Az én csodálatos olvasóimnak, akik annyira szeretik a

Facebook-oldalamon futó Szörnyesszerdákat,

hogy gyakorlatilag kikövetelték ezt a történetet.
 Volt idő, mikor a csapadékról úgy tartották, hogy
jóakaratú istenek és istennők ajándéka, akik nappal
felhőként élnek, éjjelente pedig esőként, örökké úton
föld és menny között.

Történelmi áttekintés

Japán történelmében a sógun eredetileg a

császár által kinevezett hadvezér, a szamurájok feje,
akinek funkciója az 1200-as évektől fokozatosan
átvette a tényleges politikai hatalmat, és emiatt a
császár hivatala csupán tiszteletbeli maradt. Bár
politikai befolyása valóban nem volt, a császárt mint
az istenek leszármazottját és a sintó főpapját
mindvégig óriási tisztelet övezte.
Az 1470-es évekre az akkori uralkodó sógunátus
azonban fokozatosan elveszítette befolyását, és
feudális anarchiába lökte Japánt, amit ők a hadakozó
fejedelemségek korszakának neveznek. Gyakorlatilag
megszűnt a központi hatalom és a kormányzás, és
több mint százharminc éven át folyamatos
háborúskodások, csatározások folytak csaknem
kétszázötven, egymástól függetlenedett
tartomány között, amelyek élén kiskirályokként
uralkodtak az egykori földesurak, a daimjók.
A sokszor utolsó emberig tartó harcokban végül
Tokugava Iejaszu marad talpon, aki 1603-ra
újraegyesíti az ország nagy részét, és szigorú békét
teremt. Az Edo-kor vagy más néven Tokugava-
sógunátus az ő dinasztiájának katonai kormányzata,
amely 1867-ig uralja Japánt „a császár nevében”.
 ELSŐ FEJEZET

Sosem lett volna szabad megbíznom egy rókában.

Lassan fél napja a megfigyelőállásomon lapulok a
hóesésben, mostanra mindenem átfagyott és
elzsibbadt, a hátamra akasztható útiládám pedig,
amit a bokrok közé rejtettem, kezd hozzáfagyni a
talajhoz.
Anélkül, hogy felegyenesednék guggoló
helyzetemből, a súlyomat lassan átteszem az egyik
lábamról a másikra, az ujjaimat pedig óvatosan
kinyújtom és behajlítom a neko-te, a fémkarmokkal
ellátott kesztyűm alatt. A szememet továbbra sem
veszem le a hegy lábánál elterülő falu bordélyának
bejáratáról. Ha a nyestkutya lelepleződik és szökni
próbál onnan, egész biztosan felém veszi az irányt,
mert ez a legrövidebb út a sűrűbb erdő felé. De
reggel óta nincs semmi mozgás az épület körül. Az
efféle intézményekben épp a napkelte hozza el a
pihenés idejét.
Tekinthetem úgy is, hogy végre élesben is hasznát
veszem a kiképzésem azon részének, amit eddig még
csak odahaza, a nindzsák iskolájában gyakoroltam.
Türelem, figyelem, fegyelem. Az erényekre irányuló
feladatokat mindig szerettem az oktatásom során,
mert segítenek elhinnem, hogy egy nap talán én is a
busidó útját járhatom majd.
A méreg már kevésbé. Az efféle cselszövés
alantas, de ezúttal nem volt más választásom. Egy
trükkös alakváltót egyenes harccal elkapni szinte
lehetetlen, így viszont aggódhatok, hogy jól mértem-
e ki az adagot valakinek, aki hol borz, hol férfiember
méretű. Mivel szükségem van rá, csak annyi mérget
rejtettem az italába, hogy a fickó legrosszabb
esetben is megússza egy oltári hányással és egy pár
napos gyomorrontással. Ez a minimum, amit valaki
megérdemel egy egész hetes tivornya után, nem?
Együttérzek a szajhákkal. Egyáltalán, hogyan bírta a
tempót? Miféle férfitest az, amelyiknek nincsenek
korlátai…
A bordély mögötti szűk utcában fények
lobbannak, amik ilyen távolságból is elvakítanak egy
pillanatra, hunyorognom kell. Hamarosan ki tudom
venni az összeverődött falunépét. Fáklyák, botok,
vasvillák… A fenébe, a kocsmárosnak eljárhatott a
szája arról, amit megtudott tőlem a kedves
vendégéről! A végén még valóban meg kell
mentenem ezt az átkozott alakváltót!
Ekkor kivágódik az ajtó. Néhány másodpercig
nem látok odabentről semmit, csak sötétséget, az
emberek pedig már az épület oldalánál járnak. Az
idegességtől megfeszül a gerincem.
Ebben a pillanatban kiront a kuplerájból egy
nyestkutya, sötét alakja olyan a havon, mint
tintapaca a fehér papíron. Tehát igaz! Elégedetten
összeszorítom az öklömet, de nem nyugodhatok, a
sarkon beforduló tömeg is megpillantja az állatot, és
az ekkor kirohanó, hőzöngő csapos vezetésével futva
a nyomába iramodnak.
Néhány prostituált kievickél az ajtón, a kimonóik
szivárvány habbá keveredve örvénylenek a
megvadult tömeg közepén. Mintha megállítani
próbálnák az embereket, nem bujtogatni őket, ami
érthetetlen, hiszen már rájöhettek, hogy a tanuki
hamis pénzzel fizetett, ahogy az a fajtája szokása. Ez
a példány pedig napokon át kedvét lelte bennük,
még ha emberi formában tette is.
 A gondolatra ismerős hányinger kúszik fel a
nyelőcsövemen. Megrázom a fejem, és óvatosan
kifújom a levegőt. Hűség, becsület, önfeláldozás.
Elképzelem a régi gyakorlatot, ahogy egy vízzel teli
vödröt lefelé engedek a kút mélyébe, lassan, hogy
egy csepp se billenjen ki belőle. Türelem, figyelem,
fegyelem. Ezekre gondolok, és a torkom lassan
megnyugszik. Épp időben, a parasztok már
hátrahagyták a nőket, akik most tétován bámulják az
eseményeket, mintha legalábbis a szerelmesükért
aggódnának. Mennyire ostobák. Hogyan sajnálhatják
meg, ha csak kötelességből voltak vele, és még át is
verte őket? Ennyire nem lehetett ügyes!
A nyestkutya a hegy felé tart. Hatalmas
bundájában innen csak apró foltnak tűnik, ahogy a
havat szeli, és ahogy terveztem, épp felém rohan,
négy lábával jócskán megelőzve a falusiakat.
Valóban elterveztem. A fákkal sűrűn benőtt meredek
sziklák között csak egyetlen ösvény halad. A rajta
keresztben lekaszabolt ágak alatt a nyestkutya
könnyedén átfér, az embereket viszont némileg
lelassítom azzal, hogy át kell mászniuk közöttük.
Éppen csak annyira, hogy legyen időm szót ejteni a
tanukival, de még kellőképpen féljen attól, hogy
elkapják. Különben esze ágában sem lenne alkut
kötni velem.
Ha a méregtől rosszul is érzi magát, viszonylag
gyorsan közeledik, átbújik a törött ágak alatt, és
továbbra is a legkönnyebb útvonalon, az ösvényen
iszkol. Gyakorlatilag kijelöltem az útját, és még csak
nem is sejti. Eljátszottam a gondolattal, hogy
kitegyek egy csapdát is, de ha eltöri a lábát, a végén
még a karomban cipelhetem, és az… szörnyen
megalázó volna. Tudnia kell, az elejétől fogva, hogy
ebben az együttműködésben én irányítok, és nem ő.
Ekkor ér oda, ahol a fák között rejtőzöm, és egy
pillanatra megtorpan. Van itt egy barlang, néhány
lépésnyire tőlem, a csapás túloldalán. Ösztönösen
vonzó lehetőség a számára, de tudnia kell, hogy az
emberek elsőként ott fogják keresni. Könnyedén
kifüstölik, ha nincs másik kijárat, márpedig nincs,
ellenőriztem.
Futhatna tovább a csúcs felé is, letérhetne az
ösvényről, de egyre kevesebb az ereje a méregtől
meg a kisállattá alakulástól. Ezért nem tudja
mondjuk élettelen kőnek sem feltüntetni magát,
amire tanukiként képes lehet. Még egy átalakulás
valamivé, és esetleg úgy marad néhány évszázadra.
A harmadik lehetőség a bogas cserjék a szakadék
szélén, ahol szintén sarokba szorulna. Leszámítva,
hogy itt vagyok én is.
Felőlem fúj a szél, meg sem kell szólalnom. A
tanuki felém kapja bolyhos pofácskáját, ami most
olyan ártatlanul fest! Összehúzott szemmel tesz
néhány lépést az ellenkező irányba. Kicsinek és
védtelennek tűnik, ahogy beleszimatol a levegőbe.
Szándékosan megmozdulok, hogy a testem
körvonalait a hófehér nindzsaegyenruhám ellenére
is biztosan ki tudja venni a hóesésben, de a szemem
lesütöm, hogy a szokatlan színe ne terelje el a
figyelmét. Nincs most időnk ilyesmire.
– Én segíthetek – térek gyorsan a lényegre, és
idegesen alább pillantok a hegyoldalban közeledő
lángcsóvák felé. A nyestkutya elhátrál, és újra a
barlangot méregeti mint lehetőséget.
– Rossz bőrben vagy, csak rád kell nézni –
folytatom, mert honnan is tudhatnám, hogy
pocsékul érzi magát? – Add fel az álcád, és engedd,
hogy segítsek! Nem kell megbíznod bennem,
legalábbis nem nagyon. Kössünk alkut, úgy sokkal
tisztább!
Az emberek hangja viharos szélzúgássá erősödve
vesz körbe minket. Szétváltak, ez most már
hajtóvadászat. A tanukinak döntenie kell, mégpedig
azonnal. Megkönnyítem a dolgát.
– Nem önzetlenül ajánlom magam, bevallom. Én
segítek neked, te pedig nekem! Ha elkísérsz
Szakaiba, és megkeresel velem egy fontos családi
ereklyét, rám bízhatod magad, esküszöm!
Gondoskodom rólad, és nem esik semmi
bántódásod! Meg tudlak védeni!
Mivel még mindig nem mozdul, meggondolom
magam, és elengedem a korábbi óvatosságom. Egy
lapra teszek fel mindent, elvégre mindketten
kívülállók vagyunk: ráemelem a tekintetem. A bal
kezemmel lehúzom a maszkom, a jobbomat a rövid
kardomra csúsztatom. Ha megrémül tőlem és mégis
tovább menekül, harcolnom kell érte az üldözőivel.
Ha nem riasztja a látványom és marad, még
megúszhatjuk az összecsapást.
Nem tudok semmit leolvasni róla, a szeme körüli
maszkszerű folt árnyékba vonja a pillantását. Végül
az utolsó lehetséges másodpercben megindul felém,
és dülöngélve a lábamhoz döcög. A maradék erejével
mögém vonszolja magát, épp, amikor az első kúp
alakú kalapok kibukkannak a sziklák közül.
Elengedem a nindzsatóm markolatát, és két
karmommal a derekamhoz erősített bugyromba
nyúlok a púderes szelencémért. Már a másik
irányból, a barlang felett is emberek bukkannak fel.
Mozdulatlanul fürkészem az egyre közelebb kerülő
vadászokat, de azt is érzékelem, hogy a nyestkutya
eltűnt a lábaim közül, helyette valami sokkal
magasabb lény emelkedik fel mögöttem. Az igaz
valója. A testmelege rátelepszik a hátamra, a levegő
beszorul és megáll közöttünk. Az ösztöneimmel kell
küzdenem, hogy ne nyúljak újra a kardomért,
forduljak meg és szegezzem a torkának. A szőrpihék
felborzolódnak a hátamon, ahogy nedves orra a
nyakszirtemet súrolja, forró lehelete pedig páraként
úszik az arcom elé, amikor rekedt hangon a fülembe
suttog:
– Nem bánom. Kössünk alkut!
Egy pillanatra lehunyom a szemem, és
felpattintom a szám elé emelt szelence fedelét.
Belefújok a vakító porba. Az apró szilánkok ezüstös
hókristályokként lejtenek táncot előttünk, elfedve
bennünket a világ elől. A szikrázó légfüggönyön túl
minden lelassul számomra, hozzáigazítom a
légzésem is, és egyetlen pillanatra
megkönnyebbülök.
Aztán felfigyelek a dübörgő szívverésemre. Hiába,
az nem akar megnyugodni. Mindig elárulja, ha nagy
bajban vagyok.
 MÁSODIK FEJEZET

Hosszú ideig állunk ott ledermedve. A tanuki

légzése akadozó, egyenetlen, de nem tehetek érte
semmit, amíg az emberek a környéken
motoszkálnak. Alaposan felforgatnak mindent, egy
részük a hegycsúcsra indul, mások a barlangot
derítik fel. Páran felénk is pillantanak, de minden
szélfuvallattal belefújok a púderes szelencémbe, így
nem fedeznek fel bennünket. A vakító széltől és
hóeséstől a szemük csípni kezd, a könnyeken
keresztül tompul a látásuk, kénytelenek elfordulni
az ellenkező irányba. Emlegetik, hogy a szokottnál is
cudarabb az időjárás itt a magasban, mi pedig
továbbra is szobormereven állunk.
Egyetlen hét alatt is alapos tartozást halmozhatott
fel a mögöttem megbúvó bestia, mert nem engedik
könnyen, hogy megússza. Evett, ivott, nőzött, a
fizetség pedig? Illúzió. Ezek a lények sohasem
fizetnek. Vagy ha meg is teszik, az mindig sárrá,
falevelekké, ürülékké lesz. Nekem is vigyáznom kell
vele. Ahogy a mesterem annyiszor mondta, ha
jókaiok és emberek kapcsolatba kerülnek egymással,
valaki mindig megfizet. Mindig. És általában nem ők.
Időnként megérzem a tanuki hátamnak feszülő
súlyát, mintha nem tudná folyamatosan tartani
magát, aztán újra eltávolodik tőlem. Akármilyen
csaló disznó, nem jó érzés, hogy én okoztam a
fájdalmát, még ha szükséges is volt. Az
ármánykodásom engem is ugyanolyan csalóvá tesz,
mint amilyen ő. Próbálok arra gondolni, hogy nem
kár érte.
Valamije hozzá-hozzáér a kardomon pihenő
kezemhez, és mivel kicsit szégyellem is magam, meg
nem is nagyon mozoghatok, hagyom.
Aztán lassan ellazítom az ujjaimat, és
szándékosan megérintem. Azt hiszem, a kezét, már
ha annak lehet nevezni ezt a karmos mancsot. Mint
az enyém a kesztyűben, csak számára ez a valóságos.
Félig olyan, mint egy ember, félig, mint egy állat, de
szükségem van rá, hogy tartsa magát és ne
buktasson le minket, úgyhogy nem hátrálok meg az
érintésétől, így biztatom, ha már nem szólhatok
hozzá. Azt hiszem, válaszul a tarkómnak támasztja a
homlokát, és rémisztő, hogy mennyivel
magasabbnak érzem magamnál. Ez egy szörnyeteg.
Az emberek egy része csalódott, egy része
elégedett, amiért néhányan közülük legalább egy
szérókot, azt a kisebbfajta kecskefélét elejtették, ami
vadon él ezen a szigeten. Szerencsére végül a
második csapat a meggyőzőbb, mind visszaindulnak
a faluba.
Egy darabig még nem mozdulok. A nyestkutya
sem szól, nem sürget, kivárja némán, amíg
keresztüllépek a közben leülepedő vakító
porfátyolon, ami ezúttal nagy szolgálatot tett. Ekkor,
akár egy darab fa, végigvágódik mellettem a földön.
Létezik, hogy állva elaludt volna? Görcsösen
összerándul, majd prüszkölve rám emeli hóval
borított pofáját, és ülő helyzetbe tornássza magát.
Ez az első bake-danuki, varázserővel bíró
nyestkutya, akit életemben látok, és egyáltalán nem
úgy néz ki, mint a fondorlatos és kegyetlen jókaiok
egyike, akik pár száz éve pusztulásba sodorták az
előző sógunátust. Afféle rendíthetetlen és
legyőzhetetlen harcosnak sem tűnik, akik miatt több
mint százharminc éven át nem érhettek véget a
harcok a tartományok között.
Szinte csalódott vagyok. Nem hiszem, hogy
leplezni tudom a döbbenetemet, még akkor sem, ha
segítségemre siet a szürkülő égalja. A lény ugyanúgy
méreget engem, ahogy én őt, és egyikünk sem szól
semmit.
De nem hagyhatom, hogy megtévesszen a látszat,
hisz tudom, hogy nyolcféle módon is meg tudja
változtatni a külsejét. Az az állatszerű forma, amiben
először megpillantottam menekülés közben,
ugyanúgy egyfajta álca, mint amikor emberként
vegyül el közöttünk. Azt tanultam, valamivel
könnyebb fenntartania az előbbi formát, mint az
utóbbit, mert némileg hasonlít rá, ahogy most kinéz
– de ez az igazi arca. És akár tetszik, akár nem, el kell
ismernem, hogy ez a feltevés talán téves, mert
legalább ugyanannyira hasonlít ránk is, mint a
közönséges nyestkutyákra. A teste ugyan szőrös, de
ember méretű és formájú; a pofája állatias, az
állkapcsa előreugró, a tekintete mégis emberi, élénk
és értelmes, a fáradt mosolya is kedves. A válla
egyenes, izmos, a karja hosszú, a mellkasa széles, a
dereka vékony, egyáltalán nem pocakos, mint ahogy
annak lennie kellene, és alatta… az istenek kegyéből
nem látok semmit, mert legalábbis ebben a
szerencsés pillanatban egy derekára kötött zsák
elfedi az ölét.
– Mégis, nem takarnád el magad valamivel
rendesen? – Ez az első mondat, amit ki tudok nyögni
felé most, hogy szemtől szemben állunk. Vagyis hát,
ő nagy terpeszben üldögél előttem a földön.
Udvariasan félrekapom a pillantásom, de
visszanézek rá, amikor megüti a fülemet a dallamos
nevetése. Jól szórakozik a saját meztelenségén. –
Gusztustalan vagy! – korholom.
Törökülésbe húzza a lábait, amiken a kezén
lévőkhöz hasonló rövid karmok görbülnek, és
matatni kezd a derekánál. Aztán kiold valami
zsinórt, és belenyúl a batyujába, ami ettől elmozdul.
Most szörnyen hálás vagyok érte, hogy már
sötétedik, és talán kevéssé látható az arcom, mert
érzem, hogy elpirulok.
A tanuki zörög valamit a zsák szájánál, amiből
kihullik néhány falevél. Ezek kétségkívül a hamis
fizetőeszközei. Milyen alattomos. Aztán előránt egy
szakés butykost, a fogával kitépi a dugót, és messzire
köpi, mielőtt meghúzza a flaskát. Mivel valószínűleg
még mindig elhűlve bámulom, hozzáteszi:
– Ilyenkor már téli álmot kéne aludnom. Ezzel
tartom melegen magam. És gyógyszer is.
Rettenetesen beteg lehetek.
Úgy látom, már megmarad anélkül is, hogy
ellenszert adnék neki. Jobb, ha nem fedem fel, hogy
nem véletlenül futottunk össze. Igyon, ha az tényleg
segít rajta. Kicsit aggódok viszont, hogy nincs
olyasmi zsírtartaléka, mint számítottam, talán
hosszabb időre tönkretettem így a képességeit, mint
terveztem.
– Ezért vagy ilyen sovány? Mert télen is ébren
vagy?
Kicsit elhúzza a száját, és a szabad kezével tovább
matat a falevelek között a zsákban.
– Nem vagyok sovány. Csak nyúlánk. De valóban
sok extra energia kell az ébrenléthez ilyenkor. –
Előránt egy papirost, és felém nyújtja. – A
megállapodásunk.
Közelebb lépek, és ráncolom az orrom.
– Ez üres. Nincs ráírva semmi. – Hiába hunyorgok,
biztos vagyok a dolgomban. Ő ültében meghajol
kicsit.
– Nem is kell, mivel nem hazudok. Teljesítetted az
alkunk rád eső részét, most én jövök.
Az első mondattól akaratlanul is felhorkantok, a
szemem a zsákból kihullott levelekre siklik.
– Még hogy te nem hazudsz! Az egész életed csupa
csalás.
– Egy tanuki sosem fizet, ezt mindenki tudja.
Csalás akkor az még egyáltalán? – Persze hogy az! A
kilétét normális esetben sosem fedi fel, de inkább
ráharapok a nyelvemre. – És én ízig-vérig tanuki
vagyok, csak rám kell nézni, nem igaz? – Vajon
provokál?
Felemel egy falevelet a földről, és a homlokára
biggyeszti, mintha bemutatót akarna tartani.
Hátrébb lépek egyet, hogy befogadjam a teljes
látványát, és ellenőrizzem, tényleg ízig-vérig tanuki-
e. Némelyik rohadt alakváltó, mondjuk egy menyét,
még egy másik alakváltó formáját is képes felvenni.
Nem tudom persze, hogy felismerném-e a
különbséget, de ez itt most valóban úgy fest, mintha
a tankönyvből lépett volna ki. A fejéről ugyan
hiányzik a szalmakalap, de ott van helyette az a
levél, ami segíthetne neki az összpontosításban, ha
épp lenne már ereje az alakját megváltoztatni. Egy
ideig még nem lesz, úgy hiszem. Tágra nyílt szem,
ami a leírtakkal ellentétben remélem, valójában
nem lát meg mindent, csak amit szeretnék.
Különben komoly bajban vagyok. Felfelé kunkorodó,
mosolygós száj, ami segíti a jó kapcsolatteremtést. Ez
is működött neki, amíg fel nem bukkantam, nyilván
emberalakban is ugyanígy vigyorog. Egyik kezében
kitöltetlen kötelezvény, a másikban piásüveg, a
bizalom és az őszinteség jele. A lába között a
dudorodó zsák, ami falevelekkel van kitömve, és ez
persze teljességgel ellentmond az előző pontnak.
Amikor a kocsmárosnak megsúgtam, hogy a jómódú
vendége aranytallérai mind semmivé lesznek, még
nem tudtam, hogyan csinálja. Most már legalább
láttam az alapanyagot.
Kilépek oldalra és mögé nézek, mert egyvalami
mégsem stimmel.
– Állítólag nagy farkad van. A siker jelképe. – Ha
valamire, hát sikerre szükségem lenne ebben az
együttműködésben, de ennek itt nincsen semmilyen
lompos tartozéka a háta mögött, ami aggaszt. Mikor
négy lábon iszkolt, még volt neki.
Kajánul elneveti magát, és újra meghúzza az
üveget.
– Biztosíthatlak róla, szépségem, hogy nagy
farkam van és meglehetős sikereket érek el vele. De
mivel ma már akaratlanul is megbotránkoztattalak
egyszer – kicsit megemeli a derekára kötött leveles
zsákot, és megrázza maga előtt –, inkább fordulj el,
amíg magamra kapok valamit.
Megakad a levegő a torkomban, érzem, hogy újra
elpirulok, és zavaromban vita nélkül
engedelmeskedek. Még soha nem hívott senki
szépségemnek.
– Szóval, miféle családi ereklyét keresünk? –
Hallom, ahogy motoszkál mögöttem, valószínűleg a
feneketlen batyujában turkál, és nem tudom, miért,
de a szemem sarkából megpróbálok hátrafelé
leskelődni. Pedig tényleg nem vagyok kíváncsi a
pucér testére. Tényleg.
– Nintoku császár egyik tükrét – jelentem ki
határozottan. Abbahagyja a neszezést.
– Nintoku császár leszármazottja lennél? –
hangzik a gyanakvó kérdés.
– Természetesen nem – ismerem be.
– De hát azt mondtad, családi ereklyéről van szó.
– Azt nem mondtam, hogy az én családomé.
 Olyan mély csend a válasz, hogy muszáj
megfordulnom. Igyekszem nem bámészkodni
semerre, csak a tanuki pofáját fürkészem a sötétben,
mert nem lehetek benne biztos, mennyire
haragítottam magamra. Sajnos a szőr fedte arcjátéka
továbbra is kiismerhetetlen számomra, de
legnagyobb meglepetésemre újra elneveti magát,
miközben fejcsóválva megköti a hakamája derekát,
ami ezek szerint már valamikor akkor rákerült,
amikor diszkréten háttal álltam neki. Felülre csak
egy hanten kabátot kanyarít, mindenféle aláöltözet
nélkül.
– Hamis vagy, jó lesz vigyáznom! – Vigyorog, és
megvillan hófehér, méretes szemfoga. – A Mozu
sírcsoport negyvenhét kofunból áll. A császáré, ami
a legnagyobb, vagy tízezer lépéssel járható körül.
Tömör földpiramis, akár egy hegy. Mégis mit
szeretnél? Hordjam el az egészet, vagy inkább ássak
alagutakat bele a puszta kezemmel?
Őszintén? Ezekkel a bicepszekkel meg is tudná
tenni. Meglep, hogy nem próbál kibújni az
egyezségünk alól, mint akinek épp nincs más dolga,
mint nekem segíteni. Helyes, ha komolyan vesz, de
azért óvatos vagyok, nem akarok azonnal túl sokat
elárulni.
Én a sógunnak dolgozom. Ha a titok igaznak
bizonyul, és a császári család valóban jókaioktól
származik, ahogyan azt az ifjú császár feltételezi,
ennek a példánynak anélkül kell segítenie az
ügyemet, hogy megtudná, épp a fajtája
hatalomátvételét próbáljuk megakadályozni. De
kíváncsi vagyok, mennyit tud.
– Idefelé foglyul ejtettem egy kicunét.
Megerősítette, hogy a régi elbeszéléseknek
megfelelően Nintoku császár valóban nyolcvanhat
évig uralkodott és száznegyvenkét évesen halt meg.
Szerinte olyasféle lény volt, mint te. Alakváltó
tanuki, és csak egy másik alakváltó juttathat el a
koronaékszereihez, valamelyik különleges
formájában.
– Szóval elkaptál egy rókát – füttyent lenyűgözve.
Nem úgy néz ki, mint akinek bármi fogalma lenne a
tükör milyenségéről és valódi erejéről, de az sem
lepi meg, hogy letanukiztam a mennyei uralkodó
egyik felmenőjét. A következő pillanatban viszont
csóválni kezdi a fejét. – Aztán hittél neki. És
elengedted.
Igen. A róka nagyon meggyőző volt.
– Nem. Ahogy a mondás tartja, kicune nanabake,
tanuki hacsibake.
Ezen újra vigyorog.
– Elkaptál egy rókát, de mivel neki csak hét
különleges alakja van, nekem pedig nyolc, inkább
engem választottál – összegzi elégedetten, aprókat
dobolva feszes hasán.
Legalább kiderült, hogy a rókák néha azért mégis
igazat mondanak: a nyestkutyák tényleg sokkal
ostobábbak náluk. Lehet, hogy a kicune csúsztatott,
és akár ő maga is segíthetett volna nekem a tükör
előkerítésében, de semmi kedvem nem volt a
küldetés alatt végig a hátamat lesni, hogy mikor árul
el a kísérőm valami ravaszsággal. Azért jó választás
a tanuki, mert ha hazudik is, sokkal kevésbé
csavaros az észjárása. Egyszerűbb megvezetni.
– Persze. Azért választottalak téged, mert olyan
nagyszerű vagy – hízelgek az öntelt fajankónak,
miközben hátamra veszem az útiládám. Egy
pillanatig elgondolkodik, mintha a szavaim
komolyságát mérlegelné, aztán kijelenti:
– Azt hiszem, jól megleszünk! – Csuklik egyet. – A
nevem Renmu. – Kicsit megbillen, de mélyen
meghajol felém, amit mindössze egy biccentéssel
viszonzok. Biztos, hogy ittas.
– Szorana – mutatkozok be.
– Örvendek a szerencsének, Szorana hime. – Most
meg úrhölgynek szólít! – Köszönöm, hogy
megmentetted az életemet, amiért cserébe boldogan
a szolgálatodra leszek. Véghez viszem veled felettébb
furcsa és indokolatlan tervedet, amennyiben nem
találsz ki valami egyszerűbb és értelmesebb
viszonzást. – Kérdőn néz rám, kicsit úgy, mint valami
különös megszállottság áldozatára, mire megrázom
a fejem. – Nem? Nos, kár. Megpróbáltam.
Mindenesetre figyelmeztetlek, ez egy ilyen elrendelt
dolog. Ha netán valami kedvezőbb feltételt találnál
ki számomra menet közben, kénytelen leszek élni a
lehetőséggel. Ha előbb kérsz tőlem valami
könnyebbet, mint hogy Szakaiba érnénk, nem is
tudom, mondjuk rengeteg pénzt önmagad számára,
akkor lerovom a tartozásom, és az eredeti
megállapodásunk ugrik. A sors játéka már csak
ilyen.
Tényleg teljesen hülye. Bár a neveltetésem miatt
azonnal felismerem az őszinteségében rejlő
gyengeséget, a szívemen keresztülhasít valamiféle
irigy fájdalom. Egy trükkös alakváltó, aki
elhallgatások és hazugságok nélkül, bátran és
egyenesen beszél. Vajon milyen lehet így élni? Erre
vágytam egész életemben, de eddig soha nem
élvezhettem ilyesfajta kényelmet.
– Induljunk! – motyogom gyorsan. – Mielőbb
hagyjuk magunk mögött ezt a helyet, ahol majdnem
felkoncoltak. Biztos vagyok benne, hogy holnap
pirkadatkor felkészültebben indulnak a keresésedre.
Tudhatnád, hogy a falu egyben fizeti az adót a
földesúrnak, így a bordélyon kívül mindenki mást is
alaposan megkárosítottál. Ha nem muszáj, nem
szeretnék megverekedni érted.
 – Hm-hm – mereng a völgy felé pillantva. – Azért
akadtak itt olyanok is bőven, akik örültek a
jelenlétemnek. Ha tudni akarod, a hölgyek az ivóban
valószínűleg kiállnának ellened, hogy maradjak
még.
Uhh, jóságos szellemek! Az égre emelem a
tekintetem. Ha egész úton a hódításairól fog
anekdotázni, tükör ide vagy oda, magam nyúzom
meg a falusiak helyett!
 HARMADIK FEJEZET

A sors gonosz fintora, hogy épp, amikor

meguntam magányos napjaimat, az istenek ezt a
fura és bosszantó teremtést sodorták elém. Egész
életem alatt, ami – ha a juharfaként töltött százhúsz
év mozdulatlanságot is ide veszem – nem kevés, nem
láttam még ilyen fehér nőt. Mindene akár egy tál főtt
rizs: a haja, a bőre, a szempillája, a szemöldöke, még
a ruhája is. A szája is halovány, csak a szeme nem.
Az vörös, mint a mandzsu darvak feje búbja vagy a
havas hegyek mögül felbukkanó napkorong.
Első ránézésre akár hozzám hasonló, emberfeletti
lény is lehetne, de nem az. Legalábbis nem éreztem
annak, amikor a háta mögött álltam és engedtem
eluralkodni magamon a testemet facsaró kínt. Nem
sokra emlékszem, de amikor nekitámaszkodtam, a
tartása megfeszült, a haja csiklandozta az orromat,
és a nyaka bőre puha volt, és libabőrös a hidegtől.
Vagy tőlem.
Mellesleg enyhe lilaakácillat lengte körül, amit
korábban megpróbált némi citrusfélével, talán
juzuval lemosni magáról. Szeretem a lilaakácot.
Gyönyörű, de mérgező növény, engem pedig
kétségkívül megmérgeztek, ezt ne feledjük. Mostanra
se virágot, se citromot nem érzek, mert Szorana háta
verejtékezik a csomagja alatt, ennek az édes-sós
illata tölti ki az orrlyukaimat. Valahogy furcsán
felkavar, mintha szomjaznék, de nem veszek
tudomást róla. Nem tetszhet nekem valaki, aki ilyen
durván elrontotta a mulatságomat. Megpróbálom
kizárni a szokatlan külsejét és a bőre kipárolgását,
inkább az előttem születő lábnyomait nézem a
hóban, ahogy menetelünk.
Újra kortyolok a szakémból, bár be kéne
osztanom, mert nem tudom, mikor jutok következő
adaghoz. Végigperzseli a torkom és a mellkasom, de
megnyugtatja a gyomrom. Nyamvadt rókák! Ha a nő
tényleg elkapott közülük egyet, egész biztosan az
uszította rám. Csak a túlélés, semmi becsület, ilyenek
ezek.
Megszaporázom a lépteim, és előrenyújtom az
üveget, megérintve vele az előttem szótlanul lépdelő
Szorana vállát. Egy alig fejrázást kapok válaszul.
Sebaj, több marad nekem, bár nem bánnám, ha
valamitől megeredne a nyelve.
– Szóval kunoicsi, mi? – kérdezem, de erre sem
reagál. Túlságosan tanult egy ilyen alantas
hivatáshoz, ha egyszer ezerháromszáz éve élt
császárok nevével dobálózik, és olvasni is tud,
hiszen meg akarta vizsgálni a felé nyújtott
kötelezvényemet. De a rövid kard, a karmok, amiket
egész biztosan nem fésülködésre használ, a vakító
por meg a testhez álló ruha mind a női nindzsákra
utal. Biztos vagyok benne, hogy a hajtűjével el tudná
vágni a torkom, ha úgy akarná. Mi dolguk a
nindzsáknak réges-régen eltemetett ereklyékkel?
Kifogyott a kincstár? És honnan szedik, hogy a
császárok között akár bármiféle jókai is akadhatott?
Ez azért elég más megvilágításba helyezné a
dolgokat. Különösen a sógun számára, akinek a
felmenői közül az elmúlt száz évben senki sem
sietett kiegyenlíteni a tartozást, amiért a javukra
döntöttük el a végeérhetetlen háborúkat. Nem
mintha engem érdekelne. Én már eltemettem a
múltat. És egész biztos, hogy kiásni sem fogom.
– Mikor érünk a következő településre? –
érdeklődök inkább. – Éhes vagyok. Azt ígérted,
gondoskodsz rólam, asszony!
Szorana nincs vicces kedvében, de nem veszi fel a
szemtelenségem.
– Van nálam elemózsia, ha már nem háborog a
gyomrod – ajánlja. – Amíg lehet, a hegyekben
maradunk és kerüljük a feltűnést.
– Mit gondolsz, melyikünk lenne feltűnőbb? Én,
ha nem gyógyulok meg ebből a nyomorult
gyomorrontásból és nem sikerül emberi alakot
öltenem, vagy te? Igencsak meg lehet szorulva a
sógun besúgóhálózata, ha nem akadt nálad
hétköznapibb külsejű személy bármilyen feladatra.
Mi vagyunk a legkülönösebb páros a föld kerekén.
– Nem muszáj beszélgetnünk. – Azért most már az
idegeire megyek, ennek örülök.
– Ó, de én akarok beszélgetni! Főleg, ha nem
mehetünk emberek közé. Rendes, mulatni vágyó
társaságba. Már azt is ünnepnek tekinteném, ha
ezernyolcszáz méter alá ereszkednénk, és esetleg
nem fagyna le a lábunk, mit szólsz?
– Húzz rá egy zorit! Pont lábbeli ne lenne a
hatalmas erszényedben?
– Rettenetesen barátságtalan vagy, te nő! Éppen
segítek neked a bolond kis küldetésedben, kérdés és
zokszó nélkül, ha elfelejtetted volna.
Erre már megperdül, és most farkasszemet
nézünk. Nem szereti, ha komolytalannak titulálom a
feladatát, ezt megjegyzem. Ő fölfele hunyorog, rám –
azt hiszem, nem tökéletes a látása –, én pedig
próbálok megsemmisítően lenézni rá, és ó, a büdös
életbe, nem tudok nem elmosolyodni a dühödt
pillantásán! Ha előrehajolnék, összeérinthetném az
orrunk, olyan közel jött. Most csupán rózsaszín a
szeme színe, mintha két kinyílt cseresznyevirágba
bámulnék. Igazán különleges.
– Én is segítettem neked – sziszegi. – Alkut
kötöttünk. A csevegés nem volt benne.
Segített, segített, ne akadjunk fenn a részleteken!
Mire mennék vele, ha most ráolvasnám, hogy
megmérgezett, amikor már úgyis olyan durcás? Az
egyezségünk alól egyelőre nincs kibúvó, akkor meg
hadd higgye még egy darabig, hogy ő irányít.
Kivárok. De mivel a legrémesebb társaság, akit
kívánhatnék magamnak, azért megosztom vele a
felfedezésemet, mialatt állom a pillantását:
– Téged nem kedvelnek az emberek. Nem is
csodálom.
Kicsit hátrébb rántja a fejét, mintha megütöttem
volna. Egy pillanat alatt eltünteti a fájdalmat az
arcáról, mégis szinte bánom, hogy megszólaltam.
Szinte. Az emberek valószínűleg tőle is félnek ezzel a
külsővel, és ez ismerős még régről. El tudom
képzelni, hogy az egész küldetése valami dicsőségért
és elismerésért folyó hősi küzdelem, amibe jól
belehalhatunk, de ezt mind nem mondom ki.
Helyette:
– Engem viszont imádnak! Komolyan! Ha majd
velem mész be egy faluba, meglátod, mennyire más
lesz. Költjük a pénzt, és finomakat eszünk. Így is
lehet utazni! Na, van kedved hozzá?
Ahelyett, hogy jobb kedvre derülne, megvetően
végigmér.
– Te tényleg így élsz, mi? Evés, ivás, hentergés
mindenféle nőkkel. Semmi felelősség. – Lesújtó ez a
merevség.
– Muszáj pont a felelősségről beszélgetnünk? Arra
sem emlékszem, mikor voltam utoljára józan.
Erre elfordul.
 – Örülhetsz. Most végre valami nagyszabású
dologban veszel részt, és még az is lehet, hogy
közben halhatatlanná tesszük a nevünket.
Megmondtam, a mocsok életbe! Bolond ez a nő.
Mindketten bele fogunk dögleni.
De én történetesen elég sokat dolgoztam rajta,
hogy a nevemmel együtt eltűnjek a szürkületben,
szóval valamit mielőbb ki kell találnom, különben
mehetek valóra váltani egy nindzsa álmait.
 NEGYEDIK FEJEZET

– Nem tudom, hogy nem éhes valaki soha. Én

igazán civilizált dolognak tartom az étkezést. –
Szorana, úgy tűnik, megveti, mintha legalábbis
aszkéta jamabusi szerzetesek lennénk, akik épp
eggyé akarnak válni a természettel, vagy mifene.
Egész éjjel úton voltunk. És aztán egész nap is. És ha
nem makacsolom meg magam, biztosan most sem
táboroztunk volna le, hanem még tovább mennénk,
mintha egy lendülettel elérhetnénk Sikoku
szigetének túlvégéről Szakai városát. Ezt a nőt talán
még az óceán sem tudja megállítani.
– Nem valami finom – nyelem le hősiesen az
onigiri rizsgombócom utolsó falatkáját, amit
erjesztett ume szilvával töltött meg, gondolom, még
napokkal ezelőtt. A csomagolt elemózsiája valójában
szörnyen csalódáskeltő. Jobb fogásokhoz szoktam.
– Ázott és savanyú és hideg – panaszolom tovább.
Legalább a hóesés elállt már.
– Miért nem készítesz valamit falevelekből? –
kérdezi Szorana gúnyosan. – Tele van velük a
zsákod, biztos vagyok benne, hogy bármilyen
finomságot ide tudnál varázsolni.
Ez nem túl ügyes puhatolódzás, de engedek neki,
ha ettől jobb lesz a kedve.
– Így van, általában. Amíg beteg vagyok, addig
viszont nem áll módomban. De amúgy sem eszem és
iszom ilyesmit. Felvenni, használni rendben van.
 – Neked talán igen – horkant. – Én soha nem
öltenék olyan ruhát, amit így készítesz.
– A megfelelő pillanatban semmivé is válna,
elhiheted – biztosítom róla, és látványosan
lehunyom a szemem. Nem is próbálom megállni,
hümmögve elképzelem a jelenetet, a testhez álló
szerelése úgysem rejti el előlem az alakját. A
törékenysége és a fehér bőre mostanra krizantémra
emlékeztet. És kiszárad a szám, ahogy az utálatos nő
meztelen képe a szemhéjam alá kúszik. A
képzeletemben semmi utálatos nincs rajta, ha
leszámítom, hogy megmérgezett, csak hogy igénybe
tudja venni a szolgálataimat.
Valami a fejemen landol. Kinyitom a szemem, egy
kis fém ivóedény az. Szorana dühösen bámul rám a
tábortűz túloldaláról, a narancs fénynek
köszönhetően a szeme megint a vörös egy mélyebb
árnyalatában játszik. Azt hittem, minden nő örül
neki, ha tetszetősnek találják, de hát ez ugye egy
bonyolult példány, egészen biztosan. Ideje kiismerni.
– Vadásszunk akkor inkább! Sütök neked valamit
én – ajánlom barátságosan, és felpattanok. Úgy
mozdul velem, mintha én lennék a vad. – Nem fogok
elszökni, ígérem. Tudod, hogy tartom a szavam. –
Tartom a szavam, de igyekszem a könnyebb
megoldást választani. Mindenki vágyik valamire,
szóval valamit biztosan tehetek érte itt, helyben.
Eszem ágában sincs elhagyni vele a szigetet és
belefolyni az ügyeibe.
– Még mindig nem tudsz átváltozni? – kérdezi. –
Csak mert úgy talán könnyebb lenne a vadászat.
Megvakarom a fejem. Dühít az igazság,
kiszolgáltatottnak érzem magam tőle. Talán azt hiszi,
ha tárgyakat nem tudok átalakítani, önmagamat
majd igen?
– Nem. Nem tudok. – Leplezi a
megkönnyebbülését. Ó, ha csak tudná! Lehet, hogy
négylábú kisállatként messzire illannék előle, de
ebben az igazi formámban annyi minden mást
tudnék csinálni!
Erősebb vagyok nála, legyőzhetném. Szinte már
nem is vagyok éhes. Szinte már nem is akarom
puhatolódzva kiismerni. Megfenyegethetném, hogy
itt és most kérjen valamit. De ezzel nem biztos, hogy
sokra jutnék, mert nem tűnik ijedősnek. A
segítségemet ígértem neki, így bántani aligha
tudnám, az alku nem engedi. Vissza kell fognom az
indulataimat, mielőtt erre rájön. Kedvességgel
többre juthatok.
– Akkor én elindulok erre, te meg próbálkozz arra
– bökök találomra egy irányba, és lassan hátrálni
kezdek a fák közé, hogy vacsorát fogjak neki.
Szorana hagy távolodnom, bár látom, hogy nehezére
esik. Nem hiszem, hogy bennem és az
igazmondásomban bízik, inkább saját magában,
amiért megtanulta rólam a leckét. Már ami elérhető
volt számára.
Megfordulok és nekiiramodok, de hamarosan
hallom, hogy a nyomomba szegődik, és ez nem
tetszik. A másik irányba kellett volna mennie, ahogy
javasoltam. Meglapulok egy fa mögött, hogy ne
halljon. Úgy hiszem, máskor a hirtelen, éles fények
zavarhatják meg a látását, mert most, a sötétben
kitartóan követi az összevissza nyomokat, amiket
hagytam. Nesztelenül továbbmozdulok, beveszem
magam a sűrűbben növő fák közé, hátha nem talál
meg. Felkapok egy marék havat, és messzire hajítom,
hogy távolabb keltsek zajt vele. Most már nem csak
játszom, teljes erőbevetéssel próbálom
megtéveszteni, mégsem sikerül. Elismerésre méltó.
Lemaradt, de továbbra is követi az útvonalam. Én
sem látom őt, de messziről is érezni vélem a
citrusillatát. Vagy csak képzelem? Ugyanis tegnap
este ismét átdörzsölte magát valami narancsfélével,
és a tény, hogy egyáltalán ad magára a
jelenlétemben, egészen megindító. Persze lehet, hogy
ez is csupán a sajátos furcsaságai egyike, nem rólam
szól.
Meghallom a légvételét, és ismét megállok. Az ő
hallása nem olyan kifinomult, mint az enyém, de
már felmértem, hogy próbál rá támaszkodni, amikor
a látása elbizonytalanodik. Ügyes.
Gyorsan kitépek egy szőrcsomót a vállamból, egy
részét egy kiszemelt fa ágára tűzöm, a többit meg
szétszórom alatta. Teszek pár lépést a fán túlra, ahol
megint sűrűbben állnak a bokrok, toporgok kicsit
körbe-körbe, majd felmászok egy másik fára, és
igyekszem hangtalanul a visszafelé irányba
lopakodni az ágak között. Ez olyasmi, amit az
emberektől tanultam, a tanukik nem tudnak fára
mászni. Nincs visszahúzható karmunk, csak olyan
tompa és kopott, mint a kutyaféléknek általában,
úgyhogy inkább akadályoznak most, mint segítenek.
Trükkös a feladat, de azért erőlködve végrehajtom.
Amikor leereszkedek a földre, a saját nyomaim
mögött vagyok, és óvatosan lapulva várom az
ellenség felbukkanását, ugyanúgy, mint amikor
ketten együtt álltunk néhány tövises cserje között a
szakadék szélén. Az istenek látják lelkemet, nem ez
volt az eredeti szándékom, de ha ő rám vadászik, mi
mást tehetnék? Azért mindennek van határa! Muszáj
megmutatnom neki, hogy kettőnk közül igenis én
vagyok a főnök.
Most nem hoztam magammal a zsákomat, de
akad itt még néhány kitartó falevél, ami a hó
ellenére sem hullott le az ágakról. Jó, ez nem igazi
veszélyhelyzet, de a hangulat feszült, Szorana
felbosszantott, ilyenkor az önvédelmemnek könnyen
kéne mennie: letépek egy levelet, és összpontosítok,
kardot szeretnék, gyerünk! Semmi.
 Szorana lopakodva a látóterembe ér. A
nyomaimat követi, és nem kerüli el a figyelmét az
ágakon fennakadt szőr. Hátat fordít nekem, én meg
még mindig a levélre összpontosítok. Hiába.
Továbbra sem tudok varázsolni.
Szorana tesz még egy tétova lépést előre. Aztán
nem követi tovább a lábnyomaimat, pedig
haladhatna még rajtuk pár métert, hanem
megfordul. Egyenesen felém néz. Nem lát, de tudja,
hogy itt lapulok. Érzi. Kivonja a kardját. Hát, akkor
erről ennyit. Hangos reccsenéssel letörök egy vaskos
ágat magam mellett.
Szorana felém ugrik, lesújt, éppen csak sikerül
kitérnem előle. El kell ismernem, gyönyörűen és
hangtalanul harcol. Vékonykának tűnik, de erős.
Vállon ütöm a husángommal, de nem ejti el a kardot.
Megtántorodik, aztán újra összecsapunk.
– Ígéretet tettél, hogy nem szöksz el! – kiáltja
közben felém.
– Nem is szöktem! – védekezek. A pengéje újabb
és újabb szeleteket metsz le a rögtönzött fegyverem
végéről, ami egyre rövidebb. Szorana olyan gyorsan
mozog, hogy a kard éle egyszer sem akad bele az
ágba, hogy megszerezhessem tőle. – Csak kérj
valamit!
Válaszra sem méltat. Tovább vívunk, próbáljuk
kiismerni egymás harcmodorát beszélgetés helyett.
Egyszer csak megcsúszok, épp, amikor felém vág.
Valami alattomos gomba lapul a hó alatt, azonnal
érzem a savanykás bűzét, ahogy széttaposom, és túl
későn nyerem vissza az egyensúlyom. Szorana
kardja éppen csak eléri az arcom, a penge felhasítja
a bőrt. Mintha ettől ő is megijedne, talán nem akart
igazán bántani, egy pillanatra kiesik a ritmusból, és
mivel nem állok meg a képemet tapogatni, végre
sikerül kiütnöm a kardot a kezéből.
 – Ifjú hölgy, most már igazán kezdesz
felbosszantani! – fenyegetem. Ha nem vigyázunk, a
vérem még idevonz valami… akármit.
Szorana felém suhint a műkarmokkal, de nem ér
el. Komolyan? Komolyan! Dühösen félrehajítom a
botom, és felmutatom neki mindkét kezem. Lehet,
hogy az enyém nem olyan hegyes, de így is megfelel.
Szinte látom, ahogy mocorognak a fogaskerekek
az agyában. A hóba esett kard felé pillant, de csak
rebbenésnyi időre, aztán vissza rám, és már ugrik is
a fegyverért. Én meg rá.
Megpróbál lelökni magáról, és ettől mintha apró
lavina indulna meg alattunk, összegabalyodva
gurulni kezdünk a hegyoldalon.
Esés közben igyekszem védeni őt a testemmel,
elvégre csak én vagyok a nagyobb és az erősebb, de
amikor méterekkel később megállunk, mégis ő van
alul. A testünk egymásnak feszül, és hát, ha már így
alakult, nem leszek úriember: lefogom a kezét, és
igyekszem kiszorítani belőle a szuszt. Érzem a
leheletét a bőrömön, a zihálásától a melle emelkedik
és süllyed a mellkasom alatt. A tekintete egy
pillanatra elréved, talán megüthette magát, de aztán
visszatalál az enyémhez, és legalább már tényleg
rám figyel.
– Csak kérj valamit, az ég áldjon meg, aztán
mindenki mehet a maga dolgára! – vicsorgom. A
haja kibomlott és szétterül alatta a földön, mint
folyékony holdfény a havon. Nem figyelhetek
ilyesmikre, elég ebből! – Házat is veszek neked, ha
azt akarod, vagy titokban hajóra raklak, és
elmehetsz a világ végére, hogy új életet kezdj. Kell
lennie valaminek, amit itt és most jobban akarsz,
mint elzarándokolni egy sírhoz, amit aztán felásatsz
velem!
Próbál levetni magáról, de a tekintetem újra és
újra a selymes hajára kalandozik, és kedvem lenne
megérinteni, hogy tudjam, tényleg olyan puha-e,
mint amilyennek látszik. Puha-e, mint a hó. És a
szája? Hideg vagy meleg lenne ebben az istenekverte
időben? De még mindig a két kezét szorítom. Ő meg
tovább ficereg.
Kész, a látványtól, az érzéstől és a saját
fegyelmezetlen gondolataimtól teljesen kiesek a
harci üzemmódból, és megrándul a farkam. Fejbe
ver Szorana finom illata, a teste nőies íve alattam, az
ajka vonala, amit legszívesebben végigsimítanék a
nyelvemmel.
Zavarba jövök, gyorsan hátrahőkölök az arcától.
Elengedem a csuklóját is, mert hirtelen durvának
tűnik, ahogy magam alá gyűrtem, de előtte azért
még letépem a karmos kesztyűjét, biztos, ami biztos.
A könyökömre támaszkodok a válla mellett, és az
arcát fürkészem.
– Kell lennie valaminek – ismétlem mormogva.
Nemrég voltam nővel, nem kéne ennek az egynek
így elbolondítania.
Szorana testtartása egy pillanatra megmerevedik,
de aztán azonnal el is lazul, lilás pupillái kitágulnak
a felismeréstől. Talán megérezte a vágyam, de nem
retten el. Az ujjai végigsiklanak az oldalamon, amitől
máris ezer apró szikra kel életre a bőröm alatt. Az
egyik keze a hátamra vándorol, a másik a
mellkasomra, szóval egész biztosan benne is
lejátszódik valami, mert átölel, most már ha
akarnék, sem tudnék felállni, amit persze egyre
kevésbé akarok, és ekkor… a nyakamnak szegez
valami éleset.
– Hátra! – nyögi. Kiábrándító.
Térdelésbe nyomom magam, ő meg fújtatva
kimászik alólam. Egy aprócska tőr csillog a kezében,
alig hosszabb a hegye, mint Szorana tenyere,
biztosan a kesztyű belsejében tartotta korábban.
Aztán ágyékon rúg, úgy rendesen.
Minden idegszálam megfeszül, ahogy a fájdalom
végigrobog a testemen és letaglóz. Lőttek a
szikráknak, ez valódi kín, amitől könnybe lábad a
férfiember szeme.
– Nyavalyás teremtés – hörgöm elcsukló hangon.
– Ragaszkodom az eredeti megállapodásunkhoz! –
lihegi ő félig felegyenesedve, míg én a földön
fetrengve szenvedek. – És most menj vacsorát fogni –
bök felém –, amíg megkeresem a kardom! – A
térdére támaszkodik. – Ezt ígérted, te, aki sosem
hazudsz!
– Nem is hazudok – préselem ki magamból
fejrázva. – Oda indultam, de követtél… Az egésznek
nem így kellett volna elsülnie!
– Meg kellett győződjek róla, hogy tényleg igazat
mondasz. És megpróbáltál lerázni. Különben sem
kérem a szánalmas, hazug pénzedből vett
ajándékokat! – A végső mondatot egyetlen, nagy
levegővel sípolja ki magából. Kevés elégtétel, hogy
mennyire elfáradt a velem való küzdelemtől, amikor
még így is én vagyok rosszabb bőrben.
Gondolom, kellőképpen ártalmatlannak tűnök
ebben a helyzetemben, mert Szorana megfordul,
hogy hátrahagyjon a gyötrődésemmel, és a kardja
keresésére induljon. Ekkor valami megváltozik a
levegőben. Nem hallom, nem látom, nem szagolom,
hanem minden érzékszervemmel egyszerre érzem.
Veszély.
– Várj! – kiáltom utána rekedten, de a hideg
hirtelen úgy belém mar, hogy nem vagyok benne
biztos, a hangom nem fagyott-e a torkomba. Szorana
körülnéz, mintha valamit ő is érzékelne, a haja vége
felrepül, a hirtelen feltámadó szél ujjai
keresztülfutnak a tincseken, amik egy pillanatig
vízszintesen úsznak a levegőben. Gyönyörű látvány!
Aztán a szálak visszazuhannak a hátára. Eláll a szél.
Megered a hó.
Szorana rám pillant. Biztos, hogy ő sem látott vagy
hallott semmit, ha én nem, de a zsigeri felismerést
kiolvasom a tekintetéből. A szemében pánik csillan,
amikor hanyatt vágódik a földön. Halkan nyöszörög
csupán, a sarka alól terjedő vér elszínezi a fehér
havat. Ne! Eszembe jut a mondás, aminek az elejével
nemrég még ő hozakodott elő.
Kicune nanabake. A rókának hét…
Szorana felé iramodok, hogy a testemmel védjem,
de nem érek el hozzá, az erő engem is leterít, a
térdem összecsuklik, a sarkam mintha átharapták
volna, a lábam nem tud többé megtartani. Közben
mintha ezer késsel szurkálnák az egész testem.
Érzem a saját vérem szagát, közben csak Szorana
nyögéseit hallom. „Nem tudok felállni!” – ezt
ismételgeti önkívületi állapotban, és legalább én
nem veszíthetem el a tudatom, mert ha a sebeket túl
is éli, a hideget nem fogja, ha itt maradunk.
Tanuki hacsibake. A nyestkutyának nyolc…
Erőt gyűjtök és Szorana felé kúszok,
mindkettőnket beborít a vér. A vágások
abbamaradtak, de a sebek továbbra is
elviselhetetlenül fájnak, az előbbi rúgás most
semminek tűnik ezekhez képest. Levegőt is alig
kapok, minden hason megtett milliméter őrületes
kínnal jár, az erőlködés csak mélyebben felszakítja a
testem hasadásait, mintha darabokra szaggatnám
magam épp. A gondolataim semmivé foszlanak, csak
a fájdalom marad helyettük, azt sem tudom, hogyan
érem el Szorana összekaszabolt testét. Már nincs
magánál.
 Ten kubake. A rohadék menyéteknek kilenc
különleges formájuk van…
Egy fehér hussanás a szemem sarkában, és vége:
a sérüléseink immár vértelenül barázdálják a
testünket, mintha a havat körülöttünk megfestő
vörös foltok nem is tőlünk származnának.
Ezek a nyomorult sarlós menyétek hármasával
utaznak a szél hátán. Az első a lábakat veszi célba,
hogy ne menekülhess. A második több ezer apró
vágással okoz mérhetetlen fájdalmat. A harmadik
viszont villámgyorsan helyrepofoz, nehogy a
támadás halálos legyen. Talán megsértettünk valami
helyi hegyi istent, amikor erre jöttünk vagy amikor
egymásnak estünk, ki tudja. Talán az arcomat érő
vágás csalta ide őket, vagy valami értelmetlen hibát
vétettünk, nem véletlenül próbálok én már jó ideje
elbújni a világ különös szabályai elől.
Mostanra beterített a hó, megült az orromon,
ráfagyott a szőrszálaim végére. Kínlódva Szorana alá
csúsztatom a karom, és megpróbálom ülésbe húzni
őt. Aztán felemelni és felállni vele, de csak térdelésig
jutok, onnan nagyot nyekkenve visszazuhanunk, a
lábam még mindig nem akar megtartani.
– Nem végeztél tökéletes munkát, te mocsok! –
kiáltom csak úgy a levegőbe, persze a menyétek már
messze járnak. A hangomat elnyomja a fölöttünk
újraéledő orkán.
Itt maradhatnánk, összegömbölyödhetnénk,
melegíthetném Szoranát, amíg a menyéteket kísérő,
semmiből emelkedett hóvihar elcsitul. Fáradt
vagyok, mint aki ezer csatát vívott meg épp, a szél
csípősen marja a szétszabdalt bundámat. Az
eszemmel viszont tudom, hogy indulnunk kell, mert
rengeteg vér terül el jeges kásává fagyva
körülöttünk, és a vadakkal megküzdeni még egy
ideig nem lesz erőm. Számomra a hegyekben elbújni
volna az egyetlen biztonságos megoldás, amíg nem
vagyok képes az alakváltásra. Valami viszont hív, mi
több, húz a legközelebbi falu felé, valami erő, amit
nem én irányítok, amire nem vagyok hatással, ami
gyűlöletes, erőszakos, és ami elől nem
menekülhetek.
Szorana ember. Egy gyógyítóra van szüksége. Itt
nem éli túl, én pedig megígértem neki, hogy
elviszem Szakaiba. És amíg nem kér helyette valami
mást, életben kell tartanom, hogy álljam a szavam.
Akkor is, ha én belehalok.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Nem tudom, mi történik. Nem tudom, hogy múlik-

e az idő, vagy megállt. Valahol, valamikor. Csak
pillanatképek és pillanatnyi érzések vannak a
fejemben és a szívemben. Szörnyű fájdalom, félelem,
kések, hófehér. Remegés, csend, fagyhalál, lebegés.
Anélkül halok meg, hogy bármi fontosat tettem
volna. És ez fáj. Utána csak a puha, meleg, otthonos
szőrmebundára emlékszem, ami körülölelt. Talán
először voltam boldog. Belefészkeltem magam a
takarómba, amiben ringattak. Vagy vittek valahová?
Szívdobbanások. Ba-bam, ba-bam. Talán hang is
volt, suttogás, hogy maradjak erős.
Aztán, azt hiszem, sírtam. Nem emlékszem, hogy
valaha sírtam-e, de most igen, amikor ez az egész
meghitt nyugalom hirtelen véget ért. Hangok jöttek,
meg kezek, és a biztonságos, meleg takaróm már
nem volt sehol, nem tudom, hogy ők vették-e el vagy
elveszett, de nem veszhetett el, mert nekem soha
nem is volt semmim.
Hiszen az anyám megölte az apámat. Aztán
önmagát. Ezt vajon kimondom? Valaki fogja a
kezem, de nem neki kéne itt lennie, én a takarómat
akarom, ami egy pillanatra mégis az enyém volt, az
otthont jelentette, más nem is kell. Nem tudom, ki
van itt mellettem és mit akar, szinte azt sem tudom,
én ki vagyok…
Én vagyok a lány, aki megváltoztatja a
történelmet.
Tükör. Tanuki.
Renmu!
Hirtelen ülök fel, óriásit szippantva a levegőből,
mintha víz alól érkeznék. Egy idősebb asszony
visszanyom a földre, ahol nagy takarók alatt
fekszem. Szúrós, idegen szalmadunnák alatt, sehol
sincs az én szőrös biztonságom. Nem tudom, ki ez a
nő, azt sem, hol vagyok, az alacsony plafon
tetőgerendáiról szárított gyógynövények lógnak
csokrokban. Valami gőzölög mellettem, folyadék
csorgását hallom, aztán megtámasztják a fejem, inni
kapok, a lábamat kitakarják, meleg vizes rongyokba
bugyolálják a lábszáramat, hiába húzódok el előle.
Próbálok elfordulni, kipillantani az ablakon, de csak
a betörő fehér fényt látom. Elvakítja a szemem,
összeszorítom és újra kinyitom.
Egy lány van még a szobában, sosem láttam, ő
segít a nénének, ő itat meg. Kedvesen néz rám, a
szeme karikás, talán régóta ápolhatnak már.
Megrázom a fejem, csak most jövök rá, hogy fáj az is,
fáj mindenem, mintha csak ebben a pillanatban
érkeztem volna vissza igazán a testembe.
– Mi ez? Hol vagyok? Én…
– Shh. Pihenned kell, onészan.
Onészan? Nem vagyok senki nővére, árva vagyok.
A nindzsák az egyetlen családom.
– Most megyek – jelenti be az öregasszony, és
feláll a fekhelyem mellől. – Ha kihűl a ruha, vegye le
őket, gyermekem! A vizet hagyja az arca közelében,
a forró gőz segíti a légzését!
A ruha. A rongyokról beszél a lábamon, de ebből
hirtelen rájövök, hogy nincs rajtam semmi a takarók
alatt. Te jó ég! Áttapogatom a combom és a derekam,
hogy meggyőződjek róla, tényleg igaz, de a testemet
sebek borítják, csak fájdalmat okozok magamnak.
Az idős nő kilép a szobából, a fiatal lány
hangtalanul behúzza utána az ajtót, és
nekitámaszkodik a keretnek. Amikor rám néz,
megkönnyebbülten felsóhajt, majd ferdén rám
vigyorog. Olyan… olyan fura… és… és az én
különleges kimonóm van rajta, az útiládámból!
Meglopott!
A takaróm csücskébe kapaszkodva eltátom a
szám, szó se jön ki rajta, ő meg mintha tudná, miféle
válogatott szidalmakat gyűjtök éppen magamban,
ellöki magát a faltól, térdre zuhan a fekhelyem
mellett, aztán megmarkolja a két vállamat a
paplanon keresztül, és visszanyom a földre.
Átkozottul erős! És olyan ismerős ez az egész.
– Hallgass! – suttogja élesen. – A végén még
mindent elrontasz! Nem tudnál kivételesen
csendben lábadozni?
Különös ez a lány. És egész biztosan nem a
húgom, de még csak nem is tartozik az általam
ismert kevés kunoicsitanonc közé, hogy a nővérének
szólítson. A karikák a szeme körül… akár egy maszk!
– Renmu?!
– Miért, mégis mit gondoltál? – kérdez vissza
türelmetlenül.
Én tovább értetlenkedek.
– Te… te… te meggyógyultál? És felvetted a
ruhám?
– Ahh, ha tudnád! – Mintha már várta volna a
kérdést, az ég felé néz, és a térdelésből törökülésbe
vágja magát, cseppet sem nőies módon. Hallom az
anyag hasadását, de nem érdekel, gyűlöletes
emlékeket hordoz ez a kimonó, akármilyen szép is.
Próbálok nem erre gondolni, elmenekülni abból a
közelmúltbéli szobából, vissza ide, ahol Renmu már
egy ideje magyaráz. Csak úgy ömlenek belőle a
szavak, próbálom felvenni a fonalat. – …és egy
örökkévalóság volt, mire lecipeltelek a hegyekből,
komolyan mondom, én is tele voltam vágásokkal, te
is, fertelmes volt az egész!
Felkönyökölök, próbálom kizárni a fájdalmat.
Türelem, figyelem, fegyelem.
– Valamilyen lények támadtak ránk – mondom,
mert erre már emlékszem. Pedig elfedtem az
emberszagomat, ahogyan tanultam. Sosem láttam
még ilyesmi izéket, de valaha olvastam róluk. Fejben
visszapörgetem az oldalakat, és kimondom, ami
eszembe jut: – Sarlós nyestek! – Ökölbe szorul a
kezem a takaróm alatt, és fújtatok. Nyestek! Milyen
gyűlöletes természetfeletti lények! Hogy utálom
mindet, az egész fajtájukat!
– Nana, nyugi, ez csak névrokonság! – Renmu
figyelmét nem kerüli el a haragom, őszintesége
jeleként megadóan felteszi mindkét kezét. – Azok a
kis rohadékok valójában menyétfélék. Nevezzük
őket annak.
Nem érdekel! Egyiküknek sem, neki sem lenne
semmi keresnivalója a mi világunkban! Miért nem
odahaza boldogítják egymást, vagy harcolnak, vagy
tudom is én? A jókaioknak az emberek világa és az
Örök Ország határvonala az otthona. Miért járnak át
ide? Miért kell mindig az emberek kárára
cselekedniük? Bármibe belenyúlnak, mi húzzuk a
rövidebbet!
– És mi történt azután? – préselem ki magamból a
következő kérdést. Renmu nem veszi észre, milyen
dühös vagyok, milyen erőlködve beszélek; hogy
megpróbálok kicsit messzebbre húzódni tőle a
fekhelyemen, ami azért nem sikerül, mert félig a
takarómon ül. Hiába rángatom az anyagot, az meg
sem mozdul.
 – Először összeszedtem a kardod, aztán
visszavonszoltalak a táborba, de a tűz addigra
kialudt, szóval egyértelművé vált, hogy ott nem
tudlak meggyógyítani, és még szerencse, hogy
átkutattam a csomagodat, hátha találok valami…
Erre megmerevedek.
– Te átkutattad az útiládám? – kiáltom feljajdulva.
Ez már több a soknál! Remélem, nem szórt szét és
hagyott hátra belőle semmit!
– Át, de most nem ez a lényeg!
Lerúgom a lábszáramról a nyirkos ruhákat,
miközben magam előtt egyensúlyozom a takarót, és
én is felülök. Megragadom Renmu vállát, és
elkezdem lefelé lökdösni a dunnámról, hogy nekem
jusson az egész és továbbra is nyakig alá tudjak
süllyedni.
– Dehogyisnem!
– Nem, mert amikor megláttam benne ezt –
összecsippenti a vállán a ruhát, és közben felemeli a
fél fenekét, hogy megszerezhessem a paplant –,
rájöttem, hogy abban a fehér nindzsagöncben nem
is hozhatlak emberek közé!
Nevet. A lányalak nevet. Az ujjaim összeszorulnak
a felkarja körül.
– Te vetkőztettél le?
Erre idegesen az ajtó felé pillant, majd vissza rám,
úgy folytatja a magyarázkodást.
– Mégis mit kellett volna tennem? – kérdezi, mire
megütöm a fejét. – Aú, azt sem tudom, melyik daimjó
földjén járunk épp, ha a földesúr fülébe jut, hogy
nindzsák bujkálnak a hegyekben, egész biztosan
valami politikai összeesküvésre kezdenek
gyanakodni, és akkor mindkettőnknek annyi!
Vörös köd ereszkedik rám, miközben csépelem, de
rettenetesen nehéz úgy ellátni valakinek a baját,
hogy közben ilyen kiszolgáltatott helyzetben van az
ember.
– Akkor mégis miért te vagy a ruhámban?
Erre elkapja a csuklóm, és leállít. Ha lánytestben
van is, az ereje a régi, fáj a szorítása.
– Az utolsó pillanatban szerencsére kiderült, hogy
újra alakot tudok váltani. Nem akartam
ruhakereséssel vesztegetni az energiám és az időt,
akkor már a falu szélén voltunk. Gyorsan lánnyá
lettem, és felvettem a kimonód. Na. – Óvatosan
elengedi a kezem, figyeli, hogy megint
megpróbálom-e megütni. Nem próbálom. Érzem,
hogy akkorára nyílik a szemem, mint egy legyező,
miközben a kérdés kibukik belőlem:
– És engem pucéran rángattál be az emberek
közé?
Mosoly játszik az ajka körül.
– Nagyon együttérzőek voltak, ha tudni akarod.
Talán még segített is a dologban, hogy meztelen
vagy. Eddig is féltek a kama itacsiktól, de most, hogy
ez a gyalázat megesett veled…
Kút. Víz. Vödör.
– Mit hisznek még? – kérdezem lesütött szemmel.
Lángol az arcom, olyan szégyenteljes ez nekem,
még akkor is, ha próbálom belátni, hogy Renmu
tényleg nem sokban cselekedhetett volna másképp.
A gyorsaságot és a biztonságot tartotta szem előtt,
ahogy kell. Mégis, az emberek azt hihetik, együtt
háltam valami lényekkel. Talán akarattal, talán
akaratom ellenére, nem tudom, melyik a kevésbé
borzalmas. A valóságban csupán egyetlen férfival
háltam, a császár bizalmas küldöttével… akarattal
vagy akaratom ellenére, melyik a kevésbé
borzalmas?
 Talán Renmu is felfogja, milyen megalázó a
helyzetem, mert anélkül, hogy érzékelném az
átalakulását, a következő pillanatban már a karmos
ujja emeli fel az állam, és az állatias arca néz rám,
ami kiránt a sötét gondolataim közül. Az érintése így
is emberi és kedves.
– Semmit nem hisznek, csak hogy darabokra
szakadt a ruhád a vágásoktól, ami egyébként a
valóságban sem történt másképp. Úgy néztél ki, mint
aki a halálán van. Valójában csoda, hogy élsz.
Megijesztettél.
Nem tudom, miért, de meglódul a szívem, és az
arcom még jobban ég, mint eddig. Ő is csak egy lény.
De az önfeláldozása, hogy elhozott ide, ebben a
pillanatban megérint.
– Azt hiszem, nem haragudhatok rád, inkább
tartozom egy köszönettel – suttogom. – Különösen,
hogy… – Nem tudok a szemébe nézni, próbálok az
immár nevetséges ruhámra összpontosítani, ami
mindjárt szétfeszül a vállán. Renmu elvette ennek a
darab anyagnak minden hatalmát felettem, és ezért
is adósa vagyok a hálámmal. – Tényleg úgy hoztál
ide, hogy az utolsó pillanatig nem tudtad, képes
leszel-e átváltozni?
– Igen, így volt. – Lassan leengedi a kezét az állam
alól, és az ölébe ejti. A mozdulat közben majdnem
elkapom és visszahúzom magamhoz, hogy maradjon
velem még, olyan ismerősen biztonságos érzés,
ahogy megérint. Nem akarok ebbe belegondolni, de
azt hiszem, valahol mélyen már tudom, hogy ő az a
takaró, amit nem akartam elengedni.
– Felfedted volna miattam a kiléted? – A hatalmas,
karmos kezére nézek, a szőrös ujjaira, amikkel az
előbb mégis olyan gyengéden nyúlt az arcomhoz. Ha
állatias is, engem most nem borzaszt, és egy
pillanatra igazságtalannak érzem, hogy másokat
igen. – Ha ebben a külsőben jelensz meg a főutca
végén, egész biztosan agyonvernek a parasztok.
Mindenki fél a jókaioktól.
– Erre most mit mondjak? – kuncog kínlódva. –
Ilyen dolog ez a sorsjáték. Elveszi a szabad akaratot.
Erre… erre nem gondoltam eddig, és most jeges
karokkal ölel körbe a csalódás. Vagy talán a víz hűlt
ki a mellettem lévő edényben, és vele a szoba is, nem
tudom. Renmu nem azért mentett meg, mert meg
akart menteni, hanem mert muszáj volt neki. Az a
kitöltetlen kötelezvény a lelkébe égett, ő így
működik, foglyul ejtettem. Hozzám van kötve, amíg
nem teljesíti a kérésem, vagy nem engedem
szabadon egy másikkal, vagy bele nem hal a
próbálkozásba.
– Sajnálom – motyogom.
Erre már kajánul elneveti magát.
– Annyira, hogy megkérj rá, ápoljalak? Esetleg
adjam vissza neked ezt a csodás ruhaneműt? – Nézi
a selymet, amiben végérvényesen kárt tett, és még
hozzáteszi: – Kifizessek neked egy másikat
falevelekből?
Most még inkább képtelen vagyok a szemébe
nézni. De megkeményítem a hangom, mert a
küldetésem fontos. Fontos annyira, hogy valakit
méreggel vegyek rá az együttműködésre.
– Ne. Továbbra is azt szeretném, hogy az eredeti
kérésemet teljesítsd.
– Gondoltam. – A hangja nem tűnik csalódottnak,
mint aki sejtette, hogy nem győzhet meg.
Hűség, becsület, önfeláldozás. A gyakorlati
dolgokra próbálok koncentrálni.
– Mit kell tudnom még? Kik ezek az emberek? Mit
mondtál nekik? És kik vagyunk mi?
 Renmu lesimítgatja a mellizmain feszülő ruhát,
aztán feláll, és tesz egy lépést hátra, távolabb tőlem.
Az öve alól előhúz egy tealevelet, és a két szeme
között a homlokára illeszti, úgy koncentrál.
– Ezek az emberek egyszerű falusiak, akik nem
hagyják magukra a bajba jutott vándorokat.
Különösen, ha fontos emberek. És mi gésák vagyunk,
Kiotóból.
– Mi? – Ebben a pillanatban Renmu eltűnik,
mintha csak félne a haragomtól, és újra megjelenik a
lány. A ruhám most lóg rajta, megpróbálja itt-ott
beigazítani a kibomlott textilt az obi alá, de a széles
öv is kilazult az iménti alakváltástól. Aztán legyint
egyet, mint aki feladta.
– Elvégre beteget ápolok – mormogja csak úgy
magának, de azért tovább igazgatja az anyagot.
– Komolyan azt hiszed, hogy gésaként
elkerülhetjük a feltűnést? Vagy akár a helyi nagyúr
figyelmét? – suttogom, és rácsapok magam mellett a
takaróra, hogy velem foglalkozzon, ne azzal a
szerencsétlenül álló kimonóval.
– Igazából csak te vagy gésa, én még csak tanulok
tőled… – Kislányosan esdeklő ábrázattal néz rám. –
Ilyen puccos göncben nem mondhattam kevesebbet!
Egyáltalán minek van ilyened? – tanulmányozza, és
én is a ruhán felejtem a tekintetem. Fontos embert
nem lehet elcsábítani rongyokban, hát azért. Renmu
újra forgolódik, önmagát vizsgálgatva: – Meg aztán
így legalább megengedték, hogy itt aludjak veled.
Különben biztos valami másik öreghez szállásolnak
el engem, és lefogadom, hogy pont ahhoz a
büdöshöz, amelyik körülöttünk lábatlankodott végig!
Így sokkal kényelmesebben lehetünk.
Hogy micsoda? Nem kapok levegőt, csak nézem a
lányt magam előtt, a saját gésatanoncomat, és el sem
akarom hinni.
 – Te itt aludtál velem végig? Mégis meddig?
– Három napig. Nem hagyhattalak magadra! –
mondja ezt olyan felháborodott átéléssel, mintha
tényleg sokévi ismeretség fűzne össze bennünket. –
Szajo szan, aki ápol, átengedte nekünk a házát, hogy
elférjünk és kipihenhessük magunkat. Elvégre finom
hölgyeknek ez jár. Meg az aranytallérjaiknak is. –
Rám kacsint, aztán esetlenül a kontyát kezdi
babrálni, láthatóan zavarja az újdonsült hajkorona a
fején. – És nyugodj meg, zarándokúton vagyunk,
szóval semmilyen földesurat nem kell
szórakoztatnod. Leszámítva ezeket az embereket. Jó,
hogy végre magadhoz tértél, mert mostanáig nekem
kellett énekelnem és táncolnom. Remélem, tudsz
játszani valami hangszeren. Ezek a bugrisok olyan
telhetetlenek!
Egyáltalán nem érzem, hogy magamhoz tértem
volna. Én… szörnyen mérges vagyok! Azt hiszem. De
egyszeriben kibuggyan belőlem a nevetés.
Önfeledten kacagok, hogy már fáj, hiába próbálom
visszatartani. Minden rázkódó mozdulattal fájdalom
hasít a sebeimbe, talán ez okozza a könnyeim
kicsordulását, talán a vidámság. Renmu oldalra
biccentett fejjel bámul rám. Biztosan azt latolgatja,
megbuggyantam-e. És talán igen, mert ez az egész
olyan abszurd, ő női ruhában, én pucéran, egy
idegen házban, álpénzzel hálálkodva… Férfi és nő,
lény és ember.
Olyan távol járok a busidó útjától, hogy talán már
az irányt is elvesztettem. Emiatt kellene sírnom, nem
a nevetéstől. De ha Renmu három napja a falu népét
mulattatja a ruhámban, és ez elkeseríti, az
valamennyit mégiscsak visszaállít az igazságos
világba vetett hitemből.
A küldetésemnek sikerrel kell járnia, és soha,
senkinek nem beszélhetek arról, hogy útközben
miféle kalamajkába keveredtem. De ha mélyen és
őszintén magamba nézek, el kell ismernem, eddigi
életemben egyszer sem mulattam még ilyen jól. Sőt,
egyszer sem mulattam még. Egyáltalán. A helyzet
most viszont olyan képtelen, és igen, ez is igaz, nincs
bennem félelem ebben a házban, sem kettesben egy
bake-danukival, mert… akármiért is tette, csak
megmentett. Amíg az alkunk ilyen erősen köti,
teljességgel megbízhatok benne.
– Holnap folytatjuk az utunkat – mondom az
oldalamra tapasztott kézzel, és igyekszem uralkodni
a vonásaimon, hogy a szám sarka ne akarjon
minduntalan felfelé kunkorodni. – Az
aranytallérjaidat előtte igaziakra cserélem, nem
élhetsz így vissza az emberek vendégszeretetével! –
A feddő hangot már könnyű előcsalnom. Aztán
megvonom a vállam, amit Renmu úgysem lát a
takaró alatt. Talán kiérdemelt egy kis segítséget. – És
nem bánom, idevarázsolhatsz nekem egy kotót, hogy
muzsikáljak nekik. De csak ha te így akarod,
pusztán, mert unod már a szereplést. Nekem
igazából édes mindegy.
Hosszasan rám bámul, és lebiggyeszti az ajkát.
– Látom, már elég jól vagy. Gondoltam, hogy nem
fogod egy ostoba hangszerre fecsérelni a
kívánságod.
Hamiskásan rám mosolyog, aztán kisétál az ajtón.
Én meg csak nézek utána, a lány után.
 HATODIK FEJEZET

Fehéren izzik a hold. Mondhatnám, hogy emiatt

nem tudok aludni, túlságosan bevilágítja a szobát.
De nem volna igaz. Renmu jelenléte nem hagy
pihenni. Nem változott semmi délután óta, nem
félek, nem vagyok bizalmatlan, így az egész olyan
furcsa, inkább mintha izgalmat ébresztene bennem
a társasága. Ami zavaró, megmagyarázhatatlan és
fölöttébb helytelen.
Először is: nem nevezhetem társaságnak, mert
olyan, mintha itt sem lenne. Az egyik túlsó sarokban,
a fal felé fordulva kucorog. Másodszor: a
lánytestében. Azt mondta, emberek között így
biztonságosabb, nem kockáztatja meg még egyszer,
ami az ivóban történt vele, mikor álmában rosszul
lett és hirtelen visszavedlett a valós formájába.
Miattam, de ezt nem tudja. Azt is mondta, hogy
amikor a kocsmáros hajnalban rátörte az ajtót,
hirtelen azt sem tudta, miért fekszik ott az egyik
kéjnő mellett. A kéjnő miatt megsértődhetnék a
hasonlaton, de legalább magam előtt kerüljem a
képmutatást. Nem vagyok sokkal jobb náluk, tettem
én is, amit kellett, minek szépítsem?
Harmadszor, és ez a legkellemetlenebb: most
mégsem a rossz emlék gyűr maga alá, hanem a
zavarba ejtő. Renmu teste az enyémen a hóban. Az
igazi teste. Még a támadás előtt. Kalapált a szíve, és
melegnek tetszett a tenyere, ahogy egy kézzel átfogta
mindkét csuklómat. Nem volt emberi, de mégis…
néhány pillanatig érzésre nagyon is az volt, és
tudom, hogy én is hatással voltam rá. Lehunyom a
szemem. Nem hittem, hogy ilyen hamar vagy
egyáltalán valaha valaki közelsége felül tudja írni a
korábbi csalódásomat. Egy pillanatig kedvem lett
volna a hóba temetni a tőröm, és csak úgy átkarolni
a nyakát, szabadon. Semmi többre nem vágytam
persze, csak egy ölelésre. De valahogy egy
villanásnyi időre valóságosnak tűnt, hogy valakivel,
nem vele, mert az elképzelhetetlen volna, de a testi
szerelem olyan is lehet, mint a könyvek oldalain és a
fametszeteken. Szép.
Hűség, becsület, önfeláldozás. Hányinger, vödör,
kút.
– Aludj már! – Összerezzenek, ahogy Renmu
felém sziszegi a szavakat, és közben a hátára fordul.
Többször meg akartam kérdezni tőle, hogy neki már
egyáltalán nem fájnak-e a vágások, de gondolom,
azzal, hogy visszanyerte a varázsképességeit,
minden problémája megoldódott. – Elrontod az én
álmomat is. Lassan nem férünk el a szobában a sok
gondolattól, ami megszállt téged – morog tovább.
Istenek, köszönöm, hogy valójában nem lát
mindent, mert ha látná, épp mi jár a fejemben…
– Sajnálom – krákogok. – Csak az jutott eszembe,
hogy felveheted az igazi alakod, ha úgy
kényelmesebb a pihenés. – Kísértem tán a sorsot,
vagy miért adok ilyen ötleteket neki? Tényleg
hiányolom a kutyaszerű formáját? – Megígérem,
hogy figyelni fogok, amúgy is ébren vagyok. Hallom,
ha jön valaki.
– Mégis mióta tartod te szem előtt az én
kényelmemet? – Jó kérdés. Halványan látom a
körvonalait, nem változik, de én akkor is az igazi
Renmut képzelem a lány helyére. Fogalmam sincs,
miért. Én aztán nem vágyom férfitársaságra. És
miért kéne bárminek is igazinak lennie közöttünk? –
Addig járatod az agyad, míg elnyom az álom, és
akkor az én bőrömet viszed vásárra. Alighogy
befoltoztam, újra kilyuggattatnád, szívtelen
nőszemély? – gonoszkodik.
– Hogy csináltad? – csúszik ki a számon őszinte
csodálattal.
– Miért érdekel ez? – Amikor nem válaszolok,
felsóhajt, mintha egyértelmű lenne a dolog
működése. – Azzal, hogy alakot váltottam. A lánynak,
akit elképzeltem, nem voltak sérülései, úgyhogy
amikor belőle visszatértem a saját testembe, már
nekem sem.
– Nem fáj? Nemcsak a sebek helye azóta, de az
alakváltás is. – Mégis mi ütött belém? Amikor
legutóbb magamnál voltam, megtiltottam a
fecsegést.
– Ó, dehogynem, rettentően. – A hangsúly azt
súgja, ne higgyem el egy szavát sem. – De hát én csak
egy buta tanuki vagyok, szeretek szenvedni, ha
lehet, minél gyakrabban. Ezért töltöm az időmet
emberekkel.
Egy pillanatig az alkunkra gondolok, és
éppenséggel elmerülhetnék a fájdalomban, hogy
még egy tanuki is csak kényszerből a társaságom. De
aztán elhessegetem a panaszaimat és a
problémáimat a gondolataim közül, és Renmun
töprengek. Rajta, meg amit az életéből láttam.
Felkuncogok, mert ő aztán egyszerűen semmit nem
vesz komolyan. Ezért is biztos, hogy én emberként
valóban a saját szenvedésemmel incselkedek,
amikor barátkozni próbálok vele. Én húzom a
rövidebbet, tudhatnám, de mintha meg sem
hallanám a mester korábbi intelmét.
– Te vagy a legrémesebb gésatanonc a világon.
Csak szájalni tudsz. De feleslegesen aggódsz, akár
mindketten mélyen aludhatunk, úgysem jön ide
senki. Annál jobban kerülnek engem. – Az utolsó
mondatot ásítom, de sajnos így is kihallatszik belőle
a keserűség. Mégis miféle démon adja a számba a
szavakat, hogy teljesen ki akarom szolgáltatni
magam? Vagy csak hallani akarom megint, hogy
szépségem?
– Bizonyos mesterségekben kifejezetten előnyös a
különleges külső – vigasztal, amitől kiráz a hideg. –
Neked például sosem kellene fehér arcfestéket
használnod, ami állítólag nem tesz jót az
egészségnek. – Egy pillanatra elhallgat. –
Megtaláltam a csomagodban a fekete parókát, de
arra sem volt idő, meg aztán a szemeddel úgysem
lehet mit kezdeni. Előbb-utóbb észrevették volna.
Dühít a sajnálkozás a hangjában, de igaza van. A
szememmel senki nem tud mit kezdeni.
– Nem gond – felelem könnyedséget színlelve. –
Megszoktam már, hogy kerülnek. Nyugalmas.
– Nem lehetett könnyű így felnőni. Szülők nélkül.
– Tehát valóban beszéltem erről. Összeszorul a
gyomrom. Ilyenkor mindig különösen figyelnem kell
a légzésemre, hogy elnyomjam az emlékeket.
Megmondtam, hogy a saját szenvedésemmel
játszom. De most már nem hátrálhatok, az a félelem
jele lenne.
– Az árvaházban tényleg nem volt az. Mintha még
a nevelők is féltek volna tőlem, a gyerekek pedig
azzal csúfoltak, hogy az anyám szégyenében ölte
meg az apámat és saját magát a születésem után,
meg hogy ne kelljen egy ilyen gyerekkel együtt élnie.
– Sajnálom. – Őszintének hangzik.
– Nem kell. A nindzsák viszonylag hamar
magukhoz vettek, és örökre magam mögött hagytam
azt a helyet. Ők különlegességként bántak velem.
 – Ez úgy hangzik, mintha valami tárgy lennél.
Na jó, elég ebből! Nincs szükségem egy jókai
együttérzésére. Senkiére nincs szükségem.
– Nálunk amúgy is csak kisebb csoportokat
alakítanak ki, mert biztonságosabb, ha nem
ismerjük a társaink többségét. – Nem akarok úgy
hangzani, mint aki mentegeti őket, de mégis ez
történik, úgyhogy terelek. – Nem lettek barátaim itt
sem, igaz, de lett egy saját mesterem. Akár egy szülő,
csak velem foglalkozott. Gondolom, látta, hogy
engem nem lehet csak úgy elküldeni kémkedni
szolgálóként egy ellenséges várba, mert soha nem
fogok elveszni a tömegben. Ennek köszönhetem,
hogy sok mindent megtanított és más tanítókat is
fogadott mellém. Nem tudta, mi lesz egyszer majd a
szerepem, csak azt, hogy fontos lesz. Mindenre
felkészített. Neki köszönhetem az életem.
Renmu halkan füttyent egyet.
– Szóval holnap tényleg műsoros estre
számíthatunk. Zenélsz és énekelsz, aztán hálánk
jeléül levezetsz a jónépnek egy elegáns
teaceremóniát és elszavalsz egy verset. Közben
mindvégig kiotói nyelvjárásban beszélsz, mintha ott
nevelkedtél volna, és még a legújabb udvari híreket
is megosztod majd velük, mert nyilván Edóval is
tisztában vagy.
Talán hallotta a feszültséget a hangomban, azért
tereli el megint a témát, mindenesetre a hatalmas,
gyönyörű szeme valóban sok mindent észrevesz a
felszín alatt.
És bár rosszul is eshetne, amit felvázol, ha
hazugság is a kilétem, vannak dolgok, amikre büszke
vagyok. A tudás ilyen. Sosem a hazugságra gondolok,
hanem arra, hogy akár ez a szerep is lehetne
valóság. Erre is képes lennék.
 – Náluk gyanakvóbb embereket is becsaptam
már, mikor gyakoroltam – mondom büszkén, és
igyekszem, hogy félvállról hangozzék.
– Nem érzed, hogy kémként elpazarolod az eszed
és a tehetséged?
Erre lehervad a mosoly az arcomról, de
szerencsére annyira nincs világos, hogy látszódjon.
– Mondja ezt az alakváltó, aki kocsmáról
kocsmára járja a szigetet, és saját bevallása szerint
arra sem emlékszik, mikor volt utoljára józan.
Renmu nem sértődik meg, jót nevet ezen. Hogy
lehet ennyire elfogadó, beletörődő… sőt, kiegyező
önmagával és minden mással, az egész világgal
szemben?
Úgy érzem, kérdezne még, de nem teszi. Úgy
érzem, válaszolnék, de én sem teszem. Inkább csak
fekszünk tovább némán a sötétben. Az igazság
feszegeti a mellkasom, de sosem hagyom, hogy
kitörjön; itt és most, egyszer talán kiönteném a
szívem, de az hálátlanul és panaszosan hangzana.
Hűség, becsület, önfeláldozás.
A fal felé fordulok, és összeszorítom a szemem.
Mire is gondoltam? Hogyan is mondhatnám el
valaha, bárkinek, amit párnák között tettem? A
nindzsáknak és a mesternek köszönhetek mindent.
Nélkülük valószínűleg egy mocskos gödörben
végeztem volna holtan, még a felnőttkor előtt. Vagy
ha túl is élem az árvaházat, egy lebuj mögötti
sikátorba kerülök, ahol százszor egy nap kell
megtennem azt, amit ők eddig csak egyetlenegyszer
kértek.
Egy rendkívül fontos ügyben. Hogyan
tagadhattam volna meg tőlük? Hogyan tagadhattam
volna meg bármit? Szerencsés vagyok, hogy így
alakult. Szerencsés vagyok, hogy nem egy átlagos
külsejű kunoicsi lettem. Mert amúgy bármilyen
fájdalmas volna is, még mindig inkább eladnám
önmagam százszor, mint hogy apró-cseprő híreket
gyűjtsek és áruljak, információval kereskedjek nap
mint nap. Minél többször kellene ilyet tennem, minél
többször adnám ki magam másnak, annál kevésbé
tudnám, ki vagyok. Az utam elejét úgysem ismerem,
és már nincs is, aki elmesélje. Legalább menet
közben ne veszítsem el azt, akit megtaláltam
önmagamban.
Hátha még lehet belőle valaki.
 HETEDIK FEJEZET

Végül egy további teljes napot maradtunk. Persze,

rajtam is múlt, de leginkább Szoranán, ami meglepő.
Előző délelőtt mindenki a földeken vagy a ház körül
dolgozott, s ha már kényszerű vendégekké váltunk,
besegítettünk mi is. Neki még ágyban kellett volna
maradnia legalább egy hetet, ezt többen is
megjegyezték, de én már tudom, milyen elképesztő
önuralom és fegyelem lakik benne. Vagy elfojtás.
Veled vagyok, kislány, én is ezzel próbálkozom.
Ha csak rágondolok, hogy a hibátlan,
krizantémfehér bőrét mindenütt elcsúfították azok
az undorító menyétlények… Amit persze egyáltalán,
de egyáltalán nem lett volna szabad látnom, és ha
kellőképpen lovagias lennék, mielőbb igyekeznék is
elfelejteni, de kit akarok átverni? Soha nem voltam
az, kedvem sincs hozzá, és most már örökre enyém a
látvány, amit persze az adott körülmények között
egyáltalán nem tudtam sem kellőképpen
megcsodálni, sem értékelni, azóta meg, bár fel-
felvillan előttem, igyekszem a koponyám mélyére
száműzni. Mert mégiscsak rohadt érzés ebben a
tizenhat éves lánytestben ez a mohó vágyódás…
Visszatérve az eredeti gondolatra, kedvem lenne
megkeresni azokat a mocskos menyéteket, és… nos,
olyasmit tenni velük, amire megint csak
szándékosan nem gondolok, mert én már többé nem
ontok bosszúból vért.
Az előző napon a délelőtt észrevétlenül csúszott
délutánba, a munka pihenésbe, a beígért
hálaelőadás vidám mulatozásba. A végére a
falusiaknak adott minden egyes levélből lett
aranytalléromat Szorana valódi tartalékára
cseréltük suttyomban.
Lett egy közös titkunk. Miért olyan jó érzés ez, a
francos életbe? Egy jó szándékú összekacsintás, ami
közben kacagtunk, forogtunk, és én, bevallom, kicsit
leitattam Szoranát, mert a szagos kisöreg úgysem
tudta soha megmondani, ki ürítette ki a kupicáját, ha
meg megpróbálta tagadni, hogy ő volt, nem hittek
neki. Szinte mindet én csentem el előle, Szoranának.
Furcsán hasogató érzés tört utat magának a
mellkasomba. Amolyan boldogságféle, ami veszélyes
hülyeség. Elvárások és csalódások melegágya.
Leszámoltam már az ilyesmivel. Üzletben különben
sincs helye, és én csak és kizárólag üzleti
kapcsolatokat létesítek emberekkel.
Mégsem tudom, tényleg igaz-e, vagy csak hagytam
magam meggyőzni róla ezek után, hogy nem lehetett
volna okosan megmagyarázni az éj leple alatt való
távozásunkat. Maradtunk, mulattunk. Őszintén?
Őszintén. És ha igazi arannyal vettük is meg az
emberek bátorságát Szorana közelében, akkor is
rohadtul megérte látni, mennyire ki volt már éhezve
a társaságra. Az alkoholtól eltompulva nem vette
észre a trükkömet. Egészen kivirult. Én pedig vele
örültem. Jó volt.
Az út mentén állok, rajtam Szorana mostanra
viseltes kimonója, hátamon az útiládája. Elvégre a
maikója vagyok, tanuló és szolga, az emberek
szemében nekem kell cipelnem a holmiját, még ha ő
nem is szívesen adta át. Még mindig búcsúzkodik.
Azoktól, akik jól jártak a pénzével, akik bizarr
nevezetességként tekintenek rá, még ha udvariasság
mögé rejtik is. Gyerünk már, Renmu, elég ebből,
elvégre most nincs életveszélyben! Unom magam,
hogy folyton megvédeném, már olyan dolgoktól is,
amik nem akadályozzák benne, hogy eljusson a
céljához. Szánalmas.
Csak távolról, alázatosan háttérbe vonulva
hajlongok én is, ahogyan Szorana tanította, közben
végig őt figyelem. A fején a fekete paróka, és most
egy, az eredetinél is szebb kimonót visel. Magam
csináltam, a képzeletemmel. Korábban azt mondta,
sosem venne fel olyan ruhaneműt, amit varázslattal
készítek, de azóta valami megváltozott. Benne is?
Talán egyetlen nap alatt.
A hideg napfény megcsillan a halványkék selyem
ezüstös szálain, ami úgy simul a bőrére, mintha
hozzá tartozna, mintha egyetlen fagyos jégcsapból
öntötték volna őket. Büszke vagyok magamra, mert
még soha ilyen szépet nem teremtettem. Szinte
elnehezíti a szívem.
Ejj már, ostoba tanuki! Önként sétáltál bele egy
egyezségbe, és most még élvezed is a vele járó
szenvedést!
Szorana végre elfordul, felém indul, a szeme fölé
ernyőzi a kezét, és rám mosolyog. Az én nyugodt
égboltom. Merthogy így is írhatja a nevét. Igen, fél
éjszaka a nevének írásmódján elmélkedtem, ez pont
olyan szörnyű, mint ahogyan hangzik.
Most azonban csak nézem. Apró, tipegő lépteiben
fel sem lehet ismerni a máskor hangtalan, nyúlánk
suhanását. Amikor mellém ér, különös pillantást vet
felém, a mosoly még mindig ott bujkál a szeme
sarkában és a szája szegletében. Fájdalmas
boldogság.
Ez a nő mérgezett meg. Lassan minden percben
emlékeztetnem kell magam erre.
– Minek örülsz annyira? – kérdezem.
– Nem árulom el – incselkedik.
 – Szóval nem árulod el? Akkor leveszem a ruhád,
most, amíg mindenki néz utánunk. – Könnyedén
visszafordulok a falu felé, és intek egyet a még
mindig ott álló sokadalomnak. – Igazán bájos lenne
úgy távoznod, ahogyan érkeztél.
Elmarad mellőlem, megtorpan. Amikor
visszafordulok, az egyik keze a gallérját szorítja, a
másik az obidzsime visszafogott díszcsomója felett
tapad a hasára. Mintha ezzel bármin segíthetne.
– Csak vicceltem – közlöm bosszúsan, mert már
nem ad semmilyen kielégülést, ha a közöttünk épülő
törékeny partnerség csorbát szenved. Azt kellett
volna mondanom, hogy kérjen meg. Kérjen meg,
hogy ne tegyem semmissé a ruháját itt és most!
Kezdek berozsdásodni.
Úgy tűnik, Szorana felbátorodva továbbindul és
újra felzárkózik mellém.
– Nem tennéd. Túl kicsi hozzá ez a sziget, hogy
mindenhol eláruld magad. Előbb-utóbb összeállnak
a pletykák, és nem lesz maradásod.
– Na, ja – morgom. Az előző helyen baromira nem
én árultam el magam.
Kisvártatva megszólal:
– Ha igazán tudni akarod, a falusiak vitáján
nevetek. Arról, hogy el kéne-e tanácsolnom a
maikómat.
Dühösen pillantok rá. Eltanácsolni engem?
Mindent remekül csináltam!
– Igazi hölgy vagyok, a rohadt életbe! Mégis mi
nem tetszett bennem ezeknek a parasztoknak? –
kérdem felháborodottan.
Szorana vidáman kuncog.
– Úgy mozogsz, mint egy férfi. A gesztusaid is túl…
rámenősek. És hát… mindenki tudja, hogy elloptad a
ruhámat. – Értetlenül nézek rá. – Ugyan már, mióta
is élsz az emberek között?
Erre talán nem válaszolnék. Életnek számít az a
százhúsz év, amit megtépázott juharfaként töltöttem
egy hegy tetején, vérszínű levelekben sírva ki afeletti
bánatomat, hogy pusztító szörnyetegnek születtem?
Én nem éreztem igazán életnek, de nem voltam
teljesen halott sem. Ami pedig azelőtt történt, az
olyan régi história, hogy nem is emlékszem rá.
Szándékosan nem akarok emlékezni rá. És az
eltemetett alakommal járó erőmre sem.
Válasz nélkül elfordulok, de Szorana
megszaporázza a lépteit, és elém toppan, a kezét a
vállamra teszi, elsimítja az anyagot. Legszívesebben
térdre rogynék előtte, magamhoz szorítanám, és
beszívnám az illatát. Talán elég lesz a múlton való
nosztalgiázásból.
– A gallér színe fehér és nem piros, és az egész
színvilág túlságosan visszafogott – oktat. – Az ujja
hosszának majdnem a földet kéne sepernie, ha ez
egy gésatanonc ruhája lenne. Így hogyan is akadna
meg rajtad bárki szeme? Azt hittem, állandóan nők
között lebzselsz, és tisztában vagy a divat
mondanivalójával.
Miközben beszél, megigazítja a galléromat, és
elrendezgeti azokat a gyűrődéseket, amiket én
képtelen voltam az öv körül. A mozdulatai finomak,
gyengédek, olyanok, amik ennek a lánytestnek
szólnak egy nála pár évvel idősebb nő részéről.
Ártatlanok. Mit nem adnék, hogy ne így legyen! Ez
hol és mikor történt velem? Talán én is beütöttem a
fejem, amikor ránk támadtak azok a dögök, vagy
még előtte, amikor Szoranával egymásba gabalyodva
gurultunk a hóban, a lábaink összeakadtak…
Istenek, ez az út még kegyetlenül hosszú lesz!
– Nem a ruhájukat szoktam nézni – motyogom
mérgesen, és elrántom Szorana elől az anyagot.
Ő visszakapja a kezét, mintha megégette volna.
Fenébe, nem úgy értettem. Rajta sem a ruhát
néztem, de ha magyarázkodnék, az megint csak
félreértést szülne, és újra emlékeztetne
mindkettőnket a pillanatra, amikor levetkőztettem
őt. Jobb, ha csak én emlékszem rá.
– Jól van – feleli gyorsan, félrepillantva. Ez már
nem a korábbi mosoly, nem őszinte, inkább
erőltetett és mesterkélt. Bármit megtennék, hogy
visszacsináljam, hogy visszalépjünk az időben
néhány másodpercet, de ez sajnos nem tartozik a
képességeim közé. – Ne időzzünk itt tovább! Még el
kell érnünk a Josino partját, és nem várnak meg
minket.
Erre feleszmélek.
– Kik nem várnak meg?
– A tutajosok. Szajo szan szerint a folyami
kereskedőkkel egészen Tokusimáig utazhatunk, ahol
hajóra szállhatunk, és átkelhetünk az óceán öblén
Avasimába. Jó ötlet volt, hogy zarándokoknak
mondtál minket. Tudtad, hogy az Avasima-szentélyt
épp Nintoku császár nagyanyja emelte egy sikeres
tengeri megmeneküléséért hálául az isteneknek, de
a császár helyezte át a szárazföldre, mert eredetileg
Tomoga szigetén állt?
Egy szó sem érdekel az egészből.
– Tutajozni akarsz a folyón?
– Ezzel behozhatjuk valamennyire a néhány
napos lemaradásunkat, és majdnem annyira
elkerülhetjük a tömegeket, mintha a hegyekben
haladnánk. Remek terv, nem igaz?
Rémesen bosszantó ez a rohanás. Ideje
feleszmélnem a bódulatból, és arra
összpontosítanom, hogyan szabadulhatnék az
alkuból. Ha Tokusimáig nem találok ki valami
értelmeset, a végén még tényleg elhagyjuk a szigetet.
 NYOLCADIK FEJEZET

Tutajozni baromi kényelmetlen. És labilis. És azt

mondtam már, hogy kényelmetlen?
Kikötözött ládákon gubbasztunk, és az
„elkerülhetjük a tömegeket” feltételezés tökéletesen
hamis volt, mert itt fel-le szállnak,
gyümölcskosarakat és tyúkokat adnak-vesznek-
küldenek a következő településen élő harmad-
unokatestvéreiknek, és az egész utazás hallatlanul
méltatlan! Gyűlölök a lány bőrében lenni. Szorana is
ideges lehet, mivel a kéttagú legénységen túl rajtunk
kívül még öt másik ember tartózkodik az egymással
hosszában összekötözött, hármas deszkahajón: egy
magányos öregasszony, egy háromtagú család
gyerekkel, meg egy egyedülálló férfi. Szorana
szendergést színlel, de veszettül biztosan csak
színlel, mert képtelenség, hogy valóban elaludjon itt,
ha a falubeli házunkban is annyit forgolódott. Így
legalább nem kell senkinek a szemébe néznie.
– Nézzen már a lába elé, jóember! – mordulok fel,
amikor az a szemtelen hajósinas, aki a kormányos
mellett segédkezik, már másodszor lök vállon.
Szorana a térdemre teszi a kezét, és megszorít.
Bizserget az érintése.
– Egy kiotói maiko lennél, az ég szerelmére! –
suttogja. Háh, mondtam, hogy nem alszik!
– Ha egyszer a fickó állandóan nekem parádézik!
– morgom vissza, és megigazítom a ruhám. – Szinte
levetkőztet a szemével!
Szorana feje előrebicsaklik, hogy a nevetés
ellenére továbbra is tettetni tudja a szunyókálást.
– Szegény pára!
– Az is vagyok! Talán mielőtt eltanácsolsz, keresek
magamnak egy rendes házat, ahol jobban
védelmezik az erényemet.
– Kérlek! Nem rád mondtam, hanem rá!
Komolyan megorroltál miatta, hogy a nem létező
feljebbvalód eltanácsol a nem létező munkádból, te
nem létező nő?
Nem tudok válaszolni, mert a következő hullám
félig beterít. Szoranával összekapaszkodunk. A
rajtam lévő kimonója már vagy a térdemig vizes,
lelkes rajongóm pedig már fel is bukkan valami
kelmével, hogy… Mit akar ez? Megtörölgetni a
lábam?! Az egyik kezemet kiszabadítom
Szoranáéból, előrántom a legyezőmet az obi
övemből, és hatalmasat sózok a pasasra, hogy
elkotródjon. Nőnek lenni istenekcsapása. De ez most
nem a megfelelővel kezdett. Esküszöm, ha
Tokusimába érünk, alaposan ellátom a baját egy
kikötői sikátorban!
A tutaj újra megbillen, a hátul álló kormányos
most bőszen kiáltozza az utasításokat egy szem
beosztottjának: hogy hogyan kötözze ki az árut,
feszítse meg a vitorlát, egyensúlyozza ki a tutaj
súlyát.
Váratlanul az ég is beborul. Látom a hajósok
arcán, hogy erre egyáltalán nem számítottak, és
biztos vagyok benne, hogy rutinos szállítók: a
mostani időjárás ellentmond mindenféle
előrejelzésnek, amit az égboltról olvastak le.
Különös.
Halk, mennyei énekhang üti meg a fülemet,
mintha nagyon távolról, tompán érkezne, mégis a
napfény áttörését jelenti az elsötétülő felhőkön. Nem
e világi. Felnézek az égre, de megcsaltak az
érzékeim, sehol nem látok napsugarakat. Jobb, ha én
csak a saját nyugodt égboltomra koncentrálok.
– Te is hallod ezt? – kérdem Szoranát. – Egy
dallamot a vízzúgáson túl.
– Nem hallok semmit – feleli ő, és azonnal kihúz
egy hajtűt és egy fésűt a parókájából. Csinos kis
fegyver mindkettő. – Mi történik? – fürkész engem.
Ha tudnám. Ebben a pillanatban a magányos férfi
a tutaj elejéből a vízbe ugrik. Nem is ugrik, csak úgy
belelép, eltűnik a hajócölöpök alatt a habokban, a
feje még egyszer felbukkan, a nyaka
természetellenesen oldalra bicsaklott pózban, aztán
elmerül a víz alatt. A családból a nő felsikít, de
hirtelen észbe kapok, hogy nem a látványtól: a tutaj
másik oldalán valami kékesszürke lény kapaszkodik
a férjébe, és most mindketten maguk felé próbálják
húzni a kalimpálva küzdő testet.
Egy pillanat alatt felmérem, hogy a gyereket az
öregasszony magához vonta, a tutaj egyelőre
biztonságosnak látszó közepe felé hátrálnak.
– Vigyázz rájuk! – kiáltom Szoranának. Odaugrok
a párhoz, a nő elé térdelek, hogy a testemmel védjem
a vízből feltörő bármitől is. Mi ez? És mit keres itt?
A lény arcába nézek, erre sziszegő hangot ad.
Sosem láttam még efféle folyami ocsmányságot.
Színtelen szeme rám mered – vagy nincs
szemgolyója, vagy hályogszerű héj takarja. Az
arcából és a vállából tüskék állnak ki, mintha tengeri
sünök telepedtek volna meg rajta.
Amikor látja, hogy nem bír velem, a haja önálló
életre kel, vizes kígyóként felkúszik a tutajra és a
férfi nyaka köré tekeredik. A férfi tovább
kapálódzik, hörögni és fulladozni kezd. Egy kézzel
tartom, a másik kezemmel a nyakát próbálom
kiszabadítani, de hiába, a hajcsomó erős végtagként
öleli.
A lény ismét rám sziszeg, és fenyegetően
megrezegteti a füle helyén lévő két, csontokkal
tűzdelt kopoltyúját. A száját nagyra tátja,
elővillannak két sorban ülő tépőfogai és villás
nyelve.
– Vigyázz onnan! – Szorana kihasználja a
pillanatot, és a vállam fölül keresztüldöfi a sellő
torkát a kardjával.
A lény arca csodálkozó grimaszba mered, teste
lassan elkezd visszacsúszni a vízbe. A karmaival
viszont még halálában is olyan erősen kapaszkodik
az áldozata mellkasába, hogy már a húst fejti róla.
Csak nagy nehezen sikerül a nyálkás úszóhártyával
tagolt ujjakat lebontanom a férfi testéről.
Az apa kiszabadul és zihál. Tépek a kimonómból –
Szorana kimonójából –, és hátrébb lépek, hogy a
felesége csillapíthassa a vérzést. Ebben a pillanatban
valami árny vetődik ki a vízből, keresztülugrik a
tutaj hátsó része felett, és magával ragadja a
kormányzó kapitányt.
A tutaj keresztbe fordul a folyón, szinte az
oldalára áll, mind egyensúlyunkat veszítjük. Szorana
elzuhanna, de az utolsó pillanatban megkapaszkodik
az árbócban, én az előttem kuporgó párra vetem
magam, a saját súlyommal próbálom a félájult férfit
a deszkákhoz szegezni. Az egymáshoz kötegelt
cölöpöket szorítjuk, amikor férj és feleség egyszerre
kiáltanak fel:
– Taisi!
A tutaj tovább forog és imbolyog a vízen. Az
öregasszony, akit Szorana magára hagyott, mikor a
segítségemre sietett a sellővel szemben, most
rúgkapálva elesik, álló helyzetében nem talált
fogódzót. A gyereknek nélküle esélye sincs, a vízbe
zuhan. Az apja mozdulna, de visszanyomom.
– Ne! A vérre csak még többen jönnek! Inkább
tartsák egyenesben a tutajt, hogy legyen hová
kimenteni!
Mire a néne is megcsúszik és a gyerek után
bukfencezik, már Szorana is a vízbe ugrott. Ijesztő,
hogy gondolkodás nélkül követem.
Szinte semmit sem látok az örvénylő
víztömegben, amit vörösesre színez a kormányos
vére. Elúszik mellettem Szorana parókája és egy
leszakadt láb, utóbbiról nem tudom, hogy a hajósé,
vagy a magányosan utazó férfié, aki percekkel
korábban csak úgy belelépett a vízbe.
Megpillantom a gyereket, Szorana is felé próbál
tempózni, de mindkettőnknek súlyosak a ruhái.
Azonnal feloldom a varázst Szoranáéról. Aztán
előrántok egy levelet az övem alól, de alig kell
összpontosítanom, máris visszatérek a valós
testembe. Ettől a sűrű alakváltástól egyre
természetesebben használom az erőm azon részét is,
amit eltemettem magamban.
Most nem foglalkozom ezzel, én is tépni kezdem
magamról a meghurcolt igazi kimonót.
A szemem sarkából látom, hogy Szorana
szerencsére nem teljesen bízott meg bennem, mert
amikor a rávarázsolt kimonó eltűnik róla, valami
vékony vászontunika még marad a testén. Ennek
köszönhetően talán nem fogja leszedni a fejem, ha
megússzuk ezt a kalandot.
Mivel neki nem kell a ruháival viaskodnia, előbb
éri el a gyermeket nálam, és a vízfelszín felé küzdi
magukat. Az öregasszonyt sehol sem találom, hiába
búvárkodok az árnyékként ránk vetülő tutaj alatt
egyre mélyebben. Be kell látnom, hogy nem
segíthetek rajta. Lelj békére a víz alatt!
És ekkor valami szörnyen váratlan és
gyomorforgató történik. A fenékről madárcsőrű,
zöld karú, hínár borította lények emelkednek felfelé,
el mellettem, mintha ott sem lennék. Megragadják
Szorana lábát. Nem a gyereket akarják, hanem őt,
ami érthetetlen: a kappák mindig a legkönnyebb
zsákmányt ejtik el először.
Utánuk tempózok, de hiába haladok felfelé,
érzésre olyan, mintha a szívem lüktetése legyűrne a
mélységbe. A karmaimmal próbálom felszántani a
kappák testét, ahol érem őket, igyekszem rájuk
taposni, lejjebb nyomni őket, hogy távol tartsam őket
Szoranától.
Ő rám néz, és felém nyújtja a gyermeket, a
szemével kér. Mindkettőjüknek fogytán a lélegzete,
de azt akarja, hogy a kicsit mentsem meg.
A pánik eluralkodik rajtam, gondolkodni nincs
idő. Fogalmam sincs, mit kéne tennem, az érzéseim
teljesen kuszák, a gyereket menteni magasztos
volna, de az ösztöneim a nőért kiáltanak, aki felé
tartozásom van, és hiába kérlel némán, az kevés az
eredeti egyezségünk felbontásához és egy másik
születéséhez. Az alku miatt, ha akarnám, se tudnám
a gyereket választani.
A három sérült folyami lény helyére érkezik
másik kettő, nincs idő hezitálni. Még mindig nem
tudom, mit tehetnék, csak úgy cselekszem ösztönből,
hátha nem állít meg semmilyen engem kötő varázs.
Egy utolsó nagy lendületet veszek, talán meg is
sokszorozza a kétségbeesés az erőmet. Átfordulok a
víz alatt, hogy szembekerüljek a mocsadékokkal, úgy
osztom az ütéseket, aztán amelyikhez közelebb
tudok férkőzni, annak tőből kiharapom a karját.
Nem késlekedek, ahogy megtorpannak, és a vizet
megfesti a kappa vére, elkapom Szoranától a
gyermeket, és kezébe nyomom a végtagot. Remélem,
tudja, hogy ez egy újabb alku, ezúttal a folyami
lényekkel. A maradék levegőmmel Szorana szájára
tapasztom a számat, és átadom neki, amit csak
megspóroltam, aztán felfelé taposok az elszíneződő
kisgyerekkel.
Erősen koncentrálok, igaz, nem levél, hanem
hínár, amit a kappa letépett karjáról megszereztem,
és nincs nálam az átváltoztatni kívánt része sem,
hanem Szoranánál hagytam, de arra gondolok, hogy
a kappa erekkel és növényekkel borított végtagja
valójában uszadék fa. Nem tudom, működik-e,
bárkát nem is merek a helyére képzelni, csak abban
reménykedem, hogy Szoranát a felszínre segíti, és a
varázs megakadályozza a kappákat, hogy
visszaszerezzék és a helyére illesszék, amit elvettem
tőlük.
Amikor felérek, a tutaj a víz felszínén
hánykolódik, a maradék utasa a part felé próbálja
irányítani az orrát, mégis visszafelé kormányoznak,
hátha megpillantanak valakit a vízben. Az anya
szerzett valami késfélét, és a hármas tutaj darabjait
próbálja elvágni egymástól, ami okos dolog. A
hosszú, több darabból összeillesztett hajótest
ügyesen kígyózik a hullámokon, ha folyásiránynak
megfelelően halad, viszont ha sokáig rostokolnak
ránk várva a folyón keresztben, a hosszú
bambuszoszlopok előbb-utóbb eltörnek, márpedig a
gyereknek szüksége lesz valami száraz felületre, és
lehetőség szerint egy szülőre is, hogy
megmeneküljön.
Megpróbálom őket megközelíteni, de a fejemet
durva ütés éri, a fájdalom a koponyámtól a
gerincemig végighullámzik bennem, elmerülök.
Csak egy pillanattal később fogom fel újra, mi
történik és hol vagyok. Ha eddig sikerült is fává
változtatnom a kappa karját, most biztosan megtört
a varázs. Minden erőmre szükségem van, hogy a
gyereket felfelé nyomjam, és a hullámokon át látom,
ahogy az anyja odarohan és érte nyúl. Aki fejbe vert,
az a korábbi udvarlóm, nyilván fogalma sincs róla,
hogy én vagyok az előbbi lány. A valós alakom nem
vette úgy le a lábáról.
Amikor a gyereket biztonsággal kimerik a vízből
és a tutaj megakad a kövek között, arrébb evickélek
tőlük. Hasogat a fejem, de meg kell találnom
Szoranát. Nem is tudom, mi történik velem, ha baja
esik vagy ha elveszítjük egymást, mert lehetetlen,
hogy ne teljesítsem a felé tett ígéretemet.
Ott próbálok felfelé haladni, ahol kövek tarkítják
a medret, ahol kisebb a sodrás és a lábam is leér
időnként, így néhány tempónként meg tudok
kapaszkodni és továbblökni magam.
– Ren… – hallok egy elhaló hangot, de a fülem,
szemem, szám mostanra megtelt vízzel, a máskor
csalhatatlan érzékeim eltompultak a zúgó, fullasztó
árban.
A folyó közepén feltűnik valami fehér, gyorsan
halad felém. Szorana az, azt hiszem. Egy pillanatra
kiemeli az egyik kezét a vízből, amiben valami
zöldet szorongat, mintha faág volna, de sajnos nem
az. A kappa karja, valós formájában. Egy hős ez a nő,
hogy magánál tudta tartani, a folyami lények
roppant kényesek rá, hogy senki ne lopja el a
testrészeiket.
A folyó közepe felé tempózok, mert esélyes, hogy
Szorana elrobog mellettem, ha nem sietek eléggé.
Ahogy az erősödő sodrás felé veszem az irányt, én is
felgyorsulok, Szorana egyenesen nekem száguld.
Amikor belém csapódik, átkarolja a nyakam. Egy
pillanatra mindketten elmerülünk, magamhoz
szorítom a derekát, úgy próbálom egy kézzel evezve
a víz fölött tartani.
– Nem… tudtam… – gurgulázza. – A kar… –
Előrerántja a kappa kiharapott csonkját, kettőnk
közé.
– Fogd… erősen – hörgöm. Aztán: – Alku! –
üvöltöm bele a levegőbe. – Al… ku!
Már rég lehagytuk a part mentén veszteglő tutajt,
de a víz most valamennyit szelídül, talán pár
percünk is marad, mielőtt megfulladunk. A kappák
nem szeretnek üzletelni, és jóval kevésbé
megbocsátók, mint én, szóval sok mindent nem lehet
belepréselni egy ilyen kényszerű megállapodásba.
Amikor úgy látom, hogy épp nem temet maga alá
egy következő hullám, nagy levegőt veszek, és egy
szuszra kiordítom magamból:
– Csak vigyetek ki mindkettőnket ép bőrrel!
Szorana még a letüdőzött vízzel küzd a
karomban, görcsösen szorít engem és az üzlet
tárgyát, de én már érzem, hogy felgyorsultunk,
valami erő alátámaszt minket, egyre magasabbra
emel, szinte száguldunk, mintha lovagolnánk a
hullámokban. Egy pillanatra még arra is képes
vagyok, hogy belefeledkezzek a karomban tartott nő
fáradt és meggyötört tekintetébe, mert a víz végzi
helyettünk a dolgát.
– Renmu… vigyázz!
Hátrakapom a fejem, és látom, hogy egy folyón
átívelő függőhíd közelít egyre sebesebben. Vagyis hát
mi közelítünk felé, a hullám egyre magasabbra és
magasabbra emel bennünket, én pedig
kétségbeesetten próbálok valahogy Szorana mögé
kerülni, hogy őt tudjam elsőként kinyomni a vízből,
fel a száraz biztonságba. Már nemcsak nyakig, de
vállig is kilátszunk a hullámokból, aztán mellig.
 Az erőlködésem azonban csak kárt okoz, mert
mire a hídhoz száguldunk, már derékig
kiemelkedünk a vízből, és hatalmas ütődéssel így is
érkezünk meg: a víz nekivág minket a függőhíd
levegőben ringó pallóinak.
Úgy érzem, menten elhányom magam, pedig én
voltam hátul, Szorana teste valamennyire felfogta
előlem az ütést.
Megpróbálok lekászálódni róla, a háncskorlátba
kapaszkodva kimászni a hídra, hogy felhúzzam őt is,
de a víz nem nyugszik, a hullámok keményen
ostromolják a hátunkat, és dühösen újra és újra
maguk alá temetnek minket, hogy alig tudok
megkapaszkodni.
Abban a pillanatban megértem. Beszélni már nem
tudok a kimerültségtől és a tüdőmben rekedt
rengeteg víztől, csak próbálok úgy helyezkedni, hogy
elvegyem Szoranától a kart, miközben próbálom őt
is tartani. Először nem érti, mit akarok, de pár
másodperc után elengedi a kappa karját, és végre
kapaszkodó után nyúl a másik kezével is.
Amikor biztos vagyok benne, hogy nem fog leesni,
elengedem őt, megragadom az átkozott csonkot, és
amilyen messzire csak tudom, elhajítom a vízbe.
A hullámok azonnal eltűnnek alólunk. Ez egy
pillanatnyi megkönnyebbülés, de rögvest össze kell
szedjem magam, mert nem zuhanhatunk a mélybe.
Minden izmom remeg, amikor kinyomom magam, és
sikerül felmásznom a hídra, ami igencsak
megtépázott állapotban van így télvíz idején: a fagy
és a hó helyenként törékennyé tette a fadeszkáit, és
elgyengítette az őket összetartó köteleket. Azonnal
megragadom Szoranát, és őt is felhúzom.
Aztán egy stabilabb ponton összeroskadok és
kidőlök. Ott fekszünk mindketten hason, de
percekig, tíz percekig nem szólunk semmit, ha az
időnként feltörő köhögést és hányást nem számítjuk.
Ez most tényleg nagyon közel volt. És teljesen
váratlanul jött. Váratlanabbul, mint a rohadt
menyétek, mert sellők és kappák összehangoltan
támadtak. Ki hallott már ilyet?
Úgyhogy amikor nagy sokára már csak a hidegtől
és a kimerültségtől reszketek, nem a rosszulléttől, és
képes vagyok akkora levegőt venni, hogy meg is
szólaljak, eldöntöm, hogy ideje alaposan
elbeszélgetnünk. Mintha egyszer, még a legelején
Szorana egy tükröt említett volna, ami az eddigiek
fényében most rossz érzéssel tölt el.
– Úgy érzem, ideje rákérdeznem, pontosan miféle
kincsekért is megyünk tulajdonképpen.
Most igazán Szoranán a sor.
Tudnom kell, képes-e valódi őszinteségre.
 KILENCEDIK FEJEZET

Gyilkosmód fáj a fejem. A fülem zúg, a tüdőm

sípol, a gyomrom émelyeg a rengeteg beleszorult
víztől. Talán a fejemben is az van. Nincs olyan
részem, ami nem kapott belőle, mintha tényleg
megfulladtam volna, csak a tudatom nem fogta még
fel, és valahogy itt rekedtem az élők között.
Az alattam ingó függőhíd a tutajra emlékeztet. A
gyerek vajon megmaradt? Mintha ezer éve történt
volna, hogy megpróbáltuk kimenteni, és abban a
pillanatban úgy tűnt, semmi ijesztőbb és nagyobb
megpróbáltatás ennél nem érhet. Hát, tévedtem. De
nincs időm a közelmúlt kirakóselemeit a helyükre
illesztenem, mielőbb fedezéket kell keresnünk, mert
olyan éle van a hidegnek itt a folyó felett, akár a
késnek. És mert a külsőm még felöltözve is
gyanakvást ébreszt az emberek többségében, most
pedig itt fekszem egy szál alsóruhában egy óriási
borzas nyestkutyával a híd közepén.
– Két valószínűtlen támadás… a másodikban két
valószínűtlen szövetséges. Még a mi szövetségünknél
is gyanúsabb.
Próbálok nem tudomást venni róla, hogy Renmu
még mindig a kincsre, azon belül is, gondolom, a
tükörre akar kilyukadni. Rosszulesik, amit rólunk
mond, emlékeztet rá, hogy valójában nem a maga
akaratából van itt. De amúgy igaza van, noha nekem
még nem volt érkezésem alaposan végiggondolni a
lehetőségeket, túlságosan lekötött az életben
maradás. Úgy teszek, mintha nem hallanám. A
fülünk is telement vízzel, minden szó egy tompán
kongó burkon keresztül hatol el hozzám, mintha
szentélyharang belsejébe dugtam volna a fejem.
De Renmu megmentette az életem. Újra. És ezért
tartozom neki. Ha rájövünk, hogy valami
veszélyesebb dologba rángattam bele, mint
eredetileg terveztem, azt el kell mondanom.
Kétségbeesetten keresek valamit, amit felhozhatok
ellene. Nem akarok tartozni semmivel!
– Gyűlölök veled utazni – hörgöm, aztán
öklendezek még egy sort. – Most már egyikünknek
sincs ruhája.
Nevetve-köhögve jön a válasz.
– Ezen könnyen segíthetünk… Kérj tőlem egy
aprócska szívességet… Mondjuk egy új kimonót,
ahogy már korábban is javasoltam… Utána azonnal
elválnak útjaink… – Az utolsó mondatot tehetetlen
dühvel teszi hozzá. Igen, igen. Bármilyen könnyed
társaság is, Renmu nem önszántából van mellettem
és segít, erre újra és újra emlékeztetnem kell
magamat. – Én sem terveztem embereket menteni
folyókból. Sosem láttam még ilyet, hogy kappák és
folyami sellők összedolgozzanak. A kama itacsi, az a
három menyét a hegyekben, az még lehetett volna
véletlen, de ez…
Jól van, elismerem. Ez így együtt gyanús.
Valószínűleg tartozom Renmunak némi további
részlettel a feladatom nagyságát illetően, de nem
maradhatunk itt tovább, ez pedig hosszú történet. És
nehéz.
– Mindent a maga idejében. Te mész elöl. És ha
lesni mersz, kinyomom a szemed!
Erre persze rám néz, noha nem sokat láthat a
testemből. Egy vonalban fekszünk hason, a fejünk
majdnem összeér, zihálunk mindketten. Igyekszem
mérges és ijesztő arcot vágni, másmilyet most
valószínűleg nem is tudnék. Renmu ellenben
vigyorra húzza a száját, az egyik ujjával belenyúl a
fülébe, és kilötyögtet még egy kis vizet belőle.
– Nem bánom – egyezik bele. – Keresünk valami
száraz és biztonságos helyet, ahol nem vagyunk
szem előtt és kipihenhetjük magunkat. Addig kapsz
időt. Utána elmondod, mire számíthatunk még az
elkövetkezőkben.
Néhány másodpercig még meredten a szemembe
néz, ahogy mindketten elkezdjük összekaparni a
testrészeinket. De talán nem azért, hogy a szavamat
vegye, hanem azért, hogy egész biztosan ne
pillantson máshová. Aztán elfordul, háttal nekem, és
egyszerre próbálunk feltápászkodni és megőrizni az
egyensúlyunkat a függőhídon.
Mintha darabokra törtek volna a hullámok.
Kábán és remegő lábakkal állok talpra. Újra és újra a
fuldokló kisfiúra gondolok, aztán a saját
fuldoklásomra, aztán arra, hogy Renmu az enyémre
tapasztotta a száját és nekem adta az összes maradék
levegőjét. Aztán megint a kisfiú. Élhet még?
Össze kell szorítanom a fogamat, hogy ne
szisszenjek fel minden mozdulatnál, ráadásul a
testemre tapadó vizes vászon is szinte a lelkemet
fagyasztja meg.
– Vedd le azt a vackot! – szólal meg Renmu
előttem. Talán mégiscsak kiadtam valamilyen
hangot, vagy az a mindent látó szeme tényleg inkább
amolyan belső dolgokra vonatkozik. – Aki szembejön
velünk, észre sem vesz mögöttem, aki meg hátulról
lát… Nos, elhiheted, akármilyen formás vagy, az sem
téged fog nézni. Indulhatunk?
– Ühüm.
 A számra tapasztotta a száját, úgy adott levegőt.
És formásnak tart. Észre sem fognak venni.
A szemem akaratlanul is a hátára siklik, a válla
kétszer olyan széles, mint az enyém. Biztonságot
áraszt, nemcsak azért, mert nem látszom ki mögüle,
hanem azért, mert ahogy előttem halad, olyan,
mintha lenne egy saját… Nem! Még gondolatban is
elharapom a szamuráj szót. Nem is értem, hogy
juthatott ilyesmi az eszembe. A kezemre
koncentrálok a háncson, aztán a lépteimre az
egyformára csiszolt farudakon, amik közül a
mélység pillant vissza rám. Újra Renmura kapom a
tekintetem, ő közelebbi, biztos pont a szememnek,
csak a hátsóját igyekszem mindenképpen elkerülni.
Ó, a fenébe is! Hiába remegek, forróság hullámzik
végig a testemen. Lehet, hogy lázas vagyok! Nem
lennék meglepve. Hogy lehet, hogy férfiként
gondolok valakire, aki nem ember? Nem. Ember! És
semmiképpen sem szamuráj. Ettől egy pillanatra
megbillen a lábam, kicsit jobban ingadozni kezd
alattunk a híd. Én nem vagyok védelemre szoruló
nemeshölgy, ő meg akármilyen jól csavarja is a
dolgokat maga körül, nem a hősies testőröm.
– Minden rendben ott hátul? Jól haladunk – biztat.
– Mi? – A kezem milliméterről milliméterre
csúsztatom előre a durva háncskötélen, ami teljesen
feldörzsöli a tenyerem.
Lehet, hogy Renmu igazat beszél, de a tettei nem
őszinték. Lehet bátor és talán kitartó is, de az
egyenes jellem, a tisztelet és a becsület hiányoznak
az életéből, amikor embereket vezet meg.
– Azt kérdeztem, minden rendben van-e. Tudod
tartani a tempót? Még véletlenül sem szeretnék
hátrafordulni…
Ahh, na persze! Neki ez is csak játék. Fegyelem
amúgy semmi. Együttérzés? Phö.
– Jól vagyok – szűröm a fogaim között. Olyan
feszesen tartom a térdem és a bokám, hogy már
görcsöl mindkettő, pedig jobb napjaimon talán a
kapaszkodón is végigegyensúlyoznék.
A lényeg, hogy ami kötelesség Renmuba szorult,
az kényszerű béklyó csupán, amit én akasztottam a
nyakába és amiből nem tud kibújni. Úgy is érzi
magát tőle, mintha akasztani vinném.
– Megfoghatod a derekam. Tudod, ha esetleg nem
jól látsz.
– Tökéletesen látok – felelem ösztönösen, de ez
nem igaz. Sok itt a világos szín; a fehéren habzó
hullámok és a tündöklő folyó, amiről visszaverődik a
nap jéghideg fénye, és ez bántja a szemem. De most
nem csukhatom be és támaszkodhatok a többi
érzékemre, mint a szembekötős és éjszakai
gyakorlatoknál, mert a talaj nem stabil alattam, és
nem is csak a saját mozgásom ritmusa alakítja a
hullámzását. Figyelnem kell az előttem haladóra.
– Akkor kapaszkodj azért, hogy jobban
összhangba kerüljenek a lépteink.
Hmm. Vagy mindig ráhangolódik a
gondolataimra, vagy egész biztosan csinált
komolyabb dolgokat is életében a henyélésnél.
Lassan megáll, egyik kezével óvatosan,
többedszeri próbálkozásra elengedi a kapaszkodóul
szolgáló kötelet, és hátranyúl a kezemért. A bőröm
szinte megolvad, és apró villámok cikáznak végig az
egész karomon, amikor megérint, de engedem, hogy
vezesse a kezem, már csak a légzésemre próbálok
koncentrálni. Hogy ne áruljon el, és hogy ne tegyem
tönkre az összhangot. Amikor elérem a derekát, a
nagy tenyerét egy pillanatra még ráborítja a
kézfejemre, mintha biztos akarna benne lenni, hogy
én akkor is ott hagyom az enyémet, ha ő elveszi az
övét. Aztán gyorsan visszanyúl a háncskorláthoz.
– Gyere! Már nincs sok hátra.
Belemarkolok a szőrébe, ami most olyan, mintha
egy férfi haját markolnám az ujjaim között.
Egyszerűen nem lehetek ilyen! Bűnös, helytelen,
ostoba. De nem engedem el.
Szinte alig veszem észre, hogy végigérünk a
hídon, csak azt, hogy már kevésbé vakít a fény. Itt
lent a folyóparton, a hegyek tövében legalább nincs
hó, a tompa földszíneken megnyugodhat a fáradt
szemem. A járásom ennek ellenére szinte
ugyanolyan bizonytalan marad, a nagy
összpontosítás után a testem mostanra felhasználta
az utolsó utáni tartalékát is, vissza akar térni a
pihenéshez. Érzékelem, hogy letérünk az emberek
járta ösvényről, be a sűrű erdőbe. Teljesen valaki
másra bíztam magam, egy lényre, aki még csak nem
is ember, akivel nem is tudunk egymásról szinte
semmit, akit alig egy hete ismertem meg. Egy
kuplerájban.
Rántást érzek a karomon, ahogy Renmu felnyúl
egy faághoz, és lehánt róla egy kupac levelet.
Mindössze ebből jövök rá, hogy még mindig
görcsösen szorítom a derekán a szőrcsomót, amit
kapaszkodóul adott, holott már semmi szükség rá.
Aú! Ezt sosem fogom megszokni, szinte
nekipattanok, csakhogy nem a hátának, hanem a
ruhadarabnak, amit hátranyújt, ami a semmiből
termett ott, vagyis, gondolom, a levelekből.
A kezem már jár is, amikor hallom:
– Előbb vedd le a vizeset!
Engedelmeskedek, bár fáj lefejtenem magamról a
szinte rám fagyott anyagot. Amit kaptam, egy otthoni
köntös, nehéz, vastag, dupla selyemből kívül-belül,
ami közé legalább öt réteg más anyagot is bevarrtak.
A súlya lehúzza a fáradt vállam, de élvezem, hogy
újra beborít valami száraz és meleg. Elöl összefogom
a textilt, ami olyan gyönyörű, hogy szinte sajnálom,
amiért a földig érő végét megszaggatják majd a
növények.
Viszont az egészről megfeledkezem, amikor
Renmu fejbe ver egy pár kegucuval. Mohón kapok a
szőrcsizmák után, és csak amikor magamra húzom
őket, látom, hogy végre neki is jutott egy köntös.
Csak akkor fordul meg, miután magára kapta, nem
előbb.
Megáll velem szemben, és újra a két szeme közé
illeszt egyet a nemrég tépett falevelekből. Lehunyja a
szemét, koncentrál, aztán a levélért nyúl, de már egy
nagy kendőt emel el az arcától, amit ugyanazzal a
mozdulattal körém kerít. Kicsit közelebb lép hozzám,
de elnéz a szemem felett, én pedig még levegőt is alig
merek venni, ahogy magam elé bámulok, épp a
torkára.
Felemeli a hajam, eligazítja a kötésben, és csupa
libabőr leszek, ahogy az ujjai finoman a
nyakszirtemhez érnek. A kendőt elvezeti az arcom
előtt, az anyag végigsiklik a bőrömön, talán a
hidegre is foghatom a rajtam végigszaladó újabb
remegést. Végül úgy bebugyolál, hogy csak a szemem
látszik ki. Akár egy nindzsának. Ami vagyok.
– Nehogy megfázz! – mondja gyengéden, és csak
ekkor néz le rám. Én is felnézek őrá.
Picit elmosolyodok, köszönetképp, de ezt nem
látja az arcomat fedő kendőtől. A néma pillanat
hosszúra nyúlik, ahogy az árnyak is itt az erdőben.
Talán azért merem most leplezetlenül nézni őt, mert
biztonságban érzem magam a sok ruha alatt. Talán
csak lelassultam, ahogy kezdenek kiengedni az
izmaim. Talán olyan végtelenül fáradt vagyok, hogy
nincs erőm semmilyen udvariassághoz.
Érdekelni kezd, milyen érzés lenne az arcszőrzete
az ujjaim alatt. Vajon olyan, mint a derekán? Vagy
puhább? Épp ellenkezőleg? Legszívesebben
hozzábújnék. Belesimulnék. A köpenyem már nem is
tűnik kiváltságos érzésnek, amikor halvány
emlékem dereng fel róla, hogy nem is olyan rég még
Renmu bundájának ölelésében veszhettem el.
Tétován behúzom a kezem a ruhaujj alá, és
belekapaszkodok az anyag szélébe. Lesütöm a
szemem. Azt hiszem, alaposan ki kéne pihennem
magam, aztán helyretenni a gondolataimat végre, és
a küldetésemre koncentrálni.
Renmu hangja rekedten szól:
– Egek, néha egészen elfelejtem, hogy ember vagy.
Mindjárt összeesel! Gyere! Addig én szerzek valami
ételt. Napokkal ezelőtt megígértem, hogy főzök
neked.
Keresztülrángat néhány bokron még, de nehezen
haladok, a lábbeli nagy rám. Végül egy tisztáson
megállapodunk. Renmu otthagy engem egy fa
tövében, mint valami csomagot, de hálás vagyok
érte, hogy ellát. Mialatt faágakat aprít és takaros kis
gúlába halmozza őket előttem, majd leragad a
szemem. A saját csomagomra gondolok. Mindenem
elveszett az útiládámmal: a kardom, a neko-te, az
összes többi fegyverem. A kimonóm, a parókám, a
pénzem, az élelmiszerem.
Semmim nincs, csak ez a gondoskodó óriás, meg
amit ő rám aggat és belém töm. A módszerei nem
nagyon tetszenek, de most nem lehetek válogatós.
Lassan, fáradtan érzem, hogy elmosolyodok, mielőtt
lecsukódik a szemem.
Lehet, hogy egy kuplerájban találtam, de mégis jól
választottam vele.
 TIZEDIK FEJEZET

Álmomban fuldoklok. Karmos, zöld kezek húzzák

lefelé a bokámat a fekete mélységbe, de nem
magamért aggódom, hanem a kisgyerekért, akit a
felszínre kell juttassak. A fejemben a mester hangja
feddőn olvassa a kunoicsik szabályrendszerét,
mintha ő is itt lenne valahol mellettem, de sehol sem
látom. Hiába dorgál, a gyereket választom, ebben a
pillanatban fontosabbnak tűnik, mint a
küldetésem… de nem tudok hangot kipréselni
magamból.
Beszélnék, könyörögnék Renmunak, hogy
kössünk új alkut, legyen a fiú életének megmentése a
fizetség, amit kapok, de csak gurgulázva
bugyborékolok a fojtogató víztömeg alatt. A sötétség
ránk telepszik, a súlya összenyom, fekete tintaként
terjed körülöttünk, a csápjai kinyúlnak értünk,
magába csavar, megszűnünk létezni.
Hirtelen elvakít a fehér fény, a karom a szemem
elé kell tegyem. A napfény betör a szemhéjam alá,
pislogva próbálok a világra nézni, és határtalan
megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, amikor
meghallom a gyermek énekét. Egy nyári mezőn
ugrabugrál, szárazon és egészségesen, aztán hallom,
hogy ebédre hívja az anyja, és ettől köddé válik.
Nem látom többé, de nem is féltem. Én is
ugyanazon a mezőn vagyok, bolyhos felhők
szállingóznak köröttem, alig magasabban a fűnél.
Valaki az állam alá nyúl, és oldalra fordítja a fejem.
Belesimulok a tenyere érintésébe, hozzábújok a
karmok gyengéd karistolásához, amitől táncra kél
minden érzékem.
Többé nem kell figyeljek a pajkos bárányfelhőkre,
mind ott tükröződnek Renmu pillantásában, amíg
csak le nem hunyom a szemem. A csókja lágy és
emberi, beleveszek egészen, megszűnök külön
létezni tőle, felolvadok benne… de amikor az arcára
simítom a tenyerem, csak puha, szőrtelen emberi
bőrt tapintok. Felpattan a szemem, és Renmu nincs
sehol, a lánnyal csókolóztam, a maikóval, aki az ő
egyik emberi megtestesülése, és most csak nevet rám
gonoszul, ridegen, a szemöldökét kegyetlenül
összehúzza, aztán a mesterem hangján suttogja
felém a szavakat: az emberek és a jókaiok
kapcsolatában valaki mindig megfizet.
A lány meglök, és hanyatt esek. Újra süllyedni
kezdek, mert nyoma sincs körülöttem a mezőnek, a
szilárd talajnak, mocsárrá változott, én pedig víz alá
kerülök, vissza a sötétbe. A fehéren fodrozódó
felhők, a zöld fű, a langyos szellő mind eltűnnek
fölülem, csak hideg és mély félelem vesz körül. Újra
fuldoklok, haldoklom, elveszek.
Felriadok álmomból, és azonnal felülök. Bár sötét
van, meleget ad a pattogó tűz és a száraz
szalmakupac, amit valaki aprólékosan körém
tömködött. Nyilván idevarázsolta. Megkönnyebbülök
és össze is zavarodok, aztán a szám elé kapom a
kezem. Renmu mellettem ül, táncol a tűz fénye a
bundáján. Egy pillanatra össze kell szorítanom a
szemem, aztán lassan újra kinyitom. Csókokról
álmodom vele. Csókokról álmodom egy állatszerű
alakváltóval, de biztosan csak azért történhetett,
mert a víz alatt nekem adta a levegőjét. Nem lehet
más magyarázat rá.
A valóságban Renmu rám sem hederít, egyik
oldalán egy nagy kupac falevél, másik oldalán még
nagyobb kupac koban hever. Folyamatosan készíti
az ovális aranypénzt, darabonként.
– Elaludtam – motyogom zavartan, és a fülem
mögé igazítom a hajam. – Ez elfogadhatatlan,
sajnálom.
– Csak egy egészen kicsikét pihentél – feleli, fel
sem nézve a munkájából.
– Lement közben a nap! – csattanok fel, talán mert
igazam van, talán mert a figyelmét akarom, de
mondat közben hatalmasat nyelek, mert összefut a
nyál a számban. A tűz mellett botokra húzott sült
halak várakoznak, füstös illatuk megcsapta az
orrom, és hiába próbálom fegyelmezni magam,
megkordul a gyomrom.
Renmu keze leáll munka közben, csak most
veszem észre, hogy az alkarom figyeli, amiről
felcsúszott a köntösöm ujja a korábbi mozdulattól,
amikor a hajamat igazítottam. Kilátszanak a kama
itacsik okozta vágások, amik nem úgy festenek, mint
a normális hegek. Színtelen, a bőröm árnyalatával
egyező mélyedések, úgy sejlenek a tűz fényében,
mintha egy öreg, repedezett szobor felszínét
megostorozta és lemorzsolta volna az idő. Gyorsan
visszaigazítom a ruhaujjat, Renmu pedig elfordul.
– Csodálom, hogy eddig is kibírtad rendes pihenés
nélkül. Alaposan helybenhagytak, többször is. Egyél,
hogy megerősödj!
Valóban erősebbnek kellene lennem. Ha már a
szamurájok kasztja elérhetetlen számomra, legalább
a nindzsák között legyek utolérhetetlen. Ne csak egy
lány, akit ármánykodásra és kémkedésre
használnak, hanem egy valódi árnyékharcos, aki
kész megvédeni magát és másokat is. Elbuktam. Az
első valódi küldetésemen.
Megpróbálok nyugodt méltósággal a tűzhöz
húzódni, és figyelek, hogy a köntösöm ujja elkerülje
a lángokat. Magamhoz vonom az egyik, már
távolabb pihenő nyársat, és óvatosan megérintem a
rajta legelöl lévő halat, nem forró-e. Amikor úgy
találom, hogy ehető, igyekszem egyben lehúzni, és az
egyik tenyeremből csipegetem a húsát a másik
kezemmel.
– Akkor ez mind igazi? – kérdem a biztonság
kedvéért, és eltakarom a szám beszéd közben. Már
rágom az első falatot, és a választól függetlenül sem
hiszem, hogy hajlandó lennék lemondani a
következőről.
– Természetesen. Varázsolt étellel jóllakni nagyon
veszélyes, az ember úgy érzi, tele van, de közben
egyre gyengül. Nem kárhoztatnék senkit ilyen végre.
Megáll a falat a számban. Erre eddig nem is
gondoltam, de az ételek és az italok varázslata
hasonlóan működhet, mint egy tanuki általi
megszállás. Ha az emberbe beköltözik egy alakváltó
szellem, minden, amit az illető magához vesz, a
benne élő idegent táplálja. Az eredmény általában
halál. Ha pedig az étel és az ital puszta bűbáj, csak a
telítettség érzését adja meg, aztán valamikor
semmivé válik az emberből, ahogy Renmu ostoba
ruhája rólam a hajón. Az eredmény, nem kérdés, itt
is ugyanaz.
Mély elmélkedésemből újra Renmu hangja
zökkent ki. Megfigyeltem már, hogy nem nagyon
állhatja a csendet.
– Na, és megosztod velem végre, mivel
haragítottuk magunkra Sikoku Szaburót?
– Kit? – kérdezek vissza.
– Ez csak egy mondás – legyint. – Mi, helyiek, így
becézzük a folyót. Mert ez a harmadik legnagyobb
Japánban, és ezért ő a hármas számú fiú. – Amikor
nem nevetek, hozzáteszi: – Csak vicc volt. – De a
tekintete megkeményedik. – Pontosan tudom, hogy
valójában nem a víz mérges ránk, hanem nagyon
úgy tűnik, mindenki más. Igazán türelmes voltam.
Ez igaz, és esküszöm, nem az időt akarom húzni,
de…
– Te tényleg helyinek tartod magad? – Ez nagyon
meglep. Úgy érzi, otthon van? Az emberek között?
– Hát, elég régóta itt élek.
A keze újra mozgásba lendül: vesz egy levelet a
kupacból, a homlokához érinti, rádob egy kobant a
pénzhalomra. Ahogy növekszik a halom, úgy nő
azoknak a száma is, akiket majd becsapunk vele.
Embereket, akik között él. Számomra
ellentmondásos az egész.
– A kincsről akartál beszélni – jegyzi meg Renmu
amolyan mellékesen, de már kissé sürgető hangon. –
Vagy nem akartál, de most már muszáj lesz. Nehezen
tudlak életben tartani, ha ennyi haragosod van.
Elszakítom a tekintetem az aranygyártás
folyamatáról, és veszek egy nagy levegőt. Félek, hogy
Renmunak igaza van. Tényleg útjában lehetek a
különböző lényeknek. Abbahagyom az evést is.
– A császár tükre… – fújom ki lassan a levegőt. – A
tükör egy ungaikjó. Talán hallottál már ilyesmiről.
Renmu teste megmerevedik, a keze megáll egy
dobó mozdulat közben. Hitetlenül néz rám.
– Nem!
– Nem hallottál még róla?
Erre megrázza a fejét.
– Nem lehetséges, amit mondasz. Minden
felhőkön túlra mutató tükröt megsemmisítettek az
országhatárok lezárása után. Épp az egymással
hadakozó fejedelemségek korszaka miatt nem
engedhette meg többé a sógunátus, hogy efféle
varázseszközökkel beazonosítsák és újra harcra
fogják az emberek az én fajtámat. Ez volt az egyetlen
gesztus, amit felénk tettek, fizetség helyett. A hazai
mestereket egytől egyig megölték, és most már
Kínából sem juthat be újabb darab. Képtelenség.
Szíven üt, amit mond, de nem mutatom. Először
is, hogy gesztusnak értékeli emberek kivégzését.
Másodszor, hogyan lehetne egy nálunk erősebb lényt
olyasmire kényszeríteni, amit nem akar?
– A jókaiok nagyon is szívesen öldököltek a
háborúkban, én így tanultam! – csúszik ki
meggondolatlanul a számon. Renmu csak oldalra
biccentett fejjel bámul rám. A francba, hisz sosem
segített volna nekem, ha nem játszom ki, és ettől az
igazságtól dühbe gurulok. Most épp őszinte próbálok
lenni! Saját magammal fizettem ezért az
információért, ő meg csak úgy lesepri az asztalról,
mintha tévedés volna, amit megosztok vele.
Kihúzom hát magam. – Márpedig ez az egy darab
már nagyon régóta itt van, háborítatlanul. Senki
nem tudott róla a császári családon kívül, ezért nem
kereste és nem is találta meg.
– Akkor te honnan tudsz róla? – kérdi gyanakvón.
Nagyot nyelek. A hátamon végigcsorog a hideg
verejték, ahogy újra megérzem magamon az utálatos
Szugijama kezeit. Hallom a lihegését a fülemben.
Lehunyom a szemem, hogy ne lássam magam előtt a
mohó pillantását, aztán aprókat pislogok, hogy
elűzzem mindenestül. A kútra gondolok a
gyomromban, ahogy visszafelé engedem benne a
vizet, és a vödörből egy cseppnek sem szabad
kicsordulnia, míg el nem éri a felszínt. Hűség,
becsület, önfeláldozás. Türelem, figyelem, fegyelem.
Nem szabad elárulnom magam, még ha igazat
mondok sem.
 – Egy udvari hivatalnoktól. Az ifjú császár adta
neki a feladatot, hogy ősi tekercsekből meghatározza
a tükör pontos hollétét.
A torkom száraz, a hangom rekedt.
– Császárpárti lennél? – kérdezi. Hallgatok. – Csak
behálóztad – fejti meg Renmu. – Mégis hogyan?
Megrázom a fejem, mert nincs olyan isten, hogy
én most erre szándékosan visszagondoljak. Hogy
valaha visszagondoljak rá. Addig fogok küzdeni, míg
az összes vele kapcsolatos emléket és érzést
leeresztem annak a valaha volt kútnak a
legeslegmélyére, és belefojtom a vizébe, ahogy a
kappák akartak vízbe fojtani engem. Ezzel a
feladattal letörlesztem a nindzsák felé az adósságom.
– Informátor volt, ha tudni akarod. Ő is a sógun
pártján áll, és igazat mondott. Létezik az a tükör. A
császár pedig fiatal és forrófejű. Nem elég neki a
palotában eltöltött kiváltságos élete, nem akar báb
lenni. Azokról az időkről álmodik, amikor a sógunok
a családja szolgálatában álltak. Vissza akarja
szerezni minden hatalmát, és ezt nem teheti meg
támogatás nélkül. Ha a külföld elérhetetlen számára,
és a lakosságot mostanra szinte teljesen
lefegyverezték, a szamurájok nagy része a
hivatalnokrétegbe olvadt, akkor ki marad neki nagy
elszigeteltségében? Csak ti.
Renmu nem tűnik túl lelkesnek.
– Velünk aztán mihez kezd? Sosem voltunk
egységesek. Több mint száz évig harcoltunk
mindenféle jöttment földesurak oldalán…
– De előtte mégis megbuktattatok egy sógunátust!
– Se te, se én nem éltem akkor, nem tudhatjuk.
– A könyveink szerint a jókaiok tették azt is. Ha
Nintoku császár valóban alakváltó volt, és a
múmiája mellett ott pihen egy tükör, ami bárkinek,
egy halottnak is képes megmutatni a valódi arcát, az
bizonyíték Tomohito császár származására, és jó
lehetőség, hogy maga mellé állítsa a jókaiokat. Az
egyetlen lehetőség, hogy általuk haderőt toborozzon.
Te sem akarsz újabb háborút, ugye?
Renmu nem szól semmit, de alig láthatóan
megrázza a fejét.
– Akkor egyetértünk, hogy épp elég jól mennek a
dolgok a sógun irányítása alatt. Végre béke van, már
vagy száz éve. Nem is emlékszünk rá, mikor volt
béke ennyi ideig. Hát ezért nem hagyhatom, hogy a
császár kezébe kerüljön az a tükör.
– És a sógun szerinted mit fog kezdeni vele, ha
helyette ő kapja meg? Egyszerűen csak magánál
tartja, vagy most, hogy már tudja a császár
törekvéseit, biztonságosabbnak látja, ha beveti
ellenünk?
– Ezt nem tudhatom – szűröm a fogam között, ami
részben igaz. De hallottam pletykákat, és most úgy
érzem, szólnom kell róluk. – De, ahogy az imént
céloztál rá, az első Tokugava a ti segítségetekkel
ragadta magához a hatalmat, és a családja négy
generáció óta sem rendezte a tartozást. Egy ilyen
tükör segítségével felismerhetnénk a nálunk élő
jókaiokat, ha a sógun most mégis megtenné. És ha
közben ahelyett, hogy az érdeketekben
elpusztítaná… mondjuk démonidézés segítségével a
tükörben foglyul ejthetnénk a kappákat, a kama
itacsikat, a sellőket, az összes olyan gonosz lényt,
akik akár csak ezen az úton ártottak nekünk, az
olyan rossz lenne?
– Te hallod, amit mondasz? A sógun nem tesz az
érdekünkben semmit, inkább megkeresi a maradék
rejtőzködő alakváltót is, hogy végleg
megszabaduljon tőlünk.
Renmu mélyen a szemembe néz, és nem ereszti a
pillantásom. Most szégyenérzet nélkül állom a
tekintetét.
– Csak ha szükséges. Aki veszélyezteti a békét, azt
hazaküldenénk oda, ahová tartozik. A peremvilágba.
Erre a combjához csapja a két kezét.
– Kérlek, ne sérts meg ilyen fokú naivitással! A
drágalátos sógunod nem kockáztat! Nem
számolgatna és küldözgetne senkit! Egyszerűen
megölné, akinek a képességeiben veszélyt lát.
– Ez nem igaz! Akinek nem volt komolyabb bűne
az emberek felé, mint például neked, annak miért is
kéne ilyesmire számítania? Még ki is tüntethetnek,
amiért segítettél! – próbálkozom, de ő elfordul, és
visszatér a korábbi foglalatoskodásához: a
pénzcsináláshoz.
– Fogalmad sincs rólam vagy a bűneimről –
fortyogja.
– Néhány hamis aranyért nem jár halál! –
bizonygatom, de a pillanat törtrészéig én sem tudom,
hogy neki vagy magamnak. Talán nem akartam vele
foglalkozni, az út elején még nem is érdekelt, mi lesz
a természetfeletti lényekkel, ha valóban azonosítják
őket, és most dühít, hogy ez is az én gondommá lett.
Renmu bőszen dolgozik, mintha csak érdemtelenné
akarna válni az együttérzésemre. Idegesen
felcsattanok. – Nem hagynád ezt abba? Bőven elég
lesz már! Talán meg akarod venni a hajót, amivel
elhagyjuk a szigetet?
Hirtelen visszafordul felém, de olyan állati és vad
tekintettel, hogy visszahőkölök ültömben. A máskor
naspolyamagra emlékeztető szeme most
borostyánként izzik.
– Igen! Azt hiszem, meg kéne! Elvégre úgy tűnik,
minden természetfeletti lényt magadra haragítottál,
és mindenki életveszélyben van, aki a közeledbe
megy. Elgondolkodtál már ezen? Hogy honnan
tudhatják többen is a jókaiok közül, mire készülsz?
Talán a császár bizalmasa csapdába csalt, vagy csak
megbánta, hogy elkottyantotta, amit nem lett volna
szabad. Vagy a sógunátus követői sem mind egy
irányba húznak.
– Mégis mire akarsz ezzel célozni? – kérdezem
felháborodottan. Bármit, de azt nem bírom elviselni,
hogy kétségbe vonja a küldetésemet.
– Ugyan, kérlek. A társadalom által nagyra becsült
szamurájoknak sem mindegyike olyan nemes és
önfeláldozó, hogy feltétlenül élvezze a békét és az
egyszerű hivatalnokká való lefokozását. Ha
elégedetlen volnék a látszatfeladataimmal és a régi
világot akarnám helyreállítani, titokban a
császárnak drukkolnék. A külvilág felé talán
felhúznám az orrom a nindzsák és a kunoicsik
alattomos ténykedése láttán, de valójában magam is
igénybe vennék hasonló szolgáltatásokat. Néhány
alku, és találnék olyan jókait, aki jó fizetségért
elvégzi a piszkos munkát, nekem pedig tiszta
maradna a kezem. Aki állandóan az árnyékban
bujkál, ráadásul kezdő, bármilyen balesetet
elszenvedhet egy titkos küldetésen. – Dühösen
megrázza a fejét, és feláll. – És szerinted még én
vagyok megbízhatatlan csaló!
Tévedtem. Mégsem viselek el bármit. Lehet, hogy
alattomos a munkám és az árnyékban bujkálok, még
kezdőnek is nevezhet a képességeimet illetően, de a
szamurájokat nem hagyom! Talpra ugrok én is.
– Ne vedd a szádra azokat, akiknek soha nem
érhetnél fel a tisztaságához!
Egyszerre elpárolog a haragja, és fáradtan,
lemondóan néz rám. Ha lehet, ez még rosszabb, mint
az iménti veszekedésünk.
– Az aranyat egyébként miattad csináltam –
mondja vállat vonva. – Nem akartam, hogy
kiszolgáltatottnak érezd magad, amiért olyan
ruhákat kell viselned, amik eltűnhetnek rólad, ha
valamiért képtelen vagyok tovább fenntartani a
varázst. Talán csalás, amit művelek. Talán nem veszi
be a gyomrod. De tudod, hogyan készül az igazi
arany? Az emberek valódi aranya? Nyestkutyák bőre
alatt laposra kalapálva. Azoké alatt, akiknek
nincsenek képességeik, nem olyanok, mint én, csak
az az egyetlen, négylábú alakjuk van. Ez nem bántja
az ízlésedet? A sok megnyúzott állat nem zavar, mert
azokért nem kár?
Ez szíven üt, de nem mutatom. Kétségbeesve
keresek valami kapaszkodót, a homlokomra
támasztom a kézfejem, aztán a lábam, és a tűz felé
mutatok válaszért.
– Sajnálom, de te is vadászol és eszel. Tőled
kaptam ezt a szőrcipőt, és aztán halat fogtál nekem,
szóval ugyanúgy kihasználsz más fajokat, ahogy mi.
Nem vagyunk egyfélék, ez tény. Az érdekeink talán
épp ezért nem egyezhetnek, de ha nem ugyanazon a
világon osztoznánk, akár élhetnénk békében is
egymás mellett.
Renmu borzalmas hangon felkacag, valami
vonyításféle ez, kiráz tőle a hideg.
– De azokkal szívesen osztoztok, akik gyengébbek
nálatok, igaz? Akiken uralkodhattok, azokat nem
akarjátok kiseprűzni a világotokból, csak azokat,
akiknek megvan a maguk ereje, netán még a
tiéteknél is több.
– Nem így értettem – motyogom, de már
fogalmam sincs, hogyan értettem. Egész életemben
azt tanultam, hogy miattuk bukott el a korábbi rend,
embereket szálltak meg, hamis alkukat kötöttek
velük, aztán harcokba és viszályokba kényszerítették
a tartományokat, tönkretettek mindent, amiért
dolgoztunk és küzdöttünk. Egész életemben azt
tanultam, hogy vigyáznom kell velük, mert a
varázsaikért valaki mindig megfizet.
Renmu keserűen megcsóválja a fejét, és leejti a
vállát.
– De, így értetted. Ne rontsd tovább a helyzetet,
már így is hazugság által találkoztunk. Hazugság és
méreg által, amit te kevertél nekem, és mostanra
hazugság és méreg fertőzi az egész viszonyunkat! –
Azt hiszem, nem tudok uralkodni az arcomon,
elkerekedik a szemem és elnyílik a szám, ahogy
meghallom a szavait. Tudja? Vajon mióta? És miért
hagyta? Azonnal megkapom a választ a ki nem
mondott kérdéseimre. – Gyűlölöm ezt az alkut, már a
legelején sem lett volna szabad belemennem, de
amikor megláttalak… – dühösen felém bök, a nyál
csak úgy fröcsög a szájából. – Amikor megláttam
azokat a vörös szemeidet, megtetszettek. Érdekelni
kezdtél. És aztán meg is sajnáltalak, mert úgy tűnt,
sokkal rosszabbul viseled az egyedüllétet, mint én.
– Renmu…
Nem tudom, mit akarok mondani, csak valami
ösztönös kérlelésként az ajkamra csúszott a neve.
Hát tényleg szépnek lát! De nem hagy esélyt, hogy
folytassam, közbevág.
– Most viszont magadra kell hagyjalak. – Beletúr
az arcát borító szőrbe, és egészen lesunyja a füleit,
mialatt a földet bámulja. – Épp az alkunk miatt.
Olyasmihez használsz fel, ami talán rengeteg jókai
életét követeli majd. Akár a sajátomét is, és rettentő
dühös vagyok, hogy hagytam magam megvezetni. Az
életösztön erős valami. Muszáj adnod egy kis időt,
mert ha itt maradok, attól tartok, mégis kárt tennék
benned. Tartsd meg a pénzt, amit csináltam, én majd
szerzek másikat.
– De…
 Csak legyint felém.
– Ne félj, nem tudok kibújni az egyezségünk alól.
Találkozunk, ha már nem kell megvédjelek
magamtól.
Ez… nos, valamennyire megnyugtat, de mégsem
egészen. Mintha még mindig víz feszítené a tüdőmet,
olyan levegőtlen lesz hirtelen ez az erdő.
– Mikor kereshetlek? És hol? – A hangom
kétségbeesett, mint egy elhagyott kedvesé. Én is
biztos úgy nézek rá, ahogy azok a szajhák néztek
utána… Nem is próbálom leplezni, hogyan is
tehetném?
Megmérgeztem és becsaptam. És ha igazán
őszinte akarok lenni, a lelkem mélyén sejtettem,
amit ő mondott ki: a sógun nem kockáztat. Az
emberek békéjéért semmi sem drága neki, mert jó
uralkodó. De épp ezért biztosan nem ölné meg
azokat, akik nem érdemlik meg, még ha el is küldi a
jókaiokat. Mi abban akkora tragédia, ha egyszer nem
itt van az otthonuk?
– Ne keress! Majd én jelentkezem, ha útra készen
állok. Megtalállak a tokusimai kikötőben.
– De milyen alakban leszel? – kérdezem utolsó
kapaszkodóul, mert egyszerűen kétségbe ejt, hogy
eltűnhet.
– Mit számít az neked, ha én kereslek? – vakkantja
vissza. Aztán még utoljára rám néz. – De az biztos,
hogy nem leszek sem a szolgád, sem a barátod. –
Magamban azt suttogom: legyél bármi, csak ne
szamuráj. Ő pedig, ahogy máskor is, válaszol arra,
amit ki sem mondtam: – Ó, ne aggódj. Ahhoz sincs
semmi kedvem, hogy a vágyaid tárgyává tegyem
magam.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Vajon képes lettem volna megfojtani? Rátenni a

két markom a vékony nyakára, arra a puha,
juzuillatú, rizsfehér bőrére, és belemélyeszteni a
karmom? Az alku miatt valószínűleg nem. De
tényleg elég erős ahhoz, hogy képes lett volna
visszatartani? Biztosan nem véletlenül éreztem
késztetést a menekülésre.
Megállok, és felborzolódik a szőr a hátamon.
Fújtatok. Szorana nem szaladt utánam, és nem lépett
elém könnyáztatta arccal, nem kért bocsánatot és
nem is marasztalt. Most biztosan örülnöm kéne,
amiért tiszteletben tartja a kívánságomat, de csak a
harag egy újabb hulláma temet maga alá. Futni
kezdek újra, rohanni, mintha lerázhatnám
magamról a gyilkos érzéseket, gyorsítok, hogy ha
meggondolná magát, se érjen utol többé, mert nem
tudom biztosan, mit tennék vele. A kezem ökölbe
szorul, a vér bugyborgó méreggé forr az ereimben,
és velem versenyre kelve száguldani kezd.
A régi, örökre eltemetett alakom varázsa
ébredezik a testemben.
Valójában csak magamat hibáztathatom. Ostoba
voltam, már a legelején. Mégis mire számítottam
valakitől, aki megmérgezett? Mire voltam kíváncsi?
Mit akartam tőle? Tudom, hogy az emberekben nem
lehet megbízni. Tudnom kellene. Helyette
nevetségessé tettem magam, és engedtem, hogy
játszadozzon velem egy kislány.
A régi, örökre eltemetett alakom varázsa erőre
kap.
Megrázom a fejem, rohanás közben elkapok egy
ágat, magam felé húzom, és leszaggatom a leveleit.
Tüskék hasítják fel a tenyeremet, de nem baj,
akarom a fájdalmat. Ahogy a növény erezete összeér
az enyémmel, pattogó tűzvirágok nyílnak az
ujjbegyeim végén, de elfojtom őket. Még elég erőm
van hozzá. Lehántom magamról az emberi ruhát,
csak a derekamra kötött zsákom marad, egy
kivételével belesüllyesztem a faleveleket.
Mióta élek emberek között? Az önkéntes
száműzetésem alatt mint mozdulatlan juharfa, és
utána az alkoholnak köszönhetően az idő mára
összefolyt. Szorana nem kislány. Nem naiv, nem is
együgyű, minden mondata, minden tette az utolsó
légvételéig kigondolt. Egy kibaszott kunoicsi, az
istenekre, alattomos bajkeverő, és én hagytam
magam megvezetni!
A régi, örökre eltemetett alakom varázsa
kicsúszik az irányításom alól, vibrál és áramlik a
testemen keresztül-kasul.
A levél segítségével egyszerű nyestkutyaalakra
váltok, de nem lassítok. Az erdő megnyúlik
körülöttem, mintha nem én mentem volna össze,
hanem a fák nőttek volna még óriásibbra. Máskor
szeretem ezt az érzést, de most nem tudja ellágyítani
a szívemet, sem megállítani ezt az ősi erőt.
Becsaptak, és dühös vagyok. Nagyon, nagyon dühös.
A régi, örökre eltemetett alakom varázsa kitölt és
felizzik.
Futás közben a levegőbe szimatolok, majd irányt
váltok. Hamarosan kibukkanok a bozótból, rá az
ember járta ösvényre. Tőlem alig távolabb a
függőhíd imbolyog. Hallom az összekötözött fák halk
nyikorgását a folyó zúgásán keresztül is. Sikoltoznak,
amiért belekényszerítették őket nyomorult
helyzetükbe. Senki nem akar két oldal között
megfeszülni. Én mégis mi a franccal próbálkoztam?
A régi, örökre eltemetett alakom varázsa tombol
és a bőrömet feszegeti.
Átugrok az emberek taposta úton, hogy hozzá se
kelljen érnem, aztán újra bevetem magam a
növények közé az ösvény túloldalán. Érzem, hogy
megcsípik az irhám, ahogy hozzáérnek, de tudom,
hogy én okozom a közöttünk éledő szikrákat, nem
ők. Még nagyobb sebességre váltok. Távolodom.
Szoranától, a hazugságaitól, ettől az egész
őrültségtől.
A régi, örökre eltemetett alakom varázsa túlnő
rajtam és kilopódzik belőlem.
A fák úgy dübörögnek el mellettem, ahogy eddig
az évek: észrevétlenül összefolynak. Valahányszor az
emberekkel játszom, a halállal incselkedek. Az
elmúlt húsz évben üdvözöltem volna, ha végre
visszaköszön rám. Nem tettem semmit az
elkerülésére, megtagadtam és elnyomtam az erőm,
megadtam magam. Most vicsorgok a gondolatra is.
Senki nem használhat fel, hogy a saját fajtámmal
végezzen!
A régi, örökre eltemetett alakom varázsa második
bőrként sistereg a testemen kívül, megpróbál
kinyúlni és elkapni valamit. Bármit.
Az eddig összeálló, emlékeimben frissen élő
illatkompozíció, amit követtem, most darabokra
hullik: víz, vér, hínárral borított kappák, a haldokló
sellő algás szaga, Szorana kimonójának citrusillata.
Szorana illata a kimonón. A rossebbe, hiába halad a
lábam egyenesen, a gondolataim körbe-körbe
járnak!
 A régi, örökre eltemetett alakom varázsa
pusztítani akar.
Úgy csináltam, mintha kívülállónak lenni áldás
volna. Mintha megfeledkezhetnék róla, hogy ki
voltam és mire használtak. Mire teremtettek. De elég
volt, és most vissza kell szereznem az erőmet. Az
igazi erőmet. A régi, örökre eltemetett alakom erejét.
Felsercegnek mellettem a növények, mielőtt a
hidegben hamvukba halnak. Megégetem őket.
A régi, örökre eltemetett alakom varázsa a frászt
hozza rám.
Élesen lefékezek, a karmaim belemélyednek a
sárba, a nedves föld a talppárnáim közötti szőrhöz
ragad. Nem akarok tüzet. Most nem. Az égnek
emelem az orrom, és horkantva előrebillentem
párszor. Az ismert szagok ismeretlenekkel állnak
össze, megkapaszkodom bennük, erre
összpontosítok, csillapítani próbálom az erőmet.
Újra elfordulok, egy láthatatlan szál vezet, és futás
helyett csak kocogok, hogy az orrom könnyebben
befogadjon mindent, ami szembejön velem, az
akaratom pedig ne pusztítson el semmit, ami nem
érdemli meg.
Gyűlölnöm kéne az embereket. Egytől egyig.
Kegyetlen természeti katasztrófákkal sújtani őket, és
megbüntetni saját kegyetlen természetükért.
Meghívtak magukhoz, de csak kihasználtak, alkukat
akartak, belerángattak a végeláthatatlan harcaikba,
és fegyverré tettek. Mindannyiunkat. Amikor pedig
nekünk köszönhetően végül rájuk virradt a béke,
kidobnának vagy megsemmisítenének minket, mint
az öreg és poros tárgyakat, amiket nem tudnak hová
tenni. Nincs nekünk többé hely.
A fákon túl pislákoló fényeket látok: megtaláltam
a falut, amit kerestem. Meglapulok, mielőtt kiérnék a
növények takarásából, mert a házakat körülölelő
termőföldeken könnyű célpont lehetek. Még nekem
kell rejtőzködnöm! Átváltozhatnék valaki mássá, de
egy meghatározhatatlan érzés, büszkeség talán, nem
engedi.
A haragomat gúzsba kötöttem, de még itt van, ha
csendben is, táplálja a vakmerőségemet. Futásnak
eredek, egyenesen egy sárba fulladt rizsparcellán
keresztül. A hideg és a szél próbálnak lehűteni.
Akiket keresek, közel vannak, tudom.
Az orrom vezet, úgy járom az utcát, mintha
ismerős lennék rajta. Befordulok megint, ahol kell. A
ház kicsi, de takaros. Gyógynövények és főtt udon
illata járja át a falait, a beteg állapota súlyos, de
stabil. Nincs halál a levegőben.
Felugrok a verandára, onnan az ablak alá húzott
padra, és két lábbal óvatosan az ablaktáblára
támaszkodok. Csak réseken látok be a falécek között.
A sebesült apa a fal mellett fekszik, feltámasztott
fejjel, a felesége etetni próbálja. A szívem kalapálni
kezd, hogy csak ketten vannak a házban.
Aztán a szemem megszokja a félhomályt, és
észreveszem a mozgást a sarokban. Az apró alak
elhajítja az otedamát. A játékot nem látom, de a
fülem felismeri a textillabdába varrt száraz
rizsszemek zörgését.
A szikrák elcsendesednek bennem. Valami
helyreállt és megnyugtatott. A gyerek a tutajról él.
Miért is érdekelt ez engem?
Mert csak a régi, örökre eltemetett alakomat nem
érdekelné, ha az ártatlanoknak is baja esik. És mert
Szorana örül majd a hírnek.
Szánalmas vagyok.
Amivel egyszer és mindenkorra végeznem kell.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Egy hét telt el, egyszerűen nem várhatok tovább.

Az idő fogy, én pedig hagyom, hogy hátráltassanak,
mintha nem lennék tisztában a feladatom súlyával.
Azontúl veszélyes játékot űzök minden egyes nappal,
amit Tokusimában töltök. De a köntös és az arany
nagy része, amit nem költöttem el, amiket Renmu a
puszta gondolatával teremtett, még mind léteznek,
nem foszlottak falevelekké. Remélhetem, hogy
amivel fizettem, szintén kitart, nem keltettem
feltűnést, és nem hisznek alakváltó tanukinak engem
az emberek. Remélhetem, hogy Renmu még nem
mondott le teljesen rólam. Hogy visszajön.
Ettől is csak napról napra rosszabbul érzem
magam. Mostanra a város összes szállásadó helyét
végigjártam, hogy a vendégek után szimatoljak és
megtaláljam őt. Egy házat kivéve. Nem akartam
elhinni, hogy ezt teszi velem. Bűnös, helytelen,
ostoba.
Most mégis itt állok a kikötői bordély előtt, nem
maradt más választásom. Ha Renmu még az erdőben
van, úgysem találom meg, ki kell hát zárnom az
összes emberlakta lehetőséget, ahol lehet. El kell
gondolkodnom azon is, hogy ha nem járok sikerrel,
nélküle kell továbbindulnom. Útközben foghatok
magamnak újabb segítséget, újabb jókait, ha őt nem
tudom időben visszaszerezni.
Megemelem az álpénzen vásárolt, valódi
kimonóm alját, és a szűk viseletben oldalazva
fellépdelek a három deszkalépcsőn, ami az épület
szintjéhez vezet. De hiába az emelt szint, gyalog
jöttem idáig, így a lábbelim finom mintázata ki sem
látszik a sárból. Így jár, aki tilosban sántikál.
Amikor elhúzom a tolóajtót, és átbújok a
nyílásban lógó üdvözlő zászlók alatt, a benti meleg
ellenére is érzem, hogy megfagy a levegő. A
sógunátus betiltotta a prostitúciót, így manapság a
kuplerájokat teaháznak, a benne dolgozó lányokat
pedig felszolgálónak hívják, de valójában mindenki
tudja, mit szolgálnak fel. Délelőtt van, és csak
néhányan szórakoztatják a valódi teaházra
emlékeztető teremben a kevéske kuncsaftot, de
biztos vagyok benne, hogy nem néma csendben
mulattak, mielőtt beléptem.
Igyekszem senkire sem nézve, leszegett tekintettel
az orrom után menni: a helyiség oldalában egy
szakács tevékenykedik, épp az egyik gőzölgő
edénytől a másikig pattog az előtte álló négy,
alacsony és kerekded kő tűzhely előtt. Az osztriga
sült, szójás illata az orromba kúszik, de a torkom
összeszorul, és a füst csípi a szememet. Érzem, ahogy
az ételek és az alkohol szaga beleveszi magát a
ruhámba és a bőrömbe.
– Ejj, magácskának semmi keresnivalója itt,
kislány.
Megemelem a fejem, hogy jobban lássam a
szemembe húzott kalapom alól a foghíjas férfit, aki
rám sem néz, csak tovább rángatja az edényeit a tűz
fölött.
– Egy férfit keresek. – Igyekszem határozott
hangon, a sercegést túlkiabálva megszólalni, de még
úgy, hogy a terem távolabbi részében ejtőzők ne
halljanak.
– Itt mindenki egy férfit keres. De magát
megnyuvasztják a többiek, ha rontja az üzletüket.
 Mintegy alátámasztva a szavait, egy prostituált
lassan elsétál a hátam mögött, és alaposan
szemügyre vesz. Elfordulok tőle, picit feljebb
billentem a kalapom elejét, és egy pénzérmét húzok
elő a kimonóm bő, lelógó ujjából. Előveszem a jó
modorom, amolyan középosztálybeli, módos, de
nem arisztokrata asszony beszédstílusát.
– Ne gondoljon rólam rosszat, kérem. Csak egy kis
iránymutatásra van szükségem. Akit keresek, lehet,
hogy már egy hete is itt van. – Odacsúsztatom a
pénzt a tűzhelyek melletti kis faasztal szélére, amin
tiszta edények sorakoznak. – Nagy étvágyú ember
minden tekintetben… italban és nőkben is, és nem
fukarkodik. – Csak tudnám, épp hogyan néz ki, mert
elég hiányos a leírás, amit adok.
– Mit akar tőle? Semmi szükségünk itt zűrre. A
férje?
A szívem nagyot dobban, de nem tudom, hogy
örömömben vagy idegességemben. Azt sem tudom,
ő-e az. Meg kell találnom Renmut. De éppen itt, és
úgy, ahogy korábban… Fogalmam sincs, mihez
kezdjek ezzel. A megkönnyebbülés ellenére belém
mar a csalódás is.
Valami sete-suta fejmozgást végzek, ami
ugyanúgy lehet egy szégyenteljes feleség bólintása,
mint egy nemleges intés arra, hogy gondot akarnék
okozni.
– Csak szeretnék üzenetet hagyni neki, ha tényleg
ő az. – Újabb koban, rá az előzőre.
– Nagydarab ember, pocakos. Valami
kereskedőféle. Szórja az aranyát. – Bármit mond is a
szakács, semmivel sem jutok közelebb a
megoldáshoz. Fogalmam sincs, kit keresek. A férfi
pisszeg, és közelebb hajol hozzám. – Öt napja bevette
magát az egyik szobába, kiválasztott három lányt, és
azóta sem jöttek elő. Azóta sem látta őket senki, csak
nevetést hallani néha, és háromóránként le kell
tenni az ajtó elé egy ételes és italos tálcát. Azok
mindig eltűnnek, és üresen kerülnek vissza.
Ó. Ez… nagyon is valószínű, hogy ő. Te jó ég.
Nem baj. Felkészültem erre.
– Hagynék egy levelet. – Most papirost húzok elő a
ruhaujjamból, de érzem magamon a férfi mohó
pillantását, így visszanyúlok egy újabb pénzérméért
is. Gazdag ember után nem nyomozhatok
fukarkodva.
– Csak tessék! – vigyorog a szakács.
Kezembe veszem a félbehajtott lapot. Vagy tizenöt
másik ilyen hever összegyűrve és szétdobálva a
szállásomon, kezdve azzal, hogy „Kedves Renmu! Ha
most találkoznánk, nem mérgeznélek meg.”, egészen
odáig, hogy „Teljesen összezavartál. Bár el tudnám
mondani, miért érzem magam két tűz között. Kérlek,
bocsáss meg nekem!”. Utóbbit soha nem terveztem
odaadni neki, egyébként. Csak úgy leírtam. Nem
tudom, miért.
Szétnyitom a papirost és elolvasom, amit ráírtam.
„Kötelezvény: tartozom neked eggyel.” Aztán kicsit
lejjebb, remegő kézzel: „Kérhetsz bármit, leszámítva
az alkunk visszavonását. Ahhoz szükségem van rád.
Most.”
Ennél jobbat nem tudok. Ha nem Renmu kapja
meg a levelet, az egész értelmetlen zagyvaság, nevek
nélkül senki nem tartozik senkinek, az illető el fogja
dobni a papirost. Renmu viszont érti majd. És nem
viccelek, bármit megtennék, hogy jóvátegyem,
amiért rászedtem. Valahogy biztosan ki tudom
engesztelni. A küldetésem után ez lett a legfontosabb
célom, ami rettenetes felismerés.
Összeszedem magam, és a férfi felé nyújtom a
levelet, hozzáfogva egy utolsó aranytallért. Olyan
bőségesen fizetek, mintha én is szállóvendég lennék.
– Kérem, adja át ezt neki mielőbb! Ma
kijelentkezem a szállásomról, és átköltözök az utca
végén álló Akitóba. Keressen meg, ott fogok rá várni!
A szakács két kezét a ruhájába törli, és csak utána
pillant rám. Elveszi a levelet és a pénzt, aztán
összeszedi a három másik érmét is, amit a pultja
szélén egymásra pakoltam a beszélgetés során.
Körülnéz, az egyik alsó polcon talál egy lakkozott
faládikát, abba süllyeszti a levelemet, az
aranytallérok meg úgy szívódnak fel a kezéből,
mintha soha nem is lettek volna ott. Én azért
figyeltem, tudom, hogy a nadrágja derekán van egy
belső erszény, abban süllyedtek el.
– Köszönöm – hajolok meg vállból, mielőtt
elfordulok. Ő mélyebben ismétli a mozdulatomat.
Kifelé menet igyekszem szabályozni a légzésemet.
Türelem, figyelem, fegyelem. Sajnos nincs más
dolgom, mint tovább várni.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Mivel nem akartam egyetlen percet sem

elmulasztani, azonnal az Akitóba mentem és
bejelentkeztem. A szálló előtt találtam egy kolduló
gyereket, őt bíztam meg vele, hogy fusson el a város
távolabbi felében lévő korábbi szállásomra, és
egyenlítse ki a tartozásomat. Ha meglép a pénzzel,
megérdemli, hogy később falevelekké váljon a
zsebében. Ha végrehajtja a feladatot és visszatér,
ételt veszek neki. Szörnyen könnyű volt hozzászokni
Renmu aranykobanjainak költéséhez, de arra azért
legalább odafigyelek, kit károsítok meg. Inkább az
éttermet, mint egy gyereket. Vajon a kisfiú a tutajról
túlélte?
Elhessegetem a gondolatot, mert úgysem
tudhatom a választ. Csak annyi időre megyek fel az
új szobámba, hogy megpucoljam a sáros papucsom
és megpróbáljak kezdeni valamit a kimonóm
szagával. Egyetlen poggyászom van, a viseletemhez
illő szütyőm, ebben meg a ruhaujjamban tartom a
Renmu által készített pénz maradékát, és némi
szárított lilaakácot, amit a kikötőben vettem,
illatosítás gyanánt. Legalábbis ezt mondtam az
árusnak, és most valóban erre is használom, holott
az igazság az, hogy nem szívesen maradok fegyver
nélkül. Az akác mellett némi extra zsineget tudtam
szerezni a kimonóm övére, és egy filézőkést, alá.
Minden másról le kellett mondjak. Hiába kikötő,
Tokusima nem mondható nagyvárosnak.
 Nem végzek tökéletes munkát a virággal, bár a
szagok elűzése alaptétel a nindzsák világában. De
tudom, hogy úgyis egy másik étterembe tartok a
szálló földszintjére – úgy döntöttem, itt fogok
várakozni Renmu felbukkanására. Ha holnap
reggelig nem jön, talán visszamegyek a lebujba, és
rátöröm az ajtót. Tudnom kell, hogy feleslegesen
veszteglek itt, vagy tényleg ő van az utca túloldalán,
alig egy karnyújtásnyira.
Lemegyek, letelepedek egy asztalhoz, aztán csak
vizet kérek, mert azt mondom, várok valakit, és a
poharamba bámulok. Alaposan elrontottam a
dolgokat Renmuval. Igazából mindent alaposan
elrontottam. Világéletemben alig volt másokkal
kapcsolatom, és nem mérlegeltem: tutajra szálltam,
és veszélybe sodortam mindazokat, akik velem
utaztak. A gyerek az, aki újra és újra felbukkan a
gondolataimban, mert ha él, ő az, aki reményt ad. De
az igazság az, hogy az öregasszony, a magányos férfi
és a kormányos is egész biztosan halottak, az apa
komolyan megsérült, és Renmunak igaza volt,
amikor ezt a szememre vetette, amikor engem okolt
mindenért. A kappák és a sellők utánam jöttek,
értem voltak ott, de hogyan?
Párnák közt, fojtott hangon elsuttogott titok volt
az, amit Szugijamától megtudtam, és senkinek nem
beszéltem róla, csakis Renmunak, már jóval a
támadások után. Még a mestert sem tájékoztattam a
fejleményekről. És Szugijama sem pletykálhatott. A
császár bizalmasa, épp elég kockázatot vállalt már
azzal is, hogy nekem vallott. Mindent úgy csináltunk
abban a szobában, ahogy kell, mert tudtuk, hogy a
falnak is füle van.
Lehunyom a szemem, a tenyerembe temetem az
arcom, és a homlokom masszírozom, próbálok
tisztán látni a sötétben. Renmu és Szugijama neve
gyors egymásutánban, és nem az utóbbi zaklat fel.
Ez új.
Nem elég a borzalmas lelkiismeret-furdalás
idegen emberek felé, itt van még az összes jókai és
Renmu felé is, akinek az élete mostanra nagyon is
fontos lett, és én magam veszélyeztetem. Ha
végrehajtom a küldetésem, talán el kéne őt rejtenem,
vagy egyenesen megkérnem, hogy térjen haza a mi
világunk és az Örök Ország közötti határvidékre,
ahol biztonságban lehet a sóguntól, miközben én
telve vagyok ezzel a megmagyarázhatatlan, furcsa és
egészségtelen vágyakozással, attól félek, nem
pusztán a társasága és a közös nevetések iránt, de
még…
Valaki megköszörüli a torkát a fejem felett.
Felnézek, és – szent egek! – egy dühös képű szamuráj
bámul le rám, semmi kétség, méghozzá majdnem
teljes menetfelszerelésben! Épp csak a páncélzat
hiányzik róla, de nem kimonót visel, hanem a
daimjója pecsétjével ellátott hitatarét, azt a felsőt,
amihez nadrágot kell venni, mert az illető
hamarosan lóra száll vagy harcba indul. Még a rövid
és hosszú kardok is az övébe vannak bújtatva!
Majdnem lefejelem az asztalt, olyan hirtelen hajlok
meg előtte. Nem nagyon látni ilyesmit, mióta a sógun
békéje alatt élünk.
– Nem vagyok küldönc – vakkantja a szamuráj.
Lopva felpillantok, és reménykedem, hogy a
kalapom árnyékából nem látja meg a szemem színét.
– Nem, nem, persze hogy nem – motyogom, de
lehet, hogy csak tátogok. A kocsmáros oldalirányból
érkezik sebesen, mélyen hajlongva, és érthetetlen
szóáradat kíséretében letörli előttem az asztalt, a
földet, amit csak ér a szamuráj és köztem.
A szamuráj nem szól semmit. Törökülésben
letelepszik a földre velem szemben. Hozzám, az én
asztalomhoz, aminek csak pislogva bámulom a
lapját.
– Az út túloldalán lévő lebujban jártam – dörren
rám. Aztán, mint aki rájön, hogy ez mennyire nem
hangzik jól, nem mintha magyarázkodnia kéne bárki
előtt is, hozzáteszi: – Hazakísértem egy… – keresi a
szót – hölgyet, miután… bajba került. Aztán
letámadott egy részeg idióta, és követelni kezdte,
hogy adjak át egy szóbeli üzenetet az Akitóban
megszállt, furcsa kalapos nőnek.
– Ó! – Erre már felpillantok. Meglódul a szívem, és
nem a szamurájtól, hanem a részeg idióta
említésére, aki talán, vélhetőleg Renmu. Most már
egészen biztos, hogy valami baj van velem.
A szamurájjal egy pillanatra egymás szemébe
nézünk. Egy pillanatra akár… Renmu is lehetne, de ő
megmondta, hogy nem fog ilyen bőrbe bújni.
Miattam, nehogy megkívánjam. Késő.
Keresem a szeme körül a maszkot, karikát,
árnyékot, bármit, de nincs. A csapos ugyanolyan
laposkúszásban bukkan fel mellettünk, mint az
előbb, csak most egy üveg szakéval, de a szamuráj
hárító mozdulattal int neki.
– Nem iszom – mondja. Nem Renmu.
Aztán folytatja:
– Milyen különös… viselet. Az Obon fesztivál már
igazán elmúlt. Vagy elég távol van még.
Eddig senki nem kérdezett rá a kalapomra. A
helyzet az, hogy parókát sem kaptam a városban, és
nem volt sok időm keresgélni, szóval fejkendőt
kötöttem. Hogy a szemem is eltakarjam, az
augusztusi ősök napjai ünnep táncosainak
fejfedőjéből, a kétrét hajtott, kerek amigasza
kalapból is vettem egyet, amit tánc közben
előredöntve és az arcot fedve viselnek. Így hordom
én is.
 – Igen, én… kedvelem az ünnepeket. És kerülöm a
feltűnést.
– Megértem.
Nem tudom, melyikre mondja, de tényleg
megértőnek tűnik. Szép a szeme, és nem kerekedett
el, amikor belenézett az enyémbe. Szajhákat kísér
haza, és részeg disznóknak tesz szívességet. Apropó,
szívesség.
– Kérem, bocsásson meg, nem akarom sürgetni,
de az üzenet…
– Á, igen. Nos. Holnap délben a kikötőben, a kifutó
hajók előtt. Csak ennyi. Netán rokonok?
Szóval tényleg Renmu van a kuplerájban három
nővel bezárkózva! Még nem tudom, hová tegyem az
érzést. Ugyanolyan tétován felelek, mint ahogy
érzem magam:
– Mondhatjuk.
– A férje?
Ökölbe szorul a kezem, és észre sem veszem, hogy
az asztalra csapok vele, csak amikor már megtörtént.
– Nem!
A határozott kijelentéssel együtt megérkezett a
határozott érzés is. Elárulva érzem magam! Nem
féltékenynek, nem, semmiképp, de mégis, Renmu
tartozik nekem! Mindegy, hogyan, de kötelezte
magát rá, hogy elkísér és segít! Rendben, az elején
nem voltam fair, bajba sodortam, amiből aztán
viszont ki is húztam! Hogy nem terítettem ki egyből
a kártyáim, az még nem hazugság! És miután
megmentett a hegyekben, én hittem, hogy talán
barátok lehetünk, és talán nem ő vert át engem,
amikor olyan könnyedén és kedvesen viselkedett,
mint aki mindent szabad akaratából tesz?
A körmöm mostanra olyan mélyen beleváj a
tenyerembe, hogy mindjárt kiserken a vérem. Kit
akarok átverni? Ez az egész annyira… rossz. Hogy
lehetnék valaki barátja, akit többször életveszélybe
sodortam, a tükörrel meg egyenesen üldözötté
teszem, erre megoldásként meg haza akarom
toloncolni egy másik világba? Aki nem ember, akivel
ellentétes oldalon állunk, aki megmondta, az elejétől
kezdve többször is megmondta, hogy sorsjátékot
űzök vele, és a saját akaratom szerint kényszerítem
mindenre? Aki valójában még ezt a tetves szigetet
sem akarja elhagyni velem?
– Jól van, kedvesem?
A szamuráj döbbenten néz rám, és én is
ugyanolyan döbbentem törlöm le az arcomon
végigfutó és az államon egyetlen cseppbe tömörülő
nedvességet. Ez tarthatatlan!
Szugijama tényleg csinált velem valamit. Renmu
csinált velem valamit. Nem vagyok önmagam. Nem
vonzódhatok egy nyestkutyához! Nem vonzódhatok
egy jókaihoz!
Nem vonzódhatok egy olyan férfihoz, aki semmit
nem vesz komolyan. Aki lusta, mindig csak mulat, és
a nőket hajtja, akivel semmiben nem egyezik az
értékrendünk.
Felpillantok a szamurájra. Az egyenes tartására, a
határozott tekintetére. Ő képvisel mindent, ami lenni
szeretnék, mindent, amihez fel szeretnék nőni ebben
a világban.
Mindent, ami el tudná feledtetni velem a sok
rosszat, ami mostanában történt.
Ha csak néhány órára is. Hát nem éri meg?
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Az alakváltás és az igazmondás trükkös dolog,

főleg együtt. „Ahhoz sincs semmi kedvem, hogy a
vágyaid tárgyává tegyem magam.” Ezt mondtam
korábban. Ha azt mondom, „soha nem tenném
magam a vágyaid tárgyává”, most nagy szarban
lennék. De a pillanatnyi kedv változékony valami,
jön és megy. És most bántani akarom Szoranát. Egek,
nem tudtam tőle tovább távol maradni, de mennyire
bántani akarom még mindig!
Pontosan érzem azt a pillanatot, amikor valami
megváltozik benne. Nem tudom, miért, mert még
bele sem lendültem. Egyszerűen ő kezd flörtölni.
Kuncog. És lassan simogatja az előtte lévő üres
poharat, fel-le. Pont úgy simogatja, mintha nem is
pohár volna.
– Köszönöm kérdését, jól vagyok. Talán egy
icipicit fejembe szállt a szaké. Csak egyetlen
kupicával ittam, mert én nem vagyok olyan nemes,
mint ön. Bocsássa meg a bátorságomat, megkérdezni
is alig merem, de… Nem csatlakozna hozzám
vacsorára? Nem merek így becsípve és korgó
gyomorral felmenni a szobámba, és ha már annyit
fáradt, és ilyen kellemetlen helyzetbe hoztuk az
üzenettel…
Mindjárt hányok. Dorombol ennek a
vadidegennek, akár egy bagzó macska. Nem
gondoltam volna, hogy a szamurájruha és a félig
borotvált fej ennyire bejön neki. Ráadásul a
poharában nem lehetett szaké, mert nem érzem a
szagát. Szorana józan.
Megköszörülöm a torkom, hogy mondjak is
valamit, ne csak összehúzott szemmel fürkésszem.
– Természetesen maradok, ameddig kéri. És egy
pillanatig se gondolja, hogy hagyom, hogy
meghívjon.
– Emiatt igazán nem kell aggódnia. A
vőlegényem… – A szótól egy pillanatra bennem akad
a levegő, de Szorana elharapja a mondat végét, nem
derül ki semmi az álvőlegényről. Rólam?
Elővesz a szütyőjéből néhány aranyérmét,
kétségkívül azokból, amiket én gyártottam neki és
amikért majdnem leharapta a fejem, és kicsúsztatja
őket az asztal szélére. Magasra emeli az állát, hogy
kilásson a kalapja pereme alól, a szemével igyekszik
egy felszolgálólányt keresni, de újra maga a csapos
ugrik mellénk hajlongva. Nem tudom, hogy a
személyem vagy Szorana pénze – az én pénzem –
miatt ilyen készséges. Talán mindkettő.
– Mit óhajt? – búgja felém Szorana. – Én vörös
algás szobatésztát eszek ecettel és szójával.
– Ugyanaz jó lesz – mondom komoran. – Tehát a
férfi az utca túloldalán a vőlegénye? – kérdezem
aztán, amikor újra kettesben maradunk.
– Mit tagadjam – feleli ő, szinte bágyadtan. Lustán.
Vágyakozón.
Ez macerás lesz. Hogyan fekteti le egy szamuráj
valaki más menyasszonyát? Csikorgatom a fogamat,
de azért kimondom, még ha épp engem
szidalmazunk is, mert hát talán igaz:
– Nem úgy bánik magával, ahogy kéne. Nem
venné le ezt a kalapot a kedvemért? Szörnyen
zavaró, hogy alig látom az arcát, miközben
beszélgetünk. – Szorana lassú mozdulatokkal kioldja
a szája és az álla között lévő masnit, az ajka közben
kissé elnyílik, és legszívesebben beleharapnék, mert
olyan, akár a túlérett datolyaszilva. Szemlesütve
leemeli a kalapot a fejéről. A haja nem látszik, mert
kendőt visel, de az arcát végre felfedi előttem a fény,
és az istenekre mondom, az elmúlt héten is
állandóan őt láttam magam előtt, de a valóságban
még sokkal gyönyörűbb! Nem tudok betelni vele, és
igazából lehet, hogy akkor is belemegyek az alkuba,
ha tudom, hogy öngyilkos küldetésre visz.
Legszívesebben megtartanám magamnak, és egész
nap csak nézegetném. Még szerencse, hogy ezúttal
nem is kell lepleznem a csodálatomat. – Na. Így már
mindjárt jobb. Miért akar elbújni, aki ilyen szép?
Végre újra rám emeli a meglepetéssel teli
tekintetét. Megérkeznek az ételeink, de ő nem veszi
le a szemét rólam, akkor sem, amikor újra magunk
maradunk.
– Még soha nem nevezett senki szépnek. Vagyis,
egyszer, de azt hiszem, az nem volt komoly.
Én neveztem szépségemnek, méghozzá abban a
pillanatban, hogy először találkoztunk. Nem
vicceltem, hiába kicsinyíti most.
– Hát, ez nagy hiba – jelentem ki rezzenéstelenül,
noha égek a vágytól, hogy a fickóról kérdezzek, aki
szerinte viccből nevezte szépnek. Magam elé húzom
a tányérom, és szörcsögve a számba tömök egy adag
tésztát. – Elsősorban a vőlegényétől, de valójában
mindenki mástól is. Az embereknek értékelniük
kéne azt, ami ennyire egyedi és különleges.
– Nem pedig elszaladniuk előle?
– Elszaladtak maga elől? – A kérdés őszinte
döbbenettel szakad ki belőlem, noha valamennyire
már tudom, hogy nem volt könnyű gyerekkora.
Szorana nem nyúl a saját ételéhez.
 – Néha. Máskor én szaladtam előlük.
– Az emberek néha embertelen dolgokat
művelnek. Sajnálom, hogy ilyesmi történt vagy
történik magával. Egyen!
De az étel helyett az egymásra dobált
közhelyeimet szívja magába, a csekély
együttérzésemet, és ezt szinte fáj látni. Csak piszkálja
az evőpálcáival a tányérban tekeredő tésztát.
– Nekem… nem élnek a szüleim – mondja. – A
családom… azok, akik felneveltek, ők inkább
veszélyes dologként tekintettek a másságomra. De
megtanítottak rá, hogyan védjem meg magam.
Újra csak a torkomat köszörülöm, a csábítási
kísérletem, azt hiszem, kibontakozása előtt hamvába
halt. De a kíváncsiságom felébredt.
– És a vőlegénye? – kérdezem két falat között. –
Miért nem védelmezi? Egyáltalán miért akar
hozzámenni egy ilyen alakhoz?
– Nem akarok. Nem is tudom.
Hoppá. Leteszem a kiürült tányérom. Hová fut ki
ez a játék?
– Talán kényszerítik?
– Ez egy nagyon bonyolult ügy. Ő… Igazából nem
olyan, mint amilyennek elsőre látszódhat.
Érdekes! Milyen is vagyok én? Egészen
előrehajolok.
– Valójában nem a szomszédban kurvázik, amíg a
menyasszonya itt vár rá, és egy idegen férfival
kényszerül vacsorázni?
Szorana a tányérjába bámul, most kezd csak el
enni. Azt hiszem, azért, hogy időt nyerjen. Vajon
miért van az, hogy ha magamat pocskondiázom, az
olyan, mintha bántanám vele őt? Legszívesebben
bevallanám, hogy mindössze akkor jártam a
tokusimai kuplerájban, amikor megmondtam a
madámnak, hogy mit terjesszen el. Kellett valami
komoly alibi a kereskedő alakjának, mialatt
felfegyverkezik.
Szorana az első falatot alaposan megrágja, aztán
megint abbahagyja az evést.
– Azt hiszem, rengeteg fájdalom van benne, azért
teszi, amit tesz. Menekül. Talán a felelősség elől,
talán csak a múlt elől. Talán kicsit ez is, az is. Tudja,
nem mindenkinek olyan könnyű elfogadni a sorsát,
különösen, ha útközben is csalódások érik.
Mellbe vág azzal, amit mond. Sőt, egyenesen
beletalál a szívembe, és összeszorítja, mintha a
markában tartaná. Szeretem és még jobban
gyűlölöm is érte, hogy majdnem olyan jó megfigyelő,
mint én. Hogy olyan dolgokat tud rólam, amiket soha
nem mondtam neki. De én elhatároztam, hogy
megleckéztetem, szóval ideje nekilátnom.
– A nehéz múlt nem magyarázat a léha jelenre.
Biztosan magának sem volt könnyű gyerekkora
szülők nélkül és ezzel a különös szemmel, de nagyon
is határozott ifjú hölgynek tűnik. Olyannak, aki nem
bújik el a sebeit nyalogatni, hanem teszi, amit
megkövetel az élet.
– Ön olyan kedves. De talán csak ügyesebben
rejtegetem a hibáimat másoknál. Attól még… attól
még néha elengedném a jövőt, és feloldódnék én is a
pillanatban. Nem gondolva a következő napra. Nem
gondolva senki másra, csak magamra.
Várjunk csak, most akkor ki csábít el kit?
Nagyjából kettőt bókoltam, még csak meg sem
erőltettem magam.
Most gyorsan keresztülhajolok az asztalon, körül
is nézek, mintha óriási titkot készülnék elárulni.
Megfogom Szorana csuklóját, és magam felé húzom
az asztalon, aztán csak úgy véletlenül rajta felejtem
a kezem. Érzem a szívdobbanásait a bőre alatt,
mintha csak az enyémekre válaszolna. Két óriási
taiko dob, közös ritmusban.
Egészen lehalkítom a hangom, mindössze rekedt
suttogás, ami elhagyja a számat.
– Tudja, azt beszélik, Sikokun mindez néha
lehetséges. Hogy az istenek szeretik ezt a helyet, és
sok követük itt is él elváltozott alakban. És bizony
alkalmanként előfordul, hogy csodás jelenéseknek
lehetünk tanúi. Hogy megáll az idő, és ilyenkor még
a szitakötők szárnyának erezetét is meg lehet
figyelni a levegőben. Hogy a szél elnehezül és
rátelepszik az ember bőrére, mint egy mohó szerető
simogató keze. Hogy a hold mosolyog, és egyedül ő
látja a megállt idő titkait, amiket aztán felhők mögé
rejt, mintha sosem történtek volna meg.
Szorana lenéz az asztalon nyugvó kezünkre.
Bátorkodom egy apró kört leírni a hüvelykemmel a
csuklója verőerén.
– Kijönne velem megcsodálni a holdat? – Szinte
kétségbeesve kérdezi.
Egyértelműen nem az én kezemben van az
irányítás. De így is jó. Talán még hitelesebb is. Mint
aki észre sem veszi, hagyom magam behálózni.
Elengedem a kezét, és előhúzok egy aranytallért
az erszényemből, amit kihelyezek az asztalra. Aztán
nyugodtan készülődve felállok. Szorana sietve követ.
– Későre jár – mondom megfontoltan. – Ha nem
eszik többet, a szobájához kísérem, hogy biztosan
rendben legyen.
A szája elé emeli a ruhaujját, csak mögötte
somolyog, ahogy mellém tipeg.
– Úgy látszik, ma ilyen napja van. Bajba jutott
nőkön segít. Gyakran előfordul?
Rebegteti a szempilláját, ahogy rám néz.
Elindulok, csak hogy ne ragadjam magamhoz itt
helyben. Nem az étterem utcai ajtaja felé tartok,
hanem hátra, a kert irányába. Kilépek, és megtartom
a tolóajtót, aztán behúzom magunk mögött, amikor
Szorana is áthalad rajta.
– Bajban lenne? – kérdezem végül.
Nem válaszol, csak felnéz az égre, úgyhogy
leutánzom. Egy-két nap és telihold lesz, de a hold
már most olyan kövér, mintha csak megrendeztem
volna ezt a jelenetet. Épp a négyszögletű kert fölött
áll, amit kétszintes házrészek vesznek körbe. Nagyra
dagadva néz le ránk, és megvilágítja a világos
kavicsok között elszórtan fekvő sötét, lapos
sétaköveket. Mintha egyetlen, ég felé nyújtott kéz is
szétpukkaszthatná, hogy aztán édes nektárként
szétfolyva a lábunk elé csepegjen.
– Igen. Azt hiszem, komoly bajban vagyok. –
Szorana ezt nem is nekem mondja, csak úgy bele az
éjszakába. – Felkísérne a szobámhoz? – Most rám
néz, én meg hatalmasat nyelve őrá, de nem felelek
semmit, magam vagyok a morális dilemmák közé
zuhant szamuráj, akit alakítok. – Mutatom az utat –
teszi hozzá egyszerűen, és elindul a verandán egy
távolabbi lépcsősor felé. Követem.
Hangtalanul haladunk, nem is találkozunk
senkivel, a távolból hallok csak finom, női kacagást,
aztán lassan elmarad mögöttünk az étterem
monoton zúgássá sűrűsödött zajával együtt.
Az emeleten egy nyitott folyósóra érünk, de
bekanyarodunk, és itt már a hold sem lát ránk
igazán, akárhogy kukucskál. A félhomályban az
utolsó ajtóhoz vonulunk.
– Itt lakom – mondja Szorana a sötétnek. A hangja
nyugodt és semleges, az emberi szeme már nem
sokat érzékelhet a környezetünkből, de én ki tudom
venni a dübörgő eret a nyakán, az idegesség illatát a
bőrén, a feszült várakozást az izmaiban.
Kiszárad a szám, görcsbe rándul a gyomrom,
sehol máshol nem lennék szívesebben, de egyszerre
nagyon aljasnak is érzem, hogy itt vagyok.
– Nos, akkor mennem kéne. Úgy tűnik, ma
mindkettőnket ugyanabba az épületbe vezette a sors,
aztán pedig egymáshoz. Remélem, találkozunk még.
Kellemesebb körülmények között.
Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy nem esek
ki a szerepemből, azok a szavak hagyják el a számat,
amiknek kell, de azt hiszem, tényleg hezitálok.
– Maradjon! – Csupán leheli a szót, de az mégis
határozottan lebeg kettőnk légvétele között
megrekedve. Ez igazán nem fair. Mit tenne most egy
igazi szamuráj?
Eltelik egy, kettő, három másodperc is. Aztán a
sötétben egyszerre lépünk egymás felé, de míg én
látok, ő vakon zuhan a karjaimba. A feje
hátrabicsaklik, a karja a nyakam köré simul. Nem
gondolkodok, csak lecsapok a szájára, éhezve erre a
harapni való, dús gyümölcsre, és dühít, egyenesen
felkorbácsolja a vérem, hogy Szorana így megadja
magát ennek a vadidegennek.
Beleharapok az alsó ajkába, de nem húzódik el,
csak tompán felnyög, a karja nem ereszt, vadul
kapaszkodik a tarkómba. Elengedem a száját, a
nyelvemmel végigsimítok a fogsorán, ő pedig
üdvözöl, és az enyémhez nyomja a sajátját.
Felmordulok az idegen férfi hangján, és miközben
a szánk éhesen próbálja legyűrni a másikét, a
tükörre, a hazugságra és az árulásra gondolok. Az
egyik kezem a derekára csúsztatom, a másikat a
feneke alá. Magamhoz szorítom, szinte bekebelezem,
a hasához nyomom a keménységem, a melléhez a
szívem, egész testemen érezni akarom, és ő hagyja.
Súrlódnak a ruháink, az egyik kezem már a
combját simogatja az anyagon keresztül, a másik a
hátát tartja meg, ahogy fölé borulok. A számat
elszakítom az övétől, a fogammal végigkaristolom
azt a finom, most újra akácillatú nyakát. Akác.
Méreg. Alku.
Ez az, ami kiránt a pillanatból, és emlékeztet,
hogy közöttünk semmi nem az, aminek látszik.
Szorana még mindig vonaglik a karjaimban,
csendesen liheg, valami eldönthetetlen kettősség
uralja hullámzó mozgását. Olyan görcsösen szorítja
a ruhám nyakát, mintha haldokolna.
Nehezemre esik, de elszakítom a kezem is a
testétől, és megtámaszkodok az ajtófélfa két oldalán.
Próbálom elhúzni a csókok elől a számat, tisztán
gondolkodni, de Szorana nem ereszt, újra és újra
rám lel az ajkaival, én meg levegőért kapkodok.
És jó. Az egész olyan átkozottul jó, és éppen ezért
piszkosul nem tehetem. Hiába állok le, Szorana
tovább csüng rajtam, de olyan, mint egy sebzett
daru: vergődik a karjaimban, valamit bizonyítani
akar ennek a szamurájnak vagy talán önmagának,
és bár azt hiszi, nyerésre áll, csak újabb sebeket
szerez, én meg… Valamiért már nem ezt akarom.
Mégsem akarom bántani.
Mindent akarok, amit adni akar, csak nem így.
Nem egy trükkös tanukiként. Nem becsapva, hazug
módon, bosszúból. Ha a szamuráj külseje kell neki,
legyen. Nem is remélhetem, hogy egy jókai-alak
valaha érdekelné, de akkor is joga van tudni, ki
vágyik rá belül.
Megfogadtam, hogy nem leszek többé szánalmas,
és ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy akkor
lennék az, ha nem néznék szembe azzal, amit érzek.
Lassan lefejtem az ökölbe szorult kezét a ruhám
nyakáról, és eltolom őt magamtól. A szemében
tükröződő csalódás a lelkembe hasít, és egész
biztosan jobban fáj nekem ez a pillanat, mint neki.
Ha felfedem magam, tudom, hogy örökre elveszítem,
így csak hátralépek egyet, és biccentve meghajlok.
– Sajnálom, ez szörnyű hiba volt részemről.
Kérem, bocsásson meg!
Úgy távozok, hogy vissza sem fordulok, rá sem
nézek.
Sietnem kell, mert a régi, örökre eltemetett
alakom varázsa Szorana hatására megint éledezik,
és érzem, hogy ezúttal képtelen lennék uralmam
alatt tartani.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Egyetlen percet sem aludtam. Nem, a szörnyű

megaláztatás után. És ahelyett, hogy az agyam
mélyére űzném az emléket, kényszerítem magam,
hogy újra és újra felidézzem és az eszembe véssem:
nem vagyok elég jó. Nem kellek senkinek.
Nem önmarcangolás vagy büntetés, hanem a
túlélésem záloga ez a gondolat. Nem bízhatok
senkiben.
Korán reggel kifizetem a szobát, hogy mielőbb
elhagyhassam ezt a helyet. A koldusgyerek most is az
épület előtt lófrál, a szállóvendégek alamizsnájára
pályázik. Végrehajtotta a korábbi feladatot, amit
adtam neki, az ajtóm alatt átbújtatva megtaláltam az
előző szállásom kiegyenlített számláját. Most
azonnal észre is vesz, és felém indul a jussáért. Azon
morfondírozok, mit tegyek: vegyek neki ételt, ahogy
először terveztem, vagy adjak neki pénzt? Ha nem
költi el hamar, az levéllé változik, és talán fontosabb
leckét tanítok neki, mint bármi mással: ne bízzon ő
sem senkiben!
Végül a köztes megoldást választom. Amikor
odaér hozzám a fiú, előveszek egy kobant, és a
kezébe nyomom.
– Menj, és mondd meg a szakácsnak, hogy bármit
készítsen el, amit csak kérsz!
Aztán útra kelek. Nem fordulok vissza, mert nem
akarom tudni, hogyan dönt. Csak túl későn
döbbenek rá, hogy ellentétes tanítást adtam, mint
terveztem. Ha bízik bennem és hallgat rám, jóllakik.
Ha figyelmen kívül hagy, és tartogatja a pénzt, pórul
jár. Most már hiába fordulok vissza és keresgélem,
nem látom az épület előtt. Bement vagy elszaladt, ki
tudja. Ideje nekem is magam mögött hagynom
Sikokut.
Elfordulok, és a dokkok felé sétálok, ahol egy
boltban már készen árulják a jukatákat és a
hakamákat. Be akarok szerezni néhányat az
egyszerűbb vászonviseletekből, mert Renmuban
sem bízhatok semmiképp. Egyáltalán hová tettem
mostanában az eszem? Egészen biztosan ő és a
kitöltetlen kötelezvénye zavarták meg a fejem. Ma
reggel bizalomra tanítottam egy kolduló gyereket.
Tegnap este letámadtam egy szamurájt. Mintha a
világban mindenkit egyenlő bánásmód illetne.
Az üzlethez érve még lejjebb húzom a kalapom a
szemem előtt, bár előre látom, hogy még zárva van.
Azért rápróbálok az ajtóra, persze sikertelenül. Nem
szabadna ilyen erőszakosan viselkednem. Még ha
normális külsőm lenne, sem zaklathatnám például a
nemesi osztály egy tagját. Az a legkevesebb, amit
éjszaka kaptam. A szamuráj, akinek még a nevét sem
tudom, méltányosan járt el, hogy nem csinált sokkal-
sokkal nagyobb ügyet ebből az egészből.
Körbefordulok, tanácstalanul keresem, hová
mehetnék a céltalan séta helyett, amíg kinyit a bolt.
A szamuráj kirángathatott volna a hajamnál fogva
az ivó elé, hogy nyilvános megalázásban részesítsen.
Az emberek megdobáltak volna, miközben a sárban
térdelek, ő pedig a fejemre olvashatta volna, milyen
ocsmány a külsőm. Gyerekkoromban túlestem pár
ilyenen; a szülei is miatta haltak meg, mondták
akkor a többiek.
Átölelem magam előtt a két könyökömet, mert
belém hasít a hűvös, óceáni szél. A szamuráj meg is
ölhetett volna. Simán megteheti, és akkor a titkos
küldetésem velem hal, Renmu pedig talán
felszabadul. Minden megy tovább, mintha mi sem
történt volna.
Elindulok egy szűk utcácska felé, amerre még
biztosan nem jártam az elmúlt héten, mialatt a
városban csatangolva kerestem a tanukimat. Vajon
ha nem élek többé, kötelezi még az alkunk? Elmegy,
és megkeresi a tükröt nélkülem? Átadja a
jókaioknak, bezsebeli az elismerésüket, és törődnek
még valaha a sógun és a császár ellentéteivel?
Valahogy hiába él itt, kívülállónak tűnik, mintha
önkéntes száműzetésben lenne, csak lézeng és nem
csinál semmit, pedig annyi mindenre képes. Persze,
fogalmam sincs a többi alakváltó feladatáról úgy
általában, ha az mégsem az emberek közötti puszta
bajkeverés.
Vajon voltak valaha barátai? Szövetségesei? A
nyestkutyáknak tényleg több képessége van a
rókáknál? Beleszerethet egy nyestkutya egy rókába?
Renmunak akadt kedvese, aki igazán fontos volt
neki? A többi jókai elítélné azért, hogy emberekkel
hál? Lehetne neki ember a felesége?
Megtorpanok és körülnézek. Mit érdekelnek
engem Renmu társas kapcsolatai és szerelmi élete?
Már nem is abban az utcácskában vagyok, amin
elindultam, de az égen szálló sirályok irányát
figyelve visszajuthatok a partra, úgyhogy
megszaporázom a lépteim.
Akárkikkel is házasodhatnak a jókaiok, én soha
nem lehetnék egy szamurájcsalád része. Normális
külsővel sem, mert a szabályok merevek és az
osztályok átjárhatatlanok. De ha megtalálnám a
tükröt, ha megváltoztatnám a történelmet, ha én
lennék Japán jótevője, különleges és méltó lehetnék.
Nagyravágyó, hiú, ártalmas gondolatok. De akkor is.
A belsőm olyanná válna, mint amilyennek a
külsőmet nevezte a szamuráj tegnap este.
Vajon mi lehet a neve? Kár, hogy nem tudom.
Gondolnom sem szabadna rá, de fejben
akaratlanul is összehasonlítom azt a szép, finom
kezét Renmu karmos mancsával, és szaladni kezdek
az utcán, mintha elmenekülhetnék az érintése
emléke elől. A szamuráj tenyere valójában zavaróan
sima volt, sehol sem éreztem rajta bőrkeményedést a
kardmarkolattól. Az érintései viszont, ahogy a
kezébe gyűrte a kimonóm anyagát a combomon,
ahogy szétterpesztette az ujjait a hátam közepén,
bűnösen csodálatosak voltak, még most is csomóba
rándul tőle a belsőm. Nem rá gondoltam közben. Azt
kívántam, bárcsak ne ő lenne ott!
Megrázom a fejem, mert ezt soha többé nem
idézhetem fel. De a következő pillanatban máris a
szigorú, pengevékony ajkát hasonlítom össze Renmu
játékos ábrázatával, és elborzaszt, hogy megint egy
olyan férfit csókoltam, akit valójában nem akartam.
Elképzelem, hogy Renmu nyelve is kardállások
sorozataként táncolna az enyémen, ha nem
rontottam volna mindent el. Többszörösen.
Lihegve érek vissza a bolthoz, aminek most már
az ajtajában lengedezik az üdvözlő zászló, ami a
nyitvatartást jelzi. Az egész szamuráj egy tökéletes
műalkotás volt. Régen megvesztem volna érte.
Tegnap már nem, de ha kellettem volna neki, mégis
a szobámba húzom, és hagyom, hogy szeressen.
Nem tudom, hogy utána valamivel is jobban
éreztem volna-e magam a bőrömben.
Mert elsősorban a lelkem vágyakozik. De már a
testem is ugyanazt akarja.
Bűnös, helytelen, ostoba.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Miután mindent beszereztem, amit akartam,

lesétálok a partra. Kikötőnek nevezik ezt a helyet, de
a többszöri földrengések miatt valójában nincs
rendesen kiépítve, ezért csak kisebb csónakokon
lehet eljutni a tengerpartról a sekélyen túl várakozó,
nagyobb hajókra. Igazából ezek sem túl nagyok, csak
vaskos, úszó házikók, mert amióta tilos külföldi
vizekre hajózni, nincs szükség semmire, ami a nyílt
óceánon tudna siklani. Sőt, tiltott dolog ilyesmit
építeni.
Hamarosan dél, a város nyüzsög, én pedig azzal
szórakoztatom magam a téli napfényben, hogy
megpróbálom megtalálni az útitársamat a
forgatagban. A verőfény ugyan ellenem játszik, de
ismerem Renmu járását négy és két lábon, tanuki
férfiként és emberlányként. Mivel is ütné el az időt,
ha előbb érkezik és várnia kell rám?
Elsétálok a férfiak mellett, akik kis körben
guggolnak a földön, és tiltott fogadásokat kötnek egy
képkitalálós handzsimono puzzle lapja alatt. Azt
hiszik, senki nem veszi észre őket, de én alaposan
megfigyelem mindegyiküket.
A friss tengeri árusok során többen is falatoznak,
itt azokat tartom szemmel, akik óvatoskodás nélkül
fogyasztanak vagy már délelőtt képesek alkohollal
öblíteni az étkeket. Viselkedés alapján három
emberre szűkítem a kört, akik elég távol vannak
egymástól, így csak fejben tudom összehasonlítani
őket.
Aztán felfigyelek egy negyedikre. Nem tudom,
miért, mert ahogy csendes elvonultságában hátat
fordít a kikötő hangosan zajló életének, az egyáltalán
nem jellemző Renmura. Talán a széles válla vonzza a
tekintetemet, de az is lehet, hogy a hanyag
tartásában van valami. A parton üldögél,
előregörnyedve, de fél karral egy nagy útiládára
támaszkodik birtoklón. Kizárja az egész világot,
talán bóbiskol, egyáltalán nem törődik a tömeggel,
mintha nem is lenne részese, de ahogy tulajdonolja a
csomagját, az olyan felsőbbséges, hogy úgy
képzelem, ha hozzáérnék, felugrana, és eltörné a
karom. Közelebb lépdelek, és jobban meglesem a
kalapom alól.
Nagydarab ember, pocakos, a ruhája anyaga csak
úgy csillog, még ha nem is vigyáz rá éppen. Ilyennek
képzelek egy különc, pökhendi kereskedőt, aki
napokon át a kikötői bordélyban szórja a pénzt.
Aranya van, modora nincs.
Mostanra egészen becserkésztem, de ő nem figyel
fel rám, amitől elbizonytalanodok. Igazából nem
szundít, hanem olvas, vagy legalábbis olvasást
színlel, de Renmu minden körülmények között résen
lenne. Azért egy próbát megér. Elé állok, és
kitakarom a napot.
– Magam is nagyon szeretem Ihara Szaikaku
költészetét, megmondaná, kérem, hol vette a
könyvet?
A fickó felnéz rám és hunyorog, a kalapom
árnyékából úgy sejtem, nem lehet biztos a szemem
színében. Aztán összecsukja a könyvet.
– Ez nem épp verseskötet, hanem egy regény tőle.
– Betakarja a fedőlapot a lapáttenyerével, mintha
rejtegetné az olvasmányát, de azért még ki tudom
venni a címet: Egy szerelmes férfi élete.
 Nocsak. Valószínűleg tévedtem.
– Az mi a fején? – böffenti felém aztán.
Annyira meglep, hogy tétován odanyúlok a
kezemmel, mintha bármi más is lehetne a fejemen
azon kívül, amit kora reggel rátettem.
– Egy kalap – válaszolom zavartan.
– Az rendben, de mi történt vele? – Valósággal
bömböl. Olyan, mintha minden kimondott szóval
hangosabb lenne.
– Semmi, ez… – Összevissza hebegek és
kapaszkodót keresek, mert mostanra feltételezem,
hogy a férfi mindössze egy helyi bunkó, még ha
könyvválasztása alapján az érzelmesebb fajtából is. –
Ez egy amigasza, hajtott szalmakalap, tánchoz
viselik, főleg az Obon fesztiválon. Szuvenírként
árulják sok helyütt.
Igyekszem mielőbb lezárni a társalgást, amit én
kezdeményeztem, és továbbállni, de a férfi hirtelen
felemelkedik előttem. Tényleg jó nagy, jaj, akár egy
szumobirkózó!
– Márpedig az én jövendőbelim ne bujkáljon, mint
valami nindzsa a szalmakupac alatt!
Te jó ég, megroggyan a térdem, ez mégis Renmu
lesz, és úgy óbégat, hogy biztos már az egész kikötő
minket bámul. Hirtelen azt sem tudom, mit
csináljak, bárcsak leolvashatnám erről az ismeretlen
arcról, erről az ismeretlen viselkedésről, mit gondol,
haragszik-e még, gyűlöl-e engem! Mire moccannék,
hogy hátrébb lépjek és alaposabban is szemügyre
vegyem, már felém is lendíti a kezét. Nem tudom,
mit akar, és ösztönösen elugranék előle, de elkapja a
derekam, és hátratolja a kalapot a tarkómra, hogy
lássa az arcom és a szemem, de azért a fejfedő még
árnyékoljon nekem.
– Így ni, sokkal jobb – mosolyodik el. – Jó reggelt,
szépségem! Tán nem aludt jól? Épp olyan karikás a
szeme, mint nekem!
Hű. Már biztos, hogy ő az, de miért nevezett
korábban pont a jövendőbelijének? Talán beszélt
még a szamurájjal, miután az elment tőlem? Mi van,
ha ezek ketten találkoztak, és mi van, ha a férfi
beszámolt neki a viselkedésemről? Mit gondolna
akkor most rólam? Neheztelne? Egyáltalán
érdekelné? Rettenetes zavarban kínlódok, most már
nemcsak azért, ahogyan elváltunk, de azért is, ami
azóta történt.
Renmu megperdít, és óvatosan megemelgeti a
hátamra kötött batyu alját, mintha a súlyát
próbálgatná, én meg bénultan hagyom, hogy
rángasson, mintha valami fabábu volnék. Újra fel
kell vennem a ritmust ezzel a színjátékkal, hogy
elkerüljük a feltűnést.
– Ruhák? Jól van, drágám, úgy látom, mindketten
élvezetesen ütöttük el az itt töltött időt. – A fogaim
között sziszegve szívom be a levegőt. Én aggódok? A
kurvapecér, mindjárt agyonvágom! Ha nem
lennének itt ennyien, esküszöm, meg is tenném! –
Most jöjjön, hátravan még egy utolsó meglepetés.
Sosem fogja kitalálni, hogyan viszem vissza
Oszakába! Már mindent leszerveztem! – És a
seggemre ver! Ez a disznó ráütött a fenekemre!
Nehézkesen a hátára veszi a pántokkal ellátott
faládát, ami sokkal nehezebbnek tűnik, mint az én
zsákom, aztán rám villant egy sokfogas vigyort, és
megindul előre.
Hezitálok, mert az összekuszálódott érzelmeim
miatt teljesen lelassultam, és egyáltalán nem tetszik,
hogy Renmu közben így átvette az irányítást. Én
akartam megalkudni a hajóra, én akartam
kiválasztani a vezetőnket. Laposan körbepislantok,
de ha nem akarom még jobban magunkra vonni az
emberek figyelmét, muszáj szófogadóan követnem.
Elvégre mindenki hallotta, hogy a menyasszonya
vagyok, éppen utazgatunk, és kaptam egy rahedli
ajándékot. Vagyis, nyilván elköltöttem ruhákra
ennek a jómódú baromnak a pénzét, akihez
vidáman hozzá kéne mennem, pedig az egész
nyaralásunk alatt az orrom előtt cicázott.
A tömeg szétnyílik előtte, mert akkora darab,
senki nem meri kockáztatni, hogy esetleg rálépjen a
lábára. Könnyedén utánasiklok és a sarkában
maradok. Az aljasnak. Lehetett volna az anyám vagy
az apám, akkor is tisztelettel tartoznék neki a
külvilág felé, de neeem, ő ennél is többet, házastársi
engedelmességet vár tőlem! Vajon meddig kell
fenntartanunk ezt a színjátékot? Amint kikötünk
Vakajamán, berángatom az első fa mögé, és addig
ütöm, amíg át nem változik kisbabává, vagy egy
rendes kutyává, amit madzaggal a nyaka körül
sétáltathatok. És akkor nem szólhat majd egyetlen
szót sem. Aú!
Beleütközök a hátán lévő láda élébe, mert megáll,
és elfordul valami nyüzüge férfival paktálni, akit alig
látok a nagy termetétől. De aztán rájövök, hogy egy
evezős az, és hát örülhetünk, hogy akad, aki nem fél,
hogy elsüllyeszti majd a ladikját ez a hatalmas test,
ha beleül.
A férfi egy csónakhoz vezet minket, aztán felém
mutogat.
– Erre, erre, kisasszony, egyenesen az orrba
fáradjon!
Erős a kísértés, hogy arccal előre nézve üljek be,
és legalább a hajóig ne vegyek tudomást az
úgynevezett vőlegényemről, de a helyzet az, hogy
érdekel a műsor.
Renmu utánam száll be a homokos partról, el kell
ismerjem, hogy meglehetős kecsességgel a
méretéhez képest. Gondosan elhelyezi maga előtt a
ládát, majd középre telepszik. A félig partra vont
csónak nyöszörögve rogyadozik a súlya alatt. Hatan
tolnak minket a vízre, küszködve, aztán végre-
valahára már siklunk. Az evezős, aki hátulra ugrik
be, folyamatosan vigyorogni próbál, de szerintem
csak vicsorog a megpróbáltatástól.
Renmu képéről le sem lehet törölni az
elégedettséget, akárhogy próbálom kedvét szegni a
pillantásaimmal. Érzem, hogy valamiféle csapdába
csal. Én kötöttem alkut vele, mégis minden egyes
együtt töltött perccel szorul a hurok a nyakam körül.
Vajon ezúttal mi a fenét tervez?
– Itt volnánk – int előre elégedetten, ahogy
kibukkanunk egy testesebb hajó mögül, ami eddig
kitakarta az öböl egy részének látványát.
Megfordulok, és a szemem fölé ernyőzöm a kezem.
Ezt nem hiszem el! Egy pillanat alatt úrrá lesz
rajtam a csodálat, a vízen ugyanis egy jakatabune,
azoknak a felsőbb osztályoknak szóló sétahajóknak
az egyike ring átalakítva, amelyeknek a közepén kis
fedett rész véd a nap elől, annak tetejére pedig
vitorlát szerelnek, hogy kedvező szél esetén evezni
se kelljen. Ezen a példányon azonban az árnyékoló
tető alá oldalakat is építettek, a kis kockakabin úgy
néz ki, mint egy szentély, csillog-villog a napon.
Merthogy az oldalai réz- és vaslapokkal fedettek,
azokra a hadihajókra hasonlít így, amiket az
egymással hadakozó fejedelemségek idején
használtak a daimjók.
– Irány Avadzsima!
Avadzsima? Ettől azonnal magamhoz térek. Még
mit nem! Ez az alattomos tanuki elkápráztat, hogy
aztán bojkottálni tudja a küldetésem!
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Szorana szeme összeszűkül, akár egy macskáé, az

arckifejezése gonoszul ártatlan. Legalábbis azt
hiszem, csak én látok a valódi énjét elfedő fátylon
keresztül, ahol épp kieszel ellenem valamit. A
csónakos számára ő maga a megtestesült naivitás,
mindjárt elolvad tőle. Uhh, megforgatom a szemem,
mert ennél nagyobbat nem is tévedhetne a
szerencsétlen flótás.
– Eljövendő férjemuram bizonyára tréfálkozik
velem – csicsergi Szorana, sok oktávval magasabb
hangon annál, ahogy velem szokott perlekedni. A
száját egészen picire húzza, gyakorlatilag csücsörít a
csodálkozástól. – Atyám egészen biztosan nem
menne bele efféle kitérőbe, már az is csodaszámba
megy, hogy engedélyezte ezt az esküvő előtti
zarándokutat!
A szemét végig lesüti, az ujjait egészen
visszahúzza a ruha alá, hogy a keze se látszódjon.
Igazán finom úrihölgy látszatát kelti, a
házasságunkban nyilván ő a név és én a pénz.
Hátrafordulok a csónakos felé, aki szánakozó
pillantással méregeti őt, szóval valószínűleg már
hallott a lebujban megszálló kereskedőről, aki
megint csak én volnék.
– Az atyja kifejezetten a gondjaimra bízta –
csikorgom a választ ingerülten.
– Az atyám rendkívül jóhiszemű ember, akinek
sokan visszaélnek a bizalmával – trillázza Szorana.
Megfojtom!
A csónak közben dörögve nekiütközik a hajótestet
fedő fémlapoknak, a fedélzeten erre felbukkan a
kapitány. Széles, büszke mosollyal üdvözölné bőkezű
utasait, de beléfagy a szó a csónakban uralkodó
hangulat láttán. Elegem van ebből az egész
huzavonából, amikor állítólag a hölgyike siet.
– Kifelé! – morgom.
A csónakos kétségbeesetten szorongatja az
evezőlapátját, a kapitány szeme elkerekedik, csak
Szorana duzzog tovább rendületlenül.
– Parancsol? – érdeklődik a kapitány.
– Igen, maga, lefelé a hajómról! Te pedig –
mutatok Szoranára – indulás felfelé! Beszélni akarok
a menyasszonyommal négyszemközt.
A csónakos nem mer közbeavatkozni, a
hajóskapitány pedig leginkább a saját helyzete miatt
aggódik.
– De kérem, mégis hová menjek?
Most már igazán kezdem türelmem veszíteni.
– Mit tudom én! Szálljon át, és evezgessenek
körbe-körbe. Majd szólok, ha visszajöhet.
A kapitány értetlenül meghajol.
– Igenis.
Aztán közelebb lép, és a kezét nyújtja Szoranának,
aki talán hallja a hangomon az elszántságot, mert
kivételesen engedelmeskedik. Amikor fent van a
batyujával együtt, utánahajítom a ládám, én is
fellendülök, és megvárom, amíg az öreg kapitány
átevickél a csónakba, a helyünkre.
– Irány a kuckó! – mutatok a hajófedélzet közepén
álló egyszintes kis pagodára, ami a kabinunkul
szolgál. Szorana durcásan bevonul előttem.
Megvárom, míg a csónakos ellöki magát a hajónktól
és eltávolodik, csak utána követem. Ahogy belépek,
Szorana zsákja tompán az arcomnak vágódik. –
Elment az eszed, te nő!
– Nekem? Ennél nagyobb csinnadrattával nem is
lehetne kivonulni Sikoku szigetéről! Nem bírsz egy
pillanatig sem feltűnés nélkül mozogni? Olyan
hatalmas ember vagy, hogy az már túlzóan vicces! És
ez a hajó! Egy műremek, de roppant hivalkodó. És én
még bocsánatot akartam kérni tőled, de egyszerűen
olyan idegesítő vagy!
Elszámolok háromig, aztán először a mondandója
első felével foglalkozom: előhúzok egy tealevelet,
koncentrálok, és visszaváltozom a valódi alakomba.
– Így jobb? Nem mintha a viselkedésem semmissé
tenné a te korábbi húzásaid.
Amint a valós alakomban vagyok, Szorana levegő
után kap, és hátralép egyet, és ez olyan, mintha
kitépné a szívemet. Hiába mondogattam magamnak,
hogy ember az emberre vágyik, és ez természetes,
valahol mélyen mégis azt reméltem, hogy ennyi
együtt töltött idő után el tud majd fogadni engem is.
Legalább a látványt.
Legszívesebben most azonnal a képébe vágnám a
szamurájtestem, de nem, addig nem teszem, amíg ki
nem hajózunk és nem lesz hová menekülnie előlem.
Ha előbb rájönne, ki csókolta tegnap éjjel, talán még
az egyezségünk alól is felmentene hirtelen
haragjában, csakhogy ez nem fog menni, de nem ám,
most már nem, amíg én úgy nem akarom! Esküszöm,
ez a nő a legrosszabbat hozza ki belőlem, de most
muszáj észnél lennem. Fegyelmezem magam, és a
lényeges dolgokra koncentrálok:
– Azért bújtam egy nagy és kövér ember bőrébe,
hogy a ládám súlya ne tűnjön fel senkinek a saját
súlyom mellett, mondjuk egy csónakban. A
ládámban ugyanis fegyverek vannak, valóságos,
igazi fegyverek, amiket azért szereztem, hogy bármi
vár is ránk a tengeren, bármi miatt is lenne
elérhetetlen a varázsom, meg tudjuk védeni
magunkat. Avadzsima azért tűnt jó választásnak,
mert a múltkori fiaskó után úgy gondoltam,
egyetértünk benne, hogy minél kevesebb időt
szeretnénk a vízen tölteni. Ha áthajózunk a
szomszédos szigetig, onnan gyalog mehetünk
tovább, és a túlvégén megint csak egy kis
tengerszakaszt kell átszelnünk hajóval Honsúra,
ahol nyugati irányból megközelíthetjük Oszakát,
onnan pedig délre fordulva elérjük Szakait és a sírt.
A hajót is azért választottam, mert masszív, tömör,
de kicsi. Most már védekezésre van felszerelve, és ha
jó a szélirány, nem kell különösebb legénység hozzá.
Ha vitorlát bontunk, a kapitánnyal együtt hárman is
elbírunk vele. Van egyéb kérdésed?
Látom rajta, hogy összezavartam. Nagyon helyes.
Számolgat, emészti a szavaimat. Igen, szépségem,
mindent csak érted tettem. Bizony. Ha te be is
csaptál, ha meg is bántottál, én nem árultalak el. Én
teszem, amiben megegyeztünk. Most már eljuttatlak
Szakaiba. És elhoztam neked a szamurájt is. Ha
azután is őt akarod, hogy megtudtad, kicsoda, a tiéd
lehet.
– És a szajhák? – nyögi ki, teljesen kiesve a
szerepéből.
Oldalra billentem a fejem.
– Te féltékeny vagy? – Ettől a felvetéstől
bizseregni kezd a varázsom a bőröm alatt.
– Egyáltalán nem – fújja fel magát Szorana
villámsebesen. – Csak… – Elakad a szava.
Igenis zavarja! Kiélvezhetném ezt, elnyújthatnám
a pillanatot, de akarom, hogy tudja: már megint
valótlan gazságokat feltételez rólam. A lelkiismeret-
furdalása ízére vágyom.
– Mikor lett volna időm rá? – tárom szét a kezem
őszintén. – Kreáltam egy feltűnő személyiséget, aki
Sikokun utazgatott, jót nyaralt Tokusimában, és
aztán egy különleges hajóval akart hazamenni.
Senki nem lepődött meg a furcsa kérésein, elvégre
csak egy felfuvalkodott kereskedő, aki hadúr
képében akar tetszelegni a jövendőbelije előtt, nem
olyan különleges dolog ez. És mialatt fegyvereket
szereztem a hegyekben élő harcos szerzetesektől,
mindenki szerint a szobámban tartózkodtam a
madám három legszebb kurtizánjával. Ez sem
annyira meglepő. A valóságban ők tényleg ott
tartózkodtak, és ettek-ittak meg henyéltek. Sosem
volt még ilyen jól fizetett és semmittevő hetük,
biztosíthatlak. Kielégítő a válaszom? – Kielégítőbb,
mint megpróbálni berángatni egy vadidegent az
ajtódon?
Szorana bőre nem éppen az a fajta, ami el tud
sápadni, de úgy érzem, most ez történne, ha
lehetséges volna. A szeméből kihuny a fény. Talán
mindketten ugyanarra gondolunk.
– Minden rendben? – kérdezem elégtétellel.
– Öhm… igen. Én… Sajnálom. Sajnálom, hogy így
letámadtalak. És köszönöm. Mindent.
Na, ja. Túl szép lenne, ha most egy időre befogná.
Legalább amíg elindulunk.
– De?
Kihúzza magát.
– Ez az én küldetésem. Mindent tökéletesen
megszerveztél, valóban, de nem mehetünk
Avadzsimán keresztül. Túl sok idő telt el, és a
támadások miatt feltételezhető, hogy vannak, akik
legalább részben tudnak a feladatomról. Szakaiba
kell érnem, mielőtt valaki megelőz. Azt javaslom,
hajózzunk egyenesen át az öblön, keletnek,
Vakajama felé. A tengeri út így hosszabb lesz, de
Avadzsima alsó partjai és a mellette lévő kis szigetek
között nem kell nyílt vizekre kormányoznunk, a
túlpart előtt pedig északnak fordulhatunk, és
egyenesen Szakaiban lyukadhatunk ki, anélkül, hogy
Oszakán átkelnénk. Ez a hajó túl jól felszerelt ahhoz,
hogy rövid idő után megváljunk tőle, és megint
gyalog folytassuk az utat, aztán újra egy hetet
rostokoljunk, míg felszerelünk egy másikat
Avadzsima túlvégén. Ráadásul a sarlós menyétek a
szárazföldön támadtak ránk, ott sem vagyunk
nagyobb biztonságban. Ha már ennyit vesződtél,
maximálisan ki kell használnunk ezt a lehetőséget!
Utálom, amikor okosakat mond. És az elismerése
morzsái sem boldogítanak.
– De én nem érzem jól magam a vízen. Nem látok
a mélyére, és ez zavar.
Ez egy teljességgel buta és gyerekes megjegyzés
azok után, ahogy a rohadt kama itacsik elbántak
velem, de nem érdekel, ez az igazság. Ha meg kell
küzdeni valami nálam erősebb lénnyel, inkább a
biztos talajon állva teszem.
Szorana nem válaszol, csak leguggol a batyujához,
és kicsomagolja. Óvatosan felemel néhány
ruhadarabba tekert faládikát, és arrébb pakolja őket.
Le sem tudom venni a szemem a keze finom és
gyengéd mozdulatairól.
– Ezekhez ne nyúlj, tojás van bennük!
– Én is hoztam kaját – morgolódok tovább.
Erre hangosan felnevet. A hangja, mint az
eltemetett alakom alattomos szikrái, végigszalad az
egész testemen, és beleremegek.
– Ez nem olyan tojás. Kifújtam őket, aztán viasszal
betapasztottam a lyukakat. Némelyikben füstbomba
van, némelyikben méreg…
Mi? Képes volt képen törölni egy olyan zsákkal,
amiben ilyen holmik lapulnak?!
– Honnan szereztél puskaport?
– Nem szereztem. Némelyik robban, de csak ha
víz éri, épp fordítva, mint a puskapor esetében. Ha
viszont most felfedem előtted a nindzsák titkait,
utána meg kell öljelek. Ez a szabály.
– Élveznéd, mi? – Nem szabad elgyengülnöm a
jelenlétében.
– A prémedből rögvest kabátot csinálnék
magamnak, és beleburkolódznék – feleli teljes
komolysággal, egy kis vállrándítás kíséretében, de
aztán felnéz rám, és a szeme mosolyog. Ezúttal olyan
fájóan megbabonázó a színe, mint az égbolt
naplemente idején: a tűzvirágok között az
ablaknyílásokon túli tenger kékje tükröződik benne
foltokban. Megrázom a fejem és kifújom a levegőt.
Szóval belém burkolódznál. Áll a farkam.
Elképzelésem sincs róla, Szorana mit találhat a
természetben, amiből aztán robbanóanyagot tud
készíteni, de jó lesz továbbra is vigyáznom vele.
Akármilyen is a szeme és akármit is csinálnánk
egymással.
– Itt vannak! – mondja lelkesen, amikor
megtalálja, amit keres. Néhány kártya az, rajzokkal,
amiket most szétterít a földön, és kicsit kidugja a
nyelve hegyét. – A kikötőben vettem őket. Tengeri
lények, amiket állítólag az óceán öblében észleltek
már korábban. A hátoldalon mindegyikhez van
leírás arról, hogyan védjük meg magunkat, ha kell.
– Beveszed ezeket a mendemondákat? – Nem
szabad az előző éjjeli csókokra és fogdosásra
gondolnom!
 – Te is létezel.
– És egy csomó mindent nem tudsz rólam. –
Például a tegnapot. A tegnapot sem tudod.
– Akkor is jobb ez, mint a semmi. – Összeszed
néhány lapot, és balra tolja őket. – Ez itt a
veszélytelen kupac. Akadnak köztük is sellők,
teknősök, meg fura, semmihez sem hasonlító lények.
Nem is bánnám, ha találkoznék valamelyikkel,
állítólag sok a csodás jövendőmondó közöttük.
Eligazgatom magamon a kövér alakon kitágult
ruhákat, nehogy észrevegye, milyen hatással van
rám. Nyughass. Nyughass!
– Á, szóval tényleg vannak jókaiok, akiket
azonosítás után sem ölne meg a sógun, mert még
hasznára lehetnek. Talán egy ilyet kellett volna
fognod neked is, biztosan remekül meglennétek. –
Mit tennél, ha tudnád, hogy én vagyok a
szamurájod?
Feddőn rám néz, felvonja a szemöldökét,
értetlenül, hogy mit össze izgek-mozgok, aztán
folytatja:
– Ez az óriás-éhes kupac. – Most jobbra tol egy
adag kártyát, és az alsó ajkába harap. Ettől a
picinyke gesztustól máris úgy érzem, hogy felforrt a
vérem, és a hő gőzként távozik a fülemen keresztül.
– Elijeszthetjük őket a robbanóanyagokkal és a
puskáiddal, amiket hoztál. Vannak itt polipok,
bálnák, halak, sárkányok. A hajó oldalán lévő
fémlapok megakadályozzák, hogy átharapják a
hajótestet, ez is segítség. Ez pedig – középre kiterít
néhány maradék kártyát – a kiszámíthatatlanul
veszélyes kupac. Ezek is főleg sellők és teknősök. Így
persze tényleg nehéz lesz megmondani, kire lőjünk
már messziről, de majd figyelünk. Vettem egy
távollátót.
 – Mert rám persze nem gondoltál – dohogok
tovább, csak mert úgy valamivel könnyebb.
– A te szemed állítólag rengeteg mindent lát
anélkül is, nem igaz?
Szorana alsóruhában. Szorana meztelenül.
Szorana a karjaimban. Ez olyan magas labda, hogy
majdnem elharapom a nyelvem. Amikor nem
válaszolok, gondterhelten a kártyalapokra néz.
– Végrehajtom ezt a küldetést akár az életem árán
is, de azt hiszem, úgy volna fair, ha elküldenénk a
kapitányt.
– Kettesben akarsz velem maradni? Mert amúgy
nem egy szimpatikus fickó, nem kár érte.
Arra most nem hívom fel a figyelmét, hogy értem
viszont nagyon is kár lenne, mégsem álltunk meg
mérlegelni a veszteséget. Talán jobb lenne, ha
folyamatosan erre gondolnék.
– Meg tudsz birkózni az utasításaimmal, ha én
kormányzok? – kérdezi.
– Biztosan el tudsz kormányozni egy ekkora
hajót? Nem is látsz rendesen, ha süt a nap.
– A part menti hegyeket azért észreveszem,
köszönöm.
Jól van, igaz. Ráadásul ha ő kormányoz hátul, ki
sem lát majd a hajó közepén lévő pagoda mögül,
szóval ő fogja teljesíteni az én utasításaimat,
legalábbis az arra vonatkozókat, hogy jobbra vagy
balra tartson. Én majd vizsgálom a távcsővel a
környezetet, és fentről lenézek rá, miközben
elmondom azt, amit még nem tud. Hogy én vagyok a
szamurája.
Ez az, csináljuk! Mindkettőnknek megvan a maga
terve, amit véghez kell vinnie.
– Akkor menj, hadd lássák, hogy szabad
akaratodból maradsz, és bocsásd el a kapitányt.
Fizesd ki a díját, a hajót már napokkal ezelőtt
megvettem. – Értetlenül pislog rám, úgyhogy
bosszúsan hozzáteszem: – Gondolj arra, hogy
megvezeted, de közben lehet, hogy épp megmented
az életét. – Talán rajtam kívül mindenki másnak
kellemetlen hazudnia, csak én nem okozok neki soha
fejfájást? Várj csak, szépségem, ez hamarosan
változni fog!
Magamra maradok a sötét kamrában a nehéz
gondolataimmal. Az ajtórésen át látom Szorana
árnyékát a fedélzeten, ahogy integet a csónaknak. Én
őt akarom, ő meg helyettem a szamurájt. Akit neki
adhatok. Ha lenyelem a békát, ha nem hagyom, hogy
a büszkeségem ügyet csináljon belőle, akár
mindenki megkaphatná, amit akar. Elvégre
alakváltó vagyok, és százhúsz évre gyökeret
eresztettem mint juharfa, csak hogy kiszálljak az
életemből. Aztán kivágtak, és azóta mindenféle
emberként szaladgálok, mindenféle göncökben
eljátszva más-más szerepeket. Miért okozna
problémát egy ideig a szamuráj testében élni, ha ez
boldoggá tesz valakit, akit boldoggá akarok tenni, és
aki cserébe engem is boldoggá tehetne?
Ha nem jön közbe semmi, lesz időm meggyőzni
Szoranát és talán még magamat is erről, mielőtt
kikötünk a túlparton.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Renmu dicsfényben fürdik, amióta kinevezte

magát kapitánynak. Én meg hagyom. Igaza van,
közel sem látok olyan jól, mint ő, valójában nem is
magamnak vásároltam a távollátót, de ezt nem
mondom meg neki. Akkor indultunk, amikor
változott a tengerjárás, így a dagály hullámai
folyamatosan a part mellett tartanak minket, bő
szelünk van.
A kormányrúd mondjuk irtó nehéz, folyamatos
küzdelem a megfelelő irányban tartása és forgatása,
de Renmu erejét tartalékolom arra, ha valamilyen
támadás érne minket. Ő meg… Ezúttal nem
előzékeny. Egész máshol jár vagy talán még mindig
haragszik, és efölött, azt hiszem, most szemet kell
hunynom. Nem tudom, mi miatt van mostanra
nagyobb lelkifurdalásom: hogy becsaptam és alkura
kényszerítettem, ráadásul csak utólag mondtam el
őszintén, pontosan mit is keresünk… hogy egyáltalán
végig akarom csinálni, ami a feladatom, aminek
következtében a jókaiok összességét talán valóban a
sógun célpontjává teszem… vagy hogy tegnap este
majdnem lefeküdtem egy szamurájjal, amikor ő nem
hentergett semmiféle nőkkel, ahogy képzeltem. Az
első miatt talán még van okom cefetül érezni
magam, a második miatt már felesleges: ha nem én,
akkor jön majd valaki más. Ha a császár elégedetlen
a helyzetével, és alakváltókkal akar ezen változtatni,
Renmuval két ellentétes oldalon állunk, épp ezért a
harmadik miatt őrlődni: bűnös, helytelen, ostoba.
Amikor kihajóztunk, Renmu még bőszen
osztogatta az utasításokat, amiknek a fele érthetetlen
sületlenség volt, de legalább a végére biggyeszthette,
hogy „matróz”. Igazából szórakoztatott, oldotta a
saját helytelen érzéseimet, elterelte vele a
gondolataimat. Sokkal inkább, mint most a nyílt
vízen, amikor csak áll a lobogó vitorla előtt, fent a
pagoda tetején, és egyre hosszabb hallgatásokba
merül. Mindössze a felsőtestének körvonalait látom
innen lentről, azt is csak a fehér vászon anyagán
keresztül. Mielőtt kijött a kabinból, még a kikötőben
visszabújt a hatalmas kereskedő bőrébe, amit ki nem
állhatok. Komolyan, hiába magyarázta meg, mintha
ezzel is csak az emberekből akarna viccet csinálni:
hol esetlen lány, hol karikatúra férfi. Kíváncsi
vagyok, mi van még a tarsolyában.
– Figyelj, Szorana… – hangzik fentről.
– Elfelejtettél matróznak szólítani – kiabálok
vissza. Remélem, már jobb a kedve, mert
szerencsére eddig eseménytelen az út, és akár
beszélgethetnénk is. Már ha ő is úgy akarja. Talán a
mérget és az alkut már megbocsátotta, de a tükör
részleteinek elhallgatását még biztosan nem.
Szívesen megismerném az álláspontját. Kíváncsi
vagyok, ő hogyan látja a jókaiok és az emberek
viszonyát, szerinte mit kéne tennünk. Mi volna
helyes. Igen, tudom, korábban nem érdekelt, de…
változnak a dolgok.
– A helyzet az, hogy valamit meg kellene
beszélnünk – zengi fentről.
– Rendben, akkor gyere le, mert alig hallak a
széltől! – Ezt is meg kellene tőle kérdeznem: ezekre a
dolgokra például csak úgy ráérez, mint most, hogy
szívesen beszélgetnék, vagy nincs benne semmi
természetfeletti, egyszerűen egy rugóra jár az
agyunk? A gondolat megmelengeti a mellkasom, és
komolyan, gyakorlatilag egyfolytában
mantrázhatnám a három legújabb figyelmeztetést
magamban: bűnös, helytelen, ostoba.
– Ezerféle verziót elképzeltem, de egyik sem tűnik
megfelelőnek. – Létezik, hogy megremeg a hangja?
Továbbra is ott áll fent, gyakorlatilag egy árnyékkal
társalgok. – Azt hiszem, az a legjobb, ha gyorsan
megmutatom.
Még fel sem fogom teljesen a szavait, de egy
pillanatra úgy látom, az árnyéka megváltozik, kisebb
és vékonyabb lesz, de nem lehetek benne teljesen
biztos, mert azonnal lehajol, eltűnik, és már azt a
férfit látom, aki átbújik a keresztárbóc alatt, és
felegyenesedik a vitorla felém eső oldalán.
Azt hiszem, káprázik a szemem, hunyorgok, mert
Renmu összement, lefogyott, de a nap hirtelen a
szemembe süt a vitorlavászon felett, és kicsit be kell
rogyasztanom a térdem. Pislogok, hogy kizárjam a
fényt és visszanyerjem az éles látásom.
A szamuráj az. Itt van. Keserű sav kúszik fel a
torkomon, mintha gyomorszájon vágtak volna. Nem
is. A gyomrom egészen kicsire húzódott, önmagába
zsugorodott. A kereskedő ruháját bámulom, ami lóg
ezen a testen, jobban, mint Renmun a kabinban,
akinek szintén bő volt a derekán, de a magas alkata
és a széles válla felvette egy jó részét, a szamurájon
viszont mindenhol eláll, mert ő csak egy fél fejjel
magasabb nálam, olyan, akinek kényelmesen tudok
felnézni a szemébe, és lábujjhegyen pont elérem a
száját… Jó ég, kit érdekel ez a sok marhaság? Renmu
a szamuráj!
Csak állok és nézem. A lényegtelen gondolatok
mellett a valóság lassan tör utat az elmém kapuján.
Renmu a szamuráj. Tudja. Nemcsak tudja, mit
tettem, de ott volt, ő volt az, ő csókolt és… ő hagyott
ott engem az ajtóban. Ő utasított vissza.
– Szorana…
Sűrűn pislogok, mintha most ébrednék egy
zavaros álomból, a szamuráj arca egészen közel van
az enyémhez, nem is vettem észre, hogyan jött ide,
leugrott fentről, vagy inkább mászott… megint csupa
lényegtelen gondolat, amikor már előttem áll.
– De… ez… nem lehet – makogom. – Te… nem is
karikás a szemed.
A maikónak és a kereskedőnek is halvány
árnyékmaszkja volt, mintha halálosan kimerültek
lennének, ebbe kapaszkodom!
– Azt csak miattad találtam ki, hogy felismerj,
amikor úgy akarom. – Szinte már szeretetteljes a
hangja, ami nyilván csapda, úgy beszél velem,
mintha magam lennék az egyik tojásbombám, és
bármikor felrobbanhatnék. Tehát nem akarta, hogy
felismerjem… de…
– De te nem hazudsz!
– Nem hazudtam – mondja gyengéden. – Csak
elhallgattam valamit, és most megvallom.
– De… ez akkor sem lehetséges – rázom a fejem
kitartóan, pedig előttem áll a bizonyíték. – Azt
mondtad, hazakísértél egy nőt. Találkoztál egy
részeg idiótával. Aki követelte, hogy átadj egy
üzenetet. Azt mondtad, nem iszol!
– Az mind igaz volt. Hazakísértem egy nőt.
Csavargók támadtak rá, és én megvédtem. – Miért
bizserget meg, amit mond? Renmu nem hős! – És a
szakács ott volt teljesen berúgva, és a kalapos
hölgyről magyarázott, akinek válaszolnom kell.
Hány kobant adtál neki? Mert nagyon boldoggá
tetted. – Finoman végigsimít a karomon, de én
elrántom magam előle. – És nem iszom – folytatja. –
Amióta veled találkoztam, nem. Először persze csak
kényszerből volt így, de aztán úgy döntöttem, lehetne
akár szokás is. Még az is lehet, hogy jó hatással vagy
rám.
A francba! A tekintete Renmué. Pedig a szamuráj
szeme színe sötétebb és a formája is hosszúkásabb,
és nem tudom, hogyan, de én mégis őt látom a
mélyén. Olyan, mintha széthúztak volna előlem egy
pár rizspapír tolóajtót, amin eddig csak foltokban
láttam keresztül. Mi történik velem?
És ő miért csinálja ezt? Miért játszadozik? Ennyire
haragszik? Ennyire nem érdeklem…
Hirtelen teljes súllyal szakad rám minden, amit
elkövettem ellene, amiket mostanáig próbáltam
elnyomni magamban. Először becserkésztem és
elfogtam, mint valami állatot. Aztán megvezettem.
Olyan dologra használom fel, ami nemcsak a
fajtájára lehet hatással, de az ő személyes életére is.
Sőt, alapjaiban rengetem meg a mindennapjait, talán
üldözötté teszem, elveszíti miattam az otthonát, mert
mindegy, én mit gondolok, ő itt érzi magát otthon.
Szörnyeknek láttam a jókaiokat, egyformáknak,
amik mind veszélyesek, de most, hogy ismerek
egyet, többé már nem. A könyveink általános
szabályokon kívül nem sokat tudnak felmutatni
róluk, de én már tudom, hogy van életük, vannak
szokásaik és érzéseik… tudnak viccelni és segíteni,
biztosan szeretni is, de most csak azt érzem,
mennyire tudnak gyűlölni.
Én gyűlölöm őt, mert annyira haragszom rá,
annyira becsapottnak érzem magam, annyira dühít,
hogy visszaadott mindent, hogy most már értem, ő
hogyan érezhette magát… És ami ennél is rosszabb:
rájövök, hogy ő talán nem is gyűlöl viszont.
Egyszerűen megvet. Bosszút akart rajtam állni,
bosszúból az ágyamba akart bújni, de még erre sem
tudta rávenni magát.
 A hangja a magam kreálta sűrű ködön hatol csak
át hozzám, nem is biztos, hogy minden szót elkapok:
– Szorana… tudom, hogy ez most így sokkoló
lehet… egy csomó mindent meg kell beszélnünk…
biztosíthatlak…
Sosem tudom meg, miről akart biztosítani, mert a
nap teljességgel elvakít, az arcom elé emelem az
alkarom, és… nincs vitorlánk! Forgolódni kezdek,
hátha meglátom valahol, de sehol nem úszik az égen,
nem ragadta el a szél, és ez nem is lenne lehetséges,
mert tökéletesen rögzítve volt! Talán a vízbe zuhant,
de hogyan?
Mozdulnék, de Renmu elkap és rám kiált:
– Ne hajolj a víz fölé! Be a kabinba!
Enyhén ellenállok a taszigálásának, csak mert az
előbbiek után nem könnyű hallgatnom rá, és nem
könnyű hagynom, hogy megérintsen. De közben
engedek is, mert az életösztön ezt súgja, és mert
nincs idő szívügyekre. Oldalra pillantva még látom,
hogy az árbócunk vízen fekvő árnyékát elkapja
valami. Mielőtt belépek az ajtón, felnézek, és már a
valódi árbócnak is hűlt helye.
– Mi ez? Mi történik?
– Egy kagevani!
Térdre rogyok a kártyáim mellett, összekeverem a
korábban különálló kupacokba rendezett lapokat. A
„vani” szócska miatt sárkányokat keresgélek, ők az
óceánok és tengerek urai, korallpalotákban élnek a
fenéken, de ugyanolyan alakváltók, mint Renmu. A
legenda szerint Amateraszu, a nap és az univerzum
sintó istennőjének egyik unokája magának a
sárkánykirálynak a lányát vette feleségül! Azt
hiszem, hangosan felmondom a leckét, nem csak
átgondolom, mert Renmu válaszol:
– Hagyd, ez nem lesz köztük! – Már a valós
alakjában van. Sorra feltépi a ládikáim tetejét,
amiket induláskor a fal mellé sorakoztattam, és
összeszámolja a tojásaimat.
– Miért nem?
– Mert aki egy árnyékcápával találkozik, az nem
menekül meg, hogy utána kis emléklapokat
készítsen róla! Az egyetlen esélyünk, ha itt
maradunk bent, és megpróbáljuk a füsttel
összezavarni!
– Szóval cápa, nem sárkány?
Egy lökés megbillenti a hajót, és arra az oldalra
sodródok, ahol Renmu áll a ládikákkal. Szerencsére,
így azok nem borulnak fel vagy gurulnak szét.
Renmu felém nyúl, de amikor látja, hogy megállok a
lábamon, leereszti a kezét. Talán az érintésétől való
kétségbeesést is látja a szememben, de nem teszi
szóvá.
– Még én sem láttam ilyet soha, csak hallottam
róla. Úgy tudtam, csak a Japán-tengerben fordulnak
elő. Valójában mindössze árnyalakok. A vízfelszín
alatt úszkálnak, és a vízre vetülő emberi
árnyékokkal táplálkoznak. Állítólag, ha elkapja egy
az árnyékodat, te magad is köddé válsz örökre. Nem
kockáztathatjuk, hogy kimenjünk!
– A hajó árnyékát nem tudja elharapni? Úgy,
ahogy a vitorlát és az árbócot is megsemmisítette?
Renmu leengedi a vállát.
– De igen, valószínűleg. Erről sem tudtam, azt
hittem, csak élőlényeknek tud ártani. Az a dolgunk,
hogy minél tovább kitartsunk, hátha megunja a
zabálást.
Nem tudott róla. Egy pillanatra szembesülök vele,
hogy a jókaiok is csak olyanok, mint az emberek:
rengetegen vannak és nem mind ismerik egymást,
némelyek hallottak egymásról, mások nem. Nem
feltétlenül vannak tisztában egymás képességeivel,
és ezért nem is lehet egyként megítélni őket.
Valami tompán kong hátul, aztán alattunk,
kísértetiesen nyekereg, és megfeszül, mielőtt
elpattan. Rántást érzek a hajótesten, talán a
kormányrúd víz alatti lapátját veszítettük el. Jól van.
Nyugalom. A helyzet tehát: nem tudunk kimenni,
sem evezni, sem kormányozni. Vitorlánk és
árbócunk nincs, és ha Renmu bármiből újat csinál a
falevelei segítségével, azt nem tudjuk kint felszerelni
vagy használni a saját árnyékunk miatt. Bentről azt
sem látjuk, merre sodródunk, de ha szerencsénk
van, a dagály kifelé lök minket, és valahol Vakajama
partjainál elakadunk. Ha kitartunk addig.
– Vaktában használjuk a füstbombákat, szóval
spórolnunk kell velük. Egyesével dobjuk ki őket, fel a
levegőbe, és reméljük, hogy a víz felett a cápa
elkapja az árnyékát mindnek, mielőtt becsapódnak.
Ha elharapja az árnyékot, az elméletem szerint az
igazi tojás is eltörik, és a füst szétterül a levegőben.
Bólintok, bár nem vagyok meggyőzve. Renmu
kikukucskál az ajtón, majd a levegőbe dobja az egyik
tojást. Semmi. A tojás sértetlenül vízbe csapódik. Ha
ott meg is eszi az árnyékát a lény, a víz alatt már
nem történik semmi a tartalmával, úgy hiszem.
– Nem tudnál egy hatalmas madárrá változni, és
elrepülni velem innen? Vagy valami tengeri lénnyé,
amelyik elzavarja vagy megeszi ezt az izét?
Renmu bosszúsan néz rám, aztán felemel egy
újabb füstbombát. Ennek így semmi értelme.
– Nem tudom más jókaiok alakját felvenni, ha
erre gondolsz. És semmi olyan nem szerepel a
repertoáromban, aminek nincs árnyéka.
De talán ha képes lenne egy sima, hétköznapi
tengeri állattá változni, elúszhatna innen messzire.
Ebben a formában a jelenléte és az árnyéka aligha
izgatná a kagevanit a víz alatt. Ezen jár az eszem,
mialatt Renmu felhajtogatja a ruhája szélét, és
megpillantom a szokásos zsákot, amiben a leveleit
tartja. Egyet kikap belőle, a homlokához érinti, aztán
egy képzeletből lett követ hajít apró csobbanással a
vízbe. Pár másodperccel utána feldobja a tojást is
ugyanabba az irányba. Amikor a tojás átér a hajó
oldalának pereme felett, szétrobban, és mindent
beterít a füst – legalábbis azon az oldalon.
– Helyes – mondja Renmu elégedetten, és újabb
követ idéz meg. – Akkor a lényeg, hogy mindig
odacsaljuk, ahol épp dobunk valamit! Ideje
megetetni valami rendes dologgal is!
Már kiáltanék, hogy „várj!”, amikor felkap egyet a
robbanós tojásaim közül, és egy újabb kő után a
hajóorr irányába hajítja, amit még nem lepett be a
füst. A mérget kellett volna használnia, hátha annak
az árnyéka is mérgez!
Hatalmas durranás hasít a levegőbe, a víz feltör
egy körben, és beborítja a hajót, ami most az
ellenkező oldalára billen, mint korábban. Renmu a
szemben lévő falnak csapódik, de én megőrzöm az
egyensúlyom, és a dobozaim csúszását próbálom
koordinálni. Csak fel ne boruljanak!
Recsegés-ropogás, a tető eltűnik fölülünk. A
fejemre borítom a kezem, Renmu guggolásba nyom
és rám hajol. Engem véd.
– Asszem bepipult – közli szenvtelenül. – Jól van,
akkor mostantól te dobálsz, én meg lövök, ha már
szabaddá vált a kilátás.
Görnyedve a falhoz oson, és felkap egy puskát,
aztán a fal mentén felegyenesedik annyira, hogy a
feje épp a megtépázott fal tetejének takarásában
legyen. Ütést érzek a talpam alatt, de hogy képes egy
árnyék megütni a hajót? Akárhogy is, ha folytatja, a
deszkák nem fogják örökké bírni. Úgy tűnik, az
árnyékcápa nem támadja a fémekkel védett
oldalakat, talán ezeknek az árnyéka túl kemény falat
számára, vagy elvakítja a csillogás, ahogy a napfény
is hasra esik rajtuk. Csak ezért vagyunk még
fedezékben, de ha nem sikerül hatástalanítanunk ezt
a jókait, előbb-utóbb behatol valahol a víz, és
süllyedni kezdünk.
Renmu a puska csövét a fal tetejére támasztja,
hátranéz rám, aztán int nekem. Felkapok egyet a
mérget tartalmazó tojások közül, és mellé lépek.
Félreteszem a csalódást, hogy nem kellek neki, és
egészen hozzásimulok az oldalához, hogy minél
közelebb kerülhessek a vízhez. Beszívom az illatát,
nem tudom, mi ez, de visszafogott és nagyon finom,
akár a zöld tea, amely keveredik a sós óceánvízzel.
Egy pillanatra belém mar, hogy ha eddig meg is
úsztuk, most igazán könnyedén odaveszhetünk, és
én nem akarok többet ártani Renmunak. Most kéne
kérnem tőle valami banális dolgot, és
felszabadítanom az alkunk rá eső része alól. Nem
akarom, hogy az életét áldozza értem.
– Úgy csináld, hogy a kezed se látszódjon ki a fal
fölött! – suttogja.
Elnyomok magamban minden érzést, kicsit
eltávolodok tőle, és meglendítem a karom. Elhajítom
a tojást, aztán látom, amint eltűnik az égről, Renmu
felemelkedik, keres, céloz és lő.
Ő kilátszódik a fal felett a puskával együtt, így
biztosan az árnyéka is. A torkomban dobog ettől a
szívem. Ez valójában nem az ő harca, csakis az
enyém. Felkapok egy második tojást, egy
füstbombásat, nekiütöm egy léc tetejének, és
kipottyantom a vízbe. Fölöttünk mindent beborít a
füst.
– Asszem, eltaláltam! – húzódik vissza Renmu. –
De most nem látok semmit!
– És legalább téged sem látnak! – korholom. –
Most csaljuk megint a másik oldalra, és próbáljuk
megismételni ugyanezt! – Nyerünk egy kis időt,
aztán előállhatok valami olyasfélével, hogy kérek
azonnal egy kimonót. Ezt már rengetegszer
ajánlotta. Ha elfajul a helyzet, azt akarom, hogy
magát mentse.
De Renmu valahogy lendületét veszíti. Mérlegel
valamit, tépelődik.
Aztán darabos mozdulatokkal leteszi a fegyvert,
és felvesz egy másikat. Ez jó döntés, a puskák
rémesen lassú és kiszámíthatatlan jószágok, az
újratöltésük körülményes. Felkapok újabb két tojást,
és a szemközti falhoz húzódom, ránézek Renmura,
és várom tőle a jelet. Tempó, tempó!
– A kagevani talán megsebesült, mert a golyó és az
árnyéka is belecsapódott – mondja Renmu
elgondolkodva. – Ha igen, akkor az valódi sebesülés,
mert valódi fegyvert használtam, nem olyat, amit
illúzióval készítettem, szóval nem múlik el, ha én
másra koncentrálok. – Szinte magyarázkodik.
Fogalmam sincs, mire akar kilyukadni. Mégis mire
koncentrálna egy ilyen helyzetben, ha nem az
életben maradásunkra? – De nem lehetünk biztosak
semmiben. Ha csak egy árnyék, nem tudom, kárt
tesz-e benne a golyó vagy bármi. Nem tudom, képes
vagyok-e így kiiktatni. A mi időnk és
fegyverkészletünk véges, az övé talán nem. Eszembe
jutott egy másik megoldás, de ahhoz itt kell
hagyjalak.
Itt kell hagynia. Megelőzte a felajánlásom, és most
nem tudom, mit érzek: reményt, hogy van valami
titkos fegyvere, amit használhat; aggodalmat, hogy
talán veszélybe sodorja magát; gyanakvást, hogy ha
nem is hazudik, de megint félrevezet valahogy és
csak menti a bőrét.
Végül is néhány perce még ezt akartam megadni
neki magam is, át sem gondolva, ez hogyan hatna a
küldetésemre, akkor meg mit számít?
Akárhogy is, ő elmegy és én itt maradok, ahogyan
a kapcsolatunknak amúgy is végződnie kell.
Egyedül kell itt helytállnom, segítség nélkül.
Egyedül, ahogy egy nindzsának.
Egyedül, ahogy mindig.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Szorana egy pillanatra talán elveszettnek látszik,

de aztán máris elszántság csillan a szemében.
Helyes. Ha ő nem lenne elszánt, talán én is
visszakoznék az egészből.
Így viszont a vállára akasztom a fegyverem.
Igyekezni fogok, hogy ne legyen szüksége rá, de
bevallom, nekem viszont szükségem volt arra, hogy
búcsúzóul valahogy még Szoranához érhessek.
Aztán a kezébe adom az életem, és én is kezembe
veszem az övét.
Nem vagyok normális. A homlokomhoz érintek
egy levelet, és most erősebben koncentrálok, mint az
elmúlt időben bármikor az igézések során.
Hamarosan egy hatalmas halászháló van a
kezemben.
Arrébb tolom Szoranát, aki úgy áll a két tojással a
kezében és a puskával a vállán, mint valami
rajtakapott felkelő.
– Ezt most kivetem, erre az oldalra – magyarázom,
miközben cselekszem. – Ha minden jól megy, az
árnyékcápa elkerüli, ha meg nem, fennakad rajta
vagy az árnyékán egy pillanatra, mielőtt elkezdi ezt
is elfogyasztani. Azokat tedd le! – Mielőtt mozdulna,
elveszem tőle a tojásokat, és óvatosan
visszahelyezem őket a dobozba. Feszült vagyok. – Én
most hallá változom, kapj fel, vess a vízbe, elég kicsi
leszek, hogy átússzak a háló szálai között. – Megállok
egy pillanatra, és alaposan szemügyre veszem
Szoranát. Megértem, hogy ha látott is már valódi
nyestkutyának, ez most felülírja azt az élményt. –
Mondd, hogy érted, mert nem akarok itt a deszkákon
megfulladni a lábad előtt!
– Értem – válaszolja úgy, hogy semmit sem tudok
leolvasni az arcáról.
– Rendben. – Kifújom a levegőt. – Minden rendben
lesz. – Talán csak a saját megnyugtatásomra
ismétlem el. Nincs idő további óvatoskodásra, bízom
Szorana profizmusában, ha meg is rökönyödik, ha
haragszik is épp rám, az nem fogja lebénítani.
Amúgy meg ez az egyetlen megoldás, hogy
megmentsem mindkettőnk életét, szóval hajrá.
Az arcom elé emelek egy újabb falevelet, és addig
nézem, amíg összefolyik előttem az erezete. Ezúttal
nem a tárgyra összpontosítok, amit meg akarok
kapni, hanem magamat látom, ahogy átalakulok.
Aztán minden iszonyatosan felgyorsul.
Zsugorodok, zuhanok, levegő után kapok. Sötétség
vesz körül, ahogy rám hullanak a ruháim,
kotorászás, újra világos, még mindig fuldoklok, de
emelkedek, és már Szorana tenyerén vergődöm. Az
én nyugodt égboltom mindent betölt előttem, mintha
meghaltam volna. Aztán bárányfelhős kék, megint
zuhanás, víz. Tennem kell pár kört, hogy magamhoz
térjek és tájékozódni tudjak ebben az új testben,
ezzel az új szemmel, ezeken a kopoltyúkon keresztül.
Két oldalra látok, és amint feltöltekezek a most
éltető vízzel, sebesen kilövök. Bár épp semerre nem
látom az árnyékcápát, nem is keresem, ahogy
minden igyekezetemmel távolodok a hajónktól. Most
csak az számít, hogy elég messzire jussak. Elég
messzire, hogy amikor szabadon engedem a –
mégsem örökre – eltemetett alakom minden erejét,
ne tegyek kárt abban, akit védeni akarok.
 Ha csak az erőmre gondolok, sisteregni kezd
bennem. Talán a múltkori két próbálkozása után
most már akkor sem tudnám féken tartani, ha
akarnám. Túl sokáig lapult, túl sokáig lapultam én is.
Nemhiába kerestem az egyszerű életet, nemhiába
kerültem a jelentős dolgokat. Az alatt az évszázad
alatt sem tudtam elhallgattatni teljesen az ősi
varázsom, amíg egyszerű juharfaként néztem le az
alattam elnyúló világra. Amióta mindenféle ember-
állat formában járom a földeket, újra és újra
emlékeztet a létezésére. Amióta Szorana érzéseket
csalt ki belőlem, nem bír magával.
Az erőm most fehéren szikrázik, hidegen perzsel,
alig bírom magamba fojtani, mintha vágtázó lovakat
próbálnék megzabolázni. Hamarosan képtelen
vagyok az apró haltesten belül kordában tartani,
akarva-akaratlanul visszaváltozom a valós
alakomba, most levél nélkül is, egy rövid ideig újra
önmagam vagyok. A felszín felé tempózok, és nagy
levegőért az égbe harapva kibukkanok a vízből. Egy
helyben taposom a vizet, és körbefordulok, hogy
lássam a hajót, de alighogy megpillantom, a vakító
fényesség továbbterjed a bőröm alatt, kitölti az
ereimet, felfalja a csontjaimat, kitüremkedik
belőlem, szétfeszíti a testem, túlcsordul rajtam, és
nem marad belőlem más, csak fénylő és veszélyes
akarat. Magam vagyok az izzó pusztítás.
A levegőbe lököm magam, fel egyenesen az égbe,
nincs többé formám, nem kötnek többé a földi
szabályok. Nincsenek szabályok.
Az ég hirtelen beborul körülöttem, piszkosszürke
felhők gyülekeznek megnézni, mi történik, ha
uralmam alá hajtom az elemeket. Az ég dörög,
recseg és ropog, mint a kagevani ütéseitől a hajónk,
nem akar behódolni, de én vagyok az ostor a
kezében, ami mostanra a csuklójára tekeredett, már
nem lehet eldönteni, ki irányítja a másikat. Az óceán
sajgó hátára vágok, vad hullámokat hasítok a
felületén, és hiába erednek meg a felhők könnyei, én
vagyok az egyetlen világosság a hirtelen beálló lila-
szürke masszában, ami a világ. Mindent látok a
horizonton.
Dörög a menny, amikor lecsapok a sűrű
esőfüggönyön keresztül. Az árnyékcápa szenved,
erejét veszítette, ahogy elbújt a nap, ahogy egyre
nagyobb sötétség veszi körül. Talán ha tovább
manipulálom az időjárást, magától is kileheli a
lelkét, de most kezdek csak szórakozni. Bántani
akarom, meg akarom ölni. Olyan sokáig
visszafogtam magam.
Lesújtok, és egy pillanatra hófehér világossággal
fedem fel a hollétét. Felkacagok, ami éktelen
mennydörgésként üvölt a világra.
A saját hangom kiránt a valóságomból, és
bevillan: nem szabad. Nem, nem, nem szabad! A
lény a hajó alá bújik, és ettől az idő megáll, kihagy
egy pillanatra. Visszarántom az elmém a saját
vérszomjamból, és emlékeztetem magam: azért
támadok, mert Szoranát védem. Szoranát a hajón. A
neve gondolatától is a szívembe markolni érzem
hófehér kezét, holott nincs is testem. Ő viszont csak
ember. Messze a partoktól. Nem okozhatok ennél
nagyobb vihart, ha nem akarom vízbe fojtani.
Nekem kell elpusztítanom a kagevanit, de ebben a
formámban nem mehetek Szorana közelébe sem,
mert még az árnyékcápa is kíméletesebb vég volna
számára.
Az utolsó pillanatban máshol csapok le, távol a
hajótól, távol a cápától. Megrészegülök az erőmtől,
olyan mindent elsöprő érzés, hogy ég és föld rajtam
keresztül összeér, hogy én vagyok a kapcsolat,
kezemben tartom a kezdetet és a véget. Hatalmam
van.
 Azt akarom, hogy az árnyékcápa rettegjen. Hogy
kétségbe essen és elveszítse a fejét, hogy kicsaljam a
rejtekéből, és addig üldözzem, amíg megsemmisül.
Újra és újra lecsapok a közelében. Játszom vele.
Minden alkalommal, ahogy lezúdulok a magasból,
rettenetes égzengés előz meg, eső és szél, hullámok
és förgeteg. Nem kímélek semmit. Nem érdekel
semmi. Senki.
A cápa felbukkan, menekülőre fogja. Nem
hagyom. Az ölés öröméért és azért, hogy aki
ideküldte, mindenkorra megtanulja a leckét. A kama
itacsik, a sellők és a kappák, minden teremtmény,
aki az utamba állt, tudja meg: engem nem
győzhetnek le!
Tombolok. A vízben örvényeket keltek, gyilkos
tarajokat rajzolok a hullámok felszínén, a felhőket
leszakítom az égről, az eső irányát a szél kénye-
kedvére bízom. Újra és újra belevágok az óceánba,
üldözőbe veszem a már csak haloványan látszó
árnyékcápát, de nem menekülhet előlem, mert az
időnként feltűnő világosságom engem szolgál. Én
vagyok a villámlás. Én vagyok a vihar.
Hiába iszkol, gyors egymásutánban odahasítok
körülötte egy körben, és mikor egy pillanatra
tétovázik és megáll, beviszem a végső csapást:
elevenen ég el a hófehér lángomban.
Fáradtan lihegek. Nem érzek kielégülést, dühöt
sem már, ez valami, aminek így kellett lennie.
Bevégeztem a dolgom.
Most térek csak magamhoz, most iszonyodom el a
feladatomon, most emlékezek rá igazán, miért
hagytam hátra ezt az életet száznegyven évvel
ezelőtt.
Most csillapodik le velem együtt az eső és a szél,
az óceán hullámzása és minden, ami érezte és
vezette eddig a haragom. A dörgések morgássá
halkulnak, én magam is vékony fényvillanásokká
csitulok. Útnak engedem a felhőket, és eleresztem az
égbolt csuklóját, amire rátekeredtem, akár egy kígyó.
Alant megpillantok egy kicsinyke foltot a
vízfelszínen, amiről néhány elvakult percemben
egészen meg is feledkeztem. Szorana!
A megtépázott kis hajó egyik oldaláról a másikra
fordulva bukdácsol az óceánon. A hullámok
átcsapnak rajta, a belseje feltöltődik vízzel. Elönt a
pánik, de nem késlekedhetek, tovább kell
szelídítenem az elemeket, meg kell nyugtatnom
önmagam, és visszacsinálnom mindent. Majdnem
mindent, mert a napsütést többé nem kockáztatom,
szemerkélő esőben akarom Szoranát lágy hullámok
hátán a partra segíteni. Innen fentről szemmel
tarthatom, de még mindig nem látom őt ebben az
istentelen pusztításban, amit én okoztam. Ami én
magam vagyok.
Küzdök az aggodalmammal, keresem a
megnyugvást, mert az érzéseimet tükrözi most a
környező világ, de percek telnek el anélkül, hogy a
felszínen imbolygó hajóban észrevenném őt. Már a
legrosszabbtól félek, a vizet pásztázom, talán
Szorana belezuhant, amikor nem figyeltem rá,
elnyelte őt a mélység, én magam okoztam a halálát,
kegyetlenebb vagyok, mint az árnyékcápa!
Aztán mégis felbukkan, a kabin maradékának egy
sarkában lapult. Megkönnyebbülök, még ha innen
fentről olyan is, mintha apró fehér pillangót néznék,
ahogy egy tócsa közepén próbál verdesni
átnedvesedett szárnyaival.
Szorana térden állva őrzi az egyensúlyát,
miközben a ládikáival meri a vizet a hajó belsejéből.
Lehetetlen vállalkozásnak tűnik. De ami számomra
csodálatos az emberi természetben és
tulajdonképpen a harcaikban is, hogy soha nem
adják fel. Akármilyen veszett ügyért kiállnak, ha az
eszméikről van szó. Minden más teremtmény az
életéért küzd így.
Szorana nem egyszerűen túl akar élni, ő hisz
valamiben, ami miatt el akar jutni Szakaiba, és
ennek feltétele a túlélés. Legszívesebben meleg
napfényt bocsájtanék rá, nyugodt égboltot adnék a
nyugodt égboltnak. Visszaváltoznék a valós
alakomba és magamhoz ölelném, ott, a kis hajó
viharvert belsejében, kivenném a munkát a kezéből
és elvégezném helyette, hogy most már csak
pihenjen. Szólnék hozzá, de nem tehetem.
Majdnem megöltem, és még csak észre sem
vettem közben. Most nem számít, én mit akarok, az a
dolgom, hogy uralmam alatt tartsam önmagam és az
időjárást, hogy könnyű utat biztosítsak neki, hogy a
legközelebbi part felé irányítsam, hogy figyeljek és
kivárjak. Hogy vigyázzak rá, ahogy kell. Nem baj,
hogy nem mondhatom el, itt vagyok. Nem baj, hogy
nem mondhatom el, már vége. Nem baj, hogy nem
mondhatom el, sajnálom.
Mert majdnem megöltem. Emiatt elönt a szégyen.
Már látom a szárazföldet, cselekednék, de az
óvatos hullámokkal csak lassacskán kísérhetem a
hajót. Időnként felmordulok, amivel talán Szoranát
is megijesztem, és ha ez bánt is, csekély áldozat
azért, hogy félelemben tarthatom az óceán összes
teremtményét. Ha lesik is őt a mélyből, ha parancsuk
van is, így nem mernek ártani neki, mert nem
mernek szembeszállni velem.
Szorana hirtelen kiegyenesedik, a távolba néz. Ne
mérlegelj, ne gondolkodj, csak maradj veszteg! –
üzenném neki, de nem érthet engem, csak az ég
morajlását hallja, és a villámok cikázását látja a feje
felett a magasban. És dönt.
 Hántani kezdi magáról a vizes ruhákat, a
következő pillanatban pedig már az alatta lévő
ingben és a lábához több helyütt szorosan
hozzácsomózott férfinadrágban áll. Ezúttal
sötétkékben, mint egy igazi nindzsa. Aztán
lendületet vesz, a hajó oldalának peremére ugrik, és
kecsesen a vízbe veti magát. Eltűnik a szemem elől.
Miért teszi ezt? Nem tudja, hogy fentről vigyázok rá?
Nem bízik bennem? Persze hogy nem! Ostoba hülye
voltam, amikor nem mertem elmondani, ki vagyok
és mi fog történni, és ezzel most az életét teszem
kockára.
Majdnem egy perc is eltelik, mire újra a felszínre
bukkan és tempózni kezd. Egyenesen és elszántan,
de képtelenség, hogy valaki ennyit ússzon,
képtelenség, hogy elérje a partokat, amikor a
kimerültség, a hideg, a távolság, egyszerűen minden
ellene szól.
Sorsára hagyom a kis hajót, többé nem érdekel.
Csak Szoranát figyelem, ahogy kitartóan,
egyenletesen tempózik a part felé. Nem a megfelelő
part felé, amit innen fentről már tökéletesen látok,
ami már Honsú lenne, ahol ki kellett volna kötnünk.
De szárazföld ez is, egy kis sziget, és ez a lényeg.
Bárki, aki a kunoicsikről rosszat szólt valaha,
tévedett. Bárki, aki a nőket gyengének látja, szintúgy.
A fehér pillangó is képes valahogy kiverekedni
magát a pocsolya közepéről, még ha röpképtelenné
teszi is a szárnyát érő nedvesség.
A vízben mozgás támad, valahol mélyen, Szorana
alatt, és bár nem látom, mi az, odacsapok. Szorana
ettől még gyorsabban úszik. Nem akartam
megijeszteni, nem akarom szabadon engedni a
természetem rosszabbik felét, de az indulatomat
nehezen fékezem. Mondhatnám, hogy
berozsdásodtam, hogy a sok kihagyott idő miatt nem
vagyok tisztában a saját erőm mértékével, de az
igazság az, hogy ez mindig is ilyen volt. Mindig is
gyilkos, mindig is kezelhetetlen.
Bármi is készült a víz alatt, ettől abbamaradt. A
mélység ugyanúgy hallgat, mint a felszín. Szorana
fordul egyet, felnéz az égre, olyan, mintha látna,
mintha egyenesen a szemembe nézne, még ha
tudom is, hogy ez lehetetlenség.
Aztán visszafordul és tovább úszik. Meg fogja
csinálni.
Nem érzékelem az idő múlását, kimerít az
egyensúlyozás, hogy kordában tartsam önmagam és
mégis uralkodjak az időjáráson, hogy figyeljek a
veszélyekre és támogassak valakit ennyire messzire
tőlem. De valamikor, nagy sokára a part egészen
közel kerül, Szorana eléri; megteszi az utolsó
karcsapásokat, talpra áll, összerogy, nem adja fel és
kivonszolja magát a kövekre, elterül hanyatt és
reszket és vizet köp, de mégis, talán sosem láttam
ilyen csodálatos győzelmet.
És rájövök, hogy nem akkor éreztem a réges-rég
elfeledett, valódi diadalt, amikor visszavettem és
újra használtam a hatalmamat és az erőmet, nem
akkor éreztem ezt a boldogságszerű valamit, ami
átjár és a fehér fényhez hasonlóan belakja magát a
bőröm alá. Most, amikor sikerült lecsillapítanom a
belsőm, és engedhetem, hogy minden
megnyugodjon, amikor Szorana partot ért és nem
mozdul, de a mellkasa le-fel jár, és én újra
biztonságban tudhatom, amikor újra
leereszkedhetek a földre és újra ott lehetek mellette,
hogy meggyógyítsam; most érzem igazán, hogy
végre élek.
 HUSZADIK FEJEZET

Nem tudom, mennyi ideje fekszem itt. Nem

tudom, hogyan csináltam. A harc az elemekkel még
az árnyékcápával való harcnál is kilátástalanabbnak
tűnt. Először azt hittem, talán Renmu keze van a
dologban, mert az ég beborult és a kagevani eltűnt,
de hamarosan rájöttem, hogy a villámok túl vadak;
tökéletes célpont vagyok számukra a végtelen víz
közepén egyedül hánykolódó emberi építményen.
Amint észrevettem a partot, és a vihar
elcsendesült annyira, hogy esélyt lássak a túlélésre,
cselekedtem. Úszás közben nem néztem semerre,
csak a célra előttem és egyszer fel az égre. És bár
végig hiába kívántam, bár Renmu felbukkanna, bár
delfinként vagy bálnaként a hátára venne és
segítene, néha mégis azt éreztem, hogy van valami
fölöttem, ami talán figyeli a tempózásom. Talán
Renmu mégsem hagyott magamra teljesen, mégis ott
volt valahol, de nem tudom már, nem is érdekel,
nem bírok gondolkodni.
Soha, de soha többé nem akarok vizet látni. A
küzdelem a folyóval csupán bemelegítés volt. A
gyerek… mindig eszembe jut a tutajról a kisfiú, ha a
folyóra gondolok, de most az sem aggaszt, hogy vele
mi történt. Közömbös vagyok iránta, és ez furcsa.
Soha nem volt még így. Mintha kívülről szemlélném
önmagam, de azt sem kíváncsisággal, pusztán
tárgyilagosan.
Reszketek, de nem érzem a hideget. Ciripelő
hangot hallok, de csak nagy sokára fogom fel, hogy
én veszem ilyen zörögve a levegőt. Ez is meglepően
közömbösen érint. Le kéne venni a vizes ruháimat,
de annyira remeg a kezem és reszket a testem is,
hogy nem tudom megragadni az anyagot. Ez furcsa
derültséggel tölt el, pedig nem vagyok vidám. Nem
vicces, hogy ilyen egyszerű és kicsi mozdulatra is
képtelen vagyok. A nadrágszárammal próbálkozom,
mintha az, hogy látom, mit szeretnék csinálni,
valahogy irányítaná magát a cselekvést is, de az
ujjaim nem tapintanak, mintha nem is az enyémek
volnának. Nem érzem őket. Türelem? Figyelem?
Fegyelem?
Ezüstös villanás az égen, amitől meg kéne
rémüljek, fedezékbe kéne vonuljak, de ez sem izgat.
Annyira nem, pedig tudom, hogy sehogy sem jó ez
így!
Renmu valahonnan messzebbről tűnik fel a
parton, mintha legalábbis az égből pottyant volna
ide. Egy szál gatyában lohol felém, és értékelnem
kéne, hogy ezt egész biztosan az én kedvemért kapta
magára, de csak azon gondolkodom, hogy teljesen
száraznak látom. Meg kéne kérdeznem, hol volt vagy
hogyan vetődött ide, mikor lett egyszerű halból újra
bake-danuki, de valahogy az egész természetesnek
tűnik, a szavak pedig feleslegesnek. Csak
fárasztanának, ahogy az is, ha elmagyarázná a
választ a kérdéseimre, és nekem fel kéne dolgoznom.
Még a ruháimra sem vagyok képes összpontosítani.
A nadrágommal nem jártam sikerrel, de az ujjaim
valahogy most görcsbe rándulnak az egyik ruhaujj
körül, és belekapaszkodnak. Az egyik vállamat
sikerül kiszabadítanom, de ott elakadok. Talán
segítséget kéne kérnem Renmutól, hiszen a
vetkőztetéshez nagyon ért, de amikor végre odaér és
mellém térdel, valami egész más jön ki a számon:
– Gombóc van a torkomban. – És kuncogok, már
amennyire megy. Nem tudom, miért kuncogok. Nem
vagyok zavarban. Nem arról van szó, hogy
elérzékenyültem a jelenlététől és így érzek, tényleg
gombóc van a torkomban! Nem tudok nyelni.
Renmu bizakodó arca megváltozik, a homlokát
ráncolja.
– Jól van, most már minden rendben lesz, ne félj!
Mondanám, hogy egyáltalán nem félek, és pont ez
a baj, de minden olyan gyorsan történik, inkább nem
szólalok meg többet. Csak most veszem észre, hogy
Renmu egy törött faágat is hozott, erről tépi az
összpontosításhoz a leveleket: mindegyikből egy
újabb ágat csinál, aztán lángot, végül meggyújtja a
rőzsekupacot. Aztán takarókat halmoz fel mellettem
a semmiből, és széthasítja a ruhámat, olyan sietve,
hogy közben rám sem néz. Az egyik földre terített
szövetre mutat:
– Mássz oda, és dobd le a vizes holmid! – Közben
paravánként felemel egy takarót maga elé, hogy ne
lássuk egymást.
A szakadt ruhákkal már egy fokkal könnyebben
dűlőre jutok, de így is eltart egy darabig, míg
lehántom őket magamról. Amikor kész vagyok,
Renmu rám dobja a kezében tartott textilt, aztán
mellém ugrik, kihúzza alóla az egyik karom, és
erősen benyomja rajta a bőrt, a vérem mozgását
vizsgálja alatta. Csak most veszem észre, hogy a
vihar elcsitulásával újra kivilágosodott az ég, de sok
idő eltelhetett, mert már lemenőben van a nap. A
kezemet tanulmányozom én is inkább, amit Renmu
tovább fürkész.
– A kama itacsik okozta sérüléseid teljesen
elmúltak! – csodálkozik. – Akkor túl leszel ezen is,
nem igaz?
Megmondjam neki, hogy én nem félek, neki
viszont félelemmel teli a hangja? Valószínűleg most
rosszabbul festek, mint első pillantásra, mert már a
körmeimmel ismételgeti ugyanazt a nyomkodást. Azt
nézi, hogy mennyi idő alatt jön vissza a színem, és
szerintem nem elégedett. Talán meg kéne
nyugtatnom, hogy jobb napokon sem vagyok
pirospozsgás, de valahogy ez sem tűnik fontosnak.
Végül Renmu felfelé fordítja a csuklóm, és kitapintja
rajta a szívverésem. Én is vele hallgatódzok, mert
épp nincs más dolgom: a pulzusomnak már lassulnia
kéne, de nem teszi, ugyanolyan tempóban táncol,
mint amikor kiküzdöttem magam a partra. Nem
vagyok ura a testemnek, pedig tanultam irányítani
ezeket a folyamatokat. Különös. Vagy talán mégsem
az, mert ha az lenne, foglalkoznék vele, most meg
inkább csak fáradt vagyok.
– Semmi baj – mondja Renmu, de sejtem, hogy
van, különben miért biztatna folyton?
Elengedi a karom és visszagyömöszöli a takaró
alá, aztán puff: újabb levél, újabb takaró, ezt most
kupacba hajtogatja és begyűri a lábam alá. Ez az első
dolog, amit igazán érzek: a vérem mintha eddig a
lábamba zuhant és besűrűsödött volna, csak most
válik újra cseppfolyóssá és indul meg lassan a
talpam irányából visszafelé. Kezdi feltölteni és
elzsibbasztani az egész testem. Óvatosan meg tudom
mozgatni a lábujjaimat, de fáj, mintha ezer és ezer
hangya szaladgálna benne. Lecsukom a szemem.
Renmu pofon vág. Hogy képzeli?! Ez egy pillanatig
fontosnak tűnik.
– Hé! El ne aludj nekem, hallod? Egy csomó
mindent meg kell még beszélnünk! A tükörről, a
szamurájról, mindenről! Nem szállhatsz ki csak úgy!
– A hátam mögé ugrik, terpeszben mögém ül, és a
mellkasára von, dörzsölgeti a karom, a hajam. –
Figyelj rám, Szorana! Nem aludhatsz el! Maradj
velem, és elmegyünk a tükörért, megígérem, többet
nem próbálok kibújni a megállapodásunkból, jó
lesz? Megkeresem neked azt a holmit, és utána majd
megbeszéljük, mihez is kezdjünk vele, elvégre akkor
már egyenlő üzlettársak leszünk, és van egy csomó
lehetőség! Figyelsz rám? Ébresztő, na!
Nem hangzik hülyeségnek, amit mond. Amikor
kezünkbe vesszük a tükröt, lejár az egyezségünk, és
ott állunk majd mindketten a zsákmánnyal. Közösen
kitalálhatnánk a megoldást, de hát ugye hűség,
becsület, önfeláldozás. Máshová tartozunk, ő és én.
Talán inkább ellenségek leszünk, nem egyenlő
üzlettársak.
Ki kell ismernem Renmu gyengeségeit, például
erővel nem tudnám lefegyverezni, de női bájjal…
sem, hiszen nem kellek neki. Amúgy sem
bonyolódnék vele efféle kétszínű kapcsolatba. A
méreg és a hazugságok ellenére közöttünk valami
sokkal tisztább van ennél. Vagy csak én képzelem?
Van egyáltalán köztünk bármi? Elvégre ő a
szamuráj, aki otthagyott a szobám ajtajában.
– Kérlek, Szorana, nem teheted ezt velem! Soha
nem bocsátom meg magamnak, hogy a vesztedet
okoztam, és akkor egész biztosan véget érnek a józan
napjaim! Ezt te sem akarod, igaz? Mondtam már,
hogy elmentem megnézni a kisfiút a tutajról? Él,
hallod? Megmentettük. Ha ő kibírta, neked is
gyerekjáték lesz, elvégre te vagy a legerősebb ember,
akivel valaha találkoztam. Nem is értem, miért
akarsz más lenni, mint aki vagy.
Csodálatos dolgokról suttog megnyugtató
szavakat a fülembe, már amit értek belőle, de így
sem győz meg egészen, mert közben olyan durván
bánik velem! Egyáltalán nem kellemes, szinte
lehántja a bőröm, a tűzcsiholás folyamatát a
varázsképességeinek köszönhetően kihagyta a
gallyakon, de most helyette rajtam folytatja. Aú!
Mégis hagyom, nincs erőm tiltakozni.
Engedelmeskedek akkor is, amikor rám szól, hogy
egyik lábammal vakarjam a másikat, de csak azért
teszek így, mert tényleg viszket a bőröm, nem miatta.
Lassan-lassan megmelengeti a bal orcámat a
narancsló napkorong ereje, már zavarja a szemem.
Ha elfordítom tőle a fejem, érzem Renmu bundáját
és a biztos, erős szívverését az arcom alatt. Most már
nem olyan kegyetlenül dörzsölget, vagy az ő
mozdulatai szelídültek, vagy én szoktam hozzá, hogy
életben akar tartani.
Otthonos és finom a karjaiban, és azt hiszem, ez
életem legromantikusabb pillanata: tengerpart,
tábortűz, naplemente és egy férfi, aki semmi mást
nem akar, csak hogy nekem jó legyen.
Megismételhetetlennek tűnik az egész, és talán
emiatt, talán mert a gondolataim még mindig olyan
távoliak, ha tiszták is, ki merem mondani őket.
– Olyan, mintha most először, veled érezném a
meleget. Mintha egész eddigi életemben a télben
jártam volna. Semmi más emlékem nincs, csak hideg
és magány. Kivéve ezt. Ezt elviszem magammal, arra
az esetre, ha egyszer újra dideregnék.
Renmu szorosabban ölel, a nedves orra valahogy
utat talál az engem borító takaró alá, végighúzza a
nyakamon, majd az állát a csupasz vállamon
pihenteti. Most már minden idegszálam érez.
– Végre visszatértél – sóhajt megkönnyebbülten. –
Soha többet nem engedem, hogy fázz!
Ez nem igaz. Nem ez a dolgok rendje.
Megkeresem a tükröt, ami a küldetésem, aztán
átadom a sógunnak, aki az emberek érdekeit szem
előtt tartva tudni fogja, mihez kezdjen vele. Ha
használja is majd, akkor arra, hogy ne legyen többé
kama itacsik okozta gyilkos hófergeteg és kappák
okozta megvadult folyó… és talán olyan óceáni vihar
sem, amire bár szeretnék, mégse merek rákérdezni,
hogy Renmunak pontosan mi köze is volt hozzá.
Nem akarom tudni. Most még nem. Most még nem
akarok újabb különbségeket felfedezni kettőnk
között, mert már az is sok, amit elsőre láttam.
Előügyeskedem a karom a takaróm alól, és
megfogom a kezét. Köröket rajzolok a tenyerébe,
aztán a szétterpesztett ujjaim végigtolom az övéin.
Csupa libabőr vagyok már attól, hogy csak ennyire
hozzáérek, de lehet, hogy csak azért, mert
kibújtattam a kezem a dunna melegéből a szabadba.
A levegőt is szaporábban veszem, és a szívem
zakatolását már nem írhatom a kimerülés
számlájára. Annál azért már jobban vagyok, mintha
hirtelen minden kitisztulna. A kezünket csodálom,
ahogy az enyém elvész az ő tenyerén, aztán el is
tűnik, amikor Renmu megfordítja az övét, és
összefűzi az ujjainkat. Mintha megérkeztem volna.
Kíváncsian vizsgálom, ahogy a csuklójától lefelé,
főleg az ujjain sötétebb a szőr, mint a karján és a
teste általam már látott többi részén, kivéve a
lábfején és a szeme körül. Mintha a maszk mellett
csizmát és kesztyűt viselne. Ezt most már igazán
csinosnak találom.
Felsóhajtok, és megrázom a fejem.
– Ez nem helyes.
– De lehetne az – válaszolja rekedten.
Alighogy kimondja, már emberkéz borul az
enyémre. Valójában nem ismerem fel, csak tudom,
hogy a szamuráj keze az. A hajón töltött pár
pillanatát leszámítva mindössze egyszer láttam azt a
férfit, és még ha tetszett is rajta minden, nem
ismerem úgy, mint Renmu valóságos alakját. Talán
az igazság az, hogy nem is figyeltem rá annyira.
Renmut először kényszerből tartottam szemmel,
igyekeztem az agyamba vésni minden egyes
részletét, aztán már csak úgy rajta felejtettem a
szemem.
De ez is ő, szóval nem húzódok el, megforgatom
az összekapcsolt kezünk, barátkozom vele, szokom.
Helyesebb választásnak tűnne az igazinál.
– Miért akarnál ilyesmit? – kérdezem.
– Téged akarlak – motyogja Renmu a fülembe, de
az orra most nem nedves, és amikor egy pillanatra
az ajkai közé szívja a fülcimpám, a szája, a foga sem
olyan, mint amilyennek lennie kéne. – És azt, hogy
soha többé ne tudjalak bántani.
Elhúzódok és megfordulok, hogy ránézhessek, de
alig ismerem ki magam ezen az arcon. Korábban
sem tudom, mit láthattam benne. Talán őszinteséget,
amiről most már tudom, hogy nem volt valódi. Már
csak a csalódásomat jelenti, amit akkor éreztem,
amikor visszautasított.
Megbántott, mégis, úgy hiszem, Renmu nem erre
az esetre gondol. Míg én egyre inkább próbálok
visszatalálni önmagamhoz, ő szétesett valahol ennek
az idegen testnek a legmélyén.
– Ennyire kihűltem volna a vízben? – próbálom
ugratni, és alaposabban beleburkolózok a
takarómba. – Tényleg a halálomon lehetek, ha ilyen
nagyon fel akarsz melegíteni, mert korábban nem
voltál ennyire elszánt.
A fejét rázza.
– Fogalmad sincs, mennyire el voltam szánva!
– Akkor miért hagytál ott? – A fogaim
összekoccannak. Most, hogy a hátamat nem fűti
Renmu testmelege, újra érzem a hideg óceáni szél
marásait. – Tudod, milyen szörnyen megalázó volt?
Nem ezek lennének a fontos kérdések, de nekem
csak ez számít.
Renmu felém nyúl, talán meg akarja fogni a
kezem, de azt mostanra visszahúztam a meleg
dunna alá. Így csak az ölembe ejti a kezét, aztán újra
dörzsölgetni kezdi az anyagon keresztül a combom,
hogy felmelegítsen.
– Mert az egészet csak azért találtam ki, hogy
bántsalak. Haragudtam és móresre akartalak
tanítani, ki akartalak nevetni, de… – Egy pillanatra
megáll, aztán folytatja. Nem néz a szemembe, de a
keze egyre gyengédebben simogat. – Az alakítás
végül valósággá vált. Semmit nem akartam annyira,
mint bemenni veled abba a szobába, de tudtam,
hogy ha megteszem, bármennyire is igazi lett
közben, amit érzek, azzal mindent elrontok. Őszinte
akartam lenni. És most az vagyok. Mit gondolsz? El
tudnál fogadni így, ebben a formában?
Az utolsó mondatnál felpillant. Az igazi Renmut
szeretném helyette megcsókolni, de már amikor
gondolatban kimondom, annyira megijeszt, hogy
meg sem merek szólalni. Ő szinte könyörgőn néz
rám, és gyönyörű férfi, ezt el kell ismernem, ha csak
a vonásait tekintem, és nem az érzéseket, amik
ránézve ellepnek és lehúznak magukkal, mint a
mocsár az álmomban vagy a viharban születő
örvények az óceánon.
Apropó, vihar. Volt valami ezzel kapcsolatban a
fejemben, amit meg kellene beszélnünk, de ezt sem
mondom ki, elfelejtődik. A kérdésre sem válaszolok,
csak nézem és nézem a szamurájt, aki lassan felém
hajol, engedélyt kérőn. Mennyivel kevésbé érződik
helytelennek így, hogy csak egy ember, ugyanúgy
néz ki, mint bárki. A szája eléri az enyémet, és én
lehunyom a szemem, nem állítom meg, mert érezni
akarom Renmu csókját, mert el akarom hinni neki,
hogy nem azért hagyott ott az ajtóban, mert
elijesztette a kísérteties színem, vagy meggondolta
magát velem kapcsolatban. De főleg azt akarom
elhinni, hogy nem gyűlöl engem és nem is vet meg,
nem vesz semmibe, hanem akar engem, ahogy én őt,
és érezni akarom, mennyire.
A csók egyáltalán nem olyan, mint a szálló
szobájának ajtajában volt. Nem éhes és kapkodó,
inkább tapogatódzó, szinte bocsánatkérő. Csak az
ajkaink érnek össze és a leheletünk keveredik, aztán
közelebb húzódunk egymáshoz, de azt is olyan
bátortalanul. Végül a szamuráj arcára csúsztatom az
egyik tenyerem, érzem a meleg, sima bőrét és az
állkapcsa megfeszülését és ellazulását, aztán eljön a
pillanat, amikor óvatosan szétfeszíti az ajkaim, és a
nyelve megkeresi az enyémet. Érzem rajta a tenger
sós ízét, ami a saját számról vándorolt az övére és
vissza az enyémbe. A keze felkúszik az alkaromon és
ráborul a kézfejemre, egy pillanatra odaszorítja az
arcához, aztán megmarkolja és a szívére vonja, ahol
ismét egymásba kulcsolódnak az ujjaink. Ő
megkönnyebbül, én elvesztem. Ha az a múltkori
vágy volt csupán, ez csupa érzelem.
Renmu. Renmu, Renmu. Némán ismételgetem a
nevét a fejemben, de ez mégsem ő, akit csókolok,
akkor sem, ha valójában mégis. Elhúzódok, és
kényszerítem magam, hogy ránézzek és őt lássam
magam előtt, aki most: a szamurájt.
Még ha a szemnek kellemes is, ugyanannyira nem
igaz, mint a maiko vagy a kereskedő. Ugyanannyira
nem igaz, mint semmi körülöttem.
A csókja ízletes, de csupán azért, mert tudom, ki
áll mögötte. A szamurájnak nem létezik a tisztessége,
a fegyelme, a jóindulata és a bátorsága sem. Nem
létezik ő sem, csak az, aki ebben az idegen testben
próbálja elrejteni ugyanezen jó tulajdonságait. És én,
mi tagadás, beleestem ebbe a valakibe. De nem
számít.
Nem számít, mert ez nem igazi és nem szerelem.
Egyszerűen annyi minden történt velünk, annyira
intenzív és annyira veszélyes heteken vagyunk túl,
hogy nem is csoda, ha a fejem és a testem így reagál.
Ez csak sokk. A testem megkergült, az elmém
pihenni akar, mindkettő könyörög, hogy
kikapcsolhasson, elszakadjon, kötődjön.
– Ez nem a valóság – mondom ki hangosan,
vacogva. – A valóság az, amibe hamarosan vissza
kell térnünk.
Renmu magához von, és mivel az egyik kezem
még a takaróm alatt van, a másik meg nála, nem
tudom kivédeni, szinte odacsapódok a kemény
mellkasára. Újra dörzsölgetni kezdi a hátam, melegít,
de most ártatlanul, anélkül, hogy közeledni próbálna
hozzám. Mint egy jóbarát.
– De most még itt vagyunk – mondja. – Miért nem
akarod megteremteni a saját valóságodat?
Hűség, becsület, önfeláldozás…
Hát ezért nem.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

– Hol az az itt? – kérdezi Szorana, és elhúzódik

tőlem, körülnéz. Ráncolja az orrát. Ha le is van
lassulva, legalább már érdeklődik valami iránt.
Talán a nehezén túl vagyunk. Remélem.
– Dzsino szigetén. Egészen picike és lakatlan,
nincs itt egy lélek sem rajtunk kívül. Addig
lábadozol, ameddig kell. Alig egy kilométerre
vagyunk Honsútól – tájékoztatom. Benyúlok a takaró
alá, és megfogom a bokáját. Nem rántja el, de az
istenekre, még mindig jéghideg a bőre.
Megfagyasztja a lelkem is.
– Pedig már majdnem sikerült – sóhajtja. – Soha
többet nem akarok vízre szállni.
Ez miattam van. Én okoztam, és most mardossa a
bensőm, hogy valóban egy szörnyeteg vagyok.
Gyorsan elengedem Szoranát.
– Jól van, azt hiszem, szükségünk lesz valami
kalyibára éjszakára, mert itt a tengerparton
hamarosan nagyon hideg lesz, és már így is
megfagysz. Csak dörzsölgesd magad, vakarózz,
nyújtózz, mozogj, és akkor se hagyd abba, ha
szükségtelennek érzed az egészet. Megígéred, hogy
így teszel?
– Megint elmész? Mint a viharban? – A hangja
csupa csalódás.
Kiszárad a szám, alig bírok a szemébe nézni. Most
olyan elesettnek tűnik.
– Itt leszek a közelben – motyogom, és sietősen
eltűnök a kavicsos part menti szegély mögött húzódó
fák között.
Mi a francot művelek? Nem bírom megállni,
visszanézek, mint egy leselkedő vad a bokrokból.
Lihegek a kimerültségtől. Meg a félelemtől. Érte.
Rendbe kell szednem a légzésem, megőriznem
magamon ezt az ártalmatlan, emberi alakot,
megtiltanom magamnak, hogy visszatérjek a valós
bőrömbe, akkor is, ha sokkal kevésbé volna fárasztó
ennyi váltakozás után. Tízig számolok, aztán
munkához látok.
Amikor először azt gondoltam, hogy a szamuráj
testében megnyerhetem magamnak Szoranát,
piszkosul mérges voltam rá. Letörök egy ágat.
Amikor másodszor így gondoltam, rohadtul érzelgős.
Letörök egy másikat, aztán újabbakat, megint és
megint. Most, a harmadik alkalomnál egyszerűen
csak kétségbeesett vagyok. Inkább a fákon vezessem
le a kezelhetetlen dühömet, viszonylag tehetetlen
emberként, mint hogy újra elszabaduljak, nem igaz?
Gépiesen dolgozok, leveleket hántok, ágakat
illesztek össze. Kezdem azt hinni, hogy talán nem is
véletlenül találkoztunk Szoranával, szükségem van
erre a nőre ahhoz, hogy visszafogjam magam. Érte
megtenném. Képes lennék rá. Azt hiszem. De
tisztességes volna vele szemben? Nem tenném ki
veszélynek mindennap? Az erőm maga a
megsemmisítő pusztítás, amit nem tudok uralni,
amit nem szabad használnom. Viszont ha egyszerű
emberként élnék, nemcsak úgy, mint eddig, hanem
valaki mellett, mindig ugyanabban az alakban
reggeltől estig, talán végre megszelídülnék.
Érzéketlen darab fának lenni nyilvánvalóan nem
működött. Gyökeret vertem, egyetlen helyhez kötve
büntettem magam, vagy százhúsz éven át alig
léteztem, csak a szívem vérzett, és amikor végül
újból alakot váltottam, gyökértelenebb lettem, mint
valaha. A magányos bujkálás sem tett jobbá. De a
szamuráj teste… A szamuráj teste segíthet!
– Nem semmi. – A hangra felkapom a fejem.
Szorana egy fának dőlve áll mögöttem, egy pokrócba
bugyolálva, a többit maga után húzta. Gyengének
tűnik, és erről én tehetek. Csakis én. Csak állok és
vívódok egy helyben, hogy most közelebb lépjek
hozzá, vagy menjek tőle minél messzebb. Végül,
mivel nem tudok dönteni, megpróbálok arra
koncentrálni, amit mondott: nem semmi…
A markomra nézek, aztán a hevenyészett, ferde
tetős viskóra, amit a két kezemmel, minden varázslat
nélkül tákoltam össze. Nem nagy szám, egyoldalas
sátor, két fatörzs között egy vastag ág keresztben,
azon pedig leveles ágak megdöntve a földig.
Letaroltam a fél erdőt, és Szorana szerint ez
elismerésre méltó. Vagy viccel.
– Ezeket is használhatnád – néz maga mellé a
földre, ahol a többi takaró hever, amibe korábban
bebugyoláltam őt.
– Persze. Persze, rögtön – ugrok mellé. Talán az a
leghelyesebb, ha most a munkámra összpontosítok,
és megpróbálom minimálisra csökkenteni a kárt,
amit már így is okoztam.
Ráborítom a pokrócokat a zöld ágakkal fedett
tetőre, aztán összeszámolom, hogy kellene még pár a
földre is, meg magunkra, plusz egy újabb tüzet is
raknom kell itt, a szélvédett helyen. A kezem
ugyanolyan gyorsan jár, mint az agyam. Vajon az
ilyen apró varázslatok mennyiben táplálják azt, amit
nem akarok többé táplálni?
– Mit gondolsz, csendes éjszakánk lesz? – kérdezi
Szorana elgyötörten, és figyeli minden
mozdulatomat.
 Nyelek egy hatalmasat.
– Igen. Elvonult a vihar – felelem kitérően. A
munka. A munkára kell koncentrálnom. Kizárólag.
– Nem félsz tőle, hogy újabb jókaiok támadhatnak
ránk?
Nem igazán. De hogyan mondjam ezt meg neki?
Megállok, a kezem az egyik takaró csücskével babrál,
amit épp eligazítottam az ideiglenes szállásunk
alján. Színt kellene végre vallanom.
Szorana megcsóválja a fejét.
– Te is tudod, hogy nem tudsz hazudni. Csak
könnyíts a lelkeden: volt valami közöd a viharhoz?
Most már biztos, hogy sokkal jobban van.
Észrevette. Vagy összerakta. Mindegy is. A földre
szegezem a tekintetem. Meg kell mondanom az
igazat, de félek, hogy a szamuráj elveszíti minden
esélyét miattam. Ki tudja, talán így kell lennie.
Helyesebb volna.
– Igazság szerint… – Megvakarom a fejem, amitől
a koponyámhoz tapasztott lófarkam félrecsúszik,
mielőtt még kimondanám az igazat. Nem szeretem
ezt az emberbőrt, de ez a legkevesebb. Szerény
vezeklés a bűnömért. Talán itt az ideje, hogy a
szamuráj hontalan róninként járja a szigeteket, és
lehetőleg minél messzebb menjen Szoranától. Igen,
az utálatos alakjában maradok, de ha teljesítem az
alkunk rám eső részét, vissza sem nézek. Talán meg
tudom tenni.
Megpróbálom megigazítani a méltóságomat
kölcsönző hajviseletem, de valószínűleg csak rontok
a helyzeten, mert Szorana felkuncog. A hangja nem
úgy cseng, mint máskor, köhögésbe fullad, és ettől
pocsékul érzem magam. Felé lépek, de elhárít,
szorosabbra húzza maga körül a takaróját, és
betelepszik a tető alá, közel a tűzhöz. Belebámul a
lángba, aztán rám mosolyog.
– Bevallom, nekem is szokatlan, hogy ilyen
csupasz vagy. Hasra fog esni a holdfény a fejeden.
Ó. Erre nem gondoltam. Végignézek magamon.
Most jövök rá, hogy piszkosul alulöltözött vagyok egy
emberhez képest, csak egyetlen nadrágot viselek. De
a szamurájt a borotvált koponyájával akkor is
tökéletes kiútnak láttam minden bajomból. Nos, egy
már elképzelt és meglévő figurán változtatni nem
olyan könnyű, de megpróbálkozhatok vele. Gyorsan
kitépek egy újabb levelet a tetőből, aztán még
néhányat. Az egyikből ezüstszürke köntöst formálok,
és Szorana felé csúsztatom a földön. A másikból a
hátamra kanyarítok egy fekete kimonókabátot, aztán
megkerülöm a sátrat, és magamra összpontosítok,
amíg időt adok Szoranának is az öltözködésre.
Amikor úgy érzem, hogy elkészültem, megtapogatom
a fejem búbját, és megköszörülöm a torkomat.
– Gyere csak – feleli Szorana.
Bebújok a tető alá, és letelepszem vele szemben a
sarkamra. Már nem is ellenkezik az általam kreált
ruhák miatt, amitől magamban elmosolyodok. Még
ha helytelen is most mosolyognom. Vagy egyáltalán
valaha.
– Ezzel a teli hajjal csak közember vagyok, nem
szamuráj – krákogok, amikor átható pillantással
méregeti a kicsit megváltozott külsőm, és zavarba
ejt, hogy zavarban vagyok előtte. Olyan férfi
próbálok lenni, aki tetszik neki, aminek semmi
értelme, mert végül is arra jutottam magamban,
hogy akármennyire vonz is, elhagyom. Lerendezzük
a köztünk lévő üzletet, és ez lesz a leghelyesebb. És a
legbiztonságosabb, neki.
Szorana közelebb húzódik, a szemében valami
megnevezhetetlen szomorúsággal. Talán nem pont
erre gondolt, amikor túl csupasznak nevezett, de
nem igazán tudom, mit akarhat, a szamuráj volt a
legjobb tippem. Kétségbeejtően közel járok hozzá,
hogy rákérdezzek, kit szeretne látni.
Közelebb csúszik hozzám, elém térdel, de nem
ereszkedik le a sarkára, ahogy én, így arra
kényszerülök, hogy felnézzek rá. Az ujjaival beletúr
a hajamba, mintha ismerkedne vele, az új velem, és
ez, te jó ég, bűnösen jó érzés! Lehunyom a szemem,
mire a két keze lecsúszik a nyakamra,
megtámaszkodik épp az állkapcsom alatt, és
megszorít.
– Valld be! – mondja. Ebben a helyzetben azt is
bevallanám, amit soha nem követtem el, de így
folytatja: – Valld be, akármilyen őrülten hangzik is,
hogy te magad voltál a vihar!
A szemhéjam felpattan. A szégyen elönt. Elveszek
Szorana lángoló tekintetében, ami most olyasmire
emlékeztet, amire nem akarok emlékezni.
– Én… én voltam. – A hangom elcsuklik. Érzem,
hogy megrázkódik a vállam. Azelőtt én nemzettem
Edo virágait. Így hívták az emberek a mindent
felfaló és bekebelező lángokat, amiket rájuk
okádtam a magasból.
– Majdnem megöltél! – Szorana még mindig
szorít. Az arcáról semmit nem tudok leolvasni,
helyette a múltat látom. Elevenen faltam fel az
otthonaikat. Megsemmisítettem nemcsak a javaikat,
de velük együtt a reményeiket is.
– Majdnem megöltelek – suttogom, és bólintok,
amennyire tudok a keze között. Már nem tudok a
szemébe nézni. Az élet körforgás. Kiszámíthatatlan.
Igazságtalan. Szabályok nélküli. Nincs benne
tanulság. Senkinek.
Szorana gyengéden felemeli az állam, a másik
kezével megszorítja a vállam.
 – De végül nem tetted.
Újra elveszek a tekintetében.
– Várjuk ki a reggelt. Még nem lehetünk benne
biztosak.
Megpróbálok félrenézni róla, de nem engedi.
– Hé! Tegyük félre egy pillanatra, hogy hogy
csináltad ezt az egészet. Megígérem, hogy nem fogok
meghalni. Lehet, hogy ember vagyok, de sokat
kibírok. És sürgősen tovább kell vinned innen.
– Nem…
– Ide figyelj, Renmu! Kérhetném, hogy változz a
csónakommá, ha tudsz olyat… – Talán az lenne a
legjobb. Élettelen tárggyá lenni, bennrekedni abban
a testben, felejteni, és nem tudni többé semmiről. –
…de komolyan mondtam, amit mondtam. Nem
akarok vízre szállni. Ha újra megtámadnának, nem
tudnál a segítségemre lenni, ha meg visszaváltoznál,
megint a tengerben kötnék ki. Ennél biztosabb tervet
akarok!
– Új alkut szeretnél kötni? – kérdezem
reménykedve. Egek, ha csak a túlpartra kéne
eljuttatnom, és utána vége lenne az egésznek!
– Nincs szükségem rá. Megígérted, hogy elviszel
Szakaiba, és ha jól gondolom, nem igazán tehetsz
semmit a belső kényszer ellen, hogy álld a szavad.
Ahogy eddig utaztunk, az rám nézve innentől kezdve
roppant veszélyes. Nem hiszem, hogy kibírnék még
egy jéghideg fürdőzést a közeljövőben.
Fogalmam sincs, mire akar kilyukadni. Bár ne
volna ilyen gyönyörű. Mennyivel könnyebb volt
minden, amikor még ittam!
– Mit javasolsz? – kérdem kiszáradt torokkal.
– Bár már fogalmam sincs, ki vagy valójában,
mégis bízom benned… – mondja ő, és egészen
hozzám simul. Ez csak felvezetés, valamiféle csapda.
– És ha nem a vízen közlekednénk, az újonnan
felfedezett képességedet kihasználva nagyon
gyorsan tovább tudnál vinni. – Egyetlen pillanat alatt
tisztul ki a fejem, és eltolom Szoranát magamtól. A
fejünk felett megremeg az ég.
– Szó sem lehet róla! Elment az eszed! Az előbb
mondtad ki: majdnem megöltelek!
– De nem tetted! Lecsendesítetted magad és aztán
visszaváltoztál! – kardoskodik.
– És mit gondolsz, a természetfeletti lények félnek
a szemerkélő esőtől? Az erőmtől félnek, a vihartól,
amire képes vagyok, ami téged széttépne és
megsemmisítene, anélkül, hogy nekik közben kéne
járniuk az ügyben. Megbolondultál…
Feltámad a szél. Miattam.
– Bízom benned, Renmu! És ha te vagy a vihar,
akkor bízom a viharban is.
– Ne mondogasd már ezt! Rosszul teszed! Még én
sem bízom magamban.
– Akkor bízom helyetted is! – A szél felerősödik,
kialszik a tűz.
– Sajnálom – rázom a fejem. – A sérülésed túl
komoly. Képtelen vagy felmérni a valós veszélyt,
vagy ha képes vagy rá, akkor nem látod tisztán a
következményeket. Az érzelmeid kikapcsoltak, vagy
mi, nem félsz, nem vagy éhes, nem is fázol eléggé…
– Nem kapcsoltak ki az érzelmeim. – Szorana
lesüti a szemét, de aztán egyetlen pillanat alatt
belém csimpaszkodik, az arca túl közel jön hozzám. –
Rengeteg mindent érzek. Nem is hinnéd. – Felsóhajt,
aztán olyan elszántsággal, mint aki épp leveti magát
egy szikláról, a szája máris az enyémen van,
vágyakozva hozzám préselődik. Képtelenség így
megőrizni a józan eszem!
 Elrántom magam előle, elkapom a csuklóját, és
rámarkolok. A fejünk fölött dörög és villámlik, pedig
nem akarom, de tudom, hogy ez már belőlem fakad.
– Ne csináld ezt! – kiáltom bosszúsan. Az ép
elmém utolsó morzsáit keresgetem valahol.
– Másodszor is visszautasítasz? – kérdi ő.
Erre azonnal elengedem, mert túl veszélyes.
Hiába vagyok fáradt, hiába vagyok ember alakban,
túl veszélyes kettőnknek egy lakatlan sziget. Zuhogni
kezd az eső.
– Nem. Nem visszautasítalak, megvédelek.
Magamtól!
– A saját természeteddel tisztában vagy – győzköd
ő, minden szóval egyre hangosabban, hogy
hallatsszon a fejünk fölött kibontakozó égzengésen
át. – Ismered a veled való utazás veszélyeit és a
nehézségeket, semmi meglepetés nem érhet. Az
erősségeidet pedig a javunkra fordíthatod, és távol
tarthatod tőlünk a lényeket, akiket korábban is
elrettentett a hatalmad. Miért olyan borzalmas ötlet
ez? Szerintem a legbiztonságosabb választás! – A
végén már szinte kiabál.
Felugrok, mert nem bírok tovább egy helyben
kucorogni. Kilépek a tető alól, és fel-alá járkálok a
vityillónk előtt. Felnézek az égre, percek alatt bőrig
ázok. Már úgy is időjárási kalamajkákat okozok,
hogy nem is változtam át!
– Mi lesz, ha elejtelek? Még sosem csináltam
ilyesmit! Hogyan közelítsek hozzád? Ha nem
embertestben vagyok, túlságosan is különbözünk! –
Már azt sem tudom, pontosan mire vonatkozik, amit
beszélek. A továbbvezető utunkra, vagy kettőnkre
úgy általában.
– Egyáltalán miért vagy még mindig
embertestben? – int felém Szorana. – Mire jó ez?
 – Nem akarlak bántani! – üvöltöm vissza, és
abban a pillanatban végigcikázik a bőröm alatt is
egy villám. Nem szabad ennyire felhergelnem
magam. Kifújom a levegőt, és a térdemre
támaszkodva próbálom visszanyerni az önuralmam.
Szorana odaugrik mellém, és átöleli a vállam. Kis
szikrák pattognak kettőnk között, ahol hozzám ér, de
akkor sem enged el.
– Ez az, nagyon jól csinálod! – Az egyik tenyere
körkörös mozdulatokkal simogatja a hátam.
Megrázom a fejem és kényszeredetten felnevetek,
miközben továbbra is a számon át lélegzek.
– Nem egy szülést próbálsz levezetni, ugye tudod?
– Csak engedd el! Engedd ki, ami benned van, én
nem félek tőle.
– Ki ne mondd még egyszer, hogy bízol bennem!
– Segítek neked! Megtanítalak. Tartozom eggyel,
emlékszel? Aláírtam egy üres kötelezvényt. Végig
melletted leszek, szólok, ha baj van, nem egyedül
kell kitalálnod, mit csinálj. Minden rendben lesz!
Mégis hogy a fenébe lett az ő kéréséből nekem tett
szívesség? Alig bírom összetartani magamon a
szamuráj külsejét. A kezem a szemem láttára
időnként átváltozik, mint egy átkozott kísértet, egy
jelenés. Szorana fehér hajtincsére fókuszálok, ami
vizesen tapad a karjára. Visszafeszegetem magam az
emberbőr alá, úgy préselem ki magamból a
szavakat:
– Elázol. Pihenned kell. Gyenge vagy. Legalább
reggelig adj időt magadnak.
De Szorana elég jó harcos ahhoz, hogy tudja,
mikor áll nyerésre egy csatában. Ő gyenge, de én
gyengébb vagyok, reggelre viszont megnyugodnék,
akkor elölről kéne kezdenie a puhításomat, a
bosszantásomat, a fene tudja, hogy csinálja a kettőt
egyszerre. Nem tágíthat most.
– Gyerünk, Renmu, kérlek, annyira számítok rád!
Tudom, hogy nem lesz könnyű, de még mindig ez a
legjobb módja annak, hogy épségben kijussunk
innen! És gyorsan!
Kész, a váltás egy pillanat alatt megtörténik, a
valós képemben szuszogok ott tovább, hiába nem
akartam engedni neki. Már egyáltalán nincs
szükségem levelekre az átalakuláshoz.
– Azt sem tudod, hogyan működik! – hörgöm
elfúló hangom. – Két kézzel kapaszkodom belé, de
így sem tudom visszatartani. Az egyetlen formám,
amire még koncentrálnom sem kell, hanem magától
jön és mindent bekebelez.
– Nem hagyjuk! Négy kéz erősebb, mint kettő.
Engedned kell!
De akkor már késő, érzem, hogy jön, rám tör,
elragad az erő.
– Menj innen! – kiáltom. – Menj messzebb!
De helyette én tántorgok arrébb pár lépést, a saját
fehér fényem szinte teljesen elvakít, csak annyit
látok, hogy Szorana hanyatt esik, a földhöz szegezi
az erőm, valamit mond még, mozog a szája, de nem
hallom, a következő pillanatban már emelkedek,
fentről látom a fák koronáját, és egy vagyok a
csillagos éggel.
És lecsapok, mert engem erre teremtettek. A
sziget egy távolabbi, sziklás területére irányítom a
fékezhetetlen erőm, úgy korbácsolom a magasból,
hogy örökre nyomot hagyok hajóroncsszerűen
égnek meredő testén.
Szorana hangja a fülemben cseng. Bízik bennem.
Vagy tényleg meg-meghallom őt? Megpróbálja
túlkiabálni a tombolásom? Meg kell találnom, a
közelébe kell kerülnöm, valahogy képesnek kell
lennem rá. Az eső, amivel majdnem megöltem, most
is zuhog, és ettől annyira megrémülök, hogy azonnal
eláll. Ilyen még sosem történt. Dörög és villámlik, de
nyakon ragadom a pillanatot, és önmagam ellen
fordulok, összecsapok a saját erőmmel, a felhőkbe
fojtom a vizet. Örökre nem zárhatom fogságba, és
érzem, hogy szelídülnöm kell, mert úgy
egyensúlyozom a fejem felett dagadó felhőket, mint
egy vastag szövetet, ami bármikor megadhatja
magát és átázhat, hogy aztán a nyakunkba zúduljon
a tartalma.
Végigsüvítek a táj felett. Tájfunná leszek, és
eltávolodok a szigetünktől, át a szomszédos
Tomogára, amiről szintén Szorana mesélt nekem,
hogy az általa keresett Nintoku császár innen
telepítette át a nagyanyja építette szentélyt Honsú
partjaira. Szerencse, hogy így tett, mert most
lerombolok mindent, gyökerestül csavarom ki a
fákat a helyükről, ezzel talán eléggé kimerítem
magam. Hallom Szorana hangját, aki azt ígérte, hogy
beszélni fog hozzám, de ez nem lehetséges, mindent
elnyom a saját rémséges zajom, mégis itt van velem,
az elmémben, a szívemben, nemcsak én érzem,
hanem tényleg, egy láthatatlan kapocs köt hozzá…
Vajon hogy csinálja? Mert úgy hiszem, ezt ő csinálja,
nem én.
Én sosem mondanám magamnak, hogy az eső és a
szél segít a száraz helyek szomjazásán. Sosem
mondanám, hogy az öreg és beteg fák kitépésével
helyet adok a friss magok növekedésének. Sosem
mondanám, hogy a gátak mögötti víztárolók
feltöltésével segítek a gazdáknak. Sosem mondanám,
hogy a romok között mindig szél hordta virágok
nyílnak.
Lassan elcsendesedek. Talán elég fáradt vagyok,
talán nem. Ha igen, nem tudom, képes leszek-e
átvinni Szoranát a víz felett Honsúra, vagy nem
ölöm-e meg, miközben megteszem.
Butaság bíznia bennem. Felelőtlenség bíznom
önmagamban. De amikor lenézek a földre, a
fejemben hallott furcsa szavak hatására nem egy
elpusztult, hanem egy megújult erdőt látok.
A nyugodt égboltra gondolok, ami mindenben az
ellentétem. Ő és én… elképzelhetetlen. De talán pont
ezzel oltja ki azt a részemet, amivel én magam nem
tudok mit kezdeni.
A víz fölé ereszkedve visszaszáguldok Dzsino
szigetére, pontosan a hevenyészett kalyiba elé,
pontosan Szorana lábaihoz, és leborulok előtte.
Máshogy látom őt most, de az érintés a régi.
Végigszaladok a karján, és bebújok a haja alatt a
nyakába. Ijedten levegőért kap, de aztán belekérdez
az éjszakába:
– Renmu?
A láthatatlan ujjaim köré csavarom a tincseit.
Mennyire régóta vágytam erre!
– Ajánlom, hogy te legyél az, és ne csak
valamilyen személytelen szélfúvással beszéljek itt,
mert akkor azt kell gondolnom, hogy az állapotom
súlyosbodott, és most már képzelődök…
Nincs olyan, hogy személytelen szélfúvás, kivétel
nélkül minden természeti jelenség mögött ott áll
valaki, ha nem egy isteni szellem, hát egy jókai, de
ezt nem tudom most elmondani. Helyette
megemelem Szorana hajának végét, végigsimítok a
szálakon, ahogy a kama itacsik okozta hóvihar tette,
amikor összetalálkoztunk velük a hegyen.
Fájdalmasan szép pillanat volt, teli elmúlással és
megismételhetetlenséggel, és most sem tudom
pontosan leutánozni, helyette egy újabb emléket
teremtek. Remélem, egy vidámabbat.
Megrántom Szorana hajának végét, de ő elkapja
előlem és a mellére simítja a tincseit. Lökök rajta
egyet, gyengéden. Hiába keres a szemével, nem talál.
Lökök rajta egy erősebbet, mire megkapaszkodik egy
fában. Bárcsak értene!
– Jól van – mondja végül. – Tedd, amit tenned kell,
tudom, hogy nem lesz kellemes!
Igen, pontosan erre akartam rávezetni. Amíg csak
szellőként viháncolok, nem vagyok jó semmire.
Persze hogy meg tudom tenni, az már önmagában
csodaszámba megy, de ezt majd később állok neki
elemezni. Most egy kicsit jobban fel kell szívnom
magam. Nem annyira, mint pár perccel korábban,
valahogy meg kell találnom a köztes állapotot.
Utoljára még végigsimítok Szorana arcán, és
elhátrálok előle. Körülzúgok a sziget peremén,
felgyorsítok, aztán visszacikázok a fák között, és
felkapom őt. Nagyon kell figyelnem minden egyes
faágra, ő szilárd test, én képlékeny levegő, kikerülök
mindent, ami fájdalmat okozhat neki, aztán feljebb
lököm magunkat, hogy ne érhesse el semmi rajtam
kívül.
Annyira koncentrálok rá, hogy az esőt elengedem
magunk mögött, nem tudom tovább tartani, robajló
zuhatagként szakad le mögöttünk az ég. Szorana azt
ígérte, szól majd, ha baj van, de benne akadtak a
mondatok, azt hiszem, még levegőt sem nagyon vesz.
Repül velem, és emiatt egy pillanatra elönt a
büszkeség.
Elvihetném egyenesen Szakaiba. A nagyratörő
gondolattól fellángol bennem az erő, a sebesség,
szinte orkánná alakulok, Szorana nyöszörögni kezd
a karjaimban.
Véget kell vetnem ennek minél előbb.
Összpontosítok, visszaereszkedek a víz fölé, lassítok,
de csak annyira, hogy az erőm ne hagyjon el és az
eső ne érjen utol. Már közel a part, látom magam
előtt a sötétben is, és tudom, mit kell tennem, nem
kockáztathatok ennél hosszabb utat.
Tíz méter. Öt. Négy. És három. Magamba nyelem
minden képességem, bezárom a villámokat és
elapasztom a szelet. A valós alakomban zárom a
karom Szorana köré, és szabadeséssel zuhanunk az
alattunk elterülő fennsíkra.
Óriási nyekkenéssel érek földet, a bőröm
felszántja a talajt vagy inkább fordítva, körülöttünk
magasra verődik a por. Úgy érzem, minden csontom
eltört.
– Szorana! – szólítom, de csak tompa motyogás a
hangom. – Szorana! – Rajtam fekszik és nem mozdul.
Megrázogatom a vállát. – Szorana! – Óvatosan
legördítem magamról, fáj minden mozdulat, de nem
foglalkozhatok vele. Tudtam, hogy nem lett volna
szabad!
– Tudtam, hogy megcsinálod! – nyögi lassan,
lehunyt szemmel.
– Ó, szentséges istenek! – kiáltom, és
visszazuhanok hanyatt fekvésbe. Érzem, hogy a
könnyeimet nyelem.
Tudom, hogy valójában nem sikerült. Óriási
előrelépést tettem, de mégsem voltam elég óvatos,
mégsem voltam elég finom, Szoranának ebbe az
utazásba minden épeszű számítás szerint bele kellett
volna halnia. És miközben végigszáguld az ereimen
a megkönnyebbült boldogság, hogy él, ez a tény
apróra húzza a gyomromat is.
Feltámad bennem a gyanú, hogy még mindig
hazudik nekem. Talán egyáltalán nem az, akinek
mondja magát.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Úgy érzem, meghaltam, mert felemelkedtem az

égbe, egyenesen a csillagok közé. De a halálom
dicsőséges volt, és diadallal teli, pedig a tükröt nem
találtam meg, de Renmun valahogy segítettem.
Segítettem, ugye? Közöm volt hozzá, hogy átrepített
a víz felett, hogy képes volt uralkodni magán és
egyben maradtam? Hallotta a szavakat, amiket
mondtam neki, amik csak úgy ösztönösen kicsúsztak
a számon, de amiket mostanra igaznak is érzek?
Repültem, akár egy madár. A magasból néztem a
világra. Láttam, hogy a vihar sem mindig gyűlöletes.
Ami valamit elpusztít, valami másnak életet ad. Mi
lesz most, ezek után ezzel a tudással, a tükörrel?
– Tudsz mozogni? – kérdezi Renmu, anélkül, hogy
rám nézne. Egymás mellett fekszünk kiterülve a
hideg fűben, és már tudni sem akarom, hogy megint
nincs rajtam semmi. Renmu rám koncentrált, nem a
képzeletbeli ruháinkra, neki ráadásul még teste sem
volt az utazás alatt. Rettenetesen fázom. Vajon
elcserélném az útitársam néhány valódi kimonóra?
– Semmi bajom. Csak… szédülök és bedugult a
fülem. – Oldalra fordulok, és a profilját vizsgálgatom.
Végre a megszokott: hegyes fülek, bundás arc, nagy
fogak. Hogy kedvem lelem a látványában,
egyértelműen az ellenkezőjét sugallja annak, amit
végül kimondok: – Nem ütöttem meg nagyon
magam. Te?
 – Kis idő, és összekapom magam. Mindjárt
átváltozok valami ép bőrűvé, aztán vissza, és már
mehetünk is. – Megpróbálja felemelni a fejét, hogy
valami leszaggatott növényhez nyomja a tenyerében,
aztán visszahanyatlik. – Amire még várnunk kell egy
darabig. Azt hiszem, felhasználtam minden erőt, ami
bennem volt.
– Nem baj. Ügyes voltál – paskolom meg a vállát
vacogó fogakkal. Mindjárt megfagyok. Felülök és
felhúzom a térdem, átkarolom a lábszáram.
Ág reccsen, és abban a pillanatban megérzem,
hogy nem vagyunk egyedül. A talpig sötétkékbe bújt,
járásuk alapján nagyrészt férfialakok egyszerre
lépnek ki a fák közül, és körülzárnak minket. Renmu
csodálkozva megpróbál felkönyökölni, én nem
mozdulok. Nincs értelme.
– Nocsak, nocsak – hallok egy női hangot a
jobbomról. Odakapom a fejem. – Az elveszett
jószágunk és… valami förmedvény. Hát ez undorító.
Hozzatok ide pluszruhákat!
Ismerős a hang, de megzavar, hogy nem abban a
dialektusban beszél, amit megszoktam tőle, ebben
biztos vagyok. Nem tudom, ki ő, az arcát, ahogy a
többieknek is, maszk fedi, és a sötétben amúgy sem
biztos, hogy sokat látnék belőle.
Megpróbálok magamat takargatva felállni, és
szólnék vele, mert összezavar a felbukkanásuk.
Legalább tízen vannak, akiket látok, és tudom, hogy
még többen rejtőznek a bokrok között, akik nem
fedték fel az ittlétüket. Elvégre nindzsák, így
csinálják. Az ismerős hang gazdája leint.
– Előbb öltözz fel, aztán ráérsz mesélni.
Alighogy kimondja, megjelenik mögötte egy alak,
és a lábam elé dob egy csomagot. Aztán Renmu
képébe is belehajít valami ruhaneműt. Ő cicceg,
nincs elragadtatva a bánásmódtól, de semmi gond,
csupán félreértés történhetett. Ezek itt el sem tudják
képzelni, milyen megkönnyebbülés igazi textilt fogni
a kezembe!
Gyorsan felöltöm a felsőrészt, és csak akkor állok
fel, amikor már csak a pucér lábaim látszanak ki
alóla. Megalázó így mindenki előtt felkapkodni a
sötétkékre festett ruhákat és a tabi csizmát, de csak
az számít, hogy végre valamennyire átmelegszem.
Eléggé lóg rajtam minden, de szerencsére
ugyanabból az anyagból zsinegeket is kaptam, ahogy
az nálunk szokás. A combomon és a vádlimon több
helyütt is magamhoz erősítem a nadrágot, így
kevésbé akadályoz majd a mozgásban, szükség
esetén pedig akár fegyverként is használhatom a
köteleket. Renmu nem bajlódik ilyen részletekkel,
nehézkesen belebújik a bő viseletbe, és maga mellett
hagyja a földön a madzagokat. Az egyik válla
szörnyen lóg, talán kificamodott, de ezt csak a
szemem sarkából merem kifigyelni, inkább felé sem
pillantok. Ha ketten lennénk, még azt is
megkérdezném, van-e szüksége segítségre az
öltözésben, de így nem akarom magam még jobban
kompromittálni.
Mire végzünk, tüzek lobbannak körülöttünk, és
hamarosan több fáklya is bevilágítja a kört, aminek
a közepén mi ketten tartózkodunk. Nem tetszik
nekem ez az egész.
– Biztos, hogy ezek a barátaid? – nyögi felém
Renmu halkan, aki valami hasonlóra juthatott, mint
én, de mire egyáltalán elgondolkozhatnék a
válaszon, még többen gyűlnek körénk, vállt vállnak
vetve, mi pedig háttal állunk egymásnak, mintha
védekeznünk kellene. Harmincan vannak, ami
rengetegnek számít egy olyan közösségben, ahol
mindenki jórészt egyedül dolgozik, és egyáltalán
nem csapatjátékos. Még csak nem is bízhatunk
egymásban.
– Ez valami tévedés, utunkra kell engednetek –
kiáltom. – Nekem fontos küldetésem van!
A körülöttünk húzódó gyűrű egy ponton
szétnyílik, és megjelenik előttünk egy szörnyeteg,
mint egy hatalmas, embermagasságú, szőrös pók, de
aztán látom, hogy igazából hárman vannak. Élesen
beszívom a levegőt. Szemerkélni kezd a hó.
– Francba – mondja Renmu, amikor ő is arra
fordul.
A három lény fehér, mint én. Menyétszerű
pofájuk van, de a lábaik valóban olyanok, mintha
görbe rovarlábak lennének. Éles, tűpontnyi
végződéseken járnak, a fáklyák fénye megcsillan a
sarlószerű végtagokon. Ez nem lehet! A nindzsák és
a jókaiok nem dolgoznak össze!
– Beszélnem kell a mesteremmel! – A hangomban
hallatszik a pánik, senki nem válaszol. Sosem láttam
még ilyen lényeket, még akkor sem, amikor egyszer
találkoztunk velük, mert akkor förgetegként
száguldva egyszerűen ledöntöttek a lábamról. Most
összehúzott szemmel felénk néznek, aztán
beleszimatolnak a levegőbe, mintha emlékeznének a
szagunkra. Egyetlen pillanat alatt minden
összefolyik előttem. Nem látom, mi történik, annyira
gyorsan változnak az események: már zuhog a hó, és
az egyik menyét felénk ugrik, ahogy legutóbb is
történhetett, de az érkezését már nem látom, mert
Renmu ellök, csak ezt érzem, és mire visszafordulok,
már ő is a földön fekszik. Engem nem támadtak meg,
de őt igen.
Odakúszok hozzá, megmarkolom a kezét, nem
látom, mennyi vért veszített, mert azt felitta a föld,
amin, hiába havazik, ezúttal nem maradnak meg a
pelyhek. Renmu teste csupa seb, és abban a
pillanatban két nyílvessző suhan el mellettem.
Kapkodom a fejem, és mindhárom kama itacsi
halott. De én csak két nyílvesszőt hallottam gyors
egymásutánban!
– Szorana. – Renmunak vér bugyog ki a száján,
miközben a nevemet mondja, és nem tudom, hogy
belső vérzése van, vagy honnan van a vér, amikor a
külsején lévő sebek már szárazak, ahogy annak
lennie kell, és…
Kétségbeesetten körbefordulok. A harmadik
sarlós menyét kicsit arrébb fekszik, vele végezhettek
elsőként, abban a másodpercnyi villanásban, míg én
arccal a földre estem, és a másik kettő gyors
egymásutánban megtette a dolgát. Renmut nem
gyógyította meg senki az első kettő okozta halálos
sérülésekből! A nindzsák nemcsak összejátszottak a
jókaiokkal, de elárulták és aztán megölték őket.
– El kell látnotok! – sikítom. – Miért tettétek ezt? Ő
a szövetségesem!
Óvatosan megemelem Renmu fejét, és az ölembe
húzom, hogy feltámasszam a vállát. A szeme csukva,
nem tudom, magánál van-e, a légzése pusztán
pihegés. A női hang tulajdonosa, aki korábban
megszólított, most odalép hozzám.
– Tehát nem tagadod?
– Mit kéne tagadnom? – zokogom. – Csináljatok
már valamit! A mesteremmel akarok beszélni!
A nő leoldja az arcát takaró maszkot.
Megdöbbenésemre az egyik szenpaiom az, a kevesek
egyike, akiket személyesen ismerek. A legjobb
kunoicsi volt az iskolánkban, idősebb nálam pár
évvel. Ő és a társaim már mind élesben
tevékenykednek egy jó ideje, csak nekem kellett
várnom, és még többet és többet tanulnom.
– A mester halott.
Megszédülök. Renmu. A mester.
 – Az nem lehet! – Csak félúton jövök rá, hogy
hangosan is kimondom a szavakat. – Ő az egyetlen
ember…
– Aki igazolhatná ezt az állítólagos küldetést.
Aki valaha törődött velem, ezt akartam mondani.
Felemás volt a viszonyunk, tiszteltem a tudását,
gyűlöltem a szigorát, vágytam a kedvességét, örökké
meg akartam felelni az elvárásainak. Nem lehet
halott! Mindig is öregnek, de amolyan
örökkévalónak tűnt nekem. Sosem tudtam, hány
éves egyáltalán, van-e családja, élete az iskolán
kívül… és most már nem is kérdezhetem meg tőle?
Hallom egy kard csusszanását a hüvelyben, és a
következő másodpercben a penge már az államat
emeli. A kezem akkor sem áll meg, megnyugtatóan
simogatom Renmu arcát. Nem akarom, hogy féljen.
– Megszöktél a feladatod elől, megszöktél
Kjúsúról, egy jókaijal utazol, és még ki tudja, mi
mindent csinálsz vele ruha nélkül. Ráadásul nem is
akármilyen jókaijal, nagyon úgy tűnik, egy
vihardémonnal! Időnként alaposan szem elől
tévesztettünk, de most csak az ég felé kellett
fordulnunk, és tessék, azonnal elárulta magát, nem
tudta levetkőzni a valódi természetét! És most
megvagytok. Úton Kojaszan felé, úton a védett
területükre, hogy átadd nekik az információt, amit
megszereztél!
A szavak lassan újraformálódnak az agyamban,
és egyiknek sincs értelme. A fejemet rázom.
– Nem! Én nem! Mindent megtettem, amit
kértetek tőlem! Mindenemet nektek adtam! Ő nem
igazi vihardémon, csak egy tanuki, és alkut
kötöttünk, segít nekem! Ha raidzsú is egyben, nem
tudom, hogy csinálja, de gyógyítsd meg! Beszélj vele!
Ő velünk van!
 Ez az egyetlen módja, hogy Renmu
megmeneküljön. Már láttam szinte az összes alakját:
a valódi formát, a nyestkutyát, a maikót, a
kereskedőt, a szamurájt, a halat és a vihart. Még egy
van, a nyolcadik, és ennek az egésznek csak úgy van
értelme, ha az egy raidzsú, akinek az állatformája
valami macskaféle, de valójában ők maguk a
villámlás és a vihar. Igaz, Renmu azt mondta,
képtelen felvenni más jókaiok alakját, ahogy a
menyétek, de ez most nem érdekel, talán bizonyul
olyan hasznosnak ezzel az új tudással, hogy
szabadon eresszék. A mester halála összetört, de őt
még talán megmenthetem.
A szenpaiom elveszi az arcom elől a kardot, és
Renmura mutat vele.
– Az ő képességeivel nem biztos, hogy belehal, de
nem akartam, hogy ugráljon. Ti ketten nagyon
egymásra találtatok. Vagy mindenkivel így megy ez
tenálad?
Visszanyelem a keserű gyomorsavat. Valami nem
stimmel. Gondolkodnom kell, értelmeznem, ami
történik, de nem tudom, egy helyben toporgok. Nem
tudom, miért hiszik, hogy a Kojaszan nevű hegyre
tartok, nem tudom, miféle menedék lehet ott. Az
egyetlen, amit összerakok ebből, hogy Szakairól, a
tükör valódi helyéről fogalmuk sincs. Nem bízom
bennük, úgyhogy ez maradjon is így, de akkor is
bizonyítanom kell az ártatlanságomat, bármivel
vádolnak is éppen!
– Mindent úgy csináltam, ahogy kértétek – szűröm
a fogaim között. – Találkoztam az informátorral,
megtudtam, hol a tükör, és most úton vagyok, hogy
megszerezzem, mielőtt a császár kezébe jutna.
Az egykori iskolatársam unott képet vág, és elteszi
a kardot. Nem tart veszélyes ellenfélnek. A
szememmel követem a mozgását, próbálom
felmérni, mit tehetnék ekkora túlerővel szemben.
Egyelőre várnom kell, de minden perc Renmu ellen
szól.
A szenpai leguggol elém.
– Te tényleg ennyire ostoba vagy? Senki nem
akarja, hogy megszerezd a tükröt.
Levegő után kapok, de azt hiszem, nem sikerül
nyelnem belőle. Most már nemcsak tartom Renmu
fejét, hanem kapaszkodom belé, ő jelenti az egyetlen
kapcsolatomat a valósággal. Fogalmam sincs, mi
folyik itt, de minden újabb szó kitép egy darabot
belőlem. Mintha egész életemben semmi sem az lett
volna, aminek hittem. Nem tévedhetek. Nem
csúszhattak ennyire félre a dolgok!
– De nekem ez a feladatom!
– Az lett volna a feladatod, hogy megöld azt a
férfit. Aki egyáltalán nem is volt informátor. Vele
halt volna a császári család szabadulási kísérlete is,
és a tükör marad szépen a helyén.
Nem értem. Nem értem. A mester nem ezt
mondta.
A düh könnyként szökik ki a szemhéjam alól.
– A bizalmába kellett férkőznöm! Meg kellett
tennem bármit, amit kér! Gyilkosságról szó sem volt!
– Remeg a szám, remeg az egész testem. Inkább
megöltem volna. Talán.
– Az itt élő jókaiok ugyanúgy a sötétben járnak,
mint mi. Hasznunkra vannak és viszonylag kevés
kárt csinálnak. Mit gondolsz, ki küldte rád azt a sok
támadót az utad során? Megfelelő
ellenszolgáltatásért nem igazán érdekelte őket, miért
kellene elbánni veled és a cimboráddal. És ezek után
listát vezetünk róluk, és százéves tartozások
kifizetését ígérjük be, csak úgy? Egyáltalán
elismerjük, hogy tartozunk nekik bármivel? Mit
indítana el mindez? A sógunnak elment az esze, ha
azt gondolja, hogy egyesével le tudjuk majd vadászni
őket.
Némán tátogok és öklendezek, mintha a
torkomon akadt volna valami. Talán az igazság. A
nindzsák felhasználják a jókaiokat! A kunoicsik
vezetője meg bolondnak nevezte minden japánok
vezetőjét! Akiről most nyíltan hallom újra, amit
eddig csak pletykaként, hogy egytől-egyig végezne a
természetfeletti lényekkel, csak hogy
megakadályozza a császár szervezkedését!
A zavar, a döbbenet, a rosszullét nyilvánvalóan
mind kiülnek az arcomra, mert az egykori
iskolatársam folytatja:
– A sógun nem ölhet meg egy isteni származású
császárt, mert ki tudja, az hová vezetne. De
megpróbálhat megszabadulni minden olyan lénytől,
amelyik rajta keresztül veszélyt jelenthet a
hatalmára. Mi azonban, akik mindennap az
emberek között járunk, veszélyesen vékonynak
látjuk a határvonalat istenek és jókaiok között.
Ugyanolyan vékony, mint az a határvonal, ahol az
utóbbiak élnek az Örök Ország és közöttünk. Kell a
tűz, a víz, a szél… de épp most kaptunk szemléltetőt,
hogy a viharhoz vagy a hóeséshez sem maguk az
isteni szellemek szállnak alá az égből. – Fanyalogva a
döglött menyétlényekre, aztán Renmura néz. –
Időnként elég néhány kóbor alakváltó is.
A mesterbe vetett hitem nem engedi, hogy
egyáltalán megfontoljam, becsapott. Ha így tennék,
akkor teljesen értelmét veszítené a Szugijamával
töltött éjszaka, nem is volna semmiféle küldetés,
nem maradna más, csak önutálat.
– Kérlek! – A hangom elcsuklik. – Bármit is tettem,
bárhogy is szegtem meg a felétek fogadott
hűségemet, ne hagyd őt meghalni! Segíts rajta! Ő
nem tehet semmiről!
Szipogásomra a szenpai is szomorkodó arcot vág.
– Te tényleg nem vagy tisztában vele? Csak annyit
akartunk, hogy engedd be a császár emberét a
szobádba, és aztán örökre hallgattasd el. Ugyanis
semminek nem szabadna megváltoznia – mondja, én
meg a számba harapok, egyre hevesebben rázom a
fejem. Nem így történt! Esküszöm, nem! –
Gondolhatod a csodálkozásunk, amikor másnap
reggel boldogan és kielégülten találtunk rá. Te
addigra már messze jártál, és senki nem végezhette
el feltűnés nélkül a munkád!
A mellkasomra ejtem az állam, elevenen felfal a
szégyen. Nem úgy, mint korábban, nem úgy, mint
máskor, nem érdekel senki az itt lévők közül, csak
Renmu. Fennakadt szemmel bámul rám. A
könnyeim ráhullanak a bundájára.
– Ez nem igaz! A mester nekem azt mondta,
tegyek meg mindent! Bármit! Tartoztam ezzel, az
otthonért, a nevelésért, az iskoláért! – Nem tudom,
Renmu mit gondol erről, hisz-e nekem, megvet-e
érte, de én csak neki magyarázkodok, nem a
többieknek.
Meg magamnak. Eggyé váltam a feladatommal,
mi marad hát belőlem, ha most a küldetés létezését
is elveszik tőlem?
A szenpai feláll, és úgy szól le hozzám:
– A mester többnek gondolt annál, ami lettél.
Ahogy mindannyian. Fegyvernek hittük a különleges
külsőd, de kiderült, hogy csak oda való vagy,
ahonnan összeszedtünk: a sikátorba. Kötözzétek
meg! Letáborozunk.
Minden maradék erőm elhagy, megsemmisülök,
engedek a rántásoknak, nem ellenkezek. Amikor
elszakítanak Renmutól, végleg összeomlok.
 Az egész életemet elrontottam. És nagyon úgy néz
ki, hogy nem csak a magamét.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Az első gondolatom az, hogy megölöm magam.

Legalább ennyi becsület legyen az életemben, ami
vagy tévedés, vagy hazugság, ezen a ponton mindegy
is, nem számít. És ha nem teszek semmit, csak várok
türelemmel, valószínűleg úgyis meghalok. A
nindzsák meg fognak ölni, miután kihallgattak, vagy
belehalok a kihallgatásba, ha úgy érzik, nem adtam
elég információt az útról, az eseményekről, a
tükörről, Renmuról.
Ő nem érdemli meg ezt a sorsot. Csak
belerángattam az egészbe, de ha én meghalok, ő is.
Az ellátás hiánya miatt, vagy azért, mert segített a
küldetésemben, és ezt valami sokkal nagyobb
dolognak látják, mint ami. Valószínűleg nem
győztem meg róla senkit, hogy nem vagyunk
császárpártiak. Most már én magam sem vagyok
róla meggyőződve, legalábbis azt hiszem, a mester
valamire felhasznált. Valami másra, mint korábban
gondoltam. Ki kell derítenem az igazat, nemcsak
magam miatt, de Renmu túlélése érdekében is, mert
ugye hűség, becsület, önfeláldozás. Valahogy
útközben úgy alakult, hogy már neki is tartozom
mindezekkel.
Az új feladatra koncentrálok. Kiengedem az eddig
ökölbe szorított kezeimet, és ellazítom a csuklóm,
aminél fogva egy fatörzs köré kötöztek. Csak
kifárasztanak azzal, hogy egész éjjel itt kell állnom,
szélesre tárt karokkal, étlen-szomjan a hidegben,
mialatt Renmu állapota még válságosabbra fordul, a
nindzsák pedig kipihenik magukat. Ha felkel a nap,
egész biztosan kínozni kezdenek, és ezt nem
várhatom meg.
Kinyújtom az ujjaimat, szembefordítom
egymással a két tenyeremet, és igen, talán
szükségem is lenne most egy imára, hogy sikerüljön
a tervem. Helyette összedörzsölgetem a kezem,
mintha szorgosan mosnám a patakban. Türelem,
figyelem, fegyelem. Óvatosnak és hangtalannak kell
lennem. A férfi nindzsák nagy része alábecsüli a
kunoicsiket, és ez most az előnyömre válhat, ahogy
az is, hogy a szenpaiom megveti és lenézi a
személyemet. Senki nem tart többnek egy
közönséges prostituáltnál.
A kötél csak nagy sokára enged, de idővel lazul
egy kicsit, már érzem, hogy hamarosan szabad
leszek. Többször is meg kell állnom, fülelnem,
lassítanom, míg végül ki tudom húzni az egyik
kezemet a fogságból, és nem kell tovább ölelnem a
vaskos fatörzset.
Ötig számolok, ennyi pihenőt engedélyezek
magamnak. Ezalatt épp végiggondolhatom az ötféle
hangtalan járásmódot, amit a mesterem tanított. A
kicunejárást választom. Leguggolok, lábujjhegyre
emelkedek, és leteszem a kezem is, hogy csak az
ujjbegyem érje a földet. Így némán mozoghatok, de
ha valamelyik őrszem mégis meghallja a
motoszkálásom, apró állatnak vél csupán. A súlyom
kicsi, és össze is húzom magam, más neszeket keltek,
mint egy közeledő ember.
A fehér hajam viszont bajba sodorhat. Nincs
csuklyám, a holdfény pedig megcsillanhat a fehér és
a fekete színeken, ezért is viselnek a nindzsák
mindig sötétkéket. Utólag hálás vagyok Renmunak,
hogy nem kapaszkodott jobban a gondolataival a
ruhámba, mert igazán nagy szívességet tettek nekem
az elfogóink, hogy a maguk gönceivel öltöztettek fel.
Renmu a tábor másik szélén fekszik. Otthagyták a
kama itacsik hullái mellett, és ez talán szintén
hasznomra lehet, négy test közül talán el tudok lopni
egyet feltűnés nélkül. Megkötözték őt is, méghozzá a
saját kapott öltözéke zsinegeivel, amiket nem
használt fel. Nem vigyáznak rá kitüntetett
figyelemmel, mert pocsék állapotban van. Mielőtt
megközelítem, meglazítom a felsőingem derekát, és
a nyakrészt a fejemre húzom. Így nem olyan könnyű
a mozgás, de legalább észrevétlenül a sötétbe veszek.
Amikor odaérek hozzá, hangtalanul leereszkedek
a földre, és a teste takarásába heveredek.
Megfeszülök, amikor az egyik kezem az orra elé
emelem, és megérzem az apró, szabálytalan, de
meleg fuvallatokat, ahogy távoznak belőle és
cirógatják a tenyerem. A másik kezemre rá kell
harapjak megkönnyebbülésemben. Alszik vagy
elájult, de lélegzik és él.
Nem húzhatom tovább az időt, azonnal el kell
tűnnünk innen! Ha valaki felkel, vagy az egyik őr
tesz egy kört és észreveszi a szökésemet, mindennek
vége. Renmu nem tud járni, de ha képes is rá,
biztosan nem hangtalanul. El kell vonszolnom innen,
és ha lopok egy takarót, amire rágördítem, talán meg
is tudom tenni, elvégre vizesvödrökkel és
rizseszsákokkal megtanultam elbírni a saját súlyom
másfélszeresét. Nyomot fogunk hagyni, és túl lassan
haladunk majd ahhoz, hogy ne érjenek utol, de
akkor is meg kell próbálnom.
Takarót lopni nem nehéz. Nem azért, mert az
őrszemek olyan figyelmetlenek, vagy nem jók abban,
amik, hanem azért, mert én mindegyiküknél jobb
vagyok. Mindegyiküknél hosszabban és többet
tanultam. Erre próbálok gondolni, ebből próbálok
életerőt meríteni. Talán lehet esélyünk. Eljutni
valameddig, és ott majd lesz valahogy. Most ez a
feladatom.
Visszatérek Renmuhoz, és támad egy ötletem.
Bárcsak megszerezhetném és elvihetném magammal
valahogy a kama itacsik sarlóit, de halottakat
csonkolni még én sem tudok teljes csendben. Azt
viszont megtehetem, hogy a végtagok szúrós végével
kilyukasztom a lopott takaró hosszanti oldalát
három-három helyen, a csücsköknél és középen is.
Aztán gyorsan kioldom Renmu kötelékeit a kezén és
a lábán, de erre sem moccan. Az egyikből hámot
csinálok a takaró rövid oldalán ejtett két lyuk
segítségével, amibe belebújhatok, és anélkül
húzhatom őt magam után, hogy fogást kéne
találnom a vastag anyagon. Amikor kész vagyok,
Renmu mellé terítem a takarót, és a füléhez hajolok.
Odaér az ajkam, annyira közel bújok hozzá,
remélem, hogy elnyeli a suttogásom. A bundája
kellemesen csiklandozza az orrom és a szám.
– Én vagyok az, Szorana. Ha hallasz engem, ne
ellenkezz, és próbálj meg csendben maradni!
A hóna alá nyúlok, és a rögtönzött szán felé
rántom. Sajnos megzizzennek Renmu alatt a
növények, és ő fojtottan felnyög. Nem hangosan, de
eléggé ahhoz, hogy visszaengedjem és
megmerevedve újra hallgatódzni kezdjek.
Semmilyen feltűnő zajt nem kelthetünk, mert a
társaim ugyanúgy a hallásuk alapján tájékozódnak a
sötétben, ahogyan én. Percekig mozdulatlanságba
merevedek, hogy ha valaki meg is hallott minket, azt
higgye, puszta tévedés. Az éjszakai erdő tele van
neszekkel, és a mi mozgásunk nem tűnhet ki ezek
közül. Mókus vagyok, vagy egér, semmi több.
Végül Renmu erőt vesz magán, még a levegőt is
visszatartja, mialatt az oldalára gördül és maga felé
rántja a futontakarót. Úgy megkönnyebbülök attól,
hogy magához tért, mintha már meg is menekültünk
volna! Részben kúszik, részben a textilt igazítja
maga alá, többször is szünetet tart, időnként
próbálom segíteni, aztán végre végzünk: rajta van a
fekhelyen, ahogy lennie kell. A maradék másik
zsineggel sebesen összehúzom a takaró távolabbi
végein és a közepén lévő lyukakat, hogy valamennyi
pereme legyen az anyagnak, és Renmu ne tudjon
róla menet közben lecsúszni.
A menyétek okozta kevés hó ugyan nem maradt
meg, de nedves a talaj és eléggé csúszik, ezt kell
kihasználnom. Befogom magam előre, ezúttal a
kutyafutást választom: hasonló a rókajáráshoz, de az
egész tenyerem és a talpam le kell tennem a
nagyobb teher miatt, ezért hangosabb is. Próbálom a
csendes léptekkel keverni, vagyis koncentrálok, hogy
a kislábujjam tegyem le először az egyenetlen talaj
ellenére is, innen gördítsem a lábfejemen a súlyt
befelé, a nagylábujjam irányába. A madzag a
mellkasomnak és a vállamnak feszül, belevág a
húsomba, ahogy megindulok.
Három végtelenül lassú lépés, és jó ég, ez
idegtépő! Alig haladhatok, hogy ne csapjak zajt, így a
lendület nincs segítségemre, minden erőmet bele
kell adnom Renmu megmozdításába, aki újra
öntudatlan állapotba került, holtteher csupán.
Szomjas vagyok, és éhes, fáradt és talán beteg is, de
nem gondolhatok ilyesmikre, mert a végén még
elhagy a maradék erőm és a gyomrom is hangosan
megkordul. Mivel szinte semmit sem látok, a
hallásomra kell támaszkodnom, el kell különítenem
a saját mozgásom zaját az alvó emberek
szuszogásától, nehogy rossz irányba menjek a
sötétben. Megpróbálok nyugodt, meditatív állapotba
kerülni. Az igazi erő sokszor az összeszorított
szájban és a néma küzdelemben lakozik.
Renmura gondolok, hogy ő már többször
megmentett engem, a kama itacsik okozta
sérülésekből is, és önmagával nem törődve elvitt az
enyéimhez, az én fajtám falujába, hogy ott
ápoljanak. Nekem most viszonoznom kell a
szívességet, ugyanezt megtennem érte, elvinnem a
Kojaszanra, bárki vagy bármi van is ott, amiről a
nindzsák beszéltek, ami természetfeletti, akárcsak ő.
Hinnem kell benne, hogy ott meg tudják gyógyítani.
Ha a fogvatartóink úgy gondolják, eleve oda
igyekeztünk, most hihetik, hogy miattuk
változtattam a terven. A nyomolvasókat persze
világosban már nem tudom összezavarni, de ha
néhány órát még úgy haladhatunk, hogy nem
fedezik fel a nyomaink, talán már kellő előnyre
teszünk szert.
Csigatempóban elérem a tábor szélét, és innentől
kicsit gyorsabban haladhatok. Ahogy én nem hallom
az őrszemek sugdolózását és az alvók szuszogását,
úgy ők sem hallhatnak már engem. Lejtőt érzek az
egyik oldalamon, és lecsúsztatom rajta a beburkolt
Renmut, hagyom, hogy a súlya engem is magával
húzzon. Összeszorítom a fogam, nehogy kiadjak
bármilyen hangot, akkor sem, ha a gyökerek és a
kövek felhasítják a ruhám és a bőröm, és fájdalmat
okoznak az egyre gyorsabb száguldás közben. Hang
alapján csak föld, csak sár vagyunk, valami ideillő és
természetes, amit éppen máshová rendez át a táj. Ha
a tábor széléig a sötét ellenére is követik a súlyos
csomagom vonalában felsértett növényeket, a
szabadesésünk onnantól talán kevésbé teszi
egyértelművé a nyomainkat.
Egy tompa puffanással megállunk valahol a
mélyben. Ha jól sejtem, a repülés után Mijamánál
értünk partot, így a hegységeken át keletnek kell
tartanom, aztán ha észak felé fordulok, elérem
Szakait. Ha viszont tovább haladok délkelet felé, egy-
másfél nap alatt a Kojaszan csúcsára jutok.
Gyorsabban is mehetne teher nélkül.
 – Renmu, hallasz engem? – súgok újra a fülébe.
Érzem, ahogy bólint. Újra magánál van. – Szállj meg
engem! Felhatalmazlak rá. – Nemlegesen int vagy
megpróbál elhúzódni, nem tudom, de nem is
engedem. A két kezem közé veszem a fejét. – Ez az
egyetlen út. Elrejtjük a testedet valahol, aztán
átadom neked az enyémet. Elég erős vagyok,
kibírom, és így te is megerősödnél. Sokkal
gyorsabban tudnánk haladni.
A kezével nagy nehezen felnyúl, és a vállamba
próbál kapaszkodni, de lecsúszik a tenyere, és a
karmai végigszántják a karom. Nem szisszenek fel,
talán észre sem veszi, hogy fájdalmat okozott.
– Sosem… tennék veled ilyet – hörgi. – Senkivel.
Mentsd… magad!
Fenébe. Nem fogom itt hagyni, de így semmi
esélyünk. És mintha erre a gondolatra érkezne
válaszul, a tábor irányából kiáltozást hallok, fények
gyúlnak a sötétben. Felfedezték a hiányunk!
Újra megfeszülök, nem törődve Renmu tiltakozó
nyögéseivel. Azért amikor minden erejéből
rángatózni kezd, a fogam között felé szűröm:
– Legalább ne hátráltass, nem hagylak itt,
megértetted?! Akkor sem, ha sikerül kigurulnod
ebből a vacakból!
Minden erőmmel küzdök, tudom, hogy neki is
fájdalmat okozok közben, ahogy vonszolom, de nem
adhatjuk fel, én nem adhatom fel, nem bírok
elviselni több kudarcot! Nem lehet ez a vége, nem
lehet az egész életem ennyire értelmetlen!
Abban a pillanatban éles fénycsóva vetül rám,
villámsebesen apróra húzom magam és leguggolok,
de tudom, hogy késő, hogy hiába. Megláttak, a fény
utolért. Pislogva felpillantok, és akkor jövök rá, hogy
velem szemből érkezik, nem pedig mögülem. Valami
földöntúli szépségű csillag az, nagyjából egy méterre
lebeg a föld felett, akár egy láthatatlan kéz tartotta
lámpás, és sárgán izzik. Aztán feltűnik egy másik is,
narancsos-vöröses fényű, majd egy harmadik és
negyedik, kék és zöld.
Kicunebik. Rókatüzek, csak azok lehetnek, nem is
kérdés. Megbabonázva állok a jelenség előtt,
amelynek lángjai közelebb repülnek hozzám,
körbevesznek, Renmu felé szállnak, és elidőznek a
közelünkben kicsit, mielőtt tovaillannak. Csak a
legelső marad még ott, miközben az erdő számos
más pontján is fények gyúlnak, szétszóródva
elhaladnak mellettünk, majd sorokba rendeződve a
hátunk mögötti ellenség felé lebegnek. Utolsóként a
sárgás fényű is távozik, de még körülölel a fényével,
mielőtt elillan a hátam mögé.
Valahogy megnyugtató, és a következő
pillanatban látom és hallom, ahogy a nindzsák
fényei és egymás közt használatos füttyjelzései
követni kezdik őket: szétszóródnak, talán össze is
zavarodnak tőlük.
Nem tudom pontosan, mik ezek a fények, igazából
senki sem, helyenként eltér, hogy épp mivel
próbáljuk magyarázni a jelenlétüket. Láthatatlan
rókaszellemek lampionjai, amik a hazavezető utat
mutatják nekik. A szőrükbe rejtett és a varázslatukat
segítő csillaglabdák önálló életre kelése. A szájuk
lehelte tűzgolyók. Éjszakai jókainászok kiegészítői
vagy az azokra szóló meghívók. De minden esetben
az embereket megtévesztő, elveszejtő, csalóka
fények.
Bármi miatt is jártak erre és kerültek ki engem,
határozták el, hogy összezavarják és feltartóztatják
az üldözőimet, míg feljön a nap, én hálásan
megköszönöm nekik. Úgyhogy elfordulok, és újult
erővel ráncigálni kezdem Renmut az erdőn és
hegyen-völgyön át a szent Kojaszanon álló megannyi
síremlék felé.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Valahol álom és ébrenlét között lebegek, nem

tudom megvetni a lábam a valóság talaján, újra és
újra elsodródok. Néha az emlékeimben járok,
újszülött vihardémon vagyok, féktelen és pusztító,
akiben nincs semmi harag vagy keserűség, csupán
tomboló erő és megismerés iránti kíváncsiság. Ha
harag vagy keserűség akkor nincs is, később majd
lesz, mivel magyarázatok sincsenek, és nekem
gyűlölet ébred a szívemben önmagam felé, ahogy
létem kártékonyságával szembesülök. Meg akarok
szökni, meg akarok halni, hogy békére leljek és ne
árthassak többet.
Időnként nyilalló fájdalom ébreszt, Szorana
erőlködő, küzdelmes légvételei mutatják a múló
másodperceket. Nem számolom őket, mert sokszor
elvesznek, és én megint alábukok a semmiben. Hol
és mikor van, nem tudom, az idő és a tér ugyanolyan
tompa és mellékes, mint mikor egyszerű fa voltam
csupán. A szökés a múltban végül sikerült. Szél,
zörgő levelek, ágak között átszűrődő téli napfény…
az egyszerű szépség közt megbújó állandó fájdalom.
Bennem él. Mint akkor, úgy most is.
Felmerülnek és tovasuhannak a gondolatok. Sokat
hibáztam életemben. A legutóbbiak, amiket egyetlen
ember ellen követtem el, most olyan erősen marnak
belém, mint a régi, távoli bűnök a névtelen
sokadalmak felé. Lehetetlen együtt élni azzal, hogy
ha ártok, használok is. Sosem voltam hajlandó
elfogadni, amit Szorana nemrég kimondott. Egy
érme két oldala vagyok, sötét és világos, rossz és jó
együtt. Egyik a másik nélkül miért nem létezhet?
Nem tudom kicselezni a szabálytalan szabályokat.
De mindig megpróbálom.
Azt hittem, Szoranának egy emberre van
szüksége, és a vihartól kell megvédenem.
Végül a gyűlöletes vihar tudta kimenekíteni őt a
szigetről.
És mire emberektől kellett volna megvédenem,
nem maradt semmi erőm.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Nem tudom, mi köze a természetfeletti lényeknek

a Kojaszan szent területéhez, ez olyan információ,
ami közember számára biztosan nem ismeretes, és
amit én sem kaptam meg a tanulmányaim során, ám
az engem üldöző, nálam kevésbé tanult nindzsák
mégis tisztában vannak vele.
A tudás volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni
tudtam eddig, ami miatt azt hihettem, érek valamit.
Most már azt is tudom, hogy mindenki becsapott, és
rengeteg mindenről fogalmam sincs. Mindenki, így
mondom magamban, a mester hamis emlékével
egyelőre képtelen vagyok szembenézni, az elvenné a
maradék erőm.
Másodszor jött fel a nap, mióta megszöktünk a
mijamai rögtönzött táborból. Egyszer pihentem, de
nem igazán mertem aludni, nehogy hosszú és mély
álomba merüljek és teljesen kikapcsoljon minden
érzékem. Lassabban haladtam, mint hittem, és hogy
a nindzsák nem értek még utol, az azt bizonyítja,
hogy a kicunebik az erdőben engem valóban
megsegítettek, őket pedig rossz utakra vezették. Nem
tudom, miért, talán mert egy jókait próbálok
menteni.
Ahogy a hegy lábához érek, már szürkül az ég
alja, és elhagy minden erőm. Remegek, fázok…
annyira nagyon fázok, ez már egészen biztosan a
végkimerültség. Az utolsó akadály, az utolsó
emelkedő áll előttem. Nem adhatom fel itt, nem,
amikor tudom, hogy akiket egykor a családomnak
hittem, most talán a nyomomban vannak, hogy
bármennyi előnyt is kaptam a titokzatos erdei
fényektől, az egyre csökken köztük és köztem.
Megtiltom magamnak, hogy megnézzem, Renmu
lélegzik-e még. Jó fél napja nem ad ki semmilyen
hangot, és bár korábban egyre sűrűbben
ellenőriztem az életjeleit, egy ideje magamra
parancsoltam, hogy egyszerűen hagyjam abba. Nem
merem. Nem akarom tudni, ha meghalt. Nem halhat
meg, és kész.
Az utunk során bebizonyosodott, hogy rengeteg
olyan lény létezik, amit mi, emberek, nem is
ismerünk, és igazán azokra sem mondhatjuk, hogy
ismerjük őket, amelyekkel találkoztunk már. Nem
érdekel az sem, ha Renmu meghal, mert valaki
visszahozza majd, valaki képes lesz rá, megteszi
nekem, mert nem veszíthetem őt el, ilyen egyszerű.
Az egyetlen ember, aki mindvégig komolyan vett, és
soha nem hazudozott nekem, mert nem tette, ő nem
tette, ugye? És nem érdekelnek a világ törvényei,
nem érdekelnek az élet törvényei, nem érdekel már
a hűség, a becsület, az önfeláldozás sem, mert akik
neveltek, az ellenségemmé lettek, és én csak azzal
törődöm, hogy az új küldetésem, ez az önző, csak
rólam szóló misszió sikerüljön. Mert igenis
megmentem Renmu életét, és persze mondhatom,
hogy ezt miatta teszem, de az igazság az, hogy ha
nem sikerül, fogalmam sincs, velem hogyan lesz
azután. Hogyan élem túl, ha ő nincs?
Megteszem az első, gyenge lépést a hegy lábától
felfelé kanyargó, kövekkel kirakott ösvények
egyikén. Csúszós és hideg a talpam alatt, csúszós és
hideg a levegő is. A sírokon és kőszobrokon megülő
nedves moha rám telepszik, behatol az
orrnyílásomon, a számon, belepi a torkomat és
tovább nehezíti a légzésemet. Vagy csak képzelem.
Olyan érzésem van, hogy tilosban járok. Olyan
érzésem van, hogy ezer és ezer szempár figyel, és ez
halálos idegességgel tölt el. Mintha vártak volna
rám, mintha követnék minden lépésemet, és félek,
így nem fogom érzékelni, ha megváltoznak az
árnyak, és már a nindzsák lesnek rám az égig nyúló
fenyők és a földet belepő kőépítmények közül. A
ködben halott csend honol, egy helyben áll a nyirkos
levegő, rátapad a bőrömre, a hajamra. Feláll a szőr a
hátamon.
Tovább vonszolom Renmut, már képtelen vagyok
némán lélegezni, az erőlködő nyögéseim
belehasítanak az erdő csöndjébe, elvesznek és
messzire szaladnak a fák között. Ez itt Japán
legnagyobb temetője, majdnem ezeréves, a singon
buddhisták alapították. Fanyar módon mégis itt
nyugszanak a történelmünk legnagyobb alakítói,
akik mind megpróbálták eltiporni a buddhizmust: az
erőszakos Oda Nobunaga és egykori szövetségesei,
egymás későbbi ellenségei, Tojotomi Hidejosi és
Tokugava Iejaszu, az első sógun. Az ő fiának,
unokájának és dédunokájának, a mostani sógun
felmenőinek is mind itt áll a mauzóleuma.
Végül mindenki itt köt ki, aki számít, holott egyre
biztosabb vagyok benne, hogy a sintoizmus az igaz
hit, amely nem téved: mindennek lelke van,
mindenben szellem lakik, mindenben ott a szándék
és az élet. Mi, emberek, sosem fogjuk irányítani a
világot. Sosem fogjuk átlátni a kötéseit. Sosem fogjuk
megérteni a teljes egészet.
Meg akarok pihenni egy pillanatra, mert bár a
simára taposott út egyenletesebb az eddigi
megpróbáltató erdei menetelésemnél, a meredek
hegyen olyan keserves tempóban haladok felfelé,
mintha megtorpant volna az idő. A bokám újra és
újra kicsavarodik, de tudom, hogy mennem kell
tovább, egyik lépés a másik után, mert ha megállok,
nem fogok többé elindulni. Azt sem tudom, pontosan
mit keresek, egyszerűen csak nem adhatom fel, nem
ennyivel a cél előtt. Ha így kell lennie, ennek a
hegynek a tetején fogok meghalni, Renmu mellett,
Japán legnagyobbjainak a feje felett. A lány, aki
mégsem tudta megváltoztatni a történelmet.
És akkor megérzem. Megváltozik az erdő,
megtelik jelenléttel. Hiába járnak az üldözőim
ugyanolyan hangtalanul, mint én máskor, tudom,
hogy utolértek, végül csak ráleltek a helyes útra, a
nyomaimra, itt vannak körülöttem.
Nem, nem, nem, nem, nem. Kérlek, segítsetek!
Kérlek!
Nem tudom, kikhez fohászkodom, nem vallom be
magamnak. Talán értelme sincs. Már majdnem a
hegy tetejére értem, mégis mire számítok, ki vagy mi
vár ott? A köd egyre sűrűbb, szinte áthatolhatatlan
falat képez előttem. Egyre jobban elveszek benne, és
ez adja az utolsó utáni lendületem. A nindzsák itt
vannak, de még nem láttak meg. Különben már a
nyakamon térdelnének.
Ahogy sötétedik, apró fények ébrednek a még
mindig körülöttem úszó, tejszerű masszába veszve.
Olyasmik, mint korábban az erdőt járó rókatüzek,
csak egészen a föld felett derengenek. Amikor
elérem az elsőt, letérdelek mellé. Egy pillanatra
megrázom a fejem és becsukom a szemem, majd
újra kinyitom. Sosem láttam még hato-no-hit.
Hallottam már világító gombákról, úgy tudom,
Sikokun élnek, de egyhez sem volt szerencsém,
amikor ott jártam. Renmu Sikokuról származik,
szóval úgy döntök, elfogadom őket iránymutatóként.
A küzdelmem olyan kilátástalan, hogy az ilyen kétes
alapú döntések is teljesen helyénvalónak tűnnek.
Füttyentést hallok, és tudom, hogy valaki a
nyomunkra akadt. A nindzsák szétszóródtak, hogy
átfésüljék utánam az egész hegyet, de most
újratömörülnek és hamarosan utolérnek. Tovább
igyekszem felfelé, gombától gombáig, ösvényről
ösvényre, mintha az égig érne ez a hegy és sosem
lenne vége az utamnak.
Már hallom a lépteket, a hangokat a sarkamban, a
túlerőnek nincs szüksége rá, hogy elfedje magát,
megtévesszen és elaltassa a gyanúmat. Én is zihálok,
hangosan kínlódok, menekülök, már kínozniuk sem
kell majd. Olyan legyőzött vagyok, amennyire csak
lehetek.
És akkor hirtelen oszlani kezd előttem a köd, a
szemem előtt kibontakozik belőle egy semmihez sem
hasonlító épület. Magas és kőből rakták, több emelet
is, akár egy igazi vár, de a formája nem hasonlít
azokra. A földszinti ablakai olyan hatalmasak, mint
egy szörnyeteg kitátott szája. Üvegből lehetnek,
amilyet még sosem láttam ezelőtt, csak olvastam
róla, mert homályosan át lehet látni rajtuk,
keresztülviláglik sok-sok gyertya fénye! A házat
tornyok és csipkék és cirádák díszítik minden
irányban, a kapujában pedig egy hatalmas borz áll.
Jukatát visel, és a kilincsbe kapaszkodik a
mancsával, ami szintén akkora, mint a fejem.
Az egész olyan, mint egy rémálom. Olyan
kétségbeejtő és mégis természetes.
– Segítség – suttogom, de a hangom száraz
recsegés csupán. – Segítség, kérem!
Összerogyok, a borz elém lép, a járása teljesen
emberszerű.
– Szállást keresnek?
A beszéde is.
– Szállást és védelmet – felelem sürgetőn, és
kibújok a hámból.
A borz odahajol Renmuhoz, elhúzza a takaró
ronggyá szakadt szélét az arcától, kicsit megböködi a
vállát.
– Ő rendben van, bejöhet.
Megkönnyebbülök. Akármi lesz is velem, ami
fontos, megtettem.
– Csak vigye be… gyorsan!
A borz a vállára kapja a zsinegeket, és könnyedén
arrébb húzza tőlem Renmut vagy egy méterrel. A
fájdalom belehasít a szívembe. Én már nem fogom
tudni, hogy mindent megtesznek-e érte, hogy életben
marad-e.
Hátrapillantok, és látom a nindzsák körvonalait a
sötétben. Utolértek. Bevégeztetett.
A borz visszafordul hozzám.
– Ha szerető, testvér vagy szülő, bekísérheti. –
Valószínűleg semmit nem olvas le az arcomról a
vereségen kívül, mert lassan, tagoltan folytatja. – Az
ember, aki sajátjaként felnevelte, együtt nevelkedett
vagy együtt él vele, bebocsátást nyer hozzánk.
Egy esély, hogy lássam, megmenekül-e. Egy esély,
hogy én is megmeneküljek. A nindzsák
felsorakoznak ugyanolyan távolságra a hátam
mögött, mint a borz előttem. Nem próbálnak
harcolni ellene, talán tényleg létezik valamiféle
paktum, csupán a válaszomat várják. Rövid
gondolkodás után rávágom:
– Igen. Vele élek.
Már semmi szégyenérzet nincs bennem emiatt,
inkább azt kívánom, bár igaz volna. Bár
mindkettőnknek járna még esély az életre. A borz
visszajön hozzám.
– Fiatal hölgy, ezek között a falak között nem
tűrünk el semmiféle hazugságot!
 Talán valami haszna mégis van annak a rengeteg
tanulásnak.
– Egy tanuki párja vagyok. Sosem hazudok –
fújtatom a maradék erőmmel, amilyen őszintén csak
tudom.
A borz lehajol, és megragadja az egyik csuklóm, a
karma beleváj a bőrömbe.
– Meglátjuk – feleli.
Miközben Renmuval együtt keresztülvonszol
minket a kapun, mint két rizseszsákot, farkasszemet
nézek a nindzsákkal, akiktől távolodom.
A borz odabent elereszti a kezem, és átlép
felettem. A szememre szorítom a tenyerem, ahogy
eláraszt a fény, a megkönnyebbülés és a kimerültség.
Hallom a kapu csapódását, a sürgölődő hangokat,
amik mind Renmu ellátásával foglalatoskodnak. A
szavak egybefolynak a fülemben, valami kellemes
meleg járja át a testemet, és rázni kezd a néma,
görcsös zokogás. Megcsináltuk. Megpihenhetek.
Percek telnek el így, vagy több is talán, a magam
ködös világába zárva. Aztán a másik kezem, ami a
testem mellett pihen, az alattam lévő puha, szőrös
tapintású anyagba markol. Sosem éreztem még ilyet.
Lassan oldalra fordítom a fejem, aztán az oldalamra
gördülök én is. Az anyag piros alapon színes
virágmintás, és az egész helyiséget beborítja, ami
nem kicsi. A sarkokban székek állnak, faragott
cirádákkal, díszesebbek, mint amiket valaha láttam,
és ezeknek nem az ülőrésze van a földön, hanem
négy hosszú, bütykös láb áll ki belőlük, ettől sokkal
magasabbak. A plafon is nagyon magasan van. Nem
is pontosan látom, mennyire, mert mindenféle
irányban, cikcakkvonalban kötelek szövik át faltól
falig a levegőt, és ezeken nyitott, színes
papíresernyők lógnak fejjel lefelé. Régi darabok, a
széleik megtépázva lifegnek, és ezek az egyetlen
hazai holmik itt, minden más olyan idegen.
Térdre küzdöm magam, és szembefordulok a
szoba végén található faborítású, magas pulttal. Az
új célom. Mocorgást hallok mögüle, úgyhogy oda kell
mennem, mert mostanra mindenki felszívódott
körülem, engem pedig az ajtóban hagytak egyedül.
Meg kell tudnom, hová vitték Renmut.
Erőlködve felállok. Egyik kezemmel a combomra,
másikkal a falnak támaszkodom. Azon is faborítás
van, a fejem felett fali karokban fáklyák égnek.
Előttem jobbra és balra két hatalmas, nyitott faajtó,
nem toló, hanem mint a bogarak szárnya, ide-oda
mozognak. Nem tudom, hová vezetnek, valami
szalonokba, ahol gyertyák borította hatalmas
körcsillárok lógnak a mennyezetről, de csak futólag
pillantok rájuk. Tovább araszolok előre, a pult felé.
Egyszer csak felemelkedik mögüle egy lány feje.
Pakol. Olyan, mint én, vagyis nem teljesen, mert
fekete a haja és rózsás a bőre, de emberkülsejű, a
pult tetején rendezkedik, aztán felnéz, rám
mosolyog, nem segít. Felakaszt a háta mögé néhány
kulcsot, mintha ez a hely valami furcsa és különös és
hatalmas szálloda volna, aztán visszamerül a
munkájába. A vendéglátásukat eddig elégtelenre
értékelem.
Nagyon lassan érek csak oda hozzá, ez a vastag,
süppedős anyag a talpam alatt megköveteli, hogy
emeljem a lábam és ne csak csoszogjak. Amikor
elérem, két kézzel kapaszkodok a pult szélébe,
gyakorlatilag ráborulok.
– Hol van a tanuki, akivel jöttem? – kérdezem
kiszáradt torokkal.
– Ó, hát jobban van, ez nagyszerű! – csicsergi a
lány. – Nem akartam tolakodni, amíg megemészti és
befogadja ezt a valóságot. Mire lenne szüksége?
 Még mindig olyan, mintha álmodnék. A szavak
minden udvariasság nélkül, csak úgy kibuknak
belőlem.
– Szomjas vagyok, és éhes és nagyon, nagyon
fáradt. De legelőször tudnom kell, mi van Renmuval,
így hívják…
– A párját?
Erősen megnyomja a szót. Nem értem, miért ezzel
vannak állandóan elfoglalva, de érzem, hogy fontos
nekik, hogy ezen múlik a maradásom. Ki tudja, a
nindzsák talán odakint állnak, és várják, hogy mikor
tessékelnek ki engem a kapun. Most, hogy Renmut
biztonságba helyeztem, egyre erősebben éledezik
bennem a saját élni akarásom is. Büszkén kihúzni
persze több okból sem tudnám magam, úgyhogy
inkább egy szemérmes pislogással próbálkozom.
– Hamarosan már a felesége leszek, úgyhogy
azonnal vigyen oda hozzá! – Nem hangzik
hazugságnak. A szavak könnyen folynak ki a
számból, talán mert egyszer már voltam Renmu
kereskedőfigurájának álmenyasszonya. Ha ezzel
megerősítem a pozíciómat, még férjemuramként is
hajlandó leszek emlegetni őt az itt lévők előtt. A
körülmények ellenére is elmosolyodom picit a
gondolattól, hogy mennyire tetszene neki, ha
ilyesmivel bosszanthatna.
A lány is mosolyog, aztán egy pislogásnyi idő alatt
a szemem láttára átalakul. Továbbra is kimonót
visel, de az arca megnyúlik, a haja eltűnik, a színe
olyan hófehérre vált, mint az enyém. Mégis
gyönyörű.
Egy kicune. A szeme vörös, de vörös festékkel van
kihúzva a füle pereme, a szeme csíkja, sőt az orrától
is vezet egy vonal egészen a homlokáig. Ha ez valami
próba, nem szabad elárulnom magam. A
természetfelettivel élek, a természetfelettinek kell
számomra természetesnek lennie.
Néhány másodpercig csak nézzük egymást, de azt
hiszem, nyertem. A rókalány elfordul tőlem, és
leakaszt egy kulcsot.
– Az emeleten van a szobájuk. Felkísérem a
társához, akit már gondjainkba vettünk, aztán
küldetek mindent, amire önnek szüksége lehet.
Hálásan bólintok. A szobáig tartó utat alig
érzékelem. Lépcsők. Még lépcsők, mert ezen a
hegyen mindig lehet még magasabbra és
magasabbra menni. Hosszú, széles folyosó.
Ugyanolyan hosszú, széles, süppedős anyaggal
borítva. Szédülök. A kicune megtámaszt.
Amikor belépek a szobába, az is hatalmas és
különös, mint az épület többi része. Itt is csak a
plafon alatt átlósan több sorban kikötött zsinegen
függő szakadt lampionok ismerősek, amelyek lángja
sejtelmes, színes félhomályba vonja a helyiséget. A
kicunék világító fénygömbjeire emlékeztetnek.
Minden bútor és az ágy is lábakon áll, sőt utóbbi
oldalából magas, faragott rudak nyújtózkodnak
felfelé, valamiféle csipkeháló lóg a tetejükről. Most
félrehúzták, Renmu nagy párnák között, az ágy
közepén fekszik, körülötte három másik tanuki
tevékenykedik. Olyanok, mint ő, és ez megnyugtat.
Ellátják a sebeit, csöpögtetnek rá valamit,
határozottan úgy tűnik, értik a dolgukat.
Odalépek hozzájuk, nekitámaszkodom az egyik
rúdnak, hogy véletlenül se legyek útban.
– Kik vagytok ti? És miféle hely ez? – kérdezem
megbabonázva.
– Itt van minden, ami az embereknek már nem
kell – hangzik a válasz a rókától a hátam mögül. –
Most pihenjen. Hozok…
Bármit is akar hozni, én azt már nem tudom meg.
A szoba lassan körbefordul velem, én meg hiába
kapaszkodok, lecsúszok a faragott rúd mentén, és
álomba merülök az ágy lábánál a földön.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Hasogató fejfájásra ébredek, a szám teljesen

kiszáradt és összeragadt. Nehezen nyitom ki a
szemem, de amikor megteszem, inkább becsuknám.
Mi a…? Egy idegen szobában vagyok.
Jobbra nézek. A hatalmas, opálos üvegablakokon
betűz a fény, hunyorognom kell. Balra nézek. A
püffedt, fehér tollcihák között majdnem teljesen
elvész Szorana fehér bőre és haja. Majdnem, de
mégiscsak mellettem fekszik az ágyban. Ez…
roppant különös.
Felülök és előrebámulok, próbálom befogadni a
környezetem. Egyetlen szóval azt mondhatom,
zsúfolt. Ha jól látom, ebbe a szobába menekítették a
teljes angol és portugál kereskedelmi flotta összes
giccsét és csecsebecséjét, miután a sógun kiebrudalta
őket az országból. A magasba pillantok, aztán
köszöntésül intek a mozdulatlan lampionoknak. Úgy
látszik, itt vannak az öreg és megunt emberi tárgyak
is, amelyek idővel lélekre tettek szert. Semmi kétség,
a menedékben vagyok. Vajon mennyi idő telt el?
Beleszimatolok a levegőbe, és az ételek illatától
beindul a nyáltermelésem. Megpróbálok finoman
felkelni az ágyból, de a megfáradt rugók ellenkezve
tiltakoznak minden mozdulatom ellen. Hiába teszik,
elszánt vagyok. Átnézem a testem, itt-ott akad némi
heg meg szőrhiány, de egyébként újjászülettem.
Szorana hümmög álmában, nem ébred fel.
Felemelem a talált köntöst az ágy végéből, és
vállamra vetem a pizsamanadrág fölé. Minden csupa
selyem rajtam, idegen ruhák, szintén régi, de szépen
karbantartott holmi.
Az ablakhoz lépek, ahol egy kis kerek, intarziás
asztalon vizet találok kancsóban, és két poharat, meg
mindenféle finomságot: bogyókat és gyümölcsöket
egy tálban, szárított-sózott szardíniát és rákot egy
másikban. Van egy harmadik tál is, ebben is víz áll,
és egy rongy, talán erről csepegtettek folyadékot a
számba, amíg nem voltam magamnál. Leereszkedek
a süppedős székbe, és minden edényből kiszolgálom
magam, nagyokat kortyolok és közben mindent
befalok, míg az alvó Szoranát figyelem
tanácstalanul, akinek már csak az orrától fölfelé
látszik ki az arca és a haja a takarók alól.
Ő hozott ide. Nem tudom, hogyan csinálta.
Emberfeletti megerőltetés lehetett, keményebb, mint
kibírni, hogy keresztülrepítettem a tenger felett, és a
tény, hogy utána bejutott, hogy ezeken a falakon
belül maradhatott, ugyancsak gyanúra ad okot. Hogy
ki vagy mi lehet ő, az már közvetlenül a nindzsák
érkezése előtt is megfordult a fejemben. Akkor sem
találtam a választ.
A karmaim belevájnak a karosszék karfájába.
Gyűlölöm a nindzsákat azért, amit tettek. Akkor is,
ha Szorana történetesen hazudik nekem néhány
dologban. Nem érdekel. Ahogy kihasználták, ahogy
odadobták valakinek, ahogy elhitették vele, hogy
tartozik ezzel, az igaz volt. Hallottam a hangján.
Ahogy az is, ahogy aztán az egészet a szemem láttára
visszavonták, az áldozatát semmissé tették, őt meg
összetörték. Hát, nem törték össze eléggé. Mert ez a
lány legyőzhetetlen. Talán nincs is benne semmi
titok, talán csak ilyenné tette az élet. Az élet, ami
egyáltalán nem igazságos és legtöbbször megterhelő,
de most is épp abban gyönyörködök, hogy mennyi
szenvedés árán milyen csodákra képes.
Szorana, mintha megérezné, hogy nézem,
mocorogni kezd, kivillan az egyik lábfeje a takaró
alól, aztán kinyitja a szemét is, mikor riadtan a
mellette lévő üres helyhez kap. Aztán felül, és
körülnéz a szobában. Megállapodik rajtam a
tekintete, és mintha megnyugodna attól, hogy
megtalált. Az életemre, mennyire különleges! Már-
már ijesztő, ahogy a közelsége elgyengít.
– Felkeltél – szólal meg zavartan, de
megkönnyebbülten. Mégis olyan furcsa távolság
születik köztünk, mintha évek óta nem találkoztunk
volna. A nyakáig húzza a takarót, alig látszik ki alóla
a piros virágos hálóköntöse, de nekem így is
megakad a szemem azon a ponton, a vállán, ami
kibukkan az ágynemű alól.
– Fel. – Visszairányítom a tekintetem az arcára. –
Mi történt?
– Megszöktünk. Ide hoztalak.
Elképesztő!
– Egyedül.
– Nem csak az enyém érte a dicsőség. Rókatüzek
segítették a menekülésünket. – A fekhelye melletti
éjjeliszekrényen álló tálkához nyúl, kivesz belőle egy
szilvát, és rágcsálni kezdi. – Úgy okoskodtam, ha a
nindzsáknak nem tetszik ez a hely, neked csak jó
lehet. Tanukik gyógyítottak. Valami… tanukis
dolgokat csináltak rajtad, azt mondták, mire
felébredsz, teljesen rendben leszel. Ennek már egy
hete.
Egy hét, nem semmi! És Szorana még itt van.
Megmozgatom a karom, mutatom, hogy jobb, mint
új korában. Közben rájövök, hogy mi az, ami
majdnem annyira különös, mint Szorana maradása.
– Te kjúsúi dialektusban beszélsz. Most először.
 – Igen. – A tenyerébe köpi a magot, és
visszahelyezi a szekrénykére, mielőtt a szemembe
néz. – Onnan származom. Kumamotóból.
Ez megmagyarázza, miért Sikokun át indult
Szakaiba. De nem tudom, mi okból fedi fel most
előttem az igazat. Vagy inkább azt nem tudom, miért
nem fedte fel már korábban. Bosszant. Megerősíti,
hogy bármit is akartam hinni, Szorana még mindig
rejteget ezt-azt.
Kelletlenül megrándul az arcom, ahogy
válaszolok.
– Tényleg, emlékszem rá. A nindzsák említették. –
Fenébe. Majdnem elharapom a nyelvem, azonnal
megbánom, hogy ezt kimondtam. Szorana lesüti a
szemét és elfordítja az arcát. Ha erre emlékszem a
nindzsákkal folytatott vitájából, tudja, hogy
emlékszem a többire is. A rohadt életbe. Nem ezt
akartam. Semmi közöm hozzá. Megnyerni próbálom,
nem megbántani! Igyekszem elterelni a figyelmét. –
És itt vagy. Bejutottál a menedékbe és itt is maradtál.
Velem.
– Két napig egyfolytában aludtam. Azóta várok
rád. – Az utolsó két szó olyan imádni valóan hangzik
a szájából, hogy újra meg kell kapaszkodjak az
ülőhelyem karfájában. Kérdőn oldalra biccentem a
fejem. Öt napja nem ment tovább nélkülem, pedig
eddig mindig elképesztően sietős volt a dolga. Erre
vesz egy nagy levegőt. – Azért lehetek itt, mert azt
mondtam, hogy a szeretőd vagyok. Nem próbáltam,
de valószínűleg nem is mehetnék el, amíg nem
igazolod, hogy joggal jöttem be. – A döbbenet
nyilvánvalóan kiül az arcomra, mert tördelni kezdi a
kezét. – Sajnálom, hogy megint hazudtam, én csak
rettenetesen fáradt voltam. Tudni akartam, mi
történik veled. És bármilyen szégyenteljes is,
rájöttem, hogy nem állok készen a halálra, a
nindzsák meg körbevették a helyet, és…
 Felemelem a kezem, mintha legalábbis
megérinthetném a szobának ebből a távoli
szegletéből.
– Ne, kérlek! – Fáj így látnom. Gyűlölöm a
szamurájokat is, meg a nemes elveiket, amikkel
belemásztak a fejébe. – Nincs szükséged semmiféle
magyarázkodásra, természetes, hogy nem állsz
készen a halálra, ne is állj rá készen! Ez így normális.
– Hatalmasat nyelek és felállok, a láthatatlan súly
lenyomja a vállamat. Én elég sokszor készen álltam a
halálra, tudom, milyen az, de most nem ez telepszik
rám. Elfordulok és kinézek az ablakon, hátha
Szorana nem veszi észre a gondterheltségemet.
Ennek a helynek kifinomult hazugságszűrői vannak,
de nem akarom őt előre megrémíteni. Nyertünk egy
hetet a nindzsákkal való találkozás után, és a végén
lehet, hogy a jókaiok tépnek minket szét. Igyekszem,
hogy a hangom könnyednek hangozzék. – Majd
közösen kitalálunk valamit erre is. Annyi mindent
megoldottunk már együtt, nem igaz?
– Én már kitaláltam.
Megpördülök a sarkamon. Egy pillanatnyi
csalódás éled bennem, amiért a „közösen”, az
„együtt” már nem igaz, de Szoranának öt nap előnye
van hozzám képest az ébrenlétben, sejthettem volna,
hogy nem pihenésre használta az ittlétet. Nem
hibáztathatom emiatt, sőt. Elismerésre méltó.
– Nocsak – vonom fel az egyik szemöldökömet
somolyogva.
Szorana az ölébe ejti a kezét, aztán felpillant, az
ágy egyik oszlopáért nyúl, és térdelésbe húzza magát
a takaróján. A fehér combja kivillan a kimonó
fazonú selyemköntös alól, én meg kicsit elveszítem a
fejem, miközben magamba szívom a látványát.
– Új alkut szeretnék veled kötni.
 Azt hiszem, megtántorodok, miközben erőszakkal
felemelem a tekintetem a lábáról. Szorana félig
megbúvik a baldachint tartó díszítőelem mögött, és
nekem nincs jó érzésem ezzel kapcsolatban. Sőt, az
ösztöneim azt üvöltik, hogy vetődjek keresztül az
asztalon, lökjek félre mindent az utamból, aztán
vessem magam rá, és tapasszam a tenyerem a
szájára. De nem akarok vele úgy viselkedni, mint egy
állat, főleg, hogy annyi mindenen van túl. Az üzlet az
üzlet. Figyelmen kívül hagyom a kellemetlen
bizsergést a gerincem tájékán, és magamra öltök egy
barátságosnak szánt mosolyt.
– Nem egyeztettünk erről a dologról, szóval ha
esetleg óvatosan körülírnád, anélkül, hogy
kimondanád, megbeszélhetnénk, mi lenne a jó
stratégia…
– Nincs stratégia. Azt akarom, hogy tegyél a
szeretőddé.
Valami szűkölő csuklásféle hagyja el a torkom.
– Mi?
– Töltsd velem az éjszakát. A valós alakodban. Ezt
kérem.
Csak hápogok és nem igazán kapok levegőt, a
szoba összes csicsás bútora a fejem fölé tornyosul és
összenyom.
– Neked elment az eszed!
Szorana szeme megbántottan elkerekedik. Jó,
talán kicsit nyers voltam – nem először –, de miről is
alkudozunk? Le akar velem feküdni azok után,
amiken keresztülment? Úgy értem, jó ég, egy ideje
már semmi másra nem vágyom, mint hogy benne
legyek ebben a nőben, de a valós alakomban? Egyik
szörnyeteg után a másik, és ő azt gondolja, hogy
ebből trauma nélkül távozhat? Szamurájokról és
hősökről álmodozik, az ég szerelmére! Én nem
vagyok egyik sem! Én nem tudom megadni, amit
szeretne, mert csak egy jókai vagyok, egyike a
lényeknek, akiktől ő viszolyog, akiket merőben
különbözőnek tart az emberektől…
– Renmu! – Kilök a gondolataimból a váratlanul
erősen csengő hangja, és felkapom rá a fejem. – Én
rángattalak bele ebbe az egészbe, kihasználtalak,
mindenféle bajba sodortalak, és megbántam!
Őszintén megbántam!
Tárgyal velem. Elképesztően dühös vagyok.
Kívánom őt. Az új alku beleég a lelkembe. Persze
hogy sokkal inkább ezt akarom, mint elcipelni őt
Szakaiba ásni! Mindennél jobban akarom. Ráadásul
így megmenthetem az életét. Üzletből. Undorodom a
szótól, nem érdekel, mennyire logikus és kézenfekvő
az elgondolás.
– Elég lett volna a bocsánatkérésed, nem kell,
hogy a testeddel kompenzálj!
Úgy néz rám, mintha pofon vágtam volna. Én
pedig mocskosul szégyellem magam. De ő összeszedi
magát és higgadtan folytatja.
– Ez… talán jogos felvetés, de tévedsz. Ellenem
szól, amit megtudtál… a múltbéli ügyemről, de
tudnod kell, hogy ez még csak nem is hasonlít arra.
Fel akarlak menteni az eredeti, kicsalt kötelességed
alól valami olyannal, ami mindkettőnknek jó
lehetne… – Lehull róla az összeszedettség álarca és
elcsuklik a hangja. Jaj, ne, csak ezt ne! Könnybe
lábad a szeme. Eleinte sosem sírt. Most meg
állandóan és mindig miattam. Átszelem a szobát, és
magamhoz ölelem. Egészen belebújik a
mellkasomba, a bundámba, úgy szipog tovább,
szorít, kapaszkodik belém. – Tudom, hogy működik
az alku. Tudom, hogy nem tudod elfogadni, ha nem
érzed jobbnak az eredeti egyezségünknél, hogy nem
kényszeríthetlek semmire, ezért mertem felajánlani.
És most nem titkolok el semmit, mint először. Tény,
hogy ez megmentene engem a hazugságom
leleplezésétől, a lehető legegyszerűbb módon, de
nem erről van csak szó! Szabadon akarlak engedni,
és el szeretnék tőled búcsúzni, mielőtt különválnak
útjaink. Csak… emlékezni akarok rád. Feledni a sok
rosszat valami jóval. Akkor is ezt kérném, ha nem itt
lennénk.
A szívem mindjárt keresztülüti a bordáimat. Ez
őrület! Felemelem Szorana állát, és letörlöm az
ujjammal a könnyeit. Beleveszek a cseresznyevirág
szemébe.
– De miért így? Miért nem kellett a szamuráj?
– Én már nem akarok több hazugságot, Renmu. A
szamuráj nem létezik, te igen. Elfogadom az összes
külsődet, mert az is hozzád tartozik, és én mindet
ismerni szeretném. De a legigazibb énedet akarom
magamnak, azt a valakit, aki mindig kíméletlenül
önmagát adta nekem. Ne nézz rám ezután se úgy,
mintha törékeny lennék, ne óvatoskodj velem, és ne
akarj megmenteni se, ha elfogadod az ajánlatom,
már nem a feladatod életben tartani és vigyázni rám
Szakaiig!
Nem, nem a feladatom, de most már mindennél
jobban ezt szeretném tenni. És ki beszél itt
Szakairól? Azon túl és mindig. Már nem hiszem azt,
hogy hazudik nekem, nem hiszem, hogy nem csak
egy lány, aki képes engem elfogadni, aki képes
megbocsátani, akit szeretek.
A sok gondolatfoszlány a kábult lázálmaimból
egyszerre tolul fel az emlékeimben, és a szavak
egymással viaskodva próbálnak kitörni a számon.
– Szorana, nem is tudom, hol kezdjem! Bocsáss
meg nekem mindent, amit mondtam, amit
gondoltam, amit tettem… A vihart, főleg a vihart, de
azt is, hogy az emberektől nem védtelek meg, soha
nem fogom tudni meghálálni neked, hogy nem adtad
fel, hogy elhoztál ide és megmentettél…
Az én nyugodt égboltom kitisztulva mosolyog
rám.
– Csak mondd meg, hogy akarsz-e velem új alkut
kötni!
A válasz teljesen őszintén és gondolkodás nélkül
szakad ki belőlem.
– Persze hogy akarok!
– Akkor állapodj meg velem! Egy csókkal.
És boldogan megteszem. Nekinyomom az orromat
az övének, a szám magától elnyílik, a nyelvünk
egymásra talál. A szemfogam karistolja az állát, a
finom, puha bőrét, és visszahúzódnék, de ő nem
engedi, éhesen fogadja a közeledésem. Azt, ami
igazából vagyok.
A hevessége emlékeztet arra a régmúltnak tűnő
estére a tokusimai szállodai szoba ajtajában, de
sokkal több akarat van benne, és sokkal kevesebb
kétségbeesés. Beletúr a bundámba, a vállamba mar,
a karmaimmal bejárom a ruhán keresztül a hátát.
Igyekszem finoman csinálni.
Sosem érintettem még nőt a valós alakomban, de
most elhiszem, hogy ő nem a szamurájra vágyik,
hanem csakis rám. Hogy amikor a szigeten a választ
kerestem a kérdésre, milyen férfit szeretne
magának, és a csupaszságomat hozta fel ellenem,
már akkor erre próbált célozni.
A szám lecsúszik a nyakára, a verőere lüktet a
fogam alatt, az orrommal végigcirógatom az
állkapcsa vonalát. Tisztafürdővíz- és
mosottágynemű-illata van. Újra csókolom.
Nagyobbra nyitom a szám, szinte bekebelezem,
végignyalom a bőrét. Vágyódó, fájdalmas
elégedettséggel nyög fel, de én azonnal tudom, hogy
baj van, megérzem a vére illatát: megsebeztem a
szemfogammal.
Eltolom magamtól, és amikor már látom is a
kibuggyanó cseppet, az olyan érzés, mintha
elveszíteném a lábam alól a talajt és csak zuhannék.
Szorana meglepetten néz rám, ahogy azt az egyetlen
pontot bámulom a füle előtt. Odanyúl, hogy
megnézze, mi az, de csak elkeni és szétmaszatolja a
vért, most már a nyakára is jut belőle a három ujja
húzta csíkban.
– Nem fáj – mondja riadtan, és teljesen felemészt,
hogy félelem ül a szemébe. Tőlem.
Hátralépek egyet, és elemi erővel végigsöpör
rajtam a kétségbeesés. Mit is hittem? Ostobaság, nem
is, felelőtlenség volt azt gondolnom, hogy nem
emberként is jó lehetek neki! Kinyitom a számat, de
először nem is jön ki rajta hang. Újra kell
próbálkoznom.
– Bocsáss meg! Tudom, percek óta ezt
ismételgetem, és semmitmondón hangzik, amikor
gyakorlatilag megharaptalak…
– Nem haraptál meg. Csak egyetlen picike
karcolás.
– De vérzel. Én… veszélyes vagyok rád.
– Nem vagy veszélyes. Fejezd be az
önmarcangolást, nem történt semmi!
Nem tudom elhinni a könnyedségét. Odaugrok az
ágy oldalához, felkapom a fehér takaró egyik
csücskét, hogy azzal itassam fel a vért, de Szorana
hirtelen elhúzódik előlem. A könnyedség talán csak
udvariasság. Leejtem a kezem, amikor rájövök, nem
akarja, hogy hozzáérjek. Gyorsan összeszedem
magam, elvégre igaza van, úgyhogy felé nyújtom a
takarót, és a saját arcomon mutatom meg neki a
sérülés helyét.
 Nem veszi el, nem is törölközik meg. Somolyog. És
amikor látja, hogy nem próbálom istápolni,
visszamászik hozzám, átöleli a derekam, és a
mellkasomra támasztja az állát, úgy néz fel rám.
– Szerintem jól van ez ott, ahol van. Csodás
bizonyíték. Mit szólnál, ha az alkunk beteljesítése
előtt ma megmutatnánk mindenkinek, milyen jól
vagyunk, és az étkezdében ennénk? Van egy
hatalmas terem a földszinten. Az összes itt
tevékenykedő lény egyszerre láthatná, hogy
megjelöltél magadnak és a tiéd vagyok.
A fejem újra hasogatni kezd, de most úgy, mintha
Szorana egy baltával sújtott volna le rá. Elhátrálnék,
de sajnos mögém került az ágy egyik oszlopa.
Úgyhogy csak leoldom magamról Szorana hátam
mögött összekulcsolt kezét.
– Te azzal akarsz parádézni mindenki előtt, hogy
bántottalak? Hogy egy vadállat vagyok?
– Renmu, te jó ég!
Bosszankodva, kicsit lenézőn pillant rám. Mintha
kerékkötője lennék a tökéletes tervének, a
megmenekülése kulcsának. Hát nem leszek.
Megfogom a két vállát és félretolom az utamból.
– Igazad van, ne haragudj. Az étvágyam ugyan
elment, de szomjas, az vagyok. Előremegyek.
– Renmu! – Nem nézek rá többet, de mire elérem
az ajtót, még egyszer utánam kiált. – De hát
megegyeztünk!
Erre már visszafordulok. Bár megfeledkezhetnék
róla. De ennél jobb ajánlattal ezer év alatt sem tudna
előállni. Ha beledöglök sem mutathatom ki felé,
mennyire remegek érte. Kihúzom magam és
meghajolok inkább.
– Az egyezségünk az éjszakára szól. Addig, ha
megbocsátasz.
 Mi tagadás, értékelem az európai ajtókat. Ezt
például most olyan hatásosan bevágtam magam
mögött, hogy az egész emelet beleremeg.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Néha úgy érzem, Renmu és köztem a legnagyobb

különbség, hogy nem egy nyelvet beszélünk. Mi a
fene történt itt az előbb? Mostanra a szamuráj és a
tanuki is faképnél hagyott! És ennek hatására most
nem szégyent és megaláztatást érzek, hanem
elképesztő dühöt!
Egy egész órát várakozok, számolom a perceket,
hátha Renmu belátja a saját bolondériáját, és lesunyt
füllel visszakullog hozzám. De mivel ez nem történik
meg az általam kiszabott időn belül, a szekrényhez
rontok, és az indulataim ellenére megpróbálom
belőle nyugodt mozdulatokkal, két kézzel kiemelni a
papírba csomagolt valódi kimonót. Lefektetem a
földre, letépem magamról a hálóköntöst, aztán
felkapom az alsóinget, rá az alsóruhát, és remegő
ujjakkal rögzíteni és csomózni kezdem a zsinórjait.
Ezek a darabok nem ostoba varázslatok csupán,
hanem igazi ruhák, amelyeket itt kaptam.
Ez a hely… ez a hely tényleg természetfeletti. Vagy
csak valahogy kívül kerültem azon az alárendelt,
mindig adós szerepen, amiben gyerekkorom óta
éltem. Pedig itt is vendég vagyok, ráadásul a
Renmuval kötött alku teljesítéséig csak egy hazug
vendég. Az elmúlt héten mégis minden érzésemet a
helyére tettem. Napokon át csak gondolkodtam.
Számba vettem mindent, ami történt. Elejétől a
végéig és vissza. Letisztáztam jót és rosszat.
Boldog voltam, hogy Renmu magához tért. Igaz,
féltem is a pillanattól, elvégre most már minden
titkomat ismeri. De úgy voltam vele, hogy vakmerő
leszek, és egy gyors ajánlattal legalább azonnal
megtudom, mennyire bántja, amit egy másik férfival
műveltem. Persze, számítottam rá, hogy neki kevéssé
az „amit”, inkább az „amiért” okozhat majd gondot.
De kockáztattam. Mert azt hittem, soha nem fogok
túllépni azon az éjszakán, és mert Renmunak
köszönhetem, hogy maradt bennem vágy,
kíváncsiság, bátorság, hogy mégis megtegyem. Ha
nem fogadja el az alkut, kértem volna helyette egy
kimonót, ahogy már az elejétől kezdve ajánlgatja, és
azonnal elindultam volna a tükörért. Igen, ezt is
elhatároztam: megkeresem a tükröt, végigcsinálom a
küldetést, mert biztos vagyok benne, hogy nem
tévedtem, hogy igenis azt a feladatot teljesítem,
amivel a mesterem megbízott, és tudni akarom,
miért. Azt remélem, ha majd megtalálom és a
kezembe veszem a tükröt, valahogy minden a
helyére kerül. Érteni fogom. Kideríthetem, miféle
politikai játszma lökött Szugijama karjaiba a torka
elvágása helyett.
Így azonban… Így, az új alku fényében, most, hogy
biztosan tudom, Renmu ugyanúgy akar engem,
ahogyan én őt, csak pusztán egy fafej, a
küldetésemnek várnia kell még egy további napot.
Elsőként megmondom annak az ostoba
nyestkutyának a magamét!
Elkészülök, megvannak az utolsó simítások is.
Felöltöttem a kimonómat, és az eltelt idő meg a
finom, aprólékos munka ellenére nem lehiggadtam,
hanem még inkább felpaprikáztam magam. Mit nem
ért azon, hogy az alkunktól függetlenül kifelé is
bizonyítanunk kell az együttlétünket?
Magam felé rántom a kilincset, alig tudok
félreugrani előle, majdnem megüt. Sosem fogom
megszokni, hogy itt nem oldalra csúsznak, hanem
befelé nyílnak az ajtók, de meg kell hagyni, igencsak
bírják a gyűrődést.
A szűk ruhában sietve végigtipegek a folyósón,
aztán le a lépcsőn. Mostanra jól ismerem a járást. A
fogadótérben Hotaru gicune tartózkodik, az a
kicune, akivel az első estén és azóta mindennap
találkoztam. Most is a lány alakjában van, de a fülek
fel-felvillannak a hajában, mintha időnként
elkalandozna, és ilyenkor átütnének a valós teste
részletei az álcáján. Nem is értem, miért visel álcát,
talán csak miattam, hogy ne én legyek itt az egyetlen
ember. Szelíd természet, kinézek belőle efféle
kedvességet.
Meghajolok felé, ő pedig elmond egy gyors
üdvözlést, aztán továbbsietek az étkezőbe. Örülök,
hogy láttam, minden alkalommal emlékeztet rá,
hogy a fehér bunda és a vörös szem is lehet csinos.
Ha ő az lehet, talán én is. Renmu igenis örülhet az
ajánlatomnak, nem kéne duzzognia!
Próbálom felszívni magam ezzel az újsütetű
önbizalommal, mire belépek az étterembe. Itt még
csak ritkán jártam, pusztán belestem, mert az
ennivalómat mindig a szobánkba kértem, nem
akartam egy percre sem magára hagyni a
gyengélkedő betegemet. Mintha megérdemelné.
Furcsa helyiség ez is, ahogy itt mindegyik. Idegen,
vaskos bútorok vannak ebben is, az egyetlen japán
elem a sok régi, itt-ott szakadt paraván, amely
elválasztja egymástól az asztalokat, hogy a vendégek
ne lássanak egymásra. Olyan az egész, mint egy
labirintus, ezek között kukucskálok, próbálom úgy
meglelni Renmut, hogy ne pillantsam meg a
mindenféle különleges lény papírfal mögött
rejtőzködő alakját. Mostanra hajlok elhinni, hogy
valóban nem támadnának sem rám, sem egymásra
ezen a területen, de azért néhány kitört és
meghegyezett széklábbal az ágyunk alatt alszom. Én
törtem ki őket. A biztonság kedvéért.
Végre észreveszem Renmut, és egy pillanatra
elönt az izgalom, mielőtt helyére kúszik a csalódás. A
helyiség egy távolabbi pontján ül egyedül, egy
sarokba tolt asztalnál, egy keskeny csíkon két
paraván között éppen rálátok. A reggeli köntös
nyitottan lóg a vállán, a mellkasa buja szőrzete
teljesen szabadon. Egy étkező vendégéhez képest
ápolatlan hatást kelt, de hát lábadozik. Hintázik a
székén, és arra viszont nincs mentségem, hogy előtte
egy méretes kerámiaüveg és egyetlen, hozzáillő
pohár áll.
Már éppen megfordulnék, hogy keserűségemben
eliszkoljak, amikor észrevesz és felém int. Erőt
veszek a tagjaimon, és odakerülgetek hozzá. Azt
mondta, már nem iszik, és remélem, most
megsemmisíti a pillantásom, amit közte és az üveg
között járatok.
De vigyorog. Átkozottul vigyorog, és nem tudom,
minek örül!
– Egy barom vagy – közlöm vele.
– Ó, a régi szép idők – mormogja. – Szeretem, ha
haragszol. Az mindig olyan őszinte.
Ez talált. Abban a pillanatban a hátam mögé
érkezik valaki. Megfordulok, és istenek, segítsetek,
egy tengu az! Majdnem kilépek a papucsomból, de
Renmu keze megállít, elkapja a derekam és megtart.
Nem is tudom, melyikkel kezdjek előbb valamit. Még
csak képeken láttam efféle bajkeverő démont, vörös
a feje és hatalmas az orra, ezt leszámítva akár ember
is lehetne, ha nem pihenne majdnem földig érő,
fekete szárny a hátán. Sosem fogom ezt megszokni,
de nem bámulhatom, mert engem sem bámul itt
senki, ahogy az emberek szokták tenni.
Meghajol felém és a legudvariasabb nyelvezeten
így szól:
– Esetleg a kisasszony is csatlakozik az asztalhoz
vacsorára? Mert akkor azonnal hozok egy
pluszszéket!
Az asztalra nézek, ami körül tényleg csak egyetlen
ülőhely van, aztán Renmu elégedett ábrázatára,
aztán vissza a felszolgálóra, akinek beszéd közben
kivillannak széles lapátfogai, mintha egy ló szájába
néznék. Igazán nem tűnik démoni természetűnek,
noha a háborúk előhírnökének tartják. Elkapom róla
a pillantásom, a szakés üvegre meredek, és még
mindig nem tudom, mit válaszoljak, mert nem
igazán vacsorázni jöttem, és ettől a látványtól a
maradék kedvem is szertefoszlik.
Renmu helyettem cselekszik. A karja szorosabban
öleli a derekam, belém kapaszkodik, aztán
egyszerűen az ölébe ránt.
– Semmi szükség még egy székre, elférünk, nem
igaz, szépségem? – Ott ülök a kemény combján, és
levegő után kapkodok. – Meg aztán én nem is eszek,
nincs az étlapon semmi olyan, amit most hirtelen
megkívántam. – Arra eszmélek, hogy a nagy tenyerét
végighúzza a térdemtől indulva felfelé a combomon,
aztán türelmetlenül dobolni kezd rajta. A pincér
előtt! Akit most nagyon is emberinek érzékelek, egy
idegennek, akárhogy néz is ki. Összeakad vele a
tekintetem, de az ő arca rezzenéstelen marad.
– Akkor csak egy étlapot hozok – mondja, majd
meghajol és távozik.
Renmu azonnal elenged, ahogy nincs közönsége.
– Újabb csodás bizonyíték – súgja a fülembe
gúnyosan. Egy kicsit elszégyellem magam, de azért
ott maradok az ölében.
– Figyelj…
Az üveg felé bök.
 – Most már kitisztíthatod a sebed, remélem,
elegen látták.
Ó. Az arcomhoz kapok, érzem, hogy rászáradt
már a vér. A fenébe! El is feledkeztem róla. Nincs
nálam zsebkendő, hogy belemártsam az italba, és
természetesen szükségét sem érzem, hogy
fertőtlenítsem magam, mintha veszett kutya
harapott volna meg. Nem így akartam lejönni,
miután annyira megbántottam vele Renmut.
Tényleg. Én csak…
Lehet, hogy túlságosan el voltam foglalva a
magam gondjaival és a magam kisebbrendűségi
érzésével ahhoz, hogy eléggé odafigyeljek rá is. Nem
hittem, hogy egy mindig olyan fesztelen valakiben,
mint ő, tényleg valós félelmet kelthet a saját
természete. Nem hittem, hogy tényleg olyan
szörnyűnek láthatja magát… Vagy hogy én nem
mutattam még ki eléggé, hogy cseppet sem látom
már annak.
Körülpillantok az étkezőben, de senkit sem látok a
vendégek közül a paravánok túloldalán. Egy-egy
árny, körvonal felsejlik ugyan itt-ott a szakadások
mentén, de nem látom, kik ülnek a túloldalon, olyan,
mintha magunk lennénk. Lesütött szemmel közelebb
csúszok Renmuhoz a combján. Visszafogom magam,
hogy ne túrjak bele a bundájába, pedig kedvem
lenne hozzá, de érzem magamon a figyelő tekintetét,
és ez zavarba hoz. Az ágyéka is, amihez
odaaraszoltam, de úgy csinálok, mint aki észre sem
veszi, merre helyezkedik. Talán ideje, hogy
eloszlassak minden kétséget afelől, hogy akarom őt.
Hiába mondtam már, a szavaim sokszor hazugok, és
ezt tudja rólam. Azt is, hogy megteszem, amit nem
akarok, ha úgy kívánja a szükség. De boldogságot
nem tudok színlelni, sőt. A valódi boldogságot soha
nem is kerestem. Nem hiszek benne, hogy
megérdemelném. Ha életemben először egy kis időre
vendégül látom, az látszódni fog. Őszintén.
A felszolgáló visszatér, és a kezembe nyom egy
étlapot, amin háromféle választható fogás szerepel.
Akármilyen kellemetlen a jelenléte, úgy döntök,
kihasználom, hogy Renmu, ha mérgében is, de előtte
belemegy a játékba. Még inkább középre húzódok, és
hátradőlve kényelembe helyezem magam az élő
székemen, úgy tanulmányozom az írást. Renmu
szaggatottan szedi alattam a levegőt, terpeszbe vetett
lába között éledezni kezd a férfiassága. Erőltetem az
olvasást, de a szemem előtt összefolynak a betűk, ő
pedig tétován a kimonóm gallérjával kezd
incselkedni. Az ujjait végigfuttatja az áthajtáson, az
egyiket be is dugja a felül lévő anyag alá. Már
fogalmam sincs, ki játszadozik kivel.
– Lassan főtt tojásmártást kérek rizzsel! – szakad
ki belőlem néhány másodperc múlva egyetlen
levegővel. Renmu cirógató ujjai úgy futkároznak
rajtam, mintha egy samiszen húrjait pengetné. Most
már az sem érdekel, ha részeg, és ezért nem tudja
távol tartani tőlem a kezét. Szeretem az érdes
érintését és a finom karmolásait.
A pincér tudomásul veszi a rendelésem, és sietve
távozik. Egek, remélem, tényleg nagyon lassan főzik
azt a tojást!
Hátrahajtom a fejem Renmu vállára, és kiengedek
magamból egy mély sóhajt. Könnyebb így, hogy nem
látom őt sem, szinte már olyan, mintha egészen
egyedül lennék. A kezemet a két térdére támasztom,
aztán feljebb húzom rajta a tenyeremet. Tudnia,
éreznie kell, hogy ez nem színjáték. Más előtt nem
tudnám így elengedni magam. Vele nincsenek
korlátok.
Az ő keze is óvatosan feljebb csúszik a
mellkasomra simuló anyag mentén, az egyik ujja
ismét alákalandozik, így halad felfelé, míg már nincs
alatta a másik irányból aláhajtott selyem sem.
Közvetlenül a bőrömön érzem a recés simítását,
felvándorol a kulcscsontomra, apró
körmozdulatokkal masszírozza a nyakamat.
– Mit művelsz? – A hangja szinte csak kínlódó
nyögés, egy lehelet a bőrömön. Abban a pillanatban
megdermedek, a körmeim erősebben vájnak a
nadrágon keresztül a combjába. Csak most jövök rá,
hogy a finom, simogató mozdulatok, amelyekkel
kényeztetett, az én mozgásomat utánozták.
Szemérmetlenül köröztem a csípőmmel az ölén,
ösztönből, átgondolatlanul, a magam örömére. –
Abba ne hagyd, hogyha jólesik – suttogja, és kicsit
megmozdul alattam, amitől szétterjed bennem a
feszültség. – Sajnálom, hogy megijesztettelek
odafent. Nem fog többet előfordulni.
– Nem te ijesztettél meg, sem az, ami történt –
felelem őszintén. – Csak az, hogy úgy néztél ki, mint
aki mindjárt elájul.
A hangom szaggatott pihegés, miközben
újrakezdem a mocorgást. Én is mindjárt elájulok.
Renmu teste megfeszül alattam, a keze
mozdulatlanul pihen a nyakamon. Utánanyúlok, és
lejjebb vezetem magamon, becsúsztatom a ruhám
alá, a mellemre, amennyire csak a szoros, széles öv
megengedi. A szívem úgy dörömböl, mintha Renmu
tenyere tartaná csak a helyén.
– Félsz? – kérdezi gyengéden.
Nem jön ki hang a torkomon, de megrázom a
fejem, és még inkább hátrafeszítem a nyakam. Nem
tudnék egyszavas választ adni a kérdésre, rengeteg
minden kavarog bennem, de jó úton járok ahhoz,
hogy egészen felszabaduljak és ne féljek többé.
Az, hogy teljességgel én irányítok, hogy Renmu
csak tétova, általam vezetett mozdulatokat tesz,
eloszlatja minden idegességemet, és átfordítja
izgalommá. A mellbimbóm megkeményedik az ujjai
alatt, libabőrös leszek a ruhám takarásában.
Kiszárad a szám, és rájövök, hogy egy ideje már azon
keresztül kapkodom a levegőt. Megpróbálom
szélesebbre nyitni a lábam, de a kimonóm olyan,
mint egy kaloda, teljességgel ellehetetleníti a
helyzetem. Elérkezik a pillanat, hogy többet akarok,
mint amennyit kaphatok, hogy olyan éhség ébred
bennem, amiről azt gondoltam, kiölték belőlem.
Kiöltem saját magamból.
Kihúzom magam, eltávolodok Renmu mellkasától,
és belekapaszkodok az előttem álló asztal két
oldalába. Előreejtem a fejem, a ruháink anyagán
keresztül is érzem, ahogy Renmu lüktet alattam.
Szinte kínlódok az emésztő feszültségtől, ahogy
körkörös mozdulatokkal hajszolok valami nálam
sokkal nagyobbat, valami felemésztőt, valami kiutat
ebből a felfokozott állapotból.
– Fel szeretnék menni a szobánkba – nyöszörgöm.
– Vetkőztess le!
– Shhh!
Renmu megnyugtató hangjáról eszembe jut, hogy
igazából nyilvános helyen vagyunk. Ráharapok az
ajkamra, és megérzem a két kezét a derekamon.
Összeszorítom a fogam. Eddig csak hagyta, hogy
egyedül játsszak, hogy megtaláljam azt, ami örömet
okoz, de most megsimogatja a hasam és megszorít a
csípőcsontom felett, jelzi, hogy itt van. Velem.
Olyan kétségbeesetten fújtatok, a hangom puszta
nyöszörgés.
– Segíts! – kérem. Ő pedig egyenesen hátraránt
magán. – Még! – mondom türelmetlenül. A
mozdulatai sokkal határozottabbak és
magabiztosabbak, mint az enyémek, de a sok
selyemtől kettőnk között így sem érzem annyira,
mint amennyire szeretném. Magamban. Mélyen.
 Nem is tudom, mi ütött belém, az érzés olyan
fojtogató, teljesen szétszaggat, mintha újra a széllel
repülnék. A selyem gyűrődései finoman dörzsölnek,
és Renmu nem ereszt el, tovább mozgat előre-hátra
az ölében.
Egyetlen pillanat alatt csap le rám a
megsemmisülés. Élesen beszívom a levegőt és
megremegek, Renmu pedig érzi a rajtam átvágó kéjt,
és a mozdulatai lassulnak, ringatóvá válnak.
Sűrűn pislogok, mint aki azt sem tudja hirtelen,
hol van vagy mi történt, és valahol ez az igazság, egy
kis részem nem számított rá, még közben sem, hogy
végül ilyen vad gyönyört tapasztalhatok.
Lefejtem a görcsben álló ujjaimat az asztal
széléről. A vállam felett szégyenlősen hátrapillantok,
azt hiszem, a meglepett kielégülést nem tudom
letörölni az arcomról, de nem is akarom. Renmu
ugyanolyan kemény alattam, mint korábban,
felajzottan zihál, a mellkasa emelkedik és süllyed, de
elégedetten mosolyog és a hátamat simogatja. Hálás
vagyok neki ezért. És most már hinnie kell nekem.
Visszafordulok az asztalhoz, és még bátrabb
akarok lenni a szobában, úgyhogy egy hirtelen
gondolattól vezérelve felhajtom a pohár tartalmát. A
hideg víz végigszalad a torkomon és felfrissít. Csak
víz.
Nem tudom kommentálni, mert felbukkan a
felszolgáló tengu, és elém helyez egyetlen öblös
kistányért. A mélyén rizs, annak közepén egy
gyöngyszínű, reszketeg tojásgombóc, ami egyetlen
bökésre vár csak, hogy szétfolyjon. Akárcsak én.
Nem tudom, hogy egy falatot is képes leszek-e
magamhoz venni belőle.
Renmu megköszörüli a torkát mögöttem.
– Kapsz két percet, hogy megvacsorázz és
összeszedd magad, aztán felviszlek, és azt csinálok
veled, amit akarok. – Beszívom a levegőt és benn is
tartom, mialatt a felszolgálónk néma csendben
lehelyezi a tányérom mögé az evőpálcatartót és rá a
két pálcát, majd távozik. Amikor kettesben
maradunk, Renmu újra megszólal, csak úgy
kedélyesen, a bajsza alatt: – Újabb csodás bizonyíték.
A fenekemmel kegyetlenül helyezkedek rajta
kicsit, amitől fájdalmasan felnyög.
– Ha nem lennél ilyen szőrös, én is
megharapnálak! – fenyegetem.
– Egyél, mert utána reggelig nem engedlek ki a
szobából – morogja, én pedig kuncogok és falni
kezdek.
Győztem.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

A vágy, amit Szorana ébresztett bennem, perzselő,

akár szárazságban az erdőtűz. Nem is teljesen
tudom, hogyan érünk fel a szobába. Magam előtt
terelem, és alig bírom levenni róla a kezem. Valaki
szembejön velünk a folyósón, de nem látom, kiféle-
miféle, mert elfoglal Szorana tarkója, ahol a hosszú
hajszálak tövében a kis pihék minden forró
leheletemre megrezzennek.
Gyakorlatilag beesünk az ajtón. Előretántorodnék,
de Szorana megragad és odahúz magához, a falnak
dől és erősen kapaszkodik belém, hogy semmi se
férhessen közénk. Úgy érzem, szinte összenyomom,
de a hátamról a csípőmre csúsztatja a kezét, úgy húz
magára, közben hozzám dörgölődzik.
– Ez olyan jó, nem bírom tovább – lihegi, és már el
is hiszem neki. Teljesen kikészít. A bőröm alatt
veszélyes szikrák születnek, de elfojtom őket, a
testemen, a szobán kívül képzelem a feltámadó
szélvihart. Semmi nem állhat közénk.
– Érezni akarlak – motyogom a nyakába. –
Megérinthetlek? – Már a fülét harapdálom.
– Igen. Igen, csináld! – A hangja sürgető, de én
nem akarok rohanni.
A combja két oldalán elkezdem felfelé gyűrni az
anyagot. Az anyagokat, a rohadt életbe, mert az
alsóruhája is bokáig ér. Egy pillanatra teljesen
elveszek a ráncokban, mire végre a feszes
combjához érhetek, azt simíthatom, bejárhatom
néhányszor, mielőtt feljebb vándorolnék. Az egyik
kezem hátracsúsztatom a felhúzott ruha pereme
mentén, végigbarangolok a feneke alján, és
belemarkolok a húsába.
Szorana összeszorított szemmel nyögdécsel, a
keze ökölbe szorul a nyakamon, húzza a szőröm,
teljesen felizgat. Odakint dörög és villámlik, de az
egészet az agyam egy hátsó zugába száműzöm. Csak
Szorana arcát figyelem, miközben a másik kezemmel
betakarom a combjai közét. Érzem a nedvességét,
hogy készen áll rám, hogy akar engem.
Óvatosan belécsúsztatom az egyik ujjam, amitől ő
felnyög, kinyílik a szeme, a tekintetével
belekapaszkodik az enyémbe. A keze előrecsúszik a
mellkasomra, ott is megkapaszkodik, a lába remeg,
lábujjhegyre emelkedik, a teste követelődzve
rángatódzik az ujjam körül. Nem bírok magammal, a
másik kezem elveszem a fenekéről, és az
ajtófélfának támaszkodok. Most már a csípőmmel
szegezem őt a falnak, és közben egy második ujjam
is belécsúsztatom, egy ütemre mozgunk. A hátam
mögött zuhogni kezd az eső, a cseppek a szoba
üvegablakait ostromolják.
– Ez te vagy? – leheli Szorana a nyakamba. – Te
csinálod ezt az… időjárást?
Az utolsó szó sikoltó nyögésbe fordul, és nekem
semmi más nem számít, csak hogy végighajszoljam
őt az újabb gyönyör útján. Nem tudok betelni vele.
Nem tudok betelni azzal sem, hogy én teszem ezt
vele.
– Nem foglak bántani – lihegem. – Uralom.
– Tudom. – Elhal a hangja. Majd újra felerősödik. –
Bízom benned.
Újra egymásba fonódik a tekintetünk, Szorana
arca fájdalmas grimaszba rándul, a szája elnyílik, a
homloka ráncba szalad. Másodszor is elélvez. Tőlem,
nem holmi emberszamurájtól, és erre irtó büszke
vagyok. Ahogy a teste elernyed, felkapom és
odaviszem az ágyhoz. Egy nagy nyekkenéssel
rádobom, és már mászom is föléje, elvégre
megmondtam neki, hogy reggelig nem eresztem.
Ő viszont szigorúan rám néz, és a mellkasomnak
tolja a tenyerét.
– Állj! – Riadtan visszahúzódok. Ő meg hamisan
viháncol. – Először is, ezt a ruhát tényleg nem
engedem. Ki van zárva, több holmimat nem
semmisíted meg! Másodszor, most már én jövök. De
előtte levetkőztethetsz. Ha akarsz. És ha megígéred,
hogy szépen csinálod.
Hatalmasat nyelek. A szél rángatni kezdi az
ablakdeszkákat, de nem engedhetem el, le kell
csendesítenem, továbbra is uralnom kell a szikrákat.
Hosszan kifújom a levegőt, és engedek Szorana
kínzásának. Letérdelek az ágyon, és közelebb húzom
őt magamhoz a bokájánál fogva. Kiakasztom a
lábujjai közül az egyik papucsát, és hátradobom a
vállam felett. Ő felkacag.
– Le fogsz verni valamit!
– Nem érdekel.
A másik papucs is repül. Aztán a hófehér zoknik
következnek: egyesével gombolom le mindkettőt a
bokájától a sarkáig. Meggyűlik a bajom az apró
kapcsokkal, nem az én kezembe valók, de végül csak
győzedelmeskedek, és kifordítva mindkettőt
lerántom.
Aztán felmászok Szorana derekához. Rengeteg itt
a zsinór, akár egy kalandos türelemjáték. Mint
Szorana maga. Az obidzsime a legfelső, egy vékony,
fonott pánt a széles obi közepén. Bedugom alá az
ujjam, és lassú mozdulattal kétszer is végighúzom az
egyik oldaltól a másikig, hogy felfedezzem, merre
van a vége.
Szorana csendesen sóhajt, és rájövök, hogy a
selymes anyagokon keresztül olyan finoman
cirógathatom, ahogy különben nem is tudnám. Csak
megtévesztés, hogy a zsineg elöl van megkötve, ez
csak valamiféle díszcsomó, a kimonó lelógó ujjai
alatt fedezem fel a két végét. Ahogy bontogatom a
mindenféle bonyolult módon önmagába tekert
hurkokat, a kézfejem külseje időről időre végigszánt
Szorana mellének oldalán. A véletlenszerűen
ismétlődő érintések a várakozás hangjait csalják elő
belőle.
A madzag után az obi már keményebb dió,
legalább három méter hosszú. Felette vékony
csíkban kilátszik egy anyag, ami alá van tömködve:
újabb kötés. Ráhajolok a széles övre, és a fogammal
kezdem óvatosan előhúzni az alóla kikandikáló
selyemkendőt, ami ugyanabból a halványrózsaszín,
piros virágokkal díszített anyagból készült, mint
Szorana alsóruhája is, ami néhol kilátszik a kék
kimonója alól.
Kínzó lassúsággal bontogatom az öltözékéből, és
amikor az anyag végleg elengedi őt, és a széles obi öv
is elmozdul a helyéről, Szorana mellé dőlök,
végigcsókolom az álla vonalát, míg a háta alá
támasztom a kezem. Ő nyöszörögve homorít, hogy ki
tudjam húzni az obit alóla, közben az ujjaimmal
simogatom a gerince vonalát. Alatta egy világosabb
színű, ugyanolyan széles öv terül el a derekán.
– Kicsinálsz – morgom, de igazából csak az
érdekel, hogy teljesen ellazuljon. Ő készségesen az
oldalára fordul, és akkor megpillantom, hogy ezt a
valamit mindössze krémszínű gyöngykapcsok
tartják össze a hátán.
 Újra nekiállok a bontogatásnak, közben a másik
kezem a hasára szorítom, a lábam átvetem a
combján. Térdig sikerül felgyűrnöm rajta az anyagot
és alá jutnom. Most a lábammal simítom a lábát,
aztán amikor az újabb övet is megszerzem, a
gyöngyöket is végighúzom a bőrén. Figyelem, ahogy
összerándul és elernyed a különböző anyagok
váltakozó érintésétől, a szempillája lecsukódik, a
fogai között szívja a levegőt. Marad még két madzag
a melle alatt. Egyszerre bogozom ki őket, de
körültekintően, hogy a kezem csak alig-alig súrolja
közben a ruhán keresztül a bőrét, aztán a
karmaimmal végigkaristolom a két melle között, és
szétnyitom a súlyos anyagot. A kék selyem oldalra
omlik, egészében feltárul előttem a rózsaszín
alsóruha.
Hosszú másodpercekig csak nézem. Aztán az
újabb derékkötő alá bújtatom az ujjam.
– Ez az utolsó, igaz? – A hangom fojtott, vágyódó.
Szorana csak pislant a szemével, mintha nem
árulhatná el ezt a titkot. Most az az ijesztő érzés
szalad át rajtam, hogy mire ennek a rengeteg
anyagnak a mélyére érek, nem is marad az ágyon
senki és semmi. Hogy ez az egész álom csupán.
Kikötözöm ezt a kendőszerű anyagot is, a kezem
megremeg az izgalomtól, ahogy utána fentről lefelé
széthúzom a ruha egymásra boruló két oldalát.
Halkan felcsuklik belőlem a nevetés, ahogy
meglátom az alatta lévő vászonblúzt, de a hang
elhal, ahogy leérek Szorana combjához: a lábát már
nem takarja semmi.
Felemelem a bokáját az arcomig, és a lábujjaitól
nedves csíkot szántok a nyelvemmel felfelé, egészen
az ing pereméig. Még jobban széttárom a rózsaszín
alsóruhát, az alatta lévő áttetsző, fehér anyagon
halványan átdereng Szorana ugyanolyan rózsaszín
mellbimbója. Lehúzom a virágmintás anyagot a
válláról.
– Bánj rendesen vele! – figyelmeztet újra.
Ahogy kiszabadítom a vállát, gyengéden
végighúzom rajta a fogam, és amikor nincs rajta már
semmi más, csak a fehér tunika, ezen az utolsó,
könnyed anyagon keresztül járom be a testét a
számmal. Szorana csendesen piheg, a vászon
átnedvesedik és a bőrére tapad, a hűsétől
megborzong, mégis elégedetten elmosolyodik:
– Látod, mostanra el is állt a vihar.
Nehezen veszem le a szemem róla, de most mégis
az ablak felé fordulok, és döbbenten leülök a
sarkamra. Hihetetlen. Ezt… nem én csináltam. Vagy
legalábbis nem egyedül. Miközben én próbáltam őt
ellazítani, Szorana valahogy megszelídített, elterelte
a figyelmemet.
Viszont mire kettőt pislantok, felemelkedik az
ágyról, és már ott térdel előttem. Visszafordítja az
arcom maga felé, aztán lecsúsztatja az ujjait a
nyakamra. Felemeli hozzá a másik kezét is, és a két
tenyerével egyszerre löki le a köntösömet a
vállamról. A selyem suhogva száll alá.
Aztán ugyanolyan szimmetrikus mozdulatokkal a
kezét előrevonja, végigszánt a mellkasomon, le a
hasfalamon, időnként kicsit elkalandozik
oldalirányba, bejárja a felsőtestemet, meg sem áll
egészen a derekamig.
Nehezebben szedem a levegőt, az érintése olyan
energiákat kelt a bőröm alatt, amelyek kitöltik az
egész lényemet, ahogy a bizsergető érzés az egész
testemet. Szorana két ujjal összecsippenti a
nadrágom megkötőjének egyik végét, és maga felé
húzza. Mindketten nézzük, ahogy a csomó kioldódik.
– Neked ennél nem nagyon lesz több dolgod –
mondom elfúló hangon, és nem csak a csomókra
gondolok.
– Meglátjuk – helyesbít ő, és maga felé húz, hogy
felemelkedjek a térdemre, és legörgethesse rólam a
nadrágot.
Ahogy kiszabadulok az anyag fogságából, a
farkam felfelé ágaskodik. Nem kerüli el a figyelmem,
hogy Szorana szeme elkerekedik, a nyelve idegesen
végigfut az alsó ajkán.
– Hát, nem túloztál az első találkozásunkkor.
Már mondanék valami könnyed butaságot, hogy
oldjam a feszültséget, amikor mégis felém nyúl és
rám kulcsolja a kezét. Felszisszenek és megrándulok
az érzéstől.
– Nem kell…
– Szeretném.
Közelebb bújik hozzám, a nyakamba fúrja az
arcát, a keze lassan elindul a teljes hosszomon fel és
le. A tenyere hűvös, én meg szinte beleolvadok az
érintésébe. A szája nedves csókokat hagy a bőrömön,
ahogy lefelé halad és bejárja a keze korábbi
útvonalát a mellkasomon. Most áldom ezeket a
bútorokat, mert meg kell kapaszkodjak a baldachin
egyik tartóoszlopában. A másik kezemmel Szorana
hófehér hajába túrok, aztán az ingén keresztül
végigsimogatom a gerincét. Ahogy lefelé ereszkedik,
időnként bepillanthatok a dekoltázsába, ahol
árnyékok közé veszve ring a kicsi, de formás melle.
Utánuk nyúlnék, de ekkor Szorana kicsit távolabb
araszol a térdén, és ráhajol a farkamra. Ahogy a
nyelvével óvatosan végigsimítja a lüktető bőröm,
kiszakad belőlem valami hörgésféle. A szemem
megakad Szorana fenekén, ami magasabbra
emelkedik, miközben ő a szájába vesz és megízlel.
Próbálok csillapodni, mozdulatlanul ülni, nem
előrelökni magam, csak hagyni, ami történik, és
élvezni az érzést. Olyan, mintha elhamvadnék.
Akárhogy is nyugtatott le korábban Szorana, az
mostanra elveszett, az időjárást nemcsak
eleresztettem, de el is veszítettem, fogalmam sincs,
mi tombol odakint.
Szorana egyik keze a golyóim alá csúszik, úgy
masszírozza őket, a másik marka a szájával és a
nyelvével dolgozik rajtam. Nem tudom tovább
tartani magam, a szabad kezem, amivel épp nem az
ágyoszlopot semmisítem meg, a hajába vándorol
megint, a kézfejem köré tekerem a selymes tincseit.
Nem húzom magam felé, csak érinteni akarom, de
hallom, hogy újra dörögni kezd az ég.
Szorana elenged, és ebből a kihívó térdelő
pozícióból néz fel rám.
– Ne aggódj. A termésnek szüksége van vízre. Meg
tudod tartani az esőt, hogy ne legyen belőle jég, nem
igaz?
Bólintok. Nem vagyok biztos benne, hogy képes
vagyok rá, de Szorana bízik bennem, és neki bármit
megadnék.
A szája lágyan visszaereszkedik rám, az általa
adott gyönyörre koncentrálok, hallgatom a
megeredő és kitartóan szemerkélő esőt, egyenetlenül
szedem a levegőt, örvénylő cunami dagad a
gyomromban. A vérem szinte felforr, de valami
hűsítő fuvallat telepszik rám, mint lázas beteg
homlokára az enyhítő borogatás. Nem tudom, mi ez,
de meg sem próbálom megérteni. Remegni kezdek,
az óriás hullámok átcsapnak fölöttem, végül a
villámcsapás visszavetődik valamiről és a
belsőmben következik be, engem terítenek le a saját
szikráim. Szorana elégedetten felemelkedik rólam,
én meg se mozdulni, se gondolkodni nem bírok.
Miközben külön-külön hátrahagytuk a múltunkat,
és szabadon, elfojtások nélkül találtunk egymásra,
még valami nálunk hatalmasabbat, valami rajtunk
túlmutatót is létrehoztunk. Közösen. Én biztosan
nem kontrolláltam az időjárást, mégis valami olyan
felszabadultság és könnyebbség lesz úrrá rajtam,
amit még soha senkivel, semmilyen formában,
semmilyen körülmények között nem éreztem.
Amint magamhoz térek, elkapom Szorana
térdhajlatát, és kirántom alóla a lábát, hogy hanyatt
zuhanjon. Nevetve sikít, én pedig fölé mászok, és
beakasztom a karmom az ingnyakába.
– Sajnálom, mostanáig jófiú voltam, nézz ki, már
csak nem is szemerkél! Most muszáj lesz valamit
tönkretennem. Ezer másikat csinálok neked, ha úgy
akarod. – Egyetlen mozdulattal felhasítom az
anyagot, és végre feltárom magam előtt Szorana
meztelen testét. – Akárha először látnálak – mondom
áhítattal. Odaszorítom az arcom a két melle közé, és
beszívom a hűs illatát. – Még nem is ízleltelek úgy,
mint te engem.
A nyelvem fényes nyomot hagy maga után,
miközben lefelé kacskaringózik a köldöke felé.
Szorana összerándul, reszkető bőre felszínét teljesen
beborítja a libabőr.
– Én ezt már nem fogom kibírni – sóhajtja, mégis
megadóan feltárja magát előttem.
– Ó, dehogynem. Alkut kötöttünk.
– Bárcsak soha ne érne véget ez az éjszaka!
Nem fog. Részemről nem. Akkor sem, ha ő reggel
faképnél hagy, és nélkülem akar útra kelni. A
nyestkutyák egész életükre választanak párt, és én
végtelenül sokáig vártam, hogy megtaláljam az
enyémet. Ma éjjel mindenemet neki adom.
A nyelvem a lába között kényezteti, óvatosan
ráharapok a húsára. Bejutok oda, ahol az ujjaim már
jártak, és felfedezem a környékét.
 Szorana visszafogottan nyögdécsel. A hangja
rezgéséből és magasságából tanulom, hogy mit
szeret igazán, így egyetlen gondolatommal
megállítom még a szellőket is, hogy csak őt halljam.
Attól, hogy mit tettem pusztán az akaratom erejével,
még jobban fellelkesülök.
Amikor Szorana síró hangon felnyög, a combjait
összeszorítja a fejem két oldalán, és az ujjai
belemarkolnak a bundámba, egy pillanatra
megtartom a csúcson, aztán átbillentem, közben
eloszlatom az égen a felhőket, és csillagossá teszem
az éjszakát. Csak. Mert boldoggá tesz. Szorana a
nevemet kiáltja, a teste remeg a szám alatt, a
végtagjai belesüllyednek az ágyneműbe.
Nem is kérdés, az övé vagyok,
visszavonhatatlanul.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Micsoda éjszaka! Remegnek a lábaim, és biztos

vagyok benne, hogy ezek után három napig is képes
lennék egyfolytában aludni, de most nem akarok
megállni, elveszek az érzéki gyönyörökben. Most,
hogy Renmu újból kielégített, ismét érzem a
combomon a keménységét, ahogy hozzám bújik. Én
izgattam fel, én teszem ezt vele, mert kívánatos
vagyok. Ha nem lenne ilyen állóképessége, akkor is
bőséges megelégedéssel zárnám az estét, de így nem
engedek a megállapodásunkból.
Felé fordulok az ágyban, és a férfiasságára
kulcsolom az ujjaim.
– Szerencsére ismét készen állsz nyélbe ütni az
alkunkat – vigyorgok rá győzedelmesen. Ő
előrenyomja magát a tenyeremben, és csókot lehel a
számra. Félig lehunyt szemhéjjal válaszol.
– Biztos vagyok benne, hogy a mai
teljesítményünket tekintve az alkunk már végbe is
ment, és mindenki egyetértene vele, hogy valódi
szeretők vagyunk.
– De én tudni akarom, milyen érzés, ha bennem
vagy.
Szűkölő hangot ad.
– Ne mondj nekem ilyeneket. Ha eddig nem
voltam szörny, épp most teremtesz egyet.
Tovább simogatom.
 – Nem értem, miért ne akarnád. Eddig nagyon is
lelkesnek tűntél. Miért ne tegyünk még egyszer
mindkettőnk kedvére?
Megcsikorgatja a fogát.
– Nem akarlak bántani. – Az utolsó szót már
együtt mondom vele, és égnek emelem a tekintetem.
Annyiszor hallottam már ezt a mondatot tőle! És
igen, egészen félelmetes a mérete, de ha túléltem a
vihart és kezelni tudom a villámokat, ez sem okozhat
megoldhatatlan gondot.
Végigsimítok az arcán, előre-hátra járnak az
ujjaim a füle tövében. Belenézek a szemébe, és
halkan megszólalok:
– Nem baj, ha fáj egy kicsit. Attól olyan lesz,
mintha ez lenne az első.
Hosszasan vizsgálja az arcom, most majdnem
olyan nehéz olvasnom róla, mint a legelején. Azt
hiszem, őrlődik vágy és óvatosság között. A szeme
színe viszont lassan olyan sötétbarnára vált, mint a
körülötte lévő maszk. Vagy egy perc is eltelik, mire
nagyon lassan odahajol hozzám és megcsókol.
Végigszántok a hátán, a lábamat felhúzom és a
combját simogatom vele. Az én puha takaróm. Ő
finom harapásokkal járja be a nyakam és a vállam,
megszorítja a mellem, a bimbómat morzsolgatja.
Aztán a keze végighalad az oldalamon, a lábam közé
nyúl, és amikor megérzi az egyértelmű izgalmamat,
simogat még kicsit, majd fölém gördül.
– Várj! – nyögöm, és ő azonnal leáll, ahogy
korábban is. Ez most fura lesz, de… – Úgy csináld
velem, mintha én is tanuki lennék. – Nem tudom,
miért kérem ezt, és hogy egyáltalán mit jelent
nekem.
– Ezt hogy érted?
– Úgy szeretnék veled szerelmeskedni, mintha én
is olyan lennék, mint te.
Szerelmeskedés. Talán nem pont ezt a szót kellett
volna választanom, elvégre nem beszéltünk soha
érzelmekről. És én búcsúéjszakát ajánlottam, de
Renmu arca egészen ellágyul, a karmos kezével
végigsimít az orcámon. Csupa libabőr lesz tőle az
egész testem.
– Még soha nem szerelmeskedtem egy tanukival
sem – mondja halkan.
És hiába tudom, mennyi nője volt már egyébként,
ez valahogy mégis jólesik.
Újra csókolózunk, Renmu keze a csípőmre
csúszik, aztán gyengéden a hasamra fordít.
Csiklandoz a puha szőre a hátamon, a foga és a
selymesen forró nyelve a tarkómon játszik. Élesen
karistol, aztán azonnali gyógyírt kínál a nedves
melegség. Az ujjai a combjaim belső oldalán
barangolnak, aztán megnyitnak engem.
Érzem a feszítő keménységét a lábaim között,
aztán mindketten visszatartjuk a levegőt, amikor
elkezd belém nyomulni. Felnyögök és ösztönösen
előremozdulok, de ő megragadja a derekam és a
helyemen tart, majd még egy kicsit előretör, amikor
megcsókolja a vállam.
– Mindjárt megszokom – biztosítom.
Érzem, ahogy remegve bólint az arcom mellett, és
hogy milyen emberfeletti erővel fogja vissza magát,
hogy ne mozogjon bennem. Kicsit felé nyomom a
csípőm, próbálok ismerkedni az érzéssel. Én
nyüszítek, ő vicsorog. Erőt veszek magamon és
tovább fészkelődök alatta, a folyamatos súrlódástól
pedig a fájdalom néhány pillanat alatt izgalomba
csap át. A vágy újra feléled a testemben, meglep a
saját kéjes hangom, ahogy felnyögök.
Renmunak csak ennyi kell, a jobbjával elengedi a
derekam és felnyúl, elkapja a fejem mellett a lepedőt
markoló kezemet, összefűzi az ujjainkat. Rövid
döfésekkel kezd mozogni, egyre mélyebben jár a
testemben. A combjával szétfeszíti az enyémeket, én
pedig átkulcsolom a lábfejem a vádliján, hogy
megkapaszkodjak benne. Egyre állatiasabb morgása
a fülemben cseng, testének súlya az ágyhoz szegez. A
bőre forró kisugárzása ellenére a karomra nehezedő
karján észreveszem, hogy zúzmarák borítják a szőre
végét.
– Ne hagyd abba! – nyöszörgöm extázisban.
– Mindjárt teljesen benned vagyok – nyögi ő
válaszul. És amikor megtörténik, ott tartja magát
belém feszülve, én pedig alig kapok levegőt attól a
szépséges gyötrelemtől, ami még magasabb
élvezetek felé űz. Kitátott szájjal lihegek, ahogy
Renmu lelassul, majdnem egészen kihúzódik
belőlem, aztán tövig visszalöki magát. Ezt ismétli
néhányszor, és én remegek a kínzóan lassú és
hosszú mozdulataitól.
Olyan érzés, mintha még inkább megduzzadna
bennem, és egy idő után könyörögni kezdek neki,
hogy gyorsabban és keményebben tolja magát
belém. A mellkasa elemelkedik a hátamról, ahogy
kinyomja magát és feltámaszkodik a tenyerére, hogy
eleget tegyen a kérésemnek, a hangja már-már
üvöltés, és én is vinnyogó sikolyokkal fogadok
minden lökést.
Egymással versenyezve közelítünk a csúcs felé, és
épp mielőtt egyszerre megérkezünk és elönt a
gyönyör, Renmu bennem marad, nem tud többé
kihúzódni, lehull minden kontroll és fal. Egymásba
gabalyodva száguld a szívünk és összetapadva
remeg a testünk még hosszú perceken át.
 HARMINCADIK FEJEZET

A reggel első sugarai félénken bekúsznak az

üvegablakon keresztül, és fénnyel árasztják el a
szoba belsejét. Ezek az ablakok, talán ezek tetszenek
itt a legjobban. A szokásos fával ellentétben szinte
tökéletesen keresztüllátni rajtuk akkor is, ha csukva
vannak, és sokkal többet bírnak, mint a papír.
Kihúzom a karom Renmu feje alól, aki meg sem
moccan álmában. Az arca felé nyúlok, hogy
megsimogassam a két szeme között az orrnyergét, de
megállom. Nekem dolgom van, ő pedig már szabad.
Minek ébreszteném fel?
Óvatosan kicsúszok az ágyból, és négykézláb
szedegetem össze a ruháimat. Összehajtom őket és
egymásra tornyozom a darabokat. Ideje
visszaadnom őket Hotaru gicunénak, és felvennem a
kék nindzsaegyenruhát. Vissza a feladatomhoz.
Megkeresem azt a tükröt, mert érzem, hogy
valamiképp abban lesz a válasz a kérdéseimre, hogy
mit akart tőlem valójában a mester, és miért nem
tudtak erről a nindzsák.
Amikor mindennel megvagyok, az ajtóhoz
lopakodok, és most különösen figyelek rá, hogy ne
olyan zajosan nyissam és csukjam, ahogy az utóbbi
napokban. Bocsánatkérően végig is simítok a
felületén, majd még utoljára az ágy felé pillantok –
csak részleteket látok Renmuból, de talán jobb is így.
Ahogy becsukom magam mögött az ajtót,
megroggyan a vállam és elborít az üresség. Muszáj
az új küldetésemre koncentrálnom. Ez így van
rendjén. Jót teszek vele, mert elengedem őt.
Lesietek a menedék fogadóhelyiségébe, és a róka
a megszokott helyén ül, talán sosem alszik és sosem
hagyja el a posztját. Most nem változik át
emberlánnyá, amikor meglát.
– Jó reggelt! – köszön felém mosolyogva. Én
meghajlok, és a pultra csúsztatom az összehajtott
kimonót az alsóruhákkal, és a tetejükön összetekert
öveket és zsinegeket.
– Ezeket szeretném visszaadni. Nagyon köszönöm,
hogy használhattam őket. De most már ideje
továbbindulnom.
Igyekszem, hogy a hangom határozottan csengjen,
mint aki számára nem kérdés, hogy távozhat-e. A
kicune egy pillanatig zavartan néz rám, mostanra
eléggé megtanultam olvasni a jókaiarcok mimikáját.
Aztán legyint.
– Dehát ez ajándék! – feleli vidáman.
Az én világomban nem létezik olyasmi, hogy
ajándék. Mindenért ellenszolgáltatás jár.
– Hosszú gyalogút áll még előttem, csak teher
volna, és vigyázni sem tudnék rá, nem akarom
tönkretenni. És az adósságomat sem szeretném
tovább növelni. Eddig mivel tartozom?
Erre már hangosan felnevet.
– Adósságrendezés? Egy tanuki asszonyától?
Aztán mire mennék a rengeteg falevéllel?
– Én…
Tovább kacarászik.
– Aranyoskám, ez egy menedék. Ki itt betér, nem
tartozik semmivel. – Aztán komollyá válik az arca. –
Nagyon örülök maguknak, tényleg. És gratulálok. Ez
így volt megírva.
Mindjárt elsüllyedek szégyenemben. Vajon mit
tudhat a tegnap éjjelről? És azt is tudja, hogy előtte
mi soha, semmit? Rajtakapott volna a
hazugságomon?
A fülem mögé tűröm a hajam, a szívem felkúszik
a torkomba, talán ez akadályozza a beszédemet és
kényszerít motyogásra:
– Honnan? Hogyan? – A kérdések dadogva
bukdácsolnak a nyelvemen, de képtelen vagyok
befejezni a mondatokat.
A kicune felfelé pillant, a fejünk fölé, aztán int is a
mancsával. Én is felnézek a plafonról lógó szakadt
esernyők irányába.
– Cukumogamik. Régi tárgyak, amikre az
embereknek nincs többé szüksége. Lelkük van. Ők is
jókaiok.
Szükségem van néhány másodpercre, hogy ez
leülepedjen. Aztán összeáll.
– Az nem lehet – mondom, de inkább csak a
magam megnyugtatására. Ezek az ernyők… mint az
étteremben a paravánok… a szobánkban a sok
lampion!
Hotaru gicune széttárja a kezét.
– De bizony. Az emberek nem jól bánnak velük,
ettől sokszor sértettek és indulatosak. Itt azonban
megbecsüljük őket.
Meg kell kapaszkodnom.
– Néznek minket? – tátogom hangtalanul. –
Mindig? – A második kérdés már a szokásosnál két
oktávval magasabb sipítás. – És elmondták?
– A tárgyak máshogy érzékelik a valóságot, mint
mi. – Feltűnik, hogy Hotaru gicune egy kalap alá
vette kettőnket. – Inkább éreznek, mint látnak, és
nem is igen beszélnek, de ki lehet olvasni belőlük az
igazságot.
– Én ezt nem hiszem el… – suttogom magam elé,
pedig már nagyon is tudom, hogy igaz. Minden igaz,
ami elsőre lehetetlennek tűnik. – Az ember sosincs
egyedül?
– Miért, az ember nem eleve azt feltételezi, hogy
az istenek mindig jelen vannak és mindent látnak?
Nos, ha ők nem is, a természeti lények igen jó
megfigyelők. – Természeti lényeknek nevezte
magukat, nem természetfelettinek. És ezek szerint
nemcsak fűben, fában, virágban lehetnek ott az
isteni szellemek helyett, de még az emberi
tárgyakban is. És persze az állatalakokban. Meg kell
kapaszkodnom a pultban. Ők maguk a világ
körülöttünk!
– Miért nem mondja el ezt a sógunnak
valamelyikőtök? – nyögöm, és próbálom összeszedni
magam.
– Egy olyan embernek, akinek a bátyja tűzre
vetett mindent, ami épp nem tetszett neki? És
mindezt az apjától látta, akinek pedig a keresztény
hittérítők nem tetszettek, és ugyanezt csinálta velük?
Hát ki kísérletezne azzal, hogy a férfi, akinek épp
most kerültünk útjába a császár bolondos ötlete
miatt, különbözik-e a hosszú sortól, amelyből
érkezett? Ha tudná, hogy még az árnyékszéken sincs
feltétlenül egyedül, holmi tükör sem kellene hozzá,
hogy sakkban tartson minket. – Eltátom a számat. A
róka hallott a császár szabadulási terveiről. Tud a
tükörről. Vagy a tükrökről általában, ebben nem
lehetek biztos. Ráadásul néhány nap leforgása alatt
már másodszor hallok a sógunt vagy a családját
becsmérlő szavakat, méghozzá teljesen más
közegben. Hotaru gicune megpaskolja a kezem. – De
egy ilyen friss fiatalasszonynak nem szabad
ilyesmivel foglalkoznia, nem igaz? Figyeljen inkább
az urára! Biztosan enne valamit, mielőtt
felkerekednek!
– Az uramra? – csuklom fel magamból a szót. A
róka úgy folytatja, mintha észre sem venné a
megrökönyödésem.
– Meg ne mondja neki, de valahol irigylem ezt a
tanukiktól. Ahogy egész életükre egyetlen társat
választanak, ahogy érzik és tudják és olyan biztosak
benne…
Kényszeredetten felnevetek. Ez a beszélgetés
teljesen abszurd és semennyire sem helyénvaló!
– Renmu egészen biztosan nem egyetlen társat
választott életére! Össze sem tudná számolni azt a
rengeteg nőt, akinek elcsavarta a fejét az évek során.
– Persze, ember alakban, de mindketten tudjuk,
hogy az más. – Hotaru gicune legyintve csacsog
tovább. – Csodás lehet a tudat, hogy az igazi formáját
mostanáig egyvalakinek tartogatta, és ezzel szavak
nélkül vallott szerelmet. Mert másnál egy pillanatnyi
biztos meggyőződés ugyan mit jelenthet a jövőre
nézve? De náluk ez egy kitartó döntés, amivel
folyamatos elkötelezettség jár. Nap nap után. Maga,
kedves, révbe ért. Ha valami, hát ez holtig tart.
Szóval, szeretnének reggelizni?
Bent tartom a levegőt és hátralépek egyet.
Szerelmet vallott? Holtig tart? Reggeli?
– Talán majd később – mondom olyan hangon,
mintha én is csak valami életre kelt tárgy lennék,
ami kicsit máshogy érzékeli a valóságot.
Sarkon fordulok, és már rohanok is vissza a
szobába, fel a sok lépcsőn, kettesével, végig a
folyósón. Az a gazember! Miféle titkos, beteg nászt
ült velem a megkérdezésem nélkül? Szeret? Még
hogy szeret! Magához kötött! Hogy merészeli?
Nekipattanok az ajtónak, csak harmadszorra
sikerül lenyomnom rendesen a nehéz fémkilincset.
Berontok a szobánkba, amitől korábban már búcsút
vettem.
– Te utolsó, aljas kutya! Még hogy nem hazudsz!
Renmu felriad, de amikor látja, hogy csak én
vagyok a fúria, aki meglepte, álmosan dörzsölni
kezdi a szemét, és visszahanyatlik a fekhelyére.
Szóval ennyire megszokottnak tartja a
viselkedésem? Esküszöm, még számolok vele, de a
pillantásom és a haragom hirtelen a zsinórokon
lifegő lampionokra irányul.
Egy ugrással az ágy mellett termek, kikapom az
egyik letört széklábat alóla, a következő lendülettel
pedig már a matracon állok. Megpróbálom az ágyvég
oszlopába kapaszkodva kilógatni magam annyira a
peremén, hogy elérjem a mocskos kis kukkolókat a
levegőben. Persze túl magasan vannak, nem sikerül,
csak szitkozódva hadonászok feléjük. Aztán
elveszítem az egyensúlyom, és érzem, ahogy Renmu
kirántja alólam a lábam. Lenyom az ágyra, és fölém
kerekedik.
– Teljesen megvesztél? – sziszegi. – Így viselkedni
a vendéglátóinkkal!
– De hát néztek minket! Azok a kis izék
végignézték az egész éjszakánkat! – A teljesen
élettelennek látszó lampionok felé bökök a
kezemben szorongatott, kihegyezett fadarabbal.
Napokkal ezelőtt kitéptem egy szék lábait, emiatt
most rosszul kéne éreznem magam? Megkínoztam,
mint gyerekek a bogarakat szokták? Önmagam előtt
is zavarba jövök tőle, hogy ilyesmiket gondolok.
Ráadásul csak gesztikulálok a fegyveremmel,
ahelyett, hogy Renmu torkának szegezném. Mi
történt velem? Mikor szedem már végre össze
magam?
Valószínűleg az ő elméjén is hasonló gondolatok
futnak végig, mert lassan a széklábért nyúl, és
kicsavarja a kezemből.
– Az, hogy te csak most értesültél valamiről, nem
változtat azon, hogy már réges-rég így működik a
világ. Ez egy békés hely, itt nem bánthatsz másokat!
– Te tudtad? – sziszegem. Ő meg bólint.
Nem kéne, hogy meglepjen, de csak pislogok. Ez
tényleg egy rémálom. Tudatlan idegenként járkáltam
a saját világomban. Az egész életemet próbálom
lepergetni magam előtt, hogy rájöjjek, mi volt a
legszörnyűbb tett, amit a körülöttem lévő tárgyak
láthattak. Persze, töprengés nélkül is tudom. Egy
másik éjszaka, egy másik helyen, Szugijamával.
Nekem az volt a legszörnyűbb. Renmunak talán,
amikor kelepcébe csaltam. Másoknak, amikor tutajra
szálltam velük. Ezt is, azt is én tettem, csak a
nézőpont változik, a cselekedeteim súlya nem.
– Hé! – mondja gyengéden Renmu, és
megsimogatja az arcomat. – Ezt nem könnyű
megemészteni, de igazából nem változtat semmin. A
tárgyak nem olyanok, mint az emberek, nem
érdeklődnek vagy ítélkeznek. Semmi dolgod velük,
csak éld tovább az életedet, és ki tudja, egyszer még
talán örülni is fogsz neki, hogy igazából sosem vagy
egyedül.
Valami megcsavarodik bennem, érzem, ahogy az
arcom undok grimaszba rándul. Egész életemben a
magánnyal küzdöttem, és most a tudtomon kívül
mindenki rám tukmálja a kéretlen társaságát.
Kettőnk közé emelem a kezem, és eltolom magamtól
Renmu mellkasát. Már amennyire tudom.
– Becsaptál engem. Nem érdekel, hogy nem
mondtad ki szavakkal. Az elhallgatás is legalább
ugyanolyan súlyos!
– Vicces ez valaki olyan szájából, mint te.
Utálom ezt a gúnyos vidámságát. Piszkosul
jóképűvé teszi. Megpróbálok kikecmeregni alóla.
– Ne szórakozz velem! Nem arra gondolok most,
hogy minden élettelen dolog körülöttem valójában
élő. Ez a nagy, közös viccetek az egész emberiséggel
szemben, nem kérem számon rajtad.
A fölényessége dühítő. Könnyedén egy helyben
tart, és ugyanolyan könnyedén válaszol:
– Valaha ti is tudtátok. Nem mi találtunk ki újabb
vallásokat számotokra, hogy a lényeget elfelejtsétek.
Elég. Ebből. Megragadom a bundáját, amit eddig
eltolni próbáltam magamtól.
– Igaz vagy sem, hogy még soha nem feküdtél le
senkivel a valós alakodban?
– Mondtam, hogy nem voltam egy tanukival sem –
feleli.
– És emberrel sem, tanukiként?
Megrebben a pillantása, mielőtt elvigyorodik, de
én már jól ismerem, hiába próbál terelni.
– Most mit mondhatnék? A nők többségét nem
vonzzák a karmok és a szőrcsomók.
– A francba, Renmu! És ez most mit jelent?
Őszintén!
Mindenhová néz, csak a szemembe nem. Az
arcom rezdüléseit vizsgálja.
– Valószínűleg azt, hogy mással már nem is
alakítok ki olyan kapcsolatot, mint veled.
– Valószínűleg?
Végre belenéz a szemembe.
 – Egészen biztosan.
A szívemet valami melegségféle járja át, de ezt
nem mutathatom, mert ez nagyon nincs így rendjén.
Félrelököm Renmut, ő meg ezúttal hagyja. Felülök az
ágyon, és hátat fordítok neki. Úgy érzem, csellel
ellopott tőlem valamit, amit talán magamtól is
odaadtam volna, ha kéri. A saját hazugságaim méltó
jutalma.
– És most? Mit jelent ez rám nézve?
– Semmit.
Egy frászt! Majdnem elmentem, majdnem itt
hagytam, de vajon meg tudtam volna-e tenni, ha
Hotaru gicune nem borítja rám a forró vizes dézsát?
Létezik még a saját szabad akaratom vagy teljesen
megbabonázott valami mágiával ez a nyestkutya?
Odakúszik mellém, és ő is leül az ágy szélére.
Egymás mellett lógatjuk a lábunkat.
– Az nem lehet, hogy semmit! – makacskodom. –
Akkor miért nem mondtad el?
– Mert hát… nem könnyű veled. – Valami
megbicsakló nevetésféle hagyja el a számat. Nem,
biztosan tényleg nem könnyű velem, ezt aláírom. –
Az emberek és a jókaiok kapcsolatában valaki
mindig megfizet – mondja fennhangon a tanítást,
amiben neveltek, és erre már felkapom a fejem. – Ez
egy jókai mondás. – Ami meglep, tekintve, hogy én a
mestertől hallottam. – Nem akartam rád terheket
pakolni azzal, hogy mit jelent rám nézve ez az
éjszaka. Csak azt akartam, hogy ha igaz a mondás,
ne te legyél az, aki rosszul jár.
Hogy mi van? Renmu elhallgatta előlem, hogy a
kérésemmel egész életére magányossá teszem, ha
utána elhagyom, de így is megérte neki az alku?
Egyszerűen elfogadta, hogy ő lesz, aki megfizet majd,
és nem én? Ezeket a kérdéseket azonban már nem
tudom hangosan is feltenni, mert újabb súlyos
információ terheli le az agyam:
– Amennyiben tényleg ember vagy. – Megfagy
bennem a vér. Viccnek is gondolhatnám, de a
feltételezés valamiért ijesztő.
– Miért gondolnád, hogy nem vagyok ember? Ez
nevetséges.
– Akadtak erre utaló jelek. – Végigsimít a
karomon, ott, ahol a kama itacsik okozta vágások
nemrég még mélyen beleszántottak a bőrömbe. Egy
sem látszik közülük. De ez semmiség, sokat bírok,
igaz, de van ilyen. Kemény életem volt, ez mindössze
ennyit jelent! – Újabb alkut ajánlok.
– Te nekem?
Renmu válla megereszkedik.
– Változnak az idők.
– Miről lenne szó?
– Elviszlek Szakaiba. Egy óra alatt ott lehetsz, és a
nindzsák sosem bukkannak a nyomodra, ha
repülünk. Már nem csinálok olyan égzendülést, hogy
azonnal észrevegyék. Utána megkeresem neked azt a
tükröt, ha ez még mindig annyit számít neked. Azt
hiszem, menni fog. Mostanra valahogy megtanítottál
bánni az erőmmel.
– Szóval azt hiszed?
– Teljesen nem lehetek benne biztos, de számodra
mindig az aktuális küldetésed a legfontosabb, nem
igaz? Egy kis kockázat belefér. Különben sem
hiszem, hogy komolyabb bajod esne mellettem, ha
tévedek.
Az aktuális küldetésem. Jelenleg, hogy
megtudjam, mi volt a valódi feladatom, mire
használt fel a mester, miért vezetett félre engem
vagy a többi nindzsát. Csak válaszokat akarok, de
abba még bele sem gondoltam, hogy utána mihez
kezdek majd a tükörrel. Valószínűleg a maga módján
az is él. Ezerháromszáz év egyedül a föld alatt…
Még nem teljesen tudtam felfogni, hogy minden
egyes pillanatban van mellettünk jó néhány valaki,
de mégiscsak a jókaiok a világ, ami körülöttünk él.
Nélkülük mindenből csupán üres héjak maradnának
nekünk. A sógunátus talán valóban nem a megfelelő
tudás birtokában akarja őket elsöpörni a császártól
való félelmében. A császár viszont, ha tényleg maga
mellé állítja és egyesíti akár csak egy részüket is?
Ahogyan a Tokugavák szigorú rendje előtt, újra ránk
köszöntene a háború, ami ezúttal talán elpusztítaná
az egész emberi világunkat.
Úgy érzem, mindkét oldal valami olyasmit próbál
kihasználni, esetleg megváltoztatni és formálni, amit
nem lehet. Amit nem szabad. Talán a legjobb volna a
tükröt megsemmisíteni, hogy egyik fél se tudjon a
másiknak ártani vele, hogy ne legyen zsarolás és
árulás alapja. Ahogy a jókaiok is akarták, ahogy az
első Tokugava meg is tette. Majdnem sikerrel.
Ahogy megfogalmazódik, úgy meg is erősödik
bennem a gondolat helyessége. Igen, elpusztítom a
tükröt, még ha úgy tűnik is, lélekkel rendelkező
dolgot készülök megölni. Alacsony ár lesz az
emberek békéjéért.
– És mit kérsz mindezért cserébe? – kérdezem
gyanakodva.
A tükör elpusztítása Renmu érdekeit is szolgálná,
ha a morális oldalát nem veszem figyelembe, de ha
már alkut ajánlott, kíváncsi vagyok, mit szeretne.
Nyerek vele egy plusznapot, ha elvisz, többet, ha a
társaságomat kéri a segítségéért. Gyakorlatilag
magától felajánlott mindent, amit korábban
kicsaltam belőle, és azt hiszem, már nekem sem esne
nehezemre vele maradni, ha ezt szeretné
viszonzásul. Félek tőle, igen, mert annyi mindent
elrontottam már eddig, és most sem lehetek egészen
biztos a dolgomban; csak egy egyszerű lány vagyok,
akinek soha nem volt otthona, sem családja, társas
kapcsolatai úgy egyáltalán, akiről kiderült, hogy a
világról sem tud semmit, talán helye sincs benne…
– Bele fogok nézni a tükörbe – szakítja félbe
Renmu a gondolatmenetemet. – Felveszem egy
ember alakját, és odaállok elé, csak hogy tudjuk,
tényleg valódi és nem csalás. Láthatod majd te is, ha
az igazat mutatja. Biztosan tudni fogod. – Nagy
levegőt vesz, és két kezébe veszi az enyémet.
Megszorítja, aztán az ajkához emeli, és finom csókot
nyom egyikre a másik után. – Szeretném, ha utánam
te is belenéznél. Ezt kérem tőled.
Akkorát nyelek, hogy úgy érzem, hallatszik. Ez
olyan butaság! Nem értem, Renmunak miért vált
rögeszméjévé, hogy olyasmi lény lennék, mint ő.
Talán csak szeretné. Összeillőbbek lennénk?
Biztosan. Most csak egy jelentéktelen ember vagyok.
És egyszer meghalok.
Renmu nem próbál magához láncolni az alku
részeként, pedig engem választott társául, ha most
elmegyek, magányos lesz hátralévő életére. De vajon
az mennyi? Mennyivel több idő, mint egy
emberöltő?
Helyette felkínálta ezt a könnyebbnek tűnő, mégis
majdnem olyan ijesztő lehetőséget. Már egyetlen
titkom sem maradt előtte, mit akarhat látni még? Mit
remél? És nekem milyen érzés lesz belenézni egy
jókaitükörbe? Milyen valóságot fedhet fel még
rólam? A legvalószínűbb esetben Renmu előtt is
feltárul, amit olyan keservesen nehéz mindkettőnk
előtt bevallanom: hogy maradnék. Vele maradnék.
Ameddig lehet.
Akkor neki kell választania. Neki kell kimondania,
ha az túl kevés, túl rövid idő, hogy nem kéri tőlem,
mert utána csak nagyobb fájdalommal maradna
egyedül. Neki kell elküldenie.
Van azonban egy rosszabb verzió is. Az egész
világ másnak bizonyult, mint aminek hittem, hát
miért éppen önmagammal kapcsolatban ne
tévedhetnék?
A lány, aki vagyok, talán nem is létezik.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Életemben először érzem a szélként való repülést

valami könnyed, indulatoktól mentes lebegésnek.
Nem rettent el a saját erőm, nem harcolok ellene, és
ettől valahogy úgy érzem, lecsillapodott bennem.
Megbékéltünk. Olyan, mint egy általam rakott
máglya, aminek uralni tudom a lobogását. Szoranát
könnyedén és biztonságosan szállítom.
A levegőből meglátom a több mint fél évszázaddal
ezelőtt, Oszaka nyári ostromával együtt porig égetett
Szakai városát, aminek egyes részeit megrázó
módon a mai napig nem építették újjá. Persze, minek
is tengeri kikötő a lezárt országhatárok mögött?
Úgy hallottam, az a tűz nem vihardémonok ok
nélküli pusztítása volt, hanem a Tojotomi klán
maradékát számolta fel vele a friss sógunátus
nevében az első Tokugava. Akkoriban én épp nem
igazán voltam jelen a mindennapokban, de beszélik,
hogy ő még ugyanúgy eszközként használta a
jókaiokat, ahogyan előtte vérgőzös évszázadokon át
a többi nagyúr. Talán az utána következő négy sógun
mindegyikének megfordult a fejében, hogy ha már
az összes ellenség halott, a saját védelmük
érdekében végezni kellene a fegyverekkel is. Velünk.
Lelassítok, ami most már egyáltalán nem esik
nehezemre, és körbereptetem Szoranát a város
felett, hogy mindent jól lásson, már amennyire az ő
szemével ez lehetséges innen a magasból. A valaha
volt Nintoku császár kofunját lehetetlen nem
észrevenni, a mérete uralja az alattunk elnyúló
területet. Vagy húsz hozzá hasonló síremlék lehet a
közvetlen közelében, de egyik sem olyan impozáns,
mint ez. Állítom, hogy a világon sehol nem létezik
nála hatalmasabb piramis, és ez kezd aggasztani.
Mégis hogy a fenébe fogom átvizsgálni egyik végétől
a másikig?
A borús gondolataim hatására megremeg
felettünk az ég, az aggodalmam fenyegető
dörgésként tör elő belőlem. Most nem bánom, és
még zuhogó esővel is alaposan megöntözöm a
várost. Minél kevesebben lábatlankodnak a síremlék
körül, annál jobb.
Ezúttal nem félek az érkezéstől. Egyszer
végigsüvítek a kofun mára növényektől burjánzó,
elvadult felülete felett, egészen közel a felszínhez,
csak hogy felmérjem és elgyakoroljam a leszállás
menetét, aztán a vége előtt újra a magasba
emelkedek, és leírok egy körívet. Másodszorra is
ugyanabból az irányból érkezem, át a kofunt
körbeölelő első, második és harmadik vizesárok,
majd a lépcsőzetes formába rendezett, emberfej
nagyságú kövekkel megtámasztott teraszos oldalak
felett.
A laposra egyengetett legfelső szint fölött repülve
folyamatosan lassítok, egészen a fák koronájához
ereszkedek, majd, amikor észreveszem azt a kis
szabad területet, amit már az előző körnél
kifigyeltem, közéjük süllyedek, és közvetlenül a talaj
felett elengedem Szoranát.
Egy könnyű ugrással ér földet, aztán továbbviszi a
lendület, és fut néhány lépést, hogy lelassítson.
Éppen a teraszos lejtő pereménél sikerül megállnia,
majdnem meg is billen, és néhány másodpercig csak
egyensúlyoz a kőrakás tetején. Ettől persze pánikba
esek, és elhibázom a saját érkezésem: túl gyorsan
süvítek, nem sikerül időben lassítanom, végül a
legbelső vizesárokban landolok a valós alakomban.
A víz jéghideg, hatalmas légvétellel bukkanok a
felszínre, és úszni kezdek az innen hegynek tűnő
kofun felé. Sziklamászást sem terveztem, szóval nem
szabad elbíznom magam: a landolást még igenis
gyakorolnom kell.
Mire felérek a tetőre, már elállt a belőlem
táplálkozó eső, Szorana egy fa alá húzódva vár rám,
és sürgetőn felém nyújtja a ruháimat. A szokásosnál
is sápadtabbnak tűnik, teljesen izgatott, de sajnos
nem az én földöntúli látványomtól.
– Ezek a síremlékek ezer éve itt állnak, és
valahányszor a császárság kezében volt a hatalom,
rendesen ápolták a külsejüket, hosszú ideig még a
régi halottaknak kijáró szertartásokat is elvégezték a
tetőn – hadarja. – Aztán a háborús időkben a
szamurájok többet közülük erődnek és szállásnak
használtak, a sógunátus kezdete óta pedig teljesen
elhanyagolták és a nép rendelkezésére bocsátották
őket. Nem furcsállod a friss bambuszkerítéseket,
amivel most meg az egészet elkerítették?
Kevésbé osztom a lelkesedését. Befejezem az
öltözést, és gyanakodva nézek rá.
– Friss bambuszkerítést láttál a levegőből a külső
vizesárok körül? – Bevallom, én nem vettem észre,
bár nem is kerestem ilyesmit.
Szorana szégyenlősen elmosolyodik.
– Nem láttam, csak tudom, hogy ott van. Olvastam
róla. – Miről nem? – A sógun az összes síremléket
lezárta az elmúlt évben, nem igazán tudni az okát,
hogy miért. Szerintem a tükör miatt. Rájött már
korábban, hogy létezik és itt van valahol, csak azt
nem tudja pontosan, hol.
– Mi sem tudjuk pontosan – vakarom meg a fejem.
– Mondd csak, mi volt a terved a találkozásunkkor?
Hogy akartad átnézetni velem ezt az egész helyet?
– A róka, akit elkaptam, azt mondta, Nintoku
császár is tanuki volt. És hogy ti mindent láttok.
Gondoltam, talán átvilágítod nekem valahogy a
hegyet.
A most újra reménykedő arcát látva eloszlatom a
maradék bizakodását.
– Arról nem olvastál véletlenül, micsoda érték, ha
az ember előbb kérdez és csak utána cselekszik?
Nem, nem látok a föld alá. Porig rombolhatom
neked, ha akarod, de az nagy pusztítással jár, előtte
el kell vigyelek innen, ráadásul garantálom, hogy
mindenki tudni fog róla. – És nem tudom, mi lesz
velem, ha újra szabadjára engedem az összes
erőmet, de ezt nem mondom ki. Vajon visszatalálnék
még egyszer önmagamhoz?
– Szó sem lehet róla, nem hívhatjuk fel magunkra
a figyelmet. És különben is, ami itt áll ezer éve
háborítatlanul, talán csak maradjon továbbra is úgy.
Semmi kedvem a jókaiok után a szellemek haragját
is kivívni, sem provokálni a benned élő fenevadat. –
Ezt csak úgy mellékesen teszi hozzá, de úgy érzem,
fontosabbnak tartja annál, ahogy hangzik. Nem
azért, mert fél tőlem. Inkább engem félt magamtól.
De időm sincs értékelni a gesztust. – Szerencsére a
lombkoronák alatt feltűnésmentesen
tevékenykedhetünk. – Odanyúl a hozzá legközelebb
eső ághoz, és végighúzza rajta a kezét úgy, hogy
lehántja az összes rajta lévő, hidegtől
összepöndörödött levelet. – És minden eszköz a
rendelkezésedre áll. – Felém nyújtja a tenyerét.
Idegenkedve veszem el tőle a faleveleket.
– Mit szeretnél? – Már előre félek a válaszától.
Miért nem tudok csak egyszer valami könnyű alkut
kötni ezzel a nővel? Talán mégis a vihar lenne a
megfelelő megoldás.
– Elsőnek két ásót. A többit majd mondom menet
közben.
Hát persze. Felsóhajtok. Remélem, nem a saját
sírunkat kezdjük el megásni éppen.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Semmi. Egyszerűen semmi. Még mindig.

– Sok minden voltam már életemben, de sírásó,
sőt egyenesen sírrabló még sosem! – Renmunak csak
a füle vége látszik ki a saját gödréből, amiben
dolgozik. – Ugye tudod, hogy hetekig, akár
hónapokig itt lehetünk?
Igen, épp ezen jár az én agyam is. A mester régi
leírásai feltételezték, hogy ezeknek a furcsa
mauzóleumoknak a kör alakú része a lényeg. Eddig
bábu alaknak gondoltam a teljes sírt, ahogy a fej
alatt kiszélesedik a háromszögforma test, de most
már kulcslyuknak látom. Ládikákon találkoztam
már néhányszor olyasmi forma zárral, mint ezek a
síremlékek, sőt, a menedék idegen faajtajain is ilyen
alakú lyukak voltak a kilincs alatt. Azokat nyitotta a
fogadóhelyiségben Hotaru gicune sok-sok kulcsa.
Tudom, hogy ezerkétszáz éve nem használhattak
még ilyesmi zárakat, de most nem hagy nyugodni az
érzés, hogy itt vagyunk, a kulcslyuknál, csak ki kell
nyitni valahogy, és eljutunk az áhított célhoz.
Ha gondolatban meghosszabbítom az általam a
sír testének nevezett rész oldalait, egy egyenlő szárú
háromszöget kapok, aminek a csúcsa túlér az egész
síremléken, és éppen belefut a középső vizesárokba.
Ha viszont a fejszerű körvonal tetején
visszahajtanám a túllógó részt, a kör közepére esne a
vége. Ebben a pontban kezdtünk ásni, egymástól
kicsit távolabb, mert nagyobb területről van szó, egy
egész sírkamrát keresünk. Nintoku császárnak
alattunk kell lennie! Egész biztosan. Remélem.
Ami kicsit aggasztó, hogy a levegőből láttam
teljesen kör alakú, négyzetes, és ugyanilyen
kulcslyukszerű, csak rövidebb és egyenes szárú
sírokat is. Valójában fogalmam sincs, mit akarnak
üzenni egy letűnt királyság emlékei, mindössze
tapogatózok az elméletemmel.
– Áhhá! Találtam valamit!
Úgy kapom fel a fejem, hogy meg is szédülök egy
pillanatra. Valahogy gyengének és bizonytalannak
érzem magam, mióta megérkeztünk, de azért
gyorsan elrugaszkodok a saját gödrömtől, ami még
feleolyan mély sincs, mint Renmué.
– Mi az? – kérdem, ahogy ott termek az ő
ásatásánál.
– Egy ló – nyögi.
– Egy… ló? – Térdre vetem magam, és nézem,
ahogy egy rúdszerű valamit próbál kirángatni a
földből.
– Egy agyagló. – Most már látom, hogy egy kisebb
szobor lába az, amibe kapaszkodik. Leteszi az ásót, a
végtag körül kicsit elkaparja a földet a karmaival,
aztán egy utolsó, erőteljes húzással hátratántorodik,
és felém nyújt egy üreges hasú, kopott külsejű fél
lovat. – Nesze. Kéred?
Úgy érzem, kihagy a szívem egy pillanatra.
– Ez… tökéletes!
– Egész biztosan más fogalmaink vannak a
tökéletességről… – tápászkodik fel Renmu a gödör
mélyén.
– Most már biztos, hogy jó helyen vagyunk, ez egy
haniva. Olyan szobor, amely valaha a sír felszínét
díszítette, csak már bizonyára lesüllyedt az
évszázadok alatt.
– Tudom, mi az a haniva. Emberek, állatok,
tárgyak. Amikre szüksége van a fickónak a
túlvilágon. Pökhendi egy hozzáállás.
– Akkor azt is tudod, hogy nem tévedtem! Valahol
a császár sírkamrája fölött járunk. Pont úgy, ahogy
mondtam.
– Lehet, hogy innen számítva már csak harminc
méter mélyre kell ásni… hurrá.
Már nem veszem fel, amikor Renmu ilyen, inkább
megmosolyogtat. Tudom, hogy ideges, én is az
vagyok a felfedezéstől, ami hamarosan a miénk.
Nem tudom, mire számítok. Nyilván nem egy kedves
levélre a mestertől, ami ott pihen majd nekem
címezve az ezer éve elásott tükör mellett. De valami
jelben reménykedem. Valamiben, amitől majd
minden összeáll. Így most már nincs visszaút. Fogok
két falevelet, és vödröt meg kötelet kérek Renmutól
cserébe, már túl mélyen jár ahhoz, hogy könnyedén
dobálja a földet a feje fölé a talpa alól.
Nem számolom, hányszor húzom fel a telerakott
vödröt. A feladat olyan monoton, mint a régi
gyakorlások a kúttal. Türelem, figyelem, fegyelem.
Most nincs.
Lassan besötétedik, Renmu egyre inkább egy
árnnyá válik a gödör tőlem mind távolabb eső
fenekén. Jól halad. Nem villámgyorsan, de
egyenletesen és kitartóan. Aztán egyszer csak
hallom, hogy a lapátolása abbamarad.
Valamit megütöget. Valami keményet talált. Hiába
meregetem a szemem, nem sok mindent látok.
Renmu szitkozódik.
– Mi történt? – kiáltom.
– Azt hiszem, megvan. – A hangja olyan tizenöt
méter távolságról hangozhat, de túl ideges vagyok,
hogy most az orra alá dörgöljem, csak feleannyit
kellett ásnia, mint az elején gondolta. – Lehet, hogy
sikerült a boltozatot beszakítanom egy ponton.
Bemegyek!
– Légy óvatos! – kiáltom, aztán ráharapok az
ajkamra. Nem tudom, miért mondok ilyesmit
valakinek, aki jóformán elpusztíthatatlan. Kezdek
túlzottan érzelgős lenni.
Renmu lágyan felkuncog, hozzám vágja a ruháit,
aztán kisebb villanást látok a gödör mélyén, és az azt
követő mozdulatlanságból és csendből rájövök, hogy
már el is tűnt.
Én azt javasoltam, szélként hatoljon át a sírkamra
résein, de talán éppen erre a kisebb villámcsapásra
volt szüksége. Ameddig tudom, a lélegzetemet is
visszatartom, hogy halljam, nem következik-e be
emiatt omlás. Aztán csak lógatom a lábam a gödör
széléről, és várok.
Renmu korábban azt mondta nekem, nem képes
más jókaiok alakját felvenni, mégis köze van a
viharhoz, amit nem tudom, hogyan csinál. A tanukik
nem vihardémonok. Ha korábban rákérdezek, talán
még őszintén el is meséli ennek a félreértésnek az
okát, de magamban egy kicsit félek tőle, hogy végül
róla is kiderül, hazudott nekem. Nem tudom, mit
számítana azok után, hogy én mennyit hazudtam
neki, de mégis. Mégis számítana. Mégis inkább ezt a
lehetőséget választanám ahelyett, hogy mostanában
folyton az életéért kell aggódjak.
Teljesen haszontalannak érzem magam, és
idefent úgy tűnik, nagyon sok idő eltelt már.
Megpróbálom elképzelni, mi történhet épp alattam.
Renmu visszaváltozik, de a szemének hozzá kell
szoknia a sötéthez. Talán ez nehezen megy, lassan
körbetapogatózik a falakon. A mauzóleum nagyobb
is lehet, mint sejtettem, és most az egész hegyet be
kell járnia belülről. Elágazásokba ütközik. A tükröt
talán maga a kőszarkofág védi, Renmunak fel kell
emelnie a fedelét, és egyenesen a császár ölelő
karjaiból elragadni.
De mi van, ha valami baj történik? Eltévedt. Talán
annyira sötét van, hogy még az ő szeme sem lát
odalent. Talán nem adtam neki elég falevelet, hogy
elegendő fáklyát készítsen belőlük. A fáklyák talán
nem is működnek, mert odalent semmi levegő.
Renmu rosszul van, fuldoklik. A tükör ellenáll.
Halálos csapdába küldtem!
Felugrok, és teszek néhány tétova lépést a
feketéllő lyuk szájánál. Le kéne mennem. Tizenöt
méter ereszkedés, aztán a sötétben meg kell
találnom a pontot, ahol Renmu behatolt, és
megpróbálni tovább ásva kiszélesíteni a lyukat, hogy
beférjek. De ott lent már nemcsak föld van, hanem
hatalmas kőtömbök, amiket képtelen leszek
elmozdítani… És ha Renmu már újra a saját
alakjában van, akkora résre lesz szükségem, amin át
őt is kihúzhatom valahogy…
– Gyerünk már! – sziszegem az összeszorított
fogaim között, és ökölbe szorítom a kezem.
A szél hirtelen csap fel a gödörből, szinte leterít a
lábamról, az arcomba szökő portól be kell csuknom
a szemem, és a karommal kell védekezzek, aztán
már csak Renmu nagy mancsát érzem a derekamon.
– Ne sürgess mindig! – mondja nevetve.
Amikor ott áll előttem, azonnal megölelem, aztán
rögtön rá is csapok a mellkasára.
– Megijesztettél! – És már a körvonalait nézem, a
kezét, hogy megvan-e a zsákmány, de persze nem
lehet nála, be kéne omlasztani a sírbolt tetejének egy
részét, hogy kiemeljük a tükröt, attól függően,
milyen nagy, és… Renmu csigalassúsággal
öltözködik. Sötét van, és korábban is csak miattam
törődött bármennyire az ilyesféle emberi illemmel,
aminek a múlt éjszaka után, ráadásul egy ilyen
történelmi fontosságú pillanatban sokadrangú
problémának kéne lennie számára… Elkapom a
csuklóját.
– Hol a tükör?
Elhúzza a száját.
– Hát nem lent, az biztos.
– Ott kell lennie!
Csak most néz a szemembe.
– Nincs ott, Szorana. Egy icipici kamra van csak
lent a szarkofág körül, amit tüzetesen átvizsgáltam.
– Az nem lehet. Biztosan tévedsz. Egy rejtekajtó…
valami titkos kamra… tovább kell ásnunk!
– Vagy a császár embere hazudott neked.
– Nem hazudott! – Ezt képtelen vagyok elfogadni.
Valamit valamiért, ezt értem. Valamit semmiért, ez
megsemmisít. Akármennyire nem akarok részleteket
megosztani abból az éjszakából Renmuval, csak
hozzáteszem, magamnak: – Nem olyan volt a
helyzet… nem hazudott!
– Ezen a ponton legalább ugyanannyi értelme van
megkeresni azt a fickót, mint elkezdeni felforgatni az
egész síremléket. Akarod, hogy elmenjünk hozzá, és
kiverjem belőle az igazat?
A hangja szinte reménykedő, de nem. Semmi
esetre sem szeretném, ha Renmu megvívná az én
múltbéli harcaimat. Kétségbeesetten nyomkodom a
halántékomat.
– Ennek semmi értelme. Bízott bennem. A
szenpaiom azt mondta, valójában nem is volt
informátor. Akkor viszont onnantól, hogy meglátta a
szokatlan külsőm, ő is talán valami nem e világinak
gondolt, át akarta adni nekem a tudást, hogy hol van
a tükör, azt akarta, hogy elvigyem a császár üzenetét
a jókaioknak, és ők segítsenek visszavenni a
hatalmát a sógunnal szemben. Ha nincs odalent a
tükör, akkor tévedett. Akkor a császár maga sem
tudja, hol van, mert talán nincs róla egyértelmű
leírás a kezében, talán…
– Szorana…
Nem kérek ebből a sajnálkozó, belenyugvó
hangnemből!
– Nem! Figyelj, ha az a tükör létezik, akkor
ezerkétszáz éve háborítatlanul fekszik valahol,
biztosan nem könnyű megtalálni. Épp az olyan
sírrablók miatt, mint mi, valamilyen rejtély fedi a
pontos hollétét. Csak rá kell jönnünk, mi az. Biztosan
itt van valahol!
Az én hangom kétségbeesett, Renmu tekintete
pedig szomorú és megértő, nem állhatom, elfordulok
tőle. Szugijama nem vert át. Őszintén mondta, hogy
a tükröt Nintoku császárral együtt temették el,
őszintén hitte, hogy így történt, hogy én vagyok, aki
segíthet a császárán. Én pedig az egész országon
akarok segíteni, egyszer és mindenkorra.
– Figyelj, ha akarod, még egyszer visszamegyek,
én…
– Nem – mondom ekkor, mert ahogy lefelé
bámulok, a vizesárkok irányába, hirtelen új remény
csillan. – Hiszek neked. A tükröt és a császárt együtt
temették el, de senki nem mondta, hogy ugyanoda. –
Miért is akartam behajtogatni azt a bizonyos
képzeletbeli háromszöget? A csúcsa éppen velünk
szembe, a középső vizesárok egy pontjára mutat,
akár egy nyíl. – Szeretném, ha még egyszer hallá
változnál a kedvemért. Pisztráng voltál a múltkor,
szóval az édesvizet is bírnod kell. Ott – mutatok
előre. – Azon a helyen kell keresnünk!
Nem sok meggyőződést látok Renmu szemében.
– Ezerkétszáz év a víz alatt. Mi maradna ott egy
tükörből? – De, ahogyan a róka mondta a
menedéken, már elköteleződött. Ahogy látja az
elszántságot a szememben, beleegyezőn felsóhajt. –
Persze, szépségem, miért is ne? Próbáljuk meg ott.
A félelem, mint valami sav, égeti a torkom és a
szemem. Nem akarok én lenni a lány, aki görcsösen
ragaszkodik az igazához, akkor is, ha téved. Nem
lehetek én a lány, akit még ebben az egy dologban is
becsaptak.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Nem akaródzik kimásznom a vízből, nem akarok

több rossz hír hozója lenni. Szorana nincs jól, az a
rohadt tükör meg talán nem is létezik. Talán az
lenne a legjobb. De ha ez a magának szabott
küldetése is kudarccal jár, lehet, hogy soha nem lesz
már lehetőségem megtudni, ki ez a lány valójában,
aki felforgatta az egész életem, még annyira sem
helyrerakni az övét. Inkább meg kellett volna
állítanom, ahelyett, hogy még segédkezek is neki. A
szemem láttára enyészik el ezen a nyomorult helyen.
A vízből kiemelkedve a valós alakomra váltok, és
felkapaszkodok a rézsün. Szorana a tetején vár rám,
dideregve vacog, de tudomást sem vesz róla. Át
akartam reptetni a belső vizesárok felett, de meg
sem várt, belevetette magát a mederbe. Azt mondta,
nem a tükör miatt siet, csak nem akarja teljesen
kimeríteni az erőforrásaimat a sok alakváltással.
Amikor lemerültem a sírkamrába is értem aggódott,
nem a zsákmányért.
Épp szembeérek vele, amikor szembesülök azzal
is, mennyire másként viselkedik velem. A küldetése
még mindig az első, de én sem vagyok többé
feláldozható.
Nem mond semmit, csak ismét felém nyújtja a
ruháimat, amiket eddig a kezében gyűrögetett.
Elveszem őket, és amikor összeér a kezünk,
megrázom a fejem, mert nem akarom a hiú
ábrándjait táplálni, de arra is képtelen vagyok, hogy
teljesen elvegyem őket tőle.
– Valamit találtam, de nem a tükröt – nyögöm ki
végül. Azonnal felcsillan a szeme. – Teljesen sötét
van odalent, és a víz is mocskos, de egy nagy kőlap
fekszik az árok mélyén, végigtapogattam az
uszonyaimmal. Lapos, mint egy tábla, teljesen sima a
felülete, csak tiszta alga. Többször körbeúsztam,
alábújtam, amennyire tudtam. Jó régi lehet. És
nehéz.
– Van alatta valami?
– Nincs. Csak egyetlen szó a tetején. Nem a víz
barázdálta így, többször beleúsztam a vonalakba,
hogy biztos legyek benne. Az van odaírva, sicsi.
– Milyen írásjelekkel?
– Nem a jó fajtával. – Magamhoz húzom Szorana
tenyerét, és beleírom a szót a karmommal. – A
majdnem biztos halál – mondom ki hangosan is.
Ő ismételve átírja a vonalakat.
– Azt is jelentheti: a hely, ahonnan nem térsz
vissza élve.
– Nem jobb variáció.
– Eszerint közel járunk. Ha távol akarnám tartani
az embereket valahonnan, én is ilyesmivel
riogatnék.
– De talán semmi köze a császárhoz és a tükörhöz.
Biztosan kell nekünk egy újabb halálos kihívás?
– Mindennek köze van a császárhoz és a
tükörhöz! – fakad ki Szorana. – Úgy érzem, minden
itt van az orrom előtt, az egész életem kulcsa!
Egyetlen pillantásra állok attól, hogy minden
összeálljon, csak valami zavarja a kilátást! Nem
tudom, mit rontok el. Nem tudom, mit nem veszek
észre.
 Darabokra töri a szívem, nem bírom látni a
szenvedését. Az én kötelességem volna a segítségére
lenni. Én vagyok a varázstanuki, ráadásul egy
vihardémon is, akivel alkut kötött, aki egy kotnyeles
róka szerint elvezeti majd a megoldáshoz ebben az
egyre bonyolultabbnak látszó rejtélyben. Azt hiszem,
soha életemben nem voltam még ilyen tanácstalan.
Engem is érdekel az igazság Szoranával
kapcsolatosan, de biztosan bármi áron?
– Ha megtalálom a tükröt, ha megelőzöm a
császárt és a sógunt is, úgy érzem, jóvátehetek
valamit a sok hibából, amit eddig elkövettem. Nem
jár érte dicsőség, senki nem fog tudni róla, de mégis,
talán elérhetem, hogy az országunkban egymás
mellett élhessenek jókaiok és emberek. Van erőd
felvinni még egy körre a levegőbe? – kérdezi egyszer
csak.
– Persze – biztosítom, és magamban
elmosolyodom rajta, hogy már a közös országunkról
beszél. – Meglepően sok energiám marad két
alakváltás között, ha éppen nem próbálnak megölni.
Miért szeretnéd?
– Lehet, hogy ezekkel a jelekkel írták elrettentésül,
de mi van, ha valójában csak annyit jelent az a szó,
amit általában, ha kimondod, hogy sicsi?
– De hét micsoda?
– A hetedik sír. Szugijama méret szerint felsorolta
az összeset, többször. Még el is ismételtette velem.
Daiszenrjó az első, Nintoku császár sírja, aztán jön…
– Szorana motyogni kezd – …Kamiisizumiszanzai…
Hazeniszanzai… Kobjójama… Csin Óka…
Tadeijama…Itaszuke. Az Itaszuke az! Ezért van mind
elkerítve, ezért zárta le a sógun az összeset, hogy ne
járjon rajtuk ember! Ő is keresi a tükröt, ahogyan a
császár, de a tábláról és a hetes számról még nem
tud, arra csak Szugijama jött rá a tekercsekből.
 – Vagy tévedett, és a hetedik sír ugyanúgy csak
egy koporsót rejt, mint ez.
Szorana meg sem hall engem, újra fellobban a
lelkesedése. Szerencsére. Nem lett volna szabad
kétségbe vonnom az azon az éjszakán elhangzottak
fontosságát.
– Nem tudom, melyik mauzóleum melyik, de a
levegőből sorba rakhatjuk őket méret szerint. Szinte
már pirkad.
Jóindulattal sem. De fényes nappal megint el kéne
rontanom az időjárást, hogy az emberek ne vegyék
észre, amint egy lány repül az égen. Ha meg most
indulunk és nem járunk sikerrel? Nem érdekel, mert
szeretem Szoranát ölelni, akár szélként is.
Újra vetkőzni kezdek. Ha a levegőben akar szállni
velem, akkor azt fogjuk tenni. Talán meg tudom
nyugtatni. Ha nem járunk sikerrel, elvihetem innen
messzire. Meg fog gyűlölni érte, de még mindig az a
jobb választás, mint becsavarodni a hiábavaló
keresgéléstől.
Amint átadtam neki a ruháimat, feloldódok a
levegőben, és a hátamra kapom Szoranát. Ő sikkant,
de kényelmesen elhelyezkedik, mostanra szinte
megszokottá vált számára a repülés. A város még
alszik, az ég szürke, a vizesárkok ölelte méregzöld
lombkoronák sötét foltok alattunk. A három
legnagyobb piramist könnyű kizárni, jóval
nagyobbak a többinél. Az utánuk jövőt is
felismerjük, meg az azutánit is. Nem is kell
eldöntenünk az egymás közti sorrendjüket, elég, ha
látjuk, méretben ők következnek. Utána viszont van
kettő, ami szinte teljesen egyforma, ráadásul nem is
egymás mellett helyezkednek el, hanem Nintoku
császár sírjának két legtávolabbi oldalán, még a
magasból sem lehet könnyen összemérni őket.
– Vigyél hozzájuk közelebb – utasít Szorana, én
meg engedelmeskedem.
A helyzet kilátástalan. A két jelentéktelenebb
kofunról van szó. Csak egyetlen vizesárok védi őket,
és az egyik körül már az is kiszáradt, mégsem izgat
senkit, úgy hagyták. Ezekben a sírokban nem
uralkodók, csupán udvari főnemesek nyugodhatnak,
miért is lenne bármelyikük mellé temetve olyan
elképesztő jelentőségű kincs, mint amit mi
keresünk? Szorana logikájával viszont talán pont az
elhanyagoltabb az, ami kell nekünk. Ki kutatna
éppen ezen a helyen, amit még megközelíteni is
könnyű?
– Még lejjebb! – irányít Szorana, és lassan már a
földet súroljuk. Valamiféle jelet keres, valamit,
amiből eldöntheti, hogy a két ikersír közül melyiket
válassza elsőként. Ha nincs jel, elmondom az
elméletemet, amint visszaváltozok, aztán leásunk
mindkettőbe, nem kérdés. Csak az istenek lesznek a
megmondhatói, milyen büntetést érdemel majd a
holtak nyugalmát megzavaró többszöri fosztogatási
kísérletünk.
– Ott, nézd! – Épp a vízzel még rendelkező árok
felett suhanunk el, és Szorana izegni-mozogni kezd.
– Tegyél le, gyorsan! – És már ugrik is. Én nem erre a
sírra szavaztam volna.
Átváltozok, és úgy csapódunk a földbe, mint két
lenyilazott madár. Szerencsére nem túl magasról, de
akkor is. Le kell erről szoknunk. Szénabálák felett
kéne gyakorolnunk, mielőtt rendszeressé tesszük ezt
a fajta utazást.
– Látod? – kérdi Szorana, tudomást sem véve róla,
hogy egész biztosan megütötte magát. Mielőtt
látnám, már érzem a szagukat: nyestkutyák.
Ez a sír is teraszos oldalakkal rendelkezik, a
középsőn értünk földet, épp a kővel rakott fal
tövében. A fejünk felett, a párkány tetejéről
megannyi világító szempár néz le ránk. Itt,
Vakajama közelében, a tengerparti sík területen
kellően meleg a téli levegő, hozzám hasonlóan ők
sem alszanak téli álmot.
Másban viszont nem olyanok, mint én, ezt
azonnal érzem: nincs semmilyen varázsképességük,
de óvatos természetük ellenére ezúttal nem
menekülnek el. Vonzódnak hozzám, olyasmi dolog
ez, mintha a feljebbvalójuk lennék. Kíváncsian
mozgatják a fejüket, hogy szemügyre vegyenek
mindkettőnket.
Felállok, és a kezem nyújtom Szorana felé, hogy
felsegítsem. Ő elfogadja, de nincs igazán szüksége rá,
csak lendületet vesz, és már mászik is felfelé a
kőfalon, egyenesen a tanukik közé. Gyorsan
felkapom a nadrágom a földről, a nyomába eredek
és megelőzöm, mert jobb a békesség. Ahogy felérek
és letelepszem a nyestkutyák mellé, számtalan
nedves orr kezd ismerkedni velem.
– Ez aztán a jó nagy család – mormogom.
– Milyen helyesek! – lelkendezik Szorana, ahogy
utolér, és a hozzá legközelebb eső tanukik felé
nyújtja a kezét. A felnőttek bizalmatlanok, nem
nagyon engedik hozzá a kölyköket. – Te is pont ilyen
helyes voltál, amikor először megláttalak – kuncogja,
amikor az ujjai biztonsággal megkapaszkodnak egy
engedékenyebb bundában.
– Azt hittem, én így tetszem inkább. Ahogy
vagyok.
Szorana sejtelmes pillantást küld felém.
– Így… máshogy tetszel. Ők nem változnak át?
Félreteszem a színlelt féltékenységem.
– Nem tudnak. Nem minden tanuki bake-danuki.
De látod, azért vonzódnak a varázslatos dolgokhoz.
Mondjuk hozzám.
 Szorana most már tisztán felkacag.
– Te jó ég, tényleg egy új szörnyet teremtettem,
amikor elismertem, hogy nem is vagy olyan
szörnyűséges. – Hasra fekszik, és percekig csak
némán engedi, hogy az apróságok megmásszák és
összevissza szagolgassák, húzgálják a zsinegeket a
ruháján. Lassan a felnőtt nyestkutyák is felengednek
a közelében. – Ezek a kölykök talán még sosem láttak
embert. Jó kis megközelíthetetlen erdőt találtak
maguknak a felmenőik. Mit gondolsz, a császár
sírjában miért nem jött oda hozzánk egy sem?
Biztosan minden ilyen szigetet elfoglalt már a
vadvilág.
– Nem tudom. – Hagyom, hogy az egyik tanuki
belefészkelje magát az ölembe, egy másik pedig
megnyalogassa a karmos ujjaimat. Szorana
elbűvölve nézi a jelenetet.
– Talán azért vannak ilyen sokan, mert ez nem is
csak egyetlen család. Vonzódnak valamihez itt,
ahogyan hozzád is. Szerintem jó helyen járunk.
– Úgy érted, érzik a tükör közelségét?
– Hiszen tanukitükör. És varázslatos. Mondd csak,
ha olyan alakban vagy, mint ők, tudsz velük
kommunikálni?
– Nem úgy, mint két ember egymással, de
megpróbálhatom. Átváltozok, de csak azért, hátha
akkor egy kicsivel több figyelmet fordítasz rám is.
Puff. Egy szempillantás alatt máris ugyanolyan
nyestkutya vagyok, mint a többiek. Kimászok a
nadrágomból, de az anyag beleakad a hátsó lábam
egyik karmába.
Szorana segít kiszabadulnom. Most egész más az
ujja érintése a bundámon, amolyan csiklandós és
egyszerre magasztos, mintha egy égi lény tisztelne
meg a figyelmével. Így érezheti magát a kutya a
gazdája keze alatt.
Aztán Szorana gondol egyet, és mielőtt
eleresztene, felkap és alaposan megszorongat.
Kiszolgáltatott, furcsa, igen kellemes érzés. Mielőtt
letesz, még a fülembe suttogja:
– Nem akarom őket megbántani, de mind közül te
vagy a legszebb! Na, menj, és tedd a dolgod!
Réveteg tekintettel megkapaszkodok a talajban.
Végül csak ugyanolyan fontos lett nekem is ez a
nyavalyás tükör, mint neki. Miatta.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

A nyestkutyák kaffogó, vinnyogó hangokkal

jeleznek egymásnak, néha morognak is, én meg
próbálom eldönteni, miről szólhat a társalgás.
Társalgás-e ez egyáltalán.
Aztán mind egyszerre megindulnak valamerre.
Egészen biztosan közösen döntöttek el valamit.
A legszebb lemarad és megáll, hogy megvárjon.
Gyorsan felkelek, és a sor után iramodok. Úgy érzem
magam, mintha az erdő szellemeinek körébe
fogadtak volna.
Néhány métert haladunk csupán, a csapat eleje
ásni kezdi a földet. Renmu rám néz, aztán a fejem
fölött az égre. Én is odafordulok, innen nemigen
lehet keresztüllátni a fák koronáján. Mire
visszanézek, már Renmu is beszállt a munkába, ez
biztató. Addig jöttünk, míg elbújtunk a külvilág elől,
és most… ásnak. Ásnak és ásnak és ásnak.
Szívem szerint mondanám, hogy nagyon messze
vagyunk még a piramis fejrészétől és annak is a
közepétől, ahol előző alkalommal megtaláltuk a
sírkamrát, de végül is rájuk bíztam magam, és
átadtam a vezetést. Még csak tanulom a bizalmat, de
nem szabad beleokoskodnom a dolgukba.
Ahogy egyre világosodik, azt veszem észre, hogy a
készülő gödör elkanyarodik. Renmu és a társai nem
úgy dolgoznak, ahogyan mi ketten korábban, hanem
járatot ásnak. Egy alagutat. A tanukik egy része
befelé halad, másik része pedig kifelé kotorja a
törmeléket. Hatékony összhangban tevékenykednek.
Azokat, akik az utat törik, köztük Renmut, már nem
is látom. Akik kifelé halmozzák a földet, egyre
ritkábban jelennek meg a bejáratnál. Egyre hosszabb
az út a föld alatt.
Szívem szerint segítenék valahogy, de olyan
szentségtörésnek érződik. Vendég vagyok ebben az
erdőben, ezen a szigeten, nem is értem, hogyan volt
merszem Nintoku császár sírját csak úgy
megbecsteleníteni. Nemcsak ő, aki vélhetőleg tényleg
alakváltó volt, de ezek a pici állatok is annyival
magasabb rendűnek érződnek most nálam. Nem
akarom őket zavarni, nem akarok elrontani semmit.
Annyira hálás vagyok a segítségükért, egyáltalán, a
létükért ezen a földön. Már fertelmes dolognak tűnik
a hagyományos aranykészítés folyamata, Renmu
módszere pedig igencsak helyénvalónak. Egyszerre
úgy tűnik, mintha épp az ember lenne az, aki
örökösen megbontja a világ harmóniáját.
Hirtelen az összes tanuki felsorakozik előttem.
Mind visszatértek, azok is, akik eddig az alagutat
mélyítették, még Renmu is, aki a csapat élén haladt.
A többiek eltávolodnak a lyuk szájától, ő egyedül ott
marad. Félig beszalad a járat belsejébe, aztán
hívogatón visszafordul. Nem változhat át, ez az út
még nekem is szűk lesz vállban, szóval ő csak ebben
a formában tudja megtenni.
Utoljára még a nyestkutyák felé pillantok.
Érdeklődve méregetnek, a kisebbek közül néhányan
már ásítoznak. Biztosan egész éjjel vadásztak, a
hajnalt pedig a kedvemért munkával töltötték,
megérdemlik a pihenést.
– Köszönöm – motyogom feléjük, akkor is, ha nem
értik.
Szembehelyezkedek a sötétlő járattal, aminek
Renmu azonnal eltűnik a mélyén. Egy utolsó
próbatétel választ el a tükörtől. Egy utolsó
próbatétel, és mégis én leszek a lány, aki
megváltoztatja a történelmet.
Ha nem is úgy, ahogyan azt eredetileg terveztem.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Nehéz visszafognom magam, alig bírok uralkodni

az izgalmamon. A bundám vége fel-felszikrázik,
ahogy előre-hátra szaladgálok az alagútban. Csak
néhány méterre merem elhagyni Szoranát, aztán
mindig visszafutok hozzá, és alig várom, hogy
elmondjam neki: végig igaza volt.
Nincs itt sok levegő, és ő egyre szaggatottabban
nyel belőle, ahogy előrefele nyomja magát a szűk
járatban. Nem tudtam megértetni a nyestkutyákkal,
hogy ne a saját méretükben gondolkodjanak, így
küzdelmes minden centiméter, amit előrefele tesz
meg.
De bizonyít, ismét, ahogy már annyiszor. Végül
egészen megközelíti a célt. Kiszaladok a járatból, és
átváltok a valódi alakomra, aztán visszanyúlok érte.
– Mindjárt megérkezel! – kiáltom, és amikor már
elérem a kezét, magam felé húzom. A karomban
landol, egyre szaporábban jár a mellkasa fel és le. –
Azonnal megszokod! – mondom, a hátát simogatva.
Most, hogy már nem vagyunk a járatban, némi
szélmozgás támad befelé, de a hosszú alagút miatt
csak lassan cserélődik az állott levegő. Aki nem
szokott téli álmot aludni, kevésbé tudja lelassítani a
szívét és a lélegzését, még ha tanulta is, nehezebben
alkalmazkodik az ilyen barlangszerű, elzárt
helyekhez. Talán ha újra széllé lennék, segíthetnék.
– Adj innom! – suttogja Szorana a sötétben.
 – Máris! – Akkor inkább nyestkutyává válok és
kirohanok vízért, pár perc alatt vissza is érhetek.
– Ne! – nyögi. – Ne hagyj itt egyedül. És ne az
árokból. A testem inkább kibírja a szomjúságot, mint
valami betegséget, csak az elmém nem. Csinálj
nekem vizet!
– Azt nem szabad – tétovázok.
– Csak kivételesen. Mindjárt rendben leszek, de
még sosem jártam ilyen mélyen a föld alatt.
A felsője alá nyúl, kihúzza belőle a nadrágomat,
abból pedig kicsomagol egy újabb adag falevelet.
Kitapogatja a kezemet, és belenyomja őket a
tenyerembe. Én látok a sötétben, ő nem, de még
várnom kell, míg a friss levegő eléggé átjárja a föld
alatti kamrát, hogy tüzet tudjak gyújtani.
Gyorsan egy kancsó vizet készítek, és megjegyzem
magamnak, hogy ha innen kijutunk, azonnal
igazából is megitatom Szoranát. Az ujjait
rákulcsolom az edény falára, és amíg iszik,
felveszem a nadrágomat, és félreállok előle, hogy ne
takarjam majd a kilátást. Most van szükségem az
igazi türelemre és önuralomra, de ha már ennyit
küzdöttünk, azt akarom, hogy ő is érezze, amit én
éreztem, mikor először beszakadt előttem a fal és
bepillantottam ide.
– Kár lett volna visszafordulnod – mondom, aztán
felmarkolom a maradék levelet, fáklyákra gondolok
és olajlámpásokra, mindenféle olyan dologra, amivel
megvilágíthatom a helyiséget.
Amikor végzek, és úgy tűnik, már mindegyikben
megmarad a pislákoló láng, sőt, láthatóan meg is
erősödik, Szorana feltápászkodik.
Először rám néz, és elkapja a kezem, úgy szorítja
az ujjaim, mintha el akarná törni őket. Csak lassan
fordul körbe, szemügyre veszi az üres falakat, az
egyszerű, csupasz kő- és sárbarlangot. Utána
megakad a szeme a terem közepén álló
kőemelvényen. Tesz felé néhány lépést, magával húz
engem is. Olyan az a pult, mint egy falusi kút, csak
épp tömör. A tetejét pedig egy fémes, nyolcszögletű
dolog adja: a tükör.
Szorana vissza-visszanéz rám, ahogy lassan
megközelíti, időnként a helyiségen is végigfuttatja a
szemét. Felnéz a plafonra, aztán vissza a tükörre,
amit vastagon belep a por.
– Talán a sírkamra alatt vagyunk, egy másik
kamrában – suttogja áhítattal. – Egy tökéletesen
jelentéktelen és eldugott helyen. Amit a sírrablók
sem keresnének, ha már megtalálták felette a
szarkofágot. Ami lefogadom, hogy tele van arannyal.
Zseniális ötlet. – Aztán rám pillant. – Köszönöm,
hogy eljuttattál ide. Nélküled nem sikerült volna.
– De te jöttél rá mindenre – mondom, és a tükör
felé biccentek.
Szorana is félve odanéz.
– Nagyobbnak képzeltem – feleli, aztán az
ujjbegyével megérinti a szélét. Valami ijesztő, fémes
villanás dereng keresztül a porréteg alatt, Szorana
visszakapja a kezét.
Eltolom onnan és elé állok. Ezúttal nem tiltakozik,
talán időre van szüksége.
– Akkor, ahogy megbeszéltük, először én nézek
bele, rendben? Így meggyőződünk róla, hogy tényleg
ez az, amit kerestél.
Bólint. Csak azért nem hallom a szívverését, mert
az enyém is ott dübörög a fülemben.
Lassan visszafordulok a tükör felé, és lehajolok
hozzá. Oldalról ráfújok, a por és a földszemcsék
felszállnak a tetejéről, szurkálják a szemem.
Pislogok, de hiába tisztul ki a látásom, a tükör
felszíne még mindig nem mutat semmit. Félek
hozzáérni egy ilyen jószághoz, de nincs más
választás, eljött az igazság pillanata: rányomom a
tenyerem, és seprő mozdulattal megtisztítom a
felületét.
– Menj arrébb! – utasítom Szoranát, aki tétován
eloldalaz mellőlem. Szinte megöl a kíváncsiság, hogy
mit látnék, ha hagynám belenézni ebbe az
ungaikjóba, de nem kockáztatok. Bármit látok is
majd magamról, bármit lát is rólam majd ő, én
leszek az első. – Készen állsz? – kérdezem.
Nem hallom a választ, de átalakulok és felemelem
a tükröt. A szamuráj bőrét választottam, szinte
öntudatlanul. Csak utólag jövök rá, milyen ostoba
ötlet volt a tökéletes férfival, Szorana egykori
vágyálmával szembeállítani az igaz valómat. Így
csak még élesebb lesz a kontraszt, de most már nem
fordulhatok vissza. A tükör izzani és világítani kezd
a kezemben, mintha saját, belső lámpásai lennének,
mégsem forrósodik fel, nem fáj tartanom.
A kép eleinte fénylő, de homályos, aztán felsejlik
benne a szamuráj arca. Az én ideiglenes arcom, a
már nem leborotvált fejjel, de csupasz felsőtesttel.
Ahogy lefelé megdöntöm a tükröt, az egy szál
viseltes nadrágom is látszik, amit annyit vettem le és
fel az elmúlt egy napban, hogy örökre meguntam az
öltözködést.
Szorana kicsit hátrébb, a balomon áll, őt nem
látom a képben, és nagyon figyelek, hogy egyenesen
tartsam a tükröt, nehogy megjelenjen benne.
– Te látsz engem? – kérdezem.
– Csak a szamurájt – feleli, de alighogy kimondja,
füst gomolyog a képen, egészen igazinak tűnő, olyan,
mintha mélysége volna, mintha a tükör valójában
ablak lenne. Ablak egy másik világra. Amiben lassan
kibontakozik a valós alakom. Szóhoz sem jutok.
 A hasonmásom nem csupán látszik, de érződik is.
Minden fájdalom, düh, csalódás benne van a képben,
és igen, végül az a féltett, igazán el sem hitt
boldogság is, amit nemrég találtam. Nem tudom,
Szorana érzékeli-e.
A kép újra szertefoszlik, ami meglep. Nem ez egy
tükör dolga. Aztán helyeket látok, eseményeket, és a
kezem megremeg, mikor felfogom, mi történik, de
nem eresztem el a tükröt, egészen lebénulok, talán
nem is tudnám elengedni. Végignézem az életem,
ahogyan visszafelé pereg: az egész út Szoranával,
mintha fel lenne gyorsítva, de időnként egy-egy
pillanat lelassul, akár ki is merevedik egy
másodpercre. Részletek az együtt töltött éjszakából,
amikor először repülünk, a szigeten összebújva
ülünk, a pillanat, ahogy felfedem magam előtte,
amikor otthagyom az ajtóban, és rájövök, hogy
szeretem, veszekedés, víz alatti lélegeztető csók, még
veszekedés, megmentem az életét, rajta fekszem a
hóban, harcolunk, menetelünk, az első pillanat.
Szinte hallom a fáradt lihegésem, a remegő
szívverésem, ahogy megköttetik a legelső alku,
nekitámasztom a homlokom a tarkójának, beszívom
az illatát, beleivódik az egész lénye a valóságomba.
A kép elhalványul. Rám telepszik a magány. Nem
a képen, igazából érzem, amit akkor. Fáj. Hosszú
napok követeznek és még hosszabb éjszakák. Tiltott
szerencsejáték. Bujálkodás. Sok-sok ital. Börtön.
Keserű kacagás. Botozás. Trükkök. Zsebelés.
Verekedés. Még verekedés. Még ital. Még nők. Az
alakváltónak, akit látok, olyan elgyötört a tekintete,
mintha nem is én lennék. Gyűlöli az életét. Gyűlöli
saját magát. Időnként segít. Tesz önzetlennek tűnő
szívességeket, ilyenkor lelassul a gyorsított kép, de
ez csak megtévesztés. A tanuki nem önzetlen, magán
akar segíteni, magát akarja jobban érezni a bőrében.
Szorana még nem tudja, miért. Én tudom, mert ez
mind én vagyok.
Olyan sokáig folytatódik ez a viszolyogtató
szélhámoslét, hogy kedvem támad letenni a tükröt.
De tartom, mert megfogadtam. Nem hazudok, és
Szoranát nem akarom megtéveszteni sem.
Végre újra vált a kép. Egy gyönyörű, szétterülő,
ágas-bogas juharfát látok. A nyolcadik alakom. A
leveleim vöröslenek az őszi napsugarak alatt. Olyan
béke honol körülöttem, hogy egészen bekúszik a
lelkembe. Hamis béke. Az első baltacsapásoktól
összerezzenek, érzem a húsomban, ahogyan a
valaha volt törzsbe hasítanak. Igazságtalanul
bántottak, de végül is így volt igazságos. Akkor nem
én szedtem az áldozatokat a környéken, de a fa,
amibe elbujdostam, a belőlem áradó varázsból
táplálkozott: az emberek egy idő után biztosak
voltak benne, hogy valami nincs rendben körülötte.
A fát hibáztatták a sok szerencsétlenségért.
Korábban a múltban békés képek következnek.
Mikor még állt a fa, csak az égen úszó felhőkből
látszik, mennyi idő is telt el. Száz és még több év.
Szinte átaludtam. Elmenekültem. Elfújtam az életem,
mint egy gyertyát, és elbújtam a sötétben. Csak a fa
tündöklése mutatta, hogy valójában még élek. Pedig
egy kiégett roncs volt csupán, amikor beleköltöztem.
Épp úgy, ahogy én is.
És elérkezünk a nagy ugráshoz. Hogy hogyan
hajtottam végre a szökést. Hogy miért engedték,
hogy elbújjak. Valahol az ezerötszázas években
járunk. A férfit, akit látok, Tacsibana Dószecunak
hívják, még mindig emlékszem. Híres szamuráj volt
az Ótomo klánból, az ő arcát viselem most is,
szamurájként. Akkor még idegen volt, nem tudtam,
kit ráncigálok viharként. Nekem csak egy menekülő
ember volt. Tettem a dolgom. Engedelmeskedtem a
természetemnek.
 A férfi zihál és fél. Úgy szalad a hegyen, mint egy
menekülő nyúl. A kopár sziklákon észreveszi a fát,
ami később nekem is otthont ad majd. Alá akar bújni
az ostoba. Nem ismeri a vihardémonok szokásait.
Most érzem a szégyenét, ami akkor nem tűnt fel.
Sokkal nagyobb harcosnak tartja magát annál,
semmint hogy így meneküljön, a büszkesége
romokban hever. Legalább annyira fél tőle, hogy
valaki megtudja, mi történt itt, mint attól, hogy
meghal.
Eléri a fát és leguggol alatta. Egyetlen csapás van
hátra. Lesújtok. Ő meg az utolsó pillanatban
összeszedi eddig elpárolgott bátorságát, és kiugrik a
fa alól. Kiugrik és szembefordul az éggel, a kardját
magasra tartja. Csak utólag tudtam meg, hogy
Csidorinak, Ezer Madárnak nevezte a fegyvert. Ettől
fogva Raikiriként, Villámvágóként hivatkozik rá.
A kép lelassul, pedig a valóságban mindez iszonyú
gyorsan történt. A fát felégettem, teljesen
elszenesedett, de a férfit a saját pillanatnyi
hősiessége, az a hirtelen ugrás megmentette a
végzetétől. Ahogy szembefordult a sorsával, az
mélyen megérintett. Egyetlen pillanat alatt
elcsendesültem, igazából megsemmisültem. Olyan
akartam lenni, mint ő. Felfogtam, hogy igenis
leléphetek a kiszabott útról, és azt is, hogy a sors
nem mentség semmire, amit korábban tettem.
A szamuráj tágra nyitja a szemét, de keresztülnéz
rajtam, nem lát. A fát kezdi vizsgálni, aztán a
kardját. Aztán megtalálja a szerencsétlenül járt
cibetmacskát, ami rosszkor volt rossz helyen. A fán
lapult az esőben, észre sem vettem. Meghalt. És ettől
fogva a szamuráj híre nőttön nőtt, az ellenségei
rettegték, és ő maga is elhitte, hogy megölt egy
vihardémont. Az emberek ezeket a nagyon ritka
macskaféléket, az álcás pálmasodrót kezdték
raidzsúként emlegetni, és senki nem gondolta többé,
hogy a tanukiknak bármi köze lenne az időjáráshoz.
Ezért úsztam meg. Ezért kegyelmeztek meg nekem
az égiek és a jókaiok is. Akaratlanul, de ügyesen
eltereltem a fajtámról a figyelmet.
Már csak a kezdetek vannak hátra. Én nem
látszódom többé. Szél vagyok, vihar, tájfun, zuhogó
eső. Az utam kidöntött fák, medrükből kitért folyók,
megtépázott termés, lángoló épületek. Sikító és
menekülő emberek. A hatalmas viharistent egyszer
sem látom, csak magamban érzem az utasításokat és
lecsapok, ahol szükség van rám. Időnként akkor is,
amikor nem.
Most már remeg a kezem a tükör súlya alatt. Ez
vagyok én igazán. Sosem akartam ez lenni. Időnként
látok kövek közül kibújó, szél hordta virágokat is.
Csapadékért könyörgő parasztokat. Áradások
mentén megújuló mezőket. De nehéz ezt észrevenni
a sok pusztítás közepette.
Mielőtt vihar lettem, egy picinyke nyestkutya
vagyok. Egészen olyan, mint akik a mai napon
segítettek bejutnunk ide. Szikrázik a gyerekbundám,
ezt leszámítva egészen átlagos. Talán a szagom más
vagy a többiek érzik a bennem éledező erőket, mert
elmarnak maguk mellől. Az anyám is kitessékel a
kuckónkból. Már nem haragszom, ahogy akkor.
Akkor sem rájuk, csak a magányra voltam dühös. Az
egyszerű tanukik, ahogyan az egyszerű emberek, ha
vonzódnak is a varázshoz, tudják, hogy nincs köztük
állandó helye. Félnek attól a fékezhetetlen erőtől,
amit a közelmúltig magam sem tudtam uralni,
amitől én is féltem, ami a most látott képeken újra és
újra eluralkodott rajtam, irányított, ahelyett, hogy én
irányítottam volna őt.
A születésem pillanatánál járva szertefoszlik
előlem a kép, a tükör üres. Mindent megmutatott
rólam. Én is üres vagyok.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

A könnyek végigfolynak az arcomon, ahogy

Renmu visszafekteti a tükröt a helyére. Nem
hazudott nekem! Nem tudom, hogyan tudtam távol
maradni tőle végig, valószínűleg földbe gyökerezett
a lábam. Sosem láttam még semmi ilyen földöntúli
dolgot, sosem gondoltam volna, hogy a tükör ilyen
lehet és így működik. Nekem nem biztos, hogy lesz
erőm ugyanehhez. Renmu hogyan tudta végig a
kezében tartani, amikor én legszívesebben földhöz
vágtam és darabokra törtem volna az egészet,
mintha az tehetne mindenről, ami a múltban
történt?
Nem csak láttam, éreztem is Renmu életét, mintha
belebújtam volna a bőrébe, mintha magam is
alakváltó lennék. Félve lépek közelebb hozzá. Félek,
hogy ha hozzáérek, ő fog darabokra törni a tükör
helyett. Mégis milyen érzés lehet mindent újraélni
ilyen sűrítve?
Amikor odaérek hozzá, csak a szőrét merem
megérinteni. Összerezzen. Már nem szamuráj, a
tükör gomolygó felületét abban a kedves, számomra
mindent jelentő valódi alakjában nézi, amit nem
akarok elengedni, amit képtelen lennék elveszíteni.
Ha eddig az tűnt félelmetesnek, amit érzek és amit
akarok, most az tűnik annak, hogy esetleg nem válik
valóra, hogy nem mondhatom már el.
– Renmu – suttogom, és óvatosan magam felé
fordítom őt. Hagyja, de nem vagyok benne biztos,
hogy lát is, hogy a jelenben van-e már, vagy a lelkét
talán örökre elnyelte ez a kegyetlen, mindentudó
tükör. – Kérlek! – De vajon mire? – Kellesz nekem!
Belekapaszkodom a nyakába, és kényszerítem,
hogy lefelé nézzen, bele a szemembe. Annyi minden
tolul az elmémbe, de egyik sem csúszik közülük a
számra. Nem most. Ezek hosszú, egész estés
beszélgetések lesznek, ölelések a tűz mellett,
feloldozások és elengedés, vigasz. Megbocsátás, de
nem tőlem, mert én nem haragszom, én büszke
vagyok rá, hogy honnan hová ért, én szeretem.
Önmagának kell megbocsátania. Most
jelentéktelennek tűnik a jövő is, a különbözőségünk,
az számít, ami most van.
– Ez már mind elmúlt, hallod? Nem vagy egyedül.
Itt vagyok veled. És itt is maradok. Nem megyek
nélküled sehová! Soha többet – esküdözöm.
Pislog, mintha most ráztam volna fel egy mély
álomból. A karja végre körém csúszik, az arcát a
nyakamba fúrja, végre átölel. Szorosan, szinte
összetör, és én ugyanolyan erővel kapaszkodom
belé, mint ő belém.
– Nélküled nem sikerült volna – motyogja a
bőrömbe.
De igen. Tudom, hogy igen.
– A nagyját már azelőtt megcsináltad, hogy
találkoztunk volna – simogatom a tarkóját.
– Neked nem kell belenézned. – Eltávolodik tőlem,
az arcom fürkészi. – Mégsem akarom, nem kell az
alku. Nincs rá semmi szükségem. Kitalálunk valami
mást.
– De nekem ez kell. Nem elég tudnom, hová
megyek, ha egyszer nem tudom, honnan jövök.
Hiába rettegek, a hangom szilárd, és ez jó. Tényleg
szükségem van erre. Olyan ez, mint bemenni egy
házba, ahol tudod, hogy valami tragédia történt.
Valami kényszerít. Hiába nem jársz utána, attól még
megtörtént. És én válaszokat akarok, bármi áron.
Tudnom kell, miért használt ki mindenki, mi a
szerepem, és mi ez egyáltalán, amibe
belecsöppentem. A legvadabb álmomban sem
számítottam rá, hogy a tükör így mondhatja el az
igazat, de nem futamodhatok meg az utolsó lépés
előtt.
Renmu túlságosan erőtlen ahhoz, hogy nagyon
tiltakozzon. Mintha fizikai fáradtság lett volna rajta
úrrá, gyenge ellenkezéssel tűri, hogy a falhoz
irányítsam, és ott leül. Én pedig visszatérek a
tükörhöz, a barlang közepére.
Óvatosan leemelem a kőpult tetejéről, de meg sem
próbálom úgy megtartani, ahogyan Renmu tette.
Lecsúsztatom a földre, és a kőpult oldalának
támasztom. Aztán elé térdelek. Néhány másodperc
múlva kavarogni kezd a felszíne, és meglátom
magam úgy, ahogy vagyok: hófehér lány a sötétkék
nindzsaegyenruhában, kicsit csapzott hajjal, piros
szemekkel. Hosszú ideig nézek farkasszemet
önmagammal, és a kép nem változik. Kezdek
megkönnyebbülni.
Aztán felhők úsznak az arcom elé, és elindul az
életem visszafelé.
A kalandjaim Renmuval. Az én esetemben nem
azok a pillanatok lassulnak le, amik nála, mintha
más volna számomra a fontos, és ez bánt. Nekem is ő
a fontos, a tükör mégis rám fókuszál.
A szeretkezésünkből az lesz hangsúlyos, hogy
milyen hideg van a szobában. Hogy jégként
apasztom el Renmu lángját. Előtte, hogy valamiért
rókatüzek segítik a nindzsatársaimtól való
menekülésem. Hogy milyen durvának tűnik kívülről
az első repülésünk, amit alig éreztem meg. Hogy a
szigeten fekve azt mondom, csak hidegre és télre
emlékszem az életemből. A kama itacsik okozta,
nyomtalanul eltűnt sérülések. A kappákkal folytatott
harc, amiben helytálltam. Ahogy azt mondom
Renmunak, maradjunk a hegyekben, ameddig lehet.
Ő pedig a lábnyomaimat vizsgálja, és megállapítja,
hogy a külsőm ellenére mégiscsak emberi vagyok.
Mindenütt hó és jég.
Az első találkozásunk, ráemelem a vörös szemem,
az első pillantás.
Előtte egyedül menetelek. Hideg és hó. Elfogom a
rókát. Innen nézve meglepően könnyűnek tűnik. Ő
irányít Renmu felé, és ülteti el bennem a gondolatot,
hogy egy tanuki tud majd segíteni a küldetésemben.
Még a falut is megnevezi, ahol Renmut találtam.
Egy pillanatra lesütöm a szemem, de aztán újra
kényszerítem magam, hogy tovább nézzem az
életem. Az éjszaka Szugijamával. Tényleg azt hiszi ő
is, jókai vagyok. Most érzem, hogy fél, még ha tőlem
is várja, hogy segítsek a császárnak. A velem töltött
éjszaka egyfajta biztosíték számára, hogy a sógun
emberei nem neszelik meg, és kihallgatni sem
tudják, amit elmond.
A mester. Kiadja számomra a feladatot. Azt
mondja, a legfontosabb dolog az életemben, tegyek
meg bármit és mindent. Nem tévedtem, ezt kérte
tőlem, most igazolva látom.
A kunoicsik. Valójában jelen sem voltam ezen a
beszélgetésen, most először látom, a tükör mégis
megmutatja, ahogy a mester megkapja a feladatot,
hogy küldjön Szugijama után. Csak menjek be vele a
szobába és meghal, de nekem mégsem ezt adta
tovább. Miért?
Újra tél. Edzek. Tanulok. Kiképeznek. Az életem
monoton mindennapok a hidegben. Mindig csak hó
és jég. Telek végeláthatatlan sora. Sosincs nyár.
 Már gyerek vagyok. Az árvaház vezetője átad a
nindzsáknak. Nekik nagy reményeik vannak velem
kapcsolatban, elvisznek. Az árvaház vezetője
megkönnyebbül. Retteg tőlem.
Az árvaházi napok. A gyerekek bántanak és
kiközösítenek, fehér lánynak hívnak. Az árvaház
vezetője elfordítja az arcát, nem akar belefolyni.
Végül azt mondja, ne hergeljenek, inkább hagyjanak
békén. Menjenek tőlem minél messzebb.
Korábban az árvaház vezetője a fekhelyem fölé
hajol, de én nem vagyok ott. Ez többször is
megtörténik még, érzem, de azt is, hogy ez az első
alkalom, amit most látok. Hol lehetek?
Még régebben. Elkapnak, akár egy kóbor kutyát.
Kötelekkel és botokkal fognak be az utcáról,
ketrecben visznek az új otthonomba, egy új városba.
Nem tudom, hány éves lehetek, talán négy. Előtte a
földről ettem, amit találtam, és kéregettem. Hogyan
maradtam egyáltalán életben?
Egy másik árvaházból tesznek ki az éj leple alatt
az utcára. Erre egyáltalán nem emlékszem. A helyre
sem, ahol ezek szerint először éltem. Csecsemőként
elláttak, de itt is félnek tőlem. Jégvirágok a falakon…
ezt mind én rajzolom?
Rettenetesen fázok. Nem látok semmi mást, csak
vakító fényt, egy csupasz fát a fejem felett és a
hófehér égboltot. A születésem pillanatánál járunk.
A tükör képe most olyan, mintha az akkori
szememen keresztül látnám magam körül a világot.
A földön fekszem, mellettem egy vizes ruhakupac és
egy halott. Az apám. A színeit és az élettelenségét
leszámítva nagyon hasonlítok rá.
A kép lassan elhomályosul. Nem értek semmit.
Nem kaptam választ semmire. Ki vagyok én?
Renmura pillantok, aki szintén akár egy tükör:
döbbent és megrendült, amilyennek én is érzem
magam. Visszanézek a tükörre, és felé nyúlok, nem
tudom, mit akarok tenni vele, talán megrázni,
megigazítani, hogy mutasson még többet, valamit,
amivel kezdhetek… valamit.
Mielőtt hozzáérnék, ugyanazt a helyet látom
felvillanni, mint az előbb, de most megint nem
vagyok jelen. Egy kunyhó is van az erdőben, és
előbukkan belőle a férfi, aki az előbb még halott volt.
Ezúttal nem visszafelé haladunk az időben, úgy
nézem a mozgó képeket, mintha valaki másnak az
életébe kapnék bepillantást.
A férfi egyedül tölti napjait, vadászik és gyűjtöget.
Időnként lemegy a faluba, ami mindössze tizen-
egynéhány házból áll a völgyben. A telek a
legkeményebbek, ilyenkor nem jut el a többiekhez. A
háztetőről vastagon csüngenek a jégcsapok,
combközépig ér a hó, a férfi magányos, nincs kihez
szólnia, azt kívánja, bárcsak megoszthatná valakivel
az életét.
Azon az éjjelen furcsán rázkódnak a jégcsapok.
Olvadni kezdenek, aztán a verandára lecsöppenve
újra megszilárdulnak, egy nőforma jégszoborrá
állnak össze. A nő reggelre életre kel, éppen olyan
hófehér, mint én. Bekopogtat. Fáradt, és azt sem
tudja, hogy került ide, a férfi ellátja, marasztalja,
nyilván nincs hová mennie ebben az ítéletidőben,
még a völgyig sem lehet lejutni, mondja neki.
Mindketten csodaként tekintenek rá, hogy egyáltalán
életben maradt odakint és idetalált a házhoz.
És aztán ők ketten lassan egymásba
kapaszkodnak. Tökéletesek a másiknak. A napok, a
hetek, a hónapok elszaladnak, és mindketten
boldogok.
Amikor végre megérkezik a tavasz, a nő fáradt és
gyenge, de felkel, hólatyakot seperget a ház
lépcsőjéről. A szívemhez kapok, amikor egyszer csak
elhalványul, átlátszóvá lesz és eltűnik, akár a köd.
Nem marad utána semmi, még a ruhái sem.
A férfi kétségbeesett. Szinte megőrül. Mindenfelé
keresi. Bejárja a hegyet. Majdnem meghal, mert az
utak még mindig járhatatlanok. Leküzdi magát a
faluba. És újra és újra, minden egyes nap leküzdi
magát a faluba.
Aztán megállapítja, hogy becsapták, hogy ostoba
volt, hogy elhagyták. Még azon a nyáron feleségül
vesz egy olyan lányt valamelyik házból, akit előtte
éveken át észre sem vett.
Csendes elégedettségben telnek a napjaik, de én
egyre hangosabban fújtatok, ahogy nézem őket.
Haragszom a férfira, hogy ilyen korlátolt, és érzem a
felszín alatt húzódó, mélyre temetett fájdalmát. A
boldogtalanságot, amit csendes elégedettségnek
álcáz.
Aztán a következő télen, ugyanúgy, mint előzőleg,
egy éjszaka a jégcsapok megint furcsán viselkednek.
A jégasszony visszatér, de most máshogy viseli a
kimonóját, nagy hasa van alatta.
A szám elé kapom a kezem.
– Istenek!
Ő az anyám! Valahol már tudtam, mikor először
megpillantottam a fehérségét.
Érzem Renmu kezét a vállamon, ahogy mögém
kuporodik és hátulról a mellkasához ölel. De a képek
megállíthatatlanok, a tükörben nem látszik sem ő,
sem én, hallom a kopogást, a másik asszony ajtót
nyit, és csak bámulnak egymásra anyámmal.
Felbukkan az apám. Senki nem szól egy szót sem,
de a feleség érti, igazából mindenki érti, csak azt
nem, hogy történhetett ez az egész.
 Anyám elfordul, menni akar. Apám utána, a saját
haját tépi, szinte megtébolyul. A felesége
visszahúzza, de ő nem enged, betuszkolja az
asszonyt a házba, és rávágja az ajtót. Anyám után
rohan, aki nem akarja meghallgatni, dulakodnak,
dühösek, mindketten elárulva érzik magukat, a fejük
felett álló fán egyre inkább remegnek a jégcsapok,
mint megannyi gyönyörű, gyilkos szélharang.
Aztán egy pillanatra minden elcsendesedik, és a
kristálykések aláhullanak az ágakról, egyenesen az
apámba. Azon nyomban meghal, anyám pedig
hitetlenkedve zokog felette, forró könnyei felmarják
a bőrét. Talán ezért, talán mert nem igazi ember,
csak egy mostanra halott valakinek a vágyaiból
teremtődött, megszűnik létezni: vízzé lesz, és
egyszerűen felissza a föld.
A ruhái ezúttal ott maradnak, nem úgy, mint
mikor a tavasz közeledtével távozott. És ott maradok
velük én is, rettenetesen fázva, mert félig ember
vagyok, egy kupac nedves rongy közepén, a halott
apámmal az oldalamon.
Megszülettem.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Nem kapok levegőt. A tükör elhomályosul, nincs

többé mit mutatnia nekem. Renmu a hajamat
simogatja.
– Sajnálom – ezt ismételgeti, miközben ringat, én
meg csüngök rajta, mint jégcsap a fán.
Milyen ironikus. Ő valaha fa volt, én meg félig
jégből lettem. Neki téli álmot kéne aludnia, én meg,
úgy tűnik, mindössze telente létezem. Azt ígértem
neki, soha nem hagyom el, de el fogom. Méghozzá
hamarosan. Nekünk kettőnknek normális
körülmények között soha nem is lett volna szabad
találkoznunk, mi vagyunk a lehető
legtermészetellenesebb egyesülés, beleértve a
tulajdon szüleimet.
– Ha elmondtam volna, úgysem hiszed el –
csendül egy ismerős hang a barlang bejárata felől. –
Miután visszajöttél a távollétedből, sosem
emlékeztél.
Renmuval mindketten felugrunk ültünkből, és
riadtan arrafelé fordulunk. Renmu egy újabb
ugrásra kész, félig térdelő helyzetben, a karját elém
emeli, úgy véd… de csak Hotaru gicune az. Vagyis a
feje ő, a színe, a bundája ő, de most nem visel emberi
ruhákat, és a teste egészen hosszú, mint egy
sárkányé. A föld felett lebeg, a végtagjai csak úgy
lógnak a levegőben, és a farka kilenc ágban ér véget.
Ez alapján sok száz, akár ezeréves jókai lehet.
 Még nem tértem magamhoz az előbbiekből sem,
most meg ez is. A szívem egyre szaporábban ver,
önvédelemre készül. Ültömben a kőpultig kúszok,
nekivetem a hátam. A tükör feldől, és fültépő hangon
csikorogva kigurul mögülem, leír egy körívet, és
felborul.
Renmu vicsorog, Hotaru gicune fehér bundája
pedig lassan izzani kezd.
– Én küldtem a kicunebiket az erdőbe, hogy
eljussatok a menedékbe – mondja békítőleg.
A neve szentjánosbogarat jelent, és most jövök
csak rá, hogy ezek az apró, repülő rovarok mennyire
hasonlítanak a sok-sok éjszakai lánghoz, amik
elterelték a nindzsákat a nyomomról. Mire azonban
bármit szólnék, a róka arcáról a szemem láttára
eltűnnek a vörössel festett rajzolatok, beleolvadnak
a szőrébe, és az egész teste ismerősen rőt lesz.
– És én segítettem az egymásra találásotokat is –
teszi hozzá.
– Te vagy, akit elkaptam! – nyögöm
megrökönyödve. Aki hagyta magát elkapni, most
már értem.
Hotaru gicune finoman meghajol, csak rám figyel,
mintha Renmu nem is lenne jelen.
– A tanuki szenvedett a magánytól, akárcsak az
apád. Te pedig félig mégiscsak egy jégasszony vagy, a
társad vágyódása táplálja a kiteljesedésed.
Egyetlen pillanat alatt feje tetejére áll a világ, a
szívem újra meglódul, egyre gyorsabban száguld.
Nem! Ez nem történhet meg! Makacsul megrázom a
fejem. Mi nem lehetünk valami előre elboronált,
sorsszerű játszma, mi Renmuval igenis választottuk
egymást, szabad akaratunkból! Ki ez a róka, miért
van itt és mire kellek én neki?
– Hogy találtál rám? Miért én? – próbálom
beszéltetni. Akármilyen barátságos hangot ütött meg
eddig, fel kell mérnem az erejét, hogy tudjam,
hogyan győzhetjük le. Megvezetett és valamire
használt engem, tehát a szándékai nem lehetnek jók.
Ellenség.
– Mindig is veled voltam. – Az alakja átalakul, de
nem teljesen, csak olyan egymásra rakott, fakó
képeknek tűnik, mint amiket néha a tükörben is
láttam egy-egy váltás előtt.
A róka halványan megmarad és megérkezik… A
mester.
Nem, nem, nem! Kívülről hallom, ahogyan
nyöszörgök, mint egy sarokba szorított állat.
Elkapom Renmu elém nyújtott kezét, de nem tudom,
miért, talán mert szükségem van a támogatására,
talán mert mégsem akarom, hogy megölje azt, aki
felnevelt.
Az agyamat valamiféle köd üli meg, próbálok
tisztán látni, de hiába ismételgetem, hogy „türelem,
figyelem, fegyelem”, a hazugságok még sokkal
elevenebbek, mint eddig valaha.
– Miért én? – Csak ennyit tudok kinyögni újra, és a
kérdés mindenre vonatkozik, amit azóta tudtam
meg, hogy először belepillantottam a tükörbe.
– Az emberek abban a faluban tévesen
hógyermeknek feltételeztek. Az apád felesége el
akarta kerülni a szégyent, ezért hóasszonynak
hazudta anyádat. Mind a hóasszonyok, mind a
jégasszonyok igen ritkák, és a külsejük megegyezik,
ezért nem volt nehéz. A hóasszonyok elveszik az
áldozatuktól az akaratukat, elbűvölik őket, aztán egy
halálos csókkal kiszívják belőlük az életet, és ebből
az energiából táplálkoznak. Ha egy hóasszony ölte
meg apádat, nyilvánvaló, hogy egy kikényszerített
csóknál több nem történhetett közöttük. A becsületét
semmi nem mocskolja be, és az özvegyének sincs
semmi kötelezettsége a talált gyermekkel szemben,
aki ebben az esetben nem is lehetett az övé.
– Ott voltál? – A szám kiszáradt, a fejem nehéz,
alig bírom tartani.
– Akkor még nem, de felkutattam a nyomodat,
miután a kunoicsik iskolájában egymásra találtunk.
– Miért nem mondtad el? Nekem? Vagy
valakinek? Miért nem vittél el tőlük?
A róka és a mester áttetsző alakja szánakozva néz
rám.
– Sajnálom, de aki annyi ideje él, mint én, mindig
a nagyobb képet nézi. A jókaiokat kihasználó sógun
nindzsáinak egyszer csak a kezébe kerül egy olyan
jókai… féljókai – helyesbít –, akit rosszul
azonosítanak. Ez felbecsülhetetlen. Fegyvernek
hittek és az is lettél, csak máshogy, mint gondolták.
A hideg ellenére is izzadni kezdek, a sós víz a
szemembe folyik és marni kezdi, elhomályosítja a
látásom.
– De… te tudtad. És becsaptál. Feláldoztál engem!
Renmu kihasználja a parttalan vitánkat, vagy
csak eleget hallott, és támad. Támadna, de a mester
alakja eltűnik, Hotaru gicune pedig kisiklik a karmai
közül, és a következő pillanatban már szorosan
körbetekeri a testét, mint valami kígyó. Én mozdulni
sem merek.
– Közel húsz évet töltöttem egy göthös öregember
bőrében, azt hiszed, az talán egy könnyed
teaceremónia volt? – Most először türelmetlennek
hangzik, mint aki több megértésre számított
részemről. – Mindnyájan hoztunk áldozatokat, és
mindent megtanítottam neked, amit tudok. Talán
nem voltam igazságos, de végül kompenzáltalak. –
Renmu felé biccent.
 Hatalmasat nyelek. Megpróbálom óvatosan
megmozgatni az ujjaimat, képes vagyok rá. Tudom,
hogy a bénultság a fejemben van és nem a
testemben. Úrrá kell lennem magamon, valamiféle
egyezségre kell jussak a rókával, bármit akar is,
mielőtt összetöri Renmu csontjait.
A fogam között beszívom a hideg, nyirkos levegőt,
és megpróbálom irányítani a szívverésem.
– A nindzsák kettős játékot űznek,
egyensúlyoznak a császár és a sógun között, ezt már
tudom. Azt akarták, hogy öljem meg Szugijamát,
vagyis, gondolom, hogy csavarjam el a fejét, és aztán
majd az első csókomtól magától is meghal. Akkor a
császár üzenete sosem ért volna célba. – Mindezt
Hotaru gicunénak címzem, de valójában
önmagamnak foglalom össze azt a kevéske dolgot,
amit már értek. Próbálom meglelni a nyugalmam.
Renmu fészkelődik, de nem tud szabadulni, ez a
különleges róka sokkal erősebb nála, nemcsak
lefogja, de az alakjába is belekényszeríti, mert
Renmu nem változik se széllé, se villámlássá. Közben
pedig a róka tovább társalog velem, mintha
egyáltalán nem lenne megterhelő számára
mozdulatlanul tartani egy ember méretű
nyestkutyát.
– Szugijama is hóasszonynak hitt téged. Az, hogy
nem szívtad ki a lelkét egy csók közben, biztosította
számára a megbízhatóságodat a császár felé, hogy
méltó vagy az üzenetre.
Mindjárt hányok. Nem segít se kút, se vödör
gondolata, kiesek a szerepemből. És Renmu mindent
hall. Folyik az orrom és a könnyeim, a kézfejemmel
az egészet elkenem az arcomon.
Hotaru gicune szánakozva néz rám.
– Én sosem szóltam rosszat a jókaiokról, de a
nindzsaiskolában a sógun tanai mégis
megmérgeztek. Olyan világot akartál, ahol a jókaiok
nem folynak bele a dolgok menetébe. Talán
közbeléphettem volna, de… Látnod kellett, milyen
az, ha nem avatkozunk be.
Egész testemben remegek, megpróbálom magam
álló helyzetbe tornázni, de nem tudom megtartani a
saját súlyom, csak négykézlábig vagyok képes
felemelkedni. Talán máskor jobban bírom a
gyűrődést, mint az emberek, de most gyenge vagyok,
és amúgy sincs semmilyen különleges képességem,
aminek hasznát vehetném egy ilyen öreg és dörzsölt
rókaszellemmel szemben.
Renmu próbál megszólalni, de a kicune a nyakára
hurkolja magát. Azt akarom, hogy csak rám
figyeljen!
– Aztán mégis beavatkoztál – hörgöm felé
dühödten.
– A leckét megtanultad. És talán egy életre meg is
jegyzed. Nem volt dolgom többé a nindzsákkal,
vigyáznom kellett a befektetésemre. – A mester! A
mester, akit valószínűleg igazából soha nem is
ismertem, ezért halt meg. Hotaru távozásával a teste,
amit majd húsz éven át kizsákmányoltak,
egyszerűen feladta. – A lényeg az volt, hogy elvezess
a tükörhöz. Még nem ért véget a feladatod, Szorana!
Valami hátborzongató visítás tölti ki a fülemet. Én
vagyok az, hisztérikusan nevetek.
– Csak nem gondolod, hogy ezek után bármit
kérhetsz tőlem? – köpöm a szavakat. Nem tudom,
mit akar. Nem érdekel, mit akar. – Mindent elvettél
tőlem! Már mindent!
– De adtam is. – Újra Renmu felé pillant a szeme
sarkából. Esküszöm, ezért gyűlölöm a legjobban. – És
amit adtam, vissza is vehetem.
 Nem. Renmu összeszorított szájjal, torokhangon
nyög. Csonttörést hallottam volna? Szuszogok és
fújtatok, és újra erőt veszek magamon, hogy
felálljak. És végül meg is teszem, noha reszketnek a
végtagjaim, és valószínűleg azt a kicsinyke kést sem
bírnám most el, amit korábban a karmos kesztyűm
tenyerébe rejtve hordtam.
– Nem – mondom ki hangosan is.
– Nézz magadra, milyen gyenge vagy. Ez azért
van, mert hamarosan el kell menned. Itt Szakaiban
nincsen hó még télen sem, és közeledik a tavasz.
Egyszer csak elpárologsz, és hónapok telnek el, mire
visszatérsz. – Még szorosabban csavarodik Renmura,
szinte teljesen kiszorítja belőle a szuszt. – Mennyi
minden történhet közben ebben a világban!
Csak össze akar zavarni, és sikerül is neki. Vajon
hová tűnök el minden évben? Miért nem emlékszem
rá? Egyszerűen megszűnök létezni?
Se fegyverem, se erőm, hogy Renmun segítsek, így
helyette az elgurult tükör felé botorkálok. Ráteszem
a talpam a felszínére. Ezt most vagy megbosszulja ez
az elátkozott holmi, és azonnal meghalok, vagy
sikerül elérnem, hogy a róka végre komolyan
vegyen.
– Igazad lehet – szegem fel a fejem. – Hamarosan
lejár az időm, de ha ez lesz is az utolsó dolog, amit
teszek, még elpusztítom a tükröt, ahogy
elhatároztam. Hacsak nem tudunk megegyezni.
Nálad van valami, amit én akarok, nálam pedig
valami, amit te.
Renmu minden erejét összeszedve kiprésel
magából egyetlen szócskát:
– Ne!
De nem érdekel, ezt kell tennem. Valamit
valamiért, ezt ezeréves szellemeknek is érteniük
kell. Nem tudom, mit akar a tükörtől, de nem volt
számára drága ár az egész létemről hazudni nekem
hosszú éveken át. Szóval nem lehet túl drága Renmu
eleresztése sem.
Hotaru gicune azonban nem lesz olyan ideges,
mint számítottam.
– Ha elpusztítod a tükröt, kiszabadul az összes
belezárt jókai, akiket még Nintoku császár és az
elődei száműztek ebbe a börtönbe. Okkal.
Akár blöffölhet is. Nem hátrálok.
– Mit tudsz még? – Amikor hezitál, hozzáteszem: –
Elég sokáig sötétben tartottál, ideje, hogy mindent
elmondj, ha a szövetségesem akarsz lenni.
Renmu tekintete döbbenten elkerekedik, a rókáé
elégedetten összeszűkül. Nem érdekel.
– Ez a tükör a legelső. Az istenek teremtették, még
a világ kezdetén, mikor Amateraszu, a mennyei
napistennő, akitől maga a császári család is
származik, összeveszett testvérével, a viharisten
Szuszanóval, és egy barlangba bújt, teljes sötétséget
bocsátva a világra. A többi nyolcszáz miriádnyi isten
végül ezzel a tükörrel tudta kicsalogatni, mikor
Szuszanó segítségével elkészítették, és azt mondták
neki, hogy a barlang előtt még egy nála is ragyogóbb
istennő van. Amateraszu akkor látta meg először a
saját igazi arcát, a csodálatos tanukicunét, aki
valójában volt. Akitől aztán mi, a napszínű rókák,
testvérétől pedig ezek itt, a viharos természetű
rokonaink származnak. – Lehangoltan végigméri
Renmut. – A tükörben lenne a helye mindnek,
Szuszanó lába mellett.
Megdöbbenek, de nem mutatom. Már értem,
Renmu miért nem kapott soha válaszokat a
viharistentől, ugyanakkor elképeszt, hogy a tükör
olyan erőt is képes foglyul ejteni és megtartani, mint
egy isten. Végre kicsit helyzetben érzem magam.
– Te fehér vagy, nem pedig napszínű – hívom fel
rá Hotaru gicune figyelmét pimaszul.
– Én öreg vagyok. Számtalan képességgel. Már-
már valódi isten. – A válasza fenyegetésnek hat. – A
jövőt nem lehet tisztán látni, túl kusza, de én sokszor
ráhibázok. A tükröt újra biztonságosan el kell
rejteni, és nem titok, amit kettőnél többen tudnak. Te
és a társad a legjobb összetevők voltatok az
ügyemhez, innen mégis egyedül kell továbbmenned
oda, ahová minden tavasszal. A lány, aki
megváltoztatja a történelmet, így mondtad mindig,
nem igaz? Hát rajta.
Hatalmasat nyelek, pedig már nincs mit, a torkom
olyan száraz. Ha félreteszem a dolog érzelmi részét,
ami zsigerből azt súgja, hogy ne engedelmeskedjek
ennek a gonosz szörnyetegnek, be kell látnom, talán
igaza van. A tükröt nem törhetem szét, a benne lévő
elzárt isteni erőket, ha már a többi jókai is
veszélyesnek ítélte őket, nem szabadíthatom a
világra. A tükör nem juthat a sógun kezére sem, aki
minden jókait felkutatna, hogy talán őket is bezárja,
de így aztán a császáréra sem, hogy ő meg esetleg
kiengedje azokat, akik már benne vannak. Egyik
oldalban sem bízhatok, mert mindenki csak
hatalmat akar magának, nem számolva a
következményekkel, Renmut pedig mielőbb ki kéne
innen menteni valahogy. Ami tényleg azt jelenti,
hogy magammal kell vinnem ezt a túl erős tükröt
oda, ahol már számtalanszor jártam, mégsem
emlékszem belőle semmire. Ahol senki nem találja
meg. Pontosan, ahogy a kicune akarja.
Ez viszont önmagában nem jelent Renmunak
kegyelmet. Mindent hallott és tud, kizárt, hogy
Hotaru gicune elengedné. Ő a harmadik fül a
kettőnk titkában. Úgyhogy most életem legnagyobb
alakítására lesz szükség.
 – Rendben. Megteszem – mondom ki hangosan. –
Induljunk, mielőtt meggondolom magam. Te mész
elöl, én lassabban haladok, másznom kell. A tükröt is
én tolom magam előtt, többet nem adom oda
senkinek. Renmutól szeretnék elköszönni még
odakint.
Csak a szemem sarkából látom, ahogy Renmu
csalódottan oldalra billenti a fejét, de rá sem nézek.
Közel húsz éve ismerem a mester testében ezt a
rókát, tudom, hogy a könnyű, tiszta megoldásokat
szereti. Csak azután akarja megölni őt, hogy én
távoztam. A küldetésem túl fontos ahhoz, hogy
ilyesmivel felzaklasson előtte. Azon túl Renmuban
sem bízom. Még a végén kitalál valami butaságot,
hogy engem mentsen. Nem érek rá vesződni vele.
Nem érek rá azzal vacakolni, hogy ő mit tervez, mert
ez az én harcom.
És csak hasznomra válik, ha a gondolatai és a
tervei elterelik Hotaru gicune jövőlátó képességeit. A
jövőre vonatkozólag ugyanis még én is tartogatok
egy meglepetést.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

A kicune végre elenged, köhögve leroskadok a

földre, a pillantásommal Szoranáét keresem, de ő
ismét elfordul. Felkapja a tükröt, aztán a barlang
bejáratánál maradt vizesüveget, amit én
varázsoltam neki, és ami a rókával való küzdelmem
ellenére is ép maradt, mert nekem Szorana jólléte az
első. Most int Hotaru gicunénak az alagút felé.
– Csak utánad.
A róka mosolyogva besiklik, a keskeny nyílásban
lebegve várja Szoranát. Ő pedig elindul.
Mintha mindketten megfeledkeztek volna rólam,
egyszerűen kikerültem a képből. A járat szájához
futok, és elkapom Szorana bokáját, de ő tovább
nyomakszik kifelé, nem is törődik a jelzésemmel.
Most mit csináljak? Miért nem akar beszélni velem?
Ha átváltozok, hogy kijussak, akkor már én nem
fogok tudni szólni hozzá, még sincs más
választásom. Nem hagyhatom kettesben ezzel a
bajkeverő rókával.
Az átalakulás ezúttal fáj. Hotaru gicune nyomot
hagyott rajtam, eltörte néhány csontom, nehezen
veszem a levegőt is, összenyomta a gégém. Az
állatforma, amibe bújok, ugyan egészséges, de a
szorító érzés ezúttal valahogy rajtam marad,
összeprésel. Vagy a sötét alagút teszi, esetleg az
aggodalom.
Az egész világ sorsáról nem kéne dönteni néhány
perc alatt. Akármilyen logikusan érvel is, nem kéne
engedelmeskednünk egy rókának, aki gond nélkül
megszállt egy embert, és elvette az életét, valamint
éveken át manipulálta Szoranát. És egyértelmű, hogy
engem sem akar futni hagyni. Nem mondhatom,
hogy én nem vagyok benne nyakig, de talán kettőnk
közül mégis én látok tisztábban ebben az esetben.
Mégis csak toporgok itt, leghátul a sorban. A
menetelésünk ritmusát Szorana fújtatása adja. Nem
férek el mellette, nem tudom megelőzni, hogy közé
és a rókaszellem közé kerülhessek. Az egyetlen
ötletem, hogy amikor kiérünk innen a szabadba,
azonnal fertelmes időjárássá változom, és elviszem
innen. Vagy Szoranát, vagy a kicunét. Inkább az
utóbbit, és megnézem, létezik-e olyan vihar, ami
darabokra tépheti. Nem érdekel, ha ettől én is olyan
szörnyeteggé változok majd, akinek a tükörben a
helye.
– Miért álltál meg? – hallom a róka hangját.
– Szomjas vagyok – leheli Szorana. – Alig van itt
levegő.
– Akkor igyál és siess! Ha most nem viszed el a
tükröt, egy újabb évet kell várnunk!
– Egy pillanat, rögtön!
Megőrülök a tehetetlenségtől. Ha most
visszaváltozok, talán lenne erőm gyorsabban
kijuttatni Szoranát ebből a keskeny és fullasztó
járatból, de az is lehet, hogy magunkra omlasztanám
az egészet. Mégis mi a fenét tegyek? A türelem soha
nem volt erősségem.
– Renmu? – hallom Szorana hangját, és azt is
érzékelem, hogy újra megindult előre. Válaszolni
nem tudok. – Ha kijutunk innen, ne csinálj semmi
bolondságot! Ne vadítsd meg az időjárást, mert
Hotaru gicunénak igaza van. – Ez őrület! Utálom,
hogy kitalálja a gondolataimat. És miért mondja ki
őket hangosan? – Kérlek! Csak vedd fel az igazi
alakod, semmi trükk, rendben? Ennek így kell
lennie. – Hallom, ahogy a róka elégedetten kuncog
ezen. Lehet, hogy régebb óta ismeri Szoranát, mint
én, de nálam nem jobban!
Ez a gondolat szöget üt a fejembe. Nem létezik,
hogy Hotaru gicune a sok hazugság között olyan
alaposan figyelt volna, mint én. Úgyhogy most is ezt
teszem. Figyelek. És ha Szorana azt kéri, hogy
változzak az igazi alakomra, akkor azt is megteszem.
Már időnként bevilágít a fény az alagút szájánál,
fel-felvillan előttem, ahogy Szorana mozgása látni
engedi. Nagyon résen kell lennem, hogy ahogy
kiérek, végrehajthassam az utasítását. Nem tudom,
mi fog történni, épp ezért semmi nem kerülheti el a
figyelmemet, összhangban kell cselekednünk, és én
alávetem magam a vezetésének.
Szorana eléri a járat elejét. Kicsire húzza magát,
aztán ismét nyújtózik, a karja és a tükröt tartó két
keze, aztán már a feje is kint van. Helyezkedik,
négykézlábra tolja magát, majd engedi visszadőlni a
súlyát, és lihegve a bejárat elé ül. Én bent maradok.
– Mindjárt… mindjárt… – mondja a rókának, és
valahogy úgy érzem, ez igazából nekem szól.
Készenlétbe helyezkedek. – Huh, azt hittem, sosem
fogok kiérni, még rosszabb volt, mint befelé.
Gyorsan fogy az erőm. Mindjárt összeszedem
magam.
– Hűség, becsület, önfeláldozás! – sziszegi a róka.
– Nincs időnk, menned kell!
Az utolsó mondat gúzsba köti az egész belsőmet,
de igyekszem nem tudomást venni róla. Szorana
velem akart maradni, de ez többé nem rajta múlik,
hanem az erősödő napsugarakon. Nem akarok
búcsúzni, de belegondolni, hogy talán még arra sem
lesz időnk, egészen képtelenség. Az egyetlen, ami
miatt észnél maradok, hogy nem okozhatok
csalódást neki. Azt csinálom, amit mond. És bízok
benne, hogy van egy terve. Egy jó terve.
– Renmu!
Ahogy kimondja a nevem, oldalra dől, én pedig
ugrok. A levegőben változok át, és egyenesen
leterítem a rókát, aki szemben lebeg Szoranával és
így a nyílással is. Persze csak egy pillanatra kapom
el, a teste olyan, mintha füstben próbálnék
megkapaszkodni. Körülöttem tekereg, én pedig úgy
érzem magam, mint a saját farkát kergető kutya.
– Tartsd erősen! – kiáltja Szorana. Jó vicc. Nem én
tartom őt, inkább ő engem, ahogyan a barlangban is,
de azért próbálok én is megkapaszkodni.
Szorana mellénk ugrik, feltartja a tükröt Hotaru
gicune elé. Egy pillanat alatt érzem a változást, a
róka elenged és menekülne, de én belemélyesztem a
karmom.
– Erre! – kiabálja Szorana, a tükröt gyakorlatilag
alánk tolja a földön. Úgy látom, csíkokban nedves a
felülete, aztán a szemem sarkából azt is
észreveszem, hogy Szorana az üvegért ugrik, és
következő lépésként ráönti a róka arcára a
maradékot.
– Nem! Nem! – rikácsolja Hotaru gicune. –
Megőrültél? Te kígyó!
Valahogy már könnyebb úrrá lennem rajta és a
tükör felé gyömöszölnöm. Nem is én teszek így,
jövök rá hirtelen, az a valami vonzza. Amikor a róka
eléri a tükör peremét, megkapaszkodik a két
oldalában, úgy próbálja távol tartani magát tőle, de
az is erősen ellenáll, nem mozdul el alóla, talán nem
lehet felemelni sem már.
Szorana az ellenkező oldalról szorítja a
nyolcszögletű tárgyat, aztán az egyik kezét felemeli,
megragadja Hotaru gicune szőrét a nyakán, és a
tükör felé nyomja az arcát. A víz lecsöpög a róka
bundájáról és elkeveredik a nedves vonalakkal,
fodrozódni kezd, mint valami tó, és legnagyobb
megdöbbenésemre amikor a kicune orra hozzáér a
felszínhez, nem benyomódik, hanem eltűnik alatta.
Nem tudom, hogyan csinálta, de Szorana kinyitott
valamiféle átjárót, és semmi sem tűnik most annál
fontosabbnak, mint hogy ezt a vénséges kicunét
keresztülpréseljük rajta.
Még erősebben tolom, mindent beleadok. Vállig
már bent van, Szorana az ujjait próbálja lefejteni a
peremről, amibe kapaszkodik, de a róka nagyon
erős. Újra és újra fogást talál, ha egy ujja lecsúszik, a
többivel még erősebben markol, ha Szorana egy
másikat kezd bontogatni, az előbbi újra
visszakapaszkodik.
Összeszedem a maradék erőmet, és fogást váltok a
róka kígyószerű testén. Csak az elejére
koncentráltunk, de most elkapom a hátsó részét,
felgöngyölöm, mint egy darab gyolcsot, és egy
hatalmas üvöltéssel a tükör fölé nyomom az egészet.
Hotaru gicunét valami vonzás lerántja, mintha
feneketlen kútba löktük volna, csak a két keze marad
utoljára, és a távolodó vonyítása.
Szorana a tükör fölé ugrik, ekkor már könnyedén
megbillenti, a víz lefolyik a felettünk lévő eget
tükröző képéről, és felissza a föld. Szorana azért még
a ruhája ujjával is szárazra törli, őt nem kezdi el
befelé vonzani semmiféle erő.
– Majd meséld el egyszer, mi történt – mondom,
mielőtt fáradtan hátraereszkedek, de Szorana
azonnal ledönt a támaszkodó kezemről, és rajtam
csimpaszkodik.
– Köszönöm, hogy bíztál bennem! – dörgöli az
orrát a nyakamba.
– Ez csak természetes – simogatom az oldalát. –
Minden ötletedre vevő vagyok, ha nem kell egy ilyen
ellenszenves róka követeléseit teljesítenünk. –
Azonnal érzem, ahogy megmerevedik a karjaimban.
– Mert nem kell, ugye? Kitalálunk valamit?
Nem tudom, miért hiszem mindig, hogy mi együtt
találunk ki bármit is. Szorana eltol magától, és úgy
néz rám, hogy azonnal tudom: a fél kívánságom
teljesült. A búcsút megkapom.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Renmu arckifejezése hirtelen megváltozik.

– Beavatnál a részletekbe? – kérdezi kissé
megbántottan.
Elengedem a nyakát, és a fülem mögé igazítom a
hajam.
– Szugijama nemcsak azt árulta el, hol van a
tükör, de azt is, hogyan használták korábban a
jókaiok ellen. Varázsvízzel kell ráírni a lény nevét
vagy fajtáját, ha azt akarjuk, hogy magába
szippantsa őt. – Sosem kellett még elválnom senkitől,
szóval hadarni kezdek. – Varázsvizet általában úgy
lehet készíteni, hogy a holdnaptár nyolcadik
hónapjának tizenötödik napján kint hagyjuk a
telihold fényében ázni egy edényben, de úgy
okoskodtam, hogy egy alakváltó tanuki által kreált,
szomjoltásra amúgy alkalmatlan üveg víz is eléggé
varázslatos lehet… Már az alagútban belemártottam
az ujjam, és felírtam a tükörre Hotaru gicune nevét.
Renmu döbbenten néz rám.
– Engem azok a részletek érdekelnek, hogy mi lesz
ezután. Kettőnkkel!
Ó. Sejthettem volna. Félrekapom róla a
tekintetem.
– Te is tudod, hogy nem igazán van olyan, hogy
„kettőnk”.
Renmu dühösen maga felé fordítja az arcom.
 – Én elfogadom, ha mást akarsz, mint én, és azt is,
ha időre van szükséged, hogy tisztázd magadban
mindazt, amit ma megtudtál a szüleidről és az egész
életedről, de… Lemaradtam volna valamiről?
Elrántom az állam a kezéből.
– Nézd, én már tegnap vagy… Jó ég, nem is tudom,
hány nap telt el azóta, de szóval el akartam jönni a
menedékből. Végrehajtani a feladatom, és megtudni,
hogyan és miért vezettek félre. Mellette most
megtudtam mindent önmagamról. – Kétségbeesetten
beletúrok a hajamba. Kezd megszakadni a szívem, és
Renmu csak tovább nehezíti a dolgom azzal a kutató,
átható tekintetével. Nem engedhetem, hogy
eluralkodjanak rajtam az érzések, mert akkor
magzatpózban kuporogva várnám a pillanatot, míg
hamarosan semmivé válok. Ráharapok az ajkamra,
hogy ne sírjak, aztán egyenesen kimondom: – És a
feladatom még nem ért véget, amit pedig
megtudtam, az részben az, hogy mi ketten soha nem
találkoztunk volna, ha a mesterem testét megszálló
róka így nem intézi. Ez… valami egészen helytelen.
– Helytelennek érzed, ami köztünk történt? – A
hangjából árad a csalódottság.
Istenek, dehogy! A legjobb dolognak érzem, és
egészen mostanáig vele akartam maradni. Már az
sem érdekelt, hogy ez mennyi időt jelent, annyira
képtelenségnek tűnt elengednem… és egy pillanatra
megkaptam mindent, amit csak kívánhattam! A
szerencsétlen szüleim tragikusan rövid életükkel
fizettek érte, hogy én is valami jókaiféle legyek, mint
Renmu, hogy ne legyen önzés vele élnem, sőt. Lehet,
hogy pontosan addig a pillanatig élhetek, ameddig ő,
ahogy anyámmal és apámmal is történt: amint az
egész életére társául választó tanuki és az ő vágyai
megszűnnek létezni, semmivé válok majd én is. Hát
nem ez lenne a legboldogabb befejezés? És nekem
mégis meg kell keményítenem a szívemet.
 – Csak azt tudom, hogy egész életedben a sorsod
elől menekültél, és erre tessék. Megkaptál engem a
nyakadba, valaki másnak az akaratából.
Már nem próbál megérinteni, de lehajol, hogy a
szemembe nézzen.
– Hé! – A szívére szorítja a kezét. – Én éreztem azt,
hogy magányos vagyok, nem a róka. Én éreztem azt,
hogy szükségem van egy társra, nem a róka. Ő
legfeljebb kihasználta, hogy a jégvéred tudattalanul
is válaszolt a hívásomra, de valójában mi ketten
döntöttünk így, és minden, ami azóta történt, hogy
találkoztunk, a mi döntésünk volt, nem gondolod?
– Nem tudom, mit gondolok – felelem
kétségbeesetten. A feladatra koncentrálok, ez segít,
hogy egyben tartsam magam. – Azt tudom, hogy
ennek a tükörnek nincs helye ebben a világban.
Hotaru gicune, akármit mondott vagy tett, valóban a
nagyobb képet nézte, az ország sorsát, és ez a lényeg.
Renmu szörnyülködve néz rám.
– Hogyan bízhatsz benne minden után?
– Nem teszem! – csattanok fel tehetetlenül. –
Elvégre örökre bezártam, te és én vagyunk az
egyetlenek, akik tudják, hová indul ez a tükör.
Benned bízom és magamban, az egész a kettőnk
titka. – Amikor nem szól semmit, csak tovább kutatja
a pillantása az arcomat, megpróbálom
megmagyarázni. – Nézd. A helyzet az, hogy ő nevelt
fel, és voltak jobb napjaink. És ha nem lök Szugijama
karjaiba, valójában sosem csalódok az emberekben
eléggé ahhoz, hogy bármennyire is nyissak a jókaiok
felé. Feléd. Nem azt mondom, hogy jól van ez így, és
azt sem, hogy egyáltalán én jól vagyok, de ezért
vagyok itt, ahol vagyok. És közben megfizettem neki,
bezártam, és gondoskodtam róla, hogy többé ne
manipulálhasson úgy, ahogy eddig. És pont ezért a
sok cselszövésért a feladatom, hogy helyrehozzam az
ő hibáit, az enyémeket, a sógunét és a császárét…
hogy egyensúlyba hozzam az emberek és a jókaiok
helyzetét, amennyire csak lehet. A küldetésem
befejezése fontosabb lett, mint valaha. Ki
változtathatja meg a történelmet, ha nem én?
Renmu egyetlen pillanatig nem tud mit kezdeni
velem, beletörődőnek tűnik.
– Rendben. Ha ezt akarod. Csak… – Hozzám lép és
megszorítja a vállamat, a karmai belemarnak a
bőrömbe. – Nem akarlak elengedni! – A homlokát
kétségbeesetten nekinyomja az enyémnek,
szaggatottan veszi a levegőt, a szemét összeszorítja. –
Tudom, hogy akkor majd bebeszéled magadnak,
hogy esélyünk sincs, hogy ez nem jó, és én valamiről
lemondok miattad, de ez nem igaz, ez a legjobb
dolog, ami történt velem, és nélküled üres az egész
életem. Nem vagy ember, nem igazán, nem kell,
hogy bármelyikünk megfizessen, érted? – Kapkodva
elenged. – Ha… ha mégis maradnál, elmehetnénk
északra, ahol szinte egész évben tél van és derékig ér
a hó. Ott lenne időnk megbeszélni a dolgokat, ott
lenne időm, hogy kiűzzek minden butaságot a
fejedből.
Végigsimítja az arcom, apró csókot nyom a szám
szélére. Talán a számra akarta, de én éppen akkor
húzódok el előle, hogy válaszoljak. Nem
szándékosan, de neki annak tűnik. Mindig
megbántom, akaratlanul is.
És szabadon akartam engedni. Mióta szabadon
akarom már engedni! Ha akkor nem volt tisztességes
magamhoz láncolnom, amikor csak egy jelentéktelen
ember voltam, hogyan lehetne az most, amikor ilyen
jelentős feladatom van, és a tükör ellenére sem
tudom még mindig, ki vagyok valójában?
– Szerintem jobb lenne, ha hazamennél, Renmu.
Sikokura, hiszen el sem akartál onnan jönni. És
nekem is muszáj mennem. Meg kell ismernem azt a
helyet, ahol a fél életemet töltöttem, ahová nem
tudlak magammal vinni. Talán most, hogy tudom, ki
vagyok, emlékezni is fogok rá.
– Igaz, igaz. – Látom, hogy hatalmas erőfeszítés
beleegyeznie, már nem is engem, csak a földet nézi.
Nem tehetünk semmi mást. És ha nem omlok
össze, könnyebb elengednem. Visszapislogom a
könnyeim. Mi van, ha hamarosan rájön, hogy
mégsem én vagyok a társa? Ha a róka
szemfényvesztése volt minden, ami ezen az úton
közöttünk történt?
– Ne ígérjünk meg előre semmit. Addig ne, amíg
nem tudunk rólam mindent, nem igaz? –
Kényszeredetten felnevetek, mert mi jöhet még?
Aztán elhallgatok. – Az alól is felmentelek, amit
korábban ígértél. Szavak nélkül. A kicune
megtévesztett.
Renmu újra a szemembe néz.
– Nem volt itt semmiféle tévedés. Várni fogok rád.
Bármilyen formában akarod, melletted leszek.
Nem tudok válaszolni, mert elcsuklik a hangom.
Magamhoz szorítom a tükröt, és elfordulok, a távolt
kémlelem. Képtelen vagyok Renmura nézni.
– Szeretnék méltósággal távozni. Ha legalább
ebbe lehetne beleszólásom, hogy hogyan megyek el.
Nem akarok egy könnyekből álló tócsává válni, mint
az anyám.
Várnom kell a válaszra néhány másodpercet.
– Elvigyelek valameddig? – kérdezi aztán halkan.
Két zokogás között szaporán bólogatok.
– Dél megfelel.
– Rendben. – Érzem, ahogy hátulról átölel, az
egyik kezemmel én is belekapaszkodok a karjába,
egymáshoz szorítjuk az arcunk. – Nem gondolom,
hogy a sors feltétlenül rossz – suttogja a fülembe. –
Csak a rossz dolgokkal volt bajom mindig, csak
azokon akartam változtatni. Ha a sorstól kapok
valami jót, azt boldogan elfogadom. Nem keresem, ki
és miért hozta az utamba. Csak örülök neki, ezt jól
vésd az eszedbe!
Lehet, hogy szó szerint nem úgy semmisülök meg,
mint az anyám, de az érzés ugyanolyan. Fojtogat,
hasogat, leterít. És a halálos sebeket is pont úgy
osztogatom a jégszívemmel.
– Neked igazán hálás és jó természeted van,
akármit mondtam is korábban – motyogom,
miközben Renmu csókot nyom a halántékomra, és
elenged.
– Viszlát, szépségem – hallom a hangját kicsit
távolabbról.
Aztán csak érzem, hogy hátára kap a néma szél,
és repít, repít, egészen addig, míg feloldódok és
megszűnök létezni ebben a világban.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

A mezőn vagyok, amit korábban már láttam, de

most tompa csend honol mindenütt. Körülnézek, és
nem látom sem Renmut, sem a lányalakját, sem a
kisfiút a tutajról, ahogy álmomban kacagva
szaladgált.
Nem ez a mező származik az álmomból, hanem
álmomban idéztem fel a helyet, ahol már jártam.
Tavasz van, vagy talán nyár, nem igazi, csak ahogy
én elképzelem. A fény most nem vakítja a szemem, a
meleg kellemesen simogatja a bőröm. Renmu kezére
emlékeztet.
Lenézek magamra, és rajtam van ugyanaz a
viseltes nindzsaegyenruha, ami a menedékből való
távozásom óta, a mellkasomhoz szorítom a tükröt.
Ezeket nem csak képzelem.
A lábam sekély vízben áll, de nem süllyedek el a
lápban. Ahogy lépek egyet, a kristálytiszta vízben
úszó fűcsomók megtartanak, a felhőpamacsok
félreugranak a térdem elől, és csatlakoznak a
nagyobb felhőkhöz, amelyek biztos és szilárd
falakként támasztják a világomat. Körbefordulok,
oldalra és felfelé nézek, és mindenhol ezeket a tömör
és fehér gombócokat látom. Elindulok, a járásom
szinte szökkenő, könnyed. Sosem érem el az oldalt
gomolygó felhőket, mindig messzebb mennek
előlem, akár a szivárvány, a világom minden
lépésemmel kitágul. Valahol a felhőkön túl vagyok.
 Egyedül.
– Hahó! – A hangomat visszhang ismétli.
Valahogy most nem zavar a magány. Nem tudom,
miért, de biztos vagyok benne, hogy itt sosem járt
rajtam kívül még más. Sem más jókai, sem más
jégasszony. Anyám sem. Ez csakis az én világom.
Talán nem a vágyaim birodalma, mert akkor
elképzelt barátok sokadalma venne körül, de mégis…
olyan hely, ami jó szolgálatot tesz. Elfogadtatja velem
a hasonlóan elkülönült életemet az emberek között.
Sőt. Egy-két hónap után már valószínűleg
elvágyódom hozzájuk innen, és elégedetten
hallgatok bármilyen kurta sértést. Addig is… szépnek
láttatja velem a fehér színt. Hagy gondolkodnom. És
végre biztonságba helyezhetem a tükröt…
Ez a hely egy menedék. Egyet hátrahagytam,
egybe megérkeztem. Körülnézek, mintha most
tenném először. Elmenekültem. Renmu elől. Magam
elől. Kettőnk elől. És ez a hely azért üres, mert
számomra az üresség jelenti a biztonságot. Itt nem
kockáztatok, itt nem érhet csalódás sem. Nem
bánthat meg senki, és engedelmeskednem sem kell
senki parancsainak. Nem hagyhatnak magamra,
mert már magam vagyok. Ez a hely én magam
vagyok. Én és a vakítóan fehér félelmeim.
Néhány percig, vagy talán napokig, nem tudom,
mert itt nem érzékelem az időt, csak bámulok
magam elé. Amikor feleszmélek, még mindig
ugyanott állok, ugyanúgy, a tükörrel a kezemben.
Alig bírom lefejteni róla az ujjaim, olyan görcsösen
ölelem. A felszíne még mindig opálos és nyugodt,
mint amióta elhoztam, egyszer sem pillantom meg
benne Hotaru gicunét. Ahogyan Renmuval is, talán
könnyebb így a búcsú, elengedni a múltat és
üdvözölni a jövőt.
– Már nem haragszom – mondom ki hangosan.
Igazából még keresem magamban a megbocsátást,
de már képes vagyok elfogadni a dolgokat úgy, ahogy
történtek. Nem akarok mindent eltörölni, mert egy
pusztító vihar igenis helyet biztosít az új életnek is. A
romokon mindig virágok nyílnak.
Ahogy elengedem a tükröt, nem süllyed a
lábamhoz, hanem fennmarad a levegőben, majd
úszni kezd rajta, lassan távolodik tőlem a habos
felhők között.
Vajon tényleg ez a tükör az igazi? Az első? Akkor
nemcsak az a – bevallottan – másolat, amit évente
egyszer mutogatnak a népnek a császári udvar
körül, de az is, amit eredetinek mondanak és elzárva
őriznek egy titkos templomban. Narában. Mások
szerint Kiotóban. Edóban. Vajon mind léteznek?
Utánzatok? Vagy mindnek vannak képességei is?
Én csak azt tudom, hogy ezt az egyet biztonságba
helyeztem. A küldetésem véget ért, a többi talán nem
is az én gondom. A lány vagyok, aki megváltoztatta a
történelmet, ha senki nem tud róla, akkor is. A világ
összes súlya nem kell hogy feltétlenül az én vállamat
nyomja. Nekem talán elég, ha észreveszem és
megélem a jót egy olyan helyzetben, amit más céllal
alakítottak rajtam felül álló erők, mégis elszabadult,
kiteljesedett és önálló életre kelt.
Ha én hívtam fel Renmu figyelmét a romokon
nyíló virágokra, nem lehetek az, aki aztán eltapossa
őket.
Magasan, a világomat ölelő felhőimen túl egy
isteni lény, igazi csoda bontakozik ki előttem. Messze
van, de itt és most mégis tökéletesen látom. Az alakja
részben szarvasé, részben lóé, részben sárkányé,
részben ököré. A szőre néhol arany tűzként csillog, a
sörénye és a farka hullámokat idéz. Sosem láttam
még ilyet, de azonnal tudom, hogy ő az: egy kirin.
Olvastam róla eleget, hogy tisztában legyek vele, a
mi világunkat még jó ideig nem látogatja meg. Nem
árt egyetlen más élőlénynek sem, még a legapróbb
bogarakat és a fűszálakat sem tapossa el, és
kizárólag békeidőben bukkan fel, hogy elhozza a jó
szerencse korszakát.
Az én égboltomon most valamiért
keresztülsuhant.
És én érzem a békét.
Türelem, figyelem, fegyelem. Hűség, becsület,
önfeláldozás. Most új mantrát állítok magamnak:
elfogadás, harmónia, bizalom. Önmagammal is.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

A ház kicsi, de takaros. Nem olyan, mint Szorana

szüleié volt, mert semmiképp sem akarok rossz
emlékeket kelteni benne, ha egyszer még
meglátogat. Ahogy a verandára érek, sorra leverem
a lelógó jégcsapokat, megtisztítom a feljárót a hótól.
Belépve ledobom a zsákom, de aztán eszembe jut az
üveg szaké, amit a favágásért kaptam. Gyorsan
kibányászom, nem tört össze.
Becsukom az ajtót, és visszaváltozok a hatalmas
kereskedő – jelenleg csak egy szegény vándor –
bőréből a sajátomba. Általában nem szeretek ezzel a
férfitesttel feltűnést kelteni, de meg kell hagyni,
favágáshoz ideális. A szakét elsüllyesztem a szekrény
mélyére, néhány hét múlva, ha majd járhatóbbak
lesznek az utak, elküldhetem a tutajosokkal a szagos
kisöregnek abban a faluban, ahol elláttak minket
Szoranával a kama itacsik támadása után. Tartozom
vele neki.
Elköltöm a vacsorámat, és rendbe teszem a házat,
mint eddig minden este, hogy fogadásra alkalmas
legyen. Elmosogatok, elsimítom az abroszt,
aprólékosan megvizsgálom a polcon sorakozó
kimonók hajtásai közé rejtett szárított növényeket,
hogy védik-e még a textilt a molyoktól. Vetek még
mindenre egy utolsó pillantást, majd felnyitom a
pincelejárónak látszó csapóajtót.
Leérve a barlangban kellemesen állott a levegő,
nem túl hideg, nem túl meleg, és bár nekem nincs
szükségem világításra, ha akarnék, tudnék gyertyát
is gyújtani. A két, vészkijáratként szolgáló elágazás
kürtőjén keresztül mindig áramlik be friss levegő.
Elvackolom magam. Most legalább egy hétig
aludni fogok és nem megyek emberek közé. A puha
fészek körülöttem nyomasztóan üres, de remélem,
hogy nem lesz mindig így.
– Jó éjt, Szorana, akárhol is jársz – mormolom
magam elé, és becsukom a szemem.
Nem tudom, mennyi idő telik el, talán napok. A
szívverésem lelassul, a légzésem betölti és
felmelegíti az egész föld alatti helyiséget, csak a téli
álom tompaságában érzékelem a környezetem
magam körül. Elsőre nem is vagyok biztos a hideg,
vékony karok szorításában. Ösztönösen válaszolok
az ölelésre, még mielőtt kinyílna a szemem és
magamhoz térnék.
– Álmodok?
Csiklandós kuncogás.
– Ha igen, akkor a te álomvilágod ugyanolyan
unalmasan szegényes, mint az enyém.
A szemhéjam felpattan, a pupillám összeszűkül,
most már boldogan iszom be Szorana látványát. Még
jobban magamhoz szorítom őt.
– Hazajössz és máris kötözködsz velem?
Hosszasan néz rám, mielőtt válaszol.
– Hazajöttem.
A csókja lágy és puha, mintha nekem teremtették
volna az ajkait. Valahol el is hiszem, hogy nekem
teremtették az egész nőt. Én vágytam, és ő
megérezte. Hívtam és válaszolt. Tűzre víz. Vihar
után a nyugodt égbolt.
 Már épp mélyebben csókolnám, amikor lihegve
arrébb húzódik.
– Kössünk alkut!
A fejem még mindig tompa, hátrahanyatlok a
fekhelyemen.
– A sírba viszel ezzel, asszony.
Szorana négykézláb fölém mászik, és apró
csókokkal hinti az arcomat. Minden szó között.
– Idén télen maradjunk csak itt. Szabad
akaratunkból, mert így döntünk, csak te és én. A
legmagasabb pontot választottad egész Sikokun,
szóval jó hosszú tél lesz.
– Hallgatlak – felelem rekedten.
A csípőmre ül, az ujjai játékosan futkároznak a
mellkasomon.
– És nem bánom, ha jól érzem magam,
elrepíthetsz északra is, hogy megtoldjuk még három
hónappal. Végül is az időnkbe belefér.
– Eddig tetszik. – Nem igazán tudom, hogy vagyok
még képes szavakat kipréselni magamból.
Most egészen közel hajol hozzám, szinte csak
suttogás a hangja.
– El se hagyjuk a házat, csak ha megéhezünk. És
használhatod a levélpénzeidet, meg az összes
trükködet, amit még nem mutattál meg.
– Cserébe? – kérdezem gyanakvón, és mélyen a
szemébe nézek. Ő hamisan félrekapja a pillantását.
– Arra gondoltam, pihenésképp néha
dolgozhatnánk egy terven arra vonatkozólag, hogy
tovább segítsünk a világon. A legközelebbi
hazatérésemkor mondjuk a sógun közelébe
férkőzhetnénk.
 Persze hogy tervez valamit. Felszakad belőlem a
hitetlenkedő nevetés.
– A jókaigyűlölő sógunra gondolsz, nyilván. Úgy
tudtam!
Szorana tovább helyezkedik rajtam, a vihánc
csevegése egyáltalán nincs összhangban azzal,
milyen lángokat ébreszt a testemben.
– Ha tudná mindazt, amit én megtudtam az elmúlt
évben, talán máshogy látná a helyzetet.
– Biztos könnyedén meglágyítjuk a szívét.
– Rengeteg időnk van kitalálni a részleteket –
búgja Szorana, és újra hozzám simul.
– És minél előbb beadom a derekam, annál előbb
nekiállhatunk az idei télnek, igaz? – nyögöm
leigázva.
– Csak ha te is akarod – leheli lágyan, egy kis
vállvonás kíséretében.
Mit tehetnék? Mindig minden szava beleég a
lelkembe, az egyszerűség sosem jut osztályrészemül,
már látom. Elégedettebb nem is lehetnék.
– Jól van, szépségem – sóhajtom tettre készen. –
Nem bánom. Kössünk alkut megint.
 „Fontos, hogy az embereknek irgalmas szívük
és ebből fakadó együttérzésük legyen nemcsak a
kutyák,
hanem minden élőlény iránt.”
– Tokugava Cunajosi: Rendeletek az élőlények iránti
együttérzésről
(részlet)
1687, feltehetőleg Szorana és Renmu hatására ☺
 SZERZŐI JEGYZETEK

A Tükör a felhőkön túlra című regény a 2021

januárja óta futó Facebook-sorozatom, a
#szörnyesszerda legkedveltebb lényeiből született.
Ebben a sorozatban japán jókaiokat és róluk szóló
legendákat mutatok be, a számomra is elérhető
folklór alapján. A könyvben szereplő lények mind
valós mitológiára épülnek, és az 1600-as évek végére
jellemző japán hitvilágból táplálkoznak. Számos
lény, különösen a nyestkutya alakja az ezt követő
évszázadokban sokat változott, így Renmu több
ponton is eltér a ma ismert bakedanukiktól.

A Tükör a felhőkön túlra idején uralkodó sógun,

Tokugava Cunajosi a kutya évében született, és
mindig is gyengéd érzéseket táplált az állatok és
kiemelten a kutyák iránt. Az 1690-es évektől kezdve
kitalál egy rendeletet a négylábúak védelmében,
amit 1700-ra minden élőlényre kiterjeszt. Ennek
értelmében bármilyen, lélekkel rendelkező lényt
megölni, megenni vagy akár csak bántalmazni tilos
lesz egész Japánban. A rendeletet megsértők akár
halálbüntetéssel is sújthatók.

1695-től kezdve az Edo körül élő, körülbelül

százezer kóbor kutyát a sógun hivatalosan is a
sajátjának nyilvánítja. Edo egy külvárosi kerületébe,
Nakanóba költöztetik őket, ahol otthont és napi
ellátást biztosítanak nekik. Tisztán tartásukról és
jólétükről az állam gondoskodik, az adófizetők
pénzéből. Tokugava Cunajosit innentől kezdve a mai
napig a kutyasógunként emlegetik. 1709-es halála
után az általa hozott rendeleteket visszavonják.

Bár Szorana nem ember, külső jegyei miatt több

olyan tulajdonsága is van, ami az albinizmussal
élőkre jellemző. Erről a különböző szakirodalmak
mellett a legtöbbet Kaylától tanultam a TikTok-
csatornáján (kayla_lud). Ezúton is köszönöm neki,
hogy ekkora türelemmel tájékoztatja a világot! ♥
 Kedves Olvasóm!

Ha szeretnéd velem felvenni a kapcsolatot,

megírnád a véleményed, kérdeznél tőlem, képet
küldenél, esetleg író-olvasó találkozókat, rendhagyó
irodalomórákat, előadásokat szervezel vagy egyéb
ötleted van, kereshetsz közvetlenül e-mailben itt:
rit@eszes.hu.

Ha pedig szeretnél jobban megismerni, vagy csak

más felületet használnál az üzenetküldésre, kövess
Facebookon, Instán és TikTokon, és látogass el a
weboldalamra is!

https://www.facebook.com/eszesrita/
https://www.instagram.com/eszes.rita/
https://www.tiktok.com/eszesrita
https://www.eszesrita.hu
 MÉLTATÁSOK

Varázslatos, szenvedéllyel és izgalmakkal teli

történet! Egy olyan világba repít, amit nem akarsz
utána otthagyni. Ez a könyv biztosan azok közé fog
tartozni, amiket még sokszor el fogok olvasni!
– reading_ismytherapy (Köllő Enikő)

Már az első lapoknál éreztem, hogy élvezetes

olvasmány lesz, és a végére teljesen elkápráztatott ez
a felnőtteknek szóló, misztikus japán lényekkel
megspékelt romantikus mese. Érdekes
megvilágításba helyezte a természetfeletti fogalmát.
– Radasits Mariann

Még számomra is hihetetlen, hogy tizenkét óra

alatt elolvastam, de annyira gyorsan pörögnek az
események, hogy nem akartam letenni a könyvet,
nehogy valamiről lemaradjak: mert ebben a
történetben semmi és senki nem az, akinek látszik.
Gyere, csatlakozz Szorana és Renmu nem
mindennapi kalandos utazásához, amely lenyűgöző
betekintést nyújt a japán folklórba és legendákba. A
jókaiok mindenütt ott vannak! Mit tennél, ha
találkoznál eggyel?
– K. A. Hikari, Írásaim tárháza blog

Magával ragadott, mint Szoranát a vihardémon!

 – Dióhéjban könyves és filmes blog

Elejétől a végéig igézetében tartott ez a regény!

Imádtam a történelmi légkört, a japán folklór
misztikus elemeit és az izgalmas kalandokat, de
legjobban a rafinált tanuki és a céltudatos
nindzsalány kapcsolatának alakulása tetszett.
– Dióhéjban könyves és filmes blog

Az egész történet világa szerintem olyan, mint

Renmu: hatalmas, és a puha szőrébe süppedve
szívesen töltesz rengeteg időt. Valahogy így voltam
ezzel én is. Nagyon nehéz volt kiszakadni a
regényből, és ahogy vége lett, nagyon visszavágyok
hozzá, mert egyszerűen a világ annyira izgalmas, és
a két szereplőt annyira érdekes volt követni.
– Telek Zsuzsa, Még egy fejezet podcast

Ajánlom mindenkinek, aki szereti a japán

történeteket, a furcsa, misztikus lényeket. És persze
annak is, aki ezzel csak ismerkedne, de szeretne egy
jó romantikus történetet olvasni. Annyira érzelmes
és megható volt néhány jelenet, hogy elő kellett
vennem a zsebkendőmet is.
– Telek Zsuzsa, Még egy fejezet podcast
 Tartalomjegyzék

ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
HARMINCHATODIK FEJEZET
HARMINCHETEDIK FEJEZET
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
NEGYVENEDIK FEJEZET
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
SZERZŐI JEGYZETEK
MÉLTATÁSOK