Balassi Bálint vitézi lírája

Balassi Bálint, a magyar reneszánsz költészet kiemelkedő alakja, a 16. század

második felében élt és alkotott. Származása tekintélyes, nemesi családból származott, apja,
Balassi János arisztokrata földesúr, báró, anyja pedig Sulyok Anna. A költő születése 1554-
ben történt Zólyom vármegyében. Az ifjú Bálintnak egy esztendeig Bornemisza Péter volt a
nevelője, tudományokban, vitézi dolgokban oktató mestere. Valószínűleg ő fedezte fel a
költői hajlamot is benne. Balassi Bálint ifjúkorában már kiemelkedett az intellektuális
környezetéből, és külföldi tanulmányai során Németországban gazdagította tudását és
Itáliában is járt. Azonban élete nem csupán a tudás és művészetek iránti szenvedélyről szólt;
aktívan részt vett a törökellenes harcokban.
1575 nyarán a törökök elfoglalták a Balassák Nógrád vármegyében fekvő várait, Kékkőt és
Divényt, valamint a hozzájuk tartozó birtokokat. Apja a Báthory István elleni lázadók közé
küldte fiát, akit már Erdély határánál elfogtak a fejedelem emberei. Báthory az ifjút
gyulafehérvári udvarában tartotta, majd 1576 tavaszán, lengyel királlyá való
megválasztásakor, magával vitte Krakkóba. Itt Balassi egy esztendőn át részese lehetett az
udvari életnek. Már éppen haza készült, amikor apja 1576-ban meghalt. Visszatérve
hazájába, lakóhelyül egy zálogbirtok, Liptóújvár és uradalma maradt meg számára.
1589 őszén elhagyta az országot, s Lengyelországba ment.
1591 őszén tért haza Magyarországra. Ekkor már lakóhelye, Liptóújvár megtartásáért is
hadakoznia kellett. Égető pénzhiányán erdélyi lovak és tokaji borok eladásával próbált
enyhíteni.
Egy katonaének:
Ő az első költő aki magyarul írt.
1589-ben írta a költő ezt a katonadalt, katonaéneket. Ihletforrása nem a pillanatnyi élmény
volt, hanem a búcsúzás hazájától, a végvári vitézi életformától, a borongó visszatekintés a
múltra, az emlékek felidézése. Joggal besorolhatnánk akár a búcsúdalok, akár az elégiák
közé is.
A költemény "címzettjei" a vitézek: nemcsak róluk, hozzájuk is szól közvetlenül a vers –
közvetve pedig a mindenkori olvasóhoz. – Szerkezetében szigorú elrendezettséget vehetünk
észre.
A vers felépítésében a mellé és fölérendeltség, a harmónia és szimmetria reneszánsz rendje,
törvényszerűsége érvényesül, s uralkodó szerkesztési elve a hármas szám.

Az 1. versszak lelkes költői, szónoki kérdése önmagában rejti a választ is: a végvári
életformánál nincs szebb dolog a világon. Elsősorban a tavaszi természet harmonikus
szépségével érvel a költő. A hosszú téli tétlenség után a végvárak lovas katonái kikeletkor
kezdhették meg törökellenes harci tevékenységüket.
Szép ez az élet azért is, mert alkalmat nyújt a férfias erények – ügyesség, bátorság,
önfeláldozó harc – kiélésére. Három versszakon keresztül (2–4.) mozgalmas képek
sorozatában villantja fel a költő a vitézi élet egyes mozzanatait: a harci kedvet, a portyára
készülést, az ellenség elé vonulást, az éjszakai ütközetet, majd a csata utáni letáborozást.

Az 5. strófa, elhagyva a részleteket, azok fölé emelkedve – a katonaéletet a kor

legmagasabb eszményének rangjára emeli. A végvári vitézek az emberség és a vitézség
példaképei. Csupán a jó hírnév és a szép tisztesség önzetlen küzdelmük jutalma. Harcuk
egyszerre jelenti az "édes haza" és a kereszténység védelmét. – A strófát záró hasonlat
tartalma: a sólyom szép, gyors, bátor, célratörő, hűséges (gazdájához zsákmányával
visszatérő) ragadozó madár; vadászatra használták abban az időben.

Három strófán át (6–8.) újra a végvári katonaélet egyes jelenetei peregnek előttünk. A
színhely, a szereplők és az események is hasonlók a 2–4. szakasz képeihez, de már átszínezi
őket a vitézi élet lemondásainak, kockázatainak s végül a hősi halálnak gyászosabb
hangulata.

De éppen ez, a szép tisztességért a sétáló palotát, tanuló oskolát, szórakozást, sőt még az
életet is hátra hagyó önfeláldozó sors teszi dicséretessé a végbeliek példáját.

Az utolsó versszakban (9.) a búcsúzó költő őszi hasonlattal mond istenhozzádot a végek
katonáinak. Az Isten áldását kéri számukra, és hadi szerencsét kíván nekik a csatamezőkön.

Balassi Bálint 1593–94-ben az ún. „hosszú háborúban”, a török ellen indított

hadjáratban újra katonáskodott. 1593 őszén, a tizenöt éves háború kezdetén, részt vett
családja várainak visszafoglalásában. Esztergom 1594-es ostroma során, egy gyalogos roham
közben egy ágyúgolyó mindkét combját elroncsolta. A vérveszteség és a vérmérgezés miatt
hosszas szenvedés után hunyt el az Esztergom-szentkirályi katonai táborban.
Haláláról több egykorú feljegyzés maradt fenn, amelyekben – a közvélekedéssel szemben –
NEM ágyúgolyóról, hanem puskagolyóról esik szó. (Az ágyúgolyó/puskagolyó "vita" oka az is
lehet, hogy a várháborúk korának egyik legnépszerűbb lőfegyvere a szakállas puska, amit
mérete miatt sokan ágyúnak is neveztek, lövése okozhatta a sérülést.)