GALAKTIKA 382

2022. január
 A borító Dunhuang Chen (Egyesült Államok) munkája:
dunhuangchen.artstation.com

• The Double Felix © 1994 by Paul Di Filippo (Interzone)

• Kommunikációs kísérlet © 2021 by Bodor Áron
• Divisions © 1997 by Eric Choi (Tesseracts 6)
• Zsákutca © 2021 by Schlekmann János
• Galaxia © 1997 by Gregory Benford (Science Fiction Age)
• Baradlay kapitány ¤ 1912 by Bíró Lajos (Az Újság)
 Tartalomjegyzék
Paul di Filippo A KETTŐS FELIX (befejező rész)
Bodor Áron KOMMUNIKÁCIÓS KÍSÉRLET
Eric Choi ELVÁRÁSOK
Schlekmann János ZSÁKUTCA
Gregory Benford GALAXIA
Bíró Lajos BARADLAY KAPITÁNY
 Paul di Filippo
A KETTŐS FELIX
(befejező rész)
FELIX ÉS PRISCILLA Jane a felhasított bejárati ajtón át kilépett
a házból.
A lány egyedi kialakítású furgonjának oldalsó rakodóajtajához
kerekesszék-emelő tartozott. A vezetőülés helyén a széket
hevederrel lehetett rögzíteni. A hagyományos pedálokat kézzel
irányítható, műszerfalra szerelt karokra cserélték.
Felix szemügyre vette a járművet.
– No hát – mondta –, hozzuk ki a kerekesszékedet, és csapjunk
a lovak…
– Nem! Soha többé nem akarok beleülni abba a szörnyűségbe!
– Na de Pézsé, gondolkodj logikusan! A szék szerves része
ennek a kitűnően kialakított járműnek… – Felix elhallgatott, és
egy pillanatig tanulmányozta Priscilla Jane feldúlt
arckifejezését. – Megint kihagytam a számításból az érzelmeket,
igaz?
– Pontosan.
– Köszönöm, Pézsé. Mihez is kezdenék nélküled?
– Szóra sem érdemes. Gyere, és segíts kihozni a konyhaszéket!
Már rögzítették a hajlított támlájú konyhai karosszéket a
volán mögött, és Priscilla Jane is benne ült, hogy ellenőrizze,
kilát-e és eléri-e a vezérlőket, amikor egy horpadt Ford Escort
hajtott be a ház elé.
– Ajjaj – mondta Priscilla Jane.
– Ki ez?
– A detektív, aki a halálod ügyében nyomoz.
Felix visszahúzódott a furgon belsejébe, és kivett a zsebéből
egy karkötőt. Miközben programozni kezdte a kristályt,
suttogva beszélt:
– Ez az úriember nem fogja megérteni a helyzetünket, Pézsé.
Ha nem tudjuk jobb belátásra bírni, van valami más is a
tarsolyomban.
Az autó megállt a furgon mellett, és kiszállt belőle Stumbo
nyomozó.
– Miss Farmer!
– Tessék?
– Beszélnem kell önnel. Úgy egy órája felhívták telefonon… –
Stumbo megdermedt. – Hol van a kerekesszéke? Hogy tudott
kijönni ide segítség nélkül?
– Hát, ööö…
A nyomozó pisztolya a jobb oldalán lógott a tokjában. Most
mintha egy szempillantás alatt a kezébe szökkent volna.
– Szálljon ki! Maga is, meg aki még ott van magával az
autóban! Csak lassan!
Priscilla Jane kilógatta fantasztikus, ám reszketeg lábát a
furgonból, és lelépett a földre. Felix kiszállt a nyitott
rakodóajtón. Néhány lépéssel közelebb mentek az elhűlt
detektívhez, és megálltak előtte. Stumbo összeszedte magát,
végigmérte őket, és higgadtan bólintott.
– Egy rokkant titkárnő, aki nem is rokkant, és a halott főnöke,
aki nem is halott. Nem pont erre számítottam, de összeáll a kép.
Maguk meg az a másik kettő végig összejátszottak. Biztosítási
csalás. – Felix pillantása azt üzente Priscilla Jane-nek: „Ugye,
megmondtam?” – Csakhogy valaki kapzsi lett, és hajba kaptak.
Maga, tudóskám, bár fogalmam sincs, hogy sikerült egy
magafajta nebáncsvirágnak, kiütötte Staggerst, ráijesztett a
feleségére, és elpucolt a kutyával. – Stumbo a kutya említésére
feszültté vált, és kimért mozdulatokkal pásztázott körbe a
pisztolyával. – Amúgy is, hol van az eb? Úgy hallom, igazi
vadállat.
 – Tosh? Ő nincs itt. Klasszikus értelemben legalábbis.
Egyébként meg a légynek sem ártana. Persze, a feleségemet meg
a sofőrömet ki nem állhatja, de ez érthető is, hiszen tudja, hogy
ők gyilkoltak meg.
– Jaj, elég ebből, Mr. Wren! Vége a játéknak! Senkinek nem
fogja beadni, hogy egy halott ember beszélni tud.
– De hát ez az igazság! – mondta Felix türelmetlenül. – Most is
csupán feltételesen vagyok jelen. A létezésem éppoly
bizonytalan lábakon áll, mint szegény Pézsé az új… helyesebben
régi lábain. Pontosan ezen igyekszem változtatni. Ha
szíveskedne még néhány óra szabadságot biztosítani nekem,
garantáltan el tudnám varrni a szálakat. Utána a legnagyobb
örömmel jelentkezem a kapitányságon, és mindenről
beszámolok. Egy perc az egész, komolyan. Először is el kell
mennem egy állatkertbe, ami Pézsé szerint egy ugrásra van.
Miután pedig sikerrel járok, ahogy szoktam, már csak a Mount
Shastán kell egy röpke látogatást tennem…
– Elég ebből! Nincs időm a marhaságaira. Mindkettőjüket
beviszem, és körözést adok ki Staggersre meg Staggersnére.
Felix arcára kiült a megrökönyödés.
– Úgy érti, hogy… Hát persze. Az a hűtlen perszóna! Még ki
sem hűlt a holttestem a koporsóban, ő már újra is házasodott?
Most már aztán igazán haragszom! Meg is mondom nekik a
magamét, ha elő merik dugni a képüket. Most azonban a maga
története érdekel. Mikor is veszítette el a karját?
– Hatvannyolcban – felelte Stumbo gondolkodás nélkül.
– Köszönöm. – Felix nyomkodni kezdte a billentyűket a
laptopján, ami egy kábelen keresztül még mindig a karkötőhöz
csatlakozott.
– Hé, mégis mit képzel! Hagyja abba! Gyerünk, hozza ide azt a
gépet!
Felix odament a detektívhez.
– Mit csináljak vele? – kérdezte.
 – Dugja be a laptopot a hónom alá.
Felix engedelmeskedett, Stumbo pedig csonkolt felkarjával a
testéhez szorította a gépet.
– És mi legyen ezzel a gyönyörű karkötővel? A laboromból
hoztam el. Felhasználhatja bizonyítéknak.
– Tegye be a zakóm zsebébe!
– Biztos benne?
– Elég a tréfálkozásból, csak csinálja!
– Nos, jó. – Felix kihúzta a számítógép csatlakozóját, és
elhelyezte a mor kus kristályt Stumbo zakójában. Aztán
hangosan számolni kezdett. – Tíz, kilenc, nyolc…
Stumbo hátrált néhány lépést.
– Ez meg mi? Nem lehet veszélyes, hisz maga meg a lány is
ilyet visel. Biztos csak blö …
– Egy – mondta Felix, mire Stumbo eszméletét vesztve terült
el a földön.
Felix a nyomozó fölé hajolt, és elvette a laptopját.
– Standard mor kus mező, ami az emberi alvás mintázatát
követi. Hatvan perc múlva kikapcsol. Addigra mi már messze
járunk.
Priscilla Jane nevetése hisztérikusba hajlott.
– Akkor ez nem is mor kus mező, hanem Morpheusz-mező! –
Aztán összeszedte magát. – Mennünk kell, Felix. Mielőtt bárki
más ránk talál.
Priscilla Jane beült a volán mögé, Felix pedig az anyósülésre. A
lány D-be tette a furgont, és már is ki oldotta volna a kéziféket,
amikor egy pickup hajtott be az elkerített udvarba.
– Ez meg…?
– A kertészem autója – magyarázta Felix. – Gondolom,
rájöttek, hogy a limuzin túl lomha és feltűnő.
A pickup elállta az útjukat. Per dia és Rowdy kiszállt. A sofőr
kezében pisztoly volt.
Felix buzgón programozott egy újabb kristályt.
 – Gurulj közelebb lassan, Pézsé! Dobótávolságban kell lennem.
A furgon előrearaszolt. Per dia és Rowdy a kocsibeálló Felix
felőli oldalára húzódott, és megállt a pickup elülső lökhárítója
mellett. Amikor a furgon már alig néhány lépésnyire volt a
másik járműtől, Priscilla Jane lefékezett.
– Felix, kedvesem – szólalt meg Per dia –, beszélnünk kell.
Megértem, hogy egy kissé felzaklatott téged ez a fránya, hogy is
mondjam… félreértés. A halálod bizonyára nem volt kellemes,
még ha mostanra el is múlt. Mégis bízom a nagylelkűségedben,
hogy elfogadod őszinte bocsánatkérésünket az általunk okozott
esetleges kényelmetlenségekért. De remélem, te is belátod, hogy
most, miután minden titkod napvilágra került, mindannyian
azzal járunk legjobban, ha kooperálunk.
– Ja! – szólt hozzá Rowdy is. – Kooperáljatok ki sürgősen abból
a furgonból, vagy kilyuggatom a hátsótokat!
Felix kidugta a felsőtestét az ablakon. A kezében egy karkötőt
tartott.
– Per dia, nincs különösebb kifogásom a meggyilkolásom
ellen. Belátom, hogy nyers, állati ösztönök vezéreltek. De az
ellen nagyon is tiltakozom, hogy besározd tisztességes nevemet
azzal, hogy egy ilyen páviánnal állsz össze. Olyannyira a
csáberőd hatása alatt álltam, hogy igazából talán soha nem is
ismertelek, most azonban már egy szemernyit sem adok a
szavadra. Örülhetsz, hogy nem vagyok az az alantas bosszúálló
fajta. – Felix áthajította a karkötőt a pickup platójára, ahol az
puhán landolt egy zsák trágyán. A tudós visszahúzódott a
furgon belsejébe. – Most, Pézsé! Gázt neki! Egy, kettő, háárom!
A pickup egy rakás pingponglabdává változott.
A több ezer celluloidgolyó egy ezredmásodpercig megőrizte a
teherautó alakját, aztán lavinaként zúdultak le, hömpölygő
áradatukkal körülölelve és elsodorva Rowdyt és Per diát.
Az utcára kihajtva Priscilla Jane olyan élesen fordult balra,
hogy rögtönzött vezetőülése kis híján felborult. Mögöttük
lövések dördültek.
Priscilla Jane mosolyogva fordult Felixhez.
– A pingponglabdákhoz, felteszem, Kenguru kapitány
jávorszarvas barátja adta az ihletet.
– Ezt a nemzedékünkből mindenkinek át kell élnie legalább
életében egyszer.

5.
Rowdy leeresztette a pisztolyát, és dühösen belerúgott egy kazal
ártatlan pingponglabdába.
– Ez a rohadék kezd nagyon kiakasztani!
Per dia feldúltan járkált föl-alá. Aztán meglátta Stumbo
autóját.
– Gyere gyorsan! – kiáltotta.
Rowdy odasietett, és feltépte a vezetőoldali ajtót.
– Nincs benne a kibaszott kulcs!
– Ott fekszik a zsaru! Úgy látszik, Felix kiütötte valahogy. A
kulcs még biztos nála van.
Rowdy egy szempillantás alatt a hátán heverő Stumbo mellett
termett. Amint bedugta kezét a nyomozó zakózsebébe, durva
vonásain angyali béke áradt szét, és maga is Stumbo testére
rogyott.
Per dia ösztönösen eszméletét vesztett partnere felé lépett,
de aztán megtorpant.
Nem tudhatta, Felix miféle igézettel terítette le a két ckót,
vagy hogy az rá is hatással lenne-e, ha hozzájuk érne. Abban
viszont – ismerve Felix jószándékú szentimentalizmusát –
aránylag biztos volt, hogy az érintettek nem fognak maradandó
károsodást szenvedni. A két fér a jelek szerint egyszerűen
elaludt, és Per dia gyanította, hogy észszerű időn belül fel
fognak ébredni.
Így tehát összeszorított fogakkal leült a fűbe, és várt.
 Közben meglepetten nyugtázta, hogy magában beszél.
– A zsaru kideríthetett valamit, amit mi nem tudunk.
Érdemes lesz magunkkal vinnünk. Felix és az a kis picsa nem
juthat messzire. Túl ártatlanok, túl naivak, olyanok, mint a
gyerekek. És ha egyszer utolérjük őket… Gondolom, minden,
amit Felix tud, ott van a számítógépén. Azt pedig én is tudom
használni annyira, mint ő maga. Úgyhogy ha Felix nem
működik együtt…
Per dia szépségét eltorzította az arcára kiülő vérszomj, amitől
még egy sokat látott maori harcos is visszahőkölt volna.
– Egyszer már meghalt, semmi akadálya, hogy még egyszer
meghaljon. Csakhogy ezúttal valami nagyon-nagyon fájdalmas
módon.

6.
Priscilla Jane kíváncsi volt. Miközben az autópályán
száguldottak, azon kapta magát, hogy tele van kérdésekkel.
– Felix, ha kikapcsolnád a karkötőt, amit a teherautó platójára
dobtál, újra megjelenne a jármű?
A kérdezett mereven nézett ki az ablakon, mint valaki, aki
még életében nem ült autóban. Hajszálra úgy, mint egy kutya.
Priscilla Jane még sohasem szerette ennyire. Ó, bárcsak…
– Nem – felelte a főnöke egy másodperc gondolkodás után. –
De csak azért, mert a teherautó eredeti tömege túlságosan nagy
területen szóródott szét, hogy a keletkező teherautó-mező
reaktiválja. Ugyanúgy, mint a bejárati ajtód esetében. Hiába
állítottam helyre az eredeti mezőt, a repedés megmaradt, mert
súlyos károkat okoztam az ajtó makrószerkezetében, amíg
módosított állapotban volt. A mor kus mező nem varázslat,
Pézsé, még ha annak is tűnhet. Igenis vannak áthághatatlan
korlátok. Képzeld csak el például, mi történne, ha úgy
módosítanám a karkötődet, hogy a véredben lévő összes
hemoglobin ciánná változzon. – Felix mindezt olyan faarccal
mondta, hogy Priscilla Jane beleborzongott. – Szinte azonnal
meghalnál, és ráadásul elég borzasztó kínok között. Ha ezután
megpróbálnám az eredeti mintázatodat a holttestedre illeszteni,
nem járnék sikerrel. Az utánad maradó protoplazmahalmazból
akkor már hiányozna az entelekheia életadó szikrája. Ebből te is
beláthatod, hogy a mor kus mezők működése nagyon is
korlátok között mozog.
– Beszélgessünk valami kellemesebbről!
Felix ártatlan, kék szeme rátalált.
– Pézsé, de hát te hoztad fel a témát…
– Tudom, tudom. És már meg is bántam. Mondd csak, Felix,
mik a terveid ezekkel a mezőkkel, ha netán életben maradnánk?
Felixen azonnal úrrá lett a ragályos izgatottság.
– Kezdjük azzal, hogy eszem ágában sincs mindenkit
feltámasztani, aki csak az utamba kerül. Hol lenne abban az
etika? Minden egyes halott életre keltésével egy másik élőlényt
fosztanék meg a létezés jogától. Te is látod, hogy szegény
Toshtól is kénytelen voltam elorozni az életét. Nem, erről szó
sem lehet. Mindenkinek megvan a maga ideje a földön, és aztán
át kell adnia a helyét az újonnan jövőknek. És habár test nélkül
az ember személyiségi mezői nem „működnek” ugyanolyan
értelemben, mint élete során, meglehetősen kellemes, habár
homályos emlékeim vannak a halál utáni létezésről. Olyan érzés
volt, mintha még mindig részese lennék a dolgoknak, még ha
csak a többi fajtársamon keresztül is. Szóval ilyen az élet. Nem
értek egyet teljesen a szisztémával, de nem is áll szándékomban
változtatni rajta, legalábbis amíg alaposabban át nem gondolom
a dolgot.
Priscilla Jane válasza csöpögött a gúnytól. Noha tudta, hogy
Felix ebből semmit nem fog észrevenni, képtelen volt
türtőztetni magát.
– Hát akkor csak tessék, ne fogd vissza magad!
 – Másrészt viszont nem látom okát, miért ne támasztanánk fel
bizonyos személyeket akár csak ideiglenesen, önként
jelentkezők testének felhasználásával. Nem lenne például
hasznos egy súlyos politikai válság idején egy időre visszahozni
közénk a nagyszerű FDR-t? Vagy talán nincsenek olyan modern
problémák, melyekre Szókratész, Buddha vagy Einstein
tudhatja a választ? Aztán persze – folytatta Felix – ott van a
kézenfekvő orvosi felhasználás, amire mintha te is utaltál volna
korábban. Habár a tiédhez hasonló gyógymód csakis akkor
működhet, ha a páciens folyamatosan viseli a mor kus
kristályt, kétlem, hogy az átlagos betegnek gondot okozna
elfogadni ezt a kötöttséget.
– Dehogy, a legkevésbé sem!
– A mor kus mezők ideiglenes használatának egy sereg
apróbb előnye is van, melyeket az emberek közvetlenül
élvezhetnek. Ilyen például az instant szakértelem. A szellemi és
a zikai képességeket is mor kus mezők tárolják. A mezők
felhasználásával az ember olyan képességekre tehet szert, mint
amiket az eredeti mintázat tulajdonosa birtokolt. Ott van
továbbá az emlékekhez való hozzáférés helyreállítása. A felejtés
egyetlen oka, hogy az agyunk rezgési mintázata idővel
megváltozik, és így az egyik emlékmező nem tud többé együtt
rezonálni a másikkal. Teljesen fölösleges lenne hagyni, hogy ez
továbbra is így maradjon.
– Fölösleges, persze!
Felix még csak most kezdett belejönni.
– Gyanítom, hogy az emberek eleinte bizalmatlanul fogadnák
az instant épületeket, az instant szerszámokat vagy az instant
gépeket, mert nem szívesen használnának olyasmit, ami a
puszta létét mindössze egy ártalmatlan kinézetű kristálynak
köszönheti. De ha megfelelő biztonsági protokollokat
alkalmazunk a kezdeti időszakban, az emberek hamar rá fognak
jönni, hogy nincs mitől tartaniuk.
 – Mitől is lenne?
– Persze, nem akarok úgy tenni, mintha a mor kus
technológia nem járna bizonyos veszélyekkel. A biológiai
torzulások kockázata nagyon is valós. Különböző fajok
összekutyulásával akár mutánsokat, szörnyeket, kimérákat is
létre lehet hozni. És persze a szervetlen molekulák
birodalmában is könnyen eluralkodhat a káosz. Ha valakinek
kedve támad, bármikor nagy kupac gyufaszállá változtathatja a
Hoover-gátat vagy az Empire State Buildinget. Egy mérföld
átmérőjű lyukat fúrni a magmáig már egy kicsit nagyobb
kihívás. Számba kell venni minden egyes anyag mor kus
mezejét a felszíntől kezdve, aztán, mondjuk, vákuummá
változtatni őket, miközben az ember gyémánttal erősíti meg az
alagút falát. De egy elég erős számítógéppel ezt is meg tudnám
csinálni.
– Efelől semmi kétségem!
– Jó néhány összetettebb felhasználási területet is el tudok
képzelni, de ezekbe most nem megyek bele. Elég ha annyit
tudsz, hogy a teleológiai kreódokhoz és a kozmológiai mor kus
mezőkhöz van közük. De itt már galaxisokról beszélünk, és ha
jól értem, a kérdésed implicite a Földre korlátozódott, igazam
van?
Priscilla Jane egy pillanatig hallgatott.
– Van még valami? – kérdezte végül.
– Pillanatnyilag nincs.
– Akkor javíts ki, hogyha tévedek! A lényeg, hogy te, Felix
Wren, tudós csodagyerek és feltaláló, azt tervezed, hogy egyes
egyedül megfogod a világot a sarkánál fogva, és addig rázod,
amíg az össze apró ki nem potyog a zsebéből.
Felix arcán megbántottság tükröződött, amitől Priscilla Jane
pocsékul érezte magát. De hát valakinek észhez kellett térítenie.
Tényleg nem érti, mit készül elszabadítani?
 – Pézsé, bármilyen színpompás is ez a metafora, a lehető
legrosszabb fényben tünteti fel a motivációimat. Te tudod a
legjobban, hogy engem a pénz sohasem érdekelt. Egyes egyedül
az számít, hogy előmozdítsam az emberiség tudását.
– Bárcsak kizárólag a pénz motiválna! Akkor ezerszer kevésbé
lennél veszélyes! Úgy előmozdítod szegény emberiséget, hogy
magára sem fog ismerni!
Felix arckifejezése higgadt volt.
– Ne hidd, hogy erre nem gondoltam, Priscilla Jane. De még
soha, egyetlen tudományos dzsinnt sem sikerült
visszagyömöszölni a palackba. Okos vagyok, de nem én vagyok
az egyetlen okos ember a világon. Ezt a jelenséget előbb vagy
utóbb valaki más is fölfedezte volna. Te is látod, milyen
egyszerű az egész. Úgyhogy nem, mostantól az az egyetlen
helyes út, ha ezt a technológiát céltudatosan és bölcsen
használjuk, hogy mindenki javára váljon. És hozzáteszem, a mi
kettőnk létezésének stabilizálására irányuló, rövid távú céljaim
mellett abban is bízom, hogy hamarosan a hogyan továbbra is
választ kapok.
– Választ? Kitől? Istentől?
– Nem egészen – felelte Felix, de nem mosolygott.
Priscilla Jane nem merte megkérdezni Felixet, hogy ezt mégis
hogy érti.
Megérkeztek a Southside-i Vadaspark felé vezető kijárathoz, és
letértek az autópályáról.
Felix a jelek szerint nem adta fel a reményt, hogy enyhíthet
útitársa aggodalmain.
– Pézsé, szeretnélek emlékeztetni, hogy a mor kus mezőket
mindig is sokan próbálták a maguk primitív módján uralmuk
alá hajtani. Gondolj csak mindarra, amit a nagyközönség
alapvetően varázslatnak hív. Az alakváltók például olyan
személyek, akik képesek a gondolat erejével irányítani a rezgési
mintázatukat, melyet így tetszőlegesen megváltoztathatnak. A
démonikus megszállottság és a hasadt személyiség esetei
nyilvánvalóan olyankor fordulnak elő, amikor az érintett rezgési
mintázata oly mértékben megváltozik, hogy egy vagy akár több
másik személy, esetleg másfajta élőlény mintázatával kezd
rezonálni. A reinkarnáció előfordulása is azért
megjósolhatatlan, mert a növekvő embrió, amely önmagában
egyszeri és megismételhetetlen a történelemben, időnként
rátalál egy olyan mintázatra, ami korábban már létezett. Ez
egyben azt is elegánsan megmagyarázza, hogy miért nincsenek
mindenkinek emlékei előző életéből. És folytathatnám a sort…
Priscilla Jane úgy érezte, mintha a fejét egy hatalmas
diótörőbe szorították volna.
– Köszönöm, de ne. Épp elég gondolkodnivalót adtál nekem.
A forgalmas, kétsávos alsóbbrendű úton, amit főként
csiricsáré boltok szegélyeztek, felbukkant előttük a Southside-i
Vadaspark táblája. Behajtottak, leparkoltak, és kiszálltak a
furgonból. A belépőjegy fejenként öt dollár volt.
– Azt kell kérnem, hogy zesd ki az én jegyemet is, Pézsé.
Ebben az öltözékben, amit kénytelen vagyok viselni, nem volt
pénz, Tosh pedig természetesen…
– Kölcsönadok tíz dollárt, és kapok két új lábat? Kétszer
ennyiért is jó üzlet lenne.
– Örülök, hogy örömödet leled bennük, Priscilla Jane.
Felix az állatkertben egy pillantásra sem méltatta a koszos
ketrecekben sínylődő, leharcolt oroszlánokat, kecskéket és
struccokat, hanem a tömegen átvágva nyílegyenesen a hüllők
felé vette az irányt.
Megállt egy kerítésnél, ahol Priscilla Jane utolérte.
A satnya, derékig érő, szögesdrót nélküli kerítés az
aligátorvermet vette körül. A látogatók másfél méter magasról
néztek le a veremben egymagában lustálkodó, álmatag hüllőre.
– Na, ő pont megfelel – mondta Felix.
 És még mielőtt bárki megállíthatta volna, már át is mászott a
kerítésen, és levetette magát a verembe.
Priscilla Jane-t kivéve mindenki felsikoltott. Ő annyira
haragudott Felixre, amiért nem avatta be a terveibe, hogy az
aligátornak szurkolt.
Az állat kinyitotta előbb a bal szemét, majd a jobbat, és
meglátta Felixet. Hasán kúszva, tekergőzve megindult a tudós
felé, és nagyra tátotta a száját.
Felix halálos nyugalommal állt előtte. Amikor a szörny már
kis híján elérte zsákmányát, amaz egy kábellel csatlakoztatott
karkötőt hajított az állat tátott pofájába, mint egy gyakorlott
karikadobó játékos.
Az aligátor mozdulatlanná dermedt.
Felix megnyomott néhány billentyűt, az állat pedig hasonlóan
rémes külső változásokon ment keresztül, mint korábban a kis
Zokni.
Felixnek eszébe jutott Priscilla Jane, és hátrafordult felé, hogy
megnyugtassa.
– Ezek az adatok remekül kiegészítik mindazt, amit már
tudok, Pézsé. Ha már itt vagyunk, lehet, hogy megvizsgálok
néhány mellékszálat is.
Az aligátorverem körül pillanatok alatt eluralkodott a
tömeges pánik. Állatkerti gondozók és őrök rohantak
mindenfelől. A távolból szirénázás hallatszott.
– Azt tanácsolom, siess egy kicsit, Felix!
Egy gondozó megállt Priscilla Jane mellett.
– Mit csinál ez a pasas szegény Alival? Maga ismeri? Megőrült,
vagy valami?
– Valami – mondta Priscilla Jane. – Határozottan inkább
valami.
Az aligátor közben egyre kezdetlegesebb és hátborzongatóbb
alakokat öltött. Többen elájultak.
 Aztán a ketrecben minden előzetes gyelmeztetés nélkül
megjelent egy életnagyságú Brontosaurus. Feje a hirtelen
elcsöndesülő tömeg fölé magasodott, farka pedig a szomszédos
majomházon pihent.
Felix fölemelte a számítógépét, és megmutatta Priscilla Jane-
nek, hogy a lenyelt karkötő vezetéke kijött a laptop
csatlakozójából. A lány fölnézett, és látta, hogy a kábel
hínárként tyeg az őslény szájából.
– Egy kicsit elszámoltam magam – ismerte be Felix
szégyenlősen. – Fogalmam sincs, honnan csúszhatott be ez a
plusz tömeg. Nem lett volna szabad sürgetned, Pézsé…
A látogatók olyan fejvesztett menekülésbe fogtak, amilyet
Priscilla Jane feltételezése óta azóta nem látott a világ, amióta az
utolsó gyapjas mamut benyúlt az ormányával az ősember
ágyékkötője alá.
A lány áthajolt a kerítésen, és Felix felé nyújtotta a kezét.
– Gyere ki onnan most rögtön, te felelőtlen majom!
Felix a segítségével kikászálódott a veremből.
– Még szerencse, hogy van egy tartalék kábelem a furgonban.
A távolból helikopterek zúgása hallatszott. Valaki egy
hangosbeszélőbe kiabált. Priscilla Jane mintha tankok
dübörgését hallotta volna. Nem, az lehetetlen, hogy a Nemzeti
Gárda ilyen szélsebesen reagált. De csak idő kérdése.
– El kell tűnnünk innen, Felix! Most rögtön!
Futni kezdtek a jegypénztár felé. A lány lába emlékezett a
technikára, de így is fura érzés volt.
– Mi lesz Dínóval? – kérdezte Priscilla Jane, amikor kifulladva
megérkeztek a furgonhoz. A kijáratnál egymásba gabalyodtak
az autók, és a lány gyorsan felmérte, hogy csapdába estek. –
Megmozdul valaha?
– Sohasem vizsgáltam, milyen hatással van a gyomorsav a
karkötők elektromos alkatrészeire. És ha vizsgáltam volna,
valószínűleg akkor sem a dinoszaurusz-gyomorsav lett volna az
első választásom. Szóval ahogy az öngyilkos hajlamú tudós
mondta, mielőtt bedugta a fejét a részecskegyorsító nyalábjába:
„A kísérlet kimenetele megjósolhatatlan”.
Priscilla Jane felhorkantott.
– Nem akarsz visszamenni a veremhez, hogy visszacsináld? –
kérdezte.
– Hogyan? Egyik mor kus kristály ugyanolyan, mint a másik.
A második mor kus kristály csak összezavarná az első
mintázatait, és az eredmény maga lenne a káosz. Nem, inkább
azt javaslom, folytassuk a küldetésünket. Milyen messze
vagyunk a Mount Shastától?
– Egy órányira sincs.
– Akkor indulás!
– Hogyan? Pingponglabdát csinálsz az egész úttorlaszból és az
összes szegény autósból?
– Hova gondolsz? Valamiféle szörnyetegnek tartasz, Pézsé?
Csak indulj el a kerítés felé!
Amikor odaértek a vadaspark parkolóját a szomszédos
McDonald’stól elválasztó drótkerítéshez, Felix egy karkötővel
eltüntetett belőle egy tekintélyes darabot, és robogtak tovább,
mintha mi sem történt volna.
– Egy másik kijárattal talán a dugót is sikerül egy kicsit
enyhíteni – vélekedett Felix.
Újra felhajtottak az autópályára, és teljes gázzal észak felé
vették az irányt.
Priscilla Jane a visszapillantó tükrébe pillantott, hogy
megnézze, Dínó megmozdult-e már.
De amit látott, az sokkal rosszabb volt.
– Felix, valaki jön utánunk! Az autó Stumbo felügyelőé, és ő is
ül a volánnál, de ott van vele…
A furgonon gellert kapott egy golyó.
– Per dia és az a tuskó Staggers?
– Igen.
 Felix megkereste a tartalék kábelt, előbányászott egy karkötőt,
és programozni kezdte. Újabb lövések dördültek.
– Nem akartam erre fanyalodni. Nagyon kockázatos. De úgy
tűnik, kénytelen leszek.
Priscilla Jane-t az émelygés kerülgette.
– Miről beszélsz?
– A mor kus rezonancia a téridő-kontinuum tér-aspektusára
is vonatkozik. Minden hely együtt rezeg a zikai adottságaival
és az eseményekkel, amelyek lezajlottak rajta. Azért megyünk a
Mount Shastára, mert az a hozzánk legközelebb eső hely, ahol
megtalálható az a fajta térrezonancia, amit keresek. Ha
sikerülne a Mount Shasta egyedi tér-mezejét magunkra és a
furgonra alkalmaznom…
– Egyenesen odateleportálnánk?
– Nagyon jó! A tizenkilenc éves Priscilla Jane-nek sokkal
tovább tartott volna megtalálni a választ. – Miután végzett, Felix
felakasztotta a karkötőt a műszerfal egyik kiálló bütykére. –
Harminc másodperc múlva aktiválódik. Addigra meg kell
állnunk, különben ki tudja, mibe rohanunk bele ott, ahol
felbukkanunk.
Priscilla Jane lassítani kezdett.
– De hát akkor utolérnek!
– Nem jelenthet gondot. Megpróbálom feltartani őket.
Priscilla Jane tovább nyomta a féket, és csöndben imádkozott.
A Ford Escort melléjük ért, és előzni kezdte őket a Felix felőli
oldalon. A tudós kidugta a fejét.
Priscilla Jane odanézett, és látta, ahogy a Ford hátsó ablakából
vérszomjasan kibámuló Rowdy céloz, tüzel, és szétloccsantja
Felix koponyáját.
Az autópálya eltűnt alóluk.

7.
Stumbo felügyelő eltulajdonított autójának utasoldali ülésén
ülve Per dia Staggers, leánykori nevén Graboys, ismertebb
nevén Galina Baliban grófnő hátrafordult, és a felügyelő .45-
ösének csövével állkapcson vágta első és legkedvesebb férjét,
szépen felfrissítve a lila foltot, amit Rowdy még délelőtt kapott
tőle.
– Te sötét idióta!
Rowdy, aki ádáz dühében elejtette a pisztolyát, most
előrevetette magát. Szorgos keze máris az özvegy nyakát
kereste, hogy rákulcsolódjon.
Per dia belelőtt az autó tetőkárpitjába, amivel kis híján
mindannyiukat megsüketítette. Rowdy vette a lapot, és
visszaült a helyére.
– Húzódjon félre! – utasította Per dia Stumbót.
Megálltak a leállósávon. A jelek szerint sem a halálos
kimenetelű lövöldözés, sem a furgon eltűnése nem tűnt fel
senkinek. Vagy ha valaki látta is, eszébe sem jutott hívni a
rendőrséget, olyan káosz uralkodott a környéken. Bármi is volt
az őrület, amit Felix elszabadított a Southside-i Vadasparkban,
az láthatóan lekötötte az emberek limitált gyelmét.
Rowdy visszanyerni látszott azt a karcnyi józanságot, ami
átlagos körülmények között jellemezte.
– Jesszus, Perf, mi a fasz van veled? – kérdezte sértődötten. –
Amikor magamhoz tértem, az első mondat, ami elhagyta a
szádat, az volt, hogy ki fogjuk purcantani Felixet. Erre most
megtettem, amit kértél, te meg nekem esel?
Per dián is látszott, hogy igyekszik erőt venni az érzelmein és
józanul gondolkodni.
– Úgy volt, hogy előbb megpróbáljuk együttműködésre bírni,
emlékszel? De most már késő, felejtsük el. Az a kérdés, hogy
hová tűntek?
– Ha mondhatom az őszintét – mondta Rowdy –, én soha nem
is voltam biztos benne, hogy Felix tényleg feltámadt. Mi van, ha
csak kísértet volt? És visszament a másvilágra a furgonnal meg
a lánnyal együtt?
– Ha így áll a dolog, akkor hiába is keresnénk. De nem, nekem
van egy olyan érzésem, hogy Felix tényleg életben van… vagy
legalábbis életben volt. A cselekedetei őrültségnek tűnnek
ugyan, de mégis túl logikusak, hogy egy szellemnek
tulajdonítsuk őket. – Per dia a néma nyomozó felé fordult, aki
medúzatekintettel viszonozta a nő pillantását. Ha meg is
viselte, hogy túszul ejtették, és tanúja volt egy véres
gyilkosságnak, semmi jelét nem mutatta. Fél kézzel elővett egy
cigarettát, és rágyújtott. Per dia a felügyelő felé bökött a
pisztollyal. – Maga! Maga mit gondol?
Stumbo kifújta a füstöt.
– Azt, hogy mindketten a sitten fognak megrohadni
gyilkosságért.
– Arra ne számíts, te hígagyú pöcs! – mordult rá Rowdy. –
Amint megszerezzük Felix számítógépét, semmi sem állhat az
utunkba. Mondd meg neki, Perf! Nekem meg áruld el, hogy
hogyan is fogjuk megszerezni?
– Pofa be! Halljam az igazságot, Grady, vagy a másik karjának
is búcsút mondhat! Mondott valami mást is Felix, hogy hová
akar menni az állatkerten kívül?
Stumbo számolgatott. Ugyanannyira meg akarta találni a
lányt és Wrent – vagyis inkább Wren holttestét –, mint ez a
másik kettő. Ha nem megy másképp, csak ha odavezeti őket – és
nagyon úgy tűnik, hogy ez a helyzet –, akkor jobb lesz
belemenni, és reménykedni, hogy valahol, valamikor majd
fordul a kocka.
Jó sokáig nyomkodta el a cigarettáját, mielőtt válaszolt volna.
Hadd izzadjanak egy kicsit.
– A Shastáról – felelte végül. – A Mount Shastáról mondott
valamit.
 – Akkor ott kell lennie! – kiáltotta izgatottan Per dia. – Biztos
talált valami szupertudományos módot, hogy egy
szempillantás alatt ott teremjen. A lány meg most ott ül egyedül
a kocsiban, és próbál életet lehelni Felix játékszereibe. Utol kell
érnünk, mielőtt rájön valamire! Indulás!
Stumbo visszasorolt a forgalomba, és felgyorsított.
Az állatkert irányából egetrengető bömbölés hallatszott,
mintha az istenek hajódudája szólalt volna meg.
Rowdy fölnevetett.
– Hát ez a hang tök olyan, mint valami dinoszaurusz!

8.
Priscilla Jane ma már egyszer meggyőzte magát, hogy eleget
gyászolta azt a nyavalyás Felixet. Bárcsak előrelátóbb lett volna!
Most másodszor is erővel volt kénytelen véget vetni a
sírdogálásnak.
A furgon egy fákkal körülvett kis tisztás közepén állt, egy
árva, durván faragott piknikasztal társaságában. A teleportálás
pillanatában még mindig harminc kilométer per órával
gurultak, Priscilla Jane-nek azonban sikerült lefékeznie a
járművet az új helyen anélkül, hogy bárminek is nekiment
volna.
A tisztásról kiindulva egy földburkolatú, két vájatú szekérút
vezetett lefelé a hegyoldalban. Priscilla Jane-nek az út már
kedves ismerőse volt, mivel több mint egy órája szemezett vele a
könnyei fátylán át.
A lány a piknikasztalnál ült. Most, hogy kiadta magából a
gyászát, és ebbe alaposan belefáradt, minden lelkierejét össze
kellett szednie, hogy visszamenjen a furgonhoz, ahol Felix
élettelen teste még most is ott pihent az ülésbe roskadva.
Meglehet, Priscilla Jane részéről felelőtlenség volt a könnyek
tengerében lubickolni, miközben gyilkosok loholtak a
nyomában. A tisztás azonban biztonságos kis zugnak tűnt, és ő
képtelen volt tovább uralkodni az érzelmein. Most viszont úgy
döntött, ideje tenni valamit. Csak épp nem tudta, hogy mit.
Annyit tudott, hogy először is vissza kell mennie a furgonhoz.
Rávette magát, hogy elinduljon: harmincéves agya leküzdötte
tizenkilenc éves lába reszketését.
Beült a konyhaszékbe a volán mögé, és akaratát megacélozva
Felixre nézett.
Néhai főnöke feje szerencsére a jobb vállára csuklott, így a
sebesülés maga nem látszott. Ha nincs az a rengeteg vér, az
ember szinte azt hihette volna, hogy csak alszik…
Priscilla Jane bekapcsolta a rádiót, csak hogy egy másik
emberi hangot halljon.
– …dél felé az ötös főúton. A szakértők kérésére a Nemzeti
Gárda egyelőre nem nyitott tüzet a rejtélyes Brontosaurusra,
Tombkins őrnagy azonban nem vetette el teljesen a fegyveres
beavatkozás lehetőségét…
Priscilla Jane kikapcsolta a rádiót.
– A fene vigyen el, Felix! Nézd meg, mit műveltél! Tudom,
tudom, csak egy apró kis gikszer a terveidben, hogy elhozd
nekünk az utópiát, amit senki sem kért tőled! És most számítasz
rám, igaz? Az én dolgom lenne, hogy kihúzzalak a csávából,
mint mindig. Mondjuk, birkózzak meg egy nyavalyás grizzlyvel?
Vagy gyalogoljak hatvan kilométert, hogy ellopjak egy kutyát,
és ráaggassam a hülye nyakörvedet, ami visszahoz az életbe?
Vagy talán…
Priscilla Jane-be belefagyott a szó, annyira borzasztó
gondolata támadt.
– Nem, az lehetetlen! Nem várhatod tőlem, hogy…
Dehogynem, azt akarod! Jaj, te gonosz, ravasz csirkefogó! Hát
hadd mondjak neked valamit, kispofám! Erre nem fogsz
rávenni. Épp elég galibát okoztál már mindnyájunknak. Miért
adjam meg neked az esélyt, hogy még többet okozz?
 Priscilla Jane az ajtó felé hajolt, hogy kiszálljon a furgonból, de
aztán visszaült a helyére.
– Utállak, utállak, utállak! – mondta Felix holttestének.
Újra sírva fakadt, és remegő kézzel levette a karkötőjét. Lábai,
azok a csodás lábak, azonnal lebénultak.
Felixhez hajolt, és két kézzel megragadta a mor kus
nyakörvet a tudós véres nyakán…
…és Felix máris a saját, szétroncsolt holttestét nézte. Végre
beteljesült a vágya. Jobban meggondolva belátta, hogy elég
felelőtlen kívánság volt.
Feltűnt neki, hogy a keze – ami azelőtt természetesen Pézséé
volt – a hulla nyakában lógó nyakörvet szorítja, ugyanakkor a
saját nyakán nincs hasonló nyakperec.
Felix meghatódott. Úgy látszik, tényleg nem közömbös ennek
a lánynak. Hogy nem vette észre oly sok éven át…?
– Köszönöm, Pézsé – duruzsolta. – Meghálálom neked
rövidesen. Megígérem.
Felix óvatosan kicsatolta a nyakörvet, amelynek a jelenlegi
létét köszönhette, és a saját nyakára helyezte.
Az anyósülésen összecsuklott, overálos emberalak
visszaváltozott szegény Toshsá, aki fején viselte a tátongó
lyukat, amit Rowdy golyója ütött. Mintha még nem lett volna
elég áldozata ennek a sajnálatos kalandnak.
– Időpocsékolás lenne most azon keseregni, mi mindent
csinálhattam volna másképp. És a fő bűnös ezúttal is az emberi
gyarlóság. Egyébként meg dolgom van.
E szavakkal Felix kiszállt a furgonból.
A piknikasztalra felsorakoztatta az összes karkötőjét és
nyakláncát – kettőt kivéve, melyeket Pézsé tréningnadrágjának
zsebébe süllyesztett. A szerkentyűket egyenként hozzákapcsolta
a soron következőhöz, amivel végül egy bő másfél méter
átmérőjű, zárt láncot kapott. Ezt a hét mor kus kristályból álló
gyűrűt aztán a tisztás szélére vitte, és úgy akasztotta fel az
alacsonyabb faágakra, hogy a lelógó láncszemek pont leérjenek
a kavicsos földre.
– Létfontosságú, hogy érintkezzenek a földdel – magyarázta a
puszta levegőnek, miközben a laptop kábelét bedugta az egyik
kéznél lévő csatlakozóba.
Amíg a billentyűzeten pötyögött, mindkét ideiglenesen test
nélkül maradt társával élénk párbeszédet folytatott.
– Három és fél milliárd év, Tosh. Nem hiszem, hogy egy kutya
egyáltalán el tud képzelni ennyi időt. Nem mintha az
átlagembernek könnyebben menne, nem igaz, Priscilla Jane? A
legpontosabb becslések szerint azonban épp ennyi ideje jött
létre az élet ezen a bolygón. Ebben az időhalmazban a
végtelenségig tartana megtalálni, amit keresek. Szerencsére az
állatkertből származó adatok sokat javítottak a keresési
rutinjaimon. Sejtésem szerint egy óra alatt át tudom böngészni
az egész archeozoikumot. És addigra megtalálom Gaia első
felbukkanásának nyomait. – Felix megnyitott egy újabb ablakot
a képernyőn, amelyben megjelent a Föld színes képe az űrből
nézve. – Azt nem tudom pontosan, milyen messzire kell
visszamennem, hogy felfedezzem Gaia saját, egyedi mezőjének
kifejlett formáját. A komplexitáselmélet sosem volt erősségem.
Lehet, hogy egészen a kambriumig. Hogy a jelenben miért nem
tudok Gaia nyomára bukkanni? Kitűnő kérdés, Tosh. Úgy tűnik,
a hölgy jellegzetes mintázatát teljesen elfedik a magasabb rendű
szervezetek almintázatai, melyeket magába foglal. Lehet, hogy
csak a műszereim nem elég pontosak, ki tudja? De bízom benne,
hogy a Mount Shasta megszentelt mezői segítségemre lesznek.
Ez a hely a történelem kezdete óta együtt rezonál Gaiával.
Felix végzett a parancssorral, és nyomott egy Entert. A
mor kus kristályok által körülvett térben aludttejre
emlékeztető, kavargó fehérség jelent meg.
Felix kihúzta a kábelt, és ahogy rájött, mi szorította össze
eddig a mellkasát, elpirult. Levette Priscilla Jane felsőjét, és
kicsatolta a melltartóját.
– Remélem, nem nyújtottam ki az… ööö… intim ruházatodat,
Pézsé. Vissza fogod kapni, amint szükséged lesz rá. Apropó, nem
ártana előkészítenem ezt az utolsó két kristályt…
Miután végzett, Felix hanyatt feküdt az asztalon, és két kezét a
tarkója alatt összekulcsolva fürkészte az eget.
Ha már levette az ingét, legalább napozik egy kicsit.
Egy nap kétszer visszatérni az életbe izzasztó meló. Felix
valószínűleg elszundított.
Egy közeledő autó zajára ébredt.
Mire talpra kecmergett, a kocsi már meg is állt, utasai pedig
kiszálltak. Rowdy Stumbo felügyelő karját szorította, úgy
rángatta magával. A sofőr az övébe dugva viselte a pisztolyát.
Per dia a kezében fogta a magáét.
Özvegy Mrs. Wren arcára úgy ült ki az utálat, mintha egy
férgekkel teli maszkot viselne.
– Te! Hát hányszor kell még, hogy megöljelek!
– Eszedbe jutott valaha, Per dia, hogy az erőszak semmire
sem megoldás?
Per dia artikulátlan, gyűlölködő hangot hallatott. Fegyverét
Felixre szegezve a furgonhoz oldalazott, majd benézett, és
elmosolyodott.
– A kutya végre megkapta a magáét. Helyes, helyes. És hol van
a lány?
– Priscilla Jane kölcsönadta nekem a testét, Per dia. Olyan
nemes cselekedet, amilyet te valószínűleg el sem tudnál
képzelni.
A nő arcán az utálat maszkját felváltotta a határtalan
kapzsiság ntora.
– Szóval erről van szó! Egyik testből a másikba tudsz költözni!
Hát ez még jobb, mint gondoltam! Halhatatlan leszek, örökké
atal!
 – C-c-c – ciccegett Felix korholón, aztán Stumbóhoz fordult. –
Magánál tartotta a karkötőt, amit tőlem kapott, felügyelő?
– Igen, itt van a zsebemben.
Felix ránézett Priscilla Jane órájára.
– Kitűnő – mondta.
– Pofa be! Tudom, hogy blö ölsz, kár próbálkoznod! Ha jót
akarsz magadnak… – Per dia ekkor meglátta a tejszerű
kavargást. – Az meg mi? Mit csinálsz ott?
– Csak megidézem egy barátomat.
– Hagyd abba most rögtön, különben…
Rowdy kiáltására mindketten odakapták a fejüket.
Stumbo felügyelő feltűzött zakóujja reccsenve szétpattant, és
a detektív hiányzó jobb karja megjelent a semmiből.
Még mielőtt bárki reagálhatott volna, Stumbo már ki is
rántotta a pisztolyt Rowdy övéből, és rálőtt Per diára.
A vállán találta el a nőt, aki viszont rosszul célzott lövésével
golyót eresztett Rowdy lábába.
Mindkét bűnöző ordítva zuhant a földre.
– Gratulálok, felügyelő. Reméltem, hogy számíthatok gyors
észjárására és re exeire. És most, ha megengedi, gondoskodom
a két áldozatunkról.
Stumbo tétován Felixre emelte a fegyverét.
– Nem tervezi megölni őket, ugye?
– És ha igen?
Stumbo csodálkozva nézte visszanyert karját.
– Mit érdekel engem, hogy mi lesz velük? Csinálja csak, ami jól
esik.
Felix először a nyöszörgő, földön fekvő Per diához ment oda.
– Ne hidd, hogy gyűlöllek, Per dia. Csak épp van valaki más,
akit őszintén szeretek.
Bal zsebéből elővette az egyik karkötőt, és a nő csuklójára
erősítette. Per dia gyilkos pillantást vetett rá két fájdalmas
grimasz között. Felix odament Rowdyhoz. A sofőr térde a jelek
szerint szilánkokra zúzódott, és kezdett sokkos állapotba
kerülni.
– Maga, uram, egy kutyánál is alsóbbrendű. Így hát most föl
fogom emelni.
Az utolsó karkötő Rowdyra került.
– Emlékszik a legutóbbi visszaszámlálásunkra, felügyelő?
Lenne szíves esetleg…?
– Tíz, kilenc, nyolc… – számolt vissza Stumbo.
Egynél a kristályok működésbe léptek.
– Felix… – mondta Priscilla Jane. Lenézett, és látta, hogy
Per dia ruháit viseli. – Hol, hogyan…?
– Vau! Vau! Vau!
Tosh foggal-körömmel tépte le magáról Rowdy egyenruháját.
Másodpercek alatt megszabadult mindentől, az alsógatyát
kivéve, és vidáman rohangálni kezdett a tisztáson.
Stumbo elejtette a pisztolyt, és két kézzel dörzsölte a
halántékát.
– Jézus Mária!
Felix odament Priscilla Jane-hez, hogy fölsegítse. A lány
felállt, és szorosan átölelte.
Hirtelen egy női hang csendült fel a tisztáson. Olyan volt,
mint a szél zúgása a fák közt, vagy a víz csobogása a köveken,
vagy a fenyőkről szitáló hó. Anyai melegség áradt szét benne.
Még Tosh is megtorpant, amikor meghallotta.
– Ki mer megidézni engem?
Felix gyengéden kihámozta magát Priscilla Jane karjaiból, és a
kristálygyűrű felé fordult.
A lánccal körülvett térben egy meztelen nő állt. Haja aranyló
búza, bőre rózsás, szeme ibolyakék. Felixet Botticelli
Primaverájára emlékeztette.
A bolygó mor kus mezejének megtestesült alakja.
Felix idegesen köhécselt.
 – Ööö, igen, én voltam az, Gaia. Egy kis segítséget szeretnék
kérni, ha nem nagy probléma. Megtanultam használni a
mor kus mezőket, de egyelőre, úgyszólván, csak olvasási
módban. Ha esetleg megtanítanál, hogyan tudom írni is őket, az
lehetővé tenné számomra, hogy tartós változtatásokat hajtsak
végre magamon és a barátaimon, és nem lenn többé szükségünk
ezekre a bumfordi szerkentyűkre.
Gaia kilépett a bűvkörből, és Felix nyelt egyet. Feltételezte,
hogy Gaia, ha egyszer alakot öltött, utána már önfenntartó lesz
– ő maga is ezt akarta elérni. De látni ugyanezt a valóságban…
Gaia rászegezte értelmes és nem különösebben barátságos
tekintetét.
– Te vagy az, aki az utóbbi időben a teremtményeimmel
játszadoztál? Éreztem, hogy valami gazság van a dologban.
– Én voltam, igen, de…
Gaia fölemelte a karját. Az ég elsötétült, a mennybolt
megdördült, és cikkcakkos repedés nyílt a föld felszínén.
– Megtiltom! – bömbölte, és a hangja lavinaként zúdult rájuk.
– Nem tűröm!
– De hát Gaia, ha a zika és a biológia törvényei engedik…
– Akkor majd én megváltoztatom a drágalátos törvényeidet!
Gaia leeresztette a karját.
Felix behunyta a szemét, és várta, hogy harmadszor is
meghaljon. Semmi sem történt. Lassan kinyitotta a szemét.
Gaia eltűnt. A mor kus kristályok gyűrűje halott volt és
inaktív, nem tudott semmi többet, mint egy rakás csecsebecse.
De Priscilla Jane és Tosh és Felix maga is létezett. Stumbo
felügyelőnek pedig két karja volt.
Felix levette a nyakörvet. Semmi változás.
A többiek is megváltak a kiegészítőiktől. Még Tosh is, aki a
mancsával tépte le a nyakörvét.
Mindannyian stabil állapotban voltak.
Felixnek eszébe jutott, hogy levegőt vegyen.
 – Úgy tűnik, nem tértünk vissza az eredeti státuszunkhoz.
Csak spekuláció, de azt gondolom, Gaia önfenntartó mezője
minket is megérintett, és stabilizálta a ránk vonatkozó
változásokat, mielőtt az egész jelenséget megszüntette volna.
– Mennyi időre? – kérdezte Stumbo.
– Valószínűleg végleg, hiszen a mor kus rezonancia
mostantól inaktív diszciplína.
Az arcokon tétova mosoly jelent meg.
– Vagyis nem fogom elveszíteni a karomat.
– Én pedig nem fogok visszaváltozni Per diává.
– Én meg Priscilla Jane-né. És Toshból, a jó öreg Toshból sem
lesz soha többé…
– Rau, rau, Rauwdy!

Tamás Dénes fordítása

Paul Di FILIPPO
1954-ben született amerikai író. Első elbeszélése, a „Rescuing
Andy” 1985-ben jelent meg a Twilight Zone magazinban. Azóta
már több regénye is napvilágot látott, elsősorban mégis maróan
szatirikus, innovatív kisprózájával vált ismertté. „A Year in the
Linear City” című kisregényét Hugo-díjra jelölték.
Könyvkritikusként is a legfontosabbak közé számít az SF
területén, recenziói jelentek meg többek közt az Asimov’sban, a
Magazine of Fantasy & Science Fictionben, valamint neves
internetes portálokon. Magyarul eddig három novelláját és egy
kisregényét olvashattuk a Galaktikában.
 Bodor Áron
KOMMUNIKÁCIÓS KÍSÉRLET
MÁR FIATALON IS a csillagokat gyeltem. Hosszú éjszakákon
át követtem látszólagos vonulásukat az égen, miközben azon
gondolkodtam, hogy vajon egyedül vagyunk-e. Valaha
eljutunk-e más rendszerbe, vagy előbb ők jönnek el hozzánk? Ha
nekik sikerül, ami nekünk szinte biztosan nem – legalábbis az én
életemben –, akkor vajon milyenek lesznek? Ugyanolyan
alapokon nyugszik-e az őket alkotó molekulák rendszere?
Miként gondolkodnak? Hasonló igények szerint tengetik-e
mindennapjaikat? És ami talán a két legfontosabb: megértetjük-
e magunkat velük, nem akarnak-e bántani bennünket? Hiszen
ha idáig eljutnak, bizonyosan magasan felettünk állnak majd
műszaki színvonalban. Minden lehetőséget igyekeztem
felmérni. Szabadidőmben, de sokszor az éjszaka sötétjében is
ezzel foglaltam el magam. Addig-addig terjesztettem egyre
bővülő értekezéseimet, amíg az elöljáróim fel gyeltek rájuk.
Épp ezért nem ért teljesen váratlanul a hívás: számítanak a
szakértelmemre, mert az idegenek bizony leszálltak.
Bár eddig csupán röpke napok teltek el, gyötrelmes időszakon
vagyok túl. Ráadásul titokban kellett tartanom. Ám holnap
déltől ez már nem számít. Kiadjuk a hivatalos nyilatkozatot, így
engem sem köt többé a titoktartás. Természetesen az elsők,
akiknek elmondom, a gyermekeim, akik éjszakánként hiába
vártak haza. Most itt ülünk a tűz mellett, mely életet ad és
meleggel tölt el. Odakint halott sötétségbe burkolózik a világ,
csak a szél tombol, mely minket idebent nem bánthat. Általában
ilyenkor már pihenünk, de a várakozás izgalma ébren tartja
őket.
– Mesélj! – követelik.
 – Az idegenek megérkeztek, és beigazolódtak a balsejtelmeim
– kezdek hát bele.
A porontyok azonnal mindent tudni akarnak. Csak én nem
tudom, miként mondjam el. – Nyolcan voltak. Átszelték az örök
fekete éjszakát a csillagok közt, és leszálltak a régi bányánál…
Gyermekeim elcsitulnak, zavartalanul folytatom. Elmondom,
hogy mikor odaértem, már elszabadult a végzet. Az idegenek
felfogható ok nélkül, súlyosan megsebesítették a két helyőrt,
akik a közelükbe merészkedtek, majd haladtak tovább a
sűrűben. Fürgék és halálosak voltak. Mire az erősítés odaért,
már nem tudták feltartóztatni őket. Nem akarták megtámadni
a gyorsan mozgó lényeket. Azok viszont valamiért taroltak
tovább. Engem a munkám mellől szólítottak el, de már csak a
negyedik csoporttal érkeztem. Addigra a véderő is beszállt.
Lassan bekerítettük őket, elvágva az útjukat a járművüktől. A
hatalmas, lapos és kerek szerkezet ott állt a külszíni fejtés alján,
és semmi jelét nem mutatta, hogy valaki is irányítaná.
– Hogy néznek ki? Meg tudod mutatni? – vág közbe a
legidősebb gyermekem.
– Holnap úgyis látjátok majd. Számunkra értelmezhetetlen a
testfelépítésük. Igazából fel nem fogom, hogy képesek egymást
bámulni, annyira csúnyák. Talán egymás számára szépeknek
tűnnek, mint ti nekem.
További kérdések özöne zúdul rám, mert nem tudom
megfogalmazni bonyolult alakjukat. Először igazából mi sem
érzékeltük valódi kinézetüket, mert burkolta őket valami
mesterséges. Akkor jöttünk rá, amikor az első kettő kimúlt, így
meg tudtuk vizsgálni a mozdulatlan testeket. Élve túl gyorsak
voltak a tanulmányozáshoz. A mi sebesültjeink és halottaink
száma sokszorosan meghaladta az övékét, mire a maradék
négyet ártalmatlanná tettük, majd elhoztuk ide. Hiába a
nagyságrendileg kisebb tömegük és a miénkhez mérten fele-
harmada magasságuk, elkeseredett, ádáz küzdelem alakult ki.
Így is szerencsénk volt, hogy a hajóban nem maradtak. Ki tudja,
milyen fegyvereket rejt az égi jármű?
– Az erőszakon kívül nem tudtatok hatni rájuk?
– Hiába próbáltunk minden elképzelhető kommunikációs
formát. A hangjaik eltérnek a miénktől. Talán a gyorsaságukkal
függ össze, de messze az érzékelési tartományunk fölött
sugároznak. A gesztusainkat nem értették, a mesterséges
fényjelekre sem reagáltak érdemben. A levegőbe juttatott
kémiai anyagokra nem válaszoltak. Akkor sem, amikor már
nem volt rajtuk a burok. Talán azért, mert épp az életben
maradással voltak elfoglalva, amikor lekerült róluk. Nem viselik
jól a környezetünket, bár valahogy megélnek benne, mint az
később kiderült.
– Négy idegen van tehát elzárva?
– Sajnos már csak egy – válaszolom lehangoltan. – A vezetés
győzelemről kommunikál, és ez is lesz a holnapi
tájékoztatásban. De én pusztán abban bízhatok, hogy nem
jönnek még. Talán nem is szándékos, ám erőszakos fellépésükre
önvédelemből erőszakkal kellett felelnünk. Ki tudja, mi történik,
ha többen is lesznek?
Alig bírom nyugovóra téríteni a gyerekeket. Ám elhatározom,
hogy még holnap hajnalban bemegyek az utolsó lényhez, és
valahogy felépítem kettőnk közt a kommunikációt. Csak ne
tűnne lehetetlennek! Ő pedig ne lenne annyira visszataszító…

Egyedül maradtam. A csapat sehol, a döntéseket nekem kell

meghozni, mert immár senki sem teszi meg helyettem. Nos, először
összefoglalom magamban, hol rontottuk el. Mármint leszámítva,
hogy elindultunk a küldetésre. Tizennégy csészealj, ugyanennyi
célpont felé. Mesterséges nehézkedést biztosító kabinok forognak
benne. A forma illik a térhajlítás zikai megvalósulásához is,
minimálisra csökkentve a szükséges energiát, hiszen elég
forgószárnyas üzemben felemelni, aztán a légkörből kiugrani az
űrbe. Azért is vállalkoztam az útra, mert megtetszett a hajó, mely
az ismeretlen kalandok felé visz. Már csupán a távolságot kellett
legyőzni anélkül, hogy tönkremenne az egész. Meg a saját
butaságunkat…
Első hiba. Mindenki magának akarta a sikereket. Nem
dolgoztunk csapatként. Érkezéskor elhagytuk a hajót, a
mesterséges intelligenciára bízva azt. Úgy tűnt, értelmes élet
nélküli, majdnem lakható bolygóra leltünk. Senki sem akart
kimaradni. Magabiztosan elindultunk, bízva az öltözékünk és a
fegyvereink védelmében, hisz mi baj lehet…
Második hiba. Botrányosan elnéztük a mérési eredményeket.
Nagyon a mi fogalmainkból indultunk ki. Elektromágneses
spektrum a kommunikációban, úthálózat, épületek. Még a lények
formáját is saját fajunkhoz hasonlónak képzeltük, hiába a rengeteg
elmélet. Csak kijöttünk a landolásra használt kráterből, aztán
elkezdtünk utat vágni a járhatatlanul sűrű erdőben, amiben úgy
néztek ki a növények, mintha az ágaikon állna a gömbölyded
törzsük. Ha tudtuk volna, hogy nem kell ész nélkül szétcsapkodni
őket… Mikor megindultak a fák, mint a Macbethben, már késő
volt.
Harmadik hiba. Nem haltunk meg annak rendje és módja
szerint. Én túléltem a csapat elmúlását. Most itt fuldoklom.
Megvan a szükséges, de nem egészen elégséges oxigén. Nagyon
vékony a légkör. Mintha otthon a talaj fölött annyival szeretnék
lélegezni, ahova már csak repülni lehet. Talán annak köszönhetem
az életben maradást, hogy én vagyok a „kőfej” a csapatban. Az én
dolgom lenne ennek a bolygónak a szerkezetét vizsgálni. A
legunalmasabb rész. Semmi élővilág, semmi kapcsolatfelvétel, csak
az ásványok. Indulás előtt viszont hegyet másztam. Ott megszokta
a szervezetem a ritka levegőt, és valamennyire megmaradt még a
hatás. Milyen jó! Most itt gubbasztok a gömbölyded, részben föld
alatti kamrában, felszerelés és élelem nélkül. Egyetlen tulajdonom
egy tőlük kapott, fej méretű kőtál, melynek tartalma némi víz.
Ketten haltak közülünk szomjan, mire ezek rájöttek, hogy mit
tudunk meginni, és hogy azt nem a földre kellene önteni. De már az
éhségem legalább kezd elmúlni. Túl rég nem ettem, a mardosó érzet
tompa sajgássá gyengült. Nincs erőm éhezni. Ők pedig nem
kísérleteznek. A mi élelmezésünkre tett próbálkozásukban
vesztettem el az utolsó társamat. De legalább a megfagyást
kihúzhatom a listáról. Hiába kapkodom a levegőt, igazából pőrén
is borzalmas melegem van. Amióta egyedül maradtam, nincs ki
előtt szégyenlősködnöm.
Negyedik hiba. Miért nem olyan faj vagyunk, aminek csak
valami közösségi életösztöne van? Nekik bezzeg olyasmi lehet. Az
alapján, ahogy harcoltak ellenünk. Borzalmasan macerás
tulajdonság, hogy minden individuális lény életben akar maradni.
Talán napjaim vannak hátra, talán annyi sem. Végzetesen
legyengültem, és bár nem kéne önmagam diagnosztizálnom, de
arra még emlékszem a hajón végzett mérésekből, hogy valami
sugárzás nem nyerő, aminek a hatását érzem magamon. Az
űrruhám megvédene, ha lenne. De még mikor összecsaptunk,
kihámoztak belőle. Itt egy nap nagyjából annyi, mint otthon úgy
három-négy. Nagyon lassan, kínzóan sokára jön el a reggel. Kár,
hogy engem nem éltet a központi csillag, egy vörös törpe bágyadt,
rozsdaszínű fénye.
Valahogy mindenképp haza szeretnék jutni, hisz önző módon túl
akarok élni. Csak épp a hajótól iszonyú messze hoztak. Amilyen
kínosan lassan mozognak, ahhoz képest szinte felfoghatatlanul
messzire. Mintha gördülnének a rengeteg águkon. Energiahatékony
és gyors módszer, mely nem igényel úthálózatot és járművet. Ha
vissza is jutnék a miénkhez, mely immár csak az enyém, úgysem
tudnám elvezetni, nem kaptam teljes körű képzést. Mire a hajó
műelméjével együtt felemelném, valószínűleg késő lenne.

Minél többször találkozom vele, annál kevésbé tűnik

kellemetlennek a külseje. Vagy csak kezdem megszokni. Esetleg
a serkentőszerek mellékhatása, hogy eltompultam. Napok óta
élek velük, hisz az egész csapatnak gyorsabban kell
gondolkodnia. Fogytán az időnk, mert fogynak az idegenek.
Utolsó esélyünk a fal mellett gömbölyödik össze, már
amennyire ez értelmezhető egy olyan életformától, ami a saját
fogalmaink szerint igazából egy szokatlanul nagyra nőtt
kórokozó. A mi bolygónkon azok a lények, amik megpróbálták
megenni a magunkfajtákat, többnyire kiirtásra kerültek, vagy
az egyensúly fenntartása végett értelemmel nem rendelkező
fényevőket fogyasztanak, elzárt területeken. Véletlenül öltük
meg az alig pihegő organizmus utolsó társát. Megpróbáltuk
megetetni. Bár a tudósok gyanút fogtak, elképzelni sem tudtuk,
hogy azok a lények jutnak a fejlődés csúcsára egy idegen
bolygón, akik csak mások folyamatos elpusztításával képesek
fennmaradni. Minket a fény és a hő éltet, illetve a túlnépesedés
óta az egyetlen problémánk a szükséges szénalap megoldása.
Többen lettünk a természetes egyensúlynál. Túl tiszta a levegő,
emiatt pedig hűl a bolygó. Kivontuk az összes szén-dioxidot,
ezért bányászni és égetni kellett az üledékes réteget, mely
fogytán van. Egy ilyen külszíni fejtésben szálltak le. Azt hittük,
vonzó számukra, azért választották.
A teremben nekem hideg van, neki viszont meleg.
Megszabadult az összes mesterséges kültakarójától. Legalábbis a
tetemek vizsgálata alapján ezt biztosra vehetjük: amit most
látok, már a szervezete része. A testéből szinte mindenhol, de
helyenként nagyobb csomókban kilógó, felül hosszú, vékony
szálak funkciójára nem leltünk magyarázatot. Elemzéseink
alapján nem képesek vele energiát felvenni, mint mi a testünket
több rétegben borító fénygyűjtőinkkel. Hővédelemre kevés,
érzékelésre ismereteink szerint nem használja. Arra sem
találtunk okot, miért válik szinte teljesen külön a központi
idegrendszerük és legfontosabb érzékszerveik csoportja a testük
többi részétől. Egyáltalán nem tűnik hatékonynak,
sérülékennyé és egyben visszataszítóvá téve a külsőt. Arra is
rájöttünk, hogy bár időnként folyékony, ritkán félszilárd
dolgokat ürít csomagokban, és folyamatosan vizet, ionokat és
fehérjéket veszít a kültakaróján keresztül, ezeket nagy
valószínűséggel nem használja kommunikációra, mint mi. A
borzalmas anyagcseréjével vannak összhangban, melynek
dekontaminálását egyelőre nehezen oldjuk meg. Szerencsére
egyre kevesebbszer ürít.
Mielőtt meghalt az utolsó társa, akinek egy csökevényes,
ötödik végtagja is volt, azt hittem, végre valamiben
hasonlítunk. A gyors gondolatcseréhez mi is használunk
összefonódást. Én pedig egymásba gabalyodva találtam rájuk,
és az immár halott öt végtagú az aprócska ágát a négy végtagú
egy bemélyedésébe illesztette. Fuldokoltak, folyamatosan
kiválasztották a vizet, felső testnyílásuk, mely egyben az
egysejtű lényektől hemzsegő, bontóanyagokkal teli,
szörnyűséges tápcsatornájuk bemeneti oldala, szintén összeért.
Újabb oldatokat választottak ki: a fényt érzékelő szervük
sarkából, az ötödik végtagból, a mélyedésből, amibe a
négyágúnak illesztette. Furcsa érzés kerített hatalmába a
látványtól. Felhevültek, minden erejüket beleadták a
tevékenységbe, mely a környezeti hatások folytán megölhette
volna őket. Fontosnak gondoltam a cselekvést. Pedig nehéz
érzelmeket felmérni rajtuk, mozgásuk értelmét is képtelenség
az eddigi meg gyeléseink alapján felfogni. Túl kevés idő telt el,
túl sok lett a kérdés. Azt hittem, felkészültem, mindent
átgondoltam. Rájöttem, mennyire nem vagyok képes a
működésükkel azonosulni.
A tegnap óta beérkezett új információk meggyőztek róla, hogy
az összeilleszkedés területe rengeteg ingerületátvivő végződést
tartalmaz. A halott idegenek boncolási eredménye
alátámasztotta. A molekulák ugyan különböznek a mieinktől,
de fejlettségi szintjük bármennyivel is van előttünk az anyagok
 zikai megmunkálását illetően, kémiai tudásban talán meg is
haladjuk őket. Nem az én szakterületem, de a gyorsjelentések
nyilvánvalóak a gondolkodásuk vegyi folyamatairól. Kár, hogy
épp csak a gondolataikkal nem tudunk kapcsolatot létesíteni.
Négy végtagjuk ötfelé ágazó végein is sok az érzékeny pont. A
felső kettőn az apró, hajlítható kacsok hasonlítanak a mi
fogóágainkhoz. Náluk az összes példányon azonos számút
találtunk, nekünk ez három és ennek többszörös hatványai közt
változik. Akár az életkorral is. Azt is megtanultuk, hogy velünk
ellentétben nekik nem záródik le egy seb, ha egy bizonyos – igen
csekély – méret fölötti. Ha eltávolítjuk egy kisebb darabjukat,
belehalnak a sérülésbe, nem növesztik vissza. Egyre
érthetetlenebb számomra, miért ők lettek az uralkodó faj a saját
bolygójukon. Testük törékeny, lényegi regenerálódásra pedig
képtelen. Hiába élnek sokkal gyorsabban – talán az étrendjük
miatt, hisz a fénnyel történő anyagépítésnek megvannak a
sebességi határai –, előnyük elvész, ha a testük erejére kell
támaszkodniuk. Valami miatt, amíg ketten voltak, ragaszkodtak
néhány mesterséges kültakaróhoz, talán segíti a testük
gyengeségeit. Ám az utolsó lény levetette a maradék
foszlányokat, és vackot épített magának belőlük. Fegyverei
nélkül nem jelent rám veszélyt. Nem kell lassan és óvatosan
közelítenem. Az én mozgásom sebessége számára mindenképp
könnyen feldolgozható.
Kilenc ágammal nyúlok ki felé. Szinte felfoghatatlan
sebességgel ugrik fel, de tudja, hogy ha akarom, elérem. Egy
evőkamrába zártuk, ami épp akkora, hogy egy hozzám hasonló,
kifejlett, fürge ágú szeangu összes hajtása elférjen benne. A
tetőablakon bőségesen áramoltatható be fény, de ezt hamar
lezártuk. Kezdetben azért, nehogy élelemhez jusson. Aztán úgy
is hagytuk, hogy meg ne főzzük… Tudhatja, hogy azt csinálok
vele, amit akarok. Nem menekülhet. Nem is küzd. Sőt, ellép a
boltíves faltól, és szálegyenesen megáll előttem. Teljesen
kihúzza magát, felső végtagjait kitárja, tápcsatornája felső
nyílásából bonyolult minta szerint megrezegtetve kiengedi a
levegőt, miközben mozgatja a rést. Szinte biztos, hogy ez
kommunikáció, de a hangtartomány nekünk felfoghatatlan.
Fogókarjaink apró redői nem képesek idegi impulzussá alakítani
ezt a gyors légmozgást, mint a saját hangjainkat. Csak az erejét
és a jelenlétét érzékelem. Szokatlanul intenzívek lehetnek a
hangjai, de elhallgat, amikor a testéhez érek. Ismeretlen kémiai
anyagok özöne áraszt el. Ehhez már hozzászoktam. Vannak új
ingerek, de nem és nem tudom értelmezni őket. Az egyik
ágamat megfogja ő is, egy másikkal az öt végződését egyenként,
noman igyekszem megérinteni. Ezt már elfogadóbban értékeli.
Megtudtam, hol a legtöbb ideg a végtagjában, oda érintem egy-
egy fogókacsom. Megrezdül, de csak a látószervét forgatja. Azt is
hagyja, hogy végül mind a húsz végpontjához hozzáérjek,
miközben testét a lehető legóvatosabban tartva megemelem,
magamhoz húzom. Megint megrezegteti a levegőt. Talán ez a fő
kommunikációs csatornája, bár a végtagjait is mozgatta, amikor
a társával beszélt, illetve amikor úgy összekapaszkodtak, akkor
kevés hang, több mozdulat volt.
Szinte elernyed az ágaim közt. Talán azt hiszi, bántani fogom.
Nekünk rengeteg társunk védte puszta testével a többieket, míg
nagy nehezen elfogták az idegeneket. Hatalmas árat zettünk a
tanulmányozásukért. Én pedig rájöttem, hogy a kedvtelésből
végzett elmélkedés most életbe vágó fontosságú küldetéssé vált.
Muszáj újraértelmezni az elméleteim, immár súlyos teherként
rám nehezedő kötelességem lenne kapcsolatot létesíteni vele.
Átgondolom a fő különbségeket. Mivel mi számtalan apró
póruson át vételezzük a vizet, ionokat és gázokat, nincs
központi nyílása a tápcsatornánknak, ahogy ezt a fogalmat is
csak a saját, bonyolultabb parazitáink vizsgálata alapján
vetítettük rá elméletként az idegenekre. Ha ívelt idomaira
koncentrálok, legalább nem undorodom a furcsa formáitól.
Mintha most kisebbnek, legalábbis vékonyabbnak tűnne, de
nem lett szebb. Gömbölyded formái, mint megannyi szabályos
és szabálytalan kinövés és daganat az esetlen, bár nagyjából
szimmetrikus testen. Nem fedik fénygyűjtő redők, az apró,
szinte láthatatlan nyúlványokat leszámítva túl sima. Talán ha
úgy tekintek rá, mint a mi fordított csepp alakú törzsünk
többszörös, kissé rendezetlen ismétlődésére, közelebb jutok az
elfogadáshoz. Közben a kilélegzett gázai igazából kellemesen
táplálnak engem. Ő viszont egyértelműen elégeti saját magát. Ki
tudja, meddig tart ki a tartaléka? Különösen, ha ilyen tempóban
él. Ez is valami, amivel nem számoltam, amikor az idegenekről
fantáziáltam.

Megint itt van. Legalább nem az unalom öl meg a sivár

környezetben, társaim és az adatbázisaink hozzáférése nélkül. Azt
hiszem, ezt az egyedet már láttam. Kezdem felismerni őket. Nem
túl méltóságteljesen feltápászkodom. Alig állok a lábamon, de
szerencsére nem sokáig kell fenntartanom az életerő látszatát.
Amúgy sem bírnám, pedig a gravitációs erő pusztán a földi fele.
Kinyúl értem, megragad, felemel. Ágai szorítanak, de még nem
roppanok össze.
– Tessék, tépj szét! Hisz neked én vagyok az idegen, az űrből. Nem
leszek soha az úrnőd, csak az űrnőd! Tégy, amit akarsz, csak ha
megölsz, könyörgök, legyél olyan gyors, mint még soha! – kiáltok rá,
de csak azzal az idegőrlő lassúságával, mondhatni méltóságteljesen
közeledik tovább. Vágóeszköz nincs nála, talán nem fog
megcsonkítani és kivéreztetni. Mindkét karomra és lábamra
irányul egy ága, meg a derekamra, vállamra, csípőmre. Egy a fejem
mögé is. Ha most nem szaggat miszlikbe… Pedig megtehetné. Épp
ismét iszonyúan fáj a gyomrom, a belsőm magát emészti, az agyam
időnként kihagy az oxigénhiánytól. Nem tudom, hányszor ájultam
már el, amióta űrruha nélkül vagyok kénytelen létezni. De most
szétömlik bennem a maradék adrenalin. A halált még meg kell élni.
 Megenni biztos nem fog, nincs akkora nyílása. Hacsak nem az
ágak találkozásánál van egy nagy, fogakkal teli szája, a csepp
forma alsó hegyénél. Még sosem láttam. Jó lenne, ha nem ezt
választaná, amilyen lomha, iszonyú sokára múlnék ki, amíg
csócsál. Rám mered a felém álló fotoszenzoraival, melyeket nem
neveznék szemnek. Közelebb húz. Lebegek a gyökerei közt. Nem
tehetek semmit. Határozottan elindul még egy nyúlvány…
– Azt nem, te szemét! – üvöltöm, ahogy a lábam közt meglátom a
határozottnak tűnő céllal közeledő ágat. – Rágjon meg a szú, te
ocsmány gyökér! Azt már nem! Kezdj a magadfajtával, hívjatok
egy méhecskét, vagy bárhogy is csináljátok!
Minden erőmmel szabadulni próbálok, persze hasztalan. Lassú,
de ha már egyszer rám fogott, iszonyú erős. Megtorpan. Csodák
csodája, visszakozik. Megkönnyebbülök. Csak tart, nem mozdul.
Megvárja, amíg nem feszengek tovább.
– Csak légy oly kedves, hagyd meg a méltóságom… – suttogom.
Nyilván nem érti, de jólesik könyörögni, mintha változtatna
valamin. A fenyegetés elmúltával van időm gondolkodni, mire újra
megmozdulna. Már biztos vagyok benne, hogy nem áll
szándékában tiszteletlenül bánni velem. Valami mást akar.
Láthatta, amikor abban a teljesen hihetetlen helyzetben, amiben
már csak az elmúlásunk az egyetlen kilátás, utoljára nőnek és
fér nak akartuk érezni magunkat a kapitánnyal. Azt hiszem, az
egymás karjába menekülés egyfajta ösztönös emberi tevékenység.
Ez az izé, vagyis ő is azért ölel át, azért közeledett úgy is hozzám.
Azt hiszem, túlreagáltam. Persze nem vagyok én olyan nő, aki
fűvel-fával… Ez (vagy ő) meg ráadásul pont leginkább egy bokor.
Rendben, gondolkozzunk csak logikusan és tudományosan! Elvégre
tudós vagyok, hisz a magamfajta geológus is az. Talán puszta
kommunikációs kísérletként tekint rá. Kár, hogy ha ilyen lassan
halad, sosem tanuljuk meg egymás nyelvét, mielőtt végez velem a
forróság, az élelmiszerhiány, a levegőtlenség és a sugárzás, vagy a
kémiai környezet. Esetleg valami idegen egysejtű, mely belülről
felemészt.
Földi szemmel nézve megalázó pózban lógok a levegőben.
Hagyom, hogy minden ujjamhoz hozzáérjen. Finom
mozdulatokkal nyomkodni kezdi őket. Nem fájdalmas, de nem
érzem a rendszert. Teste rezeg, melyet az ágai közvetítenek. Nem
hallom, csak tapintom. Mintha az egész remegne. Túl mély a
frekvencia. Különös illatok és szagok keringenek körülöttem.
Némelyik kellemetlen, másik már-már virágillatra emlékeztet,
kellemes földi emlékeket idéz. Ilyenkor, de csak ilyenkor behunyom
a szemem. Egyértelműen beszélgetni akar, minden érzékemet
igyekszik ingerelni.
Hirtelen eszembe jut, hogy a matematika egyetemleges. Van ez a
fura elmélet a prímszámokkal, meg a lmekben is, és néhány
tudományos értekezés. Elvileg akkor is működnek, ha más a
számrendszer. De hogy csináljam? Megfeszülök, remélhetőleg elég
időre, hogy feltűnjön. Figyelmet kérek. Megállnak a mozdulatai.
Már csak számolnom kell. Két hüvelykujjam a falak felé néz, a bal
lesz az egy… Mutatóujj kettő. Középső három, kisujj öt. Jobb gyűrűs
hét.
– Csak lassan… – mondom ki majdnem, de aztán mégsem. Nem
akarom megzavarni. Érzem, hogy gyel. Folytatom. Kiszámolom,
melyik lábujjamat kell hajlítani, hogy… A tizenegy még majdnem
oké, de a bal lábam középső ujja a tizenhárom. Azt nem tudom
magában elmozdítani. Nem megy. A tizenhét és tizenkilenc is
reménytelen. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy elsírom-e
magam. Eddig tartott az adrenalin, ennyi volt a mozgósítható
cukorforrás az agyamnak.
Nem is tudom, mihez kezdjek a számokkal. Nem tudok velük
pizzát rendelni. Azt se tudom, egy paradicsomos, bazsalikomos,
búzalisztes étel nem szentségtörés-e a felmenőinek… Nekem
legalább humusz kell, nem humusz meg szén-dioxid. Soha többé
nem eszem növényeket, ha hazajutok! Csak békés húst, a tömeges
növénygyilkosságot ráhagyom a tehenekre meg a birkákra, vagy
fene tudja. Persze sosem jutok ki innen…
Óvatosan letesz. Végigfekszem a mesterségesen sima, de
földszerű padlón. Koszosabb már nem leszek, nem is érdekel. Izzadt
vagyok, büdös, és csak azért nem fekszem napok óta a saját
mocskomban, mert lelkesen feltakarítanak mindent. Nekem fekve
könnyebb. A szívemnek kevesebbet kell dolgoznia, tartanom sem
kell magam. Elernyedek. Aztán megérzem. Válaszol. Ismét noman
hozzáér az összes ujjamhoz, és a lehető legtöbb „szemét” fordítja
felém. Bal hüvelykujj, mutató, gyűrűs… Eddig ismétel. Ő bezzeg
tökéletesen tudja mozdítani az összes apró gyökér- vagy ágvégét. A
lábamon megjelennek a megfelelő számok. 11, 13, 17, 19.
Önkéntelenül felpattanok. Nem tudom, mire a nagy öröm, de
végre találtam vele egy közös pontot, amit megért. Emberi
ösztönből átölelem a három legközelebbi ágát, amin áll. Nem
mozdul. Talán fel próbálja fogni, ezzel mit akarok „mondani”. Nem
hiszem, hogy az érzelmi reakciói ugyanazok lennének. Vissza kell
térnem a számokhoz. De hogyan tovább? Felnézek rá, megszédít.
Nem csupán az, hogy felfelé hajtom a nyakam. Meggyötört testem
sajnos nem társam a hirtelen energiafelhasználást igénylő
örömködésemben, keresztbe tesz az ismerkedésnek…

Légcseréje kapkodóvá válik, többször robbanásszerűen szakad

fel belőle a gáz. Összeesve a földön vonaglik, miután felső
végtagjait körém fonta. Talán megmérgeztem? Rosszat tettem?
Valami nincs rendjén. Nem bántottam! Nem szándékosan.
Végre találtunk valamit, ami azonos a gondolkodásunkban.
Oszthatatlan számok. Távol van még a csillagközi utazás
megértésétől, amire képesek. Neki a mi érintkezési formáink
többségére nincs felkészítve a szervezete. Érzi a vegyi beszédet,
hisz reagált rá, de nem azt, amit átadni akartam neki. Békés
szándékunkról, a leszállásukkor kialakult félreértésről. A
gyerekeimről, magamról, a társadalmi berendezkedésünkről.
Túl sokat akartam kifejteni, ő megtanított, hogy a
legegyszerűbbtől kezdjem. Ő tud többet, mégis én fogtam fel túl
bonyolultan. Talán a hajójuk vizsgálatával is meg kellene várni,
amíg szót értünk vele. De már napok óta dolgoznak rajta…

A sors ntora. Nem ő öl meg, hanem a saját testem. Két fuldoklás

közt belém nyilall az elviselhetetlen hasi és mellkasi fájdalom. A
szívem ki akar szakadni a helyéből. Fémes, jellegzetes ízt érzek a
számban. Elborult elmével lassan fogom fel, hogy az az anyag a
földön a vérem. Otthon sötét. Itt szinte csak meleg fény van, így
világosabbnak tűnik. Talán ők érzékelik az infravörös tartományt,
és több színt látnak. Akár hőt is. Talán kommunikálnak is vele, hisz
egyik-másik ága hidegebb volt, ami változott. Nem tudom, miért ez
ugrik be. Az agyam tudósként viselkedik, míg a testem mindjárt
leáll. A lábam zsibbad, a karom… Mintha kihagyna a szívem.
Borzasztóan szorít. Hanyatt fekszem, felnézek rá. Leereszkedik,
megpróbál tenni valamit, de lassú mozdulatai semmit nem érnek.
Hirtelen elönt minket a fény. Egyetlen ablak van a félgömb
formájú szobában, ami igazából a tető. Nincs teljesen csukva, így
holdsarló alakú ívet rajzol a falra. Mennyit néztem az elmúlt
napokban lassú mozgását, igyekeztem rájönni a termet alkotó,
talán betonhoz hasonló anyagok összetételére, amikből építkeznek.
Pusztán saját érzékszerveimmel. Még meg is nyaltam. Most a vörös
törpecsillag sarlója látszólag elhalványul. Az új, szinte vízszintesen
beáradó, vakítóan erős sugárözön túlragyog mindent. A
fotoszintetizáló növénylény szokatlanul fürgén feltartja két ágát.
Épp beleérnek a hirtelen lobbant jelenésbe, majd füstölögve,
megcsonkítva ernyednek el. Lassan és méltóságteljesen mellém
hullik két elszenesedett darab.

A fény létezésünk, gondolkodásunk alapforrása. A legfelsőbb

hatalom, maga az éltető erő. A haldokló idegennel való első
sikeres eszmecsere után pillanatszerű, eddigi tudásom szerint
csak mesterségesen előállítható színű, mindent elárasztó, vad
fény önti el a helyiséget. Ősi re exek mozgatják ágaimat, hogy
részese lehessek. Hisz minden fény fontos, meg kell
tapasztalnom, meg kell értenem a működését, ki kell szívnom
alkotóerejét. Előbb ér el az elszenesedett leveleim látványa, mint
a kínzó érzés az elvesztésük nyomán. Nem tudom, honnan jön
ez a fellobbanás, de nincs időm elméleteket építeni a forrásáról.
Az idegenre kell koncentrálnom, hogy ha legközelebb jönnek,
már valóban hasznos lehessek a népemnek a tudásommal, mely
eddig semmit sem ért.

Felnevetnék, ha tudnék. Hunyorogva igyekszem nem megvakulni,

miközben ránézek a kékesfehér ragyogásban. Eddig majdnem
feketének, sötétszürkének gondoltam. Most meg kiderül, hogy zöld.
Tényleg csak egy polipszerű, annál több karú vagy ágú bokor,
melyet pillangószárny formájú levelek borítanak. Még talán pár
másodpercem van, ha akarnám, sem tudnám kiszámolni. A
fehérség a halálom előtt nem holmi spirituális jelenés, amikor
állítólag mindenki hatalmas fényességet tapasztal. Ez maga a
kataklizma. A térhajlítás iszonyatos energiát igényel. Rengeteg
védelmi rendszer miatt még sosem robbant fel véletlenül egy hajónk
sem. Szándékosan már előfordult… Ezek a zöldek azt sem értették
meg, hogy éhes vagyok, és legszívesebben elrágcsálnám őket, ha
más nincs. Nem hiszem, hogy képesek lettek volna direkt elrontani
a hajót. Inkább az védekezett az illetéktelen piszkálódásra. A gépi
agy sem tudott kommunikálni a behatolókkal. A belénk ültetett
nyomjelzők pedig túl távol kerültek, a kommunikáció nem
működött többé, tehát tőlünk sem kérhetett tanácsot.
Az önmegsemmisítés robbanása beláthatatlan. Talán az egész
bolygón végigsöpör.
Ötödik hiba. Alapvetően agresszív, emberi gondolkodással
ruházzuk fel a gépeinket. A hajó elvesztette a legénységét,
tanácstalanul tűrte az idegenek érdeklődő tapogatózását. Végül
támadásnak vette, és mivel nem tudott ellene érdemben tenni, úgy
gondolta, a szomszéd zöldebb rétjén is dögöljön meg minden
tehén…
Testen kívüli élményben van részem, melyet az összeomló
keringésem és immár gyógyíthatatlan légszomjam okoz. Még
utoljára felpillantok a fajra, az első igazán értelmes életformára,
amellyel az emberiség találkozott. Nem sikerült jól az ismerkedés.
Ha a fák valóban mesélni tudnának nekem, ha felszabadultan
tudnánk beszélgetni, kötnék még velük egy fogadást arról, hogy
vajon szívleállás miatti fulladás végez-e velem előbb, vagy a
megállíthatatlanul közeledő, mindent elsöprő lökéshull…

BODOR Áron
1979-ben született Budapesten. Villamosmérnöki pályára
készült, végül mégis gyógyszerész lett. 1996-ban kezdett
cikkeket publikálni különféle lemezújságokban, majd az
interneten. Az irodalom műveléséhez Zsoldos Pétertől és
Douglas Adamstől kapott kedvet. 2013-ban írta meg első
regényét Emberszárny címmel, ezt egy blogon tette elérhetővé.
Később továbbiakon is dolgozni kezdett, valamint
elbeszéléseken. Nyomtatásban a Galaktika 343. számában
mutatkozott be „Szubmasszív” című novellájával. Azóta két
továbbit olvashattunk még tőle (349. és 361. szám).
 Eric Choi
ELVÁRÁSOK
Château Laurier Hotel
Ottawa, Ontario, Kanada
1981. június 12., 16:41
Sir John A. Macdonald, Kanada első miniszterelnöke
szemrehányólag nézett rá, miközben ő kettészakította az
országot.
Mindig ez jutott Jennifer Simcoe eszébe, akárhányszor a
festményre pillantott. A Macdonald elnöksége alatt, az
elfeledett kínai munkások seregei által épített, a teljes Kanadát
átszelő vasútvonalat, a nemzetet egyesítő vasdarabot az elmúlt
hónapban vágták ketté. Jennifer eltűnődött, hogy vajon mit
szólna Macdonald a sorsnak azon furcsa ntorához, amivel őt,
Jennifert épp ekkor és épp ide, Kanadába sodorta.
1980. május 20-án a francia ajkú Québec tartomány 60,2%-os
többséggel a Kanadából való kiválásra szavazott.
A kiválás hivatalos dátumának 1981. június 24-ét jelölték ki,
Keresztelő Szent János Napját. Egy év állt rendelkezésre arra,
hogy a kiválással kapcsolatos összes jogi és politikai eljárást
kidolgozzák. Az Észak-Amerikai Brit Alaptörvényt is módosítani
kellett, mert egyáltalán nem foglalt állást a tartományok
kiválásával kapcsolatban. Ezenkívül meg kellett még
állapodniuk a szövetségi jogkörök gyakorlásáról, a szövetségi
pénzügyi eszközök és az államadósság elosztásáról, illetve egy új
gazdasági unió létrehozásáról.
Jennifer Simcoe tapasztalt volt az e éle tárgyalásokban, hisz
előnyös búzakereskedelmi megegyezéseket hozott tető alá a
szovjetekkel, illetve nehézvizes atomreaktorok építéséről
állapodott meg Indiával. Korábbi eredményei ismeretében Bud
Olson államminiszter javasolta a kormány többi tagjának, hogy
Jennifert nevezzék ki a tárgyalásokért felelős Kanadai Nemzeti
Javak Elosztási Bizottságának élére. E megbeszéléseket csak
„válóper” néven emlegette a média.
Jennifer meg is kapta az állást.
Elfordította a pillantását Macdonald arcképéről, és szemügyre
vette az asztal túlsó oldalán ülőket. A québeci küldöttség
látványos alapossággal méregette a kiválási megállapodás
vázlatát. François Beaufrère, aki a küldöttségben a Jenniferéhez
hasonló posztot töltött be, a fejét csóválta, helyettese, Joël
Campeau pedig az egyik bekezdésre mutatva dobolt az ujjával az
asztalon.
Hét hónapos megfeszített tárgyalássorozat eredményeképp
született meg a kilencvenegy oldalas dokumentum. Az utolsó
függőben lévő ügyben, az Air Canada légitársaság felosztásáról
előző nap sikerült megegyezniük. Már csak annyi feladata
maradt a tárgyaló feleknek, hogy két példányban aláírják a
megállapodást, és átadják azt kormányaiknak, végső
jóváhagyásra.
Valami azonban nem stimmelt. A québeciek az egyik
bekezdést tanulmányozták. Jennifer hegyezte a fülét, de nem
tudta kivenni a francia nyelvű suttogást.
– François! – szólalt meg valaki. Jennifer munkatársa, Dan
McTavish helyettes főtárgyaló volt az. – Aláírjuk végre azokat a
papírokat, vagy nem?
Joël felnézett, és így szólt:
– Nem.
Jennifer számára ekkor világossá vált, hogy a fér nem viccel.
– Maga meg mi a fenéről beszél? – csattant fel Dan.
– Bizonyos módosításokat szeretnénk eszközölni – mutatott a
papírra Joël – a Telesat állóeszközeit illetően.
 – A Telesattal már végeztünk múlt hónapban! – kiáltott fel
Dan. – Azt hittem, azt a témát már lezártuk.
François Beaufrère elmosolyodott. Olyan vigyor ült ki az
arcára, amiről Jennifernek mindig a használtautó-kereskedők
jutottak eszébe. Utálta ezt az arcot.
– Igen és a korábbi megállapodás ellen nincs is semmi
kifogásunk – mondta –, de szeretnénk megegyezni…
– Az Anik A1 műholdról is – vágott közbe Joël.
– Micsoda?! – hördült fel Dan.
François ivott egy korty vizet.
– A jelenlegi egyezmény megfelelően szabályozza a Telesat
földi eszközeinek helyzetét. Azt azonban nem tartanánk
igazságosnak, ha Québectől megtagadnák, hogy tulajdonjogot
gyakorolhasson a Crown vállalat akár egyetlen űrbéli eszköze
felett. Hogy helyreállítsuk az erőviszonyokat, Kanada le kell
hogy mondjon az Anik A1 nevű kommunikációs műholdról a
mi javunkra.

Langevin Tömb, Parlament

Ottawa, Ontario
21:52
A mostanra haszontalanná vált válóperes iratok, bennük a
Telesat felosztásáról szóló résszel, szétszórva hevertek Jennifer
máskülönben rendezett asztalán. E verzió szerint Québecet
illette volna a Telesat összes, Kanada területén lévőföldbirtoka,
ingatlanja, földi irányítóközpontja és kiszolgáló állomása. Ami a
műholdakat illeti, az Anik C3 jövő évben esedékes pályára
állításáig minden változatlanul maradt volna. Akkor azonban az
új műhold hat Ku-sáv transzponderét az újonnan felállításra
kerülő Québeci Kommunikációs Bizottság (QKB) rendelkezésére
bocsátották volna. A hat válaszjeladó mindegyike négy
csatornán kommunikált volna, és a QKB – a Kanadai Rádió,
Televízió és Telekommunikációs Bizottsághoz hasonlóan –
québeci felhasználók között osztotta volna szét a csatornákat.
Most azonban Québec meg akarta változtatni a javasolt
feltételeket. François hajlandó lett volna lemondani a hat
transzponderről az Anik A1 műholdért cserébe.
Valaki kopogott az ajtón. Jennifer felnézett a papírokból.
– Szabad! – Dan McTavish lépett be az irodájába.
– Láttam, hogy ég a villany. Mit csinál még ilyenkor?
– Ó, csak átfutottam a régi egyezményt, átnéztem az egyik
kutatási anyagot, és írtam pár megjegyzést a…
– Miért? – kérdezte Dan. – Ez Kevin Debus dolga. Végül is ő a
titkárunk.
– Na és maga mit csinál még itt?
– Én egyedülálló vagyok, megtehetem, hogy sokáig dolgozzak
– mosolygott Dan. – Nézze, ma már úgysem tudunk sok
mindent tenni. Kapcsolatba léptem a Telesat főtárgyalójával.
– James Dohertyvel? Azzal, aki az első változat megírásánál is
a tanácsadónk volt?
– Igen. Holnap vár minket az irodájában. – Dan átnyújtotta a
nő kabátját. – Jöjjön, későre jár. Odakísérem az autójához.

Kanata, Ontario
23:08
A verandán égve hagyták a lámpát Jennifernek, a ház többi
része azonban már sötétbe borult. Először azt hitte, mindenki
alszik, de amikor belépett a házba, észrevette, hogy ég a lámpa a
dolgozószobában. Benyitva ott találta a férjét, Paul Trant, aki a
híreket nézte a tévén.
A villogó képernyőn Québec tartományának vezetője, René
Lévesque és néhány minisztere látszott, amint fogadnak egy
algériai kereskedelmi küldöttséget.
– Miért nem telefonáltál? – kérdezte Paul.
 – Nem volt rá időm – válaszolta Jennifer, alig leplezett
ingerültséggel a hangjában. Paul légiirányítóként dolgozott, így
tőle is azt követelte meg a munkája, hogy sokáig dolgozzon. Volt
olyan, hogy azért ért haza későn, mert állítása szerint annyira
belefeledkezett a munkájába, hogy elfelejtette, hol parkolt.
– Tudod, hogy nem kell virrasztanod miattam. Mondtam már
sokszor.
Paul felsóhajtott.
– Hagytam neked a vacsorából, hogyha akarsz enni.
Jennifer némán bólintott.
Paul kiment a konyhába. Jennifer leült, és megnézett egy
híradást egy natashquanai inuit csoport és a québeci milícia
között kitört fegyveres összetűzésről.
Paul visszatért, kezében a vacsorával. Jennifer egy szó nélkül
elvette tőle a tányért, rajta a pirított rizzsel, és hozzáfogott az
evéshez. Ahogy falta az ételt, úgy érezte, mintha egy rovar
csiklandozta volna a nyakát. Eltartott egy másodpercig, amíg
rájött, hogy a férje ért hozzá.
– Paul… – húzódott el tőle. – Értsd meg, nagyon fáradt vagyok.
Paul felsóhajtott, és felállt.
– Megnézem, mi van Dill-lel. – Dillnek becézték hároméves
ukat, Dillont.
Jennifer visszafordult a tévé felé, amin a Károly herceg és
Diana hercegnő esküvői előkészületeiről készült legfrissebb
lesifotós-felvételeket mutatták. Jennifer egyedül nézte végig ezt
a hírt és a híradó hátralévő részét.

Telesat Központ
Gloucester, Ontario
1981. június 13, 10:05
James Doherty vaskos ujjaival beletúrt rövid, vörösesbarna
hajába.
 – Lássuk, jól értem-e. Québec hajlandó megválni az Anik C3-
on lévő hat transzpondertől… csak hogy hozzájusson az A1-
hez?
Jennifer bólintott.
– Az Anik A1… – James a gondolataiba merülve a faliújságjára
kitűzött gyerekrajzot szemlélte. Egy űrhajót ábrázoló, részletes
zsírkrétarajz volt, amin még a különböző tartályok, vezérsíkok,
ablakok és az űrhajón kívül, az ahhoz kötéllel csatlakozó
asztronauták is látszottak.
– Na, mit szólsz? – kérdezte Dan türelmetlenül.
James megint beletúrt a hajába.
– Ez az egész különválás dolog… Québec előállt korábban
néhány különleges kéréssel, de ez mindegyiken túltesz.
– Hogy érted? – kérdezte Jennifer.
– Nos, fogalmam sincs, mit akarnak ezzel elérni. Az Anik A1-et
1972-ben bocsátották fel. Már így is rég túl van a várható
élettartamán. Eredetileg hét évre tervezték, de a mérnökeink –
varázslók, én mondom – kipréseltek belőle még némi időt. Az
A1 azonban már csak maximum egy évig fogja húzni.
– Van bármi, ami különlegessé teszi azt a műholdat? –
kérdezte Jennifer. James összeráncolta a homlokát.
– Nem jut eszembe semmi ilyesmi.
– Mikor lövik fel az Anik C3-at?
– Jövőre, az űrsiklóval. Vadonatúj madárka. Legalább tíz évig
fogja bírni.
– Szóval lemondanának egy új műholdhoz való
hozzáférésükről egy régiért cserébe, ami már csak egy évig fog
működni. Elég jó üzletnek tűnik. – Dan a kollégája felé fordult. –
Mire gondolsz, Jennifer?
– Csak a szüleim mondása jutott eszembe arról, ami túl szép,
hogy igaz legyen.
17–A kilövőállás
Cape Canaveral, Florida
12:49
Az indulásra készülő Delta rakéta úgy sziszegett és nyögött a
felszökő gázok miatt, mintha valami élőlény lett volna.
Lenyűgöző látványt nyújtott a maga tizenegy emeletes
épületnyi magasságával és a kilenc hajtóművel az alján.
Ugyanakkor napjai meg voltak számlálva. Néhány röpke év, és
ezt a fajta űrjárművet végleg felváltja, feleslegessé teszi az
űrsikló. Az fogja jelenteni a Föld körüli pályára jutás olcsó,
biztonságos és kizárólagos módját.
12:49-kor beindult a rakéta RS–27 típusú főhajtóműve és a
kilenc, Castor IV típusú, szilárd hajtóanyagú rakétájából hat,
hogy a levegőbe emeljék a járművet. A csatlakozó vezetékek
leoldódtak és aláhullottak, ahogy a rakéta a magasba
emelkedett a feltörő tűz- és füstoszlopon, búcsút intve a
Földnek.
A Delta végrehajtott egy manővert, hogy módosítson pályája
szögén, majd folytatta útját az Atlanti-óceán fölött. Ötvenhét
másodperccel később az első hat, szilárd hajtóanyagú rakéta
kiürült, és a maradék háromnak ekkor kellett beindulnia.
Az egyik azonban nem gyulladt be.
A főhajtómű növelte fúvókái teljesítményét, hogy
ellensúlyozza az üzemzavart, de hiába. Ez nem bizonyult
elégnek. A Delta letért a pályájáról. A hasznos terhét védő pajzs
remegett a kedvezőtlen aerodinamikai viszonyok miatt
megnövekedett terheléstől. A légellenállás darabkákat tépett le
a burkolatból, ahogy a jármű irányíthatatlanul forgott és
bukfencezett a levegőben. A fedélzeti számítógép egy, a rakéta
teljes hosszán végigfutó vezetéken keresztül érzékelte a
folytonossági hiányok létrejöttét, és elindította az
önmegsemmisítő protokollt.
Kanata, Ontario
1981. június 14., 11:53
– Vidd oda a vizet anyának, Dill! – kérte át Paul. – Ügyes kis ú
vagy!
Jennifer felnézett az asztalától.
– Ó, köszönöm! – Kivette a kis kezéből a poharat, az asztalára
tette, majd felvette a gyereket. – Mit kell most mondani? –
kérdezte, noman megcsipkedve Dill arcát. – Mit kell anyának
mondani?
– Nem tudom – felelte Dillon kényszeredetten. Jennifer
megsimogatta a ú rövidre nyírt, barna haját.
– Ugyan már, Dill! Mit nem mondtál anyának egész nap?
Dill elgondolkozott egy pillanatra, majd így szólt:
– Szeretlek, anya!
Paul, aki az ajtóban állva gyelte a történteket, kuncogva
megszólalt:
– A földszinten leszek. Nemsokára kész az ebéd.
– Tudod, mit, nem akarsz játszani anyával? Keresd meg
Rufust! Anya játszik Rufusszal és Dill-lel, jó? – Rufusnak hívták a
kis ú játék mackóját.
Ekkor megszólalt a telefon. Jennifer megölelte Dillt, majd
letette a földre. A kis ú kibandukolt a szobából.
– Igen?
– Jennifer Simcoe-val beszélek? Itt Jim Doherty, a Telesattól.
– Tessék.
– Nézze, nagyon sajnálom, hogy vasárnap kell zavarnom
ilyesmivel, de történt valami jelentős esemény, amiről viszont
inkább személyesen beszélnék önnel, ha lehet. Találkozhatnánk ma
délután valamikor?
– Rendben, máris megyek.
Hallgatás jött válaszul a vonal túlsó végéről.
 – Nos… ami azt illeti, annyira azért nem sürgős, mi is épp most
értünk haza miséről, és…
– Nézze, most tudok magával találkozni, rendben? Indulok az
irodájába – vágott közbe Jennifer, mielőtt a másik válaszolhatott
volna.
A nő összeszedte a holmijait, és sietve beledobált mindent az
aktatáskájába. Elindult az ajtó felé, aztán egyszer csak
megtorpant.
Dillon állt előtte. A kezében Rufusszal. Jennifer felsóhajtott.
– Anyának most el kell menni, nem baj? – kérdezte, azzal
homlokon csókolta a át. Aztán hirtelen támadt gondolattal
megpuszilta Rufust is.

Telesat Központ
Gloucester, Ontario
13:06
Egy biztonsági őr beengedte Jennifert az épületbe, és odakísérte
az egyik székhez az előtérben. James tíz perccel utána érkezett,
és közölte, hogy Dan késni fog, majd elindultak a fér irodájába.
– Hallott a tegnapi rakétabalesetről? – kérdezte James.
– Nem. A hírekben nem említették.
James erre morgott magában valamit, majd hangosan így
válaszolt:
– Na mindegy, a lényeg az, hogy ez a rakéta juttatta volna Föld
körüli pályára az amerikai Satellite Business Systems SBS–2 jelű
műholdját. A balesettel viszont igen nehéz helyzetbe kerültek.
Már lefoglalták az SBS–1 teljes kapacitását, az SBS–3 pedig
leghamarabb jövőre készül el.
– És mi köze mindennek hozzánk?
– Tegnap este az SBS képviselői megkerestek minket egy
ajánlattal. Szeretnék lízingelni a műholdjainkon elérhető összes
szabad kapacitásunkat.
 Jennifer elgondolkodott egy pillanatra.
– Szabad kapacitásunkat? De hiszen ez azt jelenti, hogy…
– Igen – bólintott James. – Kizárólag az Anik A1-en van már
csak hely.
– Nos… ez rendesen felkavarja a tárgyalások állóvizét.
– Azt meghiszem. De ez még nem minden. – James átnyújtott
egy papírlapot Jennifernek. – Ez azon partnerek listája, akik
előjegyzést tettek az SBS–2 transzpondereire. Nem ismerős
valamelyik?
Jennifer átfutotta a papírlapot, majd egyszer csak
kikerekedett a szeme.

Château Laurier Hotel

Ottawa, Ontario
1981. június 15., 13:56
– Miért tárgyalnak a Satellite Business Systemsszel a hátunk
mögött? – szegezte a québecieknek a kérdést Jennifer.
François széttárta a karját.
– Ez pusztán egy üzleti tranzakció volt a kormányunk és egy
magánkézben lévő vállalat között. Úgy gondoltuk, hogy ez nem
tartozik önökre.
– Márpedig igenis ránk is tartozik, mert befolyásolja a
tárgyalások kimenetelét! – csattant fel Dan. – Miért érezték
szükségét, hogy egy amerikai műhold kapacitását lízingeljék? –
kérdezte, majd rövid szünet után megválaszolta a sajátkérdését.
– Mert tudták, hogy az Anik A1-nek csupán egy éve van hátra, és
pótolniuk kell valahogy az Anik C3-on lévő transzpondereket,
amikről le akarnak mondani. Jó helyen tapogatózok?
A québeci küldöttség hallgatása elárulta, hogy a válasz igen.
– Van erre a helyzetre egy egyszerű megoldás – jegyezte meg
Jennifer.
– És mi lenne az? – kérdezte Joël.
 – Térjünk vissza az eredeti megállapodáshoz! Egyelőre ne
léptessünk életbe semmilyen változtatást, viszont amikor
fellövik az Anik C3-at, kapnak hat új transzpondert.
François bólintott.
– Igaza van. Visszatérünk az eredeti megállapodáshoz.
A kanadaiak megkönnyebbülten sóhajtottak fel, de örömük
nem tartott soká.
– Azzal a feltétellel, ha lemondanak a javunkra az Anik A1-ről
– tette hozzá Joël.
Dan ököllel az asztalra csapott.
– Azt akarják, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is
megmaradjon, vagy mi? Szó sem lehet róla!
– Önök elfogadhatatlan feltételeket támasztanak – nézett a
másik küldöttségre szúrós szemekkel Jennifer. – A Telesat
komoly bevételt vár az SBS-től. Az illetékes miniszter, Herb Gray
holnap jóváhagyja az együttműködést.
– Jogunk van ahhoz a pénzhez. Québec támogatásával készült
el a műhold – jegyezte meg Joël. – Jogunk van az Anik A1-hez.
– Felejtse el! – válaszolta Dan.
–Fontolóra sem akarják venni a kérésünket?
– Részünkről vége az alkudozásnak, François – felelte Jennifer.
Joël erre odatolt elé egy nyomtatványt.
– Ez meg mi a fene? – szegezte neki a kérdést Dan.
François szólásra nyitotta a száját, de végül Joël adott választ
helyette.
– Ahogy azt ön is tudja, az Anik D1 műhold végső
összeszerelése zajlik éppen a Spar Aerospace üzemében, Ste-
Anne-de-Bellevue-ben. Ma reggel Rodrigue Biron ipari miniszter
ezt a végzést nyújtotta be a Québeci Területi Bíróságon,
amelyben megtiltja az Anik D1 műhold Telesathoz való
elszállítását.
– Hogy mi? – hüledezett Dan.
François láthatóan maga sem élvezte a helyzetet.
 – Sajnálom – mondta.

Langevin Tömb, Parlament

Ottawa, Ontario
18:11
Jennifer felhívta James Dohertyt, hogy tájékoztassa a
fejleményekről.
– Ez kész őrület! – kiáltott fel James, magából kikelve. – Az Anik
D1-et egy hét múlva szállították volna az ottawai David Florida
laborba, egy utolsó tesztelésre a kilövés előtt.
Ez a tiltó végzés egy övön aluli ütés, Jennifer. Most azonnal el kell
juttatnunk azt a műholdat a laborba, különben lekéssük a kilövést!
A NASA-nál minden időpont foglalt. Ha erről lecsúszunk, ki tudja,
mikor küldhetjük fel azt a műholdat? Ha meg átpártolunk az
Ariane-ra, olyan büntetést kell zetnünk, hogy belegebedünk!
Akármelyik cég mellett döntünk, a legkisebb késés is azt
eredményezné, hogy az üzleti partnereink műhold nélkül
maradnának. Csapdába kerültünk!
A tiltó végzés megalapozásához való megfelelő indokot
keresve a québeci kormányt képviselő ügyvédek azzal érveltek,
hogy az Anik D1 haladóhullámú csöves erősítői, amiket a
pointe-claire-i MITEC gyártott le, „titkos technológia”
felhasználásával készültek. A kormányzó párt, a Parti Québécois
által életbe léptetett új kereskedelmi szabályok értelmében azok
a québeci székhelyű vállalatok, amik ilyen termékeket
exportálnak, ehhez először ki kell kérjék az ipari miniszter
engedélyét.
– Na és mi van az Anik C3-mal? – kérdezte Jennifer. – Azzal
nincs gond?
– Nincs. A C-sorozatot az amerikai Hughes vállalat építette.
Viszont a D-sorozat fő beszállítója a Spar Aerospace. Támogasd a
kanadai gazdaságot, mi? – ntorgott James.
 – Jim, nekem úgy tűnik, a québeciek minden eszközt képesek
bevetni, hogy rátegyék a kezüket az Anik A1-re, de miért? Miért
olyan fontos nekik az a réges-régi műhold?
– Én… nem tudom.
– De van bármi ötleted?
– Igen, talán – felelte James némi habozás után.
– És mi az? – kérdezte Jennifer, türelmetlenül szorongatva a
telefont.
– Nos, volna itt valami… de először beszélnem kell pár emberrel.
Szólok, mihelyst megtudok valamit.

Langevin Tömb, Parlament

Ottawa, Ontario
20:47
Miután elfogyasztotta egy Mars-szeletből és kávéból álló
vacsoráját, Jennifer belevetette magát abba a kutatási anyagba,
amit Kevin Debustól kapott. Sciarretta A légi és űrjog alapjai
című munkáját olvasta, amikor megcsörrent a telefon.
Jennifer rácsapott a hívásfogadás gombra.
– Igen, Jim?
– Ööö… én vagyok az, Paul.
– Ja, szia.
– Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. Sokáig maradsz még?
– Nem tudom, nem hiszem.
– Na mindegy, megvárlak, nem fekszem le aludni, amíg meg nem
jössz – mondta Paul, majd hozzátette: – Van itt egy apró ckó, aki
szeretne beszélni veled.
– Szia, anya!
Jennifer önkéntelenül is elmosolyodott.
– Szia, te drága kis lurkó! Jól viselkedtél apuval?
– Igen.
 – Akkor mi lenne, ha anya vinne neked egy Dairy Queen
jégkrémet? Örülnél ilyen desszertnek?
Dillon felkiáltott örömében:
– Daijy Qween!
A háttérből Jennifer meghallotta a férje hangját.
– Köszönd meg anyának!
– Köszönöm!
– Gyere haza minél előbb! – tette hozzá Paul.
– Persze, sietek.
– Szeretlek.
Jennifer ingerülten rakta le a telefont. Hol a fenében van már
James? Ahogy ezen dühöngött magában, megint megcsörrent a
telefon.
– Halló?
– Jó estét, Ms. Simcoe.
Jennifer háta megfeszült.
– Későre jár, François. Mit akar?
– Találkozzunk a Laurier halljában húsz perc múlva!
– Miért?
Jennifer kíváncsisága erősebbnek bizonyult a józan
ítélőképességénél.
– Fontos dologról van szó.
– Jól van, akkor viszlát húsz perc múlva.

Château Laurier Hotel

21:26
François a Château Laurier halljában ült egy kanapén, amikor
Jennifer belépett a szállodába. A fér felállt, amint a nő elindult
felé.
– Köszönöm, hogy eljött.
Jennifer biccentett. François az ajtó felé mutatott:
– Sétáljunk egyet!
 Kiléptek a szállodából, és elindultak a Wellington Streeten.
Júniushoz képest hűvös volt az este, és Jennifer örült volna, ha
lett volna rajta kabát.
– Vicces – fogott bele mondandójába François. – Az elmúlt hét
hónapban szinte mindennap beszéltünk egymással, és mégis
alig tudunk valamit a másikról.
– Erre nem fordítottunk elég gyelmet.
– Nos, sosem késő bepótolni – válaszolta François, majd
hozzátette: – Ön Ottawában lakik?
– Nem, Kanatában.
– Akkor szerencséje van, mert minden nap végén láthatja a
családját. Én csak hétvégente találkozom velük.
– …tűnés innen, tetves québeci árulók! Ez a mi országunk!
Jennifer a hang forrása felé fordult, és meglátott néhány
tizenévest a Konföderáció téri háborús emlékműnél. Sértéseiket
egy atal párnak címezték, akik éppen az Elgin Streeten keltek
át. A pár fér tagja egy térképet szorongatott a kezében. François
megszólalt:
– A szüleim annak idején szívesen töltötték a szabadságukat
Québec határain túl. Én viszont utáltam elutazni. Egyszer azt
mondtam anyámnak: „Mais maman, nous y derrions parler leur
langue.”[1] – Nagy levegőt vett, és így folytatta: – Emlékszem,
hogy ötéves voltam, amikor elmentünk Torontóba.
Ellátogattunk a Kanadai Nemzeti Vásárba, és én elvesztem a
vidámparkban.
– Biztos borzasztó volt.
– Sírva fakadtam, ráadásul nem beszéltem angolul. Csak
annyit tudtam mondani, hogy „Maman, papa, où êtes-vous?”[2]
A legtöbb ember ügyet sem vetett rám. Néhányan ujjal
mutogattak, de senki nem állt meg, hogy segítsen rajtam.
Jennifer nem szólt, várta a folytatást.
– Aztán… odajött hozzám egy fér és egy nő. Nem emlékszem,
hogy atalok voltak-e, vagy idősebbek. Gyerekkorban minden
felnőtt „öreg”. – François elgondolkodott. – A nő letérdelt
mellém, és mondott valamit, de angolul beszélt, nem értettem,
mit mond. A fér a karjába vett, aztán elvittek egy helyre, ahol
az elveszett gyerekeket keresték… de nem hagytak magamra.
Megvárták, amíg értem jött az én mamanom és papám. A nő
elővett egy papírzsebkendőt a táskájából, és letörölte a
könnyeimet, a fér pedig… még jégkrémet is vett nekem.
Jennifer elámult.
– Maga tényleg ennyi mindenre emlékszik?
– Igen, emlékszem.
Letértek a Wellingtonról, és a Parlament-domb déli kapuján
belépve elindultak a Centenáriumi Láng felé. Jennifer felnézett.
Ott díszlett, magasan a Béke-torony tetején a juharleveles
nemzeti lobogó. Re ektorok nyúltak felé fénylő ujjaikkal, s
világították meg, ahogy a zászló büszkén lebegett a sötét égbolt
alatt.
Jennifernek elakadt a lélegzete.
– Gyönyörű, igaz? – kérdezte.
– Tudja, mi az az NTE-egyezmény?
François kérdése visszarántotta Jennifert a valóság talajára.
Nem egyszerűen ismerkedni jöttek ide. Hivatalos
megbeszélésen voltak.
– Igen, az NTE a Nemzetközi Távközlési Egyesület – idézte fel
Jennifer, amit Sciarretta könyvében olvasott –, egy ENSZ-
bizottság, ami a műholdas kommunikációt szabályozza.
– Javaslom, olvassa el alaposan a megállapodás 33. bekezdését.
Jennifer hirtelen szóhoz sem jutott.
–Ezt most miért mondja?
François elmosolyodott. Ugyanaz az arckifejezés ült ki az
arcára, amit Jennifer olyan nehezen tudott elviselni, de… most
azt látta, hogy őszinte a fér mosolya. Talán mindig is az volt.
– Jó éjszakát, Ms. Simcoe – gombolta be a fér a kabátját. – Itt
az ideje elválnunk egymástól.
Kanata, Ontario
23:08
Paul a tévé előtt ült, és a híreket nézte. A feltételezések szerint
Mehmet Ali Ağca, a pápa elleni merénylet elkövetője
kapcsolatban áll a Török Kommunista Párttal. Paul felnézett,
ahogy Jennifer belépett a szobába.
A nő leült a fér mellé, anélkül, hogy egy szót szólt volna.
Néhány pillanatig mindketten a tévére meredtek. Paul törte
meg a csendet.
– Most fektettem le Dillt.
– Na de Paul! – csattant fel Jennifer. – Miért hagytad, hogy
ilyen sokáig fenn maradjon?
– Téged várt.
– Micsoda?
Paul keze ökölbe szorult.
– Várta, hogy hozd neki a jégkrémet a Dairy Queenből! Anya
jégkrémet ígért, úgyhogy Dill várta a jégkrémet. Tudod, hogy
milyenek a gyerekek! Nem volt hajlandó ágyba bújni. Csak ült
itt… és várt. „Mindjárt jön anya”, mondogatta mindig, amikor
mondtam neki, hogy itt az ideje lefeküdni. Sírt is egy kicsit,
aztán végül elfáradt, és elaludt. Sokáig vártunk rád, Jen!
– Ne kiabálj velem! Miért húzod fel magad ilyen apróságon,
mint a jégkrém?
– Nem a rohadt jégkrémről van szó! – kiáltott fel Paul. –
Hanem rólad… és rólunk.
–Badarságokat beszélsz. Te is tudod, milyen fontosak ezek a
tárgyalások. Az elmúlt hét hónapban…
– Nem! – bődült el Paul. – Nem csak az elmúlt hét hónapról van
szó! Mindig is ezt csináltad! Túlságosan naiv voltam, Jen. Azt
hittem, ha összeházasodunk, majd megváltozol, de csak még
rosszabb lett a helyzet! Miért kell egy nagy nullának éreznem,
sőt éreznünk magunkat Dill-lel a munkád mellett? Miért
egyszerűbb számodra egy búzakereskedelmi tárgyalást
lefolytatni a szovjetekkel, mint beszélni – őszintén beszélgetni –
a saját férjeddel? A saját családoddal?
Jennifer az ajkába harapott.
– Ennek nem lesz vége a mostani tárgyalások lezártával sem.
Mi lesz a következő? Savas eső elleni egyezmény az
amerikaiakkal? Halászati vita a japánokkal? Nem csak a
munkából kéne álljon az életed! Mi már nem is számítunk
neked?!
– Nagyon sajnálom…
– Nagyon különböző életet éltünk, mielőtt találkoztunk, Jen.
Nehéz időszakaink is voltak, de mindkettőnknek áldozatot kell
hoznia, ha azt akarjuk, hogy működjön ez az egész! – Paul
magára mutatott. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem
én megteszem, ami elvárható tőlem!

Langevin Tömb, Parlament

Ottawa, Ontario
1981. június 16., 11:52
33.2 A hullámhossztartományok felhasználása során a
tagállamok szem előtt kell tartsák, hogy a rádiófrekvenciák és a
geostacionárius műholdas pályák korlátozott természeti
erőforrások, amiket hatékonyan és gazdaságosan kell felhasználni,
hogy az egyes országok vagy országcsoportok méltányosan
hozzáférhessenek ezen pályákhoz és frekvenciákhoz, gyelembe
véve az egyes országok sajátos igényeire vonatkozó előírásokat és a
rendelkezésükre álló technikai eszközök színvonalát.
Az NTE-egyezményt a Malaga–Torre molinosi
Meghatalmazotti Értekezleten írták alá, 1973-ban. Kevin Debus
adott Jennifernek egy példányt a dokumentumból, aki egész
reggel azt olvasta. Továbbra sem tudott kapcsolatba lépni James
Dohertyvel de a Telesat egy másik ügyvédjétől sikerült jogi
állásfoglalást kapnia a szöveggel kapcsolatban.
Kezdte gyanítani, hogy Québec többet akar egy ósdi
műholdnál.
Jennifer felvette a bögréjét, s közben egy kis fényképre esett a
pillantása az asztalán. Két éve készült a kép, egy Disneylandbe
tett nyaraláson, ahová Paul hosszas unszolására utaztak el. A
képen Paullal álltak Miki egér jobb és bal oldalán. Paul kezében
Dillt fogta. Szegény kis ú sírt, mert megijedt attól a hatalmas
rágcsálótól.
Jennifer lerakta a kávésbögrét, és a kezébe vette a telefont.
Megint meg akarta próbálni elérni a Telesatot, de aztán
valahogy mégis egy másik számot kezdett tárcsázni.
– Ottawa/Felsőváros Irányítóközpont, jó reggelt. – Már nem volt
szokás „bonjour”-ral köszönni.
– A 293-as melléket legyen szíves.
– Egy pillanat türelmét kérem.
Jennifer néhány másodpercig kénytelen volt valami unalmas
gépzenét hallgatni.
– Központi Irányítóegység.
– Szia, Paul!
– Te vagy az, Jen? Mi a baj?
– Nincs semmi baj… Nemsokára végzel, igaz?
– Igen.
– Dillre a bébiszitter vigyáz?
– Hát persze. Miért?
– Csak arra gondoltam, hogy… találkozhatnánk délután.
Csend jött válaszul.
– Paul, ott vagy még?
– Jen, ma délután folytatjátok a tárgyalásokat. Menned kell a…
– Nem számít.
– Miért nem?
 – Mert… – Jennifer tekintete elhomályosult – túl szép idő van
ahhoz, hogy dolgozzunk.
Kapcsolatuk hajnalán ez volt a kedvenc mondásuk.
– Mit szeretnél csinálni? – kérdezte végül Paul.
– Bármit, csak láthassalak.
– Nos, Chris el tud vinni…
– Majd én felveszlek, rendben?
– Persze. A biztonsági kapunál várlak.
– Szeretlek, Paul.
– Ebben egy pillanatra sem kételkedtem. Nemsokára látjuk
egymást! – Paul lehelt Jennifernek egy csókot, mielőtt lerakta
volna a telefont. A nő megtörölte a szemét, majd felhívott még
valakit.
– Itt Dan McTavish beszél.
– Helló, Dan, Jennifer vagyok. Nézze… nem tudok ott lenni a
ma délutáni tárgyalásokon.
– Micsoda? – hördült fel Dan, majd halkabban folytatva azt
kérdezte: – Jennifer, mi a baj? Megbetegedett, vagy mi?
– Nem.
– Akkor…
– A tárgyalásoknak vége. Jobb, ha szól a québeci bizottságnak
is.
– Mi a fene folyik itt?
– Nem leszek ott, megértette?
– Nem.
– Az a maga baja. Csak szóljon, legyen szíves, François-nak is,
rendben? Viszlát holnap, Dan!
– Jen…
A nő lerakta a telefont.

Kanata, Ontario
1981. június 17., 7:30
Jennifer azon nyomban felébredt, ahogy a rádiós ébresztőóra
megszólalt. Hallgatta egy kis ideig a „Bette Davis Eyes” című
dalt, majd lecsapta az ébresztőt. Paul addigra már ébren volt.
– Nem baj, ha nézlek? – kérdezte, a párnán felkönyökölve.
– Mióta vagy ébren? – kérdezte Jennifer, miután megcsókolta a
fér t.
– Nem régóta – válaszolta Paul, és végigsimított a nő vállán. –
Szóval, ami a tegnap történteket illeti… elég nagy hülyeséget
csináltál. Nagy felelőtlenség volt a részedről. Van fogalmad róla,
mit műveltél?
– Miért, szerinted mit műveltem?
Paul hirtelen komolyra fordítva a szót, így folytatta:
– Engem helyeztél előtérbe az ország érdekei helyett. Sőt, két
ország érdekei helyett, ha jobban meggondolom… Nagyon
szeretlek, Jen!
Ekkor szorosan egymáshoz simultak, és… megcsörrent a
telefon.
Paul felnevetett.
– Igazam volt, vagy sem? Sosem lesz vége!
– Paul…
A fér még mindig nevetve így szólt:
– Jobb, ha felveszed, drágám!
Jennifer rendkívül nehéz szívvel ugyan, de felvette a telefont.
– Halló?
– Jennifer! – James Doherty volt a vonal túlsó végén. – Hová
tűnt? Azóta próbálom elérni, hogy…
– Az most mindegy! – csattant fel Jennifer. – Mi történt?
– Találkozhatnánk reggel az irodámban? Megtudtam, miért
ragaszkodik Québec annyira az Anik A1-hez.
– A műholdas pályáikhoz van valami köze? – tette fel Jennifer
a költői kérdést.
– Honnan tudja?
 – Nézze, fogy az időnk. Jövő szerda a kiválás hivatalos napja.
Ha tud valamit, akkor jobb, ha minél előbb elmondja.
– Rendben. Találkozzunk az irodámban, mondjuk… egy óra
múlva!
– Legyen – vágta rá Jennifer, és lerakta a telefont. – Paul…
sajnálom, de mennem kell…
– Tudom.
Jennifer egy futó csókot lehelt a férje szájára, majd lassan
kibújt a meleg takaró alól.
– Jen – szólt utána Paul. A nő hátrafordult. – Mutasd meg
nekik!

Telesat Központ
Gloucester, Ontario
9:08
– Hallott már valaha a Bogotai Nyilatkozatról?
Dan megrázta a fejét.
– 1976-ban nyolc, Egyenlítő menti ország a szuverenitására
hivatkozva benyújtotta igényét a világűrnek a területük fölé eső
részére, a geostacionárius pályákat és az azokon állomásozó
kommunikációs műholdakat is beleértve. A kérelmüket
elutasították, mert…
James hirtelen elhallgatott. Eleredt az orra vére, és csorgott le
az arcán.
– Ó, a fenébe… – Előkapta a zsebkendőjét, hogy felitassa a vért.
– Hol is tartottam? Ja, igen. – Bedugaszolta az orrát, és folytatta,
szinte komikussá változott hangon. – Elutasították, mert
megsértette volna az 1967-es Világűrszerződést, ami kimondta,
hogy jogilag nem tarthatnak igényt az egyes nemzetek a
világűrre, a nemzeti szuverenitásukra hivatkozva.
Mindazonáltal fontos dologra hívta föl a gyelmet ez a nyolc
ország.
 – És mi lenne az? – kérdezett vissza Jennifer. A zsebkendő
addigra csuromvéres lett.
– A Bogotai Nyilatkozat az aránytalannak vélt és emiatt
sérelmezett NTE-szabályok elleni tiltakozás volt. – James
felnyitott egy könyvet. – A lényeg az NTE-egyezmény 33.
bekezdésének végén olvasható. Ez kimondja, hogy az NTE az
egyes országok számára azok „szükségletei… és technikai
felkészültsége” alapján kell kiossza a rendelkezésre álló
geostacionárius pályákat. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a
pályákat a posteriori, azaz igénylési sorrendben osztják ki. Sok
fejlődő ország ezt hátrányos megkülönböztetésnek értékeli,
mert attól tartanak, hogy mire megfelelő kommunikációs
műholdjaik lesznek, addigra a legjobb műholdpályákat
elkapkodják.
– Szóval tényleg a műholdas pályákról van szó, ahogy
sejtettem – mondta ámulva Jennifer. – De Jim, van itt még
valami, amit nem értek. Beszéltem az ön egyik munkatársával,
aki azt állította, hogy az Anik A1 műhold pályája nem
különösebben értékes. Ha elveszítjük, bármikor szerezhetünk
egy másik ilyet.
– Nem biztos, hogy ilyen egyszerű lesz a jövőben – válaszolta
James.
– Miért?
– Változik az NTE összetétele. Jövőre a tagországok több mint
kétharmada fejlődő ország lesz, amelyek mind az el nem
kötelezett országok mozgalmából kerülnek ki. A következő NTE
Meghatalmazotti Konferenciát Nairobiban rendezik meg,
néhány hónap múlva. Ezek az országok összefognak majd, és
egységesen fognak szavazni. Hatalmas nyomást fognak
gyakorolni a többiekre, hogy megváltoztassák a 33. bekezdést.
James előhúzott egy hétköznapi, barna borítékot a ókból.
– Elég sok szívességet kellett kérnem ezért – mondta,
miközben nagy nehezen, fél kézzel kivette a boríték tartalmát. –
Megtudtam, az algériai küldöttség javasolni fogja, hogy a 33.
bekezdés végét a következő félmondatra változtassák meg:
„ gyelembe véve a fejlődő országok egyedi igényeit”.
Jennifer megértette, hogy ez milyen következményekkel
járna.
– Ha megszavazzák ezt a változtatást, akkor alighanem
nagyon sok el nem kötelezett ország akar majd lecsapni ezekre a
geostacionárius pályákra. Az NTE nem adhat Québecnek
hozzáférést a pályákhoz, amíg az nem tagja a szervezetnek, és
mire elnyerné a tagságot, addigra lehet, hogy életbe lépnek a 33.
bekezdésben eszközölt változtatások. Québec tehát meg akarja
kaparintani az egyik pályánkat, amíg nem késő.
James bólintott.
– Ha Québecnek adjuk az Anik A1-et, automatikusan az övék
lesz a műhold pályája is – mondta.
– De az Anik A1-nek már csak egy éve van hátra – ellenkezett
Dan. – Nem száll vissza Kanadára a pályához való jog, miután a
műholdnak annyi?
– Nem. Az NTE szabályai alapján kilenc évig nem kell
lemondaniuk a pályájukról más javára.
– Jim, mekkora az esélye annak, hogy megszavazzák ezt a
módosítási javaslatot? – kérdezte Jennifer.
– Nagyobb, mint bármikor, mert India is támogatja. Évekig
halogatták, hogy állást foglaljanak az ügyben, de az NTE
nemrég kiosztotta a nekik járó műholdas pályákat. A
közelmúltban írták alá a szerződésüket az Arianespace
vállalattal az Insat műholdcsalád felbocsátásáról. Most, hogy
megkapták, amit akartak, megengedhetik maguknak, hogy
segítsenek a szövetségeseiknek is.
– De még India támogatásával sem garantált a siker –
vitatkozott Dan.
– Semmire sincs garancia, de Indiával az oldalukon nagyon jók
az esélyeik. Legalábbis Québec így gondolja. Elvégre India az
egyik legnagyobb, harmadik világbeli befektető az Intelsat
konzorciumban. Komoly befolyásuk van. – James óvatosan
elvette a zsebkendőt az orrától. Elállt az orrvérzése.
– Jennifer, mondja le a mai tárgyalásokat! – mondta Dan. –
Egyeztetnünk kell a kormánnyal.
Jennifer bólintott.
– És mi lesz azután?

Château Laurier Hotel

Ottawa
1981. június 18., 13:37
Jennifer, Dan és James egész éjszaka dolgozott a kanadai
kormány tisztviselőivel az új megállapodás szövegén. Most
François és Joël feszülten gyeltek, mialatt Jennifer eléjük tárta
annak részleteit.
– Kanada lízingbe adja az Anik A1 műholdat annak hátralévő
élettartamára Québec számára. Kanada cserébe jogosulttá válik
a Satellite Business Systems által lízingelt transzponderekből
származó haszon 90 százalékára. Minden kanadai adatforgalom
az Anik A1-en és minden québeci adatforgalom az összes többi
műholdon zavartalanul folytatódhat még egy évig. Kanada e
megállapodás értelmében egy C-sávú transzpondert bocsát
Québec rendelkezésére, szabad felhasználásra.
A javasolt feltételek heves ellenállásba ütköztek Dan és a
kormány számos tagja, különösen Eugene Whelan
mezőgazdasági miniszter részéről. Allan MacEachen megbízott
miniszterelnök azonban úgy döntött, hogy csak így lehet
gyorsan lezárni a kiválási tárgyalásokat.
Jennifer ekkor rátért a legkényesebb részre.
– Hasznos élettartamának lejártával az Anik A1-et letérítjük a
pályájáról, és megsemmisítjük. A geostacionárius pályájához
való hozzáférés joga ekkor visszaszáll Kanadára, Québec pedig a
korábbi megállapodás értelmében transzponderkapacitáshoz
jut az Anik C3-on.
François az állát dörzsölgetve azt kérdezte:
– Van még valami?
– Ha Québec beleegyezik ezekbe a feltételekbe – folytatta
Jennifer –, akkor Kanada támogatni fogja az Algéria és más
fejlődő országok által javasolt változtatásokat az NTE-
egyezmény 33. bekezdését illetően.
– Micsoda?! – hördült fel Joël.
– Kanada támogatni fogja a 33. bekezdésnek a fejlődő
országok számára előnyös változtatásait, amennyiben ők is
támogatják a számunkra előnyös változtatásokat. Javasolni
fogjuk, hogy kerüljön be az egyezmény szövegébe a következő
passzus: „… gyelembe véve az egyes országok földrajzi és
geopolitikai sajátosságait”.
François megdörzsölte az állát.
– Értem… – mondta végül.
– Az önök „geopolitikai helyzete” nyilvánvaló – magyarázta
Jennifer –, a mi kiterjedt sarkköri területeinkkel a „földrajzi
sajátosság” kitétel viszont nekünk jön jól. Ezek a módosítások
mindkettőnket előnyösebb helyzetbe hoznak a
pályahozzáférések jövőbeli kiosztásakor.
– Ezek a szegény országok túl erősek lettek – jegyezte meg Joël.
– Szerintünk ki fogják erőszakolni a 33. bekezdés változtatásait,
bármit is csinálunk mi, iparosodott nemzetek. Miért tennének
bármit, amivel Kanadának kedveznének?
– Mert emlékeztetni fogjuk őket arra, hogy négy évvel ezelőtt,
a Rádiótávközlési Világértekezleten segítettünk nekik
megakadályozni, hogy az amerikaiak kisajátítsák a 12 GHz-es
sávra vonatkozó távközlési jogokat. – Jennifer szélesen
elmosolyodott. – Tartoznak nekünk – tette hozzá.
François hátradőlt a székében.
– Az ajánlatuk elfogadhatónak hangzik – mondta.
 – A megállapodás sikere ugyanakkor azon áll vagy bukik,
hogy a kormányuk hajlandó-e feloldani az Anik D1 műhold
felbocsátását akadályozó tiltó végzését – tette hozzá Dan.
– Különben? – kérdezett vissza Joël.
– Különben…
– Különben nem lesz semmi! – vágott közbe Jennifer. – Kanada
nem szokott fenyegetőzni.
François felvillantotta hírhedt mosolyát.
– Tizenöt – mondta.
– Micsoda? – kérdezett vissza Jennifer.
– A lízingből származó pro t tizenöt százalékát akarjuk.
– Maximum tizenkettő. Ez az utolsó ajánlatunk.
François az ujjaival dobolt.
– Legyen tizenkettő. A többi feltételt is elfogadjuk.
– Mais… – kezdett volna Joël ellenkezni, de François szúrós
pillantást vetett rá, és kijelentette:
– Azt mondtam, elfogadjuk a feltételeket! Nos, hol írhatjuk
alá?
Jennifer és Dan láthatóan megkönnyebbültek. Sir John A.
Macdonald bekeretezett képe a falon nem nyújtott számukra
sem elismerést, sem megrovást.

Kanata, Ontario
1981. június 13., 23:49
Az utolsó néhány nap elég zaklatott ütemben telt. Néhány apró
módosítás után a felek aláírták a kiválási egyezményt. Québec
visszavonta az Anik D1-re vonatkozó tiltó határozatot, majd
ezután a műholdat elszállították a David Florida
Laboratóriumba, ahol elvégezték a kilövés előtti utolsó
teszteket. Québec kiválását egy összpárti határozattal hagyta
jóvá a kanadai parlament. A londoni törvényhozással való
tanácskozás után elfogadták az Észak-Amerikai Brit
Alaptörvény változtatásait, ezzel szabad út nyílt a folyamat
megkezdése előtt.
Aznap este minden kanadai tévécsatorna – és az egyik
amerikai kábeles csatorna – élőben közvetítette Québec Cityből
a kiválási ceremóniát. Edward Schreyer főkormányzó és
MacEachen megbízott miniszterelnök szenvedélyes beszédet
tartottak a Québeci Nemzetgyűlés épülete előtt. Méltatták a
francia és angol nép által az elmúlt száztizennégy év alatt tett
közös erőfeszítések eredményeit, és ígéretet tettek, hogy Québec
és Kanada a jövőben is fenntartja baráti és partneri kapcsolatát,
a kiválás ellenére.
Dillon fészkelődni kezdett Jennifer ölében.
– Anyu…
– Mi az, drágám?
– Fáradt vagyok.
– Tudom, kincsem, de anyu és apu szeretné, ha ezt
megnéznéd. Fontos nap a mai, Dill. Majd megérted, ha nagy
leszel.
Paul átkarolta a feleségét.
– Szegény gyerek teljesen kimerült.
– Ez unalmas… – Dillon megdörzsölte a szemét. – És hülyeség
is…
A család együtt nézte René Lévesque-et fellépni a pódiumra. A
fér kijelentette, hogy az Ábrahám-síksági csata után ez a
legfontosabb esemény Québec történelmében. Amikor e
legnemesebb törekvésüket koronázó diadalról beszélt, a tömeg
szinte őrjöngött.
Jennifer magához húzta Pault.
Éjfél előtt négy perccel a tömeg elcsendesedve gyelte, ahogy
a Nemzetgyűlés épületének tetején leeresztették a juharleveles
lobogót. Kizárólag erre az alkalomra állították fel ott a zászlót. A
kamera végigvonult a vezetőkön. Lévesque és Schreyer
fegyelmezett vigyázzban állt de MacEachen a könnyeivel
küszködött.
A kék Bourbon-liliom felemelkedett. Ahogy felvonták a
zászlórúdon, a tömeg tapsolni kezdett. A zaj hangos éljenzésbe
váltott, amikor a zászló pontban éjfélre felért a csúcsra.
1981. június 24-e volt. A két állam önállóvá vált, Québec és
Kanada hivatalosan is szétváltak.
Dillon mélyen aludt.

Farkas János fordítása

Eric CHOI
Hongkongi születésű kanadai űrhajózási mérnök, író,
szerkesztő. Első elbeszélése, a „Dedication” 1994-ben jelent meg
az Asimov’s magazinban, és rögtön díjazták is érte, mint a
legjobb új szerzőt. Öt évvel később már a kanadai SF
reprezentatív antológiájában, a Northern Sunsban
találkozhattunk a nevével. Képzettségét nézve nem meglepő,
hogy erőssége a hard science ction. 2010-ben szerkesztőként is
bemutatkozott, egy kínai származású szerzőket felvonultató
antológiával. Négy évvel később Ben Bovával közösen állított
össze hard SF-válogatást. Magyarul eddig lapunk 379.
számában olvashattuk egy novelláját.
A PREYER HUGO novellapályázat az AVANA Egyesület egyik
legrégebbi projektje, 1997 óta minden évben meghirdetik a
kezdő sci- írók számára. Névadója, az 1993-ban elhunyt, Arany
Meteor-díjas magyar sci- író, Preyer Hugo mindig is
szívügyének tekintette a atal, pályakezdő szerzők támogatását.
Olyan, ma ismert írók indultak korábban ezen a pályázaton,
mint például Moskát Anita (Irha és bőr, Horgonyhely), Varga Bea
(On Sai néven számos sikerregény szerzője, a Könyvmolyképző
Kiadó munkatársa), Keiran Rowley (Az Elfeledettek Városa
szerzője) vagy R. J. Hendon (a Korcsok és a Gyomláló írója).
A négyfős zsűri egyszerű pontozási rendszerrel dönti el,
melyek a legjobb novellák, melyek azok, amelyek dicséretben
részesülhetnek, illetve még közlésre alkalmasak, és melyek
azok, amelyeken még dolgozni kellett volna. Azokat az eseteket,
ahol a zsűritagok véleménye látványosan különbözik, közösen
átbeszélik, valamint együtt határoznak arról is, mely novellák
nem felelnek meg az egyik fontos kitételnek – vagyis hogy
science- ctionnek számítanak-e.
A szerzőket segíti a személyesen nekik küldött szöveges
értékelés, illetve egy másik AVANA-projekt, a SZINT írótábor,
amely kifejezetten a sci- írókat célozza meg.
A zsűri jelenlegi tagjai: B. Kósa Katalin, Csák Tamás, Juhász
Roland és Vásárhelyi Lajos, akik valamennyien írói, szerkesztői
háttérrel rendelkeznek.
A továbbiakban a 2019-es pályázaton első helyezést elért
novella, Schlekmann János „Zsákutca” című műve olvasható.
János 1978-ban született Budapesten. Asztalosként dolgozik
egy egyedi bútorokat gyártó cégnél, mint művezető. 2014 óta ír,
 kezdetben a karcolat.hu
oldalon publikált, majd 2017-
től két féléven át a Kodolányi
János Főiskola szépírói
kurzusának hallgatója volt, és
megjelent a főiskola két
nyomtatott összeállításában
is. Szintén 2017-ben a Preyer-
pályázat dicséretesei közt
szerepelt „Kontroll” című
művével, 2018-ban pedig „Az
igazi robotok” megjelent az
SF.Galaxis első számában.
 Schlekmann János
ZSÁKUTCA
PÉTER HETI HAT napban hetvenkét órát dolgozott a szalagon,
hogy biztosíthassa családjának a megélhetést, de már alig bírta.
Húsz éve, amikor belépett a céghez, nyolc órában a dupláját
termelte az akkor idősebb kollégák normájának. Könyörögtek
neki és a hozzá hasonlóknak, ne csinálják, mondván, hosszú
távon magukkal szúrnak ki, de csak nevetett rajtuk. Általában
annyival intézte el: Eljárt felettetek az idő. Azonban hónapok
múltán, amikor már az idegeire mentek, azt vetette oda a
siránkozóknak: A saját zsebetekben turkáljatok!
Az utóbbi fél évben egyre többször jutott az eszébe gőgössége.
Pár hete elkeseredésében arra vetemedett, hogy felszólította a
atalokat, ne hajtsanak annyira. Kinevették. Fogd be, tata! – ezt
vágták a fejéhez, majd hozzátették: Haladj a korral! –, és
háromszázhatvan fokban körbeforgatták mechanikus
kézfejüket. Péter tisztában volt a művégtagok előnyeivel. Nem
kellett volna térdre ereszkednie minden egyes alkatrésznél,
hogy a helyére pattinthassa. Érthető okokból a atalok ötször
nyolc órában hozták az elvárt szintet, aminek ők, a
módosítatlanok a közelébe se szagoltak.
A munkaidő végét jelző kürtszóra összerezzent. A szalag
megállt. Irigykedve pillantott az ifjak felé, akik fürgén
elhagyták a helyiséget. Nem kellett körbenéznie, hogy tudja, a
saját korosztályából néhányan kivonszolják magukat cigizni,
hogy utána fásultan feszüljenek neki a pótműszaknak,
természetesen ingyen és bérmentve – a kvótát teljesíteni kellett.
Nem tartott velük. Nem költött olyan hívságokra, mint az ital és
a dohány, csak tovább rontotta volna amúgy is ingatag
helyzetét.
 A mozdulatlan szalagon elkezdte a helyére pattintani az
alkatrészeket. A soron következő szerelődobozba beillesztette az
alsó egységet, lenyomta, majd nyögdécselve térdre ereszkedett.
A megfelelő pozícióba tette a felső darabot, rászorított, hogy
amíg feláll, el ne mozduljon, majd két kézzel bepréselte. Válla,
dereka és térde minden egyes mozdulatnál üvöltött a
fájdalomtól. A nyolcadikig jutott, amikor meghallotta a szalag
indulását jelző kürtszót. Nem törődött vele, egyetlen mozdulat
választotta el a készterméktől. Várakozásával ellentétben az
alkatrész nem pattant a helyére az első nyomásra, így még
egyszer nekiveselkedett. A siker ellenére nem maradt elég ideje
kirántani a kezét. Ujjai hangosan roppantak, ahogy a szalagot
határoló oszlopnak préselődtek. Szitkozódva rázta a kezét, majd
végignyomkodta. Reménykedett, hogy nem tört el. Szerencséje
volt, a fájdalom ellenére tudta mozgatni. Párszor behajlította az
ujjait, majd a következő munkadarabbal tett egy próbát.
Szomorúan tapasztalta, hogy képtelen erőt kifejteni. Az akarat
és az összeszorított fogak együttesen is kevésnek bizonyultak a
munka érdemi folytatásához. Kínjában kis híján sírva fakadt.
Megnyomta a vészleállítót. Vörös fény villant felette. A
többiek sajnálkozva pillantottak rá, aztán a munkájukba
temetkeztek – etetni kellett a családot. Péter elnézett az emeleti
iroda felé. A széles üvegtábla mögött Zoltán lemondóan csóválta
a fejét, majd magához intette.
Péter már hónapok óta készült erre a beszélgetésre, de azon
volt, hogy elodázza. Minden igyekezete ellenére a fáradtság
végül őt is legyűrte. Nem is értette, miből gondolta, hogy ő
kivétel lesz. Ujjai időközben enyhén megduzzadtak. Már látta,
hogy legalább egy hétre ki fog esni a munkából. Ötlete sem volt,
hogy mondja meg a családjának, gyelmetlensége miatt egy kis
áldozatra szorulnak. Kínjában sóhajtott egyet, majd
összekaparta maradék méltóságát, és elindult Zoltánhoz.
 Elhagyta a csarnokot. Az ajtó hangosan csattant mögötte,
megállt, és végignézett a nyers betonfolyosón. A szükség szülte,
nem érdemelt több gyelmet és ráfordítást, akárcsak a benne
közlekedők. Szürke mennyezet, padló, falak. Semmi említésre
méltó. Egyetlen fal rka sem törte meg az egyhangúságot. Már
több ezerszer végigsétált rajta, mégsem tudja majd felidézni. Ki
fog fakulni a tudatából, ahogyan ő is hamarosan a
munkatársaiéból.
Arctalan senkinek érezte magát. Próbált rájönni, mennyit
érhet hűsége, kitartása. Hiába törte a fejét, semmire sem jutott.
Egyetlen elbocsájtottal sem beszélt. Ahogy jobban belegondolt,
másokkal sem. Dolgozott, túlórázott, hazament, aludt, majd az
egész kezdődött elölről. Kevéske szabadidejét a családjával
töltötte. A szülei meghaltak, a barátai megfogyatkoztak. A
megmaradtakkal ritkán akadt ideje beszélgetésre,
mindnyájukat lekötötték a hétköznapok problémái.
Egyre nyomorultabbul érezte magát. Ahogy kilépett a
folyosóvégi ajtón, a kidolgozatlan felületeket felváltotta a
rozsdamentes acél hideg csillogása – jól ment a cégnek, és csak
ez számított. Csupán pár lépés választotta el a végzetétől, már a
névtáblát is el tudta olvasni: Pintér Zoltán, termelési igazgató.
Gyomra összerándult az emlékek szorításában. Legszívesebben
elfutott volna. Arra gondolt, vár egy kicsit, de aztán felfogta,
hogy az nem segít, sőt csak rosszabbul érezné tőle magát, így
inkább kopogott, nagy levegőt vett, és benyitott.
– Gyere csak! – intett az íróasztal előtt álló szék felé Zoltán.
– Szia! – mondta Péter a gondolataiba merülve, majd helyet
foglalt.
Vagy öt éve nem járt az irodában, de mintha csak tegnap lett
volna. Semmi sem változott. Fehér tapéta, jellegtelen íróasztal, a
hozzá tartozó fémszékekkel és a fal mentén húzódó
szekrényekkel. Az egész a funkcionalitást hirdette. Semmi
felesleges ív vagy minta, csak letisztult vonalak az egyetlen cél,
a hatékonyság jegyében.
A panorámaablaknál álló Zoltánra pillantott. Még ő sem
változott. Akkor is ilyen megingathatatlanul és
kiszámíthatatlanul állt ott, és gyelte a szalag mellett
szorgoskodókat.
Zoltán egy kis idő után megfordult. Gondterhelt arccal
pillantott a kezét markolászó Péterre, majd egyetlen szó nélkül
az íróasztalhoz sétált, és leült. Felvett egy ceruzát, noman
kopogtatni kezdte az előtte álló papírköteget, majd megszólalt:
– Nem örülök, hogy itt vagy.
– Nem vagy ezzel egyedül – húzta el a száját Péter.
– Most mondd meg, hogy mit csináljak!
Péter megvonta a vállát. Zoltán számonkérő tekintetétől újra
gyereknek érezte magát. Az iskola épülete mögött állt, hárman
fogták közre. Ők néztek így rá. De ennyivel nem elégedtek meg,
röhögve lökdösték. A táska súlyától magatehetetlenül esett
egyik kézből a másikba. Olyan sokszor eljátszották ezt vele, hogy
néhanapján, ha nyugton hagyták, már hiányérzete támadt.
Átlagos gyerek volt. Kerülte az összetűzéseket, és ez
néhányaknak szemet szúrt. Az első alkalommal nem állt ki
magáért. Elfutott, pedig elég lett volna megveretnie magát,
hogy megmutassa nekik, vele nem szórakozhatnak. Az
elmulasztott alkalom csak tovább bátorította őket, és pár nappal
később már esélyt sem hagytak neki a menekülésre.
Belekényszerítették egy verekedésbe, de ő csak állt, és várta,
hogy magától megoldódjon a problémája. Úgy gondolta, hogy
tétlenségét látva békén hagyják, de nem így lett. Az esetek egy
idő után mindennapossá váltak, és ő tűrt. Ilyenkor bezárkózott
a saját kis világába, alig érzékelt valamit a történésekből.
Hónapok teltek el így. Tanult, hazaindult, elkapták,
kiszórakozták magukat, aztán mehetett tovább. Apja mindig azt
mondta: Ami nem öl meg, az megerősít. Élt, tehát erősödött, még
akkor is, ha mindebből semmit sem érzékelt. Csupán
felnőttként világosodott meg, hogy a zaklatásoknak
köszönhetően szinte a végtelenségig képes volt tűrni, akár egy
gép. Bármit sodort elé az élet, átvészelte. Persze azért akadtak
pillanatok, amikor jól jött volna egy barát.
A sors, amilyen kegyetlen tud lenni, olyan kiszámíthatatlan
is, és a legváratlanabb pillanatban segítséget nyújt. Akkor egy
felsős út és a barátait küldte. Némi szóváltás után közrefogták
az addigra megszeppent triót, majd negyedórán át lökdösték
őket kézről kézre. Csak akkor hagyták abba, amikor Péter egyik
zaklatója sírva fakadt. A srác Péter szeme láttára változott
legyőzhetetlen gigászból védtelen gyermekké. Elengedték őket,
majd a felsős ú elé lépett, és nemes egyszerűséggel közölte:
Kezdj magaddal valamit! Nem leszünk mindig ott, hogy
megvédjünk. Pedig ott voltak. Pétert zsenge kora ellenére
befogadták, és vigyáztak rá. Mindig akadt egy közülük, aki
gyelt rá.
– Az Isten szerelmére, mondj már valamit! – csapta az asztalra
a ceruzát Zoltán.
– Elszúrtam – markolta meg sajgó kezét.
– Nem mondod… Egyáltalán mi a francért nem vetted ki a
kezed?
– Be akartam fejezni.
– Mit? A pályafutásodat a cégnél? Mert, ahogy elnézem –
pillantott Péter kezére –, sikerült.
Péter megnyomkodta a bütykeit. Zoltán egy kis ideig gyelte,
majd megszólalt:
– Mit szoktam mondani?
– Kezdj magaddal valamit! – suttogta Péter.
– És? Mi tart vissza? – nézett rá Zoltán, majd folytatta. –
Legutóbb öt éve szóltam, hogy kezdj magaddal valamit, de te
nem. Te majd letöröd a sok kis önelégült módosított
önbizalmát. És mi lett a vége? Ne válaszolj! A tiéd lett oda.
Próbáld megérteni, hogy nem számítunk. A atalok mindenféle
aggály nélkül cserélik le a végtagjaikat a hatékonyság nevében.
Fel se merüljön benned, hogy nem így van. Beszélgettem párral.
Meggyőződésük, hogy húsz éven belül, ha majd úgy döntenek,
organikusra cserélhetik mechanikus testrészeiket. Egyszerűen
növesztetnek maguknak egyet. Fel tudod ezt fogni? Ez a nagy
tervük. Elhajítják emberségüket a hatékonyságért, hogy aztán
negyven év munka után visszaszerezzék. Képesek a
bizonytalanra feltenni mindent. Ezzel az erővel orosz
rulettezhetnének is! – Az utolsó szavakat már kiabálta.
– Nem szeretem, ha kiabálsz.
– Persze, hogy kiabálok! – üvöltötte Zoltán. Arca lángolt,
nyakán kidagadtak az erek. – Próbálok áttörni a hírhedt
közönyödön. Felelsz a sorsodért. Ha magadért nem is, legalább a
családodért ébredj!
Péter a kezét bámulta. Zoltán jobbra-balra forgott a székkel.
– Mondj már valamit! Velem még eljátszhatod a néma huszárt,
de az osztályvezetővel…
– Ki fognak rúgni – adott hangot elkeseredésének Péter, és
minden egyes szavát komolyan is gondolta. Fuldoklott. Ekkor
fogta fel, hogy amennyiben sérülése komolyabb, mint hitte,
akkor sokáig, ne adj’ isten, sohasem fog tudni dolgozni. A világ
állása szerint senkinek sem kellett egy kiöregedett, negyvenes
szakmunkás. Jobban belegondolva régi önmagával sem tudta
tartani a versenyt. Már azt sem értette, hogyan képzelte, hogy
maga mögé utasíthat egy módosított atalt.
– Micsoda éleslátás! Ez nem rád vall – állapította meg Zoltán.
– Mi lesz most velem?
– Hát – hajolt előre Zoltán, és alkarjával megtámaszkodott az
asztalon –, több lehetőséged is van.
Péter reménykedve felpillantott.
– Na nehogy azt hidd, hogy ezzel mindenki így van. Csak
nekem köszönheted, de ezen lendüljünk át. Kiszedhetlek a
sorról, de ehhez tanulnod kell.
Tanulás. A szó mázsás kőként zuhant Péterre. Világ életében
gyűlölt tanulni, holott a jegyei nem ezt tükrözték. Mindig is
felesleges időtöltésnek tartotta. Egyetlen napot sem tudott
felidézni, amikor odaült volna egy könyv mögé. Bőven
elegendőnek bizonyult, hogy gyelt. Negyvenévesen már
képtelennek érezte magát rá.
– És ha nem akarok?
– Arra is van megoldás.
Péter szeme felcsillant.
– Visszamész a sorra, belenyúlsz az egyik szerelvénydobozba,
és hagyod, hogy az oszlop letépje a kézfejed. Hogy félreértés ne
legyen, a céget egyetlen pillanatra sem fogod érdekelni, de majd
meggyőzöm őket, hogy egy ilyen munkaerőt, mint te, kár lenne
veszni hagyni. Felajánljuk, hogy a tapasztalatodra való
tekintettel meg nanszírozzuk a művégtagodat. Természetesen
nem ajándékba. Röpke tíz év alatt levonjuk a zetésedből. Ha
vagy olyan jó, mint a atalok, akkor folyamatos túlórával akár
nyolc év alatt vissza zetheted a hitelt. Lesz új szerződésed. A
cégre íratod mindened, és vállalod, hogy tíz évig itt maradsz,
még akkor is, ha hamarabb letudod a tartozásodat.
– Nincs könnyebb módja? – ölelte magához Péter a sajgó kezét.
– Nincs! Csak így lehet elsőbbségi műtétet kieszközölni. Több
éves várólista van az implantátumokra.
– Tanulás vagy tíz évig biztos munkahely… – mélázott el Péter.
– Jól hangzik, mi?
Péter révetegen biccentett.
– Hát nem! Egy csomó záradék van, és rengeteg kitétel. Az
egyik, hogy a ki zetést követően átlagolják az addig ledolgozott
óráidat, és továbbra is elvárják a túlórát. Ha akarod, ha nem. És
mindezt ingyen, mármint a túlórákat, hiszen a cég nélkül
semmire se jutottál volna.
 – De lesz munkahelyem – tért vissza az élet Péterbe. Már nem
látta annyira rossznak a helyzetét. Régóta gondolkodott, hogy a
változás útjára lép, de eddig csupán a fáradtsága jelent meg
érvként, az pedig nem tűnt elég nyomósnak.
– De milyen áron?
– Ha a atalok meg tudták szokni, akkor nekem is menni fog.
– Negyven év berögződést nehéz gyelmen kívül hagyni.
– Menni fog.
– Mondd, miért mindig a könnyebbik utat választod? – meredt
Zoltán Péterre. – Mikor veszed már észre, hogy az folyton
meglepetéseket tartogat?
– Ismersz.
Zoltán sóhajtott egyet, hátradőlt a székben.
– Fontold meg! Ha hátrahagyod a sort, tanulhatsz, amíg
gyógyul a kezed. Csak alá kell írnod, hogy vállalod a posztot. Így
megmarad az állásod. Szükségem van egy megbízható emberre,
akire néhanapján itt hagyhatom a részleget.
– Ez nem nekem való – mutatott körbe Péter. – Dolgozni
akarok.
– Az lesz a munkád, hogy felügyeled a többieket. Az
ötleteiddel még gyorsíthatsz is a munkán. Az plusz pénz.
– Szeretem a szalag monotonságát, az embereket viszont nem.
– Egy egyszerűbb életet kínálok.
Péter szemöldöke felszaladt a mondat hallatán.
– Mi van? – nézett rá Zoltán.
Péter nem akarta megsérteni Zoltánt, válaszként megrázta a
fejét.
– Ne kéresd magad, ki vele!
– Hát jó, te akartad. Én úgy vettem észre, és szólj, ha tévednék,
hogy már érkezésemkor itt vagy, és még a távozásomkor is.
– És?
Péter lenézett a kezére, és megmozgatta.
– Van egy fájdalomcsillapítód?
 Zoltán kihúzta a felső ókot, és átnyújtott belőle egy
ampullát.
– Kösz! – mondta Péter, ráharapott, és kiszívta a tartalmát.
Keserű volt, akár az élete, de egy ilyen apróság enyhülést hozott,
akárcsak a gyermekei látványa. Minden egyes együtt töltött
pillanat erőt adott neki a folytatásra. Értük bármit megtett.
Ugyan kevesebb időt töltött velük, mint akart, de legalább látta
őket. Ritácska éppen csak beszélni kezdett, míg Márk már a
második osztály padjait koptatta. Judit, a felesége nem
dolgozott, még fél évig a kicsit pátyolgatta.
Zoltán egy ideig türelmesen nézte, ahogy barátja arcáról
eltűnnek a fájdalom vonásai, majd újra feltette a kérdést:
– És?
– Szoktad még látni a családodat? – kérdezte Péter, és az asztal
sarkára tette az üres ampullát.
– Hogy jön ez ide?
– Szoktad, vagy már haza sem jársz aludni?
Péter megdöbbent a saját szavain. Zoltán vonásai
megváltoztak, és ettől görcsbe rándult a gyomra. Érezte, hogy
valami olyan igazságra tapintott rá, amire csak megérzésből
szoktak ráhibázni az emberek.
– Néha és nem – mondta a nyakkendőjét lazítva.
Zoltán öregnek tűnt, öregebbnek, mint valójában volt. Szeme
tompán fénylett a sötét karikák gyűrűjéből, akár a kút mélyéről
tükröződő napfény. Négy év korkülönbség volt köztük, mégis
idősnek, már-már nagypapának látta. Legutóbb az év végi
rendezvényen futottak össze, akkor még nem tűnt ennyire
nyúzottnak, a haja sem őszült.
– Unatkozol, vagy ennyire utálsz, hogy ezt akarod nekem? –
kérdezte Péter.
– Nyugodtabb meló. Néha még aludni is tudok pár órát
közben.
– Szerinted ez így rendben van? Ez a megoldás?
 – Egy szóval sem mondtam ilyet. Egyszerűen kényelmesebb.
Ebben az esetben ember maradhatsz. Teljesen.
– Tudod, másként tekintünk a teljességre. Én csak a
családommal érzem magam annak. Ha velük vagyok, ha látom
őket, ha szólhatok hozzájuk. Ha ölelhetem és a karomban
tarthatom őket.
– Nem sokkal jobb a zetés, de legalább nem kell robotolni, és
akár három műszakot is elvihetek. Feltéve, hogy nem romlanak
a mutatók.
– Megéri?
– Egy évem van a hitel ki zetéséig, a am az egyik
legnevesebb egyetemre jár. Szóval…
– Ismer téged? – szegezte Péter Zoltánnak a kérdést, ahogyan
csak egy igaz barát teheti, lényegre törően, kíméletlenül.
Zoltán tekintete évek távlatába révedt. Péter szinte látta,
ahogy az elszalasztott alkalmakat kutatja. Ahogy próbál
emlékezni a megtörtént, mégis elmulasztott dolgokra, de csak a
gyár komor falait, megfásult arcait tudta felidézni. Addig
megingathatatlannak hitt döntései összedőltek, és semmivé
foszlottak. Csupán űrt hagytak maguk után. A nyomasztó,
fojtogató semmit.
– Fogalmam sincs – suttogta Zoltán.
– Miért nem mész haza?
– Haza – ízlelgette a szót Zoltán.
– Egyáltalán, mikor voltál utoljára otthon?
– Rég – felelte kurtán.
– Mégis?
– Van annak már négy hete.
Péter válaszolni akart, de a torkán akadt a szó. Pár napra,
esetleg egy hétre számított. Leblokkolt az agya. Képtelen lett
volna akár egyetlen napot is eltölteni a családja nélkül. Már
azzal is megelégedett, ha láthatta őket, ha hallhatta a
szuszogásukat, csak a közelükben lehessen. Érezhesse, hogy
tartozik valahová.
– Összevesztünk Évával – folytatta az ujját birizgálva Zoltán. –
Válaszút elé állított: ők vagy a munkám.
Péter mélységes csalódást érzett. Utoljára vagy tíz éve
beszélgettek egy kiadósat Zoltánnal, de nem hitte, hogy az eltelt
idő alatt jelentősen megváltozott volna. Egyszerűen nem tudta
elfogadni, hogy így döntött. Nem így ismerte.
– Gondolkodnom kellett, eljöttem – magyarázta Zoltán.
– Azt ne mondd, hogy ezt választottad! – ejtette kiábrándultan
a szavakat Péter.
– Nem – rázta a fejét Zoltán, akár egy gyerek. – De ennyi idő
után már nem merek hazamenni.
– Ne viccelj velem! Te, a magabiztos, céltudatos ember nem
mersz? Hívtad őket?
Zoltán az alkarjára meredt. Megérintette a bőrét, mire életre
kelt a digitális tetoválás, felfénylett a bőr, megjelent rajta a
kezelőfelület. Megbámulta felesége fényképét, majd sóhajtva
deaktiválta asszisztensét.
– Tudod, mit gondolok? – szólalt meg Péter. – Papolsz itt
nekem az egyszerűbb útról, és te vagy az, aki azt választotta. Itt
mindenki engedelmeskedik neked, a parancsaidat várják,
ugranak minden szavadra. Szinte élet és halál urának számítasz
a lentiek szemében. A feletteseid egyetlen dolgot várnak csak el
tőled, legyen meg a napi norma, és ezt te gond nélkül átvered az
embereken. Most már tudom, hogy nem utálsz. Egy
kétségbeesett ember utolsó segélykiáltása volt ez. Sohasem
szerettél egyedül lenni, de magadra maradtál. A kötelességek
terhessé váltak, és inkább magaddal rántasz, mintsem rendbe
hozd az életed. Mi lett belőled? Hová lett az a mindig vidám,
mások társaságát kereső ember?
Zoltán megvonta a vállát, de nem nézett fel.
 – Mindig jó voltál hozzám. Itt az ideje, hogy viszonozzam.
Menj haza!
– De… – emelte rá Zoltán a tekintetét.
Péter felpattant, keze lüktetni kezdett, próbált nem tudomást
venni róla. Odament a fogashoz, leemelte a zakót, és Zoltánhoz
vágta.
– Indulj!
Amaz esdeklően nézett rá.
– Elkísérlek, csak mozdulj!
Zoltán körbetekintett. Szemében bizonytalanság csillogott.
– Mire vársz? Állj fel, és induljunk haza!
Szólásra nyitotta a száját, Péter letorkolta:
– A bizonytalanságnál a biztos kudarc is jobb. Itt semmi sem
vár rád. Egyszer téged is le fognak cserélni. Akkor hová mész
majd?
Zoltán csak bámult. Az utolsó szavakra apránként tért vissza
belé az élet. Lassan körbetekintett, feltápászkodott, majd
kipillantott az ablakon a hangyaként szorgoskodó embereire.
Visszanézett Péterre, aprókat bólintott, mint aki éppen
megértette a dolgok mibenlétét, majd gépiesen felvette a
zakóját. Az asztallap széléről az ampullát az energiaszeletek és
élénkítők csomagolásaival teli szemeteskosárba hajította.
Kiléptek a folyosóra.
Az esti óra ellenére sokan tartózkodtak az
irodakomplexumban. A szalaggal ellentétben itt mindenféle
korosztály taposta egymást. Ezen a helyen nem számított a testi
fölény, csak a tudás, itt versenyre kelt a tapasztalat a
tettvággyal. Azonban ez sem marad már sokáig így. A
híresztelések szerint a végső tesztelési stádiumba került az agyi
implantátumok következő generációja, ami új korszakot fog
nyitni a világban. Közvetlen kapcsolatot lehet majd létesíteni
vele a különböző hálózatokkal. A jövő gyermekeinek fejébe már
nem tudást akarnak majd gyömöszölni, hanem megtanítják
őket az adatbázisok hatékony átfésülésére, és a talált
információk birtokában a helyes döntések meghozatalára.
Önmagából kifordulva, de megvalósul Szent-Györgyi Albert egy
régi észrevétele: „Az egész oktatásügyet az egész világon
mindenütt, amerre csak jártam, egy nagy tévedés hatja át, egy
óriási tévedés. Azt hiszik, a könyv arra való, hogy az ember a
tartalmát belepréselje a fejébe. Nézetem szerint a fej gondolkodásra
való. A könyv pedig arra, hogy ne kelljen mindent fejben tartani.”
Ahogyan a szlogen is mondja: Keress, gondolkozz, és megadatik!
Még iskolás korában hallotta az idézetet, egyből egymásra is
találtak. Ahogy belegondolt, talán ezért nem is tanult. Pontosan
tudta, mit és hol találhat meg. De a dolgok megváltoztak. Új
értelmet nyertek. Vajon bárkiben is felmerült a gondolat, hogy
mi lesz ezekkel a szerencsétlenekkel, ha megszűnik a
kapcsolatuk az adatbázisokkal?
Péter próbált nem gondolni rá, hová vezethetnek a változások.
A végtagok cseréje a ataloknak kedvezett, még könnyen
adaptálódtak, nem kötötték őket gúzsba a beidegződések. Míg
nekik alig negyed évig tartott a művégtagok használatának
elsajátítása, addig az idősebb korosztálynak néha évekbe telt. A
változás megállíthatatlannak tűnt. A keze sajgott, de a szíve
jobban. Zsákutcába került. Választhatott a család nélküli
végtelen túlórák és az implantátumok hatékonyságának
köszönhető szabadidő közt. A felismerésbe beleborzongott.
Zoltán a padlót bámulva baktatott mellette. Péter nem akart a
sorsára jutni. Fogalma sem volt, hogy meg fogja-e tudni
emészteni a változást, amit a keze elvesztése jelent. Az
elhatározás az egy, a megvalósítás már egy másik történet. Nem
igazán tudta eldönteni, hogy gyermekkori bálványa és egyben
barátja hazamenne-e, ha egyedül bocsájtaná útjára az üzem
kapujában, ezért elkísérte a parkolóba.
Alig negyedóra alatt értek Zoltánék lakótömbjéhez. Az
autóban egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Péter párszor
átnézett barátjára, de Zoltán némán meredt a semmibe, maga
volt a kőbe vésett bizonytalanság. Amikor megérkeztek, Éva az
első csöngetésre ajtót nyitott. Nem kezdett vádaskodni,
egyetlen szót sem szólt Zoltánhoz, de azért némi
megkönnyebbülés látszott az arcán. Félreállt, hogy férje
bemehessen. Péter a nappali felé kullogó barátja után nézett,
remélte, hogy minden rendben lesz velük. Nem érdemelte ezt,
legalábbis a korábbi élete alapján nem.
– Bejössz? – kérdezte mindenféle neheztelés nélkül Éva.
– Kedves vagy – mosolyodott el Péter. – Más esetben boldogan
veletek tartanék, de most csak zavarnék. Jól vagy?
– Leszámítva, hogy négy hete nem láttuk – pillantott a szoba
felé –, igen. És ti?
– A helyzethez képest jól. Réka már beszél, Márk másodikos, és
kitűnő tanuló. Zoli?
– Minden erejével azon van, hogy ne tegye semmivé apja
fáradozásait. Eddig gond nélkül vette az akadályokat. Még két
éve van az egyetemen.
– Jó hallani.
– Biztos nem…? – intett a szoba felé Éva.
– Biztos.
– Egyszer összejöhetnénk, mint régen.
– Úgy lesz. Beszélek Judittal. Most megyek.
– Rendben – bólintott Éva, és már lépett volna hátra, amikor
Péter megfogta a kezét. Éva eddigi álarca lehullott.
– Tudod, sokat köszönhetek Zoltánnak. Konkrétan az egész
gyerekkoromat. Ő a példaképem. Mindig vigyázott rám, ő
lökdösött át a nehezén, de most valami eltört benne.
Éva szeme megtelt könnyel. Péter folytatta:
– Szeret téged, titeket, de a bizonytalanságot nem. Beszéljetek!
Azok után, hogy beszéltem vele, nem mertem egyedül
hazaengedni. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy idejött
volna. – Péter Éva szemébe nézett. – Érted, ugye?
 Éva biccentett, és elkente a könnyeit.
– Segíts neki visszatalálni magához, hozzátok, és ami a
legfontosabb, dönteni!
Péter megpaskolta Éva kezét, majd választ nem várva
távozott.
Abból, amit látott, arra következtetett, hogy nem lesz baj.
Megoldják a gondjaikat, elvégre felnőttek. Örömmel töltötte el,
hogy segíthetett. Végre viszonozhatta a sok gondoskodást, amit
éveken át kapott. Ez erőt adott neki. Beült az autójába, és
utasította, hogy vigye haza.
Az utcák, akár egy karnevál, fényárban úsztak a sok reklámtól.
Bármerre nézett az ember, mindig megakadt a tekintete a világ
leg nomabb ételén vagy valami nélkülözhetetlenen.
Lesötétítette a szélvédőt, hogy végre magában lehessen, de a
hangok így is utat törtek maguknak.
A keze még sajgott, de már nem annyira elviselhetetlenül,
mint az irodában. A feladat adott volt, megtartani az
életszínvonalat, vagy javítani rajta. A jelenlegi állapotában nem
dolgozhatott, és ahogy meg tudta ítélni, a nyugdíjkorhatárig,
amit hetvenöt évben állapítottak meg a gondos honatyák, nem
is tud már. Ha egy óvatlan pillanatban nem egy gép áldozatává
válik, akkor a fáradtság öli meg.
A lesötétített szélvédőn reklámok villantak – akadtak olyan
hazugságok, amelyek mellett nem lehetett csak úgy elmenni.
Meg zethetetlen egészséges életmódok, szabadidő hiányában
kiaknázhatatlan sportolási lehetőségek, érzelem nélküli instant
élvezetek, könnyen vissza zethető hitelek és kaják; bio, szinti,
hagyományos, fúziós, amit csak az ember megkívánhat.
Mindezt csupán azért, mert mindenki megérdemelte. Járt. És
mindez még csak nem is teljes áron. Akció akció hátán. Akár
életek, családok árán is, mindent a vevőért. Az emberek
mindeközben egyetlen dolgot hagytak gyelmen kívül: az
önmaguk teremtette elvárások rabszolgáivá lettek. Mindent
akartak, és lehetőleg azonnal. Ehhez a lehető legrövidebb idő
alatt minél többet kellett termelni. A felismerésre sem idő, sem
energia nem maradt, ha netán mégis, azt legyűrte a birtoklási
vágy. Péternek megfájdult a feje.
Kiszállt a toronyház előtt az autóból, ami automatikusan a
garázs felé vette az irányt, és eltűnt a százemeletnyi mélységbe
húzódó parkolóban. Péter a karjába épített csippel kinyitotta a
bejárati ajtót. Mire a lifthez ért, az már várta. Mivel nem adott
külön utasítást, a felvonó elindult vele a nyolcvanhetedikre.
Mielőtt belépett a lakásába, nagy levegőt vett, és megpróbált
mindent kisöpörni a fejéből.
– Megjöttem! – kiáltotta boldogan.
– Szia! – hangzott Judittól a válasz a fürdőből. – Gyere már!
Márk tablettel a kezében jelent meg a nappali felől az egyik
barátja hologramjának kíséretében. Péter szólni akart, de Judit
megelőzte:
– Megmondtam már, hogy kilenc után nincs holózás!
– Szia, Judit! – hallotta Péter a barátjának hangját. Arca
megrándult, pontosan tudta, mi következik.
– Szia! Megmondtam már nektek, hogy nincs teljes leképzés!
Ha már beszélgettek, akkor csak egymást lássátok! Mi van, ha
éppen fürdök?
– Láttunk már olyat – felelte kórusban a páros.
– Nem érdekel! Jó éjt, Tomi! Holnap találkoztok. Kapcsold ki, és
ugorj be fürödni!
– Jól van – zsörtölődött Márk. – Csá, Tomi! – bontotta a
kapcsolatot.
Mire Péter a fürdőbe ért, már mindkét gyerek a kádban ült.
– Szia! – nyomott egy csókot Judit szájára, majd a gyerekekhez
fordult. – Milyen volt a suli? – borzolta meg a haját, majd Ritára
nézett. – És történt valami említésre méltó a hercegnőmmel?
A kislány szeme csillogott a boldogságtól. Judit tekintete Péter
időközben enyhén belilult kezére tévedt.
 – Te…
– Ne most! – csillapította le Péter. – Majd később megbeszéljük.
Addig megágyazok nekik.
Péter ugyan mondta, hogy megy, de nem tudott elmozdulni.
Az ajtófélfának dőlve állt, és a családját nézte. A durcás át, a
habpamacsokat csapkodó lányát és a velük őszintén mosolygó
feleségét, aki fáradhatatlanul ontotta feléjük szeretetét. Értük
eddig is bármire kész volt. Egy jobb élet reményében meghozta
döntését. Már csak azt nem tudta, hogyan ossza meg Judittal a
tervét. Ahogy ismerte, inkább kitalál valamit, mintsem
beleegyezzen a nyilvánvalóba. Mindig is ő volt a racionálisabb, a
vezető, de Péter most az egyszer úgy döntött, a sarkára áll, és
nem enged az egyetlen lehetőségéből. Tudta, hogy meg kellene
osztania vele a tervét, hiszen az egész családot érintő változásra
szánta el magát, de biztosra vette, lebeszélné róla. Zoltán sem
ment semmire, pedig vezető beosztásban dolgozott. Péter nem
akart, és már nem is tudott többet dolgozni. Megtett mindent,
ami csak tellett az erejéből. Változásra volt szüksége, hogy időt
nyerjen magának és családjának.
Rita hangosan felvisított az arcába csapódó habtól, ami akár
egy torta fehér feltétje, csúszott lefelé formás po járól. Márk
levedlette magáról sértettségét, és akaratlanul felnevetett.
Egyszerűen nem lehetett megállni. Márk egy újabb adag habot
csapott húga arcába, amitől Rita egy pillanatra megilletődött,
majd hangos, gondtalan kacagásban tört ki, amilyenre csak egy
ennyi idős gyermek képes. Mind csatlakoztak.
Egy órába tellett, mire mindkét gyereket ágyba bújtatták.
Péter és Judit kettesben maradtak. A hálószobában teljes
sötétség uralkodott. Ablak nem nyílt a helyiségből. A
franciaágyon hevertek, békés szuszogásukba csak a
légkondicionáló halk duruzsolása vegyült. Judit Péter fölé
hajolt, és megcsókolta, végigsimított az arcán, majd megszólalt:
– Mesélj! – Hangja cseppet sem volt sürgető vagy számonkérő.
 – Annyi minden történt ma, azt sem tudom, hol kezdjem.
– Esetleg a kezednél?
– Nem nagy dolog – próbálta Péter elbagatellizálni a
történteket. – Be akartam fejezni egy szerelvénydobozt, és nem
maradt elég időm, hogy kirántsam a kezem. Naponta történnek
hasonlók a csarnokban. Figyelmetlen voltam, ennyi az egész.
– Fáradt! – javította ki Judit. – Ha így folytatod, még megölöd
magad.
– Arra azért vigyázok.
– Már megbeszéltük, hogy a kevesebb néha több.
– De…
– Jóban-rosszban, emlékszel?
Hogyne emlékezett volna. Pontosan az utóbbitól próbálta
megóvni őket. Az volt a legnagyobb gondja, hogy mindenre
tisztán emlékezett. Gyerekkora nélkülözéssel telt. Szülei éjjel-
nappal dolgoztak, mégsem tellett semmire. Apja esténként
sörökkel feledte a nap fáradalmait. Nem volt az a kimondott
alkoholista, mindig csak annyit ivott, míg sikerült ellazulnia.
Anyja vásárlásba fojtotta fásultságát. Felvidult, ha valami
igazán haszontalanra tehetett szert. Ennek következményeként
Péter mások levetett gönceit hordta. Szerencsés esetben maga
túrhatta ki a gyűrött halmokból következő ruháját. Felnőttként
már nem csodálkozott, miért lett mások céltáblája.
Gyermekeinek és Juditnak is jobbat akart, pedig egyáltalán nem
ragaszkodtak hozzá – a kicsik még koruknál fogva, felesége
pedig a múltja miatt. Hasonló családból származtak, csak az ő
szülei kevesebből voltak kénytelenek megélni, így a pénzszórás
helyett a spórolást választották. Ezt a szemléletet sikeresen át is
örökítették Juditba, aminek Péter igencsak örült. Már
megismerkedésükkor feltűnt neki Judit észszerű gondolkodása.
Minél több időt töltöttek együtt, annál jobban vágyott rá, így
minden erejével azon volt, hogy felzárkózzon hozzá.
Kínkeservesen szokott le a költekezésről. Juditnak köszönhették,
hogy nem albérletben laktak. Ő hordta a nadrágot, de ez Pétert
egy cseppet sem zavarta. Persze nem merte az orra alá dörgölni,
nehogy megsértse szerénységét. Így szerette őt.
– Lehetne jobb is – szólalt meg egy kis idő elteltével Péter.
– Rosszabb is.
– Pont ezt szeretném elkerülni.
– Nekem inkább úgy tűnik, hogy túlhajszolod magad.
Meglennénk kevesebből is. – Péter hallgatott, Judit folytatta: –
Tudom, mit gondolsz, de ha elveszítünk, még annál is rosszabb
lesz, mint amitől félsz. Írasd ki magad két hét betegállományra!
Hozhatod-viheted Márkot suliba, együtt lehetsz Ritával, biztos
vagyok benne, hogy odáig lenne az örömtől, én meg addig
elugranék takarítani.
– De…
– Tudom, sérti a büszkeséged, a magadnak tett ígéretet, de ne
félj, nem fogom évek múltán felhánytorgatni, hogy a vágyaddal
ellentétben nem tudtál eltartani két gyerekkel és egy hitellel,
mialatt én itthon meresztettem a fenekem. Amúgy is jót tenne
egy kis mozgás, a végén még akkorára nő, hogy azért utálsz
meg.
– Olyan ritkán látlak, hogy… – Magas labdát ütött, és Judit
szokásához híven nem sokat teketóriázott a lecsapásával.
– Tudod te, akkor meg miért ellenkezel? Nem dől össze a világ,
ha Novotszky Péter életében talán másodszor pihen két hetet.
Ne akard kipiszkálni belőlem a végső, mindent eldöntő kérdést!
– Mi volna az? – Túl fáradt volt egy kérdezz-felelekhez.
– Mi, vagy a munkád?
Péter akaratlanul is visszafojtotta a lélegzetét. Zoltánnal
folytatott beszélgetésére gondolt. Nem hitte, hogy a sorsára
juthat. Elvégre barátjával ellentétben ő hazajárt. Judit Péter fölé
hajolt, és megcsókolta, majd a fülébe súgott:
– Nyugi, ez még messze van! Még el tudom fogadni, hogy
értünk hajtasz. De engedd meg, hogy pár hétre levegyem a
válladról a terhet!
– Már azt hittem, komolyan gondoltad – fújta ki a levegőt
Péter.
– Talán nem tudnál dönteni? – kacérkodott Judit a szokásos
kislányos hangján.
– Szó sincs róla – visszakozott Péter. – Csak pont ma
szembesültem a döntés nehézségével.
– Tudtam, hogy van egy másik családod is. Rendes ember nem
dolgozik ennyit. Bár ha ez a helyzet, inkább dolgozz!
Csend ereszkedett közéjük, aztán Judit elnevette magát.
– Nem vicces! – motyogta Péter.
– Persze, hogy nem az, de igazán felengedhetnél! Ne legyél
már ilyen merev! Tudom, hogy lelkiismeret-furdalásod lesz a
betegállomány alatt, de a pihenés jót fog tenni.
– Így is úgy érzem, hogy tehetnék többet. Nem csodálom,
hogy Zoltán sem tudott dönteni.
– Hazament már? – érdeklődött Judit.
– Honnan tudsz róla? – adott hangot első gondolatának Péter,
de aztán eszébe jutott, hogy a két nő mindig jó viszonyt ápolt
egymással. Ez újabb kérdést vetett fel: – Miért nem mondtad
eddig?
– Éva megkért nyomatékosan, hogy ne avatkozzak bele.
– Ha tudtam volna róla…
– Belekotnyeleskedsz és elrontod, vagy legalábbis nem úgy
alakulnak a dolgok, ahogyan.
– Ez úgy hangzik, mintha már tudnál valamit.
– Semmit. De Éva azt mondta, hogy az utóbbi hónapokban a
munka miatt nagyon eltávolodtak egymástól Zoltánnal. Haza
csak aludni és tiszta ruháért járt. Nem beszélgettek, rá sem
nézett.
– Ezek szerint hétvégéken is bent volt – mondta Péter, de a
hangsúlyból nem lehetett eldönteni, hogy kérdezett vagy
megállapított.
 – Nem szeretném, ha a sorsára jutnál.
– Nem fogok – húzódott közelebb Péter Judithoz. – Ti vagytok
a mindenem. Ha tehetném, csak veletek lennék. – Azonban nem
tehette, de ezt az istenért sem mondta volna ki.
– Ajánlom is – válaszolta az asszony, és megcsókolta férjét.
Péter pár perccel később már Judit békés szuszogását
hallgatta. Utálta magát, mert nem hozakodott elő tervével, mely
minden bizonnyal nagy befolyással lesz a kapcsolatukra. Azzal
győzködte magát, hogy apró ár ez a szabadidőért és a több
pénzért. Osztott, szorzott, hogy még jobban alátámassza igazát.
Úgy okoskodott, hogy módosítottként, még ha ki is esik félévnyi
zetése az operáció miatt, azt pár hónap alatt ledolgozza,
elvégre ki lesz pihenve. A keze fáradhatatlan lesz, és nem kell
majd leguggolnia, felállnia minden egyes darabhoz.
Hullafáradtan négy órát húzott rá a munkaidőre, hogy beérje a
atalok teljesítményét. Minél tovább gondolkodott, annál
jobban belelovalta magát. Mielőtt elaludt, már a bosszút
tervezgette. Meg akarta mutatni az ifjaknak, mint egykoron az
idősebbeknek, hogyan is kell csinálni. Aztán elnyomta az álom.
Másnap reggel Péter elsőként érkezett az üzembe. A helyére
ment, és próbaképpen bepattintott egy alkatrészt. Meglepődött
sikerén, azonban a vele járó fájdalom elkeserítette, és tovább
erősítette döntését. Felnézett az iroda panorámaablakára. Zoltán
nem volt ott, pedig kellett a tervéhez.
Megérintette az alkarját, a digitális tetoválás felvillant, és
láthatóvá vált a bőrén személyi asszisztensének kezelőfelülete.
Hívást kezdeményezett Zoltán felé. Minden egyes pingeléssel
feszültebbé vált. Úgy a harmincadik jel után törölte a kérést.
Felötlött benne egy másik lehetőség, keresést indított:
Végtagpótlás árak.
Több cég neve jelent meg. Találomra rábökött az egyikre.
DNS-e alapján reprodukáljuk hiányzó testrészét, szervét… – nem
érdekelték a reklámszövegek, szlogenek. Megnyitotta az ÁRAK
menüpontot. Meg sem lepődött rajta, hogy nem kaphat egyenes
választ. Végigfutott a listán: Általános állapotfelmérés,
Sejtrevitalizáció, ér-, ideg- és szalagrekonstrukció. Illesztés-
előkészítés, sejtpótlás, pótlás növesztése (normál és gyors
opcióval) – s a lista itt még koránt sem ért véget.
A kíváncsiság kedvéért rányomott a normál várólistára, pár
hónap híján harminc évet mutatott. Visszament, és belépett a
gyorsba. Ötszörös áron kínáltak egy fél éven belüli időpontot, és
kihangsúlyozták, hogy az ajánlat pillanatnyi, a következő
szabad hely rá két hónappal érhető el. Vörössel külön kiemelték,
hogy folyamatosan bővítik a sebészeti kapacitásukat és az
inkubátortechnológiát a várakozási idők csökkentése végett.
Akárhogy számolt, nem jött ki jól belőle. Tíz év robot az
implantátumért, húsz-harminc a valódiért. Eddig csak
elkeserítőnek gondolta a lehetőséget, de az árak láttán
elbizonytalanodott.
Töprengéséből az idősebb kollégák érkezése szakította ki. A
ataloknak nem volt sietős. Ha késtek pár percet, akkor sem
kellett túlságosan megerőltetniük magukat, hogy időben
végezzenek. Így belegondolva Péter hálát adott az égieknek,
hogy a ataloknál elsőbbséget élvezett a szabadidő a pénzhez
képest. Fordított esetben tarthatatlan normával nyomorba
űzhették volna az idősebb korosztályt, de nem tették. Nem
tudta, miért álltak így a dolgokhoz. Annak idején ő megtette.
Végignézett a jelenlévő atalokon. Akik nem bandáztak, azok az
idősebbek kezét méregették irigykedve. Eddig a pillanatig
Péternek fel sem tűnt. Áldozatnak tartotta magát, pedig az ifjak
voltak azok. Küzdöttek, hogy fel tudják venni a versenyt az
idősebbekkel. Erre a módosítás nélkül esélyük sem nyílt. Egy
gondolat furakodott előre: a szörnyek köztünk járnak – de eddig
eszébe sem jutott, hogy ő az. Ő és a korosztálya tehetett a
jelenlegi állapotokról. Eszik, amit főztek.
 Merengéséből a munka kezdetét jelző kürtszó szakította ki.
Karja a szalaggal együtt lendült. Már majdnem belenyúlt a
szerelvénydobozba, amikor Zoltán üvöltve letaszította a lábáról.
Péter hangosan feljajdult, a sérült kezére esett.
– Nem lehetsz ennyire elkeseredett! – zihálta Zoltán, barátja
lábán ülve.
Péter kirángatta a karját maga alól, szitkozódva megtapogatta,
majd értetlenül Zoltánra nézett.
– Ne! Nem éri meg.
– Valamit félreértettél – hebegte Péter.
– Meg akartad tenni, láttam! Hogy lehettem ennyire hülye,
hogy ilyet ajánlottam neked?
– Csak a berögzöttség miatt. Meghallottam a kürtöt, és már
mozdultam is.
– Nem akartad? – nézett hitetlenkedve Zoltán.
– Nem – rázta a fejét Péter.
– Akkor mit akartál?
– Fogalmam sincs, de azt nem – nézett az egyik atal speciális
fogóban végződő karjára. Megborzongott. – Akkor sem tenném
meg, ha hasonlítana az eredetire.
– Biztos?
– Az – biccentett erőtlenül Péter. – Szállj már le rólam!
Zoltán tétovázott egy kicsit, majd felállt, és a kezét nyújtotta.
Péter leporolta magát, ekkor vették észre, hogy mindenki őket
gyeli. Zoltán kurtát kiáltott:
– Munkára!
Az emberek csalódottan húzták el a szájukat, mint akik többre
számítottak, majd belefeledkeztek a munkába.
– Gyere! – húzta Zoltán maga után Pétert a karjánál fogva.
Beléptek a szürke folyosóba, az ajtó hangosan csattant
mögöttük. Úgy félúton megálltak, majd mindketten a falnak
vetették a hátukat. Péter az ujjait nyomkodta, Zoltán a
betonfalat vette szemügyre, hogy mit keresett, azt csak ő
tudhatta.
– Azért köszi! – szólalt meg Péter. Zoltán odafordult.
– Te is megtetted értem.
Péter aprót biccentett, és leereszkedett a padlóra. Zoltán
követte a példáját. Egy ideig szótlanul ültek egymással
szemben.
– Mire gondolsz? – érdeklődött Zoltán.
– Arra, hogy nincs jó megoldás. Sőt egyáltalán nincs.
– Hát nincs – nyugtázta Zoltán.
– Egy rohadt zsákutcában toporgunk.
– Abban.
– Az egészben az a legrosszabb, hogy mi magunk teremtettük.
Csak ezt ismerjük, és félünk lebontani az előttünk tornyosuló
akadályt.
– Azt mondod?
– Azt – bólintott Péter. – Pedig le kellene. Ez sehová sem vezet.
– Ötlet?
Péter megvonta a vállát.
– Mindig te mutattál utat – mondta Zoltánnak.
– Rajtad a sor. Hogyan tovább?
Péter gondterhelten sóhajtott egyet.
– Kezdetnek jussunk ki innen! Megfojt a hely.
– Úgy legyen – tápászkodott fel Zoltán. Péter is talpra állt.
– Merre? – kérdezte Zoltán.
Mindketten elnéztek az egyik, majd a másik ajtó felé.
Láthatóan nem tudták eldönteni, merről jöttek, ahogy azt sem,
merre tartanak. Pár másodpercnyi tanakodás után egymásra
pillantottak, majd elmosolyodtak, és találomra elindultak az
egyik irányba.
 Gregory Benford
GALAXIA
A HAJSZA a galaxison át egy puccos estélyen kezdődött. A
galaxis olyan, mint egy tündöklő méhraj, lebegő, kerek
színkavalkád. Ha valahogy sikerül kilapítanod, tömött
koronggá sűrűsödik. Sötét méhek is röpködnek benne, így aztán
komor sávok is kavarognak a sebesen örvénylő felhőben.
Haragosan donganak, fullánkjuk készenlétben. Vég nélkül
tülekednek, keresve, kutatva.
Ez a galaxis, dióhéjban. A csillagoknak nincs szabad akaratuk,
de pályájukat és sorsukat most apró, ám annál nagyravágyóbb
lények igazgatják: az emberek, akik most mindenek felett
uralkodnak.
Legalábbis így gondolják a zsibongó méhrajkorongon
végighúzódó Galaktikus Birodalom urai és úrnői: ott
tornyosulnak a mindenség felett, mit se tudva. A csillagok pedig
engedelmeskednek nekik. A méhek egyetlen birodalmi
szemöldök rezdülésére felkerekednek.
Már amíg az egyik úr nem fordul a másik ellen. Akkor olyanok
lesznek, mint voltak mindig is: okos mindenevők, két lábra
ágaskodó, grimaszoló főemlősök, amelyek egymásra
vicsorognak. Százmilliárd világon dalol az ősi vér a lüktető
erekben.
Bár más a látszat, ezen primitív lények közül páran jelen
voltak ezen az estélyen, ha mégoly szelídnek tűntek is a sok
csillogó cicomában.
Természetesen ez az ügy is egy ártatlan aprósággal kezdődött.

Egy terebélyes, erélyes asszony, Vissian ragadta meg az

ingujjánál fogva, és visszavonszolta a fényes fogadásra.
 – Sir Zeb, az eseményt az ön tiszteletére rendeztük! Sir Zeb, a
vendégeim annyi mindent akarnak mondani önnek!
És ha belegondol, hogy ő maga akart erre a bolygóra jönni!
Hogy szívjon egy kis más levegőt. De már most kezdett
belefáradni a Syrnába. Még hogy „Sir Zeb”! Tényleg nem
szeretett utazni, bár erről gyakran megfeledkezett.
A Birodalom súlyos keze még itt, ebben a távoli szektorban is
ott hevert a stíluson és a művészeteken. A Birodalom
esszenciája a tömörség; az ízlése a monumentális felé hajlik.
Szigorú, egyenes vonalú kőtömbök törnek a magasba, a
szökőkutak lila vize szabályos parabolákban ível a masszív
kőművesmunka fölött… minden tökéletesen illedelmes, híján
bármiféle zavarba ejtő kihívásnak. Zeb beleszagolt a
hiperbolikus drapériákba, majd a tömeg felé indult; az a sok arc,
mind a végletekig semmilyen.
Vissian még mindig locsogott.
– …és a legragyogóbb elmék mind alig várják, hogy
találkozhassanak önnel! Jöjjön!
Nem hördült fel, de esdekelve nézett Fyrnára, aki már tíz éve
volt az ágyasa; birodalmi körökben az ilyesmi rekord. A nő
elmosolyodott, és megrázta a fejét. Ebből a csapdából nem tudja
kimenteni.
– Sir Zeb, mit tud mondani a galaxis középpontjának
rejtelmeiről?
– Kedvem lelem bennük.
– De nem veszélyesek azok a mágneses entitások? Hiszen
óriásiak!
– És bölcsek. Gondoljon rájuk úgy, mint hatalmas, szendergő
könyvtárakra!
– De micsoda energiák fölött rendelkeznek!
– Akkor gondoljon rájuk úgy, mint a természet csodáira,
amilyenek a vízesések!
Erre a körülötte állók udvarias félholdja kórusban felkacagott.
 – A Tanács egyes tagjai úgy vélik, valamit tenni kéne ellenük!
– sopánkodott egy sovány, pelyhesítettbársony-ruhás nő a
tömeg széléről.
– Előbb hívnám párbajra a szelet – felelte Zeb, és közben elvett
egy stimut egy elhaladó törpe szolgától.
– Sir Zeb, igazán nem veheti félvállról…
– Uram, most szabadságon vagyok, így megengedhetem
magamnak, hogy úgy vegyem a dolgokat, ahogy vannak.
– De ön, Sir Zeb, látta ezeket a mágneses struktúrákat?
– Filamentumokat. Több száz fényév hosszúak… igen.
Meseszépek.
– Veszélyes volt? – kérdezte valaki kikerekedett szemmel.
– Hogyne. Senki nem megy a galaxis közepébe. Ott nehéz
protonok záporoznak, és vehemens röntgensugarak ragyogják
be az ösvényeket.
– Miért vállalta a kockázatot?
– Mert bolond vagyok, hölgyem, aki önökért, a népért
dolgozik.
És így tovább.
Ha Vissian korábban homokszem volt a cipőjében, mostanra
sziklává nőtt. Egy órával később Fyrna félrevonta egy alkóvba,
és röviden annyit mondott:
– Félek, hogy itt ránk találhatnak. Csak egy ugrásra vagyunk a
otta kvadránsi gyülekezőpontjától.
Zeb eddig engedte magát megfeledkezni a politikáról: egy
államfér nak ennyi kimenő jut.
– Itt elvileg jó a menlevelem. Kijuttathatok egy rövid üzenetet
az egyik féregjáraton keresztül, és…
– Nem, nem használhatod az átjátszó állomást. Azt a
spekulánsok könnyen lenyomozhatják.
Az a sok klikk! Amíg ő itt tétlenkedett, a helyzet megváltozott.
A saját szektorában kormányzó, itt viszont csak vendég, vagyis
csak jelképes védelmet élvez. Persze vannak saját testőrei is,
elvegyülve a tömegben. Viszont a galaxis ezen szegletében
sokan támogatják a spekulánsokat, akikben nincs se könyörület,
se gátlás. Zeb kinézett a tájra; be kellett ismernie, hogy
lélegzetelállító. Hatalmas, messze húzódó látkép. Minden
burjánzik, mintha lázadna.
A horizonton azonban több tűz is fellobbanni készül. Az
utcákon vidámság lüktet… és szorongás. A laboratóriumok friss
energiától forrnak, innováció zsibong mindenhol, a levegőben
szinte dalol a változás és a káosz.
A gazdagság és nyomor döbbenetes végleteket mutat. A
változás ezzel jár – ezt Zeb is tudta.
Fiatalon látott szegénységet… meg is élte. A nagyanyja
ragaszkodott hozzá, hogy több számmal nagyobb esőkabátot
vegyenek neki, mert „annál tovább hordhatja”. Az anyja nem
szerette, ha lábtengózik, mondván, hogy úgy túl hamar elkopik
a cipője.
A legszegényebbek itt is messze vannak, a hátországban.
Gyakran még fosszilis üzemanyagokra sem telik nekik. A fér ak
és nők naphosszat bámulhatják egy öszvér hátsóját a barázdák
között baktatva, miközben fejük felett csillaghajók süvítenek a
bársonyos égen.
Itt pedig… ezekben a rohanó körökben a testbeszédet is
tanítják. Gondosan megtervezett pózok jelzik a
magabiztosságot, a türelmetlenséget, a behódolást (annak négy
árnyalatát), a fenyegetést, a nagyrabecsülést, a tartózkodást és
tucatnyi más attitűdöt. Ezek idővel úgy berögződnek, hogy az
ember önkéntelenül is alkalmazza és érti őket; mindegyik egy-
egy konkrét, vágyott neurológiai állapotot idéz elő mind
alkalmazójában, mind a környezetében. Az alapok ott vannak a
táncban, a politikában, a harcművészetekben, de
következetességgel sok minden átadható. Mint a beszélt nyelvek
esetében, a szótár itt is segít.
 Zeb nyugtalanságot érzett a fogadás közönségében. Vajon
tényleg leplezett fenyegetést lát a testtartásokban? Vagy csak
képzelődik?
Gyorsan igazított a saját testtartásán – most magabiztosságot
sugárzott, vagy legalábbis ezt remélte. Akárhogy is, az imént
észrevette azt a tudattalan riadalmat. És több évtizednyi
politizálás után nem habozott bízni az ösztöneiben.
– Kormányzó úr! – Vissian metsző sikolya elterelte a
gondolatait.
– Khm, az a túra a környéken… Én… igazán nem hiszem,
hogy…
– Ó, attól tartok, nem lehetséges. Egy kis helyi zavargás,
nagyon sajnálatos.
Zeb megkönnyebbült, de Vissian mondta tovább, locsogott
tovább más kalandokról, bálokról és kirándulásokról, melyekkel
a holnap kecsegetett. Aztán az asszony szemöldöke felszaladt, és
vidáman jelentette:
– Való igaz, van még jobb hírem is! Egy birodalmi század épp
most jelentkezett be.
– Igazán? – szólalt meg Fyrna. – Ki a parancsnoka?
– Egy bizonyos Kafalan admirális. Épp most beszéltem vele…
– A pokolba! – bosszankodott Fyrna. – A spekulánsok
talpnyalója.
– Biztosan? – kérdezte Zeb. Tudta, hogy a rövid hallgatás alatt
a nő belenézett a belső memóriájába.
Fyrna végül bólintott. Vissian vidáman folytatta:
– Nos, biztosra veszem, hogy megtiszteltetésnek fogja venni,
ha visszakísérheti önt a saját szektorába a látogatása végén.
Persze remélem, ez nem most rögtön lesz…
– Említett minket? – kérdezte Fyrna.
– Megkérdezte, jól érzik-e…
– A pokolba! – ismételte Zeb.
 – Egy admirális minden féregjáratot az irányítása alatt
tarthat, ha akar, igaz? – tudakolta Fyrna.
– Nos, gondolom. – Vissian zavart képet vágott.
– Csapdába estünk – jelentette ki Zeb.
Vissian szeme elkerekedett a döbbenettől.
– De igazán, kormányzó úr, önnek nem kell tartania…
– Csendet! – Fyrna egy szigorú pillantással elhallgattatta a nőt.
– Ez a Kafalan a legjobb esetben is beszorít minket ide.
Fyrna mindkettejüket félrevonta egy félreeső terembe.
Vissiant ez meglepte, bár Fyrna nemcsak Zeb ágyasa volt,
hanem a testőre is. És valóban, akár házasok is lehettek volna,
ha a társadalmi konvenciók nem teszik lehetetlenné.
A teremben egy névtelen világ dzsungeleit csapkodta az ónos
eső lila villámok fényében. Az orkán süvöltésén olykor különös
vonítás hatolt át.
– Vegyük észre, hogy ha a birodalmi művészek külteret
terveznek, az mindig riasztó – jegyezte meg Fyrna cinikusan,
miközben ellenőrizte a gerincébe és a karjába ültetett
érzékelőket.
– Még mindig a közelben vannak? – kérdezte Zeb, leintve
Vissiant.
– Igen, de ez persze csak elterelés. – A fér értetlen tekintetét
látva hozzátette: – Azt akarják, hogy lássuk őket.
– Á. – Továbbsétáltak a következő terembe, próbáltak
közömbösnek látszani. Ez a szenzor lágyabb volt, egy
grandiózus utcakép, felette függőkertekkel. – Hm, még mindig
elég gyér. És az igazi árnyékok?
– Egyet szúrtam ki. De biztos van több is.
– Bizonyára senki nem merné elrabolni az én estélyemről… –
vetette fel Vissian.
– Nem, inkább gondoskodnak róla, hogy „baleset érjen” –
felelte Zeb.
– És ez az admirális miért akarta sarokba szorítani?
 – A nóvabombák miatt.
A feltalálásuk sokkal veszélyesebbé tette a háborúkat. Ha
valaki robbanást idéz elő egy egyébként balzsamos csillagban, a
rendszer könnyen „megtisztítható” – micsoda félelmetesen
semmilyen szó, illő a kor agresszoraihoz. A nóva épp csak
annyira pörköl oda a bolygóknak, hogy mindenkivel végezzen,
aki nem talál elég gyorsan menedéket egy elég mély barlangban,
és nincs elég élelmiszere, amivel kihúzza azt a pár évet, amíg a
nóvaszakasz tart. A Flotta szeretett volna feltankolni belőlük, és
Zeb volt az ellenzők hangadója.
– Az admirálisok szeretik a játékaikat – mondta savanyú
képpel, a stimut forgatva, de nem lélegezve be. Visszatértek a
többi vendég közé; nem akarták, hogy úgy tűnjön, felkavarta
őket a hír.
– Hogyan lehet még kijutni a Syrnáról? – kérdezte Fyrna
Vissiant.
– Hát, nem hiszem, hogy…
– Gondolkozzon!
Vissian riadtan válaszolt:
– Nos, persze vannak magánvállalkozók is, akik néha a vad
férgeket használják, ami csak úgy ahogy legális, de…
Zeb pályafutása során felfedezett egy furcsa
törvényszerűséget, most pedig a saját javára fordította azt.
Ha a források adottak, a bürokrácia folyamatos osztódással
szaporodik. Személyes szinten ennek az az oka, hogy mindenki,
aki vezető pozícióban van, szeretne legalább egy asszisztenst. Ez
adja a növekedés időállandóját.
A növekedés idővel találkozik a társadalom
eltartóképességével. Az időállandó és a társadalom
eltartóképességének ismeretében ki lehet számítani, legfeljebb
mekkora szinten fog beállni a bürokrácia – vagy ha a növekedés
nem marad abba, mikor fog összeomlani a rendszer. A
bürokrácia alapú társadalmak élettartamára vonatkozó
előrejelzések egy bizonyos görbét követnek. Érdekes módon
ugyanezek a törvények az olyan mikrotársadalmakra is remekül
illenek, mint amilyenek a nagy intézmények.
A Syrna termetes birodalmi hivatalai nem tudtak gyorsan
intézkedni. Kafalan admirális százada tisztán formális
látogatásra érkezett, így kénytelen volt a bolygóközi térben
maradni. A játékszabályokat nem lehet csak úgy felrúgni. És
nem is lett volna értelme próbálkoznia, ha elég csak kivárnia.
– Értem. Tehát van még néhány napunk – állapította meg
Fyrna.
Zeb bólintott. Mostanra túl volt az elvárt beszédeken,
alkudozásokon, egyezkedéseken, szívességek megígérésén –
amit mind ki nem állhatott. Fyrna is túl volt a háttérkutatáson.
– Mire?
– Gyakorolni.

A Galaktikus Birodalom a féreglyukak hálózatára épült. A

járatok a Nagy Keletkezés első vakító pillanatában jöttek létre,
és a csillagok között lebegve lehetett rájuk bukkanni (persze
csak ritkán); jelenleg ezek voltak a legértékesebb erőforrások.
A férgek természetesen ott kezdődnek és végződnek, ahol
nekik tetszik. Van rá esély, hogy aki beugrik egy járatba, fekete
vákuumba pattan ki, még mindig évekre egy eldugott világtól.
A hiperhajók alig pár másodperc alatt tudnak átszökkenni egy
féregjáraton, hogy aztán kifulladásig vontassák rakományukat
a tágas űrön keresztül, éveken, vagy akár évtizedeken át.
A féregjáratok nem egyszerű alagutak egy ki- és egy bejárattal,
hanem labirintusok. A nagyobb nyílások akár évmilliárdokon át
egy helyben maradnak; száz méternél nagyobb átmérőjű „kapu”
még nem omlott össze. A legkisebbek néha csak órákig léteznek,
vagy legfeljebb egy évig. A soványabb férgek esetében a járat
fala az áthaladás alatt is megnyúlhat, ami megváltoztathatja az
utazás végpontját.
 Ráadásul a férgek létezésük utolsó szakaszában kérészéletű,
halálra ítélt akat nemzenek: vadócokat. Mint minden
téridőtorzulás, amelyet negatív energiájú „merevítők” tartanak,
egy féregjárat szükségszerűen labilis. Amikor bomlásnak indul,
kisebb torzulások szakadnak le róla.
A Syrnának hét féreglyuka volt. Az egyik épp pompás
gyötrelmek között haldoklott.
A bolygótól alig egy fényórányira tátongott, és egyre köpködte
ki magából a vadócokat, amelyek átmérője a tenyérnyi és a pár
méteres között változott. A negatív energiasűrűségű merevítők
szivacsos téridejében az idő néha ólomlábakon járt, máskor meg
suhant, kiszámíthatatlanul. Ez a féreg olyan lassú kínlódás
közepette búcsúzkodott az univerzumtól, mintha melaszban
úszott volna.
A haldokló féregjárat egyik oldalán néhány hónapja méretes
ivadék jelent meg. Erről a birodalmi század persze nem tudott.
Minden féregjárat után adót szednek, ezért egy új, ingyenes
alagút mindig kész főnyeremény. Ami pedig a bejelentésüket
illeti… nos, megesett, hogy a bolygó el se jutott odáig, mire a
vadóc elsercent egy szubatomikus füstfelhőben.
A pilóták pedig addig is szállítottak rajtuk keresztül. A
vadócok elpárolgását néha csak másodpercekre lehet előre
jelezni, ezért a kereskedők élete veszélyes, jövedelmező és
legendás.
A féreglovasok gyerekként biztos kéz nélkül bicikliztek, egy
különbséggel: ők ezt a háztetőn művelték.
Valami furcsa logikának köszönhetően ezek a gyerekek aztán
felnőttek, kijárták az iskolát, és még adót is zetnek – de
legbelül ugyanolyanok maradtak.
Csakis az ilyen kockázatvállalók képesek átverekedni magukat
a kérészéletű vadóc kaotikus lüktetésén, vállalni azt a
kockázatot, amelyik bejön, nem vállalni azt, amelyik nem, és
túlélni. A virtuskodást művészi szintre emelték.
 – Ez a vadóc trükkös jószág – mondta egy őszülő nő Zebnek és
Fyrnának. – Ha mindketten mennek, nincs hely pilótának.
– Együtt kell maradnunk – szögezte le Fyrna hajthatatlanul.
– Akkor maguk vezetnek.
– De nem értünk hozzá – ellenkezett Zeb.
– Mázlijuk van – vigyorodott el a ráncos nő fanyarul. – Ez a
vadóc elég rövid, könnyű menet.
– Mennyire kockázatos? – kérdezte Fyrna mereven.
– Hölgyem, nem vagyok én biztosítási ügynök!
– Követelem, hogy…
– Nézze, hölgyem, betanítjuk magukat, ennyit tehetünk.
– Azt reméltem, többet…
– Szálljon le rólam, vagy nincs üzlet!
A fér mosdóban, a piszoár fölött, Zeb kis arany plakettet
látott: Joquan Beunn pilóta itt könnyített magán. 13 435. oktdent
4.
Minden piszoár fölött volt egy ilyen. Az öltözőben meg egy
mosógép, rajta nagy plakettel, azon ez állt: A teljes 43.
pilótaalakulat itt könnyített magán. 13 675. marlassz 18.
Pilótahumor. Mint kiderült, teljesen kiszámítható. Az első
gyakorlókörön Zeb összecsinálta magát.
Hogy a záródó féregjáraton való végzetes áthaladás ne legyen
olyan rettentő, a féreglovasoknak mindig volt menekülési
tervük. Ezek persze csak a féreg rojtosodó szélein működhettek,
ahol a gravitáció még csak kezdett meggyűrődni, és a téridő sem
görbült meg különösebben. Az ülés alatt volt egy kicsi, nagy
hatásfokú rakéta, amely az egész pilótafülkét ki tudta vinni,
automatikusan a féreggel ellentétes irányba fordítva a
kapszulát.
Egy ilyen aprócska fülkébe azonban csak korlátozott
mennyiségű buhera fér bele. Ráadásul a féregjáratok szájában
mindig szeszélyes az elektrodinamikus „időjárás” – vonagló
villámok, kék kisülések csapkodnak, vörös mágneses tornádók
örvénylenek. Az elektronikának pedig nem tesz jót egy ilyen
csúnya vihar. Vagyis a legtöbb vészhelyzeti műszer kézi
vezérlést igényel. Reménytelenül kőkorszaki módszer, de
szükségszerű.
Őt és Fyrnát is kiképezték a katapultálásra. Elég hamar
világossá vált, hogy amikor meghúzza a kart, jobban teszi, ha
hátrahajtja a fejét. Hacsak nem akarja, hogy a térdkalácsa
rugalmatlanul ütközzön az állával, ami nem szerencsés, ha
utána még ellenőriznie kell, nem pörög-e a kapszula. Ami
viszont rossz hír lenne, mert ha pörög, a pályája eltorzulhat, és
visszakanyarodhat a járat felé. A forgás ellensúlyozására fel kell
húzni egy vörös kart, és aztán gyorsan – pilótanyelven úgy fél
másodpercen belül – be kell nyomni két kék gombot. Ha a pörgés
lelassult vagy megszűnt, két sárga kapcsoló elkattintásával kell
gondoskodni arról, hogy kioldódjon az automatikus
indítószerkezet. Közben végig egyenes háttal ülni, kezek a
térdek között, nehogy…
…és így tovább, több mint három órán keresztül. A kiképzők
láthatólag úgy vélték, egy ilyen híres politikusnak, akinek a
kisujjában van a szövevényes galaktikus protokoll, csak nem
okozhat gondot végrehajtani egy egész sor instrukciót, a
másodperc törtrészére pontosan.
Zeb már az első tíz perc után látta, nincs értelme lerombolni
az illúzióikat, így hát bólogatott és hunyorgott, hogy jelezze,
gyel, és minden világos a számára. Közben fejben
sakkfeladványokat oldott meg – gyakorlásképpen.

Épp a testőreivel sétált, amikor az admirális elküldte a

névjegyét.
A hozzá legközelebb álló őr, egy bizonyos Ladoro éppen a
csuklóján levő kommunikátorba mondott valamit, miközben a
parkban bandukoltak. A park birodalmi látványosság volt,
csörgedező patakokkal, de ezek felfelé folytak; ezt a művészi
hatást ki nomultan feltöltött elektrodinamikus folyamokkal
érték el, amelyek a gravitáció ellenében hatottak. Az őröknek
tetszett; Zeb elég közönségesnek találta.
Éppen Ladoro felé nézett, aki a legrégibb őre volt. Köpcös alak,
kerek száz éve szolgálta. Utólag Zeb arra jutott, hogy ezzel az
admirális is tisztában lehetett. Ha így volt, annál nagyobb
sértés, ami történt.
Ladoro feje hátracsapódott, mintha az égre nézne, arcán
zavarodott érzés villant, miközben összecsuklott.
Hátrahanyatlott, megfordult, a földre rogyott. Arccal a
mohaszőnyegre esett. A kezét fel sem emelte, hogy fékezze az
esést.
Másik két őr két másodpercen belül falat emelt Zeb köré.
Túlságosan nyílt volt a terep, és túl kevés búvóhely kínálkozott,
hogy mozdulni tudjanak. Zeb füstölögve guggolt, és nem látta,
ki lőtt. Egy idő után megkockáztatta, hogy egy pillanatra
kinézzen az alacsony fal pereme fölött; Ladoro ott feküdt
elterülve, mozdulatlanul.
Aztán sokáig nem történt semmi. Nem érkezett újabb lövés.
Zeb visszajátszotta, amit látott. Ladoro gerincének felső
szakaszát érte ütés, élénkvörös vér fröccsent. Tizenegy pontos
találat, négy centiméterrel a nyaka alatt. Több kilojoule energia
fókuszálódott egy körömnyi területre.
Ez az energia ilyen precízen célba juttatva akkor is megártott
volna neki, ha a csípőjét vagy a hasát találja el. A találat helyén
azonban átszakította a fér nagy, csontos tengelyét, a
gerincfolyadék nagy nyomással szaladt szét, és ahogy a gyertyát
elfújja a hirtelen szellő, Ladoro agya is elsötétült egy
milliszekundum alatt.
A fér összecsuklott, mint egy rongybaba, volt, nincs. Halk,
nedves pu anás, aztán örök csend.
Zeb feltartotta a kezét, és gyelte egy darabig, ahogy reszket.
Eleget várt.
 – Menjünk! Ha itt maradunk, bármikor kilőhetnek.
– Sir Zeb, nem hiszem, hogy… – tiltakozott volna az egyik őr.
– Máskor is lőttek már rám, kis am.
– Nos, gondolom, tüzelhetünk menet közben…
– Ahogy tetszik. Indulás!
Így vonultak végig a felfelé tajtékzó patak mentén. Idővel
újabb őrök érkeztek, és szétszéledtek a parkban. A lövés Ladoro
háta mögül érkezett. Zeb igyekezett úgy haladni, hogy minél
több szikla legyen előtte abban az irányban. Amikor Ladoróhoz
ért, megnézte magának az arcát egy közeli szikla mögül. A fér
feje oldalra fordult, a szeme még mindig nyitva volt, a szájából
nedvesség szivárgott a száraz talajra. A szeme volt a legrosszabb,
ahogy a végtelenbe bámult, amelyet mindenki csak egyszer
pillanthat meg.
Ég veled, barátom! Szép idők voltak, mennyi nevetés, hány
fényév! Nem egyszer húztál ki a pácból. És most semmit sem tehetek
érted.
Valami megmoccant a jobbján: egy boholylabda. Zsaruk,
pontosabban a helyi manifesztációjuk.
A boholy reszketett, megpördült, és halk basszus hangon azt
mondta:
– Részvétünk.
– Ki tette?
– Birodalmi forrást sejtünk. A védelmünkön egy jellegzetes
módon hatoltak át, uram.
– És mit tehetnek?
– Megvédem önt.
– Ladoróval nem végeztek valami jó munkát.
– Kissé késve érkeztünk.
– Kissé?
– Meg kell bocsátania a hibákat. Véges a számunk, elvégre is.
– Vettem észre.
 – Nincs biztos hely. Bár ez még viszonylag biztonságos.
Biztosítom Vissian asszony őszinte sajnálatáról.
– Mondja meg az admirálisnak, hogy megkaptam a névjegyét!
– Uram?

– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – mondta

Vissian kenetteljesen az indítócsarnokban.
Zebnek el kellett ismernie, hogy a nő jobban teljesített, mint
várta. Simára söpörte előttük az utat, és mindent elintézett a
birodalmi hivatalnokokkal. Valószínűleg azt remélte, Zeb
viszonozni fogja a szívességet – teljes joggal.
– Remélem, tudom majd vezetni a hajót – mondta a fér .
– Ahogy én is – tette hozzá Fyrna.
– A mi kiképzőink a legjobbak – ráncolta a homlokát Vissian. –
Ugye nem aggódik a vadóc miatt, kormányzó úr?
– Szoros lesz – ismerte el.
Egy sovány, hengeres hajóval mentek, Fyrnával a másodpilóta
ülésében. A munkamegosztás volt az egyetlen esélyük rá, hogy
egy darabban átevickéljenek a járaton.
– Bámulatos, milyen bátrak önök ketten!
– Nincs más választásunk – felelte Fyrna. Mesterien noman
szólva. Még egy nap, és az admirális tisztjei letartóztatják őket…
és akkor nekik annyi.
– Egy ilyen kis ceruzahajóval röpülni! Micsoda primitív
eszköz!
– Khm, ideje mennünk – mondta Zeb merev mosollyal. Vissian
kezdett az idegeire menni.
– Én egyetértek a császárral. Az a technológia, amit nem lehet
varázslatnak nézni, nem elég fejlett.
Zeb érezte, hogy a gyomra reszket a félelemtől.
– Van benne valami.
Akkor nem törődött ezzel a megjegyzéssel. Négy órával később,
ahogy nagy sebességgel közeledtek a féreglyuk-csomópont felé,
már értette, mire gondolt Vissian.
Beleszólt a ruhájába épített belső rádióba.
– Egyszer régen, az egyik tanárom, talán non-lineáris
lozó án, mondott valamit, amit soha nem fogok elfelejteni. „A
létezés eszméje nyomába sem ér a létezés valóságának.” Igaza
volt.
– Irányzék nulla-hat-kilenc-öt – felelte Fyrna ridegen. – Most
nincs duma.
– Csak a féreglyuk szája be ne álljon…
A vadóc valósággal pezsgett az izgatottságtól. Távoli
fénypöttyként keringett a fő járat körül.
A nagyobbik féreglyuk körül birodalmi cirkálók járőröztek, a
vadóccal mit se törődve. Ezeket régen le zették az erre járók, így
megszokták a ceruzahajócskák egyenletes forgalmát, amelyek
fölött elsiklott a birodalmi őrség gyelő tekintete.
A galaxis összességében nem más, mint egy csomó szemét,
amely a kozmosz gravitációs kátyúinak alján kavarog. A férgek
teszik átjárhatóvá a rendszert.
Alattuk a bolygó dús bájaival hívogatta őket.
A terminátorán völgyek süppedtek a sötétségbe, bár
mögöttük még tündökölt egy havas hegylánc. Késő este, épp
csak túl a terminátoron, a friss, csipkézett hegycsúcsok
vörösnarancs színben izzottak, mint a parázsló szén.
Felhasították a sodródó felhőtakarót, és hullámot vetettek rajta,
mint megannyi hajó. Arrébb, az éjszakában, trópusi viharfelhők
kavarogtak; a szikrázó villámok nyiladozó, fehér rózsabimbókat
idéztek.
Az emberiség dicsőségének mementói ugyanilyen
mellbevágóak voltak. Az éjszakai városok ragyogó konstellációit
csillogó sztrádák hálója kötötte össze. Zeb szívét büszkeség
töltötte el az emberek eredményei láttán. Hon társai, a
Birodalom polgárai most is azon munkálkodnak, hogy újabb
monumentális építményeket emeljenek a bolygó felszínén.
Mesterséges tengereket alakítottak ki, és elliptikus öblöket,
nagy, szögletes síkságokat a földműveléshez, nyomukban
makulátlan rend emelkedett a valaha szűz tájak helyén.
– Milyen szép! – tűnődött. – És az életünkért menekülünk róla.
– Kezd eleged lenni a politikából – horkantott Fyrna.
– Neked nincs már költészet a lelkedben?
– Csak munkaidőn kívül.
A távolban hajók gyorsítottak, fúvókáik mögött sárga láng
lobbant.
– Sokak szerint a Birodalom eleinte sokkal jobb hely volt, derűs
és bájos, kevés összeütközéssel és határozottan kevesebb
lakóval.
– Szép gondolat, hiányos műveltség – felelte Fyrna, aki nem
kért az ilyen beszédből.
– Nem kétlem, hogy igazad van. Közben megjött az admirális.
Most már Fyrna is látta a hajót.
– A pokolba! Máris kiszúrtak.
– Egy esélyünk lesz nekifutni annak a féregnek.
– Ezt ők is tudják… és a sarkunkban lesznek.
Zeb máskor is kelt már át féregjáraton, de mindig nagy
utasszállítókon, amelyek több tíz méter széles folyosókon
szántottak keresztül.
Ezek a nagy lyukak mindig forgalmas csomópontok voltak,
melyek körül csak úgy pezsgett a körültekintően megszervezett
forgalom. Az elsődleges útvonal indítóplatformjai és bevezető
pályái most is ott fénylettek a távolban.
Az ő vadócuk, ez a renegát ivadék meg bármelyik pillanatban
felszívódhat. Csak úgy tajtékzik a kvantumörvényektől, ami a
halandóságát hirdeti. És talán a miénket is… – gondolta Zeb.
– Vektorok összege mindjárt nulla – jelentette Fyrnának.
– Konvergens aszimptóták, pipa – felelte a nő.
 Pont, mint a gyakorlaton.
De most egy gömb közeledett feléjük, amely a peremén
narancs és lila színekben forrongott. Egy neonfényű száj.
Résnyire nyitva, a közepe sötét…
Zebet hirtelen elfogta a vágy, hogy kitérjen előle, és ne
merüljön alá a lehetetlenül keskeny torokba.
Fyrna számokat sorolt. A számítógépek a megfelelő szögbe
állították a hajót. Zeb egy-egy kapcsoló elfordításával vagy
gomb megnyomásával igazított a pályán.
Nem segített, hogy nagyjából ismerte a manőver zikáját. A
féregjáratokat hagymahéjakba rendeződött negatív energia
tartja nyitva, az univerzum első görcseiben keletkezett
antinyomás-rétegek. A „merevítőkben” lévő negatív energia
megfelel az azonos átmérőjű fekete lyuk létrehozásához
szükséges anyagmennyiségnek.
Vagyis az űr egy elképzelhetetlen sűrűségű pontja felé
zuhannak. Valódi veszély csak az ivadék peremén fenyeget, ahol
a hatalmas, ellentétes irányú nyomások atomjaikra
szaggathatják őket.
A telitalálat teljesen biztonságos. De elég egyetlen hiba…
Ne a falnak…
A hajtóművek rántottak egyet a hajón. A vadóc mostanra
kvantumtűzzel keretezett, fekete gömbbé növekedett.
És egyre nőtt.
Zeb hirtelen úgy érezte, tehetetlen a keskeny ceruzahajó
szorításában. A jármű alig két méter széles, a szigetelés vékony,
a biztonsági ráhagyás minimális. Zeb háta mögött Fyrna egyre
az adatokat darálta, ő meg sorra ellenőrizte őket… de egy része
sikított a bezártság és a tehetetlenség nyomása alatt.
Soha nem szeretett különösebben utazni… Most hirtelen
ragacsos rettegés szorította össze a torkát.
– Vektorok összege mindjárt nulla hét három alatt – hallotta
Fyrnát.
 A hangja nyugodt, határozott, csodás balzsam. Zeb
megkapaszkodott rendíthetetlen békéjében, és legyűrte a
pánikot.
– Halljuk a te számításodat! – szólt rá a nő.
Lemaradt! Amíg tűnődött, az idő elszaladt.
Egy pillanatig fókuszált, és kettéosztotta az elméjét. A két
önálló fél-én külön-külön elvégezte a feladatát, és csak akkor
állt szóba egymással, ha akart. Mikor végeztek, az eredmények
összeolvadtak.
– Így. – Kipréselte magából a válaszokat, a változó
nyomáshullámokra vonatkozó végső számításokat, mielőtt
közéjük vetették volna magukat.
Az utolsó korrekciók nyögései visszhangot vetettek a zsúfolt
kabinban. Még egy gyors seggberúgás…
Villám kanyarog kígyóként feléjük, kék és arany színben,
ahogy…
…zuhannak. De már kinn is vannak, egy idegen féregjárat-
csomópontban, tizenötezer fényévvel arrébb.
– Az a régi tanárom… Azt kell mondjam, nagyon igaza volt –
nyögte Zeb.
Fyrna mélyet sóhajtott; más jelét nem adta a feszültségnek.
– „A létezés eszméje nyomába sem ér… a létezés valóságának.”
Igen, szerelmem. Az élet nagyobb, mint amit szavakba lehet
önteni.

Egy sárgászöld nap köszöntötte őket. Nem sokkal később pedig

egy birodalmi járőrhajó. Az admirális az előbb még mögöttük
volt, de valahogy előreüzent.
Úgyhogy menekültek tovább. Egy gyors kitérés, és besoroltak
az egyik nagy féregjárat felé tartó forgalomba. A kereskedelmi
forgalomirányító számítógépek szó nélkül elfogadták a
kormányzó birodalmi parancs felülírását. Zeb jól megtanulta a
leckét. Ha valamit elrontott, Fyrna kisegítette.
 A második átkelés alig három percet vett igénybe. Egy fakó
vörös törpétől messze pattantak ki az űrbe.
A negyedik ugrásra már megvolt a rutin. A birodalmi
udvarhoz tartozó kódok minden tiltakozást leszereltek.
De az, hogy szökésben voltak, azt is jelentette, hogy mindig
tovább kellett ugraniuk, bárhova is vitte őket a legközelebbi
féregjárat. Kafalan emberei a nyakukba lihegtek.
Egy féreglyukon egyszerre csak egy irányban haladhat át
forgalom. A nagy sebességű hajók mindig lassítás nélkül vetik
magukat a járatokba, legyenek azok bár arasznyi hosszúak, vagy
akkorák, mint egy csillag átmérője.
Zeb persze tisztában volt a számokkal. A galaxis korongján
több milliárd féregjárat van, szétszórva több százmillió csillag
között. Egy átlagos birodalmi szektor sugara mintegy ötven
fényév. Megeshet, hogy az ugrás végpontján még mindig évekre
lesznek egy bolygótól, a semmi közepén.
Az ilyesmi persze a bolygók fejlődésére is kihat. Egyes zöldellő
bolygók valóságos bástyák a mélységes elszigeteltségben.
Számukra a birodalom csak távoli ábránd, egzotikus árucikkek
és különc elképzelések forrása.
A féregjárat-hálózat számos nyílása található szinte
lakhatatlan bolygók mellett, vagy éppen rejtélyes módon
hasznavehetetlen naprendszerek szomszédságában. A
Birodalom nyers erővel, csillagközi vontatással több kisebb
(vagyis alig hegyláncnyi tömegű) féregjáratot is áthelyezett
gazdagabb bolygók mellé. Egyes gigászi tömegű járatnyílások
azonban továbbra is olyan naprendszerek mellett keringenek,
melyek semmivel sem különbek, mint bármelyik másik meddő
és céltalan rendszer.
Véletlen lenne mindez, vagy egy letűnt civilizáció hagyatéka?
A régészek az utóbbira tippelnek. Mindenesetre a féregjáratok
bizonyosan a Nagy Keletkezés idejéből maradtak hátra, amikor
az idő és a tér kezdetét vette, most pedig olyan, távoli területeket
kötnek össze, amelyek egykor régen közel voltak egymáshoz,
amikor a galaxis még atal volt és kicsi. A korong forgása aztán
átrendezte a nyílások helyzetét. De valaki, vagy inkább valami
gondoskodott róla, hogy mind egy-egy csillag legalább
viszonylagos közelségében keringjen.
Zeb és Fyrna közben ráérzett a ritmusra. Kipattannak egy
járatból, kapcsolatba lépnek a helyi irányítással, beállnak a
sorba a következő nyílás előtt. A birodalmi házőrzők ok nélkül
nem húznak ki a sorból senkit, aki ilyen magas rangban van. Így
aztán a legveszélyesebb percek azok, amíg megszerzik az
áthaladási engedélyt.
Ebbe Fyrna hamar belejött. Elküldte az adatcsomagot a
járatkezelő számítógépnek, és huss, már araszoltak is a
megfelelő keringési pályára, készen a következő ugrásra.
Egyszer egy pillanatra felismerték Kafalan admirális barokk
hajóját; egy olyan féregjárat szájából kacsintott rájuk, melyet
alig pár perce hagytak maguk mögött. Elvegyültek a tülekedő
forgatagban, és feszülten vártak a sorukra. Aztán belevetették
magukat a következő járatba, egy kisebb nyílásba, és
reménykedtek, hogy Kafalan nem szúrta ki őket.
Ez alkalommal a féreg kígyózó, csillogó tömlője szinte
nyugtatóan hatott Zebre. A keskeny száj azonban hosszú belsőt
rejtett, és az utazás pillanatai feszült lomhasággal vonszolták
magukat.
Az anyag csak egy irányba tud áramlani a féregjáraton
keresztül. Az a néhány kísérlet, amelyet a kétirányú szállítással
folytattak, mind katasztrófába torkollott. Nem számított, miféle
zseniális mérnökök próbálták elkormányozni egymás mellett a
hajókat, a járatok rugalmassága magában hordozta a
szerencsétlen végkifejletet. A száj mindig „tudatja” a járat másik
végével, mit evett. Az információ hullámot képez, nem zikai
formában, hanem a féregjáratban húzódó feszültség
formájában, a éle stressztenzorhullámként, ahogy a zikusok
mondják.
Ha egyszerre két irányból lép be hajó a járatba, két hullám
indul el egymás felé, melyek sebessége a hajók helyzetétől és
sebességétől függ. A feszültség összeszűkíti a járatot, és ahol a
hullámok találkoznak, a nyomás egészen összehúzza a falakat.
A lényeg, hogy a találkozás után a két hullám más sebességgel
halad tovább. A kölcsönhatás az egyiket lelassítja, a másikat
felgyorsítja, méghozzá nemlineáris jelleggel.
Az egyik hullám megnőhet, a másik összemehet. A nagy
hullám hatására a járat egészen kicsire szűkül. Amikor a
szűkület eléri a hajót, van rá esély, hogy az átcsusszanjon rajta,
de a manővert szinte lehetetlen kiszámítani. Ha a két hajó
egyszerre ér a szűkülethez… összeroppannak.
Ez nem szimpla műszaki probléma. Ez valódi korlátozás,
melyet a kvantumgravitáció törvénye szab az űrutazásra. Ebből
a könyörtelen tényből emelkedett ki a biztonsági szabványok,
adók, szabályozó hatóságok és egyéb zsiványok rendszere –
egész hivatali apparátus, melynek kivételesen értelme is van, és
amely ezzel vissza is él.
Zeb rájött, hogy elűzheti a nyugtalanságot, ha inkább a tájat
gyeli. A szeme előtt csillagok és óriási, ragyogó bolygók úsztak
a feketeségben.
A pompa mögött persze ott ólálkodott a szükség.
A féregjáratok matematikájából könyörtelen gazdasági tények
származnak. Két tetszőleges világ között akár fél tucat ugrásra is
szükség lehet; a rendszer nem egyszerű hálózat, mint egy
asztro zikai metrórendszer. Minden átkelőhely leszedi a sápot
minden hajóról.
A legtöbb hasznot az zsebeli be, aki egy teljes kereskedelmi
útvonal fölött rendelkezik. Az ezért vívott küzdelem végtelen,
olykor erőszakba is torkollik. Ha a gazdaságot, a politikát és a
„történelmi lendületet” nézzük (amely az eseménysorok a éle
tehetetlenségéből adódik), ha egy kisebb birodalom egy egész
szektor csomópontjait az ellenőrzése alatt tartja, annak
stabilnak kellene lennie.
De nem így van. A helyi kiskirályságok rendszeresen hajba
kapnak. Zeb kormányzóként kénytelen volt időről időre
kisegíteni egyiket-másikat. Ehhez bele kellett avatkoznia a helyi
politikába, és ebben egész hatékonynak bizonyult. Kafalannak
viszont sajnos átfogó, az egész galaxist érintő indoka volt az
üldözésükre.
Sok olyan bolygó, amelyik a mellette levő féregjáratból él,
elpusztul, vagy legalábbis újabb és újabb fellendüléseket és
hanyatlásokat él meg, éppen a pedáns kontroll miatt. Szinte
természetes, hogy az emberek minden féreglyukból a lehető
legtöbb hasznot akarják kisajtolni, minél több járat
irányításával és a forgalom optimalizálásával. Viszont a
szabályozás ilyen mértéke sokakat idegesít.
A rendszer természeténél fogva nem optimális. A
túlszabályozás csődöt mondott.
A tizenhetedik ugrásnál bele is futottak ennek egy
mellékhatásába.

– Húzódjon le átvizsgálásra! – jött az automatikus üzenet egy

birodalmi hajóról.
Nem volt választásuk. A nagy hasú birodalmi őrhajó alig pár
másodperccel azután begyűjtötte őket, hogy előbukkantak egy
közepes méretű féregjáratból.
– Áthaladási adó – jelentette az automata. – Ezt az Alacaran
rendszerében minden olyan jármű köteles meg zetni, amely… –
Egy sor szakszó következett.
– Fizessük ki! – javasolta Zeb.
– És tudassuk Kafalannal, hogy itt vagyunk? – ellenkezett
Fyrna a rádión keresztül.
– Mi mást tehetnénk?
 – Akkor majd a saját számlámat használom.
– Féregjárathoz? Csődbe mész!
– De biztonságosabb.
Zeb füstölgött, miközben a mágneses csáklyák fogságában
vesztegeltek a birodalmi őrhajó alatt. A féregjárat egy erősen
iparosodott bolygó körül keringett. A kontinenseken és a
tengerek felszínén szürke városok hatszögei terpeszkedtek.
A Birodalom világai alapvetően két csoportba sorolhatók:
vidéki vagy városi. A tanyavilágok társadalmát az
emberemlékezetig visszavezethető vérvonalak és a megbízható
gazdasági módszerek teszik időtállóvá. Ezek és a hozzájuk
hasonló femorusztikus társadalmak stabilak.
Az Alacaran ezzel szemben az emberek másik elemi
ösztönének szolgál: az összezsúfolódásnak, a közös
tömkelgésnek – a városhalmozás remekműveként.
Zeb mindig furcsának találta, hogy az emberiség két,
egymástól ilyen jól elkülöníthető rendbe sorolható. Mostanra
azonban politikai tapasztalatának köszönhetően már tisztán
látta ennek okait. A legtöbb ember valójában csak majom, és
vezetőt keres. Számtalan bolygó tömörül ugyanolyan egyszerű,
feudális attraktorcsoportokba, legyenek akár macsók, szocik
vagy patriarchátusok. A mintába még az az egy-egy
thanatokrácia is beleillik. Náluk fáraószerű alakok ígérnek
belépést a túlvilágra, és ők csücsülnek az aprólékosan
kidolgozott ranglétra, vagy inkább merev szociális piramis
tetején.
– Le zettem őket – jelentette Fyrna a rádión. – Micsoda
korrupt banda!
– Hmm, valóban, döbbenet! – Most lesz cinikus? Hátra akart
fordulni, hogy szemtől szembe beszéljen Fyrnával, de a
ceruzahajó nem sok társasági életet tett lehetővé.
– Menjünk!
– Hová?
 – Nos… – Ekkor döbbent rá, hogy sejtelme sincs, hova tovább.
– Mostanra talán leráztuk őket. – Fyrna hangja kemény volt és
rideg. Zeb már régen megtanulta, hogy így fejezi ki, ha ideges.
– Megpróbálhatnánk visszamenni a saját szektorunkba.
– Arra biztosan gondoltak, le lesz zárva.
Zeb érezte, hogy csalódás nyilall belé. De Fyrna hivatásos
testőr, nyilván igaza van.
– Akkor… hová?
– Amíg vártunk, kihasználtam az időt, és kapcsolatba léptem
egy barátommal a járaton keresztül. Lehet, hogy mégis haza
tudunk menni, egy nagyobb vargabetűvel.
– De a spekulánsok…
– Talán nem számítanak ilyen vakmerő lépésre.
– Ami az ötlet javára szól.

Milyen szédítő – körbeugrándozni az egész galaxist, méghozzá

egy koporsó méretű fémdobozban!
Ugrottak. Kitértek. Újra ugrottak. Fyrna számos állomáson
kötött „üzletet”. Valójában megkente a helyi tisztviselőket.
Ügyesen váltogatta, mikor használhatja Zeb pecsétjét, a
birodalmi menlevelet vagy a saját kódjait.
– Sokat költesz – panaszkodott Zeb. – Miből fogom én ezt
ki zetni?
– A holtak nem aggódnak a pénz miatt – jegyezte meg Fyrna.
– Te aztán jó kedélyű beszélgetőtárs vagy!
– Most nincs értelme körülményeskedni.
A következő ugrás egy agyonkínzott csillag tőszomszédságába
vitte őket. Ragyogó sugárnyalábok süvítettek mellettük.
– Szerinted meddig bírja még itt ez a járat? – kérdezte Zeb.
– Biztos megmentik. Képzeld el, micsoda káosz törne ki, ha a
másik végéből ömleni kezdene a forró plazma!
Zeb tudta, hogy bár a féregjáratokat már a Birodalom
megalapítása előtt felfedezték, csak jóval később kezdték
használni őket. Miután a hiperugrások végrehajtásához
szükséges zikai ismeretek közkinccsé váltak, a hajók képesek
voltak úgy bejárni a galaxist, hogy féregjárat-állapotot hoztak
létre maguk körül. Ez lehetővé tette a féregjáratok nélküli
területek felderítését is, bár magas energiaköltségen, és nem
veszélytelenül. Ráadásul az ilyen, hajóra telepített rendszerek
sokkal lassabbak voltak, mint egyszerűen csak átcsusszanni egy
féregjáraton.
Mi lesz, ha a Birodalom széthullik? Elvesznek a féregjáratok?
Vajon a karcsú hajók és kígyószerű cirkálók átadják a terepet a
lomha hipertéri behemótoknak?
A következő állomás kísérteties, fekete ürességben úszott,
messze a galaxis síkja fölött, halovány vörös törpék között. A
korong fényes pompában terpeszkedett alattuk. Zebnek eszébe
jutott, amikor legutóbb a kezében tartott egy pénzérmét, rajta a
galaxis képével, és eltöprengett, hogy azzal a léptékkel egyetlen
porszem is óriási területet fed le. Az emberi mércék itt
értelmüket veszik. A galaxis egyetlen, békés entitás, nagyobb,
mint ami emberi elmével felfogható.
– Káprázatos! – állapította meg Fyrna.
– Látod az Andromédát? Mintha ugyanolyan közel lenne.
A spirál, saját galaxisuk ikertestvére, most fölöttük állt.
Csomós porsávjai azúr, vörös és smaragdzöld fénnyel keretezték
a csillagokat. A tömeg és az idő lassú szimfóniája volt ez.
– Itt jön a csatlakozásunk – szólalt meg Zeb.
Ebben a féregjárat-csomópontban öt útvonal futott össze.
Három fekete gömb egymás körül körözött, mint három
leopárd; peremükön csak úgy ragyogott a kvantumsugárzás.
Valamivel távolabb két kocka alakú féregjárat is keringett. Zeb
tudta, hogy léteznek szögletes lyukak is, de amilyen ritkák, még
sose látott ilyet. Az, hogy itt kettő is volt, azt sugallta, hogy az
ilyenek a galaxisok peremén keletkeznek, de ez már meghaladta
billegő szaktudását.
 – Oda megyünk. – Fyrna egy lézerrel az egyik kockára
mutatott, közben irányba fordítva a ceruzahajót.
Óvatosan, araszolva haladtak a kisebbik hasadék felé. Az
állomás itt automata volt, senki nem üdvözölte őket.
– Szoros lesz – idegeskedett Zeb.
– Egy tenyérnyivel még túl széles is.
Zeb azt hitte, viccel, de aztán rájött, hogy Fyrna valójában
alábecsülte, mennyire szűkös lesz a hely. Ebben a kevéssé
használt csomópontban az alacsony sebesség életbevágó volt. A
zika egyszerű, de az áthaladás nem gazdaságos: a lassítás
levágja a nettó tömegáramot. Emiatt a kereszteződésben
nemigen volt forgalom.
Hogy elterelje gondolatait a repülésről, Zeb kinézett az
Andromédára. Egyetlen féregjárat sem visz másik galaxisba;
ennek a kvantumgravitációhoz van valami homályos köze.
Vagy lehet, hogy valamiféle ősi civilizáció akarta így?
Egyenesen a kocka sima felszíne felé tartottak. A féregjáratot
nyitva tartó negatív energiasűrűség-merevítők oldalt voltak, így
a felszíneket nem bolygatták árapályerők.
Nyugodt, rövid útjuk volt. A következő kijáratnál számos
féregállomás keringett több bolygó körül, alacsony pályán. Az
egyik bolygó ritka fajta volt, régi, ócska bioszférával. Egy bolygó
megölésének számos módja van. Ahogy az emberének is,
merengett Zeb.
Újabb ugrás – egyenesen egy valódi, természetes fekete lyuk
vonzáskörzetébe. Zeb gyelte a hatalmas energiagyűjtő
korongokat, melyek erjedő vörös és elvetemült lila színekben
izzottak. A Birodalom mágnesesmező-fejlesztőket helyezett el a
fekete lyuk körül, amelyek magukhoz szívták a csillagközi
porfelhőket. A lyuk körül ragyogó akkréciós koronghoz
közeledve a sötét ciklonok egyre összébb szűkültek. A súrlódás
és a hatalmas korongba való bezuhanás során keletkező
sugárzást hatalmas hálók és tükörsugárzók fogták be.
 Az így learatott nyers fotonenergia csapdába esett, és a gépek
a várakozó féregjáratok éhes szájába taszították. Onnan aztán
távoli rendszerekbe küldték tovább, ahol szükség volt a szikrázó
fénylándzsákra a bolygóformázáshoz, holdbányászathoz,
világteremtéshez.
– Ideje mennünk – szólalt meg Fyrna.
– Nem mehetünk vissza a saját szektorunkba?
– Belehallgattam a féregjáratok közötti adásokba. Az
otthonunkkal szomszédos szektorokban mindenütt köröznek
minket.
– A pokolba!
– Gondolom, sok a szövetségesük.
– Nyilván, ha ilyen gyorsan ráálltak az együttműködésre. Szép
kis embervadászatot hoztak össze.
– Lehet, hogy a nóvabomba-dolog csak ürügy?
– Miből gondolod?
– Sokan szeretik a féregjáratok jelenlegi használati szokásait –
mondta Fyrna óvatosan. Soha nem engedte, hogy a saját
politikai nézetei beszivárogjanak a kapcsolatukba. Még emiatt a
burkolt célzás miatt is láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
Őt Zeb mint eleven fér érdekelte, nem mint politikai
absztrakciók összessége.
Mégis volt valami abban, amit mondott. Zeb azt akarta, hogy a
járatok használatát egyedül a szabad piac szabályozza. A
spekulánsok tarifákat akartak és kiváltságokat, szívességeket és
viszonzást. És na vajon ki irányítaná ezt az egész bürokráciát?
Zeb gondolkodott; addig nem mentek sehova. Fyrna a
döntésére várt.
– Nemigen van hova futnunk.
– Nem mondom, hogy alkudj meg velük. Csak tanácsot adok.
– Ladoro…
– Nem fáradtak volna a megölésével, ha nem akarnának
megegyezni veled.
 – Nem szeretek késsel a torkomnál tárgyalni.
– Döntenünk kell – mondta Fyrna epésen.
Az idő ellenük dolgozott. Zeb az ajkába harapott. Most adja fel?
Nem teheti, még ha ez tűnik is a megfontolt lépésnek.
– A szektorunk eléggé kint van. Mi lenne, ha befelé indulnánk?
– Ugyan minek?
– Majd kitalálom. Menjünk!

A Pellucid rendszerében, alig tizenkét fényévre a galaxis

középpontjától, tizenhét féregjáratnyilás keringett – több, mint
bárhol máshol. Eredetileg csak két féreg nyílt ide, a többit a
csillagközi repülést is lehetővé tevő gigászi technológia nyers
erejével vontatták be, hogy létrehozzák a csomópontot.
A tizenhét száj mind köpött ki időnként vadócokat. Ezek
egyike volt Fyrna kiszemeltje.
Ahhoz viszont, hogy elérjék, olyan tájon kellett átkelniük,
ahova kevesen merészkedtek.
– A galaxis közepe veszélyes – mondta Fyrna, ahogy
közeledtek a végzetes nyíláshoz. Egy meddő bányászbolygó
felett suhantak épp. – De nincs más választásunk.
– Az admirális a sarkunkban jobban aggaszt… – mondta Zeb,
de az ugrás belefojtotta a szót.
…aztán a látvány végleg elhallgattatta.
A lamentumok olyan hatalmasak voltak, hogy a végük a
távolba veszett. A láthatárig húzódtak a hajó előtt és mögött;
körülöttük széles fényfolyosók és ösvények kanyarogtak. Ívük
több tíz fényévre ásított. Irdatlan szalagok hajlottak a nagybetűs
Középpont felé, ahol az anyag egyre csak tajtékzott, füstölgött és
szemkápráztató szökőkutakban tört felfelé.
– A fekete lyuk – foglalta össze Zeb.
Az a kis fekete lyuk, melyet alig egy órája láttak, csak néhány
csillagnyi anyagot falt fel. A Középpontban hárommillió nap
adta életét, hogy azzal táplálja a mohó gravitációt.
 A fegyelmezett sugárnyalábok keskenyek voltak, alig egy-egy
fényév keresztben, mégis több száz fényévre húzódtak,
miközben elfordult alattuk a monstrum. Zeb átállította a falak
polarizációját, hogy láthassa a különböző
frekvenciatartományokat. Habár a forró ívek az emberi
szemmel is látható tartományban izzottak, a rádiófrekvenciás
nézetben rejtett szövevények tárultak fel. Mint megannyi kósza
szál, amely át- meg átszövi a gombolyagot. Zebnek az az
erőteljes benyomása támadt, hogy ezek rétegeket alkotnak, és
egy rejtett labirintus kanyarog túl a szemhatáron, túl az
egyszerű megértésen.
– Magas a részecskeáramlás – mondta Fyrna feszülten. – És
emelkedik.
– Hol a csatlakozásunk?
– Nem találom a vektort… Á! Megvan.
A hirtelen gyorsítás az ülésbe préselte Zebet. Fyrna egy tarka,
piramis alakú nyílás felé kormányozta őket.
Ez a forma még a kockánál is ritkább volt. Zebnek most jutott
ideje eltűnődni, hogyan hozták létre az univerzum szülési
fájdalmai ezeket az egyszerű alakzatokat, amelyek mintha
kiállítási tárgyak lettek volna isten elméjének euklideszi
múzeumában.
A vadóc, amin érkeztek, sercegni kezdett, és felizzott
mögöttük. Valami utánuk jött.
Fyrna egy roskatag, ideiglenes féregállomás felé tartott. Zeb
nem szólt, de a saját bőrén érezte a nő feszült számításait.
Az ég megtelt fénnyel.
– Ezek berobbantották a járatot! – kiáltotta Fyrna.
Satufék, balra el…
Egyenesen egy törmelékfelhőbe. Bukkanók, koccanások.
– Hogy tudott az admirális felrobbantani egy férget? – kérdezte
Zeb.
 – Jelentős a tűzereje. Ezek szerint a Birodalom tudja, hogyan
lehet destabilizálni a negatív energiasűrűségű merevítőket a
féreg szájában.
– Látnak minket?
– Ebben a felhőben? Aligha. Legalábbis remélem.
– Vigyél ahhoz a nagyobb felhőhöz, arra, ott!
A jókora folt szinte hívogatta őket, mogorván, mint egy
szeneszsák. Itt nagyon közel voltak a lyuk akkréciós
korongjához. Halódó csillagok anyaga tekeredett körülöttük a
lyuk felé a mágneses lamentumok vezérlete alatt.
A csillagok oldala felhasadt, a belsejük kiömlött, a napok
fuzionáló pacákká olvadtak.
Úgy világították meg a keringő törmelékhalmokat, mint
megannyi vöröslő gyufafej, ha fellobban egy mocskos
szeneszsákban.
Közöttük egészen sajátságos csillagok haladtak. Mindegyiket
félgömb alakú maszk takarta, amely a csillagtól állandó
távolságra lebegett, és infravörös sugárzást bocsátott ki.
Pengeélen táncolt: a gravitáció pontosan kiegyensúlyozta a
kifelé ható fénynyomást. Ez az ernyő a csillag sugárzását
visszatükrözte a forrására, amivel felcsavarta a kemence
hőmérsékletét, a korona pedig sorra ontotta az agresszív
ereket.
A sugárzás az egyik oldalon szabadon távozhatott, a másikon
viszont zárva volt előtte az út. Ez a csillagot a maszk irányába
taszította, a maszkot viszont a gravitáció kötötte a csillaghoz,
így mindig alkalmazkodott, és tartotta a távolságot. A
szerencsétlen égitest csak egy irányba világíthatott, amivel az
ellenkező irányba hajtotta magát.
A lamentumok pedig csigalassúsággal, ám hatékonyan
terelgették ezeket a csillagokat az akkréciós korong felé, így
táplálva a fekete lyuk éhét.
– Az admirális minket akar.
 Zeb nem látott semmit, Fyrna viszont műszereivel kileshetett
az őket rejtő porfelhő mögül.
– Ki tud lőni minket?
– Nem, ha lekapcsoljuk a hajtóművet.
– Csináld!
Innentől sodródtak… egyenesen egy sekély öbölbe, ahonnan
jó rálátás nyílt a ragyogásra alattuk.
A mag fekete volt, a súrlódás viszont a belezuhanó gázt és port
az izzásig hevítette, ami csak úgy ragyogott a gerjesztett
sugárzástól. A széles partot viharok ostromolták, forró tornádók
örvénylettek előtte. A könyörtelen ragyogás kifelé dörömbölt,
megállás nélkül igyekezve eltántorítani magától a végzetes
pályákon tusakodó tömegeket. A gravitáció éhe az
anyagfolyamokat koronggá lapította, amely befelé haladva
egyre sűrűsödött.
És ebben a gyilkos viharban mégis volt élet. Vagy valami
olyasmi.
Zeb egyre a tündöklő látképet kémlelte a gépszörnyek után
kutatva, amelyek itt ettek, éltek, haltak.
A jószág ott várakozott a forró fotonok zuhatagában. A
kozmikus malomkő őrleménye remek táplálékforrás volt a
fényevők számára. A perzselő akkréciós korong fölött légies
csordák legelésztek, felhőkben, mint az összegyűlt ökörnyál.
– Fordulj arra! – mondta Zeb. – Láttam már őket, amikor itt
jártam…
– Kockázatos beindítani a hajtóművet.
– Csak csináld!
A fényevők vitorlái csak úgy lobogtak az elektromágneses
szélben, sütkérezve a erekben. Néhányuk az elektromágneses
spektrum bizonyos szeleteinek felszippantására szakosodott, és
ennek megfelelő, jellegzetes alakkal és felülettel rendelkezett,
miközben terebélyes receptorvitorláit úgy igazgatta, hogy
pályán és megfelelő szögben maradjon az örökké ragyogó
nappalban.
A kis hajó szemkápráztatóan csillogó, kiterjesztett
molibdénlap szárnyak között surrant. A fényevő nyáj komplex
dinamikus összegek alapján siklott ide-oda a szeleken és a
mágneses örvényeken. Gépek voltak, természetesen, a
Középpontot több milliárd évvel ezelőtt felfedező népek
kimunkált robotjainak leszármazottai. Ebben a bőségben
komplexebb masinák is kifejlődtek, melyek kicsit távolabb, a
sötétebb sávokban portyáztak.
– Bújjunk el itt!
– Már most kezdünk túlhevülni – ellenkezett Fyrna.
– Húzódjunk be annak a nagyszárnyúnak az árnyékába!
– A hajó mágneses mezeje alig tudja visszatartani a ránk
zúduló protonokat.
– Hol a legközelebbi féreg?
– Nincs messze, de…
– Az admirális biztosan őrzi.
– Nyilván. Ez egy sakkjátszma, kiszámítható lépésekkel.
Villám hasított keresztül a porfelhőn mögöttük, és
belecsapott néhány fényevőbe. Azok felhasadtak, halódó
energiáik szerteszét spricceltek.
– Találomra lő – állapította meg Zeb.
– Talán mert nem tetszik neki a helyi időjárás.
Szorosan maguk köré húzták az árnyékot, és vártak. A
pillanatok lábujjhegyen óvakodtak tova.
Aztán az admirális hajója egyszer csak előbukkant egy
porfalból. Barokkosan elegáns és pazarlóan díszes volt, csak úgy
ragyogott a céltudatosságtól. Lusta spirálban haladt lefelé.
Zeb karcsú fénypászmát pillantott meg a fényevők vitorlái
alatt.
– Egy mágneses lamentum.
– Veszélyesnek tűnik.
 – Menjünk arra!
– Minek?
– Ha itt maradunk, végünk. Ha egy játékban vesztésre állsz,
változtasd meg a szabályokat!
Átcsusszantak a kiterjesztett szárnyú fényevők hatalmas
vitorlái alatt; kecsesen siklottak tova a fotonszellőn. Egy sor
lencse fordult az emberi hajó után. „Zsákmány?” Egész csordára
való fényevő verődött itt össze, mert elkapta őket egy mágneses
áramlat, amely lefelé tartott a galaxis tengelyén.
Közöttük acélkék gammaevők suhantak, melyek az akkréciós
korong nyers gammasugárzásán éltek. Zeb tudta, hogy ezek
olykor ilyen magasra is felmerészkednek, talán azokra a
szilikátlényekre vadászni, amelyek a sötétebb porfelhőkben
laknak. Az itteni élővilág jó része még mindig ismeretlen volt.
Abbahagyta a merengést. A természetnek vörös foga, karma,
végtére is. Ideje menni. De merre?
– Csusszanj be abba a mágneses áramlatba!
– De ott az elektrodimanikus potenciálok… – tiltakozott
megint Fyrna.
– Húzódjunk fedezékbe!
Fyrna előresuhant a hajóval a lamentum felé. Ezzel
ugyanakkor közelebb kerültek egy hatalmas vitorlájú
fényevőhöz. Az észrevette őket, és utánuk indult.
Itt a navigáció egyszerű volt. Messze alattuk, a hárommillió
csillag tömegű fekete lyuk, a Mindeneket Bekebelező
forgástengelye tűhegynyi, tökéletesen fekete folt volt egy lassan
forgó, fehéren izzó korong közepén.
A fényevő követte őket lefelé, keresztezve az égett arany
fénykeresők vékony rétegeit. Ezek mind fénnyel táplálkoztak és
mikrohullámú sugárzást választottak ki, mint megannyi
jámbor átalakító, bár néhányuk – mint az, amelyik az aprócska
emberi hajó nyomában ereszkedett – idővel rákapott a fém ízére.
Behajtogatta tükrös szárnyait, melyek most a gyorsításra
alkalmas szögbe álltak – és gyorsított.
– Az admirális észrevett – jelentette Fyrna színtelen hangon.
– Helyes. Most be az áramlásba! Gyorsan!
– Az a nagy idegen gép előbb fog utolérni.
– Annál jobb.
Amikor Zeb korábban itt járt, oda gyelt az „idegenvezetésre”.
A fényevők belsejében lobogó fúziós tüzek képesek
megemészteni az egyéb gépezetek tetemét. Megfelelő
beállítással az étkezés után tömör fémrudakat adnak ki
magukból, méghozzá bármilyen fémből, ami tetszik.
Errefelé az elsődleges erőforrások az anyag és a fény. A
fényevőket utóbbi táplálja, a karcsú fémevők pedig belőlük
táplálkoznak, vagy ami még jobb, az egzotikus ínyencségnek
számító emberi űrhajókból. Az a jószág, amely őket követte a
lamentum mágneses mezői közé, éppen gigahertzes
örömkiáltásokat hallatott.
– Ezek a mágneses entitások intelligensek? – kérdezte Fyrna.
– Igen, de nem abban az értelemben, amit mi, rövid távú
gondolkodók felfoghatnánk. Inkább olyanok, mint az álmukban
hánykolódó könyvtárak. – Egy ötlet halvány szikrája izzott fel
benne. – De épp a gondolkodási folyamatuk lesz, ami
megmenthet minket.
– Hogyan?
– A gondolkodásukat elektrodinamikus potenciálok
indukálják. És ezzel az őrült szlalomozással biztosan
csiklandozzuk őket.
– Csodálatos.
– Figyeld azt a fémevőt! Engedd közelebb, aztán térj ki előle!
Orsók következtek, és váratlan fordulók, mindez a sugárzás
közepén. A mágneses rostszálak fehéren izzottak.
A fémevő boldogan bekebelezte volna őket, de nem tudott
olyan ügyesen manőverezni, mint az ő karcsú hajójuk. Fürgén
cikáztak a mágneses inak között… az admirális pedig követte
őket.
– Mennyi idő, amíg reagálnak ezek a mágneses lények?
Zeb vállat vont.
– Nem sok, ha a tapasztalatom nem csal.
– Mi pedig…
– Engedd közel a fémevőt! Gyorsan!
– De ne engedjem, hogy elkapjon?
– Ahogy mondod.
Az itteni törékeny egyensúly fenntartásában a fémevő is
fontos szerepet játszik. Nélküle a Nagy Falánk körül keringő ősi
közösség sokfélesége csökkenne, és az így előálló monotonitás
már nem lenne képes alkalmazkodni a fekete lyuk
szeszélyeihez. Kevesebb energiát lehetne befogni, és kevesebb
anyagot visszanyerni.
A fémevő megkerülte őket. Zeb kinézett rá. Minden ragadozó
körül vannak paraziták, dögevők. A fémevő polírozott felszínén
amolyan tengeri kagylóféleségek csimpaszkodtak,
narancsbarna és koszos sárga pacák, melyek a feléjük sodródó
törmelékmorzsákkal táplálkoztak, és megtisztították a masinát
a nemkívánatos elemektől – az ócskavastól és a portól, ami
idővel egy ilyen masszív gépezetben is kárt tehetett volna.
Félrefordult, igyekezett elérni őket. Közben az admirális
csillogó hajója is egyre közelebb araszolt a mágneses szálak
mentén.
– Hadd jöjjön közelebb! – parancsolta Zeb.
– De így elkap!
– Igen, hacsak nem az admirális öl meg előbb.
– Micsoda választék!
Így táncoltak a fotonok nyomása alatt. A fény szinte
folyékonyan ömlött felfelé a messze alattuk robotoló, óriási
malomkerék keltette szikrázó viharokból. Ez volt az a gazdag
termés, amely eltartotta a hatalmas, több száz köbfényévet
kitöltő gömböt, annak szektorait és csápjait, a felfoghatatlan
város armatúráit. Minek kellett beleártania magát a politikába,
kérdezte Zeb magában – krízishelyzetben mindig ilyen elvont
dolgokkal foglalkozott –, ha ez ide vezetett?
A mesés gazdagság sötét forrásához a fekete feledés magja
körül.
– Rengeteg elektrodinamikus zajt fogok – szólt Fyrna.
– Á, remek.
– Remek? A műszereim egészen lelassultak…
A fémevő egyre közelebb ért. Fogókarok nyúltak ki belőle.
A villámból először csak egy kis fénytörés látszott a tomboló
viharban. A mágneses lamentumon lassú összehúzódás haladt
végig, mindent megsemmisítve maga előtt, ahogy feléjük
igyekezett.
– Ez pirítóst csinál belőlünk!
– Nem belőlünk – ellenkezett Zeb. – Mi csak apró porszem
vagyunk. A nagyobb vezetők majd magukra vonják a tüzet.
Újabb riasztó összehúzódás. A fémevő teste görcsbe rándult,
megvonaglott, és elpusztult a táncoló lángok között.
Az elektrodinamika törvényei nem hathattak máshogy a még
nagyobb vezetőre, amely egyre közeledett. Az admirális szép,
csillogó hajóját rubinvörös és epezöld kisülések táncolták körbe.
Aztán már csak sodródott, élettelenül. A fémevő, illetve a
csillaghajó kiterjedt fémfelületei magukra vonták a
lamentumokon végigfutó elektromosságot.
– Én… Te tényleg tudtad, mit csinálsz – hebegte Fyrna.
– Valójában nem. Csak a megérzésemet követtem.
– Ugyanazt, aminek köszönhetően kormányzó lettél?
– Nem, annál valami primitívebbet.
Ők is sodródtak, kifelé tartottak a karcsú lamentumok közül.
Még lehetett bennük töltés.
– Mindenki meghalt a hajón? – kérdezte Fyrna.
 – Á, dehogy. Megfeledkezel a zika alapjairól. A töltés csak a
vezető felszínén sül ki. Az elektronok nem hatolnak be.
– De akkor miért sodródnak?
– Mert a töltést minden antenna bevonzza, ha áram alatt van;
ez a dolga. Mintha a kezed a rádió gombján tartanád egy
elektromos viharban. Kockázatos.
– Vagyis tehetetlenek?
– Lehet, hogy páran túl közel álltak a műszerekhez.
– Akkor ők…?
Zeb vállat vont.
– Odakozmáltak. Ez benne van a pakliban.
– És az admirális…?
– Reménykedjünk, hogy pechje volt. De ha nem, úgy sejtem, a
spekulánsok nem fognak túl kegyesen tekinteni olyasvalakire,
aki ekkora hajtóvadászatot rendezett, aztán mégse fogott
semmit.
Fyrna felnevetett. A hajó lágyan siklott a ragyogó táj fölött.
Aztán Zeb ásított, kinyújtózkodott, és azt mondta:
– Kezd szűkös lenni ez a hajó. Megkeressük azt a féregjáratot,
amiről beszéltél?
Tényleg nem szeretett utazni.

A galaxis olyan, mint egy tündöklő méhraj, lebegő, kerek

színkavalkád. Ha valahogy sikerül kilapítanod, az egész egy
tömött, dühöngő koronggá sűrűsödik. Ám a csillagok pályáját és
sorsát most apró, ám annál nagyravágyóbb lények igazgatják: az
emberek, akik olykor nem jobbak a méheknél. Százmilliárd
világon dalol a gazdag, ősi vér a lüktető erekben. És legyen bár a
lépték mégoly hatalmas, a hajsza nem ér véget soha.

Sarkadi Zsuzsanna fordítása

Gregory BENFORD
Amerikai zikus és író, 1941-ben született. Egyetemi
professzori állásával jól megfér SF-szerzői karrierje, amely a 60-
as évek közepén indult. Az évtized végére már rendszeresen
megjelenő ismeretterjesztő rovata volt az Amazing Storiesban.
Elbeszélései, regényei számos díjat elnyertek. Írói életművének
mérföldkövei a Galactic Center ciklus húsz éven át szövögetett
történetei, valamint a Timescape című regény, amely elnyerte
mind a Nebulát, mind a John W. Campbell-emlékdíjat. Magyarul
eddig a legterjedelmesebb válogatást a 343. Galaktika XL-
kiadásában olvashattuk műveiből.
 Bíró Lajos
BARADLAY KAPITÁNY
Budapest, 1913. tavaszán
Baradlay kapitány hosszú, szomorú pillantással nézett a beteg
után, aki mögött becsukódott az ajtó, majd odafordult az
igazgatóhoz:
– Kérem – mondta halkan –, hagyják meg az uniformisát,
ameddig lehet.
– Ameddig lehet, igen – felelte az igazgató –, de ha egyszer…
– Igen, igen… hiszen én éppen attól tartok, hogy rettenetesen
hatna rá, ha elvennék azt a ruhát, amelyet úgy szeret… A
leglelkesebb katona volt…
Hallgatott, azután fanyarul hozzátette:
– És a legtehetségesebb. Egy lángelme. Bátor. Erős. Acélos. És
így kell végződnie…
Lefelé mentek a lépcsőn. Átsétáltak az udvaron. A vasrácsos
kapu előtt megállott Baradlay kapitány, és még egyszer
megkérdezte:
– És semmi remény arra, hogy?…
Az igazgató vonogatta a vállát. Baradlay kapitány lehajtott
fejjel folytatta:
– Én nem tudok elszakadni attól a reménységtől, hogy
mégis… Mi egyelőre titokban tartjuk a dolgot, hátha…
– Hiszen lehet, lehet…
– Akkor Isten vele, igazgató úr…
A kezét nyújtotta, útnak indult, de hirtelen visszafordult.
– Hanem, kérem – mondta nyugtalanul –, itt… ugyebár…
tökéletes az őrizet… Lehetetlen, hogy… hogy… valami
történjék…
 – Hogy kiszabaduljon? Megszökjék? – Az igazgató intett a
kezével. – Lehetetlen – mondta mosolyogva. – Abszolúte
lehetetlen.
Baradlay kapitány még egyszer köszönt, azután szomorúan
indult hazafelé. Csendesen és fáradtan ment, s az a vágya volt,
bárcsak jól kisírhatná magát.

Harmadnap délelőtt sürgősen hívták a telefonhoz. Odament. Az

igazgató akart vele beszélni.
– Tessék – mondta Baradlay.
– Kapitány úr, nagy sajnálatomra be kell önnek jelentenem,
hogy a beteg eltűnt.
Baradlay felhördült.
– Hogyan? – kiáltotta haragtól dadogva a telefonba. – Hogy
lehetséges ez? Hát nem megmondtam, hogy úgy őrizzék, mint
a… Nem megmondtam, hogy…?
Az igazgató mentegetőzött:
– Uram, bocsásson meg, erre nem számíthattunk. Ez
példátlan… A beteg vasrostélyokat tört ki puszta kézzel, és két
emelet magasságból ugrott le a földre.
Baradlay elfojtotta a haragját, és csendesen kérdezte:
– Jó, de hát megtettek most legalább mindent?… Nyomában
vannak legalább?
– Mindent megtettünk – felelte zavarodottan az igazgató –, de
sajnos olyan nyomtalanul tűnt el a sötétben…
Baradlay felordított:
– Hát mikor szökött meg?
– Tegnap este… én azért vártam az értesítéssel, mert
reméltem…
Baradlay fékevesztetten ordított bele a telefonba:
– Tök lkó… gazember… hát nem megmondtam… Ezer meg
ezer ember halálos veszedelme… gyáva, szamár gazember…
 Odavágta a kagylót az apparátushoz, és hajadonfővel rohant
le az udvarra. Az udvaron ott állott egy szolgálati automobil.
Baradlay felugrott a sofőr mellé.
– A telepre! – kiáltott az altiszt fülébe, aki a kormánykeréken
tartotta a kezét.
– Jelentem alássan, az ezredes úr parancsa az…
– Új parancsot adok. Az én felelősségemre: indulni!
Az altiszt a sapkájához emelte a kezét, és ismételte:
– A kapitány úr parancsára…
A gép elindult, és Baradlay fogcsikorgatva hajolt a
sebességmérő felé:
– Gyorsabban! Gyorsabban!
A gép sziszegve repült végig az úton, és nyolc perc alatt
megtette a tizenöt kilométeres utat. A sofőr az országúton akart
megállni, de Baradlay parancsára be kellett kanyarodnia a
dűlőútra, amely a kőépületekhez vitt. A gép recsegve-ropogva
dülöngélt végig a rossz úton, és a kapitány nem tudta megvárni,
amíg megáll. Kiugrott a szaladó gépből, és futva indult a szélső
épülethez.
– Őrparancsnok! – kiáltotta messziről.
Az őrség parancsnoka sietett elébe.
– Járt itt valaki ma reggel? – kérdezte Baradlay lihegve.
– Igenis.
Baradlay sápadtan hallgatta az altiszt válaszát, még néhány
kérdést intézett hozzá, azután lehajtotta a fejét és eltakarta a
szemét.
– Járt a hetes számú raktárban is? – kérdezte azután halkan.
– Igenis, kapitány úr.
Baradlay beleharapott az ajkába, összevonta a homlokát,
gondolkozott, azután indult fel az őrszobába. A telefonhoz
ment, fél tucat számot keresett ki a telefonkönyvből, és idegesen
diktálta be őket a központnak.
 – Sürgősen, kérem – mondta türelmetlenül. – Kérem, tessék
tudomásul venni, hogy egy rettentő veszedelem meggátlásáról
van szó.
Egy méltatlankodó női hang válaszolt neki:
– Mihelyt lehet… Ne tessék türelmetlenkedni!
Baradlay hevesen akart válaszolni, de kint automobilrobogás
zaja hallatszott, és az altiszt halkan jelentette neki:
– Az ezredes úr.
Baradlay otthagyta a telefont, és kisietett.
– Mi történt? – kérdezte tőle felindultan az ezredes.
– Rettenetes dolog, ezredes úr. A beteg megszökött.
Az ezredes meghökkenve nyúlt a bajuszához, és idegesen
csavargatta.
– Gondoltam, hogy nagy baj van, de ez mindennél rosszabb.
Egy pillanatig hallgattak.
– Ez borzasztó – szólalt meg az ezredes – hát hogy
lehetséges…?
– Ah, azok a gazemberek ott… Megmondtam nekik… De ami
legborzasztóbb: tegnap este szökött meg, és csak most
értesítettek… És mire kiértem…
– Csak nem? – kérdezte elsápadva az ezredes.
– De igen – felelte halkan Baradlay –, hajnalban itt járt, elvitte
a gépet, és… és a hetes számú raktárt majdnem teljesen
kiürítette.
– Ez irtózatos.
Sápadtan néztek egymásra, azután Baradlay halkan mondta:
– Mindenekelőtt jelentést kell tenni a
hadügyminisztériumnak. Azután a bécsi, pozsonyi és budapesti
rendőrségnek. Azután…
– Igen, igen – felelte szinte lihegve az ezredes. – A telefon…
– Már kértem.
Odaálltak a telefonkészülék elé, Baradlay levette a kagylót, és
a haragtól szinte őrjöngve sürgette meg az összeköttetéseket. Az
ideges női hang epésen válaszolt, és Baradlay ekkor a
postafőnököt kérte a telefonhoz. Annak megmagyarázta, miről
van szó, és ekkor végre megkapták az első összeköttetést.
– A borzasztó az – súgta Baradlay gyorsan az ezredesnek –,
hogy a rendőrség teljesen tehetetlen lesz… Egész
gyalogezredeknek kell kivonulniuk, és akkor is nagy kérdés,
tudnak-e valamit elérni…
Az ezredes szótlanul intett igent, azután átvette a
telefonkagylót, és elkezdett a hadügyminisztériummal beszélni.
Baradlay leült, és lázasan jegyezgetett egy fehér ívpapírra,
amelyet az őrségtől kért. Az ezredes be akarta fejezni a
beszélgetést. Ekkor odaugrott melléje:
– Értesítsék ők – súgta neki – a rendőrségeket! Ők gyorsabban
tehetik. Én azalatt elkészülök ezzel itt, és öt perc múlva
felolvasom nekik.
– Mi az?
Baradlay már visszaült az asztal mellé, és sietve felelte:
– Ez egy… mozgósítási terv.
Az ezredes befejezte a beszélgetést, azután leült a kapitány
mellé, és izgatottan nézte, hogyan repül végig a ceruzája a
papíron. Baradlay nem nézett fel a munkájából, de két perc
múlva megszólalt:
– Most kérem újra a hadügyminisztériumot.
Az ezredes sietve ment a telefonhoz. Mire Baradlay felállott,
már nyújtotta feléje a kagylót:
– Itt van.
Baradlay jobb kezébe vette a telefont, balba a teleírt
papírlapot. Jelentkezett:
– Itt Baradlay kapitány. – Azután folytatta: – Minthogy a
veszedelem rettentően nagy, és minthogy sürgős intézkedésre
van szükség, minthogy továbbá mi jól ismerjük azokat a
bosszúterveket, amelyek a beteget foglalkoztatták, és minthogy
végül a rendőrség egészen tehetetlen lesz a veszedelemmel
szemben, mi egy tervet dolgoztunk ki, egy gyors javaslatot a
legsürgősebb parancsokra nézve, amelyek véleményünk szerint
kiadandók volnának. Alázattal engedelmet kérek rá
excellenciádtól, hogy előadjam.
Várt egy másodpercig, azután folytatta:
– Mindenekelőtt, azt hisszük, alarmírozandó volna a bécsi
helyőrség valamennyi gyalogezrede. A legénység éles töltéssel
látandó el. Ezek a gyalogezredek kivezénylendők Bécs keleti
határára, ahol sűrű vonalban állítandók fel. Egy teljes
gyalogezred vissza volna tartandó: részben további
rendelkezésre, részben… részben a Burg védelmére.
Megállt egy másodpercre, azután felelt arra az elszörnyedt
kiáltásra, amelyet hallott:
– Igen… fájdalom, ettől is tartanunk kell… a beteg
bosszútervei között ez is ott volt…
Megállt és visszafordult az ezredes felé.
– Mi az? – kérdezte amaz.
– Várnom kell. Ezt a parancsot rögtön kiadja. Nagyon helyes.
Újra beszélni kezdett:
– Igen. Itt vagyok. Az őrség megkapta a parancsot?… Igen,
meg volna hagyandó, hogy az egész őrség lépjen fegyverbe;
kordon vonandó az egész Burg köré, és a – ha rákerül a sor – a
vezénylő tisztek igyekezzenek sortüzet adni a hang irányában. A
gép sajnos nappal csaknem teljesen láthatatlan. A motor zúgása
az egyetlen áruló jel; csak félő, hogy a nagyvárosi zaj ezt is
elnyomja. Be kellene a közlekedést szüntetni.
Visszafordult az ezredes felé.
– Megtörténik – mondta halkan.
Aztán újra beszélni kezdett:
– Bécs városán kívül veszedelem fenyegeti a környék
nyaralóhelyeit, elsősorban Vöslaut. Azután Salzburgot, sőt
Münchent is. Még inkább Pozsonyt és Budapestet. Egyszóval
mindazokat a helyeket, amelyekhez a betegnek legfájdalmasabb
emlékei fűződnek.
Válaszolt egy kérdésre:
– Ezek azok a helyek, ahol a felesége… ahol a felesége
megcsalta, illetőleg ahol a csalás felfedezése után a… a másik
fér val élt… ahová előle menekült.
Ismét kérdésre kellett válaszolnia:
– Lehet hogy más helyek is veszedelemben vannak. A parancs
tehát kiterjedhet a monarchia minden helyőrségére. De
minthogy a beteg bosszútervei csak ezekre a városokra
irányultak, és minthogy részben a nagyvárosi romlottságnak
tulajdonította felesége hűtlenségét, ezek a városok szorulnak
elsősorban védelemre.
Várt egy másodpercig, azután folytatta:
– A bécs–budapesti vonalon, amennyire az idő rövidsége
megengedi, a rendszeres mozgósításnak egy fajtája volna
elrendelendő. Fel lehet tételezni, hogy a beteg azt az utat veszi,
amelyet már többször megtett: Bécstől egyenes vonalban
Pozsonyig, Pozsonytól a Duna felett Budapestig. A pozsonyi
helyőrség el volna osztandó a nyugati dombokon és a Duna-
parton. A Győrben állomásozó gyalogezred azt a parancsot
kapná, hogy…
Lassan olvasta le a papírlap egész szövegét, mert a telefondrót
másik végén jegyezték az utasításokat. Mikor a szöveg végére
ért, így szólt:
– Tartani lehet azonban tőle, hogy ha a beteget… nem sikerül
idejekorán ártalmatlanná tenni, ha észreveszi, hogy valóságos
mozgósítás történt ellene… akkor óvatossá válik, és menekül.
Az üldözésére ebben az esetben mi vállalkoznánk. Ha
excellenciád elrendelné, hogy az eseményekről értesítést
kapjunk, akkor a telep tisztjeivel a rendelkezésünkre álló
gépeken a beteg üldözésére indulnánk. És ha elérnénk őt – ami
jó hírszolgálat segítségével lehetséges –, akkor mi ártalmatlanná
is tennénk…
Egy utasításra felelt:
– Természetesen nem veszélyeztetnénk felesleges módon az
életünket, hanem lelőnénk… igen, mint a veszett ebet… a
beteget… szegény, boldogtalan barátunkat…
A hangja elhalkult és akadozott. Rövid igennel válaszolt még
egy parancsra, azután letette a kagylót. Lassan visszafordult.
Sápadtan törölte le a verítéket a homlokáról.
– Maradjon itt, Baradlay! – mondotta az ezredes. – Én kiadom a
parancsot.
– Ezredes úr – szólt halkan Baradlay –, én a tízes számú gépet
kérem.
– Nem, Baradlay – felelte az ezredes. – Magának a másik
láthatatlant adom. Magának jut majd a legveszedelmesebb
feladat…
– Éppen azért – felelte halkan Baradlay. – Én azt akarom, hogy
ő jól lásson…
– De én nem akarom. Nekem nagyon is drága maga. Ha őt
elveszítettük, legalább magát…
Megindultan rázta meg a fejét, és kiment. Baradlay magára
maradt. Fáradtan nézett maga elé, és keserű, gyerekes
tehetetlenséggel húzta el újra meg újra egy síró mozdulattal a
száját. Húsz percig ült így, amikor megszólalt a telefon.
Felugrott. Kezébe vette a kagylót, kérdésekre válaszolt és
parancsokat vett tudomásul. Bejött az ezredes. Baradlay letette a
kagylót.
– Mi az? – kérdezte az ezredes.
– Irtózatos – felelte Baradlay. – Vöslaura három bombát
hajított…
– Hát csakugyan ott kezdte?
– Ott. Az a legfájóbb emléke. Azt a villát, ahol… Azt eltörölte a
föld színéről. Most indul Bécs felé. A hadügyminisztérium azt
parancsolja, hogy a telep minden gépe induljon Bécs irányába…
hátha el lehet érni. Akármelyik kivonult csapat megadja a
felvilágosítást, ami még szükséges.
Az ezredes gondolkozott egy másodpercig.
– Mind indul – mondotta azután –, a maga kivételével. Magát
itt tartom még, Baradlay.
Kisietett. Baradlay odament az őrszoba ablakába, és nézte, mi
történik. A nagy katonai telep minden repülőgépe kint volt már
a mezőn. Egy részük készen állott; a többi körül dühös és siető
munka folyt: a benzintartókat töltögették tele, a csavarokat
próbálták ki; a szerelő katonák izzadtan dolgoztak, a tisztek a
végső utasításokat kapták meg az ezredestől. Az a sapkájához
emelte a kezét. A tisztek szétrebbentek, de az ezredes még
visszatartotta őket. Az egyik raktárból rövid karabélyokat
hoztak ki.
A karabélyok átvevődtek; a tisztek felvetették magukat a
gépeik nyergébe, és az első suhanva, zúgva szárnyalt neki a
mezőnek. Pár másodperc alatt fellibbent a levegőbe, és néhány
perc múlva kis folt volt a szemhatáron. Rögtön utána elindult a
második, azután a harmadik, és nemsokára az egész nagyszerű
madársor felvetette magát a levegőbe a nagy vadászatra.
Az ezredes visszajött.
– Semmi hír?
– Semmi.
Leültek, és hallgattak.
– Félek tőle – mondta az ezredes –, hogy magára is rákerül még
a sor, Baradlay.
A kapitány bólintott. Azután megint hallgattak. A várakozás
tűrhetetlen volt.
– Rettenetes – mondta az ezredes.
Elővette az óráját.
– Hol lehet most?
Baradlay halkan és kétségbeesetten felelte:
 – Ó… bizonyos, hogy már Bécs felett van. – A keze közé
szorította a homlokát: – A fél várost elpusztíthatja. Azok a
rettenetes bombák, amelyeket együtt próbáltunk ki…
Egyetleneggyel egy egész palotát!…
Felemelte a fejét:
– És hogy felrakodott… Mint aki egész városokat akar
kipusztítani… Azért haladt eddig olyan lassan előre.
Felugrott.
– Rossz tanácsot adtunk a hadügyminisztériumnak – mondta.
– Bécs utcáit és háztetőit kell katonasággal megrakni.
Az ezredes habozott egy másodpercig, azután a telefonhoz
lépett. De ugyanekkor már meg is csendült a készülék. Az
ezredes izgatottan kapott a kagyló után. Amikor letette,
reszkető ajakkal fordult Baradlayhoz:
– Bécs felett kering… Először a Burg fölé indult. Nem látták jól,
bár elég alacsonyan repült, de húsz sortüzet adtak a hang
irányában. Azt hiszik, megsebesült… de egy bombát mégis
sikerült ledobnia. A Burg udvarára… Megölt tíz katonát,
megsebesített egy egész századot, Bécs őrjöng a rémülettől… az
utcán csak katonák vannak… a tüzérség is kivonult…
természetesen csak kézi fegyverrel, természetes, hogy ágyúval
nem lőhetnek rá…
– Természetes – mondta szórakozottan Baradlay.
Mind a ketten ennél a részletnél akadtak meg, mert az egész
lelkük dermedten meredt a szörnyű vízióra, amelyet az üzenet
felröppentett előttük. A Burg… amelyet ezer meg ezer szurony
hiába vesz most körül… Az óriási város, amely felett szinte
láthatatlanul, zúgva kering a halál… Mit lehetne tenni? Mit
lehetne?
Újra megszólalt a telefon. Az ezredes megrettenve ugrott fel,
és szinte vonakodva lépett a készülékhez, mint aki már nem
akar több szörnyű hírt hallani. Dideregve fogta a kezébe a
kagylót, felelt és kérdezett, azután remegő lábbal lépett
visszafelé egyet, és fáradtan leült.
– Mi az? – kérdezte halkan Baradlay.
Az ezredes dadogva felelte:
– Bécs utcáin nincs élet… A villamoskocsik ott állnak…
mindenki leugrált róluk… az emberek meg vannak őrülve a
félelemtől… Előbb nem vették komolyan a dolgot… a sortüzeket
sem… De a… a beteg a Ringen ledobott három bombát egy
szállodára, amelyben a felesége… És most mindenki rohan a
pincékbe. Az egész szálloda összeomlott…
Baradlay szótlanul hallgatta.
– Más nincs? – kérdezte azután.
– De igen. A tisztjeink lassanként megérkeznek… Körül
akarják fogni.
Elhallgatott. Végtelen percek teltek el hosszú sorban, egymás
után egy teljes óra hosszat. Akkor ismét megcsendült a telefon.
Az ezredes meghallgatta az értesítést és a parancsot, azután
letette a kagylót, és visszafordult.
– Baradlay – mondta röviden –, indulnia kell.
A kapitány felugrott.
– Mi történt? – kérdezte kifelé menet.
– A tisztjeink körülfogták, de áttört közöttük. Lőttek rá.
Visszalőtt. Pisztolya is van. Kettőt megsebesített. Nem súlyosan.
Most indult kelet felé.
– Budapestnek megy – kiáltotta Baradlay.
– Bizonyosan. Magának meg kell előznie. Meg kell előznie,
Baradlay.
A kapitány lehajtotta a fejét, és halkan mondta:
– Budapesten van az anyám és a menyasszonyom.
Az ezredes nem felelt. Megálltak a gép előtt. Az ezredes
gyelmesen megnézte a gépet, a hadsereg nagy kincsét és titkát,
amelynek a fehér zománca most fényesen csillogott a
napsugárban, és amely pár száz méter magasságban
láthatatlanná lesz ettől a zománctól. Figyelmesen, megindultan
nézte a gépet, megvizsgálta, megsimogatta, mint valami
élőlényt, azután hirtelen odafordult Baradlayhoz:
– Menjen – mondta rekedten –, és… vigyázzon magára, édes
am!
Baradlay felugrott a gépre; nem tudott szólni; könnyes
szemmel intett az ezredesnek, megindította a motort, és tíz
másodperc múlva már fent úszott a levegőben. A
megindultsága ekkor rögtön elmúlt; munkában volt; katona
volt; harcba megy; ölnie kell. Összeszorította az ajkát, hidegen
nézett maga elé, és kemény elszántsággal mérlegelte, mit kell
tennie.
Megelőzi: ez bizonyos. Megelőzi – de hátha nem is jön
Budapest felé? Mindegy. Ha nem jön Budapest felé, akkor
üldözzék a többiek. Neki most Budapestet kell megvédenie.
Lenézett. Alatta ott volt a Duna csillogó szalagja; mindjárt itt
van Komárom. Ebben a másodpercben eszébe jutott, hogy
elfelejtettek valamit, és a következő másodpercben már meg is
győződött róla, milyen igaza volt, amikor bosszankodott magára
a feledékenysége miatt. Elfelejtették értesíteni az egész dunai
vonalra kirendelt katonaságot, hogy elsőnek ő jön, és most ez a
katonaság őrá lő… Lent sortüzek ropogtak gyors
egymásutánban; a hangjuk elhalkulva jutott fel hozzá, de a
golyótömegek fütyülését jól hallotta. Mit csináljon?
Elkanyarodott a dunai vonaltól. Itt mindenütt golyózápor
fogadná most már… semmiképpen sem lehet jeleznie, hogy ő
nem üldözött, hanem üldöző.
Kerülnie kell a védelem vonalát. Kerülnie kell a lakott
területet. De ugyanezt teszi majd a beteg is… Felujjongott erre a
gondolatra. Hiszen akkor világos: Komáromot, Esztergomot,
Vácot kikerüli, északnak csap, és onnan fordul délre; a Rákos
tájékán kell rá várnia.
 Eljutott a Rákosra, és nyugodtan keringett a levegőben.
Minden izgalma elmúlt. Kivette a pisztolyát, és kipróbálta.
Rendben volt. Most jöhet az összecsapás. Dél régen elmúlt, és
egyszerre elmosolyodva vette észre, hogy heves éhséget érez.
Megnézte az óráját. Három óra.
Gondolkozóba esett: hátha mégsem erről jönne. Hátha a
jobbparti hegyeket veszi, és Buda felől repül a város fölé.
Megdobbant a szíve. Fölfelé irányította a gépét, feljutott kétezer
méter magasságba, és kutatva nézett szét: nem látja-e meg
valahol. Azután kétségbeesve ereszkedett ismét lejjebb: a
keresés úgysem használ semmit. A gép már ezer méterről szinte
teljesen láthatatlan; megtalálni nem lehet, csak véletlenül – és
kiszámítottan – találkozni lehet vele. Az idő múlt, ő fáradtan
keringett fent a levegőben, és egyre nyugodtabb lett. Gyötörte
az éhség; a feje zúgott; a szeme előtt tüzes karikák táncoltak, és
remegő, kínzó agya egy fájdalmas vízióval gyötrődött: a beteg a
másik oldalról rohanja meg a várost, ő harcra kél vele, és a
katonák odalent nem a beteget teszik ártalmatlanná, hanem őt
lövik le…
Félt. A lehetőségek, amelyek kínozták, a rettentő várakozás, a
feszült gyelem, az izgatottság, az éhség, mindez elkábította.
Didergett. Fázott és félt. És az az érzése volt, hogy elveszti a gépe
felett való uralmát; a zuhanás ijedelme rohanta meg újra meg
újra.
Előrehajolt a gép nyergében, és a földre kezdett gyelni:
foltokra, amelyeket a mezőn látott. Mik azok? Emberek? Mit
csinálnak? Miért élnek? Ne éljenek! Voltak másodpercei, amikor
nem tudta már, nem ő-e a beteg, aki elindult városokat
elpusztítani. Az üldöző ő, vagy az üldözött? Két láthatatlan gép
kering a magasban; az egyik hajszolja a másikat; nem őt
hajszolják-e… Nem őt akarják-e megölni?
Nyugaton már piroslott a szemhatár; a napgolyó bágyadt,
vörös felhők között készült lebukni. Baradlay elcsüggedve és
kábultan várta az éjszakát, amikor egyszerre egy ismerős
hangot hallott. Mi ez? Egy motor zúgása. Nem az ő motorjáé?
Nem. Áthallatszik az övének a zúgásán; ismerős az üteme; ezt a
motort ők ketten építették bele egy csodálatos gépbe: ő,
Baradlay, és az, aki most a gépen jön.
Megrázkódott, és olyan lendülettel egyenesedett ki, hogy
szinte megbillent a helyén. De ez után a veszedelmes mozdulat
után biztosan és keményen fogta meg újra a kormányt. Tiszta
volt a feje. Véget ért minden viaskodás: a teste gyengeségével, a
lelke izgalmával, szenvedő agya fájó vízióival. Tiszta volt a feje,
és biztos a szeme.
Hol van az a gép? Tiszta és biztos szemmel kereste a motor
zúgásának az irányában. Hol van? Ah… a lenyugvó nap ferde
sugarai megtörtek rajta egy másodpercre… egy másodpercre
tisztán lehetett látni…
Ott van. Olyan gyorsan kanyarodott feléje, hogy a gépét szinte
felbillentette. De nem érzett többé veszedelmet, nem félt többé
semmitől… vigyázni csak azért vigyázott, mert neki kell
győznie. A gyors kanyarulattal a közelébe jutott; még közelebb
akart hozzá jutni; nem szabad többé elveszítenie a szeme elől
egy percre sem, mert jöhet a sötétség, és akkor…
A közelében volt, de ekkor a másik is észrevette őt. Észrevette,
és meg akart előle szökni. Baradlay kapitány most annyira volt
tőle, hogy minden mozdulatát látta már: látta, hogyan nyúl a
kormányhoz, látta, hogyan kanyarodik el előle, látta, hogyan
indul felfelé, hogy lerázza magáról. A nyomában maradt. Tudta,
hogy ha másképpen nem tud boldogulni, akkor inkább
összetöreti mindkettejük gépét, és elpusztítja vele együtt
magát; de a város fölé nem szabad eljutnia…
A beteg azonban ezt akarta. Kitért, és a város felé indult.
Fölfelé és a város fölé. Baradlay kapitány elérte. Bal keze a
kormányon volt; a jobban a pisztolyát tartotta. Fél perc múlva
fedetlenül van előtte a beteg.
 Ebben a fél percben egyszerre elöntötte a szánalom a szívét.
Nagy testvéri szeretet gyúlt benne, és félig öntudatlanul,
megindultan belekiáltotta a beteg nevét a levegőbe. Amaz feléje
fordult, és felemelte a pisztolyát. Olyan közel voltak egymáshoz,
hogy a két gép ingott az összezúduló levegőáramlástól. A beteg
felemelte a pisztolyát. Meg kellene előzni. Baradlay hagyta. Az
az érzése volt, hogy át kell engednie az első lövést. Hadd lőjön ő
először. A beteg felemelte a pisztolyát, de a fegyver nem sült el.
Minden tölténye ki volt lövöldözve. A beteg ekkor a bombái felé
nyúlt.
Baradlay látta a mozdulatát, látta, hogy a vállából lassan
folyik a vér – ott már puskagolyó érte –, tisztán látta a lehajtott
fejét. A város első házai fölött repültek. Baradlay látta, amint
kiegyenesedik; felemelte a pisztolyát, gondosan célzott, és mély
szánalommal, megindultan, de biztosan és pontosan szíven
lőtte.

BÍRÓ Lajos
Magyar író, újságíró és forgatókönyvíró, 1880-ban született,
Bécsben. Tizennyolc évesen indult újságírói karrierje, 1904-től
már szerkesztőként dolgozott. 1918-ban, rövid politikai kitérőt
követően emigrált, és onnantól főként forgatókönyvírással
foglalkozott. 1932-ben Korda Sándorral közösen lmstúdiót
alapított Londonban, ahol többek közt H. G. Wells Mi lesz
holnap? című nagyszabású SF-je is készült. Bíró társírója volt A
bagdadi tolvaj leghíresebb, 1940-es verziójának. Eddig két
fantasztikus novellája volt ismert, melyek A rádiumkirály című
kötetben is megjelentek. 1948-ban hunyt el, Londonban.
Jegyzetek
[1] De anya, ott az ő nyelvükön kell beszélnünk.
[2] Anya, apa, hol vagytok?