Galaktika Light

Németh Attila (szerk.)

Metropolis Media (2017)

Címke: Sci-fi, Novellák

Sci-fittt Novellákttt
Elkészült a Galaktika Light, ahol az olvasás szerelmesein túl az
írás szerelmeseinek is egyedi galaktikus élményt adó füzetet
kínálunk. Kiadványunk specialitása, hogy az irodalmi (Borghestől
Nemeréig) és egyéb tartalmak mellé odaírhatjátok saját
gondolataitokat is.
Szívből ajánlom az egy- és kétperces novellákat, valamint rövid
információs anyagokat, amelyek a nagy testvér Galaktikában is igen
népszerűek. Közel húsz írásunk ízelítőt nyújt a magyar fantasztikus
irodalom és a hazai innovációs fejlesztések élvonalából!

A kiadvány a Galaktika magazin formátumán alapul, dizájnja

Szilágyi Barbara grafikus kiváló munkáját dicséri. Fogadjátok
szeretettel, és írjatok bátran feljegyzéseket, esszét, bevásárlócetlit,
naplót vagy akár novellát a Galaktika Lightba! Hiszünk a
kézbeadhatóság varázsában és a könyvek illatában.
Ezt nyújtjuk most át nektek, és reméljük, annyi örömöt szerzünk
vele, hogy egy Lightot mindenki megőriz, egy másikat teleír az
élményeivel, egy harmadikat pedig szeretteinek ad ajándékba.
Küldjétek saját szövegeiteket, rajzaitokat a jövőbe!
GALAKTIKA LIGHT
 ÍRJ A JÖVŐBE!
Elkészült a Galaktika Light, ahol az olvasás szerelmesein túl az
írás szerelmeseinek is egyedi galaktikus élményt adó füzetet
kínálunk. Kiadványunk specialitása, hogy az irodalmi (Borgestől
Nemeréig) és egyéb tartalmak mellé odaírhatjátok saját
gondolataitokat is.
Szívből ajánlom az egy- és kétperces novellákat, valamint rövid
információs anyagokat, amelyek a nagy testvér Galaktikában is igen
népszerűek. Közel húsz írásunk ízelítőt nyújt a magyar fantasztikus
irodalom és a hazai innovációs fejlesztések élvonalából!
A kiadvány a Galaktika magazin formátumán alapul, dizájnja
Szilágyi Barbara grafikus kiváló munkáját dicséri. Fogadjátok
szeretettel, és írjatok bátran feljegyzéseket, esszét, bevásárlócetlit,
naplót vagy akár novellát a Galaktika Lightba! Hiszünk a
kézbeadhatóság varázsában és a könyvek illatában. Ezt nyújtjuk
most át nektek, és reméljük, annyi örömöt szerzünk vele, hogy egy
Lightot mindenki megőriz, egy másikat teleír az élményeivel, egy
harmadikat pedig szeretteinek ad ajándékba.
Küldjétek saját szövegeiteket, rajzaitokat a jövőbe!

Kozák Tibor
projektmenedzser
 Jorge Luis Borges: A tudomány pontosságáról
Abban a Birodalomban a kartográfia tudománya olyan
tökéletességet ért el, hogy egyetlen provincia térképe betöltött egy
várost, a Birodalom térképe pedig egy egész provinciát. Idővel
azonban ezeket a hatalmas térképeket nem találták kielégítőnek, és
a Kartográfusok Kamarája akkora térképet készített a Birodalomról,
amekkora maga a Birodalom volt, és azzal pontról pontra
egybeesett. A következő nemzedékek már kevésbé kedvelték a
kartográfia tudományát, s úgy látták, hogy fölösleges az a kiterjedt
térkép, és nem kis könyörtelenséggel sorsát a nap és a tél zord
hatására bízták. A Nyugati pusztaságokban még maradt néhány rom
a térképből, most ott állatok és koldusok élnek; az egész országban
nincs más nyoma a földrajztudománynak.

Suárez Miranda: Bölcs férfiak utazásai

Negyedik Könyv, XLV. fejezet, Lérida 1658

Scholz László fordítása

 Csillagszekér Planetárium – Az égbolt színháza
A csillagászok nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, mint az
univerzum megismerését. Ha a természetes égboltban szeretnénk
gyönyörködni, akkor messze a várostól, a fényszennyezéstől mentes
területeken érdemes próbálkozni. Esetleg felkereshetünk egy
bemutató csillagvizsgálót vagy egy planetáriumot. Az a különbség,
hogy az előbbiben a természetes égboltot lehet távcsővel
megfigyelni, utóbbiban pedig a kivetített mesterséges égbolt
látványosságaiban gyönyörködhetünk.
A Csillagszekér Planetárium a mobilitásának köszönhetően
ötvözni tudja a távcsöves megfigyelést és a planetárium nyújtotta
előnyöket. Tehát érdemes minket elhívni: „Házhoz visszük a
tudományt.”
A Csillagszekér Planetáriumot három szakember alapította az
űrkutatás, a csillagászat népszerűsítését tűzve ki célul. Emellett az
oktatásban is sikeresen alkalmazza. E planetárium különlegessége,
hogy hordozható, bárhol felállítható. Digitális vetítési technikát
használunk. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos planetárium több új
funkcióval bővül. Például a speciálisan felvett filmeket a teljes
félgömb kupolára ki tudjuk vetíteni. Ezek az úgynevezett fulldome
filmek térhatásúak, nem kell hozzájuk 3D-szemüveg.
A kültéri 7 méteres kupolánkban kb. 50 látogató fér el egyszerre.
Programjainkat úgy állítottuk össze, hogy az időjárástól függetlenül
is tudjunk élményeket nyújtani. A planetáriumi előadások mellé
nappal, ha jó idő van, tartunk naptávcsöves bemutatót. Szemléltetni
tudjuk a napfoltokat, napkitöréseket. Esti program esetén tartunk
távcsöves bemutatót, lézeres csillagképtúrát. Emellett van egy mini
meteoritkiállításunk, amit szintén viszünk magunkkal mindenhová.
 Erdész Róbert: Gyetkó Vincéné és az
Örökkévalóság Vége
– Márpedig az ember meg tud halni.
– Imádod ezeket a városi legendákat.
– Ez nem városi legenda. Maximum te nem hiszel benne.
– Igen? És Márta?
– Mi van Mártával?
– Szerinte is baromság az egész. Nem csak én nem hiszek
benne.
– És akkor mi van? A tudomány nem „többség dönt”-alapon
működik.
– Minden úgy működik.
– Nyilván. A víz forráspontjáról is szavazunk, nem? Ha ezren
állítják, hogy negyven fok, akkor annyi. Csak mondják elegen!
– És azt elárulod, hogy lehetnénk sok millióan egyszerre hülyék?
– Úgy érvelsz, mint valami idióta politikus. Szerinted az Ember
azért él örökké, mert pár millióan ezt állítják?
– Nem pár. Sok millióan.
– És ettől igaz lesz?
– Nem véletlenül hiszünk benne ennyien. Ha eddig létezett az
Univerzum, eztán is létezni fog. Ez a világ rendje. Olyat még senki
sem látott, hogy az Ember meghaljon.
– Gondoltál már arra, hogy mi van akkor, ha a mi életünk csak pár
másodperc, az Emberé meg száz év? Szerinted hányunknak adatna
meg látni az Ő halálát?
– Megadatna? Mit mondjak, nagy ajándék lenne! Megélni a
világvégét. Milyen morbid ötlet!
– Egy ember halála nem a világvége. Próbáld elképzelni, hogy az
Univerzum hatalmas, rengeteg ember létezik benne, és mi
átjuthatunk egyikből a másikba, hogy új kolóniákat hozzunk létre.
Lehet, hogy ez a világ rendje.
– Elképesztő, hányféle baromságban lehet hinni!
– Baromság? Ede, bejönnél egy percre? Mondd már el, lécci,
honnan érkeztél!
 – Maga meg kicsoda?
– Ede vagyok.
– Ede?
– Ede a Gyetkónéből.
– Ki az a Gyetkóné?
– Gyetkó Vincéné. Egy másik ember.
– Úgy érti, hogy egy másik Univerzumból érkezett?
– Úgy értem, hogy egy másik emberből érkeztem.
– Ember vagy Univerzum, nem mindegy?
– Hát nem. Univerzumból egy van, emberből meg töméntelen
sok.
– Ezek szerint többet is látott már?
– Én nem, de egy barátom két másikban is élt korábban.
– Ja, hogy egy barátja! És mindjárt kettőben? Mondja, Ede, ezt a
Gyetkónét meg tudná mutatni nekem?
– Sajnos nem. Elment. Az én személyes tragédiám, hogy még
pont átkerültem belőle. A legrosszabbkor. Ráadásul szájon át, ami
elég gusztustalan volt.
– Szájon át?
– Mesterséges légzéssel. Gyetkóné így próbálta újraéleszteni a
maguk emberét, de elkésett vele. Ő meghalt, én viszont egy nagy
levegővel átsodródtam.
– Akkor mi most egy halottban beszélgetünk?
– Ahogy mondja. A bomlás megindult, és ha még nem is látszik, a
maguk világát gyakorlatilag elpusztították a vandálok.
– A vandálok? Azok meg kicsodák?
– Ne is kérdezze! Szörnyű egy társaság. Zéró
környezettudatosság, nulla előrelátás. Pusztítanak, ahol érik. Aztán,
ha már mindent szétvertek, áttelepülnek egy másik gazdatestbe, és
ott folytatják a rombolást. Borzalmas! A maguk életfilozófiája sokkal
bölcsebb: élni és élni hagyni. Nekem ez jön be.
– Értem. Tudja, azon töprengek, hogy ez az én drága Ervin
barátom vajon hol a bánatban tud összeszedni ennyi szalajtott
idiótát? A múltkor az a horgasfejű, most meg maga… Milyen káosz
lehet a fejében?
 – Az én fejem miatt sose aggódj! Volna más, ami miatt viszont
nagyon is kéne! Sajnálom, hogy nem tudunk meggyőzni, mert neked
szavad van a Tanácsban.
– Az meg hogy jön ide?
– Úgy, hogy muszáj lépnünk! Azonnal! Minél előbb át kell jussunk
egy másik testbe, különben itt veszünk mindannyian. Haladéktalanul
össze kell hívni a Tanácsot!
– Gyetkó Vincéné és a vandálok miatt? Ütős sztorinak tűnik.
Biztos végiggondoltad, mi lenne, ha előállnék vele.
– Pedig a barátjának igaza van: ez a 24. óra! A maguk Világa
elpusztult. És ha nem tesznek semmit, maguk is vele halnak. Velem
együtt, persze.
– Meg a vandálokkal, nem?
– Téved. Ők légi úton terjednek. Ha volt valaki a közelben, biztos
lehet benne, hogy már rég átszörföztek rá.
– Ja, hogy átszörföznek…
– Nem vesz komolyan.
– Úgy látja? Hadd foglaljam össze, mit is kéne a Tanács elé
tárnom: van ez a mi Univerzumunk, a maga hatalmas távolságaival,
átláthatatlan bonyolultságával, lenyűgözően összetett működésével.
Ám sok másik Univerzum is létezik. Itt van mindjárt Gyetkóné. Ő
szájon át próbált összekapcsolódni a Mi Világunkkal, de az addigra,
sajnálatos módon, meghalt. Maga egy nagy levegővel még
átsodródott hozzánk, és most figyelmeztet: az idő véget ért, az
Univerzum elpusztult, és csak azon kedves barátaink lelhetnek
otthonra egy másik Mindenségben, akik megtanulnak Univerzumból
Univerzumba szörfözni. Lehetőleg szájon át. Ugye ezt kéne
előadnom a meglett és sokat tapasztalt elöljáróknak?
– Hát, ha nem is ezekkel a szavakkal, de valami ilyesmit.
– És maga szerint mit fognak reagálni rá? Azért nem mondom,
hogy válaszolni, mert ilyen veszély nem fenyeget.
– Sajnálom, ha így látja.
– Bizonyos szempontból sajnálhatja is. Mert abban egyetértünk,
hogy kezdeni kell valamit a problémával. Megengedhetetlen, hogy
egy ilyen hisztéria elterjedjen, mint holmi ragály. Mindenkit
megfertőzhet.
 – Úgy érti…
– Úgy értem, hogy maguk könnyen egyfajta szellemi fertőzés
forrásává válhatnak. És bár Ervin a barátom, van, ami előbbrevaló a
barátságnál.
– A Világuk pusztulása.
– Menjen már! Ha igaza is volna, mint ahogy persze nincs, tudja,
hány generáció váltaná még egymást, amíg a Mi Emberünk
elbomlana? Küzdjenek ezzel a gonddal az unokáim unokái! Nekem
itt vannak maguk. Higgye el, ez sem kevésbé kényes probléma.
Az utolsó mondat hangsúlya annyira furcsa, hogy mindkettőjüket
megrémíti. Sajnos, még így sem eléggé…
 Szélesi Sándor: Csigaházak
Annie csigaházakat gyűjtött, amolyan gömbölycsúcsos,
felcsavarodó csigaházakat, amelyek az anyja kontyára hasonlítottak
azokból az időkből, amikor ő még nem létezett, és amelyet csak
felvételeken látott. A tópartról szedte össze őket, nagyobbak voltak a
tenyerénél, de még az apja tenyerénél is; belül törtfehér színük volt,
ám a külsejük mázasan csillogott. Mivel a tóban nem éltek csigák,
Annie feltételezte, hogy a folyó sodrása a hegyekből hozta le a
házaikat. Legalábbis az apjának ez volt a meglátása, amit a kislány
elhitt. És bár Daniel nem tudott biztosat, hiszen archeológus volt, és
„nem csigász”, azért Annie magáévá tette ezt a magyarázatot – a
kislányok tízévesen még kétely nélkül hisznek a szüleiknek.
Egész szép kis gyűjteményt szedett össze: vagy kétszáz
csigaház állt pedáns rendben a kerti játszóház polcán. Néha
átpakolta őket, elrendezte méret vagy szín szerint, esetleg a
csavarodás mintázata alapján. Amilyen kedve éppen volt. Néha
katonás egymásutániságban sorakoztatta fel őket, máskor egy
halomba tornyozta mind. Ő vigyázott rájuk, a többi gyerek azonban
sokkal óvatlanabbul nyúlt a csigaházakhoz; ám a kemény csonthéjak
bírták a folyamatos rendezgetést, pakolást, így nem törött el egy
sem.
Barátságos kis kolónia volt ez a Thalas-3 felszínén, egy Föld-
típusú, belélegezhető légkörrel rendelkező bolygón, szépséges kis
világon. Ráadásul értelmes lények nélküli világon. Hogy volt itt
valamikor egy civilizáció, az is csupán a letelepedés utáni harmadik
évben derült ki. A hetedik megalapított kolónia tagjai közé ekkor
kerültek be az archeológusok, így Annie apja is.
Annie a tízévesek kíváncsiságával fordult a Thalas-3 világa felé.
Gyorsan elfogadta másságát, és gyűjtött mindent, ami megtetszett
neki. Leveleket préselt, kavicsokat szedett össze… aztán rátalált a
nagy csigaházakra, és maradt azoknál. Daniel örült ennek a
hobbinak, és sokszor segített kiásni egyet-egyet a parti fövenyből,
vagy együtt jártak térdig a vízben, és a lábukkal tapogatták a
homokot, hol böki meg a talpukat valami különleges és kemény.
 A férfinak ugyanolyan szórakozás volt a kagylógyűjtés, mint a
kislánynak. A kikapcsolódás egy könnyed, pihentető formája. Az
archeológusok napközben egy ősi, közeli város feltárásán dolgoztak:
furcsa, szögek és sarkok nélküli házacskák kiásásán, az előkerült
szemétkupacok és használati tárgyak besorolásán. Megfejtették a
hajdan itt élők mindennapjait, mit ettek, mit ittak, mivel játszottak.
Találtak szentélyeket, amelyek komoly vallási háttérre utaltak. Két
dolgot nem tudtak csak: az írásukat nem fejtették még meg, így nem
ismerték a gondolataikat, tudományukat, irodalmukat, illetve nem
találtak sehol képi ábrázolást, ezért aztán a bolygó új lakóinak
fogalmuk sem volt, hogy néztek ki az őslakók.
Általános vélekedés szerint vallási szabály lehetett az ábrázolás
tilalma. Van ilyen otthon is, a Földön. Annyi derült csak ki, hogy a
régiek egy méter, egy-húsz magasak lehettek, hat végtagjuk volt, s
három-három ujjuk.
Senki nem hitte volna, hogy közük van a csigaházakhoz.
Annie egy hétvégén kirándulni indult az apjával és annak pár
munkatársával fel a hegyekbe. A túra jó ideig a folyóparton vitt fel,
aztán letértek egy kis, vízmosta mélyedésnél, és egy aprócska patak
partján gyalogoltak tovább. A helyi erdő majdnem olyan volt, mint a
földi, talán csak kicsit több tövises bokorral, és a levelek úgy néztek
ki, mintha állandóan ősz lett volna.
Kora délután a túrázók – akkor Daniel Annie-t már a nyakában
vitte – megtalálták a patak forrását. Azaz találtak egy barlangot,
amelyből a víz kifolyt.
A kislány rögtön ráakadt egy gömbölycsúcsos csigaházra. Olyan
tévedhetetlen érzékkel szúrta ki a mohaszerű növényekkel borított
kövek alatt, mintha csak térképe lett volna hozzá.
– Barlangi csigák lennének? – morogta az orra alá Daniel, és a
házat méregette.
– Ahhoz túl nagyok, és túl színes a külsejük – vetette ellen valaki.
– De menjünk be, nézzük meg!
Annie is szeretett volna velük tartani, de az apja nem akarta
rögtön bevinni. Viszont megígérte, hogy felderíti, mi van bent, és ha
talál élő csigákat, legalább egyet kihoz.
 Ketten mentek be a sötéten ásító lyukon. Bár tartottak tőle, hogy
a barlang összeszűkül, pár lépés után egy nagyobb, természetes
csarnokba jutottak, ahol egy kisebb tó várta őket. A vize jéghideg
volt és tiszta. Daniel belevilágított, s látta, hogy ezerszám fekszenek
csigaházak a víz alján.
– Ez egyszerre születésnap, névnap és karácsony a lányod
számára – nevetett a kollégája.
Daniel belenyúlt a vízbe, és kivett egy csigaházat. Aztán még
egyet és még egyet. Legalább kéttucatnyit.
– Mind üres.
– És?
– Most már nagyon szeretnék látni egy élő csigát.
Elvilágított a barlang belseje felé. Oldalt ösvényszerű járat vitt fel
egy sziklapad magasába, melyről vékony fátyolként permetezett alá
a víz. Fölötte a sötétség elnyelte a fényt: a barlang jóval nagyobb
volt annál, mint amekkorának elsőre látszott.
Daniel elindult az ösvényen fölfelé, a forrás irányába.
Fent aztán döbbenetes látvány tárult a szeme elé. Egy lapos, sík
tér, s benne sorban különös, félelmetes fémeszközök.
– Mit látsz? – kiáltott föl a kollégája, aki észrevette Daniel
megtorpanását.
– Nyaktilókat – morogta Daniel. – Mintha nyaktilók lennének
gyerekeknek – tette hozzá elborzadva. – Vagy a hajdani itt
élőknek…
És megtalálta a testeket is, illetve csak fej nélküli csontvázaikat.
Ezret és ezret. Megszámolhatatlan sokat egy mély katlanba
beledobálva. Hat végtag, a végtagokon három-három porc. Mire a
felderítőútja végére ért, már tudta, holnaptól itt fognak dolgozni.
Nem vitt csigaházakat Annie-nek. Viszont nem volt szíve elvenni
sem a lány gyűjteményét.
Teljesen más szemmel nézett azonban ezután Annie kerti
kisházban őrzött kincsére. Száz és száz koponya. A falu lakói. Azé a
falué, amit most ásnak elő a föld alól, amit most hoznak vissza a
feledésből. Azé a falué, amelynek lakóit módszeresen
lemészárolták. Egyszerre, kíméletlenül kivégezték mindet. A
módszer jól kigondoltnak, jól kimódoltnak tűnt.
 És a férfi azon kapta magát, hogy mindezek tudatában is
gyönyörrel tölti el a gömbölycsúcsos csigaházak látványa. A
borzadályon túl, amit a genocídium felett érez, valahol ott van a
szépség is bennük.
De vajon miért ne lehetne szép száz és száz koponya? Neki nem
kell, hogy lelkiismeret-furdalása legyen.
 Haklik Norbert: A padláslakó
Óvatosan, egyszerre igazították lépteiket a lépcsőfokokon, mintha
attól féltek volna, teljes összhang híján nyomban felvernék a
szülőket. Pedig a legrizikósabb pillanaton már túl voltak. Ugyanis a
padlásajtó reteszének nyitása minden óvatosság ellenére is járt némi
zajjal, ám a fiúk arra jutottak, ha ezen a fázison sikerrel túlesnek,
akkor többé nincs mitől félniük. Újabban amúgy sem igazán
aggasztotta őket a lelepleződés lehetősége. Gyakorlatuk volt abban
hogyan győzzék le a lehető legkevesebb zajt csapva a lakószint és a
padlás közti, pár lépcsőfoknyi távolságot, amely eleinte még oly
félelmetesnek tűnt. Jó néhány hét eltelt azóta, hogy az új jövevény a
ház egyetlen gyermek lakójának jóvoltából a padláson lelt otthonra,
természetesen a szülők tudta nélkül. Azóta egyetlen éjjel sem
maradt el a titkos találkozó, így aligha lehetett csodálkozni azon, ha
már teljes összhangban, a sokszor gyakorolt mozdulatok
magabiztosságával rótták a lépcsőfokokat a nyitott padlásajtó felé
ők, a két jó barát, a kantáros kezeslábasba öltözött, kócos földi kisfiú
és tölcsérfülű, háromszemű marsi társa, akinek haj helyett egyetlen
hosszú csáp ékesítette a feje búbját, és akinek a bőre éppoly
ragyogó pasztell zöld színben pompázott, mint a másik gyermeken a
kissé viseltes overall.
Amint a lépcső tetejére értek, a padlás deszkáit is egyszerre
érintette a lábuk: a két, buktaszerűen zömök és puha marsi
tappancs, valamint a másik kettő, gyapjúzokniba bújtatott, földi
változat.
– Kár, hogy csak így, éjszaka játszhatunk együtt – suttogta a földi
kisfiú.
– Kár bizony. De egyelőre így kell lennie. Nem értenék meg. Még
nem állnak készen rá – felelte marsi pajtása, és mindkét oldalt
kinyújtotta tölcsérben végződő fülkocsányait.
A földi kisfiú már ismerte annyira, hogy tudja: akkor tett így
mindig, ha olyasvalamit mondott, amit ő maga nem szívesen hallott
volna másoktól. Úgy döntött tehát, témát vált, hátha ezzel sikerül
jobb kedvre deríteni zöld bőrű barátját.
 – Elmondom neked, melyik szerintem a legviccesebb állat a
Földön, és te is mondd el, melyik a Marson a legmulatságosabb!
– Rendben. Kezdd te!
– A Földön a legmulatságosabbnak négy lába van, mindegyik
olyan vastag, hogy nem férne be ide az ajtónyílásba, és a fülei
akkorák, mint a pokróc, amivel takarózol. Háromszor
körbecsavarhatna velük! Az ormánya pedig, ha lelógatnád itt, a
padlásajtón át, a lakószint padlóját verné. És trombitálni is tud.
– Az mit jelent, hogy trombitální? – kérdezte a marsi kisfiú, akinek
néha még mindig nehezére esett felfogni földi pajtása egy-egy
szavának az értelmét, főképp, ha az olyasvalamire utalt, ami a vörös
bolygón ismeretlen volt.
– Hm, azt hallanod kell, nem tudom elmagyarázni, tényleg.
– Nem baj – felelte a zöld bőrű kisfiú, és mindhárom szemét
alaposan megforgatta, ami, mint arra kis földi barátja már hetek óta
rájött, nála amolyan önvigasztaló gesztusként szolgált. – Nálunk a
legviccesebb állat úgy néz ki, mint ahogy annak a másiknak a fülét
képzelem el, amiről most meséltél, a tenger felszínén lebeg, de az
ég felőli oldala tele van szemekkel, és azokkal lesi az eget,
zsákmánymadarak után kutatva. Ha lát egyet, akkor a szemei között
rejtőző köpőtömlőkből vizet spriccel rá. De olyan erősen, hogy a
madár ájultan bukik alá, és egyenesen a szemek között landolna, ha
az állat ekkor nem fordulna meg mindig a víz felszínén, hogy az
addig lefelé néző oldalát mutassa az ég felé, amelyet nem szemek,
hanem szájak garmadája alkot. Szóval az állatunk úgy néz ki, mint
egy olykor szem-, máskor meg szájmintával dekorált,
tengerfelszínen lebegő, köpködő pokróc.
– Ezt már én is nehezen képzelem el – mosolygott zöld színű
barátjára a földi kisfiú.
– Egyszer megmutatom, aztán majd elhiszed – felelte pajtása, és
néhányszor meglengette játszótársa felé a feje búbján a csápocskát.
– Én is szívesen megmutatnám neked a miénket – válaszolta erre
a kezeslábast viselő kisfiú, aztán hozzátette: – Szerinted egyszer
majd utazhatunk együtt az űrben?
– Egyszer majd biztosan – kezdett volna bele a válaszba
pasztellzöld cimborája, azonban ekkor zaj hallatszott odalentről, és
már nyikorgatni is kezdték a padlásra vezető lépcsőt a korábbiaknál
jóval súlyosabb léptek.
– Gyorsan, bújj vissza a vackodba! – suttogta izgatottan a zöld
bőrű kisfiú, és még látta, hogy földi pajtása szaporán behúzódik a
padlás sarkában porosodó, kimustrált, szekrényszerű alkalmatosság
alá.
A feljáróban ekkor feltűnt egy szintén háromszemű és tölcsérfülű,
ám a zöldnek egy kevésbé friss árnyalatában játszó arc, és ezt a
kérdést intézte a marsi fiúcskához:
– Mit csinálsz idefent az éjszaka közepén ahelyett, hogy aludnál?
– Csak nézegettem a csillagokat egy kicsit, papa, olyan szépen
látszanak a padlásablakon át – felelte a zöld bőrű fiúcska.
– És már megint földlakókról álmodoztál, ugye? Na, nyomás
aludni!
Ha nem tanul meg végre két lábbal a Marson járni ez a gyerek, a
végén még földkórossá lesz, gondolta magában az apa, aztán
ráhajtotta a padlásajtóra a reteszt.
 Szentgyörgyi Judit – Nemere István: A pandúr
Gottó távolodott a bolygótól. Illetéktelen behatolásáról már tudott
a bolygófelügyelet, és érte küldtek egy elfogót. Holografikus
monitora jelezte saját helyzetét és az üldözőjét is.
Bekapcsolta a Zamírtól kapott álcát. Egy „utángyártott” térugró
meghajtóért kapta, remélve, hogy jobban működik, mint az ő
alkatrésze.
Kitért párszor, és rájött, hogy üldözői tudják, hol van. Pedig nem
mentális kapcsolódással keresték. Egyszerű járőrök kergették.
– Dramon szerelmére, senkiben nem bízhatok. Zamír! Ez egy
vacak. Lesheted, mikor szerzek neked celláriumot a Mutáról.
Az elfogóhajó közeledett. Arra készült, hogy átvegye az irányítást.
A nagy száj tátva várta, hogy bekapja az ő drága ULA 211-es
űrrobogóját.
– Ezt nem hagyom – morogta, és lenyomta a meghajtókart.
Rázkódva gyorsult. Az üldözők elvesztették, és az ULA 211 kilőtt.
– Viszlát, nagy melák! – nevetett. Tudta, ki követte. Csak egy
elfogóhajó orrán éktelenkedik régi baleset miatt óriási ezüst folt.
Rokona, Náru volt az. Aki „átállt”. Ma már nem kalandor, hanem
azok üldözője.
– Szégyen – morgott, és csalódottságát menekülésbe fojtotta. –
Még egy perc, és fújhatjátok. – Ballal a meghajtókarra nehezedett,
jobbal őrült tempóban navigált a hipertérbe.
– Mindenkinél jobban ismerem ezt a környéket. Nem tudtok
utánam jönni – mondta, és ordításszerű sóhaj szakadt ki belőle,
ahogy a robogó elérte az ugróhatár szélét. Elképesztő száguldás
következett. Mint egy szédítő labirintus. Milliónyi lehetőség, ahonnan
végtelen irányba kereshet magának búvóhelyeket.
Az egyik elágazási pont mentén lelassított. Megint beütött pár
koordinátát, és újabb pörgés után feltűnt az ismerős galaxis, mely
biztonságot nyújthatott.
Rég nem járt itt. Békés, egyszerű lények laktak erre, akik
gyógyszereket és ennivalót állítottak elő. Nem voltak gyanakvók.
 „Készletekre nekem is szükségem van – gondolta Gottó. – Talán
köthetek itt is előnyös üzletet, amíg Náru szánalmasan felsül a
keresésemmel. Hiába, Gottóból csak egy van – húzta ki magát. –
Nem lehet mindenki olyan, mint én.”
Kivárta, amíg leszállhatott egy laza beléptetés után.
A bolygó üde volt, és Gottó könnyűnek érezte lépteit a felszínen.
– Itt szinte száll az ember és nem lépdel – sóhajtotta.
A növények az alacsony tömegvonzásban hetykén meredtek
felfelé, tarka környezetet biztosítva az arra járóknak.
– Lehet, hogy vísszavonulok ide, ha bejön a nagy üzlet –
állapította meg. Nem sietett. Napokig csak lézengett. Egyszer talált
egy helyet, ahol többen próbáltak beindítani egy gépezetet, de nem
sikerült nekik. Gottó közelebb ment, és ismerős szerkezetet látott.
Neki is volt ilyen. Már nem tudta, kivel cserélte, hol vette, de
emlékezett a jellegzetes, henger alakú tárgyra, aminek az egyik
oldala valamilyen csatlakozóban, a másik meg sugárzóegységben
végződött. Nem tudta használni semmire, és eddig egy vevőnek sem
kellett.
– Azt hiszem, tudok segíteni. Vándorkereskedő vagyok, és
véletlenül van ilyenem – szólalt meg barátságosan. A mellén lévő
fordító tökéletesen működött, mert a helyiek ránéztek, és érdeklődő
kifejezés jelent meg arcukon.
Elmesélték, hogy szükség van erre a gépre, mert a
bolygóünnepen nem lesz elég készlet a kapkodófűből, ha nem
indítják újra a rendszert. Tartalékuk pedig nincs. Emlegettek ugyan
valami sajnálatos eseményt, de Gottónak már csak a vételár járt az
eszében, aminek a képzelet sem szab határt, hiszen vészhelyzet
van, az pedig árfelhajtó tényező, még e jámbor tenyésztők esetében
is.
Az űrrobogóhoz invitálta őket, és befutott a raktárként szolgáló
koszos lyukba, majd diadalmas arccal jött elő újra. Kezében volt a
bűvös műszer. Az egyik tenyésztő felkiáltott. Békés zöld színe előbb
pirosasra, majd fenyegető lilára váltott.
– Aljas tolvaj! Emlékszem rád. – Az üvöltést szenvtelen, monoton
hangon fordította a gép: – Idejössz, és el akarod adni azt, amit
elloptál?
 Gottó elméje hirtelen megvilágosodott.
– A fenébe! Elfelejtettem.
Tényleg ő lopta a műszert. Saját kezűleg szedte ki a helyéből, és
az ordítós volt, aki a robogóig kergette. Utánalőtt valami büdös
folyadékkal, amitől hónapokig szenvedett, mert fájó, váladékos
kiütései keletkeztek tőle.
– Hogy is felejthettem el? – mérgelődött. A kezében lévő
szerkezetet kidobta a tenyésztők közé, akik most arra figyeltek, hogy
épségben elkapják a számukra drága kincset. Ez az idő elég volt
Gottónak, hogy zárja az ajtót, és egy lendülettel elinduljon. Biztosra
vette, hogy ezek az egyszerű népek nem küldenek utána elfogókat.
Visszakapták az elveszett egységüket, és kész.
„Milyen ostobák, hogy nincs tartalékuk!” – gondolta
fensőbbségesen. Az is eszébe jutott, hogy csinál majd egy gyors
leltárt arról, mi honnan került hozzá, hogy a jövőben elkerülje az
efféle kínos jeleneteket.
Ugrott egyet megint, és beütött egy véletlenszerű megérkezési
pontot, jó messzire, ahol elfelejtheti ezt a pár zavaró incidenst.
Közben pihent. A nagy fogásról ábrándozott, ami megoldja
minden problémáját.
Érkezés után hangos vészjelzés térítette vissza az aktuális
eseményekhez. Az ezüstösen csillogó, Náru vezette szörny belseje
felé robogott éppen. Hiába próbált megállni, a vonzás már
bekebelezte.
Nem sietett. Megvárta, míg kívülről felnyitják a robogót, és
legyőzött hősként, méltósággal állta Náru tekintetét, amint
végignézett rajta.
Rokona hangja csendes és nyugodt volt:
– Tanultam valamit. A bűnös mindig azt hiszi magáról, hogy
agyafúrt. Okosabb, mint mások. De ez nem igaz – hajolt közelebb. –
Ostoba vagy. Kiszámítható minden mozdulatod, ezért soha nem
úszod meg.
Gottó szeme körbejárt. Fegyveresek vették körül.
„Ezek a fickók nem haboznak. Talán még kitüntetést is kapnának,
ha elmondhatnák: tűzharcban végeztek velem” – gondolta.
Nárura nézett és így szólt:
 – Régi mondás, hogy „rablóból lesz a legjobb pandúr”. Eddig nem
értettem, de most már tudom: őseink bölcsek voltak – ezzel
előrenyújtotta kezét, hogy rátehessék a fénybilincset.
 Gyerekek a kütyük világában
@tabletgyerekek

Sokféleképpen gondolkodhatunk a mai világról, de egy biztos:

állandó ingertöbblet vesz körül mindannyiunkat. Csörgő telefonok,
nem váró határidők, odapiruló vacsora, egy jó sorozat (amit bármikor
megnézhetnénk), játékok a telefonon, hallott sztorik a többi
osztálytárs otthoni tévés élményeiről, és a sort nehéz is lenne
befejezni.
Ami a legtöbb tudatosságot kívánja mégis tőlünk, szülőktől, az az,
hogy nemcsak kívülről figyeljük az ingereket, hanem azok címzettjei
is mi magunk vagyunk. Megszólítanak, csábítanak, gyakran
elsodornak a feladatok végzésétől. Ha pedig a felnőttek is nehezen
kezelik a képernyőn, közösségi oldalakon vagy okostelefonozással
töltött időt, elképzelhető, hogy mennyire hosszú idő, míg gyerekeink
megtanulják alkalmazni a digitális térben való tartózkodás praktikáit.
Hogy időben ki tudjanak lépni, és képesek legyenek észrevenni,
hogy még más feladataik is vannak, netán valaki a családból már
többször is szólt nekik.
Az ún. DQ-projektben a digitális intelligencia különböző
készségeit kutatja jó pár ország együtt, hogy a következő generáció
ne csak testileg és érzelmileg váljon nagykorúvá, hanem a digitális
szabályok között is teljes értékű és tudatos felhasználók legyenek.
Nem elég pl. tudnunk, hogy kamaszunk instázik, hanem a telefonja
kamerájával készült képek sorsa is megtanítandó feladat. Át
kell(ene) adni azt a tudást, hogy fontos a képeit válogatni, hogy
azokat kik láthatják és használhatják fel a későbbiekben. Az pedig,
hogy mindez egy helyzetből, az Instagram rendszeres használatából
ered, többszöri közös beszélgetés témáját is megadja.
Az internetes információk válogatása, priorizálása és
következetes kezelése kicsiknek és nagyoknak egyaránt kihívás, az
életkornak megfelelő formában való foglalkozás minden szülő
lehetősége és feladata is egyben. Éljünk vele!
 Simon Kata
klinikai szakpszichológus

Facebookon megtalálhatjátok
a tabletgyerekek közösséget.
 MANT – Hat évtizede űrkutatás!
Magyar Asztronautikai Társaság (MANT)

Tudta-e, hogy Magyarországon már az űrkorszak kezdete, a

Szputnyik-1 felbocsátása előtti évben, 1956-ban társadalmi
szervezetet hoztak létre a világűr szerelmesei? Ennek utóda ma a
Magyar Asztronautikai Társaság (MANT), amely nyitva áll minden
érdeklődő számára – képzettségre és korra való tekintet nélkül.
A 21. század elején már jól látható az űrtevékenység
robbanásszerű fejlődése. Emberek jártak a Holdon, folyamatosan
űrhajósok dolgoznak a Föld körül keringő kutatólaboratórium, a
Nemzetközi Űrállomás fedélzetén. A Naprendszer minden
nagybolygója közelében járt már űrszonda, s az ember alkotta
űreszközök közül van olyan, amelyik elérte a csillagközi teret.
Nemrég sikerült automata szerkezettel leszállni egy távoli
üstökösmagon, a munkából magyar kutatók és mérnökök – köztük a
MANT tagjai – is kivették részüket.
Legtöbbször fel sem tűnik, de a Föld körül keringő mesterséges
holdak serege szolgálja modern társadalmunk mindennapi
szükségleteit. Telefonál távoli országokba? Tévén nézi az olimpiai
közvetítéseket? Figyeli az időjárás-előrejelzést? Használ navigációs
eszközt az autójában vagy a mobiltelefonjában? Ha igen, akkor
műholdas szolgáltatásokra is támaszkodik!
Magyarországon is régóta folyik nemzetközi színvonalú űrkutatás
és működnek űripari cégek. 2015 óta tagjai vagyunk az Európai
Űrügynökségnek.
Tudjon meg ezekről a témákról többet a MANT soraiban! Tagjaink
nemcsak űrkutató szakemberek, hanem a világűr iránt érdeklődő
szakmán kívüliek is. Minden korosztály számára kínálunk
programokat, a közösséghez tartozás élményét. Szervezünk
előadásokat, szakmai kirándulásokat. Kiadványokat jelentetünk meg,
és ott vagyunk nagy tudománynépszerűsítő rendezvényeken.
A legfiatalabbak számára minden évben diákpályázatokat
hirdetünk. Lehet rajzolni, írni, tervezni – a fantáziának semmi sem
szabhat határt! Nyaranta megrendezzük a MANT népszerű
Űrtáborát. A 18 év feletti fiatal szakemberek és egyetemisták
számára nyári Űrakadémiát, év közben klubrendezvényeket
szervezünk.
Aki szeretne többet megtudni egyesületünk tevékenységéről,
keresse fel honlapunkat a www.mant.hu címen. Ha érdekli az
űrkutatás, örömmel várjuk tagjaink sorába!
 e-NABLE Magyarország
Az e-NABLE egy gyors ütemben fejlődő és terjedő globális
hálózat, amit lelkes önkéntesek működtetnek, szervezett formában
2013 nyarától. A szervezet tagjai 3D-nyomtatással készítenek kezet
és kart végtaghiányos gyerekeknek (alkalmanként felnőtteknek).
Gyakori, hogy az érintettek személyesen sosem találkoznak
egymással. Minden esetben az igények és a segítségnyújtás vágya
köti össze a résztvevőket, tekintet nélkül vallási és társadalmi
különbségekre, származásra, életkorra és földrajzi helyzetre.
Az e-NABLE Magyarország a nemzetközi projekt célkitűzését és
szellemiségét követve a helyi igényeket kívánja feltérképezni és
kielégíteni. A regionális szerveződés lehetőséget ad, hogy a teljes
folyamat saját anyanyelven és személyes kapcsolattartással menjen
végbe. Szintén célkitűzés a szervezet számára, hogy láthatóvá
váljon Magyarországon és a környező országokban; hogy minél
többen tudjanak róla, és ezáltal nagyobb eséllyel jusson el a
lehetőség azokhoz, akik változni vagy változtatni szeretnének.
Fontos kiemelni, hogy az e-NABLE által nyomtatott kezek nem
egy magas szinten funkcionáló, high-tech protézist kívánnak
helyettesíteni. A technika forradalmi vonatkozása itt abban rejlik,
hogy eddig elképzelhetetlen mértékben tartja alacsonyan az
előállítás költségét (az igénylőt semmilyen anyagi hozzájárulás nem
terheli) és így – a gyerekek gyors növekedését követve – akár több
protézis is előállítható ugyanannak a személynek. Előtte sok esetben
az is komoly kihívás elé állította a családokat, hogy akár egy
végtaggal rendelkezzen élete során.
A modern gyártási techológiák mellett meghatározó elem és a
mozgalom egyik alappillére a tudás megosztása. Erre szintén a
korszerű technikai eszköztár (közösségi média) miatt van lehetőség,
de a lényege mégis inkább a tudás demokratizálásában rejlik.
Minden új megoldás és fejlesztés azonnal hozzáférhető a megosztó
oldalakon és pillanatok alatt elterjed. Ezáltal megszűnik a
professzionalitás kizárólagossága és a „szakértő” privilégiuma,
ehelyett bárkinek lehetősége van arra, hogy hozzátegye a saját
tudását és gondolatait, anélkül hogy kiemelkedő vagy szakirányú
képesítésekkel rendelkezne.
A készítés folyamatának bármelyik pontján be lehet csatlakozni,
és mindig van mód hozzájárulni a sikeres eredményhez. Vannak,
akik a technikai készségeiket vagy géphasználatot hozzák, vannak,
akik a résztvevők összeköttetésén dolgoznak, míg mások a
kommunikációban vesznek részt vagy adomány formájában segítik a
működést. Emellett – visszatérve a készségekre – meglepően
gyorsan el lehet sajátítani akár a nyomtatás, akár az összeszerelés
lépéseit. Számos videó elérhető a témában, minden új ötlet azonnal
teret kap, a mozgalom terjedésével pedig egyre több, egymáshoz
közel élő tud személyesen is segítséget nyújtani. Ennek
előkészítésében és koordinálásában van hatalmas szerepük a
lokális szerveződéseknek.
A folyamat minden esetben írásos jelentkezéssel kezdődik; az
érintett gyerek és családja felveszi a kapcsolatot a csoporttal a
hivatalos honlapon vagy a facebookon keresztül. Ezek után
megtörténik a regisztráció és az előzetes ismerkedés, egyeztetés és
fotók küldése. Ezt követően sor kerül személyes találkozásra a
méretvételhez. Ha ez nem lehetséges, akkor e-mail vagy skype
segítségével folytatódik a pontos igény felmérése és a méretek
meghatározása. Ezek alapján az egyik önkéntes kinyomtatja az
alkatrészeket. Az összeszerelés után már továbbítható is a végtag a
családnak. Bár az önkéntesek legjobb tudásukat nyújtják,
előfordulhat, hogy utólagos korrekcióra van szükség. Emellett
számukra is egy folyamatos tanulást jelent egy új kéz előállítása,
hiszen a méretek – és ezzel együtt a kihívás is – minden esetben
egyedi. A pontos alkatrészek előállításán túl pedig igyekeznek más
formában is egyénivé tenni a kezeket. A gyerekek kívánságai
alapján különböző színekben és apróbb eltérésekkel lehet
kinyomtatni a protéziseket.
Az e-NABLE által készített kezek elterjedése – természetesen a
viselő fizikai képességnövelésén túl – olyan hatást váltott ki, ami a
társadalmi tudat összességében okozott változást szerte a világon.
Az önkéntesek munkája nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egy
végtaghiányos gyerek képes legyen úgy tekinteni magára, a testére
és a betöltött szerepére a közvetlen környezetében és általában a
világban, hogy az nem a kitaszítottságról vagy az alkalmatlanságról,
hanem a lehetőségekről és a motivációról szól. A kezdeményezés
legnagyobb érdeme és mozgatórugója egy olyan eszköz
bevezetése, ami már nagyon fiatal korban (kb. 6 éves kortól
viselhető a protézis) segíti az integrációt. Jelenleg körülbelül 30-40
önkéntes végzi a nyomtatást, a kezek összeszerelését, a fordítási
munkákat és a kapcsolattartást. A csapat tagjai ezen túl készek
segítséget nyújtani más régiókban élő e-NABLE önkénteseknek,
hogy létrehozhassák saját, működő közösségüket.
A szervezet mindenki számára nyitott, bárki csatlakozhat, aki
szeretne segíteni vagy szimpátiáját, támogatását akarja kifejezni az
ügy érdekében.

A magyar közösség honlapja

http://www.enable.hu
Az aktuális hazai találkozókról és skype-konferenciákról Facebook-
oldalon lehet értesülni
https://www.facebook.com/givethekidahand
 Ronil Caine: Nyugdíjas évek
Miután a kapcsolat létrejött, a két idős hölgy letelepedett a kávézó
egyik asztalához. Klasszikus, már-már túlzottan ideális és
barátságos dél-olasz falvakat idéző utcában ültek, a házak és
leanderek között kicsit még a tengerre is ráláttak. A kávézótól
távolabb halkan nyüzsgött a környék, de néha előttük is elment egy
biciklis vagy gyalogos. Tökéletes hely egy délutáni barátnői
beszélgetésre.
– Mióta nem találkoztunk? Tíz éve? – kérdezte Sidonie. Pár hete
ünnepelte a hatvankettedik születésnapját, de a mai napon egy fitt
ötvenes nőnek nézett ki.
– Valahogy úgy – mondta Ebba, aki majd csak az év végén tölti
be az ötvenkilencet.
– Hogy telnek a napjaid?
– Napi négy órát dolgozom, hogy kiegészítsem a nyugdíjam,
aztán a családdal vagyok.
– Mi a munkád? – kérdezte Sidonie.
– Bányászom – mondta Ebba –, főleg vasércet.
– Merrefelé?
– Mikor hova küldenek. Most épp Chilében dolgozunk egy nagy
kitermelésen. Hároméves projekt. Kitermeljük, amit lehet, majd
helyreállítjuk az ökoszisztémát.
– Jól hangzik. Én jelenleg Berlinben vagyok orvos, de hamarosan
áthelyeznek Indiába, valószínűleg Delhibe, de még nem dőlt el.
– Infektológia, ha jól emlékszem.
– Igen. Mindig is ezzel akartam foglalkozni.
– Én most szeretnék váltani. Csak hogy kipróbáljak mást is. De
főleg, hogy tartsam a kondimat. Nem akarok lemaradni a következő
egy-két generációtól.
– Értelek. Én is így vagyok vele. A pénz nem annyira fontos,
inkább, hogy tegyek még valamit a társadalomért.
– Pontosan.
– Családod?
 – Jól vannak. Mind a hat unokám. Esténként gyakran bokszolunk,
tegnap négy-kettőre lezúztam a harmadik legidősebbet. Még csak
tizenkettő, de olyanokat csinál, hogy elképesztő.
– Nekem három unokám van.
– És, jól kijössz velük?
– Persze, imádom őket. Múlt héten mélytengeri túrára mentünk
egy robottengeralattjáró-csoporttal. Hihetetlen, milyen állatok élnek
ott lent, a gyerekek nagyon élvezték.
– Csodálatos dolog, hogy különféle robottesteket irányítva
manapság bármit megtehetünk. Akár a világ másik felén is.
– Igen, el sem tudom képzelni, mit csinálhattak a nyugdíjas
emberek életük második felében, amikor még ezek mind nem
léteztek.
– Régen, nagyon régen nem negyven év volt a nyugdíjkorhatár,
hanem hatvan vagy még több.
– Szinte felfoghatatlan.
– Igen – mondta Ebba, és elgondolkodott ezen. Körbenézett az
utcán, ahol minden mindig ilyen békés. A kövezett járdán az
árnyékok semmit sem mozdultak. Negyven perce élvezték a hat óraí
napsütést. A legkellemesebb része a mediterrán nyári délutánnak.
– Képzeld – mondta Sidonie –, jövőre indítják az első csillaghajó-
építési projektet. Kint fogják összerakni az egészet az űrben. A
férjem pályázott az állásra, remélem, beveszik. Állítólag a fiatalok
nagyon nyomulnak, ő meg már hetven lesz a jövő hónapban.
– Igen, a következő generáció mindig más valahogy.
– A tudása a férjemnek is megvan, meg hát ugye bármit elér a
szemüvegén keresztül, de a fiatalok valahogy jobban kombinálnak.
Jobban instruálják az MI-ket. Nehéz lépést tartani.
– Remélem, összejön neki.
– Ha az építésbe nem is jut be, a tervezésbe még bekerülhet.
Virtuálban megy az egész.
– Szurkolok – mondta Ebba. – Viszont lassan mennem kell. Ki
kell lépnünk a vonalból.
– Jó volt ez a mediterrán kávézó, legközelebb majd én választok
valami környezetet a beszélgetéshez, egy reklámban láttam nagyon
menő új telefonhelyszíneket.
 – Rendben. Jövő héten?
– Nekem jó – mondta Sidonie, és megérintette Ebba karját, annak
ellenére, hogy tudta, ő ebből semmit nem érez. – Nyugdíjasként elég
sok a szabadidőm.
Ezen mindketten nevettek.
– Most már tényleg megyek – mondta Ebba. – Félóra múlva
jönnek az unokák, és almás pitét sütök nekik. De úgy igaziból.
 Weiner Sennyey Tibor: Időgép a polcomon
Édesapám fényképész volt, és feltaláló. Előbbit mindenki, utóbbit
csak a családja tudta róla. Ő találta fel azt a folyadékot, aminek a
segítségével akár pár perc alatt elő lehetett hívni a filmet. Ma már
senki sem ismeri ezt a titkos keveréket, más eljárásokat
alkalmaznak. Alkimista volt, s amikor nem fotózott, vagy amikor nem
a nőkkel és a gyerekeivel foglalkozott, akkor kotyvasztott és bütykölt.
Hét feleséget nyűtt el, amiből anyám volt a hatodik, hiszen a
nyugdíjasotthonban még elvette Júliát; sőt, hét gyereke is lett,
amiből én voltam a legkisebb, a hetedik. Szóval, amikor éppen nem
ez a szerteágazó család kötötte le, és nem az egri vár előtt fotózta a
turistacsoportokat, akkor visszavonult laboratóriumába, különböző
készülékeken meg löttyökön kísérletezni.
Az egyik utolsó találmányát egy megbuherált Yashica Mat-124G
típusú fényképezőgépbe építette bele, de erről, mivel én gyerek
voltam, semmit sem tudtam, a család többi tagja meg elfelejtette.
Éppen betöltöttem a tizennyolcat, amikor meghalt, s mindössze két
örökség maradt utána: az igazolás, hogy mi svédek vagyunk, és az
a Yashica Mat-124G. Utóbbit én örököltem.
Sokáig csak a polcomon állt. Nem mertem hozzányúlni, kinyitni
sem. Gondolkoztam rajta, mikor nagyon meg voltam szorulva, hogy
eladom, és ez jól mutatja apámmal és emlékével való
ellentmondásos viszonyom.
Másfél évtizeddel apám halála után aztán valami különös
indíttatásból kifolyólag én is elkezdtem fényképezni. Jó barátom
adott kölcsön egy Pentaxot, és azzal. Főleg romlott filmekre, sőt volt,
hogy egymásra exponáltam több képet is. Imaginárius fotográfiának
hívtam tevékenységem, és elsősorban barátaim, családom fotóztam.
A mai korban, amikor mindenkinek a zsebében ott lapul a
fényképezőgép, amikor a képek inflációját éljük, merő anakronizmus
a filmes fotózás, ráadásul drága is. Élveztem ezt az úri huncutságot,
a végességet, az anyagszerűséget. A negatívokat gondosan
lefűztem, a legjobb képeket előhívtam, s elkezdtem elmerülni ebben
az imaginárius fotózásban. Apámmal való viszonyom pedig legbévül
rendeződött, s bevallom, elkezdtem őt utólag szeretni, ha érteni nem
is.
Mígnem egy nap kezembe vettem az örökségem.
Forgattam, simogattam, gyönyörű készüléknek találtam, ami egy
kicsit meg lett ugyan buherálva, de működőképesnek tűnt.
Belenéztem. A tárgyak kissé elmosódva mutatták magukat, ám
ebben semmi különöset nem éreztem. Az oldalán lévő kis tekerőt
igazítva ez a homály még jobban fokozható volt, s ezt
szórakoztatónak találtam. Aztán a kutyámat fogtam be a
készülékkel, és ahogy tekergettem, valami egészen különös dologra
lettem figyelmes. A kutyám a gépen keresztül hol egészen kis
kölyöknek tetszett, hol pedig olyannak, mint a valóságban.
Kimentem az udvarra. A kertet befogva folytattam a fókuszálást, de
az egyáltalán nem fókuszálás volt. Ahogy a beállítót tekergettem, hol
ott volt a tavaly kivágott, halott diófa, hol élő lombkoronát láttam
rajta, hol pedig a helyén már az általam épített üvegház állt, ahogy a
kert valójában kinézett.
Zavarba jöttem.
Beszaladtam a fürdőszobába, és szembeálltam a tükörrel.
Remegve néztem bele a készülékbe, és tekergetni kezdtem. Azt
láttam, hogy hol egy ötéves kisfiú vagyok, hol egy kócos kamasz, hol
pedig mostani önmagam.
Az a különös ötlet jutott eszembe, hogy meg kellene nyomnom az
exponáló gombot, s amikor ötéves énemet láttam magam előtt,
akkor végre elsütöttem a gépet. Mindezek után felpillantva
döbbenten vettem tudomásul, hogy már a tükörből is ötéves
önmagammal nézek szembe, s ezt viccesnek tartottam. Elkezdtem
röhögni. Ott álltam ötévesen, s kezemben az a készülék nagynak,
nehéznek, lehetetlennek hatott. Nemcsak kívülről lettem
ötesztendős, hanem belülről is. Azt éreztem, hogy minden a
legnagyobb rendben van, és én tökéletesen önmagam vagyok.
Miután jól kiröhögtem magamat, ábrándozva tekintettem körbe, és
minden, még maga az élet is játéknak tűnt. Játéknak látszott az a
fényképezőgép is, amit a kezemben tartottam. Aztán magányosnak
éreztem magamat, hiányzott apám és anyám, vagy valaki, akit
szeretni lehet és engem is szeret, úgyhogy újra elkezdtem
csavargatni a beállító gombot, és amikor kócos kamasz énemet
pillantottam meg, újra elsütöttem a gépet.
Hiúságomnak tetsző volt, hogy most megint annyi hajam lett, mint
valaha, sőt meg kellett állapítanom, hogy ez ugyanaz a haj, s én
magam is az vagyok, aki kamaszként voltam. Vagánynak és
elveszettnek éreztem magamat egyszerre, s kedvem lett volna
szertekiáltani mindenkinek, hogy íme, apám felfedezte az időgépet,
aztán elfelejtette, s most én, bizony én, újra felfedeztem.
Ebben a lázas és önző állapotban újra tekergetni kezdtem a
keresőt, s megpillantottam önmagamat benne. Arra gondoltam
lázadó kamaszként, hogy miért ne nézhetném meg magamat
később, öregemberként, de a kereső nem mozdult tovább. Úgy
láttam, hogy csak a múltba lehet exponálni, a jövőbe – talán mert
még kialakulatlan – nem.
A legszélső pontig tekertem, s elsütöttem. Újra mostani önmagam
voltam. Felpillantottam, és rájöttem, hogy el kell mesélnem
mindenképpen, hogyan találtam meg az időgépet a polcomon.
Mindaz, ami azóta történt, már történelem.
 Varga Csaba Béla: Rövid látogatás
A 300. Galaktika-kötetben láttam, hogy teljesen összekuszálódott
nyúlfarknyi életrajzom. Öt év szovjet Közép-Ázsiában? Na de most
komolyan! Nem halogathattam tovább, ideje volt rendbe tenni… azt
az idővonalat.
A HÉV-végállomás környéke alig változott az elmúlt negyven év
során. A zöld szerelvények ugyanolyan betonkolosszusok között
futottak be, mint régen. Ez előnyös, mert így kisebb sokkal jár az
átlépés.
Megálltam az oszlop mellett, és a földre néztem. Az árnyék
vonala hirtelen olyan élessé vált, mintha késsel metszették volna a
koszos aszfaltba. Meghallottam odaátról az érkező gödöllői HÉV
hangját.
A harmadik kocsi első ajtaján szállt ki, ahogy ma is tenném, ha
onnan jönnék. Nyugodt léptekkel indult el az irányomba. Fehér Tisza
cipő, sötétkék Trapper farmernadrág volt rajta.
– Szia, Csaba! – kiáltottam. Akkor régen még nagyon utáltam, ha
valaki Csabinak szólít. Felkapta a fejét, rám nézett. Az ormótlan
SZTK-keretes szemüveg mögött tágra nyílt a szeme. Barátságosan
ránevettem.
– Most arra gondolsz, hogy apa Új-Zélandra disszidált féltestvére
vagyok, és váratlanul hazatértem, igaz?
– Izé – mondta, és nyelt egy nagyot. – Hát igen. De… honnan
tudta? Gondolatolvasó?
– Hát nem. Annál sokkal jobb a szitu. Te én vagy, én pedig te.
Csak kicsit öregebb.
– Az nem lehet.
– Mondd a mai dátumot!
– 1983. augusztus 23. – vágta rá habozás nélkül. Alaposabban is
megnézett magának. Jól tudtam, mennyire tetszik neki a Darth
Vaderes pólóm.
– Itt viszont 2017. október 5. van. Egy órára átjöhetsz.
Felmentünk a gyalogoshídra. Lepillantott az autókra, az új
bevásárlóközpontokra, és döbbenten megállt.
 – Mégis… győzött a kommunizmus? – kérdezte elfúló hangon.
– Fuss neki még egyszer! – javasoltam. Lent pirosra váltott a
lámpa. Egy csomó hajléktalan rohanta meg a megálló kocsikat.
– Értem – mondta. Lehajtott fejjel jött mellettem a
bevásárlóközpont felé. A bejárat előtt megtorpant. Felnézett az égre.
– Nem látom a lebegő autókat meg az űrhajókat.
– Ez nem az a jövő – feleltem. – Figyelj, van pár szabály. Te
kérdezhetsz, de én többnyire nem válaszolhatok.
– Azért, hogy ne változtassuk meg a múltat – bólintott. – De nem
okoz időtörést már az a puszta tény, hogy itt vagyok?
– Elméletileg igen. A kapuőrök ezért nagyon megválogatják, hogy
kit engednek át. Én pedig kezeskedem érted.
– Aha – töprengett. – Mert emlékszel, hogy visszatérve nem
csinálok… nem csináltam hülyeségeket.
– Bizony.
– Akkor nincs esély arra, hogy megmondd a lottó nyerőszámait?
– Nézzél már rám! Így fest egy milliomos?
Elvigyorodott, és megcsóválta a fejét. Odabent nem érdekelték
különösebben a kirakatok. Az emeleten a SpacePhone boltjában
akció lehetett, mert a sor kilógott a körfolyosóra.
– Mintha banán vagy Lego jött volna karácsony előtt.
Az üvegpolcokon okostelefonok sorakoztak.
– Szerinted mik ezek?
Megvonta a vállát.
– Az én időmben a búcsúban árulták őket. Volt rajtuk kép a
Winettouból vagy Az Ezüst-tó kincséből.
– Ezek nem vásári tükrök! – méltatlankodtam. – Hordozható
kommunikációs eszközök. Alkalmasak a képtelefonálásra is.
– Hát persze. – Egy szavamat se hitte. – Zsebtévé, te meg a Mo
Kamiki vagy.
Gondolkoznom kellett, hogy kiről beszél, de aztán beugrott az
egykori népszerű műsorvezető. Na most komolyan! A lépcsőn éppen
az időutazás alapvető szabályait magyaráztam, amikor észrevettem,
hogy nincs mellettem. Kicsit feljebb megállt, és leesett állal bámulta
a földszinten gyülekező cosplayereket. A bikinis lányok a japán
képregények főszereplőinek öltöztek be.
 – Ezek kik?
Törleszteni akartam az előbbi Móka Mikiért.
– Földönkívüli megszállók. Ne hagyd, hogy becsapjon a látszat!
Szemüveges srácokkal táplálkoznak.
Továbbmentünk. A könyvesbolt előtt hagytam ácsorogni, be
viszont nem engedtem. Ha bemegy, simán lekéssük a visszalépés
idejét. A többi üzlet kirakata nem érdekelte. A cukrászdánál viszont
újra gyökeret eresztett a lába.
– Hát ezt nem hiszem el! – kiáltotta, és őszinte áhítat ült ki az
arcára. Persze, annak idején jó esetben is csak három fajta fagyit
lehetett kapni. Egy forintért mérték a csoki, a vanília és a puncs
gombócát.
A svéd áruház éttermében ültünk le.
– Mióta iszol kávét? – kérdezte enyhe undorral az arcán, amikor
befejeztük az evést. Megvontam a vállamat. Vártam a legfontosabb
kérdést. Mivel azonban két jóganadrágos plázalány sietett el
mellettünk, vendégem sokáig néma maradt. Végül összerezzent, és
visszafordult felém.
– Tulajdonképpen… miért? – kérdezte habozva.
– Mindenki másért. Én azért, mert megtehetem.
– Ez minden?
– Ha valamilyen gátlástalan személyiség lennék, pszichopata
vagy ilyesmi, akkor nem tudnám használni a rendszert. Jól ki van ez
találva!
Felkeltünk, és elindultunk vissza az oszlophoz.
– Szóval ilyen a jövő – mondta habozva, pedig valójában
egészen más járt az eszében.
– Hát igen.
– Szóval…
– Mondd csak!
– Elpirult.
– Azt szeretném kérdezni, hogy… – Összeszedte a bátorságát. –
Lesznek lányok is? Tudod…
– Persze. – Eszembe jutottak a balatoni táborok. – Hamarabb,
mint gondolnád.
Elöntötte a megkönnyebbülés.
 – Ezt tedd el!
Fekete noteszemből előhúztam a halványan foszforeszkáló
kártyát.
– Mi ez? És miért világít?
– Elég sok temporális energia gyűlt fel benne utazás közben.
Használd fel, ha akarod!
Bólintott, és átment.
– Figyelj, amúgy nem ártana, ha orosz helyett elkezdenél angolul
tanulni! – kiáltottam utána, de valószínűleg már nem hallotta meg.
Kezemben a névjeggyel felültem a buszra. Mellettem a munkásőr
a Népszabadságban arról olvasott, hogy Andropov elvtárs szerint a
szovjet csapatoknak hamarosan sikerül békét teremteni
Afganisztánban.
Természetesen tartottam a számat. A kártyát sokáig nem
használtam fel. Jött az érettségi, az egyetemi felvételi, a katonaság.
Egy napon azonban végül mégis ott álltam a Hermina úton.
– Menjen csak, Csaba! – mondta köszönés helyett a titkárnő.
Mellette a homokórában nem mozogtak a porszemek. – Kuczka úr
már várja.
Beléptem a főszerkesztő irodájába.
– Novellát hozott? – kérdezte az idős férfi.
– Tessék? Ho-honnan tudja? – dadogtam zavartan. – Igen,
Asimov haláláról írtam.
A kezemben tartott kártyára pillantott. Észbekaptam, és
odaadtam.
– Nagyszerű! Remélem, jól érezte magát odaát. Na, mutassa azt
a kéziratot!
Izgatottan a kezébe nyomtam a gépelt oldalakat. Egy pillantást
vetett rájuk, aztán belenyúlt a fiókjába, és elővett egy ugyanolyan
papírdarabkát, mint amit az előbb elvett tőlem. Vagy talán ugyanazt?
A névjegy még nem világított feltűnő fénnyel.
– Nem is rossz. – A szemembe nézett. – Üdvözölöm a
Galaktikában.
Valahogy így kezdődött… legalábbis azon az idővonalon.
Persze az is lehet, hogy csak az évtizedek múlása szépítette meg
a múltat. Azt a múltat, ahová bármikor visszamehetek, amíg képes
vagyok befogni a számat.
És még szép, hogy képes vagyok rá.
 Hernád Péter: Erzsébet
– Itt vannak! Itt vannak! – sipákolt Eliska. Dorottya szólni sem bírt,
csak a kezét tördelte. Erzsébet nem vette ennyire a szívére a dolgot.
– Bújjatok el, lányok, – parancsolta. – Majd én eléjük megyek.
A cselédek készségesen engedelmeskedtek, függőnyök
lebbentek, ajtók csapódtak be, ő pedig elindult fogadni a hívatlan
vendégeket. A nap már lebukott a dombok mögött, de a grófnő így is
jól látta, hogy az ősőreg udvarház előtt egy sáros terepjáró áll,
körülötte négy férfival. Dísztelen, zöld kezeslábast viseltek, a
sapkájukon ott virított puritán címerük, a vörös csillag. Azt hitte, az
oroszok az ellenség, de látott közöttük egy tatárt is. Úgy látszik,
szövetkeztek. Rámosolygott a mokány kis fickóra. Kedvelte a
tatárokat; azok sem rosszabbak, mint mások. Egyszer volt saját
tatárja is… de már nagyon régen.
A katonák szinte egyszerre indultak felé. Csizmájuk alatt ropogott
a hó.
– Elvihettek, amit csak akartok – mondta nekik. – Nem kell a baj.
Nem beszélt oroszul, de megértették a tótot is. Bólintottak, hogy
rendben. A grófnő visszament a lovagterembe, leült egy régi
karosszékbe, előhúzta elefántcsontból faragott szipkáját, és
belecsúsztatta az utolsó amerikai cigarettáját. Az egyik férfi
odalépett hozzá, és tüzet adott. A grófnő megismerte az arany
öngyújtót. Eredetileg Diószegié volt, a szomszéd birtokosé. A katona
gesztusán nemcsak a lopott öngyújtó rontott, hanem az is, hogy
közben a nő mellét nézte. Erzsébet összehúzta magán a kardigánt.
Nem provokálja őket. Ha valami borzalmas történne, az nem az ő
hibájából lesz.
A martalócok nyugodtan, módszeresen fosztották ki az
udvarházat, látszott, hogy nem először csinálják. Miután alaposan
megrakták a terepjárót, összedugták a fejüket. Rövid, de annál
feszültebbnek tűnő tanácskozás után az öngyújtós elindult az
asszony felé.
– Istenem, ne! – suttogta Erzsébet…
 …persze leginkább csak megszokásból, mert maga is tudta,
mennyire álságos a fohásza. Egyrészt, mert akihez suttogott, annak
már régen kiesett a kegyeiből. Másfelől a szíve mélyén erre a
pillanatra várt, amióta csak meghallotta a motorzúgást. Előtte meg a
motorzúgásra. Az előtt meg… A parasztok megesküdtek, hogy ha
ideérnek az oroszok, eltitkolják előlük a gazdag udvarházat a három
nővel. Ám a grófnő azt felelte erre, hogy mondják el nekik
nyugodtan.
A katona az asszony keze után nyúlt, a nő nem állt ellen. A fickó
azonnal észrevette a gyűrűt, kék szeme mohón csillant az arany
láttán. Megpróbálta lehúzni a grófnő ujjáról, de nem boldogult vele. A
hús már körbenőtte az ékszert. A katona rángatni kezdte, mindhiába,
csak akkor hagyott fel a próbálkozással, amikor feltűnt neki, hogy a
nőnek az arcizma sem rándul a fájdalomtól. Ekkor jobban megnézte
magának a gyűrűt, és észrevette a sárkánykarmokat.
A tekintetük találkozott egy pillanatra. A férfi arcáról eltűnt az
üzekedés előtti lázas izgalom, ősi rémület vette át a helyét.
Mindketten tudták, hogy már késő visszakozni. A katona az
oldalfegyvere után kapott, de elkésett, és amúgy sem ment volna
vele sokra. A grófnő megragadta a vállát, aztán előreszökkenő
szemfogait a férfi nyakába mélyesztette. Gyönyörűséges, édes-sós
íz öntötte el a száját és a torkát. Valószínűleg a másik két szőke
fiúnak is hasonló zamata lesz. A tatárt hagyja utoljára, a régi idők
emlékére.

***

A lányok csak másnap, napkelte után merészkedtek elő. Eliska

keresztet vetett a szétszórtan heverő, mészfehér arcú holtak láttán.
Az úrnője ezerszer megtiltotta neki, hogy ezt csinálja, de a lány nem
bírt leszokni a gesztusról. A grófnő már fáradt volt a cseléd
leteremtéséhez; ahogy kelt fel a nap, úgy hagyta el az ereje.
– Rakjatok rendet! – parancsolt a lányokra.
– Igen, Erzsébet úrnő! – pukedlizett Eliska.
– Igenis, Báthory asszony! – hajtott fejet Dorottya is.
 Molnár Csaba: Istenek
Cortés azon morfondírozik, vajon a túláradó zöld szín is okozhat-
e vakságot, ahogy ezt a fehérről hallotta. Ha van hóvakság, lennie
kell lombvakságnak is, mélázik el az abszurd ötleten.
Körülnéz. A trópusi flóra szinte vibrál. Mellette a lovagok izzadnak
súlyos páncéljaik alatt. Görcsösen markolják fegyvereiket; nem
csupán elcsigázottak, az idegrendszerüket is megviseli a magas
páratartalom, a harmincöt fokos meleg és a kínzó bizonytalanság:
vajon jófelé tartanak?
– Nem lehet már messze Tenocstitlan – győzködi leginkább
önmagát de Aguilar.
– Ezt neked igazán tudnod kellene, atyám! – pillant Cortés a
szerzetesre.
De Aguilar lehajtja a fejét, és nem válaszol. Mindig is
kicsinyhitűnek tartotta a konkvisztádort, valójában abban is
kételkedik, Cortés egyáltalán hisz-e a Mindenhatóban. Pedig nem
ártana, gondolja a csuhás. Ebben a pokoli környezetben csak az ő
kegyeiben bízhatunk.
– Induljunk! – adja ki a parancsot Cortés, de mielőtt a csapat
nekigyürkőzhetne az ösvénynek, egy alak körvonalai rajzolódnak ki
a valószínűtlenül zöld háttér előtt. De Aguilar először úgy véli, talán
délibábbal lehet dolguk a rekkenő hőségben, aztán meglátja a
kitisztuló részleteket.
A fura figura teljesen pőre, csupán a nyakában és a derekán hord
súlyos, tömör aranyból készült ékszereket. Bőre bronzbarnára sült
(de akár születésétől ilyen lehet), a nyakbavaló alatt kirajzolódnak
kemény mellizmai, a derékkötőtől lefelé pedig feszes combját akárha
márványból faragták volna. Színesre festett arca fölött, a fején
tarkabarka tollakból készített hatalmas korona díszeleg.
A konkvisztádor és a tollkoronás pár pillanatig egymást méregeti.
– Legyetek üdvözölve! – szólal meg végül a bennszülött Cortés
anyanyelvén. – Ketzalkóatl vagyok, a Tollaskígyó.
– Nem tűnsz kígyónak – méri végig Cortés az idegent. Csöppet
sem lepi meg, hogy a Tollaskígyó a saját nyelvén szólítja meg.
 – Isten vagyok – von vállat amaz. – A manifesztumom nem
föltétlenül esik egybe az áldozók és imádók képzeteivel.
De Aguilar szinte fuldoklik a fölháborodástól.
– Nem vagy isten, csak egy hitvány istenkáromló! Egy az Isten,
és három az ő alakja: az Atya… – kezdi sorolni a pap, arcizmai
remegnek az idegességtől.
– Hát, márpedig én isten vagyok – vág közbe a Tollaskígyó –, és
vagyunk itt még páran.
– Szóval többen is vagytok – simogatja Cortés az állát. Szeme
sarkából a lovagjait figyeli, kézfejének szinte észrevétlen
mozdulatával türelemre inti őket.
– Igen. Úgy ötvenöt-hatvanan. Itt van például az ikerfivérem,
Solotl, a balszerencse istene. Ahogy elnézem, hamarost a
pártfogására szorultok majd – nevet föl Ketzalkóatl.
Cortés halványan elmosolyodik.
– Mesélj még a társaidról, Tollaskígyó! – kéri.
Ketzalkóatl kap az alkalmon.
– Nézzük csak! Nezavalkojotl a teremtő isten. Nálam magasabb
lehet, de nem okosabb. Nem ám! Aztán a harc istene, Vitzilopocstli.
Neki áldoznak az aztékok, ha hadba indulnak. Szüzek szívét vágják
ki a kőoltáron, pedig Vitzilopocstli ezt nem igényli. Az a suta szépfiú
imádja a lányokat! Megsúgom – halkítja le a hangját a Tollaskígyó –,
időnként elrabol egy-kettőt a szüzek közül, aztán kedvét tölti velük.
Utána visszazavarja őket a papokhoz, akik persze föláldozzák őket,
igaz, nem Vitzilopocstlinak. – Ketzalkóatl horkantva röhög. – Hiszen
már nem szüzek! Ezt nektek is be kell látnotok, barátaim!
– Te átkozott pokolfajzat! – süvölti de Aguilar. Az idegennek
ugrana, ha Cortés nem markol a csuhájába, és nem rántja vissza.
– Folytasd, Tollaskígyó! – bátorítja a konkvisztádor az istent.
Ketzalkóatlnak nem kell kétszer mondani.
– Nem inkább azt kellene megkérdezni tőle, messze vagyunk-e
még Tenocstitlan városától? – kérdezi az egyik lovag, aki már alig
kap levegőt a súlyos felszerelése alatt. Cortés szeme dühösen villan.
– Nincs messze – válaszol Ketzalkóatl a katona kérdésére. – És
Moctezuma, az aztékok uralkodója már barátsággal vár benneteket
– teszi hozzá, majd nagy lelkesedéssel folytatja társai fölsorolását: –
Tlalok az eső és a mennydörgés istene. Véletlenül lett az, de ez
nagyon hosszú történet, most nem untatnálak vele titeket, barátaim.
Ám a felesége…! Csalcsiutlikve szemrevaló teremtés, nekem
elhihetitek. Ő a drágakő ruhájú istennő, a vizek úrnője. Jómagam is
szívesen…
A Tollaskígyó eddig jut, amikor Cortés kezében elsül a pisztoly.
Ketzalkóatl fejéből csontszilánkok záporoznak, és szürke agyvelő
meg szivárványszínű tolldarabkák terítik be a közeli cserjéket.
A konkvisztádor a széles derékszíjára erősített tokba csúsztatja a
kézifegyvert, amely plazmalövedékeivel a leghatékonyabb
pusztításra képes a már ismert univerzumban. A lovagok a taktikai
páncélzatban fölsóhajtanak. Hosszú volt az út a csillaghajón a
Yucatán bolygóra, ez az ösvény az esőerdőn keresztül pedig sosem
akar véget érni.
Cortés kifelé hajló, háromujjú kézfejével csupasz, ráncos fejbőrét
vakargatja. A bőrredő hüllőszemén összezáródik, majd megint
szétnyílik.
– Emberek! Mindenütt ott vannak. Már a Naprendszeren kívül is.
És mint mindig, istennek képzelik magukat… – Villás nyelvét kidugja,
végigsimít vele kemény ajakcsontján. Keskeny, hosszúkás fejével
bólint, a maroknyi páncélos pedig folytatja útját Tenocstitlan felé,
ahol Moctezuma már várja őket.
Andrej Iljics Dajcs: A legizgalmasabb tárcanovellák
szóban hangoznak el, és kevesen hallják őket
Petronij bácsi türelmesen kivárta, míg a könyöklőpult mellett állók
mind megkapják a maguk vodkáját. Az övének a felét rögtön kiitta,
elvörösödött, mint a főtt rák, és beszélni kezdett. Tompa tekintettel
elbámult a kocsma ablakán túlra, Tyumeny főtere felé. A feje együtt
remegett a hangjával.
– Ez rég történt, ti, tejfölösszájúak nem emlékezhettek rá –
mondta, és felhajtotta a maradék italt. – Vannak, akik szerint
rosszabb idők jártak, mások szerint nem, de meglepetésekben
gazdagabb volt a világ. Sokak szerint Leonyid Iljics maga is
Szibériából elbitangolt medve volt, emberbőrbe bújt sámán, aki a
csörgődob szavával hajlította maga felé a fejlődő országokat. De
nem ez a lényeg.
– Hanem, hogy akkor vezették be a városban a trolibuszt. Csuda
piros, kívül-belül jéghideg járgányok voltak, csak hát a kábeleikre
folyton ráfagyott a jég, többször álltak, mint mentek, de nem volt
apelláta, a megyei titkárságról kiadták a parancsot, a várost
modernizálni muszáj, ha belegebedünk is. Aki nem akart
pártfegyelmit, trolival járt, és tolta, ha kellett.
– Egyszer, amikor már vagy három megállón át működött az a
rohadt bádogdoboz, olyan jókedvű lett a sofőrje, hogy fennhangon
rákezdett valami forradalmi indulóra. Aztán már a kezével is
hadonászott, mintha vezényelne, és végül belehajtott a Vosztok
lakótelep óvodájából sétálni induló középsősök közé. Úgy nézett ki a
nyomában a hó, mint Leningrád ostrom után: mindenütt vér,
ruhafoszlányok, maszatos nyakkendők és hajszalagok… aki látta,
csak sírt és jajgatott, legfőképp persze a troli vezetője.
– De most figyeljetek! A sok nyomorult, bemocskolt, összevissza
dobált apró test hamar megmozdult, felült, felállt… nem haltak meg
egyáltalán, szépen újrasorakoztak az óvodások hármasával, mint
mikor lövészetre masíroznak.
– Nagy volt ám a fejetlenség a városi pártbizottságon! Mert ezek
a gyerekek attól kezdve, hogy visszajöttek a halálból, mind
könnyedén átgyalogoltak a falon. De mindegyiken. Nem volt többé
óvoda, iskola vagy bentlakásos intézet, ami megtarthatta volna őket.
A körzeti tanfelügyelőt is kirendelték, de hiába. A gyerekek
átcsászkáltak a falon, és kész…
Jevegnyij Tarsz, akinek az anyja tatár volt, ő mégis könyvtáros
lett, csak boldogtalan, mondani akart valamit. Már nyitotta a száját,
de a többiek leintették. Minek okoskodni, ha hallgatni is lehet?
Úgyhogy – ha már nyitva volt a szája – ő is nyelt egy bőséges
kortyot, fintorgott, és figyelt tovább.
– És, mintha csak a főnökséget akarnák cukkolni, egy héttel
később romlott scsít mértek ki a kettes számú olajbánya
étkezdéjében. A melósokat nem lepte meg a hascsikarás, ettek már
ott ezt-azt. De az azért nekik is új volt, amikor néhányuk még aznap
éjszaka repkedni kezdett. Akit gyomormosásra is vittek, az ráadásul
gondolatolvasó lett. Szégyellte magát mindegyik, járt tovább
dolgozni, olajtól fekete képpel izzadt mindennap az ötéves terv
megvalósításáért… de közben tudta, ki mit hallgat el, mit hazudik, és
mekkorát. Még Amerikában is nehezebb volna így élni!
– Volt még a városban egy bolondféle gyerek, a Muszatov.
Maszatos pofával járkált, a mocsokból evett, és összevissza
habogott. Hagyták, nem zavart senkit, csak néha rugdalta meg,
akinek éppen rosszkedve támadt. Őt nem sokkal ezután alaposan
elagyabugyálták hárman a politikai osztályról, nyilván feszültek
voltak, irkálhatták a jelentéseket a levegőben keringő, mindent
jobban tudó elvtársakról, akik a faljáró aprónéppel bandáznak.
Muszatovnak leszakadt a lépe… talán meg is fagyott az árokparton,
ahol hagyták, mert attól kezdve kék volt az ábrázata. De hirtelen
okosabb lett, mint egy atomfizikus. Olyan képleteket karcolt a hóba
egy bottal, hogy még Moszkvából is jöttek fényképezni. Azután nem
győztek összejárkálni a havat, hogy ne maradjon nyoma. Ő meg
csak újabb ábrákkal firkálta tele a színház előtti nagy, üres tér havát.
És bezárni sem tudták, mert jöttek az óvodások, és vitték magukkal.
Egyébként is jöttek-mentek, mindenbe beleavatkoztak, ami a
kormányzóságban történt, és mert akkoriban egy közeli
szénbányában beomlott a tárna, jópár nagydarab figura bukkant
még fel ezeknek a pernahajdereknek a társaságában: az egyik
egész háztömböket tolt arrébb, egy másik meg, amikor az új
műholdunk rossz pályára tévedt, felugrott az űrbe, és egy ujjal
helyrefittyentette.
Egy szavát sem hittük Petronij bácsinak, de azért félve néztünk
körül.
– És mi lett aztán ezekkel? Hova lettek? – kekeckedett Tarsz.
– Honnan a rossebből tudnám? – vont vállat az öreg. –
Szétszéledtek. Befogdosták őket. Nem nekik való ez a város, sok
bántalom érte őket, meg a trolit is megszüntették. A lovas szán, az
való nekünk.
Elmosolyodott, tompa tekintettel meredt a főtér felé. Aki annyit
ivott életében, mint ő, annak sohasem csillog a szeme, de vigyorogni
éppenséggel tudhat.
Kicsit elemelkedett a teleköpködött betonpadlóról. Épp csak
annyival lebegett fölötte, hogy aki nem akarja, ne vegye észre. Régi
trükkje volt ez: ha már senki nem akarta fizetni az italát, ezt vetette
be. Értettem a célzást: indultam is a söntés felé.
 Robotépítők – Robotot építeni márpedig bárki tud
hungarianrobot.hu

Történt egyszer, hogy egy vidám társaság találkozót szervezett.

Már éppen szedelőzködtek volna, amikor egyikük egy különös sárga
dobozra lett figyelmes. Kinyitotta, és egy xilofont talált benne, amely
teljes mértékben szokatlan volt abban az irodai környezetben, ahol
csupa műszaki felszerelés volt. A rejtély magyarázata egy másnap
reggeli verseny volt, amely kilenc órakor kezdődött, a xilofon pedig
egy zenélő robot hangszere lett volna, „akit” erre a versenyre
nevezett volna „gazdája”… ha elkészült volna. Az idő rövidsége
azonban meggátolta ezt, így a xilofon magában árválkodott a polcon.
Rögtön akadt egy zeneszerző, egy szoftverfejlesztő és pár
villamosmérnök, s mire a nap első sugarai besütöttek az ablakon, a
robot hibátlanul játszotta a „Kis kece lányom…” kezdetű klasszikust.
A versenyen pedig egy kiló csokoládéval jutalmazták az eredeti
megoldást, ami a társaság tagjainak egyöntetű véleménye szerint
bőségesen megérte a fáradozást, hiszen számukra a legnagyobb
élvezetet maga a robotépítés jelentette.
Ez a társaság a Robotépítők Magyarországi Egyesülete,
amelynek fő hitvallása, hogy tevékenységükhöz nem kell három
egyetemi diploma és tíz év gyakorlat, mert a technika fejlődése
annyira elérhetővé tette a szükséges berendezéseket és
alkatrészeket, hogy ma már úgyszólván bárki képes lehet robotot
építeni. Ezt az Egyesület rendszeresen megrendezett tanfolyamokon
oktatja is. Nemritkán 10-12 éves „fiatalemberek” a leggyorsabb és
legrátermettebb robotépítők, akik hamarabb elkészülnek rajzoló
robotjukkal, mint a többi résztvevő, ráadásul fantáziadúsabb ábrákat
és mintákat rajzoltatnak velük. Ezek a tanfolyamok bárki számára
elérhetőek.
A robotika egyik legszebb aspektusa, hogy rendkívül
interdiszciplináris szakterület. Kell hozzá mechanika, elektronika,
3D-tervezés, szoftverfejlesztés, beágyazott rendszerek, vezérlés,
szabályozás, áramkörök… még maga Leonardo da Vinci se lenne
képes ennyi mindenhez egyszerre érteni. Ezért robotot csak
csapatban lehet készíteni, ami csak addig hátrány, míg nincs csapat;
ha azonban egy jó csapat összeáll, akkor a határ a csillagos ég. A
Robotépítők készítettek már olyan robotot, amelynek négy,
egymásra páronként merőleges kereke van, és bármilyen irányba
képes elfordulás nélkül haladni, ráadásul a tetején egy sztereó
kamerapár van, ami követi a fej mozgását, így egy VR-sisakon át a
robot szemeivel lehet szemlélni a világot. Készült már itt
életnagyságú kar, kézfejjel és ujjakkal, robotkar, mindenféle méretű
és formájú robotautó, táncoló robot és számtalan más érdekesség.
Ezeket meg is lehet nézni, sőt ki is lehet próbálni, mert az Egyesület
minden hónapban tart nyilvános találkozót, általában valamelyik
péntek este 7 órától.
Az egyesületi tagok az emelt szintű oktatáson kívül sok más
előnyt is élveznek, például a széleskörű gépparkot, amit szabadon
használhatnak bármire. A legtöbben persze robotot építenek, de volt
már, aki a mosógépébe készített pótalkatrészt a törött helyett, sőt
egy nagyon ismert vítorlásverseny serlegeire is így készültek el a
táblácskák. Az Egyesület ezenfelül minden mással is támogatja a
kiválasztott projekteket, ami lehet segítség, pénz, alkatrész,
nyersanyag vagy bármi más, ami éppen kell. A támogatás persze
nem jár mindenkinek, és nem minden projektre: az új belépők az
első időszakban csak ismerkednek, tanulnak, barátkoznak a
gépekkel és szerszámokkal, csak némi idő elteltével szerzik meg a
szükséges jogokat. Ez az út viszont bárki számára járható, hiszen a
belépéshez csak egy egyszerű nyilatkozatot kell kitölteni.
 Tartalom
ÍRJ A JÖVŐBE!
Jorge Luis Borges: A tudomány pontosságáról
Csillagszekér Planetárium – Az égbolt színháza
Erdész Róbert: Gyetkó Vincéné és az Örökkévalóság Vége
Szélesi Sándor: Csigaházak
Haklik Norbert: A padláslakó
Szentgyörgyi Judit – Nemere István: A pandúr
Gyerekek a kütyük világában
MANT – Hat évtizede űrkutatás!
e-NABLE Magyarország
Ronil Caine: Nyugdíjas évek
Weiner Sennyey Tibor: Időgép a polcomon
Varga Csaba Béla: Rövid látogatás
Hernád Péter: Erzsébet
Molnár Csaba: Istenek
Andrej Iljics Dajcs: A legizgalmasabb tárcanovellák szóban
hangoznak el, és kevesen hallják őket
Robotépítők – Robotot építeni márpedig bárki tud