A csernobili atomkatasztrófa a 20.

század legnagyobb atomkatasztrófája, amely évezredekre lakhatatlanná

tette az erőmű körülötti területeket, a Poleszje és a Kijevi régió nagy részét, illetve a belarusz határ menti
települések egy részét. Ezen kívül egész Európában, Amerikában és még Ázsiában és éreztette a hatását.

A baleset 1986. április 26-ának hajnalán következett be az akkori Ukrán SZSZK, Csernobil és Pripjaty városok
határán fekvő Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű négyes számú blokkjában. Az erőművet két - egymás után
bekövetkező - nagyerejű robbanás rázta meg. De mi is történt valójában?

A 60-as, 70-es években döntés született egy atomerőmű építéséről egy Csernobil nevű város mellett. Az ott
dolgozóknak és családjuknak lakhatás kellett, ezért az erőműtől mintegy 4 km-re megalapították Pripjatyot
1970-ben. A város gyors ütemben haladt, egyhuzamban az erőművel, azonban a tervezők előírásait többízben
is megszegték a dolgozók a szűk időkorlát tekintetében.

Egy atomerőmű a gőz generálásához maghasadást használ, amely az instabil izotópok hasadásából nyeri
energiáját. Viszont ezeknek a hasadásoknak csekély az esélye, tekintve a részecskék ebben az izotópban szinte
fénysebességgel repkednek. Az erőmű blokkjait RBMK-1000 típusú reaktorokkal szerelték fel, amelynek voltak
tervezési hibái. Minden reaktornak meg van a maga “moderátora”. Ez annyit takar, hogy a röpködő
részecskéket lelassítja, másnéven moderálja. A hűtésre vízkeringetést alkalmaznak. De önmagában ennyi nem
elég: szükség van szabályozásra is. Ezt bórból készült, ún. szabályzórudakkal intézték el, amely a felgyorsított
neutronok egy százalékát elnyeli. Ez a százalék a rudaknak a reaktorból való kihúzás mértékétől függ. Viszont
ezeknek meg voltak a hátrányai, ugyanis ezeknek a rudaknak az alja grafitbevonatot tartalmazott, amely lassítás
helyett felgyorsítja egy időre a fissziót (maghasadás láncreakciója).

Az üzbég fővárosból, Taskentból származó, Viktor Brjuhanov került az erőmű vezető székébe. 1983-ban fejezték
be az utolsó, négyes blokkot, amit végül Brjuhanov is átvett. Az átvevést persze dokumentum igazolta, amely
valójában hazugság volt. Ugyanis az átvételhez minden biztonsági tesztet végre kellett volna hajtani, azonban
egy még hátra volt. Így azt az átadás után végezték el 3-szor, sikertelenül. És jött volna a 4. kísérlet 1986-ban.

A kísérletet április 25-re tervezték a nappali műszaknak, azonban a kijevi teherelosztótól déután két órakor jött
egy telefon, hogy még órákon keresztül szükség van az áram termelésére, mivel “hónap vége volt”. Ezért inmár
10 órája a reaktor félüzemben ment, ugyanis a 3200MW-ra tervezett reaktor 1600MW-on volt tartva. Az
maghasadás mellékterméke egy gáz, a xenon, amely normál teljesítményen elég, de a 10 órás 50%-os
teljesítmény miatt a termelődött xenon nem égett el.

A kísérlet lényege: Áramkimaradás esetén a dízelgenerátoroknak 1 percre volt szüksége ahhoz, hogy
elinduljanak, de ez idő alatt kritikussá vált volna a reaktor, ezért a leállőfélben levő turbina lepörgését
megmérik, hogy elegendő-e arra, hogy azt az 1 percet áthidalják. Viszont az éjszakai műszak még nem volt erre
felkészülve. Az egyik reaktor operátor, Leonyid Toptunov még csak 4 hónapja volt a posztján.