© Riley Baker 2023

ISBN: 978-615-819-425-9

Minden jog fenntartva,

beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,
illetve rövidített kiadásának a jogát is.
A szerző írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában
nem sokszorosítható.

Szerkesztette: Vajda Dóra, Babos Boglárka

Tördelés: Blue’s Book Solution
Korrektúra: Flach Viktória és Babos Boglárka
Borítót tervezte: Riley Baker
Nyomdai munkák: Pannónia Nyomda Kft.

www. facebook.com/rileybakerauthor
www.instagram.com/author_rileybaker

Riley Baker eddig megjelent regényei:

Lopott szerencse
A Happy End után
Találj vissza
Szavad nefeledd!
Utóirat: Elvittem az autót!
A boldogító nem!
 Past Lives – Martin Arteta, creamy, 11:11
Music Group
Cinderella Snapped – Jax
Little Girl Gone – Chinchilla
Criminal – Britney Spears
Moral Of The Story – Ashe
Fortunate Son – Crcedence Clearwater Revival
Bird Set Free – Sia
If You Could See Me Now – The Script
House Of Memories – Panic! At The Disco
Daylight – David Kushner
Take Me To Church – Hozier
If Not For You – Måneskin
Elastic Heart – Sia
All The Things She Said – t.A.T.u.
Le Parole Lontane – Måneskin
Anthem – Yonaka, Barns Courtney
If I Can Dream – Måneskin
Saturn – Sleeping At Last
„Minden nőnek van egy őrült oldala, amelyet csak a megfelelő férfi
tud kihozni. ”
– Harley Quinn
– Lelőni! – mondta apám könyörtelenül.
Zaiden gondolkodás nélkül elém lépett és erőteljesen maga mögé
taszított.
Gyomrom megfeszült, testem, akár egy ócska rongybaba, úgy
roskadt össze a valóság terhe alatt.
Apám meg akar ölni.
Apám meg fog ölni.
A tehetetlenség a nyakam köré tekeredett. A fojtogató érzés
pedig méregként áramlott szét a vénáimban és teljesen megbénított.
Apám jelenléte olyan volt, mintha balesetet szenvedtem volna és
bénultan feküdnék az út közepén. Kezeim remegtek és
kétségbeesetten próbáltam az emlékeimbe menekülni. Keresni
valamit, ami emlékeztet arra, hogy nem szabad feladnom. De az
emlékek olyan távoliak voltak, hogy hiába kapaszkodtam két
kézzel, hogy akárcsak egyet is megragadjak, apám jelenléte nyakon
ragadott és visszarántott a valóságba.
Ha az embernek lehet élete legrosszabb napja, akkor nekem
határozottan ez volt az. A nap, amikor viszontláttam az apámat.
Akinek kiskoromtól fogva eltökélt szándéka volt, hogy bántson
engem és a húgom csak azért, hogy anyámat szenvedni lássa.
Ha felnyomod az ördögöt a zsaruknál, akkor addig nem fog
nyugodni, amíg magával nem visz téged a pokolba.
 Acélszürke szemébe néztem, amiből hiányzott a könyörület.
Szerettem volna, hogy élénken éljen bennem az a kép, amikor
ugyanez a tekintet még biztonságot nyújtott, de a sok vele
kapcsolatos rossz emlékem mindent eltörölt.
Légzésem elakadt.
Nem akartam levegőt venni.
Nem tudtam levegőt venni.
Fuldokoltam.
Trevor egy kegyetlen szörnyeteg volt. Embereket öletett meg
bűntudat nélkül. Családokat tett tönkre.
Köztük a sajátját is.
Átgázolt mindenen és mindenkin. Bárkinek képes volt a bizalmát
megvásárolni. Ha nem, akkor kizsarolni.
Apám maga volt az ördög. Sajnos nem a jófej Lucifer-féle.
Hanem az, akitől jobban teszed, ha távol tartod magad. Kivéve, ha
te vagy a lánya. Mert ha a kicseszett lánya vagy, akkor az egész
életed el van cseszve.
Gúnyos mosoly húzódott a szája sarkában.
Láthatóan élvezte a helyzetet, hiszen erre a pillanatra készült, és
minden egyes másodpercét ki akarta élvezni. Láttam, ahogy
tűzijáték robban a szemében, ő pedig a páholyból élvezi a műsort.
Trevor ismét az embereire nézett, és jelzésként könnyedén
megemelte a kezét. Testem remegni kezdett, amikor az egyikük
egyenesen felénk fordult, majd kíméletlenül meghúzta a ravaszt.
 Korábban

Az agyam kikapcsolt, miközben a kerekekkel felszántottam az

aszfaltot. Az adrenalin utáni sóvárgásomat csak így tudtam
enyhíteni. A sebességért éltem, vagy ő élt értem, akárhogy is,
mindig nyertem. Nem volt ellenfelem, és elég hülyének kellett
lenni ahhoz, hogy valaki ellenem fogadjon. Nem ismertem
halálfélelmet, ami elég nagy előny egy motorversenyen.
A győzelem hangja édesen kúszott a tudatomba, amint
lefékeztem. Levettem a sisakot a fejemről, Manhattan éjszakai
fényei pedig segítettek a pulzusomat visszarázni a normál
kerékvágásba. Fejemet oldalra fordítottam, amikor megpillantottam
egy cseppet sem a roncstelepre illő autót.
Nem rémlik, hogy bárkinek is küldtem volna meghívót.
A Range Rover ajtaja kinyílt, és egy barátságtalan, öltönyös ürge
sétált a hátsó ajtóhoz.
Csak nem az elnök látogatott el személyesen?
Hallottam a hátam mögött, ahogy a verseny vesztese közelít
felém.
– Remélem, majd az első sorból nézhetem végig, amikor
legyőznek.
– Vigyázz a jókívánságokkal, nehogy még több haverod
zsebpénzét elszedjem! – Gúnyos mosolyom erős túlzásnak
éreztem, de ez a kis szarházi semmiből nem tanult. Ez már legalább
a huszadik alkalom volt, amikor nem tudta velem tartani az iramot.
– Egyszer valaki úgyis meg fogja törni a fene nagy szerencséd.
– Addig állj fél lábon! – Odanyújtottam elé a tenyerem, hogy
emlékeztessem a megállapodásunkra. Idegesen átszámolta a pénzt,
utána a kezembe nyomta az ötszáz dollárt, majd felült a motorjára,
és elhajtott.
Visszafordultam a Range Rover irányába.
Ó, hogy az a kurva élet!
Egyből felismertem a sötét öltönyös alakot, aki az autó oldalának
támaszkodott. Pár másodpercig farkasszemet néztünk egymással,
aztán megindult felém.
– Újabban ezzel keresed a pénzed? – Trevor megvetően
méregette az alattam lévő motort.
– Apád gondolom nem tud erről, jól sejtem?
Gyűlölöm ezeket a sehova nem vezető kérdéseket. Ha valaki,
akkor ő tudta csak igazán, hogy apám szarik rám, felőle fejbe is
lőhetnének, az sem hatná meg.
– Miért jöttél? Van egy olyan sejtésem, hogy nem a testi épségem
miatt aggódsz.
Szemöldöke megemelkedett és szarakodás helyett egyből rátért a
lényegre.
– Van számodra egy üzleti ajánlatom.
– Nem érdekel – válaszoltam, egyenesen a szemébe nézve.
Fejét hátravetve harsányan felnevetett.
– Ennyire jól keresel a versenyekkel?
– Kötve hiszem, hogy arra akarsz megkérni, hogy vásároljak be a
nagymamának.
– Tehát élből elutasítod az ajánlatom? Tudod, hogy mennyire
utálom, ha valaki nemet mond nekem, pláne, ha az illető az
adósom.
– Ki vele, mit akarsz?
 – Na, ez máris jobban tetszik... Baromi egyszerű dolgod lesz.
Meg kell figyelned a lányomat.
– De ez nem valami mocskos meló, ugye?
– kérdeztem, mintha számított volna, hogy milyen szarsággal áll
elő. Csak le akartam tudni, amivel tartozom. Ha nem kell hullákat
elrejtenem, akkor részemről mehet a dolog.
– Csak egy baráti szívesség. – Kimért, öltönyös farok stílusban
válaszolt, amiből egyből leszűrtem, hogy hazudik. Meg persze az
unszimpatikus vigyora is erről árulkodott.
– Az tudjuk, hogy nálad mit jelent – feleltem vállat vonva, de az
igazság nem mindig boldogít, szóval nem nagyon forszíroztam
tovább a dolgot.
– Én is változhatok, nem? – vetette oda cinikusan.
Gondolom, Sztálinnak is voltak ilyen tévképzetei magával
kapcsolatban.
– Az emberek nem változnak, csak megtanulják elrejteni a sötét
oldalukat. – A válaszom semmi látványos reakciót nem váltott ki
belőle, inkább gyorsan átváltott a jó öreg Trevor-féle módszerre.
– Ugye emlékszel még arra, hogy mit jelent az adósomnak lenni?
Ha az ördögnek tartozol, azt nem felejted el, de legalább az
esélyt megadhatta volna, hogy néhány másodpercig elhiggyem azt
a mesét, hogy már tényleg nem az a féreg, aki évekkel ezelőtt volt.
– Tényleg megváltoztál. Eddig fegyvert szegeztél az emberek
halántékához, most csak simán zsarolsz.
– Csak figyelned kell a lányra, ennyi a feladatod. Ez menni fog,
ugye?
Trevor apám és a semmirekellő nagybátyám cimborája. Múltját
tekintve tanácsos volt nem ellenkezni az akaratával, mert ha a
listája élére kerültél, akkor könnyen elásva találhattad magad a
sivatag kellős közepén. És azzal a verzióval még igencsak jól jártál.
– Szemmel tartani egy lányt? Azt hiszem, megbirkózom vele.
 Miféle pancser kis fasznak gondol? Hogy nem tudok megfigyelni
egy kiscsajt?
– A nagybátyádnál dolgozik. Derítsd ki, hogy kik a barátai,
mikor kel, mikor fekszik, milyen gyakran találkozik az anyjával és
a húgával, és milyen életet él. Mindent tudni akarok róla.
Megértetted?
– Trevor, a világért sem akarnék kötekedni veled, de ebben neked
mi a jó?
Sosem szívleltem ezt az embert. Az aurája mindig magával hozta
a sötét felhőket. És persze annak, aki folyton a balhét kereste, ez
elég ígéretesnek bizonyult.
– Szeretném újra felvenni a kapcsolatot a lányaimmal.
Balfasz.
A telefont végül is nem erre találták ki.
– És ha kémkedés helyett mondjuk eléjük állná!?
Nagyot szívtam a manhattani levegőből, mert a városi szmog
sem bűzlött annyira, mint ennek az embernek a gondolatai.
– Az anyjuk lecsukatott és ellenem fordította őket. Erősen
kétlem, hogy a nyakamba ugranának, ha meglátnának.
Valószínűleg nem, de nem mélyedtem bele Trevor családi
kapcsolatainak az elemzésébe.
– Tehát akkor kvittek leszünk, ha figyelem Esmeraldát?
– Rebecca. És úgy érted, hogy akkor elfelejtem a több százezer
dolláros tartozásod?
Kicsinyes fasz. Egész Manhattant megtudná venni kilóra, de
alamizsnáért koldul.
– Bár szarkazmust vélek felfedezni a hangodban, de igen, így
értem.
Felszegett állal kihúzta magát, és próbálta olyan „te kis szarházi”
nézéssel tudatosítani bennem, hogy amit kértem, az kissé túlzás.
– Legyen – bökte ki nagylelkűen, de szorosan hozzátette. –
Egyetlen szabály van. Nem szerethetsz bele a lányomba!
 – Ettől nem kell tartani – nyugtattam meg.
Az egyéjszakás kalandok tökéletes megnyugvást jelentettek
számomra és nem állt szándékomban kisétálni a játszóteremről.
Pláne nem egy közismert gengszter lánya miatt.
– Én nem tartok, neked kell, ha megszeged az ígéreted.
Trevor szavai, akár a skót whisky. Keserű ízt hagytak a számban.
– Állom a szavam – erősítettem meg, mielőtt itt helyben belök a
büdös, patkányokkal teli csatornába, hogy fejbe lőjön.
– Sejtettem, hogy nem akarsz huszonéves taknyosként meghalni.
Hamarosan jelentkezem.
Visszament az autóhoz, beszállt, és pillanatokon belül egyedül
maradtam a felismeréssel, hogy rohadt nagy szarban vagyok.
Ha az apád egy mocskos, szar alak, akkor sajnos fennáll az
esélye annak, hogy te is az leszel. Örökletes betegség. Persze lehet
hinni a mesékben, de időpocsékolás.
Az enyém például gyerekkoromtól fogva rengeteg piszkos melót
varrt a nyakamba. „Vidd ezt el Joe bácsinak”, „Ezzel kérlek, ugorj
be Bob haveromhoz”.
Taknyos kissrácként még jóhiszeműen álltam a világhoz és
elhittem, hogy tényleg a nagyi pitéje van a biciklim hátuljára
kötözve szép, díszes dobozban, amit apám mindig körültekintően
erősített rá a csomagtartómra. De amikor a Warren utca
kereszteződésénél egy barom lesodort az útról, amitől egyenesen a
fának csapódtam, akkor a saját testi épségem helyett a nagyi
pitéjére gondoltam. Na, meg persze arra, hogy a kopasz Joe bácsi,
akinek mindig retkes volt a fehér trikója, amiről az egész havi
étlapot le tudtad olvasni, mennyire csalódott lesz, hogy annyi a
pitének. A Tóm Jones külsejű, dohányszagú Bobról nem is
beszélve.
Egyébként, szerencsétlent utolérte a sors, mert olyan abszurd
halála volt, amilyet csak az égi komikusok írhattak neki. Egy kerti
partin pitét evett, amire rászállt egy méh, ő pedig nem vette észre,
lenyelte, és mint utólag kiderült, allergiás volt rájuk.
Félve nyitottam ki a dobozt, hogy szembesüljek azzal, mi történt
a pitével, de természetesen pitének nyoma sem volt.
Akkor jöttem rá, hogy apám nem egy túl szavahihető ember, és
hogy pite helyett kokaint kellett fuvaroznom a haverjaihoz. És így
kerültem bele.
Akaratom ellenére.
Beleszülettem a bűnözésbe.
Én lettem a futár.
Zaiden Denaro. Az ártatlan, kölyökképű kissrác, akire a kutya
sem gyanakodna. Ugyan, mégis ki a fene gondolná, hogy a kis
húgyos drogot tart a bicikli csomagtartójára erősítve?
Na ugye... Senki.
Apámat semmi nem érdekelte, csak a pénz. Az üzlet. Engem is
annak tekintett. Egy jó kis lehetőségnek, amit ki is használt. De
persze később a korlátlan mennyiségű ingyen partidrog fedezte a
hallgatásomat.
Az ember nem ilyen életet képzel el magának, de aki az életed
történetét írja, az pont leszarja, hogy te mit képzeltél el.
Persze a drogfutárkodás mellett elég sok hasznos dolgot is
kitanultam. Tíz másodperc alatt akármilyen zárat feltörök, és
bármilyen autót el tudok kötni, mielőtt az bárkinek is feltűnne.
Persze ezek nem olyan képességek, amiket az önéletrajzomban
elsőként tüntetnék fel, de ha az apád Frank Denaro, akkor ezek alap
dolgoknak számítanak.
Egyébként mindig mindent pénzzel akart elintézni. Nem csak a
mocskos ügyeit, hanem a családapa-féle kötelezettségeit is. Ami
helyett inkább megmutatta az élet pöcegödrét. Siránkozhatnék,
hogy én csak egy normális életet akartam, de őszintén? Azt sem
tudom, hogy az milyen.
 Apám mindig szarságokkal tömte a fejem és imádta magát
mártírnak beállítani. Szerintem még a manhattani városi
érdemrendet is pofátlanul átvette volna, ha valaha jelölték volna őt
erre a címre. Egy fokkal sem volt jobb Trevornál. Ugyanolyan
hidegvérű, gátlástalan gyilkosnak számított, mint a világi
cimborája. Nem egy kisstílű bűnöző volt, hanem egy gengszter.
Ahogy Trevor is, aki kezeskedett Palm Springsen kívül az összes
New York-i szórakozóhelyen a drogfogyasztásért és pénzmosásért.
Apám pedig, jó barát lévén, szemet hunyt minden felett és
szemellenzővel sétált Trevor oldalán. Én nem akartam egy lenni a
díszes pöcsalakulat fejesei közül. Kilógtam a sorból, és ez apámat
mindig is zavarta. Persze nem szerettem kimaradni a balhékból, de
az élet kegyetlenül jelzett nekem, hogy rossz úton járok.
Gavin elvesztése a padlóra küldött.
Oda, ahol korábban csak a pia miatt jártam. A legjobb barátom
halála minden emberi érzelmet kivett belőlem. Pláne, hogy miattam
történt. Én öltem meg őt, és ezért egyirányú jegyem van a pokolba.
Apám mindig is úgy képzelte el, hogy majd továbbviszem a sötét
dolgait, de tévedett. Ahogy idősödtem, már kiestem az ártatlan
kissrác szerepéből és ami azt illeti, kivettem a saját részem a
szállítmányokból, de olyan is megesett, Hogy nem szállítottam le
az árut. És itt jött képbe ez a pöcs, akinek tartoztam.
Tehát, amikor az egyik áru nem ért célba, mert a haverokkal
csaptunk egy házibulit, apám üzlettársa kissé ideges lett. Ezt abból
következtettem ki, hogy fegyvert tartott a fejemhez és három napot
adott arra, hogy megszerezzem a pénzt. Apám azt mondta, hogy
oldjam meg magam, amibe belekeveredtem, így jobb ötlet híján
Trevorhoz fordultam, aki egyetlen feltétellel segített.
Egyszer majd behajtja.
1. számú szabály:
Ne ess szerelembe!
A rózsaszín köd után fájdalmas lesz a szilánkokon taposni.

Zaiden, akár a várfal, úgy takart engem.

Tekintetünk Cooper irányába tévedt, aki rémülten felordított.
– Mi a jó Istent művelsz? – sziszegte a fogai közül, vérben forgó
szemekkel, miközben a sérült vállát fogta. – Nem ebben
maradtunk. Tiéd a lány, kérem a pénzt!
– Ugye tudod, hogyan vélekedek az árulókról, drága barátom? –
Apám hangja egyszerre volt kimért és hencegő.
Cooper nem hagyta, hogy legyőzöttnek tűnjön. Még úgy sem,
hogy a lőtt sebe miatt igencsak vesztésre állt.
– Alkut kötöttünk. Itt a lány, tartsd a szavad! – Arca elfehéredett,
egyre jobban küzdött a fájdalommal.
– Szavak – ismételte Trevor, közelebb lépve hozzá. – Júdás azt
mondta, hogy tartsam a szavam. – Harsányan felnevetett, majd az
embereire nézett. – Mit gondoltok, úgy tartsam, ahogyan ő tartotta?
Az öltönyös gorillái vérbeli seggnyalóként erőltetetten nevetni
kezdtek, apám pedig láthatóan dagadt a büszkeségtől.
Rossz emlékeim vulkánként törtek a felszínre és pillanatok alatt
porig égettek minden jót bennem. Az a bizonyos nap a régmúltból
nyíló sebként szakadt fel, és csillapíthatatlan ütemben vérezni
kezdett. Hiába vetettem már kismilliószor képzeletbeli lángokra,
mindig visszatért. Hozzám lett láncolva és akármennyire is meg
akartam szabadulni tőle, képtelen voltam kitörölni az emlékeimből.
Anyám aznap nem jött értünk a suliba, ami egyből megkongatta
bennem a vészharangot, mert bár hajlamos volt megfeledkezni
arról, hogy hozzon Skittlest a boltból, de az soha nem ment ki a
fejéből, hogy értünk jöjjön. Benne volt a vészhelyzet listában, hogy
kit hívjunk fel, ha ez történik, de én képtelen voltam Naomit hívni.
Helyette anyámat próbáltam kétségbeesetten utolérni, de nem vette
fel a telefont. Megragadtam Chloe kezét, és sietve elindultunk
hazafelé. A bizonytalanság olyan kegyetlen tud lenni, hogy az
ember a létező összes, legrosszabb forgatókönyvet legyártja a
fejében.
A suli nem volt messze az ideiglenes lakhelyünktől, így negyed
óra alatt hazaértünk. Az ajtó résnyire nyitva volt, egyből magam
mögé utasítottam a húgomat, majd arra kértem, hogy bújjon el a
faház mögött, és ne jöjjön elő, akármit is hall.
Megvártam, amíg a húgom eltűnik a faház takarásában, majd
reszketve belöktem az ajtót a lábammal. A mellkasomra mázsás
súlyként telepedett a félelem, ami kiszorította belőlem a levegőt.
Rettegtem attól a verziótól, amiben anyámat nem találom életben.
Egy csörrenésre kaptam fel a fejem, majd egyből a hang irányába
indultam. Semmitől nem féltem annyira, még a haláltól sem,
mintsem a gondolattól, hogy valami történik anyámmal vagy a
húgommal. Furcsamód, ez olyan erővel ruházott fel, mintha
szupererőm, valamint elpusztíthatatlan pajzsom lenne. Pedig nem
volt. De ha tiszta szívedből valakit, akkor képes lennél megvédeni
őt, még az életed árán is.
A konyhához érve gondolkodás nélkül berontottam az ajtón.
Farkasszemet néztem az apámmal. Szemében a gyűlölet lángja
kiolthatatlannak tűnt. De az enyémben lévő lángok sokkal
magasabbra csaptak, amikor realizáltam, hogy egy fegyvert szegez
anyám halántékához, aki a földön zokogott és a mi életünkért
fohászkodott.
– Csak őket hagyd békén, könyörgöm! – Anyám rémült hangja
olyan volt, mintha apám egyenesen a szívemre célzott volna.
Eltalálta a legérzékenyebb pontom.
Bármennyire is undorodtam a gondolattól, de apám vére is
voltam. A félelem nem volt opció. És ha nálam lett volna a
pisztoly, gondolkodás nélkül meghúztam volna a ravaszt.
Feltartottam a kezemben lévő telefont, és utasítottam apámat,
hogy engedje el azonnal anyámat, mert a rendőrség már úton van.
– Hazudsz – mondta vádlón, de hangja bizonytalan volt, ő maga
sem volt biztos az állításában.
– Meg akarod nézni a híváslistám? – kérdeztem határozottan. –
Bár félő, hogy azzal csak időt veszítenél... Saját hangom olyan
bátornak hallatszott, hogy én magam is elfelejtettem félni abban a
néhány másodpercben. Blöfföltem, de túl nagy árat kellett volna
fizetnie apámnak ahhoz, hogy megvárja, igazam volt-e.
Kizártam az összes félelmemet. Még azt is, hogy nem fogja őt
érdekelni, mert már csak a bosszú hajtja. Apám azonban
leeresztette a fegyverét, és egyenesen rám szegezte a tekintetét.
– Előbb-utóbb meg fog történni. Meg fogom ölni az anyádat,
amiért elárult, és hidd el, azon a napon nem fog érdekelni már,
hogy jön a rendőrség.
Apám a hátsó ajtón távozott, anyám pedig egyből odarohant
hozzám, majd a karjaiba zárt.
Trevor nem ismert könyörületet. Abban sem vagyok biztos, hogy
találkozott-e már a megbocsátás fogalmával.
Azon gondolkodtam, hogyan lehetséges az, hogy az ember ilyen
szívtelenné váljon? Mi kell ahhoz, hogy valaki eljusson arra a
pontra, hogy a saját családját is képes legyen bántani?
 A keserű emlékem hirtelen köddé vált, és újra a jelenben voltam,
ahol minden valóság volt.
Apám, Zaiden árulása, és a könnyem, amit próbáltam gyorsan
eltüntetni.
– Nekem köszönheted, hogy kiengedtek. – Cooper
kétségbeesetten próbált hatni az apámra. Tekintete tele volt
félelemmel, és életemben először együttéreztem vele, hiszen
ugyanabban a csónakban eveztünk. Abban, ahol apám senkinek
nem tartogat helyet magán kívül. Ahol vigyorogva löki az
embereket a tengerbe, hogy az örökre elnyelje a rémes tetteit. Már
csak szánalmat éreztem Cooper iránt. Tudtam, hogy merre tart ez a
történet és nem akartam végignézni.
– Ahogyan azt is, hogy lecsuktak, ugyanis te is ellenem vallottál,
hogy mentsd a jelentéktelen életed. – Apám olyan elégedetten tolta
az igazságot Cooper arcába, hogy lassan elfordítottam a fejem.
Nem akartam hallani.
Gyűlöltem a főnököm, de...
– Nem volt más választásom, te is tudod! – Cooper
magabiztossága elszállt. Már nem érezte magát győztesnek, sokkal
inkább legyőzöttnek.
– Mindig van választásod.
Kezem ökölbe szorult apám szavai hallatán. Trevornak nincs
joga nagyapám szavaival élni.
– Nagyjából fél másodperced lesz elmenekülni – hajolt közelebb
hozzám Zaiden, amíg Cooper és az apám a múlt sebeivel
vagdalóztak. – A bejáratnál áll a motor, menekülj el vele!
A tenyerembe csúsztatta a kulcsot, majd elengedte a kezem.
Apám kegyetlen, sötét tekintete hirtelen ránk szegeződött.
– Fogjátok el őket! – utasította katonás szigorral az embereit,
akik pillanatokon belül megragadták a karom, és odavonszoltak
elé. – Nem túl jó érzés, hogy ilyen fogadtatásban részesülök. –
Hangja cinizmussal volt teli, miközben két kezével közrefogta az
arcomat, és erőltetetten homlokon csókolt.
Tekintete olyan hűvös volt, hogy lelki szemeim előtt láttam,
ahogy jégbe borul az egész temető. Még Trevor borostája is deres
lett.
– Így illik üdvözölni a saját apádat? – kérdezte túlcsordult
önelégültséggel. Szinte hallottam a polc reccsenését, ahogy apám
arrogáns természete alatt összeroskad.
– Semmiképpen sem neveznélek így – válaszoltam farkasszemet
nézve vele.
– Hallottátok ezt? – nézett körbe gőgösen, hatalmas, gúnyos
mosollyal az arcán. Mintha a cirkuszban állna a porondon a
közönség visszajelzésére várva. De apámnak sohasem volt
szüksége megerősítésre. Szája ismét egyenes vonallá húzódott,
amikor felém fordult. – Csak nem azt akarod mondani, hogy
szégyelled a saját apád? – Kérdése inkább volt kijelentés, ami
ostorcsapásként hasított az arcomba.
– Remélem, magukkal rántanak a holtak!
Iránta érzett haragom felégette az egész temetőt.
– De felvágták a nyelvedet, mióta utoljára láttalak, édes lányom.
– Erőteljesen megragadta a karom, majd letépte a cipőfűzőt róla, és
a földre hajította. Reflexszerűen utána akartam nyúlni, de durván
megragadta az államat, amitől a testem összerezzent. Az apámtól
való félelem teljesen megbénított.
– Vedd le a mocskos kezedet róla! – Zaiden dühös hangját
visszhangozta a csendes temető. Apám azonban nem szakította
meg velem a szemkontaktust.
– Kár, hogy az eszed nem tőlem örökölted. Pontosan olyan
ostoba vagy, mint az anyád. Komolyan bedőltél az első utadba eső
faroknak, aki hármat pislogott rád? Bemutatkoztatok egyébként
már egymásnak?
Apám hirtelen Zaidenre nézett, majd ismét rám.
 – Zaiden, ő itt a lányom, Rebecca. Rebecca, ő pedig Zaiden
Denaro. Bizonyára számodra ismeretlen ez a név, mert nem ilyen
körökben mozogsz, de szívesen felvilágosítalak róla, hogy az apja
ugyanolyan gazember, mint én. És az alma sosem esik messze a
fájától. Remélem, már tiszta, hogy a kölyök végig nekem
dolgozott.
– Nem nagyon hagytál más lehetőséget... – Zaiden hangját
elnyomta a belső haragom. Láttam, hogy próbálja magát
kiszabadítani, addig én a nagyapától kapott medál után nyúltam.
– Csak nem jelentőséggel bírt ez a kacat? – Apám lehajolt érte,
és a szemem előtt meglengette a cipőfűzőt, amire a medál volt
ráfűzve.
– Nagyobbal, mint a hasztalan életed – válaszoltam enyhe,
keserű ízzel a számban.
– Fájó, hogy így látod – rázta meg a fejét, majd hatalmas
lendülettel elhajította.
Lelki szemeim előtt apám körül lángok gyúltak, én pedig puszta
kézzel belöktem őt.
Gondolkodás nélkül.
Bűntudat nélkül.
Könyörtelenül.
– Ez legalább megmagyarázza, hogy miért nem látogattatok a
börtönben – nevetett fel fejét hátravetve.
– Azért, mert gyűlölünk, Trevor. Ez az, ami soha nem fog
változni, akármit teszel.
– Trevor – ismételte meg cinikusan. – És mi lett az apával?
Elvégre az apád vagyok, ha tetszik, ha nem.
– Vér szerint sajnos, de semmilyen más formában nem vagy az
apám.
– Ez fájt, édes lányom. Pedig fontolóra vettem, hogy neked meg
a húgodnak megbocsátok, de ha azt mondod, hogy próbálkozásom
hasztalan, akkor mit tehetnék? Nem szeretem az elvarratlan
szálakat.
– Bárcsak te haltál volna meg a nagyapa helyett! – vágtam
dühösen az arcába.
– Ilyen faragatlan lennél? Anyád nem tanította meg neked, hogy
illetlenség másnak a halálát kívánni? – Erős markával megragadta a
hajam és olyan erővel kezdte el tépni, hogy felkiáltottam a
fájdalomtól. Apám harsányan felnevetett, mire a semmiből Zaiden
közénk állva megragadta a torkát.
– Ha még egyszer hozzá mersz érni a lányodhoz, akkor a puszta
kezemmel zúzom össze a koponyád!
– Most meg kellene ijednem? – Trevor dühösen az embereire
nézett, mire az egyik odasétált, majd fegyvert szegezett Zaiden
fejéhez.
– Nem fog egy pisztoly visszatartani attól, hogy oda küldjelek,
ahová tartozol – mondta Zaiden, akinek a keze továbbra is apám
nyakát szorította.
– Biztos vagy benne? – Apám rám nézett, az embere pedig irányt
váltott, aztán a fegyvert egyenesen az én fejemhez szegezte. –
Szóval, mi lesz? Elengedsz, vagy megnézed, ahogy golyót
röpítenek a fejébe?
– Te aljas szemétláda... – Zaiden elengedte Trevor nyakát, aki
gondolkodás nélkül odalépett az emberéhez, kikapta a kezéből a
pisztolyt, majd fejbe lőtte vele.
Torkom elszorult, ahogy a szemünk láttára hullott a földre apám
embere. Éreztem, ahogy a vér kifut az ereimből, közben a levegő
beszorult a tüdőmbe.
Apámnak ennyit ér egy élet.
– Nincs szükségem hasznavehetetlen senkikre – nézett a
többiekre. – Tüntessétek el azonnal a holttestét!
Úgy tettek, ahogy kérte. Megragadták a testet, kivonszolták az
autóhoz, majd behajították a csomagtartóba.
 Apám közelebb lépett hozzám.
– Emlékszel még az ígéretemre? Hogy egy napon kinyírom a
szuka anyátokat? Hát eljött ez a csodás nap!
Testem minden porcikája megfeszült. Ahogy szájára vette az
anyámat, puszta kézzel kész lettem volna megfojtani őt.
Lélegeztem, de olyan volt, mintha fuldokolnék.
– Nem fogom hagyni, hogy bántsd őket – sziszegtem dühösen a
fogaim között, miközben ökölbe szorult a kezem.
Fanyar vigyorral a képén a fülemhez hajolt.
– Ó dehogynem, és te fogsz nekem segíteni ebben!
– Ha erre hajtasz, akkor már most végezhetsz velem. –
Magabiztos hangomat vitte a fagyos szellő, és a gondolattól, hogy
apám bántani akarja anyámat, megdermedt a vér az ereimben.
– Vigyázz, mit kívánsz! – felelte a borostás állán végigsimítva. –
Te, kölyök! – fordult Zaiden irányába. – Ha már ilyen bőszen
játszod a hős megmentőt, gondolom, elmesélted a lányomnak, hogy
az volt a feladatod, hogy figyeld őt és jelents nekem minden egyes
lépéséről, igaz?
Akaratom ellenére könnyel telt meg a szemem. De úgy szívtam
be fogaim közt a levegőt, és olyan sebességgel küzdöttem le a
torkomban felgyülemlő gombócokat, hogy ebből semmit nem
vettek észre.
Zaiden nem felelt, de tekintete az enyémet kereste.
– Ha jól értem, akkor ez egy kínos nem akart lenni. Pedig
gyerekként biztos minden kislány erről álmodik – nevetett fel apám
gúnyosan. – A szőke herceg, akit a hercegnő apja bérelt fel... Na
de, mindegy is! A szerelmi drámátokra most nem igazán érünk rá.
Dermedten álltam. Nyirkos kezemben Zai- den motorjának a
kulcsát szorongattam. Trevor emberei erőteljesen megragadtak két
oldalról, és elkezdtek kifelé ráncigálni a temetőből.
Apám előttünk ment fölényes testtartással, pontosan úgy, ahogy
az ilyen gazemberek járnak. Akik sosem piszkítanák be a saját
kezüket, mégis majdnem annyi vér tapad hozzájuk, mint a
zsoldosokéhoz.
Ahogy közeledtünk a kijárathoz, egyből megpillantottam Zaiden
motorját.
– Ja, és még valami! – fordult meg apám hirtelen az állához
kapva. Egyenesen átnézett a vállam fölött, majd rideg tekintete
megállapodott egyetlen ponton. Lazán megemelte a kezét, és szó
nélkül meghúzta a ravaszt. Testem megfeszült, homlokom
verejtékezni kezdett, miközben éreztem, hogy a lábam pillanatokon
belül megadja magát és összecsuklik.
Apám megölte Zaident?
– Azonnal engedjétek el a lányt! – Megfordultam, majd
megkönnyebbülten fellélegeztem, amikor megpillantottam Zaident,
kezében egy pisztollyal, amit hol apámra, hol pedig az embereire
szegezett. Fejemet oldalra fordítottam, amikor észrevettem a földön
fekvő Coopert.
– Csak nem adod fel – szólalt meg apám. – A hős lovag
megmenti a lányt, akit amúgy ő kerített a lelketlen apja kezére.
Igazán romantikus.
– Nem félek tőled, meg azoktól a gyökerektől, akikkel
körbeveszed magad!
– A második részét mondjuk meg tudom érteni – nézett
megvetően Trevor az embereire, akik már másodjára hibáztak.
Nem riadt vissza a fegyvertől, akkor sem, amikor Zaiden
egyenesen rászegezte. A félelem és ő még csak hírből sem ismerték
egymást.
– Egyszer kisegítettél, amikor szarban voltam, az adósod lettem,
de nem tudtam, hogy egy rohadék vagy, aki képes lenne a saját
családját is bántani.
Trevor önhitten felnevetett.
– Csak nem beleszerettél a lányomba?
 Zaiden nem eresztette le a pisztolyt, és egészen közel lépett
Trevorhoz.
– A lányod nagyszerű ember! Sajnálom, hogy egy ilyen faszfej
az apja.
– Tedd le a fegyvert és életben hagylak! Akkor is, ha megszegted
az egyetlen szabályt, amit be kellett volna tartanod.
Apám továbbra is magabiztos lábakon állt, Zaiden pedig nem
mozdult. Egyenesen apámra szegezve tartotta a fegyvert.
– Szólj az idióta embereidnek, hogy engedjék el Rebeccát!
– Ami azt illeti, nem hibáztatlak – kezdett bele apám
szórakozottan. – Nemünkből adódóan mind beleesünk abba a
hibába, hogy a farkunk irányít minket.
– Utoljára mondom. Engedjétek el a lányt most azonnal, vagy
golyót repítek a fejedbe, te seggfej!
Trevor azonban továbbra sem mozdult, ahogy a jelenlévők sem.
Zaiden idegesen kapkodta a fejét, majd közvetlenül Trevor lába
mellé célzott és meghúzta a ravaszt.
– Akkor kezdjük elölről! Vagy elengeded őt, vagy a fejedbe
kapod a következőt, és azt nem fogom elvéteni!
Apám megadóan feltartotta a kezét.
– Ha Rómeó Júliát akarja, adjátok át neki!
– A fegyvereket pedig a földre, seggfejek!
Az emberei elengedték a karom, és elhajították a kezükben lévő
pisztolyokat, én pedig gondolkodás nélkül Zaiden motorja felé
rohantam. A mellkasom szúrni kezdett, a torkomat sivatagi
szárazság öntötte el. Féltem, hogy Zaiden motorja csak egy délibáb
és a valóságban a sivatag közepén haldoklóm. Az agyam teljesen
leblokkolt az elmúlt fél óra eseményeitől.
Apám újra szabad.
Apám újra szabad és az anyámat akarja.
Apám kinyírta az egyik emberét és Coopert.
 Apám még mindig ugyanaz a lelketlen szörnyeteg, aki annak
idején volt.
A gondolataim bénítóan hatottak rám, a lábam majdnem
összecsuklott, de nem hagytam el magam. Rohantam a motor felé,
Zaiden szorosan a nyomomban volt, közben folyamatosan hol
apámra, hol az embereire szegezte a fegyvert.
– Tudom, hogy azt mondtam, soha nem vezetheted, de most nem
igazán van más esélyünk.
Felpattantam Zaiden motorjára, ő pedig követett.
– Előlem úgysem tudtok elbújni, de kaptok egy kis menekülő
utat – kiáltotta utánunk apám fenyegetően.
Szavai súlyának jelentőségével tisztában voltam.
Előle menekülni olyan, mintha egy labirintusból akarnál kijutni,
ahol nem is maga az útvesztő jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem
ahová vezet. Mert ő könyörtelenül ott fog várni téged a kijáratnál.
Zaiden apámról egyenesen a fekete Range Rover kerekeire
célzott, és mérnöki pontossággal kilőtte azokat.
– A medálom... – fordultam hátra szomorúan, bár inkább
magamat emlékeztettem a veszteségre.
– Remélem nem baj, ha most nem megyünk vissza megkeresni.
Gázt neki! – kiáltotta, én pedig erőteljesen megindultam.
A déjà vu érmésem fájdalmasan áramlott szét a testem minden
szegletében. Apám pontosan olyan embertelen volt, mint amikor
utoljára láttam. Az évek semmit nem homályosítottak el a
borzalmas jelleméből. Ugyanaz a szívtelen, könyörtelen alak, aki
annak idején volt. Én pedig újra ugyanaz a lány lettem, aki régen
voltam. A lány, aki sehol sincsen biztonságban. Aki senkiben sem
bízhat. Akinek az élete a menekülés. És ezúttal minden kezdődött
elölről.
Újra tizenévesnek éreztem magam. Védtelennek. Apám mindent
tönkretehet egy szemvillanás alatt, és bűntudat nélkül meg is fogja
tenni. Azt az egyet tudtam, hogy nem találhat ránk.
 Soha többé!
Zaiden folyamatosan hátra tekintett, én pedig próbáltam nem
sírni. Igyekeztem emlékeztetni magam arra, hogy már nem az a
védtelen kislány vagyok, aki annak idején voltam.
Az összes apámmal való emlékemet képzeletben összegyűrtem,
és a motor gyorsulásával azonosan magunk mögé hajítottam. Csak
minél messzebbre akartam jutni tőlük.
De az a rossz az emlékekben, hogy minél inkább szabadulni
akarsz tőlük, annál inkább veled maradnak. És akármit teszel,
akármilyen erősen próbálkozol, nem tudod kitörölni őket.

A poros, fákkal övezett bekötőútról, ami a temetőhöz vezetett,

felhajtottam a forgalmas főútra, és gázt adtam.
– Nem maradhatunk a motoron! – üvöltötte Zaiden, megpróbálva
túlkiabálni a motor folytonos zúgását. – Fel kell másznunk a
mellettünk lévő platóra, oké?
Oldalra fordítottam a fejem, de kész ön- gyilkosságnak tűnt az
ötlete, ennek ellenére beleegyezően megráztam a fejem.
– A következő piros lámpánál átmászunk! Néhány
másodpercünk lesz észrevétlenül feljutni – jelentette ki
ellentmondást nem tűrve.
Zaiden terve pont annyira tűnt jó ötletnek, mint az enyém, mely
szerint kiveszem a főnököm zakójából a sorsjegyet és szó nélkül
kereket oldok vele.
A forgalom zaja sem tudta elnyomni az ismerős dallamot, ami a
mellettünk lévő autóból hallatszott ki.
Egyből felismertem nagyapa kedvenc dalát:

Fortunate son
 It ain’t me, it ain’t me
I ain’t no fortunate one, no, no, no
It ain’t me, it ain’t me
I ain’t no fortunate son, no, no, no
It ain’t me, it ain’t me...

Képes volt szüntelenül meghallgatni egymás után, akár százszor

is. Azt mondta, ez a szerencse dala. Megkérdeztem tőle, hogy
kölcsönvehetem-e, ő pedig nevetve bólintott. Soha nem hittem a
jelekben, de abban igen, hogy ha nem tudod merre haladj tovább,
az élet néha megsegít.
Megálltam, amikor a lámpa pirosra váltott, Zaiden leugrott a
motorról, majd lapulva felmászott a plató hátuljára, és intett, hogy
kövessem.
Az az énem, amelyik anyám genetikáját örökölte, már szó nélkül
felmászott volna Zaiden után, de sajnos apám szívtelen génjei
győzedelmeskedtek.
A lámpa zöldre váltott, én pedig utoljára Zaiden felé fordultam.
– Ég veled! – suttogtam, majd gázt adtam. A visszapillantóból
néztem, ahogy távolodik, miközben a szívem apró darabokra
hullott.
Sokkal könnyebb volt elhajtanom, mint elmagyaráznom a
szívemnek, hogy ez volt a helyes döntés.
Amint elértem az első elágazáshoz, lefordultam, és többet nem
néztem hátra. Ebben az egyben verhetetlen voltam.
Gyerekként a legkisebb szívfájdalom is olyan, mintha az ember
életébe kerülne. Aztán felnövünk és rájövünk, hogy vannak sokkal
rosszabb dolgok az összetört szívnél. Például az, ha az apád bántani
akarja a családod. Az képes eltörölni mindent. Mindegy volt, hogy
megszököm-e, mert rám fog találni. Ami számított az az, hogy
anyám és a húgom ne legyen akkor velem.
 Lövésem sem volt arról, hogy mihez kezdek. Azt az egyet
tudtam, hogy Trevor nem találhat rájuk. Lekanyarodtam az első
benzinkútnál, aminek a kihaltsága egyszerre volt megnyugtató és
ijesztő. Egy idősebb pasas ült a bejárat előtt. A megkopott, fakó
baseball sapkája teljesen az arcába volt húzva. Szívta magába a D-
vitamint, és fel sem nézett alóla, amikor a nyilvános fülke felé
csörtettem. Nem húztam az időt, bedobtam egy kis aprót, majd
tárcsáztam. Szememet a pasason tartottam, miközben vártam, hogy
anyám felvegye a telefont. Feltehetőleg már halálra rémült, és most
az egyszer nem is hibáztatnám ezért.
Utoljára pár nappal ezelőtt beszéltünk, azóta semmi életjelet nem
adtam magamról, ő pedig hirtelen milliomos lett. Szívesen
elcseréltem volna a mát a tegnappal, amikor még a főnököm
jelentette a legnagyobb problémát számomra. Amikor azt hittem,
hogy valaki fentről segíti az utam, de már nem így láttam. Fentről
valaki hátráltatott. Extra főgonoszt küldött a főgonosz mellé.
Ha kinyírod Doctor Eggmant a Sonicban, akkor kapsz mellé meg
egyet. Hát ez mégis miféle segítség?
– Rebecca? – szólt bele anyám rémülten, én pedig idegesen
forgolódtam körbe, hogy nem figyel-e valaki. A sapkás pasas
továbbra is zavartalanul élvezte a napsütést, rajta kívül pedig mást
nem láttam a közelben.
– Anyu, jól vagyok – kezdtem bele elővéve a gondtalan
hangszínem. Roppant hálás voltam ennek a több ezer kilométernek,
ami elválasztott minket egymástól, mert a halálra rémült arcom az
ellenkezőjéről árulkodhatott.
– Ugye megérkeztetek épségben? – Hangom egy pillanatra
megremegett. Kizökkentett a szerepemből, amikor bevillant, hogy
apám végzett Cooperrel. Megölt valakit. Egy embert. Azt hagyjuk,
hogy milyet, de megölte. Ahogy a saját emberét is, mindezt a
szemem láttára.
 – Rebecca, hol vagy most? Elárulnád, hogy honnan van ez a
rengeteg pénz a számlámon? – Hangja ideges volt, én pedig
próbáltam összeszedni minden bátorságomat, hogy elmondjam neki
azt, ami mindannyiunk életét egy pillanat alatt tönkreteszi.
Újra.
– Miattam tényleg ne aggódj, biztonságban vagyok!
Ha egy nyomorult hazugságvizsgálóra kötöttek volna, szerintem
még azon is átmentem volna, olyan zsigerből hazudtam neki.
– Rebecca, elég volt! Mondd meg azonnal, hogy hol vagy és
mibe keveredtél!
Nagy levegőt vettem. Egészen nagyot, amit próbáltam néhány
másodpercig bent tartani, és néhány másodpercig meghagyni neki
azt az állapotot, amibe még nem tudott belehalni. Amiben nem
tudta a teljes igazságot.
Tudom, hogy amint kimondom, vége.
Minden, ami régen volt.
Az egész életünk.
A szabályok.
A vészhelyzet lista.
Minden ugyanúgy kezdődik elölről.
Az egész nyomorúságos kálváriánk, hogy sehol nem vagyunk
biztonságban, sehol nem lehetünk igazán otthon, minden kezdődik
elölről.
– Anyu... – Kifújtam a bent tartott levegőt, és bátorságot
erőszakoltam a hangomba. – Valamit el kell mondanom. – Hangom
hirtelen elkomorodott.
– Megtalált? – Nem kellett befejeznem a mondatom, mert már
tudta. De gyűlöltem magam, hogy meg kellett erősítenem a tényt,
hogy apánk ismét ránk vadászik.
– Igen – feleltem megtörtén.
– Ugye... Ugye nem... – csuklott el a hangja, mert képtelen volt
feltenni a kérdést. Tudtam, hogy próbálja tartani magát, nem saját
maga miatt, hanem miattunk.
– Nem bántott – nyugtattam meg, de a találkozásunk többi részét
elhallgattam, mert úgysem segített volna a helyzeten.
Elég, ha a lényeget tudja. A szörnyeteg szabadon van. És nincs
szépség a sztoriban, aki visszaváltoztatná őt szerető apává.
– Hála istennek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Megölöm,
ha egy ujjal is hozzátok mer érni! Hol vagy most? – Hangja már
nem volt szomorú, sokkal inkább harcias. Anyám az élete árán is
megvédene minket, és ezt a bátor vénát tőle örököltem.
– Hamarosan utánatok megyek – hazudtam, mert a tervem
pontosan ennek az ellenkezője volt, vagyis a lehető legtávolabb
kerülni tőlük.
Talán akkor apám sosem talál rájuk. Remélhetőleg.
– Rebecca, az én felelősségem megvédeni titeket, és azt
kérdeztem, hogy hol vagy! Ne menj a saját fejed után, kérlek!
Nem engedett, de én képtelen voltam elmondani neki, hogy
nagyjából fél órányira nagypapa sírjától, attól a helytől, ahol
szembenéztem apámmal. Ráadásul egyenesen az idegösszeomlás
felé tartva. Ezek lennének a pontos koordinátáim.
– Most le kell tennem, de majd jelentkezem. Vigyázzatok
egymásra! És anyu! – Halkan sóhajtottam. – Szeretlek!
Visszatettem a kagylót a helyére, és a benzinkút felé indultam,
hogy vegyek valamit, amivel legyűröm a valóságot a torkomon.
Ahogy halk lépteimmel elhaladtam a pasas mellett, lassan feltolta a
sapkát a homlokára, miközben egyenesen engem figyelt. Próbáltam
kizárni, és a bizonytalan lépteimre összpontosítani, amikor
megszólított.
– Nem tudom, hogy melyik kastélyból szöktél meg, de elég jó
pénzt kínáltak érted. – Lassan felemelkedett a székből, és kihúzta
magát.
Megtorpantam.
 A bejárat pár lépésre volt tőlem, de egyből a motor irányába
fordultam. Ismét ránéztem, majd a motorra. Futásra készültem,
amikor újra szóra nyitotta a száját, miközben rágyújtott egy
szivarra. Néhány lépésre állt tőlem, de a füst pillanatok alatt
körülvett.
– Sosem csipáztam az öltönyös szarzsákokat, szóval feldughatják
a seggükbe az alamizsnájukat. Dohány a pult mögött van, ha kell.
Tétován álltam a bizonytalanság talaján.
Olyan szép lenne egy olyan világban élni, ahol az embereket nem
érdekli a pénz. Ahol nem köpnéd be még a szomszédodat sem
néhány dollár ellenében. Annyira, de annyira akartam én is ebben a
világban élni, de ez a világ nem létezik.
Rohanni kezdtem a motor felé, sietve felpattantam rá, majd
beindítottam, és gázt adtam. Hátra sem néztem. A legfontosabb
szabályom túl élénken élt bennem.
Senkiben sem bízhatok.
Abban pedig pláne nem, aki megpróbál meggyőzni az
ellenkezőjéről.

Az utam egyenesen az én Narniámba vezetett, Rosemount-ba.

Muszáj volt meghúznom magam valahol éjszakára. Erre pedig ez a
nyugodt kisváros tökéletesnek bizonyult.
Megfakult emlékeim, akár az azonos méretű és kinézetű házak,
váltogatták egymást. Gyerekként rengeteg időt töltöttünk itt. Naomi
arcát próbáltam felidézni magamban, amit idestova tíz éve láttam
utoljára. Abban sem voltam biztos, hogy meg fog ismerni engem.
A fiából, Justinból mostanra már tuti pattanásos kamasz
cseperedett. A mindig édesen vigyorgó Justin. Emlékszem, hogy
hiányzott elől a két metszőfoga és mindig Drakulásat kellett vele
játszani. Én alvást színleltem, ő pedig a fekete köpenyében a
gumicukorból készült műfogsorával kiszívta a vérem.
Ahogy közeledtem a ház felé, az utolsó itt töltött emlékem
játszódott le a szemem előtt, amikor anyám kétségbeesetten ütötte
Naomi ajtaját. Nem akartam újraélni azt a napot, mégis olyan volt,
mintha a virágos, kantáros ruhámban állnék anyu remegő kezét
szorítva.
Idegesen leparkoltam a ház előtt a motorral.
A félelmem, miszerint elköltöztek hamar szertefoszlott, amikor a
tekintetem a ház előtti kertre tévedt, ami pont olyan hanyag volt,
mint amilyenre emlékeztem. Naomi nem igazán szeretett
kertészkedni. A füvet általában a szomszéd kölyökkel nyíratta le,
de ennél többet nem volt hajlandó tenni az ügy érdekében. Mindig
azt mondta nekünk, hogy nem fog azért virágokat ültetni, hogy a
környező szomszédok huligán gyerekei letépkedjék. Ezzel még mi
gyerekfejjel is egyet tudtunk érteni.
Hármat kopogtam az ajtón, majd vártam.
Emlékeimben úgy élt, hogy utoljára festett, szőke haja volt,
szedett-vedettre vágva. A fiatalkori Madonnára emlékeztetett.
Lázadó volt és cseppet sem illett a kertvárosi anyukák közé, de
éppen ezért bírtam mindig is.
Fejemet az őrülten száguldó autó felé kaptam, ami hirtelen
lefékezett a ház előtt. Szívem kihagyott jó pár ütemet, mire újra
dobogni kezdett.
Nem az apád embere!
Nyugtattam magam, amikor kiszállt a terepjáróból egy kosarast
is megszégyenítően magas srác.
Póló nélkül.
Totálisan meztelen, kidolgozott felsőtesttel.
Zavartan elkaptam a tekintetem, amikor engem méregetve
odasétált hozzám.
– Segíthetek?
 Mondjuk, ha a pólódat visszavennéd, az hatalmas segítség lenne.
– Naomi itthon van? Vagyis, itt lakik még? – kérdeztem a ház
felé pillantva.
– Attól függ, hogy ki kérdezi – húzódott kacér mosolyra a szája,
majd megindult a bejárati ajtó felé, én pedig zavartan pislogtam.
Na, ne!
– Justin?
Egy pillanatra megállt a keze a zár előtt, majd felém fordult.
– Olyan nincs, hogy téged elfelejtenélek, ha esetleg közünk volt
egymáshoz.
Hangosan felnevettem, és nemlegesen megráztam a fejem.
– Amikor utoljára láttalak, dínós zabpelyheket próbáltunk
kimenteni a tejlávából, hogy megmentsük őket a teljes kihalástól.
Tekintetét az égnek emelte, majd csodálkozva ismét rám nézett.
– Az nem létezik... Becca?
Meg sem várta a válaszomat, egyből felkapott. Olyan erősen
szorított, hogy az összes Trevorral kapcsolatos gondolatomat
kiszorította belőlem.
Lassan leeresztett, majd alaposan végigmért. Bár már az összes
foga hiánytalanul megvolt és háromszor akkorára nőtt, mint amikor
utoljára láttam, de a tipikus Justin-féle vigyort nem nőtte ki.
Biztosra, veszem, hogy ha Chloe most itt lenne, azonnal
szerelembe esne, és mindent megtenne annak érdekében, hogy ez
Justin részéről is megtörténjen.
Csak néztem őt, miközben próbáltam elraktározni magamban ezt
a pillanatot. Apám felbukkanása minden életkedvemet elvette, de
Justin jelenléte előhozta belőlem az összes gondtalan, közös,
elfeledett emlékünket.
Bunkert építettünk cipősdobozokból, belekóstoltunk Naomi
martinijébe, énekeltünk nyomdafestéket nem tűrő dalokat, elloptuk
a szomszéd napilapjait és mindig kicseréltük eggyel korábbi napra,
hogy szegény azt higgye, megbolondult.
 Justin a bal kezem után nyúlt, majd a kulcscsontomat ellenőrizte.
– Oké, tényleg te vagy – konstatálta, amikor meglátta a hegemet,
amit akkor szereztem, amikor elmentünk a közeli roncstelepre és az
egyik szögesdróttal összetűzésbe keveredtem,’ amikor
megpróbáltam átmászni a kerítésen.
– De még mennyire, hogy én.
– De várj! – Barna tekintete kétségbeesetté vált, visszarántva
engem is a jelenbe. – Ha te itt vagy...
– Ne beszéljünk most erről! – sóhajtottam.
Olyan jó volt viszontlátni őt és visszakapni pár olyan emlékemet,
amit apám még nem mérgezett meg teljesen.
– A motor a tiéd? – kérdezte a járgány felé pillantva.
– Olyasmi – szorítottam össze az ajkam. Nem akaródzott
kimondani, hogyan is szereztem.
– Tehát loptad – rázta meg a fejét rosszallóan, majd kiment érte,
és betolta.
– Ezt jobb, ha elrejtjük valami biztos helyre – kacsintott.
Jó pár év eltelt, itt mégsem éreztem az idő múlását, inkább az
emlékek okozta szomorúságot.
Újra gyerek akartam lenni. Homokvárat építeni és gumicukorral
fizetni, ha elfogy a Monopolys bankjegyem. Garfield-os
képregényt olvasni és azon aggódni, hogy sikerül-e összegyűjteni
az összes Dragon Ball figurát.
– Anyám nemsokára itthon lesz, maradsz éjszakára, ugye? –
kérdezte, miközben betolta a motort a hátsó kerthelyiség garázsába.
Szorosan a nyomában voltam, úgy tapadtam szegényre, mint egy
vérbeli pióca. Bár, ahogy az évek előnyére váltak, szerintem ez
neki amolyan mindennapos dolog volt, hogy a lányok loholnak a
nyomában.
– Ha nem probléma – mondtam, bár a válaszom inkább
kérdésnek szántam.
 – Jobban örültem volna, ha Chloe is itt van, mert akkor az azt
jelentette volna, Hogy... Szóval – kezdett bele újra, tiszteletben
tartva a kérésem – jobban örültem volna, ha együtt jöttök.
Mellkasom elnehezült.
Anyámnak és Naominak volt egy egyezsége. Mivel apám keze
mindenhova elért, ezért minden kapcsolatot megszüntettek
egymással még annak idején. Csak két esetben volt engedélyezett
ide jönnünk. Az egyik az volt, ha apánk ismét veszélyt jelent ránk
és kell egy rejtekhely, a másik pedig ha együtt jövünk, mert apám
meghalt.
Talán az egyik legnehezebb része az örökös menekülésnek az
volt, hogy minden emberhez úgy kellett állnunk, hogy előre
felkészítettük a szívünket, hogy nem érezhetünk semmit, és nem
kötődhetünk senkihez. Mert a mi esetünkben az folytonos
fájdalommal járt volna, hiszen sehol nem időztünk tovább fél
évnél. Nekem könnyebben ment, mert a falaimat olyan magasra
építettem, hogy senki nem jutott át rajtuk. Chloe pedig teljesen az
ellentétem volt. Képes volt szerelembe esni akár egy Justin-féle
vigyortól is. Újra és újra. Egy idő után megértettem, hogy őt ez
segíti át azon, amin keresztül mentünk.
Justinra pillantottam, majd a kosárpalánk felé fordultam.
– Már sikerül betalálnod? – Cinikus kérdésem olaj volt a tűzre.
Felkapta a földön heverő labdát, majd palánkra dobott vele,
egyenesen betalálva a hálóba.
– Néha-néha – vigyorgott önelégülten.
– Bekerültél a csapatba? – kérdeztem, mert emlékeim szerint ez
volt az álma, azután persze, hogy lemondott arról, hogy asztronauta
legyen.
– Ilyen adottsággal – mutatott a testére – nem is volt kérdés.
Elkapta a pattogó labdát, majd felém dobta.
Ügyetlent játszva elkezdtem a földön pattogtatni, mire
szánakozva felnevetett.
 – Bármibe lefogadom, hogy nem találsz be!
Karba tette a kezét és önelégülten várta,
hogy bebizonyítsam az igazát.
– Bármibe? – néztem rá felcsigázva.
Hencegve a falnak támaszkodott.
– Na, ki vele, mit szeretnél, amit nem kaphatsz meg?
Pár pillanatig úgy tettem, mint aki nagyon gondolkozik, pedig
nagyon is tudtam a választ.
– Szóval? – sürgetett türelmetlenül.
– Hogy belebújj a Jurassic Parkos pizsamádba.
Összevonta a szemöldökét, majd vállat vonva eltolta magát a
faltól.
– Erre simán rábólintok, tekintve, hogy nincsen már meg, és
annak az esélye, hogy betalálsz, ne vedd sértésnek, de a nullával
egyenlő.
– Ha Naomi még mindig az, aki évekkel ezelőtt volt, akkor
bármibe lefogadom, hogy a padláson őrzi a régi dolgaid.
– Szóval, egyszerre két fogadást is el akarsz veszíteni? Na,
dobjál inkább!
Justinra kacsintottam, majd megcéloztam a palánkot, és
egyenesen bedobtam.
– Csont nélkül – fordultam felé hencegve. – Tudod, sokszor nagy
előny a folytonos iskolaváltás, mert olykor a hátvéd zúg beléd, de
van, hogy egy kosaras. Na, de inkább mesélj, milyen a suli
szívtiprójának lenni?
– Fárasztó – simított végig a sötét, félhosszú, barna haján. – Elég
komoly kötelezettségekkel jár.
– Mint például? – nevettem fel.
– Ez a test nem magától néz így ki. – Megint a gondosan
kidolgozott felsőtestére mutatott. – Ezért keményen meg kell
dolgozni.
– És még?
 – Tudod, ott van az a sok rajongói levél, amiket meg kellene
válaszolnom...
– Persze, hogyne... – bólogattam visszafojtva a nevetésem.
Beszélgetésünket kopogó léptek zaja szakította félbe.
– Fiam, segítenél behozni a szatyrokat a kocsiból? Ó, bocsánat,
nem tudtam, hogy vendégünk van... – Léptei hirtelen elhalkultak,
én pedig megfordultam.
A kezében lévő szatyor a földre hullott, amint találkozott a
tekintetünk. Egy pillanat erejéig lefagyott, majd hirtelen megindult
felém, és olyan szorosan vont magához, hogy alig kaptam levegőt.
– Rebecca? Nem hiszem el, nem hiszem el! – Eltolt magától,
majd ismét magához húzott.
– Azért hagyd levegőhöz is jutni – kommentálta Justin Naomi
heves reakcióját.
– Fiam, pofa be! – Naomi rá se nézett Justinra, továbbra sem
akart elengedni engem.
– Nem beszélhetsz így a fiaddal – kapott a szívéhez Justin
színészkedve.
– Mégis ki szerint? – nézett rá Naomi hunyorítva.
– A családjogi törvény szerint.
– Megkérdezted már a vendégeinket, hogy kérnek-e valamit?
Nem hiszem el, hogy itt vagytok! – fordult újra felém. – Én úgy
aggódtam értetek. Semmit nem tudtunk rólatok, mióta utoljára
láttalak titeket. Liz és Chloe a házban vannak?
A vidámságom egy egyenes vonallá alakult át az arcomon. Az a
jó érzés, ami pillanatokkal ezelőtt talált rám, amilyen gyorsan jött,
olyan gyorsan távozott.
Szememet lesütve válaszoltam meg a kérdését.
– Nem! Nem! És nem! Az nem létezik... – Naomi rémülten a
szája elé kapott.
Szomorúan megráztam a fejem, és próbáltam legyőzni a
torkomban felgyülemlő gombócokat.
 – Ugye, Liz és Chloe jól vannak? – kérdezte bátortalanul.
– Igen, biztonságban vannak – nyugtattam meg, bár a mi
esetünkben a biztonság mindig ideiglenesnek számított, hiszen
akárhol voltunk, az csak egy kis időre nyújtott menedéket.
– Hála az égnek! Jól figyelj rám, Rebecca! – Két kezét a
vállamra tette, és maga felé fordított. – Addig maradsz nálunk,
ameddig csak szeretnél. Itt soha nem fog rád találni, ezt megígérem
neked.
– Ha éjszakára maradhatnék, az hatalmas segítség lenne –
feleltem hálásan.
– Egy éjszaka? És utána? Utána mihez akarsz kezdeni?
Ez egy felettébb jó kérdés volt. Nagyjából apám felbukkanása
óta engem is ez foglalkoztatott.
– Majd csak lesz valahogy. – Válaszom ingatag lábakon állt.
Ugyan hogyan lenne? Itt nem maradhatok, mert az Naomira és
Justinra is veszélyt jelentene, tehát a feltevésem, mely szerint majd
csak lesz valahogy, nem éppen helytálló, de ezt nem akartam
Naomi orrára kötni.
– Gondolom, megéheztél és egy forró fürdő is jól esne. Mit
ennél, mit főzzek? Vagy inkább rendeljünk valamit?
– Talán, ha hagynád szóhoz jutni, akkor válaszolna. – Justin
szemforgatva nézett az anyjára.
– Amint látod, Justin már nem selypít, ellenben az új kedvenc
elfoglaltsága az anyjával feleselni, ahelyett, hogy rendszeresen
lenyírná a füvet.
– A fiad vagyok, nem pedig egy szolga.
– Én pedig az anyád és nem bankautomata.
– Olyan jó érzés újra itt lenni – szóltam közbe, apró mosollyal az
arcomon.
Naomi szinte semmit nem változott. A madonnás hajkoronája
egy kicsit rövidebb lett és talán kevésbé volt rendezetlen, de még
mindig ugyanazt a lázadó nőt láttam benne, akit kiskoromban. A
jófej anyukát, aki képes volt a fiával a bevásárlóközpont kellős
közepén elkezdeni táncolni, amikor a Scooby-Doo főcímdala ment.
Aki szó nélkül felült velünk a hullámvasútra, és nem riadt vissza
attól, hogy sárból várat építsünk.
Justin kiment a kocsiba a többi szatyorért, én pedig segítettem
összeszedni, amiket Naomi a földre ejtett.
Ahogy beléptünk a házba, próbáltam felidézni magamban, hogy
régen milyen volt itt lenni. Homályos emlékeim szerint a színes
festmények eltűntek a falról és a helyükre motivációs idézetek
kerültek.

„Akkor tudhatod, hogy a siker útján vagy, ha akkor is csinálnád

a munkádat, ha nem fizetnének érte.”
– Oprah Winfrey

Nem, kedves Oprah! Akkor csak rohadt nagy bajban lennél a

hónap végén, amikor a lakbért kéri a főbérlő...
„Bármitől is félsz, annak nincs hatalma feletted.”
– Oprah Winfrey

Igyekszem ezt majd észben tartani, amikor apám egy pisztolyt

fog a halántékomhoz szegezni.

„Mindenki azt kapja meg az életben, amit elég bátor kérni.”

– Oprah Winfrey

Jogos. Én csak annyit kértem, hogy sikerüljön kijutnom

észrevétlenül az épületből a sors- jeggyel, de azt elfelejtettem
hozzátenni, hogy valaki tüntesse el a Föld színéről az apámat.
– Mielőtt kérdeznéd. – Abbahagytam az idézetek elemezgetését
és Naomi felé fordultam, aki úgy kezdett bele a mondandójába,
mintha tegnap láttuk volna utoljára egymást.
 – Alex már nincs a képben. Nem teljesen egyezett, amit
akartunk...
– Anyám Alexet akarta, ő pedig Molly Evanst – vágott a szavába
Justin, miközben a lábával berúgta az ajtót.
– Pár hónappal ezelőtt kitettem a szűrét – folytatta Naomi, de
Justin megint közbeszólt.
– Pontosabban én tettem ki a szűrét – helyesbített, és az összes
szatyorral, ami a kezében volt az asztalra vágódott.
– Részletkérdés – válaszolta Naomi, miközben elkezdte
elpakolni, amiket vásárolt.
– Segíthetek? – kérdettem, ő pedig úgy nézett rám, mint aki
szellemet látott. Egyből a fiára vándorolt a tekintete.
– Na, ezt a kérdést te valahogy mindig elfelejted feltenni.
– Mivel már azelőtt utasítgatsz, hogy feltehetném. Mit kérsz? –
nézett Justin az asztalon lévő dolgokra. – Kókusz illatú gyertyát
ennél, vagy mangós hidratáló tusfürdőt?
– Ez az arcmaszk egész fincsinek tűnik – mutattam fel az első
dolgot, ami a kezem ügyébe akadt, Naomi pedig elnevette magát.
– Még a feldolgozás folyamatánál tartok. Tehát van itt sushi,
tömérdek mennyiségű édesség, de rendelhetünk pizzát is.
– Szerintem az utóbbival járnánk a legjobban – súgta oda halkan
Justin, amikor meg- pördülve a tengelye körül egyesével behajította
az almákat a kosárba.
Már szóra nyitottam a szám, amikor valaki eszelősen dörömbölni
kezdett az ajtón. Reflexszerűen felugrottam, és egyből a
menekülési útvonalat kerestem.
Nem lehet az apám...
Nem találhatott rám...
– Nyugi, ez csak Rio lesz! – próbált megnyugtatni Justin,
miközben az ajtó felé indult. Képtelen voltam levegőt venni, amíg
meg nem bizonyosodtam arról, hogy tényleg nem Trevor vagy az
emberei bukkantak rám. De reálisan nézve, apám nem kopogtatna.
Fogná, és berúgná az ajtót, vagy egyszerűen csak szétlőné az
egészet.
– Na, mi a pálya? Megérte meglógni bioszról? – A srác kaján
vigyora egyből eltűnt, és gyorsan helyesbített, amint észrevette
Naomit. – Akarom mondani, én, én lógtam meg.
Naomi tekintete hirtelen lángokba borult a hallottaktól, őszintén
sajnáltam Justint, de közben mégis fellélegeztem.
Nem talált rám.
Még nem...
– Lógsz a suliból? – Naomi számonkérőn lépett oda Justin mellé.
– Mindent tudok a biológiáról, amire szükségem van.
– Mégpedig? – Naomi csípőre tette a kezét, és várta Justin
válaszát.
– A női test minden egyes pontját ismerem.
– Fiam, hülye vagy, mint a segg, és feltételezem, hogy a
negyedét sem ismered!
– Azt hiszem, én most lépek – szívta be a hűvös levegőt a fogai
között Rio, majd gyorsan hátat fordított a kínos szituációnak, és
lelépett.
– Kösz, hogy benéztél – kiáltotta utána Justin, majd egy
díszmosollyal az arcán becsapta az ajtót, és visszasétált a
konyhapulthoz. – Szóval, a kajánál tartottunk – kezével a pultra
könyökölt, majd ellenállhatatlan pislogásba kezdett.
– Az a te nagy szerencséd, hogy Rebecca itt van. Pizza jó lesz,
drágám? – fordult felém, engedve a dühös hanglejtéséből. Justin
pedig egyből lecsapta a labdát.
– Az a specialitása – súgta oda nekem szórakozottan.
– Nem kötelező itt laknod, már elég nagy vagy ahhoz, hogy
elmenj dolgozni és irdatlan magas lakbért fizess valami lepukkant
lebujért.
– Most megyek fősulira – védte meg magát Justin.
– Én a te korodban...
 – Tudom-tudom! – vágott a szavába szemforgatva. –
Koncerteken tivornyáztál, ittál és élted a hippik nagyszerű életét.
– Ó, azok a hatvanas évek, de szép idők is voltak – tűnődött el
Naomi. – Anyáddal is akkor találkoztam. Egy Jefferson Airplane
koncerten. Még azelőtt a semmirekellő, szar alak előtt. Erről jut
eszembe... De jó, hogy nem az ő ferde orrát örökölted!
Ezen akaratlanul is felnevettem, közben pedig belenéztem a
konyhában lévő tükörbe, hogy szemügyre vegyem a keskeny
orrom, ami egyértelműen olyan volt, mint anyámé.
– A pizza tökéletes lesz – mondta Justin, mielőtt Naomi
részletesebben is előhozakodna a „gyűlöljük Trevort” témával.
– Nekem is tökéletes lesz – erősítettem meg.
Naomi elővette a telefonját, majd körbeadta, hogy válasszuk ki,
milyet kérünk. Én a sajtos sonkásra voksoltam, Justin pedig sok
zöldséggel és tripla adag csirkével kérte, amire felkaptam a fejem.
– Mi van? Kell a sok fehérje! Ez a test nem csak az edzésektől
olyan, amilyen.
– Édes jó anyád genetikájának köszönheted.
– Anya és a humora – tárta szét sajnálkozóan a karját Justin, de
az anyja csak legyintett és felém fordult.
– Rebecca, most pedig mesélj! Mindent hallani szeretnék az
elmúlt évek történéseiről! Persze, csak ha szeretnél róla beszélni...
Egyáltalán nem akartam. Az ember inkább szeretné kitörölni a
nemkívánatos emlékeit, de képtelen voltam Naominak nemet
mondani. Belekezdtem, és nagy vonalakban elmeséltem az elmúlt
éveket. Kiemelve, hogy hányszor váltottunk várost és
személyazonosságot.
– Nem tudom, hogy tudtok-e róla, de megfigyelés alatt tartják a
régi házatokat... – jegyezte meg Naomi.
– A régi házunkat? – Felkaptam a fejemet, mert teljesen
értelmetlennek tűnt, hogy miért figyelnék meg.
 – Azt beszélik, hogy Mr. Annyira Mégsem Alapos Trevor
elrejtett ott valamit.
– Mit?
– Nem tudom, de akármi is legyen az, reméljük, soha nem szerzi
meg – mondta Naomi elgondolkozva, miközben leszűrte a
hársfateát, majd töltött belőle nekem és magának, mert Justin
fintora egyértelműen arra utalt, hogy ő nem kér.
Nagyot kortyoltam a teából, amit Naomi letett elém.
Elképzelésem nem volt arról, hogy mit rejtegethet apám, ami miatt
megfigyelés alatt tartják a házat.
Nem lenne egyszerűbb felforgatni az egészet, hogy megtalálják,
amit keresnek? Vagy arra várnak, hogy apám visszamenjen és
odavezesse őket? Akárhogy is, ez az új információ befészkelte
magát elmém legmélyebb zugába és egyáltalán nem hagyott
nyugodni.
– Apám mindent megszerez, amit akar – válaszoltam keserűen,
mert sajnos ez egy vitathatatlan tény volt. Ezért is foglalkoztatott
egyre inkább az, hogy mit rejthetett el a házban.
– Apád sem érinthetetlen és előbb vagy utóbb őt is utoléri majd a
végzete – felelte Naomi elmélyedve a gondolataiban.
– Anyámból két hársfatea után előbújik a Keresztapa –
konstatálta Justin, én pedig elnevettem magam.
– Jut eszembe – Justinról Naomire vándorolt a tekintetem. – Még
mindig az emeleten őrződ a régi kacatokat?
– Mire gondolsz, drágám?
Justin ciccegés formájában adott hangot a nemtetszésének.
– Kimondottan a fiad Jurassic Parkos pizsamájára.
– Ne már! – szólt közbe Justin, aki láthatóan nem tanult meg
veszíteni.
– A fogadás, az fogadás.
– Az ablak felőli oldalon lesz a legfelső dobozban – kacsintott
Naomi.
 Lelkesen Justin felé fordultam, aki nem örült annak, hogy be kell
tartania, amit megígért. Leszálltam a bárszékről, aztán
megindultam a padlás felé, ő pedig nagy duzzogva követett.
Felmásztunk a létrán, ami egyenesen Naomi érték- megőrzőjéhez
vezetett. Amikor utoljára voltam itt fent, akkor még ruhák
sorakoztak egy halomban. Egyből az ablak felé araszoltam a lábam
alatt hangosan nyikorgó gerendákon. Amint kiszúrtam a dobozt,
sietve felnyitottam, és szembetaláltam magam azzal a bizonyos
Jurassic Parkos pizsamával. Kivettem, majd Justin felé dobtam.
– Fel nem veszem! Amúgy is, maximum a bokámig jönne fel. –
Nézett fintorogva a kezében tartott fekete-piros nadrágra, miközben
nemlegesen megrázta a fejét.
– A srác nem szeret veszíteni – néztem rá karba tett kézzel, majd
hirtelen visszhangzani kezdett a saját mondatom a fülemben.
A srác nem szeret veszíteni. A srác nem szeret veszíteni.
Zaiden beszélt így.
– Mindegy, nem fontos – vontam meg a vállam, majd a létra felé
vettem az irányt, de Justin megadóan feltartotta a kezét.
– Jól van, legyen! De fordulj el, mert amióta utoljára láttál, pár
dolog igencsak megnőtt.
A szám elé kaptam a kezem, de a nevetésem teljesen jól hallható
volt. Justin jelenléte elfeledtette velem Zaident egy röpke pillanat
erejéig.
Azt, hogy átvert.
Azt, hogy megkedveltem.
Azt, hogy soha többet nem láthatom.
– Elég csak a pólót felvenned – jegyeztem meg figyelembe véve,
hogy a nadrágot maximum a karjára tudná felhúzni, de még abban
sem voltam biztos.
– Kedves tőled, hogy nem kell beleerőszakolnom magam ebbe.
– Na, mi lesz már? – kérdeztem türelmetlenül.
 – Kész – válaszolta pár másodperccel később, én pedig
megfordultam.
– Úgy fest, kinőttem – állapította meg.
– Úgy... – néztem rá visszafojtott nevetéssel.
A fehér felső feszült Justin karján, és ha befeszítette volna,
szerintem abban a pillanatban szét is szakadt volna rajta.
– Amúgy, akad itt pár régi fénykép is – mutatott a sarokban lévő
dobozok irányába.
Amíg leszenvedte magáról a pólót, én próbáltam megtalálni a
képeket. Rengeteg doboz volt, megannyi emlékkel. Az egyikben
Justin legói, a másikban az autós kártyái, a harmadikban pedig a
PlayStation-je volt. De volt olyan doboz, amiben Naomi parfümös
üvegei voltak, amit pedig utoljára kinyitottam, abban fogkeféket
találtam.
Nevetve Justin felé fordultam, és kérdőn néztem rá a kezemben
tartott fogkefékkel, hátha tud valami magyarázattal szolgálni.
– Ó, az semmi! – legyintett. – Ha szerencsés vagy, akkor
valamelyik dobozban még a tejfogaimra is ráakadhatsz.
Visszatettem inkább a helyére, majd folytattam a keresgélést.
Amint megtaláltam a képekkel teli dobozt, leheveredtem a poros
szőnyegre, Justin pedig tovább kutatott.
Már vagy több tucat képet végignéztem, amikor találtam egy
olyat, amin mi is rajta voltunk Chloéval. Justin ült középen, mi
pedig kétoldalt. Apró mosoly húzódott a szám sarkában.
A húgom fél szemmel Justint figyelte, vagyis inkább szuggerálta.
Talán ez volt az utolsó kép, ami rólunk készült.
Amíg apám elől bujkáltunk, tilos volt bármilyen fényképen
szerepelnünk és nem lehettünk fent semmilyen közösségi oldalon.
– Ha szeretnéd, elviheted – mondta Justin, miközben lehuppant
mellém.
Nem voltam biztos abban, hogy szeretnék emlékezni arra a
mosolyra, ami az évek alatt elkopott, mégis félretettem a képet.
 – És mizu Chloéval? Fülig szerelmes már valakibe, igaz?
– Szerelem... Micsoda hülyeség – húztam el a szám
szemforgatva.
– Csak nem a lelkébe gázoltak valakinek? – állapította meg a
nyilvánvalót.
– Nem volt szerelem – feleltem hűvösen.
– Ha összetörte a szíved, akkor az volt.
Baromság!
Egész életemben sikerült kizárnom azt, hogy érezzék. A Fehér
Házat megszégyenítő védelemben részesítettem a szívem, ide nem
juthatott be csak úgy akárki, csak az, akit én engedtem be.
– Akkor ezt az engedelmeddel megtartom – emeltem a magasba
a közös képünket és bíztam abban, hogy nem fog kérdezősködni.
– Akarsz róla beszélni?
Arról, hogy életemben először megszegtem a saját szabályaim
egy olyan ember miatt, aki végig másnak adta ki magát?
– Nagyon nincs miről – feleltem, majd visszapakoltam a képeket
a dobozba. – Nem teljesen az volt, akinek hittem.
– Az elején mindig a legszebb arcunkat mutatjuk – jegyezte meg
bölcsen.
– Az apám embere volt végig.
Úgy akartam tenni, mintha meg sem történt volna az egész.
Mintha ő és én sosem találkoztunk volna.
– Íjj... így már mindent értek.
– Egyszerűen csak nem értem, hogy miért ilyen rohadt nehéz...
Miért kell folyton mindenkiben csalódnom?
– Hogy könnyebb legyen bezárnod olyan ajtókat, amik nem
vezetnek sehová.
– De én ki se nyitottam, Justin! Aztán jött ő és nem értem, hogy
mi a fene történt. Azt sem, hogy most miért beszélünk erről...
– Jaj... Te beleszerettél, jól sejtem?
 – Alig ismerem pár napja – kaptam fel a fejem, nevetve a tényen.
A keserű, szörnyű, de igaz tényen.
– És? Nekem kereken két másodperc elég volt ahhoz, hogy
belezúgjak Margot Robbie-ba, szóval ez nem lehet kifogás.
Szomorúan az ablak felé fordultam.
– Én csak szeretnék újra gyerek lenni. Gondtalan gyerek.
Limonádét árulni és pofátlanul zsebre tenni minden egyes pennyt,
amit kisajtoltunk az öreglányokból.
– Már nagykorú vagy, árulhatnánk koktélokat és kérhetnénk
többet.
Mosolyom a fülemig húzódott. A szomorúság egy cipőben járt a
pillanatnyi jó érzéssel, amit Justin jelenléte okozott.
– Megjött a pizza – kiáltott fel Naomi. – Egyébként nem tudom,
hogy mióta vannak ilyen jóvágású pizzafutárok errefelé, de őt is
szívesen beinvitáltam volna – kuncogott magában, a fia pedig egy
fintorgással kommentálta az anyja megjegyzését.
Justin felpattant, felhúzott engem is, utána lemásztunk, és
visszamentünk a konyhába.
– Bár Justin engedélyt adott rá, azért téged is megkérdezlek,
hogy eltehetem-e ezt? – csúsztattam oda a fotót.
Könny szökött a szemébe, amikor a kezébe vette, de egyből hátat
fordított nekünk, és a tányérokkal kezdett el babrálni, amiért
végtelenül hálás voltam. Nem tudtam mit kezdeni az érzelmekkel.
– Persze, hogy elteheted drágám, ne viccelj! – fordult vissza,
mintha nem öntötte volna el egy érzelmi cunami őt is. – Az az
egyik kedvencem rólatok. Azon az estén anyáddal kicsit
becsiccsentettünk...
– Még egy hippi sztori, szuper! – szólt bele Justin, de Naomi
ignorálta őt, majd egy újabb történetbe kezdett.
Azt hittem, az ostoba döntésekben verhetetlen vagyok, de
tévedtem. Aranyhaj lekörözött. Nem hibáztattam érte, mert az
árulás sosem segítette az embert a bizalmi kérdésekben a dobogóra
juttatni. Ez volt az első, amit apámtól megtanultam.
Észrevétlenül lemásztam a platóról, amikor bekanyarodott egy
barátságosnak tűnő kisvárosba. Az emberek fütyörészve sétáltak az
utcán és hányingerkeltően boldognak tűntek.
Ha egy tízes skálán kéne megsaccolni a jelenlegi helyzetem
kilátástalanságát, akkor a maximumot beszoroznám végtelennel és
megkapnánk az eredményt.
Két dolgot biztosan tudtam.
Az egyik az, hogy Rebecca baromi nagy szarban van.
A másik pedig, hogy én még nagyobban.
Trevor vadászik ránk, és kétlem, hogy másodjára elengedne
golyó nélkül.
Megkell találnom őt, mielőtt az apja talál rá.
Elővettem a telefonom, de persze, hogy az égieknek pofátlanul
szar a humora.
Lemerült.
Épp a káosz kellős közepén, amikor a legnagyobb szükségem lett
volna rá.
– Fiatalúr, lenne oly kedves, és segítene becipelni ezeket a
dobozokat a butikomba?
 Fejem oldalra fordítottam, az idős hölgy pedig azzal
nyomatékosította a kérését, hogy erőszakosan rálépett a lábamra.
– Bocsásson meg, hölgyem, de most nem igazán alkalmas –
Szememmel egyből egy kávézó feliratot kerestem, ahol nagy
eséllyel tudok szerválni egy töltőt.
– Mi lehet ennél fontosabb? – Úgy tartotta a kezében a három
cipősdobozt, mintha egy tonna aranyat rejtene.
– Meg kell találnom egy lányt.
– Tehát a szerelmi élete fontosabb, mintsem az, hogy egy kedves,
idős hölgyön segítsen?
Vettem egy mély levegőt, és kifújtam.
– A kedves jelzőt erős túlzásnak tartom, de legyen! Ide velük!
Egyértelmű volt, hogy Rebecca fontosabb, de ezt nem kötöttem a
kotnyeles nő orrára.
Kivettem a kezéből a pehelykönnyű dobozokat, majd
megindultam a ruhabolt felé, amire a félelmetesen hosszú
elhanyagolt körmeivel bökött.
– Hova tehetem? – kérdeztem a boltba belépve, ő pedig lelkesen
mutatott a sarokban lévő kanapéra. Egy pillanat erejéig megfordult
a fejemben, hogy rákérdezek a töltőre, de bármibe le mertem volna
fogadni, hogy ez a nő még tárcsázós telefont használ.
Sietve letettem, ő pedig kezét összekulcsolva meresztette rám a
szemét.
Tuti kitalál még nekem valami feladatot.
– Annyit még kérhetnék egy ilyen erős fiatalembertől, hogy
arrébb toljuk ezt az asztalt?
A többes szám használata indokolatlan volt, ugyanis a füle botját
sem mozdította meg.
Egyedül arrébb toltam, majd összecsaptam a tenyerem, és
készültem a szomorú búcsúra, de beelőzött.
– Még kérhetnék egy apró szívességet, ha nem vagyok túl
tolakodó?
 Végül is, teljesen ráérek arra, hogy az egész butikot átrendezzem.
Bólintottam, ő pedig katonásan a falon lévő tükörre mutatott.
– Azt át tudná helyezni nekem az asztal fölé?
Ha most itt lenne nálam a kedvenc Milwaukee akksis gépem,
pont három másodperc alatt fúrnék lyukat a Fischer tiplinek, amire
akár egy hűtőt is felakaszthatnék, vagy az öregasszonyt.
Lelkesen megemelt egy ácskalapácsot, amivel a szöget is ki
tudom húzni, majd műprotkó mosolyt villantva a kezembe nyomta.
Gyorsan elvettem tőle, kihúztam a szöget, majd bevertem oda,
ahová mutatott.
– Akkor, ha megvolnánk...
– Egy utolsó kérésem lehet?
Az nem az előző volt?
– Hát persze, hogy lehet – feleltem szarkasztikusán, miközben
epekedve vártam, hogy mivel fog előrukkolni.
Fessek ki esetleg,?
Barkácsoljak még?
– Meg tudná nekem nézni, hogy ez a neon lámpa miért nem
világít? – Kezével a kanapé fölé mutatott.
Odacaplattam, és egy másodperc alatt felmértem, hogy ugyan
miért nem világított eddig a „mindig légy boldog” feliratú
neonlámpa. Erősen küzdöttem azzal a gondolatommal, hogy
egyesével tépem ki a betűit és hajítom ki a bolton kívülre, de
visszafogtam magam.
Mosolyt erőszakoltam az arcomra, majd feltartottam neki a
vezetéken lógó villásdugót.
– Azért, mert nem volt bedugva – vágtam oda olyan kitörni
készülő dühvel, amit tanácsos volt nem megvárni.
Vettem egy mély levegőt és erősen imádkoztam azért, hogy ne
kérjen mást. A saját érdekében.
A bejárati ajtó hirtelen kinyílt, és egy fütyörésző pasas sétált be
rajta. Tökéletesen illett a városi idillbe. Kockás ing, baseball sapka,
undorító, indokolatlan jókedv.
Kihasználva az alkalmat, megindultam a kijárat felé.
Szabadulásom pár lépésre volt, amikor az idős hölgy hangja
megálljt parancsolt nekem.
– Várjon, mivel hálálhatom meg a kedvességét?
Leginkább azzal, hogy kienged ezen az ajtón.
– Nem tesz semmit – mondtam, majd a kezemet a kilincsre
helyeztem, amikor megütötték a fülemet a fickó szavai.
– Anyám, most megyek Lakeville-be, de vacsorára itt leszek.
Gondolatom azonnal egy dologra asszociált. Rebecca könnyes
tekintetére, amikor a kretén apja letépte a karkötőjét.
– Ami azt illeti – fordultam meg elővéve a leghamisabb
bájvigyorom –, nagy segítség lenne, ha eldobnának a Lakeville-i
temetőig.
Bár elég pofátlan kérés pár cipősdobozért meg bútor tologatásért
cserébe, de túl kedves kisvárosnak tűnt ahhoz, hogy nemet
mondjanak, vagy hogy akár elkössek egy autót.
– Dániel a legnagyobb örömmel elviszi magát – felelte a hölgy
jókedvűen, én pedig a pasasra néztem, aki megvonta a vállát „neki
mindegy” alapon.
– Ha te is arra tartasz, miért ne?
A pokolba tartok, de oda sajnos egyedül kell majd mennem.
Homlokon csókolta az anyját, majd megindult kifelé, én pedig
követtem. Beültem a furgonjába és imádkoztam, hogy ne akarjon
cseverészni. Persze nem vártam, hogy az imám célba találjon, mert
kötve hiszem, hogy én lennék az Úr kedvenc eltévedt báránykája.
– Nem idevalósi vagy, igaz? – kérdezte, amint kikanyarodtunk a
főútra.
Fején találtad a szöget. Gondolom, a búvalbaszott képem árult
el.
– Manhattani kölyök vagyok – feleltem, megadva a kérdésére a
válaszát.
 – Á, mindjárt sejtettem. Nem tűnsz helyinek.
Na ne mondd!
Nyugodtan megmondhatod, hogy túlságosan sznob fejem van.
Amivel egyébként egy percig sem vitatkoznék.
– És mi járatban vagy errefelé?
Hideg. Hideg. Kérdezz mást!
– Helyre kell tennem pár dolgot, amit elrontottam.
Lényegében.
– Áhá! – csapott a kormányra együttérzően, pedig le mertem
volna fogadni, hogy őt nem akarja egyetlen elmebeteg gengszter
sem megölni, és nem szúrta el az esélyét az egyetlen lánynál, akit
elkezdett megkedvelni.
– Egy kis fruska van a dologban, igaz?
Az „egy kis fruska” elég méltatlan jelző volt rá. Mert ő nem egy
a sok közül. Ő az egyetlen. És a fruskától is elég messze áll.
– Olyasmi – vágtam rá közömbösen, mert ettől függetlenül nem
vele szándékoztam megbeszélni az elfuserált életem.
– Nekem is volt részem hasonlóban. Volt egy lány, akivel nagyon
elszúrtam.
Na, ha valami egyáltalán nem hozott lázba, akkor az az, hogy Mr.
Kockás Ing mit baltázott el, ennek ellenére mégis visszakérdeztem.
– És hogy hoztad helyre?
– Az idő hozta helyre.
Csak közhelyeket ne, kérlek!
– És ha abból kevés van? – tettem fel a kérdésem, amire tényleg
választ vártam. Mert nekünk nincs annyi időnk, amennyi talán
elfeledted Rebeccával, hogy egy kretén vagyok.
– Abból sosincs elég, nem igaz? – kérdezett vissza, amitől
kedvem támadt volna letörölni a képéről az arcára fagyott vigyorát.
Nagyra értékeltem volna, ha hazudik. Tök mindegy, hogy mit, csak
az igazságot ne vágja ilyen egyszerűen az arcomba.
– És nektek mi lett a sztori vége?
 Fura mód érdekelt, hogy ez a vadidegen megkapta-e a boldog
befejezését, amit én nem fogok. De nem is érdemeltem meg. Gavin
tuti azt mondaná, hogy ne legyek faszfej, csak tegyem a dolgom, ő
hitt abban, hogy az élet mindig figyel és olyan lapokat kapsz,
amikkel még elbírsz.
Majd ugyanez az élet elvette őt...
– Két gyerek és egy csúnya válás – válaszolta. – De tudod,
életem legszebb tizennyolc évét kaptam tőle. – A műszerfalon lévő
családi fotóra nézett egy pillanat erejéig, majd hozzátette. –
Mindenesetre, én azt mondom, hogy akármit is követtél el, nincs
olyan dolog, amit ne lehetne helyrehozni.
– Kivéve azt, ha eljátszod a másik nem létező bizalmát. Kötve
hiszem, hogy azt helyre lehetne hozni.
– Áhá, tehát innen fúj a szél! Félrekacsintottál?
Nem, te barom! Hazudtam neki. Ez jócskán súrolja a
helyrehozhatatlan dolgok határát.
– Aha – hazudtam könnyedén, mert ha elé tárnám a teljes
igazságot, lehet félúton kirakna.
– Adj neki egy kis időt és megoldódik.
– Ha lenne, én az összesét neki adnám – válaszoltam, keserű ízt
hagyva a számban.
Az út további részében azért imádkoztam, hogy Trevornak és az
embereinek már hűlt helye legyen, de őt ismerve ettől nem kellett
tartanom. Nem szokása sokáig egy helyen időzni.
Gengszterek átka.
Sehol nem vagy biztonságban.
Amikor visszaértünk a temetőhöz, Trevornak és az öltönyös
bandájának már nyoma sem volt, ahogy vártam.
– Kösz a fuvart – biccentettem, amikor kiszálltam Mr. Kockás
Ing mellől. A könnyes búcsút ugyan mellőztem, de valóban hálás
voltam neki a lelki fröccsért is.
 Visszamentem megkeresni a medált, és amint ráakadtam,
gyorsan távoztam.
Elhagyva a temetőt, elindultam a kietlen útszakaszon, aztán egy
őrizetlenül hagyott autóra vadásztam. Egy közel negyedórás séta
után megpillantottam, amit az égiek segítségül küldhették nekem.
Tégla színű, kopott Chevrolet Silverado, aminek az oldalán a
„Jackson műhely” felirat állt. A kulcsot benne felejtették és szinte
könyörgött azért, hogy éljek az istenadta lehetőséggel.
Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem az Úr akaratát?
Körbenéztem, de egy árva lélek nem volt a közelben, így gyorsan
bepattantam, elfordítottam a kulcsot, végül gázt adtam.
Hallottam, ahogy kinyílik az egyik üzlet ajtaja, amin valaki
ordibálva szaladt ki, de idő hiányában nem akartam
magyarázkodni, hogy az egész egy lány miatt van.
Az autóban még töltő is akadt, aminek rohadtul megörültem.
Feltettem rá a telefonom, és max hangerőre tekertem a rádiót.
Livin’ easy
Lovin’ free
Season ticket on a one way ride
Askin’ nothin’
Leave me be
Takin’everythin’ in my stride
Don’t need reason
Don’t need rhyme
Ain’t nothin’ that I’d rather do
Goin’ down
Party time
My friends are gonna be there too
I’m on the highway to hell
On the highway to hell
Highway to hell
I’m on the highway to hell
 Egy jó kis AC/DC-vel az ember sosem tud mellényúlni.
Alighogy magam mögött hagytam a barátságos kisvárost, a
telefonom után nyúltam, amikor hirtelen a semmiből egy pityogó
kamasz termett az autóm előtt.
Azonnal félrerántottam a kormányt, és lefékeztem, de mintha mi
sem történt volna, a kislány továbbsétált, majd leült az útmenti
padkára.
Ne játssz hőst, mert kurvára nincs most erre időd!
Nem esett baja, menj szépen tovább!
Továbbhajtottam, de a lelkiismeretem, akivel eddig egyébként
nem sűrűn találkoztam, rálépett a fékre, aztán visszatolatott.
– Meg is ölhettelek volna, ugye tudod? – szóltam oda neki, de
rám sem bagózott, csak nemtörődöm stílusban megvonta a vállát. –
Vagy úgy, szóval ez volt a cél?
Megint egy vállvonogatás volt a válasza, amiből elég jól értek,
hiszen nekem is ez volt a kedvenc válaszom apám bármilyen hülye
kérdésére.
– Miért lógatod az orrod?
Megtörölte az orrát, de természetesen válasz nélkül hagyott.
Végül is teljesen ráérek egy hisztis kamasz lelkét ápolni.
Beindítottam a motort, amikor hirtelen felpattant a padkáról, és
odalépett az autóhoz. Könnyes szeme miatt úgy éreztem, hogy
akárki is bántotta, azonnal pofán verném.
– Elvigyelek? – bukott ki belőlem a kérdés.
Elnézve a kisváros forgalmát, gondolom évente egyszer jár erre
bármilyen távolsági járat.
Szó nélkül bepattant mellém az autóba, én pedig megrökönyödve
néztem rá.
– Normális vagy? Nem szállhatsz be csak úgy egy vadidegen
autójába! És ha sorozatgyilkos vagyok?
– Nem vagy. Azok általában kövér, nagyon szőrös alakok.
 – Kicsilány, hallottál már Ted Bundyról? Vagyis tudod mit, jobb,
ha nem. A lényeg, hogy soha ne szállj be senkinek az autójába,
világos?
– Akkor mégsem viszel haza? – Csalódottan lebiggyesztette az
ajkát, miközben bánatos kölyökkutya nézéssel próbált a lelkemre
hatni.
– De igen, viszont legközelebb eszedbe ne jusson ilyen, oké?
Jesszus, kölyök, bajod is eshetett volna! Ha tudnád, mennyi
elmebeteg él ezen a Földön...
– Szoktam nézni a híradót – felelte tudálékosan.
– Ezek szerint nem eleget – válaszoltam, közben beindítottam a
motort. – Hová vihetlek?
– Három utcával lakom lejjebb – felelte büszkén.
– Akkor minek vártál a buszra? – néztem rá értetlenül.
– Hogy ne kelljen sétálnom, te dinka!
– Gondolom, megterhelő lehetett pár egyenletet megoldani –
válaszoltam szarkasztikusán. – Elnavigálsz?
Bólintott, majd mutatta, hogy egyenesen haladjak tovább.
– Szóval, miért lógattad az orrod?
– Ne vedd a szívedre, de nem ismerlek annyira, hogy ezt
megvitassam veled – nézett rám méregetve a szemüvege alól.
– De az autóba szó nélkül beszálltál.
– Tinédzser vagyok, ne keresd a logikát a tetteimben – tárta szét
a karját drámaian.
Apró mosoly húzódott a szám sarkában.
– Oké, ha annyira érdekel, csúnyát mondtam valakire, amit nem
is gondoltam komolyan.
– Á, vagy úgy! Azt hittem, téged bántottak.
– Szóval lúzernek néztél? A szemüvegem miatt?
– Nyugalom, kölyök! Senki nem beszélt itt lúzerségről.
Másrészről legalább nem kell senkinek elkennem a száját.
– Az mit jelent, hogy elkenni?
 – Hány éves vagy?
– Tizenkettő.
– Oké, elég nagy vagy már ahhoz, hogy tudd. Azt jelenti, hogy
jól megagyalsz valakit.
– Értem. Akkor te elkened az én számat, mert csúnyát mondtam
valakire?
– Mi? Dehogyis! – néztem rá megrökönyödve, mert
félrefordította, amit mondtam. – Na, inkább ki vele! Mi rosszat
mondtál?
– Azt mondtam Dorisról, hogy aránytalanul nagy az orra és
veszélyben vannak a tárgyak a közelében, mert leveri vele őket.
Az már amúgy is garantált volt, hogy a pokolra jutok, de ezen
harsányan felnevettem.
– Ez valóban nem volt túl kedves, de ez még nem a világ vége.
– De igen, mert most mindenki engem utál.
– Majd túl teszik magukat rajta.
– Számít, hogy már megbántam az egészet?
– Igen, mert az bizonyítja, hogy nem vagy rossz ember.
Mindenki tesz olyan dolgot az életében, amit megbán, de van aki
ezt sosem ismeri be magának. Hibáztál, na és? Ki nem?
– Te is tettél már olyan dolgot, amit megbántál?
– Hát, kölyök, ne akard tudni az én vétkeim. De ha ez
megnyugtat, én sokkal rosszabb helyzetben vagyok nálad.
– Tuti lány van a dologban. – Büszkén kihúzta magát, és várta a
jutalmát a helyes válaszért cserébe.
– Fején találtad a szöget.
– Tudom. Az arcodra van írva – kuncogott jóízűen. Láthatóan
sokkal jobb kedve lett attól, hogy én szerencsétlenebb helyzetben
vagyok nála.
Gyorsan megnéztem a képem a visszapillantóban, amire egy
tizenkét éves gyerek szerint rá van írva a világfájdalom.
 – Mit tettél? – kérdezte kíváncsian, miközben jelezte, hogy
forduljak jobbra.
– Hazudtam egy lánynak, mert egy irdatlan nagy seggfej...
Akarom mondani pancser vagyok.
– Apu is folyton káromkodik, szóval nem kell miattam
visszafogni magad.
– Egy idióta voltam. Időben el kellett volna mondanom neki,
hogy az apjának dolgoztam, de gyáva voltam.
– Miért baj az, ha az apukájának dolgoztál? – faggatózott.
– Az apja egy nagyon rossz ember, aki bántani akarja őt.
– És te ennek ellenére neki dolgoztál? – fakadt ki Rebecca
védelmére kelve.
Nők és az összetartás.
– Nem tudtam, hogy bántani akarja őt, világos, kölyök? De a
lényeg, hogy hallani sem akar rólam többet, és hatalmas bajban
van.
– Uhh. Te tényleg rosszabb helyzetben vagy – dőlt hátra az
ülésen.
– Örülök, hogy javíthattam a kedélyállapotodon.
– Szóval, ehhez értesz? Összetöröd a női szíveket, aztán
elsétálsz?
– Ne írjam bele az önéletrajzomba, igaz?
– Hogy hívják? – nézett rám nagy szemekkel, mintha éppen egy
tündérmesét olvasnék fel neki.
– Rebecca.
– Nagyon szép neve van, és biztos szemtelenül szép, akárcsak a
hercegnők a mesékben.
– Igen, az... – tűnődtem el, felidézve Rebecca arcát magam előtt.
– De tudod mi a baj a szerelmes sztorikkal?
Lélegzetvisszafojtva várta a válaszom.
– Nem biztos, hogy a herceg szerepét szánták neked.
 – Bárkiből lehet herceg – mondott ellent annak, amit én
gondoltam. – Mentsd meg őt! A mesékben is így működik. A
hősökre senki nem tud haragudni, így Rebecca sem fog rád.
Megmented az életét, amit csókkal fog jutalmazni.
Elmosolyodtam a naiv elméletén.
– Ebben az utcában lakom – mondta, én pedig megálltam annál a
háznál, amelyikre mutatott.
– Szóval ne aggódj a jövőn, oké? És még egyszer, ne lógasd úgy
az orrod, hogy szét sem nézel az úton. Rendben, kölyök?
Bólintott, majd mielőtt elsétált volna, behajolt a lehúzott ablakon.
– Egyébként azért szálltam be melléd, mert apáék céges
autójában ülsz.
– Na, még egy dolog, ami felkerül a vétkeim listájára.
– Nyugi, nem köplek be! Mentsd meg Rebeccát, oké?
Szavamat adtam, majd villámgyorsan elhajtottam.

Útközben megnyitottam a telefonomon a nyomkövető applikációt,

ami technikai okok miatt nem üzemelt.
A büdös kicseszett életbe, abba!
Idegességemben a kormányhoz ütöttem párszor a telefont,
mintha ez megoldaná a Trevor nevezetű problémát.
Azon az úton haladtam, amin Rebeccával megléptünk Trevor
elől, és lekanyarodtam pontosan ott, ahol lerázott.
Lehajtottam az első benzinkútnál, majd a szokványos formát
választottam.
– Nem látott erre egy feltűnően csinos, cseppet sem idevalósi
lányt? – szólítottam meg a napon henyélő vénembert.
– A rózsaszín szoknyás amazonra gondolsz?
Bingó!
 – Merre ment? – kérdeztem türelmetlenül, miközben szétnéztem,
hogy Trevor emberei nem állnak-e lesben valahol.
– Nem láttam, sajnos – felelte, nem túl hihetően.
– És mennyiért láttad? – A zsebemhez nyúltam, sietve előkaptam
a tárcám.
– Az attól függ, ki kérdezi?
Idegesen kifújtam a levegőt, majd közelebb lépve hozzá
megragadtam a nyakánál fogva, és felemeltem a székből.
– Az, aki mindjárt megszabadít téged a maradék fogadtól is, ha
nem beszélsz!
– Arra ment! – Remegő kezével mutatta az irányt, én pedig
eleresztettem.
– De beszédesek lettünk hirtelen. – A kezébe nyomtam ötven
dollárt, majd otthagytam.
Újra megpróbálkoztam az applikációval, és úgy tűnt, hogy a
Jóisten mégiscsak segíti az eltévedt báránykáit.
Rebecca Rosemount-ban tartózkodott.
Mi a fenét csinálsz ott, Aranyhaj?
Gázt adva követtem a jelet, és amikor elhajtottam a ház mellett,
ami Rebecca helyét mutatta, megkönnyebbültem. Biztos valami
régi ismerőséhez jött, vagyis erősen bíztam abban, hogy nem a
rokonokat keresné fel elsőként, miközben az apja vadászik rá.
Továbbhajtottam, végül leparkoltam az utca végében.
Nem sokkal később egy fekete Jeep fékezett le hirtelen a ház
előtt. Eszelősen kipattantam az autóból, és rohanni kezdtem felé.
Meg voltam győződve arról, hogy Trevor emberei szállnak ki
belőle, de fellélegeztem, amikor megpillantottam a fülhallgatós
kölyköt három doboz pizzával a kezében.
Sietve ott teremtem az oldalán, és bájosan vigyorogva, elvettem
tőle a pizzákat.
A kezébe nyomott nyolcvan dollár extra fedezte azt a kérdését,
hogy biztos nekem hozta-e őket.
 A spontán tervem nem volt átgondolva, de muszáj voltam
megbizonyosodni arról, hogy jó helyen van Rebecca.
Kopogtam, majd pillanatokon belül egy szőke nő nyitott nekem
ajtót, és vidáman átvette tőlem a pizzákat. Egyáltalán nem
hasonlított Rebeccára, szóval élből kizártam a rokoni szálat.
Miután felmértem a terepet, visszamentem a lopott Chevrolet-
hez, és vártam.
45. számú szabály:
Csak akkor bocsáss meg, ha készen állsz arra, hogy újra
összetörjön.

– Akkor Chloe és Liz után mész, ugye? Naomi kérdése inkább

hallatszott szigorú kijelentésnek. A tekintetében megbúvó félelem
nem segített elűzni a sajátomat, ő is tisztában volt vele, ahogyan én
is, hogy benne van a pakliban, hogy ennek a történetnek nem lesz
boldog, hollywoodi befejezése.
– Persze – hazudtam szemrebbenés nélkül, hogy megnyugtassam
őt.
– Rebecca, kérlek, ne menj el! Maradj itt és ígérem, hogy
kitalálunk valamit!
Naomi ugyanolyan önzetlen anyatigris volt, aki annak idején.
Nem lett volna szép dolog a részemről, ha kihasználom ezt, őket is
bajba sodorva.
– Muszáj utánuk mennem – mondtam nagy levegőt véve.
Az, hogy hazudnom kellett Naominak jobban fájt, mint amikor
nyolc évesen belenyúltam egy darázsfészekbe. Nem akartam
belegondolni abba, hogy mikor láthatom őket újra.
Hogy egyáltalán láthatom-e még őket.
Naomi jó erősen megölelt, Justin pedig összeborzolta a hajam.
 – Chloénak üzenem, hogy ha ismét szerelembe akarna esni,
akkor hívjon bátran!
– Jó ég! – fogta a fejét Naomi, én pedig könnyes szemmel
elmosolyodtam.
Gyorsan a nyakukba karoltam utoljára, majd felültem a motorra.
– Ja, és Rebecca! – szólt oda Justin, mielőtt beindítottam volna a
motort. – Teljesen mindegy, hogy ki ő, ha veled rendes volt.
Mindenkinek jár egy második esély.
– Hogy ugyanúgy elszúrja, mint az elsőt?
Nem mintha valaha az életben újra láthatnám Zaident.
– Nem miatta jár, hanem miattad.
Egy meleg mosoly kíséretében beindítottam a motort, és fájó
szívvel elhagytam az én Narniámat.
Abban igaza volt Justinnak, hogy bizonyos döntéseket magunk
miatt kell meghoznunk.
Végig az járt a fejemben, amit Naomi mondott az este.
Mit rejthetett el a régi házunkban az apám? Mi lehet annyira
fontos, ami miatt megfigyelés alatt tartják a házunkat?
Megálltam az első benzinkútnál, és türelmetlenül tárcsáztam
anyám számát. Lábammal nyugtalanul söpörtem egyik oldalról a
másikra az alattam lévő kavicsokat, a szabad kezemmel pedig
idegesen dobolni kezdtem a fülke oldalán.
Talán megpróbálhatnám kideríteni, hogy mit rejtett el az apám...
Futott végig az agyamon egy gondolat erejéig. Persze tisztában
voltam vele, hogy ez a világ legostobább ötlete, de ez lehetne az
egyetlen fegyverünk vele szemben. És egyébként semmivel sem
őrültebb terv, mint meglépni a főnököm nyereményével...
– Rebecca? – Anyám ideges hangja húzott vissza a valóságba.
– Kérlek, nyugodj meg! Jól vagyok!
– Nyugodjak meg? – Hangját felemelte és érezhetően nem a
megnyugvás útját taposta. – Elárulnád végre, hogy hol a fenében
vagy?
 – Biztonságban, Nanny néni üdvözöl! – Tudtam, hogy ha ezt
kimondom, akkor egy kicsit talán lecsillapodik. Egy másodperc
erejéig legalább.
– Nanny néni? – engedett a dühös hanglejtéséből, de nem tért el a
tárgytól. – Mikor jössz utánunk?
– Nemsokára! – De előtte még el kell intéznem valamit. Persze az
utóbbit már nem tettem hozzá hangosan.
Nem tudom, hogy apám mit rejteget, de muszáj kiderítenem.
– Rebecca, azonnal szállj fel az első gépre! Nem ismered az
apádat. A végsőkig is elmenne...
Talán épp ellenkezőleg. Talán túl jól ismerem és nem vagyok
hajlandó még egyszer meg- – futamodni tőle.
– Megígérem neked, hogy soha többet nem kell menekülnünk
előle.
– Rebecca, akármire is készülsz, ne tedd! Kérlek! Könyörgöm!
Gyere utánunk, most azonnal!
Válaszra nyitottam a szám, de valaki vehemensen kikapta a
kezemből a kagylót. Nyomdafestéket nem tűrő szavakat készültem
a türelmetlen seggfejre rázúdítani, amikor oldalra fordítottam a
fejem.
Egy sötét tekintet, és egy pöffeszkedő vigyor fojtotta belém a
kigondolt szitkokat. Könyökét a fülke oldalának támasztotta.
– Csak nem megzavartam egy fontos beszélgetést?
– Rebecca, mi történik? – Anyám kétség- beesett hangja tisztán
hallható volt.
– A lánya elfelejtette, hogy tartozik nekem – szólt bele Cooper
szórakozottan a telefonba.
– Ki a franc maga?
– De faragatlan paraszt vagyok, elfelejtettem bemutatkozni.
Cooper Williams vagyok, Rebecca főnöke. Bár a múlt idő
használata talán reálisabb, miután a lánya meglopott.
– Ha egy ujjal is bántani meri a lányomat, én esküszöm, hogy...
 – Úgy látszik, ez a tüzesség akkor anyai ágról öröklődött. Pedig
esküdni mertem volna rá, hogy ezek Trevor génjei...
– Hozzá ne merjen érni a lányomhoz, mert istenemre esküszöm,
hogy megtalálom, és nem fogja látni többet a felkelő Napot!
– Azt hiszem, megleszek nélküle, de mielőtt tovább hízelegne, én
csak a pénzemet akarom, amit a bájos lánya pofátlanul elvett tőlem.
– Visszakapja az utolsó centig, csak engedje el!
– Magának sokkal több esze van, mint a lányának. Ez tetszik! El
is felejtettem megkérdezni, Trevorral már volt szerencséje
találkozni? Biztos hiányoztak egymásnak...
– Megkapja a pénzt, amint elengedi a lányom!
– Na, ez már nem tetszik. Itt én diktálok. Megkapom a pénzt, a
lánya pedig szabad. – Azzal Cooper rácsapta anyámra a telefont.
– Tehát életben vagy – sziszegtem a fogaim közt dühösen a
szavakat. – Bár meg kell hagyni, elég pocsékul festesz.
– Mind a ketten tudjuk, hogy nem olyan könnyű megszabadulni
tőlem.
– Sajnos. Holtan jobban kedveltelek.
Fél szemmel átnéztem a válla fölött, de a terepjáróval elállták a
motorom útját. Feszülten körbenéztem, és felmértem, hogy teljesen
bekerítettek.
Ha tárgyilagos akarnék lenni, akkor rohadt pocsékul festett a
helyzet, ha pedig optimista, akkor valószínűleg csak a szelleme
kísért Man in Blacknek öltözve.
A vállát ért lövés helyét eltakarta a fekete öltönye, de magabiztos
viselkedése arra utalt, hogy nem fájhatott neki eléggé.
Nem volt időm felmérni, hogy hová kapta a másik golyót, mert
kétségbeesetten keresni kezdtem a menekülésem útvonalát, de a
kietlen semmi közepén a motor volt az egyeden esélyem.
– A szabályok roppant egyszerűek. Adjátok vissza a pénzem, és
akkor senkinek nem esik bántódása! – Amíg az embereire nézett,
kihasználtam a pillanatnyi előnyöm, majd őrült sebességgel
rohanni kezdtem a benzinkút irányába, feltéptem az ajtót, és
szaladtam tovább a bolton keresztül. A személyzeti átjáró tökéletes
menekülési útvonalnak tűnt, addig a pillanatig, amíg a hátsó kijárat
lelakatolt ajtajába nem ütköztem. Akárhogy próbáltam kinyitni,
nem sikerült. Kapkodva szétnéztem egérút után kutatva, ezért az
ablak irányába rohantam, és odatoltam egy sörösrekeszt, amire rá
tudtam állni, hogy kimásszak. Felhúztam magam az ablakhoz,
amikor megpillantottam egy távolsági buszt, ami ebben a
pillanatban parkolt le a benzinkútnál.
Köszönöm, Istenem!
Sietve kimásztam az ablakon, majd talppal a földre huppantam.
A busz felé pillantottam, rákészültem a futásra, amikor valaki
erőteljesen megragadta a karom.
– Épphogy visszakapott az apád, te pedig máris meglépsz?
– Baszódj meg! – válaszoltam dühösen Coopernek, mire
szorosabban fogta a karom, hogy maga után vonszoljon.
– Ha kiabálni mersz, a húgodnak és az anyádnak annyi!
Betuszkolt az autójába, beszállt mellém, aztán becsapta maga
mögött az ajtót.
– Milyen érzés volt viszontlátni az öreget? Furcsa, mert
egyébként sosem meséltél nekem róla, amit teljesen meg tudok
érteni. Nem egy tipikus mintaapa.
– Ha rajtam múlik, akkor egy vasat sem fogsz látni a pénzedből –
mondtam hűvösen, miközben próbáltam kinyitni a kocsi ajtaját.
Sikertelenül.
– Na, Rebecca! Ennél eszesebbnek hittelek!
Ököllel ütni kezdtem az ablakot, de Cooper
csak szórakozottan hátradőlt.
– Én a helyedben spórolnék az energiával, mert ha nem kapom
meg, amit akarok...
– Nem fogod megkapni! Felőlem akár meg is ölhetsz.
– Ha nem hagysz más választást...
 Az undor kiült az arcomra, de nem volt erőm az exfőnököm
örömteli cinizmusával foglalkozni, mert ő volt a kisebbik rossz a
történetben.
– A raktárba megyünk? – fordult hátra a sofőr, Cooper pedig egy
szolid bólintással felelt neki.
– Anyád egész jófej, nem is értem eddig miért nem mutattál be
neki.
– Velem ellentétben ő nem képes tíz percnél tovább tolerálni a
hülyéket.
Cooper kínosan felnevetett.
– Pedig, ha apáddal élt évekig, akkor talán mégis.
– Hol van az apám? – szakadt ki belőlem a kérdés, amire
valójában nem is akartam tudni a választ.
– Ezt inkább neked kéne tudni, nem?
Nem feleltem a kérdésére, hanem a sötétített ablak felé
fordultam.
– Sajnálom, hogy ennyire hajtod az igazad – folytatta elmélkedő,
filozofikus hangnemben. – Látod, a benned élő dacos gyermek
sodor téged bajba, de gondolom, nagy ívben leszarod, csak neked
legyen igazad. Jajj, Rebecca! – Kezét összekulcsolta, és az állát a
kézfejére támasztotta. – Nem lesz ez így jó. Mondd csak, mivel
tudnálak jobb belátásra bírni téged?
Próbáltam kizárni őt és csak arra összpontosítani, hogy merre
megyünk, ezért memorizáltam a kanyarokat és az útszakaszt.
Rettegtem a gondolattól, hogy ismét viszontláthatom az apámat,
így próbáltam minden bátorságomat összeszedni. Eszembe jutott
Justin és Naomi, és az a jó érzés, ami körbevett náluk. Lehet, nem
Disney-féle befejezése lesz a történetemnek, hanem Tarantino-féle,
de ha így lesz, akkor én akarom meghúzni a ravaszt.
Amikor az autó megállt Cooper erőteljesen megragadta a karom,
kiráncigált az autóból, utána betessékelt az épületbe, ahol egy
székhez kötözött. Az emberei pincsiként követték, majd
felsorakoztak az ajtónál.
– Lásd nagylelkűségemet! Ha visszaadod a pénzem, akkor nem
adlak át az apádnak. Szerintem ennél jobb ajánlatot nem igazán
kaphatnál a jelenlegi helyzetedet figyelembe véve – hencegett
fölényesen.
Nem ad át az apámnak?
Akkor nem az ő kérésére hozott ide, csak a hülye pénze érdekli?
– Kezdem azt hinni, hogy te nem is ismered Trevort – néztem rá
meglepetten.
Teljesen mindegy volt, hogy ő ad át neki vagy magától talál rám.
Több tucat álnév és város sem volt a segítségünkre annak idején.
Cooper vagy engem nézett ennyire butának, vagy ő maga volt
ennyire hülye.
Apám elől képtelenség elbújni.
– Szóval, ki vele! Hol van az istenverte pénzem?
Kibújt a fekete öltönyéből, és a vérrel beterített fehér ingére
mutatott.
– Ezt miattad kaptam!
Közelebb hajolt hozzám. Egészen közel. Tekintete izzott a
haragtól.
– Ahogyan ezt is – mutatott a derekára.
– Saját magadnak köszönheted.
– Ettől is eltekinthetünk, ha visszaadod, ami engem illet.
– Ez az egyetlen dolog, ami téged illet.
– Na, erről beszélek! Hol a picsában van tehát a pénzem?
– A golyó az egyetlen dolog, ami téged megillet.
Összeszorított fogakkal hátrébb lépett. Vicsorogni kezdett.
Arcizmai teljesen megfeszültek, láthatóan próbálta elnyomni
magában azt a kellemetlen érzést, hogy nem pontosan úgy
alakulnak a dolgok, ahogyan eltervezte.
 – Akkor átadlak apádnak – fenyegetőzött megfeszült
állkapoccsal.
Tudtam, hogy blöfföl. Ráadásul elég rosszul.
– Ha valóban elárultad az apámat annak idején, akkor
tanácsosabb lenne kerülnöd őt.
Hátrébb lépett, és elkezdett fel-alá járkálni a hűvös épületben.
Hirtelen megtorpant, majd ismét közelebb hajolt.
– Akkor mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy a bájos
húgod fogom a kezére keríteni, vagy várj! Tudok jobbat. Szeretett
édesanyád, a múltbéli botlásomért cserébe? Szerintem méltányos
ajánlat.
– Soha nem találsz rájuk – feleltem leplezve a bizonytalanságom.
– Gondolod? Fel mernéd tenni az életüket erre az állításodra?
Bizonytalan tekintetem elkaptam. Nem tudtam, hogy Cooper
mennyit tud, de azt igen, hogy nem ér annyit a hülye pénze.
Miközben próbáltam kiszabadítani magam, egyszer csak nagy
erővel megragadta a nyakamat.
– És lám, meg is találtuk a gyenge pontod! Meglesz az a pénz
hamarosan, jól sejtem? Most magadra hagylak az embereimmel, és
nagyjából egy órát adok neked arra, hogy értelmes választ adj. Ja,
és ne reménykedj! A golyókat már kiszedték és összevarrtak. Nem
fogok elvérezni, ha ezért fohászkodnál.
Öntelten elsétált, én pedig dühösen kiáltottam utána.
– Ha apám újra rád talál, a következőt már hiába szedik ki, mert
a fejedbe kapod!
Nem láttam értelmét annak, hogy segítségért kiabáljak, hiszen
nagy valószínűséggel egy árva lélek sincs a közelben, akinek kedve
támadna megmenteni engem.
Cooper kiment az épületből az egyik emberével, én pedig
alaposan körbenéztem. Az egyetlen menekülési esélyem az az ajtó
volt, ahol az ex- főnököm távozott.
 Még ha sikerülne is kiszabadítanom magam, lehetetlenség lenne
elbírnom az embereivel – mértem fel a silány lehetőségeim, amikor
az egyik elment telefonálni.
Kifeszítettem a két kezemmel a kötelet, és megpróbáltam átdugni
az egyik kezem a csomón, de nem sikerült elsőre. Újra
próbálkoztam, amikor Cooper egyik embere lépett oda hozzám.
– Szóval, te vagy a híres Trevor lánya – jelentette ki, mintha
valami hatalmas titkot árult volna el. – Egész helyes pofid van –
méregetett undorító, kéjes vigyorral a képén. Koszos kezét
végigsimította az arcomon, majd a fülemhez hajolt. Reflexszerűen
tökön rúgtam, mire előrántotta a fegyverét, majd nagy erővel orrba
vert vele. – Ha továbbra is tüzeskedsz, akkor rosszabbul fogsz
járni! Cooper egy szóval sem említette, hogy nem bánthatlak,
szóval...
Két fekete terepjáró parkolt a raktár épülete előtt. A várakozás nem
tartozott az erősségeim közé, de muszáj voltam eltekinteni ettől a
rossz tulajdonságomtól.
Ha most berontanék, Trevor szívélyes fogadtatás gyanánt
gyanítom, hogy örömmel fejbe lőne.
Nem kellett sokat várnom, mert pillanatokon belül kinyílt a
raktárépület ajtaja, ezzel is orvosolva a problémát.
Mi a franc...
Egyből felismertem a nagybátyám emberét. Trevor sötét lovagjai
jól szituált üzletemberek voltak, míg Cooper csatlósai inkább
hasonlítottak egy középkategóriás manhattani szórakozóhely
kidobó embereire.
És a sort zárta...
Az a rohadt faszkalap él és virul!
Az ideg táncot járt az ereimben, amikor Cooper az egyik
emberével és a rohadt elégedett vigyorával beszállt a terepjáróba,
és elhajtott.
Ha ilyen szabadon mozog, feltehetőleg Trevor nincs itt, sőt, lehet
nem is tud arról, hogy Cooper itt van, vagy arról, hogy életben van.
A másik terepjáró üres volt, az épületet pedig látszólag nem
őrizte senki. Nagybátyám mesterien űzte az amatőr gengszter
szerepét.
 Megkerültem az őrizetlenül hagyott autót, majd az épület
bejárata felé siettem. Ha az ember egy ilyen szituációból jól akar
kikeveredni, akkor nagyjából pár perce van megszerezni, amiért
jött.
Az volt a terv, hogy berontok, kihozom Rebeccát, és igyekszem
nem megölni senkit.
Talán menni fog.
Ahogy közelebb értem, egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.
– Ha továbbra is tüzeskedsz, akkor rosszabbul fogsz járni!
Cooper egy szóval sem említette, hogy nem bánthatlak, szóval...
A terv módosult arra, hogy berontok, kihozom Rebeccát és
igyekszem fájdalommentesen végezni ezzel a faszkalappal.
Berúgtam az ajtót, de szinte rögtön szembetaláltam magam
Cooper egyik legelcseszettebb emberével. Ez a féreg már többször
ült börtönben többek között szexuális zaklatásért, és már maga a
tudat, hogy Rebeccát is bántani akarta, eltörölte a jó és rossz
mérlegem. Meglepetten rám nézett, pisztolyát egyenesen nekem
szegezve. Tekintetem egyből Rebeccára vándorolt. Arca véres volt
és rémült. Az ideg úgy pumpálta az ereimben a vért, hogy
gondolatban már millió darabra törtem szét a csontját ennek a
rohadéknak.
– Ő tette ezt veled? – kérdeztem Rebeccától Cooper emberére
bökve.
– Jöttél kinyíratni magad, Zaiden?
Elnevettem magam, majd feltettem újra a
kérdést.
– Ő bántott téged?
– Én voltam – válaszolt Rebecca helyett elégedetten.
Nem hittem az erőszak hatalmában, de néha szimplán csak jól
tud esni az embernek, pláne, ha egy ilyen féregről van szó.
Higgadtan megindultam felé, majd kitéptem a kezéből a fegyvert,
és úgy orrba vágtam vele, hogy eleredt az orra vére.
 A pólójába törölte a vért, majd felspannolva megindult felém, de
célirányosan kirúgtam a lábát, ő pedig a földre esett. Zsebre vágtam
a fegyvert, majd megragadva felhúztam a földről, és nagy erővel a
falnak vágtam.
– Mit szeretnél, hova ássam a sírodat?
– Mondjuk az anyád mellé... – felelte cinikusan.
Az agyam teljesen kikapcsolt, miközben ütni kezdtem, és nem
fogtam fel, miről pofázott.
– Szívesen megízlelném a kis barátnőd – vágta az arcomba, mire
a maradék agyam is elszállt, majd egy mozdulattal eltörtem a kezét.
Előrántottam a fegyverét és egyenesen a homlokához szegeztem.
– Az a te szerencséd, hogy nem érek rá gödröt ásni neked –
eresztettem el, mielőtt helyben megöltem volna.
– Ugye tudod, hogy semmi esélyed innen kijutni? – A törött
kezét fogta, de még mindig képes volt vigyorogni, amire csak az
ilyen elmebetegek képesek.
– Te fogsz engem megállítani?
– Ha nem ő, akkor majd én – éreztem, ahogy a halántékomhoz
ért egy revolver. Oldalra fordítottam a fejem és nagybátyám másik
degenerált embere nézett rám diadalittas képpel.
Hát ez meg honnan a tökömből került elő?
Vigyorogva kikapta a fegyvert a kezemből és azt hitte, hogy
majd jól összeszarom magam. A hülyéje nem tudta, hogy van
nálam egy másik fegyver és hamarosan az övé is a kezemben lesz.
A haverja közben összeszedte magát, és kihasználva az alkalmat,
hogy nem rá figyeltem nagy erővel gyomorszájon rúgott, amitől
összegörnyedtem.
– Ketten egy ellen? Ez nem túl férfias tőletek – húztam el a szám
fintorogva. Tekintetem találkozott Rebeccáéval, habár sosem
értettem a nők nyelvén, mégis úgy festett, az övét beszélem
egyedül. A kezére tévedt a tekintetem, amivel jelezte, hogy már
kiszabadította magát. Azzal a lendülettel elkaptam a mellettem lévő
balfasz karját, és kiütöttem a fegyvert belőle. Rebecca egyből utána
ugrott, hogy megszerezze, majd felváltva rájuk szegezte.
– Hohó, kicsilány, óvatosan azzal! – Az egyikük megpróbált
közelíteni felé, de Rebecca olyan magabiztosan fogta a pisztolyt,
hogy esküdni mertem volna rá, nem ez az első alkalom, amikor a
kezében tart egyet. – Add csak ide szépen, mielőtt még valakinek
baja esik! – Kérte Aranyhajat, aki nem szárazott, tűpontosan a
fickó lába közé lőtt, megkockáztatom, hogy szándékosan elvétve.
– Sejthettem volna, hogy Trevor ivadéka nem riad vissza
semmitől. Az apja vére...
– Ezt más esetben dicséretnek venném, de apámról szerintem
hasonló véleményen vagyunk. örültem a találkozásnak, most pedig,
ha nem bánjátok, mi lelépnénk – mondta, miközben egyenesen
Cooper emberének a fejére célzott, aki megadóan feltartotta a
kezét.
Rohamtempóban léptünk le, és kiérve az épületből egyből a
Chevrolet irányába rohantam vele. Cooper embereinek a kocsija
mellett elhaladva Rebecca megpróbált a kerekekre célozni, de a tár
üres volt, ezért útközben elhajította a fegyvert. Sietve szálltunk be,
mert nem akartam a hirtelen feltámadó nagybátyámmal ismét
találkozni. Pillanatokon belül elhagytuk a helyet, de a
visszapillantóból láttam, hogy Cooper emberei beszállnak a
terepjáróba, hogy utánunk eredjenek.
– Megmentetted az életem – fordult felém Rebecca meglepetten.
Nem riadtam vissza a halántékomhoz szegezett fegyvertől, sem
az elmebeteg apjától, de attól igen, hogy a szemébe nézzek azok
után, hogy az apja elmondta neki az igazat. Felkészültem a pofonra
meg arra is, hogy ismét járgány nélkül maradok, de arra nem, hogy
mit gondolhat rólam.
– Ez mentett meg – a szoknyája után nyúltam, majd kivettem
belőle egy kis chipet.
 – Mondtam, hogy döntsd el – nézett rám vádlón. – Nem lehetsz
rosszfiú és jófiú egyszerre.
Bármelyik szerepet szívesen bevállaltam volna érte, de nem
igazán értünk rá a szerelmi vallomásomra.
57. számú szabály:
A karma valós dolog, szóval védd a szíved, mert fájni fog!

A végtelennek tűnő úton haladva a sziklás part felé bámultam.

Halvány emlékeim egyszerre keltek életre, miközben teljesen
összemosódtak a valósággal. Mintha szétnyílt volna a sebem, ami
sosem gyógyult be igazán. Az összes fájdalmam egyszerre akart
kiszakadni belőlem, ami széttépte a mellkasom.
Nem kaptam levegőt.
Nem akartam sehol se lenni.
Nem akartam létezni.
Képtelen voltam megbirkózni a tudattal, hogy apám újra szabad.
Zaiden folyamatosan a visszapillantót kémlelte, bennem pedig
egyre csak elhatalmasodott az a nyugtalanító érzés.
Meddig tart ez még?
Meddig kell még így élnem az életem?
– Hová megyünk? – kérdeztem nyugtalanul, mert biztos voltam
abban, hogy nem tudunk elég messzire kerülni apámtól, vagy
Coopertől.
– Azt nemsokára kitaláljuk – felelte folyamatosan hátrafelé
pillantva.
– A következő lehajtónál kérem, forduljon jobbra!
 Zaiden ignorálva a GPS kérését, feszülten figyelte a
visszapillantót, majd hirtelen gázt adott.
Hátrafordultam, a tekintetem egyenesen összetalálkozott a
mögöttünk száguldó autó sofőrjével. Cooper emberei voltak
mögöttünk. Tudtam, hogy sem az exfőnököm, sem az apám nem
fog leállni, ameddig el nem érik, amit akarnak.
Zaiden úgy szlalomozott az úton, mintha a Need for Speedben
lennénk. Kezemet a műszerfalra tettem, hogy tartsam magam, de
amint észrevette, megnyugtatásképpen a combomra helyezte a
sajátját.
– Nyugi, vigyázok rád!
De az igazság az volt, hogy a sebesség zavart a legkevésbé. Az
apámtól való félelem egészen a torkomig kúszott fel, és úgy
éreztem, bármelyik percben távozhat is belőlem.
– Jól vagy? – Zaiden tanácstalanul pillantott rám, én pedig
bólintottam, annak ellenére, hogy egyáltalán nem éreztem jól
magam. Hányingerem volt az úttól és az összes apámmal
kapcsolatos gondolatomtól.
– Zaiden – fordultam felé. – Azt hiszem, hogy ki fogom dobni a
taccsot.
– Nyugodtan, nem az én autóm!
– Nem viccelek – mondtam, feltehetőleg elfehéredett arccal, mert
rögtön elkomorult a tekintete, ahogy rám nézett.
– Lélegezz mélyeket, oké? – Leeresztette az összes ablakot,
miközben hol a visszapillantót, hol pedig engem figyelt. – Beszív,
kifúj. Ezt ismételd meg párszor!
– Zaiden, ez nem segít – feleltem ingerülten.
– Bírd ki még pár percig, mindjárt megérkezünk a
pihenőhelyhez.
Kinyitotta a kesztyűtartót, majd elkezdett mindent kihajigálni
belőle.
 – Egy Forbes magazin, gondolom most nem lesz a segítségedre –
fogta, és a hátsó ülésre hajította. – Rágógumi? – nézett rám sandán.
– Ez még jól jöhet – mondta, majd gyorsan zsebre tette.
Ha éppen nem a rosszulléttel küszködtem volna, biztos reagáltam
volna erre, de nem maradt erőm hozzá.
– Zsebkendő? – Kommentár nélkül a kezembe nyomta, aztán
folytatta a keresgélést.
– Justin album? Na, ettől még én is rókázni fogok – dobta hátra
ezt is.
A visszapillantót néztem, de Cooper emberei eltűntek mögülünk.
Zaiden abbahagyta a keresgélést, és hol az útra, hol rám nézett.
– Jobban vagy? – kérdezte, közben lefordult a következő útbaeső
pihenőhelynél.
A gyomrom kavargott, de tudtam, hogy nem érünk rá arra, hogy
engem ápoljunk.
– Egy fokkal – feleltem mélyeket lélegezve, amikor megálltunk.
– Ha úgy döntenél, Aranyhaj, hogy kidobod a taccsot, szívesen
fogom a hajad közben.
– Ez volt a legromantikusabb dolog, amit valaha mondtak
nekem.
– Na, ezt legalább nem lesz nehéz überelnem. Most pedig...
Felém fordult, de befejeztem helyette a mondatot.
– Szereznünk kell egy másik autót.
Bólintott, majd sietve kivette a telefonját a tartóból, és
kipattantunk az autóból.
A pihenőhely tele volt, aminek jelen esetben nagyon
megörültem.
– Itt aztán kereshetnek minket egy darabig
– szólt hátra, miközben megragadta a kezem, és átverekedtük
magunkat a tömegen.
– Pláne, ha mindenkit fellöksz.
– Mit szeretnél, hogy andalogjunk?
 – Kevésbé feltűnően is siethetnénk.
– Miért érzem úgy, hogy te még egy számítógépes játékban is a
virágokat szednéd fel a fegyverek helyett?
– Azért plusz élet jár – védtem meg magam.
– Hölgyem, megkérdezhetem, hogy itt a közelben tudunk-e
valahol autót bérelni? – szólította meg Zaiden az első velünk
szembejövő idős hölgyet.
– Autót bérelni? – kérdezett vissza a Leia hercegnő-féle kontyot
viselő nő.
– Tényleg Zaiden... Autót bérelni? – kontráztam rá meglepetten,
mert Zaiden eddig előszeretettel kerülte a legális utat.
– Rossz irányba tart, kérem forduljon meg! – szólalt meg Zaiden
GPS-e.
– Fiatalúr, a pénisze hozzám beszél! – kiáltott fel a, nő a szívéhez
kapva.
– Csak szeretné – Zaiden elővette a zsebéből a telefonját, én
pedig minden erőmmel megpróbáltam visszatartani a nevetésem.
– Szóval, az autóbérlésnél tartottunk... Meg tudja nekünk
mondani, hogy a közelben van-e erre lehetőség?
– Nem fogok segíteni egy perverz alaknak.
– Perverz? Már bocsásson meg, de ami a piszkos fantáziát illeti,
maga jött a péniszemmel.
– Zaiden! – szóltam rá figyelmeztetésképpen, mert nem igazán
értünk rá erre.
– Akkor köszönjük a semmit – mondta végszó gyanánt, majd
tovább siettünk. Átküszködve magunkat a tömegen, Zaiden a másik
oldalon lévő nyugodtabb parkoló irányába bökött.
– Látod azt a taxit?
Bólintottam a sötétített ablakú jármű felé nézve, aminek a sofőrje
éppen a szemünk láttára szaladt a mellékhelyiség felé úgy, hogy
nyitva felejtette a kocsi ajtaját.
– Na, azzal fogunk meglépni.
 Nem igazán várt a reakciómra. Alaposan körbenézett, majd
megragadta a kezem, és magával húzott.
– Szóval a gitározás helyett ez a valódi foglalkozásod? Autókat
lopsz?
– Nem, de hasznos. Jól tud jönni, ha az embert üldözi valami
elmebeteg maffiózó.
– Vagy célszerű lett volna nem bizniszelni vele és akkor nem
üldözne.
Elengedte a füle mellett, amit mondtam, odalépett mellém, és
kinyitotta az ajtót.
– Hölgyem, a hintója előállt. – Elégedetten vigyorgott, én pedig
fintorogva beszálltam gyorsan, mielőtt feltűnést keltettünk volna.
– Figyelj – kezdett bele, miután beült mellém. – El akartam
neked mondani.
Képtelen voltam hinni neki, ezért az egyik fülemen beengedtem
a mondandóját, a másikon pedig ki. Eközben ő már be is indította
az autót, így szépen kilavíroztunk a pihenőből, majd visszatértünk a
főútra.
– Nem így terveztem. Sőt, nem terveztem sehogy. Tudtam, hogy
milyen ember az apád, de azt nem, hogy képes lenne bántani
titeket, oké?
– Nincsen para. Vegyük úgy, hogy kvittek vagyunk.
– Ha kiakadnál, akkor nyugodtabb lennék, de komolyan.
– Miért akadnék ki? Azért, mert másnak adtad ki magad, én
pedig lefeküdtem veled? Majd kiderült, hogy egész idő alatt
hazudtál nekem és végig a szemét apám embere voltál?
Szerintem a „Kinek fáj jobban?” játékban egyértelműen én
vesztettem, de ezt persze nem ismertem be neki.
– Elnézést, hogy közbeszólok, de én a csaj pártján vagyok. Tökre
érthető, ha ezért neheztel rád, haver! – Ijedt tekintetem találkozott
Zaidenével, majd egyszerre fordultunk hátra.
 – Remek, és még egy embert is sikerült elrabolnod! – erősítettem
meg a tényt, amikor a hátsó ülésen lévő fiatal srácra néztem.
– Rabolnunk, ugyanis ketten ülünk a szarban – kontrázott rá
Zaiden.
– Neked köszönhetően...
– Apádnak köszönhetően, de vettem a lapot. Utálsz... – Kaján
vigyor jelent meg a szája sarkában. – Ez már kellemesebb, mintha
közömbös lennél.
– Nem utállak – fordultam felé egy fokkal nyugodtabban.
– Nem?
– Fogalmazzunk úgy, hogy ha egy hajó elsüllyedne a nyílt
tengeren és én menteném ki az embereket, akkor száz
sorozatgyilkosnak előbb szorítanék helyet, mintsem neked.
– Előbb. Tehát akkor azért maradna hely nekem is, valahol a
csónak végében, nem?
– Nem! Az evezővel visszalöknélek.
– Ez nem volt túl kedves.
– Ha a Walking Deadben lennél egy szereplő... – kezdtem bele
egy újabb példába, de egyből félbeszakított.
– Jól van, megértettem. Én lennék Glenn, kitaláltam?
– Dehogyis, ő volt a kedvencem. Te maximum Shane lehettél
volna. Kisebb-nagyobb jóindulattal.
– Ez azért most fájt, hogy egy sunyi, szar alakhoz hasonlítasz.
Nagy szemekkel néztem Zaidenre, aki csalódottságot színlelve
lebiggyesztette az ajkát.
– Ha kidobtok a következő sarkon, részemről soha nem
találkoztunk – szólt közbe a srác hátulról.
– Ez igazán figyelmes tőled, de ha mégis eszedbe jutna
buzgómócsingot játszani, remélem hallottad, hogy egy maffiózó az
apja – szólt hátra Zaiden.
– Ha igaz, amit a csaj mond, neked szerintem több okod van félni
tőle.
 – Ha élve akarsz kiszállni ebből az autóból, akkor jobban teszed,
ha csendben maradsz.
– Ugye tudod, hogy most megfenyegetted? – fordultam Zaiden
felé.
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy baráti- an figyelmeztettem.
– Megfenyegettél, de ez betudható annak, hogy abszurd
helyzetbe kerültetek. Ilyenkor az ember hajlamos kifordulni
önmagából és meggondolatlanul cselekedni.
– Akkor, ha most megfordulok, és nyakon verlek, nem fogsz rám
neheztelni?
– Az agresszió nem old meg semmit – hajolt előre a két ülés közé
Hermione Granger férfi verziója. – Az csak a belső érzelmi
elnyomásaink fizikai kivetülése.
– Hát, szerintem megoldaná azt a kérdést, hogy csendben maradj
végre.
– Csak tedd ki a következő sarkon, ahogy kérte! – szóltam rá
Zaidenre.
– A kishölgy nagyszerűen helytáll a stresszhelyzetben, ha engem
kérdeztek.
– Senki nem kérdezett – vágta rá Zaiden.
– Pedig engem érdekelne, hogy mi a véleményed erről a
helyzetről – fordultam hátra érdeklődőén egy gúnyos mosolyt
villantva Zaiden felé.
– Ahogy látom, az az alapvető probléma, hogy egyik fél sem
hajlandó engedni. A párterápia szerintem segítene nektek – tolta
vissza az orrára a szemüvegét, akár egy fiatal professzor.
– Nem, az alapvető probléma, hogy mindig az osztja az észt,
akinek nincs.
– Nem vagyunk egy pár – tettem hozzá kikelve magamból.
– Pedig a szexuális feszültség, mondhatni, vulkánként tör ki
belőletek.
– Apám embere volt! Végig hazudott nekem!
 – Közben párszor megmentettem az életed – vágott a szavamba
Zaiden.
– Te hoztad a bajt a fejemre! – fakadtam ki mérgesen.
– Hogy én? Már bocsánat, de te léptél meg a nagybátyám
pénzével...
– Igen, leléptem volna, ha nem állód az utam és nem lépsz meg a
táskámmal.
– Hó-hó! Ácsi! Te megloptad a nagybátyját? – kérdezett vissza a
srác felemelve a hangját.
– Ez egy nagyon hosszú történet – fordultam ismét hátra.
– És hidd el, nem akarod hallani! – kontrázott rá Zaiden.
– Legközelebb gyalog megyek – sóhajtott fel idegesen
mozgolódva a hátsó ülésen.
– Támogatom ezt az ötleted. – Zaiden lassított, majd megállt a
következő sarkon.
– Most pedig kifelé!
– Nem kell aggódni, tartom a számat – mondta, amikor sietve
kiszállt.
– Hát az ingyen fuvarért ez a minimum – szólt ki az ablakon
Zaiden. – Minden jót, feltörekvő pszichodoki!
– Várj! A bőröndöm a csomagtartó...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert Zaiden gázt adott, és
továbbhajtott.
– Annyit kért tőlem, hogy figyeljelek téged – szólalt meg egy
negyedórás csendkirály játék után. – Azt mondta, hogy az
exfelesége börtönbe juttatta és hazudott nektek.
– És te hittél neki... – Hangom emelkedni kezdett.
– Tartoztam neki.
– Mégsem mondtál nekem semmit! – kiáltottam rá, amikor a
csalódottságom utat tört magának és kiszakadt belőlem.
– Próbáltam, de ha jól rémlik, mintha azt mondtad volna, hogy
ne rontsam el a pillanatot.
 – És? Ha azt mondom neked, hogy vesd a mélybe magad több
száz méter magasról, akkor megtennéd?
– Nem, de ha merülnél, szó nélkül utánad ugranék.
Túl jól értett ahhoz, hogy mit kell mondani egy nőnek.
Megvontam a vállam, és az ablak felé fordultam.
– Akkor most hányadán is állunk? – kérdezte közelebb hajolva.
– Valahol az utállak és a felejtsük el között – feleltem kitekintve
az ablakon.
– Tehát utálsz?
– Teljes szívemből!
– Akkor egy hajszálnyira vagyok attól, hogy szeress?
– Na, vegyél vissza! A szívemnek még csak a közelében sem
vagy.
– Szerintem pedig soha nem voltam még ilyen közel.
– Minden, amit meséltél vagy tettél, hazugság volt? – fordultam
felé.
– Apád utasítására kezdtelek el figyelni, de... Semmi nem volt
hazugság.
– Ugye tudod, hogy ha ránk talál, meg fog ölni mind a kettőnket?
– nevettem fel kínosan a szörnyű, valós tényen.
– Nem fogom hagyni, hogy bajod essen. Világos?
– Ennek a történetnek nincsen boldog befejezése – sóhajtottam
szomorúan.
– Attól függ...
– Mitől?
– Mindenkinek van gyenge pontja, apád sem sebezhetetlen.
Egyszer kihallgattam, amikor apámmal beszéltek telefonon. Nem
hallottam a teljes beszélgetést, de arról volt szó, hogy minden egy
pendrive-on van.
– Mi minden?
– Rebecca, gondolkozz!
 Általában vágott az eszem, de ezúttal az agyam teljesen
kikapcsolt.
– Nevek és helyszínek – adta meg a válaszom Zaiden.
– Milyen nevek és helyszínek? – néztem rá értetlenül.
– Kettőt találhatsz! Az emberek, akiket kivont a képletből.
– Úgy érted, hogy azoknak a nevei, akiket apám megölt?
Zaiden bólintott, én pedig undorral meredtem magam elé.
Apám komolyan képes volt feljegyezni, hogy kiket ölt meg?
Hogyan lehet valaki ennyire beteg és kegyetlen...
De vele kapcsolatban miért lep meg bármi is?
– A régi házunkban van valami, ami Trevornak fontos lehet –
kezdtem el hangosan gondolkodni. – Zaiden! – kiáltottam fel
eszelősen. – Azt hiszem sejtem, hogy hol lehet a pendrive!
– A régi házatokban?
– Telitalálat! És odamegyek, Hogy megszerezzem.
– Egyedül? Ugye nem ez a fene nagy terved?
– De, pontosan ez.
– Ha sikerülne megszereznem, akkor örökre megszabadulnánk
tőle – mondtam elszántan.
– Szereznünk – nézett rám Zaiden ellentmondást nem tűrően. –
Remélem nem gondoltad komolyan, hogy egyedül elengedlek?
– Ugye tudod, hogy nagyjából nulla százalék esélye van annak,
hogy sikerrel járunk?
– Azért annál valamivel több. Tudok bakot tartani, gyorsan futok,
és te is gyorsan futsz.
– Tudom, hogy melyik szobában van a széf, ahol a pendrive lehet
– tettem hozzá a felsorolásához.
– Van fegyverünk – vigyorgott jóízűen. – Látod, én máris tíz
százalékot mondanék...
– Van egy hátsó bejárat a kert felől, ami a pincén keresztül a
lakásba vezet.
– Az már húsz százalék – tűnődött el.
 – Tudom a kódot – bukott ki belőlem.
– Miért nem ezzel kezdted? Így már ötvenet mondanék.
– Honnan tudom, hogy bízhatok benned? Hogy nem erre ment ki
végig a játék? – szegeztem neki a kérdést.
– Nem tudhatod.
– Máris meggyőztél.
– Ha átverlek, hagyni fogom, hogy visszalökj az evezővel az
óceánba és nem rántalak magammal.
– Na, ez már jobban tetszik – húzódott széles mosolyra a szám. –
Miért segítesz nekem? – folytattam a faggatását.
– Valamiért... Isten se tudja, miért, de kedvellek.
– Annyira, hogy kockára tennéd az életed miattam?
– Annyira...
– Akkor szerezzük meg apám kulcsát a börtönbe!
– Hová is tartunk akkor?
– Palm Springs – mondtam ki nehézkesen, miközben millió
darabra hullottam szét. Az ember nem szívesen megy vissza oda,
ahol a lelkének egy részét porig égették.
– Kérlek, keresd ki nekem Egyéjszakás Sophia telefonszámát!
Megrökönyödve fordultam felé.
– Megismételnéd?
– Egyéjszakás Sophia, így keresd!
– Értettem elsőre is, csak...
– Csak mi? – pillantott rám önelégülten.
– Megállunk előtte gyertyát venni, amit majd tarthatok nektek?
Hangos nevetésben tört ki, én pedig kikerestem a számot,
elindítottam a hívást, majd a kezébe nyomtam a telefont.
– Remélem, elfelejtesz gumit húzni, és összeszedsz valamit
Sophiától...
– Köszönöm a jókívánságod!
– Szevasz! Mi a pálya? – szólt bele egy férfi hang a telefonba.
Kérdőn néztem Zaidenre, aki nem győzte eltüntetni a képéről az
önelégült vigyorát.
– Egy Sajtburger rendel.
– Mikorra és hova szeretnéd?
– Holnapra, a helyszínnel még jelentkezem.
– Van valami extra kívánságod?
– Legyen benne lóerő!
– Arra nem lesz panasz. Ugye nem keveredtél bajba?
Zaiden fejét hátravetve nevetett fel.
– Olyannak ismersz?
– Erre komolyan válaszoljak?
– Jövök neked eggyel – mondta Zaiden hálásan.
– Csak maradj életben, oké?
– Ez a terv – húzódott széles mosolyra a szája.
Zaiden kinyomta a hívást, én pedig vártam, hogy
megmagyarázza. Nem feltétlenül azt, hogy Sophiának miért volt
férfi hangja, hanem, hogy miről beszéltek virágnyelven, bár a
lóerőből volt egy sejtésem.
– Megnyugodtál? – Kezét a combomra tette, amitől édes
borzongás futott végig a testemen.
– Azonnal állítsd meg az autót! – parancsoltam rá.
– Itt, a semmi közepén?
Bólintottam, ő pedig hirtelen rátaposott a fékre.
– Megint járgány nélkül maradok? Figyelj, Sophia egy régi
haverom, és segít nekünk majd egy autót szerezni, amire lehetőleg
nem adnak ki egy órán belül körözést.
Kicsatoltam a biztonsági övét, ő pedig zavartan nézett rám.
Áthajoltam az ülésen, majd gondolkodás nélkül hevesen szájon
csókoltam.
– Mi a... – próbált megszólalni, de hamar feladta, és inkább
átvette az irányítást, ő is kioldotta magát az öv szorításából, és
rögtön a combom után nyúlt, hogy az ölébe húzzon, miközben
vadul visszacsókolt.
 – Mindig így reagálsz, ha mérges vagy? – kérdezte leválva az
ajkamról.
– Ez csak egy kivételes alkalom – mondtam a számat újra az
övére tapasztva.
Próbáltam megélni a pillanatot úgy, hogy közben nem gondoltam
a jövőre, az eshetőségekre. Arra, hogy életveszélyben vagyunk.
Csak Zaiden csókjára akartam koncentrálni, és ahogy a nyelvünk
összesimult valahogy sikeresen kikapcsolta az aggódás funkciómat.
Minden egyes rossz érzést kiszorított belőlem és nem engedte,
hogy másra gondoljak kettőnkön kívül.
Két kezével a fenekemet markolta, amitől a testem lángba borult.
Elkezdtem finoman a szája szélét harapdálni, ő pedig
végigsimította a gerincemen az ujjait, úgy vonva közelebb
magához. A vállamba harapott finoman, amitől egy halk nyögés
szakadt fel belőlem.
– Megőrjítesz – lihegte teljesen beindulva, miközben az ujjaival
lassú ütemben elkezdte végigsimítani a combom, libabőrt hagyva a
bőrömön.
Testem egyértelmű jeleket küldött az agyamnak, hogy kapcsoljon
ki, mert ebbe már semmi beleszólása nem volt. Az érzelmek
letarolták a józan eszemet. Kikapcsoltak mindent és átengedtek
abba a világba, ahol csak mi voltunk. Zaiden érintése, amitől a
pulzusom pillanatok alatt megemelkedett, a légzésem, amit a
vágytól izzó testtel szaporábban vettem.
Létezik, hogy valakinek az érintése ilyen reakciót váltson ki az
emberből? Létezik, hogy valakinek a szemébe nézve azt érzem, az
egész világomat eldobnám, csak hogy az övébe tartozzak?
Zaidentől a gondolataim megválaszolatlan kérdésekkel
halmozták el az agyam. Azt akartam, hogy soha ne engedjen el.
Hogy maradjunk itt az autóban egymás karjában.
A szeméből a vágy kiolthatatlan lángja tükröződött vissza,
miközben a testem minden porcikája reagált rá. Az édes bizsergés
teljesen szétfeszített belülről, és ezt az érzést csak fokozta, amikor
félretolta a bugyim, majd az egyik ujját belém csúsztatta, utána
még egyet. Halkan felnyögtem, és reflexszerűen összezárt a
combom. Lassan szétnyitotta őket, aztán halkan a fülembe
suttogott.
– Itt senki nem fog minket hallani...
Megnyalta az alsó ajkát, amitől elvesztettem
a nem létező önuralmam és kigomboltam a nadrágját, nyílt utat
adva neki, ő pedig ismét lecsapott az ajkamra.
– Mire készülsz? – suttogta a számba a szavakat.
– Aminek tűnik...
– Beleülsz?
Ismét félrehúzta azt a vékony kis anyagdarabot a lábam között,
ami addigra már teljesen átázott tőle, majd rátalálva a
legérzékenyebb pontomra, körkörösen elkezdett ott simogatni.
Apró nyögések szakadtak fel belőlem, ő pedig birtokba vette a
nyakamat. Csókja finomból mohóra váltott, miközben becsúsztatta
az egyik ujját, majd kihúzta belőlem, és a szájába vette.
– Mik a terveid? – Vágytól izzó tekintettel követeltem a válaszát,
miután megízlelt.
– Nem akarom megváltani a világot vagy ilyesmi, de ha a
következő fél órát kérdezed, akkor...
– Akkor?
– A lehető legmélyebben benned lenni.
– Gáz, ha ez engem beindít? – haraptam az ajkamba.
– Engem két dolog indít be igazán. Az egyik az, ahogy rám
nézel.
– És mi a másik?
– Ahogy engeded, hogy rád nézzek.
Megragadta a nyakamat, odahúzott magához, majd birtoklóan
lecsapott az ajkamra. Csókunk egyre hevesebbé vált, közben vadul
megszabadítottam a pólójától, amire ő is letépte rólam a felsőmet.
 Kezem finoman végigsimítottam a testén, lefelé haladva, amire
felszisszent.
– Fáj? – kérdeztem a hasára pillantva, ahol megrúgták.
– Ha ilyen ápolást kapok utána, ezerszer is bevállalnám újra.
Mondd, mit szeretnél, és megteszem! – nyögte nehézkesen.
Benyúltam a nadrágjába, ujjaim a duzzadó férfiasságára tettem.
– Beleülni – suttogtam a szájába a szavakat.
Egyből a kesztyűtartó felé nyúltam, bár sosem hittem a vonzás
hatalmában, de minden ép gondolatommal, ami nem Zaiden körül
forgott és azon, amire készültünk, arra összpontosítottam, hogy
találjak egy óvszert. Zaiden folyamatosan visszahúzott magához,
miközben elkezdett a nyakamtól lefelé haladva csókolni.
– Ezzel nem segítesz – mondtam nehézkesen, mert a heves
csókjaitól már nem voltam ura a testemnek. Kiszórtam mindent, és
a vonzás törvénye gyorsabban lépett érvénybe, mint hittem, mert
megpillantottam a sok papír között egy óvszert. Sietve felkaptam,
feltéptem a fogammal, majd megemelkedtem, és felhúztam a
kemény férfiasságára, miközben vágytól izzó tekintettel néztünk
egymásra.
– Kicsinálsz, ugye tudod?
Kissé megemelt, hogy belém csússzon, majd a csípőmnél fogva
elkezdett először lassan, utána hevesebben mozgatni magán. Egyre
mélyebbre hatolt bennem, amitől kéjes nyögések törtek fel
belőlem. Ez még jobban beindította őt és amikor érzékelte, hogy
egyre közelebb járok az orgazmus pillanatához, gyorsított a
tempón. Kivárta, amíg megremeg a testem és elmegyek, majd
megint gyorsítva a tempón, ő is elélvezett.
Fejemet a meztelen vállára hajtottam, ő pedig szorosan átkarolt.
Az ölelése olyan hídon vezetett át, ahol eddig még sosem jártam.
Nem birtoklóan tartott, hanem védelmezőén. Senki mellett nem
éreztem még így. Úgy vont magához, hogy az összes félelmem
egyre csak távolodni kezdett. Tudtam, hogy már nem kell egyedül
kimásznom a toronyból és kiszabadítanom magam, mert ő
pontosan azért jött, hogy megmentsen. Már nem éreztem annyira
aprónak és jelentéktelennek magam, mint egész életem során.
Ugyanolyan törékeny voltam, mint a többi lány, csak én velük
ellentétben nem a szőke hercegre vártam, hanem a motoros
rosszfiúra, a srácra, akit Zaiden Denaronak hívtak.
Felültem, ő pedig önelégülten vigyorgott.
– Szívesen visszahívom Sophiát, ha utána ez következik. –
Előrehajolt, hogy megcsókoljon, de hátradőltem, sikeresen
megnyomva a dudát, ami totálisan megzavarta a pillanatot.
Lehajoltam a pólóm után, majd gyorsan magamra húztam, amire
csalódottan elhúzta a száját.
– Kivételes alkalom – mondtam a kezébe nyomva a saját pólóját.
– Nem fogok veled újra lefeküdni!
– Hagyjuk a felesleges köröket – maga mellé dobta a pólóját, és
szorosan magához vont.
Elfordítottam a kulcsot, de az autó megadta magát. Megpróbáltam
egymás után többször is, de csak nem akart beindulni.
– Ugye nem robbantunk le? – Igyekeztem kikerülni Rebecca
ostorozó pillantását, de egyenesen az arcomba hajolt és azonnal
követelte a választ.
– Zaiden! Ugye, nem?
Elbaszott egy helyzet.
A semmi közepén, lerobbanva, nyomunkban Rebecca elmebeteg
apjával és a nagybátyámmal.
Fölösleges volt megszólalnom, mert a válasz az arcomra volt
írva.
– Hát ez remek! Nagyszerű ötlet volt tőled, hogy megálltál...
Megrökönyödve fordultam felé.
– Megismételnéd ezt, kérlek?
Csalódottan az ablakhoz koppintottá a fejét, mint egy kisgyerek.
– Mi a francért kellett megállnod?
– Mert tüzet kellett oltanom, ugyanis valaki – ujjamat a
mellkasához nyomtam – teljesen be volt gerjedve és nem bírt
magával.
– Nemet is mondhattál volna.
– Egy gyors menetre a világ legjobb csajával? Hülye lettem
volna!
 – A világ legjobb csajával? – fordult felém pimasz mosollyal,
amitől a gatyám hirtelen megint túl szűknek tűnt.
– Olivia Wilde után, természetesen.
Bosszúsan hunyorított rám.
– Jól van! Már rég letaszítottad a trónról.
Elégedett mosolyt öltött, majd az előttünk lévő kihalt útszakaszt
nézte, ahol az elmúlt fél órában egy darab autó nem akart elhaladni.
– És most? Mi a terv? – kérdezte türelmetlenül.
– Az egyik az, hogy itt maradunk az autóban és megvárjuk, amíg
valaki erre jár. Ez nem lenne a legokosabb ötlet, mivel feltételezem,
hogy az autóra már körözés van kiadva.
– És mi a másik?
– Betoljuk az árokba, aztán keresünk egy helyet, ahol meg tudjuk
húzni magunkat éjszakára.
Az ablak felé fordult, majd ismét rám nézett.
– Úgy érted, hogy a parton töltsük az éjszakát?
– Hát az az egy biztos, hogy ott senki nem fog keresni minket.
– Megtalálni sem, ha éjszaka elmosnak minket a hullámok –
felelte, láthatóan engem okolva a kialakult helyzetért.
– Nem ártana indulnunk, mert lassan sötétedik.
Kiszálltam és a csomagtartó felé vettem az irányt, ő pedig
szótlanul követett. Azt reméltem, hogy találunk benne pár dolgot,
ami majd a hasznunkra válhat. Felnyitottam, bízva abban, hogy
nem egy több napos hulla lesz a segítségünkre.
– Áhá, szóval ezt makogta a gyerek. – Az előttünk lévő bőröndöt
néztük.
– Most bűntudatom lett – szólalt meg Rebecca idegesen.
– Nekem nem, sőt nagyon remélem, hogy nem csak pszichológia
könyveket csomagolt nekünk a kis okostojás.
Kinyitottam, majd kivettem a legtetejéről egy sötétkék Tommy
Hilfiger pulóvert.
 – Legalább jó ízlése van az oktondi gyereknek és még a
méretünk is egyezik.
Rebecca kikapott egy bontatlan kólát, majd vigyorogva lóbálni
kezdte az orrom előtt.
– Akárki is írja a forgatókönyvem, nagyon is tudta, hogy mire
van most szükségem.
– Tömény cukorra, ami full egészségtelen? Igazad van, hagyj
belőle nekem is!
Felnevetett, majd nekitámaszkodott a kocsi hátuljának, én pedig
tovább kutakodtam, mert egy kólával és pulóverrel nem leszünk
kisegítve.
Közben találtam egy öngyújtót is, amit egyből zsebre vágtam.
– Nem akarom, hogy bajod essen – bukott ki belőle, amin
szerintem még ő maga is meglepődött, mert egyből elkapta a
tekintetét, és a távolba nézett.
Közvetlenül elé álltam, bár sejtettem, hogy én kevésbé nyújtok
olyan szép látványt, mint a lemenő Nap.
Kócos fürtjét a füle mögé tűrtem, ismét rám nézett. Utáltam,
hogy az apja egy fasz. Utáltam a gondolatát annak, hogy mennyivel
rendesebb élete lehetett volna, ha nem Trevor lánya. De önző
módon nem bántam, mert akkor soha nem találkoztam volna vele.
Semmit nem vártam az élettől Gavin halála óta, de vele valahogy
úgy éreztem, mintha kaptam volna még egy esélyt. Még ha el is
tekintünk a zavaró körülményektől.
– Nem fog bajom esni, Aranyhaj! – Homlokon csókoltam, ő
pedig zavartan emelte rám a tekintetét, amiből aggódás tükröződött
vissza.
Ezzel még ismerkednem kellett, mert apámat soha nem
érdekelte, hogy mi lesz velem. Anyám otthagyott a fertőben vele,
másnak meg esélyt sem hagytam, hogy aggódhasson értem.
De Rebecca pontosan ugyanolyan elveszett volt, mint én. Nem
tudott mit kezdeni az érzelmekkel, pláne nem azokkal, amik egyre
erősebbé váltak.
Elléptem mellőle, hogy folytassam a keresgélést, amikor a kezem
egy óvszeres dobozon akadt meg.
– Haver, ezt úgysem hiszem, hogy használtad volna –
állapítottam meg, majd a zsebembe csúsztattam.
Végül a ruhákon kívül mást nem találtunk benne, így már csak a
nyomokat kellett eltüntetnünk. A mellettünk lévő mély árkot
néztem, ami tökéletesnek bizonyult egy taxi elrejtéséhez. Persze
csak addig, amíg nem áll meg itt valaki gyönyörködni a tájban.
Betoltuk a kocsit az árokba, és megindultunk egyenesen az
üresnek tűnő part felé.
Rebecca kibújt a tornacipőjéből, hogy mezítláb folytassa az utat,
de nem szólt semmit, csak a cipőmre nézett, jelezve, hogy
csináljam én is ezt. Persze úgy tettem, mintha nem érteném a
jelzését, mert tudtam, hogy hangot fog neki adni és valami perverz
módon imádtam vele szócsatázni.
Mennyivel másabb lett volna úgy sétálni itt, hogy ez egy randi és
csak azon kéne agyalnom, hogy mennyi a legrövidebb idő, ami
alatt rájön, hogy nálam sokkal jobbat érdemelne.
– Imádok mezítláb sétálni a homokban – mondta, miközben
megpördült a tengelye körül. A kezem után nyúlt, amitől megint
rossz vágányon közlekedtek a gondolataim.
Fogalma sem volt róla, hogy mennyire őrült, és hogy én
mennyire odavagyok érte.
– Nem foglak cipelni a hátamon, ha belelépsz valamibe –
hazudtam vigyorogva.
Még a Himalájára is felvinném a hátamon, ha azt kérné. Lehet,
egyikünk sem élné túl, de ha ezt akarná, én esküszöm, megtenném.
– Leveszed, vagy mi lesz? – kérdezte erőszakosan, nem hagyva
más választást, ezért kibújtam a cipőmből, és ledobtam magam
mellé. A keze után nyúltam, hogy visszahúzzam magamhoz,
homlokomat az övéhez döntve.
 – Te képes lettél volna leélni az életed enélkül?
– Már nem lennék képes rá – mondta félénken, közben el akarta
fordítani a fejét, de nem hagytam, hanem szorosan magamhoz
vontam, és szájon csókoltam.
Az egész lénye hatással volt rám. Még a szelet is feltartottam
volna, csak a közelébe ne menjen. A tornádót odébb fújtam volna,
mint egy vicces rajzfilmben. A háborgó óceánt pedig egy
csettintéssel csendre intettem volna. Viszont az apjának puszta
kézzel Toppantanám össze a koponyáját, utána hagynám a sivatag
kellős közepén, hogy a keselyűk tegyék a dolgukat. Bármeddig
elmennék azért, hogy megvédjem őt.
A csókunkat egy eszméletlen nagy hajókürt dudálása szakította
félbe.
– Ez az, amire gondolok? – kérdeztem, közben a fejünket a hang
irányába fordítottuk.
– Nagyon úgy fest – felelte.
Sietve visszabújtunk a cipőnkbe, és futni kezdtünk, amikor a
sziklás part mögött megpillantottunk egy hatalmas kikötőt, ahol
egy hajó bontott vitorlát.
– Ezzel behozhatjuk a lemaradásunkat – mondtam fellélegezve. –
Reggel muszáj lesz elcsípnünk egyet.
– És hogy akarsz feljutni rá? – Karba fonta a kezét és úgy nézett
rám, mintha az Alcatrazba akarnánk bejutni.
– Mindent a maga idejében. Előbb éljük túl ezt az éjszakát, oké?
Bólintott, majd leheveredett egy mögöttünk partra vetett
farönkre. A parton a víz felől hideg fuvallat csapott le ránk, amitől
Rebecca karja libabőrössé vált. Egyből tűzifa alapanyag után
kezdtem kutatni, majd csinos kis tüzet csiholtam a kocsiból szerzett
öngyújtó közreműködésével. Mellé telepedtünk, és szótlanul
hallgattuk a tenger megnyugtató moraját.
63. számú szabály:
Ne osztogasd a bizalmat, mintha halloweeni cukorka lenne.

– Fáj? – a karom után nyúlt, majd maga felé fordította. Sokkal

nagyobb lett rajta a lila folt, amit Cooper szorítása okozott.
Nemlegesen megráztam a fejem, kihúztam a kezem a tenyeréből, és
közelebb hajoltam a tűzhöz. Libabőrös lett a karom, amit észre
vehetett, mert kibújt az eltulajdonított pulóveréből, aztán szótlanul
a vállamra terítette.
– Sajnálom, vagyis nem... Egyáltalán nem sajnálom – csúszott ki
a száján miközben felállt, és tűzrevalót tört szét a kezével.
– Mit is? – néztem rá kérdőn.
Ráhajította a tűzre a fadarabokat, majd visszaült mellém úgy,
hogy a térde szorosan az enyémhez simult.
– Sajnálnom kéne, hogy nem voltam veled őszinte az elejétől
fogva, de ha az lettem volna, soha nem ültél volna fel mögém a
motorra.
– Ez tény – húztam el a szám nevetve.
Határozottan felém fordult, és nem hagyott menekülő utat, hogy
máshova nézzek. A tekintete birtokba vette az enyémet.
– Rebecca, én... Mindent akarok, ami te vagy.
– Túl sokat kérsz...
– Nem érem be kevesebbel.
 Kifűzte az egyik cipőjét, utána pedig a farmere zsebébe nyúlt.
– Hunyd be a szemed! – kérte.
– Meg akarsz fojtani?
Szelíden elmosolyodott.
– Hunyd le a szemed! – követelte újra, amire engedelmeskedtem.
Feltolta a pulóver ujját, majd rákötötte a cipőfűzőjét a csuklómra.
Kinyitottam a szemem, de egészen addig értetlenül pislogtam rá,
amíg meg nem pillantottam a nagyapától kapott medált rajta.
Nem kaptam levegőt. Szabályosan éreztem, hogy elfogy az
oxigén körülöttem.
Képes volt visszamenni érte?
Hirtelen melegség áradt szét a testemben, miközben csak néztem
a medált, majd hevesen dobogó szívemmel Zaidenre pillantottam.
A szememből egyszer csak egy könnycsepp csordult le, de az
ajkam sietve elnyelte.
– Ezt meg hogy? – kérdeztem, továbbra is meghatódva.
– Na, ez egy baromi hosszú sztori – vigyorodott el.
– Hallani szeretném – erősködtem.
– Az úgy volt, hogy a lány lerázott, én pedig kihasználva az időt
visszaszereztem a medált, mert tudom, hogy sokat jelent neki.
Széles mosolyra húzódott a szám.
– Ez sokkal jobb, mint amit annak idején a hercegekkel
kapcsolatban elképzeltem.
És tényleg messze túlmutatott azon, amit egy sima, trónon ülő
hercegtől az ember elvárhat.
– Szóval, mégis hittél a létezésükben? – vonta össze a
szemöldökét.
– Talán egy picit? – mutattam a kezemmel egy millimétert. –
Szóval, mesélj! Mit sikerült kiderítened rólam, amíg megfigyeltél?
Cinkos mosoly húzódott a szája sarkában, majd az ajkába
harapott.
 – Hogy egy orbitális nagy gyökérrel jártál, aki nem érdemelt meg
téged – kezdett bele.
Hirtelen olyan távolinak tűnt Andrew, mintha egy teljesen másik
életben történt volna.
– Andrew sosem szerepelt a férjjelöltek listáján – nevettem el
magam.
– Aha, szóval a seggfejnek neve is van...
– Miért utálod ennyire?
– Egyrészt, mert melletted valami másik nővel is kavart.
Másrészt...
Néhány faágat a tűzbe hajított, a lángok egyből a magasba
csaptak, ő pedig határozottan felém fordult.
– Mert közöd volt hozzá.
Arcom kipirult, a szívem pedig vészesen gyorsan verte az
ütemet.
– Egyáltalán nem bántam meg, hogy felültem mögéd a motorra –
mondtam egyenesen a szemébe nézve.
– Annak ellenére sem, hogy rossz ember vagyok?
– Kinek a történetében? Mert az enyémben te az a srác vagy, aki
bemászott a résen, és kiemelt a négy fal közül. Szóval, csupa fül
vagyok! Mit tudtál meg még rólam? – folytattam a faggatózást.
– Nem szeretsz túlzottan mosogatni – vonta fel a szemöldökét
megrovóan.
– Te voltál a lakásomban? – kérdeztem indulatosan.
– Ahhoz, hogy egy embert teljesen feltérképezz, látnod kell a
lakását.
– Ezt betörésnek hívják.
– Hívhatjuk így is – vonta meg a vállát.
– Csak így hívhatjuk – feleltem mérgesen.
– Isteni a pitéd.
– Remélem, a jól odaégettből ettél – szúrtam oda bosszúsan.
 – Mivel az esetek kilencvenkilenc százalékában odaégetted, így
igen, abból.
– Ez mind? Ennyit sikerült megtudnod rólam? Hogy bénán sütök
és kicsit lusta vagyok?
– Betegesen szereted az eltűnt emberekről készült
dokumentumsorozatokat, ami egyébként egy kicsit aggasztó...
Rosszallóan elhúzta a száját, azonnali magyarázatot követelve.
– De legalább eszembe nem jutna felmenni egy vadidegen srác
lakására.
– Csak bemennél vele egy motelszobába... – bólogatott
helyeselve.
– Oké, még valami?
– A könyvespolcod tele van Point Horror könyvekkel, illetve
haldokló növényekkel, amiket néha nekem kellett megöntöznöm. –
Harsányan felnevetett, de a bosszús tekintetem láttán elhalkult, és
folytatta. – Utálsz korán kelni és mindig kinyomod az ébresztőt, de
az emberek többsége osztozik a fájdalmadban. Nincsenek barátaid,
az újságos csajszit leszámítva, de vele sem sűrűn mozdultál ki.
Szereted a kínai kaját és a zacskós levest. Imádsz gyertyát gyújtani,
amit ha összeköltöznénk, biztos, hogy szigorú felügyelet mellett
engednék csak, mert amilyen abszurd helyekre szoktad rakni, félő,
hogy egyszer felgyújtod a lakást.
– Ha összeköltöznénk? – néztem rá nagyokat pislogva.
– Ha sikerül apádat kivonni a képletből, én bírnám, ha hozzám
költöznél.
Az attól függ... – húztam el a szám, mintha nagyon
gondolkodnék.
– Mitől?
– Tartozol még nekem valamivel – emlékeztettem őt az ígéretére.
összevonta a szemöldökét, majd elmélyül- ten gondolkozott.
– A dal... – bukott ki belőle a helyes válasz. – Azt hittem azzal,
hogy már többször megmentettem a feneked, a dal mellékes.
 – Az ígéret, az ígéret.
– Gondolom, addig úgysem hagysz békén, igaz?
– De nem ám! – nyugtattam meg.
– De nincs itt a gitárom, anélkül nem megy.
– Kifogások...
Hatalmas szemekkel néztem rá, esélyt sem hagyva arra, hogy
kivágja magát ebből.
– Jól van, addig tényleg nem fogsz hagyni. Zaiden egy, a parton
szétszórt üres konzervdoboz után nyúlt, amit a térdére tett.
– Csak az ütem miatt kell – mondta, utána dobolni kezdett rajta.
Összekulcsolt kezemre tettem az állam, majd vártam, hogy
belekezdjen.
– Így nem fog menni.
– Hogy így? – Az ajkamba haraptam, mire felszisszent.
– Ha így nézel rám. Éneklés helyett egészen más dolgok jutnak
eszembe...
– Szép terelés, de nem vált be! – mondtam nagyot sóhajtva.
Továbbra is engem nézett, majd végül belekezdett.

Rossz irányba indultam

szemben az árral,
felejteni akartam,
szembenézni a magánnyal.
Nem volt az útnak vége,
csak búskomor, elcseszett befejezése.

A szakadék szélén állva,

sosem volt kéz,
amely engem valaha is
visszarántott volna.
Vesztes lapokkal játszottam,
amíg rá nem találtam.
 Megkapaszkodtam az ágába,
pedig tudtam, mindhiába.

A vége már nem is érdekel,

csak az az igéző szempár,
ami ebből a mocsokból kiemel.
Miatta még az irányon is változtatnék,
ha akarná, ezerszer is megfordulnék.
Érte még a legrosszabb énemből is
kibújnék.
Rosszfiúból herceggé változnék.

Rossz irányba indultam

szemben az árral,
elejteni akartam,
szembenézni a magánnyal.
Nincs ennek az útnak boldog vége,
csak búskomor, elcseszett befejezése.

A szívem olyan hevesen dobogott, hogy attól féltem, meghallja.

Nem láthatta a pulóver miatt, de teljesen libabőrös lett a karom. Az
örökkévalóságig képes lettem volna hallgatni, ahogy énekel. Benne
felejtett minket a pillanatban a tűz ropogása, én pedig újra
visszajátszottam a kedvenc soromat.
Miatta még az irányon is változtatnék, ha akarná, ezerszer is
megfordulnék.
– Egy Rebecca, tiéd a szívemmel is beértem volna – mondtam
leplezve a zavarom.
Soha senki nem hozott még zavarba, de az érzelmek igen.
Mintha ösztönösen belém lenne kódolva, hogy kerüljem őket. Ami
nem csoda, hiszen apám teljesen tönkretette az anyámat.
 – Az a nyápic képű túl magasra tette a mércét, igyekeztem
überelni.
Letette az ideiglenes dobfelszerelését, és lefeküdt a homokba.
– És rólad mit lehet tudni? – kérdeztem, miközben mellé
feküdtem. – Azon kívül, hogy apámhoz hasonlóan alvilági figura
vagy és mindenhol ott teremsz, hogy megments engem.
– Ez nem elég? – fordult felém komoran. Először vettem észre a
tekintetében azt, amit eddig mesterien sikerült elrejtenie. Azt a
mélyről jövő fájdalmat, amit az ember csak egy bizonyos ideig
képes cipelni, majd összeroskad alatta.
Nemlegesen megráztam a fejem, ő pedig az égbolt felé fordította
a tekintetét.
– Nem a gitározás a mindenem, hanem a motorversenyek.
Elképzelni sem tudnám az életem nélkülük. Egyébként inkább az
indiait szeretem, de hajlandó vagyok kompromisszumra.
Az utolsó mondatán elmosolyodtam, ő pedig mondta tovább.
– Pocsék vagyok a sütésben, szóval annyiban tudlak majd
támogatni, hogy időben jelzek, amikor ki kell venni a pitét. Főzni
viszont istenien tudok.
– Akkor talán meg kéne fontolnom ezt az összeköltözést –
tűnődtem el.
– Hát az biztos, hogy kevesebb szemetet ennél – nevetett fel.
– Gyorskajának hívják – védtem meg magam és a fincsi kis
életmentő gyorskajáim.
– Felőlem bárhogyan hívhatod, a lényegen nem változtat.
Egy levegővételnyi szünet után felé fordultam.
– Lehet egy kérdésem?
– Mikor volt az a pont, amikor kiszerettél az életből?
Bele a közepébe.
Meg sem várta, hogy bólintsak, egyből kiszakított minket a
könnyed témákból.
– Apám embere voltál, ez egyenlő azzal, hogy eladtad a lelked az
ördögnek – tette hozzá.
Rendesen szíven vágott a kérdése. Fogalma sem volt arról, hogy
egy olyan mély kútba készült belelökni engem, amibe ha beleesek,
nem jövök ki többet onnan.
– Nem akarom elrontani ezt a napot.
– Elrontani? – nevetett fel harsányan. – Cooper elrabolt, a
kocsink lerobbant, és továbbra sem tudom, hogy hogyan fogunk
feljutni holnap egy hajóra. Ezt már aligha tudod jobban elrontani. –
Úgy nézett rám, hogy egy rövid pillanatig nem éreztem magam
szörnyetegnek.
– Ne fogadj rá! – feleltem. Bíztam benne, hogy elengedi a témát,
mert vannak olyan dolgok, amiket jobb nem bolygatni. Ez pontosan
ilyen. Bőven elég, hogy engem felemészt minden áldott nap.
– Nem tudsz olyan dolgot mondani, ami bármin is változtatna. –
Fejét a vállamra hajtotta.
– Nem akarom összetörni a szíved.
– Erős acélból készült – felelte egyszerűen.
A válasz savként marta a torkomat.
 Újra ott voltam, és újra átéltem életem leg- szörnyűbb napját. Ez
volt a büntetésem, hogy ismét a szemem előtt pergett le az, hogy
megöltem a legjobb barátomat.
Az egyik percben még mögöttem volt, utána pedig már nem élt.
Még mindig a fülemben csengett a fékcsikorgás. Úgy rohantam az
autóhoz, mint egy őrült, ami a szemem előtt robbant fel, esélyt sem
hagyva Gavinnek. A fájdalom torkon ragadott és nem eresztett. A
visszatérő rémálmaim pedig egyszerre peregtek le a szemem előtt.
Volt, amelyikben időben értem oda, de nem tudtam kiszabadítani
őt. A másikban pedig vele együtt égtem bent. De olyan is volt,
amikor kristálytisztán hallottam a segélykiáltását. A tehetetlenség
felemésztett. Több tucat alkalommal kívántam, hogy bár én ültem
volna az autóban, nem pedig ő.
– Megöltem a legjobb barátomat – feleltem, miközben felültem.
A lángokat néztem, bízva abban, hogy porig égetik az emlékeim.
A legjobb barátom halála minden emberi érzelmet kivett
belőlem. Az élet közölte velem, hogy gyűlöl, és ez volt a
büntetésem.
Amit tettem, az megbocsáthatatlan.
– Hogy érted, hogy megölted? – hangja inkább volt hitetlen, mint
dühös. Pedig én a helyében már rég menekülőre fogtam volna.
Semmivel nem vagyok különb az apjánál és amint erre rájön,
hátra sem fog nézni.
– Valaki felhúzott, ezért bepattantam a hozzám legközelebb lévő
járgányba. Be akart mellém szállni, de nem hagytam, csak
elhajtottam. ő pedig, az én autómmal jött utánam. Minél
messzebbre akartam kerülni, ezért gyorsítottam, de Gavin szorosan
a nyomomban volt. Ilyen barát volt ő. Sosem hagyott egyedül a
fejemben uralkodó káosszal, mindig ott akart lenni támaszként.
Teljesen mindegy volt, hogy milyen szarba kevertem magam, ő az
én oldalamon állt. A visszapillantóból figyeltem, hogy mikor adja
már fel, aztán... – Hangom elcsuklott, de folytattam. – Gavin
lesodródott az útról és a fának csapódott.
Nem volt bátorságom Rebeccára nézni, aki mindvégig hallgatott,
mert láthatóan próbálta megemészteni.
Pár pillanattal később mégis ösztönösen vigasztalni akart, kezét
az enyémre téve, de elhúztam a sajátom.
– Szörnyen sajnálom – szólalt meg halkan a könnyeivel
küszködve, de pont ezt akartam elkerülni. Ebben a sztoriban én
voltam a rossz, akit egy tetves pillanatig sem kellett sajnálni.
– Miattam történt, a kurva életbe! Miattam! – Hangom egyre
csak emelkedett. Ordítani akartam. Elszaladni és belefulladni a
saját bűntudatomba, ami Gavin halála óta nap mint nap kísértett. –
Megöltem a legjobb barátomat – törtem meg esetten, hiszen ez volt
az igazság. Teljesen mindegy, hogy minek állítják be, én tehettem
róla. Miattam halt meg.
– Baleset volt. – Nem adta fel, hogy meggyőzzön erről a
hülyeségről.
– Amit én okoztam. Ha nem hajtok el, ő nem jön utánam, nem
érted?
Nem vártam tőle feloldozást, mégis úgy nyíltam meg neki, ahogy
papnak szoktak a gyóntatószékben. Pedig Gavin halála óta
templom közelében sem jártam.
– Ez az egyetlen dolog, amihez értek. Elbaszni dolgokat.
– Ez semmin nem változtat. – Tenyerét az enyémbe csúsztatta, és
szorosan összekulcsolta az enyémmel.
– Ez mindent megváltoztat. – Hátradőltem, ő pedig a fejét a
mellkasomra hajtotta.
– Már nem tudsz ellökni magadtól, de próbálkozz csak!
– Nem akarlak ellökni, csak tudatni akartam, hogy kit kezdtél el
megkedvelni...
– Mondtam én ilyet, hogy kedvellek?
 – A szemed elárul – nevettem el magam. – Máskülönben,
többször is lefeküdtél velem, féltettél és hagytad, hogy átöleljelek,
pedig te pontosan az a fajta vagy, aki inkább felpofoz valakit.
– Inkább fogalmazzunk úgy, hogy már nem utállak annyira.
Ha bárki mással lettem volna itt, csak azon munkálkodtam volna,
hogy az összes óvszert felhasználjuk az éjszaka folyamán, de vele
csak simán itt akartam feküdni a homokban az égboltot bámulva.
79. számú szabály:
Egy életed van, éppen ezért jó lenne, ha még felfognád ezt valahol
félidőben.

Azt hittem, az idegesítő Iphone ébresztőt semmi nem tudja

felülmúlni, de a hajókürtnek sikerült. Riadtan tértem magamhoz, és
sietve megböktem Zaident.
– Indulnunk kell – sürgettem, amíg gyorsan belebújtam a
cipőmbe.
A kikötőt pillanatok alatt egy kisebb turista tömeg lepte el.
– Hogy akarsz feljutni? – tettem fel egy roppantjogos kérdést,
amikor odaértünk a hajóhoz.
A felénk közeledő pasasra bökött a fejével.
– Foglald le! – súgta halkan.
– Talán, ha beavatnál a tervedbe, akkor könnyebben menne.
– Bízz bennem! – mondta, majd ellépett mellőlem.
– Attól azért még messze vagyunk...
Zaiden úgy tett, mint aki a tengerben gyönyörködik, én pedig
rögtönöztem. Amikor a pasi már egészen közel volt, sietve
kicsatoltam a nyakláncom, majd kiléptem elé.
– Elnézést uram! – szólítottam le ügyetlen fruskát játszva. –
Megkérhetném egy apró szívességre? Valahogy mindig
kicsatolódik ez a fránya nyaklánc.
 – Persze, hölgyem! – Letette a kezében lévő dobozt, én pedig
megfordultam.
– Meg kellene javíttatnom, de tudja, hogy van az ember ezekkel
a személyes tárgyakkal. Nem szívesen adja ki a kezéből.
– Ismerős, én a karórámmal vagyok így. Csak fürdésnél veszem
le.
– Drágám, minden oké? – Zaiden lépett oda mellénk, majd sietve
megköszönte helyettem is a fickó segítségét, és tempósan
továbbindultunk.
– Valahogy mindig kicsatolódik ez a fránya nyaklánc – ismételt
engem kiparodizálva, amikor már távolabb voltunk.
– Megszerezted, amit akartál?
Zaiden vigyorogva mutatta fel a staff beszálló kártyát.
– Az addig oké, hogy elloptad valaki belépőkártyáját, de hogy
akarsz ezzel feljutni? – A kisebb hajóra néztem, ami a kikötőben
állt. – Szerintem a tíz fős személyzet ismeri egymást.
Zaiden a tekintetét a mellette levő hatalmas óceánjáróra emelte.
– Úgy, hogy azzal megyünk.
– Esélytelen, hogy feljussunk – néztem rá megrökönyödve.
– Esélytelenebb, mint hogy meglépjünk az apád elől?
Zaiden magabiztosan előre ment, én pedig úgy döntöttem, hogy
lentről nézem végig a Hátrafordult, de nem tántorította el, hogy
nem megyek mellette, lazán felsétált a hajóra, majd a bejáratnál
álló matróznak felmutatta a lopott kártyát. A középkorú fickó vetett
rá egy pillantást, majd szó nélkül felengedte.
Mi a franc?
Néhány másodpercig vártam, hátha valaki két kézzel megfogja,
hogy kihajítsa őt, mint egy Bud Spencer filmben, de nem történt
meg.
Nem hiszem el, hogy sikerült neki!
Utána siettem, ő pedig jelezte a matróznak, hogy vele vagyok.
Szerencsére a pasas nem problémázott, így simán felengedett
engem is, beszállókártya nélkül.
Először a hajó legfelső szintjét céloztuk meg. Bárok sorakoztak
egymás mellett, és ahogy tovább sétáltunk a fedélzeten, akkor tűnt
csak fel a négy különböző méretű medence, aminek a szélén
megszámlálhatatlan nyugágy várt arra, hogy kiélvezzék őket.
– Most pedig meghúzzuk magunkat, igaz? – kérdeztem.
– Egy luxushajón? – tárta szét a karját vigyorogva.
– Az őrült apám és a pénzéhes nagybátyád a nyomunkban ván,
ha elfelejtetted volna.
– Igen, de nem ezen a hajón. Ezen a hajón csak te és én vagyunk,
plusz az ötszáz nyugdíjas, akik ünnepük az ezeréves
évfordulójukat.
– Ráérünk még bőven élvezni az életet, ha végre nem kell
menekülni.
– Ráérünk? – Belehajolt teljesen az arcomba. – Aranyhaj,
sajnálom, hogy nekem kell emlékeztetnem rá, de egy nap mind
meghalunk. És pont az a rossz vagy éppen jó benne, hogy nem
tudod melyik lesz az a nap. De sajnos meghalunk. Te is, én is, a
húgod is, sőt még az enyveskezű Consuela is. A legnagyobb
ostobaság, amit tehetsz, hogy rettegsz és a majdra vársz. Mert a
pillanatok egy szemvillanás alatt – csettintett egyet az ujjával –
elillannak mellettünk. Szóval, ami engem illet, én most megyek, és
eszem valamit, aztán tequilázom egyet.
Kérdőn nézett rám... hogy döntsék... hogy éljek.
– Rebecca, eddig úgy élted az életed, hogy folyamatosan
hátrafelé néztél, de csak rajtad áll, hogy mikor váltasz irányt.
Kibújtam a pulóveremből, majd célirányosan a gatyájához
nyúltam.
– Ó, szivi, hidd el, én is őrülten kívánlak, de nem akarom, hogy
körülöttünk bárki szívrohamot kapjon.
Kivettem a zsebéből a telefonját, amit az egyik nyugágyra
hajítottam, közben elkezdtem tolni őt magam előtt.
 – Mire készülsz? – Bátortalanul lépkedett, – mert nem látta, hogy
mi van mögötte.
– Élni akartál, nem?
– Igen, élni! Nem pedig meghalni úgy, hogy hanyatt vágódok
valamiben.
– Bízz bennem!
– Próbálok – mondta, majd megbotlott egy napernyőben. –
Vagyis próbálnék.
– Készen állsz? – Széles mosolyra húztam a szám, Zaiden pedig
könyörgő szemekkel nézett rám.
– Ugye nem arra készülsz, hogy...
– Hogy belelökjelek a medencébe?
– Legalább a nadrágomból hadd bújjak ki!
Miközben sietősre vette a tempót, hogy levegye a cipőjét és a
nadrágját, egy csettintéssel megállítottam.
– De hiszen akkor oda a pillanat!
– Rebecca, kérlek!
Engedtem, hogy megszabaduljon a cipőjétől és a nadrágjától, de
amikor a medence széléhez értünk, kezem a nyaka köré kulcsoltam.
– Szoríts erősen! – kiáltottam utolsó szó jogán, mire ő szorosan
magához vont, felkészülve a zuhanásra.
Ruhástól belezuhantunk a medencébe, mit sem törődve a
bámészkodó tekintetekkel.
– Őrült vagy! – mondta, miközben egyenesen a medence
széléhez szorított, amikor a felszínre jöttünk. Az alsónadrágján
keresztül érezhető merevedését egyenesen nekem nyomta, amitől
mocskos gondolataim támadtak. Olyanok, amiket nem hiszem,
hogy a mennyország kapujában szívesen kötnék a recepciós orrára.
Félő, hogy azonnal leküldene a pokolba.
– Az megvan, hogy egy fegyver van a levetett farmerom hátsó
zsebében? – súgta az ajkamra.
 A tilosban járás mindig is a gyenge pontjaim közé tartozott.
Nyilván ő nem ezzel a szándékkal közölte ezt velem, hanem jelezni
akarta, hogy majdnem belelöktem a medencébe a fegyverével
együtt. Az ajkamhoz közelített, amikor hirtelen egy árnyék
tornyosult fölénk.
– Megtennék, hogy nem koszosán, ruhástól csobbannak be a
medencébe?
– Tuti ő az idegesítő szomszéd az utca végéről – súgta oda
Zaiden, majd a jól ismert bájvigyorával a nő felé fordult.
– Megtenné, hogy elfordul, amíg kimászunk, mielőtt olyat látna,
amit a szíve nem bírna?
– Fiam, a szívem kibírta a második világháborút...
– Meg az elsőt is – jegyezte meg Zaiden halkan.
– Kétlem, hogy olyat tudnál mutatni, fiam, amit még nem láttam.
Zaiden egy hajszálnyira volt attól, hogy visszaszóljon, de a
kezemmel betapasztottam a száját.
– Ha nem akarunk elúszni Palm Springsig, akkor nem kéne
felhívni magunkra a figyelmet – jegyeztem meg suttogva.
– Ez akkor nem jutott az eszedbe, amikor belelökted magunkat a
medencébe?
Először ő mászott ki, majd a kezét nyújtotta, hogy kihúzzon.
Leheveredtünk az egyik nyugágyra, aztán letettük a ruhákat
száradni magunk mellé. A fehérneműm nem éppen volt
fürdőruhának megfelelő, de szerencsére az akadékoskodó nőn kívül
mindenki mással volt elfoglalva. Fél szemmel Zaident figyeltem és
észrevettem, hogy a nő is ugyanezt teszi. Nem hibáztattam érte.
Zaiden kidolgozott felsőteste olyan tökéletes volt, hogy miatta
simán bevállaltam volna Éva helyett a bűnbeesést. Ha jó kislány
volnék, bűntudatom lenne azért, amit a közelében érzek, de elég
távol álltam ettől a jelzőtől, és csak arra tudtam gondolni, hogy
berángatom Zaident egy üres szobába, aztán a sorsra bízom, hogy
mennyi orgazmusra való időt hagy nekünk. Soha nem éreztem még
ilyet. Soha nem élveztem még ennyire együtt lenni valakivel. És
persze amellett, hogy ez felgyorsítja a pulzusom, ijesztő is egyben.
Mert az ilyen perzselő tüzek okozzák a legnagyobb töréseket.
Az akadékoskodó nő megindult felénk egy naptejjel a kezében,
majd leült Zaiden nyugágyának a szélére.
– Megtenné, hogy bekeni a hátam?
Zaiden előrehajolt, mint aki nem értette jól
a kérdést.
– Miért tennék ilyet?
– Rosszul indítottunk – felelte, miközben Zaiden felé nyújtotta a
naptejet.
– Maga indított rosszul. – Kivette a kezéből a krémet, nyomott
belőle bőségesen a tenyerébe, utána elkezdte bekenni vele a nő
hátát. A nő fura nyögéseket produkált közben, amitől Zaidennek
felszaladt a szemöldöke a homlokáig.
– Szerencsés kezek – kacsintott rám, én pedig igyekeztem nem
nevetni Zaiden arckifejezésén. – Mi járatban vannak maguk egy
hozzám hasonló matuzsálemeket szállító hajón?
– Szeretünk új dolgokat kipróbálni – vágtam ki magunkat
gyorsan. Valószínűleg nem vette volna jó néven, ha elmeséljük,
hogy nem túl jó a hajó közbiztonsága, ugyanis mi csak fellógtunk,
és egyébként a maffiózó apámnak készülünk keresztbe tenni.
– Szóval, maguk nyitottak mindenre?
– Igen, elég nyitottak vagyunk mindenre – feleltem komolyságot
erőszakolva az arcomra.
– Nem vagyunk! – vágott a szavamba Zaiden. – Mármint a
kishölgy talán, de én a legkevésbé sem.
Visszaadta neki a naptejet, majd megvető pillantást vetett felém.
– Ha esetleg meggondolná magát, a bárpultnál bármikor
megtalálnak. – Maga köré tekerte a bézs színű kendőjét, felvette a
méregdrágának tűnő Prada napszemüvegét, és elindult a bárpult
felé. Zaiden a medencéhez sietett, hogy lemossa a kezét, majd
visszaült mellém.
– Jól értelmezem, hogy Consuela eltitkolt, gazdag ikertestvére
most bedobta a hármas kártyát? – fordult felém megrökönyödve.
– Amivel te nem akartál élni – válaszoltam csalódottságot
színlelve.
– Bármilyen elvetemült őrültségre rávehetsz, de abba, ha lehet,
ne szerepeljen senki, aki megélte az első elnökválasztást.
– Ugyan már, maximum hatvannak mondanám – cukkoltam a
bárpult felé pillantva.
– Túl tökéletes voltál Rebecca, tudtam, hogy van valami gebasz a
dologban. De ez azért durva...
– Emészd meg, aztán menjünk enni, mert farkaséhes vagyok.
Vártunk egy húsz percet, majd visszabújtunk a félig megszáradt
ruháinkba, és elindultunk megnézni a választékot.
Lementünk a második emeletre, ahol hatalmas svédasztal várta
az utasokat. Megszorítottam Zaiden kezét, és próbáltam nem
rászabadulni mindenre, amit a szemem elsőre megkívánt.
Zaiden a kezembe nyomott egy tányért, majd ő is megragadott
egyet, de egy ideig csak döntésképtelenül néztem a választékra,
amikor egyszer csak közelebb hajolt.
– A kaviár nem fog ízleni, de a garnéla egész finom.
Ignornáltam a javaslatát, és egy vigyor kíséretében egy kis
kaviárt tettem a tányéromra.
– Tökéletes választás, ha éhen akarsz maradni.
– Egyszer mindent ki kell próbálni.
– Bármiben lefogadom, hogy nem fog ízleni neked.
– Azért, mert egy ideig megfigyeltél, nem kell úgy tenned,
mintha annyira ismernél.
Elvett még egy tányért, rakott rá pár garnélát, utána telepakolta a
sajátját csípős csirkeszárnnyal, majd leültünk egy asztalhoz.
 – Jó étvágyat! – vigyorgott, hatalmasat harapva a
csirkeszárnyból.
Kissé bátortalanul kóstoltam bele a kaviárba, de rögtön vissza is
helyeztem a tányérra, egy látványos fintorgás közepette, amire
Zaiden idegesítő vigyort villantott rám.
– Ne mondj semmit! – fojtottam belé a szót, mielőtt jönne az „én
megmondtam” dumával.
Felém tolta a másik tányért, amit úgy tűnt, kifejezetten nekem
készített össze, mégsem fűzött hozzá semmit. Amint belekóstoltam
a garnélába, már tudtam, hogy megint igaza volt, ezért végig
kerültem a pillantását. Miközben szinte faltuk az ingyen kaját,
feltűnt, hogy a körülöttünk ülő nyugdíjasok velünk ellentétben
mennyivel kulturáltabban ebédeltek. Csak ekkor vettem észre, hogy
Zaiden tekintete hirtelen az étkező végére irányult.
– Azt hiszem, ideje lépnünk innen – mondta higgadtan.
Rémülten kaptam oda a fejem, és szinte rögtön kiszúrtam a
matrózt, aki a beszállókártyákat ellenőrizte. Zaiden megindult
előre, én pedig szorosan utána. Nem fordultunk meg egy pillanatra
sem, inkább csak bíztunk az átkozott szerencsénkben, ami eddig
minden helyzetből kimentett minket. Ahogy kiértünk az étkezőből,
megragadta a kezem, és futni kezdtünk a fedélzeten, majd egy
nyitva felejtett kabinajtón gondolkodás nélkül beszaladtunk.
Zaiden sietve magunkra zárta az ajtót, én pedig kétségbeesetten
azonnal a villanykapcsolót kerestem, de helyette sikeresen levertem
valamit. Lehajoltam, hogy felvegyem, de a teljes sötétségben azt
sem tudtam, hogy mit keresek, ezért fel akartam egyenesedni, de
kibillentem az egyensúlyomból és a földre huppantam.
– Felsegítenél? – kérdeztem, amikor Zaident érintettem meg,
mire felnevetett, majd halkan megszólalt.
– Szerintem az nem az, amit keresel... – mondta, közben tenyerét
az enyémre helyezte. Szavai a bőrömön siklottak végig, amikor
realizáltam, hogy a kezem a férfiasságánál van. Felhúzott gyorsan,
én pedig véletlennek álcázva, mintha még mindig a kapcsolót
keresném, finoman megpofoztam, amire megint felnevetett.
– Ez csak olaj volt a tűzre, ugye tudod?
– Keresd meg a kapcsolót, most! Kérlek!
– Te félsz a sötétben? – kérdezte, mellőzve a cinikusságát.
– Ilyenkor mindig előjönnek a legrosszabb emlékeim.
A kezem után nyúlt, majd szorosan magához vont.
– Nem hagylak egyedül velük.
– Rettegek az apámtól – tört ki belőlem a kegyetlen igazság, ami
szabályosan megmérgezett. – Rohadtul félek tőle, Zaiden! Félek
attól, amit nem tudok megakadályozni.
– Jól figyelj rám! Soha, ismétlem, soha nem fogom hagyni, hogy
bántson téged, világos?
– Te is tudod, hogy mire képes – mondtam, miközben
kirántottam a remegő kezem az övéből.
Utáltam gyengének látszani. Törékeny nőnek, akit az apja tart
rettegésben tizenhárom éves kora óta.
– Igen, de azt is, hogy én mire lennék képes érted.
A szívem páncélja megadta magát, amikor védelmezőén ismét
magához húzott.
– Várjunk egy tisztességes húsz percet, aztán kimegyünk –
vázolta a tervet. – Nem is biztos, hogy minket keresett – mondta,
miközben megtalálta a kapcsolót, ami egy kellemes
hangulatvilágítással szolgált nekünk.
– Imádom a mangót – szimatoltam bele az egyik masszázsolajba,
ami a kezem ügyébe akadt.
– Ne is törődj azzal, amit mondtam! – felelte szemforgatva.
– Lazíts már egy kicsit! – válaszoltam körbenézve a masszázs
szobában, ahová sikeresen bezártuk magunkat.
– Ja, hogy még én? – vonta össze a szemöldökét szemrehányóan.
– Máskülönben én egyféleképpen tudok lazítani, de nem biztos,
hogy ugyanarra gondoltunk.
 – Szerintem kivételesen egyezik, amire gondoltunk.
Felültem a masszázságy tetejére összekulcsolt lábakkal, ő pedig
alaposan végigmért.
Zaiden pontosan olyan srác volt, akitől anyám megpróbált volna
eltiltani. Aki nem volt jó hatással a szívemre, mert amióta
megjelent és a hatása alá kerültem, csak még többet és többet
akartam belőle. Bár igazság szerint nagyon hasonlítottunk
egymásra. Sosem voltam rendes lány, ő pedig sosem volt jófiú. De
a legvadabb énemet hozta elő, azt, amelyik mellette bontott
szárnyat. De ami a legeslegjobb volt az egészben, az az, hogy ő is
velem repült.
– Én a helyedben erősebben szorítanám azt az ágyat –
figyelmeztetett, miközben megnyalta a^ajkát.
– Miért is? – kérdeztem tudatlant játszva.
Egy gyors mozdulattal szétnyitotta a lábaimat, és rögtön az olaj
után nyúlt, amiből öntött egy keveset a tenyerébe. Lassú
mozdulatokkal elkezdte bekenni vele a combomat, közben végig a
reakcióm figyelte. Finoman megcsókolt, és átcsúsztatta a nyelvét a
számba. Olajos tenyerével alulról haladt felfelé a combom belső
felén. Az érintésétől és a csókjától egy pillanat alatt nedves lettem,
de szándékosan kínozva engem, megállította a mozdulatot és
szétválasztotta az ajkainkat.
– Fordulj meg! – utasított, amitől a hevesen váltakozó
gondolataim egy csapásra köddé váltak. Már nem aggasztott, hogy
minket keresett-e a matróz, vagy hogy mikor jön vissza a masszőr,
csak magamban akartam érezni őt. Újra és újra.
Úgy tettem, ahogy kérte, közben a fülemhez hajolt, és halkan
belesuttogott.
– Hajolj előre! – parancsolt rám, én pedig követve az utasítását,
ráfeküdtem a masszázságyra. A bőröm lángolni kezdett attól,
ahogy újra hozzám ért. Olajos tenyerét végigsimította a fenekemen,
majd mindkettővel rámarkolt és széthúzta. Egyik kezét
végigsimította az átnedvesedett felületen, miközben a másikkal
egyre feljebb haladt a gerincem mentén. Kivett egy gumit a
nadrágjából, majd sietve megszabadult a farmerjától, és felhúzta
magára az óvszert. Leszorított a tarkómnál fogva, utána
megszabadított a fehérneműmtől, miközben a lábával szétfeszítette
a combom. A testem szabályosan beleremegett minden egyes
mozdulatába, amit láthatóan élvezett, mert a megkeményedett
férfiasságát a fenekemhez érintette.
– Kapaszkodj! – suttogta rám hajolva, miközben elkezdte
harapdálni a nyakam.
Erősen markoltam a masszázságyra, ő pedig összefogta a hajam,
finoman tépni kezdte, majd mélyen elmerült bennem, amitől
hangosan felnyögtem.
– Halkan! – nyögte erős lökések közepette, de képtelen voltam
csendben maradni, ezért az arcomat az ágyra szorítottam.
Miközben hevesen ki-be járt bennem, teljesen megszűnt a
külvilág. Zaiden birtokolta mindenem. Övé volt a testem és a
sebzett szívem.

– Szerintem már tiszta a terep – bújt vissza a nadrágjába, még

mindig kissé a levegőt kapkodva.
Megindultunk együtt a kabin ajtaja felé, de inkább magam elé
toltam.
– Derítsük ki! – löktem rajta egyet jelzésképpen, mire cinikusan
felnevetett.
– Úgy érted, hogy én derítsem ki, igaz?
– Nyugi, Consuela nincsen ezen a hajón – kuncogtam jóízűen.
– Hát, ha rajta lett volna, akkor lehet véletlenül egy óceáni
merülést is biztosítottam volna a számára.
 Óvatosan kidugta a fejét, és intett, hogy szabad a terep.
Lazán kisétáltunk, mintha nem történtek volna tizennyolc
pluszos dolgok percekkel ezelőtt a szobában. Végül visszamentünk
arra az emeletre, ahonnan jöttünk, mert az tűnt a
legalkalmasabbnak a rejtőzködéshez. Bár eléggé kilógtunk a
nyugdíjasok közül, de a fura szalmakalap, amiket Zaiden szerzett
az egyik őrizetlenül hagyott napágyról, teljesen jól fedeztek
minket. Még egy hajcsatot is varázsolt nekem, utána leheveredtem
egy szimpatikus nyugágyra, ő pedig elment italért.
– Tudja, a férjem egy az egyben úgy nézett ki fiatal korában, mint
maga. – Az idős hölgy felült a mellettem lévő bárszékre, én pedig
sürgetően néztem a csaposra, hogy kapkodja magát.
– Melyik szerencsés fickó a kedves férje?
– Tekintetem végigsiklott a helyiség összes veteránján.
– Ott ül és integet – bökött a szemével a medence melletti
nyugágy felé.
– Integet? Nekem inkább úgy tűnik, mintha a botjával
rosszallóan hadonászna – szűrtem- lp az elég nyilvánvaló
következtetésem, megpillantva Mr. Darcyját.
– Harold mindig is féltékeny típus volt. Egyébként, maguk
házasok? – kérdezte Rebecca irányába mutatva.
– Hivatalosan csak pár napja ismerjük egymást, mármint amiről
ő is tud... – válaszoltam, miközben a tekintetem megállapodott az
egyetlen ponton, ami jóleső, otthonos érzéssel töltött el.
– Ó, fiam, az semmit nem jelent! Én abban a pillanatban tudtam,
hogy Harold lesz a férjem, amikor zavarában belehajtott a
biciklijével a virágbolt nárciszai közé.
– Bájos kis történet – húzódott szarkasztikus mosolyra a szám.
– A lényeg – csúszott közelebb, és egyenesen a szívem tájékára
bökött a mutatóujjával –, hogy itt mit érzel. Az igazit egyből
felismeri a szíved.
 – Tudja, a mi történetünkbe becsúszott pár nehezítés is, többek
között egy zavaró após – nevettem fel kínosan.
– Egy apóst egyetlen dologgal puhíthatsz meg, szeresd a lányát.
Ez ilyen egyszerű.
Hálásan bólogattam és megköszöntem a jótanácsát, ami sajnos
nem igen lesz a hasznunkra.
– Nehogy aztán lecsapják a kezéről! – kacsintott rám.
– Nehogy... mert akkor nekem is le kell ütnöm majd valakit –
feleltem elharapva a mondandóm végét.
– Harold is ilyen tüzes volt hajdanán, és ha tudná, hogy miket
műveltünk... – Szája elé kapta a kezét, majd zavartan kuncogni
kezdett az emlékeibe révedve.
– Ha nem haragszik meg, akkor ezt inkább hagyjuk meg a
képzeletének.
– Szűz Mária belepirulna, azt hiszem – mondta továbbra is jól
szórakozva.
Soha nem hittem volna, hogy valaha én fogom felhasználni az
időjárás kártyát, de ebben a helyzetben égető szükségét éreztem.
– Olyan kellemes, napsütéses időnk van ma, nem igaz? – dobtam
be elterelés gyanánt.
– Sajnos Harold tüzessége már a múlté...
Miért font velem akarja ezt megvitatni?
– Ó, ne aggódjon, ahogy látom Harold, még most is csupa tűz... –
fordultam a fickó irányába. – Szerintem pillanatok alatt leütne a
botjával, ha a szívgyógyszere elég erős lenne ahhoz, hogy elfusson
idáig.
Jóízűen felnevetett, majd megint Rebecca felé nézett.
– Ne engedje el! ő pontosan olyan, akiért érdemes harcolni. Ha
kell, akkor az apóssal.
– Maga is arra voksol, hogy nyírjam ki a maffiózó apját?
Kikerekedett szemmel nézett rám, láthatóan nem ugyanarra
gondoltunk.
 – Csak viccelek. Maga tud lambadázni?
– Nos, a lambada elég kellemes emlékeket idéz fel bennem.
Harold és én...
Megragadtam a kezét, és megpörgettem a tengelye körül, mielőtt
folytathatta volna a mondandóját.
– Ne feledje, amit a képzelőerőről mondtam! – csuktam be a
szemem, és próbáltam elterelni a gondolataim. Rebecca, rövid
szoknya, szexi combok. Rebecca, rövid szoknya, szexi combok.
Áh, máris jobb!
A pultos csigalassúsággal végre odatolta felém a két vizet, de
amikor megfordultam, Rebeccába ütköztem.
– Kérhetnék egy gin-tonicot? – szólt oda a kölyöknek a pultba,
nekem pedig a szemöldököm a homlokomig szaladt.
– Nem szívesen lennék pont én egy jó buli elrontója, de ma este
feladatunk van – szóltam rá emlékeztetve őt arra, hogy hova is
tartunk tulajdonképpen.
– Neki egy tequilát kérek – vigyorgott rám, miközben a
pultoshoz szólt.
– Bájos, hogy próbálsz leitatni, de csak egy szavadba kerül, és
bármikor megkaphatod újra a testem. Dolgunk lesz este – néztem
rá atyáskodva, mert láthatóan túlságosan is komolyan vette, amit a
mának élésről hadováltam neki.
– Egy pohárral – kérlelt bambi-szemekkel. – Amúgy is te
mondtad, hogy inni fogsz, hadd idézzelek! „Szóval, ami engem
illet, én most megyek, és eszem valamit, aztán tequilázom egyet...”
Közelebb hajoltam hozzá, a haját gyengéden a füle mögé tűrtem.
– Ma este betörünk a régi házatokba, nem hiszem, hogy okos
ötlet lenne most berúgni.
Nem törődött azzal, amit mondtam, ezért ismét a csaposhoz
fordult, aki láthatóan a válaszomra várt.
– Haver, ez csak egy nyavalyás tequila, gurítsd már le szépen!
– Köszi, Amigo! Ennyire nem megy a bolt?
 – Csapos vagyok, benne van a munkaköri leírásomban.
– Az enyémben tudod mi van benne? Áh, hidd el, hogy nem
akarod tudni!
Rebecca sarokba szorított a hatalmas, kék szemével, én pedig túl
gyenge voltam nemet mondani neki. Egy ital végül is nem árthat
meg.
Felhajtottam a pohár tartalmát, amire egyből intett a pultosnak.
– Egyről volt szó – jegyeztem meg halkan azt, amit soha
életemben nem ejtettem még ki a számon.
– Rendben, de muszáj még innunk arra, hogy minden sínen ment
eddig.
– Sínen? Mármint kinek a sínén? Egy szarházi helyett kettő van a
nyakunkban. Cooper nem olyan rég elrabolt téged, majd
lerobbantunk és még mindig nincs nálunk a pendrive – feleltem,
majd a pult felé fordultam, hogy felmérjem a lehetőségeket.
Melyik itallal nem voltak emlékezetki-esős pillanataim? Abszint
kizárva. Jágerszintén. Uh, még az emlékeim is károsodtak,
nemhogy kiestek. Oké, talán még egy pohár tequila nem árt meg.
– De most itt vagyunk és hamarosan nálunk lesz – felelte
könnyedén, mintha minden ilyen egyszerű lenne.
Jeleztem a csaposnak, hogy kérünk még egy körrel, amikor
észrevettem, hogy a Rebecca mellett álló idős szivar keze a
derekára tévedt. Finoman próbálta lelökni, de a tag nem vette az
adást, és a keze visszatévedt egy olyan területre, ami szigorúan az
én felügyeletem alatt állt.
Mivel hangyafasznyi türelemmel vagyok megáldva, ezért
elszámoltam háromig.
Nem rendezhetek jelenetet.
Nem hívhatom fel magunkra a figyelmet.
Nem verhetek laposra egy aggastyánt.
Közéjük álltam, miközben erősen megragadtam a kezét.
 – Papa, törött kézzel nehéz lesz megfogni a mankót – förmedtem
rá, de a bamba vigyora nem akart eltűnni a képéről.
– Jelentem, a karosszériák rendben vannak! – Ezt a megjegyzését
próbáltam elengedni a fülem mellett, mert kedvem támadt volna
laposra verni.
Hagytam, hogy Rebecca magával húzzon, pedig szívem szerint
megszabadítottam volna a maradék három fogától. Persze
gondosan ügyelve arra, nehogy én vigyem a sírba még idő előtt.
Aranyhaj célirányosan a hajó orra felé cipelt, közben éreztem,
ahogy a hűvös szellő kijózanított, de a tőle való részegségem
töretlen maradt. Gőze sem volt arról, hogy mit érzek, de szívesen
kitépném a szívem a helyéről és a kezébe adnám, hogy tudja.
– Rebecca! – szóltam utána, mire könnyedén megfordult.
– Igen? – Közelebb lépett hozzám. Veszélyesen közel. Imádtam,
ahogyan rám néz, mert olyankor kevésbé éreztem magam egy
elveszett semmirekellőnek. Kipirosodott ajka szinte ordított, hogy
csókoljam meg. De nem tettem. Úgy néztem rá, mint egy kissrác,
aki mindjárt a gatyájába vizel zavarában.
– Ha sikerül minden zavaró tényezőt kivonni a képletből, akkor...
– Tekintetem szorosan az övébe fúrtam.
– Akkor? – kérdezte a cseresznyepiros ajkával.
– Hozzám jössz?
Felnevetett, majd a száját az enyémhez érintette.
– Csókolj meg szerelemből!
– Nem is tudnálak másképpen.
– Részeg vagy.
– Sosem voltam ennyire józan.
– Pár napja ismersz. Sőt, nem is ismersz, mert az, hogy apám
kérésére figyeltél, az nem egyenlő azzal.
– Ennyi idő alatt mindent megtudtam rólad, amit a
jövendőbelimről tudni akarok.
– Mégpedig?
 – Imádok veled lenni. – Kisimítottam a haját az arcából, majd
folytattam. – Néha vicces vagy, a rock zenéket leszámítva pocsék a
zenei ízlésed, de a családodért bármit megtennél.
– Ennyi elég ahhoz, hogy megkérd valakinek a kezét?
– Nem valakiét, hanem a tiédet, Rebecca Harvey. Én odaadnám
neked az egyetlen mentőmellényt, és ha nem maradna hely a
csónakban, átadnám a sajátom. Vagy kilöknék valakit.
Édesen felnevetett. A szívem helyén tátongó üres lyukat pedig
minden egyes perc elteltével csak még jobban kitöltötte.
– Melletted kevésbé vagyok fasz és ilyen furcsa, hülye
gondolataim támadnak, hogy jobbá akarom tenni a világot, mert te
jobbá teszed az én világom.
– Végül is, apámat már ismered – felelte szórakozottan.
– Ha nem baj, tőle nem kérnék engedélyt – húztam el a számat
nevetve.
82. számú szabály:
Nem baj, ha lekésed a buszt, mert jön másik, de ne késd le az életet.

Apám bélyegének köszönhetően úgy éltem az életem, hogy a

boldogság nem mindenkinek jár. Hogy a szerelem hazugság, amibe
a végén mind belefulladunk.
Aztán találkoztam vele, és az összes szabályomat megszegtem. A
szerelem sosem kérdezi meg, hogy akarod-e. Megjelenik az
életedben, és rajtad áll, hogy megéled-e a pillanatot. Igazság szerint
minden jogod megvan ahhoz, hogy ne a boldogságot válaszd,
ahogyan arra is, hogy azt válaszd.
Én mindig is a mának éltem, és abba teljesen belefért, hogy
elkövessem életem legmeg- gondolatlanabb lépését.
Az ital kellő bátorságot adott, ezért felmásztam a hajó orrára, de
egyből utánam nyúlt, hogy megtartson.
– Miért érzem úgy, hogy rongyosra nézted a Titanicot?
– Te sosem akartad kipróbálni ezt a jelenetet?
– Te sem akartad volna, ha nem iszod meg azt a pár pohár gin-
tonicot – felelte, hátulról fogva a derekamat.
– Aggaszt a magasság? – kérdeztem fellépve a hajókorlátra.
– Nem, az aggaszt, hogy lassan megérkezünk, és te részeg vagy.
– Attól azért távol állok – kuncogtam jóízűen, és életemben
először nem utáltam annyira az életet, amibe beleszülettem. Talán
az ital miatt, talán amiatt, ahogyan éreztem magam, amikor vele
vagyok.
– Elnézést, megtennék, hogy lemásznak onnan? – A fedélzet
egyik személyzete lépett oda mellénk, én pedig bosszúsan
fordultam felé, és már idegesen válaszolni készültem, de Zaiden
betapasztotta a kezével a számat.
– Elnézést, a barátnőm bakancslistás ötlete volt.
– Titanic, vágom! Minden alkalommal eljátssza ezt valaki, de a
szabályzat szigorúan tiltja, mert életveszélyes.
– Igen, mondtam neki, hogy az autós jelenetet rekonstruáljuk
inkább, de tudja, milyenek ezek a nők.
Oldalba böktem Zaident,. aki halkan felnyögött.
– Sajnos azt is tiltja a szabályzat – felelte zavartan elpillantva.
Zaiden megragadott, és nem törődve az ellenkezésemmel leemelt
onnan.
– Most pedig leülünk egy nyugágyra, és imádkozunk, hogy
kijózanodj, mire odaérünk! – mondta, amikor a fickó már elsétált
tőlünk.
– Te imádkozol – jegyeztem meg szarkasztikusán.
Leheveredtem az egyik szimpatikus nyugágyra, majd lerúgtam a
cipőt a lábamról.
– Néhány órád van pihenni – jelentette ki, miközben mellém tolt
egy másik nyugágyat, hogy ő is ráfeküdjön.
Fejemet a vállára hajtottam, ami sokkal kényelmesebbnek
bizonyult, mint az ott heverő párna.
– Én is neked adnám a mentőmellényt – suttogtam még utoljára,
miközben lehunytam a szemem egy egészen rövid pillanatra.

– Rebecca, ébredj!
Szemem azonnal kipattant Zaiden hangjára, és rémültem néztem
körbe, de megnyugodtam, hogy még a hajón vagyunk.
 – Mennyit aludtam?
– Pár órát, de most le kell szállnunk.
Sietve felpattantam, majd a cipőmet kezdtem el keresgélni.
– Az egyik ott van – Zaiden az ágy bal oldalára mutatott –, a
másik pedig amott – irányított a medence felé, de nem vártam tőle,
hogy megmagyarázza, hogy hogyan került oda.
Összeszedtem őket, majd elindultunk.
– Amíg te aludtál, beszéltem a megmentőnkkel.
– Sophiával? – vontam össze a szemöldököm.
Szelíden elmosolyodott.
– A parkolóban fog várni ránk az autó, amivel nagyjából húsz
perc alatt ott vagyunk a régi házatoknál – vázolta a tervet, de én
csak bólogatni voltam képes, mert még igencsak éreztem az ital
hatását.
Miközben észrevétlenül lesurrantunk a hajóról, hogy célba
vegyük a legközelebbi parkolót, kicsit megszédültem. Tényleg nem
volt jó ötlet inni, de ezt persze a világért sem akartam az orrára
kötni, hogy dagadjon a mája.
– Honnan fogjuk tudni, hogy melyik autó az? – kérdeztem, mivel
utoljára még virágnyelven beszéltek erről.
– Nem fogjuk tudni – mondta egyszerűen. – Ki kell találnunk.
– Nagyszerű. És mégis hogyan? – tipegtem mellette esetlenül.
– Amelyik nem riaszt be, az lesz a miénk.
Hirtelen megtorpantam, és reméltem, hogy rosszul hallok.
– Megismételnéd ezt újra?
Szelíd mosolya arra engedett következtetni, hogy viccelt. Vagyis
reméltem.
– Rebecca, nem tudnál egy kicsit sietni? Mert ha egyszerre érünk
oda a parkolóba a többi utassal, akkor várhatunk, amíg elmennek.
– Legalább akkor tutira tudjuk, hogy melyik autó lesz az –
válaszoltam szórakozottan.
 Erre Zaiden csak sóhajtott egyet, majd meg- . állt, és lehajolt
előttem.
– Mássz fel!
– Más esetben egész biztosan nemet mondanék erre, de...
– Nem mondanál, na ugorj fel!
Nem vitatkoztam tovább, felpattantam a hátára, Zaiden pedig
gyorsabb tempóra kapcsolt.
A parkolóhoz érve kérdőn tekintettem körbe, de amikor
megindult velem egy fekete színű Nissan felé, alig hittem a
szememnek. Leszálltam a hátáról, és ámulva néztem a járgányra,
miközben végigsimítottam a kezem rajta.
– Nissan Skyline – jegyeztem meg büszkén. – Ilyet nem tudtok
nekem is szerezni? Csak úgy? A két szép szememért esetleg? Vagy
karácsonyi ajándéknak is elfogadnám kárpótlásul, amiért apámnak
dolgoztál.
Fejét hátravetve harsányan felnevetett.
– Véletlenül nem te lettél milliomos nem is olyan régen?
A pénz, amire apám megjelenése óta nem is gondoltam. Talán, ha
végre sikerül egy életre lesit- telni őt, akkor felszabadultan tudok
örülni majd neki. És persze, ha Cooper is eltűnik a képből.
Zaiden előhalászta a kulcsot a kerék alól, majd pillanatok alatt
benne is ültünk az álomautómban.
– Wooaztaa! – szaladt ki a számon.
– Hogy tessék? – nevetett fel mellettem Zaiden, de nem érdekelt,
hogy a gyerekes reakciómon nevet.
– Ez a kocsi überkirály!
– Akkor indulhatunk is, igaz?
– Nem – tettem a kezem az övére. – Hadd vezessem!
– Biztos, hogy nem! Pár órája még Titanicosat játszottál a hajón,
nem fogsz kinyírni minket! Indulhatunk?
Sértődötten megrántottam a vállam, de nem törődött vele, hanem
beindította ezt a csodát, majd gázt adott.
Amint megérkeztünk Palm Springsbe, a szívem elnehezült. A
sivatagi város nyomasztóan hatott rám, annak ellenére, hogy
általában a fordítottját váltja ki az emberekből.
Itt az emberek nem szoktak szomorkodni, nincs is nagyon okuk
rá. A legnagyobb problémájuk, hogy időben odaérjenek a golf
klubba, hogy aztán mindenféle kimondhatatlan nevű dolgot
egyenek. Itt nem a tipikus manhattani szmog terjengett a
levegőben, hanem a „mindenki felhőtlenül gazdag és boldog”
életérzés. De persze ez csak külcsín, mert amellett, hogy minden
házra jutott néhány pálmafa, hazugság szintúgy.
Amint bekanyarodtunk az ismerős útszakaszon, jeleztem, hogy
lassítson, amikor a régi házunk felé közeledtünk. Egyből
felismertem, amitől a gyomrom apró, mazsola méretűre szűkült
össze.
Zaiden észrevette a szorongásomat, ezért a kezét az enyémre
tette, majd bátorítóan megszorította.
De én nem a betöréstől tartottam. Nem attól féltem, hogy
elkapnak minket, hanem hogy besétálok az elfeledett emlékeim
közé, és maguk alá temetnek. Nem akartam, hogy minden sebem
egyszerre kezdjen el vérezni.
A ház előtt egy fekete Honda Civic parkolt, ami rögtön gyanússá
vált, ezért csak elhajtottunk mellette, tettünk egy kört az utcában,
felmérve a terepet, majd kicsivel távolabb parkoltunk le.
– Hibát követünk el... – bukott ki belőlem.
– Bánjuk meg együtt! Készen állsz? – kérdezte bizonytalanul.
Pedig nem mi voltunk a rosszfiúk a történetben, mégis úgy éreztem
magam.
 – Arra előbb állnék készen, hogy kijöjjön Sia új lemeze és
darabokra tépjen – mondtam, meredten a házunkat figyelve.
– De hiányoztak már az énekes hasonlataid.
Az egyetlen jó dolog ebben az egészben az Zaiden volt. Mert így
nem kellett egyedül végigcsinálnom.
Elkaptam a tekintetem és a házunkkal szemközti épületet néztem.
Eszembe jutott a vörös hajú, szeplős Jeremy, aki mindig valami
béna kísértet sztorival próbálta halálra rémíteni Chloét. Persze a
húgom bevette az összes kitalált történetét, még azt is, hogy valami
régi legenda szerint minden éjszaka, amikor az összes villany
lekapcsolódik, a temetőből feltámadnak a halott kedvencek, és
visszatérnek közénk. Hiába mondtam neki, hogy ez egy Stephen
King regényből van, Chloe inkább hitt a srácnak, akinek kedvenc
elfoglaltsága volt a kuka mögül mindig előugrani, hogy halálra
rémítse őt. Feltételezhetően ma már sorozatgyilkos és valamelyik
megyei börtönben ül pár fikciója megvalósításáért.
– Mikor akarunk bemenni? – kérdeztem frusztráltan. Távol
akartam kerülni attól az érzéstől, ami hirtelen elkezdett a felszínre
törni.
Mi lett volna, ha itt maradunk, itt növünk fel és maximum
egyszer költözünk, nem pedig egy tucat alkalommal? Ha apámról
nem derül ki, hogy egy hidegvérű gyilkos, és úgy élem le az
életem, ahogy az emberek többsége? Ha lett volna első szerelmem,
legjobb barátnőm és rendes első bálom, amire izgatottan készülök?
Zaidenre néztem, amitől hirtelen az összes „mi lett volna, ha”
kérdésem köddé vált. Kipukkadt, mint egy lufi.
Ha így lett volna, egész biztos, hogy soha nem találkozom vele.
– Akkor megyünk be, amikor egy kicsit kiürül az utca – felelte,
majd az ülésnek döntötte a fejét. – Horror vagy pornó?
– Tessék? – Váratlan kérdése hallatán nevetni támadt kedvem.
– Melyiket nézhetik? – Jeremyék szomszédja felé bökött,
ahonnan a legfelső szobából pislákoló fény szűrődött ki.
 Emlékeim szerint egy zárkózott, magának való srác lakott itt az
anyukájával és a szintén introvertált nővérével. Chloe mindig
barátságosan köszönt nekik, de azon kívül, hogy látványosan
elfordították a fejüket, más interakció nem történt közöttük.
– Pornó, egyértelműen.
– Én is arra tippeltem volna – értett egyet velem.
Hirtelen egy autó fékezése hasította fel az este csendjét.
– És végül Ron Weasley is megérkezett – kezdett dobolni a
kezével’ a kormányon Zaiden, amikor kitántorgott egy fiatal srác a
szürke Fordból, ami ezután gyorsan tovább is hajtott. Egyből
felismertem a rémtörténeteket mesélő Jeremyt, aki láthatóan többet
ivott a kelleténél. Botorkálva tette meg azt a néhány lépést a
kocsitól az ajtóig.
– Már csak balra egy lépés és jó vagy, haver
– kommentálta Zaiden Jeremy mutatványát, aki a bejárati ajtó
helyett a sövényen keresztül akart bejutni a házba.
– Kérlek, nyugtass meg, hogy nem ez a pancser volt az első,
titkos szerelmed, akit az ablakból lestél! – nézett rám könyörgő
szemekkel, reménykedve, hogy nemmel fogok felelni.
– Chloe szerelme volt – válaszoltam nevetve.
– Gondolom, könnyen levette a lábáról, hogy a sajátján is alig
tud állni.
Amint betántorgott a házba, Zaiden felém fordult.
– Ha észrevennének, akkor külön kell válnunk.
– Csak egy pendrive-ért jöttünk, nem bankot rabolunk.
– Hidd el, majdnem ugyanaz a kettő!
Az utca üres volt, ezért gyorsan kiszálltam az autóból, mert
mielőbb túl akartam lenni az egészen.
Zaiden követett, majd fellépett mellém a járdára, de gyorsan
megragadott, és a kocsi oldalának szorítva hevesen megcsókolt.
– Nem ismerhetnek fel – mondta, miközben félig levált az
ajkamról.
 – Szükségtelen ilyen olcsó trükkökhöz folyamodnod, ha meg
akarsz csókolni.
Sietős léptek zaja hallatszott, majd két fiatal viharzott el
mellettünk szmokingban és estélyi ruhában.
Zaiden cinikus mosolyt villantott, de amint tiszta lett a terep,
lopakodva megindultunk a ház hátsó részéhez. Már egy percig sem
találtam olyan könnyen kivitelezhetőnek az ötletünket.
A pince ablakához érve mutattam neki, hogy menjen előre.
– Te most szórakozol? – tekintete bizakodva várta, hogy a
válaszom igen legyen.
– Nem?! – feleltem egyszerűen.
– Itt akarsz bemászni?
Összevonta a szemöldökét és kérdőn nézett rám, ugyanis a pince
ablaka sokkal kisebb volt, mint amilyenre emlékeztem, de persze
ezt a felismerésemet nem osztottam meg vele.
– Jó lenne, ha sietnél, mert nem érünk rá reggelig a méreteit
elemezni.
– A világért sem szeretnék bármi sértőt mondani, de mikor is
volt az, amikor te itt bőszen ki-be mászkáltál a kis Chloéval?
– Nem tudom, tizenhat éve?
– Sejtettem... Esetleg másik terv? Ahol mondjuk nem egy
macskaajtó méretű lyukon tudnánk bejutni a házba?
– Van! Menjünk be a főbejáraton, sőt, miért nem kérjük el
egyenesen apámtól a pendrive-ot? Na, mész, vagy mi lesz?
– Biztos, hogy nem – nézett rám megrökönyödve, majd a falnak
dőlt, kezét karba fonva. – De szívesen végignézném, ahogy te
bemászol itt.
Bár magasról szoktam tenni mások véleményére, nem
hagyhattam, hogy ismét igaza legyen. Akkor sem, ha beszorulok.
Letérdeltem, átdugtam a fejem a lyukon, majd próbáltam
bepréselni magam. Gyerekként még tökéletes menekülési útvonalat
biztosított nekem és a húgomnak, amikor még nem jelentek meg
csípőtájékon a gyorskaja gyors következményei.
– Rebecca, nem fogsz beférni...
– Majd meglátod – szuszogtam, mert minden erőmet
felhasználtam, hogy még véletlenül se legyen igaza.
– Már most is látom, de próbálkozz csak! Ha valaki erre jön,
akkor majd a kocsiban várlak.
Nem szeretek egy sakk-matt-os küzdelemben alul maradni, de ő
egy pillanat töredéke alatt lesöpört a sakktábláról. Nehézkesen
visszahúztam magam, aztán felegyenesedtem, mintha mi sem
történt volna.
Szándékosan nem néztem rá, hogy még véletlenül se lássam az
„én megmondtam”-féle öntelt arckifejezését.
– Miért kell nektek, nőknek, hogy mindig igazatok legyen?
– Nem kell, de nagyjából az esetek kilencvenkilenc százalékában
igazunk van.
– Ki szerint?
– Szerintünk.
– Nincs több kérdésem... Amúgy, van egy ötletem – bökött a
szemével a falon felkúszó virágfuttatóra, ami egészen a régi
szobám ablakáig vezetett.
– Ott akarsz felmászni?
Az ötlete merő öngyilkosságnak tűnt. Ha bárki a szemközti
házból észrevenné minket, akkor nekünk annyi.
– Hacsak nem akarsz engedélyt kérni a ház előtt parkoló
megfigyelőktől, hogy kihozhassuk a pendrive-ot, akkor kövess!
Tétován néztem a fehér kerítésre, ami már igencsak elkopott az
évek alatt. A futónövény teljesen benőtte, de még szabad szemmel
kivehető volt. Megint az utolsó nap emléke elevenedett meg a
szemem előtt, amikor elmenekültünk innen és az életem
száznyolcvan fokos fordulatot vett.
 Zaiden előre ment, majd pillanatokon belül felért a gyerekkori
szobám ablakához. Egy gyors mozdulattal kinyitotta, és már bent is
volt. Kihajolt, aztán intett, hogy mehetek.
Vettem egy mély levegőt, majd követtem őt. Lépteim egyre
bizonytalanabbá váltak, ahogy haladtam felfelé, mert apám mellett
a magasság volt az egyik legnagyobb ellenségem, amit piával
persze gyorsan leküzdök, de sajnos már kijózanodtam. Próbáltam
nem lenézni és nem arra gondolni, hogy ha innen leesek, hány féle
sérülést szerezhetek. Már majdnem elértem az ablakig, amikor
megreccsent az egyik léc a lábam alatt. Rémülten néztem lefelé, a
szívem a torkomban dobogott, de nem mertem megmozdulni, mert
akkor az alattam lévő léc leszakadt volna. Zaiden gyorsan kihajolt,
és két kézzel jó erősen megragadva felhúzott.
– Miért van olyan érzésem, hogy nem először csinálsz ilyet? –
kérdeztem élcelődve, amikor már mind a ketten bent voltunk a
szobában.
– Mit tehettem volna? A szülők nem kedveltek túlzottan, hogy
beinvitáljanak a házukba – tárta szét a karját vigyorogva.
– Mondjuk, meg is győzhetted volna őket arról, hogy érdemes
vagy rá, hogy beengedjenek.
– Abban hol az izgalom? – kérdezte, de én válasz helyett egyből
a bordó falon lévő posztereket kezdtem el nézni.
– Sum41? – lépett mellém csodálkozást imitálva.
– Cone volt a képzeletbeli férjem – néztem az ezeréves,
megfakult poszterre.
Az agyam egy része már teljesen kitörölte ezt az időszakot az
emlékeimből. Azokat a gondtalan éveket, amikor a legnagyobb
problémám annyi volt, hogy vajon kiszúr-e majd a több ezer fős
tömegből Cone, hogy feleségül kérjen.
– Naná, hogy az a srác, aki mindig olyan fejet vág, mintha
galambfos landolt volna a képén.
– Csak nem féltékeny vagy?
 – Komolyan érdekel, hogy a Sum41-tól és a Red Hot Chili
Pepperstől hogyan jutottál el Adele-ig és a többiekig.
– Változatos zenei ízlésnek hívják – feleltem, majd az
íróasztalom felé indultam. Besárgult papírlapok és szanaszét szórt
tollak hevertek rajta. Kihúztam a legfelső fiókot, ahol a fontos
irataimat tartottam, mint például anyu aláírásának a hamisítását
több oldalon keresztül. Lista a Palm Springs-i helyekről, ahol nem
kérnek személyit. Lista azokról a lányokról, akiket kerülnöm kell a
suliban. Csupa gyerekes kacat abból az időszakomból, amikor az
élet még olyan egyszerűnek tűnt.
– Ez a tiéd?
A kezében lévő plüssmacit néztem, amitől elnevettem magam.
– Mi ebben olyan meglepő?
– Megesküdtem volna, hogy madárpókod vagy kígyód volt, cuki
plüssök helyett.
Kivettem a kezéből, és az ágyra dobtam.
– A világért sem szeretném megölni ezt a csodás pillanatot, de
nem tudom mennyi időnk van... – sürgettem, majd az ajtóhoz
léptem.
Kivételesen minden további kötözködés nélkül követett, majd
halkan kiosontunk a szobából.
A ház eredetileg üresen állt, de egyikünk sem mert volna mérget
venni rá. A hosszú folyosóra léptünk, aminek a végében volt az
apám dolgozószobája. Megindultunk felé, de ahogy odaértünk, a
torkom hirtelen összeszorult.
Ott álltam a szoba ajtaja előtt, és olyan volt, mintha a múlt karon
ragadott volna, visszarántva arra a napra, amikor anyám megtudta
az igazat a férjéről. Hogy ő nem több, mint egy kegyetlen gyilkos.
Egy gátlástalan, alvilági alak.
Vettem egy mély levegőt, kifújtam, majd Zaidenre néztem, aki
biztatóan bólintott egyet.
 Amikor benyitottam, rögtön feltűnt, hogy a szoba teljesen fel volt
túrva. Nekem, anyámnak és a húgomnak tilos volt ide bejönni.
Nem mintha valaha is bármelyikünket érdekelték volna az unalmas
melós papírok vagy akták. Persze, mint kiderült, apám teljesen más
ügyleteket bonyolított itt le. Tőzsdei dolgok helyett lényegtelennek
tűnő telefonhívásokat, amik emberi életeket tettek tönkre és
oltottak ki.
Tonnányi irat hevert a földön szétszórva, a dobozok is szanaszét
voltak hajigálva, a fiókok pedig teljesen ki lettek ürítve. Ahogy
beljebb kerültünk, lehetetlen volt nem rátaposni valamire, annyira
nagy káosz uralkodott el a szobán. Még a sarokban lévő zöld fotelt
is felvágták és kiszedték a belsejét.
– Biztos, hogy ebben a szobában van az a pendrive? – kérdezte
Zaiden, aki láthatóan kereste az egyetlen helyet, ami még nem volt
feltúrva.
A falon lévő képek nyomát már csak a kalapáccsal kiütött részek
jelölték. Megindultam a szoba közepén lévő asztal felé, majd
Zaidenre néztem.
– Segíts arrébb tolni! – Megfogtam az íróasztal egyik sarkát, ő
pedig megemelte a másik felét.
– Itt kell felszedni a parkettát – mutattam közvetlenül az asztal
alatt lévő részre.
Tekintetünk egyszerre akadt meg egy feszítővason, amit
valószínűleg a rendőrök felejthettek itt.
– Széttorpedózták az egész szobát, de a parkettát érintetlenül
hagyták... Ez annyira...
– Amatőr – fejeztem be helyette a mondatot.
– Neked ez nem fura? – nézett rám kérdőn, de csak megvontam a
vállam.
– Hogy nekünk vannak a leghülyébb rendőreink? Sietnünk kell,
Zaiden...
 – Az egész szobát feltúrták. A falat szétverték és itt hagytak egy
feszítővasat. Pontosan azt, amire szükségünk lehet a parketta
felszedéséhez.
– Nem értem, mire célzol.
– Várj egy percet! – Hirtelen lefogta a kezem és intett, hogy meg
ne moccanjak. Az elmozdult parketta lapra mutatott, ami alól
halvány piros fény szűrődött ki. A körülötte lévőkön pár lábnyom
volt, de a nagy részük poros volt.
– Megtalálták már előttünk... – csúszott ki a számon rémülten.
Zaiden bólintott.
– Van egy rossz és egy jó hírem. Melyikkel kezdjem? – mondta
teljes higgadtsággal.
– Utálom ezt. Általában a rossz hír mindig kenterbe veri a jót.
Mindegy, kezdd a rosszal!
– Érzékelő van alattunk. Ha felszedjük, jelez nekik. Akárki is
találta meg előttünk a széfet, feltehetőleg nem tudták a kódot.
A szívverésem egyre szaporább lett.
– És mi a jó híred?
– Csak követnünk kell a lábnyomokat, és kilencvenkilenc
százalékra megoldom, hogy úgy nyissuk ki, hogy nem fog jelezni
nekik.
– És mi lesz a maradék egy százalékkal?
– Futásban verhetetlen vagy, szóval nem aggódnék amiatt a
csekély egy százalék miatt.
Bizonytalan pillantásom jelezte Zaiden számára, hogy nem
túlzottan győzött meg.
– Bízz bennem, kérlek! – Két kezével közre fogta az arcomat, és
egyenesen a szemembe nézett. – Megígérem neked, hogy nem fog
riasztani az érzékelő, oké?
Olyan meggyőzően mondta, hogy az egy százalék lehetősége
már egyáltalán nem érdekelt, ezért csak bólintottam. Követve a
nyomokat elhelyezkedtünk, ő pedig elkezdte óvatosan felszedni a
környező parketta lapokat. A széf alatta volt az érzékelővel együtt,
de amint felszedte az utolsó parketta lapot, észrevettük a széfen
lévő visszaszámlálót.
Zaiden felsóhajtott, rám emelte magabiztos tekintetét, tudtam,
hogy én következek.
– Egy percünk lehet, utána riaszt.
– És ha elszúrom? – kérdeztem feszülten.
– Nem fogod!
– Zaiden...
– Tudod a kódot, csak képzeld azt, hogy a Fűrészben vagyunk.
Ha lejár az idő, nekünk annyi.
Megvetően ránéztem, mert ez lényegében nem állt messze a
valóságtól.
A széfhez értem, amikor hirtelen bekapcsolt a visszaszámláló.
Az agyam leblokkolt a stressz hatására és a kód, amit elsőre
beütöttem nem nyitotta ki a széfet. Rémülten pillantottam Zaidenre,
aki a remegő kezem után nyúlt, majd finoman megfogta.
– Rebecca, menni fog! Csak emlékezz vissza a számokra, oké?
Felejtsd el a visszaszámlálást, felejtsd el apádat, felejtsd el, amit
mondtam! Semmi nem múlik ezen, világos? Ha nem sikerül, akkor
meglépünk innen.
– Igen.
– Mi igen?
– Hozzád megyek!
– A világ legboldogabb emberévé teszel, de már csak harmincöt
másodpercünk maradt arra, hogy kinyisd a széfet – mondta
aggódva.
Vettem egy nagy levegőt, ami bátorsággal töltötte meg a
tüdőmet, utána újrapróbálkozva beütöttem a helyes kódot, a széf
pedig kitárult előttünk. Megkönnyebbülve egymásra
mosolyogtunk, majd becsúsztattam a kezem, és elkezdtem
kipakolni a tartalmát. Először néhány iratot halásztam ki, utána
pedig egy fegyvert. A félelmem, miszerint nem lesz itt a pendrive,
egyre csak nőtt. Kivettem egy köteg pénzt, utána már csak az üres
széfben matattam.
Csalódottságom kötélként csavarodott a nyakam köré, és szépen
lassan kialudt bennem az utolsó remény szikrája. Ha nincs
pendrive, akkor... vége.
Nekem, anyámnak, Chloénak... Zaidennek.
– Nincs itt, Zaiden! Nincs itt a rohadt pendrive – hangom
remegett, miközben sírás közeli állapotba kerültem.
Visszazártam a széfet, ő pedig lassan visszatette a parkettát,
közben zsebre vágta a fegyvert, majd megfogta a kezem.
– Nem fogjuk feladni, rendben? Ebben a házban kell lennie
valahol... Gondolkozz, szerinted hova rejthette el az apád? Hol nem
találhat rá senki?
Gondolataim hirtelen apró halmazokká rendeződtek.
Kizártam az összes olyan halmazt, amiben a félelmeim
csoportosultak. Többek között, hogy nem fogjuk megtalálni, hogy
elbukunk.
– Tiéd a konyha, enyém a fürdő! – adtam ki parancsba, majd
sietve felpattantunk a földről, és óvatosan elindultunk lefelé az
emeletről. Zaiden egyenesen a konyha irányába indult, én pedig a
fürdő felé.
Minden erőmmel próbáltam apám észjárásával gondolkozni.
A wc tartály ugyan elég elcsépelt rejtekhely, de talán pont emiatt
rejthette ide. Ha egy műanyag zacskóba teszi a pendrive-ot, akkor
még működhet is a dolog.
Felemeltem, de nem találtam benne semmit. A fürdőben lévő
összes apró rést megnéztem, de nem jártam sikerrel. A szekrényt
már helyettünk is átnézték, ezért nem húztam az időt, visszasiettem
Zaidenhez. A konyha is inkább hasonlított egy háborús övezethez,
mintsem egy ebédlőhöz, ezért Zaiden megrázta a fejét, és a nappali
felé vettük az irányt.
 Egy pillanatra megtorpantam, mivel az átlátszó függönynek
köszönhetően a kint parkoló autóból szinte teljesen be lehetett látni.
A nappali előtt lassítva térdre ereszkedtem, ő pedig felsóhajtott.
– Most ez komoly?
Hátrafordultam, és az ablak felé mutogattam.
– Egy érzékelőt észreveszel a semmiből, de azt, hogy kintről
belátnak ide, azt már nem?
Intettem, hogy hajoljon le.
– Nem hiszem el, hogy igent mondtál nekem.
Odakúszott mellém, én pedig vigyorogva ránéztem.
– Én sem...
Kajánul végigmért, majd lassan elidőzött az ajkamon.
Utáltam a szemébe nézni és utáltam az összes olyan pillanatot,
amikor ennyire közel volt hozzám. Gyengévé tett. Olyan nővé, aki
képes lenne minden hidat felégetni maga mögött egy férfi miatt.
Aki képes volt megszegni az ígéretét, miszerint soha nem lesz
szerelmes. De az utálatnál sokkal erősebb volt az, ahogy a szívem
reagált, amikor a szemébe néztem. Ahogy hevesen dobogott,
amikor hozzám ért. Ahogy a levegő áramlott a tüdőmben, amikor a
közelemben volt. Valahogy mindennek értelme lett.
– Bár elég elcseszett egy helyzet ez, de örülök, hogy veled
csinálhatom végig – mondtam, mire válasz helyett az ajkát az
enyémre szorította.
Azt akartam, hogy újra megcsókoljon. Újra és újra. Olyan
voltam, mint egy kamasz, aki életében először volt szerelmes.
Megtörtént az, ami elől egész életemben menekültem. Egyszerre
szerettem és gyűlöltem ezt az érzést.
– A vitrin mögött van egy apró rés a falban, oda kellene
eljutnunk észrevétlenül – vázoltam röviden, amikor elváltak az
ajkaink egymástól.
Lapulva elkúsztunk a célig, majd benyúltam az apró résen, ami a
vitrin mögötti falba vezetett. Chloéval ez volt az egyik titkos
rejtekhelyünk, csakhogy akkor még a nagyapától kapott
töménytelen mennyiségű csokoládét rejtettük ide, mielőtt anya
elkobozta volna tőlünk. Trevor egyszer rajtakapott, de nem szólt a
rejtekhelyről sohasem, sőt, még viccesen meg is jegyezte, hogy
lehet, néha ő is igénybe fogja venni.
A titkos rejtekhelyünk azonban üres volt.
Hátamat csalódottan a vitrinnek támasztottam. Zaiden mellém
kuporodott, töretlenül kereste a tekintetével azokat a helyeket,
ahová egy pendrive-ot tökéletesen el lehet úgy rejteni, hogy azt a
kutya se keresse. A lakás azonban túl hatalmas volt ahhoz, hogy
négyzetcentiméterenként átkutassuk, és ahogy szétnéztem a feldúlt
nappalin, már megtették helyettünk.
– Tudom, hogy nehéz lesz, de próbálj meg az apád agyával
gondolkodni! – Zaiden nem adta fel egy percig sem. Tetszett
benne, hogy nem is létezett számára ez az opció, és emlékeztetett
arra, hogy ne feledkezzem el erről a tulajdonságomról. Nem
szokásom feladni. Pláne, ha a seggfej apám elleni küzdelemről van
szó.
– Hova rejtenél el egy pendrive-ot, ami a börtönbe juttathat?
– Lenyelném – válaszoltam egyszerűen.
Ha a helyében lennék, az egyetlen biztos
hely az lenne, ha nálam lenne. Hiába van annyi embere, hiába
veszi meg bárki hallgatását, apám hatalma sem tarthat örökké.
Egyszer már elárulták, kétlem, hogy nem tennék meg ezt újra.
– A pendrive itt lehet a házban, csak meg kell találnunk.
– Nem tudom, Zaiden, tényleg... Esküdni mertem volna, hogy a
széfben tartja.
– Az túl egyértelmű lett volna. Apád ennél okosabb.
Tekintetem Zaidenre emeltem.
Ekkor ugrott be, hogy apám hova rejthette a pendrive-ot.
Bármennyire is különbözni akartam, a ravaszságot tőle örököltem.
Talán ez az egy tulajdonság, ami nincs is annyira ellenemre.
 – Azt hiszem, tudom, hogy hol lehet – néztem Zaidenre nagy
szemekkel.
Visszaosontunk az emeletre, és egyenesen a szobám felé
araszoltam, majd az ágyon heverő plüss medvémre néztem.
– Bocsi, Cone! – mondtam, de amikor elkezdtem volna széttépni,
Zaiden lefogta a karom.
– Várj! Te a Sum41-os szerelmedről nevezted el a plüss medvéd?
– Gyerek voltam – feleltem, majd folytattam a maci boncolását.
Szétszakítottam a játékot, a pendrive pedig a földre hullott.
Sietve felkaptam, és büszkén lóbáltam Zaiden orra előtt.
– Cone meghozta a szerencsém – vigyorogtam Zaidenre, mint
egy tejbetök, ő pedig csak a szemét forgatta.
– Átkozott szerencse ez... – szólalt meg egy mély, érces hang
mögöttem.
Zaiden egyből a farzsebébe nyúlt, előkapta a fegyvert, majd
egyenesen a hátam mögött lévő alakra szegezte, a szabad kezével
pedig maga mögé tolt.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Zaiden, bár inkább hangzott
utasításnak, mintsem kérdésnek.
– Miért kéne megmondanom? – válaszolta hencegve a férfi.
– Mert szarul fogsz járni, ha nem teszed.
– Hogy én? – nevetett fel fejét hátravetve. – Úgy tudom, a főnök
emberei hajtóvadászatot indítottak ellened.
– Mondd csak! – Zaiden félig leeresztette a fegyvert. – A lányod
még mindig jár hétfőnként zongoraórára? És mi a helyzet a pénteki
balettel?
A pasi álla megfeszült, mosolya szinte azonnal lelohadt.
– Te rohadék! Ha a lányomnak valami baja esik...
Egy pillanat alatt megtört és kész lett volna megvallani az összes
bűnét, még azokat is, amiket el sem követett.
– Ez csak rajtad áll.
 – Csak azért jöttem be a házba, hogy könnyítsek magamon. Ryan
a kocsiban vár és nem vágja, hogy itt vagytok.
– És nem is fogja, igaz?
A férfi szemében gyűlölet szikrázott, de bólintott.
– Nem hiszem el, hogy még mindig a féreg nagybátyámnak
dolgozol – vetette oda Zaiden.
– A pénz miatt szerintem már mind a ketten hoztunk szar
döntéseket, nem igaz?
– De nem mindegy, hogy a végén melyik oldalon állsz.
– Te eldöntötted már? – A fickó széles mosolyt öltött fel, és
hanyagul nekitámaszkodott az ajtófélfának. Tisztában volt vele,
hogy Zaiden soha nem bántaná a lányát, de persze nem merné
kockára tenni az életét.
– Tehát, akkor azt akarod mondani, hogy hagyod nekünk, hogy
lemásszunk, és nem láttuk egymást, igaz?
A férfi nehézkesen megerősítette az ígéretét egy bólintással,
majd megszólalt.
-A helyedben nem nézném meg, hogy mi van rajta – felelte
enyhe szánakozással a hangjában.
– Miről beszélsz?
– Csak fogadd meg, amit mondtam!
Zaiden a kezembe nyomta az egyik fegyvert.
– Menj előre! Ha bárkit is észreveszel, szegezd rá!
Szó nélkül elvettem a kezéből, aztán a pulóver zsebébe
csúsztattam.
Zaiden intett, én pedig sietve kimásztam az ablakon, de a
tériszonyom leküzdése egyértelműen nagyobb nehézséget okozott,
mint az, hogy fegyvert szegezzek valakire.
Én fordítva működtem.
Vettem egy nagy levegőt, emlékeztettem magam arra, hogy apám
szabadlábon van. Mindvégig erősen kapaszkodtam, és még
véletlenül sem néztem lefelé, miközben lemásztam. Amíg Zaiden
le nem ért, jobb híján őrködtem, de úgy tűnt, Cooper embere
tartotta a szavát. Sietve elhagytuk a házat, zavartalanul kikerültük a
velünk szembejövő bálozókat, és visszasiettünk az autóhoz.
Letéptem a szélvédőre tűzdelt plakátot, majd beszálltam Zaiden
mellé az autóba.
Az év bálja.
Ma kiderül, hogy ki lesz a Palm Springs-i bálkirály és
bálkirálynő – olvastam el a színes papíron lévő feliratot, majd
dühösen összegyűrtem. A mellettünk elhaladó fiatal párt figyeltem.
Egy piros ruhás lány sétált egy szmokingos sráccal az oldalán, aki
bizonytalan mozdulatokkal próbálta megfogni a lány kezét. Szinte
biztosra vettem, hogy amint a lány hazaér és leveszi az álomszép,
strasszköves ruháját, feltehetően körbetelefonálja a barátnőit, hogy
elmesélje nekik élete estéjét.
Valószínűleg ma kapja meg élete első csókját a suli talán
legmagasabb és legszélesebb vállú srácától.
Irigyeltem őket, mert ezeket az élményeket, én soha nem
élhettem át.
Tiszta szívemből gyűlöltem az apámat és a sorsot, amit nekem
szánt. Azt, hogy úgy döntött, mi nem érdemeljük ezt meg. Hogy
nekünk nem járnak ezek a dolgok.
Nem hagyott nyugodni, amit az a rohadék Nasir mondott.
Fenyegetésnek teljesen felesleges lett volna, és neki aztán édes
mindegy, hogy meglépünk-e. A pénzét úgyis megkapja, buksi
simiért pedig nem fogja a lánya életét kockára tenni. Nem mintha
valaha bántani tudnék egy gyereket, ellenben a gátlástalan
nagybátyámmal vagy Trevorral szemben.
– Meg akarod nézni? – Rebecca átnyújtotta a pendrive-ot, de
erősen hezitáltam, hogy elvegyem-e tőle, mert lövésem sem volt,
hogy miről beszélt az a faszfej. Talán Trevor belekevert a
szarságaiba, és ha átadnánk a rendőrségnek, ugyanúgy sittre
kerülnék.
– Zaiden – kezdett bele zavartan, mert valószínűleg neki is
leesett, hogy mire célozhatott Cooper embere. – Ha rajta vagy,
akkor nem fogom átadni a rendőrségnek.
– De, átfogod! Nem élheted rettegésben az életed miattam.
– Nem adom át – ismételte meg, annak ellenére, hogy tisztában
volt vele, hogy mit jelent, ha nem teszi.
Kivettem a kezéből az összegyűrt papírlapot, majd széthajtottam.
Az év bálja.
Ma kiderül, hogy melyik Palm Springs-i kis pöcs lesz a bálkirály
és melyik elkényeztetett Louis Vuitton táskájú csitri lesz a
bálkirálynő.
 Ahogy lefordítottam a saját nyelvemre a plakát tartalmát,
felidézte bennem az első bálomat, ami elég felejthetetlenre
sikeredett. Kórházban kötöttem ki egy lábtöréssel. Nem kellett
volna a tetőn vagánykodnom a vörös hajú Parker gyerekkel. Bár ő
szarabbul járt, mert neki mind a két karja eltört, és a fogsorának a
kilencven százalékát otthagyta. De persze nem sajnáltam annyira,
mert a pompon brigád két üdvöskéje alaposan leápolta őt utána.
Rebecca úgy nézett minden egyes mellettünk elhaladó bálozóra,
hogy szívem szerint helyben építettem volna neki egy időgépet,
hogy visszarepítsem a gimis éveibe. Elképzeltem, ahogy
megtáncoltatom, utána felvázolom neki a perverz gondolataimat,
amit vagy pofonnal vagy csókkal jutalmazott volna. Erősen bíztam
volna az utóbbiban.
És hirtelen eszembe jutott életem leghülyébb ötlete. Sem a hely,
sem az idő nem volt alkalmas, de a spontán dolgoknak pont ez a
lényegük. Bár az időben nem tudtam visszamenni, hogy pótoljam
az összes kimaradt élményét, de egyet igazán bepótolhatunk
azelőtt, hogy minden elbaszódna.
– Elviszlek valahova, rendben? – Sietve beindítottam a motort,
majd rátapostam a gázra.
Kíváncsi tekintete azonnal tudni akarta, hogy hova megyünk. Az
ötletem kiverte a nyálfaktor összes biztosítékát, de nem bántam.
Rebecca pontosan olyan lány volt, akit az ember izzadó tenyérrel
hív el a bálra. Na, ezt a részt én megspóroltam. Bár nem is lett
volna más választása, mert addig zaklattam volna, amíg igent nem
mond.
A suli pár utcányival volt lejjebb, csak követni kellett a zselés
hajú, kinyalt, szmokingos fiatalokat, és néhány perc múlva meg is
érkeztünk a Palm Springs-i középsulihoz.
Beálltam az egyik üres parkolóhelyre, miközben próbáltam
elkerülni Rebecca értetlen tekintetét.
– Mit keresünk itt? – kérdezte meglepetten.
 Tisztában voltam vele, hogy nem a legjobb időzítés, hogy éppen
ebben a helyzetben szerezzek vele felejthetetlen emlékeket, de rám
kétféle sors várhat.
Vagy az apja lő le, vagy börtönbe kerülök.
Legalább legyen egy olyan emlékünk, ami nem erről az
elcseszett, happy end nélküli tündérmeséről szól.
– Elviszlek életed első báljára – mondtam teljesen közömbösen,
mintha nem egy Trevor nevezetű hajszálon múlna a szaros életünk.
Mintha nem az előbb törtünk volna be a régi házukba, hogy
ellopjuk a pendrive-ot, ami a börtönbe juttathat nemsokára.
Végigsimított a haján, majd az állára koppintott elgondolkozva.
– Oda nem szokás elhívni a másikat? – A válasza
megmosolyogtatott, de csak tovább erősítette bennem azt a
nyilvánvaló tényt, hogy mennyire rohadtul oda vagyok érte.
– Rebecca – fordultam felé könnyedén, viszont ahogy rám
emelte a kíváncsi tekintetét, a hanglejtésem egy pillanat alatt
megváltozott. – Megtisztelnél, ha eljönnél velem a Palm Springs-i
bálba.
Kitekintett a szélvédőn, majd sóhajtott egyet.
– Mivel senki más nem hívott el, legyen!
Elnevettem magam, és próbáltam kizárni azt a nyilvánvaló tényt,
hogy a mi happy endünk erre az egy estére szólt.
Kiszálltam az autóból, majd sietve kinyitottam az ő ajtaját is.
A parkolóban egy kisebbfajta tömeg gyűlt össze, ami két részre
oszlott. Hamar felmértem a helyzetet, úgy tűnt, hogy sikerült
megérkeznünk egy jó kis bálos bunyó elejére. A vita egyértelműen
a szőke póthajas, elkenődött sminkű lány miatt törhetett ki, aki
valami zokogás félét produkált, de láthatóan senkit nem érdekelt.
Bármennyire is kíváncsi voltam, hogy melyik suli Chuck Bass-e
fog nyerni, megragadtam Rebecca kezét, és elindultunk befelé.
– Nincsen ruhánk – lassított le, amikor végignézett a suli bejárata
előtt álló lányokon.
 – Feljutottunk egy luxushajóra, nem olyan rég betörtünk a
gyerekkori házatokba és te azon aggódsz, hogy nem tudunk neked
ruhát keríteni? Ugyan... – Magam után húztam, majd a suli hátulja
felé siettünk.
– Mi a terved? – kérdezte, amikor észrevétlenül besétáltunk a
hátsó bejáraton.
– Nincsen tervem, bízok a sors spontaneitásában.
Végigmentünk a suli folyosóján, miközben mindenhol a
„Kellékes” feliratot kerestem.
Ha a mi sulinkból indulok ki, akkor sanszos, hogy ott tartják a
dráma szakkörösök ruháit is. Bár, merem remélni, hogy nem
Shakespeare-nek öltözve kell lassúznom vele, de összeszorított
fogakkal hajlandó leszek megtenni azt is.
Ahogy befordultunk a folyosó végén, megpillantottam, amit
kerestem.
Lóbetűkkel ott virított a „Kellékes” felirat.
– Látod, a sors spontaneitása – mondtam hencegve, majd
megpróbáltam kinyitni, de zárva volt.
– A sors fintora – támaszkodott az ajtónak Rebecca cinikus
mosollyal.
Odanyúltam a hajához, majd kihúztam a betűzött hajcsatját.
– Ha nem bánod, ezt kölcsönkérem.
Fejét ingatta, majd eltolta magát az ajtótól, amíg megbütyköltem
a zárat.
– Mi a fészkes fene folyik itt?
Mindig is utáltam ezt a kérdést, mert általában a kérdezője
nagyon is tudta rá a választ.
– Biztos nem az, amire gondolsz – fordultam meg a legszebb
vigyoromat elővéve.
– Két felsős diák nem betörni készül éppen a suli kellékes
szobájába, hogy gusztustalan közösülést folytassanak szent Júlia és
Rómeó jelmezében?
 Megrökönyödve néztem Rebeccára, majd visszafordultam a
magát igazgatónak képzelő nyikhaj felé.
– Lebuktunk – nevettem fel kínosan.
– Ezért halt meg az a két fiatal? Ezért adták a szerelem nevében
az életüket? Hogy semmirekellő tinédzserek bemocskolják azt?
– Kicsit sok Shakespeare-t tolsz, haver – veregettem meg a
vállát, majd hátat fordítottam neki.
– Csak a cingár holttestemen keresztül mehettek be ebbe a
szobába. – Hirtelen elém kerekedett, hogy eltorlaszolja az ajtót.
– Ha ma meg akarsz halni, ki vagyok én, hogy ezt felülbíráljam?
– Állj! – kiáltott fel rémülten. – Annyit kérnék tőletek, hogy
hagyjátok a szerelmesek ruháit érintetlenül.
– Hát, veled sem leszünk előrébb, ha mész tüntetni a bolygó
megmentéséért. Na, vidd odébb a nyeszlett tested, mert nem érünk
rá!
Megigazította a frakkját, majd megvetően végigmért minket.
– Egyébként melyik évfolyamba is jártok? Nem rémlik, hogy
találkoztunk volna, pedig én az összes arcot megjegyzem.
– Azt mindjárt gondoltam – vontam össze a szemöldököm. – Az
igazgató egy távoli rokona vagyok, szóval, ha nem szeretnéd, hogy
a jegyeid valami oknál fogva romlani kezdjenek, menj szépen és
ásd ki a hátsó kertből Hamlet maradványait! – hajoltam közelebb
hozzá.
– Rendben. Akkor én most, azt hiszem, elegánsan távozom –
mondta, közben Rebecca felé fordult drámaian. – Annak idején a
férfiak harcoltak volna a kegyeidért, de ha te egy koszos, poros
szertárban szeretnéd, hogy elvegyék az ártatlanságod, én, Julian,
nem tehetek semmit sem ez ellen.
– Hát persze, hogy Juliannák hívják – konstatáltam, amikor
sértetten elviharzott mellettünk.
Folytattam, amit félbeszakított, és pillanatokon belül kinyitottam
az ajtót.
 – Csak utánad! – vigyorogtam Rebeccára, majd előre engedtem
őt.
A kellékes szoba tömve volt mindenféle kacattal. Egyből a
felakasztott ruhák felé vettük az irányt, de nekem könnyebb
dolgom volt, mert a szmokingok nagyjából ugyanúgy festettek.
Lekaptam az első kezem ügyébe kerülő piros köpenyt és a
hozzátartozó parókát, majd felvettem.
Eközben Rebecca mögé osontam, hogy a fülébe súgjak.
– Ha te egy koszos, poros szertárban szeretnéd, hogy elvegyem
az ártatlanságod, a válaszom igen. Részemről mehet a dolog.
Hangos nevetésben tört ki, majd végignézett a jelmezemen.
– Bocs, de semmilyen perverz álmomban nem szerepelt, hogy
Mozarttal szeretném elveszíteni a nem létező szüzességem.
– Ez nagy kár, pedig örömmel elvettem volna újra.
Ledobtam a parókát a fejemről, és elindultam keresni egy rendes,
vállalható öltözéket, ami lehetőleg nem egy Drakula frakk lesz.
Az állvány végéről lekaptam az egyik méretben is stimmelő sima
szmokingot, majd gyorsan magamra öltöttem.
A tükörben megigazítottam a nyakkendőm, amikor észrevettem a
mögöttem álló Rebeccát. Szavaim ‘ valahol megrekedtek a torkom
és a hevesen váltakozó perverz gondolataim között.
Egy keveset takaró, bézs, csillogó ruhát vett fel, aminek az alja
jobban csillogott, mint a Maldív-szigetek partjaira sodort
fitoplanktonok.
– Ebben nem jöhetsz ki! – jelentettem ki egyszerűen. Persze nem
vagyok híve annak, hogy belepofázzunk a másik ruhaviseletébe, de
nem volt kedvem elszúrni az első, igazi bálját azzal, hogy
pattanásos hülyegyerekeknek verem be a képét, mert Rebeccát
bámulják.
A férfi gondolkodás egyik előnye és egyben hátránya is, hogy
tisztában vagy vele, hogy gondolkodnak a férfi társaid.
 – Rosszul áll? – kérdezte zavartan, miközben idegesen igazgatni
kezdte magán.
– Igen – hazudtam pont olyan amatőr módon, mint amikor
életem első pornófilm nézése közben rám nyitottak, én meg azzal
kezdtem el mentegetőzni, hogy csak azért néztem, mert a néni a
filmben segítségért kiabált. – Oké, épp ellenkezőleg – javítottam ki
magam. – Nem akarok merevedéssel lassúzni.
– Akkor annyira nem is választottam rosszul, hiszen pontosan ez
volt a cél.
– Vagy úgy...
Határozottan megfordultam felé.
– Akkor a kedvedért erőt veszek magamon és kibírom.
A ruhánkat elrejtettük a kartonpapírból készült Lincoln sír alá,
majd kimentünk a folyosóra.
Feltartottam a karom, ő pedig belém karolt. Cirka néhány év
választhatott el minket az itteni átlagkorosztálytól, de ahogy
besétáltam vele a bálterembe, ez a pár év különbség teljesen
megszűnt létezni. Épp egy nyálas Sam Smith szám ment, amitől
egyenesen azt éreztem, hogy a nyakkendőm szorul a nyakamon.
Meglazítottam, de sajnos Sam Smith továbbra is valami banális
hülyeséget nyekergett a szerelemről. Közhelyekben úszott az egész
táncparkett, ami miatt a falat kapartam volna, hogy valaki kapcsolja
már ki, aztán Rebecca a nyakamba karolt, és attól a pillanattól
fogva magasról tettem a dalra. Felőlem akár Adélé is elsírhatta
volna a világfájdalmát, vagy Rebecca kedvence, a hajas csajszi,
Sia. Csak azt akartam, hogy maradjunk így.
A káosz közepén, ebben a tökéletes pillanatban.
Arcát a vállamra hajtotta, miközben próbáltam megszámolni,
hogy hány szmokingos kis faszfejet ütnék le, aki Rebeccát
mustrálja.
– Gyönyörű vagy – suttogtam halkan a fülébe.
– Csak a ruha teszi.
 – Lehet, de a lényegen nem változtat.
Finoman oldalba bökött, de persze ő is elmosolyodott. Felőlem
akár egy plédbe csavarva is állhatott volna előttem, akkor is így
látnám. Mindenesetre díjaztam, hogy nem olyan lány volt, akinek
ha nem teríted le a vörös szőnyeget és nem dobálsz elé millió
rózsaszirmot, akkor sértődötten felszámolja az egész
kapcsolatotokat. De Isten a tanúm, hogy neki még ezeket is
megtenném.
– Hogy tetszik életed első rendes bálja?
– A zenék kimondottan szuperek.
Fintorogva elhúztam a szám, és inkább nem kommentáltam a
válaszát.
– Jobban tetszik ez a mostani, mint amikor a könyvtárban
füveztem egy sráccal, akinek már a nevére sem emlékszem.
– Pedig az olyan igazi, „unokáknak elmesélés” sztorinak
hangzik.
– Na, és mi a te „unokáknak elmesélés” sztorid?
– Bízom benne, hogy apád nem nyír ki, és akkor majd egyszer,
talán meghallgathatod. – A nevetésem nem volt őszinte, mert ez az
eshetőség valóban fennállt.
– Erre nem vennék mérget, szóval halljuk! – Hatalmas szemekkel
nézett rám, szinte könyörgött az én cseppet sem izgalmas
sztorimért.
– Biztos hallani akarod?
Lelkesen bólintott.
– Elvesztettem egy fogadást, ezért meztelenül kellett táncolnom a
terem közepén.
– Hát, szerintem a te sztorid nagyobb sikert fog aratni az unokák
körében, mint az enyém.
Mosolyra húzódott a szám, de közben próbáltam kiverni a
fejemből azt a gondolatom, hogy ezt talán soha nem tudjuk meg.
 – Azért a tiéd sem hangzik unalmasnak. Gondolom, nem
Shakespeare-t olvastatok a könyvtárban... Kivéve, ha Juliánnál
voltál ott – nevettem bele a hajába.
Fejét felemelte, és úgy nézett rám, mint akit tetten értek*.
– Ne... – húztam hátrébb a fejem.
– Az én Juliánom a Szentivánéji álomból olvasott fel nekem.
– Szóval így is lehet a nők lábai közé férkőzni?
– Ami az illeti...
– Á, ne! Hagyjuk! Nem akarom hallani.
Rebecca Juliánjának a csontjait egyesével aprítanám miszlikre és
vetném a kutyák elé.
Beteges, de bárkit, akinek a múltban köze volt hozzá, hasonló
sorsra ítélnék.
– Nem is állt szándékomban részletezni – kuncogott jóízűen,
majd visszahajtotta rám a fejét.
Pár lassú számot még végigtáncoltunk, amikor ismét megszólalt.
– Ha apám nem kér fel téged, hogy figyelj engem, akkor hogy a
fenébe találtál volna rám?
A kérdése megmosolyogtatott.
– Megtaláltam volna a módját – feleltem eltolva magamtól,
egyenesen a szemébe nézve. – Tudod, az a helyzet, hogy tudnék én
nélküled élni, de ki az a hülye, akire ha egyszer rásüt a Nap, utána a
sötétséget választja?
Tekintete elhomályosult, de próbálta leküzdeni a zavarát.
A körülöttünk lévő tömeg oszlani kezdett, szívem szerint
felugrottam volna a színpadra és kitéptem volna a beatles frizurájú
gyerek kezéből a mikrofont, hogy adjanak nekünk még pár számot.
– Hamarosan kiderül, hogy ki lesz a bál királynője és királya. –
Szájával valami béna dobpergést próbált imitálni, ami annyira
kínosra sikeredett, hogy jófejségből még a fodrászom számát is
átpasszoltam volna neki vigasztalásul.
Rebecca megragadta a kezem, majd magával húzott.
 – Nem is akarod megvárni, hogy ki lesz a suli bálkirálya? –
kérdeztem, amikor sietve kihúzott a teremből.
– Van egy jobb ötletem. – Arcán a pajkos vigyor egyből
beindította a fantáziám.
Ahogy haladtunk vissza a kellékes szoba felé, a folyosón egy
srác totál szét volt esve. Próbált rágyújtani a füves cigijére, ami az
egész közlekedőt megtöltötte marihuána szaggal. Rebecca
odalépett hozzá, kivette a kezéből, majd meggyújtotta helyette.
– Szabad?
A srác beleegyezően legyintett, Rebecca pedig szívott belőle egy
jó nagy slukkot, majd felém tartotta.
– Már nem élek ilyen szarokkal, és a testőröd vagyok, ugye
emlékszel?
– Ma nem. Ma csak a középsulis barátom vagy, aki elhozott a
bálba.
Szerettem volna, hogy ez legyen a valóság, mert vele még a
párkapcsolattal járó kötelező dolgokat is elviselném.
Elvinném bowlingozni, bár biztosra veszem’, hogy törékeny
karjával alig bírná felemelni azt a hatalmas tekegolyót. Talán egy
bábut sem döntene le, ezért merő ostobaság lenne egy csapatban
lenni vele. De letojnám, hogy nyerünk vagy vesztünk, ha vele
élhettem volna át életem legpocsékabb éveit, amiket ő biztos, hogy
jobbá tett volna.
Szívott még egyet a cigiből, majd puha kezét a tenyerembe
csúsztatta, és maga után húzott, egyenesen a szertár felé.
– Azt mondtad, hogy visszaviszel a gimibe, ami nekem kimaradt.
Az első bálhoz az is hozzátartozik, hogy...
– Hogy? – mentem bele a játékba, miközben betoltam a
szertárba, aztán magunkra zártam az ajtót.
Kezét finoman végighúzta azon a tájékon, ahol a zászlóm egyes
egyedül neki tisztelgett.
Teljesen megőrjített.
 A francba is azzal a kurva pendrive-val.
Rögtön a falnak szorítottam. A bálból kihallatszó zene egyből
megütötte a fülemet, ahogy Rebeccáét is.
Sum41 – Pieces.
Nem várta ki, amíg megcsókolom, vad éhséggel támadásba vette
az ajkamat.
A ruha biztos hiányozni fog majd valamelyik darabból, de a
pillanat hevét ez nem érdekelte.
Sietve letéptem róla a báli ruhát, majd megragadtam a lábait és
magam köré fontam, odasétálva vele a sarokban lévő asztalhoz,
amire ráültettem.
– Szóval így képzelted el életed első bálját? – lihegtem az ajkára,
miközben letoltam a gatyám.
– Hogy egy motoros rosszfiú felültet az asztalra és jó mélyen
belém csúszik? – Szavaitól olyan kemény lett a farkam, hogy nem
voltam képes lassítani. Szexin az alsó ajkába harapott, ami csak
még jobban feltüzelt.
– Beteg vagy, és én kurvára imádlak. – Félretoltam a bugyiját és
olyan mélyen hatoltam belé, hogy a körmét a nyakamba
mélyesztette, miközben felnyögött.
Bírtam, hogy nem fogta vissza magát. Hogy mindig kimondta,
amit gondol. És ha éppenséggel azt akarta, hogy szexeljek vele a
suli kellékes szobájában, én a legnagyobb örömmel teljesítettem ezt
a kívánságát.
Imádtam, hogy nem az volt első gondolata, hogy egy perverz
pöcs vagyok, hanem ő is oda volt a spontán pillanatok okozta
extázisért. És ennek önző mód, de baromira örültem, mert őt még
egy fogorvosi váróban is berántanám a wc-be, hogy magamévá
tegyem.
Az ő hibája.
Mocskosul szexi volt és az, hogy emellé még jött az is, hogy
rohadtul elvette az eszem, a kettő együtt nem volt a legjobb kombó.
 Beleremegett a teste, közben az édes ajkából érzéki nyögések
szakadtak fel, amikor elment. Selymes bőre a vállamhoz simult, a
farkam pedig nyílt utat kapott, hogy végre felrobbanhasson.

Néhány percet még hagytunk magunknak, hogy felocsúdjunk a

pillanatból, utána kapkodva bújtunk vissza a ruháinkba.
– Felmehetnénk az info terembe megnézni a pendrive tartalmát –
mondtam, bár nem voltam benne biztos, hogy látni akarom.
– Nem fogom átadni, ha rajta vagy! – Győzködött, de ebbe
úgysem mentem volna bele.
Elindultunk megkeresni az info termet, egy emelettel feljebb rá is
találtunk, és amíg rácsatlakoztattam a pendrive-ot a gépre, Rebecca
az ajtónál őrködött. Bár azt teljességgel kizártam, hogy bárki be
akarna jönni, kivéve persze, ha két begerjedt kockának ez lenne a
perverz álma.
Megnyitottam a pendrive tartalmát, amin egyetlen mappa
szerepelt családi vakáció névvel ellátva.
Milyen eredeti.
Rákattintottam és célirányosan a saját nevem kezdtem volna
keresni, amikor észrevettem a nevek mellett szereplő dátumokat és
helyszíneket.
Ha nem látnám, akkor nem hinném el, hogy valaki tényleg
ennyire elvetemült, beteg állat legyen, hogy listát vezessen arról,
hogy kiket ölt meg és hová rejtette a holttesteket. De Trevor
megtette.
– Ez az a lista, amire szükségünk van – mondtam Rebeccára
nézve.
– Akkor irány a rendőrség!
Ő már el is indult az ajtó felé, amikor a torkom hirtelen elszorult.
 – Indulhatunk? – kérdezte Rebecca türelmetlenül, de a
körülöttünk lévő falak hirtelen elkezdtek összezárni, én pedig egyre
kisebbre zsugorodtam.
Abigail Denaro – Worth Street, Október 17
Zaiden Denaro – Július 19
Háromszor olvastam el, mire eljutott a tudatomig. Az agyamat
vészesen gyors ütemben elöntötte a vér, és ökölbe szorult kézzel
elkezdtem teljes erőből szétverni a számítógépet. Éreztem, ahogy a
darabjai belehasítanak a húsomba, de ez még csak megközelítőleg
sem volt fogható ahhoz az érzéshez, amikor realizáltam, hogy
Trevor megölte az anyámat, ráadásul engem is meg akart ölni?
Mi a fasz?
Az agyam pörögni kezdett és bár nagyon jól ismertem Trevor
módszereit, sehogy sem állt össze.
Miért szerepel rajta a nevem, ha nem ölt meg?
Július 19 – ismételtem magamban, amikor hirtelen a
legelcseszettebb emlékem villant be előttem. A legjobb barátom
halála. A dátum, amit soha nem fogok tudni elfelejteni, hiszen azon
a napon egy részem a legjobb barátommal együtt meghalt. És
abban a pillanatban az agyam megválaszolta a kérdésem.
Gavin az én autómmal jött utánam.
Mi van, ha a halála nem a véletlen műve volt?
– Mit láttál? – Rebecca értetlenül közelebb lépett hozzám, de
feltartottam a kezem, mert éreztem, hogy az ideg pillanatokon belül
olyan formában fog távozni belőlem, amit lehet jobb, ha nem néz
végig.
Felálltam a székről, amit utána megragadtam, aztán nagy erővel a
táblához vágtam.
Az egész osztálytermet kedvem támadt szétverni, sőt, az egész
kicseszett iskolát felgyújtottam volna.
Ordítani akartam.
Üvölteni.
 És végezni Trevorral.
A teremben lévő székeket egyesével kezdtem a táblához
vagdosni dühömben.
Nem fogtam fel, hogy mi történt abban a néhány percben, de
amikor lehiggadtam, Rebecca rémült, fal fehér arcát láttam.
– Apád megölte az anyámat és a legjobb barátomat – sziszegtem
dühösen a fogaim között a szavakat, de emlékeztettem magam,
hogy Rebeccának ehhez semmi köze, és nem ő tehet arról, hogy
egy ilyen rohadék az apja.
Karját a váltamra tette, én viszont leráztam magamról, és a
pendrive-ot a kezébe nyomtam.
– Menjünk! – mondtam már az ajtó felé indulva.
Szótlanul követett, miközben elhagytuk a szétvert osztálytermet.
Szerencsére a tornateremből szóló dübörgő zene teljesen elnyomta
a tombolásom hangját. Szorosan jött mellettem, közben próbálta
megfogni a kezem, de elhúztam. Attól féltem, hogy pár dologban
még kárt fogok tenni az elkövetkezendő néhány órában, és benne a
legkevésbé sem akartam.
Amikor kiértünk a parkolóba, egyből észrevettem a rohadék
Trevor embereit, ezért azonnal magam mögé utasítottam Rebeccát,
de észrevették minket, és feltűnés nélkül két oldalról körbeálltak.
– Csak egy üzenetet akarunk átadni a lánynak.
Rebeccára emelte a sötét tekintetét.
– A húgod és az anyád Trevorral van. Ha velünk jössz, még élve
láthatod őket.
– Blöffölsz – vágtam rá Rebecca helyett.
– A lány velünk jön – mondta az egyik, de én ösztönösen
közéjük álltam.
– Nem megy veletek sehova!
Rebecca kilépett mögülem.
– Muszáj mennem – nézett rám könnyes szemmel.
– Akkor én is megyek.
 Trevor egyik embere könnyedén felnevetett.
– Bocsi, Zaiden, de te nem jöhetsz.
Rebecca megragadta a kezem, közben éreztem, ahogy a
pendrive-ot átcsúsztatta, majd a nyakamba karolt és a fülembe
súgott.
– Ha ez igazi volt, akkor tudod, hogy mit kell tenned.
– Ne csináld, könyörgök!
– Muszáj, Zaiden...
– Kitalálunk mást, de biztos, hogy nem engedlek el velük! –
Megragadtam a csuklóját, de kihúzta a kezét a szorításomból.
– Nincsen más választásom, te is tudod.
– De kurvára van!
Hátat fordított nekem, majd beszállt Trevor embereivel az
autóba. Erőből ütni kezdtem az ablakot, hogy szálljon ki, de nem
tette. A sofőr gázt adott, mire rohanni kezdtem az autó után, nem
látva az idegtől.
A kurva életbe!
Lövése sincs arról, hogy mit tett ezzel.
99. számú szabály:
Attól, mert nem tudod elfogadni az igazságot, még meg kell
birkóznod vele.

Az elhagyatott épülethez megérkezve az autó lassított, én pedig

őrült módjára feltéptem az ajtót, majd rohanni kezdtem befelé. A
gondolat, hogy apám bánthatta őket, teljesen megbénított.
Futottam, de éreztem, ahogy a talaj eltűnik a lábam alól.
Reszkettem a félelemtől, ami az egész testemet birtokba vette.
Mi van, ha már nincsenek életben?
Ahogy beértem a rideg, hűvös épület falai közé, rögtön
megpillantottam őket egymásnak háttal egy székhez kötözve.
Rohamtempóban odaszaladtam hozzájuk, majd gondolkodás nélkül
elkezdtem kiszabadítani őket, amikor apám mély hangja szólalt
meg a hátam mögött. Egy pillanatnyi lefagyás után
felegyenesedtem, hogy szembenézzek az egyetlen, valódi
démonommal.
– Elérkeztünk a kedvenc részemhez – csapta össze a két tenyerét,
mintha a desszertet szolgálnák fel neki. – Rebecca, idejönnél
mellém, kérlek?
A földbe gyökerezett lábam megálljt parancsolt nekem. Az
egyetlen esélyemre gondoltam, ami véget vethet az örökös
menekülésünknek. Hirtelen előrántottam a fegyvert a zsebemből és
egyenesen apámra szegeztem.
– Az én kedvenc részemhez, apám!
Szeme elkerekedett, de a félelem messze járt
tőle.
– Lelőnéd a saját apád? – Gúnyos nevetését visszaverték a
szétgraffitizett falak.
– A legnagyobb örömmel. Mi az utolsó kívánságod?
– Lassíts már, édes lányom! Ha egyből vég- zel valakivel, oda az
élvezet.
– Hidd el, minden egyes másodpercét élvezni fogom, ahogy
végignézem, miként fog kihunyni a szemedből az élet.
– Ez olyan... – Ízlelte a szavaim, láthatóan nem vett komolyan. –
Olyan lírai volt.
– Utoljára kérdezem, mi az utolsó kívánságod?
– Ha te így akarsz játszani, legyen! Ha lelősz, akkor az embereim
szitává lövik a húgod és az anyád. Bár a vérükkel lehet, hogy
szebben ki lenne dekorálva ez a fal – nézett körbe az épületben.
Kezem megremegett, de továbbra is rászegeztem a fegyvert.
– Inkább mondok egy jobb ajánlatot – folytatta. – Mivel azért
gyűltünk itt össze, hogy anyátokon revansot vegyek, gondoltam, én
is lehetek jófej. Az ajánlatom a következő. Ketten élve távozhattok
innen. Viszont sajnálatos módon, nem bírom a happy endeket,
szóval valakinek meg kell halnia. – Szünetet tartott, majd önelégült
vigyorral a képén ismét megszólalt. – Ohh, és majdnem
kifelejtettem a legjobb részt! Te fogod eldönteni, hogy ki legyen az.
– Egy gerinctelen féreg vagy! – válaszoltam undorodva tőle.
– Mondtak már ennél cifrábbakat is rám. Halljuk, kivel szeretnél
innen élve távozni?
– Dögölj meg!
– Ami késik, nem múlik...
– Miféle beteg ember vagy te?
 – Felőlem napestig húzhatjuk az időt, nem fogom megváltoztatni
a játékszabályokat.
– Nem fogok választani köztük.
– Dehogynem, és én alig várom, hogy megtudjam a válaszod.
Anyám próbálta tartani magát, Chloe viszont zokogni kezdett. A
szívem elnehezült, mert nem tudtam, hogy mit tegyek, hogyan
mentsem meg őket. Egyedül voltam apám és az emberei ellen.
Tévedtem korábban.
Ez volt életem legrosszabb napja.
– Szóval, azt mondod, hogy ketten innen élve távozhatnak? –
kérdeztem elgondolkodva.
Apám megfontoltan várt a válaszával.
Kifújtam a bent tartott levegőt, és abban a pillanatban, ahogy
rábólintott, megszűnt minden félelmem.
Ha komolyan veszed az életet, akkor elég pocsék lesz a
befejezése. Ha minden lépésedet előre megtervezed, akkor elveszik
belőle az izgalom. Az apámtól való félelem olyan volt, mint
másnak a reggeli kávéja. Minden egyes reggelemben benne volt és
minden éjjel ébren tartott.
Trevornak ez az egyetlen fegyvere volt velünk szemben. Ez,
hogy rettegésben tartott minket. De ahogy a tekintetem állta az
övét, már nem találta meg azt, ami éltette.
Már nem féltem tőle.
Másmilyen életet szánt nekünk, olyat, amit átkoztam egész
életemben, de ha most visszatekintek az elmúlt éveimre, azt
biztosra állíthatom, hogy egy percig sem unatkoztam. Sosem
szerettem megtervezni semmit, jobban bíztam abban, hogy majd
úgyis azon az elágazáson fordulok le, ahol valami jó dolog vár rám.
Zaiden ilyen volt. Hiába volt apám embere, hiába nem volt
véletlen a találkozásunk, ő volt a lehető legjobb dolog az egészben.
– Nálunk van a pendrive és Zaiden úton van a rendőrségre vele!
– Miről beszélsz? Milyen pendrive?
 – Tudod jól, hogy miről beszélek. A listád arról, hogy kiket öltél
meg.
– Vagy úgy – nevetett fel kárörvendően. – Van egy rossz hírem,
lányom! Az nem az én listám.
– A plüssmedvémbe rejtetted el – bizonytalan hangom
visszaverték a rideg falak. – A régi házunkban.
– Sértő, hogy ennyire hülyének gondolsz. De ha annyira tudni
akarod, a pendrive a fiúd apjáé.
Ha rosszfiúra vágysz, benne van a pakliban, hogy összetörik a
szíved.
Végig erre ment ki a játék?
Hogy Zaidennél legyen a pendrive és visszaadja az apjának ?
Egyre nehezebben lélegeztem.
Ha nem volt igazi, ami köztünk volt, akkor semmi sem az.
Zaidenre bíztam az életem, anyám és a húgom életét is. Pedig
már egyszer átvert, simán megtehetné másodszor is.
Gondolataim apró szilánkokként fúródtak a szívembe és nem
hagytak menekvést.
Zaiden végig az apja kezére játszott?
Minden, ami köztünk volt hazugság lett volna?
De egy ember tekintete nem hazudik, és ő úgy nézett rám, hogy a
háborgó szívem végre lenyugodott.
Chloéra és anyámra pillantottam, de a kezem már nem reszketett.
Már nem féltem apámtól sem, hisz szembenéztem a legnagyobb
démonommal, és csak arra tudtam gondolni, hogy ők egyetlen
esetben megmenekülhetnek.
A halántékomhoz szegeztem a fegyvert.
Behunytam a szemem, és gondolatban visszamentem a
roncstelepre, ahol Justinnal játszottunk kiskorunkban. Mielőtt a
valóság magához térített volna, elköszöntem tőle, és megkértem,
hogy vigyázzon Chloéra. Képzeletben homlokon csókoltam
anyámat és megnyugtattam, hogy az első utam nagyapához vezet
majd. Utoljára Zaident képzeltem magam elé, tőle annyival
búcsúztam, hogy nem haragszom rá. Vagyis a szívem. A szívem
nem tud haragudni rá. Sajnálatos, hogy az eszem elbukta ezt a
harcot.
Elkezdtem visszafelé számolni.
Tíz.
Kilenc.
Nyolc.
Hét.
Hat.
Öt.
Négy.
Három...

– Nem fogod elrontani a játékom – ordította apám dühösen, majd

felváltva hol rám, hol anyámra, hol pedig a húgomra célzott,
amikor léptek zaját hallottam magam mögött. Megfordultam,
megpillantottam Zaident, aztán apám a következő pillanatban
meghúzta a ravaszt...

456. számú szabály

Ha úgy érzed, hogy valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor
menekülj, mert feltehetőleg nem az.
Elsősorban köszönettel tartozom az olvasóimnak, Hogy mindig
támogatnak és mellettem vannak. Elmondhatatlanul köszönöm
nektek, hogy vagytok, és igyekszem hamar hozni a folytatást.
Ui.: Bocsi, hogy megint függővéggel zártam, kérlek ne utáljatok
annyira.

Hatalmas köszönettel tartozom Boginak és Vikinek, akik minden

alkalommal segítenek jobbá tenni a sztorit, korrigálják a hibáimat
és velem együtt ötleteinek. Bocsánat csajok a millió hangüzenetért
és a hetven szálon futó sztori ötleteimért. Hálás vagyok, hogy még
nem tiltottatok le.

Köszönöm Blue’s Book Solutionnak borítót, és hogy sosem küld

el a fenébe, ha a tördelés után találok még hibát a könyvemben,
amit javítani kell. Bocsánat érte, tényleg.
Anyu, köszönöm neked, hogy minden telefonhívásnál
megkérdezted, hogy mikor jön a folytatás, ezzel is ösztökélve,
hogy ne a Netflixen csüngjek állandóan. Azt mondtad, hogy alig
bírod kivárni a folytatást, remélem, külön imádni fogsz a mostani
befejezés miatt.

Elmondhatatlanul köszönöm az előolvasást Lorettának (Loretta

Könyvkuckója), Nikinek (Nikuszblogja) és Fanninak
(morcosmacska).
 És végül köszönettel tartozom Dora Veeland-nek. Nélküle még
mindig elveszve próbálnám megtalálni magam és kétségbeesetten
próbálnék visszatalálni a történethez. Köszönöm, hogy segítettél
elérni, hogy újra azt érezzem, amit tizenhárom évvel ezelőtt,
amikor elkezdtem írni.
Teljesen véletlen kerültél az életembe, de nem tudok neked elég
hálás lenni azért, amit értem tettél.