ELŐSZÓ

Én akkor azt mondtam, hogy inkább nem mennék vissza egy

ideig. Egy évet éltem Párizsban, és a város annyira elbűvölt,
hogy egészen letaglózott, amikor haza kellett térnem, és úgy
éreztem, talán jobb lett volna, ha oda sem megyek. Részben
azért mondtam, amit mondtam, hogy mamát megbékítsem, de
ugyanakkor tényleg komolyan is gondoltam, mert amikor hagy-
tam feltörni a párizsi emlékeket, az évszakokat, a hangulatokat,
a kovácsoltvas kerítések árnyait a kőfalakon, a métro áporodott
cigarettabűzét, és a szemerkélő esőt, ami úgy elmosta a színeket
és a vonalakat, mint egy Caillebotte-festmény… akkor csillapít-
hatatlanul vágytam oda, és szinte belebetegedtem a gondolatba
is, hogy ismét el kell szakadnom a várostól.
Egészen másként érzel egy város iránt, amikor ott élsz. Ami-
kor először jártam Párizsban Bow-val és a többi lánnyal az isko-
lából, minden csupa csillogás, elegancia és nyüzsgés volt. Yusha
elvitt minket egy night clubba a Champs-Élysées-n, és mi ámul-
va bámultuk a revüt, a nagyzenekart, a bánatos szerelmes dalo-
kat búgó, bársonyos hangú szirént, a tornászokat, a bábosokat és
a táncoslányokat, akiken szinte nem is volt egyéb, mint strassz
és strucctoll. Miss Sherman, a gardedámunk, úgy tett, mintha
ez utóbbi látványosság felháborítaná, elvégre ügyelnie kellett az
erkölcseinkre, de a kedves mostohafivérem a legszebb mosolyát
villantotta rá, és felkérte táncolni, hogy mi addig kedvünkre
meresztgessük a szemünket. Tizennyolc éves voltam, először jár-
tam Európában, és mindent káprázatosnak találtam.

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 9 15/02/2024 18:56

 Amikor egy évvel később ismét elmentem ebbe a klubba, legna-
gyobb meglepetésemre taszítóan harsánynak tűnt. A nagyzenekar
csörömpölt, a bánatos szerelmes dalok érzelgősek voltak, a táncos-
lányok mesterkélten mosolyogtak, keveset takaró színpadi öltözé-
kük olcsón csillogott, mint a karácsonyfadíszek. Ekkor már néhány
hónapja Párizsban folytattam a tanulmányaimat; a grófnő lakása és
a Sorbonne-on illetve a Reid Hallban tartott előadások között bo-
lyongtam egy csodálatos, nyugodt, ködös kis világban. Párizsnak
pontosan ezt a csendes, tűnődő hangulatát szerettem legjobban.
Az idő múlásával a kislányos rajongásomat felváltotta egy
sokkal nyugodtabb és egészségesebb szeretet. Már nem a roha-
nó turista szemével láttam a várost, hanem inkább szemlélőd-
tem, és addig szívtam magamba a hangulatait, míg a sajátjaimat
nem tükrözték: a téli délutánok keserédes nosztalgiáját, egy
matinéelőadás után az utcai lámpák sárgás fényét az esőáztat-
ta macskaköveken, a tavaszi zsongást, amikor a kávézók tera-
szai megtelnek cukorkaszínű italokat kortyolgató vendégekkel.
Szerettem a Tuileriák kertjében sétálgatni és elmerengni, hogy
milyen is lehetett itt kétszáz évvel ezelőtt. Szívesen mászkáltam
számomra ismeretlen kerületekben lírai utcanevek után kutat-
va: Rue du Roi de Sicile (Szicília királyának utcája); Rue des
Blancs-Manteux (Fehér csuhások utcája); Rue de l’Arbre-Sec
(A száraz fa utcája). Tetszett, hogy Franciaország leghíresebb
utcája, a Champs-Élysées, az Elíziumi Mezőkről kapta a nevét,
ami az antik görög mitológiában a hősök paradicsoma volt.
Imádtam, hogy Párizs tele van kis színházakkal, amik ugyan-
úgy ott voltak karnyújtásnyira, és ugyanolyan elemi szükségle-
teket elégítettek ki, mint a napi betevő kenyér. Opera, színház,
balett – mind elérhető volt, és megfizethető. Minden estére ju-
tott valami új, amiért érdemes volt kimozdulni.
Sosem fázott annyit a lábam, mint abban az évben, és a ká-
véra meg a cukorra sem vágytam soha annyira, mint a háború

10

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 10 15/02/2024 18:56

 utáni jegyrendszerben. A felszabadulás után öt évvel a város még
mindig nem tért magához. Elhanyagolt, omladozó, mocskos
épületek voltak mindenütt, a szépséges homlokzatokat golyó-
nyomok csúfították. A központi fűtés és a meleg víz olyan ritka
volt, mint a fehér holló. Az emberek soványak voltak, lógtak raj-
tuk ócska ruháik, és a nők a megszállás idejéből maradt fatalpú
cipőben jártak, amikor a cipőnek való bőr eltűnt a piacról.
A háború emléke még érezhetően belengte Párizst, de ezt
senki nem ismerte volna be. Bár a hangulat lassacskán bizako-
dóbb lett ‒ a Marshall-terv beváltotta a hozzá fűzött reménye-
ket, a boltokban megjelentek a jobbfajta élelmiszerek, és a folyó
mindkét partjának szállodáiba visszaszállingóztak a turisták ‒,
a kísértetek még köztünk jártak. Reméltem, hogy ha nem ve-
szek róluk tudomást, akkor eltűnnek. Néha meg is szabadultam
tőlük, például amikor a Louvre-ban nézelődtem, vagy a Saint­
Germain-des-Prés valamelyik levegőtlen pinceklubjában őrült
jazzt hallgattam. Aztán észrevettem, ahogy valaki rémülten fel-
kapja a fejét, mint amikor váratlanul kopognak az ajtón, vagy
viszolyogva pillant a tányéron árválkodó főtt krumplira; és hal-
lottam az elfojtott zokogást, ami éjjelente felébresztett. Beláttam
végül, hogy Franciaországot igazán csak a kísértetekkel együtt
lehet szeretni.
De ez a könyv nem kísértethistória. Vagy ha mégis, akkor én
magam is kísértet vagyok: egy zárkózott, fiatal lány, aki a hábo-
rú utáni Franciaországba érkezve még küzd a francia kötőmód
használatával, és elpirul, ha ki kell fejtenie a véleményét. Nem
tudtam, mit várjak ettől az évtől Párizsban, de néhány remé-
nyem valóra vált: megszabadultam mama helytelenítő tekinte-
tétől és papa rajongó pillantásaitól, megéltem az európai utazás
végeérhetetlen csodáit, és még egy szerelmi kalandot is…
Egy reggel különös álomból ébredtem: egy grand château
faragott faburkolatú étkezőtermében vacsoráztam egy előkelő

11

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 11 15/02/2024 18:56

 társasággal, és a mellettem ülő, sűrű szemöldökű francia férfival
évődtem. A hangom nem tompa és elcsukló, hanem pergő és
magabiztos volt. Álltam a sarat, ráadásul franciául! Ahogy ott
feküdtem, hunyorgón ébredezve a ragyogó hideg téli hajnalon,
rádöbbentem, hogy ez nem álom, hanem az előző este emléke.
Levetkőztem a magát üresfejűnek mutató, szégyellős bakfis sze-
repét, és tudásszomját felvállaló ifjú nővé váltam.
Életem legcsodálatosabb éve volt.

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 12 15/02/2024 18:56

 I. RÉSZ

L’AUTOMNE
ŐSZ

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 13 15/02/2024 18:56

 ELSŐ FEJEZET

Olyan izgatott voltam, hogy a vacsoránál alig sikerült magam-

ba erőltetnem egy falat kétszersültet. 1949 szeptembere volt, és
én a Smith College néhány másik diáklányával együtt a hajó
korlátján áthajolva reméltem, hogy megpillanthatom a kikötőt.
Órákig bámészkodtunk így, alaposan megéheztünk már, elfo-
gyott a cigarettánk, és lassacskán a türelmünk is.
– Azok ott fények?
– Hol?
– Hát ott, a láthatáron!
– Szerintem túl messze vagyunk még.
– Te jó ég, milyen sokáig tart az út!
– Már nem soká…
– Jó estét, lányok! – szólalt meg mögöttünk egy hang, és ami-
kor megfordultunk, láttuk, hogy a szállásmester figyel minket,
sötét szemében fény csillant. – Őrködnek?
– Lloyd! – Nevetgélve köréje gyűltünk. – Reméltük, hogy
szárazföldet kiálthatunk – mondta Mary Ann, nagyokat pislog-
va kerek, kék szemével. Szőke frufruja és nyugodt arca olyan
volt, mint egy porcelánbabáé.
– Alig várjuk, hogy Franciaországba érjünk – tettem hozzá.
– És hogy elhagyjuk végre a hajót, már megbocsásson – közölte
Martha, aki kilenc napja folyamatosan tengeribeteg volt. – Nem
pakoltam elég hányinger elleni tablettát – tréfálkozott. Még ilyen
sápadtan és émelyegve is kitűnt az unalmasan jólnevelt Smith
College-lányok közül az éles nyelvével. Pár nappal korábban

15

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 15 15/02/2024 18:56

 hallottam, ahogy szenvedélyesen a védelmére kel egy francia re-
génynek, mégpedig a kedvencemnek, Colette Chéri-jének. És ak-
kor arra gondoltam, szívesen megismerném Marthát közelebbről.
– Alig várják, hogy megszabaduljanak innen? – kérdezte
Lloyd. – És én még azt hittem, a hölgyek élvezik a tengeri utazást!
– Ó, hát persze hogy élvezzük! – vágtuk rá kórusban. Ami-
óta New York kikötőjében felszálltunk a De Grasse óceánjáróra,
rengeteg figyelemben és gondoskodásban volt részünk, még le
is fotózták, ahogy kart karba öltve a fedélzetre lépünk a legele-
gánsabb utazóruhánkban. A tengeren töltött hosszú napok alatt
számtalan lehetőség nyílt a szórakozásra: francia filmek, ping-
pong verseny, tánc, sőt, még jelmezes mulatság is. Én mégis a fe-
délzeten sétálni szerettem a legjobban, és szemlélni a hatalmas
óceánt, amin francia őseim egykor átkeltek, hogy Amerikába
jöjjenek. Éreztem, hogy ezzel az utazással én is a kezembe ve-
szem a sorsomat, bár épp ellenkező irányba hajózom, mint ők.
A búcsúgálán előző este a kapitány megkért minket, hogy
énekeljük el a La Vie en rose-t. Mindnyájan imádtuk és kívülről
tudtuk Edith Piaf érzelmes dalát. Én nagyon zavarban voltam,
mert a kapitány ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó versszakot
egyedül adjam elő. Láttam, hogy sok utas a szemét törölgeti az
utolsó refrén után. A De Grasse-t, amin most hajóztunk, a vis�-
szavonuló németek elsüllyesztették, és Bordeaux-nál emelték ki
a hullámsírból. Csak nemrég újították fel, hogy ismét járhassa az
óceánt. Az utasok többsége diplomata vagy turista volt, a har-
mincöt ifjú hölgy a Smith College-ból amolyan színfolt volt kö-
zöttük, a remény jelképei.
– Huszonnégy óra nulla perckor kötünk ki, azaz ahogy önök
mondják, éjfélkor, ha jól számolok – mondta Lloyd. – És talán
tapasztalt szemeim segíthetnek megtalálni a kikötő fényeit. –
Áthajolt a korláton, és a távolba meredt. – Látják? Ott! – A part
irányába mutatott. – Mozdulatlan fények. Ott van La Havre.

16

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 16 15/02/2024 18:56

 A fények még csak parányi pöttyök voltak, halvány távo-
li csillagok, de én addig néztem őket, amíg össze nem folytak
a szemem előtt. Normandia partvidéke eddig csak az újságok te-
nyérnyi térképein létezett számunkra, amelyeket 1944 júniusá-
nak rettenetes napjaiban reménykedve figyeltünk a szövetséges
csapatok partraszállása idején. Most pedig a szemem előtt vált
valósággá. Bár kabátom védett az Atlanti-óceán nyirkos, nyáresti
hűvösétől, megborzongtam.
– Jól van, kisasszony? – fordult hozzám Lloyd, és meghajolt,
mint egy udvaronc. Néhány nappal korábban valaki elmondta
neki, hogy én voltam az elsőbálozók bálkirálynője 1947-ben. Ez
csak amolyan New York-i pletykalap-rang volt, de Lloyd azóta
tréfából reneszánsz lovagként viselkedett velem.
– Persze – feleltem legszélesebb mosolyommal. Az iskolatársaim
mind nagyon megnyerőnek tartották a hófehér egyenruhájával és
a gödröcskés állával. Jólesett, hogy előző este, amíg a La Vie en rose-t
énekeltem, le nem vette rólam a szemét. Persze mama inkább
kívánná, hogy vigyen el a pestis, mint azt, hogy egy óceánjárón
dolgozó férfival álljak össze, de mama nincs itt, és egy kis flört sen-
kinek sem árthat. – Hát nem csodálatos? – majd halkan hozzátet-
tem: – Maga persze látta már ezerszer, de számomra feledhetetlen.
– Nos igen, Franciaország valóban csodaszép. Csak a franci-
ákkal kell vigyázni – vigyorgott.
– Ó! – kiáltott fel Mary Ann. – Már látok a kikötőben kis
hajókat!
Ellenálltam a kísértésnek, hogy odapillantsak. Papa mindig
arra tanított engem és Lee-t, hogy egy lány azzal bűvöli el leg-
jobban a férfit, ha teljesen neki szenteli a figyelmét. „Játszd a ke-
ményt, játszd a hűvöst… aztán paf! Csapd fel a fényt, mint egy
világítótoronyban! – magyarázta. – A férfiak megvadulnak ettől.”
– Hamarosan ott leszünk – bólintott Lloyd. – Mondják csak,
lányok, egy egész évet maradnak Franciaországban? Azt hittem,

17

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 17 15/02/2024 18:56

 hogy az ilyen csinos, fiatal hölgyek már inkább megállapodná-
nak valami fiatalember mellett.
Martha nem lelkesedett az ötletért.
– És kihagyjuk ezt? – kérdezte.
Magamban egyetértettem vele. Az előző nyáron már beutaztam
Európát három barátnőmmel az iskolából. Velünk tartott garde-
dámként a drága Miss Sherman, aki régebben latint tanított ne-
künk. Olyan tempóban zajlott az utazás, hogy úgy éreztem, alig
kortyolhatok az európai kultúrából, pedig szomjaztam rá. Amióta
először megpillantottam a várost, egészen megrészegített a vágy,
hogy Párizsban éljek, és amikor visszatértünk a Vassar elszigetelt
világába, szinte beteggé tett a hiánya. Az iskolában művészeti klub,
drámaklub és iskolaújság várt, én pedig kísérleti színházra, modern
táncra, jazzklubokra és művészeti múzeumokra éheztem, és olyan
férfiakkal akartam flörtölni, akikkel lehet mindezekről társalogni.
Most újra itt lehettem, Párizsban tölthettem a harmadik főis-
kolai évemet. Szinte máris éreztem a nyelvemen a keserű francia
kávé ízét és a durva dohányfüstöt. A szélbe tartottam az arco-
mat, éreztem, ahogy megcsap hűvös erejével és a sós illatával.
– Nem lesz honvágya? – kérdezte Lloyd közelebb hajolva. –
El sem tudom képzelni, hogy ilyen hosszú időre távol legyek az
édesanyámtól.
Mary Ann, aki az utazás első három napját végigzokogta, is-
mét majdnem elsírta magát.
– Egy teljes év! – sóhajtotta.
– Majd ha partot érünk, jobban fogod érezni magad – nyug-
tatta Martha.
– Persze hogy hiányozni fog mindenki – feleltem olyan hal-
kan, hogy Lloyd kénytelen volt még közelebb hajolni. – De so-
kat segít, hogy találkozom olyan kedves emberekkel, mint maga.
– Na de hogy fognak társalogni az emberekkel? – kérdezte. –
Tudnak franciául?

18

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 18 15/02/2024 18:56

 – Hogyne tudnánk! – vágta rá Martha, és Mary Ann is bólo-
gatott.
– Egy kicsit – mondtam én.
– Középiskolában tanultam franciául, de ahányszor próbál-
kozom használni, esküszöm, egyetlen kukkot sem értek a vá-
laszból. – Lloyd fancsali képet vágott, mi meg nevettünk. Ám
a nyakán felkúszó pír elárulta zavarát.
Megérintettem a karját.
– Én ugyanígy vagyok vele.
Mielőtt felelhetett volna, megszólalt a hajóharang.
– Elnézést, kisasszonyok – mondta a hang felé fordulva –, hív
a kötelesség. Mielőtt partra lépnek, ne felejtsenek el elbúcsúzni!
– Rábólintottunk, és Lloyd elsietett.
Egy órával később befutottunk a kikötőbe, a De Grasse elő-
kelően siklott a még mindig romos Le Havre dokkjainak kö-
dös sötétjében. Az éjféli égen kénes felhők úsztak, éles fények
hasították át a sűrű füstöt, a kikötőben nagy volt a nyüzsgés és
a hangzavar.
– Koccintsunk! – kiáltott fel Mary Ann. – Mármint limo-
nádéval – tette hozzá gyorsan. Kerítettünk három pohár friss
limonádét, és koccintottunk. – Franciaországra! – mondta Mary
Ann, és Marthával megismételtük. Ragyogott az arcunk.
A kabinunkban még megpróbáltunk aludni egy kicsit, aztán
fél ötkor megszólalt Martha ébresztőórája, itt volt a hajnali útle-
vélvizsgálat ideje. A korai óra ellenére szinte az összes utas a hajó
kikötő felőli oldalán nyüzsgött. Kiáltoztak, tolongtak, lóbálták
útlevelüket, a két francia tiszt körül nyomakodtak, akik egymás-
sal csevegtek ahelyett, hogy az úti okmányokkal foglalkoztak
volna.
– Tipikus és totális francia hanyagság – motyogott Martha.
– Egész évben ilyen lesz? – kérdezte ijedt hangon Mary
Ann.

19

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 19 15/02/2024 18:56

 A felfordulás láttán nekem is lelohadt a lelkesedésem.
– És ha lekéssük a Párizsi vonatot? – Mary Ann teljesen el-
sápadt. – Hogy találjuk meg a többieket? Valamelyikőtöknek
megvan a Reid Hall címe?
– Várjatok csak! – Ragadtam meg a karját. – Hallottátok?
Valaki éppen bejelentett valamit, de nehezen lehetett érteni,
annyira zajongott a tömeg.
– Mit? – ijedezett Martha.
– Várj… – Lehunytam a szememet, és próbáltam figyelni
a francia szavakat: Visas… long séjour… à tribord… – Gyertek! –
Megpróbáltam elindulni a tömeggel szemben. – A másik oldalra
kell mennünk.
Martha elkapta a ruhám ujját.
– Nem, Jackie, várj! Az útlevél-ellenőrzésen kell átmennünk.
Megráztam a fejemet.
– A túloldalon nézik meg a hosszú tartózkodásra érkezők pa-
pírjait. Figyeljetek csak, megint mondják! – Ismét lehunytam
a szemem és füleltem. Amikor kinyitottam a szemem, mindkét
útitársnőm úgy nézett rám, mintha egy nyulat húztam volna elő
a kalapomból.
– Te értetted ezt? – kérdezte végül Mary Ann. – Olyan volt…
mintha… mintha…
– Halandzsául mondták volna – egészítette ki Martha.
– Én is csak sokadszorra értettem meg – mondtam, míg a tö-
megen igyekeztünk átküzdeni magunkat a lépcső felé.
– Miért mondtad, hogy nem tudsz franciául? – kérdezte
Martha, amikor odaértünk, és beálltunk a sorba.
– Ezt mondtam volna? – Hátrapillantottam, és észrevettem
néhány másik lányt az iskolánkból a sor végén. Integetni kezd-
tem nekik.
– Amikor Lloyddal beszélgettünk… – Éles pillantást vetett
rám. – Semmi szükséged nincs rá, hogy a kis butát játszd.

20

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 20 15/02/2024 18:56

 – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Rosszul esett a kritika,
ezért hátat fordítottam neki, és kutatni kezdtem a retikülömben.
Már századszorra néztem meg, rendben van-e az útlevelem,
amikor sietve hozzánk lépett egy apró termetű nő. Hosszú, erő-
sen őszülő barna haját fonott kontyban viselte, finom, hegyes
gallérú, fekete kosztümben volt. Egy mappát tartott a kezében,
amitől felettébb hivatalosnak tűnt.
– Bonjour, mesdemoiselles – köszöntött minket. – A Smith
College párizsi diákprogramjára érkeztek, ugye? Jeanne Saleil
vagyok, a program vezetője. – Erős akcentussal beszélt angolul,
nem volt könnyű megérteni.
– Madame Saleil! – kiáltottam, a fáradtságomról szinte meg-
feledkezve. – Örvendünk a szerencsének!
Felemelte a fejét, rám pillantott, majd sorban kezet fogott
mindnyájunkkal.
– Bienvenue en France – folytatta pergős franciára váltva. –
Máris kezdhetjük, jó? Ezentúl kizárólag franciául beszélünk
egymás közt, így fogják legjobban elsajátítani a nyelvet. Kérem,
mutatkozzanak be! Ki kezdi?
Lopva összenéztünk, de nem ajánlkozott egyikünk sem.
– Ugyan már, lányok, így semmit nem fognak tanulni! – dor-
gált minket. – Tessék csak megragadni a pillanatot!
Megköszörültem a torkomat.
– Bonjour, je suis Mademoiselle Bouvier de New York. – Pró-
báltam uralkodni arcvonásaimon a saját nyers, nehézkes akcen-
tusom hallatán, ami semmiben nem hasonlított Madame Saleil
bájos hanghordozására.
– Hadd nézzem! – végigböngészte a névsort. – Igen, meg is
van. – Kipipálta a nevemet. – Bouvier, Jacqueline.
Ingattam a fejemet. Jack Bouvier nagypapa után kaptam a ne-
vemet, így lettem Jacqueline, mert a szüleim remélték, hogy én
leszek a nagypapa kedvence. Ám igazából mindig Jackie voltam

21

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 21 15/02/2024 18:56

 – vagy néha Jacks a húgomnak, ő nekem meg Pekes –, rövid,
fiús hangzása ellenére jobban tetszett, mint a Jacqueline angolos
kiejtése. Dzsekklinn, ahogy a nénikéim mondták. Dzsekklinn,
milyen sápadt vagy. Dzsekklinn, maszatos a térded. Dzsekklinn,
az istálló nem úrilánynak való.
– Helyesen olvastam? Jacqueline? – kérdezte Madame Saleil.
Franciásan, dallamosan ejtette, Zsáklín, határozott mássalhang-
zókkal és légies magánhangzókkal. Úgy hangzott, mint valami
Goncourt-díjas regényíró, vagy a Louvre-ban kiállított művész
neve. Olyan ember neve volt, amilyen lenni szerettem volna.
Tétováztam, de csak egy pillanatra.
– Igen – feleltem –, szólítson Jacqueline-nak!

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 22 15/02/2024 18:56

 MÁSODIK FEJEZET

Normandia elsuhant rozoga vonatunk ablakai előtt. Élénk zöld

mezői drámai kontrasztban álltak a háború sebeit viselő falvak-
kal. Párizs is sok kárt szenvedett, de még szakadó esőben is fensé-
ges volt, a híres épületek lassan tűntek elő a ködből, amikor egy
délutáni városnézés alkalmával bejártuk a várost. Ó, mennyire
vágytam rá, hogy itt lehessek! De még nem jött el az idő. Mire
besötétedett, a Gare de Lyon pályaudvarra értünk, óriási csarnoka
már csendes volt a napközbeni nyüzsgés után. Mind a harminc-
öten felszálltunk a Grenoble-ba tartó 22 óra 7 perces vonatra
Madame Saleil-jel együtt. Négyesével préselődtünk a kupékba,
hogy ülve aludjuk át az éjszakát, ugyanis a francia Alpok lábánál
fekvő egyetemi városig 575 kilométert kellett még utaznunk.
– Kezdjenek el a metrikus rendszerben gondolkodni! – java-
solta Madame Saleil.
Lehetetlen úgy aludni, hogy az ember folyton izeg-mozog
a keskeny ülésen, hogy találjon magának valami kényelmesebb
testhelyzetet. A fejem folyton előrebukott, amikor elszundítot-
tam. Mégis aludtam egy kicsit, mert amikor kinyitottam a sze-
mem, hajnal-rózsaszín égbolt alatt meredező havas hegycsúcsok
látványa köszöntött.
– Az Alpok – suttogtam, és a vonat ablakához nyomtam az
ujjamat. A hegy sötét körvonalai úgy emelkedtek ki a felhők kö-
zül, mint egy álomból.
Kicsit később már a grenoble-i vasútállomás eldugott sarká-
ban álltunk a bőröndjeink és kalapdobozaink között.

23

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 23 15/02/2024 18:56

 – Mesdemoiselles! – Madame Saleil tapsolt egyet, hogy rá fi-
gyeljünk. – Mielőtt a fogadócsaládjukhoz küldöm önöket, van
egy fontos tennivalónk. Mint tudják, a Smith College a leg-
magasabb színvonalat képviseli az oktatásban. A következő hat
hétben itt, Grenoble-ban egy hathetes, intenzív nyelvi előkészí-
tőn vesznek részt, hogy a párizsi tanulmányaikra felkészüljenek.
Ennek fontos része az engagement sur l’honneur. – Felmutatott
egy vonalas papírt, amit a mappájára támasztott. – Aláírnak egy
fogadalmat, melyben megígérik, hogy kizárólag franciául fog-
nak beszélni, mindig, mindenkivel: a tanárokkal, a barátaikkal,
a fogadócsaládjuk tagjaival, és még egymással is. Egész évben.
Átadta a papírt a kerek szemmel bámuló Mary Ann-nek.
– Itt írja alá! – mutatta határozottan. Mary Ann engedelme-
sen aláírta, és továbbadta a mappát. – Hamarosan franciául fog-
nak gondolkodni – jelentette ki Madame S. – Még álmodni is
franciául fognak!
Mindez elég távoli lehetőségnek tűnt a fogadó „anyám” nappali-
jában, amikor meg akartam kérdezni, hogy fürödhetnék-e. Madame
Laurent megözvegyült a háborúban, és La Tronche kertvárosában
élt az egyetemtől néhány mérföldre. Tágas falusi háza egykor bájos
lehetett, most viszont elhanyagolt volt, a stukkók mállottak, a tető
roskadozott. A kertben zöldségágyások sorakoztak, annyi minden
termett, hogy az egész egy jól megpakolt piaci kosárra hasonlított.
Amikor a bejárati ajtóhoz sétáltam, megcsodálhattam egy dús füge-
fát és egy hatalmas szemű fürtöket termő szőlőlugast. De még nem
sejtettem, hogy egyéb gyümölcsöt hetekig nem fogok enni.
– Fürdő? – kérdeztem, és a mellkasomhoz emeltem a keze-
met. – Lehetséges? – Két napja nem láttam meleg vizet, és hetek
óta nem fürödtem olyan kádban, ami nem hánykolódott ide-
oda az Atlanti-óceán ritmusára.
Madame Laurent felvonta a szemöldökét, homlokán finom
ráncok hálója jelent meg.

24

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 24 15/02/2024 18:56

 – Nos… – kezdte, majd elmagyarázott valamit, amiből az
igéket javarészt megértettem, és néhány főnevet is: meleg víz,
konyha, toalett. Vagy toilette? Mintha a villamost említette vol-
na? Miért beszél valami Victor Hugo térről? Próbáltam valami
értelmet találni az egészben, miközben éreztem, hogy arcom
ideges vigyorba dermed.
– Na jöjjön! – mondta. – Megmutatom a házat.
Követtem az emeletre a görbe lépcsőn, és próbáltam nem ész-
revenni az élénkebb színű részeket a tapétán, ahol valószínűleg
még nem olyan régen is festmények függtek.
– Itt a hálószobája, ezt már megtekintette, remélem, megfelel.
– Tökéletes – feleltem. A szoba egyszerű volt, szinte spártai.
Keskeny, fehér ágy, egy fából készült szék és egy íróasztal, és
egy hatalmas ablak, ahonnan az Alpok szirtjeit láttam, melyek
körbe­ölelték az egész vidéket.
A szomszédomban a másik lakó, Eero szobája volt. A finn fi-
atalember mérnöknek tanult az egyetemen, vele osztoztam a há-
ború utáni helyzetnek köszönhetően koedukált szálláson.
– A fürdőszoba – mondta Madame Laurent. Benéztem. A he-
lyiség világos és szellős volt, benne mosdóállvány, kancsó és egy
mosdótál. Hirtelen rádöbbentem a kínos tényre: lehetséges vol-
na, hogy ebben a házban nincs olyan fürdőszoba, mint amilyet
otthon megszoktam? Sehol egy csillogó csap, nincs villanyfény
a szépítkezéshez, sem fajansz kád csobogó meleg vízzel.
A földszinten Madame Laurent megmutatta az ebédlőt. Itt is
nagy francia ablakok, itt is az Alpokra nyílt kilátás. A konyhában
fatüzelésű tűzhely állt, és ódon, hideg vizes csap. A hátsó ajtónál
a kertbe mutatott, ahol néhány lépésre a háztól kis fatákolmány állt.
– A WC – mondta, és megértettem, hogy ez a water closet,
vagyis a mellékhelyiség. De legalább volt.
Ahogy teltek a hetek, egyre jobban ment a la toilette succinte­
nek nevezett hideg vizes mosdás. Megtanultam, hogy a meleg

25

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 25 15/02/2024 18:56

 víz drága kincs. A tűzhelyen melegítettük, és szigorúan beosztot-
tuk a havi ruhamosáshoz. Kezdtem csodálni Madame Laurent
takarékosságát. Mint minden francia, sőt, valószínűleg minden
európai, a háborús években ő is kénytelen volt olyan dolgokat
használni, amiket én kidobtam volna. Madzagdarab, leszaladt
szemű harisnya, repedt ruhagomb sem mehetett a szemétbe. Itt
értettem meg, milyen értéke van amerikai életem kis finomsá-
gainak, amiket addig természetesnek vettem, mint a meleg víz,
a fűtött lakás és a vécépapír. Az illemhelyre ugyanis mindig vit-
tem újságpapírt, ha ott esetleg nem lett volna. És kiderült az
is, mit magyarázott Madame Laurent az első nap, amikor a für-
désről kérdeztem: villamossal eljutok a Victor Hugo térre, ahol
találok nyilvános fürdőt, és 75 frankért megtisztulhatok.

Grenoble-ban az ember valahogy megfeledkezik minden más

helyről, amit végig akart járni Franciaországban. Azt hiszem, a va-
rázslat a várost körülölelő hegyek látványában rejlik, jelenlétük oly
nyilvánvaló, hogy az ember gyakran tájékozódási pontként hasz-
nálja őket. A városközpontban nagy kőépületek álltak díszes, ko-
vácsoltvas erkélyekkel, a keskeny, macskaköves utcákat kávézók,
pékségek és cukrászdák szegélyezték. De az álmos, vad szépségű
vidéki táj csak egy rövid sétára volt onnan. A földművesek ha-
gyományos dauphinois öltözékben jártak, a férfiak térdnadrágot
és hosszú, fehér zoknit viseltek, a nők szoknyája felett hímzett kö-
tény libbent, ahogy a kacskaringós ösvényeken terelték a tehene-
ket. A hegyekben szőlőskertek és gazdaságok rejtőztek, nyárfáktól
övezett fagyos alpesi tavak, és még egy középkori kolostor is, ahol
a hallgatag szerzetesek már háromszáz éve készítették a chartreuse
nevű, erős, sárgászöld likőrt helyi gyógynövényekkel és virágokkal.
Amikor Madame Saleil bejelentette, hogy a csoportunk
hétvégén Provence-ba kirándul, könyörögtem, hogy hadd

26

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 26 15/02/2024 18:56

 látogassam meg az őseim otthonát Pont-Saint-Esprit-ben. Egész
életemben látni szerettem volna Provence-t, vonzottak a Metro-
politan Museum festményein tarkálló, napsütötte tájak, és fel-
villanyoztak Jack nagypapa, azaz Bouvier nagyapám történetei.
A nagypapa gyakran mesélt nekünk nemes őseinkről és a régi,
elveszett kúriáról. Igazság szerint kevéssé mondhattam magam
franciának, csak apai ágon nyolcadrészt vagyok az, ezt láttam
legalábbis, amikor otthon megálltam a családfánkat nézegetni,
amit ritkán tettem, mert nem szerettem, ha emlékeztet erre.
– A Provence-beli Pont-Saint-Esprit-ből származik a famí-
liánk – hajtogatta Jack nagypapa, és királyi rendeletekről meg
főnemesi házasságokról mesélt. – Arisztokrata vér csörgedezik
az ereitekben.
Gyerekkorom legnehezebb napjaiban, amikor a szüleim
hangos veszekedése elől a szekrénybe bújtam, lehunytam a sze-
memet, és elképzeltem, ahogy az őseim díszes parkettás, gyer-
tyafényes, tükrös termekben vonulnak. Nem tündérmese volt
ugyan, de elég volt ahhoz, hogy különlegesnek érezzem magam
még akkor is, amikor mama állandóan kötözködött velem,
vagy papa túlságosan a pohár fenekére nézett, és otrombán flör-
tölgetett.
– Vannak ott rokonai? Írhatok nekik, ha szeretné – ajánlotta
fel Madame Saleil, amikor megemlítettem a francia kapcsolatot.
– Sajnos nagyon régóta elszakadt a családi kötelék, de amikor
kislány voltam, a nagyapám gyakran beszélt a francia rokonságról.
– Esetleg tudja a nevét valamelyik unokatestvérének? A hú-
gom a szomszéd faluban lakik, megérdeklődhetném.
Más információm nem volt, csak a könyv, amit Jack nagypa-
pa írt, és magánkiadásban megjelentetett. A címe az volt, hogy
Felmenőink. A vörös bőrkötésű, aranyszegélyes könyvből egy
példányt a súlya ellenére eltettem a bőröndömbe, és most elhoz-
tam megmutatni Madame Saleil-nek.

27

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 27 15/02/2024 18:56

 – Ugye? – mondtam neki, mikor láttam, hogy a családi cí-
mert vizsgálja.
– Nagyon szép a történelem – mondta hosszú hallgatás után.
Vagy szép történet? Franciául ugyanazt a szót használják. – Úgy
gondolom – tette hozzá megfontoltan –, meg kell ragadni a kí-
nálkozó alkalmat. Amikor a csoport megnézi Orange-ban a ró-
mai színházat, ön eltölthetne egy délutánt Pont-Saint-Esprit-ben.
– Ó, Madame, ez csodálatos! – lelkendeztem.
Madame Saleil felemelte a kezét.
– De van egy feltételem. Magával kell vinnie egy barátnőjét,
egyedül nem mehet.
Próbáltam elrejteni a csalódottságomat.
– Komolyan? Muszáj? Hiszen biztonságos az út, és… Nem szí-
vesen okoznék kellemetlenséget senkinek. Annyira várják már a lá-
nyok azt a kirándulást! Szégyellném, ha valakit megfosztanék tőle.
Madame S. hajthatatlan volt.
– Mielőtt pénteken elindulunk, tudni szeretném, ki lesz, aki
önnel tart.
A következő néhány nap során azon tűnődtem, hogy kit hív-
hatnék el. A lányok kezdtek baráti csoportokat kialakítani, job-
bára a Smith College-ből való ismeretségek szerint, vagy azért,
mert ugyanannál a fogadó családnál szálltak meg ketten, hár-
man. Nekem viszont nem lettek közelebbi barátaim, mivel La
Tronche-ban laktam Madame Laurent házában, Eero, a finn diák
társaságában. Ám őszintén szólva emiatt nem csupán a körülmé-
nyeimet hibáztathattam. Bármennyire is kedveltem a többieket,
tartottam a távolságot, azt remélvén, így igazibb lesz az élmény,
mint hogyha folyton amerikai lányok társaságában volnék. Meg
amúgy sem éreztem szükségét, hogy a tömeg része legyek. Ked-
veltem a magányt, főleg a fűtetlen termekben a tizenkilencedik
századi regényekről szóló hosszú előadások és nyelvtani gyakor-
lófeladatok után. Tudtam, hogy csatlakozhatnék a lányokhoz

28

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 28 15/02/2024 18:56

 a közeli Café Anglais-ben, hogy teát vagy édes bort igyak, és más
külföldi diákokkal flörtöljek. A szombat estéken randevúzhat-
tam volna a Vieux Temple-ban tartott iskolai táncmulatságokon,
ahol mindenki vidám volt, kedves és kivirult, és kirándulásokat
terveztek a hegyekbe. De én szerettem az egyedüllétet, és elme-
rültem a könyveimben vagy az ábrándjaimban és az álmaimban.
Leginkább ezek tartották bennem a lelket.

– Pontban hatkor – mondta szigorúan Madame Soleil. – Hat-

kor érünk vissza, hogy összeszedjük magukat. Au revoir, és sok
szerencsét!
Integettünk a busz után, ahogy a rozsdás kipufogójából füst-
csíkot fújva elhajtott.
– Szerinted mivel kezdjük? – kérdeztem, és a szememhez
emeltem a kezemet, mert nagyon sütött a nap. – Ebédeljünk
előbb, vagy induljunk felfedezőútra?
– Együnk – felelte Martha. – Már fél három.
– Ott egy kávézó. – Egy kis vendéglőre mutattam a téren,
kinti asztalokkal és székekkel. – Jó lesz, mit gondolsz?
– Nekem jó – bólintott Martha, és elindultunk.
Először Mary Annt akartam megkérni, hogy legyen a kísé-
rőm, de ő annyira félénk volt, hogy egy bagettet sem mert kérni
a péknél, és attól tartottam, hogy engem is elbátortalanítana.
Martha a tanórákon szellemes volt, tájékozott, és irigylésreméltó
fesztelenséggel tudott hibázni (Madame Saleil szerint ez már fél
siker egy idegen nyelv elsajátításában). Az éles megjegyzés, amit
Martha a hajón tett, még mindig fájt egy kicsit, de mindketten
fáradtak voltunk már a hosszú utazástól, úgyhogy biztos voltam
benne, hogy már régen megbánta. Miért is haragudott volna
rám? Hiszen nem én voltam az első lány, aki rebegteti a szempil-
láját egy férfinak, és nem is az utolsó.

29

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 29 15/02/2024 18:56

 – Bonjour. – A vendéglő ajtajában egy zömök, sötét hajú nő
üdvözölt bennünket, és a kötényébe törölte a kezét. – Két főre?
Bólintottunk, ő pedig egy olajfa alatt álló, kopottas, virág-
mintás terítővel borított asztalra mutatott. Ezen a késői órán
kevés vendég volt rajtunk kívül, és ahogy leültünk, mindenki
megnézett minket.
– Biztos kevés errefelé az idegen – mormogott Martha.
A pincérnő keresztbe fonta a karját.
– Jó lesz a napi ajánlat?
– Mi volna az? – kérdeztem.
– Brandade de morue. – Provence-i akcentussal beszélt, éneklő
hanghordozással és pörgetett r betűkkel.
– Az mi? – kérdezte Martha.
– Már csak ez van – vont vállat a pincérnő.
– Kettőt kérnénk – mondtam.
Miután a pincérnő elment, Martha hozzám fordult.
– Mit szeretnél csinálni délután? Van valami terved?
– Nem igazán – vallottam be. – A nagyapám rengeteget be-
szélt a családi kúriáról Pont-Saint-Esprit-ben, de más informá-
cióm nincs, csak annyi, amennyit a családtörténetünkben leírt
még kislány koromban. Évekig dolgozott rajta, és amikor befe-
jezte, minden unokájának adott egy példányt. Legalább százszor
elolvastam, és francia lovagokról meg versailles-i udvarról álmo-
doztam. Azt hiszem, ezért szerettem bele Franciaországba.
Visszajött a pincérnő, és az asztalra tett egy kis kancsó rosét, egy
kosárka kenyeret, és egy tálkában valami olajos, fekete krémet.
– Tapenade – mondta.
– Merci – felelte Martha. – Ezt rendeltük?
– Jár az ételhez – válaszolta a pincérnő, és ismét távozott.
Martha bort töltött.
– És a nagypapád könyve említett fontos helyeket Pont-
Saint-Esprit-ben?

30

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 30 15/02/2024 18:56

 – Nem túl sokat, csak rengeteg címert. Jack nagypapa odavolt
a heraldikáért. – Elmosolyodtam. – Azt mondta, hogy a régi csa-
ládi château biztosan romba dőlt már, hiszen régóta elhagyottan
áll. De talán a romok még ott vannak…
– Szent ég, micsoda előkelő őseid vannak! – jegyezte meg
Martha. – Az enyémek egyszerű német ácsok voltak, akik Ame-
rikába emigráltak.
Felkaptam a fejemet.
– Az üknagyapám asztalos volt, 1815-ben érkezett Philadel-
phiába.
Odakínáltam Marthának a kenyeret, aztán vettem én is egy
szeletet, és megkentem a fekete krémmel. Sós, földes íze volt
némi fokhagymával – pikáns, és kissé idegen.
– Nocsak! Fafaragó felmenők. – A kis tálra mutatott. –
Amúgy mi ez, amit eszünk?
– Fogalmam sincs, de finom. Kóstold meg!
Elvett egy szelet kenyeret, és vékonyan rákente a fekete, olajos
anyagot. Óvatosságával a nevelőapámra emlékeztetett, aki szinte
rettegett a fokhagymától.
– Csak ne vidd túlzásba! – csipkelődtem. – Jobb az óvatosság.
A tányérra tette a kést, és egy pillanatra megijedtem, hogy
megbántottam, de amikor rám nézett, csillogott a szeme.
– Régen még ennél is jobban ódzkodtam az új ételektől. Kis-
lány koromban egy ideig kizárólag fehér ételeket voltam hajlan-
dó enni.
– És ezen hogy léptél túl?
– Még nem egészen sikerült. – Aprót harapott a kenyérből.
– Nos?
– Ízletes – mondta Martha, de láttam, hogy az első falat után
többet nem evett belőle.
Visszatért a pincérnő, és elénk tett két tányért, tele arany-
színűre sütött krumplipürével és friss salátával.

31

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 31 15/02/2024 18:56

 – Brandade de morue. – Az asztalon álló, halványzöld folya-
dékkal teli kis kancsóra mutatott: – Olívaolaj. – Mielőtt bármit
kérdezhettünk volna, eltűnt.
– Azt hittem, az olívaolajat gyógyászati célokra használják –
mondtam.
– Én is úgy tudtam – nevetgélt Martha. – Eddig csak patiká-
ban találkoztam vele.
– Hát, ha már Provence-ban vagyunk… – Egy kevés olívaola-
jat csurgattam az ételre, és ő követte a példámat.
Grenoble rusztikus konyhája után (burgonya, kemény sajtok,
szárított húsok, és még több burgonya) kissé csalódottan láttam,
hogy itt is krumplit kaptunk. De a tejszínben sütött, szeletelt,
lisztes burgonya helyett ezúttal püré volt a tányéron, valami fe-
hér hallal keverve. Hasonlított a halkrokettre, amit Hughdie,
a nevelőapám annyira szeretett, de ennek gazdag, gyümölcsös,
csípős íze volt, amit a napérlelte olívaolaj adott neki. Egészen
ünnepi hangulatom lett, hogy valami újat kóstolhatok. Pillana-
tok alatt befaltam.
– Ízlett az ebéd? – kérdezte a pincérnő, amikor visszajött, és
az üres tányérok helyére egy tál érett sárgabarackot tett.
– Csodálatos volt – feleltem.
Most mosolygott ránk először.
– Mintha egy kis akcentust hallanék. Honnan jöttek?
– Amerikaiak vagyunk – válaszolta Martha.
– Amerikaiak! Akkor ezért. Mondtam is odabent az anyám-
nak, hogy alig értem, amit mondanak, bizonyára külföldiek.
Azt gondoltam, talán svédek. Anyám azt mondta, angolok. No
de hogy amerikaiak, arra nem is gondoltam volna. Hozhatok
még valamit? Egy herbateát esetleg? Vagy cikóriakávét? A ház
ajéndéka.
– Egy herbateát kérek szépen. Merci – mondta Martha. Derűs­
nek tűnt, de egy kissé bosszúsnak is. Mivel hetek óta állandóan

32

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 32 15/02/2024 18:56

 gyakoroltuk és tanultuk a francia nyelvet, jobban esett volna, ha
legalább belgának néznek minket.
– Én egy cikóriakávét kérnék – mondtam, mert egészen meg-
szerettem már a háborús időknek köszönhető kávépótlót.
Hamarosan elénk került a két gőzölgő csésze.
– Na és mi szél hozta önöket ilyen távolra? – kérdezte a pin-
cérnő, és az asztalra tett még egy üveg mézet is, ami bizonyára
kincset érő ritkaság lehetett.
– Egyetemi hallgatók vagyunk, és egy évig Franciaországban
tanulunk – mondta Martha.
Udvariasan épp csak egy csepp mézet tettem a cikóriakávémba.
– Asszonyom, egészen véletlenül nem ismer errefelé egy Bou-
vier nevű családot?
– Bouvier? – ráncolta a szemöldökét. – Voltak már a Place de
la République-en? Tíz perc séta innen.
Nagyot dobbant a szívem.
– Merci, madame! Felismerem valamiről, hogy melyik épület?
Kicsit meglepetten nézett, biztosan ismét nehezen értett meg
az akcentusom miatt.
– Megtalálja, mademoiselle. Ki van írva.

Tarka virágokra, verőfényes napsütésre és csodás időre számí-

tottam, de a délutáni hőségben Pont-Saint-Esprit kihalt volt, az
ablaktáblákat becsukták, és csak néhány kóbor kutya meg csirke
futkosott a stukkódíszes épületek között, illetve néhány részeg
aludta ki mámorát valamelyik ajtó előtt. Bár a városka két na-
gyobb folyó, az Ardèche és a Rhône összefolyásánál feküdt, úgy
tűnt, megrekedt benne a napfakította kihaltság fullasztó levegője.
Marthával hamar a Place de la République-re értünk, és a sze-
mem a Jack nagypapa családi legendáriumából ismert kúriát ke-
reste, de nyoma sem volt omladozó falaknak, sem várároknak,

33

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 33 15/02/2024 18:56

 csak egy poros teret láttam boltocskákkal és kávézókkal, kopott
ablaktáblákkal, melyek csukva voltak – talán a vakító napsütés
miatt, de lehet, hogy véglegesen.
– Ez nem stimmel – motyogtam. – Ez itt a városka piactere.
Martha megérintette a karomat.
– Oda nézz fel! – Egy üvegzöld bejáratú, napernyős üzletre
mutatott, melynek kirakatában konzerv-piramisok várták a ve-
vőket. Az ajtó felett cégtáblát pillantottam meg:

ÉPICERIE
Antoine Bouvier

– Lehet, hogy egy másik Bouvier család, akik szatócsok – ve-

tette fel Martha. – Elég gyakori vezetéknév, nem? Amúgy te tu-
dod, hogy mit jelent?
– Azt jelenti, hogy gulyás – feleltem mélán. Furcsa előérze-
tem támadt, de nem vettem róla tudomást.
– Itt megvárlak – mutatott Martha egy padra az árnyékban. –
Hoztam magammal egy könyvet, nem fogok unatkozni.
A bolt ajtajára ki volt írva a nyitvatartási idő, épp akkor nyi-
tott újra a délutáni sieste után. Amikor beléptem, kis csengettyű
szólalt meg, és a pult mögött ülő férfi felpillantott a számviteli
füzetkéből. Inget és nyakkendőt viselt, felette zöld kötényt, sötét
haja hullámos volt magas homloka fölött.
– Bonjour – üdvözölt.
– Bonjour – válaszoltam, és meglepődtem, mennyire hason-
lít John unokatestvéremre. Miközben azon gondolkodtam, mit
mondjak, úgy tettem, mintha az árut vizsgálgatnám a polcon.
Talán távoli rokonom ez a férfi? Jack nagypapa nemesi krónikái
alapján nem valószínű, de akkor miért viseljük ugyanazt a ne-
vet? Keresgéltem valamit, amit megvehetnék, hogy legyen mó-
dom szóba elegyedni vele. A bolt tiszta és rendezett volt, a padló

34

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 34 15/02/2024 18:56

 ragyogott, a falakat frissen festették, és a háború utáni nehéz-
ségek ellenére meglepően sokféle áru sorakozott a polcokon.
Hátul képeslapokat találtam egy forgó táblán, és kiválasztottam
néhányat, amik Pont-Saint-Esprit-t ábrázolták, és a hidat, ami-
ről a város a nevét kapta.
– Re-bonjour – üdvözölt ismét a boltos, amikor odamentem,
hogy fizessek. – Mindent megtalált, amire szüksége van?
– Igen, köszönöm – feleltem halkan, és elővettem egy kis ap-
rót a retikülömből.
– Meglátogatta már? – kérdezte, miközben papírtasakba
csúsztatta a képeslapokat. – Vagy szüksége van útbaigazításra?
Egy pillanatig értetlenkedtem, aztán rájöttem, hogy a város
híres hídjáról beszél.
– Nos – kezdtem –, nem egészen városnézés céljából vagyok
itt. Ön Monsieur Bouvier?
– Igen – felelte, és a kedves mosoly helyét óvatos arckifejezés
vette át.
– Bonjour – mondtam, reménykedve, hogy magabiztosabb-
nak tűnök, mint amilyennek érzem magam. – Én is Bouvier
vagyok, Jacqueline Bouvier New Yorkból. A családom Bouvier
ágának felmenői után kutatok. Ha jól tudom, ebből a városból
vándoroltak ki.
– Vannak Bouvier-k New Yorkban? – kérdezte a boltos meg-
lepetten. – Hallottam, hogy apám valamelyik felmenője Ame-
rikába ment. Még Napóleon seregében volt katona, a waterlooi
vereség után pedig menekülnie kellett. Napóleon száműzött fi-
vére, Joseph asztalosmestere lett. De én úgy tudtam, hogy…
– Philadelphiába ment – mondtuk egyszerre.
– Akkor ön is ismeri ezt a történetet – bólintott.
– Én kicsit más verziót hallottam. – Lesütöttem a szememet,
és a porlepte cipőmet bámultam. – A nagyapám gyakran mesélt
egyik felmenőnkről, Michel Bouvier-ről, aki Napóleon oldalán

35

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 35 15/02/2024 18:56

 harcolt, majd 1815-ben Amerikába emigrált. Azért jöttem Pont­
Saint-Esprit-be, hogy megtaláljam az őseim otthonának marad-
ványait. Amikor megpillantottam ezt a boltot, arra gondoltam,
ön talán tudja, merre lehetett.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Attól tartok, errefelé nem maradt semmiféle hagyatéka az
ön bácsikájának, mademoiselle.
– És a régi Bouvier-kúria? Biztos maradtak legalább romok.
Nem tudja véletlenül, hogy hol?
Zavartan köhögött, talán nevetést próbált leplezni.
– Nagyon sajnálom, de…
A mellkasomban addig érzett enyhe remegés vad dobolássá
erősödött, de nem tágítottam.
– No és az amerikai szabadságharcban vállalt szerepünk?
A nagyapám arról is mesélt, hogy a Bouvier rokonság nagy tá-
mogatója volt az amerikai ügynek. És a francia uralkodókkal
ápolt kapcsolatok? Még jóval 1789 után is…
– Mademoiselle – vágott közbe Monsieur Bouvier –, saj-
nálattal ki kell ábrándítanom önt, de ezek a történetek va-
lótlanok. A Bouvier-k szegény tehénpásztorok voltak, akik
körülbelül a forradalom idején érkeztek ide a faluba. Azóta pe-
dig Pont-Saint-Esprit szatócsai vagyunk… és büszkék vagyunk
a mesterségünkre, bármilyen egyszerű is.
– Hogyne, persze – feleltem, és elvörösödtem. Annyira elme-
rültem a tündérmesében, hogy nem vettem észre a valóságot az
orrom előtt. – Elnézését kérem, monsieur. Azt hiszem, túlságo-
san elragadott a képzeletem. Remek boltja van.
Kurtán biccentett.
– Merci. – Kézbe vette a ceruzát, mintegy jelezve, hogy vége
a beszélgetésnek.
Megfordultam, és bánatosan távozni készültem. Nem olyan
volt ez a találkozás, ez a nap, mint amilyennek elképzeltem, és

36

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 36 15/02/2024 18:56

 nagyon szerettem volna, hogy valahogy mégis a helyükre kerül-
jenek a dolgok. A templom harangja ötöt kongatott, Monsieur
Bouvier a számításaiba merült, és tudtam, hogy ideje indulnom.
– Papa! – szólt ekkor egy vékonyka hang: a bolt hátuljában
megjelent egy göndör, sötét hajú kisfiú.
– Simon, azt hittem, odafent vagy.
– Ehetek valamit? Éhes vagyok.
– Hol a nénikéd?
– Nagymosás van ma.
Monsieur Bouvier felsóhajtott.
– A kisfiam – mondta hozzám fordulva. – Hozok neki egy kis
kenyeret. – Azzal hátrament.
– Bonjour, Simon – köszöntem, és leguggoltam, hogy egy
magasságban legyen a szemünk. Elszánt kis arca volt, és szeme
olyan zöld és olyan csillogó, mint két olivabogyó.
– Te tényleg New Yorkból jöttél? – kérdezte. – Hallottam,
amikor mondtad.
– Igen, onnan.
– Ismersz cowboyokat? Ha felnövök, én cowboy leszek.
– Igazi cowboyt nem ismerek, de azt tudom, hogy szeretik
a lovakat. – A kezében szorongatott falovacskára mutattam. –
Hogy hívják?
– Bendzsó. Maman adta, mielőtt elment.
– Nagyon derék lónak látszik – mondtam. – Képzeld, nekem
Amerikában van egy lovam! Úgy hívják, hogy Danseuse, de én
csak Donnynak szólítom. Bolondos öreg kanca, biztosan nem
olyan bátor, mint te és Bendzsó. – Én sem vagyok valami bá-
tor, gondoltam, ahogy Simon rám nézett, és arra gondoltam, mi
mindennel tartozunk a világnak mi amerikaiak, mi, a győztesek.
– Tud ugrani a lovad?
– Danseuse? Ó, de még mennyire! Elugrana New Yorkból egé-
szen Párizsig, ha tehetné. Szeretnél látni róla egy képet? – Simon

37

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 37 15/02/2024 18:56

 bólintott, én pedig elővettem egy fotót a retikülömből. – Nézd
csak! Sárga kanca, csillaggal a homlokán. Mindig megszaglássza
a zsebemet, hogy hoztam-e neki kockacukrot. – Odaadtam neki
a fényképet, és ő alaposan szemügyre vette.
Monsieur Bouvier visszetért, és a fiacskája kezébe nyomott
egy szelet kenyeret, ami meg volt kenve valamivel.
– Tessék, Simon.
– Merci. – A kisfiú az egyik kezével a kenyeret fogta, nagyokat
harapott bele, a másik kezével pedig a fotót tartotta. – Bendzsó-
nak tetszik Danseuse. Odaadod neki? – kérdezte.
– Simon! – korholta az apja. – Illetlenség ismeretlenektől el-
kérni a dolgaikat.
– Odaadod neki, kérlek szépen? – próbálkozott udvariasabban
Simon. Letette a vékony lábain imbolygó falovacskát a pultra.
A festék egészen lekopott már róla, úgyhogy gyanítottam, hogy
Simon édesanyja nem a közelmúltban ment el.
Monsieur Bouvier megpróbálta elhessegetni a fiát, de én
megfogtam a karját.
– Szerintem remek ötlet. Danseuse boldog lesz, hogy van egy
csodálója.
– Mit kell mondani? – fordult Simonhoz Monsieur Bouvier.
– Merci! – lelkendezett a kisfiú, és elszaladt az új kincsével.
– Nagyon kedves öntől – fordult hozzám a boltos. – Simon
nem sokra emlékszik az édesanyjáról, de arra igen, hogy nagyon
szerette a lovakat.
Könnyed hangon beszélt, de nekem elszorult a szívem. Szeret-
tem volna elmondani, hogy nagyon megértem… hogy gyerekko-
romban engem is az állatok társasága vigasztalt, ezzel töltöttem ki
a bennem támadt ürességet. De csak ennyit mondtam: – Én is oda-
voltam a lovakért, amikor annyi idős voltam, mint a fia, monsieur.
– Kérlek – rádőlt a pultra, arckifejezése megenyhült –, mivel
nagy valószínűséggel unokatestvérek vagyunk, szólíts Antoine-nak!

38

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 38 15/02/2024 18:56

 – Te is tegezz nyugodtan. Én Jacqueline vagyok.
– Biztosan Amerikából jössz, Jacqueline? – kérdezte udvari-
asan. – Mert egészen úgy beszélsz franciául, mint egy született
francia.
– Ó, nagyon kedves vagy! – pirultam, pedig tudtam, hogy
csak udvariasságból mondja. De mivel Antoine-t érdekelte, mi
szél hozott, elmeséltem neki, hogy a Smith College diákjai lehe-
tőséget kaptak egy év külföldi tanulásra, és a hétvégi provance-i
kiruccanás alkalmat adott, hogy meglátogassam a falut, ahon-
nan az őseim származtak, és amiről egész életemben álmodoz-
tam. – De attól tartok, talán nem kellett volna – vallottam be.
– Tudod, anyám gyakran mondogatta nekem, hogy „szállj le
a földre, Antoine, ne járj a fellegekben”. És Simon is pont ugyan-
ilyen, tudomást sem vesz arról, ami az orra előtt van, inkább úgy
tesz, mintha ő lenne John Wayne a vadnyugaton. Lehet, hogy
ez valami családi vonás. Ahogy te a felmenőid Franciaországáról
ábrándoztál, úgy ábrándoztam én Amerikáról, a lehetőségek or-
szágáról, ahol az utcák arannyal vannak kikövezve.
A tekintetünk összetalálkozott, és belémhasított a felismerés:
nemcsak szívesen építünk légvárakat mindketten, de ugyanígy
egyikünk sem szeret megválni az illúzióitól. Felsóhajtottam.
– Elég lelombozó, amikor nagyon hisz valamiben az ember,
aztán kiderül, hogy az ellenkezője az igazság.
– Ezek szerint Amerikában nem aranyból vannak az utcák?
Az ablaküvegen át láttam, hogy a késő délutáni nap nyugo-
vóra tér, az árnyékok megnyúlnak a poros, elhagyatott utcákon.
– Attól tartok, nem – feleltem szomorkásan.

Odakint még mindig nagy volt a meleg. Máskor elbűvölt volna

ez a provence-i éghajlat, de most lefoglalt Jack nagypapa nagyot-
mondó meséinek emléke, és a valóság, amit Pont-Saint-Esprit-ben

39

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 39 15/02/2024 18:56

 találtam. Miért túlzott így a nagyapám? Csak hiúságból, vagy
tényleg elhitte, amit írt? Szigorú pátriárka volt, süket, mint az
ágyú, és ezért igen hangos is. Engem valamiért nagyon kedvelt,
talán mert róla kaptam a nevemet. Tetszettek neki a verseim,
megmutatta nekem az ő kedvenceit, és a lelkemre kötötte, hogy
kritikus szemmel olvassak. Ugyanakkor igen hiú volt, méretre
szabott tweed öltönyben járt, viasszal pödörte a bajuszát, és nem
lepett meg, hogy elhatalmasodtak rajta arisztokratikus vérvona-
lának allűrjei… még ha ő maga találta is ki.
Így akart minket védelmezni? A Park Avenue szigorú társadal-
mi hierarchiájában a katolicizmus bélyege, vagy a válás skandal-
luma örökre megjelölte az embert, és mivel én elvált, katolikus
szülők gyermeke voltam, ezt jól ismertem. Megtanultam, ho-
gyan vértezzem fel magam az egyéniségemmel, a különcség lett
a páncélom, a franciaságom a pajzsom. Hirtelen könnybe lábadt
a szemem. Úgy bíztam előkelő francia felmenőimben, mint va-
lami titkos talizmánban, bennük leltem menedéket, ők adtak
nekem erőt! És most kiderült, hogy mindez csak mese.
– Még van időnk megnézni a híres hidat, mielőtt a többiek
visszajönnek a busszal – mondta Martha az órájára pillantva. –
Ha van kedved…
– Igen, pompás ötlet! – próbáltam lelkesedést vinni a han-
gomba. – Hogy is hagyhatnánk ki pont a Saint-Esprit hidat, ha
már Pont-Saint-Esprit-ben vagyunk?
Ha Martha kíváncsi is volt, hogy mi történt az épicerie-ben,
nem kérdezett rá. A „szentlélek hídjának” történetéről beszélget-
tünk, mivel erről olvasott, amíg várt rám.
– Ez a Rhône folyó legrégebbi hídja – mondta séta közben.
– Majdnem egy kilométer hosszú. A tizenharmadik században
építtette Alfonz, Poitiers grófja, aki Szent Lajos fivére volt.
A hídon álltam, és fogalmam sem volt, mi olyan különleges
itt.

40

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 40 15/02/2024 18:56

 – Hát ez ugyanolyan, mint a Key Bridge a Potomac folyó fe-
lett – mondtam. – Koszos a folyó, és a partból semmit se látni
a fáktól.
– Egész szép a templom – mutatott Martha a túloldalon álló
Église Saint-Saturninra.
– Igen – feleltem minden lelkesedés nélkül.
Martha a fejét forgatta, jobbról balra, aztán balról jobbra, vé-
gül megragadta a karomat.
– Várj csak! Rosszul csináljuk, ott kellene állnunk – ismét
a gótikus templomra mutatott –, és ide kellene néznünk. Nem
pedig innen néznünk oda. Nem látod? Gyere!
Végigfutott a hídon, le a lépcsőn, én meg követtem. A temp-
lom mellett álltunk meg, és kerestünk egy árnyékos zugot.
– Nézd! – lihegett Martha.
Erről az oldalról lenyűgöző látványt nyújtott a délutáni nap-
fényben tündöklő középkori kőhíd, ahogy szimmetrikus ívei-
vel átszeli a Rhône folyót. Ebből a szögből látható volt a teljes
hossza, át tudtam érezni a méreteit. Minden korszakban nagy-
szerű építészeti alkotásnak számított volna, a tizenharmadik szá-
zadban meg különösen. Néztem a felhőtlen, kék provence-i ég
előtt kirajzolódó egyenes, letisztult vonalait, és ettől valamelyest
emelkedettebbé vált a hangulatom.
Hatkor megérkezett a busz a többiekkel. A lányok vidámak
voltak, láthatóan megkapta őket a nap, és elmesélték, hogy ami-
kor egy pici vendéglőben ebédeltek délután, valaki feltett egy
lemezt a gramofonra, és mind ugrottak tüstént táncolni.
– Képzeld csak, milyen a Bongo Bongo Bongo-t, és a Chatta-
nooga Choo Choo-t hallani egy világvégi kis faluban! – kiáltott fel
Mary Ann. – Alig hittem a fülemnek!
Mosolyogtam őszinte megdöbbenésén, de elgondolkodtatott,
mennyi amerikai dologgal fogunk még találkozni itt. Azt hittem,
Franciaországban megállt az idő, erre eldugott kis vendéglőkben

41

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 41 15/02/2024 18:56

 hazai popzenébe botlunk, a kisfiúk odavannak John Wayne-ért,
és a fiatalok Coca-Colát isznak a kávézókban. Arról ábrándoz-
tam, hogy visszafelé utazhatok az időben… és ehelyett Európa
újraépítésének vagyok a szemtanúja, a jövő hírnöke.
A múlt – vagyis ami számomra a múltat jelentette – jelenték-
telenné vált. De ahhoz, hogy ennek a jó oldalát lássam, minden
velem született optimizmusomra szükségem volt.

Ann_Mah-Jacqueline_Parizsban.indd 42 15/02/2024 18:56