- Összetörte a szívem, az életem romokban hevert, problémáim lettek a bizalom terén… - regélte

fanyar képpel Lizi, de már csak az emlékezés ködén át.

- És mesélj, hogy lábaltál ki belőle?
- Minden figyelmem az állatvilágra összpontosult, innen pedig nem volt messze a természet egésze.
Nem, nem fogadtam örökbe egy kutyát vagy vettem egy farmot – tanultam. Felkutattam minden
információt, amit csak elő tudtam bányászni cikkekből vagy antik és új könyvekből. És bár sok
mindent nem értek, mert még mindig bőven akad mit feldolgozni, egy valami világossá vált: sürgős
tettekre van szükség. Az állatok és emberek viszonya drasztikusan megváltozott hihetetlenül rövid
idő alatt. Míg eleinte a bolygó nagyobb részét tették ki vadállatok, mint emberek, úgy mára mi már
bolondgombaként növünk, szinte potyognak az égből a gólyák csőréből a gyerekek, ezzel együtt
pedig kiszorítjuk az összes többi élőlényt. Elvesszük az élőhelyüket, az élelmüket, az egészségüket,
mert minden egyes másodpercben körülbelül négy gyerek születik – négy, fel tudjátok ezt fogni? A
porontyokat pedig etetni kell, egész életükben, amihez több állatot tenyésztünk, mint amennyit vadon
élni hagyunk, sőt többet, mint amennyien mi magunk vagyunk. Őrület, nem? Aztán persze ruházni is
kell, meg az életkörülményeinkhez mérten kényelembe helyezni utódainkat, amivel nem csak
kizsákmányoljuk ezt a szerencsétlen bolygót, hanem még szennyezzük is. És persze mindezzel
szakadatlanul magunk alatt vágjuk a fát – a szó legszorosabb értelmében. Elvesszük magunktól a
levegő tisztaságát, megzavarjuk azt a működő élő szerkezetet, ami ellát minket minden égi jóval,
aminek mi is részei vagyunk, bármennyire dolgozunk is ellene. Oda rondítunk, ahonnan eszünk,
mindenféle módon betegítjük meg magunkat, aztán a gyógyulás helyett is profitot hajhászunk. A
kihalás szélére sodrunk évente több tucat vagy több száz fajt. A pontos számok ismeretlenek, hiszen
a most velünk együtt létező összes fajt sem ismerjük, így azt sem tudhatjuk biztosan, hogy mit
veszítünk. Nem rémisztő ez? Hogy darabokra szedjük a repülőgépet, amin utazunk azzal, hogy
lassan kiiktatunk mind több és több szegecset, ami összetartja az egészet. Nem is vagyunk tudatában
annak, mit teszünk, csak megyünk vakon bele a világba, amíg aztán nem lesz többet hová menni.
Na, nekem elegem lett ebből. Nem félelemből, hanem azért szedtem össze magam, mert nagyon
mélyen megérintett mindez. Összegyűjtöttem minden ismerősömet, akikről tudtam, hogy ha
elmagyarázom nekik ezt az egészet, összefognak velem. És megalapoztuk a vállalkozásunkat, ami
mára már olyan méreteket ölt, hogy lehetővé tudjuk tenni rehabilitációs létesítmények működését,
ahol vadállatok érhetik meg a holnapot, és ahonnan visszatérhetnek az eredetileg nekik szánt
helyükre. Ezt is biztosítjuk – területeket vásárolunk fel, nyilvánítunk védetté, őrzünk meg vadnak
vagy vadítunk vissza, a helyieket pedig oktatjuk és alkalmazzuk ott, hogy együttműködve tudjanak
élni az őket körülvevő csodákkal, meg aztán védjék is azokat, mert értik, mennyire fontosak, és mert
az életük végre természetesen összefonódik velük. Lehetőséget biztosítunk minden arra
vállalkozónak, hogy fenntartható mértékűre csökkentse a fogyasztását, a szennyezését alternatív
megoldásokkal, melyeken folyamatosan dolgoznak azok a nagyszerű emberek, akiket alkalmazunk
azért, hogy valós változásokat idézzenek elő.
Az egészben csak az szomorít el, hogy az embereket általában nem lehet meggyőzni, hacsak nem
arról van szó, hogy nyernek, vagy épp veszítenek valamit. Próbálj megkérni valakit, hogy a
búzatáblája egyik csücskét hagyja elvadulni, csak mert az szép. Pedig a természet nem csak
materiális hasznunkra van. Hol is lennénk a szépsége által inspirált zene és művészet, filmek, meg
könyvek nélkül? Milyen kikapcsolódást biztosítana egy erdei vagy hegyi túra helyett a járművek és
gépek zaja? Miért is érdemes élni, ha nem azért, hogy az intelligens hatalmunknál fogva rendbe
hozzuk és fenntartsuk valami megismételhetetlennek a harmóniáját?