Hervay Gizella

életrajz | művei | róla írták | szakértőnk

A mondat folytatása. Válogatott versek. Budapest, Magvető Könyvkiadó,

1978.

ELSÜLLYEDT FÖLD

1
2
ARCCAL A SÁRBAN . . .

Arccal a sárban
fulladásig,

míg alkalmasnak minősítenek.

Most aztán beállhatsz
az éneklők sorába.

Énekelnél,

de szádból bugyog a sár.

3
ELSÜLLYEDT FÖLD

Sár és agyag az ég és a nap és a felhők,

sár és agyag a föld és a szó.

Két kiszikkadt kút nézi egymást vakon.

Minden moccanatlan.

Kiszáradt fa a tájban,
csend a hallgatásban.

Bivalyimbolygású este,
iszapba száradt lábnyomok.

Letaposott fű visít,
kallantyú káromkodik,

tövisek, sovány malacok között

baltával nagyolt bölcső tántorog.

Végállomásról a vonat,
visszafordul a gondolat.

Homokvermek.

Konok babonák, gyűlölködés,

villámcsapta szerelmek,
megszállott tüzes kerekek
a síkos agyagon.

Összeírni jönnek az urak,

hallgatnak a kutak.

4
 Kutyák rontanak le a dombról,
mossa a víz lefele a diót.

A völgyekben megdagad a sár,

úszik a krumpli,

habot vet a krumplivirág,

vitorlát bont a szél,

kihajóznak a dombok

és a hajótöröttek

meghalni hazatérnek.

Mézillat, málnaillat
szivárog föl a föld alól.

Kutyatej a szájban.

Vasárnapi réz-egek zúgnak

mezítlábas házak fölött.

Forog a szél,

készül az agyag-alkonyat.

Megy az asszony fel a dombon,

feje fölött úszik a vonat,
csúsznak a sínek visszafele,
hátrálnak a kerekek,

5
 zuhan vissza a vonat a völgybe,
zuhan a fiú,
betemeti a bánya.

Kútból kútba kiált a visszhang.

Lefele hull a szó,

lefele hull a gondolat,
lefele néz a lélek.

Szívén egy kisüveg remény.

Görnyed az ég is.
Tompa a fény,
halkan hull az eső.

Álombeli veszett kutyák

robognak a dombokon át.

Kifordul a krumpli a földből,

kifordul a szó a szájból.

Omlik az ég,
betemet a bánya.

6
Ég, vagy föld, vagy gondolat,

valami mozdul.

Kitépi magát a sárból

és véresen a világba löki magát.

Felfakad az idő a föld alól

és a kutakban felbukkan az arcunk.

7
NAP

Szülőföldet választok magamnak.

és apát és anyát.

Ez a táj én vagyok.

A szó nem hasonlat többé.

Kinn és benn ugyanaz a felrepedezett agyag,

ugyanazok a hegyre kínlódó utak,

ugyanaz a konok kukoricás,

ugyanaz a sebhely világít.

8
SZÉL

A dombok megindulnak,

fájdalmukban kiszáradnak a fák,

itt pusztít benn a szél és a sár.

A házat bedeszkáztam,

senki sem lakik a házban,

a kút kiszáradt – nincs több szavam.

9
KENDŐ

egy ölbe ejtett kéz

szerszám nélkül
szomorúan

egy arc

lavórban

lemerülőben

egy kendő
arc nélkül
szomorúan

10
EMLÉK

Milyen ablakból néztél kifelé,

mikor vitték a bányászokat, vittél

rezesbandával, mindig temettek...

Én vagyok az a szorongó gyerek

ablakhoz tapadt homlokkal, és esik,

és elborít az eső az üvegen át,

és mennek az esőben, újra mennek,

felfújt arccal a rezesbanda,

és szitál a szén is.

Én vagyok az a gyerek most már

mindig esik majd az eső,

ami nem is hullt tán,

csak az a kislány,

akit a temetőn át

zavartak

a kocsmába Apáért,
nincs sehol.

11
CSENDÉLET SERPENYŐVEL

Az asszony szegre akasztja a serpenyőt

a puszta ég alatt,

az eső a levesbe szemetel,

ülnek az asztal körül,

törik a lucskos kenyeret,

a viaszosvásznon végigfolyik a víz.

– Szép esténk van – adják át egymásnak a kést,

hümmögetnek, merítenek a vödörből,
kilöttyintik, szép este van . . .

– Csillagok, csillagok – eltűnik az utolsó fal is,

lassan, mint egy naplemente,

előrebukik a szeg, zuhan a serpenyő

– Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok! –

12
NOSZTALGIA

Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,

nem viszünk mást, csak a régi szavakat,

majd rajzolunk az ablakra és énekelünk

és visszaköszön mindenki, aki leszáll;

egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,

csak tudják: ott vagyunk,

nem kell szégyellnem a kezem,

hogy kifordítva ölembe hull;

egy nap hazamegyünk,

hazavisz mindenkit a fájdalom,

szemek alatt a karikák szembeköszönnek,

torkunkban az ismerős víz íze;

egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,

és egy krumpliföldön előrebukunk.

13
DE PROFUNDIS

Egy nap kilépsz a fájdalomból,

otthagyod a sóbálványt a hátráló fákkal
és hangtalanul a sárba zuhansz.
Agyagba kövülsz,

hagyod, hogy térképet terítsenek oda,

ahol az arcod volt valaha.

S mikor már nem is sejtenek

talpuk alatt

az átvonulók,

megszólalsz.

Hangod a föld.

Fenn a csillagokat
sorba állította a téboly.
Lenn a mélyben
beomlott alagutak
kihunyt forradalmak fölött.

Jön a hajnal.

A vadribizli-bokor csupa remény.

Szemed helyén kút fakad.
Aztán a mindennapi görcs,
összerándulnak a gyökerek a föld alatt.

14
Lapít a fűben a csend,
szél fülel,
portyázik a por,
leülepszik az este:
két nap között a béke.

15
HANGTALANUL

Elrejtezik a lélek.

Megfélemlített népek hallgatnak így,

s őrült halottjaikkal a kutak.
Szájamba víz ömlik,
arcomra moszat tapad.

Nincs szavam.

Hallgatok a fulladásig.

Fel se ismernéd puffadt arcomat.

Megfélemlített népek hallgatnak így,

s őrült halottjaikkal a kutak.

16
KÖZÖSSÉG

Kimondatlan üzenetek nemzedékeken át:

különös, kemény szavak,
hangtalanok,

valakihez mindig hozzáütődnek,

s az indul szótlanul
kimondatlan szavakkal szavaiban.
Valaki mindig meghallja őket.

Aki nem érti

annak a szava is
néma marad.

17
18
HÁROM HANGRA

19
20
HÁROM HANGRA

Három szerelem az életem.

Semmim sincs ezenkívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül. . .
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. –
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, ki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.

21
LEVÉL HELYETT

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És

megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyet-
len, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld
rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő
csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van,
hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, el-
jusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és
nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak
megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt
kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De
lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja
messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit ke-
res! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami
gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt

mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a
vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám:
cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló
tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet
csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki,
csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen,

hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon
a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagy-

22
nod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott
emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szól-
tak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azo-
kat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam sza-
vait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul,
felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel,
mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel.
Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

23
A MONDAT FOLYTATÁSA

Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd sza-
vaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy
tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra vá-
laszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.

Nincs mit tennem, téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolha-

tatlan életünket, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő ölelé-
seinktől. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat,
és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested
és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál?
Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bujkál: sejtjeink egyenként emlékez-
nek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelme-
tesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld
fáj s a föld minden halála háborúja.

Lecsukott szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint
arcod érintése arcomon. Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és
az idegekben megakadályozható. Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az
iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben.

És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy

nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom
se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.

Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fáj-

dalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal
lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek
meghalnak az időben . . .

Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon.

24
FORDÍTOTT

Fordított szerelem –
merülök lassan magányba.

Útszélen életem –
szemedbe üt az ága.

Szemedből kiestem –
növekszem felnőtt halálra.

25
VÉGÜL

nincs feloldás
a csend csontig hatol
a táj összerándul
arcod egyre idegenebb

nem lehet hát

szemed elsötétül
szájad szélén
megalvad az ég

26
MINT A VILÁG

Tévedtem hát megint.

Pedig a szükség vitt reményre,

nem a hit.

Kilépek életemből.

Mi vár odakint?

Itt benn – a nem a nemre –

épül valami.
Egyre nehezebb
kimondani.

Elfogyasztom magam,
így növök tovább
– tévedéseimből –,
mint kint a világ.

27
FÚGA

Fuvolahangon

csak mondja a magáét

az öröm,

nem tudja abbahagyni.

Az ész belefárad,

de csak mondja a magáét

fuvolahangon

az öröm

tovább.

Az ész beleszédül
és már fenn kering
fuvolahangon
hanyatt zuhanva,
meztelenül.

28
ÁLOM

Álmomban padláslépcsőn ültünk,

arcunkba hullt a hó,
a nap csak rád sütött,
aztán nem voltál már,
nem volt már csak a hó.

29
HOLD

Most olyan látható a csend,

megfelezhetném veled.
Feljön a nap odakünn
és lemegy idebenn.

Megszólítlak és messze vagy,

mint a kinti hold.
Lebukik benned szótalan,
egy másik csendbe hullt.

30
HARANG

Lábujjhegyen járok a csendben,

hallom a gondolataidat,
visszafojtott lélegzettel
megáll fölöttünk a harang.

Aztán meglódul majd újra,

félreveri az időt,
és nem lesz hova hazamenni
ítéletidő előtt.

31
FÉNY

Mennyit gyötört a jövő arca.

Hiába. A szó néma maradt
s üvegre tapadt hal-szájjal
tátogott a kép.
S most egyszerre látom,
ahogy nézlek.

32
PIETÀ

Mária voltam, Mária,

Jézus voltál ölemben.
Tested soványodott,
szájad keskenyedett,
tekinteted távolodott.
Jézus voltál ölemben,
Mária voltam, Mária.

33
34
SZEMMELVERŐ

Tested a testem,
halálod halálom,
keresztre feszített
feltámadásom!

Hitetlen hitem,
hontalan otthonom,
iszapba merülő
számnak oltalom.

Vállad vállamon,
töröld el halálom,
keresztre feszített
feltámadásom!

35
RÁOLVASÓ

A mondat így kezdődött:

kettéhasadt a ház.
Semmibe léptem,
mentem tovább.
Alattam babona robbant,
kettéhasadt a mondat,
te mondod tovább.

36
KILENC-HALÁL BALLADA

Mámorosan hideg víztől,

Józanul sok részeg íztől,
Nyughatatlan nyugalomban,
Kemény kristály-nyugalomban . . .

Kilenc kedves kiált értem.

Kiáltásuk csak én értem.

Kiáltásuk kilenc halál.

Kiáltanék, s szíven talál.

Miért voltál oly szomorú,

Hideg szemedben háború?

Meghallották künn a kések,

Hogy szívedbe illenének.

Hallod, hallod, szegény szívem,

Miért oly sötét a vérem?

Jaj, szemedből hova hulltam?

Talpig fehérségbe holtan?

Térdig sáros romantika –

Jaj, hova lett a ballada?
Fakilincsen lóbál, hintál,
Gurul tüzes vaskarikán.
Szilágysági nehéz ízek

37
Számba gyűlnek, keserítnek.
Addig forgatja a szemem
Tüzes kerekét a bánat,
Míg egyszer csak kiejthetem
S lobogva gurul utánad.

38
Mámorosan hideg víztől
Józanul sok részeg íztől
Nyughatatlan nyugalomban,
Kemény kristály-nyugalomban...

39
KÉSSEL-KENYÉRREL

Ki azt hiszi, hogy mocsoktalan marad

a szerelemben, az is áldozat.

Mert kényszerít a vágy. Villan szíved,

úgy táncolod körül a lányt,

ki gyanútlanul bontja a haját.

Így bontottam én is. Ámulat

vetette meg első nászágyamat

krumpliföldön, s aki otthagyott,

kést hajított értem a bolond.

Hogy élek még? Így. Nem is tudom.

Fogam közt kés. Utánad dobom.

40
EZ VAN

41
42
NYUGALOM

Itt van, felépítettem magamnak a

bánatot: beköltözhetek.
Ezek az én falaim, az ablakon
kilátok.

Az ajtót be lehet csukni:

lakható.

A ház körül törmelék.

Tégláról téglára lépek majd
hazafelé.

Tízdekás csomagban hordom haza

a jövőt,

nyugodtan nézem a falakat:

hátrálnak.

43
TEREPEN

A riportírók a könyvtárba
hívatták a riportalanyokat.
Mondták szépen tollba
életüket az atyafiak.
Aztán meglett a terítés is.
Piros abroszra újságpapír,
arra kenyér,
középen sültcsirke,
jobbra-balra uborka, savanyúság.
Bor minden szék előtt.
Leültek.

A riportírók jobbján a riportalanyok,

a riportalanyok balján a riportírók.

A poharat előbb egy ujjal,

aztán kettővel,

aztán hárommal emelték,

odakoccantották

egyszer,

kétszer,

háromszor,

beszédet mondott egy aktatáska.

44
KISKATONA

Áll a kiskatona a tűzoltóautón,

behajlított könyökkel, mereven,

mint a jelvényre festett sportolók,

áll buggyos nadrágban, óriás bakancsban,

pici fejjel – mesebeli harmadik fiú – ,

áll pelyhes veréb-fejjel,

orrig lötyögő sisakkal,

állig mereven, riadó-röhögéssel,

ártatlan röhögéssel, fültől fülig,

áll röhögés-gyűrűben,

autóhoz lapított jó vicc,

orra kikandikál, mint a csattanó,

áll a tűzoltóautó oldalán

az indulás előtti remegésben,

rázkódik fején a sisak,

rázkódnak a kiskatonák a röhögéstől

s hátul becsapódik sötéten,

mint a kiismerhetetlen jövő,

45
a garázskapu.

46
VILLAMOSBAN

Ül a villamosban a kisanya,
rázkódik, tenyerével tartja nagy hasát,
haja elkínzott arcába hull,
halántékán könyörögnek a kék erek,
homlokáról a veríték lassan lefolyik.

Ül a villamosban a kisanya,

két lágy tenyere, karja megmerevedik,

rázkódik, lába elnehezül,

arcán máj folt-térkép: a világ.

Fáradt házak omlanak össze szemében,

benzinkutak felgyújtják magukat,

foghíjas kapualjak vigyorognak,

lépcsőházak szédülnek,

forognak körbe-körbe,

erkélyek zuhannak,

őrült villamos sikolt. . .

Ül a sikoltásban a kisanya

és mosolyog.

47
48
LAKODALOM

Lyuk a falban, családi kép takarja.

Öklével verte be a falat a vőlegény,
hogy szerelmét bizonyítsa,
s hogy a szomszéd el ne foglalja
hamarabb a szobát.

Az örömanya beszámolót tart pohárral a kezében,

javasolja a menyasszonyt a vőlegénynek,
továbbá átadja hiánytalanul.

A lyukon át ételek jönnek,

a kép el- s visszabillen,
hintázik a falon a család,
fejreáll,

földre veti magát

a naptárról
a vasárnap.

49
ŐSZ

Ősz van.

És semmi más.
Semmi dolgom az ősszel,
mióta nem írok hasonlatokat.
Semmi sem szép önmagában,
az ősz sem.

Nincs tája a fájdalomnak.

50
EZ VAN

Van hétfőn elkövetett halál is:

két megálló között megáll a villamos

és sohasem indul tovább.

Nincs leszállás.

S a következő megálló táblája

örökké elérhetetlen marad.

Az ég színe kifürkészhetetlen.

A kiáltás félbemarad.

A mozdulat a fogantyúra fagy.

Felcsapódik a kasszafedél,

és földrecsordulnak

az ö

51
o

k.

52
PÉNTEK

Péntek városban

az utcatáblák

leugrálnak a házakról,

fásszínekről,

villanyoszlopokról

s kórusban kuruttyolnak

az aszfalt vizében.

A virág nevű zsákutcák

elfelejtik nevüket,
a levelek

elfelejtik a postásokat,

a levelesládák

eltemetik a lakókat,

és a kulcsokat

a márvány-emlékmű elé

szórják.

53
SZOMBAT

Ha van egyáltalán szombat esténk

időnként,

tévérecsegésen át halljuk
a legtisztább hegedűhangokat.
Újságcikkek takarják el
a haldoklók arcát.
Begyakorolt szövegek
töltik ki életünket,
mint túl nagy cipőt.
Senki sem számít arra,
hogy belenövünk.

54
i5i

Egyvalaki feltalálja a lámpaernyőt,

Másvalaki emberi bőrt feszít rá.

Egyvalaki bűnösnek érzi magát,

Másvalaki eladja jó pénzért bűntudatát.

Egyvalaki kiborul és kiiratkozik a világból,

Másvalaki utókorral tölti be az üresedést.

Egyvalaki feltalál valamit,

Másvalaki emberi bőrt feszít rá . . .

55
fiókok

A fiókokat mindig lelakatolják,

csak te nem hallod, hogy kattan a zár.
Azt hiszed, te félsz.
Pedig nem, nem!
A fiókok sötétek.

Nehogy meglásd, mikor lelakatolják

a szomszédos fiókokat.

Nehogy kitaláld,

hogy nem a lelkiismereted,

a lakat csikorog.

56
A KÍGYÓ

az almában volt a kígyó

és a kígyó Évába harapott

Ádám ottmaradt
a kiűzettetésben

Lucifer

szabadságra ment

ott fenn
pedig nem volt
senki

57
A JÁMBOR ÖRDÖG

a jámbor ördög leitta magát

hitt a feltámadásban

aztán valahogy hazatalált

éppen főtt a katlan

bedobálta a címeket
felbélyegezve

aztán vörösbort ivott

fehér rémületben

mi lesz ha elvétett valakit

a följelentőlistán

a jámbor ördög elterült

a katlan meg főtt lustán

58
A MINDENEVŐ

a mindenevő
befalta a halált

most melegházban él
elkötött paradicsomok
között

néha napernyővel

végigmegy

az emberek előtt

kiretusált mosollyal
menetrend szerint

táskájából
előveszi a tükröt

és megnézi magának
a világot

úgy találja

hogy a tükör sötét

59
VALAKI

a besúgó
besúgta a halált

minden angyal
pokolra szállt

az első írt

egy pecsétes levelet

a második

gyűlésen fellebbezett

a harmadik
széttárta karjait

a negyedik
mint a harmadik

valaki a pokolban
lábbadozik

60
ASSZONY

szatyrába tette a napot

a paradicsomot zöldpaprikát

és elindult keresni
valami szabályt

de valahogy
eltévedett

elvesztette

a villamosjegyet

és felült

egy másik vonatra

61
A SZOBOR

a szobornak
nem volt árnyéka

lopott magának
lovat

most már
csak a tér
hiányzott

lebontatott
egy utcát

az utca
tiltakozott

végül

az egész város

a szobor
árnyéka lett

62
KÖLTŐ KÉSSEL

– Meghalok –
hazudta,

hogy meg ne lássam,

a kést,

ami lassan

haladt

a szíve felé.

– Szívemben kés –
hazudta,

hogy meg ne lássam

a szakadékot
szavai között.

– Zuhanok –
hazudta

zuhanás közben.

63
ÍGY

Kihurcolkodunk a versből,
kiköltözünk szavainkból,
otthagyjuk a bútort a kapu alatt,
le se terítjük, vissza se nézünk,
megyünk, amerre magunk se jártunk.
Csillagra nem nézünk,
útjelző táblára nem adunk,
doboz gyufa a fejünkben –
gyújtunk, amíg van belőle.

64
65
TŐMONDATOK

66
67
REGGELTŐL HALÁLIG

Szabad vagyok! –

Reggeltől halálig ezt kiabálom.

Szabad vagyok! –
Napfény rácsait rázom.

Szabad vagyok! –
Halál rácsa a számon.

Szabad vagyok! –
Szögesdrót-szerelem szememben.

Szabad vagyok! –

Századok sziszegnek szívemben.

Szabad vagyok! –
Ellenem vonul a félelem.

Szabad vagyok! –
Éles kard kivont életem.

Szabad vagyok! –
Napfény rácsait rázom.

Szabad vagyok! –

Reggeltől halálig ezt kiabálom.

68
TŐMONDATOKBAN

Tőmondatokban gondolkozom.

A kanálnak nincs fénye, csak fogása van.

A kásás hó nem emlékeztet semmire.

Belelépek.

Nincs szeme a holdnak.

A fák ágai nem nyúlnak utána.
Nincs emberi mozdulata a tájnak.
Könnyebb lenne, ha jelkép lenne a virág,
a bokor anyóka,

könnyebb lenne, ha szólna hozzánk a nap,

a szél

vagy a fenyő.

De a csend se emlékeztet

se szorongásra, se félelemre.

Csak csend a csend.

Csak emberi a szó.

Nem nyihogás,

nem víz-zuhatag.

Nem kisebb határai közt a gondolat.

Sohasem volt emberi a kő, a nap,
csak szelíddé tamtamozta az iszonyat.

69
Idegen volt az iszap és a márvány,
idegen volt a tűz és a szivárvány,
nem a dolgokat nevezték meg a szavak,
csak azt, ami az emberiből hozzájuk tapadt.

70
Nem lényegükről szól a szó,

csak arról, mire használhatók.

Nem lett közelibb a világ,

csak élhető, csak lakható.

Idegen az ember füvön, fényben a nap alatt,

és mítoszai nélkül markában csak az marad,

ami emberi.

Minden más idegen, embertelen.

Egyetlen fegyverünk ellene a csupasz értelem.
Csak a kigondolt kerék a miénk,
naprobbanás ellen nincs másunk, csak az érv,
atomhalál ellen csak szó, csak szerelem,
üstökös ellen hajszálnyi jóság,
földrengés ellen törékeny műszeren
egy gondolat.

A gondolat csupaszabb és védtelenebb,

mint a megcélzott szarvas szeme.

Önmagán kívül nincs semmi egyebe.

Nincs semmi szép,

se kő, se virág, se nap,

csak az önmagát szülő gondolat.

Csak ennyi van, hogy emberek vagyunk:

kővel, nappal, halállal szembefordulunk.

Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat

Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!

71
72
ELNEHEZÜLVE

Engem a szerencse elkerült,

sorsot sohase választhattam,
börtönbe se menekülhettem,
őseimet se vállalhattam.

Úgy viszem sorsom, hogy nem akartam.

Három dombbal, napraforgóval,
szál szerelemmel maradtam,
nincs már madaram a magasban.

Madaram hallgat, földet eszik,

elnehezül, szárnyát leejti.
Mellé ülök. Tollas szívét
változhatatlan sorsomba rejti.

73
tavasz

Akinek a tavasz is munka,

az csendesen jár, hallgató tenyerekkel,

markában hamarabb megszületik a reggel,

mint kinn a harsány tejesüveg-hajnalok.

Rikító teherautósorok követik,

de ő csak megy és mosolyog.

A század homlokára vetíti

az űrhajók árnyát s üveg-cement költeményekét.

Mért vinne haza ibolyát?

Tudja: ibolyántúli lét

kísérti, ökölbe szorítja hát kezét

és dolgozik.

Feje fölé épül az ég.

74
EMLÉKTELENÜL

Emléktelenül,

ebben a húszezeréves jelenben,

agyonnyomott a kő-világ,
követ vettem a kezembe,
reám zuhant az ég-világ,
kék eget vettem kezembe,
tündöklő nap megvakított,
nap, hold, világok szememben,
fából nap-kereket faragtam,
nézz rám, hasonlít szemedre.

Emléktelenül,

ebben a húszezeréves jelenben,

szétzúzott halál kereke,
holtjaim körbe temetve,
bakancs-halál agyontiport,
fegyvert vettem a kezembe,
gyilkoltam, szültem, káromkodtam,
virágot vettem kezembe.

Emléktelenül,

ebben a húszezeréves jelenben,

rám omlott hegyről szerelem,
hegyeket vettem kezembe,
fájdalom-áradat elsodort,
tengereket vettem kezembe,

75
rám szakadt harag harangja,
csengettyűszó szólalt szívemben,
szívembe közöny-kés akadt,
villogó szenvedély szívemben,
megfojtott hazugság-kötele,
villog az értelem kezemben,
testem a halálban fönnakadt,
halál hálója kezemben.

Emléktelenül,

ebben a húszezeréves jelenben,

kezemben kő volt, atomok,
atomok nyitott kezemben.
Sugárzó kezem, merre vagy?
Sugárzó világ kezemben.
Sugárzó bolygóm, merre vagy?
Sugárzó szerelem, te ments meg!

76
ÁTALVETŐ

A csíkos átalvető
lecsusszan
a salakra.

Dudorai közt a hegyes váll helye.

A sín mentén

kínlódó kövirózsa lehelete.

Fáradt.

A tarisznya

egy halom hazai bánat.

Csíkos.

Hajnal-éj.

Hajnal-éj.

Harmat és izzadtságcseppek
érdesre keményítették.
A madzag összehúzza
néhány száz év
bánatát-örömét,
bánatát-örömét,

Egy csík születés, egy csík halál

Az élő a vonat mellett megáll.

Hátára veszi a zsákot:

77
a madzaggal jól összehúzott,

vállához igazított

érdesre keményedett világot.

78
JAJGATÓ

Anyám, hova tetted a kendőt,

amit álmomban a fejedre kötöttem?

Hova tetted a kendőt, a puha feketét?

Mesebeli félelmek, szörnyeteg fájdalmak

sziszegtek körülöttem.

Jaj, helyetted, anyám,

magamat kiskendőd csücskébe kötöttem,

úgy ringattam álomba magam

nyolcéves sovány gyerek:

távoli arcod álom-fekete kendőben

suhant egyre messzebb, s én törötten,

sírva ébredtem, s most is nyugtalanul alszom.

Anyám, sohase volt fekete kendőd,

sohase voltam kisgyerek;

hogy lehessek végre felnőtt?

Nylonköpenyben úgy mész az utcán

a macskaköveken, idegenül,

fekete kendős arcod szívemben

79
egyre mélyebbre merül.

Az évek alól alig látszik ki

kicsi csücske,

álom-arcodat az igazi betakarta mindörökre.

Nem köthetem kendőbe arcod,
elszomorít a rúzs a szádon,
szelíd szemed csak álmaim
emlékei közt látom.

80
Fáradt szájad körül a ránc
csak keserű, nem nyugtat.
A kendőt, amit rád kötöttem
álmomban, anyám, hol hagytad?

81
MOSÓNŐK

Állnak a mosónők a szélben,

zuhogó időben,

térdig születésben-halálban.

Állnak a teknő előtt,

szólítja őket a szennyes ruha,
felsír a szappan,

állnak, a szoknyájuk csupa lucsok,

dörömbölnek a parányi lábak odabenn

lucskos szoknyába szorítottan,

állnak a mosónők,

úszik a teknő előttük,

a dédanyáktól a nagyanyákig,

a nagyanyáktól az unokákig,

úszik a teknő, úsznak utána a kezek,

feketék, szélhez szokottak,

barnák, repedezettek,

úsznak kis pisztráng-kezek,

halacska-ujjak, játékosak,

úsznak püffedt, fehér halak,

82
kifordulnak, a víz színére fölbukkannak,

holtan a folyón lebegnek,

fuldokló lila kezek,

görcsösen a teknő után kapnak,

s a teknők és a kezek

égi örvényben forognak,

83
a tejút lecsüngő ágán
fönnakadnak.

Állnak a mosónők a szélben,

lábuk a vízben,

hideg rémületben,

lábuk a jegen,

síkos iszonyaton,

lábuk a vízben felpuffad,

kidagadnak az erek,

gyökeret eresztenek a víz alá,

lábuk a jegen elfeketedik,

hanyatt vágódnak,

rájuk zuhan a szennyes ég,

lábuk az egész földet felsebezi.

Állnak a mosónők a szélben

kicsi lavór fölé hajolva,
meggörnyednek az erdők,
lehull kezükről a ruha,
állnak, elmossák kezüket,
és kéz nélkül csak nézik a lavórt,
lepattogzik róla az élet.

Állnak a mosónők a szélben,

zuhogó időben,

térdig születésben-halálban.

84
85
ÉGREKIÁLTÓ

Kívül hordtam a szerelmet,

jaj annak, ki védekezhet!
Olyan védtelen maradtam,
minden fájdalom alattam.

Minden fájdalom fölöttem,

ha már gyámoltalan lettem,
a szerelmet kívül hordtam,
világ gondjára maradtam.

Itt állok hát védtelenül,

a világgal kívül-belül,
kívül-belül szerelemmel;
fogyhatatlan életemmel.

Most már halkan meghalhatok,

mert a világ gondja vagyok,
a haláltól elfordulok,
most már halkan meghalhatok.

Aki mindig gyenge voltam,

félelmektől fuldokoltam,
puszta földbe kapaszkodtam,
a szégyentől félig- holtan,

86
a szerelmet kívül hordtam,
világ gondjára maradtam,
körém záporzott a világ,
körém építette falát.

Világ falában életem:

kifogyhatatlan szerelem –
átsüt mint vér az ereken,
zuhogva, félelmetesen.

87
ŰRLAP

88
89
LELTÁR

Mert megszülettem én is úgy, hogy nem akartak.

Mindegy, hogy ki. Apám, vagy Anyám,
vagy csak ez a század,
két háború árvája, szegény.
Megszülettem mégis, mert még befizet
a Jó Természet egy-egy árvaházra,
hogy a névsorolvasásnál legyen valaki.
Szülőföld helyett térképen tanultam járni,
kiradírozott hegyekre rajzolt tengerek
és tengerekre festett hegyek között.
Halottaktól tanultam beszélni –
mondták magukat a kövezetnek konokul,
alattuk az ég. Így lettem felnőtt.
Így vert vaságyra a szerelem.
Életben maradtam mégis.
Mindegy, hogy meddig és miért.
Megszületett a fiam és akartam.

90
ÍTÉLET

Szájam tele földdel,

szavam tele csönddel,
otthonom csak kellék,
csak a szerelem kell még,
csak az utak jönnek
szobámba konok földnek,
napom elsötétült,
magam maradtam végül,
sorsom csak kísérlet,
a kín is csak megkísértett,
nem vigasz, hogy értem:
életem feléltem,
túléltem halálom,
napjaim nem számlálom,
nem kapaszkodok földbe,
a halál sem vesz ölbe,
ítélet sem lesz – félek,
csak amit magamra mérek.

91
ROBBANÁS ELŐTT

Ki ismeri fel az időt?

Betört arcán a holnapi nap.

Ki emlékszik a holnapi napra?

Itt fekszem arccal az elmúlásban

és nem tudom, hogy miért volna más

a holnapi halál, mint a mai.

Itt fekszem a hóban,

hallom a szívverésem,

mintha alulról jönne a hó alól,

a betemetett bombatölcsérek aljáról.

Mintha számolhatnék még pár percig

a robbanás előtt.

Ki látta az időt kiterítve?

Az idő térképét ki látta?

Bivalyok cammognak az űrben

rakéták között,

valahogy eljutni abba a faluba is,

de hiába szólsz, már nem értenek.
Te úgy tudod, hogy ők éltek előtted,

92
de ők már elfelejtették városaidat.
Lefejezett tornyok állnak tótágast
galambzúgásban,
eltévedtél a macskaköveken,
vagy csak órát hoztál magaddal,
ami itt nem segít?

93
Taposs csak rá az időre,

hazudott a nagymutató, már csak

néhány perc van a robbanásig,

és továbbketyeg a bomba szívedben.

A hó, a hó, csak a hó segíthet!

Vesd magad hanyatt kitárt karokkal a hóba,

úgyis mindig bombatölcsérre zuhansz.

Tested még tudja, hol szaggatták fel az időt.

Kinek mondhatod el halálodat?

94
LÁNCREAKCIÓ

Ez a nap élve elvegyít a földdel.

Megszólalnak a rádióállomások a föld alól,

mondják monoton hangon a halottak,
mondják monoton hangon a híreket,
amelyekbe majd belehalunk.

A tömeg kitódul
a zuhogó ég alá.

A szónok mögött a falon

egy leszerelt telefon
dadogása.

Láncreakció.
Sugárzik a sorsunk.

Történelem előtti tankok

tipornak föld alá.

Föld-lökések
szív-hangjai.

95
MÁGLYA

Itt lángol a máglya,

csak senki sem figyel rá.
Még egy pokrócot sem dobnak
az üvöltésre.

Majd összehajtják ezt a mondatot is

a reggeli lapok.

A tévében képeslap lesz a lángból,

vagy esetleg csak a háttér látszik majd.
– Kit érdekel a premier plan? –
Máglyafüst? Jövő?
Megmutatják majd
az ujjlenyomatát.

96
HAJNAL

Lüktet a madár torkában a vekker

és fölcsereg.

Ugrik egyet az ösztönök óramutatója.

Tanítóbácsi ujja emelkedik

az ég alján a magasba,

háta mögül ránk mered

a félelmetes fekete tábla.

Hiába töröljük kopottra,

ránkmered a névsor,

mindnyájunk neve

ábécé-sorrendben.

Mert meghibbant a vekker

és csergett és csergett,

mindig indulni kellett,

fuldokolva csörömpöltük végig

a jegenyesort

és egymásra zuhantunk,

míg föl nem csergett a vekker

97
egy árva madár torkában

a fejünk fölött.

98
SONG

Röptében rakétává válik a madár,

s mert egy diplomata
hűvösebb hangot üt meg,
a rabok csajkájából
eltűnnek a húsdarabok.
Nosztalgiák navétáznak
vicinálisokon,
térdükön újságpapír,

szalonna, hagyma,

verik a blattot.

Élni született agyak

mítoszokat faragnak,

belefekszenek,

s magukra húzzák a koporsófödelet.

Embereket kockásra festenek,
míg sakkozni nem kezdenek
a saját hasukon.

Megtébolyodni! –

Könnyű lenne.
De a bőrömben maradni!

99
TINTAFOLTOK

Ez az évszázadok óta összeráncolt homlok,

ez az osztályzatok fölé hajoló szigorúság,

ez a szemrehányó tekintet,

amit szülői szeretetnek nevezünk,

ez a halálra idomítás

ebben a tornateremben,

ahonnan nem csenget ki csak a halál,

ez az önfeláldozás,

amivel egy nemzedék áldozatot lehet nevelni,

ez a nagylelkű társadalmi megtakarítás,

ez az olajos padló, amiből jut mindenkinek,

ezek a tintafoltok a lelkiismereten,

ezek az összegyűrt gondolatok,

ezek a félbemaradt sorsok a füzetekben,

ez az óriási radírgumi,

ami lyukasra radírozza az egészet

a következő becsengetésig. . .

100
AMI ENGEDÉLYEZTETETT

Ez a tehetetlen nap,

ez a cigarettafüst,

ez a „ nem tehetek semmit” ,

ez a „ nem kérdeznek meg” ,

ez a „ nem hallják meg, amit mondok” ,

ez a „ nem figyelnek oda” ,

ez a –döntésből kizártak–,

ez a per, amit eldöntöttek

születésem előtt,
ez a vád, amit kicsikartak

a szerelemből,
ez az előre megrendezett

születés,
ez a hamis tanúskodás
gondolataimban,
ez a halál előtti meghunyászkodás:

„ ártatlan vagyok!”
ez a kétségbeesett önáltatás:
–a bőrömön belül
nem érvényes
az ítélet!”
ez a lelkiismereten ki-bejáró

101
 hazugság,
ez a kitalált nyugalom,
ez az összetákolt öröm,
ez a kiosztott statiszta-sors,

102
ez a hazugság-gallyakkal álcázott

halál,
ez a cigarettafüst,
ami engedélyeztetett!

103
SZERTARTÁS

Én ember vagyok, nem Emberiség!

Hiába volt helyettem boldog Kleopátra.
Nekem nem vigasz a szertartás a halálom után,
a végtelen, ahol már nem lehetek jelen.
Nem vigasz az indok, hogy miért nincsen
megbízatásom az életre, ami illet,
az egyetlenre, amire alkalmas vagyok.
Nincs mentség semmire. Fél karom levágták,
mert a gépezet így gazdaságosabb.
Egyik szemem is fölösleges és agyamból
csak néhány képlet hasznosítható.
A többi: –tűzijáték–, –dekoráció–.
Nincs mentség, nem érdekel az indok,
ember vagyok, nem Emberiség,
s a szokásos szertartásról lemondok.

104
FÖLFEDEZŐK

Nem látni mást, csak a ködöt.

Az iránytű már csak befelé mutat.

És nem fedezték még fel

a lélekben az északi sarkot.

Könnyű mondani: „ mágneses terek!”

A konzervet ötfelé kell osztani.

Hármónk lába már lefagyott.

És megkezdődött a kiütések korszaka.

A kutyák elmenekültek.

Mindezt kibírtuk,

míg jég volt a talpunk alatt.

De egyre beljebb haladunk:

láthatatlan a hó,

láthatatlanok lábnyomaink.

105
A SÜLLYEDŐ ATLANTISZ PARTJÁN

Földrészek bukkannnak ki a vízből,

eddig-még-nem-volt szavak rebbennek fel,
és szállnak eddig-még-nem-volt égen át.
És újra szólni lehet és énekelni,
a felperzselt világok süllyednek már lefelé.
Újra vannak szavaink, bekerítetlenek,
frissen fölfedezettek, ketté nem hasíthatók,

bombának el nem adhatók,

mert csak mi tudjuk őket,

bennünk bukkantak fel a sejtelem tengeréből,

bennünk szálltak fel rajban,

értünk hasítják az eget, ami a miénk,

nem manipulálható, nem hamisítható,

mert még csak mi láttuk,

értünk borult kékbe,

s az eddig-volt fegyverek föl nem hasítják.

Hozzánk szelídítik majd ők is fegyvereiket,

emberi szóval szól majd a bomba,

és kettéshasítják megint szavainkat,

és bekerítenek kék egünkkel,

106
és ellenünk hajtják madarainkat,

és tengerünkbe veszejtenek,

és elsüllyesztik földrészeinket. . .

És ekkor ú j földrészek bukkannak majd ki a vízből,

eddig-még-nem-volt szavak rebbennek fel

és szállnak eddig még nem volt égen át.

107
TŰZKORONÁVAL I.

Mindig azzal, ami van: tűzkoronával,

kővel, húsánggal, lélekbeli lánggal,
égből lopott lánggal, szarvassá lett fiú-
kerékkel, kereszttel, kiáltozással,
Dávid Ferenccel, meztelenre nyúzott
cséphadaróval, idegekkel,
szekerce- szóval,
hitvitával, megcélzott koponyával,
hitért halállal,
végvári vígsággal, kivetettel,
vésett virággal,
pajzsnak feltartott
Vitéz Mihállyal,
balladával,
értelemmel,
karddal- kenyérrel,
a kenyér nevével, várnak állított
kaszával, könyvvel,
Dózsa Györggyel, szerelemmel,

liliomszállal,

káromkodással,

élettel- halállal,

ami van, azzal. . .

108
TŰZKORONÁVAL II.

Nem a halál-ártatlan, nem a halálba dermedt szó,

nem a lemondás-fehér,
nem az összekuporgatott megkövesedett ének,
aprópénz-szeretet,
nem a hazugság fölött nem a semmibe zárt virág,
egyensúlyozó piruett,
nem a pokolba zuhanás fehérre fertőtlenített nap,
pátosza,
késélen lépkedő nyugalom,
nem a rózsafűzérre
nem a kígyóbűvölő józanság,
fűzött halál,
nem a boldogság-dekoráció,
nem a lelkiismeretre váltott
igazság,
nem a lélekbe menekített
nem a szentképecske-szép
huszadik századi mennyország,
illúzió,
nem a benső szabadság
nem a kecskeszarvú
kétségbeesés, részegsége,
nem a mekegő
mámor -bakkecske-bűz, nem a kimondott szó
nem a kettéhasított világ
másik fele, mámora,

nem ez a vers,

amit nem tudok befejezni,

nem ez a világ,

amit kitalálunk,

109
hogy továbblépkedhessünk

a halálélű késen!

110
ŰRLAP

Felnőttem, ugye. Vagyis írjuk csak át

a káderlapot. Túl sok csavargás volt
árvasággal egybekötve és
kevés volt az egyfőre eső otthon.
Ezt átírjuk. Igenis itthon vagyok.
Teremtek tájat magamnak. Szavakból
természetesen. Jó tartós szavakból.
Lehet negyvenkettes is, csak bakancs
legyen. Bakancs nélkül nem lehet
nekivágni a háborúnak. Ami elmúlt
persze. A télikabát is fontos
ebben a tájban. Biztonságos, mint
egy gyermekkor. Ami nem volt.
Hosszabb is lehet. Majd
felhajtjuk. Kinövi az ember, mire
a végére ér. A versnek természetesen.
A többit törölni. Tessék törölni.
A lényeg maradhat. Diktálom:
Születtem, mint más. A felelősséget
vállalom. Közép-európai
számítás szerint.
Kérem a másolatot.

111
112
VASÁGYON

113
114
MENNYEI FELVONULÁS

Itt vagyunk hát a mennyben, amiben nem hiszünk,

s ami nincs is egyébként, hiszen tudjuk.
De itt vagyunk és ehhez kétség nem fér.

Fáradt villanykörte lóg

felettünk

beesteledik.

Az angyalok éjjeliszekrényre
rakják a glóriát
reggelig.

Egy másik égen

anyánk kiáltozása.

Vonulunk a mennyei
látomásban.

Fel, hisz itt csak

felfelé mehetünk.
Fordított lift
zuhanó életünk.

Jelzőtáblán a –Jövő–.
Boldogok vagyunk,
voltunk, vagy leszünk.

Itt vagyunk a mennyben, amiben nem hiszünk.

115
116
REKVIEM

kopasz katonák
égi marhavagonokban
tüdejükben elnyomott
földi csikkel

tüdőnket átlyuggatva
mennek előre
megállíthatatlanul
halál utáni logikával
füstté vált tüdejükben
égi csikkel

feltámadásra száműzöttek

hajuk és körmük
rajtunk nő tovább

117
VASÁGYON

Mint aki nem is létezett,

úgy nézünk vissza magunkra,

amikor még azt mondtuk egymásnak:

jóreggelt –

és azt gondoltuk:

jóreggelt –

Amikor még belerúgtunk

a bádogdobozba dühünkben,
mert még elgurult a doboz,
ha belerúgtunk.
Most mozdulatlanul
idecövekelve

már meg se próbálunk mosolyogni,

úgyse látja meg senki.

Csak a ránk leukoplasztozott

reklámnevetés vigyorog rajtunk

éjjel-nappal szolgálatkészen,

s már azt se tudjuk, mit gondolunk,

mikor azt mondjuk:

jóreggelt.

118
119
TÚL SOKAT ÁLMODUNK

Túl sokat álmodunk,

ebbe halunk bele.

Megálmodjuk a tűt, a cérnát,

a falvédőt, a hímzett kispárnát,

a varróleánykát, a varróleányka álmát,

és mindent elborít

a fölösleges kézimunka.

Fehér cérnakarikák

lebegnek az égen át,

békésen a virágzó sebek fölött.

Hull nagy pelyhekben a vigasz,

lépkedünk a latyakban,

fejünkbe jár a tű,

hurkolódik a cérna,

fejünkre nagy pelyhekben hull a vigasz,

álmodva fuldoklunk,

elmerülünk boldogan,

hímzett terítők úsznak

120
fel-felbukkanó

homlokunk fölött.

121
DAL

Az emlékezet rácsai közül

ki se látsz.
Képzelj magadnak,
ha tudsz,
egy más halált.

Apádra ordítsz, csecsemő?

Letörül az égről
s az érdes földre rak.
S ez csak az első
mozdulat.

Üvölthetsz ráncos poronty

előre:

még ki se nőtt,
más lép a fűre.

122
CSEND

Elfárad, lemegy a fájdalom,

feljön a halál,
mint éjfélkor a nap
a föld túlsó oldalán.

Mohó az élet a halálban is,

csak most a pusztulásra.
Széthabzsolja önmagát –
imádkozó sáska.

Habzsolom én is a szavakat
egész a némaságig,
ahol a lélek halál felé
fordított félgömbje látszik.

A némaságig és tovább,
ahol elfárad a halál is,
felém fordul a végtelen
és belülről világít.

123
FEHÉR

Ez persze most megérdemelt páholy, ez a kórházi ágy, s ez a biztos és félre-

érthetetlen kín maga a nyugalom. Most végre nem tudok másra gondolni, most
végre nem tudok –gondolkozni–, nem zavarnak a kétértelmű fogalmak és az
amőba szavak, most úgy szenvedek, ahogy villámlik, ahogy esik, ahogy ölel-
telek.

Innen minden fehér. Nem látható fehér, hanem olyan, mint amilyent az ember
gyermekkorában akart rajzolni az állítólagosan fehér papírra.

Innen minden olyan, mintha egy kristályból nézne az ember kifelé.

Innen csak az látszik, ami máskor láthatatlan, ami attól lesz látható, hogy
életben maradtam.

Tudtam, hogy meghalhatok, s most, hogy mégsem, ez a nap már más, nem
az ezelőtti folytatása. Itt már csak az hallható, ami egy-egy spirálissal feljebb
és feljebb fúrja magát, a zene, ami egyszerre felszáll a fehér lepedőkről.

Járni tanul az ember megint és ez egészen más, mint menni az utcán tegnap-
előtt, és aludni tanul és arra ébred, hogy meglátja hirtelen, ahogy szabályos
rendbe szerveződik – mint egy felnagyított óriásmolekula-modell – az élete.

124
RÉVÜLET

Ez a fölény, ez a próféta-biztonság a betegeké és a raboké.

Ez a kín kiváltsága. Ez a rémület, ami helyre torzítja a szétroncsolt körvona-

lakat. Ez a mindent a haláltól visszafelé pergetés mámora, az elveszett ará-
nyok felfedezése. Ez a kilépés a megszokott torzképből, ez a magunkfajtának
kijáró szabadság, ez a halálból visszalebegés, ez az értelmes dadogás.

És a szembetántorgók kétségbeesett tájékozatlansága. Letört csuporfüleket

szorongatnak, „Szerelem!” – esdekelnek, „Sors!” – borzonganak és része-
gen üvöltöznek összevissza. Kezükben magnó, forognak a korongok és a kiál-
tozásba belesikít a cigányzene.

Mögöttük az árnyak, a halál besúgói.

125
ITT VAGYOK?

Itt vagyok – két gondolatjel között –,

itt vagyok – aminek tudom magam.
Hogy miért? Ösztönök tudják.
Vagyis nem tudják. Csak taszítják fölfelé
az eszméletbe a szándékokat.
Miért hiszik az ösztönök, hogy fenn
a tudatban, sok tévedés között
megél a szándék? És utat talál
kifelé? Egy másik eszméletbe?
Tévedések, két gondolatjel közé?
Vagy csak azt tudják, hogy el,
kifelé,

mert ami nem hat,

az önmagába fúl?

Hát ki inkább két gondolatjel közé?

126
KÜSZÖBÖN

Most mások laknak üzlethelyiségben.

Az úton csíkos diványok sora lépdel.

Nincs vége az ajtócsapkodásnak:

Beint a rendőr az ablakon. Csak másnak.

Beront a hó a púpos díványig reggel.

Valaki mindig rohan egy köhögő gyerekkel.

Valaki mindig újságról vacsorázik.

Most nem én lopom az áramot. Egy másik.

Küszöbön ülnek. Ölükből esznek.

Ülnek a föld küszöbén. Szájuk széle reszket.

Az ajtó kitárva. Nézik kintről a tévét.

Nézik kintről a földet. Hallgatják szívverését.

Küszöbön ülnek a versben. Ölükből esznek.

Késemmel hasítanak a kenyérre keresztet.

Kanál merül a híg krumplilevesbe.

Műholdak égnek, itt a műanyag-este.

127
Csíkos díványok menetelnek az égen.
Rakéták fütyülnek: „ Oszolni! Mozgás! Félre!'

128
Hol a jövő, hogy igazságot intsen?
Keresztje van csak, ahogy isten sincsen.

Itt lakunk egy üzlethelyiségben.

Ki-bejárnak az eszmék. Székünk nincsen.

Kifújja a huzat tányérból levesünket

Halál jelöli kereszttel Kenyerünket.

129
apokrif

Tisztaság
pusztító
babona:

csontvázig

vetkőzött

Szüzanya!

Valóság

sár-nehéz

álmai,

vaságyak
szétvetett
lábai:

vajúdó
világom,
te áldott!

Viselős

kínodban

kiáltok.

130
SPIRÁL

A szép szervezettség, ahogy kibomolnak,

egymást táplálják, egymásba nőnek

gondolkozó sejtjeink,

a szép szervezettség a jövő terve

itt munkál bennünk

láthatatlanul.

Próbálkozik – változatról változatra

közelít – mihez?

A lélegzet ritmusához,

a lüktetés mámorához,

a spirál csúcsán megtalált egyensúlyhoz,

amit mindig újból

elveszít?

131
132
ITT

133
134
TEKINTETEK
PERGŐTŰZÉBEN
az egyetlen helyet
megtalálni

ahonnan

csukott szemmel is
láthatod őket -
a bőröd alatt

otthon lenni

a kicsorbult szavakból

rakott

csöndben

átkiabálni
a jövőbe

KIT TALÁL EL

A VISSZHANG?

ÁLL KONOKUL

ARCCAL A JÖVŐNEK FORDÍTVA

az őrült napraforgó

135
s nem látja
csak a napot

aztán a szeme is
kipereg

de csak áll
konokul

arccal a jövőnek fordítva

vakon

KI LÁTJA MEG

SZEMEINKET?

MEGŐRÜLT NAGYVÁROSOK
kétkézzel pazarolják
a fényt

és szórják a szemetet
a szélbe

szemed közé

de te csak építed
rendületlenül

a puszta négy falat

az értelemnek

136
 EGYEDÜL MARADSZ

még a visszhang sem tér vissza hozzád

csak nyelved alatt a kavics csikorog

FEJÜNK FÖLÖTT
A GONDOLAT
kormos korongja

KENYÉR
AZ ASZTALON

s a kenyér szó
a szádon

átfűzöd
a szót
a halálon

s a kenyér

illatába

száll

az asztalon
kenyér

137
 hátad mögött
a halál

az egyensúly
egy percre
helyreáll

AZTÁN A MOSOLY
LEVÁLIK A SZÁJRÓL

A GYILKOS KÉS

megfordul

a földben

és életre támad

a mélyben
meleg
a rozsda

lassan
még egyet
fordul
a kés

és szétmálik
a kézben

138
AZ ÉLET ÚJRA LAKHATÓ
MEZTELEN MOSOLYODBAN

A LESIKÁLT ASZTALRÓL
AZ ASSZONY
a morzsát
tenyerébe kotorja

örökös készenlétben
a következő éhezésre

a homlokán átvonult
háború után

HONTALAN LESZEL –
MONDTA AZ ANYJA

– arra születtél
menj – intett semerre
de ő egy négyéves –
kislány-égdarabot
hordott a feje fölött
nem hagyult ki
akárhová

nem érkezett meg –

a kötény

139
140
 Ó A HAZA!

ELSZABADULT VADRÓZSAÁG
a szélben

hajótól megragadott
tenger

sterilizált szerelem
műanyag-ég alatt

a vissza nem térők

szemében

JÖNNEK AZ IDEGENBE TÁNTORGÓK

akik meghalni sem térhettek haza
jönnek a késői képzeletben
hogy igazság tétessék a földnek
ahonnan lassan mindnyájan kivándoroltunk
jönnek a gyerekkor alagútjain eltévedettek
akik csontvázzá vesztek álmainkban
jönnek az úton meglopottak
akik elvesztették az utolsó hazai
lélegzetet is

jönnek a fénykép-küldők
az örökös reménykedők
a minden mozdulatban hazaindulók
otthonfelejtett szavakkal – némán
jönnek az idegen ruhában idegenek
a bányák mélyeiből

141
jönnek a visszhanggal maguk után

zuhog rájuk a hétfői eső

a keddi szerdai csütörtöki

a földalatti a soha meg nem csillapodó

a mindig egyformán istenverte eső

a halálon innen és túl

a tengeren innen és túl

lemossa róluk a ruhát

az elmenekített emlékeket

zuhog rájuk a szaporaszemű bánat

jönnek az életükből kitudottak

a senkihez sem imádkozók

a káromkodni elfeledők

az otthon elrongyolódott

térképével a zsebükben

jönnek benépesíteni a múltat

hogy lakható legyen a gyermekkorunk

jaj jönnek televénynek

hogy süsse talpunkat a föld

hogy szavunk nélkülük ne lehessen

tekintetünk ne menekülhessen

más háborúba idegenbe

142
más időbe más ég alá

SZERELEMRE SZÁMKIVETVE

a visszhangtalan

földön

143
 szülve

szakadatlanul

az égre
a hamut

hiszen csak véletlen

hogy épp a földön élsz

véletlen hogy nem

a végtelen télben

védtelenül

de honnan tudod

hogy nem teríthet le

téged is az idomított

szerelem

századunk

modern fegyverneme
honnan tudhatod
hogy nem te leszel
a totálisan letepert
akitől még a szégyent is
megvonják közönyösen
honnan tudhatnád?

144
 mégis

honnan ez a biztonság

egyensúlyozva

annyiféle halál fölött?

145
 honnan ez az otthonosság
ebben a pillanatonként
változó tekintetben?

ki fölé vertek még

égboltot

az egyetlen élet

színeiből?

EGY SZÁL MOSOLYON

FÜGGÖTT

aztán

elvágták

a köldökzsinórt

MAJD LEHÁMOZZÁK
RÓLUNK A FÖLDET
s meglátnak
meztelenül

AZ IFJÚKORBÓL KIŰZETVE

a tiltott fán csattogó reményt

hátunk mögött hagyva

146
arccal az elmúlásnak

egyre fáradtabban

már-már némán

mégis mindig újrakezdve

147
az elfeledt madár
énekét

MEGSEBZETT MADÁR
húz utána a visszhang
de már nem éri el
lezuhan némán
fölötte már
minden
múlt időben
az ég is

KÖLTŐK

BEREPÜLŐ PILÓTÁK
a jövőbe

szép stewardessek
mű-mosolyával
hátuk közepén

pici sebhellyel
a lapocka alatt

mint egy csók

rúzslenyomata

bőrükbe bélyegzett
földi mosollyal

148
lehelet-karikával
eljegyzettek

örökös vőlegények
vissza-nem térők

a halhatatlanság
előörsei

zuhanórepülésben
megsebesültek

földi fegyverek
áldozatai

lángban repülők
füstcsíkkal üzenők

halállal égreírt
verslábai

AZ ELTÉRÍTETT
JÖVŐ

kényszerű mosoly
a szokásos pisztollyal
a hátban

149
 az unalomig

ismételt

alku

valaki
nem érti

hogy miért éppen

ezt a századot. . .

valaki
kiugrik

valaki
hallgat

valaki
figyel

az út
ismeretlen

MOSOLYOD
a távolodó
bolygón

ahol éltünk

150
lenyugvó
madárdal
alatt

A BÖLCSŐ A MÁR FÖLTÜZELT

emlékben ringó dísztelen

és festetlen mint a szegénység

malacok közt az udvaron

a tragédia árnyékában

„ a disznó fölfalt egy bubát”

bogáncsok közt az elmúlásban

fenyegető kerítések közt

az égretárt anyaöl

SZÖGESDRÓTKERÍTÉS

egy krumpliágyás

és egy napraforgótábla

között

megperzselt
kukoricalevél

nem merek átlépni

a kerítésen

151
látom magam
a közös gödörben
Európa mélyén

ahol ott se voltam

152
 MI LESZ HA A FÜST
ami eloszlott
szívünkben észrevétlenül
újra összeáll

s az égi szögesdrótok
közül
földre gomolyog

és hamuval telik meg

szemünk és a szánk

és minden szavunk?

A SZÁJ LEHERVAD
egy gondolat még –
sebben
az ér
ha pattan

árnyékod
mélyen
a falban

SZEMEDBEN

A HÁZ

félrebillen

153
 a lábnyomok

kilopakodnak

a küszöbön

tétovázik
a lehellet

kívül
belül
a huzat

el ne hidd
hogy hazataláltál

MILYEN TÉRKÉPEN VAGY?

melyik dimenzióban?

jövő árnyéka
a föld homlokán

hajnal emléke
halántékomon

lassított időben

fejünk fölött az ég
ugyanaz

mint ami alatt

megszülettünk

154
 TE SZEMÉTDOMBRA LÖKÖTT
ELSŐSZÜLÖTT
mindig megtizedelt
jövő

titokban mégis
megszülető

feltámadásra ítélt
gondolat

NÉZD EZ A FA
gondolatjel
föld és ég között

valamivel hátrább
az időben
máglyafüst
felkiáltójele

különös

hogy az ember is
gondolatjel
föld és ég között

155
 AZ IDŐJÓSOK

átírják

a vízözönök

dátumát

betiltják
a földrengéseket

elrendelik
a napfogyatkozást

de a nap
nem tartja be
a módosított
menetrendet

AZ A NAPRENDSZER
amit csak akkor látok
ha itt állsz mellettem
a közös földi levegőben
az a naprendszer
üzen valamit
nekünk

talán éppen azt

amit csak akkor láthatsz
ha itt állok melletted
a közös földi levegőben

156
vagy egy láthatatlan
bolygó üzen?

talán ott lakunk?

talán itt csak élünk

a közös földi levegőben?

CSONTJAINK KÖZT
A SZÉLLEL
behavazottan

a csönd szobrai

a szélhámos
téli nappal
fejünk fölött

a túristáknak

berendezett

kirakatokban

A JÓVÁHAGYOTT CSÖND
amit

összetiporsz

a szó
amit
testedből

157
158
hasítsz ki

világító

rönkök

a járhatatlan

utak

kétoldalán

A HÓFÚVÁSBAN KÜSZKÖDŐK

előre hajszolt

lehellete

a maradék remény

a fagy késével
a hátban

a saját nyomukat
sem találók

reszkető
lámpafénye

SZÁLFÁK
hatalmas
lélegzete alatt
a meghajszolt
fűrész
sikolya

159
160
közönyösen
a néma
lombok között

– nem tudják még

hogy már nem élnek –

eltompult napfény
a ziháló
tüdők fölött

MINDENNAP ÚJRA
sérvszakadásig

körben
a kibérelhető
táj
öle

izzadva gyötri
szerelemre

míg meg nem nyílik

számára is

a föld

161
a föld

nyitott sebe
a szájad

alvadt vérdarab
torkodban
a csönd

két karod
a semmibe
kitárva

keresztre

feszített

remény

a szerelem

pillanata

után

az üres
űrben

A VÉRCSEPP
megfagy
a levegőben

fém-napkorong
forog
az égen

162
 a bordák közt

félrevert

harang

cseppenként
hull

a gondolat

földről
az égre

ÜL A MEGKÖVÜLT
TOJÁSHÉJBAN
és belülről
kopogja ki
az időt

az égen lassan

csillagokként

kirajzolódik

csőre

szeme

tolla

aztán
széttörik
a tojás

163
164
s az égről
felröppen
a madár

AZ ÓRÁBAN

meghal

a kakukk

a gyerek
felébred
hirtelen

kidobja
a rozsdás
kerekeket

és hangosan

tiktakoló

szívét

kiakasztja
az ajtó fölé

A HALDOKLÓ REPÜLŐGÉP
madárnak álmodta magát. . .

165
 HÁBORÚT JÁTSZOTTUNK
a háborúban

aztán bevonultak
a gyerek-katonák
igazi háborúval
a vállukon

ez már
a béke volt

SZÉTTÁRT KAROKKAL
A BÁCSI
harminc évvel
a háború után
egy üdvözült falattal
a fogai közt
könyökéről kétoldalt
szaggatott vonalban
folyik a tetű

TEMETÉS ELŐTT
szétválogatták
a halottakat

ez német
ez nem az
ez német
ez nem az

166
 a többieket
egymás mellé
temették szépen:
románokat szerbeket
oroszokat magyarokat

a fejfát tarkónlőtte
egy elkésett ágyúgolyó

AZ ELTÉVEDT HARANG
magától meglódul
az ég harangja alatt

a földi csengettyűket
betemeti a csönd

az ablakok
arccal

az aszfaltra zuhannak

aztán megindulnak
a villamosok
megint

TÁJ

ÚJSÁGPAPÍRBAN
kiterítem

167
 ez ott fehér háború
ez itt sárga
ez amott
néger halál

a harmadik oldalon
egy vers
fegyverszünete

végül
az apróhirdetések:

maroknyi

elesett

ólomkatona

MINDEN ESTE
pontosan fél tízkor
felhúzta az órát
és beállította
az ágy alatt
ketyegő
bomba szerint

aztán

nyugodtan

lefeküdt

168
 S A FALVAKON

bedeszkázott

ablakok

néznek

a város

füstje után. . .

A TEHERVONAT
elfárad

az éjszakában

mire az állomásra ér

feltörik

a vagonokat

de csak a hajnal
zuhan ki a peronra
holtan

A TÖRTÉNELMEN KÍVÜL
HELYEZETT KISVÁROSOKBAN
bedöcög az állomásról

a szamárfogat

bőröndökkel megrakodva

169
a kordé mögött

a vonattal érkezők

mire a főtérre érnek

megfordul

170
 és indul visszafelé
a vonat

A FÖLD SZÉLEIN
kispadokra
kiülnek sötét ruhában
nézni a halált

akik háromszor halált ettek

háromszázhatvanöt napon át

újra és újra bólogatva

míg meg nem tanulták

szóról-szóra

s nem hittek már

a saját jövőjükben sem

s most kitárják

üres tenyerüket a szélnek

s nem tudják
hogy őket temetik

LEBONTOTT KAPUALJAK ALÓL

a hanyatló napra hunyorogva

csoszognak elő

171
a kicsi öregasszonyok

kicsi kosárban

lassan barnuló

kenyerekkel

jönnek az égő képzeletben

172
 bennégők

összetöpörödve
életük leltárát motyogva
egy árva átmenekített

mosollyal

foghíjjas harangszóval
a fejük fölött
jönnek összeterelni
a szétszaladt villamosokat
tíz ujjon megszámlálni
az emeleteket

– megvannak-e még –
hát az utakat

ki vezeti haza
ha nem ők?
jönnek fekete-fehérben
ünnepi ingben

– hátha szembejön
a halál –

egyre csak jönnek

kihagyult kötényben
süllyednek lassan
az aszfalt alá

ARCÁRÓL

A LEGMÉLYEBB RÁNC
nyitott tenyerébe fut
onnan a földbe

173
villámlik

a bezárt ablakon

belül

beszélget
a bútorokkal

nem látja meg

a szemekből kikönyöklő

jövőt

adj a kezébe

tárgyakat

hogy kitapinthassa

a dolgok

érverését

ÖKÖRNYÁL ÉDES ÉRTELEM

csüng az ég sötét szájából

hosszan

fehéren

s egy áttetsző

homlokra tapad

174
elpattan

a langyos alkony
kérődzik tovább

175
 hirtelen
halántékodhoz
kapod kezed

de már csak az ujjad

lesz ragacsos

a hajad ősz

s a homlokod hideg

CSÖND UGAT LÁNCON

lapít a félelem

pontosan járnak

a szívverések

menetrend

szerint

hárman egy ágyban

lábtól-fejtől-lábtól
egyetlen csíkos matracon

egy álom három arcra hull

kihagyul reggelig

se múltra se jövőre
nem telik

a közös tudathasadásban

176
rögeszme virraszt
s a három tompa test
reménytelen szerelme

A LECKÉT MEGTANULTAM
bármilyen nyelven
fel tudom mondani
a nyomort

ha már senki sem érti

meghalhatok

EGY MADÁR ELSZABADULT

VALAHOL

VALAKI ÁLMODIK
A FEJEMBEN

TALPA ALÓL A FÖLD

lassan kikopott
féllábra állt
aztán

– még mindig énekelve –

égre menekítette
utolsó lábnyomát

177
178
 EGYETLEN ÖLELÉSBEN
az elsüllyedt föld kibukkan
az ég magzatvizéből lassan
véresen

és a nap helyére lép

barna-
kék

TUDOD TE IS HOGY NEKED

MONDOM:

egyszerre benépesült az űr

s az áramlásból
itt is ott is
kivált egy világ

és semmi sem hasonlított

semmihez

önmagát mondta minden

s én megértettem
mindegyiket

mintha csak te mondanád

179
 LEHETNE TÁGABB A VILÁG
lakhatnék egyszerre
több időben

180
 otthon lennék már
minden anyagban

mióta száműzött
a halál

KIT ÉRDEKEL AZ UTÓKOR

s az iskoláskönyvekbe
préselt
tompa taps?

a vakáció

két vers között?

előtted a tábla:

célbatalálni

pontosan

mielőtt

rád nem céloz

a csönd

MINDNYÁJAN
a barlang falára
rajzolt nyilakkal

181
 öljük meg előbb
a vadat

182
 csak aztán

indulunk

vadászni

szalmabábut
égetünk előbb
hogy ne féljünk
megölni
az ismeretlent

újból és újból

elképzeljük

a halál tekintetét

hogy egyszer majd

szembenézhessünk vele

mi – mondom

és látom az elesett felkelőt

az esőben

az igazság sáros szegfűjével

a fogai közt

s az elsötétült tereken

felmorajlik

a tömeg ítélete

az aszfalton
összetiporják

183
184
egymás lábnyomait

és egymás csontjára feküsznek

a végleges halottak:

az elfeledettek

mi – írja a szelíd barát

diktálásra ügyelve
a névtelen aláírást
a mécsesfény alatt
boldogan
de odakünn
a tömegkivégzések
gótikus lángjai égnek

mi – éneklik
eszterláncba fogódzva
a gyermekek
és füstté válnak
füstkarikává. . .

mi – vág egymás szavába

a százféle dadogás
rekedten ismétli magát

miközben írok
s csak emléked veti
eltorzult árnyát
a papírra

185
mi – mondom csakazértis

fogcsikorogva

újra és újra

s hitetlenül
várom a csodát

hogy újjászülessen
a szerelem leheletében

KÖLCSÖNVESZLEK
te leszel
mindaz
ami vagyok

s én mindaz leszek
amivé válhatunk

összekeverem
magunkat
a csönddel

hogy szólni tudjunk

egymáshoz

HOGY SZÓLNI TUDJUNK

186
 EGYRE TÖBBSZÖR
KEL FEL A NAP
hátunk mögött
egyetlen nap alatt

egyre többször
nyugszik le
szemünk előtt
egyre többször

mintha életünk
zsugorodna

egyre több szó

marad kimondatlan

TALÁLJ KI VALAMI ÚJAT!

kétezer év
akasztófával

a szájakon

melleken

zászlókon

bibliákon

akasztófával

a kín áhitatában

187
188
mi jöhet még?

valakit ma is befalaznak
hogy le ne omoljon az ég

EZ A LEJÁRT TÖRTÉNELEM!
valami újat kéne venni
eldobod

pedig lehet hogy

csörgött a reggel

te voltál az
aki elaludt

A KÖZÉPKORTÓL ÖRÖKÖLT
pestis

a járványos
remény

leterít

bennünket

sorban

189
mielőtt

megízlelhetnénk

a halhatatlan
almát

AZ ÚT
A HÍDIG
járhatatlan

a hídon túl
járható
az út

valaki
a hídig
eljutott

s a hídon

esett

össze

a járható
út
előtt

190
UGYANABBAN A
HOMLOKRÁNCBAN
és mégis
külön-külön

hogy a kötelező
mosoly alatt

meg ne lássuk
a szakadékot

egymás szemében

BEKERÍT A HÓ

lágyan az arcodra tapad

szerelemmel a fulladásig

menned kell – tudod – de csak a hóba

mehetsz nincs más közeg

csak a hó nem érti mi visz

tovább nem hallja szívverésed

ha kiáltanál az is némaság neki

hull és nem tudja

hogy megöl hull szerelemmel

a fulladásig

191
MOST VAGYOK CSAK IGAZÁN
EGYEDÜL

192
nem emlékszem
nem emlékszem
kiürült

a gyermekkorom

azt sem tudom

mikor támadt
tekintetedben
tekintetemben
a mosoly

nem én romboltam le

a házat

összedült

az ellenséges levegőben

nem én takartam el a napot

nem a felhő

nem bútorozom be újra a fejem

maradjon lakhatatlan

homlokomra belülről
gyűrődnek a ráncok –

maradjon láthatatlan

193
HÁZKUTATÁST TART
AZ ELSŐ NAPSUGÁR

végigmotozza testedet

aztán mivel
ma sem talált
semmi gyanúsat

kisurran
nesztelenül

a zárt ajtó
alatt

SENKI SEM TUD

ELVENNI TŐLEM

hiába van
zárva a lélek

a mosoly
a kulcslyukon
kiszivárog

hiába festik
át a szemed

194
 lehunyt lélekkel
is látlak

a fény végtelen
rácsain át

HÁNY ALMA

ÉS HÁNY SZÁMŰZÖTT

EMBERPÁR

AZ EGYETLEN

PARADICSOMBÓL?

A PISZKOSZÖLD
PARADICSOMBAN
az önmagára görnyedt
ember
a fa alatt

aztán

nyolckézláb

egy patak

kétoldalán

a kettőjükre hajló

fa alatt

végül

195
 a kiűzetést

kitalálva

196
 bűntelenül
a távolodó
fa alatt

A FÖLDÖN
ahol egy mosoly
megmentett
a haláltól

197
198
ZUHANÁSOK

„ Olyan mintha még hallanál,

mintha szeretnélek még.”

Paul Celan

199
200
Még egy emelet magány.

Lélegzetedben alszom el.

Még egy emelet magány.

Szájad szélét horzsolja leheletem.

Még egy emelet magány.

Kiülsz fölém az égre.

Még egy emelet magány.

Tenyeredbe zuhanok.

Alvadt hajam

arcodon végigcsorog.

Még egy emelet magány.

Ma reggel megöltem magam,

élve földre szálltam e tájon...

201
Még egy emelet magány.

...ahol nincs te és én,

202
 csak mi vagyunk,

nincs múlt és jövő, csak jelenlét.

Még egy emelet magány.

Tenyeredben születnek újra a dombok,

összefutnak az utak ráncaiban,
ahol jártam, s ahova igyekszem.

Még egy emelet magány.

Feljön a felhő,
szemed alatt
fekszem a fűben.
Még egy emelet magány.

a nap útja homloktól homlokig . . .

Még egy emelet magány.

. . . felkel és lenyugszik,
míg meglátjuk egymást.

Még egy emelet magány.

Hajnal van, és én nap vagyok.

Egy mondat,
amit ketten írunk,

203
204
 és nem tudnád se te nélkülem,
se én nélküled.

Ez a fa most szól a levelével.

Ha nem tudok válaszolni, elcsügged

és visszahátrál a fák közé.

Nincs magány,
csak félünk
a találkozástól.

Még egy emelet magány.

Most írom homlokomra a ráncot,

amiről fölismerhetsz,
ha eltévedek.

Még egy emelet magány.

Homlokomról az út a semmibe csorog –

ha nem találsz rám,
elfeledlek.

Még egy emelet magány.

205
 Ha sokáig nem jössz,
arcod átrendezem,
kiretusállak.

Még egy emelet magány.

Az épülő házak odvai

kivándorolnak a kizöldült ég alá.

A visszhang visszahull
a védtelen torokba.

Kiürül az ég.

Valaki mindig válaszol.

Kihez ütődik ez a mondat?
Kérdezlek, és más felel.
Elgyűrűzik a szerelem,
minden gyermek mindenkié,
minden mondat végtelen.
Jár az idő körbe-körbe,
egyre lejjebb, egyre feljebb,
valaki mindig válaszol.

Egymás szemébe költözünk.

Olyan közelről nézlek,

hogy nem is látlak már.

Kiürül az ég.

Nem az enyém ez a szerelem,

és nem a tiéd.

206
 Valaki mindig válaszol.

Ma reggel nőni kezd a vekker,

és nem hagyja abba
már soha.

Nem tudunk már csak úgy szeretni,

ahogy a puszta létért vergődő bogár.
Sárba merülő táj az arcunk,
elmosolyodni se tudunk,
csak amikor egymástól messze visz a vonat.

Távol vagy,
és én egy másik hiányban élek.

Valaki mindig válaszol.

Hívj fel, írj levelet,

küldj egy hajszálat legalább,

hogy el ne tévedjek egyedül.

Mert azt hittem három éven át,

hogy a jobb karom vagy,
s én a bal karod.

Két napom van:

egyik szemed, meg a másik.
Két nap alatt
vándorolok a földön.

207
 Egy traktornyomban

könyékig a sárban

a tehetetlen ég alatt,

szétszedett kerítések között,

ahol szégyen a gondolat,

mely nem a kerítést emeli helyre,

a csüggedt házak előtt,

ahol elüldögélünk,

hogy kibírjuk a holnapi napot,

a begyakorolt bizalmatlanságban,

ahol otthon vagyok –

fekete malacok közt a porban,

guggoló gyerek-motyogásban,

gallyat rakva egy gödörbe,

szemfehérig a sárban

a jövő foltjaival
homlokomon.

Oszd meg velem a semmit,

hogy legyen valamivé!

Megteremtlek
egy mosolygásból.

Egy reggel majd megindulunk,

és nem lesz csak annyi kenyerünk,
hogy ketté tudjuk törni éppen.

208
209
 Állok mozdulatlanul
rám fagyott mosolyodban.

Lyukas könyökű szvetterben

alszunk a füvön.

Lehull a szégyen, az ing lehull,

lehull az óra mutatója.

A nap minden üzenete a miénk,

de nem látjuk, csak a vöröset, a sárgát,

nem halljuk a fény tagolatlan beszédét,

csak egy-egy villanásra, mikor szeretünk.

De micsoda láthatár,

amibe tenyerünket nyújtjuk

magasan, hogy az égi szél elérje!

Micsoda nyelv,

amire lefordítjuk magunk,

hogy értse a fény!

A vízesést nem lehet abbahagyni

felhasad a száj, zuhog az idő.

Helyükre állítjuk a virágokat.

Berendezzük a bőröndöt,
hogy beköltözhessünk
az egyetlen ingbe,
ami a miénk.

210
Tudom, hogy holnap mi lesz!

211
 A pohár víznek hangja van.

A bordák mögé zárt harang

meglódul a bőr alatt
a félrevert jövő.

Hosszú a hajnal,
holnapra elfeledlek.

Hosszú a hajnal,
életre lehellek.

Túl sokat látunk egymásból –

eltévedünk a test útjain.

Egy jelre várok, hogy megnyíljon

szavaink közt a föld.

Ugyanarra az égre zuhanunk.

Egy cafatnyi ég
fogunk között
elvérző remény,
és mégis fölfelé visz
minden zuhanás.

Kinyújtja velem kezét a föld,

hogy megérintse gyermekkorát,

de eltéved karomban a mozdulat,

és csak nyúlkál

212
 tétován
a semmibe.

Bombák zörejével szívünkben

szorongva a teli tál étel előtt,
kezünk kinyújtjuk, visszakapjuk,
nézzük a levest elgőzölögni.

El szeretné érni azt a kezet,

amit eltakar a vonat. . .

vonatba költözik. . .

Mindig csak egyetlen pillanatban

lehetünk otthon –

otthontalanok.

Szekrényt szeretne kibérelni,

hímzett csíkokat rajzszegezni
szombat este,
felülre a lepedőket,
alulra a törölközőket,
a pénzt a lepedő alá
szombat este,

de mindig pénteken ért véget a hét,

mindig pénteken,
és utána hétfő lett
megint.

213
A szerelem egyszer csak a vasalóba költözik,

onnan a porcelán ingekbe bújik,

aztán egy gyöngyház gombba,

tűbe,

cérnába,

tűpárnán alszik . . .

a szerelmet is letörlik
portörlővel
egy idő után,
közönséges portörlővel,

nem azzal, amivel

az igazgató
íróasztalát törlik . . .

A telefonoskisasszony állára
ránő a két telefonkagyló.
Szakállas szörny, vezetékek
erdejében, könyörülj rajtunk!
Engedd át! Engedd át!
Rejtsd el, védd meg
szavainkat!

Vigyázz, nehogy rikácsolva

fussanak ki a túlsó végén
rengetegedből!

A beteget ágyba fektetik,

orvosságot hoznak, vizet,

214
 aztán átmennek
a másik szobába.

A másik szobában ki lakik?

Ki lakik a másik szobában?
Becsukódik az ajtó.
Nem a zokni,
nem is veszekedés,
de egyik zokni itt volt,
a másik a túlsó parton.

Órát építettem magamnak.

Benne laktam.

Jártam az időben körbe-körbe.

Rugóvá feszültem,
kiütöm a falát.
Ne állj elém,
megütlek!

A lovat verték,

káromkodva verték a lovat.

Az autót áhítattal

fényesítik.

Mitől fáradt úgy ki

ez a pepitasapkás
emberiség?

Azt hisszük, értünk hull a hó,

hogy legyen valaki, aki gyöngébb.

215
 Tisztaságra vágyik a hó:
sárrá lenni!

A tétova lélek

kiáll a kiskapuba,

fehérre meszelt kiskapuba kiáll,

várja a hajnalt.

Hajnal van, várja a delet,

dél van, várja az alkonyt,

az alkonyt, az estet,

és behúzza maga után a kiskaput.

Két öreg mosolyogva este,

mennek este az utcán.
Két öreg kézen fogva este
a halállal beszélgetnek
este.

Ezt a csúnya asszonyt

így szeretik

fonnyadtan, ahogy van.

Az ösztönök tapintatosak,
és bölcsek az ösztönök.

Csak a szóbeszéd szemérmetlenkedik:

idáig tart a hús,

innen kezdődik a lélek -

és egy patikamérlegen

216
mindent ketté mérnek.

217
 A szabad időt
elnevezik szabadságnak –
és elhiszik.

Addig szeretünk,

míg szabad nem szeretnünk.

Egy darab túlvilágot

könnyebb megvarrni, mint egy inget.

Egy darab glóriát

könnyebb tisztán tartani,

mint a homlok

belsejét.

Mikor megtudta,

hogy a férje besúgó,

nem tudta többé megölelni.

Elég volt ebből a stoppolásból!

Elég volt!

Elpusztul, ami nincs a helyén.

Kibicsaklik a szó, ha nem értik:

dadogni kezd . . .

218
A betegség, ami bennünk bujkál,
már rég tudom, hogy nem betegség.
Kitaszítva önmagunkból

219
 hiába hagyják nyitva az ajtót,
a huzat csak felhorzsolja bőrünk.
Benn a helyünk a csillag közepében!

Zsilettpengével lenyúzzák
a dombokat tenyerünkről,
kivágják szemünkből a tengert,
leoperálják rólunk a faleveleket,
eltérítik a vérkeringést,
a hús elárvul nevetés nélkül,
a szavak nem találnak haza,
és működik tovább az egész. . .

Olyan alacsony az ég,

mintha nem is lenne már!

Menekülj!

Meghámozom az arcod!

Van egy pillanat,

mikor szakadék nyílik
valahol a lefolyócsatorna
és a parkolóhely között,
szabályos szakadék.
Szemben egy épülő ház
lakatlan barlangjai.
És nem lehet eljutni
a villamosig.
Nincs megoldás.

220
 Az ember ilyenkor lesz

öngyilkos

vagy szerelmes.

Hó, hullj visszafelé!

Szél, fújj visszafelé!
Szeress meg!

A betegség

a vaságy rácsaiban lakik.

Én nem itt lakom.
Tudod, hogy nem itt lakom.
Csak nem volt ágyam,
azért vagyok itt.
De nem itt lakom.

A napi vízállásjelentés
a húsleves és a túrós laska között:
a lelkiismeretben a szint emelkedik,
máshol apad.
Helyenként áradást jeleznek.
A veszélyeztetett területekről
a lakosság kiköltözik.

Kilépett valaki a házból,

akire azt mondták, én vagyok.
Kilépett az a valaki a házból,
ott álltál szemben a járdán.
Megfordult az a valaki,

221
 és mire felért az emeletre,
már én nyitottam be az ajtón.

Lefogytam, kicsi lett a kezem,

tenyeredbe fogyott.

Jósolj nekem jókedvet!

Ne legyen jó ez a szerelem,
csak egyszerű legyen.

Egy lábos krumplipaprikás

a földön, újságpapíron.

Ne nevessetek a nosztalgián!
Csak visszaállítja a rendet,
amelyben megszülettünk:
fa alá az asztalt,
székre a vödröt,
házat

egymás szemébe.

A három dombon áthajszolt szandál

elszakadt.

Azt hitték, hogy a világ végéről jött

a szandál,

de csak össze kellett szegezni.

222
 Állítsd talpra ezt az asztalt!
Szegezd meg!

Nem ülhetünk más asztal mellé.

Ez az asztal omlott össze,
mikor a kés
keresztet hasított
kenyerünkbe.

A keresztfáról könnyű leszállni.

Csak nem jut eszünkbe.
Kitalálom
a feltámadást!

Elgondolja magát a félelem,

és megszünteti magát.

Futószalagon a szabályszerű halál:

hétfő, kedd, szerda. . .
Vasárnap Isten vagyok.
Készülök
minden elgondolhatóra.

Mária a Fiút a fűre letette,

otthagyta a keresztet Mária.
„ Nem a kereszt vette el,
Ő akarta a keresztet!”
Otthagyta a keresztet Mária,
a Fiút a földre letette
a megválthatatlan ég alatt.

223
 Mária hasában hordta a keresztet,
megszülte a keresztet Mária.
Ő akarta a keresztet.
Otthagyta a keresztet Mária,
a Fiút a földre letette.

A megválthatatlan ég alatt
kihordja Mária a keresztet.
Nem a keresztet akarja Mária,
megszülni akarja a Fiút,
a Fiút megszülni akarja,
megváltani a kereszttől a Fiút.

Mária-kék nyugalomban
hallgatózom befelé:
mintha a magzatom lennél
s én a világ magzata.

Hallom,
hogy nő a fű
odahaza.

A madarak nyáron az őszben repülnek,

ősszel a télben, télen a tavaszban,

nem emlékeznek, csak a jövő nyárra, télre.

Erzsike sose ült vonaton,

Erzsike varrónő lesz.

224
A folyó csak a tengerbe szaladhat,

hiába fut a térképen felfelé.

A térképek megtévesztenek.

Minden folyónak van egy útja

a föld alatt,

ami kitérők nélkül

a tengerbe visz.

Csak a homlok alatti térkép

hiteles.

Lámpafényben
marmaládé körül
a család.

Papa nem hitt,

csak a kőben, cementben.
Ráomlott a kő,
ráomlott a cement.
Még kételkedni

se maradt ideje,

kételkedni
a kőben, cementben.

Anyám nem hitt a kőben, cementben

nem is kételkedett.

225
Nekünk csak a marmaládé jutott
ötfelé darabolva.

226
 Kék kantában az otthon –
nem volt soha.

Fölépítette a tányérokat,
székeket,
és nem ülhetett le
többet a földre.

A tanítónő nem ment férjhez,

a tanítónő a faluban maradt.

Kivándorol a gyermekkorom.

Kihegyesedik a kislány térde

a kukoricán,

a felnőttek részeg

leheletében.

Kihegyesíti térdünk az alázat.

Lámpafényben imbolyog a szigorú arc –

mire tanított, mire?

Már át tudtunk szökni a határon

szétvetett hulla-lábak között –

mire taníthatott, mire?

Összeszorítottuk a szánkat,

és nem tanultunk, azért se tanultunk,

nem tanultunk semmit se tőle.

227
Semmit sem felejtek!

228
Mikor először mosogattam,
énekeltem

külön a kistányéroknak,
külön a villáknak,
külön a kanalaknak.

Idegen konyhákban otthon!

Piros téglás padú konyhában

dagasztóteknővel,

egy árva napraforgóval

az ablak előtt.

Kivándorol a gyermekkorom.

Csíkos dunyha alatt

egy hajnalig tartó
éjszaka
a tanyán.

Idegen konyhákban otthon!

A beágyazás sorrendje:
alul a kockás pokróc,
felül a piros pokróc,
rá a lepedő
nyolcrét hajtva,
arra a párna,
kispárna –
tessék begyakorolni!

229
 Kivándorol a gyermekkorom!

Kihajolt az asszony az ablakon,

kék párna kezében,
kihajolt mélyen az ablakon –
párnává változott.

Kivándorol a gyermekkorom!

Robban az álom, becsapódik,

szilánkot szór szét,
törmeléket kavar,
tölcsért szaggat
a gondolat gyökeréig.

Az álom hazatérés.

Egy cafatnyi ég
fogunk között
elvérző remény,
és mégis felfelé visz
minden zuhanás.

Az álom hazatérés.

Elhagyják a gyerekek a játszótereket,

a parkot, a lépcsőházakat,

a papa-mama-reggelt,

a vajaskenyér-délutánt,

és rohannak föl a törmelékhegyre

a felszaggatott beton lábnyomaiban.

230
Derékig földben betemetik egymást,
és kimentik a drótok kisujját, nagyujját.

Az álom hazatérés.

Egy harapás kenyér

az éhező háborúk városából.

Az álom hazatérés.

Guggolunk a békében, fogunk közt kavics,

homok alá kaparjuk halottainkat,
ugrálunk fölöttük, mint a békák,
zöld bugyogóban, kopaszon,
alagutat fúrunk, és bekiáltjuk,
mi lesz az ebéd –
két kézzel tömjük
szánkba a homokot.

Elkaparjuk halottainkat
a gyermekkor alá.

Holttestünket a hinta
vitte tovább
fel, fel
a földre.

Aztán nyolcas sorokban énekelve

felvonultunk az emlékezetbe.

231
A láthatár mögül lezúdulunk,
és szomjassá tesszük a földet.

Arcunk a jövő arca már,

lassan földbe tűnünk.

Homlokomról homlokodra
kúsznak a ráncok,
arcom fénylik arcodon.

Homlokomról homlokodra
kúsznak a ráncok,
arcom feltámad arcodon

Lábujjhegyen
a Tejútra lépsz

Innék egy pohár tejet,

egy pohár tejet innék
kezedből.

Veled lehetnék végtelen.

Házunk lehetne a világ.

Nélküled lakó vagyok.

Csak a világot ne vedd el!

Feltámasztottál –
meghalhatok.

Csak a világot ne vedd el!

232
Annyi út között

van egy, amelyet megtaláltam.

Más úton már nem mehetek.

Egyetlen lélegzettel
a hajnal leheletében.

Ne reszkess, előbb nyikorog,

csak aztán nyílik ki az ajtó.
Mögötte még üres a szoba.
Pillantásod bebútorozza.
Honnan ez az ismerős szék,
asztal, háromlábú ágy?

Csillagpor széken, asztalon,

ráírhatod a nevedet.

Remegsz a derengő röntgenfényben

a szerelem szeme előtt:

nem kérdez semmit, válaszol,

tudja előre, mi jöhet,

halott tüdődben megjelöli

a lélegző foltokat.

Egy pohár vizet adj!

Adnak inni neki,

néha adnak inni neki,

de sohasem egész pohárral.

233
 Miért nem iszik hát?
Milyen pohárra vár?
Miért nem iszik?

Száműzött szerelmek.

Ez a szomjúság, amitől tikkadozom,

ez nyugtat meg. Ez a kiapadhatatlan
szomjúság. Van hát valahol
egy óriási pohár.

Adj egy pohár vizet!

Mindenki csak egy mozdulatra emlékezik,

azt ismétli meg újra meg újra,
amit az anyaméhben megtanult,
és értetlenül nézi a másik furcsa táncát
a mély kút körül.
Ki látja a vödröt,
amit egymásnak adogatnak?
Csak a lábra loccsanó víz,
a lánccsörömpölés
és a furcsa mozdulatok:
mint aki nyúlik valamiért,
mint aki odaad valamit. . .

Adj egy pohár vizet!

Én azokkal vagyok rokon,

akik egész testtel hasítanak a szélbe,

234
csontjuk is rámegy

az életben maradásra,

akik mindenüket odaadják

egy marék fölöslegért,

akik csak akkor ülnek ki a ház elé,

mikor a sarkon befordul a halál.

Ujjaink közt az elmúlással

varrjuk el a köldökzsinórt.

Újra kell költeni a mítoszokat!

A kéz nem élhet

holt szerszámokkal ujjai között.

Volt nekünk is szarvas-apánk,

akit anyja hiába hívott.
Hiába hív szarvas-apánk,
nekünk ez az íztelen íz -
nincs már víz a poharunkban.
Fölöttünk a beton-nehéz
beton-egünk moccanatlan.
Hiába hív szarvas-apánk,
fejünk fölé kőre követ,
kőre követ kell emelnünk,
ízet kell adnunk a víznek.

Nem tudjuk megszokni a súlytalanságot!

Kell egy hely – emlékezik a lábunk,
kell egy hely – emlékezik a szemünk,
ahol megállhatunk,

235
ahonnan mindent beláthatunk –
emlékeznek bennünk a hegyek.

Azt mondják, itt csak egy alma van,

ne féljünk a bűnbeeséstől,

de nem tudunk almát szakítani,

csak bűntudattal.

Azt mondják, csak lélegezni kell,

de nem tudunk,

csak a csillagok lélegzetével.

Azt mondják: ez csak egy darab géz,

és kivágják belőle a szükséges négyszöget,

de az egészet ellepi a vér.

Ujjaink közt az elmúlással

varrjuk el a köldökzsinórt.

Mi lesz, ha elfelejti a gép

a nagy repülésben

szárnytollait?

Ha nem ismer rá a kézre,

amely felhasítva

a madár hasát,

a csontvázat az égre eresztette

és a tollat
szétszórta a szélbe?

236
Hová lesz akkor a kéz
a gép vérző hasában?

237
 Újra kell költeni a mítoszokat!
A kéz nem élhet
holt szerszámokkal
ujjai között!

Az alvó gyermek fölött

a lökhajtásos madár.
Hová rabolja el
a gyermek éjszakáját?
Milyen jövőbe viszi?
Milyen egeken át?

Ma megint meghasadt az ég,

mögötte a másik
távolodóban. . .

Hangjától a harangvirág
most válik el.

Világok járnak ki-be a huzatban,

mosolyod elképzelhetetlen.

Majd meghalok,
és szabad lesz szeretnem.

Elgyűrűző mosoly, szerelem,

kék karika szemem alatt.

Holnapra feltámasztalak.

238
 A két madár közt három tenger,
három tenger s egy hosszú tél.
Egyszerre szállt fel a két madár
egymás felé.

Madárnyomok a hóban.
Rekonstruáld a repülést
a madárnyomokból!

Most nyár van, és a földgyalu

betongöröngyöt, földet, téglát,
gyermekláncfüvet tol előre,
mint aki szülni készül.

Némán növekszik testünkben az idő.

Egy-egy szóban néha feldereng,
mint anya arcán a magzat mosolya.

Hallgat az utcazaj,
hangos a csend.
Az elveszett gomb
előgurul.

Kilépnek árnyékukból a fák.

Ez a díszlet a bőröd,
nem tudod levakarni.
Arcod a csend,
lábad a fák,

s az árva árnyak hátad mögött

elhagyott otthonaid.

239
 Nézem a földgyalu útját
három napon át.

Nem vakarom le a bőrömről a romokat.

A bűnt se, ha az,

hogy kapualjakban két tenyér közt

otthon kerestem.

De nem volt más,

csak a huzat.

Ki-be járt,

tántorogtam.

Még szédülök. De szemed előtt

magam rakok otthont magamnak.

Méhemen átdereng
a magzat mosolya.

A kín még csak készülődik.

Készülődik a kín –
lélegzetté válni.

Lassan lélegzetté válik a kín

az idő leheletében.

Mária ölében tartja a Fiút,

ölében tartja a halált.
Kicsi a halál Mária ölében,
Mária ölében kicsi a halál.

240
A védtelen föld
fonnyadt csecsemő-arca
a születés végtelen üvöltése
az elcsöppenő tejben. . .

Mária minden bányászanya.

Tüdeje két fekete szárnyát

még egyszer megemeli,
aztán az égi
bányába zuhan.

A fekete bányabogár
menekül,

világít a félelem utána.

Hull a göröngy

a páncél-próféta-hátra.

Nem figyel rá, csak a bogár

a menekülő szemfehérben,
a páncélja sincs védtelen bogár
a végtelen bányaszélben.

Mária minden bányászanya.

Méhemen átdereng
a magzat mosolya.

Megszüllek mozdulatonként,
szálanként minden hajszáladat,

241
242
megszülöm a világot, ami voltunk,
ami leszünk, megszülöm halálodat,
megszülöm az űrt, hogy ne félj,
ha belőlünk semmi sem maradt
a végtelen száműzetésben, csak a föld
fölöttünk, s akkor föltámasztalak.

Kiülsz fölém az égre.

Kire hull a feldobott picula?

Az lesz a hunyó.

A hunyót halántékon éri

egy repeszdarab.
Elesik, nem fáj semmije,
csak elesik.

Aki hunyó volt,

és nem az ő halántékát érte a repesz,

aki kilépett az égő ház falán,

akinek robogó vonatra kellett felugrania,

az minden robogó vonatra felugrik,

minden ház falán kilép.

utolsót kiált minden kiszámolás után,

minden piculára felteszi életét,

és addig dobja az égre,

míg odaragad.

243
Eszeveszetten
vonatok zakatolása
mosolyig hajszolt

244
 alultáplált testünk
sovány vacsoránk bögrék cserepei
anyánk szétfolyó arca –
szemedbe zuhanok

alvadt hajam
arcodon végigcsorog.

Itt élek betonba falazva

hangtalanul.
Talpam a kövön,
kő a kezem.

Fejem nem mozdíthatom.

Tudom mégis, hányféle ég

vonul el fejem fölött,

betonba száradt hajammal tudom,

ujjam hegyével két tégla között.

Tudom az ősz színét,

és az éj súlya nyomja fejemet.

Lábamon kúszik fel lassan a reggel,

mint a vér,

talpammal tudom a földet,

mint mikor még otthon éltem.

Hányszor meghaltam – te tudod.

Belefogytam. Mert nem akartam
életben maradni mindenáron.

245
Mert nem volt szövetség a szerelem.

246
 Mert nem akartam életben maradni
bármi áron.

Mert nem volt szövetség a szerelem.

Aludj jól!

Lélegzetedben alszom el.

Az árokba vert virág

méhembe felnövekszik.

Takard ki bőröd,

takard szívverésembe magad!

Fekszem a fűben
szemed alatt.

Otthon a szabadságban.

Tűrhetetlen fényben
tágra nyílt szemekkel,
az út végén is túl,
a hang határain
szemed felé,
a fény forrása felé.

A sötétség mélyén,
ahol a fénybe hajlik.

247
248
 A szerelem szakadékaiban.

Egy másik bolygón,

egy másik nevetésben.

Rács kettőnk között.

Ezen a földön,
ahol hozzád találok.

Idelökve a bombatölcsérek szakadékaiba,

a kék meg lila foltos hazákba,
nincs más út, csak a föld belseje felé,
minden mást ellep a szögesdrót.
Ezek a véget nem érő fegyverek
a megerőszakolt föld nevetése:
– Mégse bírtok velem, mégse!
Harmadnap újra feltámadok! –
a remény buta gajdolása
a süllyedő házak előtt,
a lábakat térdig benövi a moha,
a földről kúszik fölfelé a fény,
áttetsző tenyerünkön átsüt
a közös nyomorúság,
az istálló-meleg. . .
Semmi halál sem bír a szerelemmel,
minden medencét betölt a vér,
táplálja magzatainkat.
Holnap megint feltámadunk.

249