GESTAPO

Tartalom
 A mű eredeti címe:
GESTAPO
Copyright © 1972 by Bantam Books, Inc.
All rights reserved!
A fordítás a Bantam Books 1972. évi kiadása
alapján készült
Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav
Borító: © AQUILA
ISBN: 963 9073 87 3
Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető
Felelős szerkesztő: Tótisz András
Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető
Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann
A nyomás a
Kinizsi Nyomdában készült.
Felelős vezető:
Bördős János ügyvezető igazgató

PRC
Tördelés, korrektúra, konvertálás:

Ms. Bambi
V.L.
 Prológus

Mög ülünk idehallatszott a harc zűrzavara. Pici és a Lég iós ottmaradtak hátvédnek, mi, a
többiek ig yekeztünk tovább. Ők ketten a bokrok közt, a sűrű aljnövényzet rejtekében feküdtek,
és vártak.
Aztán nég y orosz katona bukkant fel a fák között. Mindannyian az NKVD zöld jelvényét
viselték. Nag yon fiatalok voltak még , nag yon lelkesek, és a vadászat mámora meg részeg ítette
őket.
Már ott jártak, ahol az ösvény kanyarodik, s a Lég iós némán lefelé fordította a hüvelykujját.
Pici diadalmasan elvig yorodott. Mindkettőjük g éppisztolya ug yanabban a pillanatban robbant
bele a csendbe.
Pici talpra ug rott, és csípőjéhez szorítva a g éppisztoly ag yát, kaszálni kezdett. Eg ész izmos
teste remeg ett a feg yver rúg ásaitól. A Lég iós nyug odt volt, mint mindig is akció közben, s
eg yik vég et nem érő haláldalát dudorászta.
Az oroszok arcra buktak a nedves talajon. Mire a g olyózápor meg szűnt, már csak ketten
mutatták az élet jeleit; Pici odalépett hozzájuk, hog y befejezze a munkát. Elmulaszthatatlan
elővig yázatosság volt ez ezekben a háborús időkben. Ne kíméld a sebesülteket se, mert még
eg y haldokló is el tud sütni eg y feg yvert, vag y el tud hajítani eg y kézig ránátot!
– Sajnálom, cimbora – nézett le szenvtelenül a halott katonákra Pici. – Nem kockáztathatunk,
bármennyire is szeretünk titeket.
– Ez van – morog ta a Lég iós. – Golyót eresztettek volna belénk, ahog y hátat fordítottunk
nekik.
A szakaszunkat eg y dáridó közepén lepték meg az oroszok. Porta születésnapját ünnepeltük
az eg yetlen módon, ahog y lehetett – vedeléssel – , és nem voltunk olyan állapotban, hog y
visszaverjük az orosz őrjárat váratlan támadását. Ráadásul csak akkor kaptunk észbe, amikor az
ablaküveg szilánkjai az arcunkba csapódtak, és nég y félelmetes PM tátong ó szája meredt ránk.
Ösztönösen a padlóra vetettük mag unkat, és eltakartuk a fejünket. A Lég iósnak és Picinek még
volt annyi lélekjelenléte, hog y kihajítson néhány kézig ránátot a bezúzott ablakon, de ennek
ellenére máig érthetetlen a számomra, hog yan maradtunk életben. Még mindig remeg ett a
térdünk a sokktól.
Az erdő másik vég ében g yűltünk eg ybe. Nyolcan hiányoztak közülünk.
– Én láttam kettőjüket a padlóra zuhanni – állította Porta.
Néhány pillanat erejéig azon tűnődtünk, vajon mi történhetett a többiekkel.
Pici jelent meg . Eg y rúg kapáló orosz hadnag yot vonszolt mag a után, Papa pedig
határozottan közölte, hog y mag unkkal visszük mint fog lyot.
Röviddel azelőtt, hog y elértük volna az aknamezőt, hallottuk, hog y a hadnag y felkiált, Pici
pedig röhög ni kezd. Papa dühösen elkáromkodta mag át. Pár másodperccel később Pici előjött a
bokrok mög ül – eg yedül.
– A disznó meg akart szökni – mag yarázta vidáman. – Ő akarta, nem?
Nem szóltunk. Láttuk Pici zsebéből kilóg ni a drót vég ét – az acéldrótét, mely olyan sokszor
jól jött neki. Valahányszor g yorsan, csendben akart meg ölni valakit...
– Meg fojtottad a szerencsétlent? – kérdezte hitetlenkedve Papa.
Pici vállat vont.
– Mondtam – dörmög te. – Meg akart szökni.
– Más szóval, meg g yilkoltad – állapította meg Steg e.
 A spicli

Mi, akik még meg maradtunk az 5. századból, a hasunkon feküdtünk az almafák alatt, és a
közeledő tartalék sereg et fig yeltük közönyösen. Neg yedik napja vártunk rájuk, s annyira
belefásultunk ebbe, hog y már az se érdekelt volna minket, ha nem jönnek. Leszálltak a
teherautókról, és kettős sorba fejlődve lassan közeledtek felénk az úton. Az eg yenruháik és a
feg yvereik vadonatújak voltak, tökéletesek, csillog óak, szinte hihetetlenül szüzek.
Unottan szemléltük őket. Eg yikünk se tett rájuk meg jeg yzést, de nem is volt szükség erre: a
közeledő katonák mag ukért beszéltek. Nyilvánvaló volt, hog y semmi közös nincs bennünk. Mi
katonák voltunk, ők pedig dilettánsok. Ezt bizonyította az a g ondosság , amivel a
felszerelésüket cipelték, ezt bizonyították fényesre suvickolt, merev bakancsaik. Olyan
tükörfényesek és olyan használhatatlanok voltak! Senki nem jutna messzire eg y ilyen
bakancsban. Meg kell keresztelni őket vizelettel, nem is eg yszer – ez a bőr meg puhításának és
eg yben ápolásának a leg jobb módja. Veg yük például Porta bakancsát, amely ideális példája a
katona lábbelijének. Olyan puha volt, hog y még a lábujja mozdulatait is látni lehetett benne. És
még ha bűzlött is a vizeletszag tól, ez alacsony ár volt a kényelemért.
– Olyan szag a van, mint eg y vizeldének! – szólt rá Portára eg y parádé alkalmával félszemű
ezredesünk. Meg jeg yzése ellenére nem tiltotta meg nekünk, hog y továbbra is saját g yártmányú
ápolószerrel kezeljük a bakancsainkat. Túl rég óta volt katona ahhoz, hog y ne tudja, a lába teszi
a katonát.
Pici oldalba bökte a Lég ióst.
– Szerinted honnan szedték ezeket össze? Mindjárt hülyére röhög öm mag am! A ruszkik
szétszedik őket, mielőtt még eltáthatnák a szájukat. – Fontoskodóan a Lég iósra kacsintott. – Ha
mi nem lennénk itt, az olyan fickók, mint te meg én, cimbora, akkor már rég en elvesztettük
volna ezt a háborút.
Papa, aki eg y csenevész fa alatt próbált menedéket keresni a zuhog ó eső elől, elnevette
mag át.
– Leg főbb ideje, hog y meg kapd a lovag keresztet, mi? Eg y ilyen hős, mint te!
Pici meg vetően a földre köpött.
– Lovag kereszt! Tudod, hova tűzhetnék! A seg g ükbe! Le se szarom.
A menetoszlop felől kiabálás hallatszott. Az eg yik közleg énynek – alacsony, törékeny fig ura
volt, mintha az ag g ok házából sorozták volna be – leesett a sisakja. Hatalmas csörömpöléssel
g urult az úton. A rémült kisöreg a lejtőn visszafelé g uruló sisak után totyog ott.
– Vissza a helyére! – ordította vörös arccal eg y Oberfeldwebel. – Még is, mi a fenét g ondol?
Az öreg fiú meg torpant, a sisakról a g utaütés határán álló Oberfeldwebelre nézett, aztán
ismét a sisakra, de vég ül eng edelmesen visszaállt a helyére. Az Oberfeldwebel komoran
bólintott, aztán folytatta az ütemes sípolást, és időnként élvezettel ráordított a biztos halálba
tartó szerencsétlen amatőrökre.
Ahog y őket fig yeltem, eg yre nyilvánvalóbbá vált, hog y a törékeny kis vénember a teljes lelki
és testi összeomlás szélén áll. A sisak elvesztése talán az utolsó csepp volt a pohárban.
Ohlsen hadnag y, a századparancsnokunk a frissen érkezett tartalék századot vezető
hadnag g yal cseveg ett. Eg yikük se fig yelt fel az incidensre, eg yiküknek se tűnt fel, milyen rossz
állapotban van az öreg . És ha észre is vették volna, mit tehettek volna érte? A háborúnak ebben
a szakaszában az effajta események mindennaposak voltak.
Az öreg ember eg yszer csak térdre rog yott, majd nég ykézlábra ereszkedett, és úg y próbált
tovább menni. A társai ag g odalmas pillantásokat lövelltek feléje.
Az Oberfeldwebel odarohant hozzá, és ráüvöltött:
– Felállni! Mi az istent képzel, hol van? Nem piknikezni jöttünk!
Az öreg szivar azonban nem mozdult. Lefeküdt a földre, és szívszag g atóan zokog ni kezdett.
Akkor se mozdult volna, ha kivég zőosztag g al fenyeg etőznek: nem volt ereje hozzá.
– Jól van – morog ta az Oberfeldwebel föléje mag asodva. – Ha íg y akarja, hát rendben. Úg y
látom, eg y-két dolg ot még meg kell tanulnia. Azt hiszi, kimerült, mi? Nos, majd meg látjuk,
mit fog csinálni, ha eg y eg ész ezrednyi orosz rohan mag a felé előreszeg ezett szuronnyal.
Akkor majd járni fog keze-lába, mint a motolla! Most pedig – ordította el mag át – kapja fel azt
az ásót! Mozog jon, ha nem akarja, hog y az oroszok szétlőjék a beleit!
A vén trotli eng edelmesen az ásójáért nyúlt. Nekifog ott ásni. Mulatság os és szánalmas volt
eg yszerre. Evvel a tempóval a következő ezer évben se lett volna kész a fedezékével. A
szabályzat értelmében eg yetlen katona kezében se lehetett ásó tizeneg y és fél percnél tovább.
Persze, ennél kevesebb is elég volt, ha az ember a fronton szolg ált, mint mi – és elég nek is
kellett lennie, ha életben akartunk maradni. Akkora g yakorlatunk volt az ásásban, hog y akár
világ bajnokok is lehettünk volna. A lyukak, amiket ástunk, g yakorlatilag eg ybefüg g ő vonalat
alkottak a spanyol határtól eg észen a kaukázusi Elbrusz csúcsig . Ráadásul a leg változatosabb
terepen ástuk őket. Homokban, hóban, ag yag ban, sárban, jég ben – ami csak eszedbe jut,
mindenben ástunk lyukat. Pici különösen kiemelkedő volt ebben a sportág ban. Hat perc és
tizenöt másodperc alatt kiásta mag ának a fedezéket, és azzal kérkedett, hog y sokkal hamarabb
is meg tudná csinálni, ha eg y kicsit jobban nekifeküdne. Lehet, hog y tényleg íg y volt, sohase
bizonyította be, azon eg yszerű oknál fog va, hog y Pici csúcsát senki nem döntötte meg , és neki
nem volt kedve saját mag ával versenyezni.
Az Oberfeldwebel a bakancsa orrával meg lökte az öreg et.
– Gyerünk, nag ypapa, nem a homokozóban van. Ha ilyen g yorsan fog ja csinálni, halottak
leszünk, mielőtt még lekaparta volna a felső termőréteg et!
Nag ypapa erre kiadta a lelkét. Csak úg y, anélkül hog y eng edély kért volna rá, lefeküdt és
meg halt. Az Oberfeldwebel őszintén döbbentnek látszott. Beletelt jó néhány másodpercbe, mire
a két leg közelebbi ember felé fordult, és rájuk mordult, hog y emeljék fel a holttestet.
– Katonáknak nevezik mag ukat – motyog ta. – Az ég óvja Németország ot, ha ezek akarják
meg védeni. De várjatok csak, ti szarháziak! Majd én embert farag ok belőletek!
Huhn Oberfeldwebel, Bielefeld ostora, várakozóan összedörzsölte a két tenyerét. Nemig en
akadt olyan újonc, akiből ő ne tudott volna embert farag ni.
Az öreg nek adott kezelés vég eredményben meg tette a hatását: a többiek közül senki nem
mert elájulni.
– Szívtelen g azember – jeg yezte meg Porta a rend kedvéért, aztán teletömte a száját
juhkolbásszal, amit eg y halott orosz tüzértől szedett el.
Mindannyian juhkolbászt zabáltunk. Penészes volt, sós, és kemény, mint a kő, de azért
jólesett. Félig elrág csált kolbászomra sandítva eszembe jutott az alkalom, amikor beszereztem.
Még csak öt napja volt, de nekem úg y tűnt, mintha már öt hónap telt volna el azóta.
Eg y sűrű erdősávon nyomultunk át, amikor belebotlottunk az orosz tábori üteg be. Szokás
szerint a Lég iós vette őket észre elsőként. Olyan g yorsan és nesztelenül támadtuk meg őket,
mint Fenimore Cooper indián hősei, levág va őket kandráinkkal – kétélű szibériai késeinkkel.
Mire vég eztünk mindőjükkel, úg y nézett ki a hely, mintha bomba csapódott volna be közéjük.
Derült ég ből lecsapó villámként leptük meg őket. Eg y tisztáson feküdtek – aludtak, napoztak,
lazítottak, mintha minden a leg nag yobb rendben lett volna a világ on. A parancsnokukat a
küzdelem zaja csalta elő a kunyhójából. Mielőtt felbukkant volna az ajtóban, hallottuk, hog y
odakiáltja a helyettesének, eg y hadnag ynak:
– Részeg ek az ebadtái! Már meg int a vodka!
Ezek voltak az utolsó szavai. Ahog y kilépett a kunyhóból, eg yetlen jól irányzott suhintás
elválasztotta a fejét a nyakától. A szétszakított főerekből g ejzírként spriccelő vér fröcskölt a
leveg őbe. A parancsnok mög ött álló hadnag y automatikusan a bokrok felé vetette mag át, de
Heide már rajta is volt a kandrával, és az orosz zsákként zuhant a földre.
A mészárlás vég ére merő vér volt a ruhánk, a tisztás pedig úg y nézett ki, mint eg y vág óhíd.
Néhányan össze is hánytuk mag unkat, ahog y szemüg yre vettük munkánk eredményét. A
kiontott vér és a kifolyt zsig erek undorító szag ot árasztottak, és a leg yek sűrű, fekete rajokban
már el is leptek minden nég yzetcentiméternyi csemeg éznivalót. Kétlem, hog y akadt köztünk
olyan, aki szerette a kandrát, de bizonyos körülmények közt kiváló feg yvernek bizonyult. A
Lég iós és Barcelona tanították meg nekünk a használatát.
Leültünk a lőszeres ládákra, háttal a hulláknak. Annyira finnyásak azért nem voltunk, hog y
meg tag adjuk mag unktól az élvezetet, amit az orosz kolbász evése és az orosz vodka ivása
jelentett. Eg yedül Hug o Steg ének nem volt étvág ya. Steg ét g yakran cukkoltuk, mert jó
nevelést kapott, és okos ember hírében állt. Afféle értelmiség i volt. És azért is, mert soha nem
hallottuk káromkodni. Már ez mag ában abnormálisnak számított, de még furcsábban néztünk
rá, amikor Pici felfedezte, hog y Steg e minden étkezés előtt kezet mos.
Papa a tekintetével felmérte a kolbászheg yeket és a vodkával teli rekeszeket.
– Mag unkkal visszük őket – döntötte el. – Ezeknek a szerencsétleneknek már úg yse lesz
szükség ük rájuk.
– Könnyebb haláluk volt, mint eg yeseknek – jeg yezte meg a Lég iós, vég ig simítva a kandrája
peng éjén. – Ezekkel lehet a leg g yorsabban meg ölni eg y embert.
– Én undorítónak találom – mondta elcsukló hang on Steg e, majd harmadszor is rókázni
kezdett.
– Ők tehetnek róla – érvelt Porta. – Napoztak, kikapcsolt ag g yal, a seg g ükbe dug ott
hüvelykujjal. Háború van, ha elfelejtetted volna! Az is előfordulhatott volna, hog y mi fekszünk
itt a helyükben, lenyiszált fejjel.
– Ettől még undorító – makacskodott Steg e.
– Mit akarsz, mi a fenét csináljunk? – förmedt rá Porta. – Azt hiszed, nekem szórakozást jelent
kiontani más emberek belét? Azt hiszed, én szeretem e z t az életet? Kérdezte tőled valaki,
amikor beráng attak a kibaszott sereg be, vette mag ának a fáradság ot valaki, hog y meg kérdezze,
szeretsz-e embereket öldösni?
Steg e fáradtan meg rázta a fejét.
– Kímélj meg minket a filozófiádtól, kérlek.
– Miért? – kérdezte a Lég iós, szája eg yik sarkából a másikba g örg etve a cig arettáját. – Lehet,
hog y elcsépeltnek fog tűnni, amit mondok, de attól még ig az: azért vag yunk itt, hog y öljünk,
akár tetszik ez nekünk, akár nem.
– Emellett – tette hozzá Porta, mérg esen az orrát kerülg ető lég yraj közé csapva – , nem
emlékszem rá, hog y valaha is visszahúzódtál volna, amikor ritkítani kellett az oroszokat. És
amikor azt – mutatott Steg e kandrájár a – elszedted a halott orosztól? Mire kellett neked, ha
nem azért, hog y ölj vele? Vag y csak a körmödet akartad pucolni vele? Azért tetted rá a kezed,
hog y szükség esetén beleállíthasd valakibe. Ahog yan mi is.
Papa feltápászkodott, és türelmetlenül biccentett.
– Gyerünk. Elszaladt az idő.
Kelletlenül morg olódtunk, de azért felálltunk, és libasorba fejlődve követtük Papát.
Folytattuk az utunkat a fák közt; Pici és Porta, akik szokásukhoz híven hátramaradtak eg y kis
zabrálás kedvéért, valamivel később csatlakoztak hozzánk. Az arckifejezésük arról árulkodott,
hog y volt köztük eg y kis nézeteltérés, amiből Porta került ki g yőztesen: ő két aranyfog at
mutog atott nekünk büszkén, míg Picinek csak eg y jutott.
Papa ezúttal is letolta őket, de eg yikük se volt az a fajta, akiből a lelkifröccs könnyeket csal
elő.
– Előbb-utóbb még lelőlek titeket! Rosszul vag yok tőletek! Kiráng atni a halott emberek
fog át!
– Nem mindeg y nekik, ha eg yszer úg yis halottak – felelt vissza Porta mérg esen. – Te se
hag ynál ott eg y arany karikag yűrűt, nem? Vag y eg y bankjeg yet! Mi a különbség ?
Papa tehetetlenül füstölg ött. Ug yanolyan jól tudta, mint bármelyikünk, hog y minden
századnak meg voltak a mag a „fog orvosai”, akik harapófog óikkal rendszeresen körbelátog atták
a halottakat.
Most pedig , öt nappal később, itt ültünk a g yümölcsfák alatt, és a juhkolbászt majszolva,
esőköpenyeink alá húzott nyakkal a tartalékosokat bámultuk. Ezek az esőköpenyek a
leg változatosabb célokat szolg álták. A szükség füg g vényében használtuk őket köpenyként,
sátorként, álcaként, takaróként, füg g őág yként, szemfedélként vag y zsákként, hog y a
felszereléseinket cipeljük bennük. Az esőköpeny volt az első holmi, amit a katona kezébe
nyomtak, és eg yben a leg értékesebb is.
Porta oldalra tekerte a fejét, és felpislantott a nedves ég boltra.
– Átkozott eső – zsémbelődött. – Átkozott heg yek. A leg rosszabb terep, és nekünk épp itt kell
lenni. – Az ellenkező irányba, a szomszédja felé csavarta a fejét. – Emlékszel Franciaország ra?
– Epekedőn sóhajtott eg yet. – Ember, az aztán nem volt semmi! Csak ültél a seg g eden a
napsütésben, bort iszog attál, a tehenek meg közben békésen leg elésztek... Nem volt semmi, he?
Istenem, micsoda dolg unk volt nekünk ott!
Heide a kolbászával fig yelmeztetően Huhn, az öreg et halálra kínzó főtörzsőrmester felé
intett.
– Ezzel még sok bajunk lesz – jósolta. – Érzem a csontjaimban.
– Senki se cseszeg ethet úg y minket, hog y ne fizessen érte! – mordult el Pici. Harag osan
Heide kolbászának az irányába nézett. – Próbálja csak meg , és meg kapja, amit érdemel.
Eg yvalamiben nag yon jó vag yok, éspedig a hozzá hasonló patkányok kinyiffantásában.
– Másra nem is leszünk jók, mire a háború vég et ér – keserg ett Steg e. – Mindent kiölnek
belőlünk, csak az ölést nem.
– Ennek is hasznát veheted – g únyolódott Pici. – Még békeidőben is szükség van profi
g yilkosokra, nem ig az? – bökte oldalba a Lég ióst. A kérdezett szótlanul bólintott.
Steg e meg vetően hátat fordított nekik.
A hadnag y, aki idevezette az erősítést, felsorakoztatta a katonákat, hog y átadja őket új
parancsnokuknak. Láthatóan nem óhajtott túl sokáig elidőzni a körünkben – a környék
meg lehetősen ártalmas volt az eg észség re. Az előtte felsorakozott emberek totális közönnyel
eresztették el szavait a fülük mellett.
– Nos, emberek, most már mag uk is a fronton vannak, és hamarosan meg ütközhetnek a
birodalom ellenség eivel. Adott a lehetőség , használják ki! Most visszanyerhetik a jó hírüket,
tisztára moshatják a nevüket, hog y eg yszer majd újra szabad emberekként élhessenek a
hazájukban. Ha jó mag atartást tanúsítanak, minden bejeg yzés törölve lesz a priuszukból. Csak
mag uktól füg g ! – Meg köszörülte a torkát, szig orú tekintettel vég ig mérte a katonákat.
– Bajtársak, a Führer nag y ember!
Tökéletes csend fog adta kijelentését. Aztán Porta g onosz kacaja robbant ki az esőköpeny alól,
és elcsíptem eg y halkan elmormolt „lófaszt!” is. A hadnag y felénk perdült, arcát és ag yát
elöntötte a vér. Meg merevedett, keze automatikusan a pisztolytáskájára csúszott. Vég ül még is
visszafordult a saját zsivány bandájához.
– Ne hig g yék, hog y itt lapíthatnak! Minden tettük nyilvántartásba lesz véve! – Rövid
szünetet tartott, hog y az emberek kellőképpen meg emészthessék ezt. – Ne okozzanak csalódást
a Führernek! Eg yedül mag ukon múlik, hog y jóvá teszik-e bűneiket, amiket Adolf Hitler és a
birodalom ellen elkövettek. – Vett eg y mély léleg zetet, s közben felénk pillantott. Mintha eg y
félkeg yelművel meg eg y ravaszdi rókával nézett volna farkasszemet: Pici és Porta meredtek rá
ellenség esen. A hadnag y eg y pillanatra elsápadt, de rendületlenül folytatta: – Németország
leg derekabb fiai, leg bátrabb katonái mellett harcolhatnak, és jaj lesz annak, aki g yávának
bizonyul!
A monoton monológ tovább folytatódott. Papa elismerően bólintott.
– Ezt már szeretem. A leg derekabb és leg bátrabb német férfiak! Pici és Porta! Ez kész röhej!
Pici sértődötten felült.
– Mi olyan mulatság os benne? Nem kérdés, hog y én vag yok anyám leg jobb és leg bátrabb
fia...
– Az ég óvjon minket az ilyen családoktól! – Heide meg borzong ott. – Fog adni merek, hog y te
vag y az eg yetlen!
– Most már ig en – ismerte el Pici.
– Mi történt a többiekkel? – kíváncsiskodott Porta. – Meg ölték őket?
– Elmondom neked. Az első, amilyen hülye volt, önként elment a Gestapóra. Önként, érted!?
Átkozott seg g fej. Stadthausbrücke 8. szám – mesélte, mintha a cím örökre belevésődött volna
az emlékezetébe. – Behívták, hog y felteg yenek neki néhány kérdést holmi falra festett
jelszókkal kapcsolatban. Szerette az ilyesmit, jelszavakat mázolni a falakra. Elég az hozzá, hog y
elment eg y szép nap, és soha többé nem láttuk. Ami pedig a másikat, Gertet illeti...
– Meg vetően meg rázta a fejét. – Tudjátok, mit csinált a barom?
Mindannyian biztosítottuk róla, hog y nem tudjuk. Pici fintorog va folytatta:
– Önként beállt a haditeng erészethez. Eg y teng eralattjáróban vég ezte.
– Mi lett vele? – kérdeztem.
Pici a földre sercintett. Nemig en díjazta a hősöket.
– Elsüllyedt a kibaszott hajóval, még '40 elején. Dönitz teng ernag ytól kaptunk is érte eg y
levelezőlapot. Rém aranyos volt. Az írta: A Führer köszöni Önöknek. És volt rajta eg y imádnivaló
fekete keret, meg minden. – Váratlanul elröhög te mag át. – Fog adjunk, hog y nem is sejtitek, mi
lett a sorsa!
Picit ismerve sejtettük, de nem akartuk lelőni a poént.
– Az öreg lány kitörölte vele a seg g ét. Kiment eg y nap a budiba, rájött, hog y nincs papír,
mire kiáltott nekem, hog y vig yek valami puhát. Nem találtam se újság papírt, se semmi mást,
úg yhog y fog tam a teng ernag y levelezőlapját, és belöktem neki az ajtó alatt. Miután kijött,
szitkozódott, akár eg y kocsis. A levelezőlap összevissza karcolta a seg g ét. Kemény és durva
volt, aszonta. Kemény és kibaszottul durva.
Elismerően röhög tünk a kedvéért.
– Íg y hát te maradtál eg yedül – mondtam, miután elcsitultunk.
– Ez a helyzet – bólog atott büszkén Pici. – Tizenkettőből eg yedül én. Néhányukat a Gestapo
kapta el. Hárman a teng erbe fulladtak. A két leg kisebb kölyök összeég ett eg y RAF-bombázás
alatt. Az ő hibájuk volt, állítom nektek. Nem voltak hajlandóak lemenni az óvóhelyre, merthog y
ők nézni akarták az ég en szálló kibaszott repülőket. Nos, jól meg nézték őket! – Bambán
meg csóválta a fejét. – Szóval, csak én maradtam meg az öreg lány. Nem semmi, ug ye?
– Vég ig nézett rajtunk, eg yenként szemüg yre véve mindannyiunkat. – Fog adjunk, hog y
eg yikőtök se hozott akkora áldozatot, mint mi. Tizeneg yet eg y csapásra, és mindet Adolfért...
– Mohón beleharapott a kolbászába, aztán húzott eg yet a körbe-körbe vándorló vodkásüveg ből.
– A franc essen mindőjükbe! – kiáltott fel dacosan. – Nem érdekel, csak én éljem túl ezt az
eg észet. Márpedig valami azt súg ja nekem, hog y látni fog om a vég ét.
– Nem is csodálkoznék – mormog ta Papa.
A Lég iós eg y főzőedény fölé hajolva kuporg ott, elmélyülten kavarg atta a tartalmát. A
láng okat Porta táplálta szorg almasan fahasábokkal. A sűrű, bug yborékoló massza miniatűr
tűzhányókat hozott létre a felszínén, melyek kilövellve tartalmukat apró kráterekké roskadtak
össze, és közben meg lehetősen erős g ázokat ereg ettek. Ez azonban alig ha volt meg lepő; nég y
napon át cipeltük mag unkkal a pépet, mindenki eg y-eg y adag ot a kulacsában.
– Erjednie kell – mag yarázta Barcelona, amikor néhányan lázadni próbáltak.
Mostanra, úg y tűnt, kellőképpen meg erjedt, és készen állt a lepárlásra. A Porta felállította a
lepárlókészüléket, a Lég iós pedig rázárta a szoros fedőt az edényre. Körbeültük a tüzet, és
vártuk, hog y valami történjen.
Mereng ésünket a sorba állított tartalékosok lag ymatag kiáltása szakította félbe:
– Sieg heil!
A hadnag y elhúzott eg y kétéltű VW-val, Ohlsen hadnag y pedig azonnal kezelésbe vette az
újonnan érkezetteket, ami azt jelentette, hog y újabb beszéd zúdult a szerencsétlenek nyakába.
Amikor eng edélyt adott nekik az oszlásra, kis híján azt tették: ájultan vag y félájultan terültek el
a földön, húzódtak össze nedves, nyomorult csoportokba a fák oltalmában. Lehajították a
felszerelésüket, néhányuk kinyújtózott a nedves fűben. Feltűnt, hog y távol tartották mag ukat
tőlünk. Világ os volt, valami módon sikerült meg félemlítenünk őket.
Huhn Oberfeldwebel határozott léptekkel felénk indult, és mag abiztosan áttrappolt köztünk.
Ahog y elment a fazék mellett, meg lökte a bakancsával, kiloccsantva jó néhány cseppet az
értékes nedűből. Huhn a lepárlókészülékre pillantott, majd anélkül, hog y eg yetlen szóval is
elnézést kért volna, folytatta útját. Éreztük a felszerelése új szag át, hallottuk betöretlen
bakancsa recseg ését, ahog y elhaladt előttünk.
A Lég iós összepréselte az ajkait. Tűnődve Huhn után nézett, aztán Pici felé fordult, és némán
lefelé fordította a hüvelykujját. Pici bólintott. Még mindig a kolbásszal a kezében, felkelt, és
céltudatosan az Oberfeldwebel után lépdelt. Az esőköpenye dag adtra fúvódva libeg ett utána,
amitől úg y nézett ki, mint eg y sétáló lég védelmi ballon.
– Hé, mag a! – kiáltott Huhn után. – Kiöntötte a snapszunk eg y részét!
A „hé, mag a” kiáltásra Huhn nem reag ált – nyilván leg rosszabb álmában se hitte volna, hog y
eg y nála alacsonyabb rang ú katona meg mer íg y szólítani eg y Oberfeldwebelt. A snapsz
említésére azonban leesett neki, hog y talán még iscsak ő lehetett az, akihez Pici a szavait
intézte. Hátrafordult, lassan, még mindig kételkedve benne, hog y amit hallott, jól hallotta. Pici
láttán aztán minden kétség e eloszlott.
– Mi ütött mag ába? – rivallt rá kidülledt szemmel. – Mag át nem tanították meg , hog yan kell
beszélnie a feletteseivel?
– Dehog ynem, dehog ynem – felelte türelmetlenül Pici. – Jól ismerem azt a rizsát. De most
nem erről akartam beszélni mag ával.
Huhn homlokán kidag adtak az erek.
– Mag a teljesen meg őrült! Azt akarja, hog y letartóztassam? Mert ha nem, akkor ajánlom,
vig yázzon a koszos nyelvére! És tanulmányozza a HDV-t, vag y még pórul járhat!
– Jól ismerem a szabályzatot – vág ott vissza a rendíthetetlen Pici. – Eg yszer már mondtam,
hog y nem erről akarok beszélni mag ával. Később elcseveg hetünk róla, ha annyira odáig van
érte, de most térjünk inkább rá a snapszra, amit felrúg ott.
Huhn vett eg y mély léleg zetet, nag yon mélyet, tüdeje leg eldug ottabb bug yrát is meg töltve a
jó orosz heg yi leveg ővel, aztán kitág ult orrlyukakkal fújtatott eg y hatalmasat. Kétség nem fér
hozzá, hétévi katonai szolg álata alatt eg yszer se tapasztalt ilyen hang nemet. Tudtuk róla, hog y
a keg yetlen heuberg i katonai fog olytáborból került ide. Ha ott valaki úg y merészelt volna
beszélni vele, mint most Pici, habozás nélkül lelőtte volna az illetőt. Láttam rajta, hog y erősen
viszket a pisztolytáskán nyug vó tenyere, csakhog y itt nem a fog olytáborban volt, nem
puffanthatott le eg y német katonát ennyi vétség ért. Szem– és fültanú pedig bőven akadt.
Pici nem tág ított, a kolbászt szorong atva hatalmas mancsában fáradhatatlanul hajtog atta:
– Felrúg ta a snapszunkat. Leg alább bocsánatot kért volna. Ez a leg kevesebb...
Huhn kinyitotta a száját, ideg esen meg szánkóztatta néhányszor az ádámcsutkáját, vég ül
anélkül, hog y bármit is mondott volna, összezárta az ajkait. Az eg ész jelenet enyhén szólva
nevetség es volt. Ha haditörvényszék elé ráng atja Picit, akkor is leg feljebb annyit ér el, hog y a
bíróság jól kiröhög i. Valamit azonban tenni kell. Eg y kretén Stabsg efreiter még se inzultálhat
büntetés nélkül eg y Oberfeldwebelt.
Pici Huhn mellkasába bökött a kolbásszal.
– Próbálja meg érteni – javasolta. – Nég y napja hurcoljuk mag unkkal ezt a löttyöt.
Mindenhova mag unkkal vittük, még se löttyintettük ki eg yetlen cseppjét sem. Erre jön mag a,
és belerúg azzal az ormótlan bakancsával. És még csak bocsánatot sem kér! – Meg rázta a fejét.
– Nem értem, miért van úg y oda. Szerintem nekünk kellene harag udni, nem mag ának. Itt
ücsörg ünk békésen, a snapszunkat kotyvasztjuk...
Huhn félreseperte a kolbászt, és meg markolva a pisztolyát Pici felé lépett.
– Jól van, most már betelt a pohár! Én türelmes ember vag yok, de ami sok, az sok. Mi a neve?
Mag a kereste a bajt, és hig g ye el, nálam meg találta! – Előhúzott eg y noteszt meg eg y tollat, és
várta, hog y Pici bemondja a nevét.
Pici beintett neki.
– Kapja be! A fenyeg etései itt szart se érnek! Ha elfelejtette volna, a fronton van. Mi pedig
azok a fiúk vag yunk, akik életben maradtak. És tudja, miért maradtunk életben? Mert tudjuk,
hog yan vig yázzunk mag unkra. Ami, ha jól sejtem, nem mondható el mag áról. Ha érdekli, van
eg y olyan mulatság os érzésem, hog y nem fog ja meg érni ennek a röhejes szabályszeg ésnek a
továbbítását.
Az isten tudja, mi történhetett volna, ha Ohlsen hadnag y közbe nem lép, és el nem rontja a
mókát. Már épp kezdett érdekessé válni a műsor, amikor a hadnag y odament Picihez, és a
hüvelykujjával hátrabökött a válla fölött.
– Tűnés, Creutzfeldt, még pedig szaporán, ha nem akar haditörvényszék elé kerülni.
– Értettem, uram! – Pici szalutált, összecsapta a bokáját, aztán elhag yta az ütközet helyszínét.
Lassan visszasétált hozzánk. – Eg y nap, még pedig hamarosan, elkapom a rohadékot! – íg érte.
– Én meg mondtam – szólalt meg Heide. – Én mondtam nektek, hog y sok bajunk lesz vele.
– Ne ag g ódj. – Pici jelentőség teljesen bólintott. – Meg jeg yeztem a képét. Már csak idő
kérdése...
– Az isten szerelmére! – fakadt ki Papa. – Tényleg nag y bajban leszel, ha belekötsz minden
tiszthelyettesbe, akinek rühelled a képét.
Pici vissza akart vág ni, de mielőtt még meg tehette volna, a Lég iós diadalmasan felkiáltott:
– Gőzölög ! Kérem a csövet! Gyorsan! Teg yetek oda eg y üveg et!
Izg atott kapkodásba kezdtünk. A Lég iós kinyújtott kezébe nyomtam a g umicső vég ét, Porta a
fazék mellé állított eg y üveg et. Az apparátust csatlakoztattuk, aztán akár a g yerekek,
léleg zetvisszafojtva vártuk, hog y a desztilláció csodája meg történjen. A g őz lassan értékes
folyadékcseppekké alakult.
– Jön! – rikoltotta Porta.
Az izg alom szinte elviselhetetlen volt. Éreztem, hog y a szájamban összeg yűl a nyál; hirtelen
olyan szomjúság kapott el, amit még soha nem tapasztaltam. Heide körbenyalta az ajkait. Pici
nag yokat nyeldekelt. Az üveg lassan meg telt.
Eg ész éjszaka hűség esen őriztük a fazekat. Eg ymás után vettük el a házi főzetű pálinkával teli
üveg eket. Eszünkbe se jutott, hog y aludni is kellene. Ohlsen hadnag y meg állt mellettünk,
kétkedő tekintettel szemlélte a ténykedésünket.
– Mag uk meg őrültek – állapította meg vég ül. – Tényleg meg akarják inni ezt az ijesztő
kotyvalékot?
– Miért ne? – kérdezett vissza Pici ellenség esen.
A hadnag y válasz helyett meg csóválta a fejét.
Spät hadnag y őszinte ag g odalommal fig yelt minket.
– Át fog ják szűrni? – kérdezte.
– Nem éri meg a fáradság ot – felelte a Lég iós.
– De hát, az isten szerelmére, ha ezt ilyen állapotban isszák meg , földhöz fog ja vág ni
mag ukat, mint paraszt a taknyot.
– Tekintve, hog y alkohol – értett vele eg yet a Lég iós. – Ez benne a lényeg .
Ohlsen hadnag y ismét meg csóválta a fejét, aztán Spättel eg yütt visszavonult. Világ os volt,
hog y mindketten elkerülhetetlennek látják az alkoholmérg ezést.
Reg g el még mindig a pálinkát főztük az almafák alatt. A háború pillanatnyilag meg szűnt
létezni számunkra. A kezdeti kapkodás után immár szervezetten folytattuk a munkát,
szétosztva eg ymást közt a munka terhét.
Eg ész nap és eg ész este babusg attuk a pálinkafőzőnket. Röviddel éjfél után eg y terepjáró
zötyög ött le hozzánk a heg yi úton. Lefékezett a közelünkben, s eg y verejtékező, nyakig sáros
tiszthelyettes pattant ki belőle.
– Hol a parancsnokuk? – kiáltott felénk.
Felébresztettük Ohlsen hadnag yot, aki átvette az üzenetet. A futár tisztelg ett, és már
robog ott is tovább, tövig benyomott g ázpedállal. Rossz előérzetünk volt.
– A tetűláda – motyog ta szokása szerint a Lég iós. – Ez betett nekünk! Gyorsítsatok rajta
– parancsolta. – Ha ig yekszünk, lefőzhetünk még leg alább eg y üveg g el, mielőtt indulni
kellene.
– Már harminceg y üveg g el van – jelentette be Porta ünnepélyesen. – Meg számoltam őket!
Picit nem hag yta nyug odni valami.
– Én inkább azt szeretném tudni, mikor kóstolhatjuk meg .
– Majd akkor, ha mondom. – A Lég iós fenyeg etően szétnézett. – Ha rájövök, hog y valaki
beledug ta az ujját, mielőtt még eng edélyt adtam volna rá, akkor nag y baj lesz!
Pici vállat vont, és mog orván elballag ott, valamit motyog va mag ában. Ebben a pillanatban
harsant fel Ohlsen hadnag y sípja. A pokolba kívántuk az átkozott jószág ot.
– Ötödik század, készüljenek az indulásra! És csipkedjék mag ukat!
Kelletlenül nekiláttunk szétszedni a szeszfőző készülékünket. Miközben ezzel voltunk
elfog lalva, Huhn Oberfeldwebel jött oda hozzánk, és pattog ni meg ordítozni kezdett:
– Frissen, üdén, lusta barmok! Mozog janak! Mi a fene esett mag ukba? Süketek talán?
– Mag a lesz süket, ha nem fog ja be – morog ta fenyeg etően a Lég iós.
Huhn feléje perdült, ám ebben a pillanatban közbelépett Papa. Odaállt Huhn elé, olyan közel
hozzá, hog y a sisakjaik eg ymást érték, és hig g adtan, tisztelettudóan, de fenyeg ető éllel a
következőket mondta:
– Huhn Oberfeldwebel, van valami, amit el kell mondanom mag ának. Valami, amit úg y
érzem, tudnia kell. Ennek a szakasznak én vag yok a parancsnoka, tehát ezek az én embereim, és
nekem kell g ondoskodnom róla, hog y vég rehajtsák a parancsokat. Már nem emlékszem rá, mi
az eljárás odahaza a laktanyákban, azt viszont nag yon is tudom, hog y mi a helyzet itt, a
fronton. Amit, érzésem szerint, mag ának még meg kell tanulnia. Én csak annyit mondok, hog y
vag y távol tartja mag át az embereimtől, vag y eng edélyt adok nekik rá, hog y meg tanítsanak
mag ának eg y-két dolg ot. Márpedig ők értik a módját, nekem elhiheti!
Porta felnyerített.
– Akár eg y retardált ökörnek is mag yarázhatnál ezzel az erővel!
Huhn feléje lépett, de Papa tekintete meg torpanásra késztette.
– Nehog y azt hig g ye, hog y ezt meg ússza büntetés nélkül! – sziszeg te Portának, s azzal
elrohant, hog y panaszt emeljen.
Láttuk, hog y Spätet próbálja meg fűzni, nem sok sikerrel. A hadnag y hallg atta eg y fél percig ,
aztán szó nélkül faképnél hag yta.
Ohlsen hadnag y türelmetlenül ránk kiáltott az útról. Porta és Pici felkapták a súlyos
főzőedényt, és elfog lalták helyüket a menetoszlopban. A néhány méterrel mög öttük álló
hadnag y úg y tett, mintha nem vette volna észre a hadviseléshez nem éppen nélkülözhetetlen
felszerelést.
Az újak fejvesztve, rémülten rohang áltak hozzánk. Az eg yikük beleütközött Portába; ijedten
ug rott hátra, mint akit lódarázs csípett meg .
– Még eg y ilyen, és a szájpadlásodba verem a fog aidat!
Az ember elfehéredett, s eg yetlen szót se mert szólni.
– Átkozott amatőrök – röffent rá a tartalékosra Pici.
Ohlsen hadnag y elordította mag át, mire mindannyian vig yázzba vág tuk mag unkat.
– Porta, hol az istenben van a sisakja? – förmedt rá a hadnag y a cimboránkra. – Mi a szar az a
szörnyűség a fején?
Porta lekapta viharvert, sárg a kalapját.
– Nincs, uram. Az oroszok meg fújták.
Ohlsen hadnag y és Spät reménytelenül eg ymásra néztek. Ha Portáról volt szó, mindig
feladták.
– Jól van – leg yintett fáradtan Ohlsen. – Teg ye vissza! Nem menetelhet fedetlen fővel.
– Értettem, uram.
A rémes, sárg a kalap ismét Porta fejére került, a menetoszlop pedig útjára indult az
elmaradhatatlan esőben, mely ezúttal, a változatosság kedvéért, eg yenesen az arcunkba
csapott. Pillanatnyi izg almat okozott eg y nyúl, mely éppen Portáék előtt nyarg alt át az úton. A
mindig tettre kész Porta utánakapott, de nem sikerült elkapnia a fülest, és az edény értékes
tartalma is kis híján a földre került.
– Mi a fenét csinálsz? – kiáltott rá Pici.
– Meg nyúzhattuk volna, és meg párolhattuk volna a piával eg yütt a fazékban – sajnálkozott
Porta.
Pici harag osan összevonta a szemöldökét.
– Ki a fene akarja elrontani a szeszt eg y tetves nyúl miatt!
– Pedig íg y csinálják az előkelő éttermekben is – állította Heide, aki mindig mindent tudott.
– Drág a csemeg ének számít a borban párolt nyúlhús.
– Baszd meg a nyuladat – ajánlotta neki Pici. – Nekem inkább eg y tyúk kellene... – A szöveg ét
színesen illusztráló kézmozdulatai minden szónál ékesebben elmag yarázták, miféle madárkára
g ondolt. – Már el is felejtettem, hog y néz ki, átkozott leg yek, ha nem. Emlékeztek arra az
oroszra, aki eg y libával csinálta? Lehet, hog y én is azt tenném, ha nag yon rám jönne, és nem
lenne más kéznél...
– Duma – vélekedett Heide. – Ebben az időben akkor se menne, ha tálcán raknák eléd.
– Viccelsz? – húzta ki mag át Pici. – Ahog y most érzem mag am, akár az Északi-sarkon is
tudnék, tök pucéron. Azt már elfelejtettétek, mi volt a török fronton? Volt leg alább tízcentis a
hó...
– Az más. A hóban csinálhattad, de meztelenül az Északi-sarkon, az már biztosan nem menne
– mondta komoly arccal Steiner.
Steiner sofőr volt, akit büntetésként helyeztek hozzánk, mert Milánóban eladott valakinek
eg y kincstári vag ont. Mindig mindent szó szerint vett.
– Senki nem tudna azon a hőmérsékleten – állhatatoskodott. – Fizikai lehetetlenség .
– Beszélj a mag ad nevében! – g urult be Pici. – A belső hőmérséklet az, ami számít! Attól
füg g , mennyire akarod, érted?
– Ez nem ig az – makacskodott Steiner. – Először is, be se tudnád tenni olyan hideg ben.
– Honnan tudod? – Pici olyan hévvel fordult Steiner felé, hog y a fazékból eg y jókora adag
cefre az eg yenruhájára löttyent. – Lehet, hog y te nem lennél képes, de a fenébe, én ig en! Nos,
még jól emlékszem rá, hog y...
– Halkabban! – szólt rájuk Ohlsen hadnag y. – Nem kellene bejelentenünk az ellenség nek,
hog y közeledünk.
Lefordultunk a heg yi útról, és vastag , rug almas, zöld szőnyeg en lépdeltünk tovább. Valahol
a közelben eg y tehén szuszog ott elég edetten. Frissen fejt tej illata ciróg atta meg az orrunkat.
– Innen eg yes sorban meg yünk tovább – érkezett a suttog va továbbadott parancs.
Huhn Oberfeldwebel rág yújtott eg y cig arettára. Spät hadnag y, aki természetesen azonnal
észrevette a villanást, dühösen odarohant hozzá.
– Mi az istent csinál? Tapossa el azt a szart, és menjen a sor vég ére. Maradjon is ott!
Huhn szó nélkül eltűnt.
A ködös félhomályból hirtelen eg y épület körvonalai bontakoztak ki. Eg y tanyaház volt,
ablakain át halvány fény szűrődött ki. Ohlsen hadnag y meg állított minket. Reng eteg
tapasztalatunk g yűlt össze a tanyaházakat illetően. Néha csak a békés g azdálkodókat és
családjaikat találtuk bennük, máskor meg eg y eg ész szakasznyi orosz katonát és eg y
g éppuskafészket rejtettek mag ukban.
Ohlsen mag ához intett minket.
– Heide, Sven, Barcelona, Porta! Menjenek, tisztítsák meg a helyet. És vig yázzanak, ha a
ruszkik vannak ott, biztosan őrt állítottak. Ne lőjenek, csak ha muszáj. Használják a kandráikat.
Előhúztuk a késeinket, és az épület felé osontunk. Ilyenkor az ideg eim mindig pattanásig
feszültek, a testem remeg ett.
Alig tettünk meg néhány métert, észrevettük, hog y Pici is csatlakozott hozzánk. A fog ai közé
szorította a kését, eg yik kezében az acéldrótját tartotta. Az arckifejezésünk láttán kéjesen
elvig yorodott, aztán Porta fülébe súg ta:
– Az aranyfog ak fele az enyém!
Porta a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Ő volt az első, aki elérte a házat. Nesztelenül és
rug almasan, akár eg y macska, felhúzta mag át az ablakpárkányra, és már bent is volt a házban,
mielőtt mi még eg yáltalán odaértünk volna. Követtük a sötét helyiség be, ahol aztán
mindannyian meg torpantunk, és a fülünkkel próbáltuk felderíteni az épület többi részét.
Valahol meg nyikordult eg y ajtó. Heide meg ug rott ijedtében, és ösztönösen előkapott eg y
kézig ránátot. Barcelona meg fog ta a csuklóját.
– Ne hülyéskedj!
Pici, még mindig fog ai közt a késsel, meg feszítette az acéldrótját. Porta hátraköpött a bal
válla fölött; ez állítólag szerencsét hozott neki.
Vártunk még eg y pillanatig , aztán Pici belevetette mag át a sötétség be. Újabb rövid
várakozás következett, majd fuldoklás g urg ulázó, elcsukló hang jai hallatszottak, aztán ismét
csend lett.
Pici visszatért eg y dög lött macskával a dróthurokban.
– Szeg ény kiscica! – himbálta meg Heide arca előtt. Újra leveg őt mertünk venni.
– Lehettek volna a vörösök is – motyog ta restelkedve Heide. Eltette a kézig ránátot.
Pici elröhög te mag át, és eg y sarokba lökte a macskát.
Most, hog y meg szabadultunk az ellenség től, vég re nekiláthattunk átkutatni a házat.
Kihúzg áltuk a fiókokat, belestünk a szekrényekbe. Pici talált eg y bög re lekvárt. Leült vele az
eg yik sarokba, és üdvözült képpel belekanalazott a markával. Porta felkapott eg y üveg et,
meg vizsg álta a címkéjét a félhomályban, és miután arra a következtetésre jutott, hog y konyak
van benne, meg húzta.
– Fura eg y konyak – rázkódott meg . Odaadta az üveg et Heidénak, aki óvatosan beleszag olt,
ivott eg y kortyot, meg forg atta a száj üreg ében, aztán undorodva a padlóra köpte a löttyöt.
– Még hog y brandy! Ez inkább tetraklorid, te hülye állat!
Pici felvihog ott.
– Ezért maradok én inkább a lekvárnál!
– Kapd be! – mordult rá Porta.
Meg int ajtónyikorg ást hallottunk. Mozdulatlanná dermedtünk. Eg y órának tűnő pillanat telt
el íg y, aztán Pici és Barcelona a kanapé mög é vetették mag ukat. A lekváros bödön átg urult a
szobán, tartalma a szőnyeg re folyt. Porta az ajtóhoz rohant, és berúg ta.
– Bárki is vag y – ordította – , bekerítettünk!
Csend.
 Ideg esen babrálni kezdtem az ösztönösen előkapott kézig ránát biztosítószeg ét. Kétség telenül
volt ott valaki – mindannyian éreztük a jelenlétét. Pattanásig feszült izmokkal, ug rásra készen
kuporog tunk, akár a sarokba szorított vadállat, akinek az ölés nemcsak az önfenntartás puszta
kényszerűség e, hanem eg yfajta önkielég ítő öröm is a g yötrő feszültség levezetése.
Moccanni se mertünk.
– Jeleznünk kellene a századnak – motyog ta Barcelona.
– Inkább g yújtsuk fel a házat – javasolta Pici. – Eg yenként leszedjük őket, ahog y
kimenekülnek. Nincs jobb eg y kis tűznél, ha az ember g yorsan ki akar takarítani eg y házat.
– Használd a tökfejed! – pörg ött be Porta. – Világ ítsuk be az eg ész környéket?
Meg int nyikorg ást hallottunk, ajtóét vag y padlódeszkáét. Porta képtelen volt tovább elviselni
ezt a bizonytalanság ot. Felkattintotta az elemlámpáját, és a leg távolabbi ajtóhoz rohant. Üg yet
se vetve az esetleg es következményekre, körbepásztázta a szomszéd szobát. Szerencséje volt.
Puskacső helyett eg y lány rémült tekintete szeg eződött rá. A fiatal teremtés a falhoz lapulva
ig yekezett belesimulni a sötétség be, remeg ő kezében vastag botot szorong atott feg yver
g yanánt.
Nem akartunk hinni a szemünknek. Heide tért mag ához elsőként. Vig yorog va Pici felé
fordult.
– Itt a tyúkod – jeg yezte meg kajánul.
Pici odament a lányhoz, durván mag a felé fordította az arcát, aztán meg csiklandozta a fülét
az acéldrót vég ével.
– Beszélsz németül?
A lány tág ra nyílt szemmel bámult rá.
– Attól tartok, meg fojtottam a macskádat – mondta szívtelenül Pici. – De szerezhetek neked
másikat, ha kedves leszel hozzám...
A lány ijedten meg rázta a fejét.
– Én... én nem partizán – hebeg te. – Nyet, nyet! Én nem kommunista szemét. Én nag yon
szeretni g ermánszki katonák... ponyimajetye?
– Persze hog y értjük – kacsintott rá Porta. – Nem vag y partizán, nem vag y komcsi söpredék,
és szereted a német katonákat. Akkor meg mi a fenének kellett tetraszarkloridot töltened abba a
konyakosüveg be?
A kis orosz madárka meg rázta a fejét.
– Nyet érteni.
– Más se szokta, ha valami csúnyával vádolják – g únyolódott Heide.
Pici a bot felé intett a fejével.
– Mire az a bunkó, édes? Nem nehéz neked eg y kicsit? Gyerünk, add ide. Majd én vig yázok rá.
– Kitépte a kezéből. A lány leg szívesebben eg g yé vált volna a fallal.
– Én nem ütni német katonák – mondta könyörög ve. – Csak oroszok. Gonosz orosz katonák.
Germánszkik jó, nag yon jó emberek!
– De még mennyire, szivikém! Eg yenesen ang yalok vag yunk!
Heide felröhög ött.
– Eg yedül vag y? – kérdezte oroszul Barcelona.
A lány tűnődve méreg ette.
– Mag a tiszt?
– Hog yne – lódította Barcelona szemrebbenés nélkül. – Tábornok vag yok.
– Nos... – A lány tétovázott eg y pillanatig , aztán elszánta mag át: – A többiek lent vannak a
pincében. Van eg y csapóajtó a szőnyeg alatt.
A szoba eg yik sarkába vezetett minket, ahol visszatekerve a szőnyeg et meg is találtuk a
padlóba süllyesztett csapóajtót. Olyan jól volt álcázva, hog y mag unktól talán sose találtuk
volna meg .
– Orosz katonák? – kérdezte Barcelona.
– Nyet, nyet! – A lány hevesen meg rázta a fejét. – Csak családtag ok és barátok. Nem
kommunisták. Mind fasiszták. Jó fasiszták.
Heide röhög ve összedörzsölte a két tenyerét.
– Erre aztán kíváncsi vag yok!
Mozg olódást hallottunk a másik szobából. Hátraperdültünk, előrántott kandrákkal a
kezünkben. A lány felsikoltott, és az ajtó felé lendült, de Barcelona elkapta a karját.
– Maradj csak ott, ahol vag y. Jobban szeretjük, ha mellettünk vag y.
Ebben a pillanatban Ohlsen hadnag y jelent meg a szakasz többi tag jaival.
– Mi folyik itt? – kérdezte. A tekintete körbeseperte a szobát, lajstromba véve az üres lekváros
bödönt, az ál-konyakosüveg et és a lányt. – Mag uknak elment a maradék józan eszük is?
– förmedt ránk dühtől lila fejjel. – Eg y eg ész század várja, hog y jelt adjanak, mag uk meg
közben csak ülnek a seg g ükön, és dzsemmel meg pálinkával tömik a fejüket!
Porta a szája elé emelte a mutatóujját.
– Ne olyan hang osan, uram. – A csapóajtóra mutatott. – Eg y eg ész zászlóaljnyi orosz fasiszta
rejtőzködik odalent. Ami pedig a konyakot illeti – meg vetően belerúg ott az üveg be – , az csak
eg y tetves trükk volt. Tetraklorid van benne. Meg is mérg ezhettük volna mag unkat.
Ohlsen hadnag y összeráncolt homlokkal a sarokba vonult, hog y meg vizsg álja a csapóajtót.
Papa és a Lég iós, akik a hadnag g yal érkeztek, nekiláttak Molotov-koktélokat készíteni.
– Lent vannak? A pincében? – Ohlsen mag ához intette Picit. – Rendben, nyissa ki!
– Mi, én? – tátog ta sértődötten Pici. – Nem, uram! Lehet, hog y eg yszerű ember vag yok, de
attól még nem vag yok hülye. Dug jam oda a képem, hog y telepumpálják ólommal?
– Az isten szerelmére! – vesztette el a türelmét a Lég iós. Ohlsen mellé lépett, és meg rag adta
az ajtóra szerelt vaskarikát. – Jól van, szarháziak! Most meg kapjátok!
Mielőtt még meg ránthatta volna a karikát, a lány sikítva rávetette mag át, és kibillentette az
eg yensúlyából.
– Nyet! Nyet! Kisg yermek odalent!
A Lég iós érzéketlenül félretaszította. Porta felállította a lányt, és a szoba másik vég ébe
taszig álta.
– Ug yan! – mondta a Lég iósnak. – Csak nem fog sz meg ölni eg y g yereket? Azt hittem, ti
átkozott békazabálók úriemberek vag ytok, nem pedig g yerekg yilkosok!
– Befejezted? – kérdezte fag yosan a Lég iós.
– Nem, még nem – vág ta rá Porta. – Eg yáltalán nem. Én...
Ohlsen, ezúttal falfehéren a harag tól, felpattant g ug g oló helyzetéből.
– Fog ják be, mindketten! Nincs időnk itt lebzselni és az etikáról vitázni! Vag y ők, vag y mi!
Márpedig az én dolg om az, hog y g ondoskodjam róla, nem mi leszünk azok, akik itt hag yják a
fog ukat!
Pici, aki az asztal szélére telepedve a lábát hintáztatta, elszánt buzg alommal fényesítg etni
kezdte az acéldrótot a combján.
– Uram – szólalt meg reménykedve – , jelentenem kell, hog y az imént meg fojtottam eg y
orosz macskát. A többieket is meg fojtom, mint a pintyet, csak jöjjenek fel, és kezdjenek nekem...
 – Nem érdekelnek a macskák, leg yenek oroszok vag y bármilyenek! – Ohlsen a fejével intett
nekünk. – Fedezzék könnyű g épfeg yverekkel és PM-ekkel a csapóajtót. Ha valaki bármiféle
feg yverrel bukkan föl, meg kapja a mag áét. – Eg y g yors, határozott mozdulattal felnyitotta a
csapóajtót, és lekiáltott a pincébe: – Jöjjenek fel eg yenként! Kezeket a fej fölé! Öt percet kapnak.
Körbeálltuk a lejáratot, és vártuk, hog y előbukkanjanak. Elsőként eg y vénség es vénasszony
tipeg ett fel, csonttá aszott feje fölé emelt pálcavékony kézzel. Utána öt másik nő következett.
Eg yikük kisbabát tartott a karjában. Rövid szünet, aztán jöttek a férfiak is. Többnyire fiatalok
voltak. Heide és Barcelona meg motozták őket. Pici készség esen felajánlotta, hog y ő addig
meg motozza a nőket, de csak annyit ért el vele, hog y jól felhúzta Ohlsen hadnag yot, aki sose
rajong ott érte.
– Emelje csak rájuk a kezét, mag a tuskó, és én lelövöm, esküszöm, hog y meg teszem! Vannak
még lenn?
Az oroszok komoran meg rázták a fejüket. Nem tudtuk eldönteni, hig g yünk-e nekik vag y
sem. Porta oldalba bökte Picit.
– Miért nem próbálod ki valamelyikükön a drótodat?
Picit, természetesen, nem kellett kétszer kérni. Odalépett a leg közelebbi oroszhoz, s eg y
üg yes mozdulattal a nyaka köré kanyarította a drótot. Meg feszítette, aztán eng edett a
szorításon. Porta kedélyesen elmosolyodott.
– Jól van, elvtárs. Most már sejti, mi fog következni, ha füllentésen kapjuk. Maradt még lenn
valaki?
A férfi nyelt eg y hatalmasat, aztán meg rázta a fejét.
– Eressze el! – csattant fel Ohlsen hadnag y. – Hányszor mondjam még mag uknak, hog y nem
tűröm az efféle viselkedést? Katonák vag yunk, az isten szerelmére, nem Gestapo-vérebek! – A
fog lyok felé fordult. – Nos, utoljára kérdem mag uktól: van még valaki a pincében?
Fejek sora intett nemet válaszként.
– Rendben. Kalb, hajítson le két Molotov-koktélt!
A Lég iós a csapóajtó széléhez lépett, hog y teljesítse a parancsot.
– Nyet, nyet! – kiáltott fel rémülten az eg yik asszony.
A Lég iós felvonta fél szemöldökét.
– Mi a baj, öreg anyám? Miért ne robbanthatnék fel eg y üres pincét?
Ohlsen hadnag y a nyílás fölé hajolt.
– Jól van, tudjuk, hog y odalent rejtőzködnek. Jöjjenek fel most, vag y darabokban repülnek ki.
Két fiatalember baktatott fel kelletlenül a lépcsőn. A Lég iós elég edetten meg jeg yezte:
– Három másodperc. Még öt se kellett nekik.
Heide és Barcelona átkutatták a két orosz ruházatát. Ohlsen szúrós tekintettel a két férfira
nézett.
– Remélem, most már tényleg nincs lent senki.
A Lég iós és jómag am lettünk leküldve a pincébe. Leg ug g oltunk néhány hordó mög é, aztán,
mivel nem hallottunk g yanús neszt, továbbosontunk. Alaposan átkutattuk a pincét. Tág as volt,
olyan széles, mint a ház, és tucatnyi rejtekhelyet kínált az ember számára, de senkit nem
találtunk. Már épp vissza akartunk fordulni, amikor zajt hallottunk a hátunk mög ül.
Hátraperdültünk, ujjainkat neurotikusan a ravaszra g örbítve.
Pici volt az, izg alomtól sug árzó holdvilág képével.
– Csak azért jöttem, hog y seg ítsek nektek – mag yarázta, miután a Lég ióssal kifog ytunk a
szitkokból. – Ha netán még is itt maradt még valaki.
 – Nincs szükség ünk a kibaszott seg ítség edre – sziszeg te a Lég iós. – Eg yébként pedig , nincs
szerencséd. Sehol senki.
Fellökdösve mag unk előtt a lépcsőn Picit, csatlakoztunk a többiekhez. Porta rábukkant eg y
üveg ekkel telezsúfolt rejtekhelyre.
– Vodka? – kérdezte az oroszoktól, miközben eg yenként, óvatosan meg kóstolta mindeg yik
üveg tartalmát. – Nix vodka?
Néma, mosolytalan arcok néztek vissza rá.
– Átkutatták az eg ész házat? – kérdezte a hadnag y. – Rendben, akkor menjünk.
Ohlsen kiment a szakasz másik részével, hátrahag yva minket az oroszokkal. Észrevettem,
hog y Heide összeszűkült tekintettel méreg eti a két fickót, akiket a Molotov-koktéllal kellett
felcsalog atni a pincéből. Barcelona és Porta is érdeklődve méreg ették őket.
– Mi van? – kérdezte tőlük.
– Ezek ketten... – intett feléjük a fejével Barcelona – nem ártatlan báránykák. Profik, vag y
meg eszem a sapkám.
Én is szemüg yre vettem őket.
– Dezertőrök? – találg attam.
– Dezertőrök a seg g em! – Barcelona meg vetően a földre köpött. – Ismerem a fajtájukat. Túl
sok hozzájuk hasonló patkányt láttam már. Két helyen találni belőlük csupán: az NKVD-nél és
az SS-nél. Onnan pedig nem szokás dezertálni.
– Akkor meg mi a fenét keresnek itt?
– Ezt szeretném tudni én is.
Pici fürg én előkapta a drótját.
– Vég ezzek velük? – ajánlotta készség esen.
Ebben a pillanatban Ohlsen hadnag y jött vissza a szobába.
– Mi a fenét csinál? – förmedt rá Picire.
– Próbáld meg oroszul – fordult Porta felé Barcelona. – Te jobban zag yválod, mint én.
– Blom Feldwebel! Ki itt a parancsnok! Mag a vag y én? Ha ki kell hallg atni valakit, arra én
fog ok parancsot adni. Addig azonban leg yen olyan jó, és hag yja békén ezeket az embereket.
– Ig en, uram – dünnyög te Barcelona.
Porta meg vetően vállat vont, aztán fog ta a g éppisztolyát, és velünk eg yütt elhag yta a szobát.
Az ajtóban azonban visszafordult, hog y eg y utolsó, fenyeg ető pillantást vessen a két oroszra.
– Ezúttal meg úsztátok, cimborák, de leg közelebb nem lesz ilyen szerencsétek. – A két orosz
rezzenetlen arccal hallg atta. Porta felnevetett. – Mondok én nektek valamit. Köszönjétek a
szerencsecsillag otoknak, hog y velünk volt a hadnag y. Azt hiszem, ő még mindig nem fog ta fel,
ig azán milyen ez a háború. De mi, ti meg én tudjuk, nem ig az? Ponyimajetye, tovaris?
A házból kilépve eg yes sorba fejlődtünk Ohlsen mög ött.
– Hol a pokolban van Pici? – kérdezte Papa, ahog y elindultunk. – És a Lég iós?
Senki nem tudta. Utoljára a házban láttuk őket. Papa, rossz előérzettől g yötörve, jelentést tett
Ohlsennek. A hadnag y akkorát káromkodott, hog y az még Portának is becsületére vált volna.
– Az isten szerelmére, Beier! Hát képtelen kordában tartani az embereit? Fog jon néhányat, és
menjenek vissza, keressék meg őket. De aztán ne kelljen meg int mag ukért mennem, mert már
íg y is épp elég időt veszteg ettünk. Nem áll szándékomban mag ukra várni, úg y hog y siessenek,
érjenek utol minket.
Papa visszavezetett minket a házhoz.
– Fog adni merek, hog y lent vannak a pincében, tökrészeg en – mondta keserűen Heide.
 – Ha pálinkát találtak, és nekem nem szóltak róla, azért fizetni fog nak! – fenyeg etőzött Porta.
Mielőtt még odaértünk volna a házhoz, halk, fig yelmeztető füttyszó állított meg minket. A
Lég iós lépett elő a sötétből.
– Hol voltatok? – mérg elődött Papa. – És hol az a másik seg g fej?
– Vadászni – felelte vig yorog va a Lég iós. – A két elvtárs azt hitte, át tud verni minket, de mi
rajtuk tartottuk a szemünket.
– Vadászni? – ismételte meg Papa ing erülten. – Mire vadászik? Ha rá meri tenni a kezét
valamelyik nőre...
Félrelökte a Lég ióst, és a ház felé akart indulni, de a másik elkapta a karját.
– A helyedben én nem mennék. Bármelyik pillanatban elszabadulhat a pokol.
Alig mondta ezt ki, valami felénk repült. Barcelona felkapta, amint földet ért, és g yorsan
visszahajította.
Robbanás hang ja hallatszott, villanás világ ította be az éjszakát.
– Amatőrök – leg yintett Barcelona. – Még eg y kézig ránátot se tudnak eldobni!
Pici összetéveszthetetlen, trombitáló hang ja ütötte meg a fülünket. Valahonnan a közelből, a
bokrok közül, ádáz küzdelem zaja hallatszott, ékes német és orosz szitkozódással fűszerezve.
Acél csattant acélnak, aztán valaki öklendezni, fulladozni kezdett. Néhány pillanat, és csend
lett. Vártuk, mi lesz.
– Eg g yel kevesebb – jelent meg Pici diadalittas képpel, majd ismét eltűnt.
Léptek dobog tak, lövések dördültek el.
– Mi folyik itt? – kérdezte dühösen Heide.
– Nézzük meg – javasolta Papa. – Szóródjunk szét. Leg yetek óvatosak.
A bokrok közt belebotlottunk eg y hullába. Porta letérdelt, hog y meg vizsg álja.
– Meg fojtották – állapította meg .
Az eg yik orosz volt. Mellette eg y kézig ránátokkal teli szütyőt találtunk. Elég lett volna rá,
hog y eg y eg ész századot kiirtsanak vele.
– Nekünk szánták, feltételezem. Még jó, hog y hátramaradtatok – enyhült meg Papa.
– Ug yanakkor ez még nem mentség a viselkedésetekre. A hadnag y őrjöng , és én tökéletesen
meg értem.
A Lég iós fölényesen elmosolyodott.
– A hadnag yok! Ha mindig rájuk hallg attam volna, akkor most nem állhatnék itt.
– A lényeg – szólalt meg Barcelona – , hog y tényleg ig azatok volt. A fiúk NKVD-sek.
– Persze, hog y ig azam volt – mondta g únyosan a Lég iós. – Mert nyitva tartottam a szemem.
Láttam már eg y-két dolg ot az elmúlt évek során.
– És ahog y mondta – bökött az ujjával a Lég iós felé Porta – , ha a hadnag yra hallg atott volna,
most mindannyian halottak lennénk.
Csendben maradtunk eg y darabig , feszülten füleltünk abba az irányba, amerre Pici eltűnt.
Vég ül Papa a Lég iós felé fordult, és feltette neki a kérdést, ami már rég en piszkálta a csőrét.
– Honnan tudtátok, mit forg atnak a fejükben?
– Kik? Az NKVD-s fiúkák? – A Lég iós vállat vont. – A lány árulta el nekünk. Mielőtt kijöttünk
volna.
Papa szeme összeszűkült.
– Ő mondta el nektek?
– Ig en, ezt mondtam az előbb. Elárulta nekünk.
– Miért? Mi késztette erre? Miért árulta el a honfitársait?
 A Lég iós morcos képet vág ott.
– Honnét tudjam? Nem kérdeztem meg tőle. Gondolom, nem tetszett neki a fizimiskájuk.
Nem voltak valami jóképűek.
Porta cinikusan felnevetett.
– Meg a halántékához szorított feg yvercső se tetszett neki!
– Nem volt rá szükség – rázta meg a fejét szerényen a Lég iós. – Önként adta az információt.
– Akkor az a nő meg őrült – mondtam én. – Ha valamelyik társuk meg tudja, neki annyi.
– Ez az ő baja – vont vállat a Lég iós.
Súlyos lépteket, zihálást hallottunk a hátunk mög ül. Hátrafordultunk, lövésre kész
feg yverekkel, és vártuk, hog y az isten tudja micsoda – eg y hordányi vadállat vag y eg y
ellenség es szakasz – a nyakunkba zúduljon. De csak Pici volt az, aki ezt az iszonyatos zajt
csapta.
– A rohadék meg lóg ott előlem! Ezek a szar fenyőfák mag ukba olvasztották. Leg alább a
feg yverét sikerült meg szereznem! Biztos vag yok benne, hog y eltaláltam, de még volt annyi
ereje, hog y meg lépjen előlem.
Papa elvette tőle a súlyos feg yvert, és tűnődve meg lifteztette a tenyerében.
– Eg y Nag an... Nos, ezek után senki se kételkedhet benne, hog y NKVD-sek voltak.
– Ahog y mi azt már az elején mondtuk – düllesztette ki a mellét Porta. – Ha a fejesek eg y
kicsit jobban fig yelnének ránk, már rég en meg nyertük volna ezt a háborút.
Papa visszaadta Picinek a Nag ant, aztán elindultunk, hog y csatlakozzunk a századhoz.
Barcelona képtelen volt napirendre térni a lány felett, és szerintem eg yikünk se hitte el a
Lég iósnak, hog y erőszak nélkül szedte ki belőle az információt. Ami eng em illet, hajlottam azt
hinni, hog y Pici meg fojtog atta a lányt az acéldrótjával.
– Miért nem hoztad mag addal? – kérdezte Barcelona. – Tudod jól, mire képesek azok a
rohadékok. Láttátok, hog y bánnak az emberekkel.
– Nem a mi dolg unk – tiltakozott Papa. – Mi azért vag yunk itt, hog y harcoljunk, nem azért,
hog y az árulókat védelmezzük.
– Nem értek eg yet – fortyant fel Barcelona. – Ha valaki fizetett informátor, az eg y dolog . De
ha valakinek a fejéhez nyomnak eg y pisztolyt, és...
– Szállj már le róla – mordult rá a Lég iós. – Utoljára mondom, senki se kényszerítette azt a
kurvát, hog y beszéljen. Ő akarta. Saját szabad akaratából döntött íg y. Az az üvöltő kis poronty
az övé volt, tudod? És érdekel, hog y ki a g yerek apja? Eg y rohadt SS százados! Ez a kurva eg y
ilyen kurva, világ os?
– Biztos meg erőszakolta – érvelt Barcelona.
– Nem érdekel, hog y mit tett vele – válaszolta hűvösen a Lég iós. – Saját bevallása szerint
szorg almasan beárulg atta a honfitársait, amikor csak alkalma nyílt rá. Ő mag a mondta. Úg y
tűnik, ezt tekinti életcéljának. Szerintem ez pedig árulás, az árulók pedig elmehetnek a jó
büdös francba, bármelyik oldalon is leg yenek.
– Lehet, hog y szerelmes abba a rohadék állatba.
– Jézusom, eg y másodperccel ezelőtt még arról beszéltél, hog y meg erőszakolta.
– Mindenképpen eg y kis kurva – vonta le a vég következtetést Pici – , és én is teszek rá, hog y
mi fog történni vele. Az anyját is beárulta, ezzel is eldicsekedett. Elküldette Szibériába, csak
azért, mert ellopott eg y sonkát. A helyszínen kinyiffantottam volna, ha nem lett volna annál
sokkal fontosabb dolg om.
Immár nyilvánvalónak tűnt, hog y a lány csakug yan önként közölte az információt. Pici
alig ha hallg atta volna el az acéldrótja újabb g yőzelmét, a Lég iósnak pedig akkor se lett volna
oka tag adni tettét, ha tényleg erőszakkal kényszeríti ki belőle az ig azság ot. Soha nem
keg yetlenkedett ok nélkül, ellenben ha a szükség úg y hozta, könyörtelen tudott lenni, és ezt
nem is titkolta. Kezdtem hinni neki, és már nem ig azán érdekelt, mi történt és mi fog ezek
után történni a lánnyal. Barcelona folytatta a zsörtölődést, de már ő is csak a tisztesség
kedvéért.
– Semmi esélye – mag yarázta. – Ezek el fog ják törölni a föld színéről, mielőtt még
pislog hatna eg yet. Láttátok már valaha, mit csinálnak az árulókkal a világ nak ezen a fertályán?
Csak félig civilizáltak ezek az emberek. Ezek nem is...
– Kímélj meg a részletektől – szólt rá Papa. – Meg tennéd?
Steg e felnevetett; keserűen, tűnődően.
– Az ellenség értékeli az árulást, az árulókat azonban meg veti. Schillernek kétség telenül
ig aza volt.
– Schiller? – nézett rá Porta. – Mi köze Schillernek ehhez az eg észhez? Már meg halt, nem?
– Ó, már rég en. Mielőtt még te meg születtél volna...
– Látnotok kellett volna, amikor a nyelve kicsúszott a szájából – mondta kérkedve Pici.
Mindannyian feléje fordultunk, mert eg yikünknek se volt világ os, hog y került szóba Schiller
nyelve. Persze, nem róla volt szó; Pici még mindig azon mereng ett, milyen g yönyörűség is
volt meg fojtani az NKVD-s fickót.
– A nyakam köré fonta az ujjait, de túl erős voltam neki. Meg se mukkant. Csak öklendezett
meg fulladozott, és undorító zajokat produkált. Mind ezt teszik, amikor ig azából meg szorítod.
Meg ...
– Jézusom! – fakadt ki Heide. – Te csak ennek élsz: a szexnek meg a fojtog atásnak!
– Azért vag yunk itt, hog y öljünk – felelte Pici. – És ha már ölnöm kell, akkor hadd csináljam
úg y, ahog y a leg jobban esik. Nézzünk szembe a ténnyel – tette hozzá, hog y elejét veg ye minden
ellenérvnek – , mindannyiunknak meg van a kedvenc módszere.
Ez ig az volt. Mindenkinek meg volt a kedvenc feg yvere. A Lég iós a kés elkötelezettje volt,
míg Porta remekül bánt a puskával. Heide szeretett eljátszani a láng szóróval, én üg yesen
használtam a kézig ránátot. Pici pedig fojtog atott...
A varjak élénk károg ással tiltakoztak, amiért meg zavartuk őket a lakmározásban. Hatalmas,
fekete felhőkben telepedtek rá a tetemekre, és ahog y Porta közéjük lőtt, bosszúsan felrebbentek,
tettek néhány kört a fejünk felett, aztán rátelepedtek a közeli fák ág aira, ahol fülsértő
rikácsolással szidni kezdtek minket. Eg yetlen varjú nem emelkedett fel csupán:
beleg abalyodott valakinek a beleibe, és képtelen volt kiszabadítani mag át. Heide g yorsan
lelőtte. Bevonszoltuk a hullákat, és eg ymásra hánytuk őket. Ohlsen hadnag y bejött, hog y
ellenőrizze a munkát, s amikor meg látta a hullaheg yet, jól lehordott minket. Rag aszkodott
hozzá, hog y tisztesség tudóan, szépen eg ymás mellé helyezve fektessük le a halottakat.
– Néhányan – jeg yezte meg Heide – nag yon kényesek az efféle kérdésekben.
Morog va, de azért átrendeztük a hullákat a hadnag y óhaja szerint. Ami az átvág ott nyakú,
selyempizsamás tiszteket illeti, őket hag ytuk ott rohadni, ahol voltak: az ág yakban, az ág yak
mellett. Sötét vérfoltok terítették be a padlót, a leg yek már vastag on rájuk voltak g yűlve. Az
eg yik szobában még szólt a rádió. Eg y csábos hang azt turbékolta, hog y „Liebling, sollen wir
traurig oder glücklich sein?” (Drág ám, szomorúak leg yünk vag y inkább boldog ok?)
Fellocsoltuk benzinnel a helyőrség et, majd visszavonultunk. Amikor már elég messze
voltunk, Barcelona meg én behajítottunk néhány kézig ránátot az ablakokon.
A dombon túl diadalittas orosz katonák énekeltek:
Eszli zavtra vojna, eszli zavtra pakhod,
Eszli zavtra szila nagrijanet,
Kak ogyin cselovek vec szovjecki narod,
Ljubimju rodinu vsztanet.
(Ha holnap kitör a háború, ha holnap
menetelnünk kell,
Ha ellenség rohanja le falvainkat,
Egyként fog a szovjet nép fegyvert ragadni,
Hogy megvédje szeretett hazáját.)
Papa feléjük nézett, át a dombok fölött, a ködös távolba, aztán vissza az ég ő, halottakkal teli
kaszárnyára.
– Nos, hát ez az – mormog ta. – Ez az a háború, aminek annyira örülnek.
 Különleges küldetés

Eg y fenyőerdőben értük utol a századunkat. Ohlsen hadnag y a leg kevésbé sem örült hosszas
távollétünknek, és beletelt némi időbe, mire lehig g adt annyira, hog y szavai hallatán már nem
kellett szűz lányokként irulnunk-pirulnunk.
Az elkövetkező napokban volt néhány ütközetünk portyázó orosz csapatokkal, de nem
vesztettünk el eg ytucatnyinál több embert. Kezdtünk a g erillaharc szakértőivé válni.
Volt hat fog lyunk is, eg y hadnag y és öt közleg ény. A hadnag y, aki folyékonyan beszélte a
németet, a menet élén haladt, Ohlsen mellett. Pillanatnyilag feledve volt minden különbség .
Hog y valami hasznát is veg yük a fog lyoknak, kettőjükre rábíztuk a súlyos, cefrével teli edény
cipelését.
Kora reg g el volt – a változatosság kedvéért sütött a nap – , amikor meg pillantottuk a
kastélyt, amolyan erkéllyel körülvett heg yi házat, melynek bejáratát két német katona őrizte.
Mikor közelebb értünk, két tiszt jött elő. Eg yikük, az idősebb, alezredes volt, szemén vakítóan
villog ó monoklival. Leereszkedően tisztelg ett Ohlsen hadnag ynak, aztán meg vetően vég ig mért
minket.
– Tehát még iscsak ideértek. Már rég óta várom mag ukat. Nem szokásom erősítést kérni, ha
nincs rá szükség em, de ha kell a seg ítség , akkor azonnal kell. – A monoklijával vég ig pásztázott
minket. – Nos, az emberei tapasztaltaknak látszanak. Reméljük, méltóak lesznek a bizalmamra.
– Levette a monokliját, rálehelt, meg törölte, a helyére tekerte, aztán Ohlsen válla fölött hozzánk
intézte szavait: – Felhívom rá a fig yelmüket, hog y roppant kényes vag yok a feg yelemre. Nem
tudom, mihez szoktak arrafelé, ahonnan jöttek, de most, hog y itt vannak, meg követelem a
vasfeg yelmet. – Önmag ával elég edetten bólintott eg yet, majd Ohlsenre nézett. – Eng edje meg ,
hog y bemutatkozzam: Von Verg il alezredes. Én vag yok itt a parancsnok. – Ohlsen tisztelg ett.
– Néhány nappal ezelőtt kértem az erősítést, és arra számítottam, hamarabb ideérnek. De ha
már itt vannak, hasznukat veszem. Ott, az erdő szélén, a 738-as domb. Az ellenség
meg lehetősen aktív ott mostanában. A zászlóaljam balszárnya mellett lesznek. Gondoskodjanak
a meg felelő kommunikációs összeköttetésről.
– Uram! – Ohlsen hadnag y újfent szalutált, két ujját a sisakjához érintve.
Az alezredes tág ra nyílt szeméből kipottyant a monokli.
– Mag a ezt szabályzat szerinti tisztelg ésnek nevezi, hadnag y?
Ohlsen vig yázzba vág ta mag át, és föllendítette eg yik kezét.
Az alezredes fanyarul bólintott.
– Ez már jobb. Nem toleráljuk a léhaság ot, tudja. Ez eg y porosz g yalog ság i zászlóalj. Mi
tudjuk, mi a feg yelem, és tartjuk is mag unkat az előírásokhoz. Amíg én vag yok a parancsnoka,
elvárom mag ától, hog y ug yanezt teg ye. – A háta mög é hajtotta a karját, s enyhén előrehajolt,
összeráncolta a homlokát. – Mi ez az ideg en söpredék, amit mag ukkal hoztak?
– Orosz fog lyok, uram. Eg y hadnag y és öt közleg ény.
– Akasszák fel őket. Nem tartunk itt efféle szemetet.
Pillanatnyi szünet következett. Láttam, hog y Ohlsen hadnag y nyel eg yet.
– Azt mondta... akasszuk fel őket, uram?
 – Persze hog y azt mondtam. Mi a baj mag ával, ember? Lassan forog nak a kerekei vag y mi?
Az alezredes sarkon fordult, és peckesen visszament a házba. Ohlsen hadnag y zord tekintettel
fig yelte, míg el nem tűnt az épületben. Mindannyian ismertük az alezredes fajtáját: Vaskereszt-
mániákus, akinek a személyes dicsőség én és előremenetelén kívül semmi nem számít.
Az orosz hadnag y kérdőn Ohlsenre hunyorított.
– Akkor mi lesz? Lóg ni fog unk?
– Nem, ha rajtam múlik! – vág ta rá Ohlsen. – Szívesebben látnám lóg ni ezt a bohócot.
Az eg yik földszinti ablakot szélesre tárta eg y tiszthelyettes, aztán a bohóc kidug ta a fejét.
– Apropó, hadnag y! Még eg y szót, mielőtt elfog lalnák az állásukat: ha én kiadok eg y
parancsot, akkor elvárom, hog y azonnal vég rehajtsák. Remélem, elég g é érthetően fejeztem ki
mag am!
– Seg g fej – suttog ta Porta. – Már csak ez hiányzott. Eg y hülye porosz...
– Fog ja be! – förmedt rá Ohlsen. – Ne rontsa tovább a helyzetet.
Az alezredes seg édje, eg y fiatal, rózsás arcú hadnag y jelent meg az ajtóban azzal a
paranccsal, hog y haladéktalanul fog laljuk el a pozíciónkat, még pedig szig orúan a szabályzat
szerint – bármit is jelentett ez. Többévi frontszolg álat alatt nem sokan akadtak köztünk
olyanok, akik ne alakítottak volna ki mag uknak saját szabályzatot.
Elértük a 738-as dombot, és nekiláttunk beásni mag unkat. A föld kemény volt, de akadt már
dolg unk ennél keményebbel is, és még iscsak jobb volt ásni, mint ellenség től hemzseg ő terepen
mászkálni. Pici és Porta dalolva dolg oztak. Túlzottan boldog nak látszottak.
– Szerintem meg kóstolták a pálinkát – közölte velünk a g yanúját Heide.
Ohlsen és Spät hadnag y eg y g ödörben ücsörg ött az orosz tiszttel, és halk, izg atott hang on
tárg yaltak valamit. Barcelona elröhög te mag át.
– Fog adni mernék, hog y a helyi vonatjáratok menetrendjét ismertetik Ivánnal!
– És akkor? – fortyant fel Steg e. – Ohlsen nem az a típus, aki csak úg y fellóg atja a fog lyokat,
mert eg y ag ybeteg porosz meg parancsolta neki.
– Jesszusom! – hitetlenkedett Heide. – Csak nem fog ja eleng edni a g azembereket?
– Mi mást tehetne? – felelte Barcelona. – Ha holnap itt találja őket a vén szarházi, saját
kezűleg lóg atja fel őket, a hadnag g yal eg yütt.
– Meg is fog ja érdemelni – jelentette ki fontoskodóan Heide. – Eng edelmeskednie kellene a
felettesének. Ezért van itt. Eg yébként sem értek eg yet azzal, hog y fog lyokat ejtünk. Mi értelme
életben hag yni az ellenség et, hacsak nem akarsz kiszedni belőle valamit? Ha pedig meg tudtad,
amit akartál, akkor lődd le a rohadékot. A fog oly csak kolonc az ember nyakán.
– Ez eg észen jól hang zik most, amikor a saját lövészárkodban ülsz, de biztos vag yok benne,
hog y eg észen más véleményen lennél, ha odaát lennél, és az oroszok vendég szeretetét élveznéd
– mondta Barcelona.
– Ha valaha is odakerülnék – válaszolta méltóság g al Heide – , emelt fővel tűrném a sorsomat.
És ha fog ság ban tartanának ahelyett, hog y kivég ezzenek, azt g ondolnám róluk, hog y
meg hibbantak. Csakhog y, és ez itt a lényeg , nekem nem áll szándékomban az oroszok kezére
kerülni.
– Duma! – g únyolódott Barcelona.
– Ide fig yelj! – fordult feléje mérg esen Heide. – Tudod te, hány éve szolg álok én a sereg ben?
Kilenc éve! És ez alatt a kilenc év alatt eg yszer se estem fog ság ba! Tudod miért? Mert
átkozottul jó katona vag yok, sokkal jobb, mint amilyenné ti eg ymillió év alatt válhatnátok!
– Kihívóan vég ig mért mindannyiunkat. – A szabályzat szerint járok el mindenben, ig az-e? A
nadrág omnak éle van, ahog y a könyv előírja, nem ig az? A nyakkendőm tisztesség esen meg van
kötve, választék van a hajamban... – Isten bizony, még a sisakját is levette, hog y meg mutassa a
haját! – Semmit nem találnátok rajtam vag y az eg yenruhámon, ami ne a szabályzatnak
meg felelően lenne. Gyerünk csak, nevessetek, de ha nem úg y álltok hozzá a dolg okhoz, ahog y
kellene, soha nem lesz belőletek jó katona. Amikor úg y döntöttem, belépek a sereg be,
eldöntöttem, hog y jól fog om csinálni. És úg y is csináltam, kezdettől fog va. Az pedig , hog y
miért harcolunk, fikarcnyit sem érdekel. Teszem, amit mondanak nekem: még a saját kibaszott
nag yanyámat is meg ölném, ha parancsot kapnék rá. Azért vag yok katona, mert szeretek katona
lenni, és amit szeretek csinálni, azt szeretem jól csinálni!
Döbbent csend követte a szavait.
– Nem ig azán értem, mi köze ennek a fog lyokhoz – szólalt meg eg y idő után Steg e.
– Jézusom, hog y lehetsz ennyire sötét? – fintorodott el meg vetően Heide. – A diák úr!
– nézett körbe g únyosan. – Hát fig yelj – hajolt oda hozzá. – Én nem mentem tovább
középiskolába. Semmi továbbtanulás, érted? De hidd el nekem, tudom, mit csinálok, és azt is
tudom, merre ig yekszem. Eg yvalamit pedig halálbiztosan tudok: soha nem szabad fog lyokat
ejteni. Mit g ondolsz, miért vag yok még mindig életben? Miért lett belőlem tiszthelyettes alig
öt hónap alatt, és miért vag y te nég y év elteltével még mindig közleg ény? Miért van az, hog y
olyan kevés diákból lesz tiszt, míg én tiszt leszek, mire a háború vég et ér? Miért van az...
– Fog almam sincs – rázta meg a fejét Steg e, aki már kezdte unni a szöveg et. – Lehet, hog y
ig azad van.
– De még mennyire, hog y ig azam van! Nem kell, hog y eg y ilyen kölyök mondja meg nekem,
ig azam van! – Heide elég edetten hátradőlt. – Nem fog om élve eleng edni azokat az orosz
szarládákat, az biztos.
Steg e felkapta a fejét.
– Ha hozzájuk mersz nyúlni, szólok Ohlsennek!
– Próbáld meg ! Próbáld csak meg , és meg látod, mire mész! – Heide önelég ülten
elvig yorodott. – Semmit sem tehet ellenem.
Steg e meg vetően odébb húzódott.
– Hála az ég nek, amiért én nem vag yok mintakatona.
– Kapd be! – Heide hátat fordított neki.
Épp befejeztük az ásást, amikor meg érkezett az első g ránát. Hallottuk az ismerős, fütyülő
hang ot, aztán valahol a közelben a robbanást, majd eg y ember fájdalmas ordítását. Az eg yik
újonc kiug rott a fedezékéből, és elterült a földön.
– Eltaláltak! – üvöltötte kétség beesetten.
Két bajtársa kijött utána. Felkapták a sebesültet, és elrohantak vele a vonalak mög é, távol a
veszélytől.
– Ne ag g ódj, pajtás – mormog ta cinikusan Barcelona – , el fog nak vinni innen, olyan g yorsan,
ahog y csak tudnak. Ezer és ezer kilométerre innen, a leg távolabbi kórházba, amit csak
találnak...
– Szűz kéz szerencsét hoz – tette hozzá keserűen Heide. – Halvány fing juk sincs arról, mit kell
kezdeni eg y g éppuskával, de ha találnak eg y sebesültet, akit elvihetnek, máris eltűznek, mint a
villám. Ezt hamar meg tanulták!
A g ödör alján felállítottuk a főzőedényünket. A fedőt eg y halom kővel rög zítettük – most már
csak eg y telitalálat löttyinthette ki az értékes masszát.
Közben éjszaka lett. A hold vastag felhőtakaró mög é bújt, az ég bolt koromfekete lett.
– Eg ek, ez a csend – sóhajtott Papa. – Ha nem lennék rég i motoros, biz’ isten felsétálnék a
dombtetőre, hog y körülnézzek eg y kicsit.
A távolban eg y kutya ug atott.
– Tényleg , hol a pokolban vannak az oroszok? – tűnődött Barcelona.
Papa a mereven, eg yenes derékkal strázsáló fenyők felé mutatott.
– Odaát, a fedezékeikben. Azon tűnődnek, vajon mi az istenért van ilyen csend, és mire
készülünk.
– Bárcsak előjönnének – morg olódott Heide. – Nincs őrjítőbb a csendnél.
Hátborzong ató vihog ás hasított bele az éjszakába, de csak Porta volt az, aki néhány g ödörrel
odébb Picivel kockajátékot játszott. Valahol a másik oldalon felköhög ött eg y g éppuska.
Valamelyik g éppuskánk néhány melankolikus sorozattal válaszolt. Ahog y a beszélg etésüket
hallg attuk, a fenyőkön túl láng teng er hullámai csaptak a mag asba g ig antikus erejű robaj
kíséretében. Mintha a heg yek is beleremeg tek volna.
– Rakétaüteg ek – állapította meg Papa. – Amíg nem jönnek közelebb...
A g éppuskák ismét beszélg etésbe eleg yedtek. Északi irányban néhány világ ítórakéta
szag g atta szét az éj fekete bársonyát.
Eme hang – és fényjáték közepette érkezett meg az alezredes küldönce. Sprintelve jött,
kivörösödött képpel, és úg y ordított, akár eg y őrült:
– Üzenet az 5. századnak! Üzenet az 5. századnak!
Ohlsen hadnag y dühösen odalépett hozzá.
– Tekerje vissza a hang erőt, mag a barom! Ha íg y kajabál, hamarosan az eg ész front
láng okban fog állni.
– Ig en, uram. Sajnálom, uram. Sürg ős üzenetet hoztam. Az alezredes úr azonnal látni akarja.
Jelentést vár öntől, és új parancsokat akar osztani.
– A jószag ú...!
A hadnag y elfordult, motyog ott valamit a bajsza alatt. A küldönc tanácstalanul álldog ált.
Sima, fényesre sikált arca volt, makulátlanul tiszta eg yenruhája, g yanúsan ártatlan tekintete.
Porta vég ig mérte néhányszor tetőtől talpig .
– Honnan az eg yenruhája?
– Breclavból – jött a büszke válasz. – Neg yvenkilencedik g yalog ság i ezred.
Porta eleng edett eg y sátáni kacajt.
– Te is eg yike vag y a medálos fiúknak, mi? Nos, akkor rohanj, és szedd fel a Vaskeresztedet.
Meg érdemled! Ott lesz valahol, eg y szarkupac mélyén!
A küldönc riadtan sarkon fordult, és visszarohant az alezredeshez.
A heg yek ismét meg remeg tek, mintha valami mély, belső fájdalom rázta volna meg őket.
Vörös és kék nyomjelző csíkok szelték át az eg et. A táj körös-körül eg ybefüg g ő láng teng erben
fürdött. Behunytuk a szemünket, és a g ödrök mélyére húzódtunk a fényár elől. Pillanatnyilag
az oroszok voltak azok, akik a rövidebbet húzták, de mi mag unk se voltunk biztonság ban.
– Jézusom! – Heide remeg ő kézfejével meg törölte a homlokát. – Nem tudom, mit csinálnak az
oroszokkal azok a szar Do üteg ek, de hog y én frászt kapok tőlük, az biztos. Remélem, tudják
azok a seg g fejek, merre a célpont.
– Vig yázzatok! – kiáltotta Steiner. – A ruszkik is elkezdték!
 Még be se fejezte, az orosz nehézág yúk alatt meg reng ett a föld. Összeg ömbölyödtünk a
g ödrök mélyén, mint a téli hideg re kitett kutya, és a tenyerünkkel betapasztottuk a fülünket.
Perzselően forró lég hullám öntötte el az arcom, ahog y eg y tizenkét centis orosz g ránát
becsapódott a g ödör mög ött.
Aztán hirtelen – olyan hirtelen, hog y az szinte sokként ért – csend lett. Az ág yúk
elhallg attak, eg yetlen hang ot se lehetett hallani.
Mi, akik korábban már tapasztaltunk ilyent, a fedezékeinkben maradtunk, de az újak közül
néhányan kíváncsian kidug ták a fejüket. Spät felordított a g ödörje aljáról:
– Húzzák le a fejüket, mag uk vadbarmok!
Túl késő volt néhányuk számára, mert amilyen g yorsan jött a csend, olyan g yorsan el is
múlt. Újabb lövedéksorozat záporozott le ránk, ag g asztóan közel a g ödörhöz.
– A harmadik még szebb lesz – hallottam Barcelonát. – Eg yenesen telibe.
Attól tartottam, ig aza van. Kétszer mellétrafáltak, de leg közelebb nem lesz ilyen szerencsénk.
Leg közelebb nekik lesz szerencséjük.
– Eg y mesterlövész rejtőzik valamelyik fenyőfán – jött rá Steiner.
A második átmeneti nyug alom alatt óvatosan kidug ta a fejét.
– Hé, Porta! – kiáltott át. – Szedd le azt a rohadékot! Szeretnék eg y kis nyug almat vég re.
– Meg próbálom – íg érte Porta. – Mindent a csend és a nyug alom érdekében! Csak kidug ná a
fejét az a szemétláda.
Kikúszott a fedezékéből, majd hason fekve pásztázni kezdte a fenyőerdőt a puskájára szerelt
infratávcsővel.
– Majd én kezelésbe veszem. – Pici előszedte az acéldrótját, és ki akart mászni a g ödörből.
– Odalopózom mög é, és a nyakára tekerem ezt...
– Vissza! – sziszeg te Spät.
Épp idejében. Alig hog y Pici visszazuttyant a lyukba, újabb sortűz dördült el. A lövedékek
ezúttal telibe találtak néhány g ödröt, mert a vonal vég e felől idehallatszott a súlyos sebesültek
szokásos rémes sikolya és kiáltozása.
– Ez az. – Barcelona sóhajtott eg yet. – Eltalált néhány szerencsétlent. Lehet, hog y most már
békén hag ynak minket eg y ideig .
– Persze, de csak addig , amíg azok a tetves Dók is csendben maradnak! – keserg ett Heide.
A Lég iós kikúszott Porta mellé. Éles szemével azonnal kiszúrta a fenyők közt mozg ó
g éppuskás alakot. Oldalba bökte Portát a könyökével.
– Ott van, lefelé tart. Látod? Attól a kibaszottul mag as fától jobbra.
Porta a vállához illesztette a puskát, és belekukkantott a távcsőbe.
– Hol az istenben van? Mert én semmit se látok!
– Látod ott azt a hatalmas fát? Jóval kimag aslik a többiek közül. Attól háromujjnyira, jobbra.
– Meg van! – ujjong ott Porta. – Eg en, látom a rohadékot. Lefelé tart, semmit sem g yanít. A
mellén Sztálin-érdemrend éktelenkedik. Hallod? Annak a tetű Sztálinnak az érdemrendje...
– Az istenit, hag yd már a g üg yög ést, inkább csináld! – sürg ette a Lég iós.
– Jól van, jól van, nem kell pánikba esni – csitította Porta. – Időmilliomosok vag yunk. Még
eg y lépés...
Ahog y beszélt, az ujja már rá is fonódott a ravaszra. Rövid, éles pukkanás hallatszott, és a
g yanútlan orvlövész fél fejét elvitte a lövedék. A Lég iós elég edetten bólintott.
– Jó lövés volt. Menjünk, jeg yezzük fel a noteszodba!
 Porta odaadta neki a kis sárg a noteszt, amit a sereg ben minden mesterlövész állandóan
mag ánál hordott, hog y nyilvántarthassa benne a találatait. A Lég iós felrótta Porta leg újabb
eredményét, aztán vég ig perg ette az előző oldalakat.
– Nem semmi – jeg yezte meg szűkszavúan.
– Leg alább annyit csináltam ki én is a drótommal – irig ykedett Pici. – Pedig ehhez sokkal
nag yobb kurázsi kell. Nem ülhetsz a seg g eden, eg y távcsövön át kukucskálva az ellenség et,
hanem ott kell lenned a helyszínen, benne a sűrűjében... – Ag resszívan meg suhog tatta a drótot,
majd, mint akinek hirtelen eszébe villant valami, Porta felé fordult. – Hé, mi van a fog ával?
– Nem láttam – sajnálkozott Porta. – A seg g fej eg yszer se vig yorg ott. Mi lenne, ha
odamennénk, és meg néznénk? Fele-fele alapon.
Picit nem kellett kétszer hívni. Elkúsztak eg észen a fenyőerdőig , a nyakukat kockáztatva eg y
darab arany fog tömésért.
Ohlsen hadnag y is kimászott az árokból.
– Átvennéd? – kérdezte Spättől. – Jobb lesz, ha meg yek, meg nézem, mit akar az a vén hülye
ezredes. Nem leszek sokáig távol.
Futva rohant a viszonylag os biztonság ot jelentő erdő felé, ahol az ezredes főhadiszállása volt.
Eg y g éppuska nyomjelző lövedékeket köpködött ki utána, de a lövész nem lehetett valami
tapasztalt. A g olyók ártalmatlanul a földbe fúródtak, jóval a hadnag y mög ött.
Eg yelőre ez volt minden, amit a hadnag yról tudtunk. A többit darabokból raktuk össze, jóval
azután, hog y Ohlsen visszatért.
Valahog y íg y történt:
Amikor zihálva meg érkezett a kastélyba, az ezredes eleinte nem akarta hag yni, hog y
meg zavarja a nyug almát, de vég ül még is leereszkedett hozzá, és meg hallg atta a jelentését,
amit korábban sürg ősen hallani akart. Hét seg édtisztje ug yanilyen unottan hallg atta a
hadnag yot.
Eg y kerek, szépen meg terített, ételtől és bortól roskadozó asztal körül ültek. Ohlsen, aki
kénytelen volt azt hinni, hog y valamiféle csodaország ba keveredett, minden apró részletet
szomjasan mag ába ivott a tekintetével: a virág okkal teli ólomkristály vázákat, a csillog ó
kristálycsillárt, a kék porcelántányérokat, a sürg ő-forg ó, fehér zakós tisztiszolg ákat. Eg y
pillanatra a hang ja elcsuklott; nem akarta elhinni, hog y a mészárlás és a fényűző vacsora elfér
eg ymás mellett, ug yanazon térben, ug yanazon időben.
Ohlsen hebeg ni kezdett, Von Verg il ezredes pedig meg ig azította a monokliját, és alaposan
szemüg yre vette ezt a pimasz hadnag yot, aki nem elég , hog y el merészelte hag yni az
arcvonalat, de ráadásul a vacsorázásban is meg zavarta. Először a csizmára tapadt vastag
sárréteg et nézte meg , aztán hag yta feljebb vándorolni a tekintetét a koszos, g yűrött és szakadt
eg yenruhán, melyet a fronton töltött hónapok piszka merevvé edzett. A halálfejes
huszárjelvény sárg án, rozsdásan vig yorg ott rá, szég yentelenül hirdetve, hog y már hosszú-
hosszú ideje nem volt a szabályzatban előírt tükörfényesre csiszolva. A Vaskereszt
elrong yolódott szalag ja nem éremben vég ződött, hanem néhány rojtra rátapadt sárdarabban. A
Vaskereszt már rég en elveszett, még akkor, amikor a hadnag y tankja a leveg őbe röpült. A
télikabát ujját néhány cérnadarab tartotta a helyén. A pisztolytáska bőrfedele leszakadt. A tiszti
öv helyett eg y eg yszerű, közleg ényeknek való öv volt a hadnag y derekára csatolva. A kézfeje
fekete volt a rászáradt vértől.
Az ezredes hag yta lepottyanni a monokliját, és fintorog va elfordította a fejét. Ahog y mindig
is sejtette, ezeknek a fronton szolg áló tiszteknek semmi stílusérzékük. Persze, ha nem lennének
társadalmilag ennyire értéktelenek, eleve nem kerültek volna a frontra. Az ezredes csak
tévedésből volt itt, valami kretén a Bendlerstrassén nyilván összekevert valamit.
Az ezrede, a 49. g yalog ság i ezred, g azdag és előkelő volt, s eg ész mostanáig nem látott
háborút, kivéve Dánia elfog lalását és két napot Franciaország ban, még a feg yverszünet előtt. Az
élet könnyű volt, és csupa öröm.
Aztán jött az a vég zetes nap, amikor a bendlerstrassei idióta az ezred parancsnokát, Von der
Graz ezredest dandártábornokká léptette elő, és eg y g yalog ság i hadosztállyal a Balkánra
küldte. Ez volt a kezdet. A 49. ezred, mely ekkor Breclavban élte g yöng yéletét, eg y ideig abban
a hitben élt, hog y saját elitjéből fog kikerülni az új parancsnok. Volt két alezredesük, akiket
már épp ideje volt ezredessé előléptetni. Ezek közül a tekintélyesebb, aki kiterjedt, befolyásos
kapcsolatokkal rendelkezett, eg észen odáig elment, hog y már jó előre bejelentette, milyen
változásokat fog eszközölni, ha kinevezik az ezred élére.
Az álom eg y felejthetetlen pénteki reg g elen, pontosan kilenc óra előtt húsz perccel,
darabokra tört. A dátumra és az időpontra minden tiszt pontosan emlékezett, ug yanis nyolc
neg yvenkor érkezett meg az új ezredes, hog y átveg ye az ezred irányítását. Eg y ezredes, akit
senki se ismert, és senki se óhajtott. Aktív szolg álatból érkezett, eg yenesen Demjanszkból.
Mag as, szikár férfi volt, kemény és hallg atag , fél szemén szemkötővel.
Azon a g yűlöletes pénteken vég ig dübörg ött a kaszárnyán, rosszallóan összeráncolt
homlokkal, orrát a földre szeg ezve, mint a bajt szimatoló kutya. Az eg yik ezredirodai tiszt,
hog y meg kedveltesse mag át, levezette az új parancsnokot az ezred messze földön híres
borpincéjébe, melyben annyi és olyan sokféle lélekmeleg ítő volt felhalmozva, hog y az minden
ínyenc szívét meg dobog tatta volna. De úg y tűnt, az ezredes nem ínyenc. Meg nézte eg y-két
poros üveg címkéjét, felvont szemöldökkel a tisztre nézett, aztán szó nélkül elhag yta a pincét.
Ez a tekintet és ez a hallg atás volt az, ami ig azán felkavarta a tisztet. Eg y órával később
összepakolta a holmijait és távozott, meg előzve azt, amit elkerülhetetlennek érzett.
Késő délután lett, mire az ezredes befejezte az inspekciót, és elfog lalta helyét elődje székében,
a pazar mahag óniasztal mög ött. A tisztek többség e már a kaszinóban volt, de hiába ig yekeztek
úg y tenni, mintha mi sem történt volna, a pezsg ő íze mintha nem lett volna az ig azi, és a játék
varázsa is elillant. Viharfelhők g yülekeztek a fejük fölött, de a szél nem eső, hanem veszély
szag át sodorta feléjük.
Aztán beütött a mennykő: az ezredes visszahívatta a tisztjeit a kaszárnyába, pedig a
leg többjük neg yvennyolc órás eltávozáson volt – ami csütörtök estétől hétfőn valamikorig
tartott. Ez némi szabadosság ot sejtetett, de rég óta bevett szokásnak számított a 49. ezredben.
Miután az ezredes összehívott annyi tisztet, ahányat csak lehetett, tudni akarta az ezred
pontos létszámát. Ezt a századparancsnokok jelentéseiből naponta összesíteni kellett volna, de
eg y mulasztás folytán – amit a felelős tisztek a Hauptfeldwebelek lazaság ának tulajdonítottak
– már hetek óta nem történt meg .
A szárnyseg éd kelletlenül felhívta a különböző századokat, és bekérte tőlük a szükség es
adatokat. Az ig yekezete meg lehetősen renyhe volt: a nag ybátyja mag as rang ú tiszt volt a
hadsereg nek eg y olyan eg ység énél, amelyik még német földön állomásozott, ami pedig az új
ezredest illeti, nem jelentett számára nag yobb bosszúság ot, mint eg y szemtelenkedő darázs.
Zajos, szúrós, de eg yetlen mozdulattal félre lehet seperni.
Félmosollyal az ajkain jelentette az ezredesnek:
 – Sajnálom, hog y ezt kell mondanom, uram, de az ezred pontos létszámát pillanatnyilag
lehetetlen meg állapítani. Az összes Hauptfeldwebelünk neg yvennyolcórás eltávozáson van.
Az ezredes tűnődve vég ig simított a szemkötőjén.
– Hol van a hadtápos tiszt?
Az ezred leg fiatalabb hadnag ya g aloppozott oda hozzá. Vig yázzba vág ta mag át.
– Hanns hadnag y, Von Krupp báró, hadtáptiszt, uram.
Az ezredes ránézett, aztán lassan bólintott; szomorúan, meg vetően.
– Tehát ilyen is van itt? – Krákog ott eg yet. – Nos, Von Krupp báró, talán lenne olyan szíves,
és ellenőrizné, hog y van-e leg alább őrség állítva. Vag y az őrök is eltávozást kaptak?
Hanns hadnag y tisztelg ett, hátraarcot csinált, és az ajtó felé indult, az ezredes azonban
visszahívta.
– Tudni akarom a laktanyában tartózkodók pontos számát. Neg yedórát kap rá, hog y
kiderítse.
A szárnyseg éd fölényesen elmosolyodott. Biztos volt benne, hog y a létszám a szabályzatban
előírtnak még a harminc százalékát is alig fog ja elérni. Már hónapok óta nem törődött senki az
efféle csekélység ekkel. Breclav vég ül is nem Berlin; ide soha senki nem jár inspekciózni.
Mag ára maradva a tisztjeivel, az új ezredes meg jeg yezte – udvariasan ug yan, de nem
leplezve döbbenetét – , hog y senkin nem lát frontszolg álatért kapott kitüntetést.
– Ó, nem, uram! – mondta meg botránkozva Dose százados. – Nem küldtek ki minket a
frontra.
– Valóban? – Az ezredes elmosolyodott, meg fag yasztva az összeg yűlt tisztek ereiben a vért.
– Nos, ezen könnyen változtathatunk. Önöknek is meg kell adni az esélyt, uraim, mint
mindenki másnak. A háború még nem ért vég et. Szeretném, ha mindannyian kérnék az
átirányításukat aktív frontszolg álatra. Az aláírásukkal ellátott papírok leg yenek az asztalomon,
mielőtt az est leszáll. – A még mindig mag abiztosan mosolyg ó szárnyseg éd felé fordult. – Ön
pedig küldjön táviratot minden eltávozáson lévő személynek. Rendelje őket vissza
haladéktalanul a kaszárnyába. Az én nevemben. Remélem, tudja, hol lehet meg találni ezeket az
embereket?
A szárnyseg éd alig észlelhetően meg g örnyedt. Fog alma se volt róla, hol keresse őket.
Leg feljebb kiküld értük, átfésülteti a város összes bárját és bordélyát – ami hosszas, kényes
művelet. Dose századosra sandított, és úg y döntött, továbbpasszolja a feladatot. Dose
közismerten balek volt.
– Szerintem ez a te asztalod – mondta kedélyesen, s a kezébe nyomott eg y halom
táviratűrlapot. – Tessék. Küldd ki őket minden eltávon lévő emberünknek. Gondolom, tudod a
címüket...
Dose, túl döbbenten ahhoz, hog y szólni tudjon, kitámolyg ott a szobából. Az este hátralevő
részét azzal töltötte, hog y nemlétező vag y rég elavult címeket keresett ki eg y címjeg yzékből,
és közben azért imádkozott, hog y eg y arra tévedő repülő pottyantson bombát az ezredes
szállására.
Minden ig yekezete dacára az eltávozáson lévő 1800 emberből csak kilencet sikerült
beg yűjtenie. Hétfőn a maradék 1791 is beszivárg ott a laktanyába, ki akkor, amikor kedve
tartotta – eg yesek korábban, hog y kipihenjék az átdorbézolt hétvég e fáradalmait.
Mindannyiukat kellemetlen meg lepetés várta: a laktanya eg yetlen éjszaka alatt fényűző
szállodából feg yelmezett katonai létesítménnyé változott. A tiszteket az asztalukon üzenet
várta, mely nyers szavakkal arra szólította fel őket, hog y haladéktalanul jelentkezzenek az
ezredesnél.
A fiatalabbak és ezáltal tapasztalatlanabbak azonnal hag ytak csapot-papot, s máris rohantak
az ezredeshez. Az óvatosabbak előbb „meg eresztettek” néhány telefont, felkészültek a
találkozásra, míg néhányan sürg ősen ág ynak estek, és elszállíttatták mag ukat a mentőkkel.
Előbbiek közé tartozott báró Von Verg il százados. Három órával azután, hog y visszatért a
laktanyába, meg kapta a parancsot, amely az orosz frontra szólította. Ig az, hog y előléptették
alezredessé, de ez apró ellentételezése volt mindazoknak a borzalmaknak, amikkel a jövőben
szembe kellett néznie. Nem is annyira a veszély, hanem a kényelmetlenség ek miatt ag g ódott. A
tetvekre g ondolt, meg a sárra, a lábszag ra és a rothadó hullákra – ez túl sok eg y civilizált
ember számára. Sírni tudott volna akkor és ott.
Nyolc nappal Bahnwitz ezredes érkezése után a 49. g yalog ság i ezred eltűnt, híres
borospincéjével eg yütt. Minden tiszt vitte a mag a részét. Senki nem távozott két
teherautónyinál kevesebb borral; a báró hárommal távozott.
Most pedig itt volt a keleti fronton, és a hadviselés kellemetlenség eit szenvedte. Sikerült
szinte rekordidő alatt sarokba szoríttatnia a csapatait az oroszokkal. Hisztérikus seg élykérő
üzeneteire azt a választ kapta, hog y a seg ítség úton van. Most pedig meg érkezett az íg ért
seg ítség , de nincs benne köszönet! Eg y tankszázad tankok nélkül; útonállók, csirkefog ók
g yülevész hada, rong yos, orrfacsaróan bűzös eg yenruhákban. Ez már-már sértés! Honnan is
tudhatta volna Von Verg il ezredes, hog y ez a g yülevész banda, amit két kemény és tapasztalt
tiszt vezetett, az istenek ajándéka volt, és talán az eg yetlen reménye, hog y élve kijusson innen.
Ez az eg y század felért eg y eg ész ezrednyi tejszag ú, vasalt eg yenruhás breclavi katonával.
Von Verg il alezredes ivott eg y korty bort, aztán meg bámulta az Ohlsen hadnag y fehér
karszalag ját. A szalag on két halálfej közt szűkszavú felirat hirdette: BÜNTETŐEZRED. Az ezredes
orrlyukai meg remeg tek; a hadnag y vértől, verejtéktől bűzlött, és olyan koszos volt, mintha a
háború kezdete óta nem látott volna szappant. Az ezredes letette a poharát, és rág yújtott eg y
cig arettára, hog y elnyomja a mosdatlan test szag át.
– Köszönöm a beszámolót, hadnag y. – Tartott eg y másodpercnyi szünetet, majd eltette az
arany öng yújtóját, s hátradőlt a székében. – Nyilván tisztában van vele hadnag y, hog y a
szabályzat értelmében minden katonának – jól meg nyomta a két szót – kötelesség e meg tisztítani
a felszerelését és kimosni az eg yenruháját ütközet után. Ezáltal az a természetes kopástól
eltekintve ug yanolyan állapotban marad, mint amikor vételezte. Nos, hadnag y, azt hiszem, ön
is eg yetért velem abban, hog y elég eg y pillantást vetni mag ára, és még eg y vak ember is – itt
elhúzta az orrát – láthatja, hog y mag a rendszeresen elhanyag olta ezt a kötelesség ét. Nem
vag yok biztos benne, hog y nem kellene szabotázsnak nyilvánítanunk a mag atartását.
Ug yanakkor – elmosolyodott, kifújt eg y füstfelhőt – , a mag a esetében ezúttal elnéző leszek.
Sejtem, hog y nem is annyira a szabotálási szándék, hanem a félelem és a g yávaság vezetett
ehhez a hanyag ság hoz. Ha az ember ideg ei felmondják a szolg álatot, néha elég különösen
viselkedik.
Ohlsen arca elvörösödött, de nem a szég yentől, hanem a harag tól. Ökölbe szorította a kezét,
szemében g yilkos fény csillant – de túl tapasztalt katona volt ahhoz, hog y ne rendelkezzen a
meg felelő önkontrollal. Elég eg yetlen szó ettől az idióta Von Verg iltől, és eg ykettőre fűbe
haraphat. A hazáért meg halni talán jelenthet némi értelmet, de eg y ilyen bolond miatt, mint
Verg il, kész őrültség lenne.
– Sajnálom, hog y ilyen az eg yenruhám, uram. – A hadnag y hűvös hang on, összeszorított
fog akkal beszélt. – A századunkat három és fél hónappal ezelőtt különleg es feladattal bízták
meg . Azóta folyamatosan harcoltunk. Alig tizenketten maradtak meg az eredeti századból,
tehát úg y g ondolom, meg kell értenie, uram, hog y ilyen körülmények közt eg yiküknek se volt
rá ideje vag y módja, hog y leüljön kifényesíteni a feg yverzetét vag y meg varrni az eg yenruháját.
Az alezredes ivott eg y újabb kortyot a borból, aztán meg paskolg atta az ajkait a hófehér,
keményített asztalkendővel.
– Az ok nem számít, hadnag y, csak a mulasztás. Továbbá, emlékeztetném rá, hog y a felettesei
jelenlétében csak akkor beszél, ha kérdezik. Én pedig nem kérdeztem. Amennyiben
meg jeg yzéssel kíván élni, eng edélyt kell kérnie a meg szokott módon.
– Rendben, uram. Ebben az esetben eng edélyt kérek rá, hog y beszéljek.
– Nem adok rá eng edélyt! – csattant fel az alezredes. – Bármit is mondjon, az nem változtat a
tényeken. Menjen vissza a századához, és többé nem akarom se mag át, se az embereit ebben a
visszataszító állapotban látni. – A tekintete felcsillant. – Holnap reg g el tízig kapnak haladékot,
hog y puccba vág ják mag ukat. Személyesen fog om ellenőrizni, hog y vég rehajtották-e a
parancsomat. Apropó, az oroszok. Meg szabadultak már azoktól az orosz fog lyoktól?
Ohlsen hadnag y felemelte a fejét, és eg yenesen az alezredes szemébe nézett.
– Nem, még nem, uram.
Az alezredes felvonta fél szemöldökét. Eg y darabig szótlanul ült, ideg esen nyomkodta a
cig arettáját a hamutartóban.
– Szabotázs – szólalt meg vég ül. – Szabotázs és eng edetlenség . De hog y lássa, mennyire
emberség esek vag yunk, hadnag y, ezúttal is elnézőek leszünk mag ához. Talán nem fejeztem ki
mag am elég világ osan, amikor
először mondtam. Tehát holnap reg g el tíz. Ez parancs. Holnap reg g el tízkor az oroszok
lóg janak. Várom reg g el a jelentését ez üg yben.
Ohlsen hadnag y meg nyalta kicserepesedett ajkait.
– Bocsásson meg , uram, de... nem akaszthatom fel őket csak úg y, hideg vérrel. Ők
hadifog lyok.
– Na és? – Az alezredes nem akart hinni a fülének. – Bárkik is leg yenek, hadnag y, mag ának a
leg első kötelesség e az, hog y vég rehajtsa a parancsomat, nem pedig az, hog y meg kérdőjelezze
annak érvényesség ét vag y indokoltság át. Remélem a mag a érdekében, hog y holnap reg g el
minden úg y lesz, ahog y lennie kell. – Meg lendítette az asztalkendőjét, jelezve, hog y a hadnag y
el van bocsátva, majd az asztaltársai felé fordult, a mag asba emelte a poharát. – Eg észség ükre,
uraim.
A hét eleg áns tiszt szintén meg emelte poharát. Ohlsen hadnag y sarkon fordult, és kirobog ott
a szobából. A sötétben visszafelé tartva azért imádkozott fennhang on, hog y az oroszok
kilőjenek néhány bombát a meg felelő helyre.
– Csak néhányat... csak eg yet-kettőt! Csak annyit, hog y ezt a nyolc tökfejet az ég be emeljék a
kövér seg g ükről... csak ennyit kérek, drág a Iván!
Az este azonban sötét maradt és csendes. Iván nem hallg atta meg az imát.
Ohlsen hadnag y visszaért a századhoz. Leug rott a g ödörbe, és dühtől remeg ve leült a földre.
– Mi történt? – kérdezte tőle riadtan Spät.
– Az a rohadék seg g fej... a rohadék seg g fej!
Pillanatnyilag , úg y tűnt, képtelen mást mondani. Mérg esen lerág ta eg y cig aretta vég ét, és a
földre köpte. Mi eközben eg yüttérzően bámultuk, és vártuk, hog y vég re előrukkoljon
valamivel. Aztán, nag y sokára, átszakadtak a g átak, és jött az áradat, olyan nyelven, amit
mindannyian értettünk és értékeltünk. Papa atyáskodó ag g odalommal hallg atta a hadnag yot.
– És most? – csóválta meg a fejét ennyi obszcenitás hallatán. – Mit akar tenni az alezredes?
Ohlsen feléje tekerte vérben forg ó szemeit.
– Meg mondom, mit akar tenni! Holnap reg g el tízkor szemlét tart nálunk! Biztos akar lenni
benne, hog y tiszták, fényesek és jól fésültek vag yunk, ahog y azt a szabályzat előírja! Előttünk
áll az eg ész éjszaka, hog y puskát pucoljunk és g ombot varrjunk!
– Hog y mi? – szörnyedt el Porta.
– Hallotta! – felelte ing erülten Ohlsen.
Porta jóízűen felvihog ott.
– Hé, Pici! – kiáltott át a sötétség en. – Hallottad ezt? Meg kell változnunk, neked meg nekem!
Mosni, varrni, sepreg etni fog unk, mint holmi vénlányok! Aztán holnap reg g el nehog y eg y
morzsát lássak a lyukatok alján!
Bömbölő röhög és volt a válasz.
– Milyen lyukról beszélsz? A seg g lyukunkról? Azt is meg fog ja nézni a vén buzi?
A nevetésünket kilométerekkel odébb is hallhatták.
– Az isten szerelmére – könyörg ött Ohlsen hadnag y, akinek már íg y is épp elég baja volt – ,
ne csapjanak ekkora lármát.
– Pszt! – emelte az ajkai elé szurtos mutatóujját Porta. – Még felébresztjük az oroszokat!
– Ig en, és az nem lesz olyan mulatság os, mint amilyennek hang zik! – mordult rá Ohlsen.
Elcsendesedtünk. A heg yek csúcsai körül felhőkoronák libeg tek, a hold mög öttük rejtőzött
valahol. Az este sötét volt, de békés. Ohlsen befészkelte mag át Spät és Papa közé, s halk,
izg atott hang on mag yarázni kezdett nekik.
– Nézzék, nag y szarban vag yok. Ha van valami javaslatuk, szívesen meg hallg atom. Az a tetű
alezredes rag aszkodik hozzá, hog y holnap reg g el tízre vég ezzünk a fog lyokkal. Személyesen
akar meg g yőződni róla, teljesítettük-e a parancsot, úg yhog y fog almam sincs, mi a fenét
csinálhatnék. Mit tehetnénk, hog y a kecske is jóllakjon, a káposzta is meg maradjon?
Hallg attak. Spät a homlokát ráncolg atta, Papa mélyeket szívott a pipájából.
– Ez a Von Verg il jól feladta nekünk a leckét – szólalt meg hosszú idő múltán. – Ez azt jelenti,
hog y el kell rejtenünk a hat fog lyot, és helyettük fel kell mutatnunk hat hullát az alezredesnek.
– És ha eg yszerűen hag ynánk meg szökni őket? – javasolta Spät.
– Hallottad, mit mondott Borisz – tiltakozott Ohlsen. – Lelőnék őket, amint visszaértek a saját
vonalaik mög é.
– Miért? Mert fog ság ba mertek esni? – Spät meg rázta a fejét. – Szerintem túloz. Nem tudom
elhinni.
– Nos, akkor kérdezzük meg őt. Hátha van valami ötlete. A fenébe, vég ül is az ő fejét akarom
menteni.
Spät mag ához hívatta a fog lyot. Fél perccel később a fiatal orosz hadnag y lehuppant a
g ödörbe. Ohlsen g yorsan felvázolta neki a helyzetet.
– Eg yszóval, íg y állnak a dolg ok – fejezte be a mondókáját. – És, hog y őszinte leg yek, nincs
mit tennem. Hacsak neked nincs valami eg et reng ető ötleted...
Az orosz komoran nemet intett a fejével.
– Bárcsak lenne. Sajnos a mi oldalunkon se jobbak a fejesek, mint nálatok. Amint visszatoljuk
a képünket, ag yonlőnek minket, mint árulókat. – Elkapta Spät szkeptikus tekintetét, és
szomorúan bólintott. – Ig en, ez az ig azság , barátom. A Vörös Hadsereg katonája inkább az
életét kell adja a hazájáért, de nem eshet fog ság ba! Ezek Sztálin bácsi szavai.
– Mi a helyzet a mi területünkön harcoló partizánokkal? – kérdezte Papa. – Ők nem
lehetnének a seg ítség etekre?
– Ez eg y lehetőség – ismerte el az orosz, de nem látszott túlzottan lelkesnek. – A baj csak az,
hog y minden partizáncsoport közvetlen összeköttetésben van a főparancsnokság okkal, és míg
eg y helyi csoport esetleg semmi g yanúsat nem talál a történetünkben, addig a központban a
fiúk tudni fog ják, hog y az eg ység ünknek semmi keresnivalója a környéken. Ha pedig
meg mondjuk nekik, hog y szökött fog lyok vag yunk, annak ők se örülnek. Az eg yetlen
lehetőség ünk az, hog y elhitetjük velük, eg y támadás következtében váltunk le a csapat többi
részétől, és mindeddig rejtőzködtünk az ellenség elől. A g ond itt az, hog y valószínűleg
eg yetlen szavunkat se fog ják elhinni, bár az is előfordulhat, hog y nem is kíváncsiak a
mesénkre. Először lőj, csak aztán kérdezz, ez az ő jelszavuk, és hig g yétek el nekem, e szerint is
cselekszenek.
Spät hadnag y rág yújtott eg y cig arettára, a tenyerével árnyékolva le a láng ot.
– Ha más lehetőség nincs, akkor szerzünk nektek német eg yenruhát, és elrejtünk a saját
embereink közt. Aztán, ha olyan alkalom adódik, meg léptek...
– Feltéve, hog y előtte nem vég eztek ki minket mint kémeket! – tette hozzá az orosz. – Az
embereim nem beszélnek németül, ezt elfelejtetted? Tudom, hog y a leg jobb indulattal
javasoltad ezt, és kérlek, ne tarts hálátlannak, de nem szívesen ölteném mag amra az ellenség
eg yenruháját, és várnám benne, hog y Damoklész kardja lecsapjon.
Spät vállat vont.
– Tökéletesen meg értelek.
Hosszú, tanácstalan csend következett, amit vég ül Ohlsen hadnag y tört meg .
– Szóval, semmire nem jutottunk. Tényleg nincs semmilyen épkézláb ötleted? – fordult az
orosz felé.
– A leg apróbb se – felelte halvány mosollyal az orosz, mint aki beletörődött a sorsába. – És ha
jobban beleg ondolok, teljesen felesleg esen kockáztattok miattunk. Vég ül is, nekünk teljesen
mindeg y, hog y ki akaszt fel minket: ti vag y a mieink.
– Miért nem kérdezzük meg Portát? – állt elő az ötlettel Papa.
Ohlsen hadnag y rámeredt, aztán felnevetett.
– Három tisztnek és eg y Feldwebelnek nem sikerült eg yetlen használható ötlettel előállnia,
kénytelenek eg y félművelt, zsivány Oberg efreiterhez fordulni!
Spät elmosolyodott, Papa vállat vont.
– Nevetség es ötlet, ezzel mag a is tisztában van, de eddig akkor is ez leg jobb – ismerte el
vig yorog va Ohlsen. – Hívják ide azt a nag yszájút, hátha akad valami a tarsolyában. Portát
ismerve nem lepne meg , ha tudná a meg oldást a bajunkra.
Porta besiklott a g ödörbe, kényelembe helyezte mag át, aztán vég ig nézett az összeg yűlt
társaság on.
– Mi a g ond? – kérdezte vidáman. – Fog adni mernék, hog y valami piszkos melóról van szó,
különben nem hívtak volna ide! – Spät meg kínálta eg y cig arettával; Porta a füle fölé
big g yesztette az ing yenbag ót. – Köszönöm. Ne harag udjon, amiért nem g yújtok rá. Cig arettát
sose utasítok vissza, ez nálam alapelv.
Kíváncsian Ohlsenre pislog ott, az pedig eg yenesen rátért a tárg yra:
 – Porta, szükség ünk van a seg ítség ére. Tennünk kell valamit, ha nem akarjuk, hog y a
fog lyaink lóg janak, és azt a valamit g yorsan kell meg tennünk. A kérdés csak az, hog y mit. Van
valami ötlete?
– Ah, most már eng em is meg kérdeznek – borzolta Ohlsen ideg eit Porta. – A fiúk már azóta
tárg yalják a kérdést, amióta visszatért az alezredestől!
– Honnan tudtak róla? – kapta fel a fejét Ohlsen.
Porta meg dörzsölg ette az orrát.
– Meg vannak a mag unk hírcsatornái.
– És milyen következtetésre jutottak?
– Nos, kezdjük Heidéval. Ő nem akarja, hog y eleng edjük őket. Azt íg érte, és komolyan
g ondolja, hog y lelövi őket, ha átlépik az arcvonalat. Talán neki van ig aza. Ezzel reng eteg
g ondtól meg kímélné mag át, hadnag y úr.
Papa kivette a szájából a pipát, és türelmetlenül csettintett a nyelvével.
– Gyerünk, Porta, ébresztő! Te ennél sokkal többre is képes vag y, ne akarj lejáratni! Ha a
hadnag y is ezen a véleményen lenne, akkor már rég en vég zett volna a fog lyokkal. Mi nem
meg ölni, hanem meg menteni akarjuk őket, az időnk pedig fog ytán!
– Jól van, jól van, nem kell izg ulni. Csak türelem, majd lesz valami, ahog y a szűz lány is
biztatta mag át, miután kipróbálta eg y túlérett banánnal.
– Ez jó! – Spät akkorát nevetett, hog y a cig arettája majdnem leszaladt a torkán.
– Te poénkodsz, miközben itt emberek életéről van szó! – tolta le Portát Papa.
– Hog y oda ne rohanjak! – g únyolódott Porta.
Ohlsen hadnag y odahajolt Portához, és meg vereg ette a vállát.
– Kérem, Porta... mint mondtam mag ának, ég ető szükség ünk van a seg ítség ére. Tudom,
hog y állandóan tele van ötletekkel, úg yhog y ha javasolni akar valamit, akkor ne habozzon
előrukkolni vele.
Porta tűnődve méreg ette a hadnag yot.
– Ami azt illeti, kitaláltam valamit, de hog y tetszeni fog -e, azt nem tudom.
– Halljuk.
– Elég nehéz elmag yarázni, de arra g ondoltam, hog y ha tudnánk szerezni hat hullát... Három
már van, leszedtünk néhány orvlövészt, három másikat pedig majd kentünk valahonnan, ez
nem jelenthet g ondot.
– Tehát?
– Szóval, én, Pici meg még valaki, mondjuk a Lég iós, felmeg yünk, és meg durrog tatjuk eg y
kicsit az ellenség et. Érti, ug ye? Meg g yőződünk róla, hog y már lefeküdtek, aztán g yorsan
vég ig g éppuskázunk az árokban. – Porta eljátszotta a jelenetet, képzeletbeli g olyókkal szórva
meg a három tisztet. – Erre ők be fog nak g yulladni, azt fog ják hinni, hog y eg y eg ész zászlóalj
rontott rájuk. Amint felébresztettük őket, szedjük a sátorfánkat, és visszajövünk ide. Valahog y
íg y... látja?
A bajonettje heg yével Porta a g ödör aljára karcolta az elvég zendő manővereket. Papa és a
három tiszt bólintottak. Még nem eg észen értették, mit akar Porta, de már dereng ett nekik
valami.
– Aztán, persze, elkezdődik az ig azi csetepaté – folytatta Porta. – Barcelonát ide állítjuk a
láng szóróval, és amint jelt adok, alaposan meg pörköli az előőrsüket. Aztán jönnek a többiek a
g ránátvetővel. Erre, bár halvány fing juk se lesz róla, mi történik, a rakétavetősök is rá fog nak
zendíteni, mert be lesznek tojva, mint az állat. Az ellenség se fog erre ölbe tett kézzel ülni,
hanem bevet mindent, amije csak van. Na már most, ez minden kétség et kizáróan felveri az
álmából Von Verg ilt és a fiúkáit – meg vetően Von Verg il sereg ének a balszárnya felé intett.
– Amint ráébrednek, mi folyik itt, mérg et vehetnek rá, hog y el fog ják húzni a csíkot. Úg y
fog nak kiug rálni a g ödrökből azok a kis buzik, mintha pucér lányok tévedtek volna be közéjük.
Ohlsen hadnag y elismerően hümmög ött eg yet.
– És mi lesz az orosz barátainkkal?
– Nos, miután a balszárny elpucolt, szépen átsétálnak a saját vonalaik mög é. Erről jut
eszembe... – Az orosz tiszt felé fordult. – Attól tartok, kénytelenek leszünk eg y kicsit
kidekorálni mag ukat. – Nem úg y nézett ki, mint aki tényleg sajnálja a dolg ot. – Pici majd
g ondoskodik erről. Mindent alaposan kidolg oztam, tudja. Odaát azt fog ják mondani, hog y a
saját körzetükben vág ták el mag ukat a csapat többi részétől, aztán partizánokkal akadtak össze,
akik eg y farmra vitték mag ukat, arra, ahol a pincében azokat az embereket találtuk. Majd
később elmesélem. Nos, mi meg támadtuk a farmot, és meg öltük az eg yik partizánt. A másiknak
sikerült meg szöknie. Pontosan úg y, ahog y a valóság ban is történt. Mag ának és az embereinek
sikerült kikeveredniük onnan. Fog almuk se volt, merre vannak, valahog y ide keveredtek.
Rájöttek, hog y az ellenség es vonalak mög ött vannak, ezért lövöldözni kezdtek, hog y zűrzavart
keltsenek. Ezt kihasználva osontak át a saját vonalaik mög é. Tud követni?
Az orosz hadnag y elvig yorodott.
– Úg y érti, mondjuk azt, hog y mi robbantottuk ki a csetepatét, és késztettük a fedezékeik
elhag yására a bajtársaikat?
– Nos, miért ne? Ezeket a seg g fejeket eg y marék kézig ránáttal a világ vég ére lehetne
kerg etni.
– De mi lesz mag ukkal? – ag g ódott miattunk az orosz. – Abban a percben, hog y
visszamentünk, és elmondtuk nekik a pozíciójukat, tudni fog ják, hog y a csapataik eg y része
visszavonult. Nem fog nak tétlenek maradni. Előre fog nak nyomulni, és elfog lalják a meg ürült
árkokat.
– Mondok én mag ának valamit, barátom. – Porta közelebb húzódott hozzá. – Az a társaság
– intett meg vetően az orosz csapatok irányába – semmivel se jobb annál – mutatott ug yanilyen
meg vetéssel a balszárny irányába. – Gondolja, hog y Pici meg én szerezni tudtunk volna három
hullát csak úg y? Nem ám, ha nem lennének olyanok, amilyenek.
– Meg kérdezhetem – szólt közbe Ohlsen – , mikorra tervezték a bál kezdetét?
– Három óra jó lesz? – javasolta Porta. – Szerintem ig en. Úg y g ondoltam, hog y én, Pici meg a
Lég iós elindulunk fél háromkor, aztán pontban háromkor... piff-puff!
– Miért éppen háromkor? – kíváncsiskodott Spät.
– Nos, először is, hajnali háromkor senki nem számít támadásra. Ki a fenének van kedve
olyankor harcba indulni? A leg több seg g fej ilyenkor alszik. Nálunk is, náluk is. Azt se fog ják
tudni, merről jött a támadás. Azért – nézett az oroszra – nem árt majd sietni, ha eljön az ideje.
Azt is meg mutatom mindjárt, merre kell menniük.
Az orosz komoran bólintott.
– Köszönöm. Nem is tudom...
– Még valami – szakította félbe Porta. – Kerüljék Picit. Ő eg y hatalmas fickó eg y apró
acéldróttal, amit szokása az emberek nyaka köré hurkolni, amikor azok nem fig yelnek.
Pillanatnyilag túlság osan izg atott. Beleütköznek, és kész a baj. Néha előbb cselekszik, csak
aztán g ondolkodik, ha érti, miről beszélek. Aztán ott van Heide. Ő eg y hideg vérű g yilkos, csak
íg y eg yszerűen. Ha meg látja mag ukat, lőni fog . Ami az új fiúkat illeti, őket nem ismerem, de
szerintem nem kell tartani tőlük. Nos, akkor jöjjön, meg mutatom, merre kell majd menniük.
Tartsa alacsonyan a fejét, ha nem akarja, hog y elvig ye eg y jól irányzott g olyó. A fene érti, de a
világ nak ezen a fertályán minden második ember orvlövész.
Kimásztak a g ödörből, és a szög esdróthoz kúsztak, melyen túl a senki földje húzódott.
Hamarosan elnyelte őket a sötétség .
Ötven perccel később tértek vissza. A csendből ítélve senki nem vette észre őket.
– Nos – dörzsölte össze a tenyerét Porta – , ezzel akkor meg vag yunk.
– Úg y tűnik – bólog atott búsan Ohlsen.
Eg yeztették a karóráikat. Az időpont 22.05 volt. Porta visszakúszott a saját fedezékébe, amit
Picivel osztott meg . Sutyorg ást hallottunk, aztán Pici hang osan felröhög ött. A Lég iós
meg átkozta őket, eg y kóbor lövedék elszállt fölöttünk, aztán meg int csend lett.
Röviddel éjfél után a két hadnag y elindult ellenőrizni a század többi részét.
– Sokszor eltűnődöm azon, vajon miért is ideg esíti annyira az embert a csend – motyog ta
Spät, feltekintve a sötét, felhős ég boltra.
Elindultak felfelé a dombon, óvatosan lépeg etve, eg yik bokortól, fától a másikig . Alig mentek
néhány métert, máris meg torpanásra késztette őket eg y mély, eg yszerre disznóröfög ésre és
kutyamorg ásra emlékeztető hang .
– Mi a fene lehet ez? – suttog ta Ohlsen.
Léleg zetvisszafojtva hallg atóztak, aztán eg yszer csak széles vig yor terült el Spät arcán.
– Valami vadbarom horkol!
Nesztelenül a hang irányába lopakodtak a nedves fűben, és kis híján belepottyantak eg y mély
g ödörbe, aminek az alján eg y összeg ömbölyödött tiszthelyettes feküdt. Hanyag ul mag a mellé
hajította a g éppisztolyát, és úg y hortyog ott, hog y még a föld is remeg ett körülötte.
Spät hadnag y lehajolt, felemelte a g éppisztolyt, a férfi mellkasára irányította, aztán a
tiszthelyettes arcára csapott.
– Mi folyik itt? – A férfi önkéntelenül fel akart ülni, de a saját feg yvere csöve visszanyomta.
– Éppen ezt szeretnénk tudni mi is – felelte morcosan Ohlsen. – Hog y mi az ördög folyik itt?
Jól nézne most ki, ha oroszok lennénk, nem ig az?
– Őröket állítottam...
– Ezt elhiszem! Fog adni mernék, hog y ők is édesen szundikálnak. Szép kis példát mutatott
nekik! Meg érdemelné, hog y a helyszínen ag yonlőjem.
A leforrázott férfi hag yta visszahanyatlani a fejét a földre. Ohlsen meg vetően vég ig mérte,
aztán intett Spätnek, és folytatták az útjukat. Valamivel távolabb Porta diadalmas nevetése
ütötte meg a fülüket. A sötétség en át halványan látni lehetett Porta g roteszk, sárg a kalapját; a
g ödör felől kockák zörg ése hallatszott.
– Te jó ég ! – mondta irig y álmélkodással Spät. – Hát ezek sose adják fel? Eg yáltalán, látják a
pöttyöket ebben a sötétben?
Ohlsen vállat vont.
– Valószínűleg nem. Talán éppen ezt tetszik nekik benne: íg y sokkal könnyebben átverhetik
eg ymást!
A két tiszt röviddel azelőtt fejezte be ellenőrző körútját, hog y a g ödörben meg szólalt volna a
tábori telefon.
 – Emil 27 – szólt bele Heide. Eg y pillanattal később átadta a fejhallg atót Ohlsennek. – Az
alezredes úr keresi önt, uram.
Ohlsen elfintorodott.
– Itt Ohlsen hadnag y, uram... Ig en... Ig en, értem... Természetesen, uram. Ahog y óhajtja,
uram. – Visszaadta a fejhallg atót Heidénak, majd Papa felé fordult. – Mint hallhatták, Von
Verg il volt. Azt akarja, hog y az első szakasz pontban holnap reg g el tízkor leg yen nála, kikenve-
kifenve. A második szakasznak tizeneg ykor, a harmadiknak tizenkettőkor kell jelentkeznie, és
íg y tovább.
– Csodálatos... – mormog ta Spät.
– Én másképpen fog almaznék – mondta száraz hang on Ohlsen. – Az első szakasznak a hat
hullát is mag ával kell vinnie.
Eg ymásra néztek, vállat vontak, aztán mindketten visszavonultak a takarójuk alá, hog y
pihenjenek néhány órát.
Ami minket illet, olyan éberen aludtunk, mint a nyúl. Fél háromkor mindannyian
vég ig néztük, mint kúszik ki a fedezékéből és tűnik el a szög esdróton túl Porta, Pici meg a
Lég iós. Papa és Barcelona utasítására készenlétbe helyeztük a három aknavetőt.
Barcelona mag ához szorította a láng szórót. Tíz perc alatt leg alább hússzor ellenőrizte a
szelepkioldó szerkezetet.
– Hog y mikor tudom már kicserélni ezt a szétrohadt szelepet...? – motyog ta. – Leg utóbb
rág óg umival foltoztam meg , és azóta se jutottam hozzá új alkatrészhez.
– Már késő emiatt ag g ódni – leg yintett Ohlsen. – Már csak nég y percünk van.
Heide a nehézg éppuskája mög ül fenyeg etően az újoncok felé fordult.
– Csak lássam meg , hog y nem csináltok mindent akkor és úg y, mint én, és g olyót eresztek a
seg g etekbe! Értettétek?
A leg fiatalabb új fiú, eg y leg feljebb tizenhét éves g yerek, hang osan sírva fakadt. Heide
odalépett hozzá, és kíméletlenül felképelte.
– Hag yd abba! Semmi olyan nem fog történni veled, ami velünk is ne történhetne meg .
Akármelyikünknek szétlőhetik a fejét, nemcsak neked.
A fiú hisztérikusan sikoltozni kezdett; hosszan, fülsértően, ellenőrizhetetlenül. A többi újonc
ideg es pislog ással fig yelte. Heide meg rag adta a vállánál, meg rázta, aztán meg int lekevert neki
vag y három pofont.
– Abbahag ynád vég re a vonítást? Azt akarod, hog y kicsináljalak, mielőtt még az ellenség
hozzád nyúlhatna?
Ohlsen hadnag y és az orosz tiszt eg ymás mellett állva, komor hallg atásba burkolózva nézték
a jelenetet. Heide fellépése brutális volt, de szükség szerű. Az újoncok íg y is épp elég rémültek
voltak – ha a fiút nem veszi kezelésbe valaki, akkor a pánik könnyen átrag adhat a többiekre is.
Íg y azonban mindenki a helyén fog maradni, a Heidétól való félelem talán még az oroszoktól
való retteg ést is túlszárnyalja.
– Érti a dolg át a fickó – jeg yezte meg az orosz.
– Ig en – értett eg yet Ohlsen. – Amíg háború van, azt hiszem, hozzá hasonló emberekre van
szükség ünk.
Másodpercekkel azután, hog y elhallg atott, robbanás rázta meg a lábunk alatt a földet. A
mennydörg éshez hasonló robajt eg y fájdalmas üvöltés követte. Aztán, kirajzolódva a láng ok
által meg világ ított ég bolt ellenében, Pici ismerős alakja tűnt fel az ellenség es fedezékek
közelében. A g éppuskáját a csípőjéhez szorította, és vörösen izzó lövedékfolyamot zúdított
vég ig az első fedezékvonal mentén. A pánikba esett oroszok kiug ráltak az árkokból, és ki-ki
szaladt, amerre látott.
Az orosz hadnag y elismerően füttyentett.
– Micsoda embereid vannak!
Ohlsen ráordított Barcelonára, aki előrerohant a készenlétben tartott láng szóróval. A
rág óg umi tette a dolg át, és tette Barcelona is. Fekete füstoszlopok emelkedtek a mag asba, és
ég ő emberi fáklyák rohantak fel-alá, őrjöng ve a fájdalomtól, sikoltozva a félelemtől.
Ohlsen felemelte a kezét, aztán hag yta lezuhanni. Ez a mi jelünk volt. Heide démonként
üvöltve küldte át eg yik sorozatot a másik után a szög esdrót másik oldalára. Az emberei
követték a példáját – valószínűleg azt se tudták, mit csinálnak, de túlság osan féltek ahhoz,
hog y abbahag yják a lövöldözést.
– Aknavetők... tűz!
Spät parancsára működésbe léptek az aknavetők. A g ránátok eg yik a másik után íveltek át az
ellenség térfelére, tovább növelve a zűrzavart.
Összehajtottam a g éppuskám állványát, és előrerohantam, befészkeltem mag am eg y
bombatölcsérbe a senki földje közepén. A lőszeresem követett. A velem szemben lévő g ödörből
kimásztak jó páran, és vak dühvel felém rohantak. Hasra vág tam mag am, a vállamhoz
illesztettem a g éppuskatust, és g ondosan becéloztam őket – mintha nem a háború sűrűjében,
hanem az otthoni g yakorlótéren lettem volna.
Ahog y lőni kezdtem, a feg yver hang ját mag ába olvasztotta eg y újabb robbanássorozat. Az
oroszok összeszedték mag ukat, és ellentámadást indítottak a rakétavetőikkel. A sivító rakéták
nappali fénybe vonták az ég boltot.
Visszakúsztam Ohlsen mellé a fedezékbe, s készenlétben tartva a g éppuskát vártam, hog y
alábbhag yjon a vihar. A fog lyok, kihasználva az ő kedvükért kirobbantott zűrzavart, a vonalaik
felé osontak.
Az alezredes zászlóalja pontosan úg y reag ált, ahog y azt Porta meg jósolta. Eleinte nem
értettük, miért nem lendül ellentámadásba az orosz g yalog ság , de aztán fény derült ennek
okára: ők is úg y döntöttek, inkább távol maradnak a csata idejére!
Hét óra volt, mire a körzetben normalizálódtak az állapotok. Még íg y is folyamatos volt a
lövöldözés, de már csak a látszat kedvéért húzog atták a ravaszt mindkét oldalon.
Dél felé sikerült helyreállítani a kapcsolatot a parancsnokság g al. Az alezredes lefújta az
ellenőrzést, fontosabb teendőkre hivatkozva távol maradt a veszélyzónától.
Nag y volt a sürg és-forg ás, javítani kellett a szétszakadt telefonvezetékeket, küldöncök jöttek
és mentek – a főhadiszállás tudni akarta, mi történt. Ohlsen hadnag y jelentette, hog y eg y orosz
különítmény el akarta fog lalni a fedezékeinket, ez robbantotta ki a lövöldözést. Szerencsére a
szomszédos század is valami hasonlót jelentett, íg y senki nem firtatta tovább a történteket.
Amint a feg yverek elnémultak, kimentünk eg y portyára, és hamarosan hat orosz holttesttel
g azdag abban tértünk vissza. Felakasztottuk őket a leg közelebbi fára, aztán Ohlsen írott
jelentést küldött Von Verg ilnek.
Másnap az alezredes elküldte a seg édtisztjét, hog y ellenőrizze, ig az-e, amit a hadnag y
jelentett. Ennyi fáradozás után kíváncsiak voltunk, milyen hatást fog kiváltani munkánk
eredménye, de a seg édtisztnek g yeng e lehetett a g yomra, mert nem óhajtotta látni a fán lóg ó
tetemeket.
 – Bízom az adott szavában, hadnag y. Csak formalitás az eg ész, tudja.
Sehog yan se tudtuk jobb belátásra bírni. Miután a seg édtiszt, orra előtt zsebkendővel,
eltávozott, Ohlsen szomorúan meg csóválta a fejét.
– Ennyi öldöklés semmiért...
Aznap este parancsot kaptunk, hog y küldjünk át eg y felderítő osztag ot az orosz vonalak
mög é. A fejesek arra voltak kíváncsiak, mekkora az ellenség tűzereje, és hog y vannak-e odaát
tankok.
Persze, a mi szakaszunkat küldték át. Nem is lehetett volna másként. Az újoncok az első tíz
méter után halottak lettek volna.
Eg yenként kikúsztunk a g ödrökből, és átsomfordáltunk az orosz vonalak felé. Kivéve Picit. Ő
előkapta az acéldrótját, és fürg én átrohant.
– Fele-fele! – vetette oda Portának, ahog y elhúzott mellette. Eg yikünknek se kellett külön
meg mag yarázni, mire értette.
– Ne eng em hibáztass – morog ta Papa – , ne eng em hibáztass, ha kivég zőosztag elé állítanak.
Jézusom, hányszor fig yelmeztettelek! Itt nem csupán az erkölcsről van szó. A szabályzatot is
meg szeg ed! Kétszeresen is!
– Jé! – g únyolódott Porta. – Csakug yan? Na ne mondd!
– Halottakat kifosztani... ez mindenhol bűncselekménynek számít, az eg ész világ on.
Másodszor pedig , minden szerzemény – arany fog tömés, g yűrű, karóra – , és ezt ti is jól
tudjátok, az állam tulajdona. Át kellene adnotok a leg közelebbi SS-irodának. Németország ban,
ha máshol nem is, ez a törvény. Gondolom, nem árulok el titkot, ha azt mondom, hog y ezért
halálbüntetés jár.
– Papa, te aztán átkozottul pesszimista vag y! – jelentette ki Porta.
– Én nem adok át semmit – közölte Pici, aki lelassított, hog y vég ig hallg assa a beszélg etést.
– Mag amnál tartom a háború vég éig . Aztán tudjátok, mit fog ok csinálni vele? Veszek belőle
eg y hentesüzletet és eg y bordélyt.
– Más emberek aranyfog ával! – motyog ta Papa.
– Miért ne? – pörg ött be Pici. – Hallottam, hog y a koncentrációs táborokban az élők szájából
ráng atják ki a fog akat. Mi leg alább vag yunk annyira tisztesség esek, hog y várunk, míg
meg halnak.
– Tisztesség esek! – szólalt meg Steg e. – Ne röhög tess!
Porta feléje perdült.
– Te csak maradj ki ebből, nebáncsvirág ! Menj vissza a könyveidhez, és törődj a saját
dolg oddal!
Steg e közönyösen vállat vont. Már teljesen immúnissá vált Porta állandó sérteg etéseivel
szemben.
Már jó mélyen bent voltunk az orosz vonalak mög ött, amikor Papa hirtelen meg torpant, és
lefelé mutatott eg y szakadékba az út szélén.
– Valami van ott lent – suttog ta.
Pici és a Lég iós hasra feküdtek, és lekukucskáltak a mélybe. Aztán a Lég iós intett, hog y
odamehetünk.
– Semmi g ond. A barátaink azok. Gyertek, nézzétek meg őket!
Mindannyian odamentünk, és lenéztünk a szakadék aljára.
– Barátok? – ráncolta össze a homlokát Papa az öt holttest láttán.
 – Eg en, és nem úg y néznek ki, mintha a sötétség miatt pottyantak volna be oda – mondta
Porta. – Tarkón lőtték a nyomorultakat.
– Mi van rájuk tűzve? – meresztette a szemét Pici. – Valami papírt látok a mellkasukon.
Porta lemászott az eg yik cetliért, amelyen cirill betűkkel, oroszul ez állt: „HAZAÁRULÓ”.
– Ennyi meló felesleg esen – sajnálkozott Barcelona. – Az ember ilyenkor óhatatlanul
elg ondolkodik, vajon érdemes-e törnie mag át.
– A hadnag y nincs köztük – állapította meg Papa. – Lehet, hog y sikerült meg szöknie.
– Valószínűbb, hog y mint tisztet különleg es bánásmódban részesítik.
– Szerencsétlen flótás...
– Jézusom! – fakadt ki Heide. – Mi a fenének veszteg etitek a könnyeiteket ezekre a
tetűládákra? Ha tudtam volna, miben mesterkedtek, saját kezűleg lőttem volna le őket. Már az
elején meg mondtam!
Barcelona tekintete összeszűkült.
– A hozzád hasonló g azemberek – mondta meg vetően – , a vég én mindig otthag yják a
fog ukat. Mindig ! Nem te vag y az első, akit ismertem. Spanyolország ban volt belőlük jó néhány.
Nag yszájú barmok, akik sose tudták, mikor kell leállni. – Meg rázta a fejét. – Most mind a föld
alatt vannak. Ott, ahová valók. Ők kérték, meg kapták. Ahog yan te is meg fog od kapni, ha eljön
az ideje.
– Csakhog y te nem leszel ott, hog y lásd! – vág ott vissza Heide.
Már dereng ett, mire visszatértünk a saját vonalaink mög é. Mivel csend volt, pihenni
próbáltunk, amíg lehet, de a fél szemünket azért nyitva tartottuk, mert jól ismertük az
oroszokat. Imádtak rajtaütni az emberen.
– Ha mindenki kényelmesen elfészkelte mag át – mondta Ohlsen nyájas, volt-eg yszer-hol-
nem-volt hang on – , akkor elmondok mag uknak eg y mesét. – Több se kellett a g yanúnknak,
máris talpon volt. – Eg észen mostanáig tartog attam a mag uk számára. Bizonyára örömmel
fog ják hallani, hog y az alezredes túltette mag át a rémületén, és újabb meg hívással állt elő, ami
ma reg g elre szól. – Leesett az állunk. Vég ig néztünk fekete kezeinken, piszkos eg yenruháinkon.
Ohlsen hadnag y sug árzó, atyai mosollyal tekintett ránk. – Tudtam. Tudtam, hog y ujjong ani
fog nak az örömtől. Mondtam is Spät hadnag ynak, alig várom, hog y elmondjam mag uknak.
Alig várom, hog y lássam felrag yog ni a kis arcukat, meg csillanni szemük sarkában a hála
könnyeit...
– Eg y lószart! – Porta kiköpött eg y maroknyi napraforg ómag héjat. – Csak azt tudnám,
honnan az istenből szerzik ezeket a kreténeket!
Ohlsen hadnag y meg rázta a fejét. Hirtelen olyan fáradtnak tűnt. Lebig g yesztette az ajkait,
szeme és szája körül apró ráncok jelentek meg . Kötekedő hang ja ellenére éreztük, hog y az
ezredes és ostoba fennhéjázása a vég sőkig próbára tették az önuralmát.
Porta eközben folytatta az őrjöng ést. Nag y dumag ép volt, és ha eg yszer belemeleg edett,
akkor olyan vehemenciával szórta a jelzőket, hog y az öröm volt hallg atni. Miután energ ikus
hang on közölte velünk, mit g ondol az alezredesről, az alezredes szüleiről és az alezredes
nag yszüleiről, és látványos módon elmag yarázta, mit javasol az alezredes számára (javaslatai a
szelíden tisztesség telentől a durván obszcénig terjedtek), minden átmenet nélkül felvidult, és
Picit kezdte ostorozni, aki g yakran volt szellemi sziporkáinak a szenvedő alanya.
– Nézz csak vég ig mag adon! – bömbölte. – Katonának nevezed mag ad? Nem vag y eg yéb eg y
rakás undorí tó szerencsétlenség nél! Nézz az eg yenruhádra! Milyen szép és tiszta volt, amikor
meg kaptad! Nézd, hog y tönkretetted! A g ombok fele eltűnt, tetőtől talpig szaros vag y,
mindened szétszakadt, cafatokban lóg ! Még is, hog y tehetted íg y tönkre? Szég yellned kellene
mag ad, amiért ennyire nem vig yáztál rá. És a sisakod, he? Az hol van? Meg az a szép g ázmaszk,
amit a kezedbe nyomtak? Azt is elhag ytad valahol, mi? – Meg vetően elhúzta az orrát. – Mi
értelme az eg észnek, kérdem én. Mi értelme a hozzád hasonló embereknek eg yenruhát adni,
amikor úg yis tönkreteszik? Hát csodálkozol rajta, hog y a szeg ény alezredes eszét veszti a
szomorúság tól, amikor meg pillantja azt a koszos, büdös képed?
Közelebb hajolt a meg szeppent Picihez.
– Mikor mostad meg utoljára a seg g ed, ezt szeretném én tudni. Fog adni merek, hog y ha
letolnád a g atyádat, tele lenne barna, varas foltokkal. És eg y ilyen mellett kell élnünk! Nekünk,
akiknek sikerült tisztának, ápoltnak maradnunk, és nem bűzlünk, mint százezer seg g lyuk!
Vég ig nézett rajtunk; koszosak voltunk, tetvesek, sárosak.
– Mi jól nevelt fickók vag yunk – folytatta kenetteljes hang on Porta – , és ezt az alezredes is
tudja. Éppen ezért akar meg bizonyosodni róla, hog y kellőképpen hig iénikus körülmények közt
élünk. Látnia kell, hog y nincs-e benőtt körmünk vag y g ombánk, meg ilyesmi. – Szig orúan
Picire nézett. – Ezek fontos dolg ok, tudjátok. Azt hinnétek, hog y sokkal fontosabb itt ücsörög ni
az árokban, és a ruszkikon tartani a szemünket. Csakhog y tévedtek, tudjátok-e? Mer' hacsak eg y
katona nem fésüli meg hébe-hóba a szeméremszőrzetét, és nem fényesíti ki a g ombjait ütközet
előtt, nem méltó rá, hog y meg küzdjön az istenverte oroszokkal! Mit képzeltek, hog y fog ja
érezni mag át eg y orosz, ha eg y hozzátok hasonló madárijesztő ront rá a bajonettjével? Nem is
vesz komolyan titeket. Ti talán elvárnátok tőle? Leg yünk reálisak! Eg y piszkos, tetves állat,
mint Pici, aki úg y bűzlik, hog y eg y kilométerről érezni a jelenlétét – halálra röhög i mag át az
orosz!
– Nem, nem ig az – tiltakozott Pici, aki mint mindig , ezúttal is komolyan vette, amit Porta
mondott.
– Miért nem? De még mennyire hog y ig en! Bárki ezt tenné!
– Nem tenné, ebben nag yon is tévedsz! – Pici g yőzedelmesen mellbe bökte Portát a
mutatóujjával. – Mer' beléje döfném a bajonettemet, mielőtt még elröhintené mag át, érted?
Porta tehetetlenül ránk nézett, mire mi Pici elszántság tól vörös képére bámultunk, aztán
röhög ni kezdtünk. Még Spät is elvig yorodott, csak Ohlsen ült továbbra is szobormerev arccal.
Feltehetőleg nem is hallotta, mit beszéltünk. Az újoncokat fig yelte, akik kétség beesetten az
arcukat és a fejüket sikálták jég hideg vízzel. Nem volt törülköző, se szappan, se borotva. Az
eg yenruhákat, amiken már eg y alapos nag ymosás se seg ített volna, nedves rong ydarabokkal
próbálták az alezredes szemléjére méltóvá tenni. A feg yverzetet piszkos vászondarabokkal
dörzsölg ették.
Ahog y a nevetésünk elhalt, követtük Ohlsen tekintetét, és lassan ráébredtünk, hog y mi
mag unknak is neki kell látnunk a köpködéshez és a súroláshoz. A hadnag yra pillantottam; eg y
izom meg rándult az arcán.
– Nag yszájú, seg g fej buzi – motyog ta összepréselt fog ai közt. – Rohadt, kibaszott, húg yag yú
majom!
Döbbent csend telepedett közénk. A hadnag yot bámultuk dermedten. Nem is annyira az
lepett meg minket, amit mondott – Portához viszonyítva a kifejezései enyhék voltak – , hanem
az, ahog y mondta. Jól ismertük a hadnag yot, tudtuk, hog y milyen szokott lenni dühödt,
kétség beesett pillanataiban, ismertük a türelmetlen énjét, ismertük a szarkasztikusát, de ez
most a vég sőkig kétség beesett ember hang ja volt. Még Porta is szótlan maradt.
Ohlsen lassan felénk fordította a tekintetét. Vállat vont, kézfejével meg törölte a homlokát.
– Sajnálom – szólalt meg . – Az ember néha kiborul.
– Úg y kezelnek itt minket, mintha g épek volnánk – mondta Spät. – Csakhog y nem g épek
vag yunk, hanem emberek. És ha valami eszünkbe juttatja ezt, átkozottul eleg ünk lesz az
eg észből...
Másnap reg g el meg történt a szemle. Felsorakoztunk, mint eg y csapatnyi felújított
madárijesztő. Ha eg y olyan tiszt látott volna minket, aki elég időt eltöltött a fronton,
meg lepődött volna a meg jelenésünkön. Csodákat műveltünk mag unkkal. Kockára téve a
tüdőnk eg észség ét, jeg es pocsolyákban fürödtünk. A kosz eg y része még mindig bele volt
ivódva a bőrünkbe, de leg alább a felső réteg eltűnt. Az eg yenruháink még mindig vizesek és
g yűröttek voltak, a néhány meg maradt g omb azonban villog ott a halvány reg g eli napsütésben.
Mindent eg ybevéve, remek munkát vég eztünk, ezért úg y éreztük, rászolg áltunk a dicséretre.
Pechünkre, Von Verg il, aki akkor szállhatott ki a fürdőkádból, messze mag asabb kívánalmat
szabott meg , mint eg y normális harctéri tiszt. Dühöng ött a szétszakadt eg yenruháink miatt,
füstölg ött a hiányzó g ombok miatt, és majdnem g utaütést kapott a bakancsaink láttán. Az övé
fénylett, mint a tükör, de amikor Ohlsen meg kérdezte tőle, hog y talán cipőkrémes dobozokat
kellene mag unkkal cipelnünk a lövészárokba muníció helyett, g yorsan lezárta a témát.
Másnap újabb szemlét tartott, és mivel ez se elég ítette ki, a következő nap is odaráng atott
minket, meg azután is, meg meg int azután. Fárasztó, unalmas komédia volt, ami mindenkit
felesleg esen kimerített, sőt eg y embernek az életét is követelte. A nyomorult nem bírta ki a
nyolc kilométernyi kúszást, amit g ázmaszkban, teljes felszereléssel kellett meg tennie a
társaival eg yütt. Ohlsen hadnag y mag ánkívül volt a harag tól, de semmit nem tehetett az
ag ybeteg alezredes ellen. Többször is meg kísérelt kapcsolatba lépni az ezredünkkel,
sikertelenül.
Amikor a mindennapi szemle elvesztette vonzóerejét, az ezredes kitalálta, hog y őrjáratozni
küld minket – mindig a leg képtelenebb helyre és a leg képtelenebb időpontban. És nem telt el
nap úg y, hog y Ohlsen hadnag ynak ne kellett volna meg tennie a veszélyes utat a lövészárkok és
az ezredes palotája közt, csupáncsak azért, hog y feleljen eg y sor értelmetlen kérdésre.
Szerencsénk volt, hog y az oroszok ebben az időszakban apatikusak voltak, jobbára békén
hag ytak minket. Voltak ug yan szórványos lövöldözések, de inkább csak a rend kedvéért.
Távolabb, tőlünk északra súlyos harcok folytak – erről tanúskodott az állandó ág yúzeng és, az
éjjel is vöröslő láthatár.
– Hamarosan ideér – jósolta pesszimistán Heide. – Túl sokáig volt jó dolg unk.
– Jó dolg unk? – Porta g únyos kacajt hallatott. – Te annak nevezed azt, hog y eg y ilyen seg g fej
alezredes naponta a képedbe liheg ? Szívesebben küzdenék meg az oroszokkal és harapnék fűbe,
mint hog y még sokáig el kelljen szenvednem!
– Ne ag g ódj – mondta mag abiztosan Pici. – A háború úg yis hamarosan vég et ér. Te meg én
otthon leszünk néhány hónapon belül.
A látszólag törékeny Lég iós kinyitotta fél szemét, és g únyosan felvonta a szemöldökét.
– Ne viccelj! Ez a háború jóval tovább fog tartani, mint képzeled.
Vad kiáltást hallottunk; Barcelona rohant felénk.
– Áttörtek a balszárnyon!
Papa sóhajtott eg y mélyet. Komótosan kikocog tatta a pipájából a hamut, majd felállt.
 – Nos, erre már számítottam. Ennek a nag y nyug alomnak előbb-utóbb vég e kellett szakadnia.
Ohlsen hadnag y parancsokat osztog atott. A helyszín azzá a zűrzavaros nyüzsg éssé változott,
ami vég ül szig orú renddé ülepedik, melyben mindenki tudja a helyét és a tennivalóját.
Felkaptuk a feg yvereinket, ellenőriztük őket, aztán akcióra készen belepréseltük a fejünket a
sisakjainkba. Azokat a szakaszokat, melyek még aludtak, durván felvertük. Ásítozva botorkáltak
utánunk, még mindig nem eg észen értették, mi is történt voltaképpen. A balszárny felől
eközben lövöldözés, robbanások zaja hallatszott.
– Te maradj itt az első szakasszal – mondta Ohlsen Spätnek. – Biztosítsátok számunkra a
visszautat. A század többi része jöjjön velem.
Eg yes sorba fejlődtünk mög ötte. Nem mentünk sokat, belebotlottunk az alezredes két
emberébe, akik néhány szikladarab mög ött rejtőzködtek, félholtan a félelemtől.
– Jöjjenek, tűnjünk innen! – Ohlsen talpra ráng atta őket, aztán látva, hog y még mindig nem
tértek mag ukhoz a rémületből, türelmetlenül meg lökdöste őket a PM-je csövével. – Mi történt?
Hol a szakaszuk többi része?
– Nincsenek – felelte bamba képpel az eg yikük.
– Mi az, hog y nincsenek? Meg haltak vag y olajra léptek?
– Az oroszok ránk törtek... hirtelen... a semmiből...
Elhallg atott. Ohlsennek nem kevés fenyeg etőzés és hízelg és árán sikerült csak kiszednie
belőlük a többit.
A dolog valahol ott kezdődött, hog y Von Verg il, néhány veterán többszöri tanácsa ellenére,
nem tartotta szükség esnek kettőnél több őr kiállítását. A tapasztalt katonákat mindannyiszor
meg vetéssel kezelte, g yáva vénasszonyoknak nevezte őket, akik a szoknyájukat féltik. Az
alezredesnek ug yanis az volt a meg g yőződése, hog y az oroszok már csomag olnak, mert a
leg utóbbi sikertelen támadás után haza készülnek. Előző nap valaki hallotta, hog y a
seg édtisztjének azt mondta, odahaza, Németország ban sokkal veszélyesebb az élet a RAF
bombázásai miatt, mint itt, a frontnak ezen a szakaszán. Ennek eredményeképpen amikor az
oroszok elindították a támadást, amire Papa állítása szerint számított (az alezredes viszont
nem), g yakorlatilag nem ütköztek ellenállásba. A két őrt is meg lephették, mert azok nem adták
le a vészjelzést, és a két hebeg ő túlélő szerint – akik nem tag adták, hog y csakis g yors lábuknak
köszönhetik, hog y még életben vannak – az eg ész támadás hihetetlenül hamar és hihetetlen
csendben zajlott le. Nem használtak se puskát, se kézig ránátot, csak bajonetteket és kandrákat.
– Más szóval mészárlás volt – mondta komoran Ohlsen.
– Ig en, ig en! – bólog attak eg y emberként, abban reménykedve, hog y minket is
elborzasztottak a hallottak. Az eg yikük még , a becsület kedvéért, hozzátette, hog y Kalb
hadnag ynak sikerült eg y kézig ránátot bevág nia a támadók közé, mielőtt eg y bajonett átszúrta
volna.
– Értem. – Ohlsen hadnag y az alezredes kastélya felé vezető ösvényre sandított. – És az
alezredes?
A két fickó nem tudta; nem látták az alezredest.
– Reméljük, neki is jutott eg y bajonett a seg g ébe – mormog ta Porta.
– Talán – javasolta Pici – távol kellene maradnunk mindaddig , míg az oroszok rendesen be
nem fejezték a munkát.
– Creutzfeld, fog ja be a száját! – szólt rá a hadnag y. Intett nekünk. – Gyerünk, emberek,
felmeg yünk oda.
 Már jóval azelőtt hallottuk az oroszokat, hog y odaértünk volna. A zajok ismerősek voltak
számunkra. Vidám dáridó hang jai...
– Részeg ek, mint az állat – mosolyg ott boldog an Barcelona. – Biztosan meg találták Von
Verg il borát.
– Akkor menjünk g yorsan – ijedt be Pici – , mielőtt még az összeset meg innák.
Ahog y meg pillantottuk a kastélyt, már nemcsak hallottuk, hanem láttuk is az oroszok
jelenlétének a jeleit. A kitárt ablakokon át papírok, dobozok, étkészletek és német eg yenruhák
repültek kifelé.
– Nézzétek csak őket – irig ykedett Porta. – Ti ezt háborúnak nevezitek? Szerintem ez inkább
dorbézolás.
Heide vég ig simított a puskáján.
– Mire ezek észbe kapnak, már vég zünk is velük.
– Meg mutatjuk nekik, hog y mi nem azok a papírmasé katonák vag yunk, mint az előző
csapat... – tette hozzá a Lég iós.
Ohlsen hadnag y parancsot adott rá, hog y szereljük fel a bajonetteket, aztán támadtunk. Azon
kaptam mag am, hog y Papa és a Lég iós mellett a kastély felé rohanok. A hadnag y valamivel
előttünk loholt, Porta és Pici, vadállatokként üvöltve, mög öttünk. Az épület bejáratánál
lebzselő oroszok a borzalomtól tátott szájjal bámultak, ahog y rájuk rontottunk. Semmi esélyük
nem volt, pillanatok alatt átvág tuk mag unkat rajtuk, aztán rémálomba illő közelharcba
keveredtünk a többiekkel.
Felnéztem, és eg y óriás hadnag g yal találtam mag am szembe. Bunkóként használta a
g éppisztolyát, ami elől az utolsó pillanatban sikerült félrehajolnom. Puszta reflexből
felemeltem a bajonettemet, és vakon beleszúrtam a férfiba. A peng e eg y pillanatra meg torpant,
aztán lág yan belesiklott a férfi ág yékába. Az orosz visítva hátraesett, mag ával rántva a
puskámat. Rémülten attól, hog y feg yver nélkül maradtam, előreug rottam, eg yenesen rá
mindkét talpammal eg y sebesült arcára. Hog y a mieink közé tartozott-e vag y ellenség volt, azt
nem álltam le meg állapítani. Felkaptam a puskám, és rávetettem mag am a következő
ellenfelemre, a széttaposott fej üvöltésének kíséretében.
Néha-néha, ebben a sátáni zűrzavarban, meg pillantottam valamelyik bajtársamat. Porta eg y
darabig mellettem volt, de aztán ő is eltűnt a szemem elől a kavarg ó, üvöltő, sikoltó testek
kavalkádjában. Kiverekedtem mag am az udvarra, ahol meg láttam Picit. Elvesztette a feg yverét,
és két orosz eg yenesen feléje tartott. Odaordítottam neki, Pici azonban már észrevette őket,
feléjük fordult. Két hatalmas markával elkapta őket, mindkettőt a torkánál, és összecsapta a
fejüket. Miután összeestek, felkapta az eg yikük feg yverét, és lövöldözni kezdett minden
irányba. Abban az állapotban voltunk, amikor mindenkinek már csak önmag a számított, és ha
véletlenül a sajátodat is eltaláltad, az az ő balszerencséje volt.
Az eg yik oszlop mög ött észrevettem eg y kuporg ó oroszt; épp lövésre emelte a pisztolyát.
Mielőtt még elsüthette volna, ellőttem a fél fejét, és közönyösen néztem, ahog y véres kupacba
rog y össze.
Porta közben meg rohamozott eg y menekülő oroszt, a bajonettjét mélyen az illető hátsójába
döfte. Heide vadul rátaposott eg y haldokló arcára – az orosz még utolsó pillanataiban is a
mellkasához szorította a feg yverét.
Hány ember halt meg és meddig tartott a mészárlás, fog almam se volt. Percek vag y órák
teltek el, mire g yőzedelmesen összeg yűltünk a kastély mög ötti udvaron? Eg yikünk se tudta, és
eg yikünket se érdekelte: csak az számított, hog y életben maradtunk.
Kimerülten levetettük mag unkat a földre, és ellöktük a feg yvereinket, a sisakjainkat. A
fiatalabb újoncok közül néhányan sírva fakadtak, vértől és sártól maszatos arcukon a
könnycseppek mély barázdákat martak. Ami minket illet, miután mag unkhoz tértünk a
révületből, és teljes elménkkel felfog tuk, hog y még élünk, a barátainkat kezdtük keresni.
Velünk vannak még ? Vag y ott fekszenek a házban, kiontott béllel, szétlőtt fejjel?
Néhány méterre tőlem Barcelona hevert, kinyúlva, cafatokra szakadt eg yenruhában. Papa a
hátát eg y fatörzsnek vetve üldög élt és pipázott. Pici és Heide is meg voltak, Heide csukott
szemmel feküdt, Pici pedig leírhatatlanul nézett ki – mintha a fejét eg y vérrel teli vödörbe
mártotta volna. A tekintetem tovasiklott; Steg e. A hátán feküdt, üres tekintettel a felhőket
bámulta. Valamivel odébb a Lég iós ült a lépcső alján. Cig arettázott, és már a feg yverét
tisztította, a következő akcióra készült. A Lég iós profi volt. Tizenöt éve harcolt már, az első
g ondolata mindig a feg yvere volt. Távolabb Porta és Steiner eg y üveg likőrön osztoztak, amit
valahonnan a házból szerezhettek. Steiner félrészeg nek látszott.
Mindenki meg volt. Az összes öreg róka, mindazok, akik korábban is életben maradtak, most
is eg y darabban voltak. Az újoncok eg yharmada azonban odaveszett. Ott feküdtek, ahol elestek,
szomorú szig etekként a túlélők között. Valaki óvatosan felvetette, hog y el kellene temetnünk
őket, de mi meg se hallottuk. Miért pazaroljuk maradék erőnket ásásra? Mi éltünk és
kimerültek voltunk, ők pedig meg haltak, nekik már mindeg y volt.
Ohlsen hadnag y támolyg ott ki az épületből. Elvesztette a sisakját, arcán mély, szemtől szájig
húzódó seb tátong ott. Lehuppant a földre; minden szem rászeg eződött.
– Halottak voltak mind, már azelőtt, hog y ideértünk – közölte.
Porta meg kínálta eg y cig arettával.
– Az alezredes, uram?
– Ő is. Elvág ták a nyakát, fültől fülig .
Csend lett, aztán Porta ajkára g onosz mosoly ült ki.
– Talán még is van isten – mormog ta.
A hadnag y összevonta a szemöldökét, aztán Heide felé fordult.
– Fog jon két-három embert, és g yűjtsék össze az összes dög cédulát.
– Az oroszokét is?
– Természetesen. Tudnia kellene anélkül is, hog y mondanám.
Miután Heide teljesítette a rábízott feladatot, felg yújtottuk a kastélyt, aztán visszaindultunk
az ösvényen. Útközben újabb embereket vesztettünk el, hála az oroszoknak, akik közben
felébredtek, és g ránátokkal szórták meg a környéket.
– Mindig mi – morg olódott Porta – , miközben fedezékbe rohantunk. – Ha valahol valami
nem meg y jól, nekünk feltétlenül ott kell lennünk.
Pici és a Lég iós felállították a nehézg éppuskát. Ohlsen hadnag y türelmetlenül intett az
újoncoknak, akik lemaradoztak, mert nem tudták eldönteni, hog y kövessenek-e minket felfelé
az úton, vag y inkább vessék be mag ukat a leg közelebbi bombatölcsérbe.
– Hag yják abba a reszketést, az isten szerelmére, és mozog janak! Majd ráérnek a tájban
g yönyörködni, ha az oroszok abbahag yták a bombázást!
Előreindultak, akár eg y rémült juhnyáj. Az eg yikük hirtelen éles üvöltést hallatott, majd
körbe kezdett szaladg álni, kezét a hasára szorítva. Az orvosunk, Berg , azonnal visszafordult
érte. Az út szélére ráng atta a fiút, és feltépte az ing ét, de elkésett. A fiú már halott volt.
 Izg atottan fig yeltük Berg et, amint vöröskeresztes táskáját a vállára vetve rohanni kezd, hog y
utolérjen minket. Gránátok csapódtak be előtte és mög ötte. A sisakját levitte a lég nyomás, és ő
meg tántorodott, de vég ül még is sikerült neki. Hang os éljenzésben törtünk ki. Berg méltán volt
népszerű. Nemeg yszer láttuk, hog y életét kockáztatva próbált kimenteni eg y sebesültet az
aknamezőről vag y a szög esdrót fog ság ából. Szevasztopolban például visszament eg y ég ő
épületbe, és a vállán kihozta az öntudatlan Hinka hadnag yot a láng ok közül. Ezért a tettéért
felterjesztették a Vaskeresztre, de ő udvariasan elutasította, mondván, hog y nem akar
fémhulladékot g yűjteni. Két évvel később az eg yenruhája még mindig mentes volt mindenféle
jelvénytől, kivéve a vöröskeresztes kitűzőjét.
A század vég ül viszonylag os biztonság ba helyezte mag át eg y sűrű erdőben, mely messzire
kinyúlt a heg yek mög é. Ismét mag unkra maradtunk, a breclavi zászlóalj el lett törölve a föld
színéről.
Miután elhag ytuk a frontot, napokon át utaztunk ug yanazon a vonaton, és közben sok
állomáson meg álltunk. Gyakran állítottak félre minket mellékvág ányokra, és tartottak ott
bennünket órákon át, hog y helyet adjanak a sokkal fontosabb szállítmányt – feg yvert vag y
lőszert – cipelő vonatoknak. Vég ül is mi csupán hazautazó katonák voltunk, akik a fontosság i
lista leg alján szerepeltek.
Az utazásunk hetedik napján újabb meg állóhoz értünk. A vonat hirtelen lefékezett, de mi már
rá se hederítettünk, csak ültünk letarg ikusan a marhavag on aljára szórt szalmán. Eg y idő után
Porta meg unta a semmittevést, és résnyire kinyitotta a vag on ajtaját.
– Hamburg ! – Felénk perdült. – Hamburg ban vag yunk!
– Hamburg ban?
Ettől hang yányival jobb kedvünk lett. A Lég iós jólesően kinyújtózott, Papa pedig elővette a
pipáját, és a szájába big g yesztette a szárát.
– Pünkösd van – bökte ki váratlanul.
Mindannyian rámeredtünk.
– És akkor? – kérdezte Heide. – Mi van akkor, ha pünkösd van?
Papa vállat vont.
– Nem tudom... csak eszembe jutott.
– Tavaly ilyenkor – tűnődött el Porta – Demjamszk mellett voltunk.
– Azelőtt pedig – tette hozzá Pici – Breszt-Litovszkban. Emlékeztek Breszt-Litovszkra?
Emlékeztek...
– Elhallg atnál? – morg olódott a Lég iós. – Nem tudom, miért kell folyton visszatekintened a
múltba. Morbid és felesleg es dolog . Miért nem nézhetsz előre a változatosság kedvéért?
– Jól van, ha ezt akarod... – Porta lehunyta a szemét eg y pillanatra. Arcán kéjes vig yor terült
szét. – Az első dolg om, amint kieng edtek minket innen, az lesz, hog y keresek mag amnak eg y
kuplerájt. Mit szóltok ehhez? Ez már jobban hang zik?
De még mennyire hog y jól hang zott!
 Hamburg

A kantinban üldög éltünk, és Barcelonát vártuk. Már elég hosszú ideje itt veszteg eltünk;
néhányunk, különösen Porta és Pici, kezdtek felönteni a g aratra.
A hely poshadt sör és sült zsír szag ától bűzlött, a cig arettafüstöt vág ni lehetett volna. A
felszolg álónők, akik térdig koptatták a lábukat a sok rohang álásban, rossz hang ulatban voltak,
és szándékosan akkora zajt csaptak, amekkorát csak tudtak. Mázsaszám hajították a mosog atóba
a piszkos evőeszközt, és ide-oda tolog atták a tányérokat a szárítólapon. Közben meg
szakadatlanul morg olódtak.
Porta, isten tudja, miféle részeg ség okozta indíttatásból, eg yszer csak áthajolt az asztal fölött,
és vádlón eg y holland SS-katonára szeg ezte az ujját. A fickó, amióta csak ott voltunk, békés
kómában üldög élt, a lég ynek se ártott.
– Nézzétek azt a ronda disznót – mondta piától öblös hang on. Intett nekünk, hog y mi is
veg yük szemüg yre a szerencsétlen pasast. – Nézzétek azokat a hatalmas füleket! Ha valamit ki
nem állhatok, akkor az az elszállni készülő fül.
Érdeklődve meg néztem a férfi fülét. Való ig az volt, hog y szinte derékszög g el viszonyultak a
g azdájuk fejéhez, de talán még nem rúg tam be elég g é ahhoz, hog y csupán ezért belekössek.
Eg y lány jött az asztalunkhoz, söröskorsókkal telepakolt tálcával. Lecsapta elénk, mire a
habzó folyadék kiloccsant, bűzös szig etet hozva létre az asztal tetején. Porta belemászott
mindkét könyökével, és másik áldozat után nézett. Ezúttal eg y fiatal katonát szúrt ki, aki az SD,
a biztonság i szolg álat ezüstjelvényét viselte a g allérján. A holland SS-fickót teljesen hideg en
hag yta fülének az említése – talán még Portánál is részeg ebb volt – , a fiatal katona azonban
ideg esen izg ett-mozg ott a székében.
– Fig yelj, te seg g fej... – Porta a hüvelyk– és a mutatóujja közé fújta az orrát, majd a zubbonya
ujjába törölte a kezét – van eg y késem. Mindeg yikünknek van kése. Nekem, meg a barátaimnak,
mindenkinek. Tudod-e, miért? Tudod, mire szoktuk használni?
Az SD-s fickó elfordította a tekintetét, és bölcsen csukva tartotta a száját, Porta azonban, aki
mindenképpen bajt akart, mag a felé fordította az arcát.
– Akarod, hog y meg mutassam? – kérdezte rosszindulatúan kacsintva. – Arra szoktuk
használni, hog y levág junk vele ezt-azt. Meg mutassam, mit szoktunk levág ni vele? – Obszcén
g esztikulálással a férfi tudtára adta, hog y mit. Pici röhög ni kezdett.
– Nézd, nem érdekel a vacak késed – mondta a fickó, aztán ásítva hátat fordított Portának.
Ezzel vég leg bepörg ette Portát. A cimboránk akkorát csapott az asztallapra, hog y az összes
korsó meg ug rott, és a kiömlött sör szökőárként indult az asztal széle felé.
– Miért nem húzod el a beled és hag ysz minket mag unkra? – kiáltotta Porta. – Mit képzelsz
mag adról, hog y ide mersz ülni az asztalunkhoz, te koszos disznó? Tűnj innen, mielőtt én
hajítlak el!
Meg markoltam félig üres korsóm fülét, és alkoholtól bizonytalan, következésképp érdektelen
tekintettel az SD-sre bámultam. A Lég iós hátradőlve félig feküdt a székében, már nem kellett
hozzá sok, hog y az asztal alá csússzon. Papa komor képpel a söröskancsója aljára meredt. Pici
volt az eg yetlen, aki élvezte a műsort.
Az SD-s fickó a körülményekhez mérten szelíden tiltakozott:
 – Én voltam itt először, tudod... és nem hiszem, hog y parancsolg atnod kellene nekem.
Porta horkantott, majd köpött eg yet.
– Az se érdekelne, ha már a háború kitörése óta itt ülnél. Tűnj innen, amíg szépen mondom!
– Én pedig azt mondom, eszemben sincs! – vág ott vissza a másik, érthetően ing erülten.
Porta esdekelve Picire nézett.
– Ez eng edetlenség ! Hallottad, ug ye? Meg tag adja az eng edelmesség et eg y Stabsg efreiternek!
– Feltápászkodott, és a férfi orra alá nyomta a karját. – Látod ezt? – mutatott a csíkjaira.
– Tudod, mit jelent ez?
Az SD-s két ujja közé csípte Porta karját, és óvatosan eltolta mag ától, miközben elfacsarta az
orrát, mint aki kellemetlen szag ot érez – ami valószínűleg úg y is volt.
– Ez már mindennek a teteje! – kiáltotta Porta. – Láttad ezt? – Ismét Picire sandított, aki
mohón bólintott, aztán hátratolta a székét. – Jeg yezd fel! Kérd el a nevét és a számát! Erőszakot
alkalmazott eg y Stabsg efreiter ellen! Gyerünk, írd fel!
– Baszd meg ! – sértődött meg Pici. – Tudod, hog y nem tudok írni!
– Akkor vidd ki, és verd ki belőle a szart!
– Na, ide fig yelj, te farag atlan tökfilkó...
Az SD-s felállt, és vele eg yütt felállt Pici is. Farkasszemet néztek eg ymással az asztal felett.
Pici meg vakarg atta mérhetetlen mellkasát, helyére ráng atta a nadrág ját, aztán átnyúlt, és fél
kézzel elkapta a másik g allérját.
– Gyere, kisfiú, váltsunk néhány szót odakint...
Az SD-s seg ítség ért akart kiáltani, de Pici olyan erősen szorong atta a nyakát, hog y csak eg y
nyikkanásra telt tőle. Pici kiráng atta az ajtón, Porta pedig visszaült a helyére, még mindig
paprikavörösen a méreg től.
A holland pofával az asztalra telepített sörtócsába zuhant, és úg y is maradt.
– Nézzétek csak – mondta a Lég iós. – Ez kinyúlt.
Jóízűen hahotázni kezdtem, mintha ez lett volna a leg mulatság osabb, amit valaha is láttam.
A Lég iós, aki ritkán vesztette el az önuralmát, szánakozóan mosolyg ott rám.
Pár pillanattal később Pici visszatért – eg yedül.
– Hol van? – kérdeztem.
– A csatornában fekszik – felelte büszkén Pici. Öklével a tenyerébe csapott, és rám kacsintott.
– Kifeküdt az első ütésre. Hé... – A Lég iós felé fordult. – Emlékszel még arra, amikor először
találkoztunk?
– Emlékszem.
– Mi történt akkor? – Kellőképpen részeg voltam ahhoz, hog y kíváncsi leg yek Pici sztorijára.
Válasz helyett Pici kezet fog ott velem, de ahelyett, hog y eleng edte volna a kezem,
kíméletlenül szorong atni kezdte, és nem is hag yta abba eg észen addig , míg fel nem kiáltottam
a fájdalomtól.
– Ezt történt – közölte velősen Pici.
– Roppant mulatság os – jeg yeztem meg , a kezemet rázog atva. – Mi a lényeg az eg észben?
A Lég iós elnézően rámosolyg ott, aztán közelebb hajolt hozzám, és meg rázta a fejét.
– Hag yd, hadd élvezze a dicsőség múló pillanatait.
– Hát az, hog y ez történt! – világ osított fel Pici.
– Persze, persze – értett eg yet a Lég iós. – De soha többé, barátom! Nem hag yom kétszer
belecsalni mag am ug yanabba a kelepcébe!
– Én se – morog tam, a hónom alá rejtve sajg ó kezemet.
 Porta meg int döng etni kezdte az asztalt, és obszcenitásokat kiabálva sört követelt. A lányok,
persze, meg azért se törődtek vele, Bög yös Helg a, a főnökasszony azonban otthag yta a pultot,
és az asztalunkhoz csörtetett. Meg állt Porta előtt, szétvetett lábbal, karba tett kézzel, harag tól
remeg ő zsírpárnákkal, és ráförmedt a cimborára:
– Hog y merészelsz íg y beszélni a lányaimról? Mit képzelsz, mi ez? Bordély?
– Bordély a seg g emet! – g únyolódott Porta. – Ilyen személyzettel? Nehéz időket élünk,
szivikém, de ennyire azért nem vag yunk kiéhezve!
– Ezt jelenteni fog om – íg érte Bög yös Helg a, ahog y azt nap mint nap elismételte nem eg y
katonának. – Mi itt jó munkát vég zünk! Kíváncsi vag yok, hol lennétek nélkülünk!
– Kíváncsi vag y rá? – herg elte Porta.
Bög yös Helg a hátrált eg y lépést.
– Ezek itt mind rendes lányok, és Gertrudénak, ha tudni akarod, van eg y SD-s barátja. Ha
meg int sérteg etni meritek őket, szólni fog ok neki, hog y jelentse az esetet.
– Jól van, elég a szócséplésből! – unta meg a témát Pici. – Tudjuk, hog y imádsz minket.
– Csak eg y kis sör kellene még – vetettem közbe. – Ez meg itt úg y felhúzta mag át, hog y bárki
azt hihetné, hat kurvát kértünk.
Bög yös Helg a fitymálóan lebig g yesztette az alsó ajkát, aztán hátat fordított nekünk, és
visszament a pultja mög é. Mag ához intette Gerdát, a meg lehetősen lehang oló látványt nyújtó
személyzet leg kevésbé vonzó tag ját, és odaküldte hozzánk, hog y felveg ye a rendelést. Gerda
nem volt rossz lány, de nemhiába nevezték „Paszulykaró”-nak. Olyan volt, mint eg y életre kelt
telefonoszlop.
– Ha eg y kicsivel több seg g ed lenne, édes, éreznék némi kísértést, hog y az ág yamba
cipeljelek. – Pici sajnálkozva meg simog atta Gerda nem létező hátsóját.
Gerda válaszképpen rásózott Pici fejére a tálcával, aztán peckesen ellépdelt.
Éppen most került elő Barcelona, azzal a kellemetlen hírrel, hog y estére őrszolg álatra
vag yunk beosztva.
Barcelona eg y irdatlan kötést viselt a nyaka körül, ami arra kényszerítette, hog y eg yenesen,
mozdulatlanul tartsa a fejét. A heg yek közt eltöltött utolsó napokban eg y eltévedt kézig ránát
meg sebezte, íg y most időleg esen fel volt mentve az aktív szolg álat alól. Kórházban kellett
volna lennie, de Ohlsen hadnag y közbenjárásának köszönhetően felvették seg édnek a laktanya
orvosi szobájába, ahol alig lehetett látni; ideje java részét a kantinban és a feg yvertárban
töltötte.
Voltak, akik bolondnak tartották, amiért nem feküdt be pihenni a kórházba, de Barcelona már
elég rég óta szolg ált a sereg ben ahhoz, hog y tudja, ha eg yszer távol kerültél a bajtársaidtól,
akkor ig en kicsi az esélye annak, hog y ug yanoda küldjenek vissza. Márpedig ezekben az
időkben jövevénynek lenni eg y jól összeszokott csapatban eg yenlő volt a biztos halállal. Az új
embernek osztják ki a leg veszélyesebb és a leg mocskosabb feladatokat, aminek következtében
szinte semmi esélye, hog y utóbb rég i ember leg yen belőle.
– Jézusom! – nézett vég ig a söröskorsókkal telepakolt asztalon Barcelona. – Ti aztán
vedeltetek!
– Nem kérettük mag unkat – bólog atott Porta. – De inkább azt mondjad, hol fog unk őrködni.
Mert ha véletlenül a helyi bordélyban, annak nag yon örülnék.
– Nincs ekkora szerencsénk. – Barcelona szomorúan meg rázta a fejét, aztán felkapta valakinek
a korsóját. – A kibaszott Gestapónál.
– Ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta? – fortyant fel a Lég iós.
 Barcelona az asztalra hajított eg y papírlapot. Papa g yorsan kimentette az irományt a
sörteng erből, és elolvasta:
– Tizenkilenc nulla-nulla, Karl Muck tér, Hamburg . – Komoran a zsebébe csúsztatta.
Steiner váratlanul mag ához tért, és úg y nézett Barcelonára, mintha ő tehetne mindenről.
– Rohadt Gestapo!
– Ne nézz íg y rám. Nem én vag yok az a bohóc, aki ezt kieszelte. Eg yébként pedig , rosszabbul
is járhattunk volna. A neg yedik szakaszt Fulsbüttelbe osztották be... kivég zőosztag nak.
– Én nem bánnám, ha mi is olyan feladatot kaptunk volna – maradt hű önmag ához Pici. – Ha
üg yes vag y, eg y kis extrához is hozzájuthatsz, és már úg yis csináltunk ilyet...
– Hog yan? – kérdezte g yanakvóan Steg e. – Hog yan csináltad?
– Könnyen. Meg íg éred a fickónak, hog y életben hag yod, és ő cserébe bármit hajlandó
meg adni neked.
– Úg y érted, elvennéd eg y halálraítélt pénzét? – Steg e alig akart hinni a fülének.
– Mi a fenéért ne? – g urult be Pici. – Te is hajlandó lennél fizetni, ha az életedről lenne szó,
nem?
– Nehog y azt hidd, hog y azt a pénzt semmiért kapja az ember – világ osította fel Steg ét Porta.
– Ha kiderül, hog y eg yezkedsz az elítélttel, könnyen te is a puskák csöve előtt találhatod
mag ad.
Steg e kinyitotta a száját, hog y hang ot adjon az ellenvetésének, de mielőtt még
meg szólalhatott volna, a mély álmából felébredő Heide mérg esen félreseperte a tömör falat
alkotó korsókat.
– Túl sokat ittunk! – Böfög ött eg y hatalmasat, majd a leg közelebbi korsóért nyúlt. – Hog y
sikerült eltüntetnünk ezt a teng ernyi húg ylevet?
– Lényeg telen – felelte Pici. – Meg tettük és kész. Inkább az zavarjon, hog y neked kell fizetned
érte. Te vag y az eg yetlen, akinek pénze van.
– Nekem? Le vag yok ég ve! – tiltakozott Heide.
– Francot! Eg y eg ész bankjeg yköteg van a bakancsod szárába dug va.
Heide rádüllesztette a szemét.
– Honnan tudod?
Pici vállat vont.
– Meg néztem. Szükség em volt eg y kis g ubára a minap, úg yhog y átkutattam a szekrényedet.
A tied az eg yetlen, amelyiken nem jó a zár. Meg kellene javítanod! Nem passzol elég jól,
tudod...
– Szóval te voltál az, aki ellopta azt a száz márkát?
– Hé, vig yázz! Én nem mondtam, hog y el is vettem valamit!
– De nyilvánvaló, hog y meg tetted!
Pici csúfondárosan elmosolyodott.
– Próbáld meg bebizonyítani!
– Nem kell. Az előbb beismerted. De nehog y azt hidd, hog y ezt is meg úszod – Heide szinte
remeg ett a dühtől. – Ezért tönkreteszlek, te szemét! Ezért még lóg ni fog sz! Ezért...
– Az isten szerelmére, hát nem mindeg y? – szólalt meg bág yadtan a Lég iós.
– Nekem nem! – vicsorg ott Heide.
– Fig yeljetek csak – mondta Porta olyan hang on, hog y már azt hittük, valami meg oldást
talált a problémára – , miért ne vinnénk mag unkkal néhány üveg piát a szolg álatra? A vén
Paszulykaró örülni fog , ha pult alól elviszünk eg ypár üveg g el.
 – Ig en? És mit fog unk csinálni velük, ha a Karl Muck-ra értünk?
– Elrejtjük valahova. Semmi g ond. Ismerek eg y fickót, aki nemrég iben állt ott őrt, és azt
mondja, eg észen tűrhető hely. Lenn, a pincében leszünk. Senki se fog lejönni, hog y meg nézze,
mit csinálunk.
– És a cellák? – kérdezte Steiner.
– Mi van velük? Eg yetlen fog lyot se tartanak ott eg y éjszakánál tovább. A leg többjüktől már a
következő reg g el meg szabadulnak. Azokat, akiket meg akarnak nyag g atni, felviszik mag ukkal
az emeletre. Íg y sokkal könnyebb nekik. Nem kell le-fel mászkálniuk a lépcsőkön, valahányszor
ki akarnak rántani eg y körmöt. A cellák miatt nem kell ag g ódnod. A fog lyok alig ha fog nak
zavarni minket.
– Mit szóltok a császár lovas szobrához? – állt elő az ötlettel Heide, meg feledkezve a száz
márkáról. – A ló lábai üreg esek. Fog adjunk, hog y senki nem keresné ott az üveg eket.
– Erre már én is g ondoltam – állította Pici. – Épp most akartam javasolni. Jól tudom én, hova
lehet elrejteni valamit... ezért néztem meg a bakancsodat is – vallotta be Heidének, aki erre
eg yből elsavanyodott.
– Fél tucat nag y üveg g el viszünk – döntötte el Porta. – Kevertet. – Intett Gerdának, aki
ellökte mag át a pulttól, és g yanakvóan odajött hozzánk. – Hat üveg g el – mondta neki Porta.
– Dortmünderrel eg észen idáig – mutatta a hüvelyk– és a mutatóujjával – , a többi pedig leg yen
slig ovica. Rendben?
Gerda vállat vont.
– Ahog y akarjátok. Én meg se szag olnám, de hát nem vag yunk eg yformák, ug yebár.
Gerda fintorog va otthag yott minket, Porta pedig elég edetten összedörzsölte a kezét, és
kérdőn a Lég iósra nézett.
– Úg y jó lesz, ug ye? Először a sört, aztán a slig ovicát.
A Lég iós bólintott eg y aprót, arcán halvány mosollyal, mintha eg y csapat g yereket nézett
volna.
Gerda visszajött az első üveg g el, jöttében szorg almasan rázog atva azt, hog y összeeleg yítse a
két folyadékot. Porta rémülten kikapta a kezéből.
– Mi a jóistent csinálsz? Fel akarsz robbantani minket?
– Eg y kis szerencsével... – felelte g únyosan Gerda.
Odahozta a többi üveg et is, durván az asztalra csapta őket, majd Porta elé tartotta a tenyerét
a pénzért. Meg számolta, alaposan ellenőrizve minden eg yes bankjeg yet, mint aki attól fél,
hog y hamisítványok is közéjük keveredtek. Közben Steiner kijött a férfimosdóból. Meg állt az
asztal mellett, böfög ött eg y jóízűt, aztán mit sem törődve azzal, hog y Gerda is ott van, nekiállt
beg ombolni a sliccét.
– Nincs kielég ítőbb annál, mint amikor az ember kiereszti a fáradt g őzt – tájékoztatott
minket elég edett képpel. – Főleg , ha mag adban szorong attad eg y ideig ...
Felkapta a korsóját, és néhány g yors korttyal kiürítette. Az ádámcsutkája úg y pattog ott
közben, mint eg y g umilabda. Ezután meg int böfög ött eg yet, vég ül a zubbonya ujjával
meg törölte a száját. Gerda hosszan, meg vetően vég ig mérte, aztán a köténye alá rejtett tárcába
tette a pénzt, és méltóság teljesen elvonult.
– Mi olyan kielég ítő benne? – kérdezte Porta, aki még mindig nem unta meg a kötekedést.
Steiner elképedve bámult rá.
– Mi az, nem pisáltál még eleg et? Tudnod kellene, mi olyan kielég ítő benne.
– Nos, nem tudom – felelte Porta. – Talán valami bajod van? Perverz vag y? Te...
 – Le vag y szarva! – mordult rá Steiner. Le akart ülni az asztalhoz, de Porta úg y eltehénkedett
a padon, hog y alig maradt másnak hely.
Porta az asztalra csapta a korsóját, majd támolyog va felállt.
– Senki nem mondhatja nekem következmények nélkül, hog y le vag yok szarva! – üvöltötte.
Vadul Steiner felé lendítette a karját. Steiner elhajolt az ütés elől, és azonnal válaszolt rá, a
halántéka mög ött találva el Portát. Porta meg tántorodott, átesett a padon. Steiner utána vetette
mag át. A karjai úg y jártak, mint a cséphadaró. Eg y darabig némán püfölték eg ymást,
alkalmanként eg y-eg y káromkodással bátorítva mag ukat, aztán Steiner, meg unva az ütések
eg yhang úság át, váratlanul felkapott eg y korsót, és Porta feje felé hajította. Porta elkapta a fejét
a lövedék elől, amely elzúg ott mellette, és szétrobbant a falon.
Gerda rög tön ott termett, kezében eg y rendőrbottal.
– Ki dobta oda azt a korsót?
Lelkesen Steinerre mutattunk. Gerda habozás nélkül lesújtott rá a bunkóval, majd, mivel a
vállán találta el Steinert, meg ismételte az ütést. Másodjára már sikerült a feje búbjára sóznia.
Steiner eg yből elfelejtette Portát. A fájdalomtól és a sértődöttség től üvöltve Gerda felé
fordult. Gerda erre elhajította a bunkóját, és rémülten a pult felé rohant, azt remélve, hog y ott
biztonság ban lesz. Steiner viszont utána vetette mag át, asztalokat és székeket borítva fel mag a
előtt dúlta mag át vég ig őrjöng ve a termen. Elkapta Gerdát, mielőtt még az elérte volna a
pultot. Durván a falhoz lökte, és falteniszezni kezdett a lány fejével. Gerda úg y küzdött, akár
eg y anyatig ris, harapott, karmolt és rúg ott, használta fog át, körmét, térdeit, mindent, ami csak
kéznél volt, s közben torkaszakadtából sikoltozott.
A pult mög ötti ajtó kinyílt, és elkerülhetetlenül előkerült Bög yös Helg a. Eg yetlen
pillantással felmérte a helyzetet, majd halálos nyug alommal – és kezében eg y üveg pezsg ővel
– ő is csatába indult.
Steiner túlság osan el volt fog lalva ahhoz, hog y észreveg ye a jobbszárny felől közeledő
tankot. Helg a g ondosan célzott, s a pezsg őspalack pontosan Steiner nyakszirtjén csattant.
Steiner, eng edelmeskedve a fizika törvényeinek, azonnal összeomlott. A pezsg ő és a vér színes,
habos tócsába g yűlt alatta.
– Gyilkos! – sikította Helg a, és közbe könyörtelenül rug dosta a földön heverő testet.
– Szatír! – csikorog ta Gerda, s meg markolva a törött üveg nyakát, meg próbálta felnyitni
Steiner arcát.
Bög yös Helg a, termetének ellentmondó g yorsaság g al, kikapta a kezéből az éles üveg csonkot
– nem mintha sajnálta volna Steiner képét, inkább eg y kellemetlen bíróság i hercehurcától
akarta meg kímélni mag át és „lányait”. Gerdának íg y meg kellett elég ednie azzal, hog y
összerúg ja a tehetetlen, véres testet, és közben olyan mocskosan szitkozódik, átkozódik és
káromkodik, hog y még Porta is tátott szájjal hallg atta.
A Gertrude nevű lány, akinek az SD-s barátja volt, meg jelent a pincelépcső tetején eg y rekesz
sörrel izmos kezében. Hosszú, eg yenes szálú, fakó haja volt, orra mellett borsószemnyi
bibircsók éktelenkedett.
Gerda azonnal lecsapott rá, izg atottan Steinerre mutog atott, és bosszút követelt. Gertrude
lelökte a rekeszt, aztán közönyösen lenézett Steinerre.
– Mit kellene tennem?
– Mondd meg a fiúdnak! – könyörg ött neki Gerda, és hog y nyomatékot adjon szavainak,
rúg ott még eg yet Steiner veséjébe.
– Á la bonne heure – felelte franciául Gertrude.
 Fog alma se volt, mit jelent a kifejezés, de jól hang zott, ezért g yakran használta. Eg y francia
teng erésztől tanulta, akinek a babája volt nyolc napon keresztül, míg annak a hajója a
hamburg i kikötőben horg onyzott. Gertrude sok teng erésznek volt azóta a babája, de soha nem
felejtette el az á la bonne heure-t. Ha valamilyen szívesség re szeretted volna kérni Gertrudét, nem
kellett eg yebet tenned, mint csodálkozva azt mondani neki, hog y „Ó, hát te beszélsz
franciául?”, és ő rög tön bekapta a horg ot. Ez, sajnos, azzal járt, hog y vég ig kellett hallg atnod a
tündérmeséjét – arról, hog y ő eg y g azdag francia család g yermeke, de már korán árván
maradt, és eg y előkelő kollég iumban tanult, melynek pontos helyét sose tudtuk meg , mert
ahány embernek elmesélte, annyiféleképpen mondta. De ha türelmesen vég ig hallg attad, akkor
a lány hajlandó volt mindenféle apró szívesség et meg tenni neked.
Porta és Pici eg yszer eg y eg ész estén át sikeresen etették a saját mézesmadzag jával, ő pedig
cserébe meg etette velük a kantin fél élelemkészletét, és félhülyére itatta őket. Gerda állta a
számlát, de Pici még se úszta meg fizetés nélkül. A laktanya felé menet demonstrálni akarta
Portának, hog yan is zajlott a g yalog ság i kiképzés úg y általában – és főleg abban az ezredben,
amelynél katonai „karrierjét” kezdte. Ahog y hasra vág ta mag át a sötétben, belevág ta a
homlokát eg y éles kőbe. A g alambtojás nag yság ú lékből dőlt a vér, de Pici erre üg yet sem
vetett. Portával átkarolták eg ymást, és folytatták az útjukat a laktanyába, vidám kurjong atások
közepette azt énekelve, hog y „Soldaten sind keine Akrobaten!" (A katonák nem akrobaták.)
Remekül érezték mag ukat, olyannyira, hog y még az orvosi szoba elé érve is cig ánykereket
próbáltak hányni, persze nem sok sikerrel – különösen Pici nem, aki többszöri próbálkozás után
ájultan nyúlt el a földön.
Most viszont annál éberebb volt. Áthajolt a sör áztatta asztalon, és odakiáltott Gerdának:
– Hé, Paszulykaró! Akarod, hog y valaki odamenjen, és szétrúg ja helyetted a képét? Támog ass
meg néhány korsó sörrel, és úg y széttaposom, mint a pinty!
– Ne eng edd – morog ta az asztal vég éről Papa.
A Lég iós ráfonta acélos ujjait Pici csuklójára. Rosszallóan meg csóválta a fejét.
– A tréfa az tréfa, de nincs szükség ünk eg y hullára, nem ig az?
– Nincs? – Pici fontolóra vette a kérdést. – Miért nincs?
– Mert átkozottul nehéz meg szabadulni tőlük – próbálkoztam én is.
– Mér'? Kiviszem a kikötőbe, és a vízbe lököm.
Barcelona recseg ő hang on felnevetett.
– Sétáltál már a kikötőben a hónod alatt eg y hullával? Félúton se lennél, több rendőr lóg na
rajtad, mint bolha.
Miközben Pici ezen a kellemetlen lehetőség en rág ódott, Heide hirtelen kiemelte az orrát a
söröskorsójából, és közölte velünk, hog y nem áll szándékában őrt állni ezen az éjszakán, hanem
annál inkább lenne kedve meg látog atni az utca másik vég ében lévő bordély híres-hírhedt, zöld
ruhás „alkalmazottját”. Mindannyian ismertük a szóban forg ó hölg yet, bár ami eng em illet, én
csak hallomásból.
– Meg jeg yzem, drág a a bébi – közölte komoran Barcelona.
– De meg éri az árát – íg y Heide.
– Ismeritek az öreg Piás Bernie-t? – Porta tekintete felcsillant. – Azt mesélte nekem, hog y
kétezerért eg y eg ész éjszakát és eg y délelőttöt töltött el vele. Azt állította, hog y eg yvég tében
dolg ozott rajta, és pontosan hatvanhétszer sikerült neki.
– Fenét!
– Pedig ig az – erősködött Heide. – Láttam őt másnap, alig volt annyi ereje, hog y felkeljen az
ág yból.
– Nevetség es módja a pénzköltésnek – jeg yezte meg a Lég iós.
– Hát, nem is tudom...
Obszcén mosollyal az arcán elővarázsolt valahonnan eg y sirálytojást, és beletörte a sörébe. A
bajonettje heg yével kavarg atni kezdte a koktélt, álmodozóan, körbe-körbe...
Lenyűg özve fig yeltem.
– Jó?
– Rettenetes! – felelte Porta, és tisztára nyalta a bajonettjét.
– Meséld el nekünk azt a történetet a lányról, akit feleség ül akartál venni – javasolta Papa,
miközben meg tömte a pipáját. – Még van időnk bőven. – Feltette a lábát az asztalra, hátradőlt a
székében, és kényelmesen elfészkelte mag át, elszántan felkészülve rá, hog y vég ig hallg assa
Porta összefüg g éstelen, részben ig az, részben kitalált meséjét. Portát ismerve nem
csodálkoztunk azon, ha kiderült, hog y a leg valószínűtlenebb epizódjai azok, melyek valóban
meg történtek, és a többi, a kevésbé izg almas momentum volt a körítés.
Mindannyian követtük Papa példáját, úg yhog y az asztalon immár a korsók hada és a sertó
mellett eg y koszos bakancserdő is éktelenkedett. Steiner a padlón feküdt, néha-néha nyög ött
eg yet. Hag ytuk ott, ahol volt. Őt most úg yse érdekelte volna Porta meséje.
– Nos, még a háború leg elején történt – kezdett bele a sztoriba Porta. Mutatóujjával letörölte
a korsó falára tapadt tojássárg áját, és mohón benyalta. – Mielőtt még a harcok elkezdődtek
volna. A 11. ezrednél voltam Paderbornban. Nem tudom, jártatok-e valaha Paderbornban. Eg y
borzalom. Szikrányi élet sincs abban a helyben. Eg yebet se tehettél eg ész nap, csak álltál, és
bámultad az ötpercenként templomba rohang áló tésztaképű parasztokat. De nemcsak erről van
szó. Hog y őszinte leg yek, nem lelkesedtem ezért a háborúért se, a fenének volt kedve bombák
közt ug rálni meg éhezni, és főleg szomjazni... – Sóhajtott eg yet, és szomorúan meg csóválta a
fejét. – Nem neked való ez, mondtam mag amnak. Nem neked, Porta fiú, úg yhog y találj ki
g yorsan valamit ellene. Nos, ismertek eng em, nem szoktam ölbe tett kézzel szarakodni, nem az
a fajta vag yok. Abban a percben, ahog y vég ig g ondoltam ezt, már meg is kaptam ezt a komoly
beteg ség et, ami majdnem beverte a koporsómba a szög et.
Papa felnevetett.
– Soha nem fog om elfelejteni... csak a jó ég tudja, mit meg nem tett azért, hog y beteg
leg yen. Az a reng eteg holmi, amit meg evett! Jesszusom, még eg y elefántot is letag lózott
volna! De ezt a marhát nem. Ó, nem! Minél keservesebben próbálkozott, annál eg észség esebb
lett.
– Eg en, el kell ismernem, annyira szívóssá váltam, hog y bekerg ethettek volna eg y
aknamezőre, onnan is eg y darabban jöttem volna ki. – Leszopog atta az ujjáról a tojássárg áját,
aztán visszatért a történetéhez. Tudálékosan ránk vig yorg ott. – Vég ül még iscsak sikerült.
Akkoriban még elég g é zöldfülű voltam, de a lényeg az, hog y bejutottam a kórházba.
– Emlékszem a kórházra! – kiáltott fel izg atottan Pici. – A katedrális mög ött! Oda
suvasztottak be eng em is, amikor feldag adt a nag ylábujjam. Óriási volt. Majdnem le kellett
amputálják! – Porta felé fordult. – Hé, emlékszel arra a kuruzslóra? Arra, amelyiknek falába
volt? Mi is volt a neve?...
– Brettschneider – felelte Porta.
– Ig en, Brettschneider, ő volt az a rohadék! Emlékszem rá, hog y...
– Mi lesz az én történetemmel? – kérdezte fag yosan Porta.
Pici rábambult, pislog ott eg yet, aztán meg adta mag át.
 – Jól van, folytasd csak.
– Köszönöm. Nos, mint mondtam, bekerültem a kórházba, ahol eg yből kiszúrtam ezt a dokit,
akit Pici is említett. Tényleg eg y rohadék volt. Aznap, amikor bevittek, odajött hozzám, háta
mög ött a fél kórházzal. Lefékeztek az ág yamnál, és ő odaállt mellém, az arcomba köhög ött, s
meg kérdezte, hog y szerintem milyen beteg ség et szimulálok. Erre én elmag yaráztam neki,
hog y g yakorlatilag az eg ész testem le van bénulva, és hog y semmit se érzek, meg hog y
mennyire sajnálom ezt, mert kitört a háború, s nekem ott lenne a helyem a fronton meg
minden. Ő meg csak köhög ött vég nélkül a képembe, miközben én eg ész testemben bénult
voltam – méltatlankodott Porta. – Annyira bénult voltam, hog y még a fejem se tudtam
elfordítani. Pedig akár tébécés vag y kankós is lehetett. Szóval, vég ül nyög tem eg yet íg y
– Porta eg y undorító horkantást hallatott – , mire ő eg yetértett velem abban, hog y mennyire
szerencsétlen vag yok. Aztán eg yik pillanatról a másikra fog ta mag át, és lerántotta rólam a
takarót ott mindenki előtt, majd bökdösni, szurkálni kezdett. Úg y bámultak, mintha valami
csodabog ár volnék lombikban, én meg persze, úg y tettem, mint aki az ég világ on semmit se
érez. Nem fog sz elkapni eng em, te rohadék, te tetű, te büdös vajákos. Vég ül meg unta a dolg ot,
és feleg yenesedett. „Milyen szomorú – mondta a többiek felé fordulva – , hog y itt van eg y
szerencsétlen katona, aki mindjárt a háború elején lebénult. De ne ag g ódjon – meresztette rám
a tekintetét – , szerintem helyre tudjuk pofozni mag át. Mit is mondott, hog y kezdődött? Csak
úg y hirtelen? Pontosan akkor, amikor hadat üzentünk? Eg yfajta sokként érte ez?” – Porta
vég ig nézett rajtunk, majd behunyta fél szemét. – Fel akart bátorítani, értitek? Hog y azt
hig g yem, könnyen meg g yőzhetem. Ezért úg y g ondoltam, teszek rá még eg y lapáttal, beadok
neki néhány részletet. „Ig aza van – mondom neki. – Úg y jött, mint eg y sokk. Hatalmába
kerítette a testem valami hirtelen g yeng eség . Ott álltam a többiek mellett a sorban... tudja, a
felszerelést osztották ki nekünk épp... és eg yszer csak éreztem, hog y nag yon rosszul vag yok.
Borzasztóan rosszul. Verejtékezni kezdtem, csillag okat láttam, meg cseng ett a fülem, zúg ott a
fejem. Támolyog tam néhány méternyit, aztán minden elsötétült körülöttem.” Bevallom, eg y
kicsit eltúloztam a dolg ot – vallotta be Porta. – Mint említettem, akkoriban még elég g é
zöldfülű voltam, még néhány könnycseppet is kisajtoltam a szememből, meg tovább nyomtam
nekik a rizsát, hog y mennyire el vag yok kenődve, amiért nem harcolhatok a hazámért, és nem
szerezhetek medálokat, meg hog y mennyire büszke lenne a mamám és a papám, ha a fiukból
hős lenne. „Ug ye – ordítottam rá – csak van valami módja annak, hog y még íg y, bénán is
szolg áljam a hazámat, a népünket és a Führert?!” Tudjátok, mit mondott erre az a g azfickó?
Udvariasan meg ráztuk a fejünket mindannyian, noha néhányunk már hallotta a történetét,
ha más változatban is.
– „Ó, ig en – förmedt rám – , felkelhet és járhat, mint bárki más!” – Azzal eg y akkorát vág ott a
térdemre, amikor nem számítottam rá, hog y kirúg tam, és levertem a szemüveg ét. Jézusom,
nem is tudom, ki volt a dühösebb: ő vag y én! Miután összeszedte mag át, és a markukba vihog ó
kísérői közül valaki felszedte neki a szemüveg ét, levett valami átkozottul hosszú műszert eg y
tálcáról, s belenyomta a fülembe. Olyan nag y ig yekezettel nyomkodta és vájkált vele, hog y már
azt hittem, a fejem túloldalán fog kijönni az a vacak. Amikor ezt meg unta, felhúzta a
szemhéjamat, fel eg észen a homlokom tetejéig , és a szemg olyómat kezdte tanulmányozni. Eg y
idő után, amikor már én kezdtem unni a dolg ot, közöltem vele, hog y kék. „Mi kék? – kérdi ő,
erre én: – A szemem, és marhára örülök neki, hog y épp eg y színvak doktort fog tam ki.” Erre ő
hang os szitkozódásba fog , és lenyúl a torkomon, a mandulámat keresi. A rohadék! Belenyúlt a
fülembe, lenyúlt a torkomba, felnyúlt a seg g embe, mindenhova bedug ott valamit, ahova csak
lehetett...
– És a vég én mi történt? – kérdezte Steg e, akinek új volt a sztori.
– Várd ki a vég ét, jó, mindjárt rátérek! – morog ta ing erülten Porta. Nem bírta elviselni, ha
félbeszakították mesélés közben. – A következő húzása az volt, hog y ellépett az ág yamtól, és
közölte, mennyire sajnál eng em. „Meg szakad az ember szíve, ha látja, hog y eg y ilyen
hazaszerető fiatalember a súlyos beteg ség e miatt nem szolg álhatja népét és Führerét. Annyira
beteg , hog y talán az lenne a leg jobb, ha elkülönítenénk. Mondjuk... eg y katonai börtönben. De
előtte még várunk eg y kicsit. Lehet, hog y hamarosan jobban lesz. Ezeknél a beteg ség ek már
csak ilyenek. Hamar jönnek, hamar mennek, főként ilyenkor, háború idején. Meg lenne lepve,
ha tudná, hány mag ához hasonló derék fiatalembert döntött le lábáról a beteg ség az elmúlt
héten. Még is – vig yorog sárg a lapátfog aival – , leg többjük már meg g yóg yult, és visszament az
eg ység éhez. Ahog y mag a is.” Micsoda eg y szemét! A következő, amire emlékszem, hog y
aszondja nekem: „Kelj fel és járj!”, mintha valami bibliai csodatevő lenne. Csakhog y nem az!
Nég yen ráng attak ki az ág yból és állítottak talpra, de én, persze, összerog ytam abban a
pillanatban, ahog y eleresztettek. Vissza kellett tenniük az ág yba. Ez nem tetszett neki, de még
mennyire hog y nem. Fog adni mernék, hog y leg szívesebben elkotort volna onnan, de hát nem
tehette, meg kellett g yóg yítania, ha már szimulánsnak nyilvánított. Összeráncolta hát a
szemöldökét, és sorolni kezdte a nővérnek, milyen kezelést kell kapnom. „Óvatosan kezdjük
– mondja – , semmi drasztikus. Folyékony diétán lesz az elején. Semmi szilárd. Nem kaphat
húst. Rendben? És, természetesen, alkoholt se. Adjanak neki hánytatót mindennap. Hashajtót is
kapjon, mindennap tisztítsák ki a bélrendszerét. Ha ez nem használ, kipróbáljuk a kinint.
Meg látjuk, seg ít-e a szelíd g yóg ymód. – Rám vig yorog , a szarházi, fölém hajol, és aszong ya:
– Ki fog juk juttatni innen rekordidő alatt, ne féljen. Fog még mag a a fronton harcolni és
medálokat szerezni, emiatt nem kell ag g ódnia. Lehet még mag ából hős!” Mondanom sem kell
– komorodott el Porta – , ezt nem vig asznak szánta, hanem fenyeg etésnek. Könnyes szemmel
köszönetet rebeg tem az ig yekezetéért, azután közöltem vele, hog y sajnos hiába fárasztja mag át,
mert nálam úg yse fog javulást elérni.
– És sikerült neki? – kíváncsiskodott Steg e.
– Persze – felelte g únyosan Porta. – De tizeneg y napra volt szükség e hozzá! Tizeneg y nap
pokol! Azt akarta, hog y önként hag yjam el a helyet, értitek? A lelket is kikezelték belőled, már
alig vártad, hog y vég e szakadjon a kínzásnak. Emlékszem, nég yen feküdtek még rajtam kívül
abban a kórteremben. Az eg yik reumás volt, a másiknak a veséje fájt, a harmadik elvesztette az
emlékezetét, a neg yedik pedig eg yszerűen bolond volt. Leg alábbis én tényleg úg y láttam.
Brettschneider szerint pont olyan eg észség es volt, mint a többiek. Ha ig en, jól alakította a
szerepét. Nem tudom. Mindőnket eg yszerre g yóg yították ki, és eg yütt küldtek vissza minket az
ezredhez. Alig telik el két nap, s a bolond feg yvert dug a szájába, és meg húzza a ravaszt. A fél
ag ya a plafonon marad. Nem tudom, hog y ezt szokás-e eg észség esnek nevezni...
– Világ os, hog y nem, de akkor sem az orvos tehet róla – szólalt meg Steg e. – Ő csak a
munkáját vég ezte. Honnan sejthette volna, hog y a szimuláns, akit visszaküldött az eg ység éhez,
összeroppan a feszültség alatt.
– Hülyeség ! – kiáltotta Porta.
– Emlékszem az esetre – vetette közbe Barcelona. – Nem eg y tetű őrmester volt az?
Hog yishívják... Gerner, ig en. Nem ő kerg ette a halálba a szerencsétlen flótást?
– De, ahog yan sok másikat is – bólog atott Porta. – Ott voltál abban az időben, amikor elkezdte
szívatni Schnitiust? Emlékszel Schnitiusra? Arra a fickóra, akinek a vég én amputálni kellett a
lábát? Nos, ő annyira retteg ett Gernertől, hog y valóság g al remeg ett, amikor meg látta. Ott
voltál, amikor Gerner lecsapott rá?
– Ismerős a neve – felelte Barcelona. – Nincs köze valami hamutartóhoz?
– Dehog ynincs. Eg yre g ondolunk. Gerner szokásos ellenőrzései eg yikét tartja… tudod,
mennyire kényes volt a tisztaság ra... Nos, meg jelenik eg y nap, mi pedig vig yázzba vág juk
mag unkat. Sehol eg y szem por, minden rag yog , Schnitiusnak azonban eszébe jut, hog y
elfelejtette kiüríteni a hamutartóját. Beijed erre, mert tudja, hog y Gerner nem dohányzik, ezért
utálja a hamuval meg csikkekkel teli edényeket, úg yhog y Schnitius fog ja mag át, és g yorsan
besuvasztja a párnája alá a hamutartót. Minden a leg nag yobb rendben meg y, Gerner már épp el
készül hag yni a szobát, amikor észreveszi, hog y az eg yik párna füstöl, mintha meg g yúlt volna.
Persze hog y odarohan, felkapja a párnát, és meg látja, mi van alatta. Schnitius párnája az,
Schnitius ág ya, Schnitius áll az ág y mellett, úg yhog y semmit se tag adhat. Tudjátok, mit tesz
erre Gerner? Meg eteti vele a hamutartó tartalmát, az összes hamut, a büdös csikkeket, még ki
is nyalatja vele az edényt...
– Ja, ig en! – kiáltott fel Barcelona. – Röviddel azután a szeg ény ördög ki is adta az eg észet a
latrina kövére...
– Eg en, és Gerner épp arra jár, meg látja. Mit tesz erre meg int? Leküldi Schnitiust
nég ykézlábra, és ismét felnyalatja vele az eg észet.
Steiner, aki időközben lassan, fájdalmasan mag ához tért, és újra elfog lalta helyét köztünk, a
vérző fejéhez nyomott zsebkendőt hirtelen a szájához kapta, és súlyosan zihálva elfordította a
fejét.
Kíváncsian odahajoltam Portához.
– És ő meg tette? – kérdeztem. – Meg tette vég ül is?
– Persze. Úg y félt attól a szeméttől, mint ördög a szenteltvíztől.
Visszaültem a helyemre.
– Én nem tettem volna meg – jelentettem ki.
Porta vég ig mért.
– Schnitius nem volt tele szesszel, mint te most. És ő még új volt a sereg ben. Nem ismerte a
lehetőség eket. Mindeg y, a lényeg az, hog y még mindig nég ykézláb volt, és újra meg újra
kidobta a taccsot, valahányszor benyalt eg y adag ot, amikor arra jött a parancsnok. Henning
hadnag y – fordult Barcelona felé. – Eg észen normális ember volt, már amennyire eg y tiszt az
lehet, de ki nem állhatta, ha neki kellett elrendezni az emberei nézeteltéréseit. Beráng atja hát
Schnitiust az irodájába, s meg kérdezi tőle, még is mi a fenét csinál. Schnitius pedig , amilyen
hülye állat, tépni kezdi a száját, és mindent elmond Gernerről, arról, hog y bánik az vele.
Henning erre még jobban beg urul. Behívatja a szobájába Edel Hauptfeldwebelt, és
meg parancsolja neki, hog y tépje le Gerner csíkjait. Az eg észnek az lett a vég e, hog y Gerner
tíznapi elzárást kapott, a többi tiszthelyettes pedig viszonzásképpen elkalapálta Schnitiust. Ha
lett volna annyi esze a bolondnak, azt feleli a hadnag ynak, hog y kedvtelésből nyalta a
hányadékát, vag y mókából csinálta, vag y valami ilyesmi. Csak hát, mint mondtam, akkoriban
még mindannyian zöldfülűek voltunk...
– Várj csak eg y percet – szólalt meg Papa. – Azt hittem, arról a lányról fog sz mesélni nekünk,
akit el akartál venni.
– Ah, ig en. Nos, azután történt, hog y kikerültem a kórházból. Míg benn feküdtem, többször is
láttam a csajt, és elég g é meg kedveltem. Brettschneider körül lebzselt, valahányszor az bejött a
kórtermekbe a kíséretével. Eg észen bezsong tam tőle. Miután visszamentem az ezredhez,
levelezőlapokat kezdtem küldeni neki. Az első, erre mindig emlékezni fog ok, az a rég i fajta
volt, amin eg y ódivatú eg yenruhába öltözött Feldwebel eg y leng yel drag onyosból próbálja
kiszorítani a lelket. A tetején, jókora betűkkel, ez állt: „Bosszú”. Emlékszem, azon tűnődtem,
vajon meg értette-e az üzenetet a csaj.
– Miféle üzenetet? – kérdezte Steg e.
– Hát azt, hog y be szeretnék akasztani neki eg yet, érted?
– És meg értette? – kérdezte zavartan Steg e.
Még meg kellett tanulnia, hog y Porta történeteit hallg atva nem volt szabad a belső log ikával
törődnöd, eg yszerűbb volt mindent úg y elfog adnod, ahog y mondta.
– Nem, azt hiszem, eleinte nem értette meg . Mindenesetre, nem hallottam felőle. Úg yhog y
elküldtem ezt az újabb levelezőlapot, aminek a hátára most már eg y üzenetet is róttam. Ezen
eg y pilóta volt, tudjátok, aki eg y spinével üldög élt a padon. A pilóta a spinkó combjai közt
tartotta a kezét, a csaj pedig fátyolos tekintettel tűrte ezt. A hátára, mármint a levelezőlapéra,
írtam eg y kis szerelmes üzenetet...
– Mit írtál? – kíváncsiskodott Pici.
– Ennyi idő távlatából már nem emlékszem. Csak annyit tudok, hog y sokat vacakoltam vele.
Nem írtam semmi elcsépelt szöveg et. Azzal kezdtem, hog y remélem, nem harag szik, amiért
eg y olyan finom hölg ynek, mint ő, levelet merek írni eg y ilyen lepratelep laktanyából. Aztán
úg y véltem, a lepratelep szó nem meg felelő, ezért áthúztam, és poroszt írtam helyette. Nem
sajnáltam a fáradság ot, értitek? Nem írtam le az első baromság ot, ami az eszembe jutott.
– Remélem, értékelte – mondta Steg e.
– Képzelheted! Olyan dag ályos levelet írt, hog y csak néztem. Szerintem még senki se
udvarolt íg y neki. Jut eszembe, eleinte szég yellős volt. Várnom kellett néhány napot, mire
beleeg yezett, hog y találkozzunk. Aztán küldött nekem valami kölyökkel eg y üzenetet, hog y ha
akarom, meg látog athatom otthon. A szüleivel lakott, természetesen, eg y rég i házban a
Bismarckstrassén. Tudtam, hog y jó benyomást kell keltenem, ezért meg borotválkoztam,
helyrepofoztam az eg yenruhámat, még meg is mosakodtam eg y kicsit... és jól tettem, mert
amikor odaértem, kiderült, hog y afféle előkelő hely, szobalány nyitott ajtót. A kicsike a hely
szelleméhez illően meg kérdezte tőlem, lennék-e szíves átadni a névjeg ykártyámat.
Felvilág osítottam, hog y nekem ilyenre nincs szükség em, mert kérdezzen csak meg bárkit
Paderbornban, eng em errefelé jól ismernek. Erre ő elment bejelenteni eng em. Úg y lépdelt,
mint aki cöveket nyelt. Én ott maradok eg yedül a hallban. Ha már ott vag yok, g yorsan
körülnézek, s észre is veszek eg y szép bársonypárnát a kanapén. Kapok az alkalmon, és szépen
meg törlöm vele a bakancsom. A bársonynál nincs is jobb cipőfényező, és most már csillog a
lábbelim, és kezdem úg y érezni mag am, mint eg y úriember.
– No, meg álljunk – tiltakozott Pici. – Mintha azt mondtad volna, hog y a hallban vag y.
– Pontosan. Ott hag yott a szobalány.
– Akkor honnan kerül oda a kanapé meg a párna?
– Onnan, hog y ott volt az a böhöm nag y kanapé a hallban! Jézusom, látszik rajtad, hog y te
még sohase jártál ilyen előkelő helyen! Gondolom, te úg y képzeled, hog y a hall szűk kis folyosó
a bejárati ajtó mög ött, mi? Nos, nem az, hanem eg y bazi nag y terem bútorokkal,
festményekkel, meg minden, és pont olyan, mint eg y szoba. És ahol ezek ülnek és locsog nak, az
nem ug yanaz, mint ahol ülnek és kajálnak. Ahol ülnek és locsog nak, az nem a földszinten van,
ahog y ahhoz te meg én hozzászoktunk, hanem az emeleten. És ahol...
– És a családfőnek nercbundával van kárpitozva a kurva széke! – szólt közbe g únyosan Pici.
– Ug ord át az unalmas részleteket, inkább a piszkosakra szakíts több időt. Mi történt ezután?
Lejött a spiné a hallba, te meg leteperted a kanapéra, és becserkészted neki?
– Pardon – emelte fel a kezét Porta – , de nem tűröm, hog y siettessenek. Vag y
vég ig hallg atod az eg ész történetet, cselekménybeli és művészeti elemeket eg yaránt, vag y
abbahag yom, és akkor elkezdheted mesélni a saját átkozott meséidet. Akár tetszik, akár nem, de
én is éppolyan büszke vag yok a történeteimre, mint az a Schiller meg a többiek. Ha élvezni
akarod a szaftos részeket, akkor előbb vég ig kell ülnöd a többit. Ez épp olyan, mintha
süteményt akarnál enni, mielőtt elmajszoltad volna a vajas kenyeret.
Pici morog va meg adta mag át, s meg kért minket, hog y ébresszük fel, ha Porta ahhoz a
részhez ér, amikor meg keféli a csajt. Ha eg yáltalán meg tette. Steiner felénk fordult vér– és
okádékfoltos zsebkendőjével, és bág yadtan meg kérdezte:
– Mi történt?
– Semmi! – Pici feleg yenesedett, arcán g yőzedelmes vig yor terült szét. – Épp ez az, amiért
panaszkodtam. Még s e mmi nem történt! Ha én lettem volna Porta helyében, tízszer
meg erőszakoltam volna, mielőtt odaérek a házhoz, aztán a kanapén is, a bársonypárnák közt...
– De mi történt? – kérdeztem Portától. – Mi történt vég ül?
Porta savanyúan vállat vont. Világ os volt, hog y Pici felkavarta érzékeny „művészlelkét”, és
most már soha nem fog juk hallani a mese vég ét.
– Mondd el nekik azt, hog yan kérted meg a lány kezét az apjától – ösztökélte Papa.
– Miért? – nézett rá Porta. – Semmi mulatság os nincs benne.
– Ez nézőpont kérdése – vélte Papa, aki már sokszor hallotta a történetet.
– Mag asság os ég ! – füstölg ött Porta. – Csak annyit kérdeztem az apjától, hog y feleség ül
vehetném-e a lányát, mert íg y tisztesség esen, törvényesen csinálhatnánk! Mi olyan vicces
ebben, mi? Meg szúrhattam volna eg y padon a parkban, nem ig az? Bármikor berakhattam volna
neki, amikor csak akartam...
– Kár, hog y nem tetted – sajnálkozott Pici. – Akkor leg alább nem lett volna ennyire unalmas
ez a sztori.
– Feltételezem, nem vetted feleség ül – mondtam Portának.
Porta meg vetően rám bámult, aztán elfordította a fejét.
– Persze, hog y nem! – vág ta rá Pici. – Nem vette feleség ül, nem dug ta meg , nem csinált vele
semmit ez a barom!
Ebben a pillanatban a hang szórók berecseg ték a parancsot, hog y az 5. század minden
szakaszvezetője jelentkezzen a feg yverszobában feg yverkiosztásra. Papa kikocog tatta a
pipájából a hamut, és felállt.
– Ideje indulnunk – közölte. – Ki hozza Steinert?
Az ajtó felé vánszorog tunk, mint akik még önmag uk vonszolására is alig képesek, nemhog y
még másokat is cipeljenek. Heide úg y jött, mint eg y alvajáró. Steinert Barcelonának és a
Lég iósnak kellett támog atnia. Mikor elhaladtunk a pult mellett, Gerda feje előpattant a
semmiből. Szeme összeszűkült a g yűlölettől, ajka vicsorra húzódott lapátfog ai felett.
– Remélem, mindannyian a pokolra fog tok jutni! – sziszeg te.
Íg y ért vég et eg y hang ulatos este.
– Nézzétek, azt csinálnak, amit akarnak – jelentette ki kérkedően a kölyök. – Le se szarom
őket. Felőlem elmehetnek a jó büdös francba.
Az edényszárítón ült, lábával a kag ylóban, és savanyú uborkát evett eg y befőttesüveg ből, a
társai közben helyeslően bólog attak. A ház tele volt fiatalokkal, fiúkkal és lányokkal. Mind
nag yon hang os volt, és nag yon mag abiztos, és mind készen állt inkább farkasszemet nézni a
halállal, mint hog y eg y olyan üg yért harcoljon, amiben nem hisz. A székekről és az asztalok
tetejéről, a padlóról, a sarkokból, a konyhából, a nappaliból, a hálószobából és a fürdőszobából
harsog ta eg yetértését a fiataloknak ez a rebellis csoportja.
– Ez nem a mi háborúnk! – rikoltotta valamelyik asztal alól eg y g azdátlan hang . – Nem mi
robbantottuk ki, nem mi akartuk, nem mi fog juk vég ig harcolni!
– Emberek halnak meg naponta ezrével, és a szerencsétlen bolondok még azt se tudják, miért
kell az életüket adniuk.
– Halálra kínozzák őket a Gestapónál. Az emberek már nem merik kinyitni a szájukat, hog y
elmondják az ig azság ot – jelentette ki eg y fiatal lány, aki nem is volt olyan fiatal, mint
amilyennek látszott, és mindenét bevetette annak érdekében, hog y elcsábítson eg y még szűz,
és meg lehetősen ideg es fiatalembert.
– Nos, én nem félek! – üvöltötte a hideg tűzhely tetejéről eg y törékeny termetű fiú. – Ha
meg kapom a behívót, alaposan beolvasok nekik! Elmondom nekik, mi a véleményem róluk!
– Halljuk! Halljuk! – tüzelték a társai, miközben az ideg es fiú levette a szemüveg ét, és
makulátlanra sikálta a lencséket, riadtan attól, hog y eg y ilyen társaság ba keveredett.
– Mi lesz, ha idejön a Gestapo? – kérdezte eg y nyúlszívű eg yén az előszobából.
– Csak jöjjenek! – A konyhaasztal tetején eg y mag át szónoknak képzelő fiatalember széttárta a
karját, és kihívóan szembenézett a többiekkel. – Hadd jöjjenek! Mit érdekelnek minket? A világ
a mi bölcsőnk... és ez a föld a mi hazánk, mely számára mi jelentjük a jövőt! Nem
kényszeríthetnek rá minket, hog y harcoljunk és elpusztítsuk önmag unkat!
Eg y vasárnap este, öt hónappal később, tétlen szócséplésüknek három férfi érkezése vetett
vég et. A három férfi bőrkabátot és alatta pisztolytáskát viselt.
Voltak néhányan, akik meg próbáltak ellenállni, de a büszke német ifjak többség ével g ond
nélkül elbántak.
Az ideg es fiút, aki meg jelenésüket éles, hisztérikus sikollyal fog adta, eg yetlen pofonnal
elhallg attatták.
A fiatal lányt, aki nem is volt olyan fiatal, mint amilyennek látszott, és aki soha nem tudta
elcsábítani őt, miután sikerült néhány obszcenitást rájuk fröcskölnie, g yomorba rúg ták és
félrelökték.
A fiú, aki olyan remekül érezte mag át a mosog atóban, most a fürdőszoba padlóján
szeretkezett a barátnőjével. Néhány jól irányzott rúg ással szétválasztották őket, és leküldték a
többiekhez.
A szónok bevizelt abban a pillanatban, ahog y a behatolók meg érkeztek. Nem tanúsított
ellenállást.
Lehajtott fejjel, libasorban, ötvenkét fiú és lány hag yta el a lakást és szállt fel a lent várakozó
két zöld buszba. A világ a bölcsőjük volt, de nem védte meg őket a félelemtől – az ig azi
félelemtől, amit csak most ismertek meg .
Három napig tartották őket a Stadthausbrücke 8. szám alatt. Nem bántak velük túl
keményen, de épp elég volt nekik az is, hog y ott kellett lenniük. Elég volt meg ízlelniük a
félelmet ahhoz, hog y meg értsék, az ő életükben nincs helye a bátorság nak. A bátorság azoké,
akiké a hatalom.
Három nappal később eg yenruhát adtak rájuk, és kiképzésre küldték őket. Néhányan már a
kiképzés ideje alatt meg haltak – néhányan balesetet szenvedtek, mások önszántukból vetettek
vég et életüknek. Ami a többieket illeti, ők küzdöttek, meg próbáltak meg barátkozni az új
helyzettel és új önmag ukkal, a ténnyel, hog y amikor arra kerül sor, ők se különbek az
idiótáknál, akiket annyira meg vetettek.
Ők nem akartak harcolni. Ez nem az ő háborújuk volt. Nem ők kezdték el, és nem hittek
benne. De ettől még ug yanúg y harcoltak.
 Őrségben a Gestapónál

Láttuk őket feljönni a lépcsőn – eg y öreg asszonyt toszig áltak mag uk előtt. A két
Unterscharführer, Schultz és Paulus. Paul Bielert Kriminalrat fáradhatatlan fejvadászai.
– Szerinted mit csinálhatott a vén tyúk? – súg ta oda nekem Porta.
Némán vállat vontam. Mit is mondhattam volna? Honnan is tudhattam volna, mit vétett a
szerencsétlen kis öreg asszony molyrág ta kabátkájában a Gestapo ellen? Örök titok marad
számomra, voltaképpen hog yan is kellett volna viselkednie a befolyás nélküli átlag polg árnak
ahhoz, hog y ne leg yen mindenképpen szálka a Gestapo szemében.
Ahog y elhaladtak mellettünk, az öreg asszony ránk mosolyg ott. Mondani szeretett volna
valamit, de Paulus belökdöste az ajtón. Vajon mit akarhatott mondani nekünk, a két fiatal,
bőrig ázott katonának?
Eg észen a liftig követtük a tekintetünkkel. Az öreg asszony alig bírt lépést tartani a két
férfival. Schultz seg ítőkészen lökött eg yet rajta.
– Gyerünk, mama. Nem érünk rá eg ész nap. Nem te vag y az eg yetlen, aki hivatalos a
mulatság ra.
Valamelyikük meg nyomta a hívóg ombot, és várták, hog y a lift meg érkezzen. Paulus
észrevette, hog y Porta meg én őket bámuljuk az ajtóból.
– Tűnés onnan! – intett türelmetlenül. – Őrség ben vag ytok, nem? Különben is, ez nem
panoptikum. Gyerünk, húzzátok odébb a beleteket!
– Vig yázz! – morog ta fenyeg etően Porta. – Te nekem nem parancsolsz, buzikám!
– Ezt te csak hiszed! – Paulus felénk indult; pupillái g ombostűnyire szűkültek a g yűlölettől.
– Úg y látom, elfelejtettétek, hog y én Unterscharführer vag yok...
– Nag y darab szar, az vag y.
– Hog y merészelsz íg y beszélni velem? – tátog ott döbbenten Paulus.
– Úg y! – felelte g onosz vig yorával Porta. – Nem tehetsz semmit ellenem, vag y ha még is
meg próbálod, mindent elmondok arról a rajtaütésről a Herbertstrasse 8. szám alatt. Még nem
felejtetted el, ug ye? Mert biztosíthatlak, hog y én nem. Olyannyira nem, hog y arra g ondoltam,
talán szívesen belépnél az ezredünkbe. A mag adfajta fickók számára mindig van nálunk hely.
Mit szólsz hozzá? Szeretnéd otthag yni az SD-t? Azzal, amit ott műveltél, biztosítottad
mag adnak a helyet a büntetőezredben. Már csak el kellene fog lalnod...
A férfi szeme kitág ult, majd ismét összeszűkült.
– Mit tudsz a Herbertstrasséról?
– Például azt, hog y tolvaj vag y...
Paulus kihúzta mag át, és felvonta fél szemöldökét.
– Tolvajnak merészeled nevezni az SD eg y Unterscharführerét?
– Eltaláltad! És ha kell, meg int meg teszem! Akkor és ott, ahol csak akarom. Miért is ne? Van
valami ellenvetésed?
A lift leért a földszintre. Paulus vékony vonallá préselte ajkait, és szó nélkül elviharzott.
Vissza se nézett ránk. Porta önelég ült vig yorral fig yelte.
– Sikerült néhány álmatlan éjszakát szereznem a rohadéknak!
– Miért? – kérdeztem. – Mit csinált a Herbertstrassén?
 Visszatértünk az esőbe.
– Az ig azat meg vallva, csak annyit tudok az eg észről, hog y ez az a hely, ahonnan behozták
azt a két kurvát, akik dezertőröket rejteg ettek – felelte Porta. – Rajtaütöttek a helyen, és bármit
is műveltek ott, épp elég volt ahhoz, hog y Paulus kétszer is meg g ondolja, ujjat merjen-e húzni
velem. Láttad, hog y elsápadt?
– De az istenért, remélem, ennél többet tudsz a dolog ról!
Porta vállat vont.
– Csak hallomásból. Az eg yik kurva, aki szintén a 7. szám alatt lakik, persze nem abban a
lakásban, ahol a másik kettő, csak hát tele van velük a ház, szóval ez a kurva azt mondta nekem,
hog y Paulus meg eg y másik g ennyláda meg lovasították a lányok ételjeg yeit, és bezsebelték a
félretett pénzüket is. Nem voltam benne biztos, hog y tényleg íg y történt... eg észen mostanáig .
– Azt akarod mondani, hog y voltaképpen blöfföltél? – kérdeztem elhűlve.
– Miért ne? Aki mer, az nyer, ahog y eg yszer eg y öreg szivar mondta.
– És most? Be akarod árulni?
– Majd akkor, ha már nem lehet hasznomra – felelte könyörtelenül Porta. – Akkor majd
elküldöm szépen Fuhlsbüttelbe. És ha majd eg y nap az eg yik büntetőszázadban találja mag át,
akkora murit fog ok rendezni, amekkorát még nem látott a világ !
– Feltéve, hog y még életben leszel – tettem hozzá. – Eg yszer még meg ütöd a bokád. Kerülni
fog valaki, aki nem g yullad be a fenyeg etéseidtől, és akkor neked annyi.
– Francokat! – leg yintett Porta. – Azt hiszed, nem tudom, mit csinálok? – Mind eg yformák
ezek, Himmlertől kezdve a szamárlétra leg alacsonyabb fokáig . Abban a pillanatban, ahog y
meg fog od őket valamivel, behúzzák fülüket-farkukat, és bekakilnak ijedtükben. Mindeg yiknek
van valami rejteg etnivalója, érted? Csak ki kell derítened, mi az.
Csendben maradtunk néhány pillanatig , az üres utcát szemléltük. Az eső belecsapott az
arcunkba, belefolyt a szemünkbe, vég ig csorg ott a nyakunkon.
– Azon töpreng ek, vajon mit követett el az öreg lány – mondtam Portának.
– Nem t'om. Gondolom, túlság osan kinyitotta a száját.
– Szerinted komplett kezelést fog kapni?
– Miért ne? Mindig azért hozzák be őket... hog y hallják, mekkora ordítást bírnak
előcsalog atni belőlük.
Vég ig trappoltunk az épület fala mentén; súlyos bakancsaink hang osan csattog tak a nedves
aszfalton. Az utcai lámpák halvány fénye riadtan pattant vissza nedves acélsisakjainkról,
puskáinkról.
– Jólesne most eg y kis szóda slig ovicával – álmodozott Porta.
– Leg yen inkább slig ovica szódával – javasoltam – , és akkor én is csatlakozom hozzád.
Háromneg yed rész slig ovica, a többi pedig szóda. Úristen – fakadtam ki – , hog y nekem
mennyire eleg em van ebből az esőből! Mennyire eleg em van ebből a háborúból, és mindenből,
aminek köze van hozzá! Mindannyiunknak eleg ünk van belőle! Nekik is, nekünk is... akkor meg
mi a fenének nem vetünk vég et neki? Mindenki szépen hazamehetne.
– Ábrándok – g únyolódott Porta. – A g ond csak az, hog y csupán azoknak van eleg ük a
háborúból, akik vég ig küzdik, márpedig nem ők azok, akik vég et vethetnének neki. Azoknak,
akik elkezdik és befejezik, fog almuk sincs róla, mi is valójában a háború. Ők tojnak rá, mit érzel,
és nem is lesz eleg ük belőle mindaddig , amíg pénzt hoz nekik a konyhára. Addig folytatják,
amíg mindannyian fel nem dobtuk a talpunkat. Érdekli is őket! Azok pedig – mutatott körbe az
ujjával, mint aki „azok” alatt eg ész Nyug at-Európát érti – , semmivel se jobbak ezeknél. Bosszú,
ez kell nekik. Bosszú és pénz, mindeg yik ezt akarja.
– Ahog y a Lég iós is mondta a minap – bólog attam eg yetértően. – Második világ háborúnak
nevezik, de voltaképpen ez még mindig az első világ háború, meg a többi, amit előtte vívtak. Az
eg ész eg yetlen nag y, vég telen háború. Azt hisszük, vég et ért az eg yik, és kezdődik a másik, de
nem, ug yanarról az eg yről van szó, csak más helyszínen vívják, más időpontban, más
feg yverekkel...
Tisztán emlékeztem rá, mit mondott a Lég iós:
– ...Soha nem fog vég et érni, mert ők nem akarják, hog y vég e leg yen. Miért is akarnák? Amíg
háború van, addig a kapitalizmus virág zik. Érthető, nem? Persze hog y szítani fog ják. Lehet,
hog y időről időre kialszik a láng , de átkozottul üg yelnek rá, nehog y kihunyjon a parázs.
Mindig kerül valaki, aki feléleszti a tüzet.
– Ez árulás – üvöltötte Heide. – Ezért feljelenthetnélek! Ez kommunista beszéd!
– Nem – jelentette ki határozottan a Lég iós. – Kommunista, kapitalista, náci, eg yformán
g yűlölöm az eg ész bag ázst. Én csak eg y katona vag yok, aki azt teszi, amit mondanak neki.
Papa eg y pillanatig szótlanul nézte, aztán meg kérdezte:
– Szeretsz katona lenni?
– Ez lényeg telen – vont vállat a Lég iós. – Ez is eg y munka, éppúg y, mint bármelyik másik.
Soha senkit nem érdekelt, mit szeretnék csinálni. Soha nem volt választási lehetőség em.
– Ezért csinálod?
– Nos, g ondold csak vég ig . – A Lég iós közel tolta az arcát a Papáéhoz. – T e szeretsz katona
lenni? Volt beleszólásod a kérdésbe? Van bármelyikünknek? Miért fizetnek az emberek adót?
Vag y miért nem vezetnek eng edély nélkül? Mert ez tetszik nekik? Vag y inkább azért, mert
nincs más választásuk? Azért, mert nincs más lehetőség ük, ig en. Vag y betartod a
játékszabályokat, vag y mehetsz a dutyiba. Vag y, ahog y az én esetemben történt, beállsz
katonának vag y éhen halsz. A mi esetünkben pedig ... a tiedben, az enyémben, a Svenében, a
Portáéban, a Piciében... vag y katona vag y, és csinálod, amit mondanak neked, vag y fal elé
állítanak, és szétlövik az ag yadat. – Hátradőlt, meg csóválta a fejét. – Lehet, hog y ti ezt
választási lehetőség nek nevezitek, de én nem.
Sóhajtottam, és a sisakomról leg uruló esőcseppekre bandzsítottam.
– Kibaszott őrszolg álat – morog tam. – Úg y érzi az ember, sose akar eljönni a váltás ideje.
– Imádkozzunk eg y macskáért – próbált felvidítani Porta. – Eg y szép, kövér macskáért, amire
rálőhetünk. Vag y bármiért, ami vég et vethet ennek az eg yhang úság nak.
Visszafelé tartottunk, már majdnem az épület bejárata előtt voltunk.
– Húzódjunk be a lépcső mellé, és szívjunk el eg y cig it – javasolta Porta. – Itt senki se fog
zavarni minket, s az esőtől is védve leszünk.
Elhelyezkedtünk eg y száraz sarokban, és levettük a sisakjainkat. Már csak eg y neg yedóra volt
hátra a váltásig , Heidénak és Picinek hamarosan fel kellett tűnnie. Biztosak voltunk benne,
hog y hoznak mag ukkal valami erős, testet és lelket meleng ető italt.
– Ki tudja? – álmodozott Porta. – Talán azzal, hog y behúzódtunk ide, alkalmat adunk
valakinek arra, hog y leveg őbe repítse ezt az átkozott kócerájt. Hog y őszinte leg yek, ha valaki
arra kérne, fordítsam el a fejem, míg besurran az épületbe eg y bombával, szíves-örömest
meg tenném. Még csak meg se kellene veszteg etnie...
– A pénzről szólva – kérdeztem a sarkamon ülve – , mi a helyzet a sisakokkal, amiket a Lég iós
elemelt a raktárból? Mi lesz velük?
– Pillanatnyilag eg y svéd házfelüg yelőnél vannak, a Bernhard Nachtstrassén. Azt mondja,
biztonság ban vannak nála, de örökre még se maradhatnak ott. Van eg y lakatos a Thalstrassén,
aki meg venné őket, de ehhez el kellene vinnünk az eg észet eg y raktárba az Ernst Strasséra. A
kérdés az, hog y visszük el őket oda. A saját teherautóinkat nem használhatjuk, azokkal nem
jutnánk messzire.
– Mennyit fizetnek? – kérdeztem. Aztán hozzátettem: – Jut eszembe, tudom, lehetne szerezni
eg y rakomány g ránátvető lövedéket. A g ond itt is a szállítással van. Korán reg g el kellene
indulnunk, és eg y SS-teherautóra lenne szükség . Meg különleg es eng edélyre az SS pecsétjével,
különben nem eng edik meg , hog y felszedjük az árut. Mióta eg y faszi kisétált tőlük néhány
motorral, ami nem az övé volt, meg lehetősen paranoiásak. Ha viszont meg felelő szállítóeszközt
tudnánk szerezni, lenne némi esélyünk. A tipp eg y ismerősömtől származik, aki az SS-nél
szolg ál. Eg yszer részt vett eg y buliban, de elkapták, és alaposan a körmére koppintottak. Azóta
ki nem állhatja őket.
– Ez a lakatos – folytatta Porta – kilónként hatvanhét pfennig et fizetne nekünk. A g ránátokért
esetleg kipréselhetnénk belőle kilónként hatvankilencet is, még íg y is jól járna. Pici
valószínűleg tud szerezni eg y új rendszámtáblát, és ha elvisszük az eg yik Kruppot, minden
simán fog menni. Ez az SS-teherautó ikertestvére, szinte semmiben se különböznek.
– És az eng edély?
– Nem tudná elintézni nekünk a cimborád az SS-nél?
– Esetleg . Szerinted mennyit fog kérni érte?
– Eg y seg g berúg ást – vág ta rá mérg esen Porta. – Meg szorong atjuk eg y kicsit. Ha nem seg ít
nekünk, g ondoskodni fog unk róla, hog y meg int a körmére koppintsanak.
– Ig en, de... – hirtelen elhallg attam, meg rag adtam Porta csuklóját. – Vig yázz! Valaki jön.
Porta felkapta a puskáját.
– Ha eg y rohadt g estapós, lelövöm – határozta el. – Ha valakinek hiányozna, majd azt
mondjuk, szabotőrnek néztük. Manapság úg yis mindent a szabotőrökre fog nak.
– Meg őrültél? – szóltam rá. – Azt nem úsznánk meg .
Porta leeresztette a puskáját. Csalódottnak látszott.
– Csak Pici meg Heide azok.
Átlestem a kőkorlát bábjai közt; csakug yan ők közeledtek. Élénken beszélg ettek és
g esztikuláltak, s Pici eg y üveg et lóbált eg yik széles mancsában.
– Köszönet, istenem, a császárért, és főként a lováért – mormog ta Porta.
Hallottuk Pici hang os nevetését, aztán Heide mély, dörmög ő hang ú szitkozódását.
– Eg y szar, eg y nyamvadt kis pöcs, és meg fog ja kapni, ami jár neki. Hülye buzi... Na várj
csak, ezúttal meg kapja! – Az aszfaltra köpött, és a miniatűr tavat dühösen eltaposta a bakancsa
sarkával. – Kerüljön csak a kezem közé!
– Én se csípem – jeg yezte meg Pici.
– A leg nag yobb szemét, akivel valaha is találkoztam – mondta bosszúszomjasan Heide.
Porta röhög ve az oldalamba döfött a könyökével.
– Ez Brandt Feldwebel lesz, fog adjunk?
– Inkább ne! – hárítottam el az ajánlatát. – Merthog y szerintem is róla van szó.
– Épp itt az ideje, hog y móresre tanítsuk. Úg y tűnik, Julius forg at a fejében valamit.
– Én benne vag yok – jelentettem ki buzg ón. – Ki nem állhatom a g azembert.
– Mi lenne, ha addig ug rálnék a hasán, míg ki nem fing aná az összes belét? – hallottuk Pici
seg ítőkész javaslatát.
– Jézusom! – Heide szemében g yilkos fény csillant. – Már attól is rosszul vag yok, ha rá kell
g ondolnom. Még mindig nem értem, hog y történhetett... – Meg állt, könyörög ve Pici felé
nyújtotta a kezét. – Mondd, Pici, hát nem én vag yok a leg tisztább, a leg eleg ánsabb, a leg jobban
fésült katona az eg ész ezredben? Az eg ész hadosztályban? Az eg ész átkozott hadsereg ben?
Pici vég ig mérte, aztán hevesen bólog atni kezdett.
– De ig en, ig en. Azt hiszem, íg y van.
– Persze hog y íg y van! Nézd csak meg a sisakom szíját! Neked adom ötévi zsoldomat, ha akár
eg y tűheg ynyi foltot is találsz rajta. Úg ysem találsz. Íg érem neked, úg yhog y ne akard letépni a
fejem, jó!? – Heide elcibálta mag át Picitől, aki komolyan vette a szavait, és nekiesett a sisak
szíjának, hog y meg keresse a g azdag ság ot jelentő foltokat. – Tudod, mit? – folytatta Heide.
– Amikor még kiképzésen voltunk, és ez úg y ig az, ahog y most itt vag yok, elkezdték ellenőrizni
a seg g ünket, mert más már nem volt, amibe beleköthettek volna. És tudod, mi történt?
Kiderült, hog y nekem van a leg tisztább seg g em az eg ész században. És ez még most is ig az!
Belenézhetsz a seg g embe a hét bármelyik napján, bármelyik órában, és olyan tisztának fog od
találni, mint a frissen kifőzött cumisüveg et. Esküszöm neked – kiáltotta eg yre ing erültebben
Heide – , hog y naponta háromszor is kimosom belőle a szart!
– Elhiszem neked! – kiabálta vissza Pici. – Elhiszem, nem kell meg mutatnod.
– Nézd meg a fésűmet! – húzta elő Heide a zsebéből, és tolta az orra alá. – Tisztább, mint
aznap, amikor vettem. És mondd meg nekem, mi az első, amit tenni szoktam, miután beástam
mag am valahol? Mi az első tennivalóm?
– Kipucolod a körmödet – vág ta rá Pici. – Láttam, amikor csináltad.
– Pontosan. Kitisztítom a körmömet. És mivel teszem ezt? Eg y körömreszelővel. Nem a
bajonettem heg yével, mint te meg a többiek!
– Ez ig az – bólog atott Pici. – Való ig az.
– És ez? – kérdezte mag ánkívül Heide. Leráng atta a fejéről a sisakját. – Nézd ezt a hajat!
Minden hajszálam a mag a jól kijelölt helyén. Levág va a szabályzat szerint... meg fésülve a
szabályzat szerint... még a bolhák is szabályos sorokban menetelnek rajta! De Leopold
Brandtnak, hog y a sátán rohassza le a tökét, elő kellett ráng atnia eng em, azzal az ürüg g yel,
hog y nem elég eg yenes a választékom. Nekem! – csikorog ta Heide, bíborvörösen a harag tól.
– Épp nekem!
– Ez felháborító – bömbölte Pici.
– Annál több! Ez g yalázat!
– Az – értett eg yet Pici. – Ez g yalázat!
– Az a fickó nem normális! – kiáltotta Heide. – Még ki is állított az udvar eg yik vég ébe, hog y
a tetőre felmászva a mag asból is meg állapíthassa, nem elég g é eg yenes az a nyamvadt
választék!
– Ez őrület – jelentette ki Pici.
Észrevettek minket, és ők is behúzódtak mellénk.
– Mi ez az eg ész? – kérdezte Porta. – Berág tál Brandt-ra, mi?
– Mondok én neked valamit – bizalmaskodott Heide – , csak aztán ne kürtöld szét
mindenkinek. – Ha el tudjuk intézni, hog y a leg közelebbi éleslövészeten Leopoldot teg yék
markőrnek a hármasra... – hatásszünetet tartott – ... az a vég et fog ja jelenteni a g ennyláda
számára.
– Még is, hog yan akarjátok meg csinálni?
Pici odahajolt Heide füléhez.
– Elmondjuk nekik?
 – Ha meg íg érik, hog y tartani fog ják a pofájukat...
Porta és én azonnal meg esküdtünk, hog y hallg atni fog unk, mint a sír. Pici ünnepélyesen
meg húzta az üveg et, majd továbbadta Portának.
– Én voltam az, akinek eszébe jutott az ötlet – dicsekedett – , és én tettem meg az
előkészületeket is. Akkor jutott eszembe, amikor a múlt héten kint voltunk a lőtéren. Az, hog y
hog yan szabadulhatnánk meg attól a tetűtől. Csak alkalom kérdése az eg ész. – Visszavette az
üveg et, és meg int húzott eg yet belőle. – Nos, két nappal ezelőtt kínálkozott az alkalom.
Valakivel elküldtek, hog y cseréljük ki a kettes tábláját. Miközben ezt csináltuk, a fickónak
pisilnie kellett, ezért kiment a latrinára, nehog y véletlenül Hinka beleköthessen. Tudjátok,
mennyire utálja a húg yszag ot. Elég az hozzá, hog y amíg ő távol volt, én fog tam mag am, és
leszereltem a hármas tábláját, lejjebb csúsztattam, aztán visszacsavaroztam, értitek? – A kezét
az álla alá tette. – Az eredmény az, hog y bárki álljon a céltábla mög é, a feje nem lesz védve, és
ha valaki szétlövi, senki se lesz felelős érte.
– Nag yon okos – ismertem el – , de hog yan fog juk elérni, hog y Leopold kerüljön a
hármashoz?
Pici a fejére csapott.
– Nem vag yok olyan ostoba, amilyennek hiszel. Mindent kidolg oztam. Először is, a Lég iós
állítja össze a névsort. Másodszor, mindannyian tudjuk, hog y Leopold szeret szerepelni, ha
odakint van. Harmadszor, mindig távcsöves lőg yakorlattal fejezzük be a kiképzést, és ezt
mindig a hármasnál csináljuk. Eg yszerű, nem?
– Gyerekjáték lesz! – Heide várakozóan összedörg ölte a két tenyerét. – Sikerülni fog !
– Eg y kérdés van még csak hátra – szólaltam meg . – Mi lesz, ha Papa tudomást szerez a
tervről? Nag y zűr lehet belőle! Tisztában vag ytok vele, hog y ez előre meg fontolt g yilkosság ?
– Mi, meg ölni eg y ilyen szarládát? – fortyant fel Porta. – Ez nem g yilkosság , hanem a
közérdek szolg álata!
– Ig en? Próbáld csak meg elmag yarázni ezt Papának.
– Nézd – tolta fenyeg etően az orrom elé az öklét Heide – , senki nem kényszerít rá, hog y
velünk tarts, de ha ki mered nyitni a szádat, akkor meg nézheted mag ad!
– Sír a lelkem Leopoldért – mondtam g únyosan, és félretoltam a kezét. – Eg yszerűen csak
nincs kedvem lóg ni miatta.
– Senki nem fog lóg ni – nyug tatott meg Porta. Lekuporodott, elővett két kockát a zsebéből,
meg fújta őket, meg csörg ette a tenyerében, aztán ismét rájuk fújt.
– Akar valaki játszani?
Pici leg ug g olt melléje. Érdeklődve fig yelt, ahog y Porta meg ismételte a műsort a kockákkal.
– Minek ez a felhajtás? Úg yis mindenki tudja, hog y meg vannak cinkelve.
Porta sértődötten felnézett.
– Ebben tévedsz. Almomban se mernék cinkelt kockát használni, ha te vag y az ellenfelem.
– Ha-ha – fejezte ki tömören a véleményét Heide.
Porta lassan feléje fordította a tekintetét, s közben ug yanilyen lassan rázog atni kezdte a
kockákat.
– Erről jut eszembe – mondta mag abiztosan – , hog y tartozol nekem két liter slig ovicával és
tizenkét pipa ópiummal. Teg nap lett volna esedékes. Ha tartottad volna a szádat, talán eszembe
se jut, íg y azonban a kamat felmeg y nyolcvan százalékra. Tudod, Julius, ideje lenne
összeszedned mag ad eg y kicsit. Nem eg észség es, ha az embernek sok adósság a van. – Elrakta a
kockáit, s helyettük elővett eg y apró, fekete noteszt. Komótosan meg nyalta az ujja heg yét, és
könyörtelenül lapozni kezdett. – Lássuk csak, hog y is állunk. Ig en, itt van. Julius Marius Heide,
Unteroffizier, 27. ezred, 5. század, 2. szakasz, 3. raj. Ezt írtam ide. – Szig orúan Heidéra nézett.
– Gondolom, nem tag adod, hog y ez te vag y?
– Tudod jól, hog y én vag yok az! – csattan fel Heide. – Nag yokos!
Porta fig yelmeztetően felvonta fél szemöldökét. Közelebb emelte szeméhez a noteszt, s
meg kérte Picit, világ ítson rá az elemlámpával.
– Április 4.: kilenc üveg vodka. Április 7.: három üveg slig ovica. Ezt leszámítottam, mivel a
születésnapod volt, de még íg y is többel tartozol, mint bárki más. Pontosan 712 márkával, 13
pfennig g el, 21 üveg slig ovicával, 9 ópiumrúddal, eg y fél doboz Dortmünderrel, eg yhavi
ing yenbelépővel a bordélyba...
Porta állhatatosan sorolta Heide tartozásainak hosszú lajstromát.
– Aztán elértünk huszadikához, Adolf szülinapjához. Lássuk csak, mit is herdáltál el azon a
napon, hiszen nem akármilyen nap volt számodra, mi? – Porta mindentudóan rákacsintott.
– Vég ül is, a Párt tag ja voltál, ha nem tévedek.
– Voltam – értett eg yet Heide. – Nag yon jól tudod, hog y már nem vag yok az.
– Csak azért nem, mert kidobtak – emlékeztette keg yetlenül Porta. – Látni se bírták a
képedet. Mindeg y, a lényeg az, hog y Adolf születésnapján elvesztettél háromezer-
nég yszáztizenkét márkát és tizenkét pfennig et. És mindehhez hozzáadhatod még az eg észnek a
nyolcvan százalékát. Ha továbbra is íg y haladsz, sose mászol ki az adósság ból.
– Hé, bárcsak én is tudnék írni! – kiáltott fel Pici. Kikapta Porta kezéből a noteszt, s a
bejeg yzéseket kezdte tanulmányozni. – Fog adjunk, mostanra milliomos lennék, ha írni tudnék.
Meg fújnám eg y pénzes palimadár csekkfüzetét, és akkor nem lenne eg yéb dolg om, mint aláírni
a csekket, meg felvenni a dohányt.
Győzedelmesen ránk vig yorg ott. Eg yikünknek se volt szíve kiábrándítani őt. Porta folytatta
Heide kínzását.
– Nézd, mi ketten már rég óta barátok vag yunk – mondta kedélyesen. – Nem akarom, hog y
közénk álljon ez a tartozás. Mit szólnál, ha törölném az eg észet?
– Komolyan mondod? – Heide nem akarta elhinni, hog y ekkora szerencséje lehet.
– Valahog y úg y – felelte alattomos vig yorral Porta.
Heide eg yből felénk fordult.
– Pici, Sven! Hallottátok ezt! Ti vag ytok rá a tanúim!
– Csak ne olyan hevesen – állította le Porta. – Nem kell annyira fellelkesülni. Előbb hallg asd
vég ig a feltételeimet.
– Milyen feltételeket? – Heide eg yből g yanakodni kezdett, amire meg is volt minden oka.
– Nos, először is, kell nekem az a három bála ruha, amit Paszulykarónál rejtettél el. Aztán,
akarom azt a két hordó holland hering et is, amit annál a fog orvosnál hag ytál, a Hein Hoyer
Strassén.
Heide tátott szájjal bámulta.
– Erről meg honnan az istenből tudsz?
Porta apró disznószemében g onosz fény villant.
– Többet tudok, mint hinnéd! Mindent tudok, amit rólad tudni lehet. Ha valaki ennyivel
tartozik nekem, mint te, kénytelen vag yok tájékozódni a személyét illetően.
– A... a szőnyeg ek a Paulinen Platzon? – kérdezte Heide, túl döbbenten ahhoz, hog y
körültekintő leg yen.
– Persze. – Porta habozott eg y kicsit, vég ül Heide felé döfött a mutatóujjával. – Ideadod
nekem a szőnyeg eket is, és én elfelejtem a többit. Ezzel le lesz zárva az üg y.
A döfése célba talált: nyilvánvaló volt, hog y Heidénak más rejteg etnivalója is van a ruhákon,
a hering en meg a szőnyeg eken kívül.
– Honnan tudjam, hog y nem fog sz zsarolni?
– Szavamat adom. – Porta ünnepélyesen felemelte a kezét.
– A szavadat! – Heide g únyosan elhúzta a száját. – Sokra meg yek vele. Meg kaphatod a
hering et és a ruhákat, meg a szőnyeg ek felét.
– Ki diktálja itt a feltételeket, én vag y te? – akarta tudni Porta. Meg döng ette a mellkasát. – Te
vag y az, aki tartozik nekem, úg yhog y én mondom meg , mit kérek cserébe. Az összes szőnyeg et
akarom!
– Nem sok az eg y kicsit? – tiltakozott Heide. – Nyolcszáz szőnyeg ! Ez sokkal több, mint
amivel tartozom neked...
– Ha nem, hát nem – vont vállat Porta. – De ha nem tartod be a játékszabályokat, akkor én se
fog om betartani őket.
– Azt akarod mondani, hog y feldobsz? – kérdezte sértődötten Heide.
– Számíthatsz rá. És nem is eg yszer, hanem annyiszor, ahányszor csak eszembe jut
valamelyik piszkos üg yed! Még nem felejtettem el, mit tettél azzal a paraszttal annak idején.
Azóta is tartog atom. Nem felejtek én olyan könnyen!
Heide lehorg asztotta a fejét.
– Jól van, ha a múltammal jössz elő... De mondok én neked valamit. Mind a hering ek, mind a
szőnyeg ek forróak, akár a pokol láng jai, úg yhog y ne eng em hibáztass, ha elkapnak miattuk. Ne
feledd, nekem mostantól fog va semmi közöm hozzájuk.
– Ne viccelj. Ha én bukom, te is velem buksz.
– Na, ide fig yelj – mondta fenyeg etően Heide. – Ha akarnálak, itt és most kicsinálhatnálak.
Tudod miért? Mert történetesen ismerek eg y fickót, aki az eg yik SS-raktárban dolg ozik. És
történetesen tudom, hog y keresnek valakit, aki meg fújt eg y eg ész rakomány acélsisakot. Már
elő is készítették számára a cellát Fuhlsbüttelben.
– Mi közöm hozzá?
– Az, hog y te loptad el azokat a szarokat! – üvöltötte Heide.
– Az isten szerelmére, a fél Gestapót ránk hozod, ha íg y ordibálsz – szóltam rá.
Heide g yilkos méreg től csepeg ő suttog ássá halkította a hang ját.
– Dug d csak bele az orrod az üg yeimbe, és arra fog sz ébredni, hog y követ törsz eg y
kényszermunkatáborban.
Pici volt az – merőben felesleg es meg jeg yzéseinek eg y újabb példányával – , aki elejét vette a
már-már elkerülhetetlennek tűnő vérontásnak.
– Azon a napon, amikor meg szabadulunk Leopoldtól – jeg yezte meg váratlanul – , csapunk
eg y jó kis kolbászos-slig ovicás murit. – Meg nyalta az ajkait, és meg dörzsölg ette a hasát.
– Ünnepelni fog ok, ki fog ok rúg ni a hámból.
– Szerintem – koptattam a számat – Leopold és a cimborái büszkék lehetnek ránk. Mindig azt
szajkózzák, hog y keményeknek kell lennünk, mint Krupp és az ő értékes acélja. Nos, hamarosan
meg fog ják tudni, mennyire kemények vag yunk. Úg y tűnik, jó munkát vég eztek velünk.
– Krupp és az ő acélja! – leg yintett meg vetően Pici. – Ide nézzetek!
Belevág ta az öklét a falba; a keze eg yben maradt, a fal viszont meg rázkódott, aztán eg y
repedés futott vég ig rajta. Borzadállyal veg yes csodálattal bámultunk, mint mindig , ha Pici
meg mutatta nem mindennapi erejét. Óriás volt hozzánk viszonyítva, nemeg yszer láttuk, hog y
puszta kézzel kettétört eg y tég lát. Eg yszer eg yetlen teli tenyérrel mért ütéssel eltörte eg y
tehén nyakát. A tég latörés Portának is ment, de mindahányszor több próbálkozásra volt
szükség e. Eg yszer kísérletet tett Steiner is, de a tég la helyett a csontjai törtek. Mi, többiek,
meg elég edtünk azzal, hog y fig yeltük őket. Pici újabban vasrudakkal g yakorolt – a tég lák már
nem jelentettek számára kihívást.
Lépteket hallottunk. Mintha eg y pár katonabakancs közeledett volna.
– Ki lehet az? – suttog ta Porta. – Pici, menj, nézd meg .
Pici előcsörtetett a lépcső tövéből.
– Állj vag y lövök!
A bakancsok meg torpantak, majd eg y jól ismert hang ezt mondta:
– Nyug alom, csak én vag yok az.
– Ki az az én? – dörrent rá Pici.
– Az istenit neki! – fakadt ki Barcelona. – Ha nem ismered fel a hang omat ennyi év után,
akkor meg kellene vizsg áltatnod a füledet!
– Nem tehetek róla – makacskodott Pici. – Hallanom kell a jelszót, mielőtt bárkit is
áteng edhetnék.
– Húzd el a beled!
Barcelona bakancsai újra közeledni kezdtek, aztán Pici vad kiáltására meg int meg torpantak.
– Mondd meg a jelszót, vag y lövök!
– Hé, te mamlasz! Én vag yok az, Barcelona! Eng edd le szépen azt a puskát, és térj észhez.
Heide odaosont Pici mellé, és ideg esen a fülébe súg ta:
– Mi a franc ütött beléd? Ereszd át, mielőtt még valami csúnya baleset történne.
– Hallanom kell a jelszót – hajtog atta Pici. – Én jó katona vag yok, de az ám. Tudom, mit
várnak el tőlem, nem eng edhetek át boldog -boldog talant.
Úg y tűnt, holtpontra jutottak. Barcelona bizonytalanul álldog ált néhány méterre Picitől.
Léleg zetvisszafojtva fig yeltem őket, s közben azon tűnődtem, mi üthetett Picibe. Tapasztalatból
tudtuk, hog y amikor ilyen meg szállott állapotba kerül, nem ajánlatos az útjába kerülni.
– A krisztusát! – vesztette el a türelmét Barcelona. Lendületet vett, elrohant Pici mellett, és
közénk vetette mag át.
Pici leeresztette a puskáját, és visszajött mellénk.
– Meg ijedt a fiú – közölte önelég ülten. – Majdnem összefosta mag át.
Barcelona feléje penderült.
– Mit képzelsz, ki vag y te, te ag yatlan majom? Mi az isten volt ez a jelszósdi?
Pici pufog tatott eg yet.
– Honnan tudjam? Te vag y itt a Feldwebel, nem én. Ha te nem tudod, akkor honnan
tudhatnám én?
– Kifog yott a maradék józan ész is abból az apró madárag yadból? – Barcelona tekintetéből
g yilkos villámok szikráztak Pici irányába. Észrevette a slig ovicás üveg et. – Ig yunk eg y kortyot.
Papa azért küldött, hog y szóljak nektek, remélhetőleg könnyű éjszakánk lesz. A Gestapo a saját
sorainak a kig yomlásával van elfog lalva. Bielert szereti rendben tartani a mag a kis
virág oskertjét.
– Voltaképpen mi ez, miről van szó? – kérdeztem.
– Az időszakos nag ytakarítás – mag yarázta Barcelona. – Elvég eznek néha eg y öntisztog atást,
hog y kondícióban tartsák mag ukat.
– Mire mennek rá?
 – Mindenre és bármire. Mindenre, a g yilkosság tól kezdve eg y maréknyi g emkapocs
eltulajdonításáig . Org yilkosság , szodómia, nemi erőszak, vérfertőzés: nevezz meg bármit, ezek
elkövették. A fél Gestapo arra vár, hog y levig yék a cellákba. Én mondom nektek, ha íg y folytatja
eg ész éjszaka, reg g elre eg yedül marad.
– Leg alább jó munk... – kezdtem el, de Porta eg y vad kiáltással félbeszakított.
– Várjatok csak! Ebből még hasznot is húzhatunk, ha beseg ítünk neki.
– Kinek? – kérdezte riadtan Pici. – Bielertnek?
– Persze hog y Bielertnek! Ki másnak, az isten szerelmére?
– De mi-miért? – hebeg te Pici.
Barcelona elővillantotta a fog ait, akár eg y lakmározni készülő ordas.
– Qui vivra, verra – mormog ta. – Aki meg éri, látni fog ja.
Tizenöt perccel később meg történt a váltás, és visszatérhettünk az őrszobára. Barcelona már
korábban eljött, hog y tolmácsolja Porta javaslatát Papának, aki viszont felajánlotta
szolg álatainkat a meg lepett Bielertnek. Mire odaértünk, a helyszín elő volt készítve.
Betódultunk, és Porta rög tön átvette az irányítást.
– Én fog om átkutatni a zsebeiket – jelentette ki.
– Helyes. – A Lég iós eg yetértően bólintott. – Neked van érzéked az ilyesmihez.
– Vig yázz, mit csinálsz – fig yelmeztette komoran Papa. – Amire most készülsz, az sikkasztás.
– Hag yd a vinnyog ást! – leg yintett meg vetően Porta.
Kopog tak az őrszoba ajtaján. Papa komótosan odasétált; eg y titkár három SD-st lökdösött be a
szobába.
– Cellatöltelék-jelöltek – közölte tömören. – Viseljék g ondjukat. – Papa asztalára vetett három
sárg a formanyomtatványt, és távozott.
Barcelona kinyitotta a nag ykönyvet, és belevezette a részleteket, úg ymint név, rang és a
bűnök, amik miatt letartóztatták a delikvenseket. A sárg a űrlap bal felső sarkában az állt, hog y
az illetőket neg yvennyolc órán belül SS-bíróság elé kell állítani, és addig eg y büntetőszázad
őrzi őket. Más szóval, mi.
Porta elhelyezkedett a szoba közepén, majd rákacsintott a három fog olyra.
– Az elkövetkező néhány órát eg ymás társaság ában fog juk tölteni – mondta színlelt
jóindulattal – , és azt hiszem, jóval könnyebb lenne mindannyiunk dolg a, ha meg próbálnánk
eg yüttműködni eg ymással. Mi készek vag yunk az eg yüttműködésre, ha mag uk is azok. Ami
eng em illet, velem elég könnyű kijönni, de olyan vag yok, mint a macska, ug ye, értik? Ha rossz
helyen vakarnak meg , annak beláthatatlan következményei lehetnek. A nevem Joseph Porta, és
Oberg efreiter vag yok a 27. ezredben. Mi, Oberg efreiterek vag yunk a német hadsereg támaszai,
ezt ne feledjék! Jól van, most pedig ürítsék ki a zsebeiket.
A három férfi kelletlenül az asztalra pakolta személyes holmijait. Blank Unterscharführer
érthetően ideg es lett, amikor öt marihuánás cig aretta is az asztalra került a zsebe mélyéről.
Porta felmarkolta őket, beszippantotta az illatukat.
– Szég yellhetné mag át – pirított rá Blankra. – Hog y valaki ilyen szemetet tartson mag ánál!
Tudja jól, hog y ez szabályellenes.
– Az eg yik fog oly adta át nekem – próbálta menteni mag át Blank.
– Ig en, ez elég jó mentség . – Porta vállat vont. – Mag ának eg y fog oly adta, és most nekem is
eg y fog oly adta. – Gondosan az eg yik zsebébe helyezte a cig arettákat, majd Leutz Scharführerre
irányította a tekintetét. – Mi a helyzet mag ával? Nem kapott ajándékot senkitől? – Anélkül,
hog y meg várta volna Leutz válaszát, felkapta az asztalon heverő öt apró papírtasak eg yikét, és
belenézett. – Ez eg yre rosszabb és rosszabb – állapította meg jámbor felháborodással. – Már csak
pipákra van szükség , és ig azi ópiumbarlang lesz ebből az őrszobából, nem ig az? Hog y
merészeli ezt a szemetet használni? – süvöltött rá Leutzra. – Épp mag a, aki állítólag a haza
védelmezője?
Leutz lehajtotta a fejét, de vélhetően nem azért, hog y szég yenét leplezze, hanem mondjuk
azért, hog y Porta ne lássa villámló tekintetét. Nem volt irig ylésre méltó helyzetben: eg y
Oberg efreiter prédikált neki, és ő semmit nem tehetett ellene. Felemelte a fejét, dacosan
Portára nézett. Előrelépett, meg feszültek az izmai – aztán észrevette Picit, és meg torpant. Pici
eg y ásóval játszadozott; eg y jókora, masszív ásóval, aminek a nyele vaspántokkal volt
meg erősítve. Miközben Leutz fig yelte, Pici hanyag ul kettétörte az ásó nyelét, és félrelökte a
darabjait. Portára pillantott.
– Kezdek kijönni a g yakorlatból – panaszolta. – Mi lenne, ha kölcsönadnád valamelyiküket?
– Később – felelte Porta. – Ha nem viselkednek.
Eltette az ópiumot a marihuánás cig aretták mellé, aztán lehajolt, hog y alaposabban is
szemüg yre veg yen eg y arany karórát. A füléhez emelte, elismerő bólog atással hallg atta a
tiktakolását.
– Nem rossz – jeg yezte meg , szórakozottan zsebre vág va a holmit.
Leutz vett eg y mély léleg zetet, de nem szólt semmit. Porta mohó tekintettel vég ig mérte
Krug Oberscharführert, és – természetesen – eg yből észrevette a férfi eg yik ujján díszelg ő
aranyg yűrűt. Két aranykíg yó tekeredett eg ymás köré, fejüket g yémánt jelképezte. Porta Krug
elé tartotta a kezét.
– Inkább levetetem mag ával, nehog y álmatlan éjszakái leg yenek miatta. – Krug keservesen
tiltakozott, mire Porta türelmetlenül csettintett az ujjával. – Fog ja be a száját, ha eg y
Oberg efreiterrel beszél – mondta önérzetesen. – És mozog jon azzal a g yűrűvel. Szeretném
tudni, kitől lopta.
Krug taktikát változtatott. A csípőjére tette a kezét, kidomborította a mellkasát. Papa
szorg almasan körmölt, eg yszer se nézett fel a könyvből.
– Nem látja, hog y én Oberscharführer vag yok? – üvöltötte.
– Nem vag yok vak – felelte arrog ánsan Porta. – De amíg a fog lyom, az se érdekel, ha
tábornok. Számomra ug yanaz a szar marad, aki a rang ja mög é rejtőzik.
Krug feje lila lett, mint eg y hatalmas hag yma.
– Ezt jelenteni fog om! Követelem, hog y tisztelettel bánjanak velem, a szabályzatnak
meg felelően.
– Tisztelettel – ismételte meg g unyorosan Porta. – Arra se méltó, hog y kinyalja a seg g em. És
minél előbb felfog ja, hog y már nincs a rég i helyzetében, annál jobban jár. – Ismét kinyújtotta a
kezét. – Meg mondom mag ának, kinek kell az a g yűrű. Az én kis Forró Bug yikámnak odaát, a
Hurrikánban. Remek munkát vég zett rajtam az a lány. Meg érdemel ennyit, nem? És ha jó fiú
lesz – tájékoztatta Krug ot – , meg mondom neki, hog y mag ától kaptam, és valahányszor eg yütt
leszek vele, eg y g ondolat erejéig felidézzük mag unkban a Dirlewang er dandárban szolg áló
pórul járt Oberscharführer emlékét.
Láttam, hog y Krug homlokán eg y izom ideg esen ráng atózni kezd a Dirlewang er dandár
említésére. Elméletileg szig orúan titkos volt, de tudtuk jól, és Krug meg a társai is tudták jól,
hog y ez eg y SS-büntetődandár, melynek eg yetlen és szent célja az, hog y levadássza a Minszk
körüli erdőkben rejtőző partizánokat – bármilyen eszközzel, bármilyen módszerrel. A dandárt
Dirlewang er SS Brig adenführer vezette, akit a cellából emeltek ki erre a célra. A pasas
erőszakos bűncselekmények miatt ült, és annyira szadista volt, hog y még Himmler és Heydrich
is a kivég zését szorg almazták. Hosszú lista szólt ellene, kezdve a leg kevésbé brutálissal, néhány
leng yel fog oly meg erőszakolásával, a g yilkost azonban Berg er SS Oberg ruppenführer
pártfog olta, akinek eg yórányi g yőzködés után sikerült elhitetnie Heydrichhel és Himmlerrel,
hog y a haza és a túlélés érdekében szükség szerű tolerálni Dirlewang ert és vad hadviselési
módszereit. Heydrichet, ami azt illeti, eg észen lenyűg özte az érveivel, mivelhog y nag yszerűen
eg ybevág ott saját elképzeléseivel, miszerint a terrort még keg yetlenebb terrorral, az erőszakot
még keg yetlenebb erőszakkal kell viszonozni.
Dirlewang ert vég ül még is utolérte a jól kiérdemelt vég , de sajnos csak 1945. január 21-én. Ő
mag a volt az, aki bevezette a nyílt tűz fölött való lassú pörkölés barbár kínzási módszerét, s eg y
napon saját bőrén is kipróbálhatta, milyen érzés a módszer szenvedő alanyának lenni.
Leng yelország ban történt. Német katonák találtak rá, eg y fára volt felkötözve a lábánál fog va,
arcával méternyire eg y tábortűz maradványaitól. Ropog ósra volt sülve, akár eg y nyárson
meg pörkölt disznó. Néhány leng yel partizán szerint a saját emberei tették ezt vele, akik miután
fellóg atták, örömtáncot jártak a tűz körül.
Nég y és fél órán át üvöltött. A varsói háborús múzeumban még ma is meg tekinthető az
eseményt meg elevenítő festmény, melyen a láng ok között jól kivehető a g yűlölt Dirlewang er
arca.
Krug g ondterhelten összeráncolt szemöldök alól meredt Portára. Nem voltak illúziói a sorsát
illetően, túlság osan is kiszámítható volt. Nem eg y rég i cimboráját sorozták már be a
Dirlewang er dandárba, és eddig közülük még eg y se tért vissza. Azt rebesg ették, nem csupán
az emberek mag uk tűntek el örökre, hanem létük minden nyoma is velük eg yütt: a papírjaik, a
javaik, még a nyilvántartásból is ki lettek törölve.
Krug nak eg yetlen, nag yon vékonyka esélye volt, éspedig az, hog y jól viselkedik Torg auban.
A börtönparancsnok ug yan ki nem állhatta a g estapósokat, de mindenhol voltak kémei, és Krug
reménykedhet benne, hog y ha eleg et szidja az SS-t, és mintafog oly, talán a félkarú g azember
fülébe jut a híre. Talán, eg y kis szerencsével, meg menekülhet a Dirlewang er dandártól...
– Nos? – kérdezte Porta.
Krug kirázta fejéből a rossz előérzetet, és dacosan Portára nézett. Pici két g yors, rug anyos
lépéssel mellette termett, és fenyeg etően föléje tornyosult. Belátva, hog y ostobaság lenne
tovább ellenkeznie, Krug levette a g yűrűt, és átadta Portának.
– Íg y már jobb – közölte Pici, és kilökdöste a folyosóra, amerre a cellák voltak. – Jöjjön,
játsszunk csiki-csukit. Alukálhat holnap reg g elig , míg mag áért nem jönnek a barátai.
– Az ég óvja – mondta vidáman Porta. – Semmi esélye a szerencsétlen ördög nek. Ami az
esélyeit illeti, mintha már halott lenne.
Pici kinyitotta az eg yik ajtót, és Portával belökték Krug ot a csupasz cellába. Pici eg y
kulcsköteg et lóbált, Porta pedig a frissen zsákmányolt g yűrűt csodálta.
– Milyen érzés – kíváncsiskodott Pici – élő hullának lenni?
Krug verejtékezni kezdett. Meg törölte a homlokát eg y zsebkendővel, melynek sarkába jól
láthatóan nem az ő monog ramját hímezték.
– P.L. – olvasta fennhang on Porta. Ez eg y másik monog ram volt: az, amit a g yűrű belsejébe
véstek. – Ki ez a P.L., Krug ?
Újabb súlyos verítékcseppek ültek ki Krug homlokára.
– Paula Landau... a Neueng ammén halt meg .
– És neked adta a g yűrűt, amiért olyan kedves voltál hozzá – g únyolódott Porta.
 Krug kétség beesetten törölg ette mag át a zsebkendővel; az arca eg yetlen fényes verejtéktócsa
volt. Paula Landau. A lelepleződés félelme azóta kínozta, hog y levette a lány ujjáról – a
majdnem halott lány ujjáról – a g yűrűt. Nem az ő hibája volt, hog y a lány meg halt: már akkor
félholt volt, amikor behozták a Neueng amméra. Eg yébként is, semmit nem tehetett érte, nem
volt abban a helyzetben. Nem is a lány halála miatt voltak nyug talanok az éjszakái – a g yűrű
okozta őket. Azt a g yűrűt lopta, és már ez mag ában árulásnak számított, amiért halál járt.
Persze, ha nem ő cseni el, akkor meg teszi valamelyik felettese, de ezt alig ha fog adná el
mentség ként eg y bíróság .
Krug lopva Portára pillantott, aztán lehajolt, és lecsavarta a csizmája sarkát. A művelettől
kivörösödött arccal feleg yenesedett, és két pribékje kezébe nyomott eg y-eg y ötvendolláros
bankjeg yet.
– Ez minden, amim van. Élvezzék, nekem már nem ig en lesz rá szükség em.
Porta remekül értette a virág nyelvet, és ejtette Paula Landau témáját. Nem mintha szánalmat
érzett volna a férfi iránt: eg yszerűen nem látta hasznosnak tovább boncolg atni a kérdést.
– Vég ül is miért hoztak be? – kérdezte Pici. – Remélem, nem ismerted be, bármi is volt az.
Krug lehajtotta a fejét.
Pici meg rökönyödve bámulta.
– Jézusom! Ezeket aztán eltompítják a Gestapónál!
Krug vállat vont.
– Csak rontottam volna a helyzetemen, ha tag adom. Csapdát állítottak nekem, minden
bizonyíték a kezükben volt. Nem volt mit felhoznom a mentség emre.
– Mindig tag adj le mindent – mondta fel a jól meg tanult leckét Pici. – Szóval, miért csíptek
fülön? Elcsakliztál ezt-azt?
– Nem. Én csak izé... zsarolni próbáltam valakit. Túl messzire mentem. Túllőttem a célon.
– Hiába, nincs mindenkinek érzéke ehhez. A lényeg az, hog y az ember tudja, mikor kell
abbahag yni – elmélkedett Pici. – Nézzünk csak például eng em. Ha, mondjuk, rá tudnám tenni a
kezem tíz ópiumrúdra, akkor én csak nyolcat emelnék el belőle. Hosszú távon kifizetődik.
– Ez mind nag yon szép – fakadt ki Krug . – De akkor miért vettetek el tőlem most mindent?
– Ó, ez eg ész más eset – felelte kedélyesen Pici. – A halottak nem tudnak beszélni, ug yebár.
Te pedig halott vag y, cimbora. Tudom, mert belekukkantottam a papírodba. Ig az, hog y nem
tudok olvasni, de színvak ettől még nem vag yok, és tudom, mint bárki más, hog y mit jelent a
piros jel. Azt jelenti, hog y Dirlewang er, Dirlewang er pedig a halált jelenti. – Közel hajolt
Krug hoz, és bizalmasan odasúg ta neki: – Láttad már valaha, mi történt azokkal a fickókkal, akik
Sztálin bácsi partizánjainak a kezébe kerültek? – Krug , a rá váró szörnyűség ektől előre
rémülten, meg rázta a fejét. Pici diadalittasan Porta felé fordult. – Gyerünk, mondd el neki, mit
láttunk! Mesélj neki arról a fickóról, akit élve meg ettek a hang yák.
– Az semmi – leg yintett Porta. – Arról a trükkről már mindenki hallott a Gestapónál. De mit
szólsz ahhoz, hog y kikötnek két fa közé, és hag yják, hog y a madarak kivájják a szemedet?
– Porta olyan lelkesen mesélt Krug nak, mintha nem is a cellában lettek volna, hanem a
kocsmában, eg y-eg y korsó sör mellett. – Hallottál erről? Kifeszítenek a lábadnál fog va, két fa
közé, és hag yják, hog y ott rohadj meg ...
– Csúnya látvány – jeg yezte meg Pici – , nag yon csúnya. Eg yetlen személyre emlékszem
csupán, aki túlélte. Az a csaj volt, Natasa Mog ilev, Emlékszel rá?
– Emlékszem arra a romhalmazra, akit leszedtek a kötelekről – felelte Porta. – Két böhöm
nag y horog kereszt volt vésve a seg g ére, ug yanis pucéron kötözték ki oda, és a madarak
meg csipkedték az arcát.
– Az ig azság hoz hozzátartozik – tette hozzá Pici – , hog y meg szolg ált érte. Információt árult
a mi oldalunknak, a sajátjainak meg ott tett alá, ahol tudott.
– Vég ül a vonat elé vetette mag át – mereng ett el Porta. – És az a fickó, akit meg pörköltek?
Mi is volt a neve? Ging e?
– Az! Karóba húzták, és meg sütötték, mint eg y ökröt! – kiáltotta lelkesen Pici.
– Pedig ő nem is volt tag ja a Dirlewang er bandának. Csak eg y eg yszerű Waffen SS-tiszt volt.
– Porta jóindulatúan Krug ra nézett. – Akarsz eg y jó tanácsot? – kérdezte tőle. Krug ig ent intett
a fejével. Az arca fényes sárg a volt a verítéktől. – Rag add meg az első alkalmat, amint odaértél
Fuhlsbüttelbe, és kösd fel mag ad. Hidd el, ez a leg jobb, amit tehetsz. És ne álmodozz arról,
hog y eg y büntetőezredhez küldenek. Az SS-től csak azok kerülnek oda, akik valami nag yon
apró disznóság ot követtek el, mondjuk elcsenték az itatóspapírt az irodából, vag y lepisilték a
parancsnok kedvenc cserepes virág át. De te aztán jól meg csináltad mag adnak, de meg ám.
Jobban teszed, ha vég zel mag addal, amíg még van rá lehetőség ed...
Porta és Pici elhag yták a cellát, és bevág ták mag uk mög ött a súlyos ajtót. Kulcscsörg és
hallatszott, aztán a lépteik vég ig csattog tak a folyosón. Krug eg y darabig még a rázárt ajtót
bámulta, aztán lassan a földre rog yott, és ott maradt fekve a hideg betonon. Eg ész életében azt
szajkózták neki, hog y csúnyán fog ja vég ezni, és most úg y látszott, ig azuk volt. Szívesen
meg fog adta volna Porta tanácsát, mert ő is ezt látta az eg yetlen értelmes meg oldásnak,
ug yanakkor tisztában volt vele, hog y képtelen lenne meg tenni. Még most se akarta elhinni,
hog y ami történt, az ővele történt. A cella azonban nag yon is valóság os volt, és ahog y múltak a
percek, eg yre valódibbnak tűnt a betonpadló is. Dermesztően hideg volt a szűk helyiség ben,
ág ynak, takaróknak azonban nyomát se lehetett látni. És ez még csak a hadsereg volt!
Mennyivel rosszabb lehet ennél a Dirlewang er dandárban lenni!
Krug vég ül g yötrelmes félálomba merült, melyből húszpercenként felriasztotta a folyosón
vég ig dübög ő csizmák zaja, a cellaajtók csapódása. A cellák eg ytől eg yig tömve voltak, és az
eg ész éjszakán át tartó sürg és-forg ásból ítélve Bielert alapos tisztog atást vég zett. Nem mintha
ez bármi vig aszt is nyújtott volna a sivár cella jég hideg padlóján diderg ő Krug nak. Az, hog y
SD-s bajtársaival eg yütt hag yhatja ott a fog át valahol, semmivel se volt rag yog óbb kilátás, mint
szép csendben hurkot kötni a nyak köré.
Amint az őrszobában elfog yott a tennivaló, Porta és Heide leültek kártyázni. A békés csendet
hamarosan káromkodás és vádaskodás zaja törte meg . Ezúttal Porta volt a bűnös; mint Heide
nem alaptalanul állította, a kabátujjában rejteg etett eg y pikk ászt, és amikor az asztal közepén
felg yűlt pénzalap kellőképpen csábító volt, meg próbálta elővarázsolni rejtekhelyéről
– meg lehetősen üg yetlenül.
Heide bőszen az asztallapba vág ta a kését, alig néhány centire Porta karjától.
– Már meg int csalsz!
– És akkor? – kérdezte szemtelenül Porta. A csalás vég ül is a kártyázás szerves részét képezte.
– Nálad volt a pikk ász! – üvöltötte Heide. – Láttam!
– Nos, valahol lennie kellett – vág ott vissza Porta. – Vag y ki akarod sajátítani mag adnak, he?
Szerinted csak nálad lehet pikk ász?
Heide elsápadt a harag tól. Ahog y Porta hanyag ul kinyújtotta a kezét, hog y a többieknek is
meg mutassa a szóban forg ó lapot, Heide kirántotta a kését az asztalból, és Porta válla felé
csapott vele. Porta kecsesen félrehajolt, majd villámg yorsan Heide torka felé küldte az öklét, de
Heide is elkerülte az ütést. Amikor harcra került a sor, remek párost alkottak.
 Porta felkapott eg y üveg et, a falnak csapta, és a csonkot Heide arca felé hajította. Heide
észrevette a közelg ő szilánktömeg et, és még idejében lebukott. Eleresztett eg y diadalmas,
sátáni kacajt, aztán ismét támadásba lendült a késével. Fölemelte, hog y szúrjon, de Porta abban
a pillanatban az ág yékába térdelt. Heide felhördült, és a kés a padlóra esett. Porta a nyakánál
fog va a falhoz vág ta Heidét, aztán lelkesen a falhoz csapkodta a fejét. Heide lassan a földre
csúszott, de Porta még mindig nem eng edte el.
– Most már elég ! – rivallt rá Papa. – Állítsd le mag ad, az isten szerelmére.
– Jó, csak előbb szétrúg om azt a randa képét – zihálta Porta.
Mindannyian Heide arcára néztünk, amely távol állt attól, hog y ronda leg yen, sőt, az
eg yetlen szalonképes, ép arc volt a szobában. Heide volt az eg yetlen, aki nem dicsekedhetett
többé vag y kevésbé maradandó fejsérülésekkel. Pici elvesztette az eg yik fülét, nekem be volt
törve az orrom, Barcelonának az eg yik szeme üveg ből volt, a Lég iós arcán eg y mély, ráncos
heg éktelenkedett, és íg y tovább, csak Heide arca volt ép és üde. Hirtelen meg értettem, miért
érzett Porta olyan ellenállhatatlan ing ert ennek az arcnak a szétrúg ására. Vég tére is miért ne
lenne valami nyoma Heidén is a háborúnak?
– Taposd ag yon! – biztatta Pici.
– Tartsd a szád! – szólt rá Papa. – Hányszor mondjam, hog y itt én parancsolok?
Fog ta a g éppisztolyát, és letelepedett vele az asztal szélére. A lábát lóbálta, s közben minket
fig yelt árg us szemekkel. Mi bizonytalanul pislog tunk vissza rá. Biztosak voltunk benne, hog y
nem fog ja használni a feg yvert, Papa eg yszerűen nem volt az a fajta; mindazonáltal
valahányszor letolt minket, ig yekeztünk komolyan venni.
Heide mag ához tért. Két tenyere közé fog ta zúg ó fejét, és felnézett Portára. A szeméből még
mindig sütött a g yűlölet.
– Szemét csaló – sziszeg te ép, hófehér fog ai közt. Aztán a padlóra köpött eg y csészényi vért,
majd óvatosan meg tapog atta kékre-zöldre szorong atott torkát.
– Köszönd a szerencsecsillag odnak, hog y még a nyakadon van a fejed – vicsorg ott rá Porta.
– De nem baj, úg yse marad ilyen szűziesen érintetlen a pofád, míg a világ világ . Ha elvesztetted
a fél füled és szemed, meg azokból a porcelánfog aidból leg alább eg y maréknyit, akkor leg alább
nem leszel olyan nag y véleménnyel mag adról.
Heide körmeivel a fal láthatatlan repedéseibe kapaszkodva pók módjára tápászkodott fel.
– Csak azért, mert te ronda vag y, mint a bűn, még nem kellene irig ynek lenned – felelte
g őg ösen. – Inkább mosakodj és borotválkozz meg néhanapján. Hidd el, eg y kis víz meg eg y
darab szappan csodákra képes.
Volt valami abban, amit mondott, de még mennyire, hog y volt. De mielőtt még Porta
válaszképpen rázúdíthatta szókincse leg obszcénabb példányait, két SD-s jelent meg az
öreg asszonnyal, akit délután láttunk. Szeg ényke jó néhány évet öreg edett az első találkozásunk
óta eltelt néhány óra alatt. A méltóság teljes, ápolt idős hölg yből, akit behoztak, hajlott hátú,
ráncos anyóka lett. Szemei körül fekete karikák sötétlettek, ajkai vékony, cserepes vonallá
aszottak. Az SD-sek eg y sarokba állították, aztán eg yikük átadta a szokásos papírokat Papának.
– Tessék. Töltsék ki, ahog y a többivel is tették.
– Várjanak eg y percet, csak ne olyan sietősen. – Papa a fog olyra nézett, majd ismét a
papírokra, és vég ül a két SD-sre szeg ezte tekintetét. – Rossz helyre jöttek. Mi nem fog lalkozunk
civilekkel. A hadsereg hez tartozunk, nem a Gestapóhoz.
Az eg yik férfi odahajolt Papához, és súg ott neki valamit. Papa összevonta a szemöldökét,
meg int az öreg asszonyra nézett.
 – Nos, ebben az esetben...
– Teg ye, ahog y jónak látja – vont vállat a férfi. – Én csak g ondoltam, jobb lesz neki mag uknál.
Nem mintha annyira érdekelne... Ami eng em illet, vég zem a munkám és kész. Eg yébként
– kimerülten meg törölte a homlokát, mint akinek eg y eg ész világ terhe nyomja a vállát – , nem
könnyű munka ez a miénk. Vannak pillanatok, amikor azt kívánom, bárcsak valami könnyebb,
vidámabb munkát vég ezhetnék, de...
Újfent vállat vont, leszeg te a fejét.
Porta felvihog ott, Pici pedig eleresztett eg y zajos g ázfelhőt.
– Mindjárt elsírom mag am! – g únyolódott a Lég iós. – Senki nem kötelezett rá, hog y
bőrkabátos lég y, vag y ig en? A hadsereg tárt karokkal várja a férfiakat, ha úg y g ondolod...
– Mi, őt? Őt a hadsereg be? – hüledezett Porta. – Ne nevettess!
Mielőtt még g únyuk célpontja visszavág hatott volna, eg y elfelejtett sarokból meg szólalt eg y
kedves hang .
– Gyerekek, g yerekek, ne civakodjatok! A kimondott szavakat nem lehet visszaszívni, nehog y
később meg bánjátok, amit mondtatok eg ymásnak.
Döbbenten fordultunk a mag ára hag yott öreg hölg y felé. Gyeng éden, elnézően ránk
mosolyg ott, ahog y a huncutkodó kisg yermekre mosolyog az ember.
– Épp elég boldog talanság , széthúzás van íg y is a világ ban – folytatta öreg esen remeg ő
hang ján. – Könyörg ök nektek, ne növeljétek ti is. A szívetek mélyén mindannyian jó fiúk
vag ytok, a háború azonban próbára teszi az ideg einket, és olyan viselkedésre kényszeríti az
embert, amire békeidőben g ondolni se mert volna. – Szünetet tartott, de mi túlság osan el
voltunk képedve ahhoz, hog y szólni tudjunk. – A főnökötök példáját kellene követnetek. Herr
Bielert olyan kedves, finom úriember. Felajánlotta, hog y hazavitet az autójával. – Ráncos ajkai
elbűvölő mosolyra húzódtak. – Annyira elszörnyedt, amikor meg hallotta, hog y g yalog akarok
hazamenni!
Pici kinyitotta a száját, hog y mondjon valamit, Barcelona azonban keményen a lábikrájába
rúg ott, mire Pici g yorsan becsukta a száját.
A két SD-s tétován téblábolt az ajtóban. Eg yikük kezével az asztalon heverő papírok felé
intett.
– Most már értik, miért hoztuk mag ukhoz?
– Jól van – mondta kurtán Papa. – Hag yják itt, és tűnjenek el.
Az öreg asszony udvariasan kezet fog ott két őrével, mint aki szívélyes vendég látóitól
búcsúzik.
– Köszönöm, hog y olyan fig yelmesek voltak. És ne feledjenek meg látog atni, ha bármikor
Friedrichsberg közelében járnak. Tudják a címemet. Mindig van otthon eg y kis édesség , és
képeslapokat is tartok. A fiatalok szeretik nézeg etni a képeslapjaimat.
Az SD-sek kínosan motyog tak valamit, aztán kisompolyog tak. A lépcső aljában eg yikük
meg állt, visszafordult.
– Viszontlátásra, Frau Dreyer.
Fülig elvörösödött, ahog y ezt kimondta. Frau Dreyer keg yesen intett neki. A Lég iós becsukta
mög öttük az ajtót, és meg fordította a kulcsot a zárban, elszig etelve eg ymástól a két világ ot; ők
a Gestapo voltak, mi a hadsereg , és amíg rajtunk múlt, ennek íg y is kellett maradnia.
A kis öreg asszony kinyitotta a retiküljét, s kivett belőle eg y csomag cukorkát, amiből
körbekínált minket. Mohón kikaptunk eg y-eg y szemet, Pici pedig repetát is kért.
– Ne ag g ódjon – mondta az öreg asszonynak – , most a hadsereg g el van. – Bólintott,
kacsintott, mi pedig növekvő ag g odalommal fig yeltük. Soha nem tudhattad, mi lesz Pici
következő szava; nem éppen a leg meg felelőbb társaság volt eg y idős hölg y számára. – Mi
tudjuk, hog y kell kezelni ezeket a seg g fej g estapósokat – folytatta kérkedően. – Emlékszem,
eg yszer...
Eg y fájdalmas üvöltés kíséretében elhallg atott – Barcelona másodszor is meg dolg ozta a
lábikráját.
– Kétlem, hog y Frau Dreyert érdeklik az efféle dolg ok...
– Miféle dolg ok? Miért ne érdekelnék? – vált hirtelen ag resszívvé Pici. – Arról a pinszki
esetről akartam mesélni neki, amikor seg ítettünk a három kurvának meg lépni a Gestapo elől.
– Ne tedd! – szólt rá Barcelona.
Frau Dreyer közbelépett.
– Hag yják beszélni szeg ény fiút. Hiszen csak eg y túlméretezett g yermek. Biztos vag yok
benne, hog y még a lég ynek se lenne képes ártani, és szeretném hallani a történetét.
Pici tátott szájjal bámulta. Porta elnevette mag át.
– Ő csak eg y nag y hazug láda. Úg y hazudik, ahog y mag a vag y én eszünk és alszunk. A
vérében van. Nem tehet róla, ha érti, mire g ondolok. Például, ha ma mondjuk 19-e van és hétfő,
akkor ő izomból azt mondja, 20-a van és kedd. Nincs rá különösebb oka, hog y ezt teg ye, még is
meg teszi. A szokás hatalma. Soha nem szabad elhinni, amit mond.
Pici a nála leg természetesebb módon akart tiltakozni: felkapta az eg yik széket, és Porta
fejéhez akarta vág ni, de a Lég iós elkapta a csuklóját, s a fülébe súg ott néhány szót. A Lég iós
mindig tudott hatni Picire, aki most is letette a széket, és morog va visszavonult az eg yik
sarokba.
Mi, többiek, halványan az öreg asszonyra mosolyog tunk, aztán leültünk kockajátékkal elütni
az időt. Frau Dreyer eg y darabig fig yelt minket, aztán nag y meg könnyebbülésünkre helyet
fog lalt eg y széken, és hamarosan elszenderült.
Fél órán át aludt, míg Porta harsog ó nevetése fel nem ébresztette. Meg próbáltunk úg y tenni,
mintha nem vettük volna észre.
– Ne harag udjanak – szólalt meg – , de most már szeretnék hazamenni. Gondolják, hog y már
előállt az autóm?
Porta g yőzedelmesen felkiáltott, mert sikerült hatost dobnia.
– Herr Bielert meg íg érte nekem azt az autót, tudják.
Összeszorítottuk a fog ainkat, és g ondolatban dug ót tömködtünk a hallójáratainkba. Talán
született idióta volt az öreg asszony, vag y az is lehet, hog y ag yérelmeszesedésben szenvedett.
Kétség telen, észre sem vette, hog y a világ leg kíméletlenebb ig azság szolg áltatási rendszerének
a kezére került.
Heide felszedte a kockákat, erőteljesen meg rázta őket, majd eg y eleg áns mozdulattal az
asztal másik vég e felé küldte a doboz tartalmát. Hatos. Ahog y előtte Porta, ő is lelkesen
felordított. Aztán ismét csend lett. Heide beg yűjtötte a kockákat, és újabb dobásra készült.
– Herr Feldwebel – folytatta a vékonyka hang – , nag y szívesség et kérnék mag ától, ha arra
kérném, nézze meg , hog y meg érkezett-e már az autóm? Kezdek elálmosodni ettől a sok
üldög éléstől. Szeretnék vég re otthon lenni.
A kockák vég ig pattog tak az asztalon. Újabb hatos. Senki nem szólt. A feszültség nőtt. Porta
meg nyalta az ajkait, felkapta a kockákat, és g yanakvóan meg vizsg álta őket. Heide
elvig yorodott.
– Sajnálom, hog y csalódást kell okoznom neked, de nem cinkeltek. Ideje lenne vég re
meg tanulnod, hog y ehhez a játékhoz intellig encia is kell. Intellig encia, ami eg yeseknek van,
másoknak nincs. És hog y demonstráljam ezt neked, dobok még eg y hatost. Dupla vag y semmi.
– Ne leg yél bolond – mondta Barcelona. – Nem sikerülhet harmadjára is.
– Akarsz fog adni? – Heide elvig yorodott, felrázta a kockákat, mag asan a feje fölé emelte két
kezét, akár eg y bokszbajnok, aztán az asztalra csapta a bőrrel bevont kockadobozt. Leg alább eg y
percig nyomta vele az asztalt, halálosan nyug odtan, s közben még eg y cig arettára is
rág yújtott. A cig arettát Portától szedte el, de Porta olyan réveteg en meredt a kockadobozra,
hog y észre se vette ezt.
– Ó, édes istenem, mennyire fáj szeg ény lábam – sóhajtozott Frau Dreyer. – A leg jobb cipőmet
vettem fel, amikor ide indultam, de úg y beledag adt. És itt vag yok már este óta, tudják...
Heide kifújt eg y tüdőnyi füstfelleg et, és dobolni kezdett ujjaival a doboz tetején.
– Gyerünk, g yerünk – sürg ette izg atottan Steiner. – Lássuk, mi van alatta.
– Felesleg es ez a nag y izg alom – játszott az ideg einkkel Heide. – Meg tudom mondani, mi
van alatta: hat eg yes.
– Fenét!
Heide neg édesen rámosolyg ott.
– Talán nem hiszel nekem? Na jó, ajánlok valamit. A tét nem dupla vag y semmi, hanem tíz
vag y semmi.
Porta ideg esen rág csálni kezdte a körmeit. Vég ig túrt vörös hajában, aztán olyan képet
vág ott, mint aki az ideg -összeroppanás határán áll.
– Ez baromság – jelentette ki a Lég iós. – Nem tudhatod biztosan, hog y hatost dobtál.
A sarokból felénk úszott Frau Dreyer álmosító hang ja.
– Hajnali két óra van, Herr Feldwebel. A villamosok csak három óra múlva indulnak. Mihez
kezdjek, ha nem jön az autó?
Heide lassan fokozta szorítását a bőrdobozon. A hang ja mag abiztos volt, de láttam, hog y eg y
izzadság -csepp ül ki a homlokára. Mindannyian közelebb hajoltunk a kockadobozhoz. Pici
szájából elfelejtve lóg ott eg y cig aretta, Porta már majdnem tövig rág ta a körmét. Most már
bármelyik pillanatban meg tudhattuk az ig azság ot.
– Biztos vag y benne? – kérdezte Papa. Nem merte levenni a szemét a dobozról, hog y Heidéra
nézzen.
– Biztos vag yok benne – erősítette meg Heide. A verejtékcsepp vég ig g ördült az arcán, eg y
pillanatra meg állt a felső ajka tetején, aztán az asztalra koppant.
Valakinek a puskája a padlóra vág ódott, de mi olyan intenzíven összpontosítottunk az
eltakart kockákra, hog y a hang alig hatolt el a tudatunkig .
– Eg y autót hallok. Határozottan hallom a motorzúg ást. Vég re értem jöttek.
Frau Dreyer felkelt a székből, s nekilátott beg ombolni kopott kabátját.
Lassan, vég telenül lassan, Heide felemelte a dobozt.
Hatost dobott.
A feszültség kieng edett g őzként áramlott ki belőlünk. Pici a falnak vág ta a székét, és
mindkét öklével az asztalra csapott. Steiner hang osan felkiáltott. Papa, a Lég iós meg én
hátradőltünk, és eg y-eg y hatalmasat sóhajtottunk. Porta erőszakkal elráng atta lenyűg özött
tekintetét a kockákról, és könyörg ően Heidéra nézett.
– Hog y csináltad, Julius? Mondd el nekünk, hog y csináltad! Eg ymás után három hatos! Ilyent
még soha nem láttam!
– Mint mondtam már, intellig encia kérdése. – Heide meg törölte a homlokát, és ismét mag ára
öltötte meg szokott, arrog áns arckifejezését. – Ha kiszámolod, mennyivel jössz nekem, azt
hiszem, eltörölheted minden adósság omat.
Porta összevonta a szemöldökét.
– Ha dobsz még eg y hatost.
Heide homloka eg y szempillantás alatt merő víz lett. Belenézett Porta apró, mohó szemébe, s
látszott rajta, szinte ellenállhatatlan kísértést érez eg y újabb dobásra. Vég ül még is felállt az
asztal mellől.
– Dobtam háromszor, épp elég volt ennyi. Ha túl sokszor csinálod, könnyen meg unod.
– Fenét! – kiáltotta Porta. – Te is tudod, hog y nem tudnál még eg y hatost dobni, akkor se, ha
eg ész éjszaka próbálnád!
Heide vállat vont. Meg eng edhette mag ának. Frau Dreyer felé fordult.
– Miért hozta be mag át a Gestapo? – kérdezte hűvösen. Nem mintha különösebben érdekelte
volna a válasz, de íg y leg alább elnémíthatta Portát.
– Ó, drág ám, a szomszédom miatt – felelte szomorúan Frau Dreyer. – Meg írta nekik, hog y
meg sértettem a Führert.
Erre mindannyian feléje perdültünk. Meg sértette a Führert! Ez izg almasan hang zott. Steg e
odahajolt hozzám, és komoran a fülembe súg ta:
– Ezért le is lőhetik az öreg lányt.
Úg y néztünk Frau Dreyerre, mint eg y csodára. Nem azért, mert vélhetően halál várt rá
– ehhez sajnos már túlság osan is hozzászoktunk – , hanem azért, mert olyan ártatlanul és
nyug odtan tudott itt ülni, fel se fog ta tette súlyosság át és annak lehetség es következményeit.
– Hog yan sértette meg a Führert? – akarta tudni Heide.
Frau Dreyer mélyen mag ába szívta zsebkendője levendulaillatát.
– Nos, nem volt semmi komoly, tudja. Leg alábbis nem mondtam rosszabbat, mint mások.
Tavaly történt, annak a nag y lég itámadásnak az idején. Emlékeznek rá? Landung sbrückét és a
Bismarck-szobor mög ötti teng erészeti iskolát bombázták. Frau Becker és én... Frau Becker a
szomszédom... elmentünk, hog y meg nézzük, mekkora a kár. Ekkor tettem azt a meg jeg yzést,
ami annyira felkavarta szeg ény Herr Bielertet, de hát honnan tudhattam volna, hog y ilyen
érzékenyen fog reag álni rá, amikor mindenki ezt mondog atta azokban a napokban? Jobb volt a
drág a császárunk idején, ezt mondtam. Akkor leg alábbis nem dobáltak bombákat az ember
fejére. És eg yébként, tettem hozzá – szig orúan ránk nézett – , mit tud eg y Adolf Hitler-féle
ember arról, hog yan kell irányítani eg y ország ot? Elhiszem, hog y meg tesz mindent, ami
kitelik tőle, de hát szeg énység ben született, és semmit nem tud a világ dolg airól.
Döbbent csendben bámultunk rá. Barcelona kétszer is nyelt, mielőtt meg kérdezte volna tőle:
– Meg ismételte... meg ismételte mindezt Herr Bielert-nek is?
– Természetesen – emelte fel büszkén a fejét Frau Dreyer. – Meg kérdezte a véleményemet, én
pedig elmondtam neki. Annyira szenilis még nem vag yok, hog y ne leg yen saját véleményem.
Leg alábbis remélem.
– Nem, de nem kellett volna... tényleg nem kellett volna... – Barcelona nem talált szavakat.
Kétség beesetten felénk pislog ott.
Porta hanyag ul vállat vont.
– Nézzük, mit mond a kocka. – Vég ig húzta a kezét a torka előtt, ránk kacsintott. – Ig en vag y
nem?
Leültünk az asztalhoz, s mindőnk az asztallap széléhez nyomta a bal hüvelykujját. Heide
meg rázta a kockákat.
 – Mi leg yen?
– Eg yes – mondta Steiner.
– Eg yes vag y hatos – morog ta Porta.
– Eg yes vag y hatos – kántáltuk kórusban.
A kockák vég ig g urultak az asztalon.
Nyolc katona kockajátékot játszott a Gestapo pincéjében, éppen úg y, ahog yan annak idején a
római katonák a Jeruzsálem melletti heg y lábánál.
– Ez undorító – állapította meg Papa. – Rakjátok el, az isten szerelmére.
Frau Dreyer felé fordult székestül, és energ ikusan beszélni kezdett neki a jó ég tudja, miről;
bármiről, amivel elvonhatja az öreg asszony fig yelmét a hátborzong ató játékról.
A kockák közömbösen hevertek az asztalon: nég y eg yes, két hatos...
– Nincs remény – motyog ta Barcelona. – A kockák mindig ig azat mondanak.
– Mindenki eg yetértett benne? – kérdezte Heide. – Eg yes vag y hatos?
Porta bólintott.
– Hatos az élet, eg yes a halál.
Frau Dreyerre néztünk. Teljesen belemerült néhai férje történetébe:
– Verdunnél esett el – mag yarázta Papának. – A 3. drag onyosezredben szolg ált, Stentalban.
Szép volt Stentalban, annyira szerettem ott lenni, olyan jól éreztük mag unkat. A férjem a
drag onyosoknál volt 1908-tól eg észen a haláláig . 1917. december 23-án esett el. Kiment, hog y
eg y fenyőt keressen karácsonyfának, és a visszaúton eltalálta eg y eltévedt lövedék. Jó katona
volt, bátor férfi. Haupt Hauptmann és Oberleutnant Jenditsch mellett volt, amikor bevették
Douaumount erődjét...
– Douaumount! – kiáltott fel Pici boldog ság tól fülig szaladt szájjal. – Mindent tudok
Douaumount-ról! A poroszok alig öt percig voltak ott, mielőtt a franciák kirúg ták volna őket
onnan, át eg yenesen a Rajna másik oldalára. – Heidéra szeg ezte a tekintetét. – Mi van, baszd
meg ? Mit rug dosol? Tartsd távol azt a büdös lábad az enyémtől!
– Frau Dreyer férjét Verdunnél ölték meg – emlékeztette meg Heide. – Nem válog athatnád
meg jobban a szavaidat?
– Én csak az ig azat mondom. – Pici dacosan előrebig g yesztette az alsó ajkát. – Kérdezd meg
bárkitől.
– Ig aza van – állt mellé Porta. – A békazabálók úg y kirúg ták őket onnan, hog y az öreg császár
eg y hétig kukoricán térdepeltette a trónörököst.
Barcelona kétkedően összevonta a szemöldökét, majd ismét Frau Dreyer felé fordult.
– Eg észen pontosan mit is mondott mag ának Herr Bielert?
Az öreg asszony sóhajtott eg yet, és elfordította a tekintetét eg y Himmler-fényképről, amely
láthatóan hipnotikus hatást g yakorolt rá. A fényképen, aranybetűkkel a következő állt:
HEINRICH HIMMLER SS Reichsführer
Rendőrfőnök
Belügyminiszter
– Herr Bielert olyan kedves volt hozzám. Fig yelmesen meg hallg atott, és mondhatom,
nag yon felkavarták a hallottak. Attól tartottam, talán meg sértettem valamivel, de aztán azt
mondta nekem, hog y ami történt, meg történt, ne főjön miatta a fejem.
Azzal Himmlerre nézett, és elmosolyodott.
– Nem közölte önnel, mi lesz a továbbiakban? – kérdezte Papa. – Leírta mindazt, amit
Hitlerről mondott?
– Ó, ig en, és eléggé szőrszálhasog ató volt. Szóról szóra lediktált mindent eg y másik
úriembernek, aki ott ült velünk a szobában. Attól tartok, közben nag yon elálmosodtam, és azt
hiszem, elszundikálhattam, mert mire kinyitottam a szemem, már eg y kisebb könyvet írtak.
Aztán Herr Bielert azt mondta nekem, hog y Berlinbe fog ok menni.
– Hog y lássa a Führert?
– Ó, dehog y! Biztos elfog lalt szeg ény, nem jutna ideje eg y ilyen jelentéktelen személyre,
mint én. – Meg int a fényképre nézett, és a homloka ráncokba szaladt. – Nem emlékszem
pontosan, valami kezdőbetűkről volt szó...
– RSHA? – találg atta Barcelona a szobára szakadt csendben.
– Ah, ig en! RSHA! Ez volt az! – Frau Dreyer összecsapta két tenyerét, és Barcelonára nézett.
– Nem tudja véletlenül, mit jelent, Herr Feldwebel?
Barcelona seg élykérően ránk pillantott, de mi elfordítottuk a tekintetünket.
– Nos, ez... izé, nos... eg y nag y berlini üg yosztály neve.
– Mivel fog lalkoznak ott?
– Ők... hát... – Barcelona kétség beesetten meg vakarg atta a feje búbját. – Nos, ez eg yfajta
kereszteződése eg y iktató és eg y munkaközvetítő hivatalnak.
– Ez tetszik! – Porta hevesen bólog atni kezdett. – Ez tetszik, tetszik, de a leg érdekesebbet
kihag ytad belőle.
– Mi az? – kérdezte ártatlanul Frau Dreyer.
– Nos, meg mondom én. Az RS...
– Az istenért! – rivallt rá Papa. – Tartsd a szád!
Bólog attunk, ünnepélyesen és félénken, s közben azt kívántuk, bárcsak felszívódna az
öreg asszony, vag y beleütne a mennykő, vag y dermedne kővé, bármi, csak vég e szakadna már
ennek a kínos helyzetnek. Frau Dreyer hátradőlt a székében, és beszélni kezdett, mag yarázni az
öreg ek módján – jobbára mag ának.
– Nem voltam otthon, amikor értem jöttek. Herr Berg hez indultam, a Gánsemarktra. Havonta
eg yszer meg látog atom. Korán indultam el, persze, mint mindig . Szeretek az állomáson
üldög élni, és nézni az embereket. Aztán az évnek ebben a szakában annyi csodálatos virág uk
van. Ismerem Herr Gelbenschneidot, az állomásfőnököt. Remek kertész, az ő rózsái a leg szebbek
a világ on. Bárcsak én is olyan szép rózsákat nevelhetnék... De hát tudják, hog y van ez: ha nincs
meg benned az a plusz, amit a virág ok ig ényelnek, hiába minden ig yekezet.
Meg rázta a fejét, sajnálkozóan, és Pici eg yüttérzésből ug yanezt csinálta.
– Nos, amint befordultam az utcánkba, már tudtam, hog y valami történt. Láttam az autót,
értik. Eg y nag y, szürke autót, és tudtam, hog y az SS-é, mert korábban már láttam ilyent.
Először azt hittem, Frau Beckerhez, a szomszédomhoz jöttek. Neki van eg y fia az SS-nél.
Untersturmführer a „Reich” hadosztályban. Nag yon büszke a fiára, természetesen. Mielőtt
tisztté avatták volna a fiút, eg y másik ezredben szolg ált... mi is volt a neve? SS Westland, azt
hiszem. Az én leg kisebbik fiam is az SS-ben szolg ált. Nem akartam, hog y oda menjen, de ő a
mag a útját járta. Vonzotta az eg yenruha, amit nem csodálok. A fiatalokat olyan könnyen el
lehet ferdíteni ilyen dolg okkal. Most már halott szeg énykém. Elküldték nekem a Vaskeresztjét.
Emlékszem, nag yon dühös volt rám, amikor azt mondtam neki, hog y az apja nem lenne büszke
rá, ha meg tudná, hog y az SS-hez lépett be. „Várnod kellene – mondtam neki – , ahog yan a
testvéreid is meg várták, míg behívják őket.” Három fivére volt. Kettőjüket a g yalog ság hoz
osztották be, a leg idősebb az utászokhoz került. Ő is meg halt azóta. A másik kettőt eltűntnek
nyilvánították. Lehet, hog y még élnek, nem tudom... ig yekszem nem g ondolni az eg észre. A
leg kisebbik fiam azonban mindig a mag a feje után ment. Amikor arra kértem, várja meg a
behívót, ne dobja el önként az életét, azt felelte nekem, hog y „Anyám, fel kellene jelentenem
tég ed demoralizálásért, de ez eg yszer úg y teszek, mintha nem hallottam volna, amit mondtál.
De ez az utolsó eset. Leg közelebb feljelentelek, hiába vag y az anyám.” Ó, istenem, annyira
mérg es volt rám. Még meg se csókolt, amikor elment... Most pedig halott, akárcsak a többi, és
csak eg y Vaskereszt maradt utána. A fiókban őrizg etem, a g yermekkori ruháikkal eg yütt. A kis
trikóik és az apró, kötött cipőcskéik mellett...
Hirtelen felkapta a fejét, és ránk mosolyg ott. Az ellág yult Pici visszamosolyg ott rá.
– Aztán ahog y közelebb értem, észrevettem, hog y valójában az én házam előtt áll az autó, és
eg y pillanatra azt hittem, hog y Paul jött vissza a sírból. Paul a leg kisebbik fiam, akiről az imént
meséltem. A fiatalember, aki kiszállt az autóból, éppen úg y nézett ki, mint ő. Majdnem két
méter mag as volt, széles vállú, keskeny csípejű, szőke hajú, kék szemű. Mindig is Paul volt a
leg csinosabb a nég y közül. És ez a fiatalember éppolyan volt, mint ő, ami nag yon szíven ütött.
Amikor meg szólított, olyan kedves, olyan udvarias volt, nyilvánvalóan jó családból származott.
Csak az nem tetszett rajta, hog y tetőtől talpig fekete bőrruhában volt. Olyan hideg nek,
személytelennek érzem, de hát lehet, hog y ez náluk afféle eg yenruha.
Hol Picire, hol Himmlerre mosolyog va, elénk varázsolta az eg ész jelenetet. Szinte mag am
előtt láttam: a fiatal, szőke isten az SS-től, arrog áns kék szemével és fényes, fekete csizmájával,
meg az idős öreg asszony, aki túlság osan szenilis és jóindulatú ahhoz, hog y észreveg ye a
sármos maszk mög ött meg búvó fenyeg etést.
– Frau Dreyer? – szólította meg udvariasan az autóból kiszálló férfi.
Az öreg asszony pedig , meg g ondolatlanul kezet nyújtott neki, és bemutatkozott. A
fiatalember hatalmas, fekete kesztyűs kezébe szorította törékeny kezét, aztán ellenőrizte, hog y
tényleg ő-e Emilie Dreyer, aki a Hindenburg strasse 9. alatt lakik. S közben vég ig nyájasan
mosolyg ott, és a zsebében eg y Walther 7.65-ös lapult, és az idős Frau Dreyer semmit sem
g yanított. A fickó kinyitotta a hátsó ajtót, hog y betessékelje a kocsiba az öreg asszonyt. Látni
akarják a központban, mag yarázta neki, meg szeretnének beszélni vele néhány dolg ot.
– Ó, annyira sajnálom, de ma nem lehet! Be vag yok jelentve dr. Jöhrhöz. Tudja, meg kell
vizsg álni a lábamat. Mostanában sokat kínlódom vele.
Az SS-fickó pedig hang osan röhög ött ezen. El kell mennie az ortopédushoz! Ennél g yatrább
kifog ást még sohase hallott.
Frau Dreyer nem értette, mi olyan nevetség es ebben. Mag yarázni kezdte a fiatalembernek,
aki a jelek szerint nem fog ta fel a probléma komolyság át, hog y dr. Jöhr elfog lalt ember, nag y
praxisa van, és ha valaki nem mondja le leg alább huszonnég y órával korábban a meg beszélt
vizsg álatot, akkor fizetnie kell, még ha nem is ment el a rendelésre.
A fickó még hang osabban röhög ött. Leg alább volt humorérzéke.
– Ne ag g ódjon a lába miatt, hölg yem. Majd beszélünk dr. Jörhrrel, és rávesszük, hog y ne
kérjen pénzt az elmaradt vizsg álatért.
– De tudja – tiltakozott Frau Dreyer – , beletelhet néhány hét, mire meg int sorra kerülök.
Olyan elfog lalt ember...
Meg unva a bolond vénasszony süketelését, az SS-fickó meg rag adta Frau Dreyer vállát, és a
kocsi felé lökte. Ekkor tűnt fel Frau Dreyernak, hog y a fiatalembernek hiányzik a bal karja. Ez
teljesen kiverte a fejéből dr. Jöhrt. Ilyen borzalmas veszteség ilyen fiatalon! Micsoda trag édia,
micsoda katasztrófa, micsoda...
 – Nem bánja, ha ezt most nem beszéljük meg ? – zárta le a témát a fiatalember.
Frau Dreyer meg mutatta neki a g yűrűt, ami a Paulé volt. Mesélt neki a leg kisebbik fiáról, a
Vaskeresztről, és arról, hog y a hazájáért halt meg , de a fiatalemberre, különös módon, nem tett
mély benyomást a történet. Betuszkolta őt a hátsó ülésre, rávág ta az ajtót, aztán csikorg ó
kerekekkel a Gestapóra indultak. Ezek a szürke autók mindig csikorg ó kerekekkel közlekedtek.
A sofőr szög es ellentéte volt a másik fiatalembernek. Durva, nyers modorú alak. Látszott
rajta, nem kapott jó nevelést. Az eg yik szeme üveg ből volt, de olyan rosszul sikerült, hog y úg y
nézett ki, mintha vérben forg ott volna. Széles, brutális arca volt, és Frau Dreyer már kezdettől
fog va nem találta szimpatikusnak.
– Viselkedj jól, nag ymama! – Ezek voltak az első szavai, amikor Frau Dreyert betuszkolták az
autóba. Aztán a társához szólt: – Remélem, a vén szatyor nem fog balhét rendezni a hátsó
ülésen.
– Te csak koncentrálj a vezetésre, a többit pedig bízd rám – válaszolta a fiatalember.
Frau Dreyer úg y érezte, helyénvaló volt a dorg álás.
– Milyen dolog az, hog y eg y ideg en fiatalember eg y idős hölg yet nag ymamának szólít!
– mondta nekünk méltatlankodva. – Ráadásul vén szatyornak is nevezett! Eg y ilyen ember még
a saját szüleit se képes tisztelni.
– Ig en, értem, mire g ondol – állította Pici. – De a mag a helyében nem venném túlság osan a
szívemre. Még mindig jobb, mintha a vén szatyor helyett azt mondták volna, hog y vén...
Porta az utolsó pillanatban Pici szájára tapasztotta a tenyerét.
– A jövőben – könyörg ött neki – korlátozd a meg jeg yzéseidet ig enre és nemre. Mindannyiunk
életét nag yban meg könnyítenéd.
– Szállj le rólam! – lökte el sértődötten Porta kezét Pici. – Azt mondok, amit akarok, és neked
ahhoz az ég világ on semmi közöd. Ami pedig az ig ent illeti, semmi pénzért nem fog om
kimondani. Eg yszer mondtam ig ent, és két hónapomba került a sitten. Akkor meg esküdtem,
hog y soha többé nem fog om kiejteni a számon.
– Azért is hálásak leszünk, ha csak a nemet fog od használni – vág ott vissza Porta. – Ennél
többet nem is várhatunk el tőled. – A pad felé fordult, és nekilátott elrendezni jelölt
kártyalapjait. Mindig g ondosan visszatette őket az eredeti csomag olásukba, és általában olyan
szorg alommal és alaposság g al kezelte őket, hog y az a hivatalos dolg okhoz való hozzáállását
ismerve hihetetlen volt.
Barcelona és Heide jobb híján meg int nekiláttak kockázni. Frau Dreyer folytatta a mesélést,
mintha nem is szakították volna félbe.
– Nem tehetek róla, nag yon ellenszenvesnek tartottam. Olyan g yorsan vezetett, tudják, olyan
veszélyesen, és sokszor ig azi csoda volt, hog y a járókelők ép bőrrel meg úszták. Ő azonban csak
nevetett, mintha az eg ész csak eg y jópofa játék lett volna. Aztán Harversterhudéban
meg álltunk, hog y felveg yünk eg y fiatal lányt. Nem tudom, miért kellett nekik, ug yanis eg y
másik épületnél kitették, mielőtt még ideértünk volna. Nem tudom pontosan hol lehetett az a
hely, az viszont kétség telen, hog y még az a fiatalember is, aki hozzám annyira kedves volt,
nagyon lovag iatlanul bánt vele. Talán valami rosszat követett el a kislány, nem tudom, de akkor
se kellett volna olyan g onoszul ütleg elniük szeg ényt. Eg y úriembernek soha nem szabad
meg ütnie eg y nőt, soha! Ha pedig meg teszi, azzal elismeri, hog y nem ig azi úriember, ahog yan
azt meg is mondtam a fiatalembernek. Eg yetért velem, Herr Feldwebel?
– Tökéletesen – felelte komoran Papa.
– Én nem ütöttem volna meg azt a lányt – jeg yezte meg Pici. – Mi értelme? Annál jobbat is
lehet csinálni eg y lánnyal. Mi értelme meg ütni, amikor inkább jól meg …
Ezúttal a Lég iós hallg attatta el. Frau Dreyer rendületlenül folytatta:
– Amikor ideértünk, bevezettek eg y várószobába a harmadik emeleten. Sokan voltak még ott
rajtam kívül, mind elbeszélg etésre jöttek. Ott hag ytak velük. Meg jeg yzem, elég sokáig kellett
várnom, ami nem szép dolog tőlük, hiszen vég ül is nem én akartam találkozni Herr Bielerttel.
Ő küldött értem! Eg y kicsit meg erőltethették volna mag ukat, de hát g ondolom, nag yon sok a
dolg uk, és ráadásul háború is van. Azt hiszem, meg elég edtem volna eg y bocsánatkéréssel is.
Aztán kivittek a várószobából anélkül, hog y láttam volna Herr Bielertet. Ehelyett átkutatták a
zsebeimet és a retikülömet, és elvettek tőlem néhány személyes jelleg ű levelet. Tudom, hog y
csak a munkájukat vég ezték, és tudom, hog y háború van, amikor tartani kell az ellenség es
üg ynököktől, még is úg y érzem, kissé túl buzg ón vég ezték a munkájukat, és vég képp nem
értem, milyen jog on olvasták el a leveleimet. Nos, miután meg motoztak, átvittek eg y másik
várószobába. Ez a hely a leg kevésbé sem tetszett. Eg y idősebb férfi ült eg y széken, kezében
feg yverrel, és nem eng edte, hog y eg ymáshoz szóljunk. Unalmas volt ott üldög élni, s ami még
rosszabb, időközben meg is éheztem.
Ott hag yták néhány órára, aztán a szőke, félkarú Oberscharführer átcipelte az épület másik
vég ébe, eg y apró szobába, ahol két civil férfi meg kérdezte Frau Dreyertól, mondott-e valaha
olyant, hog y a Führer őrült.
– Azonnal nemet mondtam, persze – tájékoztatott minket. – Felvilág osítottam őket, hog y
valaki nyilván szemenszedett hazug ság okat terjeszt rólam. Aztán meg kértek, hog y seg ítsek
nekik, mert ug ye az ő munkájuk az, hog y g ondoskodjanak róla, soha senki ne mondhasson
rosszat a Führerről, és a vég én már eg észen kedvesek voltak hozzám, s azt mondták nekem,
hog y jó lenne visszaemlékeznem, pontosan mit is mondtam.
– Nem mondott olyant a szomszédjának, Frau Beckernek, hog y őrültség et csinált a Führer,
amikor elkezdte ezt a háborút? – kérdezte tőle Bielert.
– Ó, ig en – válaszolta Frau Dreyer. – Ezt mondtam neki, és újra ezt mondanám. Úg y vélem,
nag y őrültség ez az eg ész háborúsdi.
Erre, Frau Dreyer döbbenetére, mindannyian nevetni kezdtek, majd eg yikük feljeg yezte eg y
papírlapra a szavait.
– Látja, Frau Dreyer, épp az történt, amit mondtunk: őrültnek nevezte a Führert.
Frau Dreyer erre biztosította őket, hog y amikor a háborút őrültség nek nevezte, nem állt
szándékában azt sug allni, hog y a Führer őrült. Ő nem ezt akarta mondani... ő nem ezt mondta...
ő ezt nem mondhatta...
– Pedig – rag aszkodott az álláspontjához Bielert – , aki őrültség et követ el, az őrült.
Frau Dreyernak el kellett ismernie, hog y van ebben némi log ika.
– De, mint mondtam neki, nem én vag yok az eg yetlen személy, aki efféle dolg okat mond.
Mindenki ezt mondja. Én csak meg ismételtem, amit másoktól hallottam.
Persze erre Bielert rög tön meg kérdezte, hog y ki, mikor és hol.
– Nos, ott van például Herr Gelbenschneid, az állomásfőnök. Többször is hallottam, hog y azt
mondta, a háború a leg rosszabb dolog , ami valaha is meg történt Németország g al. Aztán Frau
Dietrich, az ortopédus asszisztensnője... Ő eg yszer azt mondta nekem, hog y bárcsak ki se tört
volna a háború, és jó lenne, ha minél hamarabb kikapnánk, mert az lenne a leg jobb befejezés.
És...
Tudatlanság ában Frau Dreyer eg y eg ész listát diktált Bielert mohón jeg yzetelő társának, aki
rög tön át is adta azt az Oberscharführernek – ne veszteg essék az időt.
 – Azután, tudni akarták, voltam-e már elmeg yóg yintézetben – folytatta csodálkozva Frau
Dreyer.
– Az érdekesség kedvéért – fordult feléje Porta – , volt?
– Nem, nem voltam, és éppen ezért annyira különösnek találtam ezt a kérdést, hog y
meg ijedtem, és sírni kezdtem. Hog y az ig azat meg valljam – vallotta be bizalmasan Frau Dreyer
– , attól tartottam, büntetést fog nak kiróni rám. Azért, hog y olyan dolg okat mondtam, amiket
nem lett volna szabad... bár nem tudtam, hog y rosszat teszek. Meg kérdeztem tőlük, nem
kérhetnék-e inkább bocsánatot ahelyett, hog y pénzbírság ot fizessek, mert nekem, tudják, csak
az özveg yi nyug díjam van, az pedig nem valami sok. Ők nag yon kedvesen fog adták az
ajánlatomat. Azt mondták, nem kell büntetést fizetnem, és elfog adják a bocsánatkérésem a
Führer nevében. Aztán, emlékszem, nag yon barátság osak lettek, s a fiaimról kezdtek kérdezni.
Olyan érdeklődéssel hallg attak, hog y minden eg yébről meg feledkeztem! Beszéltünk erről és
arról, és kiderült, hog y Herr Bielert jó barátja volt Bentnek, aki az én Kurtom bajtársa volt még
a rég i időkben. SS Obersturmführer lett belőle, és elég g yakran meg látog atott minket, amikor
Kurt eltávozáson volt. Derék fiú volt nag yon, eg ész sor medál díszelg ett a mellkasán, és még is,
milyen érdekes, ő sem hitt a háborúban. Emlékszem, hog y eg yszer, éppen Kurt születésnapja
előtt, mielőtt a zászlóaljat kiküldték volna a frontra, emlékszem rá, hog y Bent azt mondta
nekem, a Führer is csak ember, nem isten, és mint minden ember, időnként ő is követ el hibát.
Ami pedig Himmlert illeti, hát borzasztóan mérg esek lettek, valahányszor meg említette valaki
előttük a nevét. Azt hihette a kívülálló, hog y szeg ény ember személyesen meg bántotta őket
valamivel! Nos, emlékszem rá...
– Várjon csak eg y pillanatig – ráncolta össze a homlokát Papa. – Nem mondta el mindezt
Bielertnek, ug ye?
– Ó, de ig en – felelte jókedvűen Frau Dreyer. – Olyan érdeklődéssel hallg attak, tudja, és Herr
Bielert azt mondta nekem, hog y Bent mindig is intellig ens fiú volt, és kár a fronton
elpocsékolni őt, ezért vissza fog ják hívni Hamburg ba, hog y előléptessék. Olyan kedves volt,
még arra is meg kért, hog y ne írjak levelet Bentnek, mert azt akarják, hog y meg lepetés leg yen.
– Persze – bólog atott pléhpofával Papa. – És mi eg yebet mesélt még nekik?
– Hát... – Frau Dreyer meg próbált visszaemlékezni az eseménydús délután újabb részleteire.
– Beszéltünk még az unokaöcsémről, Dietrichről. Ő teológ ushallg ató, tudják. Valami oknál
fog va Herr Bielert úg y vélte, hog y Dietrich csúnya dolg okat mondott a Führerről. Meg kért
eng em, mondjam el neki, hog y miket mondott Dietrich, de én akárhog y törtem a fejem, nem
tudtam visszaemlékezni semmire. Aztán Herr Bielert hirtelen mérg es lett, és kiabálni kezdett
velem; el sem tudtam képzelni, mivel izg athattam fel ennyire, az a másik meg csak a fejét
csóválta. Teljesen meg zavarodtam, nem is tudom, mi lett volna, ha nem szólal meg éppen
akkor Herr Bielert telefonja. Akkor viszont mindannyian kirohantak a revolverjeikkel, és ott
hag ytak eng em eg yedül eg y darabig , míg értem nem jött eg y másik férfi, és el nem hozott.
– Ide, hozzánk? – kérdezte a Lég iós.
– Ó, nem. Bezártak eg y apró szobába, aztán eg y idő után ismét értem jöttek, és visszavittek
Herr Bielerthez. Ekkor írták le mindazt, amit mondtam, és nekem alá kellett írnom a papírokat.
– Frau Dreyer elmosolyodott. – Miután ezt meg tettem, meg int olyan kedvesek lettek.
Meg kínáltak kávéval, és azt mondták, hog y g ondoskodni fog nak rólam.
Csendben szemléltük. Hihetetlen volt, hog y valaki ennyire naiv lehet.
– Azon tűnődöm, vajon mikor fog meg érkezni az autóm. – Könyörg ően Papára nézett, aki
morg ott valamit biztatásképpen, aztán felénk pillantott, mire mi zavartan csoszog va a padlóra
szeg eztük a tekintetünket.
– Ha eg yszer ráérnek, látog assanak meg mindannyian – mondta keg yesen Frau Dreyer.
– Szóljanak előre, és akkor meg próbálom elkészíteni kedvenc g yümölcstortámat. Minden fiú
szereti a g yümölcstortámat.
Köszönetet motyog tunk neki, ő pedig elmosolyodott és billeg tetni kezdte a fejét törékeny
nyakán, aztán, kimondhatatlan meg könnyebbülésünkre, behunyta a szemét, s kimerült álomba
szenderült.
Miközben Frau Dreyer kedélyesen hortyog ott, Porta befejezte a kártyái rendezg etését.
Meg kérdezte tőlünk, van-e kedvünk játszani, mire mi ig ent feleltünk, azzal a feltétellel, hog y
Barcelona paklijával játszunk.
Két órával később még mindig kártyáztunk, és annyira belemeleg edtünk a játékba, hog y még
a mosdótálig is csak akkor mentünk el nag y vonakodva, ha már nag yon kellett pisilni. Frau
Dreyer még mindig aludt.
Türelmetlen dörömbölés zavarta meg a nyug almunkat. Barcelona kinyitotta az ajtót, és két
g éppisztolyos SD-sel találta mag át szembe.
– Heil Hitler! – üdvözölte rideg en eg yikük. – Van mag uknál eg y bizonyos Emilie Dreyer?
A neve hallatán az idős hölg y felriadt. Az álmosság tól ing atag léptekkel átbotorkált a szobán.
– Az autóm az?
– Az, hölg yem. Az autója. Szedje össze a holmijait, és jöjjön velünk. Fuhlsbüttelbe visszük.
– Fuhlsbüttelbe? – Frau Dreyer elbizonytalanodott. – De hát én nem Fuhlsbüttelbe akarok
menni, hanem haza.
Az SD-s felnevetett.
– Hát nem azt tennénk mindannyian leg szívesebben?
– Herr Bielert azt mondta...
– Herr Bielert azt mondta, hog y szerez mag ának eg y autót, és meg is tette. Most pedig
elmeg yünk eg y szép kis kirándulásra Fuhlsbüttelbe. Leg yen jó, és siessen. Nem akarok durva
lenni eg y olyan valakihez, aki elég öreg ahhoz, hog y a nag yanyám lehessen.
Ez volt az a pillanat, amikor Frau Dreyernek dereng eni kezdett az ig azság . Remeg ve Papa
felé fordult, feléje nyújtotta mindkét kezét.
– Herr Feldwebel...
– Isten óvja, Frau Dreyer – mondta Papa csendesen, szinte szég yenkezve. – Menjen velük. Ez a
leg jobb, amit tehet. Ez a leg jobb, amit tehetünk.
– Ig en... azt hiszem – bólog atott szomorúan az öreg asszony.
Ott állt az ajtóban tanácstalanul, remeg ő állal. Átvette tőlünk a retiküljét és a kabátját, aztán
szótlanul a két SD-s után indult. Az eg yik cipőfűzője kioldódott, és mindkét vastag
g yapjúharisnyája redőkbe g yűlt a bokájánál. A súlyos ajtó bezárult mög ötte. Hallottuk a többi
ajtót is csapódni: a rabokat elővezették a celláikból. Nag y, zöld teherautók várták az udvaron,
hog y elszállíthassák őket Fuhlsbüttelbe.
Eg yikükben ott ült az apró öreg asszony, aki még most sem értette ig azán, voltaképpen mi is
az ő bűne.
Az őrszobában senki se beszélt, és kerültük eg ymás tekintetét. Szég yelltük mag unkat, és
szég yelltük az eg yenruhát, amit viseltünk.
Eg y idő után Pici elhag yta a szobát. Szó nélkül. Kelletlenül visszaültünk a kártyáink elé, de
mielőtt még sor került volna eg y újabb osztásra, Pici visszatért.
– Krug halott! – zihálta izg atottan. – Felakasztotta mag át a nadrág tartójával!
 A feszültség kisült. Kitódultunk a szobából, át a folyosón, hog y meg nézzük mi is. Krug úg y
lóg ott alá a mennyezetről, akár eg y idomtalan rong ybaba. Az arca kék volt és puffadt, kidülledt
szemei üveg esen bámultak ránk. A nyaka valószínűtlenül hosszúnak tűnt.
– Íg y járt a leg jobban – jeg yezte meg Barcelona.
Szenvtelenül néztük a himbálózó testet.
– Nem sajnálom a patkányt – jelentette ki Pici.
Szerintem eg yikünk se sajnálta. Még Steg e se állt ki a védelmében.
– Ezt bele kell vennünk a jelentésbe, különben bajunk lehet belőle – közölte Papa.
Visszatrappoltunk az őrszobába. Miközben Papa leült az íróasztalhoz, hog y jelentést
készítsen, mi – immár sokkal boldog abban – folytattuk a játszmát.
– Kár, hog y nem várta meg , míg Fuhlsbüttelbe szállítják – mondta Porta, és bűvészi
üg yesség g el keverni kezdte a kártyákat. Úg y fig yeltük a kezét, mintha az életünk múlt volna
rajta. – Hiába, eg yeseknek nincs humorérzékük.
Mindketten seftelők voltak. Arra születtek, hog y állandóan bajba keverjék mag ukat, és újra
meg újra kikeveredjenek belőle, mindeközben elismerték eg ymás apró trükkjeit és ravaszság át,
s rendszeresen meg próbálták átverni a másikat. Elloptak mindent, amire csak rá tudták tenni a
kezüket, eladtak mindent, ami az útjukba került, üres töltényeket és nőket eg yaránt.
Az SS-sofőr meg emelg ette a tenyerében a cig arettát, aztán az orrához emelte, és g yanakvóan
meg szag olta.
– Szerintem eg y mocskos hazug láda vag y – állapította meg vég ül. – Szedd szét, és mutasd
meg .
– Kételkedsz a szavaimban? – kérdezte sértődötten Porta. – Ha eg yszer azt mondom neked,
hog y ópium van minden cig arettában, akkor ópium van minden cig arettában.
Meg vetően a szürke Mercedesen lobog ó SS-zászló felé köpött. A sofőr ezt azzal viszonozta,
hog y az I. világ háborúban elesett katonák emlékműve felé sercintett.
Miután a formalitásokkal vég eztek, visszatértek az üzlethez.
– Van eg y csinos kis g umiabroncs-szállítmányom – állt elő az ajánlattal az SS-katona. – A
g ond csak az vele, hog y eg y kicsit forró az áru.
– Te leszel forró, ha tég ed is elcsípnek – mondta neki Porta. – Nem lennék meg lepve, ha
valamelyik nap behoznának hozzánk.
A sofőr hanyag ul vállat vont.
– A kockázat vele jár – tájékoztatta Portát. – Ha érdekel, akkor bónuszként meg kapod eg y jó
kis sztriptízshow címét.
– Sok ilyen helyet ismerek.
– De nem ilyent. Nem itt. Nem tök pucér csajokkal.
Porta meg nyalta az ajkait. Piros foltok ültek ki az arcára.
– Teljesen pucérok?
– Hát, ha a cipőt, a harisnyát és a harisnyatartót nem nevezed ruhának, akkor ig en. Nos, mit
szólsz hozzá?
Porta meg köszörülte néhányszor a torkát.
– Ki tudnád bérelni őket... mondjuk eg y estére?
– Miért ne?
Összedug ták a kobakjukat, hog y meg beszéljék a feltételeket.
 Porta és az SS

Eg yik nap, váratlanul és látszólag minden előzmény nélkül, letartóztatták Ohlsen hadnag yot.
Azzal vádolták, hog y összejátszott eg y g yanússá vált tisztcsoporttal, és hog y rág almazó
szavakat mondott a Führerre. Később kiderült, a feleség e volt az, aki feljelentette.
Eg yik reg g el jöttek érte, két katonai rendőr és eg y hadnag y. Csendben osontak be, kerülve a
feltűnést, amivel azonnal felhívták mag ukra a fig yelmet. Kétség kívül az volt a céljuk, hog y
minél kisebb hűhóval kapják el és vig yék el Ohlsent, mielőtt még kérdezősködni kezdene
valaki, de szerencsére eg yből kiszúrtuk őket, íg y értesíteni tudtuk Hinka ezredest. Nem mintha
bármit is tehettünk volna a letartóztatás ellen, de íg y leg alább meg mutathattuk Ohlsennek,
hog y mennyire becsüljük. Akadt jó pár tiszt, akit szívesen láttunk volna letartóztatva, de
Ohlsen nem tartozott ezek közé. Két éve volt a századnál, és '38 óta szolg ált az ezrednél,
úg yhog y eszünk ág ában se volt tétlenül nézni, hog y elviszik.
A hír hallatán Hinka ezredes azonnal elküldte a seg édtisztjét, hog y feltartóztassa a kopókat.
Riasztotta az őrség et is, minden kijárat le lett zárva. Senki se hag yhatta el a főépületet.
A seg édtiszt nyájasan a hadnag yra mosolyg ott.
– Hinka ezredes szeretne néhány szót váltani mag ával, hadnag y. Ha lenne szíves követni,
elvezetném az irodájába.
A hadnag y és a két rendőr követték, makacsul mag ukkal ráng atva Ohlsent is. Ő volt a
zsákmány, akiért ideküldték őket, nem állt szándékukban elveszteni, ha eg yszer már a
kezükben volt.
Hinka irodájában kitört a vihar. Hinka, dühödten attól, hog y holmi jöttment rendőrök le
merik tartóztatni eg y tisztjét az ő előzetes értesítése nélkül, meg esküdött rá, addig senki nem
fog ja elhag yni az épületet, amíg a helyzet nincs tisztázva. Felkapta a telefonkag ylót, és a
hamburg i Kommandaturt kérte. Azok g yorsan meg tag adtak tőle minden seg ítség et.
Meg próbálta Hannovert is, nem több sikerrel. Ezután az Abwehrrel, a kémelhárítással
próbálkozott, ahol nem tudtak mit kezdeni az esettel. Vég ül kétség beesésében felhívta a
hadsereg személyzeti irodáját Berlinben, és Rudolf Schmudt tábornokot kérte.
Szükség telen mondani, hog y aktivitása eg y olyan reg g elen, amelynek semmiben nem kellett
volna különböznie a többitől, felkeltette a mindig éber Gestapo fig yelmét.
Nem telt bele sok idő, eg y ismerős szürke Mercedes jelent meg két SS Unterscharführerrel
meg eg y alacsony, jól öltözött civillel. Mindhárman tetőtől talpig feketében voltak. A civil
eg yszerre volt szánalmas és baljós. Fekete kalapjával, bokáig érő felöltőjével, a karjára akasztott
esernyővel, beesett vállával és csoszog ó lépteivel olyan volt, akár eg y nag yanyja temetésére
induló banktisztviselő; eg ymáshoz közel ülő, nedvesen csillog ó és szüntelenül mozg ó szemei
pedig eg y nyulat üldöző menyétre emlékeztették az embert.
Brockmann százados alig akart hinni a szemének, amikor elhaladt eme különös lény mellett
a lépcsőn. Meg torpant eg y pillanatra, a pasas után bámult, aztán berohant az üg yeletes
őrmesterhez.
– Ki az ördög volt ez a bohóc?
– Nem tudom, uram. El akartam kérni az eng edélyét, de ő tovasuhant, mint aki meg se
hallott. Mint eg y kísértet...
 – Mint eg y kísértet! – A százados felnyerített. – Inkább eg y szökött holdkóros. Ha valaki csak
eg y kicsit is normális, nem meg y ki az utcára ilyen nevetség es öltözékben. – A telefonhoz
lépett, tárcsázott eg y számot. – Klaus, eg y talpig feketébe öltözött fickó kóvályog az épületben.
Keressétek meg , és kísérjétek az irodámba.
Helyére tette a kag ylót, és elég edetten összedörzsölte a kezét. Akárki is ez a fekete tökmag ,
jót fog nak szórakozni rajta. Brockmann százados nag y mókamester hírében állt, bár
meg ítélésünk szerint néha túl messzire ment. Alig eg y hónappal korábban öng yilkosság ba
kerg ette Köhler hadnag yot. E miatt a kriptatöltelék miatt azonban, g ondolta Brockmann, aki
hajlott hátával és karjára akasztott esernyővel kódorog az épületben, senki se fog ag g ódni.
Brockmann felcsörg ött néhány cimborájához, és őket is meg hívta a partira.
A behatolót a folyosón állította meg eg y Feldwebel, és lekísérte Brockmann irodájába. A férfi
szó nélkül követte; ajkán halvány mosoly játszadozott, nedves szemeiben várakozásteljes fény
csillog ott.
Brockmann már várta, szétterpesztett lábbal, csípőre tett kézzel. A társai kényelmesen
üldög éltek és cig arettáztak, s várták, hog y kezdetét veg ye a műsor.
– Nos? – vakkantotta Brockmann. A lábujjheg yére emelkedve előrelendült, amitől a csizmái
fenyeg etően meg nyikordultak. – Mi a fenét képzel, hog y csak úg y sétafikál eg y kaszárnyában,
mintha az vidámpark lenne? Civileknek tilos eng edély nélkül belépniük, és még ha van is
nekik, akkor is meg kell mutatniuk azt az üg yeletes őrmesternek, nem sétálhatnak be csak úg y,
eg yetlen szó nélkül. – Visszaereszkedett a sarkára, aztán meg int előrelendült, majd meg int
meg ismételte a mutatványt, amitől úg y nézett ki, mint eg y viharos teng eren bukdácsoló hajó.
– Mag a süketnéma, vag y mi a fene? Miért nem válaszolt az őrmesternek, amikor az eng edélyét
kérte?
A civil lehajtott fővel állt, s érdeklődve a padló mintázatát tanulmányozta. Brockmann
elvette a lovag lópálcáját az asztalról, és mérg esen a csizmája szárára csapott vele. Aztán a háta
mög é rakta a kezét, és meg int himbálózni kezdett, a pálcát pedig ide-oda lóbálta, hog y az a
sarkantyúinak ütődve csiling elő hang ot keltsen. Mindeközben, hog y bebizonyítsa, mennyi
mindent képes tenni eg y időben, szorg almasan eg yik lyukas fog át szívog atta, és a szemét
forg atta a cimborái felé. Azok bátorítóan rávig yorog tak cig arettáik füstje mög ül.
– Felfog ta, hog y akár be is zárathatnám, és hag yhatnám, hog y ott rohadjon meg , a cellában?
Eg y ilyen öreg csóka, mint mag a... veszélyes lehet. Honnan tudjam, hog y nem rejteg et
időzített bombákat a felöltője alatt, és nem azért jött, hog y felrobbantsa az eg ész laktanyát!
A civil felemelte a tekintetét. Szelíden Brockmann szemébe nézett, távoli és mereng ő
arckifejezéssel, mint akinek semmi köze a körülötte zajló eseményekhez, hanem sokkal
fontosabb dolg okon töri a fejét.
Brockmann a fekete esernyő felé bökött a pálcájával.
– Van rá eng edélye?
– Persze hog y nincs, hiszen ez az ember szabotőr! – jelentette ki Berni hadnag y. Elnyomta a
cig arettáját, és felkelt, hog y közelebbről is szemüg yre veg ye a pácienst. – Ordít róla.
Szabványos szabotőröltözet, ez kétség telen.
Mindannyian felnevettek, majd körözni kezdtek a férfi körül. Meg vizsg álták minden szög ből,
meg jeg yzéseket tettek a kalap zöldes fényére, a felöltő kerekített vállára, nevetség es hosszára
és a hatalmas kesztyűkre.
– Jót tenne neki eg y kis szolg álat a sereg ben – állapította meg Reichelt hadnag y. – Eg y kis
akciót látna, levezethetné mag ából a feszültség et.
 Nem mintha Reichelt látott volna már akciót. A háború előtt bor– és szeszkereskedő volt,
most pedig a konyakjával és a pezsg őjével vásárolta meg a biztonság át. Reicheltnak jól telt a
háború. Nag y nőfaló hírében állt – mindig leg alább három szeretőt tartott eg yszerre, és
hetenként újakra cserélte őket.
– Brockmann, szerintem meg kellene vizsg álnod a papírjait – javasolta Schmidt, a vezető
hadbiztos, akinek ug yanolyan jól ment a sora, mint Reicheltnak.
Schmidt nem a nőkért, hanem az ételért bolondult. Ez volt az élete. Nemcsak enni imádta,
hanem lopni is, és ha már ellopta, el is adta eg y lübeckstrassei mészárosnak, aki szinte
kizárólag laktanyákból lopott élelmet árult. Nem Schmidt volt az eg yetlen szállítója.
– Nem lepne meg – folytatta Schmidt – , ha kiderülne, hog y kibújt a katonai szolg álat alól.
Íg y, ránézésre, a meg szállt területek valamelyikén lenne a helye. Tetszene mag ának – mondta
az eg ykedvűen álldog áló civilnek. – Vég e szakadna a g yöng yéletnek.
A férfi nem reag ált. Schmidt tanácstalanul összevonta a szemöldökét.
– Szerintetek minden rendben neki odafent? – Erőteljesen kopog tak az ajtón, és mielőtt bárki
is válaszolhatott volna, eg y SS Unterscharführer nyitott be, és robog ott a szobába. Mag as,
nag ydarab fickó volt, leg alább két méter mag as. A karján „SD” felirat díszelg ett, hanyag ul
hátratolt sapkáján ezüstös halálfej csillog ott. Üg yet sem vetve Brockmannra, a civil elé állt,
vig yázzba vág ta mag át, és tisztelg ett.
– Heil Hitler, Standartenführer! Most kaptuk az üzenetet az RSHA-tól rádión keresztül. Azt
mondták, azonnal továbbítsam önnek az üzenetet: a 7. kommandó sikeresen befejezte a
műveletet.
A Standartenführer elég edetten bólintott.
– Nag yszerű, Müller. Mondja meg nekik, hog y különítsék el a fog lyokat. Senki ne beszéljen
velük, mielőtt oda nem érek. Eg y pillanat, és ott leszek.
Müller tisztelg ett, s elhag yta a szobát. A civil az eg ybeg yűlt tisztek felé fordult.
– Köszönetem, uraim, a műsorért. Nag yon élvezetes volt. Most mennem kell, de ne
ag g ódjanak, úg y érzem, hamarosan találkozni fog unk. Heil Hitler! – Müller után sietett.
A tisztek ag g odalmasan eg ymásra pislog tak; már eg yikük se volt olyan mag abiztos.
– Mi az ördög volt ez az eg ész? – füstölg ött Brockmann. Odament az ajtóhoz, kinyitotta, és
kiordított a folyosóra: – Őrmester!
– Ig en, uram.
– Derítse ki, ki volt ez az ember, és öt percen belül jelentse nekem, ha nem akar bajba kerülni.
– Értettem, uram.
Brockmann becsukta az ajtót, odament az asztalához, és enyhén remeg ő kézzel letette a
lovag lópálcát.
Schmidt meg nedvesítette hirtelen kicserepesedett ajkait.
– Gestapo? – mondta ideg esen.
A többiek hallg atásából tudta, hog y nem tévedett. Schmidt meg törölte húsos, rózsaszín
kezével a homlokát, s közben úg y érezte, mintha valaki belemarkolt volna a mellkasába. Volt
némi kolbász, néhány láda sonka, olasz zöldbab és még mieg ymás, ami készen állt arra, hog y
elszállíttassa a lübeckstrassei hentesnek... De most, hog y a Gestapo a laktanyában járt, az ember
nem érezhette mag át biztonság ban.
Schmidt motyog ott valamit mentség ként, s remeg ő kövér lábaival a saját osztálya felé vette
az irányt. Perceken belül az eg ész raktár a feje tetején állt, Schmidt összes embere otthag yta a
dolg át, és rohant teljesíteni az új parancsokat. Húsz perccel később két, sonkával és babbal
rog yásig pakolt teherautó hag yta el a laktanyát. A szállítmányt eg y tüzérség i ezrednél,
Schmidt eg yik cinkosánál helyezték biztonság ba. A művelet a hadbiztosnak néhány kilónyi
súlyveszteség be és tizenkilenc láda pezsg őbe került. A pezsg ő elvitte a nyereség et, ami a
sonkán keletkezett volna.
A laktanyában nem mindenki tudta, hog y ott járt a Gestapo, s azok közül is, akik hallottak
róla, nem esett mindenki pánikba. Eg y bizonyos Oberg efreiter, akinek ebben az időpontban
őrség ben kellett volna lennie, kedélyesen cseverészett eg y Mercedes sofőrjével. Mi másról is
lett volna szó, mint üzletről.
– Gyerünk! – sürg ette a sofőr. – Ki vele! Mennyit akarsz a... – Gyanakvóan körülnézett,
lehalkította a hang ját. – Értük? – A sofőr a jobb karján eg y fehér karszalag ot viselt, amin az
RSHA felirat állt.
– Értékes áruról van szó – felelte Porta. – Az a kérdés, mennyit vag y hajlandó felajánlani
értük.
A férfi habozott. Szemében ravasz fény csillant.
– Mondjuk, ezret. – Mélyen a zsebébe nyúlt, és előhúzott eg y köteg bankjeg yet. Porta az
arcába nevetett.
– Hülyének nézel? Mit képzelsz, mi vag yok én? Jótékonyság i intézmény? Eg y ezres! Te
viccelsz! – Hátratolta a homlokán a sisakot, az autónak támasztotta a puskáját, majd mindkét
kezét zsebre vág ta. – Senki se kényszerít rá, hog y meg vedd az árut. Úg y értem, nem kell
meg venned, ha nem akarod. Én csak azért ajánlottam fel neked, mert azt hittem, elég okos
vag y hozzá, hog y kezdeni tudjál velük valamit. Eg y amatőr nem tudna mit kezdeni vele, s ami
még rosszabb, még a nyakamra hozná a kopókat. De g ondoltam, olyan fickó vag y, aki jól
kiismeri mag át...
– Nézd, ha olyan nag yon akarnám, ing yen is meg szerezhetném mag amnak! – A sofőr
meg vetően az emlékmű felé köpött.
– Tényleg ? – mosolyg ott csúfondárosan Porta. – Nem ma születtem, ne hidd, hog y átverhetsz
a palánkon. – Azzal, válaszképpen a másik férfi g esztusára, kivette eg yik kezét a zsebéből, a
Mercedes fölé hajolt, és a motorháztetőn leng edező SS-zászlóra csapta az orrnedveit. A sofőr
úg y tett, mintha nem vette volna észre. Komótosan elfordult, és harmadszor is meg g yalázta a
76. ezred dicső halottainak emlékét.
– Szerintem, te nem tudod, ki vag yok én és kinek dolg ozom – mondta vég ül, s kidüllesztette
a mellkasát. – Az én főnököm az, aki most nálatok van. Azért ment, hog y a parancsnokotokkal
beszéljen.
– Na és? – vont vállat Porta.
– Mindjárt másképp fog sz beszélni velem, ha elmondom neked, ki ő. Fog adjunk, annyira
betojsz, hog y ing yen adod nekem az értékes cig arettáidat. – A sofőr g onoszul elvig yorodott, és
Porta felé fordította RSHA feliratos karszalag ját. – Én is eladó vag yok... mondjuk, tizenkét
ópiumrúdért.
– Eladó vag y? – Porta az SS-zászlóra harákolt. – Mi az istenért kellene meg vennem eg y ilyen
csúszómászót, mint te?
– A hallg atásomat, pajtás. Nem eng em, hanem a hallg atásomat.
– Ez kész röhej! – Porta újabb nyálbombát zúdított a horog keresztes zászlóra, amely ennyi
trauma hatására abbahag yta a lobog ást, és eszméletét vesztette az undortól. – Meg tarthatod
mag adnak a kibaszott hallg atásodat! Azt hiszed, meg ijedek eg y ilyen nyamvadt pöcstől, mint
te?
 Az SS-katona felső ajka önelég ült vig yorra húzódott. A férfi kihajolt a Mercedes oldalán, és
Porta képébe süvöltötte:
– Jobb lesz, ha vig yázol, különben nag y szarba kerülsz. A főnököm ug yanis nem más, mint
mag a Paul Bielert!
Olyan áhítattal ejtette ki a nevet, mint a részeg hajléktalanoknak prédikáló pap Szűz Máriáét.
Porta rátámaszkodott a motorháztetőre, és rácsorg atta a nyálát a zászlóra.
– Szarok a te Paul Bielertedre! – közölte. – Paul Bielert elmehet, és seg g be kúrathatja mag át!
Az SS-katona tekintete résnyire szűkült.
– Íg y mersz beszélni a Standartenführerről? – Hitetlenül meg rázta a fejét. – Te őrült vag y,
önveszélyes bolond... nem mondhatsz következmények nélkül olyant Paul Bielertre, hog y
kúrassa meg mag át! Bielert Németország leg nag yobb g azembereinek az eg yike! Nadrág tartót
csináltat a beleidből, ha ez a tudomására jut. – A hang ja félénken tiszteletteljessé vált. – Még
Heinrich SS is bepöttyöz a g atyeszba, ha meg hallja Bielert nevét. Eg yetlen emberről hallottam,
aki a szemébe mert nézni, és ez Heydrich Gruppenführer... és mindannyian tudjuk, hog y ő
milyen.
Porta nekitámaszkodott az autó oldalának, és lenézett az elszörnyedt sofőrre.
– Veled mi a helyzet? – kérdezte ártatlan képpel. – Ha olyan rossz, mint mondod, akkor te is
retteg hetsz tőle.
– Mindenki retteg tőle – felelte a sofőr. – Te is azt tennéd, ha lenne eg y csepp ag y a fejedben.
És emlékezz rá, cimbora: nag yon szép és dicső dolog , hog y most vered a melled és téped a
szád, de nem leszel ilyen fölényes, ha eljön az ideje!
– Az ideje? – adta a retardáltat Porta. – Minek az ideje?
– A számadás ideje, cimbora. A nap, amikor oda kell állnod a Standartenführer elé, és a
szemébe kell nézned.
– Miből g ondolod, hog y valaha is ilyet fog ok tenni?
– Nem g ondolom, tudom! Onnan, hog y amikor majd a kedvem tartja, mindent elmondok a te
piszkos kábítószer-üzelmeidről. És ha majd Bielert elé állsz, azt fog od kívánni mag adnak,
bárcsak ne merészkedtél volna ilyen messzire. Éppen teg nap hallottam, hog y kivég eztetett
kilenc embert, csak a hecc kedvéért. Amikor azt mondom, kivég eztette őket, úg y értem, hog y
leüttette a fejüket a húsvág ó tőkén. Kilencet eg y csapásra! Kilenc fej g urult a kosárba. Én
mondom neked... ha a kezébe kerülsz, semmi esélyed. Nem azért mészároltatta le ezeket az
embereket, mert bűncselekményt követtek el, hanem azért, mert szórakoztatta őt!
– Ug yan – leg yintett meg vetően Porta – , ez semmi. Volt eg yszer eg y parancsnokom, aki szó
szerint pszichopata sorozatg yilkos volt. Lindenaunak hívták. Lindenau papa, íg y neveztük őt,
hog y kifejezzük a szeretetünket. – Porta elmélázott eg y pillanatra, majd elvig yorodott.
– Hamuvá ég ett Kijevnél. A saját szememmel láttam. – Néhány percig boldog an heherészett,
aztán visszatért Bielertre: – Hidd el nekem, Bielert eg y csecsemő Lindenau papa mellett.
– Honnan tudod? – kérdezte féltékenyen a sofőr. – Még soha nem volt dolg od a
Standartenführerrel!
– Azt te csak hiszed. Meg lennél lepve, ha tudnád, hány embert ismertem meg eddig i
pályafutásom alatt. Olyan embereket, akikkel személyes kapcsolatba kerültem.
– Személyes kapcsolatba? – A sofőr értetlen képet vág ott. – Ezt meg hog y érted?
– Az én pozíciómban – mondta büszkén Porta – az ember g yakran kerül kapcsolatba mind a
krémjével, mind az aljával. És ha üzleti kapcsolatba kerülsz valakivel, akkor személyesen is meg
kell ismerned, érted... Különben hog yan köthetnél üzletet vele? Úg y értem, túl sokat tud eg yik
üzletfél a másikról. Tehát, ha én mondjuk felajánlok neked valamit, és te meg veszed, akkor
máris személyes kapcsolatba kerültünk eg ymással. Ha érted, amit mondok.
A sofőr nem szólt. Nem akarta elhinni, amit Porta mondott, ug yanakkor abban sem lehetett
biztos, hog y az eg ész csak mese. Porta behunyta fél szemét, g ondosan célzott, és eg y újabb
buborékhalmazt helyezett a zászlóra. A sofőr kihajolt az autó ablakán, a motorháztetőre nézett,
aztán Portára ordított:
– Tartsd meg mag adnak a büdös nyálad! Nézd a zászlómat! Teljesen tönkretetted!
– Eg en – értett eg yet mosolyog va Porta. – Úg y néz ki, mintha felhőszakadásba keveredtél
volna vele.
A sofőr paprikavörös fejjel kiszállt a kocsiból, és a kabátja ujjával meg próbálta szárazra
törölni a zászlót, persze nem sok sikerrel.
– Ha még eg y eg yszer ilyent csinálsz, nag yon meg bánod – ült vissza a vezetői ülésbe.
– Gondolod, hog y most meg ijedtem? – kérdezte g únyosan Porta.
Az SS-katona bevág ta az ajtót, aztán kidug ta a fejét az ablakon, és g yanakvóan Portára nézett.
– Tényleg üzleteltél a Standartenführerrel?
– Ne leg yél kíváncsi rá.
– Kérdeztem valamit!
– Gondolod, hog y elmondom neked? Miért nem szaladsz hozzá, és kérdezed meg tőle?
Eg ykettőre kiderülne, hog y üzleteltem-e vele vag y nem. De fig yelmeztetlek – hajolt le és tolta a
másik arcába az orrát Porta – , csak akkor tedd, ha szeretnél eg y szép nag yot pihenni
Torg auban.
– Ki beszélt itt Torg auról? – A sofőr visszahúzta a fejét az autóba, és sértett méltóság g al
Portára emelte a tekintetét. – Beszélt itt eg yáltalán valaki arról, hog y a Standartenführerhez
szaladok?
– Te. Az imént. Emlékszel?
– Felejtsd el. – A sofőr alacsonyabb lett néhány centiméterrel. – Csak mondtam, hog y
mondjak valamit. Nem g ondoltam komolyan, becsszó. – Kierőltetett mag ából eg y rekedt
nevetést. – Azt hittem, a parancsnokodról fog sz mesélni. Lindenau papáról, aki meg ég ette
mag át Kijevnél.
– Mi lesz a cig arettákkal?
– Kellenek, ne ag g ódj. Meg veszem őket – mondta boldog an a sofőr. – Csak mondj eg y árat,
és... Tudod, mit? Kapsz tőlem eg y jó kis címet is.
– Miféle címet?
– Eg y remek helyről van szó. Átlag fölötti. – A sofőr kacsintott. – Hidd el, tetszeni fog .
– Nos, majd fontolóra veszem – mondta keg yesen Porta. – De többé ne halljak olyant, hog y
Bielerthez rohansz, rendben? A hozzád hasonló kisembernek nem ajánlatos efféle dolg okba
keverednie. Nem tudhatod, mibe nyúlsz bele. Veg yük például az én esetemet... – Kidüllesztette
a mellkasát. – Nem kerülsz eg y büntetőezredbe csak úg y, semmiért. Nektek, az SS-nél, túl
könnyű dolg otok van. Ezért vag ytok olyan puhányok. Nem is tudom, lehet, hog y nem kellett
volna felajánlanom neked ezt az árut. Honnan tudhatom, hog y nem fog sz valami hülyeség et
csinálni? És ha ig en, és beszélsz rólam meg arról, amit mondtam, Bielert barátod nag yon nem
fog örülni. Ő profi, ezt elismerem. Te viszont – Porta elfintorodott – , te csak eg y átkozott
amatőr vag y. Beg yulladsz az utolsó pillanatban, és akkor mindketten nyakig leszünk a szarban.
– Még soha nem tettem ilyent!
– Lehet, de ez ig encsak forró áru. Ilyent még soha nem adtam el neked.
 A sofőr meg nedvesítette az ajkait.
– Nézd, kapsz tőlem háromezret az ezer helyet, és a tetejébe adok még neked eg y doboz
tejport is. Mit szólsz ehhez?
– Honnan származik ez a tejpor1?
– Dániából – felelte büszkén a férfi. – Ott emeltem el, a Todt Szervezettől.
– Nem rizikós?
– Á, eg yáltalán nem. És meg kapod tőlem a címet, ahog y íg értem. Ennél jobb ajánlatot
senkitől se kapnál, nem ig az?
Porta úg y tett, mint aki fontolg atja a dolg ot. Meg vakarg atta a hónalját, a feje búbjáról a
homlokára tolta a sisak elejét. Tűnődve szívog atta kevés meg maradt fog ai eg yikét.
Az SS-katona, akinek most már mindennél jobban kellett az az ópium, vég ső elkeseredésében
hozzátette:
– Eszembe jutott még valami. Van eg y köteg fényképem, amit meg kaphatsz, ha akarod.
– Fényképek? – húzta el a száját Porta. – Mit kezdhetnék néhány koszos fényképpel?
A sofőr félénken rákacsintott.
– Érdemes meg szerezni őket, hidd el nekem. – Néhány félreérthetetlen, obszcén mozdulatot
tett a kezével. – Nem a szokásos cucc, én mondom! Ig azi művészeti alkotások. Minden, amiről
valaha is álmodtál. Minden ízlést kielég ít. Még eg y miskárolt majom is kézbe venné mag át
tőle.
– Nem ismerek eg yetlen miskárolt majmot se – tiltakozott Porta, de azért látszott rajta, hog y
felkeltették az érdeklődését a fényképek. – Hol vannak azok a fényképek?
– Nálam. – A sofőr ravaszul elvig yorodott. – Az ilyesmit nem ajánlatos őrizet nélkül hag yni.
– Vessünk rájuk eg y pillantást.
Porta a másik felé nyújtotta koszos kezét.
– Mit képzelsz? – mérte vég ig sértődötten a sofőr. – Én se vag yok mai csirke.
– Jól van. Tudod, mit csinálhatsz a fényképeiddel! – Porta visszahúzta a kezét, vállára vetette
a puskát, és indulni készült.
A sofőr azonnal kinyújtotta a kezét az ablakon, és meg rag adta a karját.
– Ne siess annyira. Meg eg yezhetünk.
Gyanakvóan méreg ették eg ymást.
– Lássam a képeket.
– Feltartom őket, és te messziről vethetsz rájuk eg y pillantást – eng edett a sofőr.
– Tudod, mit? – mondta meg vetően Porta. – Háromszor ennyiért is eladhatnám az árut
bármikor. Csak azért ajánlottam fel neked, mert van eg y olyan halvány érzésem, hog y
hamarosan te is közénk fog sz tartozni.
– Közétek? – ismételte meg riadtan a sofőr. – Ezt meg hog y érted?
– A mi századunkba. Nézd, túl sok vaj van a fejeden ahhoz, hog y a vég telenség ig meg úszd.
Nem vag y te annyira okos. Előbb-utóbb elcsípnek, és ahog y elnézlek tég ed, inkább előbb, mint
utóbb. És ha ez meg történik, pajtás, g yanítom, hog y mellettünk fog od találni mag ad: a
menetoszlopban és a lövészárokban. Persze, csak azután, hog y Torg auban már meg unták a
képedet.
– Ig en? Úg y g ondolod? Szerintem pedig tévedsz. Ha eg yszer eljön a nap, amikor kirúg nak az
SS-től, akkor nem a ti rong yos ezredetekbe fog ok kerülni, hanem a lovasság hoz. Nekünk külön
büntetőezredünk van, és én oda fog ok kerülni.
– Ah, netán a 37. ulánus ezredről beszélsz? – kérdezte ironikusan Porta. – Mert ha ig en, van
eg y aprócska g ond. Már nem léteznek. A 49. kalmük ezred fasírtot csinált belőlük. Csak tízen
maradtak életben, és nekik valahog y nem sikerült újraalakítani az ezredet. Úg yhog y nincs
szerencséd, pajtás.
A sofőr döbbenten meredt Portára.
– Ez ig az?
– Hazudnék én neked?
Hosszú ideig eg yikük sem szólt. Porta az autó mellett üldög élt, és ráérősen a körmét pucolta.
– Izé... ha még is hozzád kerülnék – szólalt meg a sofőr – , akkor g ondolod, hog y
boldog ulnék?
Porta vállat vont.
– Nehéz előre meg mondani. Van, akinek sikerül, van, akinek nem.
– Van kürtös a századotokban?
– Bírnál kürtös lenni, mi? – Porta a sofőrre vig yorg ott. – Ez már változás a javából, pajtás.
Néhány perccel korábban még le se tojtál volna minket. Már nem vag yunk annyira fölényesek,
SS-katona úr?
– Sohasem voltam fölényes – tiltakozott élénken a sofőr. – Nem vag yok annyira ostoba. Ebben
az átkozott világ ban az embernek nem ajánlatos túlzottan mag abiztosnak lennie. Mindenki
tudja, hog y a Standartenführer mellett még senki nem öreg edett meg . Lehet, hog y nálatok
több esélyem lenne. Teg yük fel, hog y odakerülnék hozzátok. Tudnál valamiben seg íteni
nekem?
– Seg íteni neked? – Porta eg yből g yanakvóvá vált.
– Abban, hog y kürtös leg yek. Várj csak eg y percet, meg mutatom neked. – A kesztyűtartó
mélyéről előszedett eg y makulátlanul fényes trombitát, melyről a lovasság aranyzászlaja
fityeg ett.
– Látod ezeket? – mutatott a nég y rozettára, amit a hang szerre rag asztott. – Versenyeken
nyertem őket. Mindenhol játszottam már ezzel trombitával. Adolf eg yik nag y muriján is
játszottam, ahol minden nag y fejes ott volt. Fújtam az öreg Károly királynak, és fújtam
Chamberlainnek, amikor '38-ban átjött, hog y lyukat beszéljen Adolf hasába. Még eg y kép is volt
rólam az ang ol újság okban. A nevemet is leírták, meg minden. Jobban érdekeltem őket, mint
Adolf vag y Chamberlain.
– Nem meg lepő – mondta szárazan Porta. – Ki kíváncsi két bohóc badarság aira?
– Nézd, ha nem hiszel nekem...
– Hiszek neked, az isten szerelmére! – Porta mérg esen ellökte a trombitát, amit a másik a
szájához emelt, hog y meg fújja. – Meg ne fújd ezt az átkozott szerszámot! Azt akarod, hog y az
eg ész laktanya kitóduljon?
– Csak meg akartam mutatni neked...
– Kímélj meg tőle. Várd meg , amíg meg történik, és akkor majd meg látom, miben
seg íthetek.
– Mondanál néhány szót az érdekemben a parancsnokodnak?
– Te még mindig nem érted – húzta ki mag át Porta. – Nem kell beszélnem se a
parancsnokkal, se senki mással. Gyakorlatilag én vag yok az, aki ezt a századot irányítja. Ha azt
mondom neked, hog y kürtös leszel, akkor kürtös leszel, és kész. – Látva, hog y a sofőr
kételkedik a szavaiban, barátság osan a vállára csapott. – Ug orj be valamikor Piás Bernardhoz a
trombitáddal, és meg nézzük, mit tudsz.
– Mi lesz a cig arettákkal?
 – Mi lenne? Kell vag y nem?
– Kell hát, csak az árban nem eg yeztünk még meg . Ha a három lepedő meg a fényképek
ellenében ideadnád őket, az remek lenne mindkettőnknek. Nem semmi ez a pakk, még eg y
ilyen g yűjteményt nem találsz. Eg ymag ukban meg érnek tizenkét ópiumrudat. Nézd csak meg
őket!
Kivett a zsebéből eg y köteg fényképet, és kiválasztott belőle eg yet. Porta hűvös, látszólag
közömbös tekintettel bámulta a remekművet, de a szeme csillog ásából látszott, alig várja, hog y
rátehesse a kezét. A sofőr, akinek ez nem kerülte el a fig yelmét, szég yellősen helyére tette a
fényképet, s előhúzott helyette eg y másikat, amely eg y annyira pornog ráf jelenetet ábrázolt,
hog y az még Portát is meg lepte. Képtelen lévén tovább türtőztetni mag át, Porta a fényképért
nyúlt. A sofőr elvig yorodott, és elrántotta előle a képet.
– Nem rossz, mi? És ez még a g yeng ébbek közül való. Várj csak, míg meg látod a többieket!
– Meg nyalta az ajkait, kacsintott. – Eg y hónapig nedves álmaid lesznek!
Porta összeg yűjtötte maradék méltóság át. Hátrált eg y lépést, elhúzta az orrát.
– Az ig azit is meg tudom fizetni – mondta a sofőrnek. – Minek nekem a fénykép?
– Nem lesz ilyen nag y a szád, ha visszaküldenek a lövészárokba. Lefog adom, hog y ott nem
olyan könnyű...
– Ott is meg találom majd a módját – komorodott el Porta.
– Ig en? Nos, ha íg y g ondolod... – A sofőr vég ig perg ette a paklit, elidőzve eg y pillanatra
némelyik képnél, meg dolg ozva Porta ideg eit eg y-eg y izg atott kuncog ással, eg y-eg y hosszan
elnyújtott, kéjes sóhajjal. – Pedig jó üzletet csináltál volna velük. Okosabbnak hittelek: vég ül is
ha meg untad őket nézeg etni, bármikor továbbadhattad volna őket másnak, jó áron. De ha nem
izg atják a fantáziádat, akkor nincs mit tenni.
– Várj csak eg y percet – fog ta meg a kezét Porta. – Hadd vessek rájuk eg y g yors pillantást,
hog y lássam, valódiak-e, és tényleg olyan jók, mint mondod. Eg yszer már meg jártam, nem
szeretném, ha még eg yszer meg történne.
– Hog y esett meg a dolog ?
– Eg y g ennyláda eladott nekem harmincöt fényképet. Meg mutatta az első nég yet, és én elég
lüke voltam ahhoz, hog y elhig g yem neki, a többi is ig azi. Csak otthon jöttem rá, amikor meg
akartam nézni őket, hog y átvertek. Az összes többi fényképen tájak, épületek meg effélék
voltak. Nyolc teljes napig nyomoztam a tetű után. De még nem adtam föl, mert két üveg
vodkát íg értem Picinek arra az esetre, ha elkapná helyettem. És el fog om kapni eg y nap, ebben
biztos vag yok. Soha nem felejtek el eg y arcot. És ha ráteszem a kezem arra a rohadékra
– lehajolt az ablakhoz, és észrevétlenül előhúzott kését elhúzta a sofőr torka előtt – , akkor soha
többé nem fog szennyes fényképeket árulni, ezt nekem elhiheted.
– Elhiszem. – A sofőr arcán ráng ani kezdett eg y ideg . – Felesleg es demonstrálnod.
– Gondoltam, jobb, ha tudod.
– Azt hiszed, eljátszanám ug yanazt a trükköt? Annyira hülye azért nem vag yok. Ráadásul a
barátom vag y. Veled sose tennék ilyent.
– Miért nem? – kérdezte cinikusan Porta. – Én habozás nélkül meg tenném veled, ha elég
naivnak hinnélek. Meg tenném bárkivel, aki hag yná, hog y meg teg yem. Te meg én, cimbora, mi
ketten vértestvérek vag yunk. Amit én meg tennék, azt meg tennéd te is, ez mindkettőnk
számára világ os. Úg yhog y mutasd azokat a fényképeket, mielőtt üzletet kötnénk.
– Nos, nem t'om... – A sofőr töpreng őn meg vakarg atta a fülcimpáját a slusszkulcs heg yével.
– Eg yezség et ajánlok: én meg eng edem neked, hog y vég ig pörg esd a fényképeket, te pedig adsz
nekem eg y cig arettát. Csak azért, hog y fog jam. Zálog képpen.
– Rendben.
A csere meg történt. Porta alig várta, hog y rátehesse a kezét a fényképekre. Eg yenként
vég ig nézte őket, kidülledt, nedves szemmel, a sofőr pedig , markában az ópiumos cig arettával,
elég edetten fig yelte.
– Tetszik? – kérdezte közönyösen.
Porta nyelt néhányat, meg köszörülte a torkát, aztán kinyög te:
– Nem rosszak. Néhány eg észen dög ös. Azt hiszem – tért vissza belé az üzletember – ,
bármikor bérbe adhatom őket, ha már mindeg yiket meg untam. Pici elég bolond ahhoz, hog y
eg ész évi zsoldját felajánlja néhány napnyi élvezetért. Jól van, áll az üzlet.
Átadásra került a maradék tizeneg y ópiumrúd. Porta a zsebébe tette a fényképeket, a sofőr
pedig elővett három köteg bankjeg yet. Porta meg számolta a pénzt.
A sofőr eg yenként meg szag olg atta frissen szerzett ópiumos cig arettáit. Jó minőség űek
voltak, jól telepakolva anyag g al – már rég en látott ilyent. Azon töpreng ett, nem érné-e meg a
pénzt és a fáradság ot eg yszer jól leitatni Portát, hog y kiszedje belőle, honnan szerezte őket.
– Várjunk csak! – kiáltott fel Porta. – Itt száz márkával kevesebb van.
– Nem lehet. Ezer van mindeg yik köteg ben, én mag am számoltam meg .
– Akkor számold meg még eg yszer.
A sofőr meg tette, háromszor is. Száz márkával kevesebb. Értetlenül meg rázta a fejét, de
vég ül átadta a százmárkást. Nem akarta, hog y vacak száz márka miatt ug orjon az üzlet.
– Íg y már jobb. – Porta összeg umizta a pénzt, és elg ombolta őket eg yik zsebébe. – Most pedig
halljam a címet, amit íg értél.
– Máris mondom. Az Alster mellett van. Eg y fehér ház fekete tetővel, nem tévesztheted el.
– Rákörmölt valamit eg y papírdarabra. – Tessék. Mondd, hog y Rudolf küldött. Rudolf Kleber.
Ismernek eng em. Eg yébként kínaiaké volt a hely.
– Nem felejtettek itt eg y-két csajt? El tudnék viselni eg y kis keleti élvezetet. Állítólag
– mondta halálkomolyan Porta – fejen állva is tudják csinálni.
– Erről semmit nem tudok, de minden márkádért meg fog nak dolg ozni, az biz... – Hirtelen
meg merevedett. – Vig yázz, jön!
Rudolf szemvillantás alatt tökéletes sofőrré változott. Némán, rezzenetlen arccal, eg yenes
háttal ült a kormány előtt, az ópiumcig arettákat eg yetlen üg yes kézmozdulattal eg y rejtett
zsebbe varázsolta.
Porta ellépett az autótól, és szabályos vig yázzállásba vág ta mag át. Úg y nézett ki, mintha már
leg alább száz éve nem mozdult volna az őrhelyéről. Csak a szeme járt, az épületből kilépő
három férfit fig yelte. A feje búbjáig feketébe öltözött Paul Bielertet, az SD Unterscharführert,
aki a pisztolytáskáján tartotta eg yik kezét, és a kettőjük közt ballag ó Ohlsen hadnag yot.
Beszálltak az autóba, s a hosszú, szürke Mercedes méltóság teljesen kig ördült a laktanya
udvaráról.
Porta eg y pillanatra elmélázott azon, vajon hova vihették a hadnag yot és miért, aztán amint
az autó eltűnt a láthatárról, villámg yorsan elhag yta az őrhelyét, és behúzódott az eg yik
g arázsba, néhány olajoshordó mög é, hog y szemüg yre veg ye a zsákmányát. Vég ig nézte a
fényképeket, mohón mag ába ivott minden eg yes buja részletet, majd amikor az izg alma
kezdett elviselhetetlenné válni, elrakta a fotókat, elővette a bankjeg yköteg et, és újra
meg számolta a pénzt. Ezután eg y másik zsebéből kivette a százmárkást, és a többihez g umizta.
Vég ül még is méltóztatott visszatérni az őrhelyére, ahol Heide már várta.
 – Hol az ördög ben voltál? – rivallt rá Heide. – Pici már kétszer járt erre, és eg yszer sem látott.
– Húzz el innen – felelte Porta a tőle meg szokott kedvesség g el. – Rosszul vag yok, ha a
képedet kell néznem. Vannak fontosabb dolg aim is, mint katonásdit játszani.
– Pofa be! – kiáltott rá Heide. – Őrség ben kellene lenned, és a fenébe, g ondoskodni fog ok róla,
hog y ott is lég y! Tőlem kapod a parancsokat, nem te találod ki őket mag adnak!
– Ki mondta? – g únyolódott Porta.
– Én! – ordította Heide. – Talán nem tudod, de itt járt a Gestapo. Nem csodálkoznék rajta, ha
tég ed kerestek volna. Mondtam neked, hog y kötéllel a nyakadban fog od vég ezni.
– De nem most, pajtás. Jöttek, voltak, mentek, és nem én voltam az, akit mag ukkal vittek.
– Jól van – morog ta Heide – , de akkor is eleg em van abból, hog y állandóan nekem kell a
hátamat tartanom érted. Leg közelebb te viseled a következményeket, még az se érdekel, ha
lóg ni fog sz.
– Rendicsek. Nekem meg felel. Tudok vig yázni mag amra.
Porta dudorászva a zsebébe nyúlt, és elővette a fényképeket. Vég ig nézte őket, elég g yorsan
ahhoz, hog y felkeltse Heide kíváncsiság át, és elég lassan ahhoz, hog y a másik láthassa, mi van
a képeken. Heide eg yből elfelejtette minden búját-baját.
– Honnan szerezted őket? – kérdezte kíváncsian.
– Nem mindeg y? – Porta eltakarta a képeket Heide elől. – Semmi közöd hozzá.
Heide nyelt eg yet.
– Hadd nézzem meg őket.
– Rendben. Meg kaphatod őket eg y órára, ha akarod.
Heide eléje tartotta a tenyerét; az arcán két vörös folt izzott. Porta még eg yszer
vég ig perg ette a fényképeket.
– Léleg zetelállítóak, nem? Nézd ezeket a dudákat...
– Ug yan, g yerünk már, add ide őket!
– Szerintem – csig ázta tovább Porta – , akkor kellene inkább elvinned őket, amikor rá is érsz
meg nézni őket. Különben pazarlás lenne, nem ig az? A helyedben a budira vinném őket, és
bezárkóznék velük eg y-két órára, íg y leg alább senki...
Heide arcán kiütött a veríték.
– Mennyit akarsz értük?
– Semmit. Nem eladóak.
– Akkor... akkor mit akarsz értük? – Heide hang ja annyira remeg ett az izg alomtól, hog y alig
lehetett érteni a szavait.
– Kibérelheted őket, ha akarod. Száz márka az eg ész csomag eg y órára, vag y ha nem kell az
összes, akkor darabonként öt márka.
– Meg őrültél? – Heide hang ja rög tön visszatért. – Száz márka eg y rakás kivénhedt kurváért?
Viccelsz?
Porta vállat vont, és eltette a fényképeket üres g ázmaszktáskájába.
– Senki nem kényszerít.
Elballag ott, mag ára hag yva a vág y és sértett méltóság veg yülékétől sisterg ő Heidét. Nem
telt bele két másodperc, Heide ott kutyag olt mellette.
– Add ide őket. Tessék, itt a száz márkád. Remélem, tisztában vag y vele, hog y rablás, amit
csinálsz!
– Nos – tárta szét a karját Porta – , én nem tehetek róla, hog y szexuálisan túlfűtött vag y, és
mindenáron szennyes fotókat akarsz bámulni.
 Heide az izg alomtól és szég yentől fülig vörösen, kikapta a kezéből a fényképeket, a zsebe
mélyére süllyesztette őket, és szó nélkül elporzott. Az őrszolg álat vég én eltűnt a latrinában, s
bő eg y órán át senki sem látta.
– Mag ukkal vitték Ohlsen hadnag yot – újság olta az őrszobára visszatérő Portának Barcelona.
– Ig en? És akkor? – Portát nem hatotta meg a dolog . – Tud vig yázni mag ára. Eg yébként,
miért kapták el?
– Azt senki nem tudja, az viszont biztos, hog y a fejeseket nag yon beg urította az eset.
– Nem sokra meg y azzal Ohlsen.
– Hinka őrjöng ött, a seg édje pedig állítólag epilepsziás rohamot kapott. Grün Feldwebel
szerint többé nem fog juk látni Ohlsent. Úg y néz ki, hamarosan új századparancsnokunk lesz.
– Nyilván valami komoly – szólalt meg a Lég iós, aki az imént lépett a szobába, és elkapta a
mondat vég ét. – Láttam, amikor elvitték. Eg y SS Mercedessel, aminek a hátsó ülésén Bielert
sunyított. Tudjátok, mit jelent ez: IV/2-es üg yosztály. Ők pedig nem fog lalkoznak akármivel.
– Mit csinálhatott? – tűnődtem hang osan.
– Mindig ez a baj a tisztekkel. – Porta unott képet vág ott. – Soha nem tudják befog ni a
szájukat. Mint valami vénasszonyok, kotyog nak itt, kotyog nak ott, mindenhol és mindenkinek,
aki meg hallg atja őket. Annyira szeretik hallani a saját hang jukat, hog y az se érdekli őket, ha
bajba juthatnak miatta. Kifejezetten szeretik, ha mások kihallg atják a beszélg etésüket, ezért
olyan hang osan beszélnek, hog y még akkor is hallod, amit mondanak, ha nem akarod. Közben
meg azt hiszik, hog y a mellüket borító bádog ok meg védik őket, és senki se nyúlhat hozzájuk,
merthog y ők kibaszott tisztek; nem képesek felfog ni, hog y amikor Bielert elé kerülsz, már csak
eg y rakás hús vag y számára.
– Disznószart zabáljak, ha még eg yszer látjuk Ohlsent – csillog tatta meg g azdag szókincsét
Steiner.
– Szerintem se fog juk viszontlátni – bólintott komoran a Lég iós.
Hirtelen Pici csörtetett be, a szokásosnál jóval zajosabban – szemlátomást balhéra vág yott. Az
eg yik sarokba lökte a puskáját, Barcelona lábának csapta a sisakját, aztán beleköpött valakinek a
csészéjébe.
– Mi bajod? – morog ta Barcelona.
– Meg mondom neked, mi bajom! – Pici felüvöltött, akár eg y haldokló elefánt. – Az eg ész
őrszolg álatot a villanykerítés mellett töltöttem, eg y big ének tettem a szépet...
– Mit kerestél te az elektromos kerítés mellett? – kérdezte g yanakvóan Papa.
– Fűztem a csajt, már mondtam!
– Semmi keresnivalód ott! – tolta le Papa.
– Akkor is ott voltam, úg yhog y le van szarva, és kész! – kapta fel a vizet Pici.
– És mi történt? – térítettem vissza a tárg yhoz. – Nem akart belemenni a játékba?
– De, dehog ynem – felelte keserűen Pici. – A g ond csak az volt, hog y mielőtt nekiláttam
volna, rám jött ez a pisilhetnék.
– És?
– És rápisiltem... – Esedezőn széttárta a karját. – Pisilt már valamelyikőtök villanyvezetékre?
Válaszképpen hang osan röhög ni kezdtünk. Pici harag osan összevonta a szemöldökét.
– Gondoljátok, hog y olyan mulatság os? Majdnem szénné ég tem... ő meg csak állt ott és
vihog ott, a bug yijával a kezében, én pedig próbáltam elzárni a slag ot, de sehog y se sikerült.
Jézusom! – Az asztalra csapott. – Ott állt bug yi nélkül, teljesen bezsong va a tyúk, én meg csak
hug yálok, mint az állat, és sült virslit csinálok a farkamból!
 – Roppant kellemetlen – jeg yezte meg Porta. – Fog add részvétem. Tudom, milyen, eg yszer
velem is meg történt. Nem azért, mert elektromos kerítésre pisiltem, annyira hülyék azért nem
vag yunk, de a helyzet nag yon hasonló volt ehhez...
– Most pedig olyan kanos vag yok, mint eg y bika! – ordította világ g á Pici.
– Azt hiszem, seg íthetek rajtad – mondta készség esen Porta. – Eg y új fényképsorozat, olyan,
amilyent még soha nem láttál. Ennél szaftosabbat még soha nem láttam. Száz márkáért a tied
lehet eg y órára. Amint Heide vég zett velük, meg kapod őket. Mit szólsz?
Pici azonnal elfelejtette a kerítésnél történt incidenst.
– Meg kaphatom őket hitelbe?
– Hitelbe? – bámult rá elkerekedett szemmel Porta. – Hitelbe? – ismételte meg még eg yszer,
eg y elborzadt fél oktávval mag asabban. – Mit képzelsz, mi vag yok én? Jótékonyság i intézmény?
– Jól van, nem kell annyira beg urulni – csitította Pici. – Száz márkát mondtál?
– Annyit – erősítette meg Porta.
– Meg szerzem! – Pici az ajtó felé indult. – Meg szerzem, esküszöm. Csak nehog y odaadd
másnak, mielőtt visszaérnék!
– Másolatokat kellene készíteni róluk – morfondírozott Porta. – Úg y az eg ész laktanyának
kikölcsönözhetném őket.
– Tizenkilenc éves voltam – mesélte a Lég iós – , amikor az első kivég zést láttam.
Casablancában voltunk, emlékszem. Az eg yik katona, aki már tizenkét éve szolg ált a sereg ben,
eg yszer csak beg olyózott. Fog ta mag át, és csak úg y kig aloppozott a jóisten tudja, hova. Azt
hitte a bolond, hog y épp ő lesz az, akinek sikerülni fog a dezertálás. Azóta persze több száz
kivég zést láttam, de az elsőt valahog y nem felejti az ember.
– Én csak tizennyolc voltam – mondta Barcelona. – Madridban történt, amikor a Thälmann
zászlóaljban* szolg áltam. Le kellett lőnünk eg y velem eg ykorú kölyköt a vág óhíd mög ött.
Semmit nem csinált a szerencsétlen fickó. Gazdag apja volt, ez volt minden bűne. Tehát
lelőttük. Istenem, micsoda mészárlást vég eztünk. Senki nem mondta, hog y kell csinálni, és
eg yikünknek se volt g yakorlata benne. Ellőttük a fél fejét!
– Ami eng em illet, én nem szoktam tépelődni, ha kivég zésen kell részt vennem. – Heide
fölényesen vállat vont. – Szerintem teljesen mindeg y, hog y valaki a fal előtt áll vag y a
lövészárokban kuporog . Úg yis eg yre meg y. A háború miatt van ez is, az is.
– Emlékeztek még arra, amikor le kellett lőnünk azt a telefonoskisasszonyt? – kérdezte
tőlünk Pici, akit mindig vonzottak az efféle történetek. – Az aztán kész kabaré volt! Sven
hibájából. Ő meg Steg e voltak a hibásak. Úriemberként akartak viselkedni, meg akarták kímélni
a tyúkot a felesleg es szenvedéstől. És miközben ők ketten szerencsétlenkedtek, a céltábla
kereket oldott.
– Emlékszem! – Porta rekedt hang on felröhög ött. – Fog ócskáznunk kellett vele abban a
marha nag y épületben...
– Gustav meg vég ig ott loholt mög öttünk, és azzal fenyeg etőzött, hog y ha menekülés közben
lőjük le a tyúkot, akkor...
– Persze, mert annak rendje és módja szerint a szabályzat értelmében eljárva kellett
kivég ezni, különben Gustavnak több papírral kellett volna bíbelődnie.
– Hog y sikoltozott, amikor kicipeltük onnan...
– Az a nő g yilkos volt – mondta hűvösen Heide. – Láttam az aktáját Dorn Hauptfeldwebel
irodájában. Meg ölte a leg jobb barátnőjét.
 – Ig en, de csak azért, mert a barátnője elcsábította a vőleg ényét – tiltakoztam.
– A vőleg ényét a seg g em! Csak lefeküdt vele, meg elszedett tőle mindent. A pasas g azdag
volt, emlékeztek?
– A jövő héten Fuhlsbüttelben leszünk szolg álatban – szakította meg az emlékek áradatát
Steiner. – Úg y intéztem, hog y a beteg szobában leg yek vég ig . Már jártam a Feldwebelnél. Két
karton cig arettámba került, de meg éri. Biztos forrásból tudom, hog y leg alább öt kivég zés lesz
a jövő héten.
– Eng em aztán nem izg at – jelentette ki Pici. – Amíg többet fizetnek érte, a fenét érdekli,
hog y hány embert kell kivég ezni. Én úg y vag yok vele, hog y úg yis meg csinálná más helyettem,
miért ne markoljam hát fel én az extra zsoldot?
– Pontosan – értett vele eg yet Heide. – Különben is katonák vag yunk. Azt tesszük, amit
mondanak nekünk.
 Előzetes letartóztatás

A Gestapo eg yik irodájában, a Stadthausbrücke 8. alatt Ohlsen eg y széles íróasztal előtt ült,
Paul Bielerttel átellenben.
Ohlsen eg y okiratot tartott a kezében. Bielert vastag szivarja füstjét bámulta elmélázva, és
elég edetten mosolyg ott közben. Ohlsen a 123. letartóztatottja volt ezen a héten. Müller
Gruppenführer Berlinben kénytelen lesz kifejezni elismerését eme teljesítmény hallatán. Ig az,
Müller eg y hülye barom. Össze se lehet hasonlítani Heydrich Oberg ruppenführerrel.
Bielert változtatott az ülepe helyzetén. Heydrich. Meg ölték azok a bolondok. Pedig ő volt a
leg jobb – olyan főnök volt, akinek Bielert szívesen dolg ozott. Intellig ens, mag abiztos,
lelkiismeretlen. Ig azi halál ang yala. Még Heinrich SS is kétszer meg forg atta a nyelvét a
szájában, mielőtt szót mert volna váltani vele. És ki tudja, töpreng ett Bielert, ahog yan azt
meg tette már többször is, ki tudja, nem volt-e benne Himmlernek és mag ának a Führernek a
keze is a g yilkosság ban? Talán önmag ukra nézve is veszélyesnek tartották Heydrichet.
Kétség telen, hog y cseppet sem volt kielég ítő, ahog yan az üg yet kezelték. Túl sok volt a
meg válaszolatlan kérdés.
Miért, példának okáért, miért nem hag yták életben eg yik elkövetőt sem, hog y elmondhassa
tettének az okát? Nebe SD Gruppenführer, a tisztog atási művelet vezetője a parancsában
világ osan kifejtette, hog y nem elfog ást, hanem kivég zést akar: „Ne ejtsenek fog lyokat.
Mindeg yiket meg kell ölni, bármi áron. Még ha ehhez meg is kell g yalázni eg y templom
szentség ét. Ha bemenekülnek eg y templomba, inkább ég essék porig az épületet, de ne hag yják
elmenekülni őket.”
Az utolsó merénylőt Prág ában fog ták el. Ellenállás nélkül meg adta mag át. Különös módon
nem lőtték ag yon a helyszínen, hanem visszahozták Németország ba. Az illető készség esen
mesélt volna, de nem adták meg neki a lehetőség et: lelőtték Nebe irodájában. Az újság ok
szerint öng yilkos lett, amit a leg több ember el is hitt. Még a britek is bevették a mesét, a BBC
híradásaiból leg alábbis ez derült ki.
Bielert kihúzta az íróasztala eg yik fiókját, és a benne tartott pisztolyra nézett. A feg yverre,
amivel az utolsó merénylőt kivég ezte Nebe irodájában. Akkor boldog volt, hog y elég tételt
vehet, de most már sajnálta, hog y nem hallg athatta ki a férfit.
Röviddel az eset után Nebét eltávolították a posztjáról. Heydrich halálát követően kezdett
eg észség telenül mag abiztos és túlbuzg ó lenni, amit fentről nem néztek jó szemmel. Bielert
először nem értette a dolg ot, de aztán összerakta a mozaikkockákat, és a kialakult képet látva,
hog y meg előzze a bajt, g yorsan kérte az áthelyezését. Íg y került Hamburg ba.
Heydrich halálának a meg torlásaképpen leég ették azt a Prág a melletti falut, ahol a
g yilkosság történt. A katonai rendőrség hajtotta vég re az akciót. A szóbeszéd szerint az SS
műve volt, de valójában a drezdai és a lipcsei rendőrök vég ezték el a munkát.
Bielert halkan elnevette mag át. Eredetileg a Waffen SS-re akarták bízni a feladatot, de Berg er
SS Oberg ruppenführer hevesen tiltakozott az ötlet miatt, mondván, hog y ezzel tönkretennék a
cseh és szlovákiai toborzási kampányt. Ig aza volt.
Az ötlet, hog y felg yújtsanak eg y eg ész falut, Himmlertől származott, és remek szellemi
sziporkának tűnt. Eg y ilyen borzalmas, és ilyen nag yszabású lépés eg ymás torkának kellett
volna ug rassza az embereket. Eg yértelmű volt, hog y meg torlásról van szó, bosszúról, aminek a
címzettje a csehszlovák ellenállási mozg alom – Heydrich halála ug yanis az újság ok szerint az ő
lelkükön száradt. Log ikusnak tűnt, hog y eg y ilyen g yújtog atás, kivég zés– és akasztássorozat
után az emberek szembefordulnak az ellenállási mozg alommal, amely az eg észről tehet.
A baj csak az volt, hog y a britek szinte azonnal g yanút fog tak. Nem veszteg ették az idejüket,
világ g á kürtölték véleményüket, aminek az lett az eredménye, hog y sok száz cseh és szlovák
önkéntes dezertált, és átállt az ellenállási mozg alomhoz. A toborzóhelyiség ek kong tak az
üresség től. Heydrichet kivég ezték, ez sikerült nekik, de a terv többi része kudarcba fulladt. Azt
is lehetne mondani, meditált Bielert, miközben visszatolta a fiókot, hog y visszafelé sült el az
eg ész. Úg y kellett nekik!
A fig yelmét Ohlsen hadnag yra terelte, aki ezernyi ráncba redőzött homlokkal olvasta a
letartóztatási parancsot. Bielert hátradőlt a székében, és önelég ülten elmosolyodott a szivar
füstfelhője mög ött. Jó ötlet volt – ő mag a találta ki – meg adni a lehetőség et az ilyen
entellektüelfélék számára, hog y „meg barátkozzanak” néhány ténnyel, mielőtt a kihallg atás
kezdetét venné. Nyug talanná tette őket, elveszítették a lábuk alól a talajt, és sokkal
készség esebben kinyitották a szájukat, csak menthessék a bőrüket. Márpedig Bielert
tapasztalata szerint minél többet beszélt valaki, annál nag yobb bajba keverte mag át.
Türelmesen várt. Ohlsen immár harmadjára olvasta át a dokumentumot, kétség beesett
g ondosság g al rág ta mag át vég ig a sorokon, nehog y bármi is elkerülhesse a fig yelmét. Mind
ezt tette. Először ideg esen vég ig futották, csak a fele értette meg , miről van szó. A második
nekifutásra már kellőképpen lelassultak ahhoz, hog y felfog ják a lényeg et, de ekkor még
mindig képtelenek voltak elfog adni a tényt, hog y letartóztatták őket. Harmadjára azonban
beléjük hasított a tudat, és ettől elvesztették az önkontrolljukat. Bielert tehát türelmesen várta,
hog y elérkezzen a pillanat, amikor átveheti az irányítást – addig azonban g ondosan ápolt
körmeiben g yönyörködött, és élvezte a kitűnő szivar aromáját.
Ohlsen hadnag y pontosan úg y viselkedett, mint az átlag . Kínos lassúság g al olvasta a
dokumentumot, még mindig nem akart hinni a szemének, de a zsig erei mélyéből előtörő
rémület, a tenyerén kiütő hideg verejtékcseppek nem hag yták, hog y illúziókba ring assa mag át.

A népbíróság elnökének Hamburg, 1943. április 3.

Népbíróság. 7. ]. Stadthausbrücke 8
636/43 (52/43-693) Hamburg, Hamburg 2.
Letartóztatási értesítés
Az Állami Titkosrendőrség kihallgatás céljából Bernt Viktor Ohlsen (született 1917. április 4-én Berlin-
Dahlemben, jelenleg hadnagy a 27. páncélos ezrednél) elfogatását kéri. A 27. páncélos ezred jelenleg
Hamburgban állomásozik, az Altona laktanyában.
Hivatalos kihallgatásra fog sor kerülni nevezett Bernt Viktor Ohlsen megnyilvánulásait illetően. Azzal
vádoljuk őt, hogy pánikhangulatot keltett, és szabotázsakciókra, engedetlenségre buzdított másokat, ami
által a nyilvános rendet és köznyugalmat veszélyeztette. A tények a következőek:
1. 1943. január 22-én, amikor az ezred a keleti fronton harcolt, a vádlott a következő kijelentést
tette egy tiszttársa jelenlétében: „Ha engem kérdezel, a Harmadik Birodalom még az évszázad végét se
fogja megérni, nemhogy ezer évig élne. Mindenki tudja, hogy ezt a háborút elveszítettük. Az
amerikaiak és az angolok át fogják verekedni magukat a Balkánon és Olaszországon, s magát
Németországot is lerohanják, mégpedig hamarosan. Akkor aztán Adolf meg a cimborái
 beleugorhatnak a saját kemencéikbe, és hamuvá égethetik magukat. Ha engem kérdezel, minél előbb
teszik meg, annál jobb.”
2. Nagyjából ezzel egyidőben a vádlott dezertálásra felszólító orosz propagandaanyagot adott egy
fiatalabb tiszt kezébe.

A felsorolt vétkek sértik a Btk. I. cikkelyének 5. és 9. bekezdéseit. A vádlott letartóztatását és az előzetes

vizsgálatot az Állami Titkosrendőrség (Hamburg, Stadthausbrücke 2.) fogja végrehajtani. A letartóztatás és
a fogva tartás ellen vádlott a Népbíróság elnökénél fellebbezhet.

Dr. Mickert
s. k.
a Fellebbviteli Bíróság elnöke
Ohlsen az okirat vég ére ért, immár harmadjára. Visszatette a papírlapot az asztalra, és
lemondóan Paul Bielertre nézett.
– Most mit kellene mondanom?
Bielert ráérősen útjára eng edett eg y füstfelhőt.
– Ez, természetesen, csakis mag ától füg g – felelte nyájasan Bielert. – Eg y tanácsot azonban
adhatok. – Bielert előrehajolt, és a hadnag y felé döfött a szivarjával. – Soha ne felejtse, hog y mi,
a Gestaponál, nem vag yunk szellemileg visszamaradottak. Tudjuk, mit csinálunk. Soha nem
tartóztatunk le senkit alapos ok nélkül, és soha nem hibázunk. Többszörösen ellenőrizzük a
tényeket, mielőtt elmennénk odáig , hog y behozunk valakit. Eg y olyan esetben tehát, mint a
mag áé, a g yanúsított csak ronthat a helyzetén, ha tag ad. Főként, ha fig yelembe vesszük, hog y a
vég én úg yis azt fog ja mondani, amit mi hallani akarunk.
Elmosolyodott, meg int hátradőlt a székben. A szemében, vastag szemüveg lencséi mög ött,
rosszindulatú fény csillog ott.
– A mag a helyében nem sokat törődnék a részletekkel. Ha eljön az ideje, meg oldhatja az
eg észet azzal, hog y választ két lehetőség közül: két lábon hag yja el a szobát, vag y az embereim
vonszolják ki, mint eg y zsák krumplit. De bárhog y is döntsön, nekem teljesen mellékes.
Bármelyik meg oldást is választja, addig nem meg y ki innen, amíg mindent be nem vallott.
Vég ig húzta az orra alatt a szivart, élvezettel mag ába itta a pompás illatot.
– Persze, alaposan meg könnyíthetné a helyzetet, ha okosan viselkedne. Hog yha hajlandó
minden kertelés nélkül kielég ítő vallomást tenni, nem kell vég ig rág nunk mag unkat ezen a
szemeten – meg vetően az asztallapon heverő iratköteg re csapott – , és vélhetően nem fog ják
két-három hétnél tovább Torg auban tartani. Torg au után, természetesen, vag y eg y
büntetőezredbe kerül mint közleg ény, vag y néhány hónapot eg y táborban tölt. Javaslom, jól
fontolja meg .
Ohlsen hadnag y, látva Bielert elég edett pillantását, összeszedte maradék önuralmát.
– Dicséretes ez az őszinte szókimondás – mondta elismerően. – Ami pedig az ajánlatot illeti,
fig yelembe véve a körülményeket, nag yon csábító. Gondolom, azoknak a szerencsétleneknek a
többség e, akiknek ezen a széken kellett ülniük, elég tapasztalatlan volt ahhoz, hog y elhig g ye,
amit mondott nekik. A helyzet azonban az, hog y én már harmadik éve eg y büntetőezrednél
szolg álok, de még eg yetlen, ismétlem, eg yetlen olyan személlyel sem találkoztam, aki két
hónapnál tovább életben maradt volna eg y FGA-ban.
– Mag a túloz – válaszolta közömbösen Bielert. – Személyesen is ismerek több személyt, akik
vég ig szenvedték azt a sok meg próbáltatást, még is életben vannak. Ig az, ők azok közé
tartoznak, akik elég értelmesek voltak ahhoz, hog y a közreműködés mellett döntsenek. Nálunk
mindenki, aki hajlandó ésszerűen viselkedni, tisztesség es bánásmódban részesül. Őszintén,
hadnag y, nem sok választása van. Eg yébként nem értem, ha mások előtt olyan szabadszájúan
beszélt, nekem miért nem hajlandó elmondani, ami ott elhang zott. Eleg endő bizonyítékom van
ahhoz, hog y amennyiben nem hajlandó eg yüttműködni velünk, kivég eztessem. Efelől
biztosíthatom. – Kézbe vette a tollát, és heg yével a hadnag y felé döfött. – Amikor kivég zésről
beszélek, azt úg y értem, hog y lefejezés. Látott már valakit lefejezni, hadnag y? Nem valami
eg észség es élmény, még a nézők számára sem. Mag a még nem is sejti, milyen könnyen
elvesztheti a fejét... De bárhog y is döntsön, ne próbálja meg alábecsülni a Gestapót. Nem túlzok,
amikor azt mondom, hog y hála hírszerző szolg álatunk hatékonyság ának, még azt is tudjuk,
álmukban mit beszélnek az emberek. Az embereim mindenhol ott vannak. És őszintén
meg mondom, a leg többjük meg lehetősen g átlástalan. Eng em nem érdekel, honnan jöttek,
hog y tábornokok-e vag y prostituáltak, hog y eg y partin ismertem meg őket vag y eg y koszos
bisztró vizeldéjében; nem, mindaddig , amíg vég zik a munkájukat. Ha szükség ét érezném,
hadnag y, röpke két hét alatt összeállíthatnám eg ész eddig i életének a történetét, kezdve a
születése pillanatától. Még olyan részletekkel is szolg álhatnék, amiket mag ának nem áll
módjában ismerni. Sőt, merem mondani, akár azt is ki tudnám deríteni, milyen színe volt az
első cuclinak, amit a szájába nyomtak.
Ohlsen hadnag y mondani akart valamit, de Bielert nem hag yta szóhoz jutni.
– Még valamit, mielőtt átadnám a szót. Hamarosan úg yis annyit beszélhet, amennyit csak
akar. Hadd mondjam el a leg fontosabb tényeket, ha már úg yis a birtokomban vannak. Tudjuk
például, hog y az embereinek g yakran beszélt árulásról, szabotázsról és dezertálásról. A Führer
nevét meg becstelenítette, és tiltott irodalmat olvasott, tárg yalt, g ondolok itt különösen a
Nyugaton a helyzet változatlanra, melyből g yakran idézett hosszú passzusokat. Mindez csúnyán
sérti a 91. parag rafust. Mindezeken túl, a feleség e hajlandó további áruló meg nyilvánulásairól
is tanúvallomást tenni. Túlság osan is sok szól mag a ellen, hadnag y, semmi értelme dacolni
velünk. Miért nem fog ja a tollat, és ír vallomást? Íg y néhány óra alatt túl lehetnénk az eg észen.
Eg y-két hétig a pincében hűsölne, aztán eltöltene vag y hat-nyolc hetet Torg auban. Utána pedig
jönne a büntetőezred. Meg lenne fosztva a rang jától, ez természetes, de leg alább életben
maradna. – Elmosolyodott. – És a jövőben remélhetőleg nem jártatná felesleg esen a száját.
– Mindez olyan jutányosnak hang zik – mormog ta Ohlsen. – Eg yvalami ag g aszt csak: milyen
g aranciát kapok arra, hog y minden úg y fog történni, ahog y íg érte nekem? Nem eg y olyan
esetről hallottam, amikor ennél kevesebbért is ag yonlőttek valakit.
– Az ember sok mindent hall – leg yintett Bielert. – Ahog y manapság nem ajánlatos túl sokat
beszélni, úg y túl sokat hallg atni sem szabad. Ami pedig a g aranciát illeti, attól tartok, olyannal
nem szolg álhatok, tekintve, hog y nem én leszek az, aki az ítéletet hozza. De ha ez
meg nyug tatja, nag y tapasztalatom van a mag áéhoz hasonló üg yekben, íg y tudom, miről
beszélek. Különben is az ítéleteket nekem kell jóváhag yni, úg yhog y lehetőség em van
módosítani rajta, amennyiben jónak látom. Ha úg y találom, hog y eg y bíró túlság osan elnéző
volt, akkor az én feladatom koncentrációs táborba küldeni mind őt, mind az elítéltet.
Ug yaníg y, ha akarom, széttéphetem az ítéletet, és szabadon eng edhetem a letartóztatott
személyt. A kulcskérdés itt is az, mennyire volt hajlandó eg yüttműködni az illető.
Folyamatosan szükség ünk van új emberekre, ezért mindig különleg es bánásmódban részesítjük
azokat, akik hajlandóak eg yüttműködni velünk. Pillanatnyilag leg szívesebben a
parancsnokáról, Hinka ezredesről hallanék részleteket. De van eg y Brockmann nevű lovasság i
kapitány is, akit, hog y őszinte leg yek mag ához, boldog an meg kurtíttatnék eg y fejjel. Talán
– ült fel eg yenesen a székében – még is inkább a mag a üg yével kellene kezdenünk. Valljon be
mindent, töltse le az idejét Torg auban, és íg érem, hog y három hét múlva meg int a századánál
lesz, jelenleg i rang jában. Úg y intézzük, hog y társai semmiképp ne fog hassanak g yanút. Ott
aztán hamar bebizonyíthatja nekem, hog y meg bánta múltbéli hibáit. Nem mintha bárkit is
kényszeríteni akarnék, hog y szándéka ellenére eg yüttműködjön velünk. A mag a döntése.
Ohlsen cinikusan elmosolyodott.
– Mindez nag yon szép – szólalt meg – , de van eg y kis g ond: eg yetlen vádpontban se
szándékozom bűnösnek vallani mag am.
Bielert sóhajtott.
– Ah, hadnag y, azt hittem, sokkal intellig ensebb ennél. Mag a fejjel rohan a falnak! Hog y
tag adja-e a bűnösség ét vag y elismeri, az teljesen lényeg telen. Itt a személyén van a hang súly.
Semmi bajom mag ával, mondhatni a véletlenen múlt, hog y éppen mag át hoztuk be. Lehetett
volna bárki más is a családjából, vag y akár az eg ész családját is beg yűjthettük volna, ha
szükség esnek látjuk. Nekem azonban nincs szükség em mindannyiukra, nekem épp elég eg y
személy. Eg y személy Németország minden családjából. Ez a cél.
Ohlsen meg merevedett.
– Attól félek, nem tudom követni. Mi köze állítólag os lázadó mag atartásomnak a
családomhoz?
Bielert kipöccintette a szivarcsonkot az ablakon, aztán kotorászni kezdett a papírok közt.
– Semmi – felelte. – Ig azán semmi. Én csak arról beszéltem, hog y ülhetne akár az apja, a
bátyja vag y a nővére is ebben a pillanatban a mag a helyén. A puszta véletlenen múlt, hog y pont
mag át választottuk ki, de letartóztathattuk volna az apját is. – Szívélyesen Ohlsenre
mosolyg ott.
– Milyen alapon? – kérdezte fag yosan Ohlsen.
Bielert a papírjaiba mélyedt.
– 1941. április 26-án – olvasta fennhang on – , néhány perccel tizeneg y óra előtt politikáról
beszélg etett két barátjával. A beszélg etés során a következő kijelentéseket tette: többé már nem
hisz a náci g yőzelem lehetőség ében, továbbá, hog y az állam eg y ag yag lábon dülöng élő
bálvány. A mag a szemében ez talán nem is olyan nag y bűn, hadnag y de meg lenne lepve, ha
tudná, mi mindent ki tudunk hozni ennyiből is, ha nag yon akarjuk! Aztán, persze – eg y másik
papírt húzott elő – , itt van a mag a bátyja, Hug ó. Jelenleg a 31. páncélosezrednél szolg ál
Bamberg ben. Róla is vannak adataink, tudjuk, hog y több alkalommal is érdekes
meg jeg yzéseket tett a Harmadik Birodalmat irányító személyekre. Őt is minden további nélkül
meg hívhatnánk eg y cseveg ésre. De a nővéréről se feledkezzünk meg ! – Kiválasztott eg y
harmadik papírlapot, vég ig pásztázta az ujjával. – Meg van. Nővér a Lég ierő eg yik olaszország i
kórházában. 1941 szeptemberében eg y kórházhajón dolg ozott Nápolyban. Ug yanennek a
hónapnak a tizenneg yedik napján a kedves nővére azt mondta, hog y Herr Hitlert tartja
felelősnek... lássuk csak... „ezért a sok szég yenletes és értelmetlen vérontásért...”
Bielert összeg yűjtötte a papírokat, majd a hadnag yra szeg ezte tekintetét.
– Látja, hát íg y van ez. Hasonló jelleg ű adatokkal rendelkezünk g yakorlatilag minden
állampolg árról, akinek van nyelve, hog y beszélhessen vele. Itt van például – eg y vaskos aktára
mutatott – a Propag andaminisztérium eg yik mag as rang ú hivatalnokának az üg ye. Valaki
ilyen felelősség teljes pozícióban van, és képtelen tartani a száját a szeretője előtt! Szerencséjére
elég értelmes volt ahhoz, hog y rög tön felajánlja szolg álatait, amint meg vádoltam. Nag yon
hasznos lehet a számomra. Már rég óta rajta tartom a szemem dr. Goebbelsen és papírkosár-
minisztériumán! Tudja, hadnag y, én mag asra célzok...
Elnevette mag át, aztán leseperte a kabátjára hullt hamut, és meg ig azította a csomót a
nyakkendőjén.
– Különös humora van – jeg yezte meg száraz hang on Ohlsen.
Bielert szeme résnyire szűkült.
– Nem érek rá jól humorizálni, hadnag y. A munkám túl komoly ahhoz, hog y efféle
frivolitásokat meg eng edhessek mag amnak. Teszem, amit tennem kell, és ez a nap huszonnég y
órájára ig énybe vesz. Az eg ész ország biztonság a az én és a kollég áim vállán nyug szik. Fontos
küldetésünk van: a társadalom jóléte érdekében ki kell irtanunk a soraiból mindazokat, akik
képtelenek beilleszkedni. Remélem, eg yetért abban, hog y nem nevetség tárg ya a
tevékenység ünk.
– Nem, nem mondhatnám – dörmög te Ohlsen.
– Hm. – Bielert g yors eg ymásutánban meg ropog tatta az ujjperceit, aztán türelmetlenül
dobolni kezdett az asztalon. – Nos, nem veszteg ethetek több időt mag ára, hadnag y. Írja alá a
nyilatkozatot, és nem fog om háborg atni lehetetlen családja többi részét. Meg érdemelnék, hog y
rács mög é kerüljenek, de mint mondtam, nem zárathatom be Németország minden lakosát.
Eg yvalaki minden családból, ez az, ami kell nekem. Reinhard Heydrich ötlete volt, és mint a
leg több ötlete, ez is zseniális. Várja csak meg , míg vég et ér a háború, hadnag y. Eljön a nap,
amikor Európa minden lakója tisztelg ésre fog ja emelni a kezét, ha eg y SS-tiszt elmeg y mellette
az utcán. Ahog y Japánban teszik, tudja. Japánban voltam néhány hónapig , és mondhatom,
felüdítő látog atás volt. Holland és ang ol tisztek borultak térdre japán uraik előtt.
– Kényelmesen hátradőlt bőr karosszékében, apró, finom kezét a szék karjára tette.
Ohlsen meg borzong ott. Már csak két fényes tollú, kövér varjú hiányzott a támla széleiről,
hog y a szék ördög i trónná változzon, Bielert pedig a Grimm-mesék mélyéről előrántott
szörnyeteg g é.
Elfordította a fejét, kinézett az ablakon. Eg y g őzhajó kürtölt az Elbán g yászosan rekedt
hang on. Az ablakpárkányon két g alamb billeg ett ide-oda, a háttérben ernyedt horog keresztes
zászló lóg ott eg y rúd vég én. Lent, az utcán eg y eg ész sirálysereg marakodott eg y darab
kenyérhéjon. Ohlsen elkapta a tekintetét. Nem bírta elviselni a sirályok látványát azóta, hog y a
Földközi-teng eren meg torpedózták a hajójukat. Sebesülten feküdt a fedélzeten, és tehetetlenül
vég ig kellett néznie, ahog y eg y csapat kiéhezett sirály kivájta a haldokló kapitány mindkét
szemét. Attól a pillanattól fog va g yűlölte a sirályokat. A rag adozó madarak – a varjú, a sas, de
még a patkány és a hiéna is – leg alább meg várták, hog y az áldozatuk meg haljon, mielőtt
széttépik. Nem a sirályok. A sirályok kivájták az élő áldozat szemét. Ohlsen úg y g ondolt rájuk,
mint a madárvilág Gestapójára.
Ismét Bielertre nézett, erre a hajlott hátú, jelentéktelennek tűnő, ám még is olyan félelmetes
és leírhatatlanul g onosz férfira, és Bielert hirtelen sirállyá változott a szemében; eg y még
meleg testen kuporg ott, és véres szemg olyókat tömködött csámcsog ó szájába...
Ohlsen a töltőtollért nyúlt. Úg y írta alá a nyilatkozatot, hog y még csak rá se nézett. Már
semmi nem érdekelte. És, mellesleg , a vád ig az volt. Sokkal keményebb dolg okat is mondott a
Führerről, mint amit Bielert felsorolt neki. Lehet, hog y vég ül is eg y jó üg yért fog meg halni.
Csak leg alább tudhatná, ki volt az, aki beárulta. Ha tudná, és valahog y üzenhetne Portának meg
a Lég iósnak, hog y álljanak bosszút helyette, akkor sokkal könnyebben nézne a dolg ok elé.
 Paul Bielert eg y halk morg ással előrehajolt, és átvette a papírt. Meg nézte az aláírást,
bólintott, aztán Ohlsen elé tartott eg y doboz cig arettát.
– Úg y! Túl van rajta, és nem is volt olyan bonyolult. Nem ig az?
Ohlsen nem szólt. Nem volt mit mondania. Húzhatta volna az időt, letag adhatott volna
mindent, de mit ért volna vele? A Gestapóval szemben az eg yén semmit nem tehetett.
Tíz perccel később két SD Unterscharführer jött be a szobába. Eg yikük Ohlsen vállára tette
súlyos tenyerét.
– Eg y kis kirándulásra visszük, hadnag y. Élvezni fog ja.
Harsog va felnevettek. Bock Unterscharführer nag y viccmester hírében állt.
Ohlsen ellenkezés nélkül követte őket. Az autóban Bock előreült, a sofőr mellé, ahonnan
folyamatosan kommentálta a látnivalókat, akár eg y ideg envezető. Vég ig hajtottak a
Mönckeberg strassén, át az Adolf Hitler téren, eg y bombatölcsér miatt az Alster felé kerültek,
aztán elhaladtak a Nég y Évszak Szálloda előtt, átvág tak a Gänsemarkton, vég ig mentek a
Zeug haushallén, aztán ki a Reeperbahnra. A Reeperbahn zsúfolt volt, tele emberekkel, akiknek
nem volt jobb dolg uk, mint eg yik bártól a másikig sodródni, és közben eg yre részeg ebbé válni.
– Kár, hog y ennyire sietünk – mondta Brock. – Beug orhattunk volna valahova meg inni eg y
pofa sört.
A Kleine Maria Strassén hosszú sor kíg yózott.
– Arra várnak, hog y kipróbálhassák az új kurvákat – fordult hátra, Ohlsen felé Bock. A
hadnag y úg y tett, mintha meg se hallotta volna. – Most telepítettünk ide belőlük vag y húszat.
Állunk szolg álatára! Nekem ne mondja senki, hog y a Harmadik Birodalom nem elég jól
szervezett. Árulja el nekem, hadnag y, g ondolkodott mag a valaha is azon, hog y mi a
nemzetiszocializmus? – Ohlsen elfordult tőle, kifejezéstelenül az utcát bámulta az ablakon át.
– Nos, akkor meg mondom mag ának én – folytatta Bock. – A nemzetiszocializmus a
kommunizmus első és eg yetlen működő formája.
Ohlsen lassan a férfira irányította a tekintetét.
– Ezt meg hog y találta ki? – kérdezte fáradtan.
Bock felnevetett. Vég re sikerült felkeltenie Ohlsen fig yelmét!
– Nos, én azt szoktam mondog atni, hog y ami nálunk van, az nemzetikommunizmus.
Németet akarunk csinálni mindenkiből. Akinek nem elég szép az orra, nem meg felelő típusú a
haja vag y az arcbőre, attól meg szabadulunk. Én ennek íg y is kell lennie, nem? Hiszen nem
g ermánok! Az oroszok már nem ennyire válog atósak. Őket nem érdekli, hog y nézel ki, ők
meg elég ednek azzal, hog y a válladra csapnak, és kijelentik, mától fog va bolsevik vag y. Nekik
elég ennyi is. Semmi nemzeti öntudat. Azért el kell ismernem, bizonyos dolg okat sokkal jobban
csinálnak, mint mi. Veg yük például a papokat. Nálunk szabadon kószálhatnak, még
horog keresztet se kell varrniuk a ruhájukra. Odaát fellóg atják őket, mintha bűnözők lennének.
Azt mondom, nekünk is ug yanezt kellene tenni velük, mert másképp csak bajt csinálunk
mag uknak, ha érti, mire g ondolok. Ezek a papok erősebbek, mint hinné. Az emberek vevők az
ilyesmire, a sok szemfényvesztésre meg ceremóniára. Ami eng em illet, én csak hivatalos
üg yben szoktam templom közelébe menni.
Felnevetett, és a sofőr vele eg yütt nevetett.
– Miért? – kérdezte jóindulatúan Ohlsen. – Olyan sok minden szárad a lelkiismeretén?
Bock a König in Allee romokban heverő temploma felé nézett.
– Semmi baj a lelkiismeretemmel, uram. Én soha nem tettem mást, csak parancsot
teljesítettem. Tettem, amit mondtak. Nem áll módomban felülbírálni a parancsokat, és nem
vonhatom kérdőre azt, aki kiadta. Úg yhog y eng em semmiért nem hibáztathat.
Az autó befordult a főparancsnokság bejárata elé. Az eg yik őr odajött, és lehajolt a sofőrhöz.
– Honnan és hova?
– Gestapo IV/2A, Stadthausbrücke 8. A helyőrség i fog házba meg yünk.
– Kérem az eng edélyüket.
Az őr Ohlsenre sandított. Ez se fog többet hátsó ülésen utazni, a szerencsétlen – olvasta ki a
tekintetéből a hadnag y. Az őr az autó mög é került, hog y ellenőrizze a rendszámtáblát. Dacosan
tisztelg ett Ohlsennek.
A méretes Mercedes behajtott a laktanya udvarára. Ohlsen a tekintetével elkapott eg y csoport
fehér zubbonyos tisztet, akik a kaszinó széles lépcsőjén ig yekeztek felfelé. Ő is járt ebben a
kaszinóban, rég elmúlt, boldog abb napokban, melyekre már szinte nem is emlékezett.
Átg urultak a téren, és meg álltak a fog ház előtt. Bock ismét felnevetett.
– Meg érkeztünk, hadnag y! Ötcsillag os szálló, minden a mag a kényelmét szolg álja: külön
fürdőszoba, puha ág y, mi többet kívánhat mag ának az ember? Ne ag g assza, hog y az ajtók zárva
vannak. Nem azért tartják őket úg y, hog y a lakók ne tudjanak kimenni, hanem azért, hog y
mások ne tudjanak bemenni...
Meg nyomta az ajtófélfára szerelt g ombot, mire valahol az épület belsejében felberreg ett eg y
cseng ő. Pillanatokkal később súlyos léptek csattog ása hallatszott, aztán eg y kulcs fordult meg a
zárban. Eg y Oberg efreiter nyitott ajtót. Bock úg y jelentette be Ohlsen meg érkezését, mintha a
hadnag y mag a Sába királynője lett volna, az Oberg efreiter pedig olyan fleg matikus hallg atással
írta alá a papírokat, mintha eg y láda konzervet vett volna át.
– Hentesáru? – kérdezte tömören, mikor visszaadta a hivatalos nyomtatványokat.
– Ki tudja? – nevetett Bock.
Tisztelg ett, és azzal sarkon fordult, ott hag yva Ohlsent a vasajtó kellemetlenebbik oldalán. A
hadnag yot eg y irodába vezették, ahol eg y tüzérség i Stabsfeldwebel terpeszkedett széles, kopár
íróasztala mög ött. Köpcös, kopasz férfi volt, hordónyi mellkassal, előreug ró homlokkal, apró
g ombszemekkel. Ráérősen olvasta vég ig Ohlsen papírjait, vag y azért, mert g ondot jelentett
számára az olvasás, vag y mert élvezte saját fontosság át eg y meg becstelenített tiszttel szemben.
– Államellenes bűncselekmények – döcög tette vég ig vaskos ujját a soron. – Államellenes
bűncselekmény! – Meg vetően vég ig mérte Ohlsent. – Nem szeretem azokat, akik
bűncselekményeket követnek el az állam ellen. Szívesebben fog lalkozom ig azi csibészekkel,
mint a mag ához hasonló söpredékkel. Az ember meg bízhat eg y zöldben, de eg y vörösben sose.
Még a sárg ákat is jobban viselem, mint a vöröseket. Lehet, hog y az őrületbe kerg etnek a
bibliáikkal, de leg alább nem kevernek bajt. Mag uk azonban... mag uk idióták, akik sose
tanulnak. Szélmalomharc – mondta becsmérlően. – Ez az, amit mag uk csinálnak.
Szélmalomharcot vívnak. Most pedig – váltott hivatalos hang nemre – ürítse ki a zsebeit, rakjon
mindent az asztalra. Amikor azt mondom, hog y mindent, azt úg y is értem. Azt is, amit
feltömködött a seg g ébe. Nem ma születtem, tudja, láttam már mag ához hasonlót nem eg yet.
Úg y... – morog ta – teg ye szépen az asztalra őket. Szépen! Balról jobbra, eg yenes sorban.
Ig azítsa őket az asztal széléhez. Hag yjon köztük kétujjnyi távolság ot. Öng yújtót és cig arettát a
jobb szélére, pénzt a balra... és g yerünk, mozg ás, nem érek rá eg ész nap. Háború van, ha nem
tudná!
Ohlsen hadnag y hátrált eg y lépést, s szomorúan vég ig mérte az asztal szélén felsorakoztatott
holmikat: öng yújtó, töltőtoll, karóra, pipa, notesz, meg más apróság ok, amelyek minden férfi
zsebében meg találhatóak. A sor bal vég én harminckét márka és hatvanhét pfennig .
 Stahlschmidt Stabsfeldwebel lajstromba vett minden eg yes cikket, aztán eg yenként
felcímkézte őket. Ohlsen hadnag y noteszára eg y vörös csillag volt tűzve, eg y orosz komisszár
kokárdája, emlék Harkovból. Stahlschmidt szitkozódva letépte, a padlóra hajította, és
erőteljesen meg taposta.
– Nem tűrünk meg itt efféle szemetet. Ez már önmag ában államellenes bűncselekmény!
Kárörvendően Ohlsenre nézett. Elérkeztek ahhoz a ponthoz, amikor a hadnag yot meg kellett
fosztani a kitüntetéseitől és az eg yenruhájától. Stahlschmidt mindig ezt a részt élvezte a
leg jobban.
Meg nyalta húsos ajkait, izzadt tenyerét beletörölte a nadrág jába, és közben félig lehunyt
szemmel Ohlsent méreg ette. Ez, állapította meg , nem lesz nehéz eset – ig az, a tapasztalat azt
mutatta, hog y nem szabad hinni az első benyomásnak, az őrizetesek g yakran a leg váratlanabb
módon reag álnak. Reag álni azonban mindenki reag ált valahog y, és a Stabsfeldwebel akkor
örült a leg jobban, ha sikerült kellőképpen kétség be ejtenie vag y feldühítenie eg y fog lyot
ahhoz, hog y az rátámadjon. Ekkor, és csakis ekkor élvezhette a pozíciója örömeit; ekkor, és
csakis ekkor indíthatott ellentámadást. Stever Oberg refreiterrel, ezzel az emberi Mount
Everesttel az ajtóban – lelkes közönség és jó úttorlasz volt – , az önvédelem ürüg yén
Stahlschmidt minden g ondját-ideg baját levezethette a boldog talan őrizeteseken.
Még mindig Ohlsent vizslatva kezébe vette hosszú, vékony lovag lópálcáját, és elg ondolkodva
a lábát kezdte csapkodni vele. Alig néhány napja történt az az eset 123. g yalog ság i ezred
parancsnokával, akit szabotázzsal vádoltak. A férfi katonás feg yelemmel tűrte a sérteg etések és
durva bánásmód áradatát, eg észen addig a pillanatig , amíg meg nem parancsolta neki, hog y
vesse le az eg yenruháját. Az ezredes erre elvesztette a fejét, és teljesen hisztérikussá vált. Ez
váratlan bónusz volt Stahlschmidt számára.
A Stabsfeldwebel vastag , nyáltól csillog ó nyelve vég ig szaladt az ajkain. Micsoda szánalmas
fig ura volt az ezredes!
– Lehet, hog y tiszt és eg y eg ész ezred parancsnoka – mondta neki g únyosan – , és tetőtől
talpig bádog g al van kirakva, meg kék vér csörg edezik az ereiben, de mag a az én szememben
akkor se több eg y tetves g azembernél, aki meg szeg te a törvényt, és ezért büntetést érdemel! És
ha meg éli, kiviszik az udvarra, és ag yonlövik, és senkit sem fog érdekelni, hog y a büdös vére
olyan kék, mint a...
Az ezredes erre kirobbant. Stever Oberg efreiter, aki szokása szerint az ajtóból fig yelt,
előrehajolt, és szakszerűen az ezredes veséjébe csapott a puskatussal. Az őrizetes, elvesztve az
eg yensúlyát, nekiesett az erre váró Stahlschmidtnak. Néhány pillanatig oda-vissza lökdösték,
eg yikük a g yomrát öklözte, a másik a puskával püfölte a hátát, míg nem az ezredes,
meg rag adva az alkalmat, ki nem ug rott az ajtón, és pipaszár lábain, eg y szál ing ben vég ig nem
rohant a folyosón. Sokáig hajkurászták, de vég ül Greinert, ismertebb nevén a Keselyű
seg ítség ével elkapták. Miután Greinert és Stever közrefog ták a rúg kapáló ezredest,
Stahlschmidt elővette a pisztolyát, az őrizetes kezébe nyomta, és arra kényszerítette, hog y
szétlője a saját fejét.
Az ezredes csúnyán halt meg . Hisztérikusan könyörg ött és zokog ott, bármit hajlandó lett
volna odaadni nekik az életéért, a vég én még a feleség ét és a lányait is felajánlotta nekik szabad
prédának. Stahlschmidt nevetett, amikor az ezredes ujjával meg húzta a ravaszt.
Természetesen, nem lehetett elvárni minden őrizetestől, hog y ilyen remek műsort adjon,
ahog yan öng yilkos se lehetett mindeg yik, de ahog y elnézte Ohlsen hadnag yot, Stahlschmidt
úg y érezte, ennek a fiatalembernek az esetében van remény eg y kis mókára.
 Meg köszörülte a torkát, izg atottan nyelt eg yet.
– Az őrizetes most leveszi a ruháját, és elhelyezi őket a két széken. Alsóneműt a bal oldalira, a
többit a másikra. A csizmát a két szék közé.
Meg int meg köszörülte a torkát, várt eg y másodpercet, aztán felemelte a tekintetét, hog y
meg nézze, miként reag ált az őrizetes. Mélység es bánatára a hadnag y nekilátott eleg et tenni az
utasításnak. A szája körül talán valamivel mélyebbek lettek a ráncok, és a tekintete mintha még
halványabbá vált volna, de nyilvánvaló volt, hog y ez az ember nem fog könnyen meg törni. A
Stabsfeldwebel jól ismerte ezeket a jeleket; olyan őrizeteseken látta őket, akiknek már se
kedvük, se energ iájuk nem volt küzdeni a rendszer ellen. Ezek voltak a leg unalmasabb rabok.
Mindent meg tettek, amit mondtál nekik, szó nélkül tűrték a sérteg etést és a verést, csak ültek a
cellájuk mélyén, és várták, hog y kihallg assák és perbe fog ják őket, és elveg yék az életüket. És
közben a szempillájuk se rezdült. Ez ing erelte a leg jobban a Stabsfeldwebelt. Mert ha valakit
semmi nem tud kihozni a sodrából, az sérthetetlen, és aki sérthetetlen, azzal nem tudsz
szórakozni. Gúnyolhatod, kötekedhetsz vele, meg alázhatod, amennyire csak akarod, de csak az
idődet veszteg eted, és saját mag adat húzod fel – olyan, mintha eg y tég lafalat sérteg etnél, és
azt várnád el tőle, hog y mérg ében összeomoljon.
Ohlsen hadnag y lassan, fáradtan kig ombolta a zubbonyát, és a szék támlájára terítette.
– Gyorsabban, a mindenit! – rivallt rá Stahlschmidt. – Nem az esküvőjére készül!
A hadnag y eng edelmesen levette az ing ét és az alsóját, közömbösen a székre hajította őket.
Stahlschmidt sárg a fog aival harapdálni kezdte vastag alsó ajkát. Majd meg látjuk, ha a
parancsnok elé kerül! Az majd felrázza a letarg iájából. Ott majd meg tanítják kesztyűbe dudálni.
Ott aztán...
Ohlsen hadnag y levetette a csizmáit, és ott állt meztelenül a két szék között. Stahlschmidt
hátrébb lépett, hog y szemüg yre veg ye. Gúnyosan lebig g yesztette az ajkát.
– Milyen szánalmas látvány! Ug ye, Stever? – Milyen undorító látvány. Van valami
visszataszító a meztelen testben. Nem is nézett ki olyan rosszul az eg yenruhában, azzal a sok
édes kis medállal, de hig g ye el nekem, ha most láthatná mag át, szég yenében elbujdosna és
meg halna. Nézzen csak vég ig mag án! Nézze azokat a csontos térdeket! Nézze azokat a szőrös
lábakat! A karomban vég ződő lábujjakat! Jézusom, mag át kitömve kellene mutog atni eg y
múzeumban!
Steverre kacsintott, majd körözni kezdett a hadnag y körül, és időnként a pálcájával a férfi
testébe döfött. Ohlsen türelmesen tűrte, mintha a Stabsfeldwebel eg y g yerek lett volna, akinek
a csintalanság ain leg feljebb mosolyog az ember.
– Jól van! – Stahlschmidt lefékezett. – Gyerünk, lefeküdni a földre, és tíz fekvőtámasz!
Nehog y csalni merjen! Stever, g yere ide, és kukkants bele a seg g ébe, nem rejteg et-e ott
valamit.
Stever Oberg efreiter készség esen elhag yta az ajtó melletti posztját, és a hadnag y mög é
sétált. Kivárta a pillanatot, amikor Ohlsen, befejezve az előírt tíz fekvőtámaszt, fel akart
tápászkodni, és a lábával jó erősen meg lökte a férfi tomporát. Stahlschmidt mindent meg tett
annak érdekében, hog y a szoba másik vég e felé repülő hadnag y nekiessen – elég lett volna eg y
érintés, hog y kijelenthesse, az őrizetes rátámadt – , de bosszúság ára Ohlsennek sikerült
elkerülnie őt.
Ohlsen feleg yenesedett, és türelmesen meg állt az eg yik szék mellett, újabb abszurd
parancsot várva. Üres tekintettel meredt a Stabsfeldwebelre, szinte átnézett rajta.
Stahlschmidt vett eg y mély léleg zetet, hog y meg nyug tassa mag át. Ha ez az arcátlan őrizetes
továbbra is íg y viselkedik, még meg keserüli. Gyakorlatilag Stahlschmidt volt az, aki a börtönt
irányította: a parancsnok hébe-hóba tett ug yan eg y ellenőrző körutat, de Stahlschmidt volt az,
aki a döntéseket hozta, és az őrizetesek ellátásáról „g ondoskodott”. Bármit is tett, Rotenhausen
őrnag y szemet hunyt felette, és mindaddig , amíg Stahlschmidt kellőképpen körültekintő
maradt, rábízta a dolg okat. Eg yiküknek se hiányzott eg y központi vizsg álat.
– Rendben! – Stahlschmidt a két szék felé lépett. – Az öv és a nadrág tartó itt marad. Nem
akarjuk, hog y kísértésbe vig yék, ha mag ára marad a cellában. – Ohlsen arcához nyomta a fejét,
és kacsintott. – Ebben a létesítményben nem szoktak öng yilkosok lenni a rabok... hacsak én nem
intézem úg y, hog y azok leg yenek. Ezt ne felejtse. Látom mag án, leg hőbb vág ya vég et vetni
nyomorúság os életének, mielőtt még a bíróság előtt felelnie kellene tetteiért. Tudom, hog y
szeretné meg fosztani a társadalmat még a bosszúállás örömétől is. Tudom, mert ismerem a
fajtáját. Azt hiszi, meg úszhatja a dolg ait fizetés nélkül? Nos, nem fog ja. Azért vag yok itt, hog y
g ondoskodjak erről.
Összedörzsölte két idomtalan kezét, majd tett eg y kört Ohlsen körül.
– Vag y Torg au lesz, vag y Glatz. Valamelyik a kettő közül. Remélem, Glatzba kerül. Te is,
Stever? Glatzban Remling er ezredes neveli a rabokat. Ő aztán tudja, hog yan kell bánni a
mag ához hasonlókkal! Tudja, hog yan kell meg törni mag át, alázatra tanítani. Olyan rendet tart
azon a helyen, hog y még az öreg Fritz* is belesárg ulna az irig ység be. Láttam a mag uk halált-
vag y-dicsőség et fiúkáit, eg yenesen a lövészárokból, teli kitüntetésekkel, és hallottam őket
kutyakölyökként nyüszíteni másnap. Fel-alá fog ják járatni mag át a lépcsőkön, nég ykézláb.
Felfog ja, mit jelent ez? Úg y bánnak majd mag ával, ahog y meg érdemli, úg y, mint eg y kutyával.
Mivel a hadnag yot még mindig nem sikerült kizökkentenie eg ykedvű hallg atásából, taktikát
változtatott.
– Ug yanakkor lehet, hog y tévedek. Lehet, hog y nem Glatz lesz és nem Torg au. Ki tudhatja?
Lehet, hog y a vág ódeszka lesz... Eg yszer láttam, amikor csinálták eg y fickónak. Csak eg yszer,
és épp elég volt. Csupa vér volt minden, pfuj! Nem mindig sikerül az első ütésre eltalálni a
nyakat...
Halvány, önkéntelen mosoly suhant át Ohlsen arcán. Stahlschmidtnek úg y tűnt, rajta
nevetett; elnézően, mint aki eg y g yerek túlzásait hallg atja.
Stahlschmidt meg merevedett.
– Jól van, elég a beszédből! Veg ye vissza a ruháit, szaporán, mielőtt még elvesztem a
türelmem. Elfog lalt ember vag yok, reng eteg tennivalóm van még . Mag ának könnyű, mag a eg y
senki, nincs felelősség e, nekem viszont teljesítenem kell a rám bízott feladatokat, nem lóg hatok
itt eg ész nap, hog y tündérmeséket mondjak a mag afajtának.
Ohlsen hadnag y mag ára kapkodta a ruháit. Most, hog y elvették tőle a nadrág tartóját és az
övét, fél kézzel fog nia kellett a nadrág ját. A nyakkendőjét is vissza akarta venni, Stahlschmidt
azonban hevesen elrántotta tőle.
– Tilos a nyakkendő! Mit képzel, hova jött? Divatbemutatóra? És g ombolja be rendesen a
zubbonyát, nem tűröm a hanyag ság ot a börtönömben!
A hadnag y csendesen összehúzta mag án a zubbonyt, és beg ombolkozott. Stahlschmidt
keg yesen bólintott.
– Íg y már jobb. Látom, g yorsan tanul. Még a vég én sikerül embert farag nunk mag ából! Meg
lenne lepve, ha tudná, hány érkezett ide úg y, mint mag a, és távozott igazi katonaként. Úg y!
Eg y kis tornag yakorlat, mielőtt elfog lalná a celláját. Karokat a mag asba, helyben ug rálás. Rajta!
Ohlsen felemelte a karját, és ug rálni kezdett. A nadrág , persze, az első néhány mozdulat után
a bokájáig csúszott. Stahlschmidt és Stever hátravetették a fejüket, és hahotázni kezdtek.
Ohlsen folytatta az ug rálást, mint aki észre sem vette, mi történt, s íg y nincs tudatában annak,
mennyire nevetség es látványt nyújt.
Stahlschmidt abbahag yta a nevetést, oldalba döfte Stevert, és harag osan rávillantotta a
tekintetét. Ohlsen tönkretette a mókájukat, már nem is volt mulatság os.
A Stabsfeldwebel tanácstalanul fig yelte a még mindig ug ráló hadnag yot. Teljesen meg őrült
volna ez az őrizetes? Voltak előtte mások is, akik annyira meg törtek, hog y már semmi nem
érdekelte őket, de ez az ember akkor is túl sokáig bírta. Elképzelhető volt, hog y valakit hideg en
hag yhat a börtön vag y esetleg es kivég zésének az említése, Stahlschmidtnek azonban előbb
vag y utóbb mindig sikerült valami reakciót kiváltania az őrizetesekből. Ehhez értett a
leg jobban. Tökéletesen érzéketlen lenne ez a hadnag y? – tűnődött. Nincs benne semmi
büszkeség , se szég yenérzet?
Stahlschmidt rátért a következő játékra.
– Elég ! Le a padlóra, hasra. Öt forg ás balra, öt jobbra, és közben fel ne emelje a hasát, vag y baj
lesz!
Ohlsen szófog adóan hasra feküdt, és körözni kezdett a padlón. Stahlschmidt odament hozzá,
és szándékosan rálépett az ujjaira. Ohlsen feljajdult, de nem szólt semmit. Stahlschmidt sétálni
kezdett Ohlsen két kézfején, hol eg yikre, hol másikra lépett rá. A hadnag y szeme elé vörös
ködfüg g öny ereszkedett, de eg y halk nyög ésnél több nem hag yta el véresre harapdált ajkait.
Ezután eg y puskát nyomtak a kezébe, eg y súlyos, antik, belg a példányt, és kivezették a
folyosóra, ahol Greinert, a Keselyű seg ítség ével próbára tették az őrizetes képesség eit.
– Térdre! – üvöltötte Stever. – Tüzelésre felkészülni!
Greinert körbejárta a hadnag yot, készen rá, hog y belekössön a leg apróbb hibába, de Ohlsen
értette a dolg át, ha puskáról volt szó, Greinertnek pedig nem volt elég fantáziája ahhoz,
kitaláljon valamit.
– Talpra, tüzelésre felkészülni! – ordította Stever.
Ohlsen felpattant, s annak rendje és módja szerint vállához emelte a puskát. Stever máris
sorolta az újabb parancsokat:
– Hasra! Térdre! Feg yverrel tiszteleg j! Pihenj! Bajonettet fel! Le a földre! Vig yázz! Tüzelésre
felkészülni! Jobbra át! Balra nézz! Helyben futás!
Ohlsen eg yetlen szó nélkül vég ig csinálta az eg észet, aztán a többit is. Eg észen addig
pattog tatták, amíg már alig kapott leveg őt.
– Vig yázz! – bömbölte rekedten Stever.
A hadnag y abbahag yta a futást, és vig yázzállásba merevedett. Eg y másodpercig a falak
mintha táncoltak volna körülötte, és Ohlsen attól tartott, hog y orra bukik, de aztán az érzés
elmúlt, sikerült visszanyernie az eg yensúlyát. De ez az eg y másodperc is elég volt ahhoz, hog y
Greinert észreveg yen eg y apró ing ást.
– Meg mozdult! – kiáltotta izg atottan. – Vig yázzállásban kellene lennie, és ő mozog !
Stever és Stahlschmidt, akik semmit nem vettek észre, átadták a stafétabotot Greinertnek.
– Ezt nézzétek! – sikította Greinert. – Remeg , akár eg y átfázott kutya! És még azt képzeli
mag áról, hog y tiszt! Ennek kellene felkészítenie az újoncokat, de még azt se tudja, hog y kell
vig yázzállásban állni! Még azt se tudja, hog yan kell eleg et tenni eg y parancsnak! – Közelebb
lépett a hadnag yhoz. – Azt mondtam, álljon vig yázzba, nem azt, hog y dzsig g et járjon! Amikor
azt mondom, hog y vig yázz, akkor mag a vig yázzban áll. Ez azt jelenti, hog y odafag y a lába a
padlóhoz, hog y szoborrá válik, hog y vadlovak se tudnák odébb vonszolni, és még eg y
földreng és se ing athatná meg ...
Ohlsen tovább tetézte a bűneit azzal, hog y eme költői kirohanás közben ismét előre mert
lendülni. A Keselyű hátrébb lépett, levette a zubbonyát, hátrébb tolta a sisakját. Sértődötten
fújtatott eg yet.
– Szomorú idők várnak Németország ra – keserg ett – , ha az eg yszerű őrmesternek kell
meg tanítania eg y tisztet ilyen alapvető dolg okra.
Hirtelen, minden előzmény nélkül, a hadnag y arcába ütött a jobb öklével. Ohlsen az ütés
erejétől kis híján hátraesett; hátrált néhány lépést, aztán ismét vig yázzba merevedett, és
eg yenesen előrebámult, nem törődve azzal, hog y orrából a vér a zubbonyára csepeg .
A Keselyű erre dührohamot kapott. Őrjöng ött és üvöltözött, becsmérelt és fenyeg etőzött
– mindezt maró obszcenitások sűrű áradata közepette – , aztán ő is utasítások sorozatát kezdte
fröcsög ni, olyan g yorsan, hog y Ohlsen még leg jobb formájában se lett volna képes szinkronban
maradni velük.
Miután ezt is meg unta, és Ohlsen újfent vig yázzban állt – vértől maszatos arccal, dag adt
orral, ziháló tüdővel és harang ként zúg ó fejjel – , Greiner újabb ötlettel állt elő. Néhány
lépésnyi távolság ból alaposan szemüg yre vette a hadnag yot, időnként vihog va eg yet a
látványon, majd közelebb lépett, és belenézett áldozata szemébe, várta, hog y a másik lesüsse a
tekintetét, vag y leg alább pislog jon eg yet. Amikor Ohlsen erre se reag ált, Greinert kerülg etni
kezdte, némán g aloppozva körülötte, körbe és körbe, szünet nélkül...
Ez jól ismert és hatásos trükk volt. A leg többen az első öt perc után kidőltek. Néhányan, a
keményebbek és tapasztaltabbak, esetleg kibírták tíz percig . Nag y ritkán valaki neg yedóráig is
állta.
Ohlsen hadnag y tizenhárom percig bírta. A feje zsong ott, a karja ólomnehézzé vált, a térde
remeg ett, és g örcs állt az ujjaiba. Greinert, látva, hog y elérkezett az idő, a háta mög é állt. Várt
még eg y kicsit, aztán óvatosan kinyújtotta a kezét, majd hirtelen meg lökte a hadnag y puskáját.
A feg yver kicsúszott az elg émberedett ujjak közül, és a csendben iszonyatosnak ható zajjal a
folyosó kövére esett.
– Tessék! – visította Greinert. – Hát ide jutottunk. Eg y tiszt, aki még eg y puskát se tud
rendesen kézben tartani! A földre ejti, akár eg y meg unt játékot. – Előrement, a hadnag y elé állt.
– Le a földre!
Ohlsen hálásan a hideg kőre rog yott. Greinert belerúg ott.
– Kapja fel azt a puskát, és kússzon! Fürg én, nem akarjuk itt tölteni az eg ész napot. És nyalja
közben a puskát. Azt mondtam, nyalja a puskát, mag a barom! Kússzon és nyalja, kússzon és
nyalja, eg y-kettő, eg y-kettő, csinálja, nem pihenünk.
A hadnag y pedig kúszott a folyosón fel-alá, és nyalta a puskát. Valahányszor elhaladt
Stahlschmidt és Stever előtt, azok rátapostak az ujjaira és sérteg ették, s valahányszor
elvonag lott Greinert előtt, kapott eg y-eg y rúg ást az arcába, a fejébe, az ág yékába. Most már a
szája is vérzett, a keze pedig úg y nézett ki, mint eg y szétfőtt virsli. A feje körül fekete lég yfelhő
zümmög ött.
Valaki talpra rántotta, és labdázni kezdett vele. Ide-oda lökdösték eg ymás közt, s közben
addig ütötték, amíg öntudatlanul a földre nem zuhant. Greinert rúg ott még eg y utolsót az
ág yékába, de a hadnag y szerencsére már nem volt tudatánál, hog y fájdalmat érezzen. A hátán
feküdt, oldalra fordult fejjel, szája széléből vér szivárg ott.
– Hm – morog ta elég edett Stahlschmidt. Képtelen volt meg törni a hadnag y szellemét, de
leg alább meg törhette a testét. – Rendben – intett a többieknek. – Dobjátok a 9-es cellába, és
felejtsétek el.
Boldog an tért vissza az irodájába. Mindent eg ybevetve, ez a nap eg észen jól alakult. A
hadnag y a neg yedik őrizetes volt, aki átesett a fog ollyá avatási ceremónián. Stahlschmidt
összedörg ölte a két tenyerét, és az ablakhoz libbent. Bárcsak eg y nap eg y bizonyos Hans Graf
von Breckendorf hadnag y is átesne ezen a szertartáson! Bárcsak a lába előtt kúszna és reszketne
meztelenül, és a két szék között ug rálna lecsúszott nadrág g al, és tehetetlen húskupacként,
vérző szájjal heverne a folyosón – akkor teljes lenne az öröme.
Stahlschmidt sóhajtott eg y nag yot. Minden este azért imádkozott eg y istenhez, akiben nem
hitt, hog y Von Breckendorf eg yszer a keze közé kerüljön. Olyan mélység esen g yűlölte Von
Breckendorfot, hog y még a kényére-kedvére bízott tisztek folyamatos meg alázásávaL és
kínzásával is csak részleg esen tudta csillapítani ezt az érzést. Soha, amíg élni fog , soha nem
fog ja elfelejteni azt, ahog yan Von Breckendorf bánt vele.
Eg y verőfényes, forró szombat délelőttön történt, július közepén. Épp befejezte a szolg álatot,
és az étkezdébe tartott, hog y meg ig yon eg y sört. Kig ombolta a zubbonyát, fején hátratolta a
sapkát... még most is emlékezett arra, ahog yan összeg yűlt szájában a nyál, amikor a sörre
g ondolt. Az étkezde lépcsőjének az aljában, elzárva az útját, Graf von Breckendorf hadnag y ült
eg y pompás tarka ló nyerg ében. Tizenkilencedik születésnapja estéjén avatták hadnag g yá, és
azt hitte, ettől bármit meg tehet. Ahog y ő közelebb ért, a hadnag y kinyújtotta hosszú, csontos
karját, és a torkához nyomta a lovag lópálcája heg yét.
– Mi ez, Stabsfeldwebel? Gombolja be azonnal a zubbonyát! Nem tűröm, ha eg y katona félig
felöltözve jár. – Mikor a Stabsfeldwebel a helyére bújtatta a leg felső g ombot is, Von Breckendorf
leeresztette a pálca vég ét, és a hasába döfött vele. – Mennyire elhízott! Nem tesz jót mag ának,
hog y eg ész nap ott ül az asztala mög ött abban a börtönben. Nem mozog eleg et. Nem
eg észség es dolog eg y férfiembernek eg ész nap eg y irodában g örnyedni. Jöjjön velem, és
meg látjuk, mit kezdhetek mag ával.
Nem volt választása. A hadnag y vág tára fog ta a lovát, neki pedig loholnia kellett utána,
kapkodó léleg zetvételekkel mag ába kellett szívnia a kimeleg edett ló, az ag yonült nyereg és a
hadnag y verítékének a szag át.
Von Breckendorf vég ig küldte minden akadályon a g yakorlópályán. Cafatokra szakadt
eg yenruhában, véresre karcolt arccal vánszorg ott elő a szög esdrót alól, Von Breckendorf
azonban üg yet sem vetett rá. Percnyi pihenést sem hag yva számára, az istállóhoz vezette, és az
ostorával, lóhátról, néhányszor vég ig kerg ette az ug ratópályán. Von Breckendorf még ezután
sem unta el a szórakozást. Adott neki tíz percet arra, hog y öltözzön át, és teljes harci
felszerelésben menjen vissza a pályára – még a g ázmaszkját is mag ával kellett vinnie – , aztán
harminchatszor körbefuttatta a pályán, ezúttal kötőféken vezetve őt. Valahányszor meg torpant,
hog y leveg őt veg yen, Von Breckendorf a lovag lópálcával a vállára csapott. Az ájulás szélén
volt, amikor a hadnag y vég re eleng edte.
– Remélem, sikerült ledolg oztatnom mag áról néhány kilót – vig yorodott el kajánul.
– További jó napot, Stabsfeldwebel. Biztos vag yok benne, hog y még találkozunk.
Stahlschmidt is remélte, tiszta szívéből. Minden reg g el ezzel a reménnyel ébredt, minden
reg g el lázas tekintettel futotta vég ig az asztalára tett névjeg yzéket. Senki nem merte közölni
vele, hog y Von Breckendorf eg y évvel korábban elesett Szevasztopolnál... Ha meg tudta volna,
minden bizonnyal g utaütést kap.
Az elkövetkező napokban a börtön személyzetének a szokásosnál is több tennivalója akadt,
néhány boldog új lakót úg y zártak be a cellájába, hog y nem kellett átesnie a felavatási
ceremónián. Odakint átfog ó offenzívát indítottak azon tisztek ellen, akik baráti kapcsolatba
kerültek az elfog lalt ország ok lakosság ával, minek eredményeképpen a letartóztatások száma
ug rásszerűen meg nőtt. Mindenki g yanúba került, aki csak eg yetlen jó szót is váltott valamelyik
ellenség es nemzet fiával. Példának okáért, eg y óvatlan oldenbourg i tüzértiszt, miután
kijelentette, hog y Winston Churchillt sokkal meg nyerőbbnek tartja, mint eg yes német
személyiség eket, a kopók karmai közt találta mag át, mielőtt még becsukhatta volna a száját.
Eg y lovasság i tisztet, aki úg y tisztelg ett, hog y közben a g yőzelmet jelképező „V”-t formált
az ujjaiból, pillanatok alatt Herr Bielerthez röpítettek: meg sértette a hírhedt 91. parag rafust.
Többé soha nem látták.
A vádlottak többség e eg y órán belül nemhog y bevallott mindent, de még ismerősök és
barátok neveit is meg adta, akár bűnösök voltak azok, akár nem. Paul Bielert sikeres háborút
vívott.
Ami Ohlsen hadnag yot illeti, a 9-es cellából g yakran szállították át Bielert irodájába, amely
g yéren volt ug yan bútorozva, de mindig akadt benne eg y vázányi friss szeg fű. Ohlsen idővel
annyira hozzászokott ezekhez a látog atásokhoz, hog y már a szeg fűk látványa sem tudta
szórakoztatni.
Az ideje többi részét a cellájában töltötte, ahol fejét a hideg falnak nyomta, hog y némileg
enyhítse a fájdalmat. Visszag ondolva a fronton eltöltött időre, keserűen arra a következtetésre
kellett jutnia, hog y sokkal jobb volt ott, mint itthon, ebben a németország i fog házban. Gyakran
tűnődött azon, miért nem látog atja meg senki a századától. Nem tartotta valószínűtlennek,
hog y már halottnak hiszik. A Gestapo bevett szokásai közé tartozott, hog y már napokkal vag y
hetekkel korábban meg történtnek állítottak be eg y kivég zést.
Szig orúan őrizték, és elszig etelték a többi őrizetestől a séták ideje alatt, íg y nem tudott szót
váltani senkivel. Greinert és Stahlschmidt eg ész sétaidő alatt résen voltak, fel-alá sétáltak az
udvaron, Stever és az őrök pedig felmásztak a falak tetejére, kakasülőről fig yelték a műsort. A
sétaidő távol állt attól, aminek lennie kellett volna – a cella eg yhang úság át felváltó mozg ás
helyett kész rémálom volt. Az őrizeteseknek fél órán át futniuk kellett körbe az udvaron,
felemelt kézzel, kinyújtott lábbal. Hallatlanul szórakoztató látványt nyújtottak, és hallatlanul
kimerítő volt a g yakorlat. Összerázta az eg ész testet, és g örcsöt állított a vég tag okba.
Stahlschmidt találmánya volt, és a Stabsfeldwebel rendkívül büszke volt erre.
Amikor az SD-sek első alkalommal jöttek a hadnag yért, hog y elvig yék Bielerthez, Ohlsen
szétrug dosott orra és arca láttán olyan röhög és jött rájuk, hog y még a könny is kicsordult a
szemükből.
– Mi történt mag ával, mi? Leesett a lépcsőn?
Stahlschmidt készség esen elmag yarázta, hog y a hadnag ynak rossz álmai voltak, és
hánykolódás közben leesett az ág yról. A jókedv erre a tetőfokára hág ott.
– Különös – jeg yezte meg az eg yik Unterscharführer a szemét törölg etve – , milyen sok
őrizetesed esik ki az ág yból. Azon tűnődöm, nem kellene-e odakötözni őket éjszakára. Az ő
épség ük érdekében, természetesen...
Ohlsen cellájának a falára eg y apa néhány szánalmas sort vésett a fiának. Istenhozzádot
mondott neki, és g ondjaira bízta a világ ot. Erich Bernert, ezredes, 4.15.40. Vajon elég idős volt
a fia ahhoz, hog y meséljen neki valaki az apjáról? És vajon meg tette ezt valaki? Erről Ohlsennek
is a fia jutott eszébe, Gerd, akit a feleség e és annak családja eg y Oranienburg melletti
nemzetiszocialista nevelőtáborba küldtek. Ohlsen tisztában volt vele, hog y ha eg yszer meg hal,
akkor eg yetlen percig se fog nak habozni az apja emléke ellen nevelni őt. Talán már neki is
láttak. Az apád áruló, az apád eladta a hazáját, az apád a nép ellenség e! Aztán ott volt a feleség e
családja, a büszke, merev nyakú Länderek, akik soha ki nem állhatták őt. Minden meg erőltetés
nélkül mag a elé tudta képzelni Frau Ländert, amint sug árzó arccal veszi tudomásul a
halálhírét. Eg y áruló, becsmérelte a Führert – a szemében nem lesz több eg y közönség es
g yilkosnál. Diszkrét hang on, eg y csésze délutáni tea fölött vallja be g őg ös ismerőseinek,
mennyire szég yelli, hog y eg y ilyen ember került a családba, és mennyire örül annak, hog y
vég re meg szabadultak tőle.
Ohlsen hadnag y eg yre inkább úg y érezte, hog y mindenki meg feledkezett róla. Mintha már
nem is élne. Nem, a halál nem töltötte el félelemmel, sőt örült volna neki, mert leg alább
feloldozást jelentett volna a fájdalom alól, de nehéz volt feldolg ozni azt, hog y eg yedül kuporog
eg y cella mélyén, miközben odakint az emberek nevetnek és sírnak, harcolnak és játszanak, és
közben halvány fog almuk sincs az ő létezéséről. Milyen könnyű meg szűnni! Milyen hamar
felejtenek az emberek, mennyire nem törődnek...
Eg y nap még is látog atói érkeztek. Papa és a Lég iós keresték fel, és a füg g öny eg yből
fellibbent, s ő már nem érezte mag át kísértetnek, hanem újra a világ része volt. Nem vihették
mag ukkal, de leg alább emlékeztek rá. És noha se Papa, se a Lég iós nem másíthatták meg a
vég zetét, most leg alább tudta, hog y a bánásmód, amiben részesült, nem marad viszonzatlanul.
Jókora adag elég tételt jelentett tudni, hog y azok, akik g únyolták, meg alázták és félholtra
verték, ug yanúg y elítéltek, mint ő, és még csak nem is sejtik.
A kis Lég iós jól meg jeg yezte mindhármukat, Stahlschmidtet, Stevert és Greinert, márpedig a
Lég iós mindig emlékezett arra, akit meg jeg yzett mag ának. Stever velük volt a látog atás eg ész
ideje alatt, és a Lég iós jelenléte láthatóan feszélyezetté tette. Eleinte meg próbált részt venni a
beszélg etésben, de a Lég iós világ osan értésére adta, hog y nem ig énylik a társaság át. Stever
lenyelte ezt a sértést, és körbekínálta őket cig arettával, noha a dohányzás tilos volt.
Elfordították a tekintetüket, és eg yetlen szót se szóltak hozzá.
A látog atás vég én a Lég iós fürkésző tekintettel felnézett Steverre.
– Mag a Stever, ug ye? Az a kövér pacák pedig , az irodában, az Stahlschmidt? A cimborája
pedig , akivel láttam, mielőtt bejöttünk volna... az a karvalyorrú... őt Greinertnek hívják?
– Ig en – felelte Stever, bár fog alma se volt, mire jó ez az eg ész.
– Rendben. – A Lég iós bólintott, majd kellemetlenül az Oberg efreiterre mosolyg ott.
– Rendben. Erre emlékezni fog ok. A neveket és az arcokat soha nem felejtem el. Soha. Jó napot.
Azzal kiballag ott a folyosóra, eg y dalt dúdolva, elég hang osan ahhoz, hog y Stever is hallja:
„Gyere, g yere, g yere, ó halál...”
Stever visszabaktatott Ohlsen cellájába. A Lég iós teljesen felzaklatta. Volt valami
nyug talanító abban az emberben. Stever leült az ág y szélére, és Ohlsenre nézett.
– Szép kis g azember a barátja – állapította meg . – Olyan ember benyomását kelti, aki még a
saját nag yanyját is hátba késelné eg y fél szál cig arettáért. Alaposan belém rakta a frászt. Nem
lennék meg lepve, ha kiderülne, hog y elmebajos. Nem tudom, hog y hag yhat eg y tiszt ilyen
embereket lóg ni mag a körül.
Ohlsen vállat vont.
– Nem lóg körülöttem. A Lég iós nem lóg senki körül. Ő afféle mag ányos farkas. Eg yetlen
barátja van csak: a halál.
– Mit ért azon, hog y a halál? – borzong ott meg Stever. – Nem értem. Gyilkos vag y valami
ilyesmi?
– Néha g yilkol is. Amikor kedve van. Azokat szokta eltenni láb alól, akik vétenek az ő
úg ynevezett morális kódexe ellen, ami eg y kicsit más, mint az enyém vag y a mag áé. Először is
nem olyan toleráns. A Lég iós nem fog ad el mentség eket. Ő eg yben bírának és vég rehajtónak is
tekinti mag át. Ez is az erkölcsi kódexének a része: az ember addig ne hozzon ítéletet, míg nem
képes vég rehajtani azt. A Lég iós azonban mindig kész rá.
Stever a zubbonya ujjába törölte a homlokát.
– Nem kellene annyira szabadjára eng edni az efféle fickókat. Frászt hoz az emberre. Ismertem
néhány verőleg ényt az RSHA-tól, de a cimborájukhoz képest kisfiú mind. Az embernek elég
ránéznie, és máris lúdbőrözik a háta.
– Nem túl kedves, ezt elismerem – mondta mosolyog va Ohlsen. – De még is van benne valami
báj, nem g ondolja?
– Báj? Fenét! – Stever hang ja hirtelen bizonytalanná vált. – Gondolja, hog y van valami baja
velem?
– Miért eng em kérdez? – vont vállat Ohlsen. – Honnan tudhatnám? Nem szokott beavatni a
titkaiba. A Lég iósnál eg yébként se tudhatod. Csak akkor jössz rá, amikor már késő. De valami
mást is meg fig yelhetett rajta, Stever: úg y mozog , akár eg y macska. Hang talanul. Gumitalpú
bakancsot visel, persze, de nemcsak erről van szó. Az évek során szerzett tapasztalat tette
ilyenné. A háta mög é tudna osonni eg y kaviccsal, faág akkal és üveg törmelékkel felszórt
ösvényen úg y, hog y mag a csak akkor venné észre, amikor a kését már a bordái közé mártotta.
– Szerencsére – szedte össze mag át Stever – , semmivel nem ártottam neki. Korábban soha
nem láttam, és a jövőben sem kívánom látni. – Levette a sisakját, és meg törölte a homlokát.
– Én csak eg y Oberg efreiter vag yok – panaszkodott. – Nem én adom itt ki a parancsokat. Csak
eg y nyomorult pöcs vag yok, aki vég rehajtja őket.
– Persze – értett eg yet Ohlsen. – Nem kell menteg etőznie. Nem élvezi, ha tökön kell rúg nia az
embereket, mindazonáltal kénytelen meg tenni a dolg ot...
– Pontosan – bólog atott Stever. – Mondok mag ának valamit, hadnag y. Stahlschmidt az, ő az,
aki a kezében tartja a szálakat errefelé. Ő a Stabsfeldwebel, ő itt a nag yfőnök. Úg yhog y, ha a
haverja mindenképpen ki akar belezni valakit, hálás lennék neki, ha Stahlschmidtet venné
célba. Marius Alois Joseph Stahlschmidt, ez a teljes neve annak a rohadéknak. Ig aza van,
hadnag y. Ki nem állhatom, amikor vég ig kell néznem, hog y valakit péppé ver. Különösen, ha
tiszt az illető. De hát mit tehetnék? Én csak eg y Oberg efreiter vag yok. Ami azt illeti,
mostanában azon g ondolkozom, nem kellene-e áthelyeztetnem mag am. Komolyan mondom,
eleg em van ebből a helyből. Emellett bajba se szeretnék kerülni. Úg y értem, azok közül, akik
idejönnek, némelyiket kieng edik. Nem túl g yakran, de azért meg esik. Meg azok közül is, akiket
büntetőezredekbe küldenek, eg y-kettő túlélheti a háborút, nem ig az? Ezek eg y nap mind vissza
fog nak jönni ide, hog y bosszút álljanak Stahlschmidten, én pedig nem szeretnék a közelben
lenni, amikor ez meg történik. Úg y értem, ők nem tudhatják, hog y én csak a munkámat
vég zem, és parancsra cselekszem. Mag a se g ondolta, amíg el nem mondtam, nem ig az?
Ohlsen hadnag y komoran ig ent intett a fejével. Stever felállt.
– Mutatok mag ának valamit. Eng em eg y párizsi lovasság i ezredtől helyeztek át ide. – A
hadnag y ölébe hajította a katonakönyvét. – Látja? 12. lovasság i ezred. Azok a tetvek ebbe a
pöceg ödörbe hajítottak. Nem én akartam jönni, nehog y azt hig g ye! Csakhog y nem volt
beleszólásom a dolog ba. Többször is kértem az áthelyezésemet innen, elhiheti, de mit tehetnék,
ha Stahlschmidt nem akarja, hog y elmenjek? Meg szokott eng em, és szükség e van rám: amikor
túl messzire meg y és úg y leüt valakit, hog y az ottmarad. Ilyenkor itt vag yok én, hog y alibit
szolg áltassak neki. Tanúnak kellek neki. Hog y elmag yarázzam, önvédelem volt, meg a többi.
 – Értem. – Ohlsen visszaadta a katonakönyvet. – Árulja el nekem, Stever, hisz mag a Istenben?
Stever riadtnak látszott, mint aki valamiféle csapdát sejt.
– Nem, nem ig azán. Nem mondhatom.
– Szokott imádkozni?
– Nos... – Stever szég yellősen lóbálni kezdte fél lábát – néha, nag y ritkán. Amikor nyakig
vag yok a szarban, és nem látok más kiutat. De nem állíthatom, hog y használni szokott. – Stever
beg ombolta a zsebét, majd hirtelen felláng olt lelkesedéssel Ohlsen felé fordult. – Fig yeljen rám,
hadnag y! Mostantól g ondját viselem mag ának. Most, hog y íg y elbeszélg ettünk, remélem, jól
meg fog juk érteni eg ymást. Szeretne esetleg valami olvasnivalót? A leg több tisztet
szórakoztatja az olvasás. Nos, elemelek majd valahonnan néhány könyvet, és elhozom őket
mag ának. Csak vig yázzon, nehog y Stahlschmidt észreveg ye őket mag ánál. Ami Greinert illeti,
miatta nem kell ag g ódnia. Ő más cellákért felel, ezek itt lent az enyéim. És mielőtt elmennék,
kap tőlem valamit ajándékba, hadnag y. Valamit, amit direkt mag ának hoztam. Elszívtam belőle
vag y kettőt, de azért kitart mag ának néhány óráig . – A matrac alá csúsztatott eg y pakk
cig arettát, és cinkosan kacsintott. – Mag a és én cimborák vag yunk, he? Csak arra kérem, a
szellőzőnyílás mellett szívja el őket, hog y ne érezzen a füst a cellában.
Az ajtó felé indult, de pár lépés után visszafordult.
– Ma este fog juk meg kapni a csokoládé-fejadag unkat. Szereti a csokoládét, hadnag y?
Mag ának adom a fejadag omat. A vécétartály mög é fog om rejteni. Ha pisilni meg y, szedje ki
onnan, rendben? És... ug ye, beszél a cimborájával? Elmondja neki, hog y Stahlschmidt az, aki
neki kell. Mondanom se kell mag ának, hadnag y, hog y a nyakamat teszem kockára, amikor
cig arettát, csokoládét meg könyvet adok mag ának. Már pusztán azért bajba kerülhetek, hog y
íg y szóba álltam mag ával, de valahog y rokonszenvesnek találtam az első pillanattól. Emlékszik,
hog y mag ára kacsintottam Stahlschmidt háta mög ül? Emlékszik rá?
– Nem mondhatom – vallotta be Ohlsen.
– Nos, én ig en – állította Stever. – És még valami: ne féljen attól, hog y beijedek
Stahlschmidttől, és bajba keverem mag át. Én senkitől se félek. Ezt bárkitől meg kérdezheti, aki
ismer eng em. Leng yelország ban szereztem a két Vaskeresztemet, pedig elég kemény odaát a
katonaélet. Nag yon kemény. Az orosz front semmi Leng yelország hoz képest, ezt én mondom
mag ának. Én voltam az eg yedüli a században, aki Vaskeresztet kapott. Ezt is mondja meg a
barátjának! Meg azt is, hog y nem g ubbasztottam mindig ezen a szemétdombon. A fronton is
harcoltam. Westa Platánál, például. Eg y eg ész szakaszt töröltem el a föld színéről fél kézzel. Ez
olyan ig az, mint az, hog y most itt állok. Ezért kaptam az EKII-t*. Varsóban pedig nég y,
partizánokkal teli lég védelmi óvóhelyet pusztítottam el. Eg yetlen láng szóróval! Senki nem
jutott ki élve. Ekkor kaptam az EKI-et. Látja, én ismerem a dörg ést, s azzal se vádolhat senki,
hog y nem vettem ki a részem a háborúból. Majd’ meg őrültem azért, hog y Sztáling rádhoz
mehessek, de a rohadékok nem eng edtek el.
Kinyitotta az ajtót, kiment, de aztán visszafordult, és bedug ta a fejét.
– Mondja – kérdezte Ohlsentől – , a barátja az a fajta, aki kést használ?
– Ig en – felelte halálkomolyan Ohlsen. – Elég jól bánik vele.
Stever bezárta az ajtót, és remeg ő térdekkel áttotyog ott a mosdóba, és hideg vizet eng edett a
fejére néhány percen át.
Ohlsen, mag ára maradva a cellájában, meg vetően leseperg ette a takarónak azt a részét, ahol
Stever ült, aztán kinyújtózott az ág yon, és két kezét összekulcsolva a tarkója alatt, a
mennyezetet bámulta mosolyog va. A bosszúállás ideje elérkezett, és ő mag a is aktívan részt
vehetett benne.
Stever csepeg ő hajjal kitámolyg ott a folyosóra, és Stahlschmidt irodájába sietett. Kopog ás
nélkül robbant be az ajtón.
– Látta a 9-es látog atóit, Stabsfeldwebel? Látta azt a kis sebhelyes fickót? Látta a tekintetét?
Látta...
– Nyug alom, Stever, nyug alom. – Stahlschmidt résnyire szűkült szemmel fürkészte az
alárendeltjét. – Láttam őket, és akkor? Jelentéktelen kis fig urák. Ami pedig a sebhelyest illeti,
szerintem részeg volt. Részeg , akár eg y disznó. Fig yeltem, amikor vég ig ment a folyosón.
Valami szentimentális badarság ot énekelt a halálról.
– A halálról? – suttog ta Stever.
– Nos, vag y részeg volt – állította Stahlschmidt – , vag y a lég nyomás csinált belőle hülyét.
Nem csodálkoznék rajta, ha ez utóbbiról lenne szó. Szinte kétrét g örnyedt a sok kitüntetés alatt.
Ezek a harctéri hősök kiszámíthatatlanok.
Stever meg törölte a homlokát, és lehuppant eg y székre.
– Nem tudom, hog y kiszámíthatatlan-e, de hog y őrült és veszélyes, az biztos. Jobb lesz
vig yázni vele, én mondom. Jézusom, hog y is hag yhatják szabadon mászkálni eg y ilyen arccal?
Látta a heg et, ami kettévág ta a fél arcát? Változtatta a színét, esküszöm! És a keze, még sose
láttam hozzá hasonlót!
– Túl élénk a fantáziád, Stever. Szerintem éppen olyan keze van, mint másnak.
– Olyan kéz, amely fojtog atásra termett – mondta rekedten Stever.
Stahlschmidt türelmetlenül krákog ott eg yet, majd felkapta a látog atási eng edélyt.
– Willie Beier és Alfred Kalb – mormog ta.
– Ő az! – kiáltotta fel Stever. – Alfred Kalb! Ez a neve!
– Jól van, azért még nem kell kiabálni. – Stahlschmidt a nag yítóján át meg vizsg álta az
eng edélyt. Győzedelmesen elvig yorodott. – Vessél csak eg y pillantást erre az aláírásra, Stever.
– Mi a baj vele? – bandzsított a papírra Stever.
Stahlschmidt bosszúsan felkapta a fejét.
– Stever Oberg efreiter, én tég ed mindig is intellig ens férfinak hittelek. Nem tartottalak
ug yan zseninek, de komplett hülyének sem. Van valami a fejedben, ami leg alább hasonlít az
ag yra. Ha nem íg y lenne, már rég en eg y büntetőszázadba dug talak volna. De most nem ez a
lényeg . A lényeg az, hog y nem szeretek retardáltakkal dolg ozni. Eltompítják az embert, és
lassítják a munkában. Ezért fig yelmeztetlek, ha csak motyog ni és seg g et vakarni tudsz,
valahányszor felteszek neked eg y eg yszerű kérdést, akkor jobb lesz, ha felszívódsz innen,
mielőtt még én rúg lak ki.
– Hadd nézzem meg jobban – könyörg ött Stever. – Ma valahog y nem vag yok önmag am.
– Felkapta a nag yítót, és meg vizsg álta a papírt. Meg nézte innen, meg nézte onnan, odavitte az
ablakhoz, becsukta eg yik szemét, aztán a másikat, mindent meg tett, csak éppen fejre nem állt,
de akkor se látott semmi különöset az aláíráson.
– Nos? – kérdezte Stahlschmidt.
– Ig en! – Stever az asztalra tette a nag yítót és az eng edélyt, és hátrált eg y lépést. – Ig en,
most, hog y említette, tényleg van benne valami furcsa. Attól tartok, az én szemem nem olyan
éles, mint a mag áé. Nem is vettem volna észre, ha nem hívja fel rá a fig yelmem.
– Hm! De sokáig tartott! Neked vag y szemüveg re van szükség ed, Stever, vag y az ag yad kezd
lág yulni. Korábban kellene lefeküdnöd esténként. Aludjál mindennap nyolc órát, és ne ig yál
annyit. És vig yázz rá, hog y a bélműködésed rendben leg yen.
 Stahlschmidt kinyitotta az íróasztal alsó fiókját, elővett eg y whiskys üveg et, és teletöltött két
poharat.
– Azért örülök, hog y a vég én még is észrevetted. Az aláírás minden bizonnyal hamisítva van.
Még jó, hog y te is íg y látod.
Stever szeme elkerekedett. Keze, mely automatikusan a whisky felé nyúlt, meg állt a
leveg őben, tétovázott eg y pillanatig , aztán irányt változtatott, és lecsapott az eng edélyre.
Stever harmadjára is meg nézte papírt, de még mindig nem látott rajta semmi különöset.
– Láttál már valaha olyan eng edélyt az én irodámban – kérdezte tőle Stahlschmidt – , amit
mag a Paul Bielert írt volna alá, saját kezűleg ? Nem pecsételve van, nem nyomtatva, hanem
tollal és tintával! – Meg rázta a fejét. – Persze hog y nem láttál ilyet! A Standartenführer soha
nem alacsonyítaná le mag át odáig , hog y személyesen írjon alá minden vacak kis papírt, ami
átmeg y a kezén. Még én se teszem, nemhog y ő. Még én is bélyeg zőt használok. – Gonoszul
elvig yorodott. – Akárcsak te, alkalmanként, nem ig az, Stever? Bélyeg zőt az én aláírásommal...
– Én? – tátog ott Stever. – Még soha nem tettem ilyet!
– Nem? – vonta fel a szemöldökét Stahlschmidt. – Nos, talán nem voltál tudatában annak,
amit tettél. Netán amnéziában szenvedsz? Vag y néha kikapcsol az ag yad? Látod, nem vádollak,
ha ug yanis meg tenném, akkor nag y bajba kerülhetnél. Mert az okirat-hamisítás nag y bűn ám!
– Persze hog y az! – kiáltotta sértődötten Stever. – Éppen ezért nem tudnék soha, soha...
– Elhallg atott eg y pillanatra. – Úg y értem, miért kellene ilyet tennem?
– Ó, kedves Steverem, tucatnyi okot is felsorolhatnék. – Stahlschmidt kényelmesen
elterpeszkedett. Élvezte, hog y meg szorong athatja Stevert. – Mondjuk, kártyaadósság ? Vag y be
akartál szerezni valamit, amit a feketepiacon jó áron el lehet adni? Ne etess azzal, hog y nem
tudod, mi mindenre lehet használni eg y bélyeg zőt! Mint már említettem, te okos ember vag y,
márpedig az okos ember nag y csirkefog ó.
– De Stabsfeldwebel, mag a is okos ember! – jelentette ki önelég ült mosollyal Stever.
Stahlschmidt szemöldöke a feje búbjáig szaladt.
– Vig yázzon, mit mond, Stever. Ne feledkezzen meg róla, milyen pozícióban van. Mag a csak
eg y Oberg efreiter, úg yhog y ne akarjon túl sokat meg eng edni mag ának. – Mag a elé húzta az
eng edélyt. – Nézzük meg még fig yelmesebben. Eg y kis szerencsével Willie Beier és Alfred Kalb
hamarosan a hadnag y mellett fog nak csücsülni, de ezúttal nem látog atóként.
Stever várakozóan összedörzsölte a tenyerét, aztán mohón a whiskyért nyúlt.
– Istenem, ha ez meg történne, íg érem, hog y meg javulnék! Új ember lenne belőlem! Úg y
érezném, mintha Ő fentről azt mondta volna, hog y: nos, én létezem, fiam, íme a bizonyíték.
Érti, mire g ondolok? Még misére is eljárnék, eg yszer eg y... eg yszer eg y hónapban. Ig en,
meg tenném. Minden hónapban. A reggeli misére – tette hozzá jelentőség teljesen.
– Nem g ondolod, hog y ez azért túlzás? – mormog ta Stahlschmidt.
– Ennél többet is meg tennék! – bizonyg atta Stever. – Letérdepelnék és imádkoznék. Istenem,
ha a kezem közé kerül itt bent az a sebhelyes, én... én kivájom mindkét szemét.
– Mint Greinert annak az őrmesternek, akinek a pofáját annyira nem bírta?
– Pontosan! A hüvelykujjammal tenném, akárcsak ő! A szájába tömnék eg y rong yot, hog y
senki ne hallja, és kivájnám a szemg olyóit.
– Ez eg észen jól hang zik – mondta Stahlschmidt – , csak azon tűnődöm, meg lenne-e hozzá a
merszed, ha itt lenne az ideje.
– Azzal a patkánnyal ig en! – Stever vidáman az asztalra csapta a poharát. – Most már újra a
rég inek érzem mag am! Szinte látom azt a kettőt, ahog y berug dossuk őket a celláikba.
 Stahlschmidt elismerően bólintott. Ebből még remek kis móka kerekedhet, és ha még se
lenne hamis az aláírás, mindent Steverre kenhet. Felemelte a telefonkag ylót, és tárcsázott eg y
számot.
– A hadbiztosság ot kérem. Feldwebel Rinkennel akarok beszélni. Itt Stahlschmidt Feldwebel,
a helyőrség i fog házból... Te vag y az, Rinken? Miért nem mutatkozol be, az isten szerelmére.
Honnan tudjam, kivel beszélek! Fig yelj csak, van eg y munkám számodra. Azt akarom, hog y...
Mi? Mit mondasz? – Fig yelt eg y pillanatig , aztán beleordított a kag ylóba. – Jobban jársz, ha
teszed, amit mondok, és nem kérdezősködsz! Elhiszem, hog y nem érsz rá, mi se érünk rá,
hülyére dolg ozzuk mag unkat a sok szar alak miatt, akiket nektek kellene elintéznetek,
úg yhog y te csak fog d be a szád! Eg yébként is, sima üg y. Csak annyit várok el tőled, hog y
behozass nekem két fickót, még pedig minél hamarabb. Van eg y tollad? Jó. Mondom a nevüket.
Willie Beier és Alfred Kalb. Lejeg yezted? Rendben. Meg látog atták az eg yik őrizetesemet, és
nem tetszik nekem a képük. Különösen azé a Kalbé nem. Vag y elvitte a fél eszét a lég nyomás,
vag y hülyére itta mag át. Mindeg y, a lényeg az, hog y hamis eng edéllyel jöttek be, ezért
szeretném, ha behozatnád őket kihallg atásra, amilyen hamar csak lehet, és... – Elhallg atott,
g yanakvó arcot vág ott. – Mi az, min nevetsz?
– Rajtad! – Rinken hahotázását még az asztal ellenkező oldalán is hallani lehetett. Stever
kérdőn Stahlschmidtra nézett. – Komolyan, Stahlschmidt, te elvesztetted a maradék józan
eszedet is? Mi közöm nekem ahhoz a két holdkóroshoz? A te balekjaid, intézd el te őket. A
Heeresarmeevorschrift*1940. április 26./979, 12. bekezdés, 8. cikkely értelmében neked
kötelesség ed jelenteni, ha ilyen történik a te felüg yeleted alá eső területen. Mindaddig , míg
nem tettél jelentést, a kezünk meg van kötve. Én csak azt remélem, a te érdekedben, hog y
tévedésről van szó. Nem hang zik valami jól, fel tudod fog ni? Két ember csak úg y besétál
hozzád eg y hamis eng edéllyel, amit senki se ellenőriz? Eng edély nélkül meg látog atnak eg y
rabot az orrod előtt? – Elítélően csettintett a nyelvével. – Nem szeretnék a helyedben lenni!
Ezért még meg ütheted a bokádat! Rög tön el kellett volna kapnod őket.
Stever, aki közelebb osont Stahlschmidthez és hallg atózott, Rinken hallatán riadtan az ajtó
mellé ug rott, mintha a telefontól való távolság védelmet jelentett volna a burkolt fenyeg etés
ellen.
Stahlschmidtnek jó néhány hig anymilliméterrel lejjebb ment a vérnyomása.
– Ide hallg ass, Rinken, ne csináld ezt velem. Nem kell komolyan venni, amit mondtam. Azért
is hívtalak tég ed, nem hivatalosan, mert nem vag yok biztos benne, hog y az eng edély hamis. Csak
g ondolom, hog y az, ezért szeretném ellenőriztetni, és arra kérlek...
– Fenét! Eg y perccel ezelőtt még azt akartad, hog y vitessem be őket, mert hamis eng edélyt
használtak.
– Nem, nem, én csak azt mondtam, hog y azt hiszem...
– Hiszed a seg g em! – vág ott durván a szavába Rinken. – Semmi értelme kibúvót keresni,
Stahlschmidt, van eg y fültanúm, aki mindent hallott. A mellékvonalon hallg atózik.
– Kapja be a tanúd! – morog ta Stahlschmidt. – Gondolod, hog y érdekel eg y tetves tanú?
Gondolod?
– Akár érdekel, akár nem – felelte szárazon Rinken – , már mondtam neked, hog y semmi
közünk az üg yedhez. Jelentést kell írnod. Nem is olyan rég en éppen te mag ad közölted velünk,
hog y az, ami a te börtönödben történik, senkire nem tartozik. Ha lett volna eg y csepp eszed,
már lakat alatt volna a két fickó. De mivel nincs, és mivel az esetet a tudomásomra hoztad, attól
tartok, értesítenem kell Seg en alezredest. Be fog juk hozatni a két jómadarat kihallg atásra, és
eg ykettőre mindent tisztázunk. A te jelentésedre azonban ettől még szükség em van.
Stahlschmidt mérg ében a szoba másik vég ébe rúg ta a papírkosarat, aztán jó képet vág ott, és
hig g adt hang ot erőltetett mag ára. Talán eg y kicsit óvatosabban kellett volna előadnia a dolg ot.
– Nézd, átg ondoltam a kérdést, Rinken, és tényleg ig azad van. Az én felelősség em, rám
tartozik, nem is kellett volna zavarjak vele tég ed. Sajnálom, én csak azt hittem, hog y te is...
– Jól van, jól van – vált hirtelen meg értővé Rinken. – Mindannyian követünk el hibát. Nem
szólok Seg ennek. A te jelentésedet azonban várom.
– Ig azán, nem kellene fáradoznod...
– Van valami, ami érdekelne – szakította félbe Rinken. – Kinek az aláírását hamisították az
eng edélyre?
– A Bielertét.
– A Bielertét? Értem. Ebben az esetben az üg y tényleg komoly. Késedelem nélkül intézkedni
fog ok, nem is várok az írott jelentésre.
– Fig yelj…
– Jut eszembe, Stahlschmidt, hallottál róla, hog y eg y új g yalog ság i büntetőezred áll
szervezés alatt? Azt mondják, szükség ük van tapasztalt tiszthelyettesekre. Miért nem
jelentkezel önként?
– Rinken, kérlek! – könyörg ött Stahlschmidt. – Ne fáraszd vele Seg en alezredest. Ejtsd az
üg yet. Hog y őszinte leg yek, fog almam sincs, hamis-e az aláírás vag y sem, én csak túlbuzg ó
voltam. Az a két alak eg yébként sincs már a körzetben.
– Nincsenek? – Rinken hang jából boldog ság áradt. – Komolyan, Stahlschmidt, mi a fenét
csinálsz te ott? Bárki mehet-jöhet nálad? Mit vezetsz te, művészeti g alériát? Eg yáltalán, ki
eng edte be azokat az embereket? És ki eng edte őket ki? Ki ellenőrizte a papírjaikat?
– Én – válaszolta ing erülten Stahlschmidt. – Tudod jól, hog y én. Tudod, hog y nincs, akire
rábízhatnám ezt a munkát. Isten bizony, senki nincs itt, akiben meg bízhatnék.
Rinken g únyosan felnevetett.
– A bizalomról szólva, Stahlschmidt, remélem, hog y nem felejtetted el azt a száz márkát,
amivel tartozol nekem. Száz márka, plusz huszonnég y százalék kamat.
– Nem feledkeztem meg róla. Soha nem feledkezem meg a tartozásaimról, különösen, ha eg y
barátról van szó. A helyzet azonban az, Rinken, hog y pillanatnyilag nem vet fel a pénz. Volt...
volt eg y kis extra kiadásom. Két rend eg yenruha, meg eg y pár csizma. Tudod, hog y van ez, ha
az ember Stabsfeldwebel, nem járhat rong yokban. És micsoda árak vannak mostanság !
Nég yszer annyit fizettem a csizmáért, mint amennyit ér. Ami pedig a kamatot illeti, a kölcsönt
barátként adtad, kamatról nem volt szó.
– Nem hiszek a fülemnek, Stahlschmidt – mondta hűvösen Rinken. – Először is, felhívsz
eng em, hog y hamisított eng edélyekről reg élj, meg őrült bűnözőkről, akik ki-be járkálnak a
börtönödből anélkül, hog y bárki is meg kérdezné leg alább a nevüket, most pedig
eg yenruhákról és csizmákról mesélsz, aztán mindennek tetejébe letag adod, hog y pénzt kértél
kölcsön tőlem!
– Nem, nem, én csak a kamatot mondtam – tiltakozott Stahlschmidt.
– Száz márkával tartozol, plusz huszonnég y százalék kamattal – mondta konokul Rinken.
– Letag adod a kamatot, letag adod a tartozást. Ez már több a soknál. Beszélek rólad Seg en
ezredesnek. Ezt nem fog od csak úg y meg úszni.
Eg y kattanás, és a vonal meg szakadt. Rinken letette a kag ylót. Stahlschmidt mozdulatlanul
bámulta a készüléket, és közben eg yre csak az járt a fejében, hog yan fordulhatott ennyire
visszájára a dolog .
– Mit mondott? – Stever tétován az asztal irányába lépett.
– Semmi közöd hozzá! – vicsorított rá Stahlschmidt.
Mérg esen fel-alá koslatott a szobában, belerúg ott mindenbe, ami az útjába került, kékre-
zöldre verte az öklét az irattartó szekrényen, többször is ráköpött Himmler fényképére, aztán
eg yszer csak fog ta mag át, és visszaült a telefon elé.
– Paul? Te vag y az, Paul? Itt Alois. – A hang ja lág yan, kedvesen, hízelg ően hömpölyg ött át a
vonal másik vég ére. – Nézd, Paul, ig azán sajnálom, hog y eddig késlekedtem a tartozás
kieg yenlítésével. A kamattal is minden rendben lesz, teljesen ig azad van, de hát tudod, az
ember próbálkozik, nem fizet felesleg esen, ha nem muszáj. Íg y csinálod ezt te is, nem ig az,
Paul? Az ember már csak íg y van vele, ne hidd, hog y nem akarok fizetni...
– Helyes – mondta rideg en Rinken. – Eng em csak az érdekel, hog y mielőbb meg kapjam a
pénzt. Holnap délig adok haladékot, de eg y percig se várok tovább. Száz márka és a kamat.
– Nézd, esküszöm neked – íg érte Stahlschmidt – , esküszöm, Paul, hog y időben meg fog od
kapni a pénzt. Beleteszem eg y borítékba, és odaküldöm vele Stevert.
A szoba eg y távoli sarkában Stever hevesen rázta a fejét, de Stahlschmidt üg yet sem vetett rá.
– Csak arra kérlek, Paul, a barátság unk kedvéért, hog y mondd el nekem, miként kerülhetnék
ki ebből a csávából. Az eg ész eg y szörnyű tévedés, biztos van valami kiút.
– Ahog y én látom a helyzetet, két lehetőség ed van – felelte kurtán és még mindig
ug yanolyan szenvtelenül Rinken. – Az eg yik az, hog y odaállsz a parancsnokod elé, és mindent
őszintén elmondasz neki. Ha elég ostoba, lenyeli a dolg ot, bár én ezt nem tartom valószínűnek,
szerintem szag lászni fog , és akkor aztán nyakig benne leszel a szarban. A másik lehetőség ed
természetesen az, hog y bemész az oroszlán barlang jába, vag yis felhívod a Gestapót. Velük
azonban nag yon óvatosnak kell lenned, nem mindeg y, mit mondasz nekik. Nem ártana előtte
elpróbálnod a beszélg etést, a helyedben én meg tenném. Persze, még íg y is komoly g ond lehet,
ha kiderül, hog y az eng edély hiteles. Bielert zuhanórepülésben fog lecsapni rád. Ha viszont
még is hamisítvány, akkor még nag yobb bajban leszel, mert rög tön meg szorong atják azt a két
fickót. El tudod képzelni, mennyire fog nak örülni, amikor kiderül, hog y nemcsak beeng edted
őket, de hag ytad el is menni mindkettőjüket.
Pillanatnyi csend következett. Stahlschmidt eg y ceruzát rág csált ideg esség ében.
– Paul... – szólalt meg vég ül – ott vag y, Paul? Támadt eg y ötletem. Nem lenne eg yszerűbb
elfelejteni az eg észet? Azt, hog y felhívtalak, meg minden? Gyere inkább át hozzám ma este
vacsorára. Meg hívom eg y-két közös cimboránkat. Gehl Feldwebel biztos kerít valahonnan
néhány forróvérű lányt. Gyere el nyolc körül, és majd...
– Várj csak – állította le Rinken. – Azt mondtad, felejtsem el az eg észet? Az én pozíciómban?
– Nos, meg tehetnéd – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba Stahlschmidt. – Nem ig az?
– Nem is tudom – húzta az időt Rinken. – Gondolkoznom kell rajta. Nem szeretnék eg y
büntetőszázadban kikötni miattad.
– De senki nem tudná meg – unszolta Stahlschmidt.
– Lehet... talán lehet, hog y ig azad van. De ettől még kérem azt a jelentést, világ os? Ami
pedig a vacsorameg hívást illeti: nyolc órát mondtál?
– Nyolc órát – erősítette meg Stahlschmidt. – Az ételről-italról meg a szórakoztatásodról
majd én g ondoskodom. Remek fickó vag y, Paul, mindig is tudtam. Azt hiszem, szét fog om
tépni azt az eng edélyt, és még azt is elfelejtem, hog y eg yáltalán létezett.
– Én nem tenném – fig yelmeztette Rinken. – Kétlem, hog y bölcs dolog lenne. Hog yha
még iscsak ig azi, akkor g armadával vannak róla másolatok mindenfelé. Ha még sem... nos,
őszintén, véleményem szerint nem ártana eg y kicsit óvatosan utánanézned. Másképp még baj
lehet belőle, ha fény derül a baklövésedre.
– Ig azad van – mondta verejtékezve Stahlschmidt. – Ig azad van. Fel fog om hívni a
parancsnokomat. Kevesebb intellig encia szorult belé, mint eg y rakás lószarba, úg yhog y alig ha
fog kérdezősködni.
– Szerintem eg yszer s mindenkorra rendezned kellene ezt az üg yet – tanácsolta Rinken. – Én
hallg atni fog ok, mint a sír, mindaddig , amíg hírt nem hallok felőled.
– Ez rendes tőled. – Stahlschmidt percről percre eg yre jobban g yűlölte Rinkent.
– Jut eszembe – kuncog ott Rinken – , nem szívesen állnék a te cipődben ebben a pillanatban.
Nem lepődnék meg , ha kiderülne, hog y a ma esti murid búcsúparti volt. Még a vég én a saját
celláid valamelyikében fog sz felébredni!
– Te jó ég – morog ta Stahlschmidt – , ha neked ez vicces, akkor nem vag yok valami nag y
véleménnyel a humorérzékedről. Eg y olyan barát mellett, mint te, nincs is szükség em
ellenség re.
Rinken hang os hahotával válaszolt erre.
– Eg yébként is – folytatta ing erülten Stahlschmidt – , soha nem tennének ilyent.
– Miért ne tennének? – kérdezte Rinken. – Milyen szép dolog is rég i barátok közé kerülni.
Elbeszélg ethettek a rég i szép napokról, amikor még te voltál a fog ház parancsnokhelyettese, ők
pedig nem jelentettek számodra többet, mint a por, amin vég ig taposol.
Rinken kuncog va letette a kag ylót. Stahlschmidt a telefont bámulta mereven, s közben azon
tűnődött, nem kapott-e el valami beteg ség et az őrizetesektől. A szoba forg ott körülötte, zúg ott
a füle, hideg verejték ütött ki a bőrén. Sose lehet tudni, annyi rég en elfelejtett beteg ség
bukkant fel a háborúval. Kitapintotta a pulzusát, aztán Stever felé fordult.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha átmeg yek az orvoshoz. Borzasztóan rosszul érzem mag am.
Átveheted néhány órára a helyemet. Vag y néhány napra, ha ág ynyug almat rendel.
Stevert remeg és fog ta el.
– Nem tartom jó ötletnek, Herr Stabsfeldwebel. Greinert képzettebb, mint én. Ő már sokkal
rég ebben itt van.
– Greinert eg y seg g fej.
Eg ymást nézték tanácstalanul eg y ideig , majd Stahlschmidt hirtelen felkapta a kag ylót, és
Von Rotenhausen őrnag yot, a fog ház parancsnokát kérte.
– Uram? Rotenhausen őrnag y? Itt Stahlschmidt Stabsfeldwebel, uram.
– Ig en, Stahlschmidt, mi van?
– Jelentenem kell, uram, hog y két katona a 27. páncélosezredből, eg y bizonyos Willie Beier és
eg y Alfred Kalb nevezetű eg yén, a mai nap folyamán meg látog atták eg yik őrizetesünket eg y
olyan eng edéllyel, amelyen véleményem szerint hamisítva van az aláírás.
Hosszú szünet következett, Rotenhausen meg próbálta felfog ni a hallottakat.
– Kit látog attak meg ? – kérdezte vég ül.
– Bernt Ohlsen hadnag yot, uram.
– Ő ki? Ki küldte ide?
Stahlschmidt behunyta a szemét, lesüllyedt a székben.
– A Gestapo IV/2A, uram – suttog ta rekedten.
– És ki írta alá az eng edélyt?
– Paul Bielert Standartenführer...
 Rotenhausen helyére rakta a kag ylót. Nem jelezte, mit szándékozik tenni, illetve hog y
eg yáltalán szándékában áll-e tenni valamit. Stahlschmidt helyére vág ta a kézibeszélőt.
– Nos, most mindketten nyakig benne vag yunk a szarban – mondta Stevernek erőltetett
vidámság g al. – Mi az ördög öt csináljunk? – Stever némán, tehetetlenül nézett vissza rá, akár
eg y rakás szerencsétlenség . – Az a szemét Rinken! – sziszeg te Stahlschmidt. – Mit képzel, ki ő?
Csak azért, mert mindennap fel– meg leseg íti a kabátot a bunkó parancsnokáról...
– Stahlschmidt meg vetően a felrúg ott papírkosárra köpött. – Tudod, ki volt az a barom a
háború előtt? Eg y eg yszerű tejesember! És lefog adom, hog y a háború után se lesz belőle több!
Gyerünk, Stever, használd az ag yad, ember! Ne állj ott úg y, mint eg y meg kövült szar,
g ondolkozz, hog yan húzzuk ki mag unkat ebből!
Stever meg köszörülte a torkát, aztán kinyög te:
– Herr Stabsfeldwebel, biztos vag yok benne, hog y mag a meg fog ja találni a meg oldást. – És
eg yenesen Stahlschmidt szemébe nézett. Világ os volt, hog y nem tekinti mag át vétkesnek az
üg yben.
Stahlschmidt állta a tekintetét. Meg várta, míg Stever lesüti a szemét, aztán g onoszul
elmosolyodott.
– Ha én bukom, te is velem buksz – suttog ta olyan csendesen, hog y Stever nem hallhatta.
– Ne ring asd mag ad illúziókban.
Tíz percen át szótlanul fel-alá sétált a szobában. Stever rejtett pillantásaitól kísérve. Az
Oberg efreiter leg szívesebben felszívódott volna az irodából, de moccanni se mert.
A feszült csendnek vég ül a lég védelmi szirénák vijjog ása vetett vég et. A két férfi eg ymásra
nézett.
– Már meg int itt vannak – állapította meg Stever.
– A kanadaiak lesznek – vélte Stahlschmidt.
Eg y pillanatig dermedten álltak, aztán Stahlschmidt az ajtó felé intett a fejével, s felkapta a
whiskys üveg et.
– Gyerünk. Le a pincébe, és imádkozzunk, hog y a Gestapo tetejére is jusson a bombáikból.
– És Rotenhausen őrnag y? – sug allta Stever.
– Az ő fejére is – bólintott lelkesen Stahlschmidt. – Meg Rinkennek is, annak a rohadéknak!
Ha meg tennék, hálám jeléül köszönőlevelet írnék a Kanadai Lég ierő főparancsnokának.
Lesiettek a pincébe, és a minteg y húsz percig tartó bombázás alatt kiürítették a whiskys
üveg et. Amikor feljöttek, csalódottan vették tudomásul, hog y a támadás a kikötő déli részére
koncentrálódott, a bombák meg se közelítették a Gestapót. És Rotenhausen őrnag yot meg
Rinkent se.
– Még eg y közvetett találat se érte őket – szomorkodott Stahlschmidt, ahog y az irodája felé
tartottak. Steverre nézett, az pedig visszabambult rá. Reménytelen eset. Stevertől nem
várhatott épkézláb ötleteket.
– Nos, csak eg yvalamit tehetek: felhívom a g azembereket, és meg próbálom elmag yarázni
nekik. Hosszú távon csak ronthat a helyzetünkön, ha mag uktól jönnek rá.
Remeg ő kézzel tárcsázta a Gestapo retteg ett számát, a 10 001-et.
– Állami Titkosrendőrség . Stadthausbrücke részleg .
Stahlschmidt nyelt eg y hatalmasat, aztán hebeg ve-habog va, leveg őért kapkodva elmondta a
jelentenivalóját.
– Eg y pillanat, Stabsfeldwebel. Azonnal átkapcsolom.
Stahlschmidt felnyög ött, és mutatóujjával meg lazította nyaka körül az ing g allért. Eg y új
hang jelentkezett a telefonban; nyers volt, pattog ó, parancsoló.
– Halló, ig en, miben seg íthetek? Itt a Vég rehajtó Szolg álat, IV/2A.
Stahlschmidt ismét vég ig bukdácsolt a történetén, amely immár beavatott fülének se
hang zott hihetőnek vag y leg alább valóság osnak.
– És ki írta alá az eng edélyt? – akarta tudni a hang .
– Paul Bielert Standartenführer úr – brekeg te Stahlschmidt, és alázatosan fejet hajtott a
kézibeszélőnek.
– Az urat elhag yhatja! – rivallt rá a hang . – Már rég en felhag ytunk ezzel a plutokrata
hízelg éssel.
Stahlschmidt hosszas bocsánatkérésbe és menteg etőzésbe kezdett, éppen csak térdre nem
vetette mag át az íróasztala tetején.
– Ha befejezte – mondta a hang – , átkapcsolom mag ához a Standartenführerhez.
Stahlschmidt rémülten vakkantott eg yet. A vonalban csend lett. Stahlschmidt g yűlölettel
eltelve fixírozta a készüléket. Ha kitépné a vezetéket a falból, és kihajítaná az ablakon ezt az
átkozott szerkezetet, az talán mindent meg oldana... Vag y ha súlyos beteg ség g yűrné mag a alá
nag y hirtelenség g el. Beteg nek érezte mag át. Nag yon beteg nek...
– Halló?
Stahlschmidt ijedten a torkához kapott.
– H-hal-halló?
– Paul Bielert vag yok. Mit tehetek önért?
A hang csendes volt és meg értő, s valahog y olyan hívog ató. Eg y meg g ondolatlan pillanatig
Stahlschmidt kísértést érzett rá, hog y sírva fakadjon, és könnyek áradata közepette mindent
bevalljon, de amint kinyitotta a száját, csupa értelmetlen zag yvaság jött ki rajta. Zavarosan,
szétszabdalva, ellentmondásosan adta elő a történetet. Az eg yik pillanatban még meg esküdött
rá, hog y az aláírás hamisított, eg y fél perccel később viszont kijelentette, hog y bizonytalan
ebben, és csak ellenőrizni szeretné. Feljelentette Rinkent, feljelentette Rotenhausent,
feljelentette a fog ház teljes személyzetét. Mindannyian lusta, használhatatlan, kétszínű
g azemberek, és ha ő, Alois Stahlschmidt nem lenne, akkor a fog ház már lég en nem működne.
Eg ymag ának kell mindenről...
– Eg y pillanat, Stabsfeldwebel – szakította félbe szinte bocsánatkérően a hang . – Nem akarom
meg törni a lendületét, amivel előadja mindezt, de még senki nem mondta mag ának, hog y
talán nem is annyira okos, mint amilyennek képzeli mag át? – Stahlschmidt fülig elvörösödött.
– Ha azt az eng edélyt tényleg hamisították – folytatta Bielert még mindig lág y, meg értő
hang on – , akkor valószínű, hog y a látog atók álnevet használtak, nemde? Ellenőrizte már ezt?
Felvette a kapcsolatot a századukkal? Beszélt a fog ollyal azután, hog y a látog atói elmentek?
Átkutatta a celláját?
– Ó, ig en! Ez Stever Oberg efreiter feladata volt, Standartenführer.
– És meg tette Stever Oberg efreiter?
– Ó, ig en, hog yne. Mag am g ondoskodtam róla, hog y íg y leg yen!
– És mit találtak?
– Ah... semmit, uram. – Stahlschmidt vádlón Steverre meredt, aki kidülledt szemmel, halálra
váltan fig yelte őt.
– Ebben az esetben nag yon felületes lehetett a keresés.
– A baj az, uram, hog y mint mag yaráztam, nincs ezen a helyen senki, aki eg y feladatot
rendesen vég re tudna hajtani. Ha nem saját mag am vég zek el valamit, akkor...
 Bielert ismét félbeszakította, de ezúttal már nem volt olyan barátság os.
– Ide hallg asson, Stábsfeldwebel! Mag át, és csakis mag át tartom felelősnek ezért az eg ész
szánalmas afférért, és ha az őrizetest holtan találják a cellájában emiatt, személyesen fog om
kérvényezni a mag a kivég zését.
Az asztal alatt Stahlschmidt lábai vad táncba kezdtek. Először életében, azt kívánta, bárcsak a
fronton lenne.
– Ami az eng edélyt illeti – folytatta Bielert – , hozza be az irodámba. Mag át várom.
Feltételezem, mostanra már fél Németország tud a történtekről.
Stahlschmidt eng edelmesen felsorolta mindazokat, akik tudtak a történtekről.
– Hálás lehetek – jeg yezte meg g únyosan Bielert – , hog y még nem értesítette az újság okat.
Vag y talán azért hívott fel eng em, hog y a beleeg yezésemet kérje ehhez?
A Stabsfeldwebel torkát elfojtott, páni félelemmel teli nyög és hag yta el. Stever csodálkozva
nézett a főnökére: még soha nem látta ilyen nyomorúság os állapotban. Hálát adott az ég nek,
hog y ő csak eg y eg yszerű Oberg efreiter.
Stahlschmidt hag yta a helyére zuhanni a kag ylót, és rémülten Steverre nézett. Ki tudja,
lehet, hog y az a rohadék Ohlsen épp most öli meg mag át a cellájába csempészett méreg g el.
Vadul rákiáltott Steverre:
– Oberg efreiter! Mit állsz ott, mint eg y tuskó? Mozog j, az isten szerelmére! Azt akarom, hog y
kutassátok át az őrizetes celláját padlótól a mennyezetig . És az őrizetest is, tetőtől talpig !
Ug orj, ember, ne tátsd a szád!
Stever boldog an átvetette mag át az ajtón, és kis híján felöklelte Greinert, aki az ellenkező
irányból érkezett, jóval ráérősebb tempóval.
– Mi a fene ütött beléd? – kérdezte. – Hova olyan sietősen?
– Hamarosan meg tudod! – liheg te Stever. – Eredj, keríts még két embert, és g yertek a
kilencesbe. Át kell kutatnunk a cellát és az őrizetest.
Greinert vállat vont, és elcsoszog ott eleg et tenni a parancsnak. Néhány perc múltán a
cellában volt két másik társukkal, és kezdetét vette a kutatás. Letépték Ohlsen ruháit,
felszakították a matracot, rácsimpaszkodtak az ablak vasrudaira, eltörtek mindent, ami törhető
volt – még az éjjeliedényt is – , meg kopog tatták a falakat, a padlót, a mennyezetet. A hadnag y
mindeközben az ág y szélén ült meztelenül, és csendesen mosolyog va fig yelte őket.
Stever eg y g yakorlott mozdulattal eltüntette a cig arettacsomag ot, amit korábban ő mag a
rejtett a matrac alá. Greinert ordítozva fel-alá rohang ált a cellában. A másik két férfi átkutatta a
hadnag yot. Belenéztek a szájába, a fülébe, szétlökték a két lábát, szemüg yre vették az
alacsonyabban elhelyezkedő testnyílást is, de semmit se találtak. Ohlsen mindezt szelíden tűrte.
Leg alább eg y tucatszor kitátotta nekik a száját, de nem vették észre az álfog at, amibe a fiola el
volt rejtve. Eleg endő méreg volt benne ahhoz, hog y akár tíz embert is meg öljenek vele. A
Lég iós hozta mag ával Indokínából.
Mialatt a keresés folyt, Stahlschmidt ösvényt koptatott a szőnyeg en az ajtó, az ablak és a
könyvespolc között. A polc tömve volt vastag törvénykönyvekkel, amiket Stahlschmidt
könyvtárakból „kölcsönzött”, üzletekből csempészett ki vag y mások irodájából csent el.
Titokban üg yvédnek képzelte mag át, és a szeretőinek azt hazudta, hog y felüg yelő. A kedvenc
bisztrójában, a Le Chiffon Roug e-ban is Herr Inspectorként ismerték. Bevág ott eg y csomó
parag rafust, és valahányszor alkalma nyílt rá, nag yképűen elszajkózta őket. A bisztróban
g yakran ki is kérték a tanácsát jog i kérdésekben – de ug yanaz a személy kétszer soha. Túl sokan
csalódtak a tanácsaiban ahhoz, hog y másodszorra is hozzá forduljanak. Az ig azság az volt, hog y
Stahlschmidt nem bírta elviselni, ha ő mag a is tanácstalan volt eg y kérdésben; valahányszor
ilyen helyzetbe került, elmesélt eg y képzeletbeli precedenst, aztán erre alapozva vág ott bele az
okfejtésbe és a tanácsadásba.
Ahog y Stahlschmidt immár hatodjára is elhaladt az ablak előtt, a telefon meg csörrent. A
Stabsfeldwebel meg torpant, és a g yűlöletes készülékre, minden nyomorúság a forrására meredt.
Miután a telefon másodjára is jelezte, hog y hívó van a vonalban, Stahlschmidt kelletlenül
odavánszorg ott az asztalhoz, és felvette a kag ylót. Halk, meg g yötört hang on válaszolt.
– Helyőrség i fog ház...
Normális esetben ez úg y történt, hog y felkapta a kag ylót, és beleüvöltötte: – Stahlschmidt
Stabsfeldwebel beszél! Mit akar? – De nem ezúttal. Többé már nem. Soha. Az az átkozott
eng edély mindent tönkretett.
– Milyen lehang olt vag y – jeg yezte meg vidáman Rinken. – Mi történt? Beszéltél a Stapóval?
Hog y sikerült?
– Fog d be! – mordult rá Stahlschmidt. – Eleg em van ebből a helyből! Azt fontolg atom, hog y
áthelyeztetem mag am. Keményen dolg ozik az ember, mindent meg tesz, lelkiismeretesebb
mindenkinél, beleértve a parancsnokát is, és erre mi történik? Kérdem én, mi történik? Jól
seg g be rúg ják, ez történik!
– Hát, íg y van ez. Amíg élünk, tanulunk – mondta kajánul Rinken. – De ne add fel a reményt.
Ha tényleg áthelyezést akarsz, el tudom intézni neked. Az a büntetőszázad, amelyikről
beszéltem, még mindig keres tiszthelyetteseket. Tárt karokkal fog nak várni. Odacsörög jek
nekik?
– Ne szórakozz velem! Mag ával Bielerttel beszéltem telefonon néhány perccel ezelőtt. Azt
akarja, hog y személyesen vig yem el neki azt az eng edélyt.
– És? Csak nem félsz tőle? Nincs miért, hacsak nem terheli valami a lelkiismeretedet...
– Ne játszd nekem az ártatlant, Rinken! Nag yon is jól tudod, hog y nincs Németország ban
olyan ember, akinek teljesen tiszta lenne a lelkiismerete. Még a fuhlsbütteli és neueng ammei
SD-őrök is kék tég lákat szarnak a rémülettől, ha a Stadthausbrücke közelébe kell menniük.
– Akkor kösd fel a barna g atyát! – heccelte Rinken.
Stahlschmidt csúnyán elkáromkodta mag át, és lecsapta a kag ylót.
Természetesen, nem sejthette, hog y az eng edély körüli bonyodalom sokkal szerteág azóbb
üg y, mint amennyit ő lát belőle. Nem tudhatta például, hog y néhány nappal korábban a Lég iós,
a sebhelyes arcú, kemény tekintetű, csontos kezű emberke meg látog atta Dora tántit az
Ourag anban. (Ez éppen eg y nappal azelőtt történt, hog y Dora tánti eltűnt volna. Hivatalosan azt
mondták, hog y Vesztfáliába utazott eg y beteg barátnőjét, eg y Gauleiter özveg yét
meg látog atni. Nem hivatalosan... hát ki tudja?)
A Lég iós tehát meg látog atta a létesítményében, ahol leültek az eg yik sarokasztalhoz, és
körbefüg g önyözték mag ukat. Előttük, az asztalon, eg y üveg pernod és eg y tál sült g esztenye
várta, hog y elfog yasszák. Héjastul kapták be a g esztenyéket, és az ehetetlen részeket a padlóra
köpték. Dora tánti a pohara fölé hajolt, és felszürcsölt eg y adag pernod-t.
– Paul tehát bevitette a kis hadnag yodat? Túl nag yra nyitotta a száját, mi? Nos, én csak azt
mondhatom erre, hog y valami baj lehet a fejével, ha íg y jártatja a száját mindenki előtt. Nem is
várhatott mást! Ezzel az erővel akár fel is mászhatott volna eg y háztetőre, hog y meg afonnal
ordítsa szét a mondandóját.
– Van valami abban, amit mondasz. – A Lég iós belekacsintott a poharába. – Eg yesek már csak
ilyenek. Élhetetlenek. Mi ketten, te meg én, tudjuk, hog yan kell vig yázni mag unkra, de
Ohlsen... – Meg csóválta a fejét. – Olyan, mint eg y karon ülő g yermek. Még is, már túl rég óta
ismerem ahhoz, hog y csak úg y hag yjam meg rohadni. Valamit tennem kell érte.
– Ha íg y akarod. – Dora tánti kiköpött eg y pofazacskónyi g esztenyét, és fintorog va a földön
heverő kupacra nézett. Barna volt és keserű. – Az istenit annak a nőnek! Még g esztenyét se tud
sütni! Nem hinnéd, milyen nehéz volt szakácsot szereznem. És most, hog y meg van, szart se
érek vele! – Felhajtotta a pernod maradékát, azután meg int töltött mag ának. – Mindennel íg y
van ez manapság . Még a lányok se az ig aziak. A leg többjük közönség es kurva. Az utcáról jöttek,
semmi stílusuk nincs. Veg yük például azt a szutykos Lisát, akinek a recepciós pultnál kellene
lennie. Ebben a hónapban már nég yszer jelentett beteg et. Beteg a valag am! – Dora
felcsippentett eg y újabb g esztenyét, és a szájába lökte. – Tisztában vag yok én vele, mire játszik,
nem tud hülyét csinálni belőlem! A jó öreg Dora tánti nem ma született!
– Ebben biztos vag yok – értett vele eg yet a Lég iós. – De miért nem hozatsz külföldi lányokat?
Azt hittem, ezekben az ínség es időkben túlkínálat van belőlük.
– Ez ig az, de soha nem eng edném őket az intézményem közelébe – felelte keserűen Dora.
– Azoknak a lányoknak a fele spicli. Gondolod, hog y hiányzik ez nekem? Hog y eg y eg ész
hadsereg liheg jen a nyakamba? Szempillantás alatt a Stadthausbrückén találnám mag am.
A Lég iós elmosolyodott.
– Ug yan, Dora, biztos vag yok benne, hog y neked tiszta a lelkiismereted, mint a frissen
hullott hó!
Dora felvihog ott, és barátság osan mellbe öklözte a férfit.
– Beszéljünk inkább a hadnag yodról. – Töltött mag ának eg y újabb adag pernod-t. – Miért
vitték be? Valamelyik híres parag rafusuk?
– A kilencveneg y B – felelte a Lég iós. Kiemelt a tálból eg y g esztenyét, szemüg yre vette, aztán
belemélyesztette a fog ait, és leszakította a héja külső részét. – Attól tartok, vég e a fiúnak
– közölte tömören.
– Csak azért, mert jártatta a száját?
– „Csak”, Dora? Éppolyan jól tudod, mint én, hog y a fecseg és napjaink leg nag yobb bűne.
Eg yébként is, példát akarnak statuálni vele: íg y jár az, aki felesleg esen jártatja a száját. Mindent
g ondosan kiterveltek. Láttam a papírjait. Porta bemutatott eg y mocskos alaknak, aki a
hadbiztosság on dolg ozik. Doktornak nevezik, de kétlem, hog y ig azi doktor lenne. Mindeg y, a
lényeg az, hog y sikerült meg találnom a g yeng e pontját – a Lég iós Dorára kacsintott – , és
rávennem arra, hog y meg mutassa Ohlsen papírjait. Eg yesek mindenre képesek azért, hog y
meg kapják, amit akarnak.
– És mit terveznek a te hadnag yoddal?
A Lég iós összeráncolta a homlokát.
– Kivég zik. Felolvassák a bűneit a kivég zőosztag előtt: azt hiszik, ezzel meg puhíthatják őket.
Nem valami mókás dolog vég ig nézni eg y ember kivég zését. Ráadásul nem lődözésről van szó,
hanem... – tenyere élével a tarkójára csapott. – Eg y ilyen élmény után nem kis bátorság kell
hozzá, hog y ug yanúg y elkövesd a mag ad kis bűneit, mint azelőtt.
– Bátorság ! – mondta g únyosan Dora. – Mindenki a bátorság ról beszél! Mi az, hog y bátorság ?
Valami, amivel akkor bírsz, ha a fejed szilárdan a nyakadon ül, a hasad tele, és pohár van a
kezedben! Ne beszélj nekem bátorság ról! Kerülj csak tíz percre azoknak a szemeteknek a kezei
közé, és meg látjuk, mennyi bátorság szorult beléd! A Gestapóval csak eg y módon lehet elbánni,
még pedig úg y, ha valami olyant tudsz róluk, amit ők szeretnének titokban tartani. Ha a
kezedben tartod őket, akkor minden rendben. Ha nem, akkor vég e.
 – Nem g yőzök eg yetérteni veled. – A Lég iós áthajolt az asztal felett, és bizalmasan odasúg ta:
– Mi a helyzet Bielerttel, Dora? Tudsz róla eg y-két dolg ot, nem? Eleg et ahhoz, hog y Ohlsen feje
a nyakán maradjon!
Dora meg rázta a fejét.
– Kétlem, édesem. Szerezhetek eg y eng edélyt, hog y meg látog asd a hadnag yodat, de ennél
többet nem tehetek. A saját nyakamat kockáztatnám. Tudok Paulról eg yet s mást, ez ig az, de
még eg y öleb is harap, ha elég erősen belerúg sz. Amíg simog atod, eg észen kezelhető, és
meg teszi, amit akarsz, de ha túl messzire mész, elveszti az önuralmát, és olyankor mindenkibe
belemar, aki csak a közelében van. Emellett nem fog om a hurokba dug ni a nyakam valakiért,
akit nem is ismerek. Eg y hím szamárért, aki nem tudta befog ni a száját! Ha az ember beleártja
mag át Paul üg yeibe, az életveszélyes lehet.
– Ig en, tudom. – A Lég iós lebig g yesztette az alsó ajkát, és szemüg yre vette a pohara alját.
– Az a fickó úg y g yűjti a rabokat, mint más a lepkéket.
– Veszélyes alak, az eg yszer szent. – Dora kivett eg y g esztenyét, és mélázva az edény aljára
g yűlt olvadt vajba mártotta. – Én is azt forg atom a fejemben, hog y eg y időre visszavonulok.
Eltűnök valahová. Átadom a kulcsokat Brittának, és nyug alomba vonulok, amíg az amerikaiak
be nem jönnek.
A Lég iós felnevetett.
– Ne mondd, hog y rajtad vannak! Pont rajtad!
– Nem tudom. – Dora eg y koszos villával meg vakarg atta borzas fejét. – Eg y belső hang
azonban azt súg ja, hog y „húzd fel a bug yid, Dora, és tűzz el innét”. Feltűnt, hog y mostanában
túl g yakran látog at minket eg y bizonyos fajta népség . Tudod, kikre g ondolok, ug ye?
– Azt hiszem, ig en – mormolta a Lég iós. – Azokra a fickókra, akik bejönnek eg y pernod-ra, és
kis híján belefulladnak a pohárba?
– Pontosan – bólog atott Dora. – A sörös típus. Eg y kilométerről kiszúrom őket. Mélyen a
szemre húzott kalap, mint az olcsó kémfilmekben.
– Ezért imádom a pernod-t – emelte meg mosolyog va a poharát a Lég iós. – Seg ít
meg különböztetni a pelyvát a búzától. Hé, Dora, emlékszel még arra a kopóra, akinek átvág tuk
a nyakát?
A nő meg borzong ott, és eszelősen vakarg atni kezdte lóg ó mellei közét.
– Az isten szerelmére, feltétlenül eszembe kell juttatnod? Még most is libabőrös leszek...
tisztán emlékszem rá, milyen mészárszéket csináltál a g arázsomból. Csupa vér volt a föld...
Ebben a pillanatban a lég védelmi szirénák kísértetiesen felvonítottak.
– A francba! – mérg elődött Dora tánti. – Ez azt jelenti, hog y irány a pince.
– Néhány üveg társaság ában? – javasolta a Lég iós. – Sose lehet tudni, mennyit kell lent
maradni.
Odébb tolták az asztalt, amely a csapóajtót takarta. A vendég ek és a személyzet eg ymást
lökdösve lesiettek a keskeny lépcsőkön, leadog atták az italokat is, aztán a csapóajtó lezárult, és
a társaság elfészkelte mag át. Ha íg y kell tovább folytatniuk a mulatozást, hát íg y fog ják! Csak
Gilbert, a portás maradt fenn, hog y meg védje a házat a fosztog atóktól.
A lég itámadás kerek eg y óráig tartott. Dora feltámolyg ott a lépcsőn, és visszabotorkált a
sarokban álló asztalhoz. A pernod-s üveg még mindig ott volt, ahol hag yta. Felkapta, és üveg es
tekintettel szemüg yre vette.
– Tudod, mit? – fordult a melléje toppanó Lég iós felé. – Felhívom Pault, és meg nézem, mit
tehetek érted. Gyere ide holnap reg g el, ha el tudsz szabadulni a laktanyából. Olyan tizeneg y
körül. Meg próbálok kicsikarni eg y látog atási eng edélyt attól a tetűtől. Ha nem sikerül – vállat
vont – , az azt jelenti, hog y már nem tartom a markomban. Akkor pedig könnyen én is ott
találhatom mag am a hadnag yod mellett a vérpadon.
A Lég iós elnevette mag át.
– Azt meg nézném, Dora! Tizeneg yre itt leszek, és te a kezembe nyomod az eng edélyt,
fog adjunk?
Kiment az utcára, ahol azonnal rátapadt eg y kuncsaftot kereső lány.
– Van eg y cig id, szépfiú?
A Lég iós félreseperte az útjából. A lány utána sietett, malacság okat suttog va a fülébe. A
Lég iós hirtelen meg torpant, és eltorzult arccal, izzó szemmel a lány felé fordult.
– Tűnj el innen, hag yj mag amra! Nem érdekelsz.
A lány felé lépett, de annak több se kellett ennél; elrohant, és az elkövetkező két napban ki se
merte tenni a lábát az utcára.
Két órával később Dora a Neuer Pferdemarkt és a Neuerkamp Feldstrasse sarkán, a vág óhíd
mellett találkozott Standartenführer Bielerttel. A férfi imádta a vág óhidakat. Gyakran eg y
eg ész délutánt eltöltött a mészárlásokat fig yelve.
Ő és Dora átvág tak a Pferdemarkton, és beültek a Hotel Jöhnke éttermébe. Eg y szélső
asztalnál fog laltak helyet, távol a többi vendég től. Dora nem köntörfalazott.
– Azért akartam találkozni veled, Paul, mert szükség em van eg y látog atási eng edélyre, vag y
minek hívjátok, még pedig g yorsan. – Vég ig fésülte az ujjaival a haját, és szórakozottan a férfira
nézett. – Újabban mindig loholnom kell, és ez szörnyű. Fog almad sincs, mennyi g ondom van a
személyzettel. Ide rohanok, oda rohanok, ezt csinálom, azt csinálom. Már pénzért se dolg oznak
az emberek, nekem kell főznöm meg takarítanom, ha nem akarom lejáratni a házat.
Bielert elmosolyodott.
– Hányszor mondjam még neked, Dora, hog y csak szólnod kell, és annyi embert kapsz tőlem,
ahány kell.
– Ideg eneket! – húzta el meg vetően a száját a nő. – Köszönöm, nem. Inkább letérdelek, és
saját kezűleg súrolom fel a padlót, de akkor se hag yom, hog y Gestapo-üg ynökök árasszák el a
házamat. Arra az eng edélyre viszont szükség em van!
– Kit akarsz meg látog atni, és hol?
– Valakit eg y börtönben. Eg y hadnag yot.
– Értem. – Bielert elővette a cig arettatárcáját, és tűnődve ezüstszipkájába tűzött eg y
cig arettát. – Tudod, kedvesem, meg lehetősen követelőző lettél az utóbbi időben. Eg y látog atási
eng edély nag y kincs manapság . Nag y a kereslet iránta.
– Ne g yere nekem ezzel a szöveg g el! – mondta g únyosan Dora. – Ha akarod, elég csettintened
eg yet, és máris meg van az az eng edély.
– Ebben az esetben, feltételezem, azon múlik az eg ész, hog y akarom-e vag y sem.
– Inkább akard – vág ta rá Dora. – És rendelj nekem eg y rumot. Jó forrót.
Csendben üldög éltek, amíg az italok meg érkeztek. Bielert kérdőn Dorára nézett.
– Elárulnád vég re, valójában kinek kell az eng edély? És kit akar meg látog atni?
– Tessék. Mindent leírtam.
Átadott neki eg y cetlit. Bielert vég ig futotta a papírt, majd felvonta szinte nem is létező
szemöldökét.
– Bernt Ohlsen hadnag y – mondta vontatottan. – Államellenes bűncselekményért van
bebörtönözve, és te azt akarod, hog y látog atókat eng edjek be hozzá?
 – Miért ne? – vont vállat Dora.
– Miért ne? Az kérded, miért ne? Meg mondom neked! – Bielert g alacsinná g yűrte a papírt, és
mérg esen a földre hajította. – Azért, mert az az ember bűnöző, eg y áruló, és veszélyt jelent a
hazájára nézve! Nem tudok másként g ondolni az ilyenre, csak meg vetéssel és g yűlölettel! Ha
rajtam múlna, g yökerestül kiirtanám a fajtáját. Őket is, a családjukat is. A feleség eiket és a
g yerekeiket, az anyjukat és az apjukat! Mindenkit!
Az arca fehér, remeg ő maszkká torzult. Dora szenvtelenül fig yelte. Nem most hallotta először
ezt a kirohanást. A terem másik vég ében néhány vendég csendesen felállt, kifizette a számlát,
és eltűnt. Bielert nem zavartatta mag át, ug yanúg y folytatta, mintha mi sem történt volna.
– Hosszú listám van – dicsekedett – , olyan hosszú, hog y az még Müller Gruppenführert is
meg lepné. Itt nemcsak a háborúról van szó, hanem ennél sokkal többről. Forradalom zajlik, és
én vag yok az eg yik fővezére. Gyűlöletes munkát vég zek, tudom, piszkos, deg radáló munkát, de
tudom, hog y szükség van rá, és én hiszek benne. Az eredmény eng em ig azol majd, meg látod.
Olyan emberek nélkül, mint én, ez a forradalom belefulladna a saját hányadékába.
– Ig en... persze... ig azad van – bólog atott g épiesen Dora; aztán a tekintete felcsillant.
– Müllerről szólva, épp teg nap beszéltem vele! Bejött hozzánk eg észen váratlanul. Úg y leitattuk
eg ymást, hog y már csak a szék tartott minket távol a padlótól. Szép kis találkozás volt annyi év
után!
– Müller – Bielert arca ideg esen meg rándult. – Melyik Müllerről beszélsz?
– Hát a Gruppenführerről, természetesen, arról, akit az imént te is említettél. Istenem, akkor
láttam utoljára, amikor előléptették Untersturmführerré! Annyit nevettünk!
– Nem is tudtam róla, hog y ismered Heinrich Müllert – mondta g ondterhelten Bielert. – Hol
ismerted meg ? Merthog y Berlinben még soha nem jártál, az biztos.
Dora hátrahajtotta a fejét, vég ig mérte a férfit, aztán hang osan elnevette mag át.
– Te Paul, ne akard azt mondani, hog y fig yeltetsz eng em! A jó öreg Dorát!
– Én nem mondtam ilyent – tiltakozott ing erülten Bielert. – Vig yázok rád, ez minden.
Manapság nem tudhatja az ember, mit hoz a holnap.
– Olyan kedves vag y hozzám! – Dora elmosolyodott, és a férfira emelte a poharát. – De nem a
saját biztonság od miatt ag g ódsz inkább? Vég ül is, ha velem történne valami, ha a holnap úg y
hozná, te is reflektorfénybe kerülnél miattam, nem ig az?
– Nehéz időket élünk – ismerte el Bielert. Kortyintott eg yet a brandyből, leverte a hamut a
cig arettája vég éről. – Mondd csak, Dora, miről beszélg ettetek Müllerrel?
– Ó, hát erről is, arról is, meg a rég i időkről – felelte könnyedén a nő. – És, milyen különös,
olyan emberekről is, akik államellenes bűncselekményeket követtek el, mint ez az Ohlsen
hadnag y is. Müller kommunisták felől érdeklődött, akiket valaha ismertem. Különösen azokról
akart hallani, akik otthag yták a pártot, és beléptek a Gestapóhoz.
Bielert tekintete meg rebbent.
– Értem. És a seg ítség ére voltál?
– Nos, ig en is, meg nem is – felelte őszintén Dora. – Elejtettem neki eg y-két morzsát, hog y
leg yen, amin elrág ódjon, de csak miután elment, jutott eszembe ez.
– Mi az, hog y „ez”? – kérdezte Bielert, a kelleténél eg y árnyalatnyival szelídebben.
Dora felhajtotta a szoknyáját, felnyúlt vastag g yapjúbug yija szárába, és előhúzott eg y levelet.
– Hát ez! Különös, a minap a szekrényeimet rendezg ettem, és eg y halom rég i kacatra
bukkantam. Íg y került elő ez a levél is. Valami sejtről van szó benne... – széthajtog atta a levelet.
– A 31-es sejt. A kommunista párt eg y kisebb eg ység e, tudod. Eg y bizonyos Paul Bielertről van
szó benne, aki ennek a sejtnek a vezetője volt. Milyen érdekes eg ybeesés, nem ig az? Valaki, akit
éppen úg y hívnak, mint tég ed.
– Tényleg – vág ta rá Bielert. Elvette a levelet, és beleolvasott. – Nag yon érdekes.
Meg tarthatnám?
Dora elbűvölően elmosolyodott.
– Hát hog yne. Van még otthon eg y-két ehhez hasonló, úg yhog y nem fog hiányozni.
Bielert arca színt váltott.
– Hog y sikerült rájuk tenned a kezed? 1933-ból származnak! Kitől kaptad őket?
Dora az italába nézett, és hanyag ul vállat vont.
– Még sokat kell tanulnod, Paul, nag yon sokat. Nem mondom, eddig se csináltad rosszul, de
mindig is lassú voltál. – Vig asztalóan meg paskolta a férfi kezét. – Szeg ény Paulom! Amikor te
még tehenet fejni tanultál a szerzeteseknél, akik az ag yadra mentek, és ezért te titokban
bosszút esküdtél ellenük, én már határozott lépéseket tettem a jövőm biztosítása érdekében.
Összeg yűjtöttem mindent, amire rá tudtam tenni a kezem, és elraktam őket az esős napokra.
Mire te eljutottál odáig , hog y g yerekes játékokat űzzél a cimboráiddal a 31-es sejtben, nekem
már komoly g yűjteményem volt. Gyerekjáték volt meg szerezni a leveleidet. Persze, nem
tudhattam, hog y hasznukat veszem-e valaha, de g ondoltam, jó lesz meg tartani őket. Sose lehet
tudni... – Meg szorította Bielert karját, aztán hátradőlt a székében. – De miért kell felkavarni a
múltat? Nem akarlak bántani. Csak eg y apró kis eng edélyt kérek tőled.
– Gyere be holnap az irodámba. Mire jössz, készen lesz.
Dora kinevette.
– Te viccelsz! Hog y én beteg yem a lábam az irodádba? Soha nem eng ednél ki onnan! Nem,
köszönöm, én jobban örülnék neki, ha elküldenéd hozzám valamelyik embereddel.
Bielert ökölbe szorította a kezét az asztal alatt, a hang ja azonban lág y maradt.
– Tudod, Dora, azon töröm a fejem, nem lenne-e jobb, ha érted küldenék eg y autót néhány
emberemmel. Behoznának tég ed, és te szétnéznél nálam. Biztos vag yok benne, hog y
mindkettőnk számára felüdítő élmény lenne.
– Hog yne – felelte Dora ug yanilyen hang on. – Én pedig abban vag yok biztos, hog y ez nem
most jutott eszedbe először.
– Nos, nem, de időnként g yakrabban felötlik bennem, mint szokott.
– A g ond csak az, Paul, hog y nem zárhatsz be eg y cellába anélkül, hog y néhány óra leforg ása
múlva mag adat is ott ne találd. Annyi mindent mesélhetnék...
Kölcsönös g yűlölettel és meg értéssel eg ymásra mosolyog tak.
– Nos – Bielert óvatosan kivett eg y cig arettát a tárcájából – , meg kapod azt az eng edélyt.
Elküldöm Greijel három óra körül.
– Ez remekül hang zik. Grei meg én eg észen jól kijövünk eg ymással. Ismerted őt a háború
előtt, Paul? Élénken emlékszem még azokra az időkre, amikor az Internacionálén kívül mást
nem is énekelt. Persze, azóta átváltott a Horst Wesselre, de hát ki hibáztathatja érte? Csak eg y
bolond úszik szemben az árral.
Bielert felállt.
– Eg y jó tanács, Dora: vig yázz mag adra. Sok ellenség ed van.
– Neked is, Paul. Remélem, te is meg fog adod a saját tanácsodat.
Stever öt éve szolg ált a sereg ben, és jó katona volt. Stahlschmidt, vele ellentétben, harminc
éve, még is pocsék katona volt. Ami Rotenhausent illeti, a börtön parancsnokát, kérdéses volt,
hog y őt eg yáltalán katonának lehet-e nevezni. Mindenesetre, g ondolta Stever, nem az a lényeg ,
hog y mióta szolg ál az ember, hanem az, hog y alkalmas-e.
– Én alkalmas vag yok – mondta a tükörképének, és tisztelg ett neki. Szeretett katona lenni.
Stahlschmidtet és Rotenhausent túlság osan lefog lalta a hatalom utáni vág y, eg yikük se fog ta
fel, hog y csak eszközök a nácik kezében.
Én tisztában vag yok vele, parádézott és pózolt a tükör előtt Stever. Ezért fog ok életben
maradni.
Stever nem vág yott hatalomra. A hatalom nemcsak meg növekedett presztízzsel járt, hanem
meg növekedett kockázattal is, erre pedig nem volt szükség e. Elég edett volt a jelenleg i
pozíciójával és életével. Rendszeres fizetést kapott, távol volt a harctértől, és rendszeres
utánpótlása volt nőkből meg ruhákból.
A ruhákat ing yen kapta eg y szabótól, aki Grosser Burstahban lakott, és akinek a fia valamikor
Stever eg yik cellájában vendég eskedett. Stever minden eg yenruhája és ruhadarabja méretre
készült, amiért irig yelték is a többiek.
Ami a nőket illeti, g ondosan meg válog atta őket, és volt eg y félig -meddig állandó háreme.
Stever számára az emberiség nég y osztályra oszlott: a férfiak esetében katonákra és civilekre, a
nők esetében férjes asszonyokra és hajadonokra. Stever meg vetette a civileket, és nyűg nek
tekintette az eg yedülálló nőket. Mindig is a férjes asszonyokat szerette. Már tizenöt évesen
rájött, hog y az asszonyok szexuálisan alultápláltak – és ő mag ára vállalta az etetésüket.
Eg yéb előnyei is voltak eg y férjes nőnek. Először is, nem várták el tőle, hog y szerelmes
leg yen beléjük, meg elég edtek a fizikai vág yaik beteljesítésével, ami tökéletesen meg felelt
Stevernek; elképzelhetetlennek tartotta, hog y valaki más is számítson, mint önmag a. A puszta
g ondolat, hog y eg y másik személy elvárásainak és vág yainak is meg feleljen, rémületes volt
számára, és teljesen ideg en a természetétől.
Másodszor, úg y találta, hog y a férjes asszonyok mohón vág ynak a kielég ülésre. Szinte az
összes házasság ban, melyekkel eddig dolg a volt, az elemek már az első három év után
kimerültek, íg y az olyan Don Juannak, mint Stever, nem volt nehéz a seg ítőkész lovag szerepét
játszani.
A hajadonokat azért kerülte, mert félt a felelősség vállalástól, a szüzeket pedig határozottan
veszélyesnek tartotta.
– Nyúlj a muffjukhoz, mielőtt készen lennének rá, és felvisítják a fél várost, te meg
eg ykettőre a börtönben találod mag ad – mag yarázta komoran Braun Oberg efreiternek, aki sose
tudott nőt keríteni mag ának, pedig sokkal jóképűbb volt, mint Stever. – Órákig kell
simog atnod őket, meg a fülükbe suttog nod, hog y mennyire szerelmes vag y beléjük, és mire
hajlandóak lehúzni a bug yit, vag y annyira beg erjedsz, hog y elpukkansz, mielőtt még beléjük
iktatnád, vag y fájdalmat okozol nekik, amitől úg y nyög nek, mint valami vénasszonyok...
szóval, nem éri meg a fáradság ot – összeg ezte meg vetően. – Fog lalkozz inkább a férjezett
nőkkel, pajtás. Ők tudják, mitől dög lik a lég y, és nem kell lyukat beszélned a hasukba, hog y
meg kaphasd őket.
– Értem – bólog atott ag g odalmasan Braun Oberg efreiter. – Leg közelebb kipróbálok eg yet.
– Ez már beszéd! – Stever a fejére csapta a sapkáját, és büszkén kimasírozott a laktanyából.
Aki csak az utcáról ismerte Stevert, a mindig mosolyg ós, seg ítőkész katonát – még az idős
hölg yeket is átseg ítette az úton – , nem g ondolta volna róla, hog y szolg álati időben rabokat ver
félholtra, mielőtt belökné őket eg y nedves cellába. És ha valaki még is rákérdezett volna erre,
mag a Stever is zavarba jön.
 – Én csak eg y Oberg efreiter vag yok – felelte volna. – Én csak parancsokat teljesítek.
Emellett még soha nem ölt embert. Erre büszke is volt nag yon. Úg y szolg álta vég ig a
háborút, hog y még rá se lőtt senkire. Ez pedig nem kis teljesítmény volt! Az ő lelkén eg yetlen
ember halála se száradt.
 Katonás fegyelem

Rotenhausen őrnag y havonta eg yszer tűnt fel a fog házban, hog y bemutatkozzon az új
őrizetesek előtt, és elbúcsúzzon azoktól, akiket eleng edtek. Soha nem mondott istenhozzádot a
halálraítélteknek, mivel azok az ő szemében már nem tartoztak az élők közé; csak azokhoz
intézte szavait, akik elhag yták a fog házat, hog y letöltsék büntetésüket valamelyik katonai
börtönben – Torg auban, Glatzban vag y Germersheimban.
A kedvenc látog atási időpontja este tizeneg y óra volt, amikor már minden őrizetes aludt.
Élvezte az elkerülhetetlen pánikot és zűrzavart, amit a meg jelenése okozott, a rohang áló őrök
látványát, akik kapkodva rázták föl a kába rabokat, és üvöltöttek velük, hog y szedjék rendbe
mag ukat a parancsnok látog atása előtt. A hatalom és saját fontosság ának tudata töltötte el
ilyenkor.
Eg yik ilyen villámlátog atását nég y nappal az eng edélyes üg y után tette. Néhány perccel éjfél
előtt ment be a fog házba, azután, hog y eg y kellemes estét töltött a kaszinóban. Rendkívül jó
hang ulatban volt. Jól bevacsorázott, a kelleténél eg y kicsivel többet ivott, és remekül
szórakozott. Mag a volt a meg testesült eleg ancia, és ezzel ő is tisztában volt. Szürke, fehér
selyemmel bélelt körg allérja lág yan hullámzott az éjszakai szellőben, bőrcsizmái energ ikusan
csikorog tak, ahog y átsétált az udvaron. Hosszú lábai remekül mutattak a szürke, feszes
nadrág ban, váll-lapjai aranylemezként csillog tak a félhomályban. Rotenhausen a helyőrség
eg yik leg jobban öltözött katonája volt; három évvel korábban feleség ül vett eg y g azdag nőt, és
most ő volt a kaszinó elnöke. Az emberek irig ykedve néztek rá, Rotenhausen pedig felszeg te az
állát, és a német hadsereg krémjének érezte mag át.
A leg többen, akik a helyőrség be érkeztek, elfog adták Rotenhausent olyannak, amilyen,
eszükbe sem jutott meg kérdőjelezni befolyását, amivel nem ártott számolni. Eg yetlen
alkalommal történt meg csupán, már amennyire a helyőrség tisztjei vissza tudtak emlékezni,
hog y eg y ideg en, eg y felkapaszkodott tiszt az isten tudja, honnan, besétált hozzájuk, és
felrúg ta az összes elfog adott etikettszabályt, és üg yet sem vetve Rotenhausenre, feje tetejére
állította a helyőrség et.
Az illető eg y fiatal ezredes volt, nem több harmincnál. Minszknél elvesztette a fél karját, és
időleg esen Hamburg ba helyezték – félúton volt a kórház és a harctér között. Meg kapott
g yakorlatilag minden kitüntetést, a zubbonya világ ított a sok medáltól. Már az eg yenruhája
láttán ag g odalom töltötte el a tiszteket. A zubbonyától eltekintve, amely rendelésre készült,
minden ruhadarabja a raktári polcról került le. A pisztolya pedig eg y P. 38-as volt. Az összes
többi tiszt kecses Walthert viselt, ami sokkal jobban illett az eg yenruhához és a státushoz, amit
betöltöttek, ez az ismeretlen ezredes azonban nem törődött ilyen finom apróság okkal.
Eg y heg yivadászezredhez tartozott, a havasi g yopár hadosztályjelvény büszkén villog ott a
zubbonya bal ujján, és bár a helyőrség nél eleinte senki nem tudta, ki ez az ember és mit keres
náluk, már önmag ában ez óvatosság ra intette őket.
Fél órával az érkezése után az ezredes meg beszélésre hívta össze őket, és tájékoztatta a riadt
társaság ot, hog y időleg esen őt nevezték ki a helyőrség parancsnokává.
– Greif ezredes vag yok a 9. heg yivadászezredtől – jelentette be a rémült csendben.
– Időleg esen leszek itt.
 Nem rázott kezet senkivel, pusztán vég ig mért mindenkit csillog ó, rezzenetlen tekintetével,
aztán folytatta:
– Mindig is jól kijöttem az alattam szolg áló katonákkal, és ug yanezt várom el mag uktól is.
Mindenki vég ezze el tisztesség esen a feladatát, és remekül meg leszünk eg ymással. Eg yvalami
van csak, amit ki nem állhatok, és ezért nem fog ok tolerálni: a munkakerülés. – Szig orú
tekintete ide-oda ug rált az eg ybeg yűlt tisztek sorai közt. – Feltételezem, tisztában vannak vele,
uraim, hog y a fronton szolg áló eg ység ek tárt karokkal várják a cserecsapatokat. Biztos vag yok
benne, hog y nem tőlem hallják először, de azért elmondom, mennyire kétség beejtővé vált a
helyzet az utóbbi időben; az én ezredemben is akadnak olyan katonák, akik már három éve nem
kaptak eltávozást.
Minden jelen lévő tiszttől meg kérdezte, mióta van a helyőrség nél, s a válaszok hallatán
szemöldöke eg yre mag asabbra emelkedett. Azoknak a száma, akik leg alább a harctér közelében
jártak, elenyésző hányadát tette ki az eg észnek.
– Úg y látom, uraim, hog y a dolg ok hamarosan változni fog nak errefelé – mondta Greif.
És meg is változtak, még pedig hirtelen. Három nappal az új ezredes érkezése után az összes
eg yenruhakölteményt, a körg allérokat, a köpönyeg eket és a stilizált sapkákat, a tükörfényes
lakkbőr csizmákat, az apró pisztolyokat meg a többi kelléket elpakolták, és előkerültek a
szabályzatnak meg felelő felszerelések. A helyőrség kemény munka helyszínévé vált, a báli
hang ulat helyét kemény munka, szürke eg yenruhák vették át.
– Háború van, az isten szerelmére! – Ez volt Greif szavajárása. – Ez hadilétesítmény, nem
játékvár ólomkatonákkal!
Még a 76. g yalog ság i ezred parancsnokának, az öreg Brandt ezredesnek is vég ig kellett
szenvednie ezeket a változásokat, és meg kellett válnia kedvenc lornyonjától.
– Ha rossz a szeme, akkor írasson fel mag ának szemüveg et – tanácsolta neki Greif – , de meg
ne lássam még eg yszer ezzel a maskarával.
És Brandt kénytelen volt tűrni és eng edelmeskedni. Vig yázzban kellett állnia, és hag ynia
kellett, hog y ez a húg yos, ez a sehonnai ezredes, aki olyan fiatal volt, hog y a g yereke lehetett
volna, sérteg esse őt.
A helyőrség csendesen szenvedett, a felszín alatt azonban elég edetlenség fortyog ott. A
tisztek titokban össze-összeg yűltek, hog y meg osszák eg ymással g yilkos g ondolataikat, és hog y
különféle baleseteket ötöljenek ki, melyek meg történhetnének az ezredessel. Az eg yik
hadnag ynak az a rag yog ó ötlete támadt, hog y fel kellene jelenteniük az új parancsnokot a
Gestapónál. Már majdnem teljesen kidolg ozták a terv részleteit, amikor a helyőrség et olyan
sokk érte, amit nem tudott kiheverni: Greif ezredesnél nem más, mint Heydrich tett
mag ánlátog atást.
Éppen Heydrich, az ördög inasa! Az ötlet, hog y feljelentsék Greifot a Gestapónak,
villámg yorsan elvetették, és meg hunyászkodtak. Jobb híján az emberek elkezdték beadni
áthelyezési kérelmeiket. Senki nem akart Hamburg ban maradni eg y olyan parancsnok alatt, aki
Heydrich barátja. A Gestapónál még a front is barátság osabb volt.
Rotenhausen nem tartozott azok közé, akik fejvesztve próbáltak menekülni. Persze, nem azért
húzta az időt, mert olyan ravasz volt, hanem eg yszerűen azért, mert lassúak voltak a reakciói.
És az ég meg óvta őt, eg yben meg erősítve Rotenhausen önmag áról alkotott nag yszerű
véleményét. Alig néhány nappal Heydrich látog atása után Greif táviratot kapott, melyben
értesítették az áthelyezéséről. Néhány óra alatt összepakolt, és az orosz frontra távozott. Többé
soha nem látták Németország ban. Sztáling rád mellett halt meg eg y hóviharban, és amikor az
oroszok 1943. február 3-án meg találták, már jó ideje halott volt.
A helyőrség néhány napon és nég y éjszakán át ünnepelte a távozását. Folyt a pezsg ő, és a
rég i operett-eg yenruhák újra előkerültek rejtekhelyeikről. Az emberek parádéztak és pózoltak,
ahog y csak a szívük kívánta, az öreg Brandt ezredes pedig örömében új lornyont vásárolt
mag ának.
Greif helyére eg y kétség es intellig enciájú dandártábornokot tettek, aki vélhetően idő előtti
szenilitásban szenvedett, és ezért mindenki imádta. Szórakoztató bolond volt az öreg , annak
ellenére, hog y mindig összenyálazta a tisztfeleség ek kézfejét, és vihog ott, akár eg y ló,
valahányszor bemutatkozott nekik.
– Van der Oost tábornok, madame. A g yalog ság tól, természetesen! – Aztán nyög décselve,
ropog ó g erinccel kihúzta mag át, meg ig azította a g allérját, meg köszörülte a torkát, és elsütötte
valamelyik untig ismert viccét: – Lefog adom, nem tudja, hog y miért szolg álok a g yalog ság nál!
Persze hog y senki se tudta.
– Nos, elárulom mag ácskának. Azért vag yok a g yalog ság nál, mert nem vag yok a
tüzérség nél! Érti, ug ye? Ki nem állhatom a tüzérség et. Olyan szörnyű eg y üzem, az embernek
meg fájdul a feje attól a sok zajtól.
Eg y nap betámolyg ott a kaszinóba, és meg állította az életet hang os röhög ésével.
– Uraim, olyan boldog vag yok ma este! Tudják, miért vag yok boldog ?
A tisztek ekkorra már hozzászoktak primitív észjárásához. Nem értékelték ostoba vicceit, de
dandártábornok volt, és soha nem szólt bele a dolg aikba, úg yhog y meg rázták a fejüket, és jó
képet vág tak.
– Meg mondom, miért! – A tábornok vidáman széttárta a karját. – Azért vag yok boldog , mert
nem vag yok szomorú!
Tisztelettudóan nevettek, de Van der Oost nem elég edett meg ennyivel. Sug árzó arccal
közelebb lépett, és előadott eg y újabb „viccet”.
– Teg nap átkozottul szomorú voltam... eg yszerűen azért, mert nem voltam boldog , tudják.
Inkább eg y vén bolond, mint eg y Greif-féle kötözködő, forrófejű fiatal. A helyőrség és új
parancsnoka kitűnő viszonyban álltak eg ymással. Van der Oost csak annyit várt el tőlük, hog y
szórakozzanak a viccein, és cserébe bármit vakon aláírt nekik, lett lég yen az illeg ális kérelem
eg y láda marg arinért vag y kivég zési parancs. Még az a hír is elterjedt, hog y a dandártábornok
nem tud olvasni.
– Nohát, nohát – mondog atta, valahányszor odakörmölte a nevét eg y papír aljára. – Nohát,
nohát, már meg int utolértem mag amat. Remek dolog , nem? – Aztán hátradőlt a székében, és az
üres irattálcák felé mutatott. – Kimenő, bemenő, füg g őben lévő: mind üres, látja. Íg y kell
csinálni ezt, uram. El kell vég ezni a munkát, és akkor nem szakad eg yszerre minden az ember
nyakába.
– Teg nap Fuhlsbüttelben kivég eztek három katonát – próbált eg y alkalommal szóba
eleg yedni vele a seg édtisztje. – Mindhárman a g yalog ság nál szolg áltak.
– Ah, ig en – leg yintett Van der Oost. – Meg kellett tenniük, tudja. Minden háborúban szükség
van áldozatokra. Áldozatuk nélkül nem lenne ig azi eg yetlen háború sem, tudja.
A Krieg spiel* alatt mindig aludt. Már az elején elszundított, és a közepe táján ébredt fel,
bátorító szavakat és tanácsokat kiabálva a tisztjeinek.
– Az ideg en páncélos hadosztályokat el kell pusztítani, uraim! Meg kell semmisíteni őket,
mielőtt elérnék Németország ot, és dug ót okoznának. A lényeg eg y ilyen csatában, mint ez,
mindig az, hog y elvág juk az ellenség utánpótlási vonalait, ha értik, mire g ondolok. Mit ér eg y
tank lövedékek nélkül, he? Olyan, mint eg y vasút vonat nélkül.
A tisztek pedig eg yetértően bólog attak, és lelkiismeretesen abba az irányba mozg atták a
fig urákat, amerre mondta. De valahog yan, bármennyire is próbálkoztak, soha nem tudták
elvág ni az ellenség utánpótlási vonalait. Vég ül sikerült meg találniuk a meg oldást. Minden
játék elején ünnepélyesen közölték a dandártábornokkal, hog y az ellenség nek nincs lőszere.
Van der Oost erre elég edetten összedörzsölte a tenyerét.
– Szép munka volt, uraim. Ez azt jelenti, hog y nyertünk. Nem kell eg yebet tennünk, mint
ledobni néhány bombát az ellenség g yáraira, és máris a kezünkben vannak.
Azzal, rag yog ó stratég iai tehetség ével elég edetten, álomba szenderült. Eg y nap a helyőrség
macskája odakölykezett a terepasztalra, pontosan a 25-ös domb tetejére. Az összes miniatűr
tank, ág yú, mieg ymás felborult és szétszóródott, az eg ész asztal úg y nézett ki, mintha
bombatalálat érte volna. És ennek éppen azon a napon kellett történnie – a macskák már csak
ilyenek – , melyen a szomszédos helyőrség tisztikara hivatalos volt eg y taktikai játékra.
Erre már Van der Oost is elvesztette a türelmét. Követelte, hog y vonszolják hadbíróság elé a
macskát. Nem volt mit tenni, eleg et kellett tenni a szeszélyének. Két Feldwebel sarokba
szorította a vétkes állatot, és ug yancsak ők voltak azok, akik a „tárg yalás” ideje alatt fog va
tartották a vádlottat. A macskát halálra ítélték azon az alapon, hog y szabotálni próbálta a
tiszteket a hadviselés tudományának a g yakorlásában. A következő nap azonban sokkal jobb
hang ulatban találta a tábornokot. Van der Oost felmentette a macskát, azzal a kitétellel, hog y a
továbbiakban pórázzal a nyakában kell élnie a tisztiszolg a felüg yelete alatt. Nem sokkal később
a macska eltűnt: a tisztiszolg a eladta eg y mészárosnak. A tábornok halálra bosszankodta mag át
a felelős g ondatlanság a miatt, de miután eg y újabb macska került az eltűnt állat helyére,
g yorsan meg feledkezett az eg észről.
Két év röppent el Greif ezredes rövid, ám annál borzalmasabb rémuralma óta. A helyőrség az
élvezetek kertjévé vált, Rotenhausen befolyása pedig napról napra nőtt. Az őrnag y rájött, hog y
Van der Oost szenvedélyesen szereti a brandyt, és azt is felfedezte, honnan lehet folyamatosan
ellátni vele az öreg et. Rotenhausen őrnag y és Van der Oost dandártábornok ig en jól
meg értették eg ymást.
Rotenhausen csendesen dünnyög ve baktatott a sötét udvaron a fog ház irányába. Az ő fog háza
ez, ő irányítja. Elmosolyodott, és katonásan a csizmája szárára csapott a lovag lópálcájával. Soha
nem lovag olt – retteg ett a lovaktól – , a pálca azonban jól mutatott a kezében, és fölöttébb
alkalmas volt arra, hog y meg táncoltassa vele az önfejű őrizeteseket.
Stahlschmidt Stabsfeldwebel, akit telefonon értesített a látog atásáról, kisietett eléje.
Rotenhausen tartózkodóan viszonozta a tisztelg ését. Stever is előkerült időközben. A fél várost
át kellett kutatni érte, és vég ül eg y privát klubban találtak rá, ahol eg y obszcén filmet nézett,
melyben különböző alakú és nemű meztelen eg yének bizarr dolg okat műveltek eg ymással.
Stever még mindig nem tért teljesen vissza a fog ház e világ i talajára.
– Nag yszerű, Stabsfeldwebel. Javaslom, rög tön térjünk is a lényeg re – mondta Rotenhausen,
hevesen a csizmája szárát csapkodva a pálcával. – Én elfog lalt ember vag yok, mint tudja,
úg yhog y ne veszteg essük az időnket.
Stahlschmidt az irodájába vezette, amely nem csupán makulátlanul tiszta volt, hanem a
leg utolsó berendezési tárg yig minden a helyén volt benne, pontosan úg y, ahog y azt a
szabályzat előírta. Rotenhausen körbejárta néhányszor a szobát, belesett a sarkokba, rejtett
porcicákat keresve, meg vizslatta az irattartó kosarakat, olyan papírok után nézve, melyeknek
nincs jog uk ott lenni, aztán elővett eg y apró fémvonalzót, és meg mérte vele a távolság ot az
asztal széle és a bejövő papírok kosara, az asztal széle és a tintatartó, a tintatartó és a kimenő
papírok, a kimenő papírok és az itatós közt. Stever eg ykedvűen fig yelte az ajtó mellől,
Stahlschmidt a háta mög ött állt, és időnként Steverre hunyorg ott. Mekkora szamarak ezek a
tisztek! Tudta, hog y Rotenhausen már rég óta szeretne valami hibát találni nála. Ha ő lett volna
a helyében, nem szenvedett volna ennyit. Rotenhausen azonban ostoba volt – és éppen ezért
nem tudta elkapni őt soha.
Miután mindent meg mért az asztalon, amit mérni lehetett, Rotenhausen unottan sóhajtott,
és elkérte az őrizetesek névsorát. Stahlschmidt mosolyog va átnyújtotta neki. Az őrnag y a
monokliján át, amit csak nag y bajjal tudott a szemén tartani, vég ig olvasta a neveket.
– Stabsfeldwebel, ez a lista hiányos. Nem tüntette fel rajta az új fog lyok számát, és azt sem
látom, hány ember lesz átszállítva...
– Itt találja, uram, itt lent. – Stahlschmidt kövér, vörös mutatóujja a papír aljára bökött. – Hét
új őrizetes, uram. Eg y alezredes, eg y lovasság i kapitány, két hadnag y, eg y Feldwebel, két
közleg ény. Tizennég yen lesznek átszállítva, uram, mindannyian Torg auba. Eg y
dandártábornok, eg y ezredes, két őrnag y, eg y százados, eg y Hauptmann, két hadnag y, eg y
Feldwebel, három tizedes, eg y matróz, eg y közleg ény. Nég y halálraítéltünk is van.
Mindannyiuk fellebbezését elutasították. Meg tettük a szükség es intézkedéseket a
kivég zésükhöz.
– Mindent nag yon jól csinált, Stabsfeldwebel. – Rotenhausen eg y g rimasszal hag yta leesni
szeméről a monoklit, majd az asztalra helyezte a névsort. – Örömmel tölt el, hog y ilyen jól
vég zi a munkáját. Mag a kétség telenül érti a dolg át, és mindenben g ondosan jár el. Az a fajta
ember, akiben meg lehet bízni. Hm. – Keményen a lábszárára csapott a lovag lópálcával. – Nem
vag yunk olyan felületesek, mint azok odaát Lübeckben, nem ig az? Minden óraműpontosság g al
működik, ug ye, Stabsfeldwebel?
– Meg teszek mindent, ami tőlem telik, uram.
– Valamire azért hadd fig yelmeztessem: vig yázzon a balesetekkel, ha érti, mire g ondolok. Ha
eg y őrizetes kezét vag y lábát töri, az rendben, de a nyakukat lehetőleg ne törje ketté!
– Én, uram? – vonta össze a szemöldökét Stahlschmidt. – Hog y én eltörném a nyakukat?
– Tudja, hog y értettem ezt! – mondta ing erülten Rotenhausen. – Leg yen óvatos, ez minden,
amit kérek, ellenkező esetben mindketten nag y bajba kerülhetünk. Van a Stadthausbrückén eg y
Bielert nevezetű pasas, bizonyára már hallott róla. Rendkívül ellenszenves ember. Az elmúlt
hetekben túlzott érdeklődést tanúsított az üg yeink iránt. Körülszag lászott a helyőrség ben,
kérdéseket tett fel a fog házzal kapcsolatban, tudni akarta, ki irányítja, hány őrizetes van, és a
többi. Még odáig is elmerészkedett, hog y teg nap hajnali kettőkor berontott a kaszinóba. Az
efféle mag atartás nem maradhatott volna büntetlenül a császár idejében. Az ilyeneket a
fülüknél fog va hajították ki. Az eg yik hadnag yom, aki még nem látta őt, papnak nézte. Különös
eg y pap, mondhatom! Heydrich eg yik tanítványa volt, tudja. Az a fajta ember, akinek az útjait
nem ajánlatos keresztezni. Annál több eszünk van, nem ig az?
– Nos, ha jól értem önt, uram...
– Ha jól ért eng em, Stabsfeldwebel, vésse az eszébe: amennyiben nem akarja Minszk mellett
találni mag át, partizánokkal körbekerítve, járjon el körültekintően, és semmi olyant ne teg yen,
amivel a nyakunkra hozhatja ezt a Bielertet. Ha ütleg elni akarja az őrizeteseket, hát teg ye, már
mondtam, hog y nem zavar. Rászolg áltak, és eg yébként se szeretem elrontani más szórakozását,
de leg yen óvatos, ez minden, amit kérek. Reng eteg olyan testrésze van az embernek, amit
kedvére püfölhet, és nem marad nyoma. Juttassa eszembe, hog y meg mutassam mag ának, ha
nekiláttunk az elbeszélg etésnek.
A folyosón az őrök felsorakoztatták mindazokat, akik abban a meg tiszteltetésben részesültek,
hog y személyesen a parancsnok elé járulhattak. A sor elején az újak álltak, leg elöl pedig eg y
neg yvennyolc éves hadnag y, akit parancsmeg tag adással vádoltak. Ismerkedése
Rotenhausennel pontosan három percig és nég y másodpercig tartott, utána két Gefreiter
cipelte el az ájulás határán lévő férfit.
– Nem sokáig bírta! – mondta g únyosan Stever, és jól g yomron döfte a g éppisztolya csövével.
– Három perc! Ez aztán a rekord! Volt eg yszer eg y Feldwebel, aki két órán át kitartott.
Rotenhausennek pihenőt kellett
tartania, hog y elég ereje leg yen kicsinálni a pasast.
Ohlsen is a folyosón állt, akárcsak a többi vendég . A fal felé fordulva kellett várakozniuk,
tarkó mög é kulcsolt kézzel. Két felfeg yverzett őr vig yázta őket, készen rá, hog y tüzet nyissanak
a leg kisebb provokációra. Alkalmanként előfordult, hog y eg y őrizetes kétség beesésében vag y
vak dühében az őrnag y torkának ug rott, de eg yikük se élte túl a meg g ondolatlan támadást.
Mindig tetemekként vég ezték a pincében, címkével a bokájuk körül.
Stever Ohlsen hadnag y nevét kiáltotta. Ohlsen hátraarcot csinált, bemasírozott az irodába,
ahol Rotenhausen az elbeszélg etéseit tartotta, és vig yázzba vág ta mag át.
Az őrnag y az íróasztal mög ött trónolt, előtte, az asztallapon, a lovag lópálca. Stahlschmidt az
oldalán állt. Eg y g umibotot tartott a kezében, melyre mázként tapadt és kérg esedett rá az
elmúlt idők vére. Stever az ajtó előtt állt, közvetlenül az őrizetes mög ött.
– Heil Hitler! – ug atta Rotenhausen.
– Heil Hitler – válaszolta fakó hang on Ohlsen.
Az őrmester elvig yorodott. Előrehajolt, felemelt eg y papírköteg et.
– Elolvastam az aktáját – közölte. – Csúnya üg y, nag yon csúnya. Tapasztalataim fényében
nem jóslok hosszú jövőt mag ának. Valószínűleg lefejezés vár mag ára, hacsak nem szeg ődik
mag a mellé a szerencse. Ebben az esetben g olyó általi halál lesz az ítélete, de a mag a helyében
nem fűznék ehhez sok reményt. – Ohlsenre emelte a tekintetét. – A lefejezés általi halál
rendkívül meg alázó és undorító is eg yben. Túl sok vér folyik, és a fej nélküli test kellemetlen
látványt nyújt. Van kérdése vag y kérése? Nem óhajt panaszt emelni?
– Köszönöm, nem, uram.
– Értem. – Rotenhausen hátradőlt a székében, és oldalra döntötte a fejét. – Az őrizetes nem
tartja eg yenesen a fejét – állapította meg .
Stahlschmidt azonnal előrelépett, előrenyújtott jobb karral, ökölbe szorított kézzel. Stever a
g éppisztolya ag yával seg ített be.
– Íg y már jobb – bólintott Rotenhausen – , de még mindig nem az ig azi.
Fájdalom hasított bele Ohlsen testébe. Olyan g yorsan jött és olyan intenzív volt, hog y úg y
érezte, darabokra szakadnak a belszervei. Meg tántorodott, de sikerült talpon maradnia.
Rotenhausen Stahlschmidt felé fordult.
– Meg mozdult! Hát nem tanítják meg manapság rendesen vig yázzban állni a katonákat?
Stahlschmidt meg int öklözött eg yet, Stever pedig kezelésbe vette Ohlsen mindkét veséjét.
Ohlsen térdre rog yott. Könnyek szöktek a szemébe. Mintha izzó vascölöpöket vertek volna a
hátába.
– Nem értem – csóválta a fejét Rotenhausen. – Az őrizetes nem akar felállni? A földön akar
fetreng eni, mint eg y csúszómászó?
Intett Stahlschmidtnek. Ohlsen felordított. Stever úg y ütötte a g éppisztolyával, akár eg y
őrült, Stahlschmidt pedig a rug dosásra koncentrált. Néhány másodpercnyi kezelés után
halvány vércsík szivárg ott elő az őrizetes szájából. Rotenhausen az asztalra csapott a pálcájával.
– Oberg efreiter, állítsa lábra azt az embert!
Stever felráng atta a hadnag yot. Ohlsen felnyög ött, aztán elüvöltötte mag át, ahog y újabb
fájdalomhullámok öntötték el meg tört testét. Az ag yát elborító vörös ködön át a fia képe
rémlett fel előtte. Öntudatlanul motyog ott neki valamit.
– Panaszkodni mer az őrizetes? – kérdezte felbőszülten Rotenhausen.
Nem értették, mit mondott, de azért még jobban meg verték, csak hog y meg tanulja a leckét.
Aztán visszazáratták a cellájába.
Az új őrizetesek után a rég iek kerültek sorra, azok, akiket Torg auba kellett átszállítani.
Mindeg yiküknek alá kellett írnia eg y nyilatkozatot, mely szerint jó bánásmódban volt része és
nincs panasza.
A dandártábornok nem volt hajlandó aláírni a papírt.
– Azt javaslom, változatosság képpen, hog y hallg assák meg az én álláspontomat – mondta
nag yon hig g adtan és meg fontoltan. – Maximum két évre küldenek Torg auba. Lehet, hog y
ennyit fog ok leülni, lehet, hog y kevesebbet, de többet biztosan nem. Ha elmesélem a
hatóság oknak, amit ebben a börtönben láttam, példának okáért két hideg vérrel elkövetett
g yilkosság ot, mag ukat huszonöt évre fog ják elzárni. Gondolkozzanak csak el rajta, mit is jelent
ez. Először is, miután letöltöttem a büntetésemet, eg y büntetőezredhez kerülök, ahol minden
bizonnyal visszakapom az eredeti rang omat, mivel hiány van tapasztalt tisztekben. És ha ez
meg történik, íg érem, hog y ég en és földön minden követ meg fog ok mozg atni, hog y mag uk az
én alakulatomba kerüljenek a börtönből.
Szavait döbbent csend követte. Stever tanácstalanul Stahlschmidtra nézett, a Stabsfeldwebel
azonban nem mozdult. Látszott rajta, hog y ezúttal paff maradt. Találkozott már makacs
őrizetesekkel, ostoba őrizetesekkel, olyan őrizetesekkel, akik sérteg etni vag y éppenség g el
bántalmazni akarták őt, de eg ész pályafutása alatt nem volt még dolg a olyannal, aki
fenyeg etőzni mert volna. A fog lyok nem voltak olyan helyzetben, hog y fenyeg etőzhessenek;
remélte, Rotenhausen őrnag y tudja a módját annak, hog yan kell ezt a dandártábornok értésére
adni.
Rotenhausen lustán elnyúlva ült a karosszékben. Ráérősen rág yújtott eg y cig arettára, aztán
felemelte a lovag lópálcát, és meg hajlítg atta a térdén. Amikor ezt is meg unta, felemelte a
tekintetét, és a dandártábornok szemébe nézett.
– Tényleg azt hiszi – mondta vontatott hang on – , hog y a mag a korában valaki hat hétnél
tovább kibírja eg y büntetőezredben? Garantálom, hog y három nap után úg y g ondolna vissza a
nálunk eltöltött időszakra, mint élete leg kellemesebb napjaira. – Elmosolyodott. – Van eg y
ajánlatom a mag a számára. – Elővette a pisztolyát, és az asztal szélére tette, karnyújtásnyira a
dandártábornoktól. – Tessék. A mag áé. Fog ja és használja.
Hosszú csend következett. A dandártábornok nem mozdult. Rotenhausen hirtelen felállt a
székből, meg kerülte az asztalt, és a férfi arca elé suhintott a pálcájával. Stahlschmidt
visszafojtott léleg zettel fig yelte. Ha ez az idióta bedurvul, és a dandártábornok kék-zöld
foltokkal, törött csontokkal érkezik meg Torg auba, akkor abból nag yon nag y baj lesz.
Rotenhausen mag yarázza csak ki mag át, ahog yan akarja, de ő bizony ebben nem fog részt
venni, döntötte el.
– Szeretné, mi, ha véresre verném? – Rotenhausen hátravetette a fejét és nevetett. – Jól jönne,
mi? Akkor elpanaszolhatná Vog el ezredesnek Torg auban, hog y milyen rosszul bántunk
mag ával. Nos, sajnálom, hog y csalódást kell okoznom, de nem vag yunk ennyire ostobák. Mi
több, eg yáltalán nem vag yunk azok, mint arról hamarosan személyesen is meg fog g yőződni.
Szig orúan a szabályzat értelmében járunk el mindenben. Az erőszakon kívül vannak más
módszerek is, amelyekkel meg lehet törni eg y rabot. – Steverhez fordult. – Oberg efreiter, tíz
perc múlva az őrizetes leg yen az udvaron teljes harci felszerelésben. Ötven kiló nedves
homokot a zsákjába, és néhány éles kavicsot a bakancsába. A lábbeli leg yen rég i, merev, és
lehetőleg eg y fél számmal kisebb. Világ os? – Elmosolyodott, Stever pedig lelkesen bólintott.
– Kétórányi kíméletes g yakorlatozással kezdjük. Meg látjuk, hog y bírja.
– Értettem, uram!
Stever kerek, barátság os arcán várakozásteljes vig yor terült szét. Stahlschmidt hang osan
elnevette mag át, jelezve, hog y értékeli a tréfát. Az öreg rotenhausen vég eredményben még se
olyan idióta, mint hitte!
Csak a dandártábornok maradt közönyös, de ő is csupán látszólag . Nem volt már fiatal,
valószínűtlennek tűnt, hog y túlélje Rotenhausen kétórás, „kíméletes” g yakorlatozását, akár van
a hátán ötvenkilós hátizsák, akár nincs. De még ha valami csoda folytán a szíve ki is tartana,
Rotenhausen akkor is bizonyosan kitalálna valami új szórakozást, amivel kikészítheti. És a
tábornok tisztában volt vele, hog y a porosz katonai törvények értelmében Rotenhausen
szabályszerűen jár el. Nem volt olyan törvény, amely meg tiltotta volna, hog y valakit
g yakorlatozással halálra g yötörjenek.
– Őrizetes, hátra arc! – Stever kinyitotta az ajtót, és a fejével intett a dandártábornoknak.
– Előre, mars! Fürg én! Eg y-kettő!...
Miután a szerencsétlen eltűnt a folyosón, Rotenhausen őrnag y hanyag ul a vállára
kanyarította a körg allérját, eltette a pisztolyát, majd ferdén a fél szemére húzta a sapkáját
– ettől rettenthetetlennek és rámenősnek érezte mag át.
– Kövessen, Stabsfeldwebel. Meg tanítom mag ának, hog yan kell jobb belátásra bírni az önfejű
őrizeteseket anélkül, hog y vétene a szabályzat ellen. Módszer kérdése az eg ész.
Stahlschmidt felkapta a sapkáját, és az őrnag y után eredt. Automatikusan oldalra billentette
a sapkáját, akárcsak Rotenhausen. Mindig íg y viselte, és valószínűnek tartotta, hog y az őrnag y
tőle leste el – ug yanakkor, kapott észbe, lehet, hog y Rotenhausen ezt másképpen g ondolja.
Gyorsan meg ig azította a sapkáját úg y, hog y az a szabályzatban előírtak szerint csücsüljön a
fején. Tudta, hog y ettől úg y néz ki, mint eg y ünneplőbe öltözött majom, de még mindig jobb
volt komplett idiótának kinézni, mint féltékennyé tenni Rotenhausent.
Az őrnag y néhány méterrel előtte lépdelt kackiásan. A körg allért hátravetette a vállán, és
felhúzott eg y pár hosszú szárú kesztyűt. A váll-lapok aranyfonata meg -meg csillant a halvány
lámpák fényében. Stahlschmidt meg vető pillantásokat lövellt a felettese után, aztán utánozni
kezdte Rotenhausen mozdulatait, hátravetette a köpenyét, és jobbra-balra integ etett, mintha
kétoldalt eg y láthatatlan tömeg leste volna áhítattal a vonulásukat.
Kiértek az udvarra. Stever a sebtében átöltöztetett dandártábornokkal már várta őket.
Rotenhausen kiállt az udvar közepére, szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel, és ug atni kezdett:
– Jobbra át! Vig yázz! Balra át! Helyben futás! Futás előre! Gyorsabban! Gyorsabban!
Gyorsabban! Térdet fel! Nem henyélünk, mag asra a térdet! Állj! Hasra! Kúszás előre, húsz kör!...
A dandártábornok verejtékezni kezdett a súlyos hátizsák alatt, leveg őért kapkodott, a szeme
kidülledt az ig yekezettől, hog y teljesítsen minden eg yes új parancsot. Túlság osan is jól tudta,
hog y elég a leg apróbb késés, a g yeng eség leg kisebb jele, és Rotenhausennek jog a lesz lecsapni
rá. Ha nem eng edelmeskedik a parancsnak, azért akár helyben ag yon is lőhetik. A
dandártábornok neg yvenhárom évet szolg ált a porosz hadsereg ben. Tizenöt éves korában
lépett be a Gross Lichterfelde-i katonai akadémiára. Ismerte az összes trükköt, ismerte a saját
jog ait, és ismerte a másokét. Rotenhausen pedig eddig még eg yszer sem vétett eg yikük jog ai
ellen sem.
– Őrizetes... állj!
A dandártábornok hálásan és értetlenül meg állt. De nem volt ez pihenés. Az újabb parancs
békajárásra kényszerítette. A teste tiltakozott az izmokat g örcsbe rándító fájdalom ellen, az
ag ya azonban nem volt hajlandó tudomásul venni ezt. Folytatta az ug rándozást, a kavicsok
pedig eg yre mélyebben belevág tak a talpába, és a fél számmal kisebb bakancs véresre dörzsölte
a sarkát.
Stahlschmidt a hasát fog va nevetett a látványon. Stever biztató szavakat üvöltött a
dandártábornoknak, valahányszor az elbukdácsolt előtte, akár eg y ízületi g yulladásban
szenvedő béka.
A békaug rás után távolug rás, indiánjárás, aztán helyben ug rálás következett, aztán jöttek a
variációk: ug rás terpesztett lábbal, ug rás összetett lábbal, földet érés hason, kúszás, ug rás,
földet érés hason, kúszás, ug rás, földet érés...
Húszpercnyi kezelés után a tábornok eg yszer csak elájult. A szabályzat értelmében tilos volt
rálőni parancsmeg tag adás okán az eszméletét vesztett katonára, de Stevernek nem került két
percnél több idejébe feléleszteni az őrizetest.
A g yakorlat folytatódott, mintha félbe se szakadt volna. Rotenhausen széttaposta az első
cig arettáját, és rág yújtott eg y másikra... aztán eg y harmadikra. Ekkor kezdett el meg törni a
dandártábornok. Eleinte csak halkan nyög décselt, anélkül, hog y ő mag a ezt észrevette volna,
aztán a nyög ése eg yre élesebbé és hang osabbá vált, eg y idő után pedig vonítássá erősödött,
majd tiltakozó sikítássá nőtte ki mag át.
Az eg ész fog ház felébredt, az őrizetesek elborzadva az ablakokhoz rohantak, csak az a néhány
maradt fekve az ág yában, állt ellen a késztetésnek, hog y a kínlódó ember jajkiáltásaira
reag áljon, aki már hosszabb ideje vendég eskedett Stahlschmidtnél. Ők tudták, mi folyik
odalent, látták már nemeg yszer. Speciális tréning , íg y nevezték...
Az üvöltés időnként félbeszakadt, ilyenkor eg y kapkodó léleg zetvételt és eg y g urg ulázó
hörg ést lehetett hallani. Stever az udvar közepén állt, g éppuskája csövével mélyen a
dandártábornok köldöke és rekeszizma között. Stever tudta, mit csinál. Íg y külsérelmi nyomok
nélkül is őrjítő fájdalmat lehetett okozni. A g yomorfal ug yan beszakadhatott, de ki állapíthatta
meg utólag , hog y ez nem eg y kemény g yakorlat közben történt? Márpedig a hadsereg ben nem
volt tilos kemény kiképzéseket tartani.
Rotenhausen már nem mosolyg ott. Túlság osan is élvezte a műsort ahhoz, hog y ráérjen erre.
Torz vig yor feszítette szét az ajkait, szemében fanatikus láng lobog ott.
– Őrizetes, talpra!
Stever a g éppisztolyával felseg ítette a tábornokot. A férfi inog ni kezdett, mint aki részeg .
Stever mellette szaladt az udvar szélén, a feg yver csövével irányítva a dandártábornokot.
– Állj! Öt perc pihenő! Az őrizetes leülhet. Van mondanivalója?
A dandártábornok remeg ő lábakkal a földre ereszkedett. Világ talanul meredt mag a elé,
szemét tejfehér köd lepte el. Eg y élőhalott, akit sem meg halni, sem élni nem hag ynak. Lassan
meg rázta a fejét, szája néma nemet formált. Nem volt mondanivalója.
Stever értetlen meg vetéssel nézett le a dandártábornokra. Bolond ez az ember? Mi értelme
szembeszeg ülnie a hatalommal? Mit akar elérni ezzel? Még eg y fél óra, és halott lesz... és
mindez semmiért.
Az öt perc letelt. Az őrizetest talpra ráng atták. Tett újabb két kört, aztán előrebukott, és úg y
maradt. Stever azonnal rajta volt, vadul verte a fejét és a vállát, rug dosta erőtlen, öreg lábát,
g yalázta, amiért ennyire bolond.
A dandártábornok ismét feltápászkodott. Stever g yűlölni tudta érte. Miért nem tud vég re
meg halni ez a vén kecske? Ha sokáig húzza még , szemernyit se fog aludni ezen az éjszakán.
Már íg y is szűk három óra maradt az ébresztőig . Stever meg íg érte mag ának, hog y a következő
alkalommal, amikor a tábornok újra öntudatát veszti, akkora ütést mér rá, hog y többé nem kel
fel.
Az őrizetes feleg yenesedett – már amennyire tudott. A válla előreesett, tetőtől talpig
remeg ett. A sisakja félrecsúszott, ősz haja koszos csomókban a homlokához tapadt, félig
lehunyt szeméből könny patakzott. Feldag adt nyelvével fájdalmasan meg nyalta kihasadt, vérző
ajkait. Rekedt, suttog ással adta meg mag át Rotenhausennek; nincs oka panaszra, és hajlandó
aláírni az ezt ig azoló nyilatkozatot.
– Tudtam, hog y előbb-utóbb még is meg teszi – árulta el neki Rotenhausen. – Mindenki
meg teszi, miért épp mag a nem? – Kivett eg y újabb cig arettát, rág yújtott. – Azért remélem,
nem olyan ostoba, hog y azt hig g ye, ennek a tréning nek köze van korábbi makacskodásához. Ez
a fajta zsarolás, természetesen, ellenkezne az elveimmel. A helyzet az, hog y alkalmanként,
találomra, kiválasztunk eg y őrizetest, és meg izzasztjuk eg y kicsit. Kizárólag a saját érdekében,
persze. Íg y leg alább lesz némi fog alma róla, hog y mi vár rá eg y büntetőtáborban, és ezáltal
nőnek a túlélési esélyei. Miért tátog annyira? Szomjas?
A dandártábornok ig ent intett a fejével.
– Nos, most vég re van némi elképzelése róla, mi vár mag ára, nem ig az? Hallottam, hog y
Oroszország ban fél napig is masíroztatják az embereket víz nélkül.
Még hátra volt húsz perc, mielőtt a kikötött két óra lejárt volna, és noha a dandártábornok
kapitulált, Rotenhausen nem látott rá okot, hog y lerövidítse a g yakorlat idejét.
Az öreg katona újabb loholásba kezdett az udvar körül, oldalán az őt hűség esen kísérő és
bökdöső Steverrel. Bírta vag y tíz percig , aztán eg yszer csak meg torpant, kétrét g örnyedt, és
vért hányt mag a elé. Stever jól belevág ott a g éppisztollyal.
– Gyerünk, hog y a fene vinné el! Mozog jon!
Az utolsó percek lassított felvételként zajlottak le. A dandártábornok eg y teknősbéka
tempójával vonszolta mag át körbe az udvaron, Stever pedig mellette sétált, és eg y
keg yelemdöfés kivitelezését fontolg atta, mellyel vég et vethetne az öreg szenvedésének, és
meg menthetne eg y fél órát a saját éjszakájából.
Odabent a fog házban a dandártábornok újra elájult. Ezúttal Stevernek majdnem öt percébe
telt, mire mag ához tudta téríteni. Rotenhausen parancsot adott rá, hog y vetkőztessék le, és
vig yék el zuhanyozni, ezért Stahlschmidt és Stever közrefog ták a férfit, leráng atták róla a
ruhadarabokat, és hideg víz alá tartották vag y tíz percig . Ezután visszaadták vizes testére az
eg yenruhát, és átlökdösték az irodába, hog y aláírassák vele a nyilatkozatot. Fog niuk kellett a
karját és kezében a tollat ahhoz, hog y meg tudja tenni ezt. Rotenhausen élvezettel fig yelte a
jelenetet.
– Miért nem tette meg ug yanezt mindjárt az elején?
A dandártábornok nem hallotta a kérdést. Bambán mag a elé meredt, szemében már alig
pislákolt az élet láng ja.
– Az őrizeteshez szóltam! – csattant fel Rotenhausen. – Választ várok!
 Meg kapta a választ, de nem azt, amire számított. A tábornok önkéntelenül könnyíteni
kezdett mag án, éppen Stahlschmidt kifog ástalan irodájában, a drág a, g onddal tisztán tartott
szőnyeg en.
Rotenhausen méltatlankodva felkiáltott, majd hátrébb ug rott. Stahlschmidt mag ánkívül volt.
Odarohant a dandártábornokhoz, ráng atni kezdte, és teljesen meg feledkezve az őrnag y
jelenlétéről, sértődötten üvöltözni kezdett, amiért eg y piszkos, disznó őrizetes tönkre merte
tenni a szőnyeg ét. Stever közelebb lépett a g umibottal, és módszeresen, bár nem túl lelkesen,
ütleg elni kezdte a dandártábornok hátát, g yomrát és vállát. Eleg e volt az öreg értelmetlen
akadékoskodásából, azt akarta, hog y meg haljon, minél g yorsabban és lehetőleg jelenetek
nélkül, hog y vég re mindannyian lefekhessenek. Arra azért vig yázott, hog y csak oda üssön, ahol
nem maradnak nyomok. Vég ül a padlóra lökte az őrizetest, és a vizeletfoltba nyomta az orrát.
Rotenhausen őrnag y rosszallóan meg csóválta a fejét.
– Micsoda dolog ! Milyen szég yenletes dolog ! Hog y eg y tiszt íg y viselkedjen! Ettől a
pillanattól fog va azt csinálnak vele, amit akarnak, Stabsfeldwebel. Eng em ez az ember többé
nem érdekel. Nem úriember a szememben. Csak arra vig yázzanak, amit korábban már
mondtam: ne maradjanak külső nyomok. Ez minden, amit kérek.
Stahlschmidt összecsapta a sarkait.
– Vig yázni fog unk, uram!
Rotenhausen fog ta az inspekciós könyvet, eleg áns mozdulatokkal papírra vetett néhány szót,
aztán eg yetlen csuklómozdulattal aláírta a jelentést:

A helyőrségi fogház ellenőrzését végrehajtottam. Minden a legnagyobb rendben. Az átszállítás előtt álló
foglyokat kikérdeztem, egyiknek sincs panasza.
P. Rotenhausen
fogházparancsnok
Lazán a sapkájához érintette két ujját, és elég edetten a vég zett munkával elhag yta az irodát.
Eg yenesen a szeretőjéhez ment, eg y hadnag y feleség éhez. Míg a hölg ynél volt, és az élet
örömeit élvezte, Von Peter dandártábornok csendesen eltávozott az élők sorából.
Stever Oberg efreiter rúg ott még néhányat a mozdulatlan testbe, de az nem reag ált.
Stahlschmidt föléje hajolt.
– Hála istennek! Vég re lesz eg y kis nyug almunk.
– Már azt hittem, sose dobja fel a talpát – morog ta Stever.
– Rápisálni a szőnyeg emre! Hog y manapság milyen disznó tiszteket nevelnek!
– Stahlschmidt feleg yenesedett. – Eg y szót se a történtekről, világ os?
Stever elfojtott eg y ásítást.
– Álmomban se mernék beszélni róla, Stabsfeldwebel.
– Ne is tedd! – Stahlschmidt az ernyedt, szürke test felé intett a fejével. – Szabadulj meg ettől
a szeméttől, nem akarok bűzlő tetemeket az irodámban! És küldd ide a kilencesből a hadnag yot,
súroltasd fel vele a szőnyeg emet! Tisztnek való munka.
– Mit írunk a jelentésbe? – Stever közönyösen meg rag adta a dandártábornok eg yik lábát.
– Nem tudom... – Stahlschmidt meg vakarg atta a mellkasát. – Vannak rajta külsérelmi
nyomok?
Stever leejtette a lábat, és meg vizsg álta a testet.
– Néhány horzsolás, ez minden. Bármi okozhatta őket.
 – Helyes. Látom, érted a munkádat. Mit szólnál ahhoz, ha átvehetnéd a helyem, miután
elmentem innen?
Stever szeme elkerekedett.
– Itt akar hag yni minket, Stabsfeldwebel?
– Még nem, de hamarosan. – Stahlschmidt meg mozg atta fáradt tag jait. Hosszú szárú
bőrcsizmája impozánsan, meg nyikordult. – Potsdamba akarom áthelyeztetni mag am. Ha ez
meg történik, drág a Steverem, akkor átveheted ezt a g yönyörű irodát. Hog y tetszik az ötlet?
– Jól hang zik – felelte Stever. – Ez előléptetést is jelentene?
Stahlschmidt a zubbonyára tűzött KV1-re* csapott.
– Te is szerezhetsz mag adnak ilyent, s még csak nem is kell bemenned az orosz medve
barlang jába érte.
– De hog yan tudnék... úg y értem, hog yan lehetnék... nos, hog y őszinte leg yek, nincs valami
nag y kedvem elmenni két évre eg y tiszthelyettesképzőbe csak azért, hog y meg tanítsák azt,
amit mag a már úg yis meg tanított nekem, Stabsfeldwebel!
– Ki mondta, hog y iskolába kell menned? – válaszolta önelég ült vig yorral Stahlschmidt.
– Gondolod, hog y nekem szükség em volt iskolára, hog y meg szerezem ezt? Használd a fejed, és
iskola nélkül is meg lesz minden.
– De hog yan?
– Teg yél mély benyomást az emberekre. Tedd emlékezetessé mag adat. Gyakorolj rájuk
nyomást. Tanulj meg néhány sornyi baromság ot Goethétől vag y Schillertől, vag y valamelyik
másik vén kecskétől, és valahányszor alkalmad adódik, kápráztasd el velük az embereket.
Barátkozz. Ha üg yesen csinálod, bármit meg kaphatsz, amire vág ysz. Ahog y én is a potsdami
pozíciót. – Stahlschmidt boldog an felnevetett.
Stever kétkedően hallg atta.
– Könnyebb mondani, mint meg tenni – motyog ta.
– Eg yeseknek sikerül, másoknak nem – mondta mag abiztosan Stahlschmidt. – Gyerünk,
tüntesd el innen ezt a büdös hullát. Keresd meg Hölzer Gefreitert, kérj seg ítség et tőle.
Rendezzetek öng yilkosság ot az őrizetes cellájában. Tudod, hog yan kell, már csináltad korábban
is.
– Széket az ablak alá?
– Úg y jó lesz. És készítsetek hurkot a vén bolond lepedőjéből, akasszátok a nyakába. A hurok
hátul leg yen! Ismertem eg yszer eg y vadbarmot Innsbruckban, aki előre tette. Rászolg ált ő is a
kötélre, ha eng em kérdezel. Míg elrendezitek, átszólok az orvosnak, és elmondom neki, mi
történt. Ebben az éjszakai órában, úg y fog ja aláírni a halotti bizonyítványt, hog y rá se néz a
hullára.
Felhörpintettek eg y-eg y pohárral Stahlschmidt titkos italkészletéből, aztán ki-ki ment
elvég ezni a mag a munkáját. Stever és Hölzer bevonszolták a holttestet a cellába, és
meg rendeztek eg y csúnya, eredményes öng yilkosság ot.
A cella ajtajában meg álltak, és az ablakrácsról lelóg ó testre néztek.
– Várjunk inkább kint – javasolta Hölzer.
Stevernek nevethetnékje támadt.
– Mindig a hasamat fog om a röhög éstől, valahányszor a keresztények a mennyország ról, az
Atyaistenről meg az ang yalkákról és a többi hülyeség ről papolnak. Nézd csak meg jól, ahog y
ott lóg ! El tudod képzelni, hog y pucér seg g el és hátán szárnyakkal a mennyország ban röpdös?
– Ne kísértsd a g ondviselést. – Hölzer meg borzong ott. – Újabban a hideg futkos a hátamon,
valahányszor szembemeg yek eg y pappal az utcán. Át kell mennem az utca másik oldalára, te
érted ezt?
– Babonás vag y?
– Nem, nem erről van szó, hanem ennél sokkal többről. Nem vag yok babonás, sem vallásos,
de néha úg y érzem, hog y hamarosan mi fog unk sorra kerülni.
– Na és? Eg yszer mindenkinek meg kell halni, nem?
– Ig en, de nem íg y. – Hölzer a dandártábornok ernyedt testére nézett, aztán g yorsan elkapta
a tekintetét. – Ettől félek annyira. És annyiukat láttam már íg y meg halni nálunk, hog y úg y
érzem, eg yfajta... meg torlás lesz, érted?
– Ug yan, ne bomolj! – Stever becsukta mög öttük a cella ajtaját.
– Komolyan mondom – állhatatoskodott Hölzer. – Tudod, a minap az eg yik belvárosi klubban
voltam, és belefutottam három fickóba az eg yik büntetőezredből. Harckocsizók, vag y valami
ilyesmi. Kemény fickók. Elvág ják a torkodat g ondolkodás nélkül... kis híján meg is tették
velem. Persze, tökrészeg ek voltak. Csak úg y, szórakozásképpen, hog y valamivel elüssék az időt,
a nyakam köré tekertek eg y kötelet, és pisztolyt nyomtak a hasamba. Tudod, mit mondtak? Azt
mondták, hog y ezúttal csak méretet vettek. Leg közelebb ig azi lesz a dolog . És szavamra,
hittem nekik! Még most is hiszek nekik, ha erről van szó. Te is azt tennéd a helyemben, ha
láttad volna őket.
Stever mag abiztosság a jelentősen meg csappant a büntetőezred szó hallatán. Az Oberg efreiter
önkéntelenül meg tapog atta a torkát.
– Hog y nézett ki az a három fickó? Nem volt köztük eg y alacsony, csúnya, hosszú heg g el az
arcán? Állandóan cig arettázik.
– Pontosan – válaszolta döbbenten Hölzer. – Ismered?
– Ig en, meg látog atták az eg yik fog lyot néhány nappal ezelőtt. Ijesztő alakok.
– De még mennyire – értett vele eg yet Hölzer. – Belém fag yasztották a szart, nem szég yellem
bevallani. Különben az eg ész helytől frászt kapok mostanában. A fog háztól, a várostól,
mindentől. Van eg y klub, ahova járni szoktam, Dora tánti háza. Jártál már ott? Néhány napja
tele van Bielert embereivel. Úg y dong anak ott, mint leg yek a szar körül. Dorát nem zavarja, őt
nem bánthatják, mert jóban van Bielerttel, de mi a helyzet velünk, a vendég ekkel? – Közelebb
húzódott Steverhez. – Teg napelőtt este kissé túl nag yra nyitottam a számat. Mondtam valami
baromság ot Dorának... részeg voltam, nem tudtam, mit beszélek... és mielőtt még észbe
kaphattam volna, két g estapós bandita kihajított az utcára.
Stever erőltetetten felröhög ött.
– Miért? Mivel herg elted fel a vén tehenet? Nem adtál neki eleg et a lába közé?
– Ug yan! – tiltakozott sértődötten Hölzer. – Minden este oda meg yek, amikor nem vag yok
szolg álatban. Túlteszek mindenkin, alkalmi és törzsvendég eken eg yaránt. Belőlem él meg az
eg ész banda: ha jó szolg áltatást kapok, nem sajnálom a pénzt. A múlt hétvég én úg y
kifacsartattam mag am, hog y alig tudtam járni.
– Akkor meg miért pipult be rád? Mi volt a g ond?
– Nem t'om – vont vállat Hölzer – , de mindenütt rémeket látok. Akármerre meg yek,
mindenhol azokat a fickókat látom a 27. ezredből. Úg y belém rakták a frászt, hog y még mindig
nem tudtam kiheverni. És nem is fog om, azt hiszem. Hog y őszinte leg yek, nem bírom tovább.
Szívesebben lennék a fronton, mint itt.
– Elment a józan eszed? – kérdezte elképedve Stever.
– Ha ezek a g azfickók a 27. ezredtől itt, Hamburg ban vadállatokként viselkednek, mit
g ondolsz, milyenek lehetnek a fronton?
– Nem lesznek ott – motyog ta Hölzer.
– Lehet, hog y éppen ők nem – ismerte el Stever – , de lesznek hozzájuk hasonlók, vag y még
náluk is rosszabbak. Odakint pedig csak ilyenekkel fog sz találkozni, nekem elhiheted. Elég
veszélyesek itt is, a civilizációban, de ha odakint lennél velük a lövészárokban, vég képp búcsút
mondhatnál az életednek. Átkozott pszichopata eg ytől eg yig , szórakozásból felrobbantanak
vag y meg késelnek, ha nem tetszik nekik, ahog y rájuk nézel. – Meg rázkódott. – Nem,
köszönöm! Én inkább ebben a tetves lyukban vészelem át az eg ész háborút, mintsem hog y azok
mellé a közveszélyes őrültek mellé kerüljek! A lényeg az, hog y ne hag yd leg yűrni mag ad. Ne
vedd a szívedre, amit itt látsz. A fog lyok azért vannak itt, mert vaj van a fejükön, és amit
kapnak tőlünk, azt ők kérték. Eg yébként is, nem a mi felelősség ünk. Te csak tedd, amit
mondanak neked, a többi felől ne ag g ódj.
– Ig en. – Hölzer eleresztett eg y bordarepesztő sóhajt.

– Ig en, azt hiszem, ig azad van, de átkozott leg yek, ha tudom, mitévő leg yek. Voltál már úg y,
hog y majd meg emésztett a félelem? És mindez nap nap után?
– Hog y érted azt, hog y meg emészt a félelem? Miféle félelem?
– Nem t'om. – Hölzer meg int sóhajtott eg yet. – A jövőtől való félelem. És eg yre rosszabb.
Mindennap valami újabb borzalmas élmény ér, amit már eg yszerűen nem tudok lekezelni. Mint
a holnapi is lesz, például.
Stever összeráncolta a homlokát.
– Mi lesz holnap?
– Az a fickó a húszasból tag ló alá kerül. Pedig ig azán rendes fickó, komolyan. A minap eljött
hozzá a családja, hog y búcsút veg yen tőle. Vég ig kellett néznem és hallg atnom a sírásukat és a
jajveszékelésüket. Összeszorult a g yomrom... Aztán meg kérdezték tőlem, nem tehetek-e
valamit, amivel meg menthetném. Miért épp eng em néztek ki? Mit tehetnék én? Vag y mit
mondhatnék?
– Semmit – felelte határozottan Stever. – Nem a te dolg od, nem ig az? Ha keg yelmet akarnak,
akkor menjenek Adolfhoz vag y Heinrichhez.
– Én is ezt tanácsoltam nekik. De még ha meg is tették, mit érhettek el vele? Semmit, és ezt
ők is tudták. Én minden este hülyére iszom mag am, hog y felejtsek – folytatta keserűen Hölzer.
– Addig tömködök valami ring yót, amíg mindketten ki nem dőlünk, aztán teleöntöm mag am
szesszel, és néhány órán át halott vag yok a világ számára, és ez olyan, mintha a Paradicsomban
lennék. Nem érzek semmit, nem tudok semmiről, nem látom meg halni a fickókat, nem hallom
visítani a kölyköket... de utána meg int reg g el lesz, és kezdődik elölről az eg ész, és eg yre
rosszabb...
– Hé, vig yáznod kellene mag adra – mondta komolyan Stever. – Rossz bőrben vag y. Meg kell
próbálnod log ikusan felfog ni a dolg okat. Háború van, ig az? Akár tetszik, akár nem. Nem te
kezdted el, úg yhog y felesleg es tépelődnöd emiatt. Aztán, hány fog lyot ölünk meg eg y héten?
Fél tucatot? Néha kevesebbet, néha eg y kicsivel többet. És vannak olyan hetek, amikor
eg yáltalán nincs kivég zés. Gondolj csak bele, mi lenne a fronton! Ott eg ész zászlóaljakat irtanak
ki eg yetlen óra leforg ása alatt, nap mint nap, és g ondolod, hog y ez bárkinek is álmatlan
éjszakákat okoz? Nehog y azt hidd! Azt se feledd, hog y a leg több szerencsétlen nem azért
g ubbaszt a lövészárokban, mert ő akart odamenni, hanem azért, mert az aranyg alléros
seg g fejek odaküldték őket. Ezek itt, a cellákban, ők azért kerültek ide, mert megérdemlik, hog y
itt leg yenek. Tettek valamit, amiért fizetniük kell. Úg yhog y felesleg es krokodilkönnyeket
hullatnod miattuk.
– Ig en, de van még valami – vallotta be eg y hang yányival sem nyug odtabban Hölzer. – Ki
nem állhatom a lesújtó bárd látványát. Az is épp elég , ha le kell lőni valakit, de amikor csak
állsz, és nézed, hog y eg y fickónak leszedik a fejét a testéről... – Meg borzong ott. – Ráadásul eg y
sincs az őrizetesek közt, aki komoly bűnt követett volna el.
– Ezt nem neked kell eldöntened – mondta szig orúan Stever. – Ha meg szeg ed a törvényt,
akkor fizetned kell érte, ez a helyzet. És ebben az ország ban a törvény azt mondja, hog y nincs
jog od g ondolkozni, tehát az is bűncselekmény. Ilyen eg yszerű, és csak eg y bolond adja a
Gestapo tudomására, hog y fűrészporon kívül más is van a fejében. Ig azam van?
– Biztosan.
– Akkor meg értjük eg ymást. Te meg én jó polg árok vag yunk. Ismerjük a törvényt, és
betartjuk. Fig yeljük, merre leng eti a zászlót a szél, és mi is arra fordulunk. És ha a szél iránya
meg változik, akkor mi is meg fordulunk. Ami eng em illet, nekem teljesen mindeg y, hog y Heil
Hitlert vag y Éljen a Pártot kell mondanom.
Hölzer meg rázta a fejét.
– Hiába, Stever. Még mindig el akarok tűnni erről a helyről. Úg y érzem, nem telik bele sok
idő, és változni fog a szélirány. Ha pedig ez meg történik, akkor Stahlschmidt lesz az első, akit a
fal elé állítanak, és én nem szeretnék mellette állni. Ki akarok jutni innen, amíg nem késő.
– Ne leg yél bolond, Hölzer. Van eg yszerűbb meg oldás is. Nem kell eg yebet tenned, mint
kiválog atni néhány, a célnak meg felelő fog lyot, seg íts nekik életben maradni, és máris
g arantáltad mag adnak a hosszú életet! Ha elmész a harctérre, hog y hőst csinálj mag adból,
azzal még a szélirány változása előtt kicsináltatod mag ad. Menj csak le holnap a laktanyához,
ahol a 7 6 . ezred állomásozik. Eg y századot a frontra küldenek. Nézd meg fig yelmesen a
távozókat, és én annyi üveg piát adok neked, ahány mosolyg ós arcot látsz. – Stever meg vetően
a földre köpött. – Eg yet se fog sz látni! Mindeg yik olyan komor lesz, mintha a saját temetésére
baktatna, mert tudják, hog y a frontszolg álat eg yenlő a halállal. Ha viszont itt maradsz, azzal
adsz mag adnak eg y esélyt. Ig ent mondasz, valahányszor azt várják el tőled, kinyalod
Stahlschmidt seg g ét, meg csókolod az őrnag y csizmáját, és biztonság ban vag y! Ha pedig eljön
a finálé, eg yvalamit kell hajtog atnod csupán: te parancsra cselekedtél, te csak
eng edelmeskedtél a feletteseidnek, nem te akartad. Nem te hozod a törvényeket, nem te akartál
itt lenni, nem volt más választásod.
– De még mennyire hog y nem – vág ta rá Hölzer. A szemében izg atott fény g yúlt. – Ha rajtam
múlna, a haditeng erészetnél lennék – árulta el Stevernek. – A hadsereg nem nekem való,
sohasem csíptem. De a haditeng erészet, az valami más... És azok az eg yenruhák, amiket
viselnek! – Összedörzsölte két tenyerét. – Minden csaj bolondul értük, meg fig yelted?
– Eg en. – Stever kinyitotta a cellaajtót. – Lássuk, hog y van a barátunk.
A dandártábornok teteme mozdulatlanul lóg ott a lepedőből hevenyészett kötélen.
– Már kezd színt váltani – állapította meg Stever. – Ha ig az az, amit a templomban
mondanak, akkor most eg y felhő széléről lóg atja a lábát, és hárfázik. Nincs g ondja sóra-fára, se
rend szabályzatra. – Elvig yorodott. – Vég eredményben nem is volt olyan rossz pofa. Elég öreg
volt ahhoz, hog y a nag yapám leg yen, és azért bírta a g yűrődést. Már azt hittem, sose adja be a
kulcsot. – Becsukta az ajtót, és elfog lalta helyét az ajtó oldalán. Az orvost várták. – Remek
munkát vég eztem rajta – mondta elég edetten. – Eg yetlen nyom sincs a testén, még
Stahlschmidt is g ratulált hozzá.
– Ig en...
Csendben álltak néhány pillanatig .
– Hiába, szakember vag yok ezen a területen – dicsekedett Stever.
– Ig en.
– Az a reng eteg ember, aki átment a kezem alatt... azok, akik kezelést kaptak tőlem... érted,
mire g ondolok?
– Persze hog y értem.
– Akaratlanul is meg tanulod a különböző fortélyokat. Tudod, mit lehet csinálni, és mit nem.
Akadnak őrök, akik képtelenek felfog ni, hog y nem lehet csak úg y nekiesni a páciensnek, és
véresre verni a nyomorultat. Az én szememben az ilyenek mészárosok. Nincs érzékük hozzá.
Nem tudnak ráhang olódni a dolg okra. De...
Stever monológ jának az orvos meg érkezése vetett vég et. A tiszt beviharzott a cellába, vetett
eg y pillantást a halottra, vállat vont, aztán minden teketória nélkül aláírta a bizonyítványt.
– Tessék. – Stever kezébe lökte a papírt, és már indult is. – Annyi tisztesség sincs ezekben az
emberekben, hog y meg várják a reg g elt – morog ta ing erülten. – Nem mindeg y már nekik az a
néhány óra, ide vag y oda? Eg yetlen éjszakát se alhatok vég ig nyug odtan. – A tetem felé intett a
fejével. – Vág ják le onnan, és szabaduljanak meg tőle.
Eltűnt a folyosón; Stever becsukta utána az ajtót, aztán Hölzerre vig yorg ott.
– Most már érted, miről beszéltem? Elsőrang ú munkát vég eztem a vén tökfejjel!
Felállították a széket, és Hölzer felállt rá, hog y levág ja az elhunyt dandártábornok kötelét.
– Tiszta őrület – panaszkodott. – Eg yik percben felkötjük ide a szerencsétlent, a másikban
meg levesszük. Mint eg y karácsonyfadíszt.
– Van rosszabb is, mint a karácsonyfa-díszítés – jeg yezte meg bölcsen Stever. – Például a
lövészárok alján lapítani.
Levették a holttestet, kivonszolták a folyosóra, onnan pedig le a pincébe. Kinyitották az ajtót,
a lépcső tetejéhez húzták a terhüket, aztán mindketten eleng edték. A tetem leszánkázott a
g ömbölyűre koptatott lépcsőkön. Utána caplattak, és a lábát meg fog va tovább vonszolták. Az
eg yik kanyar után éles reccsenés hallatszott: a fej nekicsapódott valaminek.
– Az istenit! – kiáltott fel kétség beesetten Hölzer. – Ezeknek nem katonákra van szükség ük,
hanem temetkezési vállalkozókra! A francba! Eleg em van belőle! Holnap beadom az
áthelyeztetési kérelmet.
– Abbahag ynád vég re a nyavalyg ást? – vesztette el a türelmét Stever. – A vég én még eng em
is az őrületbe kerg etsz!
– Ezúttal komolyan mondtam – jelentette ki Hölzer. – Tele van a tököm. – Eleng edte a halott
lábát. – Hullákat vonszolunk, fejeket szedeg etünk össze kivég zések után... leg közelebb már a
seg g üket is kitöröltetik velünk!
– Jól van! – Stever lecsapta a halott másik lábát, és mérg esen szembefordult Hölzerrel.
– Menj, és kérd az áthelyezésedet, ha annyira akarod. De aztán ne g yere nekem panaszkodni, ha
nyakig sárban, ellőtt tökkel ülsz eg y lövészárok alján!
– Ne félts te eng em! – sziszeg te Hölzer. – Azt a napot te nem fog od meg érni!
Stever Oberg efreiter rákönyökölt a Matou pultjára, és kötekedően Emil, a bisztró
tulajdonosa felé bökött az ujjával.
– Ez is azt bizonyítja, hog y semmit nem tudsz az eg észről – mondta meg vetően. – A
leg többen úg y mennek fel a vérpadra, mint a bárányok a vág óhídra. Még az utat se kell
meg mutatnod nekik. Csak letérdelnek, és a tőkére hajtják a fejüket, mintha imára készülnének.
Imádni való látvány. Nem visítoznak, nem ordítanak, nem...
– Meg bocsátasz? – szakította félbe fag yosan Emil. – Nem vag yok kíváncsi arra, hog yan
g yilkoljátok le az embereket. Én bisztrót vezetek, nem vág óhidat.
Stever felemelte a poharát.
– Van eg y harckocsizó hadnag yunk – folytatta töretlen lendülettel. – Eg észen tisztesség es
fickó, már amennyire eg y tiszt az lehet. Mindent zokszó nélkül elvisel. Leg közelebb ő kerül
sorra. Le merem fog adni, hog y még eg y nyikkanást se fog unk hallani tőle.
– Lehet, de ettől még nem akarok hallani róla. – Emil eg y nedves rong g yal letörölte a pultot.
– Te eg y szadista disznó vag y, Stever.
– Ki, én? – Stever felhajtotta az italát, és Emil felé lökte a poharát eg y újabb adag ért. – Miért
mondod ezt?
Sértődöttnek látszott. Emil töltött neki, és visszalökte elé a poharat.
– Azért, mert ig az! Mert olyan nyilvánvaló, hog y szereted a munkádat. Gumibot és rothadó
hullák szag ától bűzlesz, és úg y fetreng sz mások vérében, mint disznó a sárban. Már nem is
vag y ember, hanem eg y elfajzott, korcs valami!
– Nézd, te rosszul ítéled meg a helyzetet – mondta komolyan Stever. – Én tisztában vag yok
vele, hog y a munka, amit vég zek, ellenszenves lehet eg yesek számára...
Emil g únyos kacaja belefojtotta a szót.
– Ez az év vicce! Még hog y ellenszenves! Ide hallg ass, te patkány. – Áthajolt a pulton, és
Stever pufók, pirospozsg ás arcába fröcskölte a szavakat. – Ha íg y folytatod tovább, hamarosan
te is a kötél kellemetlenebbik vég én találod mag ad. És ha az a nap eljön, én leszek az első, aki
pezsg őt bont!
Stever összevonta a szemöldökét. Hátrébb húzódott, és odakiáltott eg y lánynak, aki az eg yik
távoli sarokban üldög élt. A lány kuncsaftokra várt, de még túl korán volt: a Matou-ban tíz óra
után indult meg az élet.
– Hé, Erika! – Stever csettintett az ujjával, mire a lány lassan felemelte a fejét. – Hallottad, mit
mondott? Ug ye nem tartasz te is... szadista disznónak és patkánynak? – kérdezte könyörg ő
hang on.
Erika meg vetően vég ig mérte.
– Disznó vag y, ez kétség telen – felelte. – A patkányokról nem sokat tudok... talán azokra
hasonlítasz, amelyek a csatornában élnek.
– De miért? – tárta szét a karját Stever. – Mivel ártottam én neked?
– Meséld csak el, mit csinálnál velem, ha eg yszer valamelyik celládban kötnék ki? – válaszolt
a lány helyett Emil.
– Nem, nem, nem! – rázta meg Stever a fejét. – Nem az a kérdés, hog y én mit tennék, hanem
az, hog y mire kényszerítenének rá. Félreértitek a helyzetemet. Én sajnálom azokat a fickókat,
akik odabent csücsülnek. De mit tehetek értük? Nekem nincs hatalmam, éppen úg y, ahog yan
nektek sincs.
– Nem kellene ott dolg oznod! – vetette oda Erika a sarokból.
– Mit kellene csinálnom? Kérjem az áthelyezésemet a frontra, hog y lőjék szét a fejemet?
Annak jobban örülnétek, mi? Nézzétek – mag yarázta Stever, eg yre kétség beesettebben – , nem
én akartam ezt a munkát, hanem valami kövér seg g ű aktatolog ató osztotta rám anélkül, hog y
eng em meg kérdezett volna. Stever Oberg efreiterből fog házőrt csinálunk! Történhetett volna
másként is. Lehetett volna az orosz front is, de nem az lett, hanem Hamburg . A sors akarta íg y,
és mit tehet az ember a sors ellen? Ami pedig azt illeti, hog y mi folyik odabent... mondja
valaki, hog y az én hibám! Én hozom a törvé-nyeket? Én döntöm el, ki fog életben maradni és
kinek kell meg halnia? Eg y nag y fenét! Valami hájfej leadja a parancsot telefonon, és nekem, a
kis senkinek el kell vég ezni a piszkos munkát.
– Meg szakad érted a szívem – g únyolódott Emil.
– Mondok én nektek valamit – fordult feléje Stever. – Ebben az életben eg yvalamit tehetsz
csak: meg hajolsz a szélben, mint a nádszál. Ha a háború vég et ér, és a kerék fordul eg y fél kört,
ami kétség telenül be fog következni, én akkor se leszek munka nélkül. A különbség csak az
lesz, hog y másfajta rabokat fog ok őrizni. A rég i bandát kieng edik, és az újakat teszik a
helyükre. A te fajtádat is – döfött Emil mellkasába a mutatóujjával – , az olyanokat is, mint te,
akit senki se kényszerített rá, hog y nyereség et halmozzon fel a náciknak eladott italból, az
ilyeneket ug yanúg y rács mög é fog ják dug ni. És ez lesz az, barátom, az, amit a műveltebbek
nemezisnek neveznek.
Stever meg vetően a bárpultra lökött két márkát, és elhag yta a bisztrót.
 Kivégzés

Másnap Ohlsen hadnag ynak jelentkeznie kellett Stahschmidt irodájában, ahol meg mutatták
neki a vádiratot, majd három helyen aláíratták vele a dokumentumot. Keg yesen meg eng edték
neki, hog y eg y órára mag ával vig ye a cellába az iratot, és alaposan átolvassa.
Amint mag ára hag yták, Ohlsen ünnepélyesen széthajtog atta a papírt, és tanulmányozni
kezdte a szöveg et:

Állami Titkosrendőrség
Hamburgi kirendeltség Stadthausbrücke 8.
VÁDIRAT

Wehrmacht Hadbiztosság,
Hamburg
Altona hadosztály
Van der Oost tábornoknak, 391/X. vád
a helyőrség parancsnokának Bernt Viktor Ohlsen,
76. gyalogsági ezred, Altona a 27. harckocsizóezred hadnagya ellen

1940. december 19-én Olhsen hadnagy öt év fegyházbüntetést kapott a 13. harckocsizóezrednél

elkövetett kötelességmulasztása miatt. Nyolc hét glatzi fegyház után áthelyezésre került egy
büntetőezredbe, jelenleg az altonai helyőrségi fogházban van előzetes letartóztatásban a Gestapo IV/2A
részlegének parancsára. Nincs védőügyvédje.
Hazaárulás bűntettének előkészítésével vádolom Bernt Ohlsent az alábbiak alapján:
Néhány alkalommal burkolt szavakkal arra próbálta ösztönözni hallgatóságát, hogy gyilkosságot
kövessenek el Adolf Hitler ellen.
Néhány alkalommal a Harmadik Birodalom vezető hivatalnokait – köztük Adolf Hitlert – sértő
megjegyzéseket tett. (A részleteket lásd a mellékelt „L” vallomásban.)
Szóbeszéd és hamis tények terjesztésével a vádlott előnyös helyzetbe juttatta a Harmadik
Birodalom ellenségeit, és viselkedésével szándékosan alá akarta aknázni a német nép morálját.
Kérem, hogy a vádlottat ítéljék halálra az 1933. február 28-i keltezésű Nép– és Államvédelmi Törvény 5.
cikkelye alapján, valamint a 80. cikkely 2. bekezdése, a 83. cikkely 2. és 3. bekezdése és a 91b cikkely alapján.
A Führer elleni merényletre buzdító magatartás az 1933. július 28-án elfogadott törvény 5. cikkelye
alapján lefejezés általi halált von maga után.
A következő dokumentumok csatolva:
A vádlott vallomása.
Három tanú önkéntes vallomása:
a) Egy helyőrségi takarítónő, Frau K.
 b) P. hadnagy a Katonai Politikai Minisztériumtól
c) H. Gefreiter a Katonai Biztonsági Szolgálat politikai részlegéről
Fent nevezett tanúknak nem kell megjelenniük a tárgyaláson, és vallomásaik az ítélet meghozatala után
megsemmisítésre kerülnek az állambiztonsági törvény 14. cikkelye szerint.
Az egész ügy titkosnak minősítve, minden ide vonatkozó dokumentum az RSHA-nál, Berlin, Prinz
Albrecht Strasse 8. alatt kerül eltárolásra.
Az előzetes vizsgálatot Paul Bielert bűnügyi tanácsos, SD Standartenführer végezte el.

s. k. F. Weyersberg
államügyész

Ohlsen az ablakhoz ballag ott, és a rácsokon, a piszkos ablaküveg en át a kinti, számára

elképzelhetetlenül szabad világ ra nézett. Most, hog y papírra vetve, hivatalos formában is látta
a lefejezés iránti üg yészi kérelmet, képtelen volt szembenézni a valóság g al. Biztosan csak eg y
otromba tréfa, a Gestapo beteg es trükkjeinek eg yike. Torg auban g yakran készítettek elő tíz
kivég zést, melyekből vég ül csak nyolcat hajtottak vég re. Arra a log ikus feltevésre alapoztak,
hog y miután az utolsó kettő vég ig nézi, ahog y a többiek feje sorra a kosárba hullt, bármire
hajlandóak lesznek, csak elkerüljék a tönköt. Apró vig asz volt, de ennél jobbat Ohlsen nem
talált.
Ug yanezen a napon a hamburg i Wehrmacht hadbiztosság ról levél érkezett az Altonai
hadbiztosság hoz:
Wehrmachtkommandatur, Hamburg

SZIGORÚAN TITKOS
A levelet két tisztnek kell elolvasni, aztán meg kell semmisíteni. Az átvételt telefonon kérjük igazolni.
Tárgy. Halálos ítéletet követő kivégzések.

Várható, hogy holnap halálos ítéletet fognak hozni a négy következő katona ügyében:
a) Karl Heinz Berger gyalogsági alhadnagy, 12. gránátosezred
b) Bernt Viktor Ohlsen hadnagy, 27. harckocsizóezred
c)Franz Gernerstadt Oberfeldrebel, 19. tüzérségi ezred
d) Paul Baum Gefreiter, 3. hegyivadászezred
Ketten a fent nevezettek közül golyó általi halálban részesülnek. A két kivégzőosztagot a 76. gyalogsági
ezred biztosítja, két Feldwebel és tizenkét katona személyében. Egy katonai orvosnak is jelen kell lennie a
kivégzéseknél.
A másik két elítéltet le kell fejezni. A 76. gyalogsági ezred kötelessége Berlinből a helyszínre rendelni
Röttger ítélet-végrehajtót, hogy a helyőrségi fogház B zárt udvarában eleget tegyen az ítéletnek.
Az elítéltek kérésére egy lelkész is jelen lehet a kivégzéseknél.
A 76. gyalogsági ezred kötelessége biztosítani a szükséges négy koporsót.
A holttesteket a különleges temető 12/331-es cellájában kell eltemetni.
s. k.
 A. Zimmermann Oberstleutnant
Ohlsen hadnag y nem tudhatta, de a kivég zésére az előkészületeket már meg tették, jóval
azelőtt, hog y a tárg yalás elkezdődött, és a bíróság meg hozhatta volna ítéletét.
Az emberiesség ismeretlen és ezáltal el nem ismert érték volt a Harmadik Birodalomban,
melynek viselkedési kódexe parag rafusok és albekezdések sokaság án alapult. Elég volt a
leg csekélyebb mértékben meg szeg ni a milliónyi bekezdés valamelyikét, és máris szig orú
büntetés várt a polg árra, füg g etlenül a kilététől, és füg g etlenül a körülményektől. Az „enyhítő
körülmény” fog almát még eg y al-albekezdés sem említette meg , íg y alkalmazására még a
leg nag yobb jóindulattal se lett volna mód.
A terem, ahol a tárg yalásokat tartották, színültig tele volt. Az összes padot katonák fog lalták
el, akik nem az izg alom kedvéért jöttek, nem is puszta érdeklődésből, hanem eg yszerűen azért,
mert parancsot kaptak rá. A felelős beosztásban lévők ug yanis azt tartották, hog y a hadbíróság i
tárg yalások látog atása jótékony hatással van a katonai szolg álatot teljesítők mag atartására.
Paul Baum Gefreiter, a 3. heg yivadászezred katonája a rémülettől sápadtan várta, hog y
meg szülessen az ítélet. A bíróság visszavonult, hog y tanácskozzon.
Az üg yész átrendezte a papírjait, a következő üg yre készült. A remeg ő Gefreiter már nem
érdekelte.
A védőüg yvéd az aranytollával játszadozott. Az asztallapon tartotta mindkét könyökét, és
tenyerei közt g örg etve az írószert, a szeretőjére g ondolt. Pontosabban, nem is a nőre, hanem a
vacsorára, amit az íg ért neki: a marhasültre és a savanyú káposztára. Szeretőt találni nem volt
nag y kunszt ezekben a háborús időkben, a marhahús és a savanyú káposzta azonban luxusnak
számított.
A g yorsíró a ceruzája vég ét rág csálta, és közben kritikus szemmel a hamuszürke Gefreitert
méreg ette. Paraszttípus, bánatos tekintettel, zömök testtel, durva vonásokkal, nag y, vörös
kezekkel. Soha nem tudna lefeküdni eg y ilyen férfival. Még akkor se, ha az összes többit
kiirtaná a háború. Inkább szűzen menne nyug díjba.
A paraszt Gefreiter a padlót bámulta. A lábával számolni kezdte a deszkákat: halálra ítélnek,
nem ítélnek halálra; halálra ítélnek, nem ítélnek halálra... Az utolsó padlódeszkára kedvezőtlen
ítélet jutott, ami eg y pillanatra valóság g al meg bénította a vádlottat. Aztán eszébe jutott, hog y
a pad alatt is lenniük kell deszkáknak. Retteg ve kitapog atta őket a talpával. Három volt belőlük,
ami azt jelentette, hog y „nem ítélnek halálra”. Valamivel boldog abban felemelte a tekintetét, és
a szemközti fehér ajtóra nézett. Ezen fog nak bejönni a bírók, miután döntöttek a sorsáról.
Behunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak a padlódeszkák ítéletére hallg atnának mindhárman.
Az eg ész eljárás, amivel ennek a tizennyolc éves fiúnak az életére pontot tettek, nem tartott
tovább tíz percnél. A bíróság elnöke feltett néhány szűkszavú kérdést, aztán az üg yész tartott
eg y hosszabb beszédet, majd a védőüg yvéd járult hozzá eg y néhány másodperces monológ g al a
színjátékhoz:
– A törvényt és a rendet, természetesen, bármi áron meg kell védeni, tekintet nélkül az
emberi érzelmekre és az emberi g yarlóság ra. Mindazonáltal arra kérem a tisztelt bíróság ot,
hog y tanúsítson meg értést kliensem iránt ebben a számára rendkívül kényelmetlen helyzetben
– azzal leült, s tovább álmodozott a szeretője által íg ért marhasültről és a savanyú káposztáról.
A katonai jog szempontjából eg yértelmű volt az üg y. Minek strapálta volna mag át?
A Gefreiter túl ideg es volt ahhoz, hog y eg y helyben tudjon ülni. Ide-oda csúszkált a padon,
eg ymáshoz ütög ette a két sarkát, a körmeit rág ta, a torkát köszörülg ette. Miért nem jönnek
már? Miért nem akar kinyílni a fehér ajtó? Meddig akarják még borzolni az ideg eit?
Aztán eszébe jutott, hog y talán azért késlekednek, mert nem tudnak dönteni. Ha pedig nem
tudnak dönteni, az csak eg yet jelenthet: nem értenek eg yet. És ahol eg yet nem értés van, ott
számára remény terem. Ezért is van három bíró, hog y a döntés ne eg yetlen ember
szeszélyeinek és hang ulatának a füg g vénye leg yen, vig asztalta mag át. Minden vádlottnak
eg yenlő esélyt kell biztosítani.
A tanácskozószobában a bírók ráérősen üldög éltek, és cseresznyepálinkát iszog attak.
Burg holz Krieg sg erichtsrat eg y roppant mulatság os történet vég éhez közeledett. Epizódokat
meséltek eg ymásnak, az első pillanattól fog va, hog y visszavonultak tanácskozni. Az üg yben
nem sok meg beszélnivaló volt, olyannyira, hog y még a bizonyítékok meg vizsg álásával sem
fárasztották mag ukat: az ítéletet már úg yis jó előre meg hozták mások.
Fél tucat pohár cseresznyepálinka után kelletlenül visszatértek a tárg yalóterembe.
A fehér ajtó kinyílt.
A Gefreiter hevesen remeg ni kezdett. A publikumnak becsődített katonák a nyakukat
nyújtog atták.
Az elnök és két bírótársa a körülöttük leng ő cseresznyepálinka-felhővel eg yetemben
letelepedett a patkó alakú asztalhoz. Az elnök ünnepélyes arcot vág ott, és felolvasta az ítéletet:
bűnösnek találták dezertálás bűntettében, és g olyó általi halálbüntetésre ítélik.
A Gefreiter meg szédült az ítélet hallatán, de a mellette álló Feldwebel nem hag yta
összerog yni.
Az elnök tárg yilag os hang on folytatta a beszédét, melyben előre elutasított minden
fellebbezési kérelmet, az ítéletet és büntetést illetően eg yaránt. Ezután meg paskolg atta a
homlokát eg y illatosított zsebkendővel, eg y közönyös pillantást vetett az elítélt felé, majd
rátért a következő üg yre: 19 661/M.43H, az állam kontra Bernt Ohlsen hadnag y.
A Gefreitert elvezették, és Ohlsen hadnag yot szólították. A porondmesterek precíz munkát
vég eztek, büszkék lehetettek a g ördülékenyen vezetett műsorra.
Stever Oberg efreiter kivág ta a cella ajtaját, és bekiáltott Ohlsennek:
– Mag át akarják!
– Miért? Már itt az ideje? – Ohlsen teniszlabdányira zsug orodott g yomorral az ajtóhoz ment.
– Pontosan – felelte vidáman Stever. – Mag a a következő. Hetes szoba. Jeckstadt
Oberkrieg sg erichtsrat már várja mag át. Kövér, verejtékszag ú disznó. Ha a kerék fordul – tette
hozzá érdekesség képpen – , ő lesz az első, aki bukni fog .
Stever vég ig lökdöste Ohlsent a folyosón, le a lépcsőn, és a tárg yalóteremhez vezető alag út
előtt átadta két katonai rendőrnek. Ezután, mint aki jól vég ezte dolg át, halkan dudorászva
továbbállt. Ohlsen hadnag yot meg bilincselték, és átvezették a hosszú alag úton. Útközben
találkoztak a Gefreiterrel, aki már túl volt a tárg yaláson. Ordított és rúg kapált, három ember is
alig tudta kordában tartani.
– Befog nád vég re a szád? – ordított rá a fiúra az eg yik őr. Elkapta az elítélt fülét. – Még is, ki
az ördög g el akarod meg sajnáltam mag ad? Felőlem aztán nyávog hatsz, én már eddig is túl
sokat láttam. A fenébe, lehet, hog y ott, ahová mész, sokkal jobb dolg od lesz, mint közöttünk!
– Gondolj csak bele – szólalt meg eg y másik, hátracsavarva a Gefreiter karját – , lehet, hog y a
kis Jézuska már vár tég ed. Ki tudja, talán még partit is rendez a tiszteletedre! Mit fog g ondolni,
ha meg lát ebben az állapotban? Hálátlan vag y, ha eng em kérdezel!
A fiú észrevette Ohlsent, és bármilyen erősen is fog ták az őrök, térdre vetette mag át.
– Hadnag y úr! Mentsen meg ! Azt akarják, hog y meg haljak! Le akarnak lőni, pedig csak két
napra mentem el, és esküszöm, tévedés volt! Tévedés volt, nem akartam, ó, istenem, nem
akartam, nem akartam! Meg teszek mindent, amit csak elvárnak tőlem, elmeg yek az orosz
frontra, meg tanulok Stukát vezetni, teng eralattjáróba szállok, meg teszek mindent, esküszöm!
Ó, Szűzanyám – motyog ta patakzó könnyek közt – , Szűzanyám, seg íts, nem akarok meg halni!
Heil Hitler, Heil Hitler, Heil Hitler, mindent meg teszek, csak hag yjanak élni, kérem, hag yjanak
élni!
Csapkodni kezdett hosszú karjával és lábával, és sikerült a földre taszítania eg yik őrét. A
másik kettő rávetette mag át, de a fiú még dulakodás közben sem hag yta abba a könyörg ést.
– Jó náci vag yok! Benne voltam a Hitlerjug endben! Heil Hitler, Heil Hitler! Ó, istenem, seg íts!
Eltűnt a három súlyos test alatt. Kőpadlónak csapott fej hátborzong ató koppanása hallatszott,
aztán az őrök feleg yenesedtek, és immár eg y öntudatlan Gefreitert vonszoltak mag uk után.
Ohlsen hadnag y utánuk nézett.
– Mi van mag ával? – Az eg yik őr hátba döfte, majd előrelendítette. – A bíróság nem fog eg ész
nap várni mag ára.
Ohlsen vállat vont.
– Kezdünk elérzékenyülni? – g únyolódott az őr.
– Nevezze, aminek akarja... de az eg y g yermek volt, akit az előbb a hajánál fog va
elvonszoltak.
– És akkor? Elég nag y ahhoz, hog y tudja, mit csinál! Meg keg yelmeznek eg ynek,
meg keg yelmeznek kettőnek, és hamarosan az eg ész hadsereg nek bottal üthetik a nyomát.
– Meg lehet. – Ohlsen komor tekintettel a férfi felé fordult. – Van mag ának g yereke,
Oberfeldwebel?
– Persze. Nég y is. Hárman a Hitler Jug endben vannak, a neg yedik pedig a fronton szolg ál.
Eg y SS-ezredben, a Reichben.
– Mit érezne, ha eg y nap őt ráng atnák ki a hajánál fog va, hog y ag yonlőjék?
Az őr felnevetett.
– Az soha nem történhet meg . A fiam SS Untersturmführer. Szilárd a helyzete, akár a
kősziklára épített házé.
– Háború idején a házak is összedőlnek.
A férfi összeráncolta a homlokát.
– Ezt hog y értsem?
– Ahog y akarja.
– És ha nem akarom?
– Akkor nem akarja. – Ohlsen fáradtan meg rázta a fejét. – Én csak azt tudom, hog y ki nem
állhatom, amikor g yerekeket vonszolnak vág óhídra.
– Nos, a mag a helyében, pajtás, mag amnak tartalékolnám a sajnálatomat, mert ahog y a
dolg ok állnak, szükség e lesz rá. – Jelentőség teljesen bólintott, aztán meg paskolta a
pisztolytáskáját. – És csak semmi okoskodás, ha bementünk, világ os?
Ohlsen hadnag y látszólag közönyösen helyet fog lalt a vádlottak padján, és a tárg yalás
kezdetét vette. Dr. Beckmann, az üg yész, meg kérdezte tőle, hog y hajlandó-e bűnösnek vallani
mag át az ellene felhozott vádakban.
Ohlsen a padlóra szeg ezte a tekintetét. A deszkákat olyan fényesre vikszolták, hog y a
hadnag ynak ellenállhatatlan késztetése támadt kipróbálni, mennyire csúsznak.
Lassan felemelte a fejét, és a patkó alakú asztal mög ött ülő bírók felé nézett. Ketten közülük
aludni látszottak. Az elnök, aki hatalmas, vörös bársonyszékben trónolt, eg y lámpa körül
kering ő lég y tanulmányozásával volt elfog lalva. Mentség ére leg yen mondva, a lég y nem a
közönség es, háztartási vag y kerti fajta volt, hanem eg y bög öly, eg y vérszívó lég y. Mint látvány
nem volt túl szép, bátorság át és szemtelenség ét viszont nem lehetett meg kérdőjelezni.
Ohlsen elvonta tekintetét a bög ölytől, és lassan az üg yészre nézett.
– Herr Oberkrieg sg erichtsrat – mondta tisztelettudóan – , tekintve hog y a titkosrendőrség en
már aláírtam a vallomásomat, nem g ondolja, hog y a kérdés felesleg es?
Dr. Beckmann szája szarkasztikus mosolyra g örbült. Kék erekkel átszőtt kezével g yeng éden
meg ciróg atta az előtte tornyosuló papírhalmot.
– A vádlott talán lenne olyan szíves, és a bíróság ra bízná annak eldöntését, hog y mi a
felesleg es.
– Ó, hog yne – vont vállat Ohlsen.
– Nos, akkor minden rendben. Teg yük félre azokat a vádpontokat, melyeket a vádirat felsorol.
– A keszeg doktor a bírók felé fordult, és hang os, sipítozó hang on közölte: – A Führer és a
német nép nevében kérem eng edélyezzék, hog y a felsorolt vádpontokhoz a dezertálást és az
ellenség g el szembeni g yáva mag atartást is hozzáfűzzem!
A két alvó bíró kinyitotta a szemét, és bűntudatosan körbepislog ott. Érezték, lemaradtak
valamiről. Az elnök abbahag yta a bög öly tanulmányozását.
Ohlsen hadnag y előreug rott.
– Ez hazug ság ! Soha nem követtem el eg yiket se!
Dr. Beckmann felemelt eg y papírt, és szég yellősen belemosolyg ott, majd beszívta a
pofazacskóit, mintha azok nem lettek volna íg y is épp elég soványak. Ez az a fajta harcviselés
volt, amelyben mindig remekelt: váratlan támadás, eg y jól irányított, szakállas nyílvessző, és a
vádlottnak annyi.
– Soha életemben még csak nem is g ondoltam a dezertálásra! – kiáltotta Ohlsen.
Dr. Beckmann meg ing atta a fejét. – Tanulmányozzuk eg yütt a kérdést. Vég ül is, azért
vag yunk itt, nemde? Azért g yűltünk itt össze, hog y kiderítsük, ártatlan-e vag y bűnös. Ha be
tudja bizonyítani, hog y a mag a ellen felhozott vádak hamisak, akkor természetesen szabad
emberként sétálhat ki ebből a teremből.
– Szabad emberként? – mormog ta Ohlsen, cinikusan felemelve fél szemöldökét.
Mit is jelentett szabad embernek lenni? Szabad volt-e valaha is életében? Van-e akár eg yetlen
szabad ember is a Harmadik Birodalomban? Az újszülöttektől kezdve a halálos ág yukon fekvő
öreg ekig mindenki rab. Az eg ész német nép.
– Persze – folytatta dr. Beckmann – , hog yha ennek az ellenkezője történik, akkor a sorsa
eg észen másként fog alakulni.
– Persze – g únyolódott Ohlsen.
Az elnök eg yetértően bólintott. Dr. Beckmann ismét a bírók felé fordult.
– A bíróság eng edélyével pillanatnyilag eltekintenék az előzetes vizsg álat alkalmával
felderített bűncselekményektől, és az újonnan felhozott vádakra koncentrálnék. Ezekről az
újabb bűncselekményekről csak ma reg g el szereztem tudomást, amikor meg kaptam bizonyos
dokumentumokat – a mag asba emelt eg y vastag dossziét – az Állami Titkosrendőrség
Különleg es Szolg álatától. Az itt leírt tények mag ukért beszélnek, ezért úg y hiszem,
amennyiben a tisztelt bíróság eng edélyt ad rá, hog y felteg yek néhány kérdést a vádlottnak, az
újabb előzetes vizsg álat szükség esség e kérdésessé válik.
Az elnök meg int bólintott eg yet.
– Rendben. A bíróság meg adja az eng edélyt. Eltekintünk a vádiratban felhozott vádaktól, és
kikérdezheti a vádlottat.
Dr. Beckmann alázatosan meg hajolt, aztán Ohlsen felé perdült.
– 1942. február 2-án ön a 27. harckocsizóezred 5. századának a parancsnoka volt?
– Ig en.
– Elmondaná a bíróság nak, hog y abban az időpontban hol harcoltak?
– Meg teszem, ha eszembe jut. – Ohlsen az elnök széke mög ött lévő óriási Hitler-fényképre
meredt. Nem jelentett túlzott seg ítség et a múltra való összpontosításban. – Valahol a Dnyeper
mellett lehettünk – közölte vég ül – , de nem esküdnék meg rá. Sok helyen harcoltam.
Dr. Beckmann az asztalra koppintott vékony ujjával.
– Valahol a Dnyeper mellett. Korrekt. A hadosztályukat a Vjazma-Rzsev körzetbe küldték.
Parancsot kapott rá, hog y a csapataival Olenin mellett, Rzsevtől nyug atra létesítsen állást. Íg y
már emlékszik?
– Ig en. A hadosztályunkat már majdnem bekerítették. A 19. és 20. orosz lovasság i
hadosztályok átkaroltak minket délről, és északról újabb csapatok közeledtek.
– Köszönöm, köszönöm! – mondta pattog ó hang on dr. Beckmann. – A bíróság ot nem érdekli
az orosz csapatok mozg ása. Ami pedig azt a kijelentését illeti, hog y a hadosztályukat már
majdnem bekerítették... – felnézett a mag as rang ú tisztekkel telezsúfolt karzatra – , tekintve,
hog y a hadosztálya még létezik, számomra meg lehetősen hihetetlen.
Hang os morajlás zúdult alá a karzatról. Köztudott és – természetesen – elfog adott tétel volt,
hog y eg y német páncéloshadosztályt soha nem keríthetnek be eg y alsóbbrendű nemzet,
például az oroszok csapatai. Ohlsen eg yszeriben elvesztette szavahihetőség ét mindazok
szemében, akik még soha nem jártak az orosz fronton. Dr. Beckmann a karzaton ülőkre
mosolyg ott.
– Mondja, hadnag y, pontosan visszaemlékszik a háborúnak arra az időszakára?
– Ig en.
– Remek. Lássuk, eg yetértünk-e eg ymással. Ön parancsot kapott a parancsnokától, Von
Lindenau ezredestől, hog y helyezkedjen el a századával Olenin mellett, ahol eg y ponton az
ellenség áttört, és a védelmi vonalban rés támadt. A rés, hog y pontosak leg yünk, a vasútvonal
mentén húzódott két kilométer hosszan, Olenintől keletre...
– Melyik vasútvonal? – kérdezte az eg yik bíró. Teljesen mellékes volt, de leg alább azt a
benyomást keltette a hallg atóság ban, hog y a bíróság fig yel.
– Melyik vasútvonal? – ismételte dr. Beckmann, akit ezúttal sikerült zavarba hozni. Dühösen
a papírjai közé túrt, a kérdést motyorászva mag ában dühösen és türelmetlenül.
Ohlsen hadnag y élvezettel elnézte néhány pillanatig , aztán seg ítőkészen meg szólalt:
– A Rzsev-Nelidovo vasútvonal volt.
Dr. Beckman ing erülten leg yintett.
– A vádlott csak akkor beszéljen, ha kérdezik! – Meg hajolt a bírók irányában. – A Rzsev-
Nelidovo vasútvonal – tolmácsolta nekik. – Eg y jelentéktelen kis mellékvonal.
– Már meg bocsásson – mondta udvariasan – , de valójában a Moszkva és Rig a közti fővonal
volt.
Gyanús szín költözött az üg yész sápadt arcára.
– Már elmag yaráztam a vádlottnak, hog y csak akkor beszélhet, ha kérdezik.
– Ahog y óhajtja. Én csak azt hittem, hog y a tények érdeklik.
– A tényeket ismerjük! A kérdéses vonal az ön szemében fontosnak tűnhetett, de számunkra
jelentéktelen.
 – Meg kell jeg yeznem, hog y elég különös mellékvonal az, amelyiknek két nyomvonala van,
és minteg y ezer kilométer hosszú – állhatatoskodott Ohlsen.
– Minket az most nem érdekel, hog y milyen hosszú és hány nyomvonala van – felelte a
doktor az irataival babrálva. – Ha azt mondom, hog y mellékvonal, akkor nyug odjon bele, hog y
az is. Most Németország ban van, nem eg y szovjet mocsárban. És itt, Németország ban eg észen
más mércével mérjük a dolg okat, mint odaát Oroszország ban. De hag yjuk ezt a jelentéktelen
vasútvonalat, és térjünk vissza a tényekhez! A parancsnokától azt az utasítást kapta, hog y
Olenintól keletre helyezkedjen el a csapataival, és az ezredes azt is meg parancsolta önnek, hog y
semmi, ismétlem, semmi esetre se mozduljon el onnan, még akkor se, ha az eg ész Vörös
Hadsereg eg yedül az ön százada ellen támad. Be kellett ásniuk mag ukat, és biztosítaniuk kellett
mind a két szárny, illetve az arcvonal felől. Jól mondom?
Ohlsen morg ott valamit, de nem válaszolt.
– Jól vag y nem? – kiáltotta dr. Beckmann. – Válaszoljon a vádlott!
– Ig en – felelte Ohlsen.
Dr. Beckmann arcára diadalittas mosoly ült ki.
– Nag yszerű. Most, hog y tisztáztuk a parancsok kérdését, rátérhetünk azokra a
momentumokra, melyekből ki fog derülni, milyen g yáván viselkedett, és milyen csúnyán
elmulasztotta teljesíteni a kötelesség ét. A százada g yalog ság ként harcolt, de erősítést adtak az
emberei mellé, nevezetesen eg y szakasz tankelhárító feg yverekkel felszerelt tankot és eg y utász
szakaszt, könnyű– és nehézláng szórókkal eg yaránt. Talán elmondaná a bíróság nak a saját
szavaival is, hog y pontosan milyen erőkkel rendelkezett a százada a kérdéses időpontban.
– Hog yne – felelte Ohlsen. – Az említett erősítésen kívül kétszázötven emberünk volt.
Összesen minteg y háromszáz katona.
– Azt hiszem, ezt senki se nevezné kis ütőerejű századnak – állapította meg dr. Beckmann.
– Éppen ellenkezőleg , elég erősek voltak, nemde?
– Valóban – értett eg yet Ohlsen.
– Elmondaná nekünk, milyen feg yverzettel rendelkeztek?
Ohlsen sóhajtott. Most már kezdte sejteni, hová akar kilyukadni az üg yész. A bírók felé
sandított. Az eg yiknek már meg int csukva volt a szeme, az elnök pedig pacákat rajzolg atott az
itatósára.
– Volt két 7,5 cm-es tankelhárító ág yúnk, két 8 cm-es aknavetőnk, és három 5 cm-es is. Ez
utóbbiak orosz feg yverek voltak. Aztán volt két nehézg éppuskánk, nég y nehézláng szórónk,
nég y könnyűláng szórónk. Ezenkívül, minden szakaszvezető g éppisztollyal volt felszerelve.
Néhány embernek puskája volt. Az utászoknak, természetesen, aknáik és kézig ránátjaik is
voltak.
Dr. Beckmann oldalra döntött fejjel hallg atta a felsorolást.
– Gratulálok. Fig yelemre méltó a memóriája. Eg yetlen meg jeg yzést kell tennem, még pedig
azt, hog y a g éppisztolyaik száma jóval az átlag os fölött volt. Több mint száz g éppisztolyuk
volt, és ön ennek ellenére még is g yáván viselkedett.
– Ez nem ig az – motyog ta Ohlsen.
– Ó? – Dr. Beckmann összevonta a szemöldökét. – Ezzel, sajnos, nem érthetek eg yet, hadnag y.
Ki volt az, aki parancsot adott a visszavonulásra? Az eg yik embere? Eg y tiszthelyettes? Vag y
ön, a századparancsnok?
– Én adtam ki a parancsot – ismerte el Ohlsen. – De csak azért, mert a századomat addig ra
eltörölték a föld színéről.
 – Eltörölték? – ismételte meg a szót dr. Beckmann. – Bizarr elképzelése van ennek a szónak a
jelentéséről, hadnag y! Az én szókincsemben azt jelenti, hog y meg semmisítették, teljesen
elpusztították. Az ön jelenléte azonban azt ig azolja, hog y ez még sem történt meg ! És a
parancsok, hadnag y... nem úg y szóltak, hog y semmi esetre sem? Még ha az eg ész Vörös
Hadsereg is eg yedül önök ellen támadna?
Ohlsen reménytelenül a bírók felé fordult.
– Eng edélyt kérek a bíróság tól, hog y röviden beszámoljak az 1942. február 2-án történt
eseményekről.
Az alvó bíró felriadt: már meg int történt valami, és ő nem tudott róla. Az elnök befejezte az
utolsó pacát is, és a karórájára pillantott. Éhes volt és unta már az eg észet. Túl sok ilyen
kirakatpert vég ig ült már, mindeg yik közönség es, jelentéktelen volt, a leg kevésbé sem méltó
bírói zsenialitásához. Leg főbb ideje lett volna, hog y az efféle üg yeket a háttérben intézzék el,
minden hűhó nélkül. És ez a Beckmann, nézett villog ó tekintettel az üg yészre az asztal fölött,
ez is, mit képzel mag áról? Mit teszi az eszét, minek nyújtja bele a tárg yalást az ebédidőbe? Ez
az eg ész badarság a g yávaság ról... Senki se akart eg y ilyen színjátékot, amikor a tárg yalás
eredménye már úg yis el volt döntve.
– Meg kapja az eng edélyt – mondta morog va. – De szorítkozzon a lényeg re.
– Köszönöm. Olyan rövid leszek, amennyire lehetség es. – Ohlsen Beckmannra nézett.
– Nég ynapi folyamatos harc után háromszáz főt számláló századom tizenkilencre zsug orodott.
Az ellenség az összes nehézfeg yverünket tönkretette, a lőszerből is kifog ytunk. Már csak két
könnyűg éppuskánk volt működőképes. Öng yilkosság lett volna feg yverek és lőszer nélkül
helyben maradni. Előttünk is, mög öttünk is oroszok voltak, akik folyamatosan támadtak
minket. Ott maradni, amikor semmi remény nem volt az életben maradásra, nemcsak őrültség
lett volna, hanem szabotázs is: eldobni tizenkilenc életet, amikor azokat máshol is
felhasználhattuk Németország érdekében!
– Érdekes hipotézis – ismerte el dr. Beckmann. – De eg y pillanatra félbe kell szakítanom,
hadnag y. A Führer napiparancsa értelmében minden Vjazma térség ében harcoló eg ység nek az
utolsó emberig , az utolsó g olyóig harcolnia kellett, hog y meg állítsák a szovjetek
előrenyomulását. És mag a, mag a, eg y jelentéktelen kis hadnag y, azt merészeli állítani, hog y ez
őrültség és szabotázs? Azt meri állítani, hog y a Führerünk, aki Isten védelme alatt áll, eg y őrült
szabotőr? Ítélkezni merészel felette? Ön, aki annyira jelentéktelen, hog y ha ebben a percben az
életét kioltanák, az Németország ban senkinek nem tűnne fel, ön szembe merészel fordulni a
Führerrel, és szabotálni meri a parancsát?
Ohlsen hadnag y szelíd érdeklődéssel fig yelte, ahog y ez az önelég ült, precíz kis üg yész
hisztériába kerg eti mag át a Führerén esett sérelem miatt.
– Herr Oberkrieg sg erichtsrat – vetette közbe vég ül – , biztosíthatom, hog y a leg kevésbé sem
állt szándékomban őrültnek beállítani a Führert, vag y szabotálni az üzenetét, amelyet valójában
nem szó szerint kell érteni, hanem mint bátorítást. Amikor őrültség et mondtam, mag amra
utaltam. Nekem azt tanították, hog y eg y tisztnek kezdeményezőkésznek kell lennie, ha a
helyzet úg y kívánta, és véleményem szerint ekkor a helyzet ezt kívánja. Emlékezzen arra is,
hog y a helyzetünk g yökeresen meg változott azután, hog y Lindenau ezredes parancsot adott rá,
hog y tartsuk...
– Nem érdekel, hog y mi történt a helyzetükkel és mi nem! – üvöltötte Beckmann. – Minket
csak az érdekel, hog y az utolsó csepp vérig tartó harc helyett kivonult tizenkilenc emberrel!
Miért nem lépett kapcsolatba az ezredével?
 – Mert az eg ész harctér annyira szét volt lőve, hog y nég y napon át képtelenek voltunk
felvenni velük a kapcsolatot.
– Köszönöm – szólt fáradt hang on a bíróság elnöke. – Azt hiszem, eleg et hallottunk. A vádlott
elismerte, hog y visszavonulási parancsot adott ki az Olenin és a mellékvonal melletti
pozíciótól. A g yávaság és a dezertálás bűntette bizonyítást nyert. – Ohlsenre nézett,
türelmetlenül meg kopog tatta az asztalt a tollával. – Van eg yéb mondanivalója?
– Ig en, van! – jött tűzbe Ohlsen. – Ha venné mag ának a fáradság ot, hog y a papírjaimba
nézzen, láthatná, hog y számos kitüntetést kaptam a szolg álati időm alatt, olyan tettekért,
melyek nag y bátorság ot ig ényeltek. Ezennel kijelentem, hog y ez már önmag ában eleg endő
bizonyíték arra nézve, hog y nem vag yok g yáva. A szóban forg ó esetben sem a saját
biztonság om ag g asztott, hanem kevés meg maradt emberemé. Tizenkilencen maradtunk,
körülöttünk kétszázhetven holttest hevert a hóban. A leg többen közülük saját kezükkel vetettek
vég et életüknek, mert nem akartak az oroszok kezére kerülni. A tizenkilenc élőből mindenki
sebesült volt, néhányan csúnyán. Elfog yott a lőszerünk, elfog yott az élelmünk, a szomjunkat
hóval csillapítottuk, mert ivóvíz nem volt. Néhányan fag yások miatt is szenvedtek. Én három
helyen is meg sebesültem, de még íg y is a szerencsésebbek közé tartoztam. A többiek közül
eg yesek még járni se tudtak támog atás nélkül. Azért adtam ki a parancsot a visszavonulásra,
mert értéknek tartottam az életüket. Meg semmisítettünk mindent, mielőtt elhag ytuk volna a
helyet, semmi sem került az oroszok kezébe. Több helyen is felrobbantottuk a vasútvonalat, és
ismétlem, nem eg y mellékvonal volt, hanem a Moszkvából Rig ába vezető fővonal. Mielőtt
kivontam volna az embereimet, még aknákat is telepítettünk.
Dr. Beckmann ironikusan felnevetett.
– Micsoda történet! De akár ig az, akár nem, a tény attól tény: nem maradt a helyén, ahog y azt
parancsba kapta, ennélfog va g yáva és dezertőr.
Ohlsen az ajkába harapott, és csendben maradt – már eddig is felesleg esen tiltakozott. A
bírók felé pillantott, de a közönynél pozitívabb érzést nem tudott felfedezni a három férfi arcán.
Úg y volt, ahog y azt már kezdettől fog va sejtette: az ítéletet már jóval a tárg yalás előtt
meg hozták. A publikum hátsó sorában észrevett eg y apró, sovány, talpig feketébe öltözött
férfit, kabátja g omblyukában vörös szeg fűvel. Paul Bielert bűnüg yi tanácsos nem mulasztotta el
a nag y műsort.
Az elnöknek is feltűnt a férfi, aki minden tiltó rendelkezés ellenére nyíltan dohányzott a
teremben. A bíró már emelte a kalapácsát, hog y kifejezze vele méltatlankodását, és utána
őrizetbe vétesse a szemtelen alakot, de szerencséjére eg yik kollég ája az utolsó pillanatban
meg lökte a lábát, és fülébe súg ta Bielert nevét. Az elnök meg dermedt, aztán g yorsan letette a
kalapácsot, és többé moccanni se mert.
Dr. Beckmann fig yelmét se kerülte el Bielert felbukkanása. Annyira ideg es lett, amikor
meg pillantotta a IV/ 2A retteg ett vezetőjét, hog y eg y halom papírt a földre lökött a
könyökével. Ez az ember veszélyes volt. Mindig rosszat sejtetett, ha valahol meg jelent, és sose
lehetett tudni, mikor kire csap le. Ha akadt is olyan ember a teremben, aki tiszta lelkiismerettel
felállhatott volna, és azt mondhatta volna, hog y „nekem nincs félnivalóm”, dr. Beckmann
kétség telenül nem tartozott közéjük.
Volt eg y üg y, amibe belekeveredett nég y évvel ezelőtt – de ennek a részleteit senki nem
áshatta volna elő ennyi év után. Az ő kivételével mindannyian meg haltak azóta, még Frau
Rosen is, akit felakasztottak. Bielerttel azonban sose lehetett tudni. Nég y évvel ezelőtt még csak
eg y jelentéktelen kis titkár volt. Ki sejthette volna, hog y ilyen mag asra fog törni ennyire rövid
idő alatt. Ig az, a pasasnak volt elég esze ahhoz, hog y Heydrich barátság át keresse.
Dr. Beckmann elővette a zsebkendőjét, és remeg ő kézzel meg törölte a homlokát. Ahog y keze
a zsebkendővel a zsebe irányába tartott, önkéntelenül meg tapog atta a torkát. Az üg yész Bielert
szemébe nézett, és jeg es rémület futott vég ig a hátán. Mit keres itt ez az ember? Miért jött?
Eg yetlen fontos vádlottjuk sincs, mindeg yik üg y hétköznapinak számít, az ítéleteket úg y
hozzák meg , ahog y a Gestapo óhajtotta. Akkor hát miért van itt? Ki érdekli?
Dr. Beckmann meg rázta mag át, elrakta a zsebkendőjét, és kidüllesztette ványadt mellkasát.
Vég ül is, ki ez a műveletlen, pöttömnyi fig ura hozzá képest? Senki. Eg yszerűen senki. Eg y
patkány, aki kimászott a csatornanyílásból, és azóta is rothadás szag ától bűzlik. Viszont ő, dr.
Beckmann, államüg yész, és korábban eg yetemi előadó volt. Tiszteletre méltó polg ár, mind
társadalmi, mind szellemi tekintetben Bielert fölé mag asló személy.
Úg y döntött, szarvánál rag adja meg a bikát. Mosolyt erőltetett az arcára, és biccentett
Bielertnek. A Standartenführer jég hideg szemmel meredt vissza rá; szája továbbra is vékony
vonal maradt, a cig arettafüst mérg es g ázként áramlott ki orrnyílásain. Dr. Beckmann
meg dermedt. Az arcára merevedett arrog áns vig yorral a bíróság felé fordult. Szinte érezte,
ahog y a kemény tekintet hátulról a tarkójába fúródik.
Csak most kapott észbe, hog y a bíróság az ő beszédére vár. Elszántan előrelépett, készen rá,
hog y minden lehetség es eszközzel hitet teg yen feltétlen, odaadó patriotizmusa mellett.
– Arra kérem a bíróság ot, hog y a Katonai Büntetőkönyv 197B cikkelye és 91B cikkelye alapján
a vádlottat ítélje lefejezés általi halálra!
Dr. Beckman visszaült a helyére, és szorg almasan turkálni kezdett a papírja közt. Mag a se
tudta, mit keres – talán a lélekjelenlétét. Mély benyomást szeretett volna tenni Bielertre a
kötelesség tudatával.
Az elnök és két társa felálltak, és kivonultak a tanácskozószobába. Kényelmesen
elhelyezkedtek az asztal körül, melyre eg y fig yelmes törvényszolg a eg y kancsó bort helyezett.
Az elnök félretolta a bort, és sörért kiáltott. Valaki más kolbászt akart, íg y hamarosan
aranybarnára sült kolbászok is érkeztek, meg felelő teríték és mustár társaság ában.
– Nos... – az elnök teleg yömöszölte a száját forró kolbásszal, majd körülöblög ette hideg sörrel
– ... véleményem szerint helyet kellene adnunk az üg yész kérésének, és vég re túl lennénk ezen
az üg yön is.
– Nem g yőzök eg yetérteni – mondta Burg holz Krieg sg erichtsrat az állát törölg etve.
Pillanatnyi csend következett, ami alatt mindenki a kolbászra összpontosított. A leg fiatalabb
bíró, Ring Krieg sg erichtsrat lag ymatag on meg próbált Ohlsen hadnag y védelmére kelni.
– Bevallom, nekem kétség eim vannak a lefejezést illetően. Szükség telenül keg yetlen, és
rendkívül csúnya módja eg y ember meg ölésének. Emellett azt is tekintetbe kellene vennünk,
hog y a vádlott korábban nem tanúsított g yáva mag atartást. Fig yelembe véve a kitüntetéseit,
nem kellene könyörületesség et g yakorolnunk, és g olyó általi halálra változtatnunk az ítéletet?
Az elnök tekintete összeszűkült a söröskorsó felett.
– Nem hiszem – felelte. – Ne feledje, hog y a g yávaság nem az eg yetlen bűne. Összeesküvést is
szított a Führer ellen, és vicceket mesélt róla. Gondolni sem merek arra, mi lesz ebből az
ország ból, ha büntetlenül
hag yjuk az effajta mag atartást.
Burg holz meg köszörülte a torkát, és közömbös képet vág ott.
– Eg yébként... khm... mik voltak ezek a viccek? – kérdezte. Fog ta a villáját, és barázdákat
rajzolt vele a mustárba. – Biztosan nem lehettek rosszak.
 – Ez nézőpont kérdése – közölte komoran az elnök. Az ajtó felé nézett, aztán kinyitotta a
dossziéját, kiválasztott eg y papírt, és anélkül hog y odanézett volna, a kollég ái elé tolta a
terítőn.
Ring nevetett elsőként. Előbb elmosolyodott, aztán kuncog ni kezdett, vég ül hátravetette a
fejét, és jóízűen hahotázott. Burg holz rosszallóan összevonva a szemöldökét, és ereszkedő
vonallá g örbítve a száját meg kísérelte visszafog ni mag át, de aztán Ring előrehajolt, és rábökött
eg y g yöng yszemre. Néhány másodperc múlva Burg holz is akkorákat nevetett, hog y a pocakja
az asztal szélét csapkodta. Még az elnök is elmosolyodott a tenyere mög ött. Ring a combját
csapkodva nyerített, Burg holz fellökött eg y korsó sört. Az arcán könnyek csorog tak.
– A jó sört kiönteni eg yáltalán nem mulatság os! – Rosszallással a hang jában az elnök átnyúlt
az asztalon, és visszavette a derültség et keltő papírt. A másik kettő is bírához sokkal inkább
méltó arckifejezést öltött mag ára.
– Persze, persze – dörmög te Burg holz két orrfúvás közt.
– Ez a dokumentum – folytatta az elnök – az ellenpropag anda leg veszélyesebb fajtája.
Véleményem szerint kötelesség ünk elfog adni az üg yész indítványát. Példát kell statuálni ezzel
az emberrel. Az állam érdekeit fig yelembe véve kell eljárnunk, nem szabad teret eng ednünk az
érzelmeknek.
Azzal fog ta a tollát, és a „Lefejezés” szót írta eg y papír aljára, majd az aláírásával
szentesítette az ítéletet. Ezután a papírt és rajta a tollat a kollég ái elé tette. Burg holz minden
g ondolkodás nélkül odabig g yesztette az aláírását. Ring habozott eg y ideig , vég ül eg y hatalmas
sóhaj kíséretében ó is odaírta a nevét. Minden eg yes betűt erőszakkal kellett kiráznia a tollból.
Az elnök növekvő elég edetlenség g el fig yelte. Ez a Ring napról napra eg yre nag yobb nyűg a
nyakában. Majd meg nézi, mit tehet vele, hátha sikerül eg y veszélyesebb térség be áthelyeztetnie
a kollég át. Talán a keleti frontra.
Miután a formaság okkal meg voltak, ráérősen ettek még néhány kolbászt, és felhajtottak
néhány újabb korsó sört, aztán az elnök behívta a törvényszolg át, és az alkalomhoz illő
komolyság g al lediktálta neki az ítéletet. A három bíró ezután feltápászkodott az asztal mellől,
és büszkén kilépdelt a tárg yalóterembe. A törvényszolg a tisztelettudó távolság ból követte őket.
A kényszerrel verbuvált hallg atóság azonnal felpattant, eg yedül Paul Bielert maradt ülve. Hátát
kényelmesen a falnak vetve üldög élt és cig arettázott.
Az elnök harag os pillantásokat lövellt feléje. Ennek az embernek az arcátlanság a minden
képzeletet felülmúlt! De sebaj, vig asztalta mag át az elnök, miközben helyet fog lalt, hamarosan
eljön az az idő is, amikor a Gestapo hatalma kámforrá foszlik. Az amerikaiak és az oroszok
sokkal erősebbek, mint hittétek! Eg y nap majd te is itt állsz előttem, és én repeső szívvel fog om
aláírni a halálos ítéletedet, álmodozott.
Az eszébe se jutott, hog y őt is eltávolíthatják. Ki bántana eg y bírót? A bíró nem
törvényalkotó, ő csak vég rehajtja a mások által meg alkotott parag rafusokat.
Ismét Bielertre nézett; a férfi ajkán ezúttal halvány, g unyoros mosoly játszadozott. Az elnök
nyug talanul elkapta a tekintetét, és g yorsan, hadarva beszélni kezdett:
– Adolf Hitler Führer és a német nép nevében ezennel kihirdetem az ítéletet Bernt Viktor
Ohlsen, a 27. harckocsizóezred hadnag ya üg yében. – Léleg zetvételnyi szünetet tartott. Bielert
tekintete még mindig rajta volt, és eg y pillanatra az elnöknek az az abszurd érzése támadt,
hog y a saját halálos ítéletét készül kimondani. – Hosszas fontolg atás után a bíróság úg y
döntött, hog y a vádlott bűnös az ellene felhozott vádakban, beleértve a g yávaság és a dezertálás
bűntettét is. Ennélfog va meg fosztatik a rang jától, és lefejezés általi halálra ítéljük. Minden földi
java az állam tulajdonába kerül, és a bíróság költség eit is az elítéltnek kell fedeznie. A neve
kitörlésre kerül minden nyilvántartási jeg yzékből. A holtteste eg y névtelen sírba lesz
eltemetve. Heil Hitler!
Az elnök a merev vig yázzban álló elítélt felé fordult.
– Van az elítéltnek mondanivalója? – Elismételte háromszor a kérdést, majd miután nem
kapott választ, g yorsan közölte, hog y az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs. – Rendben.
– Intett az Ohlsen mellett álló Feldwebelnek. – Vezesse el az elítéltet.
A hosszú alag úton visszafelé, Ohlsen eg y pillanatra látta a következő vádlottat. Huszonhárom
perccel később az elnök kihirdette a neg yedik halálos ítéletet is, majd elhag yta a
tárg yalótermet. A bírói talárt eleg áns g yöng yszürke eg yenruhára cserélte. Haza készült, várta
otthon a paradicsomleves és a főtt tőkehal. Nég y halálos ítélet. Odakint állhatatosan szemerkélt
az eső, és ő ezalatt meg hozott nég y halálos ítéletet, és most hazafelé tartott, hog y
paradicsomlevest és főtt tőkehalat ebédeljen. Tipikus bíróság i nap. Nég y halálos ítélet.
Szemerkélő eső. Paradicsomleves és tőkehal. Az elnök beg ombolta a kabátját, és fürg én a rá
váró autó felé lépdelt.
Stever Oberg efreiter az alag út vég énél várt Ohlsenre. A súlyos ajtó becsukódott mög öttük.
Stever nyög ve a helyére tolta a reteszt.
– Nos, mi lesz? – kérdezte, ahog y elindultak a folyosón. – Vérfürdő? Ma már harmadik, és
valószínűnek tartom, hog y a neg yedik is az lesz. Nem mintha ez olyan rendkívüli szám lenne.
Eg y hónappal ezelőtt tizenhat lefejezésünk volt eg yetlen nap alatt. – Ohlsenre vig yorg ott. – Ne
veg ye a szívére, hadnag y. Mag ánál jobb emberekkel is meg történt már, és eg yszer úg yis
mindannyian meg halunk, íg y vag y úg y. És nem mag a lesz az első, sem pedig az utolsó. És ha
hinni lehet az atyának, eg y jobb világ vár mag ára, még Jézussal is találkozhat.
– Az atyának pedig hinni kell, nem ig az? – nézett rá Ohlsen.
– Erről mag a sokkal többet tud, mint én. Ami eng em illet, nem sűrűn fog lalkozom ezzel a
kérdéssel. Gondolom, ha majd eljön az ideje, akkor én is kénytelen leszek elővenni ezeket a
dolg okat. Sose lehet tudni. – Meg vakarg atta a fejét. – Jobb, ha az ember nem jelenti ki kerek
perec, hog y nem hiszi el, mert mi van akkor, ha a vég én kiderül, hog y még is ig az? Az atya
viszont tényleg elhiszi, amit mond. – Stever meg állt, és ájtatos képet vág ott. – Mmm...
imádkozz, és az Úr meg hallg at tég ed – kántálta mély hang on. – Mmm... az Úr vár tég ed...
mindig mmm-mal kezdi. Ezért is hívják Mmm-Müllernek a fog házban. A vén szaros mindig a
reverendájába törli az orrát. Ettől füg g etlenül azt hiszem, érti a dolg át.
– Remélem – mondta csendesen Ohlsen – , ug yanis vele eg yütt szeretném elmondani az
imáimat.
– Jézusom! – Stever az ég felé emelte a tekintetét. – Nem mintha g únyolódni akarnék. Ilyen
kérdésekben jobb, ha az ember nem kockáztat, ig azam van?
– Nem a kockázat miatt teszem. – Ohlsen meg rázta a fejét, majd elmosolyodott. – Én tényleg
elhiszem.
– Jézusom! – bökte ki meg int Stever. – Mi mag a, ha szabad kérdeznem? Római katolikus?
– Protestáns vag yok.
– Eg yébként – tárta ki Ohlsen ajtaját Stever – , ha már erről van szó, nekem teljesen mindeg y.
Akármelyik templomba is nézek be, nekem eg yformán röhejes. Semmit se jelent nekem. Persze,
ez nem jelenti azt, hog y akkor is íg y fog om g ondolni, ha majd én kerülök sorra.
– Nem bizony – értett eg yet halványan mosolyog va Ohlsen.
Az ablakhoz ment, és a rácsokon át a szemerkélő esőt nézte.
 – Nézze – mondta vig asztalólag Stever – , a mai nap már nem kell izg ulnia. Még nem
állították fel a vérpadot. A hóhért is Berlinből kell idehívniuk, és szerintem még ő sem érkezett
meg . Eg yébként is, előtte még jó alaposan szemüg yre kell vennie mag át, meg kell terveznie
az... – a tenyere élével a nyakára csapott. – Érti, ug ye? Vég eredményben, nem kis üg yesség et
ig énylő munka. Nem tudná elvég ezni akárki. Nem, ha eg y szép, tiszta vág ást akarnak. Aztán
még az atyának is látnia kell mag át. Nem az öreg Müller lesz az, ő római katolikus. A másik jön
mag ához. Nem t'om a nevét, de meg lesz elég edve vele, az biztos. Meg ott van a vacsora is.
Rendes vacsorát kap, nehog y – Ohlsemre kacsintott – korg ó g yomorral kelljen Szent Péter elé
állnia. – Búcsúképpen felemelte a kezét, és bezárta mag a mög ött az ajtót.
Ohlsen hadnag y szórakozottan fel-alá sétálg atott a cellában. Öt lépés ide, öt lépés oda.
Átlósan is meg próbálta, aztán körbe, majd nég yszög et bejárva, s amikor ezt is meg unta, újabb
g eometrikus formájú pályákra állt rá.
Az órák lassan múltak. Még mindig ; esett, amikor a helyőrség órája hatot ütött. Ohlsen
lélekben felkészült a hóhér látog atására.
Eg ész éjszaka az óra kong ását hallg atta. Az órát, a neg yed órát, a fél órát, a háromneg yed
órát; az órát, a neg yed órát, a fél órát, a háromneg yed órát; az órát, a...
Aztán kétség beesetten a falnak kezd te verdesni a fejét. Semmi értelme az óra ütéseit
hallg atni, semmi értelme g ondolkodni, már semminek nincs értelme. Az életének vég e.
Jöjjenek csak, amikor akarnak, és vig yék el... minél hamarabb, annál jobb. Szellemileg már
úg yis halott.
Eljött a reg g el, és a fog ház élete a meg szokott mederben folyt tovább. Eg y csapat fiatal újonc
haladt el énekelve az ablak előtt, és miközben őket fig yelte, Ohlsen meg próbált visszaemlékezni
a saját fiatalkorára. Volt eg yáltalán fiatal? Biztosan, hiszen eg yszer mindenki volt fiatal, még is,
eg yetlen fiatalkori emléket se tudott felidézni mag ában. A háború előtt lehetett. Meg próbálta
kiszámolni fejben. 1917-ben született, és most '43-at írnak. Huszonhat éves. Ez íg y, hang zásra
nem tűnt soknak, de valójában nag yon-nag yon sok volt. Öreg nek érezte mag át.
A kiképzés idejére őt is kiráng atták a cellából. Most másképp kezelték. Az elítéltek vörös
jelvényét viselte a mellkasán, és a többi elítélttel eg yütt – összesen tizennég yen voltak
– vég ezte a g yakorlatokat. Mindannyian vörös jelvényt viseltek, de néhánynak zöld sáv volt a
közepén, ami akasztást jelentett, másoknak fehér, ami a g olyó általi halál jele volt,
némelyeknek pedig , mint neki is, fekete pötty. A fekete pöttyösökre lefejezés várt.
Míg az elítéltek körbe-körbe masíroztak az udvaron, Stever az ajtó mellett állva fütyörészett.
Silány utánzata volt eg y dalnak, amit a Zillertalban hallott. A ritmust a puskatuson verte az
eg yik ujjával. „Du hast Glück bei den Frauen, bel ami..." (Szerencsés vag y a nőknél, bel ami...)
Eg y idő után Stever észrevette, hog y a fütyörészése eg yre kevésbé hasonlít a Zillertalban
hallott dallamhoz. Ahog y az elítéltek elvonultak előtte, eg y újabb, eg észen más témájú melódia
jutott eszébe. „Liebe Kameraden, heute sind wir rot, morgen sind wir tot." (Bajtársak, ma még
boldog ok vag yunk, de holnap már a földben rothadunk.
Az elítéltek futásba kezdtek. Eg yesével az udvar körül, három lépés távolság ot tartani.
Kezeket a nyak mög ött összekulcsolni. Nehog y szót válthassanak eg ymással, mielőtt
meg halnak.
Stever meg unta a fütyörészést. A hátára lendítette a PM-jét, és teli torokból a rabokra
kiáltott:
– Mozg ás, lusta csürhe! Emeljék a lábukat, mintha élnének!
 Az előtte elhaladókat biztatásképpen jól hátba vág ta a PM csövével. Az elítéltek fokozták a
tempót, néhányan elkerülhetetlenül közelebb kerültek az előttük futóhoz.
– Tartsák a távolság ot! – üvöltötte Stever a puskával hadonászva. – Mit képzelnek, mi ez?
Osztálytalálkozó?
A PM lecsapott a leg közelebbi elítélt fejére. A rabok még g yorsabban szedték a lábukat, és
most már arra is üg yeltek, hog y a köztük lévő távolság meg felelő leg yen.
– Ütemre! Ütemre! – rikoltotta az Oberg efreiter. – Fig yeljenek, az isten szerelmére! Úg y
rohang álnak itt körbe, mint eg y falka veszett kutya! Ki tudja, lehet, hog y néhányukat felmentik
az utolsó percben, és akkor formában kell lenniük, ha életben akarnak maradni eg y
büntetőszázadban. Ott aztán meg dolg oztatnak mindenkit! Eg y-kettő-három, eg y-kettő-
három... ütemre! Ne tátsák a szájukat!
Néhányan az elítéltek közül hátrafordították a fejüket, és szemükben a remény még mindig
pislákoló fényével Steverre pillantottak. Vajon csak szórakozik velük, vag y hallott valamit?
Olyan kevés hadköteles korú férfi van... lehet, hog y az ország már nem eng edhet meg mag ának
több kivég zést. Már íg y is két-három hadosztályt kitenne azoknak a száma, akiket államellenes
bűncselekmények miatt kivég eztek.
– Tekintetet előreszeg ezni! Ne áltassák mag ukat! – ug atta Stever. – Németország mag uk
nélkül is...
Stahlschmidt lépett ki az udvarra.
– Mi az, cseveg ünk az elítéltekkel? – fojtotta bele a szót Steverbe. – Vag y ők beszélg etnek?
– Szúrós tekintettel vég ig nézett a rabokon. – Az ott! – mutatott az eg yikre. – Beszélt! Láttam,
hog y mozg ott az ajka. Hozza
ide nekem, őrmester!
A puskájával őrt álló Braun Oberg efreiter átg ázolt a körön, és a g allérjánál fog va
Stahlschmidt elé ráng atott eg y Oberstleutnantot. A Stabsfeldwebel a lovag lópálcájával
néhányszor a férfi nyakára csapott, aztán intett Braunnak, hog y visszalökheti a többiek közé a
meg alázott elítéltet.
– Mocskos disznó! – üvöltötte Stever! – Gyerünk, szedje a lábát! Nem a promenádon vag yunk!
– Oberg efreiter, mag ának fog alma sincs az eg észről – csóválta a fejét szomorúan
Stahlschmidt. – Csak fig yeljen eng em! Meg mutatom, hog yan kell csinálni. – A kör közepére
állt, bőszen a csizmája szárára csapott a pálcával, néhányszor meg mozg atta az állkapcsát,
minteg y tesztelve a mechanizmust, aztán mély, elfojtott hang on a rabokra kiáltott:
– Ááállj! Kettős sorba fejlődni!
Az elítéltek kezüket-lábukat törték az ig yekezettől. Stahlschmidt g yönyörködve fig yelte
őket. Jó volt Stabsfeldwebelnek lenni. Nem lett volna más, a világ ért sem, még tábornok sem,
ha valaki felajánlotta volna neki a rang ot. Minden rendű és rang ú fog oly átment már a keze
alatt, de Stabsfeldwebel soha. Ennélfog va, eg yszerű kizárásos log ikával, arra a következtetésre
jutott, hog y a Stabsfeldwebelek valami módon védettek a közönség es halandókra kirótt
büntetésekkel szemben. Még akkor sem eshet baja, ha valaki ismét előszedné a két látog ató
üg yét, akik hamis eng edélyt használtak. De nem, az nem lehetség es. Bielert sokkal elfog laltabb
ember annál, hog y ilyen apróság okkal fog lalkozzon.
Stahlschmidt újabb parancsot ordított a raboknak. A férfiak díszlépésben, balra fordított fejjel
lépdeltek körbe az udvaron. Ezt tették vag y tíz percig , aztán eg yikük eszméletét vesztette. A
többiek további öt percen át meneteltek, mag atehetetlen társuk testén lépdelve keresztül.
– Oberg efreiter – vetette oda hanyag ul Stahlschmidt – , ha az elítélt nem tér mag ához, mire a
g yakorlatidő vég et ér, intézkedjen.
– Ig en, uram.
Stahlschmidt elsétált, mag ára hag yva Stevert az öntudatlan fog ollyal. A férfi néhány perccel
később mag ához tért, és a falnak dőlve vért kezdett hányni. Stever g yűlölettel eltelve nézte.
Miért nem bírta a g yűrődést, ahog y a többi? Miért kellett az utolsó pillanatban kibuknia? Úg y
érezte, ez eg yszer Stahlschmidt túl messzire ment. A pasas a Gestapo fog lya, és a Gestapo nem
szereti, ha nem vig yáznak arra, ami az övé. Nem tiltakoztak ug yan, ha valaki eg y kicsit
elszórakozott valamelyik elítéltjükkel, de nag y ribilliót csaptak, ha csak eg yikük is meg halt,
mielőtt kivég ezhették volna. Herr Bielert nag yon kényes ezekre a dolg okra. Stever azt hallotta,
hog y eg yszer letartóztatta a lübecki helyőrség i fog ház teljes személyzetét eg y ilyen malőr
miatt. És Stahlschmidt eg yszer már elkövetett eg y baklövést a hamisított eng edéllyel.
A még mindig vért öklendező elítéltet fig yelve Stever arra g ondolt, nem lenne-e ajánlatos
felkeresnie Herr Bielertet. Elmondhatna neki eg y-két dolg ot Stahlschmidtről. Vég ül is nem ő
tehet róla, ha az elítélt belső vérzés következtében meg hal... miért viselje akkor ő a
következményeket? Hiszen ő csak eg y Oberg efreiter, az Oberg efreiterek pedig csak parancsokat
teljesítenek.
A következő vasárnap Ohlsen hadnag y kopácsolást hallott az udvar felől. Két-három órával
később Stever meg látog atta. Odament az ablakhoz, és lelkiismeretesen meg ráng atta mindeg yik
rudat. Ohlsenre kacsintott.
– Rutinellenőrzés – mag yarázta. – Arra az esetre, ha valamivel meg próbálta volna átvág ni
őket.
– Mivel? – kérdezte Ohlsen.
– Ki tudhatja? – felelte komoran Stever. – Annyi trükköt kitalálhat eg y rab! Ráér, nem kell
dolg oznia.
– Sikerült valaha is kifűrészelnie mag át innen valakinek?
– Még nem, de mindig van eg y első, nem? És nem akarom, hog y az első az én blokkomból
kerüljön ki. Csináljanak, amit akarnak a máséban, de az enyémben rendet akarok. Várjon...
– Elővett két cig arettát, rág yújtott
mindkettőre, majd az eg yiket Ohlsennek adta. – Tartsa alacsonyan, nehog y valami szemfüles a
folyosóról meg lássa. Nem árt, ha óvatos az ember. A rabokkal tilos barátkozni, ez alapszabály.
Ohlsen lefeküdt az ág yára, és pöfékelni kezdte az illeg ális cig arettát. Stever kinézett az
ablakon.
– Hallja ezt a kopácsolást? Tudja, mit csinálnak? Innen nem sokat látni, de azért g ondolom,
rájött már.
Ohlsen fásultan meg rázta a fejét. Stever elvig yorodott. Tenyere élét a tarkójához érintette.
– Már nekiláttak az előkészületeknek. Utászok csinálják... persze, nem eg yedül a mag a
tiszteletére. Összesen tízen fog nak elmenni ug yanazon a napon. Íg y szokták ezt csinálni.
Takarékosság i okokból meg várják, míg összeg yűl jó néhány ember. A hóhért Berlinből kell
iderendelni, tudja. Őt meg a csapatát. Kiszámolták, hog y havonta eg y alkalomnál g yakrabban
nem éri meg idehívni. – Stever visszatért az ablakhoz. – Ma érkeztek meg a koporsók is. Semmi
flanc, de nem rosszak. Eg yáltalán nem. Emiatt felesleg es ag g ódnia. Meg a kosarak is. Azokat is
meg hozták.
– Kosarakat? – kérdezte Ohlsen.
– Ig en, a fejeknek.
Pillanatnyi szünet következett, aztán a hadnag y kísértetiesen elmosolyodott. Az arca fehér
volt, az ajkai szinte lilák.
– Szóval felállítják a vérpadot. Vég re felállították.
– Ig en, de ez még nem jelenti szükség szerűen azt, hog y már ma felvezetik oda mag át
– villog tatta a tájékozottság át Stever. – Emlékszem, eg yszer kerek két hónapon át érintetlenül
állt. Az SD nem értett eg yet a bíróság döntésével. A bírák el akarták eng edni a fickót, az SD
azonban vért akart. A vég én persze ők g yőztek. Mindig ők g yőznek. Eg y ezredes volt,
emlékszem. Vén, mint az ország út. Éppen ebben a cellában tartották. A kilencesben. Ezt a cellát
mindig a mag afajták számára tartjuk fenn.
– A mag amfajták számára?
– Hát... – Stever szég yellősen elmosolyodott – , azoknak, akinek az ítélete már a tárg yalás
előtt meg született.
– Azt akarja mondani, hog y már akkor tudták, mi lesz a sorsom, amikor behoztak ide?
Stever körülnézett a cellában, hátranézett a válla felett, kinézett az ablakon, aztán bizalmasan
közelebb lépett Ohlsenhez.
– Nem lenne szabad elmondanom, még nekem se kellene tudnom róla, de mivel már úg yse
lesz sokáig köztünk... – Kacsintott Ohlsennek. – Azért addig se fecseg jen róla senkinek. Amikor
valakit idehoznak a Gestapóról, a papírján, a bal marg ón, van eg y apró jel. A bíró is eg y hasonló
papírt kap, ug yanazzal a jellel. A jelek pedig mindig jelentenek valamit. A mag a esetében az
apró kis jel azt mondta, hog y... – Meg int a nyakához tette a tenyere élét. – A Gestapo már
eldöntötte, mit akar. Az eg ész tárg yalás csak színjáték volt.
– És ha a bíróság még is másképp döntött volna?
Stever a fejét rázta.
– Nem szokott. Nem éri meg nekik. Semmi jó nem sülne ki belőle.
– Nem, ezt elhiszem – értett eg yet keserűen Ohlsen.
– Eg yébként – folytatta készség esen Stever – , soha nem őrizzük meg ezeket a papírokat.
Minden szig orúan titkos, az iratok füst formájában távoznak a kéményen, amint vég eztünk az
üg g yel. Még az indig ó meg az íróg épszalag is. Nekem nem is volna szabad tudnom semmiről.
Tudja – vág ott bölcs képet Stever – , én már be is g yakoroltam, mit fog ok mondani, ha a
helyőrség az ellenség kezébe kerül. Ami előbb-utóbb be fog következni... Én meg a Keselyű azt
fog juk mondani, hog y mi csak Oberg efreiterek vag yunk. Nem tudunk semmiről, és nem
csináltunk semmit, csak azt, amire parancsot kaptunk. Ami ig az is – tette hozzá. – Bárki is azt
állítja, hog y nem íg y van...
Leült az ág yra a hadnag y mellé, és a könyökével oldalba bökte a férfit.
– Mit számít, melyik oldalon van az ember? Amíg jól fizetnek, és nem kell sokat dolg ozni!
Eg ész jó állásom van itt, és lefog adom, hog y az ellenség nek is szükség e lesz rám, ha ők veszik
át a hely irányítását. Nem lesz elég emberük, hog y mindenkit lecseréljenek. Mert ehhez a
munkához nag y szakértelem kell! És ameddig jól fizetnek, kit érdekel? Ameddig van elég
pénzem, hog y akkor menjek el tömni, amikor akarok... – Cinkosan Ohlsenre kacsintott. – Látnia
kellene a mostani nőmet! Nemcsak érti a dolg át, hanem eg yenesen művésze az ág ytornának!
Ha akarom, eg ész éjszaka csináljuk. És mindenben benne van, amit akarok. Rám ül, fuvolázik,
akármit mondok neki, meg teszi. Az eg ész Káma Szútra a kisujjában van.
Meg nyalta a száját, és oldalra sandított, hog y lássa, sikerült-e tűzbe hoznia a hadnag yot, de
az még csak nem is fig yelt rá. Stever sértődötten felállt.
– Jól van – dünnyög te méltatlankodva – , ha nem értékeli a társaság omat, akkor elmeg yek
valaki máshoz. – Az ajtóból még hozzátette: – Hamarosan eleg e lesz a saját társaság ából.
 Még mindig nem érkezett válasz. Stever elhag yta a cellát, olyan zajosan, ahog y csak tudta.
Becsapta mag a után az ajtót, csörg ött a kulcsokkal. Belesett a kémlelőnyíláson; Ohlsen
változatlan arckifejezéssel még mindig ug yanolyan mozdulatlanul ült. Úg y tűnt, észre se vette,
hog y Stever mag ára hag yta.
Hétfőn reg g el Von Rotenhausen őrnag y meg látog atta őket, hog y felolvassa nekik az
ítéletüket. Remeg ett az ideg esség től eg ész idő alatt, eg yik lábát a másik köré fonta, és
összepréselte a combjait, mint akinek könnyítenie kellene mag án. Stever és Greinert a két
oldalán álltak, csőre töltött PM-mel. Von Rotenhausen őrnag y beteg esen retteg ett attól, hog y
valamelyik elítélt meg őrül és nekitámad, és eszében sem volt a biztonság rovására fitog tatni a
bátorság át.
Röviddel azelőtt, hog y a helyőrség órája elütötte volna a delet, eg y nedves, hideg en csillog ó
szem jelent meg a kilences cella kémlelőnyílásában, és hosszan, alaposan meg nézte a
hadnag yot. Tíz percen át méreg ette a munkadarabot, aztán eg yszer csak eltűnt.
Eg y órával később a szokásos körútját vég ző Stever állt meg eg y kis cseveg ésre.
– Meg érkezett a hóhér – tájékoztatta vidáman Ohlsent. – Már meg is nézte mag át. Akarja
látni a bárdjait? Hármat is hozott mag ával, ott vannak az eg yik cellában, a folyosó vég én.
Hatalmas, éles jószág ok, eg y borotva g yerekjáték hozzájuk képest. Különleg es bőrtokban tartja
őket. A Keselyű már kibontotta őket, és játszott velük. Imádja a késeket és a fejszéket, meg
mindent, ami vág . Dédelg etett álma, hog y eg yszer ő vág hassa le eg y ember fejét.
– A tisztelendő még nem járt itt – szólalt meg Ohlsen. – Míg nem beszélt velem, addig nem
tehetnek semmit.
– Ne ag g ódjon, itt lesz. Még a poroszok se annyira lelketlenek, hog y ima nélkül küldjék át a
túlvilág ra.
– De hát mikor fog jönni? – türelmetlenkedett Ohlsen.
– Hamarosan. Először mindig idetelefonál, hog y meg kérdezze, szükség e van-e valakinek rá,
és általában két órával ezután jelenik meg . Nem tudom, hog y telefonált-e már. Valószínűleg
nem. Gondolom, kiment, hog y meg áldja a frontra induló csapatokat. – Stever g únyosan
felnevetett. – Mulatság os, nem? Papok és pedikűrösök, több most a munkájuk, mint amivel
meg tudnak birkózni. A háború előtt senki se fordult hozzájuk. Most élni se tudnak nélkülük az
emberek.
– Meg halni se – mondta csendesen Ohlsen.
Azon az estén eg y meg kínzott lélek hosszú, hátborzong ató üvöltése verte fel a fog ház
csendjét. Az őrizetesek lidércnyomásos álmukból felriadtak a lidércnyomásos valóság ba. Az
őrök elkáromkodták mag ukat vag y keresztet vetettek, ki-ki hitének meg felelően. Az üvöltés
erősebbé vált, aztán nyög éssé halkult, majd a bomlófélben lévő ag y újabb seg élykérő jelet
küldött a világ felé, ezúttal eg y ideg tépő sikoly formájában. Néhány másodperccel később a
„seg ítség ” meg is érkezett Stahlschmidt személyében. Ütések hang ja hallatszott. A sikoltás
elhalt, helyét nyug talanító csend vette át.
A pap másnap reg g el fél tizeneg ykor jelent meg Ohlsen cellájában. Apró, hajlott hátú ember
volt, előreug ró állal, kecskeszájjal és szelíd, kék szeme állandóan könnyben úszott. Az orra
heg yén verejtékcsepp fénylett. Elfelejtette mag ával hozni a bibliáját, ezért azt használta, ami a
cellához tartozott. Hozott viszont mag ával néhány szál papírba csomag olt művirág ot és eg y
Jézusfig urát, aminek a fejéről valaki letörte a töviseket.
A cella előtt, a folyosón Stahlschmidt és Stever tébláboltak. Stahlschmidt a kémlelőlyukra
tapasztotta a szemét, és eg y rádióriporter szakszerűség ével közvetítette az eseményeket
Stevernek. Eg y alkalommal átadta a helyét néhány pillanatra, de aztán ellökdöste az
alárendeltjét a lyuktól, és folytatta a kárörvendő kukkolást.
– Most már nemsokára vég e... az ág yon ülnek, eg ymás mellett, eg ymás kezét fog ják. Milyen
meg indító. Milyen kedves. Most a vén kecske sírni kezd. Még ilyent! Mindjárt kisírja a szemét...
– Miért? – kérdezte értetlenül Stever. – Nem neki csapják le a fejét.
Stahlschmidt vállat vont.
– Gondolom, azért, mert pap – felelte hosszas töpreng és után. – Isten szolg ája, érted? Ha
valaki eltávozni készül az élők sorából, neki kötelesség e némi eg yüttérzést mutatnia.
Stever hátratolta a sisakját, és meg vakarg atta a feje búbját.
– Ja. Azt hiszem, ig aza van – mondta bizonytalanul.
Eltávolodtak a cellától. Stahlschmidt a hüvelykujját hátrafelé lendítette a válla felett.
– Eg yvalamire mérg et vehetsz – jelentette ki mag abiztosan. – Te meg én soha nem fog unk
ilyen helyzetbe kerülni. Nekünk nem fog eg y ing yenélő szemfényvesztő a fülünkbe fing ani
meg mindenféle badarság ot összehordani az Istenről és az ang yalokról. Mi tudjuk, hog yan kell
csukva tartani a szánkat, és meg őrizni a fejünket. – Steverre nézett. – Nem ig az? kérdezte
fenyeg ető hang on.
Stever szorg almasan bólog atott. Még mindig fontolg atta, hog y elmeg y a Gestapóra, és
meg erősíti a pozícióját. Önkéntelenül Stahlschmidt vastag , vörös nyakára pillantott, s arra
g ondolt, hog y talán még a Berlinből hozott borotvaéles bárdok se tudnák eg y csapással
átszelni.
– Mit bámulsz? – kérdezte g yanakvóan Stahlschmidt.
– Semmit – motyog ta Stever. – Csak... csak a nyakát néztem.
– A nyakamat? – Stahlschmidt meg tapog atta a torkát. – Mi van vele?
– Olyan izmos...
– Persze hog y az! Eg y Stabsfeldwebel nyaka! És a Stabsfeldwebelek nyaka, kedves Steverem,
nem válik meg eg ykönnyen a törzsüktől. Ellentétben más emberek, például az Oberg efreiterek
nyakával.
Stever lesunyta a fejét.
– Azok a bárdok ám rendkívül élesek.
– És akkor? – tárta szét a kezét Stahlschmidt. – Mi ütött ma beléd? Kezdenek meg g yeng ülni
az ideg eid? Akarod, hog y elküldjelek eg y pszichiáterhez? Vag y túl sokat ittál? Erről van szó?
– Stever elé tolta az arcát. – Remélem, ennyi idő alatt meg fig yelted, hog y a Stabsfeldwebelek
soha nincsenek a halálraítéltek között. Láttál valaha is eg yet, ebben a fog házban? Persze hog y
nem! Mi vag yunk a társadalom tartóoszlopai, úg y bizony, ezért nem mernek még csak ujjat se
emelni ránk. Beleg ondoltál már valaha, mi történne, ha sztrájkba lépnénk? Káosz! Tökéletes
zűrzavar! Adolf, Hermann, Heinrich, mindenki tehetetlen lenne nélkülünk!
– Azt hiszem, ig aza van – mondta szórakozottan Stever, és közben meg próbálta elképzelni
Stahlschmid-tet a saját fog háza őrizeteseként. Ő lehetne az első Stabsfeldwebel, akit ebben az
intézményben kivég zőosztag elé állítanak!
– De még mennyire hog y ig azam van! – mennydörög te Stahlschmidt. – És erről soha ne
feledkezz meg !
A g yakorlatozás ideje alatt Stever és Braun átkutatták az elítéltek celláit. Találtak eg y-két
érdekes holmit.
A 21-esben Braun eg y szelet száraz fekete kenyérre bukkant a matrac belsejében. A 34-esben
Stever eg y fél cig arettát kapart elő eg y padlórepedésből. A következőben eg y ceruzacsonkra
akadtak. A leg érdekesebb leletet azonban a 9-es cella rejtette.
Összeg yűjtötték a kincseket, eg y kék törülközőbe kötötték őket, és a batyut Stahlschmidt
irodájába szállították. Ezek a szánalmas vacakok felbecsülhetetlen értéket jelentettek az elítéltek
számára, ezért Stahlschmidt-nek mindig rendkívüli örömöt jelentett az elkobzásuk.
A tréning ről visszatérő Ohlsen hadnag y döbbenten torpant meg a cellaajtóban. Bármennyire
sivár volt is a szoba, Stevernek sikerült mindent a feje tetejére állítania – az első pillantásra
nyilvánvaló volt a hadnag y számára, hog y a cellát átkutatták. Az ág yhoz rohant, és őrülten
vég ig tapog atta a matrac alját, de semmit se talált. Zokog va a padlóra rog yott. Ekkor lopózott
be a cellába Stever. Eg y kis sárg a kapszulát tartott a hüvelyk– és a mutatóujja közt.
– Nem ezt keresi? – kérdezte vig yorog va. Ohlsen feltápászkodott, és kétség beesetten a
kapszula után kapott, de Stever g umibotja kíméletlenül lesújtott rá, és a fejére, a vállára mért
ütésekkel kíméletlenül ablak melletti sarokba kerg ette. – Álljon vig yázzba, ha eg y
Oberg efreiterrel beszél! Még mindig nem tanult meg viselkedni?
Ohlsen reszketeg vig yázzba állt. Stever a kapszulára nézett, és csóválta a fejét. – Mag a aztán
csirkefog ó a javából. Honnan szerezte? Mióta van mag ánál? Nem lehet rég óta, tudnék róla.
– Elhúzta Ohlsen orra előtt a kapszulát. – Akkor akarta lenyelni, amikor felvezetik a vérpadra,
mi? Annyit fáradoztak, hog y szép temetést rendezzenek mag ának, annyi pénzt öltek bele a
kivég zésbe, és mag a íg y akarta meg hálálni nekik? Szég yellhetné mag át! Nem mintha annyira
meg lennék lepve. Sejtettem, hog y készül valamire. Túlság osan nyug odt volt. Ne feledje, nag y
tapasztalatom van ezekben a dolg okban. Több embert láttam meg halni, mint ahány meleg
vacsorát kapott életében. Eg yesek – vonta harag osan össze a szemöldökét – lassú észjárásúnak
tartanak. És itt követik el a hibát, mert én mindenről tudok, ami ebben a fog házban történik, és
még a seg g emen is van szemem. Ezenkívül a fejemben van az összes szabály, és be is tartom
őket. Ha valaki olyasmit kér tőlem, aminek g yanús szag a van, írásban kérem a parancsot. Íg y
soha nem tehetnek felelőssé semmiért. Hiába jön oda hozzám valaki, és mondja, hog y: „Hé,
Stever, csúnya dolg ot csináltál, meg g yilkoltál valakit”, én csak meg mutatom a papírt, amin
fehéren-feketén rajta áll, kinek az utasítására cselekedtem, és máris tiszta vag yok. Eg yébként is,
én csak eg y Oberg efreiter vag yok, akinek nincs döntési jog a.
Szétnyitotta a tenyerét, melyben a kapszulát tartotta.
– Hog y működik? Rög tön meg öli az embert, mi? – Nevetett. – Azt hiszem, Stahlschmidt
macskájának fog om adni. Valamelyik nap meg akart karmolni, s én akkor meg íg értem neki,
hog y amint lehetőség adódik rá, kitekerem a nyakát. De ez is meg teszi.
Ohlsen hadnag y vig yázzállásban állt. Az alsó ajka remeg ett, a látását elhomályosították a
könnycseppek, melyek az arcán leg ördülve a padló porába zuhantak. A kapszula volt a kabát
ujjába rejtett ász, az adu, az eg yetlen mentsvára. A tudat, hog y az ő hatalmában áll eldönteni,
mikor fog meg halni, adott erőt a rabság hosszú hetei alatt. Most már átkozhatta mag át, amiért
olyan bolond volt, hog y nem rág ta szét rög tön a tárg yalás után. Hog y lehetett ilyen beteg esen
optimista? Mindazok után, amiket látott és amikről hallott, még mindig a felmentésben
reménykedett?
Steverre nézett, könyörg őn az őr felé nyújtotta a kezét.
– Adja vissza, Stever. Az isten szerelmére, adja vissza!
– Sajnálom, de nem meg y. – Stever vállat vont. – Tiltja a szabályzat, meg aztán a Gestapo
nem örülne neki, ha eg y halottnak kellene levág atni a fejét, és félő, hog y eng em ráng atnának a
vérpadra mag a helyett. – Elvig yorodott. – Ezt pedig nem akarja, ug ye? – Nézze, mindkettőnk
kezét ug yanazok a törvények kötik meg . Van azonban valami, amit még is meg tehetek. Eddig
nem adhattam oda Stahlschmidt miatt. Nem eng edi meg , hog y átadjuk a leveleket az
elítélteknek. Attól fél, hog y mérg ezett a tinta. Eg yszer volt eg y ilyen eset. Nem itt,
Münchenben. Nag y cirkusz lett belőle, Stahlschmidt azóta minden levelet visszatart. Ezt
azonban sikerült kicsempésznem, nem csekély kockázatot vállalva. Hálás lehet érte. Azt hiszem,
a sebhelyes fickótól jött. Attól, aki eg yszer meg látog atta mag át.
Ohlsen meg törölte a szemét, és átvette a levelet. Stever ug rásra készen fig yelte.
– Olvassa el, de nehog y meg próbálja meg enni!
A hadnag y közömbösen vég ig futotta a Papa által papírra vetett néhány sort. Most, hog y a
kapszulát elvették tőle, már semmi nem érdekelte, semmi nem volt, ami vig aszt nyújthatott
volna.
Stever türelmetlenül kitépte a kezéből a levelet, és ő is elolvasta.
– Ki ez az Alfred, akiről ír? Az a sebhelyes fig ura, mi? – Ohlsen ig ent intett a fejével. – Nem
tudom, ki ő, de még mindig úg y érzem, hog y valami okból neheztel rám. Nem értem, milyen
alapon. Hiszen én csak eg y Oberg efreiter vag yok, nem az én hibám, ha emberek halnak meg .
Elmereng ett néhány pillanatra, aztán az arca hirtelen felderült.
– Mondok valamit. Viszonozhatná a szívesség et, amit tettem. Azt, hog y idehoztam a levelet.
Nem kell eg yebet tennie, mint írni rólam néhány jó szót a másik oldalára. Stever Oberg efreiter
jó katona, soha nem lépi túl a hatáskörét... jól bánt velem... meg ilyesmi. Mit szól hozzá, he?
Utóiratként hozzáteheti, hog y mennyire barátság os vag yok a fog lyokkal. Aztán odaírja a nevét,
a rang ját meg a dátumot, hog y hivatalos formája leg yen.
Stever kivette a zsebéből a ceruzáját, és felajánlotta a hadnag ynak. Ohlsen meg rázta a fejét.
– Először bizonyítsa be. Leg yen barátság os eg y fog olyhoz, és meg teszem mag ának.
– Bizonyítsam be? – nevetett Stever. – Mag ának aztán van pofája!
– Nem g ondolja, hog y mag ának még inkább? – kérdezte szelíden Ohlsen.
Stever az ajkába harapott. Mag a elé tartotta a levelet, és még eg yszer elolvasta azt a részt,
ahol a retteg ett sebhelyes arcú fickóról volt szó.
– Hog yan bizonyíthatnám be? – kérdezte vég ül.
– Adja vissza a kapszulát. Ilyen eg yszerű.
– Mag a meg őrült. Az a kapszula eng em is meg ölne, tudja jól.
Ohlsen vállat vont. Már a kapszula sem érdekelte ig azán.
– Mag a tudja. Mindenképpen meg kell halnom, úg yhog y nekem teljesen mindeg y. Azt
hittem, nem, de mag a rádöbbentett, hog y tévedtem. A mag a helyében azonban, Stever,
komolyan fontolóra venném, nem lenne-e érdemes eg y páncélozott fűzőt csináltatnom
mag amnak. A Lég iós elől nem menekülhet, tudja. Mindig elkapja azt, akit kinézett mag ának.
Stever ag g odalmasan rág csálni kezdte a szája belsejét.
– Szeretnék seg íteni mag án, komolyan. Bármire hajlandó vag yok, a kapszulát azonban nem
adhatom. Inkább a kés, mint a Gestapo és a vérpad!
– Ahog y g ondolja – fordította el a tekintetét Ohlsen. Már nem állt vig yázzban. – Mondtam,
hog y nekem mindeg y.
Közvetlenül a vacsora után jöttek érte. Eg y föld alatti folyosón át vezették ki az udvarra. A
lelkész ment elöl, g yászimát mormolva. A kivég zéseket eg y szűk, zárt udvarban tartották, távol
az illetéktelen tekintetektől. A vérpad tetején három frakkot, cilindert és fehér kesztyűt viselő
férfi állt: a hóhér és két seg édje.
Az elítélteket kettesével vég ezték ki, Ohlsen párja már kint állt az udvaron. A fog ház
parancsnoka ellenőrizte a személyazonosság ukat, aztán az eg yik hóhérseg éd lejött, és letépte a
váll-lapjukat, meg fosztva őket a rang juktól.
Elsőként a másik elítéltnek kellett felmennie a vérpadra. A lelkész imádkozni kezdett a lelki
üdvéért. A seg édek a tönk elé térdeltették az elítéltet, aztán lekötözték. A hóhér felemelte a
fejszéjét. A félhold alakú peng e vakítóan meg csillant az alkonyi nap fényében.
– A Führerért, a Birodalomért és a német népért! – kiáltotta elkövetendő tette ig azolásaként a
hóhér.
A bárd lesújtott. Halk cuppanással vág ott bele a húsba, aztán szinte akadálytalanul átsiklott
rajta. Tiszta vág ás volt. Erőteljes, jól célzott, eg y olyan ember műve, aki értette a dolg át. A fej
beleg urult az erre a célra odahelyezett kosárba, a kettévág ott nyakból két vérsug ár spriccelt
elő. A test meg rándult, verg ődött. A seg édek fürg e, g yakorlott mozdulatokkal felkapták és
belehelyezték a koporsóba. A fej a tetem lába közé került.
A nézősereg felléleg zett. Dr. Jeckstadt Oberkrieg sg erichtsrat, aki a bíróság elnökeként a
halálos ítéletet kimondta, rág yújtott eg y cig arettára, majd dr. Beckmannhoz fordult.
– Mondjon, bárki bármit a lefejezésről – jeg yezte meg – , azt senki se állíthatja, hog y nem
g yors, hatásos és eg yszerű módja a bűnözők kiirtásának.
– Ha minden olajozottan meg y – tette hozzá Rittmeister, aki Jeckstadt mög ött állt, és hallotta
a meg jeg yzést.
– Bevallom – szólalt meg dr. Beckmann – , hog y én személyesen kellemetlen előadásnak
tartom. Mindig az jut eszembe ilyenkor, vajon milyen lehet ott fent lenni, várni, hog y lecsapjon
a bárd. Különös érzés lehet...
– Drág a barátom – korholta őt Jeckstadt – , miért g yötri mag át ilyen értelmetlen
kérdésekkel? Ezek az emberek elárulták a hazájukat, ezért rászolg áltak a büntetésre. De mag a
meg én – elmosolyodott az ötlet abszurditásán – , mi soha nem fog unk ilyen helyzetbe kerülni!
Eg y dolog biztos, doktor, ha mi, törvényszékiek nem lennénk, az ország hamarosan anarchiába
züllene. Mi, barátom, eg yszerűen fog almazva nélkülözhetetlenek vag yunk.
– Természetesen, ig aza van – értett eg yet Beckmann. A vérpad felé fordult, hog y vég ig nézze
a második műsorszámot is. – Eg yetlen ország se működhetne a jog és a rend őrei nélkül.
Ohlsen lassan, szilárd léptekkel felmászott a létrán. A két seg éd lekötözte. Úg y tudta, hog y a
halál előtti másodpercekben az ember eg ész élete lepereg a szeme előtt, az ag ya most még is
üres volt, akár a mozivászon két vetítés között. Miért nem akartak az emlékek leg alább most
előbújni a múlt homályából, hog y eg y utolsó öleléssel búcsút vehessen tőlük?
Tudatosan arra kényszerítette az emlékezetét, hog y előkeresse a leg értékesebb emlékeket, az
ő emlékeit, az életét... de mielőtt még eg yetlen élénk kép is beúszhatott volna, a bárd átsuhant
a nyakán, és a vetítőg ép fénye kialudt.
Porta g yomrának sötét bug yraiban tizennég y korsó sör, kilenc vodka és hét abszint harcolt
eg ymással a helyért, miközben a kavarg ó bendő tulajdonosa a zong ora felé támolyg ott a
helyiség en át. Berog yasztott térddel lépeg etett, mert túl részeg volt ahhoz, hog y koordinálni
tudja az izmait. Jobbra-balra dülöng élt, akár a viharba keveredett, rumot szállító hajó, és
valahányszor mellényúlt eg y támaszul szolg áló asztalsaroknak vag y széktámlának, elterült a
padlón a lerántott üveg ek és poharak közt.
Vég ül még is elérte a célkikötőt, a meg erőltetés azonban túl sok volt túlterhelt g yomrának.
Elterült a zong ora tetején, és mindent kipakolt.
A zong orista ijedten hátraug rott a székéről.
– A francba! – kiáltott fel dühösen. – Nézze, mit csinált a kibaszott zong orámmal!
 Válaszképpen Porta oldalra lendítette a kezét, és eg y tele söröspoharat a billentyűkre
borított. Ezután körbevonag lott a zong ora szélén, és lerog yott a székre. Nag yokat fújtatva, akár
eg y g őzg ép, ólomnehéz, bizonytalan ujjakkal játszani kezdett eg y dalt.
Piás Bernard felug rott az eg yik asztal tetejére, és két pezsg ősüveg aljával dobolni kezdett a
mennyezeten. A sok részeg hang csatlakozott a meg -meg bicsakló, néha hamis dallamhoz:
Vor der Kaserne, vor dem grossen Tor,
stand eine Laterne und steht sie noch davor.
So woll'n wir uns da wiedersehen,
bei der Laterne woll'n wir stehn
wie einst, Lili Marlene.
(A laktanya előtt, a főkapunál,
egy lámpa szórta fényét, tán még ma is ott áll.
Ott fogjuk viszontlátni egymást,
a lámpa alatt karollak át,
mint egykor, Lili Marlene.)
Eg yedül Pici nem énekelt velünk. Eg y lányt ültetett a térdére, és szisztematikusan
vetkőztette, olyan odafig yeléssel és kedvesség g el, mint amivel eg y csirkét kopaszt az ember. A
lány felváltva kapálózott és sikoltozott, nem tudta eldönteni, sírjon-e vag y nevessen.
A zong orista, aki már nem bírta elviselni a hányadékkal és sörrel belepett hang szer
látványát, meg kísérelte eltávolítani Portát a székről. Porta abbahag yta a zong orázást,
szeretetteljesen mag ához ölelte a férfit, és rácsimpaszkodott. Néhány másodperccel később a
szerencsétlen zong orista azon vette észre mag át, hog y a konyha irányába repül. Heide lába és a
kómában lévő Barcelona közt landolt.
Ug yanebben az időben, míg a mulatság folyt, a fuhlsbütteli börtön eg yik folyosóján komor
menet haladt vég ig . Hat SD-katona, eg y pap, eg y orvos, néhány törvényszéki hivatalnok és eg y
idős hölg y tartott csig alassúság g al, szinte vonakodva a folyosó vég én lévő, zöld posztóval
kárpitozott ajtó felé. Olybá tűnt, el akarják odázni a pillanatot, amikor le kell nyomni a
kilincset, és be kell lépni a zöld ajtón túli terembe. A pillanat azonban elkerülhetetlenül eljött,
és a menetet elnyelte a szoba.
Neg yedórával később ismét kinyílt az ajtó, és a menet előbukkant. Ezúttal sokkal g yorsabban
haladtak. Hat SD-katona, eg y pap, eg y orvos és néhány törvényszéki hivatalnok. Csak az idős
hölg y hiányzott.
 Születésnapi muri

A Három Nyúlban zajló dáridó zaja nemcsak a Davidsstrasse, hanem az eg ész környék lakóit
ébren tartotta, még a meg lehetősen távoli Bernhard Nocht Strassén lévő kórház beteg ei is
irig yen forg olódtak és szitkozódtak ág yaikban. És a zsivaj, ahog yan a jókedv és a részeg ség is,
óráról órára eg yre erősebbé vált.
A Három Nyúl tulajdonosa, közismert nevén Piás Bemard a születésnapját ünnepelte a bisztró
eg yik hátsó szobájában. Csak a leg szerencsésebb törzsvendég ek nyertek bebocsátást ide.
Pici érkezett elsőnek, még kora délután. Piást eg y létra tetején trónolva találta, kínai
papírlámpákkal és színes szalag okkal a feje körül. A szoba sarkaiban sörös– és pezsg ősrekeszek
tornyosultak. Piás értette a módját.
– Valaki azt mondta nekem, hog y ma van a szülinapod – szólította meg Pici.
Piás Bernard bólintott.
– Valakinek ig aza volt.
– Rendicsek – vig yorodott el Pici. – Ebben az esetben szeretnék sok boldog születésnapot
kívánni neked. Csak előbb tudni akartam, pontosak-e az értesüléseim.
– Ig en? – Bernard Picire nézett, mindentudóan elmosolyodott, aztán ráordított eg y
sörösrekesz mög ött botladozó leg ényre: – Ne oda, te esztelen! A másik sarokba!
Pici tekintete mohón követte a szobán átvándorló rekeszt, majd visszaröppent a Piásra.
– Izé... eg y kis buli lesz?
– Pontosan. – Bemard kifújta az orrát az ujjai közt, rá eg yenesen eg y húsostálra. Közönyösen
nézett az étel tetején szétterülő foltra. – Úg yis kellett volna rá még eg y kis fűszer. Különben ha
eg yszer lenyeli az ember, akkor úg yis valami hasonló lesz belőle. Eg yszer a lányok
beleürítették a kávézaccot. Senki se vett észre semmit. Elveg yült.
– Ig azad van – vág ta rá készség esen Pici. Csodálkozva felmérte a bárpult mög ött sorakozó
üveg sereg et. – Ki fog ja elpusztítani ezt a reng eteg et?
Bemard vég ig mérte, aztán oldalra fordult, és kiköpött a nyitott ablakon.
– A cimboráim.
Pici morg ott valamit. Még nem tudta, mitévő leg yen: máris kérje a bebocsátását Piás
leg belső körébe, vag y inkább folyamodjon valami célravezető taktikához.
– Hamarosan elmeg yünk – próbálkozott, kézfejével meg törölve kiszáradt ajkait.
– Ig en, ez már csak íg y van – bólog atott részvét nélkül Piás.
– Visszaküldenek minket a frontra – folytatta állhatatosan Pici. – A zászlóalj meg int
ug yanolyan erős, mint fénykorában. Eg y csomó új tankot kaptunk, meg mindent. Csak ne
beszélj róla senkinek, mert szig orúan titkos. Eg y ilyen cimborának, mint te, el merem
mondani, de eg yébként...
– Ne ag g ódj, úg yse érdekel senkit – nyug tatta meg Piás Bernard. Felállt a létra leg felső
fokára, hog y a mennyezetbe vert szög re akasszon eg y színes füzért. A létra szilárdan állt, Piás
azonban ijesztően ing adozott a tetején. Már jóval reg g eli előtt elkezdte az ivást.
– Vig yázz – nyújtotta feléje hatalmas tenyerét Pici. – Ne akard épp a szülinapodon kitörni a
nyakad. – Meg állította az imbolyg ó Piást a létra tetején, aztán bűbájosan elvig yorodott.
– Hányadik év is lesz ez?
 – A neg yvenkettedik... és idehozhatsz két üveg sört, ig yál eg yet az eg észség emre.
Pici már nyúlt is a leg közelebbi sörkészlet irányába, és felmarkolt két üveg et. Az eg yiket
feladta Piásnak, a másikat a szájához emelte, hog y leharapja róla a kupakot.
– Várj csak eg y percet – mondta hirtelen Bernard. Pici felé tartotta a tenyerét. – Hol az
ajándékom? Nem jöhetsz ide piálni meg boldog születésnapot kívánni üres kézzel!
– Ez ig az – értett vele eg yet Pici. Leeresztette az üveg et. – Még jó, hog y eszembe juttattad.
Olyan az ag yam, akár eg y szita. – Belesüllyesztette a kezét a nadrág ja zsebébe, és előhúzott eg y
miniatűr, durva rózsaszín papírba tekert csomag ot.
Bernard érdeklődve nézeg ette.
– Mi van benne?
– Soha nem jönnél rá – felelte Pici. A fog ával kinyitotta az üveg et. – Százezer év alatt se. Az,
amire mindig is vág ytál.
Bemard letépte a papírt, hog y eg y olcsó üveg nyitó maradjon a kezében. Szitkozódva
áthajította a szoba másik vég ébe.
– Ez ma már a tizedik átkozott üveg nyitó! Hát nincs eg y csepp fantáziátok, az istenit neki?
– A jó szándék a lényeg – mag yarázta Pici. Hátrahajtotta a fejét, és eg yetlen kortyintással
leküldte a sör felét. – Nem tanították meg neked otthon?
– Cseszd meg a jó szándékodat! – morog ta Bemard. – Kinek kell ötszáz tetves üveg nyitó?
Miután ivott Piás eg észség ére, Pici még ott maradt, hog y seg ítsen feldíszíteni a termet és
meg kóstolni az italokat. Aztán amikor meg érkeztek az első vendég ek, beseg ített a
házig azdaszerepbe is, és valahányszor a meg hívottak ittak Piás eg észség ére, Pici illemtudóan
velük tartott. Ahog y eg yre több lett a vendég , úg y nőtt a tósztok száma is, íg y nem csoda,
hog y mielőtt még a parti hivatalosan elkezdődött volna, Pici már ki is dug ta a fejét az ablakon,
és ledug ta az ujjait a torkán, hog y helyet csináljon a következő rundok számára.
Porta az est közepe táján jelent meg , nyilvánvaló volt, hog y útközben betért valahova.
Átkönyökölte mag át a tömeg en, és vidáman Piás hátára csapott.
– Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! Boldog ... meg kaptad az ajándékot?
– Miféle ajándékot? – kérdezte g yanakvóan Piás.
– Hát azt a női test formájú üveg nyitót! Picinek kellett elhoznia.
– Ja, meg kaptam – felelte meg vetően Piás.
– Akkor jó. Eg yütt vettük, Pici meg én. Közösen választottuk ki neked. Éppen ez az, amire az
öreg Piás Bernie-nek szükség e van, mondtuk eg ymásnak. Hog y meg kímélje a fog át. A műfog át.
Gondoltuk, odáig leszel érte...
– Fenét! – Piás meg vetően félretolta, és faképnél hag yta.
Valamikor az este folyamán, mielőtt még merev részeg re ittuk volna mag unkat, leültünk
vacsorázni. Nag y tülekedés és veszekedés volt az asztaloknál, ki is tört eg y-két verekedés, és
eltört néhány szék, de vég ül mindenkinek sikerült meg felelő helyet találnia mag ának. Piás
Bemard bekiáltotta a két felszolg álólányt, akik rövid szoknyába és bélyeg nag yság ú köténybe
öltözve – eg yesek szerint túlöltözve – hordták fel az étkeket.
– Hé, Helg a! – szólt oda Porta eg yiküknek. – Pici azt állítja, hog y leborotváltattad mag ad,
mint a francia kurvák! Ig az ez? Meg tapog athatom?
Helg a lecsapott elé eg y tányér főtt káposztát, és eg yetlen szó nélkül elviharzott. Popsija
dölyfösen járt ide-oda feszes bug yijában. Porta felnyihog ott, és csak ő tudja miért, tenyérrel a
káposztába csapott.
A vacsora vég e felé dallal kedveskedtünk Bernie-nek. Semmi köze nem volt a születésnaphoz
vag y bármiféle ünnephez, mivelhog y szinte kizárólag a szexről esett szó benne, de a Piás ennek
ellenére – vag y éppen ezért – méltónak találta eg y neg yvenkettedik születésnapját ünneplő
férfihoz.
Olyan sokat ittunk, hog y senki nem akadt közöttünk, aki ne adta volna ki a taccsot leg alább
eg yszer. Az alkohol mámorában meg kétszereződöttnek vélt erőnkkel felkaptuk Piást, és a
leveg őbe dobáltuk. A harmadik dobás után kiderült, hog y még se vag yunk olyan jó formában:
elterültünk a padlón, mag unk alá temetve az ünnepeltet. Porta kikúszott a rakásból, felmászott
az asztal tetejére, és dobbantott, hog y csendet kér. Heide két üres üveg et eg ymáshoz csapkodva
támog atta a szólni kívánó férfiút. Az üveg ek néhány ütés után meg adták mag ukat, és
csörömpölő szilánkfelhő formájában a földön heverőkre záporoztak.
– Fog játok be a csőrötöket! – üvöltötte Heide. – Joseph Porta akar beszélni hozzátok!
Valamennyire összeszedtük mag unkat, és tűrhető csend lett a szobában, böfög ésen,
szellentésen és öklendezésen, no meg kortyolg atáson kívül mást nemig en lehetett hallani.
– Piás Bernard – szólalt meg szig orú hang on Porta – , Piás Bernie, öreg Bernie cimboránk,
ma neg yvenkét éves vag y, és mindannyian tudjuk, hog y te vag y a leg nag yobb két lábon járó
szar a világ on, de azért szeretünk tég ed! – Porta eg y teátrális mozdulattal széttárta a karját, és
kis híján leesett az asztalról. – Mindannyian szarok vag yunk! – kiáltotta kipirult arccal. – Ezért
vag yunk itt ma este, hog y a leg nag yobb szar tiszteletére ig yunk! Most pedig énekelni fog unk.
Eg y, kettő, három!
A lábával verte a taktust az asztal tetején, utoljára pedig Heide ölébe taposott – a kevésbé
rosszmájúak szerint véletlenül. Eg ymásba g abalyodva eltűntek az asztal alatt.
Valamivel odébb Pici az ölébe kényszerítette Helg át, és elszántan a lány fekete bug yiját
ráng atta. Helg a rúg ta és harapta, ahog y csak bírta. Néhányan fog adásokat kötöttek, Helg a
harciasság a láttán kétesélyesnek ítélve meg a küzdelem kimenetelét.
Heide az asztal alatt ült, részeg en valakinek a lábát ölelg etve, és önmag ának motyorászva. A
háborúról beszélt, és arról, hog y milyen katonának lenni. Sikerült percek alatt álomba
ring atnia mag át.
Barcelona Piás Bernard mellé telepedett, és mesélni kezdett neki Spanyolország ról.
Valahányszor talált valakit, aki meg hallg atta, vag y leg alább úg y tett, mintha hallg atná,
Barcelona spanyolország i élményeiről reg élt. Ezúttal a bikaviadalok és eg y Alicante melletti
tankcsata került sorra, és Barcelonának nem kis erőfeszítés árán sikerült érthetetlenné
összezag yválni a két témát. Eg y általa érdekfeszítőnek vélt résznél felpattant a székéről, és
rohang álni kezdett a szobában fejével öklelni készülő bikát, kezével a földnek szeg ezett
g éppisztolyt imitálva.
– Mi a fene akart ez lenni? – nézett az asztal alól a tovarobog ó Barcelona után Porta.
Barcelona lefékezett, sértődötten vég ig mérte Portát, aztán leült.
– Alicanténál követtem el eg yik leg dicsőbb haditettemet – közölte rideg en. Felemelt eg y
g azdátlan söröskorsót, a javát a mellére csorg atta, aztán elég edetten meg törölte a száját.
– A fenébe a dicsőség g el – leg yintett Porta. – Inkább a spanyol csajokról mesélj, akiket
meg dug tál.
Barcelona akkorát csuklott a rátörő emlékek okozta izg alomtól, hog y ha nincs ott Papa, hog y
elkapja a g allérjánál fog va, kiesik a székből.
– Részeg , mint az állat – mondta meg vetően Porta.
Barcelona, még mindig Papa által eg yeng etve, közelebb hajolt hozzá.
– Joseph Porta Oberg efreiter – dünnyög te sörízű hang on – , száztizenkettedjére is
fig yelmeztetlek: lég y tisztelettudó, amikor velem beszélsz. Én Feldwebel vag yok, a német
hadsereg tartópillére!
– Tartópillér a seg g em! – g únyolódott Porta. – Eg y ilyen vén szivar, mint te?
Átbukdácsolt a bárpulthoz, mag ához húzta a leg közelebbi üveg et, és kiráng atta belőle a
dug ót. A hirtelen kiszabaduló g áz akkorát durrant, mint eg y kisebb ág yú. A társaság fele az
asztal alá vetette mag át. Porta a szájához emelte a pezsg ősüveg et, és nag yokat kortyolt belőle.
– Rajong ok a művészetekért! – ordította el mag át Barcelona.
Porta feléje fordult.
– Akkor szívd le mag ad! Feldwebel úr – tette hozzá g únyosan.
– Nemcsak én – folytatta Barcelona – , hanem az én drág a Bemard barátom is. Ő is rajong a
művészetekért. – Azzal a Piásra borult, és eg y nyálas csókot nyomott a homlokára barátság uk
jeléül. A Piás bambán elvig yorodott. – Ki – kiáltotta Barcelona – , kérdem én, ki az ebből a
részeg , szexőrült bandából, aki leg alább eg yszer járt múzeumban, hog y meg ízlelhette volna a
művészet g yönyöreit? Ki az közületek – zavarodott bele ismét a mondanivalójába – , ki az,
kérdem én, aki ivott a tudás fájánál? Melyik közületek, ti nyárspolg árok, hallott
Thorvaldsenről? He? Melyikőtök ismeri leg alább a nevét? Azt hiszitek, ő is eg y strici a
Reeperbahnon? Nos, nem az.
Barcelona intőleg felemelte az ujját. Ez vég képp elterelte a fig yelmét arról, amit mondani
kezdett. Valami ug yanis nem stimmelt a kezével. Hamarosan rá is jött, miről van szó. A
meg szokott tíz helyett ezúttal tizenkét ujj volt a két kezén. Pedig öt meg öt az tíz, a
hüvelykujjakat is beleértve. Lenyűg özve nézeg ette a kezét. Hipnotizáltan művészekről és
hősökről kezdett beszélni, aztán zajos előadást tartott a szabadság ról, mérg es kiabálással
tudtunkra adta, hog y mindannyian testvérek vag yunk, és ezért ő szeret minket, vég ül
elkerülhetetlenül káromkodni kezdett anélkül, hog y mindezt észrevette volna.
Eg y szitkozódásfüzér közepén eg yszer csak elhallg atott, és tág ra nyílt szemmel fig yelte,
hog y a világ lassan felemelkedik körülötte, aztán ijesztő tempóban zsug orodni kezd. Barcelona
pislog ott eg yet, és meg rázta a fejét, mire a dolg ok nag yjából helyreálltak.
Barcelona a mellkasára csapott, és szenvedélyes hang on kijelentette, hog y az ott látható
színes szalag ok meg kitüntetések semmit nem jelentenek számára, ezért jó néven venné, ha
valaki meg szabadítaná őket tőle. Fel is ajánlotta őket a társaság nak ajándék g yanánt, s hog y
bebizonyítsa, nemcsak íg érg et, meg próbálta letépni őket a zubbonyáról, de ez már túl sok volt
a szesz által kiütött szervezetének. Előrezuhant, arccal az asztallapon hullámzó sörtócsába, és
eg y különös dalba fog ott bizonyos madárürülékpöttyökről.
Eg y idő után a vele szemben ülő személy, meg unva vag y dalt, vag y a dalolót, átnyúlt az
asztal felett, és letaszította a székről. Zuhanás közben Barcelona eg y fanatikus „Viva Espag na”
kiáltást hallatott, aztán elvesztette az eszméletét.
Piás Bernard fátyolos tekintettel nézeg ette műkedvelő barátja mag atehetetlen testét. A
látvány észrevehetően elszomorította. Porta és a Lég iós támog atásával felkúszott az asztalra,
hog y beszédet mondjon. Úg y állt ott, mint eg y élő metronóm, ütemesen előre-hátra
leng edezve, a bokái körül Lég iós ölelő karjaival. Porta az asztal mellett állt, készen rá, hog y
elkapja, ha a kelleténél jobban kileng ene.
– Barátaim! – Széttárta a karjait, mint aki az eg ész világ ot mag ához akarja ölelni. Eg y színes
papírszalag lág yan a nyaka köré ereszkedett. – Barátaim, remélem, hog y mindannyian eleg et
ittatok, és senki se maradt szomjan. Mert mondom én nektek, elég ital van a pincémben...
– Ennél a pontnál hátraesett, eg yenesen bele Porta várakozó karjaiba. Rövid szünet következett,
mialatt visszaállították a helyére. – Elég pia van a pincémben ahhoz, hog y eg ész Németország
mámorban ússzon! A barátaim vag ytok, hát fog yasszátok. Ig yátok meg az eg észet! Ig yatok
annyit, amennyi csak belétek fér. Barátaim... – Ezúttal előrezuhant, és Portának körbe kellett
rohannia, hog y elkapja, mielőtt még az asztalnak csapódik. Visszalökte a Lég iós felé.
– Barátaim, remélem, hog y második otthonotoknak tekintitek az én bisztrómat, eg y olyan
helynek, ahol éppúg y ehettek, ihattok és szarhattok, mintha otthon lennétek. Kocsmárosnak
lenni nem eg yszerű fog lalkozás, hanem hivatás. Tudjátok, mi az? Hivatás! Hova mentek, fiúk,
amikor le vag ytok törve, és fel akartok vidulni eg y kicsit? A laktanyába? Haza az asszonyhoz és
a g yerekekhez? Fenét! – Grandiózus g esztussal körbemutatott, amitől hajszál híján harmadszor
is lerepült az asztalról. – Fenét! – ordította Piás Bemard rettenthetetlenül. – Nem mentek a
közelükbe se! Mert itt az otthonotok! A jó öreg Bernie-nél! Piás Bernie-nél, mert íg y hívnak
eng em, és nem ok nélkül, barátaim! Nem ok nélkül! Rég óta benne vag yok már a szakmában, és
ha hozzám jöttök, fiúk, hog y eg y kis vig aszt találjatok, én tudom, mire van szükség etek! Tőlem
mindenki teli g yomorral távozik!
– Ez ig az – erősítette meg eg y vidám hang az asztal távoli vég e felől. – Teli g yomorral és
üres zsebbel!
Bernard jóindulatúan elmosolyodott.
– Nálam – folytatta – , az eg yszerű katona a király. Közleg ények, tizedesek, őrmesterek...
mindenkit szívesen látok! A tiszteket azonban nem állhatom. A tisztek, drág a barátaim, a világ
leg alattomosabb, leg undokabb...
Eg yetértő füttyög etés és ordítozás fojtotta bele a szavakat. Bernard mag asan a feje fölött
összekulcsolta a két kezét, és g yőzedelmi táncot járt, akár eg y bokszbajnok. A Lég iós és Porta
ag g odalmasan fig yelték.
– Uraim! – üvöltötte túl Bemard a zsivajt – , mi Hamburg hoz tartozunk! Hamburg a mi
városunk! Hamburg Európa utolsó védőbástyája!
Ismét hang os ordítozás fog adta szavait. A leg többünket semmi nem kötötte Hamburg hoz, de
pillanatnyi lelkesedésünk ettől még töretlen volt. Ordítoztunk és a padlót dübög tettük, és
ölelg ettük eg ymást túlcsorduló szeretetünkben. A fellelkesült Bernard energ ikusan rátaposott
valakinek az ujjaira, majd vég ig trappolt az asztalon, belelépve a tányérokba, szétrug dosva a
poharakat.
– Sylvia! – Piás Bernard elkapta az eg yik felszolg áló lány karját. – Hova mész, kislány? Mit
képzelsz? Szolg álatban vag y, amíg az ital el nem fog y. Hozzál még sört, és g ondoskodj róla,
hog y senki ne szenvedjen hiányt semmiben!
Üvöltöztünk és fütyültünk, csapkodtuk az asztalokat és a székeket, eg ymás hátát és a saját
tenyerünket, ezúttal csak a puszta zajkeltés kedvéért. Azok, akik eg y időre eltűntek valamelyik
asztal alatt, most mag ukhoz tértek, és csatlakoztak hozzánk az őrjöng ésben. Bernard
lekászálódott az asztalról, és a zong ora felé intett.
– Énekeljünk! Készek vag ytok elénekelni Hamburg himnuszát, cimborák? Eg yszerre,
mindenki...
Rekedt, hamis, időnként böffenésbe csukló hang on énekelni kezdtük Bernard kedvenc dalát:
Das Herz von Sankt Pauli
da ist meine Heimat,
in Hamburg, da bin ich zu Haus.
(Szent Pál szíve,
 ott az én otthonom,
Hamburgban, csak ott élhetek boldogan.)
Az éneknek Steiner vetett vég et. Betámolyg ott a mosdóból, hog y közölje mindenkivel, az
este első hullarészeg , ájult bohóca meg tekinthető a mellékhelyiség ben. Eg y lármás éljent
követően az eg ész társaság kitódult a mosdóba, hog y meg nézze a pácienst. Eg y Feldwebel volt.
Merev részeg volt, annyira kifeküdt, hog y semmivel nem lehetett mag ához téríteni. Vad
örömkiáltások kíséretében a hat leg erősebb férfiú kicipelte, és a csatornába hajította. Az eset
után Porta olyan sokáig nevetett, hog y kiakadt az állkapcsa, de rövid ideig maradt íg y, mert
Pici g ondoskodott róla, hog y a helyére kerüljön.
A következő eg y órában további hét vendég kötött ki a csatornában. Piás Bemard születésnapi
partija lassan kimúlt, már csak a pállott sörszag , a cig arettafüst és a földön heverő
üveg cserepek maradtak. A Piás eg y ládában aludt.
Mi, nyolcan a 27. ezredtől eg ymást fél utca szélesség ben átkarolva ballag tunk vissza a
laktanyába.
– Szomjas vag yok! – rikoltotta Porta. A Herbertstrasse házfalai undorodva lökték vissza a
sörszag ú hang ot.
Ahog y eltántorog tunk eg y földalatti-állomás mellett, észrevettünk eg y öreg embert, aki eg y
kefével és eg y vödör festékkel vesződve eg y plakátot próbált felkenni a falra. Meg álltunk, hog y
seg ítsünk neki, de ő valami oknál fog va meg ijedt tőlünk, és elrohant, hátrahag yva a
felszerelését. Ha már meg álltunk, mi is nekiestünk a plakátnak.
– Mit ír? – kérdezte Porta.
Steiner előretartotta, és sikerült is elolvasnia az első szót – KÖZLEMÉNY – , mielőtt Barcelona
kikapta volna a kezéből, hog y belemártsa a rag asztóba.
– Ki a fene... – Porta elvesztette az eg yensúlyát, és a járdára zuhant. A lábamba kapaszkodva
akart felállni, minek eredményeképpen én is a földön kötöttem ki. – Ki a fene rag aszt plakátot
ebben az éjszakai órában?
Neg yedóránkba telt, mire nyolcan felrag asztottuk azt az eg y plakátot. Kiöntöttük a
rag asztót, elvesztettük a kefét, kettészakítottuk a papírt, összekentük mag unkat és eg ymást, de
vég ül még is sikerült felkényszerítenünk a falra a makacs jószág ot. A g ond csak az volt, hog y
eg yikünk se tudta elolvasni, és képtelenek voltunk rájönni, hog y miért. A Lég iós vég ül
meg fejtette a rejtélyt. Miközben mi buzg ón támog attuk hátulról, lekaparta a plakátot,
meg fordította, s úg y rag asztotta vissza.
– Mit ír? – kérdezte ing erlékenyen Porta, immár másodszor. Már meg int a földön üldög élt,
ezért nem sokat látott.
Steiner és Barcelona eg ymásba kapaszkodva eg yensúlyoztak a plakát előtt, és azon
fáradoztak, hog y fókuszba hozzák a betűket. A szöveg most fejjel lefelé volt. Mintha oroszul lett
volna. Steiner hang osan elmotyog ta a szavakat, Barcelona pedig udvariasan kijavította,
valahányszor elakadt eg y bonyolultabb szótag nál. Steiner azt mondog atta, hog y „köszönöm”,
meg hog y „sajnálom”, Barcelona pedig azt, hog y „ug ye nem harag szol, amiért kijavítalak”, és
ettől nag yon elrag adó volt a jelenet, kivéve azt, hog y közben eg yikük se bírt talpon maradni.
– Barátaim! – kiáltotta vég ül Barcelona. Szája elé tette a kezét, a szeme elkerekedett. – Ne
essetek pánikba! Őrizzétek meg a nyug almatokat! Üzenet a Gestapótól!
Steiner, aki váratlanul támasz nélkül találta mag át, nekiesett a falnak, és lassan lecsúszott a
járdára.
 – Olyan szomjas vag yok – nyöszörög te.
– Mit ír? – kérdezte eg y papag áj eg yhang úság ával Porta.
Barcelona belekapaszkodott a falba, hog y ő is el ne dőljön.
– Valakit fel fog nak akasztani – nyög te ki.
Porta, elég edetten a hallottakkal, hátat fordított nekünk, és lehányta az aluljáró lépcsőjét.
Papa leült a földre, hátát a lámpának vetette. Beszélni akart, de az első kísérletre még a száját
se tudta meg mozdítani. Várt eg y kicsit, aztán újra próbálkozott. A szavak eg yesével pottyantak
ki belőle, úg y kellett összeszedeg etni őket.
– Kit... fog nak... fel... akasztani?
Barcelona nekinyomta a homlokát a közleménynek.
– Elárulta a Führert... és a német népet... és a hazáját... Ma 17.15-kor lesz kivég ezve... Emilie
Dreyer...
Felszedtük Steinert meg Portát, és kart karba öltve folytattuk utunkat a zeg zug os utcákon, az
Ig azság üg yi Palota irányába. Barcelona és a Lég iós énekeltek:
Dragoner sind halb Mensch, halb Vieh.
Auf Pferd gesetzte Infanterie.
(A dragonyosok félig emberek, félig vadállatok,
Lóhátra ültetett marcona gyalogosok.)
– Az a nő... az a nő, akit fel fog nak akasztani... – seg ítség et várva néztem körül, de a többiek
mag amra hag ytak. – Az a nő... – vág tam bele újra – ismertük... ismerjük őt? Az, akit...
Hosszú időre csend lett.
– Lehet – szánt meg vég ül a Lég iós.
– Annyian meg halnak – filozofált Papa. – Háborúba mennek. Meg halnak. Nem emlékezhetünk
mindenkire.
– Mi is hamarosan háborúzni meg yünk – mondta Heide. – A zászlóaljban már készültség et
rendeltek el.
– Éljen! – kiáltotta Pici. – Hős vag yok!
Befordultunk a laktanya udvarára. Porta hirtelen nég ykézlábra ereszkedett a vezérkari szállás
előtti g yönyörű, bársonyos g yepen. Némi vesződség árán ülő helyzetbe húzta mag át. Mi
imbolyog va meg álltunk körülötte.
– Énekeljünk valamit ezeknek az alvó szarjancsiknak – javasolta. – Eg y kis dalt énekeljünk...
Hinka ezredesnek kurva van az ág yában. – Kacsintani akart, de eg yik szemét se tudta behunyni
a másik nélkül. – Ismerem azt a kurvát, eg y kankós ribanc, olyan fenn hordja az orrát, hog y
még a pontos időt sem mondaná meg eg y Oberg efreiternek. Énekeljünk nekik valamit, verjük
ki őket az ág yból.
A hang ja nyersen, erőteljesen szállt az ablakok felé, akár eg y haláltusáját vívó szamár
ordítása. Csatlakoztunk hozzá:
Im schwarzen Keller zu Askalon,
da kneipt ein Mann drei Tag,
bis dass er wie ein Besenstiel
am Marmortische lag.
 (Askalon sötét pincéjében
egy férfi vedelt három napig,
míg mereven, akár egy seprűnyél,
a márványasztalra nem került.)
– Jézusom! – lökte meg vetően a sarokba a felszerelését a Lég iós. – Átkozottul hülye eg y
munka a mag am korabeli embernek.
Közelharcot oktatott, s mint ilyennek, mindig kézbe kellett vennie a börtönökből és
táborokból érkező újoncokat.
Pici vállat vont, majd jóízűen beleharapott a sonkába, amit a 8. század raktárából csent
konzervből vájt ki.
– Miért csinálod, ha nem szereted? – motyog ta teli szájjal.
Az apró Lég iós lóg ó fejjel rág yújtott eg y cig arettára – sose hiányozhatott a szájából – , és
lassan, mereng őn kifújta a füstöt az orrlyukán át. Az asztalra könyökölt, s a cig aretta parázsló
vég ét eg y haldokló méh potrohának nyomta, lesve a rovar reakcióját. A méh hamarosan kimúlt;
a Lég iós fáradtan sóhajtott eg yet.
– Ha szabad kérdeznem, te miért lettél katona? – fordult Pici felé.
– Erre könnyű válaszolni – felelte Pici, ételt köpködve a szélrózsa minden irányába. – Nem
volt választásom. Vag y belépek a sereg be, vag y az utcán csavarg ok korg ó g yomorral. Én a
hadsereg mellett döntöttem. – Leharapott eg y újabb falat sonkát. – Először meg próbáltam a
lovasság ot, de ott túl nag ynak találtak. Azt mondták, túl nag y vag yok szeg ény lovaknak...
úg yhog y elküldtek a g yalog ság hoz. Az aztán szar volt! Mást se csináltunk, csak talpaltunk
eg ész nap. És azok a rohadék tisztek! – A padlóra köpött, de azután eszébe jutott, hog y étel volt
a szájában. Letérdelt, hog y összeszedje az elkóborolt sonkadarabokat. – Azt hitték,
beletaposhatnak a porba, csak azért, mert szocpolos g yerek voltam. Seg élyből éltünk, tudjátok,
mielőtt beléptem volna a sereg be.
– Világ os – bólog atott a Lég iós. – Eg yetértek veled, hog y nem volt választásod. Két rossz
között választhattál, ami szerintem nem is jelent ig azi választási lehetőség et.
– Még mennyire hog y nem! De hát – Pici a kézfejébe törölte a száját – , ilyen az élet. Veled mi
a helyzet?
– Velem? – A Lég iós arcán zord mosoly jelent meg . – Nekem se volt más választásom. Soha
nem kértem seg élyt, és soha nem volt zűröm a hekusokkal. Csak annyit tudok, hog y nem volt
munkám, a g yomrom pedig eg yre zajosabban kérte a mag áét. Papírt rág csáltam, ha szert
tudtam tenni rá; nem laktam jól tőle, de leg alább enyhítette a g yomor fájdalmait. '32-ben aztán
azt mondtam, hog y pá, Németország , és a naposabbnak vélt Franciaország ba mentem. Aztán,
amikor meg érkeztem Párizsba, rá kellett döbbennem, hog y éppolyan szürke, nedves és rideg ,
mint Berlin.
– És akkor mit csináltál? – kérdezte Pici a sonkát rág csálva.
A Lég iós cinkosan rákacsintott.
– Felszedettem mag am eg y prostituálttal az eg yik buszmeg állóban. Akkor még nag yon fiatal
voltam... Meg tanított eg y-két dolog ra, beleértve a franciát is – tette hozzá vig yorog va – ,
aminek később nag y hasznát vettem.
– Mért nem maradtál vele? – kérdezte Pici. – Nem volt elég jó dolg od? Miért léptél be az
ideg enlég ióba?
– Mint mondtam, nem volt más választásom. A kopók szimatolni kezdtek az öreg lány körül,
le kellett lépnem onnan. Nem volt kedvem sittre kerülni, úg yhog y beálltam az ideg enlég ióba.
– Vállat vont. – Lehetett volna rosszabb is. Lehet még rosszabb is...
Az ablakhoz ment, meg állt eg y pillanatra.
– Hé, mag a! – Felkapott eg y bakancsot, és az előtte elhaladó újonc után vág ta. – Van némi
felszerelésem, amit meg kell tisztítani. Pronto. És jó munkát vég ezzen, ha a nyakán akarja
tudni a fejét!
Az újonc, eg y hatvanon túli férfi, még korához képest is túlság osan meg tört és hajlott, a
Lég iós felé fordította vizenyős szemét. A Lég iós intett neki a fejével, az öreg ember pedig
eng edelmeskedett. Pillanatnyilag az volt a sorsa, hog y valaki másnak a felszerelését
tükörfényesre kellett pucolnia. A jövőbeni sorsa sokkal dicsőség esebb volt, bár leg alább annyira
értelmetlen: hősként kellett meg halnia a Dnyeper partján, Kijevtől északra.
A Lég iós becsukta az ablakot, és elnyomta a cig arettáját.
– Lehet még rosszabb dolg od is – mormog ta.
 Visszatérés a frontra

Másnap reg g el roppant sajnálatos esemény történt a lőtéren: Brandt Feldwebelt találat érte.
Nég yszer is, mind a nég y alkalommal a homlokán. Az eg yetlen vig asz az volt, hog y ő mag a
ebből a szörnyűség ből semmit se vehetett észre, már az első lövés vég zett vele. Ennek ellenére
mindannyian kellőképpen döbbentek voltunk. Az üg yeletes tisztet rög tön letartóztatták, és
órákon át vallatták, de vég ül eleng edték.
A meg rendült Pici és Porta önként vállalták a kellemetlen feladatot, amit a tetem eltávolítása
jelentett. Kimentek ketten, és felpakolták eg y teherautó platójára.
– Mitől ilyen nehéz? – morg olódott Pici. – Az ember azt hinné, hog y könnyebbnek kéne
lennie. Vég ül is, a lelke már eltávozott, nem ig az?
– Szerintem nem is volt lelke – vélte Porta.
Felmásztak a teherautó hátuljára, elővettek eg y pakk kártyát, és asztalnak használva a néhai
Brandt Feldwebelt, játszani kezdtek. Porta a hátsó zsebéből előhúzott eg y üveg snapszot.
Meg kínálta belőle Picit.
– Kösz. – Pici elvette az üveg et, és derekasan meg húzta. A kézfejével meg törölte a száját,
majd horkantott és köpött eg yet. – Eg yszerre lőttünk, Julius meg én. Eg y és ug yanabban a
pillanatban. Nem tudom, melyikünk találhatta el hamarabb ezt a szemetet.
Porta a snapszért nyúlt, és felnevetett, ahog y eszébe jutott a jelenet.
– Láttad, hog y elsápadt a többi rohadék, amikor látták, mi történt? Sejtik az átkozottak, hog y
szándékosan csináltuk, csak nem tudnak ránk bizonyítani semmit. Fog adjunk, hog y eg ész este
ing yen fog unk piálni?
– Remélem. – Pici meg int az asztalra köpött. – Szerinted már a pokolban van?
– Hol lenne másutt? Odafent be se eng ednék a tetűt.
– Te mondtad. – Pici kikapta Porta kezéből az üveg et, és eg y pillanatig tűnődve nézte. – Azon
filózok, vajon minket be fog nak-e eng edni oda, ha eljön az ideje. Te hog y g ondolod?
– Sehog y. – Porta összekeverte a kártyákat, majd villámg yorsan kiosztotta a lapokat. – Ilyen
értelmetlenség ekre nem pazarolom az intellig enciám. Fog d a kártyáidat, és kezdjük.
– Jó. – Pici letette az üveg et, eng edelmesen felkaparta a kártyákat a Feldwebel széles hátáról,
és jól meg nézte őket. – Az ag y szétfröccsent mindenfelé. Láttad? Amikor kihoztuk?
– Na és?
– Semmi. Csak úg y mondtam. – Pici leeresztette a kártyáit. – Kíváncsi voltam, láttad-e.
– Újabb g ondolat ötlött az eszébe. Portára vig yorg ott. – Tudod, mit? Elmeg yek, meg látog atom
a nőjét. Felvidítom eg y kicsit. Meg mondom neki, hog y úg yis csak eg y tetű állat volt, nem
sokat vesztett el a személyében. Főleg akkor nem, ha ág yba bújik velem. Vég eredményben
ezzel tartozom neki. Ha elvettem a pasiját, valamivel pótolnom is kell érte.
– Eg yetértek – mondta méltóság teljesen Porta. – Nag yszerű ötlet. Tetszik. Csak eg y ilyen
vajszívű fickó, mint te, lehet ennyire fig yelmes. De ha már a tartozásról van szó, szerintem az
eg ész század tartozik neki.
Késő este volt, mire visszatértek a laktanyába, ezért leparkolták a teherautót, és otthag yták a
holttestet a hátuljában. Majdnem eg y hétnek kellett eltelnie, mire valaki szag ot fog ott.
Néhány nappal később, röviddel azután, hog y az ezred parancsot kapott az indulásra, eg y
újoncokból álló különítmény masírozott át az udvaron. Néhányan az ablakból fig yeltük őket.
Papa eg yszer csak a szoba belseje felé fordult, és odakiáltott a Lég iósnak:
– Hé, Alfréd, g yere g yorsan! Ezt meg kell nézned!
A Lég iós az ablakhoz tolakodott, és a Papa által mutatott irányba nézett.
– Átkozott leg yek, ha nem ő az! – Felröhög ött, és oldalba bökte Papát. – Rég i barátunk, a
Stabsfeldwebel! Üdvözöljük!
Kinyitották az ablakot, integ etni, kiabálni kezdtek. Stahlschmidt Stabsfeldwebel felnézett.
Eg yből felismerhette őket, mert még abból a távolság ból is láttam, hog y elsápad. Az oldalán
masírozó újonc nem más volt, mint Stever Oberg efreiter. Felpillantott a Lég iósra, aztán
g yorsan elkapta borzalommal teli tekintetét. A leg rosszabb rémálma vált valóra.
Porta kidug ta a fejét Papa és a Lég iós közt, és g únyosan odavetette:
– Hát sikerült! Hamarosan elhúzunk innen. Még néhány nap, és lekéstétek volna a vonatot!
A menet tovább trappolt. A közepén eg y trombitát cipelő férfi lépdelt. Zöld zubbonya
g allérján még látni lehetett a letépett fekete SS-jelvény helyét. Ahog y elhaladtak az ablak előtt,
reménykedőn Portára nézett, aztán lehajtotta a fejét.
– Ki ez? – kérdeztem. – Barátod?
Porta elmosolyodott.
– Néha üzletet szoktam kötni vele – felelte elég edetten.
Edel Hauptfeldwebel a szokásos meleg fog adtatásban részesítette az újonnan érkezetteket,
nem hag yott ki eg yetlen fenyeg etést, sértést és átkozódást sem, ami a repertoárjában szerepelt.
A hét hátralevő részében, közölte, a takarítás terén fog ják hasznossá tenni mag ukat. Különösen
az illemhelyek tisztán tartására kell majd koncentrálniuk. Ha a vécécsészék nem lesznek
naponta kétszer csillog óra súrolva, fig yelmeztette őket, akkor személyesen fog ja leharapni a
fejüket.
Ahog y Edel a beszéde vég e felé közeledett, Hinka ezredes sétált oda az újoncokhoz.
Jóindulatúan körbemosolyg ott, eg y pillanatra felvidítva az újak szívét.
Edel az ezredes felé perdült, összecsapta a bokáját, és frissen, üdén tisztelg ett.
– Edel Hauptfeldwebel, uram, 5. század, húsz újonccal.
Hinka vég ig nézett a társaság on, és halkan felnevetett. Mivel különösebb okot nem adtak rá,
hog y nevessen, az emberek meg int búskomorság ba süllyedtek. Hinka a műsort az ablakokból
élvező 5. századra nézett, és elmosolyodott.
– Köszönöm, Hauptfeldwebel. Meleg ítse fel őket eg y kicsit. Meg tenné? Hadd érezzék
mag ukat otthon. Azt hiszem... – ismét az ablakok irányába nézett – azt hiszem, hog y Kalb
g ondjaira fog juk bízni őket.
– Értettem, uram.
Edel a Lég iósért akart indulni, de az már lent is volt az épület előtt. A Lég iós odasietett az
ezredeshez, tiszteleg tek eg ymásnak.
– Húsz újonc... Be kell vezetnünk őket az itteni életbe, hozzá kell szoktatnunk őket a mi
módszereinkhez. Már nincs sok időnk, teg yen meg mindent... Gondolja, hog y képes lesz rá?
A Lég iós vég ig pásztázta a húsz ag g odalmas arcot.
– Nem fér hozzá kétség , uram.
– Helyes. Mutatkozzunk be, aztán mag ának hag yom őket.
Az ezredes lassan, leereszkedően vég ig sétált az újoncok előtt. A Hauptfeldwebel peckesen
lépdelt mög ötte, a Lég iós könnyed macskaléptekkel követte őket. Hinka meg állt Stahlschmidt
előtt.
 – A neve?
– Stahlschmidt, uram. Stabsfeldwebel...
Hinka belenézett a papírokba.
– Mag a a helyőrség i fog házban tevékenykedett? Még soha nem volt a fronton.
– Nem, uram. Nem eng edhettem meg ma...
Az ezredes eg y kézmozdulattal elhallg attatta.
– Ne fárassza mag át mentség ek felsorolásával, nem szükség es. Hamarosan a harctérre kerül.
Attól tartok, hamarosan vég et érnek boldog napjai. Eljött az ideje, hog y aktívan részt veg yen a
háborús erőfeszítésekben. Majd meg látjuk, hog y veszi az akadályokat. – A papírokba nézett, és
elkomorodott. – Úg y... Azért került hozzánk, mert rosszul bánt a g ondjaira bízott fog lyokkal.
– Sajnálatos félreértésről van szó, uram – mondta a Lég iós csendesen baljós jelenlététől
rekedten Stahlschmidt. – Valami tévedés történt, uram, én nem csináltam semmit. Én nem
lennék képes rá.
– Hog yne, Stabsfeldwebel. Aki idejön, mind tévedésből kerül ide. Ez már rég óta közismert
tény.
Az ezredes továbblépett. Edel is továbblépett. A Lég iós meg állt eg y pillanatra, jég hideg
tekintettel a Stabsfeldwebel szemébe nézett. Vég ül tűnődve meg simog atta a sebhelyét, rosszat
sejtetően elmosolyodott, aztán szó nélkül ő is az ezredes után lépett.
Hinka Stever előtt állt.
– Szintén a fog házból? Talán tisztog atás volt odaát?
Stever nyelt eg yet.
– Én is csak azt mondhatom, uram, hog y sajnálatos eset.
– Ó, én is. – Hinka bólintott, és továbbment. Edel úg yszintén. A Lég iós előtte is meg állt.
– Menjen, keresse meg Porta Oberg efreitert. Mondja meg neki, hog y én küldtem. Tudni
fog ja, mit kezdjen mag ával. Már beszéltem mag áról neki, mindent tud az üg yeiről.
Stever túl rémült volt ahhoz, hog y mozdulni tudjon. Dermedt vig yázzban állt, a Lég iós
hosszú, eleven sebhelyének a látványától delejezetten.
– Nos? – A Lég iós felvonta fél szemöldökét. – Parancsot adtam. Javaslom, hog y teg yen eleg et
neki.
Többé üg yet sem vetve Steverre, követte az ezredest. Hinka az ex-SS-sofőr előtt fékezett le. A
trombitára mutatott.
– Tud játszani rajta?
– Ig en, uram. Trombitás voltam eg y lovasság i ezrednél. Florian Geyer SS.
– Valóban? És mi hozta sorainkba?
Kleber szég yellősen lesütötte a szemét.
– Lopás, uram. És feketepiaci üzérkedés.
– Mit lopott?
– Izé... krumplit, uram. – Kleber arca láng vörössé vált. – Krumplit és cukrot.
– Krumplit és cukrot. Elég ostobán hang zik, nem?
– De ig en, uram.
– Hm. Nos, jót fog tenni mag ának, ha eg y kis harcot lát. Az majd remélhetőleg elvonja a
fig yelmét az ételről.
Az ezredes sorra vette az összes újoncot. Mindeg yikük félelemmel veg yes tisztelettel nézett
fel rá. Edelt ag g ódva méreg ették, a Lég ióst pedig leplezetlen rémülettel. Vég ül az ezredes a
nyomában loholó Edel Hauptfeldwebellel eg yütt távozott; az újoncok mag ukra maradtak a
Lég ióssal, akinek első dolg a az volt, hog y bal szemére húzta a sapkát – a képzeletében még
mindig az ideg enlég ió fehér sapkája volt – , és a szájába big g yesztett eg y cig arettát.
– Ide fig yeljenek, mag uk lusta disznók – mondta anélkül, hog y kivette volna a cig arettát.
– Itt újak, még nem ismerik a dörg ést, de eg yvalamit jó, ha már a leg elején a fejükbe vésnek.
Meg ne próbálják keresztezni az utamat! Az ideg enlég ióban szolg áltam, aztán három évig
Torg auban voltam eg y különleg es zászlóaljjal. Most pedig itt vag yok, és mag uk is itt vannak,
úg yhog y csak azt mondhatom, az ég keg yelmezzen mag uknak!
Papa az ablakból fig yelte, hog y a Lég iós a leg távolibb és leg félreesőbb g yakorlótér felé vezeti
a szerencsétlen bandát, ahol azt tehet velük, amit akar. Papa meg csóválta a fejét.
– Nos, ez eg y időre kielég íti. A Lég iós nehezen felejt...
Keményen meg dolg oztatta az újakat. Három órán át g yötörte őket. Mezítláb szaladtak az
udvar kemény, kavicsos talaján, aztán kimentek az iszapba, ahol nég ykézláb caplattak
fulladásig . Ezután a lövészárkon kellett átug rálni, és mindazok, akiknek ez nem ment,
visszatérhettek a fülig érő iszapba. És a Lég iós mindent vég ig csinált velük eg yütt, francia és
német szitkokkal bátorítva őket, miközben a cig aretta eg yetlen pillanatra se hiányzott a szája
sarkából.
– Ne hig g yék, hog y mag uk ellen vag yok! – ordította nekik. – Távolról sem, én a leg jobbat
akarom mag uknak! Néhány hét kemény g yakorlás, és már meg se fog kottyanni! Térdre, mag a
ott, azt mondtam, térdre! Ne féljen a sártól. Nyelje a sarat, falja a sarat, mit számít eg y kis
nedves föld? Előbb menjen át rajta, utána majd ráér léleg ezni!
Hinka ezredes eg y Tig ernek dőlve fig yelte őket. Alfred Kalbnak kemény iskolája volt: az
éhezés, a lég ió, Torg au, a 27. harckocsizóezred... Sok helyen harcolt, és még mindig életben
volt. Az embernek keménynek kell lennie, ha életben akar maradni. Az ezredes a fejét csóválva
elnevette mag át. Nem irig yelte a Lég iós hozzáértő keze alatt szenvedő, verejtékező katonákat.
– Jól van, most pedig ismét futás!
Miközben az emberei az iszapból az udvarra rohantak, onnan pedig vissza az iszapba, és íg y
tovább, a Lég iós leült eg y faládára, és elővette a sípját.
– Eg y sípszó azt jelenti, hog y futás. Kettőre hasra vetik mag ukat, három sípszóra pedig
összetett lábbal ug rálni kezdenek. Világ os? Világ os. Próbáljuk meg .
Kerek eg y órán át próbálták. Az emberek kezdtek botladozni, a sípszó azonban ug yanolyan
friss, metsző volt, mint az első percben.
– Jól van, ennyi elég lesz ebből. – A Lég iós fejcsóválva vég ig mérte őket. – A jó ég tudja, mi
lesz mag ukkal a fronton evvel a kondícióval. Öt percig se fog ják bírni. Rendben, mondok
mag uknak valamit. Nincs kedvem tovább veszteg etni az időmet mag ukra, de meg szakad a
szívem, ha ilyen esetlen fickókat látok. A mag uk, és csakis a mag uk érdekében, hog y eg y kicsit
meg edződjenek, tartunk még eg yórányi menetelést.
A húsz embert különböző barakkokban helyezték el. Stahlschmidt hozzánk került. Kapott eg y
szekrényt, amibe haladéktalanul neki is látott bepakolni a holmiját. Csendes volt és letört,
eg yenruhája alatt izzadság teng erben fulladoztak a bolhák. Az ág yán feküdt elnyúlva, amikor a
Lég iós bejött, és eg yenesen odament hozzá.
– Valamit el kell mondanom mag ának Stahlschmidt. Azt a műsort, amit az előbb rendeztem,
csakis mag ának köszönhetik a társai. És lesz még ennél cifrább is. A többiek nem érdekelnek,
eg yedül mag a. A g ondviselés küldte ide, és én minden erőmmel azon leszek, hog y
kihasználjam ezt a páratlan lehetőség et.
Stahlschmidt felült az ág yban, és remeg ő ajkakkal kinyög te:
 – Ide nézzen, Kalb, én tudom, hog y kivan rám azért, ami a hadnag yával történt, de nem én
tehetek róla, hog y kivég ezték, az isten szerelmére!
– Arról viszont ig en, hog y szétrug dosták a fejét és félholtra verték már az első este! – A
Lég iós a falnak lökte Stahlschmidtet, és fél kézzel elkapta a torkát. – Sajnos, még nem tudtuk
elkapni a rohadékot, aki a kivég zésről tehet. Mit g ondol, miért van itt? Azért, mert az a
nag yokos azt hitte, meg elég szünk mag ával! Bielertről beszélek, ha még nem jött volna rá. Ne
ag g ódjon, az ő ideje is eljön majd, de eg yelőre mag a van soron, és én g ondoskodni fog ok róla,
hog y meg bánja minden g aztettét. Ha nem az én kezem alatt hal meg , akkor majd kibelezik az
oroszok. De bárhog y is történjen, Stahlschmidt, eg yvalamit jól jeg yezzen meg : nincs keg yelem.
A fronton nincs keg yelem, Stahlschmidt.
Keményen a falnak csapta a Stabsfeldwebel fejét.
– Álljon fel, ha mag ával beszélek! Ez az első, amit meg kell tanulnia!
Stahlschmidt felállt. A Lég iós hátrébb lépett, összeszűkült szemmel meg nézte mag ának,
aztán morg ott valamit, és a saját ág yához ment. Amint biztonság os távolság ba került tőle,
Stahlschmidt mérg esen belerúg ott a leg közelebbi bakancspárba, és kimerülten visszazuhant az
ág yra. Balszerencséjére éppen Pici bakancsait találta felrúg ni.
Amint Stahlschmidt feje a párnára hanyatlott, Pici – aki eddig békésen kolbászt majszolt
– eg y hang os harci kiáltással rávetette mag át. Elkapta Stahlschmidt eg yik vállát, mag a felé
fordította a férfit, és az öklével állon vág ta. Az ütést továbbiak követték, aztán Stahlschmidt
eg y rémült ordítással leesett az ág yról, Pici lába elé. Pici hasra fordította, ráug rált néhányszor
a hátára, aztán meg vetően az ág y alá lökte. Ezután visszamászott az ág yára, felkapott két üveg
sört, a fog ával kibontotta őket, és eg yszerre mindkettőből inni kezdett. Erre a mutatványra
eg yedül ő volt képes. Az üres üveg eket hanyag ul a nyög décselő Stahlschmidt fejére hajította. A
Stabsfeldwebel, akinek közben sikerült feltérdepelnie, visszazuhant a földre.
Eg y új korszak kezdődött a Stabsfeldwebel számára; a kemény munka és a veszély korszaka.
Az az ember, aki eddig csak osztog atta az ütéseket, most hirtelen a szenvedő szerepében találta
mag át.
Késő éjszaka, tele sörrel és eg ymás iránti jó szándékkal, Porta és Rudolf Kleber felkaptattak a
katonakórház mög ötti Navig ációs Iskolához vezető meredek, kanyarg ós utcán. A domb tetején
eg y padot találtak. Leültek eg ymás mellé, és hosszú ideig nem szóltak eg ymáshoz, az alvó
város neszeit hallg atták.
– Jól van – szólalt meg eg y idő után Porta – , ha azt mondod, hog y tényleg olyan jól tudsz
játszani, akkor nem bánom. De fig yelmeztetlek, Hinkának olyan a hallása, mint eg y
karmesternek! Nag yon össze kell kapnod mag ad, ha helyt akarsz állni nála.
– Hadd mutassam meg neked, mit tudok! Kérlek!
Kleber áhítatosan elővette a trombitát a tokjából, meg nyalta néhányszor a fúvókát, aztán a
szájához emelte a hang szert, és a szeme sarkából Portára nézett.
– Az eg yik leg jobb ezrednél szolg áltam – dicsekedett. – Még a nürnberg i nag y parádén is
részt vettünk. Eg yszer még Adolf eg yik bankettjén is zenéltem. És...
– Fog d be a pofád, és játssz inkább valamit – hallg attatta el Porta.
Kleber felállt, vett eg y mély léleg zetet, és fújni kezdte a hang szert. Eg y lovasság i fanfár
dallamai hasítottak bele az éjszakába.
Porta az orrát túrva üldög élt. Mintha nem is hallotta volna a trombitaszót.
Kleber eg y g yalog ság i fanfárral folytatta, aztán türelmetlenül Porta felé fordult.
– Nos, mit játsszak neked? Mit szeretnél hallani?
 – Fog almam sincs. – Porta elnyomott eg y ásítást. – Attól füg g , mi a választék.
– Játszhatok neked bluest.
– Azt nem lehet – rázta meg a fejét Porta. – Nem elég g é hazafias. A blues jenki zene. Ha valaki
meg hallja, eg ykettőre a lág erben találhatjuk mag unkat.
– Csak nem félsz? – kérdezte g únyosan Kleber.
– Nem – felelte Porta. – De ne erőltessük a dolg ot. Sokan mondták már nekem, hog y tudnak
bluest játszani, de eddig még eg yikük se bizonyította be.
– Akkor fig yelj ide. Hallg ass és fig yelj.
Kleber tudta, hog y nag y kockázatot vállal, de vérbeli zenész volt, és ebben a pillanatban a
zenén kívül más nem érdekelte. Hátrahajtotta a fejét, és az ég bolt, a csillag ok felé emelve a
trombitát, belesírta minden fájdalmát az éjszakába. A felhők mög ül, mintha a zeneszó csalta
volna ki, előbújt a hold, fénye lág yan meg csillant a trombita ezüstös testén.
– Nem rossz – ismerte el Porta. – Halljunk még valamit.
A hang jeg yek láthatatlan csillag porként szálltak alá az alvó városra. Nem sokkal később eg y
rendőr jelent meg , a lejtőtől zihálva. Kleber bűnbánóan közelebb lépett hozzá, várva, hog y a
közeg félbeszakítsa, de az a fejét félrebiccentve elbűvölten hallg atta a zenét.
– Memphis Blues – mondta vég ül. Odasétált Porta mellé. – Memphis Blues... milyen rég en is
hallottam. – Levette a sapkáját, eg y zsebkendővel meg törölte verejtékező, kopasz fejét, és leült
a padra.
Két lány baktatott fel a dombtetőre. Őket is Kleber mág ikus trombitaszava vonzotta oda.
Kleber olyan elszántság g al játszott, mintha az élete füg g ött volna tőle. A közönség e csendben
hallg atta.
Kleber kérdőn Portára nézett.
– Nos?
– Elég jó – felelte Porta. – Ismered ezt? – Fütyörészni kezdett.
– Ah, ig en! – derült fel a rendőr arca. – Ezt is ismerem. A Deep River.
– Várjanak eg y kicsit – eresztette le a trombitát Kleber. – Ne siettessenek. – Most már a
művész volt. A zenéje befolyása alá kerültek, és ő ezt tudta. Meg várakoztatta őket, élvezte,
ahog y a feszültség eg yre mag asabbra hág .
Aztán a rég i blues mag ával rag adta őket. Hallották a rabszolg ák énekét, a millió láb
dobog ását, a lovak patkóinak a csattog ását a kemény talajon, a tankok és a motorizált járművek
dübörg ését...
Kleber abbahag yta a játékot. Kifog yott a léleg zetből. Ismét Porta felé fordult.
– Nos, mi a véleményed?
– Hallottam már rosszabbat is – vig yorodott el Porta. – Hallottam rosszabbat is.
– Meg hiszem azt! – mondta sértődötten a rendőr. – Mit akar még ?
– Mag a ezt nem értheti – világ osította fel Porta. – Ez a fickó hivatalosan akar játszani. Eg y
századnál. Eg y ilyen feladatra csak az alkalmas, akit mag uk a múzsák csókoltak homlokon. Az
nem olyan, mintha eg y zenekarban játszana az ember. Arra bárki képes. Nekünk fog sz játszani,
a fronton – nézett keményen Kleberre. – A halálba fog sz küldeni embereket! A te
bádog trombitád lesz az utolsó hang , amit eg yesek hallani fog nak. Fel tudod ezt fog ni?
Csend követte szavait. Porta eg y olyan világ ról beszélt, amit a többiek nem ismertek. Olyan
világ ról, ahol a halál volt az eg yetlen meg bízható dolog , és ahol a két világ határát átlépő
katonák olyan tehetetlenné váltak, mint az újszülött kisg yermek.
– Ig en, értelek – motyog ta Kleber. – Erre még sohase g ondoltam.
 – Nem olyan lesz, mint a parádén.
– Nem, elhiszem neked.
– Vag y Adolf valamelyik nyálas bankettjén.
– Mit szólsz ehhez? – rag yog ott fel hirtelen Kleber arca. – Eg y zenész halála... Viva la muerte...
A trombita zeng ő hang on belezokog ott az éjszakába. Sóhajtozva, remeg ve, jajg atva mesélte
el a mindhalálig zenélő muzsikus történetét. A leveg ő meg telt szomorúság g al.
Viva la muerte. Viva la muerte...
– Jól van – szólalt meg Porta. – meg látom, mit tehetek. Ha rajtam múlik, te leszel a század
kürtöse.
Elmentek anélkül, hog y eg y szót is szóltak volna a rendőrhöz vag y a két lányhoz.
Nyolc nappal később az ezred meg kapta a távozási parancsot, és a laktanyában pillanatokon
belül minden a feje tetejére állt. Mi még mindig nem kaptunk új parancsnokot Ohlsen hadnag y
helyére, ezért időleg esen Hinka ezredes vette át a parancsnokság ot. Nem bántuk, jobb volt az
ezredes, mint eg y ideg en, akit még sohase láttunk. Előléptetése előtt éppen az 5. század
parancsnoka volt, íg y mindannyian jól ismertük.
Mielőtt vég leg elhag ytuk volna a laktanyát, új kürtösünk meg mutatta nekünk, mit tud.
Miközben mi elérzékenyülve vig yázzban álltunk, eljátszotta nekünk a búcsúfanfárt:
Adieu, vieille caserne,
Adieu, chambrées puantes...
(Ég veled, régi laktanyánk,
Ég veletek, verejtékszagú szobák...)
Már meg int mennünk kellett. Vissza, a frontra. Ez mindig felkészületlenül érte az embert.
Rég óta tudtuk, hog y be fog következni, de akkor is felkészületlenül érte az embert, és Kleber
bánatos trombitaszója sokunk torkába g ombócot g yűrt.
A vonat lassan kig ördült az állomásról, majd Hamburg ból, aztán Németország ból. A frontra
tartottunk. Monte Cassino volt az úti cél. Ekkor még nem tudtuk, Hinka ezredes még nem
nyithatta ki a lepecsételt parancsot. De oda mentünk. Monte Cassinóra.
 Tartalom

Prológus
A spicli
Hamburg
Őrségben a Gestapónál
Porta és az SS
Előzetes letartóztatás
Katonás fegyelem
Kivégzés
Születésnapi muri
Visszatérés a frontra
Tartalom

* önkéntes német kommunistákból toborzott zászlóalj

* Nagy Frigyes
* Másodosztályú Vaskereszt
* Honvédelmi Közlöny
* stratégiai gyakorlat
* Kriegwerdienstkreutz 1-e Klasse (Első Osztályú Hadi Érdemrend)