- FÉLEK - SZÓLT AZ ÁGYON ÜLŐ KISLÁNY. - Itt maradsz velem, papa?

Aloysius Starkweather türelmetlenül felhorkant, de közelebb húzott egy

széket az ágyhoz, és letelepedett. A türelmetlen horkantás csak részben
volt őszinte. A férfi örült, hogy az unokája bízik benne, és hogy
gyakran
egyedül csak ő tudja megnyugtatni. Az amúgy érzékeny lelkületű kislányt
valamiért sosem zavarta az ő mogorva természete.
- Nincs mitől félned, Adele - mondta a férfi. - Meglátod.
A kislány nagy szemekkel nézett rá. Az első rúnaceremóniájára ál-
talában a yorki Intézet valamelyik nagyobb helyiségében került sor, ezúttal
azonban mindenki egyetértett abban, hogy Adele fizikai és lelki
gyengesége miatt jobb lesz, ha saját szobájának biztonságát választják. A
lány most az ágy szélén ült egyenes háttal. Piros ünneplőruhát viselt, a
haját is piros szalaggal kötötte hátra. A szeme hatalmasnak tűnt keskeny
arcában, a karjai soványak voltak. Az egész jelenség olyan törékenynek
hatott, mint egy porceláncsésze.
- A Néma Testvérek... Mit fognak tenni velem? - kérdezte.
- Add ide a karodat - kérte a férfi, és Adele engedelmeskedett.
Aloysius megfordította a lány karját. Tisztán látszott a bőr alatt futó
kék
erek hálózata. - Az irónjaikkal... Tudod, mi az az irón,

ugye? Szóval az honjaikkal egy jelet fognak rajzolni rád. Általában a

Voyance-rúnával kezdik, amit te is ismersz a tanulmányaidból, de a te
esetedben az erőrúna lesz az első.
- Azért, mert elég gyenge vagyok.
- Hogy megerősítsék a testedet.
- Mint a húsleves. - Adele elfintorodott.
A férfi, felnevetett. - Remélhetőleg nem lesz olyan kellemetlen. Egy kis
szúrást érzel majd. Bátornak kell lenned, és nem szabad felkiáltanod,
mert az árnyvadászok nem mutatják ki, ha fáj valami. A szúrás eltűnik, és
sokkal erősebbnek fogod érezni magad. Ezzel véget is ér a ceremónia, és
lemegyünk ünnepelni. Lesz sütemény is.
Adele összecsapta a sarkát. - És zsúr!
- Igen, zsúr. Meg ajándékok. - A férfi megütögette a zsebét. Egy
finom, kék papírba csomagolt kis dobozka rejtőzött ott, benne egy még
kisebb családi gyűrűvel. - Az egyik itt is van nálam. Megkapod, amint
véget ér a szertartás.
- Még soha nem rendeztek nekem zsúrt.
- Most azért rendezünk mégis, mert árnyvadász lesz belőled -
mondta Aloysius. -Tudod, az miért olyan fontos, ugye? Az első rúnáid azt
jelentik, hogy te is nephilim vagy, mint én, mint az édes anyád és az
édesapád. Azt jelentik, hogy te is a Klávéhoz tartozol. Harcos családunk
tagja vagy. Több és jobb, mint mások.
- Jobb, mint mások - ismételte lassan a lány, ahogy kinyílt a szoba
ajtaja, és két Néma Testvér lépett be rajta. Aloysius a félelem
szikráját
pillantotta meg a lány szemében. Adele visszahúzta a karját. A férfi a
homlokát ráncolta: nem örült neki, hogy az unokája ennyi re retteg, bár
maga sem tagadhatta, hogy a testvérek hátborzongató látványt nyújtottak
hallgatagságukkal és különös, sikló mozgásukkal. Amikor megálltak az
ágy mellett, ismét kinyílt az ajtó, és Adele
szülei léptek be rajta. Apja, Aloysius fia skarlát köntöst viselt, anyja
pedig
egy deréktól lefelé szélesedő piros ruhát meg egy arany nyakláncot,
amihez enkeli rúnát ábrázoló medál tartozott. Mindketten a lányukra
mosolyogtak, ő pedig bizonytalanul visszamosolygott rájuk, miközben a
Néma Testvérek körülvették.
Adele Lucinda Starkweather. Az egyik férfi, Kimón testvér hangja volt.
Elérted
a megfelelő kort. Ideje, hogy megkapd az Angyal első jelét. Tudatában
vagy, mekkora
megtiszteltetés ér, és megteszel minden tőled telhetőt, hogy méltónak bizonyulj rá?
Adele engedelmesen bólintott. - Igen.
Elfogadod az Angyal jeleit, amelyek örökké emlékeztetni fognak rá, hogy hálával
tartozol
neki, és szent kötelességed védelmezni ezt a világot?
A lány ismét bólintott. Aloysius keble duzzadt a büszkeségtől. -
Elfogadom őket - felelte Adele.
Akkor elkezdjük. Egy irón villant a Néma Testvér hosszú fehér kezében. A
férfi megfogta Adele remegő karját, a bőréhez illesztette az eszköz
végét,
és rajzolni kezdett.
Fekete vonalak kanyarogtak elő az irón hegyéből, és Adele elbűvölve
nézte, ahogyan az erő szimbóluma megjelenik alkarja sápadt bőrén. A
vonalak keresztezték egymást és az erek rajzolatát, lassan körbefonták a
karját. A lány teste megfeszült, apró fogai a felső aj kába haraptak.
Aloysiusra pillantott, és a férfi szinte hátrahőkölt at tól, amit a
tekintetében látott.
Fájdalom. Gyakran előfordult, hogy egy új jel több-kevesebb fáj-
dalommal járt, Adele azonban nyilvánvalóan rettenetes gyötrelmeket élt
át.
Aloysius felpattant, csikorogva taszítva hátra a széket a padlón. - Állj! -
kiáltotta, de elkésett. A rúna elkészült. A Néma Testvér hátralépett, az
irónról vér csöpögött. Adele halkan nyüszített,

igyekezvén nagyapja intése szerint nem kiáltani - de amikor véres bőre

foszlányokban vált le a karjáról, és úgy égett a rúna alatt, mint a
tűz,
képtelen volt tovább visszafogni magát. Hátravetette a fejét, és csak
sikított és sikított...
- WILL? - CHARLOTTE FAIRCHILD ÓVATOSAN BENYITOTT az Intézet edzőtermébe. - Itt
vagy, Will?
Elfojtott horkantás érkezett válaszul. Az ajtó szélesre tárult, és
láthatóvá vált a széles, magas mennyezetű helyiség. Annak idején
Charlotte maga is itt gyakorolt nap mint nap; ismerte a padlódeszkák
minden görbületét, az északi falra festett régi céltáblát meg a szögletes
ablakokat, amik az évek során megfolytak, és alul vastagabbá váltak, mint
felül. Will Herondale késsel a kezében a szoba közepén állt.
Ahogy Charlotte felé fordult, a nő fejébe megint szöget ütött, mi lyen
különös gyermek is valójában — bár így tizenkét évesen gyermeknek már
aligha lehetett nevezni. Csinos fiú volt vállig érő, a végén enyhén hullámos
hajjal, ami épp izzadságtól lucskosan tapadt a homlokára. Amikor
megérkezett az Intézetbe, a bőre barna volt a vidéki levegőtől és a
naptól,
fél év városi élet után azonban teljesen elvesztette a színét, és ettől
csak
még látványosabbak lettek a piros foltok az arcán. Szokatlanul fénylő kék
szeme volt. Egy nap jóképű férfivá érik, ha megszabadul az arcát
eltorzító
folyamatos mogorvaságtól.
- Mi az, Charlotte? - kérdezte mogorván.
Még mindig enyhe walesi akcentussal beszélt. Ha nem lett volna olyan
keserű a hangja, egészen elbűvölően gördültek volna a magánhangzói.
Inge ujjával megtörölte a homlokát, és elindult az ajtó felé,

de megtorpant. - Órák óta kereslek - mondta a nő kissé nyersen, bár az

ilyesmi mindig lepergett Willről. Amikor a fiúnak rosszkedve volt,
gyakorlatilag minden lepergett róla, márpedig szinte állandóan
rosszkedve volt. - Elfelejtetted, mit mondtam? Ma új lakót fogadunk az
Intézetben.
- Ó, nem felejtettem én azt el. — Will elhajította a kést, majd még
mogorvábban húzta össze a szemöldökét, ahogy a dobófegyver köz-
vetlenül a céltábla köre mellett állt bele a falba. - Csak nem érdekel.
A Charlotte mögött álló fiú elfojtott horkantást hallatott. Char lotte
talán nevetésnek vélte volna, ha nem tartja kizártnak, hogy a fiúnak
mosolyogni támadt kedve. Figyelmeztették, hogy az Intézet Sanghajból
érkező új lakója betegeskedik, mégis meglepődött, amikor a jövevény
kilépett a kocsiból. Sápadt volt, inogott, mint nád a szélben, göndör
fekete hajába ezüstcsíkok vegyültek, mintha a nyolcvanas éveiben járna,
nem pedig egy tizenkét éves fiú lenne. A maga különös módján gyönyörű
fekete szeme egészen szomorúnak hatott finom arcában.
- Will, viselkedj! - szólt Charlotte, és beterelte a fiút a terembe. -
Ne is törődj Willel, csak levert. Will Herondale, bemutatom James
Carstairst a Sanghaji Intézetből.
- Jem - szúrta közbe a jövevény. - Mindenki Jemnek hív. - Beljebb
lépett a helyiségbe, és barátságos kíváncsisággal mérte végig Willt.
Charlotte meglepetésére a hangjában nyoma sem volt akcentusnak, de
persze tudta, hogy a fiú apja brit. Vagyis brit volt. - Te is szólíthatsz így.
- Hát ha mindenki Jemnek hív, ezt aligha tekinthetem szívességnek,
igaz? - Will hangjából áradt a maró gúny; fiatal kora ellenére
elképesztő
érzéke volt a kellemetlen megjegyzésekhez. - Azt hiszem, magad is úgy
fogod találni, James Carstairs, hogy mind a

ketten akkor járunk a legjobban, ha magadnak maradsz, és engem békén

hagysz.
Charlotte titkon felsóhajtott. Annyira remélte, hogy ez a Willel éppen
egykorú új lakó majd leszereli a fiú dühödt gorombaságát, de most már
nyilvánvalónak tűnt, hogy Will komolyan beszélt, ami kor azt mondta,
nem érdekli egyetlen Intézetbe érkező árnyvadász sem. Nem akart
barátokat, és nem is volt szüksége rájuk. A nő Jemre pillantott; arra
számított, hogy a fiú sértetten, vagy legalábbis meglepetten pislog majd,
de ő csak halványan elmosolyodott, mintha Will egy kiscica volna, aki
megpróbált beléharapni.
- Nem edzettem, amióta eljöttem Sanghajból - szólt Jem. - Jól
jönne egy partner, akivel gyakorolhatok.
- Az nekem is - felelte Will. - De olyasvalakire van szükségem, aki
tudja tartani a tempómat. Nem valami beteges alakra, aki úgy néz ki,
mintha a sír felé botorkálna éppen. Bár céltáblának megfelelsz.
Charlotte, aki olyan dolgokat is tudott James Carstairsről, amiket nem
árult el Willnek, érezte, hogy elfogja a jeges borzongás. Mintha a sír
felé
botorkálna, édes istenem. Mit is mondott az apja? Jemnek egy különleges
szerre van szüksége az életben maradáshoz, valamiféle orvosságra, ami
meghosszabbítja az életét, de nem gyógyítja meg. Ó, Will!
A két fiú közé készült lépni, mintha meg tudná óvni Jemet Will
könyörtelenségétől, aminek ezúttal több alapja volt, mint gondolta volna
- aztán mégis megtorpant.
Jemnek a szeme sem rebbent. - Ha a sír felé botorkáláson azt érted,
hogy haldoklom, akkor ez igaz - mondta. - Nagyjából két évem lehet
hátra, ha mázlim van, akkor három. Legalábbis ezt mondták nekem.

Még Will sem tudta elrejteni a döbbenetét. Vér szökött az arcába. —

Én...
De Jem, mintha mi sem történt volna, odaballagott a falra festett
céltáblához, és kihúzta a kést a fából. Aztán megfordult, és egyenesen
Will felé indult. Törékenynek tűnt, de éppen olyan magas volt, mint Will,
és amikor megállt közvetlenül előtte, találkozott a tekintetük. - Ha
szeretnéd, éppenséggel céltáblának is használ hatsz - mondta Jem olyan
könnyedén, mintha csak az időjárásról csevegne. - Úgy fest, nincs mitől
tartanom. Nem vagy valami pontos. - Megpördült, célzott, és eldobta a
kést. A fegyver remegve állt bele egyenesen a céltábla kellős közepébe.
—
Esetleg - folytatta ismét Will felé fordulva - taníthatnálak. Merthogy én
viszont nagyon is pontos vagyok.
Charlotte-nak elkerekedett a szeme. Fél éve figyelte, hogy a gyűlölet és
a pontosan célzott maró gúny keverékével Will hogyan taszít el magától
mindenkit, aki megpróbál közelebb kerülni hozzá: a tanárait, Charlotte
apját, a vőlegényét, Henryt, a két Lightwood testvért. Ha nem ő maga lett
volna az egyetlen, aki valaha is sírni látta a fiút, valószínűleg már
régen
feladta volna a reményt, hogy egyszer normális viszonyt alakít ki
valakivel. Will azonban most itt állt előtte, Jem Carstairsre meredt, aki
olyan törékenynek tűnt, mintha üvegből lett volna, és a mogorvasága
lassan tétova bizonytalansággá változott. - Igazából nem fogsz meghalni -
szólt egészen különös hangon. - Ugye?
Jem bólintott. - De igen. Azt mondták.
- Sajnálom - mondta Will.
- Ne - rázta meg a fejét Jem. Félrehúzta a kabátját, és kivett egy
kést az övéből. - Ne legyél ilyen hétköznapi. Ne mondd, hogy saj nálod.
Mondd azt, hogy edzel velem.

Markolattal előre Will felé nyújtotta a kést. Charlotte a lélegzetét is

visszatartotta. Félt megmoccanni. Érezte, hogy valami nagyon fontos
dolog fog történni a szeme láttára, de nem sejtette, mi lesz az.
Will átvette a kést, tekintetét egyetlen pillanatra sem véve le Jem
arcáról. Az ujjai megérintették a másik fiú kezét. Charlotte emlékei
szerint még soha nem fordult elő, hogy szántszándékkal megérintett
valakit.
- Edzek veled - felelte Will.

- A DECEMBERI ESKÜVŐ SZERENCSÉT HOZ - szólt a varrónő. Hosszú évek rutinjával a

háta mögött nem okozott neki gondot gombostűkkel a szájában beszélni. -
Ahogy mondani szokták, „Nősülj, ha decemberben hull a hó, a szerelem
akkor lesz majd csuda jó”. - Az utolsó tűt is a helyére bökte, és hátralépett. -
Megvagyunk. Mi a véleményük? Worth egyik saját modelljét követi a terv.
Tessa megnézte magát a tükörben a szobája falán. A ruha mélyarany
színű selyemből készült. Az árnyvadászoknál így volt szokás, mivel náluk a
fehér a gyász színének számított, ezért nem házasodtak

benne még akkor sem, ha maga Viktória királynő hozta divatba ezt a
szokást. A szűk pruszlikot és az ujjak végeit brüsszeli csipke díszí tette.
- Meseszép! - Charlotte összecsapta a tenyerét, és előrehajolt.
Barna szeme csillogott a gyönyörűségtől. - Tessa, ez a szín annyira jól
áll
neked!
A lány forgolódni kezdett a tükör előtt. Az arany színt csempészett az
arcába. A homokóra alakú fűző éppen ott ívelt és domborodott, ahol
kellett, a nyakában pedig megnyugtatóan ketyegett a mechanikus angyal.
Mellette ott lógott a jádemedál is, amit Jemtől kapott. Meghosszabbította
a láncot, hogy mindkettőt egyszerre vi selhesse; nem szívesen vált volna
meg egyiktől sem. — Nem gondolod, hogy a csipke egy cseppet talán túl
sok díszítésnek?
- Egyáltalán nem! - Charlotte hátradőlt, egyik kezét önkéntelenül
a hasára tette óvón. Mindig is karcsú volt - őszintén szólva inkább
girhes
-, nem szorult rá, hogy fűzőt viseljen, most pedig, hogy gyereket várt,
rákapott a bővebb ruhákra, amikben olyannak tűnt, mint egy törékeny
kismadár. - Az esküvődről van szó, Tessa. Ennél jobb alkalmat keresve
sem lehetne találni, hogy kicsit túlzásba vi gyük a díszítést. Képzeld
csak
el!
Tessa éjszakákon át mást sem tett. Azt még nem tudta, hol fognak
összeházasodni Jemmel, mivel a Tanács továbbra is mérlegelte a
helyzetet, de valahányszor elképzelte az esküvőt, mindig egy templomban
került rá sor, Henry vezette az oltár elé, ő pedig nem nézett se
jobbra, se
balra, végig csak a jegyesére szegezte a tekintetét, ahogyan az egy
tisztességes menyasszonytól elvárható. Jem ilyenkor nem a harci
öltözékét viselte, hanem egy hasonló, de inkább katonai díszuniformisra
emlékeztető fekete ruhát, aranycsíkokkal a csuklójánál és aranyrúnákkal a
gallérján meg a hajtókáján.

Annyira fiatalnak tűnt. Annyira fiatalok voltak mind a ketten. Tessa

tudta, hogy nem szokás tizenhét és tizennyolc évesen összeházasodni, de
ők versenyt futottak az idővel.
Az idővel, ami Jem életéből hátravolt.
Tessa a nyakához emelte a kezét, és kitapintotta a mechanikus angyal
ismerős vibrálását; a szárnyak megkarcolták a tenyerét. A varrónő
feszülten pillantott fel. Mondén volt, nem nephilim, de mint az
árnyvadászok szolgálatában mindenki, ő is rendelkezett a látás ké-
pességével. - Vegyük le a csipkét, kisasszony?
Mielőtt Tessa válaszolhatott volna, kopogtattak az ajtón, és egy
ismerős hang szólalt meg odakintről. - Jem vagyok. Tessa, odabent vagy?
Charlotte kihúzta magát a székén. - Ó! Nem láthatja meg a ruhádat!
Tessa értetlenül nézett rá. - Miért nem?
- Árnyvadászszokás. Balszerencsét hoz. - Charlotte felállt. -
Gyorsan! Bújj a szekrény mögé!
- A szekrény mögé? De... - Tessa felkiáltott, ahogy Charlotte
megragadta a csuklóját, és úgy vezette a szekrény mögé, mint valami
rendőr a vonakodó bűnözőt. Amikor a nő végül elengedte, Tessa
fintorogva porolta le a ruháját, aztán mindketten kilestek a jókora
bútordarab mögül. A varrónő egy pillanatig zavarba jött, aztán aj tót
nyitott.
Jem ezüstös feje jelent meg a küszöbön. A fiú kissé ziláltnak tűnt, még
a zakó is ferdén lógott a vállán. Csodálkozva nézett körül, aztán a
tekintete megállapodott a félig a szekrény mögött rejtőző Charlotte-on és
Tessán. - Hála az égnek! — szólt. — Elképzelni sem tudtam, hová tűntél.
Gabriel Lightwood lent van a földszinten, és rettenetes patáliát csap
éppen.

- Írj nekik, Will! - mondta Cecily Herondale. - Kérlek! Csak egyetlenegy

levelet.
Will hátravetette verejtéktől lucskos sötét haját, és a lányra me redt. -
Vedd fel az alapállást! - A tőre hegyével mutatta, hogyan gondolja. -
Az
egyik lábad oda, a másik meg oda.
Cecily sóhajtva engedelmeskedett. Tudta, hogy nem jól vette fel a
pozíciót; szándékosan tette, hogy bosszantsa a bátyját. Willt mindig is
könnyű volt felhúzni, erre még emlékezett a fiú tizenkét éves korából.
Már akkor is elég volt annyit mondani neki, hogy úgyse mer megtenni
valamit, például felmászni a meredek háztetőre, és mindig ugyanaz lett
az eredmény: Will szemében dühös szikra gyúlt, összeszorította a száját,
és nemegyszer kéz- vagy lábtöréssel végezte.
Persze a majdnem felnőtt Will már nem az a báty volt, akire gye-
rekkorukból emlékezett. Ingerlékenyebb lett, és visszahúzódóbb is
egyben. Anyjuk szépségét és apjuk makacsságát örökölte - Cecily tartott
tőle, hogy egyben apjuk földi vétkek iránti szenvedél yét is, bár erre
csak
az Intézet lakóinak egymás között elsuttogott megjegyzéseiből
következtetett.
- Emeld fel a pengédet! - szólt Will. Éppen olyan hűvös és hiva-
talos volt a hangja, mint a lány nevelőnőjének.
Cecily úgy tett, ahogy a bátyja mondta. Beletelt némi időbe, mire
megszokta a harci öltözet érintését a bőrén: a bő tunikát, a nadrágot meg
az övét a derekán. Most már éppen olyan könnyedén mozgott benne,
mint a legkényelmesebb hálóingben. - Nem értem, miért nem vagy
hajlandó megírni azt a levelet. Csak pár sorról van szó.
- Nem értem, miért nem vagy hajlandó hazamenni - mondta Will.
- Ha beleegyeznél, hogy visszatérsz Yorkshire-ba, nem kéne aggódnod a
szüléink miatt, és elintézhetném...

Cecily a szavába vágott. Ezerszer hallotta már ezt a litáni át. - Kötsz
velem egy fogadást, Will?
Örült, de közben el is csüggedt egy kicsit, amikor a fiú szeme éppen
úgy csillant fel, mint az apjuké, ha fogadást javasolt neki valaki. A
férfiak
olyan kiszámíthatóak.
- Miféle fogadást? - Will előrelépett. Harci öltözetet viselt; Cecily
látta a csuklóján kanyargó jeleket és a Mnémoszüné-rúnát a nyakán.
Eltartott egy darabig, mire a rúnákban nem csak az embert eltorzító
csúfságokat látta. Mostanra már megszokta őket - ahogy megszokta a
ruhákat is, meg az Intézet nagy, visszhangos termeit a különös lakóival
együtt.
Cecily a falon lévő régi fekete céltáblára mutatott: egy kisebb kört
mázoltak oda egy nagyobb belsejében. — Ha háromszor egymás után
beletrafálok a közepébe, meg kell írnod anyunak meg apunak, mi van
veled. És persze azt is el kell mondanod nekik, miért jöttél el.
Will azonnal bezárkózott, mint mindig, ha a húga ezt kérte tőle. - Soha
nem találod el háromszor egymás után, Cecy.
- Ez esetben nyugodtan fogadhatsz velem, William. - Szándékosan
használta a fiú teljes nevét. Tudta, hogy bosszantja vele, bár ami kor a
legjobb barátja - vagyis a parabataia, ami teljesen más, mint itt az
Intézetben megtanulta-, Jem tette ugyanezt, azt Will érezhetően kedves
gesztusnak fogta fel. Talán az volt a gond, hogy a bátyja még
emlékezett
rá, amikor kislányként topogott a sarkában vaskos lábain, és lihegve
kiáltozott utána. Olyankor mindig Willnek szólí totta a fiút, soha nem
Williamnek, vagy a walesi nevén Gwylimnek.
A fiú összehúzta húgáéval éppen egyforma színű kék szemét. Amikor
az édesanyjuk azt mondta, hogy Will felnőttkorára igazi szívtipró lesz,
Cecily kétkedve nézett rá. Akkoriban a bátyja még sovány, nyakigláb fiú
volt, mindig kócos és piszkos. Mostanra viszont
megértette, miről beszélt az anyja. Valójában abban a pillanatban látta,
amikor belépett az Intézet ebédlőjébe, és a fiú döbbenten állt fel az
asztaltól. Először azt hitte, ez nem is lehet Will.
Ahogy a fiú anyjukéhoz kísértetiesen hasonlító szemébe nézett,
haragot látott benne. Will egyáltalán nem örült, hogy látta. A Cecily
emlékeiben élő cigányosan fekete, zilált hajú, mindig falevelekkel
borított gyerek helyét egy nyúlánk, rémisztő fiú vette át. Minden, amit
mondani akart, szertefoszlott a nyelvén, de állta Will tekintetét. Azóta
nem sok minden változott. A bátyja alig bírta elviselni a jelenlétét,
úgy
viselkedett, mintha Cecily csak púp lenne a hátán, és állandó, apró
bosszúságot jelentene neki.
Cecily mély lélegzetet vett, felszegte az állát, és dobásra emelte az első
kést. Willnek fogalma sem volt róla, és később sem tudta meg, hogy a
lány hosszú órákat töltött az edzőteremben egyedül, azt gyakorolván,
hogyan egyensúlyozza a fegyvert a kezében. Fokról fokra tanulta meg,
hogy a jó dobásba az egész testét bele kell adnia. Mindkét karját
leengedte, aztán a válla mögé emelte a jobb kezét, és teljes erőből
előrelendítette. Amikor a kés hegye a célpont vonalába került, elengedte,
majd hátrakapta a kezét, és élesen beszívta a levegőt.
A kés pontosan a céltábla közepében állt bele a falba.
- Egy - szólt Cecily fölényes mosollyal.
Will fagyos tekintettel nézett rá, kirántotta a kést a falból, és a
lány
kezébe nyomta.
Cecily újra elhajította. Mint az első alkalommal, a fegyver ezúttal is
egyenesen a tábla közepébe repült, és mint egy gúnyosan megrázott ujj,
remegve állt bele a falba.
- Kettő - állapította meg síri hangon Cecily.
Will összeszorított szájjal adta át újra a kést a húgának, aki mo-
solyogva vette el tőle. Az önbizalom, mint a friss vér áradt szét az

ereiben. Biztos volt benne, hogy meg tudja tenni. Mindig is képes volt
ugyanolyan magasra mászni, ugyanolyan gyorsan futni és ugyanolyan
sokáig visszatartani a lélegzetét, mint Will...
A kés átszelte a levegőt. Amikor ismét célba talált, a lány felugrott a
levegőbe, és összecsapta a tenyerét. A győzelem mámorában egy
pillanatra teljesen megfeledkezett magáról. A haja kiszabadult a
csatokból, és az arcába hullott. Cecily félresöpörte, aztán szélesen a
bátyjára vigyorgott. - Most pedig meg fogod írni azt a levelet.
Belementéi
a fogadásba.
A lány meglepetésére Will mosolyogva válaszolt. - Ó, meg fogom írni.
Megírom, aztán a tűzre vetem. - Felemelt kézzel fojtotta bele Cecilybe a
felháborodott szavakat. - Azt ígértem, hogy megírom. Azt nem, hogy el is
fogom küldeni.
A lány dühösen fújta ki a levegőt. - Hogy merészeltél így becsapni?
- Mondtam, hogy nem vagy árnyvadásznak való, különben nem
lehetne ilyen simán átvágni. Nem fogom megírni azt a levelet, Cecy. A
Törvény szerint sem tehetem, úgyhogy erről ennyit.
- Mintha érdekelne a Törvény! - Cecily dobbantott egyet, és máris
dühösebb volt, mint valaha életében: lenézte azokat a lányokat, akik
folyton dobbantanak.
Will összehúzta a szemét. - Téged meg az nem érdekel, hogy
árnyvadász vagy. Hogy is van ez? Megírom azt a levelet, és oda is adom
neked, ha megígéred, hogy személyesen viszed haza. És soha nem jössz
vissza.
Cecily hátrahőkölt. Jó pár kellemetlen emléke volt Willről - hangos
veszekedésekről, porcelánbabákról, amiket kihajított a padlásszoba
ablakán -, de fel tudta idézni bátyja kedvesebbik oldalát is, amikor
bekötözte a sebet a térdén vagy megigazította a ki lazult szalagokat a
hajában. Ennek a kedvességnek nyoma sem látszott a most

előtte álló Willen. Anyjuk sokat sírt a fiú eltűnése utáni első évben.
Olyankor megölelte Cecilyt, és azt mondta, hogy „az árnyvadászok
minden szeretetet ki fognak ölni Willből”. Hideg emberek, magya rázta a
lánynak. Azt is meg akarták tiltani annak idején, hogy házas ságra lépjen a
férjével. Mit akarhatnak az ő kis Willjétől?
- Nem megyek! - jelentette ki Cecily rezzenéstelen tekintettel. -
És ha ragaszkodsz hozzá, hát én... Hát én...
Kinyílt a padlásszoba ajtaja, és Jem sziluettje jelent meg a küszöbön. -
Á! — szólt. - Látom, egymást fenyegetitek. Egész délután ezt csináltátok,
vagy csak most álltatok neki?
- Ő kezdte! — Cecily Will felé bökött az állával, bár tudta, hogy
semmi értelme. Jem, Will parabataia az ember barátja kishúgának kijáró
udvarias távolságtartással kezelte, és a lány tudta, hogy úgyis mindig a
bátyja pártját fogja. Kedvesen, de határozottan érzékeltet te, hogy Will
minden más felett áll a szemében. Vagyis majdnem minden más felett.
Amikor megérkezett az Intézetbe, Jem lenyűgözte: ezüstszínű haja és
szeme, finom vonásai földöntúli, különleges szépséget kölcsönöztek neki.
Olyan volt, mint valami herceg az egyik mesekönyv lapjairól, és Cecily
talán még azt is fontolóra vette volna, hogy közeledni próbáljon hozzá, ha
nem olyan nyilvánvaló, hogy a fiú fülig szerelmes Tessa Graybe. Követte a
tekintetével, bármerre járt, és azonnal megváltozott a hangja, ha vele
beszélt. Cecily az édesanyjától hallotta egyszer, hogy a szomszéd fia úgy
néz egy lányra, „mintha ő lenne az egyetlen csillag az égen”; Jem is ponto-
san így nézett Tessára.
Cecily nem akadt fönn ezen. Tessa kedves volt vele, bár kissé félénknek
találta, és szüntelenül valamilyen könyvet bújt, éppen úgy, mint Will. Ha
Jem ilyen lányra vágyott, ők ketten úgysem illettek volna össze — és
minél több időt töltött el az Intézetben, annál

nyilvánvalóbb lett számára, milyen kínos helyzetet teremtett volna ez az

egész Willel. A bátyja vadul védelmezte Jemet, és folyamatosan azt leste
volna, hogy Cecily nem bántja-e meg így vagy ágy. Nem - sokkal jobb volt
hanyagolni ezt az egészet.
- Éppen arra gondoltam, hogy felnyalábolom Cecilyt, és megete-
tem a kacsákkal a Hyde Parkban. - Will félresöpörte átnedvesedett haját a
homlokából, és megjutalmazta Jemet ritka mosolyai egyikével. -
Segíthetnél.
- Sajnálatos módon egyelőre el kell halasztanod a testvérgyilkos-
ságot. Gabriel Lightwood odalent vár, és van egy szavam a számodra. Két
részből áll, és külön-külön mindegyik a kedvenceid közé tartozik.
- Vadbarom? - érdeklődött Will. - Sültbolond?
Jem elvigyorodott. - Démonhimlő - felelte.
Sophie egyik kezében a hosszú évek során szerzett rutinnal egyensú-
lyozott egy nagy ezüsttálcát, a másikkal pedig bekopogtatott Gideon
Lightwood ajtaján.
Odabentről csoszogás hallatszott, és az ajtó kitárult. Gideon állt előtte
nadrágban, nadrágtartóban, meg könyékig felgyűrt ujjú fehér ingben. A
keze nedves volt, mintha éppen most túrt volna bele szintén nyirkos
hajába. A lány szíve majd kiugrott a helyéből, de hűvös kifejezést
erőltetett az arcára.
- Mr. Lightwood! - szólt. - Meghoztam a pogácsát, amit kért, és
Bridget készített néhány szendvicset is.
Gideon hátralépett, hogy beengedje a lányt a helyiségbe. Ez is olyan
volt, mint az Intézet többi szobája: nehéz, sötét bútorok, nagy
baldachinos ágy, tágas kandalló és terebélyes ablakok, amelyekből itt
éppen az udvarra nyílt kilátás. Sophie magán érezte a fiú

tekintetét, miközben átsietett a szobán, és letette a tálcát a kandal ló előtt

álló asztalra. Felegyenesedett, és kezét a köténye előtt össze fonva a
fiára
pillantott.
- Sophie... - kezdte.
- Mr. Lightwood! - vágott a szavába a szolgáló. - Szeretne még
valami mást is?
A fiú félig felháborodottan, félig szomorúan nézett vissza rá. - Azt
szeretném, ha Gideonnak szólítanál.
- Mondtam már. Nem szólíthatom a keresztnevén.
- Árnyvadász vagyok, nem keresztény. Nincs keresztnevem.
Sophie, kérlek... - Gideon tett egy lépést a lány felé. - Mielőtt beköltöztem
az Intézetbe, azt hittem, a legjobb úton járunk afelé, hogy barátok
legyünk. Mégis hűvösen bánsz velem, amióta megérkeztem. - Sophie
önkéntelenül is az arcához emelte a kezét. Eszébe jutott Teddy úrfi,
régi
munkaadójának borzalmas fia, aki időnként el kapta a sötét folyosókon, a
falhoz szorította, a pruszlikja alá nyúlt, és a fülébe súgta, hogy a
saját
érdekében jobban teszi, ha barátságosan viselkedik vele. A lánynak még
most is felfordult a gyomra a gondolatra.
- Sophie! - Gideon aggodalmasan húzta össze a szemöldökét. - Mi
baj? Ha rosszat tettem veled, valamivel megbántottalak, csak áruld el, mi
az, hogy jóvá tehessem...
- Semmi rosszat nem tett, és semmivel nem bántott meg. Ön úri -
ember, én pedig szolgáló vagyok. Nincs köztünk helye bizalmaskodásnak.
Kérem, ne hozzon kellemetlen helyzetbe, Mr. Lightwood!
Gideon félig már felemelte a kezét, most azonban újra leengedte.
Olyan búvalbéleltnek tűnt, hogy Sophie-nak meglágyult a szíve. Nekem
mindenem odalehet, neki pedig nincs vesztenivalója, emlékeztette magát a lány.
Ezt
mondogatta magának esténként, amikor

keskeny priccsén hevert, és a viharszínű szempár lebegett előtte. - Azt

hittem, barátok vagyunk - mondta a fiú.
- Nem lehetek a barátja.
Gideon közelebb lépett. - Mi lenne, ha megkérnélek...
- Gideon! - Henry állt zihálva a nyitott ajtóban. Rettenetes zöld és
narancssárga csíkos mellényeinek egyikét viselte. - Itt van az öcséd. A
földszinten...
Gideonnak elkerekedett a szeme. - Itt van Gabriel?
- Igen. Apátokról ordítozik valamit, de nem hajlandó többet el -
árulni, amíg elő nem kerülsz te is. Gyere velem!
Gideon habozott, a tekintete Henryről a láthatatlanná válni igyekvő
Sophie-ra siklott. - Én...
- Gyere, Gideon! - Henry ritkán csattant fel, de ha mégis, döb-
benetes hatást ért el vele. — Gabriel csupa vér!
Gideon elsápadt, és az ajtó melletti fogason lógó kardjáért nyúlt. - Már
indulok is.
Gabriel Lightwood közvetlenül az Intézet bejárata mellett a falnak dőlt.
Zakót nem viselt, az ingét és a nadrágját vörös foltok borították. Az
ajtó
nyitva maradt, így Tessa láthatta a Lightwood család kocsiját a lépcső
alján, rajta a lángokat ábrázoló címerpajzzsal. Gabriel maga hajthatott
vele az Intézethez.
- Gabriel! - Charlotte hangja olyan volt, mintha egy megvadult
lovat igyekezne lecsillapítani. - Kérlek, mondd el, mi történt!
A magas, karcsú, vértől összetapadt hajú Gabriel megdörzsölte a
szemét. A keze is véres volt. - Hol van a bátyám? Beszélnem kell a
bátyámmal!
- Már jön is. Elküldtem érte Henryt, Cyril pedig befogja az Intézet
kocsiját. Megsebesültél, Gabriel? Szükséged van iratzéra? -

Charlotte hangjából anyai aggodalom áradt, mintha a fiú soha nem

meredt volna rá Benedict Lightwood széke mögül, és soha nem ját szott
volna össze az apjával, hogy elvegyék tőle az Intézetet.
- Ez rengeteg vér - szólt Tessa, és közelebb lépett. - Ugye nem
mind a tiéd?
Gabriel ránézett. A lány most először látta ügy, hogy egyáltalán nem
játssza meg magát. Csak döbbent félelem és zavarodottság volt a
szemében. - Nem... Az övéké...
- Az övéké? Kiké? - Gideon sietett le a lépcsőn, kivont karddal a
jobb kezében. Henry és Jem is vele tartott, a sarkukban pedig Will és
Cecily igyekezett lefelé. Jem riadtan torpant meg; Tessa egy pillanat tal
később döbbent rá, hogy a fiú a menyasszonyi ruhájában látja. Jem szeme
elkerekedett, de a többiek tovább száguldottak mellette lefelé, és
magukkal sodorták, mint folyó a falevelet.
- Apa megsérült? - Gideon egy lépéssel az öccse előtt állt meg. -
És te? - Két tenyere közé fogta Gabriel arcát, és maga felé fordította.
Bár
Gabriel magasabb volt, a tekintete elárulta, hogy ő a fiatalabbik
testvér:
látszott rajta a megkönnyebbülés, hogy végre előkerült a bátyja, de
egyben a neheztelés is Gideon türelmetlensége miatt.
- Apa... - hebegte Gabriel. - Apa féreg.
Will kurtán felnevetett. Harci öltözéket viselt, és a haja izzadt ha-
lántékához tapadt, ami valószínűleg azt jelentet te, hogy egyenesen az
edzőteremből jött. Tessára rá sem nézett, de ezt a lány már megszokta.
Will csak akkor fordult felé, ha muszáj volt. - Örömmel állapítom meg,
hogy végre egyezik a véleményünk, Gabriel, de azért meglehetősen
szokatlan módját választottad, hogy ezt bejelentsd.
Gideon neheztelő pillantást vetett Willre, majd az öccséhez for dult. -
Ezt meg hogy érted, Gabriel? Mit csinált apa?
Gabriel megrázta a fejét. - Apa féreg — ismételte színtelen hangon.

- Tudom. Befeketítette a Lightwood nevet, és mind a kettőnknek

hazudott. Szégyent hozott anyánkra, és felelős a haláláért. De nem kell
nekünk is olyanná válnunk, mint ő.
Gabriel elhúzódott a bátyjától, és hirtelen dühödt vicsorra húzta a
száját. - Nem figyelsz rám - mondta. - Féreggé változott. Féreggé. Egy
rohadt nagy kígyószerű izévé. Amióta Mortmain nem küldi neki az
orvosságot, egyre rosszabb állapotba kerül. Átváltozik. Korábban csak a
karján voltak fekélyek, de lassan teljesen ellepik. A kezét, a nyakát,
az a...
az arcát. - Gabriel zöld szeme Willt kereste. - A himlő miatt, igaz?
Te
mindent tudsz róla, nem? Úgy tudom, af féle szakértő vagy.
- Azért nem kell úgy tenned, mintha én találtam volna fel -
mondta Will. - Csak azért, mert elhittem, hogy létezik. Léteznek róla
beszámolók... Régi történetek a könyvtárban...
- Démonhimlő? - kérdezte Cecily zavartan ráncolva a homlokát.
Will, miről beszél?
A fiú kinyitotta a száját, aztán alig észrevehetően elpirult. Tessa
elfojtotta feltörni készülő mosolyát. Cecily most már hetek óta az
Intézetben volt, de a jelenléte még mindig zavarta Willt. A fiú lát
hatólag
nem tudta, hogyan viselkedjen a húgával, aki már nem az a kislány volt,
akire emlékezett, és akinek a társaságát többször is nemkívánatosnak
nyilvánította. Tessa azért azt is látta, hogy ugyanazzal az óvó szeretettel a
tekintetében figyeli Cecilyt, amivel néha Jemet is szokta.
Annyi mindenesetre biztos volt, hogy Will a legkevésbé sem szeretné
elmagyarázni Cecilynek, mi az a démonhimlő, és hogyan lehet elkapni. -
Semmi olyasmiről, amit tudnod kéne - mormogta.
Gabriel tekintete Cecilyre vándorolt, és tátva maradt a szája a
meglepetéstől. Tessa látta, ahogy megakad a szeme a lányon. Willék

szülei mind a ketten nagyon szép emberek lehettek, mert Cecily éppen
olyan csinos volt, mint amilyen jóképű a bátyja. Mindkettejüknek feketén
csillogott a hajuk, és egyforma, káprázatosan kék szemük volt. Cecily
merészen állta Gabriel tekintetét. Nyilván azon gondolkodott, ki lehet ez
a fiú, aki láthatólag nagyon nem kedvel te a bátyját.
- Apa meghalt? - Gideon hangja egyre élesebb lett. - Belehalt a
démonhimlőbe?
- Nem halt bele - felelte Gabriel. - Átváltozott. A betegség át-
változtatta. Néhány héttel ezelőtt az egész háztartást elköltöztette
Chiswickbe. Az istennek nem akarta elárulni, miért. Aztán pár napja
bezárkózott a dolgozószobájába. Nem volt hajlandó kijönni, még enni
sem. Ma reggel bementem hozzá, hogy felkeltsem. Az ajtót ki tépték a
keretéből, és... valami nyálkás csík vezetett végig a folyosón. Követtem
a
földszintre, aztán tovább, ki a kertbe. - Körülnézett az előtérben. -
Féreg
lett belőle. Csak ezt akartam mondani.
- Gondolom, nem lehetne... - szakította meg a fiú szavait követő
csendet Henry. - Hm, rátaposni?
Gabriel undorodva pillantott rá. - Átkutattam a kertet. Megtaláltam
párat a szolgálók közül. És amikor azt mondom, hogy megtaláltam őket,
pontosan így is értem. Darabokra szaggatták őket. - Nyelt egyet, és
végignézett véres ruháin. - Hangot hallottam. Éles, visító hangot.
Megfordultam, és láttam, hogy felém tart. Nagy, vak féreg volt, olyan,
mint a legendák sárkányai. Kitátotta a száját, lát tam a tűhegyes fogait.
Megfordultam, és az istálló felé rohantam. Utánam kúszott, de
felugrottam a kocsira, és kihajtottam a kapun. A féreg... Apám oda már
nem követett. Azt hiszem, fél, hogy meglátják az emberek.
- Á! - szólt Henry. - Ezek szerint túl nagy hozzá, hogy rálépjünk.

- Nem szabadott volna elmenekülnöm. - Gabriel a bátyjára pil-

lantott. - Meg kellett volna vetnem a lábam, és fel kellett volna
vennem
vele a harcot. Talán szót érthettem volna vele. Apánknak odabent kell
lennie valahol.
- Másfelől viszont ketté is haraphatott volna — jegyezte meg Will.
Ez, amit leírsz, a démonná alakulás, a himlő utolsó stádiuma.
- Will! — Charlotte felemelte a kezét. — Miért nem beszéltél erről?
- Nem titok, hogy a démonhimlőről szóló könyvek a könyvtár ban
vannak - felelte sértetten a fiú. - Én senkit nem akadályoztam meg benne,
hogy elolvassa őket.
- Igen, de ha tudtad, hogy Benedict egy hatalmas kígyóvá alakul
át, az ember azt gondolná, hogy legalább megemlíted - mondta Charlotte.
- Csak úgy tájékoztatásképpen.
- Először is nem tudtam, hogy gigantikus féreggé fog változni. A
démonhimlő utolsó stádiumában a betegből démon lesz. Bármi lyen fajta
lehetett volna. Másodszor is az átalakulási folyamat heteket vesz igénybe.
Azt hittem, még Gabriel sem tud olyan okleveles balfék lenni, hogy ne
vegye észre, és ne szóljon valakinek.
- És kinek szólt volna? - kérdezte Jem nem minden alap nélkül.
Ahogy a beszélgetés folytatódott, közelebb húzódott Tessához. Egy más
mellett álltak, a kézfejük finoman összeért.
- A Klávénak. A postásnak. Nekünk. Bárkinek - felelte Will, in-
gerülten pillantva Gabrielre, akinek kezdett visszatérni a szín az arcába.
- Nem vagyok okleveles balfék! - jelentette ki dühödten.
- Az oklevél hiánya aligha bizonyíték az intelligenciára - mor-
mogta Will.
- És mint említettem, apám az elmúlt egy hétben bezárkózott a
dolgozószobájába...

- És te ebben nem találtál semmi különöset?

- Nem ismered apánkat - szólt közbe Gideon azon a színtelen
hangon, amit általában akkor vett elő, ha nem úszhatta meg, hogy a
családjáról beszéljen. Ismét az öccséhez fordult, a vállára tette a ke zét, és
olyan halkan szólt hozzá, hogy senki más nem hallotta.
Jem beleakasztotta a kisujját Tessáéba. Megszokott, kedves gesztus
volt tőle, amihez a lány az elmúlt hónapokban annyira hozzászokott,
hogy néha már gondolkodás nélkül nyújtotta a kezét, ami kor Jem megállt
mellette. - Ez a menyasszonyi ruhád? - kérdezte súgva a fiú.
Tessát a harci öltözékkel a kezében érkező Bridget mentette meg attól,
hogy válaszolnia kelljen, meg Gideon, aki hirtelen kör benézett a
többieken, és megszólalt. - Chiswick! Oda kell mennünk. Gabrielnek és
nekem mindenképpen, ha más nem is tart velünk.
- Egyedül akartok menni? - Tessa annyira meglepődött, hogy
gondolkodás nélkül szólt közbe. - De miért nem hívtok mást is, hogy
tartson veletek?
- A Klávé! — Will kék szeme izgatottan villant. - Nem akarja,
hogy a Klávé megtudja, mi történt az apjukkal.
- Te akarnád a helyemben? - kérdezte hevesen Gabriel. - Ha a te
családodban történt volna? - Elhúzta a száját. - Nem érdekes. Úgysincs
róla fogalmad, mit jelent lojálisnak lenni valakihez.
- Gabriel! - torkolta le az öccsét Gideon. - Ne beszélj így Willel!
A fiatalabbik fivér meglepetten kapta fel a fejét, és Tessa meg i s
tudta
érteni. Az Intézet többi lakójával együtt Gideon is hallott az átokról,
ami
miatt Will olyan gorombán és ellenségesen viselkedett mindenkivel,
másnak azonban sosem beszéltek róla.

Veletek megyünk. Hát persze hogy veletek megyünk! - Jem elengedte

Tessa kezét, és előrelépett. - Gideon nagy szolgálatot tett nekünk. Nem
felejtettük el, igaz, Charlotte?
- Hát persze hogy nem — felelte a nő. - Bridget, a ruhát...
- Kapóra jön, hogy én máris be vagyok öltözve - mondta Will,
miközben Henry kibújt a kabátjából, és lecserélte a harci öltözet fel
sőjére
meg egy fegyverövre. Jem ugyanígy tett, és az előtér hirtelen megtelt
mozgással...
Charlotte halkan magyarázott valamit Henrynek, a keze közvet lenül a
hasa fölött lebegett. Tessa elfordította a tekintetét az intim jelenetről,
és
két összedugott fejet pillantott meg: az egyik szőke volt, a másik
fekete.
Jem Will mellett állt, és az irónjával egy rúnát rajzolt a nyakára.
Cecily
összehúzott szemöldökkel figyelte a bátyját. — Kapóra jöhet, hogy én is
be vagyok öltözve - közölte.
Will felkapta a fejét, mire Jem dühösen tiltakozni kezdett. - Szó sem
lehet róla, Cecily!
- Nem tilthatod meg! - villant fel a lány szeme. - Megyek!
Will Henryre pillantott, aki bocsánatkérően vonta meg a vállát. -
Joga van velünk tartani. Majdnem két hónapja tanul...
- De még gyerek!
- Tizenöt évesen te is ugyanezt művelted - jegyezte meg halkan
Jem, mire Will visszafordult felé. Egy pillanatra mindenki, még Gabriel is,
visszatartotta a lélegzetét. Jem állta a másik fiú tekintetét, és mint
oly
sokszor korábban is, Tessa úgy érezte, szavak nélkül beszélgetnek
egymással.
Will felsóhajtott, és félig lehunyta a szemét. - Még a végén Tessa is
jönni akar.
- Hát persze hogy megyek! - jelentette ki a lány. - Talán nem va-
gyok árnyvadász, de engem is kiképeztetek. Jem nem megy nélkülem.

- De a menyasszonyi ruhád van rajtad - tiltakozott Will.

- Hát most, hogy mindenki látta, úgysem mehetek ebben férj hez.
Balszerencsét hoz, tudod.
Will mormogott valamit walesiül - senki sem értette, de a hangján
hallatszott, hogy megadta magát. Tessa szája aggodalmas félmosolyra
görbült. Az Intézet ajtaja kitárult, és őszi napfény árasztotta el az
előteret. Cyril állt zihálva a küszöbön. - Készen áll a második kocsi -
jelentette be. - Akkor ki jön?

AHOGY AZ INTÉZET KOCSIJA BEGÖRDÜLT a chiswicki Lightwood- ház kapuján,

Tessa alaposabban meg tudta nézni magának a helyet, mint amikor
először járt itt az éjszaka közepén. Fákkal szegélyezett hosszú, kavicsos út
vezetett egy hatalmas fehér házhoz, előtte körkörös felhajtóval. Maga az
épület erősen emlékeztetett a szimmetrikus, markáns oszlopokkal ellátott
klasszikus görög és római templomokra, amiket Tessa a könyveiben
látott. A lépcső előtt egy kocsi állt, a kertben kavicsos ösvények
hálózata
szaladt szerteszét.
És ez a kert bizony gyönyörű volt. Még októberben is virágok sokasága
nyílt benne - késői vörös rózsák, bronz- és narancsszínű, sárga és
sötétarany krizantémok határolták a fák között kanyargó takaros
gyalogutakat. Ahogy Henry megállította a kocsit, Tessa Jem segítségével
kiszállt, és vízcsobogás hangja ütötte meg a fülét. Gyanította, hogy egy
elterelt patak folyik át a kerten. Az egész hely gyönyörű

volt; Tessa alig hitte el, hogy Benedict itt rendezte ördögi bálját,
pedig
látta a házat megkerülő ösvényt, amelyiken aznap este végigment. A villa
láthatólag újonnan épült szárnyához vezetett...
Gideon megállította mögöttük Lightwoodék kocsiját. Gabriel, Will és
Cecily szállt ki belőle. A Herondale testvérek még akkor is egymással
vitatkoztak, amikor Gideon lemászott a bakról. Will széles gesztusokkal
kísérte a mondanivalóját. Cecily összeráncolt homlokkal meredt rá, dühös
tekintete annyira hasonlóvá tette a bátyjához, hogy más körülmények
között egészen vicces látványt nyújtottak volna.
Gideon, aki sápadtabb volt, mint valaha, kivont karddal a kezében
fordult körbe.
- Tatiana kocsija - közölte, amikor Jem és Tessa megállt mellette. A
lépcső előtt nyitott ajtókkal álló jármű felé intett. - Nyilván úgy
döntött,
hogy eljön látogatóba.
- Hogy éppen most... - Gabriel dühösnek tűnt, de zöld szemén látszott,
hogy rosszul van a félelemtől. Tatiana a nővérük volt, aki nemrég ment
férjhez. A töviskoszorút ábrázoló címer a kocsi aj taján nyilván a férje
családjának címere lehetett, vélekedett Tessa. A csapat mozdulatlanná
dermedve figyelte, ahogy Gabriel előhúzza hosszú szablyáját az övéből, és
közelebb oson a kocsihoz. Óvatosan benézett az ajtón, és hangosan
elkáromkodta magát. - Csupa vér az ülés — mondta. - Meg ilyen trutymó.
— A szablya hegyével megbökte a kocsi kerekét; amikor visszahúzta,
hosszú csíkban lógott le róla a bűzös nyálka.
Will előkapott egy szeráfpengét a kabátja alól, és felkiáltott. -
Eremiel!
- Ahogy a fegyver halvány, fehér csillagként ragyogott fel az őszi fényben,
a fiú előbb északnak, majd délnek mutatott vele. -

A kert körülveszi a házat, egészen a folyóig ér - mondta. - Én már

csak
tudom. Egy éjjel végigkergettem itt Marbas démont. Akárhol is van
Benedict, kétlem, hogy el akar menni a környékről. Azt kockáztatná, hogy
meglátják.
- Mienk a ház nyugati oldala. Ti menjetek keletre - szólt Gabriel.
Csak kiabáljatok, ha láttok valamit, és összegyűlünk.
Gabriel megtisztította a pengéjét az ösvény kövein, fel állt, és követte
a
bátyját a ház sarkán túlra. Will a másik irányba indult Jemmel,
Cecilyvel
és Tessával a nyomában.
Will megállt a sarkon, és szokatlan látvány vagy hang után kutatva
körülnézett a kertben. Egy pillanattal később intett a többieknek, hogy
kövessék.
Ahogy továbbhaladtak, Tessa cipőjének sarka megbicsaklott egy laza
kavicstól az egyik sövény tövében. Megbotlott, és bár azonnal
visszanyerte az egyensúlyát, Will összehúzott szemöldökkel pillantott
hátra. - Tessa! - szólt. Egy időben Tessnek szólította a lányt, de azok
az
idők már elmúltak. - Nem kellene velünk lenned. Nem készültél még fel.
Várj inkább a kocsiban!
- Eszemben sincs! - jelentette ki önérzetesen Tessa.
Will Jem felé fordult, aki mintha egy mosolyt próbált volna leplezni. —
A te menyasszonyod. Próbálj már meg a lelkére beszélni!
Jem, kezében a karddá alakítható sétabottal, a lány mellé lépett.
Tessa, tedd meg a kedvemért, jó?
- Azt hiszed, nem tudok harcolni. - A lány elhúzódott, és farkas-
szemet nézett Jemmel. - Mert lány vagyok.
- Azért hiszem azt, hogy nem tudsz harcolni, mert menyasszonyi
ruha van rajtad - felelte a fiú. - Ha ez vigasztal, szerintem ebben a
cuccban Will sem tudna harcolni.

- Talán nem - szúrta közbe a másik fiú, akinek olyan éles volt a
hallása, mint egy denevéré. - Viszont világszép menyasszony lenne
belőlem.
Cecily felemelte a kezét, és a távolba mutatott. - Mi az?
Mindannyian odakapták a fejüket, és látták, hogy egy alak rohan
feléjük. Éppen a háta mögül sütött a nap, és amíg Tessa szeme hozzá nem
szokott a fényhez, csak egy homályos foltot látott, ami aztán lassacskán
egy futó lány alakját vette fel. A kalapja nem volt a fején,
világosbarna
haja lobogott a szélben. Magas volt, csontos, világos fuksziaszínű ruhája
valaha elegáns lehetett, időközben azonban el szakadt, és vérrel kenődött
össze. A lány sikítva közeledett feléjük, aztán Will karjába vetette magát.
A fiú hátratántorodott, és kis híján még Eremielt is eldobta. - Tatiana...
Tessa nem volt benne biztos, hogy Will lökte-e el magától a lányt, vagy
az húzódott hátrébb, mindenesetre gyorsan olyan távol kerültek
egymástól, hogy Tessa most először szemügyre vehette Tatiana keskeny,
szögletes arcát. A lány haja szökés volt, mint Gideoné, a szeme zöld, mint
Gabrielé, és talán még szépnek is lehetett volna nevezni, ha nem vág
olyan mogorva képet. Bár könnyek folytak az arcán, és erősen zihált,
mégis volt benne valami színpadias. Mintha leginkább az foglalkoztatta
volna, hogy mindenki őt figyeli - főleg Will.
- Egy óriási szörnyeteg! - A lány elsírta magát. - Valami vadállat...
elragadta Rupertet a kocsiból, és magával vitte!
Will még távolabb húzódott. - Hogy érted azt, hogy magával vitte?
- Ott... ott... - mutatta a lány zokogva. - Elrángatta az olaszkertbe.
Nem falta fel Rupertet, de végigvonszolta az ösvényen.

Akárhogy sikítottam, nem tette le. - Újabb hullámban törtek elő a

szeméből a könnyek.
- Sikítottál — bólintott Will. - Mást nem csináltál?
- Sikítottam, ahogy a torkomon kifért - felelte sértődötten Tatiana.
Végleg elhúzódott Willtől, és fancsalin mérte végig zöld szemével. -
Látom, semmivel sem lettél kedvesebb, mint voltál. - Tessára, Cecilyre és
Jemre siklott a tekintete. - Mr. Carstairs - szólt mereven, mintha egy kerti
partin találkoztak volna. Összehúzott szemmel nézett Cecilyre. - Te
pedig...
- Ó, az Angyal szerelmére! - Will otthagyta a lányt. Jem rámo-
solygott Tessára és követte a fiút.
- Te csakis Will húga lehetsz - mondta Tatiana Cecilynek, ahogy a
fiúk eltűntek a távolban. Tessát levegőnek nézte.
Cecily hitetlenkedve nézett rá. - Az vagyok, bár nemigen értem, miért
fontos ez. Tessa... jössz?
- Jövök! - Tessa a lány után sietett. Hiába nem akarta Will és Jem,
hogy velük tartson, képtelen lett volna tétlenül nézni, hogy a két fiú
egyedül száll szembe a veszéllyel. Egy pillanattal később Tatiana kel -
letlen lépteit hallotta a háta mögött az ösvényen.
Távolodtak a háztól, és a kertnek a magas ösvények mögötti, gon-
dosan nyírt része felé tartottak. A messzeségben egy kupolás üvegházon
napfény csillant. Szép őszi nap volt: az élénk szél levelek illatát
hozta
magával. Tessa zörgő hangot hallott a háta mögül, és visszanézett a
házra. A magasba emelkedő sima fehér homlokzatot csak az erkélyek íve
törte meg.
- Will — suttogta. A fiú Tessa ujjai után nyúlt, lefejtette őket a
nyakáról, aztán
lehúzta a kesztyűjét, ami a maszk és Jessie hajtűi mellett végezte a
földön. Will
félrehúzta a saját álarcát, majd

félresöpörte nyirkos haját a homlokából. A maszk alsó pereme halvány sebhelyszerű

nyomot hagyott a bőrén; Tessa odanyúlt volna, hogy megérintse, de a fiú óvatosan
elkapta a kezét.
— Nem — szólt. — Hadd érintselek meg először én. Olyan régóta...
Tessa elvörösödve kapta el a tekintetét a házról, igyekezvén elker getni
az
emlékeket. A csapat egy nyíláshoz érkezett a sövényben a jobb oldalon.
Mögötte tisztán látszott a zöld növényzettel körülvett olaszkert.
Mindenfelé klasszikus hősök és legendabéli alakok szobrai sorakoztak
benne. A középen álló szökőkútban Vénusz egy urnából öntötte a vizet, a
sugárban szerteszét vezető utak mentén pedig nagy államférfiak és
történetírók - Caesar, Hérodotosz, Thuküdidész - meredtek egymásra üres
tekintettel. A költők és a drámaírók sem hiányoztak. Tessa elsietett
Arisztotelész, Ovidius, Homérosz - a költő szemén kőálarc jelezte
vakságát -, Vergilius és Szophoklész mellett, amikor velőtrázó sikoly
hasított a levegőbe.
A lány megpördült. Néhány méterrel lemaradva Tatiana kidülledő
szemekkel, dermedten állt. Tessa visszafutott hozzá, de Tatiana ellökte
magától, mintha egy pillanatra elfelejtette volna, ki ő. - Rupert! -
nyögte
maga elé meredve. Tessa követte a tekintetét, és egy férfi csizmáját
pillantotta meg, ahogy a sövény alól kandikál kifelé. Egy másodpercig azt
hitte, hogy a férfi öntudatlanul fekszik a föl dön, és a teste többi
részét
elrejti a növényzet. Ahogy azonban közelebb hajolt, kiderült, hogy a
lábbelin kívül nincs ott más, csak egy csizmaszárból kiálló jókora,
megrágott, véres húsdarab.
- Egy tizenkét méter hosszú kukac? - morogta Will Jemnek, ahogy a
hangtalan rúnáknak köszönhetően teljes csendben siettek végig az

olaszkert kavicsos ösvényein. — Gondolj bele, mekkora halat foghatnánk

egy ilyennel.
Jemnek megrándult a szája. - Nem vicces ám.
- Egy kicsit az.
- Ennek nem lehet kukacos viccekkel elvenni az élét, Will. Gabriel
és Gideon apjáról beszélünk.
- Nem csak róla. Azért kergetjük végig egy díszes szoborkerten,
mert féreggé változott.
- Féregdémonná - bólintott Jem, aztán megállt, hogy óvatosan
kilessen egy sövény mögül. - Egy nagy kígyóvá. Így már kordában tudod
tartani a hülye vicceidet?
- Voltak idők, amikor egészen jól szórakoztál a hülye vicceimen -
sóhajtotta Will.
- Will...
Jemet dermesztően hangos kiáltás szakította félbe. A két fiú éppen
időben fordult sarkon ahhoz, hogy lássa, amint Tatiana Blackthorn Tessa
karjaiba dől. A lány elkapta, Cecily pedig a sövényben lévő rés felé indult,
gyakorlott árnyvadász könnyedségével kapva elő a szeráfpengét az övéből.
Will nem hallotta, mit mond, de a fegyver fel ragyogott, és
megvilágította
a húga arcát. A fiúnak hirtelen görcsbe rántotta a gyomrát a rettegés.
Jemmel a sarkában futásnak eredt. Tatiana tehetetlenül lógott Tessa
karjában, és eltorzult arccal sikította. — Rupert! Rupert!
Tessa küszködött a lány súlya alatt; Will szeretett volna megáll ni, hogy
segítsen neki, de Jem megelőzte, és ez így is volt rendjén. Mégiscsak ő
jegyezte el Tessát.
Will kényszerítette magát, hogy a húgára figyeljen inkább, aki fel emelt
karddal lépett át Rupert Blackthorn förtelmes maradványain, és a
sövényben lévő járat felé tartott.

- Cecily! - kiáltotta kétségbeesetten Will. A lány megfordult...

Aztán felrobbant a világ. Föld és sár fröccsent az ég felé, és beterí tette,
akár a jégeső. A gejzír közepén hatalmas, szürkésfehér vak kí gyó
tekergett. A halott hús színe, gondolta Will. A démon testéből áradó bűz
a temetők szagára emlékeztetett. Tatiana megint sikított, minden erő
elszállt a testéből, és magával rántotta Tessát a földre. A féreg ide-
oda
dobálta magát, hogy kiszabaduljon a földből. Ki nyitotta a száját, ami nem
is annyira száj volt, mint inkább a fejét kettészelő óriási hasíték
fehér,
cápaszerű fogakkal. A lény torkából hangos, vad sziszegés tört elő.
- Állj! - kiáltotta Cecily. Maga elé tartotta a ragyogó szeráfpengét;
félelemnek nyoma sem látszott rajta. - Hátrébb, te átkozott teremtmény!
A féreg lecsapott a lányra. Cecily a karddal a kezében megvetette a
lábát, ám ahogy a hatalmas állkapcsok közeledtek felé, Will odaugrott, és
félrelökte az útból. Együtt gördültek bele egy sövénybe, éppen amikor a
szörnyeteg feje a földnek ütközött, jókora gödröt hagyva benne.
- Will! - Cecily távolabb húzódott a bátyjától, de elkésett. Szeráf -
pengéje vörös sebet égetett a fiú alkarjába. A l ánynak kéken izzott a
szeme. - Erre nem volt semmi szükség.
- Nem vagy kiképezve! - kiáltotta Will szinte magán kívül a düh-
től és a félelemtől. — Megöleted magad! Maradj ott, ahol vagy! - A
lány
fegyveréért nyúlt, de az elrántotta előle, és talpra ugrott. Egy
pillanattal
később a féreg nyitott szája ismét lecsapott. Will saját kardja méterekre
tőlük hevert a földön, ahol eldobta, amikor a húga megmentésére sietett.
Most oldalt vetette magát, éppen hogy csak kitérve az állkapcsok útjából,
amikor hirtelen Jem jelent meg karddá alakított sétabotjával.
Meglendítette a pengét, és keményen

a lény oldalába döfte. A démon torkából pokol i sikoly tört elő, hát-
rahőkölt, a testéből fekete vér spriccel t, végül pedig eltűnt egy hosszú
sövény mögött.
Will megpördült. Alig látta Cecilyt a fekete vérrel és sárral borí tott
Jemtől, aki a lány és Benedict közé állt. Jem mögött Tessa az ölé be
vonta
Tatianát, a két lány szoknyája összekeveredett egymással. Tatiana harsány
rózsaszínje elvegyült Tessa menyasszonyi ruhájának bepiszkolódott
aranyárnyalatával.
Tessa az ájult lány fölé hajolt, mintha meg akarná óvni őt az apja
látványától, így a démonvér nagyrészt az ő hajára és testére fröccsent.
Ahogy felnézett, sápadt volt az arca. Tekintete találkozott Willével.
Egy pillanatra eltűnt a kert, a zaj, a vér meg a démon szaga, és a
fiú
kettesben maradt a néma csöndben Tessával. Oda akart futni, hogy a
karjába vehesse és megóvhassa.
Csakhogy mindez már Jem dolga volt, nem az övé. Nem az övé.
A pillanat elmúlt, Tessa pedig máris két lábon állt, minden erejét
összeszedve felrángatta a földről Tatianát, és a félig öntudatlan, áléit lány
karját átvetette a vállán.
- El kell vinned innen, különben vége. - Will tekintete a kertet
fürkészte. - Nem kapott kiképzést.
Tessa szája ismerős, makacs csíkká préselődött össze. - Nem áll
szándékomban itt hagyni benneteket.
Cecily elborzadt. - Ugye nem gondolod... Nem fogná magát vissza a
démon? Mégiscsak a lányáról van szó. Ha... ha maradt benne valami apai
érzés....
- A vejét is megette, Cecy! - csattant fel Will. - Tessa, vidd el
Tatianát, ha meg akarod menteni az életét. És maradj vele a háznál.
Katasztrofális következményekkel járna, ha egyszer csak visszarohanna
ide.

- Köszönöm, Will! - mormogta Jem, ahogy Tessa, amilyen gyorsan csak

tudta, elvonszolta a botladozó lányt. Will szívébe mint ha tőrt döftek
volna. Ahányszor csak tett valamit, hogy megvédje Tessát, Jem azt hitte,
az ő kedvéért teszi, nem saját maga miatt. És Will mindig azt kívánta, bár
valóban így is lenne. Minden egyes tőrdöfésnek megvolt a maga neve.
Bűntudat. Szégyen. Szerelem.
Cecily sikított. Egy árnyék takarta el a napot, és a sövény szét robbant
Will előtt. A fiú hirtelen a féreg sötétvörös torkába bámult. A hatalmas
fogakról kötélnyi nyálcsíkok lógtak. Will a kardjához kapott, de a féreg
máris visszahúzódott egy tőrrel a nyakában. Willnek hátra sem kellett
fordulnia; azonnal felismerte Jem fegyverét. Hallotta, ahogy parabataia
figyelmeztetőleg rákiált, amikor a féreg ismét támadott. A fiú felfelé
döfött a kardjával, és alulról találta el a lény állkapcsát. Benedict
fogai
közül vér buggyant elő, a cseppek sziszegve hullottak Will ruhájára.
Valami eltalálta a fiú térdhajlatát; a váratlan ütéstől elterült a fűben, válla
keményen vágódott a földnek.
Köhögött, ahogy a tüdejéből kiszorult a levegő. A féreg vékony, gyűrűs
farka a lábai köré tekeredett. Ahogy rúgkapált, Will csillagokat látott,
de
Jem feszült arcát és a kék eget is észlelte maga fölött. Benedict
szorítása
veszített az erejéből, így Willnek sikerült odébb gurulnia, és
feltérdelnie.
Gideon és Gabriel rohanvást közeledett az ösvényen. Gabriel egy íjat
tartott a kezében, amit futás közben ajzott fel újra. Will némi
meglepetéssel konstatálta, hogy a fiú az imént meglőtte a saját apját, hogy
megmentse az ő életét.
A féreg hátrafelé araszolt, Will hóna alá pedig gondos kezek nyúltak,
hogy talpra segítsék. Jem. Parabataia sétabotkardjával a kezében maga elé
meredt. A féregdémon láthatólag rettenetes fájdalmak között vonaglott,
hullámozva dobálta ide-oda hatalmas, vak fejét,

vergődésével gyökerestől tépve ki a növényeket. Levelek repültek a

magasba, az árnyvadászok kis csapatát fojtogatta a levegőben szálló por.
Will hallotta Cecily köhögését, és nagyon szeretett volna ráparancsolni a
húgára, hogy azonnal fusson vissza a házhoz, de tudta, hogy úgysem
engedelmeskedne.
A féreg addig dobálta magát, amíg végül sikerült kiszabadítania a
kardot az állából. A fekete démonvértől ragacsos fegyver csörömpölve
hullott a rózsabokrok közé. A féreg hátrafelé csúszott, nyálkát és vért
hagyva maga után. Gideon elfintorodott, aztán a földön heverő kardhoz
ugrott, és kesztyűs kezével felkapta a földről.
Benedict hirtelen felágaskodott, akár egy kobra, nyitott száj ából
csöpögött a nyál. Gideon felemelte a hatalmas test mellett lehetet lenül
kicsinek tűnő fegyvert.
- Gideon! — Gabriel sápadtan húzta fel az íját. Will félreugrott,
ahogy egy nyílvessző elsüvített mellette, és a lény testébe fúródott.
Benedict felhördült, megfordult, és elképesztő sebességgel kígyózott el.
Ahogy távoldott, a farka rácsavarodott az egyik szoborra, és olyan erővel
szorította meg, hogy az porrá tört, és a kiszáradt medencébe hullott.
- Az Angyalra, ez összezúzta Szophoklészt! - jegyezte meg Will,
ahogy a féreg eltűnt egy görög templomra emlékeztető nagy építmény
mögött. - Hát manapság már senki sem tiszteli a klasszikusokat?
Gabriel zihálva engedte le az íját. - Te hülye! - förmedt rá durván a
bátyjára. - Mégis hogy jutott eszedbe így neki rontani apánknak?
Gideon megpördült, és véres kardjával Gabriel felé bökött. - Ez a lény
már nem az apánk. Ha ezt nem vagy hajlandó elfogadni...
- Meglőttem egy nyíllal — kiáltotta a fiatalabbik testvér. - Mit
akarsz még tőlem, Gideon?

Gideon megrázta a fejét, mintha undorodna az öccsétől. Még Will is

együtt érzett Gabriellel, bár ki nem állhatta a fiút. Mégiscsak meglőtte
a
férget.
- Üldözőbe kell vennünk - mondta Gideon. - A mögött a pavilon
mögött tűnt el.
- A mi mögött? - kérdezte Will.
- A pavilon mögött, Will - felelte Jem. - Díszes kerti épület. Fel-
teszem, nincs benne semmi.
Gideon megrázta a fejét. - Csak egy fal az egész, semmi más. Ha mi
ketten az egyik oldalról kerüljük meg, te és James pedig a másikról...
- Cecily, mit csinálsz? - vágott Gideon szavába Will. Tudta, hogy
úgy beszél, mint egy szórakozott szülő, de nem érdekelte. Cecily
visszadugta a kardját az övébe, és elkezdett felfelé kapaszkodni az egyik
kis tiszafára az első sövénysor mögött. - Nem éppen ez a legjobb
alkalom
fára mászni.
A lány dühösen pillantott rá, fekete haja az arcába hullott. Ki nyitotta a
száját, hogy válaszoljon, mielőtt azonban megszólalhatott volna, irtózatos
dübörgés hallatszott, mintha a föld indult volna meg, a pavilon pedig
darabjaira robbant. A féreg, mint egy elszabadult gyorsvonat, ijesztő
sebességgel indult meg feléjük.
Mire a Lightwood-ház elé értek, Tessának sajgott a nyaka és a háta. A
nehéz menyasszonyi ruha alatt szorosan tapadt a testére a fűző, és a
zokogó Tatiana súlya fájdalmasan húzta a bal vállát.
Amikor észrevette a kocsikat, megkönnyebbült, de el is csodálkozott
egyben. A ház előtti udvar továbbra is békés látványt nyújtott - a
kocsik
pontosan ott álltak, ahol hagyták őket, a lovak a füvet majszolták,
sehol
nyoma sem látszott a hátul zajló eseményeknek.

Miután hol támogatva, hol vonszolva a másik lányt, Tessa eljutott az

első
kocsiig, felrántotta az ajtót, és besegítette a Lightwood fiúk nővérét.
Elfintorodott, ahogy Tatiana éles körmei a vállába vájtak, miközben
szoknyáját rendezgetve elhelyezkedett az ülésen.
- Ó, istenem! - nyöszörögte Tatiana. - Micsoda szégyen, micsoda
rettenetes szégyen! A Klávé meg fogja tudni, mi történt apámmal. A
fenébe is, hát nem tudott egy pillanatig sem rám gondolni?
Tessa pislantott egyet. — Az a valami... Nem hiszem, hogy bárkire is
képes lenne gondolni, Mrs. Blackthorn.
Tatiana kábán nézett rá, és Tessa egy pillanatra elszégyellte magát,
amiért annyira neheztelt rá. Rosszul esett neki, hogy elküldték a
kertből,
ahol talán segíthetett volna - de Tatiana a saját szemével látta az
imént,
ahogy a saját apja széttépi a férjét. Több együttérzést érdemelt volna,
mint amennyit Tessa képes volt kipréselni magából.
Azért próbált gyengédebben szólni a lányhoz. - Tudom, hogy szörnyű
sokk érte. Ha lefeküdne...
- Nagyon magas vagy - mondta Tatiana. - Nem panaszkodnak
miatta a férfiak?
Tessa rámeredt.
- És menyasszonynak öltöztél - folytatta a másik lány. - Elég fur-
csa, nem? A harci öltözet megfelelőbbnek tűnik egy ilyen feladathoz.
Értem, hogy nem áll jól, és a szükség nagy úr, de...
Hirtelen hangos csattanás hallatszott. Tessa ellépett a kocsitól, és
körülnézett. A hang a házból jött. Henry, gondolta a lány. A férfi
egyedül
ment be a házba. Persze a lény a kertben tombolt, de ez azért
mégiscsak
Benedict háza volt. A lánynak eszébe jutott a bálterem, ami démonokkal
volt tele, amikor legutóbb itt járt. Két kézzel
felgyűrte a szoknyáját. - Maradjon itt, Mrs. Blackthorn - szólt. - Ki
kell
derítenem, mi okozta a zajt.

— Ne! - Tatiana azonnal felült. — Ne hagyj itt!

- Sajnálom. - Tessa a fejét rázva hátrált el. - Muszáj. Kérem, ma-
radjon a kocsiban.
Tatiana utánakiáltott valamit, de Tessa már a lépcsőn futott felfe lé.
Belökte a bejárati ajtót, és a grandiózus előtérben találta magát, ahol
a
padlót sakktáblaként egymást váltó fekete és fehér márványlapok
alkották. A mennyezetről hatalmas csillár lógott alá, bár egyet len
gyertya
sem égett benne. A helyiséget egyedül az ablakokon beáradó fény
világította meg. Kicsit távolabb impozáns lépcső vezetett felfelé. -
Henry!
- kiáltotta Tessa. - Hol vagy, Henry?
Válaszul hangos rivallás és újabb csattanás hangzott az emeletről.
Tessa felrohant a lépcsőn, de megbotlott, ahogy a cipője beleakadt a
ruhája szegélyébe, és hosszan végighasította a varrást. Türelmetlenül
félrerántotta az útból a szoknyát, és futott tovább egy hosszú folyosón,
aminek kékre festett falain aranykeretbe foglalt rézkarcok lógtak. Végül
egy kétszárnyú ajtón át egy szobába jutott.
Minden kétséget kizáróan egy férfi könyvtára vagy dolgozószobája
volt: a függönyök nehéz, sötét szövetből készültek, a falakon nagy
hadihajókat ábrázoló olajfestmények lógtak. A díszes, zöld tapétát furcsa,
sötét foltok tarkították elszórtan. A helyiséget belengő szokatlan szag a
Temze partjára emlékeztetett, ahol különös dolgok rohadtak a gyenge
fényben. Mindezt a vér fémes aromája egészítette ki. Egy könyvszekrény
felborult, üvegszilánkok és törött fadarabok borították a padlót. Mellette
a perzsaszőnyegen Henry birkózott egy szürke bőrű és kétségbeejtőe n
sokkarú valamivel. A férfi hangosan kiabált, és rugdalózott hosszú
lábaival, a lény pedig - nyilvánvalóan egy démon - a ruháját karmolta,
és
farkasszerű pofájával az arca felé mart.

Tessa körülnézett, felkapta a piszkavasat az üres kandalló mellől, és

támadásba lendült. Próbálta észben tartani Gideon hosszas, alapos
előadásait a távolság felméréséről, a sebességről meg a fegyver Kézben
tartásáról, végül azonban a puszta ösztönei vezették, amikor a bosszú
acélrudat a lény testébe döfte ott, ahol egy valódi, földi ál lat mellkasa lett
volna.
Valami roppant, ahogy a piszkavas a démon húsába hatolt. A lény
felvonyított, mint egy kutya, és legördült Henryről. A piszkavas a földön
koppant. A szétfröccsenő fekete vér füst és rothadás bűzével töltötte meg
a szobát. Tessa hátratántorodott, cipője sarka beleakadt szoknyája
rongyos szegélyébe, és elterült a földön. Henry a démon mellé kúszott, és
az orra alatt átkozódva elvágta a torkát rúnáktól ragyogó tőrével. A
lény
hörögve felüvöltött, és labdává gömbölyödött, mint az összegyűrt papír.
A férfi talpra ugrott, vörös haja összetapadt a démonvértől. Harci
öltözéke elszakadt, a vállán tátongó sebből vörös folyadék szivárgott. -
Tessa! - kiáltotta, majd a lány mellett termett, és talpra segítette. -
Az
Angyalra, mi aztán jó kis páros vagyunk - jegyezte meg a maga szomorkás
stílusában. Félve mérte végig Tessát. - Nem sérültél meg, ugye?
A lány végignézett magán, és tudta, miért aggódik érte Henry. A
ruháját átitatta a démonvér, az alkarján pedig csúnya vágás húzódott,
ahol rázuhant a törött üvegre. Nem igazán fájt, de szivárgott belőle a vér.
- Semmi baj - felelte. — Mi történt, Henry? Mi volt ez a valami, és
mit
keresett itt?
- Testőrdémon. Átkutattam Benedict íróasztalát, és odébb tol hattam
vagy megérinthettem valamit, ami felébresztette. Fekete füst gomolygott
elő a fiókból, és ez lett belőle. Rám támadt...

- És megkarmolt - bólintott aggodalmasan Tessa. - Vérzel...

- Nem, azt magamnak okoztam. Ráestem a tőrömre - helyesbített
zavartan Henry, és elővette az irónt az övéből. - Ne szólj Charlotte-nak.
A lány majdnem elmosolyodott, de aztán eszébe jutott, mi zajlik
odakint, átrohant a szobán, és félrerántotta a függönyt. Sajnos az ablak az
épület rossz oldalára nyílt, így nem láthatta az olaszkertet. Zöld sövény és
a tél közeledtével lassan barnába forduló sima pázsit nyújtózott előtte.
-
Mennem kell - mondta. - Will, Jem és Cecily a féreggel harcol, ami
megölte Tatiana Blackthorn férjét. Úgy kellett visszatámogatnom a
kocsihoz, majdnem elájult.
Csend lett. Aztán: - Tessa - szólt Henry különös hangon. A lány
odakapta
a fejét. Henry éppen egy iratzét rajzolt volna a karjára, de
mozdulatlanná
merevedett, és a falat bámulta, ahol Tessa korábban csak egy csomó foltot
vélt felfedezni. Most már látta, hogy nem csak véletlenszerű pecsétek
kenődtek el itt-ott. Alvadt fekete vérrel írt harminccentis betűk
sorakoztak a tapétán.

Legalul az utolsó mondatot már alig lehetett elolvasni. Mintha már

nem lett volna ura a kezének, aki írta. Tessa elképzelte az önkéntes
fogságba vonuló Benedictet, amint lassan elvesztette az eszét, miközben
átalakult, és saját, lassan démonivá váló vérével a falra mázolta a szavakat.

A féreg támadott - Will pedig előrevetette magát, alig kerülve el a

a suttogó állkapcsokat. Fél térdre emelkedett, aztán talpra ugrott, és
végigfutott a lény mellett egészen a csapkodó farokig. Ott megfor dult,
és
látta, hogy a démon kobraként ágaskodik Gideon és Gabriel fölé - bár
meglepő módon mozdulatlanná dermedt, és csak szi szegett, nem
támadott. Vajon felismerte a gyerekeit? Érzett valamit Irántuk?
Lehetetlen volt megállapítani.
Cecily a tiszafa egyik alsó ágán kapaszkodott. Will remélte, hogy
megjön az esze, és ott is marad. Jem felé fordult, és felemelte a ke
zét,
hogy parabataia biztosan észrevegye. Rég kidolgoztak egy jel - rendszert,
amivel szükség esetén kommunikálhattak csata közben,
ha nem hallották egymás hangját. Jem szeme megvillant, aztán Will felé
dobta a botját. A fegyver tökéletes ívben szelte át a levegőt, Will
elkapta, és megnyomta a markolat végét. A penge kipattant, a fiú pedig
villámgyorsan lecsapott vele, könnyedén hasítva át a lény vas tag bőrét.
A
féreg hátrahőkölt, és felüvöltött, ahogy Will újabb suhintása elválasztotta
a farkát a testétől. Benedict vadul vonaglott, a sebéből fröccsenő
démonvér beterítette Willt. ő hangos kiáltással próbált elhajolni, de a
fekete folyadék megégette a bőrét.
- Will! - Jem a parabataia felé rohant.
Gideon és Gabriel a féreg fejét kaszabolták, hogy magukra vonják a
figyelmét. Miközben Will a maró démonvért törölgette a szeméből, Cecily
leugrott a tiszafáról, és egyenesen a féreg hátán landolt.
Will döbbenetében elejtette a kardot. Soha nem történt még vele
ilyesmi, egyetlenegyszer sem engedte el a fegyverét harc közben. Most
azonban a kishúga kapaszkodott előtte elszántan egy démon hátán, mint
a kutya szőrén lógó apró bolha. Bátyja döbbent

tekintetétől kísérve Cecily előrántott egy tőrt az övéből, és teljes ere

jéből
a démon húsába döfte.
Mégis mit műveltél? Mintha egy ilyen kis tör megölhetne egy ekkora böhöncöt! -
Will!
Will! - kiáltotta barátja fülébe Jem. Will csak ekkor döbbent rá, hogy
hangosan is kimondta, amit gondolt. És az Angyalra, a féreg feje lassan
Cecily felé fordult, hatalmas kitátott szájában vészjóslóan sorakoztak a
fogai...
Cecily elengedte a tőr markolatát, és oldalvást legördült a hatal mas
testről. A démon állkapcsa egy hajszállal elkerülte, és saját teste körül
csapódott össze. Fekete vér fröccsent, a féreg torkából iszonyatos üvöltés
tört elő, és visszakapta a fejét. Hatalmas seb tátongott az oldalában,
önnön húsa cafatokban lógott a fogairól. Will tekintetétől kísérve Gabriel
felemelte az íját, és kilőtt egy nyílvesszőt.
A lövedék zúgva ért célba a féreg egyik fekete szemében. A lény
felágaskodott - aztán előrebillent a feje, összecsuklott, és semmivé
foszlott, mint a démonok mindig, ha elillan belőlük az élet.
Will alig hallotta Gabriel leejtett íjának csattanását. Az összeta posott
földet eláztatta a féreg testéből kiömlő vér. Cecily lassan fel állt a
terebélyes fekete folt közepén, jobb csuklója különös szögben hajlott
meg.
Will észre sem vette, hogy rohanni kezd a lány irányába. Csak akkor
tűnt fel neki, hogy mit csinál, amikor Jem megragadta és visszatartotta.
Dühödten fordult vissza a parabatia felé. - A húgom...
- Az arcod - felelte Jem a körülményekhez képest figyelemreméltó
nyugalommal. - Csupa démonvér vagy, William, és marja a bőrödet.
Muszáj kapnod egy iratzét, mielőtt visszafordíthatatlan lesz a kár.
- Engedj el! - erősködött Will. Próbált elhúzódni, de Jem hűvös
keze szorosan tartotta a tarkójánál fogva, és a következő pillanatban

érezte az írón forró érintését a csuklóján, majd a fájdal om, amiről azt sem
tudta, hogy érzi, kezdett alábbhagyni. Jem maga is felszisszent, ahogy
elengedte; az ő ujjaira is jutott a démonvérből. Will bizonytalanul
toporgott, de Jem elhessentette, és már oda is illesztette az irónt a
saját
kezéhez.
A pillanatnyi késedelem elegendő volt hozzá, hogy Gabriel előbb érjen
oda Cecilyhez, mint Will. Kezével a lány állát tartotta, és zöld
szemével az arcát mustrálta. Cecily csodálkozva nézett fel rá, amikor Will
megérkezett, és megszorította a vállát.
- Hagyd békén a húgomat! - förmedt rá Gábrielre, mire az össze-
szorított szájjal elhúzódott. Gideon is megjelent mellettük, és a két
fivér
együtt nézte, ahogy Will egyik kezével szorosan tartja Cecilyt, a
másikkal
pedig előveszi az irónját. Cecily villogó kék szemmel fi gyelte, ahogy a
bátyja a nyaka egyik oldalára egy fekete iratzét, a másikra pedig egy
mendelint rajzol. A haja kibomlott a kontyból, és most éppen olyan volt,
mint a vad, rettenthetetlen lány, akire Will emlékezett.
- Megsérültél, csacsikám? - A szó kicsúszott a száján, mielőtt
visszafoghatta volna magát. Szinte el is felejtette húga gyerekkori
becenevét.
- Csacsikám? - visszhangozta hitetlenkedve a lány. - Egyáltalán
nem sérültem meg.
- Azért ezt nem mondanám — felelte Will a lány csuklójára meg a
kezét és arcát borító, az iratze hatására lassan összezáródó vágásokra
mutatva. Olyan erővel ragadta magával az indulat, hogy meg sem hallotta
a háta mögött Jem köhögését, pedig erre a hangra általában ugrott, mint
szikra a száraz tűzifára. - Cecily, hogy tehettél...
- Ez volt az egyik legbátrabb cselekedet, amit valaha árnyva-
dásztól láttam - vágott a szavába Gabriel. Nem Willt nézte, hanem

Cecilyt, tekintetében csodálkozás keveredett valami mással. Mint

mindenkinek rajta kívül, neki is sár és vér tapadt a hajába, de zöld
szeme
élénken csillogott. A lány elvörösödött. - Én csak...
Aztán elakadt a szava, és elkerekedett a szeme, ahogy a bátyj a mögé
nézett. Jem megint köhögött, és ezúttal már Will is meghallotta. Éppen
időben fordult meg, hogy lássa, amint parabataia térdre rogy a földön.

JEM CSUKOTT SZEMMEL DŐLT A KOCSI OLDALÁNAK, az arca falfehér volt. Will
mellette állt, és a vállát szorította. Ahogy feléjük sietett, Tessa
tudta,
hogy több ez baráti gesztusnál. Ha Will nem tartja, Jem valószínűleg
nem tudott volna állva maradni.
A lány és Henry hallotta a féreg halálsikolyát. Úgy tűnt, alig pár
pillanat telt el, mielőtt az épületből kifelé rohanva összetalálkoztak
Gabriellel. A fiú zihálva számolt be nekik előbb a lény végzetéről,
aztán
arról, ami Jemmel történt. Tessa előtt hirtelen minden elsötétült, mintha
erősen arcul csapták volna.
Rég nem hallotta ezeket a szavakat, bár félig-meddig mindig számított
rájuk, és néha még a rémálmaiból is zi hálva ébredt miattuk
- „Jem”, „összeesett”, „köhög”, „vérzik”, „Will”, „Will vele van”, „Will...”
Hát persze hogy Will vele van.
A többiek összegyűltek körülöttük. Ott voltak a Lightwood fivérek a
nővérükkel, de még Tatiana is csendben maradt - vagy talán csak Tessa
nem hallotta a nyafogását. Nem hiányzott Cecily sem, Henry pedig
zavartan állt mellette, mintha szeretné megvigasztalni, de nem tudná,
hogyan kezdjen hozzá.
Will tekintete találkozott Tessáéval, aki a sietségtől majdnem has ra
esett a menyasszonyi ruhájában. Kizárólag akkor voltak képesek egymás
szemébe nézni, ha Jemről volt szó, őt mind a ketten rendületlenül óvták.
Tessa észrevette, hogy Will még szorosabbra fogja barátja ruhaujját. -
Itt
van - mondta.
Jem lassan kinyitotta a szemét. Tessának erőt kellett vennie magán,
hogy elrejtse a döbbenetét. A fiú pupillája kitágult, írisze vékony
ezüstkarika volt a feketeség körül. - Ni sou sang le ma, csüin aj tö?
-
suttogta.
Jem Tessa kívánságára egy ideje mandarinul tanította a lányt. Annyit
meg is értett, hogy a „csüin aj tö” azt jelenti, hogy „drágám” vagy
„kedvesem”. A fiú keze után nyúlt, és megszorította. - Jem...
- Megsebesültél, szerelmem? - tolmácsolt Will. A hangja éppen
olyan kifejezéstelen volt, mint a tekintete. Tessa egy pillanatra
elpirult,
ahogy lenézett Jemével összefonódó kezére. A fiú ujjai sápadtabbak voltak
az övéinél; mintha egy porcelánbabához tartoztak vol na. Miért nem vette
észre, hogy Jem ennyire beteg?
- Köszönöm a fordítást, Will! — felelte, egy pillanatra sem véve le
tekintetét a vőlegényéről. Jem és Will mindketten feketék voltak

a démonvértől, de Jem állát és nyakát vörös pettyek is borították. A

saját
vére.
- Nem sérültem meg - suttogta Tessa. Nem, ez egyáltalán nem lesz jó
így,
gondolta. Erősnek kell lenned. Kihúzta magát, és szorosabban fogta Jem kezét.
- Hol van az orvossága? - kérdezte Willtől. - Nem vette be, mielőtt
eljöttünk az Intézetből?
- Ne beszélgessetek úgy rólam, mintha itt sem lennék - szólt közbe
Jem, de nem volt harag a hangjában. Félrefordította a fejét, és
odasúgott
valamit Willnek, aki halkan válaszolt neki, aztán elengedte a vállát. Tessa
érezte a feszültséget Will testtartásában: ugrásra készen állt, mint egy
macska, hogy újra megragadhassa parabataiát, ha az összecsuklani
készülne. Jem azonban talpon maradt. - Ha Tessa velem van, erősebb
vagyok. Megmondtam - szólt továbbra is szelíden.
Will erre lehajtotta a fejét, hogy Tessa ne nézhessen a szemébe. -
Látom - nyugtázta. — Tessa, az orvosság nincs itt. Szerintem nem vett be
eleget, mielőtt eljöttünk az Intézetből, bár nem hajlandó el ismerni.
Hajtsatok vissza vele, és vigyázz rá! Valakinek muszáj.
Jem reszketeg lélegzetet vett. — A többiek...
- Majd én hajtok. Nem lesz gond, Balios és Xanthos ismeri az utat.
Henry meg elhozza a Ligthwoodokat. — Will gyors volt és céltudatos;
annyira, hogy még köszönetét mondani sem maradt idő. Igaz, úgy tűnt,
nem is igényli. Miközben segí tett Tessának beültetni lemet a kocsiba,
ügyelt rá, nehogy véletlenül hozzáérjen a lány kezéhez vagy vállához,
aztán a többiekhez lépett, hogy nekik is felvázolja a helyzetet. Tessa
még
hallotta, amint Henry arról magyaráz, hogy el kell hoznia Benedict
feljegyzéseit a házból, majd behúzta a kocsi ajtaját, és végre kettesben
maradhatott Jemmel.

- Mi volt a házban? — kérdezte a fiú, miközben zörögve

kihajtottak a Lightwood-birtok kapuján. Még mindig rettenetesen nézett
ki, ahogy fejét a párnának döntötte. A szeme csillogott a láztól. -
Hal-
lottam, hogy Henry Benedict dolgozószobáját emlegette...
- Az az ember megőrült odabent - felelte a lány a fiú hideg kezét
dörzsölgetve. - Az átalakulása előtti napokban, amikor Gabriel szerint
nem volt hajlandó kijönni a szobából, teljesen elveszthette az eszét.
Mondatokat írt vérrel a falra a pokoli szerkezetekről. Hogy
könyörtelenek, hogy soha nem fogynak el...
- Nyilván az automaton-hadseregre gondolt.
- Nyilván. - Tessa megborzongott, és közelebb húzódott Jemhez. -
Biztosan ostobaság volt tőlem... de olyan békésen telt az elmúlt két
hónap...
- Meg is feledkeztél Mortmainről?
- Nem. Sosem feledkeztem meg róla. - Az ablak felé pillantott, bár
nem látott ki rajta. Már korábban behúzta a függönyt, amikor kiderült,
hogy Jem szemét bántja a fény. - Inkább csak abban reménykedtem, hogy
valami mással foglalta el magát.
- Akár még így is lehet. - Jem ujjai a lány keze köré fonódtak. -
Benedict halála talán tragédia, de ez a folyamat már nagyon régen
elkezdődött. Semmi köze hozzád.
- Más dolgok is voltak a könyvtárban. Benedict feljegyzései és
könyvei. Naplók. Henry hazaviszi őket az Intézetbe, hogy áttanul -
mányozhassa őket. Az én nevemet is megtaláltuk bennük. - Tessa az
ajkába harapott. Hogyan is zaklathatta Jemet ezekkel a dolgokkal éppen
most, amikor ennyire rosszul érezte magát?
Mintha olvasott volna a gondolataiban, a fiú keze Tessa csuklójára
siklott. Ujjai könnyedén állapodtak meg a pulzusán. - Ez csak egy múló
roham, nem lesz tartós. Jobban örülnék, ha elmondanád

nekem az igazságot. A teljes igazságot, akármilyen szörnyű vagy ijesztő is.

Osztozni akarok veled mindenben. Sem én, sem senki más az Intézetben
nem engedné, hogy bántódásod essék. - Elmosolyodott. — Gyorsul a
pulzusod.
Az igazságot, a teljes igazságot, akármilyen szörnyű vagy ijesztő is. -
Szeretlek -
mondta a lány.
Jem meleg tekintete még szebbnek mutatta keskeny arcát. - Vo hszi
vang ni ming tien ko ji csia kéj vo.
- Te most... - A lány összehúzta a szemöldökét. - Te most megkérted
a kezemet? De már eljegyeztük egymást. Nem hiszem, hogy lehetne még
egy eljegyzésünk.
A fiú felnevetett, de a nevetése hamarosan köhögésbe csapott át.
Tessa egész teste megfeszült, de Jem ezúttal hamar megnyugodott, és a
vére sem fröccsent ki. - Azt mondtam, hogy legszívesebben hol nap
elvennélek, ha lehetne.
Tessa hátravetette a fejét. - A holnap nekem nem felel meg, uram.
- De hiszen máris az alkalomhoz öltöztél - mondta mosolyogva a
fiú.
Tessa végignézett a tönkrement arany menyasszonyi ruhán. - Már ha
egy vágóhídon készülnék házasodni - bólintott. - De mindegy is, ez a ruha
eleve nem tetszett különösebben. Túlságosan csicsás.
- Szerintem gyönyörű vagy benne. - Jemnek egészen lágy volt a
hangja.
Tessa a fiú vállára hajtotta a fejét. — Majd máskor - szólt. - Egy
másik
napon, egy másik ruhában. Ha majd jól érzed magad, és minden tökéletes
lesz.
Jem hangja továbbra is gyengéd maradt, de rettenetes fáradtság áradt
belőle. - Nincs olyan, hogy tökéletes, Tessa.

Sophie kis szobája ablakában állt, a függönyt félrehúzta, és az udvarra

szegezte a tekintetét. Órák teltek el, amióta a kocsik kigördültek a kapun,
neki pedig a kandallót kellett volna tisztítania, de a seprű és a vödör
mozdulatlanul várakozott a lába mellett.
Bridget hangja szűrődött fel a konyhából.

Néha, amikor Bridget különösen dalos kedvében volt, Sophie azt

fontolgatta, hogy levonul a földszintre, és betaszítja a kályhába, mint
Jancsi és Juliska a boszorkányt. Csakhogy ezt Charlotte biztosan nem
nézte volna jó szemmel. Még akkor sem, ha Bridget éppen a társadalmi
osztályok közötti tiltott szerelemről énekelt. Ahogy Sophie magát
átkozta, amiért túl erősen markolta a függöny szövetét, egy szürkészöld
szempárt látott maga előtt, és aggódva tette fel magának újra meg újra
a
kérdést: Ugye minden rendben lesz Gideonnal? Ugye nem. esik baja? Vajon
szembe tud
szállni az apjával? És milyen rettenetes lesz, ha. . .
Kinyílt az Intézet kapuja, és egy kocsi gördült be rajta. Will haj
totta,
nem viselt kalapot, fekete haja lobogott a szélben. Leugrott a bakról,
és
körbesietett, hogy kisegítse Tessát a kocsiból - Sophie még ilyen
messziről is látta, hogy az aranyszínű menyasszonyi ruhából csak cafatok
maradtak. A lány után Jem következett, akinek erősen parabataia vállára
kellett támaszkodnia.
Sophie-nak elakadt a lélegzete. Bár többé nem érezte úgy, hogy
szerelmes Jembe, azért nagyon sokat jelentett neki a fiú. Nem is lett

volna képes máshogy érezni a melegszívű, jámbor, törődő Jem iránt, aki
mindig csakis végtelenül kedvesen bánt vele. Az utóbbi pár hónapban
megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a fiút elkerülték a „rossz
periódusok”, ahogy Charlotte nevezte őket - ha a boldogság nem is
gyógyította meg, láthatóan erősebbé tette.
A hármas belépett az Intézet ajtaján, és eltűnt Sophie szeme elől. Az
istállóból előkerült Cyril, és nekilátott, hogy leszerszámozza Baliost meg
Xanthost. Sophie mély lélegzetet vett, elengedte a függönyt, és hagyta
visszahullani az ablak elé. Charlotte-nak talán szüksége van rá, hogy
segédkezzen Jemnél. Ha tehetne valamit... kihúzódott az ablaktól,
kilépett a folyosóra, és lesietett a keskeny cselédlépcsőn.
Odalent találkozott a hamuszürke arcú, megviseltnek tűnő Tessával,
aki Jem szobája előtt toporgott. A résnyire nyitott ajtón ke resztül
Sophie
látta Charlotte-ot, amint az ágyán ülő Jem fölé hajol. Will karba font
kézzel a kandallónak támaszkodott, egész testéről sütött a feszültség.
Ahogy megpillantotta Sophie-t, Tessa felemelte a fejét, és némi szín
költözött az arcába.
- Sophie! - szólt halkan. - Jem nincs jól. Megint... elkapta a be-
tegség.
- Nem lesz semmi baj, Miss Tessa. Korábban is volt már ilyen, és
idővel mindig talpra állt.
Tessa lehunyta a szemét; alatta szürke karikák sötétlettek. Nem kellett
kimondania, amire mind a ketten gondoltak: egy nap eljön az idő, amikor
Jem egy újabb roham után nem épül fel többé.
- Talán hoznom kéne forró vizet - tette hozzá Sophie. - Meg tö-
rülközőket.
- Nekem kéne hoznom ezeket - mondta Tessa. - És meg is tenném,
de Charlotte szerint muszáj levetnem ezt a ruhát, mert a

démonvér veszélyes lehet, ha sokáig érintkezik a bőrrel. Elküldte

Bridgetet törülközőkért meg borogatásért, és Enókh testvér is bár melyik
pillanatban megérkezhet. Jem pedig hajthatatlan, és...
- Elég legyen! - jelentette ki Sophie határozottan. - Azzal nem segít
neki, ha maga is megbetegszik. Segítek átöltözni. Jöjjön, es sünk túl
rajta
gyorsan!
Tessa kinyitotta a szemét. - Drága, okos Sophie-m! Persze hogy igazad
van. - Elindult a folyosón a szobája felé. Az ajtónál megtorpant, és
visszanézett a cselédre. Pár pillanatig az arcát fürkészte, aztán
bólintott,
mintha megbizonyosodott volna felőle, hogy jól gondolta, amit gondolt. -
Semmi baja. Egyáltalán nem sebesült meg.
- Jem úrfi?
Tessa megrázta a fejét. - Gideon Lightwood.
Sophie elpirult.
Gabriel maga sem tudta biztosan, mit keres az Intézet szalonjában azon
kívül, hogy a bátyja azt mondta neki, ott várjon. Bármi is tör tént,
még
mindig természetesnek vette, hogy azt teszi, amit Gideon mond neki.
Meglepődött, milyen egyszerű a szoba. Nem is emlékeztetett a Lightwood
család grandiózus szalonjaira akár a pimlicói, akár a chiswicki házban. A
falakat borító tapétán kifakult a rózsaminta, az íróasztal lapján tintafoltok
váltották egymást papírvágó kések és tollhegyek okozta karcolásokkal, a
rostélyból pedig nem pucolták ki a hamut. A kandalló fölött aranyozott
keretbe foglalt homályos tükör lógott.
Gabriel végigmérte benne magát. A ruhája nyaka elszakadt, az ál - lán
gyógyulófélben lévő hosszú, véres sebhely húzódott. Tetőtől tal pig vér
borította. A sajátod, vagy inkább apád vére?
Gyorsan elűzte a gondolatot.

Mindig különösnek találta, hogy ő hasonlított jobban az édesanyjukra.

Gabriel emlékeiben a magas, karcsú Barbara Lightwoodnak hullámos
barna haja volt, és olyan tiszta zöld szeme, mint a ház mögött a folyó felé
lejtő rét pázsitja. Gideon inkább az apjukra emlékeztetett: széles volt,
köpcös, a szeme inkább szürke, mint zöld.
Az irónia ott volt elrejtve a dologban, hogy apjuk temperamentumát
Gabriel örökölte. Makacs volt, lobbanékony, és nem épp megbocsátó.
Gideon és Barbara inkább a békességet szerette, csendesek és
visszafogottak voltak, kitartottak az elveik mellett. ők ketten sokkal
inkább hasonlítottak...
A bő ruhát viselő Charlotte Branwell lépett be a szalon nyitott ajtaján.
A szeme csillogott, mint egy kismadáré. Ahányszor meglát ta Gabriel,
mindig rácsodálkozott, milyen kicsi, és ő mennyire fölé magasodik. Hogy
juthatott eszébe Wayland konzulnak, hogy erre az apróságra bízza az
Intézetet és London minden árnyvadászát?
- Gabriel! - A nő biccentett. - A bátyád azt mondja, nem sérültél
meg.
- Semmi bajom - felelte kurtán a fiú. Azonnal tudta, hogy go-
rombának tűnhetett, pedig nem állt szándékában annak lenni. Apja a
hosszú évek során a fejébe verte, milyen ostoba, haszontalan és könnyen
befolyásolható Charlotte, és bár Gideon az ellenkező véleményen volt -
olyannyira, hogy hátrahagyva a családját, az Intézetbe költözött -, Gabriel
ezt a leckét nem felejtette el egykönnyen.
Azt hittem, Carstairsszel vagy.
- Megérkezett Énókh testvér, és az egyik társát is magával hozta.
Kitiltottak bennünket Jem szobájából. Will fel -alá járkál a folyosón,
mint
egy ketrecbe zárt oroszlán. Szegény fiú. - Charlotte egy pillanatra
Gabrielre nézett, aztán a kandallóhoz ballagott. A teki ntetéből sütő
kíváncsiságot gyorsan félig leeresztett szemhéja mögé

rejtette. - De ez most nem érdekes. Úgy hallottam, a nővéredet máris

hazavitték Blackthornék rezidenciájára Kensingtonba. Küldjünk esetleg
valamilyen üzenetet a nevedben?
- Üzenetet?
A nő megállt a kandalló előtt, kezét összekulcsolta a háta mögött.
- El kell menned valahová, Gabriel, hacsak nem akarod, hogy ki -
rakjalak az utcára.
Hogy kirakjon az utcára? Ez a rettenetes nő tényleg azt tervezi, hogy kirakja
őt az Intézetből? Eszébe jutott, mit mondott mindig az apja:
Fairchildékat
semmi más nem érdekli, csak saját maguk meg a Törvény. - De... A pimlicói ház...
- A konzult hamarosan tájékoztatjuk a Lightwood-birtokon tör-
téntekről - mondta Charlotte. - Mindkét londoni házatokat el fogják
kobozni a Klávé nevében, legalábbis arra az időre, amíg átkutat ják őket,
és megállapítják, hogy apátok nem hagyott hátra semmit, ami
információval szolgálhatna a Tanácsnak.
- Miféle információval?
- Apád terveiről - felelte szenvtelenül a nő. - A Mortmainnel való
kapcsolatáról. A pokoli szerkezetekről.
- Soha nem hallottam semmilyen nyavalyás pokoli szerkezetről
- tiltakozott Gabriel. Aztán elvörösödött; egy nő jelenlétében ká-
romkodott. Nem mintha Charlotte olyan lett volna, mint bármelyik másik
nő.
- Hiszek neked - bólintott Charlotte. - Nem tudom, Wayland
konzul is így lesz-e vele, de hát ez majd elválik. Ha megadsz egy cí met...
- Nem tudok - felelte elkeseredetten Gabriel. - Mégis hova me-
hetnék?

A nő szótlanul húzta fel a szemöldökét.

- A bátyámmal szeretnék lakni - mondta végül a fiú. Maga is
tisztában volt vele, milyen sértődöttnek és dühösnek tűnik, de nem tudta,
mit tehetne ellene.
- De a bátyád itt él, és szemernyi kétséget sem hagytál afelől, hogy
mit gondolsz az Intézetről meg arról, hogy rám bízták a vezetését.
Jemtől
tudom, mi a véleményed. Szerinted apám hajszolta öngyilkosságba a
nagybátyádat. Az a helyzet, hogy ez nem igaz, de nem várom el, hogy
higgy nekem. Az viszont érdekelne, miért szeretnél itt maradni.
- Az Intézet menedék.
- Apád is menedékként kívánta igazgatni?
- Nem tudom! Fogalmam sincs, mit tervez... Mit tervezett.
- Akkor miért álltái ki mellette? - Charlotte hangja halk volt, de
könyörtelen.
- Mert az apám volt! - kiáltotta Gabriel. Elfordult Charlotte-tól, a
levegő reszelős hangot adva áramlott ki-be a torkán. Úgy tűnt, el sem
jut
a tudatáig, mit csinál, amikor átfogta magát a karjával, és szorosan
ölelte
a saját testét, mintha ez kellene hozzá, hogy egy darabban maradjon.
Az elmúlt hetek emlékei, amiket legszívesebben eltemetett vol na az
elméje legmélyére, azzal fenyegettek, hogy a felszínre törnek: a házban
töltött hetek, miután elküldték a szolgálókat; az emeleti szobákból
leszűrődő hangok; az éjszakai sikolyok; a vér a lépcsőn reggelente;
Benedict, aki halandzsázva ordibált a könyvtár zárt ajtaja mögött, mintha
az anyanyelvét is elfelejtette volna...
- Ha kidobsz az utcára, most tedd meg! - Gabriel hangjából ret-
tenetes elkeseredettség áradt. - Nem akarom azt hinni, hogy van

otthonom, ha igazából nincsen. Nem akarom azt hinni, hogy láthatom

még a bátyámat, ha igazából nem is.
- Gondolod, hogy nem menne utánad? Hogy nem kerítene elő a
föld alól is?
- Azt gondolom, hogy bebizonyította, ki a legfontosabb a szá-
mára, és az nem én vagyok. - A fiú lassan kihúzta magát, és elvette a kezét
a testéről. - Küldj el, vagy engedd, hogy maradjak! Nem fogok könyörögni.
Charlotte felsóhajtott. - Nem kell elmenned. Soha nem küldtem még el
senkit, aki azt mondta, hogy nincs hová mennie, és nem most fogom
elkezdeni. Egyetlen dolgot kérek tőled. Ha valakinek megengedem, hogy
itt lakjon az Intézetben, az Enklávé szívében, az egyben azt is jelenti,
hogy bízom a jó szándékában. Ne kelljen megbánnom, hogy bíztam
benned, Gabriel Lightwood.
A könyvtárban megnyúltak az árnyékok. Tessa egy fénykörben ült az
ablaknál egy kék ernyőjű lámpa mellett. Órák óta az ölében heverő
nyitott könyvet bámulta, de képtelen volt odafigyelni rá. A tekintete
anélkül futott végig a szavakon, hogy felfogta volna az értel müket, és
gyakran meg kellett állnia az olvasásban, hogy elgondol kodjon rajta,
kicsoda is az éppen felbukkanó szereplő, vagy miért teszi azt, amit tesz.
Éppen megint újrakezdte az ötödik fejezetet, amikor a padlódeszkák
nyikorgására kapta fel a fejét. Will állt előtte nyirkos hajjal,
kesztyűjét a
kezében tartotta.
- Will! - Tessa letette a könyvet az ablakpárkányra. - Megijesz-
tettél.
- Nem akartalak megzavarni - szólt halkan a fiú. - Ha olvasol... -
Készült elfordulni.

- Nem olvasok. - Will megtorpant, és visszanézett a válla fölött.

Képtelen vagyok belefeledkezni a szavakba. Akárhogy igyekszem,
máshol jár az eszem.
- Én is így vagyok vele. - A fiú ismét Tessa felé fordult. Már nem
borította vér, a ruhája tiszta volt, a bőrén sem maradtak nyomok, bár a
lány azért észrevette az iratzék hatására fokozatosan gyógyuló, gallérja alá
vesző rózsaszín karcolásokat a nyakán.
- Van valami hír a vő... Van valami hír Jemről?
- Nincs változás - felelte Will, bár ezt a lány maga is sejtette. Ha
bármi történt volna, Will nem áll itt előtte. - A Testvérek még mindig
nem engednek be senkit a szobába. Charlotte-ot sem. És te mién
üldögélsz itt a sötétben? — kérdezte.
- Benedict felírt valamit a dolgozószobája falára - felelte halkan
Tessa. - Mielőtt átváltozott azzá a lénnyé, vagy talán közben. Nem tudom.
„A pokoli szerkezetek könyörtelenek. A pokoli szerkezetek
kérlelhetetlenek. A pokoli szerkezetek számolatlanok. A pokoli szer-
kezetek soha nem fogynak el.”
A pokoli szerkezetek? Felteszem, Mortmain mechanikus lényeire
gondolt. Nem mintha az elmúlt pár hónapban találkoztunk volna velük.
- Ettől még bármikor visszajöhetnek. - Tessa a könyvtár asztalá-
nak összekarcolt lapjára pillantott. Hányszor tanulhatott itt együtt Will és
Jem, hányszor karcolhatták bele a monogramjukat a fényes felületbe,
ahogy az unatkozó diákok szokták. - Veszélyt jelentek rátok, amíg itt
vagyok.
- Ezt már megbeszéltük, Tessa. Nem te jelented a veszélyt. Mort-
main téged akar, igen, de ha nem itt lennél az oltalmunk alatt, könnyedén
megszerezhetne magának, és vajon miféle pusztításra

használná fel a képességeidet? Ez nem önzetlenség. Mi, árnyvadá szok

nem vagyunk önzetlenek.
Erre a lány felkapta a fejét. - Szerintem pedig te nagyon is önzetlen
vagy. - A fiú tiltakozásul felmordult, de Tessa nem hagyta annyiban a
dolgot. - Neked is tisztában kell lenned vele, hogy példamutató vagy
abban, amit teszel. A Klávéra jellemző valamiféle hűvösség, az igaz. Por
és árnyak vagyunk. Te viszont olyan vagy, mint az ókori hősök. Mint
Akhilleusz vagy Iaszón.
- Akhilleuszt mérgezett nyíllal ölték meg, Iaszón pedig magányo-
san halt meg a saját korhadó hajóján. Ez a hősök sorsa. Az Angyal a
megmondhatója, miért akar bárki is az lenni.
Tessa végigmérte a fiút. Kék szeme alatt árnyékok húzódtak, uj jaival
pedig a mandzsettáját tépkedte öntudatlanul. Hónapok, gondolta a lány.
Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára pár pillanatnál hosszabb időt
töltöttek kettesben. Csak véletlenül botlottak egymásba néha a
folyosókon vagy az udvaron, és legfeljebb néhány udvarias szót váltottak
egymással. Hiányoztak neki a fiú viccei, a tőle kapott könyvek,
tekintetének vidám csillanása. Tessa annyira elmerült az emlékeiben az
egyszerűbb idők régi Willjéről, hogy gondol kodás nélkül szólalt meg.
- Újra meg újra eszembe jut valami, amit egyszer mondtál nekem.
A fiú meglepetten nézett rá. - Igen? És mit mondtam?
- Hogy néha, amikor nem tudod, mit csinálj, úgy teszel, mintha
egy könyv szereplője lennél, mert azt könnyebb eldönteni, hogy ők mihez
kezdenének.
- Talán - jegyezte meg Will - nem éppen rám kéne hallgatnod, ha
a boldogságot keresed.
- Nem a boldogságot. Nem egészen azt. Segíteni akarok... Jót
tenni... - Tessa felsóhajtott. - Jó pár könyvet átnéztem, de ha van

is bennük útmutatás, én nem találtam meg. Azt mondtad, te voltál

Sydney Carton...
Will felhorkant, aztán letelepedett egy székre a lánnyal szemben az
asztal túloldalán. Félig leeresztett szemhéja mögött rejtve maradt a
tekintete.
- Gondolom, egyértelmű, hogy akkor mi, többiek kik vagyunk -
folytatta a lány. - De én nem szeretnék Lucie Manette lenni, mert ő
egy
szalmaszálat sem tett keresztbe, hogy megmentse Charlest. Sydney-re
hagyta az egészet. És kegyetlen volt vele.
- Charlesszal? - kérdezte Will.
- Sydney-vel. Jobb emberré akart válni, de Lucie nem volt haj -
landó segíteni neki.
- Nem tehette. Charley Darnay jegyese volt.
- Azért lehetett volna kedvesebb - állapította meg Tessa.
Will éppen olyan gyorsan pattant fel a székből, mint ahogy leült rá.
Előrehajolt, és két kézzel megtámaszkodott az asztalon. A lámpa hűvös
fénye kiemelte szeme kékségét. — Az embernek néha választania kell,
hogy kedves vagy becsületes legyen - mondta. - Van, hogy nem megy
mindkettő egyszerre.
- Melyik a jobb? — kérdezte suttogva Tessa.
Will szája keserű mosolyra görbült. - Gondolom, az a könyvtől
függ.
Tessa a nyakát nyújtogatva nézett a fiú szemébe. — Ismered az érzést,
amikor egy könyvet olvasol, és tudod, hogy tragédia lesz belőle? Érzed,
hogy közeledik a hideg és a sötétség, látod, hogy szorul a hurok a
szereplők körül, akik a lapokon élik az életüket, mégsem tudsz szabadulni
a történettől. Olyan, mintha hozzákötöznének egy kocsihoz, és az
vonszolna maga után. Sem elengedni nem tudod, sem az irányt
megváltoztatni. - Will komor bólintással jelezte, hogy érti,

miről van szó, a lány pedig sietve folytatta. - Most ugyanezt érzem,
csak
nem egy könyv szereplőivel történnek meg a dolgok, hanem a saját
szeretett barátaimmal és társaimmal. Nem akarok ölbe tett kézzel ülni, és
várni a tragédiára. Az útjába állnék, csak nem tudok rájönni, hogyan
tehetném.
- Félted Jemet - mondta a fiú.
- Igen - bólintott Tessa. - És téged is féltelek.
- Ne tedd! - tiltakozott rekedten Will. - Ne pazarold rám az ér-
zéseidet, Tess!
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, kinyílt a könyvtár ajtaja. A ki -
merültnek tűnő Charlotte lépett be rajta. Will gyorsan felé fordult.
- Hogy van Jem? - kérdezte.
- Magához tért, és már beszélgetni is lehet vele - felelte a nő. -
Bevett egy adagot a jin fenből, és a Néma Testvéreknek sikerült sta-
bilizálniuk az állapotát. Elállították a belső vérzést.
Ennek hallatán Will olyan képet vágott, mint aki rögtön elhányja
magát. Tessa úgy sejtette, ő maga sem festhet különbül.
- Most már be lehet menni hozzá - folytatta Charlotte. - Ami azt
illeti, ő maga szeretne látni valakit.
Will és Tessa összenézett. A lány tudta, mire gondolnak mindketten:
melyikük legyen a látogató? Tessa Jem menyasszonya volt, Will viszont a
parabataia, ami éppen olyan szent köteléknek számí tott. Will hátralépett
volna, de Charlotte megint megszólalt. Még a hangjából is sütött, milyen
halálosan fáradt. - Téged hívott, Will.
A fiú csodálkozva pillantott Tessára. - Én...
A lány nem tagadhatta, hogy némi csalódottságot, sőt féltékenységet
érzett a mellkasában Charlotte szavai hallatán, de könyörtelenül
elfojtotta magában az érzést. Szerette annyira Jemet, hogy azt akarja neki,
amit ő akart saját magának, és a fiúnak mindig

mindenre jó oka volt. - Menj csak! - szólt melegen. - Persze hogy

téged
szeretne látni.
Will az ajtó felé indult, hogy csatlakozzon Charlotte-hoz. Félúton járt,
amikor hirtelen sarkon fordult, és visszasietett a lányhoz.
- Tessa! - szólt. - Amíg Jemnél vagyok, megtennél nekem valamit?
A lány felnézett és nyelt egyet. Will túlságosan közel állt hozzá.
A vonásai, a formái, a kiszögellései éppen úgy betöltötték a látóterét, mint
ahogy a hangja elnyomott mindent körülötte. - Igen, persze
- felelte Tessa. - Mi az?

Cecily élesen keresztülhúzta a toll hegyét a sorokon, aztán egyik kezével

összegyűrte a papírt, és fejét az asztalra hajtotta.
Számtalanszor belefogott már ebbe a levélbe, mégsem találta a
megfelelő szavakat. Talán nem most kéne kísérleteznie, gondolta, amikor
még nem sikerült teljesen megnyugtatnia az idegeit, miután

visszatértek az Intézetbe. Mindenki Jem körül sürgölődött, Will pedig

jóformán nem is szólt hozzá, amióta gyorsan végignézte a sebeit a
kertben. Henry Charlotte-hoz rohant, Gideon félrevonta Gabrielt, Cecily
pedig egyedül baktatott fel az Intézet lépcsőjén.
Miután belépett a szobájába, nem is vesződött vele, hogy kihámozza
magát a harci öltözetéből, csak összekuporodott az ágyán. Ahogy ott
feküdt az árnyak között, és hallgatta London ki ntről beszűrődő halvány
hangjait, a szívét hirtelen elszorította a gyötrelmes honvágy. Wales zöld
dombjaira gondolt meg a szüleire, és úgy pattant ki az ágyból, mintha
valaki megbökte volna. Az íróasztalhoz botladozott, papírt és pennát
ragadott; a tinta összefogta az ujjait, annyira kapkodott. Mégsem jöttek
a
szavak. Érezte, ahogy a megbánás és a magány szivárog a pórusaiból, de
csak nem tudta ezeket az érzéseket úgy megfogalmazni, hogy el merje
küldeni a levelet a szüleinek.
Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. Cecily a könyvért nyúlt, amit
korábban az asztalon hagyott, és maga elé kapta, mintha olvasna. -
Szabad! - kiáltotta.
Az ajtó kinyílt. Tessa állt habozva a küszöbön. Már nem a tönkrement
menyasszonyi ruhát viselte, hanem egy egyszerű kék muszlinöltözetet.
Nyakában megvillant a mechanikus angyal és a jáde- medál, amit Jemtől
kapott ajándékba. Cecily kíváncsian pillantott a vendégére. Bár a két
lány
jó viszonyban volt, nem kerültek közel egymáshoz. Tessa mintha tartott
volna Cecilytől, aminek Will húga ugyan sejtette az okát, de sosem
szerzett felőle bizonyosságot. Mindennek a tetejébe volt valami különös
Tessában. Cecily tudta, hogy át tud változni más emberek hasonmásává, és
képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy ez így egyszerűen
természetellenes. Hogyan lehetne megismerni valakinek az igazi arcát, ha
olyan könnyen változtatja meg, mint ahogy más átöltözik?

- Igen? - szólt Cecily. - Miss Gray?

- Tedd meg, hogy Tessának hívsz! - felelte a lány, és behúzta maga
mögött az ajtót. Nem először kérte Cecilyt, hogy tegeződjenek, de az
volt
olyan makacs, hogy azért sem engedelmeskedett. - Csak kíváncsi voltam, jól
vagy-e. Nincs szükséged valamire?
- Á! - Cecily némi csalódottságot érzett. - Nincs, minden rendben
van.
Tessa aprót lépett előre. — Az a Szép remények?
- Igen. - Cecily nem árulta el, hogy Will kezében látta a könyvet, és
azért fogott bele, hogy bepillantást nyerjen a bátyja gondolataiba.
Egyelőre
reménytelenül elveszettnek érezte magát. Pip morbid volt, Estella pedig
olyan rettenetes, hogy Cecily legszívesebben megrázta volna.
- „Estella - szólt halkan Tessa. - Maga életem utolsó órájáig része
marad valómnak, része annak a kevés jónak, ami lelkemben él s része a
lelkemben élő rossznak is.”
1

- Szóval maga is megjegyez részleteket a könyvekből, mint Will?

Vagy csak ez a kedvence?
- Nincs olyan memóriám, mint Willnek — felelte Tessa, és közelebb
húzódott. - Sem Mnémoszüné-rúnám. Viszont tényleg nagyon szeretem azt
a könyvet. - Szürke szeme Cecily arcát fürkészte. - Miért van még
mindig
rajtad a harci öltözet?
- Arra gondoltam, hogy felmegyek az edzőterembe - felelte a lány. -
Ott jól tudok gondolkodni, és úgysem érdekel senkit, mit csinálok.
- Edzeni akarsz? Cecily, most jöttél haza egy csatából! - tiltakozott
Tessa.- Tudom, hogy néha nem elég egy-két rúna, hogy teljesen

meggyógyuljon az ember... Mielőtt megint elkezdesz edzeni, hívnom

kellene hozzád valakit. Charlotte-ot vagy...
- Vagy Willt? - mordult fel Cecily. - Ha bármelyikük is törődne
velem, már megnéztek volna.
Tessa megállt az ágy mellett. - Nem hiheted, hogy Will nem törődik
veled.
- Nincs itt. Vagy igen?
- ő küldött. Jemmel van - tette hozzá, mintha ez mindent meg-
magyarázna. Cecily úgy érezte, tulajdonképpen így is van. Tudta, hogy
Will és Jem jó barátok, de azt is, hogy a kapcsolatuk több ennél. Olvasott
a parabataiokról a Kódexben, és tudta, hogy ehhez fogható, vérnél is
erősebb kötelék nem létezik a mondénok között; közelebb álltak
egymáshoz, mint a testvérek. - Jem a parabataia - folytatta Tessa. — Esküt
tett, hogy az ilyen pillanatokban mindig vele lesz.
- Ott is lesz, eskü ide, eskü oda. Ott lesz, ha bármelyiküknek
szüksége lesz rá. Viszont felém sem szagolt. Nem érdekelte, hogy
szükségem van-e még egy iratzéra.
- Cecy... - kezdte Tessa. - Will átka...
- Nem is volt valódi átok!
- Tudod - gondolkodott el Tessa -, bizonyos szempontból az volt.
Azt hitte, senki sem szeretheti, mert ha hagyja, hogy megtör ténjen, az
illető belehal. Ezért szökött el otthonról. Otthagyott benneteket, hogy
biztonságban legyetek, erre most megjelentél, és még véletlenül sem vagy
biztonságban. Nem tudja rávenni magát, hogy idejöjjön, és megnézze a
sebeidet, mert az ő szemében olyan, mintha egyenesen ő okozta volna
őket.
- Én választottam ezt. Én döntöttem úgy, hogy árnyvadász leszek.
És nem csak azért, mert Willel akartam lenni.

- Tudom - mondta Tessa. - De ott ültem Will mellett, amikor

öntudatlan volt a vámpírvértől, amikor majd megfulladt a szenteltvíztől,
és tudom, kinek a nevét kiáltotta. A tiedet.
Cecily meglepetten kapta föl a fejét. - Will engem szólított?
- Ó igen. - Halvány mosoly érintette meg Tessa szája szélét. -
Persze amikor megkérdeztem, hol vagy, nem volt hajlandó elárulni, pedig
majd beleőrültem... - Elhallgatott, és félrefordította a fejét.
- Mibe?
- A kíváncsiságba. - Tessa megvonta a vállát, bár az arcát közben
elöntötte a pír. - Ez az én nagy bűnöm. A lényeg, hogy szeret téged.
Tudom, hogy Will körül minden fordítva van, és a feje tetején áll, de
az,
hogy nincs itt, nem bizonyít mást, csak hogy milyen fontos vagy neki.
Megszokta, hogy eltaszít magától mindenkit, akit szeret, és minél jobban
szeret valakit, annál inkább igyekszik, hogy ne mutassa ki.
- De az átok nem létezik...
- A hosszú évek alatt kialakult szokásoktól nem lehet olyan köny-
nyen megszabadulni. — Tessának szomorú volt a tekintete. — Hiba lenne
azt hinned, hogy nem szeret, csak azért, mert úgy tesz, mintha nem
törődne veled, Cecily. Nézz a szemébe, ha kell, és húzd ki belőle az
igazságot, de nagyon rosszul tennéd, ha veszett ügynek gondolnád, és
elfordulnál tőle. Ne vesd ki őt a szívedből! Ha így teszel, meg fogod bánni.

- AZT HITTEM, LEGALÁBB EGY DALT ÍRSZ RÓLA - jegyezte meg Jem.
Will kíváncsian pillantott a parabataiára. Annak ellenére, hogy Jem
maga hívta őt, nem bizonyult éppen közlékenynek. Szótlanul ült az ágya
szélén. Tiszta inget és nadrágot viselt, bár az ing túlságosan bő volt,
és
soványabbnak tűnt benne, mint valaha. Kulcscsont ját szörnyű
nyakláncként pettyezték a bőrére száradt vércseppek. - Miről kellett volna
dalt írnom?
Jem szája sarka mosolyra görbült. - Arról, ahogy legyőztük a férget.
Ahány viccet elsütöttél...
— Az elmúlt néhány órában nem voltam éppen vicces kedvemben -
vágott közbe Will. Tekintete az éjjeliszekrényen kupacban álló véres
rongyokra ugrott. Mellettük egy tálat rózsaszín víz töltött meg félig.
- Ne legyél már ilyen mogorva, Will! - mondta Jem. - Mindenki itt
problémázik nekem, alig bírom már. Azért hívtalak, mert te nem ilyen
vagy. Te megnevettetsz.
Will égnek emelete a kezét. - Na jó! - mondta. - Mit szólsz ehhez?

Jem nevetésben tört ki. - Hát ez rettenetes volt.

- Csak rögtönöztem...
- Will, létezik olyan, hogy ütemmérték... - Jem nevetése egyik
pillanatról a másikra görcsös köhögésbe fordult. Will odarohant a
barátjához, aki kétrét görnyedt, válla vadul rázkódott. Vér fröccsent a
fehér ágytakaróra.
- Jem...
A fiú az éjjeliszekrényen várakozó doboz felé intett. Will érte nyúlt.
Éppen elégszer látta már a finoman megfestett, egy urnából vizet öntő
nőt ábrázoló fedelet ahhoz, hogy örökre meggyűlölje. Ahogy
felpattintotta, mozdulatlanná dermedt. Az ezüstszínű, cukorra
emlékeztető porból alig egy kevés hevert a faládika alján. Nem tudta
pontosan, mennyi volt benne, mielőtt a Néma Testvérek kezelésbe vették
Jemet. Azt viszont tudta, hogy ennél sokkal, de sokkal többnek kellett
volna maradnia. - Jem! - szólt elfojtott hangon. — Hogy lehet, hogy
csak
ennyi van?
Jem abbahagyta a köhögést. Az arcát vér borította, amit Will döbbent
tekintetétől kísérve az inge ujjával törölt le. A szövet azonnal

vörösre váltott. A fiú lázasnak tűnt, sápadt bőre csillogott, de nyug-

talanságnak nem adta jelét.
- Will! - szólt halkan.
- Két hónapja - kezdte ő, aztán észrevette, hogy megemel te a
hangját, és kényszerítette magát, hogy halkabban folytassa. - Két hónapja
annyi jin fent vettem, hogy egy évig ki kellett volna tartania.
Jem pillantásában dac keveredett szomorúsággal. - Valamivel többet
vettem be belőle.
- Mennyivel?
Jem most már kerülte barátja tekintetét. - Kétszer, talán háromszor
annyit.
- De abban az ütemben kell szedned a gyógyszert, ahogyan az
egészséged romlik - mondta Will. Miután Jem nem felelt semmit,
megemelte a hangját, és egyetlen szót kiáltott: - Miért?
- Nem akarok fél életet élni...
- Ebben a tempóban egyötöd életet sem fogsz élni! - kiáltotta
Will, aztán elakadt a lélegzete. Jem arckifejezése megváltozott, és
parabataiának le kellett csapnia a ládikát az éjjeliszekrényre, különben
dühében ököllel vágott volna a falba.
Jem kihúzta magát, a szemében tűz égett. - Az élet nem csak arról szól,
hogy ne haljunk meg - szólt. - Nézd meg, hogyan élsz te, Will!
Ragyogsz,
mint egy csillag. Eddig annyit vettem be a gyógyszerből, hogy életben
tartson, de ahhoz nem eleget, hogy igazán jól legyek. Egy kis pótadag
csata előtt talán belefért, hogy energiát gyűjtsek belőle, de ezenkívül
szürke félhomályban éltem...
- De most változtattad meg az adagodat? Az eljegyzés után? Tessa
miatt tetted?
- Nem hibáztathatod érte. Az én döntésem volt. Nem is tud róla.

- ő azt szeretné, hogy életben maradj, James...

- Nem fogok életben maradni! - Jem vöröslő arccal pattant fel.
Will soha nem látta ilyen dühösnek. - Nem fogok életben maradni, és az
leszek Tessának, ami akarok. Ha úgy látom jónak, fényesen égek a
kedvéért, még ha rövidebb ideig is, minthogy tovább legyek a terhére a
felemás életemmel. Ez az én választásom, William, és nem dönthetsz
helyettem.
- Talán mégis. Mindig én veszem neked a jin fent...
Jem arcából eltűnt a szín. — Ha nem vagy hajlandó beszerezni többé,
megoldom egyedül. Korábban is szívesen megtettem volna, te
ragaszkodtál hozzá, hogy hozod nekem. És ami ezt illeti... - Lehúzta az
ujjáról a Carstairs család gyűrűjét, és Will felé nyújtotta. - Vedd el!
Will tekintete a gyűrűre tévedt, aztán megint Jem szemébe nézett.
Tucatnyi rettenetes dolog jutott eszébe, amit mondhatott vagy tehetett
volna. Úgy találta, hogy az ember képtelen egyik pillanatról a másikra
levetni az álarcát. Annyi éven át tettette magát kegyetlennek, hogy az
első reakciója most is a gúny volt, mint amikor valaki szórakozottan
arrafelé fordítja a kocsit, ahol egész életében lakott, pedig nemrég új
házba költözött. - Most akarsz feleségül venni? — kérdezte végül.
- Add el a gyűrűt! - mondta Jem. - A pénzért. Mondtam már, hogy
nem neked kellene fizetned a gyógyszeremet. Egyszer én fizet tem a
tiedet, és még emlékszem az érzésre. Kellemetlen volt.
Will elfintorodott, aztán lenézett a Carstairs család Jem sápadt,
sebhelyes tenyerén csillogó szimbólumára. - Mikor történt, hogy te lettél
a vakmerő, én meg az óvatos? Mióta kell nekem megvédenem téged
önmagadtól? Mindig te vigyáztál rám. - Tekintete Jem arcát fürkészte. —
Segíts megértenem!

Jem mozdulatlanul állt. - Eleinte - szólt aztán amikor rájöttem, hogy

szeretem Tessát, azt hittem, hogy a szerelem talán segít felépülnöm.
Sokáig nem volt rohamom. Amikor feleségül kértem, ezt el is mondtam
neki. Hogy a szerelem meggyógyít. Aztán ami kor... később mégis újra
rosszul lettem, nem volt szívem elárulni neki, nehogy azt higgye, azért
történt, mert már nem szeretem annyira. Többet vettem be az
orvosságból, hogy megelőzzem az újabb rohamot. Nemsokára annyi
kellett ahhoz, hogy talpon tudjak maradni, amennyi korábban egy teljes
hétig elég volt. Nincsenek hátra éveim, Will. Talán már hónapjaim sem.
És nem akarom, hogy Tessa tudja. Kérlek, ne áruld el neki! Nem csak az ő
kedvéért, de az ón kedvemért sem.
Will szinte akarata ellenére kezdte megérteni: úgy érezte, ő maga is
képes lett volna bármit megtenni, bármekkorát hazudni, bármi lyen
kockázatot vállalni, ha az lett volna az ára, hogy elnyerje Tessa szerelmét.
Képes lett volna...
Szinte bármit megtenni. De Jemet nem árulta volna el. Erre az egyre
sosem lett volna képes. Most pedig itt állt előtte Jem, a kezét fogta,
tekintete együttérzésért, megértésért könyörgött. Hogyan is ne értette
volna meg? Felidézte, milyen volt, amikor Magnus dol gozószobájában
azért rimánkodott, hogy a boszorkánymester küldje el a démonok
birodalmába, mert egyetlen órát, egyetlen percet sem tud így élni tovább.
- Szóval a szerelembe halsz bele - bólintott végül Will. Úgy érezte,
alig jön ki hang a torkán.
- Csak egy kicsit gyorsabban halok meg a szerelem miatt. És ennél
rosszabb dolgok miatt is halnak meg emberek.
Will elengedte Jem kezét, aki felpillantott a gyűrűről, és kérdő te-
kintettel nézett rá. - Will...

- Elmegyek Whitechapelbe - jelentette ki Will. - Ma este. Elho-

zom az utolsó morzsányi jin fent is, amit csak találok.
Jem megrázta a fejét. - Nem kérhetlek meg rá, hogy olyasmit tegyél,
ami a lelkiismereted ellen való.
- A lelkiismeretem... - suttogta Will. - Te vagy a lelkiismeretem.
Mindig is te voltál, James Carstairs. Megteszem érted, de előbb kicsikarok
belőled egy ígéretet.
- Miféle ígéretet?
- Évekkel ezelőtt megkértél, hogy ne keressek többé gyógymódot
a betegségedre. Azt akarom, hogy szabadíts fel ez alól az ígéret alól.
Engedd meg, hogy legalább tovább kutassak.
Jem csodálkozva nézett a barátjára. - És amikor már azt hiszem, hogy
tökéletesen ismerlek, újra meg tudsz lepni. Felszabadítalak az ígéreted
alól. Kutass! Tedd, amit kell! Nem béklyózhatlak meg, ha jó szándék
vezérel. Kegyetlenség lenne, és én is megtenném érted ugyanezt, ha a
helyedben lennék. Tudod, ugye?
- Tudom. - Will előrelépett, és Jem vállára tette a kezét. A fiú éles
csontjai olyanok voltak, mint egy angyal szárnyai. - Ez nem üres ígéret,
James. Hidd el, senki sem ismeri nálam jobban a hamis remény fájdalmát!
Kutakodni fogok. Ha van mit megtalálni, hát én megtalálom. Addig
viszont... éld úgy az életedet, ahogy akarod!
Hihetetlennek tűnt, de Jem elmosolyodott. - Igen, úgy lesz - mondta. -
Kedves tőled, hogy emlékeztetsz rá.
- Igaz, ami igaz, kedves vagyok - állapította meg Will. A tekintete
Jem arcát fürkészte: éppen olyan ismerős volt neki, mint a sajátja. -
És
elszánt. Nem fogsz itt hagyni bennünket. Addig biztosan nem, amíg én
életben vagyok.
Jemnek elkerekedett a szeme, de nem szólt. Nem volt már mit
mondani. Will levette a kezét parabataia válláról , és az ajtó felé fordult.

Cecily ugyanott állt, ahol korábban is, a kést a jobb kezében tar totta.
Hunyorogva célzott, aztán felemelte a fegyvert, és elhajította. Közvetlenül
a céltáblául rajzolt kör mellett állt bele a falba. A beszélgetés
Tessával
nem nyugtatta meg az idegeit; csak még feszül tebb lett tőle. Volt
Tessában valamiféle csapdába ejtett, lemondó szomorúság, amitől Cecilyt
elfogta a szorongás. Akármennyire is haragudott Willre, érezte, hogy
Tessa félti a fiút valamitől, amiről nem hajlandó beszélni. Cecily nagyon
szerette volna tudni, mi az.
Hogyan védhetné meg a bátyját, ha nem tudja, mitől kell megvédenie?
Miután kihúzta a falból a kést, ismét visszaballagott a helyére,
vállmagasságba emelte, és eldobta. Ezúttal még messzebb járt a kör től.
Dühösen fújta ki a levegőt. - Uffern nef! - mormogta walesiül. Az anyja
elborzadt volna, de persze nem volt ott, hogy hallja.
- Öt - hallatszott egy elnyújtott hang a folyosóról.
Cecily riadtan fordult meg. Egy alak jelent meg az ajtóban, aztán
közelebb lépett, és Gabriel Lightwood alakját vette föl. Élénkzöld
szemével végigmérte a lányt. Olyan magas volt, mint Will, talán egy kicsit
magasabb is, a tulajdon bátyjánál pedig jóval hórihorgasabbra nőtt. - Nem
értem, mire gondol, Mr. Lightwood.
- A dobása - felelte a fiú elegánsan utánozva a mozdulatot. - Öt
pontra értékelem. A technikáján talán van még mit csiszolni, de a
veleszületett tehetség nyilvánvaló. Elsősorban gyakorlásra van szüksége.
- Will tanított - felelte a lány, miközben a fiú tovább közeledett
felé.
A fiú szája sarka halvány mosolyra görbült. - Ahogy mondtam.
- Ön biztosan jobban csinálta volna.

Gabriel megállt, és kirántotta a kést a falból. A penge csillogva

forgott
az ujjai között. - Igen - felelte. - A legjobbak tanítottak, és én képeztem ki
Miss Collinst és Miss Grayt is...
- Hallottam. Amíg rá nem unt. Az ember talán több kitartást
várna el egy oktatótól. - Cecily hangja hűvös maradt. Emlékezett még
Gabriel érintésére, amikor a fiú talpra segítette a Lightwood- házban, de
tudta, hogy Will nem kedveli őt, és amúgy is kellemetlen önteltség
sütött
a hangjából.
Gabriel a kés hegyére illesztette az ujját. Kövér vércsepp gördült le
róla. Bőrkeményedéses keze fejét szeplők sora borította. - Átöltözött.
- Csupa vér lettem. - A lány tekintete tetőtől talpig végigsiklott a
fiún. - Látom, maga nem vett fel másik ruhát.
Egy pillanatra különös tekintet villant át a fiú arcán. Gyorsan el is tűnt,
de Cecily éppen elégszer látta már, hogyan rejti el a bátyja az
érzelmeit,
ezért felismerte a jeleket. - Nincsenek itt a holmijaim - felelte
Gabriel. -
És azt sem tudom, hol fogok lakni. Visszamehetnék az egyik családi
rezidenciára, de...
- Azt fontolgatja, hogy az Intézetben marad? — kérdezte csodál-
kozva Cecily a fiú tekintetében olvasva. — Mit mond Charlotte?
- Megengedi. - Gabriel arcán az elszántság helyét egy pillanatra
sebezhetőség vette át. - Itt van a bátyám is.
- Igen — bólintott Cecily. - Az enyém is.
Gabriel egy pillanatra elhallgatott, mintha ez eddig nem is jutott volna
eszébe. — Will... - szólt aztán. - Nagyon hasonlít rá. Elég... zavarba ejtő. -
Megrázta a fejét, mintha pókhálóktól akarna megszabadulni. - Az előbb
láttam a bátyját. Úgy vágtatott lefelé az Intézet lépcsőin, mintha az
apokalipszis lovasai üldöznék. Gondolom, nem sejti, mi lehetett az oka.

Feladat! Cecily szíve majd kiugrott a helyéből. Nem törődve a fiú

meglepett kiáltásával, kitépte a kést Gabriel kezéből. - Fogalmam sincs -
mondta. - De szándékomban áll megtudni.
Míg London belvárosa a munkanap végeztével mintha bezárni készült
volna magát, az East End hirtelen életre kelt. Will használt ruhákat és
cipőket árusító boltokkal teli utcákon sietett végig. Ószeresek és
köszörűsök tolták kézikocsijaikat, rekedten hirdetve portékájukat. A
nyitott ajtókban vérfoltos kötényt viselő hentesek álltak, mellettük a
kirakatokban levágott állatok lógtak. A mosott ruhát teregető nők a
környék összes létező tájszólását használták, miközben átkiabáltak
egymásnak az utca fölött. Amennyit Will a szavaikból értett, akár oroszul
is beszélhettek.
A fiú a finoman szitáló esőtől nedves hajjal átsietett az úton egy bezárt
dohánybolt előtt, majd a sarkon befordult egy keskeny utcába. A távolban
látta a Whitechapel templom tornyait. Egyre sűrűbbek lettek az árnyékok,
leszállt a puha köd, a levegőt vas és szemét szaga járta át. Az utca
közepén futó keskeny csatornát bűzös víz töltöt te meg. Oldalt egy
kapualjban két gázlámpa világított. Ahogy Will odaért, hirtelen
megtorpant, visszafordult, és kinyújtotta a kezét.
Éles kiáltás hallatszott, és a fiú máris egy vékony, feketébe öltözött
alakot rántott maga felé - Cecily volt az, aki bársonyköpenyt húzott a
harci öltözete fölé. A csuklyája alól sötét hajtincsek bukkantak elő, kék
szeméből sütött a harag. - Engedj el!
- Miért jöttél utánam a londoni sikátorokba, te hülye? - Will
könnyedén megrázta a lány karját, mire az dühösen összehúzta a
szemöldökét.
- Reggel még csacsikám voltam, most meg hülye?

- Ez veszélyes hely - mondta Will. - Semmit sem tudsz róla. Még

csak álcázó rúnát sem használsz. Vidéken könnyű kijelenteni, hogy nem
félsz semmitől, de ez itt London.
- Nem félek Londontól sem - jelentette ki dacosan Cecily.
Will közelebb hajolt, szinte a lány fülébe sziszegett. - Fyddai’n
wneud unrhyw dda yn ddweud wrthych i fynd adref?
A lány elnevette magát. - Nem, semmire se mennél vele, ha azt
mondanád, hogy menjek haza. Rwyt ti fy mrawd ac rwy eisiau mynd efo
chi.
Will pislogott egyet. A bátyám vagy, és veled akarok menni. Általában Jemtől
hallott ilyesmit, és bár a lány minden egyéb szempont ból különbözött a
parabataiától, egy tulajdonságukban megegyeztek: mind a ketten
végtelenül makacsok voltak. Amikor Cecily kijelentette, hogy akar
valamit, az nem valamiféle kósza vágyra, hanem megingathatatlan
elszántságra utalt.
- Az sem érdekel, hová megyek? - kérdezte a fiú. - Mi van, ha
egyenesen a Pokolba?
- Mindig is látni akartam a Poklot - közölte higgadtan Cecily. -
Mint mindenki, nem?
- A legtöbben azért küzdünk, hogy sose kelljen odamennünk.
Egyébként egy ifritbarlangba tartok, ha feltétlen tudni kívánod. Or-
vosságot kell vennem néhány erőszakos, léha gazembertől. Előfor dulhat,
hogy szemet vetnek rád, és úgy döntenek, hogy eladnak.
- Nem állítanád meg őket?
- Gondolom, attól függ, mennyit kapnék a bevételből.
A lány megrázta a fejét. - Jem a parabataiod - mondta. - A Klávétól
kapott fivéred. Én viszont a vér szerinti húgod vagyok. Miért van az, hogy
az ő kedvéért a világon bármit megteszel, engem meg örökké csak haza
akarsz küldeni?

- Honnan tudod, hogy Jemnek viszem az orvosságot?

- Nem vagyok ostoba, Will.
- Nem, hogy a fene enné meg - mormogta a fiú. - Jem... Jem a
jobbik felem. Nem is várom el, hogy megértsd. Tartozom neki ezzel.
- Akkor mi vagyok én? - kérdezte Cecily.
Will kifújta a levegőt. Túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy kor dában
tartsa az indulatait. - A gyengeségem.
- Tessa pedig a szíved - bólintott a lány, nem dühösen, inkább el-
gondolkodva. - Mint említettem, nem vagyok ostoba - tette hozzá Will
döbbent arckifejezését látva. - Tudom, hogy szerelmes vagy belé.
A fiú a fejéhez kapott, mintha húga szavaitól beléhasított volna a
fájdalom. - Beszéltél erről valakinek? Nem szabad, Cecily. Senki sem
tudja, és ennek így is kell maradnia.
- Aligha mondanám el bárkinek is.
- Nem, gondolom, nem tennéd meg. Ugye? - Elkeseredetten
folytatta. - Biztosan szégyelled, hogy ilyen bátyád van... Illetlen ér-
zelmeket táplál a parabataia menyasszonya iránt...
- Egyáltalán nem szégyellek, Will. Akármit is érzel, nem tettél
semmi rosszat, és azt hiszem, mind szeretnénk néha olyasmit, amit nem
kaphatunk meg.
- Ó! - szólt a fiú. - És mi az, amit te szeretnél, de nem kaphatsz
meg?
- Az, hogy hazamenj. - Egy fekete tincs tapadt a lány arcához a
nedvességtől. Úgy festett, mintha sírt volna, de Will tudta, hogy nem
így
történt.
- Az Intézet az otthonom - sóhajtotta a fiú, és a kő boltívnek tá-
masztotta a fejét. - Nem vitatkozhatok veled itt egész este, Cecy.
Ha elszántad magad, hogy követsz a Pokolba, nem tudlak megakadályozni
benne.

- Végre megjött az eszed. Tudtam, hogy így lesz. Végtére is roko-

nok vagyunk.
Will ellenállt a késztetésnek, hogy újra megrázza a lányt. - Fel-
készültél?
Cecily bólintott, a fiú pedig felemelte a kezét, és bekopogott az ajtón.
Az ajtó kivágódott. Gideon megállt a szobája küszöbén, és úgy hu-
nyorgott, mintha éppen egy sötét helyről lépett volna ki a fényre. A
nadrágja és az inge gyűrött volt, a nadrágtartója egyik fele pedig félig
lecsúszott a karjára.
- Mr. Lightwood? - szólt bizonytalanul Sophie. A pogácsával és
teával megrakott tálca a kezében éppen annyira volt nehéz, hogy
kellemetlen legyen tartani. - Bridget azt mondta, kért egy tálca...
- Igen. Persze, igen. Gyere be! - Mintha álmából ébredt volna,
Gideon kihúzta magát, és beterelte a lányt az ajtón. Mezítláb volt, a
csizmája a sarokba rúgva hevert. A szobában nyoma sem volt a szokásos
rendnek. A fiú harci öltözete egy magas támlájú székre dobva hevert, az
éjjeliszekrényen egy félig megevett alma éktelenkedett, az ágyon elterülve
pedig Gabriel Lightwood aludt. Nyilvánvalóan a bátyja ruháit viselte,
mert a bokájából és a csuklójából is kilátszott egy-egy darab. Álmában
fiatalabbnak tűnt, arcán nyoma sem volt a szokásos feszültségnek. Egyik
kezében megnyugtatásul egy párnát szorongatott.
- Nem tudtam felébreszteni - mondta Gideon öntudatlanul is a
saját könyökét szorongatva. - Vissza kellett volna vinnem a saját
szobájába, de... — Felsóhajtott. — Nem tudtam rávenni magam.
- Marad? - kérdezte Sophie, miközben letette a tálcát az éjjeli -
szekrényre. - Úgy értem, az Intézetben.

- Hát... nem tudom. Azt hiszem. Charlotte azt mondta, szívesen

látja. Szerintem viszont retteg Gabrieltől. - Gideon halványan
elmosolyodott.
- Mrs. Branwell? - Sophie felhúzta az orrát, mint mindig, ha úgy
vélte, hogy az úrnőjét kritizálják. - De hát ő a legfinomabb ember a
világon!
- Igen... Azt hiszem, éppen ezért retteg az öcsémtől. Befogadta, és
azt mondta neki, hogy ha itt marad, elfelejthetjük az apámmal
kapcsolatos incidenst. Bár korántsem tudom, apám melyik incidensére
gondol - tette hozzá Gideon szárazon. — Feltehetőleg arra, ami kor
Gabriel támogatta a pályázatát az Intézet vezetéséért.
- Nem gondolja, hogy inkább a legutóbbi incidensre célozhatott? -
Sophie visszaigazított a kendője alá egy elszabadult hajfür töt. - A...
- A hatalmas féreggel? Nem, talán különös, de nem gondolom.
Öcsém a természetéből adódóan nem várja, hogy megbocsássanak neki.
Bármiről legyen is szó. Csak a legszigorúbb fegyelemmel tud mit kezdeni.
Lehet, hogy azt hiszi, Charlotte-nak hátsó szándékai vannak, vagy talán
hogy megőrült. Megmutatta Gabrielnek a szobáját, de szerintem meg is
ijesztette. Bejött hozzám, hogy beszélgessünk, aztán elaludt. - Gideon
felsóhajtott, és a szeretet, az elkeseredettség meg a bánat olyan különös
keverékével a tekintetében pil lantott az öccsére, hogy Sophie azonnal
megsajnálta.
- A nővére... - kezdte.
- Ó, Tatianának eszébe sem jutna akár csak egy pillanatig is itt
maradni — mondta Gideon. — Azonnal elsietett Blackthornékhoz, a férje
családjához, és nem bánom, hogy megszabadultunk tőle. Nem buta lány,
sőt ami azt illeti, rendkívül intelligensnek tartja magát, de fontoskodó
és
hiú. Ráadásul soha nem jöttek ki az öcsémmel, és

ne felejtsd el, hogy Gabriel napok óta nem aludt, csak várt abban a
hatalmas, elátkozott házban, a könyvtár ajtaján dörömbölt hiába, mert
apánk nem engedte be...
- Maga pedig úgy érzi, meg kell védenie őt - állapította meg
Sophie.
- Hát persze. ő a kisöcsém. - Gideon az ágyhoz lépett, és óvatosan
végigsimította Gabriel kócos barna haját. A fiú megmozdult, nyugtalanul
horkant egyet, de nem ébredt fel.
- Azt hittem, nem fogja megbocsátani magának, hogy szembe-
szállt az apjával - mondta Sophie. - A múltkor azt mondta, tart tőle, hogy
az öccse a Lightwoodok becsületének elárulásával fogja vádolni azért,
amit tett.
- Szerintem ő maga is kezdi megkérdőjelezni a Lightwoodok be-
csületét. Mint én Madridban. - Gideon távolabb húzódott az ágytól.
Sophie lehajtotta a fejét. - Sajnálom - mondta. - Sajnálom, ami az
apjával történt. Akármit is mondanak róla, és akármit is tett, mégiscsak
az apja volt.
Gideon a cseléd felé fordult. - De Sophie...
A lány nem szólt rá, amiért a keresztnevét használta. - Tudom, hogy
szörnyűséges dolgokat tett - mondta. - De azért meg kellene engednie
magának, hogy megsirassa. Senki sem veheti el magától a gyászát, az
egyes-egyedül a maga dolga.
A fiú az ujjai hegyével gyengéden megérintette Sophie arcát. - Tudtad,
hogy a neved azt jelenti, „bölcsesség”? Jól választottak a szüleid.
Sophie nyelt egyet. - Mr. Lightwood...
De Gideon ujjai már körülölelték az arcát, és a fiú lehajolt, hogy
megcsókolja. - Sophie — sóhajtotta, aztán egymásra talált az ajkuk.

Előbb csak finoman értek össze, aztán egyre hevesebben, ahogy Gideon
közelebb hajolt. Sophie könnyedén, puhán karolta át a fiú vállát; kicsit
félt, amiért olyan durva és száraz volt a keze a rengeteg mosástól,
cipeléstől, súrolástól, porolástól és fényesítéstől, de ez Gideont egyáltalán
nem zavarta, vagy talán fel sem tűnt neki.
A lány cipőjének sarka hirtelen beleakadt a szőnyegbe, és megbotlott.
Gideon utánakapott, de mindketten elterültek a földön. Sophie arca égett
a szégyentől — édes istenem, azt fogja hinni, hogy szándékosan rántottam
magamra,
hogy valamiféle erőszakos, őrült nő vagyok, aki csak a szenvedélyt hajszolja! A
kendő félig
lecsúszott a fejéről, sötét fürtjei az arcába hullottak. Alatta puha volt
a
szőnyeg, fölötte pedig Gideon suttogta a nevét aggodalmasan. Az arca
még mindig égett, ahogy oldalra fordította a fejét, és azon kapta magát,
hogy az ágy alá bámul.
- Mr. Lightwood - szólt, és felkönyökölt. - Azok pogácsák az ágya
alatt?
Gideon mozdulatlanná dermedve hunyorgott, mint egy nyúl, amit
vadászkutyák szorítottak sarokba. - Mi?
- Ott! - A lány a halomban álló sötét formák felé mutatott. - Jó-
kora kupac pogácsa van az ágya alatt. Hogy az ördögbe?
Gideon felült, ujjaival beletúrt kócos hajába, miközben Sophie továbbra
is a földön ülve, suhogó szoknyával hátrált. - Én csak...
- Maga kérte azokat a pogácsákat. Majdnem mindennap. Maga
kérte őket, Mr. Ligthwood. De miért, ha nem is kellettek?
Gideon elvörösödött. - Nem jutott eszembe más megoldás, hogy
láthassalak. Nem akartál szóba állni velem, meg sem hallgattál, ha
beszélgetni próbáltam...
- Tehát hazudott? - Sophie felkapta a földről a fejkendőjét, és talpra
ugrott. - El tudja képzelni, mennyit dolgozom, Mr. Lightwood?

Szenet és forró vizet cipelek, porolok, fényesítek, feltakarítok maga meg a

többiek után. Nem bánom, és nem is panaszkodom, de hogy merészel
még több munkát adni nekem, és nehéz tálcákat cipeltetni velem a
lépcsőn, hogy felhozzak magának valamit, amire nincs is semmi
szüksége?
Gideon feltápászkodott; a ruhái még gyűröttebbek lettek. - Ne
haragudj! - mondta. - Nem jutott eszembe...
- Nem - mordult fel Sophie, miközben dühösen tömködte visz-
sza a haját a kendője alá. - A magafajtának sosem jut eszébe, igaz?
Ezzel kivonult a szobából. Gideon reményvesztetten nézett utána.
- Ez szép volt, bátyus - jegyezte meg Gabriel, álmos zöld szemével
pislogva felé az ágyról.
Gideon az öccséhez vágott egy pogácsát.
- Henry! - Charlotte a kripta felé indult. A boszorkányfényfáklyák szinte
nappali világossággal töltötték meg a helyiséget, bár a nő tudta, hogy éjfél
felé jár már az idő. Henry a szoba közepén álló legnagyobb faasztal
fölé
hajolt. Egy másikon egy lombikban valamilyen baljóslatú anyag égett,
levendulaszínű füstöt eregetve a levegőbe. A férfi előtt az asztalon
vastag
papírlap hevert, olyasféle, amibe a hentesek csomagolják az áruikat.
Titokzatos jelek és számítások sorakoztak rajta, Henry pedig dünnyögve
firkált rá. - Henry, drágám, nem merül tél még ki? Órák óta idelent vagy.
A férfi riadtan kapta fel a fejét, és a munkához használt szemüvegét
vöröses hajába tolta. - Angyalom, te meg mit keresel itt? Meg lehet
fagyni, olyan hideg van. Biztosan nem tesz jót a babának.
Charlotte elnevette magát, de nem tiltakozott, amikor Henry
odasietett hozzá, és gyengéden átölelte. Amióta megtudta, hogy a
felesége gyereket vár, úgy bánt vele, mint valami finom porcelánnal.

Nyomott egy csókot a nő feje búbjára, és hátradőlt, hogy megnézze az

arcát. - Ami azt illeti, nyúzottnak látszol. Vacsora helyett talán fel
kéne
vitetned egy kis erőlevest a szobádba. Megyek, és...
- Henry! órákkal ezelőtt eldöntöttük, hogy nem vacsorázunk.
Mindenki szendvicseket kapott a szobájába. Jem még nincs elég jól hozzá,
hogy egyen, a Lightwood fiúk pedig túlságosan zaklatottak. És tudod,
milyen Will, ha Jem betegeskedik. Meg persze Tessa is. Igazából az egész
ház darabjaira hullik.
- Szendvicseket? - kérdezett vissza Henry, aki a jelek szerint ezt
találta a leglényegesebb pontnak felesége mondanivalójából.
Charlotte elmosolyodott. - Van néhány számodra is az emeleten, ha el
tudsz innen szabadulni. Gondolom, nem kéne leszidnom téged... Én
közben Benedict naplóit tanulmányoztam. Meglehetősen érdekesek... De
te min dolgozol?
- Egy portálon - felelte lelkesen Henry. - A helyváltoztatás új for-
mája. Elvileg képes lesz másodpercek alatt a világ bármelyik pont jára
eljuttatni az árnyvadászokat. Mortmain gyűrűje adta az ötletet.
Charlotte szeme tágra nyílt. - De Mortmain gyűrűje biztosan fekete
mágia...
- Ez viszont nem az. Ó, és van még valami. Gyere, Bufordnak
szántam.
Charlotte hagyta, hogy a férje megragadja a csuklóját, és átvonszolja a
szobán. - Ezerszer elmondtam, Henry, az én fiamat nem fogják Bufordnak
hívni... Az Angyalra, ez egy bölcső?
Henry sugárzott a büszkeségtől. - Jobb, mint egy bölcső! - jelentette ki,
és egy masszívnak tűnő, fából készült gyerekágyra mutatott, amit két rúd
közé rögzített, hogy hintáztatni lehessen. Charlotte-nak el kellett
ismernie, igazán szép bútordarab lett. - Önringató bölcső!

- Hogy micsoda? - kérdezte Charlotte erőtlenül.

- Figyelj! - Henry büszkén előrelépett, és megnyomott egy látha-
tatlan gombot. A bölcső finoman hintázni kezdett ide-oda.
Charlotte kifújta a levegőt. - Ez nagyszerű, drágám.
- Ugye? - Henry sugárzott. - Nézd, most kicsit gyorsabb. - így is
volt, bár a bölcső mozgása szakadozott lett, amitől Charlotte-nak az az
érzése támadt, hogy egy tutajon himbálódzik a hullámzó tengeren.
- Hm - szólt. - Henry, szeretnék veled beszélni valamiről. Valami
fontosról.
- Ami még annál is fontosabb, mint hogy a gyerekünk kényelme-
sen ringatózva aludjon el esténként?
- A Klávé úgy döntött, hogy szabadon engedi Jessamine-t -
mondta Charlotte. - Visszatér az Intézetbe. Holnapután.
Henry hitetlenkedve fordult a nő felé. A háta mögött a bölcső még
gyorsabban hintázott, úgy, mint egy teljes sebességgel száguldó hintó. -
Visszajön ide?
- Henry, nincs hová mennie.
A férfi kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, mielőtt azonban egyetlen
szó is elhagyhatta volna a torkát, éles reccsenés hallatszott, a bölcső
kiszakadt a helyéről, átrepült a szobán, és a legtávolabbi fal nak
ütközött,
ahol szilánkjaira tört.
Charlotte felszisszent, és a szája elé kapta a kezét.
Henry összeráncolta a homlokát. - Talán finomítanom kellene a
szerkezeten.
- Nem! - jelentette ki határozottan a nő.
- De...
- Szó sem lehet róla! - Charlotte hangja éles volt, mint egy tőr.
Henry felsóhajtott. - Hát jól van, drágám.

A pokoli szerkezetek könyörtelenek, A pokoli szerkezetek kérlelhe-

tetlenek. A pokoli szerkezetek számolatlanok. A pokoli szerkezetek soha
nem fogynak el.
A Benedict dolgozószobájának falára írt szavak visszhangoztak Tessa
fejében, ahogy Jem ágyán ült, és az alvó fiút figyelte. Nem tudta pontosan,
hány óra lehet, csak annyit, hogy biztosan elmúlt már éjfél. Jem ébren
volt, amikor a lány közvetlenül Will távozása után bement hozzá, és elég
jól érezte magát ahhoz, hogy elfogyasszon egy kis teát meg pirítóst. Azért
nehezebben lélegzett, és sápadtabb is volt, mint Tessa szerette volna.
Később bejött Sophie, és rámosolygott Tessára. — Verje fel a párnáját -
javasolta súgva. A lány így is tett, és Jemet láthatólag szórakoztatta a
sürgölődése.
Tessa nem számított éppen tapasztalt betegápolónak. Csak akkor
kellett afféle nővérszerepbe bújnia, amikor a részeg bátyjáról gon-
doskodott. Most viszont egyáltalán nem esett nehezére Jem mellett ülni
az ágyon, és fogni a kezét, miközben a fiú halkan szuszogva, lehunyt
szemmel, rebegő pillákkal aludt.
- Nem valami hősies - szólalt meg hirtelen Jem. A szemét csukva
tartotta, de nem remegett a hangja.
Tessa meglepetten dőlt előre. Már korábban a fiú ujjai közé fűzte az
ujjait, kezük most kettejük között hevert az ágyon. Jem bőre hűvös volt, a
pulzusa lassú. - Mire gondolsz?
- Ami ma történt - felelte halkan a fiú, és felköhögött. - Össze-
estem, és teleköhögtem vérrel a Lightwood-házat...
- Csak csinosabb lett tőle - állapította meg Tessa.
- Ezt mintha Will mondta volna - mosolyodott el álmosan Jem.
És elterelted a témát, pont, ahogy ő szokta.

- Hát persze hogy elterelem. Szerinted rosszabb véleménnyel va-

gyok rólad, csak mert beteg vagy? Tudod, hogy nem így van. És igenis
nagyon hősies voltál ma. Bár Will szerint - tette hozzá - a hősök
rossz
véget érnek, és el sem tudja képzelni, miért akarna bárki i s az lenni.
- Á! - Jem egy pillanatra megszorította a lány kezét, aztán elen-
gedte. - Nos, Will egy hős szemszögéből látja a dolgot, nemde? Szá-
munkra viszont egyszerű a válasz.
- Tényleg?
- Hát persze. A hősök azért tartanak ki, mert szükségünk van rá-
juk. Nem a saját kedvükért.
- Úgy beszélsz, mintha te nem volnál hős. - Tessa félresöpörte a
haját a fiú homlokából. Az a kezéhez simult, és lehunyta a szemét. - Jem...
eszedbe jutott... - A lány habozott egy pillanatig. - Eszedbe jutott
már,
hogy esetleg a gyógyszer nélkül is meghosszabbíthatnád az életed?
Jemnek erre már felpattant a szeme. - Ezt meg hogy érted?
Tessa Willre gondolt, amint a padláson fulladozott a szenteltvíztől. —
Vámpírrá válhatnál. Úgy örökké élnél...
A fiú felült, és a párnáknak vetette a hátát. — Tessa, nem. Ne... nem
gondolkodhatsz így.
A lány elfordította a tekintetét. - Tényleg ennyire rettenetes a
gondolat, hogy alvilági legyél?
- Tessa... - Jem kifújta a levegőt.- Árnyvadász vagyok. Nephilim. Mint
korábban a szüleim is. - Ez az örökségem, és anyám örökségét nem
tagadhatom meg. Ez nem jelenti azt, hogy gyűlölöm az apámat. De
tiszteletben tartom, amit tőlük kaptam; az Angyal vérét, a bizalmukat, az
esküket, amiket tettem. Különben sem hiszem, hogy jó vámpír lennék. A
vámpírok nagyjából-egészéből lenéznek bennünket. Néha puszta
szórakozásból átváltoztatnak egy nephilimet,

de az ilyen vámpírt aztán maguk is megvetik. A napfényt és az angyalok

vérét hordozzuk az ereinkben, mindent, amit ők gyűlölnek. Kivetnének
maguk közül, mint ahogy a nephilimek is. Többé nem lennék Will
parabataia, többé nem látnának szívesen az Intézetben. Nem, Tessa.
Inkább meghalok, hogy újjászülethessek, és megint lássam a napot,
mintsem hogy a világ végéig sötétségben éljek.
- Akkor lehetnél Néma Testvér - mondta a lány. - A Kódex sze-
rint a rúnáik olyan erősek, hogy halhatatlanok lesznek tőlük.
- A Néma Testvérek nem nősülhetnek, Tessa. - Jem felszegte az
illát. A lány rég tudta, hogy gyengéd külseje mögött Willéhez fogható
makacsság rejlik.
- Tudod, hogy jobban örülnék, ha életben maradnál, és nem lennel a
férjem, mintha... — Tessának elszorult a torka, képtelen volt kimondani a
szót.
Jem tekintete ellágyult. - Nem áll nyitva előttem az út, hogy Néma
Testvér váljon belőlem. A véremben lévő jin fen megfertőzte a
szervezetemet, és nem élném túl a rúnákat, amiket kapnék. Előbb le kéne
állnom az orvossággal, amíg teljesen kitisztul a szervezetemből, de abba
is szinte biztosan belehalnék. - Valamit megpillanthatott a lány
tekintetében, mert szelídebben folytatta. - Ráadásul a Néma Testvéreknek
nem is valami izgalmas az életük, csupa árnyék meg sötétség, csend és...
nem hallgatnak zenét. - Nyelt egyet. - És nem is akarok örökké élni.
- Lehet, hogy én örökké fogok - jegyezte meg Tessa. Még mindig
képtelen volt teljesen felfogni, hogy mi várhat rá. Éppen olyan ne héznek
bizonyult megemészteni, hogy az élete sosem fog véget érni, mint hogy
egy napon meghal.
- Tudom - bólintott Jem. - És sajnálom, mert szerintem ezt a
terhet senkinek sem kellene elviselnie. Tudod, hogy hiszek az

újjászületésben. A lelkek, akik szeretik egymást, a következő életükben is

megtalálják egymást. Látni fogom Willt, a szüleimet, a rokonaimat,
Charlotte-ot és Henryt...
- De engem nem fogsz látni. — Tessának ez nem most jutott eszé-
be először, de mindig elfojtotta a feltörő gondolatot. Ha halhatatlan
vagyok,
akkor ez az egy életem van. Nem születek újjá, és nem változom át,
mint te, James. Nem
találkozunk a Mennyországban, sem a nagy folyó partján, sem sehol,
bármilyen élet is
következzék ezután.
- Most látlak. - Jem megérintette a lány arcát, tiszta ezüstszürke
szeme a tekintetét kereste.
- Én is látlak téged - suttogta Tessa.
A fiú fáradtan rámosolygott, és lehunyta a szemét. Tessa a kezére tette
a kezét, arca Jem másik, hűs tenyerén nyugodott. Szótlanul ült, amíg a fiú
légzése lassulni kezdett, és hűvös ujjai elernyedtek; elaludt. Tessa bánatos
mosollyal, gyengéden lefektette Jem kezét a takaróra.
Kinyílt a hálószoba ajtaja; Tessa megfordult, és a kabátot meg kesztyűt
viselő Willt vette észre a küszöbön. Elég volt egyetlen pil lantást
vetnie a
fiú komor, nyúzott arcára, és máris felállt, hogy kövesse a folyosóra.
Will azonban olyan tempóban vágtatott odakint, mintha az ör dög
járna a sarkában. Tessa óvatosan behajtotta maga mögött az aj tót, és
utánasietett. - Mi az, Will? Mi történt?
- Most jöttem vissza az East Endről - felelte a fiú. Fájdalom volt a
hangjában - olyan fájdalom, amihez foghatót Tessa nem tapasztalt,
amióta aznap a szalonban elmondta Willnek, hogy Jemmel eljegyezték
egymást. - Új adag jin fenért mentem. Csakhogy nincsen több.
Tessa kis híján hasra esett, ahogy a lépcsőhöz értek. — Hogyhogy
nincsen több? Jemnek van elég, nem?

Will a lány felé fordult, és hátrálva indult lefelé a lépcsőn. - Elfogyott -

felelte kurtán. - Nem akarta, hogy megtudd, de úgysem lehet eltitkolni.
Elfogyott, és nem találok utánpótlást. Mindig is én vásároltam neki a
jin
fent. Megvoltak a szállítóim, de vagy eltűntek, vagy nem tudtak adni
nekem semmit. Először arra a helyre mentem, ahová annak idején Jemmel
utánam jöttetek. Nem volt jin fenjük.
- Aztán máshol kerested tovább...
- Mindenhová elmentem - mondta Will, és megint előrefordult.
Az Intézet második szintjének folyosójára jutottak. Itt volt a könyv tár és a
szalon. Mindkét ajtó nyitva állt, sárga fény áradt rajtuk ki felé. -
Mindenhová. Az utolsó helyen valaki azt mondta, hogy az elmúlt néhány
hétben valaki szándékosan felvásárolta a teljes készletet. Semmi sem
maradt.
- De Jem... - A döbbenet akár egy lángcsóva futott végig Tessán.
A jin fen nélkül...
- Meg fog halni. - Will megtorpant egy pillanatra a könyvtár aj-
taja előtt; tekintete találkozott a lányéval. - Délután engedélyt adott
rá,
hogy gyógymódot keressek a betegségére, most pedig úgy áll, hogy mégis
meg fog halni, mert nem tudom életben tartani addig, amíg megtalálom a
megoldást.
- Nem - mondta Tessa. - Nem fog meghalni. Nem hagyjuk.
Will a lánnyal az oldalán belépett a könyvtárba, tekintete körbejárta az
ismerős helyiséget, az asztalokat a világító olvasólámpákkal, a régi
kötetekkel teli polcokat. - Voltak könyvek - folytatta, mintha a lány
meg
sem szólalt volna. - Elolvastam őket. Ritka mérgekről szóló könyveket. -
Otthagyta Tessát, és egy közeli polchoz lépett, kesztyűs ujját lázasan
húzva végig a vaskos köteteken. - Sok éve történt, amikor Jem
megtiltotta, hogy kutassak. Elfelejtettem...

Tessa odasietett hozzá, szoknyája suhogott a bokája körül. - Will,

hagyd!
- De eszembe kell jutnia. - Egy másik polcnál próbálkozott, aztán
egy harmadiknál; hosszú, karcsú teste meredek árnyékot vetett a padlóra.
- Meg kell találnom...
- Will, nincs időd elolvasni a könyvtár összes könyvét. Hagyd ezt
abba! - Tessa olyan közel állt a fiú háta mögött, hogy látta az esővíz
nedves foltjait a gallérján. - Ezzel nem fogsz segíteni Jemnek.
- Akkor mivel fogok? Mivel fogok? - Újabb könyv után nyúlt,
rámeredt, aztán a padlóra dobta.
Tessa megijedt a csattanástól. — Hagyd ezt abba! - ismételte. A
kabátujjánál fogva elkapta a fiút, és maga felé fordította. Wi ll arca
vörös
volt, zihálva lélegzett, a karja kemény volt, mint a vas a lány keze
alatt. -
Amikor korábban a gyógymódot kerested, nem tudtad, amit most tudsz.
Nem voltak olyan szövetségeseid, mint most. El megyünk, és
megkérdezzük Magnus Bane-t. Neki vannak összeköttetései az alvilágiak
között, és mindenféle mágiát ismer. Segített az átkoddal kapcsolatban is,
és biztosan ebben is segíthet.
- Nem volt semmiféle átok - felelte Will, mintha egy színdarabot
adna elő. Üveges volt a tekintete.
- Will... hallgass ide! Kérlek! Menjük el Magnushoz! Segíthet.
A fiú becsukta a szemét, és mély lélegzetet vett. Tessa rámeredt.
Akaratlanul is megbámulta őt, amikor tudta, hogy az nem látja - finom,
sötét szempilláit, szemhéja halványkék árnyalatát. - Igen - felelte végül
Will. — Igen, persze. Tessa... köszönöm! Ez eszembe sem jutott.
- Mert elszomorodtál - mondta a lány. Hirtelen rádöbbent, hogy
még mindig Will karját szorítja, és olyan közel vannak egymáshoz, hogy
akár arcon is csókolhatná, vagy vigasztalásul átkarolhatná a

nyakát. Hátralépett, és elengedte a fiút. Will kinyitotta a szemét. - És

azt
hitted, soha nem fogja megengedni, hogy gyógymódot keress. Igazából
nem tudtam megbékélni ezzel a döntésével. Korábban is eszembe jutott
már Magnus.
A fiú tekintete Tessa arcát fürkészte. - De még nem beszéltél vele?
A lány megrázta a fejét. - Jem nem akarta. Most viszont... Minden
megváltozott.
- Igen. - Will távolabb húzódott, de a szemét nem vette le Tessáról. -
Megyek, szólok Cyrilnek, hogy fogja be a lovakat. Az udvaron találkozunk.

Willnek eszébe jutott.

Jem szobájában történt, hónapokkal ezelőtt. Az Intézet ablakait verte az
eső, tiszta csíkokat húzott az üvegtáblákon.
— Ez minden? — kérdezte Jem. - Ennyi az egész? Ez a teljes igazság?
Az
íróasztalánál ült, egyik lábát maga alá húzta a széken. Nagyon fiatalnak
tűnt. A hegedűjét a széknek támasztotta. Éppen játszott

rajta, amikor Will belépett, és minden kecmec nélkül közölte vele, hogy
vége a színjátéknak, be kell vallania valamit, mégpedig azonnal.
Ez véget is vetett Bachnak. Jem letette a hegedűt, egyetlen pillanatra
sem véve le a szemét Will arcáról. Tekintetéből sütött az aggodalom,
ahogy a másik fel-alá járkálva addig beszélt, amíg ki nem fogyott a
szavakból.
- Ez minden — közölte Will, amikor mondanivalója végére ért. -
És nem hibáztatlak érte, ha most gyűlölsz. Megértem.
Hosszú csend következett. Jem rezzenéstelen arccal figyelte barátját a tűz
vibráló fényében. - Sosem tudnálak gyűlölni, William.
A fiú gyomra görcsbe rándult, amikor a jelenbe visszatérve hir telen egy
másik arcot, egy szürkéskék szempárt látott az övébe fúródni. -
Próbáltalak gyűlölni, Will, de soha nem sikerült — mondta Tessa. A fiú
számára ekkor fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy amit elmondott
Jemnek, mégsem a teljes igazság volt. Nem árult el mindent. Egy szót sem
szólt róla, mennyire szereti Tessát. De hát ez a teher az ő lelkét
nyomta,
nem Jemét. Ezt el kellett titkolnia, hogy a parabataia boldog lehessen.
- Rászolgáltam a gyűlöletedre - mondta akkor régen Jem szobá-
jában Will. - Veszélybe sodortalak. Azt hittem, el vagyok átkozva, és
mindenki, akinek fontos vagyok, meg fog halni. Megengedtem
magamnak, hogy megszeresselek... És hagytam, hogy testvérem helyett
testvérem legyél, kockáztatva, hogy veszélybe sodorlak...
- Nem volt semmiféle veszély.
- De én azt hittem, hogy van. Ha revolvert tartanék a fejedhez,
James, és meghúznám a ravaszt, számítana, ha nem tudnám, hogy
nincsen a tárban golyó?
Jemnek elkerekedett a szeme, aztán halkan felnevetett. - Azt hitted,
nem tudom, hogy van egy titkod? - kérdezte. - Azt hiszed,

csukott szemmel sétáltam bele ebbe a barátságba? Fogalmam sem volt,

milyen terhet cipelsz, de azt tudtam, hogy valamilyet igen. - Felállt. -
Tudtam, hogy azt hiszed, veszélyt jelentesz a környezetedre - tette hozzá.
- Tudtam, hogy valamiféle pusztító erőt látsz magad körül, ami végül el
fog engem pusztítani. Szándékomban állt megmutatni, hogy nem lesz
semmi bajom, hogy a szeretet nem olyan törékeny. Sikerült?
Will tehetetlenül vonta meg a vállát. Szinte azt kívánta, bárcsak dühös
lenne rá Jem. Úgy könnyebben elviselte volna a helyzetet. Soha nem
érezte olyan aprónak magát, mint amikor Jem végtelen kedvességével
szembesült. Milton Sátánjára gondolt, „...zavartan állt a Sátán, érezte:
hátborzongató a jóság.”
2

- Megmentetted az életemet - mondta.

Jem arcán széles mosoly terült el, olyan ragyogó, mint a felhők közül
átsütő nap a Temze fölött. - Soha nem is akartam mást.
- Will? - A fiút gyengéd hang zökkentette ki az emlékezésből.
Tessa ült vele szemben a kocsiban, szürke szemének színe esőre em-
lékeztetett a félhomályban. — Min gondolkodsz?
A fiú kényszerítette magát, hogy visszatérjen a jelenbe. Tekintetét úti
társa arcára szegezte. Tessa arcára. A lány nem viselt kalapot,
brokátköntösének csuklyáját hátratolta. Sápadt arca széles volt, az álla
kicsit hegyes. Will úgy érezte, soha nem látott még ilyen kifejező
arcot:
minden mosolya, minden bánatos pillantása kettéhasította a szívét, mint
villámcsapás az üszkös fát. Tessa most olyan szomorkás aggodalommal
figyelte, hogy a fiúnak elszorult a torka. - Jemen
- felelte őszintén. — Eszembe jutott a nap, amikor elmeséltem neki
Marbas átkát.

- Nagyon megsajnált - vágta rá azonnal a lány. - Tudom, hogy így

volt. Mondta.
- Sajnált, de nem szánt - bólintott Will. - Jemtől mindig azt
kaptam, amit kellett, és mindig úgy, ahogyan kellett, pedig sokszor
magam sem tudtam, mire van szükségem. A parabataiok odaadóak
egymás iránt. Muszáj így lennie, hogy annyit adhassunk magunkból a
másiknak, még ha közben magunk is megerősödünk. De Jemmel más.
Hosszú évek óta arra kell vigyáznom, hogy életben maradjon, cserébe ő is
életben tart engem. Azt hittem, nem tudja, hogy ehhez ő kell, de talán
tévedtem.
- Talán — mondta Tessa. - Soha nem érzett volna elvesztegetett-
nek egyetlen pillanatot sem, amit rád szánt.
- Nem mondott neked az egészről semmit?
A lány megrázta a fejét. Fehér kesztyűbe bújtatott apró kezét ökölbe
szorította az ölében. — Csakis a legnagyobb büszkeséggel a hangjában
beszél rólad, Will - mondta. — Jobban csodál téged, mint valaha is fel
tudnád fogni. Amikor beszéltél neki az átokról, összetört a szíve, de
érzett valamiféle... Nem is tudom...
- Elégtételt?
A lány bólintott. — Mindig hitt benne, hogy jó vagy, és ez bebi-
zonyosodott.
- Á, nem is tudom - szólt keserűen Will. - Jónak és elátkozottnak
lenni nem ugyanaz.
Tessa előredőlt, és két keze közé fogta a fiú kezét. Érintésére mint ha
fehéren izzó lángok száguldottak volna végig Will ereiben. Nem érezte a
lány bőrét a ruha anyagán keresztül, de nem számított. „Ön bennem, a
kiégett hamuhalmazban, tüzet gyújtott.”
3

Egy időben foglalkoztatta, hogy a szerelmet miért mindig a tűzhöz

hasonlítják. Az izzás a saját ereiben megadta a kérdésre a választ. -
Jó
ember vagy, Will - mondta a lány. - Senki nem állíthatja ezt akkora
magabiztossággal, mint én.
A fiú lassan felelt, nem akarta, hogy Tessa elhúzza a kezét. - Amikor
tizenöt évesek voltunk, végül sikerült elpusztítani Yanluót, a démont, aki
megölte Jem szüleit. A nagybátyja elhatározta, hogy Kínából Idrisbe
költözik, és hívta Jemet is, hogy éljen ott vele. Jem nem ment...
Miattam.
Azt mondta, nem hagyhatja el a parabataiát. Benne van az eskü
szövegében is. „A tieid az enyéim lesznek.” Kíváncsi vagyok, hogy ha
lett
volna lehetőségem visszatérni a családomhoz, vajon én is megtettem
volna-e ugyanezt Jemért.
- Most is éppen azt teszed - felelte Tessa. - Ne hidd, hogy nem
tudom, mennyire szeretné Cecily, ha hazamennél vele. És ne hidd, hogy
nem tudom, hogy Jem kedvéért maradsz.
- Meg a te kedvedért — vágta rá Will, mielőtt visszafoghatta
volna magát. Tessa elhúzta a kezét, mire a fiú némán elkáromkodta
magát. Hogy lehettél ilyen ostoba? Hogy szúrhattad így el két hónap
után? Annyira
vigyáztál. A szerelmed csak teher a számára, amit udvariasságból visel el. Ezt ne
feledd!
Tessa azonban csak a függönyt húzta félre, ahogy a kocsi megállt.
Behajtottak egy udvarra, aminek a kapuján tábla lógott: „Kéretik, hogy a
kocsisok lépésben hajtsanak be a lovaikkal”. - Itt vagyunk - mondta a
lány, mintha meg sem hallotta volna Will szavait. Talán nem is hallotta,
gondolta a fiú. Talán nem is mondtam ki őket hangosan. Talán csak kezdek
megörülni.
Az adott körülmények között ez nem is volt olyan elképzelhetetlen.
Amikor kinyílt az ajtó, beáramlott rajta Chelsea hűvös levegője. Will
látta, hogy Tessa felemeli a fejét, mialatt Cyril kisegíti a kocsiból,

aztán csatlakozott a lányhoz a kockaköveken. Mindent betöltött a Temze

szaga. Mielőtt a töltéseket megépítették, a folyó sokkal közelebb nyomult
ezekhez a gázlámpákkal kivilágított sorházakhoz. Most már messze volt a
víz, de így is érezni lehetett sótól, portól és vastól nehéz aromáját.
A tizenhatos számú György korabeli ház vörös téglából épült, ki ugró
ablakkal a bejárata fölött. A rengeteg elegáns cikornyával dí szített
kovácsoltvas kerítés mögött kövezett udvar meg egy kis kert várta őket. A
kapu már nyitva állt. Tessa belépett rajta, Willel a nyomában a bejárathoz
sietett, és bekopogott.
Woolsey Scott nyitott ajtót. Nadrágja és inge fölött kanárisárga
selyemköntöst viselt. Egyik szemgödre fölött aranymonokli kuporgott,
ahogy némi undorral mérte végig a vendégeit. - Hogy az a... - szólt. -
Ha
tudom, hogy ti vagytok azok, a lakájt küldöm aj tót nyitni, és elzavartatlak
benneteket, de azt hittem, valaki más az.
- Kicsoda? — érdeklődött Tessa. Will úgy érezte, ez nem tartozik
szorosan a tárgyhoz, de hát ilyen volt Tessa: állandóan kérdezett. Ha
magára maradt a szobában, valószínűleg a bútorokat meg a növényeket
faggatta.
- Valaki, aki abszintot hoz.
- Ha eleget benyakalsz abból a löttyből, valaki másnak fogod
képzelni magad - szólt Will. — Magnus Bane-t keressük. Ha nincs itt,
csak mondd meg, és nem raboljuk tovább az idődet.
Woolsey felsóhajtott, mint akire mázsás súly nehezedik. — Magnus! -
kiáltotta. - A kék szemű fiúd az.
Lépések hallatszottak a folyosóról Woolsey mögül, és Magnus jelent
meg teljes estélyi öltözetben, mintha egyenesen egy bálról érkezett volna.
Keményített fehér ingmellet, mandzsettát és fekete frakkot viselt, haja
gyűrött fekete selyemre emlékeztetett. Willről

Tessára ugrott a tekintete. - Minek köszönhetem a megtiszteltetést eme

késői órán?
- Egy szívességet kérnénk - felelte Will, aztán ahogy Magnus
szemöldöke felszökött, gyorsan helyesbített. - Pontosabban kérdezni
szeretnénk valamit.
Woolsey felsóhajtott, és hátralépett az ajtóból. - Hát jó. Gyertek be a
szalonba!
Senki nem ajánlotta fel, hogy elveszi a kalapjukat meg a kabátjukat.
Amikor a nappaliba értek, Tessa lehúzta a kesztyűjét, és reszkető kezét
a
tűz fölé tartotta. Fürtjei nyirkos loboncként tapadtak a nyakszirtjére, és
Will gyorsan elfordult, mielőtt felidézhette volna, milyen volt beletúrni
a
hajába, érezni a csigákat az ujjai között. Az Intézetben, ahol Jem és a
többiek elterelték a figyelmét, könnyebb volt észben tartani, hogy nem
szabad ilyeneket gondolnia a lányról. Itt viszont, ahol úgy érezte, hogy
együtt néznek szembe az egész vi lággal, és Tessa az ő kedvéért jött
el,
nem pedig a vőlegénye egészsége miatt, ugyanez szinte lehetetlennek
bizonyult.
Woolsey levetette magát egy virágmintás fotelba, lekapta a szemé ről a
monoklit, és a hozzá tartozó hosszú aranyláncnál fogva hintáz- tatta. -
Alig várom, hogy megtudjam, miről van szó.
Magnus a kandallópárkánynak tápászkodott, amitől kiköpött ifjú
henyélő arisztokratának látszott. A szobát halványkékre festették, a
falakra pedig hatalmas gránitmezőket, csillogó kék tengereket meg
klasszikus ruhákba öltözött férfiakat és nőket ábrázoló képeket aggattak.
Will mintha Alma-Tadema egyik festményének reprodukcióját vélte volna
felfedezni közöttük. Vagy legalábbis biztosan reprodukciónak kellett
lennie, ugye?
- Ne a falat bámuld, Will! — mondta Magnus. - Hónapok óta
színedet se láttam. Mi szél hozott most ide?

- Nem akartalak zavarni - dörmögte a fiú. Ez persze csak részben

volt igaz. Miután kiderítette, hogy valójában nem létezik semmiféle átok,
Will kerülte a boszorkánymestert. Nem mintha haragudott volna, vagy ne
lett volna többé szüksége rá, inkább csak arról volt szó, hogy Magnus
látványa fájdalmat okozott neki. Irt egy rövid levelet, amiben beszámolt a
történtekről, és elmondta, hogy a titka nem titok többé. Említést tett Jem
és Tessa eljegyzéséről. Végül arra kérte Magnust, hogy ne válaszoljon. -
Most viszont... most vészhelyzet van.
Magnus macskaszeme tágra nyílt. - Miféle vészhelyzet?
- A jin fenről van szó - felelte Will.
- Jesszus! - szólt közbe Woolsey. - Ugye nem szedi megint a fal-
kám azt a vackot?
- Nem - rázta meg a fejét Will. - Nem lenne mit szedniük. -
Magnus arcára lassan kiült a felismerés, amíg a fiú felvázolta a
helyzetet.
A boszorkánymesternek éppúgy a szeme sem rebbent, mint Churchnek,
ha valaki beszélt hozzá. Némán figyelt, amíg a fiú mondanivalója végére
nem ért.
- És a jin fen nélkül? - kérdezte aztán.
- Meg fog halni - felelte Tessa elfordulva a kandallótól. Az arca
rózsaszín volt, akár egy szegfű; Will nem tudta volna megmondani, hogy a
tűz melegétől vagy a helyzet feszültsége miatt. - Nem azonnal, de... egy
héten belül. A teste nem képes fenntartani magát a por nélkül.
- Hogy veszi be? - érdeklődött Woolsey.
- Vízben oldva vagy inhalálva... De ez miért fontos? — akarta
tudni Will.
- Nem az - felelte Woolsey. - Csak kíváncsi voltam. A démon-
drogok érdekes dolgok.

- Nekünk, akik szeretjük Jemet, több ez, mint egyszerű érdekes ség
- jelentette ki Tessa. Felszegte az állát, mire Willnek eszébe jutott,
hogy
egyszer Boadiceához hasonlította őt. Csodálta a bátorságáért, még ha ez a
bátorság egy másik fiú iránt érzett szerelmét is védelmezte.
- Miért hozzám jöttetek ezzel? - kérdezte halkan Magnus.
- Segítettél nekünk korábban is - felelte Tessa. - Gondoltuk, talán
most is hajlandó lennél rá. Segítettél de Quincey ellen... meg Willnek
is
az átokkal kapcsolatban...
- Nem ugráltathattok csak úgy - közölte Magnus. - De Quincey
ellen csak azért segítettem, mert Camille megkért rá, Willnek pedig azért,
mert cserébe ígért egy szívességet. Boszorkánymester vagyok. Nem
nyújtok ingyenes szolgáltatásokat árnyvadászoknak.
- Én viszont nem vagyok árnyvadász - mondta Tessa.
Csend lett. - Hmm - szólalt meg végül Magnus elfordulva a tűz- től. -
Hallom, illendő gratulálnom neked, Tessa.
-Hát...
- Az eljegyzésedhez James Carstairsszel.
- Ó! - A lány elpirult, és Jem édesanyjának nyakláncához emelte a
kezét, amit a fiútól kapott ajándékba. - Igen. Köszönöm!
Will inkább csak érezte, mint látta, hogy Woolsey sorra végigjáratja
tekintetét mindhármukon - Magnuson, Tessán és rajta -, miközben
gondolkozik, következtetéseket von le és szórakozik.
A fiú izmai megfeszültek. - Szívesen felajánlok bármit a jin fenért c
serébe - mondta. - Egy másik szívességet, vagy amit csak akarsz.
Ha fizetség kell, elintéztetem... Vagy legalábbis megpróbálom...
- Lehet, hogy máskor segítettem - mondta Magnus. - De ez...
Felsóhajtott. - Gondolkodjatok már! Ha valaki felvásárol minden
jin fent az országban, akkor jó oka van rá. És kinek van rá jó oka?

- Mortmainnek - suttogta Tessa, mielőtt Will kimondhatta vol na

a nevet.
A Hú a saját hangját hallotta: Mortmain sameszai felvásárolják a jin fen
készletet
az East Enden. Utánajártam. Ha kifogynál a szerből, és egyedül nála lenne
utánpótlás...
A markában tarthatna bennünket, felelte Jem. Hacsak nem hagytok meghalni, ami,
természetesen, az egyetlen ésszerű döntés ilyen helyzetben.
Akkor azonban még egy évre való jin fen volt tartalékban. Will azt
hitte, nem fenyegeti őket veszély, és Mortmainnek új tervet kell
kieszelnie a zaklatásukra, mert ez biztosan nem működhet. A fiúban fel
sem merült, hogy a tizenkét hónapra elegendő por nyolc hét alatt
elfogyhat.
- Tehát nem akarsz nekünk segíteni - állapította meg Will. - Nem
akarod elásni magad azzal, hogy Mortmain ellenségei mellé állsz.
- Ki hibáztathatná érte? - Woolsey sárga selyemforgataga köze-
pette állt fel. - Mégis mit ajánlhatnátok fel, amiért megérné kockáztatnia?
- Bármit megadok. - Will a csontjaiban érezte Tessa hangjának
remegését. - A világon bármit, ha segítesz Jemnek.
Magnus belemarkolt fekete hajába. - Istenem, milyenek vagytok!
Kérdezősködhetek. Utánanézhetek néhány szokatlanabb keres kedelmi
útvonalnak. Öreg Molly...
- Nála már jártam - vágott közben Will. - Valami úgy megijesz-
tette, hogy ki sem hajlandó mászni a sírjából.
Woolsey felhorkant. - És te mire következtetsz ebből, árnyvadász
barátom? Tényleg megéri ez a felhajtás csak azért, hogy pár hónappal,
talán egy évvel meghosszabbítsd a barátod életét? így is, úgy is meg
fog
halni. És minél előbb meghal, annál gyorsabban megkaphatod a
menyasszonyát, akibe annyira szerelemes vagy. -

Vidám tekintetét Tessa felé fordította. - Lelkesen kéne számolgatnod

Carstairs hátralévő napjait.
Willnek fogalma sem volt, mi történt ez után. Hirtelen mindent valami
fehérség töltött be, Woolsey monoklija átrepült a szobán. Will feje
keményen nekiütközött valaminek, aztán a vérfarkas máris alatta
rúgkapált káromkodva. Ide-oda hemperegtek a szőnyegen, aztán a fiú éles
fájdalmat érzett, ahogy Woolsey megkarmolta a csuklóját. A fájdalomtól
kitisztult a feje, és hirtelen tudatosult benne, hogy a vérfarkas a
földhöz
szegezi. Woolsey szeme sárga lett, és tűhegyes fogaival harapásra készen
vicsorított.
- Elég! Elég! - Tessa felkapott egy piszkavasat a tűz mellől. Will
felköhögött, tenyerét a vérfarkas arcába nyomta, és eltaszította ma gától.
Woolsey felkiáltott, aztán a fiú mellkasáról hirtelen eltűnt minden súly.
Magnus felemelte a vérfarkast, és félrelökte, majd megragadta Will
kabátjának hátát, és kirángatta a fiút a szobából. Woolsey utánuk nézett,
egyik kezét az arcához szorította, ahol Will ezüstgyűrűje megégette.
- Engedj el! Engedj el! - Will küszködött, de Magnus vasmarokkal
tartotta. Végigterelte a fiút a folyosón a félig kivilágított könyvtárba. Will
odabent végül kitépte magát a boszorkánymester szorí tásából, majd
egyensúlyát vesztve kecsesnek éppen nem nevezhető mozdulatokkal egy
vörös kanapé támlájának tántorodott. - Nem hagyhatom Tessát egyedül
Woolsey-val...
- Aligha jelent veszélyt a tisztességére - jegyezte meg szárazon
Magnus. - Woolsey képes viselkedni, ami rólad nem mondható el.
Will lassan megfordult, és letörölte az arcáról a vért. - Elég rondán
méregetsz - mondta Magnusnak. - Úgy nézel ki, mint Church, mielőtt
megharap valakit.

- Nekimentél a Praetor Lupus fejének — állapította meg keserűen

Magnus. - Tudod, mit tenne a falkája, ha megtalálnák a megfelelő
ürügyet? Meg akarsz halni, vagy mi?
- Nem akarok - vágta rá Will, magát is meglepve valamelyest.
- Elképzelni sem tudom, miért segítettem neked valaha is.
- Szereted a sérült dolgokat.
Magnus két lépéssel átszelte a szobát, hosszú ujjaival megragadta Will
állát, és maga felé fordította az arcát.
- Nem te vagy Sydney Carton! - mondta. - Mi jó származik belőle,
ha meghalsz James Carstairsért, amikor úgysem tudsz rajta segíteni?
- Mert ha megmentem, akkor megérte...
- Istenem! - Magnus összehúzta a szemét. - Mi érte meg? Mi ér-
hetné meg?
- Minden, amit elvesztettem! - kiáltotta a fiú. - Tessa!
A boszorkánymester elengedte Will arcát. Messzire hátrált, aztán
mélyeket kezdett lélegezni, mint aki tízig számol magában. - Sajnálom -
szólt végül. - Amit Woolsey mondott.
- Ha Jem meghal, akkor sem lehetek Tessával - közölte Will. -
Mert az olyan lenne, mintha vártam volna a halálát. Mintha hasz not
akartam volna húzni belőle azzal, hogy megkapom a menyasszonyát. És
én nem leszek ez az ember. Nem járhatok jól Jem halálával. Szóval élnie
kell. — Amikor leengedte a kezét, véres volt az inge ujja. - Egyedül ennek
van értelme. Különben...
- Különben semmi haszna nem volt a szenvedésnek meg a fájda-
lomnak. Gondolom, nem segít, ha megsúgom, hogy ilyen az élet. A jók
szenvedek, a gonoszok virulnak, a halandók meghalnak.
- Én ennél többet akarok - mondta Will. - Miattad akarok többet.
Te mutattad meg nekem, hogy csak azért voltam elátkozva, mert azt
hittem magamról. Tőled tudtam meg, hogy vannak előttem

lehetőségek, hogy lehet értel me az életemnek. Most pedig hátat for-

dítanál annak, akit te szabadítottál fel?
Magnus kurtán felnevetett. - Javíthatatlan vagy.
- Hallottam ám. - Will egy grimasszal elhúzódott a kanapétól. —
Akkor segítesz nekem?
- Segítek. - Magnus benyúlt az inge alá, és előhúzott egy láncon
lógó, halványvörös fénnyel világító tárgyat. Egy szögletes kő volt az.
Vedd el ezt!
A fiú tenyerébe nyomta, és ráhajtotta az ujjait.
Will zavartan nézett a boszorkánymesterre. - Ez Camille-é volt.
- Tőlem kapta - felelte Magnus kesernyés mosollyal a szája sar-
kában. - A múlt hónapban visszaadta minden ajándékomat. Szóval akár a
tied is lehet. Figyelmeztet, ha démonok vannak a közelben.
Lehet, hogy Mortmain mechanikus lényeivel is működik.
- „Az igaz szerelem sohasem mulandó” - fordította le Will a fel-
iratot a kő hátán a folyosóról beszűrődő fényben. - Ezt nem hordhatom,
Magnus. Túl csinos egy férfinak.
- Éppen mint te. Menj haza, és mosakodj meg! Szólok, amint
megtudtam valamit. - Kíváncsian pillantott Willre. - Közben pedig legyél
meg mindent, hogy kiérdemeld a segítségemet!
Ida a közelembe jössz, beverem a fejedet ezzel a piszkavassal - közölte
Tessa, és kardként lóbálta meg a szerszámot Woolsey Scott előtt.
- Semmi kétségem felőle, hogy megteszed - mondta a férfi kel-
letlen tisztelettel a tekintetében, miközben egy monogramos zseb-
kendővel letörölte a vért az álláról. Will is csupa vér volt, a sajátja
keveredett a bőrén Woolsey-éval. Nyilván egy másik szobában volt
Magnusszal, ahol még több mindent vérzett össze. Willt sosem fog-
lalkoztatta igazán a tisztaság, ha pedig magával ragadták az érzelmei,

még annyira sem, mint máskor. - Látom, megkedvelted az árnyva-

dászaidat. Mégis mi szállt meg, hogy el is jegyezted magad az egyikkel?
Ráadásul egy haldoklóval.
Tessában ismét fellobbant a harag, és azt kezdte fontolgatni, hogy
akkor is fejbe vágja Woolsey-t a piszkavassal, ha a férfi nem jön közelebb.
Csakhogy Woolsey elképesztő sebességgel mozgott, amikor az imént
Willel verekedett, és a lány nem látta túl jónak az esélyeit. - Nem ismered
James Carstairst. Ne beszélj róla!
- Szereted, igaz? - Woolsey-nak még ezt is sikerült úgy kimonda-
nia, hogy kellemetlenül hangozzék. - De Willt is szereted.
Tessában megállt az ütő. Tudta, hogy Magnus tisztában van Will
iránta érzett vonzalmával, de a gondolat, hogy a saját érzelmei is így
lerínak az arcáról, megrémítette. — Ez nem igaz.
- Hazudsz - mondta Woolsey. - Tényleg, nem mindegy, melyik
hal meg? Mindenképpen van egy másik lehetőséged.
Tessa Jemre gondolt, az arca formájára, hegedülés közben lehunyt
szemére, a szája ívére, ahogy mosolygott, az övéi köré font ujjaira; a
fiú
minden porcikája drága volt neki. - Ha két gyereked lenne - szólt -, képes
lennél azt mondani, hogy nem baj, ha az egyik meghal, mert még mindig
ott a másik?
- Két gyereket lehet szeretni, de igazi szerelmet csak egyetlen
ember iránt érezhetünk - felelte Woolsey. — Ilyen Érosz természete,
nemdebár? Legalábbis a regények ezt tanítják nekünk, még ha sze-
mélyesen nem is szereztem tapasztalatot ilyesmiben.
- Megtudtam valami érdekeset a regényekről — mondta Tessa.
- Éspedig?
- Nem igazak.
Woolsey-nak felszökött az egyik szemöldöke. - Vicces lány vagy-
állapította meg. - Mondanám, hogy már világos, mit látnak benned

ezek a fiúk, de... - Vállat vont. Sárga köpenyén hosszú, véres vágás
éktelenkedett. - Soha nem értettem a nőket.
- Mit találsz a regényekben olyan titokzatosnak?
- Leginkább az értelmüket.
- Neked is kellett hogy legyen egy anyád - mondta Tessa.
- Valaki kipottyantott magából, igen - bólintott különösebb lel-
kesedés nélkül Woolsey. - Csak halványan emlékszem rá.
- Még ha így is van, te sem létezhetnél egy nő nélkül, nem igaz?
Akármilyen haszontalannak is találsz bennünket, okosabbak, el -
szántabbak és türelmesebbek vagyunk, mint ti, férfiak. Lehet, hogy ti
erősebbek vagytok, de mi meg kitartóbbak.
- Ezt csináljátok? Kitartotok? Egy menyasszonynak azért bizto-
san boldogabbnak kellene lennie. - Világos szeme a lányt fürkészte.
Azt mondják, ha egy szív önmagában meghasonlik, meg nem ma-
radhat az a szív. Mindkettejüket szereted, és ez szétszakít.
- Ország.
A férfi felhúzta a szemöldökét. - Hogy mondod?
- Ha egy ország önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az
az ország.
4
Nem szív. Talán nem kéne erőltetned a bölcsességeket, ha
nem tudod pontosan idézni őket.
- Neked meg talán nem kéne erőltetned az önsajnálatot — felelte
a férfi. — A legtöbben szerencsésnek mondhatják magukat, ha csak egy
nagy szerelem akad az életükben. Te kettőt is találtál.
- Mondja ezt az az ember, akinek egy sincs.
- Ó! — Woolsey gúnyosan a szívéhez kapott, és megrökönyödést
tettetve hátrahőkölt. - A galambnak fogai is vannak. Nos jó, ha nem
óhajtasz személyes dolgokról beszélgetni, akkor talán keressünk egy

általánosabb témát. Lássuk csak például, ki vagy te valójában. Úgy vettem

észre, Magnusnak meggyőződése, hogy csakis boszorkánymester lehetsz,
de én nem volnék ebben olyan biztos. Szerintem tündérek vére is folyhat
az ereidben, mert voltaképpen micsoda az alakváltás, ha nem illúzió? És
kik az illúzió mesterei, ha nem a tündérek népe?
Tessának eszébe jutott a kékhajú tündérnő Benedict bálján, aki azt
állította, hogy ismerte az édesanyját, és elakadt a lélegzete. Mi előtt
még
egy szót szólhatott volna Woolsey-hoz, Magnus és Will lépett be az ajtón.
Will pont olyan véres volt, mint korábban, csak ezúttal még mogorva
képet is vágott hozzá. Tessáról Woolsey-ra nézett, aztán kurtán
felnevetett. - Azt hiszem, igazad volt, Magnus - szólt. - Tessa nincs
veszélyben vele. Ugyanezt fordítva már nem lehet elmondani.
- Tessa drágám, tedd le azt a piszkavasat! - Magnus kinyújtotta a kezét.
- Woolsey rettenetes tud lenni, de jobb módszerekkel is lehet kezelni a
hangulatait.
Tessa vetett még egy gyilkos pillantást a vérfarkasra, aztán átadta a
piszkavasat Magnusnak. A lánya kesztyűjéért indult, Will pedig a
kabátjáért. Házigazdáik a hátuk mögött beszélgettek valamiről, az tán
Woolsey felnevetett. Tessa jóformán oda sem figyelt rájuk; túl ságosan
lekötötte Will. Máris látta az arcán, hogy akármiről is beszéltek
Magnusszal négyszemközt, Jem orvosságának problémáját nem oldották
meg. Nyúzottnak és erőtlennek tűnt, a járomcsontját szeplőkként borító
vércseppek kiemelték szeme kékségét.
Magnus kivezette őket a szalonból a bejárati ajtóhoz, ahol a kinti
levegő hűvös hullámként csapott Tessa arcába. Felhúzta a kesztyűjét,
majd búcsúzóul biccentett a boszorkánymesternek, aki behajtotta
mögöttük az ajtót, kizárva őket az éjszakába.

A Temze a fák, az út és a töltés mögött kék és aranyszínű csendéletként

tükrözte a Battersea hídon égő gázlámpák fényét. A kapunál a fák alatt
a
kocsi árnyéka látszott. Fölöttük a hold meg-meg- jelent, hogy aztán újra
és újra eltűnjön a sebesen mozgó szürke fel hők között.
Will mereven állt a lépcső alján. - Tessa! - szólt.
Különös, elfojtott volt a hangja. A lány gyorsan odalépett hozzá, és
felnézett rá. Will arca általában olyan sebesen változott, mint a
holdfény;
most viszont olyan mozdulatlan volt, amilyennek Tessa soha nem látta
azelőtt.
- Megígérte, hogy segít? - kérdezte. - Mármint Magnus.
- Próbálkozni fog, de ahogy rám nézett... Sajnál engem, Tess. Ez
azt jelenti, hogy nincs remény, igaz? Ha még Magnus is úgy gondolja,
hogy reménytelen a vállalkozás, akkor nem tehetek semmit, ugye?
Tessa a fiú karjára tette a kezét. Will nem moccant. Annyira különös
érzés volt ilyen közel lenni hozzá, érezni szokásos jelenlétét, miután
hónapokig kerülték egymást, és még csak nem is igen beszélgettek. Will
még a lány szemébe sem akart nézni. Most pedig itt állt mellette, bőrén
vér, szappan és eső illata keveredett... - Annyi mindent tettél -
suttogta
Tessa. - Magnus megpróbál segíteni, és mi is tovább keresünk. Még bármi
felbukkanhat. Nem szabad fel adnod a reményt.
- Tudom. Igen, tudom. Mégis elszorítja a szívemet a rettegés,
mintha ez volna életem utolsó órája. Ereztem már reménytelenséget,
Tessa, de soha nem féltem ennyire. Pedig tudtam... Mindi g is tudtam...
Hogy Jem meg fog halni. A szavak ott lebegtek közöttük kimondatlanul.

- Ki vagyok én? - suttogta Will. - Évekig úgy tettem, mintha más

lennék, mint aki valójában vagyok, aztán azzal áltattam magam, hogy
visszatérhetek a valódi önmagamhoz, de kiderült, hogy a valódi önmagam
nem létezik. Hétköznapi gyerek voltam, aztán nem túl jó ember lett
belőlem, most pedig már nem tudom, hogyan lehetnék bármelyik is.
Fogalmam sincs, ki vagyok, és ha Jem elmegy, nem lesz, aki megmutassa.
- Én pontosan tudom, ki vagy. Will Herondale vagy. - Tessa nem
is mondott többet. A következő pillanatban Will átkarolta, és a vál lára
hajtotta a fejét. A lány először mozdulatlanná dermedt a döbbenettől,
aztán óvatosan viszonozta az ölelést, és magához szorította a reszkető
fiút. Will nem sírt; más volt ez, valamiféle görcsös roham, mintha
fuldokolna. Tessa tudta, hogy nem kéne megérintenie, de biztos volt
benne, hogy Jem sem szeretné, ha ebben a helyzetben el taszítaná magától
a barátját. Nem helyettesíthette a vőlegényét, nem tudott Will mindig
észak felé mutató iránytűje lenni, de legalább levehette a válláról a
teher
egy darabkáját.
- Kéred ezt a szörnyűséges tubákos szelencét, amit valakitől kaptam?
Ezüstből van, szóval nem érinthetem meg - mondta Woolsey.
Magnus a szalon kiugró ablakában állt, és válaszul csak mormogott
valamit. Félrehúzta a függönyt, így láthatta Willt és Tessát, amint úgy
kapaszkodnak egymásba a lépcsőn, mintha az életük függne tőle.
Woolsey a szemét forgatta. - Még mindig ott vannak, mi?
- Ott bizony.
- Zűrös ez a szerelem - állapította meg a vérfarkas. - Sokkal jobb
csak a testi örömökkel foglalkozni, ahogy mi tesszük.
- Valóban. - Will és Tessa végül kibontakoztak az ölelésből, bár
továbbra sem engedték el egymás kezét. Olyan volt, mintha a lány

vonszolná lefelé Willt a lépcsőn. - Gondolod, hogy megnősültél volna, ha

az unokaöcséid nem viszik tovább a család nevét?
- Felteszem, muszáj lett volna. Isten, áldd Angliát, Henriket,
Szent Györgyöt és a Praetor Lupust! - Woolsey felnevetett. Vörösbort töl-
tött magának a tálalón álló kancsóból, maga elé tartva forgatta a po-
hárban, és az ital folyton változó színét tanulmányozta. - Odaadtad
Willnek Camille nyakláncát - állapította meg.
- Honnan tudod? - Magnus csak félig figyelt oda a beszélgetésre,
inkább a kocsi felé ballagó Willt és Tessát nézte. A magasságuk és a
testalkatuk közötti különbség ellenére úgy tűnt, mintha a fiú
támaszkodna a lányra.
- Amikor kimentetek a szalonból, még rajtad volt, de mire visz-
szajöttetek, már nem. Gondolom, nem árultad el neki, mennyit ér.
Fogalma sincsen, hogy a rubin, amit a nyakában visel, valószínűleg több
pénzbe kerülne, mint az Intézet, ugye?
- Nekem nem kellett — felelte Magnus.
- Egy elveszett szerelem szomorú emléke?
- Nem ment a bőrszínemhez. - Will és Tessa közben beszállt a ko-
csiba. A kocsis megrántotta a gyeplőt. - Gondolod, hogy van esélye?
- Kinek?
- Will Herondale-nek. Hogy boldog legyen.
Woolsey hangosan felsóhajtott, és letette a poharát. - Neked van
esélyed, hogy boldog legyél, amíg ő nem az?
Magnus nem felelt.
- Szerelmes vagy belé? - kérdezte a vérfarkas. Kíváncsi volt, nem
féltékeny. Magnus nem tudta elképzelni, milyen lehet, ha valakinek ilyen
szíve van; vagy talán egyáltalán nincs is szíve.
- Nem - mondta Magnus. - Én is gondolkodtam rajta, hogy így
van-e, de arra jutottam, hogy nem. Ez valami más. Úgy érzem,

tartozom neki. Azt hallottam, hogy ha az ember megmenti valakinek az

életét, utána felelősséggel tartozik iránta. Szóval azt hiszem, felelős vagyok
ezért a fiúért. Ha sosem találja meg a boldogságot, az azt fogja
jelenteni,
hogy cserbenhagytam. Ha nem kaphatja meg a lányt, akit szeret, az azt
fogja jelenteni, hogy cserbenhagytam. Ha nem tarthatja maga mellett a
parabataiát, az azt fogja jelenteni, hogy cserbenhagytam.
- Akkor cserben is fogod hagyni - jelentette ki Woolsey. - Amíg te
búslakodsz meg a jin fent keresed, szerintem én utazgatok. Körülnézek
vidéken. Lehangolónak találom télen a várost.
— Tégy belátásod szerint! - Magnus elengedte a függönyt; az visz-
szahullott a helyére, és eltakarta a kocsit, ami magával vitte Willt és
Tessát.

A reggeli csendben zajlott. Gideon és Gabriel együtt vonultak le,

mindketten búskomor tekintettel. Gabriel jóformán nem is szólt, csak
Henryt kérte meg egyszer, hogy adja oda neki a vajat. Cecily az asztal
végén ült, és evés közben egy könyvet olvasott. Tessa szívesen megleste
volna a címét, de a lány úgy helyezkedett, hogy semmiképpen sem
láthatta. Will Tessával szemben ült, szeme alá a kialvatlanság
sötét karikáit rajzolta az eseménydús éjszaka. Maga a lány kedvetlenül
piszkálta a rizses halat; néma maradt, amíg ki nem nyílt az ajtó, és be nem
lépett rajta Jem.
Akkor viszont meglepetten, de boldogan kapta fel a fejét. A fiú nem
hatott különösebben betegnek, inkább mintha csak fáradt és sápadt lett
volna. Kecsesen telepedett le a lány melletti székre. - Jó reggelt!
- Sokkal jobban nézel ki, Jemmy - állapította meg örömmel
Charlotte.
Jemmy? Tessa derűsen pillantott a fiúra, aki megvonta a vállát, és némi
öniróniával elmosolyodott. A lány körülnézett, és észrevette, hogy Will
figyeli őket. Egyetlen pillanatra találkozott a tekintetük, Tessa szemében
kérdés villant. Sikerült esetleg Willnek mégis szereznie egy adag jin
fent,
amióta hazaértek? De nem, a fiú éppen olyan meglepettnek tűnt, mint ő
maga.
— Jobban is vagyok - mondta Jem. — A Néma Testvérek rengeteget
segítettek. - Töltött magának egy csésze teát; Tessa figyelte, ahogy az
élesen kiugró csontok és inak ijesztően mozognak a csuklójában.
Miután Jem letette a kancsót, Tessa megszorította a kezét az asztal alatt.
A fiú karcsú ujjai megnyugtatóan záródtak össze az övéi körül.
Bridget hangja szűrődött ki a konyhából.

- Az Angyalra, ez aztán lehangoló - szólt Henry, és egyenesen a

tányérjára dobta az újságját, mire a papír csücskét átáztatta a tojás-
sárgája. Charlotte kinyitotta a száját, mintha tiltakozni készülne, de aztán
egyetlen szó nélkül csukta be. - Folyton összetört szívekről, halálról
meg
viszonzatlan szerelemről énekel.
- Hát a legtöbb dal ezekről szól - közölte Will. - Ideális esetben a
szerelem viszonzásra talál, de abból nem lehet valami fergeteges balladát
kihozni.
Jem felnézett, mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, hangos zaj
dübörgött végig az Intézeten. Tessa most már ismerte annyi ra londoni
otthonát, hogy tudja, a csengőt rángatták meg a bejárat nál. Mindannyian
egyszerre pillantottak az asztalfőn ülő Charlotte-ra, mintha rugó
mozgatná a fejüket.
A nő csodálkozva tette le a villáját. - Jóságos ég! — szólt. - Van valami,
amit már korábban el akartam mondani, de...
- Asszonyom? - Sophie lépett be a szobába egy tálcával a kezében.
Tessa akaratlanul is észrevette, hogy bár Gideon végig a cselédet
figyelte,
az tudatosan kerülte a tekintetét, és halványan elpirult az arca. - Wayland
konzul odalent vár, és önnel kíván beszélni.
Charlotte felvette az összehajtogatott papírt a tálcáról, megnézte, és
felsóhajtott. - Hát jó. Küldd fel!
Sophie libbenő szoknyával lépett ki a folyosóra.
- Charlotte! - Henry értetlenül pillantott feleségére. - Mi történik
itt?

- De tényleg. - Will a tányérra pottyantotta az evőeszközeit. — A

konzul? Beállít reggeli közben? Legközelebb mi lesz? Az inkvi zítor ugrik
be uzsonnára? A Néma Testvérek meghívnak piknikezni?
- Kacsapástétomot eszünk a parkban - mormogta Jem, aztán egy
futó pillanatra összemosolyogtak Willel, mielőtt kinyílt az ajtó, és a
konzul lépett be rajta.
Wayland konzul termetes, erős mellkasú, vastag karú férfi volt; a
konzuloknak járó köpeny mindig mintha kicsit furcsán lógott vol na széles
válláról. Szőke szakállt hordott, akár egy viking, és e pil lanatban az
arckifejezése is ehhez illően zordnak tűnt. - Charlotte!
- vágott egyenesen a közepébe. — Benedict Lightwood ügyében sze-
retnék beszélni veled.
Halk nesz hallatszott: Gabriel ujjai összezáródtak a terítő körül. Gideon
finoman öccse csuklójára tette a kezét, hogy elcsendesítse, de a konzul
máris odakapta a fejét. - Gabriel - szólt. - Azt hittem, a nővéreddel tartasz
a Blackthorn családhoz.
Gabriel megszorította a teáscsészéje fülét. - Meglehetősen lefoglalja
őket, hogy Rupertet gyászolják - felelte. - Úgy gondoltam, nem lenne
illendő megzavarnom őket.
- Nos, te is apádat gyászolod, nem? - vetette fel a konzul. - Azt
mondják, együtt a gyászt is könnyebb elviselni.
- Konzul uram... - kezdte Gideon, aggódó pillantást vetve öccse
felé.
- Bár talán elég kellemetlen lenne a nővéredhez költözni, miután
feljelentett benneteket gyilkosságért.
Gabriel olyan hangot adott ki, mintha valaki forró vízzel öntötte volna
le. Gideon az asztalra dobta a szalvétáját, és felállt.
- Hogy mit csinált Tatiana? - kérdezte.
- Hallottad - felelte a konzul.
- Nem gyilkosság volt - jelentette ki Jem.
- Szerinted - mondta a konzul. - Engem másképp tájékoztattak.
- Arról is tájékoztatták, hogy Benedict gigantikus féreggé válto-
zott? - érdeklődött Will. Gabriel meglepetten fordult felé, mintha nem
számított volna rá, hogy éppen ő áll ki mellette.
- Will, kérlek! - szólt közbe Charlotte. - Josiah, tegnap értesí-
tettelek, hogy Benedict Lightwood az astriola utolsó stádiumába jutott...
- Azt mondtad, csatában ölték meg - felelte a konzul. - A jelen-
tések szerint azonban himlőben szenvedett, aminek eredményeképp
levadászták és megölték, pedig nem tanúsított ellenállást.
Willnek gyanúsan csillogott a szeme, ahogy szólni készült. Jem gyorsan
odakapta a kezét, és a fiú szájára tapasztotta. - Nem értem. - Hangja
elnyomta Will tompa tiltakozását. - Tudja, hogy Benedict Lightwood
meghalt, de fogalma sincs róla, hogyan. Ha nem találtak holttestet, annak
az volt az oka, hogy szinte teljesen átváltozott démonná, és a halála
után
semmivé lett, ahogyan azok már csak szoktak. De az eltűnt szolgálók...
Tatiana férjének halála...
A konzulnak láthatólag nem volt kedve vitatkozni. - Tatiana
Blackthorn azt mondja, hogy az Intézet árnyvadászainak csapata ölte meg
az apját, és Rupert is a dulakodásban halt meg.
- Azt nem említette, hogy az apja megette a férjét? - nézett fel
végre Henry is az újságjából. - Ó, igen. Megette. Csak a véres
csizmáját
találtuk meg a kertben. Fognyomok voltak rajta. Szeretném tudni, hogy
lehetett ez baleset.
- Azt gondolnám amúgy, hogy ez már ellenállásnak számított a
részéről — jegyezte meg Will. - Mármint az, hogy megette a saját vejét.
Bár voltaképp minden családban akadnak konfliktusok.

- Ugye te sem gondolod komolyan - szólt Charlotte hogy a

férget... hogy Benedictet egyszerűen fogságba kellett volna ejteni? A
himlő utolsó stádiumában járt! Megőrült, és féreg lett belőle!
- Az is lehet, hogy előbb lett belőle féreg, és csak azután őrült
meg - vetette fel diplomatikusan Will. - Ebben nem lehetünk tel jesen
biztosak.
- Tatiana rendkívül zaklatott - mondta a konzul. - Azt fontolgatja,
hogy reparációért folyamodik...
- Akkor kifizetem! - Gabriel hátratolta a székét, és felállt. - A
szánalmas nővérem életem végéig megkaphatja a fizetésemet, ha úgy
kívánja, de nem vagyok hajlandó elismerni, hogy bármi rosszat tettem
volna. Mint ahogy senki más sem vétkezett. Igen, az a valami kapott
tőlem egy nyílvesszőt a szemébe. És megint kapna egyet. Nem tudom, mi
lett belőle, de az a lény már nem az apám volt.
Csend lett. Úgy tűnt, még a konzul sem találja a szavakat. Cecily letette
a könyvét, és kíváncsian nézett előbb Gabrielre, aztán a konzulra.
- Bocsásson meg, konzul uram, de bármit is mond Tatiana, nin-
csen tisztában a valódi helyzettel - szólt Gabriel. - Egyedül én voltam
a
házban apámmal, amikor megbetegedett. Más nem látta, hogyan vesztette
el fokozatosan az eszét az elmúlt két hétben. Végül eljöttem ide, és a
bátyám segítségéért könyörögtem. Charlotte volt olyan kedves, és
elküldte velem az árnyvadászait. Mire megérkeztünk a házhoz, az a
valami, ami korábban az apám volt, szétszaggat- ta a húgom férjét.
Biztosíthatom, konzul uram, apámat semmilyen módon nem lehetett
volna megmenteni. Az életünkért küzdöttünk.
Akkor Tatiana miért...
- Mert megalázva érzi magát - vágott közbe Tessa. Most szólalt
meg először, amióta a konzul belépett a szobába. - Ezt ő mondta nekem.
Azt hiszi, hogy csorba esik a család hírnevén, ha fény derül a
démonhimlőre. Felteszem, másik magyarázatot keres a történtekre abban
a reményben, hogy ön aztán ezt adja elő a Tanácsnak, de Tatiana nem
mond igazat.
- Gondoljon bele, konzul uram! - szólt Gideon. - Melyik az
életszerűbb? Hogy mindannyian kifordultunk önmagunkból, megöltük
apámat, és megpróbáljuk eltussolni, vagy az, hogy Tatiana hazudik? Ön is
tudja, hogy sosem gondol végig semmit.
Gabriel megragadta bátyja székének támláját. - Ha úgy gondolja, hogy
lelkifurdalás nélkül végeztem az apámmal, küldjön el nyugodtan a Néma
Városba kihallgatásra.
- Valószínűleg ez lenne a legésszerűbb döntés - bólintott a kon-
zul.
Cecily olyan éles csattanással tette le a csészéjét az asztalra, hogy
mindenki felkapta a fejét. - Ez nem tisztességes! - jelentette ki. - Az igazat
mondja! Mindannyian az igazat mondjuk, és ezt magának is tudnia kell!
A konzul egy hosszú pillantással végigmérte a lányt, aztán vissza-
fordult Charlotte felé. - Azt várod, hogy bízzak benned - szólt -, de
titkolózol előttem. A tetteknek következményeik vannak, Char lotte.
- Josiah, abban a pillanatban tájékoztattalak a Lightwood-házban
történtekről, ahogy mindenki épségben hazatért...
- Előtte kellett volna szólnod - jelentette ki határozottan a kon-
zul. - Amint Gabriel megérkezett. Ez nem rutinküldetés volt. A dolgok
jelen állása szerint meg kell védenem téged, annak ellenére,

hogy megszegted a protokoll előírásait, és a Tanács jóváhagyása nél kül

indultatok útnak.
- Nem volt idő...
- Elég! - harsogta a konzul, de a hangjából úgy tűnt, mintha egy-
általán nem lett volna még elég. - Gideon, Gábriel, ti velem jöttök a Néma
Városba, hogy kihallgathassanak benneteket! - Charlotte tiltakozott
volna, de a konzul feltartotta a kezét. — Ha a Testvérek tisztázzák a
fiúkat, az megoldja a problémát. Elkerüljük a zűrzavart, és könnyedén
elutasíthatjuk Tatiana kérvényét. Ti ketten! - fordult a Lightwood
testvérek felé. - Menjetek le a kocsimhoz, és várjatok meg! Együtt
megyünk el a Néma Városba, aztán ha a Testvérek végeztek veletek, és
nem találtak semmi érdekeset, visszahozlak benneteket ide.
- Ha semmit nem találnak - mondta undorral Gideon. Megfogta
az öccse vállát, és kiterelte a szobából. Ahogy behúzta maguk mögött az
ajtót, Tessa észrevette, hogy valami megvillan a kezén. Megint viselte a
Lightwoodok gyűrűjét.
- Jól van — fordult vissza Charlotte-hoz a konzul. - Miért nem
tájékoztattál abban a pillanatban, amikor az árnyvadászok visszatér tek, és
beszámoltak neked Benedict haláláról?
Charlotte a teájára szegezte a tekintetét. Vékony vonallá préselte össze
az ajkait. - Meg akartam védeni a fiúkat. Azt szerettem volna, hogy egy
kicsit magukra maradhassanak, mielőtt faggatni kezded őket, Josiah.
Hogy csendben gyászolhassák az apjukat, aki a szemük láttára halt meg.
- Ez aligha minden - folytatta a férfi, tudomást sem véve a nő arc-
kifejezéséről. - Benedict könyvei és papírjai. Tatiana említette őket.
Átkutattuk a házat, de a naplói eltűntek, és az íróasztalát üresen

találtuk. Ez nem a te nyomozásod, Charlotte. Azok a Klávé doku-

mentumai.
- Mit kerestek bennük? - kérdezte Henry félretéve az újságját.
Igyekezett eljátszani, hogy valójában nem is foglalkoztatja a válasz, de
a
szeme csillogása meghazudtolta tettetett érdektelenségét.
- Információkat a Mortmainnel való kapcsolatáról. Információkat
a Klávé más tagjairól, akik kapcsolatban állhatnak Mortmainnel.
Utalásokat Mortmain hollétét illetően...
- És mi a helyzet a szerkezeteivel? - tett fel egy újabb kérdést
Henry.
A konzul elhallgatott a mondat közepén. — A szerkezeteivel?
- A pokoli szerkezetekkel. Az automatonokkal. A hadsereggel,
amit Mortmain az árnyvadászok elpusztítására készített, és ellenünk
készül fordítani - felelte Charlotte, aki időközben láthatólag ösz-
szeszedte magát. Letette a szalvétáját. - Ami azt illeti, ha hiszünk
Benedict idővel egyre zavarosabbá váló jegyzeteinek, ennek inkább előbb,
mint utóbb jön el az ideje.
- Ezek szerint valóban elhoztátok a jegyzeteit meg a naplóit. Az
inkvizítor meg volt róla győződve. - A konzul megdörzsölte a szemét a
keze fejével.
- Hát persze hogy elhoztuk őket. És természetesen meg is kapsz
mindent. Egy pillanatig sem terveztem mást. - Charlotte elegáns
mozdulattal felvette a tányérja mellől az ezüstcsengettyűt, és megrázta.
Amikor megjelent Sophie, a fülébe súgott valamit, majd a cseléd
pukedlizett egyet a konzul felé, és kilépett a szobából.
- Ott kellett volna hagynod a dokumentumokat, ahol voltak,
Charlotte. Ez az előírás - mondta a konzul.
- Semmi okom nem volt rá, hogy ne nézzem meg őket...

- Bíznod kell az ítélőképességemben és a Törvényben. A Ligth-

wood fiúkat megóvni nem olyan fontos, mint kideríteni, hol van
Mortmain, Charlotte. Nem te irányítod a Klávét. Az Enklávé tagja vagy, és
nekem tartozol elszámolással. Világos?
- Igen, Josiah - mondta Charlotte, éppen amikor Sophie ismét
belépett a szobába, kezében egy papírhalommal, amit átadott a kon-
zulnak. - Legközelebb, amikor az egyik nagybecsű tagunk féreggé
változik, és elfogyasztja egy másik nagybecsű tagunkat, azonnal ér tesíteni
fogunk.
A konzul összeszorította a száját. - Apád a barátom volt - mondta. -
Megbíztam benne, ezért benned is megbíztam. Ne kelljen megbánnom,
hogy kineveztelek, aztán melléd álltam, amikor Benedict Lightwood el
akart mozdítani a helyedről.
- De hát Benedict mellé álltái! - kiáltotta Charlotte. - Amikor azt
javasolta, hogy kapjak két hetet egy lehetetlen feladat végrehajtá sára,
beleegyeztél! Egyetlen szót sem szóltál az érdekemben. Ha nem nő
lennék, nem viselkedtél volna így.
- Ha nem nő lennél - közölte a konzul -, nem is lett volna rá
szükség.
Rúnákkal teli sötét köpenye meglebbent, és már el is tűnt. - Hogy
adhattad oda neki azokat a dokumentumokat? - kérdezte Will, amint
becsukódott az ajtó Wayland mögött. - Szükségünk van rájuk...
Charlotte hátradőlt a székén, és félig lehunyta a szemét. - Egész éjjel
fent voltam, és lemásoltam a lényeges részeket. A nagy része amúgy is. ..
- Zagyvaság? - kérdezte Jem.
- Pornográf? - szólalt meg Will ugyanabban a pillanatban. - Vagy
mind a kettő egyszerre. Nem hallottatok még pornográf zagyvaságról?

Jem elmosolyodott, Charlotte pedig a kezébe temette az arcát. -

Inkább az előbbi, mint az utóbbi, ha tudni akarjátok - mondta. - Mindent
lemásoltam, amit tudtam. Sophie rengeteget segített. - Felemelte a fejét.
— Will... Nem szabad elfelejtened, hogy ez többé nem a mi dolgunk.
Mortmain a Klávé problémája, vagy legalábbis ők így lát ják. Nemrég a
Magiszter még kizárólag a mi felelősségünk volt, de...
- Az a dolgunk, hogy megvédjük Tessát! - jelentette ki Will olyan
élesen, hogy még magát a lányt is meglepte vele. A fiú elsápadt kissé,
amikor észrevette, hogy mindenki odakapta a fejét, de azért folytat ta: -
Mortmain továbbra is Tessát akarja. Nem élhetünk azzal a fel -
tételezéssel, hogy feladta a harcot. Talán automatonokkal jön, talán
boszorkánysággal, tűzzel és árulással, de jönni fog, az biztos.
- Hát persze hogy meg fogjuk védeni! - mondta Charlotte. - Nem
kell emlékeztetned bennünket, Will. Közénk tartozik. És ha már itt
tartunk... — Lesütötte a szemét a tányérjára. - Jessamine holnap visszatér
hozzánk.
- Micsoda? - Will felborította a csészéjét, teával áztatva el az ab-
roszt. Az asztal körül moraj támadt, csak Cecily nézett körül értetle
nül,
és Tessa maradt néma, miután élesen beszívta a levegőt. Eszébe jutott az
utolsó találkozása a sápadt, kivörösödött szemű, síró és ret tegő
Jessamine-nel a Néma Városban... — El akart árulni bennünket,
Charlotte. És te egyszerűen visszaengeded?
- Nincsen családja, a vagyonát elkobozta a Klávé, és nincs olyan
állapotban, hogy egyedül megéljen. Jóformán megőrült, miután két
hónapig vallatták a Csontvárosban. Nem hinném, hogy bármelyi künk
számára is veszélyt jelentene.
- Korábban sem hittük azt - szólt közbe Jem keményebb hangon,
mint Tessa várta volna tőle. - Végül mégis kevés híján Mortmain kezére
játszotta Tessát, bennünket pedig megszégyenített.

Charlotte a fejét rázta. - Nem kell sajnálnunk, de könyörületesnek kell

lennünk vele. Jessamine nem az, aki egykor volt... Te is tudnád, ha
meglátogattad volna a Néma Városban.
- Nem áll szándékomban árulókat látogatni - jegyezte meg hű-
vösen Will. - Továbbra is arról hablatyolt, hogy Mortmain Idrisben van?
- Igen. Ezért adták fel végül a Néma Testvérek. Semmi értelmeset
nem tudtak kihúzni belőle. Nincsenek titkai, nem képes használható
információkkal szolgálni. Ő is tisztában van vele. Haszontalannak érzi
magát. Képzeljétek csak el, milyen lehet most a bőrében lenni...
- Ó, nem kételkedem benne, hogy szép kis műsort adott neked,
Charlotte. Biztosan sírt meg a ruháit szaggatta.
- Hát megeszem a kalapom, ha a ruháit szaggatta — mondta Jem,
gyors mosolyt villantva parabataia felé. - Tudod, mennyire szereti a
ruháit.
Will mosolya kelletlen volt, de őszinte. Charlotte megragadta az
alkalmat. - Ha meglátjátok, meg sem ismeritek, ez egészen biztos - szólt. -
Egyetlen hetet adjatok neki, és ha senki nem bírja elviselni a
jelenlétét,
elvitetem Idrisbe. - Eltolta magától a tányérját. - Most pedig átnézem a
Benedict dokumentumairól készített másolatokat. Ki akar segíteni?

A konzul kocsiját, egy csillogó ötablakos hintót, oldalán a Klávé négy C

betűt formáló emblémájával, két makulátlan szürke csődör húzta. A kocsis
görnyedten ült a bakon a finoman szitáló esőben, szinte teljesen elbújva
viaszosvászon kalapja és köpenye alatt. A konzul, aki egyetlen szót sem
szólt, amióta kivonult az Intézet étkezőjéből, beterelte Gideont és Gabrielt
a kocsiba, aztán maga is felkapaszkodott utánuk, és bereteszelte az ajtót.
Ahogy a hintó távolodott a templomtól, Gabriel kinézett az ablakon.
Halvány, égető érzés bizsergett a szeme mögött és a gyomrában. Már egy
napja jött és ment, néha olyan erővel ragadta magával, hogy azt hitte,
rögtön elhányja magát.
Gigantikus féreg... Az astriola utolsó stádiuma... Démonhimlő.
Amikor Charlotte és a többiek először megvádol ták az apját, nem akart
hinni nekik. Gideon távozása őrültségnek tűnt, olyan rettenetes

árulásnak, amit csakis bátyja megbomlott elméjének lehetett tulaj -

donítani. Apjuk váltig állította, hogy Gideon meg fogja gondolni magát,
visszatér, és segít a ház meg a Lightwood család dolgainak intézésében.
Gideon azonban nem tért vissza, és ahogy a napok egyre rövidebbek és
sötétebbek lettek, Gabriel pedig egyre ritkábban és ritkábban látta az
apját, előbb csak gondolkodni, aztán már fél ni kezdett.
Benedictet levadásztak és megölték.
Levadászták és megölték. Gabriel megforgatta magában a szavakat, de
továbbra sem találta az értelmüket. ő egy szörnyeteget ölt meg, éppen
úgy, ahogy gyerekkora óta tanították neki - és az a szörnyeteg nem az
apja volt. Benedict még élt valahol, ő pedig nemsokára kinéz a házuk
ablakán, és megpillantja, amint a kocsifelhajtón közeledik, hosszú, szürke
kabátja csapkod a szélben, éles, tiszta vonásai kirajzolódnak az égbolt
háttere előtt.
- Gabriel! - A fiút bátyja hangja rángatta ki az emlékek és az ál-
mok ködéből. - A konzul kérdezett valamit.
Gabriel felnézett. A konzul komor, várakozó tekintettel méreget te. A
kocsi a Fleet Streeten haladt, újságírók, ügyvédek és gyümölcs- árusok
siettek ide-oda a forgalomban.
- Azt kérdeztem - mondta a konzul -, hogy milyennek találod a
vendéglátást az Intézetben.
Gabriel hunyorogva nézett a férfira. Nem sok minden öltött for mát az
elmúlt napok ködében. Charlotte, ahogy átkarolta. Gideon, ahogy lemosta
a vért a kezéről. Cecily élénk színű virágra emlékeztető arca. — Azt
hiszem, nem volt vele semmi gond - felelte rozsdás hangon. - Nem az
otthonom.
- A Lightwood-ház csodálatos - állapította meg Wayland. - Persze
vérre és zsákmányra épült.

Gabriel értetlenül meredt a férfira. Gideon kifelé bámult az ablakon,

arcára enyhe undor ült ki. - Azt hittem, Tatianáról akar velünk beszélni -
szólt.
- Ismerem Tatianát - felelte a konzul. - Nyoma sincs benne apátok
eszének és anyátok kedvességének. Attól tartok, nem járt valami jól.
Természetesen elutasítjuk a kérelmét a reparációt illetően.
Gideon kényelmetlenül feszengett a székén, és hitetlenkedve nézett a
konzulra. - Ha ennyire nem ad hitelt a szavainak, akkor mi ért vagyunk
most itt?
- Hogy egyedül beszélgethessek veletek - mondta a konzul. -
Tudnotok kell, hogy amikor annak idején átadtam az Intézetet Charlotte-
nak, azt hittem, hogy egy női kéz jót fog tenni a helynek. Granville
Fairchild az egyik legszigorúbb ember volt, akit valaha ismertem, és bár a
Törvény szellemében vezette az Intézetet, rideg, barátságtalan hellyé
tette. Itt Londonban, a világ legnagyszerűbb városában egyetlen
árnyvadász sem érezhette igazán otthon magát. - Könnyedén megvonta a
vállát. - Úgy gondoltam, segíthet, ha Charlotte veszi át az irányítást.
- Charlotte és Henry - helyesbített Gideon.
- Henry egy senki volt - közölte Wayland. - Mindannyian tudjuk,
hogy ebben a házasságban a kanca húzza a szekeret. Fel sem merült, hogy
Henry beleszólhat a dolgokba, és úgy alakult, hogy nem is szól bele.
Csakhogy Charlotte-nak is alázatosnak kellett volna lennie. Azt vártam
tőle, hogy kezes lesz, és engedelmeskedik a parancsaimnak. E tekintetben
komoly csalódást okozott.
- Maga is őt támogatta apánk ellenében - bukott ki Gabrielből, bár
azonnal megbánta, amit mondott. Gideon a tekintetével próbálta
beléfojtani a szót, mire a fiatalabbik testvér összeszorította a száját, és az
ölébe ejtette kesztyűs kezét.

A konzul felhúzta a szemöldökét. - Mert szerinted apátok engedelmes

lett volna? - kérdezte. - Két rossz közül a kisebbik rosszat
választottam.
Akkor még élt bennem a remény, hogy irányítani tudom azt a nőt. Most
viszont...
- Uram! - vágott közbe Gideon a lehető legtisztelettudóbb hang-
ján. - Miért mondja el ezeket nekünk?
- Á! - szólt a konzul, és vetett egy pillantást az utcára az esőcsep-
pektől csíkos ablakon át. - Megérkeztünk. - Kopogtatott a kocsi ablakán. -
Richard! Álljunk meg az Argent Roomsnál!
Gabriel vetett egy gyors pillantást a bátyjára, aki értetlenül vonta meg a
vállát. Az Argent Rooms hírhedt zenés szórakozóhely volt a Piccadilly
Circusön, ahová előszeretettel jártak a férfiak. Rosszhírű nőkkel lehetett
itt találkozni, és a pletykák szerint a klub alvilágiak kezében volt.
Azt is
mondták, hogy némelyik estén a bűvészmutatványok mögött valódi
varázslatok álltak.
- Régen sokat jártam ide apátokkal - mondta a konzul, miután
mindhárman kiléptek a járdára. Gideon és Gabriel a szitáló eső függönyén
keresztül bámult a meglehetősen ízléstelen klasszicista homlokzatra, amit
nyilvánvalóan a korábban is ott álló szerényebb kül sejű épületekhez
illesztettek hozzá. Azonnal szembetűnt a három erkély és a kissé harsány
kék festék. - Egyszer a rendőrség visszavonta az Alhambra engedélyét,
mert az igazgatóság hozzájárult, hogy kánkánt táncoljanak náluk. Persze
az Alhambrát mondénok vezetik. Ez sokkal kielégítőbb hely.
Bemehetünk?
A hangja egyértelművé tette, hogy nem tűr ellentmondást. Gab- riel
követte a konzult a bejárat boltívéhez, ahol pénz cserélt gazdát, és
mindannyiuk számára jegyet vásároltak. Gabriel csodálkozva nézett a
sajátjára. A jegy voltaképpen egy hirdetés volt, ami a legjobb
szórakozást
ígérte Londonban.

- Az erő diadala - olvasta fel hangosan Gideonnak, ahogy neki-

vágtak egy hosszú folyosónak. - Betanított állatok, vasgyúró asszonyok,
akrobaták, cirkuszi mutatványosok, dalos komédiások!
Bátyja maga elé dünnyögött valamit.
- És gumiemberek is vannak - tette hozzá vidáman Gabriel. -
Állítólag egy nő fel tudja tenni a lábát a feje...
- Az Angyalra, ez a hely alig jobb egy közönséges lebujnál - vágott
a szavába Gideon. - Gabriel, ne nézz meg semmit, csak ha előbb
rábólintottam!
Gabriel a szemét forgatta, ahogy a bátyja megragadta a könyökét, és
beterelte a szalonba. Az óriási terem mennyezetét nagy olasz mes terek
képeinek másolatai borították. Ott volt köztük a Vénusz szüle- tése is
Botticellitől, bár erősen megkopott az idők során, és a felszálló füst
is
nyomot hagyott rajta. Az aranyozott gipszpúpokra erősített gázlámpák
sárgás fénnyel árasztották el a helyiséget.
A falak mentén bársonykanapék sorakoztak, rajtuk sötét ruhát vi selő
férfiakkal, akiket túlságosan rikító színekbe öltözött és túlságosan
harsányan nevető nők nyüzsögtek körül. A terem végében álló színpadról
zene áradt feléjük. A konzul mosolyogva indult el felé. A deszkákon egy
cilindert és frakkot viselő nő lépkedett fel -alá, és egy Huncutság, de
jólesik
című dalt énekelt. Ahogy megfordult, a szeme zölden villant a gázlámpa
fényében.
Vérfarkas, gondolta Gabriel.
- Várjatok itt egy pillanatig, fiúk! - szólt a konzul, és felszívódott
a
tömegben.
- Remek - mormogta Gideon, és közelebb húzta magához Gab-
rielt, ahogy egy szűkre szabott szaténruhát viselő nő elimbolygott
mellettük. Gin szaga érződött rajta, meg valami másé, ami bús volt

és édes, egy kicsit olyan, mint James Carstairs égett cukorra emlékeztető
illata.
- Ki gondolta volna, hogy a konzul ekkora kujon? - kérdezte
Gabriel. - Nem értünk volna rá idejönni, miután végeztünk a Néma
Városban?
- Nem megyünk a Néma Városba. - Gideon összeszorította a
száját.
- Nem?
- Ne legyél már ilyen féleszű, Gabriel! Hát persze hogy nem.
Valami mást akar tőlünk. Még nem tudom, mit. Azért hozott ide, hogy
megzavarjon bennünket. Viszont nem tette volna, ha nem lenne benne
biztos, hogy valamivel kényszeríteni tud bennünket, hogy ne mondjuk el
Charlotte-nak meg a Klávénak, hol jártunk.
- Talán tényleg ide járt apánkkal.
- Talán, de most nem ezért vagyunk itt - jelentette ki határozottan
Gideon. Még erősebben szorította meg öccse karját, ahogy ismét előkerült
a konzul. A kezében lévő pohárban lévő folyadék első pil lantásra
szódavíznek tűnt, de Gabriel úgy sejtette, inkább két pennyért vásárolt
szeszes ital lehet.
- Mi az, nekünk nem hozott semmit? — kérdezte Gabriel. A bátyja
mérgesen pillantott rá, a konzul pedig savanyú mosolyra húzta a száját.
Gabriel csak most döbbent rá, hogy fogalma sincs róla, van-e a
konzulnak családja. Egyszerűen ő volt a konzul.
- El tudjátok képzelni, fiúk, micsoda veszélyben vagytok? - kér-
dezte most Wayland.
- Veszélyben? Kitől, Charlotte-tól? - kérdezte hitetlenkedve Gi-
deon.

- Nem Charlotte-tól. - A konzul megint feléjük fordította a te-

kintetét. - Apátok nem egyszerűen megszegte a Törvényt, de meg is
szentségtelenítette. Nemcsak üzletet kötött a démonokkal, de el is
vegyült közöttük. Ti vagytok a Lightwood család. Ti vagytok minden, ami
a Lightwood családból maradt. Nincsenek unokatestvérei tek, nénikéitek
és bácsikáitok. Az egész családotokat kitörölhetném a nephilimek
jegyzékéből, a nővéretekkel együtt kirakhatnának benneteket az utcára,
és hagyhatnám, hogy éhen haljatok, vagy a mondénoktól kelljen
koldulnotok. A Klávé és a Tanács egyetlen szabályát sem sérteném meg
vele. És szerintetek ki állna ki mellettetek? Ki szólalna fel a
védelmetekben?
Gideon elsápadt, öccse karját szorongató ujjai egészen fehérek lettek. -
Ez nem lenne tisztességes — mondta. — Semmiről sem tudtunk. Gabriel
bízott apánkban. Nem lehet felelőssé tenni, amiért...
- Bízott benne? ő mérte rá a végső csapást, nem? - kérdezte a
konzul. - Persze mindannyian kivettétek a részeteket a dologból, de ő
adta meg a kegyelemdöfést, ami végzett apátokkal. Ez arra látszik utalni,
hogy pontosan tudta, kivel van dolga.
Gabriel érezte bátyja aggodalmát, ahogy Gideon ránézett. Úgy érezte,
levegőhöz sem jut az Argent Rooms forróságában. A nő a színpadon most
az Egy engedelmes asszony című dalt énekelte, mi közben fel-alá járkált,
újra
meg újra a földön koppantva pálcájával, hogy beleremegtek a színpad
deszkái.
- Az apák bűnei, gyerekek. Ha úgy kívánom, megkapjátok érte a
büntetéseteket. Mit fogsz tenni, Gideon, amikor leégetik a rúnákat az
öcséd és Tatiana testéről? Csak állsz majd és nézed?
Gabriel jobb keze rángatózott. Biztos volt benne, hogy ha Gideon nem
ragadja meg a csuklóját, és nem fogja le, elkapta volna a konzul torkát.

- Mit akar tőlünk? - kérdezte Gideon uralkodva a hangján. - Nem

egyszerűen azért hozott ide, hogy megfenyegessen bennünket. Valamit
nyilván akar cserébe, és ha olyasmiről lenne szó, amit könnyedén és
törvényesen kérhetne, akkor a Néma Városban is sort lehetett volna
keríteni rá.
- Okos fiú - szólt a konzul. - Szeretném, ha megtennétek nekem
valamit. Cserébe gondoskodom róla, hogy ha a Lightwood-házat el is
kobozzák, legalább a becsületeteket, a neveteket és az idrisi földjeiteket
megőrizhessétek. Meg a helyeteket az árnyvadászok között.
- És mit kéne ezért megtennünk?
- Tartsátok szemmel Charlotte-ot. Elsősorban a levelezését.
Mondjátok el nekem, milyen leveleket küld és kap, főleg Idrisből.
- Szóval azt akarja, hogy kémkedjünk utána - állapította meg
szenvtelenül Gideon.
- Nem szeretném, ha az apátokkal történtek után új abb megle-
petések érnének - mondta a konzul. - Charlotte-nak egy pillanatig sem
szabadott volna titokban tartania Benedict betegségét.
- Kénytelen volt - felelte Gideon. - Ez volt a feltétele a megál-
lapodásuknak...
A konzul összeszorította a száját. - Charlotte Branwellnek nincsen joga
ilyen horderejű megállapodásokat kötni a beleegyezésem nélkül. A
felettese vagyok. Nem nyúlhat át csak úgy a fejem fölött. ő meg a csapata
úgy tesznek, mintha az Intézet a saját országuk lenne saját törvényekkel.
Nézzétek csak meg, mi történt Jessamine Lovelace-szel. Mindannyiunkat
elárult, kis híján a végzetünket okozta. James Carstairs nem több haldokló
kábítószeresnél. A Gray lány vagy cserefi, vagy boszorkánymester, és nincs
helye az Intézetben, hogy lenne átkozott az a nevetséges eljegyzés! Will

Herondale pedig... Will Herondale egy hazug, elkényeztetett suhanc,

akiből biztosan bűnöző lesz, ha egyáltalán megéri a felnőttkort. - A
konzul elhallgatott egy pillanatra. Zihálva vette a levegőt. - Hiába
vezeti
úgy a helyet Charlotte, mintha a saját hűbérbirtoka volna, valójában nem
az. Az egy Intézet, és a konzulnak tartozik el számolással. Mint ahogy
ti
is.
- Charlotte semmi olyasmit nem tett, amivel rászolgált volna,
hogy így eláruljam - mondta Gideon.
A konzul rábökött az ujjával. - Pontosan erről beszélek. Nem neki
tartoztok hűséggel, az teljes képtelenség lenne. Nekem tartoztok
hűséggel. Csakis nekem tartozhattok. Érted?
- És ha nemet mondok?
- Akkor mindent elveszítesz. A házat, a földeket, a nevedet, a jö-
vődet, az életedet.
- Megtesszük - vágott közbe Gabriel, mielőtt a bátyja ismét szól -
hatott volna. - Beszámolunk magának Charlotte dolgairól.
- Gabriel... - kezdte Gideon.
A fiatalabbik fiú a bátyjához fordult. - Nem - mondta. - Túl nagy az ár.
Értem, hogy nem akarsz hazudni, de elsősorban a családunkra kell
gondolnunk. Blackthornék azonnal kidobnák Tatit az utcára, márpedig
neki ott rögtön vége lenne. ő és a gyerek...
Gideon elfehéredett. - Tatiana gyereket vár?
Akármilyen rettenetes helyzetben is voltak, Gabriel egy pillanatra
elégtételt érzett, amiért újat tudott mondani a bátyjának. - Igen. Te is
tudtál volna róla, ha még mindig a családunk része lennél.
Gideon úgy nézett körül a teremben, mintha egy ismerős arcot
keresne, aztán tehetetlenül fordult megint az öccse és a konzul felé.- Én...

Wayland konzul hűvösen Gabrielre, aztán a bátyjára mosolygott. - Ezek

szerint megállapodtunk, uraim?
Egy hosszú pillanat múlva Gideon bólintott. - Megtesszük.
Gabriel később sokáig nem felejtette el a konzul tekintetét. Az
önelégültségbe szemernyi meglepetés sem vegyült. Nyilvánvaló volt, hogy
nem várt mást a Lightwood fiúktól.
Pogácsákat? - kérdezte hitetlenkedve Tessa.
Sophie szája mosolyra rándult. A kandallórács előtt térdelt egy rongy és
egy vödör szappanos víz mellett. - Azt hittem, szóhoz sem jutok, annyira
meglepődtem - bólintott. — Többtucatnyi pogácsa volt az ágya alatt,
mind kőkeményre száradva.
- Te jóságos ég! - Tessa az ágy szélére csúszott, és hátradőlve meg-
támasztotta magát a kezével. Ahányszor csak a cseléd a szobájában
takarított, késztetést érzett, hogy odaszaladjon hozzá, és segítsen neki a
kandallónál vagy a porolásban. Néhányszor próbálkozott is, ám miután
Sophie kedvesen, de határozottan újra meg újra visszautasította, feladta a
kísérletezést.
- És dühös voltál? - kérdezte most.
- Hát persze hogy az voltam! Egy csomót dolgoztam, ahogy fel -le
cipeltem azokat a pogácsákat a lépcsőn, utána meg egyszerűen el ejtette
őket. Nem lennék meglepve, ha ősz végére megtelepednének ott az
egerek.
Tessa bólintott, komolyan mérlegelve az esetleges rágcsálóproblémát. -
De nem hízelgő azért egy kicsit, hogy ilyesmit volt képes kitalálni,
csak
hogy lásson?
Sophie kihúzta magát. - Nem hízelgő. Nem gondolkodik. ő árnyvadász,
én meg mondén vagyok. Semmit sem várhatok tőle. A legjobb

esetben is csak felajánlja, hogy a szeretője legyek, miközben elvesz

feleségül egy árnyvadászlányt.
Tessának elszorult a torka, ahogy eszébe jutott Will, amint fent a tetőn
éppen ugyanezt ajánlotta fel neki: szégyent és megaláztatást. Nem
felejtette el, milyen aprónak és jelentéktelennek érezte magát akkor.
Persze az egész csak hazugság volt, de az emlék így is fájt.
- Nem! - jelentette ki Sophie, és vörös, munkától kérges kezére
pillantott. - Jobb, ha nem is gondolkodom ilyesmin. Akkor nem érhet
csalódás.
- Szerintem a Lightwood fiúk jobb emberek ennél - próbálkozott
Tessa.
Sophie félresöpörte a haját, ujjai finoman érintették az arcát ket tészelő
sebhelyet. - Néha úgy vagyok vele, hogy jobb emberek nem léteznek.
Sem Gideon, sem Gabriel nem szólt, ahogy a kocsijuk zörögve haladt a
West Enden vissza az Intézet felé. A most már zuhogó eső olyan vadul
kopogott a tetőn, hogy Gabriel úgy érezte, senki nem hallaná, ha
mondani akarna valamit.
Gideon fel sem emelte a fejét, végig a cipője orrát tanulmányozta.
Egyszerre ott tornyosult előttük az Intézet. A konzul átnyúlt Gabriel
előtt, és kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy a fiúk kiszállhassanak.
- Bízom bennetek - mondta. - Most pedig érjétek el, hogy Char-
lotte is bízzon bennetek. És senkinek ne szóljatok a beszélgetésünkről.
Ami a többieket illeti, a Testvérekkel töltöttétek a délutánt.
Gideon szótlanul lépett ki a járdára, Gabriel pedig követte. A kocsi
megfordult, és eltűnt a szürke londoni délutánban. A fekete-sárga
felhőkből ólomsúlyú cseppek hullottak alá, a köd pedig olyan sűrű volt,
hogy Gabriel alig látta az Intézet kapuját, ahogy becsukódott

a távozó kocsi mögött. Még annyira sem látta azonban a bátyja kezét,
amint megragadta a kabátja gallérját, és a bejárattól távol az Intézet
oldalához vonszolta.
Kis híján elesett, ahogy Gideon az öreg templom kőfalához lökte. Az
istállók közelében voltak, félig-meddig egy oszlop rejtekében, az esőtől
viszont semmi sem óvta őket. Hideg cseppek koppantak Gabriel fején és
nyakán, aztán bebújtak az inge alá. - Gideon... - tiltakozott, meg-
megcsúszva a sáros köveken.
- Csend legyen! - Gideon tágra nyílt szeme egészen szürkének
tűnt a tompa fényben, a zöld árnyalatnak alig látszott nyoma.
- Igazad van. - Gabriel halkabban folytatta. - Meg kéne beszél-
nünk, mit mondunk. Ha megkérdezik, mit csináltunk délután, ugyanazt
kell felelnünk, különben nem lesz hihető...
- Azt mondtam, csend legyen. - Gideon olyan erővel préselte a
falhoz az öccse vállát, hogy az felszisszent a fájdalomtól. — Nem
szólunk
Charlotte-nak a beszélgetésünkről a konzullal, de nem is fogunk
kémkedni utána. Gabriel, a testvérem vagy, és szeretlek. Bár mit
megtennék, hogy megvédjelek. De nem vagyok hajlandó eladni a lelkedet,
mint ahogy a sajátomat sem.
Gabriel a bátyja szemébe nézett. A Gideon haját áztató eső a gal lérja
alá csöpögött. - Az utcán halhatunk meg, ha nem engedelmeskedünk a
konzulnak.
- Nem vagyok hajlandó hazudni Charlotte-nak - jelentette ki
Gideon.
- Gideon...
- Láttad a konzul arcát? - vágott közbe az idősebbik fiú. - Amikor
beleegyeztünk, hogy kémkedünk neki, hogy eláruljuk a házat, ahol
nagylelkűen otthont adtak nekünk? A legkevésbé sem lepődött meg. Egy
pillanatig sem kételkedett bennünk. Egy Lightwoodtól

nem is számít másra, csak árulásra. Ez az örökségünk. - Egyre erősebben

szorította Gabriel karját. - Az élet nem csak a halál elkerüléséről
szól.
Becsület is van a világon. Nephilimek vagyunk. Ha ezt elveszi tőlünk,
tényleg semmink sem marad.
- Miért? - kérdezte Gabriel. - Miért vagy benne olyan biztos, hogy
Charlotte-tal vagyunk a jó oldalon?
- Mert apánk nem mellette állt - felelte Gideon. - Mert ismerem
Charlotte-ot. Mert hónapok óta itt élek velük, és jó emberek. Mert
Charlotte Branwell az első pillanattól fogva rendes volt hozzám. És
Sophie is szereti.
- Te pedig szereted Sophie-t.
Gideon összeszorította a száját.
- Mondén, ráadásul szolgáló - mondta a fiatalabbik fiú. - Nem
tudom, mire számítasz.
- Semmire - felelte nyersen Gideon. - Semmire sem számítok.
Viszont az, hogy szerinted számítanom kéne valamire, ékesen bi zonyítja,
hogyan nevelt bennünket apánk. Azt hiszed, csak akkor kell jót
cselekednünk, ha valamiféle jutalmat várunk cserébe. Nem szegem meg a
Charlotte-nak adott szavam. Ez a helyzet, Gabriel. Ha nem akarsz ennek a
részese lenni, elküldelek Tatianához és a Blackthorn családhoz. Biztos
vagyok benne, hogy befogadnak. De nem fogok hazudni Charl otte-nak.
- Dehogynem - szólt Gabriel. - Mind a ketten hazudni fogunk
Charlotte-nak. De mind a ketten hazudni fogunk a konzulnak is.
Gideon összehúzta a szemét. Esővíz csöpögött alá a pilláiról. - Ezt meg
hogy érted?
- Azt tesszük, amit a konzul mond, és elolvassuk Charlotte leve-
lezését. Aztán jelentést teszünk neki, de azok a jelentések hazugsá gok
lesznek.

- Ha amúgy sem mondunk igazat a konzulnak, miért olvasnánk el

a leveleket?
- Hogy tudjuk, mit ne mondjunk. - Gabriel nedvességet érzett a
szájában. Keserű, mocskos íze volt, mintha az Intézet tetejéről csör gő
vizet kóstolta volna meg. - Nehogy véletlenül az igazságot adjuk tovább.
- Ha lebukunk, annak rendkívül súlyos következményei lehet nek.
Gabriel esővizet köpött. - Akkor mondd, te megkockáztatnád, hogy az
Intézet lakóinak bántódása essen vagy nem? Mert... ezt érted teszem és
mert...
- Mert?
- Mert elkövettem egy hibát. Tévedtem apánkkal kapcsolatban.
Hittem benne, pedig nem kellett volna. - Gabriel mély lélegzetet vett. -
Tévedtem, de próbálom jóvátenni, és ha ez az ára, hát megfizetem.
Gideon sokáig nézte az öccsét. - Végig ez volt a terved? Már akkor is,
amikor az Argent Roomsban elfogadtad a konzul feltételeit?
Gabriel elfordította a tekintetét, és az esőáztatta udvart figyelte. Lelki
szemei előtt kettejüket látta sokkal fiatalabban, ahogy a Temze partján
álltak, ahol a folyó átvágta a birtokuk sarkát, és Gideon megmutatta
neki,
merre vághat át biztonságosan az ingoványon. Valaha feltétel nélkül
megbíztak egymásban, és fogalma sem volt róla, mikor értek véget ezek az
idők. A szíve mélyén ez jobban fájt neki, mint apjuk elvesztése.
- Elhinnéd nekem, ha azt mondanám, hogy így volt? - kérdezte
keserűen. - Mert ez az igazság.
Gideon egy hosszú pillanatig nem mozdult, aztán Gabriel csak azt
érezte, hogy két erős kar ránt rajta egyet, és bátyja kabátjának

nedves gyapjújába temet. Gideon szorosan magához ölelte. — Jól van,

öcskös - mormogta. - Jól van, nem lesz semmi baj. - Egy ritmusra hintáztak
ide-oda az esőben.

- Mi az a csecsebecse? - Gabriel hunyorogva tanulmányozta a levelet, amit

az imént maga is segített megfogalmazni. Ami azt illeti, a java részét
Gideon diktálta, ő maga csak a tollat húzta végig a papíron. Kezdte
gyanítani, hogy bátyja savanyú képe mögött egy fel nem ismert
humoristagéniusz lakozik.
Válaszul Gideon csak legyintett. — Lényegtelen. Pecsételd le a bo-
rítékot, és adjuk oda Cyrilnek, hogy a reggeli postával elmehessen.
Jó pár nap eltelt a nagy féreggel vívott csata óta, és Cecily ismét az
edzőteremben volt. Lassan azt kezdte fontolgatni, hogy talán jobb lenne,
ha egyszerűen ebbe a helyiségbe költöztetné az ágyát meg a többi bútorát,
ha már úgyis itt tölti a legtöbb idejét. A szobában, amit Charlotte-tól
kapott, szinte semmi nem emlékeztette az otthonára. Mivel nem
számított rá, hogy huzamosabb ideig az Intézetben marad, nem hozott
magával személyes tárgyakat Walesből. Itt a fegyverek között legalább
biztonságban érezhette magát. Talán mert ott, ahol felnőtt, nem volt
ehhez hasonló helyiség: olyat csakis az árnyvadászok tartottak fent
maguknak. Itt nem akadt semmi, ami honvágyat ébreszthetett volna
benne. A falakon fegyverek tucatjai függtek. Amikor Will továbbra is
éktelen haraggal, amiért a húga egyáltalán itt merészelt lenni, az első órát
tartotta neki, bemagoltatta vele az összes eszköz nevét és funkcióját.
Voltak itt katanák japánból, kétkezes pallosok, vékony pengéjű
misericordok, csatacsillagok és láncos buzogányok, ívelt török kardok,
számszeríjak, parittyák és apró, gyilkos nyilak kilövésére alkalmas
fúvócsövek. Cecily emlékezett rá, hogy bátyja úgy köpte ki a szavakat,
mintha mérgezőek volnának.
Legyél olyan dühös, amilyen csak akarsz, bátyus, gondolta akkor. Úgy teszek,
mintha
árnyvadász szeretnék lenni, mert akkor nincs más

választásod, mint hogy itt tarts. De majd megmutatom én neked, hogy ezek az emberek
nem
a családod. Haza foglak vinni.
Leemelt egy kardot a falról, és gondosan egyensúlyba hozta. Will
megtanította rá, hogy a kétkezes fegyvereket közvetlenül a bordá ja alatt,
hegyükkel előre tartsa, aztán mindkét lábára egyenlő súlyt helyezve
vállból, ne pedig karból sújtson le velük, így adva a lehető legtöbb
erőt a
halálos csapásba.
Halálos csapás. Cecily annyi éven át haragudott a bátyjára, amiért
elhagyta őket, és beállt a londoni árnyvadászok közé. Amiért anyjuk
szerint a gyilkolást, a fegyvereket, a vért és a halált választotta. Mi ért nem
voltak neki elég jók Wales hegyei? Mi hiányzott a családjából? Miért
fordított hátat a kéknél is kékebb tengernek egy ilyen üres életért?
Most pedig itt volt ő is, ráadásul maga döntött úgy, hogy egyedül tölti
az idejét az edzőteremben a néma fegyverek között. A kard súlya
megnyugtatta, a penge mintha barikádot vont volna a saját érzései köré.
Alig pár nap telt el azóta, hogy egy éjjel bejárták a várost Willel.
Ópiumbarlangokban, szerencsejátékos klubokban, ifritek törzshelyein,
színek, illatok fények kavalkádjában fordultak meg. A bátyja nem volt
éppen barátságos, de Cecily tudta, hogy már az is komoly gesztusnak
számított, hogy vele mehetett egy ilyen különleges kalandra. Olyan volt,
mintha visszakapta volna a testvérét. Az éjszaka előrehaladtával azonban
Will egyre csendesebb lett, és amikor visszatértek az Intézetbe, elvonult;
nyilvánvalóan egyedül szeretett volna lenni. Cecilynek nem maradt más
választása, minthogy bevegye magát a szobájába, és pirkadatig éberen
bámulja a mennyezetet.
Amikor kitalálta, hogy elutazik az Intézetbe, valamiért úgy gondolta,
hogy a bátyját ott tartó kötelékek nem lehetnek túlságosan

erősek. Kizárt dolog, hogy Willt olyan szoros kapcsolat fűzze ezekhez az
emberekhez, mint a családjához. Ahogy azonban telt az éj szaka, és látta a
reményt, aztán a csalódást a bátyja arcán, ahogy minden egyes új helyen
hiába érdeklődött a jin fen után, megértette - persze többször
elmagyarázták már neki, de az soha nem olyan, mintha az ember maga jut
el a felismerésre -, hogy az őt itt tartó kötelékek éppen olyan erősek, mint
a vér szava.
Cecily most fáradt volt, és bár úgy tartotta a fegyvert, ahogy Will
tanította neki - jobb kéz a keresztvas alatt, bal a markolat végén -,
mégis
kicsúszott a markából, és hegyével előre beleállt a padlóba.
- Hoppá! - szólalt meg egy hang az ajtóban. - Attól tartok, erre
csak egy hármast adhatok. Talán négyest, ha beleszámítom, hogy
hétköznapi ruhában gyakorolja a vívást.
Cecily, aki valóban nem fáradt azzal, hogy harci öltözékbe bújjon,
hátravetette a fejét, és dühödten meredt Gabriel Lightwoodra, aki úgy
állított be a terembe, mint valami sunyi, vásott köl yök. - Talán nem
érdekel a véleménye, uram.
- Talán. - A fiú közelebb lépett. - Az Angyal a megmondhatója, a bátyját
sem érdekelte soha.
- Akkor ebben egyetértünk — jegyezte meg Cecily, és kihúzta a
kardját a padlóból.
- Sok minden másban viszont nem. - Gabriel megállt a lány
mögött. Egy jó fejjel magasabb volt nála, és a tréningezéshez hasz nált
egyik tükörben a lány tisztán látta az arcát a saját válla fölött.
Éles,
határozott vonásaival bizonyos szögekből jóképűnek tűnt, máshonnan
pedig határozottan érdekesnek. Állán kurta fehér heg húzódott, mintha
megsebezték volna egy vékony pengével. - Szeretné, ha megmutatnám,
hogyan kell rendesen megfogni egy kardot?

- Ha muszáj.
A fiú nem felelt, csak átkarolta Cecilyt, és megigazította a kezét a
markolaton. - Soha ne tartsa a kardját hegyével lefelé — mondta.
- Mindig emelje egy kicsit felfelé, hogy ha az ellenfele önre támad,
felnyársalhassa a pengéjével.
Cecily engedelmeskedett. Száguldottak a gondolatai. Olyan sokáig
szörnyetegeknek tartotta az árnyvadászokat. Szörnyetegeknek, akik
elrabolták a bátyját. Meggyőződése volt, hogy neki kell kiszabadítania
Willt a karmaik közül, még akkor is, ha a fiú sem tudja, hogy meg
kell őt
menteni. Csak fokozatosan ébredt rá, hogy az árnyvadászok is emberek.
Érezte a Gabriel testéből áradó meleget, a fiú lélegzetét a hajában.
Különös volt ennyi mindent megtapasztalni valaki mással kapcsolatban: a
tapintását, a bőre érintését, az illatát...
- Láttam, hogyan harcolt a Lightwood-házban - mormogta Gabriel
Lightwood. Bőrkeményedéses ujjai végigsimították a lány kezét; Cecily
alig tudta megállni, hogy ne borzongjon bele.
- Ügyetlen voltam? - kérdezte, igyekezvén kedélyesre venni a
hangot.
- Szenvedélyes. Egyesek azért harcolnak, mert ez a kötelességük,
mások pedig azért, mert ezt szeretik. Ön ezt szereti.
- Nem... — tiltakozott volna Cecily, ám egyszerre hangos csatta-
nással kivágódott az edzőterem ajtaja.
Will széles vállai takarták el a kilátást a folyosóra. A fiú kék szeme
villámokat szórt. - Te meg mit keresel itt? - kiáltotta.
Ennyit a kurta békéről, amit előző este kötöttek. - Gyakoroltam
- felelte Cecily. - Azt mondtad, anélkül nem leszek jobb.
- Nem te. Gabriel Kukacfi. - Will állával a másik fiú felé intett.
- Bocs, Lightwood.

Gabriel lassan elengedte a lányt. - Akárki is tanította a húgodat

kardvívásra, számos rossz szokást plántált belé. Egyszerűen csak fel -
ajánlottam neki a segítségemet.
- Én pedig elfogadtam - jelentette ki Cecily. Maga sem tudta,
miért védelmezi Gabrielt, azon kívül, hogy tudta, ezzel alaposan fel -
bosszantja majd Willt.
Nem tévedett. A fiú összehúzta a szemét. - Azt is elmondta, hogy évek
óta azon töri a fejét, hogyan állhatna bosszút rajtam, amiért szerinte
megsértettem a nővérét? És milyen jobb módszert találhat na, mint hogy
téged bánt?
Cecily Gabriel felé kapta a fejét, akinek a tekintetében dac vegyült
bosszúsággal. - Ez igaz?
A fiú nem neki felelt, hanem Willnek. - Ha egy házban fogunk élni,
Herondale, meg kell tanulnunk barátságosan viszonyulni egymáshoz.
Vagy talán nem értesz egyet velem?
- Amíg egy könnyed mozdulattal képes vagyok eltörni a karodat,
eszem ágában sincs semmi ilyesmivel egyetérteni. - Will kinyújtotta a
kezét, és lekapott egy tőrt a falról. - Most pedig tűnés innen,
Gabriel! És
hagyd békén a húgomat!
Gabriel egy megvető pillantással elvonult Will mellett, és kisie tett a
teremből.
- Erre tényleg szükség volt? — kérdezte Cecily, amint becsapódott
az ajtó a fiú mögött.
- Én ismerem Gabriel Lightwoodot, te pedig nem. Szerintem
inkább bízd rám, hogy eldöntsem, meg lehet-e bízni benne. Téged akar
felhasználni, hogy bosszút álljon rajtam.. .
- Tényleg képtelen vagy elhinni, hogy valamit nem miattad csinál?
- Ismerem őt - jelentette ki megint Will. - Bebizonyosodott róla,
hogy hazug, hogy áruló...

- Az emberek változnak.
- De nem ennyire.
- Te is megváltoztál. - Cecily átvonult a termen, és hangos csö-
römpöléssel dobta le a kardját egy padra.
- Ahogy te is - felelte Will.
A lány meglepetten fordult vissza. — Megváltoztam? Hogyan?
- Amikor idejöttél, másról sem tudtál beszélni, csak hogy haza
akarsz vinni magaddal. Nem szerettél edzeni. Próbáltad az ellenkezőjét
tettetni, de átláttam a szitán. Aztán már nem azzal jöttél, hogy „Will,
menj haza!”, hanem azzal, hogy „Will, írj egy levelet!”. És élvezni kezdted
a gyakorlást. Gabriel Lightwood egy barom, de egy dologban igaza volt.
Tényleg élvezted a harcot a nagy féreggel a Lightwood-házban. Az
árnyvadászok vére olyan az ereidben, mint a puskapor, Cecy. Ha egyszer
meggyújtják, nem könnyű eloltani. Ha elég sokáig itt maradsz, minden
valószínűség szerint az történik veled is, ami velem. Túl sok szál fog
idefűzni ahhoz, hogy elmenj.
Cecily hunyorogva nézett a bátyjára. Kigombolt gallérja alatt valami
skarlátvörösen villant. - Női nyakláncot hordasz, Will?
A fiú csodálkozva nyúlt a nyakához, mielőtt azonban válaszolha tott
volna, ismét kinyílt az ajtó. Sophie állt a küszöbön, sebhelyes arca
feszültséget tükrözött.
- Will úrfi, Herondale kisasszony! - szólt. - Egy ideje keresem
magukat. Mrs. Branwell mindenkit a szalonba kéret most azonnal. Sürgős
dologról van szó.
Cecily mindig is magányosnak érezte magát. Nehéz is lett volna ennek
másként lennie, miután idősebb testvérei vagy meghaltak, vagy eltűntek,
és egyetlen maga korabeli gyerek sem akadt a környéken, akit a szülei
megfelelő társnak találtak volna a számára. Már korán

megtanulta, hogyan szórakoztathatja magát mások megfigyelésével.

Észrevételeit soha nem osztotta meg senkivel, ellenben mindent gondosan
megjegyzett, hogy aztán később félrevonulva elmél kedhessen a
részleteken.
Egy élet szokásaival nem lehet csak úgy felhagyni, és bár Cecily nem
volt többé magányos, az érkezése óta eltelt nyolc hét során alapos
megfigyelésnek vetette alá az Intézet lakóit is. Végeredményben
árnyvadászok voltak, akiket eleinte ellenségnek tekintett, aztán fo-
kozatosan megváltozott róluk a véleménye, és inkább csodálattal tekintett
rájuk.
Most is őket figyelte, ahogy Will oldalán belépett a szalonba. Charlotte
az asztala mögött ült. Cecily nem ismerte régóta, mégis tudta róla, hogy
az a fajta nő, aki nyomás alatt is megőrzi a nyugalmát. Apró termetű volt,
de erős, és egy kicsit Cecily édesanyjára emlékeztetett, igaz, Charlotte
kevéssé hajlott rá, hogy walesiül mormogjon magában.
Aztán ott volt Henry. Talán neki sikerült először meggyőznie Cecilyt
arról, hogy bár az árnyvadászok mások, azért nem veszélyesen idegenek.
A nyurga Henryben semmi ijesztő nem volt, ahogy Charlotte íróasztalára
támaszkodva állt.
Cecily tekintete ezután az öccsénél zömökebb és alacsonyabb Gideon
Lightwoodra siklott - Gideonra, akinek szürkészöld szeme általában egy
reménykedő kiskutya tekintetével követte Sophie-t az Intézetben.
Kíváncsi lett volna rá, vajon más is észrevette-e a fiúnak a cseléd
iránt
érzett vonzalmát meg azt, hogy mit gondol minderről maga Sophie.
És persze Gabriel. Cecily gondolatai kaotikusak voltak a fiút illetően.
Gabriel tekintete csillogott, teste megfeszült, akár egy pattanásra kész
rugó, ahogy bátyja székének dőlt.

A Lightwoodokkal szemben egy sötét bársonykanapén egymás mellett

ült Jem és Tessa. Ahogy nyílt az ajtó, Jem odakapta a fejét, és mint
mindig, most is láthatóan jobb kedvre derült, amint megpillantotta Willt.
Mivel ez mindkettejükre jellemző volt, Cecily el gondolkodott, vajon
minden parabataia így lehet-e ezzel, vagy csak ők ketten. Akárhogy is,
rettenetesnek találta a gondolatot, hogy valaki így össze legyen fonódva
egy másik emberrel, főleg ha az illető olyan beteg, mint Jem.
Tessa most Jem kezére tette a kezét, és odasúgott valamit a fiúnak, aki
erre elmosolyodott. A lány ezután gyorsan Willre kapta a tekintetét, de az
csak átszelte a szobát, hogy szokása szerint a kandallópárkánynak
támaszkodjon. Cecily sosem tudta eldönteni, hogy bátyja azért tesz-e így,
mert állandóan fázik, vagy mert úgy találja, hogy különösen jól fest a
táncoló lángnyelvek előtt.
Biztosan szégyelled, hogy ilyen bátyád van... Illetlen érzelmeket táplál a
parabataia
menyasszonya iránt, mondta nemrég Will. Cecily bárki másnak azt a tanácsot
adta volna, hogy nincs értelme titkolózni, előbb-utóbb úgyis kiderül az
igazság. De Will esetében nem volt erről meggyőződve. A fiú a hosszú
évek alatt komoly rutinra tett szert a bujkálásban és a tettetésben. Valódi
színész vált belőle. Ha nem a húga lett volna, ha nem látja Will arcát
azokban a pillanatokban, amikor Jem nem nézett oda, valószínűleg ő
maga sem jött volna rá semmire.
Meg aztán nem feledkezhetett meg a rettenetes igazságról sem:
Willnek nem kell örökre megtartania a titkát, csak addig, amíg Jem
életben van. Ha James Carstairs nem lenne olyan megingathatatlanul
kedves és jó szándékú, gondolta Cecily, talán a bátyja helyett is
gyűlölné.
Nemcsak hogy feleségül készült venni a lányt, akit Will szeretett, de a
lány attól is tartott, hogy a halálával kétségbeesésbe

taszítja a bátyját. De mégsem lehet valakit azért hibáztatni, mert

haldoklik. Azért talán igen, ha szántszándékkal elhagyja az embert, ahogy
Will hagyta el őt és a szüleiket, de a halálért nem: a fölött bi
zonyosan
egyetlen földi halandónak sincs hatalma.
- Örülök, hogy mindannyian itt vagytok. - Charlotte feszült hangja
kizökkentette Cecilyt a gondolataiból. A nő komoran az asztalán álló
fényes tálcára pillantott, amin egy széthajtogatott lap és egy zsírpapírba
csavart csomag hevert egymás mellett. - Kaptam egy igen kellemetlen
levelet. A Magisztertől.
- Mortmaintől? - Tessa előredőlt, a mechanikus angyal, amit
mindig a nyakában viselt, kiszabadult a ruhája alól, és megcsillant a
tűz
fényében. - Irt neked?
- Felteszem, nem azért, hogy az egészséged iránt érdeklődjön -
szólt Will. - Mit akar?
Charlotte mély lélegzetet vett. - Felolvasom a levelet.
- Ez minden. - Charlotte félbehajtotta a levelet, és visszatette a
tálcára. - Vannak még instrukciók arról, hogyan szólítsuk az auto-
matont, aminek átadhatjuk a válaszunkat, és a lap alján valóban sze repel
egy számsor, de Mortmain hollétével kapcsolatban semmiféle utalást nem
találtam.
Döbbent csend telepedett a szalonra. Cecily, aki egy kis virágos fotelba
telepedett le, Willre pillantott. Bátyja gyorsan elfordította a fejét,
mintha
csak az arckifejezését akarná leplezni. Jem elsápadt, és egészen
hamuszínű lett, Tessa pedig csak mozdulatlanul ült, a tűz fénye
árnyékokat kergetett az arcán. - Mortmain engem akar - szólt végül. -
Cserébe Jem jin fenjéért.
- Nevetséges! - jelentette ki Jem. - Elfogadhatatlan! A levelet át
kell adni a Klávénak, hátha le tudnak vonni belőle valamiféle követ -
keztetést Mortmain hollétét illetően, de ez minden.
- Nem fognak tudni levonni semmiféle következtetést a hollétét
illetően - jegyezte meg csendesen Will. - A Magiszter túl okos hozzá,
hogy ekkorát hibázzon.
- Ebben semmi okos nincs - jelentette ki Jem. - Ez a zsarolás lé-
tező legprimitívebb formája...
- Ebben persze egyetértek - bólintott Will. - Szerintem a csoma-
got tekintsük áldásnak, egy maroknyi jin fen mindig jól jön, a többivel
meg ne foglalkozzunk.

- Mortmain levele engem érint - szakította félbe mindkettejüket

Tessa. - Enyém a döntés joga. — Charlotte felé hajolt. - Elmegyek.
Megint halálos csend lett. Charlotte elfordult. Cecily érezte, hogy a
kezei csúsznak az izzadságtól, ahogy az egyikkel a másikat tördeli az
ölében. A Lightwood fivérek tehetetlenül feszengtek: Gabri elen látszott,
hogy bárhol máshol szívesebben lenne éppen. A Will, Jem és Tessa közötti
feszültség olyan volt, mint egy lőporos hordó, ami nek egyetlen szál
gyufára van csak szüksége, hogy milliárd darabra robbanjon.
- Nem! - jelentette ki végül Jem, és felállt. - Tessa, nem teheted
meg.
Tessa maga is felemelkedett a kanapéról. - De megtehetem. A
vőlegényem vagy. Nem hagyhatom, hogy meghalj, amikor segíthetek
neked. És Mortmain nem akar fizikailag kárt tenni bennem...
- Nem tudjuk, mit akar! Nem bízhatunk meg benne! - vágott
közbe hirtelen Will, aztán leszegte a fejét, és olyan erővel szorítot ta meg a
kandallópárkányt, hogy elfehéredtek az ujjai. Cecily érezte rajta, hogy
erőnek erejével kényszeríti magát némaságra.
- Ha Mortmain téged akarna, Will, már indulnál is - mondta Tessa
ellentmondást nem tűrő tekintettel pillantva Cecily bátyjára. Will
összerezzent a szavak hallatán.
- Nem - szólt Jem. - Neki is megtiltanám.
Tessa a vőlegénye felé fordult; Cecily most először látott haragot az
arcán a fiú iránt.
- Nem tilthatod meg... Nekem éppen úgy nem, mint Willnek...
- De megtilthatom - jelentette ki Jem. - Egy nagyon egyszerű oknál
fogva. A gyógyszertől nem leszek egészséges, Tessa. Csak

meghosszabbítja az életemet. Nem hagyhatom, hogy eldobd magadtól a

saját életedet az enyém maradékáért cserébe. Semmi értel me nem lenne
Mortmainhez menned. Úgysem venném be az orvosságot.
Will felemelte a fejét. - James...
De Jem már Tessával nézett farkasszemet. - Nem tennéd - sziszegte a
lány. - Nem sértenél meg azzal, hogy így az arcomba vágod az áldozatot,
amit érted hoztam.
Jem átsietett a szobán, és felkapta a csomagot meg a levelet Char lotte
asztaláról. - Inkább megsértenélek, mintsem hogy elveszítselek - mondta,
majd mielőtt bárki egy szót is szólhatott volna, mindkét tárgyat a tűzbe
vetette.
A szalonban mindenki kiabálni kezdett. Henry a kandalló felé indult,
de Will máris térdre vetette magát, és két kézzel nyúlt a lángok közé.
Cecily felpattant a fotelból. - Will! - kiáltotta, és már rohant is a bátyja
felé. Megragadta a vállát, és elrántotta a tűztől. Will hát radőlt, a
még
mindig égő csomag kihullott a kezéből. Egy szemvil lanással később
Gideon is ott termett, hogy eltapossa az apró lángnyelveket. Égett papír
és ezüstszínű por borította a szőnyeget.
Cecily a tűzbe meredt. A levél, benne a Mortmain automatonjának
hívására vonatkozó instrukciókkal, hamuvá égett.
- Will - szólt Jem. Látszott rajta, hogy rosszulléttel küszködik.
Letérdelt a még mindig a bátyja vállát szorongató Cecily mellé, és
előhúzott egy irónt a zsebéből. Will koromlepte keze vörös volt, és
máris
fehér hólyagok kezdtek kialakulni rajta. Szaggatottan vet te a levegőt,
időnként fájdalmasan felnyögött - Cecily arra gondolt, hogy éppen ilyen
hangokat adott ki, amikor kilencéves korában leesett a háztetőről, és
összetörte a csontokat a bal karjában.

- Byddwch yn iawn, Will - mondta a lány, miközben Jem a bátyja

karjához illesztette az irónt, és sebesen rajzolni kezdett. - Minden
rendben lesz.
- Will - szólt Jem, félig-meddig az orra alatt. - Will, annyira saj-
nálom, annyira sajnálom. Will...
Will egyenletesebben vette a levegőt, ahogy az iratze lassan hatni
kezdett, bőre fokozatosan visszanyerte eredeti színét. - Egy kis jin lent
még meg lehet menteni — mondta Cecilynek dőlve. Füst és vas szaga
áradt belőle. A lány érezte, milyen hevesen ver a szíve. - Össze kéne
szedni, mielőtt valami...
- Máris! - Tessa volt az, aki letérdelt. Cecily tudatáig alig jutott el,
hogy a többiek körülöttük állnak.
Charlotte a szája elé kapta a kezét. Tessa egy zsebkendőt tartott a jobb
kezében, benne talán egy félmaréknyi jin fennek Willnek ennyit sikerült
megmentenie a tűzből. - Vedd be ezt! - mondta, és Jem szabad kezébe
nyomta a por maradékát; abba, amelyikkel a fiú nem az irónt tartotta. Jem
mintha felelni akart volna valamit, de Tessa már felállt. A fiú
összetörtén
nézett utána, ahogy kivonult a szobából.
- Ó, Will! Mégis mit kezdjünk veled?
Will úgy érezte, egyáltalán nem passzol össze a szalonban lévő virágos
fotellal, amiben éppen ült, de azért nyugodtan tűrte, hogy az előtte egy
sámlin kuporgó Charlotte balzsamot kenjen a kezére. Három iratze után
már egyáltalán nem fájt a bőre, és a színét is visszanyerte, de a nő
ragaszkodott hozzá, hogy a hagyományos módszerrel is kezelje.
Cecily és Jem kivételével a többiek elmentek. Cecily mellette ült a fotel
karfáján, Jem pedig az égett szőnyegen térdelt, az irónját még mindig a
kezében tartva. Nem ért hozzá Willhez, de nagyon közel

volt hozzá. ők ketten nem voltak hajlandók elmenni még azután sem,
hogy a többiek lassan odébbálltak, és Charlotte visszaküldte Henryt a
pincébe dolgozni. Végeredményben úgysem volt mit tenniük. A levél,
benne a Mortmainnel való kapcsolatfelvétel módját taglaló sorokkal,
hamuvá égett, így már nem kellett döntést hozni.
Charlotte ragaszkodott hozzá, hogy Will maradjon, és engedje bekenni
a kezét, Cecily és Jem pedig ragaszkodtak hozzá, hogy ott maradjanak a
fiúval. Willnek be kellett vallania, hogy tetszett neki, ahogy a húga ott ült
mellette a fotel karfáján, és dühödt pillantásokat vetett mindenkire, aki
a
közelükbe jött; még a kedves, ártalmatlan Charlotte-ra is, aki gondoskodó
tyúkanyó módjára tüsténkedett a kenőcsével. Jem mindeközben a
fotelnak vetve a hátát kuporgott a földön, mint annyiszor, amikor a
csatában szerzett sebeit heverte ki, bekötözve és iratzékkal telerajzolva.
- Emlékszel, amikor Mellorn megpróbálta kiverni a fogadat,
amiért hegyes fülű naplopónak nevezted? - kérdezte Jem. Bevett egy kis
adagot a Mortmain által küldött jin fenből, és az arcába valamelyest
visszatért a szín.
Will a körülmények ellenére akaratlanul is elmosolyodott. Az el múlt
pár évben egyetlenegy dolog miatt érezhette szerencsésnek magát: volt
valaki ez életében, aki előbb tudta, mire gondol, minthogy ő maga
hangosan is kimondta volna. - Én meg kivertem volna az ő fogait cserébe
- mondta. - De mire visszamentem, hogy lerendezzük a dolgot,
elköltözött Amerikába. Semmi kétség, hogy a haragom elől menekült el.
- Hmpf - szólalt meg Charlotte, ahogy általában szokott, amikor
úgy érezte, Will kicsit sokat képzel magáról. — Legjobb tudomásom
szerint számos ellensége volt Londonban.

- Dydw I ddim yn gwybod pwy yw unrhyw un o’r bobl yr ydych yn

siarad amdano - mondta elgondolkodva Cecily.
- Lehet, hogy te nem tudod, kiről van szó, a többiek viszont azt
nem tudják, mit beszélsz - jegyezte meg Will, bár a hangjában nyoma sem
volt neheztelésnek, csak mérhetetlen fáradtságnak. Az előző álmatlan
éjszaka kezdte éreztetni a hatását. - Maradj az angolnál, Cecily.
Charlotte felállt, az íróasztalához lépett, és letette rá a kenőcsös
üveget. Cecily finoman meghúzta a bátyja haját. - Hadd nézzem a kezedet!
Will mindkét kezét felemelte. Emlékezett a tűzre, az izzó fájdalomra,
de legfőképpen Tessa döbbent arcára. Tudta, hogy a lány megérti, miért
tette, amit tett, miért nem is gondolkodott egyáltalán, de a szemében
látta, hogy közben megszakadt a szíve.
Nem kívánt mást, csak hogy bár ő is vele maradt volna. Jó volt itt lenni
Jem, Cecily és Charlotte szeretetétől körülvéve, de tudta, hogy a lány
nélkül mindig olyan lesz, mintha a szívéből kivéstek volna egy Tessa alakú
darabot, amit már sosem kaphat vissza.
Cecily megérintette a körmei alá tapadt koromtól eltekintve mostanra
egészségesnek tűnő ujjait. - Elképesztő. - Megütögette a fiú kezét,
óvatosan, nehogy szétmázolja a kenőcsöt. - Will mindig hajlamos volt kárt
tenni magában - tette hozzá ragaszkodással a hangjában. - Meg sem
tudom számolni, hányszor törte a csontját gyerekkorunkban. Se szeri, se
száma nem volt rajta a karcolásoknak meg a sebeknek.
Jem most már teljes súlyát a fotel oldalának vetette, és a tűzbe bámult.
- Inkább az én kezem égett volna meg.
Will megrázta a fejét. A kimerültség mindent eltorzított a szobában, a
tapéta mintáit egyetlen hatalmas, sötét folttá olvasztotta össze.

- Nem, a te kezed semmiképpen. Neked szükséged van rá, hogy

hegedülni tudj. De én mi hasznát veszem az enyémnek?
- Tudnom kellett volna, mit fogsz tenni - szólt halkan Jem. -
Mindig tudom, mit fogsz tenni. Számíthattam volna rá, hogy belenyúlsz a
tűzbe.
- Én pedig számíthattam volna rá, hogy ki fogod dobni azt a cso-
magot - jegyezte meg keserűen Will. - Nemes őrültség volt. Értem, miért
tetted.
- Tessára gondoltam. - Jem felhúzott térdére fektette az állát,
aztán halkan felnevetett. - Nemes őrültség. Az nem a te szakterületed?
Hirtelen én kezdtem el röhejes dolgokat művelni, és te próbálsz
leállítani?
- Te jóisten! - szólt Will. — Mikor cseréltünk helyet?
A tűz fénye Jem arcán és haján táncolt, ahogy a fiú megrázta a fejét.
-
Különös dolog a szerelem. Megváltoztatja az embert.
Will lenézett Jemre, és nem féltékenységet érzett, sokkal inkább
valamiféle szomorkás vágyat, hogy elbeszélgessen a legjobb barátjá val, és
megossza vele a szíve mélyén lapuló érzéseket. Mert hát végtére is nem
ugyanazt érezték? Nem ugyanazt a lányt szerették éppen ugyanúgy?
Végül azonban csak ennyit mondott: - Nem szeretném, ha túlzott
kockázatot vállalnál.
Jem felállt. — Én is mindig ugyanígy voltam veled.
Will felemelte a tekintetét. Annyira kába volt már a kialvatlanságtól és
a gyógyító rúnák hatásától, hogy csak Jem fénypászmával körülvett sötét
körvonalait tudta kivenni. - Mész?
- Igen, aludni. - Jem óvatosan megérintette barátja gyógyuló ke-
zét. - Adj magadnak egy kis pihenőt, Will!
Még meg sem fordult, amikor a fiú szeme lecsukódott. Will a záródó
ajtó kattanását sem hallotta. Valahol a folyosón Bridget dalolt,

hangja elnyomta a tűz ropogását. A fiút ezúttal nem bosszantotta az

éneklés, inkább olyasféle altatódalként gondolt rá, mint amilyenekkel
annak idején az anyja ringatta álomba.

- Találós kérdés dalban - állapította meg szintén félálomban Cecily.

- Mindig szerettem az ilyet. Emlékszel, amikor anya énekelt nekünk?
- Halványan - vallotta be Will. Ha nem lett volna olyan fáradt,
talán még ezt is letagadta volna. Anyjuk folyton énekelt, a ház minden
sarkát betöltötte a zene. Énekelt, amikor sétált a víz mellett a
Mawddach
torkolatánál vagy a nárciszok között a kertben. Llawn yw’r coed o ddail a blode,
llawn o goriad merch wyf inne.
- Emlékszel a tengerre? - kérdezte Will kimerültségtől súlyos
hangon. - Vagy a tóra Tal-y-Llynnél? Itt Londonban semmi sem olyan kék,
mint akármelyik közülük.
Cecily élesen szívta be a levegőt. - Hát persze hogy emlékszem. Azt
hittem, te már nem.
Álomképek festették magukat Will szemhéjára, az álom, mint az apály,
húzta egyre távolabb a kivilágított parttól. - Nem hiszem,

hogy képes lennék felállni ebből a fotelból, Cecy - mormogta. - Ma este

itt
alszom.
A lány gyengéden a két tenyere közé fogta a bátyja kezét. - Akkor itt
maradok veled — szólt. Hangja eggyé olvadt az álmok szövedékével, ahogy
Will lassan végleg alámerült az öntudatlan mélységbe.
TESSA A FÉSÜLKÖDŐASZTALNÁL ÜLT, és a haját kefélte módszeresen. Odakint
hűvös, de párás volt a vastól és a város porától bűzlő levegő, mintha
a
Temze vizét ejtette volna foglyul. Éppen az ilyen időjárás szokta
összekuszálni általában sűrű, hullámos haja végét. Nem mintha éppen a
frizurája foglalkoztatta volna; a fésülködéssel járó ritmikus, monoton
mozgás csak arra volt jó, hogy segítsen viszonylagos nyugalmat erőltetni
magára.
Újra meg újra Jem döbbent tekintetét látta maga előtt, miközben
Charlotte felolvasta Mortmain levelét. Aztán Will megégett kezét és a
kevéske jin fent, amit összekotort a földről. Látta Cecily karját, ahogy
Willt ölelte, Jem gyötrelmét, ahogy próbált bocsánatot kérni Willtől:
annyira sajnálom, annyira sajnálom.
Nem bírta sokáig. Mindketten szenvedtek, és ő mindkettejüket
szerette. Ráadásul ő okozta a fájdalmukat - Mortmain őt akarta.
Miatta nem jutott jin fenhez Jem, miatta gyötrődött Will. Azért for dult
sarkon, és rohant ki a szobából, mert már nem tudta elviselni a helyzetet.
Hogyan lehetséges, hogy három ember, akik így szeretik egymást, ennyi
fájdalmat okoznak egymásnak?
Letette a hajkefét, és megnézte magát a tükörben.
Fáradtnak tűnt, karikás volt a szeme, mint Willé is egész nap, ahogy a
könyvtárban ülve segített Charlotte-nak kiigazodni Benedict
feljegyzésein. Lefordította a görögül, latinul vagy purgatóriumi nyelven
íródott mondatokat, tolla sebesen szántotta a papírt, fejét lehajtotta.
Különös érzés volt nappali fényben ránézni Willre, és visszaemlékezni a
fiúra, aki Woolsey házának lépcsőjén úgy szorítot ta magához, mint
mentőövet az óceánban. Nappal sem tűnt éppen barátságtalannak vagy
hűvösnek, de azért nem nézett fel, és nem mosolygott rá a könyvtári
asztal fölött. Úgy tett, mintha az előző éjszaka eseményei meg sem
történtek volna.
Legszívesebben félrevonta volna a fiút, hogy megkérdezze tőle, hallott-
e valamit Magnus felől. Azt mondta volna neki: Senki nem érti, amit érzel,
csak
én, és senki nem érti, amit érzek, csak te. Nem lenne jobb, ha együtt
éreznénk? De ha
Magnus üzent volna, Will biztosan szól, van annyira becsületes.
Mindannyian becsületesek. Ha nem lennének azok, gondolta Tessa a saját
kezét mustrálva, talán nem lenne minden ennyire szörnyű.
Ostobaság volt felajánlani, hogy elmegy Mortmainhez - most már
tudta -, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, olyan hevesen ragadta
magával. Képtelen volt elviselni, hogy ő az oka ennek a tengernyi
boldogtalanságnak, muszáj volt megpróbálnia tenni valamit ellene. Ha
Mortmain kezére adja magát, Jem tovább élhet, a két fiú ott lesz
egymásnak, és minden úgy mehet tovább, mintha ő soha be sem tette
volna a lábát az Intézetbe.

Most viszont, az este hűvösében tisztán látta, hogy semmiképpen sem

fordíthatja vissza az idő kerekét, és nem tüntetheti el a hármójuk
között
támadt érzéseket. Üresnek érezte magát belül, olyan volt, mintha
hiányzott volna belőle egy darab. Mozdulni sem tudott. Az egyik fele
Willhez rohant volna, hogy megnézze, rendbe jött-e a keze, és elmondja
neki, hogy mindent ért. A másik fele már szágul dott is volna a folyosó
túloldalára Jem szobájába, hogy a fiú bocsánatáért esedezzen.
Korábban soha nem haragudtak egymásra, és Tessa most nem tudta,
hogyan kezelje a dühös Jemet. Vajon fel akarja majd bontani az
eljegyzésüket? Csalódott benne? Valamiért nagyon nehezen tudta
elviselni a gondolatot, hogy Jem csalódhat benne.
Krrr. A lány felkapta a fejét, és körülnézett a szobában - halk neszt
hallott. Vagy csak képzelődött? Fáradt volt, talán itt az ideje, hogy
hívja
Sophie-t, a segítségével kibújjon a ruhájából, aztán ágyba bújjon egy
könyvvel.
Az Otranto várát olvasta éppen, és remek kikapcsolódásnak tal álta. Felállt
a székről, és éppen csöngetett a cselédnek, amikor a hang ezúttal
határozottabban újra rákezdett. Krrr, krrr, valami a szoba ajtaját
kaparta.
Tessa bizonytalan léptekkel átszelte a helyiséget, és ki tárta az ajtót.
Church ült odakint, kékesszürke bundája zilált volt, tekintete dühödt.
A nyakába ezüstszalagot kötöttek, amin egy apró, összetekert papírdarab
függött. A lány letérdelt, és kioldotta a csomót. A szalag lehullott, és
a
macska azonnal elvágtatott a folyosón.
Tessa lefejtette a papí rt a selyemről, és kisimította. Ismerős, kanyargó
kézírást pillantott meg.

- Nincs itt semmi - mondta Gábriel.

Gideonnal a szalonban voltak. Mivel behúzták a függönyöket, a
boszorkányfények nélkül vaksötét lett volna. Gabriel másodszor is a
Charlotte asztalán heverő levelek közé túrt.
- Hogyhogy semmi? - kérdezte Gideon, aki az ajtó mellett állt. -
Látok ott egy rakás levelet. Legalább az egyik biztosan...
- Semmi botrányos - felelte Gabriel, és belökte az íróasztal fiókját.
- De még csak semmi érdekes sem. Váltott néhány üzenetet egy idrisi
bácsikájával. Ügy fest, az öregnek köszvénye van.
- Lenyűgöző - mormogta Gideon.
- Azért kíváncsi lennék, pontosan mibe is árthatta bele magát
Charlotte a konzul szerint. Talán elárulhatta a Tanácsot? - Gabriel
felvett
egy levélkupacot, és elhúzta a száját. - Ha tudnánk, mit gyanít a
konzul,
akár biztosíthatnánk is Charlotte ártatlanságáról.
- Már ha azt akarná, hogy biztosítsuk Charlotte ártatlanságáról
- jegyezte meg Gideon. - Nekem valószínűbbnek tűnik, hogy rajta
akarja kapni valamin. - Kinyújtotta a kezét. - Add ide azt a levelet!
- Amit a bácsikájának írt? - Gabriel kételkedett a dolog értelmé-
ben, de engedelmeskedett. Felemelte a boszorkányfényt, és megvilá-
gította vele az asztalt, miközben Gideon lehajolt, felvette Charlotte
egyik
tollát, és nekiállt levelet fogalmazni a konzulnak.
Éppen a tintát fújta, hogy száradjon, amikor hirtelen kitárult a szalon
ajtaja. Gideon felegyenesedett. Sárga lámpafény áramlott a helyiségbe,
jóval erősebb annál, mint amit a rúnakövek adtak ki. Gabriel hunyorogva
emelte a szeme elé a kezét. Éjjellátó rúnát kel lett volna feltennie,
gondolta, csakhogy az nagyon lassan halványul

el, és másnap reggel felkeltette volna a többiek kíváncsiságát. A szeme

még nem alkalmazkodott a fényhez, amikor máris meghallotta a bátyja
kiáltását: - Sophie?
- Megmondtam, hogy ne nevezzen így, Mr. Lightwood. - A cse-
lédnek hűvös volt a hangja. Amikor Gabriel végre megint látott, a
küszöbön valóban Sophie-t pillantotta meg, égő lámpával a kezében. A
lány előbb csak hunyorgott, aztán még jobban összehúzta a szemét, ahogy
végigmérte a még mindig a levélköteget szorongató Gabrielt. - Azok ott...
Mrs. Branwell levelei?
A fiú sietve mindent az asztalra dobott. - Én... Mi...
- Beleolvastak a leveleibe? - Sophie dühösnek tűnt, mint valami
bosszúálló angyal. Gabriel gyorsan a bátyjára pillantott, de az szóhoz sem
jutott az ijedtségtől.
A fiatalabbik Ligthwood fiú nem emlékezett rá, hogy Gideon valaha
akár csak egy pillantásra is méltatta volna a legcsinosabb árny-
vadászlányokat, most mégis úgy nézett erre a sebhelyes mondén cse-
lédlányra, mintha a felkelő napot pillantotta volna meg. A jelenség
megmagyarázhatatlan volt, de tagadhatatlan. Gabriel látta a bátyja arcán,
mennyire fél, hogy Sophie véleménye visszafordíthatatlanul megromlik
róla.
- Igen - mondta Gabriel. — Valóban a levelezését nézzük át.
Sophie hátralépett egyet. - Azonnal hívom Mrs. Branwellt...
- Ne! - a fiú feltartotta a kezét. - Nem arról van szó, amit gon-
dolsz. Várj egy pillanatra! - Gyorsan felvázolta a történteket. Beszélt a
konzul fenyegetéseiről, a kéréséről, hogy kémkedjenek Charlotte után, és
arról, miként próbálták megoldani a problémát. - Soha nem állt
szándékunkban egyetlen szót sem elárulni abból, amit valójában írt -
fejezte be végül. - Nem akartunk mást, csak megvédeni Charlotte-ot.

Sophie tekintete továbbra is gyanakvó maradt. - És miért kellene nekem

ebből egyetlen szót is elhinnem, Mr. Lightwood?
- Miss Collins! - szólalt meg végre Gideon is. - Kérem! Tudom, hogy az
óta a szerencsétlen eset óta a pogácsákkal nem tart különösebben nagyra,
de legyen szíves, higgye el nekem, hogy semmi esetre sem élnék vissza
Charlotte bizalmával, és nem jutalmaznám árulással a kedvességét.
Sophie egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán lesütötte a szemét. -
Sajnálom, Mr. Ligthwood. Szeretnék hinni önnek, de elsősorban Mrs.
Branwellnek tartozom hűséggel.
Gabriel felkapta az asztalról a levelet, amit a bátyja az imént írt. -
Miss
Collins! - szólt. - Kérem, olvassa el! Ezt szándékoztunk elküldeni a
konzulnak. Ha utána is úgy érzi, hogy feltétlenül meg kell keresnie Mrs.
Branwellt, nem próbáljuk majd visszatartani.
Sophie a fiatalabbik fiúról Gideonra nézett, aztán leszegett fejjel
előrelépett, és letette a lámpát az asztalra. Átvette a levelet Gabriel
től,
széthajtogatta, és hangosan felolvasta:

Miután Sophie a levél végére ért, csend lett. Mintha egy örökké-
valóságig állt volna ott elkerekedett szemmel meredve a papírlapra. -
Melyikük írta ezt? - kérdezte végül.
Gideon megköszörülte a torkát. - Én voltam.
A cseléd felnézett. Összeszorította a száját, de az így is remegett.
Gabriel egy rettenetes pillanatig azt hitte, rögtön elsírja magát. - Édes
jó
istenem! - szólalt meg aztán Sophie. - És ez az első?
- Nem, volt már egy másik is - vallotta be Gabriel. - Az Charlotte
kalapjairól szólt.
- A kalapjairól? - A cseléd ajkát kurta nevetés hagyta el, mire
Gideon úgy pillantott rá, mint aki életében nem látott ilyen csodá
latosat.
Még Gabrielnek is el kellett ismernie, hogy a sebhely ellenére Sophie
meglehetősen csinos volt, amikor nevetett. - És a konzul dühös volt?
- Kitért a hitéből - felelte Gideon.

- El fogja árulni Mrs. Branwellnek? - kérdezte Gabriel, aki úgy érezte,

egy pillanatig sem bírja tovább a feszültséget.
Sophie abbahagyta a nevetést. — Nem mondom el - felelte. - Nem
kívánom magukat befeketíteni a konzul előtt, másfelől pedig azt hiszem,
egy ilyen hír igen fájdalmasan érintené Mrs. Branwellt, abból pedig
semmi jó nem származna. Még hogy kémkedni utána! Mit képzel az a
rettenetes ember? — Szikra gyúlt a szemében. - Ha segítségre lenne
szükségük a konzul tervének zátonyra futtatásában, számíthatnak rám.
Bízzák csak rám a levelet, gondoskodom róla, hogy holnap postára
kerüljön.
A zeneszoba nem volt olyan poros, amilyennek Tessa emlékezett rá - úgy
festett, mint ahol nemrég alaposan kitakarítottak. Az ablak- párkányok és
a padló fája csillogott, miként a hangversenyzongora is a sarokban. A
kandallóban ropogó tűz fényében kirajzolódtak Jem körvonalai, ahogy
elfordult a lángoktól, és megpillantva Tessát, feszült mosolyra húzta a
száját.
A szobában minden lágynak tűnt, a pasztellszínek akvarellre em-
lékeztettek - a tűz fénye, ahogy életet lehelt a fehér lepellel letakart
hangszerekbe, a zongora sötét csillogása, az ablakpárkányon arany-
színben tükröződő lángok. A lány látta magát és Jemet is, amint ott álltak
egymással szemben: egy sötétkék estélyi ruhát viselő lány és egy dús
ezüstös hajú fiú, akinek törékeny termetére mintha túlságosan bő lett
volna a zakó.
A félhomályba burkolózó arc, a lágy ívű száj sebezhetőségről és
szorongásról árulkodott. - Nem voltam biztos benne, hogy eljössz.
Tessa közelebb lépett; legszívesebben átkarolta volna a fiú nyakát, de
inkább türtőztette magát. Előbb mondania kellett valamit. - Hát persze
hogy eljöttem. Annyira sajnálom, Jem. Annyira

nagyon sajnálom. Nem tudom megmagyarázni, őrültség volt. Egyszerűen

képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy miattam essék bántódásod,
mert valamilyen úton-módon kapcsolatban állok Mortmainnel.
- Nem a te hibád. Nem te akartad így...
- Nem tudtam józanul gondolkodni. Willnek igaza vol t, nem
bízhatunk meg Mortmainben. Még ha el is mennék hozzá, akkor sem
lenne rá semmi garancia, hogy megtartaná, amit ígért. Én pedig fegyvert
adnék az ellenségeitek kezébe. Nem tudom, mire akar felhasználni, de
hogy nem az árnyvadászok javát szolgálná, abban biztosak lehetünk. Még
az is lehetne a vége, hogy miattam esik bajotok. - Könnyek égették a
szemét, de erőnek erejével visszatartotta őket. — Bocsáss meg nekem,
Jem! Nem vesztegethetjük az együtt töl tött időnket azzal, hogy
haragszunk egymásra. Értem, miért tetted, amit tettél. Én is megtettem
volna ugyanezt érted.
A fiú tekintete egészen ellágyult. - Cső si csie sang vo si cuj aj nö
tö -
suttogta.
Tessa megértette. Téged szeretlek a legjobban az egész világon.
- Jem...
- Te is tudod. Tudnod kell. Soha nem engednélek el, soha nem
hagynám, hogy veszélybe sodord magad, amíg van bennem élet. -
Felemelte a kezét, mielőtt a lány közelebb léphetett volna. - Várj! -
Lehajolt, és amikor újra felegyenesedett, a hegedűtokját meg a vonót
tartotta a kezében. - Adni szerettem volna neked valamit. Eredetileg
nászajándéknak szántam az esküvőnk alkalmából, de úgy döntöttem,
mégis inkább most adnám oda, ha megengeded.
- Ajándékot? - kérdezte csodálkozva a lány. - Azután, hogy... De
hát veszekedtünk.

Jem édes mosolya egészen vidámmá varázsolta az arcát, és el is

feledtette a szemlélővel, milyen gyengének és megviseltnek tűnik. - Úgy
tájékoztattak, hogy ez a házasélet szerves része. Jó gyakorlás volt.
- De...
- Tessa, tényleg azt hitted, hogy létezik olyan veszekedés, legyen bár
apró vagy nagy, ami miatt megszűnnélek szeretni téged? - Csodálkozás
csendült a hangjába, és a lánynak hirtelen eszébe jutott Will meg a
hosszú évek, amíg próbára tette barátja hűségét. Az őrületbe kergette a
hazugságokkal, a sok mellébeszéléssel, önmaga ál landó
veszélyeztetésével, Jem vértestvére iránti szeretete mégsem ingott meg
egyetlen pillanatra sem.
- Féltem - mondta halkan Tessa. - És... nem tudom viszonozni az
ajándékot.
- Dehogynem. - Jem szelíd volt, de határozott. - Légy szíves, ülj le,
Tessa! Emlékszel, hogyan találkoztunk?
A lány letelepedett egy aranyozott karfájú alacsony székre, szoknyája
hullámokat vetett körülötte. - Berontottam a szobádba az éjszaka
közepén, mint aki megtébolyodott.
Jem elmosolyodott. - Kecsesen belibbentél a szobámba, miközben
éppen hegedültem. - Meghúzta a csavart a vonón, aztán letette, és
szeretettel kivette a hegedűt a tokjából. - Nem bánnád, ha most játszanék
neked?
- Tudod, hogy szeretlek hallgatni. - Ez igaz volt. Tessa még azt is
szerette, ha a fiú csak beszélt a hangszeréről, bár valójában igen
keveset
értett belőle. Órákig képes volt érdeklődéssel hallgatni, ahogy a fiú
szenvedélyes előadást tart a gyantáról, a csigáról, a kulcsokról, az ujj
technikákról vagy arról, hogy az A-húr miért hajlamos elszakadni.

- Vo vej ni hszie tö - szólt a fiú, majd a ball vállára fektette a

he-
gedűt, és az álla alá igazította. Egyszer elmondta Tessának, hogy sokan
válltámaszt is használnak, ő azonban sosem. A nyakán látszott egy
halvány folt, afféle állandó horzsolás, ahol a hangszer nyugodott.
- Készítettél nekem valamit?
- Írtam neked valamit - helyesbített mosolyogva Jem, és játszani
kezdett.
Tessa elbűvölve figyelte. A fiú könnyedén tartva kezében a vonót, lágy,
harmonikus hangokat csalt elő belőle. A dallam magával ragadta Tessát,
hűvös és édes volt, akár a víz, reményteli és varázslatos, akár a napkelte. A
lány csodálattal figyelte, ahogy Jem ujjai nyomán gyönyörű melódia száll
fel a hangszerből. A hangok egyre mélyebbek lettek, ahogy a vonó
gyorsabban mozgott. Jem karja olyan sebesen száguldott ide-oda, hogy
szinte csak egy homályos folt látszott belőle. Az ujjai tovább mozogtak,
a
zene még mélyebben szólt tovább, viharfel hők gyülekeztek a napfényes
horizonton, a patak kiáradt medréből.
A hangok Tessa lábánál a földre zuhantak, aztán felemelkedtek, hogy
körülvegyék. Úgy tűnt, Jem egész teste együtt mozog a hegedűjéből kicsalt
hangokkal, bár a lány tudta, hogy a lábát stabi lan megvetette a földön.
Tessa szíve hevesebben kezdett verni, ahogy követte a zene tempóját.
Jem lehunyta a szemét, szája sarka lefelé görbült, mintha fáj dalmai
lennének. A lány egyrészt felpattant volna, hogy átkarolja Jemet, másrészt
azonban nem akart véget vetni a gyönyörűséges zenének. Olyan volt,
mintha Jem ecsetként használta volna a vonóját, hogy a lelkét vigye a
vászonra vele. Ahogy az utolsó szárnyaló hangok egyre magasabbra és
magasabbra szálltak, egyenesen a Mennyek

felé, Tessában tudatosult, hogy nedves az arca, de csak amikor a zene

végleg elhalt, döbbent rá, hogy sír.
Jem lassan visszatette a hegedűt a tokjába, és mellé fektette a vonót.
Felegyenesedett, aztán a lány felé fordult. A tekintete félénk volt,
fehér
ingét lucskosra áztatta az izzadság, nyakában lüktetett az ütőere.
Tessa szóhoz sem jutott.
- Tetszett? - kérdezte a fiú. - Adhattam volna... ékszereket is, de
olyasmit szerettem volna, ami teljesen a tiéd. Amit senki más nem
hallhat, és senki más nem birtokolhat. Nem vagyok a szavak meste re,
úgyhogy zenében írtam meg, mit érzek veled kapcsolatban. - Egy
pillanatra elhallgatott. - Tetszett? — kérdezte megint. Alig észrevehetően
ereszkedő hanglejtése arra utalt, hogy nemleges válaszra számít.
Tessa felnézett, hogy a fiú láthassa a könnyeket az arcán. - Jem...
Jem térdre rogyott a lány előtt, arcát eltorzította a bűnbánat. - Ni csüe
tö tung mán, csin aj tö?
- Nem, dehogy - felelte Tessa félig sírva, félig nevetve. - Nem
bántottál meg. Nem vagyok szomorú. Egyáltalán nem.
A fiú arcán mosoly terült szét, szemében boldogság csillant. - Ezek
szerint tetszett.
- Úgy éreztem, mintha láttam volna a lelkedet a zenében. Gyö-
nyörű volt. - Tessa előrehajolt, gyengéden megérintette a fiú arcát,
kemény járomcsontjára feszülő sima bőrét. A hajszálai mint puha tollak
csiklandozták a kézfejét. - Folyókat láttam, felvirágozott hajókat, az
éjszakai égbolt minden színét.
Jem kifújta a levegőt, és lerogyott a földre a lány széke mellett, mintha
elszállt volna minden ereje. - Ritka varázslat - mondta. Tessa térdének
támasztotta a halántékát, a lány pedig tovább si mogatta a haját,
ujjaival
újra meg újra a puha fürtök közé túrva. -

Apám és anyám is szerette a zenét - szólalt meg hirtelen. - Apám hegedült,

anyám kucsinon játszott. A hegedűt választottam, de bármelyiket
megtanulhattam volna. Néha megbántam, mert a hegedűn sokat nem
tudtam eljátszani azok közül a kínai dallamok közül, amiket anyám meg
akart tanítani nekem. Elmesélte Jü Po-ja, egy híres kucsinvirtuóz
történetét. Ez az ember rendszeresen zenélt a legjobb barátjának, egy
Csüng Ce-csi nevű favágónak. Úgy mesélik, hogy amikor Jü Po-ja a vízről
játszott el egy dalt, a barátja vágtató folyókra gondolt, amikor pedig a
hegyekről zenélt, Csüng Ce-csi látta a csúcsokat. Jü Po-ja ilyenkor azt
mondta: „Azért van így, mert érted a zenémet”. - Jem lenézett a térdén
lazán behajlítva nyugvó kezére. - A „cse jin” kifejezést ma is
használják
„közeli barátok” vagy „lelki társak” értelemben, pedig a szó szerinti
jelentése „érteni a zenét”. - Megfogta a lány kezét. - Amikor játszottam, te
is azt láttad, amit én. Érted a zenémet.
- Semmit nem tudok a zenéről, Jem. Nem tudok megkülönböztetni
egy szonátát egy partitától...
- Nem! - A fiú feltérdelt, és a fotel karfájára támaszkodott. Olyan
közel voltak egymáshoz, hogy Tessa tisztán láthatta Jem izzadságtól
nedves haját a halántékán meg a tarkóján, és érezte a fiúból áradó gyanta-
meg égettcukor-illatot. - Ez nem az a fajta zene. Úgy értem... -
Tehetetlenül nyögött fel, mint aki nem tudja kifejezni magát, aztán
elkapta a lány kezét, és a mellkasához szorította. - Minden szívnek
saját
dallama van — mondta. - Te ismered az enyémet.
- Mi történt velük? — kérdezte suttogva Tessa. — A favágóval és a
muzsikussal.
Jem szomorú mosolyra húzta a száját. - Csüng Ce-csi meghalt, Jü Po-ja
pedig a barátja sírjánál játszotta el az utolsó dalát. Utána eltörte a
kucsinját, és soha többé nem zenélt.

Tessa szempillája alól forró könnyek készültek előtörni. - Milyen

rettenetes történet!
- Tényleg az volna? - Jem szíve szaggatottan vert a lány ujjai alatt.
-
Amíg Csüng Ce-csi élt, és amíg barátok voltak, Jü Po-ja olyan csodálatos
zenét írt, amihez foghatót csak keveset ismerünk. Vajon képes lett volna
erre egyedül is? A szívünknek szüksége van egy tükörre, Tessa. Azoknak a
szemében látjuk jobbik önmagunkat, akik szeretnek bennünket. És létezik
egy bizonyosfajta szépség, amit csakis a tömörségben találhatunk meg. -
Lehajtotta a fejét, aztán megint felemelte, és a lány szemébe nézett. -
Mindent odaadnék neked önmagamból - mondta. - Többet kapnál tőlem
két hét alatt, mint sok más férfitól egy emberöltőn keresztül.
- Nincs olyan, amit ne adtál volna meg nekem, nincsen semmi féle
hiányérzetem.
- Nekem van - felelte a fiú. - Szeretném, ha a feleségem lennél. Az
örökkévalóságig várnék rád, de...
De az örökkévalóság nem a miénk. - Nincsen családom - mondta lassan Tessa
a fiú szemébe nézve. — Nincsen gyámom. Nincs senki, aki rossz néven
vehetné, ha... előrehoznánk az esküvőt.
Jem szeme kissé elkerekedett. - Én... Ezt komolyan mondod? Azt
szeretném, ha annyi időd lenne készülődni, amennyire csak szükséged
van.
- Mégis, miféle készülődésre akarnék én szerinted annyi időt
szánni? - kérdezte Tessa. A gondolatai egy futó pillanatra Will felé
kalandoztak. Eszébe jutott, ahogy a tűzbe nyúlt, hogy megment se Jem
gyógyszerét, aztán felidézte azt a napot a szalonban, amikor a fiú
szerelmet vallott neki, majd miután elment, ő megragadta a piszkavasat,
hiába reménykedve benne, hogy a tenyere bőrét égető fájdalom legalább
egy pillanatra elfeledteti vele a szíve fájdalmát.

Will! Tessa akkor hazudott a fiúnak - nem szavakkal, de hagyta, hogy

Will azt higgye, nem szereti. Fájt az emlék, de nem bánta meg, amit
tett.
Nem volt más választása. Elég jól ismerte hozzá Willt, hogy tudja: akkor
sem kérné meg a kezét, ha ő felbontaná az eljegyzését Jemmel. Sosem lett
volna boldog, ha szerelme beteljesüléséért parabataia boldogságával kell
fizetnie. Így, bár Tessa szívének akadt egy szelete, ami Willé, és
csakis
Willé volt, tudta, hogy mindenki jobban jár vele, ha ezt titokban
tartja.
Szerette Jemet is — még jobban, mint akkor, amikor igent mondott neki.
Az embernek néha választania kell, hogy kedves vagy becsületes legyen, mondta
Will.
Van, hogy nem megy mindkettő egyszerre.
Talán tényleg a könyvtől függ, gondolta Tessa. De ebben a könyvben,
az ő életének könyvében csakis a becsületet választhatta. Még ha
fájdalmat is okozott Willnek a szalonban, idővel, ahogy az érzé sei
lassan
elkopnak, a fiú biztosan hálás lesz neki, amiért nem vette el a
szabadságát. Ebben szentül hitt. Will nem szeretheti őt örökké.
Rég elszánta magát, hogy ezen az úton fog haladni. Ha ebbe az irányba
akar tartani a jövő hónapban, akkor ebbe az irányba kell tartania holnap
is. Tudta, hogy szereti Jemet, és bár a szíve mélyén Willt is szerette,
nem
is adhatott volna szebb ajándékot a két fiúnak, mint hogy ezt egyiküknek
sem árulja el.
- Nem tudom - mondta Jem. Ahogy felnézett a lányra, tekinte-
tében remény keveredett hitetlenséggel. — A tanács még nem hagyta jóvá
a kérelmünket... És ruhád sincsen...
- Nem érdekel a Tanács. És az sem érdekel, mi van rajtam. Ha
komolyan gondolod, Jem, hozzád megyek, amikor csak akarod.
- Tessa! - sóhajtotta. Úgy nyúlt a lány után, mintha fuldokolna, Tessa
pedig lehajolt hozzá. A fiú feltérdelt, a szája egyszer, kétszer,
háromszor
puhán érintette a lányét, amíg az szét nem nyitotta az

ajkait, és meg nem érezte Jem édes égetettcukor-ízét. - Túl messze vagy -
suttogta a fiú, de a következő pillanatban már nem volt köztük távolság.
Átkarolta Tessát, lehúzta maga mellé a székről, és máris a földön térdelve
ölelték egymást.
Jem magához szorította a lányt, Tessa ujjai a vonásait követték. A fiú
csontjai túlságosan is élesnek tűntek, vére túl közel lüktetett a bőre
felszínéhez, kulcscsontja kemény volt, mint egy fémből készült nyaklánc.
Jem keze a lány derekáról a vállára siklott, ajka végigsimította a
kulcscsontját, a nyakát, miközben Tessa megmarkolta az ingét, és
felhúzta, amíg tenyere a fiú csupasz testét nem érintette; Jem olyan
sovány volt, hogy a gerince élesen ugrott ki a bőre alól. A kandalló
háttere előtt olyannak látszott, mintha árnyékokkal és tűzzel festet ték
volna meg, a lángok táncoló narancs csíkja aranyszínűvé változtatta fehér
haját.
Szeretlek. Téged szeretlek a legjobban az egész világon; ezt mondta Jem.
Tessa megint érezte a fiú forró száját a nyaka tövében, aztán lejjebb.
Jem csókjai ott értek véget, ahol a ruha kezdődött. A lány érezte, ahogy a
szíve egyre hevesebben dörömböl a fiú szája alatt, mintha megpróbálná
elérni őt, hogy benne verjen tovább. Jem keze bizonytalanul Tessa
derekára csúszott, ahol a zsinórok összefogták a ruhát...
Az ajtó csikorogva kinyílt, mire sebesen szétrebbentek, lihegve, mintha
versenyt futottak volna. Tessa hallotta saját vére dübörgését a fülében,
ahogy csodálkozva meredt a nyitott ajtóra. Jem hirtelen harsány
nevetésben tört ki mellette.
- Mi az? - kérdezte a lány.
- Church - felelte Jem. Tessa a földre nézett, és valóban megpil -
lantotta a macskát, aki miután sikeresen belökte az ajtót, önelégül t
képpel átvonult a zeneszobán.

- Életemben nem láttam még ilyen gőgös jószágot - mondta a lány,

miközben a macska, szokás szerint tudomást sem véve róla, odalépett
Jemhez, és megbökte a fejével.
- Amikor azt mondtam, hogy talán gardedámra lenne szükségünk,
nem pontosan erre gondoltam - jegyezte meg Jem, de azért megsimogatta
a macska fejét, és rámosolygott a lányra. - Tessa, komolyan gondoltad,
amit mondtál? Hogy akár holnap hozzám jönnél?
A lány felemelte a fejét, és egyenesen Jem szemébe nézett. Úgy érezte,
nem tud tovább várni, nem bírja elviselni a gondolatot, hogy még egy
pillanatot elvesztegessen az életéből. Azon kapta magát, hogy másra sem
vágyik, mint hogy a fiúhoz kösse magát betegségben, egészségben, jóban,
rosszban; hogy hozzákösse magát egy ígérettel, és határok nélkül
áraszthassa el a szeretetével.
- Komolyan gondoltam - felelte.
Még nem érkezett meg mindenki a reggelihez, amikor Jem megtette a
bejelentést az étkezőben.
- Tessával összeházasodunk - mondta nyugodtan, miután elren-
dezte a szalvétát az ölében.
- Ezt meglepetésnek szántad? — kérdezte Gabriel, aki harci öltö-
zéket viselt, mintha edzeni készülne reggeli után. Előzőleg elvette az
összes szalonnát a tálcáról, amiért Henry gyászos tekintettel mére gette.
-
Már eljegyeztétek egymást, nem?
- Eredetileg decemberre tűztük ki az esküvőt - felelte Jem, és biz-
tatóan megszorította Tessa kezét az asztal alatt. - De meggondoltunk
magunkat. Holnap szándékozunk egybekelni.
Elképesztő volt a hatás. Henry félrenyelte a teáját, a döbbenettől
szóhoz sem jutó Charlotte-nak kellett a hátára csapnia. Gideon hangos
csörömpöléssel ejtette vissza a csészéjét az aljra, és még Gabriel

kezében is megállt a villa félúton a szája felé. Sophie-nak, aki éppen

megérkezett a konyhából egy adag pirítóssal, elakadt a lélegzete. - De hát
az nem lehet! — szólt. — Miss Gray ruhája tönkrement, és még el sem
kezdték varrni az újat.
- Bármilyen ruhában esküdhet - jelentette ki Jem. - Nem muszáj
aranyszínűt viselnie, végtére is nem árnyvadász. Jó pár csinos ruhája van,
kiválaszthatja a kedvencét. - Vetett egy félénk pillantást Tessára. -
Mármint ha ez neked is megfelel.
Tessának nem maradt ideje válaszolni, mert ebben a pillanatban Will
és Cecily sietett be az ajtón. — Elfeküdtem a nyakamat — mondta
mosolyogva a lány. - El sem hiszem, hogy ilyen testhelyzetben sikerült
elaludnom...
Ahogy hirtelen megérezte a feszültséget a szobában, elhallgatott,
megtorpant, és körülnézett. Will kipihentebbnek tűnt, mint előző nap, és
láthatólag örült, hogy együtt lehet a húgával. Óvatos jókedve azonban
rögtön elpárolgott, amint találkozott a tekintete a többiekével. - Mi folyik
itt? - kérdezte. - Történt valami?
- Tessával úgy döntöttünk, hogy előrehozzuk az esküvőnket - felelte
Jem. - Pár napon belül sort kerítünk rá.
Will nem szólt egy szót sem, arckifejezése nem változott, de egy
pillanat alatt falfehér lett. Tessára rá sem nézett.
- Jem, a Klávé... - szólt Charlotte. Abbahagyta Henry hátának
ütögetését, és izgatott tekintettel felállt. - Még nem hagyták jóvá a
házasságodat. Nem szállhatsz szembe velük...
- De nem is várhatunk rájuk. Lehet, hogy hónapokig vagy akár egy
évig sem hallunk felőlük. Tudod, hogy inkább az időt húzzák, ha attól
tartanak, hogy nem fog tetszeni a válaszuk.
- Ráadásul aligha a mi házasságunk foglalkoztatja őket jelenleg -
szúrta közbe Tessa. - Benedict Lightwood feljegyzései, Mortmain

felkutatása... ezek biztosan fontosabbak. A mienk viszont csak egy

személyes ügy.
- A Klávé szemében nem léteznek személyes ügyek - mondta Will.
Tompa és különös volt a hangja, mintha valahonnan a távol ból
hallatszana. Nyakán láthatóan lüktetett az ütőere. Tessa a kette jük között
az utóbbi napokban kialakult egyre jobb viszonyra gondolt; remélte, hogy
a bejelentés nem zúzza ezt darabokra, mint a zátony a hullámok hátán
sodródó törékeny tutajt. - A szüleim...
- A házasságkötést a mondénokkal törvények szabályozzák, arról
viszont egyetlenegy sem rendelkezik, hogy egy nephilim elvehet-e
olyasvalakit, mint Tessa. És ha kell, én is lemondok ezért az árnyva-
dászlétről, mint az apád.
- James...
- Azt hittem, ha valaki, hát te megérted. - Jem tekintetében ér-
tetlenség keveredett sértettséggel, ahogy Willre nézett.
- Nem azt mondtam, hogy nem értem meg. Csak szeretném, ha
átgondolnád...
- Átgondoltam. - Jem hátradőlt. - Van mondén házassági enge-
délyem, minden jogi kritériumnak megfelel. Akár ma besétálhat nánk
bármelyik templomba, és összeadnának bennünket. Azt szeretném, ha
mindannyian eljönnétek, de ha ez nem lehetséges, akkor másképp
csináljuk végig.
- Elvenni egy lányt, hogy aztán özveggyé tedd - szólt közbe Gab-
riel Lightwood. - Ezt sokan nem tartanák éppen kedves gesztusnak.
Jem mozdulatlanná merevedett Tessa mellett. Will előrelépett, Tessa
pedig talpra ugrott, és gyilkos tekintettel meredt Gabrielre.
- Ne merészelj úgy beszélni erről, mintha egyedül Jem döntene, és
nekem nem is lenne beleszólásom a dologba! - mondta, egyetlen
pillanatra sem véve le a szemét a fiú arcáról. - Ezt az eljegyzést

senki nem kényszerítette rám, és nincsenek illúzióim Jem egészségi

állapotával kapcsolatban. Én magam választottam, hogy vele töltöm a
hátralévő napjait vagy perceit, és áldásnak tekintem, akármennyi jut is
belőle.
Gabriel tekintete olyan hideg volt, mint a tenger Új -Fundland
partjainál. - Csak a boldogsága miatt aggódtam, Miss Gray.
- Jobban tenné, ha a magáéval törődne! - csattant fel Tessa.
A fiú összehúzta zöld szemét. - Ezt meg hogy érti?
- Úgy sejtem, a hölgy arra gondolt - közölte Will -, hogy nem ő
volt az, aki megölte az apját. Vagy olyan gyorsan túltetted magad a
dolgon, hogy nincsen semmi okunk aggodalomra veled kapcsolatban,
Gabriel?
Cecily felszisszent. Gabriel felállt, és tekintetében Tessa ismét
megpillantotta az arrogáns, merev, gyűlölettől fortyogó fiút, aki párbajra
hívta ki Willt, amikor először látta. - Ha meg mered próbálni...
- Elég! - kiáltotta Charlotte, de rögtön el is hallgatott, ahogy
odakintről előbb az Intézet rozsdás kapujának csikorgása, majd paták
kopogása hallatszott. - Ó, az Angyalra! Jessamine. - Charlotte
feltápászkodott, és szalvétáját a tányérjára dobta. - Gyertek! Le kell
mennünk, hogy együtt üdvözöljük.
Bár a lány érkezését minden egyéb szempontból rosszul időzítették,
legalább elterelte az Intézet lakóinak figyelmét. Némi sustorgás támadt,
csak Gabriel és Cecily nézett körül értetlenül, mivel egyi kük előtt sem
volt teljesen világos, ki az a Jessamine, és milyen szerepet játszik a
többiek életében. Egymás nyomában siettek végig a folyosón, csak Tessa
maradt le kicsit; úgy érezte, nem kap elég levegőt, mintha túl szorosra
húzták volna a fűzőjét. Az előző éjszakára gondolt, arra, ahogy Jemet
ölelte és csókolta, miközben órákon

keresztül sugdolózva beszélgettek az esküvőjükről meg az azt köve tő

házasságukról - mintha egy örökkévalóságot tölthetnének együtt. Mintha
a házasság halhatatlansággal ajándékozná meg őket, bár Tessa tudta, hogy
nem így lesz.
Ahogy lefelé indultak a lépcsőn a bejárat felé, hirtelen megbot lott, és
egy kéz kapta el a karját. Felnézett, és Willt pillantotta meg.
Egy másodpercig mozdulatlanná dermedve álltak, mint egy szo-
borkompozíció. A többiek már lefelé tartottak, hangjuk, akár a füst, szállt
felfelé. Will gyengéden tartotta Tessa karját, bár az arca teljesen
kifejezéstelen maradt, mintha gránitból faragták volna.
- Nem értesz egyet a többiekkel, ugye? - kérdezte a lány éle-
sebben, mint szándékában állt. - Szerinted nem kéne ma feleségül
mennem Jemhez. Megkérdezted, szeretem-e annyira, hogy az esküvő után
teljesen boldoggá tegyem, és én azt feleltem, hogy igen, szeretem annyira.
Nem tudom, képes leszek-e teljesen boldoggá tenni, de meg akarom
próbálni.
- Ha valaki képes rá, az te vagy - mondta Will a lányéba fúrva a
tekintetét.
- A többiek szerint hiú reményeket táplálok az egészségével kap-
csolatban.
- Remélem, több ez, mint hiú remény.
A bátorító szavak ellenére volt valami élettelen a hangjában, ami
megijesztette a lányt.
- Will! - Tessa elkapta a fiú csuklóját. - Ugye nem hagysz most
magamra? Ugye nem én leszek az egyetlen, aki a gyógymódot keresi?
Nélküled nincs semmi esélyem.
Will mély lélegzetet vett, félig lehunyta kék szemét. - Persze hogy nem.
Sosem mondanék le sem róla, sem rólad. Segíteni fogok. Csak...

Elhallgatott, és elfordította az arcát. A magasan a falban lévő ablakon

át beáradó fény megvilágította az arcát és az álla ívét.
- Csak?
- Emlékszel, mit mondtam még aznap a szalonban? - kérdezte.
- Azt akarom, hogy mind a ketten boldogok legyetek. Mégis, ami-
kor az oltárhoz vonulsz, hogy örökre összekössétek az életeteket, a
szívem szilánkjaiból kirakott láthatatlan ösvényen fogsz járni, Tessa. Az
életemet is feláldoznám akár a tiedért, akár az övéért. Az élete met is
feláldoznám a boldogságotokért. Amikor azt mondtad, nem szeretsz, azt
hittem, lassan elmúlnak az érzéseim, de nem így történt. Napról napra
egyre erősebbek lettek. Ebben a pillanatban szenvedélyesebben szeretlek,
mint valaha, és egy óra múlva még ennél is jobban foglak szeretni. Nem
szép tőlem, hogy ezt elmondom neked, tudom, mert nem tehetsz semmit,
hogy változtass a helyzeten.
- Szaggatott lélegzetet vett. - Mennyire megvethetsz most!
Tessa úgy érezte, rögtön megnyílik alatta a föld. Az előző este még
arról győzködte magát, hogy Will érzései biztosan elhalványultak. Hogy
az évek múlásával megszűnik a fájdalma. El is hitte, hogy így lesz.
Most
viszont... - Nem vetlek meg, Will. Becsületes voltál velem, becsületesebb,
mint bármikor is elvárhattam volna tőled...
- Nem - mondta keserűen a fiú. - Azt hiszem, te semmit nem
vártál el tőlem.
- Mindig tudtam, hogy úriember leszel, Will - suttogta a lány.
- Jobban hittem benned, mint te saját magadban. De még ennél is
többet adtál nekem. - Elcsuklott a hangja. - Azt mondják, az ember nem
oszthatja ketté a szívét, és én mégis...
- Will! Tessa! - Charlotte kiáltott fel a bejárattól. - Ne piszmog-
jatok már! És elszaladna valamelyikőtök Cyrilért? Ha a Néma Test vérek
maradni akarnak, segítségre lesz szükségünk a kocsinál.

Tessa tehetetlenül pillantott Willre, de megszakadt a pillanat va rázsa.

A fiú arca hűvös lett, a szenvedélyét az imént még tápláló el -
keseredettségnek nyoma sem maradt. - Menj csak le, én is mindjárt jövök
- szólt szenvtelen hangon, majd megfordult, és futva elindult felfelé a
lépcsőn.
Tessa egyik kezét a falon húzva, tompán botorkált lefelé. Mit tett kevés
híján? Mit mondott majdnem Willnek?
És én mégis szeretlek.
De te jóságos atyaúristen, mi jó származna belőle, mire menne bárki is
azzal, ha kimondaná ezeket a szavakat? Will nyakába ret tenetes teher
szakadna, ha tudná, mit érez, mégsem tehetne semmit. Ráadásul ezzel
magához is láncolná a fiút, nem tenné szabaddá, hogy valaki másnak a
szerelmét keresse - olyasvalakiét, aki nem jegyezte el magát a legjobb
barátjával.
Valaki másnak a szerelmét. Ahogy kilépett az Intézet ajtaján, átfújta a
ruháját a szél. A többiek kicsit zavartan álldogáltak a lépcsőn, főleg
Gabriel és Cecily, akik úgy festettek, mint akiknek hal vány sejtésük
sincs
róla, mit keresnek ott egyáltalán. Tessa alig vet te észre őket.
Borzasztóan
érezte magát, és nem csak a hideg miatt. Az a gondolat ijesztette meg,
hogy Will valaki másba is szerelmes lehet.
De ez puszta önzés volt a részéről. Ha Will találna valakit, akit szeretni
tud, ő szenvedve, de némán harapdálná az ajkát, ahogyan a fiú is tette,
amikor Jem eljegyezte őt. Tartozott annyival Willnek, hogy ő sem
viselkedik kevésbé tisztességesen nála.
A kocsi csikorogva állt meg a lépcső előtt. Charlotte feszélyezetten
toporgott Tessa mögött. - Még egy kocsi? - kérdezte. A lány követte a
tekintetét, és maga is észrevette a második, címer nélküli, teljesen
fekete
kocsit, amint némán gördült be az első nyomában.

- Kíséret - állapította meg Gabriel. - Talán a Néma Testvérek ag-

gódnak, hogy Jessamine megpróbál elszökni.
- Nem. - Charlotte hangjából sütött az értetlenség. - Sosem ten-
nék...
Az első kocsit hajtó Néma Testvér félretette a kantárt, leszállt a bakról,
és az ajtóhoz lépett. Ebben a pillanatban megállt mögötte a második
kocsi, és ő megfordult. Tessa nem látta az arcát a felhúzott csuklyától, de
volt valami a testtartásában, ami meglepetésről árulkodott. A lány
összehúzta a szemét - különösnek találta a második kocsit húzó lovakat.
A testük inkább fémesen csillogott, nem úgy, mint az állatok szőre
általában, mozgásuk természetellenesen fürgének tűnt.
A kocsis hangos puffanással ugrott le a földre - a teste fémesen villant,
ahogy köpenye nyakához nyúlt, kioldotta a zsineget, és fél rehúzta a
ruhadarabot.
Csillogó fémtest került elő alóla ovális, szemek nél küli fejjel. A könyök,
a térd meg a vállak ízületeit rézszegecsek tartották össze. Jobb karja - már
ha annak lehetett nevezni egyáltalán - bronz számszeríjban végződött.
Egyszer csak felemelte a fegyvert, és célzott. Acél nyílvessző szelte át
a
levegőt és fúródott bele a Néma Testvér mell kasába. A férfi a levegőbe
emelkedett; amikor ismét földet ért, vér áztatta át ismerős köpenyét.

A Néma TESTVÉREK VÉRE ÉPPEN OLYAN VÖRÖS, mint bármelyik földi halandóé,
állapította meg döbbenten Tessa.
Hallotta, amint Charlotte parancsszavakat kiált, aztán Henry ro-
hanvást indult lefelé a lépcsőn az első kocsi felé. Feltépte az ajtaját,
és
Jessamine szinte a karjaiba zuhant odabentről. A lány teste ernyedt volt, a
szemét félig lehunyta. Azt a rongyos fehér ruhát viselte, amit a Néma
Városban is, amikor Tessa meglátogatta; gyönyörű szőke haját egészen
tüskésre nyírták, mint a lázas betegekét szokás. - Henry! - zokogta
hangosan, a férfi hajtókájába kapaszkodva. - Segíts, Henry! Vigyél be az
Intézetbe, kérlek...
Amint a férfi Jessamine-nel a karjában megfordult, kivágódott a
második kocsi ajtaja, és automatonok özönlöttek ki rajta. Olyan
volt, mintha papírjátékok módjára széthajtogatták volna magukat, amint
kiléptek az udvarra - egy, kettő, három, aztán Tessa nem is tudta
tovább
számolni őket. Az árnyvadászok előrántották körülötte a fegyvereiket az
övükből. Villant a Jem botja végéből előugró penge, és a latin nyelven
elmormogott szavak hatására szeráfpengék izzottak fel megszentelt tűz
körét alkotva.
Az automatonok támadásba lendültek. Egyikük Henry és Jessamine
felé rohant, a többiek pedig a lépcső felé vették az irányt. Tessa
hallotta,
amint Jem a nevét kiáltja, és hirtelen rájött, hogy nincsen nála
fegyver.
Körülnézett, hátha meglát valamit, legalább egy nagyobb követ vagy egy
botot. Az Intézet ajtaján belül fegyverek lógtak a falon — igaz, csak
dísz
gyanánt, de a fegyver az fegyver. Tessa beszáguldott, lekapott egy kardot
a helyéről, aztán megpördült, és máris ismét kint volt az épület előtt.
Teljes káosz fogadta. Jessamine a földön kuporgott a kocsi egyik
kereke mellett, és a karjával takarta el az arcát. Henry előtte állt,
és egy
szeráfpengével hadonászva igyekezett távol tartani a tüskés kezeivel
Jessamine-ért nyúló automatont. A többi mechanikus lény a lépcsőt
rohamozta meg, és harcba szálltak az árnyvadászokkal.
Tessa felemelte a kardot, és körbejáratta a tekintetét az udvaron. Ezek
az automatonok különböztek azoktól, amiket korábban látott.
Gyorsabbak voltak, kevésbé akadozva mozogtak, rézből készült ízületeik
simán mozdultak.
A legalsó lépcsőfokon Gideon és Gabriel egy három méter magas
mechanikus szörnyeteggel küzdött; a tüskés kezek buzogányok módjára
sújtottak le újra meg újra. A Gabriel vállán tátongó széles sebből folyt
a
vér, de bátyjával együtt folyamatosan kaszabolták az automatont, egyikük
elölről, másikuk hátulról. Jem guggolásból felpattanva döfte át karddá
alakított botja pengéjét egy másik lény

fején. Az automaton görcsösen remegő karokkal próbált hátrébb húzódni,

de a kard beékelődött fémkoponyájába. Jem kiszabadítot ta a pengét, aztán
amikor a lény megint rátámadt, egy gyors mozdulattal kivágta alóla az
egyik lábát. Az automaton oldalra dőlt, és elterült a kockaköveken.
Tessához közelebb Charlotte korbácsa akár a villámcsapás szelte át a
levegőt, és választotta le a számszeríjas kart az első automaton testéről. A
lény még csak le sem lassult. Ahogy másik, karmokban végződő kezével a
nő felé kapott, Tessa közöttük termett, és lesúj tott a kardjával úgy,
ahogy
Gideon tanította neki. Egész testét beleadta a mozdulatba, hogy nagyobb
erővel vezesse a fegyvert a célja felé.
A penge leszelte a lény másik karját is. Ezúttal fekete folyadék spriccelt
elő a sebből. Az automaton menetelt tovább, és lehajolt, hogy a feje
tetejéből kiálló rövid, éles pengével támadjon Charlotte-ra. A nő
felkiáltott, ahogy a penge megvágta a karját, aztán egyetlen suhintására az
ezüst-arany színű elektrum a lény nyakára tekeredett, és megfeszült.
Charlotte visszarántotta a csuklóját, mire a fej levált, és a földre
hullott; a lény végre eldőlt, a fémtestén keletkezett vágásokból sötét
folyadék csordult elő komótosan.
Tessa felkiáltott, és hátravetette a fejét. Haját a homlokára és a ha-
lántékára tapasztotta az izzadság, de két kézzel kellett tartania a ne
héz
kardot, és nem tudta megigazítani. Bár égett a szeme, látta, hogy
Gabriel
meg Gideon földre kényszerítették az automatonjukat, és felváltva
sújtottak le rá újra meg újra. Mögöttük Henry éppen időben hajolt el az őt
a kocsinál sarokba szorító lény csapása elől. Az automaton bunkós keze
betörte a kocsi ablakát; Jessamine sikítva kapta fel a karját, hogy
védje
magát az üvegszilánkok záporától.

Henry felfelé döfött szeráfpengéjével, és az automaton testébe mé-

lyesztette.
Tessa hozzászokott a látványhoz, ahogy a szeráfpengék hatására a
démonok semmivé lettek, az automaton azonban csak egy pillanatra
tántorodott meg, és a fáklyaként izzó karddal a mellkasában máris ismét
támadott.
Charlotte hangos kiáltással rohant le a lépcsőn a férjéhez. Tessa
körülnézett - de sehol nem látta Jemet. Meglódult a szíve. Tett egy
bizonytalan lépést...
Sötét, fekete köntösbe öltözött alak emelkedett előtte. Kezére fe kete
kesztyűt, lábára fekete csizmát húzott. Tessa csak egy hófehér arcot látott
a fekete csuklya által vetett ráncok között: ismerős, egyben rettenetes
volt, mint egy visszatérő rémálom.
- Üdvözlöm, Miss Gray - mondta Mrs. Black.
Bár minden szóba jöhető helyiségbe benézett, Will sehol nem találta
Cyrilt. Emiatt egyre ingerültebb lett, és a Tessával váltott pár szó a
lépcsőn sem dobta fel éppen. Miután két hónapig olyan óvatos volt a lány
társaságában, mintha tojásokon lépkedne, most úgy érezte, mintha vérző
sebet tépett volna fel a testén. Csak Charlotte mentette meg tőle, hogy az
ostobasága katasztrófát eredményezzen.
A lány válasza mindenesetre így is elgondolkodtatta, ahogy végigsietett
a folyosón, és elhaladt a konyha mellett. Azt mondják, az ember nem
oszthatja
ketté a szívét, és én mégis...
És mégis mi a helyzet? Mit akart mondani Tessa?
Bridget hangja szállt elő az étkezőből, ahol a lány Sophie-val együtt
éppen takarított.

Will éppen azon elmélkedett, Sophie vajon hogyan képes megállni,

hogy ne üsse le Bridgetet egy tányérral, amikor végigsöpört rajta a
felismerés okozta sokk. Olyan volt, mintha egy ütést kapott volna a
mellkasára. Egy kurta kiáltással a falnak tántorodott, és a nyakához
kapott. Érezte, hogy lüktet ott valami, egy új szív a sajátja mellett. A lánc,
amin a Magnustól kapott medál lógott, egészen hi deg volt. Will kapkodva
előhúzta az inge alól, és a medálra meredt — az apró tárgy vérvörösen
izzott és lüktetett, akár a skarlát fény egy lángnyelv közepében.
Halványan eljutott a tudatáig, hogy Bridget abbahagyta az éneklést, és
mindkét lány a nappali ajtajába sietett, ahonnan tágra nyílt szemmel,
csodálkozva meredtek rá. A medál Will mellkasára hul lott, ahogy a fiú
elengedte.

- Mi történt, Will úrfi? - kérdezte Sophie. Amióta kiderült az

igazság az átokkal kapcsolatban, a cseléd nem szólította Mr. Heron-dale-
nek többé, bár Will továbbra is úgy érezte, hogy nem kedveli
különösebben. - Jó érzi magát?
- Nem rólam van szó - felelte a fiú. — Azonnal le kell mennünk a
földszintre. Valami nagyon nagy baj történt.
- De hiszen maga halott - hebegte Tessa, miután hátralépett egyet.
- Láttam meghalni...
Egyszerre élesen felsikoltott, ahogy hátulról hosszú fémkarok fonták
át, majd felemelték a földről. A kardja csörömpölve hullott le a
kezéből,
ahogy az automaton szorítása egyre erősebb lett. Mrs. Black rettenetes,
hideg mosolyra húzta a száját.
- No de Miss Gray, cseppet sem örül, hogy lát? Végtére is én üd-
vözöltem először Angliában. Bár a jelek szerint időközben igazi ott honra
lelt itt.
- Engedjenek el! - Tessa rúgkapálni kezdett, mire az automaton a
homlokával a tarkójára csapott. A lány elharapta a nyel vét, fulladozni
kezdett, aztán köpött egyet, nyállal és vérrel terítve be Mrs. Black
fehér
arcát. - Inkább halnék meg, mint hogy magával menjek...
A Sötét Nővér egy megvető grimasz kíséretében megtörölte az ar cát az
egyik kesztyűjével. - Sajnos ez nem megoldható. Mortmain élve akarja. -
Csettintett az ujjával az automatonnak. - Vidd a kocsihoz!
A lény Tessával a karjában lépett egyet - aztán előrebukott. A lánynak
alig maradt ideje megfékezni a karjával a zuhanást, ahogy elterültek a
földön, és a mechanikus teremtmény rázuhant. Iszonyú fáj dalom hasított
a jobb csuklójába, de sikerült oldalra húznia magát.

Sikoly szakadt fel a torkából, ahogy kiszabadult a lény alól, és Mrs.

Black
frusztrált kiáltásának visszhangjától kísérve jó néhány foknyit lefelé gurult
a lépcsőn.
Kábán nézett fel. Mrs. Black eltűnt. Az automaton, amelyik az imént
felkapta, oldalvást hevert a lépcsőn, fémteste jókora darabon kettévált.
Tessa megpillantotta a belsejét: fogaskerekeket, áttételeket meg sötét
folyadékot pumpáló átlátszó csöveket látott. Jem a lény olajos fekete
vérétől borítva mögötte állt, és erősen zihált. Sápadt és komor volt az
arca. Vetett egy gyors pillantást a lányra, hogy meggyőződjön róla, nem
esett-e baja, majd lejjebb szökkent pár lépcsőfokkal, és egy újabb vágással
lemetszette az elé kerülő automaton lábait a testéről.
A lény, mint egy döglődő kígyó, görcsösen rángatózni kezdett a földön,
de annyi erő még volt benne, hogy egyik karjával elkapja és keményen
megrántsa Jem bokáját.
A fiú alól kicsúszott a lába, elterül t, és rettenetes ölelésbe gabalyodva a
szörnyeteggel, együtt gurultak le a lépcsőn; a fémtest iszonyú csikorgással
csúszott végig a kövön. Amikor végül földet értek, az ütés ereje
elválasztotta őket egymástól. Tessa elszörnyedve nézte, amint Jem
bizonytalan mozdulatokkal feltápászkodik; a fiú ruháján saját vörös vére
keveredett az automatonból szivárgó fekete folyadékkal. Kardját nem
érhette el, az egyik lépcsőfokon hevert ott, ahol az esés pillanatában
elejtette.
- Jem - suttogta a lány, és küszködve négykézlábra emelkedett. Próbált
közelebb kúszni, de a csuklója nem bírta. A könyökére zuhant, és a
karddá alakított botért nyúlt...
Hirtelen karok ragadták meg, és felemelték a földről. Mrs. Black
sziszegő hangját hallotta. - Ne küszködjön, Miss Gray, különben rosszul
fog járni, nagyon is rosszul.

Tessa megpróbálta kitépni magát, de valami puha simult a szájára meg

az orrára. Gyomorforgató, édeskés bűzt érzett, aztán elsötétedett előtte a
világ, és elvesztette az eszméletét.
Szeráfpengéjével a kezében Will kirontott az Intézet nyitott ajtaján. A
káosz közepette először ösztönösen Tessát kereste a tekintetével, de nem
látta sehol - hála istennek. Nyilván volt annyi esze, hogy el bújjon valahol.
A lépcső előtt fekete kocsi állt. Az egyik kerék mellett egy halom
üvegszilánk között Jessamine kuporgott. A két oldalán Henry és Charlotte
vetette meg a lábát; a férfi egy karddal, a nő pedig az ostorával
tartotta
távol a három, pengében végződő karokkal felszerelt hosszú lábú, sima
fekete fejű automatont. Jem karddá alakított botja a mindenfelé olajos
fekete folyadéktól csúszós lépcsőn hevert. Az ajtó közelében Gabriel és
Gideon Lightwood a hosszú évek közös edzései során összecsiszolódott
harcosok magabiztosságával küzdött két másik automatonnal. Cecily egy
Néma Testvér véres köpenybe burkolt teste mellett térdelt a földön.
Az Intézet kapuja nyitva állt, és egy másik fekete kocsi száguldott ki
rajta, teljes sebességgel távolodva az épülettől. Will oda sem fi gyelt
rá,
mivel a lépcső előtt megpillantotta Jemet. Barátja falfehér volt, de
legalább állt a lábán. Egy automaton elől hátrált éppen; a lény úgy
tántorgott, mintha részeg lenne, és a fél karja meg a teste egy darabja
hiányzott, Jemnél viszont semmilyen fegyver nem volt.
Will kezdett hideg fejjel gondolkodni, ahogy azt csatában kell. Mintha
minden lelassult volna körülötte. Érzékelte, hogy Sophie és Bridget
felfegyverkezve csatlakozik hozzá. Sophie azonnal továbbfutott
Cecilyhez, Bridgetből pedig csak vörös haj és villogó pengék örvénye
látszott, miközben azzal volt elfoglalva, hogy fémhulladékká szabdaljon
egy meglepően méretes automatont, méghozzá olyan

hévvel, ami más körülmények között megdöbbentette volna a fiút. Most

azonban beszűkült előtte a világ, és nem állt másból, csak az
automatonokból meg Jemből, aki időközben felnézett, észrevette őt, és
kinyújtotta felé a kezét.
Will leszökkent négy lépcsőfoknyit, csúszva megállt, majd felkapta Jem
kardját, és elhajította. Parabataia röptében kapta el a fegyvert, éppen
amikor az automaton rávetette magát, így könnyedén hasította ketté a
mechanikus lényt. A fémtest felső darabja a földre hullott, de a lábak meg
a csípő, fölöslegessé vált undorító fekete folyadékot pumpálva magukból,
tovább meneteltek. A fiú kifordult előlük, újra meglóbálta a kardját, és
térdből kettészelte a két lábat. A megmaradt testrészek végre tehetetlenül
rángatózva terültek el a földön.
Jem felnézett Willre. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Will
megpróbálkozott egy mosollyal. Barátja nem mosolygott vissza rá;
továbbra is fehér volt, mint a fal, és Will nem tudott olvasni a
tekintetéből. Vajon megsebesült? Jemet annyi olaj és más folyadék
borította,
hogy barátja képtelen volt eldönteni, vérzik-e. Willen erőt vett az
idegesség, és elindult lefelé a lépcsőn Jem felé. Alig pár lépést tett
csak
meg, amikor parabataia sarkon fordult, rohanvást a kapu felé indult, majd
Will értetlen tekintetétől kísérve kilépett rajta, és elnyelte a londoni utca.
Will maga is futásnak eredt - de nem jutott messzire, a lépcső alján egy
hömpölygő víz gyorsaságával és könnyedségével mozgó automaton állta
az útját. A lény karjai hosszú ollókban végződtek; Will elhajolt, ahogy
az
egyik felé vágott, és a szeráfpengével támadója mellkasába döfött.
Olvadó fém sistergése hallatszott, de a lény csak egy pillanat ra
vesztette el az egyensúlyát, máris ismét támadott. Will átbújt a

pengék alatt, és előkapott egy tőrt az övéből. Hátralépett, és már szúrt

is... Az automaton hirtelen darabokra hullott az orra előtt; a vaskos
fémdarabok úgy váltak le a testéről, mint narancsról a héja. Fortyogó
sötét folyadék terítette be az arcát, ahogy a lény gyűrött cafatjai
sorra a
földre hullottak.
Elkerekedett a szeme. Bridget nézett vissza rá onnan, ahol az imént
még az automaton állt. Haja vörös fürtök forgatagaként vette körül az
arcát, fehér kötényét fekete vér borította, arcáról azonban nem lehetett
leolvasni semmit. - Óvatosabbnak kellene lennie — jegyezte meg. - Nem
gondolja?
A fiú hiába kereste a szavakat. Szerencsére Bridget nem is várt a
válaszra, inkább hátravetette a haját, és elindult Henry felé, aki egy
legalább négy méter magas, különösen félelmetes automatonnal küzdött.
A férfi levágta az egyik karját, de a másik, egy több hajlít ható
ízülettel
rendelkező és kindjalhoz hasonló ívelt pengében végződő végtag,
továbbra is újra meg újra felé döfött. Bridget higgadtan a lény mögé
lépett, és kardját a dereka tövénél a fémtestbe szúrta. Szikrák röppentek
fel, az automaton megtántorodott. A továbbra is a kocsi kerekénél
kuporgó Jessamine felsikított, és négykézláb igyekezett félremászni az
útból Will felé.
Will egy pillanatig döbbent csodálkozással figyelte, ahogy a kocsi
betört üvegének szilánkjai véresre szabdalják a lány tenyerét és tér dét, de
ő csak mászott tovább. Aztán, mintha egy pofonnal térítet ték volna
magához, megindult előre, kikerülte Bridgetet, Jessie dereka alá
csúsztatta a kezét, és felemelte a földről. Jessamine mintha motyogott
volna valamit - talán az ő nevét, gondolta Will — , aztán elernyedt, csak a
két keze markolta szorosan a fiú hajtókáját.
Will elvitte a lányt a kocsitól, közben azonban végig azt figyelte, mi
történik az udvaron. Charlotte elintézte a maga automatonját,

Bridget és Henry pedig éppen egy másikat kaszabolt. Sophie, Gideon,

Gabriel és Cecily két másik lényt kényszerítettek a földre, és most
éppen
azzal voltak elfoglalva, hogy darabokra szabdalják őket, akár a karácsonyi
pulykát. Jem nem került elő.
- Will! - szólt Jessie elhaló hangon. - Will, kérlek, tegyél le!
- Be kell vinnem téged, Jessamine.
- Nem. - A lány felköhögött, és Will elborzadva látta, hogy vér
szivárog a szája sarkából.
- Nem fogok addig élni, Will. Ha valaha is fontos voltam neked
legalább egy picit, tegyél le!
A fiú Jessamine-nel a karjában leült az alsó lépcsőfokra, igyekezvén úgy
helyezkedni, hogy a lány a vállán nyugtathassa a fejét. A Jes sie nyakát
és
ruháját borító vér a testéhez tapasztotta a fehér anyagot. A lány
rettenetesen sovány volt, kulcscsontjai úgy álltak ki, mint egy madár
szárnyai, és beesett arca sem árulkodott semmi jóról. Inkább egy
bolondokházából szökött betegre emlékeztetett, mint arra a csi nos lányra,
aki alig nyolc héttel korábban hagyta el őket.
- Jess! - szólt halkan Will. - Jessie! Hol sebesültél meg?
A lány erőtlenül elmosolyodott, a fogait vörös csík szegélyezte. - Az
egyik lény karmai belefáradtak a hátamba - suttogta, és ahogy lenézett,
a
fiú látta, hogy Jessamine ruhájának hátulja valóban át ázott a vértől.
Most
már az ő kezét, nadrágját és ingét is elborította a sűrű vörös
folyadék,
fojtogató fémes szaggal töltve meg az orrát. - Átszúrta a szívemet. Érzem.
- Iratze kell... - Will az övénél tapogatózott az irónja után kutatva.
- Az már nem fog rajtam segíteni - jelentette ki határozottan Jes-
samine.
- Akkor a Néma Testvérek...

- Még az ő tudásuk sem menthet meg, és nem is bírnám elvisel ni,

ha még egyszer hozzám érnének. Inkább itt pusztulok el. Hal doklom, és
örülök neki.
Will döbbenten nézett le a lányra. Még emlékezett a tizennégy éves
Jessie-re, aki dühösen, mint egy karmait meresztgető macska, érkezett
meg az Intézetbe. Soha nem volt kedves a lánnyal - mint ahogy senki
mással sem Jemen kívül -, de Jessie gondoskodott róla, hogy ezt ne kelljen
megbánnia.
A maga különös módján még így is csodálta a lányt - leginkább
gyűlöletének erejét és az akaratát.
- Jessie! - A lány arcára tette a kezét, szétkenve a vért.
- Nem kell. - Jessamine megint köhögött egy sort. - Úgy értem,
kedvesnek lenned hozzám. Tudom, hogy gyűlölsz.
- Nem gyűlöllek.
- Egyszer sem látogattál meg a Néma Városban. A többiek mind
eljöttek. Tessa, Jem, Henry meg Charlotte is. Csak te nem. Nem tudsz
megbocsátani, Will.
- Nem - felelte a hú. Ezzel egyrészt igazat mondott, másrészt pe-
dig az egyik oka annak, hogy sosem kedvelte Jessamine-t, az volt, hogy
túlságosan saját magára emlékeztette. - Megbocsátani Jem szokott.
- És én mégis mindig téged kedveltelek jobban. - A lány el-
gondolkodva fürkészte Will arcát. - Ó, nem, nem úgy, eszedbe ne jusson
ilyesmi. Viszont ahogy gyűlölted magadat... azt át tudtam érezni. Jem és
Charlotte mindig akart adni nekem egy újabb esélyt, de én nem tartok
igényt nagylelkű adományokra. Azt szeretném, hogy olyannak lássanak,
amilyen vagyok. És mivel te nem érzel szánalmat irántam, tudom, hogy
ha megkérlek valamire, megteszed nekem.

Jessamine ziháló lélegzetet vett. Vér bugyogott elő a szája sarkából.

Will tudta, mit jelent ez: kilyukadt a tüdeje, és a lány lassan
belefullad a
saját vérébe. - Mi az? - kérdezte gyorsan. - Mire akarsz megkérni?
- Vigyázz rájuk - suttogta Jessamine. - Jessie babára és a többiekre.
Eltartott pár pillanatig, mire Willnek leesett, hogy a lány a babáira
gondol. Atyaúristen! - Nem hagyom, hogy kárt tegyenek a holmijaidban,
Jessamine.
A lány arcára mosoly árnyéka ült ki. - Azt hiszem, mindent el-
pusztítanak majd. Nem akarják, hogy bármi is rám emlékeztesse őket.
- Senki sem gyűlöl, Jessamine. Akármilyen világ is vár ezen a föl di
léten túl, ne úgy érkezz oda, hogy ezt gondolod.
- Tényleg? - A lány lehunyta a szemét. - Azért biztosan jobban
kedveltetek volna egy picivel, ha elárultam volna, hol van Mortmain.
Akkor talán nem kellett volna lemondanom a szeretetetekről.
- Áruld el most! - sürgette Will. - Mondd el, ha tudod, és szerezd
vissza azt a szeretetet!
- Idris - suttogta Jessamine.
- Jessie, tudjuk, hogy ez nem igaz.
A lány szeme felpattant. A fehérjét vörös festette meg, mintha vért
csepegtettek volna vízbe. — Te... - szólt. - Ha más nem is, te igazán
megérthetted volna. - Hirtelen görcsösen megmarkolta Will hajtókáját. -
Rettenetes walesi vagy - tette hozzá akadozó nyelvvel. Aztán a mellkasa
rándult egyet, és nem mozdult többé. Meghalt.
Nyitott szeme Will arcára szegeződött. A fiú óvatosan megérintette, és
lezárta, véres ujjlenyomatokat hagyva maga után a szemhéján. - Ave atque
vale, Jessamine Lovelace.

- Ne! - Charlotte volt az. Will felnézett; a sokk ködén keresztül

látta, hogy a többiek időközben köré gyűltek. Charlotte-ot Henry tartotta
a karjaiban, Cecily tágra nyílt szemmel bámult, Bridget pedig
kifejezéstelen tekintettel két olajfoltos kardot szorongatott. Gideon
mögöttük ült az Intézet lépcsőjén, egyik oldalán az öccsével, a másikon
pedig Sophie-val. Levetette a zekéjét és hátradőlt; nagyon sápadt volt,
az
egyik lábát rögtönzött kötés borította, Gabriel éppen egy gyógyító rúnát
rajzolt a karjára.
Henry Charlotte nyakába fúrta az arcát, és nyugtató szavakat sut togott
a fülébe, miközben felesége arcán könnycseppek csordultak végig. Will
rájuk nézett, aztán a húgára.
- Jem? - Barátja neve kérdés is volt egyben.
- Tessa után futott - felelte Cecily. Szánakozás vegyült a tekintetében
iszonyattal, ahogy lenézett Jessamine holttestére.
Will szeme előtt mintha fehér fény villant volna. - Tessa után futott?
Hogyhogy?
- Az egyik... az egyik automaton felkapta, és bedobta egy kocsiba.
- Cecily maga is meglepődött, milyen indulatos a hangja. - Egyikünk sem
tudta követni. A lények az utunkat állták. Aztán Jem kirohant a kapun.
Feltételeztem, hogy...
Will akaratlanul is olyan erővel szorította meg Jessamine karját, hogy
vörös foltokat hagyott maga után a bőrén. - Valaki vegye át Jessie-t! -
szólt rekedten. - Utánuk kell mennem.
- Will, ne... - szólt Charlotte.
- Charlotte! - A szó szinte kiszakadt a fiú torkából. - Mennem kell!
Éles csattanás hallatszott - az Intézet kapuja csapódott be. Will
felkapta a fejét, és Jemet pillantotta meg.
A kapu már zárva volt mögötte, és feléjük tartott. Lassan mozgott,
mint aki részeg vagy megsebesült; ahogy közelebb ért, Will

látta, hogy vér borítja. Az automatonok szénfekete vére meg nem kevés
valódi vörös vér áztatta át az ingét és festett csíkokat az arcára, a kezére, a
hajára.
Pár lépésnyire a többiektől hirtelen megtorpant. Úgy nézett ki, mint
Thomas, amikor Will vértől csatakosan, félholtan rátalált a lépcsőn.
- James? — kérdezte Will.
Kérdések garmadája rejtőzött ebben az egyetlenegy szóban.
- Elvitték — szólt Jem élettelen hangon. - A kocsi után futottam,
de egyre jobban felgyorsított, és nem értem utol. A Temple Barnái végleg
lemaradtam. - A tekintete Jessamine-re ugrott, de úgy tűnt, nem látja sem
a holttestet, sem Willt, sem semmi mást. - Ha gyorsabb lettem volna...
-
kezdte, aztán kétrét görnyedt, ahogy egész testét görcsbe rántotta a
köhögés. Négykézlábra rogyott, a szájából vér fröccsent a földre, ujjai a
követ kaparták. Aztán a hátára gördült, és nem mozdult többé.

CECILY UJJHEGGYEL BELÖKTE Jem szobájának ajtaját, és benézett. A szobában

csend honolt, pedig nem volt üres. Charlotte Jem ágya mellett állt két
Néma Testvér között. Komor arcán könnyek csil logtak. Will az ágy
mellett térdelt, még az udvari csatában összevérzett ruháit sem vetette le.
Fejét karba font kezére hajtotta, úgy
festett, mint aki imádkozik. Fiatalnak, sebezhetőnek, kétségbeesett nek
tűnt, és vegyes érzelmei ellenére Cecilynek kedve lett volna odasietni
hozzá, hogy megvigasztalja.
Aztán megpillantotta az ágyon heverő fehér alakot, és összerezzent.
Olyan rövid ideje volt még itt; nem érzett mást, csak hogy beleártja
magát az Intézet lakóinak életébe, a bánatukba, a szomorúságukba.
De beszélnie kellett Willel, nem halogathatta. Előrelépett...
Egy kéz ragadta meg a vállát, és félrehúzta az útból. Amint a háta a
folyosó falának ütközött, Gabriel Ligthwood azonnal el is engedte.
Cecily meglepetten nézett föl a fiúra. Gabriel kimerültnek tűnt, zöld
szeme körül karikák húzódtak, haját és inge kézelőjét vér pettyezte. A
gallérja nyirkos volt. Nyilvánvalóan a bátyja szobájából érkezett. Gideont
az egyik automaton pengéje csúnyán megsebesítette a lábán, és bár az
iratzék segítettek, azok sem gyógyíthattak meg mindent. Sophie és
Gabriel a szobájába segítette a fiút, bár az végig hevesen tiltakozott,
mondván, mindenkinek inkább Jemmel kéne törődnie.
- Ne menjen be oda! - szólt most halkan Gabriel. - Próbálják
megmenteni Jemet. A bátyjának ott kell lennie.
- Ott kell lennie? De hát mit tehet? Will nem orvos.
-James még öntudatlan állapotban is erőt meríthet a parabataiából.
- Csak egy pillanatra kell beszélnem Willel.
Gabriel beletúrt kócos hajába. - Ön még nem túl régóta árnyvadász -
mondta. - Talán nem érti. Ha az ember elveszti a parabatiát, az nem
kis
dolog. Legalább olyan komolyan vesszük, mintha valakinek a férje, a
felesége vagy a testvére halna meg. Olyan, mintha ön feküdne azon az
ágyon.

- Willt nem érdekelné különösebben, ha én feküdnék azon az

ágyon.
Gabriel felhorkant. - Ha a bátyja nem törődne önnel, nem strapál- ta
volna magát azzal, hogy eltanácsoljon magától, Miss Herondale.
- Nem, de hát nem kedveli magát különösebben. Ez vajon miért
van? És maga miért osztogat nekem tanácsokat vele kapcsolatban? Maga
sem kedveli őt különösebben.
- Nem - felelte Gabriel. - Nem egészen erről van szó. Bár igaz,
hogy nem kedvelem Will Herondale-t. Évek óta neheztelünk egymásra.
Egyszer eltörte a karomat.
- Tényleg? - Cecily nem tudta megakadályozni, hogy felszökjön a
szemöldöke.
- És mégis kezdem belátni, hogy bizonyos dolgok, amiket biztosra
vettem, nem is olyan biztosak. Willel kapcsolatban is ilyesmit érzek.
Meggyőződésem volt, hogy közönséges csirkefogó, de Gideon sokat
mesélt róla, és lassan belátom, hogy a maga módján tisztességes.
- És becsüli ezért.
- Szeretném becsülni. És szeretném megérteni. És James Carstairs
az egyik legjobb ember közöttünk. Ha valóban gyűlölném Willt, akkor is
jó egészséget kívánnék neki Jem kedvéért.
- Olyasmit kell elmondanom a bátyámnak, amiről Jem szerint is
tudnia kellene. Meglehetősen fontos, és csak egy pillanatig fog tartani.
Gabriel megdörzsölte a halántékát. Karcsúsága mellett rendkívül
magas is volt, jócskán Cecily fölé tornyosult. Élesen kiugró járom-
csontjával jóképűnek nemigen lehetett nevezni, de határozottan ele gáns
volt, és alsó ajka is lenyűgözően tökéletesen festett. - Jól van - bólintott. -
Bemegyek, és kiküldöm.
- Miért maga megy be? Miért nem én?

- Ha dühös, ha lesújtotta a szomorúság, jobb, ha én zavarom meg,

és rám lesz dühös, mint magára - felelte higgadtan Gabriel. - Elhiszem,
Miss Herondale, hogy fontos dologról van szó. Remélem, nem kell
csalódnom önben.
Cecily nem felelt, csak figyelte, ahogy Gabri el kinyitja a betegszoba
ajtaját, és belép rajta. A falnak támaszkodott, a szíve majd kiugrott a
helyéből. Odabentről mormogás hallatszott, Charlotte mondott valamit a
vérpótló rúnákról, amik állítólag veszélyesek voltak, aztán egy pillanattal
később nyílt az ajtó, és Gabriel lépett ki rajta.
Cecily kihúzta magát. - Will nem...
Gabrielnek megvillant a szeme; rögvest megjelent a sarkában Will,
majd hátranyúlt, és határozottan behúzta maga után az ajtót. Gabriel
biccentett Cecily felé, majd elsietett a fol yosón, egyedül hagyva a
lányt a
bátyjával.
Cecilyt: mindig is foglalkoztatta a kérdés, hogyan lehet valaki mellett
egyedül lenni. Ha ott van vele egy másik ember, akkor eleve nem lehet
egyedül, nem? Most mégis teljesen egyedül érezte magát, mert Will
mintha valahol máshol járt volna. Még csak dühösnek sem tűnt. A falnak
dőlt Cecily mellett, mégis olyan testetlennek hatott, mint egy szellem.
- Will — szólt a lány.
A bátyja mintha meg sem hallotta volna. Az egész teste vibrált, a keze
remegett a feszültségtől.
- Gwilym Owain - szólt megint Cecily, ezúttal halkabban.
Will lassan felé fordította a fejét, bár a szeme olyan kék és hűvös
volt, mint a Llyn Mwyngil vize a hegyek között. - Tizenkét éves koromban
jöttem ide - szólt.
- Tudom - felelte értetlenül Cecily. Vajon Will tényleg azt hitte, hogy
ezt el tudta felejteni? Alig pár nap alatt elvesztette először Ellát,

aztán Willt, az imádott bátyját is. De a fiú mintha továbbra sem vett
volna tudomást a jelenlétéről. - Egészen pontosan november tizedikén.
Ezen a napon minden évben komor, sötét hangulat vett raj tam erőt.
Ilyenkor meg a születésnapomon gondoltam a legtöbbet anyára, apára és
rád. Tudtam, hogy éltek, hogy ott vagytok valahol, hogy vissza akartok
kapni, és én mégsem mehettem, de még csak egy levelet sem küldhettem
nektek. Persze tucatjával írtam őket, de mindet elégettem. Biztos voltam
benne, hogy gyűlöltök, és hogy engem hibáztattok Ella haláláért.
- Soha nem hibáztattunk...
- Az első év után, bár még mindig rettegtem a naptól, kezdett
feltűnni, hogy Jemnek mindig akadt valami dolga november tizedi kén.
Vagy edzeni kellett, vagy felkutatni valamit a város túlsó végén az esős
téli időben. Persze rengeteget szidtam emiatt. Néha megbetegedett a
hidegben, vagy elfelejtette bevenni a gyógyszerét, úgyhogy éppen aznap
esett ágynak és kezdett el vért köhögni. Ezzel is elterelte a
figyelmemet.
Csak miután ez háromszor megtörtént... Mert ostoba vagyok, Cecy, és
csak magamra gondolok... Szóval csak miután háromszor megtörtént,
jöttem rá, hogy értem teszi. Rájött, miért fontos ez a nap, és minden tőle
telhetőt megtett, hogy eloszlassa a melankóliámat.
Cecily mozdulatlanná dermedve meredt a bátyjára. Kimondásra váró
szavak lüktettek a fejében, mégsem volt képes megszólalni. Olyan volt,
mintha lehullott volna az évek fátyla, és végre megint olyannak látta
volna a bátyját, mint gyerekkorukban, amikor őt si mogatta esetlenül, ha
megütötte magát, elaludt a szőnyegen a kandalló előtt egy nyitott
könyvvel a mellkasán vagy nevetve és nedves haját rázva kimászott a
tóból. Ez az a Will volt, aki még nem épített falat önmaga és a
külvilág
közé.

Körülölelte a testét a karjával, mintha fázna. - Nem tudom, ki lehetnék

nélküle - folytatta. - Tessa eltűnt, és minden egyes nélküle töltött pillanat
olyan, mintha kést forgatnának a testemben. Eltűnt, képtelenek vagyunk a
nyomára akadni, fogalmam sincs, hová menjek vagy mit tegyek ezután, és
az egyetlen ember, akinek kiönthetném a lelkemet, nem tudhat a
gyötrelmeimről. Akkor sem tudhatna róluk, ha nem haldokolna éppen.
- Will! Will! - Cecily a bátyja karjára tette a kezét. - Hallgass meg,
kérlek! Tessáról van szó. Azt hiszem, tudom, hol van Mortmain.
A fiú szeme azonnal tágra nyílt. - Honnan tudhatnád?
- Elég közel voltam, hogy halljam, mit mondott neked a halála
előtt Jessamine. — A lány érezte, hogyan lüktet a vér Will bőre alatt.
A
fiúnak vadul kalapált a szíve. - Azt mondta, rettenetes walesi vagy.
- Jessamine? - A fiú értetlenül pillantott Cecilyre, de összehúzta a
szemét. Talán öntudatlanul is elkezdte követni a húga gondolat- menetét.
- Azt mondta, hogy Mortmain Idrisben van. De a Klávé tudja,
hogy ez nem igaz - magyarázta Cecily. - Te nem ismerted Mortmaint,
amikor Walesben élt, de én igen. Nagyon is jól ismeri az or szágot.
Ahogyan valaha te is ismerted. A hegy árnyékában nőt tél fel, Will.
Gondolkodj!
A fiú rámeredt. - Csak nem gondolod... Cadair Idris?
- Ismeri azokat a hegyeket, Will - mondta Cecily. - És nagyon
viccesnek találná, úgy érezné, jól megviccelt bennünket meg az összes
nephilimet. Éppen oda vitte Tessát, ahonnan te elmenekültél. Az
otthonunkhoz vitte.
- Csak nem? - kérdezte Gideon, ahogy átvette a gőzölgő bögrét Sophie-tól.
— Megint gyereknek érzem magam.

- Fűszeres, boros tej. Jót fog tenni. Szaporítja a vérét. - A cseléd

igyekezett rá sem nézni Gideonra, miközben letette a tálcát az ágy
melletti asztalkára. A fiú ült, nadrágja egyik szárát térdből levágták,
alatta a lábszárát kötések borították. Haja még mindig zilált volt a
harctól, és bár tiszta ruhákat kapott, még érződött rajta a vér és a verejték
szaga.
- Ezek szaporítják a véremet - mondta, és kinyújtotta a karját,
felmutatva rajta a két vérpótló rúnát.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy nem szereti a boros tejet? - kér-
dezte csípőre tett kézzel a lány.
Még emlékezett rá, mennyire haragudott Gideonra a pogácsák miatt,
előző este azonban végleg megbocsátott neki, miközben a konzulnak
szóló levelet olvasta (amit eleddig nem volt érkezése fel adni, így még
mindig ott lapult vérfoltos köténye zsebében). Ma pedig, amikor az
automaton belevágott a fiú lábába az Intézet lépcsőjén, és vér fröccsent
elő a nyílt sebből, Sophie maga is meglepődött, milyen hevesen szorult
össze a szíve az ijedségtől.
- Senki sem szereti a boros tejet - felelte Gideon halvány, de ked-
ves mosollyal.
- Itt kell maradnom, különben nem issza meg, hanem inkább az
ágy alá önti? Mert akkor jönnek rá az egerek.
A fiú zavartan elmosolyodott. A cseléd csak azt bánta, hogy nem volt
ott, amikor Bridget berontott Gideon szobájába, és bejelentette, hogy jött
eltakarítani a pogácsákat az ágy alól.
- Sophie! - szólt most Gideon, aztán a lány szigorú pillantására
válaszul gyorsan húzott egyet a boros tejből. - Miss Collins! Még nem
nyílt alkalmam annak rendje-módja szerint elnézést kérni öntől, így
szeretném ezt most megtenni. Kérem, bocsássa meg nekem, hogy
becsaptam a pogácsák dolgában. Nem állt szándékomban

tiszteletlennek lenni. Remélem, nem hiszi, hogy kevesebbet gondolok

önről, amiért háztartási alkalmazott. Ön az egyik legnagyszerűbb,
legbátrabb hölgy, akit van szerencsém ismerni.
Sophie levette a kezét a csípőjéről. Nem sok nemesember lett vol na
hajlandó bocsánatot kérni egy szolgálótól. - Nos, ez nagyon szép
bocsánatkérés volt.
- És biztos vagyok benne, hogy a pogácsák nagyon jók - tette
hozzá sietősen a fiú. - Csak nem szeretem a pogácsákat. Soha nem
szerettem a pogácsákat. Nem a maga pogácsáival van a baj.
- Kérem, ne mondja ki többször, hogy pogácsa, Mr. Lightwood.
- Rendben.
- És nem az én pogácsáim. Bridget sütötte őket.
- Rendben.
- És nem issza a boros tejét.
Gideon kinyitotta a száját, aztán gyorsan becsukta, és felemelte a
bögrét. Ahogy Sophie-ra pillantott a pereme fölött, az megadta magát, és
elmosolyodott. A fiúnak felcsillant a szeme.
- Nos értem - mondta Sophie. - Nem szereti a pogácsát. Mit szól a
piskótához?
Már jócskán benne jártak a délutánban, az erőtlenül világító nap magasan
járt az égen. Az Enklávé tucatnyi árnyvadásza és számos Néma Testvér
lepte el az Intézet területét. Jessamine-t és a halott Néma Testvért, akinek
Cecily nem tudta a nevét, már korábban elvitték. A lány fém csörgését
hallotta, ahogy az árnyvadászok az automatonok támadása után
megmaradt törmelékek között kutattak.
A szalonban a sarokban álló óra ketyegése volt a leghangosabb zaj. A
függönyöket elhúzták, a konzul karba font kézzel, összevont
szemöldökkel pózolt a sápadt napfényben. - Őrültség, Charlotte -
mondta. - Totális őrültség, csak egy gyerek fantáziáin alapszik.
- Nem vagyok gyerek - csattant föl Cecily. A kandalló mellett ült
ugyanazon a széken, amelyikben Will elaludt előző este - tényleg ilyen
kevés idő telt csak el azóta? A fiú most dühös tekintettel állt
mellette,
még át sem öltözött. Henry Jem szobájában maradt a Néma Testvérekkel;
Jem még mindig nem tért magához, és Charlotte meg Will is csak a
konzul érkezése miatt jött el kénytelen-kelletlen a fiú betegágya mellől.
-
És mint ön is tudja, a szüleim ismerték Mortmaint. Barátságot kötött a
családommal. Ő adta nekünk a Ravenscar uradalmat, miután apám...
miután elvesztettük a házunkat Dolgellaunál.
- Így igaz - szólt közbe Charlotte szétterített papírokkal teli író-
asztala mögül. - Épp a nyáron számoltam be neked róla, mit derí tett ki
Ragnor Fell a Herodnale családról.
Will kihúzta a kezét a zsebéből, és dühösen nézett a konzulra.
- Mortmain tréfának szánta, hogy odaadta a családomnak azt a
házat. Játszott velünk. Miért ne tréfálkozna tovább ebben a stílus ban?
- Nézd csak meg, Josiah! - szólt Charlotte az asztalán heverő lapok
egyikére mutatva. Wales térképe volt az. - Idrisben mindannyian ismerjük
a Lyn-tavat, itt pedig láthatod a Tal-y-Llyn nevű párját a Cadair Idris
lábánál...
- A Llyn tavat jelent - jegyezte meg ingerülten Cecily. - És mi Llyn
Mwyngilnek hívjuk, bár tényleg vannak, akik Tal -y-Llynként ismerik.
- És feltehetőleg más helyek is hallgatnak az Idris névre a világon
— csattant fel a konzul, aztán mintha rájött volna, hogy egy tizenöt
éves lánnyal szállt vitába, visszafogta magát.

- Viszont ez jelent is valamit - mondta Will. - Azt mondják, a

tavak a hegy körül feneketlenek, maga a hegy pedig üreges, és az
alvilág
kutyái alszanak benne. Cwn Annwn, ahogy walesiül mondjuk.
- Mint a vadűzésnél - szúrta közbe Charlotte.
- Igen. - Will hátrasimította sötét haját. - Nephilimek vagyunk.
Hiszünk a legendákban meg a mítoszokban. Minden történet igaz. Hol is
találhatna Mortmain jobb búvóhelyet saját maga és a szerkezetei számára,
mint egy amúgy is fekete mágiával és a halál ómenjei vel hírbe hozott hegy
belsejében? Senki sem találná különösnek, ha szokatlan zajok
hallatszanának odabentről, és biztos, hogy egyetlen helybéli sem állna
neki nyomozni. Mi mást keresett volna a környéken egyáltalán? Mindig
kíváncsi voltam, miért érdekli ennyire a családom. Talán egyszerűen csak
közel voltunk hozzá, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy
megbabonázzon egy árnyvadászcsaládot.
A konzul az asztalra támaszkodott, tekintetét a Charlotte keze alatt
heverő térképre szegezte. - Nem elég.
- Nem elég? Mihez nem elég? - kiáltotta Cecily.
- Hogy meggyőzze a Klávét. - A konzul felegyenesedett. - Char-
lotte, meg kell értened. Ha támadást akarnánk indítani Mortmain ellen
abból a feltételezésből kiindulva, hogy Walesben van, ahhoz előbb össze
kellene hívnunk a Tanácsot. Nem mehetünk kis sereggel, azt kockáztatva,
hogy az ellenség túlerőben lesz, főleg mivel ezekről a lényekről van
szó.
Hányan is támadtak meg benneteket ma délelőtt?
- Hatan vagy heten, nem számítva azt, amelyik elvitte Tessát -
felelte Charlotte. - Úgy hisszük, képesek kisebbre összecsukni magukat,
így férhettek be ennyien a kocsiba.
- Szerintem pedig Mortmain nem tudta, hogy Gabriel és Gideon
Lightwood is veletek van, ezért rosszul mérte fel, hány lényre lesz
szüksége. Ha nem téved, most talán mindannyian halottak lennétek.
- A Lightwoodok mellékesek - mormogta Will. - Szerintem inkább
Bridgetet becsülte alá. Úgy szabdalta össze azokat az izéket, mint a
karácsonyi pulykát szokás.
A konzul felemelte a kezét. - Elolvastuk Benedict Lightwood jegyzeteit.
Azt állítja bennük, hogy Mortmain főhadiszállása London közvetlen
közelében van, és a londoni Enklávé ellen tervez sereget küldeni...
- Benedict Lightwood gyors léptekkel haladt az őrület felé, ami kor
ezt írta - vágott közbe Charlotte. - Nem tűnik túl valószínűnek, hogy
Mortmain beszámolt neki a valódi terveiről.
- Mindig csak ezek a feltételezések. - A konzul hangja élesen csat-
tant, de halálosan rideg is volt egyben. - Benedictnek nem volt rá oka,
hogy hazudjon a saját naplóinak, Charlotte. Ráadásul nem is szabadott
volna elolvasnod őket. Ha nem lennél meggyőződve róla, hogy többet kell
tudnod, mint a Klávé, azonnal átadtad volna nekik a feljegyzéseket. Az
engedetlenség ilyen megnyilvánulásai nem erősítik a bizalmamat irántad.
Ha nem tudod megállni, felhozhatod a Walesszel kapcsolatos nézeteidet
a Tanács két hét múlva esedékes ülésén.
- Két hét? - Will felemelte a hangját. Sápadt arcán vörös foltok
égtek. - Tessát ma rabolták el! Nincs két hete!
- A Magiszter épen és egészségesen akarta megszerezni. Te is tu-
dod, Will - szólt halkan Charlotte.
- Feleségül is akarja venni! Tessa szerinted nem akarna inkább
meghalni, mint hogy Mortmain játékszere legyen? Holnapra talán már
össze is házasodnak...

- Hát a pokolba is, és akkor mi van? - kérdezte a konzul. - Nem

lehet mindennél fontosabb egy lány, aki még csak nem is nephil im.
- Márpedig számomra ő a legfontosabb! - kiáltotta Will.
Csend lett. Cecily hallotta a nedves fa pattogását a kandallóban.
Az ablakokra sárga pára tapadt, a konzul arcára árnyék vetült. - Azt
hittem, a parabataiod menyasszonya - szólalt meg végül a férfi. - Nem a
tied.
Will felszegte az állát. - Ha Jem menyasszonya, akkor kötelességem úgy
védelmezni, mintha a sajátom lenne. Ezt jelenti parabatainak lenni.
- Na igen. - A konzul hangjából csöpögött a gúny. - Tiszteletre
méltó lojalitás. - Megrázta a fejét. - Herondale-ek. Kemény a fejük, mint a
kő. Emlékszem, amikor apád el akarta venni anyádat. Semmi sem
tántoríthatta el, pedig anyád felemelkedése szóba sem jöhetett. Azt
reméltem, a gyerekei engedelmesebbek lesznek.
- Ugye megbocsát, ha a húgom és én nem értünk egyet? — mond-
ta Will.- Tekintve, hogy ha apám engedelmesebb lett volna, mi sem
születhettünk volna meg.
A konzul megrázta a fejét. - Ez háború - szólt. - Nem mentőakció.
- De Tessa nem csak egy lány - jegyezte meg Charlotte. - Fegyver
az ellenség kezében. Én mondom neked, Mortmain fel akarja használni
ellenünk!
- Elég! - A konzul lekapta a felöltőjét az egyik szék támlájáról, és
felvette. - Ez egy parttalan vita. Charlotte, vigyázz az árnyvadászaidra!-
Tekintete Willre és Cecilyre siklott. - Úgy tűnik... idegesebbek a
kelleténél.
- Látom, nem kényszeríthetjük ki belőled az együttműködést. -
Charlotte arcán viharfelhők vonultak át. - De tudj róla, jegyzőkönyvbe
vétetem, hogy felhívtuk a figyelmedet a helyzetre. Ha

végül kiderül, hogy igazunk volt, és a késlekedés katasztrófához ve zet,

téged terhel majd a felelősség.
Cecily azt várta, hogy a konzul dühbe gurul, de az csak a fejébe húzta a
csuklyáját, elrejtve vele az arcát. - Ezzel jár, ha az ember konzul,
Charlotte.
Vér. Vér az udvar kockakövem. Vér a ház lépcsőin. Vér a fák levelein a kertben,
Gabriel néhai
sógorának maradványai sűrű, alvadó vértócsában, forrón fröccsenő vér
Gabriel ruháján,
ahogy a nyila apja szemébe talál...
- Megbántad, hogy az Intézetben maradtál, Gabriel? - Az ismerős
hűvös hang kizökkentette a fiút lázas gondolataiból. Ahogy fel nézett,
elállt a lélegzete.
A konzul állt előtte, körvonalait kirajzolta az erőtlen napfény. Nehéz
felöltőt és kesztyűt viselt, az arca pedig egészen olyan volt, mint ha
Gabriel valamivel szórakoztatta volna.
- Én... - Gabriel mélyen beszívta a levegőt, és erőt vett magán,
hogy ne remegjen a hangja. - Nem. Természetesen nem.
A konzul felvonta a szemöldökét. - Nyilván ezért kuporogsz a templom
tövében, vérfoltos ruhában, mint aki attól retteg, hogy valaki megtalálja.
Gabriel feltápászkodott, hálásan, amiért a kemény kőfal megtá-
masztotta. Dühösen meredt a konzulra. - Ezzel azt akarja mondani, hogy
nem harcoltam? Hogy elmenekültem?
- Semmi ilyesmire nem céloztam - felelte barátságos hangon a
konzul. - Tudom, hogy maradtál. Tudom, hogy a bátyád megsebesült...
Gabriel éles, reszketeg lélegzetet vett, mire a konzul összehúzta a
szemét.

- Á! - szólt. - Szóval erről van szó? Láttad apádat meghalni, és azt

hitted, végig kell nézned a bátyád halálát is.
Gabriel a falat markolászta a háta mögött. Legszívesebben behúzott
volna egyet a konzul kenetteljes, együttérzést mímelő, álságos ar cába. Fel
akart rohanni az emeletre, hogy el se lehessen többé rángat ni bátyja
ágya
mellől, éppen úgy, ahogy Will sem volt hajlandó eljönni Jemtől. Will jobb
testvére Jemnek, mint ő maga Gideonnak, gondolta a fiú keserűen, pedig
nem is ugyanaz a vér folyik az ereikben. Részben emiatt menekült ki az
Intézetből búvóhelyére, az istállók közé. Meggyőzte magát, hogy itt
biztosan senki nem fogja keresni.
Tévedett. De hát annyiszor tévedett korábban is, mit tesz eggyel több
alkalom?
- Láttad, hogy a bátyádnak folyik a vére - folytatta a konzul
ugyanazon a barátságos hangon. - És eszedbe jutott...
- Megöltem az apámat - mondta Gabriel. - Nyilat lőttem a sze-
mébe. .. kiontottam a vérét. Maga szerint nem tudom, mit jelent ez? A
vére a föld alól is utánam kiált majd, ahogy Ábel vére kiáltott Káin
után.
Mindenki azt mondja, hogy már nem az apám volt, de akkor is az, ami
maradt belőle. Valaha Lightwoodként élt. És ma Gideon is meghalhatott
volna. Ha őt is elvesztem...
- Látod már, mire gondoltam, amikor arról beszéltem, hogy
Charlotte nem hajlandó engedelmeskedni a Törvénynek? Életekbe
kerülhet. A bátyád életét is feláldozhatta volna túlzásba vitt büszkesége
oltárán.
- Egyáltalán nem tűnik büszkének.
- Ezért írtátok ezt? - A konzul előhúzta a kabátja zsebéből az első
levelet, amit Gabriel és Gideon küldött neki. Megvetően pillantott rá,
aztán hagyta, hogy a kezéből a földre hulljon. — Ezt a röhejes
üzenetet,
amivel csak fel akartatok bosszantani?
- Bevált?
Gabriel egy pillanatig azt hitte, hogy a konzul meg fogja ütni, de a
tekintetéből gyorsan eltűnt a harag, és amikor ismét megszólalt, nyugodt
volt a hangja. - Nyilván nem lett volna szabad arra számí tanom, hogy egy
Lightwood jól fog reagálni a zsarolásra. Apád is így lett volna vele.
Bevallom, azt hittem, benneteket kevésbé kemény fából faragtak.
- Ha új taktikával próbálkozik, hogy meggyőzzön, ne is strapálja
magát! - mondta Gabriel. - Semmi értelme.
- Tényleg? Ennyire lojális vagy Charlotte Branwellhez, azok után,
amit az ő családja tett a tieddel? Gideontól talán számítottam erre, ő
anyátokra ütött. Túlságosan megbízik az emberekben. De tőled nem ezt
vártam, Gabriel. Azt hittem, a te véredben több a büszkeség.
Gabriel feje a falnak billent. - Semmi sem volt — mondta. - Érti?
Egyáltalán semmi nem volt Charlotte levelezésében, ami érdekelhetné
akár magát, akár bárki mást. Azt mondta, tönkretesz bennünket, ha nem
számolunk be a tevékenységéről, de egyszerűen nem volt miről
beszámolni. Nem hagyott nekünk választási lehetőséget.
- Elmondhattátok volna az igazat is.
- Azt nem akarta volna hallani - felelte Gabriel. - Nem vagyok
ostoba, és a bátyám sem az. El akarja mozdítani Charlotte-ot az Intézet
éléről, de nem szeretné, ha teljesen nyilvánvaló lenne, hogy maga áll a
dolog mögött. Le akarta buktatni valamilyen illegális ügylet tel
kapcsolatban. Az igazság viszont az, hogy nem létezik semmiféle illegális
ügylet.
- Az igazság képlékeny. Kétségtelenül fel lehet fedni, de létre is
lehet hozni.

Gabriel tekintete a konzul arcára ugrott. - Jobban örülne, ha hazudnék

magának?
- Dehogy - felelte a konzul. - Nem nekem. - A fiú vállára tette a
kezét. - A Lightwoodok mindig becsületesek voltak. Apád követett el
hibákat, de nem neked kell megfizetned értük. Visszaadom, amit
elvesztettél. Megkapod a Lightwood-házat, és helyreállítjuk a családod jó
hírét. Ott élhetsz a házban a bátyáddal és a nővéreddel. Többé nem kell az
Enklávé jótékonyságára bíznod magad.
Jótékonyság. Keserűen csengett a szó. Gabriel a bátyja vérére gondolt az
Intézet lépcsőin. Ha Charlotte nem lett volna olyan ostoba, ha nem akarta
volna mindenáron befogadni az alakváltó lányt a Konzul és a Tanács
intelmei ellenére, a Magiszter nem küldte volna a katonáit az Intézet
ellen.
Gideonnak nem folyt volna a vére.
Ami azt illeti, suttogta egy hangocska a gondolatai mélyén, ha nincs Charlotte,
apám titkára sem derült volna fény soha. Benedict nem kényszerült volna
elárulni
a Magisztert. Továbbra is hozzájutott volna a gyógyszerhez, ami kordában
tartotta a démonhimlőt. Talán soha nem alakult volna át. A fiai sosem
szereztek volta tudomást a bűneiről. A Lightwoodok továbbra is áldott
tudatlanságban élhettek volna.
- Gabriel - szólt a konzul. — Ez az ajánlat egyedül neked szól.
Titokban kell tartanod a bátyád előtt. ő éppen olyan, mint édesanyátok,
túlságosan lojális. Lojális Charlotte-hoz. Ez talán tiszteletreméltó, de
rajtunk nem segít. Mondd meg neki, hogy belefáradtam a húzásaitokba, és
többé nem akarok tőletek semmit. Jól tudsz hazudni - a férfi itt
elmosolyodott -, és biztos vagyok benne, hogy meg tudod győzni Gideont.
Mit mondasz?
Gabriel összeszorította a száját. - Mit akar tőlem?

Will próbált kényelmesebben elhelyezkedni a Jem ágya mellett álló

fotelban. Órák óta itt ült, a háta kezdett elmerevedni, de a világért
sem
mozdult volna. Jem bármelyik pillanatban felébredhetett, és akkor
biztosan számított volna rá.
Legalább nem volt hideg. Bridget tüzet rakott a kandallóban; a nedves
fa pattogva, ropogva égett, időről időre szikrák röppentek felfelé. Odakint
sötét volt az éjszaka, sem kékségnek, sem felhőknek nem látszott nyoma;
olyan volt, mintha valaki feketére festette volna az ablakot.
Jem hegedűje az ágy lábának támasztva várakozott, mellette pedig ott
hevert a még mindig vértől ragacsos bot. Maga Jem nyugodtan feküdt a
párnáknak dőlve, sápadt arcából hiányzott minden szín. Will úgy érezte,
mintha hosszú távoliét után látná őt megint. Abban a rövid pillanatban,
amikor az embernek feltűnnek az apró változások az ismerős arcon,
mielőtt ismét az élete részévé válna. Jem olyan soványnak tűnt - ezt eddig
hogy nem vette észre? -; az arcáról, az álláról, a homlokáról minden
hús
eltűnt, vonásait csupa szeglet és mélyedés alkotta. Lehunyt szemhéja és a
szája kékes árnyalatot vett fel. Kulcscsontja úgy ívelt, mint egy hajó
orra.
Will nem győzte korholni magát. Hogy nem vette észre annyi hónapon át,
hogy Jem haldoklik - méghozzá ilyen gyorsan? Hogy nem vette észre a
közeledő kaszást?
- Will! - suttogta egy hang az ajtóból. A fiú kábán felnézett, és
Charlotte-ot pillantotta meg. - Látogatód jött.
A fiú hunyorogva figyelte, ahogy Charlotte félreáll az útból, és Magnus
Bane lép be mellette a szobába. Will egy pillanatig szóhoz sem jutott.

- Azt mondja, te hívtad. - Charlotte hangjából kételkedés áradt. A

sötétszürke öltönyt viselő Magnus közönyös tekintettel megállt, és lassan
lefejtette vékony barna kezéről kecskebőr kesztyűjét.
- Valóban én hívtam - mondta Will. Úgy érezte magát, mintha
most ébredt volna. - Köszönöm, Charlotte!
A nő tekintetében együttérzés keveredett a ki nem mondott üzenettel:
tudd, mit csinálsz, Will Herondale! Aztán Charlotte kiment a szobából,
óvatosan
húzva be maga mögött az ajtót.
- Eljöttél - állapította meg Will. Maga is tisztában volt vele, mi -
lyen ostobán hangzik. Soha nem szerette, ha valaki hangosan ki mondta a
nyilvánvalót, most pedig éppen ő tette ezt. Nem tudta lerázni magáról a
zavarodottságot. Magnust látni Jem szobájának közepén olyan volt,
mintha egy tündérlovag telepedett volna le az Old Bailey rizsporos
parókás jogászai közé.
Magnus az asztalra dobta a kesztyűjét, és az ágyhoz lépett. Átkarolta az
egyik oszlopot, és lenézett Jemre, aki olyan mozdulatlan és fehér volt,
hogy akár faragás is lehetett volna egy kőkoporsó tetején. - James
Carstairs - mormogta maga elé a boszorkánymester, mintha e két szó
titokzatos varázserővel rendelkezett volna.
- A halálán van - mondta Will.
- Ez elég nyilvánvaló. - Akármilyen ridegnek is tűntek Magnus
szavai, Will számára nagyon is ismerős, végtelen szomorúság áradt a
hangjából. - Azt hittem, úgy becsültétek, van még pár napja, akár néhány
hete is.
- Nem csak az orvosság hiányzik — szólt rekedten Will. Megkö-
szörülte a tokát. - Még volt is belőle egy kicsi, azt beadtuk neki.
Délután
harc zajlott, vért vesztett, és legyengült. Attól félünk, nem elég erős, hogy
talpra álljon.

Magnus kinyúlt, és mérhetetlenül gyengéden felemelte Jem kezét. A

fiú sápadt ujjain horzsolások látszottak, a kék erek, akár folyók a
térképen, futottak csuklója bőre alatt. - Szenved?
- Nem tudom.
- Talán hagyni kellene meghalni. - Magnus sötét zöldes-aranyszínű
szemével Willre pillantott. - Minden élet véges, Will. Már ami kor őt
választottad, is tudtad, hogy előtted fog elmenni.
Will maga elé meredt. Úgy érezte, mintha egy feneketlen kürtőben
zuhanna alá, ahol még falak sincsenek, hogy beléjük kapaszkodva
lassíthatná az esését. - Ha szerinted így lenne neki a legjobb.
- Will! - Magnus hangja szelíd volt, de türelmetlen is egyben. -
Azért hívtál ide, mert remélted, hogy tudok rajta segíteni.
Will üres tekintettel nézett föl. - Nem tudom, miért hívtalak ide -
mondta. - Azt hiszem, nem reméltem, hogy bármit is tudsz tenni. Inkább
arra gondoltam, hogy egyedül te értheted meg.
Magnus láthatólag meglepődött. - Egyedül én érthetem meg?
- Olyan régóta élsz - magyarázta Will. - Annyi embert láthattál
meghalni, olyanokat, akiket szerettél. Mégis továbbléptél, és éled tovább
az életed.
Magnusról továbbra is sütött az értetlenség. - Azért hívtál ide... azért
hívtál egy boszorkánymestert az Intézetbe, miután egy csatában kis híján
mindannyian meghaltatok... hogy legyen kivel beszélgetned?
- Olyan könnyen megtalálom veled a hangot - felelte a fiú. - Nem
tudom, miért.
A boszorkánymester lassan megrázta a fejét, és az ágy egyik osz-
lopának támaszkodott. - Annyira fiatal vagy - mormogta. — Nem hiszem,
hogy volt valaha egyetlen árnyvadász is, aki egyszerűen azért vágyott a
társaságomra, mert velem akarta tölteni a virrasztás óráit.

- Nem tudom, mit tegyek - mondta Will. - Mortmain elvitte

Tessát, és azt hiszem, tudom, hol lehet. Egy részem semmit sem akar
jobban, mint utánamenni. Másfelől viszont nem hagyhatom itt Jemet.
Esküt tettem. Mi lesz, ha éjjel felébred, és nem talál itt? — Olyan
elveszettnek tűnt, mint egy gyerek. — Azt fogja hinni, hogy
szántszándékkal hagytam itt, és nem érdekel, hogy haldoklik. Nem fogja
tudni. Közben viszont ha beszélni tudna, vajon nem azt mondaná, hogy
menjek Tessa után? Nem ezt akarná? — Will a tenyerébe temette az arcát.
- Nem tudom megmondani, és ez kettészakít.
Magnus egy hosszú pillanatig némán méregette a fiút. - Tudja, hogy
szerelmes vagy Tessába?
- Nem. - Will döbbenten nézett föl. - Nem. Soha egy szót sem
szóltam róla. Ezt a terhet nem neki kell cipelnie.
Magnus mély lélegzetet vett. — Will - szólt halkan. - Kikérted a
véleményemet, mint olyasvalakiét, aki sok emberöltőt megért már, és sok
szerettét eltemette. Azt tudom mondani, hogy egy élet végén arról a
szeretetről kell számot adni, amiben az ember élt. Akármire is esküdtél
fel, szerintem nem az a fontos, hogy itt legyél, amikor Jem élete véget
ér.
Az a fontos, hogy itt voltál minden másik pillanatban. Amióta csak
találkoztatok, soha nem hagytad el, és soha nem volt olyan, hogy ne
szeretted volna. Ez számít.
- Ezt komolyan gondolod - állapította meg Will elmélázva. - Miért
vagy ilyen kedves hozzám? Még mindig tartozom neked egy szívességgel,
nem? Emlékszem rá, bár soha nem kérted számon raj tam.
- Nem-e? - Magnus elmosolyodott. - Will, te úgy kezelsz engem,
mint egy emberi lényt, mintha olyan volnék, mint te magad. Ritka az
olyan árnyvadász, aki emberszámba vesz egy boszorkánymestert. Nem
vagyok annyira érzéketlen, hogy szívességet kérjek egy összetört

szívű fiútól. Egy fiútól, akiből mellesleg egy napon szerintem nagyon jó
ember lesz. Szóval mondok én neked valamit. Itt maradok, ha elmész, és
rajta tartom a szememet Jemen helyetted. Ha felébred, elmondom neki,
merre jársz, és hogy érte teszed, amit teszel. Minden tőlem telhetőt
elkövetek, hogy életben tartsam. Jin fenem nincsen, de a mágiához értek,
és talán egy régi könyvben rábukkanok valamiféle varázslatra, ami
segíthet rajta.
- Ezt nagyon nagy szívességnek tekinteném.
Magnus lenézett Jemre. Az általában vidám, kaján vagy egyszerűen
közönyös arcára kiülő szomorúság meglepte Willt. - „Mi lehetett ugyanis
oka ama fájdalom akadálytalan és mélységes belém- hatolásának, ha nem
az, hogy homokra állítottam lelkivilágomat, mikor a mulandóhoz úgy
ragaszkodtam, mintha nem volna múlandó. ”
5

Will felnézett. - Ez mi volt?

- Szent Ágoston vallomásai - felelte Magnus. - Azt kérdezted, hal-
hatatlanként hogyan teszem túl magam annyi ember halálán. Nincsen
nagy titok. Túl kell élni az elviselhetetlent, és már el is viselted.
Ez
minden. - Ellépett az ágytól. - Egy pillanatra egyedül hagylak vele,
hogy
elköszönhess, ahogy jónak látod. A könyvtárban megtalálsz.
Will bólintott, aztán szótlanul figyelte, ahogy Magnus felveszi az
asztalról a kesztyűjét, megfordul, és kimegy a szobából. Kavarogtak a
gondolatai.
Megint lenézett a mozdulatlanul heverő Jemre. El kell fogadnom, hogy ez a
vég, mondta magának, de még a gondolatai is üresnek és távolinak tűntek.
El kell fogadnom, hogy Jem soha többé nem fog rám

nézni, soha többé nem fog szólni hozzám. Túl kell élni az elviselhetetlent, és már
el is viselted.
Ez minden.
Valahogy mégsem érződött valóságosnak az egész, olyan volt, mintha
álmodna. Felállt, és a mozdulatlan test fölé hajolt. Gyengéden
megérintette parabataia arcát. Hideg volt.
- Atque in perpetuum, fráter, ave atque vale - suttogta. A vers még
soha nem tűnt ilyen alkalomhoz illőnek: Élj, de nyugodj, bátyám, már vár
az
öröklét.
6

Will felállt, mielőtt azonban elfordult volna az ágytól, valami szorosan

megragadta a csuklóját. Lenézett, és Jem kezét pillantotta meg, amint az
övére fonódott. Egy pillanatra annyira megdöbbent, hogy szóhoz sem
jutott.
- Még nem haltam meg, Will. - Jem hangja halk volt, de erős, mint
a vas. - Miért kérdezte Magnus, tudom-e, hogy szerelmes vagy Tessába?

- WILL?
Miután annyi idő telt el szótlanul, amíg csak Jem reszelős légzése
hallatszott, Will már kezdte azt hinni, csak képzelte, hogy legjobb barátja
beszélt hozzá a félhomályból. Ahogy Jem elengedte a csuklóját, Will
visszarogyott a fotelba az ágy mellett. A szíve majd kiugrott a
helyéből,
félig a megkönnyebbüléstől, félig a páni félelemtől.
Jem oldalt fordította a fejét a párnán, hogy parabataiára nézhessen.
Sötét volt a szeme, ezüstárnyalatát feketeség nyelte el. A két fiú egy
pillanatig némán figyelte egymást. Olyan volt ez, mint a csata kezdete
előtti csend, amikor az embert elhagyják a gondolatai, hogy átadják
helyüket az elkerülhetetlennek.
- Will! - szólt megint Jem, aztán köhögött, és a szájára szorította a
kezét. Amikor elvette onnan, véresek voltak az ujjai. - Álmodtam? Még
most is álmodom?
Will felállt. Jem az előbb olyan magabiztosnak tűnt - Miért kérdezte
Magnus, tudom-e, hogy szerelmes vagy Tessába? —, most mégis mintha
elhagyta
volna az ereje. Kába és érteden volt a hangja.
Vajon Jem tényleg hallotta, mit mondott neki Magnus? És ha hallotta,
el lehet-e vele hitetni, hogy csak álom volt, lázas hallucináció? A
gondolatra Willt megkönnyebbülés és csalódás keveréke öntötte el. - Mit
álmodtál?
Jem lenézett véres ujjaira, aztán lassan ökölbe szorította a kezét. - A
csatát az udvaron. Jessamine halálát. És ugye Tessát elrabolták?
- Igen - felelte súgva Will, aztán elismételte, amit az imént Char-
lotte mondott. Neki nem hoztak vigaszt a szavak, de Jem talán meg-
nyugvást talál bennük. - Igen, de nem hiszem, hogy kárt tesznek benne.
Ne feledd, hogy Mortmain épen és egészségesen akarta megszerezni.
- Meg kell találnunk. Te is tudod, Will. Muszáj... - Jem ülő
helyzetbe küzdötte magát, de azonnal megint köhögni kezdett. Vér
fröccsent a fehér ágytakaróra. Will megtartotta barátja törékeny, reszkető
vállát, amíg a köhögés alább nem hagyott, aztán felvette az egyik nedves
ruhát az éjjeliszekrényről, és megtörölte vele Jem kezét. Amikor
parabataia arcáról is megpróbálta eltávolítani a vért, az elvette tőle a
ruhát, és komoran a szemébe nézett. - Nem vagyok gyerek, Will.
- Tudom. - Will visszahúzta a kezét. Nem mosta meg a csata óta; ujjain
Jessamine alvadt vére keveredett Jem friss vérével.
Jem mély lélegzetet vett. Mindketten vártak egy pillanatot, hogy ezt
újabb köhögőgörcs követi-e; amikor nem történt meg, a fiú ismét
megszólalt. - Magnus azt mondta, szerelmes vagy Tessába. Ez igaz?
- Igen. - Will úgy érezte, mintha egy szikláról zuhanna a mélybe. -
Igen, igaz.

Jem szeme tágra nyílt, és világított a sötétben. - ő is szeret téged.

- Nem. - Will hangja elcsuklott. - Szerelmet vallottam neki, de egy
pillanatra sem tántorodott el tőled. Téged szeret.
Jem halálos szorítása a kezében tartott ruhán engedett valamelyest. -
Elmondtad neki - szólt. - Hogy szerelmes vagy belé.
- Jem...
- Mikor történt, és miféle elkeseredettség sarkallhatott ilyesmire?
- Még azelőtt beszéltem vele, hogy tudtam volna az eljegyzé-
setekről. Aznap, amikor kiderült, hogy nem vagyok elátkozva. - Will
hangja el-elakadt beszéd közben. — Odamentem Tessához, és elmondtam
neki, hogy szeretem. Amilyen kedvesen csak lehetett azt felelte, hogy
téged szeret, nem engem, és hogy el vagytok jegyezve.
- Will lesütötte a szemét. - Nem tudom, számít-e ez a szemedben,
James, de őszintén fogalmam sem volt róla, hogy te is szereted őt. A saját
érzelmeim megszállottja voltam.
Jem az ajkába harapott, színnel töltve meg fehér bőrét. - És bocsáss
meg, hogy ilyet kérdezek, de ez nem csak múló szeszély, illékony...? - Will
tekintetét látva elhallgatott. - Nem - mormogta.
— Látom, hogy nem az.
- Szeretem annyira, hogy amikor biztosított felőle, hogy boldog
lesz veled, megesküdtem magamnak, többé soha nem beszélek a vá-
gyaimról; egyetlen szóval, egyetlen gesztussal, egyetlen cselekedetemmel
sem állok a boldogsága útjába. Az érzéseim nem vál toztak, de mind a
ketten elég fontosak vagytok nekem ahhoz, hogy ne sodorjam veszélybe
azt, amit találtatok. - A szavak csak úgy áradtak Will ajkairól; nem
látta
okát, hogy visszatartsa őket. Ha Jem meggyűlöli, akkor az igazságért
gyűlölje, ne egy hazugságért.
Jem láthatólag le volt sújtva. - Annyira sajnálom, Will. Annyira nagyon
sajnálom. Bár tudtam volna...

Will lerogyott a fotelba. — Mit tehettél volna?

- Felbonthattam volna az eljegyzést...
- És összetörted volna mindkettőtök szívét? Abból mi jó szár-
mazott volna? Olyan kedves vagy nekem, mint a lelkem másik fele, Jem.
Sosem tudnék úgy boldog lenni, hogy te boldogtalan vagy. És Tessa... ő
is
szeret téged. Miféle rettenetes szörnyeteg lennék, ha abban lelném
örömömet, hogy gyötrelmet okozzak annak a két embernek, akit a világon
a legjobban szeretek, csak azért, hogy ha Tessa nem lehet az enyém, akkor
másé se lehessen?
- De a parabataiom vagy. Ha fájdalmat érzel, azt csillapítani sze-
retném.
- Ez az egyetlen dolog, amire nem nyújthatsz vigaszt — mondta
Will.
Jem megrázta a fejét. - De hogy lehet, hogy nem vettem észre?
Említettem neked, észrevettem, hogy a szíved körül leomlanak a falak. Azt
hittem... Azt hittem, tudom, miért. Mindig tudtam, hogy terhet cipelsz, és
azzal is tisztában voltam, hogy elmentél Magnus-hoz. Azt hittem, talán
valamilyen varázslattal megszabadított a képzelt bűntudatodtól. Ha
egyáltalán felmerült volna bennem, hogy Tessa lehet az oka, tudnod kell,
Will, hogy soha nem beszéltem vol na neki az érzéseimről.
- Hogyan is találhattad volna ki? - Bármilyen nyomorultul is
érezte magát Will, egyszerre szabad lett, mintha egy rettenetes te hertől
szabadult volna meg. - Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne sejts
semmit. Te... te soha nem titkoltad az érzéseidet. Visszatekintve mindig
tiszták és nyilvánvalóak voltak, mégsem vettem észre őket.
Megdöbbentem, amikor Tessa bejelentette, hogy eljegyeztétek egymást.
Mindig is tőled származtak a legjobb dolgok az életemben, James. El sem
tudtam képzelni, hogy fájdalom forrása

is lehetsz, ezért naivan sosem figyeltem oda az érzéseidre. Ezért vol tam
olyan vak.
Jem becsukta a szemét. Szemhéja kék volt és száraz, mint a per gamen. -
Szomorú vagyok, amiért ilyen nehéz a lelked - mondta.
- De örülök, hogy szereted őt.
- Örülsz?
- Így könnyebb lesz megkérnem arra, amit szeretném, ha meg-
tennél. Hagyj magamra, és keresd meg Tessát!
- Most? Így?
Hihetetlennek tűnt, de Jem elmosolyodott. - Nem erre készültél éppen,
amikor elkaptam a kezedet?
- De... Biztos voltam benne, hogy nem fogsz magadhoz térni. Ez
más. Nem hagyhatlak magadra most, hogy egyedül nézz szembe azzal,
amivel muszáj...
Jem felemelte a kezét; Will egy pillanatig azt hitte, hogy az ő kezét
készül megfogni, de aztán inkább a ruhája ujját markolta meg.
- A parabataiom vagy - szólt Jem. - Azt mondtad, bármit kérhetek
tőled.
- De megesküdtem, hogy veled maradok. „Ahol te meghalsz, ott
halok meg. . . ”
7
- A halál tényleg el fog választani minket.
- Tudod, hogy az eskü szavai egy hosszabb bekezdésből származnak -
mondta Will. - „Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled.
Mert ahova te mégy, oda megyek. ”
8

Jem maradék erejét összeszedve felkiáltott. - Nem mehetsz oda, ahová

én megyek! Nem is akarnám neked.
- De nem is hagyhatlak itt csak úgy meghalni.

Tessék. Kimondta. Kimondta a szót, elismerte, hogy fennáll a le-

hetőség. Hogy a barátja meghalhat.
- Ezt senki másra nem bízhatom. - Jem szeme csillogott a láztól. -
Azt hiszed, nem tudom, hogy ha te nem indulsz utána, senki más nem
teheti meg? Gondolod, nem pusztulok bele, hogy nem én mehetek, vagy
hogy legalább nem tarthatok veled? - Közelebb hajolt, bőre sápadt volt,
mint egy lámpaernyő tejüvege, és mint egy ilyen lámpa esetében, a fény
mintha valamilyen belső forrásból világított volna. Kezét Will felé
csúsztatta a lepedőn. - Fogd meg, Will!
Will összezárta az ujjait Jem keze körül. Futó sajgást érzett a pa-
rabatairúnánál a mellkasán, mintha az előre tudta volna, amit ő nem, és a
rá váró fájdalomra figyelmeztette volna - olyan rettenetes fájdalomra,
amit el sem tudott képzelni, hogyan élhet túl. Jem az én nagy bűnöm, mondta
Magnusnak, most pedig eljött az ideje, hogy rámérjék a büntetését. Azt
hitte, Tessa elvesztésével már vezekelt; arra nem is gondolt, mi lesz majd,
ha mindkettejüket el veszti.
- Will - szólt Jem. - Az elmúlt években igyekeztem megadni ne-
ked, amit magadnak nem adhattál meg.
Jem keze mintha vékony köteg rőzse lett volna az ujjai között. - És mi
lenne az?
- Hit. Hittem benne, hogy jobb ember vagy, mint amilyennek
gondolod magad. Megbocsátás. Tudtam, hogy nem kell folyton büntetned
magad. Mindig szerettelek, Will, bármit is tettél. Most pedig meg kell
tenned a kedvemért, amire magam nem vagyok képes. Legyél a szemem,
ha az enyémmel nem láthatok. Legyél a kezem, ha az enyémet nem
használhatom. Legyél a szívem, ha az enyém már nem ver többé.

- Nem! - tört ki Willből. - Nem, nem, nem! Nem leszek egyik sem
ezek közül. A szemeddel látni fogsz, a kezedet használod még, a szíved
tovább ver.
- De ha nem, Will...
- Ha kettétéphetném magam, megtenném, hogy az egyik felem
veled maradhasson, a másik pedig Tessa után mehessen...
- Egy fél Willel egyikünk sem menne sokra - mondta Jem. - Senki
mástól nem kérhetem, hogy keresse meg őt, mert senki más nem lenne
képes hozzám hasonlóan feláldozni az életét, hogy megment se. Akkor is
felkértelek volna erre a küldetésre, ha nem szereztem volna tudomást az
érzelmeidről, de most, hogy kiderült, mennyire szereted te is... Will,
mindennél jobban bízom és mindennél jobban hiszek benned, tudván,
hogy mint mindig, ebben a dologban is együtt dobog a szívünk. Vo mén si
csie paj hsziung ti. Többek vagyunk fivéreknél, Will. Vállald el ezt a
feladatot, és nem csak magadért vállalod, hanem mindkettőnkért.
- Nem hagyhatlak itt, hogy egyedül nézz szembe a halállal - sut-
togta Will, de tudta, hogy legyőzték. Akarata semmivé lett, mint az
ujjak
közül kipergő homokszemek.
Jem megérintette a parabatairúnát a vállánál a hálóingén keresztül. -
Nem vagyok egyedül - mondta. - Akárhol is járunk, egyek vagyunk.
Will lassan felállt. Maga sem hitte el, hogy azt teszi, amit tesz, de
tiszta volt a helyzet: éppen olyan tiszta, mint az ezüstgyűrű Jem fe
kete
pupillája körül. - Ha ezután egy másik élet vár ránk - szólt -, ott
találkozzunk, James Carstairs.
- Lesznek következő életek. - Egy pillanatra éppen úgy fonták
össze az ujjaikat, ahogyan a parabataiszertartás során, amikor a

tűzkarikákon keresztül fogták meg egymás kezét. - A világ kerék. Akár

felfelé tartunk, akár lefelé, együtt maradunk.
Will még erősebben szorította Jem kezét. - Nos hát - szólt elszoruló
torokkal -, mivel azt mondod, vár rám egy következő élet, imádkozzunk,
nehogy abból is akkora katyvaszt csináljak, mint ebből.
Jem azt a mosolyát vette elő, amitől Will a legsötétebb napjain is
nyugalomra lelt. - Azt hiszem, van még remény a számodra, Will
Herondale.
- Igyekszem megtalálni az utat akkor is, amikor nem leszel ott,
hogy megmutasd.
- Tessa - mondta Jem. - Ismeri a szenvedést és a reményt is. Ta-
níthatjátok egymást. Keresd meg őt, Will, és mond meg neki, hogy mindig
szerettem! Áldásom rátok, ha nem is mentek vele sokra.
Egymásba fúródott a tekintetük. Will nem tudta rávenni magát, hogy
elköszönjön, vagy hogy bármit is mondjon egyáltalán. Csak még egyszer
megszorította Jem kezét, aztán elengedte, megfordult, és kisietett az
ajtón.
A lovak istállója az Intézet mögött kapott helyet - ez Cyril birodalma volt,
a többiek csak ritkán tévedtek ide. Az épület egykor parókiaként szolgált,
padlóját makulátlanul tisztára söpört egyenetlen kövek alkották. A falak
mentén sorakozó bokszok közül csak kettő volt foglalt. Balios és Xanthos
mélyen aludt, farkukat lassan lóbál- ták, ahogy az alvó lovak szokták.
Bőségesen el voltak látva friss szénával, körben a falakon tökéletesre
fényesített lószerszámok lógtak. Will elhatározta, hogy ha erről az útról
élve hazatér, feltétlenül megmondja Charlotte-nak, hogy Cyril kiváló
munkát végez.

Will, gyengéden suttogva a fülébe, felébresztette Baliost, és kivezette a

bokszából. Még kisfiú korában, mielőtt az Intézetbe érkezett, megtanulta,
hogyan nyergeljen és szerszámozzon fel egy lovat, így most hagyta, hogy
elterelődjenek a gondolatai. Miközben a helyére illesztette a kengyelt,
ellenőrizte a nyereg mindkét oldalát, és óvatosan átnyúlt Balios teste
alatt, hogy megfeszítse a hevedert.
Nem hagyott hátra levelet, nem üzent senkinek az Intézetben. Jem
úgyis elmondja nekik, hová ment, és úgy alakult, hogy most, amikor a
legjobban kellettek volna a máskor olyan könnyen áradó szavak, csak
nem találta őket. Maga sem fogta fel igazán, hogy talán soha többé nem
tér vissza, inkább újra meg újra végiggondolta, mit pakolt be a
nyeregtáskába: harci öltözéket, tiszta inget és keményí tett ingmellet (ki
tudja, mikor kell úriemberként mutatkoznia?), két irónt, a lehető legtöbb
fegyvert, kenyeret, sajtot, szárított gyümöl csöket és mondén pénzt.
Ahogy Will megfeszítette a nyereg hevederét, Balios felemelte a fejét,
és felnyerített. Will megpördült a tengelye körül. Vékony női alak állt
az
istálló ajtajában. Ahogy felemelte a jobb kezét, a benne tartott
boszorkányfény felragyogott, és megvilágította az arcát.
Cecily volt az. Kék bársonyköpenybe burkolózott, sötét haját ki-
engedte, fürtjei arcát keretezték. Mezítláb volt, a köpeny szegéje alól
kilátszottak csupasz lábujjai. Will felegyenesedett. - Cecy, te meg mit
keresel itt?
A lány előrelépett egyet, aztán megállt a küszöbön, és lepillantott
csupasz lábára. - Ezt én is kérdezhetném tőled.
- Szeretek esténként a lovakkal beszélgetni. Igazán kellemes tár saság.
Neked viszont nem kellene hálóingben császkálnod. A folyosókon
nyüzsögnek a Lightwoodok.

- Nagyon vicces. Hová mész, Will? Ha megint jin fent akarsz ke-
resni, vigyél magaddal!
- Nem jin fent akarok keresni.
A lány kék szemében megértés villant. - Tessa után mész. A Cadair
Idrishez indulsz.
Will bólintott.
- Vigyél magaddal! - mondta Cecily. - Vigyél magaddal, Will!
Will képtelen volt a húgára nézni, inkább elindult a zabláért meg
a kantárért. Remegő kézzel vette le őket a helyükről, aztán visszafor
dult
Balios felé. - Nem vihetlek magammal. Nem tudod megülni Xanthost, még
nem tanultad meg, hogyan kell, egy közönséges ló pedig csak lelassítana
bennünket.
- A kocsijukat automatonlovak húzták. Nem remélheted, hogy
utoléred őket...
- Nem is számítok rá. Igaz, hogy Balios a leggyorsabb ló Angliá-
ban, de neki is kell pihennie és aludnia. Már beletörődtem, hogy nem
érem utol Tessát útközben. Az egyetlen reményem, hogy megérkezem a
Cadair ídrishez, mielőtt túl késő.
- Akkor engedd, hogy a nyomodban haladjak, és ne is törődj vele,
ha lehagysz...
- Térj már észhez, Cecy!
- Hogy térjek észhez? - fortyant fel a lány. - Csak azt látom, hogy a
bátyám megint elmegy tőlem. Évek teltek el, Will! Évek! Utánad jöttem
Londonba, és most, hogy végre együtt vagyunk, te megint elmész!
Balios zavartan toporgott, miközben Will a szájába illesztette a zablát,
és átvetette a fején a kantárt. Nyilvánvalóan nem szerette a kiabálást. A fiú
a nyakára tette a kezét, hogy megnyugtassa.

- Will! - Cecilynek egészen fenyegető volt a hangja. - Nézz a sze-

membe, különben felverem az egész házat, hogy megállítsanak. Es-
küszöm, hogy megteszem!
Will a ló nyakának támasztotta a fejét, és lehunyta a szemét. Érezte a
széna és az állatok szagát, meg a rongyokét és az izzadságét, sőt
kicsit
még a Jem kandallójában égő fűzből a ruhájára tapadt édes kés füstszagot
is.
- Cecily! - szólt. - Tudnom kell, hogy itt vagy, a lehető legnagyobb
biztonságban, különben nem mehetek el. Nem félhetek egyszerre attól,
hogy mi lesz Tessával, és attól, hogy mi lesz veled mögöttem az úton,
különben összeroppanok. Máris túl sokan vannak veszélyben azok közül,
akiket szeretek.
Hosszú csend támadt. Will csak Balios szívverését hallotta az ál lat bőre
alatt, semmi mást. Arra gondolt, hogy Cecily talán elment, miközben ő
beszélt, és felveri a házat, ahogyan ígérte. Felemelte a fejét.
Nem, Cecily ugyanott állt, ahol korábban, a boszorkányfény világított a
kezében.- Tessától tudom, hogy egyszer szólítottál - mondta. - Amikor
beteg voltál. Miért engem, Will?
- Cecily. - A szó nem volt több halk sóhajnál. - Éveken át te voltál
a... talizmánom. Azt hittem, én öltem meg Ellát. Azért jöttem el
Walesből, hogy biztonságban tudjalak. Amíg abban a hitben éltem, hogy
boldogok és egészségesek vagytok, megérte a fájdalom, hogy nem
láthatlak téged, anyát és apát.
- Sosem értettem, miért jöttél el — mondta a lány. - És azt hit-
tem, az árnyvadászok szörnyetegek. Fel nem foghattam, miért jöttél ide.
Azt terveztem, hogy ha elég idős leszek, követlek, úgy teszek, mintha én
is árnyvadász akarnék lenni, de közben meggyőzlek, hogy

gyere haza. Majd amikor először hallottam az átokról, nem tudtam, mit
higgyek. Azt már megértettem, miért jöttél el, csak azt nem, hogy miért
maradtál.
- Jem...
- De ha meg is hal - Cecilynek megrebbent a szeme, ahogy ki-
mondta a szót -, akkor sem jössz haza anyához és apához, igaz? Minden
porcikádban árnyvadász vagy, ahogy apa sosem volt az. Ezért álltái ellen
olyan makacsul, amikor megpróbáltalak rávenni, hogy írj neki. Nem
tudod, hogyan kérhetnél egyszerre bocsánatot, és közölhetnéd velük,
hogy nem mész haza.
- Nem mehetek haza, Cecily, vagy legalábbis nem náluk van többé
az otthonom. Árnyvadász lettem. A véremben van.
- Tudod, hogy a húgod vagyok, igaz? Az én véremben is benne
van.
- Azt mondtad, csak szerepet játszol. - Will egy pillanatig a húga
arcát fürkészte, aztán lassan folytatta. - De nem így van, ugye?
Láttalak
edzeni és harcolni. Azt érzed, amit én is éreztem. Mintha az Intézet
padlója lenne az első szilárd talaj a lábad alatt. Mintha megtaláltad
volna
azt a helyet, ahová tartozol. Árnyvadász vagy.
Cecily nem felelt.
Will szája féloldalas mosolyra húzódott. - Örülök - mondta. - Örülök,
hogy lesz egy Herondale az Intézetben akkor is, ha én...
- Akkor is, ha te nem jössz vissza? Will, hadd menjek veled, hadd
segítsek...
- Nem, Cecily. Nem elég, hogy elfogadom, hogy ezt az életet vá-
lasztod annak minden veszélyével együtt, pedig mindig biztonságban
akartalak tudni? Nem, nem vihetlek magammal akkor sem, ha
meggyűlölsz érte.

Cecily felsóhajtott. - Ne drámázz itt nekem, Will! Muszáj mindig

ragaszkodnod hozzá, hogy az emberek gyűlölnek, amikor nyil vánvalóan
nem teszik?
- A drámához nagyon értek - felelte a fiú. - Ha nem árnyvadász
lennék, fényes jövő állna előttem a színpadon. Nem kételkedem benne,
hogy sikert aratnék.
Cecily láthatólag nem értékelte a viccet, bár Will úgy sejtette, ezt
aligha róhatja fel neki. - Nem érdekel, hogyan adnád elő a Hamletét -
mondta a lány. - Ha nem mehetek veled, akkor ígérd meg... Ígérd meg,
hogy visszajössz!
- Ezt nem ígérhetem meg - felelte Will. — De ha vissza tudok
jönni hozzád, visszajövök. És ha így lesz, írok anyának és apának.
Ennyit
ígérhetek.
- Nem — mondta Cecily. - A levél nem elég. Ígérd meg, hogy ha
visszajössz, meglátogatod velem a szüleinket, elmondod nekik, mi ért
jöttél el, hogy nem haragszol rájuk, és hogy még mindig szereted őket.
Nem kérem, hogy maradj is otthon. Egyikünk sem élhet ott többé, de
igazán nem nagy kérés, hogy nyújts nekik némi vigaszt. És ne gyere azzal,
hogy tiltják a szabályok. Pontosan tudom, hogy élvezed, ha megszegheted
őket.
- Látod? Mégiscsak ismered egy kicsit a bátyádat. Szavamat adom,
hogy teljesülnek ezek a feltételek, megteszem, amit kérsz.
A lány válla ellazult, tekintetén látszott a megkönnyebbülés. Így, hogy
a dühe elpárolgott, kicsinek és védtelennek tűnt, még ha Will tudta is,
hogy nem az. - És Cecy - szólt halkan a fiú. - Mielőtt elindulok, szeretnék
adni neked valamit.
Az inge alá nyúlt, és a fején keresztül levette a nyakláncot, amit
Magnustól kapott. A medál rubinvörös ragyogással hintázott az is tálló
félhomályában.

- A női nyakláncod? - kérdezte Cecily. - Bevallom, nem áll jól

neked.
Will a húgához lépett, és a nyakába akasztotta az ékszert. A rubin úgy
simult Cecily mellkasához, mintha egyenesen neki készítették volna. A
lány komoly tekintettel pillantott a bátyjára. - Midig viseld! - mondta
Will. - Figyelmeztet, ha démonok közelednek. Ezzel biztonságban leszel,
ami nekem a legfontosabb. És segít harcossá válnod, ami meg neked a
legfontosabb.
Cecily megérintette a fiú arcát. - Da bo ti, Gwilym. Byddaf yn dy
golli
di.
- Te is nekem - felelte Will. Anélkül, hogy még egy pillantást
vetett volna a húgára, Balios felé fordult, és felpattant a nyeregbe.
Cecily
hátralépett, a fiú pedig kiléptetett a lóval az istálló ajtaján, fejét
lehajtva
nekifeszült a szélnek, és elvágtatott az éjszakába.
Tessa halk sikollyal ébredt vérről és fémszörnyekről szóló álmából.
Gyermeki pózban, kuporogva feküdt az ülésen egy nagy kocsi ban,
aminek az ablakait teljes egészében vastag bársonyfüggönyök takarták. Az
ülés kemény volt és kényelmetlen, az oldalát rugók bökték, szakadt és
foltos ruháján keresztül is szúrták. A haja kiszabadult a csatok közül,
és
formátlan csomókban lógott az arcába. Vele szemben, az ellenkező
sarokban, vastag fekete szőrmekabátba burkolózva mozdulatlan alak ült,
felhúzott csuklyája az arcát is elrejtette. Kettejükön kívül senki más
nem
volt a kocsiban.
Tessa leküzdötte szédülését meg feltörő hányingerét, és addig
fészkelődött, amíg sikerült felülnie. Kezét a hasára szorítva próbált
mélyeket lélegezni, bár a kocsi áporodott levegője nem nyugtatta meg
háborgó gyomrát. Izzadság csörgött végig a mellkasán a ruhája

alatt. - Ugye nem fogsz hányni? - kérdezte egy rozsdás hang. - A

kloroformnak néha van ilyen mellékhatása.
A csuklyás idegen közelebb hajolt, és Tessa Mrs. Blacket ismerte fel. Az
Intézet lépcsőin túlságosan meg volt ijedve, hogy alaposabban
tanulmányozza egykori fogvatartója arcát, most azonban, hogy
közelebbről is szemügyre vehette, összerázkódott. A nő bőrének zöl des
árnyalata volt, szeme fehérjét fekete erek szőtték át, az ajka pedig
lebiggyedt, megmutatva szürke nyelvét.
- Hová visznek? - kérdezte a lány. A rém regényekben rendszerint
ez volt a hősnők első kérdése, ha elrabolták őket. Tessát mindig
bosszantotta a dolog, de most megértette, hogy tulajdonképpen ez nem is
butaság. Az ilyesféle helyzetekben az ember legelőször arra kíváncsi,
merre tart.
- Mortmainhez- felelte Mrs. Black. - És ennél többet nem fogsz
kiszedni belőlem, te lány. Szigorú utasításokat kaptam.
Tessa éppen erre számított, mégis szorítást érzett a mellkasában, és
elakadt a lélegzete. Ösztönösen elhajolt Mrs. Black elől, és félre húzta
a
függönyt a kocsi ablaka elől.
Odakint sötét volt, a holdat félig felhők rejtették. Az út mentén
dombok sorakoztak, sehol nem világítottak lakott helyekre utaló fények.
Itt-ott fekete kőhalmok pettyezték a tájat. Tessa igyekezett észrevétlenül
lenyomni a kocsi kilincsét; az ajtó zárva volt.
- Ne is strapáid magad - szólt a Sötét Nővér. - Nem tudod kinyitni
az ajtót, ha pedig mégis megszöknél, elkapnálak. Sokkal gyorsabb vagyok,
mint amilyennek emlékszel rám.
- Így tűnt el a lépcsőn is? - kérdezte Tessa. - Az Intézetben?
Mrs. Black fensőbbséges mosolyra húzta a száját. - Eltűntem
a szemed elől. Sebesen odébbálltam, aztán megint visszamentem.
Mortmaintől kaptam ezt a képességet.

- Miért csinálja ezt? Hálából? Mortmain nem tartotta magát sokra.

Jemet és Willt küldte maga után, hogy megöljék, amikor azt hit te, hogy az
útjába fog állni.
Abban a pillanatban, hogy kimondta a két fiú nevét, megrohanták az
emlékek. Amikor őt elragadták, az árnyvadászok még kétségbeesetten
harcoltak az életükért az Intézet előtt. Vajon kitartottak az automatonok
ellenében? Megsérült, vagy ne adj úristen, meghalt közülük valaki? Vajon
tudná, érezné, ha történt volna valami szörnyűség Jemmel vagy Willel?
Mindketten éppen úgy a részei voltak, mint a szíve bármelyik darabja.
- Nem - szólt Mrs. Black. - Hogy megválaszoljam a kérdést a
szemedben, nem tudnál róla, ha bármelyikük meghalt volna. Az emberek
folyton ilyeneket képzelnek, de hacsak nem létezik valami féle mágikus
kötelék, mint a parabataioké, az egész csak romantikus álmodozás.
Amikor eljöttem, az életükért küzdöttek. - A nő elvigyorodott, fogai
fémesen villantak a sötétben. - Ha Mortmain parancsa értelmében nem
sértetlenül kellene átadnom neki, otthagytalak volna, hogy cafatokra
szabdaljanak.
- Miért kell sértetlenül átadnia neki?
- Te meg a kérdéseid. Szinte el is felejtettem, milyen idegesítőek.
Bizonyos információkat csak tőled kaphat meg. És továbbra is feleségül
szándékozik venni. Amekkora marha. Felőlem persze bosszanthatod élete
végéig. Ha megkapom tőle, amit akarok, én már el is tűnök.
- Kizárt dolog, hogy olyasmit tudjak, ami Mortmaint érdekelhetné.
Mrs. Black felhorkant. - Fiatal vagy és ostoba. Nem ember vagy,
Tessa Gray, és nagyon keveset tudsz arról, mire vagy képes. Többet is
megtaníthattunk volna neked, ha nem makacskodsz. Mortmaint kevésbé
engedékeny oktatónak fogod találni.

- Engedékeny? - mordult fel Tessa. - Maguk véresre vertek!

- Léteznek rosszabb dolgok is a fizikai fájdalomnál. Mortmain
nemigen ismeri a könyörületet.
- Pontosan. - Tessa előredőlt, a mechanikus angyal lüktetett a
ruhája alatt. - Miért teszi meg neki, amit kér magától? Tudja, hogy nem
bízhat meg benne, tudja, hogy boldogan megölné magát...
- Szükségem van arra, amit adni tud nekem - felelte Mrs. Black. -
És megteszem, amit kell, hogy megszerezzem.
- És mi volna az? - érdeklődött Tessa.
Mrs. Black felnevetett, aztán hátralökte a csuklyáját, és kigombolta a
kabátja gallérját.
Tessa olvasott a történelemkönyvekben a karóra tűzött fejekről a
London Bridge-en, de soha nem gondolt bele, milyen iszonytatóan
festhetnek a valóságban. A Mrs. Blacket ért károsodásokat nyilvánvalóan
nem hozták rendbe, miután levágták a fejét, mert most rongyos, szürke
bőr lógott alá a nő koponyájába hatoló fémtüske körül. A teste helyét egy
sima felületű rúd foglalta el, amiből két vékony, ízületekkel ellátott
kar
állt ki. A karok végén lévő ki tudja, milyen kezeket borító szürke
kecskebőr kesztyű csak még hátborzongatóbbá tette a látványt.
Tessa sikított.

WILL EGY ALACSONY DOMB TETEJÉN ÁLLT zsebre dugott kézzel, és

türelmetlenül
fürkészte Bedfordshire békés lankáit. Miután elhagyta Londont, ahogy
csak Balios lábai bírták, az északnak vezető nagy út felé vette az
irányt.
Mivel hajnalban indult, az utcák viszonylag üresek voltak, amikor átszelte
Islingtont, Hollowayt és Highgate-et. Elhagyott néhány utcai árust meg
járókelőt, de igazából semmi sem állta az útját, és mivel Balios nem fáradt
el olyan könnyen, mint egy hétköznapi ló, Will hamarosan elhagyta
Barnetet, és máris Dél-Mimmsen meg London Colney-n vágtatott
keresztül.
Imádott vágtatni - egészen a ló hátához lapult, és a haja lobogott a
szélben, ahogy Balios patái falták alattuk az utat. Most, hogy el hagyta
Londont, egyszerre hasított belé a fájdalom, és érezte magát furcsán
szabadnak. Különös volt a kettő egyszerre, de nem tudott tenni ellene. A
Colney közelében lévő tavaknál megitatta Baliost, mielőtt folytatták az
útjukat.
Amikor már harminc mérföldnyire járt Londontól, akaratlanul is
eszébe jutott sok évvel korábbi útja az Intézetbe. Walest apja egyik
lovának nyergében hagyta el, de aztán Staffordban eladta az állatot,
amikor rájött, hogy nincs pénze az útdíjakra. Most már tudta, hogy
nagyon rossz árat kapott érte, és nehezére esett búcsút venni
Hengroentől, akinek a nyergében lovagolni tanult. Még több küsz-
ködéssel járt azonban gyalog megtenni az út hátralevő részét Londonig.
Mire az Intézetbe ért, vérzett a lába, és a kezei is, ahol lehor zsolta
őket,
amikor elesett.
Most lenézett a kezére, és felidézte, milyen volt akkor. Vékony, hosszú
ujjakkal, mint minden Herondale-é. Jem mindig sajnálta, hogy barátjának
nincs érzéke a zenéhez, mivel szerinte a keze zongorázásra termett.
Ahogy Jemre gondolt, mintha tűt szúrtak volna belé. Will elhessegette az
emléket, és visszafordult Baboshoz. Nem csak azért állt meg, hogy a ló
ihasson, egy marék zabot is adott neki - jót tett a sebességének és a
kitartásának és pihennie is kellett. Gyakran hallott olyanokat, hogy a
lovas katonák a végkimerülésig hajszolják az állatokat, de akármilyen
kétségbeesetten igyekezett is Tessához, soha nem lett volna képes ilyen
kegyetlenségre.
Volt némi forgalom az úton; szekerek, sört meg tejet szállító kocsik
tartottak ide vagy oda, néha még egy ló vontatta omnibuszt is lehetett
látni. Tényleg, ezeknek az embereknek nem akadt jobb dolguk, minthogy
egy szerdai napon éppen itt zötykölődjenek?

Legalább útonállók nem voltak. A vonatok, a fizetős utak elterjedése meg

a hatékony rendőrség évtizedekkel ezelőtt véget vetettek a rablás ezen
formájának. Will nem szívesen ölt volna meg senkit - azzal is csak az
idejét vesztegette volna.
Elhaladt Saint Albans mellett, de még ebédelni sem állt meg, annyira
sietett Wroxeter felé, ahol az ókori rómaiak által épített Watling Street
kettévált, és az egyik fele Skócia, a másik fele pedig Angliát átszelve
a
walesi Holyhead kikötőjének irányába haladt tovább. Szellemek jártak az
úton; a szél elsuttogott régi angolszász szavakat hozott magával. Az utat
Wocelinga Strotnak nevezték, és Boadicea hősies katonáiról beszéltek,
akiket annyi évvel korábban itt győztek le a rómaiak.
Ahogy Will zsebre vágott kézzel a tájat figyelte - három óra volt, az
ég
kezdett sötétedni, ami azt jelentette, hogy nemsokára fel kell készülnie az
éj beköszöntére, és kerítenie kell egy fogadót, ahol ő és a lova
megpihenhetnek -, eszébe jutott, hogy egyszer azt mondta Tessának,
Boadicea bebizonyította, a nők is lehetnek harcosok. Azt nem tette hozzá,
hogy olvasta a lány leveleit, és hogy megszerette benne a csendes szürke
szemek mögött megbúvó harcos lelket.
Egyszer azt álmodta, hogy Tessa leült mellé egy zöldellő dombon a kék
ég alatt. Mindig te leszel az első a szívemben. Vad harag gyúlt a szívében.
Hogy
merészel Mortmain egy ujjal is hozzáérni? Tessa közéjük tartozik. Nem
hozzá - ahhoz túlságosan is önálló volt, hogy bárkihez, akár Jemhez is
tartozzon -, hanem közéjük. Will magában még a konzult is elátkozta,
amiért ezt nem volt képes észrevenni.
Meg fogja találni Tessát. Megtalálja, hazaviszi, és még ha a lány nem is
fogja őt viszont szeretni, sértetlenül él tovább. Meg fogja tenni érte
és
saját magáért. Visszafordult Baboshoz, aki baljós tekintet tel méregette
éppen. Will felpattant a nyeregbe.

- Gyerünk, öregfiú! - szólt. - Mindjárt lemegy a nap, és éjszakára

HocklifFe-be kell érnünk. Esőre áll az idő. - A ló oldalába mélyesztette
a
sarkát, Balios pedig bizonyára megértette gazdája szavait, mert úgy indult
meg, mintha puskából lőtték volna ki.
- Egyedül ment el Walesbe? - kérdezte Charlotte. - Hogyan engedhetted
meg neki, hogy ekkora... ekkora ostobaságot tegyen?
Magnus vállat vont. — Nem az én dolgom, hogy megzabolázzam az
önfejű árnyvadászokat, és soha nem is lesz az. Ami azt illeti, nem is
tudom, miért lennék én a hibás. A könyvtárban töltöttem az éj szakát,
várva, hogy Will utánam jöjjön, és beszélgessünk. Soha nem került elő.
Végül elaludtam a Veszettség és lükantrópia részlegen. Woolsey néha
harap, és kicsit aggódom.
Erre senki nem felelt semmit, bár Charlotte bosszúsabbnak tűnt, mint
valaha. Amúgy is csendes reggeli volt, mivel elég sokan hiányoztak az
asztaltól. Will távollétén nem lepődtek meg, azt hitték, el sem mozdul
parabataia mellől. Csak akkor fújtak riadót, amikor Cyril lihegve és
zaklatottan berontott, hogy közölje, Balios eltűnt a bokszából.
Átkutatták az Intézetet, és a könyvtár egyik sarkában rábukkantak az
alvó Magnus Bane-re. Amikor megkérdezték, tud-e valamit Willről, a
boszorkánymester azt felelte, hogy a fiú elindult Walesbe, hogy
megtalálja, és akár trükkel, akár erővel, de visszahozza Tessát az
Intézetbe. Magnus meglepetésére Charlotte pánikba esett, és gyűlést
hívott össze a könyvtárba, ahol Jem kivételével az Intézet összes
árnyvadásza köteles volt megjelenni - még Gideon is, aki sántán, egy
mankóra támaszkodva érkezett.
- Tudja valaki, mikor ment el Will? - kérdezte Charlotte. A hosszú
asztal végén állt, a többiek pedig a két oldalon ültek.

Cecily szemérmesen összefűzte az ölében az ujjait, és hirtelen nagyon

elkezdte érdekelni a szőnyeg mintája.
- Nagyon szép medálod van, Cecily - jegyezte meg Charlotte,
összehúzott szemmel mustrálva a lány nyakában lógó rubint. - Nem
emlékszem, hogy tegnap is rajtad lett volna ez a nyaklánc. Ha nem
tévedek, Will viselte. Mikor adta oda neked?
Cecily karba fonta a kezét. - Nem mondok semmit. Will maga hozza
meg a döntéseit, és hiába próbáltuk meg elmagyarázni a konzulnak, mi a
teendő. Mivel a Klávé nem segít, Will a saját kezébe vette a dolgokat. Nem
tudom, miért számítottak másra.
- Azt hittem, nem fog elmozdulni Jem mellől - felelte Charlotte.
Láthatólag megdöbbent, hogy ilyet mondott. - El nem tudom képzelni,
hogyan mondjuk meg neki, hogy Will elment, ha magához tér.
- Jem tudja... - kezdte vonakodva Cecily, de meglepetésére éppen
Gabriel szakította félbe.
- Persze hogy tudja. Will csak a kötelességét teszi, mint parabatai.
Azt teszi, amit Jem is tenne, ha képes lenne rá. Jem helyett ment el.
Parabataiként nem tehetett mást.
- Willt véded? - kérdezte Gideon. - Azok után, ahogyan mindig is
bántál vele? Miután vagy egy tucatszor közölted Jemmel, hogy vacak az
ízlése a parabataiok terén?
- Will talán megvetendő ember, de ezzel legalább bebizonyította,
hogy nem megvetendő árnyvadász - mondta Gabriel, aztán találkozott a
tekintete Cecilyével, és gyorsan hozzátette: - Persze lehet, hogy embernek
sem megvetendő. Teljesen.
- Igazán nagyvonalú kijelentés, Gideon - jegyezte meg Magnus.
- Gabriel vagyok.
Magnus legyintett. - Nekem minden Lightwood egyforma...

- Aham - vágott közbe Gideon, mielőtt Gabriel hozzávághatott

volna valamit a boszorkánymesterhez.
- Akár jó ember Will, akár megvetendő, akár meg lehet kü-
lönböztetni az egyik Lightwoodot a másiktól, akár nem, a kérdés ugyanaz
marad: menjünk-e Will után?
- Ha Will úgy érezte volna, hogy segítségre van szüksége, nem az
éjszaka közepén lovagolt volna el egyetlen szó nélkül - jegyezte meg
Cecily.
- Igen - bólint Gideon. - Mert Willről köztudott, hogy kizárólag
jól megfontolt, okos döntéseket hoz.
- Ellopta a leggyorsabb lovunkat - mutatott rá Henry. - Ez elő-
relátásról árulkodik valamelyest.
- Nem hagyhatjuk, hogy Will egyedül vegye fel a harcot
Mortmainnel. Végezni fognak vele - mondta Gideon. - Ha tényleg az
éjszaka közepén ment el, még utolérhetjük útközben...
- A leggyorsabb lovunkkal ment - emlékeztette Henry. Magnus
csendben felhorkant.
- Ami azt illeti, nem elkerülhetetlen, hogy megöljék - jegyezte
meg Gabriel. - Persze tényleg mindannyian ellovagolhatnánk Will után,
de ha ilyen sokan mennénk a Magiszter ellen, lényegesen f eltűnőbbek
lennénk, mint egyetlen fiú lóháton. Will legjobb esélye, hogy észrevétlen
marad. Végtére is nem háborúba indul, csak Tessát akarja megmenteni. A
lopakodás és a titoktartás az ilyesféle küldetések sikerének titka.
Charlotte olyan erővel csapott az asztalra, hogy a hangja bezengte a
helyiséget. - Mindenki maradjon csöndben! - parancsolta olyan
határozottan, hogy mintha még Magnus is megijedt volna. - Gabriel,
Gideon, igazatok van. Will jobban jár, ha nem követjük, és amúgy sem
engedhetjük meg, hogy valaki is odavesszen közülünk.

Az is igaz, hogy a Magiszter nem a mi hatáskörünk, az ő ügyében a Tanács

fog dönteni. Jelenleg nem tehetünk semmit. Ezért minden energiánkat
Jem megmentésére kell fordítanunk. Haldoklik, de még nem halt meg.
Közénk tartozik, és Will részben belőle is meríti az erejét. Jem végre
engedélyt adott, hogy gyógymódot keressünk a betegségére, tehát ezt kell
tennünk!
- De... - kezdte Gabriel.
- Csend! - vágott a szavába Charlotte. - Én vagyok az Intézet ve-
zetője. Ne felejtsd el, ki mentett meg apádtól, és mutass némi tisz teletet!
- Ezzel aztán sikerült jól helyrerakni Gabrielt - jegyezte meg elé-
gedetten Magnus.
Charlotte szeme szikrákat szórt, ahogy felé fordult. - És te is, bo-
szorkánymester. Lehet, hogy Will hívott ide, de csak az én beleegye-
zésemmel maradhatsz. Tudomásom szerint megígérted Willnek, hogy
minden tőled telhetőt megteszel Jem gyógyulásáért, amíg ő távol van.
Közöld Gabriellel és Cecilyvel, hol vannak azok az üzletek, ahol
beszerezhetik a szükséges hozzávalókat! Gideon, mivel megsebesültél, te a
könyvtárban maradsz, és megkeresed a könyveket, amiket Magnus kér
tőled. Ha segítségre van szükséged, én vagy Sophie állunk a
rendelkezésedre. Henry, Magnus esetleg használhatná a kriptádat
laboratóriumnak, hacsak nem folytatsz éppen valamilyen kísérletet, ami
lehetetlenné tenné. - Charlotte kérdő tekintettel fordult férje felé.
- Éppen ilyen kísérletet folytatok - felelte habozva Henry -, de
talán az is közelebb vihet Jem gyógyulásához, és örömmel venném Mr.
Bane segítségét. Cserébe természetesen használhatja a tudományos
eszközeimet.
Magnus kíváncsian pillantott a férfira. - Pontosan min dolgozik?

- Nos, ön is tudja, hogy mi nem foglalkozunk mágiával, Mr. Bane.

- Henryt láthatóan lenyűgözte, hogy valaki érdeklődést mutat a kísérletei
iránt. - Jelenleg mégis olyasmin dolgozom, amit egy áthelyező varázslat
tudományos változatának tekinthetünk. Ez a szerkezet ajtót nyitna
bármely tetszőleges helyre...
- Például egy jin fennel teli kínai raktárba? - Magnusnak
felcsillant a szeme. - Nagyon érdekesnek hangzik, igazán nagyon
érdekesnek.
- Hát pedig egyáltalán nem az - mormogta Gabriel.
Charlotte átható tekintette] pillantott rá. - Elég legyen ebből!
Úgy hiszem, mindenki megkapta a feladatát. Menjetek, tegyétek a
dolgotokat. Egyikőtök felől sem akarok hallani, amíg nem tudtok
valamiféle haladásról beszámolni. Én Jemmel leszek. - Ezzel kisietett a
szobából.
- Milyen kielégítő reakció - állapította meg Mrs. Black.
Tessa kikerekedett szemmel bámult rá. A kocsi sarkában kupor gott a
lehető legtávolabb a rettenetes lénytől, aki valaha Mrs. Black volt. A
látványtól ösztönösen felsikított, aztán már hiába kapta a szája elé a
kezét, elkésett. A nőt láthatólag elégedettséggel töltötte el Tessa
rémülete.
- De magát lefejezték - szólt a lány. - Hogyan lehetséges, hogy
mégis él?
- Mágia - felelte Mrs. Black. - A bátyád említette meg Mort-
mainnek, hogy a hasznára lehetnék jelen alakomban. A bátyád ki ontott
vére teszi lehetővé létezésem folyamatosságát. Az életét adta az
életemért.
Szörnyű vigyorra torzult az arca, Tessa pedig a karjaiban haldokló
bátyjára gondolt. Nem tudod, mi mindent tettem, Tessie. A lány

visszanyelte a feltörő epét. A bátyja halála után megpróbálta felvenni az

alakját, hogy az emlékei segítségével megtudjon valamit Mortmainről, de
csak düh, keserűség és ambíciók szürke zagyvalékát találta. Most újult
erővel támadt fel benne a gyűlölet Mortmain iránt, aki rátapintott a bátyja
gyengeségeire, és kihasználta őket. Mortmain iránt, aki rátette a kezét
Jem jin fenjére, hogy az árnyvadászok úgy táncoljanak, ahogyan ő fütyül.
Tulajdonképpen még Mrs. Black is az ő manipulációinak foglya volt.
- Azért engedelmeskedik Mortmainnek, mert azt hiszi, hogy testet
kaphat tőle — mondta végül Tessa. - Nem egy ilyen... egy ilyen valamit,
mint ami most van, hanem valamiféle igazi, emberi testet.
- Emberi! - horkant fel Mrs. Black. - Annál valami sokkal jobbra
számítok. De még ennél is jobbra, olyasmire, ami lehetővé teszi, hogy
észrevétlenül járjak a mondénok között, és megint gyakorol hassam a
mesterségemet. Ami a Magisztert illeti, hatalmában fog állni, hogy ezt
megadhassa nekem. Méghozzá miattad. Hamarosan teljhatalma lesz, és te
fogod ehhez hozzásegíteni.
- Ostoba, ha megbízik benne, és jutalmat vár.
Mrs. Black színtelen ajka jókedvű mosolyra húzódott. — Ó, de hát
megkapom a jutalmam. Megesküdött rá, én pedig minden ígéretemet
teljesítettem. Átadom neki a tökéletes menyasszonyt, akit én képeztem ki
a számára. Azazelre, még emlékszem, amikor leszáll tál az Amerikából
érkező hajóról. Az ember azt hitte volna, mihaszna halandó vagy.
Kétségbeestem a gondolatra, hogy belőled kell valami használhatót
faragnom. De elég brutalitással minden formál ható. Most már megfelelsz
a célnak.
- Nem minden hasznavehetetlen, ami halandó.

Egy horkantás volt a válasz. - Ezt csak azért mondod, mert kap-
csolatba kerültél a nephilimekkel. Túl sokáig voltál velük a saját faj
tád
helyett.
- Milyen fajtám? Nincsen semmiféle fajtám. Jessamine szerint
anyám árnyvadász volt...
- ő valóban árnyvadász volt — bólintott Mrs. Black. — Csakhogy
apád nem.
Tessában megállt az ütő egy pillanatra. - Démon volt?
- Hát, semmi esetre sem angyal - vigyorodott el önelégülten a nő.
- A Magiszter mindent el fog magyarázni a maga idejében. Hogy ki vagy,
miért élsz, és miért teremtettek. - Mrs. Black fém- ízületei csikorogtak,
ahogy hátradőlt. - Meg kell mondjam, szinte le voltam nyűgözve, amikor
megszöktél azzal az árnyvadászfiúval. Kiderült, hogy van benned
spiritusz. Ami azt illeti, a Magiszter végül még hasznot is húzott
belőle,
hogy annyi időt töltöttél el a nephilimek között. Megismerkedtél az
alvilággal, és bebizonyítottad, hogy állod a sarat. Rákényszerültél, hogy
feszült helyzetben is használd a képességedet. Akármilyen próbáknak i s
vetettelek volna alá, nem szereztél volna ennyi tapasztalatot és
önbizalmat. Látom rajtad a változást. Nagyszerű felesége leszel a
Magiszternek.
- Miért? - kérdezte hitetlenkedve Tessa. - Miért kényszerítenek
hozzá? Miért számít, hogy van-e bennem spiritusz, meg hogy menynyi
tapasztalatot szereztem? Miért érdekelheti ez a Magisztert?
- Ó, több leszel egyszerű feleségnél. Te okozod majd a
nephilimek pusztulását. Erre teremttettél. És minél többet tudsz róluk,
minél inkább kedveled őket, annál hatékonyabb fegyver leszel, amikor
eljön az ideje, hogy beszántsuk őket a földbe.
Tessa úgy érezte, mintha minden levegő kiszorult volna a tüdejéből. -
Nem érdekel, mit tesz velem Mortmain. Nem vagyok

hajlandó ártani az árnyvadászoknak. Inkább halnék meg vagy visel ném el

a kínzásokat.
- Nem számít. Észre fogod venni, hogy nem leszel képes számot-
tevő ellenállásra az ő akaratával szemben. Különben sem kell tenned
semmit a nephilimek elpusztításáért, elég, hogy az vagy, aki. És
feleségül
kell menned Mortmainhez, de ezzel kapcsolatban sem lesz egyéb teendőd.
- Másnak a menyasszonya vagyok - jelentette ki Tessa. - James
Carstairsé.
- Ó, te jó ég! - szólt Mrs. Black. - Attól tartok, a Magiszter
szándéka előbbre való. James Carstairs keddre amúgy is halott lesz.
Mortmain felvásárolta Anglia teljes jin fen készletét, és megakadályozta,
hogy újabb szállítmányok érkezzenek, talán gondolhattál volna erre is,
mielőtt beleszerettél egy függőbe. Bár azt. hittem, a kék szemű fog
megtetszeni — elmélkedett. - A lányok nem a megmentőikbe szoktak
inkább beleszeretni?
Tessa egyre szürreálisabbnak érezte a helyzetet. Képtelen volt el hinni,
hogy egy kocsiban van összezárva Mrs. Blackkel, és a boszor-
kánymesternő a szerelmi életét boncolgatja. Az ablak felé fordult. A hold
fényében látta, hogy egy keskeny úton haladnak - a kocsit árnyékok
követték, az út mellett szakadék tátongott. - Sokféleképpen lehet
megmenteni valakit.
- Nos - Mrs. Black fogsora megvillant, ahogy mosolyra húzta a
száját -, biztosíthatlak felőle, hogy ezúttal senki sem siet a meg-
mentésedre.
Te okozod majd a nephilimek pusztulását.
- Akkor magamat kell megmentenem - jelentette ki Tessa. Mrs.
Black csodálkozva húzta fel a szemöldökét, ahogy zümmögő hangot
kiadva a lány felé fordította a fejét.

Tessa azonban már felkészült, minden energiáját a lábában és a fel -

sőtestében gyűjtötte össze, ahogyan tanul ta, így amikor nekivetette magát
a kocsi ajtajának, a lehető legtöbb erőt adta bele a mozdulatba.
A zár reccsenését hallotta, aztán Mrs. Black éles, dühödt sikolyát. Egy
fémkar hasította végig a hátát, aztán ragadta meg a gallérját, de csak
elszakítani tudta az anyagot. A lány a semmibe zuhant, aztán földet ért az
út menti köveken, és átbucskázott a szakadék peremén, miközben a kocsi
tovaszáguldott az úton, Mrs. Black pedig visítva követelte a kocsistól,
hogy álljon meg. Tessa hajába beletépett a szél, karj a vadul ide-oda
csapkodott a zuhanó testét körülvevő semmi ben. Minden reménye, hogy
a szakadék nem is mély, és a zuhanás túlélhető, tovaszállt. Esés közben
éles sziklák között kanyargó keskeny folyót pillantott meg messze a
mélyben, és tudta, hogy mint a finom porcelán, úgy fog összetörni,
amikor földet ér.
Becsukta a szemét, és imádkozott, hogy gyors legyen a vég.
Will egy magas, zöld domb tetején állt, és a tengert nézte. Az ég és a víz
egyformán
szemkápráztató kéken tündökölt; egészen olybá tűnt, mintha egybeolvadtak volna,
sehol nem lehetett találni egyetlen fix pontot sem a látóhatáron. Fölötte sirályok
meg
csérek vijjogtak, a sós szél a hajába fújt. Meleg nyár volt, a kabátja félrehajítva
hevert
a fűben. Ingujjat viselt nadrágtartóval, bőrét barnára cserzette a nap.
— Will!— Az ismerős hangot hallva megfordult, és Tessát pillantotta meg, amint
felé tart a domboldalon. Az ösvényt idegen fehér virágok szegélyezték; a lány maga
is
úgy festett, mint egy virág, ahhoz hasonlatos fehér ruhájában, amit akkor
viselt,
amikor megcsókolták egymást a bálban, Benedict Lightwood erkélyén. Tessa hosz-
szú barna haja lobogott a szélben. Főkötőjét levette, és a kezében

tartotta, miközben integetett felé, mosolyogva, mintha örülne a találkozásnak. Vagy

talán nem is csak egyszerűen örülne, hanem szíve minden vágya lett
volna, hogy
végre láthassa öt.
Will szíve is hevesebben kezdett verni. — Tess! — kiáltotta, és már nyújtotta is a
kezét, mintha maga felé tudná húzni a lányt. Tessa azonban még mindig
jókora
távolságra volt — hirtelen úgy tűnt, mintha egyszerre lenne nagyon közel és nagyon
távol. Will ki tudta venni csinos arca minden egyes részletét, mégsem
tudta
megérinteni a lányt. Csak állt hát várva, vágyakozva, és a szíve, mint
egy madár
szárnya, vert a mellkasában.
De legalább ott volt, olyan közel, hogy Will láthatta, amint a fűszálak és a
virágok
meghajlanak léptei nyomán. Egymás jelé nyújtották a kezüket, a tenyerük összeért,
egy pillanatig mosolyogva álltak. A lány ujjai melegen simultak Willéihez.
- Vártalak - szólt a fiú. Tessa felnézett rá, de a mosoly egyszerre eltűnt az
arcáról,
a lába alól kicsúszott a talaj, és a sziklaorom pereme felé dőlt. A keze elengedte
Willét,
és a fiú hirtelen csak a semmit markolta, ahogy a lány távolodott tőle, és homályos
fehér foltként némán a semmibe zuhant a kék látóhatár előtt.
Will felült az ágyban, a szíve vadul zakatolt a bordái között. A Fehér
Lóban kivett szobát félig betöltő holdfényben ismeretlen bútorok
körvonalai rajzolódtak ki: egy mosdóállvány; egy asztal, rajta egy
olvasatlan példánnyal Fordyce fiatal lányoknak szóló prédikációi ból; egy
kemény karosszék a kandallónál, amiben a lángok már zsarátnokká
halkultak. Az ágy hideg volt, a fiú mégis izzadt. Felállt, és az
ablakhoz
lépett.
A párkányon egy vázában egy csokor szárított virág szolgált díszí
tésül.
Will félretolta, és sajgó ujjaival elhúzta a reteszt. Az egész teste

fájt. Soha életében nem lovagolt még ilyen sokat, ilyen feszített tem-
póban. Kimerült volt, és mindene zsibbadt a nyeregben töltöt t órák
után. Iratzékra lesz szüksége, mielőtt reggel megint útnak indul.
Az ablak kifelé nyílt, az arcába meg a hajába fújó hideg levegő
hűsítette a bőrét. Odabent a mellkasában is érzett fájdalmat, ennek
azonban semmi köze nem volt a lovagláshoz. Maga sem tudta meg-
állapítani, hogy a Jemtől való elszakadás, vagy a Tessa miatt érzett
aggodalom volt-e az oka. Folyamatosan azt látta maga előtt, ahogy a
lány elengedi a kezét, és a mélybe zuhan. Soha nem hitt benne, hogy az
álmok megjósolnák a jövőt, most mégis görcsbe rándult a gyomra, és
szaggatottan vette a levegőt.
A sötét ablaktáblában saját tükörképét látta. Finoman megérintette az
üveget, ujjhegyei párás nyomokat hagytak maguk után. Azon
gondolkodott, mit fog majd mondani Tessának, amikor megtalálja,
hogyan magyarázza meg neki, hogy miért ő eredt a nyomába Jem
helyett. Ha ügyesen forgatja a szavakat, legalább együtt gyászolhatnak
talán. Ha a lány nem hitte el igazán, hogy Will szereti őt, ha soha nem is
viszonozza az érzéseit, legalább a szomorúságukban osztozhatnak.
Szinte el sem bírta viselni a gondolatot, hogy mennyire hiányzik neki
a lány csendes ereje. Behunyta hát a szemét, és a hűvös üvegnek
támasztotta a homlokát.
Ahogy az East End kanyargós utcáin a Limehouse Stationtől a Gill Street
felé tartottak, Gabriel akaratlanul is a mellette lépdelő Cecilyt
figyelte.
Álca védte őket, ami jól jött, mivel külsejük London szegények lakta
negyedeiben bizonyosan feltűnést keltett volna, és az egésznek az lett
volna a vége, hogy erőszakkal berángatják őket egy zálogházba, hátha
sikerül rájuk sózni valamit a készleten lévő áruból.

Cecily végtelenül kíváncsi volt, jó pár kirakatnál megállt nézelődni

- és nemcsak a kalaposoknál, hanem a cipőpasztát, könyveket vagy
akár játékokat meg ólomkatonákat árusító boltoknál is. Gabrielnek
emlékeztetnie kellett magát, hogy a lány vidékről jött, és valószínűleg
soha nem látott még nyüzsgő városi piacot sem, nemhogy bármi
Londonhoz foghatót. Szívesen elvitte volna Cecilyt egy hozzá méltó helyre
inkább - a Burlington Arcade vagy a Piccadilly üzleteibe ezek helyett a
szűk, sötét utcák helyett.
Maga sem tudta, mire számított Will Herondale húgától. Hogy éppen
olyan kellemetlen alak lesz, mint Will? Hogy nem lesz ilyen rendkívül
csinos, annak ellenére, hogy zavarba ejtően hasonlít a bátyjára? Gabriel
ritkán nézett úgy Will szemébe, hogy ne akarta volna felképelni őt, Cecily
arca viszont végtelenül lenyűgözte. Azon kapta magát, hogy
legszívesebben verset írna arról, mennyire hasonlít a lány kék szeme a
csillagokra az égen, és hogy már régen nem látott a hajához foghatót, mert
az „égen” meg a „régen” rímelnek egymásra. Aztán az az érzése támadt,
hogy a vers nem sülne el valami jól, és Tatiana annak idején amúgy is
elriasztotta a költészettől.
Aztán meg bizonyos dolgokat nem is lehet igazán versbe önteni
- például amikor egy bizonyos lány egy bizonyos módon görbíti az
ajkát, és az ember nem akar mást, csak közelebb hajolni, és...
- Mr. Lightwood - szólt Cecily. Türelmetlensége arra utalt, hogy nem
először próbálja magára vonni Gabriel figyelmét. - Ha nem tévedek, már
elhagytuk az üzletet.
Gabriel titkon elátkozta magát, és sarkon fordult. Valóban elhaladt a
bolt előtt, aminek a címét megadta nekik Magnus. Visszasi ettek hát, amíg
egy nem éppen vonzó, sötét bolt előtt találták magukat. A kirakat alig
átlátszó üvegén keresztül Gabriel polcokat látott, rajtuk különös tárgyak
sokaságával. Voltak ott befőttesüvegek,

bennük folyadékban lebegő fehér és üveges szemű kígyókkal, babák

aranykalitkákkal a fejük helyén, de még emberi fogakból fűzött karkötők
is.
- Édes istenem! - szólt Cecily. - Milyen határozottan kellemetlen!
- Nem akar bejönni? - fordult a lányhoz Gabriel. - Mehetnék
egyedül...
- Én meg maradjak kint védtelenül a hideg járdán? Nem úriem-
berhez méltó gondolat. Szó sem lehet róla. - Cecily a kilincs után nyúlt, és
belökte az ajtót, amitől a boltban egy kis csengő kezdett csilingelni. -
Kövessen, kérem, Mr. Lightwood.
Gabriel hunyorogva lépett be a félhomályos helyiségbe. Az üzlet
belülről semmivel sem tűnt barátságosabbnak, mint kívülről. Porlepte
polcok hosszú sorai vezettek az árnyékba burkolózó pultig. Az ablakokat
valamiféle sötét pasztával kenték be, ami csak alig-alig engedte be a
napfényt. Magukon a polcokon a legkülönfélébb tárgyak sorakoztak kusza
összevisszaságban: csontot formázó nyéllel ellátott rézcsengők, kövér
gyertyák, amiknek a viaszát rovarokkal és virágokkal nyomkodták tele,
egy gyönyörű aranykorona, ami meglepő alakjával és átmérőjével biztosan
nem illett egyetlen ember fejére sem. Más polcokra kések meg furcsa
barnás foltokkal teli réz- és kőedények kerültek. A stócokban álló
kesztyűk között akadt mindenféle méret, bár némelyikre ötnél több is
jutott ujjakból. Az üzlet elejében húsától megfosztott csontváz lógott egy
vékony zsinegen, és bár semmiféle légmozgás nem volt, forgott a
levegőben.
Gabriel gyorsan Cecilyre pillantott, hogy ellenőrizze, nem ret tent-e
meg, de láthatólag nem ez volt a helyzet. A lány inkább tűnt
bosszúsnak,
mint bármi másnak. - Valakinek igencsak porolnia kéne idebent -
jelentette ki, és a kalapján táncolni kezdtek a virágok, ahogy megindult az
üzlet belseje felé. Gabriel a fejét ingatta.

Éppen akkor érte utol Cecilyt, amikor az kesztyűs kezével rácsapott a

pulton álló rézcsengőre, türelmetlen csilingelőst indítva útjára. - Halló!
-
kiáltott a lány. - Van itt valaki?
- Közvetlenül ön előtt, kisasszony - jegyezte meg egy ingerült
hang balra, kissé lefelé.
Cecily és Gabriel egyszerre hajolt át a pulton. Közvetlenül annak lapja
alatt egy alacsony ember feje tetejét pillantották meg. Nem, nem is
igazán
ember, gondolta Gabriel, ahogy az álca szertefoszlott. Egy szatír. Az
eladó
nadrágot és mellényt viselt - inget nem -, lába patában végződött, fején
pedig csinos kecskeszarvak kunkorodtak. Keskenyre nyírt szakálla, hegyes
álla meg félig az okuláréja mögött megbúvó szögletes pupillájú sárga
szeme szintén kecskét idézett.
- Kiváló - bólintott Cecily. - Ön bizonyára Kecskefűz úr.
- Nephilim - állapította meg komoran a boltos. - Nem kedvelem a
nephilimeket.
- Hm - mondta a lány. - Azért nekünk bizonyára örül.
Gabriel úgy érezte, itt az ideje, hogy közbeavatkozzon. - Honnan
tudta, hogy árnyvadászok vagyunk? - kérdezte.
Kecskefűz felhúzta a szemöldökét. - A jelei, uram, tisztán láthatóak a
kezén és a nyakán - felelte, mintha egy gyerekhez beszélne. - Ami pedig a
lányt illeti, ő kiköpött a bátyja.
- Honnan ismeri a bátyámat? - faggatózott tovább Cecily egyre
élesebb hangon.
- Nem sokan tévednek ide a maguk fajtájából - magyarázta Kecs-
kefűz. — Említésre méltó esemény, ha megtörténik. Az ön Will bátyja
pedig sűrűn megfordult itt úgy két hónappal ezelőtt. Magnus Bane-nek
teljesített megbízásokat. A Cross Bonesban is járt, Öreg Mollyt zaklatta.
Will Herondale-t jól ismerik az alvilágban, bár ál talában ügyel rá, hogy
kerülje a bajt.

- Fergeteges hír - jegyezte meg Gabriel.

Cecily sötét pillantást vetett a fiúra. - Charlotte Branwell megbízásából
jöttünk - mondta. - ő a londoni Intézet vezetője.
A szatír legyintett. — Nem izgat különösebben a maguk árnyvadász-
hierarchiája. Egyetlen tündért sem érdekel az ilyesmi. Csak bökjék ki, mit
akarnak, én meg megmondom, mi az ára.
Gabriel kisimította a Magnustól kapott papírtekercset. - Kell tolvajecet,
denevérfej gyökér, nadragulya, angyalgyökér, damiánalevél, őrölt
sellőpikkely meg hat szög egy szűz koporsójából.
- Nos - szólt Kecskefűz -, nemigen keresik nálunk az ilyesmit.
Meg kell néznem hátul.
- Ha nemigen keresik az ilyesmit, akkor mégis mit keresnek? -
Gabriel kezdett kijönni a sodrából. - Aligha lehet füvészboltnak nevezni
ezt a helyet.
- Mr. Lightwood! - torkollta le mormogva a fiút Cecily. Azért nem
sikerült annyira halkan mormognia, hogy Kecskefűz ne hallja meg. A
szatír orrán ugrott egyet a szemüveg.
- Mr. Lightwood? - kérdezte. - Benedict Lightwood fia?
Gabrielnek arcába szökött a vér. Gyakorlati lag senkivel sem beszélt az
apjáról a halála óta - már ha egyáltalán az apjának nevezhette a lényt,
akivel végeztek az olaszkertben. Valaha a családjával együtt szállt szembe
a világgal, a Lightwoodok mindenek felett áll tak, most azonban... Most
azonban úgy érezte, legalább annyira szégyellnie kell a Lightwood nevet,
mint amennyire valaha büszke volt rá, és nem is igazán tudta, hogyan
beszéljen róla.
- Igen - felelte végül. - Benedict Lightwood fia vagyok.
- Nagyszerű! Itt van, amit az apja rendelt. Kezdtem azt hinni,
hogy már el sem jön értük. - A szatír eltűnt hátul, Gabriel pedig
nekilátott, hogy alaposan szemügyre vegye a falakat. Tájképek és

térképek lógtak rajta, de ahogy közelebbről is megvizsgálta őket, nem sok

ismerős helyet talált közöttük. Persze ott volt Idris, a Brocelind-erdő meg
Alicante a dombon, de egy másik térkép teljesen ismeretlen kontinenseket
ábrázolt. És mi az az Ezüst-tenger? Meg Tüske-hegység? Miféle országban
lila az ég?
- Gabriel! - szólalt meg mellette halkan Cecily. Most először szó-
lította a fiút a keresztnevén. Az éppen felé fordult volna, amikor
Kecskefűz előkerült a bolt hátuljából. Egyik kezében összekötözött
csomagot hozott, amit átadott Gabrielnek. Meglehetősen hepehupás volt
a felszíne - nyilván a Magnus által kért hozzávalókat tartal mazta. A másik
kezében tartott papírköteget letette a pultra.
- Az apja rendelése - közölte sokatmondó mosollyal.
Gabriel a nyomatokra pillantott - és leesett az álla a döbbenettől.
- Atyaég! - szólt Cecily. - Ez teljességgel lehetetlen!
A szatír a nyakát nyújtóztatva megleste, mitől szörnyedt el a lány.
- Nos, egy ember számára igen, de egy Vetis démonnak meg egy
kecskének könnyedén megoldható. - Gabrielhez fordult. - Ki tudja fizetni
ezeket, vagy nem? Az apjának hátraléka van, és nem vásárol hat örökké
hitelre. Mi lesz, Lightwood?
- Megkérdezte valaha Charlotte, hogy akar-e árnyvadász lenni? -
érdeklődött Gideon.
Félúton lefelé a létrán, egy könyvvel a kezében, Sophie mozdulat lanná
dermedt. Gideon egy hosszú könyvtári asztalnál ült az egyik udvarra néző,
kiugró ablakfülke közelében. Könyvek és dokumentumok hevertek előtte
szétterítve. Sophie társaságában számos kel lemes órát töltött el azzal,
hogy varázslatok listája és története, a jin fennel kapcsolatos
információk
meg különféle gyógynövények felhasználási módja után kutatott bennük.
Bár sebesen gyógyult a

lába, így is két székre fektette maga előtt, Sophie pedig kedélyesen
felajánlotta, hogy ő mászkál fel-alá a létrán a magasan lévő könyvekért.
Éppen egy Pseudomonarchia Daemonum című, nyálkásnak tűnő kötetet
tartott a kezében, amit szeretett volna mihamarabb letenni, de Gideon
kérdése annyira meglepte, hogy megtorpant ereszkedés közben. - Ezt
meg hogy érti? - kérdezte, majd továbbindult lefelé a létrán. — Miért
kérdezett volna tőlem Charlotte ilyesmit?
Gideon sápadtnak tűnt, bár talán csak az arcára vetülő boszor-
kányfény festette sárgásra a bőrét. - Miss Collins! - szólt. - Ön az
egyik
legjobb harcos, akit valaha tanítottam, a nephil imeket is beleértve. Ezért
kíváncsiskodtam. Kár lenne elpocsékolni egy ilyen tehetséget. Talán ön
sem akarná.
Sophie az asztalra tette a könyvet, aztán leült Gideonnal szemben.
Tudta, hogy haboznia kéne, és alaposan átgondolnia, mit felel, de a
válasz már ki is bukott a száján, mielőtt visszafoghatta volna magát. -
Soha nem akartam mást, mint árnyvadász lenni.
A fiú előredőlt, a boszorkányfény megcsillant a szemében, eltüntetve
belőle minden színt. - Nem aggódik a veszélyek miatt? Mi nél idősebb
valaki a felemelkedés idején, annál nagyobb a kockázat. Úgy hallottam,
azt tervezik, hogy leviszik a beleegyezési korhatárt tizennégy, sőt talán
tizenkét évre.
Sophie megrázta a fejét. - Soha nem féltem a kockázattól. Örömmel
vállalnám. Egyedül attól tartok... Attól tartok, hogy ha kérvényezném a
felemelkedést, Mrs. Branwell hálátlannak tartana. Annyi mindent tett
értem. Megmentette az életemet, felnevelt. Biztonságot és otthont
nyújtott nekem. Ha elhagynám a háztartását, soha nem tudnám neki
mindezt visszafizetni.
- Nem. - Gideon megrázta a fejét. - Sophie... Miss Collins... Ön szabad
szolgáló egy árnyvadászháztartásban. Rendelkezik a látás
képességével. Máris mindent tud az alvilágiakról és a nephilimekről.
Tökéletes jelölt a felemelkedésre. - A démonológiai könyvre fektette a
kezét. - Van szavam a Tanácsban, felszólalhatnék az ön érdekében.
- Nem lehet - mondta halkan Sophie. Hát nem érti ez az ember,
micsoda kísértés az, amit felajánl neki? - Most meg aztán végképp nem.
- Persze, most nem lehet, amíg James ilyen állapotban van - vágta
rá kapkodva Gideon. - De a jövőben? Talán? - Tekintete Sophie arcát
fürkészte. A lány érezte, hogy lassan a füle tövéig elpirul. A leg-
magától
értetődőbb és leghétköznapibb módja egy mondén árnyvadásszá válásnak
az volt, ha házasságot kötött egy nephilimmel. A fiú ezt érezhetően
szántszándékkal nem említette; Sophie kíváncsi lett volna rá, miért.
- De amikor megkérdeztem, határozottan kijelentette, hogy min-
dig is árnyvadász akart lenni. Miért? Rettenetes tud lenni ez az élet.
- Minden élet tud rettenetes lenni - felelte Sophie. — Az én éle-
tem sem volt éppen leányregény, mielőtt az Intézetbe kerültem. Az egyik
ok, amiért szeretnék árnyvadász lenni, az, hogy ha még egy férfi késsel
közelít felém, mint a régi munkaadóm, ott helyben megölhessem. —
Önkéntelenül is megérintette az arcát, és kitapintotta a megkeményedett
bőrt a heg felületén.
Amikor látta, hogy Gideon arcán döbbenet keveredik feszélye-
zettséggel, leengedte a kezét. - Nem tudtam, hogy így sebesült meg -
mondta a fiú.
Sophie elfordította a tekintetét. - Most azt fogja mondani, hogy nem is
olyan csúnya, vagy észre sem veszi, vagy valami hasonlót.
- Látom - felelte halkan Gideon. - Nem vagyok vak, és itt mind-
annyiunkon számos sebet ejtettek már. Látom, de nem csúnya.

Csak egy a világ leggyönyörűbb lányának gyönyörű vonásai közül.

Sophie most valóban elvörösödött - érezte, hogy ég az arca -, és ahogy
a fiú a vihar zöldjét idéző parázs tekintetével közelebb hajolt, mély
lélegzetet vett. ő nem olyan, mint a korábbi munkaadója. ő Gideon.
Ezúttal nem fogja eltaszítani magától.
Kivágódott a könyvtár ajtaja, és Charlotte állt meg a küszöbön.
Kimerültnek tűnt, halványkék ruháját nedves foltok borították, a szeme
alatt karikák húzódtak. Sophie azonnal talpra ugrott. - Mrs. Branwell?
- Ó, Sophie! - Charlotte felsóhajtott. - Megtennéd, hogy Jemmel
töltesz egy kis időt? Még nem ébredt fel, de Bridgetnek vacsorát kell
főznie, és meggyőződésem, hogy ettől az állandó rettenetes kornyi -
kálástól Jemnek rémálmai vannak.
- Már megyek is. - Ezzel Sophie kisietett a könyvtárból. Egyetlen
pillantást sem vetett Gideonra, bár ahogy az ajtó becsukódott mögötte,
meglehetősen biztos volt benne, hogy a fiú halkan elkáromkodta magát
odabent spanyolul.
- Tudja - szólt Cecily -, igazán nem volt rá szükség, hogy kidobja azt
az
embert az utcára a kirakaton keresztül.
- Nem ember - felelte Gideon némi undorral szemlélve a karjában
tartott tárgyakat. Elhozta magával a Kecskefűz által összekészí tett
hozzávalókat, amiket Magnus igényelt, és még néhány hasznos nak tűnő
holmit is begyűjtött melléjük a polcokról. A nyomatokat, amiket az apja
rendelt, célzatosan a pulton hagyta, ahová Kecskefűz tette őket, majd
kidobta a szatírt az utcára a mocskos üvegen keresztül. A szerteszét
repülő üvegszilánkok igencsak kielégítő látványt nyújtottak. Még a
mennyezetről lógó csontváz is leesett a helyéről,

és hangos csörömpöléssel darabjaira hullott. - Tündér volt, de a Tündérek

Udvarán kívülről. A komisz fajtából.
- Ezért kergette végig az utcán?
- Illetlenség volt ilyen képeket mutogatnia egy hölgynek - düny-
nyögte Gabriel, bár el kellett ismernie, hogy a szóban forgó hölgynek
szeme sem rebbent a látványra, és a jelek szerint jobban bosszantotta a
reakciója, mint amennyire a lovagiassága lenyűgözte.
- A csatornába hajítani pedig végképp túlzás volt.
- Nem fullad bele.
Cecilynek megrándult a szája széle. - Nagyon helytelenül cselekedett.
- Maga nevet - állapította meg csodálkozva Gabriel.
- Egyáltalán nem! - Cecily felszegte az állát, és elfordította a fejét,
de a fiú így is látta, hogy széles mosoly terül szét az arcán. Gabriel
összezavarodott. Miután a lány eddig viszolyogni látszott tőle, és nem
spórolt a szemtelen megjegyzésekkel, meg volt róla győződve, hogy amint
visszatérnek az Intézetbe, már szalad is Charlotte-hoz, hogy beszámoljon
neki a füvészboltban történtekről. Ehelyett azonban Cecily vidámnak
tűnt. A fiú megrázta a fejét, ahogy befordul tak a Garnet Streetre. Soha
nem fogja megérteni a Herondale-eket.
- Ideadná azt a fiolát a polcról, Mr. Bane? - kérdezte Henry.
Magnus teljesítette a kérést. Henry laboratóriumának közepén állt, és a
körben álló asztalokon elhelyezett tárgyakat szemlélte. - Mik ezek az
eszközök, ha megkérdezhetem?
Henry, aki két védőszemüveget viselt egyszerre - egyet a szemén, egyet
a homlokára tolva -, láthatólag örült a kérdésnek, bár némi képp feszült
is
lett tőle. (Magnus feltételezte, hogy a két szemüveg csak a férfi
szórakozottságának következménye, de úgy döntött,

inkább érdeklődik, hátha valamiféle divathóbortról van szó.) Henry

felemelt egy jó pár gombbal ellátott szögletes réztárgyat. - Nos, ez itt
például egy szenzor. Érzékeli a démonok jelenlétét. - Magnus felé lépett,
mire a szenzor éles, vijjogó hangot adott ki.
- Ez igen! — kiáltott fel elégedetten Magnus. Felemelt egy szö-
vetből készült holmit nagy, döglött madárral a tetején. - És ez mi volna?
- A halálos főkötő - vágta rá Henry.
- Á! - nyugtázta a boszorkánymester. - Szükség esetén egy hölgy
fegyvereket kaphat elő belőle, és végezhet az ellenségeivel.
- Nos, nem - vallotta be Henry. — Pedig ez jobb ötletnek tűnik.
Bár ott lett volna, amikor felmerült bennem a gondolat. Sajnálatos módon
ez a főkötő csak arra képes, hogy az ellenség fejére csavarodjon, és
megfojtsa. Feltéve, hogy az illető éppen viseli.
- Nem tudom, mennyire lesz könnyű rábeszélni Mortmaint, hogy
húzzon föl egy főkötőt - jegyezte meg Magnus. — Bár ez a szín éppen
jól
állna neki.
Henry nevetésben tört ki. - Nagyon vicces, Mr. Bane.
- Kérem, szólítson Magnusnak.
- Úgy lesz! - Henry átvetette a vállán a főkötőt, és felkapott egy
csillogó anyaggal teli üveget. - Ha ezt a port a levegőbe szórjuk, láthatóvá
válnak a szellemek.
Magnus csodálattal fordította az üveget a fény felé, aztán amikor
Henry biztatóan rámosolygott, kihúzta belőle a dugót. - Nagyon finom
por - mondta, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a kezére borította.
A
por vékony, csillogó réteget alkotva vonta be barna bőrét. - Ráadásul a
gyakorlati felhasználáson kívül kozmetikai célra is alkalmas. Ettől az
anyagtól egy örökkévalóságig ragyogni fog a kezem.

Henry összehúzta a szemöldökét. - Egy örökkévalóságig azért nem -

mondta, de aztán felcsillant a tekintete. — Viszont bármikor csinálhatok
önnek egy új adagot.
- Ragyoghatok, amikor csak kedvem tartja. — Magnus rámosoly-
gott Henryre. - Ezek lenyűgöző holmik, Mr. Branwell. Ön másképpen
gondolkodik a világról, mint bármelyik nephilim, akivel eddig
találkoztam. Bevallom, mindig úgy találtam, hogy a népe nem bővel kedik
éppen képzelőerőben, helyette inkább a személyes drámáikkal vannak
elfoglalva. Önt megismerve azonban teljesen megváltozott a véleményem.
Az árnyvadászok közössége bizonyára nagy becsben tartja, mint olyan
embert, aki nagyban hozzájárult a faj fejlődéséhez.
- Nem éppen - felelte szomorúan Henry. - Leginkább azt sze-
retnék, ha befejezném végre a feltalálósdit, és többé nem gyújtanék fel
semmit.
- De hát minden találmány kockázattal jár! — kiáltott fel Magnus.
- Láttam, mekkorát változott a világ a gőzmozdony vagy a könyv-
nyomtatás feltalálása, a gyárak meg a malmok elterjedése után. Egészen
megváltozott Anglia arca! A mondénok a kezükbe vették a vi lág
irányítását, és ez nagyszerű dolog! A boszorkánymesterek az idők kezdete
óta azon vannak, hogy új varázslatokat ál modjanak meg és dolgozzanak
ki, hogy átalakítsák a világot a maguk számára. Egyedül az árnyvadászok
maradnak változatlanok, csak velük nem történik semmi? Hiszen ez azt
jelentené, hogy kihalásra vannak ítélve! Hogyan fordíthatnának hátat
ennek a zsenialitásnak, amiről ön itt tanúbizonyságot tesz? Olyan, mintha
a fény helyett inkább a sötétséget választanák!
Henry arca skarlátvörös lett. Nyilvánvalóan soha senki nem di csérte
még meg a találmányait, talán Charlotte kivételével. - Hálás vagyok,
amiért ezt mondja, Mr. Bane.

- Magnus - emlékeztette a boszorkánymester. - Láthatnám a fel-

jegyzéseit ezzel a portállal kapcsolatban, ami képes lenne eljuttatni egy
élőlényt egyik helyről a másikra?
- Természetesen. - Henry az egyik zsúfolt asztal sarkáról előhú-
zott egy papírköteget, és Magnus felé tolta. A boszorkánymester fel vette,
és kíváncsian kezdte forgatni a lapokat. Minden egyes oldalt nehezen
olvasható szálkás betűk, meg rúnákat és matematikát csodálatos
harmóniába olvasztó egyenletek tucatjai borítottak. Magnus szíve egyre
hevesebben vert, ahogy egyik lapot a másik után futotta vég - zseniális
volt, amit látott, egyszerűen zseniális. Csak egyetlen probléma akadt.
- Látom, mivel próbálkozik - mondta a boszorkánymester. - És
majdnem tökéletes, de...
- Igen, majdnem. - Henry beletúrt vörös hajába, félretolva a
szemüveget. - A portált meg lehet nyitni, de egyelőre nem tudjuk
irányítani. Amikor átlépünk rajta, nem tudhatjuk, hogy a kívánt
úticélunkhoz jutunk-e ebben a világban, vagy esetleg egy teljesen másik
világban, ne adja ég, akár a Pokolban kötünk ki végül. A por tál túlságosan
kockázatos, ezért haszontalan.
- Ezek a rúnák nem jelentenek megoldást - mondta Magnus. -
Újakra lesz szüksége.
Henry megrázta a fejét. - Csak a Szürke Könyv rúnáit használhatjuk fel.
Minden más varázslatnak számít, az pedig nem a nephilimek asztala.
Nem foglalkozhatunk vele.
Magnus elgondolkodva pillantott Henryre. - Én viszont igen - mondta,
és közelebb húzta magához a papírköteget.
Az Udvarhoz nem tartozó tündérek nem szerették a túl sok fényt. Miután
visszatért a boltba, Kecskefűz - akinek nem ez volt a valódi

neve - első dolga az volt, hogy zsírpapírral fedte be a kirakatot, amit

a
felelőtlen nephilimfiú betört. A szemüvege is eltűnt valahol a Limehouse-
csatorna vízében. Ráadásul a jelek szerint senkinek nem állt szándékában
kifizetni a drága nyomatokat, amiket Benedict Lightwood kérésére
rendelt. Mindent egybevéve ez egy nagyon rossz nap volt.
Ingerülten pillantott fel, amikor megszólalt a csengő az ajtó felett, és
összeráncolta a homlokát. Azt hitte, ráfordította a kulcsot. -
Visszajöttél,
nephilim? - csattant fel. - Úgy döntöttél, nem volt elég egyszer, és kétszer
is bele akarsz dobni a folyóba? Közlöm veled, hogy nagyhatalmú barátaim
vannak...
- Nem kétlem, hogy így van, szélhámos. - A magas, csuklyás alak
hátrányuk, és behúzta maga mögött az ajtót. — Kíváncsian várom, hogy
többet is megtudjak róluk. — Penge rideg acélja villant a félhomályban,
a
szatírnak tágra nyílt a szeme a félelemtől. - Előbb azonban feltennék
néhány kérdést - folytatta a férfi az ajtóból. - És a maga helyében
nem
próbálnék menekülni, ha ragaszkodik hozzá, hogy az ujjai továbbra is a
kezén maradjanak...

TESSA KÉSŐBB NEM EMLÉKEZETT, hogy sikított-e zuhanás közben. Csak a hosszú
esést tudta felidézni, a folyót, a közeledő sziklákat, az eget a lába alatt. A
szél az arcába és a hajába kapott, ahogy pörögve szállt a levegőben.
Egyszerre éles rántást érzett a nyakánál.
Égnek emelkedett a keze. Az angyal a nyakláncán a feje fölé emel -
kedett, mintha egy hatalmas kéz nyúlt volna le érte az égből. Miközben
minden elhomályosodott körülötte, kinyílt két hatalmas szárny, és
megállítva a zuhanását, elkapta őt. Tágra nyílt a szeme - lehetetlen
volt,
elképzelhetetlen, de az angyal, az ő mechanikus angyala valami úton-
módon ember nagyságúra nőtt, fölötte lebegett, és hatalmas,
mechanikus szárnyaival a szélben verdesett. Tessa felnézett, és egy
fémszobor vonások nélküli, kifejezéstelen, mégis gyönyörű arcát lát ta. Az
angyal keze viszont éppen olyan kifinomult volt, mint az övé
- ez a kéz tartotta most a levegőben, miközben a szárnyak csak
vertek és vertek és vertek, Tessa pedig most már puhán ereszkedett alá,
mint a pitypang virága a szellő hátán.
Talán haldoklom, gondolta Tessa. Aztán: Ez nem lehetséges. De az angyal
továbbra is tartotta, és együtt sodródtak az egyre élesebben kirajzolódó
talaj felé. A lány most már külön-külön is ki tudta venni a
szikladarabokat, a vágtató folyót, a nap tükörképét a vízben. Egyszerre
megjelent alatta az angyal szárnyainak árnyéka, aztán fokozatosan
növekedni kezdett, ő pedig egyenesen ennek az árnyéknak a közepébe
tartott, amíg végül földet nem ért a puha talajon a folyópart szerteszét
heverő kövei között.
Tessa felkiáltott, inkább az ijedségtől, mint az ütközés erejétől, aztá n
felnyúlt, mintha az angyal becsapódását próbálná tompítani
- de az máris zsugorodni kezdett, egyre kisebb és kisebb lett, míg
végül teljesen összecsukódtak a szárnyai. Mire az angyal földet ért a
lány
mellett, ismét akkora lett, mint egy játékszer. Tessa reszkető kézzel
érte
nyúlt, és megragadta. Egyenetlen köveken feküdt, félig a parton, félig a
folyó hideg vizében; a szoknyája máris kezdett átázni. Megmarkolta a
medált, minden erejét összeszedve távolabb vonszol ta magát a folyótól,
aztán elterült a száraz földön. Az angyalt a mell kasához szorította, a
szívénél érezte ismerős ketyegését.
Sophie az általában Will helyének számító fotelban ült Jem ágyánál, és
az
alvó fiút figyelte.
Volt olyan idő, gondolta, amikor majdhogynem hálás lett volna a
lehetőségért, hogy Jem mellett ülhessen, és hideg ruhákat rakhasson

a homlokára, amikor az magában motyogva forgolódik és ég a láztól. Bár

többé nem úgy szerette a fiát, mint régen - azzal a rajongással, amivel egy
távoli lényt szeret az ember, akit valójában nem is ismer még mindig
elszorult a szíve, amiért így kellett látnia.
Ahol Sophie felnőtt, egy lány meghalt tbc-ben, és a cselédnek most
eszébe jutott, hogy mindenki azt mondta, a betegség szebbé tette, mielőtt
végzett vele - karcsú lett és sápadt, csak a láz két rózsás foltja
égett az
arcán. Jem arcán most ugyanez a láz ütközött ki, ahogy ide-oda dobálta
magát a párnán. Ezüstösfehér haja olyan volt, mint a növényeket borító
dér, nyugtalan ujjai a lepedőt markolász- ták. Időnként megszólalt, de
mindig kínaiul, így Sophie egyetlen szavát sem értette. Tessát szólította.
Vo aj ni, Tessa. Pu lu zsun, ho csing kuang fa seng, vu mén tou huj
caj ji
esi. Aztán Willért kiáltott
- seng sze cse csiao -, és Sophie-nak kedve támadt megfogni a ke-
zét. Amikor azonban megérintette, a fiú bőre olyan forró volt, hogy
inkább mégis elhúzódott tőle.
Sophie hátradőlt, és fontolóra vette, hogy hívja Charlotte-ot. Arra
jutott, hogy a nő biztosan tudni akarja, ha Jem állapota rosszabbra fordul.
Éppen felállt volna, amikor a fiú hirtelen elkiáltotta magát, és felpattant a
szeme. Sophie visszarogyott a székre. Jem íri sze olyan halvány ezüstszínű
volt, hogy már inkább fehérnek tűnt.
- Will? - kérdezte. - Will, te vagy az?
- Nem. - A lány megmozdulni is félt. - Sophie vagyok.
Jem halkan kifújta a levegőt, és a cseléd felé fordította a fejét a párnán.
Erőlködnie kellett, hogy az arcára tudjon koncentrálni — aztán különös
módon a legédesebb mosolyát villantotta meg, ami vel annak idején
meghódította Sophie szívét. - Hát persze - szólt.
- Sophie... Will nincs is... Elküldtem.
- Tessa után ment - mondta Sophie.

- Jól van. - Jem egy pillanatra ökölbe szorította a takarón heverő

kezét, aztán megint elengedte magát. - Örülök.
- Azért hiányzik - állapította meg Sophie.
Jem lassan bólintott. - Érzem... a távolságot. Olyan, mintha egy kötelet
húztak volna ki nagyon-nagyon feszesre. Erre nem számí tottam. Nem
voltunk ilyen messze egymástól, amióta parabataiok lettünk.
- Miss Herondale azt mondta, maga küldte el.
- Így történt - mondta Jem. - Nehéz volt rábeszélni. Azt hiszem,
ha nem lenne ő is szerelmes Tessába, nem tudtam volna rávenni, hogy
elmenjen.
Sophie-nak leesett az álla. - Maga tudja?
- Nem régóta. Nem, nem lennék ilyen kegyetlen. Ha korábban
tudom, soha nem kérem meg Tessa kezét. A háttérbe húzódtam volna.
Nem tudtam. És mégis, most, hogy minden kicsúszik a kezemből, annyira
tisztán kezdem látni a dolgokat, hogy azt hiszem, akkor is rájöttem volna,
ha Will nem mondja el. A vég pillanatai ban biztosan tudtam volna már.
-
Halványan elmosolyodott Sophie döbbent arckifejezését látván. - Azért
örülök, hogy nem kellett a legvégéig várnom.
- Nem dühös?
- Örülök - felelte Jem. - Vigyázni tudnak majd egymásra, ha én
már nem leszek. Vagy legalábbis reménykedhetem ebben. Will szerint
Tessa nem szereti őt, de én biztos vagyok benne, hogy idővel ez
megváltozik. Willt könnyű szeretni, és ő teljes szívét Tessának adta.
Látom. Remélem, Tessa nem töri össze.
Sophie nem találta a szavakat. Nem tudta, mit is mondhatna bárki, aki
ilyen szerelemmel szembesül - ennyi türelemmel, ennyi kitartással, ennyi
reménnyel. Az elmúlt pár hónapban többször

is megbánta, hogy valaha rosszat gondolt Will Herondale-ről; elég volt

látnia, hogyan húzódik a háttérbe a fiú, szabad utat engedve Tessa és Jem
boldogságának. Azt is tudta, miféle gyötrelmeket kel lett kiállnia a
boldogsággal egy időben Tessának, aki kénytelen volt együtt élni a
tudattal, hogy fájdalmat okozott Willnek. Csakis ő tudta, hogy a lány
időnként Will nevét kiáltotta álmában. Csakis ő tudta, hogy a seb Tessa
tenyerén nem egy véletlen találkozás eredménye volt a piszkavassal,
hanem szándékosan okozta magának, hogy fizikai fájdalommal nyomja el
a lelke bánatát, amit amiatt érzett, hogy vissza kellett utasítania a
fiút.
Sophie ölelte Tessát, amíg az sírt, ő fejtette ki a hajából a Will
szeme
színét idéző virágokat, és ő rejtette púder mögé a könnyek meg az
álmatlan éjszakák bizonyítékait.
Sophie azon elmélkedett, illendő lenne-e minderről beszámolnia
Jemnek. Vajon tényleg jót tenne vele, ha azt mondaná: „Igen, Tessa is
szereti őt. Nem akarta, de szereti”? Létezik-e olyan férfi, aki őszintén
ezt
akarja hallani a lányról, akit el akar venni feleségül?
- Miss Gray igen nagyra tartja Mr. Herondale-t, és úgy hiszem, nem
szívesen törné össze a szívét - mondta végül a lány. - De szeretném,
ha
nem tekintené elkerülhetetlennek a halálát, Mr. Carstairs. Mrs. Branwell
és a többiek jelenleg is a gyógymód után kutatnak. Meggyőződésem, hogy
szép kort érnek meg Miss Grayjel, és nagyon boldogok lesznek.
Jem úgy mosolyodott el, mintha tudna valamit, amit Sophie nem. -
Nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod, Sophie. Tudom, hogy árnyvadász
vagyok, és mi nem hagyjuk itt könnyen ezt az életet. A végsőkig küzdünk.
Az angyalok birodalmából jöttünk, de félünk tőle. Ennek ellenére azt
hiszem, az ember úgy is szembenézhet a véggel, hogy nem adja be a
derekát a halálnak. A halálnak sosem lesz hatalma felettem.

Sophie aggodalmasan méregette a fiút; az a benyomása támadt, hogy

talán félrebeszél. - Mr. Carstairs, hívjam ide Mrs. Branwellt?
- Hamarosan, de Sophie... láttam a tekintetedet az előbb, ami kor
beszéltem... - Előrehajolt. - Ezek szerint igaz?
- Mi igaz? - kérdezte bátortalanul a lány, de tudta, mi lesz a kér-
dés, és azt is tudta, hogy nem hazudhat Jemnek.
Willnek nem volt éppen jó kedve. Ködös, esős, rémes hajnalra ébredt.
Kavargott a gyomra, még azt a vacak és hideg szalonnás tojást is alig tudta
leerőltetni a torkán, amit a fogadós felesége szolgált fel neki az áporodott
levegőjű szalonban. Minden porcikájában arra vágyott, hogy mihamarabb
folytathassa az útját.
Az eső átáztatta a ruháit, és a bőségesen használt melegítő rúnák
ellenére is reszketett. Balios utálta a cuppogó sarat a patái alatt,
Will
pedig mogorván azon elmélkedett, hogyan csapódhat ki a köd az inge
belsején.
Legalább eljutott Northamptonshire-be, ami azért mindenképpen
valami, de csak alig húsz mérföldet jelentett. Towcesterben sem állt meg,
hiába hajlott rá, hogy engedjen Babosnak, aki esedező pil lantásokat vetett
rá, mintha meleg istállóért és zabért könyörögne. Velejéig hatoló
reménytelenség járta át, olyan hideg és elkerülhetet len, akár az eső.
Mégis, mit keres itt? Tényleg azt hiszi, hogy meg fogja találni Tessát?
Teljesen elment az esze?
Rút tájat szeltek át, ahol a sár csúszóssá tette a kövesutat. Az egyik
oldalon sziklafal emelkedett, eltakarva az eget, a másikon éles sziklákkal
teli meredély tátongott. A mélyben egy folyó sáros vize csil lant tompán.
Will gondosan behúzva tartotta Balios fejét, a lehető legmesszebb a
szakadéktól, de a ló így is feszültnek tűnt, érezhetően tartott a
mélységtől. Will maga is behúzta a nyakát, igyekezett

gallérja mögé bújva óvni magát a hideg esőtől. Csak a véletlennek volt
köszönhető, hogy amikor egy pillanatra éppen oldalra nézett, észrevette a
zöld és aranyszínben villanó tárgyat az út szélén.
Azonnal megállította Baliost, és olyan sebesen pattant le a nyeregből,
hogy kis híján megcsúszott a sárban. Az eső egyre erősebben zuhogott,
ahogy letérdelt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse az aranyláncot,
ami fennakadt egy kiálló éles kődarabban. Óvatosan felvette a földről. A
láncon kerek jádemedál lógott néhány írásjellel a hátoldalán. Will
pontosan tudta, mit jelentenek.
Amikor két ember a szíve mélyén egy, erősebbek a vasnál és a bronznál is.
Jem eljegyzési ajándéka Tessának. Eszébe jutott, ahogy ott álltak a
lépcsőházban. A jádemedál hunyorgása a nyakláncon könyörtelenül Jemre
emlékeztette, ahogy Tessa szavait hallgatta: Azt mondják, az ember nem
oszthatja ketté a szívét, és én mégis...
- Tessa! - kiáltott fel hirtelen. Hangját visszaverték a sziklák. - Tessa!
Egy pillanatig borzongva állt az út szélén. Maga sem tudta, mire
számított. Válaszra talán? A lány aligha rejtőzhetett itt, a ritkásan
sorakozó kövek között. A csendet csak a szél és az eső hangjai tör ték meg.
Mindazonáltal a leghalványabb kétségesem volt afelől, hogy Tes sa
láncát tartja a kezében. Talán letépte a nyakából, és kidobta a kocsi
ablakán, hogy így mutassa számára az utat, mint amikor Jancsi és Juliska
kenyérmorzsákat követve találtak haza. Egy regénybeli hős nő ezt tette
volna, tehát Tessa is ezt kellett, hogy tegye. Talán más nyomok is lesznek,
ha továbbhalad ezen az úton. A nap folyamán először Will ismét
reménykedni mert.

Újonnan támadt elszántsággal sietett vissza Bakoshoz, és felugrott a

nyeregbe. Szó sem lehetett róla, hogy lassítson, estére Staf fordshire-be
kellett érnie. Ahogy a ló fejét ismét az út felé fordította, a zsebébe
csúsztatta a medált, ahol a szerelemről és az elkötelezett ségről mesélő
szavak égettek, akár a billogvas.
Charlotte soha életében nem volt még ilyen fáradt. A születésre váró
gyermek jobban kimerítette, mint eleinte gondolta volna, ráadásul egész
nap fel-alá rohangászott, és egész éjszaka nem aludt. Ruháját a Henry
kriptájában szerzett pecsétek borították, a bokái pedig sajogtak a sok
fel-
alá járkálástól a lépcsőn meg a létrán a könyvtárban. Amikor azonban
benyitott Jem szobájába, és azt látta, hogy a fiú nem csak ébren van,
de
egyenesen ül, és Sophie-val beszélget, azonnal megfeledkezett a
fáradtságáról, és önkéntelenül megkönnyebbült mosolyra húzódott a
szája. - James! - kiáltotta. - Kíváncsi voltam... Azaz örülök, hogy
ébren
vagy.
Sophie, akinek furcsán vörös volt az arca, felugrott a székéről. -
Menjek, Mrs. Branwell?
- Igen, kérlek, Sophie! Bridgetnek megint mísze van, azt mondja, nem
találja béna Marit, nekem meg halvány fogalmam sincs róla, miről beszél.
Sophie kis híján elmosolyodott — meg is tette volna, ha a szíve nem
akart volna kiugrani a helyéből a tudattól, hogy az imént talán valami
retteneteset tett. - A bain-marie-t - mondta. - Majd én előkerítem neki.
-
Az ajtó felé indult, de megtorpant, és a válla fölött hátrapillantott
Jemre,
aki hátát a párnáknak vetve ült, sápadtan, de összeszedetten. Mielőtt
Charlotte egy szót is szólhatott volna, a cseléd kisietett a szobából.
Jem
fáradt mosollyal intette közelebb a nőt.

- Charlotte, ha nem bánod... idehoznád a hegedűmet?

- Hát persze. - Charlotte az ablaknál álló asztalhoz lépett, ahol a
hangszer a szögletes rózsafa tokjában várakozott a vonó és egy kis ke
rek
doboz gyanta mellett. Felvette a hegedűt, és az ágyhoz vitte, ahol
óvatosan átadta Jemnek, majd megkönnyebbülten lerogyott mellé a
székre. — Ó! — szólalt meg egy pillanattal később. - Ne haragudj, a
vonóról megfeledkeztem. Játszani szerettél volna?
- Semmi baj. - A fiú ujjai hegyével finoman megpengette a hú-
rokat, lágy, vibráló hangokat csalva elő belőlük. - Pizzicato... Ezt tanultam
meg először apámtól, amikor megmutatta a hegedűt. A gyerekkoromra
emlékeztet.
Hiszen még mindig gyerek vagy, akarta mondani Charlotte, de inkább nem
szólt. Voltaképpen alig pár hét volt már csak hátra Jem tizennyolcadik
születésnapjáig, amikor az árnyvadászok felnőtté válnak. Igaz, hogy ha a
fiúra nézett, még mindig a sötét hajú, nagy szemű, sápadt kis jövevényt
látta, aki a hegedűjét szorongatva érkezett Sanghajból, de ez nem
jelentette azt, hogy gyerek maradt.
Az éjjeliasztalon heverő jin fenes doboz után nyúlt. Csak egy hal vány
réteg por maradt az alján, talán ha egy teáskanálnyi. Charlotte torka
elszorult, ahogy a port egy pohár aljára borította, aztán vizet töltött
rá a
kancsóból, és megvárta, amíg feloldódik, mint a cukor. Végül Jem felé
nyújtotta a poharat, a fiú pedig félretette a hegedűt, és átvette tőle.
Sápadt szemével elgondolkodva nézett le rá.
- Ez az utolsó adag? - kérdezte.
- Magnus már dolgozik a gyógymódon - felelte Charlotte. -
Mindannyian dolgozunk rajta. Gabriel és Cecily éppen hozzávalókat
vásárolnak egy orvossághoz, amitől erőre kapsz, én pedig Sophie-val és
Gideonnal a könyvtárban kutatok. Mindent megteszünk. Mindent!

Jem meglepettnek tűnt. - Nem is tudtam.

- De hiszen ez a legfontosabb - mondta Charlotte. - Mi vagyunk a
családod. Bármit megtennénk érted. Kérlek, ne veszítsd el a reményt, Jem!
Erősnek kell maradnod.
- Minden megmaradt erőm a tiétek - felelte rejtélyesen a fiú.
Felhajtotta a jin fen oldatot, aztán visszaadta a nőnek az üres poha
rat. -
Charlotte?
- Igen?
- Megnyerted már a csatát a gyerek nevét illetően?
Charlotte meglepetten felnevetett. Különösnek tűnt éppen most
a gyerekre gondolni, de végül is miért ne? A halál is az élet része.
Kellett
valami másra is gondolni a betegségen, Tessa eltűnésén vagy Will
veszélyes küldetésén kívül. - Még nem - felelte. — Henry továbbra is
ragaszkodik a Bufordhoz.
- Győzni fogsz - jelentette ki Jem. — Mindig győzöl. Nagyszerű
konzul lenne belőled, Charlotte.
A nő összehúzta a szemöldökét. - Női konzul? Miután már abból is
akkora zűr lett, hogy engem neveztek ki az Intézet élére?
- Valakinek elsőnek is kell lennie - mondta a fiú. — Nem könnyű,
és nem is mindig felhőtlen a dolog, de fontos. - Lehajtotta a fejét. -
A
testedben hordod az egyik legnagyobb bánatomat.
Charlotte értetlenül pillantott rá.
- Nagyon szerettem volna látni a babát.
Egyszerű, sóvárgással teli szavak voltak, mégis mint az üvegszilánkok
fúródtak Charlotte szívébe. A nő elsírta magát, könnyei némán gördültek
végig az arcán.
- Charlotte - próbálta vigasztalni Jem. - Mindig vigyáztál rám,
nagyszerűen fogsz gondoskodni a babáról is. Csodálatos anya leszel.

- Nem adhatod fel, Jem. - Charlotte-nak elcsuklott a hangja. -

Amikor elhoztak hozzám, azt mondták, csak egy-két évet fogsz élni.
Azóta majdnem hat év telt el. Kérlek, maradj életben még néhány napig.
Csak néhány napig a kedvemért.
Jem gyengéd megfontoltsággal pillantott a nőre. - A kedvedért
maradtam életben - felelte. - És Will kedvéért, aztán Tessa kedvéért. Meg
a magam kedvéért, mert vele akartam lenni. De nem él hetek örökké
mások kedvéért. Senki sem mondhatja, hogy a halál készséges útitársra
lelt bennem, vagy hogy könnyen adtam magam. Ha azt mondod,
szükséged van rám, maradok, ameddig csak tudok. Életben maradok a
kedvedért, meg a többiek kedvéért, és addig küzdők a halállal, amíg már
csak csont és bőr marad belőlem. De nem az enyém a döntés.
- És... - Charlotte bizonytalanul pillantott a fiúra. - Van olyan
döntés is, ami a tiéd?
Jem nyelt egyet, a keze lehullott, és megérintette a hegedűt az
oldalánál. - Hoztam egy döntést - felelte. - Amikor azt mondtam Willnek,
hogy menjen el. - Lehajtotta a fejét, aztán fenézett Charlotte-ra, színtelen,
karikás szeme úgy szegeződött rá, mintha kényszeríteni próbálná, hogy
megértse őt.
- Szeretném, ha vége lenne - mondta. - Sophie szerint most is
mindenki a gyógymódot keresi. Tudom, hogy engedélyt adtam rá Willnek,
de szeretném, ha nem foglalkoznátok tovább ezzel, Charlotte. Vége.
Sötétedett, mire Cecily és Gabriel visszatért az Intézetbe. Cecily szá
mára
egészen szokatlan élmény volt Charlotte-on vagy a bátyján kívül bárki
mással közlekedni a városban, és igencsak meglepődött,

hogy Gabriel Lightwood milyen kellemes társaságnak bizonyult.

Megnevettette, bár ő mindent megtett, hogy elrejtse a jókedvét, és
készségesen cipelte az összes csomagot, bár Cecily azt hitte, tiltakoz ni
fog, amiért közönséges hordárnak nézi.
Való igaz, Gabrielnek talán nem kellett volna áthajítania azt a szatírt
a
kirakaton, mint ahogyan aztán a Limehouse-csatorna vízétől is
megkímélhette volna, de aligha hibáztathatta a fiút. Pontosan tudta, hogy
nem azért jött így ki a sodrából, mert Kecskefűz illetlen képeket mutatott
nekik, hanem mert a szatír eszébe juttatta az apját.
Különös, gondolta, miközben felfelé tartottak az Intézet lépcsőin,
mennyire nem hasonlít Gabriel a bátyjára. Gideont azóta kedvelte, amióta
csak megérkezett Londonba, de túlságosan csendesnek és
visszahúzódónak találta. A fiú nem beszélt sokat, és bár néha segített
Willnek az ő tanításában, távolságtartó és megfontolt maradt Sophie-t
kivéve mindenkivel. Amikor azonban Sophie-val volt, időről időre elővette
száraz humorát. Ha akart, egészen vicces tudott lenni , és higgadt
természetéhez az is hozzá tartozott, hogy semmit nem mulasztott el
megfigyelni maga körül.
A Tessától, Willtől és Charlotte-tól apránként összeszedett részletekből
Cecily fokozatosan összerakta a Lightwood család történetét, és már
kezdte megérteni, miért olyan csendes Gideon. Tulajdonképpen a fiú is
szándékosan hátat fordított a családjának, mint ő vagy Will, és ennek a
veszteségnek a sebei sosem gyógyultak be. Gabriel más utat választott: az
apja mellett maradt, figyelve, hogyan sorvad el a teste és az elméje. Vajon
mire gondolt, miközben ez történt? Mi kor döbbent rá, hogy rossz döntést
hozott?
Gabriel kinyitotta az Intézet ajtaját, Cecily pedig belépett rajta.
Odabent Bridget hangja lebegett lefelé a lépcsőn.

- Énekel - állapította meg Cecily. - Megint.

Gabriel a csomagokat egyensúlyozva egyetértőleg felmordult. - Éhen
pusztulok. Talán kerít nekem némi hideg csirkét meg kenyeret a
konyhában, ha biztosítom felőle, hogy nem zavar a danolászása.
- Mindenkit zavar a danolászása. - Cecily a szeme sarkából a fiúra
pillantott: szörnyen elegánsnak találta az arcélét. Gideon is szemrevaló
volt, de Gabriel határozott vonásai, éles álla, kiugró járomcsontja
összességében jobb benyomást tett rá. - Nem a te hibád, tudod - mondta
hirtelen a lány.
- Mi nem az én hibám? - A lépcsőről befordultak az emeleti fo-
lyosóra. Cecily túlságosan sötétnek találta a helyet, a boszorkányfé nyek
csak halványan világítottak. Bridget továbbra is énekelt.

- Ami apáddal történt.

Gabriel összeszorította a száját. A lány egy pillanatig azt hitte, mindjárt
dühösen visszavág, de végül csak ennyit mondott: - Talán az én hibám,
talán nem, de én döntöttem úgy, hogy szemet hunyok a bűnei felett.
Hittem benne, amikor nem volt helyes, ő pedig szégyent hozott a
Lightwood névre.
Cecily pár pillanatig nem szólt. - Amikor idejöttem, azt hittem, hogy az
árnyvadászok szörnyetegek, akik elrabolták a bátyámat. Azért gondoltam
így, mert a szüleim is így gondolták. De tévedtek. Mi nem a szüleink
vagyunk, Gabriel. Nem kell cipelnünk az ő döntéseik és az ő bűneik
terhét. Te ismét dicsőséget hozhatsz a Lightwood névre.
- Ez köztünk a különbség — állapította meg nem kevés keserűség-
gel a hangjában a fiú. - Te magadtól döntöttél úgy, hogy idejössz,
engem
viszont elüldözött az otthonomból a szörnyeteg, aki valaha az apám volt.
- Nos — felelte kedvesen Cecily. - Azért nem üldözött egészen
idáig. Csak Chiswickig.
- Hogyan...?
Cecily elmosolyodott. - Will Herondale húga vagyok. Nem várhatod
tőlem, hogy folyton komoly legyek.
Gideon erre olyan képet vágott, hogy a lány felkacagott; még akkor is
kuncogott, amikor kinyitották a könyvtár ajtaját, beléptek - és mindketten
mozdulatlanná merevedtek a döbbenettől.
Charlotte, Henry és Gideon az egyik hosszú asztal körül ült. Magnus
távolabb állt az ablaknál, ujjait összekulcsolta a háta mögött. A tartása
merev volt és egyenes. Henry gyengének és fáradtnak hatott, Charlotte
arcát ellepték a könnyek. Gideon meredten bámult maga elé.

Cecily ajkára fagyott a nevetés. - Mi történt? Híreket kaptunk? Will...?

- Nem Will az - felelte Charlotte. - Jem.
Cecily az ajkába harapott. A szívverése fokozatosan lelassult, ahogy
végigsöpört rajta a bűnös megkönnyebbülés. Azonnal a bátyja jutott
eszébe, de persze a parabataiára leselkedett közvetlenebb veszély.
- Jem? - sóhajtotta.
- Még él - felelte meg Henry a ki nem mondott kérdést.
- Akkor jó. Meghoztunk mindent. - Gabriel letette a csomagokat
az asztalra. - Mindent, amit Magnus kért. A damiánát, a dene-
vérfejgyökeret...
- Köszönöm! - szólt Magnus az ablaktól anélkül, hogy hátrafor-
dult volna.
- Igen, köszönjük! - mondta Charlotte. - Megtettetek mindent,
amit kértem, és hálás is vagyok érte. Mégis attól tartok, hiába
fáradtatok.
- Lenézett a csomagra, aztán megint felemelte a tekintetét. Nyilvánvaló
volt, hogy komoly erőfeszítésbe kerül beszélnie. - Jem döntött -
folytatta.
- Az a kívánsága, hogy ne keressük tovább a gyógymódot. Bevette az
utolsó adag jin fent. Nem maradt több, már csak órái lehetnek hátra. A
Néma Testvérekért küldtem. Ideje elköszönni tőle.
Az edzőteremben sötét volt. Az árnyékok elnyúltak a földön, a magas,
ívelt ablakokon besütött a hold. Cecily az egyik kopott padon ült, és a
szilánkos padlón táncoló fényeket figyelte. Jobb keze lustán játszadozott a
nyakában lógó piros medállal. Akaratlanul is a bátyján járt az esze.
Gondolatai félig az Intézetben maradtak, félig azonban Will után
kalandoztak. Látta maga előtt, ahogy a fiú a nyeregben ülve nekifeszül a
szélnek, és nyaktörő sebességgel vágtat a Londonból

Dolgellauba vezető úton. Kíváncsi lett volna rá, fél -e. Kíváncsi lett
volna
rá, találkoznak-e még valaha.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy riadtan hőkölt hátra, amikor
csikorogva nyílt az ajtó. Hosszú árnyék vetült a padlóra; ahogy
felnézett,
a meglepetten hunyorgó Gabriel Lightwoodot pil lantotta meg.
- Ezek szerint itt bujkálsz? - kérdezte a fiú. - Elég fura.
- Miért? - Cecily maga is meglepődött, milyen egyenletes, szinte
nyugodt maradt a hangja.
- Mert én is itt szándékoztam elbújni.
A lány egy pillanatig nem szólt semmit. Gabriel kissé bizonytalannak
tűnt - különös látványt nyújtott így, megszokott magabiztossága nélkül.
Igaz, hogy ez a magabiztosság mindig is törékenyebb volt, mint a bátyjáé.
Túl sötét volt hozzá, hogy Cecily ki tudja venni a fiú szemének vagy
hajának színét, és most először vette észre a hasonlóságot közte és
Gideon között. Szigorú álluk ugyanolyan el szántságról tanúskodott, két
szemük ugyanolyan távol ült egymástól, tartásuk ugyanolyan feszes volt.
— Elbújhatsz itt velem, ha szeretnél - mondta végül a lány.
Gabriel bólintott, aztán átszelte a termet Cecily irányába, de ahe lyett,
hogy leült volna mellé, az ablakhoz lépett, és kinézett rajta. - Itt
van a
Néma Testvérek kocsija - állapította meg.
- Igen - bólintott Cecily. A Kódexből tudta, hogy a Néma Test-
vérek az árnyvadász világ orvosai és papjai is voltak egyben,
jelenlétükre
egyaránt lehetett számítani a nephilimek halálos ágyánál és betegágyánál,
de még a születésüknél is. - Arra gondoltam, hogy meg kéne látogatnom
Jemet. Will kedvéért. De nem... Nem tudtam rávenni magam. Gyáva
vagyok - tette hozzá utólag. Ezt soha korábban nem gondolta magáról.

- Akkor én is az vagyok - felelte Gabriel. A holdfény megvilá-

gította az arca egyik oldalát, amitől úgy festett, mintha egy maszknak
csak a felét viselné. - Azért jöttem fel ide, hogy egyedül legyek, és
őszintén szólva a Testvérektől is távol akartam tartani magamat, mert a
frászt hozzák rám. Az jutott eszembe, hogy pasziánszozhatnék. Így
viszont, ha van kedved, játszhatunk Fekete Pétert.
- Mint Pip és Estella a Szép reményekben. — Cecily egy futó pil-
lanatra jobb kedvre derült. - De nem... Nem tudok kártyázni. Anyám azon
volt, hogy egyetlen paklit se engedjen be a házba, merthogy apámnak...
ez volt a gyengéje. - Felnézett Gabrielre. - Tudod, rengeteg közös van
bennünk. A bátyáink elmentek, mi meg magunkra maradtunk testvérek
nélkül egy szétcsúszó apával. Az enyém némiképp megőrült, miután Will
otthagyott bennünket, Ella pedig meghalt. Evekbe telt, mire összeszedte
magát, időközben viszont elvesztettük a házunkat. Ahogyan ti
elvesztettétek Chiswicket.
- Chiswicket elvették tőlünk - helyesbített maró keserűséggel a
hangjában Gabriel. - És őszintén szólva sajnálom is, meg nem is. Az
emlékeim arról a helyről... - Összerázkódott. - Apám két héttel azelőtt,
hogy segítséget kértem, bezárkózott a dolgozószobájába. Korábban
kellett volna jönnöm, de túlságosan büszke voltam. Nem akartam
elismerni, hogy tévedtem apámmal kapcsolatban. Az alatt a két hét alatt
jóformán nem is aludtam. A dolgozószoba ajtaját püföltem, és
könyörögtem neki, hogy jöjjön ki, és szóljon végre hozzám, de csak nem
embertől származó hangokat hallottam. Éjszaka ráfordítottam a kulcsot a
szobám ajtajára, reggelente pedig vért találtam a lépcsőn. Próbáltam
meggyőzni magamat, hogy a szolgálók elmenekültek, de tudtam, hogy
nem így történt. Szóval nem, pusztán az, hogy eljöttél otthonról, nem
jelenti azt, hogy sok közös van

bennünk, Cecily. Te bátor voltál. Én addig maradtam, amíg nem volt más
választásom, mint hogy eljöjjek. Maradtam, bár tudtam, hogy helytelenül
teszem.
- Lightwood vagy - mondta Cecily. — Azért nem jöttél el, mert
hűséges maradtál a családod nevéhez. Ez nem gyávaság.
- Nem az? A hűség akkor is tiszteletreméltó tulajdonság, ha nem
ahhoz vagyunk hűek, aki rá is szolgált?
Cecily kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Gabriel őt nézte, a
szeme világított a holdfényben. Úgy tűnt, tényleg kétségbeeset ten várja a
választ. Cecily elgondolkodott, van-e még valaki rajta kívül, akivel a
fiú
beszélgethet. Úgy sejtette, elég riasztó lehet erköl csi aggályokkal
fordulni
Gideonhoz: az idősebbik Lightwood fivér rendíthetetlennek tűnt, mintha
soha életében nem kételkedett vol na magában, és képtelen lett volna
megérteni azokat, akik viszont igen. - Azt hiszem - mondta végül a
lány,
gondosan megválogatva a szavait -, a jó szándékot mindig lehet addig
csűrni-csavarni, amíg gonoszság lesz belőle. Nézd csak meg a Magisztert.
Azért teszi, amit tesz, mert gyűlöli az árnyvadászokat. Hű a szüleihez,
akik szerették, de aztán megölték őket. Semmi olyasmi, amit ne lehetne
megérteni, de arra, ami lett belőle, nincs mentség. Azt hiszem, amikor
meghozunk egy döntést (és minden döntésünk egyedi, független a koráb-
biaktól), nemcsak az okait kell megvizsgálnunk, hanem azt is, hogy mi
lehet az eredménye, és hogy nem fogunk-e vele rosszat tenni jó
emberekkel.
Csend lett. - Nagyon bölcs vagy, Cecily Herondale - szólalt meg végül a
fiú.
- Ne bánd túlságosan a múltbéli döntéseidet, Gabriel! - folytatta
Cecily. Most már képtelen lett volna nem a keresztnevén szólíta ni a fiút. -
Csak dönts mindig helyesen a jövőben! Mindig képesek

vagyunk a változásra, és mindig képesek vagyunk a saját jobbik énünk

lenni.
- Az - felelte Gabriel - nem ugyanaz az én lenne, amelyiket apám
szeretett volna látni, és akármi is történt, azt kell mondjam, nehezemre
esik lemondani a reményről, hogy egy napon megfelelhetek neki.
Cecily felsóhajtott. - Ki tudjuk hozni magunkból a legjobbat, Gabriel.
Igyekeztem az a gyerek lenni, akit a szüleim akartak látni, aztán az a
hölgy, akit faragni próbáltak belőlem. Azért jöttem ide, hogy hazavigyem
hozzájuk Willt, mert azt hittem, így helyes. Tudtam, hogy gyászolnak,
amiért a fiuk más utat választott, de most már tudom, hogy ez a
megfelelő út a számára, még ha különös módon is talált rá. Ez az ő
útja.
Ne válaszd azt az utat, amit az apád választott volna, vagy amit a
bátyád
választana számodra. Legyél az az árnyvadász, aki lenni akarsz.
Gabriel hangja egészen fiatal fiúéra emlékeztetett, ahogy válaszolt. -
Honnan tudod, hogy jól fogok választani?
Odakint lovak patái koppantak az udvar kockakövein. A Néma
Testvérek távoztak. Jem, gondolta Cecily, és fájdalom hasított a szí vébe. A
bátyja mindig úgy tekintett rá, mint a Sarkcsillagra, vagy egy iránytűre,
ami mindig megmutatja neki a helyes utat. Azelőtt soha nem jutot t
eszébe, hogy Will szerencsés lenne, ma pedig végképp nem számított rá,
hogy éppen ilyen gondolatai támadnak, de mégis... Will voltaképpen
szerencsés volt, amiért talált valakit, aki hez mindig fordulhatott, aki
miatt nem kellett szüntelenül attól fél nie, hogy rossz csillagokra néz fel.
Igyekezett a lehető leghatározottabban, a lehető legmagabiztosabb
hangon megszólalni, legalább annyira saját maga, mint az ablaknál álló
fiú miatt. - Talán onnan, Gabriel Lightwood, hogy hi szek benned.

A GREEN MAN FOGADÓ UDVARA cuppogó sártengerré változott, mire Will

megállította elgyötört lovát, és leugrott Balios széles hátáról. Fáradt
volt,
merev, mindene fájt a nyeregben eltöltött nap után. Ráadásul az utak
állapota meg az állat és a saját kimerültsége mi att az utolsó pár órában alig
haladt. Máris meglehetősen sötét volt,
úgyhogy örömmel pillantotta meg a térdig sáros csizmában, meleg sárga
fényt árasztó lámpával a kezében felé siető istállófiút.
- Esős egy napunk van, uram! - szólt vidáman a fiú, ahogy köze-
ledett. Hétköznapi embergyereknek tűnt, de volt benne valami paj kos és
koboldszerű - a tündérek vére generációkon át képes öröklődni, és
gyakran ütközik ki egy ember vagy akár egy árnyvadász szeme ívében
vagy pupillájának villanásában. A fiú nyilvánvalóan rendelkezett a látás
képességével. A Green Man ismert alvilági fogadó volt. Will reménykedett
benne, hogy még az éj leszállta előtt ideér. Unta már, hogy meg kell
játszania magát a mondénok előtt, unta az álcát, unta a bujkálást.
- Esős? Tényleg? - mormogta Will, miközben a hajából a szem-
pillájára folyt a víz. A fogadó bejárata felé nézett, ahonnan csalogató,
meleg fény áradt kifelé. Az égen már szinte semmi világosság nem
látszott. További eső ígéretétől súlyos, dörgedelmes fekete fel hők
gyülekeztek felettük.
A fiú megfogta Balios kantárját. - Ó, mágikus lova van! - kiáltott fel.
- Igen. - Will megveregette a ló verejtéktől habzó oldalát. - Le kell
csutakolni, és különleges törődést igényel.
A fiú bólintott. - Ezek szerint maga árnyvadász? Nem sűrűn vetődnek
közülük errefelé. Nemrég járt itt egy, de öreg volt és goromba...
- Figyelj - szólt közbe Will —, van szabad szobátok?
- Nem biztos, hogy akad, uram.
- Hát márpedig nekem szükségem lesz egyre, szóval ajánlom,
hogy akadjon. És egy istálló a lovamnak éjszakára meg fürdő és vacsora.
Futás, gondoskodj a lóról, én meg beszélek a fogadóssal.
A fogadós szolgálatkész volt, és az istállófiúval ellentétben úgy tett,
mintha észre sem venné a rúnákat Will kezén meg nyakán.
Csak a szokásos kérdéseket tette föl. - A saját szobájában szeretné
elfogyasztani a vacsoráját, vagy esetleg a közös étkezdében? És vacsora
előtt vagy után szándékozik fürödni?
Will úgy érezte, nyakig belepi a sár, úgyhogy előbb a fürdést vá-
lasztotta, de a vacsorát a közös étkezdébe kérte. Meglehetősen sok
mondén pénzt vitt magával, az egyedül elköltött vacsora azonban
szükségtelenül drága volt, főleg, ha az embert egyáltalán nem érdekelte,
mit eszik. Az étel üzemanyag volt az útra, semmi több.
Bár a fogadós egyáltalán nem törődött vele, hogy Will nephilim, a
közös helyiségben néhányan felkapták rá a fejüket. Ahogy a fiú a pultnak
támaszkodott, a nagy kandalló közelében egy csapat fiatal vérfarkas, akik
a nap java részét olcsó sör nyakalásával töltötték, sugdolózni kezdett. Will
igyekezett tudomást sem venni róluk, mi közben hétköznapi fiatal férfi
módjára magának meleg vizes palackot, a lovának pedig korpát rendelt,
de azok szinte felnyársalták átható tekintetükkel, felmérve esővíztől
csöpögő haját, sáros csizmáját meg nehéz kabátját, ami tökéletesen
elrejtette a nephilimek szokásos fegyverövét.
- Nyugi, fiúk! - mondta a legmagasabb vérfarkas a csapatból.
Hátul ült a tűz közvetlen közelében; arcára súlyos árnyék vetült, bár a tűz
kirajzolta hosszú ujjainak körvonalait, ahogy elővett egy finom majolika
szivardobozt, és elgondolkodva kocogtatta meg rajta a zárat. - Ismerem.
- Ismered? - kérdezte hitetlenkedve az egyik fiatal farkas. - Ezt a
nephilimet? A barátod, Scott?
- Ó, nem a barátom. Nem éppen. - Woolsey Scott fogott egy
gyufát, és meggyújtotta a szivarját, miközben az apró láng fölött hal
vány
mosollyal a szája sarkában méregette a fiút. - De nagyon érdekes, hogy itt
van. Nagyon érdekes.

- Tessa! — A rekedt kiáltás visszhangzott a lány fülében. Felült a fo-

lyóparton, egész teste remegett.
- Will? - Feltápászkodott, és körülnézett. A hold eltűnt egy felhő
mögött, az ég sötétszürke márványát fekete erezet szőtte át. A folyó is
szürkén vágtatott előtte a kevéske fényben. Ahogy körülnézett, nem
látott mást, csak göcsörtös fákat, a meredek sziklafalat, ahonnan
lezuhant, a másik irányban pedig a végtelenbe nyújtózó tájat mezőkkel,
kőkerítésekkel meg néhol egy-egy tanyával vagy lakóházzal. Városnak
nyomát sem látta, de még egy apró falucska közelségéről sem árulkodtak
fények.
- Will - suttogta megint, összefonva maga körül a karját. Biztos
volt benne, hogy a fiú hangját hallotta, amint a nevén szólítot ta.
Senkiével nem lehetett összetéveszteni. Persze nevetségesnek tűnt a
gondolat. Will nem volt ott. Nem lehetett ott. Talán félálomban volt,
mint Jane Eyre, amikor Rochester hangját hallotta a mocsárban.
Ha álom is volt, legalább felrázta az öntudatlanságból. A csípős szél
könnyedén fújt át a vékony ruhán és metszett a bőrébe - Tessa sem
kabátot, sem kalapot nem viselt. A szoknyája még mindig nedves volt a
folyótól, szakadt ruháját és a harisnyáját vérfoltok borí tották. Az
angyal
megmentette az életét, de a jelek szerint a sérülésektől nem óvta meg.
Most iránymutatás reményében megérintette a medált, de az
mozdulatlan és néma maradt. Ahogy azonban elvette a kezét a nyakától,
Will hangját hallotta a fejében. Néha, ha meg kell tennem valamit,
amihez nem
fűlik a fogam, azt képzelem, hogy egy könyv főszereplője vagyok. Így könnyebb
kitalálni, ők
mit tennének.
Egy könyv főszereplője, gondolta Tessa, valamelyik okos és jó szereplő,
követné a folyót. Egy könyv főszereplője tudná, hogy az emberek

gyakran vízparton építik fel a házaikat, sőt a városaikat, ezért arrafelé

indulna segítségért, nem a fák között tévelyegne. Karba fonta a kezé t,
és
a folyó vonalát követve elszántan bandukolni kezdett.
Mire Will - megfürödve, megborotválkozva, tiszta ingben - visszatért a
közös helyiségbe vacsorázni, a helyiség félig megtelt emberekkel.
Vagyis nem éppen emberekkel. Ahogy a fiút a helyére vezették, az alsó
ajkukból kiálló agyaraktól eltekintve hajlott hátú öregemberekre
emlékeztető, söröskorsók fölött kuporgó trollok mellett haladt el. Egy
dús barna hajú boszorkánymester, akinek egy harmadik szem is pislogott
a homloka közepén, éppen belevágott a borjúszeletébe. A kandalló
mellett álló asztalnál kisebb csapat gyűlt össze - falkaszerű
viselkedésükből Will könnyedén megállapította, hogy vérfarkasok. A
helyiséget nedvesség, parázs és étel szaga töltötte be. Willnek hangosan
megkordult a gyomra - eddig nem is vette észre, mennyire éhes.
Miközben a borát (savanyú, ecetes lőre) kortyolgatta, meg a va-
csorájából (rágós szarvashús krumplival) falatozott, Will Wales tér képét
tanulmányozta, és igyekezett nem törődni a többi vendég pillantásaival.
Úgy festett, hogy az istállófiúnak igaza volt; valóban nem járhatott erre
sok nephilim. Úgy érezte, a rúnái billogként vi lágítanak a bőrén. Miután
elvitték előle a tányért, papírt vett elő, és levelet írt.

Miután lepecsételte a levelet, Will magához intette a fogadóst, és

megígértette vele, hogy a fiú fél koronáért rábízza az éjszakai posta-
kocsira. Amikor ezzel is megvolt, és hátradőlt, azt fontolgatva, szüksége
van-e még egy pohár borra ahhoz, hogy el tudjon aludni, egyszerre éles
fájdalom hasított a mellkasába. Olyan érzés volt, mintha egy nyílvessző
találta volna el. Egész testében összerándult, a borospohár kiesett a
kezéből, és szilánkjaira tört. Talpra ugrott, mindkét kezével
megtámaszkodott az asztalon. Félig-meddig eljutott a tudatáig, hogy
mindenki őt bámulja, és a fogadós feszülten beszél hozzá, de a fájdalom
olyan erős volt, hogy levegőt is alig tudott venni tőle, nemhogy
gondolkodni.
A mellkasa, ahová az őt Jemhez rögzítő kötél végét képzelte, úgy
megfeszült, hogy már a szívét kezdte szorítani. Elbotorkált az asztaltól,
és a pultnál összegyűlt vendégek sűrűjén át a fogadó ajtajához tántorgott.
Másra sem tudott gondolni, csak hogy levegőt juttasson a tüdejébe - hogy
lélegezzen.
Kilökte az ajtót, és kis híján kizuhant az éjszakába. A mellkasában egy
pillanatra alábbhagyott a fájdalom, és a fogadó falának dőlt. A zuhogó eső
átáztatta a haját és a ruháit. Levegő után kapkodott,
a szíve szaggatottan vert a félelemtől és elkeseredettségtől. Vajon csak
a
Jemtől való távolság volt rá ilyen hatással? Soha nem tapasztalt ehhez
hasonlót, még akkor sem, amikor Jem a legbetegebb volt, még akkor sem,
amikor parabataia megsebesült, és ő is érezte a fájdalmát.
A kötelék elpattant.
Egy pillanatra minden elfehéredett, az udvarból minden szín el -
szivárgott, mintha savval öntötték volna le. Will kétrét görnyedt, térdre
rogyott, és belehányt a sárba. Amikor a görcsök elmúltak, fel -
tápászkodott, és vakon igyekezett egyre távolabb botorkálni a fogadótól,
mintha csak a fájdalmat igyekezne maga mögött hagyni. Az istálló falánál
torpant meg a lovak vályúja mellett. Letérdelt, hogy belemártsa a kezét
a
jeges vízbe — és meglátta a saját tükörképét. Az arca fehér volt, akár
a
halál, az ingén vörös folt terebélyesedett.
Nedves kezével megragadta a hajtókáját, és feltépte az ingét. A fo-
gadóból szivárgó kevéske fényben látta, hogy a szíve fölött lévő pa-
rabatairúnából szivárog a vér.
A kezét borító vér esővízzel keveredett — ugyanazzal az esővízzel, ami
lemosta a mellkasát, láthatóvá téve a parabatairúnát, ami feketéről lassan
ezüstszínűvé halványodott, és mindent, ami valaha értelemmel bírt Will
életében, teljes értelmetlenséggé változtatott.
Jem meghalt.
Tessa órák óta gyalogolt, vékony cipőjének talpába belevágtak a folyópart
éles kövei. Majdhogynem futva indult el, de erőt vett rajta a
kimerültség
meg a hideg, és nemsokára már csak lassan, ám továbbra is elszántan
botorkált a folyás irányába. Átázott szoknyája lehúzta, mintha
horgonyként akarná magával rántani a tenger rettenetes mélyére.

Mérföldeken át nem találkozott emberi település nyomaival, és már

éppen kezdte megbánni, hogy errefelé indult, amikor egy tisztást
pillantott meg a távolban. Szemerkélni kezdett az eső, de még a víz
függönyén át is tisztán ki tudta venni egy alacsony kőépület kör
vonalait.
Hamarosan már látta, hogy egy kis nádtetős ház felé közeledik, aminek
növényektől benőtt ösvény vezet a bejáratáig.
Felgyorsította a lépteit. Miközben egyre jobban sietett, egy barát ságos
gazdára meg a feleségére gondolt; egy olyasféle családra, amelyik befogad
egy fiatal lányt, és segít neki kapcsolatba lépni a családjával, ahogyan
Riversék tették Jane-nel a Jane Eyre-ben.
Közelebb érve azonban piszkos, betört ablakokat pillantott meg, a
nádtetőn fű ütközött ki. A lány elszontyolodott. A házban nem lakott
senki.
Az ajtó résnyire nyitva volt, a félfa megduzzadt az esőtől. Az üres
házban volt valami ijesztő, de Tessának égető szüksége volt menedékre az
eső elől éppúgy, mint az üldözői elől, akiket Mortmain utána küldhetett.
Belekapaszkodott a reménybe, hogy Mrs. Black talán halottnak hitte a
zuhanás után, de kételkedett benne, hogy Mortmain ilyen könnyen
lemondana róla. Végtére is, ha valaki, hát ő tudja, mire képes a
mechanikus angyal.
Odabent a padló kőlapjai közül fű serkent elő, a tűzhely mocs kos volt,
és még mindig ott lógott felette egy megfeketedett fazék. A valaha fehérre
meszelt falak mocskosak lettek a koromtól és az idő múlásától. Az ajtó
közelében földműveléshez használatos tárgyak hevertek. Egy ívelt, villás
végű hosszú fémszerszám ágai még mindig élesnek tűntek. Tudván, hogy
fegyverre lehet szüksége a védekezéshez, Tessa felkapta, majd átment a
ház másik helyiségébe: örömmel állapította meg, hogy a kis szobában
nemcsak ágy van, de még egy dohos takaró is tartozik hozzá.

Elkeseredetten nézett végig átázott ruháján. Sophie segítsége nél kül ki

tudja, meddig tartott volna, amíg leveti, ráadásul borzasztó szüksége volt
melegre. A nedves holmikkal nem törődve maga köré csavarta hát a
takarót, és összegömbölyödött a szúrós szénával megtöltött zsákon. Az
ágy penésztől bűzlött, és feltehetőleg egerek is laktak benne, Tessa
mégis
úgy érezte, soha nem vette még körül ilyen luxus. Tudta, hogy bölcsen
tenné, ha ébren maradna, de képtelen volt megtagadni elgyötört és
kimerült testétől, amire szüksége volt. Mellkasához szorítva a fegyvert
mély álomba merült.
- Szóval ez ő? A nephilim?
Will nem tudta, mennyi ideig ülhetett az istálló falának rogyva. Az eső
mindenesetre bőrig áztatta, mire meghallotta a dörmögő hangot a
sötétben. Túl későn kapta fel a fejét, hogy félrelökje a felé nyúló
kezet.
Egy pillanattal később az idegen megragadta a gallérját, és talpra rántotta.
Will esőtől és fájdalomtól homályos tekintettel nézett végig a fél körben
összegyűlt vérfarkasokon. Talán öten voltak, azt is beleszámítva, amelyik
most véres ingét megmarkolva felkente az istálló falára. Mindannyian
hasonlóan öltözködtek, fekete ruhájuk úgy átázott, hogy az anyag
csillogott, mint a viaszosvászon. Egyikük sem viselt kalapot,
vérfarkasszokás szerint hosszúra hagyott hajuk a fej bőrükhöz tapadt.
- Vedd le rólam a kezedet! - szólt Will. - A Szövetség szabályai
értelmében tilos nyomós ok nélkül megérinteni egy nephilimet...
- Nyomós ok nélkül? - A vérfarkas maga felé rántotta a fiút, aztán
megint a falnak taszította. Hétköznapi körülmények között biztosan fájt
volna, de ezek nem voltak hétköznapi körülmények.

A fizikai fájdalom, amit Will a parabatairúnánál érzett, elmúlt, de az

egész teste száraz volt és üres, mintha minden fontosat kiszippantottak
volna belőle. - Én azt mondanám, nagyon is nyomós okunk van rá. Ha ti,
nephilimek nem lennétek, a Magiszter sosem ártott volna nekünk a
mocskos kábítószerével meg az aljas hazugságai val...
Will kis híján elnevette magát, ahogy végignézett a vérfarkasokon.
Tényleg azt hitték, hogy árthatnak neki az után, amit elvesztett? Öt éve
megkérdőjelezhetetlen volt az abszolút igazság: Jem és Will. Will és Jem.
Will Herondale él, tehát James Carstairs is él. Quod erat demonstrandum.
Úgy sejtette, hogy ha elvesztené az egyik karját vagy lábát, biztosan fájna,
de ő az élete központi igazságát veszítette el, és ez egyenesen
fatálisnak
tűnt.
- Mocskos kábítószerek és aljas hazugságok? - kérdezett vissza
Will elnyújtva a szavait. - Ez nem hangzik valami higiénikusnak. Viszont
jut eszembe, igaz, hogy fürdés helyett a vérfarkasok évente egyszer
végignyalogatják magukat? Vagy inkább egymást nyalogat játok? Mert én
ezt hallottam.
A szorítás erősebb lett az ingén. — Lehetnél kicsit tisztelettudóbb,
árnyvadász.
- Nem - felelte Will. - Nem lehetnék.
- Hallottunk rólad, Will Herondale - szólt közbe egy másik vér-
farkas. — Folyton az alvilágiaknál pitizel segítségért. Szeretnénk lát ni,
ahogy a földön csúszol előttünk.
- Ahhoz legalább térdből kell levágnotok a lábamat.
- Megoldható - közölte a Willt szorongató vérfarkas.
A fiú támadásba lendült. Az előtte álló vérfarkas arcába fejelt.
Egyszerre hallotta és érezte a gyomorforgató reccsenést, ahogy el törte az
orrát. A férfi arcára vér fröccsent, ahogy hátratántorodott,

aztán térdre rogyott az udvar kockakövén. Kezét az orrára szorítot ta,

hogy elállítsa a vérzést.
Egy kéz ragadta meg Will vállát, karmok téptek nedves inge szövetébe.
A fiú megfordult, hogy szembenézzen a vérfarkasokkal. A következő
támadó kést tartott a kezében, pengéjén ezüstösen csil lant meg a
holdfény. A férfi szeme az esőben is zölden és fenyegetően világított.
Nem azért jöttek ki, hogy hecceljenek vagy bántsanak, döbbent rá Will. Azért
jöttek
ki, hogy megöljenek.
A fiú egy sötét pillanatig kísértést érzett rá, hogy hagyja magát.
Óriási
megkönnyebbülés fogta el a gondolatra - minden fájdalom megszűnne, a
felelősség terhe nem nyomná többé a vállát, egyszerűen elmerülne a
halálban és a feledésben. Mozdulatlanul állt, ahogy a kés elindult felé.
Mintha minden nagyon lassan történt volna - a penge közelített, a
vérfarkas arcát elhomályosította az eső.
Felvillant előtte, amit az előző éjjel álmodott: Tessa, amint felé
szaladt
a domboldalon. Tessa. Fél kézzel ösztönösen elkapta a vérfar kas csuklóját,
miközben elhajolt a halálos döfés elől. Átbújt a támadó karja alatt, és
lefelé feszítette, brutális reccsenéssel törve szilán- kosra a csontot. A
lükantróp felordított, Willt pedig átjárta a komor elégedettség. A tőr a
kockakövekre esett, a fiú kirúgta a lábát ellenfele alól, és könyökével
sújtott le a halántékára. A farkas elterült a földön, és nem mozdult többé.
Will felkapta a tőrt, és megpördült, hogy szembenézzen a többiekkel.
Csak hárman maradtak állva, de ők is kevésbé tűntek magabiztosnak,
mint korábban. A fiú fagyos, rettenetes mosolyra húzta a száját, eső és vér
fémes ízét érezte a nyel vén. - Gyertek, öljetek meg! - mondta. -
Gyertek,
öljetek meg, ha tudtok! - Belerúgott a lábánál heverő eszméletlen
vérfarkasba. — A barátaitoknál többet kell mutatnotok!

A farkasok rávetették magukat, Will pedig hirtelen a földön talál ta

magát, feje keményen koppant a kövön. Egy mancsra való karom elérte a
vállát; oldalt fordult, és felfelé döfött a tőrrel. Éles kiáltás hallatszott,
ami
aztán nyüszítésben folytatódott, és a Willre nehezedő vonagló, küszködő
test hirtelen elernyedt. A fiú talpra ugrott, és megpördült.
A farkas, akit az imént megszúrt, nyitott szemmel, holtan feküdt egy
vérből és esővízből álló, egyre terebélyesedő pocsolyában. A két
megmaradt vérfarkas sárral borítva, bőrig ázva tápászkodott fel. Willnek
vérzett a válla, ahol egyikük mély barázdákat szántott a húsába a
karmával; dicsőséges volt a fájdalom. Hiába a vér, a sár meg a pengéjét
tisztára mosó eső, harsányan felnevetett. - Még! - kiáltotta. Alig
ismerte
fel saját feszült, reszelős, fenyegető hangját. - Még!
Az egyik vérfarkas megfordult, és menekülőre fogta. Will megint
felnevetett, és az utolsó lükantróp felé indult, aki karmait felé nyújt
va,
dermedten állt - a fiú nem tudta eldönteni, hogy bátor, vagy csak a
rettegéstől képtelen megmozdulni, de nem is érdekelte. A tőre mintha a
csuklója meghosszabbítása lett volna, a karja része.
Egyetlen jó döfés kell csak, aztán felrántja a pengét, átvágva csontot és
porcokat, egyenesen a szív irányába...
- Állj! - A hang határozott volt, parancsoló, ismerős. Will oldalt
pillantott a szeme sarkából. Woolsey Scott sietett feléjük dühödt te-
kintettel az udvaron át, nyakát behúzva a szakadó esőben. - Megpa-
rancsolom, hogy azonnal hagyjátok abba! Mind a ketten!
A vérfarkas azonnal leengedte a karját, karmai eltűntek. A behódolás
klasszikus gesztusával lehajtotta a fejét. - Uram...
Willt forrongó düh árasztotta el, elhomályosítva minden értel met,
minden racionalitást. Megragadta a vérfarkast, magához rántotta,
hátulról átkarolta, és a nyakához szorította a kését. Woolsey

már csak pár méterre járt, de erre megtorpant. Zöld szeme villámokat
szórt.
- Ha még egy lépést teszel - jelentette ki Will —, elvágom a kis
farkaskölyköd torkát.
- Megmondtam, hogy hagyjátok abba - szólt most már megfon-
toltabban Woolsey. Szokás szerint hibátlan szabású öltönyt viselt, amit:
ezúttal brokát lovaglókabáttal egészített ki. Az eső mindenét alaposan
átáztatta. Arcához és nyakához tapadó szőke haja minden színét
elvesztette a víztől. — Mind a ketten.
- De nekem nem kell hallgatnom rád! — kiáltotta Will. - Legyőz-
tem őket! Mindet legyőztem! - A három földön heverő vérfarkasra
pillantott, akikkel az imént küzdött meg. Kettő közülük eszméletlen volt,
egy halott. - A falkád minden előzmény nélkül rám támadt. Megszegték a
Szövetség szabályait. Önvédelem volt. Megszegték a Törvényt! - Egyre
élesebb lett a hangja, már fel sem lehetett ismerni. - Jár nekem a vérük, és
ki is fogom ontani!
- Igen, igen, vödörszám — szólt Woolsey. — És utána mit akarsz
tenni? Nem fontos neked ez a vérfarkas, engedd elmenni.
- Nem!
- Akkor legalább a kést vedd el a torkáról, hogy rendesen meg-
küzdhessen veled.
Will habozott, aztán ellökte magától a vérfarkast, aki halálra rémülten
fordult a falkavezére felé. Woolsey csettintett az ujjaival. - Futás, Conrad!
- mondta. - Gyorsan! Most!
A lükantrópnak nem kellett kétszer mondani; sarkon fordult, és egy
szemvillanással később már el is tűnt az istálló mögött. Will gunyoros
vigyorral nézett megint Woolsey-ra.
- Szóval ilyen gyáva alakokból áll a falkád - állapította meg. —
Öten egyetlen árnyvadász ellen? Így szokták?

- Nem én mondtam nekik, hogy jöjjenek ki utánad. Fiatalok és

ostobák. És lobbanékonyak. Mortmain végzett a falkájuk felével, és a te
fajtádat hibáztatják érte. - Woolsey közelebb lépett, hideg, zöld szemével
tetőtől talpig végigmérte a fiút. - Ezek szerint a parabataiod meghalt -
tette hozzá félvállról, hátborzongató könnyedséggel.
Will egyáltalán nem volt rá felkészülve, hogy ezeket a szavakat hallja,
tudta, hogy soha nem is lesz. A csata egy pillanatra megszabadította a
fájdalomtól, de az most azzal fenyegetett, hogy visszatér, és mindent
elsöpör. A fiú felszisszent, mintha Woolsey megütötte volna, és
hátralépett egyet.
- Ezért akarod most megöletni magad, nephilimfiú? Ez a helyzet?
Will félresöpörte az arcából nedves haját, és gyűlölettel a tekinte tében
pillantott Woolsey-ra. - Talán igen.
- Így tiszteled az emlékét?
- Mit számít? - kérdezte Will. - Meghalt. Sosem fogja megtudni,
mit teszek, vagy mit nem teszek.
- A bátyám is meghalt - mondta Woolsey. - Még mindig azért
küzdök, hogy teljesítsem a kívánságát, hogy az emlékének adózva
továbbvigyem a Praetor Lupust, és hogy úgy éljek, ahogy ő szeret te volna.
Olyan embernek nézel, aki moslékot eszik meg ecetes lőrét iszik egy ilyen
helyen, térdig gázol a sárban, és végignézi, amint egy vásott
árnyvadászkölyök lemészárolja az amúgy is megcsappant falkája
maradékát, ami nem szolgál magasztosabb célt, mint a saját vágyai
kielégítése? Te sem lehetsz ezzel másként, árnyvadász. Te sem.
- Ó, istenem! - A tőr kihullott Will kezéből, és a lábánál ért föl det
a sárban. - Mihez kezdjek most? - suttogta.

Fogalma sem volt, miért éppen Woolsey-nak teszi fel a kérdést, kivéve,
hogy a világon senki másnak nem tehette fel. Akkor sem érezte magát
ennyire magányosnak, amikor azt hitte, hogy el van átkozva.
Woolsey hűvösen pillantott rá. - Tedd azt, amit a fivéred akart volna -
mondta, majd megfordult, és elindult vissza a fogadó felé.

A szobában hideg volt. A tűz régen kialudt a kandallóban, odakint az Intézet

sarkai
körül süvített a szél, megzörgetve az ablaktáblákat. Az éjjeliszekrényen
álló lámpa
lángját egészen kicsire csavarták. Tessa az ágy mellett lévő fotelban ült,
és a vállára
terített kendő ellenére reszketett.
Az ágyban Jem aludt, feje a tenyerén nyugodott. Lélegzete puhán mozgatta
a
takarót, bár az arca éppen olyan fakó volt, mint a párna.
Tessa felállt, hagyta, hogy a kendő lecsússzon a válláról. Hálóinget
viselt, éppen,
mint amikor annak idején berontott Jem szobájába, és az ablaknál találta a
hegedűjén
játszó fiút. Will? - kérdezte akkor Jem. - Te vagy az, Will?
A fiú most megmozdult, és dörmögött valamit, ahogy Tessa bemászott mellé az
ágyba, és kettejükre húzta a takarót. A lány két tenyere közé szorította Jem kezét,
a
lábai köré fonta a lábát, megcsókolta hűvös arcát, lélegzetével melegítve
a fiú bőrét.
Erezte, ahogy Jem lassan mozgolódni kezd mellette, mintha a jelenléte életre
keltette
volna.
A fiú kinyitotta a szemét, és Tessára nézett. Kék szeme volt, fájdalmasan kék, kék,
mint az ég, ahol a tengerrel találkozik.
— Tessa? — kérdezte Will, és a lány csak most vette észre, hogy valójában Willt
tartja a karjaiban. Willt, aki haldoklott, Willt, aki lassan kilehelte a lelkét. A
fiú ingén
véres folt. Közvetlenül a szíve fölött piros folt terebélyesedett...
Tessa zihálva ült fel. Egy darabig kábán forgolódott. Az apró sötét
szoba,
a penészes takaró, amibe beburkolózott, a nedves ruhák, de még saját
sajgó végtagjai is idegennek tűntek. Aztán az elsöprő áradattal visszatérő
emlékek hányinger hullámait hozták magukkal.

A lánynak szívszaggatóan hiányzott az Intézet, úgy, ahogy régi New

York-i otthona sosem. Hiányzott Charlotte parancsoló, mégis kedves
hangja, Sophie megértő érintése, Henry pepecselése. És persze a
legjobban - nem tehetett róla - Jem és Will hiányzott neki. Rettegett
belegondolni, mi lehet Jemmel, de közben Willt is fél tette. Véres, heves
csata dúlt az udvaron. Bárki meghalhatott vagy megsebesülhetett. Vajon
ezt jelentette az álom? Hogy Jem Willé vál tozik? Vajon Jem beteg, vajon
Will élete veszélyben forog? Némán imádkozott, hogy ne így legyen.
Kérlek, hadd haljak meg inkább én, őket ne érje bántódás!
Hirtelen zaj riasztotta fel gondolataiból - száraz kaparászás, amitől
végigfutott a hátán a hideg. Mozdulatlanná dermedt. Nyilván csak egy ág
karcolta meg az ablakot. De nem... a zaj megismétlődött. Kaparászás,
mintha vonszolnának valamit.
Tessa egy pillanat alatt felpattant, továbbra is a takaróba bugyolálva.
Mintha életre kelt volna benne a rettegés. Úgy érezte, a valaha hallott
összes rémtörténet szörnyetegei helyért küzdenek egymással a
gondolataiban. Behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és a vékony,
magas automatonokat látta maga előtt az Intézet lépcsőin; hosszú,
groteszk árnyékot vetettek, mintha elnyújtott emberalakok lettek volna.
Szorosabbra csavarta magán a takarót, ujjai görcsösen markolták az
anyagot. Az automatonok őt akarták megszerezni az Intézetben. De nem
voltak valami intelligensek, csak egyszerű parancsokat tudtak követni,
illetve képesek voltak felismerni bizonyos embereket. Önálló
gondolatokkal nem rendelkeztek. Gépek voltak, és a gépeket be lehet
csapni.
A takarót foltokból varrták össze, valószínűleg az egykor a házban élő
nő készíthette. Tessa mély lélegzetet vett, és belenyúlt a takaróba,
tulajdonosát keresve, annak a léleknek a nyomát, aki létrehozta, és
birtokolta. Olyan volt, mintha sötét vízbe nyúlt volna egy tárgy után
tapogatózva. Végtelenül hosszúnak tűnő keresés után végül pislákoló
fényre bukkant a feketeségben - egy megfogható lélekre.
Tessa koncentrált, maga köré csavarta éppen úgy, mint a takarót. Az
átváltozás most már könnyebben ment, kevesebb fájdalommal járt. Látta,
ahogy az ujjai egy öregasszony göcsörtös, gyulladt ujjaivá torzulnak.
Májfoltok ütköztek ki a bőrén, a háta meghajlott, a ruha lógott fonnyadt
testén. ősz haj hullott a szeme elé.
A kaparászás újra elkezdődött. Egy hang visszhangzott Tessa fejében,
siránkozó vénasszonyhang, amint riadtan kérdezte, ki van a házában. Tessa
az ajtó felé botorkált, zihálva kapkodott levegő után, a szíve vadul
vert.
Belépett a ház nagyobbik szobájába.
Egy pillanatig semmit sem látott. Szemét nyálkás réteg borította, csak
homályos alakokat vélt felfedezni a távolban. Aztán valami fel - emelkedett
a tűzhely mellett; Tessa elfojtotta feltörni készülő sikolyát.
Egy automaton volt az. Úgy alkották meg, hogy szinte tökéletesen
emberre emlékeztetett. Tömzsi testén sötétszürke öltöny feszült, a kézelő
alól mégis meglepően vékony, lapos kezekben végződő karok látszottak ki.
A gallérja fölött a feje egészen sima volt, leginkább egy tojásra
emlékeztetett. A két kidülledő szemen kívül semmilyen más vonás nem
látszott rajta.
- Ki maga? - kérdezte Tessa az öregasszony hangján, a korábban szerzett
éles szerszámmal hadonászva. — Mit keres a házamban?
A lény zúgó, kattogó hangot hallatott, nyilvánvalóan összezavarodott.
Egy pillanattal később kinyílt a bejárati ajtó, és Mrs. Black suhant be rajta.
Sötét köpenyébe burkolózott, fehér arca lángolt a csuklyája alatt. - Mi
folyik itt? - akarta tudni. - Megtaláltad...? - Elhallgatott, és Tessára meredt.

- Mi folyik itt? - visszhangozta a lány továbbra is az öregasszony

éles, vinnyogó hangján. - Ezt nekem kéne megkérdeznem magától... Csak
úgy betör rendes emberek otthonába... - Hunyorogva próbálta
egyértelművé tenni, hogy nem lát valami jól. - Menjen el innen, és
vigye
magával a barátját is. - Előredöfött a kezében tartott szerszámmal.
(Patakaparó, szólalt meg az öregasszony hangja a fejében, ezzel pucoljuk
ki a
sarat a lovak patájából, te buta lány.) - Nincs itt semmi, amit érdemes
lenne
ellopni.
Tessa egy pillanatra azt hitte, bevált a csel. Mrs. Black arca kife-
jezéstelen maradt, bár a nő közelebb lépett. - Nem látott véletlenül
errefelé egy fiatal lányt? - kérdezte. - Elegánsan öltözött, barna a
haja,
szürke a szeme. Eltévedhetett. A családja keresi, és szép jutal mat
ajánlanak.
- Hihető történet. Még hogy valami eltévedt lányt keresnek! -
Tessa próbált olyan mogorva lenni, ahogy csak tudott. Nem bizonyult
nehéznek a dolog. Azt gyanította, hogy az öregasszony, akinek a bőrébe
bújt, természeténél fogva meglehetősen mogorva lehetett. - Azt
mondtam, tűnjenek el innen!
Az automaton berregni kezdett. Mrs. Black hirtelen összeszorí totta az
ajkát, mintha csak feltörni készülő nevetését próbálná elfoj tani. — Értem
- szólt. — Ha megjegyezhetem, igen szép nyaklánca van, asszonyom.
Tessa a mellkasához kapott, de már elkésett. A mechanikus angyal ott
volt szem előtt, és puhán ketyegett. - Vigyétek el! - parancsolta
unottan
Mrs. Black, mire az automaton azonnal Tessa felé indult. A lány ledobta a
takarót, és a patakaparóval hadonászva hátrálni kezdett. Sikerült egy
meglehetősen hosszú vágást ejtenie a felé nyúló lény mellkasán, az
azonban rögtön félretaszította a kezét.

A patakaparó a földre hullott, Tessa pedig élesen felkiáltott fájdal

mában.
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és automatonok áradata töltötte
be a szobát; karjukkal a lány felé nyúltak, mechanikus kezük a húsába
vájt. Tudván, hogy legyőzték, tudván, hogy úgysem megy vele semmire,
Tessa végül utat engedett a sikításnak.
Willt az arcára tévedő napsugarak ébresztették. Lassan, hunyorogva
nyitotta ki a szemét.
Kék ég.
Átfordult, és merev tagokkal ülő helyzetbe tornászta magát. Egy zöld
domb oldalában ébredt, éppen látótávolságon kívül a Shrewsburyből
Welshpoolba vezető úttól. Semmit sem látott maga körül, csak szétszórt
tanyákat a távolban. Alig pár falucska mellett vágtatott el, miután őrült
tempóban elhagyta a Green Mant az éjszaka közepén.
Addig lovagolt, amíg szó szerint lecsúszott Balios nyergéből a ki-
merültségtől, és csontrepesztő erővel a földre nem zuhant. Félálomban
kúszva hagyta, hogy a lova leterelje az útról egy mélyedésbe, ahol végül
összekuporodva elaludt, tudomást sem véve a hideg, szi táló esőről.
Időközben valamikor felkelt a nap, és megszárította a ruháit meg a
haját. Továbbra is mocskos maradt persze, ingét megkeményedett sár és
vér borította. Feltápászkodott, minden porcikája fájt. Az éjjel nem
vacakolt a gyógyító rúnákkal. Csak annyi időre tért vissza a fogadóba
sárcsíkot húzva maga után, hogy összeszedje a holmijait, aztán már
sietett is az istállóba, hogy kihozza Baliost, és elvágtasson az
éjszakában.
A Woolsey falkájával vívott csatában meg a lóról leesve szerzett sebeket
egyaránt erősen érezte. Mereven az egyik terebélyes

tölgyfa árnyékában legelésző Bakoshoz sántikált. Beletúrt a nyereg-

táskába, és előbányászott belőle egy irónt meg egy marék szárított
gyümölcsöt. Az előbbivel fájdalomcsillapító és gyógyító rúnákat raj zolt
magára, miközben bele-beleharapott az utóbbiba.
Az éjszaka eseményei mintha ezer mérföldre onnét történtek vol na.
Emlékezett a harcra a farkasokkal, a csontok reccsenésére, a vér ízére a
szájában, a sárra, az esőre. Emlékezett a Jemtől való elszakadás
fájdalmára, bár többé nem tapasztalta nyomát.
Fájdalom helyett ürességet érzett. Olyan volt, mintha egy hatal mas kéz
kivágott volna belőle mindent, ami emberi, és csak egy üres vázat hagyott
volna maga után.
Miután megreggelizett, visszatette az irónt a nyeregtáskába, meg-
szabadult szakadt ingétől, és újat vett fel helyette. Közben akaratla nul
is
a parabatairúnára pillantott a mellkasán.
Nem fekete volt, hanem ezüstösfehér, mint egy rég elhalványult heg.
Will Jem ismerős, határozott, komoly hangját hallotta a fejében: A Jonathán
lelke egybeforrt a Dávid lelkével, és Jonathán úgy szerette őt, mint a
saját lelkét. . .
9
Es
szövetséget kötének Jonathán és Dávid egymással, mivel úgy szerette öt, mint a
saját lelkét.'
0
-
Harcosok voltak, lelküket a Mennyek összeforrasztották. Az ő
történetükből merítette Jonathan Shadowhunter a parabataiok ötletét,
hogy aztán a ceremóniát a Törvénybe is beillessze.
Willt hosszú éveken át csak ez a jel meg Jem jelenléte biztosította
afelől, hogy szereti valaki ezen a világon. Csak annyit kellett tudnia, hogy
barátja valóságos és létezik. Ujjaival végigkísérte az elhalványult
parabatairúna vonalát. Azt hitte, gyűlölni fogja a látványát a napfényben,
de meglepetten állapította meg, hogy semmi ilyesmit

nem érez. Örült, hogy nem tűnt el teljesen a bőréről. Egy jel akkor is
jel
maradt, ha veszteségre emlékeztetett: az emlékezés jele lett. Nem
veszíthetünk el valamit, ami soha nem volt a miénk.
Elővette a nyeregtáskából a kést, amit Jemtől kapott. A keskeny
pengéhez finom ezüstnyél tartozott. A tölgyfa tövében megvágta a
tenyerét, és figyelte, ahogy a lecsöpögő vért beissza a talaj. Aztán le-
térdelt, és a véres földbe döfte a kést. Fél kezét a markolaton tartva
bizonytalanul megszólalt.
- James Carstairs - mondta, és nyelt egyet. Mindig így történt:
éppen akkor nem találta a szavakat, amikor a legnagyobb szüksége volt
rájuk. A bibliai parabataieskü szavai jutottak eszébe: Ne unszolj, hogy
elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert ahova te mégy, oda megyek,
és ahol te
megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te
meghalsz,
ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Angyal akármit, hogy
csak a
halál választ el engem tőled."
De nem. Ezt akkor kell mondani, ha összekötnek két árnyvadászt, nem
akkor, ha elválasztják őket. Végül Dávidot és Jonathánt is elválasztotta
a
halál. Elválasztotta, de meg nem osztotta.
- Mondtam már korábban is, James, sosem fogsz elhagyni -
mondta most Will, véres kezét a kés markolatán tartva. - Amikor lé-
legzetet veszek, rád gondolok, mert nélküled hosszú évek óta halott
lennék. Amikor felébredek, amikor alszom, amikor felemelem a kezem,
hogy megvédjem magam, vagy amikor lefekszem meghalni, velem leszel.
Te azt mondod, újra meg újra megszületünk. Én azt mondom, egy folyó
választja el az élőket a holtaktól. Amit biztosan tudok, hogy ha újra
megszületünk, találkozunk egy következő életben,

ha pedig létezik az a folyó, a partján fogsz várni, hogy együtt

kelhessünk
át rajta. - Will mély lélegzetet vett, és elengedte a kést. Visszahúzta
a
kezét. A vágás a tenyerén máris gyógyulófélben volt a bőrére rajzolt fél
tucat iratze hatására. - Hallod, James Carstairs? Össze vagyunk kötve te
meg én, még a halál sem választhat el. Össze vagyunk kötve emberöltők
végtelenjén át. Örökké.
Felegyenesedett, és lenézett a földre. A kés Jemé volt, a vér az övé. Ez a
hely, akár idetalál még egyszer, akár nem, akár megéri, hogy egyáltalán
keresni kezdje, akár nem, mindig az övék lesz. Megfordult, majd elindult
Balios felé; Wales és Tessa felé. Nem nézett hátra.

- Egy úr érkezett önhöz, Mrs. Branwell.

Charlotte aggodalmas tekintettel nézett fel, és Sophie-t pillantotta meg
a küszöbön. A cseléd fáradtnak tűnt, mint mindenki más is az Intézetben,
szeme alatt a sírás eltéveszthetetlen nyomai látszot tak. Charlotte ismerte
a jeleket: éppen aznap reggel látta őket utol jára a tükörben.
A szalonban ült az íróasztal mögött, és a kezében tartott levélre
meredt. Nem számított rá, hogy Wayland konzul örömmel fogadja majd a
hírt, de arra sem, hogy ilyen nyílt megvetéssel reagál, és gondolkodás
nélkül visszautasítja a kérését. Én irányítom az árnyvadászok seregét,
hölgyem,
nem ön. Inkább az önre bízott árnyvadászok kordában tartására fordítsa az
energiáit.
A kordában tartásukra! Charlotte fortyogott a dühtől. Mintha az
árnyvadászok mind gyerekek lennének, ő pedig csak egy közönséges
nevelőnő vagy dajka, aki parádézik velük a konzul előtt, miután
kimosdatta és csinosan felöltöztette őket. A fennmaradó időben pedig a
játszószobában rejtegeti az egész társaságot, nehogy véletlenül zavarják a
ház urát. Árnyvadászok voltak, mint ahogyan ő maga is. És ha a konzul
nem tartja megbízhatónak Willt, hát nincs eszénél. Will őrülete mindig is
olyan volt, mint Hamleté: félig játék, félig vadság, de mindig egy
határozott cél felé vitt.
A kandallóban ropogott a tűz; odakint a szakadó eső ezüstcsíkokat
húzott az ablaktáblákra. Aznap délelőtt Charlotte elment Jem szobája
előtt. Az ajtó nyitva állt, az ágyneműt minden személyes

holmival együtt elvitték. Bárki szobája lehetett vol na. Jem velük töltött
éveinek emlékei egy szemvillanás alatt semmivé lettek. Char lotte a folyosó
falának támaszkodott, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Helyesen
cselekedtem, Raziel?
Végighúzta a kezét a szeme előtt. - Éppen most? Ugye nem Wayland
konzul állított be?
- Nem, asszonyom. - Sophie megrázta a fejét. - Aloysius Stark-
weather az. Azt mondja, rendkívül sürgős ügyben érkezett.
- Aloysius Starkweather? - Charlotte felsóhajtott. Bizonyos na-
pokon egyik borzalom követte a másikat. — Nos, akkor engedd be!
Összehajtogatta a konzulnak írt válaszlevelet, és éppen lepecsétel te,
amikor Sophie visszatért, betessékelte Aloysius Starkweathert a szobába,
majd diszkréten távozott. Charlotte nem állt fel az asztal tól. Starkweather
nagyjából-egészéből úgy festett, mint amikor legutóbb találkoztak. Mintha
megkövült volna - igaz, hogy nem lett fiatalabb, de látszólag nem is
öregedett. Fehér hajjal és fehér szakállal körbevett arcát ráncok szabdalták
keresztül-kasul. A ruhái szárazak voltak; Sophie nyilván elvette a felöltőjét
odalent. Öltönye legalább tíz éve kiment a divatból, és halványan molyirtó
áporodott szagát árasztotta magából.
- Kérem, foglaljon helyet, Mr. Starkweather! — szólt Charlotte,
amilyen udvariasan csak tudott olyasvalakihez, akiről tudta, hogy nem
kedveli őt, az apját pedig egyenesen gyűlölte.
A férfi nem ült le. A kezét összekulcsolta a háta mögött, és mi közben
körbeforogva szemügyre vette a szalont, Charlotte riadtan észlelte, hogy
egyik kézelője véres.
- Mr. Starkweather - ismételte a nő, és ezúttal már felállt. - Meg-
sebesült? Hívjam a Néma Testvéreket?

- Hogy megsebesültem-e? - mordult fel a férfi. — Miért sebesül-

tem volna meg?
- A kézelője! - mutatott a vérfoltokra Charlotte.
Starkweather szemügyre vette a karját, aztán elnevette magát. -
Nem az én vérem - mondta. - Korábban verekedésbe keveredtem.
Ellenkezett...
- Miért?
- Nem akarta, hogy levágjam az ujjait és elmetsszem a torkát -
felelte Starkweather a nőre emelve a tekintetét. Szeme szürkésfeke téje
kőre emlékeztetett.
- Aloysius! - Charlotte megfeledkezett az udvariasságról. - A
Szövetség szabályai tiltják az alvilágiak ellen intézett ok nélküli
támadásokat.
- Ok nélküli? Hát ennek nagyon is megvolt az oka. A családtagjai
megölték az unokámat. A menyem majdnem belehalt: a gyászba. A
Starkweather család megsemmisült...
- Aloysius! - Charlotte most már komolyan megrémült. - Nem
semmisült meg a családod! Idrisben még vannak Starkweatherök. Nem
vigasztalni próbállak, hisz tudom, hogy bizonyos veszteségekről sosem
feledkezhetünk meg.
Jem, gondolta akaratlanul is, mire olyan fájdalom hasított belé, hogy
vissza kellett ülnie a székre. Az asztalra könyökölt, és a kezé be temette az
arcát. - Nem tudom, miért jöttél egészen idáig, hogy ezt elmond -
mormogta. - Nem láttad a rúnákat az Intézet ajtaján? Gyászolunk...
- Azért jöttem el idáig, mert fontos! - csattant fel Aloysius. -
Mortmaint és Tessa Grayt is érinti.
Charlotte leengedte a kezét. - Mit tudsz Tessa Grayről?

Aloysius elfordult. A tűzbe meredt, árnyéka hosszan nyúlt el a

perzsaszőnyegen. - Nem vagyok nagy véleménnyel a Szövetségről -
monda. - Te is tudod, ott ülsz velem a Tanácsban. Abban a meg-
győződésben neveltek, hogy minden, amit a démonok megérintet tek,
rothad és megvetendő. Hogy az árnyvadászoknak természettől való joguk
megölni ezeket a lényeket, és hadizsákmányként tekinteni a
tulajdonukra. Én felügyeltem a yorki Intézetben összegyűjtött prédát, és
mindent meg is őriztem, amíg el nem fogadták az új Törvényt. -
Megvetően ráncolta össze a homlokát.
- Hadd találgassak! - szólt Charlotte. - Nem csak addig őrizted.
- Természetesen nem - felelte az öregember. - Hogy jön az ember
törvénye az Angyaléhoz? Tudom, mi a helyes. A háttérbe húzódtam, de
továbbra is gyűjtöttem a zsákmányt, és végeztem azokkal az alvilágiakkal,
akik az utamba álltak. John Shade volt közülük az egyik.
- Mortmain apja.
- A boszokánymesterek nem képesek gyereket nemzeni - vicso-
rította Starkweather. - Valami embergyerek volt, akit úgy találtak, aztán
kitanítottak. Shade oktatta minden pokoli disznóságra. El nyerte a
bizalmát.
- Valószínűtlennek tűnik, hogy Shade-ék úgy lopták el Mortmaint a
szüleitől - mondta Charlotte. - Feltehetőleg egy dologházban halt volna
meg.
- Természetellenes volt a dolog. A boszorkánymestereknek nem
szabadna embergyerekeket nevelniük. - Aloysius tekintete mélyen a
vörösen izzó parázsban kutatott. - Ezért támadtuk meg Shade-ék házát.
Megöltük a feleségével együtt. A fiú elszökött. Shade mechanikus
hercege. - Felhorkant. — Jó pár holmiját magunkkal vittük az Intézetbe,
de senki nem jött rá, mi fán teremnek. Ennyi volt az

egész, egy hétköznapi támadás. Minden terv szerint ment. Mármint amíg
meg nem született az unokám, Adele.
- Tudom, hogy meghalt, amikor az első rúnát kapta - monda
Charlotte, és öntudatlanul is a hasára siklott a keze. - Sajnálom. Szomorú,
ha valakinek betegeskedik a gyereke...
- Amikor megszületett, még nem betegeskedett! - mordult fel a
férfi. - Egészséges csecsemő volt. Gyönyörű, a fiam szemét örökölte.
Mindenki rajongott érte, amíg egy reggel a menyem sikítva nem ébredt.
Váltig állította, hogy a gyerek a bölcsőben nem az övé, még ha
megszólalásig hasonlít is rá. Megesküdött, hogy ismeri a saját gyerekét, ez
pedig nem az. Azt hittük, megőrült. Még azután is, hogy a baba szeme
kékről szürkére változott; az ilyesmi gyakran megesik csecsemőknél.
Aztán amikor nekiláttunk megrajzolni az első jeleket, rájöttem, hogy a
menyemnek igaza volt. Adele-t rettenetes fájdalom kínozta. Csak visított,
visított és dobálta magát. A bőre égett, ahol az irón megérintette. A Néma
Testvérek megtettek minden tőlük telhetőt, de a kislány másnap reggelre
meghalt.
Aloysius elhallgatott. Sokáig némán bámult a tűzbe, mintha meg-
bűvölték volna a lángok.
- A menyem kis híján megőrült. Képtelen volt az Intézet ben
maradni. Én nem mentem sehova. Tudtam, hogy jól gondol ta. Adele nem
az unokám volt. Hallottam pletykálni tündérekről meg más alvilágiakról,
akik azzal dicsekedtek, hogy bosszút álltak a Starkweather családon,
elvették tőlük az egyik gyereküket, és egy betegeskedő embergyereket
adtak nekik helyette. A nyomozásaim semmilyen konkrétumot nem tártak
fel, de elszántam magam, hogy kiderítem, mi lett az unokámmal. - A
kandallópárkánynak támaszkodott. - Már majdnem feladtam, amikor
Tessa Gray megjelent az Intézetemben a te két árnyvadászod
társaságában. Akár a menyem

szelleme is lehetett volna, annyira hasonlítottak egymásra. Viszont nem

tűnt úgy, hogy árnyvadászvér folyna az ereiben. Rejtélyes volt, és én
nem
is hagytam ennyiben. A tündértől, akit ma faggattam ki, megkaptam a
kirakós utolsó darabját. Az unokámat csecsemőkorában kicserélték egy
elrabolt embergyerekre; egy beteges kislányra, aki meghalt, amikor a
rúnát kapta, mivel nem volt nephilim. - Élesen reccsent a hangja. - Az
unokámat egy mondén család nevelte föl, az ő Elizabethjüket, akit az
Adele-lel mutatott felszínes hasonlósága miatt választottak ki, pedig
elcserélték a mi egészséges lányunkra. Így állt bosszút rajtam a Tündérek
Udvara. Úgy hitték, megöltem valakit az övéik közül, ezért elhatározták,
hogy cserébe megölnek valakit, aki fontos nekem. - Adele... Elizabeth
abban a mondén családban érett felnőtt nővé. Sosem tudta meg, kicsoda
valójában. Aztán férjhez ment egy mondén férfihoz. Richardnak hívták.
Richard Graynek.
- Az unokád - mondta lassan Charlotte - Tessa édesanyja volt?
Elizabeth Gray? Tessa anyja árnyvadász?
- Igen.
- Ezek bűnök, Aloysius. A Tanácshoz kéne fordulnod...
- őket nem érdekli Tessa Gray - jelentette ki nyersen. — Téged
viszont igen. Végig fogod hallgatni miatta a történetemet, és talán még
segítesz is nekem.
- Talán - bólintott Charlotte. - Ha úgy látom helyesnek. Még nem
világos, hogy kerül a képbe Mortmain.
Starkweather nyugtalanul feszengett. - Mortmain megtudta, mi
történt, és elhatározta, hogy felhasználja Elizabeth Grayt, az árny vadászt,
aki nem tudja, hogy árnyvadász. Úgy hiszem, az alkalmazásába vette
Richard Grayt, hogy hozzáférhessen Elizabethhez. Meggyőződésem
szerint ráküldött az unokámra egy Eidolon démont,

aki felvette a férje alakját. Ezt pedig azért tette, hogy Tessa megszü-
lethessen. Az első pillanattól Tessa volt a célja. Egy árnyvadász és egy
démon gyermeke.
- De a démonok és az árnyvadászok gyerekei életképtelenek -
vágta rá automatikusan Charlotte.
- Akkor is, ha az az árnyvadász nem tudja, hogy árnyvadász? -
kérdezte Starkweather. - Akkor is, ha nincsenek rajta rúnák?
- Nos... - Charlotte becsukta a száját. Fogalma sem volt, mi a
válasza. Legjobb tudomása szerint ilyesmi még sosem fordult elő. Az
árnyvadászok, legyenek bár fiúk vagy lányok, gyerekkorukban megkapták
a jeleiket.
Kivéve Elizabeth Grayt.
- Tudom, hogy a lány alakváltó - mondta Starkweather. - De nem
hiszem, hogy Mortmainnek ezért kellene. Valami mást akar tőle. Valamit,
amire csak Tessa Gray képes. ő a kulcs.
- Minek a kulcsa?
- Ezek voltak a tündér utolsó szavai hozzám ma délután. -
Starkweather a vérre pillantott a zakóján. - Azt mondta: „Vele állunk
bosszút az összes gyilkosságotokért. Tönkreteszi a nephilimeket, London
égni fog, és ha a Magiszter uralkodik mindenen, nem tart majd többre
benneteket, mint barmokat a karámban.” Ha a konzult nem is érdekli,
hogy megmentse a lányt, azért mindenképpen utána kéne menniük, hogy
ezt megakadályozzák.
- Ha elhiszik - jegyezte meg Charlotte.
- Neked biztosan - mondta Starkweather. - Ha tőlem hallanák,
csak kinevetnének. Évek óta szenilis öregembernek tartanak.
- Ó, Aloysius! Messze túlbecsülöd a konzul belém vetett bizal mát.
Azt fogja mondani, hogy csak egy ostoba, hiszékeny nő vagyok, meg azt,
hogy a tündér hazudott neked. Persze a tündérek

nem tudnak hazudni, meggyőződése lesz, hogy elferdítette az igazságot,

vagy csak igaznak hitte a valótlant.
Az öregember elfordította a fejét. - Tessa Gray Mortmain tervének a
kulcsa - mondta. — Nem tudom, hogyan, de az. Azért jöttem hozzád,
mert Tessa ügyét illetően nem bízom a Tanácsban. A lány részben démon.
Emlékszem, mit tettem régen az olyan dolgokkal, amik részben démonok
vagy természetfelettiek voltak.
- Tessa nem egy dolog - tiltakozott Charlotte. - Hús-vér lány, akit
elraboltak, és valószínűleg halálra van rémülve. Szerinted, ha lenne
valamilyen ötletem, nem próbáltam volna már megmenteni?
- Rosszat tettem - mondta Starkweather. - Helyre akarom hozni.
Az én vérem folyik annak a lánynak az ereiben, még ha démonvérrel is
keveredett. Tessa a dédunokám. — Felszegte az állát, vizenyős, fakó
szemének sarka egészen vörös lett. - Csak egy dolgot kérek tőled,
Charlotte. Amikor megtalálod Tessa Grayt, és meg fogod találni, mondd
meg neki, hogy szívesen vennénk, ha ezentúl a Starkweather nevet
viselné.
Ne kelljen megbánnom, hogy bíztam benned, Gabriel Lightwood.
Gabriel a szobájában ült az asztalnál, előtte papír hevert kiterítve, a
kezében tollat tartott. A lámpákat nem gyújtotta meg, a sarkok sűrű
sötétségbe burkolóztak, a földön hosszan nyúltak el az árnyékok.

A fiú letette a tollat, és mély lélegzetet vett. Délután hallotta, amint

megszólal az Intézet csengője, és a lépcsőről figyelte, ahogy Sophie
beterelte Starkweathert a szalonba. Ezután már nem okozott nehézséget
elhelyezkedni az ajtó előtt, és kihallgatni mindent, ami odabent zajlott
a
szobában.
Végtére is Charlotte nem számított rá, hogy kémkednek utána.

Megcsikordultak a padló deszkái; Gabriel felkapta a fejét. Vadul

kalapált a szíve. Ha Gideon az... Gideon elszörnyedne, ha megtudná, mit
tesz. Mindenki elszörnyedne. A fiú az elképedésre gondolt Charlotte
arcán, ha kiderülne. Henry zavart dühére. Leginkább egy kék szempár
jelent meg előtte egy szív alakú arcban, amint csalódottan méri végig.
Talán hiszek henned, Gabriel Lightwood.
Amikor újra írni kezdett, olyan vadul nyomta oda a tollat, hogy kis
híján átszakította vele a papírt.

Gabriel az ajkába harapott, és kényszerítette magát, hogy ne gondoljon

Cecilyre. Inkább a Lightwood-ház, a család visszaállítandó hírneve meg a
testvérei biztonsága felé terelte a gondolatait. Valójában nem okozott
kárt Charlotte-nak. Csak a pozíciója forgott veszélyben, a testi épsége
nem. A konzul semmi szörnyűségeset nem tervezett tenni vele. Biztosan
boldogabb lesz Idrisben vagy akár egy vidéki házban, a pázsiton futkosó
gyerekeit figyelve, mint most, amikor szüntelenül annyi árnyvadász sorsa
miatt kell aggódnia.

Tessa lassan tért magához, mintha az öntudat egy hosszú, sötét folyosó
végén várt volna rá, ő pedig csigatempóban, maga elé nyúj tott kézzel
araszolt volna felé. Végül megérkezett, kitárta az ajtót, és...
Vakító fény fogadta. Telt aranyszínű, nem halovány, mint a bo-
szorkányfény. Felült, és körülnézett. Egyszerű rézágyban feküdt, alatta a
matracra még egy tollal tömött puha derékaljat terítettek, és egy puha
dunyhával takarták be. A szoba olyan volt, mintha egy sziklafalból vájták
volna ki. Tessa egy magas fésülködőasztalt látott, egy mosdóállványt,
rajta kék kancsóval. Egy szekrény is állt a fal mellett; nyitott ajtaján
keresztül a lány megpillantotta a benne lógó ruhákat. A szobának nem
volt ablaka, de a kandallóban barátságos tűz égett. Két oldalán a falon
egy-egy portré lógott.
Tessa lecsúszott az ágyról, és elfintorodott, ahogy csupasz lába a hideg
követ érintette. Fájni viszont nem fájt úgy, mint tartott tőle, elgyötört
állapota ellenére sem. Ahogy végignézett magán, azonnal

két meglepetés érte. Először is nem viselt semmit, csak egy túlmére
tezett
fekete köntöst, másodszor pedig értetlenül tapasztalta, hogy a sebei meg a
horzsolásai eltűntek. Most is érzett fájdalmat, de a fekete selyem
mellett
sápadtnak tűnő bőre makulátlannak tűnt.
Megérintette a haját. Tiszta volt, és lazán omlott a vállára, nem
tapasztotta össze többé sár és vér.
Igen kíváncsi lett volna rá, ki fürdette és gyógyította meg, aztán ki
fektette le. Nem emlékezett semmire attól a pillanattól fogva, hogy az
automatonok Mrs. Black nevetésétől kísérve megragadták. Végül az
egyikük olyan erővel szorította meg a nyakát, hogy elvesztette az
eszméletét, és könyörületes sötétség ragadta magával. A gondolat, hogy
talán Mrs. Black vetkőztette le és fürdette meg, rettenetesnek tűnt,
mégis
talán egy árnyalattal kevésbé, mintha Mortmain tette volna ugyanezt.
A bútorok nagy részét a barlang egyik falánál zsúfolták össze. A másik
fal gyakorlatilag csupasz volt, Tessa csak egy ajtónyílás fekete
négyszögét
látta rajta. Még egyszer kurtán körbepillantott, és elindult afelé...
A szoba közepe táján járt, amikor valami váratlanul az útját állta.
Hátratántorodott, a homloka sajgott, ahol megütötte. Óvatosan ki nyúlt,
és tapogatózni kezdett a levegőben maga előtt.
Egyszerre valami keményre lelt, mintha egy tökéletesen átlátszó
üvegfal választotta volna el egymástól a szoba két felét. Ráfektette a
tenyerét; láthatatlansága ellenére a fal olyan kemény volt, mint az
adamantin. Tessa felfelé csúsztatta a tenyerét, azon elmélkedve, va jon
milyen magasra érhet fel...
- Én nem strapálnám magam - szólalt meg egy hűvös, ismerős hang az
ajtóból. - A konfiguráció végighúzódik a barlangon. Faltól falig ér,
mennyezettől padlóig. Menthetetlenül be van zárva mögé.

Tessa eddig lábujjhegyen állt, de most visszazökkent a talpára, és

hátralépett.
Mortmain.
A férfi pontosan olyan volt, amilyennek emlékezett rá. Inas, de nem
magas, gyűrött arcán kurtára nyírt szakállt viselt. Különlegesen volt
hétköznapi, hűvös szürke, hóviharra emlékeztető szemét kivéve.
Galambszürke, nem feltűnően elegáns öltönyt viselt, olyasmit, amit egy
úr hord délután a klubban. A cipőjét fényesre suvickol ták.
Tessa nem szólt, csak szorosabbra fogta magán a köntösét. A ru-
hadarab bő volt, és az egész testét elfedte, az alsóing, a fűző, a ha
risnya
meg a csípőpárna nélkül mégis meztelennek érezte magát.
- Ne essen pánikba! - folytatta Mortmain. - Nem érhet el a falon
keresztül, de én sem érhetem el magát. Ahhoz meg kéne szüntet nem a
varázslatot, az pedig időbe telne. - Egy pillanatra elhallgatott. - Azt
szerettem volna, hogy nagyobb biztonságban érezze magát.
- Ha tényleg azt szerette volna, hogy biztonságban érezzem ma-
gam, az Intézetben kellett volna hagynia. - Tessa hangja hátborzongatóan
jeges volt.
Mortmain nem felelt, csak a fejét félrehajtva, hunyorogva figyelte a
lányt, ahogy egy tengerész kémleli a látóhatárt. - Részvétem a fivére
halála miatt. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy így történik.
Tessa érezte, hogy rettenetes grimaszra húzódik a szája. Két hónap telt
el azóta, hogy Nate meghalt a karjai között, de nem felej tette el, és nem is
bocsátott meg semmit. - Nincs szükségem sem a sajnálatára, sem a szép
szavaira. Az eszközévé tette Nate-et, aki aztán meghalt. Ugyanúgy maga
volt a bűnös, mintha az utcán lőtte volna le.

- Feltehetőleg nem megyek vele sokra, ha megjegyzem, hogy ő

keresett meg engem.
- Szinte gyerek volt még - mondta Tessa. Legszívesebben térdre
rogyott volna, és az öklével kezdte volna verni a láthatatlan fa lat, de
kihúzta magát, és hűvös maradt. - Még a húszat sem töltötte be.
Mortmain a zsebébe csúsztatta a kezét. - Tudja, milyen volt az életem
annyi idős koromban? - kérdezte olyan szenvtelenül, mintha vacsora
közben kényszerült volna beszélgetni a mellette ülővel. Tessa az Aloysius
Starkweather elméjében látott képekre gondolt.
A férfi magas volt, széles vállú, fekete hajú — és zöld, mint egy gyík.
A gyerek, akit kézen fogva vezetett, vele szöges ellentétben teljesen átlagosnak
tűnt —
alacsony volt, húsos kezű, rózsaszín bőrű.
Tessa tudta a férfi nevét, mert Starkweather is tudta.
John Shade.
Shade a vállára kapta a kisfiút, miközben a házból számtalan furcsa
külsejű
acéllény özönlött ki. Egy gyerek mozgatható játékbabáira emlékeztettek,
csak
akkorák voltak, mint egy ember, és fémesen csillogott a bőrük.
Arcvonásokat nem
lehetett kivenni rajtuk, bár különös módon mindannyian ruhát viseltek — némelyik a
yorkshire-i parasztok durva overallját, mások pedig egyszerű muszlint. Az
automatonok megfogták egymás kezét, és billegni kezdtek, mintha egy falusi
táncmulatságon lennének. A gyerek tapsikolva nevetett.
— Jól nézd meg őket, fiam! — szólt a zöld bőrű férfi. — Egy napon
ilyen
mechanikus lények fogják benépesíteni a királyságomat, és te leszel a hercegem.

- Tudom, hogy boszorkánymesterek voltak a nevelőszülei -

mondta. - Tudom, hogy gondoskodtak magáról. Tudom, hogy az apja
találta fel a mechanikus lényeket, amiket maga annyira ajnároz.
- Azt is tudja, mi történt velük.
...feldúlt szobát látott, mindenfelé fogaskerekek, csapágyak, tengelyek meg
fémhulladékok hevertek vérszerű fekete folyadékkal beborítva. A zöld bőrű férfi és
a
kék hajú nő holtan hevert a romok között.
Tessa elfordította a tekintetét.
- Hadd meséljek a gyerekkoromról! - szólt Mortmain. - Nevelő-
szülőket említett, de a vér sem tehette volna őket igazibb szülőkké.
Szerető gondoskodással neveltek fel, ahogy magát is az ön szülei. - A
kandalló felé intett, és Tessa döbbenten ismerte fel, hogy a kétol dalt
kifüggesztett portrék a szüleit ábrázolják: szőke édesanyját, és
megfontoltnak tűnő, barna szemű, nyakkendőjét félrecsúszva viselő
édesapját. - Árnyvadászok ölték meg őket. Apám létre akarta hozni
ezeket a gyönyörű automatonokat, ezeket a mechanikus lényeket, ahogy
maguk nevezik őket. Arról álmodott, hogy a valaha feltalált
legnagyszerűbb gépek legyenek, és megvédjék majd az alvilágiakat az
árnyvadászoktól, akik rendszeresen gyilkolták őket és loptak tőlük. Maga
is látta a zsákmányt Starkweather Intézetében. - Az utolsó szavakat szinte
undorral mondta ki. — Látta a szüleim maradványait is. Anyám vérét egy
üvegben.
És boszorkánymesterek maradványai. Mrs. Blackéhez hasonló, karmokban
végződő, mumifikálódott kezek. Egy lecsupaszított

koponya, majdnem teljesen olyan, mint egy emberé, csak agyarakkal fogak
helyett.
Számtalan fiolányi sűrű, üledékes vér.
Tessa nyelt egyet. Anyám vérét egy üvegben. Nem mondhatta, hogy nem érti
meg a férfi indulatát. És mégis... Jemre gondolt, aki nek a szeme
láttára
haltak meg a szülei, és a saját sorsa is megpecsételődött, mégsem
szomjazott bosszúra. - Igen, rettenetes volt - bólintott Tessa. - De ez nem
mentség azokra a dolgokra, amiket tett.
Valami felvillant mélyen a férfi szemében: sebtében elfojtott düh.
- Elmondom, miket tettem - mondta. - Létrehoztam egy hadsere-
get. Egy hadsereget, amelyik ha a kirakós utolsó darabja is a helyére kerül,
legyőzhetetlen lesz.
- És a kirakós utolsó darabja...
- Maga - bólintott Mortmain.
- Újra meg újra ezzel jön, aztán mégsem hajlandó elmagyarázni
- állapította meg Tessa. - Az együttműködésemet követeli,
mégsem mond semmit. Börtönbe zárt, uram, mégsem kényszeríthet, hogy
szóba álljak magával, vagy hogy bármit is megtegyek, ha nem akarom. ..
- Félig árnyvadász, félig démon - közölte Mortmain. - Elsősorban
ezt kell tudnia magáról.
Tessa félig már hátat fordított neki, de erre mozdulatlanná meredt. -
Az lehetetlen. Az árnyvadászok és a démonok közös gyerekei nem
életképesek.
- Így igaz. Nem azok. Az árnyvadász vére, a testén lévő rúnák a
méhben növekedő boszorkánymester-gyerek halálát jelentik. Csakhogy a
maga anyja nem kapott jeleket.
- Anyám nem volt árnyvadász! - Tessa ingerülten pillantott
Elizabeth Gray portréjára a kandalló mellett. - Vagy azt akarja

mondani, hogy hazudott apámnak, és egész életében hazudott min-

denkinek?
- Nem tudta — felelte Mortmain. - Az árnyvadászok sem tudták.
Nem akadt senki, aki elárulhatta volna neki. Apám készítette a
mechanikus angyalt. Ajándékba szánta anyámnak. Egy angyal lel kének
darabja van benne. Ritkaság, a keresztes háborúk óta tartotta magánál. A
mechanizmust anyámra hangolta volna, hogy ha bármi kor veszélybe
kerül az élete, az angyal közbelépjen, és megvédje őt. De apámnak nem
maradt ideje befejezni az angyalt. Előbb végeztek vele. - Mortmain
járkálni kezdett. — Persze nemcsak a szüleimet ölték meg. Starkweather
meg a fajtája kéjelegve mészárolta le az al világiakat. A zsákmányból
meggazdagodtak, úgyhogy a legapróbb ürüggyel is képesek voltak nekik
rontani. Emiatt az egész alvilági közösség gyűlölte Starkweathert. A
környékbeli tündérek segítettek megszökni, miután a szüleim meghaltak,
és ők rejtettek el, amíg az árnyvadászok felhagytak a keresésemmel. -
Megborzongott, ahogy beszívta a levegőt. - Évekkel később, amikor
elhatározták, hogy bosszút állnak, segítettem nekik. Alvilágiak nem
tehetik be a lábukat az intézetekbe, mondénok és persze automatonok
viszont igen.
Rettenetes mosolyra húzta a száját.
- Apám találmányainak segítségével én osontam be a yorki In-
tézetbe, hogy kicseréljem az ágyban fekvő csecsemőt egy mondén
származásúra. Elvittük Starkweather unokáját, Adele-t.
- Adele - suttogta Tessa. - Láttam róla egy képet. - Hosszú szőke hajú,
ódivatú gyerekruhát viselő nagyon fiatal lány, hatalmas szalaggal a hajában.
Beesett, sápadt,
betegesnek tűnő arcában szinte világított a szeme.
- Meghalt, amikor megkapta az első rúnáit - mesélte élvezettel
Mortmain. - Visítva pusztult el, mint annyi alvilági az árnyvadászok

kezei között. Végül olyasvalakivel végeztek, akit megszerettek. Mél tó

bosszú.
Tessa elborzadva meredt a férfira. Hogyan gondolhatja bárki, hogy egy
ártatlan gyerek kínhalála méltó bosszú bármiért is? Megint Jemre gondolt,
ahogy a vonót kezel te finoman.
- Elizabeth, a maga anyja sosem tudta meg, hogy árnyvadász. Nem
kapott rúnákat. Természetesen figyelemmel követtem a sor sát, és amikor
hozzáment Richard Grayhez, az alkalmazásomba vettem a férfit. Úgy
véltem, hogy mivel Elizabethnek nincsenek rúnái, képes lehet kihordani
egy félig démon, félig árnyvadász magzatot. Az elméletem igazolására
elküldtem hozzá egy démont, aki felvette a maga apjának alakját.
Elizabeth észre sem vette a különbséget.
Tessa csak a gyomrában érzett üresség miatt nem kezdett el ök-
lendezni. - Mit tett anyámmal? Egy démont küldött hozzá? Félig démon
vagyok?
- Egy nagyobb démont választottam, ha ez vigaszt jelent. A leg-
többen angyalok voltak valaha. A maga módján elég tisztességes volt. -
Mortmain öntelten vigyorodott el. - Mielőtt az anyja teherbe esett, évekig
dolgoztam apám mechanikus angyalán. Befejeztem, és miután megfogant,
magával hangoltam össze. A legnagyobb találmányom.
- De anyám miért lett volna hajlandó hordani?
- Hogy magát óvja - felelte Mortmain. - Amikor teherbe esett,
Elizabeth rájött, hogy baj van. Egy boszorkánymester gyerekét ki hordani
nem olyan, mint egy embergyereket. Akkor meglátogat tam, és odaadtam
neki a mechanikus angyalt. Elmondtam neki, hogy a gyereke életét menti
meg vele, ha viseli. Hitt nekem, és nem is hazudtam. Maga halhatatlan,
Tessa, de nem sebezhetetlen. Meg
lehet ölni. Az angyalt magára hangoltam. Úgy terveztem, hogy a se-
gítségére siessen, ha haldoklik. Talán százszor is megmentette, mie lőtt
egyáltalán megszületett volna, és azóta is nemegyszer. Gondol jon azokra
a pillanatokra, amikor közel járt hozzá, hogy meghaljon. Gondolja végig,
hogyan avatkozott közbe.
Tessa felidézte, hogyan repült neki az angyal az őt fojtogató auto-
matonnak, hogyan védte ki a Ravenscar uradalomnál rátámadó lény
pengéjének csapásait, hogyan akadályozta meg, hogy halálra zúzza magát
a köveken a szakadék mélyén. - De a kínzásoktól meg a sebesülésektől
nem védett meg.
- Nem. Ezek az emberi lét velejárói.
- A halál is az - jegyezte meg Tessa. - Nem vagyok ember, és maga
hagyta, hogy a Sötét Nővérek kínozzanak. Ezt soha nem bocsátom meg.
Még ha sikerülne is meggyőznie, hogy a bátyám a saját hibájából halt
meg, hogy Thomast jogosan ölték meg, hogy alapos oka van a gyűlöletre,
ezt akkor sem bocsátom meg.
Mortmain felemelte a lábánál várakozó dobozt, és fejjel lefelé for-
dította. Fogaskerekek, csavarok, rudak, fekete folyadéktól ragacsos
fémdarabok hullottak ki belőle hangos csörömpöléssel, végül pedig, mint
egy gyerek piros gumilabdája, egy levágott fej pattant a törmelékhalom
tetejére.
Mrs. Black feje.
- Megöltem - mondta a férfi. - A maga kedvéért. Meg akartam
mutatni, hogy tisztességes vagyok önnel szemben, Miss Gray.
- Mi az, hogy tisztességes? - kérdezte Tessa. - Miért tette mind-
ezt? Miért hozott létre engem?
Mortmain szája alig észrevehetően megrándult; nem mosoly volt ez,
nem igazán. - Két okból. Először is, hogy gyerekeket szülhessen.

- De a boszorkánymesterek nem tudnak...

- Nem - bólintott a férfi. - Csakhogy maga nem egyszerű bo-
szorkánymester. A vérében démonok és angyalok vívtak mennyei háborút,
amíg végül az angyalok győztek. Miss Gray, ön nem árnyvadász, de nem is
boszorkánymester. Ön valami új, valami teljesen más. Árnyvadászok -
folytatta megvetően. - Minden árnyvadászdémon hibrid meghal, és a
nephilimek büszkék rá, hogy nem lehet bemocskolni meg mágiával
megfertőzni a vérüket. De itt van maga. Képes varázslatra. Szülhet
gyereket, ugyanúgy, mint bármelyik másik nő. Pár évig persze még nem,
csak ha eléri a teljes érettséget. Együtt új fajt teremtünk az
árnyvadászok
szépségével, a boszorkánymesterek jelei nélkül. Ez a faj megtöri a
boszorkánymesterek arroganciáját, és átveszi a helyüket ebben a világban.
Tessa képtelen volt tovább talpon maradni. A padlóra rogyott, köntöse
fekete pocsolyaként terült el körülötte. - Arra akar felhasználni, hogy
gyerekeket szüljek magának?
Ezúttal valóban mosoly jelent meg Mortmain arcán. - Tudom, mi a
becsület - mondta. - Házasságot ajánlok önnek. Mindig is így terveztem. -
A szánalmas fém- és húskupac felé intett, ami valaha Mrs. Black volt. -
Örömmel venném, ha hajlandó lenne együttműködni velem. Ez esetben
megígérhetem, hogy így bánok el minden ellenfelével.
Az ellenségeimmel. A lány Nate-re gondolt, ahogy a bátyja az ölében
haldokolva megszorította a kezét. Aztán megint eszébe jutott Jem, aki
soha nem háborgott a sorsán, inkább bátran szembenézett vele; eszébe
jutott Charlotte, aki megsiratta Jessamine-t, pedig a lány korábban
elárulta őt; végül pedig eszébe jutott Will, aki Jem és az ő lába elé
hajította a szívét, mert mindkettejüket jobban szerette, mint saját magát.

Létezik emberi jóság a világon, gondolta - vágyak és álmok, bánat és

keserűség, neheztelés és harag kötik gúzsba, de létezik, Mortmai n
mégsem fogja meglátni soha.
- Nem képes megérteni - mondta a lány. - Azt mondja, alkot és
feltalál, de én ismerem Henry Branwellt, aki igazi feltaláló, és maga
cseppet sem hasonlít hozzá. ő életre kelt dolgokat, maga pedig csak
pusztít. Úgy hozta ide nekem ennek a démonnak a maradványait, mintha
csak egy csokor virág lenne, nem pedig újabb bizonyíték a halálra.
Magának nincsenek érzései, Mr. Mortmain, nem l át bele senki lelkébe. Ha
eddig nem lett volna egyértelmű, akkor is világossá tette azzal, ahogy
James Carstairs betegségét felhasználva próbált arra kényszeríteni, hogy
eljöjjek ide. Még ha haldoklik is maga mi att, nem engedte, hogy
eljöjjek.
Nem volt hajlandó bevenni a jin fenjét. Ennyire jók tudnak lenni az
emberek.
A lány meglátta Mortmain arcának változását. Csalódás. Csak egy
pillanatig volt ott, aztán máris ravasz pillantás vette át a helyét. -
Nem
engedte meg, hogy eljöjjön? - kérdezte. - Szóval nem ítéltem meg rosszul
magát. Eljött volna hozzám, a szerelme miatt.
- De azt a szerelmet nem maga iránt érzem.
- Nem - mondta elgondolkodva a férfi. - Nem irántam. - Ezzel
előhúzott valamit a zsebéből, amit Tessa azonnal felismert.
Az aranyláncon hintázó órára meredt a férfi kezében. Nyilvánvalóan nem volt
felhúzva. A
mutatók rég nem mozdultak, az idő pontban éjfélkor örökre megállt. A
hátlapra a J. T. S.
monogramot vésték elegáns betűkkel.
- Azt mondtam, két okból teremtettem magát - folytatta Mort-
main. - Ez a második. Élnek alakváltók a világon: démonok és mágusok,
akik mások bőrébe tudnak bújni. De csak maga tud igazán

valaki mássá válni. Ez az óra apámé volt. John Thaddeus Shade-é.

Könyörgöm, vegye a kezébe, és változzék át apámmá, hogy még egyszer
beszélhessek vele. Ha megteszi, elküldöm a rendelkezésemre álló összes
jin fent James Carstairsnek. És nem kis mennyiségről van szó.
- Nem fogja bevenni - közölte habozás nélkül Tessa.
- Miért nem? - A férfi hangja racionális maradt. - Ön többé nem
feltétele az orvosságnak. A gesztus ajándék, nem várok érte viszonzást.
Ostobaság lenne eldobni, amikor nem nyer vele semmit. Viszont ha
megteszi értem ezt az apróságot, megmentheti Mr. Carstairs életét. Mit
szól hozzá, Tessa Gray?
Will, Will, ébredj fel!
Will félreismerhetetlenül Tessa hangját hallotta. Kihúzta magát a
nyeregben. Megkapaszkodott Balios sörényében, hogy visszanyerje az
egyensúlyát, és homályos tekintettel körülnézett.
Zöld, szürke, kék. A walesi vidék terült el előtte. Valamikor haj nalban
elhaladt Welshpool mellett, és átszelte az angol -walesi határt. A különféle
helyek gyötrelmes egymásutánján kívül nem sokra emlékezett az útból:
Norton, Atcham, Emstrey, Weeping Cross követte egymást, aztán
megkerülte Shrewsburyt, és végre, végre a távolban megpillantotta Wales
hegyeit. Szellemszerűen emelkedtek a hajnali fényben, mielőtt a köd
mindent beborító leplét lassan elpárologtatta a felkelő nap.
Úgy sejtette, valahol Llangadfan közelében járhat. A régi római
nyomvonalon vezető út gyönyörű volt ugyan, de egy-egy tanyán kívül
településnek nyomát sem lehetett látni, és határtalanul hosszúnak tűnt,
hosszabbnak, mint az odafent a végtelenbe nyújtózó szürke égbolt. A
Cann Office Hotelt elérve Will kényszerítette

magát, hogy megálljon enni, ha csak néhány falat erejéig is. Az volt a
legfontosabb, hogy haladjon.
Így, hogy már Walesben járt, a vére szülőhelye felé húzta. Bármit is
mondott neki Cecily, eddig nem érezte a kapcsolatot. Most viszont walesi
levegőt lélegzett, walesi színeket látott: a dombok zöldjét, a pala és
az ég
szürkeségét, a meszelt kőházak sápadtságát, a mezőkön legelő bárányok
elefántcsontszín foltjait.
A távolban fenyők és tölgyek zöldelltek sötéten, magasabban pedig, de
az úthoz közelebb, szürkészölden meg okkersárgán burjánzott a
növényzet.
Ahogy egyre beljebb haladt az ország szíve felé, a lágy zöld dombok
harsányabbak lettek, az út meredekebbé vált, a nap pedig lassan süllyedni
kezdett a távoli hegyek csúcsa felé. Will tudta, merre jár, tudta, mikor
érkezett meg a Dyfi-völgybe, ahol sivár, csipkés hegyek törtek előtte az
égnek. A Car Afron a balján emelkedett, az oldalát szürke kövek
szakadozott pókhálóra emlékeztető szövevénye borí totta. Az út meredek
volt és hosszú; ahogy Will egyre csak noszogatta Baliost felfelé, egyszer
csak előrebukott a nyeregben, és minden igyekezete ellenére álomba
szenderült. Cecilyről és Elláról álmodott, amint az itteniekhez nagyon is
hasonló dombokon szaladgáltak, és őt szólongatták: Will! Gyere, fuss
velünk,
Will! Aztán Tessáról álmodott, ahogy felé nyújtotta a kezét, ő pedig
tudta,
hogy képtelen megállni, teljességgel képtelen, amíg oda nem ér hozzá.
Még akkor is, ha a lány soha nem nézett így rá a való életben, még
akkor
is, ha ezt a melegséget valaki másnak tartogatta. És néha, mint most
is, a
keze a zsebébe csúszott, megszorítva a jádemedált.
Valami keményen az oldalának csapódott, és elengedte a medált, ahogy
a kövekkel teli fűbe zuhant az út mellett. Fájdalom hasított a karjába,
de
sikerült még éppen idejében félregördülnie, mielőtt

Balios rádőlt volna. Eltartott pár pillanatig, mire Will rájött, hogy nem
támadták meg őket. A lova annyira elfáradt, hogy képtelen volt még egy
lépést tenni, és összerogyott alatta.
Will nagy nehezen feltérdelt, és Balios mellé vonszolta magát. A fekete
ló bőrét kiverte a habos verejték, tekintete kétségbeesve kereste Willét.
Ahogy a fiú közelebb ért hozzá, átvetette a karját az ál lat nyakán.
Megkönnyebbülten állapította meg, hogy stabil és erős a pulzusa. - Balios,
Balios! - suttogta a ló sörényét simogatva. - Ne haragudj! Nem lett
volna
szabad így meghajtanom téged.
Még emlékezett rá, amikor Henry megvette a lovakat, és azon ta-
nakodott, milyen nevet adjon nekik. Végül Will javasolta, hogy hívják őket
Baliosnak és Xanthosnak Akhilleusz halhatatlan lovai nyomán. Mert sebesen
száguldunk, mint Zephürosz szele száguld.
1 2

Csakhogy azok az állatok halhatatlanok voltak, Balios pedig nem.

Erősebb és gyorsabb volt egy hétköznapi lónál, de minden élőlénynek
vannak korlátai. Willel forgott a világ, ahogy ott feküdt a föl dön, és
az
égre meredt, ami ezúttal kifeszített szürke lepedőre emlékeztetett, és csak
itt-ott jelentek meg rajta fekete felhők csíkjai.
Miután kiderült, hogy még sincs elátkozva, de még azelőtt, hogy
tudomást szerzett volna Jem és Tessa eljegyzéséről, néha pár rövid
pillanatra eszébe jutott, hogy elhozza a lányt Walesbe, és megmutatja
neki a helyeket, ahol a gyerekkorát töltötte. Elvihette volna
Pembrokeshire-be, hogy sétáljanak egyet a Szent Dávid-fokon, hogy
megmutassa neki a sziklán növő virágokat, hogy együtt gyönyör ködjenek
a tenger kékségében Tenbynél, és összegyűjthessék a dagály után a parton
maradt kagylókat. Mindezek most már egy gyerek távoli álomképeinek
tűntek. Csak az utat látta maga előtt, a

nyeregben töltött még több időt, a kimerültséget és a valószínűleg rá váró

halált.
Még egyszer megveregette a ló nyakát, aztán feltérdelt, és végül talpra
állt. Szédüléssel küzdve felbotorkált a dombtetőre, és körül nézett.
Kis völgy terült el alatta, benne egy egészen kicsi kőházas falucs kával.
A fiú elővette az irónját az övéből, és egy látórúnát rajzolt a bal
csuklójára. Így már azt is ki tudta venni, hogy a falu közepén van egy
tér
meg egy kis templom. Szinte biztosan kellett lennie valahol egy
fogadónak is, ahol megpihenhet éjszakára.
A lelkében minden azt ordította, hogy menjen tovább, érjen az út
végére - talán ha húsz mérföldnyire lehetett a céljától —, de ezzel
megölte volna a lovát, és tudta, hogy így ő maga sem érkezne harcra
készen a Cadair Idrishez. Visszament Bakoshoz, és addig simogatta meg
etette zabbal, amíg végül sikerült elérnie, hogy felálljon. Megragadta a
kantárszárat, és a szemközt lemenő nap fényében hunyorogva elindult a
lóval a völgyben várakozó falu irányába.
Tessa egy széken ült; a magas, faragott támlába vert hatalmas szögek
feje
tompán nyomta a hátát. A széles asztal egyik végén nehéz könyvek álltak
halomban, a lány előtt pedig tiszta papírlap hevert egy üveg tinta és
egy
lúdtoll társaságában. A lap mellett ott volt John Shade zsebórája is.
Tessa mindkét oldalán egy-egy hatalmas automaton állt. Nem
fordítottak rá különösebb figyelmet, hogy emberszerűvé tegyék őket:
majdnem háromszög alakúak voltak, testük két oldalából borotvaéles
pengében végződő vaskos karok álltak ki. Meglehetősen ijesztőek voltak,
Tessának mégis az jutott eszébe, hogy ha Will ott

lenne, biztosan megjegyezné, hogy tarlórépára hasonlítanak, és ta lán még

egy dalt is írna róluk.
- Fogja az órát! - mondta Mortmain. - És változzon át!
A férfi Tessával szemben ült egy nagyon hasonló faragott székben. Egy
másik barlangszobában voltak, ahová automatonok vezették be a lányt.
Egyedül a hatalmas kandalló adott fényt, de az akkora volt, hogy egy
egész ökröt is meg lehetett volna sütni benne. Mortmain arcára árnyék
vetült, ujjait összeérintette az álla alatt.
Tessa a kezébe vette az órát. Nehéznek és hűvösnek találta. Becsukta a
szemét.
Mortmain a szavát adta, hogy elküldte a jin fent, és a lány hitt neki.
Végül is semmi oka nem lett volna rá, hogy ne tegye meg. Mit számított
neki, ha Jem Carstairs valamivel tovább él? A gyógyszer csak zsarolásra
kellett neki, hogy Tessát megszerezze magának, ő pedig most itt ült a férfi
barlangjában, jin fen ide vagy oda.
Tessa hallotta, ahogy a levegő sziszegve áramlik ki Mortmain fogai
közül, aztán megszorította az órát. Mintha hirtelen lüktetni kezdett volna
a markában, ahogy néha a mechanikus angyal szokott - mintha önálló élet
támadt volna benne. Megrándult a keze, és hirtelen megkezdődött a
változás - anélkül, hogy koncentrálnia vagy erőlködnie kellett volna.
Felszisszent, ahogy az átalakulás szele magával ragadta a fekete
mélységbe. John Shade egyszerre körülvette, a lénye magába szívta az
övét. Fájdalom hasított a karjába, és elengedte az órát. Az átváltozás
már
megállíthatatlan volt. A válla szélesebb lett a köntös alatt, ujjai
zöldek
lettek, aztán a szín szétterült az egész testén, mint patina a rézen.
Felkapta a fejét. Nehéznek érezte magát, mintha rettenetes súly
nehezedett volna rá. Ahogy végignézett a testén, egy férfi vaskos kar ját
látta, a bőre sötét, erős zöld volt, kézfeje nagy és görbe. Elfogta a

pánik, de nem volt több aprócska szikránál a végtelen sötétségben. Soha

korábban nem érezte ennyire elveszettnek magát átváltozás közben.
Mortmain egyenes háttal ült. Tessára meredt, a száját összeszorí totta,
a szeme csillogott a tűz adta félhomályban. - Apám - szólt.
Tessa nem felelt. Képtelen volt rá. A hang, ami kijött a torkán, nem
az
övé volt, hanem Shade-é.
- Mechanikus hercegem - mondta a férfi.
Mortmain szeme erősebben világított. Előredőlt, és közelebb tol ta
Tessához az asztalon heverő papírlapot. - Apám, szükségem van a
segítségedre, méghozzá gyorsan. Van egy pyxisem, és azt is tudom,
hogyan nyissam ki. Elkészültem az automatonok testével. Most már csak
a varázslat kell, amit megalkottál. A kötésmágia. Írd le nekem, és meglesz
a kirakós utolsó darabja is.
A pánik apró szikrája Tessa belsejében nőni és terebélyesedni kezdett.
Ez bizony nem megható találkozás volt apa és fia között. Mortmain akart
valamit John Shade-től, a boszorkánymestertől. A lány küszködni kezdett,
igyekezett kitépni magát az átváltozásból, de az vasmarokkal tartotta.
Amióta a Sötét Nővérek betanították, egyetlenegyszer sem fordult elő,
hogy ne sikerült volna visszaváltoznia önmagává, most azonban John
Shade, bár halott volt, megfel lebbezhetetlen akarattal tartotta őt saját
teste börtönében és kényszerítette cselekvésre. Tessa elszörnyedve
figyelte saját kezét, amint a tollért nyúl, a végét tintába mártja, és
írni
kezd.
A toll sercegve indult el a papíron. Mortmain előredőlt. Kapkodta a
levegőt, mintha futott volna. A háta mögött ropogott a tűz, a kandallóban
narancsszín lángok lobogtak. - Ez az! - mondta, és körbenyalta az alsó
ajkát. - Látom, hogyan működik. Végre! Pontosan ezt kerestem.

Tessának elkerekedett a szeme. Amit a tolla a papírra szántott, csupa

zagyvaság volt a szemében: számok, jelek, érthetetlen szimbólumok kusza
elegye. Újra küzdeni próbált, de csak annyit ért el, hogy egy tintapaca
került a papírra. A toll újrakezdte - tinta, papír, sercegés.
A tollat tartó kéz hevesen reszketett, de a jelek egyre csak sokasodtak.
Tessa az ajkába harapott; erősen, aztán még erősebben. Vér ízét érezte a
szájában. Pár csepp a papírra hullott, de a toll ezeken is átszántott,
szétkenve a vörös folyadékot.
- Ez az! - szólt megint Mortmain. - Apám...
A toll hegye pisztolylövésszerű csattanással kettétört, a hangot
visszaverték a barlang falai. Az íróeszköz kiesett Tessa kezéből, és a
lány
kimerülten dőlt hátra a széken. A zöld kezdett elszivárogni a bőréről, a
teste zsugorodott és immáron saját barna haja hullott a vállára. A vér
ízét
még mindig érezte. - Ne - hördült föl, és a lapért nyúlt. - Ne...
De a mozdulatait lelassította a fájdalom és az átváltozás, így Mortmain
gyorsabb volt. Nevetve megragadta a papírokat, aztán felállt. - Nagyon jó -
mondta. - Köszönöm, kis boszorkánymesterlány. Megkaptam magától
mindent, amire szükségem volt. Automatonok, kí sérjétek vissza Miss
Grayt a szobájába.
Fémkéz ragadta meg Tessa köntösének hátulját, és kényszerítet te, hogy
talpra álljon. A világ szédítően forgott a lány körül. Látta, ahogy Mortmain
felemeli az asztalra esett aranyórát.
A férfi vad, gonosz mosolyra húzta a száját. - Büszke leszel rám, apám
— szólt. - Egy pillanatig se kételkedj benne.
Tessa képtelen volt tovább nézni, becsukta a szemét. Mit tettem?,
gondolta, miközben az automoton kifelé taszigálta a szobából. Istenem, mit
tettem?

CHARLOTTE ÉPPEN EGY LEVÉL FÖLÉ HAJOLT, amikor Gabriel belépett a

szalonba.
Hűvös volt, a tűz kialudt a kandallóban. Gabri el kíváncsi lett volna,
miért nem rakott rá újra Sophie — talán túl sok időt töltött
tréningezéssel. Az apja nem tűrte volna az ilyesmit. Ő sem bánta, ha a
szolgálói tudtak harcolni, de szívesebben vett az alkalmazásába
olyanokat, akik már korábban szert tettek a szükséges képességekre.
Charlotte felnézett. - Gabriel! - szólt.
- Hívtál? - A fiú megtett minden tőle telhetőt, hogy ne remegjen a
hangja. Úgy érezte, Charlotte átlát rajta sötét szemével, mintha üvegből
lenne a teste. Tekintete a nő asztalán heverő papírra ugrott. - Mi ez?
Charlotte habozott. - Levél a konzultól. — A szája keskeny, komor
vonallá ugrott össze. Megint lenézett, és felsóhajtott. - Soha nem
akartam
mást, csak úgy vezetni az Intézetet, ahogyan apám. Fel sem merült
bennem, hogy ilyen nehéz lesz. Megint írok neki, de... - Feszes, hamis
mosollyal a száján hallgatott el. - De nem azért hívattalak, hogy magamról
beszéljek - folytatta aztán. — Gabriel, fáradtnak és feszültnek tűntél az
elmúlt pár napban. Tudom, hogy mindannyian csüggedtek vagyunk, és
tartottam tőle, hogy a nagy csüggedtségben meg is feledkeztünk a te
helyzetedről.
- Az én helyzetemről?
- Az apádról - tisztázta Charlotte. Felállt a székről, és elindult a fiú
felé. — Biztosan gyászolod.
- De mi van Gideonnal? - kérdezte Gabriel. - Az ő apja is volt.
- Gideon már rég meggyászolta apátokat - felelte a nő, és Gabriel
meglepetésére megállt mellette. - Számodra ez még új és fájó lehet. Nem
akartam, hogy azt hidd, megfeledkeztem rólad.
- A történtek után... - kezdte a fiú, és érezte, hogy a torka el szorul
a zavarodottságtól, meg valami mástól, amibe nem szívesen gondolt volna
bele. - Az után, ami Jemmel, Willel, Jessamine-nel meg Tessával történt,
az után, hogy az Intézet lakóit kis híján megtizedelték, még rólam sem
akarsz megfeledkezni?
Charlotte a fiú karjára tette a kezét. - Azok a veszteségek nem teszik
semmissé a tiédet...
- Az nem lehet - rázta meg a fejét Gabriel. - Kizárt, hogy vi-
gasztalni akarsz. Azért hívattál, hogy kipuhatold, apámhoz vagyok-e még
hű, vagy az Intézethez.
- Nem, Gabriel, szó sincs ilyesmiről.
- Nem adhatom azt a választ, amit hallani szeretnél - mondta a
fiú. - Nem felejthetem el, hogy velem maradt. Anyám meghalt,

Gideon elment, Tatiana pedig együgyű bolond. Nem volt senki más, aki
felnevelhetett volna. Senkim sem volt, csak az apám. Ket ten maradtunk,
most pedig te meg Gideon elvárjátok tőlem, hogy gyűlöljem. Nem megy.
Az apám volt, és... - Elcsuklott a hangja.
- Szeretted - fejezte be gyengéden a nő. - Tudod, emlékszem rád
kisfiú korodból, és emlékszem édesanyádra is. Meg emlékszem a bá-
tyádra, aki mindig melletted ált, és emlékszem apád kezére a válladon.
Ha ez számít valamit, meggyőződésem, hogy ő is szeretett téged.
- Nem számít, mert megöltem apámat - felelte reszkető hangon
Gabriel. - Szemen lőttem egy nyíllal... Kiontottam a vérét. Apagyilkos
vagyok...
- Nem vagy apagyilkos. Nem volt az apád többé.
- Ha nem ő volt az, ha nem vetettem véget az életének, akkor hol
van? - suttogta Gabriel. - Hol van az apám? - Charlotte felnyúlt, magához
húzta a fiút, és megölelte, mintha az anyja volna. Gabriel száraz szemmel
rázkódott a vállán, érezte a könnyek ízét, de valami ért mégsem
csordultak elő. - Hol van az apám? — kérdezte megint. Ahogy Charlotte
még szorosabban vonta magához, megtartva az egész testét, Gabriel már
nem is értette, hogyan gondolhatta valaha is, hogy ez az apró nő gyenge
lenne.

Sophie a reggelizőasztalhoz hozta a levelet. Charlotte a kenőkéssel vágta

át a Wayland-pecsétet (egy patkó, alatta a konzuljellel), aztán szinte
feltépte a borítékot, hogy mihamarabb elolvashassa az üzenetet.
A többiek némán figyelték; Henry nyílt tekintetében ott ült az ag-
godalom, ahogy felesége arcán két égővörös folt jelent meg, miközben
szemével a sorokat rótta. A többiek mozdulatlanul ültek a reggelijük
fölött. Cecilynek akaratlanul is az jutott eszébe, milyen különös, hogy
ennyi férfi várja némán egy nő reakcióját.
Még ha a szóban forgó férfiak kevesebben is voltak a szokásosnál. Will
és Jem hiánya nyílt seb volt, olyan friss, hogy még ki sem ser kent belőle a
vér, és a fájdalom is alig volt érezhető.
- Mi az? - kérdezte feszülten Henry. - Charlotte, drágám...
Charlotte egy metronóm hajszálpontos ütéseinek hűvösségével olvasta
fel a sorokat. Amikor végzett, félretolta a levelet, és rámeredt. -
Egyszerűen nem... Nem értem.

Henry elvörösödött a szeplői alatt. - Hogy merészel ilyet írni neked! -

szólalt meg váratlan hévvel.
- Talán igaza van. Talán megőrültem. Talán mindannyian megőrültünk
- mondta Charlotte.
- Nem őrültünk meg! - kiáltott fel Cecily, és észrevette, hogy
Gabriel a szeme sarkából rápillant. Nehéz volt olvasni a tekinteté ből.
Sápadtnak tűnt, amióta csak belépett az étkezőbe, alig szólt, szinte nem
is evett, inkább csak a terítőt bámulta, mintha arra lenne ráírva a válasz a
világegyetem nagy kérdéseire. - A Magiszter a Cadair Idrisben van. Nem
is lehet kérdés!
Gideon összeráncolta a homlokát. - Hiszek neked - szólt. -
Mindannyian hiszünk, de ha a konzul nem hal lgat ránk, akkor nem
vihetjük az ügyet a Tanács elé, és nem reménykedhetünk segítségben.
- A portál nemsokára használatra kész - jegyezte meg Henry. -
Amikor működni fog, elvileg pillanatok alatt a Cadair Idrisbe küldhetjük
a szükséges mennyiségű árnyvadászt.
- Nem lesznek árnyvadászok, akiket odaküldhetünk - mondta
Charlotte. - A konzul megtiltotta, hogy felhozzam az ügyet az Enklávé
előtt, márpedig joga van engem utasítani. Ha a parancsa ellenére
cselekszem... Elveszíthetjük az Intézetet.
- És? - kérdezte indulatosan Cecily. - A pozíciód talán fontosabb,
mint Will és Tessa?
- Miss Herondale - kezdte Henry, de Charlotte egy mozdulattal
csendre intette. Nagyon fáradtnak tűnt. - Nem, Cecily, nem erről van szó,
de az Intézet védelmet nyújt nekünk. Nélküle sokkal kevesebb esélyünk
lenne segíteni Willnek és Tessának. Az Intézet vezetőjeként olyan
eszközök állnak rendelkezésemre, amiket egy hétköznapi árnyvadász...
- Nem - vágott a nő szavába Gabriel. Félretolta a tányérját, kar csú
ujjai merevek és fehérek voltak, ahogy gesztikulált. - Nem állnak a
rendelkezésedre.
- Gabriel? - kapta fel a fejét Gideon.
- Nem maradok tovább csendben! - Gabriel felpattant, mintha
vagy beszédet készülne mondani, vagy el akarna rohanni az asztal tól;
Cecily nem tudta eldönteni. Elgyötört zöld szemével Charlotte- ra
pillantott. - Aznap, amikor a konzul idejött, és elvitt a bátyámat meg
engem kihallgatásra, addig fenyegetőzött, amíg rákényszerített
bennünket, hogy kémkedjünk utánad.
Charlotte elsápadt. Henry félig felállt a székéből. Gideon kétség-
beesetten emelte fel a kezét.
- Charlotte - mondta. — Nem tettük meg. Semmit sem mondtunk
neki. Illetve semmi olyat, ami igaz lett volna - helyesbített.
Körülnézett,
és látta, hogy a szobában mindenki döbbenten bámul rá. - Hazudtunk
neki. Félrevezettük. Két levél után nem is kérdezett többet. Tudta, hogy
semmire sem megy vele.
- Igaz, asszonyom - szólalt meg egy vékony hang a sarokban.
Sophie. Cecily szinte észre sem vette, ahogy ott állt sápadtan a fehér
főkötője alatt.
- Sophie! — Henry hangjából sütött a döbbenet. — Te tudtál er-
ről?
- Igen, de... - Sophie hangja remegett. - Rettenetesen megfe-
nyegette Gideon úrfit és Gabriel úrfit Mr. Branwell. Azt mondta nekik,
hogy kitörli a Lightwood nevet az árnyvadászok jegyzékéből, és kirakja
Tatianát az utcára. És még ezek után sem mondtak neki semmit. Miután a
konzul nem kérdezősködött tovább, azt hittem, rájött, hogy nem fog
megtudni semmi fontosat, és feladta. Nagyon sajnálom. Én csak...

- Nem akart rosszat - szólt közbe elkeseredetten Gideon. - Kérlek,

Charlotte, ne hibáztasd ezért Sophie-t.
- Nem hibáztatom - felelte a nő. A szeme sebesen ugrált ide-oda
Gabriel, Gideon és Sophie között. - Viszont az a gyanúm, hogy ez a
történet nem ér itt véget. Igaz?
- De, ennyi az egész. őszintén... - kezdte Gideon.
- Igaz - felelte Gabriel. - Nem ér véget. Gideon, amikor azt
mondtam neked, hogy a konzul többé nem igényli a jelentéseinket
Charlotte-ról, hazudtam.
- Hogyan? - Gideon arcára kiült az iszonyat.
- Az Intézet elleni támadás napján félrevont - mesélte Gabriel. -
Azt mondta, ha segítek neki felfedni valami helytelen cselekedetet
Charlotte részéről, visszaadja a Lightwood-birtokot, helyreállítja a
családom becsületét, eltussolja, amit apám tett... - Mély lélegzetet vett.
-
És én beleegyeztem.
- Gabriel! - hördült fel Gideon, és a kezébe temette az arcát.
Öccse alig állt a lábán, úgy festett, mint aki rögtön elhányja magát. Cecily
szánta a fiút, de el is borzadt, ahogy visszaemlékezett az edzőteremben
töltött estére, amikor azt mondta neki, hisz benne, hogy jó döntéseket
fog hozni.
- Ezért ijedtél meg annyira, amikor korábban beszélni akartam
veled - mondta Charlotte rezzenéstelen tekintettel figyelve Gabri elt. - Azt
hitted, lebuktattalak.
Henry felállt, máskor barátságos arcát Cecily még sosem látta ilyen
dühösnek. - Gabriel Lightwood! - szólt. - A feleségemtől csakis
kedvességet kaptál, és így fizeted vissza?
Charlotte csillapítólag a férje karjára tette a kezét. - Várj, Henry!
Gabriel! Mit tettél?
- Kihallgattam a beszélgetésedet Aloysius Starkweatherrel - felelte
színtelen hangon a fiú. - Utána írtam a konzulnak. Lényegében arról
számoltam be neki, hogy a kérésedet a Walesbe vezénylendő katonákkal
kapcsolatban egy őrült szavaira alapozod, hiszékeny vagy, makacs...
Charlotte tekintete késként hatolt át Gabrielen; Cecily arra gondolt,
hogy nem szeretné, ha valaha is így nézne rá valaki.
- Megírtad a levelet - bólintott Charlotte. - El is küldted?
Gabriel hosszú, nehézkes lélegzetet vett. - Nem - felelte. Belenyújt a
zakója ujjába, előhúzott egy összehajtogatott papírlapot, és az asztalra
dobta. Cecily rámeredt. A puha széleket ujjlenyomatok lepték el, mintha a
papírt többször is kiterítették, aztán újra összehajtották volna. - Képtelen
voltam rávenni magam. Egyáltalán semmit sem tudott meg tőlem.
Cecily kifújta a levegőt, amiről nem is tudta, hogy a tüdejében ragadt.
Sophie halkan felnyögött. Gideonra pillantott, aki úgy festett, mintha
egy gyomros után térne lassan magához. Charlotte éppen olyan higgadt
maradt, mint amilyen végig volt. Kinyújtotta a kezét, felvette,
végigfutotta a levelet, aztán visszatette az asztalra.
- Miért nem küldted el? - kérdezte.
Gabriel a nőre nézett, egy pillanatra mintha furcsán villant vol na
köztük valami. - Jó okom volt rá, hogy meggondoljam magam.
- Miért nem jöttél hozzám? - kérdezte Gideon. - Gabriel, az öcsém
vagy...
- Nem dönthetsz helyettem mindig, Gideon. Néha nekem is
vállalnom kell a felelősséget. Árnyvadászokként önzetleneknek kell
lennünk. Az életünket kell adnunk a mondénokért, az Angyalért

és legfőképpen egymásért. Charlotte ezek szerint az elvek szerint él,

apánk azonban soha nem tartotta be őket. Rájöttem, hogy rosszul tettem,
amikor a vért az elvek és minden más elé helyezve döntöttem a
lojalitásomról. És arra is rájöttem, hogy a konzul tévedett Charlotte-tal
kapcsolatban. - Gabriel hirtelen elhallgatott; vékony, fehér vonallá
préselte össze a száját. - Tévedett. - Charlotte-hoz fordult. - Nem tehetem
meg nem történtté a múltbéli cselekedeteimet, sem azt nem tagadhatom
le, hogy mire készültem. Nem tudom, létezik-e egyáltalán olyasmi, amivel
jóvátehetem, hogy kételkedtem benned, vagy azt, hogy olyan hálátlan
voltam. Egyedül az maradt nekem, hogy elmondjam, amit tudok: hiába
vársz Wayland konzul jóváhagyására, nem fogod megkapni. Nem fog a
Cadair Idris ellen vonulni veled, Charlotte. Semmire nem lesz hajlandó
rábólintani, amit te javasolsz. El akar mozdítani az Intézetből. Mást
akar
ültetni a helyedre.
- De hát miatta kerültem ide - mondta Charlotte. — Támogatott...
- Mert azt hitte, gyenge leszel - magyarázta Gabriel. - Meggyő-
ződése, hogy a nők mind gyengék és könnyen manipulálhatóak, rólad
azonban az ellenkezője derült ki, és ez minden tervének kereszt- betett.
Nem egyszerűen szeretné, hogy elveszítsd a hiteled; szüksége van rá.
Félreérthetetlenül közölte velem, hogy ha nem bukkanok valódi
ballépésekre tőled, szabadon kitalálhatok bármilyen hazugságot, ami
miatt elveszítheted a hiteled. A lényeg csak az, hogy meggyőző legyen.
Charlotte összeszorította a száját. - Ezek szerint soha nem hitt bennem
- suttogta. — Soha.
Henry megszorította a felesége karját. - Hinnie kellett volna - mondta.
- Alábecsült, de ez nem tragédia. Jobbnak, okosabbnak és

erősebbnek bizonyultál, mint amire bárki számított, Charlotte. Ez diadal!

Charlotte nyelt egyet, és Cecily egy pillanatra arra gondolt, mi lyen
lenne, ha valaki így nézne rá, ahogy Henry nézett Charlotte-ra. Mintha
egy két lábon járó csoda lenne. - Mit tegyek?
- Amit helyesnek gondolsz, Charlotte drágám.
- Az Enklávé és az Intézet vezetője vagy - mondta Gabriel. - Mi
hiszünk benned, még akkor is, ha a konzul nem. - Lehajtotta a fejét. -
A
mai naptól fogva hűséges vagyok hozzád. Még ha ez nem i s számít sokat.
- Nagyon is sokat számít - mondta Charlotte. Volt valami a
hangjában, afféle csendes határozottság, amitől Cecily késztetést ér zett
rá, hogy felpattanjon, és maga is kinyilvánítsa a hűségét, egyszerűen
csak
azért, hogy kivívja a nő elismerését. Egyszerre rádöbbent, hogy a
konzullal kapcsolatban soha nem tudna ilyesmit érezni. Ezért gyűlöli a
konzul Charlotte-ot, gondolta. Mert nő, és mégis olyan
tekintélyparancsoló tud lenni, amilyen ő soha.
- Tesszük tovább a dolgunkat, mintha a konzul nem is létezne -
folytatta Charlotte. - Ha elszánta rá magát, hogy elmozdít a helyemről,
fölösleges óvatoskodnom. Egyszerűen meg kell tennünk, amit muszáj,
mielőtt esélye lenne megállítani bennünket. Henry, mennyi idő kell, hogy
elkészüljön a találmányod?
- Holnapra meglesz - vágta rá Henry. - Végigdolgozom az éj-
szakát.
- Ez lesz az első alkalom, hogy használjuk - jegyezte meg Gideon.
- Nem tűnik kicsit kockázatosnak?
- Más módon nem juthatunk el időben Walesbe - felelte Char-
lotte. - Miután elküldöm az üzenetet, sietnünk kell. A konzul hamarosan
megérkezik, hogy felmentsen az állásomból.

- Milyen üzenetet? - kérdezte zavartan Cecily.

- A klávé összes tagjának üzenni fogok - felelte Charlotte. -
Azonnal. Nem az Enklávénak. A Klávénak.
- De csak a konzulnak van lehetősége... - kezdte Henry, aztán
becsukta a száját. - Á!
- Beszámolok nekik a helyzetről, és a segítségüket kérem. Nem
igazán tudom, milyen válaszra számíthatunk, de néhányan biztosan
mellénk állnak.
- Én melléd állok! - jelentette ki Cecily.
- És természetesen én is - tette hozzá Gabriel. A tekintete egy-
szerre volt beletörődő, feszült, megfontolt és elszánt.
Cecilynek soha nem tetszett még ennyire.
- És én is - szólt Gideon. - Bár... - aggodalmas pillantást vetett az
öccsére. - Hatan vagyunk, ebből egy alig kapott kiképzést, és ki tudja,
milyen haderőt szed össze Mortmain. - Cecily egyszerre volt boldog,
amiért a fiú őt is maguk közé számította, és bosszús, ami ért azt
mondta,
hogy alig kapott kiképzést. - Öngyilkos küldetés lehet.
Sophie halkan ismét megszólalt a sarokban. - Igaz, hogy csak hat
árnyvadász áll az oldalukon, de legalább kilenc harcos. Engem is ki -
képeztek, és szeretnék maguk mellett harcolni. Mint ahogy Bridget és
Cyril is.
Charlotte félig örült, félig azonban megrettent. - De Sophie, csak most
kezdted el a kiképzésedet...
- Régebben tanulok, mint Miss Herondale - jegyezte meg Sophie.
- Cecily árnyvadász...
- Miss Collins természetes tehetség - mondta Gideon. Lassan
beszélt, az arcáról lerítt, hogy komoly konfliktus dúl benne. Nem akarta,
hogy Sophie ott legyen a csatában, és veszélybe kerüljön az

élete, mégsem akart hazudni a képességeiről. - Engedélyezni kellene neki

a felemelkedést, hogy árnyvadásszá válhasson.
- Gideon... - kezdte Sophie riadtan, de Charlotte máris kíváncsian
szegezte rá a tekintetét.
- Ezt szeretnéd, Sophie drágám? Felemelkedni?
Sophie hebegni kezdett. - Szóval... mindig is ezt akartam, Mrs.
Branwell, csak nem szerettem volna elhagyni a szolgálatát. Ön annyira
rendes volt velem, nem szeretném azzal meghálálni, hogy el hagyom.
- Ez képtelenség - tiltakozott Charlotte. - Másik cselédet bármikor
találhatok. Másik Sophie-t soha. Ha árnyvadász akartál lenni, én drága
lányom, szólnod kellett volna. A konzulhoz fordulhattam volna, még
mielőtt elmérgesedett köztünk a viszony. Azért miután visszajövünk...
Elhallgatott. Cecily érzékelte a ki nem mondott gondolatot: Ha
visszajövünk.
- Miután visszatérünk, javasollak majd a felemelkedésre - fejezte
be a mondatot Charlotte.
- Én is felszólalok majd az érdekedben - tette hozzá Gideon. -
Végül is megkaptam apám helyét a Tanácsban. A barátai hallgatni fognak
rám. Még hűséggel tartoznak a családnak. Különben is, hogyan máshogy
házasodhatnánk össze?
- Mi? - Gabriel olyan heves kézmozdulatot tett, hogy véletlenül a
padlóra lökte a legközelebbi tányért, ami darabokra tört.
- Házasodni akarsz? - kérdezte Henry. - Apád egyik barátjának
lányát akarod elvenni a Tanácsból? Melyiket?
Gideon arca különös, zöldes árnyalatot vett fel. Nyilvánvalóan nem állt
szándékában kimondani ezeket a szavakat, és most, hogy mégis megtette,
fogalma sem volt, mit tegyen. Elszörnyedve meredt

Sophie-ra, de láthatólag a lány sem tudott mit kezdeni a helyzettel; olyan

döbbent arcot vágott, mint egy váratlanul partra vetett hal.
Cecily felállt, és a tányérjára dobta a szalvétáját. - Jól van - szólt.
Igyekezett tőle telhetően a legjobban utánozni anyja parancsoló hangját,
amikor az el akart intézni valamit a ház körül. - Kifelé a szobából!
Mindenki!
Charlotte, Henry és Gideon felállt, de Cecily felemelte a kezét.
— Te nem, Gideon Lightwood! - utasította a fiút. - Komolyan! Te
viszont - mutatott Gabrielre — ne bámulj! És gyere velem. - Ezzel
megragadta a fiú gallérját, és kivonszolta a szobából. Henry és Char
lotte
követte őket.
Amint kiléptek az étkezőből, Charlotte - Henryvel a nyomában
- azzal a határozott céllal indult el a szalon felé, hogy levelet ír
a
Klávé tagjainak. A sarkon még megfordult, hogy vidám mosollyal a szája
sarkában vessen egy pillantást Gabrielre, Cecily azonban azt gyanította,
hogy az észre sem vette. A lány aztán nem is foglalkozott a dologgal,
inkább az étkező ajtajához tapasztotta a fülét, hátha sikerül
kihallgatnia,
mi zajlik odabent. Egy pillanattal később Gabriel a falnak dőlt az ajtó
mellett. Sápadt arcán két piros folt égett, a pupillája kitágult a
döbbenettől. - Hallgatózni rendkívül illetlen dolog, Miss Herondale!
- A bátyádról van szó - súgta Cecily, fülét a fának támasztva. - Azt
hittem, kíváncsi vagy rá, mi lesz.
A fiú két kézzel a hajába túrt, és úgy fújta ki a levegőt, mint aki
rengeteget futott. Aztán a lányhoz fordult, és elővett egy irónt a mel lénye
zsebéből. Gyorsan a csuklójára rajzolt egy rúnát, aztán az ajtóhoz
illesztette a kezét. - Ami azt illeti, kíváncsi vagyok.
Cecily tekintete a fiú kezéről az arcára ugrott. - Hallod őket? -
kérdezte. - Ó, ez nem igazság!

- Nagyon romantikus - felelte Gabriel, aztán összehúzta a szem-

öldökét. - Vagyis az lenne, ha a bátyám nem úgy nyögne ki minden szót,
mint egy fuldokló béka. Attól tartok, nem a világ legnagysze rűbb
nőcsábászaként fog bevonulni a történelembe.
Cecily bosszúsan fonta karba a kezét. - Nem értem, miért akadé-
koskodsz annyit - mondta. — Vagy zavar, hogy a bátyád egy szolgálólányt
akar feleségül venni?
Gabriel szikrázó tekintettel fordult Cecily felé, és a lány hirtelen
megbánta, hogy piszkálta azok után, amiken keresztülment. - Nem
hiszem, hogy bármi rosszabbat tudna tenni annál, mint amit az apám
művelt. ő legalább az embernőkhöz vonzódik.
Cecily csak nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy tovább her gelje a
fiút. Olyan bosszantó volt. - Ez még nem jelenti azt, hogy el is
fogadod
Sophie-t.
Gabriel láthatólag éles visszavágásra készült, de aztán meggondol ta
magát. - Nem úgy gondoltam. Rendes lány, és árnyvadász lesz a
felemelkedése után. Dicsőséget fog hozni a családnak, és az Angyal a
megmondhatója, nagy szükségünk van erre.
- Szerintem te is dicsőséget fogsz hozni a családodnak - mondta
halkan Cecily. - Amit tettél, az, hogy mindent bevallottál Charlotte-
nak...
Nagy bátorság kellett hozzá.
Gabriel egy pillanatig néma maradt, aztán a lány felé nyújtotta a karját.
— Fogd meg a kezemet, így rajtam keresztül te is hallhatod, mi történik
az étkezőben.
Röpke habozás után Cecily elfogadta a felkínált kezet. Meleg és
reszelős volt az érintése. A lány furcsán megnyugtatónak találta a vér
zubogását Gabriel bőre alatt. Amikor ismét az ajtóhoz tapasztotta volna a
fülét, hirtelen halk mormogást hallott: Gideon visszafogott, bizonytalan
és Sophie halk hangját. Becsukta a szemét, és figyelt.

- Ó - mondta erőtlenül Sophie, és leült az egyik székre. - Édes istenem!

Képtelen volt talpon maradni, a lába reszketett alatta. Gideon
mindeközben a tálalószekrénynél, láthatólag pánikban álldogált.
Szőkésbarna haja kusza volt, mintha beletúrt volna az ujjaival. - Drága
Miss Collins... - kezdte.
- Ez... - szólalt meg a lány, aztán elhallgatott. - Nem is... Ez elég
váratlanul ért.
- Valóban? - Gideon ellépett a szekrénytől, és az asztalra támasz-
kodott. Inge ujját kissé felhajtotta, és Sophie azon kapta magát, hogy a
halvány szőrszálakkal és rúnák fehér maradványaival borí tott csuklóját
bámulja.
- Biztosan észre kellett vennie, milyen tisztelettel és
megbecsüléssel viseltetek ön iránt. Rajongással.
- Értem - bólintott Sophie. - Rajongással. - Sikerült úgy kiejtenie a
szót, mintha szürke és erőtlen lenne.
Gideon elvörösödött. - Drága Miss Collins... - próbálkozott újra. - Igaz,
hogy amit ön iránt érzek, több mint rajongás. Azt mondanám, inkább
szenvedélyes vonzalomról van szó. A kedvessége, a szépsége, a
nagylelkűsége... Mindezek együtt magukkal ragadtak, mással nem tudom
magyarázni az iménti viselkedésemet. Nem tudom, mi szállt meg, hogy
nyíltan beszéltem szívem leghőbb vágyáról. Kérem, ne érezze
kötelességének, hogy elfogadja a házassági ajánlatomat, csak azért, mert
nyilvánosan tettem meg. Az esettel kapcsolatban egyedül nekem van
okom kellemetlenül érezni magam.
Sophie felnézett a fiúra. Gideon arcának színe pillanatról pi llanatra
változott, nyilvánvalóvá téve zaklatottságát. - Valójában nem is kérte meg
a kezemet.
Gideon nyilvánvalóan meglepődött. - De... Hogyhogy?
- Nem kérte meg a kezemet - ismételte Sophie higgadtan. -
Közölte a teljes reggeliző társasággal, hogy szándékában áll feleségül
venni engem, de ez még nem lánykérés. Ez csak egy bejelentés. A
lánykérés az, amikor tőlem kérdezi meg, hogy férjhez megyek-e magához.
- Most aztán jól helyrerakta a bátyámat - állapította meg Gabriel,
arcán a bátyjuk vagy nővérük megszégyenülését nyugtázó ifjabb testvérek
elégedettségével.
- Jaj, csitt már! - súgta Cecily, és megszorította a fiú kezét. -
Hallani
akarom, mit mond Mr. Lightwood.
- Nos rendben - szólt Gideon nagyjából olyan elszántan (mégis kicsit
félve), mint ahogy Szent György indult harcba a sárkány ellen.
Sophie a tekintetével követte a fiút, ahogy az átsietett a szobán, és
letérdelt előtte. Az élet bizonytalan valami, de akad benne néhány
pillanat, amit az ember sosem szeretne elfelejteni; amit szeretne be vésni
az emlékezetébe, hogy aztán bármikor elővehesse, mint egy könyv lapjai
között préselt virágot. Hogy megcsodálhassa, és újra meg újra
elmerenghessen rajta.
Sophie tudta, hogy mindig emlékezni akar majd arra, ahogy Gi deon
remegő kézzel a keze után nyúlt, aztán az ajkába harapott, mi előtt
megszólalt volna. - Drága Miss Collins! — mondta. - Kérem, bocsássa meg
nekem kéretlen kirohanásomat! Mindössze arról van szó, hogy oly nagy
becsben tartom önt... Nem, nem is ez a megfelelő kifejezés... olyannyira
rajongok önért, hogy úgy érzem, minden nap minden pillanatában áradnia
kell belőlem ennek a rajongásnak. Amióta csak megérkeztem ebbe a
házba, napról napra egyre inkább

lenyűgöz a szépsége, a bátorsága, a nemessége. Soha nem érdemel hetem ki

a megtiszteltetést, de a szívem mélyéből törekedni fogok rá... Mármint ha
beleegyezik, hogy a feleségem lesz.
- Szentséges ég! - Sophie talán még életében nem lepődött meg
ennyire. — Ezt gyakorolta?
Gideonnak elkerekedett a szeme. - Biztosíthatom felőle, hogy minden
szavamat a pillanat szülte.
- Nos, gyönyörűségesek voltak. — Sophie megszorította a fiú ke-
zét. - És igen. Igen, szeretem magát. És igen, feleségül megyek hozzád,
Gideon.
A fiú arcán széles mosoly terült szét, és mindkettejüket meglepte azzal,
ahogy hirtelen Sophie után nyúlt, maga mellé húzta, és szájon csókolta.
A
lány két kézzel megragadta Gideon arcát - a fiú puha ajkán tealevelek
íze
érződött, a csók finoman édes volt. Sophie lebegett benne, lebegett a
tökéletes pillanatban, biztonságban érezte magát a világgal szemben.
Hirtelen Bridget gyászos hangja tolakodott a boldogságába.

Sophie kelletlenül szakadt el a fiútól, felállt, és leporolta a ruháját.

-
Kérem, bocsásson meg, Mr. Lightwood... Vagyis bocsáss meg, Gideon, de el
kell mennem meggyilkolni a szakácsot. Azonnal visszajövök.

- Óóóó! - sóhajtotta Cecily. - Ez olyan romantikus volt.

Gabriel elvette a kezét az ajtóról, és a lányra mosolygott. A mosoly
egészen megváltoztatta az arcát: az éles vonalak lágyabbak let tek, a
szeme többé nem olyan színű volt, mint a jég, hanem mint a tavaszi
napsütésben fürdő zöld levelek. - Ön sír, Miss Herondale?
A lány pillái nedvesek voltak, ahogy egy pillanatra lehunyta a szemét.
Hirtelen rádöbbent, hogy még mindig fogja Gabriel kezét, összesimuló
csuklójuknál érezte a fiú pulzusának finom lüktetését. Ahogy Gabriel felé
hajolt, Cecily megérezte rajta a kora reggel illatát: tea és
borotválkozószappan...
Gyorsan elhúzódott, és kiszabadította a kezét. - Köszönöm, hogy én is
meghallgathattam! - mondta. - El kell... Muszáj elmennem a könyvtárba.
Van valami, amit holnapig feltétlenül meg kell tennem.
Gabriel zavartan húzta össze a szemöldökét. - Cecily...
De a lány máris sietve távolodott a folyosón, egyetlen pillantást sem
vetve hátrafelé.

TESS A EGY SZAKADÉK SZÉLÉN ÁLLT egy ismeretlen vidéken. Körben zöld dombok lejtői
vezettek a meredeken a kék tengerbe zuhanó sziklákig. Odafent sirályok
manővereztek vijjogva. Közvetlenül a lány előtt az ösvényen ott állt Will.
Fekete harci öltözéket viselt, fölötte hosszú kabáttal, aminek egészen sáros lett a
szegélye, mintha a fiú sokat gyalogolt volna. Sem sapka, sem kesztyű nem volt
rajta,
sötét haját összekócolta a tengerről fújó szél. A sós víz illata a Main
fedélzetén tett
utazásra emlékeztette a lányt.
- Will!- kiáltotta. A fiú valamiért nagyon magányosnak tűnt, mint Trisztn, amikor
az Ír-tengert fürkészve várta a hajót, ami vissza vitte hozzá Izoldát. Will nem
fordult
hátra a lány hangjára,
csak a karját emelte fel; kabátja, mint egy pár szárny csapkodott mögötte.
Tessa szívén eluralkodott a félelem. Izolda eljött Trisztánért, de
elkésett. A férfi
addigra belehalt a gyászba.
- Will! - kiáltotta megint Tessa.
A fiú előrelépett, egyenesen a szakadékba. Tessa utánaszaladt a szikla pereméig,
de nem volt ott semmi, csak a szürkéskék víz és a fehér tarajú hullámok. A
dagály
Will hangját hozta magával.
— Ébredj, Tessa, ébredj!
- Ébredjen, Miss Gray, ébredjen!
Tessa riadtan kapta fel a fejét. A kis börtönében lévő kandalló melletti
fotelban aludt el; durva kék pokróc fedte nyakig, bár nem emlékezett rá,
Hogy betakarózott volna. A kandallóban csak parázslott a faszén, de a
fáklyák erősen bevilágították a szobát. Lehetetlen volt megállapítani,
hogy nappal van vagy éjszaka.
Mortmain állt előtte egy automaton társaságában. Utóbbi azok közé
tartozott, amelyek talán a leginkább emlékeztettek valódi emberre.
Számos társával ellentétben még ruhákat is viselt: katonai zubbonyt és
nadrágot. A merev gallér fölött így még hátborzongatóbbnak tűnt a sima,
vonások nélküli arc és a fémes, kopasz fejtető. A lény szeme pedig - Tessa
tudta, hogy üvegből és kristályból készült, de ahogy a tűz fényében
vörösen világító két írisz rámeredt... - Maga fázik - állapította meg
Mortmain.
Ahogy kifújta a levegőt, Tessa lélegzete fehér füstként gomolygott. -
Vendégszeretetének melegsége hagy némi kívánnivalót maga után.
A férfi összeszorított szájjal elmosolyodott. - Nagyon mókás. -
Megszokott eleganciájáról most sem mondott le: szürke öltönyt és

vastag asztrahánkabátot viselt. - Jó okkal ébresztettem fel, Miss Gray.

Azért jöttem, hogy megmutassam, mit sikerült elérnem az ön szíves
segítségével. - Büszkén mutatott a mellette álló mechanikus lényre.
- Újabb automaton? - kérdezte unottan Tessa.
- Jaj, milyen udvariatlan voltam! - Mortmain tekintete a lényre ugrott. -
Mutatkozz be!
Az automaton kinyitotta a száját; Tessa rezet látott villanni. - Armaros
vagyok - szólt a lény. - Milliárd évig a világok közötti mélységes szakadék
szeleinek szárnyán szálltam. Megküzdöttem Jonathan Shadowhunterrel a
Brocelind-síkságon. Ezer évet töltöttem a pyxisbe zárva. A gazdám most
kiszabadított, és őt szolgálom.
A lány felállt, a takaró lecsúszott a földre. Az automaton őt figyelte.
Szeméből sütött a komor intelligencia, valami olyasféle öntudat, amihez
hasonlót Tessa még egyetlen társán sem látott.
- Mi ez? - kérdezte súgva.
- Egy démon lelke által életre keltett automaton teste. Az alvilá-
giaknak is megvannak a módszereik, hogy befogják a démonener giákat és
felhasználják őket. Én magam azoknál az automatonoknál alkalmaztam,
akiket korábban látott. Armaros és a testvérei viszont mások. ők
automatonpáncélt viselő démonok. Gondolkodásra is képesek. Nem
könnyű becsapni és nagyon nehéz megölni őket.
Armaros a csípője felé nyúlt. Tessa nem tudta nem észrevenni, mil yen
könnyedén, erőlködés nélkül mozdul. A korábbi automatonok
szaggatottságának nyomát sem látta rajta. Ez a lény egészen úgy mozgott,
mint egy ember. Előhúzta az oldalán lógó kardot, és átadta Mortmainnek.
A pengét borító rúnákat Tessa alaposan megismerhette az elmúlt-
hónapok során: minden árnyvadász fegyverébe ugyanilyeneket

véstek. Ezek a jelek halált hoztak a démonokra. Armaros elvileg rá sem

nézhetett volna a kardra, kézbe pedig végképp nem vehette volna.
Tessának elszorult a gyomra. Mortmain egy gyakorlott tengerésztiszt
precizitásával vette át a fegyvert. Megforgatta a pengét, majd egyenesen a
démon mellkasába döfte. Fém csikorgása hallatszott. Tessa megszokta,
hogy ha egy automatont megsebeznek, az megtántorodik, és talán el is
terül a földön, miközben fekete folyadék Tocsog belőle. A démon
azonban talpon maradt, és a szeme sem rebbent, mint egy gyíknak a
napon. Mortmain vadul forgatta benne a pengét, aztán kirántotta a
fegyvert.
A penge hamuvá porladt, mint a tűzre dobott gally.
- Tudja - szólt Mortmain -, belőlük lesz az árnyvadászokat elpusztító
hadsereg.
Armaros volt az egyetlen automaton, akit Tessa valaha mosol yogni
látott; eddig azt sem sejtette, hogy az arcuk egyáltalán képes ilyes
mire. -
Rengeteget megöltek a fajtámból. Boldogság lesz végezni velük cserébe.
Tessa nagyot nyelt, bár próbálta elrejteni a Magiszter elől. Mort main
tekintete ide-oda ugrált a démon és Tessa között, és a lány nehezen tudta
eldönteni, melyikükre néz elégedettebben. Sikítani szeretett volna,
rávetni magát a férfira, és belemarni az arcába, de ott volt köztük a
halványan vibráló láthatatlan fal, amit nem törhetett át.
Ó, több leszel egyszerű feleségnél, mondta Mrs. Black. Te okozod majd a
nephilimek pusztulását. Erre teremttettél.
— Nem lesz olyan könnyű elpusztítani az árnyvadászokat - mondta. -
Láttam, hogyan szabdalják szét az automatonjait. Még ha ezeket nem is
lehet megölni a rúnás fegyverekkel, bármilyen penge képes elvágni a
fémet meg a drótokat.
Mortmain megvonta a vállát. - Az árnyvadászok nem szokták meg,
hogy olyanokkal kelljen harcolniuk, akik ellen a rúnák hatás talanok. Ez le
fogja lassítani őket. Meg aztán ezek az automatonok korlátlan számban
állnak a rendelkezésemre. Olyan lesz, mintha a dagályt próbálnák
visszaverni. - Félrebillentette a fejét. - Meg kell köszönnöm önnek, hogy
rendelkezésemre bocsátotta a kirakós utol só darabját, Miss Gray.
Gondoltam, talán még ön is... megcsodálja, amit együtt alkottunk.
Megcsodálni? Tessa a gúny jelét kereste a férfi szemében, de nem látott
semmi ilyesmit, csak kíváncsiság vegyült a megszokott hűvösségbe. A
lánynak az jutott eszébe, hogy nem kevés idő telhetett el azóta, hogy
Mortmaint egy másik emberi lény megdicsérte; mély lélegzetet vett.
- Ön nyilvánvalóan nagy feltaláló.
Mortmain elégedetten mosolyodott el.
Tessa magán érezte az ugrásra kész mechanikus démon élénk te-
kintetét, de inkább a férfira figyelt. A szíve vadul vert a mellkasában.
Olyan volt, mintha most is egy meredély szélén állna, mint álmá ban.
Mégis muszáj volt próbálkoznia. - Értem, miért hozatott ide - mondta. -
Nem csak az apja titkai miatt.
A férfi szemében düh és némi zavarodottság látszott. Tessa nem úgy
reagált, ahogy számított rá. - Ezt meg hogy érti?
- Magányos - felelte a lány. - Olyan lényekkel vette körül magát,
amik nem valóságosak, amik nem élnek. A saját lelkünket mások
szemében látjuk. Ön mikor látta utoljára, hogy van lelke?
Mortmain összehúzta a szemét. - Volt lelkem, de elpusztította az,
aminek az életemet szenteltem. Az igazság és a jóvátétel keresése.
- Ha bosszúra vágyik, ne nevezze igazságnak!

A démon halkan felkacagott, bár megvetés is volt a hangjában, mintha

egy kismacska ugrabugrálását figyelte volna. - Eltűri, hogy így beszéljen
önnel, gazdám? - kérdezte. - Kivághatom a nyelvét, azzal örökre
elhallgattatnánk.
- Semmi hasznunk nem származna belőle, ha megcsonkítanánk. Olyan
képességei vannak, amikről nincs tudomásod - felelte Mortmain, le sem
véve a szemét Tessáról. - Van egy régi kínai mondás, talán maga is
hallotta szeretett vőlegényétől. „Senki sem élhet egy égbolt alatt az
apja
gyilkosával.” Hát én kiirtom az árnyvadászokat az égbolt alól, hogy ne
élhessenek többé ezen a világon. Ne is próbáljon a jobbik énemre hatni,
Miss Cray, mert nekem olyan nincsen.
Tessának a Két város regénye jutott eszébe, és Lucie Manette, aki Sydney
Carton jobbik énjére próbált hatni. Willre mindig az ő Sydney-jükként
gondolt, akit bűntudat és bánat emésztett, pedig maga is tisztában volt
vele, hogy semmi oka nincsen rá. De Will jó ember volt, sokkal jobb, mint
Carton valaha is. Mortmaint pedig alig lehetett férfinak nevezni. Tessa
nem a jobbik énjére apellált, hanem a hiúságára. Végeredményben
mindenki jó embernek hiszi magát, senki sem gondolja, hogy gazember
lenne. A lány mély lélegzetet vett. - De hát ez biztosan nincs így... Maga is
lehet még jó és értékes. Eletet és intelligenciát adott ezeknek a... ezeknek
a pokoli szerkezeteknek. Megteremtette a lényeket, akik elpusztíthatják
az árnyvadászokat. Egész életében az igazságot kereste, mert meg-
győződése volt, hogy az árnyvadászok romlottak és gonoszak. Ha most
nem támadja meg őket, a lehető legnagyobb győzelmet aratja.
Megmutatja, hogy jobb náluk.
Tekintetével a férfi arcát kereste. Némi bizonytalanságot vélt fel -
fedezni rajta - keskeny ajka szinte biztosan remegett, és mintha a
testtartásán is látszott volna a feszültség.

Aztán a férfi ajka mosolyra húzódott. - Ezek szerint azt gondolja, hogy
jobb ember lehetek? Azt akarja elhitetni velem, hogy ha azt tenném, amit
maga mond, ha nem támadnék, akkor puszta csodálatból velem maradna,
és nem térne vissza az árnyvadászok közé?
- Nos, igen, Mr. Mortmain. Esküszöm. - Keserű ízt érzett a szájában;
nyelt egyet. Ha Mortmainnel kell maradnia, hogy megment se Willt, Jemet,
Charlotte-ot, Henryt és Sophie-t, megtenné. - Hiszek benne, hogy
megtalálhatja a jobbik énjét. Hiszek benne, hogy erre mindannyian
képesek vagyunk.
Mortmain mosolya még szélesebb lett. - Már délután van, Miss Gray-
mondta. - Nem szerettem volna korábban felébreszteni. Jöj jön velem a
hegyen kívülre. Nézze meg, min dolgozunk, szeretnék valamit
megmutatni magának.
Tessa hátát mintha jeges ujj érintette volna meg. Kihúzta magát. - És
mi lenne az?
Mortmain mosolya most már a füléig ért. - Amire vártam.

Will sikításra ébredt.

A kiképzéssel töltött hosszú évek megtették a hatásukat. A fiú ugrásra
készen guggolt a padlón, mielőtt egyáltalán kinyitotta volna a szemét.
Ahogy körülnézett, látta, hogy a fogadó kis szobájában senki sincs rajta
kívül. A bútorok — a sötétben csak halványan mutatkozó ágy és egyszerű
asztal - érintetlennek tűntek.
A sikolyok hangosabban megismétlődtek. Odakintről jöttek. Will
felállt, hangtalanul átszelte a szobát, és óvatosan félrehúzta a
függönyt,
hogy kinézhessen az ablakon.
Alig emlékezett rá, hogyan ért be a faluba, kantárszáron vezetve a
kimerültségtől alig poroszkáló Baliost. A kis walesi város, miként a
többi
hozzá hasonló, semmi különlegeset nem tartogatott. Will könnyedén
megtalálta a helyi fogadót, ahol lovát az istállófiú gondjaira bízta,
hogy
csutakolja le, és meleg korpás kásával keltse életre. Azzal, hogy
walesiül
beszélt, érezhetően sikerült megnyugtatnia a

fogadóst, úgyhogy gyorsan megmutatták neki a szobáját, ahol ruhástól

elterült az ágyon, és mély, tompa álomba merült.
A hold fényesen ragyogott az égen, helyzete arra utalt, hogy nem jár
még túlságosan későre az idő. Mintha szürke lepel borult volna a falura.
Will először azt hitte, köd, de aztán beleszagolt a levegőbe, és rájött, hogy
füst. Vörös fénycsíkok szökelltek az ég felé a házak között, és emberi
alakok futkostak fel-alá az árnyékok között. Újabb sikolyok hallatszottak,
aztán villant valami, ami csakis egy kard lehetett.
Még be sem kötötte a bakancsát, amikor már kint is volt az aj tón,
szeráfpengével a kezében. Lerobogott a lépcsőn a fogadó közös
helyiségébe. Hideg volt és sötét. Itt nem égett semmi, de jó pár
ablakot
betörtek, és áradt befelé a hűvös éjszakai levegő. Üvegcserepek borították
a padlót, mintha jég szilánkjai lettek volna. Az ajtó nyitva állt.
Amikor
Will kiosont rajta, látta, hogy a felső zsanérok majdnem teljesen
kiszakadtak, mintha valaki ki akarta volna tépni az ajtót a helyéből...
Megkerülte a fogadót az istállók felé. A füst itt sűrűbb volt, és ahogy
futva megindult előre, kis híján átesett egy földön fekvő testen. Térdre
vetette magát mellette. Az istállófiú volt az - átvágták a torkát. Egy vérből
és sárból álló tócsa közepén hevert, nyitott szemmel meredve az égre. A
bőre máris hideg volt. Will visszanyelte a feltörni készülő epét, és kihúzta
magát.
Továbbindult az istálló felé, magában mérlegelve a lehetőségeket.
Démontámadás? Vagy talán nem is zajlott itt semmi természetfelet ti, csak
a falusiak viszályába keveredett bele, vagy isten tudja, mibe. Az biztosnak
tűnt, hogy nem konkrétan őt keresték.
Hallotta Balios feszült nyerítését, és belépett az istállóba. Odabent a
vakolt mennyezettől a kockaköves padlóig semmi sem változott.

Aznap éjjel Baliost szállásolták el egyedül odabent - szerencsére, mert

amint Will kinyitotta az istálló ajtaját, az állat kirontott, és kis
híján
fellökte a fiút. Az utolsó pillanatban sikerült félreugrania, mi előtt
Balios
elvágtatott mellette.
- Balios! - Will elkáromkodta magát, és a lova után eredt. Befor-
dult a fogadó sarkán, és a falu főutcáján találta magát.
Megtorpant. Teljes káoszt uralkodott. Hol ttestek hevertek az út mellé
hajítva, mint a hulladék. A házak ajtajait kitépték, az ablakokat betörték.
Sikító, egymás nevét kiáltozó emberek futkostak ide-oda a sötétben.
Számos épület égett. Will elborzadva figyelte, ahogy az egyik lángokban
álló házból egy család ront elő; a köhögő, fulladozó apa hálóingben
tántorgott, felesége egy kislány kezét fogta.
Alig léptek ki az utcára, amikor alakok bontakoztak ki az árnyékból. A
holdfény fémen csillant.
Automatonok.
A lények mozgása folyamatos volt, a régi akadozásnak nyoma sem
maradt. Ruhákat is viseltek, méghozzá ilyen-olyan katonai uniformisok
elegyét. Will néhányat felismert közülük, néhányat azonban nem. Az
automatonok arca sima fém volt, mint hosszú kardot szorongató kezük
is. Hárman voltak; egyikük, amelyik szakadt vörös zubbonyt viselt,
nevetve - nevetve? - lépett előre, miközben az apa a véres kockaköveken
botladozva igyekezett maga mögé terelni a feleségét és a lányát.
Pillanatok alatt mindennek vége lett, olyan gyorsan, hogy Willnek
ideje sem volt megmozdulni. Pengék villantak, és újabb három holt test
hevert az út szélén.
- Jól van! - mondta a szakadt zubbonyt viselő automaton. -
Gyújtsátok fel a házukat, és füstöljétek ki őket, mint a patkányokat!

Amikor menekülnek, öljétek meg őket... - Felemelte a fejét, és

megpillantotta Willt. A fiú még ilyen távolságból is érezte a tekintete
erejét.
Felemelte a szeráfpengét. - Nakir!
A fegyver felragyogott, és a vörös lángok között fehér fénnyel vi -
lágította meg az utcát. Will a vér és a tűz közepette is látta, hogy
a vörös
zubbonyos automaton elindul felé, bal kezében hosszú kardot markolva.
A kéz fémből készült, de tökéletesen kidolgozták rajta a részleteket, és
ízületekkel is ellátták: az ujjak éppen úgy hajlottak a markolat köré,
mint
egy ember ujjai.
- Nephilim — szólt a lény, miután megállt közvetlenül Will előtt. -
Nem számítottunk itt a fajtádra.
- Nyilvánvalóan - bólintott a fiú. Tett egy lépést előre, és az
automaton mellkasába döfte a szeráfpengét.
Halk, sziszegő hang hallatszott, mint amikor szalonna sül a ser-
penyőben. A lény mosolyogva figyelte, ahogy a Nakir elhamvad, a fiú keze
pedig a semmit szorítja.
Az automaton felnevetett, és Will szemébe nézett. Tekintetéből élet és
intelligencia áradt, Will pedig riadtan állapította meg, hogy olyasmit
lát,
amit korábban soha - nem csak egy lényt, amelyik képes elhamvasztani
egy szeráfpengét, hanem egyenesen egy gépet, amelyik elég erős és okos
hozzá, hogy porig égessen egy falut, aztán lemészárolja a menekülőket.
- És most már látod - szólt a démon, mert ez a lény bizony az volt.
- Annyi éven át tudtatok elkergetni bennünket a rúnás fegyvereitekkel. Új
testünkön azonban nem fognak a kardjaitok, és ez a világ hamarosan a
miénk lesz.
Will beszívta a levegőt, ahogy a démon felemelte a kardját. Tett egy
lépést hátra... A penge széles ívben lesújtott, Will pedig éppen

elhajolt előle, amikor hatalmas test száguldott feléjük az úton, hogy

ágaskodva félrerúgja az automatont.
Balios.
Will vakon tapogatózott a ló sörénye után. A démon felugrott a sárból,
és villanó pengével próbálta rávetni magát, de a fiú végül fel kapaszkodott
Balios hátára. Az állat vágtatva indult meg vele előre. Miközben a
kockaköves utcán száguldottak, Will Balios nyakához simult, a szél a
hajába tépett, és leszárította a nedvességet az arcáról - akár vér volt
az,
akár könnyek.
Tessa a padlón ült a Mortmain erődítményében lévő szobában, és a tűzbe
meredt. A lángok fénye a kezén és kék ruháján táncolt. Mindkettő véres
volt. Nem tudta, mi történt; a csuklóján sebes volt a bőr, és halványan
emlékezett rá, hogy egy automaton ragadta meg éles fémujjaival.
Képtelen volt megszabadulni a szeme előtt vibráló képektől — a
völgybéli falu elpusztításának emlékeitől. Az automatonok bekötötték a
szemét, magukkal vitték, aztán minden teketória nélkül lerakták egy
szürke kiszögellésre, ahonnan kilátás nyílt a településre. - Figyeljen! -
mondta kárörvendően Mortmain, egy pillantást sem vetve rá. - Csak
figyeljen, Miss Gray, utána beszéljen nekem a megváltásról!
Tessa mozdulni sem tudott, kezét a szájára szorítva egy automaton
tartotta hátulról. Mortmain halkan mormogva arról beszélt neki, mi
mindent fog csinálni vele, ha el meri fordítani a fejét a faluról. A
lány
tehetetlenül figyelte, ahogy az automatonok bevonulnak a faluba, és
ártatlan férfiakat meg nőket mészárolnak le az utcán. A hold vörösen kelt
fel, ahogy a mechanikus hadsereg módszeresen

felgyújtotta a házakat, és módszeresen végzett a zavart félelemben

elősiető családokkal.
És Mortmain csak nevetett.
- Most már láthatja — mondta. - Ezek a lények, ezek a teremt-
mények képesek önállóan gondolkodni és stratégiát alkotni. Mint az
emberek. Csakhogy ők elpusztíthatatlanok. Nézze azt a szerencsétlent a
puskával.
Tessa inkább elfordította volna a fejét, de nem volt választása. Szá raz
szemmel, félve figyelte, ahogy a távolban egy alak puskát ragad, hogy
megvédje magát. A lövések lelassítottak néhány automatont, de meg nem
állították őket. Pillanatok alatt odaértek a férfihoz, ki ütötték a
kezéből a
fegyvert, és a földre taszították.
Aztán darabokra szaggatták.
- Démonok - suttogta Mortmain. - Vadak, és szeretnek pusztítani.
- Könyörgöm! - Tessának elszorult a torka. - Könyörgöm, elég!
Elég! Megteszem, amit kér, de könyörgöm, kímélje meg a falut!
Mortmain szárazon felnevetett. - A mechanikus lényeknek nincs szíve,
Miss Gray. Éppen úgy nem éreznek könyörületet, mint a tűz vagy a víz. Az
erdőtűznek meg az árvíznek is hiába könyörög, hogy hagyja abba a
pusztítást.
- Nem nekik könyörgök - felelte a lány. A szeme sarkából mintha
megpillantott volna egy fekete lovat, amint egy emberrel a hátán
végigszáguld a falu főutcáján. Imádkozott, hogy legalább neki sikerüljön
megmenekülnie a mészárlástól. - Magának.
A férfi hideg szeme üres volt, mint az ég, ahogy Tessára nézett. - Az én
szívemben sincs több könyörület. Korábban azzal fárasztott, hogy a jobbik
énemre próbált hatni. Azért hoztam ide, hogy

megmutassam, mennyire értelmetlen minden hasonló kísérlet. Nekem

nincsen jobbik énem. Évekkel ezelőtt semmivé foszlott.
- De megtettem, amit kért - mondta elkeseredetten a lány. - En-
nek semmi értelme. Miattam semmi...
- Nem maga miatt tettük. - Mortmain elfordította a tekintetét
Tessáról. - Ki kellett próbálni az automatonokat, mielőtt csatába küldjük
őket. Egyszerű tudományos kísérlet. Most már intelligensek. Van
stratégiájuk. Semmi sem állíthatja meg őket.
~ Akkor maga ellen fognak fordulni.
- Nem fognak. Az életük az enyémhez van kötve. Ha meghalok,
ők is elpusztulnak. Óvniuk kell, hogy életben maradhassanak. - Rideg
tekintete a semmibe veszett. - Elég lesz. Azért hoztam ide, hogy
megmutassam, vagyok, aki vagyok, maga pedig törődjön ebbe bele. A
maga életét védi a mechanikus angyala, de más ártatlanok élete a
kezemben van. Illetve a maga kezében! Ne tegye próbára a türel memet, és
akkor nem lesz még egy ilyen falu. Nem szeretnék több fárasztó
tiltakozást hallani.
A maga életét védi a mechanikus angyala. Tessa most a szobájában ülve a
medálhoz emelte a kezét, ujjaival kitapintotta az ismerős ketyegést.
Becsukta a szemét, de a rettenetes képek tovább éltek a szemhéja mögött.
Látta maga előtt, ahogy a nephilimek futnak az automatonok elől, úgy,
ahogyan a falusiak, Jemet széttépik a mechanikus szörnyetegek, Willt
ledöfik a pengéikkel, Henryt és Charlotte-ot felgyújtják...
Vadul megragadta az angyalt, letépte a nyakából, és az egyenetlen kőre
dobta éppen abban a pillanatban, amikor egy fahasáb beledőlt a tűzbe,
vörös szikrák oszlopát küldve felfelé. A fényükben megpillantotta a bal
tenyerét és rajta annak az égésnek a nyomát, amit akkor

szerzett, amikor megragadta a piszkavasat, miután elmondta Will-nek,

hogy Jemmel eljegyezték egymást.
Mint akkor, most is a piszkavas után nyúlt. Felemelte, érezte a súlyát a
kezében. A lángok magasabbra csaptak. Aranyködön át lát ta a világot,
ahogy felemelte a szerszámot, és lesújtott vele a mechanikus angyalra.
Bármilyen erős is volt a vas, porrá robbant szét, és csillogó fémrostok
felhőjével töltötte meg a levegőt, ami aztán szitálva hullott alá a
padlóra
és terítette be a Tessa térdeinél sértetlenül heverő medált.
Aztán az angyal átalakulásba kezdett. Szárnyai megremegtek, lehunyt
szeme kinyílt, és fehéres kvarc bukkant elő mögüle. A két kristály fehér
fényt árasztott. Mint a betlehemi csillagot ábrázoló festményeken, a fény
egyre erősebb és erősebb lett, körben vékony csóvákat sugározva magából.
A sugarak aztán lassan formát öltöttek, és felvették egy angyal alakját.
A vibráló test olyan fényes volt, hogy egyenesen ránézni is alig lehetett.
Tessa mintha egy férfi halvány körvonalait vette volna ki mögötte. Írisz és
pupilla nélküli szempárt látott - csak két kristálydarab világított az
üregekben. Az angyal vállából kinövő szárnyak szélesen terpeszkedtek,
minden egyes toll végét csillogó fém fedte. Két keze egy kecses kard
markolatára simult.
Az üres, ragyogó szempár Tessára szegeződött. Miért akarsz elpusztítani? Az
angyal hangja édes muzsikaként visszhangzott az el méjében. Azért vagyok,
hogy megvédjelek téged.
A lánynak hirtelen eszébe jutott az ágyon fekvő, sápadt, verejtéktől
csillogó arcú Jem. Az élet nem csak arról szól, hogy ne haljunk meg. -
Nem téged
akarlak elpusztítani, hanem magamat.
De miért akarnád ezt tenni? Az élet ajándék.

- Jót akarok tenni - felelte a lány. - Azzal, hogy életben tartasz, a

szörnyűséges gonosz létezését teszed lehetővé.
Gonosz. A dallamos hang tanácstalannak tűnt. Oly sok időt töltöttem
mechanikus börtönömben, hogy megfeledkeztem a jóról és a gonoszról.
- Mechanikus börtön? - kérdezte suttogva Tessa. - De hogyan
lehet egy angyalt foglyul ejteni?
John Thaddeus Shade zárt be a börtönömbe. Egy varázslattal ejtette a lelkemet ennek
a
mechanikus testnek a csapdájába.
- Mint egy pyxis - állapította meg a lány. - Csak angyalt ejt csap-
dába, nem démont.
Isten angyala vagyok, mondta a Tessa előtt lebegő lény. Szidzsilek,
kurabik,
zurahok, fravasik és dakinik fivére.
- És... ez az igazi alakod? Így festesz valójában?
Csak a töredékét látod annak, ami vagyok. Igazi alakomban halálos a
ragyogásom.
Enyém volt a Mennyek szabadsága, mielőtt csapdába ejtettek, és hozzád kötöttek.
- Sajnálom - suttogta a lány.
Nem a te hibád, ami történt. Nem te ejtettél foglyul. Igaz, a lelkünk egybeforrt,
de már
amikor az anyaméhben vigyáztam rád, akkor is tudtam, hogy nincsen okom
haragudni
rád.
- Az őrangyalom vagy.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy egy angyal csak rájuk vigyáz. Te vagy az
egyik.
- Nem akarom, hogy vigyázz rám - mondta Tessa. - Inkább halok
meg a saját akaratomból, mint hogy olyan életet éljek, amilyet Mortmain
rám kényszerít.
Nem engedhetlek meghalni. Az angyal hangja gyásszal telt meg. Tessának
eszébe jutott Jem, amint a szívéből jövő zenét játssza a hegedűjén. Ez
a
kötelességem.

A lány felemelte a fejét. A tűz fénye úgy sütött át az angyal testén, mint
napfény a kristályon, színek kavalkádját festve a barlang falai ra. Ez
nem
valamilyen szörnyű szerkezet volt, hanem maga a jóság Mortmain akarata
által eltorzítva, mégis a maga isteni valójában. - Amikor angyal voltál
-
kérdezte Tessa -, mi volt a neved?
Ithurielnek hívtak, felelte az angyal.
- Ithuriel - súgta a lány, és kinyújtotta a kezét, mintha valahogyan
elérhetné és megvigasztalhatná az angyalt. De az ujjai csak a semmit
találták. Az angyal vibrálva halványulni kezdett, és hamarosan csak sápadt
izzás maradt utána, majd sziporkázó fények Tessa szemhéjának belsején.
A lány testén hűvös borzongás futott végig, és felpattant a szeme. Félig
ült, félig feküdt a hideg kőpadlón a majdnem teljesen kialudt tűz előtt.
A
szobában sötét volt, csak a vöröslő parázs adott egy kevéske fényt. A
piszkavas éppen ott állt, ahol korábban. Tessa a nyakához kapott - a
mechanikus angyalt a helyén találta.
Álmodtam. Tessának összeszorult a szíve. Az egész csak álom volt. Nem
fürdött semmiféle angyal fényében. Nem volt más, csak a hi deg szoba meg
a mindent beborító sötétség. A mechanikus angyal kitartóan ketyegett,
követve a perceket a világ végezetéig.
Will a Cadair Idris tetején állt, lova kantárjával a kezében.
Ahogy Dolgellau felé tartott, és megpillantotta a Mawddach torkolata
fölé magasodó hegyet, egy szemvillanás alatt elállt a lélegzete -
megérkezett. Gyerekkorában számtalanszor fekapaszkodott erre a csúcsra
az apjával. Az emlékek végig vele maradtak, ahogy letért a Dinas
Mawddwyba vezető útról, és a Cadair Idris felé tartott Balios nyergében,
aki mintha még mindig a lángokban álló faluból menekült volna.
Gyomokkal benőtt mezőn haladtak tovább - egyik

irányban a tenger, másikban a Snowdon csúcsa látszott — egészen a Nant

Cadair-völgyig. Alattuk Dolgellau csodálatos látványt nyúj tott fel-
felvillanó fényeivel, de Will nem ért rá a kilátásban gyönyör ködni. Az
éjjellátó rúna, amit a bőrére rajzolt, lehetővé tette, hogy kövesse a
mechanikus lények nyomait. Annyian voltak, hogy fel tépték a földet, ahol
levonultak a hegyoldalon. A fiú kalapáló szívvel haladt a nyomok mentén
a hegy csúcsa felé. Elhaladt egy halom szikla mellett, amikről annak
idején megtanulta, hogy morénának hívják őket. A szildák alkotta fal a
Cwm Caut védelmezte, egy kis völgyet a hegyek között, aminek a
szívében ott feküdt a Llyn Cau, egy tiszta vizű. gleccsertó. A
mechanikus
hadsereg nyomai a tó partjáig vezettek...
Aztán eltűntek.
Will megállt, és lenézett a hideg, tiszta vízre. Gyerekkori emlé keiből
felidézte a csodálatos látványt: az égszínkék Llyn Caut zöld fű vette körül,
a napfény megérintette a Mynydd Pencoed borotvaéles sziklaormait. A fiú
úgy érezte, mintha millió mérföldnyire járna Londontól.
A tó felszínéről a hold tükörképe ragyogott rá. Felsóhajtott. A víz
puhán nyaldosta a partot, de nem tudta elmosni az automatonok
nyomait. Nyilvánvaló volt, honnan jöttek. Will hátranyúlt, és meg-
veregette Balios nyakát.
- Itt várj! — mondta. - És ha nem kerülök elő, menj vissza az Intézetbe!
Örülni fognak neked, öregfiú.
A ló halkan felnyerített, és Will kabátujja felé nyúlt a fogaival, de a
fiú
vett egy mély lélegzetet, és belegázolt a Llyn Cauba. A hideg víz
körbesimította a csizmáját, aztán elérte a nadrágszárát, és szinte
megfagyasztotta a bőrét. Will hangosan felszisszent a nedves érintéstől.

- Megint átázhatok - állapította meg komoran, és a tó jeges vi zébe

vetette magát. A mélység magával ragadta, akár a futóhomok - lélegzetet is
alig maradt ideje venni, mielőtt eltűnt a fagyos sötétségben.

Csak pillanatokig volt sötét. A jéghideg víz magába szippantotta Willt,

aztán
zuhanni kezdett - éppen időben sikerült összegömbölyödnie, mielőtt
földet ért, és a levegő kiszorult a tüdejéből.
Felköhögött, a hasára fordult, aztán térdre emelkedett. A hajából és a
ruháiból csöpögött a víz. A boszorkányfényéért nyúlt, de aztán
visszahúzta a kezét. Nem akarta világossággal felhívni magára a fi gyelmet.
Az éjjellátó rúnának elégnek kellett lennie. Annyit sikerült is a
segítségével megállapítania, hogy egy sziklás barlangban van. Ha felfelé
nézett, a tó kavargó vizét látta, amit mintha vastag üveglap tartott volna a
helyén; a vízen túl homályosan rajzolódtak ki a hold körvonalai. A
barlangból alagutak indultak ki, de egyiken sem utalt

rá jelzés, hová vezethet. Will felállt, és vaktában kiválasztotta a bal

szélsőt. Óvatosan haladt előre a sötétben.
Az alagutak szélesek voltak, sima talajukon nem látszott nyoma, hogy a
mechanikus lények elhaladtak volna erre. A falakat vulkanikus szikla
alkotta. A fiú emlékezett rá, hogy sok évvel ezelőtt apjával megmászta a
Cadair Idrist. Számos legenda terjedt a heggyel kapcsolatban. Egyesek
szerint egy óriás széke volt, aki itt üldögél ve figyelte a csillagokat.
Mások
azt mondták, Artúr király és a lovagjai aludtak az árnyékában, azokra az
időkre várva, amikor Bri tannia felébred, és újra szüksége lesz rájuk. Sokan
hirdették, hogy aki a hegyoldalban tölti az éjszakát, költő vagy bolond
lesz, mire felébred.
Bár mindenki tudná, milyen különös is az igazság valójában, gondolta
Will, ahogy az alagútból kilépve egy nagyobb barlangban találta magát.
A barlang terebélyesedő végében halvány fény pislákolt. Itt-ott
ezüstösen csillant valami; Will először azt hitte, víz csorog alá csí kokban a
fekete falakon, de aztán közelebbről is megvizsgálva a jelenséget rájött,
hogy kvarckristályok alkotta ereket lát.
A halvány fény felé indult. A szíve sebesen vert; próbált egyenletesen
lélegezni, hogy lecsillapítsa. Tudta, mitől gyorsult fel a pul zusa. Tessa. Ha a
lány Mortmain fogságában volt, itt kellett lennie valahol — egészen közel.
Valahol az alagutak szövevényében talán meg is találja.
Jem hangját hallotta a fejében, mintha parabataia mellette állt volna,
hogy jó tanácsokkal lássa el. Jem mindig azt mondta, hogy a küldetések
vége felé Will rohan, ahelyett, hogy megfontoltan közelí tene, meg hogy az
embernek a következő lépésre kell koncentrálnia, nem pedig a távolban
emelkedő hegyre, különben soha nem éri el

a célját. Will egy pillanatra lehunyta a szemét. Tudta, hogy Jemnek

igaza
volt, de nem könnyű az ilyesmit észben tartani, ha az ember a szerelmét
keresi.
Kinyitotta a szemét, és a barlang túlsó végében világító halvány fény
felé indult. Egyetlen kavicsot sem látott sehol, a sima földön csak
márványra emlékeztető erek futottak. A fény hirtelen felerősödött... Will
azonnal megtorpant, és csak az árnyvadászkiképzéssel töltött hosszú évek
óvták meg tőle, hogy a halálba zuhanjon.
A barlang talaja ugyanis hirtelen szakadékban végződött. Will egy
kiszögellésen állt, és kerek amfiteátrumra nézett le. A helyet
automatonok töltötték meg. Némák voltak és mozdulatlanok, mint a
felhúzható fémjátékok, amikor már nem hajtotta őket a rugó. Ruhát is
viseltek, mint azok, akik megtámadták a falut; úgy sorakoztak a világ
minden részéről származó különféle uniformisokban, mint megannyi
életnagyságú ólomkatona.
A terem közepén elhelyezett kőemelvényen is egy automaton hevert,
mint holttest a boncasztalon. A feje csupasz fém volt, de a teste többi
részére világos emberi bőrt feszítettek - és ezt a bőrt tintával rajzolt sötét
rúnák borították.
Will sorra egymás után ismerte fel őket: emlékezés, agilitás, gyor saság,
éjjellátás. Persze ezek sosem működhetnének egy fémből és emberi
bőrből alkotott szerkezeten. A megfelelő távolságból talán be lehetne
csapni vele egy árnyvadászt, de...
De mi van, ha árnyvadászbőrt használ?, kérdezte egy suttogó hang Will
fejében. Akkor mit alkothatna? Mennyire örült, és mikor fog leállni? A
gondolat és a
szörnyetegre rajzolt mennybéli rúnák látványa elég volt hozzá, hogy
Willnek összeugorjon a gyomra; elhúzódott a kiszögellés szélétől,
hátratántorodott, és a hideg kőfalnak dőlt. A tenyere ragacsos volt az
izzadságtól.

A falu jelent meg előtte, a holttestek az utcákon. A mechanikus démon

sziszegő hangját hallotta: Annyi éven át tudtatok elkergetni bennünket a
rúnás
fegyvereitekkel. Új testünkön azonban nem fognak a kardjaitok, és ez a világ
hamarosan a
miénk lesz.
A harag, mint a tűz, vágtatott végig Will ereiben. Ellépett a faltól,
és
bevette magát a barlangból kivezető egyik folyosóra. Egy pillanat ra
mintha hangot hallott volna a háta mögül - olyasféle zümmögést, mintha
egy hatalmas óra mechanizmusa indult volna el éppen -, amikor azonban
megfordult, semmit sem látott, csak a barlang falát és a mozdulatlan
árnyékokat.
Az alagút egyre szűkebb lett, ahogy tovább haladt előre, végül ol -
dalazva kellett átpréselnie magát két, kvarctól csillogó kiszögellés
között.
Will tudta, hogy ha az alagút még tovább szűkül, meg kell for dulnia,
és
vissza kell mennie a barlangba; a gondolatra újult erővel haladt előre.
Aztán olyan hirtelen torpant meg, hogy kis híján el is esett, amikor az
alagút váratlanul egy jóval szélesebb folyosóba torkollott.
Meglepő módon hasonlított az Intézet folyosójára, de itt csak a falak
voltak sima kőből. Az egymástól szabályos távolságra elhelyezett
fémtartókban fáklyák égtek. Mindegyik fáklya mellett boltíves ajtó nyílt.
Az első kettő üres, sötét szobákba vezetett.
A harmadik ajtó mögött Tessát találta.
Nem vette észre azonnal a lányt, amikor benyitott a szobába. A kőajtó
félig becsukódott mögötte, mégsem borított be mindent a sötétség. A
szemközti falba süllyesztett kandalló kialvóban lévő tüzének egyre
halványuló lángjai adtak egy kevéske pislákoló fényt. Will csodálkozva
állapította meg, hogy a berendezés egészen olyan, mint egy fogadó
szobájában: ágyat látott, mosdóállványt, szőnyegeket a földön, sőt a
falakon még függönyöket is, amelyek azonban a puszta követ takarták
ablakok helyett.

A kandalló előtt vékony alak kuporgott a földön.

Will ösztönösen a derekán lógó tőr markolata után nyúlt, de az alak
megfordult, a haja a vállára omlott, és a fiú meglátta az arcát.
Tessa.
Will elengedte a tőrt, a szíve lehetetlen, fájdalmas erővel dörömbölt a
mellkasában. A lány arckifejezése pillanatról pillanatra változott:
kíváncsiság, döbbenet és hitetlenség követte egymást. Felállt, a szoknyája
a földre hullott körülötte, ahogy felegyenesedett. Kinyúj totta a kezét.
- Will?
Mintha kulcs fordult volna el egy ajtó zárjában, hirtelen kiszabadítva a
fiút, Will megindult előre. Nem létezett a világon nagyobb távolság, mint
ami őt abban a pillanatban elválasztotta Tessától. Úgy tűnt, még London
is közelebb van a Cadair Idrishez, mint az óriási helyiség ajtaja a
kandallóhoz. Ahogy átszelte a szobát, Will egy pillanatra halvány
remegést érzett, mintha valamiféle ellenállásba ütközött volna. Csak
Tessát látta, ahogy felé nyújtja a kezét, ahogy az aj kai szavakat
formáznak... Aztán már a karjában is volt. Mindkettejük tüdejéből félig
kiszorult a levegő, ahogy összeütköztek egymással.
Tessa lábujjhegyre állt, karját átvetette a fiú vállán, és a nevét sut togta:
- Will, Will, Will...
Will a lány nyakába temette az arcát ott, ahol a sűrű haj göndörödött.
Füst és liliomvíz illatát érezte. Még erősebben szorította magához a lányt,
Tessa ujjai a gallérját szorongatták: egymáshoz tapadtak. A Willt Jem
halála óta fojtogató vasmarok szorítása egy futó pillanatra mintha
engedett volna, a fiú végre lélegzethez jutott.
A pokolra gondolt, amit azóta élt át, hogy útnak indult Londonból: a
pihenés nélkül, lovaglással töltött napokra, az álmatlan

éjszakákra. A vérre, a veszteségre, a fájdalomra, a harcra. Mindarra, ami

ahhoz kellett, hogy eljusson ide. Tessához.
- Will! - ismételte Tessa, és a fiú lenézett könnyes arcára. Horzsolást
pillantott meg a szeme alatt. Valaki megütötte ott. Will szívében új
erőre
kapott a harag. Kideríti, ki tette, és megöli. Ha Mort main volt az,
vele
csak az után végez, hogy porig égette rettenetes laboratóriumát, és
végignézette vele a világa pusztulását...
- Will! - mondta megint a lány, félbeszakítva a gondolatait. Olyan
volt, mintha alig jutna levegőhöz. - Will, te hülye!
A fiú romantikus gondolatai olyan csikorgással torpantak meg, mint
egy konflis a Fleet Street-i forgalomban. - De... Mi az?
- Ó, Will!- Tessának remegett az ajka. Úgy festett, mint aki nem
tudja eldönteni, hogy nevessen vagy sírjon. - Emlékszel, amikor azt
mondtad nekem, hogy a jóképű ifjúnak, aki éppen egy rettenetes jövőtől
igyekszik megmenteni, mindig igaza van? Még akkor is, ha piros
sündisznók potyognak az égből?
- Amikor először találkoztunk. Emlékszem.
- Ó, én Willem! - A lány gyengéden kibontakozott az ölelésből, és
a füle mögé igazított egy kósza haj tincset. A szemét továbbra sem vette le
a fiúról. - El nem tudom képzelni, hogyan jöhettél ide, hogy megkeress,
hogy milyen nehéz lehetett. Hihetetlen. De... tényleg azt hiszed, hogy
Mortmain őrizetlenül hagy itt engem egy szobában, aminek még az ajtaja
is nyitva van? - Elfordult, tett pár lépést, aztán váratlanul megtorpant.
-
Itt! — szólt, majd szétnyitott ujjakkal fel emelte a kezét. - A levegő
olyan
kemény, mint a fal. Ez egy börtön, Will, és most velem együtt vagy
bezárva.
A fiú Tessa mellé lépett, de előre tudta, mit fog találni. Eszébe jutott az
ellenállás, amit akkor érzett, amikor átsietett a szobán.

A levegő finoman fodrozódni kezdett, amikor megérintette az uj jával,

de keményebb volt, mint egy befagyott tó. - Ismerem ezt a konfigurációt
— mondta. - A Klávé is használja néha egy változatát. - Ökölbe szorult
a
keze, és olyan erővel csapott rá a kőkemény levegőre, hogy
összekoccantak a csontjai. - Uffern gwaedlyd! - káromkodta el magát
walesiül. - Átlovagoltam az egész nyavalyás országot, hogy megtaláljalak,
és még ezt is elszúrom. Amikor megláttalak, másra sem tudtam gondolni ,
csak hogy idefussak hozzád. Az Angyalra, Tessa...
- Will! - Tessa elkapta a fiú karját. - Ne merészelj szabadkozni! El
tudod képzelni, mit jelent nekem, hogy itt vagy? Mintha csoda történt
volna, vagy az égiek avatkoztak volna közbe, mert imádkoztam érte, hogy
halálom előtt még lássam azoknak az arcát, akiket szeretek. - Egyszerűen
beszélt, nem cifrázta. Ez volt az egyik dolog, amit Will annyira
szeretett
benne; nem titkolózott, nem köntörfalazott, csak mindenféle cikornya
nélkül kimondta, amire gondolt. - Amikor a Sötét Nővérek házában
voltam, senki sem tartott olyan fontosnak, hogy megkeressen. A véletlen
műve volt csupán, hogy rám találtál. Most viszont...
- Most mindkettőnket ugyanarra a sorsra ítéltem - mondta halkan
a fiú. Elővette a tőrét az övéből, és a láthatatlan fal felé döfött
vele. A
rúnákkal teli penge darabjaira tört, így Will félrehajította a repedt
markolatot, és megint elkáromkodta magát az orra alatt.
Tessa könnyedén a fiú vállára tette a kezét. - Nem ítéltettünk kár-
hozatra - mondta. - Nyilván nem jöttél egyedül, Will. Henry vagy Jem
megtalál bennünket. A fal másik oldaláról már kiszabadíthat nak
bennünket. Láttam, hogyan csinálja Mortmain, és...
Will nem tudta, mi történt ekkor. Megváltozhatott az arckifejezése
Jem nevét hallva, mert egy pillanattal később minden szín elszivárgott
Tessa arcából. A lány megszorította Will karját.

- Tessa! - szólt a fiú. - Egyedül jöttem.

A szavak akadozva törtek elő belőle, mintha érezné a veszteség keserű
ízét a nyelvén, és ez akadályozná a beszédben.
— Jem? - szólt a lány. Több volt ez egyszerű kérdésnél. Will nem
felelt, úgy érezte, elhagyta a hangja. Azt tervezte, csak az után mondja
el
Jemről az igazságot, miután kimenekítette innen a lányt, és olyan helyen
vannak, ahol lesz rá idő, hogy megvigasztalja. Most azonban rájött, milyen
ostobaság volt azt hinnie, hogy nem fog látszani a tekintetén a
fájdalom.
A maradék szín is elszökött Tessa arcából; olyan volt, mint amikor egy
utolsó lobbanással kialszik a tűz.
- Nem — suttogta a lány.
- Tessa...
A lány a fejét rázva lépett hátra. - Nem, az lehetetlen. Tudtam
volna...
Kizárt...
Will a keze után nyúlt. - Tess...
A lány most már teljes testében vadul remegett. - Nem - ismételte. - Ki
ne mondd! Ha nem mondod ki, nem lesz igaz. Nem lehet igaz. Ez nem
igazság!
- Sajnálom — suttogta Will.
Tessa arca eltorzult, úgy tűnt, rögtön összetörik, mint a gát, ha túl nagy
nyomás nehezedik rá. Térdre rogyott, aztán kétrét görnyedt, és a teste
köré fonta a karját, mintha csak azt akarná megakadályozni, hogy
darabjaira hulljon. Will megint olyan tehetetlennek érezte magát, mint a
Green Man udvarában. Mit tett? Azért jött, hogy megmentse a lányt, de
csak gyötrelmet okozott neki. Olyan volt, mintha valóban el lenne
átkozva, és csak szenvedést hozna azokra, akiket szeret.
— Sajnálom - mondta megint teljes szívét beleadva a szavakba.
- Annyira sajnálom. Meghaltam volna helyette, he lehetett volna.

Tessa erre felemelte a fejét. Will felkészült a vádló tekintetre, de az

elmaradt. A lány némán felé nyújtotta a kezét. Will csodálkozva
megfogta, és hagyta, hogy Tessa lehúzza maga mellé, amíg végül
egymással szemben térdeltek.
A lány arcán csorgó könnyeket körülvevő hajzuhatag aranylón
ragyogott a tűz fényében. - Én is meghaltam volna érte. Ó, Will, ez az
egész az én hibám. Miattam dobta el az életét. Ha kevesebb gyógyszert
vett volna be, ha nem próbált volna egészségesnek mutatkozni a
kedvemért...
- Nem! - A fiú megragadta Tessa vállát, és szembefordította ma-
gával. - Nem a te hibád! Senki sem hiheti, hogy az...
A lány megrázta a fejét. - Hogy vagy képes egyáltalán a közelemben
lenni? - kérdezte elkeseredetten. — Elvettem tőled a parabataiodat. Most
pedig mind a ketten itt fogunk meghalni. Miattam.
- Tessa! - suttogta döbbenten a fiú. Nem is emlékezett rá, mi kor
volt utoljára ilyen helyzetben, mikor kellett vigasztalnia valakit, akinek
összetört a szíve. Mikor engedett meg magának ilyesmit, ahelyett, hogy
elfordult volna. Olyan esetlennek érezte magát, mint gyerekkorában,
amikor folyton elejtette a késeket, mielőtt Jem megtanította neki, hogyan
használja őket. Megköszörülte a torkát. - Gyere ide, Tessa! - Közelebb
húzta magához a lányt, amíg már a földön ült, az pedig a vállára
hajtotta
a fejét; ujjai Tessa hajába túrtak. Érezte, hogy a lány teljes testében
remeg, de nem húzódott el, inkább hozzásimult, mintha a jelenléte valódi
vigaszt nyújtana. Ha Willnek eszébe is jutott, milyen meleg Tessa teste
a
karjában meg a lélegzete a nyakán, a gondolat egy pillanat alatt
tovaszállt, és úgy tudott tenni, mintha soha nem is fordult volna meg a
fejében.
Tessa gyásza, akár a vihar, néhány óra alatt lecsillapodott. Sírt, Will
pedig ölelte, és nem engedte el, csak egyszer, amikor felállt,

hogy felélessze a tüzet. Akkor is gyorsan visszatért, és leült a lány

mellé,
hátukat pedig a láthatatlan falnak vetették. Tessa megérintet te a nedves
foltot a fiú vállán, ahol a könnyei átáztatták az ing szövetét.
- Bocsáss meg! - szólt. Képtelenség lett volna megszámolnia,
hányszor mondta ki a szavakat az elmúlt pár órában, miközben
mindketten beszámoltak róla, mi történt velük, amióta elszakítot ták őket
egymástól az Intézetben. Will elmesélte, hogyan búcsúzott el Jemtől és
Cecilytől, hogyan lovagolt végig az országon, és hogyan döbbent rá, hogy
Jem meghalt. Tessa elmondta, mit követelt tőle Mortmain, hogyan
változott át a férfi apjává, és hogyan kínálta fel neki tálcán a
kirakós
utolsó darabját, amivel az automaton-hadsereg megállíthatatlan erővé
változott.
- Nincs miért bocsánatot kérned, Tess - mondta Will. A szobában
lévő egyetlen fényforrás, a tűz felé pillantott. A lángok arany és
fekete
árnyalatait festették rá. A szeme alatt a karikák lilának tűntek, arcának
és
vállának körvonalai élesen rajzolódtak ki. - Te is szenvedtél, éppen úgy,
ahogyan én. Amikor láttam a falu pusztulását...
- Mind a ketten ott voltunk - mondta elgondolkodva a lány. — Ha
tudtam volna, hogy a közelben vagy...
- Ha tudtam volna, hogy a közelben vagy, egyenesen felvágtatok
hozzád Baliosszal a hegyre.
- Ahol Mortmain lényei azonnal megöltek volna. Jobb így, hogy
nem tudtál semmit. - A lány követte Will tekintetét a tűz irányába. - Végül
megtaláltál, csak ez számít.
- Persze hogy megtaláltalak. Megígértem Jemnek, hogy így lesz.
Bizonyos ígéreteket nem lehet megszegni.
Will felszínes lélegzetet vett. Tessa érezte az oldalán: félig össze-
gömbölyödve a fiú oldalához simult, az pedig halványan remegő

kézzel karolta át. Tessa félig-meddig tudatában volt, hogy a bátyján és

a
vőlegényén kívül egyetlen fiúnak sem szabadna hagynia, hogy így
megölelje - csakhogy a bátyja is és a vőlegénye is halott volt, holnap pedig
Mortmain úgyis rájuk talál, és mindkettejüket megbünteti. Amikor
mindezzel szembenézett, nem tudta rávenni magát, hogy még az
illemmel is foglalkozzon.
- Mi értelme volt annak a rengeteg fájdalomnak? - kérdezte.
- Annyira szerettem, és még csak ott sem voltam, amikor meghalt.
Will keze végigsimította a lány hátát - puhán, de gyorsan, mintha attól
félne, hogy Tessa elhúzódik. - Én sem maradtam mellette
- mondta. - Egy fogadó udvarán voltam, félúton Wales felé, ami -
kor egyszer csak tudtam. Éreztem. Elszakadt a köztünk lévő kötelék.
Olyan volt, mintha egy hatalmas olló kettévágta volna a szí vemet.
- Will... - sóhajtotta Tessa. A fiú szinte tapintható fájdalma el -
vegyült az ő szomorúságával, amit legalább az enyhített, hogy meg-
oszthatta valakivel. Igaz, most már nehéz lett volna megállapítani, ki
vigasztal kicsodát. - Te is mindig elfoglaltad a szíve felét.
- Én kértem meg, hogy legyen a parabataiom - mondta Will. -
Vonakodott. Meg akarta értetni velem, hogy olyasvalakihez kötöm
magam egy életre, aki nagyon hamar meg fog halni. Nekem viszont bármi
áron szükségem volt valamiféle bizonyítékára annak, hogy nem vagyok
egyedül, valamire, amivel bebizonyíthatom, hogy tartozom neki. Végül
aztán nagyvonalúan megkaptam tőle, amit szerettem volna. Mindig ez
történt.
- Nem! - tiltakozott Tessa. - Jem nem volt mártír. Nem érezte
büntetésnek, hogy a parabatia lettél. Inkább a testvérének tekintett.
Vagyis több voltál testvérnél, hiszen te választottad őt. Csakis

ragaszkodással és szeretettel beszélt rólad, egyetlen pillanatig sem ké-

telkedett benned soha.
- Szembeszálltam vele - folytatta Will. - Amikor rájöttem, hogy
többet vesz be a kelleténél a jin fenből. Dühös voltam. Azzal vádol tam,
hogy eldobja magától az életét. Erre azt felelte, hogy „Ha úgy tetszik,
fényesen égek a kedvéért”.
Tessa halkan felnyögött.
- ő döntött így. Senki sem erőltette rá. Soha nem volt olyan bol-
dog, mint veled. - Will nem nézett a lányra, inkább a tüzet bámul ta.
-
Akármit is mondtam neked, örülök, hogy egymásra találtatok. Neked is
így kellene érezned.
- Nem úgy festesz, mint aki örül.
Will továbbra is a tüzet nézte. Fekete haja nedves volt, amikor belépett
a szobába, időközben azonban megszáradt, és laza fürtökben hullott a
homlokára meg a halántékára. - Csalódást okoztam neki - mondta. - Ezt
az egy feladatot bízta rám. Hogy kövesselek, keresselek meg, aztán
vigyelek haza épen és egészségesen. Most pedig elbukom az utolsó
akadálynál. - Végül Tessa felé fordult, de kék szeme egészen üres volt.
-
Nem hagytam volna magára. Ha arra kért volna, vele maradok a haláláig.
Kitartottam volna az esküm mellett. Da azt akarta, hogy keresselek meg...
- Akkor azt tetted, amit kért tőled. Nem okoztál neki csalódást.
- De az én szívem is ezt súgta. Nem tudom már elválasztani az
önzést az önzetlenségtől. Amikor azt álmodtam, hogy megmentelek, azt
láttam magam előtt, hogyan fogsz rám nézni... - Hirtelen elhallgatott. -
Mindenesetre alapos büntetést kaptam a hübri szért.
- Én viszont jutalmat kaptam. - Tessa a fiú kezébe csúsztatta a
kezét. Will érdes bőrkeményedései a tenyerét karcolták. A fiú

meglepetten szívta be a levegőt. - Mert nem vagyok egyedül. Itt vagy

velem. És nem szabad feladnunk a reményt, még lehet esélyünk.
Legyőzhetjük Mortmaint, vagy megszökhetünk tőle. Ha van valaki , aki
megtalálhatja a módját, az te vagy.
Will a lány felé fordította a tekintetét. Pillái árnyékot vetettek a
szemére, ahogy megszólalt. - Egy csoda vagy, Tessa Gray. Mennyire hiszel
bennem, pedig nem szolgáltam rá semmivel.
- Semmivel? - emelte meg a hangját a lány. - Semmivel nem szol-
gáltál rá? Will, kiszabadítottál a Sötét Nővérek házából, eltaszítottál
magadtól, hogy megóvj, újra meg újra megmentettél. Kiváló ember vagy,
az egyik legjobb, akit valaha ismertem.
A fiú úgy megdöbbent, mintha Tessa felpofozta volna. Megnyal ta
száraz ajkát. - Jobb lett volna, ha ezt nem mondod - suttogta.
Tessa közelebb hajolt hozzá. Will éles vonásait árnyékok rejtették; a
lány legszívesebben megérintette volna az arcát, az ajkát, a szemhéjára
hajló szempillái ívét. A fiú pupillájában fénylő tűhegyekként tükröződtek
a kandallóban égő tűz lángjai. - Will! - szólt a lány. - Amikor
először
találkoztunk, a mesebeli hőst láttam benned. Azzal viccelődtél, hogy te
vagy Sir Galahad. Emlékszel? Sokáig így próbáltalak megérteni, mintha
Mr. Darcy lennél, Lancelot vagy szegény szerencsétlen Sydney Carton, de
sehogy sem állt össze a kép. Sokáig tartott, mire rájöttem, de most már
tudom, hogy nem egy könyv főhőse vagy.
Will kurtán, hitetlenkedve nevetett fel. - Igaz - bólintott. - Nem vagyok
hős.
— Nem — felelte Tessa. - Ugyanolyan ember vagy, mint én. - Will
tekintete értetlenül fürkészte a lány arcát; az pedig egyre csak szo-
rosabban fogta a kezét, ujjait az ujjai közé fűzve. - Hát nem érted,
Will?
Ugyanolyan ember vagy, mint én. Kimondod, amit gondolok,

csak magamban tartok. Azokat a könyveket olvasod, amiket én is.

Ugyanazokat a verseket szereted, amiket én is. Megnevettetsz a röhejes
dalaiddal meg azzal, ahogy mindennek meglátod az igazi valóját. Úgy
érzem, a lelkembe látsz, és tudod, miben vagyok furcsa vagy szokatlan,
aztán a szívedbe fogadod ezeket, mert te is ugyanúgy vagy furcsa és
szokatlan. - Szabad kezével könnyedén megérintette a fiú arcát. -
Egyformák vagyunk.
Will lehunyta a szemét; pillái Tessa ujját csiklandozták. Amikor
megszólalt, rekedt, de fegyelmezett volt a hangja. - Ne mondj ilyeneket,
Tessa! Ne!
- Miért ne?
- Azt mondod, jó ember vagyok - felelte a fiú. - De ez nem igaz.
És... És katasztrofálisan szerelmes vagyok beléd.
- Will...
- Annyira szeretlek, annyira hihetetlenül, hogy amikor ilyen közel
kerülsz hozzám, elfelejtem, ki vagy. Elfelejtem, hogy Jemé vagy. Csakis
szörnyű ember lehetek, ha azt gondolom, amit most gondolok. Márpedig
azt gondolom.
- Szerettem Jemet - mondta Tessa. - Még most is szeretem, és ő is
szeretett engem, de nem vagyok senkié, Will. A szívem a sajátom. Én sem
irányíthatom a tiédet. Te sem irányíthatod az enyémet.
Will szeme még mindig csukva volt. A mellkasa sebesen emelkedett és
süllyedt, Tessa hallotta szíve vad dübörgését a bordái mögül. A teste
meleg volt és élt; a lánynak eszébe jutott az automaton hideg keze és
Mortmain még hidegebb tekintete.
Arra gondolt, mi történne, ha életben maradna, Mortmain elérné a
célját, ő pedig hozzá láncolva élné le az életét - egy olyan férfival,
akit
nemcsak hogy nem szeretett, de egyenesen gyűlölt.

A férfi hideg kezére gondolt, arra, hogy mi lenne, ha soha többé nem
érintené más ember keze.
- Szerinted mi fog történni holnap, Will? - kérdezte suttogva. -
Amikor Mortmain ránk talál. Őszintén.
A fiú óvatosan, szinte vonakodva végigsimította Tessa haját, majd a
keze végül megállapodott a nyakán. A lány kíváncsi lett volna, hogy érzi -e
a pulzusa vad lüktetését. - Mortmain meg fog ölni. Vagyis meg fog
öletni
a lényeivel. Jó árnyvadász vagyok, Tess, de azok az automatonok...
Megállíthatatlanok. A rúnás kardok nem hatékonyabbak, mint a
hagyományos fegyverek, a szeráfpengék pedig semmit sem érnek ellenük.
- De nem félsz.
- Annyi minden van, ami rosszabb a halálnál - felelte a fiú. - Ha
nem szeretik az embert, vagy ő maga képtelen szeretni. Az rosszabb. És
ha egy árnyvadász harc közben hal meg, abban nincsen semmi dicstelen.
Becsülettel meghalni... Mindig is ezt akartam.
Tessa testén borzongás futott végig. - Én két dolgot szeretnék. - ő
maga is meglepődött, milyen határozott a hangja. - Ha szerinted
Mortmain holnap meg akar ölni téged, akkor adj nekem fegyvert!
Megszabadulok a mechanikus angyaltól, és az oldaladon harcolok. Ha
pedig odaveszünk, hát együtt veszünk oda. Mert én is becsület tel akarok
meghalni, mint Boadicea.
- Tess...
- Inkább halok meg, mint hogy a Magiszter eszköze legyek. Adj
nekem egy fegyvert, Will!
Tessa érezte, hogy a fiú megborzong mellette. - Megteszem neked -
felelte végül csendesen Will. - Mi a másik dolog, amit akarsz?
A lány nyelt egyet. - Azt szeretném, ha még egyszer megcsókol nál,
mielőtt meghalok.

A fiának elkerekedett a szeme. Kék volt, kék, mint a tenger és az ég

az
álomban, amikor lezuhant a szikláról, kék, mint a virágok, amiket Sophie
Tessa hajába tett. - Ne...
- Ne mondjak semmit, amit nem gondolok komolyan - fejezte be a
mondatot Will helyett a lány. - Tudom. Nem is mondok olyat. Mert ezt
komolyan gondolom, és azt is tudom, hogy messze túlmegyek az
illendőség határain a kéréssel. És tisztában vagyok vele, hogy kicsit
bolondnak tűnök. - Lesütötte a szemét, aztán megint összeszedte a
bátorságát és felnézett. - És ha azt tudod mondani, hogy képes vagy
holnap meghalni anélkül, hogy a szánk még egyszer összeérjen, és meg
sem fogod bánni, ha így lesz, akkor csak mondd, és nem kérem még
egyszer. Nincsen hozzá jogom...
Elakadt a szava, mert Will megragadta, magához húzta, és az aj kára
tapasztotta az ajkát. Egy futó pillanatra szinte fájt az elkeseredett
várakozástól és alig kordában tartott éhségtől vad érintés; sós ízt,
melegséget meg a fiú lélegzetét érezte a szájában. Aztán Will le-
csillapodott, erőnek erejével nyugalmat kényszerített magára, és az ajkak
találkozása, a nyelvek és a fogak játéka már nem is fájdalmas volt,
hanem
gyönyörűséges.
Lightwoodék erkélyén Will végtelenül óvatos volt, most azonban
egyáltalán nem. A tenyere hevesen siklott végig a lány gerincén, be-
legabalyodott a hajába meg a ruha laza szövetébe. Félig megemelte Tessát,
összesimultak, a fiú karcsú teste egyszerre tűnt keménynek és
törékenynek. A lány félrebillentette a fejét, ahogy Will a saját aj kával
feszítette szét az övét; nem is csókolóztak, inkább falták egymást. A
fiú
ujjai olyan erővel markoltak Tessa hajába, hogy az már biztosan fájt, a
lány fogai Will alsó ajkát harapták. A fiú felnyögött, és az ajka úgy
tapadt
Tessa ajkára, hogy a lánynak levegő után kel lett kapkodnia.

- Will... - suttogta. A fiú felállt, a karjába emelve tovább csókol ta

Tessát, aki a hátába és a vállába kapaszkodott, miközben odavitte az
ágyhoz, és lefektette rá. A lány eleve mezítláb volt, Will pedig lerúgta
a
csizmáját, és felmászott mellé. Tessa kiképzésének részét képezte a harci
öltözék levétele, keze könnyedén, fürgén kapcsolta ki a csatokat és a
pántokat, aztán mint valami héjat, félrehúzta a fiúról a felsőt. Will
türelmetlenül ledobta magáról a ruhadarabot, és fel térdelt, hogy
kicsatolja a fegyverövét.
Tessa nagyokat nyelt, miközben nézte. Ha le akarja állítani, elér kezett
a pillanat. A fiú sebhelyes ujjai rutinosan oldották ki a csatot; ahogy
az
ágy mellett a földre dobta az övét, testéhez tapadó, izzadságtól nyirkos
inge felcsúszott, megmutatva izmos hasát és csípőcsontjának boltívét.
Tessa mindig is gyönyörűnek találta Will szemét, száját és arcát, de a
testére soha nem gondolt így. Most viszont látta, hogy a vonalai éppen
olyan hibátlanok, mint Michelangelo Dávidjának. Kinyújtotta a kezét,
hogy megérintse a fiút, hogy selymesen puha ujjait végigfuttassa lapos,
kemény hasán.
Meglepte Will reakciója. A fiú beszívta a levegőt, lehunyta a szemét, a
teste mozdulatlanná merevedett. Tessa lüktető szívvel simí totta végig a
nadrágja derekát - szinte fogalma sem volt róla, mit csinál, olyan
ösztön
vezette, amit sem azonosítani, sem megmagyarázni nem tudott. Átkarolta
a fiú derekát, hüvelykujját a csípőjére ill esztette, és lehúzta magához.
Will lassan fölé csúszott, könyöke a lány vállának két oldalán ál -
lapodott meg. Találkozott a tekintetük; ott simogatták egymás tes tét, ahol
csak érték, de egyikük sem szólt egy szót sem. Tessának fájt a torka;
rajongás és imádat egyszerre szorongatta. - Csókolj meg! - mondta végül.

A fiú lassan, nagyon lassan leereszkedett, amíg éppen hogy csak össze
nem ért az ajkuk. Tessa felemelte a fejét, várta, hogy vadabbul folytassák a
csókot, de Will elhúzódott, a lány arcát puszilgatta, aztán a szája
sarkára
tévedt, továbbhaladt lefelé a nyakán, hihetetlen öröm finom remegéseit
küldve végig a testén. Tessa mindig is különálló testrészekként gondolt a
karjaira, a kezére, a nyakára, az arcára- nem jutott eszébe, hogy a
bőre
finom takaróként borít be mindent, és a nyakát simogató csókot még a
talpán is érezheti.
- Will! - Tessa megrántotta a fiú ingét, mire a gombok leszakad-
tak, és Will lerázta magáról a ruhadarabot. Zilált sötét hajával egészen
olyan volt, mint Heathcliff a lápon. A fiú keze kevésbé magabiztosan
mozgott Tessa ruháján, de végül sikerült lehámoznia róla a fején
keresztül. A lány kombinéban és fűzőben, mozdulatlanul feküdt - nehezen
tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy Sophie-n kívül más is ilyen
hiányos
öltözékben láthatja. Will vad pillantása, amit a fűzőjére vetett, csak
részben szólt a vágyról.
- Hogyan... Hogyan kell levenni? - kérdezte.
Tessa akaratlanul is felkuncogott. - Madzagok tartják — felelte súgva. -
Hátul.
Addig vezette a fiú kezét, amíg Will ujjai rá nem találtak a fűző
zsinórjaira. Megborzongott, de nem a hidegtől, hanem a mozdulatok
bensőségességétől. Will magához húzta, ezúttal gyengéden, megint
megcsókolta a nyakát, aztán a vállát, ahol a kombiné szabadon hagyta. A
fiú lélegzete lágyan, forrón simogatta Tessa bőrét, amíg végül ő is
ugyanúgy zihált Will vállát, karját, oldalát simogat va. Megcsókolta a
rúnák után maradt fehér hegeket a fiú bőrén, aztán egymásba
gabalyodtak, végtagok izzó kuszaságává forrtak össze, lélegzetük
egybeolvadt.
- Tess! - suttogta a fiú. - Tess... Ha szeretnéd, hogy abbahagyjam...
Tessa némán megrázta a fejét. A kandallóban már majdnem megint
kialudt a tűz; Will egyszerre puha és kemény bőrére árnyékok vetődtek.
Nem.
- Akarod? - kérdezte rekedten a fiú.
- Igen. Te is?
Will ujja körbejárta a lány ajkát. - Ezért vállaltam volna az örök
kárhozatot. Ezért mindent feladtam volna.
Tessa szemét könnyek égették, szempillái nedvesen rebbentek. - Will...
- Dw i’n dy garu di am byth - mondta a fiú. - Szeretlek. Örökké. -
Aztán testével befedte a lány testét.
Valamikor késő éjjel vagy kora hajnalban Tessa felébredt. A tűz végleg
kialudt, a szobát mégis megvilágította a különös fáklya, ami tel jességgel
rendszertelenül és látszólag minden ok nélkül meg-meg- gyulladt, hogy
aztán ismét elaludjon.
Felkönyökölt. Will mély, mozdulatlan álomba merülve aludt mellette,
ahogyan csak végtelenül kimerülten szokás. Ennek ellenére békésnek tűnt
- békésebbnek, mint amilyennek Tessa valaha is látta. Egyenletesen
lélegzett, szemhéja finoman reszketett, ahogy álmodott valamit.
Tessa fejével a fiú karján aludt el, a még mindig a nyakában lógó
mechanikus angyal Will vállán nyugodott, közvetlenül a kulcs csontja
mellett. Ahogy Tessa megmozdult, a medál félrecsúszott, és a lány
csodálkozva vette észre, hogy nyomot hagyott maga után: ahol addig
hevert, egy egyshillingesnél nem nagyobb halvány, fehér csillag látszott
Will bőrén.

- GYÖNYÖRŰ - sóhajtotta Henry.

A londoni Intézet árnyvadászai - Magnus Bane-nel kiegészülve
- félkörben álltak a kripta közepén, és az egyik csupasz kőfalra me-
redtek. Pontosabban arra, ami az egyik csupasz kőfalon megjelent.
Egy nagyjából tíz láb magas és talán öt láb széles világító boltív volt
az.
Nem a kőből vésték ki, hanem ragyogó rúnák alkották, amik úgy fonódtak
egymásba, mint egy lugasban az indák. A rúnák nem a Szürke Könyvből
származtak - akkor Gabriel felismerte volna őket. Ezek közül soha nem
látott még egyet sem. Olyanok
voltak, mint egy idegen nyelv írásjelei, mégis mind különböztek
egymástól, és utazásról, kavargó fekete űrről, világok közötti távol ságról
énekeltek.
Sápadt zölden világítottak a sötétben. A rúnák által körülzárt te rületen
nem látszott a fal - csak áthatolhatatlan sötétség, mintha egy feneketlen
gödör nyílt volna meg.
- Lenyűgöző - állapította meg Magnus.
A boszorkánymester kivételével mindenki harci öltözetet viselt és állig
felfegyverkezett. Gabriel átvetette a vállán kétélű hosszúkardját, és
viszketett a tenyere, hogy megragadhassa a markolatot. Bár az íjat és a
nyílvesszőt is szerette, a hosszúkard forgatását olyan mestertől tanulta,
aki saját oktatóinak vonalát egészen Lichtenauerig vezette vissza, így a fiú
ezt a fegyvert tekintette a specialitásának. Az íj különben is sokkal
kevésbé lett volna hatékony az automatonok ellen, mint egy olyan
fegyver, amivel miszlikbe lehet aprítani őket.
- És ez neked köszönhető, Magnus - szólt Henry. A férfi ragyogott
- vagy legalábbis Gabrielnek úgy tűnt, de lehet, hogy csak a vi lágító rúnák
fénye tükröződött az arcán.
- Dehogyis! - tiltakozott Magnus. - A te zsenialitásod nélkül soha
nem lett volna belőle semmi.
- Bár magam is élvezettel hallgatom a kölcsönös udvariaskodást
— szólt közbe Gabriel, látván, hogy Henry válaszolni készül -, azért
maradt néhány jelentősnek mondható kérdés ezzel a találmánnyal
kapcsolatban.
Henry kifejezéstelen tekintettel nézett rá. - Mint például?
- Úgy hiszem, drágám, arra kíváncsi, hogy ez az... átjáró... -
kezdte Charlotte.
- Portálnak neveztük el - közölte a férfi. Sütött a hangjából a
büszkeség.

- Szóval arra kíváncsi, hogy működik-e - fejezte be Charlotte. -

Kipróbáltátok?
Henry érezhetően zokon vette a kérdést. - Nos, nem. Nem volt rá
időnk. De biztosíthatlak felőle, hogy a számításaink hibátlanok.
Henry és Magnus kivételével mindenki újult riadalommal szemlélte a
portált. - Henry... - szólt Charlotte.
- Nos, szerintem Henry és Magnus menjen át rajta először -
mondta Gabriel. - Ok találták fel ezt a nyavalyás vackot.
Mindenki a fiú felé fordult. - Mintha átvette volna Will szerepét - húzta
fel a szemöldökét Gideon. - Pontosan ugyanolyanokat mond.
- Nem vagyok olyan, mint Will! - csattant fel Gabriel.
- Remélem is - jegyezte meg Cecily olyan csendben, hogy talán
nem is hallotta senki.
A lány ma különösen csinos volt, bár Gabriel nem tudta volna
megmondani, miért.
Ugyanazt az egyszerű, fekete női öltözetet viselte, mint Charlotte, a
haját egyszerű kontyban rögzítette a tarkóján, a nyakában pedig ott
ragyogott a rubinmedál. Aztán komoran arra emlékeztette magát, hogy
mivel minden valószínűség szerint halálos veszély lesel kedik rájuk, nem
feltétlenül azzal kellene foglalkoznia, mitől tűnik a szokásosnál is
csinosabbnak Cecily. Erőnek erejével elterelte a fi gyelmét.
- Egyáltalán nem is hasonlítok Will Herondale-re - ismételte.
- Nagyon szívesen átmegyek elsőként. - Magnus olyan volt, mint
egy sokat szenvedett idős tanár egy rosszcsont kölykökkel teli osztály-
teremben. - Szükségem lesz pár dologra. Reméljük, hogy Tessát ott
találjuk. És talán Willt is. Kelleni fog néhány öltözet ruha meg pár
fegyver. Természetesen úgy tervezem, hogy a túloldalon várlak ben-
neteket, de mindig fel kell készülni a váratlan fejlemények esetére.

Charlotte bólintott. - Igen, természetesen. - Egy pillanatra lenézett a

földre. - Nem hiszem el, hogy senki sem jött el segíteni nekünk. Azt
hittem, a levelem után legalább néhányan... - Elhallgatott, nyelt egyet,
aztán felemelte a fejét. - Máris szólok Sophie-nak, ő összekészít mindent,
amire szükséged van, Magnus. Aztán hamarosan Cyrillel és Bridgettel
együtt ő maga is csatlakozik hozzánk. - Elindult felfelé a lépcsőn,
Henry
aggódó szeretettel nézett utána.
Gabriel meg tudta érteni a férfit. Charlotte nyilvánvalóan súlyos
csapásként élte meg, hogy senki sem sietett a segítségükre, hiába üzent az
árnyvadászoknak. Gabriel azt is meg tudta volna neki mondani, hogy
miért. Az emberek természetüknél fogva önzőek, és sokan irtóztak a
gondolattól, hogy az Intézetet egy nő vezeti. Egyszerűen nem voltak
hajlandóak kockára tenni az életüket a kedvéért. Alig pár héttel korábban
ő is ugyanígy lett volna vele. Most viszont, miután megismerte Charlotte-
ot, csodálkozva nyugtázta a gondolatot, hogy éppen úgy dicsőség lenne
meghalni érte, mint - a legtöbb angol férfi véleményét osztva - a
királynőért.
- És hogyan működik ez a portál? - Cecily félrebillentett fejjel
méregette a világító boltívet, mintha egy festmény lenne valamelyik
képtárban.
- Azonnal elvisz egyik helyről a másikra - felelte Henry. - A trükk
az... Szóval ez a része varázslat. - Kissé feszülten mondta ki az utol
só
szót.
- El kell képzelni, ahová menni akarunk - magyarázta Magnus. -
Soha nem fog elvinni olyan helyre, ahol még sosem jártál, és amit nem
látsz magad előtt. Jelen esetben Cecilyre lesz szükségünk, hogy eljussunk
a Cadair Idrishez. Cecily, mit gondolsz, milyen közel tudsz bennünket
vinni a hegyhez?

- Akár a csúcsára - felelte magabiztosan a lány. - Jó pár ösvény

vezet fel a Kegyre, és én kettőt be is jártam apámmal közülük. Emlékszem
a Cadair Idris ormára.
- Nagyszerű - bólintott Henry. - Állj a portál elé, és képzeld el az
úti célunkat...
- De nem ő megy elsőnek, ugye? — kérdezte Gabriel. Maga is
meglepődött, ahogy a szavak elhagyták a száját. Nem állt szándékában
megszólalni, de ha már így alakult, folytatta. - Úgy értem, ő kapta a
legkevesebb kiképzést közülünk, nem lenne biztonságos.
- Átmehetek először - közölte Cecily. Egyáltalán nem úgy tűnt,
mintha hálás lenne Gabriel támogatásáért. - Nem tudom, miért ne...
- Henry! - Charlotte jelent meg ismét a lépcső alján. Mögötte ott
álltak az Intézet szolgálói, mindannyian harci öltözékben. Bridget úgy
festett, mint aki reggeli sétára készül, Cyril egészen elszántnak tűnt,
Sophie pedig egy nagy bőrtáskát hozott magával.
Mögöttük három férfi érkezett. Magasak voltak, pergamenszínű
köpenyt viseltek, különös, sikló mozgással közlekedtek.
Néma Testvérek.
Összes eddigi társukkal ellentétben, akiket Gabriel eddig látott, ezek
fel voltak fegyverkezve. A köpenyük fölé a derekukra csatolt
fegyverövekről hosszú, ívelt kardok lógtak lefelé — csillogó markolatukat
éppúgy adamantinból készítették, mint az irónokat vagy a szeráfpengéket.
Henry értetlenül nézett fel, aztán a portálról a Testvérekre fordí totta
a
tekintetét. Szeplős arca elsápadt. - Enókh testvér - szólt. - Én...
Nyugalom. A Néma Testvér hangja egyszerre szólalt meg mindannyiuk
fejében. Nem a törvényszegésre akarunk figyelmeztetni, Henry Branwell. Azért
jöttünk,
hogy mellettetek harcoljunk.

- Hogy mellettünk harcoljanak? - Gideon elcsodálkozott. - De a

Néma Testvérek nem... Úgy értem, ők nem harcosok.
De igen. Árnyvadászok voltunk, és árnyvadászok maradtunk azután is, hogy
Néma
Testvér lett belőlünk. A rendünket maga Jonathan Shadowhunter alapította, és bár
könyvek
között éljük az életünket, meghalhatunk kard által is, ha úgy döntünk.
Charlotte sugárzott. - Hallottak az üzenetemről - mondta. - Eljöttek.
Enókh testvér, Mikeás testvér és Zakariás testvér.
Az Enókh mögött álló két testvér csendben fejet hajtott. Gabriel kis
híján megborzongott, de elfojtotta a késztetést. Mindig is hát-
borzongatónak találta a Néma Testvéreket, bár tudta, hogy az árny-
vadászok életének szerves részei.
- Enókh testvértől azt is megtudtam, miért nem jött el senki más
- folytatta Charlotte, bár a mosoly eltűnt az arcáról. - Wayland konzul
összehívta a Tanácsot ma délelőttre, bár nekünk nem szólt róla. A
Törvény nevében minden árnyvadásznak kötelezővé tette a részvételt.
A levegő sziszegve áramlott be Henry fogai között. - Az a ro... rossz
ember - fejezte be gyors pillantást vetve a szemét forgató Cecilyre. -
És
miről tanácskoznak?
- Arról, hogy leváltanak bennünket az Intézet éléről - felelte
Charlotte. - Wayland még mindig azt hiszi, hogy Mortmain London ellen
indít támadást, és itt van szükség egy erős vezetőre, hogy fel tudjuk venni
a harcot a mechanikus hadsereggel.
- Mrs. Branwell! - Sophie kis híján elejtette a táskát, amit éppen
Magnus felé nyújtott. - Ezt nem tehetik!
- Ó, nagyon is megtehetik - felelte Charlotte. Körbenézett a
többieken, és felszegte az állát. Ebben a pillanatban, gondolta Gabriel,
apró termete ellenére magasabbnak tűnt, mint a konzul. -

Mindannyian tudtuk, hogy el fog jönni ez a pillanat. Nem számít.

Árnyvadászok vagyunk, csak egymásnak tartozunk elszámolással. Azt kell
tennünk, amit helyesnek gondolunk. Hiszünk Willnek, és hiszünk
Willben. A hit tette lehetővé, hogy eljussunk idáig, és a segítségével
még
messzebb juthatunk. Az Angyal vigyáz ránk, és győzni fogunk.
Mindenki néma maradt. Gabriel körbenézett az elszánt arcokon; még
Magnus is megfontoltnak és tiszteletteljesnek tűnt, ha meggyőzni
valószínűleg nem is sikerült őt teljesen. - Charlotte! - szólt végül. -
Ha
Wayland konzul szerint nem vagy alkalmas vezetőnek, akkor bolond.
A nő Magnus felé fordult. - Köszönöm! - mondta. - De nem szabadna
erre több időt vesztegetnünk. Mennünk kell, méghozzá gyorsan, mert ez
az ügy nem várhat tovább.
Henry hosszú pillantást vetett a feleségére, aztán Cecilyhez for dult. -
Készen állsz?
Will húga bólintott, aztán a portál elé lépett. A ragyogó fény ismeretlen
rúnák árnyékát vetette elszánt arcára.
- Képzeld magad elé! - szólt Magnus. - Minden erőddel arra
koncentrálj, hogy a Cadair Idris csúcsát nézed!
Cecily ökölbe szorította a kezét. A portál vibrálni kezdett, a rúnák
fodrozódva alakultak át. A rúnák köre alatt a sötétség helyét fény vette át.
Gabriel már nem egy árnyékot nézett többé, hanem egy tájat, amit mintha
a portálra festettek volna: egy hegy csúcsának zöld ívét, egy égszínkék
vizű tavat.
Cecily halkan felszisszent - aztán hirtelen előrelépett, és eltűnt a portál
belsejében. Olyan volt, mint amikor egy rajzot radíroz ki az ember.
Előbb
a keze tűnt el, aztán kinyújtott karja, végül a teste.
És többé nem volt sehol.

Charlotte apró sikolyt hallatott. - Henry!

Gabriel hallotta, ahogy Henry halk szavakkal biztosítja a feleségét,
hogy a portálnak éppen így kell működnie, és semmi rossz nem történt,
de az egész olyan volt, mintha egy dal szűrődött volna át egy másik
szobából - a szavak csak távoli, jelentés nélküli lüktetésként jutottak
el
hozzá. Csak annyit tudott, hogy Cecily, aki bátrabb volt mindannyiuknál,
átlépett egy ismeretlen kapun, és eltűnt. És nem engedhette, hogy
egyedül menjen.
Ahogy elindult, a bátyja rákiáltott, de nem törődött vele; elsietett
Gideon mellett, és átlépett a portálon.
Egy pillanatig feketeség vette körül, aztán mintha egy nagy kéz
markolta volna meg, vad, koromsötét örvény ragadta magával.
A nagy tanácsterem megtelt kiáltozó emberekkel.
A középen elhelyezett dobogón Wayland konzul állt, és dühödt
türelmetlenséggel a tekintetében figyelte a zajos forgatagot. Sötét sze me
az előtte összegyűlt árnyvadászokat fürkészte. George Penhallow és Sora
Kaidou a tokiói Intézetből egymást túlharsogva veszekedett. Vijay
Malhotra vékony ujját annak a Japheth Pangbornnak a mell kasába bökte,
aki mostanság csak nagyon ritkán tette ki a lábát idrisi kúriájából, és
akinek most paprikavörös lett az arca az elszenvedett méltánytalanságtól.
A Blackwellek közül ketten sarokba szorították Amalia Morgensternt, aki
németül förmedt rájuk. A csupa feketébe öltözött Aloysius Starkweather
az egyik fából faragott pad mellé lépett, és éles tekintettel nézett fel
az
emelvényre.
A Wayland mellett álló inkvizítor olyan erővel koppantott a földre a
botjával, hogy kis híján összetörte a padló deszkáit. - Elég legyen! -
bömbölte el magát. - Mindenki hallgasson el, méghozzá azonnal! Üljetek
le!

Döbbenet hulláma futott végig a termen - aztán a konzul látható

meglepetésére az árnyvadászok leültek. Nem éppen csendben, de leültek -
mármint azok, akiknek jutott hely. A terem zsúfolásig megtelt; ennyi
árnyvadász ritkán jelent meg egyetlen megbeszélésen. Minden Intézet
képviselője eljött - New Yorkból, Bangkokból, Genfből, Bombayből,
Kiotóból, Buenos Airesből. Csak a londoni árnyvadászok, Charlotte
Branwell és az emberei hiányoztak. Aloysius Starkweather állva maradt,
gyűrött kabátja úgy csapkodott körülötte, mint egy varjú szárnya. - Hol
van Charlotte Branwell?
- tudakolta. - Az üzenetedből arra következtettem, hogy itt lesz,
és beszámol levele tartalmáról a Tanácsnak.
- Majd én beszámolok annak a levélnek a tartalmáról - szűrte a
fogai között a konzul.
- Szívesebben hallanánk a saját szájából - jelentette ki Malhotra,
miközben sötét szeme ide-oda ugrált a konzul és az inkvizítor között.
Whitelaw inkvizítor kimerültnek tűnt, mintha az elmúlt éj szakáit
álmatlanul forgolódva töltötte volna; a száját keményen összeszorította.
- Charlotte Branwell túlreagál dolgokat - mondta a konzul. -
Vállalom a felelősséget, amiért a londoni Intézet élére állítottam. Soha
nem kellett volna oda kerülnie. Felmentettem a pozíciójából.
- Alkalmam nyílt találkozni és beszélgetni Mrs. Branwell-lel
- szólt közbe erős yorkshire-i akcentusával Starkweather. - Nem
olyannak tűnt, mint aki könnyen túlreagál dolgokat.
A konzul olyan képet vágott, mintha hirtelen eszébe jutott volna, miért
is örült annyira, hogy Starkweather felhagyott a tanácsülések
látogatásával. - Másállapotban van - mondta -, és úgy hiszem, kissé
zaklatottabb a kelleténél.

Zavarodott zsivaj támadt. Az inkvizítor látható undorral a tekintetében

nézett Waylandre. A konzul dühödten viszonozta a pillantását.
Nyilvánvalónak tetszett, hogy a két férfi korábban vitatkozott egymással:
a konzul egészen vörös volt a méregtől, és abból, ahogy az inkvizítorra
nézett, egyértelmű volt, hogy úgy érzi, elárul ták. Nem maradt kétség
afelől, hogy Whitelaw nem értett egyet a konzul szavaival.
Egy nő emelkedett fel a zsúfolt padsorok között. Kontyba rendezett
fehér haja parancsoló külsőt kölcsönzött neki. A konzul úgy festett, mint
aki felnyög magában. Callida Fairchild volt az, Charlotte Branwell
nagynénje. - Ha arra próbálsz utalni - szólt fagyos hangon -, hogy az
unokahúgom hisztérikus és ésszerűtlen döntéseket hoz, amiért az
árnyvadászok következő generációjának képvi selőjét hordja a szíve alatt,
akkor azt javaslom, gondold ezt át még egyszer!
A konzul a fogát csikorgatta. - Semmiféle bizonyíték nem támasztja alá
Charlotte Branwellnek azt az állítását, miszerint Mortmain Walesben
tartózkodik - mondta. - Az egész Will Herondale leveléből ered, ő pedig
csak egy fiú, de még annak is súlyosan felelőtlen. Minden információ, a
Benedict Lightwood naplóiban olvasottak is arra utalnak, hogy egy
London elleni támadásra kell felkészülnünk, és ide kell koncentrálnunk
az erőinket.
Megint zsivaj támadt a teremben; „London elleni támadás” ismételték
különböző hangok újra meg újra. Amalia Morgenstern egy csipkés
zsebkendővel legyezgette magát, Lilian Highsmith viszont határozottan
jókedvűnek tűnt, miközben az egyik kesztyűje szárából kiálló tőr
markolatát simogatta.
- Bizonyíték - csattant föl Callida. - Az unokahúgom a bizonyíték szót
használta...

Megint mozgolódás támadt, ezúttal egy fiatal nő állt fel. Élénkzöld

ruhát viselt, tekintete dacos volt. Amikor a konzul legutóbb látta, zokogva
követelt igazságot ugyanebben a tanácsteremben. Tatiana Blackthorn volt
az, született Lightwood.
- A konzulnak igaza van Charlotte Branwell -lel kapcsolatban —
kiáltotta. — Charlotte Branwell és William Herondale okozta a fér jem
halálát.
- Ó, valóban? - Whitelaw inkvizítor hangjából áradt a gúny. - És
pontosan ki ölte meg a férjét? Will talán?
Döbbent mormogás futott végig a termen. Tatiana kikelt magából. —
Nem apám hibája volt...
- Ellenkezőleg - vágott a szavába az inkvizítor. — Ezt nem tártuk a
nyilvánosság elé, Mrs. Blackthorn, de ön arra kényszerít, hogy nyílt
kártyákkal játsszam. Nyomozást indítottunk a férje halálának ügyében, és
megállapítottuk, hogy valójában ő követett el hibát. Méghozzá rendkívül
súlyos hibát. Ha a fivérei, William Herondale, Charlotte Branwell és a
londoni Intézet többi lakója nem azt tették volna, amit, a Lightwood
nevet kitöröltük volna az árnyvadászok jegyzékéből, és ön az élete
hátralévő részét kénytelen lenne mondénként, barátok nélkül leélni.
Tatiana rákvörös lett, és ökölbe szorította a kezét. - William
Herondale... olyan sértéseket vágott a fejemhez, hogy azokat egy hölgy el
sem ismételheti...
- Nem világos, mennyiben érinti ez a szóban forgó problémát -
jegyezte meg az inkvizítor. - Attól, hogy valaki goromba a magánéletben,
még lehet igaza fontos kérdésekben.
- Maguk elvették a házunkat! - nyüszítette Tatiana. - Kénytelen
vagyok a férjem családjának nagylelkűségére bízni magam, mint valami
éhező koldus...

Az inkvizítor szeme éppen úgy csillogott, mint az ékkövek a gyűrűjén.

- A házukat elkoboztuk, Mrs. Blackthorn, nem elloptuk. Átkutattuk a
Lightwood család birtokát - folytatta megemelve a hangját. - Csordultig
volt bizonyítékkal, miszerint az idősebb Mr. Lightwood kapcsolatban állt
Mortmainnel. A naplóiban alantas, mocskos, felháborító cselekedetekről
ejtett szót. A konzul szerint a naplók azt bizonyítják, hogy London
ellen
készül támadás, azonban halála előtt Benedict Lightwood már nem volt
eszénél a démonhimlőtől. De még ha egészséges is lett volna,
meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy Mortmain megosztotta vele a
valódi terveit.
Wayland konzul elkeseredetten vágott közbe. - Benedict Lightwood
ügyét rég lezártuk, és amúgy sincs jelentősége. Ma azért gyűl tünk össze,
hogy Mortmain és az Intézet dolgát vitassuk meg. Először is mivel
Charlotte Branwellt felmentetettem a pozíciójából, és a kialakuló
vészhelyzet elsősorban Londont veszélyezteti, a londoni Enklávénak új
vezetőre van szüksége. A jelentkezés nyitott. Óhajt valaki a helyére lépni?
A nyugtalan mormogás állandósult. George Penhallow éppen fel állt
volna, amikor az inkvizítor dühödten közbevágott. - Ez nevetséges,
Josiah! Egyelőre semmi sem bizonyítja, hogy Mortmain nem ott van, ahol
Charlotte mondja. Arról sem beszéltünk még, hogy küldjünk-e utána
erősítést.
- Utána? Hogyhogy utána?
Az inkvizítor körbemutatott a tömegen. - Nincs itt. Szerinted merre
lehetnek a londoni Intézet lakói? Elmentek a Cadair Idrishez a Magiszter
után. Mi pedig összegyűlünk, és ahelyett, hogy arról tárgyalnánk, hogyan
segítsünk nekik, Charlotte pótlását fontolgatjuk?
A konzulnál végképp elszakadt a cérna. — Szó sem lehet segítségről! -
kiáltotta. - Soha nem kaphatnak segítséget olyanok, akik...

De a Tanács sosem tudhatta meg, kik azok, akik nem számíthat nak
segítségre, mivel ebben a pillanatban egy borotvaéles acélpenge szelte át a
levegőt a konzul mögött, és elválasztotta a testét a fejétől.
Az inkvizítor hátraugrott, és a botjáért nyúlt, ruhájára sugárban
fröccsent a vér. A konzul két darabban zuhant a földre: teste az emelvény
vértől lucskos padlójára rogyott, levágott feje pedig elgurult, akár egy
teniszlabda. A háta mögül egy automaton került elő - olyan vékony volt,
mint egy emberi csontváz, és egy vörös katonai egyenruha rongyos
maradványait viselte. Koponyaszerű feje szélesen vigyorgott, ahogy
visszahúzta a skarlátvörösben ázó pengét, és végignézett az árnyvadászok
néma, döbbent tömegén.
A teremben csak Aloysius Starkweather hangja hallatszott. Az idős férfi
kitartóan, halkan nevetett, láthatóan csak úgy magában.
- Megmondta! - szólt sípoló hangján. - Megmondta, mi fog tör-
ténni...
Egy pillanattal később az automaton előrelépett, karmokban végződő
keze kinyúlt, és megragadta Starkweather torkát. Vér fröccsent, ahogy a
lény továbbra is vigyorogva a levegőbe emelte az öregembert. Az
árnyvadászok kiáltozása közepette kitárultak az ajtók, és mechanikus
lények özönlöttek a terembe.
- Nicsak! - szólt egy kedélyes hang. - Erre nem számítottam.
Tessa felült, gyorsan maga köré tekerve a nehéz takarót. Mellet te Will
is mocorogni kezdett, a szeme lassan kinyílt, felkönyökölt.- Mi...
A szobát ragyogó fény töltötte be. A fáklyák teljes erővel égtek, olyan
volt, mintha nappali fény világította volna be a helyiséget. Tessa egy
pillantással felmérte, micsoda rendetlenséget csináltak a szobában: a
ruháik szétszórva hevertek a padlón és az ágyon, a

szőnyeg összegyűrődött a kandalló előtt, ők maguk pedig belegabalyodtak

az ágyneműbe. A láthatatlan fal túloldalán elegáns fekete öltönyt viselő,
ismerős alak állt, egyik hüvelykujját a nadrágja derekába akasztva.
Macskaszeméből sütött a jókedv.
Magnus Bane.
- Esetleg felkelhetnétek - szólt. - Nemsokára itt lesz mindenki,
hogy megmentsen benneteket, és talán nem bánnátok, ha felöltözve
találnának rátok. - A boszorkánymester megvonta a vállát. - Engem
legalábbis zavarna, de rólam közismert, hogy rendkívül szégyenlős
vagyok.
Will elkáromkodta magát walesiül. Most már ült, a takarót a dereka
köré gyűrte, és a testével igyekezett eltakarni Tessát Magnus te kintete
elől. Természetesen nem viselt inget, és az erősebb fényben Tessa látta,
hogyan megy át keze és arca barnasága mellkasa és válla sápadtabb
árnyalatába. A fehér csillag a vállán fényesen világított. Ahogy Magnus
megpillantotta, összehúzta a szemét.
- Érdekes - mondta.
Will bosszúsan horkant fel. - Érdekes? Az Angyalra, Magnus...
A boszorkánymester fanyar pillantást vetett rá. Volt valami a te-
kintetében, amitől Tessának az a benyomása támadt, hogy Magnus tud
valamit, amit ők nem. - Ha nem az lennék, aki, elég sok mindent
mondanék most neked - közölte a férfi.
- Becsülöm az önmegtartóztatásodat.
- Ez nemsokára változni fog - mondta kurtán Magnus. Felemelte a
kezét, mintha be akarna kopogni egy ajtón, és megütögette a lát hatatlan
falat. Olyan volt, mintha vízbe dugta volna a kezét - fodrozódó hullámok
terjedtek szét a ponttól, ahol ujjai a semmit érintették. A fal hirtelen
kék
szikrák zápora közepette semmivé foszlott. - Tessék! - folytatta a
boszorkánymester, és egy bekötött szájú zsákot

dobott az ágy lábához. - Hoztam nektek harci öltözetet. Gondoltam, hogy

szükségetek lesz ruhára. Mondjuk azt nem sejtettem, hogy ennyire.
Tessa kilesett Will válla mögül. - Hogy találtál meg bennünket?
Honnan tudtad... Kik vannak még veled? Jól vannak?
- Igen. Elég sokan itt vannak. Átfésülik a helyet, benneteket keresnek.
Most pedig öltözzetek föl! - mondta, majd hátat fordított, hogy a két
fiatalnak ne kelljen szégyenlősködnie. Tessa halálra válva nyúlt a zsák
után, előhalászta belőle a harci öltözetét, majd a takarót maga köré
csavarva felpattant, és a szoba sarkában álló paraván mögé rohant.
Menet közben Will felé sem pillantott; képtelen volt rávenni magát.
Hogyan is nézhetne a fiúra anélkül, hogy arra gondoljon, amit tettek?
Vajon elszörnyedt? El tudta hinni egyáltalán, hogy ilyesmit műveltek
azután, hogy Jem...
Dühösen rángatta fel magára az öltözéket. Még jó, hogy a hét köznapi
ruháival ellentétben ezt a holmit anélkül is fel tudta venni, hogy
mástól
kellett volna segítséget kérnie. A paravánon túlról hal lotta, amint Magnus
elmagyarázza Willnek, hogy ő és Henry a mágia meg a tudomány révén
megalkottak egy portált, ami Londonból a Cadair Idrishez juttatta őket. A
lány csak a két sziluettet látta, de érzékelte, hogy Will megkönnyebbülten
bólint, amikor Magnus felsorolta azokat, akik eljöttek vele: Henry,
Charlotte, a Lightwood fivérek, Cyril, Sophie, Cecily, Bridget és egy csapat
Néma Testvér.
A húga nevét hallva Will még sietősebben kapkodta magára a ruhákat.
Mire Tessa kilépett a paraván mögül, már rajta volt a teljes harci öltözéke,
a bakancsát befűzte, és éppen az övét csatolta a derekára. Amikor
megpillantotta a lányt, óvatos mosolyra húzta a száját.

- A többiek mind az alagutakban keresnek benneteket — mondta

Magnus. - Azt terveztük, hogy fél órát töltünk kutatással, aztán a nagy
barlangban találkozunk. - Kaptok egy percet, hogy... összeszedjétek
magatokat. - Elvigyorodott, és az ajtóra mutatott. - Odakint leszek a
folyosón.
Amint kitette a lábát, Tessa Will karjaiba vetette magát, és össze-
kulcsolta a kezét a nyakán. - Ó, az Angyalra! - szólt. - Ez rémisztő volt.
Will beletúrt a lány hajába, megcsókolta a szemhéját, az arcát, aztán a
száját - gyorsan, de forrón és odaadással, mintha semmi sem lenne
fontosabb. - Nocsak, miket mondasz. „Az Angyalra.” Mint egy árnyvadász.
- A fiú megcsókolta Tessa szája sarkát. - Szeretlek. Istenem, szeretlek.
Olyan régóta várom, hogy kimondhassam.
Tessa megragadta a fiú derekát, ujjai a ruha durva anyagát simí tották.-
Will! - szólt bizonytalanul. - Nem... nem bántad meg?
- Hogy megbántam-e? - A fiú hitetlenkedve pillantott Tessára. - Nage
ddim... Bolond vagy, ha azt hiszed, megbántam, Tess. - Ujjai finoman
végigsimították a lány arcát. - Annyi minden mást is szeretnék még
mondani neked.
- Nahát! - ugratta a lány. - Will Herondale-nek akad még mon-
danivalója?
Will mintha meg sem hallotta volna. - De ez nem a megfelelő alkalom.
Mortmain minden valószínűség szerint a nyakunkban liheg, Magnus meg
az ajtó előtt vár. Előbb a végére kell járnunk ennek. Aztán ha túl vagyunk
rajta, mindent elmondok, ami valaha is kikívánkozott belőlem, Tess. Most
viszont... - Megcsókolta a lány halántékát, aztán elengedte, tekintetével
fürkészve az arcát. — Tudnom kell, hogy hiszel nekem, amikor azt
mondom, szeretlek. Ez minden.

- Mindent elhiszek, amit mondasz - felelte mosolyogva Tessa. Keze a

fiú derekáról lecsúszott a fegyverei felé. Ujjai összezáródtak egy tőr
markolata körül; Will döbbenten nézett le rá, ahogy kirántotta az övéből.
Tessa arcon csókolta a fiút, és hátralépett. - Végül is - szólt - a
walesi
sárkányos tetoválásról sem hazudtál, igaz?
A terem a Szent Pál-katedrális kupolájára emlékeztette Cecilyt, ahová
Will egy kevésbé mogorva napján vitte el nem sokkal azután, hogy
megérkezett Londonba. A lány soha korábban nem járt ilyen csodálatos
épületben. Kipróbálták a visszhangokat a Suttogó folyosón, és elolvasták
Christopher Wren sírfeliratát: Si monumentum requiris, circumspice. „Ha az
emlékművét keresed, nézz körül.”
Will azt is elmagyarázta, mit jelent ez: Wren azt szerette volna, ha a
művei miatt emlékeznek rá, nem pedig egy sírkő miatt. Az egész
katedrális a mestersége emlékműve volt - valahogy úgy, mint
Mortmainnek az egész labirintus, leginkább pedig ez a szoba a hegy
gyomrában.
Itt is kupolás volt a mennyezet, bár ablakokat nem vágtak bele, csak a
puszta kőből vágták ki a hatalmas üreget. A kupola csúcsa alatt körbefutó
galéria feltehetőleg azt a célt szolgálta, hogy szemmel lehessen tartani
róla az egész termet.
Itt is került felirat a falra. Csillogó kvarc rajzolt ki négy mondatot:

A sima kőpadlón szabályos sorokban több száz automaton állt.

Különféle katonai egyenruhákat viseltek, hátborzongatóan mozdulatlanok
voltak, a szemük csukva maradt. Életnagyságú ólomkatonák, gondolta
Cecily. A pokoli szerkezetek. Mortmain teremtményei - egy
megállíthatatlan, könyörtelen hadsereg az árnyvadászok elpusztítására.
Sophie találta meg először a termet; sikított, mire a többiek mind
odarohantak hozzá, hogy megtudják, miért. Sophie-t ott találták reszketve
a mechanikus lények mozdulatlan tömege között. Az egyik a lány lábai
előtt hevert; ő maga kaszálta el a lábait pengéje egyetlen vágásával. A
teremtmény úgy omlott össze, mint egy marionettbábu, ha elvágják a
zsinórjait. A többi automaton társuk sorsa ellenére sem adott életjeleket,
így az árnyvadászok merészen elvegyültek közöttük.
Henry az egyik továbbra is mozdulatlan automaton mellett tér delt;
levágta róla az egyenruháját, felnyitotta a fémtestet, és a belsejét
tanulmányozta. A Néma Testvérek körülvették, de ott állt mel lettük
Charlotte, Sophie és Bridget is. Gideon és Gabriel is visszatért
eredménytelennek bizonyuló fel fedezőútjukról. Csak Magnus és Cyril
nem került még elő. Cecily nem tudta leküzdeni az egyre kellemetlenebb
érzést, ami nem az automatonok jelenléte, hanem a bátyja hiánya miatt
fogta el. Egyelőre senki nem találta meg Willt. Talán azért, mert nincs
is
itt? Azért a lány nem szólt semmit. Megígérte magának, hogy jó
árnyvadász módjára nem csap hűhót, és nem sikít, történjék bármi.
- Ezt nézzétek! - mormogta halkan Henry. A mechanikus lény
mellkasában futó vezetékek között apró fémdoboz kapott helyet, olyasmi,
amiben dohányt szoktak tartani. A doboz fedelére egy saját
farkába harapó kígyót véstek. - Ourobouros. A démonenergiák kordában
tartásának szimbóluma.
- A pyxisen is ilyen van - bólintott Charlotte.
- Amit Mortmain ellopott tőlünk - erősítette meg Henry. - Ag-
gasztott, hogy Mortmain talán ezzel próbálkozik.
- Mivel próbálkozik? - kérdezte Gabriel. Vörösen égő arcában
zölden világított a szeme. Isten áldja Gabrielt, gondolta Cecily, amiért
mindig éppen azt a kérdést tette fel, ami őt is foglalkoztatta.
- Az automatonok életre keltésével - felelte szórakozottan Henry,
és a doboz után nyúlt. - Tudatot ad nekik, sőt akaratot...
Elhallgatott, ahogy az ujjai megérintették a dobozt, és az hirtelen életre
kelt. Úgy áradt belőle a világosság az ourobouroson keresztül, mint egy
boszorkányfény rúnakőből. Henry felkiáltott, és hátralépett, de elkésett. A
lény villámsebesen felült, és megragadta őt. Charlotte felkiáltott, és
előrevetette magát, de esélye sem volt. Az automaton mellkasa továbbra is
groteszkül nyitva állt, ahogy elkapta Henryt a hóna alatt, és mint egy
ostort, meglendítette a testét.
Iszonyú reccsenés hallatszott, és a férfi elernyedt. Az automaton
félrehajította, aztán Charlotte felé fordult, és szörnyű erővel arcon
csapta.
A nő összerogyott a férje mellett, a mechanikus lény pedig tett egy
lépést
előre, és megragadta Mikeás testvért. A férfi az automaton kezére csapott a
botjával, de az mintha észre sem vette volna. A szerkezet nyikorgása
nevetést idézett, ahogy a lény kinyúlt, és feltépte a Néma Testvér torkát.
Vér záporozott szerteszét. Cecily pontosan azt tette, amit megígért
magának, hogy nem fog: sikított.

TESSA KIKÉPZÉSE SORÁN az Intézetben egyszer sem tértek ki arra, milyen nehéz
az oldalára csatolt fegyverrel futni. A tőr minden egyes lépésnél a
combjának ütődött, hegye újra meg újra végigkarcolta a bőrét. Tudta, hogy
a hüvelyébe kellett volna illesztenie - ahogyan Will övén is lógott -,
de
ezen már késő volt morfondírozni. Will és Magnus hanyatt-homlok rohant
a sziklába vájt folyosón a Cadair Idris belsejében, a lány pedig megtett
minden tőle telhetőt, hogy tartsa velük a lépést.
Magnus vágtatott elöl, mivel a jelek szerint ő tudta a legjobban, merre
járnak. Tessa csak bekötött szemmel fordult meg a folyosók szövevényes
labirintusában, Will pedig bevallotta, hogy szinte semmire nem emlékszik
előző esti magányos útjáról.
Az alagutak látszólag véletlenszerűen hol szélesebbek, hol keske-
nyebbek lettek, ahogy végigsiettek rajtuk. Ahogy végre egy szélesebb
folyosóra jutottak, szörnyű sikoly hallatszott a távolból.
Magnus egész testében megfeszült. Will felkapta a fejét. — Cecily! -
állapította meg, és kétszer olyan gyorsan futott tovább. Magnusszal és
Tessával a nyomában különös helyiségek mellett rohant el: az egyiknek vér
borította az ajtaját, a másikban Tessa felismerte a szobát, ahol Mortmain
átváltozásra kényszerítette, a harmadikban pedig egy nagy rézből és vasból
készült rácsot mintha rettenetes szél csavart volna ki a helyéből. Ahogy
haladtak előre, a kiáltások és a csatazaj egyre erősebbek lettek, amíg végül
meg nem érkeztek egy hatalmas kör alakú terembe.
A helyiség tele volt automatonokkal. Egyik sor követte belőlük a
másikat, legalább annyian voltak, mint ahányan a falura támadtak azon az
éjszakán, amikor Tessa tehetetlenül figyelte őket. A legtöbben
mozdulatlanok voltak, de egy csapatnyian közülük nemcsak hogy
mozogtak, de heves csatát vívtak. Olyan volt, mintha az Intézet lépcsőin
történtek ismétlődtek volna meg újra - a Lightwood testvérek egymás
mellett harcoltak, Cecily egy ragyogó szeráfpengét forgatott, az egyik
Néma Testvér viszont összeroskadva hevert a földön. Tessa tudatáig
távolról jutott el, hogy két másik, a csuklya alatt felismerhetetlen Néma
Testvér is együtt harcol az árnyvadászokkal, de nem őket figyelte, hanem a
továbbra is mozdulatlanul fekvő Henryt. Charlotte térden állva karolta át a
férjét, igyekezve megóvni őt a körülöttük zajló csata forgatagától. Tessa
a
férfi arcának fehérségéből és a teste mozdulatlanságából úgy sejtette, hogy
túl késő Henryt bármitől is megvédeni.
Will továbbrohant. - Ne használjatok szeráfpengéket! - kiáltotta. -
Harcoljatok más fegyverekkel! A rúnás fegyverek hatástalanok!

Cecily meghallotta, hátralépett, de a fegyvere így is elérte az autó-

matont, akivel küzdött - a szeráfpenge tüze kialudt, és a fém egyetlen
szemvillanás alatt elporladt. A lánynak volt annyi lélekjelenléte, hogy le
tudjon bukni a lény lendülő karja alá, miközben Cyril és Bridget a
segítségére sietett - a lovásznak egy vaskos botot forgatva maga előtt
sikerült is a földre vinnie az automatont. Bri dget vörös hajú repülő
veszedelemként kaszabolta át magát acélpengéivel Cecily mellett
Charlotte-ig, mintha az élete árán is kész lett volna megvédeni az
Intézet
vezetőjét.
Will hirtelen megszorította Tessa karját. Falfehér, de elszánt volt az
arca, ahogy Magnus felé taszította a lányt, és odakiáltott a boszor-
kánymesternek: - Maradj vele!
Tessa tiltakozott volna, de Magnus megragadta, és visszahúzta,
miközben Will bevetette magát a forgatagba, és a húga felé nyomult
tovább. Cecily egy termetes, hordómellű automatonnal küzdött, akinek
két jobb karja volt. Miután a szeráfpengéjét eldobta, csak egy rövid kardja
maradt, hogy megvédje magát. A haja kicsúszott a csatokból, ahogy
előrelendült, és a lény vállába döfött. Az elbődült, akár egy bika;
Tessa
összerezzent a hangra. Úristen, milyen hangokat adtak ki ezek! Mielőtt
Mortmain átalakította volna őket, némák voltak - most viszont tárgyakból
mintha élőlényekké változtak volna át. Gonosz, gyilkos élőlényekké. Tessa
már indult is előre, ahogy az automaton megragadta Cecily tőrét, kitépte a
kezéből, és maga felé húzta a lányt. Will a húga nevét kiáltotta...
Cecilyt hirtelen megragadta és félretaszította az egyik Néma Test vér,
aki aztán körülötte szálló pergamenszínű köpenyében botját maga elé
emelve a lény felé fordult. Ahogy az automaton rátámadt, a Testvér olyan
sebességgel és erővel találta el a bottal, hogy behorpadt a mellkasa, és
hátralépett. Próbált volna újra megindulni, de

túlságosan eltorzult a teste. Dühödten csikorgott, igyekezett visszanyerni

az egyensúlyát, és figyelmeztetőleg felkiáltott. Újabb automaton állt meg
az első mellett. Ahogy a Néma Testvér felé fordult, a lény kiütötte a
kezéből a botot, megragadta, hátulról rettenetes fémkarjai ölelésébe zárta,
és felemelte őt. A Testvér csuklyája hátracsúszott, ezüsthaja mint halvány
csillagfény világított a félhomályos teremben.
Tessa tüdejéből azonnal kiszökött minden levegő. A Néma Testvér Jem
volt.
Jem!
Mintha megállt volna a világ. Mindenki mozdulatlanná merevedett, még
az automatonok is belefagytak az időbe. Tessa a fiúra meredt, Jem pedig
visszanézett rá. Jem a Néma Testvérek pergamenszínű köpenyében. Jem,
akinek ezüstszínű hajába fekete szálak vegyültek. Jem, akinek az arca két
oldalán egyforma vörös vágások húzódtak.
Jem, aki nem halt meg.
Tessa összerezzent, hallotta, ahogy Magnus mond neki valamit, érezte,
ahogy a férfi a karja után nyúl, de elszakadt tőle, és belevette magát
a
forgatagba. Magnus utánakiáltott, de Tessa nem látott semmi mást, csak
Jemet - Jemet, amint az automaton nyakát markoló keze után nyúlt, hiába
keresve ujjaival fogást a sima fémen. A lény szorítása erősödött, Jemnek
pedig az arcába tolult a vér, ahogy levegő után kapkodott. Tessa elővette a
tőrét, és próbált szabad utat vágni magának. Tudta, hogy lehetetlen, tudta,
hogy nem érhet oda időben...
Az automaton felhördült, és összecsuklott. A lábait hátulról egyszerűen
kivágták alóla. Ahogy előrezuhant, Tessa Willt pillantotta meg mögötte
hosszú pengéjű karddal a kezében. A fiú az automaton után nyúlt, mintha
elkaphatná, de az máris félig Jemre borulva

hevert a földön. A fiú, akinek a kezéből elgurult a bot, moccanni sem

tudott a rá nehezedő gépezet súlya alatt.
Tessa átbújt egy mechanikus lény kinyújtott karja alatt, és tovább
rohant előre. Hallotta, hogy Magnus kiált valamit, de nem törődött vele.
Ha odaér, mielőtt Jem súlyosabban megsérül, mielőtt összetörnek a
csontjai... Hirtelen árnyék vetült rá. Megtorpant és egy karmokban
végződő ujjaival felé nyúló automaton vigyorgó arcába bámult.
A zuhanás ereje és a hátára nehezedő automaton súlya kiszorította a
levegőt Jem tüdejéből. Egy pillanatig csillagokat látott, miközben sajgó
bordákkal igyekezett lélegzethez jutni.
Mielőtt Néma Testvér lett belőle, mielőtt az átváltozás rituáléjához
szükséges első vágásokat megejtették az arcán, a zuhanás és a sebesülés
végezhettek volna vele. Most, miután ismét tudott levegőt venni, máris
próbált úgy helyezkedni, hogy a botja után nyúlhasson. A lény megragadta
a vállát...
Aztán fémes csattanás hallatszott, és remegés futott végig az auto-
maton testén. Jem megragadta a botját, és félretaszította vele támadója
fejét, akit a következő pillanatban felemelt róla valaki, hogy aztán
félrehajítsa. Lerúgta magáról a lábait továbbra is leszorítva tartó súlyt,
és
ahogy körülnézett, a térdelő Willt pillantotta meg maga mellett. Barátja
arca falfehér volt.
- Jem! - szólt.
Mozdulatlanság vette őket körül, egy pillanat nyugalom a csatában,
hátborzongató, időtlen csend. Will hangját ezer dolog súlya nyomta:
hitetlenkedés és döbbenet, megkönnyebbülés és árulás. Jem éppen
felkönyökölt, amikor Will fekete olajtól csatakos, horpadásokkal teli
kardja csörömpölve a földre hullott.

- De meghaltál - mondta a fiú. - Éreztem, amikor meghaltál. - A

szívére tette a kezét ott, ahol véres inge alatt a parabatairúna rej
tőzött. -
Itt.
Jem Will keze után nyúlt, megfogta és vértestvére ujjait saját
csuklójának belsejéhez illesztette. A gondolatai erejével próbálta elérni,
hogy Will mindent megértsen. Tapintsd ki a pulzusomat, érezd, hogyan áramlik a vér
a testemben. A Néma Testvéreknek is van szívük, és még ver is. Will
kék szeme
elkerekedett. - Nem haltam meg, átváltoztam. Ha elmondhattam volna...
Ha lett volna rá módom...
Will mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt, ahogy földön fekvő
barátjára nézett. Az automaton megkarmolta az arcát, és a mély sebekből
szivárgott a vér, de a fiú mintha észre sem vette volna. Kihúzta a kezét Jem
ujjai közül, és csendben kifújta a levegőt. - Roeddwn i’n meddwl dy föd
wedi mynd am byth. - Ösztönösen walesiül szólalt meg, de Jem így is
értette a szavait. A Néma Testvérek rúnái biztosították, hogy egyetlen
nyelv se legyen ismeretlen a számára.
Azt hittem, örökre elmentél.
- Még itt vagyok - mondta Jem, majd villant a szeme, és sebesen
félregördült. A következő pillanatban egy fejsze vágódott hangos
csattanással a kőnek éppen ott, ahol az imént még feküdt. Automatonok
fémesen kereplő gyűrűje vette körül őket.
Will karddal a kezében talpra ugrott, és a két fiú egymásnak vetette a
hátát. - Semmilyen rúna nem hatásos ellenük - mondta Will. - Puszta
fizikai erővel kell végezni velük...
- Magam is rájöttem. - Jem keményen meglódította a botját, és a
közeli falnak taszított egy automatont. A fémtestből szikrák repültek
szerteszét.
Will pengéje egyszerre két lény térdízületét vágta át. - Tetszik az a bot -
mondta.

- Ez egy vessző. - Jem újabb automatont söpört félre az útból a

fegyverrel. - A Vasnővérék készítik kizárólag a Néma Testvérek számára.
Will előrevetette magát, és könnyedén átvágta egy újabb lény nyakát. A
fej a földre hullott, az átmetszett torokból fekete olaj és gőz tört
elő. -
Bárki ki tud hegyezni egy botot.
- Ez egy vessző - ismételte Jem, és a szeme sarkából megpillantotta
barátja hamiskás mosolyát. Szívesen visszamosolygott volna... Voltak idők,
amikor ösztönösen ezt tette volna, de valahogy úgy érezte, hogy az
átalakulás után messzebb kerültek tőle az ilyen egyszerű, halandó
gesztusok.
A terem megtelt mozgó testekkel és suhogó fegyverekkel; Jem egyik
árnyvadászt sem látta tisztán. Érzékelte maga mellett Willt, aki
tökéletesen felvette lépteinek ritmusát, és lemásolta minden egyes
mozdulatát. Ahogy fém csördült fémen, Jem lelke mélyén valami rezdült
— valami, ami elveszett, anélkül, hogy észrevette volna a hiányát -, és még
egyszer utoljára érezte a Willel együtt harcolás örömét.
- Ha te mondod, biztosan úgy van, James - szólt Will. - Akkor
biztosan úgy van.
Tessa megpördült, és felfelé, a lény mellkasába döfte a tőrét. A penge
hátborzongató csikorgással hatolt be a fémtestbe, amit érdes, el szomorító
nevetés követett.
- Miss Gray — szólalt meg egy mély hang. A lány felnézett, és
Armaros sima arcát látta. - Tudnia kell, hogy ez hasztalan. Egy ilyen
kis
fegyver soha nem tudna igazi kárt tenni bennem, ráadásul önnek nincs is
meg hozzá az ereje.
Tessa kinyitotta a száját, hogy sikítson, de a karmokban végződő kezek
megragadták, az automaton felemelte, és a szájára tapasztotta

a tenyerét, hogy beléfojtsa hangot. A csata forgatagán és a villogó

kardokon keresztül a lány megpillantotta Willt, amint éppen szétvágta a
Jemre zuhant automatont. A fiú pont nekilátott, hogy odébb rángassa a
lényt, amikor Armaros Tessa fülébe vicsorgott. - Talán fémből készültem,
de a szívem egy démoné, és alig várom, hogy a húsodból lakmározhassak.
Armaros hátrafelé indult Tessával, miközben a lány teljes erőből
rugdosta a lábát. Az automaton oldalra fordította Tessa fejét, éles ujjai
felsértették a bőrt az arcán. - Nem ölhet meg - nyögte a lány. - Az angyal a
nyakamban megvéd...
- Ó, igen! Természetesen igaz, hogy nem ölhetem meg, de kárt
azért tehetek magában. Méghozzá igencsak kifinomult módszerekkel. A
hús örömeit ezzel a testtel nem élvezhetem. Nem marad számomra más
boldogság, mint fájdalmat okozni. Az angyal a nyakában megvédi, mint
ahogy a Magiszter parancsa is, de annak a medálnak is véges a hatalma, és
amint lehetőségem nyílik rá, szétszaggatom magát a fémfogaimmal.
Most már kívül kerültek a harcolók körén, és a démon egy kőoszlop
rejtekében kialakított alkóv felé cipelte a lányt.
- Tegye meg! Inkább halok meg a maga kezei között, mint hogy
hozzámenjek Mortmainhez!
- Ne aggódjon! - mondta a démon. Bár nem lélegzett, miközben
beszélt, a lány úgy érezte, a szavak csiklandozzák a bőrét, és meg-
borzongott. A hideg fémujjak bilincsekként vették körül a csuklóit, ahogy a
lény a sötét falmélyedés irányába vonszolta. - Mindkettőről gondoskodni
fogok.
Cecily látta, amint a bátyja levág egy Zakariás testvérre támadó
automatont. Egy pillanatra azt hitte, beszakad a dobhártyája az

összeroskadó fém robajától. Aztán Will felé indult, előrántott egy tőrt
az
övéből - és előrebukott, ahogy valami megragadta a bokáját, és kihúzta
alóla a lábát.
Négykézláb ért földet, és ahogy hátrakapta a fejét, látta, hogy egy
automaton testét vesztett keze ragadta meg. A csuklónál levágott
végtagból kilógó drótok közül még mindig szivárgott a fekete folyadék, az
ujjak belemélyedtek a lány ruhájába. Cecily addig kapálózott és addig
ütötte a kezet, amíg az végül elengedte, és mint egy döglött rák,
néhány
utolsó erőtlen rángással megállapodott a földön.
A lány undorodva felnyögött, aztán feltápászkodott. Sem Willt, sem
Zakariás testvért nem látta már. A termet betöltötte a csata kaotikus
forgataga.
Cecily megpillantotta Gabrielt, aki hátát a bátyjáénak vetve harcolt; a
lábuknál egymás hegyén-hátán feküdtek az élettelen automatonok. Gabriel
öltözéke elszakadt a vállánál, a lyukból szivárgott a vér. Cyril
összekuporodva hevert a földön. Sophie melléhúzódott, és körben
csapkodott a kardjával, arcán vörösen világított a sebhelye. Cecily nem
találta Magnust, de a levegőben repkedő kék szikrák elárulták, hogy ő is
kiveszi a részét a csatából. Aztán ott volt Bridget is, aki csak egy-
egy
pillanatra villant fel a mechanikus lények között, fegyverét olyan
sebességgel forgatta, hogy csak egy homályos folt látszott belőle, vörös
haja égő lobogóként szállt mögötte. A lábánál pedig...
Cecily feléjük indult a tömegben. Félúton járva elejtette a tőrét, és
felkapott egy hosszú nyelű bárdot, amit az egyik automaton ejtett el. A
fegyver meglepően könnyűnek bizonyult, és igencsak kielégítő hangot
adott ki, amikor belevágott vele a felé nyúló mechanikus démon
mellkasába.

Aztán elesett automatonok kupacán kellett átugrania. A legtöbbet

összekaszabolták, a végtagjaik szerteszét hevertek - nyilván innen
származott a kéz is, amelyik az imént elkapta a bokáját. A kupac túloldalán
Bridget verte forgolódva vissza a Charlotte és Henry felé közelítő
mechanikus lények áradatát. A lány alig egy pillantást vetett csak Cecilyre,
ahogy az elvágtatott mellette, és letérdelt az Intézet vezetője mellé.
- Charlotte! - suttogta.
A nő felnézett. Az arca falfehér volt, a pupillája pedig akkorára nőtt,
hogy kis híján elnyelte a szeme világosbarnáját. A karjában tartotta Henryt,
a férfi feje felesége törékeny vállára billent, Charlotte pedig átkarolta
a
mellkasát. Úgy tűnt, a férfiban nincs élet.
- Charlotte! - szólt megint Cecily. - Nem nyerhetjük meg ezt a
csatát. Vissza kell vonulnunk.
- Nem tudjuk magunkkal vinni Henryt!
- Charlotte... már nem tudunk rajta segíteni.
- De igen! - jelentette ki szenvedélyesen a nő. - Érzem a pulzusát.
Cecily kinyújtotta a kezét. — Charlotte...
- Nem őrültem meg! Él! Él, és nem hagyhatom magára!
- Charlotte, a baba... Henry azt akarná, hogy meneküljetek.
Valami megvillant a nő szemében, és még erősebben szorította a
férjét. - Henry nélkül nem mehetünk el - mondta. - Nem tudunk portált
nyitni. A hegy foglyai vagyunk.
Cecily felszisszent. Erre nem gondolt. A szíve sebesebben pumpálta a
vért az ereiben, és nem tudott szabadulni a gondolattól: Meg fogunk
halni.
Mind megfogunk halni. Miért választotta ezt az életet? Te jóisten, mit
tett?
Felemelte a fejét, és a szeme sarkából ismerős kék-fekete villanást
pillantott meg. Will? A kékről eszébe jutott valami - a füst fölé
emelkedő
szikrák...

- Bridget! - szólt. - Hívd Magnust!

Bridget megrázta a fejét. - Ha itt hagyom, öt perc múlva meghal -
mondta. Mintha csak nyomatékot akarna adni a mondanivalójának, úgy
sújtott le egy rohamozó automatonra, mintha tűzifát aprí tana. A lény
középen kettéhasadt, és a különvált felek oldalra dőltek.
- Nem érted - mondta Cecily. - Szükségünk van Magnusra...
- Itt vagyok. - És a boszorkánymester valóban ott volt. Olyan
hirtelen és hangtalanul jelent meg a lány előtt, hogy Cecilynek el
kellett
fojtania egy sikolyt. A gallérja mentén sekély, de véres, hosszú vágás
húzódott. A jelek szerint a boszorkánymesterek vére éppen olyan vörös
volt, mint az embereké. Magnus tekintete Henryre tévedt, és rettenetes,
mérhetetlen szomorúság futott át az arcán. Egy olyan ember tekintete volt,
aki százakat látott már meghalni, akinek az életében veszteség követett
veszteséget, és aki tudta, hogy számtalan másik vár még rá. - Istenem -
szólt. - Jó ember volt.
- Nem! - tiltakozott Charlotte. - Mondom, kitapintottam a pul-
zusát. Ne beszélj róla úgy, mintha már elment volna...
Magnus letérdelt, és kinyújtotta a kezét, hogy lecsukja Henry szemét.
Cecily úgy sejtette, éppen kimondta volna a halott árnyvadászokat
búcsúztató szavakat - „ave atque vale” -, de ehelyett visszarántotta a kezét,
és összehúzta a szemét. Egy pillanattal később Henry nyakához illesztette
az ujjait. Mormogott valamit egy Cecily számára érthetetlen nyelven, aztán
közelebb csúszott, és a tenyerébe vette a férfi állát. - Lassan -
mondta
félig-meddig magának. - Lassan, de ver a szíve.
Charlotte szaggatott lélegzetet vett. - Megmondtam.
Magnus a nőre emelte a tekintetét. - Valóban. Sajnálom, hogy nem
hallgattam rád. - Megint lenézett Henryre. - Most pedig mindenki
maradjon csendben! - Felemelte azt a kezét, amelyiket nem

Henry nyakán tartott, és csettintett az ujjaival. A levegő azonnal sűrűsödni

kezdett körülöttük, és örvények jelentek meg benne, mint az öreg üvegben.
Egy kupola jelent meg fölöttük, vibráló csendbuborékba zárva Henryt,
Charlotte-ot, Cecilyt és Magnust. A kupolán keresztül Cecily látta a termet
maguk körül, a harcoló automatonokkal meg a fekete foltos pengéjével ide-
oda csapkodó Bridgettel. Odabent teljes volt a csend.
A lány Magnusra pillantott. - Védőfalat húztál körénk.
- Igen. - A boszorkánymester le sem vette a tekintetét Henryről. -
Nagyon jó.
- Nem tudnál csinálni egy nagyot mindannyiunk köré? Hogy a
többieket is megvédje.
Magnus megrázta a fejét. - A mágia energiát igényel, kislány. Csak
nagyon rövid ideig lennék képes fenntartani egy ilyen falat, és amikor
szétesne, azonnal nekünk rontanának. - Előredőlt, mormogott valamit, és
az ujja hegyéről kék szikra ugrott Henry bőrére. A halványkék lángocska
befúrta magát a férfi bőre alá, tüzet gyújtva az ereiben. Mintha gyufát
érintett volna Magnus a lőporcsíkhoz, kék lángok futottak végig Henry
karjaiban, nyakán és arcán. Charlotte felkiáltott, ahogy férje teste
összerándult az ölében, és a feje előrebillent.
Henrynek felpattant a szeme. Ugyanaz a kék tűz lobogott benne, ami az
ereit is lángra lobbantatta. - Ó... - Rekedt volt a hangja. - Mi történt?
Charlotte könnyekben tört ki. - Henry! Én drága Henrym! - Megragadta
a férfit, hevesen megcsókolta, és ujjaival beletúrt a hajába. Magnus és
Cecily elfordult.
Charlotte végül elengedte a férjét, továbbra is a haját simogatva és
megnyugtatóan mormogva hozzá. Henry küszködve próbált felülni,

de visszadőlt. A tekintete találkozott Magnuséval. A boszorkánymester

lenézett a földre, a szemhéját félárbocra eresztette a kimerültségtől és
valami mástól. Valamitől, ami miatt Cecilynek elszorult a szíve.
- Henry! - szólt riadtan Charlotte. - Nagyon fáj? Fel tudsz állni?
- Nem érzek erős fájdalmat - felelte a férfi. - Viszont nem tudok
felállni. Egyáltalán nem érzem a lábaimat.
Magnus továbbra is a földre szegezte a tekintetét. - Sajnálom - mondta.
- Van, amire még a mágia sem képes. Bizonyos sérüléseket még az sem
gyógyíthat meg.
Charlotte arcára ránézni is rossz volt. - Henry...
- Azért így is tudok portált nyitni - vágott a szavába a férfi. Ruhája
ujjával letörölte a szája sarkából szivárgó vért. — Elmenekülhetünk innen.
Vissza kell vonulnunk. - Próbált megfordulni, de csak egy grimaszra
futotta, és falfehér lett az arca. - Mi történik?
- Hatalmas túlerővel szálltunk szembe - felelte Cecily. - Mindenki
az életéért harcol...
- Az életéért, nem a győzelemért? - kérdezte Henry.
Magnus megrázta a fejét. - Nem győzhetünk. Reménytelen. Túl sokan
vannak.
- Mi van Tessával és Willel?
- Will megtalálta Tessát - mondta Cecily. - Itt vannak ők is a
teremben.
Henry lehunyta a szemét, élesen beszívta a levegőt, aztán megint
felnézett. A kék árnyalat máris halványulni kezdett. - Akkor portált kell
nyitnunk. Ahhoz viszont előbb fel kell rá hívnunk a többiek figyelmét,
és
el kell választanunk őket az automatonoktól, hogy ne velük együtt
kerüljünk vissza az Intézetbe. Semmi szükségünk rá, hogy akár egy ilyen
pokoli szerkezet is Londonban kössön ki. - Magnusra pillantott. - Nyúlj
a
kabátom zsebébe!

Magnus engedelmeskedett, Cecily pedig látta, hogy remeg a keze. A

védőburok fenntartása nyilvánvalóan rengeteg erőt kivett belőle.
A boszorkánymester kis, aranyszínű dobozt húzott elő Henry zsebéből.
Sem fedél, sem semmilyen zsanér nem látszott rajta.
Henry nehezen formálta a szavakat. - Cecily... fogd, kérlek! Fogd, és
hajítsd el! Amilyen erősen és amilyen messzire csak tudod.
Magnus reszkető ujjakkal adta át a dobozt Cecilynek. A kis tárgy-
egészen meleg volt, bár a lány nem tudta megállapítani, hogy belőle
származik-e a hő, vagy egyszerűen Henry zsebében melegedett föl.
A lány Magnusra nézett. A boszorkánymesternek elgyötört volt az arca.
- Most leengedem a falat - mondta. - Dobd, Cecily!
Magnus felemelte a kezét. Szikrák röppentek, a burok megremegett, és
eltűnt. Cecily amilyen erősen csak tudta, elhajította a dobozt. Egy
pillanatig semmi sem történt. Aztán tompa pukkanás hallatszott -
cuppanásszerű hang, mintha hirtelen egy hatalmas lefolyó szippantott
volna magába mindent a teremben. Cecily két kezét a fülére szorítva a
földre kuporodott. Magnus is letérdelt, és mindenki próbálta összehúzni
magát, ahogy tomboló szél söpört végig a termen.
Az orkán süvítésébe nyikorgó, hasadó fém hangja vegyült, ahogy a
mechanikus lények sorban vesztették el az egyensúlyukat és kezdtek
botladozni. Cecily látta, ahogy Gabriel félreugrik egy görcsösen rángatózva
felé zuhanó automaton elől, aki úgy dobálta vaskarjait és vaslábait, mintha
rohamot kapott volna. Aztán Willre ugrott a tekintete, meg a mellette
harcoló Néma Testvérre, akinek hátracsúszott a csuklyája. A lány még a
teremben zajló kaotikus események közepette is döbbenten rezzent össze.
Zakariás testvér nem volt más, mint... Jem. Mint az Intézet lakói közül
mindenki, Cecily is tudta,

hogy Jem elment a Néma Városba. A fiú azt tervezte, hogy Néma Testvér
lesz belőle, ha túléli az átváltozást, de hogy máris kellőképpen
egészséges
legyen a harchoz, ahhoz, hogy mint régen Will mellett forgassa a kardot...
Éles csattanás hallatszott, egy mechanikus szörnyeteg a földre zuhant
Will és Jem között, arra kényszerítve őket, hogy szétrebbenjenek. Olyan
szag terjengett a levegőben, mint vihar előtt szokott.
- Henry... - Charlotte haja lobogott a légörvényben.
A férfi arca eltorzult a fájdalomtól. - Egy... afféle pyxis volt. Arra
terveztem, hogy eltávolítsa a démonok lelkét a testükből. Aztán
meghaljanak. Nem volt időm... tökéletesíteni. De gondoltam, érdemes
tenni vele egy próbát.
Magnus feltápászkodott. Túlkiáltotta a fém nyikorgását és a démonok
sikolyát. - Gyertek ide! Mindenki! Gyűljetek össze, árnyvadászok!
Bridget egy tapodtat sem hátrált, továbbra is kitartóan küzdött két
automatonnal, akiknek akadozó és bizonytalan lett a mozgása, a többiek
azonban futva indultak el feléjük: Will, Jem, Gabriel... De Tessa, hová tűnt
Tessa?
Cecily érzékelte, hogy vele éppen egyszerre jutott el Will tudatáig is
Tessa hiánya. A fiú megfordult, kezét Jem karjára tette, tekintete a
termet
fürkészte. Cecily egyetlen szót olvasott le a szájáról - „Tessa” -, bár hallani
nem hallott semmit. Az egyre hangosabban süvítő szél és a nyikorgó fém
zaja minden más hangot elnyomott.
- Állj!
A kupola tetejéből ezüstös fénysugár szökött a földig, akár a vil -
lámcsapás, hogy aztán a szikrázó világosság az egész termet betöltse. A
szél csillapodott, aztán teljesen elállt, süket csöndet hagyva maga után.

Cecily felnézett. A kupola közepénél lévő galérián egy elegáns szabású

sötét öltönyt viselő férfi állt. Azonnal felismerte.
Mortmain volt az.
- Állj!
A termen végigfutó visszhangtól Tessát kirázta a hideg. Mortmain.
Azonnal felismerte a férfi hangját, bár semmit sem látott a kőoszloptól,
amelyik mögé Armaros behurcolta az alkóvba. A démon automaton azután
sem engedett a szorításán, hogy tompa robbanás rázta meg a termet, és
vadul tomboló szél vágtatott el a rejtekhelyük előtt, őket érintetlenül
hagyva.
Aztán csend lett, és Tessa elkeseredetten igyekezett kitépni magát a
durva fémkarok közül, hogy visszarohanjon a terembe, és megnézze,
megsebesült, vagy ne adj' isten, meghalt-e valaki azok közül, akiket
annyira szeretett. Armarosszal felvenni a harcot azonban olyan volt,
mintha egy falat próbált volna áttörni. Azért hevesen kapálózott,
miközben ismét Mortmain hangja harsant a teremben.
- Hol van Miss Gray? Hozzátok elém!
Armaros morajló hangot kiadva mozgásba lendült. A hóna alá nyúlva
felemelte Tessát, és kivitte az alkóvból a terembe.
Teljes volt a káosz. Az automatonok mozdulatlanul álltak, felfelé nézve
a gazdájukra. Sokan összerogyva, vagy egyenesen darabokra szabdalva
hevertek a földön. A talaj csúszós volt a vér és az olaj keverékétől.
Középen kört formálva álltak az árnyvadászok meg a társaik. Cyril a
földön térdelt, a kötést a lábán átitatta a vér. Nem messze tőle Henry félig
fekve, félig ülve helyezkedett el Charlotte ölében. Sápadt volt, annyira
sápadt... Tessa tekintete találkozott Willével, ahogy a fiú felemelte a
fejét,
és felé fordult. Kétségbeesés futott át az

arcán, és megindult előre. Jem megragadta a zekéje ujját; ő is Tessát nézte,

tágra nyílt sötét szeméből sütött a rettenet.
A lány elfordította a tekintetét, és felnézett Mortmainre. A férfi a
galéria korlátjánál állt, mint prédikátor a pulpituson, és önelégült
mosollyal nézett lefelé. - Miss Gray! - szólt. - Örülök, hogy
csatlakozott
hozzánk.
Tessa köpött egyet. Vér ízét érezte a szájában, ahol az automaton ujjai
végigszántották a bőrét.
Mortmain felhúzta a szemöldökét. - Ültesd le! - parancsolta
Armarosnak. - Tartsd a kezed a vállán!
A démon halk kuncogással engedelmeskedett. Amint a lába a föl det
érintette, Tessa kihúzta magát, felszegte az állát, és tüzesen me redt
Mortmainre. - Balszerencsét jelent látni a menyasszonyt az esküvő előtt -
mondta.
- Valóban - bólintott a férfi. - Balszerencsét, de kinek?
Tessa nem nézett körül. Túlságosan fájdalmasnak találta a számtalan
automaton és a szedett-vedett árnyvadászcsapat látványát.
- A nephilimek máris behatoltak az erődítményébe - folytatta. -
Mások is érkeznek majd a nyomukban. El fogják pusztítani az au-
tomatonjait. Adja meg magát most, és akkor talán megtarthatja az életét.
Mortmain hátravetette a fejét, és felnevetett. - Bravó, kisasszony!
- kiáltotta. - Itt áll legyőzötten, és tőlem követeli, hogy adjam meg
magam.
- Nem győztek le bennünket... - kezdte Will, mire Mortmain olyan
hangosan szisszent fel a fogai között szűrve a levegőt, hogy az egész
teremben hallatszott. Az automatonok egyként, hátborzongató
összhangban kapták a fejüket Will felé.

- Egy szót se, nephilimek! - csattant fel Mortmain. - Ha bárki még

egyszer megszólal maguk közül, gondoskodom róla, hogy rögvest kilehelje
a lelkét.
- Engedje el őket! - szólt Tessa. - Ez az egész egyáltalán nem az ő
ügyük. Engedje el őket, és csak engem tartson itt!
- Úgy próbál alkudni, hogy semmi sincs a kezében - mondta
Mortmain. - Téved, ha azt hiszi, hogy a többi árnyvadász a segítségükre
siet. A seregem jelentős része éppen azzal van elfoglalva, hogy
lemészárolja a maguk Tanácsát. — Charlotte kurta, elfojtott sikkan- tást
hallatott. - Okos húzás volt a nephilimektől, hogy összegyűltek egy helyen.
Így egyetlen csapással semmisíthetem meg őket.
- Kérem! - szólt Tessa. - Kímélje meg őket! Joggal haragszik a
nephilimekre, de ha mindanniyan meghalnak, ki marad, aki tanul hatna a
bosszúból? Ha senki sincs, aki okulhatna a múlt történései ből, akkor senki
sem adhatja tovább a leckét. Hadd éljenek! Hadd vigyék magukkal a
jövőbe, amit megtanultak! Ok lehetnének a maga öröksége.
A férfi elgondolkodva bólintott, mintha mérlegelné a szavakat.
— Életben hagyom őket... Itt maradnak a foglyaimként. Ha rabok
lesznek, ön nem fog velem akadékoskodni, és engedelmes marad.
- Keményebb lett a hangja. - Mert szereti őket, és tudja, hogy ha
szökni próbál, mindegyiket megöletem. - Egy pillanatra elhallgatott. - Mi a
véleménye, Miss Gray? Nagyvonalú voltam, és ön köszönettel tartozik
nekem.
Tessa nem hallott mást, csak az automatonok csikorgását és a vér
zubogását a saját fülében. Egyszerre rádöbbent, mire célzott Mrs. Black a
kocsiban. Minél többet tudsz róluk, minél inkább kedveled őket, annál hatékonyabb
fegyver
leszel, amikor eljön az ideje, hogy

beszántsuk őket a földbe. Tessa most már maga is az árnyvadászok közé

tartozott, még ha nem is lett teljesen olyan, mint ők. Fontosak voltak neki,
szerette őket, Mortmain pedig ezt használta föl, hogy engedelmességre
kényszerítse. Azzal, hogy megmenti azt a néhány árnyvadászt, akit szeret,
mindenkit halálra ítél. És mégis: elképzelhetetlen lett volna, hogy
halálra
ítélje Willt, Jemet, Charlotte-ot, Henryt, Cecilyt meg a többieket.
- Igen. - A háta mögött Jem (vagy talán Will) elfojtott hangot hallatott.
- Igen, elfogadom az ajánlatot. - Felnézett. - Utasítsa a démont, hogy
engedjen el, és felmegyek magához.
Mortmain összehúzta a szemét. - Nem - felelte. - Armaros, hozd fel ide
hozzám!
A démon még erősebben szorította Tessa karját; a lány az ajkába
harapott a fájdalomtól, Mintha csak az együttérzését próbálná kifejezni, a
nyakában lógó mechanikus angyal megmoccant.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy egy angyal csak rájuk vigyáz. Te vagy az
egyik.
A lány a nyakához emelte a kezét. Az angyal lüktetett az ujjai alatt -
mintha lélegzett volna, vagy közölni akart volna vele valamit. Tessa
megszorította a medált, a szárnyak végei a tenyerébe vájtak. Eszébe
jutott
az álom.
Így festesz valójában?
Csak a töredékét látod annak, ami vagyok. Igazi alakomban halálos a ragyogásom.
Armaros ujjai a lány karjába mélyedtek.
Egy angyal lelkének darabja van benne, mondta Mortmain. Tessának eszébe
jutott a fehér csillag, amit a mechanikus angyal hagyott maga után Will
vállán. Aztán felidézte a sima, gyönyörű, mozdulatlan arcot meg a hűvös
kezeket, amelyek megóvták a biztos haláltól,

miután kivetette magát Mrs. Black kocsijából, és a szakadék mélyén

zubogó patak felé zuhant.
A démon felemelte.
Tessa megint az álomra gondolt.
Mély lélegzetet vett. Azt sem tudta, hogy amire készül, lehetséges-e
vagy közönséges őrültség. Ahogy Armaros kezei között a levegőbe
emelkedett, becsukta a szemét, és elméjével kinyúlt a mechanikus angyal
felé. Egy pillanatig a sötét semmiben zuhant alá azt a bizonyos fényt,
a
lélek szikráját, az életet keresve...
Aztán megtalálta. Hirtelen lobbanásra lelt, egy máglya világosságára,
minden eddiginél fényesebb szikrára. Érte nyúlt, beleburkolózott, fehér tűz
spiráljai égették a bőrét. Hangosan felsikoltott...
Aztán átváltozott.
Fehér tűz száguldott végig az erein. Nőni kezdett, a ruhája leszakadt a
testéről és a földre hullt, körülötte vakító fény ragyogott. ő maga volt
a
tűz. Egy hullócsillag. Armaros karja leszakadt a testéről - a fémdarab
hangtalanul elolvadt, aztán elpárolgott a Tessát átjáró mennyei tűzben. A
lány repült - felfelé repült. Vagyis nem - emelkedett, közben pedig
tovább
nőtt. A csontjai megnyúltak, egyre hosszabbak lettek, mintha egy kalitkát
húztak volna folyamatosan kifelé és felfelé. A bőre aranyszínű lett,
megfeszült, és elrepedt, ahogy lehetetlen sebességgel nyúlt felfelé, mint
a
paszuly a régi mesében. Ahol a bőre kettéhasadt, aranyszínű vér szivárgott
a sebekből. A fejéből fehéren izzó fémforgácsra emlékeztető karikák
szöktek elő és vették körül az arcát. A hátából két szárny robbant ki
-
hatalmasak voltak, nagyobbak, mint bármilyen madár szárnyai.
Tessa arra gondolt, hogy talán meg kéne rettennie. Ahogy lenézett, a
tátott szájjal rámeredő árnyvadászokat látta. Az egész termet megtöltötte a
belőle áradó vakító fény.

A lány Ithuriellé változott át. Az angyalok mennyei tüzének világossága

ragyogott benne, égette a csontjait, perzselte a szemét. Még- is acélos
nyugalmat érzett.
Húsz láb magasra nőt. Közvetlen közelről nézett a halálra válva a
galéria korlátját szorongató Mortmain szemébe. A mechanikus angyal a
férfi ajándéka volt Tessa édesanyjának. Biztosan sosem merült fel benne,
hogy ilyen célra is fel lehet használni.
- Ez lehetetlen - mondta rekedten. - Lehetetlen...
Foglyul ejtetted a Mennyek egyik angyalát, szólt Tessa. Nem a saját
hangját
hallotta, Ithuriel beszélt rajta keresztül. Az angyal hangja úgy
visszhangzott a testében, mint egy gong kondulása. A lány azon kezdett
gondolkodni, vajon ver-e a szíve - van egyáltalán szívük az angyaloknak?
Vajon bele fog halni ebbe? Ha igen, akkor is megérte. Életet próbáltál
teremteni. Az élet a Mennyek kiváltsága, és nem nézünk jó szemmel a bitorlókra.
Mortmain sarkon fordult, és menekülni próbált. De lassú volt; minden
ember lassú. Tessa kinyújtotta a kezét, Ithuriel kezét, megragadta a
futásnak eredő férfit, és felemelte a földről. Mortmain fel kiáltott, ahogy az
angyal szorítása megégette a bőrét. Hiába rúgkapált, egy pillanat alatt
lángra lobbant Tessa kezében, aztán skarlát vér és fehér csontok
masszájává roppant össze.
A lány szétnyitotta az ujjait. Mortmain élettelen teste automatonjai
közé zuhant. Az egész terem megremegett, majd fém éles sikolya hal-
latszott, mintha egy épület omlana össze. A mechanikus lények sor ban
egymás után a földre rogytak, testükből a Magiszter nélkül el szállt az élet.
Az árnyvadászok hervadó, haldokló fémvirágok kertjének közepén állva,
csodálkozástól elkerekedett szemmel forgolódtak.
Tessa egyszerre rájött, hogy van szíve, mert hevesen kezdett kalapálni a
boldogságtól, amiért mindenkit életben lát. Amikor azonban

értük nyúlt aranyszínű kezével - az egyiken még ott voltak Mortmain

vérének vörös foltjai —, elhúzódtak a testét körülvevő ragyogás elől.
Nem,
nem, akarta mondani, soha nem bántanálak benneteket. De képtelen volt
megszólalni; égették a lángok. Küszködött, hogy visszataláljon saját
magához, és megint Tessává változzon, de beleveszett a tűz lobogásába.
Úgy érezte magát, mintha egyenesen belezuhant volna a napba. Lángok
lobbantak benne, a mechanikus angyal izzó l asszóként ölelte a nyakát.
Könyörgöm, gondolta, de nem maradt más, csak a tűz meg a forróság. Tessa
elveszve zuhant a fénybe.

A FEKETE KÖDBŐL MECHANIKUS LÉNYEK NYÚLTAK TESSA FELÉ. Az ereiben

tűz száguldott. Amikor végignézett magán, látta, hogy repedezett bőrét
hólyagok borítják, a karján pedig patakokban csorog az aranyszínű
angyalvér. A Mennyek végtelen mezőin söpört végig a tekintete, meg a
szüntelenül izzó égbolton, aminek a fénye bárkit megvakított volna. Látta a
borotvaéles szegélyű ezüstfelhőket, és érezte az angyalok szívének
ürességét.
- Tessa! - Will volt az, a lány bárhol megismerte volna a hangját. - Tessa,
ébredj fel! Ébredj fel, kérlek!
Tessa hallotta a fájdalmat a fiú hangjában, és felé akart nyúlni, de ahogy
felemelte a karját, lángok törtek elő belőle, és megégették. A keze
hamuvá
porladt, és tovaszállt a szélben.
Tessa lázasan, rémálmok közepette hánykolódott az ágyában. A köré
tekeredett takarót átitatta az izzadság, haja a halántékára tapadt. Mindig
sápadt bőre szinte átlátszó lett, kitűnt alóla az erek rajzolata és a
csontok
formája. A mechanikus angyal most is a nyakában lógott; időről időre
odakapott hozzá, de aztán kétségbeesetten felkiál tott, mintha fájdalmat
okozott volna megérintenie.
— Szörnyű fájdalmai vannak. — Charlotte hideg vízbe mártott egy
törülközőt, és Tessa égő homlokára szorította. A lány erőtlenül til
takozni
próbált, de nem moccant, hogy félrelökje Charlotte kezét. A nő szerette
volna azt hinni, hogy azért, mert a borogatás segített, de tudta, hogy Tessa
valószínűleg egyszerűen túl fáradt hozzá. - Tehetünk még valamit?
Az angyal tüze lassan elhagyja a testét, felelte a Charlotte mellett
álló Énókh
testvér a maga hátborzongató, minden irányba terjedő suttogásával. Tart,
ameddig tart. Miután a tűz távozott, Tessa nem érez többé fájdalmat.
— De életben marad?
Eddig életben maradt. A Néma Testvér hangja komornak tűnt. A tűznek
végeznie kellett volna vele. Bármelyik hétköznapi embert megölte volna.
Tessa viszont félig
árnyvadász, félig démon, és éppen az az angyal védte meg, akinek a füzéből
merített. Még az
utolsó pillanatokban is őt óvta, amikor fellángolt, és elégette saját megtestesült
alakját.
Charlotte-nak akaratlanul is eszébe jutott a kör alakú terem a Cadair
Idris belsejében, meg Tessa, ahogy egyik pillanatról a másikra lányból tűzzé
változott át, lángoszlopként felragyogott, a haja szikrákat vetett, és
egész
teste vakító, rettenetes fényt árasztott magából. A Henryt az ölében
tartó
Charlotte azon is csodálkozott, hogy még egy égi teremtmény is hogyan
maradhat életben ilyen lángolás közepette.

Amikor az angyal végül elhagyta Tessát, a lány összeesett, a ruhák

rongyokban lógtak rajta, a bőrét pedig égési sebek borították. Az
árnyvadászok odarohantak hozzá a haldokló automatonok között, bár
Charlotte csak homályos foltokat tudott kivenni - a Henry miatt érzett
szörnyű aggodalom torz lencséjén keresztül követte az eseményeket. Will
a karjába vette Tessát, miközben a Magiszter erődít ménye elkezdett
bezáródni körülöttük. Ajtók csapódtak be, ahogy végigrohantak a
folyosókon, mialatt Magnus kék tüze világította be a menekülés útját.
Ismét portált nyitottak, és visszatértek az Intézetbe, ahol újabb Néma
Testvérek vártak rájuk. A titokzatos, sebhelyes kezű és arcú férfiak még
Charlotte-ot sem engedték be a szobába, ahová bezárkóztak Henryvel és
Tessával. Will elkeseredett pillantást vetett Jemre. Parabatiától várt
vigaszt.
- James! - mondta.- Te kiderítheted... mit tesznek vele... Hogy életben
marad-e.
De Enókh testvér közéjük lépett. A neve nem James Carstairs többé, mondta.
Zakariásnak hívják.
Will szomorúan engedte le a kezét. - Hadd beszéljen a maga nevében.
De Jem szótlanul elfordult, otthagyta mindannyiukat, és kisietett az
Intézetből. Will értetlenül figyelte, Charlotte-nak pedig eszébe jutott a két
fiú első találkozása: Tényleg megfogsz halni? Sajnálom.
Végül Will mesélte el az Intézet döbbent, hitetlenkedő lakóinak a teljes
történetet: a mechanikus angyal valódi feladatát, a Starkweather család
balsorsát és Tessa fogantatásának szokatlan históri áját. Charlotte
nyugtázta, hogy Aloysius igazat beszélt: Tessa valóban a dédunokája volt.
Egy leszármazottja, akit soha nem ismerhetett meg, mivel ő is odaveszett a
tanácsteremben történt mészárlásban.

Charlotte akaratlanul is azon kezdett gondolkodni, milyen lehetett,

amikor feltépték a tanácsterem ajtajait, és beözönlöttek rajtuk az
automatonok. A tanácstagoknak nem tiltották meg, hogy fegyvert
tartsanak maguknál, de egyikük sem volt felkészülve a harcra. Ráadásul a
legtöbb árnyvadásznak soha korábban nem kellett automatonokkal
szembenéznie. A nő hátán végigfutott a hideg a mészárlásnak még csak a
gondolatára is. Elkeserítette az árnyvadászok világát ért veszteség tudata,
de tisztában volt vele, hogy ha Tessa nem hoz ekkora áldozatot, sokkal
nagyobb tragédia is történhetett volna. Mortmain halála után az összes
automaton elesett, még azok is, akik a tanácsteremben voltak. Az
árnyvadászok többsége életben maradt, de a Tanács súlyos veszteségeket
szenvedett - többek között a konzul sem élte túl a támadást.
- Félig démon, félig árnyvadász — mormogta maga elé Charlotte
Tessát figyelve. - Mi hát ő valójában?
A nephilimvér domináns. Tessa újfajta árnyvadász. Az új nem szükségszerűen
rossz,
Charlotte. A nephilimvér miatt gyógyító rúnákkal is mertek próbálkozni
nála, de azok egyszerűen belesüllyedtek a bőrébe, és eltűntek, mint a vízre
írt szavak. Charlotte megérintette a lány vállát, ahol korábban az
irónnal
kezelték. Egészen forró volt a bőre.
- A mechanikus angyala már nem ketyeg - állapította meg Char-
lotte.
A medált elhagyta az angyali jelenlét. Ithuriel kiszabadult, és nem védi többé
Tessát, bár
mivel a Magiszter halott, és ö maga is nephilim, valószínűleg nem kell
aggódnunk a
biztonságáért. Feltéve, hogy nem próbál meg még egyszer angyallá változni.
Abba
bizonyosan belehalna.
- Más veszélyek is leselkedhetnek rá.

Mindannyiunknak szembe kell néznünk veszélyekkel, felelte Énókh testvér.

Ugyanazon a hűvös, rezzenéstelen, az elmékben megszólaló hangon
beszélt, mint akkor, amikor közölte a nővel, hogy Henry életben marad, de
soha többé nem fog tudni lábra állni.
Tessa mocorogni kezdett az ágyon, és szárazon felkiáltott. A csata óta
gyakran kiáltozott neveket álmában. Nate-et hívta, a nagynénjét és
Charlotte-ot. - Jem - suttogta most, görcsösen szorongatva a takaróját.
Charlotte elfordult Énókhtól, fogta a hűvös ruhát, és megint Tessa
homlokára terítette. Tudta, hogy nem lenne szabad megkérdeznie, de
mégis...
- Hogy van a mi Jemünk? Megtalálja a helyét a Testvérek között?
A nő érezte Énókh neheztelését. Te is tudod, hogy erről nem beszélhetek. 0 többé
nem a ti Jemetek, hanem Zakariás testvér. El kell felejtenetek öt.
- Elfelejteni? Nem tudom elfelejteni - felelte Charlotte. - Nem olyan,
mint a többi testvér, Énókh. Te is tisztában vagy vele.
A Néma Testvérek beavatási rituáléja féltve őrzött titkunk.
- Nem a beavatási rituáléról kérdeztelek - mondta a nő. - Mind-
azonáltal tudom, hogy a legtöbb Néma Testvér elvágja a halandó életéhez
fűződő kötelékeket, mielőtt belép a Testvériségbe. James viszont nem tudná
ezt megtenni. Megvan benne, ami ehhez a világhoz köti. — Lenézett a
zihálva lélegző Tessára, akinek hevesen verdesett a szempillája. - Nagyon
erős köztük a kapocs, és attól félek, hogy ha nem a kellő óvatossággal
választjuk el őket, mindketten sérülhetnek.

- Ó, az isten szerelmére! - szólt ingerülten Henry, és felgyűrte

köntösének tintafoltos ujját. - Nem tudsz valami kevésbé lehangolót
olvasni? Valamit, amiben van egy jó csata?
- Ez Tennyson - felelte Will, és levette a lábát a fotel előtt álló
lábtámaszról. A szalonban voltak, Henry a tűz előtt ült. Most is sápadt
volt, mint a Cadair Idris belsejében lezajlott csata óta mindig, bár
lassacskán kezdett visszatérni a színe. - Élesíti az elmédet.
Mielőtt Henry válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és Charlotte lépett
be rajta. Fáradtnak tűnt, zsákruhájának ujjai végén nedves volt a csipke.
-
Olvastál Henrynek, Will?
- Igen, valami szörnyűséget. Mindenféle verseket. — Henry egyik
kezében tollat tartott, a térdére húzott takarón papírlapok hevertek
szerteszét.
Henry a tőle megszokott tartással fogadta a hírt, hogy még a Néma
Testvérek gyógyító tudása sem elegendő hozzá, hogy újra jár jon.
Meggyőződésévé vált, hogy építenie kell magának egy tolószékszerűséget,
amit önjáró kerekekkel és mindenféle egyéb alkalmatossággal kell
felszerelnie. Elhatározta, hogy a szék fel- és le fog járni a lépcsőn,
hogy
továbbra is képes legyen lejutni a találmányaihoz a kriptába.

Az alatt az egy óra alatt, amíg Will a Maudból olvasott fel neki,
végig
terveket rajzolgatott, de hát a költészet soha nem izgatta különösebben
Henryt.
- Nos, felmentelek a kötelességeid alól, Will. Henry, téged pedig
felmentelek a vershallgatás alól - mondta Charlotte. - Ha szeretnéd,
drágám, segítek összeszedni a jegyzeteidet... - Férje széke mögé lépett,
átnyúlt a válla fölött, és segített csinos kupacba rendezni a
szétszóródott
papírlapokat. A férfi megragadta a csuklóját, és felnézett rá... Olyan
bizalom és rajongás volt a tekintetében, hogy Will úgy érezte, mintha apró
kések vágtak volna a bőrébe.
Nem mintha neheztelt volna Charlotte-ra és Henryre a boldogságukért -
távolról sem. De akaratlanul is Tessa jutott eszébe. Az egykor szívesen
táplált, később elfojtott remények. Kíváncsi lett volna, hogy a lány nézett -e
rá úgy valaha is. Nem hitte, hogy igen. Elszántan dolgozott rajta, hogy
elveszítse Tessa bizalmát, és bár semmire sem vágyott jobban, mint hogy
újra megszerezze, képtelen volt leküzdeni a félelmét...
Elűzte a komor gondolatokat, felállt, és készült bejelenteni, hogy
elmegy megnézni Tessát. Mielőtt megszólalhatott volna, kopogás
hallatszott az ajtón, és a szokatlanul feszültnek tűnő Sophie lépett be rajta.
Egy pillanattal később feszültségének okára is fény derült, amikor az
inkvizítor követte a szalonba.
Will, aki a tanácsüléseken viselt ceremoniális köntösben nyújtott
látványához szokott hozzá, alig ismerte meg a szürke frakkot és sötét
nadrágot viselő zord férfit. Az arcán élénk színű seb éktelenkedett, ami
korábban nem volt ott.
- Whitelaw inkvizítor! - Charlotte felegyenesedett, a tekintete
hirtelen egészen komoly lett. - Minek köszönhetjük a megtiszteltetést?

- Charlotte! - szólt a férfi, és kinyújtotta a kezét. Egy, a Tanács

pecsétjével lezárt borítékot tartott benne. - Üzenetet hoztam a számodra.
Charlotte értetlenül pillantott rá. - Nem küldhetted volna el egyszerűen
a többi postával?
- Ez egy rendkívüli fontosságú levél. Azonnal el kell olvasnod!
Charlotte lassan kinyúlt, és átvette a borítékot. Megforgatta a
kezében, aztán összeráncolta a homlokát, és az íróasztalához sietett a
papírkésért. Will kihasználta az alkalmat, hogy titkon megnézze magának
az inkvizítort. A férfi komoran figyelte Charlotte-ot, a fiúra rá sem
pillantott. Will akaratlanul is azon kezdett elmélkedni, hogy Whitelaw
vajon a tanácsteremben, a Mortmain automatonjai ellen vívott csatában
szerezte-e az arcát elcsúfító sebet.
A hegy gyomrában biztos volt benne, hogy mindannyian ott fognak
meghalni, egészen addig, amíg Tessa fel nem vette az angyal tel jes,
tűzben
égő alakját, és le nem sújtott Mortmainre, ahogy a villám sújt le egy
fára.
Az egyik legnagyobb csoda volt ez, amit életében látott, a boldogság helyét
hamarosan mégis a rettegés vette át, mert Tessa vérbe fagyva, öntudatlanul
csuklott össze az átváltozás után, és hiába próbálták felébreszteni. Magnus
utolsó erejét összeszedve, Henry segítségével megnyitott egy portált, amin
át visszajutottak az Intézetbe, ami azonban ezután történt, arra Will
csak
homályosan emlékezett; úrrá lett rajta a kimerültség és a félelem. Újabb
Néma Testvéreket hívtak, hogy ellássák a sebesülteket, aztán megérkeztek
a hírek a Tanácsból, és kiderült, kik vesztek oda, mielőtt Mortmain
halálakor az automatonok darabjaikra hullottak. És ott volt Tessa -
Tessa,
aki nem beszélt, de még csak nem is tért magához, miközben a Néma
Testvérek a szobájába vitték. És ő nem mehetett be vele. Mivel sem a
fivére, sem a férje nem volt, nem tehetett mást, mint

hogy véres kezét ökölbe szorítva utána bámult. Soha nem érezte még
magát olyan tehetetlennek.
Aztán amikor körülnézett, tekintetével Jemet keresve, hogy me-
sélhessen a félelméről az egyetlen embernek a világon, aki ugyanúgy
szerette Tessát, mint ő, nem találta sehol. Barátja a Testvére parancsára
visszatért a Néma Városba. Elment, anélkül, hogy egy szót is szólt volna.
Cecily hiába próbálta csillapítani, Will dühös volt - Jemre, a Tanácsra, a
Testvériségre, amiért maguk közé fogadták Jemet. Persze maga is tudta,
hogy igazságtalan, hiszen Jem önként hozta meg a döntését, és csakis így
maradhatott életben. Mégis: amióta visszatértek az Intézetbe, Will
folyamatosan tengeribetegnek érezte magát. Olyan volt, mintha egy évek
óta lehorgonyzott hajó kötelékeit hirtelen elvágták volna, és most a
hullámok hátán sodródva képtelen lenne eldönteni, merre fordítsa a
kormányt. Tessa pedig...
Hasadó papír hangja zökkentette ki a gondolataiból. Charlotte
felbontotta a levelet, és nekifogott az olvasásnak. Az arcából fokozatosan
eltűnt a szín. Felemelte a tekintetét, és az inkvizítorra meredt. - Ez valami
vicc?
A férfi tekintete még komorabb lett. - Szó sincs viccről, biztosíthatlak
róla. Készen állsz a válasszal?
- Lotti? - Ahogy Henry felnézett a feleségére, még vörös hajfürtjei
is aggodalmat és szeretetet sugároztak. - Mi az, Lotti? Mi a baj?
Charlotte rápillantott, aztán megint az inkvizítor szemébe nézett. -
Nem — felelte. - Nem állok készen. Még nem.
— A Tanács nem óhajtja... - kezdte Whitelaw, aztán hirtelen el-
hallgatott. Mintha csak most vette volna észre Willt. - Ha beszélhetnénk
négyszemközt, Charlotte.

A nő kihúzta magát. - Sem Wiilt, sem Henryt nem fogom kiküldeni.

A két férfinak találkozott a tekintete. Will tudta, hogy Henry feszülten
figyeli őt. Charlotte és a konzul összeütközése, aztán a konzul halála
után
valamennyien lélegzet-visszafojtva várták, milyen büntetéssel áll elő a
Tanács. Veszélyben érezték pozíciójukat az Intézetben. Will mindent
kiolvasott Charlotte finoman remegő kezéből és összeszorított szájából.
Hirtelen azt kívánta, bár vele lenne Jem vagy Tessa, valaki, akivel
beszélhet, valaki, akitől megkérdezheti, mit tehetne Charlotte-ért, akinek
annyival tartozott.
- Semmi baj. - Will felállt. Látni akarta Tessát, még akkor is, ha a
lány ki sem nyitja a szemét, és fel sem ismeri. - Amúgy is menni akartam.
- Will... - tiltakozott Charlotte.
- Semmi baj, Charlotte - ismételte a fiú, és az inkvizítort megke-
rülve az ajtóhoz sietett. Miután kilépett a folyosóra, egy pillanatra a falnak
támaszkodott, hogy összeszedje magát. Akaratlanul is eszébe jutottak a
saját szavai - atyaég, mintha egymillió év telt volna el azóta, és most már a
legkevésbé sem tűnt viccesnek, amit annak idején mondott: A konzul? Beállít
reggeli közben? Legközelebb mi lesz? Az inkvizítor ugrik be uzsonnára?
Ha elveszik Charlotte-tól az Intézetet...
Ha mindannyian elvesztik az otthonukat—
Ha Tessa...
Nem fejezhette be a gondolatot. Tessa élni fog; élnie kell. Ahogy
nekivágott a folyosónak, Wales kék, zöld és szürke színeire gondolt. Ha az
Intézetet elveszik tőlük, talán visszatérhetnének Cecilyvel a

szülőhazájukba, és valamiféle új életet kezdhetnének. Nem árnyvadászélet

lenne, de Charlotte nélkül, Henry nélkül, Jem, Tessa meg Sophie nélkül,
sőt a nyavalyás Lightwoodok nélkül nem is akart árnyvadász lenni. Ezek az
emberek voltak a családja, és nagyon sokat jelentettek a számára - még
valami, gondolta, amire túl későn döbbent rá.
- Miss Tessa! Ébredjen! Kérem, ébredjen fel!
Sophie hangja belevágott a sötétségbe. Tessa erőnek erejével kény-
szerítette magát, hogy a pillanat törtrészére kinyissa a szemét. A
szobáját
látta az Intézetben, az ismerős bútorokat, a félrehúzott függönyöket meg
az ablakon beszivárgó gyenge fény négyszögeit a padlón. Küzdött, hogy
éber maradjon. Így ment már egy ideje: a láz és a rémálmok között pár
pillanatra magához tért, de soha nem elég hosszú időre ahhoz, hogy
beszélni tudjon. Sophie, próbálta suttogni, de száraz ajkai közül nem jött ki
szó. Fénycsík villant a szeme előtt, kettéhasítva a világot. Hangtalanul
felkiáltott, majd az Intézet darabjaira hullott, és elszáguldott előle a
sötétbe.
Gabriel végül Cyriltől tudta meg, hogy Cecily az istállóban van, mi után
a
nap java részét azzal töltötte, hogy hiába kereste a lányt az Intézetben.
Alkonyodott, az istállót lámpások sárga fénye és lovak szaga töl tötte be.
Cecily Balios boksza előtt állt, fejét a nagy fekete ló nyakának támasztotta.
Majdnem ugyanolyan éjszínű haja kibontva omlott a vállára. Amikor
megfordult, és Gabrielre pillantott, a fiú észrevette a piros rubin villanását
a nyakában.
A lány arcán aggodalom suhant át. — Történt valami Willel?
- Willel? - csodálkozott Gabriel.

- Csak gondoltam... abból, ahogy rám néztél... — Cecily felsó-

hajtott. - Annyira el van kámpicsorodva újabban. Ha nem lenne elég, hogy
Tessa betegen fekszik, ott van még az is, ami Jemmel történt... - Megrázta a
fejét. - Próbáltam beszélni vele, de nem mond semmit.
- Szerintem most Jemmel beszélget - felelte Gabriel. - Bevallom,
nem tudom, mi jár a fejében. Ha gondolod, próbálhatok...
- Nem! - Cecily halkan beszélt. Kék szeme a távolba révedt. -
Hagyjuk csak!
Gabriel tett néhány lépést a lány felé. A Cecily lábánál álló lámpás
lágy,
sárga fénye aranyló ragyogással vonta be a bőrét. Kesztyű nélküli keze
fehéren rajzolódott ki a ló fekete nyakán.
- Szóval... - kezdte bizonytalanul a fiú. - Úgy látom, nagyon
szereted ezt a lovat.
Némán elátkozta magát. Az apja egyszer azt mondta, hogy a nők, a
gyengébbik nem tagjai szeretik, ha szép szavakkal és velős bókokkal
udvarolnak nekik. Gabriel nem volt benne biztos, milyen is egy velős
bók,
de azt azért gyanította, hogy az „úgy látom, nagyon szereted ezt a
lovat”
nem számít annak.
Cecily a jelek szerint mégsem bánta a dolgot. Szórakozottan meg-
paskolta az állatot, majd szembefordult a fi úval. - Balios megmentette a
bátyám életét.
- Elmész? — kérdezte hirtelen Gabriel.
A lánynak elkerekedett a szeme. - Hogyan, Mr. Lightwood?
- Nem! - A fiú feltartotta a kezét. - Kérlek, ne hívj Mr. Light-
woodnak. Árnyvadászok vagyunk. Szeretném, ha csak Gabriel lennék
neked.
Cecily halványan elpirult. — Akkor Gabriel. Miért kérdezted, hogy
elmegyek-e?

- Azért jöttél, hogy hazavidd a bátyádat - felelte a fiú. - Mostanra

viszont nyilvánvaló, hogy nem megy el, igaz? Szerelmes Tessába. Ott fog
maradni, ahol ő van.
- Lehet, hogy Tessa sem marad itt. - Cecily szeméből semmit sem
lehetett kiolvasni.
- Szerintem ő marad. De ha nem is, bárhová megy, Will követni
fogja. Jem pedig... Jem Néma Testvér lett, de azért most is nephilim.
Ha
Will még látni szeretné, és azt hiszem, mind a ketten tudjuk, hogy
szeretné, akkor itt marad. Megváltozott az évek során, Cecily. Most már itt
van a családja.
- Gondolod, hogy magamtól nem vettem észre? Will szíve itt van,
nem a szüleinknél, akiket évek óta nem látott. Nem egy yorkshire-i
házban, ahol sohasem élt.
- Attól, hogy ő már itt marad... te még hazamehetsz.
- Hogy a szüleim ne legyenek egyedül. Igen. Értem, miért gon-
dolod így. - Cecily habozott egy pillanatra. - Persze te is tudod, hogy
néhány éven belül amúgy is elvárják majd tőlem, hogy férjhez menjek, és
elköltözzem tőlük.
- De azt nem várják el, hogy soha többé ne is állj szóba velük.
Száműzetésben vannak, Cecily. Ha itt maradsz, örökre el leszel vágva
tőlük.
- Úgy beszélsz, mintha próbálnál rábeszélni, hogy költözzem haza.
- Azért beszélek így, mert félek tőle, hogy megteszed. - A szavak
kicsúsztak a száján, mielőtt visszafoghatta volna őket. Zavarában el-
vörösödve nézte a lányt.
Cecily közelebb lépett. Kék szeme tágra nyílt, ahogy felnézett a fiúra.
Gabriel nem tudta, mikor jött el az a pillanat, amikortól nem emlékeztette
többé Willre; ez a szempár egyedül Cecilyé volt már,

a kéknek egy senki másra nem jellemző árnyalata. - Amikor idejöttem -

mondta a lány azt hittem, az árnyvadászok szörnyetegek. Azt hittem, ki
kell innen menekítenem a bátyámat. Azt hittem, együtt térünk haza, és a
szüleink mindkettőnkre büszkék lesznek. Akkor megint együtt lehetett
volna a családom. Aztán rájöttem... segítettél rájönnöm...
- Én segítettem? Hogyan?
- Apád nem adott neked választási lehetőséget. Elvárta, hogy az
legyél, akit ő akar, ezek az elvárások pedig szétszakították a családodat. Az
én apám viszont úgy döntött, hogy elhagyja a nephilimeket, és elveszi
anyámat. A saját elhatározása volt, éppen úgy, ahogy Will is a saját
akaratából maradt a nephilimekkel. Mindketten választhatták a szerelmet
is meg a háborút is. A maga módján mindkettőhöz nagy bátorság kell. És
nem hiszem, hogy a szüleim neheztelnek Willre a döntése miatt.
Végeredményben csak az a fontos nekik, hogy boldog legyen.
- De mi a helyzet veled? - kérdezte Gabriel. Most már olyan közel
álltak egymáshoz, hogy kis híján megérintették egymást. - Te is magad
döntheted el, hogy mész vagy maradsz.
- Maradok - felelte Cecily. - A háborút választom.
Gabriel kifújta a levegőt, amiről eddig maga sem tudta, hogy visz-
szatartotta. - Lemondasz az otthonodról?
- Egy huzatos öreg yorkshire-i házról? Ez itt London.
- És lemondasz mindenről, amit ismersz?
- Ami ismerős, az unalmas.
- És lemondasz róla, hogy találkozz a szüleiddel? Törvényszegés,
ha...
Cecily megvillantott egy kurta mosolyt. - Mindenki megszegi a törvényt.

- Cecy! - Bár szinte lehetetlennek tűnt, Gabriel még közelebb

húzódott, aztán a következő pillanatban már csókolta a lányt. A keze
előbb bizonytalanul siklott körbe a köpeny merev anyagán, aztán az ujjai
rátaláltak Cecily tarkójára, és puha meleg hajának fürtjeivel kezdtek
játszadozni. A lány először szinte megfagyott a meglepetéstől, aztán
hozzásimult Gabrielhez, aki érezte az enyhén szétnyíló ajkak édes ízét.
Amikor végül elváltak egymástól, a fiú határozottan szédült. - Cecy? -
szólt megint rekedten.
- Öt — mondta a lány. Az ajka és az arca piros volt, de a tekintete
határozott és éber.
- Öt? - visszhangozta értetlenül Gabriel.
- Öt pontra értékelem a teljesítményed - felelte mosolyogva Cecily.
- A technikádon talán van még mit csiszolni, de a veled született
tehetség
nyilvánvaló. Elsősorban gyakorlásra van szükséged.
- És hajlandó vagy tanítani?
- Nagyon megsértődnék, ha más tanárt választanál - közölte a
lány, és visszacsókolta Gabrielt.
Amikor Will belépett Tessa szobájába, Sophie az ágy mellett ült, és halkan
mormogott valamit. Ahogy a fiú mögött becsukódott az ajtó, megfordult.
Szája tartásából látszott az aggodalom.
- Hogy van? - kérdezte Will, mélyen a nadrágja zsebébe süllyeszt-
ve a kezét. Fájt így látnia Tessát; fájt, mintha egy jégszilánk fúródott volna
a bordái közé, ami lassan beette magát a szívébe. Sophie gondosan befonta
Tessa hosszú barna haját, hogy ne gabalyodjon össze, amikor a lány
görcsök között ide-oda dobálja a fejét a párnán. Tessa kapkodta a levegőt,
a mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt, a

szeme láthatóan ugrált sápadt szemhéja mögött. Will nagyon szeret te

volna tudni, miről álmodik éppen.
- Változatlanul - felelte Sophie, majd kecsesen felállt, hogy átadja az ágy
melletti széket a fiúnak. - Megint kiáltozott.
- Most is hívott valakit? - kérdezte Will, de rögtön meg is bánta.
Nevetségesen nyilvánvaló volt, miért kíváncsiskodik.
Sophie elfordította sötét szemét. - A bátyját - felelte. - Ha szeretne
pár
percet egyedül tölteni Miss Tessával...
- Igen, Sophie, ha kérhetném.
A lány megtorpant az ajtóban. - William úrfi - szólt.
A fiú, aki éppen letelepedett az ágy melletti karosszékre, hátrapil lantott
a válla fölött.
- Bocsánatot szeretnék kérni, amiért olyan csúnyákat gondoltam és
mondtam önről az elmúlt években - folytatta a cseléd. - Most már tudom,
hogy csak azt szerette volna, amit mi mindannyian. Megtenni minden
öntől telhetőt.
Will Tessa görcsösen a lepedőt markoló ujjaira fektette a kezét. -
Köszönöm! - Képtelen volt Sophie-ra nézni. A következő pillanatban
hallotta, ahogy becsukódik az ajtó a háta mögött.
Tessára pillantott. A lány most csendben feküdt, egyenletesen lélegzett,
csak a szempillái verdestek. A szeme alatt sötétkék karikák húzódtak,
halántékán és a csuklója belsején kirajzolódott az erek finom hálózata.
Amikor Tessa körül lángolt a tűz, elképzelhetetlennek tűnt, hogy törékeny
is tud lenni, most mégis itt feküdt. Forró volt a keze, és amikor Will
az
ujjaival végigsimította az arcát, égetett a bőre.
-Tess! - suttogta a fiú. - A Pokolban hideg van. Emlékszel, mikor
mondtad ezt nekem? Amikor a Sötét Ház pincéjében voltunk. Más pánikba
esett volna, te viszont higgadt maradtál, mint egy nevelőnő,

és közölted, hogy a Poklot jég borítja. Milyen kegyetlen irónia lenne,

ha
éppen a Mennyek tüze venne el tőlem.
Tessa élesen beszívta a levegőt, mire Will szíve hevesebben kezdett
verni - vajon meghallotta, amit mondott? De a lány szeme szorosan csukva
maradt.
Will még erősebben szorította a kezét.
- Gyere vissza! - szólt. - Gyere vissza hozzám, Tessa! Henry azt
mondta, hogy mivel megérintett egy angyal lelke, talán a Mennyországról
álmodsz, angyalokkal teli rétekről és tűzvirágokról. Talán boldog vagy az
álmaidban. Puszta önzésből mégis arra kérlek, hogy gyere vissza hozzám!
Nem bírom ki, ha a teljes szívemet el kell veszítenem.
A lány lassan Will felé fordította a fejét, és szétnyílt az ajka,
mintha
szólni készülne. A fiú kalapáló szívvel hajolt előre.
- Jem? - kérdezte Tessa.
Will úgy érezte, moccanni sem tud, továbbra is görcsösen szorongatta a
lány kezét. Tessa rebegve kinyitotta a szemét: szürke volt, mint az ég
eső
előtt, szürke, mint Wales palakő dombjai. Mint a könnyek színe. A lány
Will felé pillantott, de átnézett rajta, nem látta egyáltalán.
- Jem - mondta megint. — Annyira sajnálom, Jem. Az egész az én
hibám.
Will megint előrehajolt. Képtelen lett volna el rontani a pillanatot. Tessa
napok óta először végre érthetően beszélt. Még ha nem is hozzá.
- Nem a te hibád - felelte.
Tessa forrón viszonozta a fiú kezének szorítását; mintha minden egyes
ujja külön-külön égette volna Will bőrét. - De igen - mondta. - Minden
azért történt, mert Mortmain és én megfosztottunk a

jin fentől. Miattam kerültetek mindannyian veszélybe. Szeretnem kellett

volna, de csak megrövidítettem az életedet.
Will reszelős lélegzetet vett. A jégszilánk megint a szívébe fúródott,
úgy
érezte, levegőt is alig kap tőle. Nem a féltékenység volt az oka, hanem
a
lelke eddig ismeretlen mélységeiből felszakadó szomorúság. Sydney Carton
jutott eszébe. Gondoljon néha arra, hogy van egy férfi, aki bármikor
szívesen áldozása fel
életét azért, hogy megmentsen egy életet, melyet ön szeret!
u
Igen, megtette volna
Tessáért - meghalt volna érte, hogy cserébe a lány maga mellett
tarthassa
azokat, akiket szeret -, mint ahogy Jem is megtette volna érte vagy Tessáért,
és Tessa is megtette volna bármelyikükért. Szinte feldolgozhatatlan- nak
találta ezt a kuszaságot, egy dologban azonban teljesen biztos volt:
szeretetben nincs hiány közöttük.
Elég erős vagyok ehhez, mondta magának, és óvatosan felemelte a lány kezét.
- Az élet nem csak arról szól, hogy ne haljunk meg. A bol dogságra is
gondolnunk kell. Ismered a te Jamesedet, Tessa. Tudod, hogy inkább a
szerelmet választaná, mint a hosszabb életet.
De Tessa egyre csak dobálta a fejét a párnán. — Hol vagy, James?
Kereslek a sötétben, de nem talállak sehol. Neked szánt a sors, el -
szakíthatatlan köteléknek kellene lennie közöttünk. És amikor hal dokoltál,
mégsem voltam ott melletted. Nem köszöntem el tőled.
- Miféle sötétség? Tessa, hol vagy? - Will határozottabban szorította
meg a lány kezét. - Segíts, hogy megtaláljalak!
Tessa háta hirtelen ívbe hajlott. - Ne haragudj! - nyögte. - Jem...
annyira
sajnálom. Rettenetes, amit veled tettem...
- Tessa! - Will talpra ugrott, de a lány erőtlenül zihálva visszazuhant
az ágyra.

A fiú képtelen volt visszafogni magát. Úgy kiáltott Charlotte-ért, mint

egy rémálomból felriadt kisgyerek, úgy, ahogy soha nem kiáltott, amikor
valóban gyerek volt, és felébredt az ismeretlen Intézetben vigasztalásra
vágyva, amit tudta, hogy nem szabad megkapnia.
Charlotte futva érkezett - Will mindig biztos volt benne, hogy így lesz,
ha hívja. A nő kifulladva, riadtan érkezett. Egy pillantással felmérte az
ágyon fekvő Tessát meg a lány kezét szorongató Willt, és az arcán a
félelem helyét átvette a mélységesen mély bánat. - Will...
A fiú óvatosan elengedte Tessa kezét, és az ajtó felé fordult. - Charlotte
- szólt. - Soha nem kértelek még, hogy használd fel a befolyásodat az
Intézet vezetőjeként, és segíts nekem...
- A befolyásom nem mentheti meg Tessát.
- De igen. Ide kell hoznod Jemet.
- Ilyet nem kérhetek - felelte a nő. - Jem éppen hogy csak meg-
kezdte a szolgálatot a Néma Városban. A szabályok szerint az új Testvérek
az első évben egyáltalán nem mozdulhatnak ki...
- A csatába is eljött.
Charlotte megigazított egy arcába lógó kósza tincset. Néha egészen
fiatalnak tűnt, mint most is, pedig korábban, amikor szembe kellett néznie
az inkvizítorral a szalonban, egészen másmilyennek hatott. - Enókh testvér
engedélyével.
A bizonyosság kiegyenesítette Will gerincét. Annyi éven át kétel kedett
abban, amit a szíve súgott, most azonban minden bizonytalansága elszállt.
- Tessának szüksége van Jemre - jelentette ki. - Ismerem a Törvényt,
tudom, hogy nem jöhet haza, de... A Néma Testvéreknek meg kell
szakítaniuk minden köteléket a halandó világgal, mielőtt beállnak a
rendbe. Ez is benne van a Törvényben. A Tessa és Jem közötti kötelék még
nem szakadt el. Hogyan

csatlakozhatna Tessa ismét a halandó világhoz, ha nem láthatja csak még

egyszer Jemet?
Charlotte egy darabig nem válaszolt. Árnyék futott át az arcán, amit
Will nem tudott mire vélni. Kizárt, hogy ő ne akarja ezt; Jeniért,
Tessáért,
mindkettejükért. - Jól van - bólintott végül a nő. - Meglátom, mit tehetek.

- Ó, az isten szerelmére! - dörmögte Sophie, ahogy elhaladt a

konyha előtt. Muszáj Bridgetnek állandón ilyen morbid dalokat énekelnie,
ráadásul folyton Will nevét beleszőve? Mintha szegény fiú nem szenvedett
volna eleget...
Egy árnyék vált ki a sötétből. - Sophie?
A lány sikított, és majdnem elejtette a kezében tartott kefét. Aztán
boszorkányfény lobbant fel a homályos folyosón, és az ismerős szürkészöld
szempárt pillantotta meg.
- Gideon! - kiáltotta. — Szentséges ég, kis híján halálra rémisz-
tettél!
A fiú szemében látszott a bűnbánat. - Ne haragudj! Csak jó éjszakát
szerettem volna kívánni... És mosolyogtál menet közben. Azt hittem...

- Will úrfin járt az eszem - felelte a lány, aztán megint elmoso-

lyodott Gideon csalódott pillantását látva. — Ha egy évvel ezelőtt azt
mondtad volna nekem, hogy valaki gyötri, odáig lettem volna a
boldogságtól, most viszont azon kapom magam, hogy együtt érzek vele. Ez
minden.
A fiú komoly arccal bólintott. - Én is együtt érzek vele. Minden egyes
napon, amikor Tessa nem tér magához, látszik, hogy újabb és újabb adag
életerő szivárog el belőle.
- Bár itt lenne Jem úrfi... - Sophie felsóhajtott. - De nincs itt.
- Sok mindennek meg kell szoknunk a hiányát mostanság. -
Gideon lágyan megérintette a lány arcát. Durvák, bőrkeményedésesek
voltak az ujjai, nem is emlékeztettek egy úriemberére. Sophie
rámosolygott. - Vacsoránál rám sem néztél - folytatta halkabban a fiú.
Ez
így volt igaz. Csak gyorsan belapátoltak némi sült csirkét krumpl ival.
Senkinek nem volt igazán étvágya, kivéve Gábrielt és Cecilyt, akik annyit
faltak, mintha az egész napot edzéssel töltötték volna. Talán így is volt.
- Aggódom Mrs. Branwell miatt - vallotta be Sophie. - Annyira
féltette Mr. Branwellt meg Miss Tessát, hogy majd’ belerokkant, és a
baba... - Az ajkába harapott. — Szóval aggódom. — Nem tudta rávenni
magát, hogy többet mondjon. Nehéz volt megfeledkezni a cselédként
töltött élet során megszokott szűkszavúságról, még akkor is, ha egy
árnyvadász jegyese lett.
- Jó a szíved. - Gideon végigsimította a lány arcát, aztán végtelen
gyengédséggel megérintette az ajkát. Végül elhúzta a kezét. - Láttam,
amikor pár pillanattal ezelőtt Charlotte bement a szalonba egyedül. Talán
beszélgethetnél vele az aggodalmaidról.
- Nem lehet...

- Sophie! - vágott a lány szavába Gideon. - Charlotte-nak nem csak

a cselédje vagy, hanem a barátja is. Ha valakivel biztosan szóba áll,
az te
vagy.
A szalonban hideg volt és sötét. A kandallóban nem égett a tűz, és egyetlen
lámpa fénye sem törte meg a szobára boruló, komor árnyékokat rejtő
sötétséget. Eltartott egy darabig, mire Sophie egyáltalán észrevette, hogy
az egyik árnyék maga Charlotte, aki némán ült az íróasztal mögötti széken.
- Mrs. Branwell! — szólította meg a lány. Gideon biztató szavai el -
lenére is rettenetes zavarban volt. Két nappal korábban egymás mel lett
harcoltak a Cadair Idris belsejében, most vi szont ismét cseléd lett,
akinek
az volt a feladata, hogy kipucolja a kandallót, és letörölgesse a port
a
szobában. Egyik kezében egy vödör szenet tartott, köténye zsebében a
taplót őrző doboz rejtőzött. - Elnézést, nem akartam megzavarni.
- Nem zavarsz, Sophie. Nem csinálok semmi fontosat. - Volt valami
Charlotte hangjában... Sophie még soha nem hallotta ilyennek. Erőtlen
volt, kudarc áradt belőle.
Sophie a tűzre tette a szenet, és bizonytalanul elindult a ház úrnője felé.
Charlotte az asztalon könyökölt, arcát a tenyerébe rejtette. Az asztalán egy
levél hevert, rajta a Tanács feltört pecsétjével. Sophie szíve vad száguldásba
kezdett, ahogy eszébe jutott a konzul üzenete, amiben kiparancsolta őket
az Intézetből a Cadair Idris-i csata előtt. De hát bebizonyosodott, hogy
igazuk volt! Mortmain legyőzése biztosan érvénytelenítette a konzul
rendelkezését, főleg így, hogy Wayland meghalt. - Minden... minden
rendben, asszonyom?

Charlotte lemondó gesztussal intett a papírlap felé. Sophie gyom-

ra egészen apróra zsugorodott össze, ahogy az asztalhoz sietett, és
felvette a levelet.
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-

- Konzul! - Sophie-nak elakadt a lélegzete, és a levél kihullott az

ujjai közül. - Ki akarják nevezni konzulnak?
- Úgy fest. - Charlotte hangjából hiányzott az élet.
- És... - Sophie kereste a szavakat. Borzasztónak tűnt a gondolat,
hogy a londoni Intézetet ne Charlotte vezesse. Viszont a konzuli kinevezés
megtiszteltetés volt, a legnagyobb, amiben csak a Klávé részesíthetett
valakit, és ha Charlotte megkapná az olyannyira

megérdemelt elismerést... - Senki sem tett érte többet, mint ön - mondta

végül.
- Jaj, Sophie, ne! Az én döntésem volt, hogy mindannyian menjünk a
Cadair Idrisbe. Az én hibám, hogy Henry soha többé nem fog lábra állni.
Én tettem ezt vele!
- Nem hibáztathatja magát! Ő sem hibáztatja.
- Nem, valóban nem. Én mégis magamat kárhoztatom. Ha konzul
lennék, árnyvadászokat kellene csatába kül denem meghalni. Ezt a
felelősséget nem akarom felvállalni.
Sophie megfogta a nő kezét, és megszorította. - Charlotte! Nem csak
arról van szó, hogy csatába kell küldeni az árnyvadászokat. Néha éppen
hogy vissza kell tartani őket. Önnek jó, együttérző szí ve van, és éles,
megfontolt elméje. Évek óta vezeti az Enklávét. Persze fáj a szíve Mr.
Branwellért, de a konzul nemcsak elveszi mások életét, hanem sokszor meg
is menti. Ha ön nem lett volna, csak Wayland konzul, hány árnyvadásszal
végeztek volna Mortmain teremtményei?
Charlotte lenézett a cseléd vörös, munkától érdes kezére, amint az övét
szorította. - Sophie! - szólt. - Mikor lettél ilyen bölcs?
A lány elpirult. - Öntől tanultam a bölcsességet, asszonyom.
- Ezt felejtsük el! - jelentette ki a nő. - Az előbb Charlotte-nak
szólítottál. Mostantól fogva, mint jövendőbeli árnyvadász, mindig így fogsz
hívni. És felfogadunk egy másik cselédet, aki átveszi a helyedet, hogy
minden idődet a felemelkedésed előkészületeire fordíthasd.
- Köszönöm! - suttogta Sophie. — Akkor elfogadja az ajánlatot?
Konzul lesz?
Charlotte finoman kihúzta a kezét Sophie-éból, és felvette a tollát. -
Elfogadom - felelte. - Három feltétellel.

- És mik lesznek azok?

- Az első, hogy az Intézetből vezethetem a Klávét, és nem kell a
családommal Idrisbe költöznöm. Legalábbis az első pár évben. Egyrészt
nem akarlak itt hagyni benneteket, másrészt maradnom kell, ha fel
akarom készíteni Willt, hogy átvegye tőlem az Intézetet, ami kor majd
valóban elmegyek.
- Willt? - kérdezte döbbenten Sophie. - Hogy átvegye az Intézetet?
Charlotte elmosolyodott. - Hát persze. Ez a második feltételem.
- És a harmadik?
A nő arcáról eltűnt a mosoly, és elszántság vette át a helyét. - Annak az
eredményét már holnap láthatod, ha elfogadják - felelte, majd leszegte a
fejét, és írni kezdett.

TESSA RESZKETETT; hideg víz zubogott körülötte a sötétben. Azt hit te,
talán a
világmindenség fenekén hever, ahol a feledékenység folyója vágja ketté az
univerzumot. Vagy talán még mindig a folyóban van, a szakadék mélyén,
ahová azután zuhant, hogy kiugrott Mrs. Black kocsijából, és ami azóta
történt, csak álom volt. A Cadair Idris, Mortmain, a mechanikus hadsereg,
Will ölelése...
A bűntudat és a szomorúság dárdaként hatolt át rajta, ahogy ívbe
görbült a teste, miközben keze fogódzó után markolászott a
semmiben. Tűz száguldott végig az ereiben, a gyötrelem ezer elágazó
lángnyelve. Levegő után kapkodott, aztán hirtelen valami hideg érintette a
fogait, szétválasztotta az ajkát, és a szája megtelt fagyos keserűséggel.
Nyelt egyet, aztán fulladozni kezdett...
A tűz egyszerre csillapodni kezdett az ereiben. Jeges borzongás futott
végig a testén. Kivágódott a szeme, a világ fordult egyet körülötte,
aztán
megállapodott. Először egy sápadt, karcsú kezet pillantott meg, amint
éppen elvett a szájától egy fiolát - a hideg a szájában, a keserű íz a nyelvén
-, aztán intézetbéli szobájának körvonalai rajzolódtak ki előtte.
— Tessa! - szólt egy ismerős hang. - Ettől egy időre kitisztul a tu-
datod, de nem szabad visszazuhannod a sötétségbe meg az álmaidba.
A lány nem moccant, oda sem mert nézni.
- Jem? - kérdezte suttogva.
A fiola koppanása az éjjeliszekrényen. Egy sóhaj. - Igen - felelte a
fiú. -
Tessa! Nem akarsz rám nézni?
Tessa a hang irányába fordult. Elakadt a lélegzete.
Jem volt az, és mégsem.
A Néma Testvérek pergamenszínű köpenyét viselte, ami azonban a
nyakánál nyitva maradt, és egy hagyományos ing gallérja l átszott ki
alóla.
A csuklyáját hátrahajtotta, felfedve vele az arcát. Tessa látta rajta a
változásokat, amiket szinte észre sem vett a Cadair Idris bel sejében
zajló
csata zűrzavarában. Arca mindkét oldalán ott volt egy- egy hosszú vágásra
emlékeztető rúna, ami egyáltalán nem úgy festett, mint az árnyvadászok
hagyományos jelei. Nemrég még tisztán ezüstszínű haja csíkokban egészen
sötétbarna lett - nyilvánvalóan ez volt az eredeti árnyalata. Feketére váltott
szempillái finom selyemre emlékeztettek halovány bőrén - bár már közel
sem tűnt olyan sápadtnak, mint korábban.

- Hogyan lehetséges ez? — suttogta. - Hogy lehetsz itt?

- A Tanács hívására hagytam el a Néma Várost. - A hangja is
megváltozott. Áradt belőle valami hűvösség, valami, aminek korábban
nyoma sem volt. - Charlotte intézte el tudomásom szerint. Egy órát kaptam
veled, nem többet.
- Egy órát - visszhangozta döbbenten Tessa. Félresimította a haját
az arcából. Milyen rémesen festhetett gyűrött hálóingében, ösz-
szekuszálódott copfjaival, száraz, repedezett ajkával. Megszokott
mozdulattal nyúlt a nyakában lógó mechanikus angyal után, de az nem volt
ott többé. - Jem! Azt hittem, meghaltál.
- Igen. - A fiú távoli, hideg hangja a fagyos vízben lebegő jéghe-
gyekre emlékeztette Tessát, amiket a Main fedélzetéről látott. - Sajnálom.
Sajnálom, hogy nem tudtam valahogy... Hogy nem tudtam elmondani.
- Azt hittem, meghaltál - ismételte Tessa. - Még most sem tudom
elhinni, hogy valóságos vagy. Újra meg újra álmodtam rólad. Egy sötét
folyosón távolodtál tőlem, és hiába kiáltoztam a nevedet, nem tudtál... nem
akartál megfordulni. Talán ez is csak álom.
- Ez nem álom. - Jem felállt, sápadt ujjait összefonta maga előtt. A
lány nem tudta elfelejteni, hogy így kérte meg a kezét: állva, mi közben ő az
ágyon ült, és éppen olyan hitetlenkedve nézett fel rá, mint most.
A fiú lassan kinyitotta a kezét, és Tessa megpillantotta az arcán lévő
nagy fekete rúnák párjait a tenyerén. Nem ismerte elég jól a Kódexet, hogy
beazonosítsa őket, de ösztönösen megérezte, hogy nem szokványos
árnyvadászrúnákról van szó. Ezek a jelek még a nephilimekénél is nagyobb
erőt sugároztak magukból.
Jem elfordult a lánytól. Volt valami új a mozgásában, valami a Néma
Testvérek puha siklásából. Egyszerre tűnt szépségesnek és

hátborzongatónak. Mit csinál? Talán képtelen rávenni magát, hogy Tessára

nézzen?
- Azt mondtam neked, amit hittem - szólt Jem az ablak felé for-
dulva. Így profilból látszott, hogy az arca ijesztő soványsága máris
eltűnőben van. A járomcsontja már nem ugrott ki olyan élesen, a hal ántéka
már nem esett be annyira. - És úgy is volt. A jin fen a véremben
megakadályozta, hogy a Testvérek rúnái rám kerüljenek. - Tessa látta,
ahogy a fiú mellkasa emelkedik és süllyed a köpeny alatt, és valamiért
szinte meglepődött: annyira emberinek tűnt a szükséglet, hogy levegőt
vegyen. - Ahányszor csak megpróbáltak lassan leválasztani a jin fenről,
majdnem belehaltam. Amikor nem szedtem tovább, mert elfogyott,
éreztem, hogy a testem belülről kifelé széthullik. Arra gondoltam, hogy
nincs többé mit veszítenem. - A szenvedélytől melegebb lett a hangja;
most már egészen emberinek tűnt. Repedés keletkezett a Testvériség
páncélján? - Könyörögtem Charlotte-nak, hogy hívja a Néma Testvéreket,
és kérje meg őket, hogy helyezzék el rajtam a rúnáikat az utolsó lehetséges
pillanatban, amikor a testemet elhagyja az élet. Tudtam, hogy a rúnák
miatt gyötrel- mesebb lehet a halálom. De ez volt az egyetlen esélyem.
- Azt mondtad, nem akarsz Néma Testvér lenni. Nem akarsz
örökké élni...
A fiú tett pár lépést a szobában, és megállt Tessa fésülködőasztala
mellett. Egy kis ékszeres tálkából kivett egy fémes, csillogó tárgyat. A
lány
csodálkozva ismerte fel a mechanikus angyalt.
- Többé nem ketyeg - mondta Jem.
Tessa nem tudott olvasni a hangjából; távoli volt, sima és hűvös, mint
a
jég. - Nincs már meg a szíve. Amikor átváltoztam az angyal lá,
kiszabadítottam a börtönéből. Már nem él a medálban. Nem véd meg
többé.

A fiú keze összezáródott az angyal körül, a szárnyak keményen vágtak a

tenyerébe. - El kell mondanom valamit - szólt. - Csak Charlotte kívánságára
jöttem el, én magam elleneztem a dolgot.
- Nem akartál látni?
- Másról van szó. Nem akartam, hogy így nézz rám, ahogyan most
is nézel.
- Jem... - A lány nyelt egyet. Nyelvén még mindig érezte a Jemtől
kapott főzet keserű ízét. Emlékek kavarogtak a fejében, a sötétség a Cadair
Idris gyomrában, az égő város, Will ölelése... Will. Biztos volt benne,
hogy
Jem meghalt. - Jem - ismételte. - Amikor a hegy belsejében megláttam,
hogy élsz, azt hittem, az csak egy álom vagy valamilyen hazugság.
Halottnak gondoltalak. Életem legsötétebb pillanata volt. Hidd el nekem,
könyörgöm, hidd el nekem, hogy boldog vagyok, amiért újra láthatlak,
miután már lemondtam rólad. Csak...
A fiú elengedte az angyalt, és Tessa megpillantotta a rúnákon vé-
gigcsorgó vér csíkjait, ahol az angyal szárnyai a húsába vágtak. -
Furcsa
vagyok neked. Nem emberi.
- Nekem mindig is emberi leszel - suttogta a lány. - Csak az én
Jememet nem látom most benned.
A fiú becsukta a szemét. Tessa megszokta a sötét árnyékokat a
szemhéján, most azonban nem látta őket. - Nem volt választásom. Eltűntél,
és Will ment utánad helyettem. A haláltól nem fél tem, de attól igen,
hogy
mindkettőtöket cserbenhagylak. Ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy
életben maradjak, megvessem a lábam, és harcol jak. - Némi szín vegyült
a
hangjába. A Néma Testvérek rideg távol ságtartása mögül előbukkant a
szenvedély. - De tudtam, mit veszítek - folytatta. - Egykor megértetted
a
zenémet. Most pedig úgy nézel rám, mintha nem is ismernél. Mintha soha
nem is szerettél volna.

Tessa kibújt a takaró alól, és felállt. Hiba volt. Hirtelen szédülni

kezdett, a térde megbicsaklott. Kinyújtotta a kezét, hogy megragadja a
baldachinos ágy egyik oszlopát, végül azonban Jem köpenyébe sikerült
markolnia. A fiú a Néma Testvérek nesztelen, kecses, go- molygó füstre
emlékeztető mozgásával termett mellette, átkarolta, és nem hagyta, hogy
elessen.
Tessa elernyedt a karjaiban. Jem olyan közel volt, hogy éreznie kellett
volna a testéből áradó meleget - de nem érzett semmit. A fiú
megszokott,
füstöt és égett cukrot idéző illata sem volt már sehol. Valami halvány,
száraz és hideg vette át a helyét, kő vagy papír szaga talán. Tessa
érezte a
fiú elfojtott szívverését, látta a nyakán lüktető ütőeret. Csodálkozva nézett
fel rá, igyekezett emlékezetébe vésni a vonásait, a sebhelyeket az arcán,
selymes szempilláit, a szája ívét.
- Tessa! - A szó nyöszörgésnek tűnt, mintha Tessa megütötte vol na a
fiút. Szín halvány nyoma ütközött ki az arcán, vér a hó alatt. - Ó, istenem!
- Arcát a lány nyakába temette, ott, ahol az a vállával találkozott;
Tessa
haja a halántékát simogatta. Tenyerét a lány hátára tapasztva szorította
magához. Tessát egy pillanatra elbizonytalanította a megkönnyebbülés,
ahogy hozzásimult Jemhez. Az ember talán nem is igazán tud hinni
valamiben, amíg meg nem érintette. Most pedig itt volt Jem, akit halottnak
hitt: élt, lélegzett, és őt ölelte.
- Ugyanolyan érzés a karjaimban tartani - mondta. - Mégis olyan
másnak tűnsz. Mert más is vagy.
A fiú erre elszakadt tőle, de olyan erőfeszítésébe telt, hogy beleharapott
az ajkába, és az izmok kidagadtak a nyakán. Gyengéden megfogta Tessa
vállát, és segített neki leülni az ágy szélére. Amikor elengedte a
lányt,
ökölbe szorult a keze. Egyet hátralépett. Zihálva szívta be a l evegőt,
az
ütőér vadul lüktetett a nyakában.

- Más vagyok - mondta halkan. - Megváltoztam. Méghozzá visz-

szavonhatatlanul.
- De még nem tartozol teljesen közéjük - állapította meg Tessa. -
Tudsz beszélni... És látsz is...
A fiú lassan kifújta a levegőt. Még mindig úgy meredt az ágy oszlopára,
mintha az rejtené az univerzum összes titkát. - Ez egy folyamat. Rituálék és
procedúrák sorozata. Nem, még nem vagyok teljesen Néma Testvér. De
hamarosan az leszek.
- Ezek szerint a jin fen nem jelentett akadályt.
- Nem egészen. Az átalakulás... fájdalommal járt. Olyan erős
fájdalommal, hogy majdnem belehaltam. Megtették, amit lehetett, de soha
nem leszek olyan, mint a többi Néma Testvér. - Leszegte a fejét, pillái
eltakarták a szemét. - Nem lehetek egészen olyan, mint ők. Kevesebbre
leszek képes, mert egyes rúnákat soha nem kaphatok meg.
- Nem lehet kivárni, hogy a jin fen teljesen eltűnjön a szerveze-
tedből?
- Nem fog. A testem abban az állapotban marad, amilyenben akkor
volt, amikor az első rúnákat megkaptam. - A hegekre mutatott az arcán. —
Bizonyos dolgokat soha nem tudok majd megtenni. Sokkal tovább fog
tartani, hogy elsajátítsam a látásukat és az elmémmel való beszédet.
- Ez azt jelenti, hogy nem veszik el a szemedet, és nem is varrják be
az ajkadat?
- Nem tudom. - Egészen lágy lett a hangja, szinte teljesen olyan,
mint a régi Jemé. Az arca kipirosodott, Tessának egy márványkehely jutot t
róla eszébe, amint megtelik emberi vérrel. - Sokáig velük maradok. Talán
örökre. Nem tudom, mi fog történni. Átadtam nekik magamat. A sorsom
most már az ő kezükben van.

- Ha kihozhatnánk közülük...
- Akkor a maradék jin fen újra hatni kezdene, és visszakerülnék a
régi állapotomba. Egy haldokló kábítószerfüggő lennék. Én döntöttem így,
Tessa, mert különben halál várt volna rám. Tudod, hogy így van. Nem
akarlak elhagyni. Hiába tudtam, hogy egyedül Néma Testvérként
maradhatok életben, úgy harcoltam ellene, mintha börtönbüntetés volna.
A Néma Testvérek nem házasodhatnak. Nem lehet parabataiuk. Csakis a
Néma Városban élhetnek. Nem nevetnek. Nem zenélnek.
- Ó, Jem! Igaz, hogy a Néma Testvérek nem zenélhetnek, de a
halottak sem tehetik meg. Ha csakis így maradhatsz életben, akkor örülök,
még ha a szívem közben szomorú is.
- Ismerlek annyira, hogy tudjam, elképzelhetetlen lett volna mást
mondanod.
- Én pedig ismerlek annyira, hogy tudjam, mennyire gyötör a
bűntudat. De miért? Semmi rosszat nem tettél.
A fiú lehajtotta a fejét, homlokát az oszlopnak támasztotta. Lehunyta a
szemét. - Ezért nem akartam eljönni.
- Nem haragszom rád...
- Nem is hittem, hogy haragudni fogsz - tört ki Jemből. Mintha egy
befagyott vízesésen repedt volna meg a jégréteg, kiszabadítva a víz
áradatát. - Eljegyeztelek, Tessa. Egy házassági ajánlat ígéret is egyben.
ígéret, hogy mindig szeretni fogunk valakit, és törődni fogunk vele. Én
pedig nem akartam megszegni a neked tett ígéretemet. De vagy ezt
teszem, vagy meghalok. Várni szerettem volna, elvenni téged feleségül, és
veled élni hosszú évekig, de ez lehetetlen volt. Túl gyorsan haldokoltam.
Feladtam volna, mindent feladtam volna... csak hogy egyetlen napig a
férjed lehessek. Az a nap azonban

soha nem jött el. Te arra emlékeztetsz, amit elveszítek. Az életre, ami soha
nem lesz az enyém.
- Nem lett volna érdemes lemondanod az életről egyetlen napnyi
házasságért - mondta Tessa. A szíve lüktetése Will ölelő karjai ról
mesélt,
az ajkáról az ajkán a Cadair Idris barlangjában. Nem érdemelte meg Jem
meleg vallomását, a vezeklését, a vágyakozását. — Jem, el kell mondanom
valamit.
A fiú ránézett. Tessa különös, de gyönyörű fekete szálakat látott- szeme
ezüstjében.
- Willről van szó. Willről és rólam.
- Szeret téged - bólintott Jem. - Tudom, hogy szeret. Beszéltünk
róla, mielőtt útnak indult. — Bár a hűvösség nem tért vissza a
hangjába,
hirtelen természetellenesen higgadtnak tűnt.
Tessa megdöbbent. - Nem tudtam, hogy beszélgettetek erről egymással.
Will nem mondta.
- Te sem beszéltél nekem soha az érzéseiről, pedig hónapok óta
mindent tudtál. Mindannyian őrizgetünk titkokat, mert nem akarjuk
bántani azokat, akik szeretnek bennünket. - Tényleg ott volt a
figyelmeztetés a hangjában, vagy csak Tessa képzelte bele?
- Nem akarok többé semmit eltitkolni előled — felelte a lány. —
Azt hittem, meghaltál. Will is azt hitte. A Cadair Idrisben...
- Szerettél? - vágott a szavába Jem. Különös kérdésnek tűnt,
mégsem volt benne sem hátsó gondolat, sem ellenségesség. A fiú csendben
várta a választ.
Tessának Woolsey szavai jutottak eszébe, ami úgy hangzott, mint egy
elsuttogott ima. A legtöbben szerencsésnek mondhatják magukat, ha csak egy
nagy
szerelem akad az életükben. Te kettőt is találtál. Egy pillanatra félretette a
vallomást.
- Igen. Szerettelek. Még mindig

szeretlek. Willt is szeretem. Képtelen vagyok megmagyarázni. Nem tudta,

amikor neked ígértem a kezemet. Szerettelek, most is szeretlek, soha nem
szerettelek kevésbé amiatt, hogy őt is szeretem. őrültségnek tűnik, de ha
bárki is megértheti valaha...
- Én megértem - szólt közbe a fiú. - Nem kell többet mesélned
rólad és Willről. Soha semmi olyasmit nem tehettetek volna, ami től
megszűntelek volna szeretni benneteket. Will én vagyok, a lel ke az én
lelkem, és ha már az enyém nem lehet a szíved, nincs senki, akinek
szívesebben átengedem ezt a megtiszteltetést. Ha én már nem leszek itt,
amúgy is segítened kell Willnek. Nagyon... nagyon nehéz lesz neki.
Tessa Jemet fürkészte. A vér kiszaladt a fiú arcából; sápadt volt, de
nyugodt. Összeszorított szájából a lány minden fontosat kiolvashatott: Ne
mondj többet! Nem akarom, tudni.
Egyes titkokat , gondolta Tessa, helyesebb elmondani, másokat viszont
jobb, ha megtart az ember magának, hogy ne okozzon fájdal mat vele
senkinek. Ezért nem beszélt róla annak idején, hogy Will szerelmes belé,
mert úgysem lett volna mit tenni.
Úgy döntött hát, inkább magában tartja a vallomást. - Nem tudom, mi
lesz velem nélküled - mondta inkább.
- Én is így vagyok ezzel. Nem akarlak elhagyni. Nem tudlak el -
hagyni. De ha maradok, itt halok meg.
- Nem. Nem maradhatsz. Nem fogsz maradni. ígérd meg, hogy
elmész, Jem! Menj, legyen belőled Néma Testvér, és maradj életben! Ha
ezzel elküldhetnélek, azt mondanám, gyűlöllek, de tudom, hogy úgysem
hinnél nekem. Azt akarom, hogy élj, még ha ez azt is jelenti, hogy
soha
többé nem láthatlak.
- Látni fogsz - felelte a fiú, és csendben felemelte a fejét. - Ami azt
illeti, van rá esély... csak egy halvány esély, de..

- De micsoda?
A fiú habozott pár pillanatig, aztán mintha elhatározásra jutott volna. -
Semmi. Butaság.
- Jem!
- Látni fogsz, ha nem is gyakran. Még csak most kezdtem meg az
utazásomat, és a Néma Testvérek életét számos törvény szabályozza.
Elhagyom a korábbi életemet. Nem tudom, milyen képességeim vagy
milyen sebeim lesznek. Nem tudom, mennyiben fogok megváltozni. Félek
tőle, hogy elvesztem önmagamat és a zenémet. Félek, hogy valami más
leszek, nem teljesen ember. Tudom, hogy nem leszek a te Jemed.
Tessa csak a fejét rázta. — De a Néma Testvérek meglátogatják a...
elmennek a többi árnyvadász közé... Nem lehet...?
- A kiképzésem ideje alatt nem, és utána is csak ritkán. Akkor ta-
lálkoztok velünk, ha valaki beteg vagy haldoklik, ha gyerek születik, ha
valaki megkapja az első rúnáit vagy két parabatai leteszi az esküt. De hívás
nélkül nem látogatunk el az árnyvadászok otthonaiba.
- Akkor majd Charlotte hívni fog.
- Most az egyszer így történt, de nem hívhat újra meg újra, Tessa.
Egy árnyvadász nem hívogathatja csak úgy ok nélkül a Néma Testvéreket.
- De én nem vagyok árnyvadász - mondta Tessa. - Legalábbis nem
igazi.
Hosszú csend következett, ahogy szótlanul egymásra meredtek.
Mindketten hajlíthatatlanok maradtak. Egyikük sem moccant.
Végül Jem törte meg a csendet. - Emlékszel, amikor egymás mellett
álltunk a Blackfriars hídon? - kérdezte halkan. Olyan volt a szeme, mint
aznap este: csupa fekete és ezüst.
- Persze hogy emlékszem.

- Abban a pillanatban jöttem rá, hogy mennyire szeretlek. Teszek

neked egy ígéretet, Tessa. Minden évben egyetlen napon találkozom veled
azon a hídon. Kijövök a Néma Városból, és láthatjuk egymást, ha csak
egyetlen órára is. De senkinek sem szabad elárulnod.
- Minden évben egy óra - suttogta Tessa. - Nem sok. - Összeszedte
magát, és mély lélegzetet vett. — De életben maradsz. Élni fogsz. Ez
számít igazán. Nem a sírodhoz kell járnom.
- Nem. Még nagyon, nagyon sokáig nem. - Jem hangjába visz-
szatért a hűvös távolságtartás.
- Akkor csoda történt - állapította meg Tessa. - Márpedig az ember ne
kérdőjelezze meg a csodákat, és ne panaszkodjon, ha nem tökéletesen
olyanok, mint várta. - Megérintette a nyakában lógó jáde- medált. - Ezt
visszaadjam?
- Ne - felelte a fiú. - Most már senki mást nem veszek feleségül, és
nem viszem magammal anyám nászajándékát a Néma Városba. -
Gyengéden megérintette a lány arcát. - Amikor a sötétben leszek, arra
akarok gondolni, hogy ez a fényben van veled - mondta, majd felállt, és az
ajtó felé indult. A Néma Testvérek köpenye l ebegett körülötte. Tessa
bénultan figyelte, minden szívverése lüktetve súgta utána a szavakat,
amiket nem mondhatott ki: Isten veled! Isten veled! Isten veled!
Jem megtorpant az ajtóban. - Találkozunk a Blackfriars hídon, Tessa.
Aztán eltűnt.
Ha Will becsukta a szemét, az ébredező Intézet kora reggeli hangjait
hallotta maga körül - vagy legalábbis el tudta képzelni őket magának.
Sophie-t, amint megteríti a reggelizőasztalt, Charlotte-ot és Cyrilt, amint a
székére segítik Henryt, a Lightwood fivéreket, amint

álmosan vívó gyakorlatokat végeznek a folyosón, Cecilyt, amint hiá ba

igyekezvén leplezni aggodalmát, nyilván őt keresi a szobájában, ahogy már
napok óta minden reggel.
Tessa szobájában pedig a lányt, amint Jemmel beszélget.
Will tudta, hogy Jem az Intézetben van, mert a Néma Testvérek kocsija
az udvaron állt. Az edzőterem ablakából látta, mégis nehéz szívvel gondolt
rá. Ezt akarta, erre kérte Charlotte-ot, most azonban, hogy megvalósult a
dolog, azt vette észre, hogy képtelen ebbe az irányba terelni a gondolatait.
Bevonult tehát a szobába, ahol mindig menedékre lelt, ha rendezni kellett
a gondolatait; késeket dobált a falhoz, onnantól kezdve, hogy felkelt a nap.
Verejtéktől átitatott inge a hátához tapadt.
Puff Puff. Puff. A kések sorban egymás után belefúródtak a falba -
mindegyik a céltábla kellős közepébe. Még emlékezett tizenkét éves
korára, amikor a célt akár csak megközelíteni is megvalósíthatatlan
álomnak tűnt. Jem segített neki, megmutatta, hogyan fogja meg a fegyvert,
hogyan tartsa irányban a hegyét, és hogyan hajítsa el. Az Intézet összes
helyiségei közül az edzőterem juttatta leginkább eszébe Jemet - kivéve
talán parabataia szobáját, bár onnan is rég elvitték a fiú minden
holmiját.
Most már az is csak egy volt az Intézet üres szobái közül, és arra várt, hogy
egy másik árnyvadász költözzön bele. Még Churchnek sem akaródzott
belépni oda; néha megállt az ajtóban, várt, ahogy a macskák szoktak, de
többé már nem aludt az ágyon, mint akkor, amikor még Jem lakott a
szobában.
Will megborzongott - az edzőterem hűvös volt a reggeli szürkeségben.
A tűz kezdett kialudni a kandallóban, az egyre apróbb vörös és aranyszínű
lángok színes zsarátnokot szórtak a levegőbe. Will két fiút látott lelki
szemeivel a padlón ülni egykor ugyanitt. Az egyiknek éjfekete volt a haja, a
másiknak fehér, mint a hó. Az écarté nevű

kártyajátékra tanította Jemet egy olyan paklival, amit előzőleg a sza lonból
lopott.
Egy idő után morcos lett, amiért veszített, bedobta a paklit a tűz be,
és
lenyűgözve figyelte, ahogy a lángok lyukat ütnek a fényes fehér papírba,
és a lapok sorra egymás után elégnek. Jem csak nevetett. - Így nem
győzhetsz.
- Néha csakis így győzhetek - jelentette ki Will. - Ha mindent
felégetek.
A falhoz lépett, és fintorogva kihúzta a késeket. Felégetni mindent.
Most is fájt minden porcikája. Ahogy kiszabadította a pengéket a falból,
látta, hogy az iratzék ellenére kék meg zöld a karja, és biztos volt
benne,
hogy a Cadair Idrisben zajlott ütközet egyes nyomait örökre viselni fogja.
Felidézte, milyen volt Jem mellett harcolni. Akkor nem értékelte a dolgot
eléggé. Az volt a legeslegutol só alkalom.
Mintha a gondolatai kivetülése lett volna, árnyék töltötte be az aj -
tónyílást. Will felnézett — és kis híján elejtette a kezében tartott kést.
- Jem? Te vagy az, James?
- Ki más? - Jem hangja volt. Ahogy belépett a fénybe, Will lát ta,
hogy köpenye csuklyáját hátrahajtotta, tekintete az övébe fúródott.
Ismerős volt az arca, a szeme. De Will korábban mindig ér zékelte
barátja
közeledését, jelenlétét. Az, hogy Jem most így meg tudta lepni,
kétségbevonhatatlan jele volt annak, hogy parabataia megváltozott.
Nem a parabataiod többé, súgta egy hang valahol Will tudatának mélyén.
Jem a Néma Testvérek nesztelen mozgásával lépett a szobába, és
behúzta maga mögött az ajtót. Will nem mozdult el onnan, ahol állt. Úgy
érezte, képtelen lenne rá. Amikor megpillantotta Jemet a

Cadair Idrisben, rettenetes, mégis gyönyörű, izzó sokk futott végig a

testén. Jem élt, de megváltozott; élt, mégis elveszett.
- De... - szólt Will. - Tessához jöttél.
Jem higgadtan nézett vissza rá. Szürkésfekete volt a szeme, mint az
obszidiánerekkel átszőtt palakő. - Nem gondoltad, hogy kihasználom a
lehetőséget, ha már így alakult, és téged is meglátogatlak.
- Nem gondoltam. Köszönés nélkül mentél el a csata után.
Jem tett néhány lépést a terem belseje felé. Will érezte, hogy meg-
feszülnek az izmai. Volt valami különös és csonti g hatoló abban, ahogy
Jem mozgott. Nem az árnyvadászok kecses járása volt ez, amit Will
hosszú évek gyakorlásával sajátított el, hanem valami furcsa, idegen és új.
Jem nyilván olvasott Will tekintetéből, mert megtorpant. - Hogyan is
búcsúzhatnék el éppen tőled? - kérdezte.
Will elengedte a kést, ami így hegyével előre belefúródott a padlóba. -
Ahogyan az árnyvadászok szoktak? Ave atque vale. Élj, de nyugodj, bátyám, már
vár az öröklét.
- De ezek a halál szavai. Catullus a fivére sírjánál mondta őket,
igaz? Multas per gentes et multa per aequora vectus advenio has miseras,
frater, ad inferias...
Will ismerte a verset. „Sok vizen át jöttem, bátyám, a sírodhoz,
holtodban ajándékkal lepni ma meg. Élj, de nyugodj, bátyám, már vár az
öröklét.” Elkerekedett a szeme. - Te... megtanultad a verset latinul? De
hát te mindig inkább a dallamokat jegyezted meg, nem a szavakat... -
Kurtán felnevetett. - Hát persze. A Testvérek rituáléja elintézte, hogy
ez
megváltozzon. — Hátat fordított, tett pár lépést, aztán hirtelen
visszapördült Jem felé. - A hegedűd a zeneszobában van. Gondoltam,
talán szeretnéd elvinni magaddal... Annyira fontos volt neked.

- Semmit sem vihetünk magunkkal a Néma Városba, csakis a tes-

tünket meg az elménket - felelte Jem. - A hegedűt itt hagyom, hátha a
jövőben egy árnyvadász játszani szeretne rajta.
- Ezek szerint nem nekem adod.
- Megtiszteltetés lenne, ha elfogadnád, és vigyáznál rá. De neked
valami mást hagyok itt. A szobádban van a jin fenes ládikám. Gondoltam,
szeretnéd, ha a tiéd lenne.
- Elég kegyetlen ajándéknak tűnik - mondta Will. - Arra emlé-
keztet... - Ami elragadott tőlem. Ami miatt szenvedned kellett. Amit
kerestem, és nem
találtam. Arra emlékeztet, hogy cserbenhagytalak.
- Nem, Will - rázta meg a fejét Jem, aki szokás szerint most is
mindent értett, anélkül, hogy barátja bármit is mondott volna neki. -
Ebben a ládikában nem mindig a gyógyszereimet tartottam. Eredetileg
édesanyámtól kaptam. A díszítés Kannon istennőt ábrázolja. Azt
mondják, amikor meghalt, és a paradicsom kapujába érkezett,
meghallotta a gyötrelem kiáltásait az emberek világából, és képtelen vol t
elhagyni bennünket. Itt maradt, hogy segítséget nyújtson a halandóknak,
akik nem tudnak magukon segíteni. ő minden szenvedő szív vigasza.
- Egy doboz nem nyújt vigaszt.
- A változás nem veszteség, Will. Nem mindig az.
Will beletúrt nedves hajába. - Ó, igen - szólt keserűen. - Talán egy
másik életben, miután átkeltünk a folyón, vagy átfordultunk a kerékkel,
vagy akármilyen szavakkal is írjuk le, hogy elhagyjuk ezt a világot,
újra
rálelek a barátomra, a parabataiomra. De most elveszí tettelek... Éppen
most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád.
Jem akár egy árnyék, a Néma Testvérek kecsességével átszelte a szobát,
és megállt a kandalló mellett. A tűz fénye megvilágította az arcát. Valami
átragyogott rajta: valami, ami nem volt ott azelőtt.

Jemből mindig is sugárzott a szenvedélyes életerő és a jóság, ez azonban

más volt. A Jemből sugárzó fény távoli volt és magányos, akár egy
csillag
fénye. - Nincs rám szükséged, Will.
Will végignézett magán, a lábánál a földbe fúródott késre pillantott,
aztán eszébe jutott a másik kés, amit elásott a Shrewsburyből
Welshpoolba vezető út mellett növő fa gyökerei közé, rajta Jem és a
saját
vérével. - Amióta az Intézetben élek, te voltál a lelkem tükre. Benned
láttam a szívemben lévő jót. Egyedül a te szemedben talál tam feloldozást.
Ha te elhagysz engem, ki fog rám így nézni?
Csend lett. Jem mozdulatlanul állt, akár egy szobor. Will tekinte te
megkereste a parabatairúnát barátja vállán; mint a sajátja, az övé is
elvesztette a színét.
Végül Jem törte meg a csendet. A hűvös távolságtartás eltűnt a
hangjából. Will reszelősen lélegezve idézte fel, mennyit változott a
hangja, mire felnőtt. Az orgánum megingathatatlan kedvessége olyan volt,
mint a világítótorony a sötétben. - Higgy magadban! Lehetsz a saját
tükröd.
- És ha nem vagyok rá képes? - suttogta Will. - Azt sem tudom, hogyan
legyek árnyvadász nélküled. Soha nem harcoltam úgy, hogy nem voltál
mellettem.
Jem előrelépett, és Will ezúttal nem mozdult, hogy elvegye a kedvét.
Már olyan közel voltak, hogy akár meg is érinthették volna egy mást.
Willnek az jutott eszébe, hogy még soha nem állt ilyen közel egy Néma
Testvérhez. Most először látta, hogy a köpenyt furcsa, szívós, fakéregre
emlékeztető anyagból szőtték. Jemből úgy áradt a hideg, mint egy kőből.
Jem Will álla alá illesztette az ujját, és kényszerítette, hogy a
szemébe
nézzen. Hűvös volt az érintése. Will az ajkába harapott. Ez lehet az utolsó
alkalom, hogy Jem - mint Jem - megérinti. Az emlékek

éles késként hatoltak át rajta - az évek, amikor Jem könnyedén a

vállára
tette a kezét; ahogy felsegítette, amikor elesett, ahogy visszatartotta,
amikor kijött a sodrából, a saját keze, ahogy Jemet tartot ta, miközben
barátja vért köhögött az ingére. - Hallgass ide! Elmegyek, de életben
maradok. Nem távolodom el tőled teljesen, Will. Ha harcolsz, ezután is
veled leszek. Ha útnak indulsz, én leszek a fény melletted, a föld a
lábad
alatt, az erő, ami a kardot irányítja a kezedben. Több köt össze
bennünket, mint az eskü. A Testvérek rúnái semmit sem változtattak
ezen. Annak idején az eskünk sem vál toztatott semmit, csak szavakba
öltöttük azt a köteléket, ami már úgyis létezett.
- De mi lesz veled? - kérdezte Will. - Mondd, mit tehetek érted?
Segíteni akarok, mert a parabataiod vagyok, és nem szeretném, ha
egyedül vonulnál a Néma Város sötétségébe.
- Nincs választásom. De ha egy dolgot kérhetek tőled, akkor az
az, hogy légy boldog! Azt akarom, hogy alapíts családot, és olyan
emberekkel öregedj meg, akik szeretnek téged! És ha feleségül akarod
venni Tessát, ne hagyd, hogy az emlékem távol tartson tőle!
- Nem vagyok benne biztos, hogy akar engem.
Jem arcán tünékeny mosoly futott át. - Nos, azt hiszem, ez csak rajtad
áll.
A barátja visszamosolygott rá, és egyetlen pillanatra megint Jem és Will
voltak. Will látta Jemet, de rajta keresztül a múltat is látta. Eszébe jutott,
ahogy London sötét utcáin rohantak ketten, ahogy ragyogó
szeráfpengével a kezükben ugráltak háztetőről háztetőre. Eszébe jutottak
az edzőteremben töltött órák, az, ahogy a sárba taszították egymást,
hógolyókkal dobálták meg Jessamine-t az udvarban épített jégvár mögül,
vagy kiskutyaként aludtak a kandalló előtti rongyszőnyegen.

Ave atque vale, gondolta Will. Élj, de nyugodj! Üdvözöllek, s búcsúzom.

Eddig nem is igen gondolt bele a szavak jelentésébe, abba, hogy miért
nemcsak az elválásról szóltak, hanem a köszönésről is. Minden találkozás
búcsúzáshoz vezet, és ez így lesz, amíg világ a világ. Minden találkozásban
benne van az elválás szomorúsága, mint ahogy minden búcsúban benne
van egy kevés a találkozás öröméből is.
Tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni az örömöt.
- Arról beszélgettünk, hogyan köszönjünk el egymástól - mondta
Jem. - Amikor Jonathán búcsút vett Dávidtól, azt mondta neki: „Eredj el
békességgel! Mivelhogy megesküdtünk mind a ketten az Úrnak nevére,
mondván: Az Úr legyen köztem és közted. ”
! 5
Nem találkoztak többé, de
nem felejtették el egymást. Így lesz ez velünk is. Amikor Zakariás
testvérként már nem emberi szemmel tekintek a világra, akkor is ott lesz
bennem valahol az a Jem, akit te ismertél, és a szívemmel látni foglak.
- Vo men si seng sze csi csiao - mondta Will. Jem szeme alig
észrevehetően elkerekedett. - Eredj el békességgel, James Carstairs!
Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, aztán Jem magára húzta
a csuklyáját, és elfordult.
Will lehunyta a szemét. Nem hallotta Jem lépteit, többé nem is
hallhatta. Nem akarta tudni, mikor megy el, és ő mikor marad végleg
egyedül; nem akarta tudni, mikor kezdődik el i gazán árnyvadászéletének
első parabatai nélküli napja. Amikor pedig azon a ponton a szíve fölött,
ahol valaha a parabatairúna volt, hirtelen égető fájdal mat érzett,
meggyőzte magát, hogy csak a kandallóból tévedt oda egy kósza
zsarátnok.

A falnak dőlt, aztán lassan lecsúszott, amíg végül már a földön ült a
hajítókése mellett. Nem tudta, meddig maradt ott mozdulatlanul, de
egyszer csak meghallotta az udvar felől a lovak patáinak kopogását, aztán
a Néma Testvérek kocsijának zörgését, ahogy elhajtott. A kapu hangos
csattanással záródott be utána. Por és árnyak vagyunk.
- Will? - A fiú felnézett. Amíg meg nem szólalt, észre sem vette a
törékeny alakot a küszöbön. Charlotte közelebb lépett, és rámosoly- gott.
Kedvesség volt a tekintetében, mint mindig. Willnek küzdenie kellett,
hogy ne hunyja le a szemét, és ne feledkezzen bele az emlékekbe:
Charlotte-ot látta maga előtt, amint belépett éppen ugyanebbe a
helyiségbe. Elfelejtetted, mit mondtam? Ma új lakót fogadunk az
Intézetben... James
Carstairst...
- Will - ismételte most a nő. - Igazad volt.
A fiú felemelte a fejét, két keze a térdei között himbálózott a le-
vegőben. - Mivel kapcsolatban?
- Abban, amit Jemről meg Tessáról mondtál. Felbontották az el -
jegyzésüket. És Tessa ébren van. Ébren van, és... Nos, téged szeret ne látni.
Amikor a sötétben leszek, arra akarok gondolni, hogy ez a fényben van veled.
Tessa az ágyban ült, hátát a Sophie által elrendezett párnáknak vetette
(a két lány előzőleg sokáig ölelte egymást, aztán Sophie ki fésülte Tessa
haját, és addig mondogatta, hogy „édes istenem, édes istenem”, amíg
Tessának meg kellett kérnie, hogy hagyja abba, mielőtt mind a ketten
elsírják magukat), és a kezében szorongatott jáde- medált nézegette.
Úgy érezte, mintha két ember lakozna benne. Az egyik újra meg újra
hálát adott a sorsnak, amiért Jem nem halt meg, amiért láthatja

még felkelni a napot, amiért a mérgező szer, aminek oly régóta a rabja
volt, nem égeti ki belőle többé az életet. A másik...
- Tess? - Halk hang szólalt meg az ajtóban. A lány felnézett, és
Will sziluettjét pillantotta meg a folyosóról beáramló fényben.
Will. A fiúra gondolt, aki berontott a szobájába a Sötét Nővérek
házában, és kiszabadította őt szörnyű fogságából, miközben Tenny- sonról
és sündisznókról csevegett, meg arról, hogy az ember megmentésére
igyekvő jóképű ifjú sosem tévedhet. Tessa akkor jóképűnek találta Willt,
most azonban egészen másnak látta. Egyszerűen Will volt a maga
tökéletes tökéletlenségében; Will akinek olyan könnyen össze lehetett
törni a szívét, hiába őrizte olyan gondosan; Will, aki nem bölcsen,
hanem
szenvedéllyel, teljes lényével szeretett.
— Tess! - mondta megint Will, elbizonytalanodva a lány némasága
miatt. Beljebb lépett a szobába, és behúzta maga mögött az ajtót. - Én
csak... Charlotte azt mondta, beszélni szeretnél velem.
— Will... - Tessa tudta, hogy túlságosan sápadt, az arcát ellepik a
könnyek, és a szeme még mindig vörös, de mindez nem számított, mert
Will volt az. Kinyújtotta a kezét, a fiú pedig azonnal odasietett, és
megragadta saját sebes ujjaival.
- Hogy érzed magad? - kérdezte, tekintetével Tessa arcát fürkész-
ve. — Beszélnem kell veled, de nem akarlak terhelni, amíg nem vagy
teljesen egészséges.
— Jól érzem magam - felelte a lány, viszonozva Will ujjainak szo-
rítását. - Könnyített a lelkemen, hogy beszélhettem Jemmel. A ti éden is?
A fiú elfordította a tekintetét, bár a szorítása nem engedett Tessa
kezén. — Igen is meg nem is - felelte.
- A lelkeden könnyített - bólintott a lány. - De a szíveden nem.

- Igen - felelte Will. - Igen. Pontosan erről van szó. Annyira jól
ismersz, Tess. - Szomorúan rámosolygott a lányra. - Jem él, és ezért hálás
vagyok. Viszont a végtelen magányosság útját választotta. A Testvérek
egyedül esznek, egyedül közlekednek, egyedül ébrednek, és egyedül
néznek szembe az éjszakával. Ettől megkíméltem volna, ha lehet.
- Mindentől megkímélted, amitől csak lehetett - szólt csendesen
Tessa. - Ahogyan ő is megkímélt téged, és mindannyian azon vol tunk,
hogy óvjuk egymást. Végül azonban mindenkinek magának kell döntenie
a saját sorsáról.
- Azt mondod, ne gyászoljak?
- Dehogynem. Gyászolj! Mindannyian fogunk. Gyászolj, de ne
hibáztasd magad, mert ezért nem terhel semmilyen felelősség.
Will lenézett összefonódó ujjaikra. Hüvelykjével puhán megsi mogatta
a lány kézfejét. - Talán nem - felelte. — Más dolgokért viszont terhel.
Tessa gyors, felszínes lélegzetet vett. A fiú hangja hirtelen mély lett
és
reszelős. Nem hallotta ilyennek, amióta...
. . . a fiú lélegzete lágyan, forrón simogatta Tessa bőrét, amíg végül ő is
ugyanúgy
zihált Will vállát, karját, oldalát simogatva...
Tessa sűrű pislogásba kezdett, és visszahúzta a kezét. Nem nézett
Willre, de látta maga előtt a lángok táncoló fényét a barlang falán, és
hallotta a fiú hangját. Akkor úgy érezte, álmodik, néhány percet elrabolt a
valóságtól; mintha egy másik világba kerültek volna. Még most is alig
tudta elhinni, hogy mindez megtörtént.
- Tessa? - Willnek bizonytalan volt a hangja, a kezét továbbra is
kinyújtva tartotta. Tessa a lelke mélyén szerette volna megfogni,

lehúzni maga mellé a fiút, hogy belefeledkezzen, mint korábban. Mert

Will úgy el tudta varázsolni, mint egy kábítószer.
Aztán eszébe jutott a fiú homályos tekintete az ópiumbarlangban, a
boldog álmok, amik azonnal semmivé foszlottak, amint elmúlt a füst
hatása. Nem. Bizonyos dolgokat csak úgy lehet kezelni, ha az ember
szembenéz velük. Tessa mély lélegzetet vett, és Willre tekintett.
- Tudom, mit akarsz mondani - szólt. - Arra gondolsz, ami a
Cadair Idrisben történt kettőnk között, amikor azt hittük, Jem ha lott,
és
mi is meg fogunk halni. Becsületes ember vagy, Will, és tudod, mi a
kötelességed. Meg kell kérned a kezemet.
Will eddig néma csendben ült, de most bebizonyította, hogy még
mindig meg tudja lepni a lányt: elnevette magát. Halk, bánatos nevetés
volt. - Nem számítottam rá, hogy ilyen nyílt leszel, pedig gondolnom
kellett volna rá. Ismerem az én Tessámat.
- A te Tessád vagyok, de Will, nem akarom, hogy most bármit is
mondj házasságról vagy életre szóló ígéretekről...
Will leült az ágy szélére. Az edzésekhez használt ruháját viselte, laza
inge ujját könyékig feltűrte, és kigombolta a gallérját, így Tessa
láthatta a
gyógyulófélben lévő sebeket és az iratzék fehéredő emlékeit a bőrén. Mint
ahogy a fájdalmat is látta a fiú szemében. - Megbántad, ami köztünk
történt?
- Meg lehet bánni bármit is, ami bár ostobaság volt, mégis gyö-
nyörű? - kérdezett vissza a lány. Will szemében a fájdalom zavaro-
dottsággá szelídült.
- Tessa! Ha attól félsz, hogy vonakodom, és puszta kötelességből...
- Nem! - A lány felemelte a kezét. - Csak úgy érzem, hogy a szí-
vedben összekuszálódott a gyász, az elkeseredettség meg a boldogság, és
nem szeretném, ha ilyen zaklatott állapotban tennél kinyilat koztatásokat.
És ne gyere azzal, hogy nem vagy zaklatott, mert látom

rajtad, és magam is ugyanezekkel az érzésekkel küzdök. Mind a ket ten

zaklatottak vagyunk, és egyikünk sincsen abban az állapotban, hogy
döntéseket hozzon.
Will habozott egy pillanatra. Az ujja a szíve fölött lebegett, ott, ahol
nemrég még a parabatairúna volt, aztán finoman megérintet te a bőrét -
Tessa kételkedett benne, hogy tudatos volt a mozdulat.
- Néha attól tartok, hogy túlságosan bölcs vagy, Tessa.
- Hát - felelte a lány -, egyikünknek bölcsnek kell lennie.
- Semmit sem tehetek? - kérdezte Will. - Nem szívesen hagylak
magadra. Hacsak nem szeretnéd.
Tessa tekintete az éjjeliszekrényre siklott, ahol még mindig ott
hevertek a könyvek, amiket azelőtt olvasott, hogy az automatonok
megtámadták volna az Intézetet. Mintha ezer éve történt volna. -
Felolvashatnál nekem. Ha nem gond.
Így esett, hogy úgy negyed órával később, amikor Charlotte az ujjaival
óvatosan betolta az ajtót, és belesett Tessa szobájába, Will éppen egy
fotelban ült, és a Copperfield Dávidból olvasott fel. A nő nem tudta leküzdeni
az aggodalmát: Will annyira elkeseredettnek és magányosnak tűnt, ahogy
ott kuporgott az edzőterem padlóján. Régóta nem hagyta nyugodni a
félelem, hogy ha egy nap Jem el hagyja őket, magával viszi mindazt, ami a
legjobb Willben. És Tessa is olyan törékeny volt még...
A fiú lágy hangja és a kandallóban lobogó tűz tompa fénye be töltötte a
szobát. Tessa az oldalán feküdt, barna haja szétterült a párnán. Végtelen
gyengédséggel a tekintetében a könyv fölé hajoló Willt figyelte. A fiú
hangjából is áradt a gyengédség, ami olyan mély és bensőséges volt, hogy
Charlotte azonnal hátralépett, és hangtalanul behúzta maga mögött az
ajtót.

Will hangja még sokáig követte, ahogy immáron sokkal könnyebb

szívvel lépdelt a folyosón.
— ... De ha csalás vagy árulás volna ellene készülőben, remélem, hogy
végül is az
együgyű szeretet és az igazság ereje győz. Remélem, hogy a valódi szeretet és az
igazság végül
is erősebb minden bajnál és szerencsétlenségnél a világon. . .
! 6

A TANÁCSTERMET BETÖLTÖTTE A FÉNY. A helyiség végében álló emelvényre két

nagy koncentrikus kört festettek. A körök közti területet rúnák
borították: kötés, tudás és ügyesség rúnái, meg a Sophie nevét
szimbolizáló jelek. Maga Sophie a körök közepén térdelt. Derékig érő haja
hosszan omlott lefelé, sötét hullámokat vetve a még sötétebb harci
öltözeten. Gyönyörű volt a kupolába vágott ablakon beözönlő fényben;
arcán a heg vörös volt, akár egy rózsa.
A konzul mellette állt, magasba emelve a Végzet Kelyhét. Char lotte
egyszerű skarlátszínű köpenye fodrokat vetett körülötte. Komoly és
ünnepélyes volt a tekintete. - Fogd a Kelyhet, Sophia Collins - törte meg a
néma csendet. A terem nem telt meg, de Tessával egy sorban ült Gideon,
Gabriel, Cecily, Henry és Will. Mindannyian lelkesen vártak Sophie
felemelkedésére. Az emelvény két ol dalán egy-egy leszegett fejű Néma
Testvér állt, pergamenszínű köpenyeikben úgy festettek, mintha
márványból faragták volna őket.

Charlotte most Sophie felé nyújtotta a Kelyhet. A lány óvatosan átvette

tőle.
- Esküszöl, Sophia Collins, hogy elhagyod a mondén világot, és az
árnyvadászok útját követed? A testedbe fogadod Raziel angyal vérét, és
tisztelettel adózol neki? Esküszöl, hogy a Klávét szolgálod, megtartod a
Szövetség Törvényét, és engedelmeskedsz a Tanács szavának? Megvéded
mindazt, ami emberi és halandó, tudván, hogy szolgálataidért nem jár
sem ellenszolgáltatás, sem köszönet, csak tisztelet?
- Esküszöm - felelte rezzenéstelen hangon Sophie.
- Képes vagy rá, hogy a gyengék pajzsa legyél, hogy fény legyél a
sötétségben, hogy igazság legyél a hazugságban, hogy torony legyél az
áradásban, hogy láss, amikor mindenki vak?
- Képes vagyok.
- Ha utolér a halál, átadod-e a tested a nephilimeknek, hogy
égessék el, és poraidból építsék a Csontok Városát?
- Átadom.
- Igyál hát! - szólt Charlotte. Tessa hallotta, ahogy Gideon mély
lélegzetet vesz mellette. Ez volt a szertartás veszélyes része. A képzet
-
lenek és a méltatlanok akár bele is halhattak.
Sophie lehajtotta a fejét, és az ajkához illesztette a Kelyhet. Tessa
előredőlt, a mellkasa összeszorult az aggodalomtól. Will kezének súlya az
övén megnyugtatta. Sophie torka finoman mozgott, ahogy nyelt.
Az őt és Charlotte-ot körülvevő körből hűvös kék-fehér lángok
lobbantak fel, eltakarva mindkettejüket. Miután a fény elhal ványult, Tessa
sűrűn pislogva próbált megszabadulni a szeme előtt szikrázó csillagoktól.
Amikor végre újra látott, Sophie éppen a magasba emelte a Kelyhet. Az
ereklye halványan ragyogott a kezében, ahogy visszaadta a szélesen
mosolygó Charlotte-nak.

- Most már nephilim vagy - mondta a nő. - Legyen a neved So-

phia Shadowhunter, Jonathan Shadowhunter, a nephilimek gyer mekének
véréből. Állj fel, Sophia!
És Sophie a tömeg éljenzésétől kísérve felállt - Gideon ujjongása volt a
leghangosabb mind közül. Sophie mosolygós arca ragyogott a kupola
ablakán beáramló téli napfényben. A padlón sebes árnyékok száguldottak
fel-alá. Tessa csodálkozva nézett fel. Az ablakon túl szokatlan fehérség
kavargott puhán.
- Havazik - súgta a fülébe Will. - Boldog karácsonyt, Tessa!
Aznap este tartották az Enklávé szokásos karácsonyi rendezvényét. Tessa
először látta az Intézet nagy báltermét nyitva és zsúfolásig tel ve
emberekkel. A hatalmas ablakok visszaverték a szikrázó fényt, és
aranyragyogással vonták be a padlót. Az üvegen túl látszott a nagy, puha
fehér pelyhekben hulló hó, odabent azonban minden meleg volt,
aranyszínű és barátságos.
Az árnyvadászok karácsonya nem olyan ünnep volt, mint amit Tessa
megszokott. Nem voltak adventi koszorúk, nem énekeltek karácsonyi
énekeket, nem gyújtottak csillagszórókat. Fát ugyan állítot tak, de nem a
hagyományos módon díszítették fel. A hatalmas fenyő a bálterem végében
kis híján a mennyezetig ért. (Amikor Will megkérdezte Charlotte-ot, hogy
a csudába került oda, a nő csak széttárta a karját, és Magnusról
mondott
valamit.) Minden egyes ágán gyertyák egyensúlyoztak, bár Tessa nem
látta, hogy bármilyen módon is rögzítették volna őket. Mindenesetre még
több aranyszínű fényt sugároztak a terembe.
A fa ágaira - miként a falakra erősített fáklyákra, az asztalokon álló
gyertyatartókra és a kilincsekre is - kristálytisztán ragyogó

rúnákat kötöztek. Mindegyik olyan volt, mint a fényt megtörő üveg,

szivárványokkal töltöttek be mindent. A falakat magyalból és
borostyánból font, egymásba kapcsolódó koszorúk díszítették, a vörös
bogyók kiemelkedtek a levelek zöld háttere előtt. Néhol egy-egy ág fehér
bogyókkal büszkélkedő fagyöngy is feltűnt. Egy darabot még a karácsonyi
asztalok alatt haragos képpel lopakodó Church nyakörvébe is beletűztek.
Tessa nem hitte, hogy evett valaha ilyen sokat egyszerre. Az asztalok
roskadoztak a csirkétől, a pulykától, a különböző vadmadaraktól, a
nyulaktól, a karácsonyi sonkáktól és tésztáktól, a hajszálvékony
szendvicsektől, a tortáktól, a pudingoktól, a színes zseléktől, a
konyakkal
flambírozott karácsonyi pudingtól, a jeges sörbetektől, a forralt bortól
meg a punccsal teli hatalmas ezüstedényektől. A bőségszarukból
finomságok, cukorkák ömlöttek ki, no meg Mikulászsákok, bennük egy
darab szénnel, cukorral, vagy egy csepp citrommal, amiből aki kapta,
megtudhatta, hogy abban az évben pajkos volt-e, kedves, vagy inkább
savanyú.
A vendégek érkezése előtt az Intézet lakói együtt teáztak, és meg-
ajándékozták egymást. Charlotte letelepedett a tolókocsijában ülő Henry
ölébe, és egyik csomagot bontotta ki a másik után. Mindegyiket az
áprilisban születendő babának szánták. Időközben végre sikerült
megállapodniuk benne, hogy a kicsi a Charles nevet kapja. - Charles
Fairchild - mondta büszkén Charlotte, miközben fel tartotta a sarkában
csinos C. E monogrammal ellátott kis takarót, amit Sophie kötött.
- Charles Buford Fairchild — helyesbített Henry, felesége grima-
szai közepette.
- Fairchild? Nem Branwell? - kérdezte nevetve Tessa.

Charlotte félénken elmosolyodott. - Én vagyok a konzul. Az a döntés

született, hogy ez esetben a gyerek az én nevemet kapja. Henry sem
bánja, ugye, Henry?
- Egyáltalán nem - felelte a férfi. — Főleg mivel a Charles Buford
Branwell elég bután hangzott volna, a Charles Buford Fairchildnak
viszont kiváló csengése van.
- Henry...
Tessa elmosolyodott, ahogy felidézte az emléket. Most a karácsonyfa
mellett állt, és az Enklávé nyüzsgő, nevetgélő tagjait figyelte - a tél
mély
tónusait idéző ékszereket, vörös szaténból, zafír selyemből vagy
aranyszínű taftból készült ruhákban pompázó nőket és elegáns
öltönyöket viselő férfiakat. Sophie ragyogott a boldogságtól, ahogy
csinos bársonyestélyijében Gideon mellett állt. Cecily kékbe öltözve
futkosott ide-oda, vidáman csodálva meg mindent; Gabriel majd elesett
saját nyurga lábában, olyan lelkes csodálattal követte. A hatalmas
kőkandallóban borostyánnal és magyallal díszített vaskos karácsonyi
fahasáb égett, fölötte pedig hálók lógtak, tele aranyszínű almával, dióval,
színes pattogatott kukoricával és különféle cukorkákkal. A háttérben
lágy, fülbemászó zene szólt, és úgy tűnt, Charlotte végre rájött, hogyan
veheti hasznát Bridget dalos kedvének. A lány lebegő, édes hangja
felülemelkedett a hangszereken.
- Krumpli potyogjon az égből! - szólalt meg egy vidám hang. -
Mennydörögjön a Zöld Mellény dallamára! '
7

Tessa riadtan összerezzent, és hátrafordult. Will jelent meg mögötte,

ami már csak azért is bosszantó volt, mert a lány őt kereste, amióta
csak
belépett a terembe, és mostanáig nyomát sem találta. A szmokingba
öltözött fiút látva szokás szerint elállt a lélegzete, de egy mosollyal
sikerült lepleznie izgatottságát. - Shakespeare - nyugtázta. - A windsori
víg
nők.
- Nem tartozik a legjobb darabjai közé - mondta Will, miközben
összehúzott szemöldökkel végigmérte a lányt. Tessa egy rózsaszínű
selyemruhát választott aznap estére, és semmilyen ékszert nem viselt,
csak egy bársonyszalagot tekert át kétszer a nyakán, és engedett hátul a
lapockájára hullani. Sophie megcsinálta a haját - ezúttal puszta
szívességből, nem cselédként -, és kis fehér bogyókat szőtt a gondosan
elrendezett loknik közé. Tessa nagyon flancosnak és feltűnőnek érezte
magát. - Bár vannak jó pillanatai - tette hozzá a fiú.
- Az örök irodalomkritikus - sóhajtotta Tessa a terem túlsó vége
felé pillantva, ahol Charlotte egy ismeretlen, magas, szőke férfival
beszélgetett.
Will közelebb hajolt. Halványan valamilyen friss, télies illat érződött
rajta: talán luc, citrom vagy ciprus. Lélegzete a lány halántékát
simogatta,
miközben beszélt. - Az a fagyöngy a hajadban elvileg azt jelenti, hogy
bárki bármikor megcsókolhat.

Tessa elkerekedett szemmel nézett rá. - Gondolod, hogy meg-

próbálják?
Will könnyedén megérintette az arcát. Fehér szarvasbőr kesztyűt
viselt, Tessa mégis mintha a csupasz ujjait érezte volna. - Megölném,
aki
ilyesmire vetemedne.
- Nos - jegyezte meg a lány -, nem az első botrányos húzásod lenne
karácsonykor.
Will egy pillanatig néma maradt, aztán elmosolyodott - az a fajta ritka,
boldog vigyor ült ki az arcára, ami teljesen megváltoztatta a vonásait.
Tessa tartott tőle, hogy ez a felhőtlen vidámság örökre eltűnt Jemmel
együtt a Néma Város mélyén. Jem nem halt meg, de kivésett egy szeletet
barátja szívéből, és eltemette valahol a suttogó csontok között. A lány
másik félelme az első héten az volt, hogy Will soha nem szedi igazán
össze magát, és örökre szellem marad, aki fel - alá járkálva kísért az
Intézet folyosóin, nem eszik, csak odafordul néha valakihez, aki nincs is
ott, aztán rájön, hogy egyedül van, ki huny a szemében a fény, és elhallgat
örökre.
Tessa azonban elszánt volt az első pillanattól fogva. Neki is összetört a
szíve, de valamiért úgy érezte, hogy ha Willét meggyógyítja, valami úton-
módon az övé is helyrejön. Amint elég erősnek érezte magát, időről időre
teát vitt a fiúnak, ami Willnek nem is kellett, aztán meg könyveket,
amiknek viszont örült. Ezenkívül újra meg újra elküldte őt a könyvtárba,
és követelte, hogy segítsen neki az edzőteremben. Megkérte Charlotte-ot,
hogy ne bánjon úgy Willel, mintha törékeny üvegből volna, és küldje csak
ki a városba harcol ni Gabriellel meg Gideonnal, ahogy korábban is
mindig. Charlotte kelletlenül bár, de így tett. Will minden egyes
alkalommal véresen, kék-zöld foltokkal tért haza - a szeme viszont
csillogott, és újra élet költözött bele.
- Ez okos húzás volt - mondta később Cecily Tessának, miközben az
ablaknál állva figyelték az udvaron beszélgető Willt és Gabri elt. - A
nephilimség ad értelmet a bátyám életének. Az árnyvadászat begyógyítja a
sebeit. Az árnyvadászat és te.
Tessa elgondolkodva hagyta a helyére hullani a függönyt. Egyáltalán
nem beszéltek Willel a Cadair Idrisben együtt töltött éjszakáról. Olyan
távoli volt az egész, mint egy álom. Úgy tűnt, mintha valaki mással történt
volna meg, nem is vele. Nem tudta, Will vajon ugyanígy érez-e. A szíve azt
súgta, hogy Jem rájött, mi történt, és megbocsátott mindkettejüknek, Will
azonban nem közelített hozzá többé, nem mondta, hogy szereti, és őt sem
faggatta az érzelmeiről, amióta a parabataia elhagyta őket.
Mintha ezer év telt volna el, pedig alig két hete történt, hogy Will
egyedül találta a könyvtárban, és váratlanul megkérdezte, nem akar-e
másnap elmenni vele kocsikázni. Tessa csodálkozott, de beleegyezett a
dologba. Magában azon gondolkodott, a fiú valamilyen más okból is
keresi-e a társaságát. Talán egy titokzatos ügyben akart együtt nyomozni
vele? Vagy be akart vallani valamit?
De nem, egyszerűen csak kocsikáztak egyet a parkban. Az idő egyre
hidegebb lett, a pocsolyák széle kezdett befagyni. A fák ágai csupaszon
is
gyönyörűek voltak, Will pedig udvariasan csevegett az időjárásról meg a
városban található látnivalókról. Úgy festett, Tessa londoni leckéit
szeretné folytatni ott, ahol Jem abbahagyta. Elmentek a British Museumba
és a Nemzeti Galériába, a Kew Gardens- be és a Szent Pál-székesegyházba,
ahol Tessa végül kijött a sodrából.
A híres Suttogó folyosón álltak, a lány a korlátnak dőlt, és a szé-
kesegyház belsejét nézte. Will éppen a kripta falába vésett latin felira
tot
fordította - „ha az emlékművét keresed, nézz körül!” -, amikor

Tessa ösztönösen a kezébe csúsztatta a kezét. Will elvörösödött, és

azonnal hátrébb húzódott.
A lány meglepetten kapta fel a fejét. - Valami baj van?
- Dehogy - vágta rá túlságosan is gyorsan Will. - Csak... nem azért
hoztalak ide, hogy neked essek a Suttogó folyosón.
- Nem azt kértem, hogy ess nekem a Suttogó folyosón! De az An-
gyalra, Will, fejezd már be ezt az állandó udvariaskodást!
A fiú értetlenül nézett rá. - Nem azt szeretnéd, ha...
- Nem azt szeretném. Nem akarom, hogy udvarias legyél. Azt
akarom, hogy Will legyél! Nem akarom, hogy építészeti érdekességeket
mutogass nekem, mintha te lennél a Baedeker útikalauz. Mondj nekem
rettenetes, de vicces hülyeségeket, találj ki dalokat, és legyél... - Az
a Will,
akibe beleszerettem, mondta ki majdnem. - És legyél Will - fejezte be inkább.
- Vagy megcsaplak az esernyőmmel.
- Udvarolni próbálok neked - mondta bosszúsan Will. - Rendesen
udvarolni. Erről szólt ez az egész. Te is tudod, nem?
- Mr. Rochester sosem udvarolt Jane Eyre-nek - jegyezte meg
Tessa.
- Nem, inkább nőnek öltözött, és halálra rémítette a szerencsét len
lányt. Ezt szeretnéd?
- Nagyon ronda nő lenne belőled.
- Nem is. Szívdöglesztő lennék.
Tessa elnevette magát. - Ez az! - szólt. - Megjött Will. Nem jobb így?
Szerinted nem?
- Nem tudom - felelte Will a lányt mustrálgatva. - Félek vála-
szolni. Azt hallottam, hogy amikor megszólalok, az amerikai nők
legszívesebben fejbe vágnának az esernyőjükkel.
Tessa megint elnevette magát, aztán már együtt nevettek, elfojtott
kacagásukat visszaverték a Suttogó folyosó falai. A hangulat hatá rozottan
oldottabb lett, és Will ragyogó mosolyának őszinteségéhez

kétség sem férhetett, amikor végül hazaértek, és kisegítette a lányt a

kocsiból.
Aznap este halkan kopogtatott Tessa ajtaján, amikor azonban a lány
kinyitotta, nem talált ott senkit, csak egy könyv hevert a folyosó padlóján.
A Két város regénye volt az. Különösnek találta az ajándékot. A
könyvtárban
is tartottak egy példányt, ami t annyiszor olvashatott el, ahányszor csak
akart, ez a kötet azonban vadonatúj volt, még a Hatchards blokkja is
benne maradt. Csak miután kezében a könyvvel visszafeküdt az ágyba,
akkor vette észre, hogy odabent a cím alatt egy ajánlás vár rá, hogy
elolvassa.
Tessa sokáig csak ült, a kezében szorongatta a könyvet anélkül, hogy
beleolvasott volna, és figyelte, ahogy London fölött pirkadni kezd az ég.
Miután végre reggel lett, és kapkodva felöltözött, megragadta a kötetet,
és lerohant vele a lépcsőn. Will éppen kilépeti a szobájából, a lány pedig
gondolkodás nélkül odarohant hozzá, megragadta a hajtókáit, magához
húzta, és a mellkasába temette az arcát. A könyv a padlóra huppant
közöttük, ahogy a fiú átkarolta, és suttogva simogatni kezdte a haját. -
Mi az, Tessa, mi baj? Nem tetszett a...
- Soha senki nem írt még nekem ilyen gyönyörűségeset. - Tessa
még mindig a fiú mellkasához simult; Will szíve puhán, egyenletesen
vert a zakója és az inge alatt. - Soha de soha.
- Közvetlenül az után írtam, hogy kiderül t az igazság az átokról -
mondta Will. - Már akkor oda akartam adni, de... - A keze egy pillanatra
megállt a lány haján. - Amikor megtudtam, hogy el jegyeztétek egymást
Jemmel, félretettem. Nem tudtam, mikor adhatom majd oda neked.
Aztán tegnap, amikor azt mondtad, hogy szeretnéd, ha önmagam
lennék, feltámadt bennem a remény, és elő mertem venni a régi álmokat,
hogy leporoljam és átadjam őket.

Aznap elmentek a parkba, bár a szikrázó napsütés ellenére hideg volt,

és alig pár ember sétált csak a környéken. A Serpentine-tó vize csillogott a
téli fényben, és Will megmutatta a helyet, ahol Jem és ő
kacsapástétommal etették meg a kacsákat.
Tessa tudta, hogy nem veheti át Jem helyét Will életében. Azt senki
sem vehette át. A fiúnak lassan mégis sikerült befoltoznia a szívében
támadt lyukakat. Cecily jelenléte boldogsággal töltötte el; össze-
összedugták a fejüket a kandalló előtt ülve, walesiül beszélget tek
halkan,
és Will szeme ragyogott. Végül még Gabrielt és Gideont is megkedvelte - a
barátainak tekintette őket, bár senki sem lehetett olyan barátja, mint
amilyen Jem volt. És persze Charlotte meg Henry szerelme is éppen olyan
erős volt, mint mindig. Tessa tudta, hogy a sebek sosem gyógyulnak be —
sem a sajátjai, sem pedig Willéi —, de ahogy az idő hűvösebbre fordult,
a
fiú egyre többet mosolygott, egyre többet evett, és a reménytelenség is
eltűnt a tekintetéből. Lassan legördültek a súlyok a mellkasáról.
- Hmm - szólt most Will a sarkain hintázva, miközben körbejá-
ratta tekintetét a bálteremben. — Talán igazad van. Karácsony táján
kaphattam a walesi sárkányos tetoválásomat.
Erre Tessa nagyon igyekezett nem elpirulni. - Hogyan történt?
Will könnyed mozdulatot tett a kezével. - Részeg voltam...
- Sületlenség. Soha nem voltál igazán részeg.
- Ellenkezőleg. Ha az ember meg akarja tanulni, hogyan tettesse
magát illumináltnak, legalább egyszer le kell innia magát viszonyí tásul.
Hatujjú Nigel kerített egy kis forralt almabort...
- Nem mondod komolyan, hogy Hatujjú Nigel tényleg létezik.
- Hát persze hogy létezik... - kezdte Will, aztán a mosoly hirtelen
lefagyott az arcáról. A szeme Tessa háta mögött akadt meg valamin a
teremben. Tessa megfordult, hogy kövesse a tekintetét, és azt

a magas szőke férfit pillantotta meg a tömegben feléjük furakodni, aki az

imént Charlotte-tal beszélgetett.
Erős testalkatú volt, a harmincas évei végén járhatott talán. Az állán
hosszú heg húzódott, világos haja kócos volt, a szeme kék, nap cserzette
bőrét keményített fehér ingmelle a valóságosnál is barnábbnak mutatta.
Volt benne valami ismerős, valami, ami birizgál ta Tessa emlékeit. Amikor
odaért hozzájuk, megállt. Willre ugrott a tekintete. A szeme világosabb
kék volt, mint a fiúé, majdnem olyan színű, mint a búzavirág, körülötte
szarkalábak sora látszott. - Ön William Herondale?
Will egyetlen szó nélkül bólintott.
- Elias Carstairs vagyok. Jem Carstairs az unokaöcsém volt.
Will falfehér lett, és Tessa egyszerre rájött, miért tűnt olyan isme-
rősnek a férfi. Volt benne valami, a tartásában, a keze formájában, ami
Jemre emlékeztette. Mivel a fiú száján láthatólag egyetlen hang sem jött
ki, a lány felelt.
- Igen, ő Will Herondale. Én pedig Theresa Gray vagyok.
- Az alakváltó lány - nyugtázta a férfi. - Ön volt James menyasz-
szonya, mielőtt Néma Testvér lett belőle.
- Az voltam — felelte csendesen Tessa. - Nagyon szeretem őt.
A férfi végigmérte. Nem ellenségesen, nem is kihívóan, csak kí -
váncsian. Aztán megint Willre pillantott. - Ön pedig a parabataia volt?
A fiú végre megtalálta a hangját. - Még most is az vagyok - jelentette
ki, és összeszorította a száját.
- James beszélt önről - mondta Elias Carstairs. - Elküldtük
Sanghajból, mivel úgy gondoltunk, nem biztonságos számára a város,
amíg Yanluo bosszúszomjas csatlósai szabadon garázdálkodnak. Aztán
amikor én is eljöttem Kínából, és készültem hazaköltözni

Idrisbe, megkérdeztem, nem akar-e velem jönni. Azt felelte, nem teheti.
Arra kértem, gondolja át még egyszer, hiszen mégiscsak én voltam az
egyetlen vérrokona. Azt mondta, nem hagyhatja magára a parabataiát, és
bizonyos dolgok fontosabbak, mint a vér. - A férfi tekintete rezzenéstelen
maradt. - Ajándékot hoztam önnek, Will Herondale. Valamit, amit neki
szerettem volna átadni a halott édesapja nevében, amikor eléri a
nagykorúságot. ő azonban már nem kaphatja meg.
Will teste olyan volt, mint egy íj pattanásig feszített húrja. - Semmi
olyasmit nem tettem, amivel rászolgáltam volna.
- Azt hiszem, mégis tett. - Elias a derekán lógó övből előhúzott
egy finoman díszített hüvelybe rejtett rövid kardot. Will felé nyúj totta, aki
egy pillanatnyi habozás után elvette tőle. Az aranyszínű fényben ragyogó
hüvelybe finom levélmintákat és rúnákat véstek. A fiú egy határozott
mozdulattal kihúzta a kardot, és a szeme elé emelte. A markolatot a
hüvelyhez hasonlóan levelek és rúnák díszí tették, de a penge maga
egyszerű volt és csupasz - eltekintve a közepén végighúzódó szavaktól.
Cortana vagyok, Joyeuse és Durendal társa.
- Joyeuse Nagy Károly kardja volt - szólt Will. Merev volt a hangja;
Tessa már tudta, hogy ilyenkor feltörő érzelmeit fojtja el. - Durendal
pedig Rolandé. Ez a kard... a Legendákban született.
- Az árnyvadászok fegyverkovácsa, Völand készítette. A markola-
tába az Angyal egy tollát zárta. Több száz éve került a Carstairs csa
lád
birtokába. Jem apja megbízott vele, hogy amikor a fia betölti a
tizennyolcadik évét, adjam át neki. - Will szemébe nézett. - Ügy helyes, ha
a parabataiáé lesz. Az öné.
Will visszacsúsztatta a fegyvert a hüvelyébe. - Nem fogadhatom el.

Elias Carstairs megdöbbent. - De el kell fogadnia - mondta. - A

parabataia volt, szerette magát...
A fiú markolattal előre a férfi felé nyújtotta a kardot, aki egy pil lanattal
később elvette tőle. Will sarkon fordult, és eltűnt a tömegben.
Carstairs zavartan nézett utána. - Nem állt szándékomban megsérteni.
- Múlt időben beszélt Jemről - szólt Tessa. - Jem nincs velünk, de
nem halt meg. Will képtelen elviselni, ha úgy gondolnak rá, mintha
elvesztettük vagy elfeledtük volna.
- Nem áll szándékomban elfelejteni - felelte a férfi. - Egyszerűen
csak arra gondoltam, hogy a Néma Testvéreknek nincsenek olyan
érzelmeik, mint nekünk. Mások, mint mi. Ha szeretnek...
- Jem most is szereti Willt - vágott Carstairs szavába Tessa. - Akár
Néma Testvér lett belőle, akár nem. Vannak dolgok, amiket semmilyen
varázslat nem pusztíthat el, mert önmagukban is varázs latosak. Ön soha
nem látta őket együtt, de én igen.
- Én csak oda akartam neki adni Cortanát - mondta a férfi. - Nem
adhatom Jamesnek, ezért úgy gondoltam, legyen a parabataiáé.
- Ön jót akart - nyugtázta Tessa. - De bocsássa meg a szemtelen-
ségemet, Mr. Carstairs, ön nem szeretne saját gyerekeket?
Elias Carstairsnek elkerekedett a szeme. - Ezen nem gondolkodtam.
Tessa végigmérte a fegyvert, aztán a férfit, aki a kezében tartotta. Egy
kicsit látta benne Jemet, valahogy úgy, mintha egy tó fodrozódó vizében
figyelte volna a tükörképét valakinek, akit szeret. Ez a soha nem
feledhető szeretet tette egészen lággyá a hangját, amikor megszólalt. - Ha
nem biztos a dolgában, akkor tartsa meg a kardot. Tartsa meg a saját
örököseinek. Will is így szeretné. Nincs szüksége

kardra, hogy emlékeztesse Jemre, akármilyen illusztris is a származása.

Az intézet lépcsőjén hideg volt, Will mégis kabát és kalap nélkül bámult a
fagyos éjszakába. A szél apró hópelyheket fújt az arcába meg a
kézfejére,
közben pedig, mint mindig, Jem hangját hallotta, amint arról győzködte,
hogy ne csináljon hülyeséget, és menjen be, mielőtt megfázik.
Will számára mindig a tél tűnt a legtisztább évszaknak - a hideg még a
londoni füstöt és port is eltüntette. Aznap reggel fel kellett törnie a
vizeskancsója tetején kialakult vékony jégréteget, mielőtt az arcába
fröcskölte a fagyos folyadékot, és reszketve a tükörbe nézett. Nedves
haja
fekete csíkokban tapadt az arcára. Hat éve az első karácsonyreggel Jem
nélkül. A legtisztább hideg a legtisztább fájdalmat hozta magával.
- Will! - Az ismerős, suttogó hang irányába fordult, és mintha az
Öreg Molly alakja rajzolódott volna ki előtte. De a szellemek csak
ritkán
kószáltak el arról a helyről, ahol meghaltak vagy eltemették őket, és
különben is: mit akarhatott volna tőle a nő?
Komor tekintet találkozott az övével. A lány testét, babaarcát és a fehér
ruhát, amiben meghalt, ezüstvibrálás vette körül. A mellkasa vörös volt,
mint egy rózsa.
- Jessamine - ismerte fel a fiú.
- Boldog karácsonyt, Will!
Will szíve megállt egy pillanatra, aztán újra verni kezdett, a vér sebesen
áramlott az ereiben. - Jessamine, miért... Hogy kerültél ide?
A lány csücsörített az ajkával. - Azért vagyok itt, mert itt hal tam
meg -
felelte. A hangja egyre erősebb lett. Gyakran előfordult, hogy a
szellemek
szilárdabbak és hallhatóbbak lettek egy ember

közelében, főleg, ha az illető érzékelte is a jelenlétüket. Arra a

pontra
mutatott az udvaron, ahol halálakor Will a karjában tartotta, mi közben a
vére a kövekre folyt. - Nem örülsz, hogy látsz, Will?
- Örülnöm kéne? - kérdezett vissza a fiú. - Jessie, általában akkor
látok szellemeket, ha valamilyen befejezetlen ügy vagy a bánat ebben a
világban tartja őket.
Jessamine felfelé fordította a fejét. Bár hullott körülötte a hó, nem
érintette meg; olyan volt, mintha üveg alatt állna. - És ha bánatos lennék,
segítenél kigyógyítani belőle? Életemben nem rajongtál értem túlságosan.
- De igen - felelte Will. - őszintén sajnálom, ha azt a benyomást
keltettem, hogy nem érdekelsz, vagy hogy egyenesen gyűlöl lek,
Jessamine. Azt hiszem, jobban emlékeztettél saját magamra, mint be
mertem vallani, ezért olyan szigorúan ítél keztem feletted, mint önmagam
felett tettem volna.
A lány meglepetten pillantott rá. - Nicsak, ez most valódi őszinteség
volt, Will? Hogy mennyit változtál! - Egyet hátralépett. A lába nem
hagyott nyomot maga után a hóban. - Azért vagyok itt, mert életemben
nem akartam árnyvadász lenni. Cserébe most megbíztak az Intézet
őrzésével egészen addig, amíg szükség van rá.
- És nem bánod? - kérdezte Will. - Itt vagy velünk, amikor át is
mehettél volna...
Jessamine összehúzta a szemöldökét. - Nem voltam kíváncsi a
túlvilágra. Annyi mindent követeltek tőlem az életben, az Angyal tudja,
mi jött volna utána. Nem, boldog vagyok itt, ahogy észrevétlenül
figyelhetlek benneteket. - A lány ezüstös haja megcsillant a holdfényben,
ahogy félrebillentette a fejét. - Bár te kis híján megőrjítesz.
- Én?

- Bizony. Mindig mondtam, hogy rettenetes udvarló leszel, Will,

és lassacskán be is bizonyítod, hogy igazam volt.
- Tényleg? - kérdezte a fiú. - Azért jöttél vissza a halottaidból,
hogy a szerelmi életem miatt nyaggass?
- Ha szerinted ez szerelmi élet. Annyiszor vitted el Tessát kocsi -
kázni, hogy lefogadom, fejből képes lenne megrajzolni London tér képét.
De megkérted a kezét? Nem. Egy hölgy nem kérheti meg a saját kezét,
William, és nem vallhat szerelmet, hacsak nem nyilvánítod ki a
szándékaidat.
Will megrázta a fejét. - Jessamine, javíthatatlan vagy.
- Ráadásul igazat beszélek — jegyezte meg a lány. - Mitől félsz?
- Attól, hogy ha kinyilvánítom a szándékaimat, azt mondja, hogy
nem szeret úgy, ahogy Jemet szerette.
- Nem is fog úgy szeretni, ahogy Jemet szerette. Úgy szeret, ahogy
téged szeret. Willt, egy teljesen másik embert. Azt kívánod, bár ne
szerette volna Jemet?
- Nem, de nem is szeretnék olyasvalakit feleségül venni, aki nem
szeret viszont.
- Beszélned kell vele, hogy megtudd erről az igazat - mondta
Jessamine. - Az élet tele van kockázatokkal. A halál sokkal egyszerűbb.
- Miért nem láttalak eddig, ha mindvégig itt voltál? - kérdezte a
fiú.
- Még nem léphetek be az Intézetbe, és soha nem voltál egyedül
az udvaron. Próbáltam átjutni az ajtókon, de valamiféle erő vissza tart. Bár
már jobb, mint volt. Eleinte csak pár lépcsőfokot tudtam felfelé jönni.
Most meg itt vagyok, amint látod. - Lemutatott a lába alá, jelezve,
hogy
mennyivel előrébb jutott. - Egy nap be is tudok menni majd.

- És ha eljön ez a nap, láthatod majd, hogy a szobád éppen olyan,

mint volt, és a babáidat sem bántotta senki - mondta Will.
Jessamine mosolyát látva Will elgondolkodott, hogy a lány vajon
mindig ilyen szomorú volt-e, vagy a halál jobban megváltoztatta, mint
amennyire valaha is el tudta képzelni, hogy a halál megváltoztathat
valakit. Mielőtt azonban megint megszólalhatott volna, Jessamine arcán
riadalom suhant át, és eltűnt az örvénylő hóesésben.
Will hátranézett, hogy megtudja, mitől ijedt meg a lány. Az Intézet
ajtaja kitárult, és Magnus lépett ki rajta. Asztrahán nagykabátot viselt,
magas selyemkalapján máris fehér pöttyökként sorakoztak a hópelyhek.
- Tudhattam volna, hogy itt talállak, amint éppen azon igyekszel, hogy
jégcsappá változz. - A boszorkánymester elindult lefelé a lépcsőn, aztán
megállt Will mellett, és körülnézett az udvaron.
A fiúnak nem volt kedve említést tenni Jessamine-ről. Valamiért úgy
érezte, a lány nem akarná. - Hazaindultál? Vagy csak engem kerestél?
- Mindkettőt egyszerre - felelte Magnus, és nekilátott, hogy fel-
húzza fehér kesztyűjét. - Ami azt illeti, itt hagyom Londont.
- Itt hagyod Londont? - kérdezte csodálkozva Will. - Ezt nem
mondhatod komolyan.
- Miért nem? - Magnus megpöckölt egy aláhulló hópelyhet, ami
kéken felszikrázott, aztán teljesen eltűnt. - Nem vagyok londoni, Will.
Egy ideje Woolsey-nál lakom, de az ő otthona nem az én otthonom, és
amúgy is egymás agyára megyünk már egy ideje.
- Hová fogsz menni?
- New Yorkba. Az Újvilágba. Új élet, új kontinens! - Magnus
feltette a kezét. - Lehet, hogy még a macskátokat is magammal vi szem.
Charlotte azt mondja, gyászol, amióta Jem nincs veletek.

- Nos, mindenkit megharap. A tiéd lehet. Gondolod, hogy tet szeni

fog neki New York?
- Ki tudja? Együtt meglátjuk. A váratlan dolgoktól nem unal mas
az életem.
- Mi, akik nem élünk örökké, nem szeretjük annyira a változást,
mint ti, akik igen. Belefáradtam, hogy elveszítsek embereket
- mondta Will.
- Én is - bólintott Magnus. - De úgy van, ahogy mondtam, nem
igaz? Meg kell tanulni elviselni.
- Azt hallottam, hogy ha valaki elveszíti a karját vagy a lábát, so-
káig még úgy érzi, mintha fájna, pedig a végtag már ni ncs is a helyén
-
magyarázta a fiú. - Néha én is így vagyok vele. Jem már nincs itt,
mégis
úgy érzem, hogy mellettem van. Mintha egy testrészemet veszítettem
volna el.
- De nem veszítetted el. Nem halt meg, Will. Él, mert elengedted.
Ha megkéred rá, veled maradt volna, és akkor most halott lenne. De
szereted. Azt akartad, hogy éljen, még úgy is, ha eltávolodtok egymástól.
Mindenekfelett ez bizonyítja, hogy nem vagy Sydney Carton. A te
szeretetedet nem csak pusztítással lehet megváltani. Mindig is ezt láttam
benned, és ezért akartam neked segíteni. Mert nem esel kétségbe. Mert
megvan benned a végtelen öröm képessége.
- Egyik kezét Will álla alá illesztette, és felemelte az arcát. Nem
sok ember élt, akire a fiúnak fel kellett néznie, de Magnus közéjük
tarto-
zott. - Ragyogó csillag - mondta elgondolkodva a boszorkánymester,
mintha felidézne valakit vagy valamit. - Ti, halandók olyan fényesen
égtek. Te pedig szinte mindenkinél fényesebben, Will. Soha nem foglak
elfelejteni.
- Én sem téged - jelentette ki a fiú. - Sokkal tartozom neked.
Levetted rólam az átkot.

- Nem voltál elátkozva.

- Dehogynem. Nagyon is el voltam. Köszönök mindent, amit
értem tettél, Magnus! Ha nem mondtam volna még, most pótolom.
Köszönöm!
A boszorkánymester leengedte a kezét. - Emlékeim szerint nem fordult
még elő, hogy egy árnyvadász megköszönt volna nekem valamit.
Will féloldalas mosolyra húzta a száját. - A helyedben nem szoknék
hozzá. Nem vagyunk éppen hálálkodós fajták.
- Nem - nevette el magát Magnus. - Nem szokom hozzá. - Ösz-
szehúzta csillogó macskaszemét. - Azt hiszem, jó kezekben hagylak, Will
Herondale.
- Tessára gondolsz?
- Igen, rá. Vagy tagadod tán, hogy övé a szíved? - Magnus elin-
dult, de pár lépcsőfokkal lejjebb megállt, és visszanézett Willre.
- Nem tagadom - felelte a fiú. - De sajnálni fogja, ha anélkül állsz
odébb, hogy elbúcsúznál tőle.
- Á! — Magnus a lépcső alján megfordult, az arcán titokzatos mo-
soly játszott. - Nem hiszem, hogy szükség lesz rá. Mondd meg neki, hogy
még találkozunk.
Will bólintott. Magnus a kabátja zsebébe süllyesztette a kezét, és az
Intézet kapuja felé ballagott. Will a tekintetével követte, amíg el nem
tűnt a kavargó hó fehérségében.
Tessának sikerült anélkül kiosonnia a bálteremből, hogy bárki is
észrevette volna. Még az általában éles szemű Charlotte sem figyelt, csak
Henry kezét fogva ült mellette egy széken, és a zenészek bohóckodásán
mosolygott.

Nem tartott sokáig megtalálnia Willt. Sejtette, hol lehet, és nem is

tévedett. A fiú az Intézet lépcsőin állt kabát és kalap nélkül; a hó a
fejére
és a vállára hullt. Az egész udvart, a várakozó kocsik sorát, a fekete
vaskaput, de még Jessamine halálának helyét is hó borítot ta, ami vékony
fehér réteg cukormázra emlékeztetett. Will mereven bámult maga elé,
mintha az aláhulló hópelyheken át próbálna kivenni valamit.
- Will! - szólította meg Tessa, mire a fiú megfordult, és felnézett
rá. Tessa csak egy vékony selyemkendőt kapott magára, és érezte a
hópelyhek hűvös szúrását nyaka és két válla csupasz bőrén.
- Udvariasabbnak kellett volna lennem Elias Carstairsszel —
mondta válasz gyanánt. Az eget kémlelte, ahol a sápadt félhold fel -
felbukkant a vastag felhők között. Fekete hajába fehér hópelyhek
vegyültek. Az arca és az ajka egészen lila lett a hidegtől. Tessa nem
emlékezett rá, találta-e valaha ilyen jóképűnek. - Ehelyett úgy visel-
kedtem, ahogy azelőtt tettem volna.
Tessa tudta, mire gondol a fiú. Will számára csak egy azelőtt és azután
létezett.
- Te is kijöhetsz a sodrodból néha. Mondtam már, nem akarom,
hogy tökéletes legyél. Elég, ha Will vagy.
- Aki soha nem lesz tökéletes.
- A tökéletes unalmas. - Tessa lelépett az utolsó lépcsőfokról is, és
megállt a fiú mellett. - Odabent azt játsszák, hogy versidézeteket kell
folytatni. Nagyot alakíthattál volna. Nem hiszem, hogy bárki felveszi veled
a versenyt, ami az irodalmi ismereteket illeti.
- Rajtad kívül.
- Én valóban nehéz ellenfél lettem volna. Talán alkothatnánk va-
lamiféle csapatot, aztán osztozhatnánk a nyereményen.

- Nem tűnik valami sportszerűnek. - Will mintha oda sem fi gyelt

volna. Hátravetette a fejét, a hó fehéren táncolt körülöttük, mintha egy
örvény mélyén állnának. - Ma, amikor Sophie felemel kedése zajlott...
- Igen?
- Te is akartad volna? - A fiú Tessára nézett, sötét szempilláin fehér
pelyhek ültek. — Magadnak?
- Tudod, hogy lehetetlen, Will. Boszorkánymester vagyok. Illet ve
ez áll legközelebb ahhoz, ami vagyok. Soha nem lehet belőlem igazi
nephilim.
- Tudom. — A fiú lenézett a kezére. Szétnyitotta az ujjait, és fi -
gyelte, amint a tenyerére hulló hó lassan elolvad. — De a Cadair Idrisben
azt mondtad, hogy árnyvadász szerettél volna lenni... hogy Mortmain
szertefoszlatta ezt a reményedet...
- Akkor valóban így éreztem - ismerte el a lány. - De azután, hogy
átváltoztam Ithuriellé, és megöltem Mortmaint, hogyan is gyűlölhetnék
valamit, ami lehetővé tette, hogy megóvjam azokat, akik fontosak nekem?
Nem könnyű másnak lenni, de még annál is nehezebb egyetlennek lenni.
Kezdem azt hinni, hogy nekem nem a könnyű utat szánták.
Will elnevette magát. - A könnyű utat? Nem, a könnyű út nem a te
utad, én Tessám.
- A te Tessád vagyok? - A lány szorosabbra fogta maga körül a
kendőt, és igyekezett úgy tenni, mintha csak a hidegtől borzongana. -
Téged zavar, ami vagyok, Will? Hogy nem vagyok olyan, mint te?
A szavak kimondatlanul lebegtek közöttük: annak az árnyvadásznak, aki egy
boszorkánymesterrel kezd, nincsen jövője.
Will elsápadt. - Amit annak idején, réges-régen a tetőn mondtam...
Tudod, hogy nem gondoltam komolyan.

- Tudom...
- Nem akarom, hogy más legyél, mint aki vagy, Tessa. Az vagy, aki
vagy, és szeretlek. Nem arról van szó, hogy csak azt szeretem benned,
amit a Klávé jóváhagy...
A lány felhúzta a szemöldökét. - Hanem a többit is elviseled?
A fiú beletúrt sötét, hótól nyirkos hajába. — Nem, félreértesz. Nincs
benned semmi, amiről ne tudnám elképzelni, hogy ne szeressem. Tényleg
azt hiszed, olyan fontos nekem, hogy nephilim legyél? Anyám sem
árnyvadász. Amikor megláttam, hogy angyallá változol, amikor láttam,
hogy a Mennyek tüze lobog benned... Fenséges volt, Tess. - Tett egy lépést
a lány felé. - A világ egyik nagy, igazi csodája vagy, mint a tűz, a
vadvirágok vagy a tenger végtelensége. Különleges vagy a világban, és
különleges vagy az én szívemben is. Soha nem lesz olyan pillanat, amikor
nem foglak szeretni. Akkor is szeretnélek, ha fikarcnyit sem l ennél
árnyvadász egyáltalán.
Tessa visszamosolygott rá. - De örülök, hogy az vagyok, ha csak félig is
- szólt. - Mert ez azt jelenti, hogy itt maradhatok veled az
Intézetben.
Hogy a család, amelyikre itt leltem, ezentúl is a családom lehet. Charlotte
azt mondta, ha úgy döntök, levethetem a Gray nevet, és hívhatnak úgy,
ahogy édesanyámat kellett volna, mielőtt férjez ment. Lehetek
Starkweather. Valódi árnyvadásznevet kaphatok.
Will felsóhajtott. Lélegzete fehér köddé állt össze a hidegben. Tágra
nyílt tiszta kék szeme Tessa arcát fürkészte. A tekintetén lát szott,
hogy
retteg attól, amire készül, mégis elszánta magát, hogy végigcsinálja. —
Persze hogy kaphatsz valódi árnyvadásznevet - mondta. - Megkaphatod az
enyémet.
Tessa majdnem teljesen fehér volt már a hó és a kockakövek fekete-
fehér háttere előtt. - A nevedet?

Will közelebb lépett, az arcuk már-már összeért. Aztán megfogta a

lány kezét, lehúzta róla a kesztyűt, és a zsebébe süllyesztette. Ujjait a lány
csupasz ujjai köré fonta. Tessa beleborzongott a meleg, bőr -
keményedéses kéz érintésébe. Will kék szemében benne volt minden: az
őszintesége, a gyengédsége, az okos szellemessége, a szerető kedvessége. -
Gyere hozzám feleségül! - mondta. - Gyere hozzám, Tess! Gyere hozzám,
legyél Tessa Herondale! De legyél akár Tessa Gray, vagy bármi, ami t
szeretnél, csak gyere hozzám, maradj velem, és soha ne hagyj el, mert
nem akarok már egyetlen napot sem leélni az életemből nélküled.
A tökéletes fehér hópelyhek kavarogva hullottak körülöttük. A felhők
szétnyíltak, és látszottak közöttük a csillagok.
- Jemtől tudom, mit mondott Ragnor Feli az apámról - folytatta
Will. — Egész életében egyetlen nőt szeretett. Vagy ő kellett neki, vagy
senki. Számomra te vagy ez a nő. Szeretlek, és senki mást nem fogok
szeretni halálomig...
- Will!
A fiú az ajkába harapott. A haját vastagon belepte a hó, szempil láján
csillogtak a pelyhek. - Túl nagy szavak? Megijesztettelek? Tudod, hogy
vagyok a szavakkal...
- De még mennyire.
- Emlékszem, mit mondtál nekem egyszer - folytatta a fiú. - A
szavak képesek megváltoztatni bennünket. A te szavaid engem
változtattak meg, Tess. Jobb emberré váltam általuk, mint amil yen
nélkülük lettem volna. Az élet egy könyv, és még vagy ezer oldalt nem
olvastam el belőle. Veled szeretnék elolvasni belőlük, amennyit csak
lehet, mielőtt meghalok...
Tessa a fiú mellkasára tette a kezét; érezte szívverése különleges, csak
rá jellemző ritmusát. - Nem akarom, hogy a halálról beszélj -

mondta. - Persze, tudom, hogy vagy a szavakkal, Will... Szeretem mindet.

Minden egyes szavadat. A butákat, az őrülteket, a gyönyörűeket, és azokat
is, amiket csak nekem szánsz. Szeretem őket, mint ahogy téged is
szeretlek.
A fiú szólni készült, de Tessa a szájára tapasztotta a kezét.
- Imádom a szavaidat, én Willem, de egy pillanatig most tartsd
vissza őket! - mondta a lány. - Gondolj arra a rengeteg szóra, amit
magamban kellett tartanom, amíg nem voltam tisztában a szándékaiddal.
Amikor odajöttél hozzám a szalonban, és szerelmet vallot tál, elküldtelek,
de az volt életem legnehezebb döntése. Azt mondtad, szereted a szívemet,
szereted a lelkemet. Emlékszem. Emlékszem minden szóra, amit azóta
kiejtettél a szádon. Soha nem fogom elfelejteni őket. Annyi mindent
szeretnék mondani neked, és annyi mindent szeretnék hallani tőled.
Remélem, előttünk áll az egész élet, hogy mindent elmondjunk
egymásnak.
- Ezek szerint hozzám jössz? - kérdezte a fiú. Kábának tűnt,
mintha el sem hinné a szerencséjét.
- Igen - felelte Tessa. A legutolsó, a legegyszerűbb, a legfontosabb
szó ez volt mind közül.
És Will, aki mindig, minden helyzetben tudta, mit mondjon, ki nyitotta
a száját, majd némán becsukta, és inkább magához húzta a lányt. Tessa
kendője a lépcsőre hullott, de a fiú karjai melegítették, a szája pedig
forrón tapadt az övéhez, ahogy lehajolt, és megcsókolta. A csóknak
hópehely- és boríze volt, a telet, Willt és Londont idézte. A fiú keze
a
hajába túrt, fehér bogyókat szórva a lépcsőre. Tessa minden erejével
Willbe kapaszkodott a kavargó hóban.
A bálterem ablakain halványan kihallatszott az odabent szóló muzsika:
a zongora és a cselló hangja ég felé törő szikraként szárnyalta túl a
többi
hangszert, a hegedű szava édesen, diadalmasan csendült.

- Hihetetlen, hogy tényleg hazamegyünk - mondta Cecily. Az ujjait

összefonta maga előtt, és boldogan ugrált fehér kecskebőr csizmájá ban.
Vörös télikabátjánál csak a falon ezüstösen ragyogó nagy portál világított
fényesebben a sötétben.
Tessának sikerült egy futó pillantást vetnie a túloldalra: mintha kék
égről (az Intézet fölött az ismerős londoni szürkeség kavargott) és
hólepte dombokról álmodott volna. Will mellette állt, a válluk össze ért.
Sápadt volt és feszült, Tessa legszívesebben megfogta volna a kezét. -
Nem megyünk haza, Cecy - közölte gyorsan a fiú. - Vagy legalábbis nem
maradunk. Csak meglátogatjuk őket. Szeretném bemutatni a
menyasszonyomat a szüleimnek. - Erre már némiképp visszaköltözött az
arcába a szín, és még az ajka is mosolyra görbült. - Mégiscsak meg
kell
ismerkedniük a lánnyal, akit feleségül fogok venni.
- Egy lópikulát - torkolta le a bátyját Cecily. - Akkor mehetünk el
hozzájuk a portálon át, amikor csak akarunk. Charlotte a konzul, kizárt,
hogy bajba kerüljünk.
Charlotte felnyögött. - Cecily, ez egy egyszeri kirándulás. A portál nem
játékszer, nem használhatjuk kedvünkre. Ezt a látogatást is titokban kell
tartani. Senki sem tudhatja meg, hogy meglátogatjátok a szüleiteket, és az
engedélyemmel megszegitek a Törvényt.
- Én nem árulom el senkinek — tiltakozott Cecily. - És Gabriel
sem. - A mellette álló fiúra pillantott. - Nem fogod, ugye?
- őt miért is visszük magunkkal? - kérdezte Will legalább annyira
a nagyvilágtól, mint a húgától.
Cecily csípőre tette a kezét. - Tessát miért is visszük?
- Mert össze fogunk házasodni - felelte a fiú, mire Tessa elmoso-
lyodott. Rendkívül szórakoztatónak találta, hogy a húga mindig ki tudta
hozni Willt a béketűrésből.

- Nos, könnyen lehet, hogy Gabriel és én is összeházasodunk -

vágta rá Cecily. - Egyszer.
Gabriel fuldokolni kezdett, és riasztóan lila lett az arca.
Will felemelte a kezét. - Nem mehetsz férjhez, Cecily! Csak ti zenöt éves
vagy. Én akkor fogok megnősülni, ha betöltöttem a ti zennyolcat. Felnőtt
korba lépek!
Cecilyt láthatólag nem hatotta meg a dolog. - Legföljebb hosszú lesz az
eljegyzés. De nem értem, miért tanácsolod, hogy olyan férfi hoz menjek
hozzá, akit nem mutattam be a szüleimnek.
- Nem azt tanácsolom, hogy olyan férfihoz menj hozzá, akit nem
mutattál be a szüleidnek - hördült fel Will.
- Akkor megegyeztünk. Gabrielnek találkoznia kell anyával és
apával. - Cecily Henryhez fordult. — Készen áll a portál?
Tessa közelebb hajolt Willhez. - Imádom, ahogy lerendez - súgta. -
Szórakoztató.
- Várj, amíg találkozol anyámmal - mondta a fiú, és megfogta
Tessa kezét. Hidegek voltak az ujjai; egészen vadul verhetett a szí ve.
A
lány tudta, hogy Will ébren forgolódva töltötte az éjszakát. A gondolat,
hogy ennyi év után viszontlátja a szüleit, legalább annyira ijesztő volt
a
számára, mint amennyire örömteli. Tessa maga is tisztában volt vele, hogy
a remény és a félelem keveréke sokkal rosszabb, mint a két érzés külön-
külön.
- A portál készen áll - mondta Henry. - És ne feledjétek, egy óra
múlva megint megnyitom, hogy visszatérhessetek rajta keresztül.
- És véssétek az eszetekbe, hogy egyszeri alkalomról van szó! —
tette hozzá feszülten Charlotte. - Hiába vagyok én a konzul, nem en-
gedhetem, hogy meglátogassátok a mondén családotokat...
- Még karácsonykor sem? - kérdezte Cecily tágra nyílt, szomorú
szemmel.

Charlotte ellenállása láthatólag gyengült. - Hát esetleg karácsonykor...

- Meg a születésnapokon - jegyezte meg Tessa. - A születésnapok
különlegesek.
Charlotte a tenyerébe temette az arcát. - Ó, az Angyalra!
Henry elnevette magát, és az ajtó felé intett. - Menjetek hát!
Cecily lépett át először a portálon; úgy tűnt el, mintha egy vízesésen
kelt volna át. Gabriel követte, nyomában az egymás kezét szorongató
Willel és Tessával. A lány szerelme tenyerének melegségére, vére
lüktetésére koncentrált, ahogy a hideg sötétség magába szippantotta
őket, és végtelennek tűnő pillanatokig kavargott körülöttük. Aztán fény
villant, és egyszerre hunyorogva, botladozva bukkantak elő a semmiből.
Ha Will nem szorítja magához, el is esett volna.
A Ravenscar uradalom széles, ívelt kocsifelhajtóján álltak. Tessa csak a
magasból látta a környéket, amikor Jemmel és Willel eljöttek Yorkshire-
ba, nem tudván, hogy a házban most Will családja lakik. Még emlékezett
rá, hogy az uradalom egy völgyben, rekettyével és hangával borított
dombok között fekszik, amiket most vékony hóréteg borított. Akkor
zöldelltek a fák, most azonban elvesztették a leveleiket, a ház
palatetejéről csillogó jégcsapok lógtak alá.
A sötét tölgyfa ajtó közepére vaskos kopogtatót erősítettek. Will a
húgára pillantott, majd miután az kurtán bólintott, vett egy mély lé-
legzetet, megemelte a rézfogantyút, és elengedte. A csattanás mintha az
egész völgyben visszhangzott volna, mire Will hangtalanul elká-
romkodta magát.
Tessa könnyedén megérintette a csuklóját. - Bátorság! - szólt. - Végül
is sehol egy kacsa.
A fiú felé fordult, sötét haja a szemébe hullt, miközben rámosolygott.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy makulátlan fekete

ruhát meg fehér főkötőt viselő cseléd jelent meg mögötte. Ahogy
végigjáratta tekintetét az odakint várakozó kis csoporton, a szemei
akkorára nyíltak, mint két csészealj.
- Miss Cecily! - kiáltott fel, aztán megpillantotta Willt. A szája elé
kapta a kezét, megfordult, és visszarohant a házba.
- Édes istenem! - sóhajtotta Tessa.
- Ilyen hatással vagyok a nőkre - közölte Will. - Valószínűleg fi-
gyelmeztetnem kellett volna téged erre, mielőtt igent mondtál ne kem.
- Még meggondolhatom magam - szólt negédesen Tessa.
- Ne merészeld... - kezdte a fiú félmosolyra görbítve a száját, de
aztán hirtelen emberek álltak a küszöbön. Egy magas, széles vállú, kék
szemű férfi, akinek dús szőke hajába ősz szálak vegyültek, közvetlenül
mögötte pedig egy karcsú, megkapóan gyönyörű nő Will és Cecily éjf ekete
hajával és ibolyakék szemével. Abban a pillanat ban, hogy a tekintete
megállapodott Willen, felemelte a kezét, és úgy verdesett, mint egy fehér
madár, amit megijesztett egy széllökés.
Tessa elengedte Will kezét. A fiú mozdulatlanná dermedt, mint egy
róka, amikor rárontanak a kutyák. - Menj csak! - mondta halkan a lány.
Will előrelépett, és a következő pillanatban máris édesanyja kar jában
találta magát. - Tudtam, hogy visszajössz! - mondta a nő. - Tudtam! -
Aztán walesi szavak áradata következett, amiből Tessa csak a fiú nevét
értette. Will apja döbbenten állt, de mosolyogva nyújtotta a kezét Cecily
felé, aki olyan lelkesen ölelte át, amilyen lelkesnek Tessa sosem látta még.
Tessa és Gabriel pár pillanatig zavartan ácsorgott a küszöbön. Nem
néztek egymásra, de nem is igazán tudták, merre fordítsák a tekintetüket.
Will nemsokára elhúzódott az édesanyjától, és gyengéden

a vállára tette kezét. A nő elnevette magát, bár a szeme megtelt köny-

nyel, aztán tett egy megjegyzést walesiül, ami Tessa sejtése szerint arra
vonatkozhatott, hogy Will most már magasabb, mint ő.
- Kicsi vagy, anya - szólt szeretettel a fiú, megerősítve Tessa gya-
núját, aztán megfordult, a nő pedig egyre kerekedő szemmel mérte végig
a két ismeretlen jövevényt. - Anya, apa, bemutatom nektek Tessa Grayt.
Eljegyeztük egymást, és jövőre feleségül veszem.
Will anyja felszisszent - bár Tessa megkönnyebbülésére inkább tűnt
meglepettnek, mint bármi másnak. Will apja azonnal Gabri elre pillantott,
és összeráncolta a homlokát. - És ez az úriember kicsoda?
Will szélesen elvigyorodott. - Ó, hogy ő? Ez itt Cecily... barátja, Mr.
Gabriel Lightvödör.
Gabriel, aki már nyújtotta is a kezét, hogy üdvözölje az idősebbik
Herondale-t, mozdulatlanná dermedt.
- Lightwood — nyögte ki. - Gabriel Ligthwood.
- Will! - Cecily elengedte az apját, és gyilkos tekintettel meredt a
bátyjára.
A fiú csillogó szemmel Tessára pillantott. A lány kinyitotta a száját,
hogy ő is letorkolja Willt, mint a húga az imént, de elkésett... Cecily
máris nevetett.

Az ÉLES SZÉL PORT És KÓSZA SZEMETET - chipses zacskókat, újságok

lapjait,
eldobált blokkokat - fújt a járdán, ahogy Tessa körülnézett, majd mi után
meggyőződött róla, hogy egyetlen autó sem közelít, átszaladt a Blackfriars
híd túloldalára.
A többi járókelő szemében a tízes évei végén vagy talán a húszas évei
elején járó átlagos lánynak tűnhetett. Farmernadrágját a csizmájába
gyűrte, kék kasmírpulóverét féláron vette a januári kiárusí táson, kuszán
a
hátára hulló hosszú barna haja finoman göndörödött a nyirkos időben. Ha
valaki különösen fogékony a divatra, észrevehette volna, hogy Liberty-
mintás sálja nem százéves eredeti volt, csak másolat, a karkötője azonban
határozottan tűnt korabelinek, még ha senki ki nem találhatta, hogy a
férjétől kapta a harmincadik házassági évfordulójukra.
Tessa lelassította a lépteit, ahogy megérkezett az egyik beugróhoz a
híd kőkorlátjában. Időközben betonpadokat építettek ide, hogy az
emberek leülhessenek, és nézhessék az odalent kavargó szürkészöld vizet
vagy a Szent Pál-székesegyházat a távolban. Mindent betöltötték az élő
város zajai: a forgalom morajlása, a dudák tülkölése, a tucatnyi
mobiltelefon csengése, a járókelők karattyolása, a fehér iPod-
fülhallgatókból halványan kiszűrődő zene.
Tessa leült a padra, és felhúzta maga alá a lábát. A levegő meglepően
tiszta volt - az ifjúkorában mindent sárgára és feketére színező por és füst
eltűnt, az ég kékes-szürkés márványra emlékeztetett. A Chathamből
Doverbe vezető vasútvonal egykor szemet annyira bántó hídja is eltűnt,
csak az oszlopai emelkedtek ki a vízből, a valaha itt álló építményre
emlékeztetve. Most sárga bóják bólogattak odalent a vízben, turisták
hajói úsztak tova, az idegenvezetők mondani valóját messzire harsogták a
fedélzeten elhelyezett hangszórók. A hí don mézeskalács szívek vörösére
emlékeztető színű buszok gördültek végig, nyomukban száraz levelek
röppentek fel a járdasziget mellől.
A lány a karórájára pillantott. Öt perc múlva dél. Kicsit korán érkezett,
de persze mindig így történt, ha az évi rendszeres találkozóról volt
szó.
Hagyott magának időt gondolkodni - gondolkodni és emlékezni. Erre
pedig nem volt alkalmasabb hely, mint a Blackfriars hí d, ahol először
beszélgettek komolyan egymással.
Az óra mellől nem hiányzott a gyöngy karkötő sem, amit soha nem
vett le. Will csatolta fel a csuklójára mosolyogva, amikor har minc éve
voltak házasok. Tessa férje hajába akkorra ősz szálak vegyültek, mégsem
látta őket soha. Mintha szerelme révén átadta vol na Willnek az alakváltás
képességét; mindegy, mennyi idő telt el, ugyanazt a vadóc, fekete hajú
fiút látta maga előtt, mint akibe annak idején beleszeretett.

Még most is hihetetlennek tűnt néha, hogy sikerült hosszú, bol dog
életet leélniük együtt: neki és Will Herondale-nek, akiről Gabriel
Lightwood egyszer azt jósolta, hogy legfeljebb a tizenkilencedik
születésnapját éri meg. Az évek során mindvégig barátságban maradtak a
Lightwoodokkal. Persze miért is ne ápolt volna jó viszonyt Will azzal az
emberrel, aki feleségül vette a húgát. Cecily és Gabriel is meglátogatta őt a
halála napján, mint ahogy Sophie is. Gideon akkor jó pár éve nem élt már.
Tessa tisztán emlékezett a napra, amikor a Néma Testvérek azt
mondták, már nincs mit tenni Willért. Férje addigra már nem tudott
felkelni az ágyból. Tessa összeszedte hát minden erej ét, és közölte a hírt a
családtagjaival. Igyekezett a lehető leghiggadtabb maradni, bár úgy érezte
magát, mintha kitépték volna a szívét a testéből.
Június volt, 1937 meleg nyara. A függönyöket széthúzták, és a
napsütötte szobában összegyűltek a gyerekeik, az unokáik, az uno-
kaöccseik meg az unokahúgaik - Cecy kék szemű, magas, jóképű fiai meg
Gideon és Sophie két lánya - és mindazok, akik közel álltak a
családhoz:
az ősz hajú, de még mindig egyenes hátú Charlotte és a Fairchild
gyerekek, akiknek egytől egyig ugyanolyan göndör hajuk volt, mint
amilyen valaha Henrynek.
Tessa egész nap az ágyon ült a férje mellett, Will pedig a vállának dőlt.
Másnak talán furcsa lett volna a látvány, ahogy egy fiatal nő
szeretettel
ölelget egy férfit, aki ránézésre akár a nagyapja is lehetne, a család
azonban semmi különöset nem talált a dologban, hiszen csak Tessáról és
Willről volt szó. A többiek egész nap jöttek- mentek, ahogy az
árnyvadászoknál szokás, ha valaki haldoklik közülük. Történeteket
meséltek Will életéből, és felidézték mindazt, amit Tessával tettek az
együtt töltött hosszú évek során. A gyerekek

meleg hangon beszéltek Will édesanyjuk iránt érzett szenvedélyes,

elkötelezett szerelméről, arról, hogy soha nem vetett szemet senki másra,
és hogy ők maguk is ilyen szerelmet reméltek találni a saját életükben.
Nem feledkeztek meg apjuk könyvek iránti rajongásáról sem, amit
természetesen nekik is átadott; mindannyian tisztelték az írott szót és a
rajta keresztül szárba szökkenő történeteket. Megemlítették, hogy Will
mindig walesiül káromkodta el magát, ha elej tett valamit, még ha máskor
ritkán is használta a nyelvet, és azt is, hogy hiába művelte a prózát
kiválóan - visszavonulása után számos nagy sikert aratott könyvet írt az
árnyvadászok történetéről -, a versei rettenetesek voltak. Ez azonban
sosem tántorította el attól, hogy hosszasan szavaljon belőlük.
Legidősebb gyerekük, James nevetve mesélt apja kacsáktól való sosem
múló félelméről, és állandó harcáról, hogy távol tartsa őket a yorkshire-
i
családi birtokon lévő tótól.
Az unokáik emlékeztették Willt a démonhimlőről szóló dalocs kára,
amit megtanított nekik - annak ellenére, hogy Tessa szerint még
túlságosan kicsik voltak az ilyesmihez. El is énekelték együtt, ahhoz
éppen elég hamisan, hogy megbotránkoztassák vele Sophie-t.
Cecily könnyes szemmel idézte fel az esküvőjét Gabriellel, ami kor Will
gyönyörű beszédben dicsérte a vőlegényt, a végén hozzátéve: - Édes
istenem, azt hittem, Gideonhoz megy hozzá. Mindent visszaszívok. -
Ezzel persze nem csak Cecilyt és Gabrielt, de Sophie-t is sikerült
felbosszantania. Willnek nem maradt ereje nevetni, de a húgára
mosolygott, és megszorította a kezét.
Együtt nevettek Willnek azon a szokásán, hogy Tessát gótikus re-
gényekben szereplő helyekre vitte „nyaralni”. Megfordultak a ször nyű
lápvidéken, ahol meghalt valaki, jártak egy szellemjárta huza tos házban,
és természetesen azon a párizsi téren, ahol Will szerint

Sydney Cadtont a guillotine alá küldték, és ahol a fiú ráijesztett a

járókelőkre, franciául ordítva, hogy „látom a vérét a köveken!”.
A nap vége felé a család összegyűlt Will ágya körül, sorban egymás
után megcsókolták őt, aztán elmentek, amíg végül Will és Tessa kettesben
maradt. A lány lefeküdt a férje mellé, a tarkója alá csúsztatta a
tenyerét,
fejét a mellére hajtotta, és egyre gyengülő szívverését hallgatta.
Suttogva
beszélgettek az árnyékban, felidézve a csak kettejük által ismert
történeteket: a lányról, aki egy vizeskancsóval fejbe ütötte a
megmentésére siető fiút, mire az ott helyben beleszeretett; a bálteremről
és az erkélyről meg az égen hajóként úszó holdról; a mechanikus angyal
szárnyának verdeséséről; a szentelt vízről és a vérről.
Közeledett az éjfél, amikor nyílt az ajtó, és Jem lépett be rajta.
Tessa
úgy sejtette, rég Zakariás testvérként kellett volna gondolnia rá, de sem
Will, sem ő nem szólították így soha. Mint valami szel lem jelent meg
világos köntösében. Tessa mély lélegzetet vett, ami kor megpillantotta.
Tudta, hogy Will erre várt, és hogy eljött az óra. Jem nem sietett
azonnal
egykori parabataiához, előbb az asztalon heverő rózsafa dobozhoz lépett.
Ahogyan Will annak idején megígérte, mindvégig megőrizték a hegedűjét.
Gondoskodtak a tisztán tartásáról is, így nem nyikorogtak a zsanérok,
amikor Jem felnyitotta a dobozt, és kiemelte belőle a hangszert. Ahogy a
gyantával a vonót kenegette, sápadt csuklója eltűnt a Néma Testvérek
még fakóbb köpenyének ujja alatt.
A vállához illesztette a hegedűt, majd felemelte a vonót, és ját szani
kezdett.
Csejin. Jem egyszer arról beszélt Tessának, hogy a kifejezés a zene
megértésére utal, meg egy olyan kapcsolatra, ami mélyebb, mint a
barátság. Jem most Will életét mutatta meg, úgy, ahogy ő látta. Hegedűje
két fiúról mesélt az edzőteremben, amint az egyik megtanította

a másiknak, hogyan dobja el a kését. Aztán eljátszotta a parabataiok

rituáléját a tűzzel, az eskükkel és az égő rúnákkal. Eljátszotta a két
fiatalembert, akik végigloholtak London utcáin a sötétben, aztán
megálltak, és nevetve támaszkodtak a falnak. Eljátszotta a napot a
könyvtárban, amikor Will és ő kacsákkal ugratták Tessát. Játszott a
Yorkshire-be tartó vonatról, ahol azt mondta, hogy a parabataioknak úgy
kell szeretniük egymást, ahogy a saját lelküket szeretik. Aztán kettejük
Tessa iránt érzett és a lány irántuk érzett szeretetéről. Arról, amikor Will
azt mondta neki: „Egyedül a te szemedben találtam feloldozást”. Játszott
a néhány kurta találkozásról az Intézetben, amióta Néma Testvérnek állt;
arról, amikor kiszökött a Néma Városból, és súlyos büntetést kockáztatva
az élet és halál között lebegő Will mellett töltötte az éjszakát, miután
a
fiút megmarta egy Shax démon. Játszott Tessa első fi ának születéséről és
a védelmező rituáléról, amit Will soha nem engedett volna másik Néma
Testvérnek megtartani. Játszott arról, hogy a kezével eltakarta sebhe lyes
arcát, és elfordult, amikor megtudta, hogy a fiú a James nevet kapta.
Szerelemről, veszteségről, némasággal töltött évekről, kimondatlan
szavakról, az ő szíve meg a Tessáé és Willé között tátongó űrről.
Amikor
végzett, és visszatette a hegedűt a dobozba, Will szeme csukva volt,
Tessáé pedig megtelt könnyel. Jem az asztalra fektette a hege dűt, az
ágyhoz lépett, és hátrahajtotta a csuklyáját, hogy Tessa láthassa csukott
szemét és sebhelyes arcát. Aztán leült az ágyra, és megfogta Will szabad
kezét. Will és Tessa is hallotta Jem hangját az elméjében.
Megfogom a kezed, testvérem, hogy békében mehess el.
Will kinyitotta hosszú évek múltán is élénkkék szemét. Előbb Jemre
nézett, aztán Tessára, majd felesége fejével a vállán, kezével régi
parabataia kezében meghalt.

Soha nem szűnt meg a fájdalom, amit akkor érzett Tessa, amikor
ezekre a pillanatokra gondolt. Will halála után elmenekült. A gyerekei
felnőttek, nekik is gyerekeik lettek. Meggyőzte magát, hogy már nincs rá
szükségük, és próbálta elfojtani az újra meg újra visszatérő gondolatot:
képtelen lenne végignézni, ahogy egyre idősebbek és idősebbek lesznek.
Azt még valahogy elviselte, hogy túl kellett él nie a férjét, de nem ülhetett
egy helyben, várva, hogy a gyerekei is meghaljanak. Tudta, hogy
elkerülhetetlenül így lesz, de elhatározta, hogy nem fogja végignézni.
Will különben is megkérte valamire.
A Shrewsburyből Welshpoolba vezető út egészen más lett, amióta Will
lóhalálában végigvágtatott rajta, hogy megmentse Mortmain karmai
közül. Férje részletes utasításokat hagyott hátra, köztük egy terebélyes
tölgy pontos leírásával, Tessa mégis jó párszor végigdöcögött az úton
Morris Minorjával, mire megtalálta. A fa éppen olyan volt, mint
amilyennek Will remegő kézzel, de mindvégig kristálytiszta elmével
lerajzolta.
A tőr ott volt a fa gyökerei között. Tessának néhányat át kellett vágnia,
mert körbefonták a markolatot, de aztán egy kis ásóval addig túrta a
földet meg a köveket, amíg sikerült kiszabadítania a megfeketedett
fegyvert, ami egykor Jemé volt.
Abban az évben elvitte neki a hídra. 1937 volt, a háború még nem
rombolta le az épületeket a Szent Pál körül, még nem gyújtot ta lángra
az
eget, még nem égette fel Tessa szeretett városát. Mégis: a világra már
árnyék borult, előrevetítve a közelgő sötétséget.
- Csak ölik és ölik egymást, mi pedig nem tehetünk semmit - mondta a
lány a híd kopott kőkorlátjának támaszkodva. A nagy háborúra gondolt, a
számtalan értelmetlenül elvesztegetett életre. Nem az árnyvadászok
vívták a háborút, de a vérből démonok

születtek, és a nephilimek dolga volt, hogy ne engedjék nekik a

pusztítást.
Nem menthetjük meg őket maguktól, felelte Jem. Felhúzta a csuklyáját, de a
szél hátrafújta, és kilátszott alóla sebhelyes arcának széle.
- Közeledik valami. Olyan borzalom, amilyenről Mortmain is csak
álmodott. Érzem a csontjaimban.
Senki sem szabadíthatja meg a világot minden gonosztól, Tessa.
Amikor a lány elővette a selyembe csavart, még mindig piszkos és Will
vérével szennyezett tőrt a kabátja zsebéből, és átadta Jemnek, az lehajtott
fejjel úgy szorította magához, mintha a szívén támadt sebre kapott volna
gyógyírt.
- Will azt szerette volna, hogy lásd - mondta a lány. - Tudom,
hogy nem viheted magaddal.
Őrizd meg nekem! Eljöhet a nap.
Tessa nem kérdezte meg, mire gondolt, de magánál tartotta a tőrt,
amikor elhagyta Angliát, és Dover fehér sziklái mint a felhők távolodtak,
ahogy átkelt a csatornán. Párizsban megtalálta Magnust, aki egy
manzárdban élt, és festegetett, bár a világon semmi tehetsége nem volt
hozzá. Megengedte neki, hogy egy matracon aludjon az ablaknál. Amikor
egy éjszaka Will nevét kiáltva felébredt, a terpentinszagú
boszorkánymester odasietett hozzá, és átölelte őt.
- Mindig az első a legnehezebb - mondta.
- Az első?
- Az első szeretted, aki meghal - felelte Magnus. - Később köny-
nyebb lesz.
Amikor a háború elérte Párizst, együtt utaztak New Yorkba, ahol a
boszorkánymester újra felfedeztette Tessával a szülővárosát. A lány alig
ismerte fel a forgalmas, csupa fény, nyüzsgő metropoliszt, ahol az autók
hangyákként lepték el az utcákat, és vonatok zakatoltak

végig a magasban futó síneken. Abban az évben nem ment el a Blackfriars

hídra, mert a Luftwaffe tűzbe borította Londont, és Jem túl veszélyesnek
tartotta a találkozást. Később azonban...
- Tessa?
A lány szíve majd kiugrott a helyéből.
Szédülés hulláma söpört végig rajta. Egy pillanatra azt hitte, megőrült,
és annyi év után végül összekeveredett az emlékeiben a múlt és a jelen,
amíg már egyáltalán nem tudta megkülönböztetni a kettőt egymástól.
Merthogy nem Zakariás testvér lágy, néma, csak az elméjében megszólaló
hangját hallotta. Azt a hangot, ami évente egyszer visszhangzott a
tudatában az elmúlt százharminc évben.
Ez a hang a hosszú évek során halványra kopott emlékeket kel tette
életre. Egy másik pillanatot idézett fel ugyanezen a hídon, egy réges-
régi
éjszakát, amikor minden fekete és ezüst volt, a folyó pedig vágtatott a
lábai alatt...
A szíve olyan vadul kalapált, hogy azt hitte, kiugrik a mellkasából.
Lassan elfordult a korláttól, és hátranézett. Elkerekedett a szeme.
A fiú előtte állt a járdán, félénken mosolygott, kezét nagyon is modern
farmernadrágja zsebébe süllyesztette. Kék gyapjúpulóverének ujját
könyékig feltűrte. Az alkarját fehér hegek csipkeszerű mintázata borította.
A csendességrúna, ami valaha olyan fekete és erős volt a bőrén,
halványezüst lenyomattá fakult.
- Jem? - Tessa már tudta, miért nem vette észre korábban a fiút a
járókelők között. Zakariás testvért kereste a maga fakó köpenyében, amint
láthatatlanul siklik a londoniak nyüzsgő tömegében. Csakhogy nem
Zakariás testvér állt előtte.
Hanem Jem.
Tessa képtelen volt levenni a tekintetét a fiúról. Mindig is gyönyörűnek
találta Jemet, és most sem látta kevésbé szépnek, mint

annak idején. A fiúnak akkor a haja és a szeme is ezüstös volt, mint

a
szürke égbolt. Ennek a Jemnek hollófeketén göndörödtek a fürtjei a
nyirkos levegőben, sötétbarna szemében pedig aranyfoltok fénylettek.
Valaha sápadt bőre most megtelt színnel. A Néma Testvérek jeleinek
helyén csak két sötét heg maradt az arcán; a Testvériség első rúnáinak
maradványai erőteljesen rajzolódtak ki a járomcsontján.
Ahol a gallérja kicsit begyűrődött, Tessa a fiút egykor Willhez fűző
parabatairúna halvány mintázatát is megpillantotta. Persze az is lehet,
hogy a kötelék meg sem szűnt soha, ha az ember úgy képzelte, hogy két
lélek kapcsolatban maradhat egymással akár a halál után is.
- Jem! - suttogta megint Tessa. A fiú első pillantásra tizenkilenc,
talán
húszévesnek látszott, kicsit idősebbnek, mint amikor beállt a Néma
Testvérek közé. Ha azonban a lány alaposabban megnézte, egy érett férfit
látott maga előtt - hosszú évek fájdalma és bölcsessége tükröződött a
szemében, mozgása a szótlanul meghozott áldozat ról tanúskodott. - Ez
most... - Tessa hangjából remény áradt. - Ez állandó? Nem kell már Néma
Testvérnek maradnod?
- Nem - felelte a fiú. Kapkodva vette a levegőt, és aggodalmasan
figyelte Tessát, várva, hogyan reagál az ő hirtelen megjelenésére. - Nem
kell.
- A gyógymód... Megtaláltad?
- Nem én találtam meg — felelte lassan Jem. - De... Meglett.
- Alig pár hónapja találkoztam Magnusszal Alicantéban. Beszél gettünk
rólad. Nem is említette.
- Nem tudott róla. Nehéz és sötét év volt az árnyvadászok szá-
mára, de a vérből és a tűzből, a veszteségből és a bánatból nagyszerű
új
változások születtek. - Széttárta a karját, és némi csodálkozással a
hangjában hozzátette: - Én magam is megváltoztam.

- Hogyan... ?
- Elmesélem. Ez a történet is a Lightwoodokról, a Herondale-
ekről meg a Fairchildokról szól. Viszont legalább egy óráig tart el-
mondani, és biztosan fázol. - Közelebb lépett, mintha meg akarná érinteni
a lány vállát, aztán meggondolta magát, és leengedte a kezét.
- Én... - Tessa nem találta a szavakat. A csontjáig hatolt a vi -
szontlátás sokkja. Igen, minden évben találkoztak itt, ezen a hídon, de
csak most, ebben a pillanatban döbbent rá, mennyire nem a valódi Jemet
látta.
Úgy érezte magát, mintha visszazuhanna a saját múltjába, és az eltelt
egy évszázad semmivé lenne. Szédült, mámorossá vált és rettegett
egyszerre. — De... mi lesz most? Hová mész? Idrisbe?
A fiú egy pillanatra elbizonytalanodott, ami valódi életkora ellenére
határozottan még fiatalabbá tette. - Nem tudom - rázta meg a fejét. - Még
soha nem kellett megterveznem egy életet.
- Akkor... valamelyik intézet a cél? - Ne menj, akarta mondani
Tessa. Maradj! Kérlek!
- Nem hiszem, hogy Idrisbe vagy akármelyik intézetbe megyek -
felelte Jem olyan hosszú szünet után, hogy a lány már azt hitte,
összecsuklik a térde a feszültségtől. - Nem tudom, hogyan éljek
árnyvadászként Will nélkül. Nem is biztos, hogy akarok. Most is parabatai
vagyok, csak hiányzik a másik felem. Ha beállítanék egy intézetbe, és arra
kérném őket, hogy fogadjanak be, ezt soha nem tudnám elfelejteni. Nem
érezném magam teljes embernek.
- Akkor mi lesz?
- Az tőled függ.
- Tőlem? - Tessa megrémült. Tudta, mit akar válaszolni a fiúnak, mégis
lehetetlennek tűnt. Amióta Jem Néma Testvérnek állt, minden

egyes találkozásukkor olyan távolinak tűnt. Nem volt mogorva vagy

érzéktelen, de mintha egy üvegfal választotta volna el a világtól. Tessa
még emlékezett az egykori fiúra, akinek a szeretet éppen olyan
természetes volt, mint a légzés. A férfi viszont, akivel több mint egy
évszázadon át évente egyszer a hídon találkozott, teljesen mást sugárzott.
A lány tudta, hogy az eltelt idő őt is megváltoztatta; menynyivel
erősebben hathatott akkor Jemre? Nem is sejthette, mit akar a fiú az új
életétől, vagy ami közvetlenebbül érintette, tőle. Legszí vesebben azt
mondta volna neki, amit hallani akar, a nyakába ugrott volna, megragadta
volna a kezét, hogy felidézze, milyen is az érintése - de nem merte
megtenni. Addig biztosan nem, amíg nem tudta, mit akar tőle a fiú. Ennyi
év után hogyan is lehetett volna biztos benne, hogy változatlanok
maradtak az érzései?
- Nos... - Jem lenézett a kőkorlátot markoló karcsú kezére. -
Százharminc éven át életem minden óráját beosztották. Gyakran
gondoltam rá, mint tennék, ha egyszer csak megtalálnák a gyógymódot,
és hirtelen szabad lennék. Arra jutottam, hogy azonnal menekülőre
fognám, mint a kalitkából szabadult madár. Az eszembe sem jutott, hogy
egy ennyire más, ennyire elkeseredett, vérbe és tűzbe merítkezett világot
találok majd. Életben akartam maradni, de csak egyetlen okból. Azt
szerettem volna...
- Mit szerettél volna?
A fiú nem felelt, csak kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintet te
Tessa gyöngy karkötőjét. - Ezt kaptad a házassági évfordulódra- mondta. -
Még mindig viseled.
Tessa nyelt egyet. Libabőrős lett a karja, a szíve vadul kalapált. Olyan
régen érezte az izgatottságnak ezt a sajátos változatát, hogy szinte el
is
felejtette, milyen. - Igen.
- Will óta nem is szerettél senki mást?

- Erre szerintem te is tudod a választ.

- Nem úgy gondolom, ahogy a gyerekeidet vagy a barátaidat sze-
reted. Te is tudod, mire vagyok kíváncsi, Tessa.
- Nem tudom - felelte a lány. - Azt hiszem, ki kell fejtened.
- Régen úgy volt, hogy összeházasodunk - mondta Jem. - Én
mindvégig szerettelek... Másfél évszázadon át. Tudom, mennyire szeretted
Willt. Láttalak benneteket együtt az évek során. És azt is tudom, hogy
milyen nagy volt ez a szerelem. Már biztosan jelentéktelennek tűnik, amit
fiatalkorodban bárki más iránt, akár irántam érezték Egy egész életen át
osztoztál vele a szeretetben, Tessa. Annyi évet töltöttetek együtt.
Gyerekeitek születtek. Nem is remélhetem, hogy az emlékeitek...
Hirtelen elakadt a hangja.
- Nem - rázta meg a fejét. - Nem tudom megtenni. Hülye vol tam,
hogy azt hittem... Bocsáss meg, Tessa! - Ezzel távolabb húzódott, és
elvegyült a hídon fel-alá siető emberek között.
A lány egy pillanatig döbbenten állt, de ennyi is elég volt hozzá, hogy
Jem eltűnjön a tömegben. Tessa megkapaszkodott a híd korlát jában. A kő
hideg volt az ujjai alatt - hideg, mint azon az éjszakán, amikor
először
jöttek ide, és először beszélgettek egymással. Jem volt az első ember,
akinek először beszélt a legbelső félelméről: hogy a képessége
átváltoztatja valami mássá, valamivé, ami nem emberi. Te is ember vagy,
mondta neki Jem. Minden lényeges szempontból.
Tessa felidézte a szeretetre méltó fi út, aki vette a fáradságot, hogy
lelket öntsön a riadt lányba, akit nem is ismert, miközben leplezte
előle
saját félelmeit. Hát persze hogy nyomot hagyott Tessa szívében. Hogyan is
lehetett volna másképpen?
Eszébe jutott a pillanat, amikor a fiú reszkető kézzel átnyújtotta neki a
jádemedált. Eszébe jutottak a csókok a kocsiban. Eszébe

jutott, amikor belépett a holdfénytől vil ágos szobába, és meglátta az

ezüst fiút az ablak előtt, amint mindennél csodálatosabb zenét csal elő
a
hegedűjéből.
Will? kérdezte akkor Jem. Te vagy az, Will?
Will. Tessa habozott egy pillanatra. Visszagondolt Will halálára, a
fájdalomra, a hosszú, magányos éjszakákra, az évekre, amikor minden
áldott reggel átnyúlt az ágy túloldalára, és csak lassan szokott hozzá,
hogy nem találja ott a férjét. A pillanatokra, amikor valamit viccesnek
talált, és a tekintetével máris Willt kereste, hogy együtt nevessenek, de
aztán újra meg újra rá kellett jönnie, hogy ő már nincs vele. A legrosszabb
az volt, amikor a magányos reggelik közben rádöbbent, hogy elfelejtette
férje szeme kékjének pontos árnyalatát vagy a nevetése dallamát; Jem
hegedűjének hangjával együtt ezek is oda kerültek, ahol az emlékek már
csendesek.
Jem halandó lett. Meg fog öregedni, mint Will, és meg is fog hal ni,
mint Will. Tessa nem tudta, képes lenne-e elviselni ezt még egyszer.
És mégis.
A legtöbben szerencsésnek mondhatják magukat, ha csak egy nagy szerelem
akad az
életükben. Te kettőt is találtál.
A lábai hirtelen megmozdultak, mintha önálló életre keltek vol na.
Bevette magát a tömegbe, idegeneket taszítva félre, bocsánat- kéréseket
nyögve ki, amiért a lábára lépett valakinek, másokat meg oldal ba
könyökölt. Nem érdekelte. Végigrohant a hídon, ahogy a lábai bírták,
aztán megállt ott, ahol egy keskeny lépcső vezetett le a Temze partjára.
Kettesével vette a fokokat, kis híján elcsúszott a nedves kövön. A
lépcső
alján egy kis betonkiugrót talált, körülötte fémkorláttal. A vízállás
magas
volt, a hullámok átcsaptak a réseken, iszap meg folyóvíz szagával
töltötték meg a levegőt.

Jem a korlátnál állt, és a Temzét nézte. Kezét a zsebébe süllyesztette, a

nyakát pedig behúzta, mintha erős széltől próbálta volna védeni magát.
Mereven, szinte vakon bámult maga elé; észre sem vette, amikor a lány
mögé lépett. Tessa elkapta a pulóvere ujját, és maga felé fordította.
- Mit... - kezdte levegő után kapkodva. - Mit akartál kérdezni
tőlem, Jem?
A fiúnak tágra nyílt a szeme. Az arcába pír szökött, talán a futás tól,
talán a csípős levegőtől.
- Tessa... Te követtél engem?
- Persze hogy követtelek. Egy mondat kellős közepén rohantál el.
- Nem volt valami jó mondat. - Jem leszegte a fejét, aztán megint
felnézett. Réges-régről ismerős mosoly játszott a szája szélén. Egyet len
szemvillanás alatt visszatért az idők során elveszett, de soha el nem
felejtett emlék: Jem mosolya mindig is olyan volt, mint a napfény. -
Soha
nem én voltam az, aki jól bánik a szavakkal - mondta a fiú. - Ha itt lenne a
hegedűm, el tudnám játszani, amit mondani szeretnék.
- Próbáld meg most szavakba önteni!
- Nem... nem tudom, sikerülni fog-e. Hat vagy hét különféle
beszéddel készültem, de azt hiszem, futás közben mind kiment a fe-
jemből. - A kezét továbbra sem vette ki a nadrágja zsebéből. Tessa
kinyújtotta a sajátját, és gyengéden megfogta a csuklóját. Csak álltak
ott,
Jem némán nézte a lányt. A szél az arcába fújta sötét haját, ami ben
még
mindig maradt egy, a többitől élesen elütő ezüstszínű tincs.
- Azt. kérdezted, szerettem-e valaha mást is Willen kívül —
mondta a lány. - A válasz igen. Téged. Mindig szerettelek, és mindi g
sze-
retni foglak.
Jem élesen szívta be a levegőt. Nyaka sápadt, a Testvérek rúnáinak
fehér maradványaitól foltos bőre alatt lüktetett egy ér.
- Azt mondják, nem lehet két embert egyformán szeretni -
folytatta Tessa. - És mások talán tényleg nem képesek rá. De te és
Will...
sosem voltatok olyanok, mint két hétköznapi ember. Eszetekbe sem
jutott féltékenynek lenni, vagy egyáltalán azt hinni, hogy az egyikőtök
iránt érzett szeretetem kevesebb lesz attól, hogy a mási kat is szeretem.
Gyerekkorotokban összefűztétek a lelketeket. Nem tudtam volna annyira
szeretni Willt, ha nem szerettelek volna téged is. És nem tudtalak volna
annyira szeretni téged, ha nem szerettem volna Willt is.
Ujjai könnyedén körülfogták Jem csuklóját, közvetlenül a pulóvere
alatt. Annyira különös érzés volt így megérinteni a fiút - mégis többet
akart. Szinte el is felejtette, mennyire jólesik hozzáérni valakihez, akit
szeret.
Erőnek erejével mégis rávette magát, hogy elengedje a fiút, majd
óvatosan megfogta a nyakában lógó láncot, és kiemelte a pólója alól a
jádemedállal együtt, amit annak idején a fiútól kapott. A vésés a hátán
úgy ragyogott, mintha új lenne.
Amikor két ember a szíve mélyén egy, erősebbek a vasnál és a bronznál is.
- Emlékszel, amikor ideadtad? - kérdezte. - Soha nem vettem le.
Jem becsukta a szemét. Hosszú, finom pillái az arcára simultak. -
Annyi éven át - suttogta alig hallhatóan. Nem az egykori fiú hangja
volt
ez, mégis egy olyan hang, amit Tessa szeretett. - Annyi éven át mindig
a
nyakadban volt. Nem tudtam.
- Amíg Néma Testvér voltál, úgy éreztem, csak nyomasztana té-
ged. Attól tartottam, ha megtudnád, hogy viselem, azt hinnéd, hogy várok
tőled valamit. Olyasmit, amit nem tudsz megadni nekem.

Jem nem szólt. A lány hallotta a víz csapkodását meg a forgalom

moraját a távolból. Úgy érezte, mintha még a felhők surrogása is el jutna a
fülébe odafentről. Minden idegszálával azt várta, hogy a fiú mondjon
végre valamit, Jem azonban sokáig néma maradt, arcán egyik kifejezés
váltotta a másikat.
- Néma Testvérnek lenni — szólalt meg végül - azt jelenti, hogy az
ember egyszerre lát mindent és semmit. Kiterítve láttam az élet nagy
térképét magam előtt. Láttam az áramlatokat a világban. Az emberi élet
csak afféle távoli passiójátéknak tűnt. Amikor elvették tőlem a rúnákat, és
nem viseltem többé a Testvériség köpenyét, olyan volt, mintha hosszú
álomból ébredtem volna fel, vagy mintha egy üvegfal tört volna
szilánkokra körülöttem. Úgy éreztem, minden egyszerre rohan meg.
Annyi emberi tért vissza belém... Miattad. Ha te nem lennél nekem, ha
nem kapaszkodhattam volna ezekbe az évi egyszeri találkozásokba, nem
tudom, visszataláltam volna-e ebbe a világba.
Sötét szemében fény gyúlt, Tessa szíve egyre vadabbul száguldott a
mellkasában. Két férfit szeretett életében, és azt hitte, egyiknek sem
láthatja többé az arcát.
- De visszataláltál - suttogta. - És ez igazi csoda. Emlékszel még,
mit mondtam neked egyszer a csodákról?
Jem erre megint elmosolyodott. - „Márpedig az ember ne kérdőjelezze
meg a csodákat, és ne panaszkodjon, ha nem minden ízükben felelnek
meg neki.” Azt hiszem, van ebben igazság. Jó lett volna előbb
visszajönni
hozzád, és még jobb lenne, ha ugyanaz a fiú lehet nék, aki akkor
voltam,
amikor szerettél. Félek, hogy az évek túlságosan is megváltoztattak, és
más ember lettem.
Tessa a fiú arcát fürkészte. A távolból hallatszott az elhaladó autók
zaja, de itt a folyó partján majdnem el tudta képzelni, hogy újra ugyanaz a
fiatal lány, aki egykor volt, a levegőt betölti a köd és a füst,

a vasúti hídon pedig vonat zakatol végig... - Engem is megváltoztattak

az
évek - mondta. - Anya lettem, aztán nagymama, láttam a szeretteimet
meghalni, és láttam másokat megszületni. Az áramlatokról beszélsz a
világban. Én is láttam őket. Ha ugyanaz a lány lennék, akit annak
idején
megismertél, nem tudtam volna ilyen szabadon beszélni az érzéseimről,
mint az előbb tettem. Nem lennék képes megkérdezni tőled azt, amit
mindjárt megkérdezek.
Jem két tenyere közé fogta a lány arcát. Tessa látta a lassan ébredő
reményt a szemében. - És mi volna az?
- Gyere velem! Maradj velem! Legyél velem! Nézzünk meg min-
dent együtt! Bejártam a világot, és rengeteg dolgot láttam, de annyi
minden van még, és nincs senki, akivel szívesebben utaznék, mint te.
Veled bárhova elmennék, Jem Carstairs.
Tessa beleborzongott, ahogy a fiú hüvelykujja végigsimította az arcát.
Olyan régen volt, amikor valaki utoljára így nézett rá, mintha ő lenne
a
világ legnagyobb csodája. Tudta, hogy ő is így néz vissza Jemre. -
Olyan
valószerűtlennek tűnik - szólt a fiú fátyolos hangon. - Olyan régóta
szeretlek. Hogy is lehet ez igaz?
— Ez az életem egyik nagy igazsága - felelte Tessa. - Velem jössz?
Mert alig várom, hogy megoszthassam veled a világot, Jem. Annyi
mindent kell látnunk.
A lány nem tudta, ki ölelte át először a másikat, de egyszer csak Jem
karjaiban találta magát. — Megyek, hát persze hogy megyek - suttogta a
hajába a fiú, majd ajkával félénken Tessa ajkát kereste. A lány érezte,
ahogy Jem izmai megfeszülnek az utolsó csókjuk óta eltelt hosszú évek
súlyától. Végigsimította a fiú tarkóját, és magához húzta a fejét. - Pie csao
csi! - Ne aggódj! Ne aggódj! Nyomott egy puszit a fiú arcára, aztán a
szája
szélére, végül pedig megcsókolta. Mindent elsöprő, csodálatos érzés
kerítette hatalmába, ahogy Jem

ajka az ajkához ért. És ó, a szívverése, az ajka íze, a lélegzete

ritmusa! Érzékeit
elárasztották az emlékek: Jem régi soványsága, pengeélesen kiugró
lapockái a vászoning alatt, amit akkoriban viselt. Most erős, vaskos
izmokat érzett, ahogy átölelte a fiút, az élet lüktetését a tes tében,
ahogy
egymáshoz simultak, a pulóver puha gyapjúját az ujjai között.
Tessa nem feledkezett meg a Blackfriars hídon siető emberekről és az
utakon haladó forgalomról az apró töltésük felett, és tisztában volt
vele,
hogy a járókelők valószínűleg megbámulják őket, de mindez nem
érdekelte. Ha elég sok év eltelik, az ember megtanulja, mi fontos és mi
nem. Márpedig ez fontos volt: Jem szívének vad, szaggatott dübörgése,
kezének finom érintése az arcán, puha ajka, ahogyan az ő ajkára tapadt,
miközben szája végigkövette a szája vonalát. A fiú meleg, határozott,
kétségbevonhatatlan valóságossága. Időtlen idők óta először érezte, hogy
megnyílik a szíve, és a szeretet nem csak távoli emlék többé.
Nem, a legkevésbé az érdekelte, hogy az emberek megbámulják-e a
folyóparton csókolózó fiatal párt. London a házaival, a tornyai val, a
templomaival, a hídjaival meg az utcáival együtt úgy forgott körülöttük,
mint egy régi álom emléke. És ha a délutáni fényben ezüstösen szikrázva
hömpölygő Temze emlékezett is arra a réges-régi éjszakára, amikor a hold
meleg ragyogással sütött le ugyanerre a fiúra és ugyanerre a lányra, ha
a
Blackfriars híd kövei rá is ismertek a lépteikre, és azt gondolták
magukban: a kerék végre körbeért, csak némán szemlélték őket tovább.