Juliet Grey

Királyné lettem
Mária Antónia ifjúkora

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: BECOMING MARIE

ANTOINETTE
Ballantine Books, 2011 Copyright © 2011 by Lesbe Caroll
Fordította: Kovács Kristóf
Szerkesztette: Gimes Katalin
Hungarian translation © Kovács Kristóf, 2012
Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2012
Cover design © Tericum Kiadó, 2012
 Első fejezet
Így érne véget a gyerekkor?
Schönbrunn, 1766 májusa

Anyám mindig szívesen dicsekedett azzal, hogy a lányait,

valamennyit, „feláldozza a politika oltárán”. Ami engem illet, sosem
mertem Maman-t ‒ a Római Szent Birodalom Császárnője! ‒ azzal
zaklatni, hogy a lelkem is beleborzong, valahányszor kiejti a száján
ezt a mondatot. Márpedig gyakran kiejtette, és én ilyenkor minden
egyes alkalommal Ábrahám és Izsák képét láttam felvillanni lelki
szemeim előtt.
Maman, aki világéletében rendíthetetlenül gyakorlatias,
pragmatikus asszony volt, idejekorán felkészített minket várható
sorsunkra, méghozzá nemcsak kecsesen és kiegyensúlyozott lelki
nyugalomban, de ráadásul minden felesleges magyarázkodás
nélkül. Így aztán én is megtanultam, hogy eljő a nap, amikor
gondtalan életem, Ausztria legifjabb hercegnőjének gondtalan
élete egy csapásra megváltozik, éspedig egyszer s mindenkorra.
Csak azzal nem számoltam, hogy milyen hamar jön el.
Épp egy minden tekintetben idilli délután örömei közt
lubickoltam, imádott nővérem, Karolina társaságában,
Schönbrunn zöldellő kastélyparkjának lankái között: kedvenc
foglalatosságunkat űztük, nevezetesen azt, hogy elblicceljük
társalkodónőnk, Brandeiss grófnő leckeóráját.
Egy méhecske döngicsélt nagy lustán a fejünk felett ‒
feltehetően dús szirmú virágnak vélte gondosan tupírozott
hajkoronánkat. Karolina lerúgta lábáról a kék brokátpapucsot, és
fehér harisnyába bújtatott lábával a frissen nyírt, zöld fűbe
tapicskolt. Én magam is követtem a példáját, élvezettel tapodtam a
zsongítóan nyirkos, hűvös füvet ‒ bár a szívem mélyén tudtam,
hogy alapos fejmosásban lesz részünk, amint napvilágra kerül, mit
műveltünk ragyogó fehér harisnyánkkal.
Néztem a nővéremet, és úgy döntöttem, hogy undok grimaszt
vágok, leszegem az államat, egészen addig, míg ki nem ül az
arcomra anyánk fenyegető kifejezése, és a lehető legzordabb
hangomon így szóltam: ‒ A te korodban, kedves Kha-ro-lhi-na,
igazán illendő volna már abbahagyni az efféle gyerekes
játszadozást!
‒ Mein Gott ‒ kacagott fel nővérkém ‒, tisztára olyan vagy, mint
Ő!
Még maga Brandeiss grófnő is elfojtott egy mosolyt ‒ már csak
azért is, hogy elrejtse sárguló fogazatát.
Ám ez a derű csak egy pillanatig tartott: a pillanat elmúltával
máris rémült jajkiáltás hagyta el a grófnő ajkát, sűrű, heves
hadonászással kísérve. A méhecske most az ő feje körül indult
felfedezőútra. Talán a főkötője keltette fel az érdeklődését.
A grófnő talpra szökkent, ám eközben úgy belebonyolódott
méretes abroncsos szoknyájába, hogy kis híján orra bukott, végül
olyan mulatságos ugrabugrálásba fogott, hogy ‒ bármennyire
fájlaltuk is ‒ képtelenek voltunk akár a legmorzsányibb részvétet
is érezni iránta.
Maman szidalmait könnyűszerrel utánozhattam, hiszen jóval
gyakrabban találkoztunk velük, mint a dicséretével. Tavasz közepe
tájától egészen szeptember enyhe, nyárbúcsúztató napjaiig
mindennapos vendég volt az életünkben: ilyenkor a Bécs
határában fekvő kastély, Schönbrunn fehér és okkersárga
téglákkal díszített épületéből ‒ mely leginkább egy süteményre
emlékeztetett, melynek tetejét Schlag, azaz tejszínhab üli meg
büszkén ‒ intézte az államügyeket.
Reggelenként fényesre sikált arccal sorjáztunk előtte a
reggeliző teremben, a tejfehérre pingált, aranyozott virágokkal és
girlandokkal tapétázott falak között. Karolina, Ferdinánd, Miksa és
jómagam alig vártuk a napot, amikor megkapjuk végre a meghívót,
hogy mi is csatlakozhassunk hozzá, valamint idősebb
testvéreinkhez, és hallgathassuk a roppant felnőttes társalgást,
afféle Isten háta mögötti fészkekről, mint Lengyelország vagy
Szilézia ‒ amelyeket, bárhogy próbálkoztam is, hiába kerestem az
iskolatermünk falán függő Európa-térképen.
Az év hátralévő részét a népes Habsburg-család Bécs közepén,
a Hofburg ólomszürke labirintusában töltötte, ahol Maman jó, ha
tíznaponként egyszer rápillanthatott a fészekalja legkisebbjeire.
Még a napi istentiszteletet is nélküle kellett végigszenvednünk,
nélküle sorakoztunk fel, mint a kiskacsák, a legszebb
ünneplőnkben, nélküle térdeltünk le bársonypárnánkra, amelybe
ezüsttel hímezték bele nevünk kezdőbetűit.
Karolina és én itt is egymás mellett maradtunk, sápatag színű
ruhácskánkban, amelyet hátul terebélyes uszály súlyosbított.
Együtt maradtunk, hogy ébren tartsuk egymást, mialatt
belélegeztük a tömjénillatot, és a fülünk megtelt a szertartás
zenéjével: az orgona hangjával és a püspök latin deklamációjával.
Aztán, ahogy a napok egyre rövidebbek lettek, már-már el is
felejtettük azt az asszonyt, aki azokon az egykori, napfényben úszó
délutánokon még kis híján vidám is mert lenni. Anyánkból
matriarcha lett: megközelíthetetlen, feketébe burkolt nőalak,
szélesre szabott szoknyájának hála úgy tűnt, könnyebb lenne
átugrani, mint megkerülni őt.
Besorjáztunk tehát anyánk színe elé, hogy végigvizslathasson
minket, álltunk feszes vigyázzban, akár a szobrok ‒ moccannunk
nem volt szabad ‒, ő pedig a szeméhez emelte aranyozott keretű
nagyítóját, és egyenként végignézett rajtunk, majd kifaggatta a
nevelőnőt, hogy megtanultuk-e a leckéinket, egészségesen
étkeztünk-e, és tisztességesen, fogporral mostuk-e a fogunkat,
valamint, hogy a fülünk mögött és a nyakunkon is
megmosakodtunk-e.
Miután vele végzett, a háziorvos került sorra: Wansvietten
doktor úr az egészségünkről volt köteles beszámolni.
Természetesen mind a kettejük csak a lehető legderűsebb
válaszokat adhatta, hiszen melyikük, mert volna az
esendőségünkről vagy a hanyagságunkról szót ejteni. Így tehát
anyánk békében elbocsáthatott minket a színe elől, elégedetten,
hogy micsoda kötelességtudó gyermekei vannak.
Már amikor: most épp a hátsó fertályomon csúsztam a füvön,
úgy közelítettem meg a nevelőnőnket, hogy a fülébe súghassak.
– Elárulhatok önnek egy titkot, Madame?
‒ Hát persze, Liebchen! ‒ kaptam meg válaszul Brandeiss
grófnő engedékeny mosolyát.
‒ Néha… néha azon álmodozom, hogy ön az édesanyám ‒ azzal
lehunytam a szemem, és mélyen beszívtam pomádéja
levendulaillatát, amely elleplezte a tényt, hogy az a pomádé bizony
állati zsírból készült.
Olyan finom volt az az illat, hogy kis híján elbóbiskoltam tőle.
‒ No de… Madame Antónia! ‒ oldotta meg egy szemvillanás
alatt a grófnő a feladatot, hogy egyszerre keltsen meghatódott és
riadt benyomást: az arcát pír futotta el, szeme sebtiben felmérte a
környéket, hátha valaki meghallotta, mit merészeltem kiejteni a
számon. ‒ Hogy is mondhat ilyen szörnyűséget, kedvesem! Mintha
nem volna nagyon is tisztában vele, hogy az édesanyja Ausztria
császárnője!
Madame von Brandeiss ezzel ki is adta a mérgét, most már
nyugodtan és gyengéden végigsimíthatott a hajamon. A saját
édesanyám sosem volt képes erre a kedvességre, de az anyai
gyengédség egyéb megnyilvánulási formáit is hiába vártam volna
tőle, legalábbis az én emlékezetem egyetlen ilyen alkalmat sem
őrzött, így aztán könnyűszerrel meg is győzhettem magam, hogy
azért nem, mert ilyesmiben sosem volt részem. De most nem ezzel
törődtem, hanem azzal, hogy a grófnő finoman fejbúbon csókolt.
Nyilván tudta, ha talán nem tudta is magáról, hogy tudja: a
császárnő ridegsége megrémiszt.
‒ Bizonyos vagyok afelől, hogy a kedves Maman igenis szereti
önt ‒ csitítgatott a grófnő ‒, önnek viszont nem szabad
elfelejtenie, hogy egy uralkodónak elsősorban az állam ügyeivel
kell foglalkoznia, míg a gyermekek felügyelete a nevelőnőnek jut
osztályrészéül.
Ennek hallatán kis híján elbotlottam, ugyanis, míg az intelmeket
hallgattam, a lábam valahogy belebonyolódott az alsószoknya
szélébe, ahol is alaposan elzsibbadt.
‒ Ön sosem sajnálta, hogy nincsenek saját gyerekei? ‒
kérdeztem a grófnőt, eközben azonban arról sem feledkeztem
meg, hogy sűrű mozgatással életet leheljek a lábujjaimba.
‒ Antónia, micsoda neveletlenség ez? ‒ förmedt rám Karolina.
‒ Mit is mondott Maman az olyanokról, akik gondolkodás nélkül
kibökik, ami épp az eszükbe jut?
Ami engem illet, rajongásig, mindennél, az életemnél is jobban
szerettem legkisebb nővérkémet, de meg kell hagyni, volt benne
valami veleszületett dölyf. Igazi fennhéjázó kis akarnok volt,
szakasztott, mint anyánk, csak kicsiben. Egyelőre: de, ahogy
cseperedett, külsejében is egyre inkább hasonlatos lett hozzá.
Elsősorban az ajkai.
Úgy határoztam, hogy inkább tudomást sem veszek
nővéremről. Oldalt biccentettem a fejem, és mélyen nevelőnőnk
szemébe néztem.
‒ És amennyiben volna gyermeke ‒ folytattam a faggatózást ‒,
ön is tizenhatot szeretne, ahogyan Maman?
Pedig csak tizenhárman voltunk: közülünk hárman áldozatául
estek az őrjöngő fekete himlőnek. Én magam is megkaptam ezt a
szörnyű betegséget, zsenge kétéves koromban, és csak Isten
különös kegyének volt köszönhető, hogy egyáltalán életben
maradtam. Eddigre mindössze az orrom oldalán éktelenkedő
aprócska sebhely árulkodott arról, miféle veszélyben forogtam.
Ha majd felnövök, bizonyára megkapom az engedélyt, hogy
púderrel, arcfestékkel vagy éppenséggel szépségtapasszal fedjem
el ‒ bár Maman szemében azok a nőszemélyek, akik ilyesmihez
folyamodnak, erkölcstelen perszóna számba mennek.
‒ És ha kislánya volna, Madame ‒ tettem fel az újabb kérdést ‒,
mit szeretne, milyen legyen?
Brandeiss grófnő válaszul egy nagyot nyelt, ujjai a nyakában
függő medaliont babrálták. Nagyjából egyidős lehetett anyánkkal:
szalmaszín főkötője alól barna hajfürtök kandikáltak elő, de már
egy-két ezüstös szál is megcsillant köztük.
‒ Ha kislányom lenne ‒ csókolta meg gyengéden a homlokomat
‒, azt szeretném, ha olyan volna, mint ön, kisasszony. Ha ilyen
szőke, göndör hajkoronája lenne, ilyen mélykék szeme: és azt
szeretném, ha olyan nagylelkű lenne ő is, mint Ausztria
Császárnője ‒ és azzal magához húzott, hogy megigazítsa a szürke
pántot, amelynek az volt a feladata, hogy helyükön tartsa mindig
előbukkanni kész fürtjeimet.
Nem volt valami csinos darab ez a pánt, de szerencsére a
főkötő szalagja eltakarta. Kivéve ma. Ezen a napon ugyanis
levettem, hogy azzal kössem csokorba a virágokat, amelyeket az
előkertben szedtem: tulipánokat meg rózsaszín és tört fehér
százszorszépeket.
‒ Úgy bizony, Liebchen ‒ folytatta a nevelőnő ‒, az a kislány
éppen olyan volna, mint ön, eltekintve attól, hogy ‒ vetett rám egy
feddő pillantást ‒ az én lányom többet foglalkozna a leckéivel! ‒
Madame von Brandeiss finoman megfogta a csuklómat, és
lefejtette a karomat a nyakából. ‒ Nem, az én lányomnak sosem
lenne annyi esze, hogy kitaláljon bármit, amivel csak elvonhatná a
figyelmét a tanulmányaitól ‒ kacsintott felém ‒, továbbá abban is
biztos vagyok, hogy nem kérdezősködne ennyit ‒ pillantott most
Karolina felé, aki azon igyekezett, hogy sápatag, törékeny ujjaival a
lehető legalaposabban kettészeljen egy fűszálat ‒, és főleg nem
ilyen pimasz kis kérdéseket. Most pedig ‒ söpört le egyetlen
mozdulattal az öléből ‒ elég a játszadozásból! Ha tetszik önnek, ha
nem, ma petite, eljött a francia nyelvlecke ideje! És az ön számára
is, kedves Karolina ‒ csapta össze türelmetlenül a kezét a grófnő.
‒ Allons, mes enfants!
És mintha csak a grófnő tapsára érkezett volna, máris
megjelent egy libériás inas, hogy a nővérem kezébe nyomja a
tankönyveinket.
Anélkül, hogy tudtam volna róla, egyetlen szemvillanás
elegendő volt, hogy olyan grimaszt vágjak, amely egy bosszús
egérnek is becsületére vált volna. A grófnő természetesen
észrevette, és gúnyosan utánozta az arcomra kiülő vonásokat.
‒ Ön csak ne csücsörítse a száját, Antónia, elvégre éppen ön
volt az, aki rávett, hogy a mai órát a szabadban tartsuk meg.
Így tehát, mit volt mit tennem, a hasamra hengeredtem, a
könyökömre támaszkodva felemeltem az arcomat, szinte
belefúrtam az orrom a nyár illatai közé. Ettől a mozdulattól a
fűzőm csontozata azonnal a bordáim közé fúródott, a szoknyám
pedig felfúvódott, akár egy rózsaszín szuflé teteje.
‒ De hát én nem is csücsörítek, Madame! ‒ fakadtam ki. ‒ Ilyen
az arcom, Isten ilyennek teremtette.
Ebben egyébként Maman is egyetértett volna velem: ő ezt a
fintort „jellegzetes Habsburg-alsóajaknak” hívta, azaz nyugodtan
csücsöríthettem, senkinek sem állt jogában neheztelni rám ezért.
Ilyen az egész családunk: a hajunk finom szálú, az arcunk sápatag,
az állunk alig észrevehetően hátrafelé hajlik. Az enyém is és
valamennyi rokonomé meg ősömé is.
És mégis: ha lett volna nagyítóüvegem, esküszöm, egész nap a
külsőmet vizsgáltam volna vele. Hogy csinos voltam-e? Maman azt
állította, tökéletes porcelánbaba vagyok, én azonban azt is
meghallottam, amit a cselédség sugdosott a hátam mögött. Valamit
a fejtartásomról vagy talán inkább a fiziognómiámról? No de hát,
végül is, Habsburg hercegnő vagyok, igazán van rá okom, hogy
büszke legyek a származásomra. Csakhogy én azt akartam, hogy
mindenki szeressen. Ha van rá mód, hogy megkedveltessük
magunkat mindenkivel, nem sajnáltam volna a fáradságot, hogy
kitanuljam.
‒ Ön szerint dölyfös állam van? ‒ fordultam kérdően Brandeiss
grófnőhöz.
‒ Hogy egyeseknek nincs jobb dolguk, mint idétlen
prézsmitálásra fecsérelni a drága időt! ‒ fakadt ki a grófnő.
Karolina eközben a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa kitörni
készülő kacagását.
‒ Az ön álla nem dölyfös, hanem büszke! Amire minden oka
meg is van, hiszen Ausztria uralkodóházának sarja, ősrégi,
dicsőséges történelmű család leszármazottja. És ‒ folytatta volna
Madame Brandeiss, de a további előadása nevetésbe fulladt ‒ már
megint grimaszol!
‒ Hogy én?! ‒ adtam a felháborodottat.
‒ Igenis, mindent megtesz, csak hogy megszabaduljon a
leckéjétől! Hát azt hiszi, hogy a bolondját járathatja velem,
kiskisasszony? Talpra, csimotáim! ‒ csapta össze újfent a kezét. ‒
Eleget lustálkodtunk! Vite, vite! A francia nyelvlecke kezdetét veszi
‒ rázta meg gyengéden Karolina vállát is.
Nővérem a hátára gördült, majd felállt. Természeténél fogva
mindig is szorgalmas volt, de ha nekem kedvem támadt egy kis
édes semmittevésre, úgy érezte, neki sem szabad kimaradnia
belőle, főként, ha a tanulás nyűgét próbáltuk elodázni. Bizony,
annyira egyformák voltunk, akár egy ikerpár. Most azonban egy
pillanat alatt eloszlott minden bánata, sőt, örömteli kiáltás hagyta
el az ajkát.
‒ Toni, odanézz! Egy pillangó! ‒ csapta össze a tankönyvét.
Én pedig megragadtam a kezét, talpra ráncigáltuk egymást, és
uccu, a pillangó után vetettük magunkat. Karolina szinte
ugyanazzal a villámgyors, kecses mozdulattal, amellyel talpra
szökkent, kézbe kapta a lepkehálóját, amely idáig ott feküdt
mellette a fűben, dologtalanul.
‒ Ach, nein! Lányok! A cipőjük! ‒ kiáltott utánunk Madame von
Brandeiss.
Ő is talpra éviekéit, lesimította a szoknyáját, már amennyire
szoros fűzője lehetővé tette. Végül térdet hajtott, mintha
pukedlizne, úgy vette fel a földről elárvult, elefántcsontszínű
papucskámat.
‒ Nem érünk rá! ‒ kiáltottam vissza neki, miközben megtelt a
markom lágy selyemmel, ahogy felkaptam a szoknyámat, hogy
elszáguldhassak a testvérem mellett.
A pillangóból e pillanatban alig láttunk egyebet, mint egy
reszkető kék foltot, ahogy cikázva röpköd az ápolt domboldal
háttere előtt és az ég szinte áttetsző kékje alatt. Végül leszállt egy
bokorra, hogy ott megpihenjen. Karolina és jómagam levegőt is
alig kaptunk, úgy kimerültünk a futásban. Nővérem felemelte a
lepkehálót.
‒ Ne ‒ súgtam oda neki ‒, még elijeszted!
Visszafogott lélegzettel, óvatos léptekkel közelítettem a bokor
felé. Ahogy odaértem, begörbítettem a tenyeremet, és lecsaptam
az értékes zsákmányra. A pillangó hímporos szárnyai verdesni
kezdtek, csiklandozták a tenyeremet.
‒ Mutassuk meg neki is ‒ intettem a nevelőnőnk felé.
Elindultunk: Karolina egy-két lépéssel mögöttem jött, illetve
sántikált: futás közben valahogy sikerült elbotlania. Én is óvatos
léptekkel, szinte lábujjhegyen haladtam, nehogy megbotoljak, és
elejtsem a kezem barlangjában őrzött kincset. A lepke
szárnyverdesése időközben alábbhagyott: már csak egyszer-
kétszer éreztem, ahogy a tenyeremhez ér.
Ha üggyel-bajjal is, de végül csak odaértünk a grófnő elé.
‒ Nézze, mit fogtunk! ‒ húztam szét nagy óvatosan az ujjaimat.
 Mindhárman moccanatlanul meredtünk a mozdulatlan lepkére.
Karolina arcára gyászos kifejezés ült ki.
‒ Talán csak alszik ‒ szóltam oda neki, hogy megnyugtassam,
és amilyen finoman csak tudtam, végigsimítottam a pillangó
szárnyán.
Az ujjamat finom, sárga hímpor lepte be.
‒ Nem, Toni, nem alszik, hanem… ‒ halt el a nővérem szava,
ahogy előbb a lepkére, aztán rám nézett: máskor mindig élénk,
vidám arcát most az aggodalom hamuja festette szürkére.
Megremegett az ajkam, de a sírás mégis a torkomra forrt.
Karolina odahúzott magához, hogy lefogja reszkető vállamat, én
azonban leráztam magamról a karját. Nem, nem érdemeltem meg,
hogy vigasztaljanak. Termetes könnycsepp gördült le az államon,
aztán a mellkasomra csöppent, szabálytalan alakú foltot ejtve a
ruhám selymén: és az első könnycseppet azonnal követte a
második is. Újra összezártam az ujjaimat, hátha tenyerem meleg
fészkében még magához térhet a pillangó: ám a bennem élő
reményt elfojtotta a szívemet mardosó bűntudat.
‒ Nem… akartam… megölni. Sosem tudnék… megölni… senkit
és semmit ‒ buggyant ki végül mégis a sírás belőlem,
hisztérikusan bökve ki a szavakat egymás után: végül, arcomon a
vigasztalhatatlan kétségbeesés kifejezésével, nevelőnőm karjaiba
vetettem magam.
‒ Css, Liebchen ‒ simította végig a hajamat a grófnő ‒, hiszen
tudjuk mi, hogy nem akart ön rosszat!
Nem szóltam: percekig némán álltam az ölelésében, arcomat a
grófnő mellének szorítva. Madame von Brandeiss végül elém
térdelt, hogy a csipkézett szélű keszkenőjével letörölje a
könnyeimet.
‒ Talán ‒ fogta gyengéden a tenyerébe a kezemet ‒ talán ez a
szegény pillangó túl szép volt ahhoz, hogy hosszú életű lehessen.
Ami engem illet, már akkor, abban a pillanatban is tudtam, hogy
valójában nem a szerencsétlenül járt rovar sorsa ríkatott meg, bár
Maman gyakorta ostorozott, hogy túl érzékeny vagyok. Nem, a
saját bűntudatom okozta az elkeseredésemet. Olyan mohón
vágytam rá, hogy birtokoljam ezt a gyönyörűséget, hogy a
következményekre nem is gondoltam. Vad, csillapíthatatlan
vágyam hevülete pedig épp a vágy tárgyát pusztította el. A
tragédia hatására francialeckénk is váratlan fordulatot vett.
‒ Hogyan is mondanánk ‒ kezdte rá a grófnő ‒ hogy „a
pillangó elhunyt”?
A kérdés mindkettőnknek szólt, a választ azonban
szemlátomást elsősorban tőlem várta, ám én döbbent arccal,
némán néztem vissza rá. A grófnő persze nagyon is tisztában volt
vele, hogy a nővérem tudja a helyes választ ‒ hiszen éppen ezért
fordult elsőnek épp hozzám. De hiába, úgyhogy most Karolina felé
fordult.
‒ Hogy mondják franciául, hogy pillangó?
‒ Papillotte ‒ kotyogtam közbe gyorsan, mielőtt nővérem
megszólalhatott volna.
‒ Papillon ‒ állította vissza a világ rendjét Karolina, önelégült
arccal: hiába, az idősebb testvér mégiscsak jobban tud mindent.
‒ Helyes, Karolina. Nagyon helyes. Trés bien. Most pedig
halljuk: „a pillangó elhunyt”. En frangais. Madame Antónia?
Azaz nővéremnek ezúttal nem állt jogában megadni a választ.
Bekaptam az alsó ajkamat ‒ azt a bizonyos kidülledőt ‒, hogy úrrá
legyek a helyzeten, hiszen mind ez idáig nemigen szántam időt
arra, hogy végigrágjam magam a francia szavak végeérhetetlen
ragozásain, különös tekintettel azon szavakra, amelyeket amúgy is
ritkán vagy még inkább sosem használunk. Én a magam részéről
előnyben részesítettem azokat a kérdéseket, amelyekre nincs
előre megszabott, egyedül helyes válasz: például azt, hogy ma a
kék vagy a sárga ruhámat vegyem fel, vagy azt, hogy a csimbókos
hajú fababámmal játsszak vagy a gesztenyeszín hajúval.
‒ Le papillon ‒ adta a számba a szavakat egyenként Madame
von Brandeiss, bátorító hangon.
‒ Le papillon tot ist ‒ vágtam ki a rezet.
‒ Nagyszerű, kedvesem ‒ mosolygott rám a grófnő. ‒ Kiválóan
megnevezte franciául a pillangót, de miért, ugyan miért kellett
szegénynek németül meghalnia? Hadd hallom, kisasszonyok,
hogyan is mondjuk franciául azt, hogy halott?
‒ Mort ‒ bökte ki Karolina magabiztosan, ügyet sem vetve rá,
hogy milyen bosszús, már-már lázadó pillantást vetek felé.
‒ Most önön a sor, Antónia. Tudom, hogy tud franciául! Le
papillon…
‒ Mort ist ‒ feleltem, de közben elfintorítottam az orromat,
hogy visszafojtsam az újra kibuggyanni kész könnyeket.
A grófnőt szemlátomást bosszantotta, hogy képtelen vagyok
összehozni egy mondatot nyelvtani hiba nélkül, mint ahogy az is,
hogy könnyű szívvel keverem a németet és a franciát. Pirosra
lakkozott tolltartójából ceruzát kapott elő, és beírta előbb az én
füzetembe, aztán Karolináéba is a helyes változatot. Le papillon est
mort.
Nevelőnőnk megpróbáltatásai azonban ezzel még nem értek
véget. Most azzal álltam elő, hogy várjunk még egy kicsit a tanóra
folytatásával: előbb tisztességgel el kell temetnem áldozatomat.
Egy papillon mort megszolgálta a végtisztességet.
Neki is láttam, a puszta kezemmel ástam meg a sírt: ezalatt két
libériás, rizsporos parókás inas állt merev vigyázzban hordozható
íróasztalom mellett, kifejezéstelen arccal, akár a porcelánbabák.
Megástam a sírt, gyorsan keresztet vetettem, elmormoltam egy
imát. Megnyugodva, hogy a pillangó most már biztos a
mennyországba jut, letöröltem a port a kezemről, és helyet
foglaltam nővérkém mellett. A nehézkes szoknya úgy himbált a
lábamon, mint egy harang.
‒ Készen állok az óra folytatására, Madame von Brandeiss –
jelentettem be, ám közben játékból megböktem Karolina vállát a
sajátoméval.
Az inasok egyike felcsapta az asztal fedelét, majd az imigyen
használatkész állapotba helyezett asztalt finoman az ölembe adta;
a másik kinyitotta a tintatartót, és kihegyezte a tollamat. Én pedig,
mint rendesen, most is hozzáláttam, hogy tintával kihúzzam a
szavakat, amelyeket a grófnő ceruzával a füzetembe írt ‒ így
Maman, mint rendesen, ezúttal sem döbben majd rá, hogy nem is
én írtam a szavakat. Hogyan is írhattam volna, mikor nagyjából
annyi tehetséggel dicsekedhetek, mint egy idomított majom vagy
papagáj?
Míg Karolina és jómagam a francia szavakat másolgattuk ‒ a
nagy igyekezettől még a nyelvünk is előbukkant a szánk sarkában
pár lépésnyire tőlünk az inasok felállították a festőállványokat: a
franciaóra után szabadkézi vízfestésből vettünk leckét. Madame
von Brandeiss javaslatára a palotával szemközt ültünk le, és ezt a
látképet igyekeztünk megörökíteni. A palota déli homlokzatát és
előtte a kerteket: innen, a domb tetejéről, ahol ültünk, a virágok
színpompás, tökéletes szimmetriába rendezett alakzatnak tűntek.
Alig fogtunk hozzá a munkánknak az ecsettel és a festékekkel,
amikor egy rándítást éreztem a ruhám csipkéjén.
‒ Css! ‒ súgta a fülembe Karolina. ‒ Odanézz!
Követtem a pillantását. A grófnőt bizony elnyomta a buzgóság:
két kezét összekulcsolta az ölében, ajkai leheletnyit szétnyíltak,
finom, alig hallható horkolás szállt fel a torkából.
Nővérem nagy, tágra nyílt szemében huncutság lángja
szikrázott fel. Idősebb lévén, mindig is ő volt a főkolompos a
játékainkban, én pedig, akár egy kis rabszolga, lelkesen, vakon
követtem minden szeszélyét. Most jó alaposan megmártottuk
ecsetünket a festékben, lábujjhegyen a szendergő grófnőhöz
lopóztunk, eléje térdeltünk, és amint Karolina egy néma
fejbiccentéssel megadta a jelet, ecsetünket Madame von Brandeiss
arcához érintettük. Miközben minden igyekezetemet latba
vetettem, hogy visszafojtsam minduntalan kitörni készülő
vihogásomat, azon tűnődtem, hogyhogy ez a csíny korábban nem
jutott az eszünkbe. Végül is, mi lehet a legádázabb büntetés, amely
osztályrészünkül juthat, latolgattam magamban. Legfeljebb az,
hogy a grófnő, ha ráébred, hogy mit tettünk vele, az égnek emeli
karjait, és így kiált: Ach, most mihez kezdjek ezzel a két
megátalkodott kis perszónával?
Én egy rózsát festettem a grófnő arcára, Ausztria jelképét, és
emellett az én kedvenc virágomat; Karolina a maga biztosabb
kezével egy roppant művésziesen tekergő üde zöld szőlőindát.
‒ Ouf, mein Gott! ‒ riadt fel szendergéséből a grófnő:
felpattant, kétségbeesetten hadonászott a karjaival, hogy
elkergesse az arcát megszálló, képzelt legyeket: valójába
természetesen az ecsetünket érezte meg.
Karolina és én azonban ekkorra már visszaértünk a helyünkre,
és minden ízünkben magunk voltunk az engedelmes, tökéletes
nevelést kapott kis hercegnők mintapéldányai.
Ami engem illet, nem sajnáltam a festéket a papírtól: pirossal és
bíborral igyekeztem visszaadni a kerteket díszítő tulipánok ezer
színét: ám ekkor egy kiáltás szakított ki a munkálkodásból. Franz,
édesanyám egyik talpasa loholt felénk a kaviccsal kirakott,
kanyargós ösvényen, egyre nehezebb léptekkel, ahogy mind
feljebb és feljebb ért a dombon. Mire felért hozzánk, már levegőt
is alig kapott szegény feje, és nyilván alaposan ki is melegedett a
vastag gyapjúlibériában. Minderre azonban fittyet hányt, mélyen
meghajolt előbb Karolina, aztán énelőttem, végül Madame von
Brandeiss felé fordult, hogy őt is a neki kijáró fejbiccentéssel
üdvözölje ‒ ekkor azonban meglátta, mit műveltünk a grófnő
arcával. Rögvest le is esett az álla, és alighanem nem kevés
igyekezetébe került, hogy megőrizze a komolyságát, mielőtt a
grófnő ráébredne, hogy valami nem stimmel. Nővérem és én, hála
hősies erőfeszítéseinknek, nem nevettük el magunkat. Álltunk, váll
váll mellett, egymást bökögetve, és a tekintetünkből, no meg az
arcunkból a lehető legszendébb ártatlanság tükröződött.
Franz rizsporos lószőr parókája alól kövér izzadságcseppek
gyöngyöztek elő, lefolytak egészen húsos álláig: így és tán épp
emiatt roppant szaggatottan adta elő a mondandóját a grófnőnek.
‒ Kegyelmes… Von Brandeiss grófnő… Ő császári felsége…
beszélni kíván… Antónia kisasszonnyal. Mégpediglen azonnal ‒
hajolt meg minden egyes szünet után, de valahogy így is sikerült
elvergődnie a mondat végéig, ahol is megállt, kissé előrehajolt, és
két kezét a térdén nyugtatta, hogy könnyebben levegőhöz jusson.
Az inasoknak több se kellett: egy szemvillanás alatt
összepakoltak mindent, füzetet, írószerszámot és a vízfestés
kellékeit, mégpedig mindezt katonás rendben és szigorral; én
pedig felkaptam a földről a virágcsokrot, melyet még korábban
szedtem össze, és ugrándozva, akár egy hegyi kecske,
megindultam lefelé a domboldalon.
‒ Madame Antónia, a papucsa! ‒ kiáltott utánam Madame von
Brandeiss.
Fel is kapta mondott lábbelit, felém lengette, majd, miután
belátta, hogy ügyet sem vetek rá, rohanvást a nyomomba
szegődött. Én viszont megbotlottam egy kőben, és hiába is
próbáltam magam megtartani a kezemmel, ha egyszer a lábam
visszavonhatatlanul belegabalyodott szoknyám aljába, így a földre
estem, és jó néhány ölnyit gurultam előre, mielőtt a domb alján,
lélekszakadtan, de sértetlenül sikerült újra talpra evickélnem.
Azonnal nekiláttam, hogy letisztogassam magam. Csak pislákolni
mert a szívemben a remény, hogy Maman talán nem veszi észre a
szoknyámat éktelenítő zöld foltot és egyéb szörnyűségeket.
Karolina, Madame von Brandeiss és a szolgák siserahada a
megszokott útvonalat választotta: ők az ösvényen tipegtek lefelé.
Mikor végre utolértek, Madame von Brandeiss elkapta a
könyökömet, nehogy még egyszer kipróbáljam, milyen kényelmes
a föld, én pedig harisnyás lábamat a papucsba dugtam.
Az út hátralévő részét, most már a járt úton haladva, együtt
tettük meg. Karolina és én kötelességtudóan lépdeltünk
nevelőnőnk nyomában, szótlan türelemmel viselve a kavicsok
szüntelen támadását a talpunk ellen. A menetet, kissé leszakadva
tőlünk, a szolgák zárták: ők cipelték a tanszereinket.
Épp, mielőtt beléphettünk volna a palota déli kapuján, Franz
utolérte a grófnőt, és a fülébe súgott valamit. Madame von
Brandeiss sarkon fordult, kezét tisztességgel kipárnázott csípőjére
tette, szája a megrökönyödés ó-jára nyílt.
‒ Madame Antónia, Madame Karolina! ‒ kiáltotta, vagy inkább
nyögte, de nem tudta befejezni a mondatot, beérte annyival, hogy
felemelt ujját fenyegetően felénk lengette.
Végül fenyegetés és megrökönyödés egyetlen sóhajba vegyült
össze az ajkán.
‒ Mit, ó, mit tegyek ezekkel a kis majmokkal?
Egyéb tükröt nem lelvén, a grófnő odaszaladt az obeliszk
szökőkútjához, hogy a víz tükrében nézze meg magát.
‒ Ach, a kis ördögfiókák ‒ mormolta, ahogy a kút mellé térdelt:
a szoknyája, akár a harang, úgy duzzadt fel ettől a mozdulattól:
aztán nekiveselkedett, és addig locsolta az arcát vízzel, míg le nem
mosta róla a gyalázatot, amit művészi becsvágyunk kent rá.
A palotában szolgálatot teljesítő lakájok feszes vigyázzállásban
fogadtak minket, arcuk előrefelé meredt, nem engedhették meg
maguknak, hogy lefelé nézzenek, pedig így talán láthatták volna az
arcunkat. Fekete-arany libériájuk szinte szikrázott a fényesre
sikált padló tükrében. A sarkunk ritmust vert, ahogy végigsiettünk
a magas mennyezetű folyosón, amely összekötötte a szobákat,
akár a lánc a gyöngyöket: és, valahányszor egy küszöbhöz
érkeztünk, minduntalan felharsant a lakájok hangja: Utat Mária
Karolina hercegnőnek, Mária Antónia hercegnőnek és Von
Brandeiss grófnőnek!
Pár perccel azután, hogy beléptünk a palotába, megálltam a
Kínai terem arannyal díszített ajtaja előtt: Maman itt várt rám egy
vendégével, aki mindenáron beszélni óhajtott velem. Maman is
elkapta az ekkoriban divatos keleti fertőzést, ennek köszönhettük,
hogy a szobák java részét, bár a bútorok továbbra is az osztrák
ízlést tükrözték, távol-keleti, elsősorban kínai jeleneteket ábrázoló
elefántcsont festményekkel népesítette be. Vajon a világ túlfelén
tényleg ilyen furán öltözködnek az emberek, tűnődtem
magamban.
Nem vettem magamnak a fáradságot, hogy ellenőrizzem a
külsőmet, mielőtt beléptem a Kínai terembe. Nem is volt mit
csodálkoznom ezek után, hogy Maman ajka keserves grimaszba
görbült. Mert mit látott maga előtt Ausztria császárnője? Egy
tízéves, lihegő kis szeleburdit, rózsaszín szoknyácskája foltos
selyemronggyá gyűrve, vörösesszőke haja a szélrózsa összes
irányába mered, a szalag, amely arra lett volna hivatva, hogy
egyben tartsa a hajkoronát, szőrén-szálán eltűnt; továbbá
gyászkeretes körmű kezet ‒ csak a balt: a jobbat gondosan a
hátam mögé rejtettem ‒ és piszkos főkötőt. Talán a harisnyám
szánalmas látványától megmenekülhetett volna, ha nem rúgom le
a lábamról a papucsot, hogy egy kellemetlenkedő kődarabtól
megszabaduljak. Így viszont döbbent tekintettel követhette a
kődarabot, amint végigszánkázik a padlón, és megáll, alig egy
tenyérnyire a vendég pompás cipőbe bújtatott lába előtt.
Anyám a méretes, rózsafából faragott asztala mögött ült, széles
uszálya befedte a szék élénksárga kárpitját. Ez volt az íróasztala:
mint rendesen, most is iratok hemzsegtek rajta, olyan katonásan
egyberakva, hogy egyetlen csücsök sem kandikált ki a helyéről.
Ám, ha mégis megtette volna, az a csücsök legalább olyan biztosan
számíthatott volna a szidalomra, mint egy helytelenkedő gyermek.
Nemrég hagyhatta abba a munkát: a teremben még ekkor is
enyhe tintaszag lebegett.
Mély pukedlit vágtam ki előtte.
‒ Jó napot, Maman ‒ köszöntöttem fennszóval is ezt a termetes,
ám szűk fekete selyembe és csipkébe szorított testet, amely most,
hogy szoros fejfedő takarta itt-ott már őszülő haját, a szokásosnál
is parancsolóbb benyomást keltett.
A vendég nagyjából egykorú lehetett Maman-val. Keskeny arc,
sasorr, ívelt szemöldöke díszes keretbe foglalta élénk, sötét
szemét. Tökéletesre nyírt, hibátlanul beporozott haját fekete
selyemszalag kötötte copfba. Enyhén ellentmondásosra sikeredett
belépőmre válaszul felállt a székéből, és olyan bókot vágott ki,
amit nekem is megtanított már az udvari táncmester: térdét
kifordította, jobb lábát előrecsúsztatta, minek köszönhetően a
cipője pont a kellő szögbe került ahhoz, hogy a briliánsok
felszikrázzanak rajta. Fejtartásából ítélve úgy tűnt, szörnyen
büszke vörös bársonyzekéjére, amelyet mindenütt
szemkápráztató aranyhímzések díszítettek, elöl, hátul, sőt a
visszahajtott, fekete posztó karvégénél is. Akárki volt is ez a
vendég, a ruhatára arról árulkodott, hogy fontos ember. Talán
valami főhivatalnok: a zekéjén átlósan átvetett széles, kék
selyemszalag legalábbis erre utalt. Csak nem udvari ember?
A látogató mélyen meghajolt, jóakaratú mosolyt vetett felém,
amely még csak nem is hasonlított arra a tekintetre, amelyet
anyámtól voltam kénytelen bezsebelni: rögvest meg is kedveltem.
Aztán meg, tudtam én jól, hogy szövetségesekre lesz szükségem,
mert amikor anyám ilyen kutya kedvében van, mint a mostani, az
általában két dolgot jelent: vagy hadüzenetet fontolgat, vagy velem
gyűlt meg a baja.
Ekkorra Karolina és Madame von Brandeiss is beértek a
terembe: mindketten lerótták a maguk pukedlijét a császárnő felé.
Maman sürgősen kiterítette és a szája elé kapta fekete
selyemlegyezőjét, hogy a vendég elől elrejtse az arcán átfutó
kelletlen fintort, ahogy meglátta a nevelőnő nedves, csapzott haját
és a vízfesték árulkodó foltjait az arcán.
Nővérem együttérzően mellém lépett, megfogta a kezem, hogy
megvigasztaljon és erőt adjon a várható, sőt, elkerülhetetlennek
tűnő anyai szidalmak elviseléséhez. Éreztem, hogy Maman
lelkében harc dúl: mintha képtelen volna eldönteni, hogy
istentelenül leteremtsen minket, itt, a vendég szeme láttára, vagy
hagyja szó nélkül a látványt, és ezzel azt híresztelje magáról, hogy
észre sem veszi, micsoda szánalmas külsővel toppantunk elébe.
A terem elnémult: magamban azt képzeltem, hogy még a
festmények kicsi kínaijai is egy pillanatra szünetet tartanak, szinte
megállítják az időt, hogy megtudják, mire készül a Szent Római
Birodalom császárnője: pedig tudja azt széles e világon mindenki,
hogy Ausztria császárnője nem hőköl vissza attól, hogy véleményt
nyilvánítson, és, ha már megteszi, hát nem fogja vissza a nyelvét,
így aztán anyánk úgy döntött, hogy a fejmosást a grófnő kapja
meg helyettünk.
‒ Mostantól így kívánja elém vezetni a gyermekeimet, grófnő? ‒
harsant fel anyám éles, jegeces hangja.
Felbátorodva, hogy Karolina ott áll mellettem, és a védelmébe
vesz, és felfog, ha el találnék esni, megszólaltam.
‒ Nem a Madame hibája ‒ dadogtam: anyámnak sosem mertem
volna hazudni, hiszen tudtam, hogy keresztüllát rajtam.
Most azonban képtelen lettem volna némán végignézni, hogy a
nevelőnőm viselje el mindazokat a szidalmakat, amelyek nekem
jártak volna.
‒ Az én ötletem volt, az enyém, és…
‒ Volna kedves kivezetni a szobából Karolina kisasszonyt,
grófnő? Tizennégy éves korára már igazán kinőhetne ezekből a
gyerekes játékokból, ahelyett, hogy még bátorítaná is a húgát,
hogy belemenjen bármiféle csínybe, ami épp az eszébe jut. Később
még lesz egy-két szavam önhöz, Madame von Brandeiss.
Karolina bátorításul szorított még egy utolsót a kezemen, és
vonakodva ugyan, de kiment. Ahogy hozzám ért, éreztem, hogy az
ő keze éppolyan verítékes az aggodalomtól, mint az enyém.
‒ Igazán rettenetesen sajnálom ‒ vágott ki egy minden
eddiginél mélyebb pukedlit, lesütött szemmel, Madame von
Brandeiss –, hogy a hercegnő külseje felháborította császári
felségedet. Utoljára történt ilyesmi, efelől biztosíthatom.
De persze mindnyájan tudtuk, talán az egy szem vendéget
kivéve, hogy korántsem ez volt az utolsó eset. Mégis, ahogy a
lakájok becsukták az ajtót a távozók mögött, úgy éreztem, hogy
meg kell magyaráznom a helyzetet.
‒ Én magam hemperegtem meg a fűben, Maman ‒ szólaltam
meg ‒, és a harisnyámat is én magam piszkoltam be.
Tintafoltos ujjaimról, úgy gondoltam, nem kell magyarázatot
adnom, minek is mesélném el, mit össze nem ügyetlenkedtem a
füzetembe rajzolt szavak kihúzásával.
‒ Az ujjaimat pedig akkor piszkítottam be ‒ tettem mégiscsak
hozzá ‒, amikor eltemettem a pillangót.
Ez utolsó részlet végre felkeltette anyám érdeklődését: őszülő
szemöldökét begörbítette, úgy meredt rám, végül türelmetlenül
leintett.
‒ Le papillon ‒ vágtam ki büszkén, csak azért is.
‒ Papillon ‒ mormolta utánam a látogató: ám Maman
valószínűleg meg sem hallotta.
‒ Elég lesz, Antónia ‒ förmedt rám. ‒ Ami történt, megtörtént.
Most már csak az a fontos, hogy ne történjék meg ismét. Addig is,
Antónia, mindennap ezt a piszkos ruhát kell viselned, míg csak
meg nem tanulod, hogy mennyit is ér az a ruha, amit tönkreteszel.
Továbbá azt, hogy egy hercegnőnek, legyen bármilyen zsenge
korú is, mindig kifogástalanul kell viselkednie. Neked az a
hivatásod, hogy példát mutass a birodalom valamennyi
alattvalójának.
A halántékom belepirult a szégyenbe.
‒ Bocsánatot kérek, Maman ‒ hajtottam le a fejem.
‒ Mit rejtegetsz a hátad mögött, Antónia? ‒ folytatta a
kihallgatást anyám.
Bánatomban, hogy így megorrolt rám, meg is feledkeztem a
virágcsokorról.
‒ Ajándékot hoztam ‒ derültem fel egyből, szélesen
mosolyogva a reménytől, hogy a virág majd megenyhíti anyámat.
 Engem legalábbis mindig jobb kedvre derített a virág. Ha én
rendezhettem volna be a szobáimat, ott bizony virágok hada
népesítene be minden elképzelhető felületet, virágos tapéta fedné
a falakat és a mennyezetet, virágmintát varrattam volna minden
ruhámba, de még a cipőimbe és táskáimba is. A hajamban pedig
valóságos virágágyást hordanék.
Kinyújtottam a karomat, hogy átnyújtsam a csokrot. Maman
már-már elmosolyodott. Ekkor azonban észrevette, hogy a
csokrot a haj szalagommal kötöttem meg.
‒ Gyere csak közelebb, kicsikém ‒ adta ki a parancsot.
Megnyugodtam: ha becézve szólít, az azt jelenti, hogy a
fejmosás mára véget ért. Odaléptem az asztalhoz, de Maman intett,
hogy még közelebb. Átvette a csokrot, az orrához emelte,
beleszagolt.
A vörös bársonyzekés férfi erre szintén elmosolyodott: igaz,
csak a szemével, a szája moccanatlan maradt.
‒ Trés charmante, Votre Majesté ‒ nyitotta résnyire szürkés-
rózsaszín száját. ‒ Szerfelett bájos!
Maman meglapogatta az oldalamat, közelebb húzott magához,
úgy válaszolt, méghozzá franciául, a vendégnek: ‒ Minden
bizonnyal képes arra is, már persze csak akkor, ha viselkedik.
Vagy talán a bokrétára értette, Monsieur le Marquis?
Választ azonban nem várt: ismét hozzám fordult, és beküldött a
terem közepére, hogy álljak meg ott. Virág a virágban a virág
belsejében ‒ ilyen csodákra volt képes a mi gobelinművészetünk.
Leküzdöttem a kísértést, hogy megperdüljek a tengelyem körül,
holott ha a szőnyeg közepén pompázó rózsába léphettem, mindig
így tettem.
‒ Engedje meg, Monsieur, hogy bemutassam önnek a lányomat,
Ausztriai Mária Antónia Jozefa Johanna hercegnőt ‒ szólalt meg
Maman azon a hangján, amelyet magamban az ő
császárnőhangjának neveztem.
Az úriember felállt, mélyen meghajolt előttem, elővette
legkáprázatosabb mosolyát: így hát, mit volt mit tennem, én is
viszonoztam a magaméval. Aztán, hogy ezzel megvoltam, már nem
bírtam tovább türtőztetni magam, és mégiscsak kivágtam egy, igaz,
szerény piruettet a szőnyegbe hímzett rózsán. Igen, a szellemi
fejlődésem hagyott maga után kívánnivalót, mégpedig bőséggel,
ámde a természetes bájjal végrehajtott bókolásban páromat
ritkítottam.
‒ Antónia ‒ folytatta anyám ‒, ez az úr itt Durfort márki, az új
francia követ, aki egészen Versailles-ból jött idáig, hogy
meglátogasson minket. Bizony, XV. Lajos küldötte ő ‒ tette még
hozzá, látva értetlen ábrázatomat.
‒ Mérhetetlen öröm a számomra, hogy találkozhattam önnel
ezen a szép délutánon, madame l’archiduchesse ‒ jelentette ki a
márki. ‒ Je suis trés enchanté de fairé votre connaissance cet aprés-
midi.
‒ A márki rendkívül fontos küldetésben érkezett Ausztriába –
vette vissza a szót anyám. ‒ Őfelsége arra utasította, hogy kérje
meg a kezedet Ő Legkeresztényibb Felségének unokája, Lajos
Ágost, Franciaország dauphinje számára.
Be kell vallanom, hogy első reakcióm a teljes döbbenet volt. És
a teljes zűrzavar. Körmeimet a tenyerembe vájtam, nehogy
felvisítsak. Most azonnal férjhez kell mennem? Csak annak
örültem, hogy Karolina már nincs a teremben. Ha elképzeltem
megrökönyödött arcát, tágra nyílt szemét, melyen a döbbenet az
irigység jeleivel váltakozik, magamban igazat kellett adnom neki:
elvégre mióta van az szokásban, hogy a legfiatalabbik lány előbb
menjen férjhez, mint a nővérei? Pedig Karolina férjéről még soha
egyetlen szó sem esett. Hogy miért, azt képtelen voltam kitalálni:
talán nem olyan kívánatos, nem olyan csinos, mint én?
‒ Hiányolom a mosolyt az arcodról ‒ jegyezte meg anyám. ‒
Miért nem mosolyogsz?
‒ Azért ‒ nyögtem ki nagy szerencsétlenül, vékonyka, szinte
sipákoló hangon: azt akartam mondani, hogy azért, mert még csak
tízéves vagyok. Mert nem akarom elhagyni a testvéreimet. Mert
úgy vélem, hogy még nem jött el az én sorom. Miért én! Miért nem
Mária Krisztina! Vagy Mária Jozefa! Vagy akár Karolina! ‒, mert
nem vagyok biztos benne, hogy tudom, mit is jelent ez ‒ vágtam ki
magam.
A felnőttek gyors oldalpillantást váltottak egymás között.
 – Tehát nem tudod, miről beszélünk, kicsikém? ‒ visszhangozta
hitetlenkedve anyám a szavaimat. ‒ Hát akkor elmagyarázom: azt
jelenti, hogy dicsőséges sors vár reád. Azt jelent, hogy egy napon
te leszel Franciaország királynője.
 Második fejezet
A búcsúhoz nem lehet hozzászokni
1767.

Jó sorsomnak hála nem kellett azonnal összecsomagolnom,

hogy induljak Párizsba ‒ már ha ott van egyáltalán ez a Versailles
hogy rögvest feleségül is menjek XV. Lajos unokájához. Pedig
eleinte abban a hitben éltem, hogy Durfort márki, a francia követ
azért jött, hogy még aznap el is szállítson: de aztán a napokból
hetek lettek, a hetekből hónapok, én pedig ráébredtem, csak azért
jött, hogy beszéljen Maman-val. Igen, a beszéd: ez a követek
legfőbb foglalatossága. Meg az, hogy tömjék azt a feneketlen
hasukat. Meg hogy ajándékokat fogadjanak el. Legalábbis Durfort
márki ilyen követ volt: soha, egyetlenegyszer sem utasította vissza
Maman vacsorameghívását, sosem mondott nemet, ha ajándékot
kínált neki.
Már meg sem tudtam számolni, mi mindent kapott tőle. Egy
ölebet, hogy telehintse szőrrel Monsieur bársonypantallóját. Egy
idomított majmot, amelynek az volt a legfőbb mutatványa, hogy az
úriember kalapjában könnyített magán. Egy aranyozott
tubákosszelencét, rajta az én képmásommal, porcelánra festve.
Egy ébenfa sétapálcát, a fogantyúja oroszlánfőt formázott:
természetesen aranyból. Végül egy cipellőt, gyémántokkal kirakva.
A francia követ még aznap is az udvarunknál tartózkodott,
hogy megünnepeltük a tizenegyedik születésnapomat: 1767.
november 2-án. Ebből az alkalomból átadta a dauphin ajándékát:
egy pillangó alakú brosst.
‒ Un papillon bleu ‒ magyarázta fontoskodva, mintha én nem is
tudhatnám.
Halványan pislákoló zafírok borították a pillangót, amelyek,
fejtette ki nagy diplomatikusan, az én csillogó, indigókék
szememre emlékeztették. A pillangó szemeit egy-egy gyémánt
jelképezte. Les diamants. Újabb szavak, hogy bebiflázhassam őket.
Az járt az eszemben, hogy a francia követnek bizonyára ínyére
van, ha csiszolgatom franciatudásomat. A mi udvarunk hivatalos
nyelve is a francia volt, de mivel a világ minden sarkából érkeztek
Bécsbe a népek, gyakran keverték némettel a franciát, gyakran
megesett, hogy egy-egy mondat az egyik nyelven kezdődött, aztán
a másikon fejeződött be: és a kettő között olykor egy harmadik
nyelv is felbukkant. Amúgy beszélni nem is volt olyan nehéz
franciául, de ha írásra kényszerültem, pláne úgy, hogy kizárólag
franciául szabadott, bizony megsokasodtak a gondjaim, hiszen
sosem vettem magamnak a fáradságot, hogy a nyelvtant is
elsajátítsam.
Maman ráadásul egész idő alatt úgy kezelte a követet, mintha
valami herceg volna. A tél kellős közepén ananásszal kedveskedett
neki. Ez pedig nem volt holmi apróság, hiszen egy távoli, India
nevű helyről került ide, a világ másik végéről tehát. Miksa, az
öcsém féltette a tengerészeket, akiknek hatalmas, félelmetes
tengeri szörnyekkel kell megküzdeniük a hazaút során, én
azonban kigúnyoltam ezért, hiszen Maman elmagyarázta nekünk,
hogy nincsenek sem kísértetek, se manók vagy démonok. Mi,
Habsburgok nem hiszünk semmiféle babonában, elvégre nem a
sötét középkorban élünk, hanem a XVIII. században, az ész
korában.
Túl naiv voltam ahhoz, hogy belássam: Maman minden
kényeztetése, amellyel a francia követet körüludvarolja, az
ajándékok, a kegyes gesztusok mind az én számlámat terhelik.
Csak 1767 tavaszán nyílt fel a szemem, amikor én és két nővérem,
Karolina és Mária Jozefa, megkaptuk első leckénket a diplomácia
nemes művészetéből. Épp egy féte champétre örömeit élveztük
Schönbrunn kertjében, a pedáns műgonddal nyírt tapis-n, azaz
fűszőnyegen.
Madame von Brandeiss ragaszkodott hozzá, hogy minél több
friss, egészséges levegőt szívjunk, mert odabent, a palota falai közt
feketehimlő-járvány ütötte fel a fejét. Maman is elkapta, meg is
rémített minket, gyerekeket, hiszen mi abban a tudatban éltünk,
hogy Maman legyőzhetetlen, ráadásul mióta apa nélkül
maradtunk, el sem tudtuk képzelni nélküle az életünket. Már az is
szörnyű volt, hogy olyan fiatalon, kilencéves koromban szinte
egyik pillanatról a másikra elvesztettem a Papát. Mély gyászomban
úgy éreztem, soha többé az életemben nem fogok mosolyogni.
Maman azonban még így, betegen sem tűrte, hogy könnyet
ejtsünk, és azt is megtiltotta, hogy a betegségét szóba hozzuk.
Ragaszkodott hozzá, hogy napjainkat ugyanúgy töltsük, mint
rendesen: száraz szemmel, egyes-egyedül a jövővel foglalkozó
gondolatokkal. A birodalom sorsa, kötötte a lelkünkre, a
gyermekei vállán nyugszik.
Szó, ami szó, Jozefa és jómagam e pillanatban nagyon is éreztük
a terhet a vállunkon: ő épp a nápolyi királyhoz készült feleségül
menni, az én férjem pedig a francia dauphin lesz, méghozzá igen
hamarosan. Addig is minden szentmisén imát rebegtünk anyánk
mielőbbi felépüléséért, legidősebb bátyánk pedig, József, aki a
Papa halála óta osztozkodott anyánkkal az uralkodás terhén,
magára vállalta a birodalom ügyeinek intézését. Bár ekkoriban
nemigen konyítottam a politikához, annyit sejtettem, hogy ha
anyánkon múlna, és nem Istenen, Maman csak azért gyógyulna ki
a fekete himlőből, hogy megakadályozza József bátyánk
reformjait.
‒ Maman nagyon igyekszik, hogy jó viszonyban maradjon a
franciákkal ‒ szólt oda hozzám Jozefa, egy epret majszolgatva:
tudta jól, hogy még túl fiatal vagyok, és túl keveset tudok a
világról, ezért aztán elmagyarázta, hogy nemrég ért véget az a
hosszú hadjárat, amit hétéves háború néven ismerünk, és
Franciaország meglehetősen elégedetlenül vette tudomásul
Ausztria helyzetét, amelybe a háború után került.
‒ Hogyhogy? ‒ tátottam el a szám. ‒ Csak nem vesztettünk?
Jozefa, szájában az eperrel, azt felelte, hogy ezt egészen
pontosan ő sem tudja. Karolina, aki egy darab kenyeret és egy
szelet sajtot majszolt, akár egy kisegér, szintén beleszólt.
‒ Minden a politikáról szól ‒ állapította, inkább csak a
beszélgetés kedvéért: maga a téma láthatóan nem érdekelte
annyira.
Legszívesebben kinevettem volna, de zsenge kora ellenére
sugárzott róla, hogy uralkodásra teremtetett, ezért megőriztem a
komolyságomat.
‒ Maga az élet is a politikáról szól. Főként a mi életünk ‒ tette
hozzá, majd, mintha ezzel tenne pontot a mondata végére,
elhessegetett egy tolakodó darazsat az arca elől.
Aztán, mintegy a mozdulat folytatásaképpen, egy tolakodó
szolgát küldött az útjára. Végül, hogy bogártól-szolgától
megszabadult, nekilátott a következő fogásnak, egy szelet hideg
sonkának.
‒ Sose feledkezzetek el a család jelmondatáról: mások hadd
űzzék a háborúkban a szerencsét, de ti, boldog Habsburgok, ti
házasodjatok! ‒ kacagott fel Karolina, hiszen tudta, hogy ez a
mondat abban a helyzetben, amelybe Jozefa és én kerültünk a
legújabb fejlemények következtében, milyen különös csengést kap.
‒ Néha arra gondolok ‒ folytatta ‒, hogy Maman-nak azért van
ennyi lánya, mert olyan sok az ellensége is. Az osztrák
hercegnőknek az a sorsuk, hogy jól házasodjanak, és a
házasságukkal szövetségeseket szerezzenek a birodalomnak, hogy
ezzel is biztosítsuk a határainkat.
Meg is nevezte azt a két uralkodót, aki a legnagyobb veszélyt
jelentette Ausztria számára: az egyik a porosz Nagy Frigyes ‒
Maman szóhasználatában: az Ördög a másik pedig Nagy Katalin,
az orosz cárnő. Karolina szemében ez a két Nagy egyébről sem
álmodozott, mint arról, hogy szemenként felcsipegetik Ausztriát,
akár a tyúk a magot.
‒ Szerintetek lesz belőlem valaha Nagy Antónia? ‒ szegtem fel
az orromat a levegőégbe, amúgy császárnősen.
‒ Ha a francia dauphin lesz a férjed, akkor nem ‒ vágta rá
Karolina.
Jozefa is egyetértett vele.
‒ A francia királyság nem olyan, mint Ausztria ‒ magyarázta. ‒
Náluk a száli törvény van életben, ami azt jelenti, hogy a
trónörökös csak fiú lehet. A francia királyné feladata az, hogy
minél gyakrabban legyen enceinte, hogy minél több trónörököst
szüljön. Minél több fiút szülsz, annál jobban szeretnek az
alattvalóid. Akkor leszel a legboldogabb, ha kiérdemled tőlük a
Nagy Pocakú Antoinette elnevezést.
És ezzel a jól sikerült szellemességgel annyira megnevetette
magát, hogy a nevetése végül csuklásrohamba fulladt. Még a
limonádé is kifolyt a szájából, úgy csöpögött le az arannyal hímzett
bíbor selyemruhájára, ahogy a hegyekből alázúduló vízesés.
Ami engem illet, általában nem voltam túl lelkes híve annak,
hogy tréfákat süssenek el a rovásomra, Jozefa tehát, gondoltam
én, nagyon is megszolgálta a csuklásrohamát. De erről nem
szóltam egy szót se, némán összemorzsoltam a tenyeremben
tartott kenyérdarabkát, hogy morzsákat szórjak egy kis madárnak,
mely a közeli ágról szemezett az uzsonnánkkal.
Végül mégis megszólaltam, kijelentettem, hogy örülök, amiért
még nem küldtek Versailles-ba ‒ bár beismertem azt is, hogy ez a
késlekedés zavarba ejt. Már-már arra gyanakodtam, hogy Durfort
márki azért vacillál ennyit, hogy minél több vacsorameghívás
jusson ki neki Maman-tól. Pedig úgy hírlik, Franciaországban sem
rossz a konyha. Vagy nekik nem szállítanak ananászt Indából? A
citromfagylalt náluk ismeretlen volna? Hála naiv kérdéseimnek,
nővéreimen ismét erőt vett a nevethetnék.
‒ Tudjátok jól, hogy ki nem állhatom, ha rébuszokban beszéltek
hozzám! ‒ kiáltottam rájuk dacosan.
Fel is pattantam, odébb húzódtam a rózsaágyás felé, hogy
lássák, sokkal jobban érdekel, mit beszélnek ezek az ártatlan
virágok, mint a nővéreim. A bimbók épp mostanában feslettek fel.
Le is csippentettem egyet, egy halvány rózsaszín gyönyörűséget,
lefejtettem róla a tüskéket, és a virágot a hajamba tűztem.
‒ Gyere vissza! ‒ szólt utánam Karolina. ‒ Ugyan, Toni, most
miért durcáskodsz?
Úgy döntöttem, hogy ennek a szíves invitálásnak nem állok
ellent: visszafordultam, és lassan, kényeskedve odatipegtem
hozzájuk. A szoknyám lengedezett a lábam körül, én pedig
élveztem, és hogy fokozzam az élményt, a csípőmet riszálva
lépkedtem. Nővéreim sokatmondó pillantásokat váltottak
egymással.
‒ Nos, rendben, akkor elmagyarázzuk: addig nem adnak
férjhez, amíg legalább félig nő nem válik belőled ‒ söpört le a
szája sarkából egy kenyérmorzsát Karolina.
A morzsa az ölébe esett, mire felcsippentette, és lesöpörte a
szoknyáját.
 ‒ Maman és a francia követ azért húzzák az időt, mert
Krottendorff tábornokné még nem érkezett meg hozzád.
No, most aztán végképp összezavarodtam: Krottendorff
tábornokné, Krottendorff tábornok neje, ha valaki nem tudná,
Maman régi barátnője és rendszeres látogatója volt.
‒ De neki mi köze az én esküvőmhöz? ‒ értetlenkedtem.
Karolina és Jozefa újabb titkos oldalpillantást váltott.
‒ Mi köze? ‒ ismételtem meg a kérdést, most már kis híján
haragosan.
Bosszantott, hogy tudnak valamit, de nem akarják elárulni
nekem, csak azért nem, hogy megőrizhessék a fölényüket, ami az
idősebb jogán jutott az osztályrészükül. Bekaptam egy epret, és
merev pillantással néztem a piknikasztalka hófehér
damasztterítőjét. Láttam, hogy egy ötpettyes katicabogár mászik a
szoknyámon, akár egy eleven rubint szem. Csak arra voltam
képtelen visszaemlékezni, hogy ez most jót jelent, vagy
éppenséggel baljós előjel-e. Szállj, bogárka, szállj el, ég a házad,
lángban áll, kölykeidre tűzhalál les – dúdolgattam magamban a
mondókát: micsoda szörnyűség, ilyesmit énekelni Isten eme
védtelen kis teremtményének.
Jozefa szórakozottan beletörölte a kezét a damasztabroszba:
rögvest bíborra is festette vele. Jozefa más volt, mint Karolina
vagy én: ő sosem piszkolta össze a ruháját, és sosem hagyta el a
cipőjét, gondosan rizsporozott, sötétszőke haját senki sem látta
fésületlenül. És persze sosem túrt bele puszta kézzel a piszkos
földbe, hogy eltemessen egy pillangót; mint ahogy kizárt, hogy
bárki is látta volna, ahogy egy sárral befröcskölt kutyával
szaladgál. Rajta minden tökéletes volt, mindig.
‒ Krottendorff tábornokné ‒ szólalt meg, tökéletes
hanghordozással, amilyenre rajta kívül legfeljebb az udvari orvos
lett volna képes ‒ egy becenév, Maman használja arra, amikor
megjön a havibajunk. Márpedig annak legalább olyan pontosan
kell megérkeznie, mint magának a tábornoknénak!
‒ Attól a pillanattól fogva, hogy megérkezik hozzád a
tábornokné ‒ vette át a szót Karolina ‒, félig már nő lett belőled.
És amúgy, istenigazában, a nászéjszakádon leszel teljes értékű nő.
 ‒ Jaj, az a nászéjszaka ‒ sóhajtottam fel ‒, azt sem tudom, mit
kezdjek vele!
A libériás inasok, bár ott sertepertéltek a közelünkben, úgy
tettek, mintha egy árva szót sem hallanának a beszélgetésünkből.
Egyikük azonban, észrevettem, elmosolyogta magát, de sürgősen a
szája elé kapta kesztyűbe bújtatott kezét. A zenészek hangosabban
kezdtek játszani: hiába, még egy ilyen pásztoridillben, mint
amelyben most érezhettük magunkat, sem volt esélyünk, hogy
magunkban lehessünk.
‒ Azt mondják, csak úgy, magától jön meg ‒ pirult el finoman
Jozefa. ‒ Csak azt nem tudom, én honnan veszem majd észre. És
abban sem vagyok biztos, hogy Ferdinánd örülni fog ‒ utalt
leendő férjére, Ferdinándra, Szicília és Nápoly királyára, a spanyol
király fiára.
A tervek szerint az év végén fognak összeházasodni
Nápolyban.
Keserves egy sors, az már szent igaz! Karolina és én csupa
borzalmat hallottunk erről a Ferdinándról, és még maga Maman is
kizárólag szörnyűségeket mesélt róla. A fiú még csak tizenhat
éves, vagyis épp annyi, mint Jozefa: viszont a Nápolyban
akkreditált osztrák követ beszámolói szerint ez az ifjú király
valójában nem egyéb nagyra nőtt kisfiúnál, kócos, barna bajjal,
gombszemekkel, krumpliorral és erős hajlammal a lehető
legvásottabb csínytevésekre, valamint azzal a szokással, hogy a
követeket a hordozható árnyékszékén ülve fogadja. Engem
azonban, valahányszor csak meghallottam ezt a történetet, mindig
fellelkesített a hordozható árnyékszék gondolata. Mi szentül meg
voltunk győződve róla, hogy az udvarunk minden tekintetben
felette áll a nápolyi királyénak, jóval elegánsabb, sokkal
kifinomultabb annál: és mégis, nálunk bizony hiába kerestünk
volna hordozható árnyékszéket. Maman úgy vélekedett erről a
kérdésről, hogy ha az őseinknek megfelelt a porcelán éjjeliedény,
akkor nekünk is be kell érnünk vele. Aztán meg jó kétezer-ötszáz
szolga nyüzsög a Hofburgban, vagyis mindig találunk valakit, aki
kiürítené.
Jozefát azonban megkíméltük attól, amit tudtunk erről a
királynak nevezett nyomoroncról, hiszen tisztában voltunk azzal,
hogy csak még jobban elrémisztenénk vele. Karolina biztos volt
benne, hogy anyánk ezt a Ferdinándot, ha véletlenül parasztnak
születik, és nem a spanyol trón várományosának, arra sem találná
méltónak, hogy istállószolga lehessen nálunk, nemhogy még a
finom, sápatag, törékeny, érzékeny lelkű Jozefa vőlegénye!
Én pedig arról voltam meggyőződve, hogy a legidősebb
bátyánk, József, nagyon is tudta, mihez kezdjen a nászéjszakáján
Mária Jozefa bajor hercegnővel, hiszen már akkor özvegyember
volt, amikor elvette, két kicsi gyerekkel. József imádta a két kicsi
anyját, az első feleségét, Bourbon Izabella pármai hercegnőt, XV.
Lajos francia király unokáját (vagyis, döbbentem rá, az én leendő
férjem, a dauphin unokanővérét). Szól, ami szó, nála csinosabb
nőszemélyt én magam sem láttam soha. Ráadásul Izabella,
akárcsak a mi anyánk, volt olyan szerencsés, hogy szerelemből
mehetett férjhez.
Ha Izabella ma is élne, megkérhetném, hogy meséljen egy kicsit,
miféle ember ez a Lajos Ágost, és kikérhetném a véleményét, hogy
vajon tetszünk-e majd egymásnak. Vajon fogom-e szeretni? Vagy,
ami talán még fontosabb: ő szeretni fog-e engem? Csakhogy
Izabella 1763-ban, négy évvel ezelőtt meghalt, elvitte a fekete
himlő, és most nincs kinek föltennem ezeket a kérdéseket.
József kizárólag azért nősült meg újra, mert Maman álláspontja
szerint ezt követelték meg a dinasztia érdekei: így esett meg, hogy
elvett egy Mária Jozefa nevű nőt. Én magam borzasztónak
találtam, hogy egy, ha mégoly hatalmas családban is, ketten
ugyanazt a nevet viseljék. Az igazság azonban az, hogy Európa
királyi házai keresztül-kasul rokonságban álltak egymással, és a
legtöbben ugyanannak a néhány szentnek a nevét kaptuk a
keresztségben. Így aztán József második házassága után
nővérünket csak, mint a csinos Jozefát emlegettük, új sógornőnk, a
bajor Wittelsbach-ház leszármazottja pedig a házias Jozefa nevet
érdemelte ki.
Én mindig szánalmat éreztem a házias Jozefa iránt, mert
tudtam, hogy a bátyám sosem szerette igazán. Alacsony termetű
nő volt, esetlen, és a fogai kifejezetten szörnyűségesek. Azt nem
tudtam eldönteni, hogy vajon ebből az okból kifolyólag mosolyog
olyan ritkán, vagy inkább azért, mert rosszul érzi magát Bécsben.
Hallottam én is a pletykákat, amelyek azonnal lábra kaptak a
szolgák között, ahogy megvolt az esküvő: hogy József nem
hajlandó egy ágyban feküdni a feleségével, fittyet hányva Maman
alapelvére, miszerint az szolgálja a házasság javát, ha a házasfelek
közös ágyban hálnak minden éjjel. Sőt, arról még én is tudtam,
hogy József elválasztó rácsot szereltetett a közös erkélyükre
Schönbrunnban, annyira látni sem bírta hitvesét.
Két éve, azután, hogy a Papa meghalt, Maman hivatalosan is
felkérte Józsefet, hogy osztozzon vele a birodalom irányításában:
ez természetesen azzal járt, hogy a neje, Házias Jozefa innentől
fogva hivatalosan osztrák társcsászárnénak számított. Valójában
azonban senki sem ismerte el annak. Sőt, a többség tudomást sem
vett Házias Jozefa létezéséről.
Most viszont ő is ágynak esett, lázban fetrengett, az arcán
felbukkantak a fekete himlő áruló nyomai, azé a betegségé, melyet
Maman csak „Európa rákfenéjének” hívott. Bátyánk kapva kapott
az alkalmon: újabb oka támadt, hogy felesége ágyát elkerülje.
Ausztria császára mégse teheti ki magát felelőtlenül a himlő
veszélyének, kivált most nem, hogy Maman is elkapta a kórt,
midőn látogatást tett Házias Jozefa betegágyánál. Ausztria nem
engedheti meg magának, hogy mindkét uralkodóját elveszítse.
Maman mindig is nyíltan beszélt velünk, gyermekeivel a
betegségről, sőt még a halálról is, abban a hitben, hogy ettől majd
elosztanak a félelmeink. Mindennek ellenére mostani állapotáról
csak lábujjhegyen mertünk szót ejteni, egyikünk sem merészelt
volna hangot adni a félelmének, nehogy épp amiatt következzék
be a legrosszabb. Inkább nyugodt, magabiztos hangon másról
beszéltünk: táncmulatságokról, sárkányeregetésről,
csónakázásról, mindenről, ami épp az eszünkbe jutott.
Így talált ránk József, hogy közölje mindhármunkkal: eljött a
vég. Mélyet sóhajtott, fekete selyem fésülködőköpenye,
gyöngyökkel kirakott szürke mellénye is beledagadt. A halál
addigra annyira megszokott vendég lett nálunk, hogy mindig
készen állt a gyászruha, ha alkalom akadt felölteni. Bátyánk
szemét fekete bőr napellenző óvta. Bár ajkát összepréselte, a
szeme száraz maradt.
‒ Az Úr magához szólította ‒ csak ennyit mondott.
Egy emberként ejtettük le az állunkat, egy emberként ugrottunk
fel rémületünkben: tálak, tányérok, félbeharapott eprek,
citromgerezdek pottyantak le az ölünkből és a kezünkből, és
szóródtak szét a terítőn.
Azon nyomban Karolina karjai közé vetettem magam, és
eleredtek a könnyeim, ő pedig anyáskodva végigsimított a
hajamon, de még a vigasztaló ölelésben, még a ruhán keresztül is
éreztem, hogy milyen vadul ver, szinte kalapál a szíve.
‒ Maman meghalt? ‒ sikoltott fel Jozefa: aztán villámgyorsan
keresztet vetett, majd az öklét a szájába tömte, hogy visszafojtsa
rohanvást előretörő zokogását.
Az orra is belevörösödött: mint mindig, ha sírást próbált
visszatartani.
‒ Dehogy ‒ hordozta végig rajtunk zavart tekintetét a bátyánk.
‒ Nem, nem Maman. A feleségem. Ő halt meg, a feleségem.
Egy pillanatra mintha megállt volna az idő: legalábbis egy
végtelenségnek tetszett, míg megemésztettük a hírt és mindazt,
amit tartalmaz. Tehát mégsem lettünk árvák, bár Maman élete még
mindig veszélyben forog. József pedig másodszor is megözvegyült.
Jóllehet a szívem hálával telt meg, hogy nem Maman lelke szállt
fel az égbe, azért maradt még gyászolnivalóm. Mérgemben, hogy
sehol sem találtam a zsebkendőmet, orromat az engageantes-ba, a
könyökömről lógó csipkekeszkenőbe töröltem, de ez most
egyáltalán nem zavart. Mit számít egy ilyen apróság, amikor egy
emberi élet lángja alszik ki? Házias Jozefa ‒ Istenem, milyen
kegyetlenül hangzott most ez a név: innentől nyilván az Angyal
Jozefa lesz az ő neve ‒ nem szolgált rá a halálra, kivált ilyen
váratlan halálra nem. Minden gyermeki ártatlanságomat latba
vetettem, hogy egy részvétteljes pillantást küldjék József felé: ő
pedig értetlenül nézett vissza rám.
‒ Nagyon szeretett téged ‒ mormoltam magyarázatképpen.
Annyi biztos, hogy a féte champétre ezennel véget ért: a
jelenlegi helyzetben ostoba frivolitásnak tűnt volna, ha folytatjuk.
A zenészek is összecsomagolták a hangszereiket, és diszkréten
szétszéledtek, a szolgák összeszedték a piknik kellékeit, mi,
boldogtalan Habsburgok pedig nehéz léptekkel
visszavánszorogtunk a palotába.
A temetésre, közölte József, a lehető leghamarabb sor kerül: a
fekete himlőben elhunytak holtteste fertőző, tehát gyorsan el kell
földelni. És bár Münchenben született, és bajor hercegnő volt, az a
tény, hogy Ausztria társcsászárnéja lett, úgy írta elő, hogy Angyal
Jozefa a Habsburgok családi kriptájában leljen örök nyughelyre,
és ne kelljen hazaszállítani a holttestet a temetésére.
Az egész udvar megkapta az utasítást, hogy készüljön fel a
három hónapos gyászidőre: mostantól fogva tehát augusztus
végéig nincs se koncert, se opera, se táncmulatság. Maman, aki
tudta, hogy nekünk, kicsiknek milyen kibírhatatlan lenne egy egész
nyár minden mulatság nélkül, annyit megengedett, hogy a négy
legkisebb ‒ Karolina, Ferdinánd, Miksa és én ‒ élvezzük az
életünket, már amennyiben ezt nem tesszük túl zajosan, sem
feltűnően vidáman, így aztán, unalmamat elűzendő, a nyár java
részét házon belül töltöttem, hárfán gyakoroltam, lila virágok
ezreit hímeztem minden terítőbe, amit csak értem, és
folyamatosan öltöztettem-vetkőztettem a babámat, azokba a
ruhákba, amelyeket én magam varrtam neki, Madame von
Brandeiss szíves segedelmével.
Ó, hogy vártam, hogy eljöjjön végre az idő, amikor majd én ülök
a vidáman zsibongó gyereksereg közepén, az én szoknyámat
ráncigálják a kicsinyek, akik, ha tehetnék, egész álló nap csak
játszanának! Egyelőre azonban be kellett érnem a kutyusommal
és a babámmal: hétesztendős voltam mindössze, amikor kaptam
őket, nem csoda hát, ha mindkettőnek éppolyan szokványos nevet
adtam, amit a magam korú kislányok aggatnak kedvenceikre. A
tarkára pingált képű, francia eredetű baba ‒ Mária Krisztina
nővérem karácsonyi ajándéka ‒ a Poupée nevet kapta, a kutyus a
Mops névre hallgatott: az efféle állatot németül úgy hívják, hogy
Mopshund.
József nem vett részt a felesége temetésén, ahogy Maman sem
volt ott ‒ ő ekkor még lábadozott. Amúgy is csak kiválasztott
kevesek nyertek bebocsáttatást a kapucinusok templomába, a
császári kriptába, Angyal Jozefa ólommal fedett koporsójának
nyomában: ettől csak még keservesebb volt, hogy én nem
kerültem be ezen kevesek közé. Így vesztett el a halott egy igazi
gyászolót, aki valódi rokonszenvvel kívánt volna neki szerencsét a
mennybe vezető útjához. Pedig megérdemelte volna: igaz, nem
volt szép, de legalább erényes volt: sose hallottam tőle csúnya
szavakat, sem azt, hogy zokszóval illetett volna bárkit is, amiért
ridegen bánik vele ‒ még a bátyámat sem.
Néhány héttel Angyal Jozefa halála után az udvari orvosok
bejelentették, hogy Maman meggyógyult, olyannyira, hogy újra
felveheti az uralkodás terheit. Mi természetesen mindnyájan
hálatelt szívvel, megkönnyebbülten fogadtuk a hírt, leginkább
maga Maman. Én azonban változásokat észleltem rajta. Nem
csupán azt, hogy lefogyott, három tokájából jó, ha kettő
megmaradt, de azt is, hogy fáradékonnyá vált, türelme elapadt,
viszont megszállottan kötelességtudó munkakedve csak tovább
nőtt. Az életet már nem élvezte, hiába ajándékozta meg másodszor
is élettel az Úr: úgy tűnt, minden földi hívság a terhére van. Még az
imádott Kammermusik, a kamarazenei koncertek sem adtak többé
örömöt neki.
Míg a hivatalos udvari gyászidő tartott, veszélybe került Jozefa
nővérem menyegzője a nápolyi királlyal. Annyi magától értetődik,
hogy nem lett volna illendő örömünnepet tartani: de ha őszintén
meg akarjuk vallani az igazságot, azt sem hallgathatjuk el, hogy az
egyetlen, aki tényleg örült a közelgő családi eseménynek, az
Maman volt. Mégis, ahogy eljött október második hete, és letelt a
gyászidő, nővérem hálószobája a Hofburgban leginkább egy
apáca cellájára emlékeztetett, olyan kopár lett. Hála a nápolyi út
előkészületeinek, jószerével mindenét bezsúfolták a neve
kezdőbetűivel ékesített méretes faládákba. Ami engem illet, nem
irigykedtem a kelengyéjére: sem a több tucat, fényes selyemmel és
csillogó brokáttal és még ki tudja, mi mindennel hímzett ruhára és
köpönyegre, sem a gyöngyökre, aranyakra, sem a többi,
megszámlálhatatlan ékszerre és csecsebecsére, hiszen ‒ ahogy
Maman elmagyarázta ‒ mindezeket csak azért viszi magával a
nővérem, mert a nápolyiak közismerten élnek-halnak az efféle
csillogó-villogó vásári portékáért. Maman pedig biztos akart lenni
abban, hogy Ferdinánd király azonnal Jozefa bűvkörébe szédül,
amint megpillantja újdonsült aráját. Mert ‒ ezt már maga Jozefa
árulta el nekem ‒ „minél több a gyerek, annál erősebb a
szövetség”. Mármint Ausztria és a Szicíliai Királyság szövetsége,
természetesen. Minél közelebb került október 25-e, nővérem
elutazásának dátuma, annál élesebben vésődött az agyamba a
szörnyű igazság anyánkról: hogy fütyül arra, vajon Jozefa és
leendő férje megszeretik-e egymást; mint ahogy akkor sem
érdekelték a szerelem kérdései, amikor József bátyánkat
hozzákényszerítette Házias Angyal Jozefa bajor hercegnőhöz.
Holott ő maga annyira beleszeretett boldogult Papánkba, hogy
senki máshoz nem volt hajlandó feleségül menni, kizárólag hozzá,
bár nagyapánk váltig ellenezte ezt a ‒ szerinte ‒ méltatlan frigyet.
Ekkorra már engem sem védett olyan áthatolhatatlan burok a
világ zord valósága elől, mint akár csak egy évvel korábban.
Szeretethiányban elsorvadt sógornőm halála és nővérem közelgő
távozása ‒ egy éppoly szerelemmentes házasság felé ‒
megtanított arra, mi mindennel jár a királyi rang viselése, az a
kitüntetés, amit most már inkább csak késleltetni szerettem volna.
A palotákért, a gyémántokkal kivarrt ruhákért, a hintókért drága
árat kell fizetni. Foghíjas Márta, a cselédlányom, aki reggelenként
kiürítette az éjjeliedényemet, talán irigyelt a szép ruháimért és a
kellemes foglalatosságaimért ‒ hiszen ki ne szeretné inkább egy
hárfa húrjait simogatni, semmint éjjeliedényeket kiüríteni ‒, neki
azonban szabadságában állt a szíve parancsát követni, ahhoz a
férfihoz menni feleségül, akit a szíve választott: az ő menyegzőjén
nem múlt birodalmak sorsa.
Október 12-én, a családi reggeli után Jozefa félrevont, és némi
torokköszörülés után azt kérdezte, beszélhetne-e velem
négyszemközt. Láttam, hogy alig nyúlt a reggelijéhez,
ezüstkanálkájával idegesen ütögette a lágy tojás tetejét, a
pirítósába épphogy belemajszolt: a kakaója pedig, holott ez volt
számára a reggeli fénypontja ‒ kivált, ha egy bőséges kanál Schlag
ült meg a tetején ‒, érintetlenül hűlt ki.
 Suhogó szoknyával, kézen fogva száguldottunk át a
„kolostoron” ‒ tréfásan így hívtuk azt a szárnyát a palotának, ahol
mi, hercegnők laktunk: a kolostor nevet az indokolta, hogy
bátyáinkat a másik szárnyba száműzték tőlünk. Egyik krémszín
tapétájú termet ‒ és a minden egyes terem előtt álló, szobormerev
szolgákat ‒ hagytuk magunk mögött a másik után.
Mindkettőnknek megvolt a maga saját lakosztálya, szabályos
irodával, szalonnal és hálószobával. Az idelátogató idegent esetleg
meglephette a berendezés egyszerű mivolta, amely oly éles
ellentétben állt a palota egészére jellemző, a legkifinomultabb
ízlésről és a birodalom végtelen hatalmáról tanúskodó rokokó
pompával. Az, aki nem látta a palota igazi szalonjait, csak a mi
hajlékunkba kukucskált be, azt hihette, hogy mi, Habsburgok is
csak úgy élünk, ahogy a német kisnemesség családjai: ájtatosan,
szorgosan, virágzóan.
Az én szalonomat választottuk: Jozefa óvatosan, csendben
csukta be mögöttünk az ajtót. Mops kíváncsian pislogott felénk a
padlóra vetett ágyacskájából: a maga körmönfont kutyaeszével
nyilván megérezte, hogy valami baljóslat kering a levegőben.
Jozefa a kezébe szorította a tenyeremet, lehúzott maga mellé a kék
bársonnyal kárpitozott fotelbe.
‒ Istenhozzádot akarok neked mondani ‒ kezdte.
Éreztem, milyen nyirkos, hűvös a tenyere, az arca pedig sápadt,
mintha minden vér kifolyt volna a két halántéka közül.
‒ De hát van még időnk ‒ hüledeztem ‒, csak három nap múlva
kell elindulnod.
Azzal a vállára ejtettem a homlokomat, úgy kiáltottam fel: ‒
Bárcsak volna még bárom heted! Akkor itt maradhatnál a
tizenkettedik születésnapomra!
‒ Ha maradhatnék, talán akkor is lemaradnék róla ‒ sóhajtott
mélyet Jozefa. ‒ Bizony, kicsikém, attól félek, mi ketten többé nem
látjuk egymást.
‒ Miket beszélsz? ‒ hűltem el most már végképp.
‒ Maman utasított, hogy mielőtt elindulnék Nápolyba, sőt még
ma, búcsúzzak el Házias Jozefától is ‒ bökte ki fahangon a
nővérem. ‒ Azt mondja, ez így helyes.
 ‒ Mi, hogy elbúcsúzz egy halottól? De hiszen Házias Jozefának
már mindegy!
‒ Maman-nak azonban nem ‒ vetette ellen nővérem.
‒ Hát ne tedd! ‒ fakadtam ki: nekem aztán sosem voltak
ínyemre az üres szertartások. ‒ Vagy még inkább: mondd azt
Maman-nak, hogy igenis, megteszed, de aztán mégse menj le a
kriptába!
‒ Tudod, hogy ez lehetetlen ‒ borzongott össze Jozefa. ‒
Tudod, hogy képtelen volnék hazudni ezzel kapcsolatban. Nem
volna helyes. Mert lehet, hogy Maman előtt sikerül eltitkolnom, de
Isten elől semmiképpen sem. Meggyónhatom én a vétkemet, hogy
hazudtam Maman-nak, de az, hogy Istennek hazudtam,
meggyónhatatlan.
Láttam, hogy mindenképpen igyekszik bátor maradni: de
szemébe könnyek gyűltek, a tekintetét rettegés homályosította el.
– Leszállni a Kaisergruft mélyére, megszólítani az ott nyugvó
holt lelkeket, különösen Mária Jozefa lelkét, akivel ugyanazt a
nevet viseljük… elmagyarázni sem tudom neked, kicsi Toni… de
van egy olyan előérzetem, hogy mi ketten nem látjuk többé
egymást.
Azzal is hiába próbáltam vigasztalni ‒ hiszen hát tudta ezt ő
maga is ‒, hogy kísértetek márpedig nincsenek.
‒ Nem Mária Jozefa kísértetétől félek én ‒ rándított egyet a
vállán a nővérem. ‒ Tudom, hogy a lelke a mennybe jutott, de a
teste… József azt mondja, gyorsan kellett eltemetni, mert a
doktorok féltek, hogy elterjeszti a járványt. No de mi van, ha a
nagy sietségben valamit elkapkodtak?
Átöleltem a vállát, hagytam, hogy Mops az ölébe ugorjon: ha én
képtelen vagyok eloszlatni a félelmeit, a kutyus izgága, forró
kedveskedése tegye meg, amihez én kevésnek bizonyultam.
‒ Maman szerint roppant gyerekesen állok hozzá ehhez az
egészhez ‒ simított végig Jozefa, anélkül, hogy igazán tudott volna
róla, a kutya puha bundáján. ‒ Az ő szemében ez csak egy
kötelesség, amivel tartozom. De az is a kötelességem, hogy
Ferdinánd király menyasszonya legyek.
‒ Tudom, hogy igazában nem is akarsz hozzámenni ‒
szorítottam meg együttérzően a karját.
‒ Nem is igazán fontos, hogy akarok-e vagy sem…
‒ Maman-nak legalábbis nem ‒ kotyogtam közbe.
‒ Valójában abban sem vagyok biztos, hogy tényleg hozzá is
megyek-e ‒ folytatta a nővérem: a kutya közben leugrott az
öléből, végigszimatolta a szoknyája szegélyét, majd, mivel egyetlen
eltévedt morzsával sem találkozott, kedveszegetten
visszagömbölyödött az ágyára. Jozefa egy váratlan mozdulattal
mindkét karját a nyakamba fonta, és olyan közel húzott magához,
hogy éreztem a halcsontokat a lila selyemfűzőjében. Szinte már
meg is feledkeztem róla, mennyit nőtt az utóbbi időkben. Amióta
csak hírét vettem sorsomnak, hogy a francia trónörökös felesége
leszek, azt kívántam, bárcsak megállíthatnám az időt, hogy minden
úgy maradjon, ahogyan eddig volt. Persze akkor kellene megállnia
az időnek, amikor épp piknikezünk vagy operát élvezünk ‒
mindenesetre még azelőtt, hogy búcsút kell vennem mindenkitől,
még a halottaktól is. Kicsi koromban ‒ öt-hat éves lehettem ‒ azt
kívántam, bárcsak sose kellene szomorúnak lennem. Nos, ez a
kívánságom nem teljesült.
Jozefa sírva fakadt.
‒ Félek, hogy én is arra a sorsra jutok, amire Johanna ‒
hüppögte, és még közelebb vont magához.
Mária Anna (akit csak Marianne-nak szólítottunk), Mária
Krisztina, Mária Erzsébet és Mária Amália mellett volt még egy
nővérünk: Mária Johanna Gabriella Jozefa Antónia. Johanna öt
évvel előttem és mindössze egy évvel Jozefa előtt született: ők
ketten olyan közel állhatták egymáshoz, mint Karolina meg én.
1762-ben, két nappal karácsony előtt elvitte a fekete himlő. Csak
tizenkét éves volt, alig pár hónappal idősebb, mint most én.
Már maga ez a gondolat annyira megrémített, annyira
szörnyűségesnek találtam, hogy minden erőfeszítésemet, amivel
nővéremet megvigasztalhattam volna, kudarcba fullasztotta. Mit is
mondhattam volna neki? Hogyan is állíthattam volna, méghozzá
őszintén, hogy a félelmének semmi alapja? Hazudni képtelen
lettem volna, így hát ültünk, szorosan átölelve egymást, a
díványon, a rózsaszín virágokkal ékesített aubusson-szőttes szinte
belefúlt a könnyeinkbe. Úgy szorítottuk egymást, mintha csak
letagadhatatlan, kézzelfogható testi nyomát próbáltuk volna
hagyni annak, hogy igenis létezünk.
‒ Ígérd meg, hogy sohasem feledkezel meg rólam ‒ suttogta
Jozefa.
Forró szavai szinte megperzselték a fülemet.
‒ Sohasem ‒ zokogtam fel.
Aztán nyeltem egy nagyot, a szememet is tágra nyitottam, hogy
visszafojtsam a sírást. Megköszörültem a torkomat, hogy még
egyszer, most már bátrabb hangon, kimondjam: ‒ Sohasem.
Jozefa, aki világéletében kötelességtudó, jámbor és engedelmes
gyermek volt, ezúttal is megtette, amit Maman kirótt rá. Még aznap
reggel, miután elbúcsúzott tőlem, alászállt a homályos, nyirkos
királyi kriptába, és letérdelt Angyal Jozefa szarkofágja előtt.
Erzsébet nővérünk és én is láttam még őt aznap délután: újra
búcsúcsókot váltottunk. Jozefa azonban már ekkor is arról
panaszkodott, hogy nem érzi jól magát. Homlokát pír öntötte el ‒
bár ő azt állította, hogy fázik. Mire Maman egybeterelt minket a
Rózsa terembe, ahol aztán az udvari orvos kimondta a
legrosszabbat, már megtiltották nekem, hogy felkeressem.
Ma is úgy őrzöm Jozefa emlékét, ahogy akkor, utoljára láttam:
rémült kislány, bíbor brokátba takarózva; szerető nővér, még
szeretőbb leány, aki többre tartotta Maman-nak adott szavát, mint
saját, rövid kis életét.
Október 15-e lett volna a napja, hogy Jozefa beszáll a méretes
utazó kocsiba a Hofburg előtt, és messze útra indul, földeken,
hegyen-völgyön át az ismeretlen, új élet felé: a forró, napsütötte,
szikrázó tenger partjára, előbb, mint menyasszony és királyné,
később, mint anya. Ám ahelyett, hogy zsebkendőnket lengetve,
könnyek közt intettünk volna istenhozzádot tizenhat éves
nővérünknek, Ausztriai Mária Jozefa Gabriella Johanna Antónia
Anna hercegnőnek, hogy szerencsés utat kívánjunk neki Nápoly
felé, most végső búcsút vettünk tőle, az utolsó, a mennyeknek
országába vivő útja előtt.
Jozefa félelme nem volt alaptalan: szörnyű előérzete
helytállónak bizonyult. A kapucinus barátok egyike könnyben ázó
arccal ismerte be Maman színe előtt, hogy sietségükben, hogy a
holttesttől megszabaduljanak, nem zárták le rendesen Angyal
Jozefa koporsóját: így kapta meg szépséges nővérem a himlőt.
Most még erősebben imádkoztam magamban, hogy
visszafordíthassam az idő kerekét, vagy legalább megállíthassam,
csak addig, míg a papok vagy valamelyik doktor vagy, bánom is én,
bárki, észreveszi, miféle fatális ‒ ezúttal a szó szoros értelmében
igenis fatális ‒ hibát követnek el. Az idő azonban nem hagyja, hogy
a bolondját járassák vele. Most tehát két Angyal Jozefa lett:
elhamarkodott voltam, amikor elkereszteltem az elsőt.
 Harmadik fejezet
Játék az idővel
1767-1768 tele

Lehetett volna jobb ötletem is annál, hogy a kulcslyukon át

kémkedjek. Tudtam, hogy ezt majd meg kell gyónnom a vasárnapi
szentmise után. De tudtam azt is, hogy Maman és József épp az én
jövőmet vitatják meg, és nem is lettem volna igazi tizenkét éves
lány, ha ellen tudok állni a kíváncsiságomnak.
Ezek ketten Maman dolgozószobájában ültek össze: ezt a
szobát Maman olyan hévvel szellőztette, hogy a hideg szél a
kulcslyukon is átsüvített, egyenesen az arcomba. Kint, a Hofburg
kertjében is tombolt a decemberi szél, körkörös széllökésekkel
támadott. Térdeltem az ajtó előtt, szememet a kulcslyukhoz
tapasztva: néztem a legidősebb bátyámat, azaz, ahogy a világ
ismeri, Ausztriai Józsefet, hogy milyen magas, milyen nemes
testtartása van, ahogy előveszi a porcelánfedelű
tubákosszelencéjét, jobb kezének mutatóujja és hüvelykujja közé
csippenti a dohányt, és az orrához emeli, hogy beszippantsa; ám
megállítja a mozdulatot.
‒ Mondott valamit, édesanyám? ‒ fordult Maman felé, két ujja
közt a tubákkal.
‒ Tudod, hogy mennyire irtózom ettől a szokásodtól ‒ mordult
fel anyánk.
‒ Ahogy valamennyi szokásomtól ‒ morgott vissza József. ‒ A
tubák nagyon divatba jött mostanában a nemes ifjak között. De
legyen szó bármiről, haladásról, reformról, tubákról,
édesanyámnak se türelme, se elnézése nincs semmi iránt, ami
modern.
Maman egy nehéz sóhajjal vette tudomásul a megjegyzést;
tudta, hogy a következő mondata olyan súlyos lesz, hogy
mindenképpen szükség van egy mély sóhajra előtte.
‒ Féltem a kicsikét, József.
‒ Nem ő az egyetlen lány, akit tizenkét éves korában adnak
férjhez.
 ‒ Antónia hiába tizenkét éves ‒ horkant fel Maman ‒, ha
egyszer tíznek se néz ki! Az ő korában én már kész nő voltam!
Innen, kintről is láttam, milyen komor kifejezés ül anyánk
arcán. Egyáltalán, mióta bejelentették az eljegyzésemet,
megfigyeltem, hogy egyre táskásabb a szeme, egyre fáradtabb.
‒ Ugyebár te is tudod, József, milyen nehéz nekem, hogy
beismerjem a tévedésemet, de attól tartok, mindenképpen korai
volt megkötni az egyezséget a franciákkal, míg Antónia ilyen fiatal.
Igazán nem várhatjuk el, hogy a világ…
‒ Mármint Franciaország, bizonyára így akarta mondani,
Madame ‒ csippentett egy újabb adag tubákot az ujjai közé a
bátyám.
‒ …nyugodtan kivárja, míg Antónia megnő, és végre fejlődni
kezd ‒ folytatta anyánk, mintha meg sem hallotta volna fia
megjegyzését. ‒ Tudsz róla, mi volt Lajos első kérdése a bécsi
francia követtől? Az, hogy milyenek Antónia mellei! Az én első
ajánlatom a számára Karolina lett volna, de ő két évvel idősebb,
mint a dauphin, Lajos pedig hallani sem akart róla. Nyilvánvaló,
hogy az a fiú ugyanolyan éretlen, mint Antónia. És olyan ártatlan,
akár egy liliomszál. Lajos talán attól félt, hogy Karolina
elemésztené.
Azon tűnődtem, Karolina mit szólna, ha meghallaná anyánk
róla szóló jellemrajzát. Vajon elmondjam neki? Végül is ő volt az,
aki azt tanácsolta, hogy hallgassam ki a beszélgetést, ő győzött
meg arról, hogy a politika igényei olykor-olykor felülírják az
erkölcs parancsait: például akkor, ha a saját sorsunk a tét.
Egy lakáj tűnt fel a folyosón. Rémülten pattantam fel, hogy
esetleg beárul Maman-nak. Csak ekkor jutott az eszembe, micsoda
rangkülönbség feszül közöttünk. Azért mégiscsak odakacsintottam
feléje, és az ujjamat az ajkamra helyeztem, ő pedig tiszteletteljesen
biccentett egyet a fejével.
Visszakuporodtam a kulcslyukhoz. Most Maman beszélt.
‒ Ausztria nem várhat tovább! Poroszország és Oroszország
egyre komolyabban csörgeti a kardját, fenyegetőznek, hogy
behatolnak a területünkre, mintha a Habsburg Birodalom holmi
terülj asztalkám volna! Igenis szükségünk van szövetségesekre.
Parma valaha a szövetségesünk volt, de elvesztettük, és vele
veszett Lombardia is, hála az angoloknak. A franciák eleddig nem
számítottak a barátainknak, de egy stratégiai szövetség
mindkettőnk számára hasznos volna, ha tekintetbe vesszük
ellenségeink ambícióit.
József nem felelt, rótta tovább a szobát, nyugtalan léptekkel.
Viszketni kezdett a szemem, úgyhogy egy pillanatra elhúzódtam a
kulcslyuktól.
‒ Ez esetben talán helyes volna, ha újratárgyalnánk a
házasságkötés feltételeit ‒ hallottam bátyám javaslatát. ‒ Erzsébet
már huszonnégy éves: talán őt kéne felajánlani, de magának a
királynak, nem a trónörökösnek. Ő legkeresztényibb felsége
amúgy is megözvegyült, de attól még férfiereje teljében maradt.
Valósággal buzog benne az életkedv. Még ma is igazi roué, ha érti
édesanyám, mire célzok.
‒ Tudom én, hogy Lajos szeretőket tart ‒ ismerte el anyám; a
hangja alapján azt kellett feltételeznem, hogy egy citromos
cukorkát szopogat beszéd közben.
Odébb fészkelődtem az őrhelyemen, hogy lássam őt és azt,
hogy nemcsak a hangja, de az arckifejezése is savanyú.
‒ Ahogy minden más uralkodó. És érezhetnek a feleségek, amit
csak akarnak, nem az a dolguk, hogy jeleneteket rendezzenek.
Mert ha megteszik, az elveszett szerelem után odavész valami még
pótolhatatlanabb, nevezetesen a méltóságuk. És az önbecsülésük.
‒ Ca suffit. Elég lesz, Maman ‒ mordult fel halkan, de
fenyegetően József. ‒ Papa két éve halott ‒ ölelte át önmagát,
hogy védekezzék valamelyest a hideg ellen.
Lassan én magam is kezdtem elzsibbadni: az egész felsőtestem
elmacskásodott a fűző kíméletlen szorításában. Térjenek végre a
lényegre! Majd szétvetett a türelmetlenség. Egész nap férjekről,
feleségekről és szeretőkről akarnak társalogni? Mi lesz az én
menyegzőmmel a dauphinnel? A termet most csönd ülte meg:
eltartott egy ideig, míg Maman újra megszólalt, de a hangjából
ekkor is feszültség érződött. Szinte láttam magam előtt, ahogy
vaskos termetét agyonszorítja a szoros fekete damasztruha.
– Azt fontolgatom, hogy elküldöm Kaunitz kancellárt, beszéljen
a francia külügyminiszterrel, Choiseul herceggel. Bízzuk ezt az
ügyet a diplomatákra! Igaz, ettől még nem tesszük semmissé a
tényt, hogy a húgod már korántsem az a szépség, aki valaha volt.
Akkora gombóc nőtt a torkomban, hogy ki kellett tátanom a
szám. Kiről beszél Maman! Rólam? Azért, mert még mindig
gyereknek látszom?
‒ Nézd Erzsébetet a politikus szemével, József, ne pedig úgy,
mint a szerető báty ‒ köszörülte meg a torkát Maman.
Ismertem ezt a hangot, tudtam, mit jelent: azt, hogy alig bírja
visszafojtani a könnyeit.
‒ Erzsébet túlélte a fekete himlőt, de az arcát úgy eltorzították a
hegek, hogy Lajos hallani sem akar róla. Valaha talán elvette
volna, de ‒ sóhajtott egy nagyon mélyet Maman ‒ mindig is nagy
barátja volt a női szépségnek. Amália húgod sem rendelkezik
azokkal a külső adottságokkal, amelyek alkalmassá tennék rá,
hogy Franciaország királynéja legyen. Nem, más frigy itt nem
jöhet számításba, csak Antónia és a dauphin közötti. Amit
vállaltunk, nem tehetjük többé semmissé.
Ha jól észleltem a látottakat-hallottakat, anyánk felkészült
bátyám várható ellentámadására, de mivel József semmit sem
válaszolt, hát folytatta.
‒ Csakhogy, legalábbis jelenleg, nem kínálhatunk mást,
kizárólag üres szavakat, szép ígéreteket, márpedig azokra nem
alapozhatjuk egy birodalom reményeit. Mindenképpen siettetni
kell, hogy Franciaország hivatalosan is elkötelezze magát az
Antóniával kötendő házasság mellett: Lajos személyes, írásos
biztosítéka nélkül az egyezményt bármikor meg lehet szegni.
Nos, úgy látszik, eleget hallottam. Szóval fogytán a türelmük.
Sőt, az én türelmem is kezd fogyatkozni! Tehát nem növekszem
elég gyorsan: a saját testem árul el! Márpedig, ezt ekkor már
biztosan tudtam, jövőm záloga a testem. A sorsom a tét ‒ előttem
azonban hallgatnak, mélyen hallgatnak.
1768 első hónapjaiban volt alkalmam megtapasztalni, hogyan
szándékozik Maman siettetni Franciaország döntését az
esküvőmmel kapcsolatban. Erőfeszítései, hogy Durfort márkit az
udvarunknál tartsa, nem ismertek korlátokat. A követ volt a
díszvendég minden bálon, melyet azon a télen csak rendeztek: ha
egy estére két bál esett, akkor mindkettőn. De, mint mindig,
Maman legártatlanabb gesztusai mögött most is ott lappangott a
hátsó szándék. Azért rendezett ennyi bált, mert tudta, hogy
imádok táncolni, és mert arra semmi oka sem volt, hogy a
tanulmányi eredményeimmel büszkélkedjen: hát hadd
gyönyörködje ki magát ez a francia legalább természetes
bájaimban, amit a táncparketten, legyen szó lassú hömpölygésű
pavane-ról vagy vidám polonézről, egyaránt megcsillogtathattam.
Gyakran előfordult, hogy vacsora után mi, a császári ház
gyermekei, koncertet adtunk. Én a hárfához ültem, hogy a márki
fülébe pengessek egy-egy fülbemászó dallamvilágú
pásztorábrándot: a szöveget, bármilyen ostobácskán hangzott is,
lefordították a márkinak, így ő is megtudhatta, mi a véleménye az
ábránd szerzőjének a napsütésről és az ezer tarka színben
pompázó virágos mezőről. Magamban közben azon rettegtem, mi
lesz, ha a francia követ elunja Maman szűnni nem akaró
munkálkodását, hogy bebizonyítsa rólam, igenis alkalmas vagyok
arra, hogy egy szép napon minden franciák királynője váljék
belőlem.
Az egyik ilyen estén, Maman külön, nyomatékos kérésére,
legfiatalabb bátyáim és jómagam újra előadtuk azt a táncot,
amelyet valaha József bátyánk és a világszép Izabella ‒ a szelíd
vonású arccal megáldott hölgy, akinek csillogó szemét oly korán
zárta le a kegyetlen halál ‒ esküvőjén mutattunk be. Az eredeti
táncjáték voltaképpen egy operaelőadás része volt, a művet külön
az esküvő alkalmára komponálta udvari zeneszerzőnk és
énekmesterünk, Glück úr.
Maman ahhoz is ragaszkodott, hogy a jelmezem ugyanaz
legyen, illetve annak a pontos mása, amelyet az eredeti előadáson
viseltem, ötéves koromban. Maga a ruha, mélykék selyemből, igen
szűken feszült rajtam, elefántcsontszín ujjait, ahogy az inget is,
belehímzett rózsák ékesítették, valamennyien a bimbók színét
idéző rózsaszín selyemből. Maman pont azért választotta a
számomra ezt a ruhát, mert olyan szűk: kendőzetlenül
közszemlére tárta a testalkatomat és azt ‒ hiszen ez volt vele
Maman célja ‒, hogy egészséges gyermekeket fogok majd szülni.
Ráadásul nem volt annyira kacifántos, hogy elvonta volna a
figyelmet kecses mozdulataimtól; és Maman nagy büszkeségére,
hosszan, királyian emelkedett ki belőle a nyakam és vele
fejtartásom gráciája.
Ahogy egyre áradt a muzsika a fülembe, és felajzotta lelkemet:
hagytam, hadd vigyen a lábam, végezze el a táncrend bonyolult
lépéseit. A szemem sarkából láttam, hogy Maman elégedett
mosollyal szemléli, mit művelek, mélykék szemében remény és
büszkeség szikrázik. És ahogy a pavane a vége felé közeledett,
diszkréten oldalba bökte a márkit, mintha csak azt mondaná: látja,
milyen kecses menyasszony vár Franciaországra és a dauphinre?
Válaszul a márki az ajkához érintette átható ibolyaillatot árasztó
zsebkendőjét: hogy ezzel a nemtetszését akarta kifejezni, vagy
éppenséggel azt, hogy unatkozik, képtelen voltam eldönteni.
Januárban, a téli ünnepségsorozatunk egyik eseményén
észrevettem, hogy Maman most már nyíltabb, lényegre törőbb
lett, már nem olyan körmönfont és diplomatikus, mint eddig volt ‒
talán belátta, hogy eddigi próbálkozásai mindössze egy-egy
halovány mosolyt váltottak ki a márkiból. Egy különösen fagyos
téli délutánon a márki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy
Maman mellett állhatott a Hofburg erkélyén, onnan nézhette
végig, ahogy huszonkét szánból álló karavánunk, benne a teljes
császári család, elvonul a palota előtt. Arról azonban nem tudott
Maman, hogy legkisebb gyerekei korábban hóvárat építettek a
palota Lipót-szárnya ‒ itt volt a mi kvártélyunk ‒ előtti udvarban.
Karolina és én voltunk az egyik sereg, Miksa és Ferdinánd az
ellenség: erődítményünk biztonságos fedezékéből kegyetlenül
meg is hajigáltuk őket hógolyókkal, ám ahogy a fiúk
ellentámadásba lendültek, azonnal felvisítottunk, akár a
kismalacok, női mivoltunkra hivatkoztunk védekezésképpen,
hiszen tudtuk, hogy Maman, ha meglátja, hogy vizes hajjal
parádézunk a francia követ előtt, istentelenül leszedi rólunk a
keresztvizet. Bátyáink meg is orroltak ránk, hogy győztesnek
kiáltottuk ki magunkat, anélkül, hogy nekik egyetlen hógolyó
elhajítására lehetőséget adtunk volna.
 A processzió már épp indulni készült, amikor végre én is a
szánomba pattantam, és gyorsan a térdemre húztam a
szőrmeterítőt. Metsző hideg volt, frissnek és tisztának éreztük a
levegőt. Ahogy az én, négy egyforma fehér ló által vontatott
szánom az erkély alá ért, vidáman odaintettem a válogatott
nézőseregnek: kipirult arcomról és csillogó tekintetemből
mindenki kiolvashatta szenvedélyes szeretetemet a hó, a lágyan
alászálló pelyhek iránt. Míg Papa élt, az enyhébbre sikeredett
teleken, amikor a hónak esélye sem volt, hogy megéljen Bécs
utcakövein, szekérkaravánt küldetett a hegyekbe, hogy friss havat
szállítsanak a Hofburg elé: így kényeztette a gyerekeit, kivált
engem, kedvenc kislányát.
Tenyeremet a szememhez emeltem, hogy megóvjam a naptól és
a széltől. Messze fölöttem ott magaslott anyám büszke sziluettje:
akár egy szobor. Bársonyba és szőrmébe burkolta magát, méretes
tenyerét hatalmas muffba bújtatta. Látszólag tudomást sem vett a
hidegről, csak két piros folt a halántékán árulkodott arról, hogy
azért ő is fázik. A látvány egy újabb gyerekkori emléket varázsolt
elő a feledésből: a biztos tudás emlékét, hogy anyám a
leghatalmasabb ember ezen a földkerekségen, és ‒ ezt akkor
meggyőződéssel hittem ‒ maga Isten ruházta fel a hatalommal,
hogy döntsön az időjárás felől.
Szegény márkit, akinek nyilván jobb ötlete is lett volna annál,
mint hogy a nap java részét a szabadban töltse, és egy
szánkaravánnak integessen, majd megvette az Isten hidege,
reszketett a díszegyenruhájában, úgy tekerte bele magát könnyű,
élénkvörös kabátjába, mintha védelmet remélne tőle. Éles ajkai
elkékültek, csipkeszegélyű zsebkendőjét szinte el sem vonta az
orra elől. Bizony, a finom, ibolyaillatú arcvíz nem sok védelmet
jelentett a bécsi tél ellen.
Anyám szavaival élve, jómagam valóságos „fehérbe öltözött
látomás” voltam azon a délutánon, a szőrmekucsmámtól kezdve
egészen a hófehér bőrcsizmámig. A külön erre az alkalomra
varrott ruhámat nemcsak hogy drágakövek és gyémántok
díszítették, de magát az anyagát is ezüstszálakkal szegték. Maman
megtett minden előzetes óvintézkedést: ha én magam nem
csillognék eléggé, hát majd megteszi helyettem a ruházatom.
Eddigre már én is sejtettem valamit a diplomácia csataterén
szokásos hadmozdulatokról, és egy percig sem kételkedtem
abban, hogy ezt az egész mai vigasságot az én érdekemben
rendezte.
Ahogy hattyút formázó szánon elsiklottunk az árkádok alatt, a
lovak zabláján elhalkult a harang, szinte alig hallhattuk a ritmusát.
A négy fehér ló egyszerre hajtotta le a fejét: mintha a hópelyheket
akarnák lerázni az orrlikaikról ‒ én pedig vidáman, olyan szélesen
mosolyogva, ahogy csak telt tőlem, odaintettem Maman és a követ
felé, majd, hála a pillanat csendjének, észrevehettem, ahogy
Maman finoman oldalba böki a márkit, és legalább ilyen halkan,
bár hiába, mert a szél felém fújta a hangját, odasúgja neki:
született feleség.
Maman világéletében makacs és rámenős volt, akár a buldog.
Két nap sem telt el ezután, hogy közölte Durfort márkival: a
birtokába került a francia királyi család valamennyi tagjának
arcképe. Ajándékba kapta: József bátyám első feleségétől, a
szépséges Izabellától. Anyám bejelentése úgy hasított át a terem
levegőjén, mint egy elhajított tőr. Lopva a követ felé sandítottam:
hát olyan arcot vágott, mint akinek méh repült a szájába, és most
se kiköpni, se lenyelni nem meri. Csönd volt, csak az ingaóra
ketyegése hallatszott, lassú harapásokkal ette az időt.
‒ Bizonyos vagyok benne, hogy ő legkeresztényibb felsége is
büszke lenne, ha a magáénak tudhatná a teljes császári család
arcképcsarnokát ‒ találta meg végül a kellő szavakat a márki.
Maman, hogy úgy tegyen, mint aki majd elalél a bók hallatán,
jóindulattal a márkira mosolygott, tekintetét a hála könnyei
felhozták el. Mondhatom, nála nagyobb színésznőt a Burgtheater
világot jelentő deszkáin is hiába keresnénk!
‒ Nos, mi mást is mondhatnék, mint azt, hogy fivérem óhaja
számomra parancs ‒ vágta ki a választ.
Fivéremnek nevezte a francia királyt, nem mintha valóban
testvérek lennének, de ez volt a szokás a királyi házak között.
‒ Máris festetem azokat a képeket. Sőt, talán az lenne a legjobb,
ha őfelsége maga jelölné ki a festőt ‒ tette hozzá anyám, a
tökéletes diplomata. Azzal felém fordult: a hangja most egyszerre
volt parancsoló és anyai. ‒ Szívesen ülnél modellt egy portréhoz a
francia király számára, nemde bár? Végül is, hétéves korodban
örökítettünk meg utoljára olajfestményen.
Eddig talán azt hitték rólam, hogy nem vagyok egyéb
ostobácska gyermeknél: én azonban nagyon is tudatában voltam,
hogy tizenkét éves létemre már nem vagyok gyerek ‒ igaz, még
kész nőnek sem mondhattam magam. És mert Ausztria
hercegnőjeként arra neveltek, hogy magasra tartsam a fejem
mindig és minden körülmények között ‒ vagy talán épp annak
ellenére ‒, meglehetősen fogékonynak bizonyultam a hátsó
lépcsőkön terjengő pletykák iránt. A fülembe is jutott valamennyi.
A rólam szólók is: hogy én aztán nem viszem valami sokra, hogy
velem kapcsolatban anyám becsvágyai hiú ábrándokká
silányulnak; és persze azt is tudta mindenki, a miniszterektől
kezdve a cselédlányokig, hogy Krottendorff tábornokné még
mindig nem jött vizitbe hozzám. Ráadásul akadtak jó néhányan
anyám kormányában ‒ bátyám, József is közéjük tartozott ‒, akik
úgy vélték, Maman elfecsérli az időt a franciákkal kötendő
szövetség oltárán, miközben más, jóval fontosabb kérdések
várnak sürgős válaszra.
Egy reggel Karolina és én azt a parancsot kaptuk, hogy
jelenjünk meg Maman színe előtt, a Rózsateremben. Ezt a termet a
császári család tagjainak portréi díszítették, valamennyi az udvari
festő, Martin van Meytens ecsetjét dicsérte: ahogyan egyébként a
hatalmas Hofburg meg Laxenburg (ez volt Papa kedvence, mert
kicsi, mégis kényelmes) és Maman imádott Schönbrunnja ezer és
ezer termét, mind. Hétéves koromban Herr van Meytens portrét
festett rólam is: a képen halvány rózsaszín ruhát viselek, a
kezemben egy szál rózsát tartok. Máig emlékszem a festőre:
kedélyes emberke, aki folyton liheg. Időről időre megnevettetett,
ahogy lehúzza fejéről szürke parókáját, hogy megtörölje izzadó
feje búbját, ugyanazzal a ronggyal, amelybe az ecseteit törli.
Ám nem a mi udvari festőnknek jutott a dicsőség, hogy
megörökítsen bennünket az utókor számára olajban. Az inasok
szélesre tárták a Rózsaterem ajtaját: két úriember lépett be rajta.
Egyikük, aki talán még Durfort márkinál is elegánsabban öltözött,
roppant kedvesen, nyílt arccal, intelligenciától csillogó tekintettel
nézett a világba. Vöröses haját ondolálva hordta, vastagon
rizsporozta, a végét fekete bársonyszalag fogta egybe. Az
úriember társa hozzá képest valóságos tuskónak tűnt, bár
észrevettem, hogy őzbarna szalonkabátja ‒ le frac, ahogyan ezt a
ruhadarabot nevezték ‒ kivételes képességű szabótól származik.
Maman bemutatta a látogatókat: a kellemes mosolyú, előkelő
megjelenésű úriember nem volt más, mint Le Duc de Choiseul,
Choiseul hercege tehát, XV. Lajos király személyes megbízottja.
Anyám, legalább olyan széles mosollyal, mint a herceg, azt is
elárulta, hogy Choiseul, úgy is, mint Franciaország
külügyminisztere, a szerzője annak a tervnek, amelynek
értelmében én a francia dauphin felesége leszek. Maman kivételes
örömmel és gráciával üdvözölte: egy pillanatra eltűnt a mélakór,
amely azóta jellemezte a viselkedését, hogy a Papa meghalt, és
amelyet a fekete himlő őrjöngése csak tovább mélyített. Arcának
komor kifejezését öröm sugárzása váltotta fel: e pillanatban jóval
fiatalabbnak tetszett ötvenéves koránál. Láttam már ezt az arcát
korábban is: olyankor öltötte magára, ha meghódított valakit.
A másik vendég Joseph Ducreux volt, az arcképfestő. Mint
említettem: közönséges külső, lapos krumpliorr, mintha csak
belepréselték volna a vöröslő arcába. Természetesen mélyen
meghajolt előttünk, hiszen tisztában volt a rangkülönbséggel.
Maman mindig arra oktatott bennünket, hogy bánjunk udvariasan
a népekkel, bármiféle társadalmi osztályból csöppenjenek is elénk.
Így aztán viszonoztuk a meghajlást, bár Monsieur Ducreux arcáról
leolvashattuk a félreismerhetetlen jeleket, hogy a maga részéről
kiválóan elvolna a kölcsönös bókolás nélkül is. Ezek után nem
csoda, hogy a magam részéről úgy véltem, fölösleges, hogy
megpróbáljak mély benyomást gyakorolni rá.
Aznap a kék különböző árnyalataiba öltöztem a szemem
színének megfelelően. Karolina lazacrózsaszínben feszített, a
ruhája könyökét elefántcsontszín díszítés fedte, hogy arra terelje a
figyelmet, ami Maman szerint Karolina legszebb vonása volt:
sápatag, kecses karjai felé. Maman kérésére mindketten beálltunk
a parkett közepére, mint a porcelánbabák, hogy Monsieur
Ducreux alaposan szemügyre vehessen minket ‒ amit meg is tett,
éspedig úgy, hogy először az óramutató járásának megfelelően,
azután az ellenkező irányban is körüljárt bennünket. Aztán
megállt, lépett egyet hátrafelé, az ujjaiból négyzetet formázott,
végül pedig egészen, már-már kényelmetlenül közel lépett
hozzánk, és úgy meredt a szemünkbe, az ujjai által kialakított
ablakon keresztül.
Choiseul hercege Maman mellett állt: hatalmasnak, szinte nem
eviláginak láttam most ‒ míg a szemébe nem csippentette a
monokliját. Akkor észrevettem, hogy ő is engem fixíroz, méghozzá
tetőtől talpig. Mintha én is egyike volnék azoknak a hihetetlen
állatoknak Papa saját császári vadasparkjából. Valami szultán
egyszer egy igazi tevét küldött Papának! Aztán a fülsiketítően
ricsajozó, tarkabarka papagájok! A lusta, kéjes puma, no és a
vörös szőrmebundás majmok, akik pucér ülepüket a legnagyobb
készséggel mutogatták bárkinek, aki csak szemernyi érdeklődést
tanúsított iránta! És volt még egy rinocéroszcsemete is, aki a
Dunán tette meg az utat Bécsig.
Karolina meg én fogtuk egymás kezét. Hosszú
glaszékesztyűnket olyan vékony anyagból varrták, hogy még az
életvonalat is éreztük egymás tenyerében. A portréfestő vetett egy
oldalpillantást Maman felé, aztán ránk szólt, hogy húzódjunk
távolabb egymástól.
‒ Elvégre nem ikrek ‒ magyarázta Monsieur Ducreux ‒,
mindkettejük saját személyisége ott kell hogy ragyogjon a
vásznon! Én nem üres ruhákat festek. Én lelkeket festek.
Karolina felé pillantottam: ő csak megvonta a vállát. Végül is
nem őmiatta citálták ide ezt a festőt. Ahogy a festő hátat fordított
nekünk, mert Maman-hoz intézte a szavait, kihasználtam az
alkalmat, hogy a háta mögött kifigurázzam. „Én nem üres ruhákat
festek!” ‒ mozgattam némán a számat, az orromat felfelé döftem.
Aztán nagy óvatosan a fogaim közé csippentettem a ruhámat,
mintha le akarnám rágni magamról. Hiszen nincs is nekem még
mellem, akartam mondani.
‒ Pedig csak egy üres ruha vagyok ‒ súgtam végül oda a
nővéremnek.
‒ Melyiküket óhajtja, hogy lefessem, császári felséged?
‒ Természetesen mindkettőjüket ‒ lehelte válaszul anyánk.
‒ Engem azért küldtek, hogy fessem le a francia dauphin
leendő aráját ‒ jött zavarba a festő. ‒ Monsieur le dauphin
ugyebár csak egyiküket veheti el.
Ezt az égbekiáltó orcátlanságot! De meg is kapta a magáét érte
Ausztria Császárnőjétől!
‒ Az nem a maga dolga ‒ förmedt a festőre Maman. ‒ Antónia
‒ intett felém ‒ lesz a dauphin menyasszonya. És ha már
mindenáron a fejébe vette, hogy a lelküket is lefesti, nos, szemlélje
meg őt ‒ intett most Karolina felé ‒, a gyakorlatiast. Karolina
lányom igen jó fejet visel azokon a sápatag vállakon: idővel párját
ritkítóan tökéletes királynővé cseperedik. A kicsike ‒ ez persze
megint én voltam ‒ gyönyörű kis lélek, de az érdeklődése
szalmaláng, egy perc, és kihuny. Bizony, egy pillangót egyszerűbb
volna kitanítani az egyenes repülésre, mint őt arra, hogy… ‒
hagyta félbe a mondatot: tudhattam folytatás nélkül is, mire akar
kilyukadni.
Anyánknak nem állt szokásában cukorba hempergetni a
szavait, és nem tette ezúttal sem. Uralkodói mozdulattal egy
székbe hanyatlott, úgy lehelte: ‒ Antónia, Monsieur, a kis kacér.
Ez már Monsieur Ducreux érdeklődését is felkelthette, mert
még közelebb lépett hozzám, hogy még jobban szemügyre
vehessen; majd hátraszökkent, hogy egy új szemszögből is
megszemléljen. Mindeközben sűrűn rázta a fejét, és hangokat
hallatott, lehet, hogy mondott is valamit, ám én csak annyit
értettem, hogy hmpf. Hogy ezzel megvolt, újra előrelépett, a fejét
az eddiginél is hevesebben csóválta, a mormolást sem hagyta
abba. Hirtelen felszólított, hogy mosolyogjak. Megtettem. Erre ‒
sűrű non, non, non csatakiáltásokkal kísérve ‒ minden eddiginél
veszekedettebb fejrázás következett: attól féltem, a végén még
leesik a feje a válláról.
A festő elfordult tőlem, Choiseul elé toppant, súgott valamit a
fülébe. A herceg szinte beledermedt abba, amit hallott, de
megemberelte magát, és halkan, nehogy én is meghalljam,
továbbította Maman-nak. Maman egy kézmozdulattal jelezte, hogy
üljön le melléje. A herceg utánozhatatlanul előkelő mozdulattal
süllyesztette a hátsóját a mitológiai jelenetet ábrázoló idillre a
fotel kárpitjára. Maman és ő összehajoltak, halk disputába fogtak:
az élőképet csak pillanatokra dermesztette meg egy-egy felém
vágott, aggodalmas tekintet. Nekem fogalmam sem volt róla, mit
várnak el tőlem, csak abban voltam biztos, hogy izegni-mozogni
tilos. Tehát, amennyire tellett tőlem, ha rám néztek, mosolyogtam,
szélesen és bájosan, mintha egyébért sem jöttem volna erre a
világra, mint azért, hogy a francia dauphin felesége lehessek.
‒ Igen, ezzel magam is egyetértek ‒ fejezte be félhangosan
Maman az egészen csendes diskurzust a diplomatával: amiből
nekem mindössze annyit sikerült kihallanom, hogy dommage,
vagyis kár.
‒ Egyetértek, mégpedig maradéktalanul. Biztosíthatom afelől,
hogy megteszünk minden szükséges és lehetséges lépést. Addig is
‒ fordult Monsieur Ducreux felé ‒ maga lásson neki Mária
Karolina hercegnő arcképének. Mária Antónia hercegnő a jelek
szerint nem érett még meg arra, hogy megörökítsék.
 Negyedik fejezet
Az igazság a szív legkeserűbb barátja
1768 tele és tavasza

Monsieur Ducreux véleménye szerint tehát ‒ és a

véleményével, egyetlen, sajnálatos kivételtől eltekintve, Choiseul
herceg mindig egyetértett, méghozzá teljes szívéből ‒ nem voltam
az a szépség, akinek Maman gondolt. A franciák ennek
megfelelően úgy határoztak, hogy kivárják a hivatalos
leánykéréssel, míg Ausztria biztosítékot nem ad, hogy a kiszemelt
menyasszony, vagyis én, valóban maga a megtestesült nőies báj és
termékenység. Ez utóbbit, tekintettel tizenkét éves kis testem
éretlenségére, egyelőre nehéz lett volna bizonyítani azzal a
portréval, amelyet XV. Lajos rendelt: pingálhatta az a piktor a
ruhámat olyan díszesre, amilyenre csak művészi szeszélye
ösztökélte, a testemből akkor sem varázsolhatta volna az asszonyi
szépség mintaképét. De igazából nem is ez volt az, ami kiváltotta
Monsieur Ducreux haragos bánatát, hanem az a kép, melyet
nyaktól fölfelé mutattam. Hogy a végső kétségbeeséstől megóvjam
magam, azzal vigasztalódhattam, hogy legalább a nyakamat
királyian hattyúinak titulálta.
‒ Valamit azonban mindenképpen kezdenünk kell a kicsike
hajával ‒ fordult a herceg anyámhoz. ‒ Észrevette felséged, hogy
a kis hercegnőnek itt-ott, főként a homlokánál, olyan kopasz a
fejecskéje, akár egy meghámozott hagyma?
Maman arcán megrökönyödés tükröződött. Odaintett nekem,
hogy lépjek közelebb.
‒ Hajolj ide, Antónia ‒ szólt rám, és figyelmesen megszemlélte a
fejem búbját, közben bele-belekotort a hajamba, mint aki tetvek
után kurkászik. ‒ Megvan! ‒ rántotta ki a hajamból a szürke
pamutszalagot, melyet Madame von Brandeiss oktrojált rám, hogy
a hajamat a helyén tartsa. ‒ Ez az ostoba rongy az oka mindennek,
valósággal kitépi szegény gyermek haját! Liebchen – mondta most
nekem ‒, ideje, hogy egy alkalmatosabb eszközt találjunk a
szépséges, göndör fürtjeid megzabolázására!
 ‒ Már maga a homlok is probléma, felséges asszony ‒
köszörülte meg a torkát Choiseul herceg ‒, bár természetesen a
magas homlok, certainement, az értelmi kiválóság
kétségbevonhatatlan jele. De ‒ érintette meg, talán zavarában, a
maga hajkoronáját ‒, ha vízszintes vonalakat húznánk a leány
arcára, látni, hogy a gyermek fiziognómiájának jó egyharmadát a
homlok foglalja el! Márpedig a francia ízlés szerint a hercegnő
homloka túlzottan is figyelemkeltő. Ahogy Franciaországban
mondanánk: trop bombé.
‒ És mit javasol, hogyan orvosoljuk ezt a problémát? ‒ vetett
Maman egy értetlen pillantást a herceg felé. ‒ Végül is nem
alakíthatjuk át a fejét! ‒ tette hozzá, most már újra a megszokott,
uralkodói hangján: de a szemében ideges bizonytalanságot véltem
felfedezni, mintha azzal a gondolattal kacérkodna, hogy igenis
változtat a fejemen, ha Franciaország ehhez a feltételhez köti,
hogy elfogad királynőjének ‒ már amennyiben ez a megoldás
egyáltalán kivitelezhető lenne.
Ezek úgy alkudoznak rólam, mintha itt se volnék,
elégedetlenkedtem magamban: de azért álltam engedelmesen,
némán, akár az áldozati bárány ‒ vagy mint egy próbabábu, akit a
szép ruhája miatt vesznek szemügyre; és aki voltam is ez
alkalommal.
A herceg figyelmét nem kerülte el, ahogy megremeg az ajkam:
vigasztalásul résztvevő pillantást küldött felém.
‒ Magától értetődik, hogy a hercegnő arcát nem alakíthatjuk
kényünk és kedvünk szerint ‒ ismerte be ‒, de a frizuráját igen,
Madame, és ha ezt megtesszük, legalább elfedjük a divatjamúlt
csúfságokat. Ha bírom szíves engedelmét, máris érintkezésbe
lépek nővéremmel, Gramont hercegnével, aki természetesen
ismeri Párizs legjobb fodrászait. Máris üzenetet küldök neki, hogy
készítsen listát azokról, akikről úgy gondolja, hogy tiszta szívvel
ajánlhatja őket ‒ állt meg a beszédben a herceg; talán azon
tűnődve, hogyan is adja elő a következő és minden jel szerint még
súlyosabb kifogását. ‒ Csakhogy azzal, hogy rendbe tettük a
homlokát, még nem hárult el minden baj a fejünk felől, attól
tartok. ‒ Most olyan szomorú volt a herceg tekintete, mint a
megvert kutyáé. ‒ Császári felséged engedelmével, valamit a
gyermek fogaival is tennünk kell.
‒ A fogaimmal? ‒ kiáltottam fel kétségbeesetten. ‒ Mi baj a
fogaimmal?
Talán, jutott az eszembe, attól tökéletlenek, hogy Maman-t
szörnyű fogfájás gyötörte aznap, hogy világra jöttem?
‒ Antónia ‒ dörrent rám Maman ‒, most a felnőttek
beszélgetnek. Udvariatlanság közbeszólni. De hisz megmondtam
én, ami az eszébe jut, azonnal kikotyogja.
Ösztönösen a szám elé kaptam a kezemet, bár tudtam, hogy az
én fogsorom sem hitványabb, mint a Házias Jozefáé volt. Ráadásul
az ő fogai aprócskák voltak és barnák: az enyém legalább vakító
fehér.
‒ De hát mi a baj a fogaival? ‒ kérdezte anyám is.
‒ Hogy egyetlen szóval feleljek, Madame: girbegurbák ‒ fejezte
ki magát diplomata módjára a herceg: de annyira diplomatikusan,
hogy választ sem kapott, így hát folytatta: ‒ Természetesen
haladéktalanul ki kell egyenesítenünk őket, mielőtt egyáltalán
azzal a gondolattal foglalkoznánk, hogy a hercegnő
Franciaországba utazzék.
Úgy álltam ott, mint akit villámcsapás ért: némán, rettegve.
Maman pillantásából a szörnyülködés jeleit olvashattam ki: már
megint csalódást okoztam neki.
Aznap este, hogy vacsorához ültünk, Maman ragaszkodott
hozzá, hogy a balján én üljek, míg szemben velem, anyám jobbján,
tehát a díszhelyen, Choiseul herceg foglalt helyet. Gyertyák tucatjai
égtek a fejünk felett, a kandeláberekben: fényük, akár a
tündérmesében, úgy szikrázott vissza a kristálypoharakról meg a
fényesre sikált ezüst evőeszközökről. Az asztalon alacsony
vázákban fehér és vörös rózsák kényeskedtek, mintegy feleselve a
családi étkezőterem elefántcsontszín-bíbor tapétázatával:
kiegészítésképpen édes illattal árasztották el a termet.
Bár ő maga, mint rendesen, épphogy csak belekóstolt az ételbe
‒ és ezen a szokásán sosem változtatott, bárki volt is az
asztaltársasága ‒, Maman híres volt arról, milyen remekül bánik
becses vendégeivel. Ha a család magában vacsorázott, szakácsaink
egyszerű, tápláló fogásokat tálaltak fel: helyi különlegességeket,
mint például a marhagulyás vagy az én kedvencem, a rántott
borjúszelet gombóccal. Az efféle ünnepélyes alkalmakkor
azonban, mint amilyen a mostani is volt, válogatott
különlegességek kerültek az asztalra. Angolna fehér vajban, párolt
vesevelő és ananászsorbet ‒ vagyis, a herceg tiszteletére, csupa-
csupa francia recept szerint készült finomság.
Amikor épp nem azzal voltam elfoglalva, hogy lopott
pillantásokat vessek aggasztóan girbegurba fogaimra a kanál
hátát használva tükörként, azon kaptam magam, hogy
álmodozom: bárcsak Maman ne dicsekedett volna el a hercegnek,
hogy mi gondot fordított a gyerekei kiművelésére. Egyrészt azért,
mert ez így nem felelt meg az igazságnak, másrészt pedig azért,
mert ha anyám hallgatott volna, a herceg most nem faggatódzna
annyit. Már a leves közben odafordult felém, hogy kikérje a
véleményemet Marie Leszczynska sorsáról: válaszul csupán egy
kifejezéstelen tekintetre tellett tőlem. A számat ugyan kinyitottam,
de semmi értelmeset nem voltam képes kinyögni; és nyitva is
tartottam, egészen addig, amíg Karolina meg nem jegyezte, hogy a
megszólalásig hasonlítok egy pontyra.
‒ Azt se tudod, ki az a Marie Leszczynska, igaz?
A súgása úgy nyilallt a fülembe, akár a tőrdöfés; és olyan
vigyorral mért végig, hogy egész mivoltomban viszketni kezdtem
tőle. Ferdinánd fivérem pedig, aki mindig is imádta, ha
gúnyolódhat velem, most, kihasználva az alkalmat, hogy épp senki
sem látja, egy grimaszt vágott felém. Kifejezéstelen tekintetével,
leesett állával az unatkozó ifjú arcképének is beillett volna.
Ahogy az első halétel az asztalra került, a herceg, mintegy
mellékesen, megjegyezte, hogy Franciaország és az Osztrák
Birodalom közös határán számos kies falu fekszik.
‒ Ó, igen ‒ helyeseltem buzgón.
‒ És melyik az ön személyes kedvence közülük? ‒ mosolygott
rám a herceg, miközben épp egy rákot igyekezett kihámozni a
héjából.
Ezúttal sem tudtam megadni a választ, és most is azért nem,
mert fogalmam sem volt, mi lehet a nevük ezeknek a falvaknak,
ahogy arról sem, hol kéne keresnem őket a térképen. Ferdinánd
most azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy mutatóujjával
megérintette az orra hegyét, amivel azt akarta jelezni, hogy az
előbbi gesztusában foglalt véleménye helytállónak bizonyult.
Karolina pedig azzal vádolt meg, hogy úgy nézek ki, mint egy
megriadt fácán. Az előbb ponty, most fácán: valóságos kis
állatkertté váltam a szemében. Vajon milyen állat lesz belőlem,
mire megérkezik a desszert?
Maman, nyilván szörnyű zavarát leplezendő, magára öltötte azt
a mosolyát, amelyet mi, gyermekei úgy neveztünk: a császárnői
mosoly. Ezzel mindig sikerült elkendőznie az arcára kiülő unalom
vagy kelletlenség jeleit, bármiféle szituációba keveredett is. És
hiába, hogy csak a lehető legritkábban nyúlt borhoz, az égetett
szeszeket pedig kifejezetten kerülte, most láttam rajta, hogy
bármit megadna, ha az előtte álló korsó valami erősebb italt
rejtene, mint a limonádé.
A kávét és a konyakot már a szomszédos szalonban szolgálták
fel. A gyerekek engedélyt kaptak, hogy visszavonuljanak éjszakára
‒ kivéve engem. Maman ragaszkodott hozzá, hogy maradjak, és
társalogjak Choiseul herceggel. A szolgák diszkréten becsukták az
ajtókat: hármasban maradtunk, hogy kitárgyaljuk a jövőmet… és a
fogyatékosságaimat. Igazság szerint én magam tulajdonképpen
nem voltam részese a beszélgetésnek, az volt a feladatom, hogy
figyeljek. Hogy végighallgassam, ahogyan a herceg bevallja,
mennyire megrökönyödött a tudatlanságom miatt: nem tudok
semmit, még a legelemibb tényeket sem mindabból, amit
Franciaország leendő királynéjának mindenképpen tudnia kellene.
Miképpen fordulhatott elő, dacára annak, hogy második éve
folynak a tárgyalások az esküvőmről, én még csak azt sem tudom,
ki az a Marie Leszczynska?
A herceg úgy beszélt hozzám, mintha még most is csak tízéves
lennék.
‒ Marie Leszczynska, ma petite, a jelenlegi királyunk, XV. Lajos,
vagyis a Bien-Aimé, azaz a Hőn Szeretett hitvese. Miközben mi
ketten itt cseverészünk, őfelsége épp azon fáradozik, hogy
felújíttassa Versailles csodálatos palotáját, ahol, szívemből
remélem, egy nap ön uralkodik majd férje, a király unokája, a
francia dauphin oldalán.
Szégyenkezve biccentettem igent a fejemmel. Mától fogva az
emlékezetembe vésem ezt a nevet, még akkor is, ha csomó kötődik
a nyelvemre, miközben megpróbálom kiejteni.
Földrajzi ismereteim, illetve ezeknek szembeszökő hiánya is a
kétségbeesés mélységes szakadékának szélére űzte a herceget.
Megkérte Maman-t, magyarázná el nekem az 1756-os versailles-i
szerződés lényegét. Anyám, aki előtt természetesen nem volt titok,
hogy vajmi kevéssé érdekelnek az olyan történelmi adatok,
amelyekhez semmi közöm sincs, dióhéjban összefoglalta a
lényeget: ez az egyezmény szilárdította meg Ausztria és
Franciaország szövetségét; ebben fogadta meg a két királyi ház,
hogy háború esetén egymás segítségére siet. Tekintettel arra,
hogy a mondott két ország valaha egymás engesztelhetetlen
ellenségének számított, az egyezményhez mégiscsak volt közöm,
nem is kevés: elvégre ez alapozta meg a tervet, hogy a dinasztikus
érdekek figyelembevételével a dauphin felesége legyek.
Jól láttam, hogy Maman elégedetlen velem. Észrevettem a
száján: ahogy az ajkai fölé vékony, alig látható ránc telepszik; és
láttam a tekintetén: kobaltkék szeme mélyén aggodalom ült. Ilyen
sebezhetőnek nagyon ritkán mutatta magát, mint most, ráadásul
Choiseul herceg, azaz egy francia előtt! Mégis, anyám, nem
mellékesen Ausztria császárnője, beismerte, hogy ő is felelős,
amiért ilyen üres maradt a fejem. Védekezésképpen annyit hozott
fel, hogy engem és nővéreimet mindig arra nevelt, hogy csinosnak
és ápoltnak mutassuk magunkat az élet minden helyzetében, hogy
sose mutatkozzunk piszkosan vagy ápolatlanul (ez utóbbit, úgy
tűnt, én még mindig nem tanultam meg). Az, hogy mindig a
megfelelő külsővel, tisztára mosdatva, szakszerűen frizírozva
sorjázzunk elébe, ha vendégeket fogad a fogadóteremben,
fontosabbnak ítélte annál, hogy betéve tudjuk holmi határ menti
porfészkek nevét.
Nevelőnőink azt az utasítást kapták, hogy vértezzenek fel
bennünket bátorsággal, önbizalommal, kegyes lélekkel; és
tanítsanak ki minket a késsel-villával való étkezés fortélyaira.
Idejekorán a szívünkbe vésték, hogy legyünk mindig udvariasak
mindenkivel, a szolgákkal is, mellőzzük a dölyföt, ám a
leereszkedést se túlozzuk el: vagyis viselkedjünk úgy, ahogyan az
osztrák császári ház leszármazottaitól elvárható. A Habsburg-ház
leányai nem arra születtek, hogy matematikai egyenletek
megoldásával vagy joggal elfeledett csaták eseményeinek
felsorolásával kápráztassák el a világot, hanem zenei
tehetségükkel, továbbá azzal, hogy milyen ügyesen bánnak a
hímzőtűvel, valamint rendíthetetlenül erkölcsös lelkületűkkel.
Igen kiváló és rendkívül helyes módszer, ismerte el nagy
kegyesen a herceg is; miközben Maman bőkezűen újratöltötte a
konyakospoharát.
‒ És senki sem vágyik rá jobban, mint én, talán csak önöket
kivéve, hogy Antónia hercegkisasszony és a dauphin
egybekeljenek ‒ tette hozzá előbbi elismerő szavaihoz.
Most egy pillanatnyi csönd állt be: ez volt a hírnöke annak a
belső küzdelemnek, amely a hercegben zajlott, hogy megtalálja a
legmegfelelőbb kifejezési formát a jelen helyzetre.
‒ Császári felséged bizonyára tudja, hogy saját diplomáciai
pályafutásomat tettem kockára a frigy érdekében. Lajos azonban,
be kell vallanom, szeszélyes természetű ember, és megvan benne
a hajlandóság, hogy hagyja magát félrevezetni mások által. Míg ki
nem csikarjuk belőle az írásos igényt az ön lányának kezére az
unokája számára, addig a mi, két évvel ezelőtt kötött
egyezményünk fabatkát sem ér. Szabadjon tehát esengve kérnem,
hogy semmi olyasmit ne tegyünk, és végképp semmit se
hanyagoljunk el, ami veszélybe sodorhatná az egyezségünket.
Oldalvást Maman-ra pillantottam: még nem felejtettem el, hogy
alig néhány hónapja ő maga adott hangot hasonló félelmeinek. De
miért pont én? ‒ ez járt a fejemben. Miért születtem ennyire
alkalmatlannak arra, hogy beteljesítsem a sorsomat? De mégis,
talán épp azért, mert az én sorsom forgott kockán, tudtam, hogy
fel kell nőnöm a lehetőséghez, ha meg akarom ragadni. Nem azért
érkeztem erre a világra anyám hasából, hogy egész életemet
Bécsben vesztegessem el, jótékonykodással, vízfestegetéssel és
ölebek ajnározásával morzsolgatva végtelen napjaimat.
 ‒ Hajlandó ön, Madame Antónia ‒ mosolygott rám a herceg ‒,
megtenni mindent, ami csak szükséges, hogy felkészüljön az önre
váró életre?
‒ Ugyan, kedves herceg, micsoda ostoba kérdés! ‒ hallottam a
válaszomat. ‒ Hát persze, hogy hajlandó vagyok. Fésüljék csak át a
hajamat, ha kell, egyenesítsék ki a fogaimat, tömjék tele szegény
fejemet földrajzzal meg az összes francia királyné összes nevével
‒, ha egyszer Ausztria jövője az én vékonyka, sápadt kacsomba
került. Szó sem lehet róla, hogy még egyszer cserbenhagyjam a
családomat.
‒ Látja? ‒ nézett diadalmasan, felvont szemöldökkel a hercegre
Maman. ‒ Ezt vártam tőle!
Így aztán egy hónap sem telt bele, és mesteremberek egész
ármádiája érkezett a Hofburgba, hogy megkezdjék átalakításomat,
amelynek eredményeképpen valódi francia dauphine válhat
belőlem.
 Ötödik fejezet
Még egy áldozati bárány

Pierre Laveran volt a legnagyobb kezű ember, akit eddigi

életemben láttam. És ami még rosszabb, a bütykeiből szőr nőtt ki,
sprőd, fekete szőrcsomók. Maman azonban ‒ hiszen nem az ő
fogait böködte, nem az ő szájában matatott ez az ember a hurka
méretű ujjaival ‒ nagyon is meg volt elégedve az ajánlóleveleivel.
Elvégre Monsieur Laveran a nagy Pierre Fauchard, az ünnepelt
francia fogász tanítványa volt.
Monsieur Laveran egy fagyos reggelen érkezett meg a
Hofburgba, február közepén. Azon nyomban a reggeliző terembe
vezettette magát: ide már most is betűzött a nap. Mint rendesen, a
plafonig érő ablakokat ezúttal is kinyitották, fittyet hányva az
odakint csikorgó hidegre. Maman szerette, ha hideg van a
szobában: azt mondta, a hideg levegő megóvja a kedvetlenségtől,
azt pedig végképp nem engedhetné meg magának, hogy
elbóbiskoljon, hiszen éjt nappallá téve dolgozott.
József bátyám is vele tartott a munkában, ott ült Maman mellett,
szőrmével szegett köpenyben, míg magát Maman-t mindössze a
reggeli negligée-je védte a hidegtől: ennél többet nem engedett
meg magának.
Monsieur Laveran sehogy sem volt képes véka alá rejteni
afeletti megrökönyödését, hogy a szoba teljességgel nélkülöz
mindennemű fűtést. Nyilvánvalóan szentül meg volt győződve
róla, ahogyan mindenki más is, hogy az osztrák császárnő igazán
megengedheti magának, hogy elegendő fa kerüljön a kerámiával
bélelt kandallójába: Maman takarékossági rohamairól, amelyek
főként akkor vették elő, ha szobáink berendezéséről volt szó,
feltehetően egy szót sem hallott. Márpedig Maman nem engedett
az elveiből, egyszerű polgáremberek kedvéért aztán végképp nem.
Nekem pedig megmaradt a remény, hogy Monsieur Laveran
akkor is ügyesen dolgozik, ha fáznak az ujjai.
Egy lakáj odahúzta a csíkos selyemkárpittal bevont székek
egyikét az ablakhoz, ahol a legvilágosabb volt. Maman rám
parancsolt, hogy üljek le. Amint megláttam, ahogy Monsieur
Laveran kirakja a szerszámkészletét, köztük a félelmetes külsejű,
pelikáncsőrű acélfogókat, amelyek inkább illettek volna egy
asztalos kezébe, semmint egy fogászéba, meghűlt bennem a vér, a
gyomrom is görcsbe rándult, és olyan erősen kapaszkodtam a
szék tömött karfájába, hogy a bütykeim elfehéredtek. Reszketni
kezdtem, és ebben inkább a félelem volt a ludas, nem a szobában
uralkodó hőmérséklet.
Maman idegesen állt a fogász mellett a vizsgálat alatt,
végignézte, ahogy ‒ miközben én már kis híján kettétörtem a
karfát, úgy markoltam vak rémületemben ‒ egy hosszú nyélhez,
mint amilyen a lornyoné, illesztett tükörrel egyenként
végigfürkészi a fogaimat. A fogász lehelete szegfűszegtől illatozott,
a zsebórája pedig olyan hangosan ketyegett, hogy azon kaptam
magam, számolom a másodperceket. Eh, bien, eh, bien, motyogta,
mintegy önmagának a fogász, miközben a számban kotorászott.
132-ig jutottam a számolásban, mire végre kibökte, hogy a
fogaimat bizony ki kell egyengetni.
‒ És azt hogyan? ‒ kérdezte Maman, visszafojtott izgalomtól
feszült hangon. ‒ És ami még fontosabb: meddig fog tartani?
‒ D’abord ‒ miszerint: először ‒ beültetjük ezt a szerkezetet,
nagyra becsült mentorom találmányát ‒ nyitotta ki újra a fogász
azt a fekete bőrtárcát, ahonnét az előbb a szerszámokat elővette.
Ezúttal két apró, leginkább lópatkóra emlékeztető aranytárgyat
varázsolt elő onnan: a két patkót egyenlő távolságba befúrt lyukak
ékítették.
‒ Íme, császári felség, a Fauchard-féle bandeau, amint látni
kegyeskedik, ezt a félhold alakú szerkezetet az alsó, illetve a felső
fogsor mögé illesztjük. Már ma, mégpedig immédiatement, vagyis
azonnal hozzá is látunk, és ha minden a tervek szerint alakul,
három hónap múlva a hercegkisasszony fogai szálegyenesen
állnak majd ‒ lépett egyet hátra, és széles mosollyal végigmért,
alkalmat adva nekem, hogy megállapítsam: az ő fogaira is ráférne
egy ehhez hasonló kezelés.
Újra görcsbe rándult a gyomrom. Most jutott eszembe, hogy
már Monsieur Laveran apja is hírneves szájsebész volt: hát akkor
miért nem tett valamit a kedves papa a fiacskája mosolyáért?
‒ Ön pedig, mélyen tisztelt hercegkisasszony ‒ folytatta a
fogász ‒, lesz szíves nem elfeledni, hogy minden reggel és minden
este fogat kell mosnia, kefével, fogporral, tekintet nélkül arra,
hogy a szája jelen pillanatban leginkább egy aranybányára
emlékeztet ‒ váltotta fel a mosolyt egy öblös nevetés, saját, jól
sikerült tréfája jutalmául. ‒ Készen áll, kedvesem? ‒ fordult ismét
felém, miután kinevette magát.
Ó, bárcsak megrázhattam volna a fejem, hogy „nem”! De csak
bólintani tudtam, gyengén és tehetetlenül: Maman észrevehette,
milyen kutyául érzem magam, mert felém hajolt, hogy
megsimogassa a hajamat. Válaszul egy picinyke könnycsepp
bukkant fel a szemem sarkában: ezúttal nem a félelem miatt,
hanem azért, mert már visszaemlékezni sem tudtam, mikor történt
utoljára, hogy anyám az anyai gyengédség bárminő jelét adta
volna. Pedig ma, épp ma, hogy ezekkel a nem evilágias küllemű
kínzóeszközökkel kellett farkasszemet néznem, mindennél jobban
vágytam arra, hogy újra az ő kicsi babája lehessek. Az ő kicsikéje,
nem pedig holmi bábu a politikusok sakktábláján. Ehelyett azzal
kellett beérnem, hogy idegesen szemezgethettem az apró
aranytárgyakkal, ahogy Monsieur Laveran kiteríti elém egyiket a
másik után, egy vászon zsebkendőre. Most már csak arra lettem
volna kíváncsi, hogyan szándékozik ezt a rengeteg gyűrűt és
drótot mind beletömni szegény számba!
Aggodalmasan beharaptam az alsó ajkamat. A fogász konyak
után kiáltott: attól féltem, magának kéri, hogy megnyugtassa kissé
az idegeit, úgyhogy én meg Madame von Brandeiss után
kiáltottam, és legnagyobb meglepetésemre Maman nem emelt
semmiféle kifogást. Azt reméltem, nevelőnőm jelenléte majd
bátorságot kölcsönöz, hogy kiálljam a rám váró
megpróbáltatásokat: ám amikor a fogász megkérte a grófnőt,
hogy kössön egy damasztkendőt az állam alá, nehogy
összevérezzem kék brokátruhámat, nevelőnőm annyira
megrettent, hogy miféle fájdalmak várnak rám, hogy a végén még
nekem kellett az ő kezét szorongatnom, csak ne féljen annyira.
A konyakot pedig, mint erre most fény derült, a fogász nekem
szánta. Miután alaposan megmosta roppant mancsait, az ujját a
konyakba dugta, majd bedörzsölte vele az ínyemet, egyszer,
kétszer, sokszor: amíg csak azt nem mondtam neki, hogy most
már egyáltalán nem érzem az ujja érintését.
‒ S’il vous piait, ouvrez la bouche, ma petite archiduchesse ‒ szólt
ekkor rám, én pedig nagy engedelmesen kitátottam a számat,
amekkorára csak bírtam.
A fogász ekkor felemelt egy szörnyűséges csipeszt, felragadta
vele az egyik aprócska aranygyűrűt, a fogamhoz illesztette, és
amennyire sejteni véltem, teljes erejéből rászorította, a fogamra
előbb, aztán az ínyemre is. A karfába kapaszkodtam, nyögtem,
rángattam a fejem, derriére-em, mely eleddig a szék kárpitozott
ülésén nyugodott, most mintegy magától a levegőbe emelkedett.
Tán fel is sikoltottam volna, de a hangom elhalt: a számat bitorló
mancs fojtotta el. És így ment ez tovább: a fogász minden egyes
fogamnál elismételte az előbbieket. Végül tükröt nyomott a
kezembe, hogy megszemléljem új fizimiskámat: elhűlve láttam,
hogy a fogsoromat, akár egy sor elefántcsont szelence,
aranyszalag fogja körbe, és mindegyik szelence közepén egy
aranyrög csillog. Nehéznek éreztem a számat, zsibbadtnak, az íze
meg, akár a körömé. A legszívesebben elsírtam volna magam.
Eddigre a konyak hatása is elillant. Az óra egyet ütött: innen
tudtam meg, hogy négy teljes órát töltöttem el ebben a székben;
ám tudtam azt is, hogy szenvedéseim még korántsem értek véget:
Monsieur Laveran most majd a patkó alakú bandeau-t ülteti a
helyére.
‒ Ezek majd szétfeszítik az ívet, amelyet a fogsor alakított ki,
hogy a fogak ne taszigálják többé egymást ‒ magyarázta a fogász.
Maman és Madame von Brandeiss pedig nézték, ahogy az első
bandeau-t az alsó fogsoromra szorítja. Aztán vékony aranydrótot
vesz elő, átfűzi a patkóba fúrt lyukacskákon, úgy, hogy a drót
körbeérje minden egyes fogamat: az elvágott végük kilógott a
fogaim közül, Monsieur Laveran azonban lecsippentette a végeket,
amit meg nem csippentett le, azt elkötötte, és az aranyszálhoz
erősítette. Sose hittem volna, hogy tényleg harminckét fogam van,
csak most döbbentem rá, hogy egyenként megszámláltam az
összes szorítást és csavarást. Ólomlábon vánszorogtak a
másodpercek. E pillanatban mindenütt szívesebben tartózkodtam
volna, mint épp itt, ebben a székben. Ezer és ezer földrajzórát is
végigültem volna vidáman: az sem lett volna ilyen gyötrelmes.
Mire a fogász végére ért a munkájának ‒ amely munkát az én,
úgyszólván szüntelen jajgatásom, rángatózásom és néma, de annál
számosabb könnyeim lassítottak egyfelől, másfelől pedig
Monsieur Laveran unos-untalan ismételgetett felszólításai, hogy
maradjak már veszteg ‒, a falióra már rég elütötte a négyet is. A
Hofburg fölött kék és arany színekbe öltözött az ég, a téli
naplemente utolsó rohamai már az alkony lilájába hajlottak. Mivel
kihagytam mind az ebédet, mind a délutáni teát is, hangosan
korgott a gyomrom, mégis úgy éreztem, nem tudnék enni sem
most, sem soha többé. Az állkapcsom begörcsölt: nem is csoda,
hiszen végtelennek tetsző órákon keresztül kellett kitárnom a
számat. Érzékeny ínyemet aranydrótok fúrták át meg át. A drótok
elszorított vége böködte az ajkam belsejét, de úgy, hogy a végén
eleredt a vérem. Magamhoz ragadtam a tükröt, hogy megnézzem
magam.
‒ Fel a fejjel, Antónia ‒ biztatott a nevelőnőm.
Én azonban sehol sem láttam a francia dauphin leendő aráját.
Egy szörnyet láttam helyette. Bekaptam és rágni kezdtem a
nyakamba kötött damasztkendőt, amivel annyit sikerült elérnem ‒
bár korántsem ez volt a szándékom ‒, hogy az csak még
szorosabban feszült rajtam. Lerántottam magamról, a földre
hajítottam, és kirohantam a teremből, mint aki soha meg nem áll
többé. Ahogy beértem a lakosztályomba, azonnal a díványra
vetettem magam. Poupée babámat vettem az egyik
könyökhajlatomba, a másikban Mops, a kiskutya talált helyet. A
fejemet a kárpitba fúrtam, és zokogtam, mint egy csecsemő.
Bár Madame von Brandeiss feljött értem, hogy magával vigyen,
mégsem voltam hajlandó lemenni vacsorázni. A szám feldagadt,
akár egy halé: már-már attól tartottam, örökre így is marad, és a
fog- és ínyfájástól sem szabadulok többé. Ocsmánynak és
nyomorultnak éreztem magam. Így, egy szál egyedül nem volt
nehéz dolgom, hogy zokogjak keserű sorsomon: volt-e valaha
hercegnő, akinek ennyit kellett szenvednie azért, hogy a fejére
illeszthesse egy idegen hatalom koronáját? Igaz, mire a könnyeim
mind elfolytak, már ráébredtem, hogy okosabb, ha a keresztény
mártírokhoz illően viselem a rám mért csapásokat: így abban
bízhatok, hogy a szenvedés erősíti a lelket.
Este kaparászást hallottam az ajtómon.
‒ Ki az? ‒ suttogtam.
‒ Én vagyok! Fontos! Toni, nyisd ki az ajtót!
Engedelmeskedtem. Karolina állt az ajtóban, tetőtől talpig fehér
hálóingbe burkolva, gyapjú főkötője alól arany hajtincsek
kandikáltak elő. Méretes kelyhet szorongatott a kezében.
‒ Idd ki! ‒ parancsolt rám. ‒ Ettől elmúlik a fájdalom.
Átvettem a kelyhet, beleszagoltam: gyümölcsös, enyhén csípős
aroma töltötte meg az orromat. Konyak.
‒ De hát nem szeretem! ‒ próbáltam lázadozni.
‒ Akkor vedd úgy, hogy orvosság ‒ erősködött a nővérem.
Mit volt mit tennem, egy hajtásra kiittam a konyakot. Karolina
azonban szemlátomást nem érte be ennyivel.
‒ Mi történt? ‒ kezdtem volna a kérdezősködésbe, de elég volt
csak megszólalnom, és Karolina ajkai máris megremegtek.
‒ Maman bejelentett valamit vacsoránál. Nem voltál ott,
úgyhogy én magam akartam neked elmondani, nehogy valaki
mástól kelljen megtudnod.
‒ Mesélj ‒ ültettem le magam mellé a díványra: úgy ültünk
most, mint kicsi korunkban, amikor a kertben lógáztuk a lábunkat,
hogy mezítelen talpunk hozzáérjen a fűhöz.
Nővérem elkapta a kezemet, a tenyerébe szorította. Teltek-
múltak a percek, de sehogy sem volt képes megszólalni.
‒ Azt hiszem, ez úgyis elkerülhetetlen volt ‒ törtek végül elő a
könnyei.
‒ De hát mi? ‒ ragadtam meg Karolina másik kezét.
A gyomrom úgy háborgott, mint egy akrobatáé, amikor
megbillen a kötélen.
‒ Az arcképemet, amit Monsieur Ducreux épp most fejez be,
Nápolyba küldik. A királynak ‒ csuklott el a hangja. ‒
Ferdinándnak, a… Ferdinándnak, az idiótának! Maman és az ő
apja, a spanyol király, már meg is állapodtak. Mégsem Jozefa lesz a
menyasszonya, hanem én ‒ nyögte, halálra váltan, mintha ő is
csak ebben a pillanatban tudta volna meg a hírt.
Forogni kezdett velem a világ.
‒ Nem, az nem lehet! ‒ kiáltottam. ‒ Nem lehet, hogy téged is!
Azzal Karolina nyakába omlottam, arcomat a keblébe fúrtam.
Csak most éreztem meg, milyen kerek és puha az a kebel: igaz,
majd csak augusztusban tölti be a tizenhatot, de máris kész nő lett
belőle. Asszonnyá érett. Azaz: királynővé.
‒ De nem is beszéled a nyelvet! ‒ próbáltam kétségbeesetten
valami ellenérvet találni.
‒ Nem is kell ‒ legyintett Karolina. ‒ Az udvarnál, a
parlamentben és mindenütt mindent franciául intéznek, az a
diplomácia hivatalos nyelve. És egyébként is, kapok magam mellé
német társalkodó kisasszonyokat, azokkal beszélhetek az
anyanyelvemen. Ráadásul még maga őfelsége, Szicília és Nápoly
királya sem beszéli Dante és Petrarca nyelvét, csak a nápolyi
dialektust, legalábbis én így értesültem ‒ húzta el az orrát, mintha
romlott halat szagolna. ‒ Minden paraszt azt a dialektust beszéli.
Most kiejtett becsmérlő szavai feltehetően az emlékezetébe
idézték, hogy velem sem bánt kesztyűsebb kézzel aznap este, hogy
Choiseul herceg a Hofburgba érkezett: bocsánatot is kért tőlem.
Dacára Maman dicsérő szavainak, amelyekkel műveltségét és a
képességeit illette, Karolina maga is bevallotta, hogy irigyli a
szerencsémet, sőt, azt sem hallgatta el, hogy rájött: Monsieur
Ducreux kizárólag azért jött Bécsbe, hogy a portrémat fesse meg,
az övébe csak azért kezdett bele, hogy húzzák az időt, és eltereljék
a figyelmet arról, mi lesz az én szerepem Ausztria jövőjének
kialakításában. Igen, ismerte be Karolina, egy szép napon királyné
lesz mindegyikünkből, ki itt, ki ott: de hogy pont én, a legkisebbik
(kivéve persze Miksa öcsémet), akit mindenki ostoba libának tart,
kerüljek minden európai udvarok legelőkelőbbikébe, az mégiscsak
meghökkentő, különös tekintettel arra, hogy az ő sorsa jóval
kevésbé ígérkezik dicsőségesnek.
‒ Engem azért száműznek abba a koszos porfészekbe, hogy
erősítsem Maman és a spanyol Bourbonok kötelékét, ahogyan te
is azért kerülsz a francia udvarba, hogy ott ápolgasd a francia ágat
a Habsburg-családfán!
Nővérem sosem volt valami nagy mester abban, hogy
megfékezze indulatait: most is egyre gyorsabban és egyre
hangosabban ömlött belőle a szó.
‒ Tudtad, hogy amikor Ferdinánd király megtudta, hogy Jozefa
meghalt, hamis temetést rendezett neki a nápolyi palotájában? Az
a nyomorult majom női ruhába öltöztette az egyik szolgáját, az
arcára és a karjára pedig csokoládéval himlőhegeket pötyögtetett!
Látván elhűlt arcomat, Karolina abbahagyta a tirádát: neki sem
ártott meg egy lélegzetvételnyi szünet.
‒ Ó, ma petite ‒ sóhajtott fel el sem tudod képzelni, miféle
nyomorúságos sors vár ott rám!
‒ Miféle szörnyeteg ez a király? ‒ fakadtam ki. ‒ Hogy tehette
ezt veled Maman?
Ám ez csak afféle szónoki kérdés volt: tudtam rá a választ.
Tisztában voltam azzal, mi a feladatunk: a fejünket büszkén a
magasba emelni, hogy úgy üljön hattyúnyakunk fölött, akár a
felfeslő rózsabimbó ‒ és megadni magunkat bárminő sorsnak,
amelyet Maman az osztályrészünkül kijelölt. Ez a tudat azonban
egyáltalán nem enyhítette a fájdalmat, melyet az elkerülhetetlen
elválás okozott. Még most is gyászoltam Jozefa nővéremet: azt
pedig mindketten tudtuk, onnantól, hogy Karolina Nápolyba kerül,
feltehetően, hacsak nem egészen biztosan, soha többé nem látjuk
egymást.
– Nem bírnám elviselni, ha téged is elveszítenélek ‒
kapaszkodtam nővérem vállába, mintha így akarnám örökre
magamhoz láncolni, hogy az időknek végeztéig itt maradjon, az
ágyam szélén ülve.
Ó, bárcsak elegendő volna hozzá ölelésem puszta ereje!
‒ Ha elmész, kietlenné lesz itt minden. Ígérd meg, hogy
mindennap írsz levelet! ‒ erőltettem magamra egy halvány
mosolyt. ‒ Ki más mesélhetné el nekem, hogy milyen a férjes
asszony élete, ha nem te?
Ültünk az ágyon egymás mellett, magunk alá húzott lábbal,
néztük egymást. Karolina kinyújtotta a kezét, elkapta egy
hajfürtömet, amelynek sikerült kióvakodnia a főkötő alól, az ujjúra
tekerte, úgy húzott közelebb magához.
‒ Azt is meg kell vallanom, hogy egyáltalán nem irigyellek ezért
az oroszlánketrecért a szádban – suttogta; így próbált meg egy kis
derűt csempészni eddigi életünk talán legbaljósabb pillanatába.
Sürgősen elővarázsoltam a zsebkendőmet, hogy kitöröljek egy
előbátorkodó könnycseppet az orrom hegyéről.
‒ És ez még nem minden! ‒ jajdultam fel. ‒ Egy szép napon
rám sem ismersz majd! Maman eltökélte, hogy szerződtet nekem
két francia színészt a Burgtheaterből, hogy tanítsanak ki a helyes
dikcióra és elokúcióra! Bon-joooour, Vo-tre Maaa-jes-téeeeee; je
suuuuuuiiiis l’ar-chiiii-duuuuu-chesse Maria Antónia d’Au-triiiiiche ‒
gúnyoltam jó előre azt, ahogyan beszélek majd: legalábbis én
ilyennek képzeltem el leendő hanghordozásomat, miután a
csepűrágók beidomítottak, hogy minden szótagot ejtsek ki tisztán,
és nyújtsak el a végtelenségig.
Láttam, hogy bolondozásommal sikerült valamelyest
felvidítanom Karolinát, így hát folytattam az előadást. Most azt
adtam elő, ahogy Maman a tudatlan hernyóból, Ausztriai Mária
Antónia hercegnőből fényességes pillangót farag. Un papillon.
Monsieur Noverre, a hírneves balettmester meghívót kapott,
hogy cserélje fel Stuttgartot, a württembergi herceg udvarát
Bécsért, hogy engem táncra oktasson. És ha mindez nem lenne
elég, Choiseul herceg nővére már útnak indította saját személyes
fodrászát, hogy kezdjen valamit a hajammal.
‒ Legalább téged ‒ szorítottam meg Karolina kezét ‒
tökéletesnek tartanak.
‒ Tökéletesen ocsmánynak és tökéletesen pimasz idiótának
ahhoz, hogy elszórakoztassa a követeket ‒ legyintett Karolina. ‒
Gonosz, ostoba, felvágós idiótának ‒ sóhajtott fel mélyen. ‒ Ó,
meine kleine Schwester, ha én nem találom meg a boldogságot a
házasságban, legalább abban hadd reménykedjek, hogy te
megtalálod a francia dauphin oldalán a sugárzó örömöt, és sok-
sok kisgyerek vesz majd körül!
‒ Igen ‒ bólogattam hevesen ‒, imádom a kisgyerekeket!
‒ Akkor azt kívánom, hogy összes termeid az ő gagyogásuktól
visszhangozzanak ‒ vetett egy pillantást Karolina kedvenc
babámra.
Fel is vette, a karjára fektette, úgy dajkálta.
‒ Bepiszkolódott az arcocskája ‒ jegyezte meg, aztán megnyalta
az ujja hegyét, hogy letörölje a baba fából faragott arcán
éktelenkedő fekete pöttyöt, azzal a mozdulattal, amellyel Madame
von Brandeiss segített rajtam, ha kellett; évente nagyjából
százszor. Végül kisimította Poupée sárga szoknyáját meg a habos,
hófehér főkötőjét.
Olyan szerelmes tekintettel bámultam őket, mintha Poupée
csakugyan az a gyermek volna, akit egykoron majd a karomban
hordok, és akinek minden gügyögése maga lesz az örömmámor
számomra.
‒ Tizenhat gyereket akarok szülni ‒ jelentettem ki ‒, éppen
annyit, mint Maman.
‒ Én is ‒ pirult el nővérem. ‒ Tizenhatot. Hogy legyenek, akiket
szerethetek a férjem helyett. És azt akarom, hogy mind a tizenhat
szép, kövér, egészséges és vidám legyen. Rózsás pofikájú, a
lábacskája meg a karocskája pufók.
Ettől a perctől kezdve addig a néhány hétig, amennyi Karolina
április hetedikére tervezett távesküvőjéig hátra volt, mi ketten
együtt töltöttünk minden pillanatot, amit lehetett. Monsieur
Ducreux még nem fejezte be nővérem arcképét, amit még
odaérkezése, május 12-e előtt el akartak küldeni Nápolyba.
Ő tehát modellt ült, én pedig sínylődtem a fogamba ültetett
bandeau-k és aranydrótok szünetlen sanyargatásában. Mintha
aranykerítést építettek volna be a számba. Arról pedig hallani sem
akart senki, hogy a festő elkezdje az én portrémat is még azelőtt,
hogy a kínzószerszámoktól megszabadulok. Monsieur Laveran
hetente egyszer ránézett a fogaimra, hogy megállapítsa, mennyit
fejlődtem: ilyenkor többnyire szorított egyet-egyet a csavarokon,
amelyek a drótot rögzítették. Én minden ilyen alkalomkor úgy
éreztem, hogy a fogaim már a helyükre kerültek, Monsieur
Laveran azonban mindannyiszor biztosított, hogy erről egyelőre
szó sincs, és egy ideig még nem is lesz, nem eszik olyan forrón a
kását, mint ahogy azt én képzelem.
 Míg Karolina esküvői előkészületei villámsebesen nyargaltak
előre, én egykedvűen ügettem körbe-körbe, ahogy azok a
káprázatos hófehér paripák a Spanyol Lovasiskola porondján.
Egy napon, reggeli után törékeny termetű, egyszerű külsejű
asszony csatlakozott hozzánk, mélykék ruhában. Krétafehérre
púderezett haja volt, és legalább ennyire fehér arca: ez utóbbin
humornak a legapróbb szikrája sem látszott.
‒ Antónia ‒ mutatta be a jövevényt Maman ‒, ez itt Lerchenfeld
grófnő. Mától fogva az ő felügyelete alatt tanulsz tovább.
De hát miért? Anyám akár el is kaphatta volna a derekamat,
hogy addig fogja, míg ki nem szorítja belőlem a szuszt. Az elmúlt
hetek amúgy sem hoztak semmi egyebet nekem, mint bánatot. Az
első a hír volt, hogy imádott Karolina nővérem örökre eltűnik a
hegyeken túlra, ahol egy gyerekember felesége lesz, olyané, aki
még egy istálló felett sem volna képes uralkodni. Most meg az új
hír, hogy szeretett nevelőnőmet, az egyetlent, akire mindig
számíthattam, egy másik váltja fel.
‒ Nem értem, Maman ‒ öntötték el a szememet a könnyek, bár
minden erőmet megfeszítve küzdöttem, hogy ne buggyanjanak ki.
Válaszul szidás lett az osztályrészem: Maman leteremtett,
amiért ilyen gyerekes vagyok; hogy most, a felnőtt nővé érés
küszöbén olyan érzelmeket mutatok ki, amelyekből már ki kellett
volna nőnöm. Szó, ami szó, Maman az én koromban már rég
leszokott az ilyesmiről.
‒ Madame von Brandeiss mindig kedves volt hozzám ‒
dacoskodtam csak azért is.
Azt már nem mertem hozzá tenni, hogy mennyire szerettem.
‒ Valóban ‒ bólintott Maman, tudomást sem véve remegő
ajkaimról. ‒ Az az asszony valóban igen kedves. És
kedvességében, valamint annak köszönhetően, hogy semmit sem
tud a történelemről, a tudományról és a klasszikusokról,
megkockáztathatom a feltételezést, hogy neki is szerepe van
abban, hogy tizenkét éves korodra ilyen tudatlan maradtál. Abban
biztos vagyok, hogy Lerchenfeld grófnő korántsem lesz ilyen
lágyszívű veled. De ‒ lágyította el valamelyest a hangját ‒ abban is
bízom, hogy nem lesz kegyetlen, feltéve, ha tisztességesen
megtanulod a leckédet. Arra utasítottam a grófnőt, hogy
mindennap tartson neked órát francia nyelvből, történelemből,
földrajzból és fogalmazásból. Az első órátok a Rózsateremben
lesz, méghozzá ma reggel, mise után.
Abban a szellemben nevelkedtünk, hogy amit Maman elrendel,
az ellen nincs apelláta. Madame von Lerchenfeld ‒ divatjamúlt
fejfedője mintha divatjamúlt viselkedése folytatása lett volna, más
eszközökkel ‒ az elmúlt két hónapot Karolina pallérozásával
töltötte, ő készítette fel arra, hogy hibátlanul játssza a nápolyi
királyné szerepét: ennek előtte ő felügyelte idősebb nővéreink
ruhatárát. Karolina megnyugtatott: az új nevelőnő sem egy
szörnyeteg, bár persze nem egy Madame von Brandeiss. És ha
Karolina elviselte ezt az asszonyt, akkor bízvást én is kibírom
majd: elvégre a nővérem is képes volt beszámolni az együtt töltött
idők végéről.
Az első tanóránk Lerchenfeld grófnővel elviselhetetlenül
unalmasra sikeredett. Sorolta vég nélkül a neveket, a dátumokat, a
történelmi hősöket; ám a legtöbbjük jó, ha egy-két percig maradt
meg a fejemben. Az első félóra múltán azon kaptam magam, hogy
fel-alá járkálok a szobában, lábujjhegyen pipiskedve követem a
padló mintázatát, nagy műgonddal kerülgetem a vörös
bársonyszőnyeg szélét, szívemben a vággyal, hogy bárcsak egy
elevenebb szellemű nevelőnőt fogtam volna ki ‒ míg ő minden
bizonnyal azon kesergett magában, hogy miért éppen egy ilyen kis
virgoncot sóztak a nyakába, aki teljességgel képtelen figyelni rá.
Talán Karolina és ő jobban illettek egymáshoz? Én azonban, hiába
is próbálkoztam – mert igenis próbálkoztam, mégpedig minden
erőmet megfeszítve ‒, képtelen voltam tanulni, ha egyszer egész
másutt járt a fejem.
A grófnő végül feladta a küzdelmet, és bejelentette, hogy mára
eleget tanultunk. Kétség sem fér hozzá, hogy leolvashatta az
arcomról a megkönnyebbülés jeleit. Ezt, ha más nem, hát az ő
megrökönyödött arca árulta el. Délután folytattuk: úgy döntöttem,
most aztán igazán megpróbálok odafigyelni, ám abban a
pillanatban, hogy megpillantottam kifejezéstelen arcát, ahogy a
hétéves háború csatáit deklamálja, hirtelen témát váltottam.
Megkérdeztem, hol született.
‒ Bajorországban ‒ lepődött meg a grófnő a kérdés hallatán.
‒ És nem hiányzik a szülőhazája?
‒ Kies kis fészek volt ‒ homályosodott el a grófnő tekintete,
ahogy válaszolt.
Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy valamiféle érzelem
visszfényét láttam rajta. Talán az ő kedélytelen felszíne alatt is
emberi szív dobog.
‒ Kérem, meséljen a szülőhazájáról! ‒ ejtettem a tenyerembe
az államat.
Ha úgy tetszik, felülbíráltam eddig stratégiámat, melynek
értelmében a kérdezősködés semmi egyebet nem szolgált, csak
azt, hogy eltereljem új nevelőnőm figyelmét a tananyagról. Most
már komolyan érdekelt, mi lehet az, ami így elandalítja ezt az
asszonyt.
‒ Mindent tudni akarok Bajorországról!
‒ Gyönyörűek az erdőségeink, friss és tiszta a levegő ‒ fogott
hozzá az elbeszéléséhez, amelyet aztán szülőföldje varázslatos
tájainak részletes leírásával folytatott: szinte észre sem vettük,
hogy múlik az idő, mígnem a grófnő pillantása, mintegy véletlenül,
a faliórára tévedt. ‒ Atyaisten, elcseverésztük az egész napot! ‒
kapott a homlokához. ‒ Nos, úgy látszik, a lobositzi csata
történetét már csak holnap fejezzük be.
Mivel semmiképpen sem szerettem volna, hogy Lerchenfeld
grófnő elfecsérelt időnek bélyegezze az átbeszélgetett délutánt,
másnap azzal örvendeztettem meg, hogy megtaláltam a térképen
Bajorországot, sőt, a Schwarzwald, a Fekete-erdő helyét is
megmutattam. Még nem felejtettem el, hogy milyen büszkén
beszélt az ottaniak órásművészetéről, valamint a
cseresznyetortáról. Talán, vetettem fel roppant körmönfontan, ha
egyszer meg is ízlelhetném azt a finomságot, sosem felejteném el,
mit tanultam Bajorországról!
Három hét repült el így, ami egyben azt is jelentette, hogy a
három hónapi kínszenvedés Monsieur Fauchard bandeau-ival
hamarosan véget ér; sajnos, ugyanakkor azt is, hogy Karolina
esküvője Ferdinánd nápolyi királlyal szintén egyre közeledik. A
Hofburg körül szinte mindenütt elolvadt már a hó, ahol meg
mégsem, ott is fűszálak kandikáltak ki az utcakövek repedései
közül. Reggelente madárdalra ébredtem, és a délutáni nap is
hosszabban elidőzött a szobában. Én pedig, életemben először,
rettegve vártam a tavasz eljövetelét.
Április hetedikén ‒ aznap, hogy a fákon kinyíltak a bimbók –
imádott Karolinám, tetőtől talpig aranyba, fehér organdiba és
drágakövekbe öltözve, a fején gyöngyökkel kirakott tiarában,
egybekelt ‒ a vőlegény távollétében ‒ Szicília és Nápoly királyával.
A menyegzőt Bécsben, a kapucinusok templomában tartották.
Karolina minden képzeletet felülmúlóan elegáns menyasszonyi
ruhája nem is állhatott volna élesebb ellentétben zaklatott
lelkiállapotával.
Fivérünk, a nálam mindössze egy évvel idősebb Ferdinánd,
Karolina mellett térdelt az oltár előtt: ő képviselte névrokonát, a
nápolyi Ferdinándot. Ahhoz képest, mekkora barátja volt
mindenféle kiskamaszos csínynek, most kifejezetten illendően
viselkedett. Nővérem az egész szertartás alatt le sem vette kissé
értetlen, mindazonáltal méltóságteljes tekintetét a püspökről. Még
reggel, az esküvő előtt figyelmeztetett, hogy felém egy pillantást se
mer majd vetni, attól félve, hogy akkor menthetetlenül sírva
fakadna. De őt keményebb fából faragták, mint engem: bizony,
nekem sem ártana egy kis adag az ő eltökéltségéből. Tizenöt éves
korához képest szinte megdöbbentő határozottsággal már ekkor
eldöntötte, hogy megtesz mindent, amit nem is neki, hanem a
férjének kellene, azért, hogy a legjobbat hozza ki a rá mért
sorsból. Azt a tényt, hogy ez a Ferdinánd gyenge király volt, az én
okos nővérem a saját hasznára tudta fordítani. Eddigre már
megtudta, hogy leendő férjét az égadta világon semmi nem érdekli
a vadászaton kívül.
‒ Wunderbar! ‒ kiáltott fel örömében Karolina. ‒ Magnifique!
Amíg ő azzal lopja az időt, hogy ártatlan állatokat mészárol, addig
én a minisztereivel tanácskozom, és végül én leszek Szicília és
Nápoly igazi ura!
Mindennek ellenére azonban az esküvőt követő fogadás ‒ azaz
díszvacsora, több mint tizenkét fogással a menükártyán, a díszes
Tükörteremben, ott, ahol a legfontosabb állami vacsorákat adtuk
‒ hangulata inkább emlékeztetett temetésre, mint esküvőre.
Ahogy elhangzottak az utolsó pohárköszöntők, kiürültek a
kristályserlegek, elfogyott a fagylalt és a többi desszert, ahogy az
ünnepi libériájukban feszítő lakájok leszedték az asztalt, Karolina
rögvest istenhozzádot intett nekünk: családjának és hazájának
egyaránt.
Ahogy múltak a percek, én magam egyre mélyebb letargiába
estem, a szívem egyre hevesebben vert, a gyomrom begörcsölt:
tudtam jól, hogy minden egyes elmúlt másodperc örökre múlik el,
soha vissza nem tér. Mire eljő az alkony, Karolina már csak emlék
marad, mely holnap reggeltől fogva egyre csak halványul majd.
Nem marad belőle több, csak a léptei visszhangja a folyosón,
homlokának lenyomata a kárpiton.
A Hofburg kertje fölött komor szürkébe öltözött az ég, a felhők
viharral fenyegetőztek. A katonásan nyírt fák között már ott
várakozott a hatalmas hintó, amelyben Karolina elhagyja Bécset,
elhalad Laxenburg előtt, hogy száguldjon tovább dél felé, átkeljen
a Dolomitokon, míg végül Itáliába ér. Maman szemében ez a
fényűző, zöldre és feketére lakkozott, arannyal díszített hintó a
császári ház hatalmát jelképezte: Karolina és én, ha ránéztünk, egy
kerekeken guruló szarkofágot láttunk.
Végül mindnyájan ‒ Maman, József, Krisztina, Erzsébet, Amália,
Lipót, Ferdinánd, Miksa és én ‒ felsorakoztunk a kertben, hogy
búcsút intsünk. Karolina két társalkodónője már a hintóban ült:
széles szoknyájuk alig hagyott egy kis helyet a szárnyaszegett
menyasszonynak. A lovak, fejükön a Habsburg-színekben
pompázó tollkoronával, türelmetlenül toporogtak, míg a kocsis
(aki ügyet sem vetett bánatunkra, neki csak az volt a fontos, hogy
az erszényét teletömje) kövér füstfellegeket eregetett a pipájából.
Karolina további háza népe, a német kisasszonyok majd csak
később követik úrnőjüket: hogy pontosan mikor, azt egyelőre nem
határozták meg, legfeljebb annyit lehetett sejteni, hogy az ő
búcsúztatásuk kevésbé fényes külsőségek közt zajlik majd.
Mindnyájan megöleltük Karolinát, illetve egy-két órája már
Nápoly királynőjét. Mikor rám került a sor, úgy öleltük át egymást,
hogy levegőt is alig kaptunk. Testünk úgy egymásnak feszült, hogy
a szíve verését is hallottam a fűző csontozata közül. Az ujjaim közé
csippentettem egy finoman rizsporozott tincset a hajából.
‒ Milyen érzés királynőnek lenni? ‒ súgtam a fülébe.
‒ Semmi különös ‒ mormolta vissza. ‒ Az egyetlen előnye az,
hogy most már, ha úgy tetszik, akár feleselhetek is Maman-val.
Egymásra kacagtunk, jókedvünk azonban, amilyen hirtelen jött,
olyan gyorsan el is szállt, hiszen ráébredtünk, hogy ez az utolsó
pillanat, amikor még az osztrák császári ház két legkisebb
gyermeke vagyunk, két cseresznye egyazon ágon.
‒ Mein Gott, már most szörnyen hiányzol ‒ suttogtam megint.
Éreztem, ahogy egy könnycsepp utat talál magának az orrom
szélén.
‒ Maman minket néz ‒ súgta vissza Karolina, mintegy
bocsánatkérően.
‒ Antónia, ga suffit ‒ hallottam meg anyánk hangját. ‒ Elég lesz.
A búcsúzkodás az élet természetes velejárója.
Karolina és én lassan, kelletlenül elengedtük egymást, végül
már csak kesztyűbe bújtatott ujjaink végei érintkeztek egy utolsó
pillanatra.
‒ Antónia, elég.
‒ Oui, Maman ‒ léptem hátra a nővéremtől, lehajtott fejjel: nem
akartam találkozni Karolina tekintetével, mert tudtam, akkor újra
elsírtam volna magam.
Maman ünnepélyesen csókkal illette Karolina mindkét orcáját.
‒ Isten vezéreljen utadon, leányom. Kívánom, hogy
jámborságoddal, jóakaratoddal és mindenekfelett
termékenységeddel hozz dicsőséget a Habsburg-házra.
Nővérem szeme is könnybe lábadt: ám amikor a szolgák karján
felhágott a hintó lépcsőjén, feltörő érzelmei végképp a
hatalmukba kerítették. Az én szívem is kettéhasadt: felkaptam
Mops kutyust, az ő mancsaival intettem búcsút, sűrű könnyeimmel
öntözve a kis állat bundáját.
A kocsis pattintott egyet az ostorával, a lovak nekieredtek, a
hintó kizörgött az udvarról: ám épp, amikor sűrű dülöngélés
közepette kifordult volna a kapun, a kocsis kiáltására a lovak
hirtelen megálltak. Egy lakáj villámgyors mozdulattal feltépte a
hintó ajtaját. Karolina, akár a szélvész, úgy száguldott el mellette,
nagy sietségében még a cipőjét is elhagyva.
‒ Toni! ‒ sikoltott fel.
Szoknyája szélét felkapta, az uszály úgy kígyózott utána, ahogy
futva közeledett felém, mintha az élete múlna azon, hogy minél
hamarább újra átölelhessen. Gyorsan Miksa kezébe nyomtam a
kutyát, hogy viszonozzam az ölelést. Végtelennek tetsző percekig
álltunk így, egymás karjaiba fonódva, mozdulatlanul: csak vállunk
ütemes remegése árulta el, hogy élünk.
‒ Még nem is találkoztam a férjemmel, de máris boldogtalan
feleség vagyok ‒ mormolta Karolina, halkan, hogy egyedül én
hallhassam. ‒ És nem tudok szabadulni a félelemtől, hogy terád is
ugyanaz a sors vár, mint énreám ‒ csókolt meg.
Lágy volt az ajka, és sós a könnyektől. Aztán hátralépett, hogy
végigmérje fájdalmas fizimiskámat.
‒ Sois courageuse, Toni. Fel a fejjel!
Biztatónak szánta a szavait: már csak az volt a kérdés, kit akart
biztatni, engem vagy magamagát. Úgy véltem, mind a kettőnket.
Azzal Karolina megfordult, visszasétált a hintóhoz, és mintha a
vesztőhely lépcsőjén hágna fel, emelt fejjel, dacosan az égnek
emelt homlokkal beszállt. Most, hogy kiadta a fájdalmát, újra az
volt, aki addig. Mártír, aki büszkén viseli a rá mért csapásokat. A
palota előtt néma csendben álltunk. Néztük, ahogy a lakáj becsukja
mögötte a hintó ajtaját, aztán a kocsis pattint egyet az ostorával,
végül meghallottuk a becsukódó kapu tompa döndülését, a lakat
zörgését és a gyía kiáltást. Utoljára láttam még egy villanást az
arcából, ahogy az ablaknak préseli, hogy egy végső pillantást
vessen a házra, eddigi otthonára meg rám, aki nem látom őt többé
‒ és Karolina örökre elhagyta Bécset.
 Hatodik fejezet
Átváltozás
1768 nyara

Miután Karolina eltűnt a szemünk elől, Maman bejelentette,

hogy a Rózsaterem mától fogva osztályteremként működik; vagy –
pontosabban kifejezve ‒ alkimistalaboratóriumként, ahol egy
osztrák hercegkisasszonyból francia királynét varázsolnak a
mágusok.
Az időt változatlanul a falra szerelt óra aranyozott ingái
mérték, elütöttek minden negyedórát, egész órakor pedig szüleim
miniatűr hasonmásai bújtak elő a szerkezetből, hogy ellejtsenek
egy röpke menüettet a beépített zenélődoboz csengő-bongó
hangjaira. Most, hogy itt tartottuk az óráimat, közelebb éreztem
magamat Papához, és talán Maman is úgy érezhette, hogy az ő
figyelmes tekintete árnyékában pallérozódom. Néha arra kellett
gondolnom, hogy Maman minden érzelmét apánkra fordította,
emiatt aztán nem maradt belőle a gyerekei számára. Az odaadás
és a precizitás reá jellemző keverékével Maman azt is számon
tartotta, meddig tartott a házasságuk: Papa halálát percre
pontosan feljegyezte, mégpedig Papa imakönyvébe.

Lotaringiai I. Ferenc császár, szeretett férjem, 1765. augusztus

18-án, estéli fél tíz órakor elhunyt. 680 hónapot, 2598 hetet, 20 778
napot, azaz 496 992 órát élt. Boldog házasságunk 29 évig, hat
hónapig és hat napig, tehát 1540 hétig, 10 781 napig, vagyis 258 744
óráig tartott.

Kedvtelve képzelegtem arról, hogy az én házasságom a

dauphinnel ‒ ha egyáltalán sor kerül rá valaha ‒ is legalább ilyen
boldog lesz. És ha Istennek úgy tetszik, hogy énelőttem vegye őt
magához, legalább ennyire hiányolni fogom majd.
A hatalmas Hofburg több ezer terme közül a Rózsaterem volt
az egyik kedvencem. Ezt még akkor is elmondhatom, ha a több
ezer terem közül valójában csak alig néhányat ismertem, hiszen
családi ügyeinket ott intéztük, ahol éltünk: a palota Lipót-
szárnyában, amely Maman nagyapja után kapta a nevét. A
Rózsaterem az ajtók fölötti olajfestményekről nyerte a nevét, mely
képek valamennyien rózsacsendéletek voltak: rózsák minden
elképzelhető színben és méretben. Kisebb koromban többször is
megpróbáltam elhitetni a nővéreimmel, hogy a terem rózsaillatot
áraszt, és hosszú éveknek kellett eltelniük, míg ráébredtem, hogy a
terem bíborszínű kárpitjába és nehéz bársonyfüggönyeibe, de
még az olajfestményekbe is ivódott illat valójában Maman
parfümjéből származik.
Keresve sem találhattunk volna alkalmasabb helyszínt az
oktatásomhoz: nem pusztán az ingaóra miatt, hanem azért is, mert
itt volt elég hely a zenészeknek, akik táncleckéimet kísérték,
Monsieur Noverre, a hírneves balettmester keze alatt. A terem
tükörfényesre csiszolt parkettje is tökéletes felületnek bizonyult:
ezen aztán könnyűszerrel elsajátíthattam a Versailles-ban oly
népszerű tánclépéseket.
Sokat köszönhettem annak, hogy a koreográfus Bécsbe
érkezett: így szabadultam meg attól a kínos kötelességtől, hogy
esténként Maman könyökénél kuporogva tanulmányozzam a
kártyajátékokat, amelyek ekkoriban divatoztak a francia udvarnál.
A pikét nevű játékot még valamelyest sikerült megkedvelnem, és a
Johanna pápanőt már-már szórakoztatónak találtam, ám volt egy
szerencsejáték, amit annyira untam, hogy tisztességesen meg sem
tudtam tanulni. Ez hasonlatos volt a lottóhoz: azokra a számokra
kellett fogadást kötni, amelyeket egy kijelölt játékos, a „bankár”
húz ki a kártyapakliból. Cavagnola volt a neve ennek a játéknak, és
‒ legnagyobb bánatomra ‒ ez volt a francia udvar kedvenc
szórakozása. Egyetlen reményem maradt: hogy mire az
esküvőnkre sor kerül, a francia udvar új, izgalmasabb időtöltést
fedez fel magának az estéli órák unalmát elűzendő. Miért nem
inkább azt gyakoroltatják velem, hogy hogyan legyek jó
háziasszony? Maman, aki tudta, hogy képtelen vagyok két percnél
többet békében megülni, majd az eszét vesztette az aggodalomtól.
Életbevágóan fontosnak tartotta, hogy alaposan kiismerjem a
cavagnola szabályait, hogy egyik menetet a másik után játsszam,
lankadatlan figyelemmel és ügyességgel. Én pedig, mi mást
tehettem, sóhajtoztam, hangosan és félreérthetetlenül. Nem is
csoda, ha ezek után szinte leírhatatlan izgalommal készültem a
táncleckéimre.
Amikor leendő táncmesteremről képzelegtem, mindig egy
előkelő úriember jelent meg lelki szemeim előtt, orrhanggal, kópés
mosollyal, aki agyonpomádézza a haját, és bűzlik a sok parfümtől.
Álmaimban Monsieur Noverre magas volt, és karcsú, kecses, akár
a forrásvíz, bár a lakását sosem hagyná el anélkül, hogy előtte
gondosan ki ne festené magát, ahogy azt Versailles udvaroncaitól
megkívánják: orcáit fehér ólompor fedi, szemét leheletnyi
szénkarika fogja körbe, homlokát némi pirosító élénkíti, csak
kevés, hogy jusson belőle az ajkára is, különben nem lenne olyan
cupidói az az ajak.
Monsieur Noverre azonban még csak nem is hasonlított az
általam lefestett képre. Hús-vér valóságában még csak franciának
sem vélte volna az ember, inkább angolnak vagy még inkább
németnek, balettmesternek pedig aztán végképp nem. Amikor
először megláttam, jókora erőfeszítésembe került, hogy leplezzem
a meglepődést, amit a darabos, sasorrú, copfba kötött parókájú
férfi látványa váltott ki belőlem. Értelmes arcát egy pötty smink
sem díszítette, és a testéből sem áradt parfümillat. Nem véletlen,
hogy Maman tetszését azonnal elnyerte: a mi udvarunk nem volt
olyan kényes, mint a francia, ha a ruházat kérdése került szóba,
kivéve, ha államügyekhez kellett kirittyenteni magunkat. Mi abban
hittünk, hogy az ember maradjon csak olyannak, amilyennek Isten
teremtette: Maman is takarékosan bánt a sminkkel, a rúzst pedig
kifejezetten kerülte. Ha a helyzet azt kívánta, hogy egészségesen
pirospozsgás arcot mutassunk, Maman oktatásának értelmében
addig csipkedtük az arcunkat, míg ki nem pirult. És eltekintve az
ünnepnapoktól, az estélyektől, valamint a hivatalos fogadásoktól,
mi sem öltöztünk puccosabban a többi arisztokrata családnál.
Bár Monsieur Noverre beutazta a világot, és számos nyelvet
beszélt, Maman arra utasította, hogy hozzám franciául szóljon: így
legalább a tánc mellé nyelvet is tanultam. Az is Maman kifejezett
parancsa volt, hogy minden táncleckénk menüettel kezdődjék,
merthogy ennek a táncnak a bonyolult lépéseivel eddigre már
tisztában voltam, méghozzá gyerekkorom óta, tehát nagyobb
önbizalommal vághattam neki a gavott és a francia négyes
rejtelmeinek.
Hamarosan megkedveltem Monsieur Noverre mulatságos
szokását, ahogy a sarkával kiüti a ritmust a padlón, és a lornyonja
nyelével vezényli a kamarazenekart, míg én áttáncolok előtte a
Rózsaterem egyik sarkától a másikig.
Ez volt az egyetlen terület szerteágazó oktatásom számos
tantárgya közül, amelyben kifejezetten tehetségesnek
mutatkoztam, bár Monsieur Noverre úgy látta, akad még
tanulnivalóm, nem is kevés. A természetes báj ugyanis önmagában
még semmit sem jelent. A technikai tudás legalább ennyire
nélkülözhetetlen. Franciaország leendő királynéja nem lehet más,
csakis une danseuse nonpareil – vagyis olyan, aki párját ritkítja az
egész királyságban. No persze, nyilvánvaló, hogy engem mindenki
annak fog mondani, legalábbis nyilvánosan, Monsieur Noverre
azonban azt óhajtotta, hogy ezt az előre megjósolható ítéletet
valóban ki is érdemeljem. Az ő feladata az volt, hogy biztosítsa:
nincs miért kinevetniük a hátam mögött.
A balettmester jóformán egy pillanatra sem hagyta abba a
beszédet, miközben én a lépésekkel kínlódtam.
‒ Parfait ‒ kiáltott fel. ‒ No de a tartása! Fel! Fel! Fel! Hátra a
vállakat, és leereszteni! Fel az állat, úgy, úgy, kecsesen! Oui?
Tökéletes. Oup! Non-non-non, miféle port de bras ez? Kereken
tartsa a karját, gömbölyűen! És ne hadonásszon a könyökével,
ugye, nem akar leszúrni vele senkit? Gömbölyded legyen minden,
a feje búbjától kezdve egészen a csuklójáig ‒ szaladt át a
parketten Monsieur Noverre, hogy a táncpartneremül szegődjék.
‒ És amikor előrefelé sétafikál, egyenesen előrenéz, vállak leejtve,
mellkas szélesre tárva, mintha az egész világ szeme elé kívánná
tárni azokat a gyönyörűségeket. Képzelje maga elé: pompás
gyémántlánc függ a nyakában, és maga csak egyet óhajt, hogy a
fény felszikrázzék rajta minden lépésére. Oui, c’est ga, ez az!
Parfait! Trés charmante.
A francia négyes azonban még ennél is nehezebb volt, hiszen
annak megszámlálhatatlan lépése van, elvégre négy pár járja.
Mivel egy osztrák hercegnő mégsem állhat le táncolni a szolgákkal,
testvéreimet állították csatarendbe, azonban én voltam az, aki
olyan kiképzést kapott, hogy egy gyalogos baka is
megirigyelhetné. A fejemet úgy teletömték a lépések nevével, hogy
már álmomban is azt fújtam, Chaine des Fleurs, Moulinet, Passé-
Passé, aztán a Boulangére meg Corbeille. Meg a többi, a Kosár, a
Péklegény, a Kerék, no és a Százszorszép. Ezekre riadtam
legmélyebb álmomból, a szívem vert, akár az ezreddobos, a
karomat veríték lepte be. Azt álmodtam, hogy nagy kecsesen
megszökkenem a Pásztorlányka lépését, méghozzá Versailles
legfényűzőbb báltermének kellős közepén, miközben a többiek
körülöttem Péklegény módjára ugrabugrálnak.
Francia négyest, menüettet és gavottot járnak természetesen
Európa összes királyi udvarában, a franciák azonban különösen
kényesek a lépések kellő kivitelezésére. De mint később volt
szerencsém megtudni, XV. Lajos környezetében az sem mindegy,
sőt, legalább annyira fontos, mint a tánctudás, hogy hogyan
járunk. Ha nem akarom megszegni az etikettet, életbevágó, hogy
megtanuljam a versailles-i suhanást: a Napkirály ideje óta ez a
járásmód dívik arrafelé. Tőlem pedig nem azt várják el, hogy a
lehető legtökéletesebben suhanjak, hanem még annál is
tökéletesebben, hiszen Maria Leszczynska halála, június 24-e óta
én, a dauphin menyasszony számítok az első hölgynek
Franciaországban. Hacsak Lajos újra nem nősül. Én pedig
természetesen semmi egyébre sem vágytam annyira, mint hogy
úgy táncban, mint suhanásban magam mögé utasítsak minden
más bájos és kecses hölgyet.
A suhanás természetesen a hölgyek kiváltsága, de hogy
megtaníthasson rá, balettmesteremnek is magára kellett öltenie a
grand pannier-t, azaz a nagy kosarat, ezt a nevetségesen széles
szoknyauszályt, amelyet történelmi korok hölgyeiről készült
képeken csodálhatunk meg, például az angol Erzsébet királynén.
Bécsben már senki sem venne fel ilyesmit. De, biztosított róla
Monsieur Noverre, Versailles hölgyei, ha az etikett estélyi
öltözetet ír elő, ma is nagy kosárba csomagolják magukat. Így
aztán nem maradt más hátra, mint leszalajtani egy csapat szolgálót
a királyi ruhatárba, hogy annak legmélyéről előássanak két
példányt eme relikviából.
Míg a szolgálók a molyokkal harcoltak odalenn, Monsieur
Noverre valahogy rálelt arra a kis játék lovas kocsira, amely
valaha Miksa öcsém kedvenc játékszere volt, míg oda nem adták
Frau Schwab ‒ a kandallóink hamvának eltávolításával megbízott,
apró termetű, púpos asszonyság ‒ unokájának.
‒ Regardez les chevaux, madame l’archiduchesse ‒ szólt rám a
táncmester nézze a lovakat? – Azzal elkapta a lovak elé fogott
cérnát, és húzni kezdte a szekeret. ‒ Nos, mit észlel?
Nekem természetesen fogalmam sem volt arról, mit kellene
észlelnem.
‒ A lovak mozgását figyelje!
‒ De hát nem is mozognak! ‒ tiltakoztam. ‒ Kerekeken
gurulnak!
‒ Hát ez az ‒ vágta ki nagy diadalmasan, lornyonját rázva
Monsieur Noverre. ‒ Pontosan ezt a hatást kell keltenie a
helyesen kivitelezett versailles-i suhanásnak! Mintha kerekeken
gurulna!
‒ Így? ‒ vágtam ki sűrű egymásutánban néhány chassée-t;
valóban olyan lehettem közben, mint egy ló, de nem olyan, mint
akit spárgán húznak, a mozdulatsor pedig inkább galoppra és nem
suhanásra emlékeztetett. Ráadásul majdnem kiszökkentem a
cipőmből. Igaz, mentségemre szólhat, hogy nem akármilyen cipő
volt az, hanem a majd félrőfös magasságú sarokkal, az
úgynevezett Lajos-sarokkal megáldott lábbeli-költemény: ebben
még lábon maradni sem akármilyen teljesítmény, nemhogy
szökellni jobbra-balra.
‒ Nos, nem igazán ‒ nevette el magát a mester a kísérletezésem
láttán. ‒ Kérem, döntse el, személyesen kívánja bemutatni,
madame l’archiduchesse, vagy megengedi, hogy én vezessem elő?
Megkaptam tehát a beosztásomat, igaz, magam is beláttam,
gyorsabban elsajátíthatom a lépéseket, ha figyelem, mit művel a
mesterem, mint ha én magam próbálkozom, és elbukom, és újra
próbálkozom, egészen addig, míg meg nem tanulom.
 Monsieur Noverre most megállt előttem, egyszerűen, amúgy
ember módjára: a két lába egymás mellett, ahogy kell, a térdek
enyhén berogyasztva. A felsőtestét kihúzta, feszesre, mintha
szoros fűző tartaná: így hajolt előre, épphogy csak egy kissé, majd
újra felemelkedett, a demi-pointe magasságáig. A teljes testsúlya
most a talpára ereszkedett.
‒ Maintenant, regardez-moi ‒ most engem nézzen, mondta.
Apró, finom lépésekkel, egy teljes sorozat pas de bourrée-t
kivágva elindult.
‒ Nyilván észrevette, Madame Antónia ‒ magyarázta közben ‒,
hogy a sarkaim minden pillanatban kissé a levegőbe emelkednek,
mintha lebegnék, ám eközben a talpam többi része soha, egyetlen
pillanatra sem hagyja el a padlót.
Ennél viccesebb járást soha életemben nem láttam még. Ha a
tükörbe pillantottam, azt láttam, hogy a megszólalásig hasonlítok
Königinre, a spánielünkre: ő pipiskedik így, miután elvégezte a
dolgát, nehogy a füle belelógjon a hagyatékba.
‒ Kis híján tökéletes ‒ jegyezte meg diplomatikusan Monsieur
Noverre, ám rögtön újra bemutatta az egyedül helyes pozíciót. –
Sosem guggolunk, kérem, még akkor sem, ha a térdünket lazán,
enyhén behajlítva tartjuk. Kegyeskedjék elképzelni, hogy apró
kerekeket szereltek a cipőjére. Látta már, kérem, hogyan hajtják
végre a bűvészek a mutatványaikat? ‒ kérdezte, de választ sem
várva folytatta. ‒ Ön úgy látja, hogy lát valamit, a szeme azonban
megtéveszti önt. Nos, ugyanez áll a versailles-i suhanásra is.
Egyetlen lépést sem hanyagolhatunk el. Sőt, az az igazság, hogy a
lépéseinknek nem is szabad lépéseknek tűnniük. Azt kell látnunk,
hogy az illető hölgy egy-két hüvelykkel a padló fölött lebeg. És ha
ezzel a feladattal megbirkózott, a lovagja bízvást így kiált fel:
csoda, valódi csoda történt!
Maga a suhanás eleinte nem tűnt annyira megoldhatatlannak;
az igazán nehéz feladatot a báj kifejtése jelentette. Először is
szörnyen kifáradtam tőle. Egy-két perc után a folytonos
egyensúlyozástól és attól, hogy végig a levegőben tartottam a
sarkamat, úgy fájt a lábam, hogy talpon maradni is alig bírtam.
Ekkor már, legnagyobb megrökönyödésemre, be kellett látnom,
hogy nem, maga a suhanás sem olyan magától értetődő. Folyton
elbotlottam, a cipőm talpa minduntalan a padlóhoz ragadt, én meg
búcsút inthettem nagy nehezen kivívott egyensúlyomnak.
‒ Igazán nem várhatja el önmagától, hogy egyetlen nap alatt
tökélyre fejlessze a tudományát ‒ vigasztalt Monsieur Noverre. –
Vannak udvaroncok, akiknek évekbe kerül, míg megtanulják.
‒ Nekem azonban nincs annyi időm ‒ lázadoztam, és
összeszedtem magam, hogy folytathassam a versailles-i suhanás
gyakorlását, addig, míg fel nem horgadt bennem az önbizalom, és
ennek köszönhetően a lábmunkám is finomodott.
Már reménykedni mertem, hogy a kellő kiegészítőkkel, díszes
ruházattal, aranyozott, földig érő szoknyakölteménnyel, amely
elrejti földig érő talpamat, nem is lesz olyan szörnyen ostoba a
látvány, amit suhanás közben mutatok.
Hát ebben tévedtem.
Végre visszaérkeztek a szolgák a nagy kosárral.
Visszavonultam az előszobába, hogy Liesl, az egyik
szolgálólányom segítségével magamra öltsem. Előtte azonban meg
kellett szabadulnom a fűzőtől és az alsószoknyától, hogy a kosarat
a derekamra erősíthessük. Ahogy Lieslnek sikerült összekötnie az
összes szalagokat ‒ a szerkezetet, a szalagjaival és drótjaival
tyúkkosárnak hívtuk, mert erősen emlékeztetett azokra, amelyeket
a parasztasszonyok a fejükön cipelnek a piacra ‒, deréktól lefelé
úgy néztem ki, mint a nagytemplom harangja. De tényleg
szélesebb volt a magasságomnál! Ha be akartam lépni egy ajtón,
előtte finoman oldalt kellett fordulnom: ha lépcsőn föl- vagy lefelé
lépdeltem, egy kötéltáncos minden vakmerőségét vethettem latba.
Kétszáz évvel ezelőtt, képzelegtem, mikor a királynőknek még
törpéik voltak ölebek helyett, a kis emberek nyilván ezekben a
szoknyákban rejtőztek, és halálra rémítettek mindenkit, amikor
váratlanul ‒ és a lehető legképtelenebb pillanatokban, például
mise közben ‒ előbukkantak valami bűvészmutatvánnyal vagy
tréfával.
Vigasztalásképpen azt is megtapasztalhattam, hogy a szerkezet,
amilyen nyakatekert, olyan pihekönnyű; és azt, hogy e nélkül a
ruha nélkül képtelenség volna tökéletesen siklani.
 Hosszas kutatás után napvilágra kerültek Maman régi udvari
díszruhái: a sok robe de cour mind-mind a saját
papírkoporsójában várta a feltámadást, mely, íme, eljött. Most
láttam, hogy anyám valaha éppolyan karcsú volt, mint most én:
régen ez lehetett a divat a Habsburgok udvarában. Szeretettel
simogattam végig a mélykék, aranycsipkékkel díszített ruhákat: az
aranyozás semmit sem veszített egykori fényéből, és a vibráló
sárga és mélylila hímzések is úgy csillogtak, mint új korukban.
Minden ruha hosszú uszállyal büszkélkedhetett, az uszály a váll
vonalánál kezdődött: most kámfortól és rózsavíztől szaglott a
kelméjük, utóbbi minden bizonnyal anyám parfümjének
köszönhetően. Azóta nem viselte ezeket a ruhákat, hogy Papa
meghalt. Belefúrtam az orromat a ruhahalmazba, de azonnal
vissza is húztam: egy könnycsepp gördült elő a szememből, és
semmiképpen sem szerettem volna bepiszkítani a selymet.
A mostani alkalomra egy égszínkék ruha mellett döntöttem,
aztán majd meghaltam a nevetéstől, ahogy Monsieur Noverre
levette a frakkját meg a bársony piké mellényét, és Liesl avatott
ujjai segítségével magára öltötte.
A versailles-i suhanás igazi szépsége abban rejlik, volt
szerencsém megtudhatni Monsieur Noverre szíves
magyarázatából, hogy képesek vagyunk többfontnyi súlyú
szövetet cipelni magunkon, amelyet egyetlen rácsszerkezetre
függesztettek fel, és mégis azt a benyomást keltjük, mintha a
lábunk sem érné a földet. Fenti bravúr kivitelezésében, illetve az
ehhez elkerülhetetlenül szükséges testtartás elérésében komoly
segítséget nyújt a hihetetlenül merev francia fűző, les corps de
baleine, ahogy franciául hívják, a beléapplikált bálnacsontok miatt.
Míg egy ilyenre szert nem teszünk, addig kénytelenek leszünk
beérni az én osztrák, tehát engedékenyebb fűzőmmel ‒ az sem
akármi, feltéve, ha jó szorosra húzzuk a szalagjait.
‒ Nos, kedves hercegkisasszony, valahogy így kellene önnek is
járnia, ha majd a megfelelő ruházattal rendelkezik ‒ siklott
roppant kecsesen, és látszólag minden különösebb erőfeszítés
nélkül, a szoba egyik sarkából a másikba Monsieur Noverre.
Ruhája ‒ azaz voltaképpen Maman ruhája ‒ zörgése elnyelte a
zajt, melyet a tükörsima padlón csosszanó talpai okoztak.
‒ Tehát, Madame Antónia, volna szíves ön is megpróbálni?
Tartsa a térdét lazán, a lábát úgysem látják, hála a grand panniers
méreteinek. Magát a mozgást pedig amúgy is a térdtől lefelé
irányítjuk.
Miközben beszélt, egy pillanatra sem vette le rólam a szemét,
azaz a lornyonját, mert azon keresztül nézett, mégpedig szakértő
és igen kritikus szemmel. Alig telt bele egy perc, és máris úgy
éreztem, valósággal vitorlázom a padlón.
‒ Repülök! ‒ sikkantottam fel, ahogy egy teljes sorozat
piruettel sikerült átsuhannom a Rózsatermen.
‒ Most pedig legyen szíves engem követni ‒ rántott vissza a
földre Monsieur Noverre utasítása, többlábnyi távolságból:
ruháink hosszú uszálya miatt ennél közelebbre nem kerülhettünk
egymáshoz. ‒ Ha hibátlanul suhan, kedvesem, nem kell félnie, még
véletlenül sem tapodhat rá az uszályomra.
Így zajlott le az első leckénk. De további órák szorgos és
szüntelen, nap nap után elismételt gyakorlása kellett ahhoz, hogy
ne sebesedjen ki szegény talpam alig néhány perc után: míg végül
egyszer csak azon kaptam magam, hogy úgy vágok át a Hofburg
végtelen termein és folyosóin, mint aki előbb tanult meg suhanni,
mint járni. Folyvást a Miksa öcsém játékszekere elé fogott
falovacskák jártak az eszemben: úgy éreztem, én is egy
játéklovacska vagyok, mérföldes selyemzsinór van a derekamra
kötve, azzal húz maga után egy láthatatlan kéz. Mennyivel
egyszerűbb volna, álmodoztam, ha kerekeket szerelnének a cipőm
talpára! Szegény Liesl, minden áldott este meg kellett hogy
masszírozza a lábamat, miután alaposan kiáztattam egy vödörnyi,
fürdősóval bőségesen megszórt vízben. Versailles hölgyei is az
enyémhez hasonló megpróbáltatásokon mennek keresztül? És én?
Vajon képes leszek-e valaha is hozzászokni ezekhez az eszement
lépésekhez, amelyek legfeljebb egy játék babának álltak volna jól?
Vajon fogok-e valaha úgy suhanni Versailles-ban (míg lábaimat
jótékonyan elrejti a grand panniers), mint aki nem is járt soha
ember módjára? És egyáltalán, mi a baj a jó öreg, feszes német
katonaléptekkel?
 Hetedik fejezet
„Egy minden képzeletet felülmúló ballépés”

Monsieur Noverre gratulált a táncparketten elért

eredményeimhez, és valóban, már én is éreztem, hogy egyre
kecsesebben, egyre magától értetődőbben tudok suhanni. Persze
ettől még nem úsztam meg a nyelvleckéket: elvégre mire
Franciaországba érek – ha odaérek egyáltalán valaha ‒, legalább
olyan könnyedén kell beszélnem az ottani nyelvet, mint az
anyanyelvemet, a németet. Maman, lelki szemei előtt ezzel a
kitűzött céllal, nem is egy, de rögtön két nyelvtanárt fogadott fel
mellém. Ez volt az egyetlen hiba, amit elkövetett, de ez aztán
súlyosnak bizonyult.
Maman-nak, jóllehet folyékonyan beszélt franciául, a német
akcentusától sosem sikerült megszabadulnia. Mivel tisztában volt
azzal, hogy ezen az egy téren az ő tudása és a tehetsége nem elég
ahhoz, hogy vezércsillagomként ragyogjon, úgy döntött, külön
tanár kell hogy foglalkozzék a kiejtésemmel. Mindeközben, hogy
Lajos még most sem volt képes megírni a hivatalos leánykérést az
unokája számára, Maman idegessége egyre nőtt, kivált annak
utána, hogy Choiseul herceg bevallotta: még most is akadnak
néhányan Versailles-ban, nem is kevesen, akik ellenzik a
frigyünket. Tehát sokat kell elérnem, márpedig ennek érdekében
nem árt, ha sokat is érek. Ám a dolgok jelenlegi állása szerint
ehhez még meg kell érnem.
De vajon eljutok-e valaha odáig, ez a kérdés motoszkált a
fejemben. Meg az, vajon kik lehetnek azok a fanyalgók? Igaz, akadt
más gondom is éppen elég, méghozzá olyan, ami jóval közelebbről
fenyegetett. A szívem mélyén napról napra izmosodott a félelem,
hogy Maman ‒ és vele a Habsburg-dinasztia, sőt, maga az Osztrák
Birodalom ‒ csalódik bennem.
Lehet, hogy még jó néhány hétig kellett volna tűrnöm a
Fauchard-féle bandeau által rám mért kínokat, de ‒ talán azért,
mert Maman úgy vélte, sose tanulom meg a helyes francia kiejtést
ennyi fémmel a számban ‒ a helyes beszéd oltárán feláldoztatott a
kínzóeszköz. Nem sokkal Karolina elutazása után felbukkant a
Hofburgban a párizsi Comédie-Frangaise két színésze, Monsieur
Sainville és Monsieur Aufresne: a Hofburg előtt a Burgtheaterben
léptek fel egy Marivaux-vígjátékban.
Első találkozásom a két színművésszel a Rózsateremben
történt, Von Lerchenfeld grófnő védőőrizete mellett. Új
nevelőnőm tanácsára frissen szerzett vendéglátói képességeimet
is kipróbálhattam a színészeken. Szükség is volt erre, hiszen, ha
egykoron én leszek majd a dauphine, reggelenként fogadnom kell
kiválasztott alattvalóimat, esténként meg a kártyaasztalnál ‒ ó, az
a rettenetes cavagnola! ‒ kell úrnőnek lennem. Mindezek fényében
tehát életbevágóan fontos, hogy megtanuljak társalogni és
udvariasan odafigyelni arra, amit nekem mondanak, de legalábbis
úgy tenni, mintha figyelnék; és nekem kell biztosítanom, hogy
mindenki jól érezze magát a környezetemben. A színészeknek
fahéjjal megbolondított, tejszínhabbal megkoronázott kávét
szolgáltattam fel, a saját, rózsákkal díszített, rubinpiros meisseni
készletemből. Még egy tányérka marcipán is kínálgatta magát a
rózsafa asztalkán. Egy teljes napig tartott, míg megtanultam,
hogyan öntsem ki a kávét, anélkül, hogy a csészébe töltés során
összemalackodnám ruhám csipkemandzsettáját.
Amikor először megláttam őket, azt hittem, a két színész
jelmezben érkezett: mindketten szélesre szabott bársonyzekét
viseltek, a fejükön úgy ült a bodorított paróka, ahogyan a
nagyapám, VI. Károly idejében volt divatban. Monsieur Aufresne
térdig érő zekéjének gombjai alig tudták tartani a pocakját:
Monsieur Sainville viszont, épp ellenkezőleg, karcsú volt, éppolyan
karcsú, amennyire a kollégája kövér: rendkívüli magasságát
szalagokkal ékesített sétapálcája fokozta tovább. Az arcuk
pirosítótól fénylett, itt-ott (Aufresne bal orcáján, illetve Sainville
ajkának jobb sarkában) szépségtapaszok fedték, amit fedni kellett:
nyilván himlőhegeket. Szerencsétlenségükre a sok arcfesték,
melynek az lett volna a feladata, hogy fiatalabbnak tüntesse őket a
koruknál, az ellenkező hatást érte el, mert az ólompor beette
magát arcuk finom ráncaiba.
Monsieur Aufresne egy hihetetlenül udvarias lábmozdulatot
vágott ki: XIV. Lajos idejében bókoltak így az udvaroncok.
Pantallója egykor fehér lehetett ‒ legalábbis én így vélekedtem ‒,
most galambszürkében pompázott. Tollakkal ékeskedő kalpagját
úgy kapta le a fejéről, hogy a tollak vége a padlót csiklandozta.
‒ Bonjour, kisasszony ‒ döndült elő a köszöntés hordónyi
mellkasából.
‒ Bonjour ‒ visszhangozta Monsieur Sainville is, majd
hajszálpontosan elismételte társa mozdulatát.
A hangja összehasonlíthatatlanul vékonyabban csengett, mint a
kollégájáé. Öles, rikítóan sárga tollakkal koronázott ámbraszín
bársonykalapja bizonyára szebb napokat is látott.
Nyájasan a két csepűrágóra mosolyogtam: elfelejtettem, hogy
arannyal vannak kiverve a fogaim. Elég félelmetes látványt
nyújthattam, villámsebesen az arcom elé kaptam a kezem, hogy
legalább a pirulásomat elrejtsem.
‒ Bonjour, messieurs. Je suis enchantée de fairé votre
connaissance ‒ köszöntem nekik, és láttam, ahogy azok ketten
egymásra pillantanak.
Ilyen rémes volna a kiejtésem? Vagy elfogadható, és csak
fogászom mesterműve rémítette el őket? Bár ők csak színészek
voltak, azért én mégiscsak azt kívántam, hogy első látásra
elbűvöljem őket.
Kegyesen intettem nekik, hogy leülhetnek, és hozzáláthatnak a
fahéjas kávéhoz. Gondolom, szerepet játszottunk mindahányan:
ők legalábbis majd a bőrükből bújtak ki, úgy dicsérték ruhámat,
mozdulataimat, de még a tartásomat is, ahogy az asztalka felé
siklottam, hogy marcipánnal is megkínáljam a két színészt.
Monsieur Sainville fontosnak tartotta leszögezni, hogy ő aztán
mindent tud az arisztokrácia viselkedéséről, ugyanis valaha
Clairval de Passy vicomte-ja volt. Én magam elképzelni sem tudtam,
hogyan süllyedhetett egy vicomte ilyen mélyre ‒ végül a kolléga
elmagyarázta, hogy az egykori nemesúr beleszeretett egy híres
színésznőbe, és maga is színésznek állt, hogy soha többé ne kelljen
elválniuk. Meg kell vallanom, ilyen különös, egyszersmind ilyen
romantikus történetet életemben még nem hallottam.
Bár ők maguk mindent megtettek, hogy komolyan vegyék
magukat, én meglehetősen mulatságosnak tartottam ezt a párt,
néztem az arcukat, amíg a kávét szürcsölték, bámultam, ahogy a
törékeny csésze szinte eltűnik Monsieur Aufresne termetes
praclijában. Hirtelen ráébredtem, kire is emlékeztetnek: Cervantes
kóbor lovagjára, Don Quijotéra és a szolgájára, Sancho Panzára.
Ezt a regényt, német fordításban, régi nevelőnőm, Madame von
Brandeiss tanácsára olvastam el, de túl hosszúnak, túl
szerteágazónak találtam ahhoz, hogy mindvégig figyelemmel
kísérjem.
Hogy felfedjék francia beszédem erényeit és hibáit, a két
színész arra kért, társalogjak velük. Kérdő pillantást vetettem
Madame von Lerchenfeld felé: ő biztatóan bólintott. Megadta
tehát az engedélyt, hogy úgy cseverésszek ezzel a két
közemberrel, mintha a világon semmi el nem választana tőlük. Ám
a grófnő arról sem feledkezett meg, hogy időről időre
kiegyenesítse a hátát, így figyelmeztetve, hogy üljek egyenesen. Az
egyik vállam leheletnyit magasabban van, mint a másik: ha nem
figyeltem a helyes testtartásra, még a testvéreim is gúnyoltak,
hogy hajszálra úgy nézek ki, mint a szegény torzszülött Frau
Schwab. Maman is csak abban bízott, hogy a szűk fűző, amelyet
Versailles hölgyei viselnek, elleplezi majd ezt a kis testi hibámat.
Én most, hála légyen érte Istennek, efféle kínzóeszköz nélkül is
megtehettem, ami telik tőlem: ültem szálfaegyenesen, miközben
kedvesen faggattam vendégeimet az időjárásról alkotott
véleményükről. Egyetlen felhő sincs az égen, tájékoztattam őket
óvatosan, de azért franciául. Láttak már valaha ilyen tiszta kék
eget? Pár perc múltán azonban rá kellett döbbennem, hogy
kérdezhetek én, amennyit akarok, ha egyszer a két kimázolt képű
úriember egyetlen szót sem felel. Talán olyan szörnyű a kiejtésem,
hogy nem is értik, amit mondok?
‒ Nem értem ‒ panaszkodtam ‒, miért nem válaszolnak? Je ne
comprends pás. Mi öröm lehet a társalgásban, ha csak az egyik fél
beszél?
‒ Mert önt hallgatjuk, kegyelmes hercegkisasszony ‒ felelte
kettejük közül a testesebb, azaz Monsieur Aufresne.
‒ Ó ‒ jöttem olyan zavarba, hogy egy pillanatig válaszolni sem
voltam képes. ‒ Talán még egy kis marcipánt?
És már nyúltam is a tál után. A két férfiú azonban
visszautasította az ajánlatot, aminek tehát egyedül én voltam
képtelen ellenállni. Bekaptam egy marcipánkörtét, rágtam, és
reméltem, hogy majd csak kitalálok valamit, amivel folytathatom
az eszmecserét. Attól féltem, hogy nem bizonyulok sem figyelmes
házigazdának, sem pedig különösebben jó tanulónak. Hiába, nem
könnyű idegen nyelven társalogni, méghozzá két vadidegennel,
akik azért jöttek, hogy felmérjenek, aztán ‒ efelől szemernyi
kétségem sem volt ‒ beszámoljanak a tapasztalataikról Maman-
nak.
‒ Hogy tetszik önöknek Bécs? ‒ nyögtem ki végül, remélve,
hogy nyelvtanilag helyes francia mondatot sikerült
összeeszkábálnom.
Annak viszont örültem, hogy találtam egy témát, amiről
nyugodtan elbeszélgethetünk akár órákig is.
‒ Bécs csodálatosan szép, Madame ‒ vallotta meg Monsieur
Aufresne. ‒ Hitvesem és jómagam, valamint a gyerekek is
szerfelett boldogan élünk itt. És a koszt ‒ paskolta meg
elégedetten a gyomrát ‒ roppant ízletes. Kiváltképp a schnitzel
nyerte el a tetszésemet – emelte az ajkához az ujjait, hogy egy
cuppanós puszit nyomjon rájuk.
‒ Krumpligombóccal? ‒ élénkültem fel ennek hallatán. ‒ Önnek
valóban kiváló az ízlése, Monsieur Aufresne! Nekem is az a
kedvencem!
Ez az úr volt az első kövér francia, akivel találkoztam. Meg
mertem volna esküdni, hogy a családja is őhozzá hasonlít:
mindnek rózsaszín és kerek a képe, olyanok lehetnek, mint azok
az egymásba illeszthető babák, amelyeket az orosz cárnő küldött
Maman-nak. Vagy mint egy kövér bécsi polgármester és a
retyerutyája.
Újabb kínos csönd települt közénk.
‒ Talán felolvashatna nekünk valamit ‒ húzott elő a zsebéből
Monsieur Sainville egy piros borjúbőrbe kötött könyvecskét. ‒ Ez
itt egy színmű, épp most játsszuk a Burgtheaterben. La fémmé
fidéle a címe: A hűséges asszony.
 ‒ Kitűnő ötlet! ‒ lelkendezett Monsieur Aufresne. Ki is kapta a
kötetet a társa kezéből, és az enyémbe nyomta. ‒ Legyen kedves
fellapozni a huszonharmadik oldalon ‒ javasolta izgalomtól
elcsukló hangon ‒, és olvassa Céline replikáit! Céline a hűséges
asszony.
Ez már ínyemre volt: világéletemben imádtam a színházat.
Éreztem, hogy tehetségem is volna a színművészethez: ha nem
születtem volna hercegnőnek, talán ezen a pályán próbálok
szerencsét. Mindig is izgatott a lehetőség, hogy pásztorlánykát
utánozzak, anélkül, hogy oktalan lábasjószágokkal kelljen
veszkődnöm; vagy gondtalan szolgálóleánykát, de az éjjeliedény
kiürítésének ódiuma nélkül. És mindennap új dráma, új jelmezben!
Micsoda gyönyörűség!
Mielőtt belefogtam volna az olvasásba, gyorsan belelapoztam a
könyvbe, hogy a többi szereppel is megismerkedjek. Kimondani
ugyan nem mertem, de, ha rám bízzák a választást, én bizony nem
Céline szerepét vállalom, sokkal inkább a cserfes szolgálólány,
Florette bőrébe bújok: ő sokkal talpraesettebbnek, jóval
érdekesebbnek tetszett.
Feltehetően Monsieur Sainville is így látta, Florette sorait
ugyanis ő olvasta, én pedig minden erőmet megfeszítettem, hogy
el ne nevessem magam sipító hangja hallatán, ahogy
körbetapicskált a Rózsaterem parkettáján.
‒ Absoluement charmante ‒ jelentette ki, miután
megismerkedett azzal, hogyan alakítom a hűséges asszonyt.
Megragadóan bájos. No de nem azért citálták őket a
Hofburgba, hogy színészt faragjanak belőlem. A kiejtésemről
hozott ítéletük úgy szólt, hogy malheureusement, azaz sajnálatosan
csapnivaló, egyszerűen nem méltó Franciaország leendő
dauphine-jához.
Az elkövetkező két órában ültem szemközt a két színésszel, és
egyebet sem tettem, csak utánoztam egyik fura francia
magánhangzót a másik után. Ó, mondtam, ú, tettem hozzá, ó,
folytattam, míg bele nem zsibbadt a szám. Ekkor a
mássalhangzóknak ugrottunk neki: az egyiket a nyelvemmel kellett
a szájpadlásomhoz tenni, a másikat a torkom legmélyéről
bányásztam elő, a nyakam meg már viszketett a sok görgetett r-től
‒ pedig, ha jobban belegondolok, egyik sem rosszabb a német ch-
nál, mint amilyennel az ach! szó végződik. És hiába, hogy
hazafiként a német volt számomra minden nyelvek
legkedvesebbike, annyit pártatlanul meg kellett állapítanom, hogy
a francia csodaszépen szól, már a megfelelő kiejtéssel.
A színészeknek valósággal hízott a májuk, hogy milyen gyors
léptekkel haladok, féktelen örömükben fel is adtak egy rakás
példamondatot, hadd gyakoroljam őket, és kijelölték a következő
lecke időpontját. Néhány nap sem telt bele, és máris újra a
Rózsaterem közepén találtam magam, ahogy citálom a
példamondatokat, éspedig egyre tökéletesebben.
A színészek molyette bársonyruházata most is legalább olyan
ódivatúnak tűnt, mint az, amelyikben először a szemem elé
kerültek. Viszont átköltöztették a szépségflastromokat: a sok
fekete mouche ezúttal nem ott volt, ahol annak előtte. Igyekeztem
nem leesett állal bámulni.
Eddig Mops kutyus, Liesl, a szolgálólányom és az ő kisfia voltak
a hallgatóságom, amikor a francia kiejtést gyakoroltam: kedvesek,
türelmesek, jóindulatúak, ám egyikük sem tudott egy árva mukkot
sem franciául, így aztán most különös öröm ért, amikor a
színészek megdicsértek, mert máris érezhető, mennyit fejlődtem.
‒ Nem elég jól beszélni, szépen is kell szólni ‒ erősködött
Monsieur Aufresne. ‒ Ne felejtse el, kérem, hogy önnek a reggeli
lever-től kezdve az esti couchers-ig folyamatosan társalognia kell!
‒ És a dauphine sosem mentheti ki magát, hogy bocsánat, rám
tört a mal á la gorge, a torokfájás, kérem! ‒ tette hozzá Monsieur
Sainville. ‒ Ezért tehát, ha megengedi, megtanítjuk önnek azt a
módszert, amivel a színészek karban tartják a hangszálaikat.
Elsőre meglehetősen egyszerűnek tűnt ez a módszer: abból állt,
hogy le kell feküdnöm a padlóra, és a kezemet a hasamra tenni. A
színészek előtte alázatosan kikérték Madame von Lerchenfeld
véleményét, hogy tehet-e egyáltalán madame l’archiduchesse
ilyesmit. Szó sem lehet róla, kapták meg a választ: a Habsburg-ház
leánysarja nem fetreng holmi padlón, és nem markolássza a hasát
világnak szeme láttára.
 ‒ Ebben az esetben, ha a mélyen tisztelt nevelőnő asszonyság
volna szíves bemutatni a gyakorlatot? ‒ jött az újabb kérdés.
‒ Absolument pás! ‒ érkezett az azonnali válasz erre a
felvetésre is.
A két színész erre összedugta a fejét, heves suttogásba kezdtek,
melynek során nyilván arra a következtetésre jutottak, hogy itt
nincs más hátra, nekik maguknak kell elöl járniuk a jó példával.
Monsieur Aufresne lekapta háromszögletű kalpagját, ménkű
felsőtestét óvatosan a padlóra eresztette, míg Monsieur Sainville
roppant finoman melléje térdelt, és tenyerét a társa pocakjára
helyezte; eközben magyarázta el, hogy a gyomorból kell lélegezni,
nem a tüdőből, nézze, kérem, ahogy emelkedik, majd újfent
alásüllyed a kezem, követve Monsieur Aufresne egyre mélyülő ki-,
valamint belégzését.
Néztem én, néztem, majd’ kiguvadt a szemem, de akkor sem
értettem az egészből semmit.
‒ Excuses-moi, Messieurs ‒ szakítottam félbe a mutatványt.
Közelebb húzódtam Madame von Lerchenfeld székéhez. A
grófnő épp egy könyvet olvasott: azt hittem, nehezen válik majd
meg kedves foglalatosságától, de tévedtem: amint közelebb értem,
összecsapta a könyvét.
‒ Így semmit sem látok ebből a helyes légzésből ‒ súgtam a
fülébe ‒, mert ez a Monsieur Aufresne olyan… dickbauchig ‒
imitáltam minden rendelkezésemre álló eszközzel a kövérséget. ‒
Hogyan lássam, hogy a hasa megemelkedik, ha egyszer mindig
olyan nagy?
A grófnő az ölébe ejtette a könyvet, három gyors, éles tapssal ‒
meg a visszhangjukkal a Rózsaterem falai közt ‒ gátat vetett a
továbbiaknak.
‒ S’il vaus piait, messieurs! ‒ intett oda a két színésznek, hogy
cseréljenek helyet: így, Monsieur Sainville jóval beláthatóbb
termetének hála, már szemmel is követni tudtam az eseményeket.
Néhány percig figyeltem, mit művelnek, aztán, hogy eleget
láttam, úgy döntöttem, magam is megpróbálkozom. A színészek
persze, közrendűek lévén, nem is álmodhattak arról, hogy hozzám
érjenek, no de ki gátolhat meg engem abban, hogy a padlóra
feküdjek, és a saját kezemmel tapintsam meg a saját hasamat?
Legfeljebb, ha ez a tettre kész arcot vágó nevelőnő ‒ ám ő most
szemlátomást belemélyedt az olvasmányába, nyilván valami
pikáns kis regénybe. Tehát a kemény fapadlóra feküdtem ‒
közben kis híján belefulladtam végtelen szoknyám rengetegébe ‒,
néztem a fejem fölött, a plafonon virágzó festett kertet: csakhogy
hiába figyeltem, ahogy csak tudtam, sehogy sem voltam képes
megállapítani, hogy akkor most helyesen lélegzem-e vagy sem. Ezt
a szoros fűzőnek köszönhettem, amelynek éppen az a feladata,
hogy elfedje a test mozgásait, ám ez az erénye most hibának
bizonyult.
Hátha a plafonon incselkedő rózsák látványa zavar, gondoltam,
és behunytam a szemem, hogy jobban figyelhessek.
‒ Le petit chien est bleu ‒ vagyis: a kis kutya kék, adtak meg a
színészek egy példamondatot, hogy azon gyakoroljak.
Felfújtam a hasam, amekkorára csak bírtam, és
nekiveselkedtem, hogy kimondjam, miközben egyre lejjebb
eresztem a hasam.
‒ Antónia, mit jelentsen ez?
Felnyitottam a szemem. Fekete brokátot láttam magam fölött,
kék szőrmeszegéllyel: anyám szoknyáját. Mint akit skorpió mart
meg, úgy pattantam fel. Maman mellett ott állt Choiseul herceg is,
ajkán a szokásos jóindulatú mosollyal, bár ez utóbbi most a zavar
jeleivel váltakozott. Egy életre az emlékeimbe ivódott, milyen
zavarodott tekintetet vetettek egymás felé a jelenet szereplői.
Monsieur Sainville a földön fekszik, termetes kollégája pedig épp
fölé hajol, meglehetősen kétértelmű pozitúrában, öles ülepe az
égnek mered, ahogy a rinocéroszé a királyi menazsériában.
Anyám hangjától akár a plafonra festett virágok is
megfagyhattak volna, ahogy közölte, hogy a lecke véget ért. Most.
Lerchenfeld grófnő is úgy szökkent fel a székéből, mintha tüzet
fogott volna a szoknyája. Az arca bíborvörösre váltott, ahogy azon
igyekezett, hogy megpróbálja elrejteni az ölében heverő könyvet.
Szerencséje volt: Maman pillantása nem őrá, hanem a két
színészre szegeződött, míg azok nagy keservesen és amilyen
méltóságosan csak tellett tőlük az adott helyzetben, talpra
evickéltek, majd sűrű bocsánatkérések és bókok közepette
eliszkoltak a teremből.
‒ Csepűrágók ‒ szűrte a fogai közül mély megvetéssel a herceg.
Zord volt a pillantása, olyan, amilyennek soha korábban nem
láttam.
‒ Amikor először hallottam a hírt, hinni sem akartam a
füleimnek. Ám ez, amit most láttam, felülmúl mindent, amit
császári felséged jámborságáról és tévedhetetlen ítélkezéséről
tapasztaltam, kivált kedves leánya nevelésének ügykörében.
Eddigre én is lábra álltam, leporoltam a szoknyámat: soha
anyámat még nem kaptam rajta, hogy ne találjon szavakat, most
azonban csak a tokája remegett a felháborodástól.
‒ Én… én kezdettől fogva elleneztem ‒ dadogta a grófnő,
Maman átható pillantása azonban belefojtotta a szót.
‒ Császári felséged ‒ tördelte a kezét a francia követ ‒,
Versailles és mindenekelőtt ő legkeresztényibb felsége odalesz a
hírtől, ha a fülébe jut, hogy ön két vándorszínészt bérelt fel a
leendő francia királynét oktatandó. Én kockára tettem a…
‒ Tudom ‒ intette le Maman. ‒ Ön Antónia és a dauphin
frigyére tette fel a pályafutását. Fölösleges, hogy minduntalan
emlékeztessen rá hercegséged ‒ ezzel elhallgatott.
Percekig tartó, feszült csönd következett.
‒ Én azonban hosszas latolgatás után úgy határoztam, hogy a
lányom azoktól tanulhat meg a legjobban franciául, akik
anyanyelvükként beszélik. Kétségtelen, hogy ezek csak színészek,
de…
‒ És, mint ilyenek, nemkívánatosak ‒ kotyogott közbe a herceg,
élénk fejcsóválás közepette. ‒ Versailles szemében az ön döntése,
Madame, minden képzeletet felülmúló ballépésnek számít, sőt –
folytatta, olyan finoman adagolva a szavait, hogy a gerincem is
beleborsódzott ‒ ha ehhez hozzávesszük a hercegkisasszony
félreismerhetetlenül hiányos szellemi képességeit és tudását,
nincs mit csodálkoznunk azon, hogy Lajos megkérdőjelezte az ön
ítélőképességét, továbbá azt a feltételezését is, hogy Antónia
kisasszonyból valóban megfelelő ara válhat a dauphin számára.
Nem kevés ügyességre, érzékenységre és meggyőző erőre lesz
szükségünk ahhoz, hogy újra kivívjuk a bizalmát.
Mondhatom, sosem láttam még anyám arcát ilyen sápadtnak.
 Nyolcadik fejezet
Kezdődik a munka dandárja
1768 ősze

Schönbrunni nyárestéimet felemésztette az az átkozott

cavagnola: ültem a kártyaasztalnál, velem szemközt Bécs
válogatott udvaroncai, és játszottunk, egyik partit a másik után,
míg a szemem ki nem száradt a kialvatlanságtól. A számolás volt a
legnehezebb az egészben, a nyertes ugyanis a feltett tétje
hatvannégyszeresét kapta meg a banktól. Meg kellett tanulnom
szorozni, fejben kellett tartanom az összes pénznem átváltási
kulcsát, arról nem is beszélve, hogy a cavagnola-asztalnál egytől
hetvenig terjednek a számok. Pedig számolhattam én is, mindenki
más is, amennyit csak akart, a végén úgyis a bank nyert, hiszen
minden elveszített fogadás összege nála maradt. Ám a végtelenbe
nyúló éjszakák végül csak meghozták az eredményt: végre
megtanultam valamit, ami miatt Maman büszke lehetett rám.
Ausztria császárnőjének szíve előtt kedves volt mindenki, aki
vállalta a kockázatot, én pedig született szerencsejátékosnak
mutatkoztam, nem akadt kockázat, mely elriasztott volna, és
merészségem, megtoldva azzal, hogy a kellő pillanatban jobbára
feltaláltam magam, általában nyereményt gyümölcsözött.
Ősszel aztán visszahurcolkodtunk a Hofburg vastag, szilárd
falai közé. A hajam már kezdett rendbe jönni, eltűntek a kopasz
foltok, Maman tehát úgy látta, eljött az ideje, hogy csatarendbe
állítsa a híres-nevezetes fodrászmestert, akiről már oly sok szépet
és jót hallottunk. Choiseul herceg nővére, Gramont hercegnő
küldte el hozzánk a saját friseur-jét, aki a Sieur ‒ ez a Monsieur
rövidített formája, mint megtudtam ‒ Larsenneur névre hallgatott.
A duchesse véleménye szerint „Larsenneur öltözteti a
legpompásabban Franciaország fejeit” ‒ így írt róla anyámnak az
ajánlólevelében. Anyám nyilván örült, hogy ilyen avatott mestert
sikerült kifognunk, örömét legfeljebb az árnyékolhatta be, hogy
Lajos király most nyilván azt hiszi, Ausztriának nincs olyan
tehetsége, aki felkészíthetne engem a rám váró szerepre. Ez
főként azért lenne fájdalmas, mert anyám szemében az én
esetleges házasságom volna egész uralkodásának legsikeresebb
diplomáciai manővere. Ekkora cél érdekében azonban még ő is
hajlott rá, hogy leküzdje büszkeségét, bármilyen nehezére essék
is.
Sieur Larsenneur egész halom, bőrrel borított faládával
érkezett Bécsbe: már ezekről is láthattuk, hogy nem akárki
szerencséltet minket. Még a Habsburgok sem vésették, végképp
nem a külön e célt szolgáló ezüsttáblára, nevük kezdőbetűit az
utazóládáikra! Egyáltalán, ez az úr, aki pedig egyebet sem tett,
mint hajakat bodorított nap nap után, annyira komolyan vette
magát, hogy én már-már abszurdnak találtam a viselkedését.
Talán bizony a fodrászok a legfontosabb szereplői ennek a
világnak? Ám amilyen csodálkozva pillantottam én őrá, ő is
legalább olyan értetlenül meredt vissza rám. Meglehet,
vörösesszőke hajkoronám valóban elhitette vele, hogy itt
nemzetközi együttműködésre lesz szükség.
A ládákhoz hasonlóan döbbenetes volt Sieur Larsenneur
szenvedélye a látványos parókák iránt. A haját mindig valamilyen,
dúsan beporzott, bodorított perruque takarta, ahányszor csak
találkoztunk: és látszott mindegyiken, hogy ez az ember gondosan
ügyel a parókáira. Ahány műhaja csak volt, mind egy-egy külön
egyéniség jeleit viselte magán: azt se tartottam teljesen kizártnak,
hogy a szűkös, kopár szobában, ahol lakik, esténként elbeszélget
velük.
A nagy napon Maman a Hofburg egyik kisebb, mindazonáltal
kicsinek korántsem mondható szalonjában rendelt a színe elé:
annyi szalon volt ebben a palotában, és mindnek
elefántcsontszínű tapétája aranyozott cirádákkal, és mindben
nehéz bíbor brokátfüggönyök, hogy az idetévedő idegen
könnyűszerrel eltévedhetett volna a labirintusban. Ahogy
beléptem, majdnem az állam esett le a meglepetéstől: mintha Bécs
valamennyi udvaronca idesereglett volna, hogy megtekintse a
színjátékot, melynek során bodros fürtjeimet úrinői frizurává
varázsolja a világhíres friseur, hogy alkalmas legyek Franciaország
dauphine-jának szerepére.
 A hajszobrász, szaténruhában és az öltözetét megkoronázó
hímzett brokátmellényben olyan sztentori hangon szólalt meg,
mintha ő volna a legfontosabb ember egész Bécsben ‒ és
elképzelhető, hogy ezen a zord novemberi reggelen ez így is volt.
Sieur Larsenneur egy-egy gyors meghajlással köszöntött kedves
mindnyájunkat, majd bejelentette, hogy amint elkészül a művével,
én leszek a legszebb és legirigyeltebb minden fiatal hölgy közül
egész Európában. Így is folytatta: közembertől szokatlan
modorban azt sem hallgatta el előlünk, hogy Párizsban Le
Chevalier des Cheveux, a Haj Lovagja az ő neve, mert ő menti meg a
bajba jutott hölgyek frizuráját.
Ekkora nagyképűség hallatán kis híján ott, az egész udvar színe
előtt elkacagtam magam ‒ ám ott éreztem magamon anyám
szúrós tekintetét, úgyhogy jobbnak láttam visszafojtani.
Maman úgy rendelkezett, hogy egy alacsony, kárpitozott széken
üljek: Sieur Larsenneur így láthatta a legtöbbet a fejemből. A
hajmester előbb körbejárt, hogy minden oldalról megszemléljen,
majd engedélyt kért Maman-tól, hogy meg is érinthessen. Abban a
pillanatban, hogy megkapta, máris kirántotta a lila szalagot meg a
teknőchéjból faragott tűket a hajamból: a hajam szabadlábra
kerülve azonnal leomlott a vállamra. Bizsergés szaladt le a
gerincemen, ahogy az ujjait végigfuttatta a hajamon, hogy
megállapítsa a súlyát és a sűrűségét. Egyetlen szempillantás
elegendő volt, hogy reményeim újraéledjenek: talán ezek a
franciák valóban csodákra képesek.
‒ Les cheveux, les cheveux ‒ mormolta bozontos bajsza alatt a
fodrász, miközben a keze el-eltűnt a hajamban: a haj, a haj!
Az udvaroncok egy emberként álltak lábujjhegyre, majd
huppantak vissza a sarkukra megint: úgy követték a fodrász
mozdulatait, akár egy oroszlánszelídítő mesterkedését. A mindig
rózsás kedvű, korpulens Neny báró sosem fukarkodott az epés
megjegyzésekkel, amelyek, legnagyobb örömére, javarészt
helytállónak bizonyultak. Ezúttal a fodrász minden egyes
mozdulatára tett valami megjegyzést, attól kezdve, hogy kifésülte
végtelen hosszú hajamat, azon át, ahogy kisimította a
homlokomból, már amennyiben simításnak nevezhetjük, hogy úgy
kapaszkodott belé, hogy már-már azt hittem, lerántja a bőrt a
koponyámról, egészen addig, hogy hosszú, a tarkómtól a hátsómig
tartó copfba fonta. Azután nagy csinnadrattával fehér lepedőt
kerített körém, majd kinyitott egy pomádés tégelyt ‒ az alapjául
szolgáló medvezsír szagát rózsaillat nyomta el és a tartalmát a
tenyerébe dörzsölve kente a frizurámra. ‒ Rögtön megvagyunk,
madame l’archiduchesse, rögtön! ‒ lihegte a fülembe: neki
magának is remegett a keze, oly izgatottan várta mesterműve
kialakulását. ‒ Már csak az utolsó simítások hiányoznak!
És azzal Sieur Larsenneur belenyúlt monogrammal ékesített
ládikájába, ahonnét egy fújtatóra emlékeztető szerkezetet húzott
elő: a szerkezet segítségével, finom porral fújta be a hajamat, de
olyan óvatosan, hogy még a szőkeséget sem tüntette el vele a
hajamból.
‒ Naccerű ‒ kiáltotta azonnal Neny báró ‒, csuda csinos! És
milyen kis egyszerű! De mégis, mennyire elegántos!
Ahány udvaronc csak volt a teremben, mind sűrű bólogatásban
tört ki ennek hallatán.
A fodrász azonban meg sem hallotta: aranyozott keretű tükröt
nyomott a kezembe. Eljött az igazság pillanata: a magam részéről
ügyet sem vetettem a hízelgők helyeslésére, akik alig várták, hogy
elájulhassanak a gyönyörtől, mellyel a legnagyszerűbb friseur
lepte meg őket egész Európában: arra voltam kíváncsi, okoz-e
majd akkora fájdalmat a látvány, amekkorát az előkészítése.
Röpke pillantást vetettem magamra, és azonnal az ölembe is
ejtettem a tükröt. Pedig tudtam: azt várják tőlem, hogy
mosolyogjak. Hogy szinte elaléljak a gyönyörtől.
Hát nem aléltam el. Inkább arra lettem volna kíváncsi, miért
kellett „helyreigazítani” túl magasra sikeredett homlokomat, ha
egyszer a fodrász, mintegy cserében, úgy hátrahúzta a hajamat, és
olyan szorosra fonta, hogy nincs az a seszínű hajpánt, amely ilyen
csodára volna képes. A homlokom most leginkább egy kifordított
márványteknőre emlékeztetett, a magasra tupírozott
hajkoronának köszönhetően pedig sokkal, de sokkal idősebbnek
tűntem tizenhárom évemnél. Bizony, elalélás helyett inkább
gyűlöltem a látványt.
 Az udvaroncok kéjesen búgtak és doromboltak, akár egy falka
bagzó macska, én a könnyeimet próbáltam visszanyelni: egy
osztrák hercegnő nem sír, nem, nem és nem ‒ legalábbis
nyilvánosan nem. Ösztönösen a hajamhoz kaptam, hogy legalább
megpróbáljam meglazítani a frizurát, mert olyan feszesnek
éreztem a fejbőrömet, akár a pergődobot. Ám ekkor észrevettem,
hogy mindenki engem néz, széles mosollyal, tágra nyílt szemmel.
Nekik tetszett. Noha a frizura az én fejemet díszítette, arról szó
sem lehetett, hogy nekem is véleményem lehessen róla, főként
nem olyan, amely ellenkezik Ausztria császárnőjének
véleményével. Maman-nak pedig szemlátomást ínyére volt az
eredmény. Még mosolygott is (bár az ajkai természetesen egy
picurkát sem távolodtak el egymástól), és kegyesen engedélyt
adott, hogy Sieur Larsenneur megcsókolja a kezét.
Neny báró is repesett az örömtől. Az egész udvaroncsereg és
valamennyi diplomata nevében kijelentette, hogy új frizurám
maga a tökély: olyan divatos, hogy hamarosan ahány fiatal hölgy
csak lakik Bécsben, mind a coiffure á la dauphine lelkes híve lesz.
Nos, ha valóban így lesz, gondoltam, akkor elég ostobák azok a
divatmajmoló libák. Mert mi a jutalmuk, amit annyi fájdalommal
kiérdemeltek? Egy kínzó fejfájás, semmi más. Ahogy engedélyt
kaptam, hogy visszavonuljak a saját lakrészembe, megálltam az
első tükörnél a folyosón, hogy megszemléljem új külsőmet. A kép
úgy feldühített, hogy mind a tíz ujjamat a frizurámba túrtam,
mintha tövestül akarnám kitépni a hajamat, hogy legalább a
fejbőrömet kínzó fájdalom enyhüljön valamelyest.
Másnap Sieur Larsenneur folytatta a csodatevést. Legalábbis
Maman így nevezte azt, hogy ismét nekilátott a hajamnak,
ugyanolyan áhítatosan, mint tette az előző napon, az udvar
általános tetszésnyilvánítása közepette. Így fest majd le Monsieur
Ducreux? És mit szól majd minden franciák Lajosa, ha meglátja a
portrémat? Annyi bizonyos, hogy ő legkeresztényibb felsége
nemigen hinné el, hogy alig múltam tizenhárom éves! Én ugyanis,
minél tovább néztem a tükörképemet, annál biztosabb lettem
abban, hogy huszonöt esztendősnél egy nappal sem lehetek
kevesebb!
 Sieur Larsenneur azonban akkora géniusznak ítéltetett, hogy
Maman beválogatta a kíséretembe. Roppant nagy kitüntetés ez,
akkora, hogy maga a fodrászzseni sem utasíthatta vissza, még
akkor sem, ha az, hogy egyedül az én gondomat kell viselnie, azzal
jár, hogy elveszti teljes párizsi vendégkörét. Ha elérkezik a nagy
nap, neki se marad más választása, mint becsomagolnia mindent a
bőrrel fedett ládikáiba, besorolnia a kíséretembe és ettől fogva az
én rendelkezésemre állnia, és csak az enyémre, Versailles-ban.
Szép kis csetepaték lesznek ebből köztem és a Chevalier des
Cheveux között, ábrándoztam: hiszen most is, negyedóra sem telt
el azóta, hogy befésülte a hajamat, és én máris nekiestem puszta
ujjaimmal, hogy legalább fellazítsam egy kicsit túl katonás
frizurámat.
Eddigre a fogszabályozómtól is megszabadultam. A fogam most
igazi gyöngysorra emlékeztetett, nem is győztem betelni a
látvánnyal, ha elmentem egy tükör előtt, muszáj volt belenéznem
és kigyönyörködnöm magam vadonatúj, igézően szabályos
bájmosolyomban. Az állandó fájdalom az emlékek birodalmába
távozott, én pedig újból felfedezhettem az ételek ízét fémes
mellékíz nélkül. Sőt, a morzsákat sem kellett többé az ujjammal
kipiszkálnom a drótok csapdáiból. Maman is megkönnyebbülten
vette tudomásul külsőm átalakulását, ám a szellemi
pallérozásomat ettől még egyáltalán nem vélte befejezettnek.
Fejlődtem tehát tovább, szépen, komótosan, még akkor is, ha a
zenélő óra táncoló párja napról napra szomorúbban és
szomorúbban jelezte az idő kérlelhetetlen múlását.
Egy este, hogy végeztem aznapi tanulmányaimmal (letudtam
Herr Gluck hárfaóráját, lezajlott a tánclecke Monsieur Noverre
irányítása alatt és Lerchenfeld grófnő vigyázó szeme előtt, sőt,
túléltem az elviselhetetlenül unalmas francia nyelvtanórát, amit
fejfájás és az ellene javallt, szúrós szagú mustártapasz
súlyosbított), Maman a színe elé citált, az egyik kedvenc termembe
az egész palotában. A falakat Johann Bergl udvari festő két évvel
korábban készült képei díszítették, mézeskalács kastélyokkal ékes
tündérországi tájakat ábrázoltak, mesebeli madarakkal és fölöttük
a vakítóan kék éggel: ha csak rápillantottam, felvidult a szívem.
Végre valami új a megszámlálhatatlan, egyformán bíbor-,
elefántcsont-, aranyszínű terem után!
Az egzotikus szalon közepén francia liliomokkal díszített
ládákat láttam: körülöttük lakájhad, kesztyűben mind, készen arra,
hogy a császárnő parancsára felnyissák a ládákat.
‒ Ez itt mind a tied, Antónia ‒ intett a ládák felé Maman.
‒ Az enyém? ‒ tátottam el a szám, meglehetősen ostobán. ‒ Mi
van bennük?
‒ Talán ha kinyitnák őket, nemde bár? ‒ mosolygott anyám,
akár a macska, ha gazdátlan tejfeles köcsöggel találkozik: intenie
nem kellett, a szava is elég volt, hogy a lakájsereg feszítővasat
ragadjon, és a ládákra vesse magát.
‒ Babák! ‒ sikkantottam örömömben: a ládákban, széna- és
gyapjúfészekbe bugyolálva vagy egy tucat fababa feküdt, festett
arccal, lószőr parókával, díszes öltözékben.
Hat ládában azonban csak egy-egy, a társainál termetesebb
bábu feküdt: ezek majdnem akkorára nőttek, mint én: őket
csillogó szemük és moherparókájuk különböztette meg a
közbabáktól, a ruhájukat pedig kizárólag a legnemesebb
textíliákból, szaténból, selyemből, brokátból és keményített
damasztból varrták, de nem sajnálták róluk az ezüstszegést meg
Chantilly, Alengon és Le Puy legtündöklőbb csipkekölteményeit
sem. Gyöngyház és holdfény színében pompázott mindegyikük.
‒ Ó, bárcsak nekem is lennének ilyen szép ruháim ‒
mormoltam, miközben kikaptam egy babát a ládájából, a karomra
fektettem, hogy dajkáljam, ahogy az újszülötteket szokás.
‒ És lesz is, kicsikém ‒ vágta rá anyám, az arcán valahová az
elérhetetlen nagyság és a szívbéli öröm közé helyezhető
kifejezéssel. ‒ Ezek ugyanis próbababák, poupées de la mode. A
nagyobbak pedig, nos, ők grandes pandores: mindegyikük esküvői
ruhát hord, azért, hogy mi megszemlélhessük őket, és eldöntsük,
melyiküket viseld, amikor a dauphin és te megesküsztök.
‒ De hát egyik pompásabb, mint a másik ‒ leheltem: a hangom
is elfúlt a gyönyörtől. Vajon Maman is ilyen káprázatosnak látja
ezeket a ruhákat? Vagy legalább a babákat, amelyek viselik őket?
A kék és a zöld ezer árnyalatában csillogó szemükkel, a hol
szalmaszőke, hol meg hamuszín hajukkal olyanok voltak, mint a
nővéreim: már-már azt hihettem, ők sorakoznak fel körém, hogy
mellettem álljanak életem eddigi legkeservesebb próbatételénél:
Mária és Krisztina, Amália és Johanna, Jozefa és Karolina.
‒ Antónia! ‒ szakított ki gyerekes álmodozásomból anyám
legyezőjének száraz csattanása.
‒ Hogy? Már most ki kell választanom az esküvői ruhámat? –
értetlenkedtem, a lelkem is belesajdult: olyan volt, mintha a
nővéreim közül kellene kiválasztanom a kedvencemet, míg a
többit a sorsára hagyom.
Ráadásul, bár Karolina volt a kedvenc nővérem,
gyermekkorom elválaszthatatlan társa, mégis, az „ő” ruhája
tetszett most a legkevésbé.
‒ Válassz ki közülük kettőt ‒ egyensúlyozott anyám a fenséges
és a türelmetlen között. ‒ Az egyiket a szertartáson viseled majd, a
másikat utána, a zártkörű fogadáson.
‒ Zártkörű fogadás ‒ visszhangoztam a szavait papagáj
módjára.
Tényleg, erről szinte meg is feledkeztem: hogy a mi
kápolnánkban is rendezünk egy esküvői szertartást, amelyet aztán
fényes ünnepség követ. Királyok menyasszonyait először a
szülőhazájukban esketik: mire megérkeznek új lakhelyükre ‒
hiába, hogy ott ismét esküvői szertartás vár rájuk ‒, az egyház
szemében már férjes asszonynak számítanak.
‒ Ferdinánd bátyád képviseli majd a dauphin személyét ‒ tette
hozzá anyám.
Jaj, Istenem, vágtam egy grimaszt. Ferdinánd képviselte nápolyi
névrokonát is, Karolina előesküvőjén.
Aznap, legmélyebb fájdalmára, nem volt szabad rosszalkodnia.
Karolina rémítette halálra: egyetlen jegeces pillantása elég volt,
hogy szegény fiú rögvest feladja minden tervét: tudhatta, hogy
szörnyű megtorlásra számíthat. Nekem nem volt ilyen könnyű
dolgom legkisebbik bátyámmal: megszámlálni sem tudom az
eseteket, amikor békát csempészett a cipőmbe, hogy hallhassa,
ahogy visítozom, vagy amikor cipőpasztára cserélte a
szappanomat. Most tehát minden okom megvolt arra, hogy
rettegjek, mit talál ki, ha azt játszhatja, hogy a „menyasszonya”
vagyok.
‒ Négyszázezer dukátért (anyám kis híján megfulladt, ahogy ezt
az összeget kimondta) igazán csinos kis menyasszonyi ruhát
kaptál, de megérte: minden cérnája Franciaországból van. Ennyi
pénz meg Európa minden selyme és szőrméje valódi királynét
faraghatna belőled, de még most sincs meg benned az uralkodói
temperamentum, a tudásról nem is beszélve ‒ hagyta el egy mély
sóhaj anyám ajkait. ‒ De mindez az én hibám. Néha már-már azt
kell gondolnom, sosem érsz meg arra, hogy házasságot köss.
Szóval már megint kimondta. Csalódott bennem. Pedig már
tudok táncolni, suhanok (legalábbis Monsieur Noverre efelől
biztosított), mint bárki más hercegnő Versailles-ban, hárfán úgy
játszom, akár egy kisangyal (danke schön, Herr Gluck), továbbá
bájos háziasszony maradok mindvégig, akárhány cavagnola-partit
kelljen végigszenvednem. Már a homlokom se rémíti el a
franciákat, a fogaim pedig olyan egyenesek, amilyennek Isten
teremtette volna, ha nincs annyi gondja-baja aznap, amikor
megszülettem. A jobb vállam már ugyanúgy áll, ahogy a bal ‒ ez
utóbbi eredményt nem kevés szenvedés árán értem el. De amíg a
fejemet meg nem töltik tudással, a fűzőmet pedig hússal, addig
csak annyit érek, mit a félig kelt tészta: egy formátlan kupac nyák,
ennyi vagyok.
Tehát szépen lehajtottam a fejem, és kivágtam egy pukedlit,
hogy „igenis, Maman”.
‒ Lerchenfeld grófnő most már kevés ahhoz, hogy tovább
tanítson téged, ráadásul nem is francia ‒ folytatta Maman,
ugyanolyan feszült hangon, mint eddig.
Elgondolkozva az arca elé emelte a kezét, csak a vak nem vette
volna észre a lerágott körmein, hogy milyen ideges. Lám, ez az
asszony, aki képtelen elviselni mások tökéletlenségét, maga sem
teljesen tökéletes; bár ezt sosem vallaná be önmagának. Ha újra
háború törne ki, létfontosságú, hogy Ausztria és Franciaország
szövetségesek legyenek, vagy inkább: azok maradjanak. Maman a
jelek szerint már belátta, kudarcot vallottak az erőfeszítései, hogy
átalakítson engem, de, már akár így, akár úgy, a siker záloga
mégiscsak az én személyem. Vajon felnövök-e valaha ehhez a
feladathoz?
Maman csak nézett, le nem vette volna rólam a szemét, egy szót
sem szólt, én meg, rémülten a néma csöndtől, állhattam egyik
lábamról a másikra, míg anyám végül meg nem szólalt.
‒ Elmehetsz, Antónia.
Ennyi volt. Újabb pukedlit vágtam ki: végül is maga Ausztria
császárnője bocsátott el a színe elől.
A homlokom is belepirult a szégyenbe. Az elmúlt hónapokban
egyetlen értelme volt az életemnek: az, hogy egy napon én leszek
Franciaország dauphine-ja, a Habsburg-ház újabb dicsőségére.
Csak hát, ha más nem, Karolina Nápolyból feladott, boldogtalan
hangú levelei is elegendőek lettek volna, hogy tudjam: a házasság
egyáltalán nem azonos a boldogsággal. Főként akkor nem, ha te
magad vagy a menyasszony.

Nápoly, 1768. november 13.

Drága kicsi Toni!

Azt kérded, milyen érzés hozzámenni ahhoz a férfihoz, akit még

az életedben soha nem is láttál, tehát azt sem tudhatod, képes leszel-
e szeretni őt, avagy sem.
Azt kell válaszolnom, hogy maga a mártíromság, amit csak még
súlyosabbá tesz az a körülmény, hogy kifelé boldognak kell mutatnod
magad, és csak ott sírhatsz, ahol senki se lát. Ha újraszülethetnék,
inkább halva születnék, semhogy még egyszer el kelljen szenvednem,
amit most kell hogy elszenvedjek. A férjemnek annyi esze sincs, mint
egy disznónak, legfeljebb, ha a modorában emlékeztet eme állatra. A
nászéjszakánk, nos, az maga volt a teljes megaláztatás. Hagymától és
fokhagymától bűzlő lehelettel érkezett az ágyba, rám vetette magát,
akár egy zsák krumplira, aztán, hogy kötelességét (és persze az
enyémet, ezt se felejtsük el!) teljesítette, még volt képe engem
becsmérelni, hogy rossz a szagom és csúf az arcom! És ki olyan
orcátlan, hogy ilyeneket ejtsen ki a száján? Hát egy olyan alak, akin
úgy áll a frizura, még ha történetesen esetleg megfésülte és
berizsporozta is, mint a szénaboglya, az állaga és a színe, akár a
trágyalével bemázolt szalmaszál; akinek egész teste csupa gennyes
pattanás, és aki együgyű módjára viselkedik.
Most vagy nevetsz, ahogy ezeket olvasod, vagy féltesz, hogy
büntetést kapok, amiért ilyesmiket írok Szicília és Nápoly királyáról.
Ne aggódj: itt senki sem beszél németül, úgyhogy ezt a levelet sem
érthetik meg.
Mégis, hamarább kell befejeznem ezt a levelet, mint szerettem
volna. Futár érkezett a főkancellártól. Ferdinánd, mint rendesen,
vadászattal fecsérli az időt, így aztán Mr. Acton szórakoztatása rám
marad. Gondolom, nem lep meg túlzottan, ha elárulom: nem
habozom mindenesetül kihasználni ezt az esélyt. Azt hiszem, Maman
büszke lenne rám: én vagyok az a kis Habsburg, akinek semmi egyéb
szerencse nem jutott ezen a világon, csak az, hogy olyan férje van,
aki éppannyit törődik az államügyekkel, mint önnön külsejével.
Kérlek, emlékezz meg rólam imáidban, drága húgocskám! Igazán
rám fér…
Szerető nővéred, Karolina, Szicília királynője

Maman engedett a kérésemnek, beleegyezett, hogy a

próbababák az én lakosztályomban lakjanak. Néha elhívtam a
játszópajtásaimat ‒ szoptatós dajkám, Frau Weber két kislányát ‒,
hogy együtt játsszunk velük. Bár a Habsburg-családban
hagyomány az állnak fennhordása, Maman azért mégis
ragaszkodott hozzá, hogy viselkedjünk egyszerű polgárok
módjára, azaz keveredjünk a köznéppel, illetve azok gyermekeivel;
így legalább megismerjük az életüket, minek következtében
jobban örülünk saját kiváltságainknak. De ez az engedély erre
szólt, és nem többre: keveredni lehet, barátkozásról viszont szó
sem lehet, idézte gyakorta az emlékezetünkbe: tudnunk kell, hol
húzódik a láthatatlan, ám annál áthatolhatatlanabb határ, amely
elválaszt minket, királyi sarjakat a szolgák vagy a kereskedők
ivadékaitól. A játékainkat megoszthatjuk egy Frau Weber
gyermekeivel, a titkainkat soha.
Így aztán nincs is azon semmi csodálnivaló, hogy Karolina
távollétében a próbababák lettek a legbensőbb, legbizalmasabb
barátaim. Vörösre festett ajkukat sosem torzította el a félelem,
fülük csak azt hallotta meg, amiről azt akartam, hogy meghallják.
Ők, a grandes pandores, akik úgy hasonlítottak az igazi
testvéreimre, még a hajszínük és a szemük színe is megegyezett az
övékével, a képzeletemben egy idő után már közelebb álltak
hozzám, mint az igaziak. A kisebb bábuk, a poupées de la mode, a
varrónők miniatűr mesterműveibe öltöztetve inkább csak
látványnak voltak jók. Esténként, hálószobám magányában, be-
benéztem a ruhájuk alá, átvizsgáltam a fehérneműjüket: tudtam,
hamarosan én is ilyeneket viselek majd, közvetlenül a bőrömön,
ilyen finom, habos csodákat! Selyemharisnyát, fehéret, mint a szűz
hó, hímzett csipkét és brokátkölteményeket, és ó, micsoda cipőket!
Mindegyik bábu lábán más és más mintája volt a cipőnek ‒ és ez
az egész egy szép napon az én kelengyém lesz, és onnantól fogva,
hogy én lettem a dauphine, csak egy gondom lesz: hogy mára
ugyan mit is vegyek fel?
‒ Maman azt mondja, négyszázezerbe fájtatok! ‒ suttogtam a
bábu fülébe egy novemberi estén.
Aznapra egy grande pandore volt az ágytársam: átöleltem a
felsőtestét, az arcomat a ruhájába fúrtam. Mops nem is próbálta
leplezni féltékenységét: többször is rá kellett szólnom, hogy
azonnal hagyja abba a baba lábának rágicsálását, és a szoknyáját
se tépdesse már olyan hevesen!
‒ Csakhogy ‒ magyaráztam tovább a bábunak, akinek a
Karolina nevet adtam ‒ hallottam ám, ahogy Maman panaszkodik
Choiseul hercegnek, mert az a Lajos még most sem volt képes
papírra vetni a hivatalos leánykérést unokája, a dauphin nevében!
„Karolina” csak nézett némán sápadt kék szemével. Szempillái –
egy-egy sor festett pontocska a szemek alatt ‒ meg-megrebbentek.
‒ Lehet, hogy a végén mégsem kell elhagynom Bécset? ‒
akartam volna kérdezni, de ezt a gondolatot még kimondani is
féltem, tudtam, mekkora csalódást okoznék vele Maman-nak.
Ekkorra már értesültem róla, hogy mindent megtett, amit csak
a francia követek ‒ és persze Ausztria követe a versailles-i
udvarnál, De Mercy gróf ‒ tanácsoltak neki, és mégis a várva várt
irat, Lajos aláírásával még mindig nem érkezett meg.
 Zord kopogást hallottam az ajtómon: felriadtam. Sietve elfújtam
a gyertyát, úgy tettem, mintha aludnék. Ekkor hirtelen feltárult az
ajtó. Még szorosabban magamhoz öleltem a bábut, az arcomat
még mélyebbre fúrtam a ruhájába.
‒ Antónia!
‒ Maman? ‒ pattantam fel az ágyban.
Már az idejét sem tudtam, mikor járt utoljára a hálószobámban.
Nem volt szokásában utánanézni a gyerekeinek, kivált éjnek
évadján nem.
Anyám háta mögött szolga állt, gyertyával a kezében. Maman
árnyéka a falakra vetült: úgy repdesett ott, mintha táncolna, pedig
maga Maman csak állt, öklével a mellkasát verdesve. Még ebben a
félhomályban is láttam az arcán, a szeme és a szája sarkában a
bosszús harag jeleit.
‒ Hát te meg mit művelsz? ‒ förmedt rám, olyan éles hangon,
mintha csak reggel volna már.
‒ Alszom ‒ válaszoltam, gyenge, rémült hangon, mely inkább
kérdésnek hatott, semmint feleletnek.
‒ Ezzel? ‒ meredt anyám vádló ujja a bábura.
‒ De hát ez Karolina! ‒ makacskodtam.
‒ Ostobaság! ‒ süvítette anyám. ‒ Ha Isten és a francia Lajos is
úgy akarja, maholnap menyasszony vagy! Ideje kinőni a
babázásból, édes lányom! Más lányok a te korodban már anyák!
‒ Igen. Mert őket már meglátogatta Krottendorff tábornokné?
– Mi?!
‒ Semmi, Maman ‒ motyogtam.
Anyám szigora miatt csak még inkább eltökéltem magam: egy
kukkot sem ejtek arról, hogy ezek a bábuk valójában gyerekek, a
dauphin gyerekei meg az enyémek, és vannak köztük fiúk is,
úgyhogy a trónöröklés rendje biztosított. Az egészen kisfiúk még
úgysem járnak fiúruhában, az tehát, hogy a bábuk mind lány
ruhában feszítenek, nem kellett hogy zavarjon bárkit is. És igenis,
amikor egyedül lehettem velük, mindig úgy szóltam hozzájuk, mint
a kis csecsemőkhöz, hol megszidtam őket, hol gügyögtem nekik;
ahogy a pillanatnyi helyzet épp megkívánta. Azt, hogy mi a dolga a
menyasszonynak, nem tudtam, csak annyit, hogy szép
menyasszonyi ruhában jár, ahogy a többi grande pandore is. Azon
meg igazán nem érdemes csodálkozni, hogy valaki fél, ha örökre
el kell utaznia egy olyan országba, ahol aztán mindörökké idegen
nyelven fog beszélni! Csakhogy Maman nem tűri a gyengeséget se
magánál, se másoknál, és minden bizonnyal éktelen haragra
gerjed, ha mindezt elmondom neki.
‒ Isten meghallgatta imáimat ‒ jelentette be anyám. ‒ A
napokban meggyőződtem afelől, hogy egyedül az ő
közbeavatkozása segíthet el odáig, hogy dauphine legyél, és hála
Choiseul herceg és a toulouse-i érsek segítségének, megérkezett a
megváltás. Azonnal meg is kezdődik az oktatásod. Csengesd be
Lieslt ‒ intett az ágyam mellett lógó brokát csengőhúzó felé ‒, és
szólj neki, hogy ma a kék csíkos ruhádba öltöztessen, az a kis robe
á l’anglaise épp jó lesz. Fél óra múlva várlak az
audienciateremben.
Az a bizonyos „megváltó”, akiről beszélt, a maga harmincnégy
évével alig pár évvel volt idősebb a bátyámnál, Ferenc József
császárnál; én azonban, tizenhárom évesen valóságos
aggastyánnak láttam. A jövevényt a kialvatlanságtól karikás szemű
Choiseul herceg mutatta be: egész éjjel úton volt, ő kísérte Bécsbe
Jacques-Mathieu de Vermond abbét. Ennek a boglyas hajú,
elfogulatlan modorú papnak lesz tehát a feladata, hogy helyre
tegye az agyamat, és ezzel megkoronázza eddigi tanulmányaimat.
Hosszú, fekete csuhát viselt az abbé, fehér körgallérral:
ruházata idősebbnek mutatta a koránál. Vizenyős szeme, az én
álmos szememmel nézve, élénknek tűnt, de nem nyomasztóan
okosnak: sehol sem láttam benne a tüzet, ami ‒ úgy gondoltam ‒
ott kell hogy égjen minden kivételes képességű emberében. Míg
anyám részletesen kifaggatta pedagógiai képesítéséről,
erkölcseiről, viselkedéséről és származásáról, én az arcát lestem:
vajon megalázónak érzi-e ezt a faggatódzást, ráadásul ilyen korai
órán? Minden jel arra mutatott, hogy nem: ha pedig az, hogy az
osztrák császárnő áll vele szemközt, és ő faggatja személyesen,
még csak ki sem hozta a sodrából, nyilván azt jelenti, hogy megvan
benne az a felséges egykedvűség, aminek segítségével elfojthatja
az idegességét.
 ‒ Bámulatra méltóan türelmes ember ez a mi abbénk ‒
veregette meg védence vállát Choiseul herceg.
‒ No, azt hamarosan próbára is tesszük ‒ bólintott anyám. ‒ Az
érsek ‒ fordult ismét az abbéhoz ‒ igen szép szavakkal emlékezik
meg az ön képességeiről az ajánlólevelében, én pedig minden
reményemet, sőt, a birodalom minden reményét most az ön
kezeibe helyezem. Sajnálattal meg kell vallanom, hogy a hercegnő
tudása sokkal hézagosabb az elfogadhatónál, tehát most önön a
sor, Monsieur l’abbé, hogy megoldja ezt a problémát.
Ennél nagyobb tétet elképzelni is nehéz. Anyám tehát egy egész
birodalom jövőjét helyezi ennek a papnak a nagyon is közönséges
vállára, mindössze egy pár soros ajánlólevél és a Sorbonne
diplomájának alapján.
‒ Merci, felséges császárnő ‒ hajtotta meg mélyen, hódolattal a
fejét Vermond abbé. ‒ Köszönöm, hogy Ausztriába hozatott, és
remélem, Isten méltóvá tesz az ön bizalmára, amellyel reám
ruházta a kis hercegnő tanítását.
Maman csak legyintett, hogy ugyan, hagyja már: eme korai
órán még nem volt érzéke a hízelgő szavakhoz.
‒ Mindjárt megmutatják a szobáját, ahol egy csésze kávé vagy
csokoládé várja önt. Természetesen talál mosdótálat is és minden
egyebet, amire szüksége lesz, hogy a hosszú út után rendbe szedje
magát. Hat órára a Rózsaterembe várom, felkészülten arra, hogy
megkezdje az oktatást. Továbbá napi jelentéseket várok a leányom
haladásáról. És elvárom, hogy ne szép szavakkal áltasson: az idő
sürget ‒ vetett egy oldalpillantást Choiseul herceg felé, mintha tőle
várna további biztatást.
Az abbé szája semmi érzelmet nem árult el, a szeme azonban
lelkesen csillogott.
‒ Nos, rendben ‒ zárta le a kihallgatást anyám. ‒ Jó reggelt
kívánok önnek, és Isten hozta Bécsben, Vermond úr!
Tehát tűzpróbának vetnek alá: és már be is dobtak az üstbe.
Mivel annyi minden mást is kellett tanulnom, anyám úgy
rendelkezett, hogy Vermond abbé napi egy órán át foglalkozzék
velem. Az abbé egy szót sem beszélt németül, az óráinkat tehát
franciául tartjuk: ettől csak még izgalmasabbak lesznek. Persze a
ragozások és az egyéb nyelvtani gyakorlatok végtelenje még így is
elapasztotta a figyelmemet: később aztán, hogy a zord tél enyhülni
kezdett, és Bécs virágba borult, semmi sem tűnt keservesebbnek,
mint dolgozatokat írni Franciaország történelméről és
földrajzáról.
‒ Nem tudok én könyvből tanulni ‒ panaszkodtam ‒,
egyszerűen sehogy sem megy be a fejembe!
Az abbé azonban korántsem volt ostoba ember: látta, hogy
küszködök, és úgy döntött, hogy az órákat egy kis játékkal teszi
érdekesebbé. Egy napon öles papírlapot tett az asztalra.
‒ Ez itt Európa térképe ‒ magyarázta. ‒ Most mutassa meg
rajta Bécset!
‒ Megmutathatom én önnek Bécset a maga valóságában is –
ajándékoztam meg legszebb mosolyommal.
‒ Magát a várost igen, de az odavezető utat nem ‒
rejtélyeskedett az abbé: látta rajtam, hogy nem értem, miről
beszél, ezért folytatta. ‒ Kezdjük itt: ez Bécs ‒ helyezte sápadt ujját
a térkép egy pontjára.
És mire az óra véget ért, vonalat húztunk Európán keresztül,
követve az utat, amelyet én és kíséretem járunk majd be Habsburg
Ausztriától Bourbon Franciaországig, én pedig megtanultam
minden kis fészek nevét, ami csak a Hofburg és Versailles között
volt. Városok és falvak nevét ismertem meg: a sok rejtély, amit a
térképen találtam, most mind értelmet kapott, én pedig, hogy a
nevekkel végre megismerkedtem, most már azt is tudni akartam,
milyen az élet azokban a városokban, amelyeken keresztülutazunk
majd. Vajon szépek-e? És mit esznek ott az emberek? Milyen a
ruhájuk?
Egyes települések még a többinél is rejtélyesebbnek tetszettek.
Strasbourg mellett például, ahol osztrák hercegnőből mintegy
varázsütésre francia dauphine válik belőlem; vagy a compiégne-i
erdő, Párizs közelében: itt találkozom majd a királlyal és
unokájával – azaz addigra már: a férjemmel!
A földrajzleckét egyfajta katekizmus követte: azonosítanom
kellett mindenkit, akinek szerepe van közelgő esküvőmben.
Minden helyes válaszért egy-egy falás volt a jutalmam a
porcukorral bőségesen meghintett epertortából.
‒ Kicsoda Mercy-Argenteau grófja? ‒ kérdezte Vermond.
‒ Mercy gróf Ausztria követe a francia udvarnál ‒ vágtam rá:
az abbé bólintott, én pedig a torta felé nyúltam.
‒ És kicsoda Starhemberg herceg?
‒ Maman személyes megbízottja, ő vezeti majd a Habsburgok
küldöttségét Franciaországba. Édesapja tábornokként sok
dicsőséget szerzett Ausztriának, ezért tüntette ki Maman ezzel a
megbízatással.
‒ És Choiseul hercege?
‒ Franciaország főminisztere ‒ nyaltam le a porcukrot az
ujjaimról. ‒ Maman azt mondja, hogy a herceg ötlete volt, bár
persze Maman-é is, hogy a francia dauphin felesége legyek.
Már csak arra lettem volna kíváncsi, hogyan képes a herceg két
urat is szolgálni, egyazon hévvel. Egyszer véletlenül meghallottam,
ahogy Maman azt mondja a francia királyról, hogy az szereti a
konfliktust, még akkor is, ha ő maga húzza benne a rövidebbet:
róla magáról pedig mindenki tudta, hogy Európa egyik
legkeményebb lelkű asszonya, neki aztán igazán nem könnyű
elnyerni a tetszését. Erről én magam is mesélhettem volna.
‒ Nagyon helyes, felséges hercegkisasszony. Ha pedig még egy
falatot óhajtana abból az epertortából, lesz szíves elárulni nekem,
miért olyan fontos az ön házassága a hercegnek?
‒ Ausztria és Franciaország szövetsége eltántoríthatja Angliát,
Franciaország esküdt ellenségét attól, hogy megtámadja
Franciaországot, hiszen akkor a mi császári hadainkkal is szembe
kellene szállnia. Ha pedig mi a magunk oldalán tudjuk
Franciaországot, Katalin cárnő és a porosz Nagy Frigyes kétszer is
megfontolja, mielőtt oktalan rohamot intézne határaink ellen,
ahogyan Frigyes tette Sziléziában, mielőtt még Franciaországgal
szövetséget kötöttünk volna.
‒ A torta az öné, kisasszony!
Huncut mosollyal köszönetet mondtam, és nekiláttam, hogy
minden morzsáját kiélvezzem a csemegének.
‒ No és mi a helyzet Durfort márkival? Mi az ő szerepe az ön
házassági terveiben?
 Újra a torta felé nyúltam, az abbé azonban kegyetlenül
elrántotta a kezem elől.
‒ Durfort márki Franciaország bécsi követe ‒ nyögtem ki: az
abbé valamivel közelebb tolta hozzám a tortát. ‒ És tendre
vonzalmat érez Von Dorfli grófnő iránt, jóllehet hitves várja haza
Franciaországban. Felháborító!
‒ Trés bien, madame l’archiduchesse ‒ fojtott el egy mosolyt az
abbé. ‒ Kivéve talán a hatodik parancsolatot illető kommentárját ‒
köszörülte meg a torkát. ‒ Most pedig hadd halljak néhány szót
Kaunitz hercegről!
A torta eddigre kis híján elfogyott.
‒ Kaunitz herceg Ausztria kancellárja, Maman legfontosabb
minisztere ‒ kezdtem a válaszba. ‒ Kaunitz herceg igen jelentős
szerepet játszott az 1756-os szerződésben Franciaországgal. A
szerződés megkötése előtt országaink hadilábon álltak egymással.
Mivel Choiseul herceg, jó néhány hónappal korábban, kínos
zavarba ejtett a szerződéssel kapcsolatos kérdéseivel, beláttam,
ideje megtanulnom róla mindent, amit lehet.
‒ Úgy vélem, Kaunitz hercegnek van a világon a
legmulatságosabb orra: először meredeken lejt lefelé, a vége
pedig megint felkunkorodik. Ugye, maga szerint is? ‒ vigyorogtam
tanítómesteremre.
‒ Nem az én dolgom ezt megítélni ‒ tért ki diplomatikusan a
válasz elől az abbé.
Bár ez az abbé nem hasonlított a szigorú arcú Lerchenfeld
grófnőre, azért vele sem lehetett egykönnyen kikukoricázni. Ó,
hogy hiányzott még most is az én szeretett Madame von
Brandeissem! Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az első
hetekben többször próbára tettem az abbé paphoz és tanárhoz
illő türelmét. Idővel azonban, vonakodva bár, de megtanultuk
kölcsönösen tisztelni egymást.
‒ Gyerekes keze van, kisasszony ‒ szólt rám egy napon az
abbé: nyilván a setesuta kézírásomra célzott. Korábbi
írástanárom, Mesmer úr, bizony cserbenhagyott: több gondot
fordított az emberi agy működésének feltérképezését szolgáló
kísérleteire, mint arra, hogy az én hitvány kis agyamat megtöltse
kellő tudással. Családom és tanítóim szemében írástudónak
számítottam, szabadkézi rajzban is tehetséget árultam el ‒ már
amennyire egy hercegnőtől az ilyesmi egyáltalán elvárható ‒, ám a
kézírásom csapnivalónak bizonyult, ráadásul hemzsegett a
pacáktól és a helyesírási hibáktól.
‒ Nos, talán próbálkozzunk meg egy mondattal. Írja: „A
királynő kedves és szeretetre méltó”!
Pennámat a tintába mártottam, és nekiláttam. Le rein est gentille
et… Ám Vermond megállított: nem szólt, csak az ujját szegezte a
rein szóra. Értetlenül bámultam egy pillanatig, de aztán kitört
belőlem a nevetés.
‒ Mon Dieu! ‒ kiáltottam fel ‒, majdnem azt írtam, hogy a vese
kedves és szeretetre méltó!
Azzal újfent nekifogtam: La reine est gentille et aimable.
Később, mikor eljött az idő, hogy kiálljunk anyám elé, és számot
adjunk haladásomról, az abbé nem vetett a farkasok elé. Pedig lett
volna mondanivalója bőven: talán elő is adta, amikor én nem
voltam jelen.
Ezeket a pillanatokat, amikor rólam kellett jelentést tenni,
mindmáig megőrizte az emlékezetem. Maman jobbára a reggeliző
szalonjában fogadott minket, a kávéját kortyolgatva hallgatta a
beszámolót. Úgy kérdezgette a tanítómat, mintha én ott se lennék:
ez gyakran megesett, ha felnőttekkel társalgott az én
jelenlétemben.
‒ Császári felséged, nagy örömömre szolgál a felismerés, hogy
Antónia kisasszony jóval intelligensebb annál, aminőnek
gondolják ‒ jelentette az abbé.
Maman válaszul felhúzta a szemöldökét.
‒ Lánya igazán megérdemel minden dicséretet ‒ merészkedett
tovább az abbé ‒ sok szép és előnyös tulajdonsággal rendelkezik,
olyanokkal, amelyeket hiába is próbálnánk tanítani: ezek vagy vele
születnek az emberrel, vagy sem. Ami a külsejét illeti, egyre szebb
lesz. Azt még a magam hivatását választó férfinak is el kell
ismernie ‒ utalt papi ruházatára ‒, hogy igen kecses a termete,
nagyszerű a tartása, és ha Isten segítségével kissé megnő, meglesz
benne minden olyan vonás, aminőt egy hercegnőnek felmutatnia
illik. A szíve, a lelke, a szelleme: mind-mind hercegnőhöz méltó.
Éreztem, ahogy átforrósodik a homlokom. Ahogy ezeket a
szavakat meghallottam, önkéntelenül is kihúztam magam: ha most
képes vagyok egy fél rőfnyit növekedni, az abbé kedvéért habozás
nélkül megtettem volna. Ettől a pillanattól fogva már nem pusztán
tanítóm volt: a barátom is lett.
Maman élesen az abbéra pillantott: még a lornyonját is az
orrához emelte, hogy jobban lássa. ‒ Nos, rendben, abbé úr ‒
ejtette le a lornyont, hogy tiszta, átható pillantással méregethessen
bennünket tovább. ‒ Az ön feladata, n’est-ce pás, hogy a gyermek
folytassa a megkezdett munkát. Kérem, ne okozzon csalódást: az
általunk ismert világ sorsa került az ön kezébe.
 Kilencedik fejezet
Egyre közelebb és közelebb
1769 tavasza

‒ Sok lelkesedés van önben, és sok báj, amikor pasztorális

témákat taglalunk: les papillons, les fontaines, les belles fleurs ‒
jegyezte meg egy nap Vermond tanár úr.
Ekkorra eljött a tavasz. Az 1768-as év eltűnt a feledés
süllyesztőjében, a fákat már 1769 rügyei ékesítették. Még egy-két
hét, és Bécs közparkjaiban kinyílnak a tulipánok.
‒ Azért, mert szeretem a pillangókat, a szökőkutakat és a
virágokat ‒ vágtam rá a választ. ‒ Talán nem arra születtem, hogy
könyveket bújjak meg leveleket írjak.
‒ Meglehet, ez azonban még nem menti fel az alól a
kötelezettség alól, hogy tökéletesítse az írás- és
olvasástudományát ‒ vágott vissza az abbé. ‒ Az én küldetésem
gondoskodni arról, hogy mindenben tökéletes legyen.
Félig leeresztettem szempilláim függönyét, az alól mosolyogtam
tanítómra; figyelmemet nem kerülte el, hogy a homloka enyhén
belepirul a jelenetbe.
‒ De ha már Versailles-ban leszek, úgyis ön fog felolvasni
nekem! ‒ rikkantottam vígan.
‒ Mademoiselle Antónia ‒ nevette el magát, mintegy akarata
ellenére, Vermond ‒, a felolvasó inkább spirituális tanácsadó, nem
pedig dajka: a mi beszélgetéseink tárgyai nem tündérmesék vagy
sikamlós elbeszélések lesznek, mint amilyen a Cléves hercegnő La
Fayette-től, hanem Isten szava, amiként írva vagyon.
‒ Tant pis ‒ intettem le türelmetlenül, tettetett bánattal. ‒ Annyi
baj legyen.
‒ Ó, hiszen kis híján sikerült félrevezetnie! ‒ kapta a melléhez a
kezét Vermond. ‒ Meglehet, istenkísértés, amit mondok, de, ha
nem született volna a dauphin menyasszonyának, akár színésznő
is lehetne önből!
‒ Ha anyám hallaná, amit most mondott ‒ sóhajtottam fel. ‒
Még emlékezetemben élt, mi lett messieurs Aufresne és Sainville
sorsa ‒, öszvérháton zavarná vissza Franciaországba, úti
elemózsiaként egy szelet száraz kenyérrel és piszkos vízzel! Sőt,
ugyanerre a sorsra jut, ha nem sikerül belőlem, osztrák hernyóból
francia pillangót varázsolnia!
‒ Remélem, királyi felséged nem esik abba a tévhitbe ‒ vakarta
meg a fejét Vermond ‒, hogy át akarnám alakítani, eltekintve
természetesen attól, hogy örülnék, ha a tanulási szokásait
megváltoztathatnám ‒ csillant meg egy derűs szikra a szemében. ‒
Ezért aztán ‒ köszörülte meg a torkát ‒, ha már úgyis a francia
uralkodókról van szó, örülnék, ha felsorolná a francia királynőket!
Áh! Végre valami, amit tudtam! Éspedig nem véletlenül:
éppenséggel nagyon is magától értetődőnek tetszett, hogy
rokonszenvet érezzék eme hölgyek iránt: egyikük-másikuk alig
volt idősebb nálam, amikor elhagyta hazáját, hogy egy idegennek
nyújtsa a kezét. Ha éreztek is honvágyat néhanapján, annyi
bizonyos, hogy ezt az érzésüket sikerült eltitkolniuk: nem pusztán
a kötelességük, de a becsületük is így kívánta, hiszen az volt a
feladatuk, hogy trónörököst szüljenek Franciaországnak.
Aquitániai Eleonórával kezdtem: ő ismertette meg a francia
udvart az asztalterítő használatával, miközben anyósát halálra
botránkoztatta tarka ruháival, élénk arcfestékével és szikrázó
ékszereivel. És bátran lovagolt a francia hadak élén a Szentföld
felé, a második keresztes háborúban, mezítelen mellel, vörös
csizmával a lábán! Hosszú heteken át ábrándoztam erről a
jelenetről. Azon is sokat képzelegtem, hogy mi mindent kellett
kiállnia nap, mint nap egy szerelem nélküli házasságban az
unokatestvére, VII. Lajos oldalán, akit más sem érdekelt, csak a
bűnbánat meg az ima, míg Eleonóra, aki rajongott a zenéért és a
táncért, maga volt a megtestesült elevenség és társasági kedély.
‒ Helyes ‒ sóhajtott fel alig titkolt derűvel tanítómesterem. –
Bár azért az sem ártana, ha ön megtanulná azokat a leckéket is,
amelyeket Eleonóra vagy meg sem tanult, vagy elfelejtett. Őt a
saját férje záratta börtönbe több mint tizenöt évre, mert bele
merészelt avatkozni a politikájába.
‒ Igen ám, csakhogy az az angol férje volt! ‒ feleseltem. ‒ Én
pedig a francia királyhoz megyek feleségül!
 Folytattam tehát: másztam tovább a királyi családfák ágain, a
Capet-ágról átlendültem a Valois-ágra, végül eljutottam a mostani
uralkodóházhoz, a Bourbonokhoz.
‒ Mária Terézia ‒ mondtam ki a nevet, amelyet el sem
felejthettem volna, hiszen ez volt édesanyám neve is ‒ volt XIV.
Lajos, a Napkirály felesége. Spanyol infánsnőnek született: ő az én
leendő férjem, a dauphin, Lajos Ágost ük-ük-ük-nagymamája.
‒ Továbbá? ‒ ösztökélt Vermond.
‒ Ó, ja! ‒ villant meg a szikra a fejemben. ‒ Illetve, bocsánat: oh,
oui! Ő mondta azt az ostobaságot, amikor a fülébe jutott, hogy a
francia parasztok éheznek, nincs kenyerük sem. Qu’ils mangent de
la brioche: egyenek kalácsot. De hát miféle kalácsot, és miért pont
azt, ha egyszer kenyerük sincs?
‒ Hát igen ‒ nevetett fel Vermond ‒, nincs is finomabb a
kalácsnál, reggelire!
‒ Akkor is ostobaság ‒ ráncoltam össze a szemöldökömet. –
Inkább ment volna oda azokhoz az emberekhez, hogy enni adjon
nekik! Én az ő helyében biztosan ezt tettem volna!

1769. április 27.

Excellenciás uram!

Ó, bárcsak ön is itt lehetne közöttünk, kedves De Mercy gróf! Meg

kell vallanom: azok között, akik alig várják az ön visszatértét
Ausztriába, én vagyok talán a legtürelmetlenebb. Sürgős szükségem
volna az ön tehetségére. De erről később: fájna, ha azzal kellene
kezdenem a levelemet, hogy panaszkodom a kis hercegnőre.
Ő császári felsége volt szíves felvilágosítani az ön szándéka felől,
hogy estéi egy részét Madame Antóniának kívánja szentelni. Jelen
pillanatban kevés hasznosabbat tudnék elképzelni ennél: örömmel
látom, hogy ő császári felsége tudatában van annak, mennyi hasznot
hajt az ön bölcsessége és jártassága a világ dolgaiban. ‒ Ausztriának
nem is lehetne jobb követe önnél ‒ hallottam ezt a felséges asszony
szájából.
A hercegnő számára felvázolt tantervem eleinte ijesztőnek tűnt,
ám az utóbbi hetek során növendékem és én végül mégiscsak
egymáshoz edződtünk. Az oktatást Franciaország történelmével
kezdtem, ám pusztán azért, hogy eme történelmi háttér segítségével
elmagyarázzam mindazt, aminek tudása a mindennapi élethez
elengedhetetlenül szükséges. Eltekintve a legutóbbi évek
történéseitől, azon voltam, hogy oktatásomat csak a legfontosabb
adatok közlésére szorítsam, kivált azokéra, amelyek döntő befolyást
gyakoroltak az ország kormányzására. Ha olyan szakaszhoz értünk,
amely felzaklató lehet egy herceg vagy hercegnő számára ‒ például a
vidéket sújtó éhínség taglalására ‒, a magyarázat után mindig
kivártam, míg növendékem ki nem mondja, mit tett volna ő az adott
helyzetben. Ezt rendkívül fontosnak tartottam, és nagy
megelégedésemre növendékem jobbára a helyes választ adta meg.
Végül eljutottam ahhoz a kérdéshez, amely szüntelen vitákra
adott okot: Madame du Barry esetére. A felséges hercegkisasszony
megtudott mindent Lajos új szeretőjéről, sőt arról is, miféle befolyást
gyakorol ez az asszony a királyra. Eleinte főként elítélő szavakat
hallatott róla: ágyzsoldosnak, szajhának, szőke ciklonnak bélyegezte,
végül azonban ráébredt a lényegre, nevezetesen arra, hogy a
befolyásos szerető kárt okoz Ausztria érdekeinek, kivált úgy, hogy
ezek az érdekek a leendő, szűzies dauphine személyében öltenek
testet, akinek a maitresse en titre lesz az ellenfele, vele kell majd
megküzdenie a király figyelméért és kegyeiért. Alighanem
számolnunk kell azzal ‒ ezt maga a császárnő is tudja ‒, hogy
Madame Antónia rangját elhomályosítja majd ez a mindenre elszánt,
ugyanakkor roppant figyelemre méltó asszony, legalábbis Lajos
ágyában ő lesz az első, ám már most is számos udvaronc számít
feltétlen hívének, nem kétséges, hogy önös érdekeiket követve.
Éppen ezért fordulok önhöz tanácsért. Már Madame du Barry
puszta léte is jóval nehezebbé teszi az előttünk álló feladatokat. Azon
tépelődöm, hogyan is készíthetnénk (ámbátor, meglehet, ez a feladat
egyes-egyedül az ön alázatos és méltatlan szolgájára hárul) fel a
hercegnőt, hogy megküzdhessen a királyért ezzel a látványos
vetélytárssal. Én, mint olyan férfiú, aki hivatása miatt nőtlenségre
esküdött, aligha lehetek alkalmas arra, hogy kitanítsak egy
tizenhárom éves leányt mindazokra a fortélyokra, amelyek
segítségével szembeszállhat nagyapja züllött szeretőjével, ezzel az
alacsony rangú és még hitványabb neveltetésű asszonnyal, ahogy
maga a császárnő volt szíves kifejezni. Sőt, még maga a császári
felség sem hajlik arra, hogy ezt a feladatot tőlem átvállalja, hiszen ő
maga mindig is az Anyaszentegyház tanítását követte az erkölcsök
kérdésében. Bizony, az ön tudása és világfiassága sokat segíthetne
eme nehéz és mindnyájunkat aggasztó feladatban.
Végül pedig ‒ bár meg kell vallanom, eleinte vonakodtam attól,
hogy Madame Antónia gyóntatja legyek, mert úgy éreztem,
szilárdabb talajon állok, ha megmaradok a tanítójának ‒ biztosítani
szeretném excellenciádat, hogy kezdeti ellenérzéseim a gyóntatói
szereppel kapcsolatban szinte nyom nélkül elenyésztek, hála annak a
sok kedvességnek és bizalomnak, amit a kegyelmes hercegnő
tanúsított irányomban.
Első ízben karácsonykor hallgattam meg a gyónását: mióta
abban a kitüntetésben részesít, hogy megosztja velem a legtitkosabb
gondolatait is, bizton állíthatom, a hercegnő minden vágya az, hogy
jót cselekedjen, hogy Istennek és a korban felette állóknak öröme
teljék benne. Hozzátenném még, hiszen korántsem mellékes, hogy a
hercegnő bájos arca elbűvölő viselkedéssel párosul. A dolgok jelenlegi
állását tekintve meggyőződésem, hogy Franciaország és a francia
udvar is örömét leli majd a leendő dauphine-ban.

Excellenciád alázatos és odaadó szolgája: Jacques-Mathieu de

Vermond abbé

Egy ragyogó májusi napon, fény és pompa közepette, útnak

indították Monsieur Ducreux rólam festett arcképét XV. Lajos
királynak, Franciaországba. Ekkorra már kiköltöztünk
Schönbrunnba: a nyári hónapokat itt töltöttük, bár Maman
gyakran berendelt minket a Hofburgba, hogy jelen legyünk a
hivatalos eseményeken.
A festő valójában két portrét is festett, Maman azonban ki nem
állhatta az elsőt. Lapos voltam rajta, akár a deszka, mélykék
ruhában, idétlen csipkedíszekkel: a hajam ugyanolyan volt,
amilyennek Monsieur Larsenneur megálmodta, a nyakam
azonban roppant hosszú, főleg, ha összevetjük az alatta látható
tájképpel: fejletlen keblemmel, ahogy félénken előkandikál a
dekoltázsból. De kandikálhatott, ahogy csak akart: sok látnivaló
nem akadt rajta. Amennyire én meg tudtam ítélni, a festő
meglehetős pontossággal örökített meg, a képről egy testileg-
lelkileg éretlen leányka nézett vissza a szemlélőre ‒ ám kétlem,
hogy ez lett volna az üzenet, amit Maman Franciaországba
óhajtott küldeni.
Anyám felháborodva és dühösen, hogy Ducreux fecsérli a
drága időt, visszadobta a portrét, én meg kezdhettem elölről a
modellülést. Ducreux most óvatosabban látott neki a feladatnak,
szigorú utasítást kapott, hogy ezúttal lesz szíves ragyogó
menyasszonyt festeni rólam.
Május 13-án pedig végre lehullt a lepel a kész műről. Még én
magam is meglepődtem, micsoda helyre kis hölgy néz vissza rám a
vászonról. Vagy tényleg ilyen volnék? Rizsporos hajamban
gyöngyök szikráztak, a ruhám ezüstös selyem királykék díszekkel.
Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy az új képen jóval
érettebbnek, felnőttebbnek tűntem, mint az előzőn, amelyen egy
jóformán teljesen dísztelen mélykék ruha árválkodott rajtam.
Most tehát álltam Maman és a házasságom megszervezésén
szorgoskodó diplomaták, Durfort márki, Choiseul herceg, no meg
a mi követünk, Mercy gróf mellett, és néztem az új képet. Ez az új
hasonmás már sokkal több önbizalommal nézett szembe a
világgal. Én magam, gondoltam, miközben azon igyekeztem, hogy
visszafojtsam kitörni kész nevetésemet, azonnal elvenném magam,
ha erre a portréra pillantok.
A márkinak jutott a dicsőség, hogy a portrét Versailles-ba
vigye, együtt a többivel, amelyeket a család többi tagjáról festett
Ducreux mester. Maman minden erejével azon volt, hogy semmi
jelét se adja, milyen ideges, hogy még mindig nem érkezett meg a
hivatalos leánykérés, bár csak a vak nem látta, hogy nagyon is
idegeskedik. Francia Lajosnak azonban még csak gyanút sem
szabad fognia erről. Anyám tehát úgy tett, mintha a portrém nem
volna több a szokásos ajándéknál, ahogyan az szokásban állt a
Habsburgok és a Bourbonok között.
 De nem akadt élő lélek, sem a mi Tükörtermünkben, sem
Versailles Tükörtermében, aki ne tudta volna hajszálpontosan,
mire is megy ki a játék.
Egy hónap elteltével a márki visszatért, és elhozta az üzenetet,
amire Maman várt; ami beteljesítette a Habsburg Birodalom
reményeit: Lajos király levelét, kelt 1769 júniusának hetedik
napján, benne a kérelemmel, hogy lennék szíves az unokája, Lajos
Ágost, a francia dauphin felesége lenni.
Bár ő maga csak egy jelképes kortyot ivott, Maman több száz
hordó elzászi bort hozatott fel a borospincéinkből. Összecsendülő
kristálypoharak melódiája visszhangzott Schönbrunn magas
mennyezetei alatt. Mire beesteledett, nem akadt senki, egyetlen
miniszter, de még egy szolga sem a palotában, aki be ne
csiccsentett volna, legalább egy kicsikét.
Alig vártam, hogy végre magam is beleolvashassak a drága
dokumentumba: úgy képzeltem, aranypecsét zárja le, a
pecsétviaszban liliom díszlik, a franciák címervirága, körülötte
fehér szalagokkal, a Bourbon-házat jelképezve.
Csakhogy csalódnom kellett. Vajon a gyanakvást elterelendő
küldik az ilyen fontos üzeneteket közönséges levél formájában?
Ha már eddig húzódott a tárgyalások megkezdése, miközben
szakemberek siserahada tett éjt nappallá, hogy külsőmet
elfogadhatóvá varázsolja, igazán elvártam volna, hogy legalábbis
trombitafanfárok kísérjék a lánykérés aktusát, és a két ház
színeiben pompázó lobogók lobogjanak minden ablakban, hírül
adva a királyi menyegzőt.
Maman-nak azonban ez a közönséges külsejű levél is elég volt,
hogy megkönnyebbült lélekkel felsóhajtson.
‒ Ó, én kicsikém ‒ ezt sóhajtotta, a hangjából túlcsorduló
érzelmek, sőt, a diadal érzése visszhangzott.
Karjaiba ölelt, én pedig ott szorongtam a zavar és anyám ritkán
tapasztalható érzelemnyilvánításának szorításában. Úgy magához
szorított, hogy a fűzője kapcsai megszúrták az arcomat. Most
tehát, miután fáradozásaink, hogy méltó legyek a dauphine címre,
meghozták gyümölcsüket, az álom valósággá lett: Lajos addig
bámulta Monsieur Ducreux mesterművét, míg a látvány meg nem
győzte.
A szemünkből előbuggyanó hálakönnyek piros-fehér-arany
köddé változtatták anyám személyes fogadószobáját, a Milliók
szalonját. Még a vaskos kandeláberek kristályburái is mintha
örömmel kacsingattak volna felénk.
‒ Tehát húsvétkor ‒ mutatott anyám a levélre. ‒ Lajos azt
javasolja, hogy jövő húsvétkor tartsuk meg a menyegzőt. ‒ Maman
szeme eddigre felszáradt, minden érzelem eltűnt az arcáról: most
újra minden ízében császárnő lett. ‒ Azaz április közepén, nemde
bár, abbé úr? ‒ pillantott tanítómesteremre.
Szóval április. Hiszen addig még jó egy év hátravan, vergődtem
az ellentmondó érzések között. Örültem, hogy anyám velem
kapcsolatos tervei végre valóra válnak, és titokban
megkönnyebbültem, hogy van még egy teljes évem, csak azután
indulok majd abba a messzi királyságba, ahol idegenek közt kell
lemorzsolnom életem hátralévő napjait.
Maman azonban, úgy tűnt, egyáltalán nem boldog, hogy Lajos
halasztgatja az esküvőt, bár magába a gondolatba ezek szerint
beleegyezett. Atyaisten, még egy teljes sévres-i készletet is küldött
dísznek szövetségünk oltárára. Tette, amit ilyenkor szokott: végül
mégiscsak az előnyére formálta a helyzetet.
Nézte a trojkát, a három férfiút, akikre átalakulásomat és a
birodalom külpolitikájának sikerét bízta: a türelmes, vöröses hajú
abbét; Lajos király szókimondó, lendületes miniszterét, Choiseul
herceget és katonásan elegáns, nyalka követünket, Mercy grófot.
‒ Legvérmesebb reményeim és legszörnyűbb félelmeim
egyszerre igazolódtak be ‒ csóválta a fejét anyám. ‒ Vermond, a
lányom franciatudása sekélyes, az írástudása egyenesen
csapnivaló. Az erkölcseire is ráférne a javulás. Még mindig túl
felületes és roppant naiv: une vrai ingénue, vagyis nem érett még
meg arra, hogy igazgassa a Bourbonok családi fészkét. A
szövetségünk eleve ingatag talajon áll, és a helyzet csak tovább
rosszabbodik, ha a lányomban nem sikerül kifejleszteni azokat a
készségeket, amelyek segítségével nemcsak képes lesz megállni a
maga lábán, de uralkodni is tud a környezetén. Jelenleg azonban
semmiféle jel nem mutat arra, hogy kifejlődhetnének benne ezek a
képességek. Hogy világosan fejezzem ki magam: ahhoz, hogy
királyok lehessünk, meg kell tanulnunk királyként viselkedni.
A három férfi súlyos bólintással jelezte egyetértését.
‒ Tíz hónap nem kevés idő ‒ vetett anyám egy pillantást lapos
mellemre ‒, ezalatt bőségesen lesz időd megtanulni, hogyan
térdelj az oltár előtt a vőlegényed mellett, és azt, hogy egy
bizonyos tragikus esemény bekövetkeztével miként hágj fel a
francia trónra ‒ biztatgatott, bár meglehetősen szomorú hangon.
‒ Azaz, Antónia, és ezt sose felejtsd el: sok még a tanulnivalód.
Most a kezével intett, hogy térdeljek le eléje: mintha áldást
akarna osztani. Keresztet vetett, gyengéden homlokon csókolt.
‒ Nagy tetteket várok tőled, kicsim ‒ jelentette ki, olyan
határozott hangon, hogy képtelenség lett volna ellentmondani
neki. ‒ Remélem, nem kell majd csalódnom benned.
Abban a szent pillanatban, ahogy kimondta, és később is, mikor
már illedelmes pukedli után kivonultam, és a hallgatag szolgák
becsukták mögöttem a Milliók szalonjának ajtaját, tudtam, hogy
nem áldást kaptam, hanem parancsot.

1769. június 21.

Nagyra becsült fivérem!

Engedje meg, hogy először is köszönetet mondjak a kitüntetésért,

amellyel a Bourbon-ház elhalmozott minket, Habsburgokat. Kérem
Istent, hogy ősi és tiszteletre méltó házaink az én Mária Antónia
lányomnak és Lajos Ágost, az ön unokájának házasságával
mindörökre egyesüljenek; hogy frigyük békét hozzon mindkét
birodalomnak, és trónörököst adjon Franciaországnak.
Az a tudat, hogy legkisebb lányomat a világ legszeretőbb,
leggyengédebb férfijának védelmére bízom, vigaszt jelent a
számomra: ő pedig, bízom benne, megtalálja önben mindazt a
nagylelkűséget, bölcsességet és nemességet, amely egyedül az
uralkodók sajátja. Antónia szorgalmasan készül jövendőbeli
feladatainak ellátására. Személyében lelkes, nyíltszívű, olykor még
kissé szertelen gyermeket bíz önre egy aggódó anya. Bizonyos vagyok
abban, hogy jajkiáltásom nem talál süket fülekre önnél: kérem, vegye
figyelembe, hogy zsenge kora fokozott figyelmet igényel!

Mária Terézia
 Tízedik fejezet
Nagy változások
1769. július 28.

Drága kicsi Toni!

Nos, végre megérkezett: Francia Lajos hivatalosan is megkérte a

kezedet az unokája számára. Kérlek, ne lepődj meg, ha ez a hír
bennem több félelmet kelt, mint amennyi örömöt ébreszt. Mert
hiába, hogy örülök, ahogyan örülnie kell minden osztráknak, hogy
Európa legkifinomultabb udvarának királynője leszel, akkor sem
lelkesedhetek kellőképpen magáért a házasságodért. Sőt, inkább
rettegek, hogy mi minden szörnyűség vár reád.
Mindazonáltal remélem, hogy leendő férjed tisztel majd, és nem
fordul utána minden egyes pillangónak, aki elröppen a szeme előtt.
Remélem, hogy az asztalnál példásan viselkedik majd, és szeszélyei
nem terjednek odáig, hogy felálljon az operai páholyában, és egy tele
tál gőzölgő makarónit borítson az alant ülő rémült arisztokraták
fejére.
Feltételezem, hogy mindezzel ismét sikerült mosolyt csalnom
arcodra, ám biztosíthatlak: amit átélek, minden, csak nem
mulatságos. Még a közönséges és féktelen nápolyi nemesség is
felháborodással fogadja uralkodójának újabb és újabb csínytevéseit.
Ennek ellenére semmi okod, hogy szánakozz rajtam. Igazi
Habsburg-lány vagyok, jól eligazodom a hatalom folyosóin.
Mellékesen, mintegy véletlenül, felfedeztem, miként terelhetem
magamra minden körülmények között a férjem figyelmét, és hogyan
érhetem el, hogy megfogadja minden javaslatomat. Elég, ha lassan,
nagyon lassan, incselkedően lehúzom a karomról a kecskegidabőr
kesztyűmet, és a király máris magánkívül van. A mellem mintha ott
se lenne, de a karom… Mein Gott!
Hiába használok azonban ki mindent, ami csak a kezem ügyébe
kerül a saját politikai előnyömre (elvégre Maman lánya volnék, ja?),
az sem vigasztalhat szerencsétlen, a keresztény világban
legnyomorúságosabb házasságomért. Ha vallásunk nem tiltaná,
inkább végeztem volna magammal, semhogy át kelljen élnem azt a
nyolc napot, amíg a „mézesheteink” tartottak. Mert az maga volt a
pokol: egész idő alatt azt kívántam, bárcsak halott volnék.
Imádkozom, hogy a dauphin sose adjon okot neked efféle
gondolatokra.
Szánom a sorsodat, Antónia. Szánom, hogy te még mindezek előtt
állsz. És mikor majd üt a te órád is, könnyeket ejtek éretted.
Ne feledkezz meg rólam, Liebchen!

Odaadó nővéred, Karolina

Nővérem levele inkább elrémisztette, semmint felvidította a

szívemet, de nem is vártam tőle mást, mint ezt a nyílt, kendőzetlen
hangot. Neki aztán nem állt szokásában megédesíteni a szavait.
Rémületemet, amelyet főként az a tény táplált, hogy egy röpke
éven belül magam is menyasszony leszek, mindazonáltal titokban
tartottam. Ám a gyanú, hogy Karolina rettentő sorsában nekem is
osztoznom kell, nem hagyott nyugodni. Sosem láttam még leendő
vőlegényemet: a francia király eddigelé egyetlen arcképet sem
küldött Lajos Ágostról, holott rólam már több portrét is kapott.
Talán, reménykedtem, az én férjem mégsem lesz olyan
szörnyszülött, mint a nővéremé: Karolina számos képessége
között azonban ott volt a jövőbe látásé is, legalábbis a sakkban
(mely játék iránt én sosem árultam el érdeklődést, és ügyesnek
sem bizonyultam benne) rendszerint több lépéssel előbbre
gondolkozott. Vajon mit láthatott, amikor a jövőmet vizslatta?
‒ Miért olyan itt, mint a börtönben? ‒ kérdeztem súgva
anyámat: megfellebbezhetetlen óhajára Mariazellbe mentünk, a
kolostorba. ‒ Egyáltalán, mit keresünk mi itt?
‒ Nagyon is tudod, hogy mit. És ne álldogálj egyik lábadról a
másikra! Állj szépen, egyenesen, ahogy a magad korabeli fiatal
hölgyhöz illik! Azért vagyunk itt, mert én itt voltam elsőáldozó, és
azt akarom, hogy mielőtt Franciaországba utaznál, te is letérdepelj
a Szent Szűz szobra előtt.
De hát az már száz éve volt, sóhajtottam fel ‒ persze csak
magamban.
 Anyám csak egy bosszús pillantást vetett rám, aztán folytatta a
kipakolást. Ahogyan én is: mindezt saját kezűleg, mert szolgákat
nem hoztunk magunkkal. Ketten voltunk a kopár cellában
(mindössze egy fából faragott feszület függött az ajtó fölött),
Maman meg én. De legalább kellemes hűvös volt idebenn: a vastag
falak útját állták a kintről fenekedő augusztusi hőségnek. Enyhén
nyirkos szag terjengett a levegőben: mint egy csizmáé, amit kint
felejtettek az esőben, és még nem száradt meg egészen. Keskeny,
porlepte ablakok nyíltak a cellából, de olyan magasan, hogy
kinézni rajtuk lehetetlenség volt. Legidősebb nővérem jutott az
eszembe, aki egy kolostor apátnője lett Prágában.
‒ Vajon élvezi-e Mária az életét? ‒ kérdeztem anyámtól.
De tényleg: hogyan lehet valaki képes feladni a színes, vidám
udvari életet egy szürke, unalmas kolostorért, amelynek halálos
csöndjébe egyedül a kertben álló fák ágainak recsegése hatol be ‒
az viszont fülsiketítő zajjal?
‒ Hát persze, hogy élvezi ‒ horkant fel Maman, meglehetősen
kelletlen hangon.
Intett, hogy segítsek neki az átöltözésben: udvari pompából
kolostori csuhára váltott.
‒ Nekem is át kell öltöznöm? ‒ kérdeztem, de Maman az ujjával
csöndre intett. ‒ De ha nem szabad megszólalni, akkor mi értelme,
hogy idejöttünk? Azt hittem, azért jöttünk, hogy beszéljünk! ‒
fakadtam ki: szó ami szó, egyre gyerekesebbnek éreztem magam,
vagy inkább úgy, ahogy a nyájtól elbitangolt bárány vagy bárki, aki
több figyelmet igényel a szokásosnál.
Anyám azonban mindössze a kezével válaszolt: meglazította a
szalagjaimat, hogy én is átöltözhessek. Én viszont
megmakacsoltam magam.
‒ Mit gondolsz, Maman, megáldja majd a Szent Szűz a
házasságomat? Szerinted boldogok leszünk?
Szűz Mária volt Ausztria védőszentje, bár én a magam részéről
sosem értettem, miért kellene boldog házasságban élnünk, ha egy
olyan nőt istenítünk, aki sosem ment férjhez. Mindegy, azért csak
levettem a harisnyámat, és a földre dobtam, de anyám szigorú
pillantására felvettem, összehajtogattam, és a faládámba tettem,
meztelen lábamat pedig egyszerű barna bőrpapucsba bújtattam.
Most, hogy birodalmi pompájából, azaz mérföldes, gazdagon
hímzett, drágakövekkel ékesített fekete brokátjaiból kibújt, Maman
korántsem tűnt olyan csodálatosnak, mint máskor. Fáradt
tekintetű, tripla tokás asszonyság álldogált előttem, sápadt, kissé
dagadt lábán szandál: mint akármelyik korosodó nagysága Bécs
városából. Néztem a lábát: most láttam csak, hogy a már-már
áttetsző bőr alatt kék erek futnak, a körme sárgás, és benőtt a
húsba. Reszketés futott végig a gerincemen: szörnyen éreztem
magam, amiért ilyen sebezhetőnek kell látnom Ausztria
császárnőjét. Most sejtettem csak meg igazán, hogy a birodalom
sorsa tényleg az én kezembe került: ezt eddig, ilyen tisztán még
sosem láttam át.
‒ Nem a boldogság a lényeg, Antónia ‒ bökte ki anyám ‒,
hanem a hit.
De nekem beszélhetett: ragaszkodtam a gondolataimhoz, ahogy
a kutyám, Mops sem engedne el egy vaskos marhacsontot, ha már
a sors a mancsába adta. Vagy talán azt reméltem, ha tovább
makacskodom, esetleg visszazökkenthetem anyámat a régi
kerékvágásba, hogy újra a megszokott, csodálatra méltó asszonyt
látom magam előtt.
‒ Ha Mária nem nyomoréknak születik ‒ folytattam a
faggatózást ‒, akkor is kolostorba adod, és nem férjhez?
‒ Legidősebb nővéred maga választotta a vallásos életet,
Antónia. Most pedig elég legyen az oktalan kérdezősködésből!
Egy szavát se hittem. Maman nem az a fajta anya, aki
vállvonogatva lemondana egyik lányáról Isten kedvéért, ha
egyszer herceget is találhatna neki, olyan herceget, akivel nemcsak
a lány, de maga Ausztria is szövetséget köthetne. Te házasodj,
boldog Ausztria ‒ ez a mondás aligha illene Krisztus
menyasszonyára. Mária tizenhét évvel idősebb nálam: bizony,
idén októberben tölti be a harmincegyet! Nagyon kicsi voltam
még, amikor bevonult a csehországi kolostorba, már nem is
emlékeztem rá. Hány és hány gyereke lehetne már, ha nem
eltorzult gerinccel jön a világra! Ó, bárcsak megismerhettem
volna, méláztam el.
 ‒ És ne nevezd nyomoréknak ‒ tódította anyám ‒, ne használd
ezt a szörnyű szót!
A hosszú, fehér stóla kaparta a bőrömet. Miből szövik ezt,
tövisekből? És ezt kell viselnem egy egész héten át? Micsoda
kínszenvedés! Ennél még az a rettenetes fűző is jobb!
Maman és én egy héten át kenyéren és vízen élünk majd, mint a
zarándokok: hiszen most azok is vagyunk. Ha tudta is valaki az
apácák közül, hogy Ausztria császárnője és leánya
vendégeskednek a kolostorban, az is tartotta a száját. Meglehet,
épp a fenti ok miatt egyikük sem szólt egy árva szót sem. Hogy
azért, mert hallgatást fogadtak, vagy csak nem akadt
mondanivalójuk a számunkra, nem tudhattam. Egykedvű arcukról
azt sem lehetett leolvasni, vajon boldogok-e; vagy egyáltalán,
eszükbe jut-e néha a boldogság gondolata. Ezeknek egyáltalán
nem fáj a térdük? ‒ ezt kérdeztem magamtól mindannyiszor, ha a
hideg, kemény padlóra kellett térdepelnem. Mert az enyém,
egyetlen nap folyamatos térdelőgyakorlatai után, a
felismerhetetlenségig feldagadt a bíbor véraláfutásoktól.
Eltekintve a közös étkezésektől, Maman és én mindvégig
kettesben maradhattunk. Esténként, hogy lefeküdtünk kemény
priccseinkre, Maman előadásokat tartott nekem azokról a vallási
kötelezettségekről, amelyek alól a házasság sem ment fel, még ha
a dauphin a férjem, akkor sem. Az oltár előtt fogadtatta meg
velem, hogy Versailles-ban is naponta kétszer misére járok, és
mindig nálam lesz a bibliám, amit még Papától kaptam: a fehér
bőrbe kötött, a borítóján aranyba foglalt monogramommal.
‒ Miért, a francia királyi család talán nem jár naponta kétszer
misére? ‒ értetlenkedtem.
‒ Hát persze, hogy járnak, kicsikém. Csak nem veszik komolyan.
Ők sem jobbak, mint a nápolyiak ‒ intett le anyám. ‒ Sőt, meg kell
mondanom, hogy a francia udvar a legvilágiasabb egész
Európában. Csak a pletyka izgatja őket, Istenre fütyülnek.
Keménynek kell lenned, akár az akácfa, és makacsnak, mint az
ökör, ha ellent akarsz állni annak a sok kísértésnek, amitől azok
ott úgy elszemtelenedtek és ellustultak.
Minden egyes napunkon, amit Mariazellben töltöttünk,
elzarándokoltunk ‒ bár én, ha tehetem, inkább a kolostor
kertjében sétálgattam volna ‒ a sötét, félelmetes bazilika mélyén
felállított oltárhoz, és letérdeltünk az anyám által adományozott
ezüstrácshoz. A rács mögött, mintha csak börtönben sínylődne, a
Szent Szűz faszobra állt már a XII. század óta. És nap nap után
imát rebegtünk a szoborhoz, Maman is, én is: magunkban,
behunyt szemmel, olyan mélyen lehajtott fejjel, hogy ajkunk
érintette az olvasón összefonódó ujjainkat. Maman, gondolom,
azért imádkozott, hogy béke uralkodjék az egész birodalom fölött;
hogy Nagy Katalin, a cárnő és Frigyes, a porosz ördög békében
megmaradjanak a határaik mögött; és hogy Miasszonyunk lenne
szíves olyan méhvel megáldani engem, amely tetszésére lesz a
francia dauphinnek.
Én azért imádkoztam, hogy leendő férjem belém szeressen.
Miután hazaértünk Mariazellből, a napok felgyorsultak. Mióta
megérkezett Lajos leánykérő levele, visszafelé számoltam a
napokat a kalendáriumomban. 1770-et írtunk: ez lesz az esküvőm
éve. A rövid téli napok hamarosan meghosszabbodnak: közeleg a
tavasz. Az évszakok valóban megváltoztak: a testem azonban,
Maman legmélyebb fájdalmára, nem. Bár az előző év
novemberének másodikán betöltöttem a tizennégyet, Krottendorff
tábornokné még mindig nem szerencséltetett a látogatásával.
Maman naponta kétszer, azaz mindkét misén elmondott egy imát,
hogy érkezzék már el végre, tegye végre ő is meg a magáét a
Habsburg Birodalom biztonságáért.
Így aztán, hiába közeledett a nagy nap, házasságom terve
egyelőre nem volt több afféle homályos ábrándképnél. Tény, hogy
láttam már a menyasszonyi ruhámat, sőt, a kezeim is
megismerkedtek a fényes selyemmel és a tündöklő
gyémántberakásokkal ‒ ám ezeket a ruhákat próbababák hordták,
amelyeket nem tekintettem többnek játékszereknél.
Miután a kézírásom szemernyit sem lett felnőttesebb és
olvashatóbb, és a kifejezési készségem sem gyarapodott
számottevően, Vermond abbé rám parancsolt, hogy vezessek
naplót (franciául, bien sur) gondolataimról és észrevételeimről.
Ezek a feljegyzések természetesen magántermészetűek, de
semmiképpen sem titkosak, hiszen mindennap meg kell mutatnom
a naplót tanítómnak, bizonyítandó, hogy teljesítettem a rám kirótt
feladatot.
‒ Én viszont senkinek sem mutatom meg őket ‒ nyugtatott meg
az abbé.

1770. január 21.

A mai postával egy gyűrű érkezett: a dauphin ajándéka. Azt írja,

reméli, hogy szerény kis ajándéka megnyeri a tetszésemet. És
valóban, meg is nyerte: éppen ráillik az ujjamra, még ha kesztyűt
viselek ‒ ahogy Franciaországban fogom hordani ‒, akkor is.
Kíváncsi volnék, honnan tudhatta meg a méretemet. Mély tüzű,
tiszta vizű zafír díszíti a gyűrűt, körülötte apró gyémántok
ragyognak. Ha az ablak felé fordítom a kezem, hogy elkapjam a
napsugarat, a gyűrű narancs, zöld és kék szikrákat repít szét
magából, és szivárványt varázsol a szemközti falra. Mégis
hiányérzetem van, hogy Lajos Ágost nem küldött képet magáról a
gyűrű mellé, hogy láthassam azt, akitől ezt a szépséges ajándékot
kaptam. Milyen lehet? Magas? Rizsporozza a haját? Milyen színű a
szeme? Vajon szeret-e majd?

1770. február 6.

Lerchenfeld grófnő itt hagyott minket. Még karácsony előtt

betegedett meg, és az egészsége azóta egyre csak romlott.
Elkeserített a halálhíre, mert tudom, rossz diákja voltam, és
bizonyos vagyok benne, hogy boldogabban élt volna, ha Maman
meghagyja a nővéreim öltöztető hölgyének. Annelise, a grófnő
szolgálóleánya fedezte fel a kihűlt holttestet ma reggel, amikor a
reggelit vitte be úrnőjének. Egyedül annak örülök, hogy a jelek
szerint békében, fájdalom nélkül ment el. Most már Isten trónusa
előtt áll, én pedig szégyenkezhetek, amiért olykor-olykor rosszul
bántam vele. Nehéz feladat volt az övé ‒ most pedig rajtam a sor,
hogy legalább Vermond abbéét megkönnyítsem.
 1770. február 7.

Harsogjatok, ti trombiták! Finalement, la Générale est arrivée! A

tábornokné végre megérkezett hozzám!
Nem kellett hozzá sok idő, hogy az egész Hofburg megtudja a
hírt. Szobáról szobára járt, a konyhából kijutott az istállókba, a
királyi gardróbból a miniszterek irodáiba, repdesett a hír, akár a
méhecske a virágok fölött. Maman könnybe lábadt szemmel ölelt
át: e pillanatban én vagyok Európa legboldogabb asszonya, tette
azonnal közhírré.
Tehát nem vagyok többé lány: most már „félig asszony” vagyok,
ahogyan Karolina nővérem mondaná. Május közepén, ha majd
megvolt az esküvőm, egészen asszonnyá válók, aztán, talán egy év
sem telik belé, anya leszek ‒ elérem tehát mindnyájunk leghőbb
vágyát, sőt, saját leghőbb vágyamat, hiszen az nem más, mint hogy
végre gyerekem legyen, hogy ölelgethessem, simogathassam,
dédelgethessem.
Csakhogy a felfordulásban, amit a tábornokné érkezése
okozott, sem anyámnak, sem a szolgálóleányaimnak nem jutott
eszébe, hogy értesítsenek a tábornokné látogatásával együtt járó
fájdalomról. Azt miért nem említette egyikük sem, hogy a
gyomrom olyan görcsbe rándul, mintha mérget nyeltem volna, a
hátam meg úgy fáj, mint azé, aki padlón fekve töltötte az éjszakát?
Vagy azt, hogy a combjaim közé gyömöszölt véráztatta rongyot,
amitől olyan lett a járásom, akár a megtömött kacsáé, egy-két órán
belül ki kell cserélni?
Ám mindez semmiség volt a büszkeséghez képest, amely átjárta
egész lelkemet, hogy anyám szemében végre felnőtté váltam.
Anyám büszkén, akár a hattyú, siklott át a szalonok végtelen
során, orcáján boldogságos mosoly fénylett, tenyerébe szorította
a kezemet, és aki csak szembejött, attól mind kikövetelte a leendő
dauphine-nak kijáró pukedlit.
‒ Büszkék vagyunk leányunkra ‒ tájékoztatott boldog-
boldogtalant, egyszerre császárnőiesen és anyásán csengő
hangon.
Aztán, olyan hirtelen megváltozott hangon, hogy szinte halálra
rémített vele, felém fordult.
‒ Mától az én szobámban alszol ‒ közölte, és ez bizony inkább
hangzott parancsnak, mint meghívásnak.
‒ Veled? ‒ esett le az állam.
‒ Ki mással? Most, hogy végre eljött az idő, rengeteg
megbeszélnivalónk lesz. Márpedig ‒ tette hozzá, mert látta, hogy
még mindig értetlenkedek ‒ ezek nem olyan kérdések, amelyeket
napvilágnál, a szalonokban tárgyal meg az ember.
Az igazság az, hogy magától a hálószobájától féltem. Papa
halála után Maman kivitetett onnan mindent, ami szép volt, a
csodálatos, vakító sárga damasztokat leszaggatták a falakról, a
helyüket komor, szürke tapéták vették át: úgy lógtak ott, mintha le
akarnának folyni a padlóra. Ez a fojtogató hangulatú,
kámforszagú, szűk gubó lett az én hálószobám is az
elkövetkezendő két hónapra. Szegény kis Mops egyedül maradt az
én szobámban, a saját „bútorai” között: nyilván azon tűnődött
magában, hová szökdösök előle esténként.
Beállítottak nekem is egy ágyat Maman hálószobájába. Olyan
közel aludtunk egymáshoz, hogy hallhattam a horkolását. Mielőtt
elaludtunk volna, feküdtem az ágyon, fehér vászon hálóingemben,
reszkettem a hidegtől, bámultam a plafon ijesztő festményeit.
Anyám hosszabb erkölcsnemesítő célú hegyi beszédeket intézett
hozzám, hogy felkészítsen a rám váró szerepre. Ezeket a
teljességgel egyoldalú diskurzusokat leendő kötelezettségeim vég
nélküli felsorolása színesítette. Hogy biztos lehessen benne, hogy
megőrzőm őket emlékezetemben, Maman nem sajnálta a
fáradságot, felírta valamennyit. Sőt, azt is megfogadtatta velem,
hogy havonta átolvasom a listát, nehogy még véletlenül elfelejtsek
valamit.
‒ Mindig, de mindig olyannak kell mutatkoznod, Antónia ‒
prédikálta anyám ‒, mint aki a szívén viseli férje valamennyi
óhaját. Sose feledd: a Bourbon-ház tiszteletre méltó vendége
leszel.
‒ Oui, Maman.
‒ És sose kelts olyan benyomást, és végképp, de semmiképpen
se mondd ki, hogy „mi ezt Bécsben jobban tudjuk”.
 ‒ De hát én sose…
Maman azonban nem volt kíváncsi a tiltakozásomra: én pedig
láthattam rajta, hogy egy kicsit sem bízik meg bennem.
‒ Ugyanakkor azt sem szabad szem elől tévesztened, hogy
elsősorban és mindenekelőtt osztrák hercegnő vagy. Karolina
nővéred is ezt teszi azzal az ostoba férjével, úgy tekeri az ujja
köré, ahogy csak akarja, és a hazája érdekeit mindig fontosabbnak
tartja a nápolyi vágyálmoknál.
Arról persze fogalmam sem volt, hogyan lehetnék két úr
szolgája. Karolina mindig is körmönfontabb volt nálam: én sem az
ő éles eszével, sem az ő hódító karjával nem dicsekedhetek.
‒ És sose olvass regényeket, sem semmi olyasmit, aminek a
tartalma erkölcsileg megkérdőjelezhető. A franciák ugyan imádják
az ilyesmit, de erkölcsi téren tőlük nem sok jót tanulhatunk.
Regényeket olvasni? Én aztán nem akartam olvasni, se
regényeket, se semmit, Vermond abbé legnagyobb bánatára.
‒ Mielőtt elolvasnál valamit, kérd ki róla Vermond véleményét!
‒ De ha az abbé velem jön Versailles-ba, mint a
tanítómesterem, akkor miért kellene magamnak elolvasnom
bármit is?
Így folytak a mi éjszakai társalkodásaink. És nem volt olyan
éjszaka, hogy anyámnak ne kellett volna aggódnia a túlzottan is
tetszeni vágyó természetem miatt.
‒ Te túlságosan is készséges vagy, Antónia.
‒ Oui, Maman.
‒ Látod, pontosan erről beszélek!
Sötét volt már a szobában, de tudtam, hogy anyám arca
összerándul, és a homlokát ráncok lepik el, annyira aggódik
miattam. A dac azonban az elkeseredésén is úrrá lett. Ő aztán
tudta, mi minden behoznivalóm van még, és milyen kevés időnk
maradt! Ráadásul nem csak a helyes viselkedésről kellett
kioktatnia: arra is ügyelt, hogy a lelkem mellett a testem is az ő
parancsainak engedelmeskedjék.
‒ Mindig ügyelj rá, hogy a férjed legyen elöl mindenben! És ha
ő nem hajlandó rá, ki kell hogy oktasd!
‒ Miről oktassam ki, Maman? És egyáltalán, akkor most
kövessem a férjemet vagy vezessem?
‒ A szív parancsairól ‒ felelte szépelgőn.
‒ És mi van, ha nem szeretjük egymást, nem úgy, ahogy Papa és
te?
Maman nem válaszolt, csak sóhajtott egyet: a lehelete úgy
kerengett a szoba fullasztó levegőjében, akár a viharfelhő.
‒ Ne akadékoskodj, Antónia! ‒ bökte ki végül.
‒ Akkor is tudni akarom, mit kell csinálnom! ‒ tiltakoztam.
Csak arról nem volt fogalmam, hogyan kell felelnie a testemnek
Krottendorff tábornokné érkezésére: feléleszt benne valamit?
Például a vágy érzését? Egyet tudtam: hogy fiút szüljek, örököst a
francia trónra, ez anyám leghőbb vágya ‒ ahogyan Lajos királyé
is.
Ahogy teltek-múltak a napok, és a végeérhetetlen, álmatlan
éjszakák Maman hálószobájában, ahogy egyre közeledett az
esküvőm napja, úgy lettek Maman prédikációi is egyre
szókimondóbbak.
‒ Apád és az én házasságom nem a szabály volt, hanem a
kivétel ‒ mondta egyszer. ‒ A szenvedély nemcsak ritka, de
ráadásul illékony is, akárcsak maga a szépség. Az a fontos, hogy a
házasfelek kölcsönösen tiszteljék egymást. Igen, az, hogy jók
legyünk, sokkal fontosabb, mint az, hogy szemrevalók. Ha te és a
férjed kitanuljátok, hogyan nézzetek egymás szívébe, a
házasságotok sokkal jobb lesz, mintha csak egymás arcát
bámuljátok.
Aztán elmagyarázta, hogyan születnek a kisbabák. Anyám
megrökönyödésére ‒ hiszen ő mindig a gyakorlatiasság híve volt
‒ hol felháborodva, hol rémülettel hallgattam a szavait. Azt is
tudtam, hogy a gyermekágyi halál egyáltalán nem számít
szokatlannak. De hogy mit kell bedugni… és hová?!
‒ Antónia, ne légy nevetséges! Ezek az élet legtermészetesebb
velejárói. A tested majd elmagyarázza, mit kell tenned.
Jó, de mi van, ha nem értem, mit magyaráz? Ha anyám egy
kicsit gyengédebben írja le a reám váró megpróbáltatásokat, ha
valamivel több együttérzést hallok ki a szavaiból, talán
elviselhetőbb lett volna, amit hallok: a hangja azonban mindvégig
szigorú, kelletlen maradt. Végül is ő maga tizenhat gyereknek
adott életet, mindez számára rutinkérdés volt csupán. Sőt, amikor
én születtem, ahogy mondani szokás, két legyet ütött egy
csapásra: ha már úgyis vajúdott, behívatta a fogorvosát, és
megszabadult egy odvas fogtól. Én pedig, ahogy ott feküdtem a
sötétben, nekiláttam, hogy átvizsgáljam a testemet. Óvatosan,
tapogatódzva. Hát mellem, az még nincs. Még mindig nincs. Mégis,
mit képzeltem, hogy megjön Krottendorff tábornokné, és
másnapra, akár eső után a gomba, kinő a mellem? Karolina
esetében ugyanis pontosan ez történt. Egy-két hét leforgása alatt
esetlen kamaszlányból szédítő dámává nőtte ki magát.
De az én felsőtestem most is csontos volt, és szűköske: az alsó
részeim már valamivel kerekdedebbek, de a hasam megmaradt
laposnak. Hogy fog oda beleférni a kisbaba? És mit akar majd
művelni velem a dauphin? Odanyúltam, ahol majd, Maman
elbeszélése szerint, motoszkálni fog: lágynak és nyirkosnak
éreztem a húst a combom belső oldalán, a külsején pedig olyan
tapintása volt a bőrömnek, mint az őszibaracknak, finom és
bársonyos. Kétujjnyi széles az a dolog, Maman így saccolta. Esetleg
valamivel vastagabb. És nagyjából olyan hosszú, mint a kezem, az
ujjam végétől a csuklómig. Próbáltam kiszámolni, hogyan fér el az
a dolog bennem, de maga az alapgondolat olyan különös volt,
hogy teljesen összezavarodtam. Az a hely arra szolgál, hogy a
dolgok ott menjenek ki: a vér meg a pisi meg a többi. Akkor egy
ilyen virsli méretű valami hogyan akar oda beférkőzni?
Persze ez az egész képzelgés csak az volt, ami: képzelgés ‒
hiszen, hogy úgy mondjam, egyelőre képtelen voltam arcot adni
annak a virslinek. Amikor megpróbáltunk (és próbáltuk, nem is
egyszer) rákérdezni a dauphin külsejére, Vermond abbé mindig
ugyanúgy felelt: Lajos Ágost igen csinos küllemű ifjú. Lajos király
követe, Durfort márki, ha kérdeztük, először egy kis tubákot
csippentett az ujjai közé, beszippantotta, majd kitérően annyit
mondott, hogy a szépség a néző szemében rejlik.
‒ Beszéljen világosan! ‒ förmedt rá Maman. ‒ Milyen az a fiú,
csak nem torzszülött? Vagy ha nem az, miért szégyelli ő
legkeresztényibb felsége annyira, hogy még egy arcképet sem
hajlandó küldeni róla?
Míg ők így vitatkoztak, én elhatároztam, hogy ezentúl minden
este, mielőtt elaludnék, a dauphinra fogok gondolni. A
képzeletemben magas volt, előkelő, és játékos mosoly csillogott
azon a csinos arcán. No és természetesen utolérhetetlen bájjal
suhan át a táncparketten. Versailles udvaroncai, férfiak és nők
vegyesen, tetőtől talpig felékszerezve, a legszebb ruháikban
pompázva csak állnak tehetetlen féltékenységükben, és bámulják,
ahogy a dauphin a karját nyújtja nekem, aztán együtt siklunk a
Galerié des Glaces, a Tükörterem csillogó parkettjén, tükörképünk
nemcsak a számtalan tükörben, nemcsak a kandeláberek
fényében csillogó padlón látszik, de száz meg száz irigy szem
tükrében is.
 Tizenegyedik fejezet
Lemondok jogaimról
Bécs, 1770 márciusa

A szolgák nekifogtak a takarításnak, egyenként hordták ki a

reggeliző teremből a piskótamaradványokat meg a félig kiivott
kakaós csészéket. Ma reggel anyám megszegte szigorú diétáját, két
csészével is felhajtott ebből a nehéz, keserédes finomságból. Hogy
miért? Mert Lajos király teljesítette a kívánságát, ám ennek az
eredménye értékelhetetlen maradt.
Alaposan végigvizslatta az ajándékot és a két másik műremeket
is, amelyek az ajándék mellékleteként szolgáltak.
‒ Mit jelentsen ez? ‒ fordult rosszalló arccal Durfort márki felé.
A követ egy fél lépést hátrált, vagyis inkább megállt hátralépés
közben, és úgy is maradt, előrenyújtott jobb lábbal, fölszegett állal.
Állt mereven, mintha csak arra várna, hogy rohanvást
megérkezzék Monsieur Ducreux az ecsetjeivel, hogy megörökítse
a pillanatot.
– Csak nincs valami baj, felséges asszony? ‒ kérdezte.
‒ Bien sur, hogy van valami probléma, Monsieur! Megbízom az
ön honfitársát, hogy fesse le a lányomat, no meg a
megszámlálhatatlan testvérét, és miért? Ajándéknak az ön
uralkodója számára! Hónapokig tartott, míg a lányomat
felkészítettük arra, hogy olyan szép legyen, amilyen csak lehet,
hogy Lajos a saját szemével lássa: a lányom igenis méltó rá, hogy
a dauphin felesége legyen. És mit kérek cserébe? Mindössze a
dauphin portréját, semmi mást! És mit küld nekem Lajos? ‒ Azzal
Maman akkora erővel csapott a képre, hogy az kis híján
beszakadt. ‒ Hozzák elém Choiseult!
Pár perc sem telt bele, és a herceg már ott is volt a szobában.
Diplomatának született: most sem esett nehezére kiszagolni, hogy
itt bizony valami nagyon nagy baj van.
‒ Madame ‒ hajolt meg mélyen a császárnő előtt, aki azonban
mindössze egy röpke, ideges kézlegyintéssel viszonozta a bókot.
‒ Mondja csak, Choiseul, gúnyolódik velem a francia király? –
érdeklődött anyám, olyan metsző hangon, hogy abból mindenki
hallhatta, mennyire megbántódott.
Feleletet azonban nem várt, ő maga folytatta.
‒ Nem elég, hogy el kell viselnem a franciák végeérhetetlen
huzakodását, hogy kit hányadikként említsünk a házassági
szerződésben? Vagy talán komolyan azt képzelik, beleegyezem,
hogy a dauphin neve az én lányomé előtt álljon a hivatalos
közleményben? Holott az esküvőt itt tartjuk, Ausztriában, a mi
hazánkban, a mi templomunkban? Ez több, mint elviselhetetlen,
ezt magának is be kell látnia, herceg! A hercegnő ‒ folytatta
anyám, most már a hercegre függesztve nem sok jót ígérő
tekintetét ‒ a saját hazájában előtte áll mindenkinek, kedves
Choiseul. Ebben a kérdésben Ausztria nem engedhet, a játszma
jelenlegi szakaszában legalábbis ‒ vetett egy becsmérlő pillantást
az előtte heverő képekre. ‒ Nemigen látok lehetőséget bármiféle
kompromisszumra.
‒ Tehát a dokumentum megszövegezése volna az, ami így
felháborította ma reggel a kegyelmes császárnőt? ‒ kérdezett
közbe Choiseul, diplomatához illő nyugalommal.
‒ Ez! ‒ választotta anyám a letámadást a válasz legmegfelelőbb
formájának. ‒ Ez háborított fel, amivel a maga királya volt szíves
teljesíteni a kérésemet, hogy küldjön egy portrét a dauphinról!
Nézze csak meg! ‒ intett a hercegnek, hogy jöjjön közelebb. ‒ Mit
lát?
Choiseul herceg az orrára biggyesztette a szemüvegét,
közelebb hajolt az inkriminált három rézmetszethez.
‒ Nos ‒ köszörülte meg a torkát ‒, egy pásztor jelenetet látok,
egy fákkal szegélyzett tisztást, az ég egy igen tekintélyes hányadát,
távolabb szénásszekereket és három lovat.
‒ No és mit művelnek azok a lovak? ‒ förmedt rá anyám.
‒ A jelek szerint ‒ nyomta még mélyebben a szemébe a
pápaszemet Choiseul ‒ szántanak, felséges asszony.
‒ És ki ez az alak itt, aki az ekét fogja? Ez itt, a háromszögletű
kalapban, közönséges kurta nemesekhez illő ruházatban?
‒ Feltehetően ‒ pillantott aggodalmasan Durfort márkira a
herceg ‒ a dauphin, Madame.
 A szobára mélységes csönd telepedett. A saját szívverésemet is
hallottam. Mi az, csak nem mondanom kéne valamit? Fel is
emelkedtem a székemből, tettem néhány bizonytalan lépést
Maman felé, aki még most is a dauphin-kép miatt füstölgött
magában, de mint a kályha. Hogy lehetett képes efféle lehetetlen
módon lefestetni magát?! Pedig, önmagában véve, egész kedves
kép volt ez: mindent számba véve azonban meg kellett
állapítanom, hogy Maman-nak teljességgel igaza van. Mert lehet az
a kép olyan kedves, amilyen csak akar, ha egyszer képtelenség
belőle megismerni a dauphin külsejét! Valószínűleg az én
arcomról is leolvashatta az elégedetlenséget a szemlélő, de anyám
felháborodása volt az, ami számított is.
Maman most a hordozható íróasztalkájáért csengetett: mint
pillanatok múltán kiderült, nem hiába. Choiseul végig figyelemmel
kísérte, ahogy kiteríti maga elé a papírt, és az ezüst tintatartóba
mártja kihegyezett végű lúdtollát. Mint akit az ördög hajt, úgy
vetette papírra a mondandóját, szinte fel sem emelte a kezét írás
közben: aztán viaszt hevített, és lepecsételte a kész írást a császári
nagykereszt jelével.
‒ Gondoskodjék róla, kérem, hogy ez a levél időben királyi
fivérem kezébe kerüljön ‒ nyújtotta át a papírt Durfort márkinak.
‒ Vagy megkapom a dauphin tisztességes portréját ő
legkeresztényibb felségétől, vagy továbbra is kétséges marad, sor
kerülhet-e az unokája és Antónia házasságkötésére a jövő
hónapban, a vőlegény távollétében.
Nem szóltam, csak az állam esett le a meglepetéstől: a követek
arcán is az én zavarodott kifejezésem tükörképét láthattam.
Maman most blöfföl? Vagy komolyan gondolja?

1770. április 9.

Ó, milyen csinos ez a fiú! Le sem tudom írni örömömet, hogy

végre, hosszú hónapok, vagy nem is, két teljes év után ma
megérkezett a Hofburgba Lajos Ágost portréja, nem is egy, de
rögtön kettő! Egy idegen hozta el, Durfort márkinak ugyanis
elintéznivalói akadtak Versailles-ban: ő készíti fel a Bécsbe, a
vőlegény távollétében tartandó esküvőre készülő francia
küldöttséget. Úgy tűnt, Maman tetszését is megnyerték a képek: de
senki, még ő sem örülhetett nekik jobban, mint én. Azonnal be is
jelentettem az igényemet, hogy az egyik az én hálószobámba
kerüljön: végre visszatérhettem oda, a hosszú száműzetés után.
Így, hogy az ágyból nézegethetem, jobban megismerhetem
jövendőbelim arcvonásait.
A képen rizsporos parókát viselt a dauphin, aminek hála
rögvest felnőttebbnek tűnt a tizenöt événél, aminek meg is
örültem, hiszen az ő feladata lesz, hogy vezessen engem. Ha
egyetlen szóval kéne leírnom, milyennek találom vőlegényemet, az
a szó a „daliás” volna ‒ mert se soványnak, se testesnek nem
mondhatnám. A szeme kissé világosabb kék, mint az enyém, amin
enyhén meglepődtem, mert úgy hallottam, a haja, a maga
természetes színében, inkább sötétes barna. De, ami a legfőbb: az
arca nyájas. A szája széles, kerekded. Hetekig ábrándoztam azon,
milyen érzés lehet megcsókolni ‒ de hát még soha senkit sem
csókoltam szájon, így aztán azt sem tudtam elképzelni, kellemes-e
az az érzés vagy sem. Ültem az ágyon, néztem a képet sokáig: míg
végül arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy ha már
mindenáron el kell hagynom Ausztriát és vele a családomat, hogy
férjhez menjek valakihez a birodalom üdvéért, hát rosszabb férjet
is kifoghattam volna, mint ez a Lajos Ágost, Franciaország
dauphinje. Leendő férjem legalább nem visszataszító küllemű,
mint az a mari, férj, aki Karolina nővéremnek jutott, az a
Ferdinánd nápolyi király, akit egyéb sem érdekel, csak a vadászat
és az, hogy megtömje a hasát. Meg a szoknyavadászat ‒ írta
Karolina az egyik levelében, anélkül, hogy bővebb magyarázatot
fűzött volna hozzá.
Szánom a nővéremet. Nem Karolina hibája, hogy egy piszkos
körmű fajankóhoz kellett feleségül mennie, hogy miatta kellett
búcsút mondania hazájának egy tengerparti kis királyság
kedvéért, míg jómagam egy napon Európa legizgalmasabb
udvarának leszek a királynője. Hetek óta nem kaptam tőle levelet:
csak nem féltékeny? Nem merek rákérdezni.
 Utolsó, a normális emberi élethez hasonlítható hetem a vége
felé közeledett. Április tizenötödikét, húsvét vasárnapját, azt a
napot, amelyen a mi Urunk a mennybe szállt, elhomályosította
Lajos király követe: családom épp a Kammerkapelle oltáránál
ájtatoskodott, amikor nagy dérrel-dúrral, minden eddig látottnál
népesebb küldöttség élén, bevonult Durfort márki. Százával jöttek
a lovak, mind pompásan feldíszítve, felszerszámozva, vörös, kék,
fehér tollkoronával a fejükön, aranyozott nyergekkel a hátukon:
úgy illegették a patáikat, mintha tudatában volnának, micsoda
világrengető esemény szereplői. Ahogy bevonultak a Hofburg
kövezett udvarára, a karaván mintha sosem érne véget. Én magam
nyolcvannégy kocsit számoltam meg, és mind-mind hatszemélyes
volt! És akkor még a két legnagyobb utazó kocsit, azokat,
amelyeket XV. Lajos nekem küldött a franciaországi útra, nem is
számoltam.
Sosem szerettem igazán szívből Durfort márkit: taszított a
mouche, a légy alakú szakáll az álla alatt, nem tetszettek a
porcelánborítású tubákosszelencéi, a nagyzolása pedig egyenesen
viszolyogtatott. Most sem igazán értettem, miért volt szükség
ekkora díszkíséretre, száztizenhét szolgára, Durfort-színekben,
azaz sárga-kék-ezüst libériában egytől egyig: talán a Bourbon-
házat akarta felülmúlni a csillogásban? Belőlem bizony
visszatetszést váltott ki, hogy egy szimpla márki így urizál; Maman
azonban gyakorlatiasabban nézte a dolgot. Azóta, hogy a mi
kancellárunk, Kaunitz herceg, valamint Choiseul herceg először
összedugták a fejüket ‒ ez négy éve történt ‒, hogy diplomaták
módjára kidolgozzák a házassági szerződésünket, azaz a két
birodalom oly régóta áhított szövetségét, a francia király váltig
azon mesterkedik, hogy felülmúlja Ausztriát a fény és pompa
területén.
A márki még abból is valóságos mutatványt kanyarított, ahogy
bemutatta Maman-nak ‒ és természetesen nekem is ‒ a két utazó
kocsit. Természetesen, természetesen, természetesen ‒ a
márkinak minden olyan természetes volt, minden egyes
mondatába beleszőtte ezt az egyébként teljesen fölösleges szót.
Bár arról nem feledkezett meg, hogy megemlítse, micsoda
félelmetes summájába került Francia Lajosnak a két kocsi; de nem
sajnált egy fillért sem, hiszen (természetesen) kijár ez a tisztelet a
Habsburg-háznak. Azt nem mondta ki ‒ de a sorok között
éreztette ‒, hogy az osztrákok nem többek felkapaszkodott
burzsoáknál, és aligha rendelkezhetnek méltó
utazóalkalmatossággal, hogy a család legféltettebb kincsét
eljuttassák Versailles-ba, úgy, ahogyan azt a francia ízlés
megkívánja.
Maman csak a száját csücsörítette, ahogy kesztyűs kezét
végighúzta a kocsi belsejének csillogó selyemkárpitján. Néztem az
arcát, míg Durfort a kocsi számtalan előnyéről papolt. Kétféle
fából faragták, egyik ritkább fajta, mint a másik; de persze az ára
semmiség, ha azt vesszük, ő legkeresztényibb felsége mennyire
ragaszkodik ahhoz, hogy a leendő dauphine-t a neki járó
díszpompával hozzuk Franciaországba, mégpedig remélhetőleg
minél hamarabb…
A kocsi, hála a méretes és (természetesen) üvegből készült
ablakainak, rendkívül világos, és a két kocsi nem egyforma, tehát,
ha a dauphine el méltóztatná unni magát az egyikben, átülhet a
másikba, ahol új környezet várja. Mert lám, a másik kocsi bélése
bíbor bársony: kék és bíbor, tehát a kocsik a Bourbon-címer
színeit viselik; de mindkettő kárpitját arany‒ és ezüstszálak szövik
át, a szövevényekből kialakult mintázatban a négy évszakot
ismerhetjük fel: emennek a tetején például a…
Ismertem már Maman arcát éppen eléggé ahhoz, hogy lássam:
halálosan unja a márki öntetszelgő beszédét, mintha egy légy
döngicsélne a füle körül, olyan volt számára a szónoklat.
‒ Ah, oui ‒ bólogatott, hogy az elismerés és a hála
aranyfényével kendőzze el irigységét. ‒ Az aranyozott
virágcsokrok a felső négy sarokban valóban szemkápráztatóak,
önnek teljességgel igaza van, kedves márki. Ehhez fogható
gyönyörűséget még életemben nem láttam.
A mi kocsijainkat tényleg össze sem lehetett hasonlítani ezzel a
két hintóval, és ezt nagyon is tudtuk. Ausztria legkényelmesebb
járműveit, a „legmagasabbaknak” ‒ vagyis a két uralkodónak,
Maman-nak és József bátyámnak ‒ fenntartott hintókat is
kizárólag a festésük különböztette meg a többi királyi kocsitól. Az
övékén fekete volt a tető és sötétzöld az aljazat: de még az a
néhány aranyciráda is, amely jelezte, hogy kik a bennük ülők, az is
legfeljebb ha hitvány cicomának tetszett a francia hintók
pompájával összehasonlítva.
A hintó érkezésével egy néma, de annál hevesebb versengés
vette kezdetét. Maman elszánta magát, mégpedig
tántoríthatatlanul, hogy Ausztria minden fényét, minden pompáját
latba vetve felülmúlja a franciákat. Végül is egy teljes birodalom
minden tudását, minden forrását csatarendbe állíthatta ‒ és a
lelkesedését is, hiszen ki ne örült volna annak széles e hazában,
hogy Antónia hercegnőjük egy szép napon Franciaország
királynéja lesz? Voltak még sokan a honfitársaink között, férfiak,
nők egyaránt, akik emlékeztek a hétéves háború borzalmaira: és
remélték, hogy a házasságom által nyélbe ütött szövetség elhozza
a tartós békét Ausztriának.
Az egyetlen, aki kétségek közt hánykolódott, maga a
menyasszony volt: egy-két nap, és feltuszkolnak az egyik hintóba,
hogy aztán sose lássam többé viszont a hazámat. Maman is
sejtette, hogy fogytán az idő, amikor még megpróbálhatja
elkápráztatni a környezetét: utolsó bécsi napjaimban alig-alig
találkoztam vele, úgy lefoglalták bokros teendői. Külföldi és hazai
méltóságokat fogadott, gondoskodott a hozzánk látogató francia
nemesek szórakoztatásáról. Talán úgy határozott, hogy most,
amikor már órákban számolhatjuk csak az időt, amíg még együtt
lehetünk, az lesz nekem a legjobb, ha minél ritkábban találkozom
vele. De az is lehet, hogy minden idejét lekötötte, hogy
megszervezze a legnagyobb, legfényesebb gálát, amelynek a
Hofburg az utóbbi évtizedekben tanúja lehetett.
Egyszer, egyetlenegyszer találkozott a pillantásunk: akkor aztán
néztük is egymást, egészen addig, míg Maman szája kelletlen
fintorba nem rándult: észrevette elfelhősödött tekintetemen, hogy
rögtön elsírom magam.
Ekkoriban nemigen jutott időnk az érzelmekre, és ezt én is
tudtam. Mindkettőnknek megvolt a maga szerepe: azt kellett
eljátszanunk.
 A márki érkezésének délutánján is diplomáciai aktus zajlott:
Durfort, királya, Francia Lajos nevében hivatalosan megkérte a
kezemet a Legkeresztényibb Felség nevében az unokája, Lajos
Ágost, a dauphin számára. Maman, legalább ilyen hivatalosan,
megadta: aláírták a szükséges dokumentumokat, lepecsételték, és
csak azután hívtak be engem is a Tükörterembe, a Hofburg
legnagyobb, legünnepélyesebb szalonjába, hogy átvegyem az
ajándékomat, a gyémántokkal keretezett miniatűrt a dauphinről.
Anyám egy vörös bársonyszalagra tűzte a miniatűrt, és a szalagot
átvetette a vállamon: csillogtam-villogtam, akár a Tannenbaum.
‒ Szülőanyád és szülőhazád legdrágább reményei találkoznak
benned ‒ mondta szülőanyám ‒, és csatlakoznak hozzájuk annak
a földnek a reményei is, ahol egykoron majd anya leszel.
‒ Merci, Maman ‒ mormoltam, még térdet is hajtottam hozzá.
Anyám félredöntötte a fejét, mintha azt akarná mondani: ma
nem anya, ma császárnő vagyok, mire én tágra nyitottam a
szemem, néma bocsánatkéréssel. Ujjam végét a vállszalagomhoz
érintettem, megsimogattam leendő férjem arcmását. Ó, de
csodálatos érzés volt! Szinte elaléltam tőle. Aztán inkább kihúztam
magam, álltam szálfaegyenesen, büszkébben felszegett állal, mint
eddigi életemben bármikor.
Még hónapokkal korábban, közvetlenül az eljegyzésem
bejelentése után, ellátogattam az Operába. A látogatás előtt négy
órát töltöttem a fodrász székében, eddig tartott, míg Sieur
Larsenneur égig érő magasságba tupírozta a hajam, és
beillesztette a hamis tincseket és frufrukat oda, ahová kellett.
Alváskor fatuskót kellett a nyakam alá tennem, nehogy
összezagyváljam a mester remekművét, felébredéskor pedig úgy
beleerőltettek a fűzőbe, hogy jóformán lélegezni sem tudtam. Az
Operaház teljes nézőtere, báróktól polgárokig mindenki egy
emberként emelte fel a fejét a császári páholy felé, hogy
megbámuljon, mintha valami idomított cirkuszi szörny volnék, egy
kétfejű bálna vagy valami más rossz tréfája Természet Anyánknak.
Mind látni akartak legalább egy villanást a „legkisebbik
hercegnőcskéből”, ahogy valakitől hallottam: látni akarták a
ruhámat, a frizurámat meg azt, hogy tényleg olyan szép vagyok-e.
 Mégis, ez az egyébként egyszerre élvezetes és rémisztő élmény
(mert abban biztos voltam, hogy, ha tehetnék, mindnyájan
hazavinnének belőlem egy morzsácskányit) semmi sem volt ahhoz
képest, ami ezután várt rám.
‒ Talán nem élvezi a hercegkisasszony a nyilvánosságot? ‒
morfondírozott Liesl, a szolgálóm, harmadik személyben beszélve
rólam, mintha ott se lennék a szobában: tartotta magát a
formaságokhoz, még akkor is, ha ez, miközben épp engem, egy
csaknem maga korabeli fiatal lányt öltöztetett, meglehetősen
ostobának tetszett. Szerencsére csak ritkán beszélt hozzám így,
tehát annál jobban meglepett, amikor mégis. De bele kellett
törődnöm: egyébként is, ahogy közeledett az esküvőm napja,
egyre kevésbé éreztem magam élő, hús-vér emberi lénynek.
Maman úgy véli, örvendenem kellene, ami érthető a részéről,
elvégre micsoda fényes jövő áll előttem! Én azonban úgy látom, a
dicsőség nem az enyém, hanem Ausztriáé. Az esküvő előtt órákig
tart majd, míg elkészítik a frizurámat, utána letérdepelek az oltár
elé a díszes ruhában, mely nehezebb, mint én magam. Végül
azonban, ha a ceremónia véget ér, egy birodalom házasodott
össze egy királysággal.
Mi is lehetne jobb bizonyíték fenti állítás alátámasztására, mint
maga a szertartás, amelyre Liesl öltöztetett? Alig egy óra múlva
hivatalosan lemondok trónöröklési jogomról. Anyám utasításának
megfelelően a fűzőt olyan szorosra fűzték, hogy a gerincemet
vékony pálcikának éreztem. És Liesl folytatta az öltöztetést,
kegyetlenül, bár könnyek csillogtak a szemében: ez a hűséges,
kedves lány alig öt évvel idősebb nálam, és lám, ő már anya! Néha
el is hozta Fritzi nevű fiacskáját, hogy játsszak vele: aztán órákig
ültünk a hálószobám padlóján, kúsztunk-másztunk,
rosszalkodtunk. Egyszer még ajándékot is adtam neki: egy fából
faragott kiskacsát, amit madzagon lehetett húzni: olyan boldognak
sosem láttam azt a gyereket, mint akkor, pedig azzal kezdte, hogy
megpróbálta megharapni a játékot. Én pedig voltam olyan bátor,
és eltitkoltam Maman elől, azt is csak titokban mertem remélni,
hogy Versailles-ban majd hagyják a szolgák, hogy a gyerekeikkel
játsszak.
 ‒ Elnézését kérem, kisasszony ‒ törült le egy könnycseppet
Liesl a ruhaujjamról: de én is csak szipogtam.
Liesl nem kísér el engem Franciaországba, és mindketten
tudtuk, pár nap, és egy életre búcsút mondunk egymásnak. Most
még segített eligazítani a ruhámat: mélykék volt a színe, hogy
menjen a szememhez, tarka virágok díszítették, a virágokat tűk
rögzítették. Liesl, szájában a tűkkel, dúdolgatott, én pedig
megpróbáltam mindent, hogy megnevettessem, és kiejtse a
szájából a tűket ‒ de hiába, ma aztán művelhettem akármit, még
egy mosolyt sem sikerült az arcára csalnom.
Aztán felhengerítette a kesztyűmet, hogy könnyebben
felvehessen. Beledugtam a kezem, Liesl pedig visszahengergette a
végtelen szárát, és addig illesztgette a kezemhez, míg végül a lágy
kecskegidabőr úgy simult a karomhoz, mintha második bőrt
növesztettem volna.
Az ágyam melletti, demilune, azaz félhold alakú asztalkán
sötétkék bársonnyal bevont ékszerdoboz állt. Kinyitottam,
kivettem belőle a ládikó egyetlen kincsét, és az ujjamra húztam. A
tükör elé léptem. A zsalugáter résein beóvakodó napfényben ezer
és ezer porszem táncikált. Oldalt hajtottam a fejem, hogy jobban
lássam, ahogy a napsugarak a szivárvány összes színében
visszaverődnek a gyűrű rubintjáról. A dauphin ajándéka volt a
gyűrű, Durfort márki és népes kísérete hozta, tegnap adták át, épp
időben, hogy az ujjamon lehessen a ceremónián, amelyen
lemondok a trónról. Utána Ferdinánd bátyám gondjaira bízom,
neki kell majd újra az ujjamra húznia, amikor a dauphin nevében
feleségül vesz.
A rubintot körülvevő kisebb gyémántok úgy kacsingattak rám,
mintha meg akarnának nyugtatni, hogy nincs semmi baj, minden
szép és jó lesz. Ha majd a dauphin felesége leszek, még szeretett
Ausztriám sem fog hiányozni, elvégre ott lesz nekem ő, akinek
hűségét a rubint mélyvörös tüze jelképezi. Azt persze nem
tudhattam, vajon erre gondolt-e a dauphin, amikor éppen ezt a
gyűrűt választotta ki nekem, de szívesen tulajdonítottam ennyi
lelki nemességet az idegennek, akit még csak a falamon függő
képről ismerek.
 Míg én a tükörképemben gyönyörködtem, Liesl elvégezte az
utolsó simításokat a ruhámon; végül egy simogatással felérően
gyengéd ütést mért a hátamra, hogy az értésemre adja: mindennel
elkészült, mehetek utamra.
‒ Végre ‒ sóhajtott fel ‒, elkészültünk! Sehr schön,
Mademoiselle! Gyönyörűséges!
Elefántcsont legyezőt nyomott a kezembe, kivágott előttem egy
pukedlit, én pedig elhagytam termeimet, nekiindultam a Lipót-
szárny végtelen folyosóin, magánlakosztályaink felől át a hivatalos
termekbe.
A szalon zsúfolásig megtelt férfiakkal, több tucatnyian lehettek,
de olyan közel álltak egymáshoz, hogy képtelenség volt
megszámlálni őket. Igaz, a francia nemesek, úgy tűnt, nem szívesen
keverednek a mi osztrák arisztokratáinkkal. Nem volt olyan köve a
márványpadlónak, amit ne tapodott volna egy előkelő láb:
szalagokkal ékes cipők, szűz hóhoz hasonlóan fehér harisnyák,
fekete lakktopánkák, amerre csak a szem ellát. Ahogy beléptem,
mind felém fordultak: parfüm, púder, pomádé illata libbent az ajtó
felé. A bábeli hangzavar, német és francia szavak izgatott
párbeszéde, azonnal elhalkult, amint átléptem a küszöböt, majd
elhalt egészen. A tömeg kettéoszlott előttem, így nyitottak utat a
terem közepén álló díszes asztal felé. Az asztalnál ott ült anyám.
Zöldes-fekete árnyakkal átszőtt tengerszín stóla volta rajta,
könnyű korallcsipke szaténsifonokkal: a haját magasra fésülték,
hogy magas homloka tekintélyt parancsoljon, bár ebbéli
fáradásuk elfecsérelt munka volt, hiszen anyám az alkalomra
magára öltött egy-két koronaékszert is, köztük egy rubinból és
zafírból készült diadémot. Az asztalka márványlapját öles dosszié
osztotta ketté, két oldalán egy-egy tollal és ólomkristály
tintatartóval.
Lehajtott fejjel üdvözlést mormoltam ő császári felsége előtt. A
tekintetünk találkozott.
‒ Ugyebár, tisztában vagy vele, miért hívattalak, Antónia? –
kérdezte anyám, és én igent bólintottam.
Maman azért csak folytatta, hogy a szép számmal
egybegyülekezett miniszterek és egyéb udvaroncok is értsék.
 ‒ Ezt a papírt itt, előttem ‒ szegezte gyűrűvel ékes mutatóujját
az asztalon heverő iratra ‒ úgy hívják, lemondási nyilatkozat,
vagyis lemondasz minden örökölt jogodról, hogy Ausztria és a
Szent Római Birodalom, valamint a néhai édesapád és családja, a
lotaringiai hercegek által birtokolt területek trónjára lépj.
Házasságod Lajos Ágost trónörökössel, amelyre két nap múlva
kerül sor a vőlegény távollétében, francia királynévé tesz,
márpedig francia uralkodó nem támaszthat igényt, sem születés,
sem házasság által, a Habsburg Birodalom birtokaira.
József bátyám, aki ott állt Maman mellett, jóindulattal rám
mosolygott, én pedig irigykedtem rá. Ő fiú, ráadásul a legidősebb
fiú: nem kell elmennie sehova, már így is császár, társuralkodó
anyánk mellett.
Kaunitz herceg, Ausztria kancellárja ezek után felolvasta a
nyilatkozatot az első betűjétől az utolsóig: ha egyáltalán
lehetséges egyszerre unatkozni és idegeskedni, hát velem
megtörtént, a térdem csak finoman remegett, a szívem azonban
úgy vert, akár az ezred-dobos, a szellemem meg szertekószált a
szélrózsa minden irányába. A herceg dünnyögése közben valami a
terem szemközti fala felé vonzotta a tekintetemet: ez a terem, a
Márványterem a mozaikpadlójáról kapta a nevét. A
mozaikkockákból allegorikus jelenetek álltak össze.
Ez a sok ezer mozaikkocka ‒ ez mi voltunk, igen, minket
ábrázoltak. Megfelelőbb helyet, mint a Márványterem, keresve
sem találhattunk volna a lemondó nyilatkozat aláírásához. József
bátyám és a többi testvérem, a már házasok és azok is, akiket még
csak elígértek, ilyen-olyan diplomáciai érdekek zálogaként ‒ mi
mind egy-egy köve voltunk ennek a mozaiknak. Az egyikünk ilyen,
a másikunk olyan; lehettünk márványból, ónixból, lazúrkőből,
korallból, pompázhattunk a szivárvány összes színeiben: együtt
mégiscsak kiraktuk Európa térképét.
Ünnepélyesen, kezemmel Maman bőrkötéses bibliáján, esküt
tettem, hogy lemondok születésem minden előjogáról. A biblia
eredetileg anyám apjáé, VI. Károly császáré volt: Maman is ezzel a
bibliával a keze alatt esküdött fel, hogy őrzi és védelmezi a Szent
Római Birodalmat. Most minden tekintet rám szegeződött. Vajon
sikerül aláírnom a nyilatkozatot, anélkül, hogy a tintával
összepacáznám a ruhaujjamat? Nem fárasztottam magamat azzal,
hogy elolvassam az egész szöveget, tudtam, úgyse értenék belőle
egy szót sem. Csak annyit tudtam, hogy, akár a tinta a papíron, én
magam is egyre halványulok: minden egyes aláírással messzebbre
és messzebbre kerülök szeretett Ausztriámtól.
Mária Antónia Jozefa Johanna von Habsburg-Lothringen.
Minden erőmet össze kellett szednem, nehogy kiöltsem a
nyelvemet: Madame von Brandeiss gyakran kinevetett, hogy
amikor olyan feladat előtt állok, amelyre nagyon oda kell
figyelnem, a nyelvem kibújik a szám sarkából. Megkönnyebbülten
észleltem, hogy hiba nélkül sikerült odakanyarítanom a nevemet a
papírra, úgyhogy most már a keltezést is oda mertem írni: 1770.
április 17. Formaság volt az egész, hiszen ennyi idősebb testvérrel
aligha válhatott volna belőlem valaha is osztrák uralkodó. Mégis,
ahogy felemeltem a tollat, és anyám beporozta az aláírásomat,
megéreztem, hogy többé nem tartozom a családomhoz. De
Bourbon sem vagyok még, nem vagyok senki, nem vagyok sehol,
sodródom a diplomáciai senki földjén.
A notabilitások tapsviharban törtek ki, sárgás fogak bújtak elő
a szélesre tárt, hízelgő mosolyokból. Brava, felséges Mária Terézia
császárnő! Bravó, felséges József; és bravissima, kis hercegnőcske!
Aznap este, így döntött Maman, lefőzzük a franciákat: olyan
vacsorát kapnak, hogy egy életre nem felejtik el. Természetesen a
teljes bécsi nemesség az életét adta volna, hogy ott lehessen a
vacsorán, de Maman vaskézzel szűrte meg a meghívottak listáját
ezerötszáz főre, és ebben ott voltak Durfort delegációjának tagjai
is. Rendes körülmények között egy ilyen vacsorán a francia
konyha remekeit szolgáljuk fel, anyám azonban most szakított
ezzel a hagyománnyal. Egyszerűen nem mert francia
konyhaművészetben versenyre kelni: sejtette, miféle lakomákat
szolgálhatnak fel Versailles-ban, és semmiképpen sem akart
alulmaradni az összehasonlításban. Zseniális diplomáciai érzéke
azt sugallta, hogy az osztrák szakácsművészet legcsillogóbb
fénypontjaival kell elkápráztatnia a vendégeket, no és persze a
legválogatottabb hazai borokkal és konyakokkal: nincs olyan bora
Franciaországnak, amely versenyre kelhetne a bécsi szőlőskertek
nektárjával, így Maman. Ahogy cukrászművészetünk is
felülmúlhatatlan: a császári Konditorei tortákkal, nugátszeletekkel,
almás és meggyes rétesekkel kényeztette a vendégsereget, a
lakomát pedig forró feketekávé zárta, a tetején édes, hűvös
Schlag-gombóccal.
A vacsorán mindvégig Maman jobbján ültem, együtt hallgattuk
végig a végeérhetetlen pohárköszöntőket, bár a végére már nem
is tettettük, se ő, se én, hogy egyáltalán beleiszunk a
borospoharunkba. Anyám csak mosolygott, szélesen, egyre
szélesebben: hogy nem fárad el az örökös vigyorgásban! ‒
morfondíroztam, persze csak magamban. Megfogtam a kezét,
megszorítottam.
‒ Köszönöm, Maman ‒ súgtam oda neki, ő pedig a szájához
emelte a kezemet, és megcsókolta.
Egyszerre volt ez a mozdulat gyengéd és mégis hivatalos.
Maman nem szerette, ha a vendégei elnehezült gyomorral
elüldögélnek a vacsora után. Aznap estére egész Bécset
kivilágíttatta, hogy közelgő menyegzőmet megünnepeljük. Minden
erkélyen lampionok égtek, az ablakokban gyertyafény villogott, az
utcákon táncra perdültek a bécsiek; bent, a Hofburgban pedig
kristálycsillárok szórták a szikrákat a szerencsésekre, akik
meghívót kaptak a maszkabálra. Éjfélkor tűzijáték borította
virágba az eget. Már az utolsó szikra is beleveszett az éjszaka
bársonyos sötétjébe, de én még mindig ott lejtettem
szenvedélyesen a táncparketten: bár ez az este az én estém volt,
Maman, tőle szokatlan együttérzéssel, beleegyezett, hogy,
névtelenséget biztosítva magamnak, pásztorlánykának öltözzek.
Kint az utcán a bécsiek egyre jobban megmámorosodtak az
ünnepélyes alkalom, no meg a bőséggel és ingyen mért bor
tüzétől, bent, a bálteremben, hiába hagytuk nyitva az ablakokat,
tombolt a hőség.
‒ Tudja, hogy mindez ‒ állt elém egy fekete dominós, konyaktól
szagló fiatalember, és széles, szinte megvető gesztussal
körbeintett ‒ hogy mindez Antónia hercegkisasszony kedvéért
van?
 ‒ Bien sur ‒ bólintottam. Hát persze, hogy tudom.
‒ Aha! Szóval maga is azok közül van ‒ felelte az ismeretlen
férfi a legtisztább irodalmi németséggel, bár kissé elégedetlenül.
‒ Oui, oui ‒ élveztem tovább ezt az ártatlan kis tréfát. ‒ No és
mi a véleménye a hercegnőről? ‒ kérdeztem, én is németül, de
francia kiejtéssel.
‒ Ó, személyesen még sosem volt szerencsém a hercegnőhöz –
felelte az idegen ‒, de azért kíváncsi lennék, miféle feleség válhat
belőle ‒ tette hozzá, közben legyintett, és közelebb hajolt hozzám.
‒ Azt híresztelik, nincs is melle, úgyhogy annak a dolfinnak nem
sok öröme lesz benne.
Elfordultam tőle, és úgy is maradtam, míg el nem tűnt a
szemem elől: nem akartam, hogy lássa, micsoda fancsali képet
vágok a szavai hallatán. Körülöttem ittak, táncoltak, vígan voltak,
én pedig soha eddigi életemben ilyen egyedül még nem éreztem
magam.
 Tizenkettedik fejezet
A vőlegény nélküli menyasszony
Bécs, 1770. április 19.

Utolsó napom Ausztriában. Leánykorom utolsó napja;

hercegnőségem végnapja.
A nap misével indult, a Kammerkapelle oltáránál.
Végeérhetetlen latin halandzsa. Térdelni. Felállni. Térdelni.
Felállni. Térdelni. Leülni. A fejem is beleszédült a tömjén átható
szagába. Egyébként is nehezen figyeltem oda a misére, tudtam,
alig tizenkét óra múlva újra itt leszek a kápolnában, de akkor már
menyasszonyként.
Az estélyek elbűvölőek voltak, még az előző esti is: azt Durfort
márki adta a francia követségen, a Liechtenstein-palotában. A
Burgtheater díszlettervezőit hívta segítségül, hogy építsék fel
Hymennek, a házasságkötés istenének a templomát, aranyozott
Cupido-szobrokkal és oszlopokra felfutó vadszőlőindákkal. Kissé
meghökkentett, hogy ilyen önfeledten ünnepeljük szüzességem
közelgő elvesztését, de be kellett látnom, hogy a vendégek java
része, kivált a franciák, nagyszerűen mulatnak ezen a nagyszerű
tréfán.
Hajnal közeledtével azonban elült a frivolitás: eljött az
ünnepélyes óra. Ahogy a számtalan szolga megszámlálhatatlan
keze babrált rajtam, hogy az alkalomhoz illően felöltöztessen,
jutott időm elmerengeni a helyzetemen. Már maga az, hogy a
hatalmas osztrák birodalom sorsa azon áll, hogy méltósággal
elvégezzem a rám kirótt feladatot, elég ijesztő volt, de valahogy
olyan alaktalan: addig nem tudtam igazán félni, míg rá nem
ébredtem, hogy Ausztria hatalmának megtestesítője nem más,
mint anyám, az az asszony, aki nem képes elviselni semmilyen
hibát. No, ekkor halálra rémültem. Hiszen tudtam: bár látszólag
ragyog a büszkeségtől, ám ha kettesben vagyunk, láthatom rajta,
még most sincs meggyőződve arról, hogy tényleg sikerült többé-
kevésbé írástudatlan hercegnőből leendő dauphine-ná válnom.
Szó, ami szó, rám fért volna a korrepetálás úgy a francia nyelv,
mint a történelem terén: pedig tanultam én, csak hát hiába.
Márpedig további kudarcokat nem engedhettem meg magamnak:
megtörtént az, amire Lajos is, anyám is hosszú hónapokig várt
türelemmel. A testem végre felnőtt a feladathoz, hogy utódokat
hozzon világra a Bourbon-háznak.
Tisztában voltam vele, hogy anyám egyre idegesebb az esküvő
folyamatos halogatása miatt.
‒ A király nagyon szereti ám változtatgatni a terveit! ‒ árulta el.
‒ Húzzanak csak el az orra előtt egy spanyol vagy portugál
infánsnőt vagy egy hercegnőt Szavojából vagy Pármából, és már
meg is szegi az egyezségünket!
Maman tehát mindent megtett, amit csak tehetett, hogy
siettesse az esküvőt.
‒ Míg ki nem mondtátok az igent, bármelyik pillanatban
felbukkanhat egy lovas hírnök, hogy pihegve így szóljon: a király
visszamondta!
Folytak tehát az előkészületek, méghozzá gőzerővel.
Sieur Larsenneur több mint öt órán át frizírozta a hajamat a
ceremóniára. Mops egész idő alatt ott ült az ölemben, onnan nézte
végig, ahogy egyik vendégtincs a másik után kerül a helyére ‒
feltehetően frissen avatott apácák nem egészen önkéntes
adományaképpen ‒, míg végül sem a kutya, sem senki más meg
nem mondhatta volna, hol végződik a saját hajam, és hol kezdődik
a paróka, lévén utóbbihoz természetesen ugyanolyan hajszínű
apácák járultak hozzá, mint én. Végül rózsaillatú pomádét is
kaptam a hajamra, én pedig lesöpörhettem az ölemből a kutyát, és
rám terítették a lepedőt: megkezdődött a frizurám rizsporozása.
Maman személyesen segített felölteni a menyasszonyi ruhámat:
nem azt, amit én magam választottam a Versailles-ban tartandó
esküvőre. Ezt ezüstszálakból szőtték: amikor belebújtam, úgy
éreztem magam, mint egy középkori páncélos lovag. Ebben aztán
kizárólag úgy fogok járni-kelni, ahogy kell: méltóságteljes
lassúsággal. Megnéztem magam a tükörben: a szoknyám legalább
olyan széles volt, mint a hálószobám. Hála a sok ezüstnek ‒ a
rizspornak a hajamon és a szálaknak a ruhámban ‒, nyugodtan
kiadhattam volna magam erdei nimfának, de akár Holdistennőnek
is.
Fél hatkor az egész család egybegyűlt a Tükörteremben.
‒ Hogy érzed magad most, hogy egy újabb nővérednek is te
lettél az álvőlegénye? ‒ böktem Ferdinánd bátyám bordái közé.
Ferdinánd még nem töltötte be a tizenhatot, másfél évvel volt
idősebb nálam: korban ő állt a legközelebb a dauphinhoz, mégis,
jóval idősebbnek tűnt nála. Talán, mert nemrég neki is
menyasszonya lett: ősszel feleségül veszi a modenai herceg
leányát…
Ahogy az óra elütötte a háromnegyedet, Maman és József az
esküvői menet élére állt. Megindultunk a hosszú
márványfolyosón, amely a Lipót-szárny szalonjaiból az
Augustinerkirche felé vezetett: ebben a templomban mondom
majd ki a boldogító igent. Legközelebb már csak férjes
asszonyként lépek be ezekbe a termekbe.
A folyosó falai mentén gránátosok álltak díszőrséget, nagyra
nőtt, nemes testtartású daliák, kárminpiros zubbonyban. Meg sem
rezdültek, ahogy elléptünk előttük, álltak magasba meresztett állal,
semmibe fúródó, merev tekintettel.
Az Augustinerkirche nem holmi Kammerkapelle volt, hanem
igazi templom, óriás épület, mely törpét farag mindenkiből, a
legdaliásabbikból is, aki itt imádkozik. Pontban hatkor kitárult
díszesen faragott kapuja: a templomot azonnal orgonaszó töltötte
be. Herr Gluck személyesen komponálta a zenét, az orgonánál is ő
ült. A császári család menetét József vezette, utána lépdelt Maman
‒ jóllehet ez a nap valójában az övé volt ‒, őutána a végtelen
uszálya. Én mögé kerültem: azt sajnáltam a legjobban, hogy így
nem láthatom az arcát; pedig tudtam én is, ahogyan a padokban
ülő vendégsereg, Ausztria teljes udvari nemessége is, hogy az én
házasságommal az ő eddigi legmerészebb diplomáciai hadjárata
ér diadalmas véget. Ha itt volna Monsieur Ducreux, hogy
megörökítse a jelenetet, a vásznának ezt a címet adhatná: Mária
Terézia diadalmenete.
A templomot lassan betöltötte a tömjén dús, keserédes illata.
Ferdinánd és én most már váll váll mellett haladtunk az oltár felé.
Bátyámon fehér selyemuniformis feszült, kék vállszalaggal. Egy
ütemre a lélegzésével, magában a lépéseket számolgatta, mintha
táncolnánk ‒ két lépés, egy kőkocka, két lépés, egy kőkocka: nem
akart túlzottan előresietni, tartani próbálta magát a menettervhez.
Egy, két: korall. Hár, négy: szürke. Öt, hat: korall. Hét, nyolc:
szürke.
Css! ‒ pillantottam rá a szemem sarkából.
Jó, lehet, hogy én sem vagyok egy született éltanuló, lehet, hogy
még mindig összekeverem Burgundiát és Bretagne-t, hiába verte
belém a fáradhatatlan Vermond abbé a francia tartományok
neveit, de nekem legalább nem kell számolgatnom a lépéseket
tánc közben.
Miközben lépdeltünk, próbáltam én gondolni mindenre, csak
arra nem, hogy mit is keresek én itt. Mert ha erre gondoltam
volna, ott helyben könnyekben török ki, akár egy kisgyerek. Ne
remegj! ‒ szóltam magamra. Gondolj valami szépre, kellemesre!
Karácsonyi süteményekre! Karácsonyra a császári cukrászok
különleges csemegével leptek meg minket, karácsonyfatorta volt a
neve, mert az egymás fölé rakott rétegek egyre kisebbedtek, míg
végül a legfelső már csak a csúcs volt, fénylő cukormázzal borítva.
Most minden lépés egy-egy réteg volt a képzelt karácsonyfatortán,
a csúcs pedig maga az oltár.
Így értünk oda a célunkhoz, anélkül, hogy én erről bármit is
tudtam volna. Visconti érsek, a pápai nuncius keresztet vetett a
fejünk fölött, Ferdinánd és én pedig letérdeltünk az oltár előtt
várakozó aranyszegélyes bársonypárnákra. Milyen ostobának
tűnt már akkor is, most, visszatekintve pedig még ostobábbnak:
hogy valaki a saját bátyjához menjen feleségül!
Maga a ceremónia viszonylag gyorsan lezajlott. Latinul
elkántáltuk az esküt, mire az érsek közölte, hogy mostantól
tekintsem magamat a francia dauphin feleségének. Ferdinánd az
ujjamra húzta Lajos Ágost rubingyűrűjét, aztán talpra segített, és
jobbról-balról arcon csókolt. A harangok, mintha csak erre vártak
volna, vidám kongatásban törtek ki. Rázendített a kórus, majd a
vendégsereg is csatlakozott az énekhez: Herr Gluck Te Deumját
adták elő. Egy hálaadó zsoltár mindig jól jön a misén, de ma este
valahogy különösen alkalmas választásnak tetszett.
 Közben fél füllel hallottam, ahogy Maman megköszöni Mercy
grófnak a fáradozásait. Való igaz, anyám az utolsó pillanatig
reszketett, hogy végül mégiscsak lemondják az esküvőt: most a
mosolya árulta el, mennyire megkönnyebbült.
Az egyház zenében biztosított minket jókívánságairól, de az
állam sem akart lemaradni: a boldogító igenre a Hofburg ágyúi
feleltek mennydörgő díszlövéssel.
A szertartás után a Hofburg Audienciacsarnokában annyian
jöttek oda hozzám gratulálni, hogy a fejem is belefájdult. Szinte be
sem fértek a terembe, pedig Maman épp a szerény méretei miatt
döntött úgy, hogy itt tartjuk a fogadást: minél kevesebb embert
hívunk meg, annál kiválasztottabbnak érzik magukat a
szerencsések. De még így is végtelen falkában járultak elém Bécs
legelőkelőbb polgárai, karöltve a francia küldöttség tagjaival: míg
ők elrebegték jókívánságokat, tucatnyi szolga kerülgette őket,
karjukon tálca, azon jegelt bor. Annyian csókoltak kezet, hogy
féltem, a végén még elkopik tőle a kecskegidabőr kesztyűm.
Már kilenc órára járt az idő, mire a császári család végre
vacsorához ülhetett: aránylag szerény vacsorához, melyet a
Tükörteremben fogyasztottunk el. Végre fellélegezhettem,
legalábbis úgy tűnt: végre önmagam lehetek. Ahogy Maman
leültetett a jobbjára, a díszhelyre tehát, először is kibújtam a
cipőmből. Tudtam, hogy ez a bosszú nap csak az első volt a
szertartások végtelennek ígérkező sorában: ideje hozzászoknom,
hogy órák hosszat egy helyben álljak, anélkül, hogy váltogatnám a
lábaimat, és ezzel valamit enyhítsek a talpamat kínzó fájdalmon.
A mai vacsorára az én kedvenceimet szolgálták fel. Szinte
beleszédültem Ausztria ínycsiklandozó kulináris csodáiba: a
sertésflekkenbe, a galuskával dúsított gulyásba, az erős kávéba.
Amikor úgy éreztem, hogy senki sem figyel, behunytam a szemem,
és mélyen beszippantottam az illatokat: azt kívántam, bárcsak el
tudnám raktározni őket arra a napra, amikor majd arra ébredek
egy távoli királyságban, hogy majd meghalok a hazai ízekért.
Végignéztem a családomon, ahogy ülnek a hosszú asztal körül.
Öcsém, Miksa, a családi rosszcsont, a kerek képű, pirospozsgás
arcú, a leghangosabb az egész pereputtyban ‒ azért hangoskodott
mindig, mert soha meg nem fordult volna a fejében, hogy valaki
odafigyel arra, amit mond ‒, most is a szokásos disznó vicceivel
szórakoztatta az asztaltársaságot (ő az istállószolgáktól hallotta),
míg Maman rá nem dörrent, hogy most aztán elég. Ferdinánd
becsípett, és most azon elmélkedett, hogy őt már semmiféle
házasság el nem rémítheti, mióta sértetlenül túlélt két jelmezes
főpróbát. Igaz, tisztában volt azzal is, hogy az ő esküvője inkább
Karolináéra hasonlít majd, korántsem lesz olyan nagyszabású,
mint az enyém. Így hát engem kezdett el gúnyolni, hogy túl sok
krumpligombócot eszem, pedig az igazi dauphin biztos nem akar
magának kövér feleséget.
‒ Je te déteste ‒ vágtam vissza neki, a nyelvemet is kinyújtva rá.
Erre ellopott egy gombócot a tányéromról, befalta, nehogy már
‒ ezzel mentegetve a tettét ‒ két nyelven kezdjek el rókázni.
‒ Én meg remélem, hogy a feleséged, az a Maria Beatrice
d’Este, olyan kövér lesz, akár a disznó ‒ vágtam vissza neki. ‒ Röff,
röff!
‒ Gyerekek! ‒ intett minket csendre Maman: de láthattuk, hogy
a szeme mosolyog, sőt, még egy korty bort is megengedett
magának.
‒ Van egy találós kérdésem ‒ nevette el magát előre a
megfejtésen.
‒ Hány Habsburg kell a világ irányításához?
‒ Szabad a gazda ‒ vetett egyszerre csodálkozó és elismerő
tekintetet József anyánkra. ‒ Hány kell?
‒ Hát amennyi gyereke a felséges császárnőnek van! ‒ nevette
el magát anyánk a saját tréfáján.
A többiek is nevettek, egyedül én gondoltam úgy, hogy nem is
olyan jó ez a vicc. József észrevette, hogy nem mosolygok, de nem
szólt, visszavonult a gondolatai közé. Ilyen volt mindig: ha egy
gondolat zavarta, addig töprengett rajta, míg a végére nem járt.
Most is elhallgatott, én pedig láttam, hogy időről időre felém
sandít, aztán sóhajt egy mélyet, de egy szót sem szólt.
Utána anyámra vetettem a pillantásomat, elismerően ‒ kaptam
is érte cserébe egy meleg mosolyt. Láttam, hogy büszke rám, és
ettől az én szívem is büszkeséggel telt meg. A nagy napon nem
hagytam cserben, és nyilván akkor sem hagyom majd, ha
Franciaország dauphine-ja leszek. Az egész család az én
egészségemre emelte poharát, ám amikor Ferdinánd közölte,
hogy a termékenységemre iszik, képtelen voltam megállni, hogy el
ne piruljak. Ő tudta a legjobban, hogyan lehet engem társaságban
zavarba hozni. És mégis: ezt a vacsorát el nem cseréltem volna a
keresztény világ bármelyik koronájáért sem. Pedig ma este én
kerültem a figyelem középpontjába, aminek nem feltétlenül
örültem, ám ennek ellenére is átéreztem az alkalom jelentőségét.
Végighúztam ujjamat a tányér aranyszegélyén, megérintettem a
császári címert a boros kelyheken és a vizespoharakon, hogy a
bőröm emlékezetébe véssem vonalaikat. A gyerekkorom, az
otthonom, az, hogy Habsburg hercegnő vagyok, mind ott
tükröződött az asztalon csillogó pompában és a körülötte
uralkodó hangulaton. Most átéreztem, hogy az én családom nem
hasonlít egyetlen más családra sem ezen a világon. Keserédes volt
a lakománk ma este, pedig tréfálkoztunk és nevettünk, mintha ez
is csak ugyanolyan vacsora volna, mint a többi, de mégis, ha egy-
egy pillanatra jobban figyeltünk, hallhattuk, hogy a nevetésünk
kissé erőltetett, és a tréfáink is sekélyesebbek a megszokottnál,
hiszen valójában tudtuk jól mindahányan, hogy ez a mai vacsora
mégsem olyan, mint a többi. Nem, ez volt a mi utolsó vacsoránk en
famille.
 Tizenharmadik fejezet
Auf Wiedersehen, Ausztria!
Bécs, 1770. április 27.

Ilyen korán még sosem ébredtem szombat reggelen: odakint

még sötét volt, és Mops, aki rajtam aludt, sértődötten rám
mordult, amiért zavarni merészeltem. Én viszont mindenképpen
végig akartam nézni utolsó hazai hajnalomat, mialatt befésülik,
bepomádézzák és beporozzák a frizurámat. Négy álló órán át
szenvedtem Sieur Larsenneur kezei között, és miért? Csak azért,
hogy búcsút mondjak. Igaz, a négy óra java részét azzal töltöttem,
hogy keseregtem, amiért nem volt annyi eszem, hogy felébredés
után a másik oldalamra forduljak, és aludjak tovább, ám a
következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy izgatottan
várom sorsom alakulását. Mert végre eljött a várva várt pillanat!
Az esküvőm óta ‒ bár a vőlegényt csak helyettes képviselte ‒
dauphine néven szólítottak nagy örömömre és még nagyobb
rémületemre. Főként a szolgák magatartása keserített el: mióta az
eszemet tudom, ismertük egymást, és most mégis úgy viselkednek
velem, mintha Isten tudja, kiféle-miféle francia hölgyike volnék.
Egyedül a drága Liesl maradt meg olyannak, mint eddig. Dolgozott
tovább, ugyanolyan gyakorlatiasan, mint mindig. Még az én
izgatottságom sem zaklatta fel, legfeljebb annyiban, hogy megkért,
ne izegjek-mozogjak már annyit.
‒ Csak ne tessék elfelejteni, mit mondott Mutti ‒ idézte a
fejemre anyám szavait arról, hogy mi lesz a feladatom: hogy
boldoggá tegyek mindenkit; a figyelmeztetést egy kedves oldalba
bökéssel megtoldva.
‒ Mi lesz velem nélküled Franciaországban? ‒ pislogtam ki a
könnyeket a szememből. ‒ És mi lesz másutt? ‒ tettem hozzá:
napok óta szinte egyebet sem tettem, csak a térképet
tanulmányoztam, amit Vermond abbétól kaptam, rajta a Bécs-
Versailles út megállóival. Rettegtem, hogy valami hibát követek el,
például egy pihenőnél néhány kedves szóval köszöntöm a
helyieket, de ostobaságomban rosszul mondom az illető falu
nevét.
‒ Biztos vagyok benne, hogy Lajos király gondoskodik a
megfelelő szolgálólányról a kisasszony számára ‒ felelte Liesl ‒,
csak azt remélem, hogy őt nem fogja annyira szeretni, mint engem.
Mivel a cselédségem tagjait túl póriasnak ítélték, az a határozat
született, hogy egyikük sem kísérhet el Franciaországba. Helyettük
grófnők és hercegnők gondoskodnak majd rólam, anyám barátai
– akik engem még csak nem is vagy alig ismertek.
Az sem engedték, hogy kedves holmijaimat magammal vigyem.
Úgyis új életet kell majd kezdenem, hát akkor kezdjem új
tárgyakkal is. Beletúrtam az egyik ékszeres ládikámba, és a
drágakövek és gyöngyök kusza halmazából előhalásztam valamit,
ami tetszene Liesl kisfiának: egy sárgaréz medált, vörös-arany-kék
szalagon.
‒ Ezt add oda Fritzinek ‒ kértem a lányt ‒, és mondd meg neki,
hogy Toni küldte.
Aztán, szégyenkezve, hogy ez csak most jutott az eszembe,
előkotortam még egy drágakövekkel kirakott kis fésűt, lekaptam a
főkötőt Liesl fejéről, és a fésűt a hajába illesztettem.
‒ Ez meg a tiéd, hogy emlékezz rám ‒ mormoltam, gombóccal a
torkomban.
Aztán vetettem magamra egy búcsúpillantást a tükörben,
miközben Liesl a ruhámat igazgatta, könnyekkel a szemében,
végül átnyújtotta a legyezőmet, Lajos király ajándékát, rajta
pásztoridillekkel, szántó-vető parasztokkal és kellemkedő
pásztorlánykákkal.
‒ A többiek már odalent várnak ‒ figyelmeztetett csöndesen.
‒ Danke ‒ csókoltam meg szinte ösztönösen mindkét orcáját. –
Köszönet mindenért.
Azzal egy mély sóhajjal felszegtem az állam, és elindultam.
És tényleg, ott vártak rám mindnyájan. Mind a
százharmincketten: Ausztria nemességének legválogatottabb
példányai, szaténban, selyemben, damasztban, felszalagozva,
felrozettázva, prémekbe bugyolálva, rizsporos parókában,
kifestett arccal, parfümtől illatozva, a mellükön érdemrendek
százaival, egyszóval tetőtől talpig a saját és a Habsburg Birodalom
fontosságát dicsőítve. Végignéztem az arcokon: a két kezemen
meg tudtam volna számlálni, hányat ismerek közülük személyesen.
A Hofburg udvarának közepén, szikrázva a kora reggeli
fényben, ott állt Lajos király két utazó kocsija: előttük hat-hat,
önmagában is tökéletes, ráadásul egymáshoz válogatott, kék-fehér
tollazattal ékes lóval. Karolina Nápolyba indulása ehhez képest
szánalmasan szerény volt. Hirtelen meg is sajnáltam a nővéremet.
Őt bezzeg nem bocsátották fanfárok az útjára, amely ahhoz a
dagadt, idióta férjéhez vezette.
Miksa öcsém bukkant fel az oldalamnál: az utóbbi hónapokban
derekasan elhízott, és csak most láttam, mennyire hasonlít néhai
Papára. Ezt idáig hogyhogy nem vettem észre?
‒ Antónia ‒ sustorogta tudod, hány ló van az udvaron?
Megmondjam? Háromszáznegyvenkettő! Képzeld csak el!
Aztán hozzátette még, hogy a lovak mellett ötvenhét kocsi teszi
ki a kíséretemet, ezt biztosan tudja, mert megszámolta, méghozzá
kétszer is. Ehhez jön még harminc lovas hírnök, csinos kék-arany
ruhában (bár a ruhájukat most unalmas szürke kabát fedte,
tekintettel a metszően hűvös reggeli levegőre): ők előttünk járnak
majd az érkezésünk hírével. Ezek a hírnökök már nyeregben ültek,
lovaik patája türelmetlenül kopogott az udvar kövén. Durfort
márki szétosztotta a maga embereit, akik ugyebár kizárólag azért
jöttek, hogy engem Bécsből Versailles-ba kísérjenek. Minden kocsi
köré nagyjából ugyanannyi jutott belőlük. Bárki más számára ez a
látványosság, a lovak, az élénk színek kavalkádja karneváli
hangulatot sugallt volna, nekem azonban egyáltalán nem. Nem,
nekem ez csak egy újabb állomás volt a bánat térképén, egy újabb
búcsú, amiből annyi kijutott már eddigi rövid életemben: először
Jozefa halála, aztán Karolina elutazása, most pedig az enyém.
Éreztem, hogy megremeg a szívem, a szememre pedig újabb
ködfelhő száll. Körülnéztem az udvaron: anyámat kerestem, és
végül meg is találtam. Az egyik utazókocsi mellett állt, körülötte a
testvéreim. Épp József bátyámmal és Vermond abbéval
beszélgetett, de ahogy észrevett, félbeszakította a csevegést. Kék
szeme rezzenetlenül, már-már hidegen fúródott az enyémbe.
Világos, félreérthetetlen üzenetet olvashattam ki ebből a
tekintetből: ne okozz csalódást! Ebben a pillanatban az osztrák
hadak élén láttam magamat, szemből orosz és porosz lovasság
rohamozza az osztrák állásokat, kivont karddal, fenyegetően,
vadul ordítozva: így hát kihúztam magam, arcomra a Habsburg-
méltóság kifejezését öltöttem, mert tudtam, hogy ez az a kép, amit
anyám látni szeretne. Persze csak álarc volt ez, hogy elrejtsem
előle a gombócot a torkomban meg a dobpergést a halántékom
mögül, amit mindig akkor hallok, ha a sírás kerülget.
Két Bourbon-libériás inas az utazókocsi ajtajához állította a
lépcsőt, megálltak a két oldalán, feszes vigyázzban, merev arccal.
Trombita hangja hasította ketté a reggel levegőjét.
Maman egy csomagot nyomott a kezembe, a magáét pedig az
enyémre zárta. Minden eltökéltségemet latba kellett vetnem, hogy
el ne sírjam magam a szeme láttára. Aztán, de mintha csak hivatali
kötelességét teljesítené, két oldalról arcon csókolt, miközben az
egész világ ‒ de legalábbis az én egész világom ‒ minket figyelt.
Levendulától illatozott, és amikor megszólalt, a szavait nem
hozzám, hanem a köröttünk álló miniszterekhez és
udvaroncokhoz címezte.
‒ Isten veled, drága, kicsi gyermekem. Mostantól messze,
nagyon messze leszünk egymástól. Tégy sok jót a francia néppel,
hogy azt mondhassák: angyalt küldtem nekik!
Megroggyant a térdem. Tudtam, ezek az utolsó szavak,
amelyeket hallok tőle. Nem bírtam tovább, zokogás tört ki
belőlem, a szemem előtt minden összekavarodott, egyetlen, színes,
ködös, zajos kavalkádba, én pedig kis híján a földre rogytam.
Tudtam, hogy anyám azt akarja, méltósággal induljak utamra, de
Karolina is, pedig őt jóval keményebb fából faragták, mint engem,
összeomlott, és visszarohant egy utolsó istenveledre. Engem pedig
‒ és ezzel anyám is tisztában volt, ha tetszett neki, ha nem ‒
világéletemben az érzelmeim irányítottak.
‒ Jól van, kicsikém, induljunk már ‒ mormolta a fülembe egy
ismeretlen hang.
Felnéztem: egy férfi és egy nő állt mellettem, egyiküket sem
láttam még soha. Talpra segítettek, odakísértek a kocsihoz,
betámogattak. A lakájok gyakorlott, villámgyors mozdulatokkal
felszedték a lépcsőt, rám zárták az ajtót. Ilyen díszes
aranyketrecben sosem utazott még fogoly, az ülés lágy kárpitját
selyem borította, ügyes kezek a tavasz arcvonásait hímezték bele,
a szemközti ülésen pedig a nyár és a tél allegóriájában
gyönyörködhettem, amíg Von Waldheim grófnő terebélyes
hátsója rá nem telepedett: ez az előkelő, mindazonáltal kissé
bohókás asszonyság nagy megtiszteltetésnek tekintette, hogy az
útitársaim közé kerülhetett.
Elindulásom hírét trombitaszó adta a világ tudtára. A kocsis
felkiáltott: ‒ Gyia!
Kinéztem az ablakon, hogy végső búcsút intsek anyámnak.
Reméltem, hogy viszonozza, ő azonban egy pillanatnyi nőies
ellágyulást sem engedett meg magának. A vastag ablaküveg és a
könnyeim miatt csak egy homályos foltot láttam az arcából.
Feldagadt szememhez emeltem a zsebkendőmet, nem akartam,
hogy az utunk két oldalán felsorakozott szolgák lássák, hogy sírok.
‒ Madame la dauphine, most már Franciaországra kell
gondolnia ‒ figyelmeztetett jóakaratban a grófnő, felém nyújtotta
a kezét, talán a könyökömet akarta megérinteni, hogy vigasztaljon,
én azonban elhúzódtam előle.
Rendbe szedtem a ruhámat, szétteregettem a szoknyámat az
ülésen, de aztán mégiscsak megfordultam megint, és kinyújtottam
a nyakam, hátha elcsípek még egy utolsó villanást Maman arcából.
Von Waldheim grófnő erre újfent nekilátott tanácsokat osztogatni,
hogy la dauphine jobban teszi, ha a múlt helyett a jövőre veti a
pillantását, engem azonban e pillanatban egyáltalán nem
érdekeltek az efféle bölcsességek. Harmadjára is visszafordultam:
most a zsebkendőmmel integettem, tekintetemet a Hofburg
udvarán nyüzsgő búcsúzkodók arcára függesztettem, és ott is
hagytam, míg a tömeg és vele a büszke Hofburg, gyermekkorom
helyszíne, el nem enyészett a láthatár mögött.
Egy, csak egy lélek volt kerek e világon, aki most vigaszt
nyújthatott háborgó szívemnek. Kinyitottam a lábamnál heverő
kosarat, kiengedtem a kutyát, az ölembe vettem. Mops azonnal
megnyalta a kezemet, és alaposan végigszaglászta az új gyűrűt az
ujjamon.
 ‒ Remélem, a férjét is olyan forrón szereti majd, mint ezt a
kutyát ‒ horkant fel a grófnő.
Feddő pillantással viszonoztam a megjegyzését, mire ő is
ráébredt, hol a helye, még akkor is, ha jó háromszor annyi idős,
mint én.
‒ Úgy értem, Ausztria reméli ‒ harapta be az ajkát: és
elhallgatott.
Most már csak azt kellett kivárnom, hogy elaludjon. Ó, bárcsak
őrá is úgy hatna a kocsi ringása, mint a kutyára! Mert Mops ekkor
már a karjaimban szundikált, míg én, jobbra-balra forgatva a
fejem, nézelődtem, nehogy egyetlen villanást is elveszítsek
szeretett hazám látványából. Volt rá időm: annyian gyűltek össze
Bécs utcáin, hogy kigyönyörködjék magukat a karavánunkban, és
szerencsés utat kívánjanak nekem, hogy a kocsink csigatempóban
haladt. Szörnyű volt látnom, ahogy a virágokat, amelyekkel az
utcákat a tiszteletemre beborították, milyen könyörtelenül tapossa
le a száz és száz ló patája. Izgatott arcok nyomakodtak a hintó
ablaka felé, csillogó szemmel, rózsás ajakkal, egytől egyig
belepirultak az igyekezetbe, hogy lássanak valamit belőlem. Az
egyik erkélyen öregember állt, hegedűvel az álla alatt: ő
szerenádot adott nekem. Anyám intelmei jártak az eszemben,
úgyhogy erőt vettem magamon, mosolyogva köszöngettem a
népnek, elsősorban a gyerekeknek, akik virágokkal a kezükben
integettek felém. Nem, nem szabad, hogy észrevegyék, milyen
rémült vagyok, hogy úgy ugrál a gyomrom, akár az akrobata a
trambulinon, és mindjárt belefulladok a parfümillatú verítékbe,
mely a tarkómról zúdul lefelé a hátamon, szinte eláztatva a
ruhámat.
Kora délutánra eltűnt mögöttünk Bécs, elmaradtak a
külvárosok is: zöldesbarna tájban, erdők és mezők között
haladtunk tovább. Kihasználva az út egyhangúságát, elővettem
Maman két levelét, amelyeket induláskor nyomott a kezembe. Az
elsőn szinte még meg sem száradt a tinta; a másikat viszont már-
már megsárgította az idő.
Elsőnek az új levelet olvastam el.
 Leányom,

Nagy utazásra indultál, és én úgy érzem, hiába tettem meg

mindent, hogy felkészítselek sorsod elfogadására, ha szigorúan
nézem, fel kell ismernem, hogy nem teljesítettem minden
kötelességemet irányodban; és hogy egy adott lecke nem jelent
feltétlenül egyet egy megtanult leckével.

Pislogtam, nagyot nyeltem: hogy lehettem olyan ostoba, hogy

kedves, szeretettel teli szavakat vártam? És olvastam tovább a
prédikációt.

Sose feledd, hogy történjék bármi is, hiába leszel te az első asszony
Franciaországban, mégiscsak idegen maradsz abban az országban.
Sose szégyelld, ha tanácsot kérsz, és soha ne menj kizárólag a magad
feje után. Mindig érdeklődd meg, ki az, akit fogadhatsz, és kérdezd
meg, miről érdemes társalognod vele. Igyekezz nem keveredni
alantas rangúakkal, nehogy a bizalmadba avasd őket, mert az
visszaháramlik rád; és ne teljesíts egyetlen kérést sem, mielőtt az
abbé vagy Mercy gróf vagy Choiseul herceg, esetleg maga a király
jóvá nem hagyta, hogy megadd, amit kértek tőled. Ily módon
előzheted meg, hogy belekeveredj a francia udvarnál szokásos petits
scandales, kisebb botrányok valamelyikébe.
Ha kizárólag új rangodat nézzük, meg kell állapítanunk, hogy te
vagy a legboldogabb az összes gyermekem közül. Francia Lajosban
szerető apára találsz majd, aki egyben barátod is lesz, ha rászolgálsz.
Szeresd őt, bízz benne, tanulj meg olvasni a gondolataiban!
Ami a dauphint illeti, róla egy szót sem szólok: magad is tudhatod,
mennyire osztom a vélekedést, hogy a feleségnek mindenben alá kell
vetnie magát férje akaratának, és nem lehet más feladata az életben,
mint az, hogy kiérdemelje férje tetszését és bizodalmát. Nincs más
boldogság ezen a világon, egyedül a házasság boldogsága. És minden
a feleség igyekezetén múlik; azon, hogy milyen készséges, milyen
odaadó, milyen kellemes társ.

Innentől hosszú, nagyon hosszú intelmek kezdődtek: hogy

emlékezzek meg anyámról imáimban, minden év augusztusának
tizennyolcadik napján gyújtsak gyertyát ezen a napon elhunyt
édesapám emlékére, és nagy gonddal válogassam össze az
olvasmányaimat, ne hagyjam, hogy a francia udvarban megszokott
szabadosság, az ottani könnyű, sikamlós irodalom megfertőzzön.

Mostanáig csak hírből ismerted a szabadosság és a pletykák

világát. Versailles-ban azonban gúzsba kötve kell táncolnod egy tű
fokán, és ehhez szükséged lesz minden tudásodra és minden erődre,
különben lezuhansz. Tudom, csábító a kísértés, hogy a tű fokán
táncolj, de tudnod kell, hogy ez a tű foka valójában a világ
legveszélyesebb táncterme is lehet.

Amilyen rettegésben éltem e pillanatban amúgy is, egyedül

anyám dörgedelmei ijeszthettek meg még jobban. Hogyan vívjam
ki a franciák tiszteletét, hogyan férkőzzek a bizalmukba, ha
egyszer Maman állandóan arra int, hogy óvakodjak tőlük? Hogyan
vegyítsem a mi derék német erkölcsiségünket azzal a kicsapongó
hajlammal, amely Maman szerint a versailles-i udvar sajátja, sőt,
úgy beleette magát az ottaniakba, akár a moly a szövetbe?
Levelében arra ösztökélt, hogy utazásom során írjak
rendszeresen, levélben tájékoztassam mindenről, és
természetesen Versailles-ból is írjak, gyakran írjak neki, írjak meg
mindent, alig várja a híreket új életemről és arról, hogyan ‒ ő ezt a
kifejezést használta ‒ kezelem a férjemet. És, hangsúlyozta unos-
untalan, bízzak meg Mercy grófban és Vermond abbéban, hiszen e
két férfiú szeme előtt kizárólag az én érdekeim lebegnek.

Minden hónap elején hírnököt küldök Bécsből Párizsba: erre az

időre te készítsd össze a leveleidet, hogy a futár magával hozhassa.
Mercy grófnak meghagytam, hogy azonnal indítsa útnak a futárt,
amint a kezébe kerülnek a leveleid. Természetesen postával is
küldhetsz nekem leveleket, ezekben azonban csak olyasmiről írj,
amiről amúgy is tudomása van mindenkinek. Az én leveleimet pedig
elolvasás után tépd szét: ebben a tudatban szabadabban írhatok
neked. Én is így teszek a te leveleiddel.
 Szóval a tű fokán táncolni. Ezek a szavak mintha a gerincemen
futkostak volna fel s alá. Újra átolvastam Maman levelét, és közben
folyton azon kaptam magam, hogy levegő után kapkodok, amikor
olyan kitételekhez érek, mint például a petits scandales a francia
udvarban. Vajon felismerem-e ezeket, hogy elkerülhessem őket?
Összehajtogattam Maman levelét, és visszatettem a selyem
kistáskába: most a második levél felé fordítottam a figyelmemet.
Még a szemem is könnybe lábadt, ahogy belenéztem: azonnal
felismertem édesapám kézírását, az erős tollvonásokat, hiába,
hogy a tinta feketéből rég szürkészöldre sápadt. A lap tetején ezt
olvastam: „Utasítások gyermekeimnek, hogyan éljék lelki és e világi
életüket”. Már ebből is sejthettem, mi vár rám. Vajon mikor írhatta
Papa ezeket a sorokat? ‒ töprengtem. És vajon külön-külön
példány jár belőle mindannyiunknak, mert Papa bizton tudta,
hogy egy nap ezek a sorok kísérnek el minket a felnőttkorba
vezető utunkon? Vajon Karolina is megkapta a maga példányát,
amikor elindult Nápolyba?

Ezennel kinyilvánítom óhajomat, hogy évente kétszer olvassátok

el ezeket a sorokat (ő legalább nem volt olyan könyörtelen, mint
anyánk, aki meghagyta, hogy az ő leveleit minden hónap
huszonötödik napján olvassam újra), mert olyan apa írta, ki e
világon mindennél jobban szereti a gyermekeit.

Ahogy olvastam, lelki szemeim előtt megjelent atyám képe. A

nyílt, barátságos arc, a telt ajkak, amelyekről annyi jó éjszakát
puszit kaptam: azt képzeltem, hogy most is néz fentről apró, fekete
szemével. Már megszámolni sem tudtam emlékeimben, hányszor
emelt fel és vitt a vállán lefeküdni vagy a mezőn, a virágok közt,
miközben én pillangók után kapdostam.

Sose feledd, gyermekem, hogy mindig a katolikus hit szellemében

kell cselekedned és gondolkoznod.

No, ez nem lesz nehéz, gondoltam, úgyis hithű és

kötelességtudó keresztény vagyok. Igen ám, de azt a kitételt, hogy
mindenekfelett: ne táplálj telkedben szenvedélyt semmi iránt, már
nem lesz ilyen egyszerű teljesíteni, hiszen egész eddigi életemben
a vágyaim irányítottak, csak azok, és semmi más.
Ahogyan egyébként Papát is. Vajon ezeket a sorokat is a
szeretője, Auersperg hercegnő társaságában rótta? És az a nő?
Hallatta-e hírhedt vihogását, látván, ahogy atyám kegyes életre
ösztönzi számtalan csemetéjét? Hallván, hogy óva int minket a
féktelen hiúság és élvhajhászat jeleinek csillogtatásától, miközben
szeretője nyaka, csuklója, ujjai szinte ki sem látszanak a sok ékszer
alól, amelyeket mind-mind a kártyaasztalnál nyert?
Kis csomagomban ott lapult Papa aranyórája láncon: egyike
annak a kevés holminak, melyet magammal vihettem
Franciaországba. Ez volt az egyetlen emlékem tőle, és persze ez a
levél: egy odaadó, az életet és minden adományát hőn szerető
atya intelmei, köztük olyan is, amivel sikerült megdöbbentenie:
minden évben szánj két napot arra, hogy a halálra gondolsz, olyan
erősen, mintha az a két nap lenne az utolsó az életedben. Így
hozzászoktathatod magad az elmúlás gondolatához, felkészülhetsz,
eltervezheted teendőidet a végső napra, így tehát, ha elérkezik utolsó
napod, nem lesz meglepetés, hiszen tudni fogod, mi a dolgod.
Csakhogy most, tizennégy évesen, a jövőm kapujában, ezek a sötét
gondolatok fölöslegesnek tűntek, akár egy viharfelhő a derűs
nyári égbolt közepén.
Vajon megfogadta-e Papa a saját tanácsait? ‒ töprengtem.
Ezeket a sorokat kicsattanó egészségben, élete teljében jegyezte le,
amikor a halál eszméje csak az volt, ami: egy eszme. A halál
váratlanul érte, úgy csapott le rá, mint a héja a mezei pocokra:
utolsó, szörnyű óráiban ideje sem volt arra, hogy visszatekintsen
életére, és megbánja vétkeit.
Olvastam tovább:

Életbevágóan fontos, hogy jól válasszuk meg társaságunkat,

hiszen jobbára társaink azok, akik, akaratunk ellenére, a kísértésbe
csábítanak, olyanokba, amelyekről nélkülük talán tudomásunk sem
lehetne. A barátság egyike az élet legszebb ajándékainak, ha bölcsen
válogatjuk össze barátainkat, és nem pazaroljuk érzelmeinket
boldog-boldogtalanra.

Megint csak Auersperg hercegnő jutott az eszembe. Vajon

megbánta-e Papa, hogy az érzelmeit erre a teremtésre pazarolta?
És ha megbánta, vajon azért tette, mert felismerte, hogy mennyi
bánatot okozott vele Maman-nak? Vajon megállt-e Papa olykor-
olykor, hogy átvizsgálja az érzéseit?
Egyre értetlenebbül tanulmányoztam bölcs tanácsait:
lehetséges, hogy Lotaringiai Ferenc azt akarta, hogy gyermekei a
szavait kövessék, és ne a tetteit? Bármennyire imádtam is Papát, e
pillanatban inkább taszított az álszentsége… Ráadásul, ha az ő
tanácsai szerint élném az életemet, hogyan teszek szert akkor
barátokra az udvarban, ahol mindenki irigyli a helyzetemet, és a
kegyeimet keresi? Hiszen én magam is túl könnyedén osztogatom
a bizalmamat…
Bécset elhagyva a karavánunk szinte alkotóelemeire esett szét,
ami elég meglepő volt, ha meggondoljuk, mekkora jelentősége is
volt az utunknak. Igaz, rengetegen voltunk, akkorára nőtt a menet,
hogy amikor az én kocsim megérkezett egy városkába, a
kíséretem – a diplomaták és titkáraik, az udvaroncok és a
szakácsok, a mosónők és az istállószolgák ‒ még az odavezető
úton csámborgott valahol, jó egy mérföldre mögöttünk.
Napkeltétől napszálltáig voltunk úton, napjában kétszer-
háromszor megálltunk lovakat váltani, végül estére megálltunk az
előre eltervezett szálláshelyünkön. Lambach, Nymphenburg
(ennek volt a legszebb neve szerintem), Augsburg, Riedlingen,
Donau-Eschingen a Duna forrásánál, a Fekete-erdő szélén és
Freiburg. A legtöbb megállónknál szóltam néhány kedves szót a
helyi előkelőségekhez, akiknek dagadozott a keblük a
büszkeségtől, hogy a honfitársnőjükből hamarosan francia
királyné lesz. Maman is büszke lett volna rám: egyetlenegyszer
sem feledkeztem meg arról, hogy köszönetet mondjak a
vendéglátásért és vendéglátóim kedvességéért. A helyiek pedig,
városokban és falvakban egyaránt, virágszőnyeget terítettek elém
az útra, mosolygós, tágra nyílt szemű lánykák kínálgatták
ajándékaikat, marcipánt és egyéb finomságokat. Ahová csak
megérkeztünk, mindenütt dugig megtelt velünk a helyi fogadó, a
fogadósok nagy örömére, akik alig győzték folyamatosan tölteni
és újratölteni a sört kíséretem feneketlen bendőjébe; másutt meg
egész kastélyokat meg kúriákat bocsátottak a rendelkezésünkre, a
hozzájuk tartozó konyhákkal és borospincékkel egyetemben. Mi a
saját ágyneműnkkel utaztunk, paplanokkal, huzatokkal,
lepedőkkel. Ha már bolhával alszunk, legalább aludjunk a
sajátunkkal!
A szolgálólányaim estére mindig halálosan elfáradtak, minden
este fáradtabban és fáradtabban tértek nyugovóra. Hiányzott
belőlük az én fiatalságom és kíváncsiságom, hogy az idegességtől
remegő gyomromról ne is beszéljek, mert engem az nem hagyott
aludni. Csak feküdtem álmatlanul, számolgattam a csomókat az
ágyam fölé kifeszített francia baldachinon, karomban a kutyával,
azon tűnődve, vajon mit hoz a holnap; nem mintha utazásunk
eddigi két hetében ne hajszálra ugyanaz történt volna minden
áldott nap. Igaz, akadt egy-két napsütéses napunk is, de utunk java
részét, május lévén, esőben tettük meg, folyamatos siránkozásra
kényszerítve kísérő hölgyeimet, akik nem nyithattak ablakot az
utazó kocsijukban, mert féltek, hogy tönkretennék a ruhájukat.
Különösen Von Waldheim grófnő szenvedte meg a helyzetet: ő
képtelen volt zárt helyiségben ülni.
‒ Jaj, mindjárt meghalok ‒ hajtogatta szünetlenül, levegő után
kapkodva, akár a partra vetett potyka.
Május 6-án, két és fél héttel az után, hogy indulásunkkal
felvertük a Hofburg udvarának porát, megérkeztünk Schuttern
apátságába, az osztrák határ mentén. Itt kevés híján az idegeim
felmondták a szolgálatot. Eddig élveztem az utat, büszke voltam rá,
hogy Habsburg vagyok, dacára annak, hogy eddigre már a
„dauphine” megszólítással üdvözöltek mindenütt, ahol csak
megálltunk. A mezők, az erdők, a tanyák, a falvak, a városok ‒
mind-mind a miénk volt. Az agyamban kérdések keringtek, olyan
ostobák, hogy fel se mertem őket tenni Vermond abbénak. Vajon
másak lesznek a fák odaát, a határ túlsó oldalán? Vajon
Franciaország ege is olyan kék, mint a miénk?
 És mi járhatott ezeknek a bencés barátoknak a fejében, ahogy
nagy csinnadrattával, színpompás zűrzavarban betörtünk
csöndes, szertartásos életükbe? A szerény cella, amelyben utolsó
ausztriai éjszakámat töltöttem, most valósággal nyüzsgött a
tevékenységtől. Bartolomeus atya, az apát egyszerű, barna,
kapucnis, kötéllel övezett szerzetesi csuhában fogadott. Bár csak
néhány szót váltottunk, alkalmam nyílt megismerni szelíd
természetét és boldog megelégedettségét, hogy a világtól
elzárkózva, szemlélődéssel töltheti az életét. Igaz, most egyszerre
minden oldalról vendégek vették körül, akik számára más értelme
nem volt az életnek, csak a vagyon és a kiváltságok, és akik oly
kevéssé törődtek a lelkűkkel, hogy közönyük könnyeket csalt a
szemembe.
Az egyik ilyen vendéget, egy trés distingué franciát Durfort
márki mutatta be nekem. Fehér paróka ült a fején, a füle mögött
divatos hurkákba bodorítva, a nyakánál copfba kötve: az
összképet lenyűgöző homlok egészítette ki. Láttam már ilyen arcot
néhányszor: ilyen büszke, a világot megvető, önmagát mindennél
jobban tisztelő arcot ‒ és hogy hol? Hát a Római Birodalomról
szóló képeskönyvekben.
Amikor bemutatkozott, mélyen meghajolt, vakító fehér
csipkekesztyűs kézelőjét a torkához érintette.
‒ Madame la dauphine, je suis trés honoré de fairé votre
connaissance. Je suis le comte de Noailles, envoie extraordinaire de la
cour de Versailles et de sori trés grand majesté, Louis Quinze ‒
mondta: vagyis, hogy odáig van a megtiszteltetéstől, hogy
megismerkedhet velem, és hogy ő Noailles gróf volna, Versailles-
nak, illetve XV. Lajosnak, ő legkeresztényibb felségének személyes
megbízottja.
Miután a bemutatkozással végzett, selyemköpenyének zsebéből
lornyont varázsolt elő, a szemébe nyomta, és úgy nézett le rám,
sasorra elérhetetlen magasságából. Csak remélni mertem, hogy
tetszésére van a látvány.
A gróf és a márki francia párbeszédbe kezdett: megpróbáltam
megérteni őket, de, ahogy a franciák általában, ők is úgy beszéltek,
hogy közben nem nyitották ki a szájukat. A gesztusaikból ítélve
úgy tűnt, a márki jelentést tesz a grófnak, aki, legalábbis ezekben a
napokban, a feljebbvalója, a magasabb rangú diplomata volt.
Noailles gróf nagyjából ugyanazt a szerepet játszotta a francia
küldöttségben, mint a miénkben Starhemberg herceg, Maman
személyes megbízottja.
‒ Remélem, kényelmesen utazott ‒ fordította egy pillanatra
felém a figyelmét Noailles gróf, mereven és kelletlenül.
‒ Oui, monsieur le comte. Je suis trés confortable ‒ biztosítottam.
‒ Ah, bon ‒ vette ki a szeméből a lornyont egy zord grimasszal
a gróf, és mint aki jól végezte a dolgát, folytatta a csevegést a
márkival.
Többször is kihallottam a remise szót, és ahányszor csak
elhangzott, a gróf minden alkalommal összeráncolta a
szemöldökét.
‒ Nos, akkor, meglehet, két nap múlva újra látjuk egymást ‒
fordult vissza végül felém, aztán újabb meghajlással búcsút vett
tőlem, és a nyomában hűséges spánielként loholó Durfort
kíséretében eltávozott.
A gyomrom is összeugrott idegességemben.
Megleheti?

1770. május 5.

Felséges Császárnő!

Egész politikai pályafutásom alatt nem ért még nagyobb

megtiszteltetés, mint most, hogy felséged legkisebb leányát
kísérhetem új lakhelyére, egyszersmind a reá váró fényes jövő felé. Az
elmúlt két hétben megbizonyosodhattam afelől, hogy ön is, a
birodalom is büszke lehet a leányra, lényének bájára és
viselkedésének kegyességére. Amerre csak járunk, mindenütt a
szépség, a kecs és a szívbéli jóság megtestesülésének mutatkozott. A
francia küldöttség tagjai is osztják ezt a nézetet, talán az egy
Noailles gróf kivételével, de hát ő a Napot is kizárólag akkor hajlandó
észrevenni, ha az egyedül őreá süt.
Sajnálattal, mindazonáltal sietve értesítem felségedet, hogy a
gróf, királya nevében, változatlanul azon háborog, hogy a remise-
szerződésen, amelyen a hercegnő lemond trónöröklési jogáról,
felséged neve és József császáré a francia király neve előtt szerepel. A
gróf nem hajlandó elfogadni a dokumentumot ebben a formában:
attól tartok, ebbéli vitáink során zsákutcába jutottunk, ahonnét, úgy
tűnik, nem nyílik kiút, és a hercegnő kénytelen osztrák földön
vesztegelni, mindaddig, míg megoldást nem találunk a helyzetre.
A futárlánc készen áll arra, hogy elhozza felséged mielőbbi
válaszát. Várom utasításait: Az ön megbízottja, Georg Adam,
Starhemberg hercege 1770. május 6.

Kedves Starhemberg herceg!

Eddig, azóta, hogy Choiseul herceggel megvitattuk a kérdést,

abban a hitben éltem, hogy ezt a problémát sikerült orvosolnunk.
Most pedig ön azt hozza a tudomásomra, hogy, akárcsak
Sziszüphosz, hiába gördítettük fel a követ a hegy csúcsára, ha az
visszagurul onnét, magával sodorva bennünket is.
Tehát hiába, hogy idáig eljutottunk, ha egyszer a bürokratikus
kicsinyeskedés dugába dönti eddigi eredményeinket. Nos: bár nem
szokásom visszakozni, és a kompromisszumoknak sem vagyok híve,
mégis, ha egyszer egy-két röpke óra alatt eloszlathatjuk fejünk felől
a katasztrófa viharfelhőjét, úgy döntöttem, engedek. Utasítottam
titkáraimat, hogy készítsenek két másolatot a szerződésről: az
egyiken Lajos neve álljon elöl, a másikon Józsefé és az enyém.
Bízom benne, hogy ön, hála kiváló képességeinek, megtalálja a
legjobb megoldást: sürget az idő, legkésőbb holnap folytatniuk kell
útjukat.
Mária Terézia
 Tizennegyedik fejezet
A lemondás
1770. május 7.

‒ Feltételezem, hogy királyi felséged különösen izgatott ma

délután ‒ fordult felém faggatódzva, mégis udvariasan Von
Waldheim grófnő.
Válaszul egy mosolyt préseltem ki magamból, ellenállva a
kísértésnek, hogy egy kézlegyintéssel elintézzem életem eddigi –
legalábbis ekkor így véltem ‒ legostobább kérdését. Mops viszont,
aki az ölemben ült, míg Sieur Larsenneur kifésülte és
bepomádézta a hajamat, végül rizsport hintett rá, felnyüszített. A
kutya ismerte az igazságot, elvégre ő volt az, aki érezhette, milyen
sebesen ver a szívem.
Ki vagyok én? Mária Antónia vagy Marie Antoinette? Hercegnő
vagy dauphine? Elértük a Rajnát, a határfolyót Ausztria és
Franciaország, a Habsburg és a Bourbon Birodalom között. Kehi
városának magasságában, a folyó közepéről egy kies kis sziget, az
lle des Epis ‒ nevét az ott burjánzó, hengeres fehér virágokról
kapta, legalábbis Vermond abbé így mondta ‒ mosolygott ránk.
Drága Vermond abbé! Az én személyes világatlaszom, magamban
így neveztem. Igaz, mire a szigethez érkeztünk, az egykori vad
burjánzásnak semmi nyomát sem leltük már: leendő grandpére-
em volt olyan kedves, és civilizálta a tájat. Most egy fából épült,
ötszobás pavilon uralta a szigetet: az épületet egyes-egyedül abból
a célból emelték, hogy itt adjam át lemondó nyilatkozatomat ‒ a
remise-t ‒ a franciáknak. Aztán, ahogy a formalitásokkal
végeztünk, a pavilont lebontják, alkotóelemei visszakerülnek a
helyükre, egy részük a királyi ház raktáraiba, a többi a jogos
tulajdonosaihoz, Strasbourg város derék polgáraihoz, a Rajna
túlsó, francia oldalán.
A friseur bevégezte mesterművét, lekanyarintotta rólam a
lepedőt, amellyel rózsaszín ruhámat óvta. Mops élénk
szimatolgatásba fogott, én pedig reméltem, senki sem veszi majd
észre, hogy csupa kutyaszőr a ruhám.
 A pavilon két szobája a sziget osztrák oldalán állt, kettő a
szigetet félbevágó képzeletbeli vonal túloldalán,
Franciaországban: a központi szalon pedig semleges területen. Ez
lett a salle de remise, azaz itt került sor az okmány ünnepélyes
átadására, és itt léptem először francia földre, hogy soha többé
vissza ne térjek, de még csak vissza se nézzek hazám felé. Minden
erőmmel azon igyekeztem, hogy egy pillanatra se gondoljak
Orpheusz végzetes utazására Hádész birodalmában, az alvilágban.
Odakint szörnyű égiháború dúlt, valóságos hangfüggönyt
terített körénk. Örültem, hogy fedél van a fejem fölött, még ha csak
ebben a nyirkos pavilonban is. Számtalan udvaronc nézte végig a
látványosságot, ahogy a frizurám készül, közben pletykálgattak,
kortyolgatták a kávét és a csokoládét, csipkedtek a roládból,
miközben én képtelen voltam kiverni a fejemből a döbbenetét,
hogy ezek a roládok mennyire hasonlítanak Mops farkára. Olykor-
olykor víz zúdult a szobába a plafon résein át, ilyenkor az
arisztokraták sürgősen odébb húzódtak, hogy mentsék kényes
selyem- meg bársonyruhájukat. Abban biztos voltam, hogy erről a
napról még az unokáiknak, a dédunokáiknak is mesélni fognak,
csak azt nem tudhattam, mit őriz meg belőle az emlékezetük?
Hogy a dauphine rózsaszínben volt, és Von Waldheim grófnő
rászólt, mert rágta a körmét? Hogy ő maga, személyesen töltötte
ki a kávét a vendégeknek, és örült, hogy az anyanyelvén, németül
beszélhet velük? Ami engem illet: a teremben szinte tapintható
izgalom felidézte azokat az alkalmakat, amikor Schönbrunnban
vagy a Hofburgban arra készültünk, hogy énekkel vagy tánccal
szórakoztassuk vendégeinket, és zárt ajtók mögött még utoljára
elpróbáltuk a jelenetünket.
Lévén Sieur Larsenneur az egyetlen az egész kíséretemben, aki
kiismeri magát a francia udvar arcfestési szabályai között, neki
jutott a feladat, hogy felkészítsen: az arcomra kármint dörzsölt, és
keverte, vadul keverte a púdert, hogy aztán azt is rám kenje,
mégpedig tökéletes kör alakban. Igazi babaarcom lett tőle, olyan,
amilyen a francia udvar legelőkelőbb hölgyeinek kijár. Az
előkelőséget csak fokozta a rúzs: drága jószág az, kizárólag a
leghatalmasabbaknak, a legvagyonosabbaknak telik rá. Az
összképet szív alakú szájfestés tette tökéletessé: ahhoz túl
fiatalnak ítéltettem, a bőröm pedig túl ártatlannak és túl
sápadtnak, hogy az idősebb hölgyek szokásos fehér arcfestését
kapjam. Ahogy megnéztem a fizimiskámat a tükörben, egy
ismeretlen, felnőtt előkelőség nézett vissza rám, az egyetlen
ismerős rajta az arcán látható aggodalom volt. Félt a jövőjétől, és
sejtette, hogy arra a világ összes rúzsa sem készítheti fel.
Hirtelen Von Waldheim grófnő tökéletesen humormentes arca
bukkant fel a székem mellett. Ezen a reggelen, úgy tűnt,
levendulavízben fürdött, legalábbis olyan illatfelhőt árasztott,
hogy majdnem elaludtam tőle. Mops viszont éppen ellenkezőleg:
felélénkült. Nedves, fekete orrocskájával alaposan végigszimatolta
a grófnő ujjvégeit.
‒ Ideje átöltözni, madame ‒ szólalt meg a grófnő.
‒ Miért? ‒ próbáltam vigyorogni, hogy elűzzem a lelkemet
mardosó kételyt. ‒ Talán így nem felelek meg ő legkeresztényibb
felségének?
‒ Az a döntés született, hogy át kell öltöznie, madame ‒
makacskodott a grófnő.
‒ És ki hozta ezt a döntést? ‒ csattantam fel. ‒ Kinek áll jogában
eldöntenie, hogy mit vegyek fel?
A grófnő azonban erre már nem felelt, némán átkísért a salle de
remise előszobájába, ahol egy csapat nő fogadott, hölgyek és
komornák, barackszínben, lilában, búzavirágkékben, vajfehérben,
almazöldben ‒ akár egy bokréta.
Három ruhásládát is kinyitottak, bár a kelengyémnek így is csak
egy töredéke került napvilágra. Azzal a mélységes tisztelettel,
amely ezeknek a ruháknak és kiegészítőknek kijár, a hölgyek egy
pár lyoni selyemharisnyát halásztak elő a ládából, aztán egy
hímzett köpönyeget Tours-ból, egy arannyal szőtt udvari
díszruhát, mérföldes kék uszállyal és merész dekoltázzsal ‒ ám ez
a merészség, tekintettel arra, hogy melleim még mindig nem
indultak növekedésnek, gyakorlatilag teljesen kárba veszett.
Eközben egy pár kesztyűs kéz feladta a nyakláncomat: három
sor gyöngy, mindegyik akkora, mint egy babszem. Ám ez
mindössze a háttér volt: középen egy diónyi zafír, Lajos király
ajándéka, homályosította el a többieket. Míg felkerült rám, egy
másik kiskegyenc a lábamhoz térdelt, hogy bebújtasson a magas
sarkú, fénylő topánkába, a tetején sápadt kék rózsákkal; végül
pedig egy harmadik társuk könyékig érő, fehér kesztyűt simított a
karomra.
Míg öltöztettek, az osztrák ruháim ‒ a rózsaszín virágokkal
díszített robe á l’anglaise, az alsószoknya, a fehérneműk, amelyek
felkelés óta rajtam voltak, meg az elefántcsontszínű damasztcipő
és a rózsaszín kecskegidabőr kesztyű ‒ mind eltűntek az utánuk
kapkodó kezek között. Néha-néha hallatszott egy-egy
diadalsikkantás, ha egyik-másik szuvenír vadásznak egy
különösen értékes darabot sikerült megkaparintania.
A hölgyek most egy háromrészes tükröt tartottak elém, hogy
minden oldalról gyönyörködhessem magamban. Leginkább egy
habos süteményre emlékeztetek, állapítottam meg, kivéve tágra
nyílt, kék szememet: az egy rémült faunt juttatott az eszembe.
Mops izgatottan szaglászta a ruha szegélyét, ismerős illatok után
kutatva. Leereszkedtem ‒ azt nem mondhatom, hogy lehajoltam,
erre a mutatványra ugyanis a lehetetlenül szűk francia fűző miatt
nem voltam képes ‒, hogy a karomba vegyem. A fűző bordázata,
ahogy átütött a ruha anyagán, valószínűleg a csontra
emlékeztethette, mert izgatottan utánakapott.
‒ Ach, nein! ‒ reppent fel a riadt sikoly Von Waldheim grófnő
ajkáról, és már kapott is volna a kutya után, Mops azonban
felhördült, én pedig szorosra zártam körülötte a karjaimat.
‒ Nem, nem ‒ próbálta újra elvenni tőlem a grófnő ‒, a kutya
nincs azon holmik között, amelyeket elvihet magával
Franciaországba.
‒ Hogy mi? ‒ Én magam is hallottam, milyen vékony, milyen
félénk a hangom. ‒ De hát ezt a kutyát szeretem a legeslegjobban
ezen a világon! ‒ buggyantak ki most már a könnyeim is: de ez
most nem zavart, hagytam, hadd kígyózzanak le az arcomon, hadd
tegyék tönkre az arcfestő munkáját. Tudom, Maman felháborodva
nézett volna rám, ezen azonban e pillanatban sehogy sem tudtam
segíteni. Az egyetlen Vermond abbé kivételével csupa vadidegen
kísért Franciaországba. Mops volt az egyedüli vigaszom. ‒ Ő az én
kutyusom! ‒ magyaráztam. ‒ A legjobb barátom!
Azzal még jobban magamhoz szorítottam, mert most már vagy
fél tucat kéz kapdosott utána, és el is kapták volna, ha nem
hőkölnek vissza attól, hogy engem is megcibáljanak.
‒ Csakhogy felséged kis mopszlija német kutyafajta ‒ szólalt
meg egy kioktató hang, mintha jobb belátásra próbálna bírni.
Hát persze, hogy német, maga ostoba alak, szerettem volna
válaszolni neki.
‒ No de vannak kutyák Franciaországban is, madame la
dauphine ‒ folytatta a hang. ‒ Bizonyos vagyok benne, hogy a
király mihamarabb megajándékozza felségedet egy igazi francia
kutyussal.
‒ De én nem akarok francia kutyát! Én Mopsot akarom! ‒
kezdett el remegni az ajkam a kétségbeeséstől.
Ezek tényleg el akarják venni tőlem!
‒ Az órát, amelyet az édesapjától örökölt, magával hozhatja, de
a kutyát nem.
‒ Az órát miért lehet, és a kutyát miért nem? ‒ fúlt el a
torkomban a lázadás hangja.
‒ Mert az édesapja lotaringiai, vagyis Franciaországban
született ‒ nyilatkoztatta ki Von Waldheim grófnő. ‒ Úgy értem,
most Franciaországhoz tartozik ‒ tette hozzá mormolva:
megérezte, hogy ezzel a kijelentéssel könnyen vihart kavarhat.
Én pedig reméltem, hogy nem lesz kedve beárulni engem
Maman-nál, hogy micsoda hisztériát rendeztem a salle de remise
küszöbén, hogy mekkora szégyent hoztam a Habsburg
Birodalomra, hogy a könnyeimmel öntöztem a ruhámat.
Egy pillanatra az is az eszembe jutott, hogy egy egész
birodalom, ha nem egész Európa sorsát változtathatom meg
pusztán azzal, hogy nem vagyok hajlandó megválni a kutyámtól.
Lelki szemeim látták a döbbent tekinteteket és elkerekedő
szájakat, lelki füleim hallották a sírás-rívást, no meg Maman
fenyegetőzését, hogy életem fogytáig kolostorba száműz, vagy, ha
úgy jobban tetszik neki, dühében hozzáad valami incifinci
szászországi hercegecskéhez, hogy elfonnyadjak az oldalán,
magamban azon keseregve, hogy miért nem inkább a zárdát
választotta. De hát ez csak ábrándozás volt, tudtam, nem áll
hatalmamban megváltoztatni a sorsomat. Pedig, hiába, hogy már
eddig is rengeteg áldozatot hoztam, ez a mostani minden
korábbinál, ha nem is nehezebbnek, de mindenesetre
megrázóbbnak tűnt.
Leginkább azonban attól féltem, hogy még a végén kárt tesznek
Mopsban, ha erővel kell elszakítaniuk tőlem. Belefúrtam hát a
fejem a bundájába, könnyeim szinte befeketítették; utoljára még
szippantottam az illatából, nyomtam egy csókot a kerek kis fejére,
és gyöngéden, bár akaratom ellenére, átadtam a grófnőnek.
Cserébe kaptam egy vászon zsebkendőt és néhány percet, hogy
összeszedjem magam.
Ekkor a küldöttségünk vezetője, Starhemberg herceg kinyitotta
a salle de remise ajtaját, én pedig beléptem a pavilon legbelső
szobájába. A terem túloldalán két másik szoba várt rám ‒ és
Franciaország. Itt adnak át hivatalosan.
‒ Ezekért a gyönyörű gobelinekért a strasbourgi
hercegérseknek tartozunk hálával, ő adta kölcsön őket ‒ intett a
herceg a falakat takaró, hatalmas, gazdag részletekkel megfestett
tapéták felé. ‒ Őexcellenciájának köszönhettük a vastag
padlószőnyegeket is meg a székeket és asztalokat fedő, dúsan
hímzett kék selyemhuzatokat. Az egyik asztalt a szoba kellős
közepére állították: ez jelezte a határvonalat Ausztria és
Franciaország között.
Az asztal másik oldalán Starhemberg francia megfelelőjét
pillantottam meg, Noailles grófot, azt az embert tehát, aki két
nappal korábban olyan lekezelően fogadott uralkodója nevében;
mögötte pedig egy sereg francia udvaroncot, tarka ruhákban, akár
a papagájok, és annyi festékkel, pomádéval és púderrel az
arcukon, hogy a mi bécsi Burgtheater-ünk színészei is
megirigyelhették volna.
Hogy ne csak semmitmondó szavakkal köszönjem meg a
hercegérsek figyelmességét, odaléptem a gobelinekhez, hogy
közelebbről szemügyre vehessem őket. A szokásos, népszerű
klasszikus allegóriát láttam rajtuk. Maman utasítására Vermond
abbé teletömte a fejemet a görögök mítoszaival és legendáival,
különös tekintettel azokra, amelyeknek erkölcsi tanulság volt a
végén: Pandóra szelencéjére, Ikarosz gőgös repülésére és
elkerülhetetlen zuhanására. Hitetlenkedve pislogtam, mint aki nem
akar hinni a szemének, pedig valóban, az egyik jelenet Iaszón és
Médeia házasságát ábrázolta, annyit pedig az én iskolázatlan fejem
is tudott, hogy az a történet a lehető legborzalmasabb tragédiával
ér véget, gyilkossággal és a két ártatlan kis gyermek
lemészárlásával ‒ bosszúból, hogy Iaszón elhagyja Médeiát egy
helyi illetőségű hercegnőért.
Akár baljós előjelnek is felfoghattam volna ezt a képet, ha nem
Maman lánya vagyok. Maman arra tanított minket, hogy ne üljünk
fel a babonának. Ám ez a tapétaválasztás ennek a tanításnak a
fényében is jelentős melléfogásnak tetszett. Vajon más is
észrevette? ‒ tűnődtem magamban. Aztán egyszer csak belém
hasított a gyanú: lehet, hogy a hercegérsek szándékosan
választotta? De már akár így, akár úgy, ha véletlen, ha szándékos:
nagyon rossz tréfa és rendkívül ízléstelen fogadtatás.
Az asztalon ott feküdt a remise, a lemondó nyilatkozat két
változata: az egyiken Lajos király neve állt felül, a Habsburgoké
csak utána következett, a másikon pont fordítva. A remise
szabályainak megfelelően, és miután néhány röpke szóval
üdvözölte az osztrák küldöttséget és engem, Noailles gróf
felolvasta az egész dokumentumot. Halálosan untam ezt a
bikkfanyelven fogalmazott szóvirággyűjteményt, ráadásul alig
értettem belőle valamit: ez a nyelvezet messze túl volt az én
szűkös francia szókincsem határain. Mégis, amikor a gróf azt
kérdezte, megértettem-e, amit hallottam, bölcsen bólintottam, sőt,
még egy hálás bájmosolyt is küldtem a gróf emberei felé.
Nyikorgást hallottam. A zaj felé fordítottam a fejemet: kinyílt az
ajtó a terem túlsó oldalán ‒ nem is ajtó, Franciaország kapuja! ‒,
és valaki bekukucskált. Hogy a szertartásra volt-e kíváncsi, vagy
rám, vagy semmire, csak türelmetlenkedett, nem győzte kivárni,
míg átvonulok abba a terembe, nem tudhattam, mindössze egy
arcot láttam egyetlen pillanatra, egy szív alakú női arcot, tökéletes
szemöldökök feketéllettek az élénk, már-már átható tekintet fölött.
Noailles gróf végre befejezte a felolvasást, elmondott mindent,
amit a remise lebonyolításáról elmondhatott. Nagy vígan
összetekerte a papírokat, fekete szalaggal átkötötte a paksamétát,
fekete viasszal lepecsételte, és átadta az egyik helyettesének, aki
továbbadta egy másik helyettesnek, az pedig ládikóba zárta.
Itt volt tehát az idő, hogy ünnepélyes búcsút vegyek, és
nekiinduljak. Koreografált menetben, mintha menüettet járnának,
osztrák kísérőim felsorakoztak előttem, mindegyikük kezet
csókolt, majd a férfiak térdet hajtottak, a nők pukedliztek, aztán
lassan, nagyon lassan, mintha sárban lépdelnének, betanult bájjal
kihátráltak a salle de remise ajtaján, Ausztria felé. Utolsóként
Starhemberg herceg búcsúzott, megkönnyebbülten, hogy egész
embert követő feladatát rendben végrehajtotta. Vagy csak
képzeltem, hogy észreveszem az arcán a mérhetetlen
megkönnyebbülés jelét, ahogy felemeli a fejét a kezemről?
Az Ausztriába vezető ajtó hangos kattanással bezárult.
Kíséretem, hazámfiai és lányai, magamra hagytak a tengernyi
külföldi közepette. Éreztem, ahogy a pániktól savanyú tócsába
gyűlik a számban a nyál. Ilyen kicsinek, ilyen védtelennek még
sosem éreztem magam, és még soha nem voltam ilyen bizonytalan
önmagamat illetően sem, hogy képes leszek-e cipelni a vállamra
nehezedő terhet. És persze sosem volt még ilyen fontos, mint épp
most, hogy ebből semmit, de semmit ne áruljak el a világnak.
Noailles gróf mellém lépett, a karját nyújtotta, és én elfogadtam:
ebben a pillanatban megéreztem, ahogy a gombóc a torkomban
elindul fölfelé, és a szemem viszketése arról árulkodott, hogy
bentről nagyon ostromolják a kitörni készülő könnyek.
Mások háborúzzanak, de te, boldog Ausztria, házasodj! ‒
visszhangzott a fülemben családunk jelmondata. Valóban, ezúttal
létfontosságú szövetséget kovácsol össze az én házasságom. A
sors a kötelesség oltárán áldoztatik fel Noailles gróf erős kezei
által. Maman és az ő hatalmas birodalma. Kereskedők,
kézművesek, parasztok, miniszterek és milimárik mind
megnyugodhatnak: véghezviszem, amit rám bíztak. Hála a most
kötendő szövetségnek, amely féken tartja Oroszországot és
Poroszországot, otthon maradhatnak a férfiak, a férjek, a fiúk, az
apák, a szeretők, fegyver helyett továbbra is pennát, kalapácsot
vagy az eke szarvát tarthatják a kezükben.
Kinyílt a két francia szobába vezető ajtó, láthatatlan kezek
tárták szélesre mindkettőt, én pedig elmasíroztam a szájtáti
francia előkelőségek sorfala előtt. Mindnyájan reverenciával
üdvözöltek. Már nem hallottam a tetőre zúduló vízözön hangját,
nyilván enyhült valamit a viharos eső, ami ideérkezésünkkor
fogadott minket. Nos, most már csak előrefelé visz az út: még egy-
két lépés, és francia nap süt le rám, ahogy belépek új hazámba, új
otthonom, új családom felé. A feladatom, azonfelül, hogy
trónörököst szüljek a dauphinnak, mindössze annyi, hogy
megszerettessem magam velük. Nyeltem egy nagyot, államat
fölszegtem, büszkén ‒ ahogy Maman mondaná ‒ hattyúnyakamra
és törékeny vállaimra.
Mégis, a nap eseményei valahogy összetörtek. Igaz, több mint
két héten át zötykölődtem Ausztria úttalan útjain. Lajos király
utazó kocsijai valóban maguk voltak a kényelem megtestesülései,
arra azonban én magam sem számítottam, hogy nemritkán tíz órát
töltök el egyhuzamban a kocsiban, az oldalamon von Waldheim
grófnővel, aki horkolva aludt, és kiáltással ébredt, hogy aztán ott
folytassa a mondatot, ahol elszunnyadáskor abbahagyta. Ahol
csak megálltunk, beszédeket kellett mondanom, éjszakánként
gyakorta kártyáznom és csevegnem kellett a helybéliekkel. Alig
aludtam valamit, de még így sem feledkeztem meg arról, hogy
mindenkit, aki az utamba kerül, legyen az bámészkodó vagy
vendéglátó, a legbájosabb mosolyommal ajándékozzak meg. Azt
akartam, hogy egy életre megjegyezzék a napot, amikor
megpillanthatták a dauphine menetét; azt akartam, hogy a látvány
hatására csakis és csupa szépet gondoljanak uralkodóikról,
Maman-ról és József bátyámról. Meg persze rólam. A mai nap, a
hivatalos átadásom előkészületei azonban már túl soknak
bizonyultak számomra, végül, az utolsó pillanatban, a
búcsúpillanatban, elvették tőlem a kutyámat.
Az önuralom, a méltóság érzete itt cserbenhagyott.
A salle de remise falai közt nyüzsgő, parókás, udvari ruházatú,
bőbeszédű vénemberek és a nagy szavaik, a hivatalos nyelvezeten
írt dokumentumaik, no meg a személyem körüli állandó
hercehurca, hogy megfelel-e az előírásnak a ruhám, a hajam, a
szemem, a kezem; a körülöttem fel-felvillanó, kíváncsi és bíráló
tekintetű arcok mind-mind azt idézték az eszembe, hogy alku
tárgya vagyok, semmi több. Egy újabb egzotikus ékszer Lajos
király kincseskamrájában.
A francia előkelőségek csoportjának közepén újra
megpillantottam azt a nőt, aki az előbb bekukucskált az ajtón.
Azonnal megéreztem, hogy benne egy rokon lelket ismerek meg,
aki rokonszenvvel figyeli az érkezésemet, és ugyanebben a
pillanatban arra is ráébredtem, mennyire hiányzik az anyám.
Rögtön a nő karjaiba vetettem magam, és eleredtek a könnyeim;
de hiába öleltem át, hiába öntözték a könnyeim a ruháját, a nő
mereven állt, karjai az oldala mellett, az ölelésemet sem
viszonozta.
‒ Ez nem comme il faut ‒ szólalt meg a nő.
Lágy volt a hangja, de ahogy beszélt, ahogy viselkedett, az
kemény volt és merev, akár a bálnacsontok a ruhájában.
Kibontakoztam az ölelésből, hátraléptem, letöröltem a
könnyeimet.
‒ Ez nem felel meg az etikett előírásainak ‒ folytatta a nő. ‒ A
férjem a legmagasabb rangú a jelenlévők között, tehát az ő tiszte,
és nem az enyém, hogy elsőnek köszöntse a dauphine-t.
Zavarba jöttem, megalázott ez a visszautasítás.
‒ Ki az ön férje, madame? ‒ préseltem ki magamból a kérdést,
mint egy megvert kutya.
‒ Természetesen Noailles gróf ‒ mutatott a nő kecses
mozdulattal a férfi felé.
‒ Ó ‒ fénylett fel a megkönnyebbült mosoly az arcomon ‒, de
hát mi már találkoztunk! A gróf úr és én már régi ismerősök
vagyunk, nemde?
Ám hiába tekingettem körbe, úgy láttam, senki sem értékeli ezt
a kis tréfámat. A nő közelebb húzódott ugyan hozzám, de csak
azért, hogy a fülembe sugdosson.
‒ Helytelen, ha gúnyolni próbálja, amit nem ismer, madame la
dauphine. Az etikett, amelyet uralkodónk dédapja, a Napkirály
dolgozott ki, mindmáig a versailles-i udvar alapszabálya, ez
határozza meg mindnyájunk magatartását és viselkedését. Ez a mi
gerincoszlopunk, úgy mondanám.
Micsoda ostoba hasonlat, gondoltam magamban. Ha ez az
asszony tudná, mennyire gyűlölöm a fűzőt és mindent, ami
elnyomorítja a gerincoszlopunkat!
‒ Oui, madame, je comprends ‒ rebegtem mindenesetre, bár
lódítottam, hiszen egy szót sem értettem abból, amit az etikettről
magyarázott.
Közben Noailles gróf meghajolt előttem, de nem olyan mélyen,
mint a többiek. Biztosan azért, mert öreg, gondoltam, hiszen
szemre jó negyvenesnek látszott: már nem hajlik olyan könnyen a
térde.
‒ Miért van az, hogy nem egyforma mélyen hajolnak meg? ‒
kérdeztem a nőtől, akit időközben hivatalosan is bemutattak
nekem, mint Noailles grófnét.
Mert ő sem hajolt olyan mélyre, mint a többi nő az
egybegyűltek között.
‒ Meghajlásunk mértékét a rangunk szabályozza, egyfelől a
magunké, akik meghajlunk, másfelől azé, aki előtt meghajlunk ‒
felelte a grófné: de olyan kioktató hangon, amilyent egykori
nevelőnőm, Von Lerchenfeld grófnő sem mert volna használni
velem szemben. ‒ Ne veszítse el a bizodalmát, meg fogja tanulni az
etikettet, én fogom megtanítani rá.
‒ Merci, madame ‒ mosolyogtam rá elbájolóan.
Madame Étiquette, akartam volna hozzátenni, de inkább
letettem erről.
‒ Örülök, hogy királyi felséged rendelkezésére állhattam ‒
vágta rá a grófné. ‒ Mint az ön személye mellé kirendelt dame
d’honneur, engem ért a megtiszteltetés, hogy az őrangyala legyek.
Tekintettel zsenge korára, az a kötelességem, hogy mindig az ön
oldalán álljak, és kijavítsam, valahányszor hibát követ el, vagy
megfeledkezik valamiről.
Na, még csak ez hiányzott: szóval ez a nő felügyeli majd a
háztartásomat, hiszen ő a legmagasabb rangú a hölgyeim között.
Pedig én egy fiatalabban reménykedtem, olyanban, aki a barátom
lesz, a társam; vagy legalább apró gyerekei vannak, akiket
kölcsönad néha játszani. Ehelyett kaptam egy dadát, egy nevelőnőt
vagy, ami a legrosszabb, egy pótmamát. Azért mégis magamra
erőltettem egy mosolyt.
‒ Ezt örömmel hallom ‒ nyögtem ki a hazugságot.
Kinyújtott nyakkal körülnéztem, hátha meglátom, mi lett
Vermond abbé és Sieur Larsenneur sorsa. De nem láttam
egyikőjüket sem: feltehetően már bezsúfolódtak a francia
küldöttség alacsonyabb rangú tagjai számára fenntartott kocsik
egyikébe.
Az én kocsimba Noailles grófné szállt be, leült mellém.
A folyó túlsó partján, a szigettel szemközt, Strasbourg városa
tárult elénk: az első város, amelyet új hazámban meglátogatok.
Ahányan csak voltak az itteniek, mind az utcán lézengtek, ahogy
ünnepeken vagy karneválkor: a levegőt muzsika hangja töltötte
be, mintha a mennyek kapui nyíltak volna meg érkezésem
tiszteletére. A házak stukkókkal és oszlopokkal díszített
homlokzatát virágfüzérek takarták, és indázó szőlőkacsok.
Pásztornak öltözött fiúk, pásztorlánynak öltözött leánykák
táncikáltak úton-útfélen, szalagokkal díszített botokkal
hadonászva; anyák nyújtották a kocsiablak felé csecsemőiket; egy
fogadó előtt még meg is kellett állnunk, hogy végignézzük, ahogy a
helyi népviseletbe öltözött asszonysereglet ellejt a tiszteletünkre
egy paraszttáncot.
Odavoltam a gyönyörtől, és minden egyes eseményre egyre
szélesebbre és szélesebbre nyílt a mosoly az arcomon. Vidámság,
örömteli izgalom, sőt (merjem-e kimondani?) szeretet tükröződött
minden egyes arcon. Vajon üdvözöltek-e valaha idegen hercegnőt
úgy, mint most engem?
Ahogy begördültünk a főtérre, rézfúvósok fanfárja harsant fel.
Strasbourg előkelőségei a gótikus székesegyház lépcsőin verődtek
össze, hogy fogadjanak. Vakítóan sütött a nap, a tér szinte izzott
belé, ahogy végignéztem a katedrális égbe nyúló, csipkézett
tornyain. Istennek valószínűleg tetszik ez a lélegzetelállító
emlékmű, melyet az ő tiszteletére emeltek, gondoltam. A téren
feszes vigyázzban svájci gárdisták álltak őrt: soraik között
kisgyerekeket is láttam, a legidősebbik sem lehetett több tíz-,
legfeljebb tizenegy évesnél. A kocsim éppen a székesegyház
kapuja előtt állt meg. Kinyílt az ajtó, kiszálltam: mennydörgésszerű
üdvrivalgás köszöntött, és ahogy leléptem a lépcsőn, „bravó, la
dauphine!” kiáltások ostromolták a fülemet. Integettem a népnek,
sőt, mert nem bírtam ellenállni a kísértésnek, egy közelben álló,
világszép szőke lányt meg is pusziltam.
Strasbourg polgármestere olyan lelkesen hajlongott, hogy már
attól féltem, a végén még kárt tesz magában.
‒ Willkommen, madame. Ich bin der Bürgermeister, Monsieur
d’Autigny ‒ hajtogatta.
Nyilván folytatta volna, de nem hagytam: kezemet a karjára
téve gyengéden félbeszakítottam a szóáradatot.
‒ Pardon, monsieur le maire ‒ hordtam körbe jóakaratú
pillantásomat az összeseregletteken, köztük Constantine de
Rohan-Rochefort hercegérseken, Strasbourg öregecske főpapján,
távoli rokonomon.
‒ Messieurs, s’il vous piait, ne parlez pás Vallemand. Dés
aujourd’hui, je comprends ‒ et je parié ‒ seulement le frangais! ‒
tettem hozzá, és ez igaz is volt: mától fogva francia lett belőlem,
mostantól kizárólag franciául fogok beszélni, sőt úgy teszek,
mintha egy szót sem értenék az anyanyelvemen.
A tömeg újfent üdvrivalgásban tört ki. Éreztem, hogy ezzel
sikerült megnyernem őket. Hálakönnyek csillantak meg a
szememben, legszívesebben egyenként átöleltem volna
mindnyájukat.
Az üdvözlésemre rendezett ceremónia nagyjából egy órán át
tartott, azután a város utcáin folytatódott. Aznap este minden
strasbourgi házat fényes lampionok világítottak ki, minden utcán
csak úgy szikrázott az élet. A hercegérsek palotájában
vacsoráztunk, utána megtekintettünk egy színielőadást, ezt is az én
tiszteletemre állították színpadra. Ezután átkísértek a folyó
közepére, egymáshoz kötözött bárkák hídján botladoztunk (kis
híján bele is pottyantam a vízbe, hála nehéz szoknyámnak), hogy
onnan nézzük meg a hatalmas, az éjszakát már-már nappallá
varázsoló tűzijátékot. Még szerencse, hogy a sok öröm teljesen
kiűzte az álmot a szememből, mert, ahogy a tűzijáték véget ért,
visszatuszkoltak az érseki palotába átöltözni, és az új,
lazacrózsaszín ruhámban kellett, a trónon ülve, mint valami
vénasszonynak vagy ősi, szent ereklyének, végignéznem a
táncjátékot. De hogyan is várhatták el tőlem, hogy mozdulatlanul
ücsörögjek, mialatt a hegedűk danájára az én lábam is bizseregni
kezdett?
A város templomtornyaiban a harangok rég elütötték az éjfélt,
mire Noailles grófné ‒ miután sikertelenül próbálta leplezni
derekas ásítását a legyezőjével ‒ a hálószobába kísért, és
végignézte, ahogy a hölgyeim ‒ nem ám holmi cselédlányok,
hanem igazi baronesszek és márkinők ‒ levetkeztetnek, és
felkészítenek az alvásra.
Amennyire láttam, mindegyiküknek megvolt a maga feladata, és
olyan lelkesen végezték a munkájukat, hogy tudhattam: számukra
valóban kivételes megtiszteltetés, hogy kiszedegethetik a tűket a
dauphine hajkoronájából, lekapcsolhatják a gyöngysort a
dauphine nyakából, kihuzigálhatják a dauphine fűzőjéből a
zsinórokat, lehengeríthetik a kesztyűt a dauphine karjáról… és így
tovább és így tovább. De, hogy tényleg ennyi nő kell ahhoz, hogy
behozzák a mosdót, a szappant és a törülközőt? A legnagyobb
becsben álló feladat, hogy átnyújthatja a hálóruhámat, Madame
Étiquette osztályrésze lett: el is magyarázta, hogy ez őt, mint a
teremben lévő hölgyek legelőkelőbbikét, illeti meg. Vajon mit
szólna mindehhez Liesl, ez járt a fejemben: ő egyedül végezte el
ezt a munkát, méghozzá minden áldott nap, amit itt ez a rengeteg
hölgy. Valószínűleg hangosan felnevetne, ha meglátná ezt a
jelenetet, gondoltam: aztán a szájához kapna, és vihogását
visszafojtva bocsánatkérést rebegne.
Bekászálódtam az ágyba, lehunytam a szemem. Valaki elfújta a
gyertyát: óvatos lépteket hallottam, ahogy a hölgyek elhagyják a
szobát. Végre egyedül maradtam. Egyedül, hogy lelki szemeim
előtt újra levetítsem a nap eseményeit, az első napomét
Franciaországban. Ajkam mosolyra görbült. Igen, ezek már most
szeretnek engem.
Győztem, Maman, győztem!
 Tizenötödik fejezet
Lajos

Szürke, borongós hajnalra ébredtünk. Reggel a katedrálisban

voltunk misén: a templomban a hercegérsek unokaöccse (és
jobbkeze az egyház irányításában), Lajos, Rohan hercege fogadott
mély reverenciával. Ő aztán tényleg az egyház hercegének tűnt,
méghozzá minden tekintetben, bár azt az első pillantásra
világosan láttam, hogy nem az az ember, aki egész életét Istennek
és az ő parancsainak szentelné.
Apró, fekete, becsvágytól és figyelemtől szikrázó szemek a
telihold szerűen kerek arc közepén. Parókája alól gesztenyebarna
fürtök kandikáltak elő, mutatván a világnak viselője fiatal korát, a
szembeszökő különbséget közte és idősebb, kiváló nagybátyja
között. Papi ruhája parfümtől illatozott, alatta elegánsan szabott
zöld selyemkabát szárnya látszott.
‒ Végre! ‒ kiáltott fel, ahogy meglátott, kitárva a karját
örömében, no meg azért, hogy jobban lássam a csipkéket szép
zöld kabátkája ujján. ‒ Már szinte visszafojtott lélegzettel vártuk! ‒
tette hozzá, és ez alighanem így is volt: a lehelete most szegfűszeg
illatát árasztotta.
Rohan hercege elkapta a kezemet, és a maga tenyerébe
szorította. Nehéz gyűrűi, ahogy rám szorította őket, kis híján
felsebezték az ujjaimat.
‒ Madame la dauphine, ön roppant fiatal, irigylésre méltóan
fiatal, így aztán hogyan is tudhatná, mennyire tisztelem ő császári
felségét, az ön édesanyját ‒ mondta.
Nedvesnek, már-már olajosnak éreztem a tenyerét, gyorsan ki
is húztam belőle a magamét, és észrevétlenül a ruhámba töröltem.
‒ Számunkra ön az imádott császárnő megelevenedett
képmása ‒ folytatta a herceg ‒, azé az asszonyé, akit egész Európa
csodálattal eltelve imád.
Miféle megelevenedett képmás? Amennyire tudom, Maman él
és virul: távoli rokonom azonban még nem ért végére a
szentbeszédnek.
 ‒ Igen, a megtestesülése, ha merhetem így mondani ‒ merte így
mondani a herceg ‒, a császárnőnek, akit egész Európa szeret és
tisztel, nemcsak a jelen Európája, de az eljövendő korokéi is.
És közben úgy pislogott rám, mintha azon tűnődne, hol legyen
majd a helyem a gyűrű- és parfümöspalack-gyűjteményében.
Rémes volt! De ezzel még korántsem ért véget: a mise kezdetéig
hátralévő, végtelen percekben maradéktalan bepillantást
nyerhettem a herceg erényeinek tárházába. Hogy milyen bölcs és
művelt: óriási könyvtára van, benne, többek között, egy
Gutenberg-bibliával; hogy milyen tetemes műkincs- és
antikvitásgyűjteményt szedett össze; de szenvedélyesen gyűjti a
porcelánfedelű és aranyozott tubákosszelencéket is. Azt nem
tudhattam, hogyan vélekedne Maman erről az emberről, aki
szemlátomást híve volt a világi hívságoknak, Isten iránti
elkötelezettsége viszont már nem tűnt ennyire egyértelműnek.
Ami engem illet, nemigen kívántam folytatni vele a társalgást, sőt,
inkább azt reméltem, hogy ő szájjártatisága örökre itt marad
Strasbourgban, abban a francia városban, ahová, ha minden az én
tetszésem szerint alakul, a lábamat többé be nem teszem.
Miután találkoztam Rohan herceggel, úgy éreztem, nem tudjuk
elég gyorsan elhagyni a várost. Mintha valami emészthetetlent
ettem volna, és most annak az íze gomolyogna a számban. Végül
mégiscsak elindult az utazókocsi, dülöngélve vágott neki a szűk,
porlepte francia utaknak.
‒ Mikor találkozom végre a dauphinnel és a királlyal? ‒
kérdeztem Noailles grófnőt.
Mióta felébredtem ma reggel, mindvégig ez a kérdés járt a
fejemben. Kicsit féltem, mégis alig vártam, hogy hús-vér
valóságában is megpillanthassam azt a bájos ifjút a miniatűrről,
amelyet a nagyapja küldött.
‒ Meg kell várnom, míg Versailles-ba érkezünk?
A grófnő csak nevetett naivitásomon, ahogy emlékezetembe
idézte, hogy a formális találkozóra a compiégne-i erdőben kerül
sor, Pikárdiában.
‒ Megmutassam a térképet, hogy hány mérföldet kell még
megtennünk odáig? ‒ kérdezte.
 Én pedig, bár szívesebben vettem volna, ha egy ágyat mutat
meg, bólogattam, hogy igen: nem akartam megbántani, sem őt,
sem ‒ Isten bocsássa meg még a gondolatát is! ‒ az etikettet, mely
utóbbinak minden bizonnyal van szabálya arra is, hogyan
viselkedjék utazás közben a dauphine és a melléje rendelt dame
d’honneur. Csak Mops hiányzott, de ő nagyon.
‒ Mit gondol, visszakaphatom a kutyámat, ha Versailles-ba
értünk? ‒ kockáztattam meg a kérdést.
‒ Talán helyesebb volna, ha la dauphine inkább a férjével való
találkozás gondolatával foglalkozna ‒ kerülte ki az egyenes választ
a grófné.
‒ Én természetesen alig várom, hogy mon mari és én végre
találkozzunk ‒ erősködtem.
A férjem! Furcsa volt ezt így kimondani most, hogy még több
mint egy hét volt hátra a hónap tizenhatodikájáig, esküvőnk
napjáig.
Végezetül május 14-én, hogy a délutáni nap lassan alkonyba
hajlott, átkeltünk Berne hídján, és elértük Compiégne erdejét.
Akkor tudtam meg, hogy célhoz értünk, amikor felharsant a
trombiták hangja és a dobpergés: valóságos csatazaj oszlatta szét
az utazó kocsit megülő unalmas csöndet. A következő pillanatban
egy roppant elegáns kocsi jött szemközt a miénkkel. Ahogy a
kocsisa megpillantott bennünket, megálljt parancsolt a lovaknak
az út közepén.
Két férfi szállt ki belőle, mindkettő magasabb az átlagosnál. Az
idősebbik nem lehetett más, mint a király; nemcsak a ruházatából
ismertem fel, de az arcképe alapján is azonosítani tudtam. Hogy az
útitársa ki lehet, azt már nem volt ilyen könnyű megállapítani.
Elsőre úgy hittem, hogy ez a fiatalos, meglehetősen tagbaszakadt
illető minden bizonnyal egy lakáj, mert a ruházata közrangú
polgárt, kereskedőt, esetleg parasztgazdát sejtetett, amint a
legjobb ünneplőjében feszít: no de hogyan is kerülhetne egy ilyen
alak egy kocsiba a francia királlyal?
Én is kiszálltam, vagyis inkább kiröppentem a kocsinkból.
Grandpére! Most végre közelről is megcsodálhattam, és már
tudtam, igazat mondanak azok, akik szerint ő a legszebb férfi
egész Franciaországban. Milyen nemes arcél! Micsoda fenséges
tartás! Élénk, örömtől szinte szikrázó fekete szeme végigvizslatott,
és telt ajkai, akár egy Cupidóé, mosolyra görbültek. Vidám szívvel,
mintha eperföldön szökellnék keresztül, úgy szaladtam oda hozzá,
és amikor a lábaihoz értem, mély bókot vágtam ki előtte.
‒ Eh, bien, c’est finalement la dauphine ‒ hallottam meg mély,
dörmögő hangját a fejem fölött.
Hát végre itt vagyok, kapta a tenyerébe a kezemet őfelsége, és
könnyeden, kecsesen felsegített. Jobbról-balról arcon csókolt.
Hátraléptünk, hogy jobban szemrevételezhessük egymást: csak
most láttam, hogy a válla enyhén meggörbült. De hát nincs ezen
semmi csodálnivaló, gondoltam, elvégre ötvenkilenc éves:
öregebb, mint Maman!
A lakájt nyilvánvalóan nem érdekelte a jelenet, ahogy a király
végre találkozik új unokájával. Ott maradt a kocsinál, a szemét a
földre sütötte, bőrcipőbe bújtatott lábával kapirgált a porban.
Kisvártatva megérkezett a király kísérete is, udvaroncok
siserahada özönlött elő a kocsikból. Örömmel fedeztem fel
közöttük az ismerős arcot: bár Choiseul herceg a tőle megszokott
diplomataképet vágta, én mégis azonnal jobb kedvre derültem,
ahogy megláttam. Tudtam, hogy Madame Etikett megszid majd,
hogy egy nálam alacsonyabb rangú férfi előtt térdet hajtok, de
nem volt más választásom, valahogyan csak ki kellett fejeznem,
milyen hálát érzek iránta.
‒ Sosem felejtem el önnek, Monsieur, azt a sok szolgálatot, amit
a boldogságom érdekében tett ‒ mondtam neki, ahogy
felemelkedtem a bókból.
‒ Ah! Hát nem charmante a kis menyasszonyod? ‒ ragyogott
fel a király arca. ‒ Bájos és gyönyörű, akár egy nimfa! Egy erdei
nimfa! ‒ intett a felség a körülöttünk ágaskodó fák felé.
A szégyenlős ifjú erre felemelte a fejét, de olyan vonakodva,
mintha a fogásza szólította volna fel erre. Végre előbukkant az
arca a széles karimájú kalap takarásából. Könyörületes Isten!
Hiszen ez a dauphin! Igen, ő volt az, aki most félredöntötte a fejét,
hogy oldalvást végigvizslasson, majd, ennek végeztével, egyenesen
a szemembe nézett. De megmozdulni még mindig nem volt képes.
 ‒ Gyere, fú, öleld át szépséges feleségedet! ‒ adta ki a
parancsot a király.
Rémültnek látszott a fiatalember, akár egy nagyra nőtt,
vizenyős kék tekintettel pislogó nyuszi. Biztatóan rámosolyogtam,
reméltem, ebből megérti, hogy beérem én ezzel az üdvözléssel is.
Ám ennek ellenére sem történt semmi, úgy állt ott, mintha a földbe
gyökeredzett volna a lába egy álltó helyében.
Nos, rendben! Ha a dauphin nem jön ide hozzám, akkor nekem
kell kezembe vennem az irányítást. Nyilván nem is sejti, véltem,
hogy milyen hevesen ver a szívem, a félelemtől és az izgalomtól
egyaránt, akkor talán ráébredne, hogy egy tisztességes üdvözlés
sokat segítene. Mit volt mit tennem, felkaptam a szoknyámat, és
lábujjhegyen odaszaladtam hozzá, hogy egy-egy szenvedélyes
csókot nyomjak mindkét orcájára. Aztán hátraléptem, hogy
lássam, hogyan felel rá.
Lajos Ágost egy szörnyűségesen elkámpicsorodott tekintettel
felelt. Úgy éreztem, ott helyben megáll a szívem, a gyomrom pedig
öklömnyire húzódik össze. No, ennek aztán nem vagyok az ínyére!
Talán az arcom csúf? Vagy a frizurám siralmas? Nem tetszik neki a
ruhám? Az is lehet, hogy csak nem szereti a szőkéket. Azt azonban
nem engedhettem meg magamnak, hogy ő vagy még inkább a
király észrevegye rajtam az elkeseredést, így hát bájos mosollyal
lepleztem el. De későn: Francia Lajos már tudomásul vette a kínos
mozzanatot.
‒ Bocsássa meg az unokámnak, hogy ilyen szégyellős ‒ mondta
a király, hallhatóan kelletlen hangon. ‒ Nincs ő még hozzáedződve
a női szépség látványához.
Odaléptem szorosan Lajos Ágost elé, méretes kezét a
tenyerembe szorítottam. Csak most vettem észre, hogy szinte
eltörpülök a fiú mellett: bár még csak mostanában töltötte be a
tizenötöt, egy-két arasz híján máris hat lábra nőtt, és a testalkata
erőteljes, akár egy parasztlegényé. Elrejtőzhettem volna az
árnyékában! A keze pedig olyan nedves volt, mintha most mosta
volna meg. A fájdalom sehogy sem akart eltűnni a szeméből:
szívemben mélységes részvétet éreztem iránta. Bárcsak a fülébe
súghattam volna, mennyire sajnálom, hogy nem ő maga
választhatta ki a menyasszonyát; de ne aggódjon, jó felesége
leszek, amint megtudom, mi a teendőm, már úgy értem, azonfelül,
hogy egyre-másra szüljem neki a fiúkat, amennyi csak kitelik a
méhemtől.
Láttam, hogy egyáltalán nem tetszem neki, de azért lenyeltem a
bánatomat.
‒ Biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen illünk majd
egymáshoz ‒ jelentettem ki ünnepélyesen. Sőt, megpróbáltam
gyorsan találni egy híres szerelmespárt Franciaország királyainak
történetében, ám hiába, az emlékezetem cserbenhagyott.
‒ Akkor hát, madame la dauphine ‒ kiáltott fel Lajos király,
hogy diplomatikusan más irányba terelje a beszélgetést ‒, ideje,
hogy megismerkedjék a többi új rokonával is!
Mindhárman beszálltunk a kocsiba, mely épp elég tágas lett
volna egy, talán két ember számára is, de, hála az én terebélyes
szoknyámnak és a dauphin bricsesznadrágjának, hárman már elég
szorosan ültünk benne, mint a tyúkok a zsúfolt ólban. Így
indultunk el a Cháteau de Compiégne felé. A király, mint az erdő
összes fájának, falevelének és minden talpalatnyi földjének
tulajdonosa, büszkén ‒ már amennyire ezt a szűkös utazó
kocsiban megtehette ‒ mutogatta a birodalmát, ám közben arról
sem feledkezett meg, hogy ‒ valódi kíváncsisággal a hangjában! ‒
megérdeklődje, hogyan utaztam idáig, és hogy tetszik-e
Franciaország.
‒ Egyedülállóan csodálatos ‒ feleltem diplomatikusan, jóllehet,
amit eddig láttam belőle, az nem sokban különbözött a Habsburg
Birodalomtól.
Emlékeztem azonban Maman figyelmeztetésére, hogy eszembe
se jusson összehasonlítani régi és új hazámat, így tehát, mert
imádtam szeretett Ausztriám földjének minden egyes pontját,
legalább igazat beszéltem. Haladt tovább a kocsi, őfelsége egy
pillanatra sem hagyta abba a könnyed csevegést, mintha labdák
volnának a szavak, és egyetlen pillanatra sem szabadna leesniük.
Csodáltam ezt a képességét: hogy mindenre akad egy találó
megjegyzése röpke utunk során, amely ‒ mint nagy
meglepetésemre megállapíthattam atyám aranyóráján ‒ kevés
híján két órába tellett.
Eltekintve attól a néhány szótól, amit úgyis olyan halkan
mormolt, hogy nem értettem, a dauphin szinte ki se nyitotta a
száját az egész kirándulás alatt. Éreztem, hogy a nagyapjában nő,
egyre csak növekszik a feszültség, alig bírta megállni, hogy rá ne
ripakodjon az unokájára, hogy ugyan, legyen szíves már valami
véleményt nyilvánítani erről vagy arról, vagy bármiről.
Lajos Ágost akkor sem lett beszédesebb, amikor megérkeztünk
a cháteau gondosan nyírt kertjébe. Mindössze egy kétértelmű
kommentárt engedett meg magának, hogy mennyi zár van (tény
és való: legalább ezer) a királyi vadászlak kapuján, amely
vadászlak amúgy az olasz mester, Palladio tervei alapján épült. Én
egy szót sem értettem az egészből, mégis hálás voltam a
nagyapjának, hogy olyan témát dobott a társalgásba, amire az
unokája, ahogy az öreg kutya az asztalról lehajított csontra,
rávethette magát, és elrágódhatott rajta.
Aznap este a kastélyban vacsoráztunk, aztán felkísértek minket
külön-külön hálószobánkba. A lépcső tetején a dauphin megállt,
egy füzetet húzott elő a zsebéből. Vetett rám egy utolsó,
szégyenlős pillantást, és egy ceruzacsonkkal valamit beírt a
füzetébe.
‒ Ez a vadásznaplóm ‒ árulta el.
‒ De hiszen ma nem is vadászott ‒ ámuldoztam.
‒ Tudom ‒ lágy volt a hangja, enyhén nazális.
Úgy éreztem, valami miatt elégedetlen.
‒ Akkor miről írt? Megnézhetem? ‒ nyújtottam a kezem a füzet
felé, mire a dauphin egy rémült mozdulattal a mellkasához
szorította. Olyan volt most, mint egy nagy, de félénk állat. ‒
Bocsásson meg nekem, Monsieur ‒ fogtam még lágyabbra a
hangomat ‒, hogy ilyen vakmerő voltam.
‒ Nem… C’est bien, jól van ez így. Tessék, nézze meg ‒ nyújtotta
felém a füzetet.
Gyengéd mozdulattal kivettem a kezéből. Kinyitottam ott, ahol a
bíbor könyvjelzőt találtam, beleolvastam a rigorózusan dőlt
betűkkel írt jegyzetbe. Entrevue avec la dauphine. Találkozás a
dauphine-nal.
 Ez minden?
Legalább volt olyan udvarias, hogy nem próbálta szavakba
önteni a benyomásait. Másfelől meg, miféle szó felelhetne meg
annak az arcnak, amit akkor vágott, amikor meglátott? Minden
erőmet megfeszítve próbáltam elleplezni előre, hogy halálra
váltam.
Ha anyám esetleg érdeklődne, milyen volt az első találkozásunk
‒ és abban bizonyos lehetek, hogy fog ‒, azt kell mondanom neki,
amit hallani akar. Tehát azt mesélem majd neki, hogy teljességgel
magamba bolondítottam ezt a Lajos gyereket. Hogy melyik Lajos
gyereket, arról bölcsen hallgatok. Mert megszakadna a szíve, ha
megtudná, hogy minden erőfeszítése, hogy hercegnőből
dauphine-ná varázsoljon, fabatkát sem ért. Lajos Ágost nagyjából
annyit tud kezdeni velem, mint egy sertés a nyeles fésűvel.
Aznap este, Noailles grófné társaságában, felkeresett az udvari
ékszerész. Kinyitott előttem egy bőrrel borított ládát, és
bársonybelsejéből gyűrűket húzott elő: közülük kellett
kiválasztanom a jegygyűrűmet. Fel is próbáltam egyiket a másik
után, bár mind hasonlított egymásra, csupa aranysárga kör, a
közepén egy briliánssal. Mindössze egyet találtam, amelyik illett az
ujjamra, az összes többi túl nagynak bizonyult. Elfojtottam egy
bánatos mosolyt. Ha egyszer vőlegényt sem választhattam
magamnak, miért én döntenék a jegygyűrűmről? Levettem a
gyűrűt az ujjamról, alaposan megnéztem. Ez a gyűrű most már
nem egy volt az ékszerész számos mintapéldánya közül: ez most
már az enyém. Visszahúztam az ujjamra, az ujjam tövéhez. Az
enyém. Mintha átölelt volna, úgy éreztem.
Másnap reggel jó korán újra kocsiba szálltunk, és elindultunk
Compiégne-ből Versailles felé. Déltájban értünk el Saint-Denis
karmelita monostorához: Lujza Mária hercegnő, a király négy
életben levő lánya közül a legfiatalabbik, most itt élt: három
hónapja vonult be a karmelita rendbe. A kolostor udvarán
fogadott minket, valamiért nem akart bevezetni a cellájába, csak
felmutatott egy ablakra, hogy a mögött van az ő szerény lakhelye.
Mielőtt ideértünk volna, úgy képzeltem, hogy az egykori hercegnő,
a mostani Thérése-Augustine nővér alázatos, szerény apáca, aki
isteni parancsra mondott le minden földi hívságról, ahogy az
Krisztus menyasszonyaihoz illik, és ahogy megismertük az
apácákat, amikor Maman és én az ausztriai kolostorokat jártuk.
Annál nagyobb volt a meglepetésem, hogy egy kemény arcú,
minden alázattól mentes asszonyt ismertem meg. Thérése-
Augustine nővér mindvégig megőrizte előkelőségét, kiváltságos
mivolta ekkor is látszott rajta, azt nem fedhette el az apácák fekete
csuhája; még ha a fején, illetve a fekete kapucnija alatt viselt fehér
főkötő miatt ridegebbnek tűnt is az arca, mintha rizsporos
parókát hordana.
Amúgy nem nőtt nagyra ez az egykori hercegnő, még nekem is
csak épphogy az orrom hegyéig ért: valóságos óriásnak éreztem
magamat mellette. Azt javasolta, hogy tegyünk egy sétát a kertben,
közben meg-megálltunk, hogy megcsodáljuk a kolostor
veteményeskertjét és távolabb a fákkal beültetett ligetet. Járás
közben észrevehetően sántított, bár ő maga tudomást sem kívánt
venni erről. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék egy ilyen
személyiségnek, így hát Maman tanácsát követve, hallgattam. Az
apácák amúgy is szeretik a csöndet, gondoltam. Közben fél füllel
hallottam, ahogy a király és a lánya vált egy-két szót egymással
séta közben. Úgy vettem ki a szavaikból, hogy egyik sem lelkesedik
különösebben a másik iránt. Nahát, ez furcsa! Hiába, hogy Maman
félelmetesen szigorú volt néha a gyerekeivel, József bátyámmal
gyakran össze is veszett az uralkodás és kormányzás időszerű
kérdésein, azt azért semmiképpen sem állíthatnám, hogy ne
szerette volna a gyerekeit. Maman hajthatatlan volt, követelődző,
olykor egyenesen kíméletlen, de mindannyian tudhattuk, hogy
teljes szívéből szeret mindnyájunkat.
Megálltunk egy sárgarépaágyás mellett. Épp feltámadt a szél,
egy termetes, barna nyulat ugrasztott fel a rejtekhelyéről, és
közben fellibbentette az apáca fátylát. Finom, selymes bőre van,
állapíthattam meg: talán az is elképzelhető, hogy ez a finom,
selymes bőr éppoly finom lelket is takar. Hiszen, ha nem volna
kegyes szíve, ugyan miért osztaná meg apácákkal az életét, amikor
királyokkal is megoszthatná? Ahogy rápillantottam, Thérése-
Augustine nővér félrehajtotta a fejét, hogy egyenest az arcomba
nézzen.
‒ Világias leány ön? ‒ kérdezte
‒ Nem, de… dehogyis, Madame ‒ dadogtam, bár közben lelki
szemeim előtt megjelent Maman képe, ahogy helytelenítően
csóválja a fejét a füllentés hallatán. ‒ Hiszek Istenben, hiszek a
Teremtés összes csodájában, és naponta járok misére.
‒ Ezt örömmel hallom ‒ felelte az apáca, de közben nem rám
nézett, hanem az apját vizslatta szúrós tekintettel. ‒ Versailles-ban
elviselhetetlen világiasság vert tanyát.
‒ Apropó, Versailles ‒ szólt közbe a király ‒, ideje sietnünk!
Rongyocska, Malacka, Szipike és a többiek már nagyon várják a
dauphine-t, akire ráférne a pihenés ma éjjel, hiszen holnap este –
csillant meg egy dévaj szikra a szemében ‒ már a hitvesi ágyában
alszik!
‒ A bujaság! ‒ csattant fel Thérése-Augustine nővér. ‒ Egyéb
sem jár az eszedben, papa, csak a bujaság ‒ legyintett az apjára,
aztán az én kezemet fogta meg. ‒ Prenez soin ‒ nézett komolyan a
szemembe, mintha a pupillám mögé akarna látni.
Halkan beszélt, csak az én fülemnek szánta, hogy okosan
teszem, ha vigyázok magamra.
‒ Látja azokat a méheket, gyermekem? ‒ kérdezte, most már
hangosabban. ‒ A méhek szorgalmasak és hasznosak. Nektárt
gyűjtenek a virágokról, abból készítik a mézet, azzal édesítjük a
teánkat. Mindegyik méh tudja, hol a helye és mi a dolga. A királynő
uralkodik fölöttük, veleszületett képességeinek köszönhetően ‒
vetett egy oldalpillantást az apjára. ‒ Vannak azonban egyes
kaptárak, ahol a királynő elveszítette a hatalmát, mert csak önnön
hatalma lebeg a szeme előtt, csak saját mulatságára gondol,
ahelyett, hogy a méztermelést irányítaná, azaz kormányozna. Így
aztán az ottani méhek nem tudják többé, hol a helyük. Azt sem,
hogy mi a dolguk, és ha a méh nem tudja, mi a dolga, ha nem vesz
részt többé a méz-termelésben, akkor dologtalanul lézengve tölti a
napjait. És szúr.
Mintha jeges szél süvített volna el a fejem mellett, úgy ért ez a
figyelmeztetés. Hosszú percek kellettek hozzá, hogy feldolgozzam,
amit hallottam; és lecsillapítsam a belső remegést, amit kiváltott
belőlem. Sürgősen el is tereltem a beszélgetés fonalát azokra a
furcsa nevekre, amelyeket az előbb őfelsége volt szíves
megemlíteni.
‒ Esedezem elnézéséért, felséges Papa, de ki az a Rongyocska,
Malacka és Szipike?
Ezt már a királyi kocsiban kérdeztem, távozóban a karmeliták
kolostorából. Eleredt az eső, a vízcseppek vadul dörömböltek
hintónk fedelén, feketére áztatták körülöttünk a földet. Szipike,
Malacka, Rongyocska! Nyilván a király kedvenc kutyái: épp, ahogy
odahaza minálunk is, ahol Mops családtagnak számított, én
legalábbis annak tartottam. Szegény kis Mops! Mi lehet most vele,
tűnődtem. Hazaérkezett már Bécsbe? Hiányzom neki annyira,
amennyire ő nekem? Vajon Miksa most is marcipánnal tömi? Csak
egyben lehettem biztos, hogy Mops, ha velem lehetne, azonnal
összemelegedne Malackával, Rongyocskával és Szipikével ‒ már
amennyiben tényleg kutyák ezek hárman, és nem például disznók:
mert Mops, akárhányszer csak disznó került a szeme elé, rögvest
bősz morgásba kezdett.
‒ Rongyocska, Malacka és Szipike a nagynénéim ‒ szólalt meg
váratlanul a dauphin.
Ezek voltak az első szavai ezen a napon.
– Mindhárman Versailles-ban laknak, a palota egyik
szárnyában.
‒ Ses maris aussi? ‒ érdeklődtem, boldog izgalommal, hogy
végre sikerült a férjemet is bevonni a társalgásba.
Ha olyasmiről beszélhet, amiről tud valamit, talán könnyebben
kilábal ebből a csúnya, már-már letargikus kedvetlenségből.
‒ Nem. Nincs férjük ‒ válaszolta Lajos Ágost ‒, nekik nem
kellett megházasodniuk.
És ezt olyan irigykedve mondta, hogy beleborzongtam.
‒ Már csak azt nem értem ‒ söpörtem félre a bennem
ágaskodó aggodalmat ‒, hogy felséges Papa miért aggatott rájuk
ilyen ostoba csúfneveket.
A dauphin nem felelt, a nagyapjára pillantott, hogy válaszolhat-
e: úgy látszik, ez a kérdés valami nagyon érzékeny húrt pendített
meg.
 ‒ Hamarosan megismeri őket, ma petite ‒ nevetett fel a király
‒, és magától is rájön!
Ahogy közeledtünk úti célunkhoz, egyre sötétebb és baljósabb
lett fölöttünk az ég. Mivel a király azt kívánta, hogy szemtől
szembe találjam magam Franciaország örömével és
büszkeségével, vagyis mindazzal, amit Versailles jelent, északi
irányból közelítettük meg a palotát. Kedvelt vadászlakját, Nagy
Trianont, elkerültük. Mérföld hosszú, fákkal szegélyezett sétányon
trappolt végig a hat ló, míg végre megpillantottuk a cháteau
homlokzatát. Meglehet, üdébb lett volna a hangulat, ha lampionok
világítanak az ablakokban, ahogy azokban a városokban,
amelyeken idejövet keresztülutaztunk. Azon kaptam magam, hogy
a számat is eltátom ennyi sivárság láttán. Micsoda szembeszökő
ellentét Strasbourg virágokkal díszített erkélyeihez képest! A
csatornák, amelyekről Lajos király annyit regélt, hogy már szinte
láttam is magam előtt a kacskaringós, égszínkék medencéket,
sárban fuldokoltak. A szökőkutak allegorikus alakjai, amelyeket
Vermond abbé elbeszéléseiből ismerhettem, repedezetten,
töredezetten árválkodtak szeméttel telt medencéikben, almahéjak,
üres boros flaskák, törött fadarabok szilánkjai közepette: még egy
hölgy selyemlegyezőjének cafatjait is észrevettem. A nedves
pázsiton mindenütt díszes szobrok hevertek. Ki döntötte le őket a
talpazatukról, és mikor és miért, ki tudja…
Fényes reggel volt már, mire keresztülhajtottunk a kastély
aranyozott kapuján, melyet maga a nagy Mansart tervezett,
említette meg büszkén a király. A lovak megálltak a Miniszterek
udvarának kavicsain. A cháteau galambszürke fagadéját barnára
áztatta az eső. Én azt hittem, Versailles olyan lesz, mint
Tündérország, amely mellett a mi Hofburgunk, de még Maman
imádott Schönbrunnja is elszürkül. Az elmúlt két évben jóformán
egyébről sem hallottam, csak arról, hogy a franciák királyi udvara
a legszebb, a legpompázatosabb Európa valamennyi udvara
között. Erre most itt álltam egy elhanyagolt, omladozó kaszárnya
előtt.
Magamban hálát rebegtem, hogy sem az új grandpére, sem az új
férjem nincs abban a helyzetben, hogy észlelhesse csalódásomat,
amelyet a palota megpillantása váltott ki belőlem. Igaz, abban
kételkedtem, hogy a dauphin akár egy jottányit is érdeklődött
volna a véleményem iránt: így hát, legyezőm fedezékében, mélyet
sóhajtottam, abban a reményben, hogy napsütésben
barátságosabb lesz majd ez a cháteau.
Pedig tudtam, hogy becsapom magam. A szemmel látható züllés
jelei úgy megráztak ‒ főleg, mert arra készítettek fel, a
paradicsomba kerülök! ‒, hogy attól csak még inkább
vágyakoztam szeretett hazám, Ausztria után. Hiszen ez a Versailles
egy disznóól Schönbrunnhoz képest! Kis híján elkezdtem itatni az
egereket, de aztán visszapislogtam a könnyeimet: sírásnak itt már
nincs helye, ezentúl Versailles lesz az otthonom, én pedig jobban
teszem, ha ehhez tartom magam.
Kíséretünk egy oldalajtón hatolt be a palotába, míg én átléptem
a megkopott márványküszöböt, és a fekete-fehér kockás padlójú,
magas mennyezetű előcsarnokba jutottam. Noailles grófné
észrevehette megrökönyödött arckifejezésemet, mert a királyhoz
fordult.
‒ Bizonyos vagyok benne, hogy la dauphine elfáradt. Talán az
volna a leghelyesebb, ha most mindjárt a szobájába vezetnénk ‒
javasolta.
Lajos szemlátomást nagyra értékelte a személyem mellé
kirendelt dame d’honneur merészségét, mert azonnal elfordult, és
elindult egy végtelennek tetsző folyosón, és intett, hogy kövessük.
Asszonyok jöttek szemben velünk, mindegyikük merev udvari
sminkkel az arcán, azaz fehér ólompor alapozóval és élénk, piros
körökkel arcuk mindkét felén, vörös ajkakkal, fekete
szépségtapaszokkal. Ahogy elsuhantak mellettünk, felém
fordították a fejüket, hogy szemrevételezzenek, aztán suhantak
tovább, és a legyezőjük mögé bújva susmorogtak egymással.
Tehát ez volna a versailles-i suhanás? Megálltam, szinte két lépés
között, úgy földbe gyökeredzett a lábam a csodálattól. Mi lenne, ha
én is kipróbálnám? Merjem-e? Bár talán inkább mégse: még
kinevetnék első szárnypróbálgatásaimat, amelyek most, hogy ilyen
fáradt vagyok, minden bizonnyal roppant ügyetlenre
sikerednének. Majd holnap, ígértem meg magamnak.
 Mentünk tovább: most egy minden ízében igazi nagy dámát
vettem észre, tetőtől talpig levendulaszínű selyemben, amelyet
levendulaszínű rizspor egészített ki a parókáján. A hölgy egy
csodálatos bíbor porcelánváza mellett álldogált, a váza talapzata
épp akkora volt, mint én. Elsőre azt hittem, ámulatában állt meg,
képtelen elszakadni a bámulatos urna látványától: de aztán
egyszer csak feljebb emelte a szoknyáját. Előbb formás bokáit
pillanthattam meg, aztán azt, hogy kecsesen odébb lép, kis tócsát
hagyva maga után a csillogó parketten.
Felkaptam a kezemet először azért, hogy az orrom elé tegyem,
de aztán gyorsan átalakítottam a mozdulatot, hogy udvarias
kíváncsiságot fejezzen ki, hogy a csodálkozástól tátva maradt
számat takarjam el. Reméltem, sikerül ellepleznem undoromat: de
mégis, hogyan kerülhet ennyire szorosan egymás mellé a pompa
és a fertő? Még Bécsben is, pedig Vermond abbé véleménye
szerint Versailles dicsfénye messze felülmúlja az ottani
viszonyokat, éjjeliedények valóságos tömkelegé állt a
rendelkezésünkre, és ha használnunk kellett őket, visszavonultunk
szobánk menedékébe.
‒ Madame ‒ fordultam Noailles grófnéhoz ‒, megfelel az etikett
előírásainak, ha a folyosón pipilünk? Ráadásul a király
jelenlétében?
Úgy nézett rám, mint aki azt akarja mondani: micsoda ostoba
kérdés! ‒ II nest pás defendu. ‒ Végül kinyögte, hogy nem tilos.
Azt vártam volna, hogy nyílegyenesen jutunk el a szobámig, ám
utunk során újabb és újabb akadályokba ütköztünk. Egy ízben
például maga Noailles grófné kényszerült rá, hogy egyetlen királyi
szoknyalebbentéssel elsöpörjön az útból egy hatalmas, szürke
kandúrt, aki e világra fittyet hányva kacskaringózott a lábunk alatt.
Mintha keresett volna valamit. Talán a gazdáját? Egy morzsányi
ennivalót? Észrevettem, hogy a cica nyakában ezüstharang csüng
apró gyémántokból készült láncon. Mops jutott az eszembe, és
rögtön gombóc is gyűlt a torkomba az emlék hatására.
A dame d’honneur ugyanilyen mozdulattal hessegetett el az
utunkból egy szalagárust is. Nem igazán értettem, hogy kerül egy
kereskedő a palotába? Egyáltalán, palota ez, az Isten kegyelméből
uralkodó király bevehetetlen fellegvára vagy zsibpiac?
Természetesen udvaroncokkal is találkoztunk útközben,
egymással élénk csevegésbe bonyolódott udvaronccsapatokkal,
mintha a palota termei a régi Róma fórumainak mai változatai
lennének, vagy éppenséggel az ősi Athén agorája. A legtöbben
meg is néztek, voltak, aki alig leplezett kíváncsisággal a
szemükben, de olyanok is voltak, akik legnagyobb
meglepetésemre csak rám pillantottak, és már ügettek is tovább a
dolgukra. De mégis láttam sok-sok nemest, akik szemlátomást
órák hosszát vártak arra, hogy egy villanásnyi la dauphine
suhanjon el előttük. Ők széles mosollyal köszöntöttek, bár, ahogy
sárga fogaik kivillantak hulla fehérre festett arcukból, abban volt
valami lidérces. Vajon mindig így kirittyentik magukat, vagy csak
az én üdvözlésemre öltöttek ünneplőt, töprengtem. Az járt a
fejemben, hogy nálunk, Ausztriában kizárólag a legfényesebb
estélyekre öltöznek így ki az emberek.
Az én lakosztályomat a földszinten rendezték be, az ablakokból
a kaviccsal felszórt udvarra nyílt kilátás. Meg a díszőrség nyalka
legényeire, akik épp az én ablakom alatt gyakorolták a díszlépést.
Ebben a folyamatos csizmadübörgésben aztán pihenésről szó sem
lehet, gondoltam: de Noailles grófné megnyugtatott, hogy ez csak
az ideiglenes szállásom, az esküvő után átviszik a ládáimat a
férjem lakosztályába. Igaz, az is a földszinten van, de biztos
távolságban ezektől a sarkantyúpengetőktől. Addig is ‒ ezt már
láthattam, ha az ablakon kinéztem ‒ dolgos kezek tujákat és
bukszusokat állítottak az ablakom elé, hang- (befelé) és
látványfogónak (kifelé). Egy éjszakára megfelel.
Mindenesetre nem feledkeztem meg róla, hogy köszönetet
rebegjek a királynak a szíveslátásért.
‒ Ó, itt igazán boldog leszek ‒ hálálkodtam ‒, megvan
mindenem, és csupa jó barát vigyázza az álmomat ‒ intettem a
glédában feszítő cselédkoszorú felé.
‒ Leghőbb vágyam, hogy la dauphine boldogan és
kényelmesen éljen itt ‒ bólogatott őfelsége: hangjának jóságos
csengése és nemes arcának jóindulatú vonásai azt sugallták, hogy
hihetek neki.
 És persze örültem, hogy grandpére ilyen nyájasan fogad, kivált,
hogy az unokája, Lajos Ágost, most is némán kutyagolt a
nyomunkban. Ez most már mindig így lesz? Egy mamlasz, halvérű
férj oldalán kell morzsolgatnom hátralévő napjaimat, akiben a
szikrája sincs meg a jólneveltségnek, hogy legalább beszélgetni
lehessen vele? Lehet, hogy tényleg egyáltalán nem kíváncsi rám?
‒ Talán a macskák valamelyike vitte el felséged nyelvét? ‒
érdeklődtem álnokul.
Erre ő elvörösödött, én pedig a szemébe néztem, megfogtam a
kezét, enyhén megszorítottam.
‒ Kérem, higgye el, amit az előbb mondtam, igaz ‒
nyugtatgattam ‒, tényleg nincs miért félni tőlem. Sőt ‒
csattintottam össze játékosan a fogaimat ‒ harapni sem harapok.
Férjem hálatelten nézett vissza rám: mintha tényleg elhitte
volna, hogy képes lennék megharapni.
Ám az ellenérzései ettől még nem oszlottak el, a vacsoránál is
ellenségesen viselkedett. A hosszú, pazarul megterített asztalnál,
mint azt a grófnétól megtudtam, ott ült szinte az egész királyi
család, férjestül-feleségestül, rangsor szerinti sorban. Az asztalfőn
a király trónolt, vele szemközt, a végtelen asztal túlsó végén pedig
a díszvendég, az új rokon, vagyis én. Jobbomon Noailles grófné,
riadókészültségben, nehogy valami rettenetes merényletet
kövessek el az etikett ellen: gyorsan a fülembe súgta, hogy ha
bármi kérdésem van az etikettel kapcsolatban, azt neki, egyedül
neki tegyem fel, és ne tegyek semmi olyasmit, amit annak előtte
egy rangban velem egy szinten álló meg ne tett volna. Én erre
legalább ilyen gyorsan a fülébe súgtam, hogy Franciaország első
asszonya vagyok, tehát aligha találhatnék bárkit is, aki rangban
felérne hozzám.
‒ Exactement ‒ vágta rá a grófné ‒, azaz mindig rám kell
hagyatkoznia, hogy eldöntsem, mi comme il faut, és mi nem az.
Még korábban, valahol a végtelen kocsiúton elmagyarázta,
hogy Versailles-t több mint száz évvel ezelőtt a Napkirály építtette
újjá: így lett a szerény vadászlakból Európa legfényesebb kastélya.
Az a sok-sok nemes, aki ott nyüzsög a kastély folyosóin, termeiben
és általában mindenütt, valójában mind a kastélyban is lakik.
 ‒ XIV. Lajos azért alakíttatta át a kastélyt ‒ világosított fel a
grófné ‒, mert azt óhajtotta, hogy az arisztokraták a szeme előtt és
a keze ügyében legyenek. Természetesen mindenki tisztában volt
a király szándékával, mégis, így mindenki tudta, hol a helye, hová
tartozik. És, szintén naturellement, akit a sors és a király kegye
Versailles lakosává tett, az bizton számíthatott rá, hogy a kegy
további kegyeket szül, ajándékba kapott birtokok és jelentős
hatalommal járó kinevezések, mint például miniszteri
megbízatások formájában. A király számára pedig az, hogy ilyen
könnyű kézzel szórhatta kegyét, és ugyanilyen könnyű kézzel
vehette vissza, biztosította a nemesség lojalitását.
Tehát, ha jól értettem, a Napkirály azért dolgozta ki a minden
részletre, a legapróbbra, a legnevetségesebbre is kiterjedő
etikettet, mert tudta: ha az udvaroncoknak azon kell törniük a
fejüket, hogy kinek milyen mélyre is kell meghajolnia ki előtt, nem
marad idejük és erejük lázongani. Nem, csak hadd vitázzanak az
etikett csip-csup kitételein, azon, hogy egy bizonyos alkalomkor
mekkora lehet a zekéjük hossza, gondolta a király, ő pedig
cserében olyasmivel halmozza el őket, ami a koronának egy
fillérjébe sem kerül, az udvaroncok számára viszont maga a
boldogság. Még akkor is, ha azzal a jognak titulált kötelességgel jár
együtt, hogy ők nyújthatják át a királynak vagy a dauphinnek, vagy
éppenséggel nekem a mosdótálat vagy a hálóinget.
A fejem majdhogynem szét nem hasadt. Már csak abban
mertem reménykedni, hogy a megfelelő villát fogom, a megfelelő
kezemben.
Oldalvást a dauphin felé pillantottam ‒ a balomon ült ‒, aki
mélyen lehajtotta a fejét, szinte belefúrta az osztrigás tálba: úgy
szürcsölte fel a csemegét, ahogy a kutya a vizet. Az a benyomásom
támadt, hogy hiába Lajos Ágost az elsőszülött, hiába trónörökös, a
testvérei szemében nem áll túl nagy becsben, sőt, inkább még ő
hőköl vissza azok élénksége és nagy hangjuk elől. Felém
úgyszólván egyáltalán nem is nézett, a mi asztalvégünkön a két
öccse irányította a társalgást: töviről hegyire kikérdeztek. A
sorban utána következő fivér, Lajos Szaniszló, Provence grófja,
velem egykorú, bár már hízásnak induló fiú, látható kedvvel és
hallható hozzáértéssel boncolgatott bármiféle témát, lett légyen
szó zenéről, politikáról vagy akár irodalomról: mintha ő volna a
felséges házigazda. A három Bourbon fivér legfiatalabbja, Károly
Fülöp, Artois grófja ‒ tizenhárom éves és az egyetlen a testvérek
közt, akinek volt szerencséje örökölhetni a grandpére fekete haját
és élénk tekintetű fekete szemét ‒ folyvást arról faggatott,
szeretek-e táncolni, és örömömet találom-e a játékokban.
Hamar felfedeztem, hogy Provence grófja él-hal a pletykáért,
vagyis a diszkréció nem tartozik az erényei közé. A
pohárköszöntők sűrű egymásutánja megoldotta a nyelvét, így
bökte ki, meglehetősen elővigyázatlanul, hogy a dauphin tanítója,
Vauguyon herceg, aki nyilvánvalóan nemigen rajong a női nem
iránt ‒ és valamilyen rejtélyes okból az osztrák hölgyek még
inkább a begyében vannak ‒, magát a vőlegényt próbálta
lebeszélni arról, hogy elvegyen engem! Újabb oldalpillantást
lövelltem Lajos Ágost felé, akit most szemlátomást a
galambpástétoma érdekelte egyedül a világból. Szóval ezért
kezelne ilyen félszegen, ennyire félénken? Miféle szörnyűségekkel
tömhette tele a fejét a tanítója? És micsoda gigászi feladat lesz,
hogy szerelmet ‒ de legalábbis megbecsülést ‒ ébresszek ebben
az ifjúban magam iránt, miután a tanítójától egyebet sem tanult,
csak azt, hogy gyűlölnie kell engem!
Most már az étvágyam is elment, ám új rokonaim szemlátomást
nem törődtek velem. Új öcséim folytatták a vidám cseverészést,
Klotild pedig, a két húg idősebbike, egy habos sütemény
elpusztításán szorgoskodott nagy lelkesedéssel.
‒ Milyen szép neved van, Klotild! ‒ fordultam felé, remélve,
hogy összebarátkozunk.
Ha egy tízéves kishúggal játszhatok, máris
összehasonlíthatatlanul szebb lesz az életem, mintha minden
percemet Madame Etikett csüggesztő társaságában kell töltenem.
‒ Igen, de Pufinak szólítanak, Madame ‒ nyalta le a száját a
lány. ‒ Ó, nekem aztán igazán mindegy! ‒ tette hozzá, ahogy
meglátta, milyen felháborodott arcot vágok. ‒ Merthogy tényleg
kövér vagyok ‒ nevetett fel ‒ és imádok enni! Egyébként a
dauphin is, pedig belőle király lesz, szóval nem lehet ez akkora
baj!
Ahogy végignéztem az asztalon, mindenütt finomságokkal
púpozott tányérokat láttam. Egy szolga épp ekkor töltötte fel Lajos
Ágost tányérját eperhabbal: töltötte, töltötte, míg el nem tűnt a
tányérra festett összes virágdísz. Mint a malac a vályúnál,
gondoltam, szánakozva. Quel dommage. Milyen kár, hogy ezt a
szépreményű ifjút mindössze az képes lázba hozni, ha jól
megtömheti a hasát édességekkel! Ráadásul az első közös
vacsoránkon! Ekkor azonban az jutott eszembe, hogy volt egy
téma, amiről korábban már kedvvel és hozzáértéssel beszélt.
‒ Meséljen nekem még azokról a zárakról, Monsieur le
dauphin! ‒ fordultam felé mosolyogva.
‒ Kiefett a pfogam! ‒ jelentette be váratlanul a hatéves
Erzsébet.
Megkerülte az asztalt, odajött hozzánk, és belefojtotta a szót
legidősebb bátyjába, mielőtt egyáltalán nekikezdhetett volna, hogy
feleljen a kérdésemre. A kislány nagyra tátotta a száját, hogy
megcsodálhassam a rést a fogai között. Aztán rögvest másról
kezdett beszélni, a ruhámról jutott az eszébe.
‒ Imádom a rózsaszínt! Az a kedvenc színem!
‒ Nekem is az! ‒ kaptam derékon a kislányt, és fölemeltem az
ölembe.
‒ Madame Erzsébet, legyen szíves viselkedni! ‒ dörrent rá
Noailles grófné. ‒ Ez a modor nem illik egy fiatal hölgyhöz!
Szent ég, hiszen még alig nőtt ki a csecsemőkorból,
ámuldoztam.
‒ Ó, nagyon is jól van ez így! Hiszen olyan bájos kisgyermek! –
csókoltam meg a kicsike feje búbját. ‒ És milyen finom illata van!
Ön egy valóságos kis bonbon!
‒ Nem vagyok bonbon ‒ kacagott fel a gyermek ‒, kislány
vagyok!
‒ Nohát, csakugyan? ‒ csiklandoztam meg az álla alatt a
kislányt, és mielőtt ráébredtem volna, hogy ez az öt királyi
csemete voltaképpen már évek óta árva, arra lettem figyelmes,
hogy a három vénkisasszony, a tantik, Adelheid, Viktória és Zsófia
‒ azaz Rongyocska, Malacka és Szipike, ahogy az édesapjuk, talán
maga sem tudja, miért, elnevezte őket ‒ engem figyelnek. A
pártában maradt kisasszonyok nem sokat konyíthattak a
gyerekneveléshez, mert szájtátva bámulták, mennyi erő és
vidámság lakozik egy ilyen kicsikében.
A három hercegkisasszony három egymást követő évben
született, most a harmincas éveikben jártak. Látszott
mindhármukon, hogy roppant világiasak, mindenről véleményük
van, és ezt, mint kinyilatkoztatást teszik közzé. Penthiévre
hercegnő elég nyavalyásnak tűnik, jelentette ki Zsófia, aki maga se
nézett ki sokkal jobban. A kamarazenészek hamisan húzzák,
állította Adelheid, aki kiválóan játszott angolkürtön és pánsípon,
tudtam meg tőle magától. A ma reggeli mise az elviselhetetlenségig
unalmas volt (szintén Adelheid); a lyoni selyem ára pedig
egyszerűen nevetséges képtelenség, háborgott Viktória, akinek
jóval több selyem kellett ahhoz, hogy körültekerje vele a testét,
mint a nővéreinek; csakis a sévres-i porcelán alkalmas arra… nos,
tulajdonképpen mindenre. Ez utóbbit mindhárman
egybehangzóan vallották, mint ahogy azt is, hogy minden kutya
közül a spániel a legédesebb. Éppilyen egyhangúlag ragaszkodtak
hozzá, hogy megismertessenek az udvaruk életével, meg is
ígértették velem les tantes, hogy naponta felkeresem őket a
lakosztályukban, ahol megosztják velem a legfrissebb híreket.
A kis Erzsébet hercegnő most azzal állt elő, hogy ki tud
egyensúlyozni egy kanalat az orra hegyén. Neki is látott, hogy
bemutassa a tudományát, testvérei zajos tetszésnyilvánításai
közepette. Láttam, a dauphin azon vívódik magában, hogy ő is
meg merje-e próbálni ugyanezt vagy ne. A legszívesebben
bátorítottam volna, mert sejtettem, hogy ez legalább
megnevettetné. Ha ő maga nem tudja, hogyan szerezzen kellemes
perceket magának, akkor az én feladatom lesz, hogy megtanítsam
rá. Csakhogy Noailles grófnő már most olyan képet vágott, mint
aki itt helyben belehal a szörnyülködésbe.
‒ Ki az a testes úriember a király balján? ‒ kérdeztem, hogy
eltereljem a figyelmét.
‒ Nem mutogatunk a legyezőnkkel, madame la dauphine ‒
förmedt rám válaszul Madame Etikett: rögtön neki is látott, hogy
megmutassa, hogyan mutatunk rá valakire a tömegben, anélkül,
hogy megbántanánk vele az illetőt.
‒ Az ott Orléans hercege – döntötte meg alig észrevehetően a
legyezőjét. ‒ Ő a Bourbon család egy másik ágának sarja, de ezt a
kérdést okosabb, ha nem feszegeti: az Orléans famille viszonya
meglehetősen feszült a királyi családdal.
Én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy megismerjek mindenkit
az asztal körül, és azt is megtudjam, mi a szerepük az udvarnál.
Szegény grófné tehát kénytelen volt egymás után megmutatni a
Penthiévre, Chartres és Bourbon hercegeket, Marche grófját,
valamint Conde és Conti hercegeket. Ezek mindnyájan keresztül-
kasul rokonságban álltak egymással, jobbára házasság révén.
Mivel rögtön tudtam, hogy Conde és Conti hercegeket, mert
annyira hasonlít a nevük, világéletemben össze fogom cserélni,
úgy határoztam, a küllemük alapján azonosítom őket. Conti
hercegben volt valami beteges, és úgy tűnt, imádja a zöld szín
összes árnyalatát. Conde hercegről ezzel szemben lerítt a
szépérzék. Ezt a megfigyelésemet azon nyomban meg is osztottam
a három vénkisasszonnyal. Jutalmul bezsebelhettem a dicséretet,
hogy milyen jó emberismerő vagyok, és az értesülést, hogy Conde
herceg valóban majd megvész a kertekért. Magamban
feljegyeztem, hogy legközelebb kérdezzem meg tőle, mi célt
szolgál az hameau, a kis játék falucska, amelyet újonnan épített
kastélya, Enghien köré építtetett.
Idáig annyit állapíthattam meg Conde hercegről ‒
beszélgetnünk ugyanis még nem sikerült ‒, hogy talán ő a
legérdekesebb egyéniség az asztal körül ülők között, kivéve
természetesen Erzsébet hercegnőt, kanállal az orrocskáján.
A hegedűk cincogása meg a kristálypoharak és
porcelánedények csilingelőse fölött most ezüstös nevetés
szárnyalt el. Az asztalfő felől röppent fel: mindnyájan odanéztünk.
A nő, aki a király jobbján ült, épp felemelte ékszerektől roskadozó
kezét, hogy leemeljen egy falatot a király tányérjáról, és a szájába
ejtse. Sötétszőke, az enyémnél egy-két árnyalattal sötétebb haját
nem rizsporozta, bőre ‒ amelyből arannyal átszőtt
bíborruhájának vakmerő dekoltázsa épp csak a
legszükségesebbeket takarta el ‒ frissen fejt tej színében
derengett. A fülében lógó zafírok, no meg diadalmas szemének
szikrázása császárnőibbé tette a megjelenését, mint amilyen
Maman-é valaha is volt. Azonnal elöntött a sárga irigység: bárcsak
nekem is ilyen csábító, ilyen tökéletesre formált kebleim
lehetnének!
Lelkesülten bámultam a frizuráját, amelyet apró
smaragdfésűkkel tűzött össze. Arcának természettől üde színét
leheletnyi pirosítóval rajzolt köröcskék varázsolták még
élénkebbé. Végignéztem az asztalon. Lám, itt ül Franciaország
nemességének legjava, és mégis, senki sem hord annyi ékszert, és
senkinek sincs mersze hozzá, hogy a király tányérjából egyen,
egyedül ennek a pompázatos teremtésnek. Alig bírtam levenni
róla a szememet. Most újabb falatot emelt le a király tányérjáról,
ezt azonban már a felség szájába dugta; Lajos pedig nemcsak a
galambpástétomot falta be, de bekapta a nő ujját is, és láthatóan
mindkettő ízlett neki. Öblösen felnevetett, nevetése összevegyült a
nő kacajával.
Ejnye, micsoda egy figyelemre méltó perszóna, fakadtam ki.
‒ S’il vous plait, madame la comtesse, dites-moi ‒ qui est cette
béllé damedal ‒ fordultam Madame de Noailles felé, hogy ugyan,
magyarázná el, ki ez a nőszemély, és mi dolga az udvarnál.
Asztaltársaim elnémultak. Madame Etikett háta szemlátomást
megmerevedett. Az asztal túlsó végén Francia Lajos és az ő saját
díszvendége mindebből semmit sem vett észre, ők egyedül a saját
mulatságukra figyeltek, ahogy etetik egymást. Les tantes szapora
pusmogásba kezdtek a legyezőik mögött, olyan halkan, hogy nem
tudtam, miről beszélnek. Csak egy szót hallottam ki, de azt
többször is, és mindannyiszor lesújtó hangsúllyal: elle. Az a nő.
A három nővér Noailles grófnéra meredt: az ő feladata
megválaszolni a kérdésemet, elvégre neki tettem fel. Adelheid,
Viktória és Zsófia a maguk részéről beérték annyival, hogy gúnyos
kis grimaszba görbítsék az ajkukat, bár nem értettem, miért. A
dauphin hangosan köhécselt a zsebkendőjébe, az öccsei minden
igyekezetükkel a vihogásukat igyekeztek leplezni, és összehúzott
szemmel, alig titkolt kárörömmel nézték, hogy ugyan hogyan
keveredik ki ebből a dame d’honneur.
– Az a nő ‒ kezdte a grófné, láthatóan halálra váltan az
elszántságtól és olyan lassan, amilyen lassan még sosem hallottam
beszélni ‒, az a nő nem más, mint Madame du Barry, codevant,
azelőtt bizonyos Jeanne Bécu nevű közönséges polgárasszonyság,
bár egyesek a Mademoiselle l’Ange, azaz Angyalkisasszony néven
ismerik, mint a rue de la Jussienne angyalát; a dolga pedig az,
hogy… mulattassa a királyt!
Ez a becenév, hogy Angyalkisasszony, azonnal megragadta a
fantáziámat. Hát, hiszen én jóval angyalszerűbb vagyok nála! És
milyen büszke volnék, ha sikerülne nevetést csalnom őfelsége
ajkára!
‒ Nos hát ‒ csaptam össze a két tenyeremet nagy vidáman,
mert semmi sem tett boldogabbá, mint a lehetőség, hogy
grandpére örömét lelje bennem ‒, én majd kiütöm a nyeregből!
A dauphin, a fivérei, a nővérei, de mindenekfelett Madame de
Noailles, egyszerre mintha megfagytak volna egy ültő helyükben:
mintha a festőnek ülnének modellt. Pohár, villa, kanál, minden
megállt a kezükben, lebegett mozdulatlanul, félúton asztal és száj
között.
Mi az, valami rosszat mondtam?
 Tizenhatodik fejezet
Végre!
1770. május 1.

Azt mondják, ha esik az esküvőd napján, az szerencsét hoz. Ezt

a banális népi bölcsességet egy hercegnőtől hallottam, ahogy épp
öltöztetett. Bizony, egy igazi hercegnő! Igaz, abban már nem
vagyok biztos, hogy vigasztalásnak szánta-e, amit mondott.
‒ Ó, ez csak afféle könnyű tavaszi zápor ‒ legyintettem,
udvarias társalgást mímelve.
Ekkor azonban rádöbbentem, hogy nem pusztán társalgok,
nem, ez bizony egy kijelentés volt, márpedig a hercegnő,
alacsonyabb rangú lévén nálam, semmiképpen sem mondhat
ellent.
– Ah, oui ‒ visszhangozta. ‒ Futó zápor.
Egy jó ismerős toporgott mellettünk, Sieur Larsenneur,
kezében a frizurámba szánt gyöngysorral. Két órájába tellett, míg
feltornyozta a hajamat sütővassal és csavarokkal, utána
feldrótozta a tincseimet egy faketrecre, és ‒ miután jókora adag
muszlinba burkolt, hogy megóvja a ruhámat, az arcomat pedig
maszkkal védte ‒ rászórta a rizsport.
Közben fél füllel hallottam, ahogy a friseur valamit mormol
Ventadour hercegnőnek, aztán mindketten hátralépnek, hogy
alaposabban megnézzék maguknak a ruhámat hátulról.
‒ Mi bajuk? ‒ kérdeztem, ahogy feléjük fordultam, és
megpillantottam az arcukat.
De már tudtam: nyilván ugyanaz, mint Noailles grófnénak,
akivel mindenben egyetértenek, és akinek rögtön meg is hallottam
az ítéletét.
‒ II n’est pás comme il faut.
A gyomrom azonnal görcsbe rándult. Most meg mivel van
bajuk? Nyilván valamivel, ami a hátam mögött van: közelebb
húzódtam a tükörhöz, hátha nekem is sikerül meglátnom.
‒ Nem tudjuk bezárni, nem elég az anyag ‒ csóválta a fejét
Ventadour hercegnő. ‒ Regardez, olyan szorosra húztam a
zsinórokat, amennyire csak lehetett, de lám, még mindig kint van a
dauphine háta.
‒ Ráadásul a szalag a ruha két oldalán, rajta a sok les diamants,
inkább hangsúlyozza a problémát, semmint elleplezné ‒ mutatott
rá a friseur.
‒ Hogy végezhettek ilyen trehány munkát? ‒ fakadt ki Noailles
grófné, pedig ő aztán ritkán engedett meg magának ilyesmit. –
Talán elvesztették a mérőszalagot?
Azzal a trió élénk sutymorgásba kezdett, és pillanatokon belül
csatlakozott hozzájuk a nemes kisasszonyok kórusa is, azoké, akik
abban a kiváltságban részesültek, hogy szemtanúi lehettek a
dauphine menyasszonyi előkészületeinek. Nem! ‒ akartam
mondani nekik: nem ettem az éjjel suttyomban még két desszertet,
nem híztam meg az utóbbi hetekben, és nem tudom, miért kicsi
rám a menyasszonyi ruha, nem tudom, mit műveltek azokkal a
számokkal, amelyeket Maman megadott a méreteimről még
hónapokkal ezelőtt. És közben egyre csak nőtt a gombóc a
gyomromban, már akkora volt, mint egy labda.
No, vajon ez az utolsó pillanatban bekövetkezett apró
szerencsétlenség jót jelent vagy rosszat? Maman persze csak
leszidott volna, ha megtudja, miféle babonás ostobaságokon
töröm a fejem, bár az is biztos, hogy miután annyi pénzt kiadott a
kelengyémre, és annyi energiáját ölte a taníttatásomba, semmi
mulatságosat nem találna a mostani helyzetben. Hirtelen
felbukkantak emlékezetemben a próbababák, melyeket azért
hozattunk Bécsbe, hogy segítségükkel válasszuk ki az esküvői
ruháimat. A ruha, amely mellett végül döntöttünk (arany- és
ezüstszálakkal szőtt, rózsaszín alsószoknyával és gazdagon
hímzett, végtelen uszállyal), azon a babán volt, amelyiket szeretett
nővérem, Jozefa után kereszteltem el. Lehet, hogy ezek a szabók
és varrók és szövők az alig négy láb magas próbababára
méretezték a ruhát, és nem rám? Igaz, főként akkoriban, még nem
voltam annyival nagyobb, mint az a grand pandore.
Noailles grófné pedig sutyorgott és mormolt és sóhajtozott
tovább az orra alatt. Az ujjain számolta ki a lehetséges
megoldásokat; végül, ahogy ráébredt, mennyire kevés időnk
maradt, döntött: kovácsoljunk erényt a bajból!
‒ Vegyük le a dauphine ingét! ‒ adta ki a parancsot.
‒ Quoi? ‒ esett le az állam.
Hát ne hordjak semmit az esküvői ruha alatt, mindössze a
bálnacsont fűzőt, azalatt pedig a pucér bőrömet? Nos,
nyilvánvalóan oui. Franciaországban a nő, ha igazán ki akarja
csípni magát ‒ főleg az a nő, aki legalább egy egészen kicsikét
outré szívesen mutogatja, mivel ajándékozta meg az Isten és a
Természet: szándékosan olyan ruhákat varrat, amelyek jócskán
felfedik divatosan sápadt, már-már hófehér bőrét. Nos, ezt az
ígéretes, bár egyszersmind kockázatos megoldást választotta most
a dame d’honneur: inkább mondják divatmajmolónak a dauphine-t,
mint vidéki libának, aki túl kicsire szabatta az esküvői ruháját. Még
akkor is, ha ‒ erre nem mulasztotta el felhívni a figyelmemet
Madame Etikett ‒ a konzervatívabb arisztokraták részéről
erőteljes kritikára számíthatok.
Azt azért reméltem, hogy a rés a ruhámon nem lesz nemzetközi
pletykák tárgya: ha Maman fülébe jutna, hogy a rengeteg
előkészület után sem voltak képesek tisztességesen megvarrni a
ruhámat, hát vége-hossza nem lenne a nemtetszésének.
Hosszú hónapokig rettegtem attól a naptól, amikor magamra
öltöm az esküvői ruhát, de mióta Franciaországba érkeztem,
inkább valamiféle, kis híján jóleső várakozással néztem az
esemény elébe. A tegnapi este sok-sok izgalma: a lakomának is
beillő vacsora új rokonaim körében és főként a király látogatása
vacsora után a magánlakosztályomban még most sem ült el
bennem.
A király azért jött, hogy megajándékozzon egy hatalmas, vörös
bársonnyal borított ládikóval. Akkora volt, hogy két szolga kellett
a becipeléséhez.
‒ Mint tudja, özvegyember vagyok ‒ kezdte a király.
Nem feleltem, az a feltűnő szőke hölgy járt az eszemben, akivel
flörtölt az asztalnál. Madame du Barry.
‒ Királyné híján a dauphine Franciaország első hölgye, őt illetik
tehát az ország első ékszerei ‒ folytatta Lajos.
Most meg az a rengeteg briliáns tolakodott az emlékeim közé,
melyek Du Barry nyakán, karján, a hajában és a ruháján
szikráztak.
‒ Mindazonáltal biztos vagyok abban ‒ intett ő
legkeresztényibb felsége fejedelmi mozdulattal a láda felé ‒, hogy
ön túlragyog mindenkit, ha viseli ezeket az ékszereket, ha nem.
A szolgák kinyitották a ládikó tetejét: világoskék bársonnyal
bélelt fiókok emelkedtek ki belőle, azokban pedig ‒ mindegyik a
maga párnáján ‒ olyan gyönyörűséges kincsek, hogy emberi szem
azokhoz foghatót még nem látott. Elsőnek egy elefántcsont nyelű,
gyémántokkal kirakott legyezőre lettem figyelmes, meg egy
gyöngysorra akkora gyöngyökből összefűzve, mint egy-egy dió.
Ennek Ausztriai Anna volt az első gazdája, a Napkirály édesanyja.
Talán, hiszen nemesnek születtem én is, az lett volna a helyes, ha
velem született egykedvűséggel fogadom a káprázatos
ajándékokat, de képtelen voltam magamba fojtani a kislányos
álmélkodást. Ezt a gyöngysort viselte az összes dauphine, azóta,
hogy Anna a későbbi XIII. Lajos felesége lett. E pillanattól fogva
tehát a francia történelem részének tekinthetem magamat, még ha
csak az összkép egy apró mozaikkockájának is. Eljő majd a nap,
amikor én magam csatolom fel ezt a gyöngysort legidősebb fiam
menyasszonyának nyakába. Közben egy mosolyt is magamba
kellett fojtanom: arra gondoltam, hogy ezek az ékszerek már soha
nem kerülhetnek rettegett vetélytársam, Madame du Barry
kezébe, szeresse a király, amennyire csak telik tőle.
Ám nem ezt szánta király papa egyetlen ajándéknak. A
következő egy pár, aranyból és porcelánból készült karkötő volt.
A csatjukat díszítő zafírokat úgy rakták fel, hogy kiadták a
monogramomat: MA.
És ez most mind-mind az enyém lett. Meghatottságomban
azonnal a csuklómra csatoltam a karkötőt, aztán térdre borultam
grandpére előtt, így ígértem meg neki, hogy az leszek, aki szeretné,
hogy legyek: előbb Franciaország dauphine-ja, aztán pedig a
királynéja.
A tükörhöz léptem, megszemléltem magam. Elölről legalábbis
tökéletesen meg voltam elégedve a külsőmmel. Ausztriai Anna
gyöngysora pontosan ráillett a nyakamra, hozzá a karkötők a
csuklómon és a fülbevalók, mind vakító fehéren lángol, és, ha
megfelelő világításba állok, a fény úgy szikrázik fel rajtuk, akár a
tűzijáték; egy tűzijáték, mely bennem robbant fel.
Ahogy Sieur Larsenneur hátat fordított, rögtön beletúrtam a
hajamba, hogy lazítsak valamicskét a választékomon. A friseur és
én már évek óta játszottuk ezt a kutyakomédiát: ő mindig
visszahúzta a hajamat a homlokomból, olyan feszesen, ahogyan
csak tudta; én pedig mindannyiszor meglazítottam. Sose kértem
meg, hogy lazábbra fésülje a hajamat, ő viszont mindig úgy tett,
mint aki észre sem veszi, hogy belekontárkodtam a munkájába.
A rengeteg gyöngydíszítés miatt nehéznek éreztem a fejemet,
mindez azonban semmi sem volt a ruhához és az uszályhoz
képest. Az arany- és az ezüstszál nem holmi könnyű cérnaféle,
körém pedig rőfszámra tekertek mindkettőből. Ebben a ruhában
aztán nem lesz gyerekjáték a tánctanárom, Monsieur Noverre
tanítása alapján suhanni. Leheletnyit lazítottam a térdemen, a
sarkamra álltam, megpróbálkoztam egy-két suhanó lépéssel.
Semmiképpen sem akartam, hogy a menyegzőmön esetlennek
tituláljanak. Néhány perc, és már hozzá is szoktam ruháim
súlyához, most már kört kör után róttam a szobában, az uszály
úgy hajladozott mögöttem, akár a hableányok uszonya. Egész
helyre kis mulatság kerekedett belőle, ahogy elkerültem a
küszöböket és egyéb, orra eséssel fenyegető csapdákat ‒ legalább
segített megnyugtatni az idegeimet.
A márvány falióra elütötte a felet: úgy látszik, ez volt a jel, hogy
Noailles grófné végre nekilásson a szervezésnek. Ő irányítja majd
az átvonulásomat ideiglenes szállásomról az egy emelettel feljebb
lévő lakosztályba. Nemes hölgyek kisebb serege kísért ‒
elsősorban az uszály körül akadt teendőjük ‒, ahogy átsuhantam
a folyosókon, majd fellibegtem a cikornyás márványlépcsőn.
Kiindulópontunk a Grande Salle des Gardes volt, keresztülvágtunk a
királyi fogadótermeken, végül eljutottunk a célig: ez az Oeil de
Boeuf volt, a király lakosztályának előszobája ‒ ovális, illetve
ökörszem alakú ablakáról kapta a nevét. Felnéztem erre az
ablakra, aztán a tekintetem továbbkúszott, felfelé, az aranyozott
reliefre a mennyezeten. Szalagokkal játszó Cupidókat ábrázolt.
Soha jobb ábrát az esküvőm napjára ‒ gondoltam.
Hétköznapokon, magyarázta a dame d’honneur, itt verődnek
össze az udvaroncok és a miniszterek, abban a reményben, hogy
őfelsége kegyeskedik meghallgatni a petícióikat.
‒ Néha egész nap itt várnak ‒ biggyesztette el megvetően az
ajkát a grófné ‒, néha meg még annál is tovább.
Én is elbiggyesztettem az ajkam, csak nem a megvetéstől, mint
illemtudásom pallérozója. Valami szörnyű szagot éreztem
felszállni a terem sarkaiból vagy inkább magából a parkettából. A
levendulaszínbe öltözött hölgy ötlött az eszembe, aki tegnap a
váza mellett könnyített magán. Túl büszkék ezek a franciák ahhoz,
hogy éjjeliedényt használjanak? ‒ tűnődtem. Vagy itt, Versailles-
ban túl finnyásak az emberek ahhoz, hogy kiürítsék őket?
Miközben olyan ostoba és fölösleges tennivalók után ácsingóznak,
mint átnyújtani a királyi család tagjainak az arckendőt vagy a
hajkefét?
Minden egyes perccel, úgy éreztem, egyre közelebb jutnak az
idegeim ahhoz, hogy felmondják a szolgálatot. Ahogy a két kíséret
egybevegyült a Grande Salle des Gardes márványfalai közt, rögtön
bábeli hangzavar keletkezett, mintha szarkafalka zendítene rá. A
dauphin pár lépésre állt tőlem, egyedül, kelletlenül, sőt inkább
rosszkedvűen: vaskos testét aranyszálakkal átszőtt fehér szaténba
burkolták. Reméltem, hogy komor arckifejezésének semmi köze a
baljós Vauguyon herceg ármánykodásaihoz, aki minden
elképzelhető rosszal tömte a vőlegény fejét az osztrák
menyasszony ellen. Órákat töltöttem azzal, hogy megpróbáljam
elhitetni magammal, Provence grófja semmiképpen sem követné
el azt a bűnt, hogy az efféle pletykákat megszellőzteti, és végképp
nem a vőlegény füle hallatára… Bár az is elképzelhető, hogy a gróf
a saját játékszabályai alapján játszik. Csak nemrég mutattak be
minket egymásnak: hogyan is bízhatnék meg benne jóformán
ismeretlenül? Egyáltalán nem kizárt, hogy hazudott nekem, vagy…
nem is tudom: valamiféle magyarázat kell hogy legyen arra, hogy
miért néz Lajos Ágost ilyen keservesen.
‒ Olyan vagyok, mint a kitömött madár ‒ szólalt meg hirtelen,
vagy inkább mormolta a bajusza alá tizenöt éves vőlegényem,
ahogy a tükörben bámulta magát. ‒ Artois grófja azt mondta,
lemerné fogadni ‒ simított végig az ujjaival a zekéje hímzésén ‒,
hogy ez a ruha van olyan nehéz, mint a páncél, amit a lovagok
hordanak a történelemkönyvben. Bocsásson meg, madame la
dauphine – mondta egy bosszús fintor kíséretében ‒, de izzadok,
mint a ló.
Háromnegyed egyre megérkeztek a dauphin testvérei, aztán les
tantes is meg mind a grófok, mind a hercegek: mindenki, akivel
tegnap este a vacsoraasztalnál találkoztam. Tíz perccel később
Lajos király nyitott be az Oeil de Boeuf ajtaján: mindnyájan térdet
hajtottunk őfelsége előtt, ki-ki a rangja szerint. Már korábban
megkértem Noailles grófnőt, írja le nekem az etikett szabályait
meghajlás- és bókügyben: időről időre elővettem a cédulát, és
abból puskáztam, míg fejből meg nem tanultam az egészet.
‒ Madame la dauphine, ön valósággal sugárzik ‒ jegyezte meg
a király: majd talpra segített, és kétfelől megcsókolt. ‒ Nos, milyen
a kedves idegállapota ma délután? ‒ pillantott közben a dauphin
felé, aki eddigre sápadtságban akár a saját vőlegényi ruhájával is
versenyre kelhetett volna.
‒ Remekül érzem magam, merci ‒ hazudtam, és sürgősen témát
is váltottam. ‒ Igazán csinos ma a férjem, n’est’Ce past?
Mert szó ami szó, Lajos Ágost, dacára sápadt arcának és annak,
hogy folyamatosan rágta a száját aggodalmában, kifejezetten
distingué benyomást keltett: még a fekete mouche, ami egy kínos
kelést takart el az arcán, is jól állt neki. Kócos, gesztenyebarna
haját divatos paróka rejtette el, a vége copfba fonva, leért egészen
a nyaka legvégéig. Sőt, most, hogy kiöltözött, a díszruha valami
felséges jelleget kölcsönzött vaskos termetének: egy pillanatra kis
híján büszke lettem rá. Ha ezentúl mindennap így öltözködik, nem
lesz nehéz dolgom, ha el akarom képzelni, mint Franciaország
királyát.
‒ Bonjour, monsieur le duci ‒ veregetett vállon egy nálánál jóval
alacsonyabb termetű férfit király papa. ‒ A nebulójából egész kis
felnőtt lett mára, nemde? Remélem, minden tekintetben! Regardez!
Szegény fiú, mintha egész Franciaország minden gondja az ő
széles vállaira nehezedne!
 A kis ember, mustárszínű kabátjában, a szeméhez emelte
zsinóron lógó monokliját, beillesztette félhold alakú, sekélynek
tűnő szemgödrébe. Ez nem lehet más, gondoltam, mint a rettegett
Vauguyon herceg. Összeakadt a tekintetünk: én az ő szemében
nem láttam mást, csak vegytiszta viszolygást. Így aztán
elhatároztam, hogy megtévesztésül megajándékozom
legszélesebb, leglefegyverzőbb mosolyommal. Apró, de mégis
igazi győzelmet arattam, ki is élveztem, jóllehet az egész néma
pengeváltás nem tartott tovább néhány másodpercnél, a király
valószínűleg észre sem vette.
E pillanatban fényáradat öntötte el az ovális ablakot, majd
néhány másodperc múltán a mennydörgést is meghallottuk.
‒ Remek, tehát Jupiter is elfogadta a meghívásunkat ‒ nevetett
fel őfelsége. ‒ Egy kis eső mindig jót jelent!
‒ Magam is így hallottam, Sire ‒ mosolyogtam vissza rá: miért
kéne megtudnia, hogy a szoknyám alatt úgy ütődik egymáshoz a
két térdem, akár két dobverő?
A termet betöltő morajlás e pillanatban váratlanul elhalt.
Minden tekintet az ablak felé meredt, néztük az odakint
féktelenkedő égiháborút.
A velük egyidős fiúkhoz képest szokatlanul a dauphin öccsei
tréfálkozni kezdtek arról, hogy mi szenvedés várja az esküvő
nézőit, azt a pár ezer szerencsés arisztokratát, aki meghívót kapott
rá: bizony, hiába öltöztek selyembe-bársonyba, ronggyá áznak
mindahányan, és az arcukról mind lefolyik a festék a
márványpadlóra!
‒ És az a sok sáros lábnyom! ‒ álmodozott Artois grófja.
‒ Az is csak olyan lesz nekik, mint a kitüntetés ‒ húzta el a
száját Provence grófja.
Ő is majdnem úgy kicsípte magát, mint a dauphin, neki azonban
semmiféle királyi külsőt nem kölcsönzött a díszruha, az én
szememben maradt, ami volt: kövérkés kamasz.
‒ Feltörlik a zsebkendőjükkel, hogy legyen mit mutogatni az
unokáknak.
‒ De még a lottónyertesek is úgy összezsúfolódnak majd, akár
a szardíniák! ‒ vette vissza a szót Artois grófja.
 ‒ Miféle lottónyertesek? ‒ tátottam el a szám.
‒ Hatezren vannak ‒ magyarázta a dauphin. ‒ A köznépből
válogatták ki őket, a nyertesek abban a megtiszteltetésben
részesülnek, hogy végignézhetik az egész esküvőnket. Versailles a
legdemokratikusabb udvar egész Európában ‒ tette hozzá nagy
büszkén hozzánk szinte bárki bejöhet, ha kalap van a fején és kard
az oldalán.
‒ Ott is ülnek a kapuk előtt az árusok, akik kikölcsönzik a
látogatóknak ‒ fűzte hozzá Artois grófja.
‒ Pénzéhes parasztok ‒ szűrte a fogai közül Provence grófja.
‒ Még feslett némberek is bejöhetnek ‒ vigyorgott Artois grófja
‒, feltéve, ha nem próbálják a… a mesterségüket űzni, és főként
nem a magánlakosztályokban.
Mégis, mit tudhat egy tizenhárom éves kamaszkölyök a feslett
némberekről, hüledeztem magamban. Ha Ferdinánd vagy Miksa, a
két öcsém ilyen szavakat engedett volna meg magának, méghozzá
a nővéreik és egyéb nemes hölgyek jelenlétében, hát nem teszik ki
az ablakba, amit Maman-tól kapnak érte. Az erős szülői kéz
hiányzik ezeknek a Bourbon-árváknak, vagy legalább egy tanító,
esetleg egy társalkodónő erős keze. Az efféle mentorok, mint ez az
ocsmány kis Vauguyon herceg, semmi másra nem ügyelnek,
kizárólag arra, hogy a növendékeik ne úgy beszéljenek, mint a
barakklakók.
Kezdtem kétségbeesni: nem hittem, hogy kiismerem magam
valaha is a francia udvar furmányos világában. Mert hiába, hogy
Versailles fényét és pompáját össze sem lehet hasonlítani a
tőrőlmetszett osztrák egyszerűséggel, Maman soha, de soha ‒
kivéve persze a nagyobb állami ünnepeket ‒ nem nyitná meg a
kapuinkat a csőcselék előtt.
Abban a szempillantásban, hogy az óra elütötte az egyet, az
esküvői menet nekilódult a lakosztályoktól a kápolnáig vezető
hosszú útnak. Lajos Ágost és én kézen fogva lépdeltünk a méretes
botjával hadonászó ceremóniamester nyomában. Az járt a
fejemben, milyen boldog lenne Maman, ha most láthatna,
pillanatokkal esküvői fogadalmam kimondása előtt. Ettől a
gondolattól elmosolyodtam, és már csak az izgalom és a
türelmetlenség okán is, alaposan megszorítottam a dauphin kezét.
Szinte eltörpültem mellette! A dauphin szégyenlős mosollyal
nézett vissza rám, aztán gyorsan elfordította a fejét, olyan
gyorsan, hogy a gyomrom is összerándult tőle. Ezen a mai szent
napon azt kívántam volna tőle, hogy, még ha szeretni nem képes
is, de legalább kedvelni megpróbálhatna! Természetesen én sem
szerettem őt. Hogyan is szerethettem volna, ha egyszer alig
ismerem? Mégis, miközben elnéztem, ahogy nehéz léptekkel
botorkál előre, mint a könyörtelen igába fogott ló a nehéz szekér
előtt, azt kívántam, bárcsak melléje léphetnék, hogy osztozzunk a
terheken!
Miközben áthaladtunk a Tükör termen, a szemem sarkából a
tükörképünket bámultam. A terem falai mentén, végestelen-végig,
székeket helyeztek el, minkét oldalon kétszázötven lábnyi hosszon
ötezer meghívott vendégnek jutott roppant szűkös hely.
Egymáshoz szorított könyökkel nézték, ahogy a menet elmasírozik
előttük. A nézők is kiöltöztek tisztességesen: grand habit de cour
feszült mindnyájukon. A férfiak udvari díszruhája
selyemköpenyből, kalapból és kardból állt, a nőké tengerszéles
abroncsú szoknyából és kútmély dekoltázsból. És mindnyájan,
ahányan csak voltak, udvari arcfestéket kentek magukra,
néhányan akkora elszántsággal, hogy tán az édesanyjuk sem
ismert volna rájuk. Én meg imádkoztam, nehogy megbotoljak,
vagy, urambocsá!, orra essek az arisztokrata nézőközönség szeme
láttára.
Nem kevésbé volt pompás a menetnek az a része, amely a
hátunk mögött kígyózott. Díszruhás inasok, egyik édesebb
gyermek, mint a másik, a legszívesebben órákig csak ölelgettem-
csókolgattam volna őket; ők cipelték az uszályomat. Utánuk
Noailles grófné következett, felemelt állal, hegyes orrát a levegőbe
fúrva. A grófnő mögött a királyi hercegek, azok, akikkel tegnap
este együtt vacsoráztam; a sarkukban ‒ szó szerint a sarkukban:
az udvari etikett a Napkirály napjai óta magas sarkú cipőt ír elő a
számukra ‒ Provence és Artois grófjai lihegtek, végül pedig, a
férfiak közül legutolsónak, a király. Minden tükörben meglestem,
és mindegyikből valósággal ragyogott, egyetlen fénysugárként
ezen az egyébként oly borús napon.
A dauphin húgai, akik legalább olyan izgatottan vettek részt az
eseményekben, mint amennyire les tantes félvállról vették az
egészet, király papa háta mögött kutyagoltak: a hátvédet az udvari
dámák karéja alkotta, felékszerezve parókától cipőtalpig.
Átlábaltunk a Hadi szalonon, ezután következtek a római istenek
neveit viselő termek, a tündöklő Apolló, az agyafúrt Merkúr, a
harcias Mars, a szűzi Diana, míg el nem értünk az utolsóba, amely
a mai nap alkalmához illő névvel büszkélkedett: a Vénusz
szalonba.
A menet záró szakasza még bőven a márványlépcsőkön lépdelt,
amikor a dauphin és én elértük a kápolna krémszínű ajtaját, rajta
az aranyozott Cupido-képpel. Belemosolyogtam a puttó festett
szemébe, a kezem ösztönszerűen megérintette az aranyozott
szárnyat, így imádkoztam hozzá jó szerencséért. A
ceremóniamester kitárta az ajtót, és a botját háromszor a
padlóhoz ütötte.
‒ Akkor is így csinálnak, amikor a színházban megkezdődik az
előadás ‒ súgta a fülembe a dauphin.
‒ A magunk módján talán mi is csak színészek vagyunk ‒
súgtam vissza.
És újra megszorítottam a kezét.
‒ Csakhogy ma a miénk a főszerep! ‒ folytattam lelkesen, bár
amúgy istenigazában már csak arra vágytam, hogy legyen végre
vége ennek a spektákulumnak.
Hirtelen félelem tört rám: mi lesz, ha a dauphin vet egy
pillantást a tanítómesterére, mialatt az oltár előtt térdelünk? Mi
lesz, ha valami titkos jelet váltanak, melynek hatására Lajos Ágost
egyszer csak így kiált: nem vehetem feleségül ezt az osztrák nőt! ‒
és felpattan, majd kirohan a kápolnából?
Újabb pillantást vetettem a vőlegényemre, ezúttal csak azért,
hogy meggyőződjem róla, még mindig itt van mellettem. Mert az
arcán tükröződő félelem azt sugallta, hogy megrémítette az
esemény nagyszerűsége, és azon tűnődik, elfusson-e.
Fuvolák és dobok fanfárjának hangjaira léptünk be a
kápolnába. Férjem fivérei nem tévedtek, amikor azt jósolták, hogy
a kápolna zsúfolásig megtelik, mindenütt, a földszinten és a
korinthoszi oszlopokkal díszített galérián egyaránt ott szorongott
az ország nemességének legjava, kinyújtott nyakkal, hogy legalább
egy villanást elkapjanak belőlünk, és eső zilálta arccal, csatakosra
ázott köpenyekben és még most is csöpögő, tollavesztett
parókákban.
‒ Maga szerint látják, hogy remeg a térdem? ‒ mormolta Lajos
Ágost.
‒ Biztos vagyok benne, hogy mindenki az arcát nézi, meg ezt a
gyönyörű díszmenetet ‒ súgtam vissza.
Inkább ezzel nyugtattam, nehogy bevalljam, hogy az én térdem
is remeg a rémülettől, igaz, a lábamat elrejtette a ruhám a kíváncsi
tekintetek elől.
Az ágyúcső méretű orgonasípok édes melódiával töltötték be a
rokokó kápolnát, míg a dauphin és én az oltár felé gyalogoltunk,
ahol aztán letérdeltünk bársonypárnáinkra Rheims püspöke előtt.
Egészen biztos voltam benne, hogy jól hallom, amit a hátam
mögött sugdosnak a ruházatomról, illetve a napvilágra kitett
hátamról. Nahát, milyen kis fiatalka! Tényleg már tizennégy éves?
Ahogy tegnap este elnéztem, bármiben le mertem volna fogadni,
hogy egy nappal sincs több tizenkettőnél!
A dauphin az egész szertartás alatt izgett-mozgott: hol a
nyakravalóját rágicsálta, hol a körmét piszkálta, máskor meg az
állát tapogatta, hátha kinőtt a szakálla, mialatt térdepeltünk. Végül
kimondtuk az esküt, és felhúzhatta az ujjamra, a bal kezem
mutatóujjára a gyűrűt, amit jegygyűrűmnek választottam.
‒ Örökké a tiéd leszek ‒ suttogtam.
Találkozott a tekintetünk: a dauphin a haja tövéig elpirult.
A végéhez közeledett a szertartás, a püspök még eldarálta a
miatyánkot, én némán utánamondtam a szavakat: ez az ima
mindig megrázott. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és
bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az
ellenünk vétkezőknek… Egy pillanatra könnyek öntötték el a
szememet, aztán a gombóc kiröppent a gyomromból, és csak az
öröm meg a megkönnyebbülés érzése maradt utána.
Mire a püspök az ima végéhez ért, a kápolna ablakain napfény
áradt be: mintha az eskünkre adták volna meg a választ. Most,
hogy minden ima elhangzott, és örök hűséget esküdtünk
egymásnak, a szertartás véget ért, legalábbis Isten a maga
részéről lezárta. Bécs és Versailles azonban még nem, további
dokumentumok vártak aláírásra és kicserélésre, további alkuk a
megpecsételésre, mégpedig nem csókkal, hanem tollal, tintával,
porzóval. Ahogy a királyi menyasszonyok többségét, engem sem
elsősorban a püspök adott férjhez, hanem a politika.
Ahogy a király aláírta a dokumentumot, a közönség
üdvrivalgásban tört ki. Aztán a dauphin következett: ő lassan,
szinte dallamosan kanyarintotta oda a nevét. Most én kerültem
sorra. A hátam mögött ott álltak Lajos Ágost fivérei, les tantes, no
és a másodfokú kuzinok: várták, hogy ők is megörökíthessék
nevüket az utókor számára. Bemártottam a tollat a tintába. Ó,
miért nem lehet itt Von Brandeiss grófnő, hogy ceruzával előreírja
nekem! És ne higgye senki, hogy ez csak egy elkényeztetett
perszóna sipákolása: új nevem lett, azt kellett aláírnom, már a
francia helyesírás szerint. Marie Antoinette Josephe Jeanne: a vér
megfagyott bennem. Ezt még sosem írtam le így. És semmi
esélyem, hogy most, elsőre sikerüljön. Nem véletlen, hogy Von
Lerchenfeld grófnő annyit gúnyolt a gyerekes kézírásom miatt,
egy csirke ügyesebben bánna a tollal, ezt mondogatta mindig.
És mindenki rám várt. Csönd ülte meg a királyi kápolnát. Újra a
tintába mártottam a tollat, és nekiláttam, hogy felvéssem a
nevemet a dokumentum aljára. Alig tudtam csillapítani a kezem
remegését. M… A „Marie” valahogy a papírra került, most
következett az Antoinette. Félig már ezen is túljutottam, amikor
észrevettem, hogy nem hagytam elég helyet a papíron a többi
névnek. Hála ennek a felfedezésnek, az „ette” túl sűrűre sikeredett.
Nincs elég tér a betűk között, ahogy a Lerchenfeld mondotta
volna. Pánikba estem, kétségbeesetten kutattam a kiút után, ám,
míg a sorsomat igyekeztem egyenesbe hozni, elfelejtkeztem arról,
hogy felemeljem a toll hegyét a papírról. Legnagyobb
rémületemre egy öles paca lett az eredmény, ott éktelenkedett az
aláírásom kellős közepén. Gyorsan lekörmöltem a többi nevemet,
de már a Josephe is kisebb lett a tervezettnél, a Jeanne meg még
annál is apróbb. Micsoda szörnyű ügyetlenség!
De legalább megvoltam vele. És férjhez mentem, méghozzá az
igazi férjemhez, nem holmi helyettes képviselőjéhez! Mostantól
nem puszta udvariasság, ha a nevemen szólítanak: „la dauphine”!
A dauphin megfogta a kezem, fölém hajolt.
‒ De boldog vagyok, hogy végre vége! ‒ fakadt ki. ‒ És most
következik az a része a szertartásnak, amire azóta várok, hogy
reggel felkeltem!
‒ És melyik az a rész? ‒ mosolyogtam a férjemre, némiképp
bizonytalanul.
‒ Hát az esküvői lakoma! ‒ ragyogott fel az arca: ilyen
vidámnak és tettre késznek ezen a napon eddig még nem láttam.
Mindazonáltal igyekeztem elrejteni csalódottságomat. Én e
pillanatban még csak gondolni sem tudtam volna evésre, ám azt is
láttam, hogy a férjem fejében egész nap más sem járt, csak ez.
‒ Igaz, hogy az Opera színpadán vacsorázunk, hatezer néző
szeme láttára? ‒ kérdeztem a férjemet.
Lajos Ágost igent bólintott. ‒ Grandpére az egész Operaházat
átalakíttatta a bankett kedvéért ‒ magyarázta. ‒ Most úgy hívják:
La Salle de Spectacle.
‒ Nahát ‒ bukott ki belőlem a nevetés ‒, ha már színpadon kell
szerepelnünk, és mindenki megtekintheti, milyen szépen esszük az
osztrigát meg a galambpástétomot, legalább játsszunk jól!
‒ Ó, hát ez mindennap így megy ‒ legyintett a dauphin.
Eddigre már felfedezhettem, hogy csak a megfelelő témát kell
felvetni, tehát az evést, a vadászatot vagy a zárakat, és már elő is
bújik a páncéljából, akár a teknősbéka.
‒ Úgy értem, mindig közönség előtt eszünk. Úgy hívják, grand
couvert. Délután egykor kezdődik a déjeuner, az ebéd, arra mindig
jönnek nézők. De ma este nem, ma csak olyanok jöhetnek, akik
már nemzedékek óta a nemességhez tartoznak.
‒ Micsoda lehetetlen szokás! Hát nincs azoknak az embereknek
semmi jobb dolguk?
‒ Nincs ‒ bámult rám a férjem, olyan arccal, mintha azt
kérdeztem volna tőle, tudnak-e a lovak repülni. ‒ Egyébként meg
nem kell odafigyelni rájuk. Én sose szoktam. Ha eszem, az evéssel
foglalkozom, a többi nem érdekel, olyan, mintha ott se lennének.
Te talán el tudod felejteni, akartam volna mondani. Engem
azonban határozottan zavart a gondolat, hogy ezer és ezer ember
nézze végig, ahogy vacsorázom. Egyáltalán, mire jó efféle
népgyűléseket rendezni? Hátha a nézők megtanulják a menüt, és
aztán odahaza azt rendelik a szakácsaiktól? Vagy abban
reménykednek, hogy a királyi család tagjai leeszik nemcsak a saját
ruhájukat, de az övékét is, vagy bort öntenek rá, hogy legyen mit
mutogatni a barátoknak?
Az esküvői vacsora kezdetét alkonyatra tűzték ki: hálás is
voltam, hogy marad néhány óra nyugalmam. Nem akartam
visszatérni az ideiglenes szállásomra, inkább bekísértettem
magam a közös lakosztályunkba, azaz inkább lakosztályainkba,
mert mindkettőnknek külön szalon és külön hálószoba is járt, és
mindkettőnknek külön zeneterem és olvasószoba. Itt időzünk
majd, mint trónörökös és trónörökösné addig a végzetes napig,
amikor trónörökösből királlyá és királynévá nem leszünk. Erre is
fel kell majd készülni, úgy, ahogy ma menyasszonyból feleséggé
léptem elő. Schönbrunn és a Hofburg számára most már nem
kérdés, nem találgatás tárgya, hogy lesz-e belőlem dauphine
Franciaországban, hanem tény. Teljesítettem a küldetést, melyet
Maman rám bízott. Minden, amit magam körül látok, a
márványpadlók, az oszlopcsarnokok, a festmények, a szikrázó
kandeláberek ‒ mind-mind valóság.
A ládáim ekkor már a Salle des Gardes falai közt vesztegeltek: ez
volt a személyi testőrségünk étkező-, pihenő-, fecsegő- és egyéb
terme: itt várták ki azt is, hogy szolgálatba hívják őket.
Eltekintve a dauphine hálószobájától, ahol hely még csak akadt
ugyan, de a hangulat nem volt túl biztató, mindenütt nehéz, vastag
függönyök és ágytakarók: a szoba a férjem néhai édesanyjáé volt
valaha, egyedül az őrök termében volt elég hely, elég fény és elég
jó kilátás, utóbbi a kastély háta mögött elterülő díszkertre nyílt.
Hanyatt vetettem magam egy kék damaszttal behúzott fotelben,
lerúgtam a cipőimet, méghozzá akkora megkönnyebbüléssel, hogy
az egyik a szoba legtávolabbi sarkába röppent, a másik pedig a
kandallóba, a piszkavasak közé. Sejtettem, hogy csupa korom lesz,
ha majd megtalálom, már ha megtalálom egyáltalán. A grand corps,
a kínzóeszköznek is beillő fűző, a francia főnemes asszonyok és
kisasszonyok szokásos viselete viszont nemigen számíthatott
volna arra, hogy keresni kezdem, ha elvész, mert máris kivívta
legfőbb gyűlöletemet. Ennek a szörnyűségnek még vállpántja
sincs, és elöl kell összezsinórozni, méghozzá egy sor felfűzött
gyémánttal ‒ legalábbis az enyémet. A mi osztrák fűzőink sokkal
könyörületesebbek. Igaz, nekem meg végképp nem az a dolgom,
hogy összehasonlítsam őket.
‒ Volna kedves valaki kifűzni? ‒ fordultam a szobában lebzselő
tucatnyi arisztokrata hölgy, illetve tizennégy cselédlány felé: ezek
úgy zsizsegtek a fotelem mellett, akár a méhek a kaptár körül. De
most elcsöndesedtek, és Villars hercegnő, aki a dame d’atours, az
öltöztetésemért felelős hölgy büszke címét viselte, és viselte már,
hozta a tudomásomra egyáltalán nem mellékesen, a legutóbbi
királyné, Marie Leszczynska szolgálatában is, aggodalmas
pillantást vetett őrangyalom felé.
Fölösleges volt, ugyanis Noailles grófnőt nem kellett
figyelmeztetni, magától is csírájában fojtotta el a kísérletet, hogy
egy kicsit jobban érezhessem magam.
‒ Az etikett nem helyesli, ha a francia dauphine léha
szabadosságokat enged meg magának, mint egy kurtizán vagy a
Parc aux Cerfs kétes hírű teremtései.
‒ Miféle Parc aux Cerfs? ‒ kívántam volna tudni, a grófnő
azonban egy jeges pillantással és egy bosszús orr-ráncolással
elhallgattatott.
Én azért csak nevetgéltem magamban, sejtettem már, miféle
park lehet, miféle őzikékkel…
‒ Egyébként is, ez nem a pihenés ideje. Üdvözölnie kell új
háztartása tagjait. Így írja elő az etikett.
Az utolsó mondatot már én is együtt mondtam vele, bár én
csak mormoltam. Az egyik hölgy, a csinosak és fiatalok egyike,
mindentudó mosolyt küldött felém. Visszakacsintottam rá.
‒ Et alors, hozzák elém őket ‒ mondtam a grófnénak.
Pedig, istenemre, szívesen aludtam volna egyet a rám váró
megpróbáltatás, az esküvői bankett előtt!
 Egy cselédlány hozta a papucsomat: Picquigny hercegnő adta
fel rám. Ennek a nőnek, mint örömmel tapasztaltam, volt
humorérzéke. A békés természetű De Mailly grófnő párnát
támasztott a hátam mögé, hogy kényelmesebben üljek, és ültem is
kényelmesen két álló órán át, akár egy műemlék vagy egy Vesta-
szűz, míg elvonultak előttem a férfiak és a nők, hogy meghajlással,
illetve térdet hajtva, sőt, akinek a rangja megengedte, kézcsókkal
köszöntsenek. Noailles grófné egész idő alatt egy tapodtat sem
moccant a könyököm mellől, elárulta a nevét és a beosztását
mindegyiküknek, és tőle tudtam meg, hogy kinek nyújthatom
csókra a kezem. A díszkíséretem úr és hölgy tagjainak igen; a
könyvelőmnek, aki a költekezésemet felügyeli, szintén. Dukál a
kézcsók a ceremóniamesternek, a titkárnak és a
főlovászmesternek. Nem jár a tizenkilenc szobainasnak, az
alamizsnamesternek, aki megszabja, mennyit pazarolhatok
jótékonyságra; sem a káplánomnak és a két segédkáplánjának; a
négy sebész, az orvosduó, no meg természetesen a vívómester
pedig végképp ne is álmodozzék kézcsókról. Végül pedig
absolument kizárt, hogy a kereskedők, legyenek férfiak vagy nők ‒
tehát a dauphine tapétázója, órása, patikáriusa és parókakészítője
‒, vagy a konyhalányok, a kukták, pincérek, borfiúk,
kenyereslányok illethessék a kezemet a szájukkal.
Mindent összevetve kereken száz szolga lesi mától fogva a
parancsaimat, köztük egy ifjú hölgy, akinek egyetlen feladata az
lesz, hogy a fürdőmet felügyelje. Egész Franciaország Versailles-
ban dolgozna? Mit szólna ehhez a… ehhez a szemérmetlen
pazarláshoz, a szolgák eme végtelen siserahadához Liesl? Ehhez
képest a maga kétezer-ötszáz fős szolgaseregével még a Hofburg
is szegényes viskónak számít! Arról nem is beszélve, hogy ebben a
tömegben, amelyhez számítsuk hozzá a nemes urakat és
hölgyeket, akiknek feladata, hogy társaságul szolgáljanak üres
óráimban, hol és mikor találok magamnak egy perc nyugalmat?
A harmincharmadik bemutatkozás után (bár az sem kizárt,
hogy korábban, esetleg később) az agyam kikapcsolt, az arcok
sokasága egyetlen meghajló, térdet hajtó foltba olvadt össze, és
egy mormolásba zsúfolódott a sok köszönetnyilvánítás és
jókívánság is. Ó, Gott im Himmel, illetve, bocsánat, Sacre Dieu ‒
vagy mindközönségesen: Uramatyám ‒, de untam!
Mire a királyi família huszonkét tagja egybegyűlt az Opera, azaz
a Salle de Spectacle színpadán, az esküvői bankett színhelyén, az ég
ismét megnyitotta kapuit: süvítő szél sodorta maga előtt a zuhogó
eső cseppjeit.
‒ Király papa azt üzeni, a tűzijátékot el kell halasztani ‒ nézett
rám a szeme sarkából a dauphin: a teljes arcát, úgy látszik, még
mindig nem merte felém fordítani. ‒ Szívemből fájlalom, hiszen,
úgy vélem, tetszésére lett volna, madame la dauphine.
‒ Ó, bizonyára bepótoljuk még ezen a héten ‒ vetette közbe
Artois grófja.
A jelek szerint képtelen volt csukva tartani a száját, ha
szórakozásról vagy mulatságról folyt a szó a közelében.
‒ Megengedi, hogy elkísérjem, ha majd megrendezik, madame
la dauphine?
Ha új sógorom kicsit idősebb a maga tizenhárom életévénél, azt
gondolhattam volna, flörtölni próbál velem.
‒ Örömmel fogadom a megtiszteltetést, gróf úr ‒ feleltem
udvariasan.
Láttam, hogy Madame Zsófia, les tantes legfiatalabbika, akit
atyja Szipike néven szólított, fura oldalpillantást vet rám, de hát
így nézett ő mindenkire és mindenre, akár egy nyúl, ha a
veteményeskertben portyázik, és minden káposztafej mögött
ütésre emelt ásót sejt.
A Salle de Spectacle megemelt színpadán a huszonkét személyre
terített asztal szinte szikrázott a kristálykelyhektől és az ezüst
evőeszközöktől, míg a lópatkó alakúra formált nézőtér a hatalmas
ezüstkandeláberekben és aranyozott kristálycsillárokban égő
gyertyák fényében ragyogott.
Erre az építkezésre igazán nem sajnálták a pénzt, bár,
mégiscsak színpad lévén, az utolsó simítások rendre hamisnak
bizonyultak. Aki közelebbről is megnézte a márványfalakat,
láthatta, hogy azok fából készültek. Ez főleg a korinthoszi
oszlopokra volt igaz, hiába voltak ugyanolyanok, mint a királyi
kápolnában, ezeket is festett fa borította. A díszletfestők amúgy
kifogástalan munkát végeztek, a szemfényvesztés valóságos
mesterművét. A páholyokat a salle két oldalán aranyozott
domborművek díszítették; fejünk fölött, a proszcénium boltívén
aranytól csillogó szárnyas angyalkák lebegtették a Bourbon-
címert. A király pontosan a címer alatt ült, a dauphin és én a király
két oldalán, éppúgy, mint az angyalkák címer körül. A többiek, a
teljes királyi család pedig sorjában, akár a tyúkok. A gyertyák
fényében mindenki, még les tantes is szikrázóan gyönyörűnek
látszott, én legalábbis életemben nem láttam még ilyen díszes
gyülekezetét. Meg kellett vallanom magamnak, hogy a mi osztrák
díszruháink, legyenek bármilyen díszesek azok is, a közelébe sem
jöhetnek az ittenieknek. Hiába, Maman mindig többre becsülte azt,
ami a szívekben és a fejekben van.
Ez az esküvői bankett akarva sem üthetett volna el élesebben a
tegnap esti vacsorától en famille. Először is ma este mindenki
hallgatott. Csöndben emelkedtek-süllyedtek a villák, némán
röppentek a kelyhek a szájak felé, szó nélkül érkeztek és tűntek el
az étvágygerjesztők, némaság ült meg mindent, csak a
nyolcvantagú zenekar játéka és a dauphin szürcsölése (egy tucat
osztrigával kellett megküzdenie) törte meg a hallgatást. A dauphin
nem hazudott: valóban, ha étel került elé, megfeledkezett a
nézőközönségről, szemét a tányérra szögezte, és nem érdekelte
semmi, egyedül az, hogy kagylóhéjat nyithasson, hámozhasson,
nyiszálhasson vagy kanalazhasson, attól függően, milyen fogás
érkezett az asztalra.
Ünnepi hangulat ide vagy oda, én bizony egy falatot sem bírtam
lenyelni, és a borba sem kóstoltam bele. Mert mi lesz, ha a
ruhámra csöpögtetem? Vagy nem a megfelelő villát használom?
Itt, ahol a teljes francia nemesség tanúja lehet a
helytelenkedésemnek? Még azt hinnék rólam, hogy tudja Isten,
kiféle-miféle falusi liba vagyok! Inkább ülök szép csöndesen,
kinyújtott nyakkal, előkelőén, az arcomon bájos mosoly, jelezve,
hogy nincs a világon még egy hely, ahol szívesebben lennék, mint
épp itt, épp most. Ez az én új otthonom ‒ gondoltam. Az új
családom, az új királyságom, az új népem. És amikor egy pillanatra
végignéztem az arcok tengerén, „új népemen”, a gyomromban
feszülő csomó is oldódott valamelyest.
A zenekar most egy új melódiába kezdett, melynek dallama
egyszerre volt egzotikus és édesbús.
‒ Mi az, amit játszanak, király papa? ‒ súgtam Lajos fülébe.
‒ Ez most a legdivatosabb ‒ hangzott a király válasza. ‒ Török
zene.
‒ No és ki az a Monsieur Török? Vagy Maestro Török? ‒
helyesbítettem magam.
Lehet, hogy ez a Török valami olasz zeneszerző: annyi biztos,
hogy német nem lehet, tisztességes német embernek soha az
eszébe nem jutna ilyesféle zenét írni.
A király hangosan felnevetett. Ahány szempár csak volt
körülöttünk, mind azonnal reá szegeződött, hiszen nem hallhatták,
miket sutyorgunk egymás fülébe. ‒ Ma petite, az ottomán törökök
egy igen jelentős birodalom urai Keleten. Az Ottomán
Birodalomról csak hallott már? ‒ A hajam tövéig elvörösödtem,
ahogy ezt kérdezte. – És bizonyára tapodott már török szőnyegen
a lábacskája, ugyebár, nem tévedek?
‒ Kérem szíves elnézését, felség. Néha szörnyű ostoba tudok
lenni.
‒ Ó, non, ma petite ‒ hajolt hozzám olyan közeire a király, hogy
éreztem a fokhagymát a leheletében. ‒ Vous étes absolument
charmante!
Most egy tál pihekönnyű felfújt érkezett az asztalra, a dauphin
azonnal neki is látott, hogy a tányérjára lapátoljon belőle,
amennyit csak tud. Bár már eddig is három ember adagját tömte
magába, olyan lelkesen vetette magát a desszertre, mint aki napok
óta nem evett. Kissé megzavart a viselkedése, egyáltalán nem
örültem, hogy Franciaország legfennköltebb lelkei ilyen
kedvezőtlen fényben lát-hatják újdonsült férjemet, leendő
királyukat.
El sem tudom képzelni, mi járhatott azokban a szépen
felparókázott fejekben, ám király papa nem törődött velük,
legalábbis nem annyira, hogy véka alá rejtse a véleményét.
‒ Hé, fiú! ‒ kiáltott az unokájára. ‒ Nehogy ma éjszakára is
telezabáld magad!
 ‒ Miért ne? ‒ pillantott fel zavartan a dauphin két falat között. ‒
Ha eleget eszek, jobban alszom!
A király elfordította a fejét az unokájáról, rám nézett: bánat és
részvét tükröződött a szemében. Meggyőződésem, hogy nem
akadt szempár az egész Operában, amely elmulasztotta volna ezt a
pillanatot.
 Tizenhetedik fejezet
Semmi

Végre vége lett a szörnyű bankettnek, ám azoknak a

szerencséseknek, akik származásuk folytán nézői lehettek a királyi
menyegző eseményeinek, csak most kezdődött az igazi
látványosság. Ünnepélyes díszmenet ‒ élén a királlyal és Rheims
püspökével ‒ vezetett végig minket, férjemet és engem, a Salle de
Spectacles és a dauphin lakosztálya között vezető úton.
Célállomásunkon eddigre beállítottak egy asztalt a zeneterembe,
amely asztalnál azután, ahogy valaha a majmok atyám
állatkertjében, Laxenburg kastélyában az osztrák főnemeseket,
Lajos Ágost és én most úgy szórakoztattuk a francia hercegeket és
hercegnőket, márkikat és márkinékat, grófokat és grófnőket,
mindazokat, akik elég magas rangúak voltak ahhoz, hogy nézzék,
amint a francia trón várományosai lejátszanak egy-két parti
cavagnolá-t a Bourbon-ág képviseletében az Orléans-ág ellen. Én
túl ideges voltam, hogy észrevegyem, mennyire kifáradtam.
Tudtam, hogy játszanom kell: játszottam is eltökélten. És mert
tudtam, mennyire szeretik az udvaroncok ezt a játékot, legyőztem
minden utálkozásomat, úgy néztem, ahogy egyik zseton kerül elő a
másik után a bankár pénzes zacskójából, a többiek pedig lesik az
eredményt. Hogy mit élveztek ennyire ezen a silány kis játékon,
mindmáig nem értem.
Végül aztán Lajos Ágost egy ásítást sinkófált el a tenyere
mögött. A püspök, aki eddig összekulcsolt ujjakkal ült, mintha most
is, mindörökké csak imádkozna, kérdő tekintetet vetett a király
felé, aki a faliórára pillantott. Eljött, sőt el is ment az éjfél.
‒ Et maintenant, ideje coucher ‒ jelentette be király papa, hogy
ideje lefeküdni; olyan csillogó szemmel, hogy megrémített vele.
Elkapta a karomat, a könyökhajlatába szorította, és megindult
velem a dauphin hálószobája felé. A férjem úgy kullogott
mögöttünk, akár egy nyakon legyintett kölyökkutya.
Noailles grófné a végeérhetetlen francia etikett-leckéinek
egyikén elmagyarázta, hogy a francia nemesség egyes tagjainak,
természetesen kizárólag a legelőkelőbbeknek, joguk van rá, hogy
jelen legyenek a király, a dauphin és a dauphine felkelésénél,
nézhetik a reggeli öltözködés szertartását. Ez az úgynevezett lever.
A nap végén aztán ugyanígy megtekinthetik a szertartás esti
változatát, a levetkőzést, az ágyba bújást; ez pedig a coucher. A
magyarázat és a valóság, amellyel most voltam kénytelen
szembetalálkozni, oly messzire volt egymástól, mint ég és föld.
Hiszen a nászéjszakánkra készülünk! Még magunkra se
maradhatunk?
Hála a spanyolfalaknak, egymást nem kellett látnunk, de
gyanítom, hogy a férjem ugyanazt a tortúrát élte át, mint én. Mert
nekem minden ékszerem, ami csak a kezemen és a testemen volt,
minden ruhadarabom végigjárta az utat kézről kézre, végig a nők
csatárláncán ‒ mindenki ott volt a láncban, a cselédlányaim, les
tantes és persze Madame de Noailles ‒, de az arisztokrata lányok
java része vadidegen volt a számomra. Idegen ujjak babráltak a
bőrömön, a szégyenlősségtől és a hidegtől libabőrös lettem.
Miután a fűzőmet is levették rólam, a rokokó spanyolfal mögött
keresztbe fontam a karjaimat a mellem előtt: most először
örültem annak, hogy ilyen kicsi mellem van, legalább a karom így
eltakarhatta.
Madame Etikett most a harisnyakötő zsinórját kezdte
ráncigálni. Próbáltam tiltakozni, ám az arckifejezés, amit válaszul
kaptam – az a bizonyos „il n’est pás comme il aut” tekintet lebeszélt
minden további kísérletezésről, engedelmesen megadtam magam
a coucher további megaláztatásainak. Megszabadítottak a
harisnyakötőtől, aztán a harisnyát is legördítették a lábamról.
Megpróbáltam olyan kecsesen kilépni belőle, amennyire a jelen
helyzetben, csupasz lábbal, tellett tőlem.
Ott álltam anyaszült meztelenül, úgy, ahogy anyám a világra
hozott. Hát miféle országba csöppentem? Itt az ember minden
cselekedetét, az első mozdulattól az utolsóig szigorú szabályok
határozzák meg, mégis, parfümben tocsogó udvaroncok pisilnek a
folyosókon, Franciaország leendő királynéját pedig arra
kényszerítik, hogy fedetlen testét mutogassa idegenek fürkésző
szeme előtt. Tudtam, hogy Maman előtt mélyen hallgatnom kell
erről a rituáléról, a végén még halálra rémülne! Pedig ő tehet róla,
hogy idekerültem, hát akkor most az ő kedvéért kell elviselnem
mindent.
Végre megérkezett a megváltás a hálóingem képében: a fehér,
magas gallérú, az ujja végénél finom csipkékkel díszített holmi
legalább olyan ártatlannak tűnt, mint az én szűzies bőröm.
Azonnal nyúltam is utána, de ezek a nők mintha ugyanazt akarnák
velem játszani, amit a testvéreimmel szoktunk volt kicsi koromban,
ha azt akartuk, hogy a másik kétségbeesve kapkodjon a kezünkbe
került holmija után, a hímzett hálóing is kézről kézre járt, és
mindegyik kéz úgy fogta, akár egy szentségtartót. Nekem pedig
már végképp nem maradt elég kezem, hogy takargassam magam.
Végül egy bájos arcú, mandulaszemű nő, feje fölött szőke
hajkoronájának glóriájával, rám adta a hálóinget. Elöl valahol a
térdem fölött végződött, hátul valamennyire hosszabb volt.
Noailles grófné észrevehette rémült tekintetemet, mert
elmagyarázta, hogy (természetesen) az etikett írja elő így, a
legutoljára férjhez ment hölgyé a jog ‒ már ha a rangja is
feljogosítja erre ‒, hogy feladja a dauphine hálóingét.
Ezúttal Chartres hercegnőjének jutott a megtiszteltetés, aki
egyébként házasság révén emelkedett rangra. Rá nem is
emlékeztem a tegnap esti enfamille vacsoráról; igaz, azóta annyi
minden történt körülöttem, hogy jóformán számon tartani is alig
bírtam. A férjére viszont emlékeztem, őt a nagy, vörös orra és a
ragyás bőre miatt nem volt túl nehéz megjegyezni.
Az öltöztetőink minden bizonnyal összedolgoztak, mert a
dauphin és én ugyanabban a pillanatban bukkantunk ki a
spanyolfalunk mögül. És milyen mulatságos látványt nyújtottunk!
Lajos Ágost hajszálra ugyanolyan hálóingben feszített, mint én ‒
bár a királyi szabászoknak jó háromszor annyi anyagot kellett
szánniuk az övére. A francia udvarban szokatlannak számíthatott
ez a pillanat, de mi, ahogy megpillantottuk egymást, magunktól,
minden etikett nélkül felnevettünk. Noailles grófnő bele is
borzongott; Rheims püspöke is követte a példáját. Aztán odaintett
minket a hitvesi ágyhoz, szenteltvízzel meghintette, és a
termékenység áldását kérte nászunkra.
 A király, a klérus és a nemesség végignézte, ahogy
bekászálódunk az ágyba. Azt csak remélni mertem, hogy a
továbbiakat már ránk hagyják.
Sápadtak voltunk mind a ketten, haloványabbak, mint a saját
hálóingünk. Észrevettem, hogy Lajos Ágost visszafojtja a
lélegzetét. Ahogyan egyébként én is. És most mi a teendő?
Végtelennek és roppant kínosnak tűnő csönd után végre ránk
eresztették az ágy baldachinját. Valaki elfújta a gyertyákat.
‒ Bonne nuit ‒ hangzott fel a mormoló kórus hangja, és az
udvaroncok kitipegtek a szobából.
‒ Eh bien, a többit önökre hagyjuk ‒ hallottam még egy
férfihangot: reméltem, nem a püspökét.
Férjem és én háton feküdtünk egymás mellett, a sötétben, fehér
lepedők óceánjában. Ezen a hosszú napon most voltunk először
kettesben.
‒ Önre ki adta fel a hálóinget? ‒ suttogtam.
‒ A király ‒ suttogta vissza a férjem.
‒ Nekem csak egy hercegnő jutott. ‒ Csönd. ‒ Ön nem tartja
különösnek, hogy ennyi ember kell egy ilyen egyszerű feladathoz?
‒ Csönd. ‒ Monsieur le Dauphin! Lajos Ágost!
‒ Mi van? És elég, ha úgy szólít, hogy Lajos. Ki nem állhatom a
Lajos Ágostot!
‒ De az a király! Ön legyen csak szépen Lajos Ágost, legalább
addig, amíg… hát amíg kell, nehogy még zavarba jöjjenek az
emberek, ha csak úgy szólítom, hogy Lajos.
‒ Hát, lehet. ‒ Csönd. ‒ Tulajdonképpen miért suttogunk?
‒ Fogalmam sincs ‒ suttogtam. ‒ Kérdeztem valamit! Azt
kérdeztem, nem tartja-e ostobaságnak, hogy ekkora felhajtást
rendeznek egy annyira egyszerű dolog miatt, mint egy hálóing
feladása!
‒ Fáradt vagyok ‒ jött a válasz, még mindig suttogva. ‒
Azonkívül sose érdekelt, hogy ostobaság-e vagy sem, csak
csinálom, és kész. Világéletemben ezt csináltam. Meg egyébként
sem a hálóingről van itt szó. Minden, amit teszünk, minden, amihez
hozzáérünk, a dicsőségről szól, meg az isteni elrendelésről.
‒ És önnek ez tetszik? ‒ értetlenkedtem tovább. ‒ Mármint az
etikett.
‒ Nem ‒ felelte gyorsan, kissé reszketeg hangon.
‒ Akkor, ha majd királlyá koronázzák, hajlandó lesz eltörölni?
Mert én gyűlölöm!
‒ Nem tudom.
‒ Mit nem tud?
‒ Nem tudom, hogy el akarom-e törölni.
‒ De miért nem?
‒ Mert már száz és száz éve így megy ez. Ettől különleges az
udvarunk. Ha eltörölném, mi maradna belőlünk?
Ezen nekem is el kellett gondolkodnom. Feküdtem nyitott
szemmel, néztem a mennyezet freskóit, bár semmit sem láttam
belőlük. A testem szinte teljesen lemerevedett a félelemtől. Az
előbbi kis fecserészés megnyugtatott, de aztán Lajos Ágost újra
elhallgatott. Vajon lesz-e bátorsága megérinteni, tépelődtem
magamban. Márnán magyarázatainak hála, már tudtam, minek kell
történnie egy nászéjszakán, kivált, ha két királyi sarj nászéjszakája
az.
Most akkor nem ütjük össze azt a szerződést? Akarom
mondani: azt a gyereket? ‒ tettem föl magamnak egyik néma
kérdést a másik után. Elindítottam a bal kezemet, lassan, lépésről
lépésre, a férjem felé. Az ujjaim a jobb karjához értek.
Megsimogattam. Ő csak felrezzent: már elaludt, én pedig
visszarántottam a karomat, és hallgattam, ahogy a szívem
őrjöngve dübörög.
Ma már be merem vallani magamnak, hogy
megkönnyebbültem, amikor tudomásul vettem, hogy Lajos Ágost
nem veti rám magát, bár az zavart, hogy nem teljesíthettem
asszonyi kötelességemet. A megkönnyebbülés tehát bűntudattal
vegyült. Néztem a fejem fölött tátongó sötétet. Mindig úgy
képzeltem, hogy az esküvőm napja után minden a helyére kerül,
és a félelmeim, hogy idegenhez megyek férjhez, és idegen
országban leszek királyné, eloszlanak. Csakhogy a férjem grimaszt
vágott, valahányszor csak rám nézett, és beszélgetni sem nagyon
akaródzott neki velem. Ha egyszer még csak nem is kedvel, ha ki
nem állhatja a társaságomat ‒ és főként, ha ennek azzal adja jelét,
hogy horkolni kezd, ha melléje fekszem ‒, akkor hogyan lesz
ebből örökös a Bourbonok trónjára?
Az arany jegygyűrű az ujjamon csak arra volt jó, hogy
figyelmeztessen: félmunkát végeztem. Majd ha ott lesz a hasamban
a kisfiú, elmondhatom, hogy megtettem a magamét Maman és
Franciaország szövetségének érdekében.
Másnap reggel, hogy félrehúzták a függönyt az ágy elől,
napsütésre és üres ágyra ébredtem. A dauphin eltűnt. De hová?
‒ Vadászni ment, madame la dauphine ‒ nyugtatott meg a
szobalány, ahogy belépett, kezében a porcelán éjjeli edénnyel. ‒
Reggelente mindig vadászni megy, kivéve a különleges napokat.
Például tegnap, az esküvőjük napján nem ment.
Képtelen voltam hová tenni a lány pimasz kis mosolyát, míg
hátra nem pillantottam. Azt láttam, hogy egy fél tucat szolgálólány
vizslatja a lepedőt, az árulkodó kárminvörös folt után kutatva. Ó,
mon Dieu, hűlt meg bennem a vér, azt aztán kereshetik! Nem
történt itt az éjszaka semmi, de semmi, a férjem és én olyan
szűziesen feküdtünk egymás mellett, mint a testvérek.
Míg a lányok az ágy körül sürögtek-forogtak, nem győzvén
álmélkodni a vérfolt szembetűnő hiányán, észrevettem, hogy a
dauphin az éjjeliszekrényén felejtette a vadásznaplóját. Merjem?
Ne merjem? De nem volt értelme a tépelődésnek, csillapíthatatlan
kíváncsiság tombolt bennem, hogy mit írhatott bele tegnap, az
esküvőnk napján. Annyit már tudhattam róla, hogy nem a
bőbeszédű beszámolók embere. Ha pedig tegnap nem mehetett el
vadászni, vajon mi írnivalója lehetett a nap eseményeiről?
Bíborszalag jelezte, hogy hányadik oldalnál tart, én pedig
kihasználtam a ritka alkalmat, hogy épp senki sem figyel rám, és
belelapoztam.
Mi?
Meglepetésemben jóformán pislogni is elfelejtettem. Az egész
oldalon egyetlen, magányos szó állt. Rien. Semmi. Hosszú-hosszú
évek múlva, ha valaki felüti Lajos Ágost naplóját, azt olvashatja
majd, hogy 1770 májusának tizenhatodik napján rien történt,
semmi. Belepirult az arcom a szégyenbe. Nem elég, hogy
beleolvasok a férjem naplójába, de még ilyen megalázó is, amit
találok benne?
Rien. Semmi. Ami, meglehet, nemcsak arra vonatkozik, hogy
aznap elmaradt a vadászat, de arra is, amit az esküvőnk jelentett
neki. És azt is, hogy mi remélnivalója maradt a két királyságnak a
mi házasságunkkal kapcsolatban. Hiszen ez történt kettőnk nászi
ágyában is: rien.
Tudtam én, hogy még csak nem is kedvel! Csakhogy most
rajtam a sor, nekem kell kihúznom a házasságunkat a csávából.
Senki sem tudhatja meg, hogy szűz maradtam, kivéve a
cselédlányokat, akik már tudták. Talán az volna a legjobb, ha
megvásárolnám az ő hallgatásukat is. Előkerítettem a
kézitáskámat, és adtam mindegyik lánynak egy Lajos-aranyat.
Arról, hogy mennyit ér egy ilyen pénzdarab, persze fogalmam sem
volt, de a sápítozásukból és a mély térdhajlításukból ‒ Madame la
dauphine, merci mille fois ‒ rájöttem, hogy roppant nagylelkű
voltam, még a királyi család tagjához képest is szokatlanul.
Elhatároztam, hogy megírok Maman-nak mindent az etikettről,
amely ‒ legalábbis Noailles grófné szerint ‒ meghatározza
elkövetkezendő életem minden percét, a felébredés, azaz a lever
perceitől kezdve, amikor is a francia nemesség
legkiváltságosabbjai nézik végig a szalonban, ahogy felöltöztetnek,
megfésülnek és kifestik az arcomat. Csak azt nem tudtam, hogyan
reagál majd Maman a levélre. Álmélkodik-e, hogy micsoda
istenségként kezelik itt az uralkodói családot, vagy épp a hasát
fogja a nevetéstől ennyi képtelenség olvastán?
Még mindig csak négligée volt rajtam, azon meg
elefántcsontszínű, szalagokkal díszített köpönyeg. Első nyilvános
reggeli tollászkodásom kellős közepén tartottam, amikor beállított
a szalonba Mercy gróf, kezében egy kék vászonnal letakart
kosárkával. Magas, elegáns férfi volt a gróf, a fején gonddal fésült
paróka. Élénk, sötét tekintete egy pillanat alatt végigcikázott a
szalonon, és észrevett mindent, amit észre lehetett és kellett is
vennie. Mély térdhajlítással köszöntött, közben elővillant a combja
a fehér selyemharisnya alól.
‒ Madame la dauphine ‒ nyújtotta felém a kosarat ‒, kérem,
fogadja el eddigi legmerészebb diplomáciai vállalkozásom sikerét!
 Valami hangot hallottam a kosárból, gyorsan lefejtettem róla a
kék vászontakarót, és a kosárból Mops ugrott a karjaimba!
Azonnal, nagy lelkesen végignyalta az arcomat.
‒ Mon Dieu! ‒ kiáltottam fel. ‒ Hogy sikerült visszaszereznie?
‒ Feszült hangvételű tárgyalások során ‒ kacsintott rám a
követ. ‒ Lehet, hogy fel kell miatta osztanunk Lengyelországot.
‒ Felőlem a mennyek országát is feloszthatják! ‒ rikkantottam
vidáman. ‒ Az én petit chou-m! ‒ simítottam végig a kutyán. –
Hiányoztam?
‒ Qu’est-ce que c’est? ‒ harsant fel eközben az értetlenkedő
udvaroncok kórusa, élén De Mont Blanc márkival, aki elsősorban
a hitvesétől akarta megtudni, hogy mi folyik itt, de az asszonyt
annyira lefoglalta a flörtje De Fleury gróffal, hogy szinte észre
sem vette, mi történik körülötte.
‒ He? ‒ vette tudomásul a márkinő a férje kérdését.
A márki legyintett, most d’Arpagnan hercegnőtől kérdezte meg
ugyanazt.
‒ Quoi! ‒ emelte a füléhez a hallócsövét a hercegnő.
Artois grófja, akinek a királyi család tagjaként megvolt az
előjoga, hogy jelen legyen a lever-nél, elkapta a pillantásomat,
cinkosan összekacsintottunk. Micsoda bolondok, gondolhattuk
mindketten, hát sose láttak még kutyát?
‒ C’est le petit chien de la dauphine ‒ adta meg a választ
helyettem új fivérem, elég hangosan ahhoz, hogy akár
Strasbourgban is meghallják, és ahhoz is, hogy engem
megnevettessen vele. ‒ Ez csak egy kutya, mesdames et messieurs!
Egy újabb fülvakarás után Mops leugrott az ölemből, és új
kalandok felé indult. Talált is magának, nem is keveset, a hölgyek
méretes szoknyája alatt, szimatolgatta a harisnyakötőjüket, a
cipőjüket, mindent, amit csak elért az orra. A cselédlányok
hátraléptek, hogy kivárják, míg elmúlik az izgalom, az udvaroncok
nevetgéltek, én meg a padlón találtam magam, ahogy négykézláb
mászom Mops után, hívogatom, ám ő ügyet sem vet rám. Miért is
tette volna, ha egyszer annyi új, izgalmas szag fogadta Versailles-
ban! Hát, még ha a kóbor macskákkal is összefutna, akik
kényükre-kedvükre jelölgetik a területüket folyosó szerte! Végül
azonban mégiscsak elfáradt az én kutyuskám, és visszaugrott a
kosarába, épp csak az egyik hölgy kalapkája maradt valahogy a
fején. Úgy nézett ki benne, mint egy lógó fülű spániel. Gyöngyöző
kacagás tört ki belőlem, melyre az udvaroncok nevetése
visszhangzott. Most Papa figyelmeztetése ötlött az eszembe, hogy
óvakodjak a hamis barátoktól. Vajon ezek tényleg azért nevetnek,
mert mulatságosnak tartják a kutyuskám hancúrozását, vagy csak
azért, hogy egy jó pontot szerezzenek nálam? Ezt hogyan
állapíthatnám meg?
‒ Madame la dauphine, szigorúbban kell őriznie a kutyáját –
szólt rám De Noailles grófné, és nem is ok nélkül.
Szegény kicsi Mopsot összezavarták új otthona új élményei, és
zavarában az egyik kecsesen hajlított asztalláb mellett könnyített
magán. És Madame Etikett még eme baleset előtt figyelmeztetett.
Mit szólt volna utána?
Körülnéztem a szobában, hogy találjak egy szolgát, elvégre
nyilván nem az én dolgom feltakarítani Mops után! Ám, mielőtt
megtaláltam volna, és mielőtt Madame Etikett és én igazán
belemerülhettünk volna a kutya anyagcseréje megfelelő
helyszíneinek alaposabb megvitatásába, harangszó terelte el a
gondolataimat.
‒ Miért harangoznak? ‒ kérdeztem.
‒ Azt jelzik, hogy a király meglátogatja leányait. Önt is oda
várják. Ez a harang minden reggel megszólal, minden reggel
ugyanezért, tudtára adni a világnak, hogy őfelsége elindult leányai
lakosztálya felé. Ott fogyasztja el a reggeli kávéját. Ahogy ezentúl
ön, a dauphine is.
‒ Monsieur le dauphin ma reggel vadászni ment ‒ pislantottam
férjem hálószobája, a rien-szoba felé. ‒ Neki nem kellene szintén
jelen lennie?
A grófné olyan tekintetet vetett felém, hogy ha nem ő, ez a
hideg szívű teremtés néz így, akár részvétteljesnek is nevezhettem
volna.
‒ A királyi család hölgy tagjainak más feladatai vannak, mint a
férfiaknak ‒ világosított fel.
Értem. Szóval mi csak szépen imádkozzunk, varrogassunk,
zenélgessünk, ők meg vadásznak!
A grófnő ajka már-már mosolyra görbült.
‒ Mindenki imádkozik. Minden délben mise van. Ön és a
dauphin nagynénjei kávézás után közvetlenül a misére mennek
őfelségével együtt. A férje és fivérei feltehetően a kápolnában
csatlakoznak önökhöz egyenesen a vadászatról. Mise után, egy
órakor mindnyájan ebédhez ülnek.
Szóval kávé, utána mise, azután ebéd (számomra az lesz az első
grand couvert): zsúfolt napnak ígérkezik ez a mai, ennyi program-
ponttal. Az egykori Királyné előszobájában hosszú asztalt
terítettek meg, körülötte ott ült a királyi család teljes létszámban.
Akár a felsorakozott agyaggalambok, a kiváltságos udvaroncok és
a társadalmi élet kiválasztottjai meg nézték, ahogy ebédelünk. Hál’
istennek nem tartott sokáig, a dauphin nem is ette, inkább
felszippantotta az ebédjét, engem pedig annyira zavart a sok
leskelő szempár, hogy egy falatot sem bírtam lenyelni.
‒ És most? ‒ kérdeztem a grófnét.
Tudtam már, hogy minden percemet előre megszervezték.
‒ Most ideje visszatérnie a szobájába ‒ kaptam meg a
felvilágosítást.
‒ Játszhatok a kutyámmal?
‒ Ha tetszik ‒ húzta el az orrát a grófné.
Ha tud ‒ ez lett volna a helyes válasz. Versailles nagyjából
hasonló módon épült, mint a Hofburg: itt is egyik magas
mennyezetű terem olvadt szinte észrevétlenül a másikba, ám itt,
ellentétben a Hofburggal, mindegyik terem állandóan zsúfolásig
tele volt emberekkel.
Először is kíséretemnek úgy kellett fellelnie az utat az
udvaroncok, kereskedők és más lábatlankodók labirintusán át,
mintha hímzőtűt vezetnénk végig egy szokatlanul bonyolult
kötésmintán. Már csak az volt a kérdés, hogy fogok én itt, ennyi
akadály közepette, teremről teremre suhanni? Pedig valójában
alig vártam, hogy végre számot adhassak tehetségemről és
kecsességemről. Igaz, most, miután a jónép észrevette, hogy a
dauphine közeledik a kíséretével, hátrahúzódott mindenki, és
térdet hajtva utat engedett. Mentem tehát a menet élén, emelt
fővel, bár arról, hogy merre kell menni, nem sokat tudtam, de
szerencsére ott lépkedett a sarkamban Madame de Noailles, és
mindig a fülembe súgta, merre kell kanyarodni, hogy a dauphin
lakosztályához érjünk. Több tucat grófnő és hercegnő következett
a dame d’honneur után, ahogy karavánban suhantunk egyik
teremből a másikba, a cipőnk talpa épphogy súrolta a sikamlósra
csiszolt padlót. Csak azt sajnáltam, hogy nem nézhetek hátra, hogy
kigyönyörködjem magam a menetünk látványában, holott biztos
voltam benne, hogy igazi szépségarmada látványát kínáltuk a
színpompás vitorlákat idéző ruháinkban. Egyetlen botlás nélkül
értem végig az egész távon, s ahogy megérkeztünk, a büszkeségbe
belepirult az arcom. Ó, bárcsak Monsieur Noverre is láthatta volna
a mutatványomat!
Mops a tiszta ártatlanság együgyű arckifejezésével köszöntött,
sőt, meg is mutatta nekem, miért olyan egykedvű: a férjem egyik
lovaglócsizmája miatt. A grófné, szemében a viszolygás villámaival,
letérdelt, hogy megpróbálja visszaszerezni a csizmát, ám Mops
újra a zsákmányra vetette magát, nem adta, ami az övé. A fogai
közé kapta, és eltűnt vele egy fotel alatt.
Vállat vontam, vágtam egy vigyort Madame Etikett felé.
‒ Biztos vagyok benne, hogy a dauphinnek számos pár
csizmája van még ezen kívül ‒ jelentettem ki, mielőtt a grófné
szóhoz jutott volna.
‒ Háromra ‒ nézett a faliórára a grófnő ‒ vissza kell térnie a
nagynénik lakosztályába. Így hát marad egy kis ideje, hogy
varrogasson vagy olvasgasson, vagy ‒ tette hozzá szörnyű
savanyú képpel ‒ játszadozzék a kutyuskájával.
Úgy döntöttem, hogy hímzek egy mellényt a férjemnek, ám
sűrű, tömött sorokban jöttek a látogatók, és mindegyikkel
foglalkoznom kellett. Lassan kezdtem felfogni, hogy itt bizony egy
perc nyugalmam nem lesz soha, és egyedül sem maradhatok.
Ezeket a délutáni „csendes pihenőket”, a grand couvert és a
háromórás nagynéni-vizit között, ezer és ezer akadály tette
lehetetlenné.
‒ Mindig ennyi látogatóm lesz? ‒ kérdeztem a grófnét.
‒ Igen ‒ felelte ‒, és ahogy növekszik a befolyása a királynál,
úgy lesznek egyre többen és többen.
Biztos voltara benne, hogy Maman boldogan hallotta volna ezt
az utolsó mondatot.
Mai látogatóim azért jöttek, hogy bemutatkozzanak, és
gratuláljanak az esküvőmhöz. Könnyű kis beszélgetések voltak
ezek, néhány bájos fejbólintás segítségével minden nehézség
nélkül irányíthattam őket, ám már most féltem attól, mi vár rám a
továbbiakban. Miket kérnek majd, és hogyan leszek képes segíteni
rajtuk? Egyáltalán, muszáj segítenem rajtuk? Maman intelmei
jártak az eszemben, és a levél, amelyet akkor adott át, hogy
Bécsből útnak indultunk. Mindig kérdezzem meg Vermond abbét,
kit fogadjak, és miről beszélhetek vele; ne fogadjak senkit, mielőtt
kikérném az abbé, Mercy gróf, Choiseul herceg vagy akár a király
engedélyét, hogy meghallgathatom-e őket. Így kerülhetem el, hogy
belekeveredjek a francia udvarban szokásos petits scandales
valamelyikébe, írta Maman. De vajon Noailles grófnőt is
megkérdezhetem, ha a többiek éppen nincsenek jelen? Egyáltalán,
jó-e, ha Mercy gróf itt van a közelemben, vagy inkább helytelen, ha
az osztrák követ árnyékként követi a dauphine-t? Elég világias
ahhoz Vermond abbé, hogy eldönthesse, közbejárjak-e egy
hercegnő vagy vicomte kedvéért a királynál? Kihez forduljak
tanácsért?
A válasz, úgy tetszett, itt van az orrom előtt, vagy legalábbis ott
lesz háromkor. Maman azt mondta, tekintsem a nagynéniket a
mentoraimnak, elvégre ki más kalauzolhatna át a francia udvar
körmönfont intrikáin, mint ez a három hercegnő? Tény, hogy
szabadidőm java részét velük fogom eltölteni. Előre sejtettem ‒
mint később kiderült, helyesen ‒, hogy az együtt eltöltött időt
jobbára nőies pepecselésre, varrogatásra, pletykálkodásra
fordítjuk majd; ehhez jöttek még király papa délutáni vizitjei a
csapongó, egyik semmiségről a másikra ugráló beszélgetésekkel,
amelyeknek egyetlen céljuk volt, hogy enyhítsék az uralkodó
vállára nehezedő terheket. Igen, ezt írta elő a versailles-i etikett,
hogy a nap egy bizonyos órájában egyszerűen tilos valóban
fontos témákat felemlíteni.
Ahogy az én fivéreimnek, a dauphinnak és a két ifjú grófnak is
megvoltak a maguk megszabott teendői, lehetséges, hogy a
gyűlöletes Vauguyon gróf még leckéket is adott nekik. A férjem
úgy viselkedett, mint a kereskedő, aki arról álmodozik, hogy egy
nap király lesz belőle, csak ő arról ábrándozott, hogy beáll
kereskedőnek vagy inkább kézművesnek. Ha épp nem vadászni
volt, akkor a fazekasműhelyében, mely valahol a kastélypark
végében van, tudtam meg Noailles grófnétól. Gyúrta az agyagot,
vagy a kőművesek mellett inaskodott, mert a királynak mindig
eszébe jutott valami átépítenivaló a kastélyon és környékén.
Délután háromkor tehát a teljes királyi család kikapcsolta az
agyát, négykor pedig én bekapcsoltam a magamét: megérkezett a
lakosztályomba Vermond abbé, hogy felolvasson egy teljes órán
át.
‒ Azt az értesítést kaptam ‒ súgta ezen az első délutánon a
fülembe ‒, hogy nem lehetek az ön gyóntatója.
Körülnéztem, hogy lássam, nem hallgatnak-e minket a
hölgyeim: de úgy tűnt, teljesen lefoglalja őket saját cseverészésük.
‒ Én is így hallottam ‒ súgtam vissza harag és fájdalom
elegyével a hangomban. ‒ Azt mondják, a dauphin háztartásában
már éppen elég gyóntatóatya van, de szerintem az az igazság,
hogy egy franciát akarnak. Már úgy értem, tudom, hogy ön is
franciának született, de hát Ön az enyém, nem az övéké.
‒ Így lesz a legjobb, madame la dauphine. Non, non, nehogy
sírni kezdjen! ‒ nyújtott át egy vászon zsebkendőt az abbé, hogy
letöröljem a könnyeimet. ‒ Így lesz a legjobb. Én tanár vagyok a
képzettségemre nézvést, és amíg engedélyem van rá, hogy
felolvassak önnek, addig cest bon. ‒ Ahogy ezt kimondta,
valamelyest megnyugodtam, az abbé tehát folytathatta. ‒ Nos,
mivel foglalkozzunk ma délután? Egy szentbeszéddel? Vagy
tartsunk bibliaórát? Vagy olvassunk bele az olvasókönyvébe?
‒ Quelle bonne idée! ‒ kiáltottam fel.
Gonosz kis mosoly suhant át az ajkamon, ahogy az aranyozott
bőrbe kötött, aranylevéllel díszített olvasókönyv után nyúltam,
hogy az abbé kezébe nyomjam.
‒ Olvassa onnantól, ahol megjelöltem ‒ kértem.
‒ Ebben az időben ‒ kezdte rövid torokköszörülés után az
olvasást Vermond abbé ‒ egy hölgy jelent meg, és magára vonta
mindenki tekintetét, hiszen mindent felülmúló szépsége csak úgy
ragyogott ‒ pirult el az abbé, ahogy ezekhez a szavakhoz ért.
Villámsebesen be is csukta a könyvet. ‒ Hát ez meg mi?
‒ A Cleves hercegnő ‒ vihorásztam.
‒ De hát… ‒ dadogta az abbé ‒, hiszen ön megígérte az
édesanyjának, hogy nem fog sikamlós francia regényeket olvasni!
‒ Nem is én olvastam, hanem ön! ‒ tört ki belőlem a nevetés.
A hölgyeim is nevetgélve fordították felém fejüket a legyezőik
mögül.
– Jaj, bocsánat! ‒ kaptam el az abbé kezét, hogy
megsimogassam. ‒ Csak, tudja… olyan messzire kerültem az
otthonomtól… és állandóan megmondják, hogy mit kell
csinálnom… szerettem volna végre valamit a saját akaratomból!
Rettenetesen szégyelltem magam, hogy így zavarba hoztam
szegény Vermond abbét, úgyhogy az óra hátralévő részében
hagytam, olvasson kedvére az irgalmas szamaritánusról. Ó, milyen
ostoba is voltam, nem tudtam, hogy ez a Szamária valóban létező
hely, a térképen is megtalálható!
A napi zeneleckém (hárfa, csembaló, ének) ötkor kezdődött. Fél
hétkor már ismét a nagynéniknél voltam, és leszek is ‒ ha igaza
van Noailles grófnénak ‒ ezentúl minden áldott nap. Eddigre a
dauphin is visszatér a foglalatosságából, amire aznapi üres óráit
fecsérelte, és csatlakozik hozzám a nagynéniknél. Ám ettől az
alkalomtól ‒ no meg a grand couvert órájától, amit is az én férjem
teljes egészében az evésnek szentelt ‒ eltekintve alig láttuk
egymást a nap folyamán. Hogyan akarunk így közelebb kerülni
egymáshoz?
Ráadásul a fent említett eseményekkel a nap még korántsem
ért véget. Először hinni sem akartam a grófnénak, amikor elárulta,
milyen szigorú szabályok alapján zajlik a királyi család életének
minden egyes órája. Még nem tudtam, hogy az én időmet is így
beszabályozzák-e majd, elvégre még most is csak tizennégy éves
voltam, bár az is igaz, hogy tanulásra nem kellett sok időt
pazarolnom.
‒ Hacsak nincs táncmulatság vagy egyéb féte ‒ magyarázta a
grófnő este hét és kilenc között cavagnola-partit rendeznek vagy
az ön szobájában, vagy chez a nagynénik. A kártya után azonnal,
vagyis pontban este kilenckor, megkezdődik a vacsora. Ha a király
a kastélyban tartózkodik, az estebédet a leányok lakosztályában
szolgálják fel.
Ma este azonban, nagy megkönnyebbülésemre, elmarad a
cavagnola, mert a dauphin és én a tiszteletünkre rendezett
álarcosbálon veszünk részt. A hajamat ezúttal halványlilára
rizsporozták, hogy menjen a ruhámhoz, a nyakam pedig
valósággal szikrázott a sok gyémánttól és ametiszttől. Táncoltam,
míg le nem szakadt rólam a cipő, de a lábujjaim még így is
rosszabbul jártak, mint a cipő, mert a botlábú férjem tánc közben
minduntalan rájuk taposott, méghozzá kegyetlenül.
‒ Tudom, hogy jóval kisebb vagyok önnél ‒ jegyeztem meg félig
csipkelődésből ‒, de láthatatlan is volnék?
Lajos Ágost válaszul csak összefüggéstelen szavakat motyogott,
az egyetlen, amit kivehettem a morgásból, a lorgnette volt.
‒ Je mexcuse ‒ bökte ki végül a bocsánatkérést, és a haja tövéig
elpirult. ‒ Tudja, csak egy nagy pacnit látok önből, illetve,
bocsánat, egy egészen kicsike pacnit. A lábát meg egyáltalán nem
látom.
‒ Hát persze, hogy nem látja a lábamat, buta! ‒ mosolyogtam,
dacára a fájdalomnak.
Azt végképp nem akartam, hogy azt higgye, veszekszem vele.
‒ Senki sem láthatja a lábamat ez alatt a rengeteg szoknya alatt!
Király papa csak tizenegy tájt érkezett meg les tantes
lakosztályába, mint rendesen, legalábbis Madame Adelheid így
mondta. Ekkorra a dauphin gyakorlatilag már félálomban
darvadozott, és nekem is komoly küzdelmembe került, hogy
nyitva tartsam a szemem egy ilyen hosszú nap után. Mikor fogok
végre hozzászokni ezekhez a munkás napokhoz, no és az állandó
átöltözésekhez, és főként ahhoz, hogy ennyi szem pásztázza, ha
este levetkőzöm?
‒ De legalább, ha atyánk nincs idehaza, már tizenegykor ágyba
bújhat ‒ vigasztalt Madame Viktória.
Sőt, nemcsak engem szánt meg, de az unokaöccsét is.
Megnyitotta előtte a kincses ládáját, ahonnét ínycsiklandozó
küllemű és illatú kolbászok és sonkák bukkantak elő, és kenyér.
No, legalább nem kell korgó gyomorral lefeküdnie.
De térhettünk mi haza olyan későn, amilyen későn csak
akartunk, a coucher rettegett esti szertartásától soha nem
szabadulhattunk. A férjem az ő hálószobájában szenvedte végig,
én a sajátomban. De legalább nem egymás előtt kellett
levetkőznünk.
Ezen az éjszakán, miután mindketten átestünk a coucher
megpróbáltatásain, a férjem meglátogatott az ágyamban. Ahogy
Lajos Ágost a párnahalomra vetette pucér lábait, az ágy szinte
felnyögött a súlyától és én is a hatalmas lábak látványától.
‒ Azt mondják – szólalt meg, miközben én még mindig a lábai
méretén ámuldoztam ‒, hogy minden este ezt kell csinálnom, amíg
csak… amíg ön nem lesz…
‒ Enceinte ‒ fejeztem be helyette a mondatot, tehát addig, míg
teherbe nem esem.
Még ebben a békés sötétségben ‒ kint az éjszaka, bent az ágy
függönyei gondoskodtak róla ‒ is biztosan tudtam, hogy most
elvörösödött. Csakhogy mindaddig nem leszek enceinte, míg nem
teszünk érte valamit, azt a valamit, amit férj és feleség szoktak
éjszakánként. Feküdt mellettem hálóingben és hálósipkában,
kimerültén a mai vadászat viszontagságaitól, meg se moccant, csak
a mellkasa emelkedett-süllyedt, ahogy nehezen, lihegve kapkodta
a levegőt.
Vártam, hogy majd csak elszánja magát valamire. Minden
izmom megfeszült a félelemteljes várakozástól.
‒ Tudja, hogy mi rokonok vagyunk? ‒ kérdezte hirtelen,
nagyon halkan.
Ostoba kérdés, gondoltam. Hát persze, hogy tudom. Igaz,
Maman és Vermond abbé nem tanítottak meg nekem mindent a
Habsburg és a Bourbon család közt fennálló dinasztikus
kapcsolatokról, de azért olyasmi volt ez, amit mindenki tudott.
Egyébként is, ritka az olyan királyi pár, ahol ne lenne vérségi
kapcsolat a házasfelek között.
‒ De nem vagyunk közeli rokonok ‒ súgtam oda neki.
 Lehet, hogy ezért nem mer hozzám érni?
‒ Ez nem ugyanaz, mintha testvérek volnánk! Az ön édesanyja
Habsburg lány volt, és mindketten XIII. Lajos leszármazottai
vagyunk, tehát Orléans-vér is csörgedez bennünk.
‒ Másodfokú unokatestvérek vagyunk ‒ mormolta Lajos Ágost.
‒ Ezt hogyan sikerült kiszámolnia? ‒ tátottam el a szám ennyi
váratlan okosság hallatán.
‒ Tudom én ezt már régóta ‒ rándította meg a vállát a férjem: a
matrac is vele rándult, abból éreztem. ‒ Amióta megmondták,
hogy össze fogunk házasodni, ön nem tudta? ‒ Elhallgatott, várta
a választ, de mivel nem kapta meg, beszélt tovább. ‒ Bár
mindenképpen kiszámoltam volna magamtól is. Tudja, szeretem a
matematikát. És a természettudományokat. Meg a történelmet.
Vauguyon herceg azt mondja, aki nem ismeri a történelmet, az
kénytelen megismételni, hogy a maga kárán ismerje meg.
‒ Mindenesetre örülök, hogy legalább az egyikünk
szorgalmasan tanul ‒ leheltem halkan, biztatóan, bár e
pillanatban, úgy éreztem, inkább én szorulnék egy kis biztatásra
vagy legalább némi gyöngédségre. ‒ Ez azt jelenti, hogy ön nem
lesz olyan, mint király papa?
‒ Nem, abban az értelemben nem leszek olyan, mint ő, hogy én
hűséges leszek a feleségemhez, ha ezt akarta kérdezni ‒ felelte, a
lehető legkomolyabb hangon.
Most nyilván a király hosszú és hírhedt viszonyára céloz
Pompadour márkinővel, gondoltam. De hallottam én azt is, hogy
korántsem a márkinő volt az egyetlen.
‒ Akkor is hűséges marad hozzám, ha már meghaltam, és ön
megözvegyült?
‒ Oui. Akkor is.
Feküdtünk csöndben egymás mellett, mint két márványszobor
egy szarkofág tetején.
‒ Ez a Madame du Barry észbontóan csinos ‒ szólaltam meg,
bár azt pontosan nem tudtam, hogy miért épp ezt mondom.
Hacsak azért nem, mert csodáltam ennek a nőnek a szépségét
és elevenségét.
‒ Maga szerint is szép? ‒ kérdeztem, bár sejtelmem sem volt,
honnan veszem a bátorságot, hogy ezt a kérdést feltegyem.
Talán magamban azt feltételeztem, hogy a dauphin jobban
örülne, ha én is ilyen nagyvilági nő lennék, nem ez a kis ártatlanka.
‒ Nem az én dolgom eldönteni ‒ válaszolta hosszú hallgatás
után.
De én akkor is tudni akarom!
‒ Azért csak merje eldönteni? – ösztökéltem. ‒ Megígérem,
hogy senkinek sem árulom el!
A csönd kezdett elviselhetetlenné mélyülni. Már a levegő is
fojtogatónak tűnt az ágy függönyei mögött. Vajon elhúzhatnánk
őket? Vagy az nem comme il faut?
‒ Rendben. A válaszom: nem. Szerintem madame Du Barry
egyáltalán nem olyan észbontó. Legalábbis én nem szeretem az
ilyen mesterkélt perszónákat.
‒ De hát ‒ kapkodtam levegő után a meglepetéstől ‒ az ön
élete, ez az egész Versailles is mesterkélt! Itt mindenki, a királyi
család, az udvaroncaik, mindenki mesterkélt!
‒ Ön is láthatta, hogyan öltözködöm ‒ vágott vissza a férjem, és
valóban, most magam előtt láttam a képet, amelyen a dauphin egy
eke szarvát fogja, és magam előtt láttam Maman keserves arcát is,
melyet a kép láttán vágott.
És Lajos Ágost pontosan olyan hanyagul öltözött aznap, amikor
Compiégne-ben találkoztunk, mint a képen.
‒ És azt is tudja ‒ folytatta a férjem ‒, hogy a kedvenc
időtöltéseim, eltekintve a vadászattól, szintén nem valami
arisztokratikusak. Ha nekem nem hisz, kérdezze csak meg király
papát!
Szó, ami szó, aligha tudnám elképzelni a fivéreimet, de igazában
a dauphin fivéreit sem, amint izzadó homlokkal egy zárat
próbálnak megjavítani, vagy téglákat talicskáznak, az udvar szeme
láttára!
Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, egyszerre oldalra
fordultunk, arccal egymás felé. Egymás felé nyújtottuk a karunkat,
a hálóingünk ujja összedörzsölődött. Meleg volt a karja, a testéből
vad, zamatos hő áradt. Mint egy nagy medve, olyan volt most az
én szememben.
 Egy-két perc, és már hortyogott is, én pedig fekhettem mellette
ébren, nézhettem a körvonalait a félhomályban. Ma este, éppúgy,
ahogyan tegnap ‒ rien.
Másnap reggel jó korán, inkább még hajnalban, Lajos Ágost
vadászni ment, és csak késő délután érkezett haza, izzadságtól
bűzlő ruhában. Én az olvasószobámban ültem, Vermond abbé
órájának közepén, bár inkább a kutyával játszottam a padlón.
Mops valahonnét egy selyemszalagot szerzett magának, és most
azzal birkózott nagy bőszen. Zavartan néztem a dauphin arcába.
Üdvözöltem volna meghittebben is, ha nem taszít a ruhájából
áradó szag, és nem tántorít hátra az eddigre megszokottá vált
mozdulat, amivel a közeledésemet minduntalan elhárította.
‒ Egész napra egyedül hagyott ‒ panaszkodtam.
‒ Igen, Igen. És micsoda remek kis nap lett belőle! Hullafáradt
vagyok. Jól aludt? ‒ udvariaskodott a dauphin, mintha az egyik
vénkisasszony nagynénje lennék, és nem a felesége, az ágytársa.
‒ Igen ‒ hazudtam.
‒ Akkor jó. Ezt örömmel hallom ‒ fordult az ajtó felé.
Reméltem, legalább megfürdik, mielőtt leül a vacsorához les
tantes és grandpére társaságában.
Kiloptam a selyemszalagot Mops szájából, hogy hecceljem vele
egy kicsit, leginkább az abbé kedvéért.
‒ Rossz kutya! Nem eszünk selyemszalagot, pfuj! ‒ kiáltottam
rá, de a kutyus szemében csak egy pillanatra jelent meg az
aggodalom szikrája, és ki is hunyt azonnal.
Ha a szalag eltűnt előle, beérte egy rózsaszín papuccsal is,
elindult felé, de aztán meggondolta magát, mert útközben
találkozott egy legyezővel, mely a padlón hevert, és azt kezdte el
rágni.
A dauphin ekkor már az ajtóban állt. Szóval megint egyedül
hagy.
‒ Nagyon hiányoltam ma önt ‒ mondtam, vagy inkább
fuvoláztam lágy hangon, szinte esdeklőn.
Hiába. Meg se hallotta. Vagy ha meghallotta, elengedte a füle
mellett. És már ott sem volt.
Ez most már mindig így lesz? Két éjszaka jött, két éjszaka ment,
ám én egy lépéssel sem jutottam közelebb ahhoz, hogy örököst
szüljek a francia trónnak. Karolina bezzeg már a nászéjszakáján
teljes értékű nő lett. Igaz, nem volt valami kellemes élmény a
számára, de tudta a kötelességét, és habozás nélkül teljesítette is;
én meg csak méricskélhetem a felelősség súlyát a vállamon.
Egy terv kezdett el körvonalazódni az agyam legmélyebb
bugyrában. Szóval Lajos Ágost még akkor sem mer hozzám érni,
amikor nem is lát. De talán ha az, amit nappal lát, felkelti az
érdeklődését…
Véletlenül kibökte, hogy többre becsüli az egyszerűséget a
művi firlefrancoknál. Nos, lehet, hogy amit tervezek, valóságos
arculcsapás lesz az etikett számára, és Noailles grófné a kardjába
dől, de hát mégiscsak én vagyok a dauphine, a legelső hölgy egész
Franciaországban, és nekem kell rávennem a férjemet, hogy
ugyan, legyen már szíves megkezdeni velem a házaséletet! Hát ki
merne nekem ellentmondani?
 Tizennyolcadik fejezet
Bizonytalan lábakon

1770. május 19.

Felséges Császárnő!

Kétkedve írom jelen soraimat. Olyan közeli még a dauphine

menyegzőjének dátuma, hogy talán túl korai megkongatni a
vészharangot. Mindazonáltal, miután azt a feladatot kaptam, hogy
fürkésszem ki a dauphine itteni életét, mégiscsak azzal a szomorú
hírrel kell kezdenem, hogy a házasság beteljesülése továbbra is várat
magára. A szobalányok hamarább megtudják az ilyesmit még a
diplomatáknál is, ám az értesülésüket Vermond abbé is
megerősítette. Az abbé bírja madame la dauphine bizalmát, aki,
meglehet, szóban nem panaszkodott, az abbé azonban a dauphine
mélabús arcát látva is kikövetkeztethette, hogy a lit matrimoniale, a
hitvesi ágy egyelőre semmiféle esemény színhelyének sem nevezhető.
Az ágyra terített lepedő reggelenként éppolyan tiszta, mint felséged
lánya. Mindnyájan tudjuk, hogy a dauphine éppoly bájos, mint
amilyen szépséges is, így hát okosabbnak tetszik, ha a kudarc okát
Lajos Ágost személyében keressük. Személyes véleményem az, hogy
őfelségét a nemrégiben lezajlott, hirtelen és rendkívül gyors
növekedése gyengítette le, mindössze néhány hónapja, hogy testileg
férfinek mondhatja magát. Azaz egyelőre korai volna még
kétségbeesnünk.
Van egy másik kérdés is, amellyel, véleményem szerint, minél
előbb foglalkoznunk kell, mert a helytelen viselkedés olyan, mint a
dudva, ha nem ellenőrzik, mindent benő, és az egész kertet maga alá
temeti. Jóllehet Madame de Noailles, aki a dame d’honneur posztját
tölti be a dauphine mellett, szentül megfogadta, hogy megismerteti
növendékét a Versailles életét szabályozó etikett minden pontjával,
mégis, a dauphine társadalmi szempontból továbbra is kívülállónak
számít, saját elhatározásából, a kockázatokkal mit sem törődve veszi
semmibe az udvari etikett előírásait, és nincs senki, aki
rendreutasíthatná, kivéve természetesen a férjét és az uralkodót.
Az efféle szándékos hányavetiség elsősorban a dauphine
toalettjénél érhető tetten. A ma reggeli lever alkalmával számos, igen
előkelő udvaronc szeme láttára a dauphine nem volt halandó
magára ölteni a fűzőjét; ennek utána visszautasította Sieur
Larsenneur közreműködését, sőt, ki is utasította a fodrászt a
lakosztályból, mondván, hogy au naturel módon kívánja viselni a
frizuráját, azaz rizspor, sőt, megfelelő befésülés nélkül! A
felháborodás hullámai azonnal végiggyűrűztek az egész palotán.
Nagy szívfájdalom nekem, hogy rossz hírek hozója lettem, de nem
azért jutottunk el idáig, hogy most mindent, amit nyertünk, kockára
tegyünk.

Felséged alázatos szolgája: De Mercy-Argenteau gróf

1770. május 24.

Kedves Mercy gróf, függetlenül Starhemberg herceg és Kaunitz

kancellár véleményétől ‒ utóbbi, ha jól értem, arra igyekszik rávenni
önt, hogy a nekem szóló leveleinek tartalmát ossza meg vele ‒, az a
parancsom, hogy a feljegyzéseket, amelyeket nekem küld lányom
ügyében, nekem, csakis nekem, kizárólag nekem szánja, és ne
engedje, hogy bárki más kezébe jussanak. A biztonság érdekében az
lesz a leghelyesebb, ha a feljegyzéseket annak a futárnak adja át, akit
havonta Brüsszelbe küldök. Ő onnan önhöz megy a levélért, aztán
újra Brüsszelbe, majd onnan tér vissza Bécsbe. Bonyolult megoldás
ez, ám elkerülhetetlen.
Kérem továbbá, hogy két-három havonta küldjön nekem egy
szigorúan magánjellegű beszámolót, amelyet majd megosztok József
fiammal és Starhemberg herceggel, ám magát a beszámolót egyedül
én láthatom. Miután elolvastam, saját kezűleg égetem el, mert ‒
feltételezem ‒ olyan részleteket is tartalmaz majd, amelyek esetleg
sokakat boldogtalanná tehetnének.
Kénytelen vagyok sietve befejezni ezt a levelet, a szobám ugyanis
szinte megtelt a minisztereimmel. Előre is elnézését kérem, ha
esetleg nehezen olvasható, amit írok, de sietnem kell, hogy még elérje
a futárt, aki már indulni készül.
Mária Terézia

1770. május 26.

Bizalmas jelentés Mercy grófjától Kaunitz hercegnek, Ausztria

kancellárjának
Monseigneur!

Amint azt bizonyára tudja, az a parancsom, hogy

Franciaországból keltezett beszámolóimat egyenesen ő császári
felségének küldjem, én azonban képtelen volnék tiszta lelkiismerettel
visszatartani azokat az értesüléseimet, amelyek hasznára lehetnek
annak a férfiúnak, aki az osztrák kormány feje. A megbízatásomat
teszem kockára, amikor jelentést küldök önnek, ám meggyőződésem,
hogy Ausztria kancellárjának teljes mértékben tisztában kell lennie a
jelenlegi helyzettel.
Először is le kell szögeznem: senki sem lehet érdekesebb jelen
pillanatban, mint a dauphine, hála számos, csodálatra méltó
tulajdonságának. Ám sajnos épp ezek a tulajdonságok azok, amelyek
miatt férje és ő oly szembeszökően elütnek egymástól. Az esküvő
napján úgy tűnt, a dauphin kinőtte korábbi gyengéit, ám ezt
követően ismét visszazuhant abba az állapotába, amely, úgy tűnik,
természettől fogva a sajátja. Annak igazolásául, hogy fenti
kijelentésem nem pusztán afféle osztrák előítélet a dauphin
karakterével szemben, engedje meg, hogy a mindenki által nagyra
becsült Choiseul herceg szavait idézzem, a királyi házasság fő
kitervelőjét, Franciaország valódi kormányzójáét, mert ő irányítja az
államügyeket, míg uralkodója Du Barry grófnő kegyeit hajszolja.
Choiseul azt jósolta, hogy a dauphin, ha olyan szörnyű lesz felnőttnek
is, mint amilyen gyermekként volt, egy szép napon átkot és
kárhozatot von népe fejére. Így tehát a dauphine vállára nehezedik a
felelősség, hogy embert faragjon a férjéből. Csakhogy már az első
találkozásukkor megbizonyosodhattunk afelől, hogy Lajos Ágost a
legcsekélyebb érdeklődést sem mutatja a felesége iránt, és egyáltalán
nem áll szándékában, hogy a tetszését kiérdemelje sem nyilvánosan,
sem kettejük meghitt együttléte során.
Egyedül annak örülhetünk, hogy a dauphin bárdolatlan
egykedvűsége szemlátomást egyáltalán nem keseríti el a fiatal
hercegnőt. Sőt, viselkedésével követendő példát nyújt mindenkinek, ki
is vívta vele mindenki tiszteletét. Amit én elsőre az etikett iránti
teljes érzéketlenségnek véltem a részéről, arról, némi megfontolás
után, elmondhatjuk, hogy inkább a tiszta ész diadala. Meglehet, ezzel
az érzéketlenséggel kockára teszi idősebb rokonainak jóindulatát,
cserébe azonban megszerezheti vele egyszerűséget kedvelő férjének
figyelmét, talán csodálatát is. Meg kell vallanom, az én csodálatomat
már kivívta, ahogy ez a látszatra szerény szellemi képességekkel
megáldott leány egyszerre megokosodott. Mindazonáltal egyelőre ki
kell várnunk, vajon az etikett elleni hadjáratának eredménye
megérte-e a kockázatot, és megtermi-e a tőle remélt gyümölcsöket.

Két héttel az esküvőnk után, egy amúgy eseménytelen,

csevegésre és hímzésre fecsérelt délutánon a lehető
legváratlanabb látogató toppant be hozzám. Ahogy bejelentették
az érkezését, rögvest kiparancsoltam a szobából a hölgykoszorút,
de az előszobából is behallatszott, ahogy izgatottan sustorogva
találgatják, ugyan miféle ügy hozhatta a grófnőt a dauphine elébe.
Állva fogadtam a szobám közepén, így jelezve, hogy úrnője
vagyok saját világomnak. Az etikett értelmében, minthogy én a
királyi család tagja vagyok, nekem kellett elsőként megszólalnom,
hacsak nem akarom látogatómat örökös némaságra kárhoztatni.
Izgatottságomat elleplezendő, a lehető legbarátságosabb hangon
szólaltam meg.
‒ Minek köszönhetem a megtisztelő látogatást, kedves Du
Barry grófnő?
‒ Azért jöttem, hogy kifejezzem szerencsekívánataimat
házassága alkalmából, madame la dauphine ‒ szólalt meg a grófnő
azon a kislányos hangon, amellyel minden bizonnyal a királyt is
elbűvölte.
Majd kecsesen, könnyeden, a lehető legmélyebb térdhajlást
vágta ki előttem, míg én a szoba közepén álltam, szoborként.
Búzavirágkék ruha volt rajta, pontosan olyan színű, mint a szeme;
világos-szőke hajában gyémántok villództak, az én tengerzöld,
rózsaszínnel díszített selyemruhám gyerekesnek tűnt az övével
összehasonlítva. E pillanatban azon ábrándoztam, bárcsak
magasabb, elegánsabb, uralkodóibb lennék. Legutóbbi kísérleteim,
hogy természetesebbnek tűnjek a dauphin szemében, egyszerre
nevetségessé váltak az udvar legkáprázatosabb, legvonzóbb
hölgyének jelenlétében. Mégis, amikor a grófnő felállt a mély
bókból, láthattam, hogy neki is őrült módon ver a szíve. Még azt
sem tartottam kizártnak, hogy minden magára erőltetett nyugalma
ellenére legalább olyan izgatott, mint én.
‒ Merci bien ‒ köszöntem szépen a jóságát.
A grófnő természetesen nem tudhatta ‒ hacsak valaki el nem
árulta neki, de reméltem, senki sem vetemedett erre ‒, hogy az
első pillanattól fogva, hogy megláttam, tudtam, ő lesz az én nagy
vetélytársam. Azóta gyakran láttam őt a király társaságában, de a
király soha nem hozta magával a nagynénikhez, pedig egyébként a
legjelentősebb állami ünnepeken, még a mi esküvőnkön is a
grófnővel az oldalán jelent meg. Szájára is vette őket az udvar.
Álmélkodva tárgyalta az eseményeket boldog-boldogtalan. Nyíltan
bírálni azonban senki sem merészelt, ahhoz, minden jel szerint, túl
nagy befolyással bírt ez a hölgy.
Maman valaha arra figyelmeztetett, hogy mindenki, jóformán
az egész Versailles, akar valamit a királytól. Annyi bizonyos, hogy
a grófnő már magáénak tudhatta a király fülét. Most, hogy
megláttam pompás ruhájában és káprázatos frizurájával, arra
gondoltam, talán hiba volt, hogy a dauphin kedvéért rákaptam az
egyszerű öltözködésre. Hiszen nem az ő, hanem a király kegyét
kell a magaménak tudnom, ha azt akarom, hogy a házasságom
legyen az oszlopa Ausztria és Franciaország szövetségének, ha
befolyást akarok gyakorolni a francia udvarra. Ebben az esetben
pedig súlyosabb hibát el sem követhetnék, mint azt, hogy a külsőm
alapján bárki egy tizennégy éves polgárlánykának nézhessen.
Szörnyű zavarba jöttem. Annyit már tudtam, hogy
öltözködésem a pletykák valóságos lavináját indította meg udvar
szerte. Hiába voltam én a legelső hölgy egész Franciaországban,
most be kellett látnom, hogy ‒ ráadásul alig valamivel az
ideérkezésem után ‒ kockára tettem a híremet, ha egyszer egy
ilyen szikrázó teremtésnek jutott az előjog, hogy a király jobbján
ülhessen. Sejtettem, hogy legapróbb szeszélyeit is azonnal királyi
rendelet teszi közhírré. És nem éppen ennek a visszaszorítását
várja Maman tőlem, Ausztria érdekében? Mindenesetre
felszegtem az állam, hogy emlékeztessem látogatómat: én a
Habsburg-ház leánya vagyok.
‒ Ha megengedi, madame la dauphine ‒ nézett rám szempillái
fedezékéből a grófnő, és én ezt az alázat jeleként fogtam fel ‒,
nászajándékot hoztam önnek…. un petit cadeau… ‒ vett elő a
szoknyája alatt rejtőző számos zseb egyikéből egy kék
selyemszalaggal átkötött kis dobozt. ‒ Nagy megtiszteltetés lenne
számomra, ha a jelenlétemben nyitná ki.
Hogy a kedvére tegyek, kinyitottam, s a belsejében egy kolibri
alakúra formált, csodálatosan kecses kis ékszert találtam, a
madárka nyakát apró rubinok ékesítették, a legtisztábbak,
amelyeket valaha láttam, s gyémántok borították a testét, a szemét
pedig tiszta vizű zafírok jelezték.
‒ Ó, de gyönyörű! ‒ ült ki a mosoly az arcomra.
Csönd ékelődött közénk, igazság szerint egyikünk sem tudta
pontosan, mit kellene most mondania.
Korábban többször is kilestem, ahogy ez a Du Barry és
Vauguyon herceg összedugják a fejüket. Most, elnézve ezt a kis
gyémánt kolibrit, eszembe ötlött, hogy talán a grófnő is azon
Versailles-iaknak egyike, akik ellenezték a házasságunkat, ám ez a
kedves, nyílt gesztus, amellyel meglátogatott, rávett, hogy
megbánjam eddigi gyanakvásomat. Végül is, nem kevés
erőfeszítésébe telhetett, hogy ő, ez a gyönyörű nő, a király
kedvese, leereszkedjék hozzám. Mint ahogy az sem kétséges, hogy
rengeteg pletyka terjeng róla. Eddigre én magam is
megtapasztalhattam, mekkora ereje van a hírverésnek és az
ármánykodásnak Versailles-ban.
Néztük egymást, úgy tetszett, az idők kezdete óta ezt tesszük, és
nem hagyjuk abba az idők végeztéig sem. Hölgyeim sustorgása az
előszobában hirtelen elhalt. Mintha mindnyájan az ajtóra vetették
volna magukat, hogy hallgatóddzanak. Az arany ingaóra a falon
lengett jobbra, lengett balra, én pedig azon kaptam magam, hogy
számolom a telő másodperceket. Végül csak kipréseltem
magamból egy kérdést, azt, hogy tervezne a grófnő megtisztelni a
jelenlétével a Palais Royal kertjében ma este megtartandó bal
champétre többi vendégeit. Ezt a bált is az esküvőnk tiszteletére
hirdették meg, bár a király és a férjem már korábban jelezték,
hogy ‒ előttem ismeretlen okok miatt ‒ nem lehetnek jelen rajta. A
dauphin egyszer mormolt valamit arról, hogy király papa
mostanában hadilábon áll Párizs városának hivatalnokaival; én
azonban ennek ellenére nem tudtam magamba fojtani a
lelkesedésemet, hiszen ez lesz az első látogatásom Párizsban! Még
akkor is, ha les tantes mindvégig ott lesznek a nyomomban, még
akkor is, ha a városból mindössze a Palais Royal környékét látom
majd.
‒ Úgy hallom ‒ folytattam ‒, hogy Chartres hercege és
hercegnője megnyitják a kertet a nyilvánosság számára is a
tűzijáték idejére.
‒ Ebben az esetben engedje meg, hogy kifejezzem reményemet,
ezúttal nem kell elhalasztaniuk, mint legutóbb, a vihar miatt –
mosolygott udvariasan Madame du Barry, majd újra térdet
hajtott, mélyen és sokáig, nagyon sokáig.
Ideje, hogy én is gyakoroljam egy kicsit a térdhajlítás
művészetét, különben ez a nő csúfosan lefőz.
– Ha megengedi, madame la dauphine, távozom.
Megbiccentettem a fejem, mire felemelkedett. Mosolygott
Madame du Barry, mosolyogtam én is. Aztán begyakorolt
méltósággal kihátrált a szobából, mintha egy színésznő
bizonygatná, hogy előkelőbb akárhány bíborban született
hölgynél.
A jóindulatú mosoly még akkor is ott ült az arcomon, amikor a
grófnő már rég eltűnt a szemem elől, csak egy kis narancsvirág-
illatot hagyva maga után. Végül mégis hagytam, hadd ernyedjen el
a szám széle. Ha a grófnő valóban a Vauguyon herceg körül
gyülekező Ausztria-ellenes frakcióhoz tartozik, és valóban király
papa bizalmasa, akkor talán jobban teszem, ha ápolom vele a
barátságot, és sosem mutatok mást irányában, mint a douceur és a
szeretet jeleit. Így aztán, ha akarja, ha nem, nem mondhat rólam
egyebet barátjának, Vauguyon hercegnek, mint dicsérő szavakat.
Hacsak nem akarja a hazugság bűnének ódiumát magára venni.
Ám a palota minden pletykája és mind a médisance, a rágalom ‒
amely önmagában is egy külön művészetnek számít errefelé, erre
idejekorán figyelmeztettek ‒ eltörpült ahhoz a tragédiához képest,
amelynek ezen az estén Párizsban a tanúja lettem. A bal champétre
vidám ünnepségnek indult, ám sokak számára valóságos rémálom
lett belőle.
Még akkor is könnyek között fuldokoltam, amikor este Lajos
Ágost meglátogatott az ágyamban. Hisztérikus beszámolóm,
amelyet sűrű zokogások, feljajdulások, elcsukló sikolyok
szakítottak meg, úgy csenghetett a fülében, mint egy eszelős
vénasszony monológja.
‒ Ó, bárcsak tehettem volna valamit! De annyian voltak! És
odavesztek mind! Petits enfants! Ártatlan gyermekek! Azért jöttek,
hogy a szüleik válláról végignézzék a látványosságot!
‒ De hát mi történt? ‒ értetlenkedett a férjem. ‒ Mi történt az
este?
‒ Halál! A halál történt ma este ‒ tépdestem tehetetlen
fájdalmamban a lepedőmet. ‒ A szekerek! ‒ kapkodtam levegő
után. ‒ A szekerek belezuhantak az árokba. Még a lovak is halálra
rémültek!
‒ Árokba? ‒ próbálta megfejteni a dauphin a mondókám
lényegét. ‒ Miféle árokba?
‒ És mennyien! Akár a szardíniák, úgy zsúfolódtak össze azon a
téren, az oszlopok között meg végig a Champs-Élysées mentén.
A tér szélei körül árkokat ástak, és a munkások valahogy
elfelejtették befedni az egyiket, a palota rue Royale felőli bejárata
előttit, aztán az alkonyati félhomályban a szekereken szorongó,
illetve a térre gyalogszerrel beáramló tömeg nem vette észre a
lábuk előtt tátongó szakadékot.
‒ Mindnyájan vétkesek vagyunk ebben a szörnyűségben ‒
panaszoltam a férjemnek. ‒ Elsősorban ön és én, hiszen a bált a
mi tiszteletünkre rendezték. Ugyanaz a történet, mint amikor
Caesar az égő Róma lángjai között táncolt.
‒ Az Néró volt, és hegedült ‒ tudálékoskodott a dauphin.
‒ Hogy mi?
‒ Az Néró volt, aki az égő Róma lángjai között hegedült. De
nem baj, értem, hogy mire gondol. Hogy a polgárok azt mondják
majd, az uraik egyébbel sem törődnek, csak a saját mulatságukkal,
a nép szenvedéseire rá se rántanak.
‒ Exactement! ‒ bólogattam nagy hevesen. ‒ Azt fogják
gondolni, hogy meg tudtuk volna védeni őket. Csakhogy nem volt
ott elég őr, hogy kordában tartsák a tömeget ‒ tettem hozzá. ‒ De
ha király papa már így is összeveszett a párizsi hatóságokkal,
képzelje csak el, mit szól majd, ha megtudja, hogy a
polgármesternek annyira fájt az az ezer écu, amit a Gárdának
kellett volna kifizetnie, hogy fenntartsák a rendet! ‒ Én persze mit
sem tudtam a király és Párizs városa között elmérgesedett
csetepaté természetéről, de (ebben legalábbis biztos voltam) az a
hatszáz lélek sem, aki odaveszett ezen az éjszakán, amikor a
szekerek a nyitva felejtett árokba zuhantak.
Ahogy a tűzijáték véget ért, a tömeg szétszéledt, csakhogy nem
hoztak magukkal elég fáklyát, hogy megvilágítsák az utat maguk
előtt, így egyenesen belesétáltak az árokba. A sebesültek jajgatása
és segélykiáltása csak még nagyobb pánikba ejtette a többieket, a
sötétség még inkább elmérgesítette a helyzetet, a nekivadult
tömeg a saját felebarátait taposta halálra.
‒ Láttam a rémült arcukat ‒ meséltem a férjemnek. ‒ Hallottam
a jajkiáltásaikat. És nem tehettem semmit, semmit! ‒ karoltam át a
térdemet, keservesen zokogva. ‒ Önnek is hallania kellett volna
azokat a sikolyokat. A könyörgésüket ‒ szorítottam a tenyeremet
a fülemre. ‒ Én még most sem bírom kikergetni a visszhangjukat a
fejemből!
‒ Mon Dieu ‒ mormolta a dauphin.
Közelebb csúszott hozzám a matracon, bátortalan mozdulattal
a vállamra tette a kezét, mintha a testem érintése felhólyagozná a
bőrét. Én pedig hozzábújtam, és a karjait magam köré tekertem,
mint egy sálat. Hosszú percekig feküdtünk így, aztán hirtelen felé
fordultam, mindkét karommal átöleltem a nyakát, államat a
vállgödrébe fúrtam. A férjem gyöngéden átölelt, ringatott, akár
egy kisgyereket.
‒ Nekem is majd megszakad a szívem ‒ dünnyögte a
hálósipkájába. ‒ Ki kell találnunk valamit, amivel jóvátehetjük.
A karjaiban aludtam el, forró lehelete melengette a fülemet.
Másnap reggel korán kelt, de nem azért, hogy vadászni induljon.
‒ Engedje meg, hogy mutassak önnek valamit, madame la
dauphine ‒ kergette ki a cselédségünket a szobából.
Azok felhúzott szemöldökkel iszkoltak kifelé, de ha volt is
bármiféle illúziójuk afelől, hogy távoztukkal holmi romantikus
enyelgés veszi kezdetét, hát csalódniuk kellett.
‒ Ezt a lakatot én magam készítettem ‒ büszkélkedett a férjem,
ahogy kinyitotta a mahagóni ládikát.
Bentről, a rejtekfiókból egy kis fémkazettát vett elő.
‒ Mi van benne? ‒ kukucskáltam át a válla fölött.
‒ A havi apanázsom ‒ nyitotta ki a kazettát a dauphin.
Egy halom Lajos-arany lapult benne. Az asztalához ült, tollat
élesített, és lefirkantott egy rövid levelet a rendőrminiszternek.

Ez itt minden pénzem jelenleg. Használja, ahogy jónak látja.

Segítse vele azokat, akik szükséget látnak.
Lajos Ágost

‒ Nem kellene ezt előbb megbeszélnie Vauguyon herceggel? –

aggodalmaskodtam. ‒ Vagy legalább a nénjeivel, ők biztos tudják,
hogy egy ilyen gesztus comme il faut vagy sem!
‒ Nem kell nekem a tanítóm jóváhagyása, ha segíteni akarok a
szűkölködőkön ‒ rázta a fejét a dauphin. ‒ Ha egyáltalán tanultam
valamit, hát akkor azt, hogy az igazi kereszténynek kötelessége
segíteni a szenvedőket a nélkülözés órájában.
Nos, ebben az idegen birodalomban, ahol az élet minden
mozzanatát aprólékos szabályok szerint élik, mégiscsak
megpillantottam egy szikrányit abból az emberségből, a
jótékonyság felfogott és végrehajtott parancsolatából, amelynek a
szellemében odahaza, Ausztriában felnövekedtem. Büszkeségtől
dagadozott a keblem. Bár sok tekintetben még ekkor is idegenek
voltunk egymás szemében, most hirtelen olyan közel éreztem
magam a férjemhez, mint még soha. És boldog voltam, hogy
inkább az ösztöneire hallgatott, ahelyett, hogy azonnal Vauguyon
herceghez szaladt volna tanácsért.
‒ Én is csatlakozom! ‒ kiáltottam fel boldogan, hogy végre
tehetek valamit. ‒ Hiszen van nekem saját alamizsnaosztóm is a
kíséretemben!
Aztán, hogy végül mégiscsak elindult vadászni, úgy jártam a
nyomában, akár egy spániel, az egész lakosztályon keresztül. Az
ajtóban végre megfordult, fekete, háromszögletű kalapját a
kezében tartva, alaposan végigmért.
‒ Mit művel? ‒ kérdezte, hallható jókedvvel, amitől én is
elmosolyodtam.
‒ De hisz a felesége vagyok! ‒ csattantam fel, erőltetett
vidámsággal. ‒ A felesége, aki napközben alig látja önt. Nos, csak
jó vadászatot szeretnék kívánni és az értésére adni, hogy
hiányozni fog.
‒ Ó! ‒ sütötte le a szemét a meglepődéstől, zavarában egyik
lábáról a másikra állva. ‒ Hát akkor, mondjuk, hogy ön is
hiányozni fog nekem. De hát ma este is lesz grand couvert, ott
majd találkozunk.
A lakoma említése újra mosolyt csalt az ajkára, ám ekkor két
szolga kinyitotta az ajtót, és mögötte ott állt Vauguyon hercege.
Viszolygásomat udvariassággal lepleztem.
‒ Ó, szóval találkozót beszélt meg a tanítójával ma reggelre? ‒
kérdeztem a férjemet.
‒ Ne-ne-nem ‒ dadogta a dauphin.
Hiába néztem az arcát, nem tudtam leolvasni róla, hazudik-e
vagy igazat mond.
‒ Ó, madame la dauphine, épp csak erre jártam ‒ vörösödött el
bűntudatosan a herceg ‒, gondoltam, benézek…
‒ És hová igyekezett? ‒ fuvoláztam. ‒ Talán Madame du Barry
lakosztálya felé?
‒ Oui, illetve pontosabban non ‒ zavarodott össze a herceg, sőt,
nem is próbálta leplezni a zavarát, inkább elszáguldott.
Ahogy hallótávolságon kívül ért, elkaptam a férjem kezét, és
közelebb húztam magamhoz.
‒ A ma esti kártyaparti teljes tétjébe le merném fogadni, hogy a
herceg azért jött, hogy hallgatóddzék az ajtónknál.
De Lajos Ágost csak a fejét csóválta, próbált nem hinni nekem.
‒ A herceg becsületes ember, Toinette, nagyon becsületes.
Becenéven szólított, és ez meglágyította a szívemet. Egyben fel
is bátorított.
‒ Tudott ön arról, hogy a herceg ellenezte a házasságunkat?
A dauphin olyan elkínzott képet vágott, mint akinek egy
szekrényt kell felemelnie. Szóval tudta. Ez már több volt annál,
amit el tudtam viselni.
‒ Tehát ezért nem akart soha még csak hozzám érni sem?
Nemhogy szájon csókolni? Csak azért, mert ez a monsieur de la
Vauguyon telebeszélte a fejét ellenem?
‒ Ne… ne… nem, persze, hogy nem ‒ sütötte le a szemét a
dauphin, hogy elkerülje átható pillantásomat. ‒ Úgy értem, nem
erről van szó, csak arról, hogy… ‒ itt elakadt, elhallgatott.
‒ Miről? ‒ bukott ki belőlem a félelem és a harag.
Élesebbre is sikeredett a kérdés, mint szerettem volna. Csak hát
rettegtem attól, mi lesz, ha Maman fülébe jut, hogy a házasságunk
még mindig nem teljesedett be. Nyilván levelet kapok tőle,
amelyben engem ostoroz majd, hogy azért alakult így minden,
mert engem nem érdekel, ami a férfiak és a nők között történik.
Pedig nagyon is tisztában voltam a kötelezettségeimmel, és
szerettem volna, ha Maman tudja, megteszek mindent, amit csak
tudok, hogy türelmes és gyöngéd maradjak. Azt azonban végképp
nem akarnám, hogy Ausztria császárnője arról értesüljön, hogy a
dauphin azért nem hajlandó engem ténylegesen a feleségévé
tenni, mert telebeszélték a fejét az osztrák nők ellen!
‒ Mindegy ‒ legyintett a dauphin ‒, nem akarok erről beszélni.
‒ De én igenis akarok! ‒ ripakodtam rá.
Eddigre már megtanulhattam, hogy a dauphin hangulatát
gyerekjáték megváltoztatni.
‒ Kell hogy legyen valami oka annak, hogy… eltaszít magától…
hogy undorodik tőlem… Hát nem ön mondta, hogy megveti a
műviséget? Én erre lemondok a rizsporról a hajamban, rúzst sem
használok. És miért? Hogy elnyerjem az ön tetszését! Az egész
udvar erről pletykál, úgy látszik, egyedül ön nem hallott róla még!
Ha pedig azt kell látnom, hogy Vauguyon herceg itt ólálkodik az
ajtónk körül, olyankor, amikor egyáltalán nincs dolga önnel, akkor
bizony arra kell gyanakodnom, hogy az az ember semmi jót nem
akar nekünk! Mercy gróf, Vermond abbé, de még az édesanyám is
azt mondják, hogy a herceg rossz hatással van önre, és azon
mesterkedik, hogy mi ketten minél jobban elhidegüljünk
egymástól!
‒ Képtelenség ‒ csapta fejébe a kalapját bajos Ágost.
Elfordult tőlem.
‒ Mondtam már, hogy semmi kedvem erről beszélni!
Egyébként is udvariatlanság azonnal kikotyogni, ami épp az
eszünkbe jut.
Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmok a nyakamban.
‒ De hát a házasságunkról van szó! Jó, bocsánatot kérek,
amiért ilyen szókimondó vagyok, de mit tegyek, ha egyszer ilyen a
természetem? Ki kell mondanom, amit érzek, ha olyasmit érzek,
amit ki kell mondani. Még mindig jobb, mint ha magamba
fojtanám, és hagynám, hogy ott forrongjon bennem, mint a
buborék a pezsgőspalackban!
‒ Nem, nem igaz ‒ vágott közbe a dauphin, még mindig háttal
nekem. ‒ Az nem úgy van, hogy bármit kimondhatunk, ami épp az
eszünkbe ötlik, és nem tehetjük azt, amire épp kedvünk szottyan.
Versailles-ban nem!
Gyűlölöm Versailles-t, futott át a fejemen. De ezúttal inkább
nem mondtam ki.
‒ Ha pedig úgy gondolja, hogy igenis kimondhatunk bármit ‒
folytatta a dauphin akkor vegye tudomásul, hogy szerintem
viszont az ön Vermond abbéja akar rosszat nekünk.
‒ Vermond? Ő akarna rosszat nekünk? ‒ kapkodtam levegő
után. ‒ Lassan már két éve ismerem, és ő az egyik egyetlen, akiben
meg merek bízni!
‒ Tulajdonképpen mi is az ő feladata? ‒ fordult végre felém
Lajos Ágost. ‒ Mit keres az ön kíséretében? Hiszen van két
igehirdetője, öt káplánja meg egy alamizsnaosztója! Mire kell
önnek még egy pap?
‒ Ő olvas fel nekem ‒ böktem ki az igazat.
‒ Minek? ‒ horkant fel a férjem. ‒ Hiszen nem is szereti a
könyveket! Csak ülnek és pletykálkodnak! Elképzelni sem tudnék
az abbénál fölöslegesebb léhűtőt! És ‒ adta meg a kegyelemdöfést
– ebben király papa is egyetért velem.
‒ Vermond a barátom ‒ öntöttek el a könnyek.
Halkan beszéltem, nehogy szabad utat engedjek a haragomnak.
‒ Egész álló nap idegenekkel vagyok körülvéve. Külföldiekkel.
Az senkit sem érdekel, hogy velem mi van, mindenkinek elég, ha
valahogy a közelembe férkőzhet. Ön egész nap vadászik, és csak
kötelességből jön az ágyamba. Nem, ne is tagadjuk! Vermond
abbé az egyetlen igazi társam, ő az egyetlen, aki tényleg a szívén
viseli a boldogulásomat, az egyetlen, akiben megbízhatok, aki
vigaszt nyújt, akitől támaszt és tanácsot remélhetek. Akivel
beszélhetek az otthonomról.
‒ Ön Franciaország dauphine-ja ‒ förmedt rám a dauphin. ‒ Ez
az ön otthona.
Nyeltem egy nagyot. Ebben igaza volt, ám sok mindenben nem.
Ideje volt, hogy én is kiosszak egy csapást.
‒ És az egyetlen, akitől szeretetet kapok, az a kutyám!
Bár minden órámnak megvolt a maga megszabott ‒ és
kérlelhetetlenül ellenőrzött ‒ teendője, mégis, a nap java részében
vigasztalhatatlanul magányosnak éreztem magam. Maman
örömmel vette tudomásul, hogy sokszor és sokáig időzöm a
dauphin nagynénjeinek társaságában, mert meggyőződéssel
vallotta, hogy kellő erkölcsi támaszt nyújtanak nekem, ráadásul a
király közelségét is biztosítják számomra. És minél több időt
tölthetek a király környezetében, annál több alkalmam nyílik, hogy
magamba bolondíthassam, és minél inkább magamba bolondítom,
annál inkább hajlik majd arra, hogy Ausztria érdekeit is
figyelembe vegye a politikájában. De hiába értettem meg, miért
akarja Maman, hogy éljek les tantes befolyásával, ha egyszer ezek
a nagynénik már mindnyájan a harmincas éveik vége felé jártak,
én pedig elsősorban magam korabeli társakra vágytam. Csak a
dauphin fivérei feleltek volna meg ennek a kívánalomnak, ám ők
szinte mindig együtt vadásztak vele.
Másnap délután Durfort márkiné fogadott a nagynénik
szalonjában, a nagystílű követ felesége, aki hosszú időt töltött el
velünk Bécsben, míg a házassági szerződésemet kidolgozták.
Elvörösödött, amikor meglátott, feltételezem, azért, mert sejtette,
hogy tudok a férje kis afférjáról azzal az osztrák grófnővel. Úgy
döntöttem, jobb, ha nem veszek tudomást az elpirulásáról, ő pedig
mély bókot vágott ki előttem, majd eltűnt egy oldalsó szobában,
magunkra hagyva minket a nagynénikkel.
Madame Adelheid forró csokoládét töltött a csészémbe, aztán
feltöltötte a nővéreiét is. Miközben a sűrű, keserédes italt
kortyolgattam, körülnéztem a teremben, tisztelettel adózva a
nővérek ízlésének, hogy ilyen pompás kis fészket építettek
maguknak. Mint a király pártában maradt leányainak, nekik
jogukban állt, hogy felmentsék magukat az etikett szabályai alól,
ha éppen úgy hozta a kedvük, ezért aztán napjaik java részét
neglizsében vészelték át, laza szövésű fésülködő köpönyegekben.
Ha pedig az illem úgy kívánta, hogy mégiscsak kicsípjék magukat
(például mise idején), akkor egyszerűen magukra aggatták azt,
ami épp a kezük ügyébe került, és suhanva nekivágtak a világnak,
népes hölgykoszorújukkal a nyomukban, akár három hatalmasra
nőtt varjú. Legelöl mindig Adelheid, a legidősebb lépdelt nagy
céltudatosan; utána Madame Viktória, duzzogva és pufogva,
minduntalan bele-belebotolva a ruhája szegélyébe; leghátul pedig
Madame Zsófia, előredőlt felsőtesttel, pillantgatva jobbra és balra,
mintha azt várná, hogy valamely sötét sarokból egy mancs kap
utána, és berántja magával a folyosót szegélyező szobák
valamelyikébe.
Igazságtalanságnak tartottam, hogy les tantes egyszerű
öltözékére bezzeg senki sem tesz epés megjegyzéseket (bár lehet,
hogy eleinte még tettek, aztán hozzászoktak), míg az én
erőfeszítéseim, hogy a dauphin tetszésére legyek, úgy tetszett,
mindenkiből kiváltott valami becsmérlő hangú kommentárt. A
királynak nyilván akadt fontosabb dolga (bármi legyen is az), mint
a dauphine ruházkodásával törődni, mert ő soha egy árva szót
sem szólt, a férjem pedig észre sem vette a próbálkozásaimat. Így
aztán fel is hagytam velük. Egyetlen győzelmet azért mégiscsak
biztosítottam magamnak Madame Etikett fölött: fűzőt továbbra
sem voltam hajlandó viselni. Mire is lett volna jó az? Karcsú
voltam, akár az őzgida, nem volt rajtam mit fűzni. Ha meg a
nagynénik megengedhetik maguknak, hogy kizárólag a
legfontosabb állami ünnepeken vessék alá magukat a grand corps
de baleine megpróbáltatásainak, én miért ne engedhetném meg
magamnak?
De hogy azért mégse örüljek túl korán, akadtak még
ruházkodási problémáim bőven, igaz, egyik sem az én hibámból.
Az egyik kedvenc szórakozásom a csónakázás volt a Grand Canal
vizén, ám egyetlen evezőcsapás is elegendőnek bizonyult ahhoz,
hogy jóvátehetetlenül agyonáztassa a ruhám selymét. Másik
kedvenc időtöltésem a séta volt a kastély körüli kertek és
barlangocskák kavicsos ösvényein, de természetesen a hosszú
uszályom is elkísért ezekre a sétákra, hogy feltörölje mögöttem az
utat, és minden lépéssel újabb és újabb adag szennyet gyűjtsön
magára. Márpedig a szatén, a selyem és a brokát kényes holmi,
egyiket sem lehet mosni, és így, összekoszolódva, egyik sem volt
túl kellemes viselet a hátralévő hosszú nyári heteken.
Ez a Versailles amúgy is ocsmány koszfészek volt. Les tantes
magas mennyezetű, a magas ablakoknak köszönhetően mindig
világos és kertre néző lakosztálya volt az egyetlen hely az egész
palotában, amelyik nem bűzlött a pisitől.
Az éjjeliedény önmagában nem éppen az a tárgy, amit szívesen
látunk a szobánkban, pedig épp ott van a legnagyobb szükség rá,
hiszen főként ezekben a helyiségekben nyüzsögtek az
udvaroncok, hogy elcsípjék a legfrissebb pletykákat, vagy lássanak
egy villanást a királyból. Itt várták órák hosszat, hogy a király
audiencián fogadja őket ‒ igaz, jobbára hiába.
A közemberek többnyire valami petíciót hoztak, hátha valaki
meghallgatja őket. A kereskedők tudták, hogy itt aztán bármit
elsózhatnak, tehát a folyosókon és az előszobákban kínálgatták az
áruikat. És ugyan hol könnyíthetett volna magán ez a sok-sok
ember, ha nem a paravánok fedezékében, a márványoszlopok
takarásában vagy eldugott hátsó lépcsőházakban, végszükség
esetén pedig akár egy cserepes tuja árnyékában?
Mindhárom nővérnek megvolt a maga külön, hatszobás
lakrésze, ám egyáltalán nem zavartatták magukat, ha át kellett
gyalogolniuk egymás szobáin. A három nővér összesen hat
spánieljének is bejárása volt mindenüvé, bár ez senkit sem zavart.
Jól nevelt kutyák voltak, és a világért sem pisiltek volna a
színpompás, remekbe szőtt szőnyegekre. Egyébként is, nemes
vérű ebek voltak, abból az alomból származtak, amelyet még II.
Károly angol király küldött imádott Henrietta húgának, XIV. Lajos
sógornőjének.
Ezen a délutánon a csevegés Madame Adelheid kényelmes
belső szobájában folyt. Háttal ültem az ónixpárkány fölötti
tükörnek, velem szemben, a teázó asztal körüli, félhold alakzatba
csoportosított fotelekben foglalt helyet a három nagynéni, akár a
római mitológia három Párkája.
‒ Nos, úgy hallottuk, tegnap látogatója volt ‒ sandított rám
Madame Adelheid a csészéje pereme fölött, pletykára éhesen, mint
mindig.
‒ Mon Dieu ‒ tettem le a csészémet ‒, hogy felejthettem el
beszámolni róla önöknek!
És azzal nekiláttam, hogy töviről hegyire elsoroljam, miről
beszélgettünk Du Barry grófnővel.
Viktória elvette az ezüst ételcsipeszt, levett vele a sévres-i
porcelántálról egy roládot, és nekiesett. Egy pillanat múlva újabb
roládot vett magának, pedig még az elsőt sem ette meg. Közben a
könyöke mellett egy tányér kacsakolbász várta az elkerülhetetlen
végzetet.
‒ Ennél azért többet vártunk volna öntől ‒ mormogta két falat
között.
‒ Csak ne nézzen olyan zavarodottan, kiscicám ‒ nyugtatgatott
Madame Zsófia. ‒ Majd mi szépen rendbe hozzuk a dolgokat ‒
tette hozzá, ám eközben ő is zavartan pislogott egyik nővéréről a
másikra.
‒ Csak az a fontos, hogy ne kövesse el többször ugyanazt a
hibát ‒ bólogatott Madame Adelheid. ‒ Most még természetesen
nem tudhatta ‒ fűzte hozzá részvétteljes hangon, az orra, a
Bourbon-sasorr tetejéről nézve le rám.
‒ Igen, már réges-rég meg kellett volna mondanunk neki ‒
szomorkodott Zsófia, a ruháját babrálva. ‒ De hát ki hitte volna,
hogy ön, szegény kis barátnőnk, ilyen…
‒ Ilyen ügyefogyottnak bizonyul ‒ fejezte be helyette a
mondatot a legidősebb nővér.
‒ Oui, c’est ga, így is van, Adelheid ‒ vágta rá Viktória. ‒ Most
tehát nincs más dolgunk, mint meg nem történtté tenni, ami
megtörtént ‒ törölte le a morzsákat a szája széléről egy rúzsfoltos
szalvétával.
Most már végképp nem értettem, mi a baj Du Barry grófnővel.
Végül is, mégiscsak a király kedvese, hát miért ne állhattam volna
szóba vele?
‒ Tudja ön, mi az a maitresse en titre? ‒ nézett egyenesen a
szemem közé Madame Adelheid.
Beismertem, hogy fogalmam sincs, mire nekilátott, hogy
elmagyarázza nekem.
Atyavilág, esett le az állam, durva túlzásnak találtam, hogy ezt a
hölgyet a király szajhájaként bélyegezzék meg, még akkor is, ha a
leírás egyébként megfelelt a valóságnak. És hát persze, hogy
tudtam, mi az a szerető: apámnak is volt egy, még ha Maman is és
én is haragudtunk rá, hogy így semmibe veszi Istennek a
paráznaság elleni parancsolatát. Azt azonban már nehezemre
esett megemészteni, hogy Madame du Barry más férfiaknak is
eladta a bájait, mielőtt a király szeretője lett. E pillanatban úgy
éreztem, engem is beszennyezett, hogy szóba álltam vele, hogy
rámosolyogtam, hogy elfogadtam a nászajándékát. De még jobban
felzaklatott, hogy azokat a csodálatos ruhákat és ékszereket egy
ilyen feslett nőszemély viselheti áruba bocsátott testén. Mintha azt
akarná sugalmazni, hogy a király helyesli az efféle szabados
viselkedést. Vajon egész Franciaország ennyire erkölcstelen?
Maman miért nem tanított meg rá, hogyan kell az efféle
helyzeteket kezelni, füstölögtem magamban.
Arra viszont megtanított Maman, hogy erkölcsi kérdésekben
ennek a három hölgynek a véleménye legyen a mérvadó
számomra. Márpedig szerintük egyértelműen súlyos baklövést
követtem el, amikor átengedtem azt a grófnő-perszónát a
küszöbömön. A dauphin nénikéi most gyengéden, de határozottan
felvilágosítottak, hogy mielőtt Madame Du Barry az udvarba
került volna, az egyszerű Jeanne Bécu néven látta meg a
napvilágot, egy szerzetes és egy varrónő törvénytelen
gyermekeként. Először grisette lett belőle, azaz egy molnár
segédje, ám ez csak álca volt, valójába a testét árulta Párizs utcáin.
Itt fedezte fel du Barry gróf, aki aztán bemutatta számos
barátjának is. Így indult ennek a kurtizánnak a karrierje. 1768-
ban, amikor egy megbíztatással Versailles-ba küldték,
összetalálkozott a királlyal. Ennek előtte még Choiseul herceg
kegyeibe próbálta befészkelni magát, ám a herceg nem kért belőle,
sőt, egy szavát sem hitte ennek a nőnek. A frissiben megözvegyült
Lajos viszont annál inkább, pedig Jeanne hivatalosan nem lehetett
a szeretője, mert semmiféle címe vagy rangja nem volt akkoriban.
Ezért ment hozzá felfedezője Guillaume nevű bátyjához. Egy évvel
az esküvő után aztán hivatalosan bejelentették, hogy Jeanne lett a
mattresse en titre őfelsége mellett.
‒ Atyánk még egy születési bizonyítványt is hamisíttatott neki,
amelyben nemcsak megfiatalította, de még nemesi vért is
csempészett az ereibe! ‒ háborgott Madame Adelheid.
Micsoda botrányos históriák! Arra szinte gondolni sem
mertem, mit kapok majd Bécsből, ha Maman fülébe jut, hogy egy
efféle teremtést beengedtem a szobámba, ahová, parancsoltak
rám szigorúan, kizárólag feddhetetlen erkölcsű személyeknek
engedhetem meg, hogy betegyék a lábukat. Most tehát kénytelen
voltam a nagynénik kegyelmébe ajánlani magam, adjanak
tanácsot.
‒ Mondják meg, kérem, mit tegyek! Most már az egész udvar
tudja, hogy beengedtem magamhoz egy… egy szajhát!
Mindennél fontosabb volt, hogy ne csak a király, de az
udvaroncok jóindulatát is a magaménak tudhassam.
‒ Milyen kis naiv a kicsike ‒ jegyezte meg Madame Viktória, a
nővéreihez fordulva, mintha ott se lennék a szobában. ‒ Senki
sem törődik a lelkével, pedig aki ennyire nyílt és őszinte, az nem
sok jót várhat minálunk!
 ‒ Igen, ön valóban túl könnyedén osztogatja a bizalmát, ma
chére ‒ szegezte rám a mutatóujját nagy gúnyosan Madame
Zsófia, aztán sebesen pislogni kezdett. Ez valami tik volt nála.
‒ Még szerencse, hogy itt vagyunk neki mi hárman ‒ szólalt
meg Madame Adelheid is, a jóságtól szinte csöpögő hangon.
Kézimunkatáskájából cvikkert kotort elő, az orrára csíptette, és
visszatért a hímzéséhez. Egy szépségesen bonyolult rózsát
hímzett, amivel már a hét eleje óta bajlódott. A szobát ékesítő
kárpitok többségére az ő tehetséges keze hímezte rá a
hihetetlenül részletes pásztorjeleneteket, nyilván hosszú évek
szorgos munkájával.
‒ Pauvre petite ‒ tett egy roládot a tányéromra Madame
Viktória, hátha ezzel jobb kedvre deríthet ‒, szegény kicsikém,
nézzétek, hogy felzaklattuk!
‒ De milyen okosan tette, hogy elmondta nekünk, miket beszélt
azzal a perszónával! ‒ kapta a mellére a kezét Madame Zsófia: az
ujjpercei kifehéredtek az aggodalomtól.
Aztán kinézett az ablakon.
‒ Jaj, istenem! ‒ csuklott el a hangja. ‒ Csak nehogy ma is
eleredjen az eső!
‒ Ma nem lesz eső, ma chére ‒ nyugtatta meg Viktória, aztán
felém fordult. ‒ Szörnyen fél a villámlástól ‒ suttogta, de azért
nem olyan halkan, hogy Zsófia ne hallja meg.
‒ Tudja, a két kishúgom kolostorban nevelkedett ‒ magyarázta
Madame Adelheid ‒, és az apácák mindig bezárták őket a
szekrénybe, ha rosszalkodtak, vagy ha nem tudták eltitkolni a
félelmüket. Viktória erősebb, neki meg se kottyant, de Zsófia,
szegénykém, olyan érzékeny!
‒ Qa suffit, ma soeur ‒ intette le Viktória, és egy újabb
süteményt kezdett majszolni. ‒ Elég lesz. Van nekünk fontosabb
dolgunk is. Meg kell mondanom, szép kis csávába keveredett,
madame la dauphine! És most a mi feladatunk, hogy kivakarjuk
belőle.
‒ Úgy is van! Meg fogjuk védeni önmagától! ‒ jelentette ki
Madame Adelheid a hímző selymei közül. ‒ Önnek pedig
ünnepélyesen meg kell fogadnia, hogy megoszt velünk mindent,
ami csak történik önnel.
‒ És hogy mindig kikéri a tanácsunkat, bármiről legyen is szó ‒
szólt közbe Viktória.
‒ Hogy tanácsot adhassunk ‒ folytatta Adelheid, oda sem
figyelve a húga kotyogására ‒, és megakadályozhassuk, hogy
tovább rontsa a jó hírét. A mi szemünk előtt egyes-egyedül az ön
érdekei lebegnek, madame la dauphine, és remélem, bírjuk az
engedélyét, hogy kioktathassuk, hogyan kell viselkednie
Versailles-ban.
Kezdtem végképp összezavarodni, de azért mégiscsak
felemeltem a kezem, hogy tiltakozzak.
‒ De hát én azt hittem, hogy Noailles grófné…
‒ Az a dame d’honneur, ha nagyon szigorúan vesszük, mégsem
több, mint egy felcicomázott szolga ‒ csapott az asztalra Madame
Adelheid a legyezőjével.
Aztán ugyanezzel a legyezővel kecsesen körbemutatott
magukon.
‒ Mi azonban a rokonai vagyunk.
‒ Madame du Barry ajándékot is hozott nekem ‒
emlékeztettem a nővéreket ‒, bár persze biztos vagyok benne,
hogy nem ő, hanem király papa vette az ékszert, de ez azt jelenti,
hogy helyesli, ha én és az ő… a maitresse en titre
összebarátkozunk egymással.
A beszélgetés ezen a ponton végképp beleveszett a nővérek
egymás közötti, néma oldalpillantásaiba. Végül Adelheid szólalt
meg, szemlátomást mindhármuk nevében.
‒ Bár a királyok Istentől kapott joga előírja, hogy nincs az a
földi hatóság, amely bírálhatná egy uralkodó tetteit, ám ez még
korántsem jelenti azt, hogy a nővéreim és én mindent helyeslünk,
amit atyánk tesz. Sőt, a szívünk szakad meg belé, ha látjuk, hogy ez
a nagylelkű, jóságos atya milyen mélyre képes süllyedni! Önnek
pedig semmiképpen sem szabadna még bátorítani is ezeket a
kártékony szenvedélyeit!
‒ Önök szerint király papa nem örülne, ha mégis bátorítanám?
Vagy legalább úgy tennék, mintha elfogadnám őket, hogy
megmaradhassak a kegyeiben?
 ‒ Ha őfelsége képtelen helyesen viselkedni, akkor igenis az ön
feladata, hogy erkölcsileg példát mutasson neki! ‒ kiáltotta
Madame Viktória, és a kijelentéssel egy időben sikerült
megelőznie a nővérét az újabb rolád utáni hajszában, végül ő
nyalhatta le nagy kéjesen a porcukrot az ujja végéről.
Madame Adelheid a sütemény helyett kénytelen volt beérni
azzal, hogy tovább oktatott, miért fontos, hogy mostantól, bármi
áron, de kerüljem Du Barry grófnő társaságát.
‒ Ön sosem viselkedhet túl kedvesen, mert ha így tesz, könnyen
félremagyarázhatják, vagy éppen félreérthetik. Nem, ha a dolgok
már ilyen szerencsétlenül indultak, akkor legalább mostantól meg
kell szakítania mindennemű kapcsolatot azzal a perszónával, sőt,
világosan az értésére kell adnia mindenkinek, hogy látni sem
kívánja őt.
Madame Zsófia nem szólt, csak forgatta a fejét egyik nővéréről
a másikra, mint a jeu de paume nézői a királyi teniszpályán.
‒ De mit szólna mindehhez király papa? ‒ fakadtam ki. ‒ Az a
„teremtés” mégiscsak az ő szeretője! Ha Du Barry grófnőt
sértegetem, a végén maga grandpére is megsértődik!
‒ Nos ‒ húzta fel a szemöldökét Madame Adelheid ‒, akkor
mindnyájunknak össze kell fognunk, hogy megóvjuk a királyt
önmagától. Már az is elég szörnyű, hogy végig kell néznünk, ahogy
apánk bolondot csinál magából egy ilyen feslett riherongy
kedvéért, de azt elképzelni sem tudom, micsoda fájdalom lehet
Franciaország első hölgyeként tehetetlenül szemlélni, ahogy az a
repedtsarkú a király jobbján ül a vacsoránál, hogy a saját
lakásából királyi fogadótermet kreál, és ő maga királynőként
tetszeleg ezeken. Természetesen vannak nemesek jócskán, akik
erkölcsileg nem ilyen érzékenyek, mint mi, akik tömegesen
tódulnak a szalonjába, akik ódákat zengenek a szépségéről, a
festett hajáról és a kimázolt szájáról, mert azt remélik, hogy az ő
segítségével megkaparinthatják maguknak atyánk jóindulatát. Én
az ön helyében képtelen volnék elviselni ezt. És én az ön helyében,
bizonyára megtalálnám a módját, hogy a lehető legszélesebb
nyilvánosság előtt a helyére tegyem ezt a ribancot, és
megmutatnám neki, hogy ki az úr a házban! ‒ emelte az ajkához a
csokoládéscsészét, és egy hajtásra kiitta.
‒ Egyet se féljen, ma petite ‒ nyugtatott meg Madame Viktória.
– Nem bántja meg őfelségét, ha megszakítja a kapcsolatot Du
Barry grófnővel. Sőt, inkább még nagy szívességet tesz neki.
Hallgattam a nagynénik tanácsára, és úgy döntöttem, ha ezzel
kivívom Lajos háláját, ezentúl nemhogy szóba sem állok Du Barry
grófnővel, de teszek arról is, hogy mindenki, az összes miniszter,
valamennyi udvaronc, de még a szolgák is megtudják, hogy így
tettem. Könnyű léptekkel hagytam ott les tantes lakosztályát, mégis
biztosabb lábakon, mint idáig, mert beláttam, micsoda hibát
vétettem, de megkönnyebbüléssel tudomásul vehettem, hogy még
nem késő, sőt, épp így jött el az alkalom, hogy erkölcsi iránytűmet
a helyes irányba fordítsam, mielőtt mégiscsak túl késő lenne.
 Tizenkilencedik fejezet
Szarvánál fogva a bikát

A dauphin fivérei esténként csatlakoztak hozzánk a

kártyaasztalnál, a húgait azonban túl fiatalnak ítélték ehhez a
szórakozáshoz, bár a nevelőnőjük, Madame de Marsan gyakran
megjelent az asztalnál, Du Barry grófnővel és kíséretével
elegyedve. Agyam titkos rekeszébe fel is véstem, hogy több időt
kellene szentelnem Madame de Marsan védenceinek, hiszen nem
ártana, ha a dauphin kishúgait a barátaim közé sorolhatnám,
kivált, hogy ‒ mint láthattam ‒ a nevelőnőjük a vetélytársamhoz
húz.
Kötelességszerűen engedelmeskedve les tantes direktíváinak,
első versailles-i heteimben ‒ amikor még minden újnak számított
a szememben, és igyekeznem kellett, hogy betartsam az etikett
összes előírását, és az emlékezetembe véssek minden apró
részletet ‒ asztalról asztalra suhantam a kártyateremben, minden
asztalnál megálltam, hogy váltsak pár szót a vendégekkel, és
közben elnéztem, ahogy az ezüstkandeláberekben égő gyertyák
fénye visszaszikrázik az udvaroncok kifestett arcán.
Szoknyám zizegésétől kísérve suhantam tehát a zöld posztóval
borított asztalok között, széles szoknyámnak hála olyan
benyomást keltve, mintha lebegnék. Legyezőbillentés Durfort
márki felé; fejbiccentés Gramont hercegnének; félmosoly a
fivérének, Choiseul hercegnek, aki, mint a válla fölött
odakukucskálva megállapíthattam, épp nyerő kártyát szorongat a
kezében, és már suhantam is a következő asztal irányába. Itt
biccentés, de szigorúan szorosra zárt szájjal, a sápadtságában a
zekéje színével versenyre kelő Vauguyon hercegnek; ugyanez
Madame de Marsan felé, aztán, mintha azon a széken nem is ülne
senki, átnézni Du Barry grófnőn; egy röpke bon soir d’Auguillon
hercegének, akiről tudtam (vagy legalábbis azt hallottam), hogy
suttyomban összeszűrte a levet valakivel. Csak eszembe jutna a
neve annak a nőszemélynek!
Az udvaroncok úgy tettek, mint akik ügyet sem vetnek semmire,
elvégre minden, ami történik, része a játéknak. Mégis, a csönd, az
elmaradó mosoly és fejbiccentés elég világosan beszélt; én pedig
büszke lehettem arra, amit elmond rólam. Anyám udvartartását
széles e világon tisztelték-becsülték, mint egész Európa
legerkölcsösebb királyi udvarát. Les tantes is hasonló erényeket
mondhattak a magukénak. Hálás is voltam a támogatásukért, hisz
Maman hiányában nélkülük aligha állhattam volna ellen Versailles
kísértéseinek, a mindenütt burjánzó vétkeknek. A király, ha
leereszkedett közénk, sosem adta jelét, hogy helytelenítené,
ahogyan semmibe veszem Du Barry grófnőt, így aztán hallgatását
annak tulajdonítottam, hogy viszonyát az egykori kétes hírű nővel
maga sem tartja olyasminek, amivel dicsekedni illik egy
magamfajta zsenge korú nő, szinte még leány előtt.
Az sem váratott magára sokáig, hogy eltanuljam a nagynénik
másik mesterfogását, és a médisance művésze legyek, a rágalmazó
megjegyzéseké: ebben les tantes utolérhetetlen virtuózok voltak.
Fülledt, meleg késő tavaszi délután volt, a kertre nyíló magas
ablakokat kinyitották, hogy valami kis levegő bejusson a szalonba,
mert már szörnyűségesen izzadtunk selyem- és
brokátruháinkban, az udvaroncok parókája alól veríték csörgött,
csíkot húzva a festett arcokra.
Az efféle napokon sokkal jobb volt nézőnek lenni, mint
játékosnak. Madame Viktória nagytermének falai mentén libegtem,
két társalkodó hölgyem, Picquigny hercegnő és De Mailly grófnő
között. Kinyitottuk legyezőinket, hogy meghúzódhassunk
mögöttük, bár látszatra csak az enyhülést kerestük.
‒ Hát nem olyanok, mint két ledöntött szobor? ‒ böktem a
legyezőmet két idősödő, leizzadt arcfestésű márki felé.
Ha jól tudom, valamiféle miniszterek lehettek. Ekkor De
Noailles grófné bukkant fel az oldalamnál, helytelenítéstől
borzongó arccal.
‒ Ne feledje, madame la dauphine, hogy valamennyi vendégét
üdvözölnie kell! ‒ mormolta a fülembe.
‒ De hiszen tegnap este már valamennyiüket üdvözöltem!
Mindnyájan itt voltak, mind ugyanabban a székben ülnek, ahol
tegnap!
 Most a könyököm mellé fúrta be magát.
‒ Igen ám, csakhogy ezek különlegesen magas rangú vendégek!
Ön pedig nemcsak azzal bántja meg őket, ha nem köszön nekik, de
azzal még inkább, ha nem vegyül közéjük!
‒ Bzzz ‒ zümmögtem, társalkodó hölgyeim nagy mulatságára. –
Mon Dieu, ez a nő rosszabb, mint egy házi légy!
Azzal némán el is játszottam nekik, ahogy egy legyet próbálok
elhessegetni, de hiába, minduntalan itt röpköd a fülemnél, a
könyökömnél, a fejem körül. Csakhogy Madame Etikettől nem
lehetett ilyen könnyen megszabadulni.
‒ De la Chapelle márki és Saint-Cyr márki a XVI. század óta
szolgálják Franciaország királyait! Nemcsak ezeket az urakat sérti
halálra, de az ősieket is, ha itt lófrál a fal mellett, és vihorásznak a
társalkodónőivel, mint holmi falusi libák a táncmulatságon!
Pedig hát egyáltalán nem az volt az én célom, hogy belekössek
egy-két, önnön fontosságába belepistult szerencsétlenbe. Nem, az
én leghőbb vágyam az volt, hogy, ha csak pár órára is, de
visszatérhessek abba a korba, amikor még semmit sem kértek
számon rajtam. Azokba az időkbe, amikor nővéreim és én együtt
játszottunk Schönbrunn szép napjaiban. Még most is csak
tizennégy éves voltam: hát miért bűn az, ha olykor el-elnevetem
magam?
Egy napon, ahogy Vermond abbé megérkezett a délutáni
leckeóránkra, egy levelet lobogtatott a kezében. Az édesanyjától
van, mondta. Azonnal felpattantam a padlóról, ahol Klotild és
Erzsébet hercegnőkkel játszottam. Hetek óta nem kaptam hírt
Ausztriából.
‒ Gott sei dank! ‒ adtam hálát az Úrnak, ahogy feltörtem a levél
pecsétjét, és egy fotelbe vetettem magam, hogy az utolsó cseppig
kiélvezzem a levél édes örömét.
Ám, ahogy olvastam Maman szavait, a szám sarka a kezdeti
mosolyból lassacskán a bánat grimaszába görbedt.

Szeretett asszonyleányom!

Ha az volt a szándékod, hogy meghűtsd bennem a vért, keresve

sem találhattál volna biztosabb módszert rá, mint azt, hogy nem
ügyelsz a megjelenésedre. Ha tekintetbe veszem felkészítésed
fáradságos munkáját, valamint neveltetésed alapelvét, azt, hogy sose
téveszd szem elől, mi a kötelességed, vészkiáltásként visszhangzik a
lelkemben az értesülés, hogy afféle könnyűvérű perszóna módjára
teszed magad közszemlére. Miféle képtelenség ez? Hogyhogy nem
vagy hajlandó fűzőt hordani, holott Versailles minden asszonya
zokszó nélkül viseli, hiszen ők tudják, amit neked is tudnod kellene,
minél tovább viseled, annál jobb lesz a testtartásod. Te, leányom,
most éppen abba az életszakaszba értél, amikor kialakulnak, sőt,
eldőlnek testi adottságaid: én pedig rettegek, hogy rád is érvényes
lesz a német mondás: auseinart dergehen, schon die Taille vuie eine
Frau, ohne es zu sein ‒ hogy a termeted azelőtt válik asszonyossá,
hogy te magad asszonnyá lettél volna. Ha semmiképpen sem állhatod
a francia fűzőt, szívesen küldök néhány osztrák darabot, azok nem
annyira merevek, mint amelyeket Párizsban készítenek.
Az is a fülembe jutott, hogy nem ápolod magad kellőképpen, nem
mosod rendesen a fogad, és hanyagul öltözködsz. Ez utóbbi miatt
már a társalkodónőid is panaszkodnak.
Arra is fel kell hívnom a figyelmedet, hogy minél előbb le kell
tenned arról a szokásodról, hogy kigúnyolod az embereket. Ha
mások is ráébrednek erre a hajlamodra, könnyen játékszerré
válhatsz a kezükben. Avagy talán szeretnéd, ha elveszítenéd annak a
népnek a jóindulatát, amely egyelőre még imádattal vesz körül?
Semmiképpen sem engedheted meg magadnak, hogy ezt az
adományt elkótyavetyéld. Kezdetben minden olyan szépnek tűnt. Mi
történt? Mert most azt kell látnom, hogy nemtörődöm módon
sodródsz a veszted felé.

Ahogy a levelet olvastam, minden mondatára egyre tágabbra

és tágabbra nyitottam a szemem az álmélkodástól. Ha a
szikrázóan kék égen egyetlen aprócska felhő úszna csak, anyám
biztosan észrevenné, és esőt jósolna.
‒ Honnét tudja mindezt? ‒ sikítottam fel.
‒ Valami baj van, madame la dauphine? ‒ vetette rám kutató
pillantását Vermond abbé.
 ‒ Nos, abban Maman-nak igaza van, hogy mindenképpen meg
kell válogatnom, ki érdemli ki a bizalmamat, és ki nem ‒
morogtam. ‒ Nincs itt egyetlen barátom se, csak ön és Mercy.
Hogy miért kellett anyámat értesíteni a szokásaimról, azt nem
tudom, csak azt, hogy van valaki a környezetemben, aki rosszat
akar nekem, sőt, meg akar alázni ‒ csaptam le a levelet. ‒
Találkoztam én már ilyen árulással az életemben, de arra azért
kíváncsi volnék, mit kap ez a Júdás azért, hogy így beárul?
‒ Bizonyos vagyok benne, hogy senki sem kíván önnek rosszat
Versailles-ban, madame ‒ pislogott aggodalmasan az abbé.
‒ Sajnálom, kedves abbé, de ezúttal képtelen vagyok hinni a
szavainak ‒ szűkítettem össze a szemem. ‒ Avagy nem éppen ön
említette a múlt héten, hogy a Bourbon család egyes tagjai
ellenezték a házasságunkat?
Az abbé a nyaka, a haja, a füle tövéig, de még a szempillájáig is
elpirult.
‒ Úgy hittem, egyszer már megkértem rá, hogy ne ismételje a
szavaimat, madame la dauphine. Abban pedig biztos vagyok, hogy
nem gyanúsít senkit…
‒ Nem, senkit ‒ vágtam közbe. ‒ Bár nem tartom
elképzelhetetlennek, hogy király papa éppen ezért nem fogadja el
sem Orléans, sem Chartres gróf meghívását a Palais Royal
eseményeire ‒ tettem hozzá, bár úgy véltem, a veszély valahonnan
közelebbről fenyeget, méghozzá jóval közelebbről.
Nem a király valamelyik rokona részéről, hanem olyan
valakitől, akivel nap, mint nap találkozom. Gyorsan
összeszámoltam a hölgyeimet, a számokat az íróasztalom
rózsaszín márványlapján húztam be, a porba. Piszkosak voltak a
szobáim. Arisztokrata hölgyeim ódzkodtak az afféle
cselédmunkától, mint a takarítás, a cselédlányaim túl elfoglaltak
voltak ahhoz, semhogy idejük jutott volna rá. Ventadour hercegnő
rendszeresen sötét pillantásokat lövellt felém; biztos voltam
benne, hogy Bois-Passy grófnő és Périgord grófnő pletykálkodnak
rólam a hátam mögött. Ha pedig a cselédlányaimnak, akik
lepedőmet cserélik, nem zörög egy egész rakás csillogó écu a
zsebükben, hálából, hogy felfedik elhúzódó szüzességem titkát a
külföldi követeknek (akik nem sajnálják a pénzt, ha egy jó kis
scandale előbb jut az ő fülükbe, mint a többiekébe), akkor vajon
miért vigyorognának olyan pimaszul rám?
A szoknyáim alatt egy kis táskát hordtam, abba rejtettem az
ékszeres ládikám és az íróasztalfiókom kulcsait meg azét a fiókét,
ahová a naplómat zártam, azt a naplót, amelyet még Vermond
abbé javaslatára kezdtem írni Bécsben. Ebben a fiókban tartottam
a megkezdett leveleimet is: rendszeresen leveleztünk Karolina
nővéremmel és egykori nevelőnőmmel, Von Brandeiss grófnővel.
Most már kétség sem fért hozzá, éjszaka, míg én mit sem sejtve
alszom az ágyam függönyei mögött, valaki ellopkodja a kulcsaimat.
Maman levele annyira kihozott a sodromból, hogy Vermond abbé,
bárhogy próbálkozott is, képtelen volt megnyugtatni.
Ha valakit királyi udvarba vet a sorsa, annak a legfontosabb és
egyben legnehezebb feladata az, hogy megtanulja, kiben bízhat és
kiben nem. A kíséretem tagjait nem én válogattam össze, és nem
tudhattam, ki tette ezt meg helyettem, és milyen alapon válogatott.
Nyilván a régi nemességük okán nyerték el a kitüntetést, hogy a
dauphine szolgálói lehettek. Abban az egyben reménykedhettem,
hogy megszerzem magamnak a hűségüket: elvárni tőlük
ostobaság lett volna.
Azt azonban tudtam, ki az az egy ember, akinek a támogatására
mindenkiénél inkább szükségem van; mert, ha az övét
megszerzem, a gonosz nyelvek azonnal elhallgatnak. Tehát, ha a
dauphin nem képes elibém jönni, nekem kell az ő beosztásához
igazítanom az időmet, és nekem kell elébe mennem.
A férjem műhelye nagyjából egy mérföldre volt a palotától. Úgy
döntöttem, hogy nem kocsival megyek, hanem gyalog, legalább
elveszem a hölgyeim kedvét, hogy elkísérjenek. Tudtam, a szívük is
beleremeg a gondolatba, hogy esetleg összepiszkolhatják a
szoknyájuk szegélyét, és még ennél is jobban irtóznak a
napsütéstől, divatos selyem napernyőik dacára. Így hát kíséretem
zöme kibújt a feladat alól, csak a legbarátságosabb hölgyeim
szegődtek a nyomomba, meg azok, akikből nem halt még ki
teljesen a humorérzék, no és természetesen a levakarhatatlan
tyúkanyó, De Noailles grófnő. Hála ennek a körülménynek,
megtakarítottam magamnak, hogy végig kelljen hallgatnom a
rosszindulatú megjegyzéseket, amelyeket hölgyeim a legyezőjük
mögött sugdostak egymás fülébe, hogy már megint miféle
merényletet követek el az etikett ellen. Igen, ezek a kerek,
vérvörös cupidói ajkak legalább annyi nyilat lőttek ki, mint ahány
csókot osztottak. Talán nem tudták, hogy mérgezett szavaikat a
kemény felületek, márványfalaké, tükröké, a mennyezeté,
szertevisszhangozzák a világba? Vagy épp azt akarták, hogy
megtudjam, miféle tréfákat és gúnyos tirádákat engednek meg
maguknak a rovásomra? A legrosszabb, amit meghallottam,
valóban könnyeket csalt a szemembe: l’Autrichienne, így hívtak,
kihasználva a francia nyelv adottságát, amelynek köszönhetően az
„osztrák nő” és az „osztrák szuka” ugyanúgy hangzik.
Hosszú volt az út a dauphin lakatosműhelyéig, jutott rá időm,
hogy kiszellőztessem a fejemből a sötét gondolatokat.
Megtiltottam magamnak, hogy útközben semmitmondó fecsegésbe
keveredjek, a kellemes idő, a friss levegő is elegendő volt, hogy
megbékéltesse a lelkemet. Szerény, zsúpfedeles házikó adott
otthont a műhelynek: bárki igazi mesterember igazi műhelyének
vélhette volna.
‒ Bonjour, édes uram! ‒ rikkantottam, ahogy átléptem a
küszöböt. ‒ Nagyon megterhelné, ha készítene nekem valamit?
A dauphin meglepetve pördült felém a munkaasztalánál, egy
vaskarika esett a földre, rajta kulcsokkal. A férjem felsőtestét
mindössze egy ing és egy vászonmellényke fedte. Olyan meglepett
arcot vágott a jövetelemre és főként a kérésem hallatán, hogy nem
tehettem mást, oda kellett lépnem hozzá, hogy átöleljem. Ő
azonban visszahúzódott az érintésem elől, és ez az elutasítás
annyira megzavart, hogy kis híján elfeledtem, miért is jöttem.
‒ Szeretném, ha készítene nekem egy ládikót ‒ ötlött végül
mégiscsak eszembe az utam célja ‒, nagyjából ilyen magasat, hogy
eddig érjen önnek ‒ mutattam meg a kezemmel. ‒ Elég nagynak
kell lennie ahhoz, hogy beleférjen a levelezésem, ugyanakkor
fontos volna, hogy el is rejthessem.
A dauphin gondolkodott egy ideig, ebbe az erőfeszítésbe az
ajka is belegörbült; aztán letörölte a homlokát az inge csipkés
ujjával, felült a döntött rajzolóasztal előtt álló magasított székre,
lúdtollat hegyezett, bemártotta a tintatartóba, és nekilátott, hogy
vázlatot készítsen egy szekrénykéről, ravasz rejtekfiókkal.
‒ Megvan! ‒ kiáltott fel büszkén, ahogy elkészült. ‒ Ezzel a
zárral aztán senki halandó meg nem birkózik!
Most a részletek kidolgozása következett. Először a díszítések –
rózsák, az én külön kérésemre ‒, aztán hátravonultunk a kunyhó
végébe, hogy együtt válasszuk ki a fát, amelyből a szekrénykét
megfaragja majd. Volt itt minden: tölgy, cseresznyefa, rózsafa,
ében és bükk. Örömömben, hogy közösen dolgozunk valamin,
ráadásul titokban, a karomat az ő karjába fűztem; de maga Lajos
Ágost is úgy fellelkesedett, hogy még visszahúzódni is elfelejtett.
Két hét sem telt bele, és a dauphin diadaltól sugárzó arccal
bemutatta az elkészült művet: az asztalos- és lakatosmesterség
remekművét. Én pedig, megérezvén, hogy ez a közös vállalkozás
erősítette a köteléket kettőnk között, úgy döntöttem, hogy
érdeklődést mutatok férjem másik szenvedélye, a vadászat iránt.
Így hát egy napon oda is elkísértem. Suttyomban lovaglóruhát
varrattam magamnak, kék kabátkát fehér szegéllyel, vörös
gallérral és ezüstgombokkal, alá piros blúzt, valamint fényes,
fekete lovaglócsizmát. Háromszögletű kalapomba fehér tollforgót
tűztem, egy hófajd nem egészen önkéntes ajándékát. Így leptem
meg a vadásztársaságot, ahogy korán reggel, lóháton megjelentem
közöttük és a vadászatot követő féte champétre kellékeit cipelő
szekér között, Nagy Trianon rózsaszín márványlépcsőjénél.
Elindultunk, mögöttem libériás inasok hada következett, a piknik
kellékeinek és elemózsiájának (kenyerek, sajtok, hideg sültek, érett
eprek és jégbe hűtött bor) felügyelete céljából.
Helyére billentettem a kalapomat, a szememhez illesztettem a
távcsövet. A távolban megpillantottam, ahogy a dauphin és a
király egymás mellett lovagolnak. Odaintettem nekik.
‒ Biztosan kifáradtak már a sok lovaglástól! ‒ kiáltottam. ‒
Jöjjenek, üljenek le egy pár falatra!
Oda is ügettek hozzám, derekasan kiizzadva. A dauphin leszállt
a lováról, levette a kalpagját ‒ háromszögletű volt az övé is ‒,
ingujjával letörölte a verítéket a homlokáról. A királyt két inas
segítette le a lóról, aztán az árnyékba vezették a kimerült hátast,
hogy megitassák és megabrakoltassák a többi lóval együtt.
Kétségem sem volt afelől, hogy amint jóllaktak ezek a vadászok,
máris indulnak, hogy Isten újabb teremtményeit öldöshessék le
még a mise előtt.
Király papa szalvétát gyömöszölt a gallérjába, és nagy kegyesen
elfogadott egy szelet borsozott marhahúst.
‒ Hogy ön micsoda egy kegyosztó angyal, ma petite! ‒
hálálkodott, aztán az unokája felé pillantott. ‒ Hát nincs igazam,
fiú?
Lajos Ágost csak bólintott, a szemét le nem vette volna zsíros
ujjairól. Király papa most az ölébe ültetett, hogy eperrel
etethessem. Ujjaim közé csippentettem a gyümölcsöt, és játékosan
a szájába dugtam. A király elmélázva szopogatta az epret, hál’
istennek, nem falta be olyan villámsebesen, mint akkor, amikor
Madame du Barry etette; végül pedig kijelentette, hogy „magam
vagyok a testet öltött báj”. Most már láttam, miért tartják őfelségét
az egész udvar legvonzóbb férfiújának, dacára előrehaladott
éveinek. Ha mosolygott, a mosolya mindig őszintének tűnt. Ha
rápillantott valakire, olyan élénken nézte, hogy a kitüntetett azt
hihette, egyedül van a szobában még akkor is, ha a falat sem
lehetett látni az összesereglett tömegtől. Igen, ezek az igazi
uralkodó ismérvei, állapítottam meg magamban.
‒ Árulja el nekem, mi a legfőbb kívánsága? ‒ kérdezte tőlem.
Elmosolyodtam, mielőtt válaszoltam volna, játszottam egy kicsit
a ruhámba tűzött sárga rózsával.
‒ Az, hogy mindenben elnyerjem az ön tetszését, grandpére –
böktem ki, mert ez volt az igazság, még akkor is, ha egyet s mást
elhallgattam.
‒ Minő angyali érzemények ‒ fejezte ki elismerését a király.
Aztán a fülemhez hajolt.
‒ De azt azért, remélem, tudja, hogy neki is tetszenie kell! ‒
súgta, és diszkréten a férjem felé intett az állával.
Egy pillanatra mindketten elhallgattunk, néztük, ahogy a
dauphin tömi a fejét.
‒ Kezdetnek nem is rossz ‒ sóhajtott egy mélyet király papa.
 Aznap este, lefekvéskor a férjem megköszönte
meglepetésszerű felbukkanásomat a vadászaton.
‒ Legközelebb is lóháton jövök! ‒ fogadkoztam. ‒ Imádom az
új lovaglóruhámat, alig várom, hogy ismét magamra ölthessem!
Meglehet, varrattatok is még néhányat. Bár nem hinném, hogy
édesanyám örülne, ha tudná, hogy együtt vadászom önnel.
Való igaz, kíváncsi lettem volna, mit tenne ő az én helyemben,
hogy elnyerje egy szégyellős és rettegő mari szeretetét és
bizalmát.
‒ Tudja, mindig olyan türelmetlenül várom édesanyám leveleit
‒ folytattam csöndesen. ‒ Bár mostanában szinte másról sem ír,
csak arról, hogy mit követtem el már megint. Igaz, sohasem én
voltam a kedvenc gyermeke ‒ sóhajtottam.
Az ágyfüggönyök melegében és biztonságában végre
mesélhettem a férjemnek a szüleimről, abban a megnyugtató
tudatban, hogy Maman és ő sosem fognak találkozni.
‒ Amikor még egészen kicsike voltam, emlékszem, éppen
háborúban álltunk Oroszországgal, és Maman-t lekötötték az
államügyek, úgyhogy a nevelőnőm, Von Brandeiss grófnő, egy-két
hetente eléje vitt, hogy megmutasson neki. Bár atyám viselte a
Római Szent Birodalom Császárának címét, de tulajdonképpen
Maman örökölte a koronát az édesapjától. Ám, mivel a
Habsburgok földjén a száli törvény volt érvényben, ahogyan
Franciaországban is, és csak fiúk örökölhettek, Maman csak úgy
kerülhetett trónra, hogy a nagyapám, VI. Károly császár őt, az
egyetlen gyermekét tette meg örökösének.
Itt félbeszakítottam az elbeszélést, és felnevettem, hiszen én
már tudtam, hogyan folytatódik.
‒ Képzelheti, hogy megrökönyödött Großvater, amikor arról
értesült, hogy Maman egy senkihez akar feleségül menni, egy
bizonyos Lotaringiai Ferenchez, aki ráadásul egy fillért sem hozott
abba a házasságba! Sőt, anyám még azt is kerek perec kijelentette,
hogy szerelemből házasodik!
Egy olyan világban, amelyet az agyondíszített tróntermekből
irányítanak, a barátság legfeljebb hab lehet a tortán, sohasem
maga a torta. Mégis, talán az lenne a legokosabb, ha a dauphin és
én előbb összebarátkoznánk, hátha így eljutunk egyszer odáig,
hogy trónörököst hozzunk a világra.
‒ Az ön szülei szerették egymást? ‒ kérdeztem.
‒ Bolondulásig ‒ felelte Lajos Ágost. ‒ Ahogy az önéi is, ha jól
értettem. Sokan fel is figyeltek rá akkoriban, hogy ez milyen
ritkaságszámba megy, főként Franciaországban, hogy egy
házaspár két tagja ennyire sympathique legyen egymásnak. Tudja,
itt soha senki nem mond ki egy bókot anélkül, hogy némi savat
csöpögtessen a szavai közé ‒ folytatta, és én hallottam, ahogy e
szavakra elcsuklik a hangja. ‒ Azóta meg azt mondják, még jó,
hogy Maman mindössze két évvel élte túl Papát, így nem maradt
túlzottan sok ideje gyászolni őt.
‒ Igaza van, valóban roppant otromba megjegyzés ‒
igyekeztem a férjem kedvébe járni. ‒ Az én anyám még az órákat
is számon tartotta, amíg boldog házasságban élt a férjével. És az ő
üres koporsója is ott fekszik a Papáé mellett, a Kaisergruftban, a
Habsburgok kriptájában ‒ meséltem, és közben azt éreztem, hogy
idegennek tűnik a német szó a számban.
Talán már franciábbá váltam, mint hittem volna.
‒ Mindössze kilencéves voltam, mikor Papa meghalt. Maman
minden áldott nap legalább egy órát ült a koporsója mellett, sírva
és imádkozva. Máig emlékszem a napra, amikor itt hagyott minket.
1765. augusztus 18. A szüleim a nagyobb testvéreimmel együtt
Innsbruckba mentek a bátyám, Lipót herceg esküvőjére egy
spanyol infánsnővel. Alig indultak el Bécsből, amikor apám
szívrohamot kapott. A legidősebb bátyám, József karjaiban
szenderült jobblétre.
‒ A franciák szerint boldogság, ha szeretteink körében ér
minket a végóránk ‒ mormolta a dauphin. ‒ Remélem, azért jutott
még ideje búcsút inteni az édesapjának.
Nyeltem egyet, nehogy kitörjön belőlem a sírás.
‒ Még maradt annyi ereje, hogy futárt menesszen értem
Bécsbe. Atyám a karjaiban tartott ‒ öleltem át most, mintegy az
emléket felidézve, a férjemet ‒, és így szólt a szolgáihoz: csak az
Isten a tudója, mennyire vágytam rá, hogy még egyszer
átölelhessem ezt a gyermeket. Ez volt az utolsó pillanat, hogy élve
láttam.
‒ Legalább azzal a tudattal alhat éjszakánként, hogy akit ily
forrón szeretett, az viszontszerette önt ‒ simogatta meg a lábamat
a lábával vigasztalásul a dauphin. ‒ Engem egyik szülőm se
szeretett különösebben ‒ komorult el ismét a hangja. ‒ A bátyám
csinos volt, gyors eszű, aranyhajú, vagyis megvolt benne minden,
ami belőlem hiányzott. Csak azért lettem én a dauphin, mert Lajos
József meghalt. Mindössze kilencéves korában.
Tenyerembe vettem a kezét, és csodák csodája, most nem
húzódott el tőlem. Sőt, mintha bátorítást merítene az
érintésemből, folytatta az elbeszélését.
‒ Néha az az érzésem, a király sajnálja, hogy nem Provence
grófja lett a dauphin, vagy akár Artois grófja. Tudja, nekik nem
akad el a nyelvük, ha egy társaságba kerülnek az előkelőségekkel.
Mindig ott van a kellő bon mot a nyelvükön. Csak rájuk kell nézni,
és máris látja rajtuk mindenki, hogy hercegnek születtek. Király
papa nincs megelégedve velem, látom én ezt az arcán, nap nap
után. Mintha azt akarná mondani: még jó, hogy a szüleidnek nem
kellett megérniük a napot, amikor egy magadfajta faragatlan fickó
kerül a Bourbonok trónjára. De hát mit tehetnék? Nem lehetek
más, mint aki vagyok!
‒ Én nem találom önt faragatlannak ‒ tiltakoztam. ‒ Sőt, azt
hiszem, mindössze az a baj, hogy az ön ízlése nem egyezik a
többiekével ‒ folytattam.
Csak azt nem tettem hozzá, hogy az enyémmel sem, mert
megfogadtam, hogy ezentúl igyekszem osztozni a kedvteléseiben,
például elkísérem a vadászataira, hátha ettől majd hozzászokik a
társaságomhoz, és elfogad, mint igaz és hű feleségét. És bár
tőlünk, legalábbis egyelőre, megtagadtatott a szerelem kiváltsága
‒ ami amúgy egyáltalán nem feltétele a királyi házasságoknak ‒,
nem kizárt, hogy egy szép napon mégis virágba szökken kettőnk
között, és házasságunk megtermi a maga gyümölcsét, melyet attól
fogva a tisztelet és a közmegbecsülés táptalaja növeszt nagyra.
 Huszadik fejezet
Mindjárt?
1770 nyara

Szép lassacskán, lépésről lépésre kerültünk közelebb

egymáshoz, a dauphin és én. De lassúság ide, lassúság oda,
mégiscsak fárasztó kapaszkodás volt ez, felfelé, egészen a csúcsig.
Éjjelente a gondolatainkat már megosztottuk egymással, mást
azonban még mindig nem. Két hónapnyi házasság után ugyanott
tartottunk, ahol az elején: rien.
Versailles-ban, ahol alig akadt nap, hogy ne táncolt, járt-kelt,
fecsegett volna legalább három-négy ezer udvaronc, amúgy sem
akadt sok esélyünk, hogy kettesben maradjunk. Pedig napközben
nemigen akadt egyéb teendőm, mint cicomáznom magam.
Kezdtem unni. Untam az asszonyokat, akik egész álló nap engem
bámultak, untam a körülöttem lebzselő udvaroncokat a
szépségtapaszaikkal és az örökös cavagnola-játszmáikkal, untam a
zeneórákat is, sőt, még Vermond abbé óráit is untam. Mindegyik
napom az előző silányabb másolatának tetszett. Az egyetlen,
amiben örömöt találtam egész versailles-i életemben, az volt,
amitől ideérkezésemkor semmi jót nem vártam.
Azóta, hogy meséltünk egymásnak a szüleinkről, változást
vettem észre a dauphin viselkedésében. Rákapott arra, hogy
behívjon a szobájába, az ujjával hívogatott, a szolgákat
széthessegette, azok meg ívbe görbült szemöldökkel bámulták
diadalmas mosolyunkat. Ette a méreg őket, hogy a férjem meg én
ilyen jó barátok lettünk. A francia udvarnál az intrika meg a
botrány az élet sója, ha két ember, urambocsá’, férj és feleség
jóban vannak egymással, nincs miről pletykálni.
Először csak azért invitált magához, hogy kikérje a
véleményemet szépészeti kérdésekben, mert tudta, hogy
szeretem, ha egy kicsit úriasabban öltözködik, mint ahogyan a
saját ízlése diktálná. Azért igyekeztem erre rávenni, hogy legalább
az ócsárolóit elhallgattassa. Az ócsárolók leghangosabbika a két
fivére volt, akik nagyon is adtak magukra. Mit szólok az új, még
készülő mellénye színéhez, akarta most tudni a dauphin. Nekem
melyik tetszik jobban, a kék vagy a bíborbarna? A hímzés vagy a
brokát? Ezüst legyen a cérna vagy arany? Hogy a kérdéseire
megkapta a választ, a dauphin most a frizurámat kezdte el
dicsérni. Mostanában csak egy leheletnyi rizsport használtam,
hogy ne fedje el a hajam vörösesszőke árnyalatát, azt hiszem, nem
a legrosszabb választás egy magam korabeli lány részéről. És
minden egyes misén elmondtam egy titkos imát, hogy ezek az esti
kis csevegések mélyüljenek el végre. Tudtam, hogy Maman is erre
számít. A legutóbbi levelében meg is kérdezte, hogy Lajos Ágost és
én beszélgetünk-e politikáról is, mert azt nem szabad elfelejtenem,
hogy mi volt a házasságunk legfőbb célkitűzése, legalábbis az ő
célkitűzése mi volt a mi házasságunkkal kapcsolatban. Az, hogy
Ausztria érdekeit képviseljem itt, Franciaországban.
Így aztán még a hálószobában sem lehettünk egyedül.
Kéthetente jött levél anyámtól ‒ vagy Mercy gróf, vagy Vermond
abbé kézbesítette ‒, tehát a jelenléte, inkább politikai, mint anyai
értelemben, állandóan ott lebegett fölöttünk.
Eddigre már megtanultam, hogy Vauguyon herceg, a férjem
tanítója, egyben a rossz szelleme is volt: bármikor, ha Lajos Ágost
vonakodott teljesíteni valamely kérésemet, vagy nem tetszett neki,
amit mondtam, tudhattam, hogy azért van így, mert a herceg így
kívánta tőle. És Lajos Ágost még most sem vette magának a
bátorságot, hogy ellentmondjon ennek az embernek. Egy napon
aztán ‒ július első hetében jártunk ‒ úgy döntöttem, a magam
kezébe veszem a dolgok irányítását. Talán csak próbára akartam
tenni a dauphint, bár tény, hogy a kérdés már anyám legutóbbi
levelének érkezése óta foglalkoztatott.
‒ Maman azt írja, jobban oda kellene figyelnem… király papa
véleményére bizonyos ügyekben és természetesen az önére is,
hiszen ön lesz egy napon Franciaország királya. Néha meghallom,
miket beszélnek a kérelmezők Párizsból az Oeil de Boeuf
előszobájában, ezek a cipészek, írnokok meg a Comédie Frangaise
színészei. Az adók miatt panaszkodnak! Olyan magasak az adók,
hogy már kenyérre sem telik miattuk. Hallom, ahogy azért
morognak, hogy a nemeseknek meg a papoknak nem kell adót
fizetniük. Tényleg nem? ‒ szegeztem a kérdést a férjemnek, ő
azonban nem nézett rám, elfordult, a bajusza alatt motyogott
valamit. ‒ Megismételné, amit mondott? ‒ kértem.
‒ Vauguyon herceg… ‒ kezdte a dauphin, de itt el is hallgatott
nagy zavarában.
Teltek-múltak a percek, és én már sejtettem, miről árulkodik a
férjem elkínzott hallgatása. A tanítója szerint megengedhetetlen,
hogy nők a politikába ártsák magukat. Osztrák nők, akikben
egyáltalán nem szabad megbízni, szünet nélkül ezt verte a
tanítványa fejébe a herceg, meg aztán végképp nem.
‒ Miért retteg tőlem ennyire a maga mestere? ‒ nevettem a
férjemre, hogy eloszlassam a félelmeit. ‒ Mi vagyok én, valami
varázsló?
‒ Monsieur de la Vauguyon szerint ön egy… ‒ zendített rá a
dauphin, de azonnal a szája elé kapta a kezét, hogy visszaterelje
kitörni készülő szavait.
‒ Mondja csak ki! ‒ kaptam el a csuklóját. ‒ Könyörgöm,
mondja ki, még ha rettenetes, akkor is!
Lajos Ágost lesütötte a szemét, nem mert rám pillantani.
‒ Osztrák szuka ‒ suttogta inkább, mint mondta.
Na, tessék. Már megint megkaptam. L’Autrichienne. Nyeltem
egyet.
‒ Merci. Köszönöm, hogy megmondta.
‒ Bocsánatáért esedezem, ha megbántottam volna ‒ szorította
meg a kezem a dauphin. ‒ Egyáltalán nem állt szándékomban, a
világért se!
Kénytelen voltam emlékeztetni, milyen fontos, hogy mi, friss
házasok, idilli képet mutassunk magunkról a külvilágnak.
Beismertem, hogy az idősebbek egyben tapasztaltabbak is nálunk,
ámde ravaszabbak is, vagyis, ha nem vigyázunk, végül az
orrunknál fogva vezethetnek, hogy általunk érjék el céljaikat.
Ám attól tartok, figyelmeztető lövésem célt tévesztett, csak
annyit értem el vele, hogy a dauphin a saját szemével láthatta,
milyen az, amikor az osztrák nő mindent az ellenőrzése alá kíván
vonni. Csalódottságomban úgy ökölbe szorítottam a kezemet,
hogy a körmeim félholdakat vájtak a tenyerembe.
 Akárhányszor csak léptem egyet előre, utána mindig két lépést
hátra kényszerültem. Másnap este ágyban feküdtünk már, hogy
ismét elsinkófáljuk házastársi kötelezettségünket, a dauphin
váratlanul rám förmedt.
‒ Ami az adókat és hasonlókat illeti, nem kell foglalkoznia
velük. Ön a dauphine, ezen adók önt nem érintik, ha meg belőlem
király lesz, önből legfeljebb a királyném lesz, semmi több.
Mintha megütöttek volna, úgy értek ezek a szavak. Ez nem az a
Lajos Ágost volt, akit idáig ismertem, legalábbis nem az, aki tegnap
este bocsánatot kért, mert megbántott.
‒ Megemlítette a beszélgetésünket a hercegnek? ‒ esett le az
állam a csodálkozástól.
‒ Nem, biztosíthatom, hogy nem! ‒ tiltakozott a dauphin, a
kezem után kapva, de én elhúztam előle. ‒ Erre az egyre meg is
esküszöm, ha kell!
Másnap délután, a grand couvert után addig erősködtem, míg
vissza nem tértünk ehhez a beszélgetéshez. Napfény tűzött be a
széles ablakokon, mértani ábrákat rajzolva a szőnyegekre.
Beszélgetés közben egy gyémánt karkötővel játszadoztam,
megpróbáltam elkapni vele egy-egy napsugarat.
‒ Ha nem árulja el a tanítójának, miről beszélgetünk kettesben,
akkor egy lehetőség marad: kémkedik utánunk. Aztán teletölti az
ön fejét mindenféle rágalommal. De már akárhogy is, mi ketten
férj és feleség vagyunk. Képzelje csak el, milyen szép lenne, ha a
mi házasságunk is olyan lenne, mint a szüleinké, akik nem
törődtek a rossz nyelvek ármányával, hanem egymás szívében
keresték a vigaszt!
‒ Én sem kedvelem ám jobban Vauguyon herceget, mint ön –
csóválta a fejét Lajos Ágost elgondolkozva ‒, de az az igazság,
hogy félek tőle ‒ vallotta meg.
‒ Css! ‒ tettem az ujjam az ajkára.
Halk lépések közelítettek az ajtónk felé, mintha lábujjhegyen
osonna valaki, nehogy az udvari sarkantyúja a márványpadlónak
ütődjön. Aztán elhallgattak a léptek, csönd lett.
‒ Száz écut mernék tenni rá, hogy Vauguyon herceg most is
hallgatódzik ‒ mutattam az ajtóra. ‒ Ne váltsunk néhány szót az ő
előnytelen külsejéről? Vagy arról a szörnyű vörös bibircsókról az
orránál? Esetleg arról, hogy az a nyomorult imád hallgatózni?
Csöngessen! ‒ böktem az asztalon heverő ezüstharang felé.
Lajos Ágost megtette, amit kértem tőle: egy lakáj sietett be az
oldalsó szobából. Az ajtó felé fordítottam a fejem, vártam, hogy a
dauphin megszólaljon.
‒ Barátom ‒ suttogta a férjem a dauphine nagyon hálás lenne,
ha kinyitná azt az ajtót ottan.
A lakáj, mulyaságból vagy becsületességből, ki tudja, miért, de
habozás nélkül teljesítette a dauphin utasítását. És ahogy az ajtó
hirtelen feltárult, valóban megláttuk mögötte a herceget, arcán
sértődés és rémület keverékével, ahogy az ajtófélfába
kapaszkodik, nehogy bezuhanjon közénk.
Tátva maradt a szám a csodálkozástól. Sejtettem, hogy
Vauguyon hallgatódzik, de hogy ilyen arcátlan módon merészelje,
arra még csak gondolni sem mertem!
Lajos Ágost az első pillanatban mintha nem tudta volna,
hogyan is reagáljon. Elsőre azt hittem, rögtön kibuggyan belőle a
nevetés, de hát túl komoly volt ez az ügy ahhoz, hogy nevetni
lehessen rajta. Végül sikerült összeszednie magát annyira, hogy
megszólítsa a tanárát.
‒ Eh bien, mit tud felhozni a mentségére, monsieur le duc?
Vauguyon herceg természetesen semmit sem tudott felhozni a
mentségére, de ez még nem volt elegendő ahhoz, hogy beismerje
a vereségét. Keményen megvetette a lábát a padlón, az állát
előreszögezte, a büntethetetlenség élő szobraként.
‒ Mi a szándéka velem felségednek? Tudja, hogy nem bocsáthat
el, hiszen még nem érte el a nagykorúságot!
Férjem, támogatást és bátorítást keresve, felém fordult, majd
egy mosollyal felelt neki.
‒ Ki mondta, hogy el akarnám bocsátani, nagyra becsült
tanítóm?
Eddig még soha sem hallottam iróniát a dauphin szavaiban,
holott a francia udvaroncok épp erről híresek. Igaz, furcsán is
hangzott a szájából. Lajos Ágost jobban érezte magát a bőrében,
amikor olyan tőről metszett egyszerűséggel beszélhetett, ahogy
csak akart.
‒ Non, ennél sokkal rosszabbat szánok önnek ‒ förmedt a
hercegre. ‒ Meglehet, valóban nem kérhetem meg őfelségét, hogy
szabadítson meg öntől, abban azonban biztos lehet, hogy a
megbecsülésemet és a bizalmamat egy életre eljátszotta.
Vauguyon herceg szóra nyitotta a száját, feltehetően a maga
védelmére akart összehordani valamit, ám Lajos Ágost felemelt
keze elhallgattatta.
‒ Hallgasson, bajkeverő ‒ rivallt a szerencsétlenre ‒, mindenbe
beleüti az orrát, és intrikál! Ne féljen, teszek róla, hogy a király is
értesüljön erről!
‒ Én kétszer is meggondolnám, mielőtt grandpére lábai elé
vetném magamat siránkozni, monsieur le dauphin ‒ szűrte a fogai
közül megvetően Vauguyon. ‒ Nyilván tudja, hogy Madame du
Barry és én igen jó barátok vagyunk.
Aggodalmasan a férjemre pillantottam, aki ugyanígy viszonozta
a tekintetemet. De aztán megint csak összeszedte a bátorságát.
‒ Franciaország leendő királyát merészeli fenyegetni? ‒
kérdezte a herceget olyan metsző hangon, hogy csaknem a falak is
beleremegtek.
A herceg azonban volt annyira vakmerő, hogy ismét beszédre
próbálta nyitni a száját.
‒ Elég! ‒ fojtotta belé a szót a férjem. ‒ Semmi olyasmit nem
tud mondani, ami megmásíthatná a szándékomat. Mától fogva önt
a gazemberek közé sorolom. És most távozzék!
A herceg kidüllesztette a mellét, nehogy a vesztes képét öltse
magára, de sarkon fordult, és elhordta magát. A lakáj becsukta az
ajtót, a dauphin és én pedig nevetésben törtünk ki.
‒ Ön egyenesen magnifique volt ‒ kiáltottam lelkesen, a
szemem is könnybe lábadt az örömtől. Még sosem láttam ilyen
határozottnak, ilyen fejedelminek ‒ és azt is tudtam, hogy a
személyében végre egy igaz barátra leltem.
Ugyanakkor az is igaz, hogy attól okkal félhettem, hogy mellé
egy mindenre elszánt, megátalkodott ellenséget is szereztem
magamnak.
Lassan, de biztosan, a dauphin és én mindinkább egymás társai
lettünk. Mégis, és hiába törtem a fejem, képtelen voltam rájönni,
hogy miért, de házastársakká továbbra sem váltunk. Ő is tudta, én
is tudtam, hogy mi a kötelességünk: örököst szülni a Bourbon-ök
trónjára. Maman azonban arra tanított, hagyjam a férjemet, hogy
akkor lelje bennem kedvét, amikor ő jónak látja, és ne
hajkurásszam éjszakánként, mert azzal csak a kedvét szegem. Meg
nem is illik egy magamfajta ifjú hölgyhöz, hogy tüzelő szuka
módjára ácsingózzék. Sőt, ezzel csak romba dönthetek mindent,
amit idáig elértem, és tovább halaszthatom, akár a végtelenségig
is, azon esemény bekövetkeztét, amelyet mindnyájan oly hőn
áhítottunk.
Éjszakánként, a vörös és arany ágyfüggönyök félhomályos
fészkében, lecsupaszítottuk egymás előtt a lelkünket, miközben
testünket továbbra is állig begombolt hálóruha fedte. Napvilágnál
pedig, ha bizakodó tekintetemet a férjemre vetettem, elutasító
pillantásokat kaptam feleletképpen.
Egy vasárnap este, hogy az ágyamban feküdtem, aggodalom
fogott el, hogy miféle következményekkel járhat a szűziességünk.
A gondolatra sírás fojtogatta a torkomat. Lajos Ágost meg is
hallotta az ágy túlsó felén.
‒ Ébren van? ‒ suttogta.
‒ Ébren ‒ feleltem fojtott hangon.
Hangosan felszipogtam, megtöröltem a szememet a hálóing
csipkeujjával.
‒ Mi baj?
‒ Mégis, mit képzel? ‒ szakadt ki belőlem a jajszó. ‒ Lajos, ön
szerint mi lesz, ha nem leszek enceinte, mégpedig hamarosan?
Mormolt valamit feleletképpen, de annyira halkan, hogy egy
szót sem értettem belőle.
‒ A külföldi hercegnőt, ha meddő marad, hazazavarják,
mégpedig dicstelenül!
Azt nem árultam el neki, hogy Maman minden bizonnyal
kolostorba záratna, és nem lesz még egy herceg a világon, aki a
kezemre pályázna, ha a világ szemében romlott árunak számítok.
Mindeme szörnyű gondolatokat azonban jobbnak láttam
elhallgatni előle.
 ‒ Fontolja csak meg ‒ mondtam helyette ‒, mekkora kárt okoz
a mi tehetetlenkedésünk a francia-osztrák szövetségnek! Hisz
teljességgel aláaknázza! ‒ fordultam az oldalamra, hogy
megtaláljam a kezét. ‒ Már most ki tudja, miket pletykálnak
rólunk! Hát mi a baja velem, Lajos? ‒ vékonyodott el sírásra,
kisgyerekesre a hangom. ‒ Talán nem talál elég csinosnak? Rossz
a szagom? Mert csak egy szavába kerül, és megkétszerezem heti
fürdésadagomat, hogy önnek jobban a tetszésére legyek! Vagy a
fogaim nem tetszenek önnek? A hajam? Az állam? A lábam? ‒ De
hiába kérdezgettem, hallgatott, akár a csuka. ‒ De hiába minden,
még ha nem tetszünk is egymásnak, a kötelességünket akkor is
teljesítenünk kell! ‒ Ám erre is csak hallgatott. Ekkor egy isteni
szikra gyűlt ki bennem. ‒ Mondja csak ‒ suttogtam gyöngéden ‒,
tudja ön egyáltalán, mit kell tennie?
Most már legalább hangok válaszoltak a faggatózásomra, a
dauphin mély sóhajainak hangjai.
‒ Tudom én jól, mi folyik férfi és nő között a takarók alatt ‒
szólalt meg végül, bűnbánó hangon ‒, csak én még nem… mi
még… mert… ‒ akadt el végképp a hangja.
‒ Mert? ‒ biztattam a folytatásra.
‒ Mert még várni akartam.
‒ De meddig?
‒ A tizenhatodik születésnapomig.
‒ És ezt eddig miért nem említette?
Azt se tudtam, mit tegyek: nehezteljek-e rá, hogy eddig
hallgatott, vagy inkább örüljek, mert kitűzetett szenvedéseink
végének pontos dátuma.
‒ Augusztus huszonharmadikán az egész udvar kivonul
Compiégne-be, vadászatra ‒ folytatta a dauphin ‒, és aznap,
fogadja ünnepélyes ígéretemet ‒ érintette meg az arcomat
gyöngéden és most először ‒, ön és én, egyedül, kettesben,
megtesszük, amit megtennünk rendeltetett ‒ mondta ki, és azzal a
másik oldalára fordult, és el is aludt azon nyomban.
Eljött és el is múlt augusztus huszonharmadika, és maradt, ami
volt: rien.
Még ki sem értünk Compiégne-be, máris szörnyű nyári nátha
támadta meg. Ilyenkor egy segítség van, jelentette ki Monsieur
Lassone, a dauphin orvosa, mustártapasz és ágy ‒ természetesen
nem az az ágy, amit a dauphin ígért nekem. Aggodalomtól rekedt
hangon súgta a fülembe, hogy úgy érzi magát, mintha a fivére,
Provence grófja, a vödörbe nyomná a fejét, mint tette ezt többször
is gyermekkorukban. Felajánlottam, hogy az ágya mellé ülve
felolvasok neki (nem kis áldozat lett volna ez a részemről!) sőt,
akár még kártyázom is vele. Ám Monsieur Lassone makacsul csak
azt hajtogatta, hogy a dauphinnek most pihenésre és nyugalomra
van szüksége, nem pedig arra, hogy háborgassam, hacsak nem
akarok én is megbetegedni. Nem mondták ki, de a szavaik közül
kihallatszott a félelem, hogy mi lesz, ha a várva várt
trónörökösnek mindkét leendő szülője ekkora kockázatnak teszi
ki magát.
Végül Lajos Ágost meggyógyult, már az ágyat is elhagyhatta.
Reményeim, hogy végre valóra váltja a születésnapjára vonatkozó
ígéretet, újraéledtek, repesve vártam a sok-sok coucher után
következő meghittséget kettőnk között. Compiégne-i
tartózkodásunk hátralévő napjaiban mindig kékbe öltöztem, a kék
összes árnyalatába, a búzavirágtól az indigóig, mert tudtam, hogy
a dauphin szereti ezt a színt. A hajamat kibontva hordtam,
leheletnyi rizsporral, kifésülve a homlokomból, hogy a tincseim a
vállamat verdessék, mert egyszer megdicsérte a hajamat, amikor
így hordtam. És most, hogy előtte nem állt már semmiféle akadály,
én kezdtem idegeskedni, olyan ostobán, hogy még néhány
hölgyemmel is megosztottam a titkot, hogy hamarosan vége
szakad elkeserítő, szűz-menyasszonyi napjaimnak.
A dauphin pedig újult erővel vetette magát megszokott
foglalatosságaiba. Napközben lóhátra pattant, vadászni járt, olyan
virgoncan, mint soha máskor, és vadászott, míg vidáman, de
holtfáradtan haza nem került. Esténként kiadós lakomákkal
ünnepelte étvágya visszatértét, zabáit pukkadásig, húst, halat,
osztrigát, mártást, mindent, amit elébe tettek, a hatalmas adag
fagylaltról és desszertről nem is beszélve. Végül, az emésztés
embert próbáló feladatára hivatkozva, visszavonult saját
hálószobájába, holott én a magaméban vártam rá, hiába. Ez még
nem lett volna szokatlan jelenség a francia udvarnál. Nyilván
mindenki úgy is hitte, hogy az éjszaka egy bizonyos pontján majd
átlátogat hozzám. Csakhogy, mindenki legnagyobb
megbotránkozására, egyszer sem hagyta el az ágyát, hogy férfiúi
kötelezettségét teljesítse. Egész Compiégne aggódott. Csak nem
veszett össze az ifjú pár? A hírek úgy terjedtek szét, akár a vaj a
forró pirítóson: hogy a dauphine sosem fürdik (szemenszedett
rágalom!); hogy a dauphin egy maitresse társaságában hajhássza
a gyönyört, mely nőszemélyt nem más, mint Du Barry grófnő
mutatta volna be neki (nevetséges!). Voltak természetesen olyan
megátalkodottak is, akik mindenáron előnyt igyekeztek kovácsolni
maguknak a megaláztatásomból, és minduntalan a médisance
tüskéit szúrták belém.
‒ Ha ez így megy tovább, ripsz-ropsz, és vissza is küldik Oszt-
ríjj-ába ‒ hallottam egyszer egy hölgy fortyogását a legyezője
mögül.
Én pedig, bár minden erőmet összeszedtem, hogy feszesen
előrefordított fejjel suhanjak szalonról szalonra, azért a szemem
sarkából csak észrevettem rágalmazóim grimaszait, ahogy laposan
maradt hasam láttán alig bírják visszafojtani kárörvendő
kuncogásukat.
Várakozásaimban tehát keservesen megcsalattam, méghozzá a
lehető legszájtátibb nyilvánosság színe előtt. Csalódottságom
haragba fordult, az pedig elégedetlenséggé változott át, végül
határtalan szomorúságba süppedt. Tovább tetézte a bajokat, hogy
Krottendorff tábornokné egyszer sem látogatott meg az esküvőt
követő négy hónap során. Igaz, sohasem a pontosságáról volt
híres ez az asszonyság, most azonban még több aggodalmat
okozott, mint rendesen. Tudtam, hogy a cselédlányaim minden
reggel alaposan átvizsgálják a lepedőmet, árulkodó jelek ‒ vagy
havi ciklusom, vagy szüzességem elvesztésének vérfoltjai ‒ után
kutatva. Ám minden áldott reggel ugyanaz a jelentenivaló tárult a
szemük elé: rien. Miféle pletykák kaphattak lábra a szolgák és a
miniszterek meg az udvaroncok körében? Sehol egy vérfolt, akkor
biztos gyermeket vár! De akkor hogyhogy még nem gömbölyödött
ki? Mi folyik a dauphine ágyában? És főként: mi nem?
 Minden egyes nappal egyre csak nőtt bennem a félsz. Ha sosem
szülök fiút, lehet, hogy a férjem lesz az utolsó Bourbon király?
 Huszonegyedik fejezet
Versailles

Ólomlábakon vánszorogtak a hetek, egyik egyforma nap jött a

másik után, és én már legalább annyira rettegtem az éjszakáktól,
mint amennyire fájlaltam, hogy a couchers ideje, meghitt,
éjszakába nyúló beszélgetéseink sorozata véget ért. A perzselő
nyári hónapokban egyik féte champétre érte a másikat: kiadós
séták a kifogástalanul ápolt parkban, lusta csónakázások a Grand
Canal medencéiben. Bent, a négy fal között azonban a
végeérhetetlen és teljességgel értelmetlen szertartások
csapdájában vergődtem.
Eddigre már végképp a pokolba kívántam az egész udvari
etikettet. Amikor először kellett részt vennem egy bemutatkozási
ceremónián, éppolyan lámpalázas voltam, mint bárki, aki először
él át ilyesmit, és persze éppolyan kíváncsi is voltam a rituálé
titkaira, amelyek akkor még lenyűgöztek. De már az
előkészületeket is ‒ nem elég, hogy órák hosszú során át sehogy
sem akartak véget érni, de ‒ legalább annyi előírás szabályozta,
mint a bemutatkozást magát. Ám, hála Noailles grófné rideg
céltudatosságának, végül megtanultam mindent. Viszont elég volt
néhány hónap hozzá, hogy az újdonság varázsa elenyésszék. Akik
elég szerencsések voltak ahhoz, hogy a francia királyi udvarban
láthatták meg a napvilágot, vagy azok, akik egész életüket annak
szentelték, hogy oda belépést nyerjenek, természetesen életük
zenitjének mondhatták ezeket az eseményeket, számomra
azonban csak unalom és nyűg volt az egész, semmi több.
Az augusztus végi hőség sem javított sokat a helyzeten. Már
kora reggel elindult az első verítékpatak a tarkómról, és
megállíthatatlanul haladt lefelé, miközben a hölgyeim a
kérlelhetetlen corps de baleine zsinórjait erőltették szegény
testemre. Tiltakozni értelmetlen lett volna ellene, az udvari
díszruha szörnyen állt volna rajtam fűző nélkül.
‒ Arrétez! Vagy itt helyben elájulok! ‒ kiáltottam fel egy reggel,
és rájuk parancsoltam, hogy azonnal hagyják abba a kínzást, és
reszkető kézzel egy szék után nyúltam.
‒ Most végre tökéletes ‒ sóhajtott fel ugyanebben a pillanatban
De Passy grófnő, és jó nagyot rántott az utolsó zsinóron.
Az ünnepélyes bemutatkozások eseménye ünnepélyes robe de
cour viselését követelte meg, amely alatt termetes grand panniers
feszül. Utóbbinak hála teljes díszruhámban olyan látványt
nyújtottam, mintha terpeszben állnék egy széles ebédlőasztal
fölött, állapítottam meg, miközben hölgyeim szalagokkal a
helyükre illesztették fehér selyem térdharisnyámat. A lábamat
cseresznyeszín szaténpapucsba bújtattam, végül óvatosan
átgördítették a fejemen a sok-sok rőfnyi zöld selyemből varrott
ruhát is, a ráhímzett narancsvirág-díszítéssel. Ezután Sieur
Larsenneur került sorra, hogy befésülje a hajamat az udvari
előírások szerint, végtelen magas kontyba tornyozva. Ekkora
hajmennyiséghez persze nem volt elegendő, ami az én fejemből
kinőtt, a fodrász tehát parókával kellett hogy pótolja, részint
emberi hajból, részint lószőrből. A parókát rácsszerkezet tartotta,
nagyobb, mint amekkorát valaha láttam. Már a felszerelése is
művészetszámba ment. Mi mindent cipelünk magunkon, mi
szerencsétlen nők, csak azért, hogy egy lábbal magasabbnak és
dúsabb hajúnak tűnjünk, hogy azt a látszatot keltsük, mintha
suhannánk a föld fölött! És még minket csúfolnak a férfiak a
gyengébbik nemnek! Istenem!
Amikor első ízben tornyozták fel a hajamat az ünnepélyes
alkalomra, sokáig kellett a sarkam körül pörögnöm a szobában,
kiterjesztett karral, hogy hozzászokjak az új egyensúlyi helyzethez
a nehéz hajkorona alatt. Hirtelen megrohantak az emlékek, ahogy
a Rosenzimmer padlóján csoszogok, Monsieur Noverre pedig veri
hozzá a ritmust a lornyonjával. Ó, hogy vágytam akkor arra, hogy
elsajátítsam a versailles-i suhanást!
‒ Bizonyára ön is tudja, madame la dauphine, hogy ez a port de
bras nem comme il faut ‒ zengett a fülembe De Noailles grófné
ellentmondást nem tűrő hangja. ‒ Tartsa, kérem, úgy a karját,
ahogy ebben a testhelyzetben természetes!
‒ No de akkor hogyan úszhatnám meg, hogy orra essek?
‒ Ahogy mindenki. Gyakorlás árán.
 Tudtam, hogy a francia udvaroncok nem is várnak tőlem
egyebet, mint azt, hogy az első udvari bemutatkozás alkalmával
bohócot csináljak magamból. No de hát nem vagyok akárki,
osztrák hercegnő vagyok, Habsburg lány, nem holmi falusi
bárányka, aki most először dugja be az orrát az udvarba!
Ráadásul eddigre már tökéletesen tisztában voltam a szükséges
mesterfogásokkal. Az, hogy Madame Etikett ajkát soha egyetlen
dicsérő szó el nem hagyta volna, csak még makacsabbá tett a
tanulásban. A dauphin legutóbbi rideg szavai is a fülemben
csengtek még, nem csoda hát, hogy egyáltalán nem éreztem
kedvemre valónak, hogy báván mosolyogjak, míg ostoba
nemesemberek nem kevésbé ostoba leányai végigsorjáznak
előttem, míg nemesi támogatóik elragadtatottan nyáladzva
dicsérik védenceik ősi címerét és makulátlan pedigréjét.
‒ Két feltétele van annak, hogy egy hölgyet bemutassanak az
udvarnál ‒ magyarázta De Noailles grófné. ‒ Először is az
illetőnek vissza kell tudnia vezetni a családfáját egészen az 1400-
as évig, másodszor pedig egy olyan hölgynek kell bemutatnia, akit
korábban már bemutattak az udvarnál.
Szívesen megkérdeztem volna, mi történt abban az 1400-as
évben, hogy ilyen vízválasztó lett belőle, de nem mertem, féltem,
hogy a grófnő még elalélna ennyi tudatlanság hallatán.
A Nemesek szalonja valósággal fuldoklott a nyárközépi
hőségben. Tudtam, hogy az etikett helyteleníti, ha úgy csapkodunk,
mintha legyekre vadásznánk, mégis, soha korábban ekkora
hasznát nem vettem a legyezőmnek, melyet Monsieur Boucher
kifejezetten az én számomra festett. Pedig a legyezőre pingált kép
ezen a napon mintha gúnyolni akart volna, ugyanis az esküvőnket
ábrázolta, de, ha most a szemem sarkából a dauphin felé
pillantottam ‒ a szalon másik végében álldogált a király mellett ‒,
merev, egykedvű, leginkább elutasító arcot láttam.
Ah… És már jött is az első ifjú hölgy, egyszerű kis teremtés,
szemlátomást minden erejét megfeszítve, hogy ki ne buggyanjon
belőle a vihogás. Az etikett értelmében kötelező három bók közül
az elsőn, a legegyszerűbben már túljutott, reméltem, hogy a másik
kettőt is hibátlanul teljesíti. A lányka mögött a kísérője haladt,
Gramont hercegnő, egy régi és kedves ismerős. Bár voltak idők,
amikor a legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben,
mert ő ajánlotta be nekem Sieur Larsenneur fodrászati
szolgálatait.
Madame de Gramont kis védence egész tűrhetően teljesítette a
másik két bókot, tartotta az ütemet, nem bicsaklott meg a
testtartása, és a kellő mélységig süllyedt le előttem, a homloka
mindössze egyujjnyival lebegett a fényesre sikált parkett fölött.
A leányka fölemelkedett a harmadik bókból is, és a hercegnő
bemutatta. Eddigre már csupa mosoly volt a szentem, hogy
hibátlanul bemutatta a bókokat. No, várj csak, míg fordítva is
végigcsinálod az egészet, és kitipegsz lábujjhegyen, hátrálva! ‒
gondoltam magamban, az ajkamon játszó mosoly fedezékében.
Mert láttam én már nem is egy balesetet, és be kell hogy valljam,
bármily kegyetlenül hangozzék is, hogy kizárólag ezek az apró
szerencsétlenségek jelentették a felüdülést ebben a másképp oly
kibírhatatlan rituáléban.
‒ Felség, királyi fenségtek, engedjék meg, hogy bemutassam
Emibe Eveline l’Étoile kisasszonyt, de Saint-Pol grófnőt!
Kedves szokásom volt kikérdezni a frissen bemutatottakat.
Legalább találtam valami elfoglaltságot, azonkívül, hogy állok
némán, és pislogok a legyező mögül. Király papa, úgy tűnt, nem
emel kifogást ez ellen. Sőt, miután hosszú évtizedekig az ő tiszte
volt a csevej levezénylése, szemlátomást még örült is, hogy valaki
végre leveszi ezt a terhet a válláról, hogy nem neki kell előadnia a
kérdések unos-untalanul ismétlődő litániáját. Az unokájára itt nem
számíthatott, mert Lajos Ágost túlságosan szófukar volt, tőle még
az is komoly engedménynek számított, hogy ilyenkor nem állt
egyik lábáról a másikra, unalmát kifejezendő és egyben
enyhítendő.
‒ Nos, bájos ifjú hölgy ‒ mosolyogtam a bájos ifjú hölgyre ‒,
minek köszönheti a megtiszteltetést, hogy bemutatják az
udvarnál?
‒ A híhef-nefeszetef töhténéf, William of Tyre, az én őfömet,
Hughes de Faint-Pol ghófot nefeszi meg aszón lofagok egyikeként,
akik héft fettek az Elfő Kereftef Hábohúban, 1068-ban ‒ selypegte
a lányka, aki tizenhat évesnél aligha lehetett több.
‒ No, akkor az ön címere igazán régi lehet! ‒ mosolyogtam rá
bátorítóan.
‒ És hoppant tetfetőf if! ‒ sugárzott a lányka. ‒ Pihof alapon
fehéh keheft, köhülötte ahanylánsz éf legfelül a kohona!
‒ Trés distingué ‒ hallottam meg a király diszkrét mormolását.
Ő már a következő újoncot fürkészte, aki az ajtóban állt, várva a
sorára, de a gyémántjai már ebből a távolságból is biztatóan
hangsúlyozták a dekoltázsát. Én viszont úgy döntöttem, hogy
elszórakozom még egy ideig ezzel a kis Saint-Pol grófnővel.
‒ Mondja meg nekem, kedvesem, miért akarta, hogy
bemutassák az udvarnál? ‒ kérdeztem.
‒ Ó, madame la dauphine, hát a felméhhetetlen tifteffég okán! ‒
kapta a kezét (és az elefántcsont legyezőt, amelyet a kezében
szorongatott) a melléhez a leányka. ‒ Moftantól jelen lehetek a
királyi falád minden efeményénél, éf módomban áll
megifmehkedni Fhansziaoffág legfontofabb udfahonszaifal!
‒ Kegyes lelkű leány ön? ‒ firtattam nagy ravaszul.
‒ Ó, igen! Éf annak öhülök a leginkább, hogy moftantól a
Kihályi kápolna ehkélyéhől hallgathatom a mifét!
‒ És még? ‒ képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, ki kellett
faggatnom, még akkor is, ha tudtam (igaz, egyedül én tudtam),
hogy ez a faggatódzás csak játék.
‒ Ó, bozsáffon meg, annyiha fajnálom! ‒ rejtettem a legyező
mögé a nevetésemet.
Mulattatott a lány selypegése, alig vártam, hogy újabb és újabb
szavakat halljak tőle.
‒ Moft, hogy bemutattak, bejuthatok a kihályné hálófobájába if,
zsák fajnof moft nindzs kihálynénk ‒ pirult el még az
arcpirosítójánál is pirosabbra a kis grófnő. ‒ Hemélem, egy napon
ezst if megtehetem, ha majd ön lesz Fhansziaoffág kihálynéja!
‒ No, ezt szépen mondta ‒ ismertem el, és komolyan is
gondoltam.
Látszatra egyébbel sem teltek a napjaim, csak mulatsággal és
tréfával. A valóság azonban az, hogy időm java részét
szertartásokra: vallási, divat- és társadalmi rituálékra kellett
fecsérelnem. Ha nem lett volna elég a bemutatkozások szűnni nem
akaró kínja, ott volt még az a rengeteg cercle: egyik gyűlöletesebb,
mint a másik. Ez utóbbi közhelye az udvari életnek abból állt, hogy
kiadós, ám gondosan összeválogatott hölgykoszorú verődött
egybe a szalonomban, nekem pedig, köszönhetően annak, hogy én
vagyok a dauphine, az volt a feladatom, hogy egyenként
elbeszélgessek velük. A fáradhatatlan De Noailles grófné úgy
kalauzolt egyik hölgytől a másikig, mintha valami lipicai mén
volnék Bécsből, a Spanyol Lovasiskolából. Szigorúan meghagyta,
hogy mellőzzem az általánosságokat, mindenkinek járt valami
egyes-egyedül neki szóló udvariasság, függetlenül attól, hogy
nekem milyen főfájást okoz, hogy mindenkiről tudjam, kicsoda, és
mi szépet-jót-tréfásat kell mondanom neki.
Kit érdekel! ‒ kiáltottam volna fel, ha megtehetem: de szó sem
lehetett róla, hogy elrontsam a mulatságot, kivált Madame Etikett
mulatságát nem. Végül mégiscsak engedtem a kísértésnek, azzal az
indoklással, hogy ha már mindenképpen át kell rágnom magam
ezen a merev szertartáson, legalább találjak benne valami örömet.
Azt találtam ki, hogy a cercle kezdete előtt naiv kérdésekkel
ostromoltam a dame d’honneur fülét, úgy téve, mintha az volna
kíváncsiságom egyedüli oka, hogy kellőképpen felkészüljek az
előttem álló feladatra.
‒ Árulja el, kedves grófnő, mit ír az etikett, mit mondjak annak
a hölgynek, aki úgy szétkente a rúzst a száján, hogy az arca már
inkább almára emlékeztet, mintsem emberi arcra? ‒ ez volt az
egyik kérdésem. ‒ Ha olyan fontos, hogy minden vendégemnek a
saját személyére szabott kérdéssel kedveskedjek, miről csevegjek
De la Rochefoucauld hercegnővel, aki mindig nyitott szájjal eszik?
Tehetek említést erről?
És így tovább: de megérte a fejtörést, amelybe a kérdések
kiagyalása került, mert láthattam Madame Etikett halálra vált arcát
és vörösre gyulladt fülét, ahogy a válaszait kinyögte nagy
zavarában.
Les tantes, a dauphin vénkisasszony nővérei, a médisance
művészetének mesterei kitanítottak, hogyan zúdítsam szellemem
nyilait a mit sem sejtő áldozatokra. Az efféle tréfák sokat
enyhítettek elhúzódó szüzességem kínján, iróniám céltáblái pedig
zavartan pislogtak, míg én szélesre tárt legyezőm biztonságából
kikacagtam őket.
Kiváltképp mulatságosnak tartottam az idősebb hölgyeket, akik
arra használták az udvarnál kötelező arcfestést, hogy az ifjúság
látszatát próbálják kelteni vele. Az arcukra festett pirospozsgás
szín leginkább aszalt szilvához tette szegénykéimet hasonlatossá.
Mások pedig, talán azért, mert látásuk élessége megkopott az eltelt
évek során, olyan ügyetlenül kenték magukra a pirosítót, hogy
jóformán semmiben sem különböztek a párizsi piacok
koldusszegény kofaasszonyaitól, akik vörösbort kentek a szájukra,
mivel rúzsra nem tellett nekik.
Amikor pedig kifogytam a gúnyolnivalóból, arcomat a legyezőm
mögé rejtve, hogy csak kiválasztott hölgyeim láthassák, fintorokat
vágtam. Hol részeget utánoztam ‒ már ahogyan én az ilyesmit
elképzeltem, hiszen valódi részeget nem láttam még soha ‒, hol
pedig az ég felé forgattam a szemem gyötrő unalmamban.
Egy napon néhány frissen kreált grófnőt kellett fogadnom.
Társalkodó hölgyeim úgy sorakoztak fel mögöttem, mint a
rózsabimbók. Köztük volt Madame Campan is, aki nemrég, még
Mademoiselle Genet-ként, felolvasónő volt les tantes
szolgálatában, holott alig három évvel volt idősebb nálam.
A szemem sarkából figyeltem, ahogy De Noailles grófné föl-le
emelgeti a fejét, és a szeme is követi az álla mozgását, mintha egy
légy röptét követné. Ráadásul ezt az önmagában is fura
fejmozgatást sajátságos kézmozdulatokkal kísérte, én meg néztem
értetlenül. Mi lelte a grófnét? Végül rájöttem, nem nekem integet
szegény fejével, hanem annak, aki mögöttem áll. Hátrafordultam:
Madame Campan állt mögöttem, a sapkája hajtókájával a feje
búbján.
‒ A hajtóka, Henriette! ‒ mordultam rá a szám szögletéből.
‒ Quoi? ‒ súgta vissza. ‒ Bocsánat, nem hallom, amit mond!
‒ A hajtóka! ‒ ismételtem meg, ezúttal valamivel hangosabban.
‒ Hát nem tudja, hogy az etikett értelmében a hajtókának a fülére
kell lógnia, mint egy spániel fülének? Eressze le! Vagy azt akarja,
hogy Noailles grófnét elszólítsa közülünk a szívroham?
 Örömöm másik forrása a vadászat volt, hogy elkísérhettem a
dauphint és a királyt most már nem elemózsiás szekérrel, ahogy
első alkalommal ‒ mert az csak előszörre volt jó, utána elillant
belőle a meglepetés zamata hanem lóháton, ahogy ők.
Tulajdonképpen én nem is vadásztam, csak együtt lovagoltam
velük, ahogy utoljára gyerekkoromban, csak akkor még póni
háton, de most is ugyanúgy élveztem. Még akkor is, ha
természetesen erre az expedícióra sem indulhattam
egymagámban, az udvari etikett úgy rendelkezett, hogy hölgyeim
ide is elkísérjenek. Pedig rettegtek szegények a lovaktól, attól meg
még jobban, hogy kis híján férfiöltözékben, zekében, pantallóban,
csizmában mutatkozzanak, ahogyan én!
Csak az bosszantott vadászat közben, hogy űzvén a vadat,
folytonosan átnyargaltunk a parasztok földjein, fittyet se hányva
arra, milyen pusztítást hagyunk magunk után. Olykor megesett,
hogy kérésemre a vadásztársaság elkerülte a búzamezőt, máskor
viszont nem, és a király ilyenkor olyan sovány kárpótlást vetett
oda a szerencsétleneknek, hogy nem tehettem mást, saját
apanázsomból kellett megfejelnem, ráadásul titokban.
Felháborított továbbá, hogy a jó erkölcsnek, ezt kellett látnom,
Versailles mintha hírét sem hallotta volna soha. Maman arra
tanított minket, hogy szeressük felebarátainkat, attól függetlenül,
hogy keresztény testvéreink mely fokán állnak a ranglétrának. Ám
itt, hiába jártam elöl a jó példával, a grófoknak és hercegeknek
sehogy sem akaródzott alacsonyabb sorú felebarátaik segítségére
sietni. Ha a paraszt feljajdult, mert vadászat közben egy menekülő
vaddisznó nekirontott, az urak hátat fordítottak neki.
Fontainebleau közelében történt az eset, a rémült bestia olyan
erővel vágódott neki a szerencsétlen ember hasának, hogy
agyaraival kis híján felnyársalta.
A paraszt felesége, ahogy meghallotta férje halálsikolyait,
rohanvást szaladt elő a kunyhóból, ruhája rendezetlen, haja
szerteszét, és ahogy meglátta vértócsában fetrengő férjét,
tébolyultan mellé rogyott jajgatva, esdekelve, hogy bár meghalna
ő maga is.
Király papa megálljt parancsolt a lovának. Percekig várt,
aggodalmas képet vágva, ám mégsem tett semmit, hogy a szegény
ember szenvedéseit enyhítse. Mély fájdalmamra még csak egy
sou-t sem vetett oda a nyomorultaknak, nemhogy orvost hívott
volna!
‒ Fogja, jóasszony ‒ térdeltem le a síró-rívó teremtés mellé, és
a karjaimba vettem. ‒ A férje most azt várja öntől, hogy legyen
erős, mert őt, lám, elhagyta az ereje. Lélegezzen! Úgy, helyes.
Talpra segítettem, odakínáltam neki a repülősós üvegcsémet.
Közben kis híján magam is könnyekre fakadtam. Vajon mi lesz
most ezzel a szegény asszonnyal, ha a férje özvegyen hagyja?
Láttam, hogy itt intézkednem kell, hölgyeimet a kastélyba
szalasztottam orvosért. Ki is jöttek a királyi doktorok, hordágyra
fektették, becipelték a szerencsétlenül járt embert a kunyhójába.
Én is követtem őket. Odabent tüzet gyújtottam, feltettem a vizet,
kávét főztem. Közben körülnéztem az agyagpadlós, sárból,
terméskőből tapasztott fészekben. Jártam én már ilyen
kunyhókban, még odahaza, mikor Maman kíséretében
jótékonykodni jártunk. Aztán az embereket mértem végig,
összehasonlítottam az udvaroncok önelégült arcát a kunyhólakók
hálatelt tekintetével. Őrangyalaim vonásain aggodalom
tükröződött, most biztos bolondosnak mondottak magukban az én
hölgyeim, ám én tudtam, hogy Isten nem szűnő haragját váltanám
ki, ha nem hallgatnék szenvedő embertársaim segélykiáltásaira.
Indulás előtt odaadtam a paraszt feleségének az erszényemet,
amelyben sok-sok arany écu lapult. Hálától csillogó szeme ‒ nem
csak a pénzért, de az együttérzésért is hálálkodott ‒ épp elég volt
köszönetnek.
Néhány napra rá futárt menesztettem a kunyhóba,
megtudakolni a férfi állapotát. Azt jelentették, hogy gyógyulgat, de
sokáig tart még a felépülése, és nem lesz éppen fájdalommentes,
hónapokba is beletelik még, míg annyira rendbe jön, hogy saját
munkájának gyümölcsével etethesse az övéit. Utasítottam az
alamizsnaosztómat, hogy hetente vigyenek le egy kosár élelmet ‒
csirkehúst, kenyeret, sajtot és bort ‒ a családnak, míg csak a
paraszt fel nem gyógyul egészen.
Miért van az, kérdeztem később a dauphint, hogy a francia
udvarnál nincs szokásban az efféle keresztényi jótékonykodás?
Lajos Ágost azonban csak mormolt valamit válaszul, hogy a
Bourbonok nem járkálnak annyit az alattvalóik között, mint mi,
Habsburgok.
Mégis, én egyszer tanúja lehettem, ahogyan épp ő maga enged
jó szíve parancsának, és ez a látvány felvidította a szívemet. Van
még remény Franciaország számára.
Hamarosan az egész udvar másról sem pletykált, csak arról,
hogy a dauphine vadászni jár lóháton! Lovaglóruhában, amely
akár katonai egyenruha is lehetne! Márpedig az efféle öltözet
minden, csak nem comme il faut! Pedig mások is jártak a királyi
családból vadászni, sőt, Madame Adelheid gyakorlott lovasnak
számított, tőlem azonban mégis nehezen fogadták el. Nem is
kellett sokat várni, hogy ezt a kedves szórakozásomat
megnyirbálják. Madame de Noailles addig toporzékolt
selyemcipellőbe bújtatott lábával, hogy egy dauphine számára
még a könnyű galopp is erkölcstelen, kivált, hogy bármelyik nap
bejelenthetik, hogy áldott állapotban van. Nem akartam
megzavarni az érvelését azzal, hogy legfeljebb szeplőtelen
fogantatással kerülhetnék áldott állapotba, úgyhogy valamicskét
mégis engedtem a grófnő óhajainak, és ezentúl ló helyett
szamárháton kísértem a vadászokat.
Ám már az első ilyen kalandomon, ahogy békésen ‒ tehát
dögunalmasan ‒ ügettünk, szamaram megbotlott egy kiálló
gyökérben, levetett a hátáról, én pedig bőségesen kipárnázott
derriére-emen értem földet, épp egy tócsa kellős közepén.
Hölgyeim rémülten kászálódtak le a maguk szamárnyergéből,
hogy a segítségemre siessenek.
‒ Most meg mit nevet? ‒ értetlenkedett Ventadour hercegnő, a
legteljesebb zavarban. ‒ Hiszen tetőtől talpig sáros lett!
‒ Ó, fütyülök én a sárra! ‒ nyögtem ki két vihogó roham között.
– Vagy talán nem áll jól nekem ez a szín? Dehogynem! Sőt,
Lyonban jövőre ebben a színben szövetünk selymet, az lesz a
neve: boue de la chasse, vagyis vadászsárszín! Hercegnő ‒
fordultam a még mindig álmélkodó hölgyhöz ‒, lesz szíves azonnal
elém hozatni De Noailles grófnét! Majd ő megmondja, mit ír az
etikett arra az esetre, ha a dauphine leesik a szamaráról!

1770. október 7.

Császári Felség!

Büszkén jelenthetem, hogy már három emberem van a dauphine

környezetében, az egyik hölgye és két lakáj. Ők hárman átfogó
jelentéseket adnak nekem mindenről. Így értesülök napról napra
arról, amit a dauphine Vermond abbéval beszélget, aki előtt
továbbra sincsenek titkai. Durfort márkiné pedig, aki a nagynénik
szolgálatában áll, arról számol be, amiről velük társalog. De azt is
megtudom, miről beszélnek a királlyal. Mindehhez hozzájön még az,
amit a saját szememmel észlelek a dauphine viselkedésén, úgyhogy
elmondhatom, nincs olyan óra a dauphine életében, amelynek
eseményei rejtve maradnának előttem. Tudom, mit cselekszik, mit
mond, és mit mondanak neki. Azért volt szükség erre a mindenre
kiterjedő hálózatra, mert tudom, hogy felséged csak akkor nyugodt,
ha a legapróbb részletről is értesül.
Hála a hálózatnak, kötelességtudóan jelenthetem felségednek,
hogy Madame la Dauphine mindenben megfogadja les tantes
tanácsait. Mindezt magunknak köszönhetjük, elkövetvén azt a hibát,
hogy félreértelmeztük a király három, pártában maradt leányának
mibenlétét, abba a hamis hitbe csalván magunkat, hogy ők lesznek
majd az a horgony, amely a maga helyén tartja a dauphine sorsának
sajkáját a francia udvar viharos tengerén. A valóság azonban épp
ennek az ellenkezőjét bizonyította be.
Bájos kis hercegnőnk minden ékessége elenyészett ennek a három
vénkisasszonynak köszönhetően. Nekik nincsenek elveik, ügyet sem
vetnek a világra, és számottevő oktatásban sem részesültek,
mindennek következtében nemcsak ők maguk viselkednek a lehető
legsajnálatosabban, de befolyásukat kiterjesztik a hercegnőre is, nem
átallván arra bátorítani őt, hogy csak nyugodtan űzzön gúnyt
másokból. Teszik ezt oly módon, ahogy mi, emberek, olykor-olykor
szívesen eljátszadozunk a macskával, spárgán rángatott játék
egérrel incselkedve, mely után szegény pára hiába kapkod. És közben
sehogy sem érti, mit találnak az emberek oly érdekesnek rajta, hisz
nem tudhatja, hogy mindenki csak önnön mulatságát keresi, amikor
incselkedik vele. Vajon miért alakult mindez így, kinek a hibájából?
Az egyetlen, amit el tudok képzelni, hogy a királyné halála és a
dauphine ideérkezte közötti időszakban ők hárman voltak
Franciaország első hölgyei, és talán most nehezményezik, hogy így a
háttérbe szorították őket, ráadásul egy ilyen zsenge korú hölgy
miatt.
Meg kell még említenem, hogy ezek hárman nem elégedtek meg
annyival, hogy az udvaroncok ellen hangolták a dauphine lelkét:
egymással szemben is ki akarják játszani őt. Madame Adelheid és
Madame Zsófia mindent megtesz, hogy a dauphine kiűzze a szívéből
a Madame Viktória iránti szeretetet: holott épp ez utóbbi a három
nővér legjellemesebbike, és épp őbenne van a legkevesebb
rosszindulat. Ha felséged úgy látja jónak, továbbra is folytatom a
dauphine megfigyelését, és értesüléseimet azonnal megosztom
felségeddel.
Felségednek alázatos szolgája: Mercy
 Huszonkettedik fejezet
A belső ellenség
1770 késő ősze

Házasélet híján más célkitűzések tervezgetésével kellett hogy

múlassam az időt. Ezen célkitűzések közül a legfőbb az volt, hogy
kikergessem a világból a király szeretőjét és vele elválaszthatatlan
társait, Vauguyon herceget és a gyűlöletes Emmanuel-Armand de
Richelieu-t, Auguillon hercegét. Nyár óta (ekkor történt, hogy les
tantes tanácsára keresztülnéztem rajta) megtettem mindent, hogy
a helyére tegyem ezt a Du Barry-teremtést. Tisztában voltam vele,
hogy ő is folyamatosan gúnyt űz belőlem a hátam mögött, és
őszinte felháborodásomra király papa ügyet sem vetett ezekre a
próbálkozásaira. Bizony, ha a szeretőjét maga mellett tudta, király
papa számára megszűnt a külvilág, Du Barry szeme, Du Barry
mosolya, Du Barry ékszerei, de legfőképpen a dekoltázsa minden
mást háttérbe szorított.
Minden alkalmat megragadtam a bosszúra. Különösen büszke
voltam arra az esetre, még szeptemberben, amikor a kísérőim
bántak el vele. Az udvar Choisy kastélyába látogatott.
Vendéglátóink egyebek mellett egy színielőadással kedveskedtek
nekünk. Már a szűkösre méretezett színházteremben ültünk.
Hölgyeim közül jó néhányan az első sorban foglaltak helyet bő
szoknyáikban, melyeknek szegélye olykor aggasztóan közel ingott-
bingott a színpad szélére állított fáklyákat takaró maszkokhoz.
Már mindnyájan ültünk, már a színpadi kandelábereket is
felhúzták a helyükre, amikor beállított ez a Du Barry, válogatott
hódolóinak kicsiny falkája élén, és helyet követelt magának. No,
több se kellett Gramont hercegnőnek! Őfelsége főminisztere,
Choiseul herceg nővére nem tűrheti, hogy egy efféle romlott
perszóna kerüljön a soraink közé, még akkor sem, ha tetőtől talpig
gyémántokkal borította be magát. Márpedig Du Barry aznap este
egy olyan nyakláncot aggatott magára, amely minden mást
túlszikrázott a teremben. Csakhogy ‒ világosított fel Madame
Adelheid ‒ Béatrice de Gramont egy időben azt remélte, ő
foglalhatja majd el Pompadour márkinő megüresedett helyét a
király ágyában. Ám bánatára a király nem lelkesedett a magas,
széles vállú, vöröses hajú nőkért; így Madame du Barry mellett
döntött, a hercegnőt pedig azóta is mardossa a sárga irigység.
Most is azonnal kitört közöttük a perpatvar, és pillanatok alatt
úgy elmérgesedett, hogy kis híján hajba kaptak, én meg szélesen
mosolyogtam, hogy a király kedvesét így megalázzák, méghozzá
nyilvánosan.
Diadalmam azonban oly kérészéletűnek bizonyult, hogy már-
már a lélegzetem is elállt a megdöbbenéstől. Másnap az a szuka
bepanaszolt a királynál ‒ zokogástól reszkető kebellel, így
hallottam ‒, mire király papa száműzte Gramont hercegnőt a
vidéki birtokára! És ami még rosszabb volt a számomra: a
hercegnőt ért döfés a fivérét is megsebezte, márpedig én sokkal
tartoztam Choiseul hercegnek.
Szent meggyőződésem volt, hogy a hercegnőt igazságtalanul
büntették meg, ám féltem attól, hogy ezt én magam mondjam el
őfelségének, ha életbevágó ügyek kerültek terítékre, mindig
megrémített a király tekintélyes személyisége. Így aztán egy szép
reggelen ‒ miután a király az ő lakosztályukban fogyasztotta el a
reggelijét ‒, kikértem a nagynénik tanácsát. Az asztalkák szinte
roskadoztak a sok finomság alatt: nem csoda, les tantes úgy faltak,
akár az aratók, az éléskamrájuk is csak úgy duzzadt a sok
sonkától, kolbásztól, a sajtoktól és a májpástétomtól. Én azonban
tanácsért jöttem, nem a briós vonzott ide, nem is a pástétom.
‒ Tizenkilencedikén, kártyaparti után együtt vacsoráztunk
király papával ‒ panaszoltam ‒, de hiába kérleltem, hiába
hízelegtem, ahogy csak tellett tőlem, még a bort is én töltöttem a
poharába, a kezemet a kezében felejtettem, dicsértem, hogy
milyen kiváló cavagnola-játékos, ám így sem sikerült elérnem,
hogy visszaengedje a hercegnőt az udvarba. Fogalmam sincs, mit
tehetnék még!
‒ És erre ő? ‒ érdeklődött Madame Viktória.
Még most is a reggeli négligée volt rajta, csíkos szatén rengeteg
ráhímzett rózsával, nekem két ruha is kitellett volna ennyi
anyagból.
 ‒ Jóformán nem is felelt ‒ ismertem be. ‒ Csak rám mosolygott
szívélyesen, de nem melegen, mert annyit már megtanultam, hogy
ezt a kettőt meg tudjam különböztetni egymástól, és azt mondta,
majd meghányja-veti magában a kérdést.
‒ Azt is megmondta, mikor ad választ? ‒ játszadozott idegesen
a csészéjével Madame Zsófia.
Tengerzöld selyemruhájának hála, feltűnés nélkül
beleolvadhatott volna Madame Viktória szobájának tapétájába.
‒ Talán az volna a leghelyesebb, ha most egy ideig nem
zaklatnánk ezzel a kéréssel ‒ javasolta Viktória. ‒ Hagyjunk időt
atyánknak, hogy kiokoskodja, mi a legjobb megoldás.
Madame Adelheid talpra szökkent, hogy néma, de ideges
léptekkel fel-alá járjon a színpompás aubusson-szőnyegen. Úgy
körözött a szobában, akár egy ragadozó madár, és úgy tűnt, a
vállam környékén talált rá a prédájára. Felém hajolt, hatalmas,
fehér tafota főkötője majdhogy át nem esett róla az én fejemre,
úgy susogott a fülembe.
‒ Ne feleljen arra, amit most mondok, csak bólogasson és
mosolyogjon! A nővéreim ostobák, megvetem őket! A tanácsuk
pedig fabatkát sem ér! Nos, akkor saját kezünkbe kell vennünk az
irányítást ‒ mondta ki, ezt már hangosan: fel is egyenesedett
hozzá. ‒ Papa képtelen felfogni, mi válik a javára és Franciaország
javára.
Ebben a pillanatban eszembe ötlött az egyik éjszakai
beszélgetésünk a dauphinnel: azt mondta, egyáltalán nem tartja
meglepőnek, hogy les tantes ily szigorú bírálatokkal illetik atyjukat,
hiszen a király sem tartja sokra a lányait.
‒ Rendkívül durván, már-már kegyetlenül bánt nagyanyámmal,
a királynéval ‒ jegyezte meg akkor Lajos Ágost. ‒ Nyíltan
dicsekedett a szeretőivel az udvar előtt, amivel szörnyen
megalázta szegény asszonyt. A lányai pedig természetesen az
anyjuk pártját fogták kicsapongó apjukkal szemben.
‒ Az a nő ‒ tornyosult a nővérei fölé Adelheid, és vádló ujját az
ajtóra szegezte, amely mögött, alig három szobával odébb, a
királyi szerető fészkelt ‒ az utcáról kapaszkodott idáig, és most
akkora kísérettel jár, hogy a miénk is eltörpül mellette. Mintha
egyívásúak volnánk! Bizonnyal látta már, madame la dauphine,
ahogy hattyúként siklik a folyosókon, a nyomában meg az a kis
feketerigó, mely idomított majom módjára követi úrnőjét. Nos,
kedves nővéreim, ugyebár nem hagyhatjuk, hogy az a nő fészket
rakjon az ereszünk alatt? Nem, ez a Du Barry egy közönséges
vipera, és reánk hárul a feladat, hogy megfojtsuk!
Valóban, magam is gyakran láttam Du Barry inasát, egy Zamor
nevű, nagyjából velem egykorú bengáli fiúcskát. Mindig rózsaszín
bársonymellényben és rózsaszín nadrágban járt, a fején fehér
turbánnal, amely kihangsúlyozta mogyoróbarna bőrszínét.
Árnyékként követte úrnőjének minden lépését, többnyire
napernyővel a kezében, hogy megóvja a hölgy hófehér bőrét a
nap alantas sugaraitól még házon belül is. Igaz, ami igaz, az egész
királyi házban senki sem dicsekedhetett ilyen egzotikus kísérővel,
ami már önmagában véve is elég arcpirító volt: hogy egy
közönséges kéjhölgy ekkora hűhót csapjon maga körül! Hogy ez a
nőszemély, aki nemrég még csak Mademoiselle Bécu volt, most
nyíltan dicsekedhessen a győzelmével, Gramont hercegnő pedig,
akinek a családja évtizedeken át hűségesen szolgálta a királyt, és ő
maga épp gyengélkedik, váratlan és rettenetes, vétke súlyához
képest vaskosan túlméretezett büntetést szenvedjen el ‒ nem, ez
több volt annál, amit képes lennék elviselni.
‒ Mondja meg nekem, Madame Adelheid, most mit tegyek? ‒
fakadtam ki.
‒ Kérjen meg egy közvetítőt, például De la Vrilliére herceget, rá
mindig hallgat a király. Ha nem kíváncsi egy fiatal nő véleményére,
mert még tizenöt éves sincs, pedig a rangja alapján kiérdemelné a
figyelmet, azért az egyik minisztere véleményét, azét, akit az
összes udvaronc tisztel, csak meghallgatja. Majd a herceg elvégzi a
piszkos munkát ön helyett, kedvesem, és ha a sejtésem
beigazolódik, ez a módszer még sikerre is vezetheti!
Zsófia és Viktória gyors oldalpillantásokat váltottak, majd
Viktória intett nekem, hogy üljek le a lábai elé, egy alacsony,
kipárnázott zsámolyra.
Engedelmesen leültem. Mivel Adelheid még most is a
csészéjével piszmogott, a húga kihasználta az alkalmat, és a
fülemhez hajolt.
‒ Prenez soin ‒ súgta ‒, csak óvatosan, ne bízzék meg a
nővérünk tanácsában, madame la dauphine, Zsófia és jómagam
soha sem tennénk ezt! Az az igazság ‒ sandított Adelheid felé, és
most már még halkabban suttogott ‒, hogy ő egy akaratos, rossz
szándékú chienne, egy szuka! Mi, a húgai, mindenkinél jobban
tudjuk!
Szuka vagy sem, én bizony úgy döntöttem, hogy igenis követem
Adelheid tanácsát. A reggeli lever alkalmából fogadtam De la
Vrilliére herceget, a királyi udvar időtlen idők óta hivatalban lévő
miniszterét. Ő eddigre már beszélt a királlyal.
Idősebb úriember volt, jó kedélyű, mégis disztingvált. A
világosabb színeket kedvelte, most is pávakék, ezüstszálakkal
átszőtt bársonyruha volt rajta.
‒ Teljesítettem a kívánságát, madame la dauphine, és említést
tettem a királynak Gramont hercegnő betegségéről ‒ mondta.
‒ És ő? ‒ meresztettem rá kutatóan a szemöldökömet.
‒ Őfelsége megígérte, hogy elküld valakit, vizsgálja meg a
hercegnő állapotát.
‒ Márpedig igenis beteg! ‒ kiáltottam fel. ‒ És elszörnyedve
hallom, hogy a király nem hisz ennek az asszonynak, holott a
családja annyi éven át szolgálta hűségesen! Mon Dieu, hiszen a
fivére egyike a legkiválóbb minisztereinek!
‒ Nem ilyen egyszerű ez ‒ szívta a fogát a herceg. ‒ Ugyanis
Madame du Barry hatáskörébe tartozik, hogy… mint a király…
szeretője… eldöntse, visszatérhet-e a hercegnő.
‒ És? ‒ kérdeztem türelmetlenül.
‒ És nem… ‒ halványult el a miniszter joviális mosolya. ‒ Nem
egyezik bele. Igazán sajnálom, madame la dauphine, hogy ebben a
megbízatásban csalódást okoztam önnek. Azt javasolnám, hogy
forduljon személyesen a királyhoz, legyen olyan elbűvölő, amilyen
szokott, mert, maradjon kettőnk között ‒ hajolt le, hogy
megvakarja Mops füle tövét ‒, a jó grandpére semmit sem tagadna
meg öntől. Ám meg kell értenie, kedvesem, őfelsége olyan ember,
akit a szenvedélyei irányítanak, és jelenleg Du Barry grófnő az ő
szenvedélye. Ráadásul őfelsége általában nem sieti el a döntéseit;
inkább ‒ miniszterei legnagyobb bánatára ‒ kivárja, míg a helyzet
magától elrendeződik, hiszen a helyzetek már csak ilyenek,
általában elrendeződnek maguktól is, megtakarítván a királynak a
kellemetlenséget, hogy intézkednie kelljen ‒ fűzte hozzá a herceg,
olyan meghitten, hogy azt hihettem, valami hétpecsétes államtitok
birtokába jutottam. ‒ Valójában nem is ő kormányozza a
birodalmat, hanem a legfőbb minisztere, Choiseul herceg. Nélküle,
madame la dauphine, a legsötétebb káoszban élnénk.
‒ A herceg úr nélkül ‒ fojtottam el egy mosolyt ‒ én sem
volnék dauphine, herceg úr.
‒ Nem, bien sur, hogy nem ‒ helyeselt De la Vrilliére herceg. ‒
Choiseul azonban nem tehet semmit önért ebben az ügyben,
holott, efelől bizonyos vagyok, ha tehetné, megtenne mindent.
Madame du Barry azonban őt is gyűlöli, úgyhogy, attól tartok, ha
ebben az ügyben az ön segítségére sietne, azzal több kárt okozna,
mint hasznot. Mint említettem ‒ köszörülte meg zavarában a
torkát a herceg ‒, a királyt a szenvedélyei irányítják.
Megfogadtam a herceg tanácsát, megacéloztam a lelkemet, és
két nap múlva, a grand couvert, a nyilvános vacsora végén
rohamot intéztem a király ellen. A nézők, akiknek állva kellett
kivárniuk a látványosság végét, már indulófélben voltak a Királyné
előszobájából élénk ruhazizegés közepette, míg a szolgák
kicipelték a szoba közepéről a zsámolyokat, amelyeken a
hercegnők ültek ‒ nekik kijárt ez a jog.
Tudtam őfelségéről, hogy olyan férfiú, akinek van érzéke a női
lélek rezdüléseihez, márpedig itt egy nő szólalt fel egy másik nő
érdekében. Király papa azonban rezzenéstelen arccal fogadta a
közeledésemet.
‒ Madame, úgy emlékszem, mondtam már, hogy értesítem a
döntésemről, amint meghoztam ‒ húzta fel az orrát.
Valami habozást azonban mégiscsak hallottam a hangjában.
Azonnal le is csaptam rá, ügyet se vetve les tantes jajkiáltásaira
atyjuk ‒ ahogyan ők nevezték ‒ öszvérmakacsságáról. Csak azért
is álltam a sarat, ajkamon azzal a mosollyal, amelyről tudtam, hogy
meglágyítaná a legkeményebb kőből faragott szívet is.
‒ Király papa ‒ esdekeltem ‒, ha óhajtja, tekintsünk el az
emberiesség és az igazság parancsolataitól, de legalább azt vegye
ügyeimébe, micsoda szenvedés az nekem, hogy a kíséretem egyik
hölgyének az ön kegyétől távol kell meghalnia!
Lajos király mintha enyhén megszeppent volna attól, hogy
rápirítottam. Szája sarkában elernyedtek a szigorú ráncok,
szemében a tűz ellankadt, most épp csak hogy pislákolt.
‒ Eh bien, ma petite ‒ mormolta ‒, je vous promets, igen,
ünnepélyesen fogadom, hogy kívánsága hamarosan teljesül,
mégpedig oly módon, hogy mindnyájan tiszta lelkiismerettel
térhetünk nyugovóra.
Szememben hálakönnyekkel emelkedtem lábujjhegyre, hogy
megcsókolhassam a homlokát. Gramerci, Grandpére ‒
lelkendeztem ‒, most már tudom, miért Lajos le Bien-Aimé az ön
neve: valóban Hőn Szeretett Lajos ‒ használtam fel a
szófoszlányokat, amelyeket a kártyaasztal körüli pletykákból
csíptem el. Igaz, a pletykák többsége valójában arról szólt, hogy
Franciaország már nem szereti a királyát, úgy látja, hogy az
uralkodó minden kapcsolatát elvesztette a valósággal, már csak
egyet tud, hogy adóival halálra sarcolja a népét csak azért, hogy
még egy cháteau vagy egy újabb gyémánt nyakék kerüljön a
kincstárba, illetve utóbbi Madame du Barry nyakába.
Aznap este mosolyogva aludtam el, az első menetet én nyertem
meg, így ellenlábasom is megtapasztalhatja, milyen a világ a
szerencse kerekének alsó fertályán.
Száz és száz méhviasz mécses égett a hosszú, saját lábukon álló
kandeláberekben, a visszfényük mindenütt ott szikrázott a
Tükörterem falain, a tükrökön, a kertre nyíló ablakok üvegén.
Odakint feketén bólogattak az utakat szegélyező, piramis alakúra
nyírt fák a sötétbe borult októberi ég alatt, bent pedig, az
agyonzsúfolt bálteremben, a zenekar és azon belül is elsősorban
az elsőhegedűs túláradó lelkesedése minden más zajt elnyomott.
Itt aztán szó sem lehetett bizalmas beszélgetések kihallgatásáról,
de még a lebonyolításáról sem, egyébként talán épp ez a
legkellemesebb vonása ezeknek az álarcosbáloknak. Én magam,
nem törődvén azzal, hogy a dauphine-t úgyis mindenki felismeri,
öltözzék akárminek is, a maszkomat egy szalaggal a fejemre
kötöttem, ahelyett, hogy pálcikán tartottam volna az arcom előtt:
így könnyebb volt táncolni. Ezen a bálon velencei maszkot
viseltem, mely jégkék selyemmel borított papírmaséból készült,
fehér tüzű gyémántok és gyöngyök ékesítették. A hajkoronám
tetején, nem mintha Sieur Larsenneur nem tupírozta volna fel elég
magasra, három kócsagtoll ingott a fejem legóvatosabb
mozdulatára is.
Nekem is megvolt a magam külön öröme. Végre, egész
életemben először, találtam magamnak egy kistestvért, aki
pátyolgathattam. A legyezőmmel kopogtattam meg Saint-Pol
grófkisasszony vállát, így hívtam fel magamra a figyelmét.
Kénytelen voltam, mert elbűvölt tekintete valahová a semmibe
meredt.
‒ Nos, hogy tetszik az első bál a Versailles az életében? ‒
kérdeztem.
Rám hunyorgott, legalábbis azt hiszem, hogy hunyorgott, mert
a szemét alig láttam a maszk szemnyílásában, csak annyit, hogy ez
a lány, a sok zöld és ámbraszín tollal a fején, a megszólalásig
hasonlít egy bagolyfiókára.
‒ A legfépfégefebb efemény, amit fak láttam! ‒ szólalt meg
lelkendezve. ‒ Éf milyen gyönyöhűfégefen tánszolnak ‒ kapta a
mellére a kezét, felvillantva egyben topázköves gyűrűjét is. ‒ Evt a
papától kaptam, av elfő udvahi bálomha ‒ magyarázkodott
álmatag hangon. ‒ Ön fehint fabad nekem is tánszolnom? ‒
kérdezte olyan óvatosan, mint aki úgy tudja, a tánc csak a
legelőkelőbbek kiváltsága.
‒ Természetesen, az kéne még, hogy ne perdüljön táncra! ‒
biztosítottam a jogairól.
Pedig tudtam, hogy egy ilyen fiatal lány leginkább
becserkészendő vadnak számít az efféle bálokon. És hát tudtam is,
ki az az úriember, aki elsőnek kéri fel majd. A véletlen úgy hozta,
hogy flörtölős kedvű sógorom e pillanatban épp egy
karnyújtásnyira állt tőlünk. Elkaptam korallszín ruhájának ujját, s
d’Artois gróf azonnal félbehagyta meghitt társalgását egy kihívóan
viselkedő, mindazonáltal jócskán korosodó márkinővel, és felém
fordult.
 ‒ Exeusez-moi, madame ‒ loptam el tőle a grófot, aki igen
sötéten meredt rám.
És csak még sötétebbre váltott a tekintete, ahogy megszólaltam.
‒ Kedves gróf, engedje meg, hogy bemutassam önnek kis
védencemet, Saint-Pol grófkisasszonyt ‒ nyájaskodtam ‒, és
egyben felkérjem, legyen olyan jó, és táncoljon vele egy gavot-tot!
És már intettem is legyezőmmel a táncparkett felé, amikor
észrevettem Du Barry grófnőt. Már tudtam is, hogy a gavot nem
felel meg a céljaimnak, ahhoz ez a tánc túl gyors.
Újabb röpke szabadkozás után elkértem egy agyonpirosított
képű udvaronc szalagokkal díszített sétabotját ‒ hiszen ő amúgy is
csak affektálásra használta ‒, és ütemesen verni kezdtem vele a
padlót, és vertem egészen addig, míg csöndre nem intettem vele
az egész báltermet. Végül, hogy a zenekar is elhallgatott, előadtam
a kérésemet, hogy játsszanak a kedvemért egy régi, klasszikus
udvari táncot: egy pavane-t.
Tudtam én jól, mennyire szeret a király kis kegyencnője
táncolni, ennek biztos nem tud majd ellenállni. A báltermet egy-két
pillanatig még csönd ülte meg, ennyi idő épp elég is volt, hogy a
kis Saint-Pol fülébe súgjak.
‒ Látja azt a zafírkék ruhás nőt? ‒ intettem Du Barry felé a
legyezőmmel. ‒ Igen, oui, azt a sápadt szőkét, akinek a frizurája
annyira hasonlít az enyémhez. Nos, leírhatatlanul boldoggá tenne,
ha tánc közben hallgatná, mit beszélget a partnerével, és utána
elmondana nekem mindent, amit hallott. Persze szigorúan
négyszemközt.
‒ Nahát ‒ tátotta el a száját a kisasszonyka ‒, kettefben
befélgetünk majd, ön éf én?
‒ Már ahogy az nővérek között szokás ‒ szorítottam meg
kicsike kezét. ‒ Nos, bonne chance, és az Istenért, érezze jól magát!
Most d’Artois gróf keze került sorra, megszorongattam őt is.
‒ Kerüljön olyan közel Du Barry grófnőhöz, amennyire
lehetséges ‒ mormoltam a fülébe ‒, és maradjon is ott! Tudja,
mennyire szereti, ha minél nagyobb a hűhó körülötte. De hiába,
hogy minden férfi őt bámulja majd, ha egyszer a hölgyei meg
önnel szemeznek!
 Volt annyi esze, hogy rájöjjön, tervezek valamit, de volt olyan
hiú is, hogy komolyan vegye a bókomat. Így aztán, ahogy a kezébe
adtam a kis Saint-Pol karját, d’Artois gróf máris bekísérte
védencemet a táncparkett legszélére.
Egy bálteremben, amely csak úgy nyüzsög az élet élvezőinek
siserehadától, senki sem veszi észre, ha két kis termetű nő
kiszökik az egyik balkonra. A dauphin amúgy is elkujtorgott már
valahova, szokása volt, hogy abban a pillanatban, amikor a
zenekar rázendít, azonnal megkeresi magának a leghomályosabb
zugot. Ráadásul majdnem olyan rosszul látott, mint Saint-Pol
grófkisasszony, és ő sem birkózott meg a feladattal, hogy
egyszerre tartsa kézben a lornyonját és a maszkját. Egyébként is,
ha táncolt, egy pillanatra sem hagyta abba közben a taktus
számolását, ebbéli igyekezetében viszont folyamatosan a
szoknyám szegélyére taposott.
Későre járt már, kezdett lehűlni a levegő. A grófkisasszony és
én keresztbefontuk a karunkat a mellünk előtt, hogy ne fázzunk
annyira, bár, hála látványos dekoltázsunknak, ezzel nem sokat
segítettünk magunkon. Könyökön ragadtam a lánykát, úgy
cipeltem magam után a terasz egyik sarkába, ahol csak egészen
kevés fény pislákolt.
‒ Nos, mit hallott? ‒ fogtam neki a faggatódzásnak.
‒ Hettenetefen méhgef volt! ‒ mesélte a lány, amivel sikerült
meglepnie.
Ugyan, mitől is lehetne dühös valaki, akinek mindene megvan?
‒ Előföh if avéht, meht a tánszofa hoppant kifi, éf tiftáha olyan,
mint egy majom.
‒ Az Vauguyon herceg ‒ szakítottam félbe. ‒ Sárga zeke volt
rajta, igaz?
A lány bólintott.
‒ Ez már hábohú, evt mondta a féhfinek – folytatta a
beszámolót ‒, éf még azt if, hogy nem hagyhatja, hogy egy
tivennégy évef leány lefővve!
‒ Szóval nem hagyhatja, hogy egy tizennégy éves lány lefőzze –
ismételtem meg.
Az bizony nem lehet más, mint én; a lefőzés meg nyilván
Gramont hercegnő visszatérését jelenti, a király ugyanis engedett
kérésemnek, és visszahívta szegény öreg nemesasszonyt a
birtokáról az udvarba.
‒ Éf még aft is mondta a hehszegnek, hogy eleinte bahátkozni
phóbált önnel, máhmint a tivennégy évef lánnyal.
‒ Hazudik! ‒ csattantam fel. ‒ Hacsak azt nem nevezi
barátkozásnak, hogy egy ócska gyűrűt próbált rám sózni
nászajándék címén! De hallottam én azt is, miket mond rólam!
‒ Ki ev a nő? ‒ kérdezte a kis Saint-Pol.
‒ A király szeretője ‒ sziszegtem. ‒ A babája. És képtelen
elfogadni, hogy hiába őfelsége szeretője, akkor sem kerekedhet
Franciaország leendő királynője fölé ‒ jelentettem ki. ‒ Menjünk
be – javasoltam ‒, fázom. Aztán meg szeretném tudni, miket mond
még.
A terasz már-már síri csöndje, a friss, hűvös levegő után
valóságos arculcsapásként ért a bálterem túlfűtött parfümillata és
az ezernyi csacsogó, kacagó hang, ahogy egybeolvadva próbál
versenyre kelni a zenekarral. Valahogy sikerült odaverekednünk
magunkat a terem oldalsó falához, oda, ahol a grófnő és csodálói,
a „barrys-ták” verődtek egybe, mintegy saját, külön udvartartást
alkotva. Találtunk magunknak egy árnyékos sarkot, ahová nem
értek el a kandeláberekből szikrázó fények. A ruhánk, de még a
maszkunk is úgy beleolvadt a környezetbe, hogy remélhettük, nem
ismernek fel minket, ráadásul, hála a fényviszonyoknak, a
maszkunknak és legyezőnknek, sikerült észrevétlenül idejutnunk.
Sőt, ha mindez nem lett volna elég, az arcunkat a fal felé
fordítottuk, így háborítatlanul kihallgathattuk a beszélgetést.
Annyit azért még a fal felé fordulás előtt láttam, hogy Zamor, a
bengáli fiú ‒ a turbánja alig ért fel az úrnője álláig ‒ lassan,
ütemesen kavarja a levegőt kócsagtollakból fabrikált nagy
legyezőjével.
‒ Kezdenek kinőni a pólyából ezek a kisbabák ‒ ütötte meg a
fülemet Vauguyon herceg gúnyos hangja. ‒ A kölyök már nagyon
mutogatja a foga fehérjét!
Könyéken ragadtam a grófkisasszonyt, még beljebb vonszoltam
az árnyékba. Innen ráadásul még az arcukat is nyugodtan
fürkészhettük, ők alig láttak belőlünk valamit.
‒ Ó, hifen ev olyan, mintha kémkednénk ‒ lelkendezett a
lányka. ‒ Áhulja el nekem, efedevem, ki av a kövéh fejű, kefkeny
fájú, gombfemű, magaf homlokú, kopafodó úh, akinek egyáltalán
nincs nyaka?
Nagy nehezen visszafojtanom a nevetést, ezt aztán igazán nem
engedhettem meg magamnak, de még egy vihogást sem, hiszen
nincs olyan nemes Franciaországban, aki ne ismerné fel a
dauphine kacaját.
‒ Ma petite amié, nyilván arra az úrra gondol, aki annyira
hasonlít egy békához! Ő bizony nem más, mint d’Auguillon herceg.
És legalább olyan nehéz nyakon csípni, mint az állatot, akire
annyira hasonlít.
‒ A dauphin, ugyebár, az idén töltötte be a tizenhatot ‒
hallottam most d’Auguillon baljós dorombolását ‒, tehát elég nagy
már ahhoz, hogy eldöntse, férfi-e, avagy sem ‒ pöckölt le egy tollat
(Madame du Barry fejékéről sodródott le) a kabátujjáról.
‒ Én úgy hallottam, nem férfi még az ‒ csapott a szoknyájára a
királyi szerető, annak is a megfelelő pontjára, nagy nevetést váltva
ki ezzel a környezetéből, de főként önmagából ‒, úgyhogy
Franciaország jó ideig várhat még a dauphin kis dauphinjére!
‒ Remek, remek, madame la comtesse! ‒ röffent föl Vauguyon
herceg. ‒ Önt aztán senki nem győzheti le, ha gyors szellemről van
szó! Nem, az a fiatalember teljesen az Autrichienne karmaiba
került, de hát ezt mindnyájan tudjuk. Pedig, ha ő nem volna, az a
fiú még most is a zsebemben lenne. Mármint ‒ biccentett Du
Barry és Auguillon herceg felé ‒ a mi zsebünkben.
Ahogy ezt meghallottam, a vérem szinte felforrt, a terem
hőségét is túlszárnyalva, mégis, mintha fáznék, libabőrös lett a
karom, a mellem pedig reszketett az izgalomtól.
Madame du Barry szórakozottan megigazította az egyik mellét,
a nagy nevetéstől valahogy kicsusszant a ruha szorításából. Ennek
a perszónának szemlátomást nem esett nehezére, hogy a
legszélesebb nyilvánosság előtt is közszemlére tegye valóban
figyelemre méltó bájait. Vajon merre lehet a király, jutott az
eszembe, mert ezt a jelenetet még ő sem nézte volna jó szemmel,
pedig általában mulattatta a grófnő közönséges viselkedése.
‒ Úgy tudom, sokan szemrevalónak tartják azt a kis teremtést
az udvarnál, de ‒ biggyesztette le azt az előkelő száját Du Barry ‒
én aztán nem! Én aztán semmi szépet nem látok sem a vörös
hajában, sem a vastag ajkaiban, arról a szempilla nélküli szeméről
meg jobb, ha szót sem ejtek! Nem, ha nem az Ausztriai Ház
leszármazottja volna, a kutya se figyelne fel rá!
Hát ez meg hogy mer a szépségemről viccelődni? Az állam
leesett a megdöbbenéstől, így még soha korábban nem sértettek
meg. Elkaptam szerencsétlen védencem kezét, és úgy
megszorítottam, hogy a kis Saint-Pol majdnem feljajdult
fájdalmában.
‒ Et alors ‒ vakargatta meg az állát legyezője csúcsával
Madame du Barry.
Egyszerre volt ez a mozdulat csábító és elgondolkodtató.
– Ez a Choiseul herceg pedig milyen bölcs és előrelátó, mégis ő
hozta tető alá ezt a szerencsétlen házasságot. Hát kérdem önöket,
uraim, miféle főminiszter az ilyen? Ha én volnék a király, vagy
legalább enyém lenne a füle… vagy valami más, érzékeny testrésze
‒ vihogott fel nagy gonoszul ‒, én bizony útilaput kötnék a herceg
lábára, hogy ekkora slamasztikába kevert! És velem is milyen
gorombán bánik! Nem elég, hogy állandóan azzal bosszant, hogy
nemrég még egyszerű grisette voltam, de még ott van az a
vadállatias nővére, Gramont hercegné is! Arról nem is beszélve,
mes amis, hogy ez a miniszter titokban hecceli a parlament tagjait
és a párizsi városházát, hogy nyirbálják meg a király hatalmát,
arra hecceli őket, hogy követeljék az önigazgatás jogát! Egy olyan
miniszterről van itt szó, aki ostobán a szavát adta a spanyoloknak,
hogy Franciaország támogatja őket egy buta kis háborúban Anglia
ellen valami nyavalyás kis dél-amerikai atollért! Most persze,
ahogy az első ágyúlövések eldördülnek, Franciaország máris
nyakig ül a bajban! Pedig Lajos még most is arról panaszkodik,
hogy a hétéves háborúra ráment az egész államkassza ‒ pillantott
ki az ablakon, odakint épp felkapott egy avarcsomót a szél. ‒ Ha
én volnék a király, habozás nélkül lecserélném valakire, aki jobban
a szívén viseli az érdekeimet. Ez az illető pedig nem más, mint ‒
tett egy kört az ujjával az urak feje fölött, végül d’Auguillon
hercegen állapodott meg az ujja ‒ ön!
Ebben a pillanatban a zenekar leállt, az élénk gavot elhallgatott.
Gyorsan elkaptam a kis Saint-Pol csuklóját, hogy az ujját az ajkára
illesszem. A két táncszám között beállt szünet könnyen
leleplezhetett volna minket.
‒ Boutez en avarul ‒ nyilatkoztatta ki jelmondatát Du Barry:
nyomulás előre!
Azzal kilépett az árnyékból, káprázatos smaragd- és
rubinnyaklánca azonnal felszikrázott a rávetülő fényben. A
barrys-ták szétszéledtek, egyedül Zamor maradt az úrnője
sarkában, szedte rövid kis lábait, nehogy lemaradjon, végül az ő
alakja is elenyészett a bálterem forgatagában.
‒ Mon Dieu ‒ tátotta el a száját a kis Saint-Pol ‒, fejtelmem fem
volt, hogy az udvahi élet ilyen ivgalmaf! De ‒ komorult el a lelkes
arcocskája ‒ nem volt ev felfégáhuláf? ‒ fogta suttogóra a hangját.
‒ Nem kéne fólnunk a kihálynak?
‒ Sajnálom ‒ ráztam meg a fejem ‒, de egyelőre semmit sem
tehetünk az ellen, amit ma este hallottunk. Egy teendőnk van, a
kétségbeesés. És a remény. A kétségbeesett remény, hogy
mindebből semmi sem valósul meg. A grófnő azt hiszi, megkaphat
mindent, amit csak akar, mert ő a király kedvese. De ‒ vetettem
közben egy pillantást a menüett-táncosok lassacskán összeálló
sorára ‒ már nem sokáig tart ennek a nőnek a hatalma, és ezt ő
maga is tudja. És ha magától nem akarná elveszíteni a hatalmát,
hát majd teszek róla én!
Szóval Madame du Barry hadüzenetet küldött nekem.
Feltehetően azzal váltottam ki a haragját, hogy sikerült
kieszközölnöm Gramont hercegnő visszatértét az udvarhoz. A
kesztyűt tehát elhajította, arról viszont egyelőre nem tud, hogy én
meg felvettem.
Ha harc, legyen harc!
 Huszonharmadik fejezet
Zsémbelés és moraj

Majdnem két hónappal tizenötödik születésnapom ünneplése

után Madame du Barry kijárta, amit akart. Hosszú évek hűséges
szolgálata után a király az új év előestéjén, 1770. december 31-én
hazaküldte Choiseul grófot a birtokára, a Chanteloup kastélyba,
messze Párizstól. A szívem megszakadt a hír hallatán, a vérem
pedig forrt a dühtől. Neki, az ő politikai és diplomáciai
stratégiájának köszönhettem, hogy idekerültem: ő emelt ki a
legkisebb osztrák hercegnő szerepéből idáig, hogy egy
lélegzetvételnyire vagyok a francia királyné címétől. Könnyes
szemmel intettem búcsút neki, sírva köszöntem meg mindent, amit
értem tett. Sejtettem, hogy soha többé nem találkozom hozzá
fogható emberrel. Legalábbis a becsvágyó és kenetteljes
d’Auguillon hercegben, akit a király Choiseul utódjává tett, biztos
nem találom meg azt, amit őbenne. Élt bennem a bizonyíthatatlan,
ám ettől csak annál erősebb gyanú, hogy d’Auguillon herceg titkos
szeretője, akiről annyi pletyka járja szerte az udvarban, nem lehet
más, mint Du Barry grófnő, aki féktelen diadalmámorában új, még
az eddiginél is nagyobb lakosztályba költözött, melyet titkos
lépcsősor kötött össze közvetlen szomszédjával, a királlyal. Néhai
atyám hosszúra nyúló viszonya ötlött az eszembe Auersperg
hercegnővel, no meg anyám könnyei, bosszús fintorai, melyeket
kényszeredett mosollyal igyekezett elleplezni, és persze az a
rengeteg hazugság. Szinte éreztem a számban az undor ízét.
Írtam egy rövid levelet Maman-nak az államügyekről,
elújságoltam neki, hogy a király d’Auguillon hercegre cserélte le
Choiseul herceget, hogy lit de justice keretében feloszlatta a
parlamenteket, vagyis a tartományok törvényhozó testületéit.
Ezeknek a parlamenteknek idáig jogukban állt, hogy a király
parancsaitól függetlenül működjenek, sőt ahhoz is joguk volt, hogy
semmissé nyilvánítsák a király által hozott törvényeket. Király
papa egy új parlament felállítását rendelte el, s ez a parancsa
olyannyira magán viselte az önkényuralom jegyeit, hogy a vér
szerinti hercegek, azaz az unoka-testvérei, Condé, Conti és Orléans
hercege megtagadták a jelenlétet a kihirdetésekor. Bosszúból az
engedetlenségért Lajos száműzte őket. Néhány más herceg is
csatlakozott a tiltakozáshoz, amivel annyit értek el, hogy őket is
száműzték.
Én magam nem sokat konyítok a politikához, csak azt
ismételtem meg anyámnak papagáj módjára, amit hallottam. A
férjem ebben a kérdésben tisztábban lát, mint én, de ő is csak
nagy nehézségek árán tudta elmagyarázni, mi célt is szolgálhatnak
nagyapja rendeletéi. Én csak annyit értettem az egészből, hogy
minden Choiseul menesztésével kezdődött. Kevés barátom és
Ausztria ritkaságszámba menő szövetségeseinek egyike hagyta el
vele Versailles-t. De Choiseul elvesztése miatt csak még inkább
elszántam magam, hogy lenyesem ennek a Du Barry-szukának a
szárnyait. Egyben megfogadtam azt is, hogy a bosszúm halk
léptekkel közelít majd a célpontja felé.

1771. március 17.

Őfelsége Mária Terézia Császár nőnek

Monsieur le dauphin, aki egészen mostanáig vagy nem vett

tudomást az udvarban kerengő pletykákról, vagy nem érdekelték
ezek (ámbátor az sem kizárt, hogy sem ez, sem az), egyik pillanatról
a másikra megutálta tanítóját, Vauguyon herceget és vele együtt Du
Barry grófnőt. Gúnyos megjegyzéseinek céltáblája lett d’Auguillon
herceg is és mindazok, akik e három személy szövetségesei közé
tartoznak. Mindez természetesen eljutott a király füléhez.
Értesüléseinek forrását talán fölösleges is felfednem, ugyanezen
forrásból táplálkozik a hír egy mellékszála, miszerint a dauphin
lelkében bekövetkezett változás okozója nem más, mint madame la
dauphine, aki (így vélik a barrysták) mostanra teljesen az ujja köré
csavarta a férjét. Úgy hírlik, a király hitelt adott fenti szólamoknak,
és élénk nemtetszéssel fogadta őket.
Ennek a következménye az lett, hogy madame la dauphine
felkereste a királyt, és elmondta neki, mennyire fájlalja, hogy
grandpére már nem törődik vele, nem mondja meg neki, mit tegyen,
hogy kivívja a tetszését, és mit ne, nehogy a haragját váltsa ki. A
királyt mindez váratlanul érte, látszott is rajta, mennyire zavarba
jön. Ám válaszában nem ment bele részletekbe, mindössze annyit
mondott, hogy madame la dauphine az ő szemében változatlanul az
a bájos ifjú hölgy, akit megismert, és mindmáig tiszta szívéből szereti.
Végül megcsókolta a kezét, átölelte, és biztosította afelől, hogy
mindenben egyetért, amit madame la dauphine mondott. A király
mostani, meglehetősen aggasztó viselkedése gyenge jellemének
tudható be, és annak a szokásának, hogy sosem szidja le a
gyermekeit, inkább elvisel bármit, csak ne kelljen velük nyíltan
szembefordulnia.
Felségednek alázatos szolgája: Mercy

1771. március 31.

Császári Felséged,

Dacára hivatalos beszámolóimnak, úgy vélem, még felséged sem

lehet képes elképzelni azt a szörnyű zűrzavart, mely itt eluralkodott
mindenekfelett Choiseul herceg távozása óta, hiszen, tekintettel a
király hanyagságára, valójában ő kormányozta Franciaországot.
Az, hogy a francia trón elsüllyedt az erkölcstelenség posványában,
a király szeretőjének és a barrysták gyalázatosságának köszönhető.
Minden döntés, amelyet az udvar meghoz, a maitresse en titre
kényétől-kedvétől függ, és néhány miniszter, valamint az udvaroncok
intrikáitól. A nép rosszat sejt, aggasztó jóslatokon mereng, eközben
maró hangú gúnyiratokat olvasgat, melyekben magát a királyt sem
kímélik. Versailles mára a hazugság, a gyűlölet és a bosszúvágy
fellegvára lett, mindent intrikák és személyes balhiedelmek döntenek
el, úgy tűnik, innen már kiveszett minden jóakarat.
Mégis, mindennek ellenére, arra kell kérnem felségedet, hogy
tegyen meg egy elővigyázatossági óvintézkedést. A dauphine gyanítja,
hogy jelen sorok szerzője lenne felséged hírforrása a mindennapi
életét és gondolatait illetően. Én magam megtettem mindent, hogy
ezt a gyanút eloszlassam, mert ha a dauphine megtudja az igazságot,
azonnal megvonja tőlem a bizalmát, és ugyanerre a sorsra jut az
abbé is. Ha azonban felséged biztosítaná leányát, hogy nem én
vagyok felséged szeme és füle, akkor talán folytathatnám eddigi
munkásságomat ‒ ki tudja ‒, talán mindörökké.
Legutóbbi jelentésemre válaszul felséged arra utasított,
állapítsam meg, ivásnak adta-e a fejét a király. Nos, jelenthetem,
hogy ezek a hírek alaptalanok, feltehetően az a körülmény indította
útjukra őket, hogy őfelsége gyakran tűnik figyelmetlennek,
szórakozottnak, egyszóval olyannak, aki alkohol hatása alatt áll.
Tény, hogy a király egyre gyengébbnek mutatkozik, ez azonban
feltehetően inkább az öregedés természetes velejárójának mondható,
valamint hosszú évek politikai tehetetlenségének és bűnös
hanyagságának.
Felségednek alázatos szolgája: Mercy

Május 14-én Lajos Ágost öccse, Provence grófja (aki mindössze

tizenöt nappal fiatalabb nálam) oltár elé járult. Menyasszonya a
tizenhét éves Szavojai Mária Jozefina Lujza piemonti hercegnő.
Nem hinném, hogy a gróf találhatott volna magának alacsonyabb,
szögletesebb és kellemetlenebb szagú arát. Még ha eltekintünk a
menyasszony felső ajka fölött éktelenkedő bajuszkától, sőt esetlen,
bájtalan testi felépítésétől, akkor sem hagyhatjuk szó nélkül, miféle
mindenre elszánt léleknek kell lennie annak, aki legyőzi
viszolygását, melyet a hölgy testszaga vált ki belőle. Király papa
úgy felháborodott, hogy levelet írt Mária Jozefina családjának,
felkérve őket, lesznek szívesek rávenni leányukat a rendszeres
mosakodásra, kivált nyaktájékon. Képzelhetjük, mekkora lehetett
az undor benne, hogy ilyen lépésre szánta el magát! Én már most
szánom a hölgyeit. Hát nincs ennek a lánynak egy fürdető
cselédje? Provence grófja azonban, úgy tűnik, maradéktalanul
elégedett hálószobái zsákmányával és azzal, amit vele művelt. A
dauphin előtt és énelőttem azzal hetvenkedett, hogy a
nászéjszakájukon „négyszer tették boldoggá” egymást. Hogy
megpróbáljam jobb kedvre hangolni férjemet, azt mondtam neki,
kétlem, hogy akár egyszer is sikerült volna nekik. Sőt, azzal a
megjegyzésemmel még nevetést is csaltam Lajos Ágost ajkára,
miszerint ezek ketten olyan kövérek, hogy még egymás megfelelő
testtájait sem képesek egybeilleszteni.
Az újsütetű pár szerencséjére rájuk nem vonatkoznak olyan
szigorúan az etikett szabályai, mint ránk vagy a királyra. Minél
magasabb a rangunk, annál merevebb szabályok igazgatják az
életünket. Bár a dauphine fölötte áll minden büntetésnek, melyet
az etikett áthágása miatt szabhatnának ki rá, mégis az, hogy
semmibe veszem, hamarosan ott volt az egész udvar száján. És a
pletykák, ahogy szájról szájra szálltak, egyre vészterhesebbek
lettek, bűneim egyre nagyobbak, már-már az ország, a birodalom
egységét fenyegették.
Egy hűvös reggelen, a lever ideje alatt a következő esemény
történt. Hálóruhámat már levetettem, mezítelenül álltam a
paraván mögött, vártam, hogy rám adják az alsóneműmet, ugyanis
az etikett értelmében én magam semmit sem csinálhatok, meg kell
várnom, míg a Hálószoba Első Hölgye átadja a holmikat a
Háztartás Gondnoknőjének, aztán az ő tiszte, hogy egyenként a
kezembe adja, amit épp fel kell vennem. Kivéve azt az esetet, ha
egy náluk magasabb rangú, arisztokrata hölgy is tartózkodik a
helységben, ilyenkor ez utóbbi privilégiuma lesz az öltöztetésem.
Tehát ott dideregetem a paraván mögött. Türelmetlenül kilestem,
hogy mire várunk, és láttam, hogy a Háztartás Gondnoknője épp
leveszi a kesztyűjét, hogy megfoghassa az ingemet, amikor ‒
kopogtatás nélkül, mert kopogni Versailles-ban illetlenségnek
számít ‒ belép Orléans hercegné, és azonnal neki is lát, hogy
lehámozza karjáról a kesztyűjét, hiszen most rá hárul a dicsőség,
hogy átadhassa nekem az inget. Ekkor azonban újra
megnyikordult az ajtó. Eddigre már tiszta libabőr voltam
mindenütt, a hidegtől a mellbimbóim is merevre fagytak. Volnának
kedvesek igyekezni, mielőtt lefagy a dauphine derriére-je? ‒
zokogtam volna fel, ha tehetem.
Második látogatóm új sógornőm volt, Provence grófnője,
rangban tehát magasabban áll Orléans hercegnéjénél. Én pedig
úgy döntöttem, hogy mára elegem lett az etikettből.
‒ Ó, micsoda ostobaság! ‒ kiáltottam. ‒ Micsoda nevetséges
hercehurca! Gyerünk, Mária Jozefina, vite, vite! Igyekezzen már,
mielőtt megvesz az Isten hidege! ‒ kaptam a mellem elé a két
karomat, hogy egy kicsit megdörzsöljem, hátha attól felmelegszem
valamicskét.
Szegény Provence grófnő alig látott az izgalomtól: ez volt az
első lever, amelyen jelen lehetett. Nagy buzgalmában túl gyorsan
akarta letépni a kesztyűt arról a puffadt karjáról, bele is
bonyolódott a műveletbe.
‒ Jaj ‒ visítozott ‒, szörnyen ügyetlen vagyok! Elnézését kérem!
Azzal valósággal hozzám vágta az inget, le is verte vele a
fejemről a hálósipkát. Eddigre az én türelmem is elenyészett, és
kegyetlenül leszedtem róla a keresztvizet, hogy ilyen ügyefogyott.
Később azonban, hogy vajámennyire jobban megismerhettem
új sógornőmet (és nem kevés alkalmam nyílt erre, ő lévén az
egyetlen fiatal királyi hölgy egész Versailles-ban), már bántam,
hogy annyi becsmérlő szót találtam a külsejére és a tisztálkodási
szokásaira. Mária Jozefina bájos észak-olasz akcentusa számos
mulatság forrása lett, néha olyan rosszul ejtett ki egyes szavakat,
hogy azok ettől új értelmet kaptak, új értelmet adva magának a
mondatnak is. Olykor egész mást hallottunk, mint amit mondani
akart. A szaga nem sokat javult az idők folyamán, ám amit
kezdetben hideg, merev viselkedésnek véltem nála, arról kiderült,
hogy valójában csak a félelem megnyilvánulása. Szegénykém, soha
eddig életében nem látott még Versailles-hoz foghatót. Ha
kettesben voltunk, mindig bájos és szórakoztató társnak bizonyult,
meg is írtam Maman-nak, hogy új nővérem „szerfelett kedvel
engem, és feltétel nélkül megbízik bennem”.
Mária Jozefina és én azonban mégsem lettünk igazi barátnők.
Most, hogy a dauphin másik öccse is megnősült, férjem és én
egyszerre egy gyerekszülési verseny közepén találtuk magunkat.
A mi fiunknak kell örökölnie a francia koronát, no de mi a helyzet,
ha nincs fiunk? Ha Lajos Ágostnak és nekem sosem lesz fiunk? Ha
ez a szögletes, esetlen Provence grófné fiút szül új urának, egy
szép napon még az a gyerek lesz Franciaország királya!
Mindössze abban lehetünk biztosak, a dauphin meg én, hogy
amennyiben nem látunk sürgősen neki a házaséletnek, ezt a
versenyt elveszítjük.
 No, erről a kérdésről Maman-nak is akadt mondanivalója,
méghozzá jócskán. Tudtam, hogy több levelet is írt király papának,
amelyekben magyarázatot kért ‒ illetve nem, Ausztria császárnője
nem kér, tehát magyarázatot követelt ‒ arra a kérdésre, hogy mi a
baj a férjemmel, és értesültem Lajos válaszairól is, amelyekben
türelemre intette anyámat, mondván, hogy az unokája még túl
fiatal, és bizonyos értelemben bizony még éretlennek mondható.
Én viszont csak annyit tudtam, hogy Lajos Ágost makkegészséges
fiatalember, mégis, ha egyáltalán várható tőle bármiféle fejlődés,
az ‒ erre fogadást mertem volna kötni, akár az egyhavi
apanázsomban is ‒ nem a megfelelő irányban halad majd, ugyanis
az ő nagy szenvedélye nem én vagyok, hanem az evés.
Újabb levél érkezett Maman-tól. Schönbrunnból keltezte, május
8-án, de én csak Provence grófjának esküvője után kaptam
kézhez.

1771. május 8.

Midőn e sorokat írom, egy miniatűr néz velem szembe: imádott

leányom, Antoinette arcképe. Ám hiányolom róla azokat a fiatalos
vonásokat, melyekre emlékszem még tizenegy hónappal ezelőttről.
Örülnék, ha ezt az állapotodban bekövetkezett változásnak
tudhatnám be, ám amit arról írsz, mi történik a dauphin és
közötted, mást sugall. Így hát nem marad számomra más hátra,
mint reménykedni, hogy ez a hamarosan nyélbe ütendő esküvő segít
majd álmaim megvalósulásában. Elvégre nem hagyhatjátok, hogy
Provence grófja és felesége a dauphin és a dauphine elébe kerüljenek!
Ami a házasélettel kapcsolatos gondjaidat illeti, kértek, fogadj el
tőlem egy tanácsot: soha, de soha ne hagyd, hogy ez feldühítsen! Ne
engedd, hogy úrrá legyen rajtad a csalódott harag! Inkább élj a
kedveskedések, a simogatások fegyverével, és azt mindig kedvesen,
gyengéden használd! Ha türelmetlenkedsz, ha kapkodsz, azzal csak
elrontasz mindent. Nincs veszve még semmi, hiszen mind a ketten
fiatalok vagytok. Talán egészségesebb is, ha vártok, amíg csak lehet.
Talán még el sem értétek a gyermekneveléshez szükséges érettség
korát. Ne feledd, mi, öreg szülők, türelmetlenül várjuk az unokákat;
hiszen nem lehetünk bizonyosak afelől, megérjük-e a születésüket.
Erről viszont eszembe jut hazád iránti hűséged és szereteted.
Meglepetve, egyben elkeseredve tapasztalom, hogy nem olyan erős,
mint elvártam volna tőled. Hidd el nekem, a franciák is jobban
tisztelnek majd, ha több jelét adod szilárd jellemednek és
nyíltszívűségednek, eme jellegzetes német vonásoknak. A buzgalom,
hogy megszerettessük magunkat a néppel, egyike a királyok kedves
szórakozásainak, te pedig oly kiváló vagy ebben! Kérlek, ne veszítsd el
azokat a tulajdonságaidat, amelyek segítenek ebbéli igyekezetedben!
Merthogy nem a szépségednek köszönheted, elvégre nem is vagy te
olyan feltűnően szép, nem is a művészi tehetségnek, amelynek, mint
magad is tudod, teljességgel híján vagy. Éppen ezért kétszer olyan
szeretetreméltónak kell lenned, mint másnak, hiszen hiányoznak
belőled a természet adta képességek. Sose feledd, téged jó szíved,
barátságos természeted és a helyes ítélőképességgel párosult
őszinteséged tesz kivételessé.
Talán tudod, hogy határtalan a szeretet, amit irántad érzek,
Antoinette, kérlek, bocsásd is meg, hogy ilyen őszintén beszélek.
Hiszen egyedül a te boldogulásod lebeg a szemem előtt.
Mielőtt búcsúznék, meg kell említenem, hogy nem Mercy az,
akitől mindenről értesülök rólad. Meglepődnél, ha tudnád, hányan
tájékoztatnak rólad és cselekedeteidről. Bár én csak neked és
grandpére-nek írok, engem azonban rengetegen keresnek fel
soraikkal, bennük mindennapjaid legapróbb részleteivel is.
Szeretői anyád
 Huszonnegyedik fejezet
Irigység
1771. június 1.

Mercy gróf mély meghajlással lépett a szobába, ám, ahogy

felemelkedett a bókból, azt kellett látnia, hogy kétszeres
kisebbségbe került: nemcsak a franciák vannak itt többen, de a
nők is. A cercle épp most ért véget, a terem a maga
pasztellszínekben derengő falaival és az azokat díszítő, legalább
annyira halovány stukkóival most leginkább egy egzotikus
virágházra emlékeztetett, sok-sok, egzotikusabbnál egzotikusabb,
édesen illatozó színpompás bimbóval.
Volt itt minden, narancsvirág és rózsavíz, lila jázminok, no meg
a mezők fehér liliomai.
Azonnal észrevettem a követ arcán a sokatmondó jeleket, hogy
velem kíván beszélni. Száját barátságos mosolyra görbítette, de
ajkait mosoly közben is összeszorította. A jóindulatú együttérzés a
szemében pedig alig takarta az igyekezet szikráit, hogy teljesítse a
küldetését.
Szóltam De Noailles grófnénak, hogy hessegessen ki mindenkit
a teremből, és intettem a grófnak, hogy helyezze kényelembe
magát. Míg vártuk, hogy a szolgák és a kíváncsiskodók elhordják
magukat, a követ leereszkedett egy székbe, ahonnét épp most állt
fel a cercle egyik hölgyvendége. Az ülőalkalmatosság kis híján
összeroskadt a gróf dohányszín moarékabátba burkolt alakja
alatt.
‒ Szabad? ‒ kérdezte udvariasan, de a keze már a zsebében
kutatott a tubákosszelencéje után.
‒ Mi is lenne önökből, úriemberekből a tubákjuk nélkül? ‒
adtam meg az engedélyt egy bólintással.
A gróf felcsapta a szelence fedelét, tubákot csippentett a
hüvelykujja és a mutatóujja közé.
‒ Ugyebár, fölösleges is remélnem, hogy megkínálhatom
felségedet? ‒ kedélyeskedett.
Kivártuk, míg a terem kiürül.
 ‒ Mindig örömömre szolgál az ön látogatása, monsieur le
comte ‒ nyájaskodtam. ‒ Megtudhatnám, ezúttal minek
köszönhetem a megtiszteltetést? ‒ Láttam, hogy a követ
megborzong szavaim hallatán. ‒ Nem szeretem ezt a tekintetet ‒
horkantam fel ‒, rossz híreket sugall, márpedig ma semmi kedvem
rossz hírekhez.
‒ Nos, akkor inkább hagyjuk is ‒ vetette keresztbe a lábát
szélesen mosolyogva a gróf. ‒ Inkább azt árulja el nekem,
madame la dauphine, mi ez a képtelenség, amit úton-útfélen
hallok? Nem hajlandó szóba állni Du Barry grófnővel?
Kiegyenesítettem a gerincemet. Ha most rajtam lett volna a
fűző, amelybe Maman hiába próbált belekényszeríteni, éreztem,
olyan merev lennék, akár egy tölgyfa.
‒ Nos, monsieur l’ambassadeur, először is le kell szögeznem,
hogy egyáltalán nem képtelenség – kezdtem bele a válaszba. ‒
Gramont hercegnő…
‒ A hercegnő hétpróbás udvaronc, meg tudja védeni magát –
vágott a szavamba Mercy gróf. ‒ Édesanyja is, és én is büszkék
vagyunk önre, hogy ilyen hűségesen gondját viseli a hölgyeinek,
kivált, ha arra gondolunk, milyen viszonyban áll a hercegnő
Choiseul herceggel és rajta keresztül a mi érdekeinkkel is.
Csakhogy a herceg eltávozott, a hercegnő pedig visszatérhetett az
udvarba. Ön pedig már hetekkel a Gramont-féle eset előtt sem állt
szóba Du Barry grófnővel. Pedig azt hallottam, hogy korábban itt,
a saját lakosztályában fogadta őt.
‒ Ez még azelőtt történt, hogy megtudtam volna, kicsoda ő
valójában ‒ makacskodtam, hajthatatlanságomat hangsúlyozandó,
papucsba bújtatott lábammal kis köröket rajzolva a szőnyegre.
‒ De hát ő a király kegyencnője ‒ nyögte ki némi zavart
hallgatás után Mercy.
‒ Egy szajha ‒ mondtam vagy inkább köptem ki a választ.
A gróf nem felelt azonnal, előbb újabb adag tubákot csippentett
az ujjai közé, és beszívta, olyan hanggal, ami inkább dühös
horkantásra hajazott.
‒ Ki mondta ezt önnek? ‒ kérdezte aztán.
Erre már nem bírtam magamban tartani a nevetésemet.
 ‒ Mi ez, gróf úr, hittanóra? Van énnekem papom elég, és akkor
még a drága Vermond abbét meg sem említettem!
Csakhogy a grófot nem volt olyan könnyű eltéríteni a
szándékától.
‒ Azt kérdeztem, madame la dauphine, ki mondta ezt önnek?
‒ Valaki, aki maga a megtestesült tisztaság. Valaki, akire maga
Maman hívta fel a figyelmemet, hogy tartózkodjak olyan gyakran a
társaságában, amilyen gyakran csak tudok. Valaki, aki
feddhetetlen erkölcse miatt örvend köztiszteletnek.
A követ a térdére fektette mindkét tenyerét, előrehajolt
ültében, és farkasszemet nézett velem. A rubin a gyűrűjében
elkapott egy napsugarat, és felszikrázott örömében.
‒ Ki? ‒ ismételte meg a kérdését.
‒ Madame Adelheid. Ki más?
A gróf hátrahanyatlott a székében, egy pillanatra lehunyta a
szemét. Utána töprengve a térdére könyökölt, izgatottan dörzsölte
a kezeit. Hallgattunk. Nekem már a soron következő
kötelezettségem járt az eszemben, amikor végre megszólalt.
‒ Madame la dauphine, kérem, hallgassa végig figyelmesen,
amit most mondok. Édesanyja tévedett. Les tantes befolyása önre
korántsem olyan épületes, mint feltételezte. Ön pedig elsősorban,
sőt kizárólag a királynak tartozik engedelmességgel. Ön a király
első alattvalója. Ha pedig a király azt kívánja öntől, hogy
viselkedjék kedvesen a szeretőjével, akkor… nos, akkor,
függetlenül attól, mit vél ön az illető hölgyről, az erkölcseiről, a
múltjáról, igenis, kötelessége teljesíteni a király óhaját.
‒ A nagynénik szerint az a kötelességünk, hogy megóvjuk a
királyt önmagától. Ha pedig a király maga is erkölcstelen,
olyannyira, hogy egy feslett nőszeméllyel hetyeg az udvar előtt,
akkor miféle tanulságot vonhatnak le ebből az alattvalói?
‒ Meglátszik önön, hogy csak nemrég múlt tizenöt éves ‒
csóválta a fejét elégedetlenül Mercy gróf. ‒ Madame la dauphine,
ön túl fiatal, és csak nemrég érkezett ide ahhoz, hogy ilyen büszke
legyen.
‒ Anyám lánya vagyok ‒ vágtam vissza ‒, de ha ő nem örül
annak, hogy les tantes társaságában töltöm az időt, az bizonyára
tetszeni fog neki, Provence grófjának esküvője óta a férjem és én
kártyapartikat rendezünk a dauphin lakosztályában, mert ez felel
meg az új rangunknak, annak, hogy mi vagyunk az Első Pár.
Ez egyben azt is jelentette, hogy már nem időzöm annyit a
nagynéniknél. Az igazság az, hogy ennek én magam is örültem,
mert a nénik majdnem kétszer annyi idősek, mint én, és egyedül a
pletyka érdekelte őket.
‒ Azt hiszem ‒ préselte az ujjait a homlokára a követ ‒, tudnia
kellene, madame la dauphine, hogy az édesanyja, annak
érdekében, hogy… ‒ szakította félbe hirtelen a mondókáját,
mintha majdnem kibökött volna valamit, amit nem szabad, bár az
sem kizárt, hogy csak most döntötte el, mit is akar tulajdonképpen
a tudomásomra hozni. ‒ Tehát, az ön édesanyjának ‒ kezdte
elölről ‒ meggyőződése, hogy önnek újra meg kellene barátkoznia
Du Barry grófnővel. Hiszen találkoztak már, amikor a grófnő
meglátogatta önt, hogy átadja a nászajándékát! Talán máskor is, a
kártyaasztalnál vagy másutt, válthattak néhány szót. Miért volna
olyan nagy baj, ha olykor a királyi szerető kedvében járna?
Összeszűkült szemmel meredtem a grófra. Nemigen akaródzott
elhinnem, hogy az igazat mondja Maman óhajairól: anyámnak
inkább abban rejlett az ereje, hogy olyasmire is rá tudja venni az
embereket, ami nem feltétlenül vált az illetők javára. Ráadásul már
megírtam neki, hogy „szánalmas, ahogy a király minden
kérdésben Madame du Barry pártját fogja, ezét a minden
képzeletet felülmúlóan ostoba és arrogáns nőszemélyét, ám
biztosíthatom anyámat, hogy soha, semmilyen körülmények
között nem akarok elkövetni semmilyen hibát, sem érte, sem pedig
ellene”.
‒ Boldoggá tenné vele a királyt ‒ kapkodott a veszett fejsze
nyele után a követ. ‒ És az édesanyját is.
‒ Először is ‒ hallgattattam el a további esdeklést ‒, nem
hinném, hogy Maman ekkora jelentőséget tulajdonítana egy
egykori utcalánynak, akárki ágyát melengesse is most. Másodszor
is, az összes lányát feddhetetlen erkölcsre nevelte. ‒ Ekkor
megszólalt az ingaóra, elütötte a felet. ‒ Fájlalom, de véget kell
vetnem a beszélgetésünknek ‒ emelkedtem fel ültömből. ‒ Meg
kell látogatnom új nővéremet, és semmiképpen sem szeretnék
elkésni.
Mercy gróf is felállt, mélyen meghajolt búcsúzóul. Míg az ajtóig
kísértem, folytattam a mondandómat, bár inkább csak azért, hogy
az enyém legyen az utolsó szó.
‒ Tud ön arról ‒ kérdeztem ‒, hogy az előesküvőm előtti két
hónapban minden este Maman hálószobájában aludtam, hogy
Maman kitaníthasson, hogyan őrizzem meg tiszta német
erkölcsömet még a züllött francia udvarban is? És arra, hogy
mindig fogadjam meg az Anyaszentegyház tanítását? Ön meg most
arra akar rávenni, hogy felejtsem el, amit tanultam!
De ez volt minden, amit mondhattam, anélkül, hogy túl sokat
áruljak el a titkaimból. El is hallgattam, csak az államat szegtem fel,
és a vállaimat egyenesítettem ki, mert tudtam, igenis én vagyok a
magasabb rangú, nem pedig az a Mademoiselle l’Ange, a Jussienne
utca leánya. És hiába, hogy les tantes szájjártató pletykafészkek,
akkor is erkölcsös hölgyek, törődnek az apjukkal, teljes szívükkel
mellette állnak, és megtesznek mindent, hogy a mennyországba
jusson.
‒ Ön azt mondja, a királyt boldoggá tenné, ha szóba állnék a
grófnővel. Akkor hogyan lehetséges, hogy ezt az óhaját velem
személyesen még sohasem közölte? Sőt, sosem szidott meg,
amiért nem veszek róla tudomást? Maman hosszú hónapokon át
tanított, hogy kerüljem Versailles erkölcsi fertőjét, ön meg most
azt állítja, hogy örülne annak, ha Du Barry társaságát keresném,
vagyis ha éppen az ellenkezőjét tenném annak, amire oktatott.
Ráadásul még megindokolni sem tudja ezt az állítását. Vagyis,
monsieur le comte, a válaszom non. Nem állok szóba Du Barry
grófnővel.
A gróf kedveszegetten távozott. A küldetésével kudarcot vallott
talán első ízben régi ismeretségünk ideje alatt. De hogyan is
várhatta tőlem, hogy egyszerre megtagadjak mindent, amire
neveltek? Ráadásul csak egy roppant gyengécske indokot tudott
felhozni, amivel aligha nyugtathattam volna meg háborgó
lelkiismeretemet.
Mon Dieu! Az utóbbi hetekben egész Versailles másról sem
beszél, csak az új könyvszekrényről, amelyet Provence grófnője
rendelt a lakosztályukba. Úgy tettem, mint aki meg sem hallja a
durva kommentárokat, amelyek összevetették kettőnk elméjének
pallérozottságát, ezekben a megjegyzésekben ugyanis az volt a
közös, hogy mindegyik összehasonlításból én kerültem ki
vesztesként. Hogy csak egy ilyen megjegyzést idézzek: Valentinois
hercegnő, a Du Barry körül lihegő bizalmasok egyike azt találta
mondani, hogy a kis Provence grófnője ezzel a könyvszekrénnyel
több jó pontot érdemelt ki a férjénél, mint én a dauphinnél azzal,
hogy ilyen nemtörődöm vagyok szellemileg, és nem vagyok
hajlandó felvenni a túlságosan merev francia fűzőt.
A fűrészport már felsöpörték, a lakk is felszáradt, így teljes
pompájában megpillanthattuk a lakásdíszítés eme díszpéldányát.
Már az aranyozás is lenyűgöző volt, az intarziák és egyéb
díszítések pedig egyenesen káprázatosak. Letettem az
ajándékomat, egy nagy kosár narancsot a szoba közepére, és
elindultam, hogy megkeressem új nővéremet. Természetesen a
vadonatúj könyvszekrénye előtt találtam rá, épp a könyveit
pakolta elő. Körülötte, de szinte mindenütt, az egész padlót
elfoglalva, faládák, beléjük égetve a monogramja. Ahogy felnyitott
egy ládát, azt azonnal szolgák hada vette körül, hogy kikapkodja
belőle a tömítésnek használt szalmát.
‒ Stai attento! ‒ kiabálta a grófnő olaszul, ahogy egy
szokatlanul alacsonyra sikeredett szolgálólány nekiveselkedett,
hogy felemeljen egy szokatlanul nehéznek tűnő, bőrkötéses
könyvet a ládából. Ki is csúszott a kezéből, és nagy puffanással a
padlón kötött ki.
Mária Jozefina dupla tokája beleremegett a haragba, de még a
sörték is felmeredtek a felső ajka fölött, annyira felbosszantotta a
szolgálólány ügyetlenkedése. Én csak álltam, tátott szájjal, még
sosem láttam ilyennek. Hát hová tűnt az a szeretnivaló, félénk kis
teremtés, aki annyira rettegett, nehogy valami hibát kövessen el
ebben az udvarban, ahol újoncnak számít?
A grófnő felnézett, összetalálkozott a tekintetünk. Gyorsan
beletörölte izzadó tenyerét sáfránysárga szoknyájába ‒ elég
szerencsétlen színválasztás az ő alakjához ‒, majd játékosan
félrebillentette a fejét, és megajándékozott egy halovány
mosollyal.
‒ Bocsásson meg, drága nővérem ‒ szabadkozott kedves,
szavojai akcentusán ‒, most láthatja, milyen szerencsés is ön, hogy
nem szokott olvasni. Belefájdul az ember feje ebbe a folytonos
rendezgetésbe ‒ intett ideges mozdulattal a falak mentén
felsorakoztatott könyvespolcok felé ‒, de mindennek a helyére
kell kerülnie, különben keresgélhetek idők végezetéig. Itt vannak a
görögök, itt a latin auktorok, ez itt történelem, az meg költészet,
aztán van egy külön polc, ahová csak Dante kerül ‒ csapta össze a
kezét a lelkesedéstől. ‒ Ó, Dante! Olvasott tőle valamit?
Nem válaszoltam, csak a fejemet ráztam nagy hevesen.
‒ Nahát ‒ ámult el újra a grófnő ‒, ezt nem hittem volna! Ha
érdekli, bármikor szívesen kölcsönadok tőle valamit! Mármint ‒
pukkant ki belőle egy röpke vihogás ‒, ha nem ragadós a keze.
Olvas olaszul?
‒ Csak franciául és németül ‒ viszonoztam kényszeredett
mosolyát egy hasonlóval.
Szokatlan sebességgel suhantam vissza a dauphin
lakosztályába. A szemem előtt most csak egyetlen cél lebegett.
Ahogy benyitottam, azonnal végigjárattam a tekintetemet a
falakon. Elsősorban a díszítésekre voltam kíváncsi, ám amit láttam,
szörnyen elkeserített. Micsoda siralmas látvány! Ezt a lakosztályt
azóta nem újították fel, hogy a dauphin édesapja jobblétre
szenderült! A szőnyegek, a függönyök, a tapéták, a kárpitok:
egykor mindegyik szinte vibrált, most meg egyik kopottabb,
ócskább, mint a másik. A bútorok megroggyantak, a lábaikat több
nemzedéknyi elkényeztetett kutya és cica karmai karistolták össze.
Az én figyelmetlenségem, ami azóta uralkodott el rajtam, hogy
Versailles-ba érkeztem, sem sokat segített az állapotokon.
Túlságosan lusta vagyok, ebben Maman nem tévedett. És most,
hogy ideérkezett közénk ez a Provence grófnő, bármikor
elhappolhatja előlem a nekem kijáró helyet, az elsőt. Ma még csak
az Első Lakberendező címét, holnap talán a Leendő Francia Király
Édesanyjának címét, ha a dauphin és én sem teszünk semmit a lit
matrimoniale fedélzetén.
 Úgy döntöttem, De Noailles grófnéhoz fordulok segítségért.
‒ Madame, szeretnék egy könyvszekrényt ide, a szobába.
Kérem, intézkedjék, hogy Monsieur Gabriel jöjjön ide, nézzen
körül, és utána tervezze meg!
‒ Monsieur Gabriel? ‒ röppent fel Madame Etikett szemöldöke
a homloka közepére ‒ De hisz ő…
‒ Oui, oui. Tudom, hogy ő a premier architecte de Francé. Ha ő
tervezte az Operaházat, ahol a dauphin és én megesküdtünk, ha az
ő keze alól került ki Le Petit Trianon, akkor igazán nem okozhat
nehézséget neki, hogy könyvszekrényeket tervezzen nekem.
A grófnő természetesen tisztában volt vele, milyen is a
viszonyom az olvasással: nem csoda, hogy hitetlenkedve bámult
rám. Arról viszont talán sejtelme sem volt, hogy a dauphine
számára létfontosságú, hogy legalább olyan szép könyvszekrényei
legyenek, mint Provence grófnőnek. Sőt, nem legalább annyira,
hanem sokkal szebbeknek kell lenniük!
‒ És szeretném, ha valaki feltakarítaná ezt a disznóólat ‒
intettem körbe egy széles mozdulattal az egész lakosztályon, a
dauphin szobáin és az enyéimen is. ‒ És ‒ folytattam ‒
szükségünk lesz kutyaólakra is, minden kutyának legyen meg a
sajátja!
Mops mellé ugyanis társak kerültek. Mirepoix marsall, aki
tudta, mennyire bolondja vagyok a kutyáknak, négy kutyakölyköt
ajándékozott nekem.
‒ Kérem, intézkedjék az irányban is, hogy a szobákat ezentúl
rendszeresen szellőztessék, a törött bútorokat pedig javítsák meg!
Ha foltosak, akkor a kárpitokat le kell cserélni ‒ adtam ki a
további parancsokat, Noailles grófnő pedig csak nézett, egyre
kerekebb szemmel és egyre tátottabb szájjal.
Pedig még nem értem a végére. Most egy halom piszkos ruhára
szegeztem az ujjam. Egy részüket a kutyák szájából kellett
kihúznunk, a többit a szolganépség gyerekei szaggatták szét,
amikor maszkabálosdit játszottunk.
‒ Kérem, legyen szíves ezeket megfoltoztatni és gondoskodni
róla, hogy szétosszák őket a szegények között. Meg kell értenie,
kedves grófné, nem akarom többé azt hallani, hogy a dauphine
úgy suhan Versailles folyosóin, akár egy virágárus leány.
‒ Természetesen, madame la dauphine, tout de suite
intézkedem!
A grófnő úgy fellelkesült utasításaim hallatán, hogy kevés híján
a saját kezével vette fel a szakadt ruhákat.
‒ És még valami ‒ emeltem fel az ujjam, ahogy a szolgálólányok
élénk nyüzsgés közepette nekiálltak, hogy teljesítsék a
parancsomat ‒, az efféle tavalyi rongyok egyáltalán nem méltók
arra, hogy Franciaország Első Hölgye viselje őket, tehát holnap,
már korán reggel beszélni kívánok a királyi főszabásszal.
A grófné egy mély meghajlással felelt. No, Madame du Barry és
Provence grófnő, gondoltam magamban, mostantól mindenki
láthatja, ki lesz a királynő Franciaországban!
Ahogy a dauphin belépett lakosztályunk ajtaján, máris
elkezdtem mesélni neki, mi minden történt ma, ám ő félbeszakított,
mert saját híre is volt, azt akarta elmondani.
‒ Monsieur Gamain megtanított egy új lakatkészítési eljárásra ‒
büszkélkedett, miközben Clery, az első komornyikja, kihámozta a
zekéjéből és a mellényéből. Ahogy a komornyik végzett a
munkájával, a dauphin fáradtan a többórás álldogálástól a
lakatosműhelyében, egy székbe vetette magát. Ahogy kiterjesztette
a karját, láttam a szinte észrevehetetlen izzadságfoltot a
hónaljában. Férjem lábaihoz térdeltem, lazacszínű
selyemszoknyám úgy ingott körülöttem, akár a harang. Felnéztem
csillogó szemébe.
‒ Azt hiszen, ha ön nem a Bourbonok családjába születik ‒
mondtam neki ‒, jelentkezett volna tanoncnak a királyi
lakatosmester mellé. ‒ Kedvesnek szánt megjegyzésemre azonban
nem érkezett válasz. ‒ Szólok a szolgáknak, hogy készítsenek
önnek fürdővizet ‒ bújt ki belőlem a gondos feleség ‒, így igazán
nem fogadhatja a fivérét ma este!
‒ Ó, mon Dieu ‒ csapott a homlokára a dauphin ‒, kiment a
fejemből! Egész nap Gamain mellett dolgoztam, semmi kedvem
egész este Provence grófjával, azaz a fivéremmel fecserészni.
‒ Sebaj ‒ nevettem fel ‒ fecserészik ő kettőjük helyett is! És a
grófné is a segítségére lesz.
 Most leültem mellé, hogy elmeséljem a mai kis téte-a-téte
eseményeit a grófnővel.
‒ Kár, hogy nem hallotta, ahogy leteremti a cselédjét! Illetve
nem is, mert azt még hallgatni is rossz volt, bár tudom, mennyire
ragaszkodik a grófné a kincseihez – néztem körül a szobánk és a
bútorok megkopott eleganciáján. ‒ Ha majd mi leszünk a király és
királyné, alaposan fel kell újítanunk itt mindent! ‒ jelentettem ki. ‒
De addig is, nem szabad, hogy a grófné ennyire fölém kerülhessen
könyvek dolgában, nehogy azt képzelje, hogy nemcsak a
ruházatában, de szellemileg is többet ér nálam!
A dauphin megfogta a kezem, ujjaink egybekulcsolódtak.
Ritkaságszámba menően meghitt pillanat volt ez, kivált fényes
délután, a valet de chambre szeme láttára.
‒ Az irigység, ma ekére, szörnyen ocsmány tulajdonság ‒
nevetett, és szorított egy jó nagyot a kezemen ‒, mégis, egyikünk
sem lehet meg nélküle. De hiába mesterkedik az összes friseur és
tailleur és marchand de mode a királyságban, de még a varázslók is
hiába, sosem faraghatnak abból a kövér, szőrös, rosszindulatú
némberből olyan ragyogóan szépséges és bájos hölgyet, mint a
francia dauphine!
Azzal ujjamat az ajkához illesztette, és ugyanezzel a mozdulattal
egyúttal felemelt a zsámolyról is, és megcsókolta. Éreztem, ahogy
elpirul az orrom töve, aztán a pír szétterjed, felfelé a homlokom
tetejéig, lefelé a dekoltázsom legmélyéig. El is mosolyodtam belé,
olyan szélesen, ahogy Versailles-ba érkezésem óta még soha.
‒ Merci ‒ suttogtam. ‒ Tu es trés gentil et douce. No, kapjuk
össze magunkat, mutassuk meg ennek a Provence grófnak és
grófnőnek, hogy mit tudunk!
Csakhogy nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy
elképzeltem.
A királyi család többi fiataljainak legalább annyira a bögyében
volt a cavagnola, mint nekem, ezért aztán inkább a pikét szabályai
szerint alakítottuk a kártyaasztalt. Provence grófja és én
játszottunk, a grófné, fűzöld selyemruhájában, a férje válla fölött
nézte a játszmát, kibicelt, beleszólt mindenbe: hogy melyik kártyát
játssza ki éppen, vagy mennyit vegyen le az asztal közepén maradt
kártyacsomóból. Miután az illemszabályok helytelenítették volna,
ha nyíltan egymásnak esünk, inkább azzal szórakoztattuk
magunkat, ami közös nevezőre hozott minket, és ez a királyi
szerető iránti médisance volt. Vidáman énekelgettük a róla szóló
gúnydalokat, versengve idéztük fel az ő rovására elsütött, palota
szerte terjengő tréfákat.
‒ Bátyám, ismered ezt a kis dalocskát a cidevant Ange
kisasszonyról? ‒ fordult Lajos Ágost felé Provence grófja, a
dauphin ugyanis, ki tudja, miért, de úgy döntött, nem vegyül
közénk az asztalnál.
Csak messziről követte a játszmát, közben a lovaglóostorával
játszadozott. Időről időre megbökdöste vele az öccse karját, aki
most elfordult az asztaltól, és rázendített.

„Reméljük, az ottan nem löttyedt,

Bár így is súgnak a hátad megett.
És a másik hódolód kunyerál,
Mikor a tűjét bevarrná már?”

‒ Nahát ‒ ámultam el ‒, még d’Auguillon herceget is sikerült

nyársra húzni!
Azt ugyanis mindenki tudta, kivéve természetesen magát a
királyt, hogy Du Barry őfelsége mellett őfelsége külügyminiszterét
is elhalmozta a jótéteményeivel, auguille egyébként franciául tűt
jelent.
Méltóságteljes pocakkal büszkélkedő sógorom okos ember
volt, és fürgébb beszédű, mint bátyja, a dauphin. Öröm volt vele
beszélgetni, de olyan öröm, amit kis adagokban lehet csak élvezni
igazán, ugyanis azt az izgalmasan éles nyelvét bármikor képes volt
az állítólagos barátai ellen fordítani.
‒ Puff! ‒ csapott le a lovaglóostor Provence grófjának
felsőkarjára, méghozzá legalább hetedszer vagy inkább
nyolcadszor ma este.
Elkaptam a férjem pillantását.
‒ C’est tout ‒ szóltam rá: elég volt!
Tudtam jól, mire képesek a fiúk, ha ösztönös hajlamaik
felülkerekednek bennük, és kiűzik belőlük a neveltetés áldásait.
Tudtam azt is, hogy Provence grófja irigykedik a férjemre, mert
előtte áll a trónöröklési sorrendben, bár csak azért, mert a
legidősebb fivérük meghalt. Pedig Provence grófja volt az ész a
családban, Artois grófja meg a szépfiú, tehát mindketten többre
tartották magukat a bátyjuknál, és mindketten sokkal inkább
vágytak a trónra, mint ő. Az ő Szívében bizony legfeljebb ha
pislákolt ez a vágy.
Azt nem tudhattam, mi dühítette fel a férjemet. Az, hogy
Provence grófja csak azért sem reagált az eddigi ütésekre? Vagy
féltékeny volt az öccsére, mert olyan jól elmulat velem? Igaz, Lajos
Ágost eddig egyszer sem adta jelét, hogy akár a legcsekélyebb
mértékben is féltékeny lenne a fivéreire; azt viszont csak a vak
nem látta, hogy ezúttal eggyel többször ütötte meg az öccsét
annál, mint amire még rá lehetne fogni, hogy csak játékból tette.
Provence grófja hirtelen karlendítéssel elkapta az ostor végét,
felpattant ültéből, hátralökte a székét, és a bátyját az ostoránál
fogva magához rántotta. Egymással szemközt állt a két testvér, az
öklük felemelve, ütésre készen.
‒ Arrétez! ‒ kiáltottam rájuk, mialatt a grófné a sarokban
keresett magának menedéket. ‒ Azonnal tessék ezt az ostobaságot
abbahagyni, mind a ketten ‒ téptem ki az ostort Provence
grófjának a kezéből, legalább olyan gyors mozdulattal, mint
amilyennel ő megszerezte.
El is hajítottam, az ostor egy fotel alatt eltűnt Mops és a többi
kutyus rémült vakkantgatása közepette. A grófné a fülére
szorította a kezét, és élénken, az anyanyelvén káromkodva növelte
a hangzavart. Aztán ő maga is ráunt erre, kezébe kapta a férje
ruhaujját, és kicipelte. Úgy távoztak tőlünk, hogy egy bonne nuit
nem sok, annyi nem hagyta el az ajkukat.
Este, amikor Lajos Ágost befeküdt mellém az ágyba, jól
megmostam a fejét, hogy nem átallott ilyen ostobán
féltékenykedni. Igazán tudhatná, hogy testvéremként szeretem
Provence grófját, és bár csodálom éles szellemét, egyéb
értékelnivalót nem találok benne.
‒ Te és én ‒ biztosítottam a férjemet ‒ egyek vagyunk, és soha,
de soha nem szabad, hogy kételkedj a hűségemben. De mondanék
neked még valamit.
‒ Mit? ‒ kérdezte félálomban a dauphin.
Óvatosan megérintettem a karját, még így, a ruha anyagán
keresztül is éreztem, milyen meleg a teste.
‒ Hiába, hogy nem a saját akaratunkból keltünk egybe, ami
engem illet, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ha nekem
kellett volna férjet választanom hármatok közül, igen, igen, Artois
grófja a harmadik, nos, én akkor is azt választom, aki az ég
kegyéből az enyém lett.
És igazat beszéltem. Bár Lajos Ágost sokszor volt unalmas, még
többször fárasztó, mégis, kezdtem belátni, a maga különös módján
egyre több figyelmet mutat irántam, egyre kedvesebb lesz, én
pedig mindezért végtelen hálát éreztem a szívemben. Sokkal, de
sokkal rosszabbul is járhattam volna!
 Huszonötödik fejezet
A királyok családja folytatódik
1771. június 15.

Anyám levele szinte reszketett a kezemben, annyira zsongtak

fejemben a szavai. Nem is csoda, hiszen azok után, hogy állandóan
arról prédikált, hogy óvakodjak a francia udvar laza erkölcseitől,
azok után, hogy végeérhetetlen leckéket kaptam tőle arról, hogy a
franciák, legyenek bármilyen vitatható erkölcsiségű népség is,
annál jobban szeretnek majd, minél inkább tartom magam a
szigorú német morálhoz, most meg arra ösztökél, méghozzá
nagyon is félreérthetetlen szavakkal, hogy felejtsek el mindent,
amire eddig oktatott.
De hát miért? Avagy minden, amit tanított nekem, nem lett
volna több semmitmondó, lapos álbölcselkedésnél? Ha így van, az
ő egész élete sem volt egyéb hazugságnál, hiszen a világ szemében
a Habsburg-udvar, élén a császárnővel, maga a megtestesült
feddhetetlenség. Nem, ezt nem vagyok hajlandó elhinni. Ha pedig
azért akarja, hogy békéljek meg Du Barry grófnővel, mert ezzel
szolgálom Ausztria érdekeit, akkor ezt a hátsó gondolatát nyilván
megosztotta volna velem.
Egyetlen pontja volt ennek a levélnek, amit maradéktalanul
megértettem, hiszen ezt sulykolta belém időtlen idők óta: hogy
tegyek meg mindent azért, hogy megszeressenek. De még ez a cél
sem szentesítheti azt az eszközt, hogy én, a francia dauphine,
leereszkedjek az utcai szeméthez! Nem, mindennek egyetlen
magyarázata lehet csak, Maman nyilván nincs tisztában Du Barry
származásával, nem tudja, hogy törvénytelen gyerek, ráadásul épp
egy szerzetesé, azt sem tudja, hogyan adták kézről kézre a
nemesek ezt az utcalányt, míg úgy nem ítélték, hogy most már el
lehet húzni mézesmadzag gyanánt a király orra előtt. Nem tudja,
milyen közönséges, kegyetlen és céltudatos ez a nő. Pedig még azt
is megírtam Maman-nak, miféle becsmérlő jelzőt aggatott rám ez a
némber: l’Autrichienne. És mégis azt várja tőlem, hogy söpörjem
félre a büszkeségemet, vagy, ahogyan ő mondja, kerekedjek felül
rajta.
Hogyan várhatja el tőlem, hogy szívélyes legyek egy… ilyennel?
Sőt, még hibáztat is, hogy milyen magasan hordtam az orromat,
milyen hochnäsig voltam ebben az ostoba históriában.

1771. július 1.

‒ No lám csak, gróf úr! Mostanában olyan sűrűn tüntet ki a

látogatásaival, hogy De Noailles grófné már azt hiszi, ön is a
házam népéhez tartozik!
Ezekkel a szavakkal, széles mosollyal és csókra nyújtott kézzel
üdvözöltem lakosztályunk küszöbén Mercy grófot, jóllehet tudtam,
miben sántikál. Az utóbbi hónapokban ugyanis, ahányszor csak
felkeresett, mindig azért jött, hogy megleckéztessen. Mostanában
az volt a fő vádpontja ellenem, hogy mivel nem vagyok hajlandó
szóba állni Du Barry grófnővel, veszélybe sodortam
Franciaország és Ausztria szövetségét. Ha pedig a gróf kifogyott a
saját szavaiból, átnyújtotta Maman soron következő levelét,
amelyben hamis vádak alapján pellengérre állít, és olyan
viselkedésre biztat, amely számomra visszatetsző.
‒ Úgy bánik velem, mint egy dróton rángatott babával, egy
marionettel ‒ panaszoltam, a fogaim közt szűrve a szót, miközben
átvezettem Mercy grófot az első, aztán a második előszobán,
utána a férjemmel közös dolgozószobánkon és a hálószobán
keresztül a saját dolgozószobám viszonylagos nyugalmába.
Egyáltalán nem kerülte el a fülemet, mennyit sustorognak a
szolgák a követ állandó jelenlétéről a környezetemben, ezért
jobbnak láttam, ha a hallótávolságukon kívül ülünk le beszélni
egymással.
‒ Nos, mi jót hozott nekem mára? ‒ kérdeztem.
Csak sejtettem, hogyan reagált Maman a legutóbbi levelemre.
Nyilván nem úgy, mint én, aki sosem írtam neki rossz híreket,
egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy megtegyem. A szívem még
most is Ausztriában maradt családomért dobogott, ezért nem
akartam, hogy megtudják, ha valami nem úgy sikerült, ahogy
kellett volna. Ha meg veszekedtem velük, úgy éreztem, túl nagy a
teher a vállaimon, sehogy sem tudom tovább cipelni.
‒ Madame la dauphine ‒ pattant fel a székből Mercy, mert
sürgős fel-alá járkálnivalója támadt ‒, kérem, higgyen nekem, az
én szemem előtt kizárólag az ön érdekei lebegnek, úgy is, mint
osztrák koronahercegnőé, és most is, amikor ön lett a dauphine
Franciaországban ‒ állt meg a járkálásban, az aranyozott
szekreterre támaszkodva. Onnan nézett rám, nehezen, lassan
szedve a levegőt. ‒ Mint az osztrák császári udvar követe
Versailles-ban, abban a kiváltságban részesültem, hogy egyszerre
két uralkodót szolgálhatok.
‒ Ez jóval több, mint amit én elmondhatok magamról ‒
támasztottam a tenyerembe az államat. ‒ Én csak dauphine
vagyok, nincs semmi beleszólásom az államügyekbe, még akkor
sem, ha Maman arra biztat, hogy igenis legyen, bár azt valahogy
sosem árulja el, hogy hogyan is kellene ezt elérnem.
‒ Értem ‒ köszörülte meg a torkát Mercy gróf. ‒ Akkor, ha
megengedi, én megkísérlem elárulni. Azért csak most, mert
finalement megkaptam édesanyja engedélyét, hogy bizonyos
dolgokat elmagyarázzak önnek, amelyek reményeim szerint
meggyőzik majd önt is, hogy itt az idő elvégeznie bizonyos
diplomáciai megbízatásokat.
‒ Mindig boldog vagyok, ha önt hallgathatom ‒ mosolyogtam a
követre ‒, de azt hiszem, itt az idő, hogy a tárgyra térjen.
‒ Nos, legyen! ‒ dörzsölte össze a kezét a gróf, lelkesen, mintha
felfedező útra indulna. ‒ Édesanyja mostanában meglehetősen
nehéz helyzetben van ‒ pillantott körül a szobában, mint aki keres
valamit. ‒ Van egy földgömbje?
‒ A dauphin szobájában van egy. Menjünk át? Ne féljen, nincs
idehaza, nem fog zavarni minket.
Ahogy a követ és én átsétáltunk a szobáimon, tudtam, hogy
egész idő alatt figyelnek minket. A két előszobában üldögélő
hölgyek felpillantottak a kártyajátékból, odahajoltak egymás
füléhez, hogy a legyezőik fedezékében sugdossanak. Végre akadt
miről pletykálniuk, nem csak mindig ugyanarról: hogy a hasam
még mindig lapos.
Mikor pedig végre elértük a férjem előszobáit, akkor a férfi
szolgák kezdtek rá ugyanerre. Az egyetlen különbség az volt, hogy
szegényeknek le kellett mondaniuk a legyező áldásos
menedékéről. Végül sikerült magunkra csuknunk az ajtót a férjem
dolgozószobájában, ahol is Mercy gróf rögvest keresni kezdte
pillantásával a földgömböt. Nem volt nehéz dolga, hogy megtalálja,
a szoba közepén állt, a saját külön piedesztálján.
‒ Lengyelország ‒ kezdte ‒ egy közép-európai ország, orosz
protektorátus alatt. Jöjjön csak ‒ intett oda a földgömbhöz nézze,
ez itt az Osztrák Birodalom. Ezek pedig ‒ vitte odébb az ujját ‒
azok az országok, amelyek az ön édesanyja két legnagyobb
szomszédjának és ellenségének, a két Nagynak, a porosz
Frigyesnek és az orosz Katalin cárnőnek a karmaiban sínylődnek.
‒ Mein Gott ‒ csóváltam a fejem ‒, mennyi ország! Ez több,
mint ami nekünk van. Úgy értem, mint ami anyámnak van.
‒ Sőt, Oroszország még tovább növekedett az elmúlt néhány
évben. A még most is folyó orosz-török háborúban Nagy Katalin
seregei számos ellenséges területet hódítottak meg, az orosz határ
így közelebb került Ausztriához. Édesanyját, nagyon is érthető
okokból, aggasztja ez a fejlemény, fontolóra is vette, hogy háborút
indít Oroszország ellen. Lajos király, mint hűséges szövetségese az
ön édesanyjának, azzal a javaslattal állt elő, hogy talán békés
megoldás is létezik, nevezetesen a közép-európai országok
földjeinek újbóli felosztása, oly módon, hogy Ausztria ne érezze
magát olyan kicsinek, ha Oroszországgal hasonlítják össze ‒
rajzolta ki a földgömbön ezeket a képzelt birodalmakat. ‒ Lajos
azt javasolta, hogy Szilézia kerüljön osztrák fennhatóság alá, de a
porosz Nagy Frigyes…
‒ Az Ördög, Maman csak így hívja ‒ kotyogtam közbe,
boldogan, hogy végre én is hozzátehetek valamit az előadáshoz.
‒ Igen, pontosan, az Ördög ‒ bólogatott a gróf. ‒ Frigyes, az
Ördög azonban sehogy sem akart megválni Sziléziától, hiszen ő
maga is csak nemrég hódította meg. Ehelyett azt vetette fel, hogy
inkább Lengyelországon osztozkodjanak. Tehát Frigyes és Katalin
összeesküvést szőttek Lengyelország felosztására, míg végül
Lengyelországnak csak egy egész kis töredéke marad a
lengyeleké.
 ‒ Es mit szól mindehhez Lengyelország? ‒ kérdeztem.
‒ Semmit ‒ ingatta a fejét nagy búsan a gróf. ‒ Lengyelország
helyzete Poroszországgal és Oroszországgal szemben sokban
hasonlít a bogáréhoz, ha az ön csizmájának talpával támad
nézeteltérése.
‒ De mi köze mindennek Maman-hoz? És főként hozzám?
‒ Az ön édesanyját felzaklatta ez a példátlanul cinikus terv,
madame la dauphine. Egy ártatlan királyságot csak úgy lerohanni!
De, meg kell mondanom önnek, mert azt hiszem, jobb, ha tudja: az
ön bátyja, József támogatja a tervet.
Egyre nehezebb szívvel hallgattam a követ beszámolóját.
– Anyám és bátyám valóban ritkán ülnek le tárgyalni egymással
‒ jegyeztem meg, bár az igazság az volt, hogy jóformán soha nem
tették ezt.
Talán mert József a jövőbe vetette átható pillantását, míg
anyám inkább a múltat fürkészte.
‒ Árulja el nekem, mit tud József, amit anyám nem?
‒ Ha az Osztrák Birodalom támogatja Lengyelország felosztását
Oroszország és Poroszország által, akkor Ausztria szintén
kihasíthat magának egy szeletet Lengyelországból. Ezért
keveredett az ön édesanyja a tárgyalásokba, méghozzá azoknak
kellős közepén. A helyzet pillanatnyilag a következő: még ha a
felséges császárnő a lelkiismeretére hallgatva ellenezné az
ártatlan és mit sem sejtő Lengyelország felosztását, ez akkor is
megtörténik, csak épp Ausztria maradna új területek nélkül, míg
ellenséges szomszédai növekednének.
‒ És ettől még ellenségesebbek lennének ‒ tettem hozzá.
‒ Úgy van ‒ bólintott Mercy gróf.
Felosztás. Egyszerűen hangzik, olyasminek, amit fél kézzel is
megoldhatunk, bár a valóság feltehetően sokkal, de sokkal
bonyolultabb. Láttam magam előtt a hadseregeket, ahogy
városokba, falvakba vonulnak be, az élükön férfiak lovagolnak,
kivont kardjukkal hadonászva. No, jó, de hogyan tovább? Talán
vonalat húznak a falu közepén vagy az erdőén, és közlik a
parasztokkal, hogy „mától fogva poroszok vagytok”?
A gróf magyarázott tovább. Azzal kezdte, hogy ujjaival
megütögette a földgömböt, és azzal folytatta, hogy ezennel
áttérünk a következő akadályra. Ausztria és Franciaország
védelmi egyezményt írt alá Lengyelországgal arra az esetre, ha ez
utóbbit megtámadnák, márpedig éppen ez készülődik:
megtámadják, utána felosztják, területének egy része porosz, a
másik része orosz fennhatóság alá kerül.
És, nos, igen, egy egészein kis terület Ausztriának is jut. Ezért
nem tesz Ausztria semmit annak érdekében, hogy
megakadályozza az inváziót, bár a francia-osztrák egyezmény ezt
írná elő. Ausztriának tehát most mindennél inkább szüksége van
Franciaország jóváhagyására, hogy megváltoztathassa eddigi
politikáját.
‒ Innentől kezdve ‒ emelte fel az ujját Mercy ‒ a történet már
önt is érinti, méghozzá közvetlenül, madame la dauphine ‒
halkította le a hangját, akár egy összeesküvő.
Erre én egy kissé kihúztam magam.
‒ Ahogy mostani beszélgetésünk elején említettem, én két
uralkodót is szolgálok; valamint szóltam arról is, hogy édesanyja
jelenlegi helyzete meglehetősen kényes. Ausztriának szüksége van
Franciaországra. Franciaország azonban nem pusztán egy folt a
térképen, Franciaország egyenlő Lajos királlyal. És fájó szívvel
ugyan, de meg kell önnek mondanom, madame la dauphine, hogy
Lajos király hajlik arra, hogy magára hagyja az ön édesanyját
ebben a politikai kötéltáncban, hacsak a sértés, amelyet a
maitresse en titre volt kénytelen elszenvedni öntől, nem
orvosoltatik, és ki nem köszörültetik a csorba, amely Du Barry
grófnő jó hírén esett, még ha mindketten tudjuk is, hogy ilyesmivel
a hölgy nem rendelkezik.
‒ Bocsásson meg, mit is mondott? ‒ állítottam meg a
szóáradatot.
Korántsem voltam biztos benne, hogy értem.
‒ Miért nem tudnak a diplomaták ember módjára beszélni?
‒ Jó, akkor folytatom egyszerűebben ‒ sóhajtott egy mélyet a
követ. ‒ Lengyelország felosztása könnyen háborúhoz vezethet,
éspedig csakis azért, mert ön úgy viselkedik, mint egy
elkényeztetett kislány, ahelyett, hogy hercegnőként igenis szóba
állna egy szajhával.
És ha már így belelendült, kihasználta zavarodott
arckifejezésemet, melyet fenti kitételével okozott, akárcsak azt,
hogy egy szót sem tudtam válaszul kinyögni, és további
részleteket tárt elém a királlyal folytatott tárgyalásairól.
‒ Mint már említettem önnek, abban a kiváltságban részesülök,
hogy két kiváló uralkodó osztja meg velem a gondolatait és
óhajait. A francia király óhaja például az, hogy ön váltson néhány
szót Du Barry grófnővel.
‒ Roppant kedves a szívemnek az én új lányunokám ‒ idézte fel
a követ a király szavait ‒, ő maga a testet öltött bűbáj, szépség és
szellem, öröm a társaságában időzni. Ezért arra kérem önt,
közölje vele, szeretetem és nagylelkűségem nem ismer határokat,
cserében pusztán azt kérem tőle, hogy beszélgessen el a
grófnővel. Pár felületes, semmitmondó szó is elegendő, és a
viharfelhők máris eloszlanak, újra tiszta, kék ég ragyog fölöttünk.
‒ Tényleg? Ezt mondta?
A követ bólintott, és a karját nyújtotta felém.
‒ Bizonyára megfigyelte, hogy a király nem egy, de több
felhőről beszélt, azokról, amelyek Du Barry lakosztálya fölött
gomolyognak, és azokról, amelyek Ausztria és Lengyelország egét
sötétítik el. Talán visszatérhetnénk az ön szobájába, nemde?
Hatalmas kő gördült le a szívemről. Most már mindössze egy
dolog bántott, az, hogy a király nekem sosem szólt egy árva szót
sem a kedvese ügyében, pedig úgy tűnt, nagyon is jól látja, hogy
szándékosan semmibe veszem a hölgyet. Sőt, jutott eszembe, az
sem kizárt, hogy ez az egész beszélgetés a király és a követ között
ez utóbbi képzeletének gyümölcse. No de nem pontosan ez a
diplomaták munkája?
Bár… ha néhány semmitmondó szócska elodázhatja, vagy
éppen megakadályozhatja a vérontást… Mit ér az én ódzkodásom,
ha elveszett emberi életek ezreivel hasonlítjuk össze?
De mire a szobámba értünk, ahol elbúcsúztam a gróftól, újra a
hatalmába kerített a szomorúság, hogy egyszerre ennyi irányba
próbálnak taszigálni. Igaz, most már legalább tudtam, mit kell
tennem, bár egyáltalán nem fűlt hozzá a fogam. Kevés szóval
sokra mész, szokta volt mondogatni Von Brandeiss grófnő, ha azt
akarta, hogy Karolina és én bocsánatot kérjünk valami miatt.
Mondd ki gyorsan, tudd le gyorsan.
Előkerítettem legfőbb őrangyalomat, hogy megbízzam azzal,
amit én magam sehogy sem mertem elvállalni, annál sokkal
jobban féltem a királytól, semhogy én magam keressem fel őt. Már
most dobogott a szívem, ha arra gondoltam, hogy este mi vár rám.
‒ Kedves Madame de Noailles, legyen oly jó, értesítse őfelségét,
hogy július 11-ének estéjén, a kártyaasztalnál, néhány szó erejéig
kitüntetem Du Barry grófnőt a figyelmemmel.
De már abba is beleborzongtam, hogy ezt a mondatot
egyáltalán kimondtam.
De Noailles grófné mindig azt akarta tőlem, hogy az etikett
előírásai szerint éljek, de tudtam róla azt is, ideérkezésem napjától
fogva, hogy minden porcikája csak úgy sistereg a Du Barry, illetve
a grófnő életmódja iránt érzett utálattól. Most is észrevettem az
elégedetlenséget a szemében.
‒ Máris intézkedem, madame la dauphine ‒ mormolta
összeszorított ajkakkal.
Én is felnyögtem, összekulcsoltam a kezemet. Az új frizurámtól
megfájdult a fejem. De ha nincs ez dögnehéz frizura, akkor
hölgyeim szüntelen fecsegése, amivel megtöltötték a couleur de feu
tapétás dolgozószobát, fájdította volna meg. Egyáltalán, mindenbe
belefájdult a fejem mostanában.
Végül a dauphin is hazaérkezett, állati vértől és lemészárolt
vadhústól szaglott. Soudisant kényes hölgyeim rögvest befogták az
orrocskájukat, és végre valami egyébre is használhatták a
legyezőjüket, mint az örökös flörtölésre és pletykálkodásra. A
dauphin, aki észre se vette, miféle reakciót váltott ki az érkezése,
lekapta háromszögletű kalapját, letörölte vele verítéktől
gyöngyöző homlokát, aztán a kalpagot könnyű bájjal egy
karosszékbe hajította.
‒ Nem! ‒ kiabáltam. ‒ Nem bírom tovább! Elegem van!
‒ Miből van eleged? ‒ meredt rám a dauphin értetlenkedő
arca. ‒ Mit nem bírsz tovább?
Karon fogtam, kicipeltem a dolgozószobából a hálószoba
meghittségébe.
‒ Anyámból, a királyból, a nagynénikből, Mercy grófból! Az
örökös kívánságaikból és abból, hogy mind valami mást akar! De
légióként abból, hogy te elmész vadászni, itt hagysz egyedül, a
tanácsod nélkül kell kiokoskodnom, hogy mit kellene tennem ‒
daráltam, és közben éreztem, ahogy a düh felülkerekedik bennem,
de hiába, megakadályozni már nem tudtam, úgy tört ki belőlem,
akár a gőz a tűzre tett üstből.
Ekkor már a saját szobánkban voltunk. A férjem megpróbált
eliszkolni, de, hála széles szoknyámnak, sikerült elállnom az útját.
‒ Amikor vadászatra indulsz ‒ soroltam tovább a panaszaimat
‒, egyedül hagysz az ágyban, mert még alszom. Isten őrizzen attól,
hogy megpróbálnál felébreszteni, hogy legalább a petit dejeuner-t
együtt fogyaszthassuk el! De nem, soha, még a nászéjszakánk
reggelén sem reggeliztünk együtt! Ha rossz az idő, akkor a
lakatosműhelyedbe mész. Ha jó idő van, akkor a fivéreiddel és a
királlyal vadászol, csak utána térsz haza kedves kalapácsaidhoz és
fogóidhoz! Vagy ha sem ez, sem az, akkor meg a kőművesekkel és
az ácsokkal kvaterkázol, kifárasztod magad azzal, hogy köveket
emelgetsz, mintha te is közöttük dolgoznál. És ha végre lement a
nap, akkor a saját akaratodból térsz meg a feleségedhez? Nem, te
vársz, amíg csak lehetséges. Vacsoránál egy szót se szólsz hozzám,
én meg ülök némán, és nézem, ahogy tömöd a fejedet! És mindig,
amikor azt hiszem, hogy végre kicsit közelebb kerültünk
egymáshoz, hogy már nem vagyunk annyira idegenek egymásnak,
hogy megtehetjük, amit meg kell tennünk, mert Franciaország ezt
kívánja tőlünk, akkor minden egyes alkalommal új és új
megaláztatással kell szembenéznem!
‒ Elég ‒ szólalt meg nagyon halkan a dauphin.
Megkerült, úgy lépdelt az ajtó felé.
‒ Hová mész? Még nem fejeztem be a beszédet!
‒ A szobámba megyek. És nem beszélsz, hanem veszekszel.
Mit volt mit tennem, mentem utána, egyik szobából ki, a
másikba be.
‒ És végül, ha az az átkozott coucher véget ért, mire mindenki
elment, úgy jössz az ágyba, mintha a hóhér várna benne, nem
pedig a feleséged!
Lajos Ágost úgy hajolt előre, mintha az egész világ súlya az ő
vállára nehezedne. Nagy lapáttenyerét az asztalra támasztotta, úgy
egyenesedett ki. Széles válla megremegett a sírástól.
Mon Dieu, rémültem meg, mit műveltem? Lábujjhegyen a férjem
háta mögé osontam, kezemet finoman a széles hátára tettem,
aztán az arcomat is a vadászdolmány hátába fúrtam, azt se
bántam, hogy a pirosítóm szétkenődik rajta.
‒ Ó, Istenem, hát mi lett belőlem? Bocsáss meg, mon cher,
annyira sajnálom ‒ öntöztem forró könnyeimmel a
bársonydolmány hátát.
‒ Olyan lettem, mint anyám és De Noailles grófné egybegyúrva!
Kérlek, ne haragudj! Nem akartalak megbántani! Sajnálom és…
szeretlek ‒ csúszott végre ki ez a szó is a számon, mind a kettőnk
legnagyobb meglepetésére.
De szó sem volt róla, hogy visszavonnám, engem épp az lepett
meg a legjobban, hogy úgy is éreztem, ahogy mondtam. Titkos
mosoly villant át az arcomon, a szám sarkába egy újabb forró
könnycsepp gördült le. Hosszú percekig álltunk így. Csönd ülte
meg a szobát, csak a sírásunk zaja hallatszott. Végül a dauphin
megfordult, most szembenéztünk egymással, átöleltük egymást. A
melléhez szorított, gyöngéden végigsimított a hajamon.
‒ Én is sajnálom ‒ suttogta.
Forró lehelete szinte felperzselte a fejem búbját.
‒ Nem tudtam… észre se vettem, hogy az esküvőnk óta is csak
úgy élek, ahogy addig.
‒ És az sose jutott az eszedbe, hogy én milyen magányos
vagyok? ‒ kérdeztem, vékony, gyámoltalan hangon, ahogy az
öklömmel letöröltem a könnyeimet.
‒ Nem ‒ válaszolta csöndesen és őszintén. ‒ Egész nap
emberek sokasága vesz körül minket, úgyhogy nem volt miért
arra gondolnom, hogy magányos lehetsz. És amikor én vagyok
egyedül a műhelyemben, akkor élvezem a magányt. A saját
nyájában a fekete bárány sem tudhatja, hogy ő az egyetlen, aki
nem olyan, mint a többi ‒ kuncogott fel.
Lám, én erre eddig még sosem gondoltam. Ő megtalálta az
örömöt az egyedüllétben, én meg, a született társas lény, úgy
küzdöttem ellene, mintha démonokat kellene legyőznöm.
‒ Mégis sajnálom, hogy az sosem jutott az eszembe, hogyan
érezhetsz te ‒ folytatta a férjem, egyre gyöngédebb hangon. ‒
Mostantól jobban figyelek rád. Megígérem ‒ húzódott vissza a
karomból, és a szemembe nézett. ‒ Megbocsátasz?
Csak suttogásra tellett tőlem.
‒ Teljes szívemből ‒ facsarítottam el az orromat, hogy
visszafojtsam az újabb könnyeket, és még közelebb húztam őt
magamhoz.
A dauphin állta a szavát. Engem legfeljebb az keserített el, hogy
hiába minden irántam támadt új érdeklődése, ha továbbra sem
háltunk igazán együtt. Mégis, ez a csöndes, ám annál erőteljesebb
jelenléte az életemben erőt adott, hogy beadjam a derekamat, és
teljesítsem Mercy, azazhogy Maman és király papa óhaját, és a
nyilvánosság színe előtt megajándékozzam Du Barry grófnőt
néhány szavammal. Reggelinél közöltem a nagynénikkel, hogy
kiválasztottam az erre legalkalmasabbnak tetsző napot. Ezúttal
nem szóltak egy szót sem, nem helyeselték, de nem is tiltakoztak.
Gondolom, attól féltek, ha most, miután elszántam magam ennek a
teremtésnek a tudomásulvételére, újrakezdenék a grófnő
szidalmazását, azzal azt kockáztatnák, hogy le kellene mondaniuk
a társaságomról, mert kiestek a kegyeimből.
Csütörtököt, július tizenegyedikét, reggeltől estig izgalomban
töltöttem. A hasamban újra gombócot éreztem, és sűrűn kerestem
fel az éjjeliedényt. Egész álló nap egy falatot sem ettem: grand
couvert ide vagy oda, csak ültem, és bámultam az asztalt,
legfeljebb az ezüstvillámmal tologattam az ételt ide-oda a
tányéromon.
A szalonomban mindenütt gyertyák égtek, ámbraszínű fény
táncolt a kártyázókon és az ékszereiken. Nyár közepén jártunk,
még most, estefelé is fojtogató volt a hőség, nem is csodáltam,
hogy a zsúfolt szalon izgalomtól sűrű levegőjében mindenki tudta
és mindenki várta, hogy megkezdődjék a rencontre köztem és Du
Barry grófnő között. Miután Madame de Noailles értesítette a
királyt abbéli szándékomról, hogy ma este végre nyilvánosan
szóba állok a szeretőjével, a király ‒ feltételezem ‒ megosztotta az
értesülést a grófnővel, az pedig, ebben biztos vagyok, azonnal
riadózta a dévots karát. Kétlem, hogy lett volna akár csak egyetlen
lélek is a chateau termeiben, aki ne tudta volna, mitől olyan fontos
a ma esti cavagnola.
Miután tudtam, hogy ma este én kerülök majd a figyelem
középpontjába, különleges műgonddal öltözködtem és
cifrálkodtam. A hajamat Sieur Larsenneur fésülte be, á la mode,
vagyis takarékosan berizsporozott hajam úgy világított, akár a
szentek glóriája: vörösesszőke fürtjeim, akár a kolbászok, úgy
göndörödtek ki alóla, le egész a vállamig. Ruhám a holdfény
színében pompázott, a könyökénél csipkék díszítették, hogy
minden tekintetet a karom kecses látványa felé vonzzanak.
A szalonban egy tűt alig lehetett volna leejteni. A széles
abroncsszoknyába öltözött hölgyek jóformán kizárólag oldalazva
tudtak lépdelni, ha pedig felkeresték egymást egy kis pletykára a
legyezőjük védelmében, hát úgy összezsúfolódtak, mint a virágok
a csők-rétában. Kilestem, ahogy Madame du Barry egy falka
grófnővel és hercegnővel fecserészik, ám azért figyeltem arra is,
hogy körkörösen mozogjak, ahogy átlábalok a tömegen, hogy
üdvözöljem az újonnan érkezett vendégeket, egy-egy jó szót
szólva mindegyikükhöz. Sokat segített ebbéli munkálkodásomban,
hogy mindegyik hölgyet egy kőnek képzeltem, ahogy rájuk lépve
pipiskedek át a sáros patakon.
Láttam továbbá azt is, hogy Mercy gróf egy cinkos mosolyt küld
felém, ahogy elindulok a királyi szerető felé.
‒ Jó estét, Passy grófnő ‒ döntöttem oldalt a fejem, hogy
üdvözöljem ezt az idősödő hölgyet, arcán a bőségesen ‒ és ettől
némileg komikusan ‒ felkent pirosítóval. ‒ Remekül fest ma este!
Trés élégante ‒ hízelegtem, pedig tudhattam, hogy a hallókürtje
nélkül egy szót sem hall abból, amit mormogok.
Egy lépéssel közelebb jutottam vetélytársnőmhöz.
‒ Remélem, megelégedésére szolgál a kedves egészsége ‒
köszöntöttem legbúgóbb hangomon Chartres hercegnőt, aki
gyereket várt.
Ó, ha tudta volna, mennyire irigylem ezért!
 Még egy lépéssel közelebb. A szívem őrült módjára vert,
reméltem, senkinek se tűnik fel, hogy fel-le hullámzik a mellem,
akár a fújtató. Bár tudtam, hogy minden szem felém mered, mert a
sok átható pillantás szinte égette a bőrömet.
‒ Madame, remélem, most, hogy elrendezte a könyvtárát,
megengedi, hogy én is beüljek néha olvasgatni ‒ bájologtam
sógornőmmel, Provence grófnéval, abban a reményben, hogy más
is hallja, amit mondok, kivált azok, akik mind ez idáig üresfejűnek
bélyegeztek.
‒ De hiszen maga nem szeret olvasni ‒ sziszegte a grófné.
‒ Mostantól megszerettem ‒ szűrtem a választ a fogaim között.
Még egy lépés, ez már az utolsó. E pillanatban egy lélek sem állt
köztem és a király miriádnyi gyémánttal ékesített szeretője között.
De még a cipőjén is egy drágakő csillogott! Felemeltem az állam,
mosolyt erőltettem az ajkamra. Elindultam, és egy fél lépéssel
közelebb kerültem hozzá. A szalon azonnal elcsendesedett. A
kártyázok egy emberként fordultak felém, az arcomba meredtek,
ahányan csak voltak, még a kártyát tartó kezük is megállt a
levegőben, mintha egyetlen szempillantás alatt megfagyott volna
mindenki.
És ekkor, mint felhők közül a vadászsólyom, Madame Adelheid
csapott le rám, és megmarkolta a karomat. Idáig észre se vettem,
hogy ő is a szalonban tartózkodik.
‒ Ideje indulnunk! ‒ jelentette be nagy hangon. ‒ Jöjjön, majd
Viktória nővérem szobájában várjuk meg a királyt.
És mielőtt egyáltalán megértettem volna, mi történik
körülöttem, kivitorlázott velem a szalonból a folyosóra, és cipelt
rendületlenül a nagynénik lakosztálya felé, Mesdames Zsófia és
Viktória is ott lihegtek a nyomunkban. Kihasználta, hogy egy
pillanatra csak az előttem álló feladatra figyelek, és akkor
penderített ki nehezen összekovácsolt egyensúlyomból, amikor
végre remélni kezdtem, hogy sikerrel teljesítem a küldetésemet.
Gyenge voltam, és ennek a határozatlanságnak köszönhetően
lehetővé tettem, hogy Madame Adelheid a saját szalonomban
megalázzon, ráadásul a barrysták szeme láttára, akiknek
szemlátomást a lehető legnagyobb örömére szolgált a látvány,
hogy hagyom a bolondját járatni magammal.
Fülsértő csöndben hagytuk el a szalont. Csak amikor
becsukódott mögöttünk az ajtó, akkor tört ki nevetésben
mindenki. De minden kacagást, minden zsivajt túlszárnyalt Du
Barry hangja, ahogy kegyetlenül leteremti az osztrák követet.
Hanghordozásának tanúságtétele szerint az ő haragja,
megalázottsága és felháborodása legalább annyira kolosszális
lehetett, mint az enyém.
‒ Nos, Monsieur de Mercy, úgy látszik, nem járt sikerrel! Úgy
látom, jobb, ha én sietek az ön segítségére!
 Huszonhatodik fejezet
Mégis, kinek a győzelme?
1771. október 13.

Édes anyámasszony, drága Madame!

Kérem kegyes elnézését, de mindenképpen tisztázni szeretném

magam a legutóbbi levelében felhozott vádpontok alól. Előre kell
bocsátanom, hogy fájó szívvel vettem tudomásul, hogy ön inkább ad
hitelt azon felelőtlen személyeknek, akik nem átallják Versailles-ból
küldött leveleikkel zaklatni önt, mintsem az én szavamnak vagy akár
Mercy grófénak. Csak nem feltételezi rólunk, hogy az orránál fogva
akarnók vezetni önt? Nem, ezt inkább ön tette velem. Nekem
azonban szent meggyőződésem, hogy a király egyáltalán nem várja
tőlem, hogy szóba elegyedjek Du Barry grófnővel, legalábbis nekem
ilyesmit ő maga sosem említett; sőt, mióta nem állok szóba fent
említettel, őfelsége sokkal nyájasabb az irányomban. Azonfelül
biztosíthatom, még ha megtenném is, amire rábírni próbál, hiába
tenném. Nem olyan fajta nőszemély ez, meg a klikkje sem, hogy egy-
két szóval beérnék; attól fogva, hogy egyszer megszólítottam,
onnantól fogva mindig kebelbarátnék maradnánk. Kérem önt,
anyám, engedje meg, hogy biztosítsam, udvariasság dolgában nem
szorulok rá senki tanácsára.
Mindezzel természetesen korántsem akarom azt állítani, hogy
szándékosan nem veszek tudomást Du Barry grófnőről,
mindazonáltal képtelen vagyok arra, hogy másodjára is keressem a
vele való találkozás lehetőségét, azt pedig nem tartom
elképzelhetőnek, hogy megegyezzek vele egy időpontban, amikor ő és
én találkozhatnánk. Hogyisne: hogy aztán világgá kürtölje a
diadalát! Egyébként már most, júliusban túl lehettünk volna ezen az
egész histórián, ha Madame Adelheid nem avatkozik közbe. Mégis, ha
most kijelölnénk egy időpontot a találkozásra, azt az egész udvar
akként magyarázná, hogy elismertem a vereségemet. Kérem
édesanyámat, engedjen meg nekem legalább annyit, hogy a
véletlenre bízzam az esemény megszervezését, így legalább
megőrizhetem a méltóságomat, még egy új fiaskó á l’Adélaide
esetében is.

A július 11-ei fiaskó kesernyés szájízt hagyott mindnyájunkban,

elsősorban azonban mégiscsak bennem. Madame Adelheid most
új arcával mutatkozott meg előttem: az intrigante arcával. Csak
arra kellek neki, hogy kifigurázva a mulatságát lelje bennem.
Tulajdonképpen egyáltalán nem volt jobb hozzám, mint Du Barry.
Innentől fogva nem volt könnyű dolgom, ha les tantes
társaságában kellett időznöm, a legidősebbikük miatt, aki
vitathatatlanul a szellemi vezérnek számított, megrendült a
bizalmam mindhármukban. Természetesen továbbra is
elcsevegtünk, kávé és kézimunka mellett, de ezeket a társalgásokat
már fojtott hangulat jellemezte, én gondosan megválogattam
minden szavamat, Madame Adelheid pedig nagyon is tudta, hogy
miért. Viktória és Zsófia talán nem voltak tisztában azzal, hogy mi
folyik körülöttük, ha egyáltalán észrevették, hogy már nem vagyok
olyan vidám és közlékeny a társaságukban, mint korábban.
Mostanában gyakran járt az eszemben egy korábbi,
hónapokkal ezelőtti beszélgetésem Vermond abbéval. Ő akkor
kissé indiszkréten megemlítette, hogy néhányan az udvarnál nem
nézik jó szemmel, hogy én leszek a dauphin felesége. Akkoriban
úgy gondoltam, valószínűleg a család haladóbb, Orléans-ága
berzenkedik ellenem, illetve az Ausztriával kötendő szövetség
ellen, pedig talán les tantes voltak a kerékkötők. Vajon csak azért
barátkoztak velem, mert azt hitték, a magamfajta naiv leány
bizalmát könnyen megszerezhetik, ha elég mézesmázosan bánnak
vele? Aztán azt teszik vele, amit csak akarnak. Mire szegény leány
rájön, hogy miben sántikálnak ellene, már úgyis túl késő. Már
maga a gyanú is szinte megbénított, hogy efféle kettős játékot
űzhettek velem.
Kétségbeesetten kerestem a vigaszt, végül egykori
nevelőnőmhöz, Von Brandeiss grófnőhöz fordultam. Megírtam
neki mindent, a legförtelmesebb részletektől sem kíméltem meg.
Mióta elhagytam Ausztriát, rendszeresen, általában egy-két
havonta váltottunk leveleket. Ő jobbára az otthoni eseményekről
tájékoztatott, megfűszerezve egy-egy anekdotával Maman viselt
dolgairól, amelyekről ő maga sosem számolt volna be. Az érző
szívű, jóságos grófnőtől bizton számíthattam rokonszenvre és
figyelemre; arra, amit mindennél fájóbban hiányoltam.
Írtam Karolinának is Nápolyba, tanácsot kértem tőle, hogyan
kezelhetném Maman szidalmait, amelyek a Du Barry-kudarc óta
érkező leveleiből áradtak. De hát Maman sosem volt hercegnő
idegen udvarnál, sosem kényszerült arra, hogy mások szabályai
alapján játsszék. Én pedig hiába tudtam, hogy Ausztria érdekeit
szolgálnám, ha szóba állnék a grófnővel, azzal is tisztában voltam,
hogy Versailles szempontjai szerint ezzel a gesztussal nyíltan
bevallanám, hogy a barrysták fölém kerekedtek. Márpedig azt
mégsem engedhetem meg magamnak, hogy egy ilyen nő, aki nem
is olyan régen még az utcán kereste kétes kenyerét, nagyobb
befolyással bírjon az udvarnál, mint jómagam. Hová lenne így a
tisztelet, amely nélkül mit sem ér, hogy én vagyok a dauphine?
Karolina azonnal felismerte, milyen kényes helyzetbe
keveredtem, és éppen azért, mert felismerte, nem volt hajlandó
tanácsot adni, hogy hogyan keveredjek ki belőle. Még azt
mondanák, hogy bele akarok avatkozni, írta: Nápoly és Szicília
királynőjét nem kaphatják rajta, amint épp a francia udvarban
szokásos petits scandales egyikébe keveredik, főként azért nem,
mert az efféle hírek olyanok, mint a polpi, amit az itteniek esznek.
Nyúlós karjai és egyéb kinövései vannak, hogy megragadja és
megfojtsa velük az áldozatát: és messzire nyúlnak ezek a karok,
egészen Ausztriáig, Oroszországig, Poroszországig vagy
Lengyelországig. Nápoly nem árthatja bele magát ilyesmikbe. Ha a
crise Du Barry ügyében felszólalna, az könnyen nemzetközi
méretű bonyodalmakhoz vezethetne.
Így aztán magamra maradtam a Maman és Mercy gróf ellen
vívott harcomban. Lassan már második hónapja jöttek-mentek a
levelek Bécs és Versailles között, és az álláspontok sehogy sem
közeledtek egymáshoz, sőt.
Végül annyira belefáradtam ebbe a hercehurcába, hogy
magasba emeltem a behódolás fehér zászlaját. Jött, sőt néhány
órája már tova is tűnt az 1771-es esztendő, az 1772-es hajnala
pedig új kezdetet ígért. Újév napján versailles-i szokás szerint az
udvaroncok a királyi család elébe járulnak jókívánságaikkal.
Órákig álldogáltunk a csillogó-villogó Tükörteremben, ők meg
egyesével, szigorúan rangsor szerint elénk álltak, és elrebegték a
mondókájukat. Ezüstös hó szépítette meg ezt a napot, azazhogy
szépítette volna, ám az udvaroncok serege feketére festett
mindent, és elállta az ablakokból kínálkozó kilátást, pedig a
végtelenbe nyúló allék fái úgy bólogattak odakint, akár a
behavazott kucsmájú gárdisták a cháteau előtt.
Csíkos sápadtkék-ezüst selyemruha volt rajtam ezen a napon, a
hajamban tolldísz és háromsoros gyöngy nyaklánc, hogy
kihangsúlyozza hosszú nyakam. Mellettem a dauphin állt,
sötétszürke bársonyruhában, bőségesen beporozott parókában,
bal oldalamon pedig a király, talpig ezüstben. Reméltem, sem ők,
sem más nem veszi észre, hogy egyik lábamról a másikra állok,
kezdett fájni a lábam a hosszú álldogálásban. Ahogy az udvar
hölgyei, egyik a másik után, betanult bájjal és utálatos longeurrel
elvonultak, én néhány semmitmondó szóval mindenkinek
megköszöntem a jókívánságát, közben végig tudtam, mi a
teendőm: hogy ezt az egész kínszenvedést finalement letudjam.
Most a kövér, mesésen felcicomázott és nevetségesen
túlöltözött d’Auguillon hercegné lépett elém, a fején magasra
feltornyozott vörös műhajjal; utána a fia következett, a még nála is
visszataszítóbb d’Auguillon herceg, az az ember, aki ‒ napra
pontosan egy évvel ezelőtt ‒ felváltotta államminiszteri
hivatalában szeretett Choiseul hercegemet. Ahogy a mamája
felemelkedett a nekem kijáró bókból, néhány keresetlen szóval
megdicsértem a legyezője szépségét, ő pedig mesterkélt vigyorral
bólogatott. Ekkor egy mély sóhajjal felkészültem a kíséretében
lévő hölgy köszöntésére, aki nem volt más, mint maga Madame du
Barry. Csak úgy szikrázott a rubinoktól, rózsaszín selyemruhája
pedig mintha arca egészséges színét tükrözné vissza.
Összetalálkozott a tekintetünk.
– Il y a bien du monde aujourd’hui a Versailles ‒ rebegtem, azaz
jó sokan összeröffentünk ma Versailles-ban.
Megvan! Megcsináltam! Mintha az egész Tükörterem egyszerre
sóhajtott volna fel a megkönnyebbüléstől. Király papa szélesen
mosolygott, a karjaiba zárt, Madame du Barry boldog pirulással
fordult el, állát az égnek szegezte, de azért láttam a diadalmas
pillantását is, a legszívesebben azonnal lefejeztem volna érte.
Behódolásom, íme, megaláztatássá változott.
A ceremónia után Mercy gróf lépett oda hozzám gratulálni. A
kezemet morzsolgatva köszönte meg, amit Ausztria és
Franciaország érdekében tettem, méghozzá egy csapásra, azzal,
hogy szóba álltam ezzel a Du Barry nőszeméllyel.
‒ Most az egyszer megtettem ‒ sziszegtem ki a választ fagyos
mosolyba dermedt ajkaim közül ‒, de többször erre nem leszek
hajlandó. Az a nő többé egy szó nem sok, annyit sem hall tőlem.
Boldog új évet, kedves grófom!
Később, de még aznap, bezárkóztam a dolgozószobámba,
leültem intarziás íróasztalomhoz, és nekifogtam, hogy levelet írjak
Maman-nak. Ezt írtam:

1772. január 1.

Szeretett, drága Édesanyám!

Bizonyos vagyok benne, hogy Mercy gróf már a tudomására

hozta, ma végre megtörtént a félelemmel várt esemény. Remélem,
örömére szolgál a hír, ám a történet ezzel még nem ért véget, és
szeretném, ha a további részleteket közvetlenül tőlem tudná meg.
Kérem, bízzék benne, hogy mindig készen állok feláldozni személyes
meggyőződésemet a jó ügy érdekében, már amennyiben nem
kényszerülök olyasminek a megtételére, ami a becsületembe vágna.

Szerető leánya: Marie Antoinette

Maman azonban nem láthatott az én szememmel, nem

érezhetett az én szívemmel. A hónap még véget sem ért, máris
megkaptam tőle az újabb fejmosást.

1772. január 21.

 Antoinette, nevetséges az elképzelésed, hogy akár én, akár Mercy
azt kívánnék tőled, vagy akár feltételeznénk rólad, hogy olyasmit
tégy, ami a „becsületedbe vág”. Erre vonatkozó megjegyzésed csak
megerősített abbéli gyanúmban, hogy rossz tanácsadók befolyása alá
kerültél. Amikor pedig azt olvasom, hogy egy-két szó kimondásának
kényszere valóságos végromlásba dönt, melynek hatására kijelented,
hogy soha egy szót sem szólsz többé Du Barry grófnőhöz, nos, akkor,
gyermekem, remeg a szívem, annyira féltelek. Hidd el nekem, hogy az
én szemem előtt kizárólag a te érdekeid lebegnek, ezért is
biztosítalak újfent arról, hogy senki sem lehet jobb tanácsadód az én
követemnél, aki jobban ismeri új hazádat mindenkinél, és aki teljes
mértékben tisztában van azzal, hogy melyek azok a politikai
frakciók, amelyeket mindenáron meg kell békítenünk.

Igen ám, csakhogy a hallgatási fogadalmam egyáltalán nem

bántotta a királyt, kedvesebb volt hozzám, mint valaha,
ajándékokkal halmozott el, és rendszeresen kitüntetett
látogatásaival a reggelinél. Sőt, még a saját kávéfőző masináját is
áthozta, egy ezüsturnát – roppantul büszke volt rá ‒, amivel széles
mosolyt csalt az arcomra, hiszen ezerszám lesték a szolgák a
parancsait, bármelyikük megfőzhette volna őfelsége kávéját. Ám ő,
királyságának leghatalmasabb férfiúja, különös örömét lelte
abban, hogy ebben az apróságban személyesen fáradozhat. Néha
megfordult a fejemben a gondolat, hogy megemlítem: ez a
ragaszkodása a saját kezű kávéfőzéshez talán szegről-végről
rokonságban áll a dauphin szenvedélyével, amely a lakatosműhely
felé vonzza. De ennek a gyanúmnak sosem adtam hangot, attól
tartottam, hogy még megbántanám vele őfelségét, így aztán
jobbnak véltem hallgatni.
Franciaország belement abba, hogy szemet hunyjon Ausztria
részvétele fölött Lengyelország háromfelé osztásában. Az erről
szóló egyezményt 1772. február 19-én írták alá Bécsben, alig két
hónappal azután, hogy a nyilvánosság előtt szót váltottam Du
Barry grófnővel. A királyi szerető azonban nagyon is tévedett, ha
arra számított, hogy ez az esemény egyben barátokká is tesz
minket. Hiába kaptam tőle több levelet is ezután, melyekben baráti
hangot igyekezett megütni; egyikre sem kapott választ. Azért nem,
mert ha válaszolok, azzal, ha csak burkoltan is, de egyívásúnak
nyilvánítottam volna magam ővele. A grófnőt azonban egyáltalán
nem rettentette el a hallgatásom. Sőt, inkább még emelte is a tétet.
Miután kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy továbbra sem
állok szóba vele, megbízott egy névtelenségbe burkolódzó
közvetítőt (gyanúm szerint magát a királyt), hogy vásárolja meg
Monsieur Böhmer, az udvari ékszerész legszebb gyémánt
fülbevalóját, majd ezzel ajándékozott meg, hiszen tudta rólam,
mekkora bolondja vagyok az ékszereknek. Én pedig voltam oly
eltökélt, hogy számításba sem vettem az ajándék szépségét és a
fülbevalóban szikrázó gyémántok értékét, mert au fond tisztában
voltam vele, hogy az ajándék mögött felsejlő szándék a lehető
legnagyobb illetlenség. A történtek után hogyan is fogadhatná el a
francia dauphine egy kiérdemesült repedtsarkú ajándékát?
Az ajándékát nem, de a módszerét elfogadtam, én is közvetítőt
választottam, Lamballe hercegnőt, ő tájékoztatta helyettem Du
Barry grófnőt arról, hogy van nekem gyémántom épp elég, nem
szorulok ajándékra. Ez a hercegnő nem tartozott a kíséretembe
kirendelt hölgyek közé, viszont ő volt az első nő a Versailles-ban
töltött húsz hónapom alatt, akin rögtön láttam, hogy sympathique
‒ nem csoda, hogy gyorsan összebarátkoztunk, és attól fogva ő
lett az egyetlen bizalmasom, az egyetlen igaz barátom.
Bár Lamballe hercegnőt már korábban bemutatták az
udvarnál, és ott volt úgyszólván minden nevezetesebb eseményen,
mi ketten csak 1772 első heteiben melegedtünk össze, egy
szánkiránduláson.
Mindig is imádtam szánon utazni, a lovak csengettyűinek
hangja, ahogy a szán siklik szinte a hó fölött, a lovak ütemesen
bólingató feje, ahogy belehorkantanak a metszőén hideg levegőbe,
a hópihék jeges csiklandozása a homlokomon, dermesztő
érintésük a nyelve-mén, ahogy megpróbáltam bekapni őket ‒
csupa-csupa szívmelengető emlék! Hogy hiányzott ilyenkor a
családom! Mindmáig elevenen élt bennem az emlék, ahogy
Karolina és én lekászálódunk a szánról, hogy hóvárat építsünk,
aztán a falai mögül alaposan megszórjuk hógolyókkal a
fivéreinket. Bár ezekből a csatákból majdnem mindig vesztesen
kerültünk ki várkapitányunk, Von Brandeiss grófnő bánatára.
Csakhogy most már hónapok óta semmit sem hallottam régi
nevelőnőm felől. Maman megtiltotta, hogy levelezzünk, mert a
grófnő túl nyílt volt, egyáltalán nem vigyázott a szavaira. Anyám
attól tartott, hogy a leveleiben túl sok titkot szellőztetne ki.
Karolina sem írhatott többé nekem, szintén anyám utasítására, aki
nem bízott a nápolyiakban. Bizonyos volt benne, hogy a kémeik
felnyitják a leveleit, aztán elterjesztik a benne írottakat a
Habsburgok ellenségei között.
Feltehetően a feltoluló emlékek szomorúsága lehetett az ok,
hogy Lamballe hercegnő és én felismertük egymásban a rokon
lelket. A hercegnő, ahogy hátradobta a szőrmével bélelt
kapucniját, hogy felvesse tekintetét a szürke ég felé, sápadt szőke
hajkoronája és bánatos arca egy mélázó angyaléra emlékeztetett.
Mindent tudni akartam róla. Ültünk egymás mellett kezünkben
a hímző rámánkkal. Én még most is azon a mellénykén dolgoztam,
amit király papának ígértem szinte aznap, hogy Franciaországba
érkeztem.
Tudtam róla, hogy Szavojában született, a kertészetet kedvelő
Condé herceg unokahúga, de ugyanez a rokoni viszony fűzi
Provence grófnéhoz is, bár a kis Lamballe éppolyan csinos volt,
mint amilyen esetlen Provence grófnéja.
‒ Tudja ‒ szólaltam meg hímzés közben ‒, szerintem mi arra
rendeltettünk, hogy barátok legyünk, hiszen önnek ugyanaz a
neve, mint édesanyámnak: Mária Terézia. Tehát az ön atyja
Penthiévre herceg? Ismerem őt, szeretetre méltó és nagylelkű
férfiú. Kevés ilyen akad itt, Versailles-ban ‒ nevettem fel, bár kissé
félve, hogy talán megbántottam valamivel, olyan szomorú képet
vágott, mint akinek most szenderült jobblétre a kedvenc kutyája.
Mops, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, kidugta
fejét új, kék bársony- és aranyszálakkal átszőtt kutyaházából, és
aggodalmasan felém pislogott.
‒ Non, madame la dauphine, Penthiévre herceg nem az apám,
csak az apósom. Ami viszont a jóságát és a nagylelkűségét illeti,
igaza van. Lamballe herceg halála után úgy bánt velem, mint az
édeslányával.
Hallottam én is a híreket. Néhai férje Louis Alexandre de
Bourbon, Toulouse grófjának unokája volt. Ez utóbbi pedig a
Napkirály egyik szerelemgyereke volt, de apja később
törvényesíttette. Maga Monsieur Lamballe mesésen gazdag és
legalább ennyire fékezhetetlen férfi hírében állt, zavaros fejű
szerencsejátékos és javíthatatlan szoknyavadász, aki, hála
csillapíthatatlan étvágyának ezen a téren, a lehető legrosszabb
hírű nőszemélyekkel adta össze magát. Nem csoda, hogy
szenvedélyeinek köszönhetően hamar sírba szállt.
‒ Alexandre a karjaimban halt meg ‒ mesélte Lamballe
hercegnő ‒, amikor még csak tizenkilenc éves voltam. És egész
Franciaország tudta, milyen… nagytermészetű férfiú volt ‒
jellemezte diplomatikusan az elhunytat. ‒ Az a sok nő! És pénzzel
tömte mind ‒ nyelt egy nagyot. ‒ Bizonyára ön is hallott róla:
eladta a gyémántjaimat, hogy megadja a tartozását az Opera egyik
táncosnőjének. Nem hallotta? Pedig mindenki tud róla!
Úgy tűnt, a hercegnő még most is szereti néhai férjét, annak
kicsapongó természete ellenére. A szemében könnyek csillogtak,
ahogy beszélt róla.
‒ A férjét siratja vagy a gyémántokat? ‒ próbáltam felderíteni
szegénykét egy kis tréfálkozással.
Mivel azonban nem jártam sikerrel, előhúztam monogramos
keszkenőmet, és odaadtam neki.
‒ Vegye csak el! ‒ biztattam. ‒ Ön igen bátor teremtés, hogy
ennyi csapás után is ilyen büszke tudott maradni. Önről kizárólag
a leghízelgőbb véleményeket hallottam az udvarban. A herceg
emlékét több folt is ékteleníti, az ön híre azonban, kedves
hercegnőm, makulátlan.
Bár öt évvel idősebb volt nálam, mégis önmagamat láttam
benne. Kicsit magányos, kicsit rémült, fennkölt elveket vall, és
mindennél jobban áhítozik egy barát után. Testvéreim híján, akik
nap mint nap eszembe jutottak, és hiányuk egyre jobban fájt,
Lamballe hercegnőben már-már a nővéremet láttam.
Külön kérésemre a hercegnő volt az egyetlen társam a
zeneszó-bábán azon a februári késő délutánon, amikor izgatott
kopogtatás szakította félbe a hárfaleckét.
‒ Kérem, nézzen utána, ki lehet az ‒ tettem le a kezemből a
hangszert.
A hercegnő talpra szökkent, betanult kecsességgel elindult az
ajtó felé, jégkék uszálya méltóságteljesen suhogott a nyomában.
Mercy gróf lépett a szobába, rettegő, feldúlt arccal, a kezében
egy levelet szorongatva. Még innen, a szoba túlsó végéből is
felismertem a pecsétet, József bátyámét.
‒ Az édesanyjáról hoztam híreket, madame la dauphine ‒
mondta a gróf.
Erre a zenetanár felkelt, és diszkrét meghajlás kíséretében
távozott.
‒ Hercegnő ‒ vágott ki egy röpke meghajlást Lamballe felé a
gróf ‒, talán jó lenne, ha leültetné a dauphine-t egy chaise longue-
ba.
A hercegnő meg is tette, nyugodtan, de határozottan, akár egy
gyakorlott ápolónő. A papucsomat is lehúzta a lábamról, a hátam
mögé pedig egy párnát tömött, hogy kényelmesen üljek.
‒ Mi történt, gróf úr? ‒ nyújtottam a kezemet a hercegnő felé,
aki ott térdelt mellettem.
Megragadta, és a sajátjába szorította. Éreztem, ahogy meghűl
bennem a vér.
‒ A császárnő súlyos beteg ‒ mondta Mercy összepréselt
ajakkal. ‒ Napok óta igen magas láz gyötri.
Én is falfehérre sápadtam.
‒ Heilige Gott! ‒ sóhajtottam fel, egy gyors keresztet vetve.
Levegőt is alig kaptam. Lamballe hercegnő nekilátott, hogy
kifűzzön, ujjai villámsebesen futkároztak a hátamon.
‒ Küldjenek a dauphinért! ‒ nyögtem.
Egy inas máris kinyargalt a folyosóra, és futott, mint az agár.
‒ És mondja… ‒ emeltem rémült tekintetemet a követre ‒,
túléli? ‒ A gondolat, hogy nem éli túl, hogy soha többé nem
láthatom, annyira borzasztó volt, hogy inkább nem is foglalkoztam
vele.
‒ A jelenlegi helyzetben ‒ borult el még inkább Mercy gróf arca
‒ senki sem tudja, mire kell számítanunk. Édesanyja kiheverte a
himlőt, felgyógyult számos betegségből, és eközben tizenhat
gyermeknek adott életet. Azonban hamarosan betölti az
ötvenötödik életévét.
Kis híján egy teljes órába telt, mire a dauphin végre
megérkezett. Lihegve, átizzadva lépett a szobába, paróka nélkül.
‒ Maman beteg ‒ mondtam neki ‒, de nem tudják, mi baja.
Lajos Ágost gyöngéden végigsimított az arcomon, megfogta a
kezemet. Láttam, hogy gyászkeretesek a körmei a
lakatosmunkától.
Jobb ötletem nem lévén, könyörgő, könnyektől elhomályosult
tekintettel arra kértem, imádkozzék velem. Lamballe hercegnő
már hozta is az olvasót, amelyet Maman-tól kaptam azon a napon,
amikor elhagytam Ausztriát. Letérdeltem a dauphin mellé.
Behunytuk a szemünket, úgy mormoltuk a Miatyánk szavait, aztán
néhány zsoltárt, végül pedig a saját szavainkkal imádkoztunk, hol
némán, hol meg hangosan.
Titokban vetettem egy pillantást a férjemre: komoly volt az
arca és elmélyült. A szívemet szeretet hulláma öntötte el. Pedig
nem is ismerte anyámat, legfeljebb azokból a levelekből,
amelyekben rendre kioktatott és leszidott, így hát különösebb oka
nem volt arra, hogy szeresse. Csakhogy tanúja volt annak, amikor
imádott édesanyja, Szászországi Mária Jozefa megadta magát az
emésztő kórnak. Felismerte, miféle rémület és szomorúság
tükröződik most az én szememben.
Aznap este is megjelent az ágyamnál.
‒ Hátha szükséged lesz társaságra az éjjel ‒ mormolta
szégyenlősen.
Úgy bújtam hozzá, mintha erődítmény lenne a háta, amely
megóv a világ fájdalmaitól és fenyegetéseitől.
‒ Tudod, ha Maman ‒ próbáltam megszólalni, de alig bírtam a
könnyektől, hiába próbáltam meg a magam életére is Maman
könyörtelenül tárgyilagos tekintetével nézni ‒, ha Maman… nem
gyógyul meg, akkor szeretném, ha… ha azzal a tudattal távozna
ebből az árnyékvilágból, hogy… hogy mi ketten… ‒ nyúltam a
sötétben a karja felé.
 De ahogy hozzáértem, éreztem, hogy az egész teste merev a
félelemtől.
‒ Én… nem… ma este nem ‒ suttogta rekedten, mélyeket
sóhajtva aggodalmában. ‒ Kérlek, bocsáss meg! Rettenetesen
sajnálom, Antoinette.
Vagyis egy újabb éjszakára el kell tiltanom magamat attól, hogy
büszke legyek.
‒ Hát micsoda férj vagy te? ‒ próbáltam vidámságot erőltetni
magamra. ‒ Tudod, hogy ehelyett akár az ifjú Herr Mozart
felesége is lehettem volna?
‒ Ne! ‒ könnyebbült meg a dauphin, hogy felmentettem
házastársi kötelezettségei alól. ‒ Tényleg?
‒ Bizony! ‒ bólogattam, és előadtam neki a történetet: 1762-
ben Mozart és a nővére, Nannerl koncertet adtak a császári család
tiszteletére Schönbrunnban.
‒ Mozart hatéves lehetett, én pedig hét. A koncert után elindult
Maman felé, hogy tiszteletét tegye, de elesett a csúszósra sikált
padlón, pont a kis popsijára. Képzelheted, mekkora csönd lett egy
pillanat alatt! De aztán nevetésben tört ki az egész udvar, ő meg
elvörösödött, szegénykém. Jaj, hogy sajnáltam! Olyan gyönyörűen
játszott, lenyűgözött mindnyájunkat, ilyen tehetséget még soha
nem látott egyikünk sem, kivált ilyen fiatalon nem ‒ aztán egyszer
csak puff! És máris semmi több, csak egy ügyetlen kisfiú. Annyira
vérzett érte a szívem, hogy berohantam hozzá a terem közepére,
és talpra segítettem. Még egy puszit is adtam neki az arcocskájára.
Ön roppant kedves, mondja erre nekem; szeretném feleségül
venni. De hát miért, kérdeztem, de közben én is elpirultam. Hát
hálából, vágta rá. Aztán végül csak sikerült odajutnia Maman elé, ő
meg ölbe vette, és a szájába nyomott egy süteményt. De aztán egy
igazi ajándékot is adott neki köszönetül a koncertért ‒ folytattam
az elbeszélést, ám, ahogy felidéztem az emlékeket, egyre inkább
elkomorultam. ‒ Tudod, hogy velünk, a saját gyermekeivel sosem
volt ilyen kedves? Egyszer sem vett minket az ölébe, és soha
egyetlen kedves szót sem kaptunk tőle.
‒ Jó, jó, de azt is képzelje el, Frau Mozart, miféle élete lett volna
egy ilyen zenész mellett ‒ bökött játékosan a bordáim közé a
dauphin.
‒ Au! Te nem is tudod, milyen erős vagy! Te tagbaszakadt
nagyfiú, így bánni egy ilyen picike lánnyal ‒ csiripeltem.
‒ Már nem vagy olyan picike ‒ feleselt Lajos Ágost. ‒ Alaposan
megnőttél, mióta Versailles-ba érkeztél.
‒ Hosszában igen ‒ ismertem el az igazát ‒, de egy szemernyit
se lettem gömbölyűbb ‒ tapogattam meg a hasamat. ‒ Legalábbis
egyelőre nem ‒ igyekeztem elkerülni, hogy lapos mellemre
terelődjék a beszélgetés fonala, mert tudtam, hogy ezzel
óhatatlanul házasságunk elhálatlanságának veszélyes vizeire
eveznénk. ‒ Mozartról jut az eszembe ‒ kanyarodtam más irányba
‒, hogy nem ártana néhány osztrák zeneszerzőt hozatni
Versailles-ba. Talán Herr Gluck volna a legmegfelelőbb, ő volt a
zenetanárom ‒ sóhajtottam fel. ‒ Rendelnék tőle egy operát. Az
aztán megmutatná annak a nőszemélynek ‒ fűztem hozzá
foghegyről.
‒ Mit mutatna meg, és miféle nőszemélynek? ‒ ásított a
dauphin.
Még mindig képtelen voltam hozzászokni, hogy egyik
pillanatban tökéletesen éber, hogy a következőben mélyen
szundítson Morpheus karjaiban.
‒ A Du Barry nőszemélynek ‒ vágtam rá. ‒ Kérlek, maradj még
egy picit ébren! ‒ ráztam fel. ‒ Szerinte egy nápolyi zeneszerző,
egy bizonyos Niccolo Piccinni a legnagyobb tehetség, de szerintem
az olasz zeneszerzők nyomába se érnek a németeknek.
‒ Most úgy beszélsz, mint anyád ‒ nevetett fel a férjem.
‒ Tudod is te, hogyan beszél ő! Pedig valaha nagyon ügyesen
tudtam utánozni.
Most is majdnem megpróbáltam, de hirtelen megláttam
magamat, ahogy az arcomat az ö jellegzetes fintorához igazítom,
és meghallottam a hangját a fejemben. Ettől aztán elment a
kedvem az utánzástól.
‒ De ma nem fogom utánozni. Elég, ha magad elé képzelsz egy
basszustubát. Con brio tempóban.
Oldalt fordultam, eligazítottam magamon a hálóinget. ‒ Persze
azt is tudom, Maman soha nem hagyná jóvá, hogy idehívjam Gluck
urat, mégpedig azért nem, mert tisztában volna az okával. Az
operarendelés még csak hagyján, de azt nem bírná elviselni, hogy
felül akarjak kerekedni Du Barry grófnőn. Hallottad, hogy király
papa azt akarja, hogy elváljon a férjétől? Márpedig, ha elveszi azt a
nőt, és fiuk születik, akkor ő lesz a dauphin, mi pedig…
Éreztem, ahogy a dauphin egész testében megremeg.
‒ Ostobaság ‒ horkant fel, de olyan mély volt a hangja, akár a
sírverem.
 Huszonhetedik fejezet
Múló bajok a dauphin körül
1772 márciusa

Madame du Barry úgy határozott, hogy megünnepli a király

ajándékát. Az ajándék Kis Trianon volt, ez az ékszerdoboznak is
beillő villa Versailles többi kastélya között, melyet a király
eredetileg a grófnő ágybéli elődjének, Madame de Pompadournak
szánt. Az ünnepség csúcspontját a balettelőadás jelentette, Cupido,
a szerelemistennő fiacskája, illetve az általa megtestesített tiszta
szerelem tiszteletére, száz énekes és táncos felléptével, mozgó
díszletekkel…
Ám Du Barry legőszintébb megrökönyödésére a király még
csak meg sem jelent az előadáson, ahogy az udvaroncok többsége
sem, pedig több százan kaptak meghívót. Alig harmincán verődtek
össze a nézőtéren, azok is általában nem túl magas rangúak.
Szívesen ellubickoltam volna Madame du Barry
megaláztatásában, de aztán valahogy mégsem volt gyomrom
hozzá. Túlságosan lefoglalt haraggal vegyes csalódásom, hogy
lassan kétévi házasság után még mindig szűz vagyok.
Nagy örömömre Maman felépült betegségéből, a pusztító kór
amilyen hirtelen jött, olyan sebtiben távozott is. Lamballe
hercegnő egész idő alatt, míg Maman betegsége miatt aggódtam,
úgy viselkedett velem, akár a legodaadóbb nővér, a testvéremmé
vált ezekben a szörnyű napokban, amikor egyebet nem is
tehettem, csak sírtam és rettegtem a legrosszabb bekövetkeztét.
Lajos Ágost türelmes volt és kedves. Király papa hasonlóképpen.
Mindig az oldalamon tudhattam ezekben a hetekben, amikor
rettegve vártuk az új híreket. Mikor pedig Mercy gróf végre
közölte az újságot, hogy a veszély elmúlt, az ő arcán is látni
lehetett a megkönnyebbülést és az örömöt.
Igen ám, de alighogy felépült, Maman rögtön kezdte is újra a
litániát. A levelei egyre inkább vádiratokhoz hasonlítottak.
Képtelen volt megérteni (ahogyan egyébként én sem), hogy mi ez
a conduite si étrange a dauphin részéről, mitől viselkedik ilyen
különösen, ha házasságunk elhálásáról van szó? Miért hőköl
vissza előle, mint a kényes ló az akadály láttán? Csak nem
impotens? Én igyekeztem cáfolni ezeket a pletykákat, de az
egyetlen eszközt, amellyel végképp elfojthattam volna őket, azaz a
szépen domborodó hasamat, továbbra sem mutathattam fel az
éles nyelvű világnak.
Egy éjszaka azzal próbálkoztam, hogy megfogtam a dauphin
kezét, és a mellemre tettem, ám ő úgy kapta vissza, mint aki
véletlenül tűzbe nyúlt. Egy hétre rá aztán ő maga próbálkozott
ugyanezzel, de csak egy röpke pillanatra állapodott meg a keze
rajtam. Eltelt egy újabb hét: ugyanaz a hiábavaló próbálkozás,
ugyanúgy eredmény nélkül. Végül egy éjszaka finoman a dauphin
kezére tettem a tenyeremet, és ott is hagytam, hadd érezze, hogy
remeg az egész testem. No, ez legalább valamennyire felizgatta.
A nyári hónapok alatt néhány lépéssel előbbre jutottunk. Egy
júliusi éjszakán a hálóingem alá csúsztatta a kezét, és a csípőmhöz
szorította. Az ujjai úgy remegtek, hogy könnyekre fakadtam. Hát
miféle feleség vagyok én, akinek a férje így megzavarodik, ha
hozzám ér? Ennyire undorodna tőlem?
Augusztus huszonharmadikának, a dauphin tizennyolcadik
születésnapjának éjszakáján végre sutba hajítottam minden
félénkségemet és azt a félelmemet, hogy a férjem nem talál elég
vonzónak. Minden bátorságomat összeszedtem, de még így is
minden ízemben reszketve araszoltam a teste felé. A hálóingére
tettem a kezem, ott pihentettem egy kicsit, aztán lejjebb
merészkedtem, először a hasát találta meg a tenyerem, végül
lejutott egészen a férfiasságáig.
‒ Jaj! ‒ Lajos Ágost majd a bőréből ugrott ki ‒ Mit művelsz?
‒ Mégis, mit képzelsz, mit? ‒ rettentem meg elsőre én is, de
aztán újra megérintettem.
Most viszont egyenesen ellökte a kezemet.
‒ Ne csináld! ‒ szólt rám, elkínzott hangon.
‒ Lajos ‒ rebegtem, alig bírván megszólalni, tudván, hogy amit
most készülök mondani, túl sok érzelmembe fog kerülni ‒, nem
arról van szó, hogy szeretned kell!
Sötét volt, hála a körös-körül behúzott ágyfüggönyöknek, így
nem láthatta könnyes arcomat, arról pedig én magam
gondoskodtam, hogy a hangomból ne hallja ki a remegést.
‒ Csak szeretkeznünk kell! ‒ Én viszont nagyon is jól hallottam,
milyen kapkodva és nehezen szedi a levegőt. ‒ Magad is tudod,
mit várnak tőlünk! ‒ Semmi válasz, csak a csönd. ‒ Ez a
kötelességünk! ‒ Csönd megint. ‒ Szájára vesz minket a pletyka! ‒
erősködtem, egyre vékonyabb, egyre panaszosabb hangon.
‒ Hadd vegyen ‒ morogta.
‒ Tudod, hogy ez így nem mehet tovább!
A férjem azonban ügyet sem vetett rám, elaludt. Csak én
feküdtem ébren, vak szemmel meredve az ágyfüggönyök és a
baldachin felé, miközben hallgattam a horkolását, ahogy szép
lassan betölti az egész szobát, ezt a mi selyemgubónkat.
Végül 1772. november 2-án, mintegy ajándékként tizenhetedik
születésnapomra, a dauphin, alighogy ágyba bújt, nekilátott, ha
eleinte ügyetlenkedve is, a feladatának hogy mindenestül az
asszonyává tegyen. Azzal kezdte, hogy, amikor rám mászott, a
hálóingemre térdepelt. Így valósággal odaszegezett az ágyhoz.
Moccanni sem tudtam, oda is súgtam neki, hogy talán többre
mennénk, ha tudnék mozogni. Zavartan elnézést kért, átrendezte a
lábait, most a lágy matracba mélyedt a térde. Remegtem a
félelemtől, lemeztelenített lábam és altestem libabőrös lett
mindenütt, ő pedig felhúzta, egyre feljebb észak felé a
hálóingemet.
Most a magáét is felemelte, és addig hempergődzött, míg
altestünk össze nem ért. Nehéz légzésünk inkább árulkodott
félelemről, mint szenvedélyről. Természetesen hozzám még sosem
ért férfi, így aztán nem is tudhattam, mit kell elvárnom. Maman
sok mindenről tájékoztatott az esküvőm előtt, de erről a
témakörről alig tett említést. Most úgy éreztem, hogy egy
bársonyba burkolt fadarab nyomakodik die Schiede, azaz mon
vagin felé. Annál sokkal jobban féltem, semhogy odanyúljak, és a
saját kezemmel irányítsam oda, ahová vártam őt, mert ennyit
azért Maman mégiscsak elmagyarázott nekem. Igazában nem
tudatlanok voltunk mi, a dauphin meg én, csak rettegtünk.
‒ Oh, non! ‒ szegény férjem, son pénis épphogy megérintette a
célpontját, és ő máris feljajdult, majd legurult rólam.
Feléje fordultam, odabújtam hozzá. Caresses, cajoleries ‒ ezt is
Maman-tól tanultam. Engedelmesen végigsimítottam a dauphin
széles hátán.
‒ Css ‒ súgtam a fülébe ‒, minden rendben!
‒ Nem, semmi sincs rendben ‒ mormolta bosszúsan a férjem,
de már félálomban.
Hosszú napokig kellett várnom a legközelebbi kísérletig.
A dauphin és én külön-külön érkeztünk a király szobájába,
hogy elkerüljük a fölösleges pletykákat, jóllehet ezen a kései órán
csak egy-két svájci gárdista lézengett a folyosókon. Még a
legmegátalkodottabb kártyások is aludtak már ezen a kései órán,
hortyogva, nyáladzva, a mainál jobb szerencsével álmodva. Az
esős éjszakát árnyak népesítették csak be, surranó árnyak, ahogy
az egér surran vaktában a fal mentén; osonó árnyak, mint a kóbor
macskák, ahogy halk léptekkel vadászatra indulnak, és a szemük
felszikrázik egy pillanatra a fáklyafényben; és végül a nehéz
árnyak, a márványszobroké, látszatra sűrűbben megtöltve a
termeket, mint élő lelkek valaha is.
Versailles alaprajza engem leginkább egy labirintusra
emlékeztetett. A külső gyűrű mentén találjuk azokat a termeket,
ahová boldog-boldogtalan bejuthat. Itt állandó zaj fogadja a
belépőt, emberzsivaj, udvaroncok fecsegése és a színes
viseletűkben pompázó külországi előkelőségeké, no meg az
egyszerű utazóké, akik kizárólag azért jöttek ide, néha a messzinél
is messzebbről, hogy megnézzék, hogyan él a francia király és
háza népe.
A következő, eggyel beljebb fekvő körön a szobák
elhelyezkedése már bonyolultabb. Itt találjuk az audienciák és az
udvari bemutatkozások helyszíneit. Ezekben a termekben a királyi
család csepűrágók társulataként viselkedett, itt szórakoztattuk
gondosan megválogatott vendégeinket, ettünk előttük, látogatókat
köszöntöttünk, egyszóval mulattattunk.
Az ám, csakhogy ezek a termek már számtalan titkot rejtettek
magukban. Egy finom érintés a tapéta egy bizonyos pontján, és
megnyílik a mögötte megbúvó titkos ajtó, mely hiába, hogy olyan
mesterien álcázott, ha egyszer olyan alacsony, hogy egy magasabb
termetű úriember talán, de egy égbe tupírozott frizurájú hölgy
certainement kétrét kell hogy hajoljon, ha át akar jutni rajta. Az
ajtók mögött néha lépcsők emelkednek, önmagukban
jelentéktelenek, és a szobák, ahová vezetnek, szerény méretűek
ugyan, ám a bútorzatuk annál pompásabb. Más ajtók mögött
folyosók húzódnak, vannak termek, ahová kizárólag ezeken a
titkos utakon juthatunk be. De még a leghivatalosabb szalonokba
is vezet titkos, labirintusra emlékeztető ösvény.
Tudtam, mennyire reszket a dauphin ettől a kihallgatástól
grandpére színe előtt, már hetekkel előre rettegett tőle. A király
legendás étvágya ‒ nem az asztali örömökre gondolok,
amelyekben a férjem nyugodtan felvehette vele a versenyt, hanem
arra, amivel a szeretőket habzsolta ‒ csak még inkább
megszégyenítette szegény dauphint. Király papa még most,
hatvanhárom éves korára is fáradhatatlanul virgonc szerető
hírében állt, míg az én tizennyolc éves férjem három év házasság
után éppolyan szűz volt, mint ahogy született.
‒ Kérlek, gyere velem ma este ‒ súgta a fülembe Lajos Ágost,
közvetlenül a külön-külön letudott coucher előtt.
Egyedül vetkőztünk le, és mindketten a saját ágyunkban vártuk
ki, míg az óra elüti a fél hármat. Ekkor, mindössze egyetlen árva
lélek segítségével felöltözködtünk. Nekem Lamballe hercegnő
segített, a dauphin ruháit Monsieur Clery, az ifjú, de zsenge korát
meghazudtolóan bölcs valet de chambre adta fel. Majd, szintén
egymagunkban, elindultunk a király szobája felé vezető hosszú
úton.
A férjem előttem érkezett meg. Mire beléptem, ő már ott ült a
szobát uraló, méretes ágyon, azon, ahol a király szokott aludni. Ez
volt XV. Lajos hivatalos hálószobája, itt fogadta az udvar népét is.
Én még soha nem jártam ebben a szobában éjszaka. Napvilágnál
maga volt a megtestesült állami fény és hivatalos pompa,
aranycirádák, nagy, fehér tolldíszek, gazdagon hímzett brokát
mindenütt. De most, éjnek évadján, a kandalló tüzének melegében
és lágyan villódzó fényeiben valami másról beszélt ez a terem,
nem hivatalos fénypompáról. Csak úgy áradt belőle az érzékiség
varázsos, már-már ijesztő ereje.
Ahogy elnéztem a dauphint, azt láttam, hogy még a fenekét sem
meri rendesen rátenni a vörös-arany brokátból varrt ágyterítőre,
mintha még az ágytól is félne. Holott egy napon, ha ő lesz
Franciaország királya, a korona mellett ez az ágy is őt illeti majd.
Félhomály uralta a szobát, de még az sem rejthette el a szemem
elől, hogy a férjem hónalja csatakosra izzadt. Clery nem igazította
meg a haját, rakoncátlan, barna fürtjei vadul ágaskodtak a
szélrózsa minden irányába. Megszakadt a szívem, hogy így kell
látnom őt. Leültem mellé az ágy szélére, a kezét a magaméba
vettem, de, úgy tetszett, Lajos Ágost ettől csak még jobban
megrémül. Ült lehajtott fejjel, bűnbánóan, révetegen tépkedte a
hímzéseket a mellényén.
A király nem hozzá beszélt, hanem egy másik úriemberhez, aki
nem volt más, mint Joseph Maria Francis de Lassonne, a dauphin
orvosa.
‒ Nos? ‒ érdeklődött Lajos, meglehetősen nyugtalanul. ‒
Kezdek belebolondulni a császárnő szűnni nem akaró leveleibe.
Legyen kedves, mondjon már valamit, amivel megnyugtathatom őt
is és magamat is! Minket kettőnket, Monsieur Lassonne, egy
anyagból gyúrtak, mi ketten aztán tudjuk, milyen fontos, hogy
biztosítsuk dinasztiánk fennmaradását. Ha Lajos Ágost örökös
nélkül marad, Franciaország káoszba süllyed. A nemesség
frakciókra oszlik, ha nem tette meg máris, hiszen akadnak jó
néhányan, akik a dauphin fivéreit támogatják vele szemben. És ők
aztán bármikor nemzhetnek örököst maguknak, bár Provence
grófja meg a felesége legalább olyan tesze-toszának mutatkozik,
mint a dauphin és a dauphine. Novemberben d’Artois gróf is
megnősül ‒ emelte fel a kezét a király, hogy az ujjain számolja ki a
jövőt ‒, azaz mától nyolc hónapra, márpedig őt aztán igenis az én
ércemből öntötték, nem úgy, mint a bátyjait. Úgyhogy adjunk csak
hozzá kilenc hónapot ehhez a nyolchoz, azaz még így is kis híján
másfél évet kell várnunk, míg a kis d’Angouléme herceg világra
jöhet ‒ tárta szét elkeseredettségében a karját király papa.
‒ És ha mostantól amiatt kell aggódnom, hogy örökös híján
Orléans hercege kaparinthatja meg a trónt, akkor jobb, ha rögtön
hozzáfog, hogy megpróbáljon kikezelni a szélütésből!
Én azért erről nem voltam annyira meggyőződve. Lehet, hogy
Artois grófja egyébre sem vágyik, mint arra, hogy ő legyen a trón
következő várományosa, ám tudtam azt is, hogy kiszemelt arája,
bizonyos Szavojai Mária Terézia Provence grófné még nála is
visszataszítóbb kishúga. Király papa Du Barry grófnőt bízta meg a
menyegző körüli ünnepségek szervezésével, ahogy Provence
grófjának esküvőjével is, nekem pedig minden porcikám
berzenkedett a gondolatra, hogy ez a nő olyan szerepet kaphat,
mely normális körülmények között a királynét illetné.
Arra is kíváncsi voltam, leolvad-e a gúnyos mosoly Artois
grófjának csinos pofikájáról, ha egyszer csak a sötét, rókaképű,
bibircsókos orrú, bandzsa szemű, széles szájú ‒ így írták le őt, akik
találkoztak vele ‒ lány karmaiban találja magát. Ha pedig
mosakodni is éppúgy szeret, mint a nővérkéje…
A dauphin orvosa és a király odaléptek az ágyhoz.
Méltóságteljes úriember volt ez a Monsieur Lassonne, mint
rendesen, most is tetőtől talpig fekete-fehérbe öltözött. Szemmel
láthatóan ügyelt a külsejére, ami megnyugtató tudat, ha
figyelembe vesszük, hogy orvosról van szó.
‒ De mit keres itt a dauphine? ‒ kérdezte hirtelen. ‒ Az ilyesmi
ellentmond minden létező szabálynak!
‒ Én kértem, hogy jöjjön ‒ motyogta a dauphin.
Király papa csak a vállát vonta meg.
‒ Talán a kedves dauphine volna szíves itt, a paraván mögött
várakozni ‒ intett az orvos a hatrészes, aranyozott szélű,
virágmintákkal díszített spanyolfal felé.
‒ Ragaszkodik hozzá, doktor úr, hogy levessem a ruhámat? –
kérdezte Lajos Ágost félelemtől elvékonyodott hangon.
A szemét lehunyta, ökölbe szorította a kezét, és szorította, míg
csak Monsieur Lassonne meg nem nyugtatta, hogy maradhat a
ruhájában, mindössze az öklét, ha volna kedves kilazítani ő királyi
felsége, így ugyanis lehetetlenség meghallgatni a szívverését.
‒ Ha meg nem kell levetkőznöm, akkor a feleségem itt
maradhat ‒ ütögette meg a kezemet a dauphin.
Hideg volt a keze és nyirkos.
 Monsieur Lassonne a szemére illesztette a lornyonját, és
alaposan megbámulta, aztán megmérte a pulzusát. Lajos Ágost
visszafojtotta a lélegzetét. Végignéztem, ahogy az orvos megméri a
férjem magasságát, aztán a derékbőségét is. Végül lábujjhegyre
állt, relevé-pózba, hogy megvizsgálja a dauphin szemét.
‒ Rövidlátó, de nem nagyon ‒ tájékoztatta a királyt. ‒ No, azt
legalább megtudtuk, hogy mindenesetre látja a feleségét!
A vizsgálat végeztével megbeszélés következett. A dauphin
mindennapi szokásai kerültek terítékre, meg a fékezhetetlen
étvágya. Éberen figyeltem, hisz tudtam, hogy Maman részletes
beszámolót vár tőlem. El kell majd újságolnom neki, hogy a doktor
szerint a dauphin hajlamos a letargiára, amit az vált ki, hogy
agyonhajszolja magát a vadászatain és a műhelyében, meg az,
hogy annyit zabál, és hozzá még azt a rengeteg édességet.
‒ Így aztán nincs elég tűz a hasában, amire szükség lenne a
kötelessége teljesítéséhez ‒ idézem majd szó szerint Monsieur
Lassonne szakvéleményét.
‒ Legszívesebben most rögtön meghalnék ‒ súgta a fülembe a
férjem.
Ilyen borúsnak még sosem hallottam a hangját. Nedves volt a
szeme is, nagyokat nyelt, mintha a könnyeit akarná lenyomni a
torkán.
‒ Ezeknek fogalmuk sincs arról, milyen helyzetben vagyok. Úgy
beszélnek rólam, mintha itt se lennék, sőt, rosszabb, mintha itt
lennék, de tudnák, hogy úgy sincsenek érzéseim.
‒ Na, fiacskám ‒ segítette talpra a király a férjemet ‒, Monsieur
Lassonne diagnózisa találóan hangzik. Neked mi a mondanivalód?
‒ Hát hogy szeretek enni, sajnálom ‒ mentegetőzött a dauphin.
‒ Volnál szíves érthetően beszélni? ‒ kezdte elveszíteni a
türelmét a király. ‒ Itt komoly dolgokról folyik a szó!
Franciaország sorsáról! Hunyd csak le a szemed, és képzeld maga
elé, ahogy a nép éljenez. Vive le roi Stanislas Xavier, le cidevant
comte de Provence! De ha őt elvinné valami nyavalya, akkor
képzeld csak el, mit kiabálnának! Hát azt, hogy Vive le roi Charles
Philippe, le a-devant comte d’Artois! És ha véletlenül mindketten
elpatkolnának? Azt akarod, hogy azok a rusnya képű szavojai
nővérek szüljék meg a Bourbonok örökösét? Vagy talán az
unokatestvéreink kerüljenek trónra? Egy Orléans? Annak a csinos
kis Chartres hercegnőnek a kölyke?
‒ Enni, azt szeretek ‒ hajtogatta a magáét Lajos Ágost. ‒ És
lovagolni meg vadászni is. Meg a műhelyemben zárakat készíteni
Monsieur Gamain keze alatt.
‒ Ez mind rendjén is van ‒ bólogatott a király ‒ de ha a
szórakozásaid megzavarnak abban, hogy teljesítsd azt, ami
korodnál és helyzetednél fogva a kötelességed, akkor bizony a
szórakozásaidtól el kell tiltanunk.
‒ Meddig? ‒ rémült halálra a dauphin.
‒ Mondjuk, addig ‒ pillantott rám XV. Lajos ‒, míg a dauphine
kellően kikerekedik. Ez, ugyebár, ésszerűen hangzik, Monsieur
Lassonne? ‒ fordult az orvos felé, ő pedig helyeslően bólogatott.
‒ Biztosra veszem, hogy ebben őfelsége Mária Terézia
császárnő is egyetértene velünk ‒ tette hozzá a király, ez utóbbi
mondatát egyenesen nekem címezve.
Hallgattam. Király papa közelében mindig is kislánynak éreztem
magam, nem nőnek. Most pedig, ezen az ágyon ülve, amely mintha
csak gúnyt űzne belőlem a végtelenségig húzódó szüzességem
miatt, még a szokásosnál is inkább. Ennél már csak az lehetett
volna rosszabb, ha köztünk van a király mindenható minisztere,
d’Auguillon herceg is, hogy diadaltort üljön balsorsom fölött.
Szinte láttam is magam előtt, ahogy Du Barry grófnő
felemelkedésének ez a mellékterméke az ágy mellett toporogva
rágja a király fülét, hogy ugyan legyen már szíves intézkedni, hogy
ez a semmirekellő Autrichienne visszakerüljön a határ túloldalára,
hiszen, mint bebizonyosodott, őfelsége unokájának kutya baja
sincs.
‒ Nem az evéssel van nekem bajom ‒ bámulta cipője
gyémántokkal ékesített orrát Lajos Ágost ‒, és nem is a
vadászattal.
‒ Ohó! ‒ vonta fel a szemöldökét meglepetést mímelve a király.
‒ Szóval jobban akarod tudni, mi bajod, mint az orvosod!
A dauphin úgy nézett vissza rá, mint az öreg kutya, ha
megrúgják, mert ételt lopott az asztalról. Percekig szólni sem volt
képes.
‒ Nem a fáradtság miatt nem tudom… ‒ kezdett bele végül ‒
teljesíteni a kötelességemet. És nem is a feleségem miatt, aki
nagyon bájos, király papa, és szeretem is, nagyon, csak kéne még
egy kis idő, hogy legyőzzem a félénkségemet ‒ pirult bele, hogy a
kandallótűz melegébe vagy önnön zavarába, tán maga se tudta.
Megremegtem. Nem a félelemtől, hanem a csodálkozástól.
Kihúztam magam a királyi ágyon, a szemem boldogságtól
könnyezett, úgy szorítottam a számat a férjem forró, kipirult
arcához.
Szóval szereti. És ezt eddig miért nem mondta?
 Huszonnyolcadik fejezet
Az ünnepélyes bevonulás
1773 júniusa

Amióta csak megérkeztem Versailles-ba, folyamatosan

rimánkodtam király papának, hogy szervezzen nekem egy
hivatalos látogatást Párizsba, ám a válasz mindig ugyanaz volt, egy
mennydörgő non! Pedig még a nagynéniket is megpróbáltam
rávenni, hogy járjanak közben az érdekemben, sőt Mercy grófot
is.
‒ Mit gondol, mitől fél grandpére? Hogy a dauphint és engem
túl nagy lelkesedéssel fogadnának? ‒ igyekeztem tréfára venni az
értetlenségemet.
De ahogy múlt az idő, a Versailles folyosóin és kertjében
nyüzsgő árusoktól, a petícióval érkező kérelmezőktől és a
rosszmájú udvaroncoktól egyre csak azt hallottam, hogy XV. Lajos
már nem az a Hőn szeretett a párizsiak szemében, aki valaha volt.
Franciaországi tartózkodásom harmadik évében végre lehullt a
hályog a szememről. Eleinte én is tiszteltem, sőt bámultam király
papát, hogy milyen magas, milyen jóképű, hogy milyen nemesek az
arcvonásai, vagyis hajszálra olyan, ahogy a magamfajta tizennégy
éves kislányok a királyokat elképzelik. Eddigre azonban tizenhét
lettem, és volt már annyi eszem, hogy észrevegyem, mi zajlik a
francia királyi udvar fényes díszletei mögött, és sikerült némi
cinizmust is magamra szednem. Megmaradtam lelkesen hithű
katolikusnak, és ha ebből a szemszögből néztem az ellenérzést,
mely a Du Barry grófnővel való szembenállásomat fogadta, abból
megtanultam, hogy annak lássam a királyt, aki valójában volt:
hitvány, önző embernek, aggasztóan laza erkölcsökkel.
Végül azonban, ha másért nem, hát azért, mert király papa is
megérezte a halandóság jeges leheletét a tarkóján, és mert
egyébként is szokás volt, hogy a trónörökös még a király halála
előtt bemutatkozik Párizs népének, Lajos megadta magát az
ostromomnak, és kitűzte a joyeuse entrée dátumát. 1773. június 8-
a lesz a nap, amikor a dauphin és a dauphine, vidáman, mégis
hivatalosan, bevonul a fővárosba.
Még Lajos Ágost is felélénkült a terv hallatán, olyannyira, hogy
(fivéreivel együtt) arra is ráállt, hogy része legyen egy kis
összeesküvésnek, amelyet ez alkalomra kovácsoltam. Abban
bizonyos voltam, hogy a joyeuse entrée jelentős és pompázatos
esemény lesz; de nem lenne legalább ennyire, ha nem még
izgalmasabb, ha előszörre inkognitóban vonulnánk be? Így
legalább túljutnánk a Palais Royal és az Opera környékén, ahol
eddig látogatásaink során már jártunk, és megnézhetnénk Párizs
más részeit is. Június 8-a után úgysem tehetjük többé, hiszen
akkor már mindenki felismerne bennünket.
A kirándulás megszervezését Artois grófja vállalta magára, a
három fivér közül talán az ő játékos szelleme hasonlított
leginkább az enyémre. 1773 júniusának elsején, két órával
naplemente után indultunk útnak öten: a dauphin és én, Provence
grófja és a felesége meg Artois grófja. Bő, fekete dominót
öltöttünk magunkra, a fejünket méretes caléche borította. Így
aztán senki sem ismer fel bennünket. A grófnő és én eleinte
aggódtunk magasra tupírozott frizuránk miatt, ám az öröm, hogy
ezzel a csínytevésünkkel merényletet követhetünk el az etikett
ellen, hamar felülkerekedett a hiúság szülte félszen. Bíborszínű,
jeltelen hintóban tettük meg a tíz mérföldes utat Versailles-tól
Párizsig, a kocsist egy üveg Imperial Tokay ígéretével vesztegettük
meg.
Ahogy a városkapuhoz értünk, négy lakáj ugrott le a kocsiról,
innentől előttünk futva, fáklyával a kezükben világítottak nekünk a
főváros szűk utcácskáinak sötét labirintusában. Elhúztam a
függönyt, kinéztem. Széles, kövezett allékat vártam volna, mint
odahaza, Bécsben, ám itt úgy dőltek egymásnak a házak, akár egy
falka részeg tengerész, ahogy megpróbálnak felsorakozni, ha az
admirális érkezését rettegik. A kocsi szinte rögtön megakadt a
sárban, az itteni, kövezetlen utcák felszáríthatatlan sarában.
Feltűnt továbbá, hogy az utcák fölött lebegő és mindenen
áthatoló bűzhöz képest a versailles-i folyosókon terjengő
pisiszag… hát, mint az ibolyák májusban.
‒ Biztos vagy benne, hogy ez Párizs? ‒ hitetlenkedtem az
orromat befogva, bár inkább magamat kellett volna kérdeznem,
éspedig arról, hogy mit is kezdjek ezzel az egésszel, lelkesedjek
érte vagy undorodjak tőle?
Bár egyik lakáj sem rajongott különösképpen a feladatért, hogy
nehéz és piszkos munkával kiszabadítsák a kocsinkat a kátyúból,
azért valahogy mégiscsak boldogultak vele, tehát folytathattuk
kalandos utunkat. Áthajtottunk egy szűkre szabott hídon, már az
Ile de la Cité utcáin jártunk, végül kiértünk a párizsi Notre-Dame
előtti köztérre. Itt, ahol a sötétet a katedrális árnyéka tette még
áthatolhatatlanabbá, árusok nyüzsögtek. Mintha el sem hagytuk
volna Versailles folyosóit. Árultak itt mindent, szalagdísztől kezdve
a gúnyversekig. A könyvárusok bódéi előtt egyetemisták
olvasgattak, éles tekintetű kofák szemeztek a fazekasok
edényeivel, tyúkok kapirgáltak és kotkodácsoltak ketreceikben.
Egy fiatalasszony mellett haladt el a kocsink, szegényke majdnem
a testsúlyának megfelelő méretű kosarat cipelt a hátán.
‒ Osztrigák, friss osztrigák ‒ kiabálta, hangja túlszárnyalta a tér
zsivaját.
‒ Osztrigák! ‒ öntötte el azonnal a lelkesedés a dauphint. ‒ Állj!
‒ ütögette meg arany végű sétabotjával a hintó fedelét.
A kocsis engedelmeskedett, a hintóajtók felpattantak, a szolgák
gyorsan leeresztették a lépcsőt. Elsőnek a grófné és én szálltunk
ki, természetesen egyenest egy pocsolyába.
‒ Na, ezt vajon hogyan magyarázom el Madame Etikettnek? ‒
tört rám a vihoghatnék. –Öt Lajos-arany jár annak, aki a legjobb
mesét kitalálja!
‒ Állom a fogadást, Madame ‒ veregette meg a hátam barátilag
Artois grófja.
‒ Állsz te minden fogadást, ha pénzt remélsz belőle ‒ förmedt
rá a dauphin. ‒ Aztán egy szép napon majd emiatt mész tönkre!
‒ Király papa úgyis kifizeti minden adósságomat ‒ vonta meg a
vállát Artois grófja.
‒ Amíg él. De ha meghalt, nem fizeti ki többé, erre mérget
vehetsz ‒ makacskodott a férjem.
‒ Milyen kis komoly a dauphin ‒ ékelődött Provence grófja.
‒ Mesélte már önnek azt a történetet, amikor leteremtette a
főlovászát, mert utasítgatni próbálta? ‒ És meg sem várva a
válaszomat, mesélni kezdte az anekdotát. ‒ Évekkel ezelőtt történt.
A dauphin nem számított valami jó lovasnak akkoriban, rossz volt
nézni, ha lóra ült. A főlovásza meg nekiesett: „Monsieur le
dauphin, hát nem tudja, hogy egy hercegnek, ha azt akarja, hogy
nagy király legyen belőle, először meg kell tanulnia lovagolni?” A
bátyám erre rezzenéstelenül komoly arccal hátratolja kalapját a
tarkójára, mintha ettől még okosabb lehetne, és visszaszól: „Nem,
uram, nem tudtam. Én csak azt tudom, hogy egy nagy királynak
igazságosan kell uralkodnia, és boldoggá kell tennie a népét.” Ó,
hogy kacagtam a lovászmesterrel együtt!
‒ Nem tudom, mi olyan mulatságos ezen ‒ csóválta a fejét a
dauphin. ‒ Tudniillik ez az igazság. És nem tudom, ki merészelne
ma is azzal vádolni, hogy nem ülöm meg jól a lovamat.
‒ Ugyan, ugyan, mon cher! Ne légy ilyen… ‒ De mielőtt
folytattam volna a mondatot, észrevettem, hogy a cipőm
visszavonhatatlanul beleragadt a sárba ‒ ilyen sárba ragadt!
A két öcs azonnal nevetésben tört ki bátyjuk rovására.
Provence grófné magához húzta a férjét, hogy elefántcsont nyelű
legyezője védelmében sugdosson neki.
‒ Hé, magácska! ‒ kiáltott a dauphin az osztrigaárus
fiatalasszonyra. ‒ Mennyiért adja tucatját?
És már húzta is elő a pénzes zacskóját a dominója alól. A
lélegzetem is elállt a rémülettől, mert a zacskón ott volt a
monogramja, ezüsttel kivarrva! Hál’ istennek az asszonykát csak a
zacskó tartalma érdekelte, a csillogó aranyak, semmi jelét sem
adta, hogy felismerte volna a férjemet. Igaz, miről is ismerhette
volna fel? Az érmékre nem a mi profilunkat vésték, amúgy pedig
egyik jóllakott nemesúr a bő, kapucnis dominójában olyan, mint a
másik, egy ilyen kis kofatündérnek legalábbis egykutya lehetett
mindahány.
Csakhogy nem volt miben elszállítanunk az értékes zsákmányt.
A dauphin a fivéreitől kért segítséget. No, lesz mit magyarázni a
kastélyban, ha majd a grófok háromszögletű kalapja osztrigától
szaglik! Ettől a gondolattól a férjem úgy nevetett, majd
megszakadt belé. Harsogó, a mi fülünknek oly ismerősen csengő
nevetése visszhangot vert a katedrális homlokzatán, mi pedig
azon nevethettünk, hogy Lajos Ágost kacaja alig különbözik a
fejünk fölött köröző varjak károgásától.
Sétáltunk egy kicsit a téren, meghallgattuk a kintornás
kornyikálását, megcsodáltuk idomított majmát: selyemöltözékben,
hímzett mellényben, fodros nyakravalóban pompázott a kis állat.
‒ Hát nem kiköpött Vauguyon herceg? ‒ kiáltottam fel, ahogy a
majmocska felugrott a vállamra. ‒ Ámbátor arra fogadást mernék
kötni, hogy okosabb nála!
Nem messze tőlünk egy Pierrot-képűre mázolt gólyalábas
kerülgette a tömeget, éppen a kellő magasságban ahhoz, hogy
szemmel tarthassa üzlettársa, a zsebmetsző munkáját. Utóbbi alig
lehetett több tizenegy-tizenkét évesnél. A katedrális falának
tövében koldusok dideregtek, cipő nélkül, rongyokba
burkolódzva. Láttam már ilyeneket Versailles folyosóin is. Az
árusok nyomában settenkedtek be, és annyira otthon érezték
magukat, hogy gyakran heveredtek le egy kis szunyókálásra az
eldugott sarkokban, de hiába, az őrök spánieljei rendre
kiszagolták őket.
Sikeresen elkerültünk egy fenyegetően tátongó pocsolyát, és
mentünk tovább. Két iker kislányt fedeztünk fel a
varázslámpájukkal, ami nem volt egyéb ravaszul szerkesztett
lampionnál, ha ügyesen forgatták, a belsejében pislákoló mécses
pásztorábrándokat és távoli, csodás tájakat varázsolt elő.
‒ Egy sou a csodalátvány! ‒ kiáltozták.
Provence grófné és én kinyitottuk az erszényünket, megfizettük
a belépti díjat. Nem maga a látványosság keltette fel az
érdeklődésünket, egy ilyen csodalámpa nem mérhető össze a
színházakban és az operában látható pirotechnikai vívmányokkal.
Inkább a hangulat vonzott minket, Versailles lakóit, hisz ennél
idegenebb világba aligha cseppenhettünk volna. Eddigre a
szoknyánk minden képzeletet felülmúlóan besározódott, lesz
dolgunk, míg hölgyeink előtt kimagyarázkodunk.
A székesegyház harangjai tizenegyet ütöttek, a népség-
katonaság lassan szétszéledt. Észrevettem, hogy a kis zsebtolvaj
most a mi társaságunkat kerülgeti, akár egy éhes kutya vagy a
zsákmánya fölött köröző ragadozó madár. Férjem, mindnyájunk
közül a legóvatosabb, megrángatta a köpenyem szélét.
‒ Azt hiszem, ideje volna hazatérnünk ‒ mormolta.
Bekászálódtunk a hintóba, a grófné és én a szoknyáinkba
burkolództunk, a fiúk nekiláttak, hogy zsebkésükkel felfeszegessék
az osztrigák héját. Párizs illatai lebegtek körülöttünk, ahogy
visszaértünk a cháteau falai közé, nevetgélve és fogadkozva, hogy
megőrizzük titkunkat.
Minden merészségem ellenére most féltem, hogy Madame
Etikett könyörtelenül leszid majd, ha a fülébe jut, hányszor
vétkeztem a szabályok ellen; és főleg, ha meglátja a tönkretett
ruhákat. Hálát adtam Istennek, hogy lefeküdt már, mire
hazaértünk. A mindig együtt érző Lamballe hercegnő segítségével
levetettem minden ruhámat, amit a kiránduláson viseltem, és
egyenként elrejtettem őket, hogy később, a megfelelő pillanatban
aztán megszabaduljak tőlük.
De lehetett bármily kalandos is ez a kirándulás, arra nem volt
elég, hogy felkészítsen minket a joyeuse entrée látványosságaira.
Június 8-ának délelőttjén, pontban tizenegykor a párizsi
börtönerődítmény, a Bastille ágyúi dörögték világgá érkezésünk
hírét, majd a Városháza előtti ágyúk feleltek nekik, Párizs
kormányzójának, De Brissac hercegnek a parancsára. A herceg a
városháza lépcsőin fogadott bennünket, itt nyújtotta át
ünnepélyesen a város kulcsait.
Gyönyörű, fényes nap volt, vakítóan tiszta ég mosolygott le
ránk, édes, tiszta illatokat és víg zeneszót hozott a könnyű szellő.
Az utcákat tisztára söpörték, a sarat és a pocsolyákat
felszárogatták. Alig kaptam levegőt az izgalomtól, ahogy elnéztem,
mekkora tömeg verődött egybe, hogy köszöntsön minket.
‒ Mon Dieu, mennyien vannak! ‒ fordultam hitetlenkedve a
férjemhez.
Ráadásul a tömegben sehol sem láttam sem koldust, sem
csavargót, csak tisztes polgárokat a legjobb öltönyükben, mintha
ünnepnap volna. A kofaasszonyok káprázatosán fehérre mosott
kötényben feszítettek, a keskeny házak erkélyeiről virágfüzérek
lógtak, meg üdvözlő feliratokkal ellátott koszorúk, az istenadta
nép pedig tolongott egymáshoz szorulva: ezrek és ezrek voltak
kíváncsiak ránk. Gondolom, aki csak tehette, hajnalban kelt, hogy
időben kiérjen, és biztosítsa magának a helyet, ahonnan mindent
jól lát, de legalább nem kellett reggeli nélkül maradniuk.
Vállalkozó szellemű asszonyok kerülgették a tömeget, forró
tejeskávét kínálva, egy csésze két somba fájt.
‒ Vive le dauphin! ‒ kiáltozták. ‒ Vive la dauphine! ‒ tették hozzá.
De azt, hogy Vive le roi, egyszer sem hallottam. És ennek az
éljenzésnek az elmaradása többet mondott a párizsiak
ellenérzéséről a királlyal szemben bármely becsmérlő
kajabálásnál.
Az egyetemisták a sipkájukat hajigálva üdvözöltek minket, a
kisgyerekek virágokat szórtak ránk, mintha az összes párizsi
kórház, kolostor, boltocska és lakóház kiürült volna, mindenki kint
volt az utcán. Kézművesek keveredtek kereskedőkkel, nemesek a
polgárokkal, inasok a mestereikkel.
‒ Madame la dauphine! ‒ hallottam meg egy kiáltást.
Ahogy odafordultam, egy lázasan integető apácát pillantottam
meg. Felismertem: az Hotel Dieu priorisszája volt, azé a kórházé,
amely nemrég porig égett, rengetegen vesztek oda a lángokban.
Szóltam a testőrünknek, hogy engedje át. Az apáca átvergődött a
tömegen. Kinyúltam a keze után, megszorítottam.
‒ A Mindenható áldását kérem önre ‒ kiáltotta felém, és mély
bókba térdelt, ügyet sem vetve a körülötte hullámzó tömegre.
Talpra segítettem, mindkét orcáján megcsókoltam.
‒ Tudja ön, Madame ‒ súgta közben a fülembe ‒, hogy ön az
egyetlen az egész királyi családban, aki megnyitotta az erszényét,
és adományt küldött nekünk?
‒ Mi mást tehettem volna? ‒ súgtam vissza, magamban
felháborodva, hogy nem akadt senki a Bourbonok között, még a
férjem sem, aki hasonlóképpen cselekedett volna.
A Notre-Dame előtt Párizs érseke várt reánk, üdvözlésre tárt
karokkal. Gyorsan elrejtettem egy titkos mosolyt, múlt heti
éjszakai kalandunk járt az eszemben. Úgy hallottam, az érsek
jóságos szívű, istenfélő ember. Ha akartam volna, akkor sem
akadályozhatom meg, hogy eszembe ne jusson róla a legutóbbi
alkalom, mikor egy érsek várt egy székesegyház előtt.
Gondolataim Strasbourg felé szálltak, felötlöttek bennem első
lépéseim francia földön, és az a jelenet, ahogy az ottani püspök
fogad; meg Rohan herceg, Madame du Barry kegyeltje, akit a
király, szeretőjének unszolására, azóta bécsi követnek tett meg. Ő
lett Durfort márki utódja Maman legnagyobb felháborodására,
mert a hercegnek nem akadt egyetlen jó szava sem a
Habsburgokról, és anyámmal szemben feltűnően pimaszul
viselkedett. A maitresse en titre jelenlétében elmesélte, miféle
tréfát sütött el a porosz Nagy Frigyes anyám rovására: azt mondta
róla, hogy egyik kezében zsebkendőt szorongat, azzal törli le a
szegény lengyelekért ontott könnyeit, de a másikban kardot tart,
hogy miszlikbe aprítsa őket.
Az érsek üdvözlő szavai rángattak vissza a jelenbe, a
székesegyházban celebrálandó miséhez. És micsoda meglepetés
várt a bazilikában! A bécsi építészet bizony nem is hasonlított
ezekhez a magasba szökkenő gótikus ívekhez: csupa kőből
faragott csipke. A festett üvegablakokon beözönlő napfény színes
drágaköveket varázsolt a kőpadlóra.
Mire kiértünk a katedrálisból, odakint az eddiginél is nagyobb
tömeg várt bennünket. Örömtől sugárzó szemmel néztem körül,
ahogy a dauphin és én átvágtunk az embertengeren.
‒ Nézzétek, de gyönyörű! ‒ hallottam a nép kiáltásait
mindenfelől.
Ennyi szeretet még sosem áramlott felém. De jutott belőle a
férjemnek is.
‒ Milyen kedves arca van! ‒ állapították meg róla egyhangúlag.
Ahogy feléje pillantottam, ragyogott az ő tekintete is. És amikor
beszédet intézett az összesereglettekhez, egyszerre volt
parancsoló és alázatos. Méltósággal telve szólt hozzájuk, így ígérte
meg, hogy kegyes és igazságos uralkodójuk lesz.
Úgy tűnt, még Mercy grófot sem hagyja hidegen, mennyi
szeretet fogad minket. Láttam, hogy könnyes a szeme a
meghatottságtól, és tudtam, milyen fontos Ausztria, de még a
Bourbonok szempontjából is, hogy ilyen fogadtatásban
részesültünk. Félrevontam, hogy a fülébe súgjak.
 ‒ Igyekszem majd olyan kevés hibát elkövetni, amennyire csak
lehetséges ‒ adtam a tudtára ‒, de ha mégis hibázom, sosem
leszek rest beismerni!
Ebédünket a Tuileriák palotájában költöttük el. Akár a grand
couvert Versailles-ban, ez is a nép kíváncsi szeme előtt zajlott. Az
egyetlen különbség az volt, hogy ide nem csak a nemesek kaptak
meghívót. A párizsi piacok ötven válogatott kofaasszonya,
sajtkereskedők és halárusok osztották meg velünk az ebédet, majd
asztalbontáskor a dauphin mindegyiküknek megköszönte, hogy
eljöttek. Én is csatlakoztam hozzá, türelmes derűvel álltam az
asszonyok ostromát, ahogy lelkes csodálattal szemlélik a ruhámat,
megtapogatják a selymét, és be nem telnek a révült gyönyörrel
magasra tornyozott frizurám láttán.
Alighogy hazaértünk, még mindig szédelegve a csodás nap
eseményeitől, azonnal leültem, hogy megírjak mindent Maman-
nak.
Ezt a napot nem feledem el, amíg csak élek. Ahogy hintónkban
a Tuileriák felé haladtunk, olyan tömeg verődött össze, hogy
kénytelenek voltunk megállni, és jó háromnegyed óráig moccanni
sem tudtunk. És ahogy indultunk volna hazafelé, jó fél órát kellett
integetnünk a teraszról, míg a felséges nép végre hajlandó lett utat
engedni nekünk. Micsoda boldogság ilyen kevés fáradsággal
elnyerni egy egész ország rajongó szeretetét! Széles mosolyuk a
szívemig hatolt. Megkaptunk minden tiszteletnyilvánítást, ami csak
elképzelhető, de mégsem ez vívta ki a legnagyobb tetszésemet.
Nem, ami az ünnepi beszédeknél, dicsőítő feliratokkal díszített
szalagoknál és az üdvrivalgásnál is hevesebb dobogásra késztette
a szívemet, az a szegényebb polgárok szeretete volt, és lázas
igyekezete, hogy ezt a szeretetet a tudomásunkra hozzák, dacára a
vállukra nehezedő súlyos adóterheknek. Mondhatom, valósággal
megmámorosodtak az örömtől, hogy láthatnak bennünket!
 Huszonkilencedik fejezet
Már nagyon nő…
De még nem feleség
1773 októbere

‒ Várj! Ne! Ne ott!

Így beszélgettünk egymással, a dauphin meg én, ahogy a
lepedők alatt ügyetlenkedtünk. Végül valahogy mégiscsak sikerült
úgy eligazítanom a csípőmet, hogy a testünk összeért, ott, ahol
kellett. Azonnal meg is éreztem, ahogy bök egyet rajtam.
‒ Au! ‒ próbált odébb gurulni az én férjem.
Gyöngéden a vállára tettem a kezem, végül át is öleltem,
magamhoz szorítottam. Feküdtünk mély, nehéz csöndben.
‒ De hiszen ‒ próbáltam megnyugtatni ‒ nem is értem hozzád
ott… odalent.
‒ Tudom, de… ‒ sóhajtott egy mélyet ‒ akkor is fáj. Nem
tudom, miért.
‒ Ne haragudj, mon cher ‒ gügyögtem, de szinte már könnyek
közt.
Hogy valami, aminek elvileg örömöt kellene okoznia, ennyire
fájjon neki!
‒ Most is fáj? Én csinálok valamit rosszul? ‒ próbálkoztam csak
azért is a gyöngédséggel.
‒ Nem, dehogy, nem te… Hanem én. Csak nem tudom, hogyan,
nem is értem… Pedig ‒ csúszott át nyögésbe a hangja ‒ akarnám,
de…
‒ Tényleg akarnád, vagy, csak mert kell? ‒ mormoltam, bár
előre féltem a választól.
‒ Nem, tényleg akarom! Olyan gyönyörű vagy, Toinette!
‒ Tényleg? ‒ öntötték el a szemem a könnyek.
Még jobban magamhoz szorítottam, pedig már így is kis híján
agyonnyomott. De a szavaiból bártorságot merítettem, úgyhogy
nagy levegőt vettem, és feltettem eddigi életem legnehezebb
kérdését.
‒ Emlékszel, amikor Monsieur Lassonne megvizsgált, és… és
azt mondtad király papának, hogy szeretsz? Tényleg így érzel?
A férjem úgy elcsendesedett, hogy a szívünk őrült dobverését
is hallhattam, ahogy egymásba olvadtunk az ágyon.
‒ Talán kételkedsz benne? ‒ kérdezte végül, már-már
hitetlenkedő hangon.
Fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék. Az egyetlen felelet,
amit hitelesnek éreztem volna, a talán, valahogy nem jött a
számra.
‒ Nagyon szeretlek, Antoinette ‒ folytatta a férjem ‒, de még
annál is jobban tisztellek ‒ és olyan gyöngéden simított végig az
arcomon, hogy szinte eláztattam a kezét a könnyeimmel.
A szívem úgy eltelt érzelmekkel, hogy a lélegzetem is elállt. A
gondolatok összekavarodtak a fejemben. Szégyelltem magam,
amiért idáig még csak eszembe sem jutott, hogy szeret, azt hittem,
képtelen a szerelemre, pedig csak a szentimentalizmus volt idegen
a lényétől. Amikor azt mondta a királynak, hogy szeret, egész
lényemben megrendültem a vallomás hallatán. Ám még most, ma
esti vallomása után is kénytelen voltam tudomásul venni, hogy
minderre semmiféle kézzelfogható bizonyíték sincs.
A rangom feljogosított a deference fogadására, arra tehát, hogy
férfiak mély meghajlással, kalapjukat levéve üdvözöljenek, a nők
pedig pukedlit vágjanak ki előttem, ha elhaladok mellettük. A
tisztelet azonban megint csak más, azt mindenkinek magának kell
kivívnia. Gondoljunk csak, figyelmeztettem némán magamat,
mindazokra, akik már nem tisztelik a királyt. De arra is, folytattam
magamban, hogy eddig még nekem sem mondta senki, hogy
tisztelne. Maman szeret, mindig is szeretett, de soha nem tisztelt,
ennyit én is tudtam. Ettől aztán rögtön még többet ért a dauphin
szerelmi vallomása.
‒ Sosem hittem volna, hogy így gondolkozol felőlem, Lajos –
mormoltam. ‒ Hiszen soha nem is mondtad. Mármint, hogy
tisztelsz.
‒ Az, hogy sosem… au! Hogy sosem mondtam, még nem jelenti,
hogy soha nem is gondoltam volna.
‒ Hány óra van? ‒ kérdeztem, miközben még az eddiginél is
közelebbre húztam magamhoz.
 ‒ Ne, ezt ne csináld! Ezzel csak még jobban elrontasz mindent!
‒ Azzal, hogy megölellek? Lajos!
Felnyüszített, az arca fájdalmas fintorba torzult, legurult rólam,
feküdt a hátán. A szeme sarkában könnyek bukkantak elő, ahogy a
tenyerével az altestét tapogatta.
Ilyen megalázottnak és ilyen szomorúnak még sosem éreztem
magam. És nemcsak magam, de a férjem miatt is: hogy egy újabb,
csalásokkal teli éjszaka vár ránk, aminek két oka van, a maladresse
és a jeunesse, azaz Lajos ügyetlensége és fiatalsága. A combjaim
között, a hálóingem vásznán és a lepedőn, a demére-em alatt
valami nyúlós, ragacsos folyadékot tapintottam ki. Oldalt
húzódtam, hogy ne kelljen ebben a pocsolyában aludnom. A
cselédek reggel nyilván észreveszik a foltot a lepedőn, és elárulják
mindazoknak, akiknek megérnek valamicske pénzt házastársi
ágyunk hírei. Míg ezen járt az agyam, meghallottam férjem
egészséges horkolását, a mély álom biztos jelét. A szoba
hangokkal telt meg, csak énbennem tátongott üres, süket csönd.
1773. november 2-án ünnepeltem tizennyolcadik
születésnapomat. Ezen a nagy napon a tükörbe nézvén azt láttam,
hogy már nem vagyok olyan szögletes, mint amikor
Franciaországba érkeztem, sőt ‒ végre, Gott sei dank! ‒ a csípőm
és a derekam kifejezetten kikerekedett. Ez bizony már egy nőé,
nem holmi bakfisé! Igen ám, csakhogy ehhez az új testhez új
érzések, eddig ismeretlen remegések is jártak, a testem
legmélyéről ugyan, de valami mindenképpen kellett, hogy látsszék
rajtam, mert egyszerre azt észleltem, hogy vágyakozó szemek
bámulnak mindenünnen, sőt ‒ ezt is csak most vettem észre ‒
ezek a szemek gyakran igen csinos arcokból pillantottak ki. A
flörtölés, amely afféle sportnak számított Versailles-ban, engem
eddig hidegen hagyott, most viszont egyre azon kaptam magam,
hogy a hajam tövéig elpirulok.
Új sógornőm, Mária Terézia, Artois grófné, aki ebben a
hónapban ment férjhez a dauphin legifjabb öccséhez, Károly
Fülöphöz, tett egy meglehetősen pimasz megjegyzést, ráadásul
társaságban, hogy nekem aztán nincs szükségem pirosítóra, kivált
akkor nincs, ha bizonyos szemrevaló udvaroncok nyüzsögnek
körülöttem. Talán jól tenném, folytatta ez az ocsmány kis teremtés,
ha szeretőt választanék közülük. Attól mindjárt elmúlna a remegés
az altestemben, amit a férjem képtelen kikúrálni. Ő persze
könnyen beszélt, neki jóképű, elbűvölő férj jutott, aki könnyedén
túltette magát azon, hogy milyen csúf a felesége, és a
nászéjszakájukon megcselekedte, amit az alkalom megkövetelt.
A legszívesebben arcul csaptam volna a pimaszságáért. Az
efféle erkölcstelenség, amelyre célozgatott, megtestesített
mindent, amit tiszta lelkemből megvetettem. Ha megteszem, ugyan
mennyiben lennék jobb Du Barry grófnőnél? De még ha hajlanék
is ilyesmire – aminthogy nem hajlok! ‒, hiába, míg nem szülök fiút
a dauphinnek, addig más férfiakról szó sem lehet! Semmiképpen
sem engedhetném meg magamnak, hogy gyanú merülhessen fel
afelől, ki az apja a fiamnak. Sőt, ha nem őrzöm meg tisztaságomat,
visszaküldhetnek Ausztriába, ami a hazám és Franciaország
épphogy csak összekovácsolódott szövetségének végét jelentené,
nem másért, mint az én ostoba szemérmetlenségem miatt. Igaz,
egyelőre azzal kellett számolnom, hogy nemcsak a
szemérmetlenségem, de az erényem is könnyűszerrel a végzetem
lehet, ráadásul a honfitársaim mellett még a Szent Római
Katolikus Egyház szemében is, ahol a meddőség éppakkora
bűnnek számít, mint a bujálkodás.
Miután az októberi éjjelek is hiábavaló próbálkozásokkal teltek,
rávettem a dauphint, hogy keresse fel újra az orvosát. Maman és a
király osztották ezt a véleményemet, Monsieur Lassonne tehát
még egyszer, ezúttal a korábbinál is alaposabban kivizsgálta a
férjemet, aki holtsápadt arccal tért haza a vizsgálat után, és nem
volt hajlandó elárulni, mit mondott neki az orvos. Próbáltam
vigasztalni, de elhúzódott előlem.
‒ Ezzel csak még jobban elrontasz mindent ‒ ezt ismételgette.
Most már három és fél éve voltunk házasok, és éppolyan
szüzek, mint aznap, hogy megszülettünk. Most már elképzelni sem
tudtam, hogy az életem egyszer még megváltozik.
 Harmincadik fejezet
Új szenvedélyek
1774 januárja

Az utóbbi fél évben egy szerelmi históriába keveredtem, és

még élveztem is, bár persze a dauphin is tudott mindenről. Mióta
volt az a joyeuse entrée Párizsban, és belekóstolhattam az imádat
ízébe, azonnal rá is szoktam. Már nem tudtam meglenni nélküle, ez
lett az elixír, amely megédesítette férjem házastársi hiányossága
által megkeserített napjaimat. Feledésre vágytam, ha csak pár
órácskára is, nem akartam folyton arra gondolni, hogy hozzá sem
akar érni a testemhez. Inkább hagytam, hogy heti néhány este
erejéig a párizsiak szeretete megérintse a lelkemet, én meg hadd
vesszek bele az operaáriák folyamába és az egymást érő
maszkabálok áldott névtelenségébe.
Halálosan, de tényleg, a szó szoros értelmében halálosan
rettegtem attól, hogy unatkozni fogok, így hát nyakló nélkül
vetettem magam a szórakozásba, minden formájába, ami csak
elém került. Versailles-ban egészen a hajnali órákig folytak a
narancsszörporgiákba fúló kártya partik, hogy aztán napközben
műkedvelő színházunk próbáira és előadásaira siessek. A társulat
a dauphin két öccséből, a feleségükből és belőlem állt, a
közönséget Lajos Ágost jelentette. Az előadások és a próbák is az
ő lakosztályának előszobájában folytak, mégpedig sebtiben
összehajtogatható paravánok mögött. Erre azért volt szükség,
mert senki, még király papa sem tudta, miben mesterkedünk.
Provence grófja igen tehetséges színésznek bizonyult: már meg
sem lepett, milyen jó volt Tartuffe szerepében, igaz, végül is
önmagát kellett játszania, egy kövér, gyors eszű, kopaszodó
(valamilyen bőrbetegség következtében már tizenhat éves korára
hullani kezdett a haja) gyászvitézt. És mert jó szeme volt a
kellékekhez és a kosztümökhöz, ő lett kis titkos társulatunk
jelmezfelelőse is. Artois grófja sem volt épp ügyetlen a színpadon,
főként a reménytelenül szerelmes ifjak szerepében tündökölt, és
minden olyan szerepben, ahol énekelhetett és táncolhatott. Én
pedig a cselédlányok és pásztorlánykák szerepében éreztem
magamat a legjobban, hálásan kihasználva a lehetőséget, hogy egy
kicsit lengébben öltözhetek.
Nemcsak remekül szórakoztunk, de engem ráadásul lelkesített,
hogy valaki más lehetek ‒ még ha mindössze ilyen rövid időre is.
Egyedül az zavart, hogy közönségként be kellett érnem az egy
szem dauphinnel.
A párizsi maszkabálok viszont annál tökéletesebb szereplési
lehetőséget kínáltak. A férjem amúgy sem tudott volna mit kezdeni
az efféle bálokkal, ő rászokott a korai fekvésre, hogy korán
kelhessen, így aztán este, ha az óra elütötte a tízet, nyomban
erőteljes ásítozásba kezdett, én pedig indulhattam a városba
hölgyeim kíséretében. Elegáns, üvegezett hintómba, ha
kényelmesen nem is, de hárman-négyen éppen befértünk széles
abroncsszoknyáinkban.
1774. január 30-án, vasárnap ott voltam az Opera
álarcosbálján Antonio Sacchini Armida című operájának
bemutatója után. Ezüst-rózsaszín ruha volt rajtam, fehér
tolldísszel, a frizurámat gyémántok ékesítették. A maszkomat
pálcán tartottam az arcom előtt, akárha elegáns lornyon volna, így
ráadásul minden tekintetet a könyökömről lógó Chantilly-csipke
felé irányíthattam. Ebben az öltözetben nem volt könnyű dolgom,
ha meg akartam őrizni az inkognitómat, hiszen mindenki ismerte
azt a szokásomat, hogy beszélgetés közben idegesen rázogatom a
kezemet. Mégis, hölgyeim karéjában igyekeztem a lehető
legtermészetesebb módon járkálni a tömegben, jobbra-balra
köszöngetve. Rangom miatt nem bókolhattam senki előtt, de hála
a tömegnek, remélhettem, hogy ez senkinek sem tűnik fel. A kinti
hideg miatt az ablakokat zárva tartották, amitől csak még
fojtogatóbb lett a hőség idebent.
‒ Madame, cseréljünk ‒ súgta a fülembe Lamballe hercegnő ‒,
annyian vannak itt, hogy elviselhetetlen lett a hőség. Nyilván
szívesen venne egy pohár limonádét, de hát nem tarthatja
egyszerre a maszkját és a poharat!
Ebben természetesen igaza volt.
‒ Vous avez raison ‒ ismertem el.
 Találtunk is egy néptelen sarkot, ahol kicserélhettük az
álarcunkat.
Mire visszatértünk a táncterembe, a zenekar egy pattogós
dallamra zendített rá. Alig vártam, hogy valaki végre felkérjen.
Körülöttem férfiak és nők pördültek-fordultak parfümillat
felhőibe burkolódzva, a termet pomádé és izzadság szaga töltötte
be. Ekkor egy mély férfihang szólalt meg mellettem.
‒ Szomjasnak látszik, Madame ‒ mondta az ismeretlen.
Kissé ijedten fordultam meg. A férfi nagyjából olyan magas
lehetett, mint a dauphin, csak jóval finomabb, karcsúbb alkatú
nála. Egy pohár bort nyújtott felém.
‒ Én… pardon, monsieur ‒ dadogtam de nem iszom. Mármint
alkoholt sosem.
‒ És mit szólna egy pohár limonádéhoz? ‒ mosolygott rám a
férfi, és a másik kezét nyújtotta felém, benne az ígért frissítővel.
Hálatelt szívvel köszöntem meg, az idegen pedig nézte, ahogy
az utolsó cseppig kiiszom a pohár tartalmát.
‒ Merci, monsieur ‒ rebegtem mosolyogva. ‒ Ez igazán jólesett.
Ön az én irgalmas szamaritánusom.
‒ Mindig kitüntetésnek veszem, ha egy bajba jutott hölgy
segítségére siethetek ‒ csapta össze a bokáját az idegen, akár egy
katonatiszt.
‒ Maga mindig ilyen komoly? ‒ nevettem el magam.
‒ Mi, svédek nem a humorunkról vagyunk híresek ‒
csatlakozott a nevetésemhez az úriember. ‒ Kérem, bocsásson
meg nekem, Madame! Tudja, a franciák híresen jó flörtölök, ez
már-már nemzeti sportnak számít náluk, én azonban csak
ügyetlenkedem, hiszen nem vagyok bennszülött ‒ támaszkodott
neki egy oszlopnak.
‒ Ahogyan én sem ‒ vágtam rá.
Felélénkített a közelsége, egyre csak a mosolyát bámultam, ha
már a szemét amúgy se nagyon láthattam. Viszont elbűvölt a
modora, és érdekesnek találtam, ahogy megfeszíti az állkapcsát, ha
komolyan akar beszélni.
‒ Én sem szoktam flörtölni ‒ folytattam ‒, és francia sem
vagyok. De talán már így is túl sokat tud rólam. ‒ Aggodalmasan
pillantottam Lamballe hercegnő felé. ‒ Azt hiszem, jobb, ha most
távozom ‒ mondtam.
‒ Ne, Madame ‒ emelte fel tiltakozóan a kezét a svéd ‒, kérem,
ne menjen még! Szabad felkérnem egy táncra? ‒ nyújtotta felém a
kezét.
A mosolya meleg volt, megnyugtató, és mégis, mintha magához
szólítana vele. Most már jó alaposan végigmértem: világosbarna
haj, minden púderezés nélkül, elegáns testtartás… Csak a szeme
színét nem tudtam kivenni, eltakarta az álarc, de még így is
éreztem, milyen átható a pillantása, és ha jobban belenézek, talán
némi bánatot is felfedezhetek benne.
‒ Nem ‒ öntötte el egy hőhullám az arcomat nem merek. ‒
Táncolni nem. Ideje, hogy elinduljak hazafelé.
‒ Hol lakik, ha szabad kérdeznem? ‒ búgott a hangja, mélyen,
édesen, akár a csellóé.
‒ Nem szabad ‒ feleltem vidáman ‒, mert akkor azt is
megtudná, hogy ki vagyok. Akkor meg mire jó, hogy épp egy
álarcosbálon találkoztunk?
Az idegen mintha hosszan tűnődött volna, hogy mit is
válaszoljon erre. Végül csak eldöntötte.
‒ Tudom én azt nagyon jól, hogy kit tisztelhetek önben ‒ súgta
a fülembe.
‒ Nem tudhatja ‒ hűlt meg bennem a vér. ‒ Honnan tudja?
‒ Nyugodjon meg, a titkát a szívembe zárom, madame la
dauphine ‒ mormolta az úriember. ‒ És engedje meg, hogy
magam is bemutatkozzam: Axel von Fersen gróf vagyok, alig egy
hónappal ezelőtt mutattak be önnek, az újévi bálon.
‒ De azt hogyan… ‒ tátogtam zavaromban ‒ hogyan ismert fel
ma este?
‒ Onnan, madame ‒ vágta magát udvari bókba Fersen ‒, hogy
ön messze a legkecsesebb hölgy a teremben. Onnan, ahogyan a
fejét tartja, ahogy a csuklóját mozgatja. Ön úgy viseli születése
jogát, a nemességét, akár egy gyémánt nyakláncot, hogy mindenki
megcsodálhassa. A nevetése is összetéveszthetetlenül könnyed. És
a kiejtése roppant bájos. Hiába, hogy olyan kitűnő utánzó, mégis
megőrizte osztrák eredetét. Ezt vegye bóknak attól az embertől,
aki maga sem franciának született.
‒ Bocsásson meg nekem, gróf úr, hogy nem ismertem fel ‒
leheltem még most is forró arccal ‒, de annyian voltak ott aznap!
Nekem pedig mindenkivel kellett néhány szót váltanom.
Fersen elmosolyodott. A maszkja mögött is látszott, ahogy
felszikrázik a szeme. Újra megpróbáltam megállapítani a színét:
nem kék, de nem is zöld, talán leginkább a kettő között. Sőt, az sem
kizárt, hogy barna.
‒ Tudom, velem is beszélt ‒ mondta. ‒ Egész életemben
emlékezni fogok rá.
Jó lenne tudni, miről is beszéltem vele, gondoltam, de túl zavart
voltam a társaságában ahhoz, hogy erőlködésre kényszeresem a
memóriámat.
‒ Azt kérdezte, ugye, Svédországban hidegebb van-e újév
éjszakáján, mint Franciaországban ‒ szólalt meg Fersen, mintha
megérezte volna, mi jár a fejemben. Mintha megvolna benne az a
bizonyos magnétisme animale, amiről gyerekkori írástanárom,
Mesmer úr mesélt.
‒ Micsoda ostoba kérdés! ‒ kaptam a szám elé a kezemet a
megrökönyödéstől.
‒ Egyáltalán nem, madame ‒ lovagiaskodott a gróf. ‒ És
egyébként is, igen népes volt az a grand cercle, önnek pedig
mindenkinek mondania kellett néhány rövid, de lehetőleg
személyre szóló kedvességet.
A dekoltázsom tövéig belepirultam a feleletébe. Most már
Fersen is láthatta, mekkora zavarban vagyok. Sápadt rózsaszínben
és fehérben derengett a keblem, és tudtam, hogy addig el nem
múlik ez az állapot, míg össze nem szedem magam.
‒ Ebben mi volt a személyes? ‒ óvatoskodtam. ‒ Hiszen az
időjárásról beszéltünk!
‒ A svéd időjárásról ‒ igazított ki kedvesen. ‒ Nekem ez, abban
az adott pillanatban, nagyon is személyesen hangzott.
Egy kéz telepedett a karomra, Lamballe hercegnő gyengéd
figyelmeztetése.
‒ Ideje mennem ‒ mondtam ki újra, pedig volt valami Fersen
gróf viselkedésében, ami arra ösztökélt, hogy maradjak. ‒ A
férjem már biztosan aggodalmaskodik… hogy ilyen későre jár, és
én még ki tudja, merre járok…
‒ A férje nagyszerű ember ‒ bólintott Fersen.
A bólintásában nyoma sem volt iróniának, de irigységnek sem.
‒ Önök nagyon szerencsések, hogy egymásra találtak ‒ hajolt a
kezem fölé.
Forró és lágy volt az ajka, ahogy megcsókolta. Egy
fejbiccentéssel én is elbúcsúztam, és megfordultam, hogy induljak.
Lamballe hercegnő rám segítette a bársony felsőkabátomat, és
ügyes ujjai nyomán a caléche is úgy lapult a fejemre, hogy senki fel
nem ismerhetett a fedezékében. Elindultunk, de menet közben is
ott éreztem a hátamon Fersen gróf pillantását. De csak azért sem
fordultam vissza. Bemutatták az udvarnál, tehát bármikor
szívesen látják, ha visszatérni támadna kedve, sőt, a lever és a
coucher alkalmával is jelen lehet, akár még a király hintójába is
beszállhat… Úgyhogy biztosan látjuk még egymást.
Ahogy beszálltunk a hintóba, és én hátradőltem az ülésen, azt
kellett felfedeznem, hogy az egész bensőm eltelt várakozással, sőt,
izgalommal is.
 Harmincegyedik fejezet
A vég kezdete
1774. február 14.

Császári Felség!

Közeledünk a dauphin sorsának beteljesüléséhez. A király

öregszik, állandóan ismételgeti magát, elszigetelődött a világtól, nem
kap vigaszt a gyerekeitől, elenyészett a rajongás, amely egykoron
körük ölelte, és attól a bizarr kompániától, amely a környezetében
nyüzsög, aligha várhat hűséget. Nincs, amire öreg napjaira
támaszkodhatna, egyedül az ön lánya.
Mindazonáltal, úgy vélem, mindenképpen be kell számolnom
valamiről, ami felségedet is érinti, ezért feltehetően méltó az
érdeklődésére. A dauphine pontosan tudja, mi a feladata, meg is
vannak a képességei, hogy könnyűszerrel teljesítse azt, ha nem
rettegne tőle. Ám úgy tűnik, meg sem engedi magának a gondolatot,
hogy egy napon valódi hatalom kerül a kezébe; az pedig, hogy nem
engedi magának, azzal a szerencsétlen eredménnyel jár, hogy egyre
gyengébb, egyre bizonytalanabb lesz, és a legártatlanabb
helyzetekben is túl félénknek mutatja magát. Nem mer beszélni a
királlyal, sem a minisztereivel, de még a legmeghittebb szövetségesei
is mintha megrémisztenék.
Mindehhez vegyük még hozzá, hogy a dauphin, dacára minden
kiváló érzékének és nagyszerű jellemvonásainak, feltehetően sosem
lesz birtokában annak az akaraterőnek, amely lehetővé tenné
számára, hogy egyedül uralkodjék. Ha pedig a dauphine nem osztja
meg vele az uralkodás terheit, hát jelentkeznek erre a feladatra
mások.
Miután az, hogy ők foglalják el a trónt, elkerülhetetlennek látszik,
azt kell mondanom, hogy a jelenlegi helyzetben akkor cselekszünk a
legokosabban, ha felhívjuk a dauphine figyelmét azokra az erényekre,
amelyekkel rendelkezik, ahelyett, hogy hagynánk, hogy továbbra is
csak a gyengeségeit tárja közszemlére. Szíves engedelmével
megpróbálnám kitanítani őt, természetesen a lehető
legdiszkrétebben, azokra a kül- és belpolitikai feladatokra, amelyeket
mindenképpen el kell majd sajátítania.
Felségednek alázatos szolgája: Mercy

1774. április 28.

Az egész udvar szinte izzott a hírtől. Tegnap a király hirtelen

megbetegedett vadászat közben, Grand Trianon parkjában. A
királyi orvos, le premier médecin, Monsieur Lemonnier, először azt
hitte, mindössze az a baj, hogy leesett a lováról, és talán csak ezért
nem értesítették a baleset után azonnal. Ám hamarosan mindenki
előtt világossá vált, hogy őfelsége állapota sokkal riasztóbb, mint
bárki is hitte volna. Hol elvesztette, hol újra visszanyerte az
eszméletét, néha úgy emlékezett vissza a történtekre, hogy épp
egy szarvasra célzott ‒ vagy tán róka volt az? ‒, mégpedig a
földön állva, vagy tán mégis lóháton? Aztán egyszer csak egy
hordágyon találta magát. Vagy talán egész idő alatt az ágyat
nyomta? Du Barry grófnő egész idő alatt végig ott volt az ágya
mellett, fogta a kezét, föléje hajolt, mély dekoltázsa minden
bizonnyal vigaszt nyújtott a szenvedő uralkodónak.
Végül a király sebésze, Monsieur La Martiniére is kisietett
Trianonba, hogy felmérje a helyzetet, és megdöbbenve tapasztalta,
hogy, jóllehet a király állapota két napja folyamatosan romlik, de
még sincs mellette senki más, csak az inasa és a szeretője. A két
orvos összedugta a fejét, majd ennek utána Monsieur La
Martiniére úgy döntött, a király betegsége olyan súlyos, hogy
mindenképpen az ország trónjára kell ültetni. C’est á Versailles,
Sire, quil faut étre maladé ‒ közölte komoran a királlyal a sebész.
Betegnek lenni Versailles-ban kell, felség.
‒ De hát tudok én lovagolni ‒ próbált tiltakozni a király.
A láza azonban ekkorra már olyan magasra szökött, hogy még
a fővadász neve sem jutott az eszébe. Beültették a hintójába, olyan
óvatosan, mintha egy tojást fektetnének le, a kocsi elé pedig a
legszelídebb lovakat fogták, így indultak a chateau felé. A
gyengélkedő királyt egy hátsó lépcsőn csempészték fel a
hálószobájába, ugyanazon az úton tehát, ahol már annyi kurtizán
osont titokban, és gyöngéden befektették az ágyába, oda, ahol a
kurtizánokat is fogadta.
A francia udvarban azonban semmi sem marad sokáig
titokban. Mire az összesereglett orvosok ‒ egy fél tucat
belgyógyász, öt sebész és a patikáriustrió ‒ komolyan nekiláttak a
munkának, mire eljutottak odáig, hogy tízpercenként megmérjék a
király pulzusát, addigra az összes folyosón, a márvány
főlépcsőházakban és a titkos labirintuson is végigszáguldott a hír.
A dauphin lakosztályába egy lihegő lakáj állított be vele, alig
tudta elmondani, annyira kapkodta a levegőt. Én ekkor épp a saját
szobámban voltam, Mercy gróf és Vermond abbé fejtágítóját
hallgattam. Hetente kétszer ment ez így: az osztrák követ, nehogy
feltűnést keltsen, eljárt Vermond abbé órájára, ám ezeken a
fejtágítókon egészen másról folyt a szó, nem Szent Ágoston
életéről, amire az abbé tanított. Nem, a négy órai téte-a-téte fő
témája a francia kormányzás és a király politikája volt. Azon a
szörnyű áprilisi napon épp azt vitattuk meg, hogy mekkora
ellenállás fogadta a pénzügyminiszter, az idősödő Terray abbé
rendeletét a szabad gabonakereskedelem megnyirbálásáról. És
talán naivitás volt a részemről, hogy megkérdeztem, vajon nincs-e
benne ebben a kancellár, a szintén nem éppen fiatal és legalább
annyira ravasz De Maupeou herceg keze?
Ahogy meghallottam a lihegő lakáj hírét, az első gondolatom az
volt, hogy azonnal rohanok a királyhoz. Kirohantam a
tanteremből, magamra szedtem a szoknyáimat, és úgy suhantam
végig a szobáimon, hogy a villám se sebesebben. Benyitottam a
dauphin-hez, ám őt sehol sem láttam. Hol lehet? Most már annyira
vert a szívem, hogy levegőt is alig kaptam. Felrohantam a
márványlépcsőkön. Futottam tovább, az eleganciáról is
elfeledkezve, végig a folyosón, amely az Oeil de Boeuf ajtajához
vezetett, onnan tovább, a király hálószobájába, útközben egyik
aggodalmas képű udvaroncot borítva fel a másik után. Csakhogy
mindenütt őrök strázsáltak. Megpróbáltam a titkos folyosón a
hátuk mögé kerülni, de ott is elállták az utamat. Az Oeil de Boeuf
lett a végállomásom. Itt voltak a többiek is, nemesek, miniszterek,
papok, aztán a követek és végül azok, akiket a leginkább kerestem,
les tantes és a dauphin.
Ahogy átöleltem a férjemet, láttam, hogy sápadt az arca, és –
mint mindig, ha valami felzaklatta ‒ a sápadt bőrén itt-ott vörös
foltok gyúltak ki.
‒ Be akarok menni a nagyapámhoz! ‒ makacskodott, sőt neki is
rontott az ajtónak, de az orvosok, no meg persze az udvari etikett
ezt nem engedhették meg.
Úgy szólt az előírás, hogy a dauphin és a dauphine a lábukat
sem tehetik be a királyhoz, ha gyengélkedik.
‒ Üzen valamit a királynak? ‒ kapta el egyszerre mind a két
könyökömet Madame Adelheid. ‒ A nővéreim és én úgy tervezzük,
hogy éjjel-nappal atyánk mellett maradunk.
‒ Mondja meg király papának, hogy a dauphin és én együtt
imádkozunk mielőbbi felépüléséért, és fájlaljuk, hogy a nehéz
órában nem lehetünk mellette. És mondja meg neki, hogy én külön
is imádkozom érte.
‒ No, ez tetszeni fog neki ‒ nevetett a dauphin nagynénje. –
Kivált ez az utolsó mondat.
‒ Én a szívemből szoktam imádkozni ‒ morogtam földre sütött
szemmel ‒, még akkor is, ha ő nem.
A nagynénik bemehettek a királyhoz, ők nem szerepeltek az
örökösödési sorrendben, tehát nyugodtan megbetegedhettek, a
nemzet abba nem rendült volna bele. A dauphin és én viszont
térhettünk vissza a lakosztályunkba dolgunk végezetlenül. Hideg
vacsorát rendeltünk, ám a férjem még ehhez sem nyúlt hozzá.
Ültünk csöndben a dolgozószobája két végében, nem tudtunk mit
mondani, a gondolataink is csak összevissza cikáztak, hiszen
igazában azt sem tudtuk, mi baja a királynak.
Aznap este egy ügyetlen szolga tévedésből rossz helyre tette a
fáklyát, és ezzel sikerült kivilágítania azt a részét is a
hálószobának, amelyről az orvosok úgy rendelték, hogy sötétben
kell maradnia. Őfelsége is meghallotta a kollektív jajkiáltást: ‒ Mon
Dieu! A himlő!
A szobát máris kifelé csusszanó cipőtalpak zaja verte fel. A
mély csöndben még ez a finom hang is akkorát csattant, akár a
villámcsapást követő mennydörgés. Az orvosok és néhány
különösen lovagias udvaronc, no meg a szolgák legbátrabbjai és
persze les tantes ‒ hiába, hogy máskor oly gyakran voltak
rosszmájúak és éles nyelvűek vele szemben ‒, végül pedig a
mártírsorsot önként vállaló Du Barry grófnő maradtak a király
mellett utolsó napjaiban.
Őt azonban végül el kellett küldenie a királynak, ha üdvösségre
méltóan akarta kilehelni a lelkét, hiába jelentett neki oly sokat a
maitresse en titre, csak addig ért valamit, amíg a mesterségét
gyakorolhatta. Jeanne Bécu szajha volt, és az is maradt, hamis volt
rajta minden, a címerétől kezdve a festett arcáig és hajáig, mert azt
is festette, így hallottam, az eredeti mahagóni barnáról a mostani
aranyszőkére.
Király papa öreg volt már, hatvannégy éves, és most haldoklott.
Kevés híján hat évtizedig foglalta el a francia trónt. Amikor
Versailles-ba érkeztem, és először megláttam, azt hittem, a Nap
kelt fel ámuló szemem előtt, most egyszerre éreztem iránta
szeretetet és szánalmat.
Félelem járta át a palotát. Féltünk a járványtól, és féltünk a
jövőtől. Vajon megtartja-e majd a dauphin a király minisztereit?
Kit küld el, és kinek köt útilaput a talpa alá? Mekkora lesz a
dauphine befolyása? Vajon sikerül-e rávennem a férjemet, törték
a fejüket az udvaroncok, hogy d’Auguillon herceget hazaküldje a
birtokára, Choiseul herceget pedig visszahelyezze a hivatalába?
Főként a barrystákat ette a penész. Közülük is kiemelkedett
Vauguyon herceg és leányainak nevelőnője, Madame de Marsan:
ők mindennél hűségesebbek voltak a királyhoz, de még nála is
jobban ragaszkodtak a szeretőjéhez.
Eközben a királyi hálószoba ajtajának külső oldalán, de még az
Oeil de Boeuf falai között is izgatott, nyughatatlan tömeg verődött
össze. Hírekre vártak, azt sem bánták, ha egy örökkévalóságig kell
várniuk. Eleinte a falnak támaszkodtak, aztán lecsúsztak a fal
mentén, és úgy aludtak el, fittyet hányva a szép ruhájukra,
elfeledkezve arról, hogy felfedezték a fogport és a hajkefét, mintha
sose hallottak volna tiszta lepedőről és illatosítóról. Holott
bentről, a hálószobából egyre fojtogatóbb szag áradt ki, ahogy a
király testét mindinkább szétrágta és feketére festette a himlő.
 Két nap múlva, hogy a napsütötte könyvtárszobámban ültem,
egyszer csak Monsieur de Clichy nézett velem szemközt, ő vette át
a király első orvosának feladatait, mióta Monsieur Lemonnier-t
sikerült kifúrnia a pozíciójából.
‒ Azt hallom, a király mindvégig eszméletén maradt ‒ szóltam
rá ‒, sőt, most is magánál van. Hogyhogy nem engednek be hozzá?
‒ Madame la dauphine, az ön méhe hordozza majd
Franciaország leendő királyát. Nem engedhetjük, az ország nem
engedheti, hogy kitegye magát a himlő veszélyeinek. Pusztító kór
az! ‒ tette hozzá leereszkedően.
Ó, bárcsak a kezembe kaparinthatnám a parókáját, hogy
lehajítsam a mókusok közé, a földszintre! Megacéloztam
akaratomat, és nekitámadtam a doktornak.
‒ Monsieur le médecin, minden tiszteletem az öné, de véletlenül
tudom, hogy ezúttal nincs igaza. Nem egy rokonomat vitte el a
fekete himlő, én azonban túléltem, és utána oltást kaptam ellene.
Édesanyám, aki történetesen Ausztria császárnője, szintén
legyőzte ezt a kórt, és egyébként is roppant elővigyázatos, ha az
egészségről van szó. Legjobb tudomásom szerint les tantes nem
kaptak oltást, mert a francia udvarnál nem hisznek benne. Doktor
úr, ha bekövetkezik a gyászos esemény, a döntések, legalábbis egy
részük, óhatatlanul rám hárulnak majd. Biztosíthatom afelől, hogy
az egyik első intézkedésem éppen ennek az oltásnak a bevezetése
lesz. Ezt kívánja tőlünk a józan ész.
‒ Oda sem figyelnek rám ‒ panaszkodtam később a
dauphinnek. ‒ És ha esetleg mégis figyelnének, akkor meg nem
hallják, amit mondok.
A férjem és én alig aludtunk valamit, mióta király papa
megbetegedett. Csak egymásnál kereshettünk vigaszt, a külvilágot,
még a legközelebbi rokonainkat is, kerültük. Provence grófné és
Artois grófja már így is próbára tették az idegeimet az állandó
megjegyzéseikkel, hogy milyen sápadt vagyok, és milyen dagadt
meg karikás a szemem a folytonos sírástól és a kialvatlanságtól.
Lajos Ágost és én a nap java részét az ő lakosztályában
töltöttük, térdepelve imádkoztunk, vagy csak ültünk egymás
mellett, fogtuk egymás kezét, hátha erőt meríthetünk egymásból.
Őrjítő lassúsággal vánszorogtak a napok.
Vártunk, nem tehettünk mást.
Május 4-én Lajos gyóntatója azt javasolta, tisztítsa meg a lelkét.
Tehát eljött a pillanat, amitől a király mindennél jobban rettegett.
Nem a haláltól magától félt, hanem attól, hogy búcsút kell
mondania Du Barry grófnőnek, súgta meg nekem később Madame
Viktória. Tényleg olyan büdös vagyok? ‒ súgta a király a grófnő
fülébe.
Hosszú évek uralkodása után mintha újra ijedt kisfiú vált volna
belőle. A szeretője a könnyei között is felnevetett.
‒ Igen, mon amour, igen ‒ szorította a király kezét diadalmas
melleihez ‒, de miattam ne aggódj, hamarosan úgyis el kell
hagynom a palotát, mert meghaltál, onnantól pedig legyen Szent
Péter problémája!
‒ Köszönöm, hogy ilyen könnyedén veszed ‒ csókolta meg a nő
kezét a király ‒, rengeteg megköszönnivalóm van neked ‒ tette
még hozzá, de ahhoz túl gyenge volt, hogy fel is sorolja, mi
mindent. Egyébként is felfogta d’Auguillon herceg reá szegeződő
pillantásának üzenetét: ideje, hogy a maitresse en titre távozzék, és
a király utoljára még meggyónjon. Ezt a pillanatot addig
halasztgatták, amíg csak lehetséges volt. Madame Adelheidban volt
annyi empátia, hogy sejtse, ahogy az apjuk meghallja, hogy az
utolsó kenet szentségéről folyik a szó körülötte, rögtön ráébred,
hogy ütött az utolsó órája, és már ereje sem marad, hogy a
gyógyulásban reménykedjék. A király megkérte d’Auguillon
herceget, hogy engedje át a kastélyát a közeli Rueilben Du Barry
grófnőnek, abban a reményben, hogy az elárvult szerető
hamarosan úgyis visszaköltözhet a Louveciennes-kastélyba,
melyet ő ajándékozott neki. Madame Viktória, elég érzelgősen,
elárulta nekem, az apja azt kívánja az új királytól, hogy ne vonja
vissza az ajándékot, dacára annak, hogy ezt könnyűszerrel
megtehetné.
Hallottam én is egy-két történetet a Louveciennes-kastélyról,
de feltételeztem, hogy a grófnő szíve, ha valóban szerette a királyt
és nem csak az ajándékait meg a hatalmat, amelyet viszonyuknak
köszönhetett, előbb-utóbb megvigasztalódik; éppúgy, ahogy
egyszer majd én is megbocsátom a grófnő kegyetlenségét ellenem.
Sőt, már most is alig bírtam visszatartani a könnyeimet, ha rá
gondoltam, és bizton tudtam, hogy még sok-sok könnyet kell
ejtenem érte. Pedig a cháteau, amit a királytól kapott, beillett volna
akár palotának is, csak persze kicsiben. A látogatót bíbor és
halványságra libériába bújt inasok fogadták a bejáratnál, az
ebédlő falának faburkolatát igazi aranylevelek ékesítették. Tehát
hiába száműzetett az udvartól, odahaza úgy élhetett ezután is,
ahogy az egy király szeretőjének dukál, fényűző környezetben,
kényelmes bútorok és hatalmas kristály-kandeláberek között,
színpompás, süppedős szőnyegeken, és ahová csak nézett,
mindenünnen bronzból, üvegből, porcelánból készült dísztárgyak
kacsintottak vissza rá.
Úgy hallottam, hogy sírt, amikor el kellett hagynia Versailles-t.
Csak arra lettem volna kíváncsi, vajon visszanézett-e Mansart
gigantikus kapujára, mikor d’Auguillon herceg hintója utoljára
vitte át a kapura írt felirat, az ő saját mottója alatt. Boutez en avant
‒ ő pedig nyomult tovább, előre?
Május 7-én a király arra ébredt, hogy szinte már beszélni sem
tud, pedig utoljára mindenképpen meg kellett gyónnia, sőt, az
udvari etikett előírása szerint nyilvánosan. Jó negyven éve, hogy
utoljára gyónt, most majd azokat a szavakat nem tudja kimondani,
amelyeket az utóbbi évtizedekben nem akart.
Monseigneur de la Roche-Aymon, Franciaország első
alamizsnaosztója hosszú, gyertyafényes processzió élén,
udvaroncoktól és papoktól körülvéve haladt a király hálószobája
felé, svájci gárdisták és a lovas testőrség tagjainak falanxa
szegélyezte útjukat a márványlépcsőkön, aztán az ünnepi
szalonon és a Tükörtermen át. Mind ez idáig a dauphin és én nem
léphettünk be a király lakosztályába, most azonban mi is velük
tartottunk, és a dauphin fivérei szintén csatlakoztak a
díszmenethez, feleségestül. Bár a hálószoba küszöbénél nem
engedtek tovább minket, félve a fertőzéstől.
A hálószoba ajtaja nyitva volt. Körülöttünk sötét lelkű
kíváncsiskodók nyújtogatták a nyakukat, hogy lássanak egy
villanást abból, ami a királyból megmaradt. Belebetegedtem ebbe
az undorító viselkedésbe. A királyt kiemelték az ágyából, egy kis
széken ült, jobbján és balján a két vérrokon, Conde és Conti
térdepelt.
A király feje majdnem a kétszeresére dagadt. A testét, a
rothadó húsát ellepő fekete kiütések szemlátomást zavarták a
papokat, akik azért jöttek, hogy tanúi legyenek a gyónásnak, de
még az orvosok is visszahőköltek a látványtól. Én azonban láttam
ilyet korábban is: két Jozefa hagyta itt így a siralmak völgyét egy
jobb világ kedvéért, tisztaságtól fehérlő lelkűk most az egekben
lakozik, csak kórtól elfeketéllett testük rothad tovább a
Kaisergruft mélyén.
Őfelsége most már nem tudott beszélni, legalábbis alig lehetett
hallani, amit mond, így a Nagy Alamizsnaosztó tolmácsolta a
szavait.
‒ A király arra utasított, hogy közöljem önökkel, Isten
bocsánatáért könyörög bujasága miatt és azért a rossz példáért,
amelyet népének mutatott. Ha a Mindenható kegyeskedne
helyreállítani az egészségét, megfogadja, hogy hátralévő napjait a
bűnbánatnak szenteli, és annak, hogy népe üdvére munkálkodjék.
A férjem nem sírt, félt, hogy a könnyei férfiatlannak tüntetik fel.
A király hálószobája előtt álltunk égő gyertyával a kezünkben, így
néztük végig, ahogy az érsek feladja király papára az utolsó
kenetet. Titokban a dauphin fivérei felé pillantottam, az ő szemük
is száraz maradt. Nem azért, mert erősebbek voltak nála, hanem –
ezt nagyon is jól tudtam ‒, mert nem szerették úgy a nagyapjukat,
ahogyan ő. Pedig grandpére nem volt mindig kedves a dauphinnel.
Mindig is tudtam, hogy nem tartja valami sokra a férjemet, sőt,
talán ‒ én így képzeltem ‒ jobban örülne, ha valamelyik fivére,
mindegy, hogy melyik, lenne a trónörökös. Egyszer véletlenül
meghallottam, ahogy azt mondja, ha a dauphin a trónra kerül, a
fivérei éhen halnak. Csakhogy ebben nem volt igaza, ezt még most,
hogy talán az utolsókat leheli, is ki mertem mondani, bár csak
magamban. Lajos Ágost jobb király lesz, mint amilyen Artois vagy
Provence grófja lenne, mégpedig két olyan tulajdonsága miatt,
amelyet fivérei nélkülöztek: a becsületessége és az együttérzése
okán. Vajon melyik öccse lett volna képes arra, amire ő, hogy
kétszázezer frankot küldjenek a saját pénzükből Párizs
szegényeinek? Mert a dauphin pontosan ezt tette, méghozzá
azonnal, ahogy végighallgatta a király gyónását.
Én is adakoztam a szegények javára, mégpedig oly módon,
hogy a sutba hajítottam egy ostoba, középkori szokást, a Droit de
Ceinture intézményét, az övadóét, amellyel az új király trónra
lépésekor sár-colták meg az alattvalókat. Maga az elnevezés is a
középkorra utalt, amikor a királynők aranyozott övét viseltek. Az
öv manapság már nincs divatban, próbáltam elviccelni a
döntésemet, bár az igazság az volt, hogy fájt a szívem, amiért
nekem olyan sok jutott, leendő alattvalóink többségének pedig
olyan kevés. Nem, ha én leszek a királyné, nincs többé övadó.
A király betegségének napjai alatt egy-egy gyertya égett az
uralkodói hálószoba valamennyi ablakában. Tizenhárom napon át
viselték el les tantes a virrasztás fáradalmait és apjuk haldokló
testének egyre áthatóbb szagát. Néha, de olyan ritkán, mintha
nehezükre esne, a vérrokonok is csatlakoztak hozzájuk. Május
tizedikének reggele úgy köszöntött be, ahogyan a többi szép
tavaszi nap Franciaországban. Csalogányok daloltak az allé fái
fölött Versailles parkjában, a ragyogóan kék ég alatt kövér felhők
úszkáltak.
Tíz perccel délután három után a király hálószobájának
ablakára árnyék vetült. Mintha a Mindenható akarná elfedni a
látványt a lelkes bámészkodók elől. Őfelsége kora reggel óta
nehezen lélegzett, szeme, amelyet tegnap óta ki sem nyitott, ide-
oda cikázott lezárt szemhéja alatt. És ekkor, egy végső, hatalmas,
mély sóhajjal, mintha egyszerre akarná kilehelni a kevés életet,
ami még benne ragadt, egy pillanat tört része alatt visszaadta
lelkét a Teremtőjének. Orléans hercege ünnepélyes arccal az
ablakhoz lépett, két ujja közé csippentette a gyertya lángját, és
elfújta.
 Harminckettedik fejezet
A kezdet vége
1774. május 10.

A dauphin és én órák óta ültünk a szobámban, fogtuk egymás

kezét, levegőt is alig mertünk venni. Már második napja jártam
gyász feketében, az arcomat sem pirosítottam. Tiszteletlenség lett
volna, ha a külsőmmel törődöm ezekben a gyászos órákban.
Napfelkelte óta egy szót sem hallottunk király papáról. Az óra
most egyet ütött, ránéztem, láttam, hogy negyed négy lett. Ekkor
hallottuk meg a zajt, felfordulás hangjait, eleinte távolról, aztán
egyre hangosabban, egyre közelebbről, mintha százan meg százan
futnának az életükért, egyenesen a mi szobánk felé.
Most már olyan közel jártak, hogy azt is hallottuk, mit
mondanak.
‒ Meghalt a király! Éljen a király!
Hisztérikusan felsikoltottam. Mély bókba ereszkedtem le, úgy
próbáltam kimondani a szavakat, de félig sírás nyelte el
mindegyiket. Lajos le Bien-Amée, a Hőn Szeretett nincs többé.
‒ Felséges uram! Most már te vagy Franciaország királya!
A férjem felsírt, térdre esett, imádkozott; közben megfogta az
én kezemet is, lehúzott maga mellé.
‒ Én vagyok a legboldogtalanabb ember a világon ‒ mormolta.
Az arca igazolta a szavait. Fortuna kereke, bármilyen magasra
vetette is, összetörte őt, ezt lehetett leolvasni róla. Felpattant az
ajtó, De Noailles grófnő száguldott be lihegve. Alig bírt
megszólalni.
‒ Isten óvja felségteket ‒ lehelte.
Mi még ekkor is imádkoztunk.
‒ Isten óvjon minket ‒ feleltem neki.
Lajos Ágost húgai, Klotild és Erzsébet jöttek először részvétet
nyilvánítani. Letérdeltek, a férjem azonban felsegítette őket, én
pedig átöleltem mindkettőjüket, mint igaz, szerető nővérük.
‒ Mi lesz most velünk? ‒ hüppögte Erzsébet a bátyjára
csimpaszkodva.
 ‒ Együtt maradunk ‒ ígérte meg a férjem ‒, és megteszek
értetek mindent.
‒ Akkor mi sem hagyunk el téged soha, bátyám ‒ csókolt kezet
Klotild.
Madame Etikett ‒ vajon tudta-e, hogy szolgálati napjai
mostantól, hogy én lettem a királyné, meg vannak számlálva? ‒
kalauzolt át minket a Hosszú szalonba, ahol is tompa dobpergés
mellett elléptünk a lovas testőrök kinyújtott kardjainak alagútja
alatt, aztán teljes negyvenöt percet töltöttünk el a
szerencsekívánatok fogadásával. Százával járultak elibénk a
miniszterek és az udvaroncok. Hiába, hogy oly lelkesen igyekeztek
az új uralkodók kedvében járni, én azért láttam rajtuk, hogy
bárhol szívesebben lennének, mint épp itt. Ha megtehetnék,
iszkolnának a versailles-i fekete himlő miazmái elől haza, a
birtokukra. Éppen ezért meg is tiltottuk a kézcsókot; les tantes
pedig, akik szintén elkapták a kórt, otthon maradtak, a
betegágyukban. De már egy óra sem telik belé, és beülnek a
tizenhat hintó egyikébe, amelyek indulásra készen várnak reggel
óta, hogy elvigyék őket a Cháteau de Choisy felé vezető öt
mérföldes úton a szeszélyesen kanyargó Szajna mentén.
Versailles-t pedig megtisztítjuk a betegség minden maradványától,
hogy a királyi család és népes háztartása biztonságban
visszaköltözhessen.
Hamarosan a férjem és én is követjük a nagynéniket új
szálláshelyükre, velünk jönnek a dauphin fivérei is meg a
feleségeik. Les tantes azonban ott is elkülönítve maradnak, míg ki
nem heverik a kórt. Persze Madame Adelheid még ebben a
helyzetben sem veszítette el a kedvét, hogy beleavatkozzék
mindenbe. Máris üzent a férjemnek, hogy jó volna visszahívni a
száműzött Maurepas grófot, a néhai király egykori főminiszterét,
akit huszonöt éve azért üldöztek el az udvartól, mert állítólag
gúnyverseket fabrikált Madame Pompadour rovására.
‒ A királyné lovait! ‒ hallottam meg a kiáltást odakintről.
Már napok óta csomagoltak a szolgák, alig vártuk az indulás
percét, arra azonban senki nem vette a bátorságot, hogy előbb
elinduljon, ki sem várva a király halálát. Pedig a himlő tovább
aratott Versailles-ban. Tizenhét bátor lélek, mind, akik ott voltak
király papa mellett a legutolsó órákban, veszett oda, az új király és
oldalán én az ő üdvösségükért is imádkoztunk.
‒ Mi lesz grandpére temetésével? ‒ kérdeztem De Noailles
grófnét.
‒ Még mindig aggódunk a fertőzés miatt ‒ szűrte a szavakat
halkan, a fogai közül Madame Etikett. ‒ Kettős ólomkoporsóban
temetik, és a koporsót feltöltik tiszta alkohollal. ‒ Ahogy ezt
meghallottam, azonnal rám tört a borzongató emlék, ahogy
szeretett nővérem, Jozefa megadja magát a halálnak, alig pár
nappal azelőtt, hogy elindult volna Nápolyba, a menyegzőjére.
‒ Akik a néhai király halálos ágya mellett őrködtek, már
felvették az utolsó kenetet ‒ folytatta a grófné. ‒ Őfelsége
koporsóját, a tovább fertőzés veszélyét elkerülendő, a lehető
legnagyobb sietséggel kísérjük utolsó útjára, a Saint-Denis
székesegyház királyi kriptájába, és ott azonnal eltemetjük.
XV. Lajos kis híján hatvan évig ült a francia trónon, az első
évtizedeket a szeretet fényében sütkérezve. Milyen szomorú is,
hogy most ilyen szegényes pompával temetjük, hogy aztán,
amilyen gyorsan csak lehet, megfeledkezzünk róla, hisz inkább
kelletlen haraggal gondolnánk vissza rá, semmint gyászoló szívvel.
Ekkor villant a fejembe a gondolat, hogy a király szobái, ahol most
fekete és bíbor drapériák jelzik a gyászt, visszatértünkkor a
mieink lesznek. Most azonban még mindenki menekül innét, még a
szolgák is, akár a patkányok a süllyedő hajóról. Ki marad itt, hogy
tisztára sikáljon mindent?
Négy órakor, alig háromnegyed órával azután, hogy király
papa kilehelte a lelkét, a királyi hintók elindultak. Klotild és
Erzsébet, no meg a nevelőnőjük, az az utálatos Madame de
Marsan, az a barrysta, foglalták el az egyik kocsit, a kísérő lovasok
megsarkantyúzták paripájukat, és a kocsi nekilódult.
Férjem felé fordultam, megfogtam a kezét. Bizsergett a
gyomrom az izgalomtól.
‒ Nos, Lajos Ágost király, ideje, hogy induljunk mi is.
‒ Csak Lajos ‒ javított ki. ‒ Louis Seize, mindközönségesen a
tizenhatodik a Lajosokból. Az Ágost egyáltalán nem illik hozzám ‒
nevetett fel szégyenlősen.
Ismerte magát, és nem akarta szépíteni a képet.
‒ Akkor hát éljen Lajos, a Tizenhatodik! ‒ kaptam a számba az
ujjait.
Kiléptünk a Cour Royale kövezetére, a napfényre és a szinte
izzó késő délutáni árnyékok közé. Mops a hónom alól követte az
eseményeket, a többi kutya a rokonainkkal utazott. Provence és
Artois grófja és a feleségük kivárták, míg Lajos és én, az új
uralkodók beszállunk a hintóba, csak utánunk kászálódtak fel a
helyükre, szemben velünk. A magasabb rangúnak jár a jog, hogy
arccal előre utazzék. A férjem a jobbomon ült; az ő jobbján pedig
Provence grófné, idegesen babrálgatva a legyezőjét. Szemben
velünk a grófné húga, aki valósággal beszorult karcsú férje és
termetes sógora közé. Addig fészkelődött, míg közelebb nem
férkőzött Artois grófjához, hogy a vállára ejthesse a fejét. Még ki
sem értünk Versailles aranyozott kapuján, de ő már elbóbiskolt, a
hintó enyhe ringása altatta el.
A XV. Lajos koporsóját szállító kocsi ‒ oldalán a Bourbonok
aranyszínű liliomával ‒ néhány perccel előttünk indult el.
Északnak tartott, a Párizs és Saint-Denis felé vezető országúton,
én úgy láttam, nyaktörő tempóban, mintha minél előbb meg
akarna szabadulni a kényelmetlen rakománytól. A kísérő lovasok
alig tudták tartani vele a lépést. Szörnyű volt látni, hogyan
fogadják a kocsit az út szélén álldogáló bámészkodók. Minden
tisztelet nélkül ordították búcsúszavaikat a néhai király után.
‒ Taillaut! ‒ rikoltozták, ahogyan egykoron király papa, ha arra
szottyant kedve, hogy lovával túl közel nyargaljon a néphez. ‒
Adieu le Bien-Aimé ‒ gúnyolódtak.
Rettegve gondoltam arra, mit kell majd nekünk hallanunk tőlük,
ha meglátják a mi hintónkat is. De fölöslegesen rettegtem,
legnagyobb örömömre minket valóban vidám, reménytől sugárzó
arcok fogadtak. Louis le Desiré ‒ ezzel köszöntöttek bennünket, a
parasztok felkapták a gyerekeiket, hogy lássák az új királyt és
királynét meg a díszesen felszerszámozott lovakat. Lajos és én az
üvegablak mögül visszaintettünk nekik, a mosolyukat még
szélesebb mosollyal viszonoztuk.
 ‒ Lajos, a Rég várt ‒ kiáltottam fel én is, jól megszorítva a
férjem jobbját. ‒ Látod? Nézd, hogy várnak rád! ‒ mondtam neki,
ő azonban zöldesre sápadt arccal ült mellettem. ‒ Mi a baj, mon
cher? Nagyon ráz a kocsi?
‒ Dehogy ‒ mormolta válaszul. ‒ A felelősségtudat!
Artois és Provence grófjai felé sandítottam, az arcukra
erőltetett mosollyal igyekezték elkendőzni irigységüket. Ők aztán
egy fia könnyet sem ejtettek az elhunyt királyért ‒ nem úgy, mint a
férjem, aki még most is a tenyerébe temette az arcát a folytonos
zokogó-rohamok miatt.
‒ Most gúnyolják, pedig valaha a tűzbe mentek érte ‒ intett az
út mentén ácsorgó nép felé ‒, ahogy valaha én is tűzbe mentem
volna érte.
‒ Ugyan ‒ legyintett Provence grófja ‒, hiszen ő megvetett
téged!
Megrökönyödve bámultam rá, de aztán inkább a férjemmel
foglalkoztam.
‒ Css! Ne is törődj vele! ‒ simítottam végig a kézfejét. ‒
Biztosan tudom, hogy a maga módján ő is gyászolja király papát.
‒ Eszem ágában sincs! ‒ dacoskodott gróf.
‒ Én ebben nem volnék annyira biztos ‒ vágott vissza a férjem
a fivérének. A cipője orrát bámulta, nehogy meglássák az arcán
tükröződő érzelmeket. ‒ Csak nem értettük meg egymást.
‒ Szaniszló ‒ csapott a férje térdére a legyezőjével Provence
grófné ‒, ilyenkor nem illik veszekedni!
És ő is kiintett az ablakon, az arany napfényben fürdőző mező
és a kristálytiszta kék ég felé.
‒ Mária Jozefina helyesen mondja ‒ szóltam közbe ‒,
beszéljünk valami másról!
‒ Úgy is van, úgy is van! ‒ helyeselt Provence grófné. ‒ Érzi
valaki más is ezt a kellemetlen szagot? ‒ szimatolt körbe, mi,
többiek pedig követtük a példáját.
‒ Pfuj, mi ez? ‒ háborgott Artois grófja, majd az egyik kezével
befogta az orrát, a másikkel zsebkendő után kutatott.
Felajánlottam neki a magamét.
‒ Túl sokáig volt a forró napon ‒ riadt fel hirtelen Artois
grófné.
Még most is szörnyű volt a francia kiejtése, akárcsak a nővéréé
volt az első időkben, és mindketten hajlottak arra, hogy a
kiejtésükkel néha egészen más jelentéseket kölcsönözzenek a
szavaiknak.
‒ Érzed ezt a szagot? ‒ háborgott tovább a nővére, észre sem
véve, hogy a húga nem igazán tudja, miről folyik a szó körülötte.
‒ De mi volt sokáig a forró napon? ‒ tudakolta bajos.
‒ Vos cheveux, Votre Majesté. Pfuj, micsoda bűz!
Leesett állal hallgattunk, nem hittünk a fülünknek. Ez a nő most
sértette halálra a királyt!
‒ Miért, mi baj, mit mondtam? ‒ értetlenkedett a grófné, ahogy
észrevette a reakciónkat. Zavar látszódott az arcán, szeme
idegesen villant egyikünkről a másikra.
‒ Mindössze annyit, hogy a király büdös ‒ világosítottam fel.
Mária Terézia rémülten kapta a melle elé a kezét. Az arca
vörösebbre gyűlt, mint a kárpit, amelyen ültünk.
‒ Non, non, én egyáltalán nem ezt akartam mondani! ‒
feszengett az ülésen, hogy előrenézhessen, ám a férje és a sógora
a szoknyáján ültek, és így az üléshez szegezték szegénykémet,
amitől az egész helyzet még sokkal mulatságosabb lett.
‒ A lovak! Én azt mondtam, a lovak bűzlenek annyira
szörnyűségesen!
‒ Ó, mon Dieu! ‒ nevettem el magam ‒, vos chevaux, azt akarta
mondani, hiszen chevaux jelent lovakat, cheveux pedig hajat!
A nevetésem hamar átragadt a többiekre, szinte mindenki
csatlakozott hozzá.
‒ Bűzlik a haja, akarom mondani, a lova, felség! ‒ csapkodta a
térdét Artois grófja, játékból még az orrát is befogta hozzá.
‒ Ne csinálj bolondot belőlem! ‒ biggyesztette le durcásan az
ajkát a felesége. ‒ Udvariatlanság!
‒ De hát ha egyszer bolond vagy! ‒ nevetett Artois grófja.
Végül, valamivel a többiek után, a férjem is mosolyra húzta a
száját.
‒ Nos, ez volt az utolsó alkalom, hogy valaki megsérthetett! ‒
tört ki végül a nevetés is belőle. ‒ Legalábbis valaki a családból!
 ‒ Inkább a családod sértegessen, mint azok ‒ intettem gúnyos
mozdulattal az út szélén állók felé.
Erre már mindenkiből kitört a kacagás a hintóban. Talán
utoljára élvezhettük ki, hogy egy pillanatra lerázzuk magunkról a
gyász és az etikett jármát. De mostantól fogva miénk a világ tele
tánccal és muzsikával, hogy mi, fiatal teremtések, az utolsó
cseppjéig kiélvezzük az élet édességét. A tesze-tosza vénemberek
és pletykás vénasszonyok ideje lejárt. Előttünk Choisy illatfelhőbe
burkolódzó kertjei, utána pedig, hosszú évekig, évtizedekig a
királyi trón, az uralkodás, ami a miénk. A férjemé és az enyém, az
új világ megteremtőié.
‒ Franciaország a lábaink előtt hever ‒ jegyeztem meg, a
szokásos kis gombóccal a gyomromban. Ajkamhoz emeltem az
ujjamat, hogy csókot intsek vele a népnek odakint. ‒ És
képzeljétek el, mi mindent művelünk majd az új világgal!
 Kiadta a Tericum Kiadó Kft.
1136 Budapest, Hollán E. u. 9.
Felelős kiadó a Tericum Kiadó Kft. igazgatója
Layout és borító: Pavlov Anna és Karikás Márk
Nyomdai előkészítés: Koffein Stúdió Korrektor: Nácsai Katalin
Nyomta és kötötte: Dürer Nyomda Kft., Gyula Felelős
nyomdavezető: Kovács János ügyvezető igazgató
ISBN 978 615 5285 01 1

Juliet Grey jó ismerője az európai és kiváltképp a francia

történelemnek. Történelmi témájú regényein kívül más
műfajokban is alkot, emellett újságíró és színházi színésznő.
Férjével New Yorkban él.