Daniella egy csak nekem írt üzenetben tájékoztat róla,

hogy Candice nem dolgozik többet a könyvön. Nem kell
többet beszélnem vele. Az utolsó front miatt szükséges
bármiféle kommunikáció a továbbiakban közvetlenül
Daniellán, Emilyn vagy Jessicán keresztül zajlik.
Sajnálom, hogy ez történt, írja Daniella. Úgy tűnik,
Candice-ből erős érzelmeket váltott ki ez a munka,
és ez nagyban befolyásolta a véleményét.
Szeretném, hogy tudd, Candice-szel komolyan
elbeszélgettem arról, hogyan tartsa tiszteletben a
határokat a szerzőkkel, és garantálom, hogy ilyesmi
nem fog többet előfordulni.
Annyira mentegetőzőnek hangzik, hogy egy kicsit
elszégyellem magam amiatt, hogy ekkorára fújtam az ügyet.
De ez eltörpül amellett, amennyire annak örülök, hogy
végre-valahára a kiadóm kiáll mellettem.
TALÁLKOZTÁL MÁR olyasvalakivel, aki hétköznapi emberből
hirtelen félig-meddig hírességgé vált, és kialakított egy
makulátlan mesterséges képet magáról, amelyet több
százezer ember ismer? Mondjuk, egy zenésszel a gimiből,
aki befutott, vagy egy lmsztárral, akiről eszedbe jut, hogy
ő volt az a szőke lány a koliban az elsőévesek emeletéről,
akinek evészavarai voltak. Gondolkodtál már a híressé
válás folyamatáról? Hogyan lesz egy teljesen normális
emberből, akit tényleg ismertél, marketing- és
népszerűségi pontok halmaza, akit rajongók magasztalnak
és fogyasztanak, akik persze elhiszik, hogy ismerik őt, de
valójában nem, és bár ezt meg is értik, attól még
bolondulnak érte?
Ezt az egészet végigkövettem Athenával egy évvel
azután, hogy lediplomáztunk, még az első regénye
előkészületei közben. Athena Ismert Személyiség volt már a
Yale-en, a campus üdvöskéje, akinek a Titkos Hódolók
Facebook-csoportban minden évben többen is szerelmet
vallottak, de annyira azért nem volt híres, hogy saját
Wikipédia-oldala legyen, vagy hogy az átlagolvasó szeme
felcsillanjon a felismeréstől, ha meghallja a nevét.
Minden megváltozott azonban, amikor a New York Times
nagy csinnadrattával lehozott róla egy cikket „A Yale-en
végzett lány hat számjegyű szerződést kötött a Random
House-szal” címmel. Beraktak egy képet Athenáról, amin a
mélyen kivágott áttetsző blúzán keresztül a mellbimbói is
látszódtak, és épp a Sterling könyvtár előtt pózolt. Egy
Yale-re járó híres kortárs költőtől is idéztek, aki szerint
Athena „méltó utódja Amy Tannek, Maxine Hong
Kingstonnak és a hasonló szerzőknek”. Innentől
felpörögtek az események. A Twitter-követői száma
ötvenezer körülire ugrott, az Instagramja az egymilliót is
átlépte. Alákérdezős interjúkat adott a Wall Street
Journalnak és a HuffPostnak – egyszer, orvoshoz menet
meglepődve hallgattam az Uber-fuvaromban, ahogy
kristálytiszta, összetéveszthetetlen, olykor gyanúsan
megjátszottnak, távolról britnek tűnő akcentusával beszél.
Élőben kapcsolódhattam be a mítoszteremtésbe, ahogy a
marketingcsapata gondosan felépítette a tökéletesen
piacképes személyiséget, mindezt elfogadható mértékű
neoliberális kizsákmányolással párosítva. A komplex
üzenetek hangzatos szlogenekké zsugorodtak; az
életrajzából kimazsolázták az érdekes és egzotikus
elemeket. Ez igazából minden híres íróval megtörténik, de
sokkal furcsább úgy végignézni, hogy a legjobb barátodról
van szó. Athena Liu kizárólag egy Remington írógépen ír
(ami igaz, de csak a végzős évei óta, mert elleste egy híres
vendégelőadótól). Athena Liu már tizenhat évesen egy
országos íróverseny döntőse volt (ami szintén igaz, de
könyörgöm: bármelyik gimis, aki képes két mondatot
összefűzni, gond nélkül helyezést nyer ilyen versenyeken;
gyerekjáték beelőzni olyan tiniket, akiknek a művészetet a
plagizált Billie Eilish-dalszövegek jelentik). Athena Liu a
csodagyerek, a zseni, a Következő Nagy Dobás,
generációjának hangja. Itt egy lista arról a hat könyvről,
amelyek nélkül Athena Liu nem tud élni (Proust egyszerűen
nem maradhat ki). Itt pedig öt meg zethető noteszmárka
Athena Liu ajánlásával (csak Moleskine-t használ, de lesd
meg a másik ötöt is, te csóró!).
Hát, ez nagyon durva, írtam neki, linkelve a múltkori
fotósorozatát a Cosmóban. Eddig nem tudtam, hogy a
Cosmo közönsége, nos, képes végigolvasni egy
regényt.
HAHAHA, ugye?, válaszolta. Fel sem ismertem
magam a borítón, úgy szétsminkeltek. Az nem is az
én szemöldököm!
Ez maga a hiperrealitás! Akkoriban még menőnek
számított úgy idézni Baudrillard-t, mintha minden könyvét
olvastad volna.
Jaja, folytatta. Athena.0 és Athena.1. Műalkotás
lettem. Egy képződmény. Athena Del Rey vagyok.
Úgyhogy amikor én adtam ki a regényemet, eleven
elképzeléseim voltak arról, hogy majd ugyanez történik
velem és A szikomorfán túllal is. Hogy egy jól olajozott
gépezet felépíti a nyilvános imázsomat, és nekem a
kisujjamat sem kell mozdítani érte, hogy a
marketingcsapatom fogja majd a kezem, és precízen belövi,
mit kell viselnem és mondanom, amikor elmegyek a fontos
interjúimra, amiket már előre leszerveztek nekem.
A kiadóm ehelyett belökött a mély vízbe. Mindent, amit
az önreklámról tanultam, egy elsőkönyves író
bejegyzéséből vettem egy felületen, ahol mindenki pont
olyan elveszett volt, mint én, és az internet bugyraiból
előhalászott, idejétmúlt blogposztokon csámcsogtak. Egy
írónak alap, hogy weboldala legyen, de a Wordpress a jobb,
vagy a Squarespace? A hírlevelek felpörgetik az eladásokat,
vagy csak pénzkidobás? Pro fotóst kell felkérned a szerzői
képeidhez, vagy elég, ha portrémódban lősz egy szel t az
iPhone-oddal? Kell-e külön szerzői pro l a Twitterre?
Baromságokat is kiírhatsz ott? Ha összeveszel más írókkal a
Twitteren, az megtorpedózza az eladásaid, vagy növeli a
láthatóságod? Egyáltalán, belefér még a Twitteren egymás
gyilkolása, vagy az már csak Discordon folyhat?
Mondanom sem kell, a presztízsinterjúk közül egy sem
jött össze. A legtöbb, amit sikerült elérnem, egy meghívás
volt valami Mark nevű sráctól, akinek a podcastjére
körülbelül ötszázan iratkoztak fel, és azonnal meg is
bántam, hogy rábólintottam, amikor elkezdett azon
rinyálni, hogy a kortárs zsánerirodalom mennyire
túlpolitizált, és aggódtam, hogy ne adj’ isten, talán náci.
Most viszont az Edentől sokkal több támogatást kapok.
Emily és Jessica készségesen válaszol minden kérdésemre.
Igen, aktivizálnom kell magam az összes közösségimédia-
felületemen. Igen, minden posztba be kell linkelnem az
előrendelést – a Twitter algoritmusa lejjebb tolja a linkes
tweeteket, de ezt kijátszhatod azzal, ha kommentbe vagy a
biódba másolod a linket. Nem, a csillagos értékelések
igazából semmire nem jók, de igen, villognom kell velük,
mert a mesterséges felhajtás is felhajtás. Igen, a legnagyobb
lapoknak író kritikusok megkapták már a könyvet, és úgy
hisszük, legalább egypáran pozitívan nyilatkoznak majd.
Nem, valószínűleg nem lesz portréinterjúd a New Yorkernél,
de néhány könyvvel később majd beszélhetünk róla.
Végre van pénzem, úgyhogy felbérelek egy fotóst, hogy
elkészítse az új szerzői képeimet. A régieket a nővérem
főiskolai barátja csinálta, egy Melinda nevű amatőr
fotográfus, aki épp a környéken járt, és a töredékét kérte az
átlagárnak, amiről a neten olvastam. Összevissza forgattam
az arcomat, hogy elkapjam a Híres És Komoly Írónők
fülledt, rejtélyes és önérzetes pózát. Itt jön Jennifer Egan.
Itt jön Donna Tartt.
Athena mindig igazi modellnek nézett ki a fotóin: a haja
szabadon lebeg az arca mellett, a bőre porcelánfehér és
ragyog, ajkát enyhén szétnyitja és nom mosolyra görbíti,
mintha ő már tudná a poént, de te még nem, és felemeli az
egyik szemöldökét, mintha azt mondaná, tégy csak próbára.
Gond nélkül el tudod adni a könyvedet, ha gyönyörű vagy.
Már megbékéltem vele, hogy csak tűrhetően vagyok vonzó,
az is csupán a megfelelő szögből és megvilágítással,
úgyhogy megpróbálkoztam a második legműködőképesebb
dologgal, mégpedig a „nagyon mélyen és kivételesen
sebzett vagyok”-pózzal. Ezt persze nagyon nehéz
keresztülvinni a kamerán, és elborzasztott a végeredmény,
amikor Melinda átküldte a képeket. Úgy néztem ki, mint aki
visszatart egy tüsszentést, vagy mintha nagyvécéznem
kéne, és nem szólhatok róla senkinek. Újra akartam
csináltatni az egészet egy tükörrel a háttérben, hogy
láthassam, mi a francot is csinálok, de nem szerettem volna
Melinda idejét fecsérelni, úgyhogy kiválasztottam azt az
egyet, amin leginkább embernek és legkevésbé
önmagamnak nézek ki, majd ki zettem neki ötven dolcsit a
fáradozásáért.
Most ötszáz dollárt perkálok egy washingtoni pro
fotósnak, Cate-nek. A műtermében vagyunk, olyan
világítástechnikát használ, amilyet még sosem láttam, és
csak remélhetem, hogy elfedi a pattanásaim nyomait. Cate
fürge, barátságos és igazi szakértő. A kívánságai világosak
és egyenesek. „Állat fel. Lazítsd el az arcod. Most mondani
fogok egy viccet, te meg úgy reagálsz rá, ahogy csak
szeretnél, de ne gyelj a kamerára. Imádnivaló. Ó, ez
csodálatos.”
Pár nappal később küldött nekem egy vízjeles válogatást
a képekből. Ámulok rajta, milyen jól nézek ki, főleg a kinti
fotókon. A lemenő nap fénye szép barnaságot kölcsönzött a
bőrömnek, kicsit kevert rasszúnak tűnök tőle. Félénken
oldalra nézek, mintha bölcs és titokzatos gondolatok
járnának a fejemben. Úgy nézek ki, mint aki meg tud írni
egy könyvet az első világháborús kínai munkásokról, és
igazságot tud nekik szolgáltatni. Úgy nézek ki, mint
Juniper Song.
Emily tanácsára többet foglalkozom a közösségimédia-
jelenlétemmel. Mostanáig random hülyeségeket és Jane
Austenről szóló vicceket osztogattam meg. Alig voltak
követőim, szóval nem számított, miről hadoválok. De most,
hogy fel akarom hívni a gyelmet a könyvemre, jó
benyomást kell keltenem. Azt akarom, hogy a bloggerek, a
kritikusok és az olvasók tudják, én az a fajta ember vagyok,
aki a fontos dolgokra gyel.
Athena és az ismerősei Twitter-hírfolyamát
tanulmányozom, hogy lássam, melyik véleményvezéreket
kell követnem, milyen beszélgetésekbe kell
becsatlakoznom. Olyan felkapott témákban retweetelek,
mint a bubitea, az ízfokozók, a BTS és valami Csen csing
ling című drámasorozat. Megtudtam, hogy jobban járok, ha
ellenzem a KNK-t (azaz a Kínai Népköztársaságot), de
támogatom Kínát (nem vágom, mi a különbség). Megtudom,
kik a „kis rózsaszínek”1 és a „tankie”-k2, és ügyelek rá, hogy
róluk még csak véletlenül se retweeteljek, nehogy őket
pártfogoljam. Elítélem a hszincsiangi eseményeket. Kiállok
Hongkong mellett. Naponta szerzek sok-sok új követőt,
miután elkezdem hangoztatni a véleményem ezekről az
ügyekről, és feltűnik, hogy a legtöbben vagy színes bőrűek,
vagy megjelenik a #BLM és a #SzabadPalesztinát hashtag a
biójukban, szóval, tudom, hogy jó úton haladok.
Hát, így születik meg a nyilvános énem. Viszlát, June
Hayward, te nevenincs írócska A szikomorfán túllal. Üdv
néked, Juniper Song, a szezon slágerírója – a zseni, a
talányok úrnője, a néhai Athena Liu legjobb barátnője.

HÓNAPOKKAL Az utolsó front megjelenése előtt az Eden

sajtósai mindent megtesznek érte, hogy egész Amerika
tisztában legyen a könyv létezésével.
Kiküldik az előolvasói példányokat az Eden többi nagy
nevű szerzőjének, és bár nem mindenkinek van ideje
elolvasni, több bestsellerszerző is dicséri, például a
„Feledhetetlen!” vagy „Lenyűgöző stílusú író!” szavakkal:
ezeket Daniella a védőborítóra íratja majd.
A borítógra kát egy évvel a megjelenés előtt
véglegesítették. Daniella megkért, hogy rakjam össze a
Pinteresten a dizájnötleteimet. (Nekünk, íróknak általában
van valami elképzelésünk a képi irányról és az alap
dizájnötletekről, de amúgy elfogadjuk, hogy kicsit sem
konyítunk a borítógra kához, és nem szólunk bele a
folyamatba.) Feltúrtam a Google-t néhány fekete-fehér
fénykép reményében, és találtam is fotókat a munkásokról
– az egyiket különösen elbűvölőnek tartottam: vagy nyolc
munkás zsongja körül vigyorogva a kamerát. Elküldtem
Mit gondolsz erről?, kérdeztem. Szabadon
Daniellának.
felhasználható, nem kell a jogokkal szórakoznunk.
Daniella és a művészeti csoport azonban nem találta
Nem szeretnénk, hogy
megfelelő hangulatúnak a képet.
történelmi szakirodalomnak tűnjön a könyv, jelezte
vissza. Ha a könyvesboltban bóklásznál, te
leemelnéd a polcról?
Végül modernebb megközelítést választottunk. Az utolsó
front címhez tömör, vaskos betűt választottak, a háttérben
valami absztrakt kétszínes ábrával, ami leginkább egy
lángoló francia falura Olyan színeket
emlékeztet.
akartunk, amelyek kiemelik a merészséget, az
epikusságot és a romantikát, írta Daniella. A
védőborító fülein láthatod a kínai írásjegyeket, ez az
olvasóknak is megmutatja, hogy itt valami
szokatlanra számíthatnak.
A borítót erősnek, komolynak és csábítónak lehetett
érezni. Mintha egyszerre lenne bármelyik első világháborús
regény az elmúlt tíz évből – ám egyúttal valami új, izgalmas
és eredeti Tökéletes,
is. lelkendeztem Daniellának.
Egyszerűen tökéletes.
Most, hogy közeledünk a megjelenéshez, mindenhol a
reklámokat látom – a Goodreadsen, az Amazonon, a
Facebookon és az Instagramon is. Tényleg raktak az
aluljárókba is posztert. Vagy nem szóltak róla nekem, vagy
kiment a fejemből, mert amikor Franconia-Spring eldben
leszálltam a vonatról, és megláttam a könyvem borítóját a
szemközti falon, teljesen lefagytam az állomás közepén. Az
az én könyvem. Az ott az én nevem.
– Az utolsó front – olvasta hangosan mögöttem egy nő a
társának. – Írta Juniper Song. Azta.
– Jól néz ki – jött a válasz a fér től –, ráleshetnénk.
– Ja – mondta erre a nő –, majd valamikor.
Ebben a pillanatban egy örömbomba robban bennem, és
bár ez annyira közhelyes, hogy úgy tűnhet, egy nyálas
sorozat szereplőjét utánzom, tényleg a levegőbe ugrom
ökölbe szorított kézzel.
Csak úgy gyűlnek a jobbnál jobb hírek. Brett a külföldi
jogaim eladásairól tájékoztat, melyek Németországban,
Spanyolországban, Lengyelországban és Oroszországban is
elkeltek. Franciaország még nem jött össze, de
dolgozunk rajta, írja Brett. De Franciaország amúgy is
nehéz ügy. Ha a franciák kedvelnek, valamit nagyon
rosszul csinálsz.
Az utolsó front mindenféle listára felkerül, amilyen
például „A nyár tíz legjobb könyve” vagy a „Regények,
amiket alig várunk”, de a leghihetetlenebb a PopSugar „15
kötelező strandolvasmány” című válogatása. Nem sokan
akarnak a strandon az első világháborúról
olvasgatni, viccelődöm Twitteren, de ha te is olyan
őrült vagy, mint én, akkor ez a lista tetszeni fog!
A könyvemet egy országos könyvklubba is beválogatják,
amit egy republikánus fehér nő vezet, aki leginkább arról
híres, hogy egy jól ismert republikánus politikus lánya. Ez
erkölcsileg kicsit kényelmetlenül érint, de aztán jobban
belegondolva, ha a könyvklub tagsága jórészt republikánus
fehér nőkből áll, akkor ez a regény akár tágíthatja is kissé a
világnézetüket.
Nagy-Britanniában Az utolsó front bekerül a
Könyvmolyok Könyvesdobozába. Nem tudtam, hogy a
könyvesdobozok ekkora bizniszt jelentenek, de az ilyen
feliratkozással működő szolgáltatások, mint a
Könyvmolyoké, abból állnak, hogy aranyos kis dobozokban
havonta könyvet és kapcsolódó ajándéktárgyakat
postáznak több tízezer vásárlónak. Az utolsó front
Könyvmolyok Könyvesdobozához tervezett különleges
kiadását merített papírra nyomták, és állatkísérlet-mentes
vegán bőrből készült válltáska, valamint gyűjthető
jádeköves kulcstartó jár mellé a kínai horoszkóp
állat guráival (további díj fejében kitölthetsz egy online
személyiségtesztet is, hogy melyik illik hozzád a
legjobban), illetve azonos termőhelyről, fenntartható
gazdaságból származó tajvani teaválogatást is csomagolnak
mellé.
A Barnes & Nobles exkluzív, dedikált, limitált kiadást is
akar készíteni, ami azt jelenti, hogy négy hónappal a
megjelenés előtt nyolc, melléklapokat tartalmazó, óriási
dobozt postáznak a lakásomba. Ezek üres címoldalak,
amiket azután húznak be a kinyomtatott ívekbe, miután
aláírtam őket. Több ezer címoldalt aláírni örökkévalóságnak
tűnik, és a következő két hétben az estéimet az „igyál bort,
és dedikálj” jegyében töltöm. Ülök a tévé előtt, a jobb
oldalamon egy kupac papír, a másikon egy üveg merlot, és
A csillogás birodalmát nézem, miközben nagy, hurkos
betűkkel vetem papírra a Juniper Song nevet.
Vajon ezek a bestseller születésének jelei?,
morfondírozom. Bizonyára. Miért nem közli veled senki
azonnal, hogy a könyved mennyire fontos a kiadódnak?
Mielőtt A szikomorfán túl megjelent volna, szétdolgoztam
az agyam a bloginterjúkkal és podcastekkel, azt remélve,
hogy minél többet fektetek a hírverésbe, a kiadóm annál
jobban értékeli az erőfeszítéseimet. De most már látom,
hogy a szerző könnyei és verejtéke egyáltalán nem
számítanak egy könyv sikerességében. A bestsellereket
kiválasztják. Nem számít, mit csinálsz. Csak élvezd, ami
vele jár.

A LEGELSŐ KRITIKÁK két hónappal a megjelenés előtt

árasztják el a világot.
Éjszakánként szokásommá válik, hogy végigtekerjem az
új Goodreads-értékeléseket, hogy egy kicsit megdobják a
szerotoninszintem. A szerzőknek nem tanácsolják, hogy a
Goodreadset nézegessék, de senki sem fogadja meg.
Egyikünk sem tud ellenállni a kísértésnek, hogy lássuk,
milyen fogadtatásban részesült a könyvünk. Mindenesetre
Az utolsó front óriási siker: az átlagpontszáma egészséges
4,89-es, és a kiemelt értékelések annyira ömlengően
pozitívak, hogy a vegyes fogadtatást jelző
háromcsillagosok egyáltalán nem érintenek meg.
Egy éjszaka viszont kiszúrok valamit, amitől a szívem
kihagy egy ütemet.
Egyetlen csillag. Az utolsó front megkapta az első
egycsillagos értékelését egy CandiceLee nevű
felhasználótól.
Lehetetlen. Ránézek a pro ljára, hátha csak véletlen
egybeesés. És nem. CandiceLee, New York,
könyvkiadásban dolgozik. Kedvenc szerzők: Cormac
McCarthy, Marilynne Robinson és Jhumpa Lahiri. Nem
igazán aktív a Goodreadsen – az utolsó értékelése egy
versgyűjteményhez íródott 2014-ben –, ami azt jelenti,
hogy ez nem lehet véletlen. Nem csak úgy megcsúszott az
ujja. Candice elszánta magát, és bejelentkezett a
Goodreadsre, csak hogy egycsillagosra értékelje a
könyvemet.
Remegő kézzel készítek képernyőképet az értékelésről,
és elküldöm a szerkesztőmnek.

Kedves Daniella!

Tudom, hogy azt mondtad, ne nézzem a GR-t,

de ezt egy barátom küldte, és kicsit felkavart
a dolog. Úgy látom, itt csorbult a szakmaiság.
Persze Candice-nek minden joga megvan
véleményt nyilvánítani a munkámról a
szabadidejében, de az alapján, ami a múltkor
az érzékenységiolvasó-témában történt,
eléggé szándékosnak tűnik…

Üdv,
June

Daniella reggel válaszol is.

Köszönöm, hogy szóltál. Ez valóban igencsak

szakmaiatlan. Házon belül intézkedünk.
 Ismerem már annyira Daniella e-mailes hangját, hogy
kihalljam belőle az idegességét. Tömör, szaggatott
mondatok. Alá sem írta. Daniella fel van húzva.
Szuper. Forró győzelmi mámor melengeti a gyomromat.
Candice megérdemelte. Érzékenységi olvasós balhé ide
vagy oda, mekkora érzéketlen tuskónak kell ahhoz lenni,
hogy így játszadozz egy író érzelmeivel? Nem neki kellene a
legjobban tudni, milyen stresszes és rémisztő egy könyvet
kiadni? Egy kicsit sütkérezem a dicsőségben, hogy milyen
szép zűrzavart idézhettem elő az Edennél ma reggel. És bár
nem illik ilyet mondanom egy másik nőtársamra – hiszen ez
az iparág sem bánik velünk kesztyűs kézzel –, remélem,
hogy kirúgják a ribancot.
 Hat
A HÓNAPOK HETEKKÉ, a hetek napokká fogyatkoznak,
aztán egyszer csak megjelenik a könyvem.
A legutóbbi alkalommal kemény leckét kaptam abból,
micsoda nyomorúságos csalódást jelenthet a megjelenés
napja. Az előtte való hét mintha egy nagyszabású
eseményig tartó visszaszámlálás jegyében telne, amelynek
végén azonnali és lelkes lesz a kritikai visszhang, a könyv
pedig az eladási listák élére repül majd, és stabilan ott is
marad. Igazából azonban óriási pofára esés az egész.
Nyilván jó érzés besétálni a könyvesboltba, és látni a
nevedet a polcokon (akkor persze nem, ha a könyved egy
„futottak még” kategória, ezért vagy más kiadványok közé
beszorítva, nem látható borítóval találod meg, vagy ami
még rosszabb, el sem jut a könyvesboltokba). Ezt
leszámítva azonban nincs azonnali visszajelzés. Akik most
vették meg a könyved, még nem tudták végigolvasni. A
legtöbb könyvet előrendelésben adják el, úgyhogy még
nincs nagy mozgás sem az Amazonon, sem a Goodreadsen
vagy bármilyen más oldalon, amit őrült módjára frissítgetsz
már kerek egy hónappal a megjelenés előtt. Ott buzog
benned a remény és a rengeteg energia, de mindez…
semmivé foszlik.
Nincs egy meghatározott, mindent összezúzó pillanat,
amikor rájössz, hogy a könyved beleállt a földbe. Csak ezer
apró csalódás egymás tetejére halmozva, ahogy telnek a
napok, és te összehasonlítgatod az eladásaidat más írók
eredményeivel, miközben újra és újra megtekintheted
ugyanazt a dedikált, senki által meg nem vett példányt,
amikor benézel a közeli könyvesboltba. Csak a szép lassan
elhaló, „nem olyan jók a számok, mint vártuk, de reméljük,
még meglódulnak” témájú levelek jönnek a szerkesztődtől,
aztán csak a nagy büdös kifürkészhetetlen semmi marad.
Egyre növekszik benned a félelem és a kudarc érzete, amíg
a keserűség elviselhetetlenné nem válik, amíg már
ostobának nem érzed magad amiatt, hogy valaha is
elhitted, író válhat belőled.
Úgyhogy A szikomorfán túl megjelenése után
megtanultam, hogy nem szabad túl lelkesnek lenni.
A mostani alkalom viszont különlegesnek tűnik. Most
átélem, mennyire durván más az olyan írók világa, mint
Athenáé. A megjelenés napjának reggelén az Eden több láda
pezsgőt küldet a lakásomhoz. Gratulálok!, olvasom Daniella
kézírását a mellékelt cetlin. Megdolgoztál érte.
Kihalászok egy üveget a csomagolásból, a magasba
tartom, és lövök egy szel t, amit feltöltök az Instagramra,
képalának pedig odaírom, hogy MA VAN A NAGY NAP!
Hálásnak, idegesnek és egy kicsit elvarázsoltnak
érzem magam. Köszönöm, hogy a legjobb csapatom
van a szakmában! Egy óra alatt eléri a kétezer kedvelést.
A szívecskék gyarapodása a képen elönt
boldogsághormonnal, amire mindig is vágytam egy könyv
bemutatkozó napján. Egész reggel vadidegenek jelölgettek
meg gratuláló posztokban, értékelésekben és fotókon,
amelyek a könyvemről készültek a Barnes & Noble
újdonságokat bemutató könyvgúlájánál, vagy ahogy
ajánlócetlivel kísérve, borítóval kifelé állnak a helyi
független könyvesboltokban. Az egyik könyvesbolti eladó
szó szerint piramist épített a könyvem példányaiból, ami
ELHATÁROZTAM, HOGY SZÁZ PÉLDÁNYT
alá ezt írta:
ELADOK AZ UTOLSÓ FRONTBÓL! EEEEZT
FIGYELJÉTEEEEK!
Általánosan elfogadott tény, hogy a közösségi média
nem mutatja jól, mennyire fogy egy könyv. A Twitter
például nem a könyvvásárlási szokásokat tükrözi: a
könyvek körüli nagy felhajtást általában a szerző körüli
csapat túlzott aktivitása generálja. A lájkok és a követők
nem feltétlen fordulnak át eladásokba.
De azért ez a sok hűhó csak jelent valamit, nem?
Kritikákat kapok az NPR-ben, a New York Timesban és a
Washington Postban. A szikomorfán túl esetében örültem,
ha egyáltalán a Kirkus írt róla valamit, és az sem volt több
rövid összefoglalónál. Ezzel szemben Az utolsó frontról
mindenki úgy beszél, mintha tudná, hogy nagy sláger lesz.
Elmerengek rajta, hogyan is működik a könyvkiadás ezen
utolsó, kissé homályos fázisa: egy könyv vajon amiatt fut
be, mert egy ponton, bármilyen különösebb ok nélkül
mindenki úgy döntött, hogy ez lesz az aktuális nagy siker?
Bármilyen önzőnek hangzik is, örülök, hogy nálam
működött.
 Aznap este könyvbemutatót tartunk a Politics and Prose
könyvesboltban. Rengetegszer ültem már itt a közönség
soraiban. Az a fajta könyvesbolt, ahol volt elnökök és más
hírességek beszélnek a könyvbemutatókon; pár évvel
ezelőtt Hillary Clinton felolvasóestje miatt jöttem ide.
Athena is itt mutatta be az első regényét. Amikor Emily
elmondta, hogy a P&P-ben foglalt nekem időpontot,
belesikítottam a monitorba.
Meg kell acéloznom magam, mielőtt belépek az ajtón. A
kiadóm A szikomorfán túlhoz egy „több várost is magában
foglaló” könyvturnét tervezett nekem, de akármelyik
boltba jutottam is el, alig jelentek meg tíznél többen. És
fájt, tényleg borzasztóan fájt átszenvednem magam a
felolvasáson és a kérdés-válasz szekción, amelyben sokszor
a mondatod kellős közepén lép le valaki a közönségből.
Még rosszabb érzés az események után ott ülni és
aláírogatni a felvásárolatlan készletet, miközben a
boltvezető folyton körülötted köröz, azt ismételgetve, hogy
biztos az ünnepek miatt nem érnek rá az emberek könyvet
vásárolni, vagy hogy nem volt elég idejük jól meghirdetni
az eseményt, és emiatt jöttek el olyan kevesen. Már a
második állomás után ott akartam hagyni az egészet, de
sokkal megalázóbb lemondani a könyvturnét, mint
végigkínlódni, miközben percről percre hal el minden
önbecsülésed, ahogy ráébredsz, milyen jelentéktelen vagy,
és milyen bolond, hogy valaha is reménykedtél.
Ma viszont egy tűt sem lehet leejteni a boltban – állóhely
is alig van, az emberek törökülésben ülnek a folyosón. Kis
híján visszafordulok. A bejáratnál ácsorgok, nézegetem a
telefonomat, ellenőrizve, hogy tényleg jó napon és jó
időben vagyok-e itt, mert ez nem lehet igaz. Összekevertem
volna a dátumot Sally Rooney-éval? De aztán meglát a
boltvezető, és bekísér az irodájába, ahol vízzel és mentolos
cukorkával kínál, és ekkor hasít belém: nem tévedtem,
tényleg megtörténik; ezek az emberek azért vannak itt,
hogy engem lássanak.
Taps visszhangzik, miközben kisétálok. A boltvezető
bemutat a közönségnek, aztán remegő térdekkel elfoglalom
a helyem a pódiumon. Sosem beszéltem még ennyi ember
előtt. Szerencsére a felolvasást még a beszélgetés elé
terveztük, így van időm összeszedni magam. A könyv
közepéből választottam részletet: egy önmagában is
megálló jelenetet, amelyhez a közönség könnyen
kapcsolódni tud. Ráadásul a jelenet nagy részét én írtam.
Ezek az én mondataim, az én tehetségem megnyilvánulása.
„A brit tiszt, akit megbíztak Ah Lung zászlóaljának
vezetésével, attól rettegett, hogy ezek a külhoniak
bármelyik pillanatban ellene fordulhatnak.” – A hangom
még remeg, de alakul. Köhintek, iszom egy kortyot a vízből,
és folytatom. Minden rendben. Menni fog. „»Fogd vissza
őket« – javasolta egy bajtársa az állomáson. – »Jól
dolgoznak, de ügyelned kell rá, hogy ne csináljanak bajt.« –
Úgyhogy megparancsolta az embereinek, hogy nem
hagyhatják el a szögesdróttal elkerített körleteiket külön
engedély nélkül, és Ah Lung a Franciaországban töltött első
néhány hetében jelzőcsengők és botlódrótok között
tipegett óvatosan, azon töprengve, hogy ha azért hozták
ide, hogy a háborús törekvéseket segítse, akkor mégis miért
bánnak vele fogolyként.”
Minden remekül halad. Megérzed, ha uralod a termet.
Ott van az a fojtott csend, a feszültség, mintha kampót
akasztottál volna mindenki mellkasába, és te húzgálnád a
kötelet. A hangom kisimult: tiszta lett, kellemes és elég
tétovázó ahhoz, hogy sérülékeny, de összeszedett emberi
lénynek tűnjek. És tudom, hogy jól áll a szürke nadrág, a
barna csizma meg a szűk burgundivörös garbó, amit ma
estére választottam. Komoly Fiatal Író vagyok. Egy Irodalmi
Sztár.
Lelkes taps követi a felolvasást. A kérdés-válasz rész is
ugyanilyen jól megy. Vagy megúszós kérdéseket kapok,
amelyeknél lehetek kicsit felvágós is („Hogy sikerült
összeegyeztetni az ennyire speciális témában végzett
kutatást a mindennapi munkáddal?”, „Hogy tudtad a
történelmi környezetet ennyire gazdagon és valóságosan
ábrázolni?”), vagy szörnyen behízelgőket („Hogyan tudsz
két lábbal a földön maradni ennyire sikeres atalként?”,
„Éreztél bármi nyomást, miután összejött egy ilyen
elképesztő szerződés a könyvedre?”)
A válaszaim viccesek, kiforrottak, átgondoltak és
visszafogottak:
– Nem hiszem, hogy bármit is össze tudnék egyeztetni.
Azt sem tudom, milyen nap van ma. Korábban a saját
nevemet is elfelejtettem. – Nevetés.
 – Persze hogy minden, amit egyetemistaként írtam, egy
kupac sületlenség volt, hiszen az egyetemisták semmi
másról nem tudnak írni, mint az egyetemistalét
romantikájáról. – Még hangosabb nevetés.
– Azt hiszem, a történelmi regényhez való
hozzáállásomra nagyban hatott Saidiya Hartman kritikus
fabulálást célzó módszere, amely szerint írás közben
szembe kell úszni az árral, és empátiát meg valóságélményt
kell oltani a száraz történeti feljegyzésekbe, amelyek túl
absztraktnak tűnnének a számunkra. – Elgondolkodó,
álmélkodó bólogatások.
Imádnak. Csak engem tudnak nézni. Miattam vannak itt,
hogy csüngjenek a szavaimon, és a teljes gyelmüket
nekem szentelik.
És most először érzem át igazán, hogy megcsináltam;
hogy megtörtént. Működött. A kiválasztottak egyike
lettem, fel gyeltek rám a Felsőbb Hatalmak. Egy húron
pendülök a közönséggel, velük együtt nevetek, elismétlem
a kérdéseikben felmerülő szavakat. Elfeledkezem az előre
megírt mesterkélt válaszaimról; száz százalékban
improvizálok, és minden kiejtett szavam okos, elbűvölő és
megnyerő. Eszméletlenül jól nyomom.
És akkor meglátom őt.
Ott szemben, az első sorban, hús-vér valójában, árnyékot
vetve – annyira szilárd és létező, hogy lehetetlen, hogy
hallucináljak. Smaragdzöld kendőt visel, rá jellemző
módon, átvetve keskeny testén, hogy kirajzolódjon
vállának vékony vonala: egyszerre látszik sebezhetőnek és
elegánsnak. Méltóságteljesen dől hátra a műanyag széken,
csillogó fekete fürtjeit a válla mögé söpri.
Athena.
Dübörög a fülemben a vér. Kétségbeesetten pislogok,
hátha csak egy látomás, de akárhányszor újra kinyitom a
szemem, ő ott ül, és várakozón mosolyog rám
cseresznyepiros ajkaival. Stila Stay All Day rúzs, csap meg a
gondolat, mert láttam már, mert évezredekkel ezelőtt
olvastam abban a hülye Vogue-cikkben, amiben Athena
sminktippjei szerepelnek. Beso árnyalat.
Nyugodj le. Lehet rá más magyarázat. Talán Athena húga,
valaki, aki megszólalásig hasonlít rá – egy unokahúg, egy
ikertestvér? De Athenának nincs lánytestvére, még tágabb
rokonsága sincs; az anyja már beszélt nekem erről. Egyedül
maradtunk Athenával, csak mi ketten.
Megtörik a varázs. Szédelegve, kiszáradt szájjal
bukdácsolom végig a kérdés-válasz szekció fennmaradó
részét. Bármivel tartottam is a markomban a közönséget,
elvesztettem. Valaki megkérdezi, hogy inspirálta-e a Yale-
ről valamelyik beadandóm Az utolsó frontot, és hirtelen az
óráim nevére sem tudok emlékezni.
Athenára pillantgatok, remélve, hogy eltűnt már, és csak
a képzeletem játszott velem, de még mindig ott van, és
engem gyel azzal a hűvös, kifürkészhetetlen tekintetével,
elítélve minden egyes szavamat.
Aztán lejár az idő. Végigülöm valahogy a tapsvihart,
kétségbeesetten próbálok nem elájulni. A boltvezető a
dedikálásra várók sora előtt álló asztalhoz irányít, és
erőltetett vigyorral köszönök az olvasóimnak. A mosolygás,
a szemkontaktus, a csevegés és a dedikálás – hogy ne
rontsd el a saját nevedet vagy az emberét, akinek épp írod
az ajánlást – külön művészet. A megjelenés előtti, nagy
mennyiségben végzett dedikálásban szerzett gyakorlatom
sokat segíthetne, és jobb napokon megúsznám az egészet
mindössze egy vagy két kínos csenddel. Ma viszont
mindvégig ügyetlenkedem. Kétszer kérdezem ugyanazt az
embert, hogy telt az estéje, és az egyik vásárló nevébe
annyira belesülök, hogy a bolt ingyen cserepéldányt kínál
neki.
Rettegek, hogy Athena megjelenik előttem könyvvel a
kezében. Folyamatosan pásztázom a sort, hátha
észreveszem a zöld kendőjében, de úgy tűnik, felszívódott.
Senki más nem vette észre? Én voltam az egyetlen, aki
látta őt?
A bolt dolgozóinak feltűnik, hogy valami nem oké. A
megkérdezésem nélkül kiállnak a sor mellé, és tájékoztatják
a népet, hogy fogják rövidre a kérdéseiket, mert eléggé
későre jár. Miután végeztünk, nem hívnak el vacsorázni
vagy inni egyet, csak kezet ráznak velem, és megköszönik,
hogy ott voltam. A boltvezető felajánlja, hogy hív nekem
egy Ubert, én pedig hálásan elfogadom.
Otthon lerúgom a cipőmet, majd összekuporodom az
ágyon.
Zakatol a szívem, zihálok. Úgy zsong az agyam, hogy a
saját gondolataimat sem hallom, és a tarkómnál valami
kellemetlent érzek, mintha oda-vissza rángatnának a saját
testemben. Érzem, hogy közeleg a pánikroham – mit
közeleg, csúcsára ér; az utóbbi órákban csak a pánik szele
súrolt, de most, a megszokott környezetemben átélem a
tünetek teljes skáláját. Légszomjam van. A látásom
tűhegynyire szűkül.
Megpróbálok végigmenni a dr. Gailytől kapott listámon.
Mit látok? A bézs színű takarómat, ami az egyik felén csupa
folt az alapozómtól és a szempillaspirálomtól. Milyen illatot
érzek? A koreai kajáét, amit ebédre rendeltem, és még
mindig ott áll az asztalon, mert annyira izgultam a ma este
miatt, hogy nem bírtam megenni; és az öblítő tiszta illatát a
frissen mosott ágyneműmből. Mit hallok? Az utcai
forgalmat, és a saját szívverésemet a fülemben. Milyen ízt
érzek? Állott pezsgőét, mert most vettem észre a ma reggeli
félig kiürült üveget.
Mindez lassan visszahúz a valóságba, de az elmém még
mindig száguldozik, a gyomromat továbbra is szorongatja a
hányinger. Kibotorkálnék a fürdőszobába, hogy vegyek egy
rövid zuhanyt és lemossam a sminkem, de túlzottan
szédülök ahhoz, hogy nekivágjak.
Inkább a telefonomért nyúlok.
Rákeresek Twitteren Athena nevére, aztán az enyémre,
és végül együtt a kettőnkére. Csak keresztnév, csak
vezetéknév, kereszt- és vezetéknév egyaránt; hashtaggel,
hashtag nélkül. A Politics and Prose említéseire keresek.
Beütöm az összes könyvesbolti alkalmazott twitteres
felhasználónevét, amelyikre emlékszem.
 De nincs semmi. Egyedül én láttam Athenát. A Twitteren
mindenki arról beszél, milyen csodálatos voltam ma este,
milyen szenvedélyesen és világosan beszéltem, és mennyire
izgatottan várják, hogy olvashassák Az utolsó frontot. A
„June + Athena” keresőszavakkal egyetlen tweetet találok
az elmúlt órából, amiről úgy sejtem, a közönség egyik tagja
írta:

Juniper Song ma esti felolvasása Az utolsó

frontból káprázatos volt, és teljesen érthető,
miért érzi úgy, hogy a barátja előtt tiszteleg;
ahogy a kreatív munkafolyamatairól mesélt,
valóban úgy éreztük, mintha Athena szelleme
ott lebegett volna köztünk a teremben.
 Hét
A
hírt:
KÖVETKEZŐ SZERDÁN a New York Times bestseller-
listáján elérem a harmadik helyet. Daniella írja meg a
Gratulálok, June! Bár itt senkit sem lepett meg,
de tudom, hogy szorongtál miatta, úgyhogy itt a
hivatalos bizonyíték. Megcsináltad ☺
Brett pár perccel később ír. JUHÚÚÚÚÚÚÚ!
Emily bejelentése felrobbantja a Twittert, és sorra
kapom az örömködő tweeteket, Instagram-posztokat és
privát üzeneteket. Az Eden hivatalos pro lja megjelöl egy
bejegyzésben, benne egy giffel, amelyen két hölgy
JUNIPER SONG,
ugrándozik üveg pezsgővel a kézben.
NEW YORK TIMES BESTSELLERSZERZŐ!
Úristen.
Úr. Isten.
Minden, amit valaha is akartam. Az előrendelések
számából láthattuk, hogy valószínűleg bekerülök a listára,
de így, hogy a bizonyíték feketén-fehéren itt van előttem,
azt sem tudom, hová legyek örömömben. Megkaptam a
hivatalos pecsétet. Bestsellerszerző vagyok. Megcsináltam.
Fél órán keresztül csak ülök az asztalnál, és a
telefonomat bámulom, ahogy egyre több gratuláló üzenet
özönlik be rá. Fel akarok hívni valakit, és a fülébe sikítani a
boldogságomat – de nem tudom, kit kéne. Az anyámat nem
érdekelné, vagy úgy csinálna, mint akit mégis, és hülye
kérdéseket tenne fel arról, hogyan is működik ez a lista, az
meg csak rontana a helyzeten. Rory velem örülne, de nem
értené, mitől olyan nagy dolog. A negyedik ember a
híváslistámon az egyik exem, aki egyéjszakás kaland
reményében hívott fel, amikor Washingtonba jött dolgozni,
de neki biztosan nem mondhatom el. Az íróbarátaimhoz
nem állok elég közel ahhoz, hogy a hívásom ne tűnjön
visszataszító hencegésnek, a nem író barátaimnak meg nem
éri meg elmondani. Valaki olyat szeretnék felhívni, aki
tudja, miről van szó, és felfogja, hogy ez Baromi Nagy
Dolog.
Egy percig tart ráébredni, hogy az első ember, akit
hívtam volna, az egyetlen, aki megértette volna, mit is
jelent ez, és nem kicsinyes féltékenységgel vagy színlelt
támogatással reagálna, Athena lenne.
Gratulálok, súgom a szellemének, mert tudok nagylelkű
lenni, mert mostanra a felolvasóestemen megjelent
nyugtalanító illúziója már nem érint olyan erősen, elfedte
az aktuális bűnös élvezet. Most már könnyű azt a látomást
ideges hallucinációnak tekinteni, könnyű megfeledkezni
arról, hogy egyáltalán megtörtént.
Inkább a nyilvánosság elé tárom a híreket egy tweetben.
Terjedelmes posztot írok arról, hogy miért jelent olyan
sokat nekem a listára kerülni, főleg azután, hogy mekkorát
buktam az első könyvemmel; írok a hosszú és keserves
kiadói gürcölésről, amelynek végre beérett a gyümölcse.
Nem mindenkiből lesz bestsellerszerző egyik napról
a másikra, állapítom meg nagy bölcsen. Néhányunknak
sok-sok évnyi munkájába, reményébe és
álmodozásába kerül. Mindig is hittem benne, hogy
eljön az én pillanatom. És most, azt hiszem, tényleg
eljött.
A lájkok és GRATULÁLOK kommentek áradata
tökéletesen kitölti az űrt, épp, ahogy szerettem volna.
Nézem, ahogy pörögnek a számok, és kiélvezem az extra
boldogsághormont, miközben újabb és újabb
értesítéshullám érkezik.
Pisilnem kell, ami végre elszakít a monitortól. Közben
rendelek egy rahedli sütit a Baked & Wiredtől, az összes
ízből egyet, amit aznap árulnak. Miután megérkezik,
villával a kezemben leülök, és addig eszem, amíg jólesik.

AZ UTOLSÓ FRONT még egy hétig a hatodik helybe

kapaszkodik, majd a következőn megragad a tizedik
helyen, és ott is marad egy egész hónapra. Ezek szerint nem
véletlenül kerültem a listára. Jók és stabilak az eladásaim.
Az Eden belém vetett bizalma ki zetődött. Minden mérce
szerint nagyon sikeres vagyok.
Minden megváltozik. Teljesen más írói szintet
képviselek. Vagy féltucat különböző irodalmi eseményre
kapok meghívót csak a következő hónapban, némelyikre el
is megyek, és rájövök, hogy amúgy élvezem. Régen utáltam
ezeket az eseményeket. A nagy irodalmi események –
díjátadók, konferenciák, kerekasztal-beszélgetések –
olyasmik, mint a gimiben az első napok, csak sokkal
rosszabbak, mert itt a menő gyerekek tényleg menők, és
kevés megalázóbb dolog van annál, hogy kizárnak a
beszélgetésből, mert a könyvedből nem kelt el elég
példány, nem reklámozták eléggé, vagy a kritikai visszhang
nem volt elég erős ahhoz, hogy emberként bánjanak veled.
Az egyik első irodalmi konferenciámon szégyenlősen
bemutatkoztam az egyik írónak, akinek a könyveiért
középiskolás korom óta rajongtam. Rásandított a
névtáblámra, közölte, hogy „ó, nem rémlik, hogy hallottam
volna már rólad”, majd tüstént hátat fordított.
Persze most már elég fontos vagyok, hogy felismerjenek.
Most rám hajtanak a srácok, és meghívnak egy italra a
bárban. (Az irodalmi események utáni összeülést a
bárokban „bárgyülinek” hívjuk – iszogatunk azokkal, akik
egész évben arra vártak, hogy valaki megveregesse a
vállukat, és beszállhassanak az előlegeken és
példányszámokon alapuló farokméregetésbe.) Egy kisebb
kiadó szerkesztőnője szinte sarokba szorít a mosdóban,
hogy elmondhassa, óriási rajongója a munkásságomnak.
Filmstúdiók ügynökei adják oda a névjegykártyáikat, és
megkérnek, hogy keressem őket. Azok az írók, akik le sem
tojtak az első könyvem bukása óta, most úgy csinálnak,
mintha a legjobb barátok lennénk. Azta, mi a helyzet?
Vicces, hogy szalad az idő, nem? Figyi, nem írnál
ajánlószöveget a következő regényemhez? Bemutatnál a
szerkesztődnek?
 Az idei nyáron tartott BookConon, ami körülbelül olyan,
mint egy szalagavató a kiadók számára, több afterpartira is
meghívást kapok a Javits Center környékére. Ezeken addig
passzolgatnak egymásnak és mutatkoznak be nekem a
legfontosabb kiadói szakemberek, amíg Daniella és három
legerősebb szerzője körében nem lyukadok ki. Marnie
Kimball több bestsellert is írt egy szexi szőke pincérnőről,
aki természetfölötti bűncselekményekkel és vámpírok
elcsábításával foglalatoskodik egy lepukkant ivóban; Jen
Walker nemrég szerepelt a Today show-ban, hogy
elmesélje, hogyan lett belőle gazdag és befolyásos
vezérigazgató, mielőtt betöltötte volna a harmincat; Heidi
Steel pedig egy komoly és szemrevaló romantikusregény-
író, akinek a műveit gyerekkorom óta látom a Target
polcain.
– Csak szerintem egyre atalabbak az új szerzők? – kérdi
Marnie. – Tisztára gyerekek még.
– A főiskoláról kiesve már mind a kezükbe kapják a
szerződésüket. – Heidi a fejét rázza. – Nem bántásból
mondom, June. A legutóbbi, romantikáról szóló
panelbeszélgetésemen egy másodéves egyetemista lány is
ott volt. Még inni sem ihatott volna legálisan.
– De bölcs dolog ez? – kétkedik Marnie. – Még ki sem
fejlődött rendesen a homloklebenyük, és már van egy
szerződésük.
– Az egyikőjük a dedikálósorban állva rákérdezett, hogy
írnék-e neki ajánlót – panaszkodik Jen. – Hihetetlen! Egy
olyan címhez, amiről sosem hallottam, egy annyira kicsi
kiadónál, hogy még egyszer sem futottam bele, és egy
bekötött előolvasói példányt nyom a kezembe sugárzó
örömmel, mert hát nyilván igent mondok neki.
Marnie-t kirázza a hideg.
– És végül mit mondtál?
– Közöltem vele, hogy nincs elég helyem nyomtatott
könyveknek, de az ügynöke elküldheti nekem a regényt
epubban. A büdös életben nem fogom megnyitni. – Jen
füttyögő hangot hallat. – Egyenesen megy bele a lomtárba.
Mindannyian felkuncognak.
– Diplomatikus – mondja Heidi.
– Finoman kell bánni velük – teszi hozzá Marnie. –
Szegények nem kapnak megfelelő marketinget.
– Igen, ez nagy kár – sóhajtja Daniella. – Rossz nézni,
ahogy ezek a kis kiadók megszereznek egy csomó jó
regényt, aztán a kutyák elé vetik.
– Pokoli dolog ez – mondja Jen. – Okosabbak is
lehetnének az ügynökeik. Kegyetlen az iparág.
– Ne is mondd.
Bólintunk, és kortyolunk egyet a borból, elégedetten,
hogy mi nem tartozunk ehhez a szerencsétlen tömeghez. A
beszélgetés folyamán eljutunk egy független kiadóig is,
ahol épp most rúgták ki az ott dolgozók felét, a szerkesztők
közül egy vezető munkatárs kivételével mindenkit, és hogy
a szerzőiknek meg kell fontolniuk, hogy vagy szerencsét
próbálnak a közelgő káoszban, vagy visszaszerzik a
jogaikat, és átigazolnak egy másik kiadóhoz. Úgy tűnik, a
kiadói pletykák sokkal szórakoztatóbbak, ha más emberek
bajait tárgyalod ki.
– És miért a kínai munkáshadtest kezdett el érdekelni? –
kérdezi tőlem Marnie. – A könyved előtt sosem hallottam
róluk.
– A legtöbben nem hallottak róluk. – Vigyorgok,
megdöbbent, hogy Marnie egyáltalán tud a könyvemről.
Nem rtatom, mit gondol róla. Szerzők között íratlan
szabály, hogy nem kérdezősködünk, olvasta-e a másik a
regényünket, vagy csak úgy csinál. – A Yale-en volt kelet-
ázsiai történelemórám. A tanár hivatkozott rájuk az egyik
megbeszélésen, és meglepőnek tartottam, hogy egy regényt
sem írtak még róluk angol nyelven, úgyhogy gondoltam,
majd én kiegészítem ezzel a kánont. – Az első fele igaz, a
többi nem. Az órák java részén a japán művészettörténetről
olvasgattam, értve ezalatt a csápos pornót, de ez jó kis
fedősztori az ilyen kérdésekre.
– Én is pont így szoktam csinálni – magyarázza Heidi. –
Lyukakat keresek a történelemben, olyan dolgokat,
amelyekről nem beszélt még senki. Ezért is írtam egy
epikus fantasyvel kevert romantikus regényt egy
üzletemberről és egy mongol vadásznőről. A Saslány a címe.
Jövőre jelenik meg. Megkérem Daniellát, hogy küldjön
neked egy példányt. Nagyon fontos, hogy behozzunk olyan
perspektívákat, amelyekkel az angolszász olvasók még nem
találkoztak, nem gondolod? Helyet kell adnunk a
marginalizált hangoknak, az elnyomott narratíváknak.
 – Így van – bólintok rá. Kicsit meglep, hogy Heidi
használja a marginalizált kifejezést. – És ha mi nem
volnánk, senki sem mesélné el ezeket a történeteket.
– Pontosan. Pontosan.
A buli végéhez közeledve a ruhatárnál összefutok az
előző szerkesztőmmel. Úgy tárja szét a karját ölelésre,
mintha legjobb barátok lennénk, mintha nem mészárolta
volna le az első könyvemet, nem ítélte volna bukásra, és
hagyott volna engem a zimankóban.
– Gratulálok, June! – üdvözöl széles mosollyal. –
Csodálatos látni, milyen jól megy a sorod.
Sokszor elképzeltem az utóbbi évben, hogy mit is
mondanék Garrettnek, ha megint találkoznék vele. Amíg a
szerzője voltam, mindig magamba fojtottam a
mondandómat, féltem felégetni a hidakat, nehogy
elterjessze rólam, hogy lehetetlen velem együtt dolgozni.
Azt kívánom, bár elmondhatnám most neki, milyen
jelentéktelennek éreztem magam miatta, hogy a tömör,
megalázó e-mailjei elhitették velem, hogy a kiadóm teljesen
elengedte a regényemet, és hogy milyen közel jártam
ahhoz, hogy a nemtörődömsége miatt teljesen lemondjak
arról, hogy író legyek.
De a legjobb bosszú a boldogság. Garrett kiadója
haldoklik. Semmilyen könyvük nem került bestsellerlistára,
leszámítva azt a néhány címet, amit már elhunyt híres írók
jogtulajaitól kaptak, és amelyekbe mentőövként
kapaszkodnak. Nem lepődnék meg, ha a következő
gazdasági válság alatt hirtelen munkanélkülivé válna. És
tudom, miről sugdolóznak a háta mögött: Garrett
McKintoshnak a kezében volt Juniper Song, és mégis
elengedte Az utolsó frontot. Mekkora hülyének kell ehhez
lenni?
– Köszönöm – válaszolom. Aztán, mivel nem bírom ki: –
Nagyon boldog vagyok, hogy az Eden támogat engem.
Daniella fantasztikus.
– Igen, tényleg zseni. A Harpernél egy időben voltunk
gyakornokok. – Nem fejti ki jobban, csak várakozóan rám
mosolyog.
Leesik, hogy épp csevegni próbál. Nem kell
lenyűgöznöm őt. Már így is épp eléggé lenyűgöző vagyok.
Azt akarja, hogy velem együtt lássák.
– Ja – mosolygok fagyosan. – Egyszerűen csodálatos. –
Most már fel vagyok húzva, és meg akarom forgatni benne
a kést. – Ő tényleg megérti, mit szeretnék, tudod, valami
elképesztően jól tudunk együttműködni. Sosem dolgoztam
még olyasvalakivel, aki ennyire mélyen átlátja a dolgokat.
Minden sikeremet kizárólag neki köszönhetem.
Végre veszi a lapot. Elernyed az arca. Megosztunk pár
apróságot, a szokásos újdonságokat – én valami új
regényen dolgozom, ő leszerződtetett egy írót, akire régóta
várt –, aztán elkezd kifogásokat gyártani.
– Bocsi, June, de le kell lépnem, odaköszönök még a brit
kollégának, mielőtt hazamenne. Csak erre a hétvégére jött a
városba. – Megvonom a vállam, és intek neki. Elsétál, és
remélem, hogy az életemből is örökre eltűnik.
JANUÁRBAN MEGKAPOM az első jogdíjjelentésemet Az utolsó
frontról. A könyvem behozta az előlegem. Ez azt jelenti,
hogy a megfelelő számú példány kelt el ahhoz, hogy
innentől a további eladások után már százalékot kapjak. És
az eladások, ha mondhatom így, meghökkentőek.
Eddig csak óvatosan költekeztem az előlegemből. Bőven
elég intő példával találkoztam már, hogy tudjam, az
előlegből származó pénz gyorsan elfogy, és a megtérülésére
nincs garancia, ahogy arra sem, hogy hasonló összegű
szerződést sikerüljön kötni egy másik kötetre. Ebben a
hónapban azonban elkényeztetem magam. Végre veszek
egy új laptopot – egy MacBook Prót, ami nem kapcsol ki
sikítozva, amikor kétszáz oldalasnál nagyobb Word fájlt
nyitok meg. Szebb lakásba költözöm. Nem olyan szépbe,
mint amilyet Athena bérelt a Duponton, de azért elég
klasszba, hogy ha valaki meglátogat, feltételezze, hogy egy
kisebb vagyont örököltem. Elmegyek az IKEA-ba, az
árcímkékre rá sem pillantva összevásárolok mindent, és
ki zetem a házhozszállítás és a szerelés pluszköltségét is
két jóképű végzős egyetemistának, akiket a TaskRabbitről
szedtem össze. Hagyom, hogy örtöljenek velem. Bőkezűen
osztom a borravalót.
Veszek egy bárszekrényt. Most már én vagyok az az
ember, akinek bárszekrénye van.
Kitöltök egy csekket a diákhitelem komplett
fennmaradó összegéről, megnyalom a borítékot, és
elküldöm az Oktatási Hivatalnak. Ezzel egy életre elzártam
magamtól a további efféle e-maileket, hála istennek. Lett
egészségbiztosításom. Elmegyek a fogorvoshoz, és kiderül,
hogy több ezer dollárt kell kipengetnem, hogy
megszabadítsanak az eddig észrevétlen szuvasodásoktól,
de szemrebbenés nélkül ki zetem a számlát. Ellátogatok a
háziorvoshoz is egy kivizsgálásért, bár semmi különösebb
bajom nincs, de megengedhetem magamnak.
Drága whiskyket veszek, habár képtelen vagyok anélkül
inni belőle, hogy közben ne Athenára és a hülye old-
fashioned koktéljaira gondoljak. A Whole Foodsban kezdek
el bevásárolni. Ráfüggtem a jalapeñós kukoricakenyerükre.
Turkálók helyett márkás boltokból szerzem be a ruháimat.
Kihajítom az olcsó, Etsyn vett ékszereimet, és többé nem
hordok semmit, amiben nem etikus és fenntartható
forrásból származó ékkövek vannak.
Az adóév lejártához közel megkérem a könyvelő
nővéremet, Roryt, hogy intézkedjen helyettem. Elküldöm
az idei jövedelemigazolásaimat, aztán percek múlva
válaszol is: Úristen, ez most komoly???
De még mennyire, pötyögöm az e-mailt. Mondtam,
hogy az írás jó biznisz lesz.

MÁSOKKAL IS MEGOSZTOM a szerencsémet. Nem hazudok,

amikor azt mondom, hogy szeretném támogatni az ázsiai
közösséget. Ígéretemhez híven írok egy kétezer dolláros
csekket az Ázsiai-amerikai Írókollektívának, és egészen
addig meg is kapják tőlem minden évben, amíg a jogdíjaim
ilyen jók. Készségesen elfogadom a Tollforgató
Tündérkeresztanyuk meghívását, hogy mentorkodjak egy
programban, amiben egy mellőzöttebb szerzőt raknak
össze egy már befutott íróval, hogy az utóbbi
keresztülvezesse a másikat a könyvkiadás nehézségein.
Szívesen osztogatom a nagylelkűségemet. Athena sosem
erőltette, hogy segédkezet nyújtson más színes bőrű
írótársainak. Legfeljebb bosszantónak találta őket. „Lassan
betelik a postaládám az önjelölt írócskák miatt, akik
képesek elhinni, hogy én majd órákat töltök ajánlólevelek
fogalmazásával, csak mert kábé ugyanaz az etnikai
hátterünk – panaszolta folyton. – »Üdvözlöm, Miss Liu,
szintén ázsiai-amerikai végzős gimnazista vagyok, és
rajongok a munkásságáért.« Kuss legyen már. Nem vagy
különleges. Tizenkettő egy tucat.”
Athenát nem csak simán idegesítette, hogy az ázsiai-
amerikai szerzők körülötte zizegtek. Úgy tűnt, aktívan
megveti őket. Utálta, ha megemlítettem neki egy új
regényt, amit a sajtó az ő könyvéhez hasonlított. Azon
rinyált, mennyire nélkülözik az egyediséget, mennyire
túlbuzgók, és mennyire nyilvánvalóan igyekeztek előtérbe
tolni az etnikai hovatartozást. „Írjatok már valami mást! –
nyavalygott. – Senki sem kíváncsi egy újabb cuki
bevándorlósztorira! Brühühü, tényleg azt mondták, hogy
büdös a kajád? Gúnyolódtak a szemed formáján? Basszus,
már mindet hallottam. Nincs bennük semmi egyedi.”
Lehet, hogy ez a Hegylakó-szindróma megnyilvánulása
volt. Olvastam már erről, hogy a háttérbe szorult csoportok
fenyegetve érzik magukat, ha egy hozzájuk hasonló ember
hirtelen a siker útjára lép. Magam is megtapasztaltam
ilyesmit – mindig, amikor meglátok egy bejelentést egy
atal lány sikeres első könyvéről, ki akarom kaparni a
szememet a helyéről. Athena talán attól félt, hogy valaki
átveszi a helyét, vagy beelőzi.
De én jobb ember leszek, mint Athena volt. Én az a nő
leszek, aki segít más nőkön.
Egy Emmy Cho nevű lánnyal párosítottak össze, aki
áradozó levelet ír arról, mennyire imádja a könyveimet.
Emmy San Franciscó-i, úgyhogy az első találkozónkat
Zoomon tartjuk. Afféle ártatlan hamvas szépség, olyan,
mint egy cuki nyuszi, vagy egy karmaitól megfosztott
Athena, és ösztönösen rám tör a vágy, hogy a szárnyaim alá
rejtve védelmezzem őt.
Mesél a szövegéről, amin dolgozik: felnövéstörténet egy
queer koreai-amerikai lánnyal a főszerepben, aki Amerika
középnyugati részén nevelkedik a kilencvenes években, és
főképp a saját tapasztalatain alapszik.
– Kicsit olyan, mint a Ha tudnád, azt láttad? – Szokása,
hogy aranyosan a füle mögé tűri a haját minden befejezett
mondata után. – Aggódom egy picit, tudod, hogy a
könyvkiadást nem hozza lázba egy ilyen történet. Mármint,
gyerekként sosem láttam ilyen könyveket a polcon, és ez
inkább egy csendes, lelkizős regény, nem pedig egy
vérpezsdítő thriller vagy ilyesmi, szóval, nem tudom…
– Szerintem nincs okod aggódni – biztatom –, ennyire
még sosem volt jó dolguk az ázsiaiaknak az iparágban.
Összevonja a szemöldökét.
 – Komolyan gondolod?
– Persze – válaszolom. – A diverzitás durván kelendő
manapság. A szerkesztők ki vannak éhezve a marginalizált
hangokra. Rengeteg lehetőséged lesz kitűnni, Emmy. Érted,
egy queer ázsiai lány? Ezzel mindent kipipáltál.
Nyálcsorgatva olvassák majd a kéziratodat.
Emmy idegesen felnevet.
– Hát, oké.
– Csak adj bele mindent, és ne hagyd a ókban –
mondom. – Sikeres leszel, megígérem.
Beszélgetünk még arról, hogyan halad a
megkeresésekkel (sok meggyőző ígérgetés, de még nincs
konkrét ajánlat), és a kéziratával kapcsolatos érzéseiről
(bízik az elbeszélői hangjában, de nem tudja, nem írt-e a
regénybe túl sok, egymással átfedésben lévő szálat).
Az óra végéhez közeledve Emmy megköszörüli a torkát,
és felteszi a kérdést:
– Öhm, ne haragudj, hogy megkérdezem, de te fehér
vagy?
A meglepődésem biztos kiül az arcomra, mert gyors
bocsánatkérésbe fog.
– Bocsánat, nem tudom, belefér-e ilyet megkérdezni,
csak, izé, tudod, a Song annyira félrevezető tud lenni, és
csak tudni szerettem volna.
– Fehér vagyok – mondom egy kicsit fagyosabban, mint
szeretném. Mire akar célozgatni? Hogy ha nem vagyok
ázsiai, akkor nem is lehetek jó mentor? – A Song a második
nevem. Édesanyám adta nekem.
 – Oké – motyogja Emmy, és ismét betűri a haját a füle
mögé. – Hát, jól van. Csak megkérdeztem.
 Nyolc
T ERMÉSZETESEN VANNAK ellenlábasaim is. Minél
népszerűbbé válik egy könyv, annál népszerűbb lesz
utálni is: így lett az Y generációnál külön személyiségvonás
elviselhetetlennek tartani Rupi Kaur költészetét. A
goodreadses értékeléseim nagy többségben ötcsillagosok,
de az egycsillagosok vitriolosak.Lélektelen
gyarmatosító hulladék, írja az egyik. Már megint a
tipikus fehér nőket kizsákmányolós, meghatónak
szánt történet: másolás, beillesztés, kicseréled a
neveket, és tessék, kész is a bestseller, írja egy másik.
És egy harmadik, ami egy kicsit túl személyeskedő ahhoz,
Ezt a beképzelt, undorító picsát!
hogy objektív legyen:
Állandóan a Yale-es múltjával villog. Egy Kindle-
akcióban szerváltam ezt a könyvet, de tuti, hogy
mind a kétszázkilencvenkilenc centjét
visszatéríttetem.
Amikor először jelöltek meg egy rosszmájú értékelésnél a
Twitteren(Félrevitt a hype, soha többé nem olvasok
ettől az írótól semmit), írtam egy üzenetet Marnie
Kimballnak és Jen Walkernek, legújabb barátaimnak a
BookCon afterpartijáról. Megadták a számukat, és
ragaszkodtak ahhoz, hogy őket hívjam, ha bármi
problémám lenne a könyvkiadásban. Azóta a közös
csetcsoportunk, a pimasz nevű Eden Angyalai a
mentsváram, ha támogatásra vagy egy kis pletykázásra van
szükségem.
Hogy teszitek túl magatokat azokon a
bunkóságokon, amiket az emberek pofáznak rólatok
a neten?, kérdezem. Totál elveszi a kedvemet az
egésztől. Mintha valami személyes
bosszúhadjáratba keverednék. Mármint, mintha
megrugdaltam volna egy kutyát, vagy nem tudom.
Első szabály: Ne Olvass Értékeléseket! Marnie az
idősebb hölgyekhez hasonlóan furán ír, extra szóközökkel
és nagybetűs szavakkal, de képtelen vagyok eldönteni,
hogy ilyenkor félrenyom valamit, vagy szándékosan
csinálja.Ha képesek lennének valamiről akár csak
egy jó szót szólni, már rég megírták volna a saját
könyvüket. Ők csak Kicsinyes Kis Emberek.
Hadd üvöltözzenek a saját kis buborékjukban, írja
Jen. A fröcsögéssel akarnak valahová tartozni. Ettől
kapják a boldogsághormont, de szó szerint, kutatás
is van róla. Meg se halld ezeket. Bégető birkanyáj.
Ez remek tanács lenne, ha elég erős lennék ahhoz, hogy
ne érdekeljen az emberek rólam alkotott véleménye.
Továbbolvasom a Goodreads tirádáit, a gonoszkodó
tweeteket és a lekezelő Reddit-posztokat. Végigkattintom
az összes negatív hangvételű cikket, amit feldob a Google
Alerts akkor is, ha a cím semmi mást nem sugall, csak
vérmes önelégültséget.
Nem bírom ki. Tudnom kell, mit mond rólam a világ.
Fogalmat kell alkotnom a rólam kialakult online képről,
mert ha tisztában vagyok a veszély mértékével, akkor
legalább tudni fogom, mennyire kell aggódnom.
A legtöbbet idézett gyűlöletcikk egy esszéméretű kritika
a Los Angeles Review of Booksból, Adele Sparks-Sato
tollából. Kifejezetten szeretem az írásait, mert ügyesen
mutat rá, hogy az összes regény, amit „egy nemzedék
hangjának” titulálnak, igazából önimádó nárcisztikus
baromság. Korábban ő írta az egyik legkeményebb kritikát
Athena munkájáról (mégpedig Athena első regényéről: „Itt
pedig Liu beleesik egy kezdőkre oly jellemző hibába, mert
összetéveszti a lírainak szánt mesterkélt mondatokat az
alapos meg gyeléssel. Sajnálatos, de hiába vagy ázsiai,
attól még lehetsz felszínes a témában. Az én olvasatomban
Athena Liunak le kellene vennie végre a sárga
szemüvegét.”). Most pedig engem vett célba:
„Az utolsó frontban Juniper Song elszalasztja a kiváló
lehetőséget arra, hogy az elfeledett történelem mélyére
ásson, és ehelyett több ezer kínai munkás szenvedését
használja fel a melodráma érdekében, és azért, hogy a
fehérek bűnbánatot gyakorolhassanak”, írja. „Teszem azt,
alaposan feltárhatta volna, hogy a keresztény
misszionáriusok arról győztek meg atal, írni-olvasni nem
tudó kínai fér akat, hogy a tengerentúlon dolgozzanak és
haljanak meg, és hogy Franciaországban ezeket a
misszionáriusokat azért alkalmazták, hogy a kínaiak
engedelmesek, szelídek és együttműködőek legyenek.
Ehelyett gátlástalanul magasztalja a misszionáriusok
szerepét a munkások megtérésében. Az utolsó front nem
végez úttörő munkát: inkább csak beáll a sorba az olyan
regények mellé, mint A segítség és Az édes anyaföld,
amelyeket én csak történelmi kizsákmányolóregényeknek
nevezek. Ezek hiteltelen történetek, amelyek a zavaros
múltat érdekfeszítő díszletnek használják a fehérek
szórakoztatására.”
Hogy oda ne rohanjak! Ki ez az Adele, aki arról pofázik,
hogy nem vagyok hiteles? A Sato egészen véletlenül nem
japán név? És mintha létezne egy komplett diskurzus arról,
hogy mennyire különböző élmény kínainak és japánnak
lenni.
Ez a köcsög Adele nem tudná bevenni a leszarom-
tablettáját?, írom az Eden Angyalai csoportba.

Marnie: ASS3 a monogramja… vagyis nyilván

nem.

Jen: A kritikusok azzal lesznek népszerűek,

hogy lehúznak másokat. Ez az egyetlen
önigazolásuk. Toxikus az egész. Ne hagyd,
 hogy magukkal rántsanak. Te különb vagy
ennél.

Valami Kimberly Deng nevű UCLA-s hallgató egy

tizenkét perces videót tölt fel a YouTube-ra „AZ ÖSSZES
KULTURÁLIS BAKI AZ UTOLSÓ FRONTBÓL!!!” címmel. Egy
hét alatt százezren látják. Kíváncsiságból belenézek, de
egyáltalán nem hat meg, még sértve sem érzem magam.
Olyan jelentéktelen hülyeségekkel van tele, mint például „a
kínai katonák tuti nem ettek volna húsos pitét ünnepi
ebédre” (honnan tudhatná, mit és mikor ettek?), és
személyeskedik az elnevezésekkel („Á, szóval Kay? Ezt a
szart valami hongkongi drámából szedte?”) – ezeket
egyébként maga Athena írta bele. A kommentszekció is
hányadék, másból sem EZT JÓL
áll, mint
MEGMONDTAD meg TOLJAD NEKI, KIMMY és
LOLLLL, MIT HÁPOG EZ A FEHÉR PICSA. Később
Kimberlynek van pofája rám írni Instagramon, hogy
lennék-e a csatornája vendége, és csupa kárörömmel
közlöm vele, hogy vegye fel a kapcsolatot a sajtósommal,
Emilyvel, majd szólok Emilynek, hogy véletlenül se
válaszoljon neki.
Egy másik netes bajkeverő, egy Hsziao Csen nevű srác
kitesz a Substackre egy komplett tanulmányt, hogy miért
nem kellett volna soha kiadni Az utolsó frontot. Igazából
már elég sokat tudok Hsziao Csenről – Athena elég gyakori
és rosszindulatú panaszáradatából. Hsziao Csen tavaly
nagyot futott a Voxnak írt, „Elég volt a diaszpóra kcióból!”
című cikkével. Azt tárgyalta, hogy a kínai-amerikai
regényírók jelenlegi hulláma semmi értéket sem teremt,
mert egyikőjük sem élt át olyan dolgokat, mint például a
Tienanmen téri mészárlás vagy a kínai kulturális
forradalom. Ezek az elkényeztetett nyugati parti gyerekek
egy mukkot sem tudnak mandarin nyelven, és azt hiszik,
hogy ázsiainak lenni annyit jelent, hogy már-már
idegesítően megszállottja vagy a bubiteának és a BTS-nek.
Az ilyenek csak csökkentik a diaszpóra irodalmi
kánonjában rejlő radikális erőt. Láttam, ahogy a Twitteren
TANULJ KÍNAIUL,
kegyetlenül összeveszik más írókkal.
rohant ki rájuk, vagy KUSSOLJATOK, AGYMOSOTT
NYUGATI BIRKÁK.
Úgy tűnik, az ő módszere, hogy a szöveg összes hibáját
valami fotelpszichológia alapján a szerzőjére vezeti vissza;
az én esetemben Hsziao Csen úgy gondolja, azért írtam meg
Az utolsó frontot, mert egyike vagyok „annak a rengeteg
fehér nőnek, akik a Csen csing lingből írnak queer
fan ctiont, és nemcsak a nőies kinézetű ázsiai fér ak iránt
érzett feltáratlan vágyaik uralják őket, hanem úgy
gondolják, hogy nyugodt szívvel kiválogathatják a kínai
történelemből a nekik tetsző darabokat, mintha csak a
sarokba állítanának egy mutatós Ming korabeli vázát.”
Őszintén szólva, nevetséges, ahogy savazni próbál. Egyes
kritikák hűvösen és leereszkedően fogalmaznak, és emiatt
jobban is fájnak, de ez annyira szenvedélyes, annyira
dühös, hogy igazából leleplezi Hsziao Csen saját
bizonytalanságait, és indokolatlan, végtelen haragját.
Elképzelem őt, ahogy egy laptop fölé görnyed a pincéjében,
és hörögve fröcsög a nemlétező nézőközönségének.
Kíváncsi vagyok, mit tenne Hsziao Csen, ha személyesen
találkoznánk – talán arcon ütne, vagy csak elmotyogna
valami semmitmondó apróságot, és elslisszolna. A hozzá
hasonlóak mindig sokkal bátrabbak online, mint a való
életben.

Jen: Az olyanok, mint ő, nem tűrik a sikeres

nő látványát.

Marnie: A hímsovinizmus legrosszabb

formája. Amúgy mi az a Csen csing ling?

Van azonban egyetlen jelenet, nagyjából a kétszázadik

oldal táján, amivel minden kritikus megszállottan
foglalkozik. Bizony, még a negatív visszajelzésekben is
megemlítik, legfeljebb a harmadik bekezdésben. Annie
Waters – az egyik szereplő, akit Athena piszkozatából
kerekítettem ki, az egyik misszionárius tizenhét éves lánya
– egyedül látogat el a munkások táborába, és Bibliákat meg
karácsonyi süteményeket oszt szét köztük. A fér ak, akik
hónapok óta nem látták a feleségüket, vagy úgy egyáltalán
nőt, félreérthetetlen pillantásokat vetnek rá. A lány szőke,
karcsú és csinos; nyilván nem tudnak betelni a látványával.
Az egyikőjük megkérdezi, adhat-e egy puszit az arcára, és
mivel karácsony van, Annie szemérmesen megengedi neki.
Úgy gondoltam, ez egy megható jelenet. Itt vannak ezek
az emberek, akiket szétválasztanak a nyelvi és a bőrszínben
mutatkozó különbözőségek, és mindezzel nem törődve
képesek megosztani egymással egy kedves pillanatot,
miközben körülöttük zajlik a háború. Egyébként ezzel a
résszel sikerült kiköszörülnöm azt a csorbát, amire Daniella
is rámutatott, vagyis hogy szinte teljesen fér centrikus az
egész regény. A macsó háborús történetek kora lejárt,
kommentálta. Ideje kiemelnünk a női szemszögeket is.
Athena eredeti írása nem tartalmazta a puszit. Az ő
változatában Annie izgága lány, akit a széltől is óvtak, és a
munkásokat koszos, ijesztő zsiványoknak tartotta. Athena
Annie-je ridegen kívánt a fér aknak boldog karácsonyt, és
a szögesdrót tövében hagyta a süteményeket, aztán úgy
elszaladt, mintha a munkások láncaikat szaggató veszett
kutyák lennének, akik szétmarcangolnák őt, ha alkalmuk
adódna rá.
Egyértelműen látszott, hogy Athena a rasszizmusra akart
rávilágítani, amit a munkások azoktól szenvedtek el,
akiknek az oldalán harcba szálltak. De a könyv már így is
túltelítődött ezzel. Kezdett túlbeszéltnek, repetitívnek
érződni. Miért nem mutatta be inkább például a két nép
közt kibontakozó szerelem lehetőségét? Hát nem állnánk be
szívesen mindannyian emögé?
Mégis olybá tűnik, hogy ez volt a lehető legrasszistább
művészi megközelítés, amit csak választhattam.
 Adele Sparks-Sato szerint: „Ahelyett, hogy Song
megmutatná, milyen tényleges akadályokat állítottak a
francia nők és a kínai munkások szerelmi kapcsolatainak
útjába, úgy dönt, hogy a kínai munkásokat inkább holmi
állatias ösztönlényeknek mutatja be, akik képtelenek
visszafogni a fehér nő iránt feltámadó alantas vágyaikat.”
Vajon az összes fehér csaj azt
Hsziao Csen szerint:
hiszi, hogy nincs más vágyunk, mint őket
megdugni??? Ez aztán önteltség. Higgy nekem,
Juniper, nem vagy te olyan dögös.
– A következő videómban – mondja Kimberly Deng
vontatottan – Annie Waters-féle sminktippeket mutatok be
kurkumás arcmaszkkal és hófehér könnyekkel.
Mindez aztán beindította az Annie Waters-mémeket,
amelyeken unalmas, átlagos fehér nők alá idézték ezt a
szöveget a könyvből: „Kecses i ú lány volt, haja a felkelő
nap színeiben pompázott, szeme, akár az óceán, és a fér ak
nem tudták levenni róla a szemüket, amikor ellibbent
mellettük.” A legtöbb ilyen mémre engem illesztettek be a
lehető legelőnytelenebb képeimmel, amelyeket a
haragosaim találni tudtak a neten.
Bár szívesen felhívnám a gyelmet rá, milyen
felháborítóan kegyetlen és szexista ez az egész, az Eden
Angyalai meggyőznek róla, hogy a csend a legjobb
védekezés ez esetben. Amikor a trollok megtudják,
hogy fájdalmat okoztak, ők győztek, mondja Jen. Nem
hagyhatod, hogy azt higgyék, betaláltak nálad.
Mivel személyesen senkit sem kaphatok le a tíz
körméről, a zuhany alatt játszom el a vitákat.
– Igazából – közlöm a samponos akonnal – csak mert a
kínaiakat diszkriminálták, még nem jutunk oda
automatikusan, hogy ők maguk nem lehetnek rasszisták.
Valójában feljegyzések tanúsítják, hogy a kínaiak nem
jöttek ki jól az arabokkal és a marokkóiakkal. Az egyik
forrásom szerint a kínaiak „fekete ördögöknek” hívták
őket. Az etnikumok közötti kon iktusok létező dolgok,
ugye tudod?
Arra a vádra is van válaszom, miszerint én
felmagasztaltam a nyugati misszionáriusokat.
– Ugyanennyire félrevezető azt állítani, hogy egyetlen
kínai katona sem lelt vigaszra a kereszténységben. Igen, a
misszionáriusok gyakran viselkedtek kirekesztően és
atyáskodóan, de a feljegyzésekből és visszaemlékezésekből
azt is tudjuk, hogy a kínaiak között voltak önakaratukból
megtértek, és elég rasszistának tűnik azt mondani, hogy
amiatt nem térhettek át más hitre, mert kínaiak voltak.
Kimberly Deng idióta, kattintásvadász videójára pedig
azt mondanám:
– Igazából de, kurvára van értelme annak, hogy
Kanadában is játszódik a regény, mert a munkásokat
először Kanadába vitték, és csak utána Franciaországba. De
ezt egy Wikipédia szócikkből is simán kiderítheted.
 Örömömet lelem abban, ahogy elképzelem a kritikusaim
csalódott arcát, amikor rájönnek, hogy ázsiai
származásuktól nem lesznek egy csapásra
történelemtudósok, és hogy a származás nem jogosít fel
egyedi ismeretelméleti gondolatokra, illetve hogy a
kulturális sznobizmusuk és a folytonos rákérdezés mások
hitelességére csak a kapuőrszerep egy formája, és ha
mindent összevetünk, oda jutunk, hogy rohadtul gőzük
sincs arról, amiről beszélnek.
Annyit gyakoroltam ezeket a vitákat a fejemben, hogy
most már teljesen készen állok rá, ha valamelyik
becsmérlőm személyesen belém állna. Aznap este egy
történelmi kcióról szóló előadás-sorozaton veszek részt
egy cambridge-i független könyvesboltban. A közönség
eddig udvariasan viselkedett, bár tettek fel nehéz
kérdéseket is. A legtöbben a Harvard és az MIT hallgatói, és
jól emlékszem a Yale-en töltött éveimből, hogy az elit
egyetemek tanulói mindig sokkal többet hisznek magukról,
és az egyik legnagyobb tettnek tartják, ha vitában
lenyomhatnak egy értelmiségi közszereplőt. Eddig sikerrel
vertem vissza kérdéseket a névváltoztatásomról („Ahogy
már említettem korábban, úgy döntöttem, hogy a második
nevem alatt írok, mert ez az új kezdetet jelképezi.”), a
kutatási módszereimről (gyorsan elhadarom a bemagolt
bibliográ ámat) és a kínai-amerikai közösséghez való
kapcsolatomról (itt előhúzom a kalapból az Athena Liu
Ösztöndíjat, amit az Ázsiai-amerikai Írókollektíva nyári
műhelyén alapítottam).
 Aztán az első sorból az egyik lány átveszi a mikrofont.
Már akkor látom, hogy fájni fog, mielőtt kinyitná a száját.
Pont úgy néz ki, mint aki most lépett ki egy szélsőjobbos
„társadalmi igazságosság harcosa”-mémből: felnyírt lila haj,
slampos kötött sapka, továbbá a mellényén egy rahedli
kitűző, amelyekkel kinyilvánítja örök hűségét a Black Lives
Matter, a bojkottmozgalmak és Alexandria Ocasio-Cortez
ügyei mellett. (Figyelj, mi itt mind liberálisok vagyunk. De
azért, na.) Zihálásából és vad tekintetéből sütött, hogy
egész életében erre a pillanatra várt, a lehetőségre, hogy
szétszedjen.
– Üdv – kezdi, s a hangja megremeg. Nem szokott hozzá,
hogy emberek szeme láttára bocsátkozzon harcba. – Kínai-
amerikai vagyok, és amikor Az utolsó frontot olvastam, arra
gondoltam… mármint, tele van szörnyen fájdalmas
történetekkel. És azt akartam kérdezni, hogy miért hiszed
azt, hogy rendben van, ha egy fehér, vagyis nem kínai
szerző ír róluk, és hasznot húz ezekből a sztorikból? Miért
hiszed azt, hogy te vagy erre a megfelelő ember?
Leereszti a mikrofont. Elpirult. Ez most nagy
adrenalinlöketet adhatott neki. Nyilván azt hiszi, hogy most
valami nagy, nyilvános kihívást intézett felém, és hogy
most először hallom ezt a számonkérést. Nyilván mindenki
ránk mered, oda-vissza pillantgatnak közte és köztem,
mintha azt várnák, hogy ölre megyünk egymással.
De felkészültem a válasszal. Már azóta gyakorolom,
amióta elkezdtem írni ezt a könyvet.
 – Úgy gondolom, hogy nagyon veszélyes az alapján
cenzúrázgatni, hogy ki miről írhat. – Erősen indítok,
egyetértő mormogást kiváltva a tömegből. De még látok
szkeptikus arcokat, főleg az ázsiaiak köréből, úgyhogy
folytatom. – Gyűlölnék egy olyan világban alkotni, ahol az
alapján mondanák meg a szerzőknek, miről írhatnak, hogy
milyen színű a bőrük. Most gondold végig, milyen lenne, ha
megfordítanánk az állításod, nézzük meg, hogy hangzik!
Írhat-e egy fekete szerző fehér főszereplőt a regényébe? Mi
van azokkal, akik a második világháborúról írtak, de nem is
éltek még akkor? Értékelhetsz egy könyvet az irodalmi
minőséget és a történelmi hitelességet alapul véve, ez
természetes. De nem értem, miért ne birkózhatnék meg a
feladattal, ha elvégzem hozzá a szükséges munkát. És a
szöveg alapján beláthatod, hogy elvégeztem.
Végigböngészheted a bibliográ át. Te magad is
ellenőrizheted a tényeket. És én úgy hiszem, az írás
esszenciája az együttérzés gyakorlása. Az olvasás segít
minket belehelyezkedni más emberek életébe. Az irodalom
hidakat épít: a világunkat nagyobbá, nem pedig kisebbé
teszi. A haszonra visszatérve pedig… most tényleg minden
szerző érezzen bűntudatot, aki sötétebb dolgokról ír? Az
alkotókat talán nem kellene meg zetni a munkájukért?
Hasznot húzni mások szenvedéséből… Jesszusom, de
kegyetlenül hangzik. Athenát nyomasztotta ez a gondolat,
nyilvánosan is jelét adta.
„Erkölcsi problémát jelent a tény, hogy csak azért tudom
én elmesélni ezt a történetet, mert a szüleim és a
nagyszüleim átélték – közölte egyszer a Publishers
Weeklyben. – És néha tényleg úgy érzem, hogy kihasználom
a szenvedésüket a pro t reményében. Igyekszem úgy írni,
hogy megadjam a kellő tiszteletet. Ettől azonban még nem
felejtem el, hogy csak amiatt írhatok róluk, mert egy
kiváltságos és szerencsés generáció tagja vagyok. Megvan
az a luxusom, hogy én lehetek, aki mesél.”
Jaj, anyám. Mindig is mentegetőzésnek éreztem ezt a
kijelentést. Hagyjuk a szép csomagolást. Mind keselyűk
vagyunk, néhányunknak pedig – ezalatt főleg Athenát
értve – egyszerűen jobb szeme van észrevenni a
leg nomabb falatkákat, és ügyesebben hasítunk át csonton
és porcogón, hogy hozzáférjünk a gyengéden vérző szívhez,
és közszemlére tárjuk a véres zsigereket.
Persze én is émelygek, amikor elmondom a közönségnek,
hogy a brit tisztek engedélyt kaptak rá, hogy a
zavargásokat egyszerűen lerendezhetik úgy is, hogy lelövik
a munkásokat. Egyszerre izgalmas és borzasztó érzés erről
mesélni, pont ugyanúgy, mint az Athena haláláról szóló
posztom alatt bezsebelni a lájkokat. De hát ez a
történetmesélők sorsa. A groteszk dolgok rajtunk folynak
keresztül. Mi vagyunk, akik azt kiáltják, „Nézzétek!”,
miközben mindenki más csak az ujjai között kukucskál,
mert nem tudnak közvetlenül szembenézni a sötétséggel.
Pontosan kifejezzük, amiről más csak makogni tud. Nevet
adunk az elképzelhetetlennek.
– Úgy vélem, azért vált ki visszatetszést, hogy erről a
tragédiáról írok, mert valójában sokkal kellemetlenebb
tudomásul venni, hogy a tragédia tényleg megtörtént –
összegzem a mondandómat. – És ez sajnos sokakról
elmondható, akik háborús regényt írnak. De ez nem
akadályoz meg abban, hogy el nem mesélt történeteket
meséljek. Valakinek meg kell tennie.
Visszafogott taps. Nem mindenki ért egyet velem, de ez
nem baj, legalább senki sem hurrogott le. Ilyen kérdéseknél
ez már önmagában győzelem. Az igazság amazonjáról lerí,
hogy mondana még valamit, de a könyvesbolt dolgozói már
továbbadták a mikrofont egy másik embernek, aki arról
érdeklődik, honnan és hogyan inspirálódom.
Elmosolyodom, az öklömre támasztom az állam, és
belekezdek az újabb jól begyakorolt válaszba.

KINEK VAN JOGA ÍRNI a szenvedésről?

Még régebben megnéztem egy kiállítást a koreai háborúról
az Amerikai Nemzeti Múzeum szervezésében. Athenával
mentünk oda, amikor még azzal hitegettem magam, hogy
jóbarátok lehetünk. Épp akkor költöztem Washingtonba, a
tanítói melóm után, és tudtam, hogy Athena is pár
hónappal előttem jött ide a georgetowni ösztöndíja miatt,
úgyhogy simán rákérdeztem, mi újság vele. Azt válaszolta,
hogy délelőtt még dolgozik, de délután múzeumba látogat
majd, és örülne, ha vele tartanék.
Nem tartozott az első számú péntek délutáni
programjaim közé a tekergés a koreai háborús kiállításon,
de Athena velem akart lógni, és akkoriban még feltüzelt, ha
Athena érdeklődött irántam, úgyhogy háromkor
találkoztunk a bejáratnál.
– Úgy örülök, hogy a városban vagy! – Megölelt azon a
könnyed, távolságtartó módon, mintha valami
szupermodell lenne, aki több száz rajongót karolt már át
így, és most már nem tudná, hogyan kell igazán, szívből
megölelni valakit. – Akkor bemegyünk?
– Ó… persze, menjünk. – Ennyi volt. Semmi cseverészés,
semmi hogy megy a sorod? Csak egy röpke ölelés, mielőtt
betértünk volna a múzeum időszaki kiállítására, ahol az
amerikai hadifoglyok észak-koreai tapasztalatait mutatták
be.
Először azt hittem, az egész egy vicc. Jaj, te kis butus,
ugye nem hitted el, hogy tényleg egy dohos, ósdi múzeumban
akarok császkálni ahelyett, hogy veled beszélgetnék? Vagy
hogy talán esetleg eltöltünk itt egy kis időt, amíg megnézi,
amit akar, aztán valami menő légkondicionált bárba
megyünk, ahol megiszunk pár gyümölcsös koktélt, és olyan
dolgokról beszélgetünk, mint az élet meg a könyvkiadás. De
elég hamar leesett, hogy Athena egész délután itt akar
lődörögni. Vagy tíz percig, ha nem több ideig álldogált egy-
egy életnagyságú fekete-fehér kartonbábu előtt, és
suttogva olvasgatta az élettörténeteket. Aztán az ajkához
érintette az ujjait, sóhajtott egy nagyot, és megrázta a fejét.
Egyszer még azt is láttam, ahogy a könnyeit törölgeti.
– Gondolj csak bele – motyogta folyton –, ez a sok
elvesztegetett élet! Ez a sok szenvedés egy olyan célért,
amiben ők maguk sem tudták, higgyenek-e, csak mert a
kormányuk vakon bízott a dominóelméletben. Úristen.
Aztán ez az egész újrakezdődött a következő alanynál.
Elolvashattuk egy tizenkilenc éves újonc, Ricky Barnes
utolsó ismert levelét, amelyben arra kérte a barátját, hogy
vigye haza az anyjának a dögcéduláit, miután a Jalu
folyónál elkapta a torokgyíkot.
Athenának be nem állt a szája. Először azt gondoltam,
csak túlontúl érzékeny, hogy képtelen anélkül hallani
mások szenvedéseiről, hogy teljesen át ne érezné azokat.
Egy kikúrt szent! De ahogy tovább-barangoltunk a
kiállításon, feltűnt, hogy a Moleskine-jébe jegyzetel. Valami
írói projektjéhez kutakodott itt.
– Borzasztó – suttogta. – Az özvegye csak tizenhét éves
volt, szinte gyerek még. De már terhes volt egy kislánnyal,
aki végül sohasem láthatta az apja arcát. – És így tovább és
tovább. Centiről centire vánszorogtunk, amíg Athena
minden egyes plakátot és kartonbábut meg nem vizsgált,
mindegyiknél kifejtve, hogy az adott történet mennyire
megrázó.
Végül elegem lett belőle, úgyhogy otthagytam, és
elmentem közelebbről megnézni az egyenruhákat. Amikor
kijöttem a kiállításról, nem találtam Athenát, és azt hittem,
lelécelt, de aztán észrevettem, hogy egy kerekesszékes
öregember mellett ül egy padon, és vadul jegyzetel a
füzetébe, miközben az idős fér a melleihez beszél.
– És emlékszik arra, mit érzett ekkor? – kérdezte a fér t.
– Le tudná írni nekem? Mindent, amire emlékszik?
 Jézus Mária, gondoltam, a csaj egy vámpír.
Athenának olyan szeme volt a szenvedésre, mint egy
szarkának a csillogásra. Ez a képessége villant fel a
legjobban elismert munkáiban. Átlátott a tények és
részletek mocskos üledékén, és észrevette, hol fájhat igazán
a történet. Úgy szedegette fel a megtörtént eseteket, mint a
kagylóhéjakat, aztán kifényesítette őket, és élesen ragyogó
változatban tárta a szörnyülködő és elbűvölt közönség elé.
Az a múzeumi látogatás nyugtalanító volt, de nem lepett
meg.
Láttam már Athenát lopni.
Valószínűleg nem is gondolt erre az egészre lopásként.
Őszerinte a folyamat nem kizsákmányolást takart, hanem
inkább mitikus és alapvető cselekvést. „Próbálok értelmet
találni a káoszban – mondta egyszer a New Yorkernek. –
Szerintem a történelemórák túlzottan kilúgozottak. A
küzdelmek annyira távolinak tűnnek, mintha hasonló
dolgok velünk soha nem történhetnének meg, és mi nem
pont ugyanazokat a döntéseket hoznánk meg, amiket a
tankönyvben szereplő emberek. Fel akarom tárni a véres
történeteket. Azt szeretném, ha az olvasó szembenézne
azzal, mennyire időszerűek ezek a történetek még ma is.”
Elegánsan fogalmazott. Nemesen, mondhatni. Így
tekintve tényleg nem kizsákmányolás, hanem szolgálat.
De most komolyan, mennyivel volt több joga Athenának
elmesélni ezeket a történeteket, mint bárki másnak? Pár
hónapnál tovább nem élt Kínában. Sosem járt háborús
övezetben. Brit magániskolákban tanult, amit a szülei
 nanszíroztak a jól menő műszaki állásukból, a Nantucket-
és Martha’s Vineyard-szigeten töltötte a nyarakat,
felnőttként pedig New Havenben, New Yorkban és
Washingtonban lakott. Még csak nem is beszél folyékonyan
kínaiul – több interjúban is bevallotta, hogy „otthon csak
angolul beszélgettek, hogy könnyebben beilleszkedhessen”.
Athena a Twitteren az ázsiai-amerikaiak bemutatásának
fontosságáról beszélt, hozzátéve, hogy afféle bezzeg-
kisebbségnek nevezni őket merő hazugság, mert az ázsiaiak
a jövedelmi skála legalján és legtetején is
felülreprezentáltak, mert az ázsiai nőket fetisizálják, mert
sokszor ez a kisebbség is gyűlölet-bűncselekmények
áldozata, valamint az ázsiaiak csendben eltűrik, hogy a
fehér amerikai politikusok egyike sem tekint rájuk
potenciális szavazóként. És ezután hazament a Dupont
Circle-ön álló lakásába, lecsücsült az ezerdolláros antik
írógépe elé gépelni, miközben azt a méregdrága rizlinget
kortyolgatta, amit a kiadója küldött, mert behozta az
előlegét.
Athena sohasem érezte a saját bőrén a szenvedést. Csak
meggazdagodott belőle. Díjnyertes novellát írt „Suttogás a
Jalu mentén” címmel abból, amit a kiállításon látott. És
még csak nem is volt koreai.
 Kilenc
A CAMBRIDGE-I ESEMÉNYEK
az ilyenkor
beindítják a Twitter-malmot,
szokásos szereplőkkel. Változatos
hangvételű posztok születnek arról, mi történt; sok ember
fejti ki a saját álláspontját, és használja ki az alkalmat, hogy
a pillanatnyi rivaldafényben mélyreható gondolatokat
fogalmazzon meg, amelyek csak érintőlegesen
kapcsolódnak ahhoz, amit valójában mondtam. Egypáran
egyetértenek a kérdezővel – akiről megtudtam, hogy egy
Lily Wu nevű MIT-s másodéves, és egy komplett dühös
posztfolyamot írt a találkozásunkról, amiben többek között
nemtörődöm fehér nőnek nevez, akinek nincs igazi
kapcsolata a közösséggel; önző, képmutató, hamis
szövetséges.
De többen állnak az én oldalamon, mint az övén. A
A te álláspontod
válaszok között olyanok vannak, mint
fordított rasszizmusnak tűnik nekem… és Ó, ennyire
tetszik a cenzúra? Esetleg visszahúzhatnál a
kommunista Kínába! Borzasztó zűrzavar az egész. Nem
kommentálok. Mostanra már megtanultam, hogy a negatív
visszhangot úgy lehet a legjobban kezelni, ha meghúzod
magad, csendben és biztonságosan, amíg el nem vonul a
vihar. A twitteres viták amúgy sem vezetnek sehová. Arra
jók, hogy pár felbujtó lobogtathassa a zászlóit, illetve
mindenki kinyilváníthassa, melyik oldalon áll és milyen
nagyon okos – aztán megunják az egészet, és megy
mindenki a dolgára.

EGY HÉT MÚLVA a következő levelet kapom:

Üdvözlöm!

Susan Lee vagyok, a Kínai-amerikai Közösségi

Klub rockville-i tagozatának
rendezvényszervezője. Nemrégiben olvastam
a regényét, Az utolsó frontot, és teljességgel
lenyűgözött, ahogyan bemutatta a kínai
történelem elfeledett szeletét. A klubtagjaink
kíváncsiak az ön történetére. Szívesen
fogadnánk önt az egyik találkozónkon.
Általában kérdéseket teszünk fel a meghívott
vendégnek, majd svédasztalos vacsorát
tartunk (önnek természetesen ingyen).
Kérem, tudassa velem, érdekli-e ez a
lehetőség.

Köszönettel,
Susan
 Kis híján törlöm az e-mailt. Eljutottam oda, hogy a
honorárium nélküli rendezvények meghívóit azonnal
törlöm, hacsak nem igazán presztízskérdés. Susan Lee elég
formálisan és mesterkélten fogalmaz ahhoz, hogy
gyanakodni kezdjek, de nem tudom megmondani,
pontosan miért. (Egy kicsit minden meghívó elfogadása
előtt aggódom, hogy a szervezők nem akarnak-e csapdát
állítani nekem, hogy túszul ejtsenek vagy megöljenek.)
Ráadásul Rockville egészen kint van Marylandben, nem éri
meg oda kibumlizni Washingtonból, ha nem zetős a
fellépés, mert vagy le kell perkálnod száz dolcsit az Uber-
sofőrnek, vagy egy órát ücsöröghetsz a metrón.
Nemet kellett volna mondanom, és megkímélnem
magam a megaláztatástól.
De Lily Wu szavai visszhangoznak a fülemben – „önző,
képmutató, hamis szövetséges”, „nemtörődöm fehér nő,
akinek nincs igazi kapcsolata a közösséggel”. Az Ázsiai-
amerikai Írókollektíva után, akiknek adakoztam, és emiatt
nem igazán kerülhetnek meg, ez az első ázsiai szervezet a
cambridge-i askó óta, amelyik előadni hív. Akár még jól is
elsülhet. Bizonyíthatnám vele a Twitter összeesküvés-
elméletes közösségének, hogy nem csak szerepet játszom.
Hogy azért írtam meg Az utolsó frontot, mert alaposan
utánaolvastam az eseményeknek, és törődöm ezzel a
közösséggel. Még az is lehet, hogy új barátokat szerzek.
Látom magam előtt az Instagram-képet, amin kínai ételt
szolgálnak fel nekem, és körülvesznek a kínai rajongóim.
 Rákeresek a Rockville-i Kínai-amerikai Közösségi
Klubra. Nyomi, egyoldalas honlapjukon élénkpiros háttéren
világít a Comic Sansszal írt szöveg. Lejjebb tekerek, és jó
pár, pocsékul megvilágított fotót látok a klub életéből:
svédasztalos vacsora egy helyi üzlet vezetőjével, újévi
bankett, ahol mindenki pirosban feszít, villanó vakuval lőtt
karaoke-estek. Úgy veszem észre, a klubtagok leginkább
középkorúak vagy idősek. Ártalmatlannak tűnnek, sőt
egészen aranyosnak.
A fene egye meg! Kivárok pár órát, hogy ne süssön rólam
a kétségbeesés, aztán válaszolok Susannek.
Kedves Susan! Örömmel mesélek a klub tagjainak.
Az áprilisom eléggé szabad. Önnek melyik nap lenne
a megfelelő?

SUSAN A SHADY GROVE metróállomás parkolójában fogad.

Annyira azért nem érzem biztosnak újdonsült vagyonomat,
hogy Uberre szórjam el, úgyhogy végig a piros metróval
jöttem, Susan pedig felajánlotta, hogy onnan elvisz
kocsival a klubig. Alacsony, vékony nő, élére vasalt
kosztümkabátot visel. Kim Dzsongun propagandista
csajgóré húgát juttatja eszembe, mert az újságban láttam
róla egy fényképet, ahol ilyesmi kosztümöt és
napszemüveget viselt, de ezt nyilván nem említhetem
fennhangon.
Susan határozott kézfogással köszönt.
– Üdvözlöm, Juniper. Minden rendben volt a vonaton?
 – Aha, persze. – Követem őt a kék szedánjához. Néhány
könyvet és takarót arrébb hajigálva csinál nekem helyet. A
kocsit émelyítő gyógynövényes szag lengi be. – Elnézést a
rendetlenségért. Tessék csak, üljön az anyósülésre.
A formalitás hiánya szakszerűtlennek hat. Rosszulesik,
hogy Susan úgy csinál, mintha a lányát venné fel suli után,
nem pedig egy elismert vendég sofőrje lenne. De nem, nem
szabad hagynom, hogy az előítéleteim uralkodjanak
felettem. Ez nem egy csicsás könyvesház, emlékeztetem
magam. Csak egy kis közösségi klub kevés anyagi forrással,
és ők tesznek szívességet nekem azzal, hogy velem akarnak
közösködni.
– Beszél kínaiul? – kérdi Susan, miközben felhajt a
főútra.
– Tessék? Jaj, nem. Sajnálom, de nem.
– Nem tanította meg az édesanyja? Vagy az édesapja?
– Óh, bocsánat. – Öklömnyire szorul a gyomrom. –
Bizonyára félreértette: nem kínai szülők gyermeke vagyok.
– Hogyan? – Susan ajka tökéletes O betűt formáz a
meghökkenéstől, ha nem lenne kínos, felröhögnék. – De
hát Song a vezetékneve, szóval, úgy gondoltuk, hogy…
Akkor esetleg koreai? Ismerek koreai Songokat.
– Nem, sajnálom. A Song valójában a második nevem. A
vezetéknevem Hayward. Egyik szülőm sem, ööö, ázsiai. –
Legszívesebben itt halnék meg. Ki akarom nyitni a
kocsiajtót, és kigurulni az útra, hogy az elhaladó forgalom
kitöröljön a létezésből.
 – Húha. – Susan némaságba burkolózik. Oldalról
rápillantok, és észreveszem, hogy stikában ő is felém néz. –
Ó. Értem.
Szarul érzem magam a félreértés miatt, persze, de
védekezésre is késztet. Sosem tettettem magam kínainak.
Tudom, hogy sokan nem tudják megállapítani, hogy kínai
vagyok-e, de sosem tették fel a kérdést, hogy
tisztázhassam. Szándékosan senkit sem tévesztek meg.
Nincs a homlokomra írva neonbetűkkel, hogy fehér!, de
egyszerűen nem kellene senkinek feltételezésekbe
bocsátkoznia. Mert hát bizonyos értelemben nem rasszista
az is, hogy a vezetéknevemből az etnikai hátteremre
következtetnek?
Az út további részében egy szót sem váltunk Susannel.
Kíváncsi vagyok, mi járhat a fejében. Megfeszül az arca, de
lehet, hogy alapból ilyen; talán a középkorú ázsiai hölgyek
mindig így néznek ki. Ahogy közeledünk a templomhoz –
úgy tűnik, a Rockville-i Kínai-amerikai Közösségi Klub
csütörtökönként egy presbiteriánus templomban tartja a
találkozóit –, megkérdezi, szeretem-e a kínai kaját.
– Hogyne – válaszolom –, imádom.
– Remek. – Leállítja a motort. – Ugyanis azt rendeltünk.
Odabent sorokban állnak a kihajthatós fémszékek a
lelkész pulpitusa előtt. Nagyobb tömeget vonzottam ide,
mint amire számítottam, legalább negyven-ötven ember
jött el. Azt hittem, ez csak egy klub, nem egy teljes
gyülekezet. Többüknél látom a regényem dedikált
példányát. Páran lelkesen integetnek, amikor belépek a
kapun, és a bűntudat mardossa a gyomromat.
– Erre tessék. – Susan mutatja, hogy kövessem őt a
pulpitushoz. Beállítja magának a mikrofont, én pedig
kínosan érezve magam sétálok mögötte, elképedve, hogy
így a dolgok közepébe vágunk. Bárcsak felkínált volna
nekem valaki egy pohár vizet!
– Üdv mindenkinek! – köszönti Susan a társaságot.
Hangosan sípol a mikrofon; mielőtt folytatná, bevárja, hogy
a gerjedés elcsituljon. – Ma este igazán különleges vendéget
fogadtunk. Nagybecsű előadónk gyönyörű regényt írt a
kínai munkáshadtestről, amit már többen is olvastatok, és
most a szerző felolvas a regényéből, valamint beszél arról,
milyen írónak lenni. Kérlek titeket, köszöntsétek velem
együtt Juniper Song kisasszonyt!
Udvariasan tapsol, a közönség is becsatlakozik. Susan
elhátrál a pulpitustól, és kezdésre biztat. Még mindig az az
erőltetett, feszült mosoly ül az arcán.
– Hát, üdv! – Megköszörülöm a torkom. Gyerünk, ez
semmiség lesz. Több könyvesboltos beszélgetésen is túl
vagyok már, simán elbánok egy egyszerű klubgyűléssel. –
Azt hiszem, akkor elkezdem a felolvasást.
Meglepő, de remekül megy. A közönség szelíd és
csöndes, a megfelelő pillanatokban mosolyog vagy bólint.
Néhányan zavarodottnak tűnnek, amikor elkezdem –
hunyorognak és oldalra billentik a fejüket, és nem jövök rá,
hogy azért, mert nagyothallók, vagy mert nem értik olyan
jól az angolt, úgyhogy biztos, ami biztos, lelassítok és
hangosabban beszélek. Emiatt sokkal tovább tart
végigmennem a kiválasztott részleten, és így csak húsz perc
marad a kérdés-válasz szekcióra, de őszintén szólva, ez
inkább megnyugtató. Mindegy, csak teljen az idő.
A kérdések egyébként nevetségesen egyszerűek.
Igazából a legtöbb egészen aranyos: olyan kérdések, amiket
anyukád barátnője tenne föl neked. Arról érdeklődnek,
hogyan lettem ilyen atalon ennyire sikeres. Hogyan
egyensúlyoztam a tanulmányaim és az írókarrierem között?
Milyen más érdekességbe futottam bele, miközben a kínai
munkásokról kutakodtam? Az egyik szemüveges idős fér
modortalanul rákérdez, mekkora volt az előlegem és a
részesedésem a jogdíjakból („Számolgattam, és van néhány
elképzelésem a könyvkiadók üzleti modelljéről, amelyeket
szívesen megosztanék”, mondta), a választ végül azzal
kerültem ki, hogy közöltem, inkább megtartanám
magánügynek a részleteket. Egy másik fér akadozó
angolsággal megkérdezte, hogy szerintem mit kéne tennie a
kínai-amerikai közösségnek, hogy jobban képviselhessék
az érdekeiket az amerikai politikában. Elképzelésem sincs,
mit mondjak erre, úgyhogy elmotyogok valamit a
közösségimédia-jelenlétről, a más marginalizált
csoportokkal történő összefogásról és Andew Yang
kiábrándító centrizmusáról. Remélem, hogy az elhadart
angol mondataim eléggé megzavarják ahhoz, hogy azt
higgye, értelmes választ sikerült adnom.
Az egyik hölgy, aki Grace Zhou néven mutatkozik be,
elmeséli, hogy a lánya, Christina most kilencedikes, és a
tanácsomat kéri a főiskolai felvételi folyamatok kapcsán.
– Nagyon szeret írni – mondja –, de nehezen illeszkedik
be az iskolában, főleg mert nem igazán van más kínai-
amerikai tanuló, és tudja, azt reméltem, hátha van valami
javaslata, hogyan fejezhetné ki magát jobban.
Susanre pillantok, aki már olyan keskenyre szorította az
ajkait, hogy akár egy ceruzavonás is lehetne az arcán.
– Mondja azt, hogy csak legyen önmaga – jön tőlem a
gyenge válasz. – Nekem sem volt könnyű a gimnáziumban,
de, ööö, belevetettem magam azokba a dolgokba, amiket
szerettem, és így sikerült túlélnem. A könyvek voltak a
mentsváraim. Ha az engem körülvevő világot nem tudtam
elfogadni, csak olvastam, és azt hiszem, emiatt váltam azzá
az íróvá, aki most vagyok. Korán rábukkantam a szavakban
rejlő mágiára. Talán ez majd Christinára is igaz lesz.
Legalább igazat mondtam. Nem tudom, hogy Grace
elégedett-e a válasszal vagy sem, de továbbadja a
mikrofont.
Végre lejárt az idő. Hálásan megköszönöm a
közönségnek, hogy itt voltak, és az ajtó felé indulok, hátha
sikerül eltűnnöm, mielőtt bárki is bevonna bármilyen
beszélgetésbe, de amikor elhátrálok a pulpitustól, Susan
felbukkan mellettem.
– Reméltem, hogy… – kezdek bele, de Susan szinte
erőszakosan elvezet a műanyag kihajtható asztalokhoz a
terem hátsó részébe.
– Jöjjön – mondja. – Addig vacsorázzon, amíg még
meleg.
 Néhány önkéntes tálcákra rakta az ételt, ami annyira
zsírosnak tűnik a lámpák villogó fényében, hogy a
gyomrom felfordul tőle. Én azt hittem, a kínaiak lenézik az
olcsó gyorséttermi kínai kaját. Vagy lehet, hogy csak
Athena tett így, aki agresszívan elutasított minden falat
ételt, ami olyan nevű helyről jött, mint az Első Számú
Konyha vagy a Nagy Fal Expressz. („Az megvan, ugye, hogy
ez nem autentikus – mondta nekem. – Ezt a szart azoknak a
fehéreknek találták ki, akik nem tudják, mi a jó.”) A
műanyag kiszedővel kiemelem azt az egy vegetáriánus
tojástekercset, ami nem tocsog az olajban, de a vállamnál az
egyik picike nagymama győzköd, hogy ki kell próbálnom a
Kung Pao csirkét és a szezámos tésztát is, úgyhogy hagyom
neki, hogy a tányéromra porciózzon belőlük, és közben
próbálom nem elhányni magam.
Susan az egyik sarokban álló asztalhoz irányít, és leültet
egy idős fér mellé, akit James Leenek hívnak.
– Mr. Lee szörnyen izgatott azóta, hogy bejelentettük az
eseményt – mondja Susan. – Elhozta a könyvet is dedikálni.
Mindenki maga mellé akart ülni. Azt már tudja, hogy Grace
a lánya felvételijével szerette volna zaklatni. De
mindenkinek nemet mondtam.
Mr. Lee felragyog, ahogy rám néz. Az arca barna és
cserzett, mint egy dió, de a szeme barátságosan ragyog.
Előveszi a táskájából Az utolsó front keménytáblás
változatát, és két kézzel fogva felém nyújtja.
– Aláírsz, igen?
Úristen, gondolom magamban, mennyire imádnivaló.
 – Írjak bele ajánlót is? – kérdem kedvesen.
Bólint. Nem tudom, érti-e, amit mondok, úgyhogy
Susanre sandítok, aki úgyszintén bólint.
Mr. Leenek, írom. Szívből örülök, hogy találkoztunk.
Minden jót, Juniper Song.
– Mr. Lee nagybátyja a kínai munkáshadtest tagja volt –
tájékoztat Susan.
Pislogok.
– Ó! Tényleg?
– Utána Kanadába költözött – folytatja Mr. Lee. Tehát
érti, amit mondok. Az angolja lassú és akadozó, de
kifogástalan nyelvtannal beszél. – Az iskolában
mindenkinek elmeséltem, hogy a nagybátyám harcolt az
első világháborúban. Annyira menőnek tartottam! A
nagybátyám háborús hős! De senki sem hitt nekem. Azt
mondták, a kínaiak nem is vettek részt az első
világháborúban. – Kinyúl, hogy a tenyerébe vegye a
kezemet, és annyira meghatódtam, hogy hagyom neki. – Te
viszont tudod. Köszönöm. – Nedvesen ragyog a szeme. –
Köszönöm, hogy elmesélted ezt a történetet.
Csiklandozza valami az orrom. Hirtelen üvölteni támad
kedvem. Susan lelépett egy másik asztalhoz beszélgetni, és
ez az egyetlen oka annak, hogy a következőket legyen
merszem mondani:
– Nem tudom – motyogom. – Őszintén nem tudom, Mr.
Lee, hogy én voltam-e a megfelelő személy, aki mesélhet
róla.
 Megszorítja a kezem. Kedves arcától romlottnak érzem
magam.
– Egyértelműen te vagy a megfelelő személy – válaszolja.
– Szükségünk van rád. Nem beszélek valami jól angolul. De
a te generációd már igen. Te el tudod mesélni a
történetünket. Hogy biztosan emlékezzenek ránk. –
Elszántan bólint egyet. – Igen. Tegyél róla, hogy
emlékezzenek ránk.
Még utoljára megszorítja a kezem, és mond valamit
kínaiul, amiből persze egy mukkot sem értek.
Amióta leadtam a kéziratomat, először önt el súlyosan a
szégyen. Ez nem az én történelmem, nem az én örökségem.
Nem az én közösségem. Kívülálló vagyok, hamis ürüggyel
sütkérezem a szeretetükben. Athenának kellene itt ülnie és
mosolyognia, könyveket dedikálnia és az idősek meséit
hallgatnia.
– Egyél csak, egyél! – bólint Mr. Lee bátorítóan a
tányérom felé. – Ti, atalok túl keményen dolgoztok. Nem
esztek eleget.
Hánynom kell. Egy perccel sem tudok tovább köztük
maradni. El kell szabadulnom a mosolyaiktól, a
kedvességüktől.
– Elnézést kérek, Mr. Lee. – Felpattanok, és átsietek a
termen. – Mennem kell – közlöm Susannel –, el kell
mennem, mert, ööö, elfelejtettem, hogy megígértem
édesanyámnak, hogy felveszem őt a reptéren.
Amint kiejtem a számon, már érzem is, milyen rossz
kifogás. Susan tudja, hogy nincs autóm, hisz pont ezért
kellett elém jönnie az állomásra. De megértőnek tűnik.
– Hát persze. Nem várathatja meg az édesanyját. Csak
hozom a táskámat, aztán azonnal kiviszem az állomásra.
– Ne, kérem, nem szükséges. Hívok egy Ubert…
– Dehogyis! Rosslyn nagyon messze van!
– Tényleg nem akarok kellemetlenséget okozni –
zihálom. – Még a vacsoráját sem fejezte be. Remekül
éreztem magam, és örülök, hogy ennyi mindenkivel
találkozhattam, de izé… élvezzék csak tovább az estét!
Az ajtóhoz iparkodom, mielőtt Susan válaszolhatna. Nem
siet utánam, de ha mégis így tett volna, akkor el is szaladok
olyan messzire, hogy többé ne lásson. Borzasztóan
méltatlan ez az egész – odakint viszont csak a megnyugtató
hűvös szellőt érzem az arcomon.
 Tíz
A TÖRTÉNTEK UTÁN megkérem Emilyt, hogy mondja le a
nevemben szinte az összes eseményt. Elegem van az
iskolákból, a könyvesboltokból és a könyvklubokból.
Vannak annyira jók az eladásaim, hogy karcnyit se
számítson a személyes megjelenésem, úgyhogy nem kell
táptalajt adnom a további botrányoknak. Csak a díjátadó
ceremóniákra megyek el, mert bár el akarok bújni a
nyilvánosság elől, azért az ünnepségekből származó
elismeréslöketet nem adnám fel.
Ebben az iparágban a díjak önkényes hülyeségek. Nem
az irodalmi minőség fokmértékét határozzák meg, inkább
csak jelzik, hogy egy aprócska elfogult szavazócsoport
körében te lettél a népszerűségi verseny győztese. A díjak
mit sem számítanak – legalábbis állandóan ezt hallom
azoktól, akik rendszerint éppen nyernek egyet. Athena
minden évben elmagyarázta ezt a Twitteren, persze rögtön
Természetesen
azután, hogy valami nagy díjra jelölték.
megtisztelve érzem magam, de ne feledjétek, ha
nem kerültök a döntőbe, az nem jelenti azt, hogy a
munkátok semmit sem számít! Mindannyiunk
története különleges a maga sajátságos és fontos
módján.
 Mélyen hiszek abban, hogy a díjak szart sem érnek, de
ettől még nem szeretném őket kevésbé elnyerni.
És hát Az utolsó front noman szólva is díjcsali.
Gyönyörűen megírt – pipa. Szívesen veszi az átlagolvasó és
az „igényes” is – pipa. De ami a leglényegesebb: szól
valamiről; olyan időszerű és érzékeny ügyről, hogy a
zsűritagok rá tudnak mutatni, és azt mondani, Nézzék,
minket érdekel, mi folyik a világban, és mivel az irodalom
elengedhetetlenül tükrözi a megélt valóságot, úgy
döntöttünk, hogy ezt a történetet emelnénk ki.
Kicsit aggódom amiatt, hogy Az utolsó front talán
túlzottan is sikeres ahhoz, hogy bármit is nyerjen. Úgy
hallottam, hogy a díjak elbírálói szeretnek
ki nomultabbnak tűnni az átlagprolinál, úgyhogy egy
megabestseller még csak szavazólapra sem kerül abban a
kategóriában, amelyikben egyértelműen győzne, aztán a
maradék pár döntős általában olyasvalaki, akiről az égadta
világon senki sem hallott még. De nem kellene félnem.
Szépen csordogálnak a jelölések: Goodreads Choice Awards
– pipa, Indies Choice Book Awards – pipa. A Booker-díj és a
Nők Szépprózai Díja esélytelennek tűnik, úgyhogy nem
szomorodom el nagyon, amikor kiderül, hogy nem kerültem
fel a szűkített listára. Ráadásul annyi kisebb díjra jelöltek,
hogy ettől függetlenül is úszkálok a rám irányuló
gyelemben.
Adele Sparks-Sato valszeg gutaütést kapott, írja
Marnie, amikor a Goodreads Choice Awardsról mesélek
neki.
 EZ AZ! Ügyes vagy! A legjobb
Jentől pedig ez jön:
bosszú a boldogság. Büszke vagyok rád, hogy nem
lettél tőle beképzelt.
#MaradjSzerényMaradjGyőztes!
Napjában többször is újraolvasom a jelölésekről
tájékoztató e-mailjeimet, kárörvendően ízlelgetem a
szavakat. Tisztelt Ms. Song, örömmel értesítjük arról,
hogy… És körbetáncolom a lakást, begyakorlok egy
elképzelt beszédet, beleszőve mindazt a kellemet és i onti
izgatottságot, ami Athenából is áradt: „Te jóisten, el sem
tudom hinni… Nem, tényleg nem hittem volna, hogy
nyerhetek…”
A jelölések pozitív cikkek özönét hozzák magukkal. Sok
BuzzFeed-listában szerepelek. És végre tényleg kapok egy
portréinterjút a Yale Daily Newsban. A tény, hogy
megnyerem a Goodreads Choice Awardsot, megdobja az
eladásaimat is: két hétre visszakerülök a New York Times
bestsellerlistájára. Azt hiszem, a díjak körüli felhajtás
Hollywoodban is felkelti a gyelmet, mert Brett még azon a
héten felhív, hogy tudassa, a lmes ügynököm találkozót
kíván szervezni köztem és pár ember között, aki a
Greenhouse Productionsnél dolgozik.
– Mi az a Greenhouse? – kérdem. – Megbízhatóak?
– Produkciós cég. Korrektek; kötöttünk már velük pár
szerződést.
– Sosem hallottam még róluk. – Beírom a nevet a
Google-ba. Ó, jaj, tényleg odateszik magukat. A legfőbb
munkatársuk három producer, akik letettek már jó pár,
általam is ismert lmet az asztalra, és ami a legfőbb, az
egyik producer és rendező, Jasmine Zhang a tavalyi Oscar
döntőse volt egy olyan lmmel, ami a San Franciscó-i kínai
vendégmunkásokról szólt. Érdekelne, vajon ő volt-e az, aki
kíváncsi rám. – Bakker, ezek szerint tényleg nagy
játékosok.
– A legfontosabb produkciós cégekről ritkán hallhatsz –
magyarázza Brett. – Általában a színfalak mögött
működnek. Szépen becsomagolják a könyved,
forgatókönyvírót szereznek, találnak valami tehetséget
satöbbi, satöbbi, aztán mindezt továbbítják a stúdiónak. A
stúdiók kapják az igazán nagy pénzt. De a produkciós
cégek már az opció lekötésekor zetnek neked, és ekkora
összegről szóló ajánlatot életemben nem láttam még. Egy
sima beszélgetés nem árthat, ugye? Mit szólsz a jövő hét
csütörtökhöz?
A Greenhouse Productions emberei épp egy lmfesztivál
miatt lesznek Washingtonban, úgyhogy egy georgetowni
kávézóba szervezzük a találkozót. Korábban érkezem, mint
mindig – idegesít, hogy remeg a kezem, és hogy nem tudom
eldönteni, mit kérjek, aztán meg bénázom a kártyámmal
zetéskor. Mire azonban odaérek, már elfoglaltak egy hátsó
bokszot. Ketten vannak – Justin, a Greenhouse alapítóinak
egyike, valamint az asszisztense, Harvey. Mindketten
szőkék, napbarnítottak és ttek, mosolyuk vakítóan fehér.
Testvérek is lehetnének, vagy akár unokatestvérek, de
talán csak amiatt tűnik így, mert ugyanolyan a frizurájuk is,
és mindketten könyékig feltűrt V nyakú Henley pólót
viselnek. Úgy fest, Jasmine Zhang nincs jelen.
– Szia, Juniper! – Justin felpattan, és megölel. – Úgy
örülök, hogy megismerhetlek. Köszönjük, hogy időt szántál
ránk.
– Ez csak természetes – nyögöm ki, közben már Harvey
is dől felém az ölelésért. Elég ciki, át kell hajolnom a
bokszon Harvey széttárt karjaiba, aztán nagy nehezen
valahogy találkozunk középen. Kellemes, tiszta illata van. –
Georgetown itt van egy köpésre.
– Gyakran jársz ide? – kérdi Justin.
Hát, igazából nem, mert Georgetownban minden kurva
drága, és a környékbeli diákok borzasztóan hangosak,
ellenszenvesek és rohadt gazdagok. Csak párszor jöttem ide
Athenával, aki rajongott a Wisconsin sugárúton lévő
margaritabárért. De én választottam a helyszínt, főképp
azért, hogy lenyűgözzem őket, úgyhogy nem csinálhatok
úgy, mintha nem ismerném a környéket. – Öhm, ja, igen,
elég sokszor. Az El Centro bájos hely. A vízpart mentén több
étterem is árul tenger gyümölcseit. És az M utcán ott van az
a macaronos, ha később esetleg jut időtök rá.
Justin úgy vigyorog, mintha a macaron a világ
leg nomabb fogása lenne.
– Hát, oda mindenképp el kell mennünk!
– Feltétlenül – mondja Harvey. – Miután itt végeztünk.
Tudom, hogy a kiskutyatekintetükkel csak meg akarnak
nyugtatni, ehelyett majd’ szétfeszít az ideg. A
hollywoodiaknak azt sem szabad elhinni, amit kérdeznek –
panaszkodott egyszer Athena. Barátságosak és lelkesek, és
azt mondják, te vagy a legkülönlegesebb különlegesség,
akivel valaha találkoztak, aztán fordulnak egyet, és hetekig
rád se bagóznak. Most már értem, mire gondolt. Fogalmam
sincs, hogyan mérhetném fel, mennyire őszinte velem
Justin és Harvey, vagy hogy mit gondolnak a válaszaimról,
és a vakítóan ragyogó felszín mögött lehetetlen kitalálni,
min jár az eszük, ettől pedig teljesen túlpörög a
szorongásom.
Egy pincérnő érkezik, és megkérdezi, mit kérünk. Túl
ideges vagyok ahhoz, hogy átnyálazzam az itallapot,
úgyhogy ugyanazt kérem, amit Justin iszik. Erről pedig
kiderül, hogy jeges vietnámi kávé, ami a „Saigon
kisasszony” néven fut.
– Remek választás – mondja Justin. – Nagyon nom.
Bivalyerős, de édes is, asszem, sűrített tejjel készül.
– Aha, öhm, ja. – Visszanyújtom az itallapot a
pincérnőnek. – Mindig ezt kérem.
– Hát akkor! Az utolsó front. – Justin az asztalra csapja
mindkét kezét, amitől összerezzenek. – Micsoda könyv!
Fura, hogy még nem nyúlta le előlünk senki a jogait!
Erre nem tudom, mit mondhatnék. Ez most azt jelenti,
hogy örül ennek a találkozónak, vagy inkább azt próbálja
kideríteni, eddig miért nem voltak kelendőbbek a jogok?
Kamuznom kéne, hogy valaki már érdeklődött irántuk?
– Azt hiszem, Hollywood nem szívesen kockáztat
ázsiaiakról szóló lmekkel – bököm ki végül. Ravasz válasz,
de komolyan gondolom, és kismilliószor hallgattam már
Athenát ezen lamentálni. – Jó lenne mozivásznon
viszontlátni a történetet, de azt hiszem, ehhez egy igaz
szövetségesre van szükség. Valakire, aki mélységében is
megérti a sztorit.
– Hát, mi imádtuk a regényt – mondja Justin. – Iszonyú
eredeti! És nagyon diverz, egy olyan korszakban, ahol
borzasztó nagy szükségünk van változatos történetekre.
– Nekem a mozaikszerű elbeszélési mód is tetszik – teszi
hozzá Harvey. – A Dunkirkre emlékeztet.
– Igen, pont olyan, mint a Dunkirk. Az amúgy az egyik
kedvenc lmem. Szerintem Nolan zseniális módon vett rá
minket, hogy kitaláljuk, hogyan kell a narratív szálakat
összekötögetni. – Justin rásandít Harveyre. – Sőt tök muris
lenne Christ felkérni rendezőnek, nem?
– Atyaég! – Harvey egyetértően bólogat. – Ja, az
álommeló lenne.
– Mi a helyzet Jasmine Zhanggal? – szúrom közbe a
kérdést. Fura, hogy eddig egyikőjük sem említette őt. Nem
ő lenne az evidens választás?
– Jaj, nem tudom, belefér-e neki. – Justin a szívószálját
piszkálja. – Nagyon lefoglalja most a munkája.
– Az Oscar-díj mellékhatása – folytatja Harvey. – Egy
évtizedre lefoglalták.
– Hah, na igen. De ne aggódj, született tehetségekben
gondolkodunk. Egy srác, Danny Baker épp most végzett a
Dél-kaliforniai Egyetemen, és mindenki álla leesett a
kambodzsai háborús bűncselekményekről szóló lmjétől.
Ja, és van egy másik csaj is a Tischen, aki Kína történeti
archívumaihoz való hozzáférésről forgatott tavaly
dokumentum lmet – már ha fontos neked, hogy ázsiai nő
vezesse a projektet.
A pincérnő leteszi elém a Saigon kisasszonyomat.
Belekortyolok, majd el ntorodom; sokkal édesebb, mint
vártam.
– Ez szuperül hangzik – mondom enyhén zavartan. Már
úgy beszélnek róla, mintha döntöttek volna a regényről.
Akkor most jól csinálom? Mondanom kéne még valamit,
hogy meggyőzzem őket? – És én miben segíthetek?
– Azért vagyunk itt, hogy megoszd velünk, mire
gondolsz. – Justin összefonja az ujjait, és előrehajol. – A
Greenhouse-nál nagyon fontosak a szerző meglátásai. Nem
akarjuk szétszedni, „kifehéríteni” vagy elhollywoodiasítani
a munkádat, vagy bármi ilyesmi. A történet kerek egésze a
lényeg, úgyhogy szeretnénk, ha minden
munkafolyamatban részt vennél.
– Gondolj rá úgy, mintha látványtervet készítenél. –
Harvey tollal és jegyzettömbbel bűvészkedik. – Az utolsó
front mely részeit szeretnéd mindenképpen viszontlátni a
lmben, Juniper?
– Ööö, izé, erről még nem igazán gondolkodtam. – Most
már eszembe jutott, miért nem szoktam kávét kérni
munkamegbeszélésekkor. A koffein egyenesen a vesémbe
száguld, és hirtelen szörnyen aljasul kell tőle pisilnem. – A
forgatókönyvírás nem az én asztalom, úgyhogy nem
tudom…
 – Kezdhetnénk például azzal, hogy kiket képzeltél a
szereplők helyébe? – dobja be Justin az ötletet. – Gondoltál
valamelyik nagy lmsztárra írás közben?
– Én… ööö… tényleg nem tudom. – Lángol az arcom. Úgy
érzem magam, mintha épp megbuknék egy vizsgán,
amelyre nem tanultam, pedig így utólag tényleg nem
kérdés, hogy még a találkozó előtt átgondolhattam volna,
mit is várok a lmadaptációtól. – Nem jutott eszembe egy
színész sem, miközben írtam, nem vagyok valami vizuális
típus…
– Esetleg vegyük akkor Charles Robertson ezredes
karakterét? – kérdezi Harvey. – A brit attaséét. Simán
beleférhet valamelyik nagyobb név, Benedict Cumberbatch
vagy Tom Hiddleston…
Pislogok egy nagyot.
– De hát még csak nem is főszereplő. – Charles
Robertson ezredest épp hogy csak megemlítem az első
fejezetben.
– Hát, oké – mondja Justin. – De talán gazdagabbá
formálhatnánk a karakterét, hogy nagyobb legyen a drámai
súlya…
– Hogyne, persze – grimaszolok. – Nem értem, hogyan
működhetne, mert nagyon bezavarna az első
történetszálba, de majd meglátjuk…
– Nézd, az a nagy háborús eposzok trükkje, hogy egy
igazán karizmatikus személyt kell beleraknunk, aki egyben
tartja az egészet – folytatja Justin. – Nem számíthatsz több
célcsoportot is átfogó érdeklődésre, ha a katonai történet
az egyetlen eladható vonás. De dobj be egy brit szívtiprót,
és megkapod a nőket, a középkorú anyukákat, a
kamaszlányokat… Megint csak a Dunkirk alapelvéhez
jutottunk. Mi a fene az a Dunkirk? Kit érdekel? Tom
Hardyért jöttünk.
– És Harry Stylesért – teszi hozzá Harvey.
– Így van! Pontosan. Csak azt próbáljuk átadni, hogy a
lmednek szüksége van egy Harry Stylesra.
– És mi van azzal a kissráccal a Pókemberből? – kérdi
Harvey. – Hogy is hívják?
Justin felkapja a fejét.
– Tom Holland?
– Ő az. Szívesen megnézném egy háborús lmben.
Logikus újabb lépés egy olyan karrierben, mint az övé. –
Harvey felém néz, mint ha most esett volna le neki, hogy
létezem. – Te mit gondolsz, June? Bírod Tom Hollandot?
– Én… ja, végül is bírom Tom Hollandot. – Túlteng a
vesém. Belesüppedek az ülésembe, próbálok jobb
egyensúlyt találni. – Szerintem működhet, tutira. Mármint,
nem tudom, kit játszhatna, de…
– És akkor A Kang szerepére egy kínai tehetséget
keresnénk, valami popsztárt vagy ilyesmit. – folytatja
Justin. – Ezzel betörünk a kínai piacra is, ami óriási…
– Az ázsiai popsztárokkal az a baj, hogy
értelmezhetetlenül beszélnek angolul – ellenkezik Harvey. –
Hábolúsz hósz! Produkciós rémálom az összes.
– Harvey! – neveti el magát Justin. – Ilyet nem illik
mondani!
 – Jaj, lebuktam! Nehogy szólj róla Jasmine-nek.
– Mondjuk, ez nem lenne probléma – vágok közbe –,
mert a munkások angolja egyébként sem lehetne tökéletes.
Talán kicsit szúrósabban szólok a kelleténél, mert Justin
gyorsan tisztáz mindent.
– Nyilván nem nyúlnánk bele a történetbe a
beleegyezésed nélkül. Nem ezt akarjuk. Megtiszteljük a
projektet azzal, hogy…
Megrázom a fejem.
– Jaj, egyáltalán nem érzem úgy, hogy nem tisztelnétek…
– Most csak dobálózunk az ötletekkel, hátha sikerül
jobban tálalni a dolgokat, esetleg szélesebb közönséget is
bevonzani…
Hátradőlök, és megadóan felemelem a kezemet.
– Figyeljetek. Ti értitek Hollywoodot. Én csak egy
regényíró vagyok. Minden, amit mondtok, remekül
hangzik, áldásomat adom rá, miegymás, csomagoljátok úgy
az egészet, ahogy nektek megfelel.
Komolyan gondolom. Sosem akartam bábáskodni a
lmadaptációim felett. Nem vagyok forgatókönyvíró, és
amúgy is, a közösségi média állandóan azon zizeg, hogy ez
meg az az író összeveszett a rendezőjével. Semmi kedvem
kreatív dívának lenni. És valószínűleg igazuk van. Ki a fene
akar moziba menni azért, hogy egy rakás kínaiul hablatyoló
embert nézzen két órán keresztül? Mármint, akkor már
jobban megéri egy valódi kínai lmet megnézni. Egy
blockbusterről beszélünk az amerikai közönség számára.
Számít az érthetőség.
 – Köszönjük, hogy megérted ezt – mosolyog Justin. –
Sokszor beszélünk írókkal, és hát… tudod…
– Nagyon nnyásak – folytatja Harvey. – Azt akarják,
hogy minden snitt szóról szóra megegyezzen a könyvvel.
– És nem értik meg, hogy a lm egy különálló médium,
és teljesen más elbeszélői technikákra van szükség – teszi
hozzá Justin. – Igazából inkább fordításnak számít. És a
médiumok közti fordítás elkerülhetetlenül pontatlan lesz,
már egy bizonyos fokig. Ismered a mondást: a fordítás
mindig ferdítés.
– Belles in dèles – mereng Harvey. – Gyönyörű, de
hűtlen.
– De érted te ezt – zárja Justin –, ami szuper dolog.
És itt a vége. Szuper dolog. Én is szuper vagyok.
Mindannyiunkat lázba hoz, hogy összejöjjön ez az egész.
Várom, hogy kifejtsék a további részleteket. Mennyi
pénzről beszélünk? Mi az ütemezés? Felkeresik ezt a Danny
Bakert, mondjuk, már holnap? (Harvey mondata úgy
hangzott, mintha már most írni akarna neki.) De csak
lelkendeznek tovább, és én is rájövök, hogy ez most nem a
legjobb alkalom tovább erőltetni a dolgokat. Úgyhogy
hátradőlök, és hagyom, hogy meghívjanak egy méregdrága
rétesre (aminek a neve: Ponyvalepény), majd arról
fecsegünk, milyen szép a vízpart. Justin zet, aztán
mindketten szorosan megölelnek, és elbúcsúzunk.
Addig battyogok, amíg le nem fordulnak a szemközti
sarkon, aztán visszarohanok a kávézóba, és egy álló percig
csak pisilek.
JÓL MENT. Összefoglalom Brettnek a találkozót egy e-
mailben, miközben a Rosslynba vezető hídon sétálok.
Szerintem bírtak engem, de úgy látom, még ki
akarnak puhatolni egy-két dolgot, mielőtt
rátérnének a pénzre. Asszem, Jasmine Zhang nem
lesz benne, ami elég fura.
A hollywoodi találkozók általában ilyenek,
válaszolja Brett. Először is felmérték, milyen ember
vagy. A megfoghatóbb ajánlatok csak később
jönnek. Nem tudom, mi van Jasmine-nel, de tényleg
úgy tűnik, hogy leginkább Justin érdeklődik. Szólok,
ha van valami újdonság.
Türelmetlenül várom a továbbiakat, de ez már csak így
megy. A könyvkiadás malmai irdatlan lassan őrölnek. A
kapuőrök hónapokig ülnek a kéziratokon, a találkozókat
zárt ajtók mögött tartják, te meg majd’ belehalsz az
izgatottságba odakint. A könyvkiadásban simán előfordul,
hogy hetekig nem hallasz új híreket, aztán egyszer csak
álldogálsz a sorban a Starbucksban vagy a buszodra várva,
és akkor pittyen a telefonod egy olyan e-mailt jelezve, ami
örökre megváltoztatja az életed.
Úgyhogy lementem a metróhoz, félretoltam a
Hollywoodról szőtt álmaimat, és vártam, hogy Brett
szóljon, mikor leszek milliomos.
Próbálok óvatosan reménykedni. Végül is, a
meg lmesítési tervek döntő többségéből nem lesz semmi.
Az opciós szerződés csak annyit jelent, hogy a produkciós
cégnek kizárólagos joga van átdolgozni a történetet
valamivé, amit majd egy stúdió később felvásárolhat. A
projektek legjava a fejlesztési purgatóriumban tengődik, és
csak nagyon kevés nyer közülük zöld utat valamelyik
stúdiótól. Ezt onnan tudom, hogy a következő pár órát az
internetet böngészve töltöm, cikkeket olvasok a
folyamatról, ellesem a szakkifejezéseket, és próbálom
felmérni, mennyire merjek izgulni.
Nagy eséllyel nem a Warner Bros. fog lecsapni rá. És
valószínűleg nem leszek milliomos. A felhajtás attól még
besegíthet majd – több tízezer dollárt is kereshetek a
Greenhouse opciós ajánlatából. Csak ennek a híre miatt
elkelhet további pár tízezer példány a könyvemből.
És még mindig ott van az a csalóka, kecsegtető „talán”.
Talán majd a Net ix, az HBO vagy a Hulu megveszi. Talán a
lm óriási siker lesz, és a könyv lmes borítóval kap új
kiadást, én pedig rám szabott ruhában megyek a premierre,
kézen fogva azzal a jóképű ázsiai színésszel, akit A Kang
szerepére válogattak be. Elle Fanning játssza majd Annie
Waterst, és lövünk egy cuki közös szel t, amilyet Athena
csinált Anne Hathawayjel.
Miért ne álmodhatnék nagyot? Feltűnt, ahogy egyre
nagyobb célkitűzéseket érek el a könyvkiadásban, az újabb
célkitűzéseim csak magasabbra és magasabbra kerülnek.
Arcpirítóan nagy összegű előleget zsebeltem be. Elértem a
bestsellercímet, megkaptam a pro linterjúimat a híres
magazinokban, díjakat és kitüntetéseket nyertem. Most, a
Saigon kisasszony émelyítő ízével a számban mindez
csekélységnek tűnik ahhoz képest, amilyen az igazi
irodalmi hírességek élete. Azt akarom, ami Stephen
Kingnek van, ami Neil Gaimannek jár! Miért ne lehetne
lmes szerződésem? Miért ne lehetnék hollywoodi sztár?
Miért ne létesíthetnék egy multimédia-birodalmat? Miért
ne lehetne enyém az egész világ?
 Tizenegy
A TÁMADÁSOK A TWITTEREN indulnak meg.
Az első tweet az @AthenaLiuSzelleme felhasználótól
érkezik, a hét elején hozták létre a pro lját; nincs
pro lképe, sem leírás a bióban:

Nem Juniper Song alias June Hayward írta Az

utolsó frontot. Én voltam. Ellopta a
könyvemet, ellopta a hangomat, és ellopta a
szavaimat. #MentsükMegAthenát

Aztán pár órával később újabb felkavaró folytatásokat ír

hozzá:

June Hayward pár évvel ezelőtt barátkozott

össze velem, hogy jobban megismerje a
módszereimet és a munkáimat. Gyakran járt
át a lakásomba, és sokszor rajtakaptam,
ahogy a jegyzeteimet bújja, amikor azt hitte,
nem látom őt.
A bizonyíték ott van mindenki előtt, feketén-
fehéren. Olvassátok el az előző regényeimet.
Hasonlítsátok össze a stílust Az utolsó
frontéval. Aztán olvassátok el June első
regényét, és tegyétek fel a kérdést: Az utolsó
front tényleg olyan regény, amit egy fehér nő
megírhatott volna?

Mert azért az legyen világos: Juniper Song

Hayward fehér nő.

A Juniper Song írói álnevet azért használja,

hogy kínai-amerikainak tettesse magát. Új
szerzői fotókat is készíttetett, hogy még
barnábbnak és kisebbséginek tűnjön, de olyan
fehér, mint a hó. June Hayward, tolvaj vagy, és
hazug. Elloptad az örökségemet, és most a
síromra köpsz.

Szégyelld magad, June. Szégyellje magát az

Eden Press. Daniella Woodhouse-nak
kötelessége visszahívni a könyvesboltokból a
példányokat, és visszaadnia a jogokat Athena
 édesanyjának, Patricia Liunak. Minden
jövőbeli kiadást kizárólag Athena neve alatt
szabad közölni.

Ne hagyjuk, hogy az igazságtalanság győzzön.

#MentsükMegAthenát

Az utolsó előtti tweetben megjelöli egy rakás híresség

Twitter- ókját, könyörögve, hogy retweeteljék a posztot,
hogy minél többen olvashassák.
Az utolsó tweetben pedig engem jelöl meg.
Mire a végére érek, elhomályosodik a látásom. Nagy
levegőt veszek, forog velem a szoba. Képtelen vagyok
felállni; mozogni is alig. Zsong az agyam, nem tudok
összefüggően gondolkodni, csak a frissítésre kattintgatok
@AthenaLiuSzelleme oldalán, újra és újra elolvasom a
tweeteket, és gyelem, ahogy a posztfolyam szép lassan
teret hódít. Az első pár órában még nem lájkolta senki, és
őrülten reménykedem abban, hogy ez is, mint a többi
trollposzt, felszívódik az éterben. De a megjelölések
bizonyára elérték a céljukat, mert negyedórával azután,
hogy észreveszem a posztot, az emberek elkezdenek
válaszolgatni rá. Valami könyvesblogger a hatezer
követőjének retweeteli az első tweetet. Aztán egy
feltörekvő szerző, aki az irodalmi körökről szóló „vitaindító”
posztjai miatt nagyot futott párszor korábban (ezek lényege
általában annyi volt, hogy „tanuljatok meg kritikusan
olvasni” meg „nem minden gonosztevő problémás”), most
idéz a posztból, és hozzáteszi: Ha ez igaz, undorító.
Úristen. És aztán átszakadnak a gátak. Az emberek
válaszolnak:

Ez most komoly, baszki?

Hol a bizonyíték?

Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel

Songgal. Hm.

Úgy látszik, a Yale-es „csodagyerek” csak egy

nagy kamu.

MIAF@SZ!!! BÖRTÖNBE VELE!

Nem tudok felállni a laptop mellől. Amikor végre

kimegyek a mosdóba, a szemem akkor is a telefonomra
tapad. Az volna egészséges, ha kikapcsolnám minden
kütyümet, de nem tudok leállni. Végig kell néznem a
katasztrófa kibontakozását, látnom kell, ki retweeteli és ki
reagál rá.
Aztán beesnek a privát üzenetek. Vadidegenektől.
Gőzöm sincs, miért nyitogatom meg, de túl kíváncsi vagy
túl mazochista vagyok ahhoz, hogy simán kitöröljem
ezeket.

Dögölj meg, ribanc.

June, ezeket láttad? Ez igaz? Meg kell

védened magad, ha nem.

A pokolban fogsz égni azért, amit tettél.

Rasszista tolvaj geciláda.

A bankszámládon lévő minden cent Mrs. Liué!

Imádtam Az utolsó frontot. Hihetetlenül

lesújtott ez az egész. Nyilvánosan kellene
bocsánatot kérned a teljes könyves
közösségtől, most azonnal.

Eljövök érted Washingtonba, és a szart is

kiverem belőled. Te rasszista kurva.

Az utolsónál végül tényleg az ágyam végébe hajítom a

telefonomat. Azt a rohadt. A fülemben érzem, ahogy
dübörög a szívem, felállok, járkálok a lakásban,
kitámasztom egy székkel a bejárati ajtót (nem, nem hiszem,
hogy bárki berontana és meggyilkolna, de attól még úgy
érzem), aztán összekuporodom az ágyon, a térdemet a
mellkasomhoz húzom, és csak dülöngélek előre-hátra.
Úristen.
Úristen.
Vége van. Az emberek tudják. Az egész világ meg fogja
tudni. Daniella megtudja, az Eden kirúg, elveszítem az
összes pénzemet, Mrs. Liu beperel, és szétszed a bíróságon,
Brett megszabadul tőlem, a karrieremnek vége, és úgy
maradok meg az irodalomtörténetben, mint az a liba, aki
lenyúlta Athena Liu munkáját. Wikipédia-oldalt készítenek
rólam. Végeláthatatlan eszmefuttatásokat írnak. Nem tudod
majd kiejteni a nevemet a szaktekintélyek előtt anélkül,
hogy tudálékos ntorokkal és kínos nevetésekkel ne
találkoznál. Mém leszek. És többé egy árva szót sem
publikálnak majd tőlem.
Mi az istenért adattam ki Az utolsó frontot? Szívesen
seggbe rúgnám a múltbéli énemet az ostobaságáért. Azt
hittem, jót teszek. Valami nemeset – hogy Athena munkája
méltó formában kerüljön a nyilvánosság elé. De hogy
gondolhattam, hogy nem szívom majd meg a végén?
Eddig tök jól ment minden. Hellyel-közzel sikerült
kezelnem a szorongásomat, a jelenre koncentráltam a
félelmeim és a bizonytalanságaim helyett, sikerült
elnyomnom magamban a rettegést, hogy valaki rájön,
honnan és hogyan szereztem meg az eredeti kéziratot, és
sikerült továbblépnem. És most hömpölyög vissza minden –
Athena torkához kapó keze, elkékülő arca, doboló lábai a
földön.
Jézusom, mit tettem?
A telefonom képernyővel felfelé fekszik az ágyon, kéken
villog az új értesítések miatt. Mint egy rendőrvillogó.
Zokogásban török ki, hangosan és csúnyán bőgök, akár
egy csecsemő. Megrémít a hangerő; félek, hogy meghallják
a szomszédok, úgyhogy a párnámba fúrom az arcomat, és
így maradok: elfojtottan, de hisztérikusan, hosszú órákig
hüppögök.

LEMEGY A NAP. Elsötétül a szoba. Az adrenalinlöket egyszer

csak alábbhagy, lelassul a pulzusom; a zokogástól
berekedtem, már minden könnyemet elsírtam. A
pánikroham elcsitul, talán mert annyiszor képzeltem el a
legrosszabb eshetőségeket, hogy már nem tudnak
megijeszteni. A társadalmi és a szakmai lebőgést is
elfogadtam, és ez paradox módon azt jelenti, hogy ismét
tudok gondolkodni.
A telefonomért nyúlok, és ahogy a Twittert pörgetem,
ráébredek, hogy nem is annyira rossz a helyzet, mint
amilyennek először tűnt. Esélytelen, hogy az
@AthenaLiuSzelleme mögött álló ember tényleg tudná, mi
történt igazából. A lényeggel kapcsolatban igaza van, de a
részletekben nagyokat téved. Sosem jártam Athena
lakásában, csak az első és utolsó, végzetes alkalommal. Az
egyetemen találkoztunk Athenával, nem pedig
Washingtonban. És nyilván nem azért barátkoztam vele,
hogy ellopjam Az utolsó frontot. Athena halálának napjáig a
szöveg létezésével sem voltam tisztában.
Bárki is ez az ember, csak nagyon szerencsésen tud
tippelgetni. De a többit csupán kitalálta. Ami arra utal,
hogy valójában nincs konkrét bizonyítékok birtokában.
Ha csak gyanakszik, akkor van esélyem tisztázni
magamat. Talán van esélyem elűzni ezt a szellemet.
A gondolataim vissza-visszatérnek a Twitter- ók nevére
– Athena Liu szelleme –, és Athena arcának emlékére a
Politics and Prose boltban: a csillogó szemére, a lekezelő
mosolyára. Nem foglalkozom vele. Ezen az úton csak az
őrület vár. Athena kurvára halott. Ez pedig már az élők
problémája.

NEM AKAROM, HOGY Brett a Twitterről tudjon meg mindent,

úgyhogy gyorsan írok neki egy e-mailt:Valami bizarr
dolog történik. Tudnánk beszélni telefonon?
Valószínűleg már látta a tweeteket, mert alig öt perccel
később hív is, pedig majdnem este kilenc van. Remegve
veszem fel.
– Szia, Brett.
– Szia, June. – Haloványnak tűnik a hangja, de lehet,
hogy csak beleképzelem. – Mesélj, mi a helyzet?
Megköszörülöm a torkom.
– Asszem, láttad már a tweeteket…
– Tudnál pontosabban…
– Amikben arról írnak, hogy Athena Liutól loptam Az
utolsó frontot.
 – Nos. – Hosszú szünet. – Hát, igen. Nem igazak, ugye?
– Nem! – Magasra szökik a hangom. – Persze hogy nem.
Nem tudom, ki áll az egész mögött, azt sem, hogyan
kezdődött…
– Hát, ha koholmány, akkor nem kell vele foglalkoznod.
– Brett közel sem hangzik annyira zaklatottnak, mint
amilyennek lennie kéne. Azt hittem, dühös lesz, de épp
csak egy leheletnyit ingerült. – Ez csak valami troll. Majd
kifúj az egész.
– Nem, nem fog – erősködöm. – Mindenféle ember látja
őket. Véleményt alkotnak…
– Hát hadd alkossanak véleményt. Az Eden nem fogja
leszedetni a könyvet a polcokról valami netes pletyka
miatt. És a legtöbb vásárló nem a Twitteren lóg egész álló
nap. Higgy nekem, a könyviparnak csak egy igen aprócska
szeletét érinti.
Utálatosan felvinnyogok.
– Ehhez az aprócska darabhoz tartozik a hírnevem is,
ami viszont számít.
– A hírneved sértetlen – közli fagyosan. – Az egész csak
vádaskodás, nem? Teljesen alaptalan, ugye? Ne válaszolj rá.
Ne gabalyodj bele. Ha semmijük sincs, akkor semmijük
nincs, és az emberek hamar rájönnek, hogy ez az ügy nem
volt más, mint egy csúnya karaktergyilkossági kísérlet.
Annyira magabiztosnak hangzik, tökéletesen
érdektelennek, hogy egy kicsit megnyugszom. Talán igaza
van. A végén még valami zaklatásnak látszik az egész – és a
twitteresek gyűlölik a zaklatást. A végén még jó sajtót
csinálnak nekem.
Brett zagyvál még nekem egy kicsit más híres írókról,
akik korábban online gyűlöletkampányok célkeresztjébe
kerültek.
– Ezek sosem ártanak az eladásoknak. Soha. Hadd
pofázzanak a trollok. Veled minden rendben lesz.
Bólintok, és visszafojtom, amit mondani szeretnék.
Brettnek igaza van. Nincs értelme beleállni, bármiféle
reakcióm csak alapot nyújtana a további vádaskodásoknak.
– Rendben.
– Rendben? Akkor jó. – Hallatszik, hogy Brett már
nagyon szívesen letenné a telefont. – Ne aggódj annyit,
kérlek!
– Hé, várj csak… – Hirtelen beugrott egy másik gondolat.
– Hallottál bármit a greenhouse-osok felől?
– Hm? Á, dehogy. De még csak egy hét telt el,
valószínűleg az utazás fáradalmait pihenik ki. Adj nekik
időt.
Akadékoskodnék még, de hülyeség lenne. Ennek a
kettőnek semmi köze egymáshoz. Justin és Harvey nem
feltétlenül nézegeti a Twittert a könyves pletykákon
függve. Jobb dolguk is van ennél.
– Oké.
– Nyugodj meg, June. Lesznek még utálóid. Ezzel jár. Ha
nincs igazuk, akkor nincs mitől tartanod. – Brett megáll egy
pillanatra. – Mármint, nincs igazuk, ugye?
– Nincs! Jesszus, dehogyis.
 – Akkor tiltsd le őket, és ne foglalkozzunk velük. –
Felhorkan. – Vagy töröld a Twittert is egy az egyben. Ti,
írók amúgy is túl sokat lógtok a neten. El fog múlni. Az
ilyenek mindig elmúlnak.

BRETT TÉVED. Nem fog elmúlni. A twitteres botrányok

olyanok, mint egy lejtőn guruló hógolyó: minél többen
látják, annál többen akarnak véleményt nyilvánítani; a
kezdő társalgásból robbanásszerűen nőnek ki a
szóváltások. Ha az olvasottság eléri a kritikus tömeget,
mindenki erről fog beszélni az ágazatban. És
@AthenaLiuSzelleme, bárki legyen is ő, már majdnem ezer
követőnél jár. Elérte a kritikus tömeget.
Az Athena–June botrány, ahogy hivatkoznak rá, a
Szezon Vitája lett. Teljesen más szinten van, mint a Lily Wu-
féle beszélgetés, mert azon legfeljebb egy tucatnyi ember
vett részt. Most vér került a vízbe. Nem szabad csendben
maradni. Mindenkinek állást kell foglalnia, különben
bűnpártoló lesz. (Szánalmas, hogy ennyi állítólagos
szövetséges mekkorákat hallgat most, hogy a
barátjuk lebukott, írják az anonim tweetekben, hogy még
jobban kavarják a szart.) A nevesebb szerzők próbálnak
pártatlannak látszani, bevédik magukat, de azért a
hűségüket is kinyilvánítják.
A plágium borzalmas dolog, írja az egyikük. Ha
Hayward tényleg plagizált – és még nem tudjuk,
hogy megtette-e –, akkor a jogokat vissza kell adnia
Athena Liu családjának.
Szörnyű, ha kiderül, hogy igaz, írja egy másik. De
amíg nincs megfelelően alátámasztott bizonyíték,
addig nem szállok be a lincselő tömegbe.
Itt kialakul egy másik, heves beszélgetés arról, hogy
elfogadható kifejezés-e a „lincselő tömeg”, ha egy fehér
nőről van szó, ami végül abba fullad, hogy a fent említett
szerzőt többen is rasszistának titulálják. A szerző pro lját
órákon belül zárolják.
Vannak Twitter-felhasználók, akik nem igazán jelentős
közéleti gurák, így nincs veszítenivalójuk, ellenben
mindent elnyerhetnek, ha belém vájják a karmaikat – na, ők
a legveszedelmesebbek.
June Hayward néven írt régen, tweeteli egy reyl089
nevű ember. De a Kínáról szóló könyvét már June
Song néven adta ki. Elcseszett ügy ez, nem?
Szó szerint a sárgára mázolás tankönyvi esete,
olvasom egy másik hozzászólásban. Szerintem nincs
tisztában a „szó szerint” jelentésével.
Annyira szánalmas, nyögi be még egy.
És ott van a tízpontos örökzöld Mikor hagyják már
abba a fehérek az írást? is.
Valaki kirak egy képet, amihez leszedett egy fotót az
Instagramomról, mellérakta Scarlett Johansson fényképét,
 A központ kéri, hogy keresd meg a
és ezt írja alá:
különbségeket a két kép között LOOOL.
A válaszokban ott rejlik az összes velem kapcsolatos
rosszindulat, ami csak elképzelhető:
Könyörgök, miért néz ki hótt ugyanúgy minden
fehér nő?
Ja, azt leszámítva, hogy ScarJo legalább tényleg
dögös LOLLL
Azért hunyorog, hogy még ázsiaibbnak nézzen ki,
vagy mert nem szokott napra járni?
Akkor kellett volna abbahagynom, amikor még azt
hittem, hogy a netes ostobaság legmélyén járok. De a rólam
szóló kommenteket olvasgatni olyan érzés volt, mint
piszkálni egy fájó fogat. Még mélyebbre akarok ásni, hogy
tényleg elérjem a rothadás legalját.
Óránként böngészek a Twitteren, a Redditen, a
YouTube-on (már három könyvesblogger is rakott fel
videót olyasmi címekkel, hogy Lerántjuk a leplet Juniper
„Song”-ról!), meg a Google Newsban és még TikTokon is.
Szörnyen fárasztó. Semmi másra nem tudok gondolni.
Képtelen vagyok kilépni a lakásból; csak
összegömbölyödöm az ágyon, felváltva görgetek a
laptopomon és a telefonomon, olvasom és újraolvasom
ugyanannak az öt oldalnak a frissítéseit.
Az emberek képtelen pletykákat találnak ki rólam.
Valaki azt mondja, hogy a régi értékeléseim a Goodreadsen
rasszisták. (Csak annyit írtam, hogy nem tudok
együttérezni egy indiai szerző romantikus regényének
szereplőivel, mert mindegyik elviselhetetlenül viselkedett,
és annyit foglalkoztak a családi kötelezettségeikkel, hogy
az már nem volt hihető.) Másvalaki azt mondja, hogy
rendszeresen zaklatom és megfélemlítem azokat, akik
kritizálni merészelik a munkámat. (Egyszer raktam ki egy
cinikus subtweetet egy különösen ostoba visszajelzéséről,
amit A szikomorfán túl kapott, azt is három évvel ezelőtt.)
Még egy ember pedig azt állítja, hogy egyszer letámadtam
őt egy találkozón azzal, hogy „megdicsértem a bőrét, de
nagyon rasszista módon”. (Azt mondtam, hogy ez a piros
ruha nagyon szépen kiemeli a bőre sárga árnyalatát.
Jézusom, csak kedves akartam lenni. Nem is tetszett az a
nyamvadt ruha.) És a twitteresek mégis teljesen
rácsavarodtak az elképzelésre, hogy nekem fétiseim az
ázsiai emberek, amit a mostani, BTS-t érintő retweetjeim is
bizonyítanak, meg az is, hogy egyszer játszottam valami
japán videójátékkal, és azt írtam, nagyon szexik benne a
karakterek, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy perverz
megszállottja vagyok a fér atlanított és szubmisszív ázsiai
fér aknak. (Kár, hogy annyira nem is szeretem a BTS-t, és
az említett videójátékban lévő karaktereket kifejezetten
európainak tervezték, szóval, most akkor mi is van?)
Az összes intő jel ott villog a szövegben, jelenti ki
egy anonim Tumblr-felhasználó, akire egy Redditen
megjelent leleplező írás „forrásai” között bukkantam rá.
Nézzétek meg a 317. oldalt, ahol A Kang
mandulavágású szeméről és puha bőréről ír.
Mandulavágású szemek? Most komoly??? A fehér
nők évtizedek óta fantáziálnak ázsiai férfiakról. (Ezt
a jellemzést nem is én írtam! Athena volt!)
Valaki összehasonlította Az utolsó front és Athena
korábbi munkáinak szövegét egy Python-alapú neuro-
lingvisztikus programmal, és a végeredmény az, hogy „a két
szöveg kulcsszavainak átfedése elképesztő gyakoriságot
mutat”. A kérdéses szavak pedig: „mondta”, „harcolt”, „ő”,
„ők”. Ez alapján akár Hemingwayt is plagizálhattam volna,
nem?
A rosszakaróim Az utolsó front kapcsán tett minden
nyilvános megszólalásomon keresztülrágják magukat, hogy
kiszemezgessék belőlük azokat a részeket, amelyek alapján
bizonyítható, micsoda szörnyű ember vagyok. Úgy tűnik,
kínai emberekről szóló történeteket nem helyes
„romantikusnak”, „egzotikusnak” és „lenyűgözőnek” hívni.
Az pedig, hogy drámaként jellemeztem a könyvet,
ellehetetleníti az etnikai különbségeken alapuló
kapitalizmus potenciális kritikáját. „Nem értek egyet azzal,
hogy a munkásokat holmi cselédekként ábrázoljuk –
mondtam még régebben. – A kínai kormány azért ajánlott
fel önkéntescsapatokat az első világháború folyamán, hogy
befolyást szerezhessen a nyugati országokban. A munkások
szabad akaratukból mentek oda.” (Ez a látásmód „vak
marad a nyugati hegemónia kényszerítő erejére” és
megmutatja, hogy a szerzőnek „elképzelése sincs a globális
tőke hatalmáról”.) „Ezek a fér ak jórészt analfabéták voltak
– írja Adele Sparks-Sato. – A magas jövedelem ígéretével
toborozták őket, de sokuknak fogalma sem volt róla, mi
várja őket Európában. Az, hogy Hayward/Song szabadnak
és kényszer nélkülinek jellemzi az alkalmazásukat, jobb
esetben is homályos okoskodás, rosszabb esetben álnok
közöny a Globális Dél munkásosztályának körülményeivel
szemben.”
Az utolsó frontot „fehér megváltó” történetnek nevezik.
Nem tetszik nekik, hogy megmutattam a fehér katonák és
misszionáriusok becsületességét; azt mondják, ez már
megint a fehéreket tolja a középpontba. (De ezek az
emberek tényleg léteztek! Az egyik misszionárius, Robert
Haden megfulladt, miközben megpróbált megmenteni egy
kínai munkást, aki akkor esett a vízbe, amikor az Athos
nevű gőzhajót megtorpedózták a német tengeralattjárók.
Az ő halála már fabatkát sem ér?)
És rasszistának tartanak amiatt, mert azt mondtam,
hogy a munkásokat északról gyűjtötték, mert a britek úgy
gondolták, a melegebb éghajlatról származó déliek
alkalmatlanok a kétkezi munkára. De ez nem az én nézetem,
ez a brit parancsnokok nézete. Miért nem tudnak
különbséget tenni? Mi történt a kritikus olvasással? Vajon
az is rasszista, ha azt mondom, hogy az északiak jobban
bírják a hidegebb időt, mert ez az igazság?
Szóról szóra meg akarok cáfolni mindent. Azért hoztam
meg ezeket a kreatív döntéseket, mert minél többféle
emberi sorsot akartam bemutatni, nem azért, hogy a jó
vagy rossz sztereotípiáknak megfeleljek. Ennek
megfelelően nem azért ábrázoltam a szövegemben a
rasszizmust, mert egyetértenék vele, hanem mert hű
akartam lenni a történeti tényekhez.
De tudom, hogy nem számítana. Már kiosztották nekem
a szerepet. Most már csak a „tényeket” gyűjtik, hogy
igazolják magukat.
Nem ismernek engem. Nem is ismerhetnek; sosem
találkoztunk. Információmorzsákat szedegetnek fel rólam
az internetről, és úgy illesztik össze, hogy megegyezzen egy
kitalált gonosztevő képével, amelynek semmilyen
valóságalapja sincs.
Nincs „sárga szemüvegem”. Nem tartozom az igencsak
bizarr fazonok közé, akik kizárólag a japán folklórból
merítik a témáikat, kimonót viselnek, valamint
szándékosan – és mesterkélt kiejtéssel – ázsiai szavakat
fűznek a mondandójukba. Matcha. Otaku. Nem áll
szándékomban meglopni az ázsiai kultúrát. Úgy értem, Az
utolsó front előtt egyáltalán nem is érdekelt a modern kínai
kultúra, vagy bármi ilyesmi.
A legrosszabb viszont, hogy ezek miatt a trollok miatt
néha az önmagamról kialakított képet is megkérdőjelezem.
Olykor eszembe jut, vajon nem én vagyok-e, aki nem látja
tisztán a valóságot, hogy tényleg nem szociopata vagyok-e,
aki fetisizálja az ázsiai nőket, hogy Athena talán komolyan
tartott tőlem a barátságunk során, illetve a tény, hogy
aznap este a lakásán voltam, talán sokkal aljasabb, mint
hittem. Ezeket a lopakodó aggodalmakat azonban mindig
igyekszem csírájukban elfojtani. Nem hagyom, hogy a
gondolataim kicsússzanak a kezemből, ahogy dr. Gaily is
megtanított rá. Az internet van elbaszva, nem én. A
társadalmi igazságosság harcosai, a sikerhajhász fehér
„szövetségesek” és a magukra gyelmet felhívni akaró
ázsiai aktivisták hisztikéznek. Nem én vagyok az ellenség.
Én az áldozat vagyok.

LEGALÁBB PÁR EMBER kiáll mellettem. Igaz, ami igaz, a

legtöbben fehérek, de ez még nem jelenti szükségszerűen,
hogy tévednek.
Brett, áldassék a neve, a következő nyilatkozatot rakja
ki: „Az ügyfelemet, Juniper Songot ért közelmúltbéli
vádaskodások teljességgel alaptalanok és rosszindulatúak.
Az online támadások csupán karaktergyilkossági
kísérletek.” Ezután körberajong az elvitathatatlan írói
tehetségem miatt, hogy milyen keményen dolgozom azóta
is, hogy leszerződtünk négy évvel ezelőtt, aztán azzal zárja,
hogy „én magam és a Lambert ügynökség határozottan
kiállunk Juniper Song mellett.”
Az Edennél viszont egy mukkot sem szól a csapatom, ami
egy kicsit felhúz. Tekintetbe véve azonban a hatalmas
mennyiségű posztot, amelyben az Edent megjelölik, és arra
buzdítják, hogy tegye semmissé a szerződésemet, a kiadó
közönyét már önmagában is a bizalom határozott jelének
veszem. Daniella írt egy aggódó e-mailt nekünk, amikor a
vádaskodások megkezdődtek, de Brett megnyugtatta, hogy
semmilyen valóságalapja nincs ezeknek, úgyhogy a
szerkesztőm azt tanácsolta, húzzuk meg magunkat. Nem
akarunk táptalajt adni a vádaknak azzal, hogy
reagálunk rájuk. A csapatunk már korábban is
megtapasztalta, hogy a trollokkal való vitázás csak
felbátorítja őket. Sajnálom, hogy June-nak ezt kell
átélnie, de hiszünk abban, hogy a legcélravezetőbb
dolog, ha csendben maradunk.
„Bizonyítékok nélküli durva rágalmazás az egész –
tweeteli egy netes személyiség, akit leginkább az
irracionális helyzetekre adott racionális és ki nomult
véleménye miatt követnek oly sokan. – Emberek
megélhetése forog kockán. Kiábrándító, hogy ez a közösség
előszeretettel lel örömet abban, hogy másoknak szenvedést
okozzon. Jobbá kell válnunk ennél.”
Egy diszkréten konzervatív, hetvenezer követős
popkulturális blogger elindítja gyűlöletkampányát Adele
Sparks-Sato ellen. ASS
EGY VADÁLLAT, AKI TÖBBSZÖR
IS BOSSZÚHADJÁRATOT FOLYTATOTT MÁR, AKÁR
SIKERESEBB ÍRÓK ELLEN IS, dühöng a srác. FRISS
HÍREINK: AZ IRIGYSÉG NEM TESZ JÓT AZ
ARCBŐRÖDNEK, ADELE. (Bár szórakoztató ezt látni,
nem értek egyet az ilyen akciókkal. Jó, ha valaki kiáll az
érdekedben, de egy ideális világban az ilyenek nem
kapnának sűrűn szót a Fox Newsnál.)
Az Eden Angyalai is velem vannak, hála istennek.
Jen: Általában nem értek egyet a fasisztákkal,
de ASS kapcsán igaza van, hehe.

Marnie: Ehhez nem kell fasisztának lenni,

hogy tudd.

Jen: Jól vagy amúgy? Minden oké?

Marnie: Ez iszonyatos. Borzasztóan sajnálom,

hogy át kell élned. Szólj, ha bármit tehetünk.
Bátor vagy ám.

Jen: Mindig annak a fejét ütik, aki kimagaslik

a tömegből. Nem bírják elviselni, ha egy fiatal
nő sikeres lesz. Ennyi az egész. Vezető
pozíciókban terpeszkedő férfiaktól szoktam
pont ilyeneket kapni. Nem bírnak ELVISELNI
minket.

Marnie: A hírnévért és a figyelemért szálltak

rád, és ezt ők is tudják. Ez nem rólad szól,
hanem róluk.
 Jen: Sose birkózz disznóval, és ennyi! Zárd ki,
Junie. Tojd le a gyűlölködőket. EMELKEDJ
FÖLÉJÜK!!

Bárcsak tudnék. Nem tudok elszakadni a kütyüimtől.

Amikor behunyom a szemem, akkor is telefonképernyőt
látom. Ugyanúgy a lájkok tömkelege villog előttem valami
újabb megszégyenítő poszton.
Megpróbálkozom a digitális detoxszal. Mindenki arra
biztat, hogy csináljam, hogy próbáljak úgy tenni, mintha a
Twitter nem is létezne, és akkor majd minden problémám
megoldódik. A trollok a figyelmedből táplálkoznak!,
emlékeztet folyton Jen. Ami az interneten van, nem
bánthat téged, ha nem nézel rá. De nem érzem a
megtisztulást; olyan, mintha homokba dugnám a fejem,
miközben minden összeomlik körülöttem. Nem tudom
gyelmen kívül hagyni az okozott károkat. Pontosan végig
kell követnem a hurrikán nyomvonalát, mert akkor tudni
fogom, hol csap le legközelebb, és kevésbé fog fájni. Vagy
legalábbis az agyam ezt igyekszik elhitetni velem.
Próbálok sétálni, elveszni az olyan apró részletekben,
mint a madárcsiripelés meg a ragyogó napfény és az eső
után a betonon hagyott pocsolyák, de a külvilág annyira
megfoghatatlannak és lényegtelennek tűnik, mint egy
videójáték betöltés alatt álló háttere. Olykor sikerül
elfelejtenem az egészet egy-egy pillanatra, de aztán újra
meginog a koncentrációm, és már megint arra gondolok,
ahogy ott fekszem az ágyon telefonnal a kézben, amely
egyre csak zizeg az értesítésektől. A légzésem megint
felgyorsul, rám tör a szédülés, és rájövök, hogy egy újabb
szorongásroham szélén állok, úgyhogy visszasietek a
lakásomba, bedőlök az ágyba, és előkapom a telefonom egy
újabb órányi gyászos görgetésre, mert paradox módon ez az
egyetlen tevékenység, amitől megnyugszom.
Képtelen vagyok enni. Szeretnék, szinte éhezem, és
egyre-másra rendelem a hatalmas adag forró és zsíros
pizzákat meg tésztákat, de amint elkezdek rágni, a
gondolataim újfent a közelgő szakmai bukásomra
terelődnek, és nem tudok öklendezés nélkül lenyelni még
egy falatot.
Képtelen vagyok aludni. Éberen fekszem minden
éjszaka, amíg fel nem kel a nap, lázasan frissítgetek
különböző posztokat és pro lokat, hogy láthassam, ki mit
retweetelt vagy mire válaszolt, elképzelt beszélgetéseket
rakok össze fejben, aztán az erre adott válaszokra is további
reakciókat képzelek el.
Bárcsak volna menekülési tervem! Bárcsak lenne egy
varázslatos védőbeszédem, amit bevethetnék, egy jogos
mentségem, ami mindent leállítana. De tudom, hogy semmi
értelme belemászni ebbe a mocsárba. Bármit posztolnék is,
csak további bizonyítékká válna, amelyet felhasználhatnak
ellenem. És mégis hogy néz ki egy online győzelem?
Esélytelen visszaszívni a kiszolgáltatottságomat, az
internet nem felejt. Örökre megjelöltek. Ha valaki
ráguglizik a nevemre vagy megemlít egy irodalmi
konferencián, kapcsolatom a plágiumbotránnyal úgy rontja
meg a levegőt, mint egy makacs ng.
Ismerek pár szerzőt, aki úgy ugrándozott botrányról
botrányra, hogy közben a megítélése sértetlen maradt. A
legtöbben fehérek. És fér ak. Isaac Asimov sorozatos
szexuális zaklató volt; Harlan Ellison is. David Foster
Wallace bántalmazta, zaklatta és kukkolta Mary Karrt.
Továbbra is zseniális írókként istenítik őket.
Néha bánatosan arra gondolok, hogy ez talán csak
olyasvalami, amin mindenképp át kell esnem. Az online
parázson járás olyan, mint egy beavatási szertartás,
amelyen minden jelentős szerzőnek végig kell mennie.
Tavaly egy YA-szerzőt kergettek el a közösségi médiából
amiatt, mert arra szólította fel a rajongóit, hogy egy másik
szerző első regényéhez írjanak csupa egycsillagos
értékelést (ezután kiderült, hogy ez a másik szerző
korábban elcsábította a csaj vőlegényét). Végül aztán
mindkét író aláírt egy új, hat számjegyű szerződést a
következő trilógiájára. Marnie Kimball, Daniella kedvenc
szerzője is egy csomószor került meleg helyzetbe amiatt,
hogy szélsőséges és védhetetlen dolgokat tweetelt, például
A klasszikusok egyszerűen csak jobbak, és
azt, hogy
ha nem érted őket, akkor nem tudsz olvasni.
Bocsika. Semmi gond nincs az eladásaival. Talán
Daniellának van igaza, és tényleg a csend a legjobb válasz.
Még Athenának is kijutott az online savköpködésből,
pedig ő tényleg nem csinált semmi rosszat. Két évvel
ezelőtt kiírt valami kétségbevonhatatlan, érzelmes posztot
az ázsiai-amerikaiak ellen elkövetett bűncselekmények
növekvő számáról.Sosem féltem még ennyire a saját
bőrömben, írta, eddig a pontig még nem éreztem
úgy, hogy ez az ország nem az én országom. Kicsit
elcsépeltnek és nárcisztikusnak tűnt, de mindegy is;
szívéhez közel álló ügyről volt szó, és nem igazán utálhatsz
valakit amiatt, mert retteg, hogy valaki rátámad az utcán.
Aztán valami anonim felhasználó egy kínai zászlós
emojival a biójában rákérdezett,Ha annyira
hogy
érdekelnek az ázsiaiak, akkor miért fehér pasikkal
kavarsz?
Hogy Athena mit válaszolt, nem tudom. Egy rasszista
trollt úgysem bírhatsz egyetértésre. De bizonyára védeni
akarta magát, vagy vitát próbált elindítani, mert később
Az, hogy kivel
idézte a kommentet, és azt írta mellé:
járok, nem befolyásolja a politikai hozzáállásomat.
Nem bírod a vegyes párokat? Tényleg 2018-ban
vagyunk?
Aztán jött a vízözön. Gyűlölködő üzenetek hada
árasztotta el a kommentszekciót és a postaládáját.
Megmutatott párat közülük, amikor néhány nappal később
találkoztunk, és szörnyen undorító volt az egész:

Kussoljál be és húzzál fehér faszt szopni

 A fehér pasi–ázsiai csaj kombók
természetellenesek. Így lesznek Eliot
Rodgerjeink. Szeretnéd, hogy úgy lőjem szét a
fejed, ahogy Eliot Rodger tette?

A fehérek sosem fognak szeretni téged, LOL,

ne is próbálkozz, szivi

Hogy merészelsz az ázsiaiak nevében szólni?

Elvesztetted az ehhez való jogodat, amikor
hagytad, hogy egy fehér faszi gyarmatosítsa a
pinádat.

Mire privátra állította a pro lját, addigra az ÁFA (azaz az

Ázsiai Fér jogi Aktivisták, ahogy ő nevezte őket) tagjai
megtalálták a szerzői pro lját és az e-mail-címét. Halálos
fenyegetéseket kapott. A kezdő Twitter-posztról lőtt
képernyőképek keringtek a Redditen, a legnépszerűbb
poszt alá több száz komment érkezett – a legtöbb az
Instagramról szedett kép volt Athenáról és az akkori
barátjáról, Geoffról, olyan képaláírásokkal, mint
FAJGYALÁZÓ meg Sok ázsiai nem hű a gyökereihez.
Csak a fehér fasz, a fehér pénz, a fehér gyerek kell
nekik. De egy nap majd felébrednek és rájönnek,
hogy a fehér felsőbbrendűség nem menti meg őket.
Remélem, ez a csaj is ráébred erre, mielőtt még
késő lenne.
Valaki feltörte a szerzői honlapját, úgyhogy ha a
kezdőoldalra kattintottál, egy rajzolt csíkszemű ázsiai nőt
láttál, aki nyáladzó fehér csávók tömege előtt csúszott a
porban.
Itt vagyok, ha kellek, írtam neki, mert úgy éreztem, ezt
kell mondanom. Az emberek óriási seggfejek.
Köszi, válaszolta. Aztán később: Megleszek, azt
hiszem. Csak annyira kurvára ijesztő ez az egész.
Nem érzem magam biztonságban a saját
otthonomban sem.
Akkor azt hittem, hogy túlzásokba esik. Athena jó volt
ebben, eljátszotta a félelmet, hogy együttérezzenek vele, a
bárgyüliken mindig kijátszotta a sebezhetőségét a
gyelemért cserébe. De hát az internet már csak ilyen. Most
mi lesz, valami reddites hülyegyerek, aki az anyja
pincéjében él, tényleg több száz mérföldet kocsikázna
Washingtonba, hogy leszólítsa őt az utcán? Akkoriban az a
csúfos gondolat járt az eszemben, hogy miért nem szakad le
a netről egy picit, és koncentrál inkább arra, hogy amúgy
egy gazdag, csinos és sikeres csaj.
De most már teljesen átérzem, amit Athena mondott.
Nem tudod kizárni. A biztonságérzeted semmivé foszlik,
mert minden percben – amikor alszol, amikor ébren vagy,
amikor a zuhany alatt épp nem a telefonodat nyomkodod –
csomó alak, több száz vagy akár több ezer vadidegen van
odakint, aki épp feltúr mindent a személyes adataidért.
Berágják magukat az életedbe, mint egy féreg, és keresik,
hogyan bánthatnak és alázhatnak meg téged, vagy ne adj’
isten, hogyan sodorhatnak veszélybe. Mindent megbánsz,
amit valaha is megosztottál magadról: minden képet,
minden mémet, minden kommentet a YouTube-videók
alatt, minden odavetett tweetet. Mert a trollok meg fogják
találni. Huszonnégy óra alatt megpróbáltam a legjavát
eltávolítani a digitális lábnyomaimnak, de a Wayback
Machine még mindig létezik. Valaki kigúnyolja a Wonder
Womanről a 2018-ban írt lelkes értékelésemet:Hát hogy a
picsába ne imádná Hayward a „fehér nőci mindenkit
megment”-filmeket. Lefogadom, hogy az Izraeli
Védelmi Erőknek is nagy rajongója. Valaki előás egy
képet a gimis szalagavatómról: Ez a ruha a Juniper Song
nevű gonosztevő eredettörténete. Másvalaki
információt szerzett a felvételi előkészítős
munkahelyemről, ahol akkoriban Kedves
melóztam:
szülők, ha igénybe vennék ezt a szolgáltatást,
VIGYÁZZANAK Juniper Songgal! Ha nem hagytam
volna már rég ott a Veritast, ezek az emberek simán
kirúgatnának onnan.
 Menjetek ki a szabadba, panaszkodott egyszer az
egyik komolyabb szerző a Twitteren. Szívjatok friss
levegőt. A Twitter nem a való élet.
De bizony, a Twitter a való élet; valósabb a való életnél,
mert itt rejtőzik a könyvkiadás szociális gazdasága, mert az
iparágnak nincs más lehetősége. Az interneten kívül az írók
arctalan képzeletbeli lények, akik egymástól elszigetelten
kiáltozzák a szavaikat. Nem tudsz átleskelődni senki válla
fölött. Nem tudod megítélni, hogy a másiknak tényleg
olyan jól megy-e a sora, mint ahogy mutatja. Az interneten
viszont hozzászólhatsz minden szaftos pletykához akkor is,
ha közel sem vagy olyan fontos személy, hogy akár egy
szobában leülhetnél a többiekkel. Az interneten
elküldheted Stephen Kinget a picsába. Az interneten
megtudhatod, hogy a jelenlegi legnagyobb irodalmi sztár
valójában annyira problémás, hogy az összes munkáját be
kell tiltani örökre. Az interneten felépítik a könyvkiadás
tekintélyét, majd újra és újra lerombolják.
Látom magam előtt a dühös tömeget fröcsögni és ujjal
mutogatni, ahogy egyre csak közelítenek, hogy letépjék a
húst a csontjaimról, mint a menádok Orpheuszról, míg
végül már csak egy elsuttogott kérdés marad: „Hallottad,
mi történt Juniper Songgal?” A szóbeszédtöredékek egyre
sötétebbé válnak, aztán teljesen eltorzulnak; véres, rothadó
cafatjai maradnak csupán a virtuális személyiségemnek;
aztán csak egy állítás marad, legyen bár indokolt, vagy
sem: Juniper Songot Eltörölték.
 Tizenkettő
M ÁSRA SEM VÁGYOM,mint hogy meghatározatlan időre
hibernáljam magam a lakásomban, de korábban már
elígérkeztem két eseményre is ebben a hónapban – egy
könyvtárlátogatásra néhány diákkal Washingtonban, és
egy panelbeszélgetésre egy irodalmi fesztiválon
Virginiában, ahol észak-ázsiaiakról írt történetekről lesz
szó. Levelezgettem egy nővel a francia nagykövetségről,
hogy a jövő hónapban meglátogathatnám a kínai
munkáshadtest emlékét őrző temetőt Noyelles-sur-Merben,
ami egybeesne Az utolsó front francia megjelenésével.
Körülbelül akkor vált levegővé, amikor a lejáratókampány
kibontakozott, de nem bánom; semmi kedvem hét órát
dekkolni egy repülőgépen csak azért, hogy amikor
leszállok, ellenszenves franciák húzzák miattam az orrukat.
Viszont sem a könyvtár, sem az irodalmi fesztivál nem
jelzett az új fejlemények óta, és végül úgy ítélem meg, hogy
még mindig szeretnék, ha mennék. Lemondani olyan lenne,
mint beismerni a bűnösségemet.
A könyvtárlátogatás jól megy. A diákok igazából
harmadikosok, nem pedig gimisek, akikre számítottam.
Még el kell telnie jó pár évnek, hogy megértsék Az utolsó
frontot, és látványosan nem érdekli őket az első
világháborús kínai munkások sorsa. Szerencsére ez azt is
jelenti, hogy túl atalok a Twitter-drámához. Nem
kifejezetten örülnek nekem, amikor meglátnak, de nem is
viszolyognak tőlem. Csendben fészkelődnek és ücsörögnek
a Marthin Luther King Jr. Emlékkönyvtár előcsarnokában,
miközben én kábé húsz percig olvasom nekik a könyvem
első fejezetét, aztán olyan cuki és naiv kérdéseket tesznek
fel, mint hogy milyen érzés publikált írónak lenni
(„Megnézheted azokat a gyárakat, ahol a könyveket
csinálják?”, meg hogy „Millió dollárt kapsz érte, ugye?”).
Elmondok nekik pár uncsi közhelyet arról, hogy az olvasás
milyen fontos tevékenység, mert ajtókat nyit más
világokba, és hogy egyszer talán ők maguk is szeretnének
majd elmesélni valamit. A tanító nénijük megköszöni a
látogatásomat, készítünk egy csoportképet, aztán minden
nagyobb felhajtás nélkül elbúcsúzunk egymástól.
A panelbeszélgetés ellenben katasztrofális.
Már azzal felhúztam mindenkit, hogy késtem.
Félreolvastam a beosztást – az én panelem a Tölgyteremben
van, nem a Cédrusteremben, ami azt jelenti, hogy keresztül
kell loholnom a teljes konferencia-központon. Tele van a
terem, mire odaérek. A beszélgetés többi résztvevője az
asztal túloldalán zsúfolódott össze, egymással társalognak
mikrofonnal a kézben. Elhallgatnak, amikor közelebb
lépek.
– Szörnyen sajnálom – zihálok, miközben megtalálom a
helyem. Majdnem tíz percet késtem. – Tök könnyen el lehet
itt tévedni, nem?
Senki sem válaszol. Ketten felém pillantanak, aztán
egymásra; a harmadik ember a telefonját bámulja. Fagyos a
légkör.
– Jól van! – mondja vidáman Annie Brosch, a
moderátorunk. – Most, hogy végre mind itt vagyunk,
vágjunk is bele. Kezdjük a nevekkel és a legutóbb megjelent
írásokkal.
Balról jobbra megyünk végig. Itt van Diana Qiu költő és
vizuális művész; Noor Rishi, aki i úsági regényeket ír,
emellett pedig polgárjogi aktivista; és Ailin Zhou, jól
fogadott romantikus történelmi regények írója, amelyek
egy „rasszváltott” (ő mondta így) viktoriánus Angliában
játszódnak. És itt vagyok én. A mikrofon felé hajolok.
– Ööö, helló, June Hayward vagyok, és Juniper Song
néven is írok. Én vagyok Az utolsó front szerzője.
A mondatom felhúzott szemöldököket eredményez, de
legalább lehurrogást nem. Jelen pillanatban ennél többet
úgysem remélhetek.
– Beszélgessünk arról, hogy mi inspirált benneteket a
regényíráskor – mondja Annie. – Juniper, kezdenéd a sort?
Kiszáradt a szám, megakad a hangom; köhintek egyet,
mielőtt belekezdenék.
– Hát, én is sokat merítettem a történelemből, pont úgy,
mint Ailing. Igazából először a kínai munkáshadtestről…
Ailin félbeszakít.
– A nevemet Ai-linnek kell ejteni.
– Óh, Ailin, bocsánat. – Kezdek kicsit zabos lenni. Annie
kiejtését utánoztam, és őt bezzeg nem szakította félbe.
– Szerintem nagyon fontos, hogy jól használjuk a
neveket – folytatja Ailin néhány taps kíséretében. –
Régebben nem mertem felszólalni, ha rosszul ejtették ki a
nevemet, de mára ez a gyakorlatom részét képezi.
Küzdenünk kell a fehér felsőbbrendűség ellen, mindennap
egy kicsit. Ki kell vívnunk a tiszteletet.
Még hangosabb taps. Vörös arccal távolodom el a
mikrofontól. Most komolyan? Gyakorlat?
– Természetesen – válaszolja Annie noman. – Elnézést
ezért, Ailin. Kiejtési útmutatót kellett volna kérnem a panel
előtt.
– Ai-lin – mondom lassan és pontosan, mert úgy érzem,
mondanom kell valamit. – Mint a vájling, csak olyan
vidékiesen elharapva a végét. – Próbálom elviccelni, de
baromira rosszul sül el, a közönség láthatóan megfeszül.
Ailin egy szót sem szól. Hosszú kínos csend után Annie
megkérdezi:
– És, öhm, Noor? Téged mi inspirál?
Egy darabig így megy. Legalább Annie ügyesen
fenntartja a beszélgetést. Minden körben feltesz nekünk
egy kérdést, nem hagyja, hogy a résztvevők irányítsák a
témát, úgyhogy nem kell közvetlenül Ailinhez szólnom egy
bő órán keresztül. A résztvevők hivatkoznak egymás
válaszaira, olykor leutánozzák, de arra, amit én mondok,
senki sem reagál. A közönség is tojik rám; akár a falnak is
beszélhetnék. De ez rendben is van így. Csak túl kell élnem
ezt az egy órát.
Annie biztosan észrevette, hogy igyekszem a lehető
legrövidebb válaszokat adni, mert egyszer csak felém
fordul, és megkérdezi:
 – És te, Juniper? Kifejtenéd nekünk, hogy szerinted mit
tehetne még a kciós próza az alulreprezentált
csoportokért?
– Ööö, persze. – Megint megköszörülöm a torkom. – Ja.
Szóval… van egy anekdota, ami mindig eszembe jut, amikor
arra gondolok, miért írtam meg Az utolsó frontot. A
huszadik század elején Kanada annyira nem tűrte a kínai
bevándorlókat, hogy ötszáz dolláros fejadót vetett ki az
ország területére belépő összes kínaira. Amikor a
munkáshadtest tagjait Kanadába vitték, ezt a fejadót
felfüggesztették a háborús erőfeszítéseik miatt, de ez azzal
is járt, hogy utazásuk során nem szállhattak le a vonatról,
és szigorú őrséget kaptak maguk mellé arra az időre, amíg
Kanadában tartózkodtak.
A legtöbbször amikor elmesélem ezt a történetet, minden
szem ámulva rám szegeződik. Ez a mostani közönség
azonban valószínűleg úgy döntött, hogy utálni fog, vagy
csak simán beleunt a moralizálásomba. Mindenki
fészkelődik, nézelődik vagy a telefonját bámulja. Senki sem
néz rám.
Nincs más hátra, mint előre.
– Napokig a vagonokban ragadtak a hőségben. Nem
kaphattak orvosi ellátást, páran el is ájultak a kiszáradástól.
Senkivel sem beszélhettek a kintiek közül, mert a kanadai
kormány totális hírzárlatot rendelt el a kínai munkásokkal
kapcsolatban. És szerintem ez elég jó metafora a regényem
központi témájára, miszerint a kínai munkásokat
kihasználták, aztán eldugták és megalázták őket, mintha
szégyellnivaló dolgok lennének.
– Ó, nem mondod? – vág közbe hirtelen Diana Qiu. –
Szóval, bajod van az ázsiaiak láthatatlan munkájával?
A félbeszakítás annyira kizökkentett, hogy pár
másodpercig csak bámulni tudok rá. Diana Qiu sovány
művészalkat éber, sötét szemekkel és szépen szedett
szemöldökkel; élénkvörös rúzsa miatt olyan, mintha nyílt
seb lenne a szája helyén. Vagány csajos stílusa egy kicsit
Athenára emlékeztet, és ettől a hasonlóságtól kiráz a hideg.
A szemem sarkában vaku villan. Valaki épp lőtt egy
fotót. Többen is felemelik a telefonjukat: ezt a párbajt most
felveszik.
– Ez meg miféle kérdés? – Tudom, hogy nem kellene
fokoznom a helyzetet, de a számonkérés hamarabb csúszik
ki a számon, mint hogy megálljt parancsolhatnék neki. –
Mármint, nyilván rossz dolog; hát ez az értelme a…
– Pontosan olyan rossz, mint meglopni egy halott nőt –
jelenti ki Diana.
Néhány embernek a lélegzete is elakad.
– Tartsuk a beszélgetést a kérdések által kijelölt
mederben – szól közbe Annie, eredménytelenül. – Noor, te
mit gondolsz arról, hogy…
– Valakinek ki kellett mondania. – Diana felemeli a
hangját. – Erős bizonyíték van rá, hogy nem June Hayward
írta Az utolsó frontot. Ismerjük a vádakat. Nem kell a
jópo zás. És sajnálom, de nem fogok úgy ülni itt, mintha ő
is olyan kolléga lenne, aki megérdemli a tiszteletet, amikor
Athena öröksége forog kockán…
– Légy szíves! – mondja Annie, most már hangosabban. –
Ez nem a megfelelő alkalom ennek a kitárgyalására, és ezzel
minden meghívott paneltagunkat meg kell tisztelnünk.
Üvölt Dianáról, hogy mondana még valamit. De aztán
Noor megérinti a vállát, és Diana átadja neki a mikrofont,
majd keresztbe fonja a karját.
Én meg sem szólalok. Nem tudom, mit mondhatnék.
Diana és a közönség már eldöntötte, hogy bűnös vagyok, és
semmilyen mentséget nem hozhatnék fel nekik. Csak ülök
dörömbölő szívvel az elsöprő megaláztatásban.
– Rendben vagyunk? – kérdi Annie. – Folytathatjuk?
– Ja – vágja rá Diana.
Annie immár sokkal nyugodtabban fordul Ailinhez, és
megkérdezi, mi a véleménye a Bridgertonról.
Túl késő. Ez a panelbeszélgetés menthetetlen. Kitöltjük
az egy órát, de már senkit sem érdekelnek Annie előre
megírt kérdései. Akik nem léptek le a közönség soraiból,
vadul pötyögnek a telefonjaikon: kétségkívül a követőiket
tájékoztatják az eseményekről. Noor és Ailin becsületesen
végigjátssza Annie játszmáját, mintha bárkit is
foglalkoztatna az ősi kínai írásrendszerek vagy az iszlám
miszticizmus témája. Diana nem szólal meg többet, és én
sem. Megpróbálok a lehető legnyugodtabb maradni a
helyemen, de lángol az arcom és remeg a szám. Igyekszem
nem elbőgni magam. Tuti, hogy miközben itt ülünk, már
javában gyártják a mémeket a döbbent képemről.
 Amikor végre elszabadulunk, összekapom a cuccaimat,
és olyan gyorsan sétálok kifelé, hogy már majdnem
tényleges sprint lesz belőle. Annie utánam szól: talán
bocsánatot akar kérni, de meg sem állok addig, amíg le nem
tudok fordulni a következő sarkon. Ebben a pillanatban
semmi másra nem vágyom, mint hogy eltűnhessek.

Marnie: TYŰ, MICSODA RIBANC

Jen: Beteg a csaj? Mármint mentálisan?

Marnie: Egyáltalán nem számít, mi az, amit

tudni vél. Így, nyilvánosan beléd állni az
Elegancia Szöges Ellentéte. Nem megoldást
keresett, hanem Figyelmet.

Jen: ÍGY VAN. Pontosan. Ez a megjátszott

kiakadás gusztustalan volt. Tök nyilvánvaló
húzás az öntömjénezésre. Biztos, hogy valami
művészeti szerződést akar elhappolni ezzel.

Marnie: Már ha nevezhetjük ezt

művészetnek…
 Kuncogok. Az orromig húzott takaróval fekszem az
ágyban. Isten áldja az Eden Angyalait, gondolom. Az
internet más bugyraiban Diana kiakadása kering a Juniper
Songot gyűlölő kárörvendő csőcselék köreiben, de most
csak boldogan nézem, ahogy Jen és Marnie szidja Diana
dolgait.

Marnie: Azt hiszem, nem értem a

performanszművészetet

Marnie: De ebben a videóban igazából csak

levágja a haját

Marnie: Még csak nem is csinálja jól

Marnie: És ótvar az orrkarikája

Jen: Mióta hívjuk az idegösszeroppanást

vizuális művészetnek lol a csajnak segítségre
van szüksége

Marnie: Úristen, ilyet nem illik mondani

Marnie: lol
 Felhorkanok. Átlépek Diana Qiu honlapjára, ahol a
legutóbbi projektje, a Mokpang azt mutatja be, ahogy ázsiai
jellegűre mázolt arccal zabálja a keménytojást. Ez megy
tizenhárom percen keresztül, miközben ugyanazzal a
baltaarccal mered a kamerába.
Az Eden Angyalainak igaza van. Ahogy nézem Diana
tekintetét – érzéketlen, dühödt szemét –, meg a tojássárgája
morzsáit keskeny ajkai szegletében, el sem hiszem, hogy
hagytam, hogy ez a kicsinyes és jelentéktelen személy, aki
ennyire kínos és túltolt művészetet gyárt, megalázzon
engem. Irigy. Mind irigyek; emiatt akarnak belém marni. És
talán bekaptam pár ütést, de nem hagyom, hogy az olyan
elvetemült, zakkant, önjelölt netcelebek, mint Diana,
tönkretegyék a karrieremet.
 Tizenhárom
A ZON A HÉTVÉGÉN Alexandriába metrózom, hogy kerti
grillpartit csapjunk a nővéremmel és a férjével.
Rory és én nem állunk túl közel egymáshoz, viszont
megvan köztünk az a fajta lánytestvéri kapcsolat, amelyben
egyikünk sem érti, hogy a másik miért úgy éli az életét,
ahogy, de már rég feladtuk egymás győzködését. Rory úgy
gondolja, bolyongó típus vagyok, aki nem készül fel eléggé
a jövőre, elfecsérli az elit diplomáját, és egy kicsit túl idős
már ahhoz, hogy az irodalmi álmait kergesse ahelyett, hogy
megállapodna egy stabil munkahelyen, ahol juttatásokat és
nyugdíjbiztosítást kap. Én pedig úgy gondolom, hogy Rory,
aki az Austini Egyetemen tanult könyvelést, és még mindig
ezen a területen dolgozik, szörnyen unalmas, sablonos,
tipikusan kertvárosi asszonyka, és hamarabb vájnám ki a
saját szememet, mint hogy nekem is így kelljen élnem.
Rory az egyetemi szerelméhez, Tomhoz ment feleségül,
egy informatikushoz, aki mind megjelenésében, mind
személyiségében leginkább egy kupac túlfőtt tésztára
emlékeztet. Egyiküknek sincs a leghalványabb fogalma
sem az irodalmi életről. Ahogy Rory mondaná, ők nem
igazán „olvasós emberek”. Néha benéznek a reptéri
könyvesboltba John Grisham legújabb puhakötésű
regényéért, és Rory ünnepekkor kikölcsönöz egy Jodi
Picoult-t a helyi könyvtárból, de gőzük sincs az én világom
viszontagságairól, és úgy istenigazából nem is érdekli őket.
Szerintem Rorynak Twitterje sincs.
Ma este ez igazi áldás.
Rory és Tom eléggé kint lakik a külvárosban ahhoz, hogy
a tágas kertjükben elférjen egy nagy asztal, amelynél
minden hónap utolsó szombatján családi kerti partit
tarthatnak. Tökéletes az idő: párás és meleg, de lengedez
elég szellő is, hogy ne zavarjon. Rory kukoricakenyeret
készít, és annyira jó illata van, hogy talán ez lesz az első
étkezésem a héten, ami nem szándékozik azonnal vissza is
jönni az idegesség miatt.
Roryék a tornácon veszekednek, amikor odaérek. A vita
tárgya, már amennyit sikerül kihámoznom belőle, hogy
jogos volt-e Rory asztaltársának HR-szintű megrovása,
mert megdicsérte egy kollégájuk gyönyörű haját.
– Szerintem nem kéne engedély nélkül taperolni más
embereket! – mondja Tom. – Mármint ez etikett kérdése,
nem bőrszíné.
– Jaj már, egyáltalán nem zaklatta őt – vág vissza Rory. –
Megdicsérte. És óriási baromság Chelsea-t rasszistának
beállítani. Mármint ő demokrata. Obamára szavazott… á,
szia, drágám!
Rory szorosan megölel, amikor odasétálok. Általában
szörnyűnek találom ezt a nővéri megszeretgetést. Mindig
kicsit megjátszottnak tűnik, mintha túlkompenzálna
amiatt, hogy eltávolodtunk egymástól, amikor atalabbak
voltunk. De ma simán beledőlök a karjaiba.
– Igyál egy sört. Én ránézek a sütőre.
 – Na, mi a szitu? – Tom a piknikasztal felé mutat, vele
szemben ülök le. Elkezdte növeszteni a szakállát. Van már
vagy öt centi hosszú, és ráerősít a decens, nemtörődöm
favágós stílusára. Akárhányszor látom Tomot, arra
gondolok, milyen érzés lehet egy kavics érzelmi szintjén
végigmenni az életen.
– Csak a szokásos – válaszolom, és elfogadom a Corona
Lightot. – Lehetne jobb is.
– Rory említette, hogy kiadtál egy újabb kötetet. Gratu!
El ntorodom. Remélem, nem gugliztak rám mostanában.
– Hát, köszi.
– Miről szól?
– Ööö, az első világháborúról. Izé, a fronton szolgáló
munkások szemszögéből. – Mindig nehéz elmagyarázni a
kínai munkáshadtest témáját olyasvalakinek, aki
egyáltalán nem ismeri a könyvemet, mert utána
elkerülhetetlenül a tanácstalan orrvakarások és más kínos
reakciók következnek, mint a Nem is tudtam, hogy a kínaiak
ott voltak az első világháborúban meg a Húha, és miért pont
a kínaiak? – Mozaikszerűen mesélem, kicsit olyan, mint a
Dunkirk- lm. Egy tágabb horizontú történet, ami sok apró
sztoriból épül fel.
– Királyul hangzik – bólint Tom. – Jó téma egy
regénynek. Kicsit olyan, mintha az összes könyv meg lm a
második világháborúra lenne ráállva. Vágod? Mint az
Amerika kapitány, meg minden holokausztos lm. Nem
kapunk eleget az első világháborús cuccokból.
 – A Wonder Woman első világháborús – szól ki Rory a
konyhából. – Mármint a lm.
– Ja, persze. De az csak a Wonder Woman; nem komolyan
vehető irodalom. – Tom felém fordul némi támogatásért. –
Ugye?
Jézusom, jár a fejemben. Na, ezért nem beszélek
családon belül az irodalomról.
– Hogy van Allie?
Allie a nyolcéves unokahúgom. Mindenhol műanyag
állat gurákat látok szétszórva a kertben, de azt a pöttöm,
földimogyoró-illatú hurrikánt, aki ezt okozta, nem,
úgyhogy talán ma este kivételesen felszabadulok a
nagynénis kötelezettségeim alól. Nem utálom a gyerekeket,
elvben legalábbis nem, de jobban bírnám Allie-t, ha
visszahúzódó könyvmoly kiscsaj lenne, akit elvihetnék
magammal könyvesboltokat lerabolni – ehelyett kaptam
egy iPhone-függő, TikTok-rajongó tucatbige-növendéket.
– Nos, prímán. Ott alszik egy barátjánál ma éjszaka. A
Malac a pácbant olvassák a suliban, ami azt jelenti, hogy
ebben a hónapban biztos nem eszik egy falat húst sem.
Csak vegaburgert.
– Azzal biztos kihúzza.
– Hah. Ne is mondd.
Mindketten belekortyolunk a sörünkbe: kimerítettük a
rutinbeszélgetéseink minden témáját. Gyakran érzem úgy,
hogy velük beszélgetni olyan, mint a közvélemény-kutatók
Átlag Amerikaijával vagy mint egy üres Facebook-pro llal
fecserészni. Mi a véleményed a lmekről? Vagy a zenéről?
Megpróbáltam kifaggatni Tomot a munkájáról, de úgy
tűnik, egy informatikusnak semmi különleges
mesélnivalója nincs a feladatairól.
Vagy talán mégis? Támad egy ötletem.
– Hé, Tom! Te le tudnál nyomozni egy IP-címet,
mondjuk, bármelyik Twitter- ókét?
Összevonja a szemöldökét.
– Mire kéne neked az az IP-cím?
– Hát az egyik felhasználó zaklat engem egy ideje. –
Megállok, és elgondolkodom rajta, mennyire kéne
elmagyaráznom, vagy hogy el tudnám-e egyáltalán
magyarázni ezt egy olyan embernek, aki nincs benne
nyakig a könyviparban. – Mármint hazudozik rólam, meg
ilyesmik.
– Nem tudnád jelenteni a felhasználót a Twitternek?
– Már megtettem. – Brett arra bátorította az embereket,
hogy jelentsék és tiltsák azokat a ókokat, amelyek engem
savaznak, de a Twitter köztudottan pocsékul tartatja be a
zaklatásellenes szabályait, és úgy látom, hogy az egész
semmit sem ér. – De nem hiszem, hogy bármit is
kezdenének az üggyel.
– Értem. Hát, egy Twitter-név alapján nem fogod őt
megtalálni.
– A weblapok nem tárolják a látogatóik IP-címét?
– De, viszont a Twitter adatai erősen védettek. Minden
nagyobb közösségimédia-felület védi az adatait; törvényi
kötelezettségük.
 – Nem tudnád, mit tudom én, feltörni? Nem hekker
vagy?
Felkuncog.
– Nem az a fajta hekker. És egy ilyen jellegű
adatszivárgástól hangos lenne a sajtó. A személyiségi jogok
durva megsértése lenne. Nem tervezek börtönbe menni,
Junie.
– De ha nekem lenne egy honlapom, akkor láthatnám a
látogatók IP-címét?
Tom elgondolkodik ezen, majd vállat von.
– Hát, asszem, ja. Vannak plug-inok ilyesmikre. Még
WordPressen is meg tudnád csinálni. Az a baj, hogy az IP-
cím önmagában nem mond sokat. Talán annyit kideríthetsz
belőle, hogy melyik városban lakik. Vagy a kerületet. De
nem úgy működik, mint a tévében, nem mutat rá
varázslatos módon a GPS-koordinátákra. És számít, hogy
telefonról nézik-e a honlapot, vagy az otthoni routerhez
csatlakozva…
– De úgy körülbelül egy földrajzi helyzetet meg tudnál
mondani – merengek. – Ugye? Ha megadom neked az IP-
címet.
Habozik, mielőtt válaszolna.
– Nem készülsz semmi illegálisra, igaz?
– Persze hogy nem. Jesszus. Nem tervezek, nem is
tudom, Molotov-koktélt behajítani az ablakán.
Megpróbálom poénosra venni a gurát, de a lehetséges
következmények elrettentik. A sörösüvegét birizgálja.
 – Akkor tudnál egy kicsit többet mesélni arról, mit
szeretnél? Mert ha tényleg zaklatnak, akkor talán nem
biztonságos…
– Csak azt szeretném tudni, ki ez – válaszolom. – Vagy
csak úgy általában, hogy hol él, és ha a közelben… tudod,
hogy semmiképp se érezzem zikai fenyegetésnek. Hogy
kellene-e félnem attól, hogy követ engem, vagy…
– Követ? Mi folyik itt? – Rory bukkan fel, az egyik
kezében kukoricakenyérrel teli tányért, a másikban
dinnyeszeletekkel megrakott tálat egyensúlyozva. Leteszi
elénk az ételt, mellém csusszan a padon, és megint átkarol.
– Minden rendben, June?
– Nem, vagyis csak itt van ez a hülyeség. Megkértem
Tomot, hogy segítsen megkeresni azt az embert, aki a
Twitteren terrorizál.
Rory elkomorodik.
– Terrorizál?
Tudom, mire gondol. Sokan szekáltak a suliban, amikor
otthon kisiklott az élet. Akkor a könyvekbe menekültem.
Minden éber órámat képzelt világokban töltöttem, és talán
ettől lettem csendes és kicsit antiszociális. Az iskolába A
gyűrűk ura vagy A Spiderwick Krónika féltégla méretű
köteteivel mentem, és egész nap föléjük görnyedtem,
teljesen kizárva a külvilágot.
A többi gyereknek ez nem tetszett. Néhány
osztálytársam azzal játszott, hogy pofákat vágott
mögöttem, amíg olvastam, és várták, hogy mikor veszem
őket észre. Páran elterjesztették, hogy nem tudok beszélni.
Gyagyás Junie-nak neveztek, mintha valami ósdi
tévé lmben lettünk volna.
– Nem, ez nem olyan. Inkább csak… para emberek az
interneten – nyugtatom. Kétlem, hogy Rory megértené a
trollkodás koncepcióját. – Arról van szó, hogy sokan azt
hiszik, hogy csak azért, mert híres író vagyok, minden
szarral megtalálhatnak engem. Halálos fenyegetésekkel
meg ilyesmikkel. Csak megkértem Tomot, hogy segítsen
kideríteni, ki csinálja ezt, vagy legalább annyit, hogy
nagyjából merre élhet.
Rory a férjére pillant.
– Meg tudod csinálni, ugye? Elég komolynak hangzik.
Tom beletörődően felsóhajt.
– Ismétlem, nem tudok a Twittertől IP-címet szerezni…
– Majd én megszerzem az IP-címet – jelentem ki. – Csak
annyit kérek, hogy nézz utána.
Könyörgő arcom és Rory várakozó pillantása láttán nem
hiszem, hogy Tomnak lenne bármilyen esélye is tiltakozni.
– Rendben. – Újabb sörért nyúl. – Szívesen segítek.
Nem is tesz fel több kérdést. Szerencsére Tom hajlamos
mindent készpénznek venni. Ahogy Rory is. Gyötrően
támad fel bennem az irántuk érzett szeretet. Ebben a
családban nincs helye ravaszkodásnak; csak a nyílt,
szeretetteli bizalomnak, valamint életem legjobb
kukoricakenyerének és hamis csilijének.

MIUTÁN HAZAÉREK, leülök az asztalomhoz, és belevetem

magam az alapszintű webdizájnba.
 Nem valami bonyolult. Az egyetemen részt vettem egy
négyhetes HTML-táborban, amikor még volt valami
tervféleségem arról, hogy ha ez az íróskodás nem jönne
össze, akkor legalább programozóként biztos lesz a
jövedelmem. Aztán rájöttem, hogy a programozói kör
hamar kiveti magából azokat, akik nem ösztönös
tehetségek. Dolgozni nem tudtam volna a megszerzett
készségeimmel, de ahhoz eleget tudtam, hogy összedobjak
egy hellyel-közzel tűrhető honlapot, ami nem tűnik első
blikkre valami orosz hekker adathalász csapdájának.
Az oldal dizájnja nem lényeges, elég, ha egy szedett-
vedett blogfelület nívóját hozza. Úgy negyedórán át a
kezdőlapra másolgatok, beillesztgetek és formázgatok
néhány elvadult „bizonyítékot” a vélt plagizálásomról.
Elintézem azt is, hogy semmilyen keresőmotor ne találja
meg – nem szeretném, hogy a botrány után kutakodók az
én honlapomon lyukadjanak ki.
Aztán végül elkészítem a saját kamu Twitter-pro lomat.
Se pro l-, se fejléckép. Csak a @LazarusAthena név – ez
majd megragadja a gyelmet.
Amikor minden készen áll, küldök egy üzenetet
@AthenaLiuSzellemének:

Hali. Nem tudom, ki vagy, de hálás vagyok,

hogy annyi munkát feccöltél June Hayward
leleplezésébe. Ezen az oldalon még találhatsz
némi bizonyítékot, ha érdekel.
 És bemásolom a mézesmadzagnak szánt linket.
@AthenaLiuSzelleme nem válaszol azonnal. Olyan tíz
percig fetrengek az ágyban, frissítgetem a Twittert, de úgy
tűnik, @AthenaLiuSzelleme még csak nem is online.
Mindeközben az igazi pro lomon három új üzenetet kapok
idegenektől, hogy öljem meg magam, úgyhogy inkább nem
is nézem meg őket egy darabig.
Annak viszont nem tudok ellenállni, hogy az
idővonalamon kukkoljam a beszélgetések további részét. A
vádaskodás özöne csillapodott, de azért pár neves blogger
még mindig a véremet akarja. (Miért nem válaszolt még
az @EdenPress a vádakra?, követelőzik Adele Sparks-
Sato. Ez szörnyen fog mutatni az életrajzodban,
@DaniellaWoodhouse. Sokat elárul arról, igazából
mennyire érdekel téged a mellőzött csoportok
véleménye.)
Ugyanakkor váratlan fordulatot is vett a diskurzus; most
már Athenáról is pletykálkodnak. Annyi jön le belőle, hogy
egy új, @NincsenekHősökNincsenekIstenek
felhasználónevű anonim ókon indított terjedelmes
posztfolyamból indult az egész. June Song tettei ha
igaznak bizonyulnak, tényleg gusztustalanok,
olvasható az első tweetben. Ettől függetlenül azonban
nem kéne úgy tennünk, mintha Athena Liu a jó
ázsiai-amerikai reprezentáció mintaképe lett volna.
Poszt. [1/?]

Mi, a kínai-amerikai közösség tagjai

kellemetlennek érezzük, ahogy ez a nő hosszú
éveken keresztül a rasszosításról és a kínai
történelemről írt. [2/?]

A hozzáállása a Kuomintanghoz például a

nyugati imperialista agymosás megdöbbentő
bizonyítéka. Song a nacionalistákat a kínai
demokratizáció egyértelmű
letéteményeseinek tekinti, de figyelmen kívül
hagyja azokat a borzalmakat, amiket a KMT
tagjai követtek el, amikor visszavonultak
Tajvanra. Mit mondanának a tajvani őslakosok
ezekre az állításokra? [3/?]

Továbbá az „Apám menekülése” című

novellájában a Tienanmen téri disszidálókat
hősökként ábrázolja. Ugyanezek a hősök
Trump buzgó támogatói lettek, miután
nyugatra menekültek. [4/?]
 Vajon Athena Liu demokrácia iránti
elköteleződése csak addig tart, amíg szidhatja
a Kínai Népköztársaságot? Mindemellett
Athena állításai az apjáról több helyen is
ellentmondásosak. Sőt ha már itt tartunk,
minden, amit a családja történetéről írt,
ellentmondásos. [5/?]

És ez így megy tovább tizenhat tweeten keresztül, majd

végül egy Google doksihoz vezet az egész, ami Athena
bűneinek bizonyítékait sorolja fel.
@NincsenekHősökNincsenekIstenek véleménye szerint
Athena nem is tartotta a kapcsolatot a legradikálisabb
ázsiai diaszpóra mozgalmakkal. Athena nem volt igazi
marxista; legfeljebb kaviár-baloldali. Hazudott a családja
történetéről, hogy sokkal tragikusabb színben tüntethesse
fel, mint amilyen valójában volt – mert így volt kényelmes,
mert így hitelesebbnek tűnt, mert így gyelmet kaphatott.
Athena, akárcsak előtte Maxine Hong Kingston, mindig a
kínai történelem és kultúra legszerencsétlenebb arcát
mutatta be, hogy együttérzésre sarkallja fehér közönségét.
Elárulta az övéit.
A twitteresek nagy részének ngja sincs arról, mi
történik, mert senki nem érti eléggé a kínai történelmet és
politikát, meg nem is olvasták elég gyelmesen Athena
munkáit, hogy meg tudják ítélni. De amit még ők is értenek,
amire rá tudnak függni, a következő: „Athena Liu =
problémás”.
Beindul a szarvihar második hulláma, de most Athenával
a középpontjában. A legtöbb résztvevőt egyáltalán nem
érdekli az igazság. Csak szórakozni akarnak. Ezek az
emberek imádják, ha van egy célpontjuk, és bármit
szétcincálnak, amit eléjük raksz.

Micsoda gennyláda!!!

Tudtam én, hogy kamuzik.

Na végre, lebukott ez a picsa. Athena évek óta

gyanús volt nekem.

Egy TikTok-videó, amin valaki Athena könyveiből

tépked ki oldalakat, és máglyára hajítja őket, vadul terjed
az interneten. (Ez persze újabb vitát indít, hiszen felidézi a
nácik könyvégetéseit, de az internetnek ezen bugyrába már
nem foglak lerántani.) Kimberly Deng, a Kaliforniai
Egyetemre járó youtuber egyórás videót tölt fel, amiben
Athena műveiben sorról sorra boncolgatja a „problémás”
részeket. (Athenának volt mersze a „mandulavágású szem”
kifejezést használni az egyik szerelmi szálban, ami
behódolás a nyugati szépségideálnak, hovatovább az ázsiai
nők tárgyiasítása.)
 Van valami zavarbaejtő, szinte örömteli abban, ahogy
ezek az emberek belé vájják a karmaikat. Mintha régóta
vártak volna a lehetőségre, mintha évek óta a késeiket
élesítenék. Őszintén szólva, nem lepődtem meg. Athena
tökéletes célpont. Túl csinos volt, túl sikeres, túl gyanúsan
tiszta ahhoz, hogy ne legyen semmi a rovásán. Megérdemli,
és biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb utolérte
volna a bosszú akkor is, ha nem fullad bele a pandanos
palacsintába.

Marnie: Azta, követitek ezt az Athena Liu-s

szitut?

Jen: Ja, kemény… bocs, mi az a han

felsőbbrendűség?

Marnie: Asszem hasonló, mint a fehér

felsőbbrendűség, csak ez kínaiakkal. Mondjuk,
az, hogy a többi kínai kisebbségről nem
beszélt a munkáiban, tényleg nagyon
FELTŰNŐ.

Jen: Nem tudtam, hogy szereted a könyveit.

 Marnie: Ja, csak egyet olvastam. Hehe. Túl
sem jutottam az első oldalon. Nagyon túltolt
fikció, ha érted, hogy értem.

Marnie: De van pár poszt, ami ezt

elmagyarázza.

Valaki kiposztol egy történetet, ami kísértetiesen

hasonlít az én emlékemre arról, amikor Athenával az
Amerikai Nemzeti Múzeumban jártunk. Elmentem egy
rendezvényre, ahol koreai háborús veteránokat
faggatott, és mindent, amit mondtak, felvett az
apró diktafonjával. Az „Ejtőernyők Csoszon felett”
című története fél évvel később jelent meg. Az
egyik leghitelesebb írásként ünnepelték, ami
megjeleníti a koreai nézőpontokat, bennem viszont
visszás érzéseket keltett. Úgy éreztem, mintha
kihúzta volna a szavakat a veteránok szájából,
rátette volna őket a papírra, majd a sajátjaként adta
volna el. Nem volt sem főhajtás, sem
köszönetnyilvánítás. Úgy adta elő, mintha ő maga
találta volna ki az egészet. Évekig magamban
tartottam ezt, mert nem akartam, hogy úgy tűnjön,
mintha nekiugranék egy másik ázsiai szerző
torkának. De ha már szóba kerültek az irodalmi
örökségek, akkor úgy hiszem, fontos ezt is
megemlíteni.
Beismerem, egy kicsit azért élvezem ezt. Jó érzés tudni,
hogy valaki más is tudja rajtam kívül, hogy Athena egy
tolvaj volt.
Bár az igazság nem számít. A pletykákon rágódók közül
senki sem veszi a fáradságot, hogy kellő alapossággal
ellenőrizze a tényeket. Olyan kifejezéseket használnak,
mint „Azt hiszem, fontos tudni” vagy „Most döbbentem rá”
és „Megosztom, hogy a követőim tudjanak róla”, de mélyen
belül mindannyian kéjesen zabálják tele magukat a friss-
ropogós pletykákkal, és örömmámorban használják ki a
lehetőséget, hogy a sárba ránthatják Athena Liut. Végül is,
halandó volt, gondolják. Olyan volt, mint mi. És azzal, hogy
elpusztítjuk, hallgatóságot teremtünk; erkölcsi tekintélyt
építünk magunknak.
Perverz módon nekem ez nagyon is jó. Minél többet
sarazzák Athenát, annál zavarosabbnak tűnik az egész
helyzet, ami az én ócsárlóim helyzetét is megnehezíti. Két
rossz dolog nem üti egymást persze, de az internet ezt az
igazságot nehezen ismeri fel. És most, hogy a sztori ennyire
bonyolulttá vált, már nem érdemes engem leszólni azért,
mert megloptam egy imádnivaló, ártatlan áldozatot. Athena
most már nagy hangú sznob, talán rasszista (ezt senki sem
tudja eldönteni), mindenképp szélsőséges han kínai
soviniszta, és egy tolvaj amiatt, ahogyan a koreai és
vietnámi szereplői ábrázolásához az anyagot szerezte.
Athena hazug és köpönyegforgató. Athena Liut Posztumusz
Eltörölték.
Nem említem sem Brettnek, sem Daniellának. Túl vagyok
rajta; mind tudjuk, hogyan végződnek az ilyesmik. Már
láttam ugyanezt végigpörögni egy huszonéves elsőkönyves
szerzővel, aki azzal vádolt meg egy sokkal idősebb és
híresebb írót, hogy behálózta őt, és rányomult. Aztán
persze az írónőt is vádaskodások érték, hogy valójában ő
hálózott be és nyomult rá még nála is atalabb írókra. A mai
napig sem tudja senki az igazat, de évekig nem jutott újabb
könyves szerződéshez. Ilyen a twitteres felhajtás
természete. Jobbról-balról jönnek a vádak, mindenki
hírneve cafatokban lóg, és amikor elül a por, minden
pontosan ugyanolyan, mint annak előtte.

AZNAP ESTE VÉGRE megkapom az üzenetet, amire vártam.

Köszi, írja @AthenaLiuSzelleme. Mondjuk, a legtöbbről
már tudtam. Ha bármilyen új bizonyítékra bukkansz,
légyszi, szólj. Szolgáltassunk igazságot Athenának.
Átrohanok az asztalomhoz, a laptopomon nyitom meg a
WordPresst. Pont, ahogy reméltem, a honlap megszerezte
az első és egyetlen látogatóját. Kimásolom a kilenc
számjegyű IP-címet, és elküldöm Tessék.
Tomnak.
Bármilyen információmorzsának nagyon örülnék.
 Van néhány ötletem, ki állhat mögötte. Talán Adele
Sparks-Sato. Lily Wu és Kimberly Deng fej fej mellett
versenyezik. Vagy Diana Qiu, az a bomlott agyú vizuális
művész. Mondjuk, azt nem tudom, mit tennék, ha
kiderülne, hogy tényleg valamelyikük az. Adele és Diana
New York-iak, Lily Bostonban van, és bármelyikük IP-címe
leginkább csak közvetett bizonyíték lenne.
Tom pár órával később ír vissza.

Mákod van. Kipróbáltam jó pár IP-alapú

geolokációs szolgáltatást, és mind ugyanazt a
várost dobta ki. Nem ismersz senkit
Fairfaxből, ugye?

Bocs… Talán mégis közelebb lakik hozzád,

mint kéne. Szerintem szólnod kéne a
zsaruknak, ha úgy gondolod, hogy komoly az
ügy.

És bocsi, hogy nem tudok ennél pontosabb

lenni.

Általában pár mérföldes pontosságú, de elég

keményen kellene hekkelni ahhoz, hogy
 meglegyen a konkrét cím.

Nekem azonban nincs szükségem a címre. Pontosan

tudom, ki ez. Egyetlen embert ismertünk Athenával
közösen, aki Fairfaxben lakik, és cseppet sem csodálkozom.
Kalapáló szívvel nyitom meg a Twittert, hogy rákeressek
a Geoffrey Carlino névre, és megnézzem, mit csinál Athena
expasija mostanság.
 Tizennégy
J AJ,GEOFF.
Hol is kezdjem, ha Geoff a téma?
Nem igazán voltunk még nagy barátnők Athenával, amikor
járni kezdtek. Ekkor még mindig New Yorkban éltem, és az
alul zetett, demotiváló Teach for Americá-s melómban
senyvedtem, de mindenki máshoz hasonlóan én is ismerem
végzetes összeomlásuk történetét, a zavaros viszonyt, amit
a Twitteren és az Instagramon közvetítettek, hogy az egész
világ végigkövethesse. Annyit sikerült kihámoznom belőle,
hogy Geoff és Athena egy író oregoni alkotóházában
találkozott, még amikor mindketten atal, feltörekvő
reménységek voltak. Athena hónapokkal az első
regényének megjelenése előtt állt; épp akkor írta alá első
szerződését egy kicsi, de elismert zsánerkönyves kiadóval.
A kapcsolatuk eleve elrendeltetett: mindketten vonzók
voltak, jobbára heterók is, és mindketten a kirobbanó
irodalmi siker küszöbén álltak. Úgy sejtem, hogy Geoff
egyéves pekingi tanulmányai is gyelemre méltónak
számítottak (bár miután szakítottak, Athena azon
pattogott, hogy „Geoff kínai neve Csie Fu, és állandóan azt
akarta, hogy így szólítsam, amikor kettesben voltunk, és ez
rohadt para! Geoffnek hívják, bassza meg!”)
Az alkotóházas vendégeskedés után Athena beköltözött
Geoff szüleinek egyik házába Fairfaxben. Ezt onnan tudom,
hogy a rákövetkező fél évben mindkettejük Instagram-
pro ljáról ömlöttek az émelyítően nyálas képek: közeli
fotók, amelyeken ezerwattos mosollyal érintik össze az
arcukat, a bőrük kristálytiszta és csupa cuki szeplő; fekete-
fehér képek kávézókból, írók munka közben képalákkal;
és egész alakos felvételek, ahogy a keleti parton túráznak,
karcsú testükről csorog az izzadság. Akkoriban azt hittük,
beállnak a híres írópárok sorába, Jean Paul Sartre és
Simone de Beauvoir, Anaïs Nin és Henry Miller meg F. Scott
és Zelda Fitzgerald mellé, bár ehhez Zeldának többet kellett
volna publikálnia.
Geoff azonban… megpróbálok noman fogalmazni.
Geoff egyszerűen nem igazán tehetséges. A publikációs
listáját bármikor összemérem az enyémmel. Rangos
novellamagazinokban megjelentetett díjnyertes írásokkal
kezdte. De az első regénye, amelyet „a zsáner határait
feszegető thrillernek” nevezett, és „rasszváltó”
androidokról szólt egy közeli jövőben élő társadalomban,
nem hozta el a várt sikert. A Locus egyik kritikusa szerint
„zavaros és totálisan elhibázott, sejthetően rosszindulattól
fűtött vizsgálata az etnikai szemlélet meghaladásának és a
faji rugalmasságnak.” Az én első regényem sem fogyott jól,
de legalább egy kritikus sem írta róla, hogy érdemes lenne
ott tartanom „a meggondolatlan és sekélyes bölcselkedést
az egyetemi kocsmák falai között; ne kerüljön papírra, ahol
felnőtt emberek is láthatják”.
Geoffet ez a kritika annyira felbőszítette, hogy kínosan
hosszú blogposztot írt arról, mennyire félreértették őt, és
hogy a Locus rkásza nem rendelkezik azzal a „szellemi
nívóval”, amellyel értékelhetné a faji kérdésben kifejtett
nézeteinek komplexitását és radikalitását. A Twitternek
pedig, ahogyan várható volt, több sem kellett ennél a
posztnál. Athena nem sokkal később szakított vele (mi,
egyszerű földi halandók onnan sejtettük ezt, hogy hirtelen
mindegyik „otthoni munka” témájú Instagram-posztja új
helyen készült).
Váratlannak tűnhet ez a szakítás, de mind számítottunk
rá. Azt is érdemes megemlíteni, hogy mielőtt az első
regénye földbe állt, Geoff kiadott egy novellafüzért egy
Hsziao Li nevű androidlánnyal a főszerepben, aki egy sor
bántalmazást elszenved züllött emberi kuncsaftjaitól, aztán
egy robbanással megsemmisíti önmagát, amivel elsöpri Új-
Peking felét. Geoff érvei szerint ezek a történetek a
gyarmatosítói nőgyűlölet, az MI-jogok és a kínai
patriarchizmus témáit boncolgatják izzó hevülettel. Valaki
rákérdezett Twitteren, hogyan nézett utána a kínai
kifejezéseknek, amelyekkel teleszórta a szövegeit; Geoff
pedig vidáman rávágta, hogy egy „hosszú hajú szótárral”
jár. (Ez persze napokra felrobbantotta a Twittert.)
Felmerültek még rágalmak részeg fogdosásokról
kocsmákban, és egy Geoffre gyanúsan emlékeztető
felhasználóra is rábukkantak egy jól ismert pornóoldalon, a
bióban „megőrülök a SÁRGÁKÉRT” szöveggel, de udvarias
népség vagyunk, társaságban erről nem beszélünk.
Így aztán Geoff könyve megbukott. Athena tette az
elvárhatót, távol tartotta magát a zűrzavartól, és az irodalmi
élet legszexibb párocskájából az irodalmi élet legszexibb
atal írója meg egy fehér srác maradt, akinek a karrierje
idejekorán megfeneklett.
Ezen a ponton Geoffnek csak annyit kellett volna tennie,
hogy a sebeit nyalogatja, majd továbblép. Még megvolt a
jónevű irodalmi ügynöke, a második könyvre szóló
szerződése és az esélye, hogy megmentse a karrierjét. De a
twitteres aktivitása kegyetlen fordulatot vett.
Végeláthatatlan irományokat posztolt arról, hogy jogtalanul
állították be gonosznak, hogy valójában Athena vette rá a
Locusról szóló poszt megírására, aztán meg nem állt ki
mellette.
Szekunder szégyent okozott, ha végignézted az egészet.
Athena okosan döntött, deaktiválta a Twitterjét, és egy szót
sem szólt addig, amíg az internet népe nem talált valami
mást, amire érdeklődést színlelve kéjesen fröcsöghetett.
Geoff céltalanul hadakozott a maró válaszokkal, egészen
addig, amíg követőinek száma két számjegyűre nem apadt.
Ekkor ő is deaktiválta a ókját. Az ügynöke „személyes,
nem részletezendő okokra” hivatkozva lepasszolta őt. Az
első könyve folytatására még élő szerződése van, de nem
tiszta, hogy napvilágot lát-e valaha is, ami azt sejteti, hogy
Geoff még mindig dolgozik rajta.
Ki tudná, mi történt valójában? A Twitter fenntartások
nélkül, de buzgón elítéli bármelyikünket. Attól függően,
hogy kivel beszélsz, Geoff lehet manipulatív, bántalmazó,
szélhámos, megbízhatatlan féreg, vagy akár áldozat is.
Athena olcsón megúszta, de leginkább azért, mert senki
sem hitte el, hogy a gyönyörű és tehetséges Athena Liuval
randizgatni tényleg annyira borzalmas, mint ahogy Geoff
állította, és mert sokkal egyszerűbb volt elverni a port a
heteró fehér srácon.
Úgy tudom, Athena és Geoff hónapokig nem szólt
egymáshoz.
Akkor most miért engem pécézett ki?
Némi szimatolgatás után egészen biztos vagyok benne,
hogy ő áll az egész mögött. A ókján hűségesen retweetelt
mindent, amit @AthenaLiuSzelleme posztolt. Néha még írt
is hozzá:Hihetetlen, hogy senki nem beszél erről.
Szégyellje magát az Eden és Juniper Song is.
Mindezek előtt egyetlen posztja volt csupán, több mint
egy hónapja: Másra is furán néznek, amikor „tényleg
csípősen, nem olyan fehér ember is tűrje módon”
kéri a kaját az indiai étteremben? (Erre kapott három
lájkot, meg egy választ @RichardBurns08-tól: Rám is. A
thai feleségemmel három éve vagyunk együtt, és
még mindig azt hiszik, hogy ez a gajdzsin nem bírná
el. Örömmel bizonyítom nekik az ellenkezőjét!)
Túlságosan stimmel az időzítés.
Gyorsan kell cselekednem. Geoff egy idióta, de labilis,
kiszámíthatatlan idióta. Csírájában kell elfojtanom ezt az
ügyet. Azt hiszem, el tudok boldogulni vele, de pontosan
tudnom kell, mit rejteget a tarsolyában.
 Még megvan Geoff száma abból az időből, amikor Athena
elhívott néhányunkat egy alkotói elvonulásra a Potomac
folyó mellé. Az alkotás nem jött össze; civakodtunk a
faházak árán, és hogy nem lenne-e túlságosan
begyöpösödött, ha nemek szerint osztanánk szét a
társaságot, illetve hogy akiknek nincsen párjuk, azoknak
muszáj-e kínosan osztozkodniuk a szállásukon. Végül
hirtelen senkinek nem fért bele az idejébe, és az utolsó
pillanatban sorra lemondtuk a meghívást. De pedánsan
elmentettem mindenki elérhetőségét már csak azért is,
hogy tudjam, kik kereshetnek ezekből a körzetekből.
Lefotóztam @AthenaLiuSzelleme legelső tweetjét,
elküldtem Geoffnek, és melléírtam: Tudom.
Ő is olyan seggfej, aki bekapcsolva hagyja az
olvasásjelzőt. Azonnal látja. Nem válaszol.
A mellemben érzem, ahogy dobog a szívem. Azt írom:
Holnap, a Tysons Cornernél a Coco mellett. Ez az
egy esélyed van. Legyél ott, vagy mindenkinek
elmondom, hogy te vagy az.
Kikapcsolom a telefonom, ledobom az ágyról, és sikítok.

KORÁN ÉREK ODA a Coco kávézóhoz. Jeges lattét kérek, de

csak aprókat kortyolok belőle; nem akarom, hogy rám
törjön a pisilhetnék. Szokatlanul meleg van, úgyhogy
odakint ülök le. Kiválasztok a sarokban egy kétszékes
asztalt, hogy rálássak a sétányra és minden irányba
könnyedén el tudjak menekülni, ha úgy adódik. Nem
tudom, miért keresek lehetséges menekülőutakat, mint
valami ellenséges területen tartózkodó KGB-ügynök, de a
jellemzés sajnos elég pontos a helyzetre: két ember, aki
hazugságokat terjeszt a neten, megpróbál megegyezni,
hogyan tegye tönkre a másikat.
Megdöbbenek, amikor Geoff felbukkan. Látom, hogy a
tér felől jön leszegett fejjel, mintha attól tartana, hogy
felismerik. Baseballsapkát visel, és hatalmas
napszemüveget. Röhejesen néz ki.
– Helló, Junie. – Kirántja a széket a helyéről, leül, és
leveszi a szemüvegét. – Örülök, hogy láthatlak.
Világos, hogy Athena miért rajongott érte. Geoff, ha csak
a külsejét nézem, iszonyatosan jó srác. A hivatalos fotóin
láttam már, milyen élesen kirajzolódik az állkapcsa, és
mennyire élénkzöld a szeme. Testközelből ezek a részletek
annyira hangsúlyosak, hogy szinte ellenállhatatlanná
teszik. Úgy néz ki, mintha egy sötét és tüzes i úsági
regényből lépett volna ki, kócos fekete hajjal és szúrós
borostával.
Kár, hogy olvastam a tweetjeit, és túl szánalmasnak
tartom ahhoz, hogy szexi legyen.
Még egyet kortyolok a lattémból. Nem hagyom, hogy ő
irányítsa a beszélgetést, egy pillanatig sem akarom, hogy
nyeregben érezze magát. A lehető legagresszívabban rontok
rá.
– Szóval, mi van ezzel a baromsággal, hogy elloptam
Athena kéziratát?
 Hátradől, keresztbe fonja a karját széles mellkasán. (Á,
szóval erre gondolnak az emberek, ha azt írják, „széles
mellkas”.)
– Azt hiszem, mindketten tudjuk, miről van szó.
– Én nem tudom – mordulok fel mérgesen. Nem nehéz
szavakba öntenem a dühömet. Higgadt fölénye arra késztet,
hogy pofán verjem. – Nevetséges az egész.
– Akkor miért hívtál ide?
– Mert aljas, amit művelsz – csattanok fel. –
Gusztustalan, tiszteletlen. Nem felém, Athena felé. És ha
nem rólad lenne szó, elküldenélek a picsába, de mivel te
vagy az… te, akinek a legjobb barátommal van közös
múltad, gondoltam, inkább rendezzük le személyesen.
Forgatja a szemeit.
– Most komolyan, Junie? Megjátsszuk magunkat?
A fémasztalra csapok. Teátrális, de legalább megrezzen
tőle.
– Csak te játszod meg magad. Én esélyt adok neked rá,
hogy elmagyarázd, mi ez az egész, mielőtt beperellek
rágalmazásért.
Kizökken a nyugalmából, de csak egy pillanatra. Bejött?
Sikerült ráijeszteni?
– Beszéltünk a kéziratról – böki ki végül. – Athena meg
én.
Görcsbe rándul a gyomrom.
– Mesélt róla, amíg együtt voltunk. Láttam, ahogy kutat.
A vendégmunkásokról, a fronton szolgáló elfeledett
emberekről. Láttam a Wikipédia-oldalakat. – Előredől,
összeszűkült szemekkel mered rám. – És számomra nagyon
érdekesnek tűnik, hogy nem sokkal a halála után
megjelentetsz egy könyvet, ami pontosan ugyanebben a
témában íródott.
– Nem csak egy ember írhat az első világháborúról –
felelem szárazon. – A történelemre nem vonatkoznak a
szerzői jogok, Geoff.
– Meg se próbálj hülyíteni.
– Akkor most minden bizonyítékot előkapsz, ugye? – Azt
tervezem elérni, hogy már az elején felfedje a lapjait. Ha
van bizonyítéka, akkor nekem úgyis lőttek, és legalább fel
akarom készíteni magam rá. De ha nincs, akkor maradt
némi mozgásterem.
Megfeszül az arca.
– Tudom, hogy mit tettél. Ebből nem tudod kihazudozni
magadat.
Akkor jól tippeltem? Lehetséges, hogy nincs semmije?
Helyezek rá még egy kis nyomást, hogy lássam, hogy
reagál.
– Látom, még mindig zakkant vagy.
– Én vagyok zakkant? – Felhorkant. – Én legalább nem
kiabálom tele a világot egy olyan barátsággal, ami sosem
létezett. Tudom, hogy nem álltatok közel egymáshoz.
Legjobb barátok egyetem óta? Kérlek. Athena még csak
meg sem említette a nevedet, amíg jártunk. Egy
összejövetelen láttalak már régebben. Láttam az életrajzod
a programfüzetben. Leírták, hova jártál iskolába, és
megkérdeztem Athenát, ismer-e téged. Tudod, mit
mondott?
Nem akarom hallani. Nincs rá racionális magyarázat,
miért zavar ennyire, de zavar, és Geoff láthatóan észre is
veszi, mert elvigyorodik: úgy villogtatja az agyarait, mint a
véreb, amelyik szagot fogott.
– Azt mondta, hogy valami lúzer vagy a suliból. Hogy
nem érti, miért küszködsz még, amikor az első regényed
tökéletesen középszerű volt, és inkább önként ki kéne
szállnod, mielőtt még ez az iparág egészben felfal. –
Felnevet. – Vágod, hogy Athena mindig túltolta a
megjátszott együttérzést, amikor megpróbálta elhitetni
velünk, hogy vannak még emberi érzelmei, ugye? Brühühü.
Jaj, szegény lány. Na gyere, lépjünk le, mielőtt még meglát
minket.
Elönti a könny a szememet. Bosszankodva kipislogom.
– Látszik, hogy nem ismerted annyira, mint ahogy
hiszed.
– Édesem, én láttam a tangáin a foltokat. Nyitott könyv
volt. Ahogy te is.
Hirtelen kísértést érzek rá, hogy elrohanjak, vagy hogy
átnyúljak az asztalon, és beleöklözzek abba az önelégült,
kegyetlen arcába. De egyik esetben sem érném el, amiért
jöttem.
Koncentrálj. Már nagyon közel járok a célhoz. Nem kell
mással foglalkoznom.
– Hát akkor… – Ütemesen kocogtatom a körmömet az
asztalhoz, és idegesen rebegtetem a szempilláim a nagyobb
hatás kedvéért. – Hát akkor tegyük fel, hogy tényleg
elloptam.
Leesik az álla.
– Kurvára tudtam, te kibaszott hazug…
– Oké, állj le, légyszi. – Riadtságot színlelek, fel is
emelem a kezem, hogy lássa, nem akarok harcot.
Megremegtetem a hangom. – Mit akarsz tőlem, Geoff?
Arcára visszaköltözik a fölényes mosoly. Kezd pimasz
lenni; tudja, hogy mostantól ő irányít. – Te tényleg azt
hitted, hogy megúszod ezt az egészet.
– Nem tudnánk túllépni rajta? – könyörgök. Nem nehéz
ijedtnek hangzani. Csak annyit kell magam elé képzelnem,
hogy este sétálok haza egyedül, Geoff az út túloldalán
követ, és az erőszakot fékező társadalmi berögződések
egyike sem választja el többé az arcomat az öklétől. –
Kérlek, ha ezt nyilvánosságra hozod, akkor… akkor mindent
elveszítek…
– Vagy nem fogsz. – Közelebb hajol, tenyere az asztalon
nyugszik. – Talán meg tudunk egyezni valahogy.
Küzdenem kell az arcizmaimmal.
– Mi… Mire gondolsz?
– Lefogadom, hogy jól megszedted magad a könyvből,
igaz? – Óvatosan körbepillant, meghallhatja-e valaki. – Ne
hazudj. Láttam az előlegedről szóló híreket. Olyan félmisi
körüli, ugye? Megbeszélhetjük a részesedésemet?
Jézusom. Ezt a barmot. Hallja egyáltalán, amit mond?
Lelki szemeim előtt megjelenik, hogy kiszivárogtatom a
Twitterre, beindítva egy újabb felháborodáshullámot. Geoff
egy tyinget sem látna többé az írásból. Bujdosnia kellene.
Soha többé nem léphetne nyilvánosság elé.
De egy ekkora robbantás szedne még áldozatot, és
valószínűleg engem is eltalálna egy repesz. Nekem viszont
csak annyi kell, hogy ez az egész csendben eltűnjön.
– Hm… inkább nem. – Teátrálisan a számra koppintok az
ujjammal, aztán el ntorodom. – Nem, nem hiszem, hogy
beszélni fogunk róla.
Geoff szeme elkerekedik.
– Pedig nem igazán van beleszólásod.
– Nekem ne lenne?
– Mit gondolsz, mi történik, ha mindenki rájön?
– Nem fognak rájönni. – Vállat vonok. – Mert nem igaz.
Egy nagy kamugép vagy, Geoffrey, és ezt mindketten
tudjuk.
– Azt tudom, hogy elloptad a könyvet…
– De valójában még ezt sem tudod. Fikarcnyi
bizonyítékod sincs; csak kitalálsz dolgokat, hogy rád
gyeljenek. – Megkoccantom a zsebem, ahol a cipzár
mögött az iPhone-om rejtőzik: felvettem az egész
beszélgetést. – Nekem viszont van egy felvételem arról,
ahogy próbálsz megzsarolni, hogy egy olyan könyv
jogdíjaiból kapj részesedést, amiről azt állítod, lopott. Nem
Athenáért csinálod. Az örökségét próbálod megcsapolni. És
amikor ez kiszivárog, mit gondolsz, Geoff, jutsz még valaha
is könyvszerződéshez a jövőben?
Geoffről üvölt, hogy legszívesebben helyben megfojtana.
Akkora szemekkel mered rám, hogy a szeme fehérjét is
látom. Felhúzott ajkai mögül kivillannak a szemfogai. Egy
pillanatra megijedek, hogy túlfeszítettem a húrt, hogy
elszakítottam nála a cérnát. Azokra a lmekre gondolok,
amelyekben a kedvesnek tűnő atal fér ak mégis
kimutatják a foguk fehérjét. Mint Chris Evans a Tőrbe
ejtvében. Vagy az az erőszaktevő az Ígéretes atal nőben.
Lehet, hogy Geoff átugrik az asztalon, és mellbe döf. De az
is megeshet, hogy most elnyomja a dühét, végignézi, ahogy
elballagok, aztán hazafelé menet elgázol az autójával.
De ez nem egy lm, ez a való élet, és Geoffrey Carlino
nem az az alfahím, aki nem tudja kontrollálni a dühét. Egy
szánalmas, labilis kölyök, akinek csak a pofája nagy, de már
nem tartogat semmit a tarsolyában.
Kifogyott a küzdőszellemből. A tomboló harag vereséggé
szelídül. Látom, hogy leereszkedik a válla.
– Borzalmas alak vagy – köpi felém.
– Zseniális író vagyok, és kiváló barát – felelem rá. – Te
viszont egy hangfelvételen szerepelsz, ahogy megpróbálsz
hasznot húzni a barátnőd állítólagosan ellopott szavaiból.
– Rohadj meg, te büdös kurva.
– Jaj, menj már a picsába. – Felállok. Láttam egyszer egy
videót egy vadászról, aki pont akkor lőtt az oroszlán szeme
közé, amikor az felugrott. Érdekelne, hogy a vadász is úgy
érezte-e magát, mint most én: kifulladt vagyok,
győzedelmes, és tudom, hogy épp csak megúsztam.
Kíváncsi vagyok, vajon ő is így nézett-e az áldozatára,
csodálva azt a rengeteg erőt és a benne rejtőző
lehetőségeket, amiket immáron elfecsérelt. – Ne keress
többet.

MOST, HOGY MEGTUDTAM, hogy Geoffnek semmi sincs a

kezében, már higgadtan átgondolhatom, hogyan reagáljak a
vádakra. Miután Jennel és Marnie-val átnyálaztunk pár
verziót, kiteszem a szerzői honlapomra a hivatalos
nyilatkozatomat erről az egész askóról, majd belinkelem a
Twitterre. (Gondolkodtam rajta, hogy a Notes appban
megírt nyilatkozatról csináljak képernyőképet, és azt
posztoljam, de a Notes appban megírt bocsánatkérések már
önmagukban egy új műfajt alkotnak, és még csak nem is
valami jó hírűt.)

Sziasztok!

Természetesen én is találkoztam Az utolsó

front szerzőségével kapcsolatosan keringő
hírekkel. Elnézést kérek, hogy nem szólaltam
meg hamarabb. Kérlek, értsétek meg, az
utóbbi időszakot elég nehezen viseltem, és
még mindig próbálom feldolgozni a legjobb
barátom tragikus halálát.
Röviden szólva, a vádaskodások mind
alaptalanok. Az utolsó front a saját kezűleg írt
művem. Athena inspirált arra, hogy a
világtörténelem elfeledett szeletét
vizsgáljam, így hát nem csoda, ha az ő hangja
sejlik át az enyémen.
Látom, hogy a helyzet a faji szempontoktól
erősen terhelt. Rosszulesik azokat az érveket
olvasni, amelyek bizonygatják, kizárólag
Athena írhatta Az utolsó frontot, mert
műveiben Athena éles figyelemmel
foglalkozott az ázsiai diaszpóra ügyeivel. Ez
mindkettőnket beskatulyáz, és károsan érinti
az írói identitásunkat.
Nem ismerem a pletykák mögött álló
emberek motivációit, de mindezt egy olyan
emberrel való kapcsolatom felé irányuló
bántó és rosszindulatú támadásnak fogom
fel, aki a mai napig nagyon hiányzik, és akinek
a halála életem egyik legmegrázóbb élménye.
Az ügynököm és a szerkesztőm külön-külön
is kivizsgálta az ügyet, és semmilyen
visszaélésre nem találtak nyomot. A témához
nem kívánok többet hozzáfűzni.
Köszönettel,
June

Az első válaszok, ahogy az várható volt, könyörtelenek.

Hazug geci.

Ezek szerint csak úgy véletlenül írtál egy

könyvet, amin a halott barátod is
dolgozhatott volna? A legjobb családokban is
megesik!

LOL még bocsánatkérést sem tud írni

rendesen, nemhogy mást

Uhh, tehát June Song megírt egy kamu

bocsánatkérést, és lefogadom, hogy a
fehérek egymás sarkára fognak hágni, csak
hogy megvédhessék őt. Rühellem a
könyvipart.

Egy szavadat sem hiszem el, te rasszista

ribanc.
 Ha ez az igazság, akkor miért tartott ilyen
sokáig kiböknöd?

Miután azonban túljutunk a „baszódj meg”-ek első

hullámán, világosan látszik, hogy a nyilatkozatom egész jól
teljesít. Szó szerint látom, ahogy a közvélemény mércéjén a
mutató egyetlen éjszaka alatt elmozdul a szkeptikusságtól a
szimpátia felé.
Ennyire kegyetlen és elvetemült
gyűlöletkampányt még sohasem láttam, írja egy
híresebb blogger, aki eddig egészen semlegesnek
mutatkozott. Szégyelljétek magatokat azért, amit
Juniper Song, illetve Athena Liu öröksége ellen
tettetek.
Twitter, hát ezért nem történhet velünk semmi jó,
mondja egy booktuber ötvenezer követővel. Mikor
tanuljuk már meg, hogy ne ugorjunk fejest olyan
helyzetekbe, amelyekről semmit sem tudunk?
Hsziao Csen is megszólalt az ügyben, és őszintén szólva,
Ez a könyv annyira
akár az ablakba is kitehetem, amit írt:
rasszista, hogy nyilvánvaló, hogy csak egy fehér
ember írhatta.
A következő reggelre az @AthenaLiuSzelleme nevű
felhasználói ók eltűnik. Most már nincs mire hivatkozni,
az eredeti állítás levegővé vált. A forráslinkek bekrepáltak,
az idézett tweetek semmihez sem vezetnek. Néhányan még
mindig próbálják felkavarni a port, szidják a kiadókat, hogy
feltétel nélkül bevesznek bármit, amit egy atal fehér nő
mond. Viszont úgy tűnik, mindenki más úgy csinál, mintha
mi sem történt volna. Biztos, hogy vannak még dühös
ellenlábasaim, akik úgy tartják, én vagyok a hunyó, de
bizonyítékuk nincsen rá. Semmijük sincs, amivel jogi
lépésekig is elvihetnék a dolgot. Amúgy is, az egyetlen
ember, aki Athena irodalmi öröksége ügyében bármit is
tehet, Mrs. Liu, és ő nem nyilatkozott, nem is keresett
engem. Ennek csak füstje volt, lángja nem; a nagy semmin
veszekedő sok-sok ember halvány emléke marad majd
utána.

BRETT JÓ HÍREKET közöl e-mailben a rákövetkező hétfőn.

A Greenhouse Productions tizenötezer

dolláros ajánlatot tett. Tizennyolc hónapos
lejárat, de megújítható, ami csak még több
pénzt jelent neked, ha meg is lépik.
Megpróbálom felalkudni tizennyolcezerre, és
szerintem sikerülni fog. A filmes ügynökünk
átnézi a szerződést, hogy biztos minden
stimmeljen, aztán elküldjük neked aláírásra.
Hogy hangzik?
 A tizenötezret kicsit kevésnek érzem ahhoz képest, amit
a felhajtás miatt reméltem, de úgy hiszem, a tény, hogy a
Greenhouse egyáltalán hajlandó volt ajánlatot tenni, a
belém vetett hitüket bizonyítja.
Csak így simán?, válaszolom. Mi tartott nekik
eddig?
Áh, Hollywood lassú egy dög, írja Brett. Higgy
nekem, ez még egész gyorsnak számít. Hétvége felé
küldöm a papírokat.
Minden visszatér a régi kerékvágásba. A Deadline lehoz
egy szép cikket az opciós szerződésről, és sokan
gratulálnak nekem online (úgy tűnik, mindannyian abban a
hitben élnek, hogy Jasmine Zhang fogja rendezni, de nem
ábrándítom ki őket). Az irodalmi világ híreit immár a
következő szaftos botrány uralja, most épp egy i úsági
szerző küldözgetett hónapokon át halálos fenyegetéseket
egy riválisának, aztán elbénázta, és az egyiket véletlenül a
saját e-mail-címéről bombázta át. (Próbálja viccnek
beállítani, de senki sem hisz neki, a sértett szerző pedig
közösségi nanszírozási kampányba fogott, hogy érzelmi
károkozásért pert indíthasson.)
Hozzám még érkeznek halálos fenyegetések egy-két
napig, aztán megszűnnek. Végre meg merem nyitni a privát
üzeneteimet. Egy hét múlva már csak a szokásos gratuláló
posztokról kapok értesítést, vagy ha megjelölnek egy
könyvesgúlafotón vagy kritikánál, és olykor-olykor valami
baromtól is jön üzenet, aki arra kér, hogy személyesen
véleményezzem az ötszáz oldalas kéziratát. A rólam szóló
gonoszkodó tweetek elvesztek a Twitter emlékezetének
fekete lyukában. Újra végigalszom az éjszakákat.
Öklendezés nélkül is képes vagyok enni.
A közvélemény szemében ártatlan vagyok. És – egyelőre
legalábbis – sikerült messzire űznöm Athena szellemét.
 Tizenöt
E NNYIBEN KELLETT VOLNA hagynom a dolgokat.
A lárma végre elült, épp ahogy Brett megígérte. Most
már nem kell attól tartva némítanom az értesítéseim, hogy
tönkremegy tőlük a telefonom. Már nem én vagyok a
főszereplő a Twitteren. De pont ez a baj: haladok a totális
érdektelenség felé.
Ilyen minden könyv életciklusa, amelyik nem válik
azonnal klasszikussá. Lassan egy éve, hogy Az utolsó front
megjelent. Négy hónap után kiesett a bestsellerlistákról.
Egyetlen díjat sem nyert el azok közül, amelyeknél rákerült
a szűkített listára, nagy eséllyel a botrány miatt is, amit
@AthenaLiuSzelleme kavart. A rajongói levelek, legyenek
jók vagy rosszak, szép lassan elmaradnak. Nem hívnak már
meg iskolákba és könyvtárakba. A szerződés aláírása óta a
Greenhouse Productions sem közölt új híreket, ami úgy
tűnik, szokásos ügymenet. A legtöbb opciós tulajdon addig
csücsül a polcon érintetlenül, amíg a határideje le nem jár.
Nem kérnek fel arra sem, hogy újságokba
vendégszerzőként véleménycikket vagy esszét írjak.
Manapság ha valami vicceset tweetelek, legfeljebb ötven-
hatvan lájk érkezik rá.
Mindezek előtt egy internetes senki voltam, a heti egy-
kettő Twitter-említésből merítettem a boldogsághormont.
Az viszont nem tűnt fel, hogy még ha a kezedbe kaparintod
is a komplett irodalmi világot, akkor is egy szempillantás
alatt elfeledkezhetnek rólad. Hajítsuk ki a régit – elő a
vadiújjal, ami, úgy látom, egy csinos, tt huszonéves
elsőkönyves szerzőt, Kimmy Kait jelenti, aki artista volt
gyerekkorában egy hawaii vándorcirkuszban, és arról írt
memoárt, hogy milyen egy hawaii vándorcirkuszban
eltöltött gyerekkor.
Nem nélkülözök. Számolgattam. Ha visszafogottan élek
– és a „visszafogott” alatt azt értjük, hogy ebben a lakásban
maradok, és csak minden másnap rendelek kaját
mindennap helyett –, akkor simán túlélem a következő tíz
vagy akár tizenöt évet csak abból, amit Az utolsó front hoz
nekem a konyhára. A keménytáblás kiadás már a
tizenegyedik nyomását éli meg. A puhatáblás most jelent
meg, ami szépen felnyomta az eladásokat: ez a kiadás
olcsóbb, tehát jobban is fogy. Gond nélkül hagyhatnám ezt
az egészet így, ahogy van, és remekül meglennék.
De isten látja a lelkem, szörnyen visszavágyom a
re ektorfénybe.
Amikor a könyvedet hangos siker övezi, a gyelem rád
zúduló áradatát élvezheted. Rólad szól a kulturális
közbeszéd. Te vagy a szerencsés leosztás irodalmi
megfelelője. Mindenki veled akar interjút készíteni.
Mindenki azt akarja, hogy te ajánld a könyvét, vagy hogy a
megnyitója vendége légy. Ha halandzsázol valamit az írói
módszerről, más könyvekről vagy akár magáról az életről,
az emberek szentírásnak veszik a szavaid. Ha a közösségi
médián dicsérsz egy könyvet, az emberek rohannak
megvenni azt.
De a re ektorfényben töltött idő sosem tart örökké.
Láttam már írókat, akik kábé hat éve még masszívan
vezették az eladási listákat, míg most egyedül ülnek egy
elhagyatott asztalkánál, miközben a dedikálásra várók
hosszú sora egy másik asztalig kanyarog, egy atalabb és
menőbb szerző színe elé. Nehéz elérni az irodalmi
tekintélynek azt a szintjét, amivel már évekkel vagy
évtizedekkel az utolsó könyved után is húzónév
maradhatsz. Talán csak pár Nobel-díjas szerző képes rá.
Nekünk, többieknek tovább kell taposnunk a fontos
vagyok! feliratú mókuskerékben.
Most tudtam meg a Twitterről, hogy a mentoráltam,
Emmy Cho Athena korábbi irodalmi ügynökével, Jareddel
szerződött le, akiről köztudott, hogy hat-hét számjegyű
szerződéseket kialkudó nagymenő cápa. Mentoraként
örülök a sikerének, de mindig belém nyilall az idegesség,
amikor Emmy megosztja a legújabb híreket. Félek, hogy
utolér engem, hogy az elkerülhetetlen szerződésével
nagyobb előleghez jut majd, mint amit én kaptam, hogy az
ő lmes jogai egy olyan produkciós céghez kerülnek, amely
tényleg tovább is adja a művet egy stúdiónak, hogy a sikere
túlszárnyalja az enyémet, és hogy legközelebb, amikor
valami irodalmi eseményen találkozunk, csak egy
visszafogott, fölényes bólintást kapok tőle üdvözlés
gyanánt.
 Nyilván csak úgy előzhetem meg, ha lenyűgözöm a
nagyvilágot a következő projektemmel.
De gőzöm sincs, mi legyen az.

BRETT FELHÍV VALAMELYIK reggel, látszólag érdeklődésből.

Elviccelődünk egy darabig, aztán felteszi a kérdést:
– És mi a helyzet az írás terén?
Tudom, valójában mire kíváncsi. Mindenki a következő
nagy dobásomra vár, és nem csak azért, mert a könyvesipar
gyorsan felejt. Arra gondol, ahogy Daniella is, hogy ha le
tudnék tenni az asztalra egy újabb művet Az utolsó front
után, valami olyat, ami mellőzi a plágiumszagot, és nem
kötődik Athenához, de ott van benne az a sajátos Juniper
Song-os szikra, akkor végre mindörökké
megszabadulhatnánk a pletykáktól.
Nagyot sóhajtok.
– Őszinte leszek: semmim sincs. Kifogytam az ötletekből.
Eljátszottam néhány koncepcióval, de egyik sem az igazi.
– Oké, nem probléma. – Nem tudom eldönteni, hogy
zavarja-e, vagy sem. Harmadjára beszélünk már erről, és
tudom, hogy fogy az időm. Nincs szigorú határidő, az
Edennel csak egyetlen könyvre szóló szerződést kötöttem,
ami viszont azt is kiköti, hogy Daniellának joga van
elsőként olvasni a következő munkámat. Brett nagyon
hamar szeretne neki felvillantani valamit, amíg még a
kegyeiben vagyunk, különben ki tudja, legközelebb milyen
kiadó fogadna be engem. – A kreativitásra kell
hagyatkoznod, ezt értem. De ki kell használnod a
társadalmi tőkédet, és addig kell ütnöd a vasat, amíg
meleg…
– Tudom, tudom. – A halántékomhoz nyomom az ujjaim.
– Egyszerűen csak nem jut eszembe semmi, amiben meg is
kapaszkodhatok. Igazán foglalkoztatnia kell valaminek,
érted? Súlyosnak és lényegesnek kell lennie…
– Nem muszáj valami kiválót találnod, Junie. Nem a
Pulitzerre hajtunk. Még az sem kell, hogy olyan legyen,
mint Az utolsó front. – Szünetet tart. – Csak ki kell adnod
valamit. Bármit.
– Jól van, Brett.
– De érted, amit mondok?
– Minden világos – forgatom a szememet.
Elköszönünk. Brett teszi le. Felmordulok, és a
laptopomhoz gördülök, hogy ugyanazt az üres, vádló Word-
doksit nézzem, amire már hetek óta bambulok.

NEM AZ A BAJ, HOGY kifogytam az ötletekből. Rengeteg

ötletem van, és még több időm arra, hogy vázlatokat
készíthessek belőlük. Most, hogy már nem kell folyton Az
utolsó frontról tájékoztatnom a tömeget, nincs több
kifogásom rá, hogy miért is nem dolgozom. Brett jogosan
türelmetlenkedik: vagy egy éve teszek neki üres ígéreteket
a következő projektekre, és mindebből semmi sem valósult
még meg.
Az a baj, hogy akárhányszor leülök írni, kizárólag Athena
hangját hallom.
 Az utolsó frontnak csupán egyszeri együttműködésnek
kellett volna lennie. Athena kutatása és ötletei, az én
stílusom és arányérzékem. Valami csodálatos, rejtélyes
alkímiát éreztem ezekben a lázas hetekben, amikor
megidéztem a síron túlról az ő írói hangját, és
összeegyeztettem az enyémmel. Nem függtem tőle – sosem
volt szükségem rá ahhoz, hogy írjak –, de ez a közös munka
akkora magabiztosságot kölcsönzött nekem, amilyenben
még nem volt részem. A tollam biztosan fogott, mert
tudtam, hogy az ő nyomdokaiban járok.
De most, hogy próbálok továbblépni, nem hagy békén. A
legtöbb író elismeri, hogy van egy „belső szerkesztője”, egy
kötözködő hang, ami kukacoskodik és meggátol minden
igyekezetet már a tervezgetés közben is. Az enyém Athena
alakját vette fel. Gőgösen megvizsgálja, majd a sarokba
hajítja minden ötletemet. Túl közhelyes. Túl sablonos. Túl
fehér. Mondatszinten még szigorúbb. Kiesett a ritmusból. Ez
a hasonlat nem működik. Most komolyan? Még egy
gondolatjel?
Próbáltam kizárni őt magamból, és áttörést elérni, hogy
nélküle, egyúttal vele mintegy szembeszegülve írhassak.
Kacaja azonban épp az ilyen pillanatokban lesz még
hangosabb, a szidalmai gonoszabbak. A kétségeim pedig
csak gyarapodnak. Mit képzelek, mit érhetnék el nélküle?
A nyilvánosság előtt nem mutattam ki, de Geoff twitteres
magánszáma jobban megrázott, mint kellett volna. Athena
Liu Szelleme. Groteszk névválasztás: biztosan azért döntött
így, hogy meglepjen és provokáljon, de több igazság van
benne, mint Geoff gondolta volna. Athena szelleme hozzám
láncolta magát, a vállam fölött lebeg, a nap minden éberen
töltött percében a fülembe suttog.
Őrjítő. Az elmúlt pár napban elkezdtem rettegni az írás
gondolatától is, mert nem megy anélkül, hogy közben ne ő
jusson az eszembe. Aztán persze az írásról az emlékekre
terelődnek a gondolataim: az utolsó éjszakára, a
palacsintára, a hörgésre, amit kiadott, miközben a földön
vergődött.
Azt hittem, túltettem magam a halálán. Teljesen jól
voltam mentálisan. Jó helyen voltam. Remekül voltam.
Amíg vissza nem tért.
De hát nem ezt csinálják a szellemek? Üvöltenek,
nyöszörögnek, akadályoznak. Ez a szellemlét lényege, nem?
Bármit megtesznek, hogy emlékeztessenek rá, ott vannak.
Bármit megtesznek, hogy képtelen légy felejteni.

BE KELL VALLANOM: kétszeresen is bűnös vagyok.

Aznap este Athena lakásából nem csak Az utolsó frontot
vittem el. Lenyúltam egy rakás papírt is az asztaláról:
némelyik géppel írott, a többi Athena kacskaringós, kis
híján olvashatatlan macskakaparásával volt tele, pár
absztrakt rkával egyetemben, amelyeknek a jelentésére
még mindig nem jöttem rá.
Esküszöm, csak kíváncsiságból tettem. Athena rendkívül
szűkszavú volt a kreatív folyamataival kapcsolatban. Az
alapján, ahogy néha mesélt róla, úgy tűnt, mintha az
istenek díjnyertes történetekkel dobálnák tele a fejét,
amiket már ki sem kell dolgoznia. Csak bele akartam látni
az elméjébe, hogy a korai ötletelési folyamatát
összevethessem az enyémmel.
Kiderült, hogy nagyon hasonló módon alkotunk.
Véletlenszerű szavakkal és kifejezésekkel indít, valamelyik
eredeti, némelyik láthatóan dalszöveg vagy más, híres
könyv egy-egy átfogalmazott sora. Rook már halott volt,
amikor odaértem; a sehonnai ú; sötét, de ragyogó este volt;
ha megütnélek, vajon csóknak érződne?
Kiteszem őket az asztalra, bámulok rájuk, hátha sikerül
valami ihletmorzsát levadásznom. Nem tudom kiverni
Athena hangját a fejemből: hát akkor megpróbálok együtt
dolgozni vele. Talán sikerül munkára fognom a szellemét, és
el tudjuk érni azt a szentségtelen kémiát, amelyből Az
utolsó front is táplálkozott.
Csak pár befejezett mondat van, meg egy teljes
bekezdés, kézzel írva. Így indul:
A rémálmaimban sötét és végtelen folyosón sétál, és
akárhogy szólítgatom, nem fordul felém. Ruhája nedves
foltokat hagy a szőnyegen. Fakó karja véres és sebes. Tudom,
hogy megölte a medvét. Tudom, hogy elmenekült az erdőből.
Most ugyanezzel a sietséggel halad, maga mögött hagyja a
múltat, akár egy fordított Orpheusz, mintha azzal, hogy nem
pillant hátra, a múlt megszűnne létezni. Elfelejti, hogy
csapdába estem itt, képtelen vagyok mozogni, képtelen
vagyok elérni, hogy meglásson engem. Tökéletesen
elfeledkezik rólam.
 Nem tudom, hogyan mondhatnám el, mit érzek utána.
Mintha a történet már ott lenne a szívemben, arra várva,
hogy elmeséljék, és Athena hangja a varázsszó, ami kihúzza
onnan. Alkotói válságom hirtelenjében véget ér, a
képzeletem leláncolt kapui szélesre tárulnak.
Teljes egészében látom a történetet: a nyitányt, ami
berántja az olvasót, a mögöttes témákat, a tragikus, de
elkerülhetetlen befejezést. A főszereplőnk egy mezítlábas
lány, egy atal boszorka, aki halhatatlan anyját kergeti
végig az örökkévalóságon, felfedi a titkait, hogy csak még
inkább megkérdőjelezze önmagát és hogy honnan is
származik. Nem-túl- nom feltárása volna ez annak, amit a
saját anyám iránt érzek: milyen váratlanul változott meg
apám halála után; hogyan zárta el önmagában
végérvényesen azt a kalandozó szellemű i ú lányt, aki
régen volt, és talán nem is különbözött annyira tőlem. Arról
szólna a könyv, hogy bárcsak tudhatnád, kik voltak a
szüleid. A szükségről, amit a szüleid sohasem tudtak
kielégíteni.
Ha igazán belemerülsz, az első vázlat elkészítése nem
érződik erőfeszítésnek. Olyan, mintha emlékeznél, mintha
papírra vetnél valamit, ami végig ott volt mélyen benned. A
történet bekezdésről bekezdésre árad ki belőlem, amíg fel
nem pillantok, és észre nem veszem, hogy már majdnem
hajnal van, és kis híján tízezer szót írtam egyetlen őrült
rohammal.
Athena szelleme egyszer sem zavart közben. Végre
megtaláltam a projektet, amibe ő sem tud belekötni.
 Körvonalazom a történet hátralévő részét, és ütemtervet
készítek magamnak: napi kétezer szóval, hozzáadva az
átírásokat és a kisebb stilisztikai javításokat is kevesebb
mint egy hónap alatt be tudnám fejezni. Aztán, mielőtt
magával rántana az álom, még odapötyögöm a címet a
dokumentum tetejére:
Boszorkányanya.
Épeszű ember nem titulálhatná ezt lopásnak. A botrány
legelbaszottabb szála éppen ezt a réteget érintette. A
Boszorkányanya a saját alkotásom. Athena csak pár
mondatot, talán néhány inspiratív képet adott hozzá. A
katalizátor volt, semmi több. Ki tudja, merre vitte volna el a
történetet? Én biztosan nem, és lefogadom, hogy bármilyen
is lett volna a műve, semmi köze nem lett volna ahhoz, amit
én végül kiadok.
És mégis ez az a történet, ami elhozza a bukásomat.

ELŐSZÖR IS HADD MESÉLJEM EL azt, amikor Athena lopott

tőlem.
Gólyaként barátkoztunk össze. Mindkettőnket
ugyanarra a szintre osztottak be a kollégiumban, szóval az
első pár hétben alapvetően ott éltünk társasági életet.
Együtt ettünk, együtt vásároltunk be, a yale-es járattal
mentünk fűszeres sajtért és kekszkrémért, késő este együtt
szórakoztunk a klubhelyiségben, és péntek éjszakánként a
New Haven-i belvárosi utcákon kódorogtunk
miniszoknyában és passzos felsőkben, mint a keselyűk:
kutattunk a bulik zajai és fényei után, hátha valaki ismer
onnan minket, és beenged.
Athenával azonnal megkedveltük egymást, amikor
kiderült, hogy mindketten rajongunk Elif Batuman A
félkegyelmű című könyvéért. „Tökéletes egyetemi sztori –
mondta Athena, maradéktalanul kifejezve a regény iránt
táplált minden érzelmemet. – Pontosan leírja a szakadékot:
egyrészt azt akarod, hogy mások megismerjenek, másfelől
viszont rettegsz is közben, hogy végül akkor értenek meg
téged, amikor te magad sem tudod, ki vagy igazából.
Nemcsak az orosz és az angol közti fordításról szól, hanem
arról is, hogyan lehet egy kiforratlan személyiséget
közvetíteni. Imádom.”
„Szabad a mikrofon” estekre mentünk könyvesbolti
kávézókba, és az irodalmi kurzusainkról ismert
felsőbbévesek házibulijaiba jártunk. Késő augusztustól
szeptember végéig sikeresen elhitettem magammal, hogy
az az ember vagyok, akivel ez az iszonyatosan vagány
istennő szívesen barátkozik.
Október első hétvégéjén egy Andrew nevű cuki
másodéves sráccal randiztam. A világtörténelem-órák
vitaszekcióján szúrtam ki őt, de nem volt merszem beszélni
vele, aztán egy házibulin egymásba akadtunk: mindketten
hullarészegen kerestünk valakit, akibe
belecsimpaszkodhatunk. Két szót sem váltottunk, mielőtt
csókolózni kezdtünk volna. Nem emlékszem, hogy jó volt-e,
vagy rossz, csak arra, hogy nagyon ragadós élmény, de úgy
éreztem, teljesítjük az elvártakat, és ez már önmagában
eredménynek tűnt. Még azelőtt, hogy a barátaim
hazarángattak volna, beírtam a telefonjába a számomat.
Meglepő módon már másnap üzent: elhívott rákövetkező
hét péntekre a szobájába, hogy Sherlockot nézzünk, amíg a
szobatársa a késő esti frizbiedzésén izzad.
Ami ezután történt, annyira mindennapos, hogy nem is
éri meg elmagyarázni. Volt nála egy üveg Burnett’s vodka.
Bepörögtem, túl sokat és túl gyorsan ittam. A közelébe sem
jutottunk a Sherlocknak. Másnap reggel a bokám köré
tekeredett bugyival ébredtem, feketés-lila szívásnyomok
éktelenkedtek a nyakamon. A vaginám, őszintén szólva,
rendben volt – később megbökdöstem, megpiszkáltam,
azon kísérletezve, hogy fáj vagy vérzik-e, de teljesen
normálisnak tűnt minden. Kiszáradt a szám, másnapos
voltam, és hányinger kerülgetett: újra és újra kihajoltam az
emeletes ágy szélére öklendezni. Minden homályos volt;
nem vettem ki a kontaktlencsémet, amikor beájultam, és a
szemem égett a szárazságtól, alig tudtam nyitva tartani.
Mellettem Andrew szunyókált ruhában. Nem ébredt fel
akkor sem, amikor átmásztam rajta, hogy kiszálljak az
ágyból, és ezért szörnyen hálás voltam.
Megtaláltam a magassarkúmat, felhúztam, és
visszaiszkoltam a kolimba.
A hétvégén jól elvoltam. Nem mozdultam ki, még úgy
sem, hogy a lányok fele, akiket ismertem, egy
lányszövetségi megnyitóestre csinosítgatták magukat. A
szobában maradtam, a szinten lakó lányok maradék
részével popcornoztunk és lmeztünk, majd megpróbáltam
olvasni egy kicsit. Egyre hidegebb volt odakint; garbót és
sálat hordtam, hogy elrejtsem a lila foltjaimat. A
szobámban, ahol nem takarhattam el a nyakamat, a
szobatársam, Michelle viccelődött is az átvadult
hétvégémen, de összesen ennyit beszéltünk róla.
Andrew azóta nem írt semmit, amióta leléptem a
szobájából, és ez istenigazából nem is zavart. Leginkább
közönyösen viszonyultam az egész afférhoz, és erre büszke
voltam. Felnőttnek, nőiesnek és megérkezettnek éreztem
magam. Kavartam egy másodévessel. Egy cuki
másodévessel. A tény grandiózussága örömmel töltött el.
Átléptem a felnőttkorba; kavartam valakivel, ahogy a
atalok mondják. És remekül voltam.
Csakhogy a rákövetkező héten rám támadtak az
emlékek. Andrew arca bukkant fel lelki szemeim előtt az
órákon; elevenen, közelről, szúrós arcából a fahéjas vodka
szaga áradt. Elakadt a lélegzetem, mozdulni sem tudtam
anélkül, hogy el ne kapna a szédülés. A képzeletem
meglódult, és a lehető legrosszabb eshetőségek ugrottak
be. Lehet, hogy terhes vagyok? Lehet, hogy elkaptam a
HIV-et? HPV? Herpesz? AIDS? Vajon a méhem épp rohad
bennem? El kellene mennem az egyetemi orvoshoz? Ha
odamegyek, akkor zetnem kell-e neki több száz dollárt,
amim éppen nincsen? Vajon anyám elintézte a hallgatói
egészségbiztosítást? Nem emlékeztem. Meg fogok halni egy
ostoba hiba miatt, amit elkövettem, valami olyan miatt,
amihez nem voltam elég érett?
 Andrew szombaton, hajnali kettőkor írt: Hali, ébren
vagy? Láttam, amikor kimentem pisilni, és gyorsan ki is
töröltem, hátha meg tudom kímélni az éber-énemet a srác
létezésének emlékétől.
De nem tudtam kiverni a fejemből az arcát, a szagát és az
érintését. Rákaptam, hogy indokolatlanul hosszan
zuhanyozzak, napjában háromszor-négyszer is. Rémálmok
gyötörtek, amelyekben Andrew alá szorultam, csapdába
estem a borostás arc alatt, és sem mozdulni, sem sikítani
nem tudtam. Michelle keltett fel, gyengéden rázta a
vállamat, majd mentegetőzve és diplomatikusan
megkérdezte, hogy kölcsön tudnék-e neki adni egy
füldugót, mert reggel nyolctól vitázni fog az óráján, és én
folyton megzavarom a REM-fázisait. Sokszor elsírtam
magam délutánonként, elöntött az önutálat. Még azt is
fontolgattam, hogy elmegyek a hallgatói bibliacsoportba,
pedig apa halála óta nem járok templomba, mert a lelkész
kijelentette, hogy a pokolra fog jutni, hiszen sosem volt
megkeresztelve. De kellett valami, ami értelmet ad annak a
nagyon is maradi, de erős meggyőződésemnek, hogy
visszafordíthatatlanul romlott, kihasznált és mocskos
vagyok.
– Hé, Juniper! – állított meg Athena valamelyik délután,
miközben a menzáról battyogtam haza. Akkoriban egyedül
Athena szólított a teljes nevemen, és ezt a szokását
másokkal is gyakorolta: a Tashákat Natashának, a Billeket
Williamnek hívta, mintha ez a fajta formalitás megemelte
volna a beszélgetés résztvevőit. (Meg is emelte.) A
karomhoz ért. Az ujjait simának és hűvösnek éreztem. –
Minden rendben?
És talán amiatt, mert túl sokáig tartottam magamban,
vagy mert ő volt az első ember a Yale-en, akinek tényleg
feltűnt, hogy valami nincs rendben, otromba, hangos
zokogásban törtem ki.
– Gyere – mondta, vigasztalón simogatva a hátamat –,
menjünk a szobámba.
Athena végig a kezemet fogta, amíg hüppögve
elmeséltem neki az egészet. Átvettük a lehetőségeimet,
megnézette velem a campus szolgáltatáslistáját, és segített
eldönteni, hogy elmenjek-e terápiára (igen), és hogy
feljelentsem-e Andrew-t a campus biztonsági szolgálatánál,
és tegyek jogi lépéseket (ne). Elkísért az első alkalmamra
dr. Gailyvel, ahol az orvos szorongást állapított meg,
kipakoltatott velem minden szart az asztalra, amit
úgyszólván magammal cipelek apám halála óta, és
megtanított néhány megküzdési stratégiát, amit a mai
napig használok. Athena a küszöbömre rakta a menzás
kaját, amikor észrevette, hogy nem mentem vacsorázni.
Kiskutyás fotókat küldött késő esténként, melléírva, hogy
Remélem, erről álmodsz!
Két héten át Athena Liu volt az őrangyalom. Kedvesnek
gondoltam őt. Azt hittem, örökké barátok leszünk.
De az elsőéves barátságok nem tartanak soká. A második
félévben én a saját köreimet futottam, ő meg az övéit. Még
mindig mosolyogtunk és intettünk, ha megláttuk egymást a
menzán. Még mindig lájkoltuk egymás Facebook-
bejegyzéseit. De már nem beszéltünk órákig az emeleten,
nem meséltünk azokról az írókról, akikkel találkozni
szeretnénk vagy akiknek a botrányairól olvastunk a
Twitteren. Nem üzengettünk egymásnak az órákon. Úgy
hittem, hogy talán a szörnyűség, amit megosztottam vele,
még hamvában megölte a barátságunkat. Vannak az
intimitásnak elfogadható szintjei. De nem zúdíthatod rá a
másikra, hogy „azt hiszem, megerőszakoltak, de nem
vagyok benne biztos” – az ismeretség első három
hónapjában biztosan nem.
Mind továbbléptünk. Én elfeledkeztem Andrew-ról, vagy
legalábbis sikerült olyan mélyre elásnom az agyamban,
hogy pár évnyi terápia nélkül biztosan nem kerülne újra
felszínre. Egy elsőéves lány elméjének ijesztően szelektív
tud lenni a memóriája; úgy gondolom, ez egyfajta túlélési
mechanizmus. Új, közelebbi barátságokat kötöttem, és
egyikük sem tudta meg soha, mi történt. A lila foltjaim
eltűntek. Beilleszkedtem a Yale-en zajló életbe, nem jártam
többet bulikba, ahol bolondot csináltam volna magamból,
és belevetettem magam a tanulásba.
De aztán megjelent Athena első novellája a Yale egyik
alternatív irodalmi magazinjában, az Ouroboros című
hatásvadász zuglapban. Ez nagy dolognak számított –
gólyát még sosem adtak ki az Ouroborosban, vagy
legalábbis ezt hallottam, és mindannyian vettünk egy-egy
számot, hogy támogassuk őt. A saját példányomat a
szobámba vittem olvasni. Enyhe irigységet éreztem – a saját
írásomat pár hónappal korábban küldtem be nekik, és egy
napon belül határozottan vissza is utasították –, de jó
fejnek akartam tűnni, úgyhogy eldöntöttem, elolvasok
belőle valamennyit, hogy a legszellemesebb részeket
idézhessem később neki, amikor összefutunk.
A tizenkettedik oldalra lapoztam, Athena írásához, és a
saját szavaimat láttam visszaköszönni.
De nem egészen az én szavaim voltak. Csak az érzéseim,
az összezavarodott és összekuszálódott gondolataim –
tiszta, átgondolt és szo sztikált megfogalmazásban, amihez
én akkoriban nem voltam elég ékesszóló.
A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, meséli az
elbeszélő, a történet főhőse. Igazán nem tudtam eldönteni,
hogy megerőszakoltak-e, hogy akartam-e, hogy történt-e
egyáltalán bármi, hogy örültem-e annak, hogy semmi sem
történt, vagy hogy azt akartam, történjen valami, amitől
fontosabbnak érezhettem volna magam, mint amilyen
valójában vagyok. Valamit végképp elnyelt, ami a lábam közt
húzódik. Nincs emlék, nincs szégyen, nincs fájdalom.
Eltűntek. És nem tudom, mihez kezdjek azzal, ami maradt.
Elejétől a végéig elolvasom a novellát, újra és újra, és
egyre több egyezést találok. Pár részlet, amiről be lehetne
engem azonosítani, megváltozott, de elég hányaveti módon
formálta át. A srác neve Anthony volt. A lányé Jillian.
Szamócás-limonádés Svedkát ittak. Mindketten az ókori
lozó a órára jártak. A ú A hobbitot nézni hívta át
magához a lányt.
– Tetszett a novellád – mondom Athenának vacsorakor.
Az arcába meredek, tiltakozásra akarom rábírni. Tudom, mit
tettél.
A szemembe néz, és udvarias, semmitmondó mosollyal
válaszol – azzal a fajtával, amit később a dedikálóasztalánál
is osztogatott a rajongóinak.
– Köszönöm, Juniper. Nagyon kedves tőled.
Soha többet nem beszéltünk a novelláról, vagy hogy mi
történt Andrew-val.
Talán csak véletlen egybeesés volt. Apró, érzékeny
elsőéves lányok voltunk egy hatalmas egyetemen, ahol
ilyen dolgok köztudottan megtörténnek. A történetem nem
szokatlan. Sőt igazából kifejezetten hétköznapi. Nem
minden lánynak van megerőszakolós élménye. De szinte
minden lánynak van „nem tudom, nem volt jó, de nem
igazán mondanám megerőszakolásnak” tapasztalata.
Mindennek ellenére nem tudtam nem észrevenni a
hasonlóságot azok között a kifejezések között, amiket én
használtam a problémám leírására, és amiket Athena a
novellájában. Nem tudtam nem összekapcsolni Athena
szövegét őzikeszemének emlékével, amivel együttérzőn
rám pillogott, miközben kihüppögtem neki minden fekete,
ocsmány dolgot a szívem mélyéről.
Ellopta a történetemet. Biztos voltam benne. Kilopta a
szavaimat a számból. Az egész pályafutása alatt ezt csinálta
mindenki mással is körülötte, és őszintén, ha most
bűntudatot kellene éreznem amiatt, mert visszavágtam, hát
rohadjon meg az egész ott, ahol van.
A BOSZORKÁNYANYA mérsékelten meleg fogadtatásban
részesül, sok-sok kritikai elismeréssel, de szerény eladással.
Nem is vártunk többet. Végül is kisregény, nem egy igazi
nagyepika – képtelen voltam negyvenezer szónál többet
belepakolni –, és ezeknek a piaca mindig sokkal szűkebb.
Három város könyvesboltjaiba látogatok el a turnémon:
Washingtonban, Bostonban és New Yorkban. Ezekben
könnyebb összecsődíteni a könyvrajongó népet egy
találomra kiválasztott péntek délután. Szép számmal el is
jönnek. Senki sem tesz fel kínos kérdéseket a faji
politikával kapcsolatos elképzeléseimről. Senki sem említi a
plágiumbotrányt.
A kritikai fogadtatás jó, ami eléggé meglep. A Kirkus
kiemelt ajánlása szerint a könyvem „halk, szívszorító mese
az árulásról és az elvesztett ártatlanságról.” A Library
Journal szerint „Juniper Song bebizonyítja, hogy pro n
tudja kezelni a felnőtt témákat akkor is, ha egyáltalán nem
az első világháború kontextusában jár.” A legnagyobb
büszkeségünk viszont a New York Times cikke, amiről
tudom, hogy Daniellának meg kellett mozgatnia néhány
szálat, hogy meglegyen: „Ha bárkiben felmerült volna a
gyanú, hogy Juniper Song nem a saját munkáit adja ki,
akkor a Boszorkányanya minden kétséget eloszlat majd: ez a
lány tud írni.”
Van valami nyugtalanító ebben a békében. Minden
szörnyen néma, szinte már fojtogatóan, mint a vihar előtti
csendben. De túlzottan megkönnyebbültem, túlzottan kész
vagyok hinni benne, hogy minden problémát magam
mögött tudhatok. Már most a következő szerződésemre
gondolok, meg lehetséges lmes opciókra a meglévő mellé.
Lehet, hogy a Boszorkányanya nem tipikus blockbuster-
alapanyag, de korrekt sorozatot lehetne belőle csinálni.
Olyasmit, mint a Hatalmas kis hazugságok vagy a Kis tüzek
mindenütt. Valami olyat, aminek Reese Witherspoon
lehetne a producere. Valaki ráveszi Amy Adamset, hogy az
anyát játssza. És Anna Kendricket, hogy engem játsszon.
Belesüppedek a nyugalomba. Álmodozom. Ennyi idő
után végre nem Athena szellemét hallom, amikor leülök
írni.
Tudhattam volna, hogy nem tart sokáig.
 Tizenhat
K ÉT HÉTTEL A
Sparks-Sato
Boszorkányanya megjelenése után Adele
kitesz egy blogposztot „A
Boszorkányanya is plagizált, és kurvára elegem van June
Haywardból” címmel.
Épp csak rápillantok a Google Alertsre, amikor belépnék
a zuhanyzóba. Hátradőlök az ágyon, és magamhoz szorítom
a törölközőmet, miközben rákattintok a linkre.

Ahogy többen is közületek, én is kíváncsian

várakoztam, amikor az Eden Press
bejelentette, hogy June Hayward, azaz írói
nevén Juniper Song kisregényt jelentet meg.
Az utolsó front körül felmerülő vádak után
kétségeim voltak, hogy képes-e ugyanabban a
minőségben írni, különösen úgy, hogy nem
maradt már mit ellopni Athena munkáiból –
vagyis így hittük mindannyian. Nem hittem a
szememnek, amikor az első oldalra lapoztam.

A Boszorkányanya hasonló sorokkal nyit, mint

az a történet, amin Athena dolgozott az
 Ázsiai-amerikai Írókollektíva 2018-as nyári
írótáborában. Ez az átfedés nem lehet
véletlen. Itt a bizonyíték.

Ez alatt Adele Google Docs-fájlokról készült

képernyőfotókat, valamint kézzel írt jegyzetekkel és
kommentekkel teletűzdelt sztorivázlatok fotóit közli, annyi
megerősítő dátummal és névvel együtt, hogy ez a
gyanúsítás egyszerűen nem lehet alaptalan.

Ha bárki is úgy hinné, hogy ez csak egy vad

álhír, akkor elmondom, hogy felvettem a
kapcsolatot az az évi nyári írótábor nyolc
különböző résztvevőjével. Bár közülük nem
mindenkinek maradtak meg a kinyomtatott
oldalak, azt mindenki hivatalosan kijelentette,
hogy emlékszik Athena munkájára.
Támogatásul a nevüket adják ehhez az
íráshoz. Ha nem hisztek az én szavamnak,
akkor legalább ezeket a vallomásokat
vegyétek figyelembe.

Az utolsó front szerzőségéről szóló vita

sokakra rótt nagy terhet és okozott
 problémát az ázsiai diaszpóra tagjai között.
Többen, például én sem akartuk elhinni, hogy
bárki képes ilyen önző gonosztettre. És
sokunk akarta megadni az ártatlanság
vélelmét June Haywardnak.

Ezzel a bizonyítékkal azonban Hayward

szándéka többé már nem kérdéses.
Haywardnak, az ügynökének, Brett Adamsnek
és az Eden Press-béli csapatának nincs más
választása, mint kiállni az elszámoltathatóság
és az átláthatóság mellett, mert csak így
mutathatják meg, hogy nekik az igazság
számít.

Mi, többiek pedig figyelünk.

LENÉMÍTOM A TELEFONOM. A víz jó tíz perce folyik, de arra

sincs erőm, hogy elzárjam. Csak ülök az ágy szélén,
beszívom a levegőt, kifújom, és a világ közben tűfoknyira
szűkül körülöttem.
Amikor anno először megláttam a Geoff-féle
@AthenaLiuSzelleme tweeteket, többórás szorongásroham
kapott el. De most furcsán eltompultan reagálok. Mintha
víz alá merültem volna. Minden zavarosan, deformáltan ér
el hozzám. Valahogy egyszerre vagyok sokkal nyugodtabb
és sokkal rémültebb, mint a múltkor. Talán mert most
kétségtelen, hogyan folytatódik ez az egész. Most az
igazság vitathatatlan, és semmit sem számít majd, hogy
megpróbálom-e erőnek erejével irányítani a közbeszédet,
vagy sem. Nem kell azon tépelődnöm, mit gondolnak rólam
a barátaim és a kollégáim, vagy hogy elhiszik-e egyáltalán a
cáfolataimat. Minden itt van feketén-fehéren. Ami történik,
az megtörténik, nem számít, mit teszek vagy mondok.
A telefonomat „Ne zavarjanak” üzemmódra állítom. Az
iPademet becsúsztatom a ókba. Kikapcsolom a laptopom.
Lekapok egy üveg whiskyt a hűtőm tetejéről – WhistlePig,
Daniellától kaptam ajándékba, mert három hónapig
folyamatosan a NYT bestseller-listáján szerepeltem – leülök
a fotel elé, és régi Jóbarátok-epizódokat nézek, miközben
egyenesen az üvegből nyakalom a piát, amíg ki nem ütöm
magam egész éjszakára.
Hadd tegye az internet a dolgát, amíg nem vagyok ott.
Amikor szembenézek a zűrzavarral, azt akarom, hogy teljes
erővel vágjon fejbe.

ARRA ÉBREDEK MÁSNAP reggel, hogy több ezer követőt

veszítettem. A számok továbbra is csökkennek; a
kilencesből a szemem láttára lesz nyolcas. Most nem kell
rákeresnem a nevemre, hogy követni tudjam a vita fonalát.
A szemem előtt folyik az egész: tele van vele az idővonalam,
erről beszél mindenki, aki csak említi a nevem.
 Kurvára tudtam ezt Juniper Songról.

June Hayward visszavág!

Ez a picsa nem tud leállni?

Jó reggelt, könyvkiadás, a Fehér Banya

visszatért.

Legutóbb aktívan hagytam a közösségimédia- ókjaimat.

Részben azért, hogy tudjam, mit beszélnek, részben pedig
mert rettegtem attól, hogy a deaktiválás egyfajta
beismerése a bűneimnek. De most a bűnösségem már rég
nyilvánvalóvá vált – csak kárenyhítésben
reménykedhetem, ami pedig a személyes biztonságom felé
irányuló fenyegetések kezelését jelenti. Törlöm a Twitter-
ókomat. Privátra állítom az Instagramomat. Kikapcsolom
a nyilvánosan hozzáférhető e-mail-címem értesítéseit.
Biztos, hogy kapok halálos fenyegetéseket, de így legalább
nem abban a pillanatban értesülök róluk, amikor
beérkeznek a posta ókba.
Valaki átszerkeszti a Wikipédia szócikkemet: „Juniper
Song Hayward »regényíró«, sorozatos plagizáló és a Holdról
is látszódó rasszista”. Ezt a sort egy órán belül eltüntetik –
úgy tűnik, a Wikipédián mégiscsak van egy minimális
udvariassági szint –, de a „Plágiumügy” szakaszban az
életrajzom így marad: „2020 márciusában Adele Sparks-Sato
irodalomkritikus közzétett egy nyilatkozatot, amelyben azt
állítja, Hayward Boszorkányanya című kisregényének első
bekezdése szóról szóra megegyezik a néhai szerző, Athena
Liu A lány című kiadatlan munkájával. Ez az állítás csak
fokozza a régóta fennálló gyanút, hogy Hayward Az utolsó
front című regényét is Liutól tulajdonította el, bár erre
nincsenek egyértelmű bizonyítékok. Hayward szerkesztője,
Daniella Woodhouse egy rövid nyilatkozatot adott ki, mely
szerint az Eden Press tisztában van a vádakkal, és
kivizsgálják az ügyet.”
Napi hatszor csörög a telefonom – mindannyiszor Brett
hív. Nem veszem fel. Majd egyszer, amikor már bízom
magamban annyira, hogy nem kezdek el sírni, ha
meghallom, hogy kirúgtak.
De most egyfajta perverz örömmel szemlélem, ahogy
minden széthullik körülöttem.
A következő egy héten minden kiadói kapcsolatom
megszakad. Távozásra szólítottak két szakmabeli
Facebook- és három Slack-csoportból, amelyekhez tavaly
csatlakoztam. Az úgynevezett íróbarátaim kivétel nélkül
ignorálnak engem, még azok is, akik pár hónapja nyíltan
mellém álltak a dühös tömeggel szemben.
Csak az Eden Angyalaihoz fordulhatok.
Úristen, írom nekik. Megint megtörténik. Amikor
senki sem reagál – ami nem jellemző; Jen folyton a
Pocsékul
telefonján lóg –, pár órával később folytatom:
érzem magam, tudnék valamelyikőtökkel beszélni?
 Három napig rám se bagóznak. Végül Marnie ír:Szia,
June. Bocs; elfoglalt voltam a napokban. Költözünk.
Jen egyáltalán nem válaszol.
Pénteken lenne a havi mentortalálkozóm Emmy Chóval.
Csütörtök délután kapok egy e-mailt a mentorprogram
koordinátorától:

Üdv, Juniper, Emmy nem gondolja, hogy

ennek a mentorkapcsolatnak a folytatása jó
ötlet lenne, és megkért minket arra, hogy
adjuk ezt át neked. Köszönünk mindent, amit
Emmyért és a programunkért tettél.

Ribanc. Emmynek lehetett volna annyi vér a pucájában,

hogy személyesen nekem mondja meg. Valószínűleg nem jó
Köszönöm,
ötlet, de ezt válaszolom a koordinátornak:
hogy szóltál. Szerinted Emmy adhat valami
visszajelzést a mentori teljesítményemről, amit a
jövőben felhasználhatok majd? Igazából azt akarom
tudni, hogy Emmy szidalmaz-e a hátam mögött. Nem várok
választ, de késő este mégis Emmy
megérkezik:
egyszerűen úgy érzi, neked teljesen más
elképzeléseid vannak arról, hogyan működik a
könyvkiadás. Emellett arra is kér, hogy ne keresd őt
se közvetlenül, se közvetetten, soha többé.

PÉNTEKEN KIKÁSZÁLÓDOM az ágyból, és elfogadhatóvá

varázsolom magam az edenes csapatommal tartott
videókonferenciára. Előző este végre fogadtam Brett egyik
hívását is, miután Rory afelől érdeklődött, élek-e még.
Most küldött egy e-mailt az ügynököd. Azt mondta,
nem válaszolsz, és aggódik érted. Mi történik?
Minden rendben van?
– Daniella mihamarabb beszélni akar veled – mondta
Brett, amikor visszahívtam. Fáradtnak tűnt a hangja. Azt
sem kérdezte, igazak-e a vádak. – Holnap délután kettőre
ütemeztünk egy Zoomot.
Brett ki van akadva rám. Az edenesek ugyanabban az
ablakban jelennek meg, egy tárgyalóasztal körül ülnek:
Daniella, Jessica és Emily, meg egy vörös hajú ckó, akit
nem ismerek. Senki sem mosolyog. Senki sem integet,
amikor becsatlakozom a beszélgetésbe.
– Helló, June. – Daniella hangja hűvös és halk, innen
tudom, hogy mérges. – Jessicával és Emilyvel vagyok itt,
valamint Todd Byrne-nel a jogi osztályról.
– Én is itt vagyok – szúrja közbe Brett, de senki nem
reagál.
– Üdv, Todd – köszönök bágyadtan. Senki sem mondta,
hogy ügyvédet kapok. Todd épp csak bólint nekem. Leesik,
hogy Todd nem miattam van itt, hanem miattuk.
 – Hol van Candice? – kérdem, hogy bepróbálkozzak egy
kis csevegéssel.
– Á, Candice már rég nincs itt – mondja Daniella. – Egy
ideje lelépett.
– Ó. – Kivárok, de Daniella nem fejti ki jobban. Próbálom
nem túlgondolni. A segédszerkesztők úgyis csak jönnek-
mennek mindig. Alul zetett belépőszintű alkalmazottak a
világ legdrágább városában. Méltatlanul bánnak velük,
átnéznek rajtuk és túlhajtják őket, a szamárlétrán való
feljebb lépés legkevesebb esélyével. A könyvkiadásban
embertelenül sokat kell gürcölni azért, hogy légy valaki.
Candice-nek ez valószínűleg nem sikerült. – Hát, ez nagy
kár.
– Vágjunk is bele, rendben? – Daniella megköszörüli a
torkát. – June, ha bármiről tudnunk kellene, azt most kell
elmondanod.
Szúrja valami az orrom. Ijedten veszem észre, hogy
mindjárt elsírom magam.
– Nem csináltam semmit – mondom. – Esküszöm. Nem
plagizáltam, teljes mértékben az én munkám, főleg a
Boszorkányanya…
– Főleg? – szakít félbe Todd. – Ezalatt mit értesz?
– Úgy értem, Az utolsó frontot nagyban inspirálták az
Athenával folytatott beszélgetéseink – hadarom. – De ő már
halott, és nyilván nem tudtam vele beszélgetni, amikor
vázlatot készítettem a Boszorkányanyához, úgyhogy az írói
stílus egyáltalán nem emlékeztet az övére…
 – De Adele Sparks-Sato nem is ezt állítja – mondja
Jessica. Adele vezetéknevét úgy ejti ki, mintha valami
egzotikus levesbetét nevét olvasná fel a bevásárlólistáról.
Szatouuu. – Úgy tűnik, elég meggyőző bizonyítékokkal állt
elő…
– Adele állításai kalap szart sem érnek – bukik ki
belőlem. – Elnézést. Mármint, úgy értem, hogy ahonnan ő
jön… Értem, hogy miért védelmezi ennyire Athena
munkásságát. És hát, igen, inspirált az az egy mondat, amit
Athena írt valamikor. Láttam… ööö, megmutatta nekem a
jegyzetfüzetében. De a történet teljesen eredeti: a saját
anyámmal való kapcsolatomon alapszik, igazából, mármint,
izé, akár fel is hívhatják, meg…
– Nem hiszem, hogy ez szükséges – mondja Daniella. –
Mi a helyzet akkor Az utolsó fronttal? Az is teljesen eredeti?
– Srácok. – Megakad a hangom. – Ne már. Ismertek
engem.
– Nekünk elmondhatod – válaszolja Daniella. – A te
oldaladon állunk. Ha volt bárminemű… együttműködés,
vagy bármi olyasmi, ami azt jelentené, hogy nem te vagy az
egyedüli szerző, akkor arról tudnunk kell. Még
megmenthetjük ezt a helyzetet. Osztozhatunk például a
jogdíjakon Athena örököseivel, aztán kiadunk egy
sajtónyilatkozatot erről a társszerzőségről, amiben
elmagyarázod, hogy úgy érzed, igazságot kellett
szolgáltatnod a barátod munkásságának, és hogy nem
akartál átverni senkit. Aztán esetleg létrehozunk egy
alapítványt Athena nevében…
 Úgy beszél, mint aki biztos benne, hogy bűnös vagyok.
– Várjatok – vágok közbe. – Nem, nézzétek, esküszöm…
ez az enyém, a mű az enyém, minden egyes szót én magam
írtam. – És ez igaz is. Teljesen igaz. Én alkottam Az utolsó
frontot. Athena változata egyszerűen kiadhatatlan volt. Ez a
könyv miattam létezhet.
– Van erről bármi bizonyítékod? – kérdi Todd. –
Vázlatok, mondjuk, vagy e-mailek időbélyeggel, amivel
alátámaszthatjuk ezt?
– Nos, nincs, mert nem szoktam saját magamnak e-
mailben elküldeni dolgokat.
– Van bármi bizonyíték arról, hogy a mű plagizált? – szól
közbe Brett. – Úgy értem, most tényleg addig bűnösnek
tekintjük Junie-t, amíg be nem bizonyítjuk, hogy ártatlan?
Ez nevetséges. Hát nem ti adtatok ki egy könyvet a
büntetőjogi igazságszolgáltatás reformjáról?
– Nem indítunk eljárást Junie ellen – válaszolja Daniella.
– Csak próbáljuk megvédeni őt, főleg a hírnevét és az
Eden…
– Akkor most valaki beperelt minket? – folytatja Brett. –
Athena örökösei felszólítottak volna valamire? Vagy csak
elővigyázatosak vagyunk?
– Csak elővigyázatosság – vallja be Todd. – Jelen
állapotban a szerzői jogi probléma könnyen kezelhető.
Athena legközelebbi élő rokona, vagyis az édesanyja,
Patricia Liu nem kíván pert indítani az okozott károkért, és
ha kivesszük vagy átírjuk a Boszorkányanya első
bekezdését, akkor a szöveg java részével nincs semmi baj…
 Felcsillan előttem a remény. Mrs. Liu döntése, miszerint
nem akar beperelni, számomra új információ. Én azt hittem,
hogy valami több ezer dolláros ki zetés szélén állok.
– Akkor rendben vagyunk, nem?
– Nos. – Daniella köhint egyet. – A megítéléssel még
vannak problémák. Tisztáznunk kell, pontosan hogyan
adjuk elő, mi történt. Ezt próbáljuk itt elérni: megtudni a
tényeket, hogy tudjuk, hányadán állunk. Ha tehát June
megismételné, a tisztánlátás kedvéért, kizárólagosan a saját
álláspontját arról, hogyan írta meg Az utolsó frontot és a
Boszorkányanyát…
– Az utolsó front teljes egészében az én kezem munkája,
amit az Athenával folytatott beszélgetéseink inspiráltak. –
A hangom határozott. Még mindig félek, de úgy érzem,
biztosabb talajon állok most, hogy tudom, nem hajít ki a
kiadóm. Segíteni akarnak nekem. Csak megfelelően kell
nekik előadnom a dolgokat, és minden rendben lesz. – És a
Boszorkányanya első bekezdése valóban Athena kiadatlan
munkájából származik, de egyébként az összes többi rész
tőlem. Csak a saját cuccaimat írom. Eskü.
Rövid szünet. Daniella Toddra pillant, bal szemöldökét
magasra húzva.
– Jól van – mondja a fér . – Ezt természetesen írásban is
kérjük, de ha tényleg csak ennyit csináltál, az… az egészen
kezelhető.
– Akkor elsimíthatjuk ezt? – kérdi Brett.
Todd habozik.
– Ez valójában a nyilvánosságon múlik…
 – Esetleg közzétehetnék egy nyilatkozatot – javaslom. –
Vagy, nem tudom, adhatnék egy interjút. Hogy mindent
tisztázzak. Szinte teljesen félreértés az egész, és ha csak…
– Azt hiszem, a legjobb, amit tehetsz, hogy a következő
munkádra koncentrálsz – hűt le Daniella ridegen. – Az Eden
majd nyilatkozik a te részedről. Ma délután átküldjük neked
jóváhagyásra.
Emily is beszáll.
– Úgy érezzük, hogy addig is az a legjobb, ha
személyesen kimaradsz a közösségi médiából. Persze ha új
projektet akarsz bejelenteni, vagy valamit, amin éppen
dolgozol… – Elhallgat.
Értem én. Fogjam be a pofám, kerüljem a feltűnést, és
bizonyítsam, hogy képes vagyok megírni a saját
könyvemet. Lehetőleg olyat, aminek az égvilágon semmi
köze Athena kibaszott Liuhoz.
– Most min dolgozol? – unszol Daniella. – Brett, tudom,
hogy nem áll velünk szerződésben, de az első megtekintés
joga a miénk, szóval, ha van valami, amit meg tud osztani
velünk…
– Igyekszem – közlöm rekedten. – Nyilván ez az egész
ügy szörnyen stresszelt, és nem tudok koncentrálni…
– De megpróbál valami újjal előhozakodni hamarosan –
folytatja helyettem Brett. – Szólok, ha sikerül. Ez jól
hangzik? Junie mihamarabb helyrerakja az első bekezdést,
és a rákövetkező héten bejelentkezem majd, mert addigra
már vázolni tudunk valami konkrétabb tervet.
 Todd vállat von, részéről letudott mindent. Daniella
bólint. Váltunk még pár szót arról, hogy milyen jó volt
tisztázni ezt az egészet személyesen, aztán Daniella bezárja
a Zoom-szobát.
Brett ezután azonnal felhív, hogy folytassuk.
– Utálnak engem, ugye? – kérdezem tőle nyomorultan. –
Daniella befejezte velem a munkát, mi?
– Nem, dehogy. – Megáll egy pillanatra. – Igazából nem
olyan rossz ez, mint amilyennek tűnik. Bármilyen
ellentmondás csak felpörgeti a marketinget. A következő
zetési időszakra a jogdíjaid emelkedése várható.
– Mi, most komolyan?
– Hát, vázolom a helyzetet. Nem akartuk Zoomon
keresztül mondani, de úgy tűnik, ez a askó felkeltette jó
pár… nos, jobboldali szószóló gyelmét. Valószínűleg ezek
nem azok az emberek, akikkel közösködni akarsz. Nincs
ezen mit kerülgetni. Ezek a gurák azonban az egészet
valami kultúrharcos ügynek állítják be, ami érdeklődést
gerjeszt, és így az üzlet… szárnyal. És az mindig jó, ha az
üzlet szárnyal.
El sem hiszem. A héten ez az első jó hír, amit hallok.
– És milyen magasan szárnyal?
– Eléggé ahhoz, hogy bónuszt kapj.
Valószínűleg elég bizarr dolog most ünnepelni, és
borzasztóan helytelen is, de az agyam hátuljába feljegyzek
egy emlékeztetőt, hogy megvegyem azt az ikeás fotelt, amit
már rég kinéztem magamnak. Remekül fog kinézni a
könyvespolcaim mellett.
 – Pedig úgy tűnt, Daniella ki akar nyírni engem. –
Hisztérikus kacaj tör fel a torkomból. – Úgy értem, pokoli
dühösnek nézett ki…
– Á, Daniellát nem igazán érdekli – mondja Brett. –
Végeznie kell a munkáját, érted. De igazából csak a pénz
számít. Az Eden melletted áll. Túl sok pénzt hozol nekik
ahhoz, hogy visszakozzanak. Jobban érzed magad?
– Sokkal jobban. – Kifújom a levegőt. – Hűha. Hát, oké.
– Akkor tényleg dolgozni fogsz valami újdonságon?
– Kurvára azt kéne tennem.
– Igazán pompás lenne – nevet fel Brett. – Írj néhány
elképzelést, amit jövő héten bemutathatok Daniellának.
Nem kell vázolnod az egész projektet, csak dobj be néhány
ötletet, ami megmutatja, hogy még mindig megy ez neked.
De ha lehet, ne legyen benne valami kínai csaj, oké?
– Haha – közlöm, és leteszem a telefont.

AZNAP ESTE MÉG EGYSZER csörög a telefon, pont akkor,

amikor pizzát rendeltem vacsorára. Megnyomom a zöld
gombot, arra számítva, hogy a futár hív.
– Halló?
– June? – Szünet. – Patricia Liu vagyok. Athena
édesanyja.
A rohadt életbe. Ösztönösen menekülnék, lecsapnám a
telefont, és átdobnám a szoba túlsó sarkába. De az csak
rontana a helyzeten. Akkor tudná, hogy félek beszélni vele,
elkezdene gyanakodni, hogy mégis miért, én meg egész
este azon pánikolnék, hogy mit akart nekem mondani.
Jobb, ha most elmondja, és letudjuk az egészet. Ha mégis
perelni akar, akkor arról Brettnek és az Eden-csapatnak
tudnia kell.
Akadozó hanggal tudok csak megszólalni.
– Üdv, Mrs. Liu.
– Szia. – Beszéde fojtott, orrhangon szól. Vajon sírt? –
Azért hívlak, mert… hát, nehéz erről beszélni.
– Mrs. Liu, azt hiszem, tudom, hogy…
– Egy nő, Adele Sparks-Sato keresett fel ma reggel. Azt
akarta tudni, megvannak-e még Athena jegyzetfüzetei, és
ha igen, megnézhetné-e őket.
Nem ragozza tovább, úgyhogy próbálom noszogatni.
– Igen?
– Ugye, azt sugallta, hogy Athenától loptad Az utolsó
frontot. És át akarja nézni Athena noteszeit, hogy
bizonyítékot keressen rá, hogy a lányom tényleg dolgozott
ezen a projekten.
A kézfejemre támasztom a homlokomat. Ennyi volt. Vége
van. Azt hittem, a Boszorkányanya miatt hív, de ez sokkalta
rosszabb.
– Mrs. Liu, nem tudom, mit mondhatnék erre.
– Természetesen nemet mondtam neki. – A szívem
kihagy egy ütemet. Mrs. Liu folytatja. – Nem szeretem,
amikor idegenek… Mindenesetre azt mondtam neki, adjon
egy kis gondolkodási időt. És úgy gondoltam, először veled
beszélek. – Megint szünetet tart. Tudom, mit akar kérdezni,
csak nem elég bátor hozzá. Elképzelem őt, ahogy áll a
konyhájában, a körmei a tenyerébe vájnak, és megpróbálja
hangosan kimondani, hogy az utolsó ember, aki látta a
lányát élve, talán ellophatta élete fő művét. – June… – Elfúl
a hangja. Hallom, ahogy szipog. – Tudod, June, én nagyon-
nagyon nem akarom kinyitni ezeket a jegyzetfüzeteket.
És az ezt követő kérdés, kimondatlanul: Lenne rá okom?
Higgyétek el, abban a pillanatban legszívesebben
mindent bevallanék.
Ez volt a legjobb, a legmegfelelőbb alkalom, hogy tiszta
vizet öntsek a pohárba. A legutóbbi beszélgetésünkre
gondolok két évvel ezelőtt, amikor meglátogattam őt az
otthonában. „Bárcsak elolvashattam volna az utolsó
regényét – mondta akkor Mrs. Liu, amikor felálltam az
asztaltól. – Athena nagyon ritkán nyílt meg előttem. Az,
hogy olvashattam a munkáit, nem jelentette, hogy
beleolvashatok a gondolataiba, de legalább ezt az egy
oldalát megmutatta nekem.”
Elszakítottam őt ettől. Megtagadtam egy anyától, hogy
elolvashassa a lánya utolsó szavait. Ha most elmondom az
igazat Mrs. Liunak, akkor visszaadhatom neki ezeket a
szavakat. Végre láthatná, mi foglalta le Athenát életének
utolsó éveiben.
De nem tudok megtörni.
Ez volt a józanságom kulcsa egész végig: tartani a
frontot, megőrizni az ártatlanságomat. Történt bármi is,
egyszer sem törtem meg, egyszer sem vallottam be
senkinek a lopást. Mostanra már majdhogynem én magam
is elhiszem a hazugságot: hogy az én erőfeszítéseimnek hála
lett Az utolsó front nagy siker, hogy végső soron ez az én
munkám. Addig csavargattam az igazságot, amíg meg nem
tudtam békélni vele. Ha most elmondanám Mrs. Liunak,
minden lelepleződne. A saját koporsómba ütném be a
szöget. És lehet, hogy a világ ettől függetlenül is repedezik
körülöttem, de nem szabad megbotlanom, amíg a legkisebb
remény is megvan a megmentésére.
– Mrs. Liu – kezdem egy mély lélegzettel. – Nagyon,
nagyon keményen dolgoztam Az utolsó fronton. Vérrel és
verejtékkel.
– Értem.
– Az ön lánya kivételes tehetségű író volt. Én is az
vagyok. És úgy érzem, az ő örökségének és az én jövőmnek
is árt, ha e kettő közül bármelyik tényt gyelmen kívül
hagyjuk.
Ügyesen bánok a szavakkal. Tudok úgy hazudni, hogy
konkrétan ne hazudjak. És tudom, hogy egy bizonyos
szinten Mrs. Liu is tisztában van vele, valójában mit
mondok. Biztosan tudja, mit találnának Athena jegyzetei
közt, ha engedélyt adna Adele Sparks-Satónak.
De retteg attól, mi rejlik még a Moleskine-ek lapjai
között. Világosabb, mint eddig bármikor. Egy olyan
édesanyával beszélek, aki, ha jobban belegondolok, nem
akar a lánya lelkében eltemetett sötétséggel megküzdeni.
Ennyire egy anya sem akarja ismerni a gyermekét. Innen
már megvan az alkupozíció. Ő megtartja az én titkaimat,
hogy ne kelljen Athenáéival szembenéznie.
– Rendben van – mondja Mrs. Liu. – Köszönöm, June.
Mielőtt letenné, kirobban belőlem:
 – És Mrs. Liu, ami a Boszorkányanyát illeti… – el is
hallgatok. Nem tudom, mit akarok mondani, vagy okos
dolog-e bármit is. Todd szerint Mrs. Liu nem akar
kártérítésért perelni, de utálom, hogy a fejem fölött lebeg
az egész. Mrs. Liutól akarom hallani, hogy nem lesz baj. –
Mármint, nem tudom, hallotta-e, de át fogom írni a
bevezetést…
– Jaj, June. – Nagyot sóhajt. – Engem ez nem érdekel.
– De tényleg az én alkotásom – mondom. – Az… az első
bekezdés nem, de gőzöm sincs, hogy történt, lehet, hogy
tényleg cserélgettünk részleteket egymással, és valahogy a
jegyzeteim között lyukadt ki, olyan régen volt már,
elfelejtettem… de mindegy is, a történet további része…
– Tudom – mondja Mrs. Liu kemény éllel a hangjában. –
Tudom, June. Athena sosem írt volna ilyet.
Mielőtt megkérdezhetném, hogy érti ezt, leteszi a
telefont.
 Tizenhét
A HÓNAP VÉGÉRE ELÜL a vihar, és minden résztvevő
döntésre jutott. Az internet gyűlöl, az iparág szégyene
vagyok, és a kiadómmal való kapcsolatomat csak egy
cérnaszál tartja össze.
Legalább nem vagyok szegény. Valójában, külső szemmel
nézve, még mindig eléggé sikeresnek számítok. Különös
helyet foglalok el, mert az olvasótábor folyton online lógó
része utál engem, Amerika többi vásárlója viszont nem. Az
emberek még mindig leveszik az akciós állványról a
könyvemet a Targetben és a Books-A-Millionben. Az Adele
Sparks-Sato és Diana Qiu által terjesztett petíció, miszerint
az Edennek vissza kell hívnia minden könyvemet a
polcokról, amíg egy harmadik fél ki nem vizsgálta az ügyet
(őrültség), nem csökkentette az eladásaimat.
Sőt csak jobbak lettek. Brettnek igaza volt az ingyen
A jogdíjjelentésig nem hivatalos,
negatív reklámról.
olvasom a legutóbbi e-mailjében, de az eladásaid
megduplázódtak ebben a hónapban az előző évihez
képest.
Kicsit kutakodnom kell az internet lepukkantabb
sarkaiban, hogy megtudjam, mi történik. A szélsőjobbosok
szólásszabadságát pártolók között nagy sztár lettem. Én és
a csinos angolszász po kám az eltörléskultúráért rajongó
liberálnáci csőcselék tökéletes áldozata lettünk. (Olybá
tűnik, a szélsőjobb számára fontos a tisztességes eljárás, de
csak akkor, ha a vádlott szexuális zaklatást vagy
rasszizmusban gyökerező plagizálást követett el.) A Fox
News egyik híres műsorvezetője arra szólítja fel többmilliós
nézőtáborát, hogy támogassanak engem annak érdekében,
hogy az Eden ne váljon meg tőlem. Emiatt az a furcsa
helyzet állt elő, hogy Trump-szavazók ezrei vásárolnak
kegyetlen bánásmódban részesített kínai
vendégmunkásokról szóló könyvet. A sajtófelelősöm
átküldi egy népszerű atal youtuber interjúfelkérését, de
visszautasítom, amikor olyan videócímeket látok a lánytól,
mint „NÉZZÉTEK, AHOGY A KÖZGÁZÓRÁMRA
BECSEMPÉSZEK EGY PISZTOLYT LOL” és „KICSINÁLJÁK A
LIBBANTAT AZ ABORTUSZRÓL SZÓLÓ TÉNYEK”.
Igen, tudom, hogy hangzik ez az egész. Ahogy Taylor
Swiftnek, úgy nekem sem állt szándékomban a fehér faj
felsőbbrendűségét hangoztató körök Barbie babájává válni.
Nyilván nem vagyok trumpos – Bidenre szavaztam! De ha
ezek az emberek rám lapátolják a pénzt, akkor vajon
tényleg helytelen lenne elfogadnom? Hát nem örülnünk
kéne annak, hogy a rasszista vidéki tahókból kicsaljuk a
pénzt, amikor csak ki tudjuk?
Hát, így záródott le ez az egész. Elvesztettem a jó
hírnevemet, de közel sem vagyok eltörölve, és az
előrelátható jövőre stabil jövedelmem van. Állhatnék
rosszabbul is. Lehet, hogy felégettem minden hidat a
könyvkiadás felé, de ettől még nincs vége az életemnek.
Több megtakarításom van, mint a legtöbb korombelinek.
Talán a csúcson kellene abbahagyni.
Az elkövetkező hetekben gyakran gondolok arra, hogy
véglegesen abba kellene hagynom az írást. Anyámnak igaza
lehetett: talán tényleg nem jár nekem a hosszú karrier. Az
utolsó frontot használhatnám ugródeszkának valami
teljesen más irányba. Elég pénzem van, hogy valami
szakmai továbbképzést meg nanszírozzak, és az elit
végzettségemmel megfelelő pontjaim vannak ahhoz is,
hogy bekerüljek a top tíz jogi vagy üzleti tanfolyamra.
Lehet, hogy felkészülök a jogi felvételire. Vagy benevezek
valami online pénzügyi tanfolyamra, utána meg
konzultációkat tartok.
Csábító az állandó munkahely gondolata az előre
meghatározott munkaórákkal és a juttatásokkal, ahol nem
unalmas és nélkülözhető leszel amiatt, mert fehér vagy,
hanem inkább teljesen átlagos és kívánatos
alkalmazottként tekintenek rád. Nincs több kétségbeesett
kattintgatás, nincs több farokméregetés; nincs többé az
sem, hogy azért olvassak át ezerszer egy e-mailt, hogy
megállapítsam, a marketingesem rühell-e engem, vagy sem.
De nem tudom csak úgy elengedni az egyetlenegy
dolgot, ami értelmet ad az életemnek.
Az írás áll a legközelebb az igazi varázslathoz. Az írás a
semmiből teremt valamit, más világokra nyit ajtót. Az írás
hatalmat kínál, hogy alakíthasd a saját világodat, ha a való
világ túl sokszor rúg beléd. Az írás abbahagyásába
belehalnék. Soha többé nem sétálgathatnék úgy egy
könyvesboltban, hogy a gerinceket végigtapogatva ne
vágyakoznék, ne azon merengjek, milyen hosszadalmas
szerkesztői procedúra végén kerültek ezek a címek a
polcra, és hogy ez ne az én könyvemre emlékeztessen.
Egész hátralévő életemben irigykednék, amikor egy Emmy
Cho könyves szerződéshez jut, amikor megtudom, hogy
egy atal feltörekvő tehetség azt az életet éli, amit nekem
kellene.
Döntő részben az írás formálta a személyiségem, amióta
az eszemet tudom. Miután Apa meghalt, miután Anya
magába zárkózott, és miután Rory úgy döntött, hogy
nélkülem kovácsolja a szerencséjét, az írás volt az egyetlen
ok, hogy életben maradjak. És bármilyen elesetté válok is
tőle, ehhez a varázslathoz az utolsó lélegzetvételemig
ragaszkodni fogok.

AZ A BAJ, HOGY SEMMIT sem tudok írni Daniellának. Egyik

régi ötletem sem válik be. Előhúztam néhány korábbi
vázlatomat a közmondásos ókból, de az összes szinopszis
unalmasnak, koppintásnak vagy simán csak ostobának
hangzik:
Egy i úsági rom-kom egy lányról, aki egy olyan úba
szeret bele, aki száz éve halott. (Csupa hangulat, semmi
történet, és nagyrészt a plátói szerelmem ihlette, amit
Nathan Hale szobra iránt éreztem az egyetemen.)
Egy szerelmespár évszázadokon keresztül
reinkarnálódik ugyanabba a tragikus sorsba, amíg módot
nem talál rá, hogyan törjön ki az ördögi körből. (Az ötlet jól
hangzik, de szörnyen aggasztó lenne ennyi különböző
történelmi korszaknak utánanézni. Most komolyan, mi
lehet cuki az 1700-as években?)
Egy lányt meggyilkol az expasija, viszont szellemként
visszatér, és megpróbálja megmenteni a ú további
áldozatait, de folyton elbukik. Végül a meggyilkolt lányok
egyfajta szellembandában gyűlnek össze, és együttes erővel
börtönbe juttatják a srácot. (Oké, ez remeknek tűnik, de a
Net ix épp most adott ki egy modern Kékszakállú-
újramesélést, és nem akarom, hogy megint plagizálással
vádoljanak.)
Böngészgetek a Wikipédián és az Encyclopedia
Britannica oldalán, ígéretes történetmorzsákat keresve,
amelyekre építhetnék. Esetleg írhatnék a Titanic eltűnt
kínai túlélőiről. Vagy az Aranyhegy4 koldusairól. Vagy a
New York-i rendőrség keleti származású bandákért felelős
egységéről – Jádeosztag volt a nevük, és ez egy kurva jó
cím lenne, nem? Talán írhatnék a kínai maffiáról. Patrick
Radden Keefe kiváló dokumentumregényt írt egy kínai
embercsempészről, vagyis kígyófejről, aki évekig
tevékenykedett New York környékén. Mi lenne, ha
elképzelném egy ilyen lány életét?
De miért érdekel ennyire Kína? Miért szabok magamnak
ilyen határokat? Nem lenne jobb elképzelés az orosz
emigránsokról vagy az afrikai menekültekről írnom? Soha
nem akartam az írói imázsomat Kínára korlátozni; csak
véletlenül történt így. Arra gondolok, hogy az egyik
nagyszülőm vagy dédnagyszülőm zsidó lehetett;
felhívhatnám az egyik nagynénémet, hogy rákérdezzek, és
hídként használhatnám a zsidó történelem és mitológia
felé. És tudom, hogy anyám is mesélt egyszer valami
cseroki vonalról. Ennek is érdemes lehet utánajárni. Lehet,
hogy olyan összefüggések lapulnak itt, amelyekről eddig
sejtelmem sem volt.
Az igazat megvallva, megijedek a rengeteg munkától. Az
utolsó front miatt már sokat kutattam, így a kínai
vonatkozású történetek valahogy jobban kézre állnak. Már
így is elég jártas vagyok a történelmükben és a jelenlegi
politikájukban. Már megvan a szükséges szókincsem; csak
témát kell találnom hozzá.
Egyszer találkoztam egy költővel, aki egy apró
jegyzetfüzetet vitt magával, bárhová is ment, és legalább
egy frappáns dolgot leírt mindenkiről, akit aznap látott. A
pultos haja a lila kétségbeesett árnyalatában pompázott. A
mellette lévő asztalnál ülő nő úgy rántotta elő az „igeneket”,
mintha csak az időt akarná húzni vele. A főnök neve rozsdás
érmeként gurult végig a portás nyelvén.
„Nem alkotok annyit, amennyit begyűjtök – magyarázta
a költő. – A világunk már így is elég gazdag. Én csak annyit
csinálok, hogy lepárolom az emberi élet kaotikusságát az
olvasmányélmény koncentrátumába.”
Megpróbálkozom én is ezzel a napi washingtoni
teendőim közepette. A mosodánál is feljegyzek pár
gondolatot – zsúfolt, hatékony, a tulaj görög vagy orosz, és
rasszistának számít-e, ha nem tudom megmondani? – meg a
K utcai kisboltban is – akárhányszor tér be ide, a polcok
organikus ígéretektől roskadoznak, de végül mindig csak egy
zsák gyömbéres keksszel és mirelit fettuccinivel a kezében
távozik. Tudós kutatónak és vérbeli meg gyelőnek érzem
magam, ahogy a kasszánál rkálgatok, de amikor hazaérek,
semmiben sem látom a szikrát, amit írtam. Hótt unalmas az
egész. Senki sem akar az ázsiai kaják összefüggéseiről
olvasgatni.
Messzebbre kell tekintenem. Arról kell írnom, amit a
fehérek nem látnak nap mint nap.
Másnap délután a zöld metróval kirobogok a kínai
negyedbe, ahol – annak ellenére, hogy vagy öt éve élek
Washingtonban – még sohasem jártam. Csöppet aggódom,
mert a Redditen láttam, hogy Washington kínai
negyedében a legmagasabb a város bűnözési rátája, és
amikor kiérek az aluljáróból, megcsap a hely
elhanyagoltságának baljós érzete. Zsebre tett kézzel
gyalogolok, ujjaimat a telefonomra és a pénztárcámra
szorítva. Bárcsak hoztam volna paprikasprayt!
Ne legyél már beszari fehér csaj, vigasztalom magam.
Rendes emberek élnek itt, ez nem egy háborús zóna. Nem
ismerhetem meg a történeteiket, ha olyan vagyok, mint egy
ijedős turista.
Elsétálok a Calvary Baptist Church mellett, aztán lövök
egy képet a Barátság Kapuról, ami a türkizben és aranyban
tündöklő színeivel köszönt engem a negyedben. Nem
tudom elolvasni a középső plakettre rótt írásjeleket, majd
később utánanézek.
 Egyébként kulturális tekintetben nem nagy szám ez a
hely. Egy Starbucks, egy Ruby Tuesday, egy Rita’s meg egy
Bed Bath & Beyond mellett haladok el. A boltok nevei
kínaiul is lógnak a bejáratokon, gyönyörű vörös-arany
kalligrá ával, de belül ugyanazt árulják, mint mindenhol
máshol. Fura, de nem találkozom sok kínaival. Korábban
olvastam egy cikket arról, hogy a washingtoni kínai negyed
súlyosan dzsentri kálódott, de arra nem számítottam, hogy
ennyire hasonlít bármelyik másik washingtoni negyedre.
Majd’ éhen halok, úgyhogy beugrom az első kajáldába,
amit meglátok. Mr. Shen Gombócai a neve, bár az angol
nevet nagyrészt kitakarják a kínai jelek és a TripAdvisor-os
fecnik, amelyek beborítják a kirakatablakot. Lepukkantnak
tűnik a hely. Az asztalok repedezettek, az ablakok zsírosak.
De hát nem ezek az autentikus kínai étterem ismertetőjelei?
Emlékszem, ezt olvastam egyszer a Twitteren. Ha a kínai
étterem nem fordít gyelmet a külsőségekre, az annak a
jele, hogy az étel csodálatos lesz. Vagy annak, hogy a tulaj
szarik bele.
Rajtam kívül nincs itt más. Ez nem jelent szükségszerűen
rosszat. Délután négy óra van: ebédhez túl késő, vacsorához
túl korai. A pincérnő szótlanul elém pakolja egy piszkosnak
tűnő bögrében a vizet és egy laminált étlapot, aztán ott
hagy.
Körbepillantok, ostobának érzem magam. Látványosan
belerondítottam az itt dolgozók ebédszünetébe, és kínosan
sok helyet foglalok el. Semmit nem akarok itt enni. Az étlap
kizárólag különféle levesgombócok sorából áll. Nem tudom,
mi az a levesgombóc, de undorítónak hangzik. A szúrós,
áporodott, szemétdombra emlékeztető szag, amely a
konyhából árad, teljesen elveszi az étvágyamat.
– Sikerült választani? – A pincérnő tollal és papírral a
kezében bukkan fel mellettem.
– Jaj… bocsánat, igen. – Megállok, aztán rábökök az
étlap első tételére, amit kiszúrok. Azt hiszem, most már elég
udvariatlan dolog lenne csak úgy kisétálni. – Kaphatnék
egy, ööö, disznóhúsos-póréhagymás gombócot?
– Hat vagy tizenkettő?
– Hat.
– Főzve vagy sütve?
– Ööö… sütve.
– Értettem. – Felkapja az étlapot, és minden egyéb
hozzáfűznivaló nélkül visszamegy a konyhába.
Mekkora picsa, gondolom, de aztán eszembe jut, hogy a
pocsék kiszolgálás is a jó kínai étel egyik ismérve, mármint
aszerint az egy tweet szerint. Ezek után az itteni
levesgombócnak a világ legjobbjának kell lennie.
Próbálok a pozitív dolgokra koncentrálni. Ha gyelek, itt
észrevehetek valami jó történetcsírát. Előfordulhat itt egy
szívmelengető történet egy kínai negyedbéli étteremről,
ami szép lassan a csőd felé halad, egészen addig, amíg a
tulajdonos lánya ott nem hagyja a lélektelen vállalati
munkáját, hogy fellendítse a családi vállalkozást a helyiek,
a közösségi média és egy varázslatos, beszélő sárkány
segítségével. Adhatnék a bunkó pincérnőnek egy
szimpatikus háttérsztorit, és egy kicsit kicsinosíthatom a
személyiségét is. Vagy nem is kell. Ahogy belegondolok, a
történet egyre inkább a L’ecsó és a Mulan keverékére
hasonlít.
Elég lesz a fehér szemszögből, szólok magamra. Nem
alkothatok történetet ezekről az emberekről úgy, hogy
semmit sem tudok róluk. Beszélgetnem kell az itteniekkel.
Barátkoznom kell, megérteni, honnan jöttek, és megismerni
minden különös dolgot, amit csak az ázsiai-amerikaiak
tudhatnak.
Az egyetlen ember, akit látok, egy középkorú fér , aki
mögöttem törölgeti az asztalokat. Úgy látom, kezdetnek jó
lesz.
Megköszörülöm a torkom, és odaintem magamhoz.
– Hogy hívják? – A hangom mesterkélten vidámnak
cseng, és próbálom az arckifejezésemet semlegesebbé, vagy
legalább kevésbé ijesztőre rendezni. Még a középiskolában
tanultam oknyomozó újságírást, és emlékszem pár trükkre:
alakíts ki barátságos viszonyt, gyelmesen hallgass és
nézz, tartsd a szemkontaktust, egyértelmű és nyitott
kérdéseket tegyél fel. Nem bánnám, ha eszembe jutott
volna bekapcsolni a felvételt az iPhone-omon. Így le
kellene írnom a szavait, miközben beszélgetünk, de nem
akarom elijeszteni azzal, hogy tollat és noteszt veszek elő a
táskámból.
– Elnézést, hölgyem. – Leteszi a rongyot, és közelebb
jön. – Valami gond van?
– Jaj, nem, dehogyis, csak, öhm, egy kicsit beszélgetni
szeretnék, ha van rá ideje.
 El ntorodom, amikor ezek a szavak elhagyják a számat.
Miért ilyen kellemetlen ez? Úgy érzem, mintha valami rossz
dolgot tennék, mintha engedély nélkül beszélnék valaki
más gyerekével. De ez nevetséges. Mi baj lehet egy
barátságos beszélgetésből?
A pincér csak áll, és várakozóan rám bámul, úgyhogy
kibukik belőlem:
– Nos, szeret itt élni a kínai negyedben?
– A washingtoni kínai negyedben? – Vállat von. – Nem is
igazi kínai negyed. Inkább csak valami szimulákruma egy
kínai negyednek. Valójában Marylandben lakom.
Az angolja sokkal jobb, mint amire számítottam. Vaskos
akcentusa van, de mégis melyik nem angol anyanyelvű
ember használja a „szimulákrum” szót? Beugrik a gondolat,
hogy vajon azért beszélnek-e akcentussal, hogy a fehérek
számára hitelesebbnek tűnjenek. Az is eszembe jut, hogy
vajon ő is egyike-e azoknak a professzoroknak vagy
orvosoknak, akik azért vándoroltak az Államokba, mert a
kínai kormány szemében szálkát jelentettek. Mindkettő
remek csavar lenne a sztoriban.
– És mióta dolgozik itt?
Egy pillanatra elgondolkodik.
– Á, olyan kilenc éve. Inkább tíz. A feleségem
Kaliforniába szeretett volna menni, de én közel akartam
maradni a lányunkhoz. Talán ha végez az egyetemen, akkor
elköltözünk.
– Király – felelem. – A lánya a Georgetownra jár?
 – A George Washingtonra. Közgazdaságot tanul. –
Felveszi a rongyot, és a többi asztal felé fordul. Nem akarom
elveszíteni, úgyhogy utánaszólok.
– És hogy tetszik az éttermi munka? Van valami érdekes
története a… ööö… arról, hogy itt dolgozik?
– Bocsánat, segíthetek?
A pincérnő robog ki a konyhából. Egyikünkről a
másikunkra pillantgat, aztán valami tömöret és velőset vág
az idősebb fér hoz kínaiul. A válasza egykedvűnek
hangzik, talán egy nyugi lehet, vagy ilyesmi, de a lány
hangneme élesebbé és sürgetőbbé válik. Végül a vállát
megvonva a rongyot az asztalra dobja, és visszavonul a
konyhába.
A pincérnő felém fordul.
– Ha valami problémája akad, szívesen segítek.
– Nem, dehogy, minden rendben van, csak beszélgetni
szerettem volna. – Bocsánatkérőn rázom a kezemet. –
Elnézést, megértem, az úr bizonyára elfoglalt.
– Igen, mindannyian elfoglaltak vagyunk. Sajnálom, ha
itt kicsit túl csendes magának, de kérem, hagyja, hogy a
személyzet végezze a dolgát.
Bosszankodva forgatom a szememet. Egyedül vagyok itt,
mégis, mennyire lehet túlfeszített most a munka?
– Rendben – mondom a lehető legmegalázkodóbban.
Nem megy el.
– Van még bármilyen kérdése?
Megremeg a hangja. Fél. Feltűnik, hogy nézhet ki ez az
egész. Biztos azt hiszi, hogy a rendőrségtől vagy a
bevándorlási hivataltól vagyok, és hogy próbálom
lebuktatni a fér t.
– Úristen. – Hadonászni kezdek, hogy… hogy minek is?
Hogy megmutassam, hogy nincs fegyverem vagy
jelvényem? – Nem, nem erről van szó…
– Hát akkor miről? – Végigmér, aztán felszegi a fejét. –
Várjunk csak, maga nem az az író?
A szívem kihagy egy ütemet. Eddig még senki sem
ismert fel olyan helyen, ami nem egy könyvesbolt vagy
előadóterem volt. Egy pillanatra megtisztelve érzem
magam, az egyik felem abban reménykedik, hátha
autogramot szeretne kérni.
– Én, hát igen, én vagyok Juniper…
– Maga az a csaj, aki lenyúlta Athena Liu munkáját. –
Megkeményedik az arca. – Tudtam! Láttam a képét a neten.
Juniper Song, ugye? Vagy Hayward vagy mi. Mit akar?
– Csak beszélgetni próbálok – mondom halkan. –
Esküszöm, nem az a célom, hogy…
– Nem érdekel – vág közbe kurtán. – Nem tudom, mit
akar itt, de nem akarunk részt venni benne. Sőt, meg kell
kérnem arra, hogy távozzon.
Valószínűleg nincs joga kitenni a szűrömet. Nem
viselkedem felháborítóan, semmi törvénybe ütközőt nem
követtem el. Csak kedélyesen elbeszélgettem egy
felszolgálóval. Megfontolom, hogy kiálljak magamért, hogy
éljek a vásárlói jogaimmal, ragaszkodva ahhoz, hogy
kihívják a rendőrséget, ha ki akarnak vágni innen. De nem
volna okos még egy dolog miatt elhíresülni. Már látom is
magam előtt a YouTube-videó címét: „A kínai negyed
Karenje azt hajtogatja, hogy ő nem a bevándorlásiaktól
jött”.
– Jól van. – Felállok. – Hagyják a gombócaimat is akkor.
– Biztos? – kérdi a pincérnő. – Nincs visszatérítés. Nyolc
dollár kilencvenöt cent plusz áfa.
Ég az arcom. Az agyam próbál valami frappáns
visszavágást keresni, de semmi nem jut eszembe, ami ne
lenne szánalmas vagy simán rasszista. Inkább előhúzok egy
húszast a pénztárcámból, felkapom a vállamra a táskám, és
elhúzok mellette az ajtó felé, miközben próbálok úgy tenni,
mint aki meg sem hallja az elégedett mordulásokat.

ÚGY EGY HÓNAPJA lézengek a kreatív pusztaságomban,

amikor Brett elkezd piszkálni. Látom, hogy próbál
tapintatos lenni – mindegyik e-mailje szelíd, diplomatikus
bökdösés –, de nyilvánvaló, hogy kezd kijönni a
béketűrésből.
Szeretnénk, ha belevágnál valami újba, olvasom a
legutóbbi üzenetében. Hívj, amikor tudsz.
Felhördülök, és a telefonomért nyúlok.
Első csöngésre felveszi.
– June! De jó hallani felőled! Hogy vagy?
– Jól. A gyűlölködő levelek leálltak, nagyjából. Már nem
kapok halálos fenyegetéseket.
– Na, hát ez jó. Mondtam, hogy elsimul. – Szünetet tart. –
És ööö, arról, amiről a múltkor beszéltünk…
 – Nincs semmi. – Úgy gondolom, az a legjobb, ha
kibököm. – Semmim sincs, egyetlen ötletem sem. Nem
tudom, hol kezdhetném. Sajnálom, tudom, hogy nem ezt
szeretnéd hallani.
Belém nyilall a bűntudat. Brettnek ez nem csak a pénzről
szól. A hírneve is múlik rajta; nem akar minden hidat
felégetni, ami összeköti az Eden szerkesztőségével amiatt,
hogy ő hozta nekik az eddigi legkínosabb ügyfelet. De nem
kecsegtethetem őt hamis reményekkel, amikor semmilyen
remény nincs.
Felkészülök Brett csalódottságára. Ehelyett rögtön
felteszi a kérdést:
– És akkor mit szólnál a külsős szerzői munkákhoz?
Elnyomom a gúnyos kacajt. Az ilyen bedolgozós,
mérsékelten kreatív munka középszerű íróknak való, vagy
legalábbis nekem mindig ezt mondták. Olcsó bérmunka
azoknak, akik képtelenek eladni a saját terméküket.
– Mi van velük?
– Úgy értem, hogy ha nem tudsz saját ötleteket feldobni,
akkor alkothatsz egy már meglévő ktív világban, nem?
– Hogy mi?! Írjak például szuperhősös regényt? Nem,
kösz, Brett, de még vannak elveim…
– Csak… csak már régóta tart ez, June. Az emberek
kezdenek türelmetlenkedni.
– Donna Tartt egy évtizednyi szünettel is elvan két
regény között – fanyalgok.
– Hát. – Brett nem mondja ki a nyilvánvalót: én nem
vagyok Donna Tartt. – Mások a körülmények.
 Sóhajtok egyet.
– Miről lenne szó konkrétabban? Marvel? Disney? – Egy
Star Wars-regénnyel talán egész jól elboldogulnék.
Mármint, persze, elég bonyolultnak tűnik, és jó mélyre kéne
ásnom a kockamúltamba, hogy érdekeljen bármelyik
szereplő is, amit hozzám vágnak, de valami működőképeset
össze tudnék hozni. Ahhoz legalábbis elég jót, hogy
megtévesszem az átlagos fogalmatlan rajongót, aki
megveszi a könyvet.
– Igazából nem meglévő franchise-nak lenne. Hallottál
már a Snowglobe-ról?
Rémlik valami a név hallatán. Találkoztam vele imitt-
amott a Twitteren, talán a ókjuk be is követett nemrég, de
egyébként semmi különösebbel nem tudom összekötni.
– Ez valami könyvkinyomtató cég? Úgy értem, lehúzós
magánkiadó?
– Sok mindent csinálnak. Az alapítók kapcsolatban
állnak könyvkiadókkal és lmstúdiókkal is. A piac aktuális
igényeit kiszolgáló ötleteken dolgoznak együtt
szerkesztőkkel, ők pedig az írókkal, akik megírják ezeket.
Így nem kell találgatni, hogy a nagy kiadók szerkesztői mi
után kutatnak. És közben rugalmas az alkotófolyamat, hogy
magadévá tehesd az ötletet, és tudod, a sajátodnak
érezhesd.
– De a jogok nem tartoznának hozzám, igaz? – Nem
tudok sokat az ilyen melókról, de az alapján, amit a neten
olvastam, az alkotó számára nem valami jó üzlet. A saját
alkotásokkal ellentétben, ahol te kapod a szerzői jogot és
így a jogdíjakat, a bedolgozós írók x összeget kapnak
kézbe, amint kész a mű. Egy népszerű videójáték franchise-
hoz írt regényt például sok tízezer példányban is
eladhatnak. De még ha brutális bestseller is, a béríró tízezer
dollárnál nem feltétlen lát többet belőle. Hat-nyolc
hónapnyi gürizésért nem épp kiemelkedő zetés. – Meg
szerintem az emberek nem veszik komolyan az ilyen
kiadványokat. Mert hát nem komoly irodalmi munka.
– Rengeteg közkedvelt cím valójában ebből a világból
jön – mondja Brett –, csak ez nem közismert tény. És amúgy
sem állandó karrier lenne, mindössze valami, ami segít
kirántani a mocsárból. Mert úgy látszik, hogy jobban megy
minden, ha van… valami meglévő alapod.
Gyűlölöm, ahogy ezt mondja. Mint egy belterjes poént,
mintha tudná az igazságot Az utolsó frontról. Kacsint-
kacsint, Junie. Tudjuk, hogy ügyesen csinálod a számozott
kifestőt. Gyere, keressünk egy új színezőkönyvet.
Őszintén szólva, nem is annyira rossz ötlet. De a
büszkeségemet már a gondolata is sérti. Az ország
legrangosabb irodalmi díjaiért versenyeztem; el sem tudom
képzelni, hogy bérmunkára ereszkedjek.
– Lefogadom, hogy pocsék a zetés.
– Hát, hajlandók alkudozni, főleg egy ilyen kiemelt
szerző esetében. De valóban, a honoráriumok nem olyan
magasak, mint amihez hozzászoktál.
– Akkor meg mi értelme?
– Megjelenne egy új könyved. Lenne valami új, amiről
beszélhetnél. Valami, ami miatt mindenkinek muszáj lenne
továbblépnie.
Szép volt, Brett. Jogos. Nem bírom ki, felteszem a
kérdést.
– És mi lenne a téma?
Most nem tudja megmondani. Előbb alá kell írnom egy
titoktartási nyilatkozatot, de szerencsére már van is nála
egy, és mindjárt átküldi a DocuSign-linket. Amíg ezt intézi,
rákeresek a Snowglobe-ra, és átnézem a céges
weboldalukat. Az alapítók mind atal, elegáns fehér nők; az
a típus, amelyik az ágazat különböző területein kószál
pezsgővel a kézben. A „Jelenlegi munkák” felületen az
Amazonnal, a Huluval és a Net ixszel kötött szerződésekről
látok beszámolókat. Tényleg összefutottam már pár
kiadványukkal. Brettnek igaza volt, valóban elképzelésem
sem volt róla, hány sikeres projekt mögött áll ez a fajta
munka. Talán nem is lesz olyan rossz. Talán tényleg
egyszerűbb lesz, ha valaki megmondja nekem, mit akar a
piac, én pedig arra koncentrálhatok, amiben a legjobb
vagyok: tehát csak gyönyörű mondatokat kell írnom.
– Oké. – Aláírtam a titoktartásit, Brett is visszatért. – Na
szóval: nagyon szeretnék kihasználni a kínai társadalmi
ügyekben szerzett tudásod.
Felsejlik bennem a rettegés.
– Aha…
– Tudsz az egykepolitikáról, ugye?
– Ööö, ez az, amikor a nőket abortuszra kényszerítették?
– Nem, hanem az a népességszabályozási törvény, amit
1978-ban vezettek be Kínában. – A Wikipédiáról olvassa.
Tudom, mert én is épp most nyitottam meg ugyanezt a
Wikipédia-oldalt.
– Épp ezt mondom én is. Abortuszra kényszerítették a
nőket. – Utánakeresek az „abortusz” kifejezésnek, hogy
megnézzem, igazam van-e, és úgy nagyjából igen. – Erről
akarnak regényt?
– Végül is igen, de egy modern csavarral. A probléma az
egykézéssel, hogy túl sok a fér Kínában, igaz? A szelektív
abortusz miatt. A szülők inkább úgyermekeket akartak a
patriarchális berendezkedés meg ilyesmik miatt, és
rengeteg lány és nő hiányzik a társadalomból. Emiatt a
kínai fér ak nehezen találnak maguknak feleséget,
nehezen lehet gyerekük. Eddig tudod követni?
– Persze.
– Na, itt jön képbe a disztópikus csavar. Képzelj el egy
világot, ami olyasmi, mint A szolgálólány meséje. A nők
intézményekben nőnek fel, arra születtek és arra nevelik
őket, hogy gyerekeket szüljenek, és házi rabszolgákként
adják el őket leendő férjeiknek. – Brett idegesen felnevet. –
Elég durva kritikai olvasat, mi? Még tovább is feszítheted,
hogy a nyugati patriarchális rendszer nom kritikájaként is
értelmezhető legyen, ha szeretnéd. Rajtad múlik. Ahogy
mondtam, rugalmasan játszhatsz az ötletekkel. Mit
gondolsz?
Sokáig hallgatok. Aztán, mert egyikünknek muszáj
kimondania:
– Brett, ez egy baromság. Épeszű ember nem fog ezen
dolgozni.
 (Igazából tévedek. Két héttel a beszélgetés után arra
nyitom meg a Twittert, hogy a következő hírt olvasom: „A
Simon & Schuster, partnerségben a Snowglobe-bal
izgatottan jelenti be, hogy leszerződtette a híres írót, Heidi
Steelt Az utolsó nő Kínában című szenzációs romantikus
regény megírására, ami az egykepolitika által inspirált
disztópikus világban játszódik!”)
– Szerintem teljesen működőképes – ellenkezik Brett. –
Király ötlet. Elérheted vele a feminista olvasótábort.
Lesznek könyvklubos vásárlóid. És még lmlehetőség is
van benne. Biztos vagyok benne, hogy a csatornák már
keresik A szolgálólány meséje utáni következő nagy
durranást.
– Jó, de az alapötlet… Mármint, csomó mindent
összezagyvál… Komolyan gondolják? Az egykepolitika
találkozása A szolgálólány meséjével? Nem félnek attól,
hogy megsértik úgy kábé egész Kínát?
– A könyvet Nyugaton adják ki, Junie. Kit érdekel?
Látom magam előtt, ahogy Adele Sparks-Sato és Hsziao
Csen a karmait élezi. Nem vagyok naprakész a kínai
politikában, de már ránézésre is feltűnőek a taposóaknák.
Ha ezt megírom, engem kibeleznek azért, hogy gyűlölöm a
Kínai Népköztársaságot, a kínai embereket, a fér akat,
vagy együttesen mindhármat.
– Szó sem lehet róla – közlöm. – Esélytelen. Nincs valami
más ötletük? Nyilván nem utasítom el, hogy a Snowglobe-
nak dolgozzak, de ezt az ötletet kifejezetten utálom.
 – Hát, voltaképp van más is, de azokat olyan szerzőknek
adják oda, akiknek megvan a megfelelő… háttere. Idén
minden a diverzitás körül forog náluk.
Cinikusan fújok egyet.
– Érthetetlen, hogy akkor miért engem találtak meg.
– Ne már – mondja Brett. – Legalább vess egy pillantást a
vázlatukra. Épp most küldtem át. És spekulatív kcióval
indítottál, úgyhogy már alapból megvan a közönséged…
Nem tudom, Brett érti-e, hogy akik a mágikus
realizmusért vannak oda, nem annyira rajonganak a
közeljövőben játszódó sci- kért.
– Oké, de azt azért te is elismerheted, hogy egy
Pekingben játszódó disztópia nem igazán az én asztalom.
– Pár évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy egy olyan
mű, mint Az utolsó front, rohadtul nem a te asztalod. Sosem
késő tágítani a látókörödet. Csak gondolj bele, Junie!
Megmenthetné a karrieredet.
– Nem, nem fogja. – Nem tudom, röhögjek-e, vagy
inkább sírjak. – Nem, Brett, énszerintem ez olyan dolog,
ami kivégzi a karrieremet.
– June. Ejnye. Nem biztos, hogy kapunk még egy ilyen
lehetőséget.
– Hívj, ha mit tudom én, a Lucas lm keres – mondom. –
De sajnálom, Brett. Ilyen mélyre még én sem vagyok
hajlandó csúszni.
 Tizennyolc
J ÚLIUSBAN ÖSSZECSOMAGOLOK,
Fiatal Ázsiai-amerikai
és északra repülök, hogy a
Írók Táborában tanítsak
Massachusettsben. Ez a szezon egyetlen eseménye, ahová
visszahívtak, és valószínűleg csak azért, mert még mindig
nanszírozom azt a hülye éves ösztöndíjat, amit Athena
nevében alapítottam (az írótábort az Ázsiai-amerikai
Írókollektíva szervezi, és mindkettőnek Peggy Chan a
koordinátora). Minden egyéb programom megszűnt, amióta
Adele Sparks-Sato közzétette azt a blogposztot. Tavaly
nyáron hétről hétre hívtak vitaindító beszédeket tartani,
illetve vendégelőadónak; idén nyáron május és augusztus
között tök üres a naptáram.
Komolyan fontolgattam, hogy lemondom a tábort, de
végül képtelen lettem volna szembenézni az enélkül
végképp üres és monoton nyárral. Bármilyen
gyelemelterelés jobbnak tűnik, mint egész nap a
lakásomban róni a köröket, és egyetlen szót sem írni. Meg
abban is reménykedem, hogy ez majd jót tesz nekem. A
tanítás tagadhatatlanul nemes hivatás, és még ha nem
mosom is vele tisztára magam a közvélemény szemében,
legalább kiépíthetek némi kapcsolatot a tanulókkal, akik
még nem tartanak közellenségnek. Talán újra élvezni fogom
az írást.
 Napi négyórás kritikai kurzust kell tartanom a válogatott
csoporttal: mindannyian felsős középiskolások, akiket a
próbaszövegeik alapján én magam választottam ki.
Lenyűgöző személyesen találkozni velük. Kapásból
beazonosítom a csoport vezéregyéniségeit: ott van
Christina Yee, az apró gót lány feketével erősen kihúzott
szemekkel, akinek a próbaszövege sok-sok testhorrorból és
fogakból épült fel; Johnson Chen, aki a zselézett haja és a
nyolcvanas évekből itt ragadt kabátja miatt úgy néz ki,
mint valami K-pop énekes, az írását meghatározó belső
vívódás miatt viszont azt hittem, egyfajta rút kiskacsa –
kiderült, hogy valójában mágnesként vonzza a nőket. És ott
van Skylar Zhao is, a nyakigláb rangidős lány, aki a
bemutatkozásakor kijelentette, hogy ő szeretne lenni
generációja Athena Liuja.
Lazán masíroznak befelé, mint akiket nem érdekel, mit
gondolnak róluk, de látom, mennyire be akarnak vágódni
nálam. A kezdő tehetségek örök mentalitása az övék:
tudják, hogy kiválóak, vagy hogy azok lehetnek, de
szomjaznak ennek a ténynek az elismerésére, és rettegnek a
visszautasítástól. Én is emlékszem ezekre a zavaros
érzelmekre: a féktelen céltudatosságra, a növekvő
büszkeségre, hogy valakinek a saját munkája ennyire
gyelemre méltó lehet, vegyítve a tétovázó,
gyógyíthatatlan bizonytalansággal. Egy ilyen személy
végeredményben elképesztően idegesítő – de együttérzek
ezekkel a gyerekekkel. Olyanok, mint a tíz évvel ezelőtti
énem. Ebben a pillanatban egy jó helyre célzott odaszúrás
maradéktalanul tönkretenné minden önbizalmukat. A
megfelelő bátorító szavak segítségével viszont
szárnyalhatnak.
Úgy döntöttem, idén nyáron megpróbálok értük létezni.
Kizárom a világ többi részét. Nem nézegetem a Twittert,
nem görgetem a Redditet, és nem nyűglődöm a saját
írásműveim miatt. Erre az egy dologra koncentrálok, és
akkor talán ebben jó leszek.
A bemutatkozások jól alakulnak. Azokkal a trükkökkel
próbálom megtörni a jeget, amiket még a több évig tartó
kreatívírás-órákon szedtem magamra. Mi a kedvenc
könyved? („A Hang és visszhang” – jelenti ki Skylar Zhao,
utalva ezzel Athena első regényére. „A Lolita” – válaszolja
Christina, és összeszorítja a száját, mintha vitára várna.
„Nabokovtól?”) Melyik könyv lezárását tartod a
legalkalmasabbnak arra, hogy újraírd? („Az Anna
Karenyináét – állítja Johnson. – Anna végül nem lett volna
öngyilkos.”) Novellát építünk úgy, hogy körbemegyünk a
teremben, és mindenki hozzátesz egy mondatot az
előzőhöz. Öt perc alatt felülvizsgáljuk a történetet.
Ugyanazon mondat különböző jelentéseit vizsgáljuk meg:
„Soha nem mondtam, hogy meg kellene ölnünk őt!”
Az óra végére mind nevetgélünk és viccelődünk. Már
nem félünk egymástól. Zárásként felajánlom, hogy
feltehetnek nekem kérdéseket a könyviparról – égnek a
vágytól, hogy megtudják, milyen érzés felkérni egy
ügynököt, vagy amikor a könyvedre rálicitálnak, és hogy
milyen egy igazi, hamisítatlan szerkesztővel együtt
dolgozni. Az óra elüti a négyet. Adok nekik némi házi
feladatot – újra kell írniuk egy részletet Dickenstől
határozószók és melléknevek nélkül –, aztán vidáman
elcsomagolják a laptopjaikat a hátizsákjukba, és indulni
készülnek.
– Köszi, Junie – hálálkodnak, miközben sorra kilépnek
az ajtón. – Te vagy a legjobb. – Mosolyogva bólintok
mindegyikőjük felé, és úgy érzem magam, mint egy bölcs,
kedves tanító.

AZNAP ESTE MAGAMBA NYOMOK egy tál salátát az étkezőben,

aztán elugrom a legközelebbi kávézóba, és lekörmölök vagy
fél tucat sztoriötletet: leíró bekezdéseket, kísérleti
struktúrákat, párbeszédek kulcsfontosságú elemeit,
bármit, ami csak eszembe jut. Olyan gyorsan írok, hogy
begörcsöl a kezem. Zsongok a kreatív energiától. A
tanítványaim gazdagnak, képlékenynek és a lehetőségek
végtelen tárházának tűnő történeteket alkottak. Talán
mégsem rozsdásodtam be túlzottan. Lehet, hogy csak
emlékeznem kellett rá, mennyire jó érzés alkotni.
Egyórányi jegyzetelés után hátradőlve vizslatom a
munkámat, fürkészem az oldalakat, hátha találok valamit,
amiből vázlatot is készíthetek. Így, másodjára látva azonban
az ötletek egyáltalán nem tűnnek frissnek vagy
ragyogónak. Igazából mindegyik egy kicsit módosított
változata a diákjaim próbaszövegeinek. Egy lány, aki
képtelen kivívni az anyja elismerését, hiába tanul
szorgalmasan. Egy ú, aki gyűlöli zárkózott, szűkszavú
apját, amíg fel nem fedezi a háborús traumát, ami édesapja
múltját formálta. Egy testvérpár, akik életükben először
utaznak Tajvanra, és magukhoz ölelik a hagyományaikat
annak ellenére is, hogy egy szót sem tudnak rendesen
kiejteni, és nem ízlik nekik a helyi koszt.
Undorodva csapom össze a jegyzetfüzetemet. Hát csak
ennyire vagyok képes? Lopni a kibaszott gyerekektől?
Nincs semmi baj, mondom magamnak. Nyugodj le. Az
számít, hogy legalább olajozom a fogaskerekeimet; lassan
újra megtalálom a tempót. Felszítottam a lángot, amit már
nagyon régóta nem sikerült. Türelmesnek kell lennem
magammal: időt és helyet kell biztosítani ennek a lángnak,
hogy buzgón lobogjon.
A szállásra visszamenet a campushoz közeli egyik
bubiteázó, a Mimi’s ablakán keresztül észreveszem a
diákjaimat. Tizenketten zsúfolódnak össze egy
hatszemélyes asztalnál; annyi széket húztak oda, hogy csak
zsebkendőnyi hely jut mindannyiuknak az asztalon.
Önfeledtnek tűnnek egymás társaságában, a laptopjaik és
noteszeik fölé görnyednek. Írnak – lehet, hogy a házi
feladatukon dolgoznak. Nézem őket, ahogy egymásnak
mutogatják a munkáik részleteit, nevetnek a vicces
szófordulatokon, elismerően bólogatnak, miközben sorban
felolvasnak.
Úristen, de hiányzik ez!
Túlságosan régóta nem gondoltam már az írásra
közösségi tevékenységként. Az összes publikált író mélyen
hallgat a munkarendjéről, az előlegeiről és az eladásairól. A
világért sem tennének közzé bármit a pályafutásuk
kanyarjairól, nehogy bárki is az orruk alá dörgölje. Az
aktuális munkáikról még jobban utálnak mesélni: rettegnek
attól, hogy valaki lenyúlja az ötletüket, és hamarabb adja
ki, mint ők. Teljesen más világ ez ahhoz képest, amikor
egyetemistaként Athenával és a csoporttársainkkal a
könyvtári asztalok köré tömörültünk késő éjszaka, és
metaforákról meg karakterfejlődésről és váratlan
fordulatokról beszélgettünk egészen addig, amíg már nem
tudtuk megállapítani, melyik történet kinél kezdődött és
végződött.
Talán ez a szakmai siker ára: el kell zárkózni az irigy
tekintetek elől. Talán abban az esetben, ha az írás a
személyes előrehaladást jelenti, lehetetlen bárki mással is
megosztani.
Az illendőnél tovább ácsorgok a Mimi’s ablaka előtt,
vágyakozva szemlélem viccelődő tanítványaimat.
Egyikőjük – Skylar – felpillant, és majdnem észrevesz, de
gyorsan lehúzom a fejemet, és elsietek a szállás felé.

MÁSNAP REGGEL PÁR percet kések az órámról. A campusbéli

Starbucks előtti sor egy gleccser sebességével haladt, és
amikor a kasszához értem, ki is derült, miért: egy rózsaszín
hajú lány két piercinggel az orrában öt percen át küzdött a
tökéletesen egyszerű rendelésem felvételével. Amikor végre
a terembe érek, mindenki kuncogva Skylar laptopja köré
csoportosul. Nem veszik észre, hogy belépek.
 – Nézzétek – mondja Skylar. – Mondatszintű
összehasonlítás is van a két szöveg első pár bekezdéséről.
Christina előredől.
– Neeee!
– És egy nyelvprogrammal is összehasonlíttatták… itt
van, ni.
Kérdés nélkül is tudom: rábukkantak Adele Sparks-Sato
blogposztjára.
– Mind azt hiszik, hogy Az utolsó front is lopott – mondja
Johnson. – Látjátok? A következő bekezdésben ott egy
idézet az Eden korábbi segédszerkesztőjétől. Azt mondja,
mindig is gyanúsnak tűnt…
– Szerintetek elemelte a lakásából? Mármint aznap este,
amikor meghalt?
– Jézusom – sápítozik Skylar egyszerre lenyűgözve és
elborzadva. – Elég sátáni volna.
– Mit gondoltok, kinyírta őt?
– Úristen, nehogy…
Megköszörülöm a torkom.
– Jó reggelt.
Felkapják a fejüket. Rémült nyusziknak néznek ki.
Skylar lecsapja a laptopját. Vidáman a terem elejébe lépek
starbucksos pohárral a kezemben, és megpróbálok nem
látványosan remegni.
– Hogy vagytok? – Nem tudom, miért játszom a
tudatlant. Mind tudják, hogy hallottam őket. Egységes
vörösbe fordult az arcuk, senki sem néz a szemembe. Skylar
a szájához szorított kézzel ül, egy Celeste nevű lánnyal riadt
pillantásokat vált.
– Ennyire rosszul? – Johnsonra bólintok. – Hogy telt az
estéd, Johnson? Sikerült megcsinálni a házit?
Makog valamit Dickens szószátyárságáról, amivel időt
nyer nekem, hogy kitaláljam, hogyan kezeljem a helyzetet.
Létezik az őszinte út, ahol részletekbe menően
elmagyarázom nekik a botrányt, elmondom nekik
ugyanazt, amit a szerkesztőimnek is, és rájuk bízom az ügy
megítélését. Intő példája lesz a könyvkiadás társadalmi
hatásainak és annak, hogy a közösségi média hogyan
torzítja el és használja fel az igazságot. Talán nagyobb
tisztelettel válunk majd el egymástól.
De azt is elérhetem, hogy megbánják, amit tettek.
– Skylar! – A hangom sokkal inkább tűnik ugatásnak,
mint szerettem volna. Skylar úgy összerezzen, mint akit
meglőttek. – Ma a te szövegedet kritizáljuk, ugye?
– Ööö… igen.
– Akkor hol vannak a nyomtatott oldalak?
Skylar pislog.
– Hát, elküldtem mindenkinek e-mailben.
Az írótábor irányelveiben külön kértem, hogy akinek a
művét elemezzük órán, kinyomtatva hozza el. Igaz, tavaly
óta használunk laptopokat is, és tudom, hogy nem
igazságos Skylart szétszedni érte, de ez az első stikli, amire
lecsaphatok.
– A felhívásban egyértelműen kifejeztem az
elvárásaimat. Talán te úgy gondolod, Skylar, hogy a
szabályok rád nem vonatkoznak, de ezzel nem fogsz
messzire jutni a könyvkiadásban. Hidd magadat
kivételesnek, és ott lyukadsz majd ki, mint azok a
nyomorultak, akik mosdókban szorítanak sarokba
szerkesztőket, meg hotelszobák ajtaja alatt csúsztatják be a
kézirataikat, csak mert azt hiszik, rájuk nem vonatkoznak
az iparág előírásai.
Ezzel nyerek pár kaján vigyort. Skylar papírfehérre
sápad.
– Tervezel sarokba szorítani szerkesztőket a mosdóban,
Skylar?
– Nem – nyögi ki szemforgatva. Próbál lazának tűnni, de
megbicsakló hangja elárulja. – Nyilván nem.
– Helyes. Legközelebb nyomtasd ki a kéziratod. Ez
mindannyiótokra vonatkozik. – Hosszan és elégedetten
kortyolok az italomból. A térdeim még mindig
összekoccannak, de ez az oltogatás gonosz önbizalommal
tölt el. – Na, akkor essünk neki. Rexy, te mit gondolsz
Skylar történetéről?
Rexy nagyot nyel.
– Hát, izé, tetszett.
– És mi tetszett benne?
– Nagyon érdekes volt.
– Az „érdekes” az a szó, amit azok használnak, akiknek
semmi jobb nem jut az eszébe. Konkrétabban fogalmazz,
Rexy.
Ez megadja a reggel alaphangulatát. Régen úgy hittem, a
szemétkedő tanárok a szörnyek között is a
legszörnyűségesebbek, de úgy tűnik, a kegyetlenkedés
természetes is lehet. És szórakoztató. Végső soron a
tinédzserek kiforratlan személyiségek, az agyuk még nem
fejlődött ki teljesen. Nem számít, milyen okosak, akkor sem
tudnak semmiről eleget, és gyerekjáték szégyenbe hozni
őket a nyers meglátásaik miatt.
Skylar kapja a legrosszabbat. Az írása – egy nyomozás
története a San Franciscó-i kínai negyedben, amelyben a
tanúk egyike sem hajlandó együttműködni a rendőrséggel,
mert mindegyiknek megvan a maga kis titka, és a közösség
törvényei sem engedik – igazából nem is olyan rossz. Jók a
mondatok, az ötlet gyelemre méltó, és még egy okos
csavart is betett a végére, amitől minden szót kétszer is
átgondolsz, amit korábban a szereplők mondtak. Ettől
azonban még látszik a tapasztalatlansága. Az expozíciója
suta, jó pár erőltetett megoldással tudja csak
továbblendíteni a történetet, és nem jött még rá, hogyan
egyensúlyozzon a feszültségteli és a fájón színpadias
párbeszédstílus között.
Akár noman is kijavíthatnám ezeket, miközben
bátorítom Skylart, hogy ő maga találja meg a megoldást.
– És akkor már megint a semmiből bukkan fel egy
ügyvéd a helyszínen. – Rábökök az oldalra. – Az ügyvédek
fán teremnek, Skylar? Vajon pókösztönnel érzékelik a
házastársi problémákat?
Aztán:
– Chloe és Christopher között valami bizarr vérfertőző
kapcsolat van, vagy csak simán így ábrázolod a testvérek
közötti viszonyt?
Aztán:
– Az összes létező kínai, aki itt él, ismeri egymást, vagy
csak így volt kényelmes számodra?
Aztán:
– Képes vagy jobban szemléltetni a szexuális
feszültséget annál, mint hogy szó szerint beleharapnak egy
szamócába?
Aztán:
– Kifújja azt a levegőt, amiről nem is vette észre, hogy
benntartotta. Ez most komoly?
A végére a csoport nagy részét meggyőzöm róla, hogy
Skylar írásműve borzalmas – akár azért, mert egyetértenek,
akár mert félnek kivívni a haragomat, de nem is érdekel.
Darabokra cincáltuk a stílusát, a szemléletét. A metaforái
elcsépeltek, a párbeszédei esetlenek (az egyiknél
megkértem Johnsont és Celeste-et, hogy játsszák el a
jelenetet, csak azért, hogy mindenki megértse, mennyire
cikinek is hangzik az egész), a csavarjait könnyen
azonosítható pop-kult forrásokból kölcsönözte, és
irgalmatlan sok gondolatjelet és pontosvesszőt használ. Az
óránk végére Skylar kis híján elbőgi magát. Már nem
bólogat, nem ntorog, és nem reagál a kritika legkisebb
morzsájára sem. Csak bambul kifelé az ablakon, az alsó ajka
remeg, ujjaival a füzete felső lapjait tépkedi apró fecnikre.
Győztem. Szánalmas győzelem, persze, de annál jobb,
mint itt ülni, és senyvedni a gúnyos pillantásaik súlya alatt.
 A forró, álnok elégedettség érzete egész délelőtt velem
marad. Lezárom a kritikakört, kiadom a leckét, és
végignézem, ahogy szótlanul kimenekülnek az ajtón.
Csak rontottam a dolgokon, tudom. Most még másfél
hétig látnom kell megbántott, ellenséges pofájukat. Tudom,
hogy a színfalak mögött az írótábor végéig rólam fognak
rinyálni, megállás nélkül. Tudom, hogy csatlakoznak majd a
Juniper Songot utálók hangos kórusához. De legalább rossz
vicc helyett a rettegést jelentem számukra, és számomra ez
most tökéletesen rendben is van.
Amint mindenki kiér a teremből, előveszem a telefonom,
és beütöm a Google-ba a „Candice Lee Juniper Song Athena
Liu” keresőszavakat. Egész délelőtt Johnson szavai
csengtek a fülemben: Ott egy idézet az Eden korábbi
segédszerkesztőjétől. Azt mondja, mindig is gyanúsnak tűnt.
Szaporábban veszem a levegőt, ahogy betöltenek a
találati eredmények. Mit tud Candice felhozni ellenem?
De az említett cikk – még egy fárasztó sikerposzt Adele-
Sparks Satótól – semmi újat nem mond. Candice semmilyen
végzetes bizonyítékot nem tud felmutatni, semmi részletet,
amit az internet már nem csócsált darabjaira korábban.
Csak egy homályos idézet szerepel tőle, ami semmit sem
jelent.
Bezárom a cikket, és végignézem a közösségimédia-
ókjait. Candice Instagramja privátra van állítva, a
Twitteren pedig március óta nem aktív. A LinkedInjén
viszont bejelentette, hogy nemrégiben új munkahelyet
talált egy kis oregoni kiadónál mint segédszerkesztő.
 Minden félelmem szertefoszlik. Ezek szerint semmi új hír
nincs. Gondos tagadásom alapja még mindig áll, és Candice
mondata csupán tétova ujjal kivitelezett mutogatás a
kiadóm egykori irigy alkalmazottjától.
Amúgy meg, Oregon? Csak azért is ráguglizom. Candice
új munkahelye évente talán tíz regényt ad ki – egyikről sem
hallottam még, és egyik sem ért el még száz értékelést a
Goodreadsen. A fele még csak nem is rendes regény, simán
csak ponyva. Valószínűleg nem adnak el elég könyvet
ahhoz, hogy a víz felszínén maradjanak; lehet, hogy
Candice egy magánkiadónál dolgozik. Drasztikus
visszalépés az Edenhez képest. Kétlem, hogy egyáltalán
teljes állásban lenne.
Hát, legalább még létezik valami kozmikus
igazságszolgáltatás a világon. Apró győzelem, de ez az
egyetlen dolog, ami lehűti a mellkasomban lobogó dühöt.

PEGGY CHAN FELHÍV aznap késő délután.

– Néhány diák panaszkodott a mai viselkedésedre –
mondja. – És June, a jelentések alapján, azt hiszem…
– Heves volt a hangulat – vágok közbe. – Skylar Zhao
tehetséges író, de nem tudja elviselni a kritikát. Attól
tartok, igazából most először kellett szembenéznie a
ténnyel, hogy az írás nem csupán játék és mese, ahogy
eddig gondolta.
– Nem mondtál semmi kompromittálót a
tanítványoknak?
– Nem rémlik ilyesmi.
 – A diákok egy része azt állítja, hogy olyan volt, mintha
egyenesen szekálnád Skylart. June, az írótáborban
különösen szigorú bántalmazásellenes irányelveink
vannak. Bizonyos dolgokat közölhetsz felnőttekkel,
középiskolásokkal viszont nem. Túlságosan sérülékenyek.
– De még mennyire azok.
– Ha ráérsz, June, szeretném, ha meglátogatnál az
irodámban…
– Igazából, Peggy… – Megállok, majd sóhajtok egyet. Pár
lehetséges magyarázat suhan át a fejemen. Skylar
túlérzékeny, felfújja a dolgokat, ő kezdte a provokálást, ő
fordította ellenem az osztályt. De aztán lepörgetem
magamban az eseményeket, és rájövök, hogy tiszta
szánalom az egész. Nem kell belevonnom magam egy „ő
kezdte” típusú civakodásba, mint valami tizenhét éves
csitrinek. Ez nem az én szintem.
– Azt hiszem, arra jutottam, hogy elmegyek – bököm ki.
– Sajnálom, valószínűleg nem erre számítottál. De az
anyám… most tudtam meg, hogy nincs valami jól…
– Jaj, June. Nagyon sajnálom.
– …és folyton azt kérdezgeti, meg tudnám-e látogatni, de
én mindig lepattintom a munka miatt, aztán eszembe jutott,
hogy nem lesz itt örökké… – Elhalkulok, a pofám leszakad a
saját merész hazugságomtól. Anyám egyáltalán nem beteg.
Kutya baja. – Szerintem ez a helyzet tesz ennyire feszültté,
és ez befolyásolta a mai alkalmat is, amit őszintén sajnálok.
– Megértem. – Peggy egyáltalán nem gyanakszik. Inkább
lelkesnek tűnik a hangja. Lehet, hogy titokban ő is abban
reménykedett, hogy magamtól lelépek majd.
Ráteszek még egy lapáttal.
– Sajnálom, hogy itt kell hagynom a csoportot.
– Á, megoldjuk. Laknak a közelben írók. Találunk
helyettest holnapra, úgyhogy addig is megkérem Rachelt az
adminisztrációról, hogy ugorjon be… – Elcsendesedik. –
Mindegy, nem lesz gond. Megmondjuk a csoportodnak,
hogy sürgős családi ügy jött közbe. Biztosan csalódottak
lesznek, de megértik majd.
– Köszönöm, Peggy. Igazán sokat jelent. Elnézést a
kellemetlenségért.
– Vigyázz magadra, June. Sajnálom, tényleg.
Leteszem a telefont, aztán elvetem magam az ágyon, és
megkönnyebbülten felmordulok.
Borzalmas volt, de legalább szabad vagyok. Valahol
olvastam régebben, hogy az ázsiaiak azért olyan
udvariasak, mert a kultúrájuk részeként hagyniuk kell,
hogy a másik megőrizhesse a méltóságát. Lehet, hogy a
fejükben már véglegesen elítéltek téged, de nem mutatják
ki: sértetlen büszkeséggel engednek utadra.
 Tizenkilenc
V ÉGÜL MÉGISCSAK meglátogatom anyámat.
Anya Philadelphia mellett él egy külvárosban – elég
közel Bostonhoz, hogy másnap vonatra pattanhassak, és
ebédidőre ott legyek. Kicsit igénybe kell vennem a
telefonomat, hogy megtaláljam, hol lakik. Évek óta nem
jártam a philadelphiai házban, és anyával sem találkoztam,
leszámítva a Roryéknál tartott szokásos karácsonyi és
hálaadásnapi ünnepeket. Biztos vagyok benne, hogy ez a
hirtelen jött látogatás az aktuális sebezhetőségemnek
köszönhető – a félelem és egyfajta gyerekes biztonságvágy
hajtja. Abban is biztos vagyok, hogy az ölelések és a kezdeti
kedvesség után meg fogom bánni, hogy ide jöttem. Miután
az „Annyira hiányoztál” és „Jól nézel ki” köröket lefutjuk
majd, jönnek a szokásos lekezelő anyáskodó beszólások,
amelyek a múltban mindig üvöltözésbe torkollottak. Ekkor
ismét felszállok a vonatra, és visszarobogok Washingtonba.
Ebben a pillanatban viszont csak szeretnék valaki olyan
közelében lenni, aki nem gyűlöl tiszta szívéből.
Anya a verandán vár rám, amikor odaérek. Pár órával
ezelőtt felhívtam, hogy megkérdezzem, eljöhetek-e hozzá.
Anélkül mondott igent, hogy kérdezősködött volna, mi a
baj. Kíváncsi vagyok, mennyit tud; hogy látta-e, ahogy a
neten bemocskolják a nevem.
 – Szia, Junie! – Átölel, és már az érintéstől is könnybe
lábad a szemem. Túl régóta nem ölelt meg már senki. –
Minden rendben?
– Igen, persze. Bostonban tanítottam egy írótáborban, és
épp most ért véget, úgyhogy gondoltam, beugrom hazafelé
menet.
– Itt mindig szívesen látlak. – Anya megfordul, én pedig
követem őt a házba. Nem érdeklődik, hogyan ment az
írótábor. Régen zavart, hogy ennyire közönyös bármilyen
témával szemben, ami az írással kapcsolatos, de ma
kifejezetten jólesett. – Vigyázz, hová lépsz. És bocs a
kupiért.
A konyhába vezető ösvényt félig üres kartondobozok
szegélyezik, összefűzött újságok halmai és törölközők
hevernek szétszórva a konyhakövön.
– Mi folyik itt?
– Csak elviszek pár cuccot egy raktárba. Vigyázz azokra
a vázákra. Az ingatlanos azt mondta, jobban fog kinézni, ha
nincs itt ez a sok minden.
Ügyesen kikerülöm az egymás után sorakozó fehér
kerámiamacskákat.
– Eladod a házat?
– Már egy ideje készülök rá – mondja anya. –
Visszaköltözöm Melbourne-be. Közelebb akarok lenni a
lányaimhoz. Cheryl szerez nekem egy lakást a héten. Sok
benne a vendégszoba, úgyhogy bármikor meglátogathatsz
majd. Rory nem mondta?
 Nem, nem mondta. Tudtam, hogy anya azóta vissza akar
menni Floridába, amióta apa meghalt, hogy Philadelphia
csupán kompromisszumos megoldás volt, mert a
nagyszüleim a közelben laktak, de eddig sohasem
gondoltam bele, hogy megtörténhet, hogy ezt a helyet
egyszer csak nem fogjuk többé otthonnak nevezni.
Azt hiszem, Rory sosem ragaszkodott ehhez a házhoz. Én
voltam, aki rajongott a kertben magasodó szikomorfákért:
elrejtőztem a gyökereik közt, és történeteket szövögettem
még akkor is, amikor Rory már úgy döntött, hogy ideje
visszatérni a való világba.
– Az én szobámat már összepakoltad?
– Még csak most láttam neki – mondja anya. – A cuccaid
nagy részét raktárba akarom vinni, de nézd meg, kell-e
neked onnan valami. Mindjárt becsomagolom ezt a sok
nippet, aztán majd gyere le, és vacsorázzunk együtt.
– Ó… oké, rendben. – Megállok a lépcsőnél, mielőtt
felmennék. Arra várok, hogy anya megkérdezze, mi van
velem, hogy az anyai ösztöneivel megérezze, valami baj van.
De már hátat is fordított, és a hülye kerámiadögökkel
foglalkozik.

A JEGYZETFÜZETEIM pontosan ott vannak, ahol hagytam

őket: ötösével sorakoznak a könyvespolcom tetején.
Mindegyiken rajta van a nevem, az évszám, a
telefonszámom, valamint egy üzenet, hogy tízdolláros
jutalom jár annak, aki visszahozza, ha esetleg elveszne. Itt
nincsenek Moleskine-ek. Nekem mindig is az iskolába való
fekete-fehér pöttyös irkák jutottak, amiket kilencvenkilenc
centért emelhetsz le a polcról a Walmartban, miközben a
szüleid bevásárolnak az újabb tanévre. Ezek az én
álomvilágaim.
Leveszem őket, és elrendezem a földön.
Egész életemben ezekből a füzetekből éltem. Dugig
vannak mindenféle rajzokkal, amiket akkor rkáltam,
amikor nem volt kedvem gyelni az órán; jól kidolgozott
skiccekkel, amiket suli után készítettem; félig befejezett
jelenetekkel, sztoriötletekkel vagy pár soros párbeszéd-
töredékekkel, amelyek napközben jutottak eszembe.
Ezekben az álomvilágokban semmi sem készült el teljesen.
Vagy a fegyelem, vagy a készség hiányzott belőlem ahhoz,
hogy megírjak egy komplett regényt. Inkább csak a pezsgő
kreativitás svédasztalának számítottak, vagy félkész
ajtóknak más világokba, olyanokba, ahol órákon át
barangoltam, ha nem akartam a sajátomban létezni.
Mosolyogva pörgetem a lapokat. Aranyos, hogy az
ötleteim mindig az aktuális rajongásból származtak: jól
látszik, mi az, amibe épp beleástam magam. Hatodikosként:
a Twilight-korszak, és nyilvánvaló, hogy Alice Cullenbe
voltam belebolondulva, mert a főszereplőmnek
ugyanolyan, gravitációval dacoló tépett frizurája volt.
Kilencedikben: az emo-éra, minden az Evanescence- és a
Linkin Park-dalszövegekről szólt. Addigra már elkezdtem
valami gótikus-futurisztikus várost építeni egy disztopikus
világban, ahol a gyerekek gördeszkákkal repdestek, és
mindenki szemébe lógó festett frufrut és csuklószorítót
viselt. Azt hiszem, Ayn Rand hatással lehetett rám tizedikes
korom körül, mert akkorra bekezdések sorait írtam egy
Howard Sharp nevű fér főszereplőről, aki senki előtt sem
hajtott térdet, büszkesége kikezdhetetlen volt, és ő volt „az
egyetlen, aki a hazugságok világában az igazságba vetette
hitét”.
A délután maradékát a füzeteimet böngészgetve töltöm.
Fel sem tűnik az idő múlása, amíg anya meg nem kérdezi,
hogy akarunk-e rendelni valamit vacsorára, és csak ekkor
veszem észre, hogy már lement a nap. Órákra elvesztem
ezekben a világokban.
Visszaszólok anyának, hogy a rendelés jó lesz. Aztán
keresek magamnak egy dobozt, és megtöltöm a
füzeteimmel. Haza fogom vinni a lakásomba, bepakolom a
szekrénybe, és egy-egy különösen nosztalgikus alkalommal
előveszem majd őket. Nem szolgálnak semmilyen jelenlegi
célt, egyikből sem tudnék eladható kéziratot kovácsolni. De
emlékeztetnek majd arra, amikor szükségem lesz rá, hogy
az írás nem jelentett mindig kínszenvedést.
Istenem, de hiányoznak a középsulis évek, amikor
felcsaptam a füzetemet, és egy üres oldalban a lehetőséget
láttam, nem a tehetetlenséget! Amikor még tényleg örömet
szerzett, ahogy a szavakat és mondatokat egymásba
fűztem, csak hogy megtudjam, hogyan hangzanak. Amikor
még az írás a puszta képzeletről szólt, hogy elvigyem
magam valahova máshova, hogy alkossak valamit, ami
kizárólag az enyém.
 Hiányzik az írás abból az időből, amikor még nem
ismertem Athena Liut.
De aztán belépett az ajtón a professzionális
könyvkiadás, és az írás hirtelen a szakmai irigykedés és a
homályos marketingbüdzsé tárgyává vált, meg az előlegeké,
amelyek összehasonlíthatatlanok a pályatársaid előlegeivel.
A szerkesztők fogják magukat, és belekutyulnak a
szavaidba, a víziódba. A marketing és a nyilvánosság arra
késztet, hogy több száz oldalnyi gondos, kiforrott
elmélkedést cuki, tweet-méretű vitatémákra szoríts le. Az
olvasók elvárásokat támasztanak – nemcsak a történet,
hanem a te politikai hozzáállásod, a lozó ád, a morális
témákban mutatott kiállásod felé is. Nem a műved, hanem
te vagy a termék: a kinézeted, a szellemességed, a gúnyos
visszavágásaid és az online cicaharcokban elfoglalt
álláspontod, amelyek amúgy a való világban az égadta
világon senkit nem érdekelnek.
És ha a piacnak írsz, akkor nem számít, milyen
történetek lángolnak benned. Az számít, amit a közönség
látni akar, és egy philadelphiai heteró fehér csaj
álmodozásaira magasról szarik mindenki. Újat és
egzotikusat akarnak, valami diverzet, és ha továbbra is ezt
akarom csinálni, akkor ezt kell megadnom nekik.

ANYA A NAGY FALTÓL, a helyi kínai étteremtől rendel

vacsorát.
– Újak itt – mondja, amikor leülök mellé. – Pocsék a
kiszolgálás, személyesen biztos nem mennék vissza.
Háromszor is kérnem kellett, mire hoztak ki nekem vizet.
De a kiszállítás gyors, és a narancsos csirkéjük nagyon
nom.
Kinyit egy doboz rizst, és elém teszi.
– Szereted a kínai kaját, ugye?
Nincs szívem megmondani neki, hogy a kínait Rory
szereti, míg az én gyomrom felfordul tőle, a rockville-i
klubtalálkozó óta különösen.
– Ja, megeszem.
– Tripla Buddhát kértem neked. Még mindig
vegetáriánus vagy?
– Hát, úgy nagyjából, de az jó lesz. – Szétnyitom az
evőpálcikámat. – Köszi szépen.
Anya bólint, szed a tányérjára némi disznóhúsos sült
rizst, és enni kezd.
Nem beszélünk sokat. Ez mindig így megy – vagy
higgadt csönd, vagy ádáz veszekedés. Nincs köztes szint, és
nincsenek közös érdeklődési körök sem, amikről csak úgy
elfecseghetnénk. Amennyi vadság jellemezhette anyámat, a
nyolcvanas években elpárologhatott, amikor még füvezett,
zenekarok után koslatott és a gyerekeinek olyan nevet
adott, mint a Juniper Song meg az Aurora Whisper. Apa
halála után visszament dolgozni, és azóta tökéletesen
hasonult az egyedülálló dolgozó anya amerikai ideáljához:
kiváló teljesítmény az irodai munkában, kiváló teljesítmény
a szülői értekezleteken, pont elég megtakarítás, hogy Roryt
és engem minimális diákhitellel jó iskolákban
kitaníttathasson, és még a nyugdíjára is jutott valamennyi.
Úgy tűnik, az ilyen sürgés-forgás mellett nem igazán jut idő
a kreativitásra. Anya az a fajta külvárosi fehér anyuka, aki a
kisbolt kasszájánál még magához vesz néhány
lakberendezési magazint, ládaszámra önti magába a Trader
Joe’s négydolláros borait, a Twilightra „azok a vámpíros
könyvek” kifejezéssel hivatkozik, és a Costcóban leárazott
puhaborítós könyveken kívül semmi mást nem olvasott
évtizedek óta.
Anya mindig is Roryval jött ki jobban. Mindig úgy
éreztem, hogy istenigazából nem tudja, mihez kezdjen
velem. Apa volt, aki utánam jött a képzeletem kusza útjain.
De apáról nem beszélünk.
Egy darabig csendben üldögélünk, rágjuk a tavaszi
tekercseket és a szinte cukorkaédességű pirított
csirkefalatkákat. Végül anya csak megkérdezi:
– És hogy megy, tudod, a könyvírás?
Anyának különös tehetsége van ahhoz, hogy minden
törekvésemet szokványos kis hobbivá fokozza le egyetlen
egyszerű, kevés érdeklődést tükröző kérdéssel.
Leteszem az evőpálcikám.
– Hát, izé, jól.
– Az remek.
– Igazából, eléggé… – El akarom mondani neki, hogy
miért éreztem magam nyomorultul az elmúlt pár hónapban,
de nem tudom, hol kezdjem. – Nehéz helyzetben vagyok.
Kreatív értelemben. Úgy értem, gőzöm sincs, miről
írhatnék.
– Valami írói válság?
 – Aha, olyasmi. Csak általában vannak jól bevált
módszereim arra, hogy kitörjek belőle. Írásgyakorlatok,
zenehallgatás, hosszú séták s a többi. Most egyik sem akar
működni.
Anya arrébb tolja a csirkefalatokat, hogy helyet csináljon
a karamellizált pekándiónak.
– Hát, akkor lehet, hogy itt az ideje továbblépni.
– Anya.
– Csak mondom. Rory barátja még mindig bejuttathat
téged arra a képzésre. Csak be kell adnod a jelentkezést.
Az elmúlt négy évben akárhányszor találkoztunk, anya
azt javasolta, hogy végezzem el a könyvelői mesterképzést
az American Universityn. Még addig is elment, hogy
kinyomtassa és elpostázza nekem a jelentkezést azon a
nyáron, amikor földbe állt az első regényem, és felvételire
készítettem fel diákokat, hogy ki tudjam zetni az
albérletemet.
– Utoljára mondom, nem akarok könyvelő lenni.
– Miért, most mi a baj a könyveléssel?
– Mondtam már, nem akarok irodában gürcölni, mint te
meg Rory…
Már ismerem a válaszát. Évek óta ugyanezeket a köröket
futjuk.
– Túl jónak érzed magad az irodai munkához? A yale-es
Junie-nak leesne az aranygyűrű az ujjáról, ha ugyanúgy
kéne dolgoznia, mint nekünk?
– Anya, elég.
 – Rory legalább tud ételt tenni az asztalra. Rorynak
nyugdíjmegtakarítása van…
– Bőven eleget keresek ahhoz, hogy megéljek – vágok
vissza. – Rosslynban bérelek egyszobás lakást. Van
biztosításom. Most vettem új laptopot. Valószínűleg
gazdagabb vagyok, mint Rory, sőt…
– Akkor mi a bajod? Miért annyira fontos egy újabb
könyv?
– Mert nem támaszkodhatok a régi munkáimra –
válaszolom, bár tudom, hogy képtelen leszek megértetni
vele. – Meg kell írnom a következő sikeres művet. Aztán
még egyet. Máskülönben az eladásaim csökkennek, az
emberek nem olvassák többet a regényeimet, és mindenki
elfelejt. – A tény, hogy ezt hangosan kimondtam, kis híján
megríkat. Eddig nem tűnt fel, mennyire rettegek ettől: az
ismeretlenségtől, az elfeledettségtől. Szipogok. – És amikor
meghalok, semmilyen nyomot sem hagyok a világban.
Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.
Anya még néz engem egy darabig, aztán a karomra teszi
a kezét.
– Az írás nem a világ, Junie. Csomó más munka van, ami
nem töri össze folyton a szíved. Én csak erre akartam
kilyukadni.
De igen, az írás a világ. Hogyan magyarázhatnám el neki?
Nem hagyhatom abba. Alkotnom kell. Olyan zikai
késztetés, sóvárgás ez, mint a levegővétel vagy az evés. Ha
remekül megy, akkor jobb, mint a szex, de ha rosszul, akkor
semmi másban nem lelek örömöt.
 Apa gitározott szabadidejében, ő megértette. Egy
zenésznek az kell, hogy meghallgassák; egy írónak pedig,
hogy olvassák őt. Fel akarom rázni az embereket. Azt
akarom, hogy a könyveim a világ minden sarkában ott
legyenek a könyvesboltokban. Nem tudnám elviselni, hogy
olyan legyek, mint anya és Rory, akik élik a kicsinyes,
önmagukra zárult életüket bármiféle különösebb feladat
vagy cél nélkül, ami egy következő állomás felé hajtaná
őket. Azt akarom, hogy a világ lélegzet-visszafojtva várja,
mit mondok. Azt akarom, hogy a szavaim sose szűnjenek
meg létezni. Örökkévaló, állandó akarok lenni. És ha
meghalok, azt akarom, hogy maradjon utánam egy rakás
könyvoldal, ami azt üvölti, hogy Juniper Song itt volt, és
mesélt nekünk a gondolatairól.
Csakhogy már nem tudom, mit akarok mesélni. Talán
soha nem is tudtam. És félek, hogy az egyetlen dolog, ami
miatt emlékezni fognak rám, az lesz, hogy kizárólag akkor
tudok jó munkát végezni, ha valaki más bőrébe bújok.
Nem akarok Athena szellemének porhüvelye lenni.
– Dolgozhatnál Cheryl nénikéddel – javasolja anya rám
sem gyelve. – Még mindig segédet keres. Kiköltözhetnél
Washingtonból, amúgy is drága. Gyere velem Melbourne-
be. Vehetnél egy új házat a Suntree negyedben a
bevételeidből. Rory megmutatta…
Leesik az állam.
– Te elkérted Rorytól az adóbevallásomat?
– Csak a jövődet tervezgettük. – Anya érdektelenül vállat
von. – Szóval, okos döntés lenne a megtakarításaidat
ingatlanba fektetni. Cheryl tud is ajánlani néhány házat…
– Jesszus, hát persze hogy ezzel… – Mély levegőt veszek,
próbálok megnyugodni. Anya gyerekkorom óta ilyen. Még
egy agyátültetés sem segítene rajta. – Nem akarok erről
beszélni többé.
– Gyakorlatiasnak kell lenned, Junie. Fiatal vagy, és
vannak megtakarításaid. Ki kell használnod…
– Oké, állj le, légyszi! – kiáltok rá. – Tudom, hogy soha
nem támogattad, hogy írjak…
Pislog egyet.
– De, mindig is támogattam, hogy írj.
– Nem, egyáltalán nem. Gyűlölted. Ostobaságnak
tartottad, és értem…
– Jaj, nem így van, Junie. Tudom, milyen a művészet.
Nem mindenki lesz benne sikeres. – Megsimogatja a fejem
búbját, pont úgy, mint amikor kisgyerek voltam, csak most
cseppet sem találom vigasztalónak. Két felnőtt nő között ez
a gesztus csak anyáskodó lehet. – És nem akarom látni,
ahogy tönkremész benne.
 Húsz
K ÉT NAPPAL újra Washingtonban vagyok,
KÉSŐBB
pontosan nulla könyvötlettel, és gőzöm sincs, mit
csináljak.
Ha igazán rá tudsz fókuszálni egy elképzelésre, az írásra
szánt, teljes munkaidőnek megfelelő óraszám áldásnak hat.
De ha egy szimpla ötletszikrával is meg kell küzdened, a
múló órák fojtogatnak és vádolnak. Normális esetben az idő
repül, miközben te tágra nyílt szemmel ülsz a laptopod
előtt, mert megcsókolt a múzsa, és épp életed fő műve
ömlik ki belőled. Máskülönben a másodpercek csigalassan
vánszorognak.
Nincs semmi dolgom. Nincs mit írnom, nem tudom
semmivel sem elterelni a gyelmem. A napok nagy részében
házimunkával foglalom le magam, és számolom a perceket
a következő étkezésemig. Meglocsolom a növényeimet. A
bögréimet rendezgetem. A mikrós lasagném elfogyasztását
másfél órás rituálévá bővítem. Irigykedem a starbucksos
baristára, a könyvesbolti eladókra – ők legalább
végigpergetik a napjaikat valami tiszteletre méltó egyszerű
munkával.
Állandóan különböző egyetemi képzések felvételi
oldalait nyitogatom. Nem szűrök végzettségekre vagy
szakokra. Mindegyiket megfontolom – jog, szociális munka,
oktatás, még a könyvelés sem büdös –, mert mindegyik
kiutat kínál egy teljesen más életbe, azzal együtt, hogy az
oktatás kellően hosszú ideig fogja majd a kezemet, és addig
sem kell saját magamon gondolkodnom.
Az is megfordul a fejemben, hogy visszamegyek a Veritas
College Institute-ba csak azért, hogy csináljak valamit, de
az akaraterőm abban a pillanatban semmivé foszlik, hogy a
telefonomért nyúlok. Közöltem a főnökkel, hogy azért
mondok fel, hogy az álmaimat kergessem; nagyon ciki
lenne elmagyarázni, miért akarok visszamenni.
Esténként összegömbölyödöm az ágyamban, a telefon
centikre van az arcomtól, és magamról meg a könyveim
visszhangjáról kutakodom a neten, hogy legalább
érezhessem annak az izgalomnak az utózöngéjét, amikor
még irodalmi kiskedvenc voltam. Régi sajtónyilatkozatokat
olvasok magamról: a Publishers Weekly portrécikke
„eszesnek és érzékenynek” ír le, a New Yorker
beharangozója pedig „a könyvkiadás legérdekesebb i ú
tehetségének” tart. Újra és újra elolvasom Az utolsó front és
a Boszorkányanya leginkább dicsérő értékeléseit a
Goodreadsen, és próbálom emlékeztetni magam rá, hogy
volt idő, amikor az emberek igazán szerették a munkáimat.
Ha már ezt is unom – ami olyan éjféltájt szokott
megtörténni –, akkor belevetem magam a negatív
szarságokba.
Régebben, amikor felnéztem a Goodreadsre, kizártam az
összes nem ötcsillagos értékelést, és ha kicsit hizlalni
akartam az egómat, alkalomadtán átpörgettem a hízelgő
maradékot. De most egyenesen a savfürdőbe ugrok fejest.
Olyan érzés, mintha vérző sebet nyomkodnál, hogy lásd,
hol húzódik a fájdalomküszöböd, mert ha ezt tudod, akkor
uralni is képes vagy.
Az egycsillagos értékelésekben pontosan az olvasható,
amit várnál:

Ha lopnék egy regényt, ennél akkor is jobbat

lopnék, LOL!

Csak annyit akarok mondani, hogy baszódj

meg, June Hayward.

Nem olvastam a könyvet, de azért adok egy

csillagot, mert a szerző egy rasszista tolvaj.

Az Annie Waters-jelenetért önmagában jár a

három csillag levonás.

Órákon át fekszem minden éjjel, és hagyom, hogy

átjárjon ez a sok kegyetlen szó, amit az internet mondott
rólam. Perverz módon elég felszabadító érzés. Szeretek a
negatív dolgokra összpontosítani, hogy egyszerre kapjam
arcba az egészet. Vigasztal a gondolat, hogy ennél rosszabb
egyszerűen már nem lehet.
Olykor elszórakoztatom magam a kérdéssel, hogy milyen
is lehet az irodalmi megváltás. Mi lenne, ha könyörögnék a
gyűlölködőimnek a megbocsátásukért? Mi lenne, ha
ahelyett, hogy kitartanék, bevallanék mindent, és
próbálnám helyrehozni az okozott kárt?
Diana Qiunak van egy cikke a Mediumon „June
Haywardnak jóvá kell tennie mindent, és itt is van, hogyan”
címmel. A tizenkét pontos listában ilyenek állnak:
„Mutasson fel nyilvánosan bizonyítékot arról, hogy etnikai
szempontokkal foglalkozó tanfolyamon vesz részt”, „Az
utolsó frontból és a Boszorkányanyából származó bevételeit
teljes egészében ajánlja fel az ázsiai-amerikai írók objektív
testülete által kiválasztott szervezetnek” és „Mutassa be az
elmúlt három évről szóló adóbevallását, hogy megtudjuk,
mennyit pro tált Athena Liu munkásságából”.
Adóbevallás. Ezt nem gondolhatja komolyan. Ki a
fasznak képzeli magát Diana?
Kibírom, hogy pária legyek. De hogy meghajoljak,
elhajítsam a megtakarításaimat, hogy hajbókoljak a Twitter
népe előtt, és a földre borulva viseljem el a tömeg gúnyos
kacaját – hát inkább meghalnék.
Egyik este egy különösen normális véleményt veszek
észre a mocskolódás gyerekmedencéjében. Két hónappal
ezelőtti értékelés Az utolsó frontról, és az írója annyira bő
lére vette, hogy szinte egy teljes cikket kitesz.
Dráma ide vagy oda, a szerzőség kérdését én
magam is érdekesnek találom, írja az utolsó előtti
bekezdésben.
 Hacsak Hayward nem tesz közzé egy
részletekbe menő és őszinte állásfoglalást,
akkor valószínűleg sosem derül fény az
igazságra, hogy ki áll az alkotás mögött. De
figyelmes olvasással könnyen érezhetjük úgy,
hogy ez tényleg több szerző munkája, mert a
központi témákat igencsak skizoid módon
kezeli. Olykor annyira dühös a kínai
munkáshadtestet érintő ügyek eltussolása
miatt, hogy majd lefolyik a lapokról a
moralizálás. Máskor pedig ugyanazokba a
romantikus közhelyekbe süllyed, amit a
szöveg többi része kritizál. Ez vagy roppant
okos kísérlet az olvasó manipulálására, vagy
pedig pontosan az, amire gondolunk: egy
szöveg, amelyet részben megírt valaki, majd
befejezte valaki más.

Felpattanok a hirtelen jött kíváncsiságtól. Ki ez az

ember? Rákattintok a pro ljára, de a felhasználói neve
semmitmondó és ártalmatlan: „daisychain453”. Nincs
pro lképe. A óknak nincsenek sem olyan barátai, sem
követői, akiket én is ismernék, és a korábbi értékeléseiben
– hasonlóan elmés írások olyan közutálatnak örvendő
könyvekről, mint A Segítség vagy az Amerika földje –, bár
lenyűgöző végigfutni rajtuk, semmi nyoma nincs annak, ki
lehet ő.
Megijeszt, hogy ez az ember látszólag mennyire jól ismer
engem. Az értékelés többi része is ragyogó, ügyesen veszi
észre a szövegben használt technikákat, olyannyira, hogy
elgondolkodtat, nem fért-e hozzá valaki a szerkesztőmmel
folytatott levelezésemhez, esetleg nem lehet-e az illető az
Eden korábbi munkatársa.
Leginkább azonban az utolsó bekezdés nem hagy
nyugodni:

Amivel viszont senki nem hozakodott fel

ebben a vitában, az Liu és Hayward
kapcsolatának természete. Minden bizonyíték
arra mutat, hogy tényleg barátok voltak
annak ellenére is, hogy borzalmas dolog ilyet
tenni egy baráttal. Vajon kicsinyes irigységből
történhetett? Talán Hayward – húha –
valamilyen szinten felelős lehet Liu haláláért?
Lehet, hogy bár beteges módon, de
megpróbált emléket állítani baráti
vetélytársának? Vagy akár mindent összevéve
ártatlan ebben az ügyben? Bárhogy legyen is,
 erről a katyvaszról is nagyon szívesen
olvasnék egy regényt.

Kitaláltam a következő projektemet.

Úgy ébredek, hogy az ötlet már ott ül az agyamban,
teljesen kiforrottan: a nyugtalan álomban töltött órák alatt
a tudatalattim összegyúrta. Ez lesz az: egyszerre az irodalmi
megváltás és a mindent áttörő siker kulcsa. A válasz végig
annyira nyilvánvaló volt, el sem hiszem, hogy eddig nem
találtam.
Nem futok tovább a botrány elől. Ez a hozzáállás fogott
vissza eddig. Mind ez idáig meg voltam győződve róla, hogy
az irodalmi feltámadásom csak úgy lehetséges, ha magam
mögött hagyom Athena örökségét.
De nem tudok továbblépni és felejteni. Senki sem
hagyja, hogy felejtsek, főleg Athena szelleme nem. Nem
tudok megszabadulni a befolyásától, és a körülötte,
körülöttünk forgó pletykáktól sem.
Szemtől szembe kell kiállnom velük.
Magunkról fogok írni. Vagyis hát, nem egészen – az
elképzelt változatunkról, mert egy álönéletrajz lesz, ami
elmossa a kció és a valóság közti határokat. Leírom az
éjszakát, amikor meghalt, minden lélegzetelállító rémes
részletét. Leírom, hogyan loptam el és adtam ki a munkáját.
Leírom minden egyes lépésemet az irodalmi sztárrá
válásom útján, és szörnyűséges bukásomét is. Az
akadémikusoknak és kutatóknak lesz min csámcsogniuk
ezzel a szöveggel. Komplett könyveket írnak majd arról,
hogyan vegyítettem az igazságot a hazugságokkal, hogy a
magam javára fordítottam a pletykákat, mert az ocsmány
szóbeszédet kiforgatva megszőttem egy értékes barátság
meséjét, amivel egyúttal tükröt tartottam a botrányra és
pusztításra sóvárgó olvasók elé. Radikálisnak nevezik majd.
Úttörőnek. Ilyen módon még senki sem ment szembe az
elvárásokkal.
Kijátszom a szapphói kártyát is. Az olvasók imádják ezt:
a queer szerelmi történetek nagyot futnak mostanában.
Csak egy cseppnyi utalás kell arra, hogy az egyik lány
szerelmes a másikba, és a TikTok-osok megvesznek majd
érte. Az is lehet, hogy lmet készítenek kettőnkről.
Florence Pugh lesz majd az én szerepemben. Az a csaj a
Kőgazdag ázsiaiakból meg majd Athenát játssza. A
lmzenén csupa klasszikus tétel kerül egymás mellé.
Elnyeri az összes létező díjat.
És ha egyszer ez a botrány egy regény formáját ölti,
akkor hirtelen az összes undok és alaptalan pletyka a kció
biztonságos világába zárul, és én szabad leszek.
Annyira felpörögtem, hogy majdnem rögtön leírtam
Daniellának az ötletet. Daniella azonban épp a saját
szarviharával küzd. Egy korábbi segédszerkesztő
névtelenül nyilatkozott a Publishers Weeklynek, miszerint
Daniellával könnyen megesik, hogy mindenféle bigott
dolgot ejt el a mítingeken („Már van muszlim szerzőnk –
mondta egyszer a csapatnak az egyik megbeszélésen. – Még
egy, és túlerőben lesznek.”). Az Eden válaszul sajtózárlatot
rendelt el. Őszintén elköteleződöm a különbözőséget
becsülő, a méltányosságot hirdető és az
inkluzivitást támogató elvek mellett a munkám
minden területén, biztosított minket Daniella a
szerzőinek írt körlevélben. Ezeket a kijelentéseket
kiragadták a kontextusukból, és olyasvalaki
szivárogtatta ki őket a sajtónak, akiről úgy hiszem,
személyes bosszúhadjáratot folytat ellenem.
Legutóbb úgy hallottam, valami középnyugati
óvadékalapnak adott pénzt, de nem igazán érzem az
összefüggést e között és az alapproblémát jelentő
iszlamofóbia között.
Nem aggódom túlzottan. Daniella ügye majd elsimul. A
kiadói szakembereket állandóan szembesítik szóbeli
bakijaikkal, de egy csupa fér ból álló kiadó nem igazán
teheti ki egy nő szűrét. Attól még jobb lesz, ha most egy
ideig kerülöm a postaládáját.
Ehelyett hetek óta először lelkiismeretesen elkezdek
vázlatot készíteni. A szavak könnyedén folynak ki az ujjaim
közül, talán mert semmit nem kell kitalálnom, nem kell
megállnom és elmerengenem semmin. Csak az igazság árad
belőlem, és most tökéletesen uralom az elbeszélést. Napi
ezer szóval indítok, és ez a produktivitásnak olyan foka,
amit egyetem óta nem sikerült elérnem. Minden reggel alig
várom, hogy végre leülhessek a laptop elé. Éjfélig le sem
állok az írással.
 Úgy érzem, amögött, hogy ismét ilyen könnyedén tudok
írni, valami hatalmas, karmikus indok állhat. Megváltásnak
tűnik. Sőt feloldozásnak. Ha ezt meg tudom írni magamtól,
ha az egész borzalmas kulimászból egy gyönyörű történetet
faragok, akkor… hát, akkor sem változik semmi azzal
kapcsolatban, amit tettem. De kölcsönöznék az egésznek
valami művészi értéket. Anélkül leplezem le az igazságot,
hogy kimondanám. És legfőképpen szórakoztató lesz.
Örökre az olvasó elméjében marad, mint egy fülbemászó
dallam vagy egy csinos nő arca. A történet örökérvényűvé
válik. Vele együtt pedig Athena is.
Mi másra vágyhatunk mi, írók, mint a halhatatlanságra?
Hát a szellemek nem azt akarják, hogy emlékezzenek rájuk?

EZEKBEN A NAPOKBAN szüntelenül Athenára gondolok.

A hozzá fűződő emlékeim nem kísértenek már. Nem
nyomom el a fel-feltörő emlékrohamokat. Inkább velük
tartok. Kibányászom belőlük a részleteket, elmerülök az
érzésekben, és újabbnál újabb lehetőségeket találok ki,
hogyan formálhatnám át és tehetném keretbe őket. A
szelleme mellett ülök. Beszélgetni hívom.
A terapeutám egyszer azt mondta, hogy a pánikot kiváltó
emlékáradatok legjobb kezelési módja, ha úgy gondolunk
rájuk mint jelenetekre egy horror lmből. Az ilyen sokkoló
pillanatok roppant ijesztőek, amikor először találnak meg,
mert nem készülsz rájuk, nem tudod, mire számíthatsz. De
ha újra és újra végignézed őket, ha már tudod, hogy az
apáca, akit megszállt egy démon, a sarok mögül fog
előugrani, akkor a rémisztgetések elveszítik a hatalmukat
fölötted.
Ezt teszem hát minden Athenával kapcsolatos ocsmány
gondolatommal. Mélyen belesüppedek a borzalomba.
Minden kínos részletet leírok a Kínai-amerikai Közösségi
Klub rockville-i estjéről. Kifejtem, mennyire romlottnak
éreztem magam, amikor @AthenaLiuSzelleme először
megjelent a neten, és hogy a következmények mennyire
tönkretették a mentális egészségemet. Elfogom Athena
kísértetét, és a lapok közé zárom, ahol fekete-fehér,
mozdulatlan írott szövegként esik csapdába, és maximum
annyit mondhat, hogy: húú!
Írok arról, mennyire nem éreztem magam elégségesnek
Athena miatt már az egyetem óta, hogyan nyeltem vissza a
savként maró irigységet minden alkalommal, amikor ő elért
valamit, amit én nem tudtam. Mit éreztem, amikor Geoff
elmesélte, hogyan gúnyolódott rajtam a találkozókon.
Visszaemlékezem, hogyan lopta el esetleges
megerőszakolásom történetét. És leírom, hogy mindennek
ellenére még mindig szeretem őt.
De ahogy a múlt mélyére ások, észreveszem, hogy a jó
emlékekben is megkapaszkodom. Sokkal több van belőlük,
mint hittem. Nem időzöm túl sokáig az egyetemi emlékek
között, de amikor megkaparom a felszínt, bugyborékolva
tör elő minden. Starbucks minden kedden a Nők a
viktoriánus irodalomban szeminárium után: egy jeges
mocha nekem, valami édesebb Athenának. Slam poetry
esteken töltött éjszakák, ahol gyömbérsört kortyolgattunk
és kuncogtunk a fellépőkön, akik nem voltak igazi költők,
és egy nap talán kinövik ezt az egész hülyeséget. Egy parti
egy felsős drámaszakos lakásán, ahol mindenki együtt
énekelt A nyomorultakból, és torkunk szakadtából
sikítottuk, hogy „Egy nap még!”
Ahogy mindezt leírom, elgondolkodom, hogy a
barátságunk tényleg olyan erőltetett volt-e, ahogy éreztem.
Az a féltékenységgel teli feszültség vajon mindig ott vibrált
köztünk? Vetélytársak lettünk volna már a kezdetektől
fogva? Vagy talán a fájdalmas önbizalomhiány miatt
mindezt csak kivetítettem Athenára?
Emlékszem arra a napra a végzős évből, amikor Athena
megkapta az ajánlatát az első regényére, amikor edzésre
menet az ügynöke azzal hívta fel, hogy a könyve
hamarosan a polcokra kerül. Engem hívott fel először.
Engem. A szüleinek akkor még el sem mondta.
– Úristen – sóhajtotta. – June. Nem fogod elhinni. Én
sem hiszem el.
Aztán mesélt az ajánlatról, én meg csak hápogni tudtam,
majd mindketten egy jó fél percig csak összevissza
sikítoztunk.
– Basszus, Athena – súgtam –, megtörténik. Minden, amit
akartál…
– Úgy érzem, mintha egy szikla szélén állnék, és az egész
életem ott terülne el a szemem előtt. – Tisztán emlékszem
ziháló suttogására; meglepődött volt, reményteli és
sérülékeny is egyszerre. – Úgy érzem, most minden
megváltozik.
 – Meg is fog – ígértem neki. – Athena, egy kibaszott sztár
leszel.
Aztán megint sikítoztunk egy kicsit, örültünk a
másiknak a vonal túlvégén, mert jó volt ismerni valakit, aki
megérti ezt az álmot, aki tudta, hogy egyszerű szavak
hogyan válnak mondatokká, majd befejezett
mesterművekké, és hogy ezek a mesterművek képesek
kilőni téged egy olyan ismeretlen világba, ahol mindened
megvan – a világba, amit saját magadnak írtál.

ÚJRA BELESZERETEK az írásba. Újra álmodom. Amióta

@AthenaLiuSzelleme tweetjei megjelentek, csak a félelem,
a mentegetőzési vágy és a bizonytalanság hajtott. De most
újra megkapaszkodhatok egy könyv minden ígéretében, a
dolgokba, amiket a könyvkiadás világa nyújthat nekem.
Brett el fogja adni Daniellának a szöveget, bár az ismert
körülmények miatt jóval alacsonyabb előleget kér, mint
amit Az utolsó frontnál kaptunk. De meglepő siker lesz. Még
a megjelenés napja előtt utánnyomást kaphat. Aztán a
komplett sajtó is belódul, és mindenki a regény színtiszta
vakmerőségéről fog beszélni. A felfokozott érdeklődés
felpörgeti az eladásokat, és heteken belül megtérül az
előlegem. Duplaannyi jogdíjat fogok kapni, mint eddig.
Annyira csodásan érzem magam, hogy még az
Instagramra is belépek, hetek óta először, és – magasról
tojva az előző posztom alatti gyűlölködő kommentáradatra
– kirakok egy fotót a mai írói foglalatosságomról. Keményfa
asztalnál ülök egy kávézó ablaka mellett az aranyló
napfényben, harsogó szeplőkkel és a vállam körül lágyan
hullámzó hajjal. Egyik kezemmel a fejemet támasztom, a
másik a laptop billentyűzete fölött lebeg, az ujjaim készen
állnak az alkotásra.
„Belezuhantam a kéziratba”, írom a képalához. „Kizárok
minden negatív dolgot, mert ha író vagy, csakis a történet
számít. Nagyon itt az ideje a következő állomásnak. Alig
várom, hogy megosszam ezt veletek.”

ATHENA RÉGI INSTAGRAM-PROFILJA aznap éjjel ismét

aktiválódik.
Nem vettem volna észre a posztot, ha épp nem az
értesítéseimet görgetem, hogy bezsákoljam a lájkokat.
Valaki a hibátlan bőrömet dicséri, és érdeklődik a
bőrápolási szokásaimról. Másvalaki elmondja, hogy imádja
azt a kávézót, ahol ülök. Egy kommentelő pedig ezzel jön:
Új könyv Juniper Songtól? Alig várom!
De olyan említésről is látok értesítést, ahol simán csak
ennyi van: Azt hitted, megszabadultál tőlem? Először
azt hittem, egy újabb szokásos trollkodás, de a pro lkép
ismerősnek tűnik, és a ókon kék hitelesítési pipa is van,
úgyhogy rákattintok, és megnézem a posztot.
Kis híján eldobom a telefonom.
Athena ókja az, és a halála előtti reggel óta most először
tett ki valamit. A képen az íróasztalánál ül, édesen
mosolyog, de minden olyan fura – a szeme túl nagy, a
vigyora fájdalmasan szélesnek tűnik, a bőre pedig
szellemszerűen sápadt, holott napfény árasztja el a szobát
az ablakon át. Teljesen úgy néz ki, mint valami
CreepyPasta-mém: egy kép, ami első blikkre normálisnak
látszik, de a benne bujkáló tébolyult feszültségtől libabőrös
leszel. Jobb keze mellett nyitva hever Az utolsó front
puhatáblás kiadása. Balja mellett pedig a Boszorkányanya
karcsú keménytáblás kötete.
Kattintok, továbbolvasom a képaláírást.

Azt hitted, megszabadultál tőlem? Bocsika,

Junie. Még élek és virulok. Örülök, hogy jól
érezted magad írás közben! Nekem is remekül
ment ma az írás – itt is vagyok, miközben
néhány régi munkámat lapozom fel némi
inspirációért. Úgy hallom, nagy rajongóm vagy
:)

A vacsorám visszakúszik a torkomba. A fürdőbe rohanok.

Fél óra pánikszerű légzés és mentális gyakorlat után
nagyjából megnyugszom annyira, hogy ismét felemeljem a
telefont.
Rákeresek pár dologra a Twitteren: „Athena Liu
Instagram”, „Athena Instagram”, „Athena Insta”, „Szellem
Athena” és sok más egyéb lehetséges keresőszót írok még,
ami eszembe jut. Még senki sem kapta fel a témát. A
posztban nincs hashtag, és nem jelöl meg benne senki
mást. Sőt mi több, ennek a óknak, amely korábban
majdnem elérte az egymillió követőt, most semennyi
követője nincs. Valószínűleg tiltotta Athena összes korábbi
követőjét. Az egyetlen ember, aki látja a posztot, én vagyok.
Bárki is az, nem akar szétterjedni a neten – csak az én
gyelmemet akarja felhívni.
Hogy lehetséges ez egyáltalán? A közösségimédia-cégek
nem zárolják a ókokat a tulajdonosuk halála után?
Kurva nagy hülyeség, de ráguglizom az „Athena Liu
életben van” kifejezésre, hogy meggyőződjek róla, hogy mit
tudom én, valami orvosi csoda folytán nem támadt-e fel a
tudtomon kívül. De a keresésem semmi hasznosra nem
vezet. A „legrelevánsabb” találat egy cikk arról, hogy egy
nemrégiben zajlott rendezvényen a Yale angol tanszéke
kijelentette, hogy Athena emlékét mindenképpen életben
akarják tartani.
Athena halott, elment, porrá lett. Az egyetlen ember, aki
hisz abban, hogy még itt van, én vagyok.
Le akarom tiltani a ókot, és elfelejteni az egészet.
Esélyesen csak valami troll, aki abszurd dolgokat
posztolgat, hogy szívózzon velem. Ezt mondaná Brett és
Daniella. Ezt mondaná Rory is, ha megpróbálnám kifejteni
neki, mi zaklatott fel. Egy troll az egyetlen nyilvánvaló és
racionális magyarázat, ezt mantrázom magamnak,
miközben az öklömbe fújom ki és szívom be a levegőt, mert
a szorongás egyik legbosszantóbb tünete, hogy az istennek
sem tudod elhinni a nyilvánvaló és racionális
magyarázatokat.
 Ne hagyd megerősödni, biztatom magam. Csak hagyd
békén.
De nem megy. Olyan, mint egy szálka a tenyeremben:
hiába apró, nem tudok nyugton maradni, tudván, hogy a
bőrömbe vájta magát. Szemhunyásnyit sem alszom éjjel. A
telefonnal az arcom előtt fekszem, és fájó szemmel
bámulom Athena erőszakos kaján vigyorát.
Hirtelen egy emlék szakad fel bennem, egy emlék, amiről
azt reméltem, már sikerült elfojtanom vagy elfelejtenem:
Athena fekete csizmában és zöld kendőben ül az első
sorban a Politics and Prose-ban, várakozóan mosolyog
felém csillogó szájfényes ajkaival. Athena, aki
megmagyarázhatatlanul, lehetetlenül, de életben van.
Későre jár az idő így péntek este, úgyhogy még két napig
nem tudom elérni sem Brettet, sem a sajtós csapatomat.
Mondjuk, mit is tehetnének? A nyilvánosság felől nézve
nehezen nevezhető ez problémának. Rajtam kívül mégis ki
a fenét érdekelne ez a poszt? És még csak el sem tudom
magyarázni, miért zavar ez a ók ennyire. Igen, hát, szóval,
az a helyzet, hogy tényleg elloptam Az utolsó frontot, és
felemészt a bűntudat, tehát biztosan megértitek, hogy miért
teszi belém az ideget már hányingerig menően egy ilyen
poszt, igaz?
Végül, mivel valamit muszáj csinálnom, kézbe veszem a
telefonom.
Írok Geoffrey Carlinónak. Ez nem vicces.
Nem válaszol. Öt perc múlva folytatom. Komolyan. Állj
le.
 Végre megjelennek a hármaspontok a képernyő alján.
Pötyög.

Gőzöm sincs, miről beszélsz.

Küldök neki egy képernyőképet Athena Instagramjáról.

Ismerős?
Ír, abbahagyja, aztán csak elküldi az üzenetet: Nem én
voltam.
Kamu, gépelem dühösen. Tudom, hogy nem rá kéne
haragudnom, de csak azért is megnyomom a küldés
gombot. Ki akarom tölteni a dühömet valakin, bárkin. Nem
vagyok biztos benne, hogy Geoff áll emögött – csak
megérzéseim vannak, és a tény, hogy azok közül, akiket
ismerek, Geoff esetében a legvalószínűbb, hogy ismeri
Athena jelszavait –, de ez nem is számít. Ez nem Geoffről
szól. Nekem kell irányítanom: tennem kell valamit, ami
miatt úgy érezhetem, visszavágok, még akkor is, ha csak
vaktöltényekkel lövöldözöm. Coco, holnap. Vagy
kirakom a felvételt.
 Huszonegy
– HALI, JUNE.
Geoff a velem szemben lévő székre csusszan, és annyira
megijedek, hogy kis híján kiborítom a teámat. Nem
számítottam rá, hogy eljön. Kihúzom magam.
– Á, szia.
Szánom-bánom, bevallom: tegnap este csak úgy
záporoztattam rá az üzeneteket, elrugaszkodott vádakat
vágtam a fejéhez a motivációiról, és kegyetlenül
beszólogattam neki amiatt, hogy Athena dobta őt. Nem
válaszolt. Azt hittem, kitörölte az üzeneteket, aztán letiltott.
De mégis eljött – feldagadt szeme alatt súlyos árnyékok
húzódnak. Úgy néz ki, mint aki egész éjjel nem aludt.
– Még mindig azt hiszed, hogy én voltam?
– Nem. – Nagyot sóhajtok. Egy részem abban
reménykedett, hogy valamennyire tényleg benne van a
keze a dologban, de egy pillantásból is látszik, hogy semmi
köze az egészhez. – Sajnálom, én csak… – Megrázom a
telefonom. – Felidegesített ez az egész. És arra gondoltam,
hogy azok közül, akik hozzáférhettek a ókjaihoz…
Kinyújtja a kezét.
– Megnézhetem az eredeti képet?
– Te nem láttad?
– Letiltott. Évekkel ezelőtt.
 – Á. – Feloldom a telefonomat, megnyitom Athena
Instagramját. Geoff fel-le görget, minden képnél megakad a
szeme, a képaláírásokat olvasgatja. El sem tudom képzelni,
mi járhat a fejében. Az exbarátnőjéről van szó. Valakiről,
akit szeretett.
Leteszi a telefont.
– Nem ő az.
– Hogy érted?
– Egy régi képből photoshoppolták. – Visszaadja a
készüléket. – Látod? A fények és az árnyékok totál rosszak.
És az alak széle is homályos.
– Melyik régi kép az? – kérdem. – Minden képét
megnéztem, ami csak fenn van a neten. Egy sincs, ahol
ebben a pózban lenne.
– Lehet, hogy már nem nyilvános. Nem tudom. Csak azt
tudom, hogy láttam már őt így.
– Akkor ki áll emögött? – erőltetem tovább. – Ki tudhatja
a jelszavát?
– Kit érdekel? – Geoff vállat von. – Van pár gyűlölködőd,
nem? Bárki lehet. Talán Athena könnyen kitalálható
jelszavakat használt, vagy van egy különösen ügyes
hekkered, gőzöm sincs. Ez csak egy vicc.
Ezt nem veszem be. Valami más folyik itt. Egy szimpla
troll nem magyarázat arra, hogy Athena megjelent a
felolvasóestemen, ahogy arra sem, hogy a szelleme minden
lépésemet végigkíséri a szakmai utamon. Valaki a háttérből
mozgatja a szálakat.
 – Van Athenának testvére? – kérdezem. – Vagy
unokatestvére?
Mrs. Liu már mondta, hogy Athena egyke gyerek volt. De
az unokatestvérek hasonlíthatnak egymásra, nem? Vagy
Mrs. Liu a képembe hazudott. Mindenféle őrült csavar
beugrik. Egy halottnak hitt nővér. Egy rejtegetett
ikertestvér, aki a kommunista Kínában nevelkedett, majd a
szabad világba szökött, és arra törekszik, hogy átvegye
halott testvére helyét az életében. Ez nem is rossz
regényötlet! Le kellene írnom, aztán pihentetni, amíg
befejezem az álmemoárom.
– Látom, mire akarsz kilyukadni. – Geoff a fejét csóválja.
– De nem erről van szó, esküszöm.
– Biztos vagy benne?
– Amikor ide vándoroltak, Athena családja minden
kapcsolatot elvesztett a rokonsággal. Tuti, hogy mesélt már
róla. Most komolyan, tényleg vannak szörnyűségesen
elbaszott dolgok annak a családnak a történetében. Az
embereket meggyilkolták, golyó általi halálra ítélték, vagy
elvesztek a tengeren. De az is lehet, hogy mindez csak
kitalált sztori – na, ez abszolút elbaszott lenne –, de
mégsem hiszem, hogy az. Beszéltem már ezekről egy kicsit
Mrs. Liuval. Az a fájdalom igazi volt.
– Nem gondolod, hogy… – Félbeharapom a mondatot.
– Mit? Hogy ő maga az? – Geoff elhallgat. Tudom, hogy ő
is gyanította. Bár tébolyult elképzelés, kinézem Athenából,
hogy eljátssza a halálát, és oda teszi a kéziratát, ahol
biztosan megtalálom. A temetését is megrendezhették. Az
anyja is benne lehetett. Lehet, hogy most is a páholyból
gyel minket, és a ballonkabátja hajtókájába kuncog.
Geoff azonban megrázza a fejét.
– Nem. Különös személyiség volt, de nem mondanám
őrültnek. Ő csak… író volt. Nem performanszművész. – A
szemembe néz. – Te pedig ráadásul…
Láttam meghalni?
Így volt. Láttam a pánikot a szemében, láttam, ahogy
görcsösen vergődik, miközben próbált szabadulni a
torkában lévő valamitől, láttam, ahogy elcsendesül és
elkékül előttem. Ezt nem játszhatta meg. A világ legjobb
színésznője sem tudta volna előadni.
– Akkor ki csinálja ezt velem? – követelőzöm. – Mit akar
tőlem?
– Számít ez? – Geoff ismét megvonja a vállát. – Szard le.
Eddig is sikerült leráznod ezeket, nem? Hol van a vastag bőr
a képedről? Miért zavar most ennyire?
– Mert… – Nagyot nyelek. – Mert fáj. Csak mert… fáj.
– Áhá! – Felém hajol. – Akkor most már elmondod végre
az igazat nekem?
Kinyitom a számat, de semmit nem tudok mondani. Nem
megy. Olyan sokáig kitartottam; most nem törhetek meg,
akkor sem, ha furcsa módon ez szabadítana fel.
– Értem – mondja Geoff. – Ha egyszer kimondod, már
nem szívhatod vissza.
Tudja. Látom az arcán, hogy tudja. Nem próbálom
győzködni az ellenkezőjéről, vagy megmagyarázni a helyzet
bonyolultságát: hogy tényleg fektettem bele munkát, hogy
Az utolsó front legalább annyira az én érdemem, mint
Athenáé, és hogy nélkülem a regény nem létezhetne a
jelenlegi formájában. Nem számít. Geoff már döntött, és ez
jól is van így. Az internetnél már úgysem bánthat jobban.
Mérgesen pislogok az asztalra, igyekszem összeszedni a
gondolataim. Nem tudom meggyőzni az ártatlanságomról,
de meg kell vele értetnem a dolgokat.
– Csak azt nem értem, miért pörög mindenki annyira
Athena örökségén – bököm ki végül. – Mindenki úgy beszél
róla, mintha valami szent lenne.
Geoff felszegi a fejét, majd elterpeszkedik a székében, és
lazán karba teszi a kezét: felkészül rá, hogy maradni fog
még egy darabig.
– Á, akkor így állunk.
– Ismerem az írói módszereit – szakad ki belőlem. Nem
tudom, miért mondom el, pláne azt nem, hogy miért pont
Geoffnek. Képtelen vagyok magamban tartani, nem
fojthatom már el a neheztelésem. – Tolvaj volt. Ellopta az
emberek fájdalmát, és sajátjaként adta el, tetszése szerint
átfogalmazva. Legalább annyit lopott, mint én. És tőlem is
lopott. Még a fősuliban… – Elakad a hangom. Szúr az orrom,
összeszorítom a számat. Ezt még senki másnak nem
meséltem. Ha tovább folytatom, zokogásban fogok kitörni.
– Tőlem is lopott – mondja Geoff. – Megállás nélkül.
Megdöbbenek.
– Azt mondod, hogy a te történeteidet…
– Nem, úgy értem… gyelj, ez bonyolult. – Úgy pislog
körbe, mintha attól tartana, valaki fülel. Mély levegőt vesz.
– Inkább volt ez… oké, jobb, ha mondok egy példát. Szóval,
néha veszekedtünk. Hülyeségeken, mint, mondjuk, a
kutyaallergiáján vagy a közös kasszán… mindegy, mert
akkoriban fontosnak tűnt. És néha valami kétségbeesettet,
valami sértőt vágtam a fejéhez, aztán ugyanezeket a
szavakat láttam visszaköszönni a rákövetkező hónapban
megjelent novellájában. Veszekedés közben sokszor
előfordult, hogy borzasztó rideg, összeszűkült szemmel
nézett rám. Ismertem ezt a tekintetet, mert ugyanez volt az
arcán akkor is, amikor egy jelenetet vázlatolt. És a
kapcsolatunk folyamán sosem tudtam, hogy tényleg jelen
volt-e, vagy az egész csak valami megírható történetet
jelentett neki – hogy csak azért tette, amit, hogy utána
felhasználhassa a reakcióimat. Úgy éreztem, beleőrülök. –
Az orrnyergére szorítja az ujjait. – Néha direkt mondott
olyan dolgokat, amivel felhúzott, vagy rákérdezett arra,
min mentem keresztül. És ahogy telt-múlt az idő, lassan
ráébredtem, hogy bányászott bennem, takarmányként
használt.
Nehezemre esik megsajnálnom Geoffet. Végső soron ez
az ember volt, aki megfenyegette Athenát, hogy kiteszi a
meztelen képeit a Redditre, ha nem áll ki mellette a Locus
egyik kritikusával szemben. De látom az igazságot a
szemében, és a fájdalmat is. Athena mindig úgy hitte, hogy
amit művelt, igazából ajándék. A traumát lepárolta valami
örökidőkig tartóra. Adjátok nekem a fájdalmaitokat és a
sérüléseiteket, kínálta nekünk, és én gyémánttal térek vissza
hozzátok. Csakhogy egyáltalán nem érdekelte, hogy miután
megalkotta a művet, és az adott személyből látványosságot
csinált, attól a fájdalom még megmarad.
Hirtelen az ablakra pillantok. Elakad a lélegzetem, és
ökölbe szorul a kezem még azelőtt, hogy az agyam felfogná,
mit látok: Athenát a sötéten hullámzó hajával, ugyanabba a
smaragdzöld kendőbe burkolva, mint amit a könyvem
megjelenésekor is viselt. Szeme szórakozottan csillog.
Bogyópiros szája mint valami rojtos lyuk az arcán.
Gúnyosan kacag azon, hogy itt ülünk kettesben Geoff-fel.
Intésre emeli a kezét.
Pislogok, és eltűnik.
– Jól vagy? – Geoff elfordul abba az irányba, ahova
gondolja, hogy nézek. – Mi volt ez a…?
– Semmi – vágom rá remegve. – Csak… bocs.
Mély levegőt veszek. Nincs semmi az ablakban. Semmi,
amire rámutathatnék, semmi, ami bizonyítaná, hogy nem
őrültem meg. Magával ragad a menekülés kényszere, hogy
felpattanjak és az ajtóhoz rohanjak, és aztán
végigkergessem ezt a jelenést a háztömbön… de mi van
akkor, ha nincs is ott senki? Mi van, ha tényleg kezdem
elveszíteni az eszem?
Geoff együttérzőn néz rám. Kis csendet követően
előrehajol, majd megszólal.
– Figyelj, June. Esélyesen nem én vagyok az, akitől
tanácsot akarsz hallani, de valakinek meg kell mondania.
Menj, és csinálj valami mást. Ne… mármint, csak hagyd
magad mögött az árnyékát. Hagyd ezt az egészet magad
mögött.
 Megfontolandó javaslat. Azt hiszem, ő maga is ezzel
próbálkozott az utóbbi két évben. Már nincs fent a
Twitteren, úgyhogy nem tudom, mit csinál mostanság, de
sokaktól úgy hallottam, hogy jó pénzt keres azzal, hogy
tévésorozatokat ír. Nem jár többé irodalmi eseményekre.
Már senki sem foglalja viccekbe a nevét, legfeljebb egy
példa már csak a sok közül. Kiszabadult Athena hálójából.
Csakhogy Athena az oka a sikerem minden egyes
összetevőjének. A szerzői karrierem nélküle egyszerűen
nem létezik.
Athena nélkül ki vagyok én?
– Igyekszem – mondom nagyon halkan. – Csak… nem
érzem úgy, hogy elengedne. Vagy ezek a trollok, bárkik
legyenek is…
– Ne foglalkozz velük, June. – Geoff kimerültnek tűnik. –
Zárd ki őket.
– Szerinted… szerinted kéne ezekre válaszolnom?
Felvenni velük a kapcsolatot?
– Micsoda? – Kihúzza magát. – Nem, nyilván nem, mi a
francért…
– Csak hogy lássam, mit akarnak. Mármint, ha mondjuk
beszélni szeretnének…
– Nincs mit mondaniuk. – Geoff mérhetetlenül felhúzta
magát. Sokkal dühösebb, mint amilyennek lennie kellene.
Kicsit megijeszt. Érdekelne, mire gondol, Athena melyik
kísértetével küzdhet ő maga is. – Érted, Junie? Ez az út
semmi jóra nem vezet. Csak hagyd őket békén, basszus. Ne
bátorítsd a zakkantakat.
 – Rendben. – Lassan kifújom a levegőt. – Igazad van.
Mivel jobb dolgom nincs, csendben megiszom a teámat.
Geoff nem rendel semmit. Kérdés nélkül ki zeti a
számlámat, aztán kikísér az utcára. Hosszasan néz rám,
miközben az Uberemre várunk – szinte kinézem belőle,
hogy megkérdezi, nem mennék-e haza vele. Egy röpke
pillanatra elképzelem, ahogy Geoffrey Carlinóval
szeretkezem, nagy üggyel-bajjal megszabadulunk a
ruháinktól, és eszeveszetten életre keltjük a szükséges
testrészeket. A közös trauma összehozza az embereket,
nem? Hát nem ugyanannak a nárcisztikus ribancnak
vagyunk az áldozatai? Vonzó, persze, de nem horgad fel
bennem a vágy. Ha dugnék Geoff-fel, csak a sokkhatásért
tenném, hogy még jobban megkavarjam a szart. És bár nem
tudom pontosan megmondani, miért, de érzem, hogy végül
ebből az egészből egyedül Athena kerülne ki győztesen.
– Hát, akkor majd találkozunk – búcsúzom. – Talán.
Valamikor.
– Talán. – Geoff végigpillant rajtam. – És June!
– Igen?
– Minden rendben lesz – mondja. – Ezek a dolgok mindig
kábé a világvégének tűnnek, amíg tartanak. De nem azok. A
közösségi média egy apró, zárt hely. Ha lecsukod a
képernyőt, láthatod, hogy a többség vastagon leszarja. És
neked is ezt kell tenned, oké?
– Én… rendben, Geoff. Köszi.
Bólint, aztán a buszmegálló irányába sétál.
 Lehet, hogy túl szigorú voltam vele. Talán Geoffry
Carlino nem is akkora seggfej. Előfordulhat, hogy csak
atal volt, bizonytalan, és belegabalyodott egy
kapcsolatba, amire még nem állt készen. Athena tényleg
durván megbánthatta, és talán túl hamar ítéltük el a srácot,
mert Geoff egy gazdag heteró fehér fér , Athena meg
Athena.
Sőt Geoff azon kevés ember közé tartozik, aki átérzi a
különös kínt, amit az Athena Liu iránt érzett szeretet jelent.
A hiábavalóságát. Mint ahogy Ekhó pillant Nárciszra. Mint
Ikarosz, aki azért szárnyalt a nap felé, hogy érezhesse a
melegét.
 Huszonkettő
A THENA INSTAGRAMJÁN LEGALÁBB
megjelenik egy új poszt.
naponta egyszer

Mindegyik valami lehetetlen kép Athenáról: él és virul

rajtuk. A fotókon szándékosan dátummal azonosítható
tárgyak közelében van: napilapok, mostani New Yorker-
számok és könyvek mellett, amelyek csak a halála után
jelentek meg. Olykor kacsint vagy integet,
nemtörődömségével gúnyolódik rajtam. Máskor az arca
bizarr kifejezéseket ölt: kitágult szemmel, lógó nyelvvel
néz. Van, hogy keresztbe álló szemekkel a torkát szorítja,
kicsúfolva mintegy a halálát. A képaláírások végén mindig
megjelöl.

Mizu, @JuniperSong?

Hiányzom, @JuniperSong?

Igyekszem megfogadni Geoff tanácsát. Némítom a

ókját, aztán, mivel képtelen vagyok megállni, hogy az írás
szüneteiben ne a fotókat görgessem, veszek egy időzáras
széfet, amibe napközben bezárom a telefonomat.
Menedéket keresek a munkámban. De már nem tudok úgy
elveszni a szavak között, mint régen. Minden, Athenával
közös boldog emlékemhez bántó bűntudat társul, úgyhogy
már csak a rossz emlékekhez fordulhatok: kínos
beszélgetésekhez, a kirekesztéshez, a zsigereimbe maró
állandó irigységhez. Emlék Athenáról: az önfeledt
kuncogásáról, ahogy a kátyús karrierutamról
kérdezősködik. Athenáról, ahogy a konyhapadlón
haldoklik, miközben én csak állok, és nem csinálok semmit.
Minden éjjel Athenáról álmodom. Látom őt az utolsó
másodperceiben: a pániktól kerekedő szemét, a bőrébe vájó
körmeit, a földön doboló lábait. Erőtlen, magatehetetlen,
szó szerint megfosztották a hangjától. Mozgatja a száját,
kétségbeesetten próbálja megértetni magát velem. De egy
szó jut el hozzám, csak egy sor ocsmány, fojtott gurgulázás,
aztán a szeme fennakad, görcsös vonaglásából renyhe
rángás marad csupán.
Ezek a szelídebb álmaim. A rosszabbak azok,
amelyekben feltámad. Varázslatos módon életre kel, de már
nem ugyanolyan, mint volt. Skarlátvörös energia lobog a
szemében, a túlvilág legmélyebb haragja, és bosszúszomjas
elégedettség önti el szép arcát, ahogy kinyújtott kézzel
feláll, és a nyakam felé nyúl, hogy viszonozza a szívességet.

NÉHA A NAP KÖZEPÉN iramodik meg a képzeletem, és

milliónyi lehetőséget találok rá, hogy Athena miért lehet
még életben. Zárt koporsós volt a temetés, ugye?
Megjátszhatta a fuldoklást. Felbérelhette a mentősöket. Ez
az egész lehet akár egy óriási irodalmi megtévesztés is, egy
tébolyult reklámkampány a következő projektjéhez.
Bármelyik percben elém ugorhat a sarok mögül. Húúúú! Jól
bevetted, Junie!
De az élőket test terheli. Árnyékot vetnek, lábnyomokat
hagynak. Jobban tetszene, ha Athena tényleg élne és
követne engem, mert arra legalább lennének jelek:
meglátnák a tömegben, következetlen lenne,
bizonyítékmorzsákat szórna el. Az élők nem bukkanhatnak
fel és tűnhetnek el tetszésük szerint. Az élők nem
kísérthetnek téged bármikor. Athena szelleme berágta
magát minden éber pillanatomba. Ennyire jelenlévő
kizárólag egy halott tud lenni.
A Google Scholarba begépelem a „kínai szellemek”
keresőkifejezést, és mélyen beleásom magam a rám zúduló
szakirodalomba. A kínaiak rengeteg szóval utalnak a
szellemekre: kuj, ling, jao, hunpo. Imádják a békétlen halál
témáját. Megtudom, hogy a szellemet jelentő
legáltalánosabb szó, a kuj hangalakja azonos egy másik
kínai szóval, ami pedig visszatérést jelent. Azt is
megtudom, hogy a korai kínai irodalom kedvelt témája a
női szellemek, ami által a hajadon nők bánatát térképezik
fel, akik nem természetes módon, többnyire erőszakosan
haltak meg. Megismerem a „szellemszerető” fogalmát: a
mögötte álló elképzelés szerint minden női szellem
kísérteties vágyát csupán egy kiadós kúrással lehet
kielégíteni. Olvasok valami csiang-si nevű izéről is, ami
nekem leginkább zombira hasonlít: egy cédulára írt
bűvigével lehet életre kelteni a hullát. Lehet, hogy valaki
feltámasztotta Athenát. Talán én magam fogalmaztam meg
a bűvigét, amikor akarata ellenére publikáltam a szavait.
Amikor feltűnik, hogy a szakirodalmi források nem
nyújtanak hasznos tanácsot ahhoz, hogyan űzhetném el a
kárhozott lelket, fejest ugrok a kínai kísértettörténetekbe.
A Déli Szung-dinasztia idejéből: sírrabló tör be egy
kriptába, ahol egy lány nyugszik, aki azért halt meg, mert
összetört a szíve, és a rablót annyira magával ragadja a lány
szépsége, hogy megerőszakolja a hullát. A fér energia
beáramlása újra életre kelti a testet, de mivel senki sem
tudja, hogy életben van, a sírrabló szexrabszolgaként tartja
fogva, és senki sem gyanít semmit. A lány végül kiszabadul,
és korábbi szerelme otthonához menekül, de a volt szerető
megrémül a látványtól, szellemnek nézi őt, majd egy üstöt
vág a fejéhez, és megöli.
A Hat Dinasztia korszakából: egy fér tíz éve házasodott
össze a feleségével, de az asszony meghal, mielőtt út
szülhetne neki. Feldúltságában a holttestre hullatja
könnyeit. A gyásza életre kelti a testet, és az asszony arra
biztatja, hogy addig szeretkezzen vele a sötétben, amíg
teherbe nem esik. Nem tért vissza teljesen az életbe, erre
gyeljünk – a testét egy mellékszobában tartják, ahol
mozdulatlanul fekszik, és arra vár, hogy megdugják. Tíz
hónappal később egy úgyermeket szül, majd azon
nyomban petyhüdt holttest lesz ismét.
Úgyszintén a Hat Dinasztia korából: egy fér felesége
meghal, úgyhogy a nő unokatestvérét veszi el. Egyik nap
megérkezik a jéghideg feltámasztott első feleség, és melléje
fekszik az ágyba. A fér távozásra szólítja fel. Később az
első feleség megszidja az unokatestvérét amiatt, hogy
hozzáment az özvegyéhez, és nem sokkal ezután a fér és
az unokatestvér egyaránt holtan rogynak össze.
Világosak a kulturális értékek: a kínai szellemek jó része
éhes, dühös, néma nő. Azzal, hogy elvettem Athena
örökségét, egy újabbat küldtem közéjük.
De a szellemek elűzésének megszokott módjai, amelyek
a történetekben működnek, most kevésnek tűnnek. Kétlem,
hogy Athenát boldoggá tehetném némi étellel, füstölővel
meg elégetett papírral. Ami persze nem jelenti azt, hogy
nem próbálom meg. Mélyen belül tudom, hogy baromság,
de elég kétségbeesett vagyok ahhoz, hogy legalább abban
reménykedjek, ezek a rituálék megnyugtatják az elmém. Az
Amazonról füstölőpálcikákat rendelek, az Első Számú
Konyhából pedig Kung Pao csirkét, majd elhelyezem ezeket
Athena bekeretezett képe elé, de azonkívül, hogy
bebűzölgik a lakásomat, semmi más hasznuk nincs.
Kinyomtatok mindenféle képet olyan dolgokról, amelyekről
úgy hiszem, Athenának szüksége lehet rájuk a túlvilágon –
pénzkötegeket, pompás lakást, egy teljes IKEA-katalógust
–, aztán gyufával meggyújtom őket, de ez csak a
tűzjelzőmet indítja be, ami felidegesíti a szomszédomat, és
borsos büntetést sóz a nyakamba.
Nem érzem magam jobban. Olyan vagyok, mint egy mém
a fogalmatlan fehér emberről.
A legőrültebb dolog az egészben, hogy még mindig nem
tudom abbahagyni az írást. Ezt a sok csúfságot próbálom
valami szerethetővé varázsolni. Érzéki kulcsregényemből
horrorkönyv lesz. Az én rettegésem az olvasó rettegésévé
válik. Fogom a legsúlyosabb pánikom önkívületi állapotát,
és a kreativitás melegágyává teszem: mert a legjobb
regények mindegyike egyfajta elmeháborodottságból
születik, az elmeháborodottság pedig az igazság
következménye, ugyebár.
Talán ha sikerül összefogdosni a félelmeimet, és
biztonságosan rögzíteni őket a papíron, akkor megfosztom
őket a hatalmuktól. Az ősi mítoszok is mind azt mondják,
hogy azzal irányítunk valamit, ha megnevezzük őket, nem?
Dr. Gaily egyszer azt mondta, hogy írjam le kézzel az
Andrew-val való találkozásom minden mozzanatát, aztán
égessem el. Jólesett azokat a homályos, émelyítő érzéseket
konkrét szavakba önteni. Jólesett végignézni, ahogy
hamuvá válnak, semmivé lesznek. Lehet, hogy nem tudom
eltüntetni Athenát, de a könyvem két borítótáblája között
talán sikerül csapdába ejtenem őt.
Kezdem elveszíteni az elbeszélés fonalát. A gondolataim
messze túlfutnak azon, amit elbírna a papír. A sötét
irodalmi felnövéstörténet hirtelen keszekusza, eszeveszett
kísértetsztorivá kerekedik. A gondosan felépített
körvonalakat áttöri a történet, amit Athena látni akar.
Feladom az eredeti cselekményt. Bőszen leírok mindent,
ami eszembe jut, és mindez az én igazságom és a tényleges
igazság között ingadozik.
Mondataimmal sarokba szorítottam magam. A kötet első
kétharmadát gyerekjáték volt összerakni, de mit kezdjek a
végével? Mit csináljak a főszereplőmmel most, hogy egy
éhes szellemet is bedobtam a képbe, és nincs egyértelmű
megoldás?
Órákon át bámulok a képernyőre, különféle
befejezéseket próbálgatva, hátha találok egyet, amivel
Athena megelégszik. A szellem egészben fal fel engem. A
szellem egyesével tépi le a végtagjaimat, és a véremben
fürdőzik. A szellem elmerül a testemben, és kárpótlásul
elveszi magának az életem fennmaradó éveit. A szellem
öngyilkosságba taszít, és csatlakozom hozzá a túlvilágon:
két nyomorult lélek, akiknek nem jutott igazság.
De ezek közül egyik sem hozza meg a kívánt katarzist.
Athena elégedetlen.
Zaklatottan az ágyamra vetem magam, és mint mindig,
most is a telefonomért nyúlok.
Athena ókja ismét feltöltött valamit.
Egy tükör előtt áll. Hosszú fehér papírszalag ragadt a
homlokára. Az utolsó front, olvasható rajta. Írta: Juniper
Song.
Több fotóból álló poszt. Végiglapozom.
Athena elterülve fekszik a földön, keze a nyakára
fonódik. Lapoz.
Athena könyvvel a mellkasán, nyitott szemmel. Lapoz.
Athena, immár feltámasztva, feláll. Lapoz.
Athena kidagadó erekkel a nyakán és az alkarján: ömlik a
smink a szeméből, a kamerába üvölt, vigyorog, karmokba
görbíti az ujjait, mintha apró darabokra akarna tépni
engem. Lapoz.
 Athena gyors, elmosódó mozgással a kamera lencséje
felé lép.
Kikapcsolom a telefonomat, majd a szoba túlsó végébe
hajítom.

TÚLZOK ÁM A ZAVARODOTTSÁGOM kapcsán. A szelleműzés

körülményei nem igazán rejtélyesek. Tudom, mit akar ez a
szellem, és tudom, mi volna a végső lépés, amivel
megszabadulhatok tőle. Annyira egyszerű az igazság, hogy
vonakodom is bevallani: Athena írta Az utolsó frontot, én
pedig legjobb esetben is csak társszerző vagyok, és bár
igaz, hogy megérdemlem az elismerést a regényért, de ő is.
Viszont már túlzottan mélyre süllyedtem az egészben
ahhoz, hogy ezt beismerjem. Ezt a határt képtelen vagyok
átlépni. Ha most színt vallok, nemcsak azt veszítem el, amit
megszereztem, hanem a jövőmben rejlő lehetőségeket is.
Nem csupán a kezdőmezőre lépek vissza. Irodalmi körök és
a társadalom is pokolra ítélnek.
Most mondjátok meg, tényleg ezt érdemlem? Érdemli ezt
bárki is?
Athena már több mint két éve halott. Így is jelentős
örökséget hagyott maga után. Az irodalmi világ örökké
emlékezni fog rá. Ennél többet nem szerezhet magának.
Nekem viszont túl kell élnem valahogy ezt a helyzetet. És
az igazság elpusztítana.
Úgyhogy továbbra is együtt kell élnem ezzel a
szellemmel, hozzá kell szoknom, hogy az arca mindig
behunyt szemhéjam előtt lebeg. Találnunk kell valami
egyensúlyt anélkül, hogy megadnám neki az egyetlen
dolgot, amire igazán vágyik.

A SAXBY’S EGYIK BOKSZÁBAN ülök, amikor szemet szúr egy

smaragdzöld villanás. Kinézek az ablakon, és meglátom őt:
haját borzolja a szél az arca körül, és egyenesen rám bámul.
Ugyanazt a kendőt, ugyanazt a magas sarkú csizmát viseli.
Ez mégiscsak bizonyítja, hogy egy szellem, nem igaz? Az
élők át szoktak öltözni. A halottak maradnak
ugyanolyannak.
Találkozik a tekintetünk. Megfordul, hogy elszaladjon.
Felugrok, és kirohanok a kávézóból. Nincs tervem, csak
el akarom kapni ezt a jelenést, megrázni a vállát, válaszokat
követelni tőle. Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?
De mire sikerül kikerülgetnem a bosszús vásárlókat és
eljutni az ajtóig, már egy háztömbnyivel messzebb jár.
Csizmasarka hangosan csattog a kövezeten; kendője
hullámzik a szélben. Mégsem szellem. Valódi személy, hús-
vér ember, e világi és szilárd, pont, mint én. Futok utána,
amilyen gyorsan csak tudok – két lépés, és utolérem.
Kinyújtom a kezem, megragadom a vállát, érzem a testet az
ujjaimmal – elkapom…
Felém pördül.
– Mi a fasz?
Nem Athena.
Belenézek a kemény ragyogó szempárba, észreveszem
pengevékonyságú szemöldökét, a keskeny, dühös ajkakon
csillogó vörös szájfényt. Liftezik a gyomrom.
 Diana Qiu az.
– June? – Úgy ugrik hátra, mint aki attól fél, hogy
megharapom. Keze a táskájához kap, és előránt egy akon
paprikasprayt. – Te jóisten! Maradj ott!
– Megvagy… – zihálom. – Elkaptalak…
– Gőzöm sincs, mit akarsz – mondja Diana. – De kurvára
hagyjál békén…
– Ne szédíts engem. – A torkomban érzem a szívem
dörömbölését. Az arcomat szörnyen forrónak érzem, és
mintha feszülne is; szédülök. A valóság egyre távolabb süvít
tőlem, és én csupán egy cérnaszálról lógok. Csak azt
tudom, csak abba a felfedezésbe kapaszkodhatom, hogy
Diana tette velem mindezt. Végig Diana volt. – Tudom, mit
művelsz. Tudom, hogy te vagy…
– Jézusom. – Diana karja remeg, de nem fúj le a sprayvel.
– Te meg mi a francról beszélsz?
– Ez az ő csizmája. Az ő kendője. – Majdnem elfullad a
hangom a dühtől. Vajon Diana volt azon az estén a Politics
and Prose-ban is? Járhatott a Cocónál? Lehet, hogy már
hónapok óta ő szórakozik velem? A kifakadására gondolok,
amit a virginiai panelbeszélgetésen vágott le, meg az összes
interjúra és blogposztra, amit azóta kirakott. Ez a nő
megszállottan kajtat utánam. Talán valami perverz
művészeti projekt lennék? Juniper Song Megkísértése?
– Várjál már. – Diana leereszti a akont. – Te tényleg azt
hiszed, hogy Athena Liunak öltözöm be?
– Ne csinálj úgy, mintha nem így lenne – erősködöm. –
Úgy öltözöl, mint ő, koslatsz utánam…
 – Ez az én csizmám – jelenti ki Diana. – Ezek az én
ruháim. És azért sétálok a Saxby’s mellett, mert kurvára itt
élek, te idióta.
– Nem vagyok idióta…
– Az ázsiai nők nem néznek ki ugyanúgy – vicsorog rám.
– Annyira nehéz felfogni, te kettyós ribanc?
Kis híján felpofozom.
– Nem vagyok kettyós.
Közelről azonban a hasonlóság tényleg megszűnik. Ez
nem Athena csizmája. Athena kedvenc Uggs lábbelije barna
volt, és rojtos. Dianáé fekete, csatokkal és tűsarokkal. Diana
haja tompán vágott és egyenes, nem pedig lazán hullámos.
Fülében karika lóg, nem smaragdfüggő. A szájfénye pedig
sokkalta csillogóbb annál, amit Athena valaha is használt
volna.
Nem hasonlít Athenára. Egyáltalán nem hasonlít rá.
Mi a francot láttam akkor a kávézó ablakában?
– Nem vagyok kettyós. – De nem tudok mást felhozni.
Nem bízhatok a szememben. Nem bízhatok az
emlékeimben. Minden harci kedv elpárolog belőlem, a
mellkasom besüpped, kifújom a levegőt. Elcsuklik a
hangom. – Tényleg nem.
Diana hosszú másodpercekig méreget, arcán a
kíváncsiság, a szánalom és az undor keveredik. Végül
visszateszi a paprikasprayt a táskájába.
– Jézusom… – motyogja, aztán elsiet tőlem, de a válla
felett minden második lépésnél rám pillant, hogy lássa,
biztosan nem követem. – Keress fel szakembert!
VALAHOGY SIKERÜL összeszedni a cuccaimat a Saxby’sből,
aztán hazamegyek. Az Uber-sofőröm biztos azt hiszi, részeg
vagyok. Nehezen lélegzem, összevissza jár a tekintetem, és
úgy markolom a karfát, mintha az lenne az egyetlen dolog,
ami megakadályozná, hogy előreboruljak. Az agyam újra és
újra lejátssza a találkozást Dianával. Ahogy az ujjaim a
vállába vájnak. A paprikaspray. Az undor a szemében, a
félelem.
Egy pillanatig tényleg elhitte, hogy megtámadom.
Hihetetlen, hogy ezt tettem. Nincs kifogás. Nincs
magyarázat. Fényes nappal nekiugrottam valakinek az
utcán.
A fürdőbe rohanok, és öklendezem a csap fölött, remeg a
vállam, míg végül megnyugszik a légzésem. Vékony
nyálcsík csordul a kerámiára. Belenézek a tükörbe, és
sírhatnékom támad attól, amit ott látok.
Az arcom beesett. A hajam zsíros, a szemem vérben
forog, ráncok és sötét táskák keretezik. Nem aludtam. A
portáson kívül napok óta nem beszéltem senkivel. Féléletet
élek, óráról órára, és próbálom a kéziratommal elterelni a
gondolataim, hogy ne kínozzanak tovább, de már nem
bírom sokáig. Kurvára belefáradtam ebbe – a víziókba, a
paranoiába, a rémálmokba. Belefáradtam abba, hogy
Athenát látom minden sarkon, hogy a hangját hallom, a
nevetését. Én nem ezt akartam. Mindenekelőtt nem
akartam szemtanúja lenni Athena halálának. Nem is
akartam ott lenni aznap este, de ő ragaszkodott hozzá,
úgyhogy odamentem, és a halála sokkal jobban
tönkrevágott, mint ahogy gondoltam volna.
Fáradt vagyok.
Rettenetesen fáradt.
Azt akarom, hogy elmenjen. Azt akarom, hogy végre jól
legyek.
Felhívom Roryt. Egy kukkot sem fog érteni abból, amit
mondok, de majd az elején kezdem. Neki mindegy, hogy
tudja-e a részleteket – az számít, hogy meghallgat, hall
engem, hallja, hogy mennyire fáj. Kell valaki, aki tudja,
hogy nem vagyok jól.
Kicsöng, egyre csak kicsöng. Másodjára is felhívom,
majd harmadjára, de Rory nem veszi fel.
Kikeresem dr. Gaily telefonszámát. Évek óta – amióta
lediplomáztam – nem voltam nála, de a számát
elmentettem. Két csöngés után felveszi.
– Halló?
– Dr. Gaily! – A szavak kibuknak belőlem, nagyon
gyorsan, nagyon kétségbeesetten. – Nem tudom,
emlékszik-e még rám. June Hayward vagyok, pár évvel
ezelőtt voltam a páciense, a Yale-re jártam. Én voltam az,
aki… ööö…
– June, hát persze. Szia. – A hangja kedves, de kicsit
zavart is talán. – Mit tehetek érted?
– Tudom, hogy régóta nem beszéltünk… – Meg kell
állnom: mély levegőt veszek, hogy el ne kapjon a zokogás. –
De azt mondta, hívjam bármikor, ha újra terápiára lenne
szükségem, és ööö… azt hiszem, nem igazán vagyok jól…
Sok minden történt mostanában, nehezen kezelem, és úgy
érzem, sok régi traumát hoz fel…
– Lassíts, June. Egyszerre csak egy dolgot. – Dr. Gaily
szünetet tart. – Szeretnél időpontot foglalni nálam? Erre
kérsz?
– Ó, ööö, bocsánat, biztosan elfoglalt, de hogy ha most
van szabad időpontja…
– Megnézzük. – Szünet. Hallom, ahogy kihúz egy ókot,
aztán azt hiszem, leül az asztalához. – Először is tudnom
kell, hogy Connecticutban laksz-e még.
– Rosslynban vagyok, Virginiában. – Szipogok. – De van
biztosításom… mondjuk, annak a köréből ön esélyesen
kiesik, de ki tudom zetni…
– Nem ezért kérdeztem, June. Nem tudok
távszolgáltatást nyújtani, ha nem vagy Connecticutban.
Virginiában nincs engedélyem praktizálni.
– Ó. – Megtörlöm az orrom. A kezemet takonycsíkosan
húzom vissza. Aztán az agyam teljesen kiüresedik. – Értem.
– De tudok neked ajánlani néhány kollégát. – Talán
papírzörgést hallok. – Azt mondtad, Rosslynban vagy,
ugye?
Nem bírom tovább.
– Hagyja, dr. Gaily, ne fáradjon. Kereshetek én is
terapeutát az államon belül. Elnézést, hogy az idejét
fecséreltem…
– Várj – mondja. – June, merültek fel önsértő
gondolataid? Vagy késztetés, hogy másokat bánts? Mert
akkor segélyvonalra tudlak kapcsolni…
 – Nem… nem, jól vagyok. – Hirtelen nagyon elszégyellem
magam. Nem akartam idáig elvinni a dolgokat; nem
akartam bajt okozni senkinek. – Nincsenek öngyilkos
hajlamaim. Megvagyok, csak… csak pocsék napom volt. És
szerettem volna beszélni valakivel.
– Megértem, Junie. – Ellágyul a hangja. – Ajánlhatok
neked másik államból szakembert. De elő kell készítenünk
pár dolgot, hogy megkapd a segítséget, rendben? Tudnál
egy kicsit várni a kedvemért?
– Persze – krákogom. – Igen. Jól hangzik.
– Akkor holnap az első dolgom lesz e-mailben elküldeni
neked azokat, akiket ajánlok. Még mindig ugyanazt a címet
használod, ami a kartonodon van?
– Én… igen. Működik még.
– Akkor reggel küldöm az elérhetőségeket. Vigyázz
magadra, Junie.
Bontja a vonalat. Keresztbe tett lábakkal ülök az
ágyamon, arcomat a tenyerembe nyomom. Sokkal
rosszabbul érzem magam, mint előtte. El akarok tűnni. Mi a
faszért csináltam ezt? Este kilenc múlt, hétköznap. Bőven
túl vagyunk a munkaidőn. Dr. Gaily most biztos a férjének
panaszkodik: Sajnálom, drágám, egy régebbi páciensem
hívott. Úgy viselkedett, mint egy őrült…
Felvillan a telefonom. Kétségbeesetten odakapok érte.
De nem Rory az. Hanem egy Instagram-értesítés.
A szellemtől.
Ez alkalommal Athena a Saxby’s bokszában ül, a
szívószál felett csibészesen kidugja a nyelvét. Pontosan
ugyanazt az öltözéket viseli, mint amiben a felolvasóesten
meg a Cocóban láttam – az öltözéket, amiről azt hittem,
hogy láttam ma a Saxby’sban. Az ajkait skarlátvörösre
festette. A szeme csillog.

Belefutottam ma egy régi barátomba.

Kíváncsi vagyok, emlékszik-e még rám.

Sikítani akarok.
Nem bírom tovább. Tudnom kell az igazságot. Nem tudok
továbblépni. Egész hátralévő életemben gyötörni fog, amíg
– akár jó lesz, akár nem – meg nem tudom, ki vagy mi ő.
Megkönnyebbülésre vágyom. Ha nem tudok segítséget
szerezni, legalább válaszokat kell kapnom. Történnie kell
valaminek, különben felrobbanok.
Feloldom a telefonomat, Athena ókjára lépek, és
megírom neki: oké. Figyelek rád, mit akarsz???
A szellem online van. Azonnal válaszol.

a lépcső az ördögűzőből.

holnap este.

tizenegykor.
 Huszonhárom
A THENA ÉLETBEN VAN.
Nem jut eszembe más értelmes magyarázat. Az
ördögűző lépcsője barátok közti poén. A meredek
koromfekete lépcső egy háztömbnyire van ugyanis a
Georgetown campustól – ez az a hely, ahol Karras atya
elhalálozik Az ördögűző című lmben, és hírhedten
kísértetjárta terület. Szerintem meg esőzés vagy havazás
után olyan csúszóssá válik, hogy az is csoda, hogy eddig
nem lelte itt még halálát több futó. Athena és én egy
versfelolvasó est után jöttünk ide télen, abban az évben,
amikor Washingtonba költöztünk. Nyaggatott, hogy
úgysem tudok felfutni a jeges lépcsőn megállás nélkül.
Ezért inkább kihívtam egy versenyre. Tíz lépcsőfokkal
följebb bevertem a térdem, ő meg vissza sem nézett, úgy
zúgott el mellettem. Nyert.
Bármi folyik is itt – bármilyen természetfölötti vagy
másféle képtelen magyarázat áll az Instagram- ók mögött
–, az nem csak valami vicceskedő seggfej műve. Csakis
Athena lehet. Csak Athena tudja, mit jelent számomra ez a
hely. Túl erős a metafora is: az én sérülésem és bukásom,
valamint az ő száguldása – egészen a legtetejére.
Tudom, hogy csapda. Tudom, hogy azzal, hogy
megjelenek itt, a szellem kezére játszom, és halálos
veszedelembe sodrom magam. De nincs más választásom.
Ez az egyetlen esélyem rá, hogy válaszokra leljek, és most
már az igazság apró morzsájára is elkeseredetten vágyom.
Igyekszem felkészülni. Teljesen feltöltöm a telefonom.
Veszek egy övtáskát, amelybe zseblámpát és új elemeket
pakolok, meg egy akon paprikasprayt – kösz, Diana –,
valamint egy svájci bicskát. Még egy füzérnyi petárdát is
vásárolok egy lepukkant sarki kisboltban a kínai
negyedben, mert azt olvastam, hogy a hangos, pukkanó
hangok elkergetik a szellemeket. Hülyeség, tudom, de
mondom, fel akarok készülni. Ha Athena szelleme meg akar
gyilkolni engem ezen a lépcsőn, akkor minden bizonnyal
semmivel sem tudom elkerülni a sorsomat. De nem fogok
harc nélkül veszíteni.
Eszembe jut, hogy írjak Rorynak vagy akár Brettnek,
hogy hagyjak valami nyomot arról, hova megyek. De ha az
események olyan fordulatot vesznek, mint amilyenre
számítok, akkor az a legjobb, ha semmilyen nyomot nem
hagyok.
Uberrel megyek Rosslynból a Georgetown bejárati
kapuja elé. Öt perc séta innen a lépcsősor, de semmi
kedvem a sofőröm kérdezősködéseire válaszolni, hogy
mégis mit csinálok ilyenkor Az ördögűző lépcsőjénél. Nincs
iskolaidőszak. Ma este én vagyok az egyetlen, aki a campus
környékén kódorog. A Harminchetedik utca csendes
járdáján sietek, a hideg szél ellen összezárt karokkal.
Holdvilágtalan az este, és csípősen hűvös. A Potomac vize a
partot rohamozza, árad a reggeli esőtől. Minden nagyon
gótikus és drámai. Ha valami bosszúálló szellem lennék, azt
hiszem, pontosan ide csalogatnám az áldozatomat, hogy
megöljem. Talán csak a villámcsapás baljós fénye hiányzik
még a helyszínről, de lehet, hogy azt is megkapjuk – egész
délután gyülekeztek a viharfelhők.
Nem félek. Ezen a ponton már semmi sem tud
megijeszteni. Most már egyenesen azt kívánom, hogy
Athena előugorjon és rám támadjon, csak hogy végre
meggyőződhessek róla, hogy valóságos, és nem őrültem
meg.
A lépcsősor ürességtől tátong. Több saroknyira senki
sincs itt, és amikor lerohanok a lépcső aljára, csak egy
elhagyatott benzinkutat találok. Öt perccel múlt tizenegy.
Visszaindulok, fel a fokokon, zihálva veszem a levegőt.
Ostobának érzem magam. Talán Geoffnek igaza volt, és
ez az egész pusztán átverés. Az egész célja annyi lehetett,
hogy jól rám ijesszenek.
Már épp elhatározom, hogy lelépek, amikor meghallom a
hangját.
– Annyira jó újra látni téged!

ATHENA AZ. Kétségtelenül Athena hangján szólalt meg, azon

a nemtörődöm, átlátszóan-mesterkélt-de-ironikus-amitől-
meg-valósnak-hat módon, amit annyiszor hallottam
rádióinterjúkban és podcastekben.
– Ezer éve várom!
– Athena? – Úgy hallom, hogy a lépcső tetején áll.
Kapkodom a lábam az utolsó pár fokon, és fújtatva
lyukadok ki újra a Prospect Streeten. Továbbra is sehol
senki.
– Igazán jólesik, hogy rajongója vagy a
munkásságomnak.
Mi a fasz? Miről beszél?
– Athena! – kiabálom. – Hol vagy?
– Nos. – A hangja most távolabbról jön. Hegyezem a
fülem, próbálom megtalálni a forrást. – Hogy megy a
sorod? – Olyan, mintha a lépcső aljáról sodródna fölfelé.
Hogy ért le ilyen gyorsan?
Már persze ha nem halott; ha nem egy szellem, aki képes
keresztülszáguldani a levegőn.
– Athena?
Léptek topogását hallom a lépcsőn. Előlem szalad el?
Utána akarok menni, de nem tudom, merre forduljak: a
lépések visszhangja az egyik irányból jön, de a
beszédhangja a másikból. Megpördülök, arcot keresek a
sötétségben, mozgás villanását, egy jelet, bármit.
– Szerinted ki volt rád a legnagyobb hatással? – kérdezi
hirtelen Athena.
Hatás? Miféle játékot játszunk?
De tudom a helyes választ. Tudom, mi csalogathatja elő.
– Te – kiáltom. – És te is tudod. Nyilván te voltál az.
Athena gúnyos nevetésben tör ki.
– Akkor azt hiszem, a következő kérdésem: miért?
Valami nem stimmel a hangjával. Csak most tűnik fel.
Nem az a fajta hang, amilyenen a barátaiddal társalogsz.
Magas és hamis – mintha előadna valamit. Ezt a hangot
hallod a celebektől a vetélkedőkben pont azelőtt, hogy
elmesélnék az első szexuális élményüket, vagy hogy főtt
majomagyat kellene enniük.
Minden rendben vele? Túszul ejtették? Valaki pisztolyt
szegez a fejéhez?
Újra megkérdezi, ugyanazzal a hanglejtéssel, és
ugyanazzal a csilingelő nevetéssel vezeti fel.
– Akkor azt hiszem, a következő kérdésem: miért?
– Nincs különösebb oka – mondom hangosan. –
Elvettem a papírjaidat, elolvastam őket, és zseniálisnak
tartottam. Mindig is irigyeltelek, Athena, és tudni akartam,
milyen érzés, de nem gondoltam végig, és csak úgy
megtörtént…
– Nem gondolod, hogy elloptad a munkámat? – A hangja
valahol fölöttem visszhangzik. Most zavarosnak tűnik,
mintha víz alól beszélne. Egyáltalán nem emlékeztet rá. –
Nem gondolod, hogy bűncselekményt követtél el?
– Dehogynem. Most már tudom. Tévedtem…
Újabb csengő kacaj. Ugyanaz a kérdés, ugyanaz a
hangsúly.
– Akkor azt hiszem, a következő kérdésem: miért?
– Mert nem volt igazságos! – üvöltöm dühösen. – Te
tudod, mit akarnak olvasni az emberek. Az én történeteim a
kutyát nem érdeklik. Azt akartam, ami a tiéd… a tiéd volt…
de nem akartalak megbántani. Sohasem bántottalak volna,
csak úgy éreztem…
Ismét magasba csúszik a hang: lányos és érzelgős lesz.
– Szerencsés lány vagyok, nem?
 – Úgy éreztem, te vagy a legszerencsésebb ember, akivel
valaha találkoztam – mondom ki szánalmasan. – Mindened
megvolt.
– Hát akkor sajnálod? – Megint zavaros és torz a hang. –
Sajnálod, June?
– Sajnálom. – Aprónak, gyengének érzem a szót az üvöltő
széllel szemben. Sajog a torkom az elfojtott zokogástól.
Nem érdekel már, hogy fenntartsam a látszatot. Csak azt
akarom, hogy vége legyen. – Baszki, Athena… szörnyen
sajnálom. Azt kívánom, bárcsak minden napot
visszacsinálhatnék. Bármit megteszek, hogy helyrehozzam.
Elmondom édesanyádnak, elmondom a kiadómnak,
elajándékozok mindent, minden egyes centet… csak
mondd, hogy jól vagy. Athena, kérlek. Nem bírom tovább
csinálni.
Hosszú, hosszú szünet.
Amikor végre válaszol, a hangja megint másmilyen.
Elvesztette azt a magas, mesterkélt csengését. Emberinek
hangzik, de mégsem emlékeztet őrá.
– Ez tehát egy vallomás?
– Vallomás – sóhajtom. – Sajnálom, Athena. Borzasztóan
sajnálom, és kérlek… beszélj velem.
– Értem. – Szünet. Aztán megint lépéseket hallok, de
most a hangjával egy irányból. Közvetlenül mögöttem áll. –
Köszönöm, June.
Megfordulok.
Egy alak lép ki az árnyékok közül.
NEM ATHENA AZ.
Ez a lány egyáltalán nem hasonlít Athenára. Az arca
kerekebb, hétköznapibb. A szeme nem nagy és őzikeszerű.
Nem lehetetlenül hosszú a lába. Rám vigyorog, ahogy a
fényre sétál, és mocorogni kezd bennem a bizonytalan
gondolat, hogy ismerem őt, hogy már láttam ezt a
tekintetet. De nem tudom hova tenni.
– Semmi? – Összefonja a karjait. – Tönkretetted az
életem, kikergettél a könyviparból, és nem is emlékszel
rám?
Ebben a pillanatban a darabok nagy csattanással állnak
össze a fejemben: az apró arc a Zoom-ablakban, a dühös e-
mailek sora, a bukkanó a kiadói vándorutamon, amiről már
rég elfeledkeztem.
Levettem őt a könyvedről. Nem kell többet foglalkoznod
vele.
– Candice?
– Szervusz, Juniper. – Méregként csöpög a nevem a
nyelvéről. – Rég találkoztunk.
A szám mozog, de egy hangot sem tudok kiadni. Mit
keres itt? Nem Bivalybasznádra költözött, az isten háta
mögé, Oregonba? És mégis, mióta tud Candice Athenáról?
Athena még él? Benne van a buliban? Vagy Candice végig
egyedül csinálta?
– Á, ez az arc! – vicsorog Candice. – Milyen régóta
vártam rá!
– Én nem… miért… – Lefagyott az agyam. Képtelen
vagyok kérdésekbe foglalni a zavarodottságom. – Miért?
 – Egyszerű – dalolja Candice. – Te tönkretetted az
életemet. Én pedig a tiédet.
– De én nem is…
– Van bármi fogalmad arról, mennyire nehéz munkát
találni a könyves világban, ha Daniella Woodhouse egyszer
feketelistára tesz? Egy Goodreads-értékelés miatt rúgtak
ki. Egy kibaszott Goodreads-értékelés miatt. Rémlik
valami?
– Én nem… nem…
– Végkielégítést sem kaptam. – Candice-ből úgy
ömlenek elő a szavak, mint zsongó darázsfészekből a
feldühödött rovarok. Úgy beszél, mintha évek óta
fortyogna benne mindez, mint hogy ha nem engedhetné ki
magából, akkor felrobbanna. – Szakemberhez méltatlan
magaviselet, ezt mondták. Nem tudtam zetni az
albérletemet. Hetekig egy kurva fürdőkádban aludtam.
Rengeteg helyre adtam be jelentkezést, de túlképzett
voltam az összeshez. Senki sem válaszolt nekem. Azt
mondták, toxikus vagyok, hogy nem tudom betartani a
határokat a szerzőkkel. Ezt akartad? Örültél neki?
– Sajnálom – sikerül végre kiböknöm valamit. – Nem
tudom, miről beszélsz…
– „Nem tudom, miről beszélsz” – gúnyolódik Candice. –
Így úszol meg mindent? Rebegteted a szempilláidat, és
ostoba szarnak tetteted magad?
– Candice, tényleg nem…
– Istenem, ne hazudozz már! – Candice hangja több
oktávot ugrik fölfelé. – Bevallottad. Végre bevallottad.
Hallottalak.
Beugrik, hogy Candice-szel talán nincs minden rendben.
Hibbantnak tűnik. És veszélyesnek.
Két lépést hátrálok. A gondolataim az övembe rejtett
paprikaspray felé irányulnak, de túlságosan félek
odanyúlni érte. Attól tartok, hogy Candice bármilyen
hirtelen mozdulattól bepöccen.
– Basszus, mióta álmodom erről! – Mámorosan kuncogni
kezd, úgy tűnik, elöntötte az adrenalin. – Akkor akartam
nyilvánosságra hozni, amikor kirúgtak. De ki hitt volna
nekem? Csak kétségeim támadtak. Az érzékenységi olvasó
kapcsán nagyon furán viselkedtél. És úgy beszéltél a
regényről, mintha nem is a tiéd lenne. Mintha csak egy
dolog lenne, amit úgy faraghatsz és fényesíthetsz, ahogy
csak szeretnél. – Végigmér, mohó tekintete egy prédájára
leső vadállatra emlékeztet, egy szörnyre, ami bármelyik
pillanatban lecsaphat. – Istenem. Igazam volt. El sem
hiszem, de igazam volt.
– Nem tudom, mi az, ami tudni vélsz. – Próbálom
megzabolázni a légzésem. Az elmém magyarázatok és
lehetséges cáfolatok után kapkod, bármi után, amivel
tagadhatom, amit a sötétségbe kiáltoztam az előbb. Össze
voltam zavarodva. Kényszerítettek. – De Athena a barátom
volt…
– Na ja. A legnagyobb múzsád. – Csúfolódik rajtam. –
Hallottam ám. Mondd csak, milyen régóta tervezgetted,
hogy ellopod az alkotását? Mennyiben volt ténylegesen
baleset a halála?
 – Ilyesmiről szó sem volt – erősködöm. – Keményen
dolgoztam azon a regényen. Az enyém…
– Jaj, fogd már be. – Candice közelebb lép. A jelenet
beállítása rohadtul drámai. Az utcalámpa világít mögötte,
árnyéka lépcsőfokról lépcsőfokra vetül előttem. Tisztára,
mint egy gótikus horror lmben. Most, a csúcsponton a
főgonosz lelepleződik; a hős igazlelkű monológja
következik, mielőtt sikítozva a pokolra taszíttatok. –
Tudtam, hogy sosem fednéd fel a lapjaid. Ez volt a kihívás,
tudod. Hamar rájöttem. Sosem ismerted volna be, nem
számít, milyen álnok vádaskodások érnek is, ahogy nem
számítanak a bizonyítékok sem. Kapaszkodnod kellett abba
a változatba, amelyben nem te voltál a rossz szereplő. Hát
nem így van? Úgyhogy rájöttem, az egyetlen helyes
módszer az lesz, ha rákényszerítelek, hogy bevalld.
Felemeli a hangját, elkezdi beleélni magát, mintha valaki
másnak mesélne. Mintha réges-rég erre a re ektorfényben
előadott szónoklatra várt volna. Bizarr, de lefagyva
hallgatom: csupán a rettegő közönsége vagyok, akit
magával ragadott.
– Arra gondoltam, hogy csak egy kicsit szívatlak.
Felrázlak annyira, hogy elszóld magad végre. Az Instagram
nem jelentett problémát, ismerem Athena sajtósát, és még
megvoltak a bejelentkezési jelszavak. Először csak
játszottam egy kicsit a Photoshoppal. Nem tudtam, beválik-
e, folyton leszartad a tageléseim, de aztán hallottam, hogy
az utcán rátámadtál Diana Qiura. Azt mondta, űzöttnek
tűntél. Úgy látszik, a fehérek hiszékenyebbek, mint
gondoltam.
Photoshop? Elkért bejelentkezési adatok? Ennyi volt
csupán?
– Akkor tehát Athena…
– Halott. – Candice-ből kiszakad a nevetés. – Vagy te
tényleg azt hitted, hogy a szellemével találkozol?
– De a lépcső… – Hülyének érzem magam, hogy így
kifaggatom. De nem tudok másra gondolni. Azt akarom,
hogy elmagyarázza, lépésről lépésre, mert Candice-nek
igaza van: egy részem még mindig abban reménykedik,
hogy Athena bármelyik pillanatban előbukkanhat az
árnyak közül, és kuncogva elfogadja a beismerésem. –
Honnan tudtál a lépcsőről?
Azt akarom, hogy Athena előlépjen. Csak neki akarok
meggyónni. Igazi katarzisra vágyom, nem arra, hogy
Candice Lee az arcomba röhögjön. Nem ezt a kegyetlen,
gyermeteg átverést akarom.
– Athena kedvenc edzésprogramja volt – mondja
Candice. – Be sem állt a pofája róla Twitteren. Várjunk, te
ezt nem tudtad? – Észreveszi az arckifejezésem, aztán
kacagni kezd. – Azt hitted, ez valami személyes? Hát ez
nagyon jó. Nagyon jó. Remélem, ezt is felvettem.
Kihúzza magát. Kamera van a kezében. Az egészet
felvette.
Babrál kicsit a gombokkal, aztán visszajátssza nekem a
saját szavaimat.
 „Te tudod, mit akarnak olvasni az emberek. Az én
történeteim a kutyát nem érdeklik. Azt akartam, ami a tiéd…
a tiéd volt… de nem akartalak megbántani. Sohasem
bántottalak volna, csak úgy éreztem…”
Szörnyen elkeserítő. Kétségtelen, hogy az én hangom. Az
arcom is ott van, isten tudja, mennyiféle szögből. Itt már
nincs mit letagadni.
„De a lépcső… – Beleteker, a hangom gyorsabb,
magasabb, pánikszerűbb. Kibaszott ostobának hangzom. –
Honnan tudtál a lépcsőről?”
– Szar érzés, mi? – Candice a hátizsákjába dobja a
kamerát. – Végignézni, hogy valaki kedve szerint
manipulálja a rólad kialakult képet, és úgy meséli el a
történetedet, ahogy csak akarja, tudván, hogy esélyed
sincs megállítani. Elment a hangod? Pedig mindannyian így
éreztük magunkat, miközben téged néztünk. Csúnya dolog,
ugye?
– Candice. – Összeszorul a mellkasom. Ólomnehezek a
tagjaim. Tudom, hogy értelmetlen, amint kimondom, de
nem hagyhatom annyiban. Nem mehetek el innen úgy,
hogy nem próbáltam meg minden tőlem telhetőt. – Figyelj,
kérlek, talán megegyezhetünk valamiben…
Felhorkant.
– Á-á. Bocsika, engem nem tudsz megvesztegetni.
– Candice, kérlek. Mindent el fogok veszíteni…
– És mi az ajánlatod? – Egy újabb kamerát vesz magához
a feje fölött lévő ágak közül. Jesszusom, hány kamera lehet
még itt? – Ötvenezer dollár? Százezer? Mi az igazság ára,
Juniper Song? – Egyenesen rám irányítja a lencsét. –
Szerinted mennyit érdemel – búgja – Athena?
Eltakarom az arcomat a kezemmel.
– Candice, elég.
– Szerinted mennyit érdemel Mrs. Liu?
– Hát nem érted, min mentem keresztül? – könyörgök. –
Egy kicsit sem? Athenának kurvára megvolt mindene. Nem
volt fair…
– Így igazolod ezt az egészet?
– De ez az igazság, nem? Athenának összejött. Mindenki
titeket akar… úgy értem, titeket, más bőrszínű embereket,
és…
– Te jóisten. – Candice a homlokára csap. – Te tényleg
őrült vagy. Minden fehér így beszél?
– De hát így van – mondom. – Én voltam az egyetlen, aki
valóban látta…
– Tisztában vagy te vele, hányszor cseszett ki Athenával
a szakma? – kérdezi Candice. – Őt jelölték ki mutogatnivaló
egzotikus ázsiai csajnak. Ha valami újba akart fogni,
ráerőltették, hogy az ő arculata Ázsia, és ezt várja tőle a
közönség. Semmi másról nem engedték beszélni, csak arról,
hogy bevándorló, meg persze hogy a fél családja meghalt
Kambodzsában, és hogy az apja a Tienanmen téri
események huszadik évfordulóján öngyilkos lett. A
kisebbségi trauma kelendő, mi? Úgy bántak vele, mint egy
kiállítási tárggyal. Így működött a marketingje. Hogy egy
kínai tragédia volt. Belement, persze. Ismerte a
szabályokat. Kurvára kiérdemelte azt, amivel
megkopasztotta őket.
– És ha Athena tényleg akkora sikertörténet, akkor ez
mit jelent a számunkra, a többiek számára? – Candice
hangja megkeményedik. – Tudod te, milyen érzés
bemutatni egy könyvötletet, hogy aztán belevágják az
arcodba, hogy már van ázsiai szerzőjük? Hogy nem tudnak
két, kisebbségiek körében játszódó regényt kiadni
ugyanabban a szezonban? Hogy Athena Liu már létezik,
úgyhogy te felesleges vagy? A szakma arra épül, hogy
elhallgattasson és a földbe döngöljön minket, majd pénzzel
hajigálják meg a fehéreket, akik cserébe rasszista
sztereotípiákat alkotnak rólunk.
– De amúgy igazad van. Mindig, amikor ebben az
iparágban valakiben felhorgad a lelkiismerete, és esélyt ad
egy nem fehér szerzőnek, olyan felhajtást csapnak a könyv
körül, mintha az lenne az egyetlen létező diverz alkotás.
Jártam a másik oldalon. Végignéztem. Ott ültem abban a
teremben, ahol kiválasztjuk a szezon izgalmasabb könyveit,
ahol eldöntjük, ki az, aki kellően művelt meg érthető és
vonzó, de eléggé marginalizált is ahhoz, hogy jót tegyen a
marketingbüdzsénknek. Beteges, basszus. De azt hiszem, jó
dolog lehet díszpéldánynak lenni. Ha már a szabályok
torzak, miért is ne repülhetnénk egyenesen a legfelsőbb
emeletig a diverzitáslifttel? Te nem így gondolod?
– Candice…
– El tudod képzelni, mennyire körberajonganak majd
engem ezért? – Széttárja a levegőben a karjait, mintha egy
szivárványt rajzolna velük. – Sárga. Írta Candice Lee.
– Candice, könyörgök. Ne tedd ezt.
– Ha én nem teszem közzé, akkor megteszed helyettem?
Kinyitom a szám, majd be is csukom. Erre nem adhatok
választ. Tudja, hogy nem válaszolhatok rá.
– Candice, kérlek. Athena is azt akarná, hogy…
– Ki nem szarja le Athenát? – Nevetésben tör ki. – Bassza
meg Athena. Mindannyian gyűlöltük azt a picsát.
Köszönöm, hogy kimondhattam.
Erre semmit sem tudok mondani.
Az egész csak az önérdekről szól. Manipulálni a
történetet, átvenni a vezetést. Bármit megtenni. Ha a
könyvkiadásban cinkelt lapokkal játszanak, akkor
legyenek a lapok a te kezedben. Értem. Én is megtettem:
játszottam a játékukat. Csak így élhetsz túl ebben a
világban. Ha Candice helyében volnék, ha az én táskámban
lenne ott ez az aranytojást tojó tyúk, hát persze hogy
ugyanezt csinálnám.
– Hát, akkor asszem mind megkaptuk, amiért jöttünk. –
Az utolsó kamerát is berakja a hátizsákjába, aztán
becipzározza, és a vállára dobja. – A helyedben én kilépnék
minden közösségimédia-felületről, amikor hazaérek.
Kíméld meg magad a szenvedéstől.
Ekkor valami éleset érzek a mellkasomban. Ugyanaz az
érzés, ami akkor jött elő, amikor láttam Athena sikereit: a
keserű meggyőződés, hogy ez nem igazságos. Most Candice
ballag előttem, hivalkodik a zsákmányával, és már látom is,
mit fog szólni a szakma a kéziratához. Kurvára meg fognak
őrülni érte, mert az elbeszélés egyszerűen tökéletes: a
zseniális ázsiai művész leleplezi a szélhámos fehér embert,
nagyot szakít a társadalmi igazságosság ügyében, és az
elnyomó patriarchátus orra alá dörgöli az egészet.
Az utolsó front megjelenése óta az olyan emberek
áldozata vagyok, mint Candice, Diana és Adele: akik úgy
gondolják, hogy csak azért, mert „elnyomottak” és
„marginalizáltak”, azt mondanak és tehetnek, amit csak
akarnak. Hogy a világ majd piedesztálra emeli és
lehetőségekkel árasztja el őket. Hogy a fordított rasszizmus
tök oké. Hogy bántalmazhatnak, zaklathatnak és
megalázhatnak olyan embereket, mint én, mindössze
amiatt, mert fehérek vagyunk, mert így olyan, mintha nem
a gyengébbet bántanák, hiszen ebben a korszakban a
hozzám hasonló nők a legújabb elfogadható célpontok. A
rasszizmus rossz, de attól még bombázhatod halálos
fenyegetésekkel bármelyik Karent.
És egy dologban biztos vagyok.
Nem fogom hagyni, hogy Candice úgy sétáljon el, hogy a
sorsom az ő kezében van.
Hosszú évek elfojtott dühe – az amiatt érzett düh, hogy
sztereotípiaként bánnak velem, hogy amit én mondok, mit
sem számít, hogy az egész személyiségemet és létezésemet
kettő szóval le lehet írni: „fehér nő” – buzog fel bennem,
majd kirobban.
Candice derekának vetődöm. Támadj a test
középpontjára – olvastam régen egy tweetben; ha valaki
neked esik az utcán, menj hasra és lábra. Billentsd ki az
egyensúlyából, nyomd le a földre. Aztán célozz meg
valamit, ami nagyon fáj. Candice nem egy kétajtós
ruhásszekrény. Picike. Az ázsiai nők mind olyan picik. Néha
ránéztem Athenára, és elképzeltem, ahogy a derekánál
fogva könnyűszerrel felkapja valaki. Ő és Candice olyanok,
akár az apró porcelánbabák – milyen nehéz lehet vajon
összetörni őket?
Candice felsikít, amikor nekiütközöm. A földön
landolunk, összegabalyodott végtagokkal. Valami
roppanást hallok. Remélem, a kamerák voltak.
– Szállj le rólam! – Az arcom felé öklöz. De alulról üt,
nincs benne semmi lendület, és amúgy sem valami erős. A
bütykei épphogy csak érintik az államat. Még így is
erősebb azonban, mint számítottam rá. Nem tudom a földre
szorítani. Vergődik alattam, káromkodik és sikítozik, belém
nyomja a tenyerét és a könyökét, ahol csak ér. Emlékszem,
hogy hoztam magammal bicskát és paprikasprayt, de nincs
időm arra, hogy kicipzározzam az övtáskámat; csak hárítani
tudom az ütéseit.
Megfordul a fejemben, hogy túl közel vagyunk a
lépcsőhöz. Mindketten leeshetünk, lerúghat, vagy akár én
is őt…
Bassza meg, nem, hova gondolok? Már így is van egy
csomó ember, aki azt hiszi, én gyilkoltam meg Athenát. Ha
a rendőrség a lépcső alján talál rám, Candice összetört teste
mellett – na, abból hogy magyarázom ki magam?
Egy halk hang azt suttogja: Könnyedén, hogy máshogy.
 Futni mentünk. Mindketten ehhez öltöztünk, ezt nem
nehéz elhinni. A lépcsőfokok csúszósak voltak, hiszen
esett, és Candice megbotlott. Simán volna időm eldugni a
kamerákat, mire a mentő ideérne. A Potomacba hajíthatnám
az egész hátizsákot – vagyis nem, mégsem, nem bízhatok a
szerencsében. Jobb, ha csak elrejtem a Georgetown
környékén, aztán majd később visszaszerzem. Ha Candice
nem tud beszélni, ki gyanakodna rám?
Elcseszett dolog ez, tudom. De túlélnék egy gyilkossági
nyomozást. Amit nem élnék túl, az az, amit Candice tenne
velem, ha élve kikerülne ebből a helyzetből.
Candice egyre ernyedtebben küzd ellenem. Fárad. Én is,
viszont én nagyobb vagyok, és nehezebb is – végső soron
csak ki kell fárasztanom. A földre szorítom a csuklóját, a
térdemet a mellkasába nyomom. Nem akarom megölni. De
ha mozdulatlanná tudom tenni, akkor le tudom szedni róla
a hátizsákját, és átnézhetem, van-e benne még valami
rejtett felvevőeszköz. Ez szuper lenne, mert akkor
mindketten épen és sértetlenül távozhatnánk innen. De ha
nem, és addig fajul a helyzet…
Candice sikít, majd az arcomba köp.
– Szállj le rólam!
Nem engedek.
– Csak add ide – zihálom. – Add ide, és…
– Te kibaszott kurva!
Beleharap a csuklómba. Fájdalom nyilall végig a
karomon. Meglepve hátrahőkölök. Vért fakasztott – Jézus
isten, csupa vér a foga és a karom. Candice még egy utolsót
üt felém. A térdem lecsúszik a mellkasáról. Kitör alólam,
összehúzza magát, majd gyomron rúg.
A lába hatalmas erővel csattan belém – sokkal
nagyobbal, mint amit kinéztem ebből a pici testből. Nem fáj
annyira, inkább csak megdöbbent: kipréseli a tüdőmből a
levegőt. Hátratántorodom, a karommal vadul kalimpálok,
de a szilárd talaj, amiről azt hittem, mögöttem van,
valójában nincs ott.
Csak a puszta levegő.
 Huszonnégy
A Z ORVOSOK NÉGY NAP

és
múlva engednek ki a kórházból,
miután a helyére rakták a kulcscsontomat és a
bokámat, megmutattam, hogy képes vagyok
elugrándozni segítség nélkül egy autóig. Nem úgy fest,
hogy szükségem lenne sebészeti beavatkozásra, de két hét
múlva vissza kell mennem kontrollra, hogy megnézzék,
lett-e bármi is az agyrázkódásomból. Ez az egész
hercehurca több ezer dollárba fáj nekem még a biztosítással
együtt is, bár azt hiszem, hálásnak kéne lennem, hogy ilyen
könnyen megúsztam.
Egy rendőr sem állt az ágyam mellett, amikor magamhoz
tértem. Sem nyomozó, sem újságíró. Megcsúsztam a jégen
futás közben, azt mondták. Egy névtelenségbe burkolózó
irgalmas szamaritánus talált rám, és kihívta a mentőket a
telefonom vészhelyzeti funkciójával, de az illető eltűnt,
mire a mentőautó megérkezett.
Candice tökéleteset alakított. Minden vád, amit
felhozhatnék ellene, alaptalan volna. Kívülről nézve
idegenek vagyunk egymás számára. Az utolsó e-mail-
váltásunk évekkel ezelőtt történt. Nincs meg a
telefonszáma. Nincs jogom rossz szándékra gyanakodni,
mert mégis, mi lenne a motiváció? Napok óta viharos az idő,
az eső addigra már rég elmosott minden ujjlenyomatot,
minden bizonyítékot a kamerájáról. Ha valahogy tudnám
bizonyítani, hogy Candice volt ott a lépcsőnél aznap este,
abból is csak többkörös szóbeli tanúskodás kerekedhetne,
ami mindkettőnknek több ezer dolláros perköltséget
jelentene. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy én is
okoztam pár lila foltot Candice-nek – zúzódásokat, amiket
gyaníthatóan jó durvának mutatva kétségkívül
dokumentált. Semmi sem garantálja a győzelmemet.
Nem. Ami most történni fog, a nyilvánosság előtt fog
megtörténni.
A lakásom felé haladó Uber-fuvarom közben rákeresek
Candice nevére, ahogy azt megteszem pár óránként azóta,
hogy felébredtem. Úgy gondolom, csak idő kérdése.
Szemtanúja akarok lenni a pillanatnak, amikor lehozza a
sajtó. Most pedig a szalagcím, amelyre vártam, ott pislog
rám a találatok tetején. Egy friss interjú jelent meg a New
York Timesban: „Candice Lee korábbi szerkesztő Athena
Liuról, Juniper Song Haywardról és a korszak nagy
beismeréséről”.
Őszintén le vagyok nyűgözve. Nemcsak, hogy Candice-
nek sikerült felsrófolnia magát segédszerkesztőből
szerkesztővé, de borzasztó nehéz a New York Timesszal négy
nap alatt leközöltetni egy cikket, pláne egy irodalmi
civódásról, ami már hónapok óta nem téma a sajtóban. Még
Adele Spark-Sato sem tudta elérni, hogy a véleménycikkei
megjelenjenek az NYT-ban; mindig a Voxszal vagy a Slate-
tel, vagy isten ments, a Reductress-szel kellett beérnie.
Candice-nek azonban van valamije, ami senki másnak
nincs: videófelvétele.
 Az interjút követő utolsó bekezdés megemlíti, hogy
Candice épp egy erről az ügyről szóló emlékiraton dolgozik.
Hát hogy a viharba ne! Még csak most kezdte el, de a hírek
szerint már „rengeteg kiadó izgatottan érdeklődik” a kézirat
iránt. Az Eden is szerepel a listán, amelyik a Candice
ügynökét megkereső kiadókat sorolja. A cikk végén magát
Daniellát is idézik: „Természetesen nagyon szeretnénk Ms.
Leevel együtt dolgozni. Ideális módja lehetne annak, hogy
jóvátegyük a dolgokat, hiszen mi is szerepet játszottunk
ebben a tragédiában, amit mélységesen sajnálunk.”

ÍME HÁT: KIVÉGEZTEK.

Egy héten át, aztán még egyen fájdalomcsillapítókon és
altatókon élek. A tudatos lét átok. Csak enni kelek fel. Nem
érzem az étel ízét a számban. Mogyoróvajas szendvicsen
tengődöm napokig, majd pár nap múlva már a
mogyoróvajjal sem foglalkozom. A hajam kócos és zsíros
lesz, de már a megmosás gondolata is végletekig kimerít.
Megteszem a legminimálisabbat, ami szükséges a
létfenntartáshoz, de semmi cél nem lebeg a szemem előtt,
semmi, amire várhatnék azonkívül, hogy ellebegek a
lineárisan haladó idő kegyetlen, lassú folyamában. Azt
hiszem, ezt nevezné Giorgio Agamben „puszta életnek”.
A balesetemről szóló hírek bizonyára körbejárták az
internetet. Marnie ír Akartam jelentkezni.
nekem:
Hallottam a balesetről, jól vagy? Úgy veszem, csak
azért írt, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, ha
meghalnék. Nem válaszolok.
 Ezenfelül egyetlenegy ember sem veszi fel velem a
kapcsolatot. Anya és Rory mindent félredobva azonnal
jönne hozzám, amint elmondanám nekik, mi történt, de
inkább vájnám ki a szememet egy csavarhúzóval, mint hogy
bármit is el kelljen magyaráznom nekik. Pittyeg a
telefonom valamelyik este, de csak a futárgyerek keres a
vécépapírjaimmal, én pedig a párnámba sírok, és
mélységesen sajnálom magam.
Amikor elfogy a fájdalomcsillapító, és szembe kellene
néznem a gondolkodás kínjával, inkább zsibbadtan, a
Twittert görgetve múlatom az időt. Az idővonalam most is
csupa gyelemre éhes szerzővel van tele. Könyvajánlat.
Kész a borító. Kiemelt értékelés. Ajándékpéldányok a
Goodreadsen. Könyörgés az előrendelésért. Egy romantikus
regény borítóján két fehér főszereplő díszeleg, és annyira
hasonlít egy másik romantikus regény borítójára, hogy a
Twitter népe képtelen eldönteni, hogy most a szerzőkre, a
kiadókra, a gra kusokra, vagy úgy általában a Fehér
Felsőbbrendűségre legyen dühös.
Az egész bűzlik a kétségbeeséstől, de nem tudok
félrenézni. Ez az egy dolog maradt, ami ahhoz az egyetlen
világhoz köt, amelyhez még valamelyest tartozni szeretnék.
Nem zavarna a magány – megszoktam, hogy egyedül
vagyok, mindig is egyedül voltam –, ha tudnék írni. De
képtelen vagyok. Most nem, hogy tudom, valószínűleg már
ügynököm sem lesz soha. És mi egy szerző az olvasói
nélkül?
 Korábban már elgondolkodtam rajta, hogy az eltörölt
szerzők – és ezalatt a jó okkal kiközösített szerzőkre
gondolok, akik szexuális zaklatást követtek el, vagy
rasszista megjegyzésekkel dobálóztak – mit érezhettek,
amikor jégre tette őket a kiadójuk. Néhányan megpróbáltak
visszakapaszkodni a hátsó ablakon át: általában szegényes,
magánkiadásos próbálkozásokkal vagy bizarr, szektaszerű
írótáborokkal. De a legtöbben csendesen elvesztek az
éterben, és csak pár unalmas, az eseményeket összefoglaló
szalagcímet hagytak maguk után. Szerintem új életet
kezdtek, új szakmákba fogtak. Lehet, hogy irodai munkát
végeznek. Vagy ápolónők, tanárok, ingatlanosok, szülők
lettek. Kíváncsi vagyok, mi fordul meg a fejükben, amikor
elsétálnak egy könyvesbolt mellett, felhorgad-e bennük az
emésztő vágy azért a tündérországért, ahonnan
kitaszították őket.
Geoffnek például, ha jól sejtem, végül összejött a
visszatérés. De Geoff egy gazdag, jóképű, heteró fehér srác.
Geoffnek végtelen számú lehetősége van hibázni. Velem
nem ennyire elnéző a világ.
Komolyan fontolgatom az öngyilkosságot. Késő éjszaka,
amikor az idő terhe túlzottan súlyos, szén-monoxid és
borotvapengék után kutakodva találom magam. Elméletben
egyszerű útnak számít, amelyre lépve kiszabadulhatok
ebből a fojtogató sötétségből. Legalább a gyűlölködőim is
pocsékul éreznék magukat. Nézzétek, mit műveltetek.
Nézzétek, hova kergettétek. Hát nem szégyellitek magatokat?
Nem akarnátok visszaszívni mindent, amit mondtatok?
 De túl nagy macerának tűnik az egész, és legyek
bármilyen reményvesztett is, képtelen vagyok megbékélni
azzal, hogy utolsó szó nélkül távozzak ebből a világból.

EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB Candice eladja szókimondó

emlékiratának ötletét a Penguin Random House-nak
fájdalmas, hét számjegyű összegért.
A szerződés bejelentéséről a kommentekre tekerek.
Néhányan kárörvendően ünnepelnek; mások
ellenérzésüket fejezik ki, hogy így ki kell árusítani egy
fájdalmas, személyes tragédiát. Páran hitetlenkednek, hogy
egy elsőkönyves szerző hogyan kaphat ekkora előleget egy
olyan könyvért, ami még nem is létezik.
Nem fogják fel. Nem az számít, hogy Candice mennyire
jó író. Ki tudja, képes-e összefűzni két bekezdést? És mégis,
kit érdekel? Athena és én bekerültünk az országos hírekbe.
Mindenki, és mindenki anyja is meg fogja venni és el fogja
olvasni ezt a nagy leleplezést. Hónapokig csücsül majd a
bestsellerlisták legtetején. Biztos, hogy a könyvkiadás
egyik legnagyobb izgalmat kiváltó könyvévé válik, és
amikor ez ténylegesen megtörténik, a nevem
végérvényesen bemocskolódik. Örökre én maradok az író,
aki elrabolta Athena Liu örökségét. A zakkant, irigy,
rasszista fehér nő, aki ellopta egy ázsiai lány munkáját.
Nehéz elképzelni ennél totálisabb, mindent
megsemmisítő vereséget.
Az elmém ekkor azonban vicces dolgokat csinál.
 Nem hullok a kétségbeesésbe. Semmi nyoma egy
közelgő pánikroham árulkodó jeleinek. Sőt, inkább az
ellenkezője: tökéletesen nyugodt vagyok, már-már zen
szinten. Érzem, hogy élek. Mondatokat alkotok,
szófordulatokat álmodom meg, egy ellennarratíva
körvonalait skiccelgetem. Kegyetlen megtévesztés áldozata
vagyok. Addig kaptam a nyakamba a cyberbullyingot, a
zaklatást és a manipulációt, amíg elhitették velem, hogy
megőrültem. Candice Lee elvette tőlem az elhunyt barátom
iránt érzett szeretetemet, majd valami ocsmány és
borzalmas dologgá formálta. Candice az, aki kizsákmányolt
engem a művészetéért, nem pedig fordítva.
Mert ha Candice bemutatja a videófelvételeket, akkor
azt is felfedi, hogy ott volt Az ördögűző lépcsőjénél aznap
este, amikor lezuhantam. És akkor már nem kérdés, ki
hívhatta a mentőket. Ez pedig lehetőséget ad nekem rá,
hogy megvádolhassam őt.
Az igazság képlékeny. Mindig akad egy újabb mozdulat,
amivel elferdítheted a sztorit, egy újabb homokszem, amit
az elbeszélés gépezetébe szórhatsz. Ennyit már
megtanultam mostanra, ha mást nem is. Candice megnyerte
ezt a kört, de nem hagyom, hogy elhallgattasson.
Rámutatok mindenki számára, aki csak ránk gyel, hogy
mit lehet, és mit nem szabadna elhinniük. Aláásom Candice
minden kijelentését, új motivációt tulajdonítok neki, és
megváltoztatom az események sorrendjét. Másféle
beszámolót nyújtok át nekik, amely épp azért lesz hihető,
mert igazodik ahhoz, amit a közönség mélyen belül tényleg
hinni szeretne: hogy semmi rosszat nem tettem, és hogy ez
a mese már megint a gonosz, önző, követelőző emberek
koholmánya, akik rasszizmust látnak ott is, ahol valójában
nincs. Ez az eltörléskultúra veszélye. Nézzétek meg a
gipszemet. Vizsgáljátok meg a kórházi számláimat.
Megalkotok és eladok egy történetet arról, hogy a kiadói
nyomás hogyan lehetetleníti el az elismerést fehér és nem
fehér szerzők számára egyaránt. Hogy Athena sikere
teljességgel előre legyártott volt, és nem volt más, csak egy
kalapra tűzhető bokréta. Arról, hogy az átveréssel – mert
nevezzük inkább átverésnek, mint tolvajlásnak – valójában
azt próbáltam bemutatni, mennyire romlott már alapjaiban
is ez az egész szakma. Hogy mindent összegezve én vagyok
a hős.
Megtervezem a következő lépéseim. Először is írok egy
tömör összegzést. Azzal nap végére kész is leszek, talán
holnap reggelre, ha nagyon elfáradnék. De aztán a hét
végére gatyába rázom az egészet, és elküldöm Brettnek,
feltételezve persze, hogy Brett még nem dobott ki. Ha
viszont kirúgott, akkor megkérem, hogy hívjon fel, és
személyesen összefoglalom neki. Bolondság lenne nemet
mondania.
A következő nyolc hetet azzal fogom tölteni, hogy a
gondolataimmal és az emlékeimmel rkálom tele a lapokat.
Nem használhatok fel anyagokat az álönéletrajzomból, mert
abban kész voltam magam gonosznak beállítani pusztán a
szórakoztatás kedvéért. Ebben a verzióban a megváltást
keresem. Látniuk kell a történteket az én szemszögemből is.
Athena pióca volt, egy vámpír, egy szellem, aki nem enged;
Candice pedig a hibbant, önjelölt helyettese. Én ártatlan
vagyok. Az egyetlen bűnöm, hogy túlságosan szeretem az
irodalmat, és nem hagytam Athena igencsak félkész
munkáját kárba veszni.
A kézirat egy katyvasz lesz, de nem baj – az egész helyzet
egy nagy katyvasz. Fontosabb, hogy addig üssem a vasat,
amíg meleg. Brett és én majd kitakarítjuk a
félrepötyögéseket, ahogy tudjuk, aztán kiajánljuk a
kéziratot. Valaki megveszi majd a történetet. Még az is
lehet, hogy az Eden – simán dolgoznék együtt újra
Daniellával, feltéve, hogy térden csúszva és pénzkötegekkel
a kezében járul elém. De remélem, lesz választásom. Sok
szép ajánlat. Megversenyeztetjük. Meglepődnék, ha ez a
kézirat kevesebb pénzért kelne el, mint bármelyik másik
korábbi munkám.
Egy évvel később pedig minden könyvesboltban ott
leszek. Az első pár kritika legjobb esetben is szkeptikusan
fogadja majd, legrosszabban meg károsnak tartja. A fehér
nő mindenről kipakol! June Hayward megírta az emlékiratot,
amire egyikünknek sincs szüksége, pusztán azért, mert ez az
őrült nem tudja, mikor kell abbahagyni. Diana Qiu felkapja a
vizet. Adele Sparks-Sato meg istentelenül kiakad.
De valahol majd néhány kritkus jobban is megnézi
magának a könyvet. Az árral szembemenő véleményeket
közölnek majd, mert a kattintáshajhász szerkesztők
imádják az árral szembemenő véleményeket. Mi van, ha
mindannyian rosszul értettük? És a kételkedés csírájához
csak ennyi kell. Az internet népe, amely imád veszekedni
csupán a veszekedés kedvéért, keresni fogja az
ellentmondásokat Candice történetében. Megkezdődik a
bemocskolási szezon. Mind a sárban végezzük, és amikor
majd elül a por, csak egy kérdés marad: Mi van, ha Juniper
Songnak igaza volt?
És ekkor, idővel, mindez újra az én történetemmé válik.
 Köszönetnyilvánítás
A Sárga döntő részben horrorregény egy ádáz versenyre
épülő iparágban érzett magányról. June-nal és Athenával
ellentétben én hálás lehetek azért, hogy az engem támogató
barátaimnál, családtagjaimnál és kiadómnál dolgozó
munkatársaknál csodálatosabbat egyetlen író sem
kívánhatna magának. Sorban meg is köszönöm
mindenkinek. Köszönöm a William Morrow és a Borough
Press zseniális kollégáinak, akik a rkálmányaimból
könyvet barkácsolnak: May Chennek, Ann Bissellnek,
Natasha Bardonnak, David Pomericónak, Liate Stehliknek,
Holly Rice-nak, Danielle Bartlettnek, DJ DeSmyternek,
Susanna Pedennek, Robyn Wattsnak, Vicky Leechnek,
Elizabeth Vazirinak, Mireya Chiribogának és Alessandra
Roche-nak. Otthonná varázsoljátok számomra a
HarperCollinst. Hálás vagyok a Liza Dawson Associates
csapatának, akik minden egyes lépésemnél mellettem
álltak: Hannah Bowmannek, Havis Dawsonnak, Liza
Dawsonnak, Joanne Fallertnek és Lauren Bankának.
Köszönöm Farah Naz Rishinek, Ehigbor Shultznak,
Akanksha Shah-nak, James Jensennek, Tochi
Onyebuchinak, Katicus O’Nellnek, Julius Bright Rossnak,
Taylor Vandicknek, Shirlene Obuobinak, valamint a
komplett I Pomodorinak, hogy sokat nevettünk együtt, és
hogy sosem javasolták, hogy fogjam vissza magam. Emily
Jin, Melodie Liu és Moira De Graef – drága bajtársaim –,
nektek hála vagyok még épeszű. A Bunkernek köszönöm,
hogy mindig fordulhattam hozzá, és meg tudott nevettetni.
A könyvesboltok számomra örökké mágikus helyek lesznek
– hálás vagyok minden könyvesboltnak és könyvárusnak,
aki lelkesen ajánlotta a könyvemet az olvasóknak, de
különösen a Waterstones Oxfordnak, a Barnes & Noble
Milfordnak, a Mysterious Galaxynek, a Porter Square
Booksnak és a Harvard Book Store-nak, ahol Emmaline
Crooke és Lily Rugo a jók közt is a legjobbak. Köszönöm
Anyának és Apának, hogy engem megelőzve, vehemensen
hittek az alkotásom sikerében. És természetesen köszönöm
Bennettnek, hogy a szerelme tisztán megvilágítja
számomra, mi számít igazán.
 A szerzőről
Rebecca F. Kuang 1996-ban született
Kantonban, a szüleivel 2000-ben
telepedtek le az USA-ban. A
Georgetown Egyetemen nemzetközi
történelemből diplomázott, a
Cambridge-i Egyetemen Kína
hadászatáról, háborúiról és
történelmi traumáiról végezte
tanulmányait, majd a Yale-en vett
részt PhD-képzésben kelet-ázsiai nyelvekből. Az első,
Mákháború című fantasyje a megjelenését követően
elnyerte a Crawford- és Compton Crook-díjakat, valamint
jelölték a Nebula-, World Fantasy-, British Fantasy- és
Locus-díjakra. Egy évvel később, 2020-ban Kuang elnyerte
a legjobb új szerzőnek járó Astounding-díjat, a trilógiának
pedig elkeltek a meg lmesítési jogai. Az ezt követő, Bábel
című regénye az amerikai nemzeti eladási lista és a New
York Times sikerlista első helyén nyitott, később pedig
kitüntették a Nebula- és British Book-díjakkal. Kuang
legújabb regénye, a Sárga az első nem fantasy műve: a
napjainkban játszódó, szépirodalmi stílusban írt történet a
modern könyvkiadás kellemetlen világába nyújt
bepillantást..
 A szerző eddig megjelent művei az Agave
Könyvek gondozásában
Mákháború-trilógia:
Mákháború
Sárkányköztársaság
A lángoló isten

Bábel, avagy az erőszak szükségszerűsége

Az Agave Könyvek megvásárolható e-könyveit megtalálja a

DiBookon.
 Jegyzetek
1 Kínai nacionalista csoport, nevüket egy nyíltan
nacionalista kínai honlap rózsaszín színeiről kapták.
2 Keményvonalas sztálinisták-kommunisták. Nevük az
1956-os magyar forradalom leverésében szerepet játszó
tankokra utal. Angolszász szleng, bevett magyar
megfelelője egyelőre nincs.
3 Jelentése: segg.
4 Az aranylázban égő, Észak-Amerikába vándorolt kínaiak
utaltak így főképp Kaliforniára és Brit Kolumbiára.