John Flanagan

JÉGFÖLDJE

Könyvmolyképző Kiadó
Szeged, 2012
Írta: John Flanagan
A mű eredeti címe: Ranger’s Apprentice − Book 3: The Icebound Land

Fordította: Acsai Roland

A szöveget gondozta: Sipos-Lánc Brigitta

First published by Random House Australia Pty Limited, Sidney, Australia.

This edition published by arrangement with Random House Australia.

A művet eredetileg a Random House Australia Pty Limited, Sidney, Australia adta ki. Ez a
kiadás a Random House Australiával kötött megállapodás alapján jelent meg.

Copyright © John Flanagan 2009

Cover illustration by Jeremy Reston
Cover design by www.blacksheep-uk.com

ISBN 978 963 245 488 7

Tizenkét éves kortól ajánljuk

A kötet megjelent 2013-ban,
a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Korom Pál, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában − akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást − nem sokszorosítható.
Pennynek, aki magasra tette a mércét.
A farkasfő hajó nem járt messze a Menedék-foktól, amikor lecsapott rájuk
a vihar.
Három napja hajóztak Skandia felé. A tenger vize nyugodtabb volt
egy malomtóénál − ezt Will és Evelin fölöttébb értékelték.
− Nem is olyan rossz − mondta Will, amint a hajó nyugodtan szelte a
tengert. Ijesztő történeteket hallott arról, hogyan estek súlyos tengeri
betegségbe a vitorlások utazói. Nem is értette, miért kell annyira
kétségbeesni egy kis ringatózástól.
Evelin kételkedve bólintott. Igaz, hogy nem volt született tengeri
patkány, de Willel ellentétben legalább utazott már tengeren.
− Nyugtával dicsérd a napot! − figyelmeztette Willt, mert észrevette
Erak aggódó arckifejezését, ahogy észak felé kémlel, és azt is, hogyan
nógatja a Szélordas embereit gyorsabb evezésre. Tudta, hogy ez a
fenyegetően nyugodt idő csak egy másik, egy sokkal rosszabb idő előjele.
Az északi horizonton Erak homályosan már látta a vihar sötét felhőit.
Tudta, ha nem érik el a Menedék-fokot, és nem rejtőznek el mögé időben, a
vihart telibe kapják. Néhány másodpercet a sebességük és a távolság
becslésével töltött, ezeket vetette össze a feléjük rohanó felhők haladási
sebességével.
− Esélytelen − mondta végül Svengalnak. A másodkapitány bólintott.
 − Én is így vélem! − mondta Svengal elgondolkozva. Erak éles
szemével végigpásztázta a hajót. Azt ellenőrizte, nincs-e meglazult
alkatrész, ami erősítésre szorul. Tekintete megállt az orrban kuporgó
rabszolgákon.
− Ki kell kötnünk őket az árbochoz. És rögzítenünk kell a
kormánylapátot is.
Will és Evelin figyelték a kenderköteggel feléjük tartó Svengalt.
− Mi az? Csak nem gondolják, hogy most fogunk megszökni? −
csodálkozott Will.
Svengal megállt az árboc mellett, majd sietve odaintette őket. A két
araluan felállt, és gyanakodva elindult felé. Will észrevette, hogy a hajó
egy kicsit jobban imbolyog, és hogy a szél is erősödik. Dülöngélve
lépkedett a tengerész irányába. Mögötte Evelin káromkodott egy cifrát,
mert megbotlott, és sípcsontja a korlát kiálló fájának ütközött.
Svengal elővette tejsze tőrét, és a kötélből két egyenlő darabot vágott
vele.
− Kötözzétek magatokat az árbochoz, hamarosan minden viharok
nagyanyjával fogunk találkozni.
− Ugye, nem arra céloz, hogy lefúj minket a fedélzetről? − kérdezte
Evelin hitetlenkedve.
Svengal látta, hogy a fiú egy szakszerű bulin-csomóval kötözi oda
magát, míg a lány csak ügyetlenkedett. Elvette tőle a kötelet, áttekerte a
dereka körül, és őt is az árbochoz kötötte.
− Az is lehet − válaszolt a kérdésére. − De a hullámok előbb mosnak
a tengerbe, minthogy a szél belesöpörjön!
Látta, hogy Will arca elsápad a félelemtől:
− Azt akarja mondani, hogy a hullámok átsöpörnek majd a…
fedélzeten?!
Svengal komolyan, elszántan nézett rá:
− Pontosan azt − mondta, majd visszasietett, hogy Eraknak segítsen a
hajófarnál, ahol a kapitány már a kormánylapát megerősítésén dolgozott.
Will nagyot nyelt. Eddig abban a hitben élt, hogy az efféle hajók
könnyedén siklanak a hullámok tetején, mint a sirályok, és most elárulták
neki, hogy erről szó sincs: a hullámok fognak átsiklani rajtuk. Nem tudta
elképzelni, hogyan maradnak fent, ha ez bekövetkezik.
− Ó, te jó ég! Az meg mi? − kérdezte halkan Evelin, és északra
mutatott. Az a vékony, fekete vonal, amit Erak látott, most közeli,
gomolygó, sötét tömeggé változott. Gyorsabban száguldott feléjük, mint
egy vágtázó ló. Lekuporodtak az árboc tövébe, és átkarolták a durván
faragott fenyőoszlopot, körmeikkel a résekbe kapaszkodtak.
A vihar elsötétítette a napot, amikor lecsapott rájuk.
Erejétől Will levegőhöz sem jutott. Szó szerint. Soha nem találkozott
még ehhez hasonló széllel. Élő, ősi és vad erő volt, ami megragadta,
megvakította és megsüketítette. Kipréselte tüdejéből a szuszt, és nem
hagyta, hogy újra levegőt vegyen. Fojtogatta, és megpróbálta lefejteni a
póznáról a karját. Csukott szemmel kétségbeesve küzdött azért, hogy
levegőt vehessen, miközben az árbocot szorongatta. Hallotta, ahogy Evelin
elhaló hangon felsikolt, és úgy érezte, mintha egyre távolabb csúszna tőle.
Vakon utánanyúlt, és megragadta a karját, hogy visszahúzza.
Az első igazi hullám most érte el őket; a farkasfő hajó orra ijesztő
szögben felemelkedett. Egyre magasabbra emelte őket, aztán a hajó
megbillent, és csúszni kezdett − visszafelé, és ráadásul háttal! Svengal és
Erak az evezősöknek kiabáltak, akik hátukat a viharnak feszítve húzták a
lapátokat. A kapitány és a másodkapitány hangját elsodorta a szél, de a
legénység értette a testbeszédüket is. Nekifeszítették evezőiket a
hullámnak, erőfeszítésüktől meghajlott a fa, a hajó lassan abbahagyta a
hátrafelé siklást, és újra felkapaszkodott a hullám tetejére. Egyre
magasabbra ért, és egyre lassabban haladt, végül Will már azt hitte, hogy
újra elkezdenek visszafelé csúszni. Akkor csapott át rajtuk mennydörögve
az első hullám.
Víztömegek tonnája söpört át a fedélzeten, a hajót akkora szögben
döntötte meg, hogy úgy tűnt, felborítja. Will először felordított, tiszta állati
félelem volt ez, aztán a fagyos sós víz testének csapódott, és elszakította az
árboctól, majd addig sodorta, amíg a vékony kötél engedte. Hol ide, hol
oda csapkodta a víztömeg, ahogy átsöpört a fedélzeten. Will úgy feküdt a
deszkán, mint egy partra vetett hal, amíg a hajó ismét egyensúlyba került.
Evelin ott volt mellette. Kétségbeesetten másztak vissza az árbochoz.
Ekkor a hajó orral előrebillent, és már szánkáztak is lefelé a
hullámvölgybe. Úgy érezték, mintha a gyomruk messze elmaradt volna
mögöttük; kitört belőlük a rettegés sikolya.
A hajó orra a hullámvölgybe csapódott, árkot szeltek a vízbe, ami
újabb hullám képében tornyozódott feléjük. A tenger megint átzúdult a
fedélzeten, de ezúttal kevésbé nagy erővel, így sikerült megkapaszkodniuk.
A víz derékmagasságban hömpölygött körülöttük, majd úgy tűnt, mintha a
vékony farkasfő hajónak végre sikerült volna lerázni magáról a víz súlyát.
Az evezőpadokon ülő megkönnyebbült tengerészek azon dolgoztak,
hogy vödrökkel kimerjék a vizet. Svengal és Erak a hajó legveszélyesebb
pontján álltak, kitéve magukat a vihar vad játékának. A kormánylapát
vastag volt, bár feleolyan hosszú, mint a normál evezőlapátok. A kisebb
kormány helyett az ehhez hasonló viharokban inkább ezt használták. A
hosszú lapáttal a kormányos nagyobb erőt tudott kifejteni, és az evezősöket
is irányítani tudta, hogy a hajó orra merre álljon. De ma két ember erejére
volt szükség a kormánylapátnál, hogy a hajó irányítás alatt maradjon.
Mélyen a hullámhegyek között a szél mintha gyengülni kezdett
volna. Will kitörölte a szeméből a sót, köhögött, majd öklendezni kezdte a
tengervizet. Tekintete találkozott Evelin rémült tekintetével. Úgy érezte,
tennie kell valamit, amivel megnyugtathatja a lányt, pedig ő maga is
biztatásra szorult. De mit mondhatott vagy tehetett volna? Ő sem hitte,
hogy a hajó még egy ekkora hullámot kibír.
De már közeledett is a következő. Még az elsőnél is nagyobb volt, és
egyre magasabbra tornyozódva épp feléjük masírozott a tengeren. Mire
elérte a hajót, már magasabb volt Rőthegy váránál is. Will az árbochoz
szorította az arcát, és tudta, hogy Evelin is ezt teszi, ahogy a hajó
megkezdte lassú és rémisztő emelkedését.
Egyre magasabbra emelkedtek, lassan araszoltak felfelé a hullám
hátán, az evezősök feszítették a lapátokat, izmaik megfeszültek a
munkában, hogy a Szélordast a tengerrel és a széllel hadakozva
felvonszolják a hullám tetejére. Már majdnem elérték a taraját, amikor Will
azt érezte, a hajó alulmaradt a küzdelemben. Kinyitotta a szemét, és látta,
hogy visszafelé siklanak, a biztos katasztrófa felé. Ismét beterítette őket a
hullám. Will pörgött, ahogy a víz sodorta, egészen addig, amíg a kötél
engedte. Fájdalmat érzett a szája sarkánál, aztán rájött, hogy Evelin
könyöke találta el. A hajó orra lefelé billent, ahogy a Szélordas megkezdte
újabb nyaktörő szánkázását a hullám túloldalán. A hajó megfordult, az
orrával felfelé siklott, mint a kacsa, és kétoldalt hányta a vizet. Ezt biztosan
nem élik túl, gondolta Will, és azt olvasta ki a lány tekintetéből, hogy
Evelin sem gondolja ezt másképp.
A hajó farában Erak és Svengal küzdöttek. A Szélordas belecsapódott
a hullámvölgybe, a hajóorr mindkét oldalán vízfalak csaptak fel. A
faszerkezet beleremegett a becsapódásba. Pörgött, rázkódott, mire ismét
megtalálta az egyensúlyát.
− Egész jól bírja a kicsike − kiáltotta Svengal a hajóra értve. Erak
komor arccal bólintott.
Will és Evelin rémülten jött rá, hogy a farkasfő hajókat éppen ilyen
vad tengerekre tervezték. De még egy farkasfő hajó sem bírt ki mindent.
Erak tudta, hogy a vihar átlépheti ezt a határt, és akkor mindannyian
halottak.
− A legutóbbi majdnem elkapott bennünket − válaszolta. Éppen az
utolsó pillanatban kezdtek el evezni, hogy a hullám tarajára érjenek, és
majdnem visszacsúsztak rajta.
− Megfordítjuk a hajót, és eliszkolunk a vihar elől − mondta. Svengal
egyetértően bólintott, miközben résnyire nyitott szemmel, hogy ne fújja
bele a szél a sós vizet, előrebámult.
− Majd ezután − mondta Erak, ahogy az előző gyilkos hullámnál
valamivel kisebb érte őket utol. Persze ez a hullám is csak az előzőhöz
képest volt kicsinek mondható. Erak és Svengal markolták a
kormánylapátot.
− Húzzátok, a szentségeteket! − kiáltotta Erak az evezősöknek,
ahogy a hullám feltornyosult előttük, és a hajó megkezdte lassú,
bizonytalan emelkedését.
− Jaj, ne! Mikor lesz már vége?! − nyögte Will, ahogy a hajó orra
ismét elkezdett felfelé tartani. A rettegés testileg is megviselte. Nem kívánt
mást, csak hogy véget érjen ez a rémálom. Ha ennek az az ára, hogy
elsüllyedjenek, felőle már kezdhették is. Csak legyen vége. Csak legyen
vége ennek az agyat bénító rettegésnek. Hallotta, ahogy Evelin zokog
mellette. Átkarolta a vállát, de többet nem tehetett érte.
Felfelé, felfelé, egyre feljebb, aztán megint a lezuhanó hullám
ismerős robaja, és a rájuk szakadó víztömeg. A hajó orra túljutott a hullám
tetején, nekiütközött a hullám hátának, és már zuhant is lefelé. Will
megpróbált felkiáltani, torka száraz volt, ereje elszállt. Csak zokogásra
futotta.
A Szélordas megint hullámvölgybe csapódott. Erak az evezősök felé
kiáltott. Nem volt sok idejük a következő hullámig, és a jarl ez alatt az idő
alatt akarta megfordítani a hajót.
 − A kormánylapát oldalára! − kiáltotta, és abba az irányba mutatott,
amerre fordulniuk kell, hogy akkor is értsék, ha a hangja nem jutna el
hozzájuk. Bár amilyen mennydörgő hangon kiabált, ettől nem kellett
félnie. Az evezősök a hajó falának feszítették lábukat. Azok, akik a jobb
oldalon, tehát a kormánylapát oldalán ültek, maguk felé húzták az
evezőket. A bal oldalon ülők pedig előretolták. Ahogy a hajó visszanyerte
egyensúlyát, Erak elordította magát:
− Most!
Az evezőlapátok a vízbe merültek, az egyik oldal húzott, a másik
tolt, míg Erakék a kormánylapátnál dolgoztak. A hosszú és keskeny hajó
fordulni kezdett, szinte a saját tengelye körül a viharos tengeren.
− Most mindenki egyszerre! − kiáltotta Erak, és az evezősök minden
erejüket beleadták a munkába. Gyorsabban kellett haladniuk a hullámnál,
ha nem akarták, hogy betemesse őket. A két fiatal araluen rabot nézte, akik
az árboc körül kuporogtak, aztán elfeledkezett róluk. Ellenőriznie kellett a
hajó mozgását, a hajófart pedig a hullámok előtt kellett tartania. A
legkisebb hiba elég volt ahhoz, hogy felboruljanak, és ez a végüket
jelentette volna. Már könnyebben siklottak, de még nem volt szabad
nyugodtan hátradőlnie.
Will és Evelin ebből a könnyebbségből nem sokat érzett. Számukra a
hajó ugyanúgy ágaskodott, és ugyanolyan ijesztően ugrált, mint eddig,
ahogy egy hullám tarajáról siklottak majdnem függőlegesen lefelé a tizenöt
méteres mélységbe. De a hajó mozgása biztosabb lett, most már sodródtak
a hullámokkal, és nem küzdöttek ellenük. Lassan Will is érezni kezdett
némi könnyebbséget. A víz még ugyanúgy átcsapott a fedélzeten, de az a
rémisztő hátrafelé zuhanás a múlté volt. Ahogy a hajó egymás után kerülte
ki, vagy siklott el a hullámok alatt, Will kezdte úgy érezni, mégis van esély
a túlélésre, ha nem is sok, de legalább egy porszemnyi.
Valóban nagyon halvány esély volt ez. Will gyomorszája összeszorult
minden feléjük tornyosuló hullám láttán, miközben azt érezte, ez lesz élete
utolsó pillanata. Átkarolta Evelint, és a lány is átfonta nyakán a karját,
majd jeges arcát a fiúéhoz nyomta. A két fiatal egymásban keresett és talált
vigasztalást, bátorítást. Evelin nyöszörgött félelmében, Will pedig − ahogy
ezt döbbenten tapasztalta − összevissza motyogott. Hol Haltot hívta, hol
Rántót, bárkit, aki segíthetne. Ahogy a Szélordas átvészelte az egymás után
felágaskodó hullámokat, rettegő félelme is lassan lecsillapodott, és átvette
helyét a kimerültség, majd lassan álomba merült.
A hajó hét napig haladt kelet felé, át a Keskeny-tengeren, majd elérte
a Végtelen-óceán szélét. Will és Evelin a végsőkig kimerülten az árboc
mellett rostokoltak átázva, a hidegtől remegve. A halál bénító közelsége
lassan párolgott el tudatukból, és csak fokozatosan hitték el, hogy talán
mégis megmenekülnek. A nyolcadik napon a nap kisütött a felhők mögül.
Gyenge volt, és fátyolosan derengő, de mégiscsak a nap volt. A vad
hánykódás abbamaradt, a hajó ismét egyenletesen siklott a sima vízen.
A sóval csipkézett szakállú és hajú Erak fáradtan kapaszkodott a
lapátba, és a hajót nagy ívben ismét észak felé fordította.
− Ideje elérnünk a Menedék-fokot! − mondta csapatának.
Halt mozdulatlanul állt egy vastag fatörzs előtt, amikor a banditák
kirajzottak az erdőből, és körbevették a fogatot.
Ő mindent látott, de őt senki sem látta. Ezt annak köszönhette, hogy
a rablókat túlzottan lekötötte a zsíros préda lehetősége, ami egy gazdag
kereskedő és felesége képében jelent meg előttük. Ami az utasokat illeti,
nagy rémületükben ők is csak a kocsijukat körbevevő, felfegyverzett
banditákra tudtak figyelni.
Az, hogy Haltot nem vették észre, terepszínű köpönyegének volt
köszönhető. Mélyen fejére húzott csuklyája beárnyékolta arcát, és olyan
mozdulatlanul állt, mint egy szikla. Mint minden Vadonjáró, ő is tudta a
titkot, hogyan olvadjon bele a környezetébe, és maradjon mozdulatlan még
akkor is, ha valaki egyenesen ránéz.
„Ha azt hiszed, láthatatlan vagy, az is leszel!” − tartotta a Vadonjáró-
mondás.
Egy tagbaszakadt, feketébe öltözött figura lépett ki a fák közül, és a
kocsi felé indult. Halt szeme résnyire szűkült. Na, megvagy, te jómadár! −
gondolta.
Az alak távolról hasonlított Foldarhoz, akit Halt a Morgarath-tal
folytatott háború vége óta üldözött. Foldar Morgarath vezető tisztje volt.
Sikerült megmenekülnie, miután vezére meghalt, és a wargalokból álló
szörnyhadserege szétesett.
De Foldar nem agyatlan szörnyeteg volt, hanem számító és tervező
emberi lény: velejéig gonosz és elvetemült. Egy aralueni nemesi család
gyermekeként látta meg a napvilágot, ám egy lóért folytatott vitában
megölte mindkét szülőjét. Tizenéves volt abban az időben, amikor
elszökött az Eső és Éj hegyei közé, ahol Morgarath uralkodott. Morgarath
felismerte benne a gonoszságot, és besorozta. Már csak ő volt szabadlábon
Morgarath csapatából, ezért Duncan király a fegyveres erők első számú
feladatává tette elfogását és bebörtönzését.
A legnagyobb probléma az volt, hogy minden bandita Foldarnak adta
ki magát, így tele volt a királyság ál-Foldarokkal. Felhasználták a férfi
nevét, hogy áldozataikban nagyobb félelmet keltsenek, és így könnyebben
kirabolhassák. Ha egy ál-Foldar felbukkant, Haltnak és kollégáinak
kötelességük volt elkapni, ami voltaképpen időfecsérlésnek számított. Nem
csoda, ha Halt dühöt érzett, ha ilyen értelmetlen dolgokra kellett
elpocsékolni idejét. Lett volna más dolga is. Megfogadott valamit, aminek
kivitelezésében megakadályozták az ilyen senkiháziak, mint ez a rabló is.
Az ál-Foldar megállt a kocsinál. A felhajtott gallérú, fekete kabát
hasonlított Foldar kabátjához, de Foldar valódi piperkőcnek számított:
felöltője fekete bársonyból és szaténból készült, nem holmi rosszul festett
gyapjúból, ami ráadásul foltos is, és a gallérja sem rosszul cserzett, fekete
bőr volt. A rabló fején roggyant, gyűrött kalap ült, a kalapot díszítő fekete
hattyútoll középen eltörött. Meglehet, hogy valamelyik gondatlan bandita
helyezte rá ülepét. Az ál-Foldar megszólalt, de hiába próbálta meg utánozni
az igazi gazember selypítő és szarkasztikus beszédmódját, kiütközött
tájszólása és nyelvi esetlensége.
− Lépdesődjön le a kocsiból jó uraságod és kecsteli hölgyeményem!
− hajolt meg minden báj nélkül a rabló. − Ne féljen, fiatalasszony, a nemes
Foldar nem bántana soha olyan bögyös-faros menyecskét, mint magácska
− próbált meg gúnyos kacajt hallatni, de csak egy károgásra futotta.
Ami az asszonyt illette, a „kecsteli hölgyemény” kifejezésnél semmi
sem állt távolabb a valóságtól. Középkorú volt, túlsúlyos, és a
végtelenségig közönséges. De ezért még nem érdemli meg, hogy banditák
támadják meg, gondolta Halt komoran. Az asszony hátrébb húzódott, és
felnyögött ijedtében a fekete figura láttán. Az ál-Foldar előrelépett, hangja
nyersebb lett és fenyegetőbb.
 − Lefelé, asszony, ha nem akarod, hogy a férjed fülét a kezedbe
adjam! − nyúlt az övén lógó hosszú tőr felé. Az asszony felkiáltott, és a
kocsi belsejébe húzódott. A férje, aki a füleit szerette ott tudni, ahol
jelenleg is vannak, nem kevésbé rémülten próbálta az asszonyt az ajtó felé
tuszkolni.
Ennyi szórakozás elég volt nekik, gondolta Halt. Kivett egy
nyílvesszőt a tegezből, és egy takarékos mozdulattal egyszerre húzta ki az
ideget, egyszerre célzott és lőtt.
Foldar, akinek becsületes neve Árokparti Rupert volt, csak annyit
észlelt, hogy valami elszáguld az orra előtt, majd egy láthatatlan erő
megrántja felmeredő gallérját, és a következő pillanatban egy fekete,
remegő nyílvessző nekiszögezi a kocsi oldalához. Riadtan felkiáltott. El is
esett volna, ha nem tartja meg a gallérja, ami most, hogy megszorult torka
körül, fojtogatni kezdte.
A többi bandita arrafelé fordult, ahonnan a nyílvessző érkezett. Halt
ellépett a fa elől; az útonállóknak úgy tűnt, mintha magából a vastag fából
lépett volna ki.
− Királyi Vadonjáró! − kiáltotta Halt. − Dobják el a fegyvert!
Tíz fegyveres bandita állt előtte, de egyiknek sem fordult meg a
fejében, hogy ne engedelmeskedjen. Tőrök, kardok és bunkósbotok
hullottak a földre. Nem csoda, hiszen éppen most voltak szemtanúi a
Vadonjáró varázslatának. A mogorva alak magából az élő fából lépett ki.
Ráadásul a köpönyeg, amit viselt, a hátulról érkező fényben furcsán
vibrálni kezdett, és ennek köszönhetően hol eltűnt, hol ismét előbukkant az
alakja. De az, akit a fekete mágia nem győzött meg, egy sokkal
kézzelfoghatóbb indok miatt dobta el fegyverét: a hosszúíj miatt, amelynek
idegén újabb fekete vessző ült.
− A földre! Mindannyian! Hassal lefelé! − a szavak úgy csattantak
rajtuk, mint az ostor, és a földre vetették magukat. Halt egy tizenöt évesnél
alig idősebb, szurtos arcú fiúra mutatott.
− Te nem! − a fiú négykézláb maradt. − Te az öveikkel kötözd hátra a
kezüket!
A rémült fiú bólintott néhányat, aztán az egyik fekvő cimborájához
lépett. Halt újabb figyelmeztetéssel látta el:
− Aztán szorosan kötözd ám meg őket! Ha egy laza csomót találok,
én… − gondolkozott el egy pillanatig a megfelelő fenyegetésen. −
Bezárlak annak a tölgynek a törzsébe!
Ez meg fogja tenni a hatását, gondolta. Tisztában volt a hatással, amit
különös és váratlan színrelépése okozott ezekben a tudatlan falusi
népekben. Nem először élt már ezzel az eszközzel. Amikor látta, hogy a
koszréteg alatt a fiú arca elsápad, tudta, hogy a fenyegetés hatásos volt.
Ezután Árokparti felé fordult, aki halkan fulladozott a szorító gallérban.
Képe rákvörös volt, a szeme kidülledt. Csak akkor lett még dülledtebb,
amikor Halt elővette tokjából a vastag tejsze tőrt.
− Nyugodj már meg! − ripakodott rá Halt, majd egy nyisszantással
átvágta a gallér zsinórját, és az ál-Foldar ügyetlenül a földre esett. Úgy
döntött, ott is marad, lehetőleg minél távolabb a csillogó tőrtől. Halt a
kocsiban ülőkre nézett. Arcukról megkönnyebbülést olvasott le.
− Ha úgy tetszik, továbbmehetnek. Ezeket a brigantikat csak bízzák
rám!
A kereskedő, aki kezdte szégyellni, hogy hites feleségét a haramiák
elé akarta lökni, most hangoskodni kezdett:
− Lógassa fel őket! Mindet! Akasztást érdemelnek a nyavalyások,
Vadonjáró uram! Ráijesztettek szegény feleségemre, és rám is!
Halt türelmesen megvárta, amíg a dühkitörés véget ér.
− Ez mind semmi ahhoz képest, hogy rabolták a drága időmet! −
válaszolta csendesen.

− A válaszom nem, Halt, csakúgy, mint a múltkor − mondta Crowley.

Előtte álló öreg barátjának minden porcikája arról árulkodott, hogy
majd’ szétveti a düh. Nem volt ínyére, amit tennie kellett. De a szabály az
szabály, és Vadonjáró-kapitányként az ő dolga volt, hogy betartassa a
többiekkel. Haltnak, mint a többi Vadonjárónak, kutya kötelessége volt
neki engedelmeskedni.
− Nincs szüksége rám! Csak üldözöm az ál-Foldarokat
királyságszerte, ahelyett, hogy Will nyomába erednék!
− A király szerint elsődleges fontosságú Foldar kézre kerítése −
emlékeztette Crowley. − Előbb vagy utóbb az igazit is elfogjuk, ne féljen!
Halt csak legyintett.
− Az istenért! Rajtam kívül még negyvenkilenc Vadonjárója van,
akire rábízhatja a dolgot! Ennyi csak elég?!
− A maradék negyvenkilencre Duncan királynak van szüksége.
Ahogy önre is. Bízik önben, és számít magára. Maga a legjobb.
− Én már megtettem a dolgom − felelte Halt csöndesen. Crowley
tudta, mennyire nehezére esett Haltnak ilyeneket mondani. Azzal is
tisztában volt, hogy részéről a legjobb válasz a hallgatás lenne − hallgatás,
ami azt sugallná Haltnak, amit nem akar hallani.
− A királyságnak szüksége van arra a fiúra − szólalt meg Halt egy
kicsivel több magabiztossággal a hangjában.
− A fiú Vadonjáró − mondta Crowley hidegen.
− Egy tanítvány − javította ki Halt. Crowley felpattant, a mozdulat
erejétől még a széke is eldőlt.
− A Vadonjáró tanítványokra is ugyanazok a szabályok vonatkoznak,
mint a Vadonjárókra. Mindig is azok vonatkoztak, Halt. Minden Vadonjáró
számára ez a fő szabály: a királyság mindenekelőtt. Erre esküdtünk fel.
Maga is elfogadta, én is elfogadtam, és Will is.
Feszült csönd állt be a két férfi között, amit még szomorúbbá tett a
tény, hogy hosszú évek óta barátok és bajtársak voltak. Crowley-nak rá
kellett döbbennie, hogy Halt a legközelebbi barátja. Most pedig itt állnak,
és keserű szavakkal vagdalkoznak. Felállította az eldőlt széket, és
nyugtatóan Halt felé intett:
− Nézze − kezdte most már lágyabb hangnemben –, nem kérek
többet, mint hogy segítsen nekem elkapni Foldart. Két hónap, legrosszabb
esetben három, és mehet Will után. Elengedem.
Halt már azelőtt rázta ősz fejét, mielőtt a kapitány befejezte volna.
− Két hónap nagy idő. Ennyi idő alatt meghalhat, vagy eladhatják
rabszolgának, és soha többé nem találom meg. Most kell elindulnom, amíg
forró a nyom. Megígértem neki − tette hozzá szomorú hangon.
− Nem − mondta Crowley végérvényesen. Halt kihúzta magát:
− Akkor elmegyek a királyhoz.
Crowley az asztalára meredt.
− A király nem akarja magát látni − mondta egyszerűen. Felnézett,
így Halt szeméből kiolvashatta a meglepetést, mert úgy érezte, elárulták.
− Nem akar fogadni? Visszautasít? − Halt húsz éve a király egyik
legközelebbi bizalmasa volt. Ez azt jelentette, hogy a királyi palota
termeibe bármikor engedély nélkül beléphetett.
− Tudja, mit akar kérni, Halt. Nem akarja visszautasítani, ezért
inkább nem is fogadja.
Halt szeméből eltűnt a meglepődés. A csalódást felváltotta a düh. A
keserű düh.
− Akkor teszek róla, hogy meggondolja magát − mondta halkan.
A farkasfő hajó megfordult, és elérte a biztonságot jelentő öblöt, ahova a
nagy hullámok már nem érhettek el. A kis, természetes menedéket
megvédték a magasra nyúló sziklák, amik felfogták a szél és a hullámok
erejét. A víz tükrén csak az a V alakú nyom látszódott, amit a hajó orra
vágott.
− Ez Skandia? − kérdezte Evelin.
Will vállat vont. Csalódást jelentett neki a part, ahol csak kis
kunyhók látszódtak, és városnak nyomát sem látta. Sem embereknek.
− Nem túl nagy, ami azt illeti − mondta.
Svengal, aki egy kötelet tekert fel, csak nevetett tudatlanságán.
− Ez nem Skandia. Még alig vagyunk félúton. Ez Skorghijl.
Mivel látta, hogy még ez sem mond nekik semmit, folytatta:
− Nem mehetünk egyenesen Skandiába. A vihar a Keskeny-tengeren
feltartott bennünket. Kezdetét vette a Bolond Szelek időszaka. Amíg
kitombolják magukat, itt kell meghúznunk magunkat. Erre szolgálnak a
kunyhók.
Will kételkedve nézett az ütött-kopott kalyibákra. Zordaknak
látszódtak, és kényelmetleneknek.
− Milyen sokáig kell itt időznünk?
− Talán hat hétig, de lehet, hogy két hónapig − vonta meg a vállát a
férfi. − Ki tudja? − vállára akasztotta a feltekert kötelet, és elindult a
dolgára. A két ifjú ott maradt, és tovább szemlélte a partot. Skorghijl kihalt
volt és barátságtalan. Puszta sziklák, meredek gránitfalak, és egy kis part,
ahová a nap sütött, és ahol a sótól fehér faházak álltak. Fát vagy másféle
zöldet nem lehetett látni. A kövek szélei fehérek voltak a hótól és a jégtől.
Szikla és agyagpala fekete és szürke egyvelege. Mintha a skandok imádott
istenei minden színt megtagadtak volna ettől a sziklás, apró világtól.
Mivel az evezősöknek nem kellett többet a hátulról jövő hullámokkal
bajlódniuk, önkéntelenül lassabb tempót diktáltak maguknak. A hajó szelte
a vizet az egyetlen kikötő felé. Erak a kormány mellett gondoskodott róla,
hogy a hajó a part irányába fusson. Végre a hajó alja a kavicsokra futott, és
sok nap után először megálltak.
A sok hányódás után Will és Evelin alatt rogyadoztak lábaik.
A hajón tompa koppanások hallatszottak. Fa ütődött a fához, ahogy
sorra bevonták az evezőket, és a helyükre rakták. Erak bőrszíjjal
megkötözte a kormányt, hogy a kormánylapátot ne lökdösse ide-oda a víz.
A két rabra pillantott.
− Szálljatok partra nyugodtan! − mondta nekik. Nem volt rá szükség,
hogy bezárják vagy őrizzék őket. Skorghijl sziget volt, még a legszélesebb
pontján sem több két kilométernél. A kis, természetes kikötőt leszámítva,
mely a skandok menedéke volt a Bolond Szelek ideje alatt, Skorghijl
partját meredek, tengerbe futó sziklák alkották.
Will és Evelin a hajó orrába mentek. Elhaladtak a skandok mellett,
akik a hajó biztonságos belsejéből vizes- és söröshordókat, valamint
szárított ételeket hordtak fel. Will átmászott a hajó oldalán, lógott rajta egy
darabig, aztán elengedte magát. Mivel az orr felemelkedett, amikor partra
futottak, magasról kellett leugrania, ráadásul kövekre esett. Megfordult,
hogy elkapja Evelint, de a lány már földet is ért.
Bizonytalanul álltak.
− Te magasságos! − dadogta Evelin, mert lába alatt táncolni kezdett a
talaj. A lány megingott, aztán fél térdre rogyott.
Will sem volt jobb állapotban. Hiába szűnt meg a hajó folyamatos
ingása, lába alatt a száraz talaj ugyanúgy ingott és rengett, mintha még
mindig vízen lennének. Egyik kezével megkapaszkodott a hajó oldalában.
− Ez meg mi? − kérdezte a lánytól. Lenézett a földre, és azt várta,
hogy lába alatt hegyek és dombok kezdenek nőni, de a talaj sima volt és
mozdulatlan. A rosszullét első jeleit érezte gyomorszája tájékán.
− Vigyázat odalent! − harsogta fentről egy hang, mire egy nagy darab
szárított marhahús landolt mellettük a kavicson. Will felnézett, és még
mindig bizonytalanul imbolyogva a legénység egyik tagját látta, ahogy rá
vigyorog.
− Na, mi van! Csak nem rátok tört a földi betegség? Nyugi, néhány
óra, és rendbe jöttök − mondta nekik, és hangjában némi együttérzés
bujkált.
Will előtt forgott a világ. Evelinnek sikerült felállnia, még most is
szédült, de legalább nem gyötörte hányinger, mint Willt. Megfogta a fiú
karját.
− Gyere! A kunyhók előtt padokat látok! Jobb lesz, ha leülünk.
Átimbolyogtak az agyagpalán, mint a részegek, hogy elérjék a
kunyhók előtt álló padokat és asztalokat.
Will hálásan roskadt az egyikre. Karjával térdére könyökölt, és
kezével a fejét fogta. A fiú felnyögött, ahogy újabb hányinger tört rá.
Evelin, aki szintén nem érezte túl jól magát, megfogta Will vállát.
− Ezt meg mi okozza? − kérdezte elvékonyodott hangon a lány.
− Előfordul, ha az ember jó pár napig nem lép szárazföldre − mondta
Erak, a jarl, aki a vállán batyuban hozott élelmiszert halk nyögés
kíséretében az egyik kunyhó elé dobta.
− Valamilyen ok miatt a lábaitok még azt hiszik, hogy a hajón
vagytok. Senki sem tudja, miért. Néhány óra, és elmúlik.
− Szerintem már soha az életben nem leszek többé jól − panaszkodott
Will.
Erak egy fekete körre mutatott, aminek szélei kövekkel voltak
kirakva.
− Gyújts tüzet! − mondta nyersen. − Ha eszel valami meleget, jobban
leszel.
Will újra felnyögött az evés említésére. De azért felállt, és
imbolyogva elvette Eraktól a kovakövet. Evelinnel együtt a tűzrakó
helyhez léptek. Napszárította, sós uszadék fákat láttak, amiket valaki
halomba rakott. Némelyik elég száraz volt ahhoz, hogy kézzel is
elpattinthassák. Will elkezdte a felaprított fákat gúla alakba rakni a tűzrakó
hely közepén. Evelin eközben száraz moszatot gyűjtött gyújtósnak. Öt perc
múlva már apró, de annál vidámabb lángocska ugrálta körül a nagyobb
fadarabokat, és a tűz hamarosan égni kezdett.
− Mint a régi szép időkben − suttogta Evelin, és kis mosoly jelent
meg az ajkán. Will gyorsan felé fordult, és visszamosolygott. Nem tudta
nem látni maga előtt Morgarath hídját, ahogy kátrányos kötelekkel
meggyújtott, gyantás fenyődeszkákból rakott máglyáiknak köszönhetően a
mélybe omlik. Nagyot sóhajtott. Ha újra élhetne, akkor sem csinálná
másképpen. Csak Evelint sajnálta. Azt kívánta, bárcsak a lány megúszta
volna a rabságot.
De tudta, hogy bár ilyesmiket kíván, sötét, bánatos életében a lány
képviselte az egyetlen fénysugarat, és ha nem lenne vele, akkor minden
boldogság és normalitás kiveszne napjaiból.
Zavart érzett. Nagyon meglepődött, amikor rádöbbent, hogy a lány
nélkül szinte nem is érné meg életben maradnia. Megérintette Evelin kezét,
és most ő mosolygott a lányra.
− Ha tehetnéd, akkor újra megtennéd? Tudod, a híd meg minden… −
kérdezte.
A lány nem mosolygott vissza rá. Komolyan elgondolkozott.
− Persze. És te?
A fiú bólintott. Aztán nagyot sóhajtott, mert eszébe jutott, mitől
szakították el őket.
Erak titokban kileste az ifjakat. Bólintott magában. Jó, hogy itt
vannak egymásnak. Legalább barátra találtak a másikban. Ha
Hallasholmba érnek, a Ragnak udvarába, az élet éppen elég nehéz lesz
nekik. Eladják őket rabszolgának, és attól kezdve megállás nélkül
robotolhatnak. Fogcsikorgatóan nehéz fizikai munka napról napra,
hónapról hónapra és évről évre. Annak, aki ilyen életet él, szüksége van
egy barátra.
Túlzás lenne azt állítani, hogy Erak megkedvelte őket, de az biztos,
hogy elnyerték tiszteletét. A skandok harcos nép volt, és náluk senki nem
tisztelte jobban a harc során mutatott bátorságot és hősiességet. És nem
csak Will, de Evelin is tanúbizonyságot tett bátorságáról, amikor felégették
Morgarath hídját. A fiú kész mesterlövész, gondolta Erak. Úgy döntötte el
a wargalokat azzal a kis nyíllal, mintha csak kuglibábok lennének. Erak
nem látott még nála gyorsabban lövő és pontosabban célzó embert. Úgy
látszik, jó kiképzést kapnak a Vadonjárók, találgatta.
A lány sem volt kevésbé bátor teremtés. Bátran cselekedett, amikor
megvárta, hogy lángra kap-e a máglya. És akkor is, amikor Willt az egyik
skand fejen dobta egy szikladarabbal, és ő fel akarta kapni a fiú íját, hogy
lelője ellenségeit.
Nehéz volt nem sajnálni őket. Mindketten olyan fiatalok voltak még,
milyen fényes jövő várt volna rájuk! Amíg nem érnek Hallasholmba,
megpróbálja olyan könnyűvé tenni az életüket, amennyire csak lehet,
döntötte el Erak. Aztán dühösen felmordult, hogy lerázza magáról a
szentimentális hangulatot:
− Elég ebből a vénasszonyos érzelgősségből! − motyogta magának.
Észrevette, hogy az egyik evezős megpróbál ellopni az élelmiszeres
zsákból egy tekintélyes nagyságú sertésszeletet. Mögé lopakodott, és
alaposan hátsón rúgta. A férfi a levegőbe emelkedett a rúgás erejétől.
− Levágom azt a tolvaj kezed − morogta a jarl. Aztán lehajolt, hogy
ne verje be a fejét az ajtófélfába, és bebújt az egyik sötét, füstszagú
kunyhóba, hogy elfoglalja a legjobb fekvőhelyet.
A fogadó kis koszfészek volt; az alacsony mennyezet alatt vágni lehetett a
füstöt. Egyetlen előnye volt: közel volt a folyóhoz, ahol árukkal teli nagy
hajók horgonyoztak. Innen indultak a fővárosba. Az üzlet meglehetősen jól
ment.
De nem azon a napon. A vendégkör hirtelen megfogyatkozásának
oka egy foltos és sima asztal mellett, a kandalló közelében üldögélt. A
fogadósra meredt, tekintete szikrákat szórt az összehúzott szemöldök alatt.
Mikor az asztalra csapta üres korsóját, csak úgy zengett a nyers
fenyődeszka.
− Üres, nem látod?! − hangjában csak egy árnyalatnyi kótyagosság
emlékeztette a fogadóst arra, hogy nyolcadszor vagy kilencedszer tölteti
meg korsóját vendége azzal az olcsó, ám annál tüzesebb borpárlattal, ami
az efféle part menti fogadók kedvenc italfélesége volt. Az üzlet, az üzlet,
gondolta a fogadós, bár vendégén látta, hogy keresi a bajt, és nem bánta
volna, ha azt máshol találja meg, nem az ő italmérésében.
A kocsmatöltelékek, akik törzsvendégei voltak, rendelkeztek valami
természetfölötti képességgel, ami megsúgta nekik, ha baj készülődik, és
még időben elpárologtak az ivóból, amikor meglátták, hogy az alacsony
férfi megérkezik, és elkezdi dönteni magába az italokat.
A kocsmában csak hat vendég maradt rajta kívül. Az egyik egy
nagydarab rakodómunkás volt, aki kötekedni akart a kisebb emberrel.
Hiába volt alacsony, és hiába volt részeg, a bal oldalán lógó dupla-tőr tok
és szürke-zöld köpönyege elárulták róla, hogy Vadonjáró. A Vadonjárókkal
pedig nem szerencsés dolog ujjat húzni, ezt mindenki tudja, akibe egy
csöppnyi értelem szorult.
A rakodómunkás fájdalmas lecke árán tanulta meg ezt. A harc nem
tartott sokáig, a nagydarab fickó eszméletét vesztve terült el a földön.
Társai sietősen távoztak, hogy egy barátságosabb légkörű, biztonságosabb
helyet keressenek. A Vadonjáró intett a csaposnak, hogy megint üres a
kupája. A csapos átlépett a fekvő rakodómunkáson, megtöltötte a kupát, és
sietve visszavonult a söntés viszonylagos biztonságába.
Az igazi haddelhadd csak ezután kezdődött.
− Arra kellett rádöbbennem − kezdte a Vadonjáró, azon emberek
beszédmódján, akik tudják magukról, hogy többet ittak a kelleténél, és
igyekeznek, hogy ez minél kevésbé érződjék meg szavaikon −, hogy a mi
jó királyunk, országunk ura, semmi más, csak egy gyáva féreg.
A hely légköre eddig sem volt meghittnek nevezhető, de e szavakra
egyenesen megfagyott a levegő. A vendégek maradéka az alacsony férfira
nézett, aki körbejáratta tekintetét a kocsmán. Ajkán, ami alig látszott ki
őszes szakállából, rosszkedvű mosoly játszott.
− Egy féreg, egy futóbolond, közönséges gyáva alak − taglalta tisztán
és érthetően.
Senki sem mozdult. Veszélyes beszéd volt ez. Ha egy polgár gyalázta
és becsmérelte volna királyát nyilvánosan, súlyos bűnt követett volna el
vele. De ha egy Vadonjáró tette mindezt, a király különleges egységének
felesküdött tagjaként, az felért egy felségárulással. A vendégek idegesen
pislogtak egymásra, és semmit sem szerettek volna jobban, mint kívül
lenni a kocsma ajtaján. De a Vadonjáró nyugodt pillantása azt üzente nekik,
hogy még maradniuk kell. Észrevették a Vadonjáró íját, ami mögötte állt, a
falnak döntve. Látták, hogy az íj fel van ajzva, és azt is, hogy a tegez
nyílvesszőkkel van teli. Kétség sem fért hozzá, hogy az első embert, aki
megpróbálna kilépni az ajtón, egy nyílvessző követné. Egy Vadonjáró nem
téveszt célt, még akkor sem, ha kapatos.
Bent maradni, és azt hallgatni, hogy a Vadonjáró a királyt becsmérli
és szidja, szintén veszélyes volt. Hallgatásuk egyetértést is jelenthet, ha
valaki tudomást szerez róla, mi történik.
− Biztos forrásból tudom − folytatta a Vadonjáró, majdnem kedélyes
társalgási hangon −, hogy a jó Duncan király nem a trón törvényes
birtokosa. Az egyik pletyka szerint egy részeges illemhely takarító fia. Egy
másik pletyka szerint az apja egy vándor hasi-hasi táncosnővel nemzette.
Választhatnak. De egyik sem túl előkelő származás, különösen nem egy
királyi trónhoz, ugye?
Az egyik vendég száját aggódó sóhaj hagyta el. A helyzet egyre
veszélyesebb lett.
A csapos a söntés mögött idegesen toporgott. Mozgást vett észre a
hátsó teremben, és félrehajolt, hogy jobban beláthasson. Felesége, aki egy
tálcán friss pitéket hozott a fogadóba, megtorpant, amikor meghallotta a
Vadonjáró utolsó állítását. Falfehér arccal megállt, tekintete találkozott a
férjéjével, szemében kimondatlan kérdés tükröződött.
A fogadós a Vadonjáróra pillantott, de a Vadonjáró pillantása most
egy fuvarosra esett, aki megpróbálta minél jobban összehúzni magát a
kocsma túlsó végében.
− Talán nem ért egyet, uram? Maga, abban a sárga kabátban, amiről
leolvasható a tegnapi reggelije… nem ért egyet azzal, hogy egy ilyen
ember nem alkalmas rá, hogy ennek a kies vidéknek a királya legyen? −
kérdezte a Vadonjáró. A fuvaros csak makogott, és székében fészkelődött,
nem mert a férfi szemébe nézni.
A fogadós fejét alig észrevehetően a kocsma hátsó kijárata felé
döntötte. A felesége először az ajtóra nézett, aztán újra a férjére. Látszott
rajta, hogy nem érti.
− Az őrséget! − tátogta a férje, és az asszony végre tudta, mit kell
cselekednie. Halkan lépkedve, továbbra is a Vadonjáró látóterén kívül
maradva, átment a hátsó szobán, és kilépett az ajtón. Olyan csöndesen
húzta be maga mögött, amennyire csak tudta.
De hiába volt óvatos, mert a zár halkan kattant egyet, amikor
visszaugrott a helyére. A Vadonjáró gyanakodva és kérdőn körbenézett:
− Mi volt ez? − kérdezte. A fogadós csak vállat vont, és izzadó
tenyerét foltos kötényébe törölgette. Meg sem próbált megszólalni. Tudta,
hogy szája szárazabb annál, hogy szavakat ejtsen ki rajta.
A Vadonjáró szemében helyeslés csillant. A fogadós azt hitte, rosszul
lát.
Ahogy az idő telt, úgy szapulta és szidta a Vadonjáró egyre
hevesebben és dühösebben a királyt. A fogadós nyelt egy nagyot. Felesége
jó tíz perce ment el. Ennyi idő alatt legalább egy őrrel találkoznia kellett.
Igazán ideérhetnének már, hogy ezt a felségsértő, veszélyes alakot
kidobják innen, és belé fojtsák a gyalázkodást!
Mire mindez végigfutott a fején, az ajtó kicsapódott, és a
félhomályos terembe egy káplár vezetésével öt őr vonult be.
Mindegyiküknél egy hosszú és egy rövid kard volt, öveikről nehéz fejű
buzogányok lógtak, a hátukat kerek pajzs csapkodta.
A káplár végignézett a termen, az emberei szétnyíltak mögötte.
Szeme összeszűkült, amikor észrevette az asztalra hajló alakot.
− Mi folyik itt, ha szabad kérdeznem?! − ripakodott rá, de a
Vadonjáró csak mosolygott. De csak a szájával, a szeme komoly maradt,
vette észre a fogadós.
− Politikáról diskuráltunk − mondta gúnyosan.
− Én nem így hallottam − szorította össze a száját a káplár. − Úgy
tudom, hogy felségárulás esete forog fent.
„Óóó” − lepődött meg a Vadonjáró, és szemöldökét tettetett
csodálkozással felvonta.
− Felségárulás? − ismételte, aztán kíváncsian körbenézett a
teremben. − Valakinek eljárt a szája? Van itt egy kismadár, aki szeret
énekelni, és akinek a nyelvét… ki kell vágni?
Olyan gyorsan történt, hogy a fogadósnak alig maradt ideje arra,
hogy a pult mögé vesse magát. Amikor az utolsó szavaknál tartott, a
Vadonjáró valahogy a kezébe kapta az íját, kihúzta, és már lőtt is. A
nyílvessző becsapódott a falba, ott, ahol a kocsmáros egy másodperccel
ezelőtt állt. Mélyen a faburkolatba fúródott, és a becsapódás erejétől még
mindig remegett.
− Na, ebből elég… − kezdte a káplár, és előrelépett. Alig akart hinni
a szemének, amikor észrevette, hogy a Vadonjáró íjának idegén újabb
nyílvessző pihen. A tompán derengő rézhegy a káplár homloka felé
mutatott. Az íj kilövésre készen, a húr kifeszítve. A káplár megtorpant a
halálos fenyegetés láttán.
− Tegye le… − mondta, de már egyáltalán nem parancsolóan, szinte
csak kérve. Egészen más dolog volt megrendszabályozni egy Vadonjárót,
mint a parti részegesek és csibészek körmére koppintani. A Vadonjárók
képzett harcosok voltak, akiknek a gyilkolás a kisujjukban volt. Még egy
lovag is kétszer meggondolná, hogy szembeszálljon-e velük, nemhogy az
őrség egyszerű káplárja.
De a káplár nem volt gyáva alak, és tudta, mi a kötelessége.
Nagyokat nyelt, aztán lassan, nagyon lassan a Vadonjáró felé emelte a
kezét.
− Tegye… le… a… fegyvert… − ismételte. Nem kapott választ. A
nyílvessző továbbra is a homlokára célzott, a szeme közé. Bizonytalanul
előrelépett.
− Ne!
A szó, amit a Vadonjáró kimondott, egyszerű volt, és félreérthetetlen.
A káplár hallotta saját szívének vad, üstdobot megszégyenítő dobogását.
Azon tűnődött, vajon a többiek is hallják-e. Mély levegőt vett. Felesküdött
rá, hogy megvédi a királyt. Nem volt lovag, sem nemes ember, csak egy
egyszerű fickó. De az eskü legalább annyit jelentett számára, mint a nemes
tiszteknek. Eddig annak a könnyen szerzett tiszteletnek örvendhetett, amit
a részegesek és a zsebtolvajok megregulázásával vívott ki magának. Most
egy kicsit nehezebb dolga volt. Pontosabban sokkal nehezebb. Eljött az
idő, hogy a tiszteletet, amit az évek során kivívott magának, valóban
kiérdemelje.
Még egy lépést tett előre.
Az íj húrja megpendült, hangja szinte fülsiketítően hangosnak tűnt a
feszült légkörű, néma teremben. A káplár arca megrándult, majd
hátraugrott, így várta a sajgó fájdalmat, aztán a biztos halál sötét éjszakáját.
Eltartott egy ideig, mire megértette, mi történt: az íj idege elpattant.
A Vadonjáró meglepetten nézett a kezében tartott, haszontalan
fegyverre. Öt teljes másodpercig mindenki döbbenten állt. Aztán a káplár
és az emberei rövid, nehéz bunkósbotjaikat meglengetve előreugrottak, és
körbevették a szürke-zöld köpönyeges figurát.
Miközben a Vadonjáró elterült a rá záporozó ütések alatt, senki nem
vette észre, hogy eldobja azt a kis pengét, amivel elvágta az íja idegét. A
csapos csak csodálkozott, hogy az az ember, aki az előbb egy nálánál
kétszer nagyobb rakodómunkást egy pillanat alatt leterített, most hogy
lehet ilyen lassú és sebezhető.
Will csak futott Skorghijl szeles és kihalt partján.
Az ötödik kört futotta a köves parton. Most a meredek sziklák felé
fordult, amik a kis kikötő fölé magasodtak. Lábai fájtak az erőfeszítéstől,
ahogy felkapaszkodott. Combizmai és vádlijai ellenkeztek. A farkasfő
hajón eltöltött időszak, amit jobbára végigkuporgott, meglátszott fizikai
állapotán. Elhatározta, hogy eltunyult izmait és testét újra abba a formába
hozza, amit Halt is megkövetelt volna tőle.
Igaz, hogy a tőrdobálást vagy a célba lövést nem gyakorolhatta, de
legalább testét szerette volna olyan állapotban tudni, hogy könnyedén
megszökhessen, ha eljön az alkalom.
És Will biztos volt benne, hogy az alkalom eljön.
Elindult felfelé a meredek lejtőn. Lába csúszkált a kavicsokon. Minél
magasabban járt, a szél annál jobban szaggatta ruháját, míg végül elérte a
szirtet. Ott aztán megismerhette, milyenek is a Bolond Szelek, ahogy a
skandok hívták őket. A sziget északi felén a szél a kopár, fekete szikláknak
vagdosta a hullámokat, amik magasra csaptak a levegőben. A háta mögötti
kikötő vize csendesnek volt mondható, megvédték a szélrohamoktól az
öblöt patkó alakban körülölelő sziklák.
Mint mindig, amikor ilyen magasra ért, végignézett az óceánon, és
hajót keresett rajta. De mint máskor is, hajó helyett csak habzó tarajú
hullámokat látott.
Újra a kikötő felé fordult. Innen nézve a két nagy kunyhó
nevetségesen kicsinek látszott. Az egyik kunyhó a skandok hálóhelyéül
szolgált, a másik az étkező szerepét töltötte be. Idejük nagy részét itt
töltötték veszekedve, italozva és szerencsejátékozva. A hálóhely hosszabb
fala mentén egy kis fészer állt, amit Erak Will és Evelin hálóhelyéül jelölt
ki. A fészer kicsi volt, de legalább nem kellett egy levegőt szívniuk a
skandokkal. Will még egy régi pokrócot is felakasztott, ami
térelválasztóként szolgált, így Evelinnek volt mi mögé elbújnia, ha
magányra vágyott.
Evelin a kunyhó előtt ült. Még ebből a távolságból is látszott, milyen
szomorúan gubbaszt. Will néhány nappal ezelőtt felajánlotta neki, hogy
sportoljanak együtt. De a lány elutasította a felajánlást. Will úgy látta,
megadta magát a sorsának. Evelin egyre jobban maga alatt volt, gyakran
összeszólalkoztak, amikor Will megpróbálta jobb kedvre hangolni, és a
szökésről akart neki beszélni − mert Willnek már voltak tervei ezzel
kapcsolatosan.
Will egyrészt nem értette a lány viselkedését, másrészt sértette a
dolog. Ez az Evelin nem hasonlított a hídnál megismert barátra − a bátor,
eltökélt társra, aki úgy rohant át a keskeny pallón, hogy neki segítsen, hogy
közben nem gondolt saját biztonságára. Sőt, még a skandokkal is szembe
akart szállni, amikor azok közel értek.
Az új Evelin lehangolt volt. Negatív kisugárzása meglepte. Nem hitte
volna, hogy azok közé tartozik, akik feladják, amint a dolgok rosszra
fordulnak.
Talán ilyenek a lányok, gondolta, de ezt a magyarázatot nem fogadta
el. Érezte, hogy valami más áll a háttérben. Valami, amiről a lány nem
beszél. Megrázta magát, aztán elindult lefelé a sziklán.
Lefelé futni csak egy kicsivel volt könnyebb, mint felfelé. Az
alattomosan csúszós talajon egyre gyorsabban kellett szaladnia, ha meg
akarta őrizni az egyensúlyát, ráadásul futás közben kisebb
földcsuszamlásokat idézett elő. Amíg a felfelé futás a combizmokat
kínozta, addig a lefelé futás a sarkat és a vádlit. Lihegve érkezett a szikla
tövébe, ahol aztán a földre vetette magát, és gyors fekvő támaszokba
kezdett.
Egy idő után a vállizmai égni kezdtek, de tovább folytatta, egészen
addig, amíg már nem is érezte a fájdalmat, csak ömlött a szemébe az
izzadság, és végül holtfáradtan a kavicsokra zuhant. Karjai nem tudták
többé felemelni a súlyát. Arcát a köveknek tapasztva zihált.
Miközben a fekvőtámaszokat csinálta, nem hallotta meg, hogy
Evelin odamegy hozzá, ezért most meglepte a hangja.
− Will, ez csak időpazarlás.
Evelin hangjában nyoma sem volt az utóbbi napokban őt jellemző
ingerlékenységnek. Inkább valamiféle békülékenység hallatszott ki belőle.
A fiú egy hangos nyögéssel felnyomta magát a paláról, aztán felült, és
leporolta magáról a nedves homokot.
A lányra mosolygott. Evelin viszonozta mosolyát, aztán leült mellé a
parton.
− Időpazarlás? − kérdezte Will. A lány erőtlen mozdulattal a talajra
mutatott, ahol a fiú a fekvőtámaszokat csinálta, aztán a sziklákra, amiket
megmászott.
− Ez a futkosás, meg az edzés. Meg a szökést illető terveid.
Will homlokán apró ráncok jelentek meg. Nem akart vele összekapni,
ezért vigyázott, hogy szavaira ne reagáljon túl hevesen. Megpróbált
higgadt és logikus maradni.
− Az az idő, amit arra fordítasz, hogy formában tartsd magad, nem
lehet elfecsérelt idő.
A lány bólintott. Ezt a nézőpontot elfogadta.
− Az nem. De a szökés? Innen? Mennyi esélyünk lehet?
Will tudta, hogy most óvatosnak kell lennie. Ha úgy tűnik, ki akarja
oktatni, a lány újból visszahúzódik a csigaházába. Will azzal is tisztában
volt, milyen fontos, hogy az ilyen helyzetekben, mint ez, a remény tovább
éljen. Ezt akarta elhitetni a lánnyal.
− Be kell vallanom, hogy nem sok − mondta. − De sohasem
tudhatod, mit hoz a holnap. Az egyetlen fontos dolog, hogy bizakodjunk.
Nem adhatjuk fel! Halt ezt tanította nekem. Ne add fel, mert ha a lehetőség
elérkezik, meg kell ragadnod. Ne add fel, Evelin, kérlek!
A lány a fejét rázta, de mozdulatában nem volt semmi ellenséges.
− Te nem értesz engem, Will. Én nem adtam fel. Csak annyit
mondtam, hogy időpocsékolás, mert nem szükségszerű. Nem kell
megszöknünk. Más kiút is van.
Will látványosan körbefordult, mintha a lány által emlegetett utat
keresné.
− Igen? És ha szabad kérdeznem, mi lenne az?
− Kifizethetik utánunk a váltságdíjat − mondta Evelin. Will
harsányan felnevetett. Cseppet sem gunyorosan, csak úgy, mint aki
nagyszerűen szórakozik a másik határtalan naivitásán.
− Na, és ki fizetné meg utánunk az összeget? Egy Vadonjáró-
tanoncért és egy szolgálólányért?! Halt bizonyosan megtenné, de neki meg
nincs annyi pénze. Ki fizetne súlyos összegeket utánunk?
A lány elgondolkozott, aztán döntésre jutott.
− A király − mondta egyszerűen. Will úgy nézett rá, mint aki
megőrült. Egy másodpercig valóban aggódni kezdett Evelin miatt. Talán
megőrült volna? Az utóbbi időben nem sok kapcsolatot tartott a valósággal.
− A király?! − ismételte meg. − Ugyan miért érdekelnénk mi a királyt
a legkevésbé is?
− Mert a lánya vagyok.
Will arcáról eltűnt a mosoly. A lányra bámult, nem volt benne biztos,
hogy jól hallotta-e. Aztán eszébe jutott Gilan. A fiatal Vadonjáró
Keltikában arra figyelmeztette, hogy Evelin valószínűleg elhallgat valamit.
− Te a… − kezdte, de nem tudta befejezni. Az egész olyan
hihetetlennek tűnt.
− A lánya vagyok. Sajnálom, Will. Már előbb el kellett volna
mondanom. Álnéven utaztam Keltikában, amikor rám találtál −
magyarázkodott. − Második természetemmé vált, hogy az emberek elől
eltitkoljam az igazi nevemet. Miután Gilan elment, megfordult a fejemben,
hogy elmondom neked az igazat, de attól féltem, ha megtudod, azonnal
vissza akarsz vinni apámhoz.
Will a fejét rázta. Megpróbálta felfogni, amit hall. Körbenézett a kis,
sziklás öbölparton.
− Miért?! Az olyan szörnyű lett volna? − kérdezte egy kis
keserűséggel a hangjában. A lány szomorúan rámosolygott.
− Gondolj bele, Will! Ha megtudod, hogy ki vagyok, akkor soha nem
indulunk el a Wargalok után, és nem találjuk meg a hidat.
− És akkor rabok sem lennénk − tette hozzá Will, de Evelin megint
csak a fejét csóválta.
− Akkor a Wargalok győztek volna − mondta egyszerűen.
A fiú a lány szemébe nézett, és rájött, hogy igaza van.
 Hallgattak egy darabig. Will szólalt meg először.
− Akkor a te neved… − de nem fejezte be a mondatot.
− Kasszandra. Kasszandra hercegnő. − Aztán szomorú mosollyal
hozzátette: − Bocsásd meg, ha az utóbbi napokban túlságosan hercegnősen
viselkedtem. Rosszul éreztem magam, mert hazudtam neked. Igazán nem
akartalak megbántani.
− Ugyan, semmiség − mondta Will elmélázva, mert még most sem
tért magához a hírtől. Aztán valami eszébe jutott.
− Mikor akarod elmondani Eraknak?
− Nem hinném, hogy elárulom neki. Ezeket a dolgokat legjobb
szigorúan bizalmasan kezelni. Elvégre Erak és az emberei alig jobbak a
kalózoknál. Nem tudom, hogyan reagálnának. Azt hiszem, jobb, ha
megmaradok Evelinnek, amíg el nem érjük Skandiát. Aztán valahogy
megpróbálok eljutni az uralkodójukhoz − mi is a neve?
− Ragnak − mondta Will, agyában forogtak a fogaskerekek. −
Oberjarl Ragnak.
Persze hogy igaza volt. Mint Kasszandra, Araluen hercegnője, nem
kis vagyont ér majd az Oberjarlnak. És mivel a skandok voltaképpen
kereskedők, bizonyosan elfogadják érte a váltságdíjat.
Will ügye egészen más volt. A lány folytatta:
− Ha elmondom nekik, ki vagyok, elintézem, hogy téged is
kiváltsanak. Apám biztosan beleegyezik majd.
Éppen ez volt az egyik probléma. Ha a lány személyesen beszélhetne
apjával, el tudná érni, hogy őt is kiváltsák. De a dolgot a skandok fogják
intézni. Közlik majd Duncan királlyal, hogy náluk van a lánya, és ha
gondolja, szép summáért kiválthatja. A nemesekért és a hercegnőkért
gyakran kérnek váltságdíjat, különösen háborúk idején. De könnyen
meglehet, hogy a skandok nem engednek el szívesen egy Vadonjárót, még
ha csak tanítvány is, hiszen arra gondolhatnak, hogy a jövőben esetleg
gondot okoz majd nekik.
De volt másik probléma is. Hónapokig tart majd, az év nagy részébe
belekerül, amíg az üzenet célba ér. Duncan válasza hasonlóan hosszú ideig
lesz majd úton. És akkor még csak a tárgyalások kezdeténél tartanak.
Evelint eközben majd ellátják minden földi jóval, és garantálják a
biztonságát, hiszen a lány értékes áru. De ki törődik majd Willel? A fiú
könnyen halott lehet, mire a váltságdíjat kifizetik.
 Evelin láthatóan nem gondolkozott ennyire előre. Folytatta
megkezdett gondolatmenetét.
− Érted már, Will, hogy miért nincs értelme szaladgálásnak, a
sziklamászásnak, meg annak, hogy szökési terveken töröd a fejed?
Egyszerűen szükségtelen. Erak különben is gyanakszik. Nem bolond.
Láttam, ahogy figyel. Nyugi, bízd rám a dolgot! Hazajuttatlak.
Will kinyitotta a száját, hogy elmondja félelmeit. Aztán ugyanabban
a pillanatban be is csukta. Tudta, hogy a lány nem fogadná el a
nézőpontját. Erős akaratú és határozott személyiség − hozzászokott, hogy
azt csinálja, amit akar. Ezzel most már tisztában volt. A lány biztosra vette,
hogy meg tudja szervezni a hazajutásukat, és semmi sem változtathatta
meg elképzelését. Will rámosolygott, és bólintott. De ez csak amolyan
álmosoly volt, egy kicsit saját, őszinte mosolyának gúnyképe.
Will azonban a szíve mélyén tudta, hogy meg fogja találni a saját
útját Araluenbe.
Araluen vára, Duncan király székhelye egyszerre volt szép és tekintélyt
parancsoló.
Az égbe nyújtózó, csúcsos tetejű tornyok és a szédítően magas
támfalak szinte egy élőlény kecsességével rendelkeztek, és elpalástolták,
hogy a vár milyen masszív és erős is valójában. A kétségtelenül gyönyörű,
hatalmas mézszínű kövekből emelt építmény áthatolhatatlan volt.
A magas tornyok könnyedséget, légiességet és kecsességet
kölcsönöztek a várnak. Ugyanakkor megannyi lehetőséget nyújtottak a
bentlakók számára, hogy megvédjék magukat: kinyilazhattak rajtuk,
sziklákat dobálhattak le ablakaikból, vagy forró olajat önthettek a támadó
nyakába, aki elég botor volt ahhoz, hogy meg merje rohamozni a várat.
Az épület középpontja a trónterem volt. Vastag falak, leereszthető
rácsok, felvonóhidak vették körül, amik mind azt szolgálták, hogy az
ostromlók számára nehezen megközelíthető legyen. Mint a várban
általában minden, a trónterem is hatalmas volt. Boltozatos mennyezete a
magasba nyúlt, kövezetét fekete és halvány rózsaszín kockák alkották.
A magas ablakok színezett üvege megkapóan ragyogott az alacsony
szögben sütő téli napfényben. A falakat támasztó oszlopokat úgy tervezték,
hogy elrendezésükkel a könnyedség és tágasság illúzióját keltsék. Duncan
trónja viszonylag egyszerű, tölgyfából készült trón volt, amit felül
tölgylevél faragásokkal díszítettek. A trón uralta az északi falat. A terem
túlsó végében fapadok és asztalok szolgáltak ülőhelyül Duncan kormánya
számára. A kettő közötti széles téren lévő állóhelyeken több száz udvaronc
elférhetett. Ünnepi alkalmakkor megtöltötték az egész termet. Tarka, ékes
ruháikat és címereiket befestette a színezett ablakokon átszűrődő vörös,
kék, arany és narancssárga fény. A páncélok és sisakok szikráztak a
sugarakban.
De a trónteremben aznap alig voltak tucatnyian. Duncan parancsa
szerint csak éppen annyian képviseltették magukat, amennyien az ítélet
meghozatalához szükségesek voltak. A király nem örült az előtte álló
feladatnak. Olyan kevés tanút akart, amilyen keveset csak lehet, mert
sejtette, hogy mit kell majd tennie…
Gondterhelten ült a trónon, és maga elé meredt. Tekintete a terem
túlsó végében magasodó ajtóra szegeződött. Nehéz, leopárd koponyából
faragott széles kardja, Duncan ismertetőjele, most a tokjában lapult, a trón
jobb karfájának támasztva.
Az Illaberekből származó Lord Anthony, aki már tizenöt éve Duncan
kamarása volt, a trón oldalán, néhány lépcsővel lejjebb állt. A királyra
nézett, és megköszörülte torkát, hogy felhívja magára a figyelmet.
Duncan ránézett zöld íriszével, szemöldöke felemelkedett, mint egy
ki nem mondott kérdés, mire a kamarás bólintott.
− Itt az idő, őméltósága − mondta halkan.
Alacsony volt, és túlsúlyos; mi tagadás, Lord Anthony nem volt
katonaalkat. Egyáltalán nem értett a fegyverekhez, izmai petyhüdtek
voltak, edzésnek soha nem tette ki őket. De Lord Anthony értéke nem is
ebben rejlett, ő az ügyintézéshez értett. Hogy a királyság virágzó és
elégedett föld hírében állt, az nem kis mértékben neki is köszönhető volt.
Duncan népszerű király volt, kivételes személyiség. Ami nem azt
jelenti, hogy nem lett volna erőskezű uralkodó, aki nem tartatja be
következetesen a törvényeket − azokat, amiket az ősei állítottak fel, és
tartattak be már csaknem hatszáz éve.
Duncan gondterheltsége nem kis részben éppen ennek volt
köszönhető. Olyan emberen kellett alkalmaznia a törvényt, aki a barátja
volt és hű alattvalója. Azon a férfin, akinek Duncan annyi mindent
köszönhetett − azon a férfin, aki az elmúlt húsz évben kétszer mentette
meg Araluent a bukás sötét rémétől, és attól, hogy egy őrült kezébe
kerüljön.
 Lord Anthony türelmetlenül mocorgott. Duncan észrevette ezt, és
kezével megadóan legyintett.
− Rendben, legyünk túl ezen az ügyön!
Anthony a terem vége felé fordult, pillantását a tanácstagok is
követték. Várakozón az ajtó irányába fordultak. A kamarás felemelte
hivatali jelképét, a hosszú, vasalt végű, ébenfa botot, és kétszer a kőlapnak
ütötte. Az ajtó mögött várakozók is tisztán hallhatták, ahogy vasalt botvég
csengve-bongva a kőnek csapódik.
Egy másodpercnyi szünetet követően az ajtó szárnya hangtalanul
kicsapódott olajozott és tökéletesen illeszkedő forgópántjain. Miután az
ajtó kitárult, egy kis csapat férfi jelent meg a küszöbön, majd ünnepélyes
lassúsággal lépdelni kezdett a trónhoz vezető lépcső aljáig.
Négyen voltak. Hárman közülük a királyi őrség páncélingét,
köpönyegét és sisakját viselték. A negyedik egy alacsony figura volt,
nehezen leírható, zöld foltos és koszosszürke köpönyegben. Fedetlen fővel
érkezett, kócos, rosszul vágott haja őszbe vegyült. Két őr között
masírozott, míg a harmadik férfi hátulról vigyázott rá. Az alacsony figura
arca alvadt vértől volt maszatos, bal arccsontján, közvetlenül a szeme alatt
csúnya sebhely éktelenkedett.
− Halt − kérdezte a király −, jól van?
Halt a szemébe nézett. Duncan mély, palástolhatatlan szomorúságot
fedezett fel benne. De a következő pillanatban már csak erős
határozottságot és némi gúnyt látott a helyén.
− Olyan jól vagyok, ahogy egy kiadós verés után az emberek már
csak lenni szoktak − mondta szárazon. Lord Anthony úgy kiáltott fel, mint
akit darázs csípett meg.
− Fékezze a nyelvét, fogvatartott! − csattant fel.
A káplár Halt mellé lépett, hogy megüsse. De mielőtt felemelt keze
célba érhetett volna, Duncan félig felállt a trónról.
− Eleget kapott már! − recsegett a hangja a majdnem üres teremben.
A káplár kissé szégyenkezve engedte le a kezét. Ez az ügy nem csak neki,
mindenkinek kínos volt. Halt ismert és elismert alakja volt a királyságnak.
Duncan habozott. Tudta, mit kell tennie, de nagyon nem akaródzott
belevágnia.
− Felolvassam a vádpontokat, őméltósága? − kérdezte Lord Anthony,
pedig a királynak kellett volna felkérnie, hogy ezt megtegye. Duncan csak
intett egyet, nem volt sok kedve meghallgatni.
− Igen, olvassa! Ha ennyire ragaszkodik hozzá − mondta, de
nyomban megbánta, amikor észrevette Anthonyn, mennyire megbántotta
ezzel. Hiszen Anthonynak éppen olyan kevés kedve volt ehhez a
feladathoz, mint neki. Duncan bocsánatkérőn vállat vont.
− Bocsásson meg, Lord Anthony! Kérem, olvassa fel a vádpontokat!
Anthony kényelmetlenül megköszörülte a torkát. Zavarta, hogy a
király nem tartja be a formális procedúrát. De még jobban zavarba hozta,
hogy a király bocsánatot kért tőle.
− Halt fogvatartott egy Vadonjáró kegyelmességed csapatából, aki
királyi megbízatást teljesít, és Ezüst Tölgylevelet visel a nyakában. Halt
Vadonjáró nyilvánosan becsmérelte a király személyét, születési jogát és a
király származását.
A tanácstagok felől alig hallható sóhaj hallatszott. Duncan felkapta a
fejét, hogy megnézze, ki volt a tettes. Biztos volt benne, hogy csak Arald
báró lehetett, Rőthegy várának lordja, azon uradalomé, melynek Halt volt a
megbízott Vadonjárója. De az is lehet, hogy Crowley sóhajtott fel, a
Vadonjáró Csapat kapitánya. Ők ketten voltak Halt legrégebbi barátai.
− Őméltósága − próbálkozott Anthony −, királyi kamarásként
szeretném emlékeztetni arra, hogy az efféle gyalázkodások egyet
jelentenek azzal, hogy az elítélt megszegte fogadalmát, melyben hűséget
esküdött, ezért tette felségárulásnak tekinthető.
Duncan fájdalmas arccal nézett a kamarásra. A jog egészen
egyértelműen rendelkezett az efféle viselkedésről. Két lehetséges büntetés
közül lehetett választani.
− De Lord Anthony! Ekkora felhajtást néhány keresetlen szóért?! −
vágott vissza a király.
Anthony komoly gondban volt. Bízott benne, hogy Duncan nem
próbálja meg befolyásolni az ügy lebonyolítása során.
− Méltósága, nem arról a néhány keresetlen szóról van szó. Hanem
arról, hogy nyilvánosan mondta ki őket, és ezzel megszegte fogadalmát. A
törvény elég egyértelműen rendelkezik az ehhez hasonló ügyekben −
nézett Haltra, és széttárta karját, mint aki nem tud mit tenni.
Halt kék foltos arcán halvány mosoly jelent meg.
− És ha erről nem informálja a királyt, ön is megszegi a maga esküjét
− mondta Halt. Lord Anthony most nem intette csendre a foglyot, csak
szomorúan bólintott. Haltnak igaza volt. A Vadonjáró fölöttébb
kényelmetlen helyzetbe hozta mindannyiukat részeges handabandázásával.
Duncan kinyitotta a száját, hogy beszéljen, aztán gyorsan becsukta.
Végül mégiscsak megszólalt:
− Halt, feltételezem, hogy csakis valami félreértésről lehet szó −
adott egérutat a Vadonjárónak, hogy kimagyarázhassa magát. De Halt csak
vállat vont.
− Nem tagadom az ellenem felhozott vádakat, őméltósága − mondta
egyszerűen. − Többen hallották, hogy… kellemetlen dolgokat mondtam
önről.
Ez volt a legnagyobb bökkenő. Halt a becsmérlő szavakat fél tucat
tanú füle hallatára mondta ki. Barátjaként és emberként Duncan
megbocsátott volna neki. De királyként nem tűrhette el, hogy betöltött
tisztségét gyalázzák.
− De Halt… Miért mondta, amit mondott? Miért teszi ezt velünk?
A Vadonjáró megvonta vállát. Szeme elsiklott a királyról. Valamit
motyogott, de olyan halkan, hogy a király nem értette.
− Megismételné? − kérdezte, mert abban reménykedett, hogy Halt
esetére valami enyhítő körülményt talál.
− Túl sok brandyt ittam, őméltósága − mondta Halt valamivel
hangosabban. Aztán mosolyt erőltetett az ajkára: − Sohasem bírtam az
alkoholt. Nem akarja a részegességet is a vádpontokhoz csapni, Lord
Anthony?
Anthony higgadt szabálykövetésére ezzel súlyos csapást mért.
− Kérem, Halt! − kezdett el könyörögni a Vadonjárónak, aki nem
akarta megkönnyebbíteni a dolgukat. Aztán összeszedte magát, és a
királyhoz fordult.
− Ezek a vádak, őméltósága. A vádlott is elismerte őket.
Duncan hosszú másodpercekig szótlanul ült a trónján. Nézte az előtte
álló alacsony férfi dacos arckifejezését, és szeméből próbálta kiolvasni, mi
állhat a háttérben. Tudta, hogy a Vadonjáró dühös rá, amiért nem engedte
tanítványa után. De királyként meg volt győződve arról, hogy Haltnak első
számú kötelessége megoldani a Foldar-problémát. Morgarath tisztje napról
napra fenyegetőbb veszélyt jelentett, és Duncan azt akarta, hogy legjobb
tanácsadói mellette legyenek.
És Halt az egyik legjobb volt.
 Duncan zavarában dobolni kezdett ujjával a karfán. Lehetetlen, hogy
Halt ne értse meg, miről van szó. Amióta ismerik egymást, Halt soha nem
helyezte saját érdekeit a királyság érdekei elé. Most úgy tűnt, hogy
haragból és dühből engedte, hogy az alkohol elködösítse elméjét és
ítélőképességét. Aztán nyilvánosan becsmérelte a királyt, tanúk előtt − úgy,
hogy azt nem lehetett meg nem történtté tenni. Ebben az esetben nem csak
baráti társalgás során kicsúszott szavakról volt szó. Duncan régi társára és
tanácsadójára nézett. Halt a földet bámulta. Ha kegyelemért könyörögne,
vagy a koronáért tett szolgálataira hivatkozva enyhítést kérne… Csak tenne
valamit!
− Halt? − kezdte szinte öntudatlanul. A Vadonjáró a királyra emelte
tekintetét. Duncan apró és kétségbeesett kérdő mozdulatot tett kezével. De
a király Halt kemény tekintetéből azt olvasta ki, hogy nem fog kegyelemért
könyörögni. Nemet intett őszes fejével, mire a király még kétségbeesettebb
lett. Újabb kísérletet tett arra, hogy a közte és Halt között megnyílt
szakadékot áthidalja. Apró, békülékeny mosolyt erőltetett arcára.
− Nem mintha nem érteném meg magát, Halt − kezdte meggyőző
hangon. − A saját lányom is a maga tanoncával van. Azt hiszi, én nem
hagynám itt az egész királyságot, és indulnék el utána, hogy megmentsem?
− Óriási különbség van a kettő között, őméltósága. A király lánya
különleges bánásmódban részesül. Nem úgy, mint egy Vadonjáró. A lánya
értékes túsznak számít.
Duncan hátradőlt a trónon. Halt keserű hangja szinte pofon ütötte. De
a legrosszabb az volt az egészben, hogy igaza volt. Ha a skandok rájönnek,
ki van a kezükben, a lányának nem esik bántódása, amíg meg nem fizeti
érte a váltságdíjat. Szomorúan látta be, hogy a kísérlet, amivel a közöttük
lévő szakadékot akarta áthidalni, csak még mélyebbé tette azt.
A növekvő némaságot Anthony törte meg.
− Addig, amíg a fogoly nem hoz fel a maga számára semmit
mentségül, bűnösnek tekintetik − figyelmeztette Haltot.
A Vadonjáró a királyt nézte, és fejével alig észrevehetően nemet
intett.
Anthony habozott, szétnézett a teremben, hogy az összegyűlt
nemesek és tisztek közül valaki nem kíván-e néhány védő szót mondani
Halt ügyében. Nem csodálkozott rajta, hogy mindenki hallgat. Arald báró
látta, ahogy a köpcös kamarás leereszti vállát, és észrevette Crowley arcán
is a fájdalmat, amikor elfordította fejét, mert inkább nem is akarta látni az
előtte kibontakozó jelenetet.
− A fogoly bűnös, őméltósága − mondta végül Anthony. − Már csak
önnek kell szentesítenie a döntést!
Ez volt a királyi szerepkörnek az a része, amit soha nem lehetett
megszokni. Egyfelől ott volt a számára kijáró csodálat, a felé kinyilvánított
hűség, a hatalom és az ünnepségek garmadája. A luxus, a jó borok és
ételek, a drága ruhák, kitűnő lovak és fegyverek. Másfelől ott volt az a
perc, amikor mindezért fizetnie kellett. Az olyan pillanatok, amikor érvényt
kellett szerezni a jognak. Amikor a hagyományokat meg kellett őrizni.
Amikor tisztségének hatalmát és méltóságát meg kellett védeni, még azon
az áron is, ha ezzel egy értékes barátot kell elpusztítania.
− A törvény két lehetséges büntetést kínál fel, őméltósága −, mondta
Anthony, hogy segítsen uralkodóján, akiről tudta, mennyire gyűlöli, amit
most tennie kell.
− Igen, igen, tudom − vágta rá Duncan, de nem elég gyorsan ahhoz,
hogy Anthony ne mondja el a lehetséges büntetéseket.
− Halált vagy száműzetést. Ezt a kettőt − mondta a kamarás nagy
komolysággal. Ahogy ezt meghallotta, Duncanen végigfutott a
reménykedés.
− Ezek közül választhatok, Lord Anthony? − kérdezte halkan, és
remélte, hogy megerősítik. Anthony komoran bólintott.
− Nincs más lehetőség. Halál vagy száműzetés, őméltósága.
Duncan lassan felállt, és jobbjával megfogta a kardját. A kard
hüvelyét a faragott és drágakövekkel díszített keresztvas alatt markolva
maga elé tartotta. Egyre jobb kedve lett. Még egyszer megkérdezte
Anthonyt, hogy biztos legyen a dolgában. Hogy biztos legyen benne, hogy
a kamarás szavait minden tanú hallotta a trónteremben.
− Halt − kezdte szigorúan −, a Rőthegy uradalom egykori
Vadonjárója, én, Araluen törvényes uralkodója, ezennel száműzlek minden
földemről és tartományomból!
A terem egy emberként sóhajtott fel, mintha a hallgatóság
megkönnyebbült volna attól, hogy az ítélet nem halál. Nem mintha hittek
volna abban, hogy a király halálra ítéli Haltot, ezt Duncan is tudta. De csak
ezután következett az, amire senki sem számított.
− Csak fejvesztés terhe mellett lépheti át újra a királyság határait… −
Duncan szünetet tartott, mert az őszülő Vadonjáró nem tudta tovább rejteni
szomorúságát. Aztán így fejezte be mondatát: − …a mai naptól számított
egy esztendeig.
A teremben ülők meglepetten hördültek fel. Lord Anthony a király
felé lépett, arcára kiült a döbbenet.
− De őméltósága! Ezt nem teheti! Tiltakozom!
Duncan komoly maradt. Nem úgy Arald báró, aki szélesen
vigyorgott, és Crowley is hasztalan próbálta mosolyát szürke kapucnija alá
rejteni. Duncan valami bús elégedettségfélét érzett, mert Haltot végül
mégiscsak sikerült aznap valamivel meglepnie. Halt, mintha megdöbbent
volna az események fordulatától. De közel sem annyira, mint a hangosan
ellenkező Lord Anthony. A király a kamarására nézett, és kérdőn felemelte
szemöldökét:
− Ugyan, miért ne tehetném, Lord Anthony? − kérdezte méltósággal
a hangjában.
Anthony sietve visszakozott, hiszen hogy jött ő ahhoz, hogy
parancsolgasson a királynak?
− Úgy értem, őméltósága, hogy a száműzetés… az száműzetés −
dadogta zavartan.
Duncan komoran bólintott:
− Így van. Maga mondta, hogy választanom kell a kettő közül.
− De őméltósága, a száműzetés az… végleges! Egy életre szól! −
ellenkezett Anthony. Arca egészen kivörösödött a felháborodástól. Nem
mintha Halt ellen bármi ellenérzése lett volna. Amíg Haltot le nem
tartóztatták királygyalázásért, Anthony távolról ugyan, de tisztelte a férfit.
Ám most az volt a feladata, hogy a királynak a törvényszerűséget illetően
tanácsokat adjon.
− A jog előírja ezt valahol? − kérdezte Duncan, Anthony megrázta a
fejét, és kezével tanácstalanul intett. Nagyon közel állt ahhoz, hogy
elveszítse az irányítást a dolgok felett.
− Nos, voltaképpen sehol sem található erre nézvést konkrét utalás.
Azért, mert annyira egyértelmű. A száműzetés egy életre szól. Ez a
hagyomány − tette hozzá, amikor megtalálta a keresett szót.
− Na, ez az! De a hagyomány még nem törvény − válaszolt Duncan.
− De… − kezdte Anthony, aztán elgondolkozott azon, hogy vajon
miért erősködik ennyire. Duncan módot talált rá, hogy megbüntesse Haltot,
de arra is, hogy mindezt könyörületesen tegye.
A király látta, hogy habozik, és átvette a kezdeményezést.
− Az ügy elrendeztetett. Az elítéltet egy évre száműztük.
Negyvennyolc órája van, hogy elhagyja Araluen határát.
Duncan pillantása még egyszer találkozott Haltéval. A Vadonjáró
biccentett a fejével, mintha így akarná kifejezni tiszteletét és a király iránt
érzett háláját. Duncan felsóhajtott. Nem értette, miért erőltette rá Halt
mindannyiukra ezt a kutyakomédiát. Talán egy év múlva majd megtudja.
Hirtelen rosszul lett az egész ügytől. Az övébe dugta kardtokját.
− A döntést meghoztam − mondta az összegyűlteknek. − A bírósági
ülést bezárom.
Megfordult, és elhagyta a tróntermet. A bal oldalon lévő kis
előszobán keresztül távozott. Anthony végignézett az összegyűlteken.
− A király döntött − mondta, de hangján érződött, hogy még mindig
nem tért magához a sokktól. − A foglyot tizenkét hónapra száműzte. Őrség,
elvihetik!
Ezekkel a szavakkal követte uralkodóját, majd elhagyta a tróntermet.
Evelin növekvő ellenérzéssel figyelte, ahogy Will újabb kört fut a szigeten,
aztán gyorsan lenyom tíz fekvőtámaszt.
Nem értette, a fiú miért ragaszkodik ehhez a nevetséges
edzésprogramhoz. Ha csak arról szólt volna a dolog, hogy formában akarja
tartani magát, még el is fogadta volna − végül is elég unalmas Skorghijlon
az élet, és így legalább elfoglalja magát valamivel. De érezte, hogy más
oka van. A beszélgetésük ellenére, amit az elmúlt nap folytattak, gyanította,
hogy Will nem verte ki a fejéből a szökés tervét.
− Makacs, mint egy öszvér! − dohogott Evelin. Minden fiú ilyen!
Nem akarja elhinni, hogy ő, egy lány, képes kézben tartani a dolgokat, és
elintézni, hogy visszajussanak Araluenbe. Evelin a homlokát ráncolta.
Keltikában még máshogy viselkedett. Amikor le akarták rombolni
Morgarath erős hídját, minden ötletet és segítséget elfogadott tőle. Nem
tudta, mi okozhatta a változást.
Will eközben elindult a víz felé, ahol a farkasfő hajó szkiffjében
Svengal evezett a parthoz. A skand másodparancsnok megrögzött halász
volt. Ha az idő engedte, reggelente kievezett. A friss tőkehal és tengeri
sügér, amiket Skorghijl öblének mély és hideg vizében fogott, kellemes
változatosságot jelentett a sózott hús, szárított hal és a fás zöldségek diétája
mellett.
Némi féltékenységgel figyelte, ahogy Will beszélget a férfival.
Mindig irigyelte Will közvetlenségét. Jól tudta, hogy erre ő sosem lenne
képes. Will barátságos és nyíltszívű ember volt, így könnyen beszélgetésbe
elegyedett bárkivel. Az emberek ezért ösztönösen kedvelték. Willel
ellentétben ő gyakran ügyetlen volt az emberi kapcsolatokban, idegenek
közelében rosszul érezte magát, és ezt az emberek általában megérezték.
Az eszébe sem jutott, hogy mindezt az okozhatja, hogy hercegnőnek
nevelték. Mivel haragudott Willre, attól sem lett jobb kedvű, hogy Will
segített partra húzni Svengal szkiffjét a dagályvonalig.
Dühösen belerúgott egy sziklába a parton, és nagyot káromkodott,
amikor kiderült, hogy nagyobb és sokkal szilárdabb, mint gondolta.
Elsántikált a fészerhez, ahol legalább nem kellett látnia, hogyan trécsel
Will újdonsült barátjával.

− Szerencsével járt? − tette fel Will a halászoknak feltehető legáltalánosabb

kérdést. Svengal a fejével a hajó aljában lévő kupacnyi halra mutatott.
− Fogtam egy egészen szépet is − mondta. A nyolc-kilenc kisebb, de
ehető hal mellett egy nagy tőkehal feküdt.
Will elismerően bólintott.
− Tényleg szép példány. Segítsek megpucolni őket?
Nem mintha a feladat egyébként nem rá várt volna, hiszen a
házimunkák Will és Evelin feladatkörébe tartoztak a főzéssel és a
kiszolgálással együtt. De beszélgetést akart kezdeményezni, és így azt
remélte, hogy amíg a halakat pucolja, a skand szóval tartja. A skandok
imádtak beszélni, különösen, ha a másik dolgozott.
− Kezdheted is! − dobott egy kis halpucoló kést a zsákmány mellé
Svengal. A skand a csónak szélére ült, miközben Will felemelte a halat, és
nekikezdett a pikkelyezés, kibelezés, tehát a halpucolás piszkos
munkájának. Will tudta, hogy maradni fog. A nagy tőkehalat maga akarta a
kunyhóhoz vinni. Mint minden halász, ő is hiú volt.
− Svengal − kezdte Will a lehető legköznapibb hangon, miközben az
egyik halat pucolta −, miért nem ugyanabban az időpontban indulsz
mindennap halászni?
− A dagály miatt, fiam. Akkor szeretek halászni, amikor a víz
emelkedik. Az öbölbe hozza a halakat, érted?
− A dagály? Az micsoda?
Svengal a fejét csóválta az aralueni fiú tudatlanságán. A dagályról
mindenki tudta, micsoda.
− Nem vetted még észre, hogy a víz az öbölben hol magasabbra
kúszik, hol apadni kezd? − Amikor a fiú bólintott, folytatta: − Az előbbit
dagálynak, az utóbbit apálynak hívják. Ez a kettő váltakozik. De
mindennap egy kicsit később kezdődik.
− De hová folyik el a víz? És honnan jön? − ráncolta a homlokát
Will.
Svengal a szakállát vakargatta elgondolkozva. Ezzel ő sosem
törődött. Az apály-dagály játék a tengerész életének megszokott dolga volt.
A miértet és a hogyant másokra hagyta.
− Azt mondják, a nagy kékbálna miatt − jutott eszébe egy hiedelem,
amit gyerekkorában hallott. Mivel látta, hogy Will nem érti, folytatta: −
Gondolom, nem tudod, mi az a kékbálna? − Felsóhajtott, amikor a fiú
tanácstalan arckifejezésére nézett. − A bálna egy óriási hal.
− Olyan nagy, mint egy tőkehal? − utalt Svengal büszke fogására. A
tengeri farkas felnevetett, őszintén szórakoztatta a dolog.
− Annál sokkal nagyobb, öcsém. Az egy igazán nagy hal.
− Olyan nagy, mint a rozmár? − tudakolta tovább Will. A kikötő déli
partjának szikláin mindig napozott egy csoport rozmár. Az egyik skandtól
kérdezte meg, hogy hívják ezt a fajta állatot.
− Ó, nagyobbak! A bálnák akkorák, mint egy ház, behemót
teremtmények, úgy bizony. De a kékbálna más. Az akkora, mint egy vár.
Belélegzi a vizet, aztán a fején lévő lyukon kifújja.
− Értem − szólalt meg Will, csak hogy ne üljön kukán.
− Amikor beszívja, apály lesz, amikor kifújja, dagály…
 − A feje tetején keresztül? − pucolta a halat Will. Az egész nagyon
hihetetlennek tűnt. Egy hal, lyukkal a feje tetején, ami beszívja és kifújja a
vizet. Svengal összevonta szemöldökét, nem csak Will közbevágása nem
tetszett neki, de a hangszín sem, amiből hitetlenkedést vélt kihallani.
− Igen, egy lyukon keresztül, ami a fején van. Amikor kifúja, dagály
lesz. Kétszer szívja be, és fúja ki egy nap.
− De miért nem teszi ezt mindennap ugyanabban az időben?
Svengal kezdte elveszíteni a türelmét. Az volt az igazság, hogy nem
tudta a választ. A hiedelem nem tért ki erre.
− Mert ő egy bálna, öcskös! A bálnák pedig nem tudják megmondani,
mennyi az idő, vagy igen? − kérdezte dühösen. Megfogta a kötélre fűzött
és megtisztított halakat, megnézte, hogy megvan-e a kése, aztán elindult
felfelé a parton, otthagyva Willt, hogy lemossa a kezére száradt halvért és
pikkelyeket.
Erak az étkező előtt ült, a parton, amikor Svengal megérkezett.
− Szép példány! − dicsérte meg ő is, aztán a fiúra mutatott. − Mit
akart a kölyök?
− Hogy ki? Ja, a kölyök? Semmit. Csak a nagy kékbálnáról
beszéltünk.
Erak elgondolkozva vakargatta szakállát.
− Igen? Hogy került elő a téma?
Svengal elgondolkozott, aztán így felelt:
− Az apályról, meg a dagályról kérdezett − mondta, aztán várt egy
kicsit, hogy Erak tovább kérdezősködik-e, majd bement a kunyhóba.
− Csak nem? − kérdezte Erak magától. A fiút nem árt szemmel
tartani, gondolta.
A következő néhány órát odakint töltötte, mintha csak napfürdőzne,
de közben a fiút figyelte. Egy kis idő múlva arra lett figyelmes, hogy a fiú
fadarabokat helyez a vízre, és azt figyeli, hogyan szívja ki a nyílt tengerre
az apály.
− Érdekes… − mondta a farkasfő hajó kapitánya. Will a parton
maradt, és kezével árnyékolva szemét a tenger felé nézett. Erak követte
tekintetét, és meglepődve felállt.
Egy mélyen a vízbe merülő, veszélyesen oldalra dőlő, hiányos
evezősorú farkasfő hajó vonszolta be magát átlósan az öbölbe.
A szürke ruhás lovas bánatosan összehúzta magán a köpönyeget, ahogy a
szemerkélő esőben sorra hagyta maga után a mezőket. Két lovának patája
− az egyik volt a hátas, a másik a teherhordó lova, nem mintha olyan sok
terhet kellett volna vinnie − tocsogott az útkávákban meggyűlt
pocsolyákban.
Egy dombra ért, mögötte az Araluen-vár tornyai és ormai szöktek a
szürke égbe. De Haltot nem érdekelte a varázslatos látvány, tekintetét
mereven előreszegezte.
A két lovast már jóval azelőtt meghallotta, hogy utolérték volna.
Abelard füle megrándult a patadobaj hallatán. Halt tudta, hogy lova
Vadonjáró lovakat hall. De még ekkor sem nézett hátra. Tudta, hogy kik
követik. Azt is tudta, miért. Egy kis csalódást érzett. Remélte, hogy a
száműzetésével járó bonyodalmak és bánat miatt Crowley megfeledkezik
arról az apróságról, amit vissza kellett szolgáltatnia.
Sóhajtott egyet − jöjjön, aminek jönnie kell −, és finoman meghúzta
Abelard gyeplőjét. A jól képzett Vadonjáró-ló azonnal megállt. A mögötte
lépegető málhás ló is így tett. A patadobogás közelebb ért. Halt üveges
tekintettel bámult maga elé. Crowley és Gilan álltak meg mellette.
A négy ló halkan felnyerített, így üdvözölték egymást. A három férfi
egy kicsit távolságtartóbb volt. A közöttük feszülő, kényelmetlen csendet
Crowley törte meg.
 − Jó korán útnak eredt, Halt! Alig értük utol! − mondta, és szavaiba
megpróbált valami hamis jókedvet csepegtetni, hogy elfedje azt a bánatot,
amit az események alakulása miatt érzett.
Halt közönyösen nézett a lovasokra. Ruhájuk gőzölgött a párás és
hideg levegőben.
− Azt látom − mondta hidegen. Tudta, hogy előző tanítványát
mennyire megviseli megmagyarázhatatlan viselkedése, de megpróbált nem
venni tudomást a Gilan arcán ülő szomorúságról.
Crowley is felhagyott a kedélyeskedéssel. Arca egyszerre volt
komoly és gondterhelt.
− Halt, valamiről megfeledkezett. Sajnálom, de ragaszkodnom kell
hozzá, hogy… − nem fejezte be a mondatát. De Halt nem engedte, hogy
ilyen könnyen megússza. Úgy tett, mint aki nem érti, miről van szó.
− Negyvennyolc órát kaptam, hogy elhagyjam az országot. Ma
hajnaltól kezdődött a visszaszámlálás. Szeretném elérni időben a határt.
Nincs szükségem díszkíséretre.
Crowley a fejét rázta. Halt a szeme sarkából látta, hogy Gilan a
földet bámulja. Mindhármuk számára kényelmetlen helyzet volt ez. Halt
előtt nem volt titok, mit akar Crowley. A köpönyegébe nyúlt, és kivette
gallérja alól az ezüstláncot.
− Reméltem, hogy elfeledkeznek róla − mondta megjátszott
könnyedséggel, de hangja elcsuklott közben. Crowley szomorúan rázta
fejét.
− Tudta, hogy nem tarthatja meg a tölgylevelet, Halt. Akit
száműznek, azt a Vadonjárók Csapatából is kizárják.
Halt bólintott. Könnyek marták a szemét, miközben levette nyakáról
a láncot, és az ezüst amulettet a kapitánynak nyújtotta. A medál meleg volt
még a testétől. Elhomályosodott a tekintete, amikor látta, hogy eltűnik
Crowley markában. Csak egy kis darab fém volt, mégis az életét jelentette.
A medált olyan büszkén viselte egész eddigi életében, mint a többi
Vadonjáró. És többé már nem volt az övé.
− Sajnálom, Halt − mondta Crowley tépelődve. Halt felemelte egyik
vállát:
− Semmiség.
Ismét némaság ereszkedett rájuk. Crowley Halt szemébe nézett, és
megpróbált a szívébe látni. Mert a szeméből csak közömbösséget lehetett
kiolvasni. Csalás volt ez, de ügyes csalás. Végül a parancsnok előrehajolt,
és megszorította Halt karját.
− De miért, Halt? Miért tette? − kérdezte hevesen.
De megint csak egy dühítő vállvonást kapott válaszul.
− Mondtam már, fejembe szállt az ital. Sohasem bírtam az alkoholt,
Crowley.
Halt elmosolyodott. Elég kísérteties mosoly volt ez. Mintha egy
halálfej vigyorogna. Crowley elengedte a karját, és visszaült lovára.
Csalódottan rázta fejét.
− Minden jót, Halt! − mondta feldúltan. Aztán szokatlan nagy erővel
rántott egyet a kantárszáron, megfordította lovát, és elvágtatott az Araluen-
vár felé.
Halt utánanézett. A foltos Vadonjáró-köpönyeg csakhamar eltűnt az
esőben. Aztán egykori tanítványa felé fordult. Szomorúan rámosolygott, és
ez alkalommal mind a szomorúság, mind a mosoly valódi volt.
− Viszontlátásra, Gilan − mondta Halt. − Örülök, hogy eljöttél
elbúcsúzni tőlem.
De a fiatal Vadonjáró határozottan megrázta a fejét:
− Nem azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőled, hanem azért, hogy
veled tartsak.
Halt felemelte egyik szemöldökét. Gilan szíve sajogni kezdett az
ismerős arckifejezés láttán.
− A száműzetésbe?
Gilan megint csak a fejét rázta.
− Tudom, hová tartasz. − Fejével a málhás ló felé bökött, ami
Abelard mögött békésen álldogált. − Rántót is viszed. Ez azt jelenti, hogy
Will után mész, nem igaz?
Halt tagadni akart, de annyira belefáradt már a napok óta tartó álsá-
goskodásba, hogy megnyugvás lett volna számára, ha igazat mondhat.
− Ezt kell tennem, Gilan − mondta halkan. − Megígértem neki. És
máshogy nem tudtam volna kikerülni a szolgálat alól.
− Csak úgy, hogy száműzetted magad?! − kérdezte elképedve Gilan.
− Az meg sem fordult a fejedben, hogy Duncan fel is lógathatott volna?
Halt vállat vont. Őszinte vállvonás volt, a beletörődés vállvonása.
− Nem hittem, hogy megteszi. Szerencsét kellett próbálnom.
Gilan szomorúan rázta a fejét.
 − Száműzetés, vagy sem, veled tartok.
Halt elfordult. Nagy levegőt vett, aztán kifújta. Az ajánlat csábító
volt. Hosszú, nehéz és veszélyes útra készült. Gilan társaságának és
kardjának nagy hasznát vette volna. De Gilannak itt volt dolga, és Haltot
éppen eléggé bántotta saját esküszegése, nem engedhette, hogy a
fiatalember is kövesse példáját.
− Gilan, te nem jöhetsz velem − kezdte Halt. Gilan a szavába akart
vágni, de Halt felemelte a kezét. − Nézd, én engedélyt kértem, hogy Will
után mehessek, de azt mondták, itt van rám szükség.
Gilan bólintott, amikor Halt szünetet tartott.
− Az volt a véleményem, hogy Willnek nagyobb szüksége van rám,
mint a királyságnak. Ez az én döntésem volt, de lehet, hogy tévedtem. A
Foldar-helyzet veszélyes, nagyon veszélyes. Minél előbb meg kell oldani.
Meg kell találni a gazembert, és le kell rá csapni. Biztos vagyok benne,
hogy erre a feladatra nincs nálad alkalmasabb Vadonjáró.
− Úgy érted, hogy rajtad kívül − pontosított Gilan. Halt aprót
bólintott. Nem felvágásból. Ez volt az igazság.
− Igen − mondta. − De ez is csak megerősíti a nézetemet. Ha
mindketten távozunk, Crowley-nek mást kell keresnie a munkára.
− Nem érdekel! − makacskodott Gilan. Kezében apró csomóvá
gyűrte a kantárszárat, aztán elengedte. Halt szeretettel mosolygott rá.
− De engem igen, Gilan. Tudom, milyen keserűséggel és mély
fájdalommal jár kilépni a csapatból. Tudom, és nem engedem, hogy ennek
te is kitedd magad.
− De Halt − fakadt ki Gilan, és az alacsony, ősz hajú Vadonjáró
könnyeket látott csillogni a fiatalember szemében. − Én vagyok a felelős
azért, hogy Willt elfogták! Én hagytam magára Keltikában! Ha ott maradok
vele, soha nem viszik el Skandiába!
Halt a fejét csóválta. Hangja lágyabb lett, ahogy a Vadonjárót
vigasztalta.
− Ezért igazán nem okolhatod magad. Amit tettél, helyes volt. Akkor
inkább engem okolj, hogy egy olyan fiút fogadtam tanítványomul, aki
becsületes és bátor. De azzal, hogy kiképeztem, még valószínűbbé tettem,
hogy úgy cselekedjen, ahogy cselekedett.
Halt szünetet tartott. Látta, hogy szavai elérték a kívánt hatást. Gilan
bizonytalankodni kezdett. Már csak egy utolsó lökésre volt szükség.
 − Értsd meg, Gilan, csak azért hagyhatom el a posztomat, mert
tudom, hogy te itt maradsz, és tudom, hogy te helytállsz majd helyettem is.
De ha elmész, akkor nekem maradnom kell.
Gilan válla leereszkedett, megadta magát. A földet nézte, és rekedten
ezt válaszolta:
− Rendben, Halt. De találd meg! Találd meg, és hozd vissza, ha
száműzetésben vagy, ha nem.
Halt előrehajolt, és megmarkolta a vállát.
− Csak egy év − biztatta. − Észre sem veszed majd, úgy elszalad, és
már vissza is jöttünk. Isten veled, Gilan!
− Szerencsés utat, Halt! − mondta a Vadonjáró elcsukló hangon.
Tekintetét könnyek fátyolozták, szinte nem is látta a lovaival
távolodó Haltot, csak a paták döngését hallotta a nedves földön, ahogy
Abelard és Rántó a part felé ügetett.
A szél Halt arcába fújta a szemerkélő esőt, ami arcának ráncain apró
cseppekben gyűlt össze, és lecsurgott arcán.
Különös, de némelyiknek sós íze volt.
A farkasfő hajó láthatóan rossz állapotban volt. Esetlenül imbolygott a part
felé, ahonnan Erak és a kunyhóból kirohanó csapata figyelte. Oldalra dőlt,
és mélyebben süllyedt a vízbe, mint kellett volna. Azon az oldalon, amerre
dőlt, a hajó széle és a víz között alig volt tíz centiméter távolság.
− Ez Slagor hajója! − kiáltotta az egyik skand, mert felismerte a hajó
felálló orrában lévő farkasfejet.
− Mi a csudát keres itt?! − kérdezte egy másik. − Skandiában volt,
amikor elindultunk Araluenbe.
Will abbahagyta a faúsztatást, és a sziklák mellett Erakékhoz szaladt.
Észrevette Evelint, aki a fészertől a parthoz tartott, és csatlakozott hozzá.
Az események váratlan fordulata elfeledtette vele dühét.
− Honnan jönnek? − kérdezte, mire Will vállat vont.
− Honnan tudjam? A szikláknál voltam, amikor egyszer csak feltűnt.
A hajó közelebb ért. Will jól látta, hogy a legénység fáradt és
kimerült, ahogyan azt is, hogy a hajó testét alkotó deszkázaton rések
tátongnak, és az árbocból nem maradt más egy csonka rönkön kívül. A
skandok is észrevették ezeket, és meg is jegyezték maguk között.
− Slagor! Te meg honnan az ördögből kerültél ide? − kiáltotta át Erak
a nyugodt vízen.
A nagydarab fickó, aki a hajó farában állva kormányozta a hajót,
Eraknak intett. Nyilvánvalóan fáradt volt, és örült, hogy révbe ért.
Az orrban álló egyik tengerész vastag kötelet dobott Erak
embereinek, akik az utolsó néhány méteren húzni kezdték a hajót. Az
evezősök hálásan dőltek hátra padjukon, már arra is alig maradt erejük,
hogy behúzzák a lapátjaikat. A nehéz, faragott evezők barázdát húztak a
vízen, aztán tompán a hajó oldalának ütődtek, ahogy helyükre kerültek. A
hajóorr a kavicsokra futott, és az egész hajó megállt.
A hajó a Szélordasnál sokkal mélyebbre süllyedt a vízben, így nem
tudott közelebb siklani a parton. Az orr hamar a fenéknek ütközött, és ott is
ragadt.
Az emberek elkezdtek kiszállni, és leereszkedtek a hajó oldalán. Az
evezősök a partra tántorogtak, és nagyokat nyögve a fáradtságtól, eldobták
magukat az érdes köveken és a vizes homokon: csak feküdtek ott, mint egy
darab fa. Slagor, a kapitány az utolsók közt szállt partra.
Fáradtan roskadt a kövekre. Haja és szakálla sótól volt fehér. Szeme
vörös volt, és beesett. Ő és Erak egymásra néztek. De különös módon nem
üdvözölték egymást a skandok közt megszokott karszorítással. Bizonyára
nem kedvelik egymást, gondolta Will.
− Mit keresel erre az évnek ebben a szakában? − kérdezte Erak a
másik hajóst.
Slagor gondterhelten rázta meg a fejét.
− Szerencsénk van, hogy eljutottunk ide! Kétnapi távolságra
járhattunk Hallasholmtól, amikor rajtunk ütött a vihar akkora hullámokkal,
mint egy vár! Ráadásul a szél egyenesen az északi sarkról fújt. Az árboc az
első órában eltört, és nem tudtuk ledobni a hajóról. Két embert vesztettünk
a próbálkozás közben. A hajó fara a vízszint alá süllyedt, és mire az
árboctól megszabadultunk, lyukakat ütött a palánkba. Mire észbe kaptunk,
az egyik kamrát már elárasztotta a víz, és három másik is megsérült.
A farkasfő hajók bár egyszerű nyitott hajókra emlékeztettek,
valójában igazi tengerjárók voltak. Ez nem kis mértékben annak volt
köszönhető, hogy a főfedélzet alatt és az evezősök sorai között négy
vízhatlan kamrát alakítottak ki a készítőik. Ennek a négy kamrának
köszönhetően a hajó akkor sem süllyedt el, ha a Viharfehér-tenger hatalmas
hullámai ostromolták.
Will Erakra nézett. A keménykötésű jarl homlokráncolva hallgatta
Slagor szavait.
 − Egyáltalán mit kerestetek a tengeren?! Ebben az időszakban nem
ajánlatos átszelni a Viharfehér-tengert.
Slagor egy fapohárban brandyt kapott Erak emberétől. A jarl
tengerészei italokat hoztak fáradt honfitársaiknak, és ellátták a sérüléseket,
amiket a hajósok a viharral küzdve szereztek. Slagor meg sem köszönte a
lélekerősítőt. Erak megint ráncolni kezdte a homlokát. Will egyre
határozottabban érezte a két kapitány közti feszültséget. Slagor
viselkedésében volt valami ellenséges, úgy adta elő a történteket, mintha
meg kellene védenie magát az ügyet illetően. Egy nagy korttyal megitta a
brandy felét, megtörölte kezével a száját, aztán így válaszolt:
− Tiszta időnk volt Hallasholmban, ezért reméltem, hogy amíg tart a
jó idő, átjuthatunk a viharos szakaszon.
− De az évnek ebben a szakában?! Megőrültél?!
− Azt hittem, sikerül − ismételte Slagor csökönyösen, mire Erak
szeme összeszűkült. A nagydarab jarl lehalkította hangját, csak Slagor,
Evelin és Will hallották szavait, a többi tengerész nem:
− A fene essen beléd, Slagor − kezdte keserűen −, te előbb akartad
elkezdeni a portyázást!
Slagor dühös lett:
− Na, és ha igen? Én vagyok a kapitány! Én döntök, és nem más,
Erak!
− A döntésed két ember életébe került! Két emberébe, akik alád
tartoztak, és minden döntésedet el kellett fogadniuk, még a legőrültebbeket
is! Minden ember, aki legalább öt percet volt a tengeren, tudná, hogy ebben
az évszakban túl korai az átkelés!
− Mondtam, hogy szélcsend volt! − vágott vissza a másik. Erak
felhorkant:
− Szélcsend! Az mindig akad! Eltartanak egy napig vagy kettőig, de
annyi ideig nem, amíg az átkelés tart, és te ezt nagyod jól tudod! A fene a
kapzsiságodba, Slagor!
Slagor felállt:
− Nincs jogod elítélni! A kapitány a saját hajója teljhatalmú ura. És
ahogy te, én is megválaszthatom, mikor indulok − mondta most már
Eraknál jóval hangosabban, és Will megállapította, hogy a férfi fel akar
robbanni a dühtől.
− Azt hiszed, nem vettem észre, hogy azért nem vettél részt a
hadjáratunkban, hogy otthon lógasd a lábad?! Aztán a könnyű préda
reményében elosontál volna portyázni, mielőtt a többi kapitány elindul −
mondta megvetően Erak.
− Az én választásom volt, hogy veletek tartok-e − ismételte magát
Slagor. − És bölcs választás volt, ahogy elnézem, mert a hadjáratod nem
tűnik túl sikeresnek, ugye Erak jarl? − gúnyolódott.
Erak közelebb lépett hozzá. Szemében figyelmeztetés égett.
− Vigyázz, hogy beszélsz velem, te alattomos tolvaj! Vannak még
barátaim odahaza!
− Barátok? Nem inkább ellenségek? − lett egyre arcátlanabb Slagor.
− A Ragnak nem fogja neked megköszönni, hogy a fiát cserbenhagytad.
Erak hátratántorodott, még az álla is leesett a meglepetéstől:
− Gronelt elfogták a csatában?!
Slagor a fejét rázta. Közben azon mosolygott, hogy végre sikerült a
másikat legyőznie.
− Nem fogták el. Megölték. Hallottam. A Tüskés erdei csatában.
Néhány hajónak ugyanis sikerült visszajutnia még a viharok előtt.
Will felpillantott:
Szélordas, Erak hajója volt az utolsó, amelyik elhagyta Araluen
partjait. A legénység Erak visszatértét várta, amikor Horth emberei, akik
túlélték a balszerencsés portyát, visszatántorogtak a hajóikra, és elmondták,
mi történt, aztán hazavitorláztak. Will később hallotta, hogy a Szélordas
hajó legénysége a Tüskés erdei csatáról beszélt. Két Vadonjáró, egy
alacsony és őszes, és egy magas, fiatal vezette a királyi csapatot a Duncan
főhadát meglepni induló skandok ellen. Will a szíve mélyén tudta, hogy
csakis Halt és Gilan lehettek azok.
Erak szomorúan rázta a fejét:
− Gronel jó ember volt. A hiányát örökre fájlalni fogjuk.
− Ahogyan az apja is. Vallasvowt fogadott Duncan király ellen.
− Az hogy lehet?! − csodálkozott Erak. Vallasvowt csak árulás vagy
orgyilkosság esetében szokás fogadni.
Slagor vállat vont:
− Ne tőlem kérdezd, ő az Oberjarl, úgy dönt, ahogy akar. De áruld
már el, ezen az isten háta mögötti szigeten nincs valami ennivaló? A mi
raktáraink tönkrementek a viharban.
Erak, aki még mindig a híreken gondolkozott, észrevette Evelint és
Willt, és a kunyhók felé biccentett a fejével.
− Rakjatok a tűzre! Az emberek éhesek.
Dühös volt, mert Slagornak emlékeztetnie kellett a kötelességére. Ha
nem is szereti a kapitányt, de az emberei megérdemlik a figyelmet és a
gondoskodást, főleg azok után, amiken átmentek. Meglökte Willt, a fiú
megtántorodott, aztán Evelinnel a sarkában futni kezdett.
Willt rossz érzés fogta el. Nem tudta, mi lehet a Vallasvow, de egy
dologgal tisztában volt. Élet és halál kérdése, hogy Evelin kilétét titokban
tartsák.
Az út az óceánhoz közeledett, a kétoldalt álló fák mind közelebb hajoltak
egymáshoz, ahogy a termékeny, megművelt mezőket erdős vidék váltotta
fel.
Ideális hely volt ez az útonállóknak, mert az úthoz közeli sűrű
erdőből könnyen meglephették a gyanútlan utasokat. Nem mintha Haltot ez
a legkevésbé is érdekelte volna. Olyan sötét kedve volt, hogy még örült is
volna neki, ha banditák támadnak rá, hogy elvegyék megmaradt értékeit.
Vastag tejsze tőre és dobókése a kabát alatt lapult, íját
Vadonjárószokás szerint a nyereggombra akasztotta. Köpönyege egyik
sarka vállrészen visszahajtható volt. Azért tervezték így, hogy a tegezben
lapuló huszonnégy tollas végű nyílvesszőt akadály nélkül és gyorsan
kikaphassa. Az a mondás járta a nép között, hogy minden Vadonjáró
huszonnégy emberéletet visz a vállán; ezzel is a Vadonjárók halálosan
pontos lövéseire utaltak.
Leszámítva ezeket a fegyvereket, és kifinomult ösztönét, mellyel a
veszélyt előre megérezte, Halt két másik, titkos előnnyel is bírt a lehetséges
támadókkal szemben. A két Vadonjáró-lóval, Rántóval és Abelard-ral,
amelyeket arra képeztek ki, hogy halkan figyelmeztessék, ha veszélyt
éreznek. Halt észrevette, hogy Abelard füle idegesen megrándul. Rántóval
együtt többször felkapták a fejüket, és horkantottak.
 Halt előrenyúlt, és lágyan megveregette lova nyakát.
− Jó fiúk vagytok − mondta a két zömök kis lónak. Fülükkel jelezték,
hogy köszönik a dicséretet. A kívülálló ebből csak annyit láhatott, hogy a
lovas nyugtatásképpen megveregeti a lova nyakát − nem volt ebben semmi
szokatlan. De Halt agya vadul járt, és még jobban figyelni kezdett. Ismét
megszólalt, mindössze egyetlen szót mondott:
− Merről?
Abelard feje oldalra fordult néhány fokot. Bal felé mutatott egy, az
úthoz közelebb álló csalitosra, nagyjából ötvenméternyire. Halt hátranézett
a válla fölött, és látta, hogy a mögötte ügető Rántó ugyanabba az irányba
fordult. Mindkét ló idegenek jelenlétét érezte, vagy egyetlen idegenét, a fák
közt. Halt ismét megszólalt:
− Rendben.
A két ló megnyugodhatott, a gazdájuk megértette az üzenetet, és a
veszély lehetséges helyét is bemérte. Fejüket visszafordították, és
előrenéztek. Ez is egy olyan Vadonjáró-trükk volt, aminek köszönhetően a
csapat tagjai szinte legyőzhetetlenek voltak, és előre megérezték a bajt.
Halt látszatra mit sem sejtve a veszélyről, tökéletes békében lovagolt
tovább a fák felé.
Magában mosolygott azon, hogy a lovak csak azt tudják vele
közölni, hogy valaki van a fák közt, de azt már nem, hogy mik a szándékai,
hogy ellenség vagy barát az illető.
Az lenne csak a különleges képesség, ha még ezt is tudnák, gondolta.
Negyven méterre lehetett a fáktól. Egytucatnyi lombos fa állt előtte,
buja aljnövényzettel. Tökéletesebb búvóhely nem is kellett egy
támadáshoz. De az is lehet, hogy valaki csak védelmet keresett a levelek
alatt a tíz órája csepergő esőtől. A csuklyája alól, ami árnyékba vonta arcát,
úgy kémlelhette a csalitot, hogy mások nem láthatták, merre néz. Már
majdnem a búvóhelyhez értek, amikor Abelard torokhangú morgást
hallatott. Alig volt hallható, gazdája is inkább csak a széles mellkas
remegését észlelte.
Térdével megbökte a ló oldalát:
− Tudom − suttogta. A csuklyája eltakarta, hogy szája megmozdul.
Elég közel értek, gondolta Halt. Ha megfelelő távolságban marad,
íját jól használhatja. Finoman meghúzta a gyeplőt, és Abelard megállt.
Rántó még egy lépést tett, mielőtt megállt.
 Egy könnyed és lágy mozdulattal nyílvesszőt kapott ki tegezéből, és
az idegre helyezte. Nem kellett kihúznia. Elég régen volt már Vadonjáró,
hogy egyetlen szempillantás alatt képes legyen kihúzni az ideget, célozni
és lőni.
− Szeretném magát látni − szólalt meg Halt nyugodtan. Pillanatnyi
habozás után egy lovas ugratott elő a tisztásra, az út szélére.
Egy harcos, konstatálta Halt, páncéling tompa fénye a karján és a
nyaka körül. Az eső ellen ő is köpönyeget viselt. A nyereggombról
egyszerű, csúcsos sisak lógott, a hátáról pedig egy címer nélküli pajzs.
Nem látott nála kardot vagy más hasonló fegyvert, de Halt tudta, hogy az
ilyen fegyvereket a lovagok a bal oldalukra kötve hordják, és az az oldala
volt a legtávolabb tőle. Legszerencsésebb ilyenkor azt feltételezni, hogy
fegyveressel van dolga. Elvégre mi értelme lenne a félpáncélnak, ha nem
hordana hozzá fegyvert?
Volt valami ismerős a lovasban, és egy pillanattal később Halt
ráismert a harcosra. Megnyugodott, majd sima, gyakorlott mozdulatul
visszatette a nyílvesszőt a tegezbe.
Előreügetett Abelard-ral, hogy üdvözölje a lovast.
− Te meg mit keresel itt? − kérdezte, pedig előre sejtette a választ.
− Magával megyek − mondta ki Horác, amire Halt számított. − Maga
Will megkeresésére indul, és én elkísérem.
− Vagy úgy − húzta meg a gyeplőt, és megállt Horác előtt. Horác
nem volt alacsony fiú, és a lova is jó néhány tenyérnyivel magasabb volt
Abelard-nál. A Vadonjárónak fel kellett néznie a harcostanoncra. Arcáról
határozottságot olvasott le.
− És mit fog szólni a mestered, ha megtudja? − tette fel a kérdést
Halt.
− Sir Rodney-re gondol? − vont vállat Horác. − Már tudja.
Megmondtam neki, hogy távozom.
Halt meglepetten döntötte oldalra fejét. Azt hitte, Horác elszökött,
hogy csatlakozzon hozzá. De a harcostanonc egyenes jellem volt, nem
szerette a görbe utakat. Horác nem az a típus, aki szó nélkül távozik, jött rá
Halt.
− És hogyan fogadta ezt a nagyszerű hírt?
Horác nem értette, mire céloz. A homlokát ráncolta.
− Pardon? − kérdezte bizonytalanul, és halkan felsóhajtott.
 − Mit mondott, amikor előálltál ezzel? Gondolom, kaptál egy
nyaklevest. Sir Rodney nem arról volt híres, hogy türelmes a rendetlenkedő
tanoncokkal. Hirtelen haragú volt, és a hadiiskolában a fiúk ismerték
mindent elsöprő haragját.
− Egyáltalán nem − mondta Horác közönyösen. − Azt mondta, adjak
át egy üzenetet.
Halt csodálkozva rázta a fejét.
− Mit üzent? − kérdezte, és látta, hogy a fiú kényelmetlenül
feszengeni kezd a nyergében, mielőtt válaszolna.
− Jó utat kívánt − mondta végül a fiú. − És azt mondta még, hogy a
beleegyezésével kísérem el magát, persze ez nem hivatalos engedélyt
jelent.
− Mindjárt gondoltam − mondta Halt sikeresen leplezve
meglepődését, amit a Hadiiskola vezetőjének váratlan támogatása miatt
érzett. − Hogyan is adhatna engedélyt arra, hogy egy száműzött bűnözőt
kísérgess?
Horác elgondolkozott, aztán bólintott:
− Azt hiszem, sehogy − felelte. − Szóval, magával tarthatok?
Halt a fejét rázta.
− Persze hogy nem − vágta rá. − Ahová én megyek, ott nem lesz
időm rá, hogy téged istápolgassalak.
A fiú elvörösödött dühében, sértette Halt elutasító hangja.
− Sir Rodney azt is üzente, hogy nem fog magának ártani, ha egy
kardforgató kíséri el az útján.
Halt figyelmesen hallgatta.
− Ezek voltak a pontos szavai? − kérdezte, és Horác megrázta a fejét.
− Nem egészen.
− Akkor halljam, mi volt az? − követelte Halt.
Horác nagy levegőt vett:
− Sir Rodney pontos szavai a következők voltak: „Haltnak nem fog
ártani, ha egy jó kardforgató védi a sejhaját.”
Halt elnyomott egy mosolyt.
− Vajon kire gondolhatott, amikor jó kardforgatót emlegetett? −
kötekedett Halt. Horác tovább vörösödött a dühtől, de hallgatott. Ennél
jobb válasza nem is lehetett volna. Halt alaposan végigmérte a fiút. Rodney
ajánlása sokat jelentett számára, és tudta, hogy a fiú nem szenved hiányt
bátorságban. Ezt már akkor bebizonyította, amikor Morgarath-ot kihívta
párbajra Uthal pusztaságán.
De fennállt annak a veszélye, hogy a fiú dölyfös, és túlzottan
magabiztos − hogy a túl sok dicséret és tömjénezés a fejébe szállt. De ha
így állt volna a helyzet, rögtön felkapta volna a vizet Halt gunyoros
megjegyzése hallatán. Ám a fiú még mindig nyugodtan ült Halt előtt,
határozott arccal. Ez sokat elárult a jelleméről. Halt őszintén szólva
meglepődött. Horácot zöldfülű korában afféle kötekedő alaknak ismerte, de
a Hadiiskola és az a néhány év figyelemreméltó változásokat idézett elő
benne.
Újból átgondolta a dolgot. Az igazat megvallva egy segítőre nagy
szüksége volt. Visszautasította Gilant, mert tudta, hogy a másik
Vadonjáróra Araluenben van szükség. De Horác más eset volt. A mestere
engedélyt adott a távozására, még ha nem is hivatalosan. Nagyszerű
kardvívó volt. Hű társ, akire lehet számítani.
Ráadásul − vallotta be magának Halt −, mióta Will rabságban
sínylődött, szomorúan nélkülöznie kellett a fiatal társaságot. Hiányzott neki
a fiatalok izgatottsága, fontoskodása, és − isten legyen kegyes hozzá! −
még a véget nem érő kérdések árját is hiányolta.
Észrevette Horácon, hogy izgatottan figyeli. Várta a döntést, de
Halttól még nem kapott mást, csak egy gunyoros megjegyzést a „jó
kardvívó” kilétével kapcsolatosan. Nagyot sóhajtott, homlokára mély és
vad redők ültek.
− Ezt azt jelenti, hogy állandóan a kérdéseiddel fogsz gyötörni?!
Amikor Horác meghallotta Halt hangját, válla lejjebb ereszkedett, és
csak egy másodperccel később tudatosodott benne a szavak jelentése. Arca
felderült, és ismét kihúzta magát.
− Vagyis magával visz?! − örvendezett, és az izgalomtól a hangja
akaratlanul is sípolni kezdett. Halt lenézett, és úgy tett, mintha egy
nyeregszíjat ellenőrizne, pedig nem volt rajta semmi ellenőriznivaló. A fiú
előtt szerencsésebbnek tűnt elrejteni a ráncos arcára kúszó mosolyt.
− Úgy néz ki, nincs más választásom − mondta vonakodva. − Most
már húsz lóval sem vontathatnának vissza Sir Rodney-hez, ha egyszer
szabadságot kaptál, nem igaz?
− Nem, uram, húsz lóval sem! Akarom mondani… ez nagyszerű!
Köszönöm, Halt! Nem fogja megbánni, ígérem! Tudja, megfogadtam
magamnak, hogy megtalálom Willt, és hogy segítek őt megmenteni.
A fiú majd kiugrott a bőréből örömében. A Vadonjáró Abelard
oldalához nyomta térdét, és a ló elindult. Rántó engedékenyen követte.
Horác is sietve utánuk ügetett, hálát érzett, és úszott a boldogságban.
− Tudtam, hogy Will után akar menni! Hogy azért tetteti, hogy
mérges Duncan királyra! Rőthegy várában senki sem akarta elhinni,
amikor kiderült, hogy mit követett el. De én tudtam, hogy csak Willt akarja
megkeresni, hogy őt akarja kimenteni a skandok kezei közül…
− Elég! − emelte fel Halt a karját, hogy leállítsa a fiú monológját.
Horác félbeszakította mondatát, és bocsánatkérően bólintott.
− Egy szót sem szólok többet, bocsánat! − dadogta.
− Én is így gondoltam − bólintott Halt, értékelve a fiú fogadalmát.
A rendre intett fiú némán lovagolt új mestere oldalán a keleti part
felé. Újabb száz méter után mégis úgy érezte, meg kell szólalnia.
− Hol találunk hajót? Egyenesen Skandia felé hajózunk a tengeri
farkasok után? Átkelhetünk a tengeren az évnek ebben a szakában?
Halt hátrafordult a nyeregben, és baljóslatú pillantást vetett a
fiatalemberre:
− Na, már kezdődik… − mondta neheztelve. De a szívét hetek óta
először érezte könnyebbnek.
Slagor hajójának, a Farkasagyarnak váratlan érkezése meglehetősen
kényelmetlenné tette a skorghijli életet.
A kunyhókban áldatlan állapotok uralkodtak, az egy hajónyi
embernek tervezett hajlékokban kétszer annyi tengerész zsúfolódott össze.
A bezártság összetűzéseket eredményezett. A skandok nem voltak
hozzászokva a semmittevéshez, így idejüket italozással és
szerencsejátékkal ütötték el − már amikor nem egymást ütötték. Ha az
összecsapás egy legénység emberei közt tört ki, aránylag gyorsan elsimult,
de ha a szembenállók különböző csapatokat képviseltek, a vita gyorsan
fellángolt, az indulatok elszabadultak, és olyan gyorsan kerültek elő a
fegyverek, hogy Eraknak alig volt ideje közbeavatkozni.
Willnek feltűnt, hogy Slagor, a másik kapitány soha nem avatkozott
bele az összecsapásokba. Will úgy vette észre, hogy a Farkasagyar
kapitánya nem igazi kapitány, és a skandok sem éreznek tiszteletet iránta. A
legénysége is pénzért dolgozott neki, és nem hűségből.
Willre és Evelinre kétszer annyi munka szakadt. Kétszer annyi főzés,
felszolgálás és mosogatás. És kétszer annyi skand, hogy ugráltassa őket.
Legalább annyi szerencséjük volt, hogy a fészerben maradhattak. Ez a
melléképület túl szűk volt ahhoz, hogy egy ormótlan skand elférjen benne,
és fel sem merült, hogy valamelyik igényt tartana rá. Ez a jó oldala annak,
ha az embert óriások rabolják el, gondolta Will.
De nem csak a veszekedések és a megkétszereződött munka tette
elviselhetetlenebbé az életüket. A titokzatos Vallasvow híre, amit a Ragnak
adott ki a király ellen, elkeserítette a hercegnőt. Az élete egy hajszálon
függött, egyetlen rossz szó vagy a legkisebb hiba a halálát jelenthette
volna. Willt arra kérte, hogy legyen óvatos, hogy ugyanúgy bánjon vele,
ahogy addig, amíg meg nem tudta, ki is ő valójában, vagyis mint egyenlő
az egyenlővel. A legkisebb jel, ami kivételezésre vagy tiszteletre utal,
gyanút ébreszthet a skandokban, és a lány végét jelentheti.
Will természetesen megígérte, hogy titokban fogja védelmezni. Arra
tanította magát, hogy a lányra Evelinként gondoljon még magában is, és
nem Kasszandraként. De minél inkább akarta kerülni a nevet, annál inkább
ott volt a nyelvén. Folyamatos félelemben élt, hogy véletlenül kikotyogja.
A közöttük lévő feszültség, amit az unalom és a szabadsághiány
okozott, eltörpült az igazi veszély előtt. Újból barátok és harcostársak
lettek, elhatározásuk, hogy segítik és támogatják egymást, ahogy a
Keltikában töltött rövid idő alatt tették, újra megerősödött.
Evelin terve a váltságdíjról természetesen szóba sem jött többé.
Hogyan árulhatná el kilétét egy olyan ember előtt, aki fogadalmat tett arra,
hogy kiirtja a családját. Ennek tudatosodása, valamint az, hogy
természetétől fogva vonakodott az alantas, piszkos munkák elvégzésétől,
pokollá tették skorghijli életét. Életében az egyetlen jó dolog Will volt − a
mindig vidám, mindig derűlátó és bátorító Vadonjáró-tanonc. Látta, hogy
Will, ha csak tehette, önfeláldozóan magára vállal minden koszos munkát,
és ezért Evelin hálás volt neki. Ha belegondolt, hogy bánt vele néhány
nappal ezelőtt, szégyenkezni kezdett. De amikor megpróbált bocsánatot
kérni, és elég elszánt volt ahhoz is, hogy bevallja, ő tévedett, Will csak
nevetve leintette.
− Egy kicsit agyunkra ment az összezártság. Minél előbb szökünk
meg, annál jobb − felelte.
Will még mindig szökést forgatott a fejében, és a lányt is magával
akarta vinni. Evelin biztos volt benne, hogy a fiú szökést tervez, amelynek
részleteit csak azután osztja meg vele, ha a terv készen áll.
Túl voltak a vacsorán; egy nagy zsák tányér, bögre és kanál várt rá,
hogy elmossa a tenger vizében, és megsúrolja őket a parti, finom szemű
homokkal. Evelin nagyot nyögve felemelte a zsákot, kimerült volt, és ha
belegondolt abba, hogy a bokáig érő hideg vízben súrolhatja a zsírt, szinte
belebetegedett.
− Hagyd, majd én elintézem − ajánlkozott Will. Körbenézett, hogy
hallották-e a skandok, aztán átvette tőle a nehéz zsákot.
− Nem, ez így nem igazságos veled szemben… − ellenkezett Evelin,
de Will felemelte a kezét.
− Valamit úgyis meg kell néznem. Ez jó ürügy lesz rá. Különben is,
az utóbbi napokban rád járt a rúd. Menj, és pihenj egy kicsit! − mosolygott.
− Ha ez megvigasztal, holnap is lesz nap, és újabb mosogatnivaló. Sőt
holnapután is. Akkor majd suvickolhatsz, amíg én a lábam lógatom.
A lány fáradtan visszamosolygott a fiúra, és hálásan megérintette
kezét. Mennyei boldogságnak tűnt, hogy a kemény priccsen végre
kinyújtóztathatja a tagjait.
− Köszönöm! − mondta egyszerűen. Will még szélesebben
mosolygott. Evelin érezte, hogy a fiú azért boldog, mert elsimultak a
köztük lévő viszályok.
− Még szerencse, hogy a fogvatartóink mindent megesznek, és még a
tányért is kinyalják, alig marad utánuk mosogatnivaló! − kapta fel Will a
zsákot csörömpölő tartalmával együtt, és elindult a part felé. Evelin
mosolygott magában, aztán lehajolt, és bebújt a fészerbe.

Erak jarl kilépett a füstös, hangos, piszkos kantinból a hideg tengeri

levegőre. A sziget minden gondja-baja őt nyomasztotta, hiszen Slagor nem
volt hajlandó kivenni a részét a rendfenntartásban. Ez az alak egy részeges
semmirekellő, gondolta magában Erak dühösen. Nem harcos − köztudott
volt, hogy csakis könnyű prédákra vadászott portyái során, és soha nem
vett részt a harcban. Eraknak az imént is be kellett avatkoznia egy
veszekedésbe, ami az ő embere és a Farkasagyar egyik bűnözője között
robbant ki. Slagor embere cinkelt játékkockával játszott, és amikor ezt
számon kérték rajta, előrántotta a tejsze tőrét.
Erak közbelépett, és úgy törölte állon Slagor emberét, hogy
eszméletét vesztette. Hogy az egyenlő elbírálás elve ne sérüljön, kénytelen
volt a saját emberét is leütni.
Az egyenlő elbírálás skand módra a bal horog, és a jobbegyenes,
gondolta fáradtan Erak.
Lábak alatt megcsikorduló kavics hangjára lett figyelmes, és amikor
felnézett, egy sötét alakot látott a part felé osonni. Összehúzta a
szemöldökét. Az araluan fiú volt.
Halkan követni kezdte. Hallotta, ahogy a fiú nagy csörömpöléssel a
partra önti a tálakat és a bögréket, majd sikálni kezdi őket. Talán csak a
napi munkáját végezte, talán másban sántikált. Erak mindenesetre még
közelebb lopakodott.
Erak lopakodási technikája messze elmaradt a Vadonjárókétól, és
Will mosogatás közben meghallotta a zajt: vagy egy kövér skand
közeledik, vagy egy hájas rozmár mászott a partra. Megfordult, és Erak
sötét alakját látta maga előtt magasodni. A férfi a csípős szél ellen viselt
medveprém kabátjában még nagyobbnak tűnt. Will fel akart állni, de a jarl
leintette.
− Folytasd a munkát − mordult rá. Will tovább súrolt, de a szeme
sarkából Erakot leste. Erak a kikötőt figyelte, aztán mélyen beszívta a
viharszagú levegőt.
− Micsoda bűz van odabent.
− Igen, túl sok ember, túl kis helyen − felelte Will, miközben szemét
le sem vette a tányérokról. Erak érdekelte őt. Kemény ember volt, és
könyörtelen harcos. De nem volt kegyetlen. És sprőd modora alól néha
előbukkant a barátságosság.
Erak is Willt figyelte. Mire készül a fiú? Talán szökésre? Ha a fiú
helyében lenne, ő azon gondolkozna. A Vadonjáró-tanonc találékony volt,
és okos. Ráadásul állhatatos is. Ezt Erak abból szűrte le, hogy a napi
adagját akkor is lefutotta a parton, ha rossz volt az idő.
Ismét elfogta a tisztelet, amit a fiú iránt érzett − és a lány iránt is.
Evelint is kemény fából faragták.
Amikor eszébe jutott a lány, gondterhelt lett. Előbb vagy utóbb
gondjai lesznek Slagor embereivel. A Farkasagyar legénysége csupa
jómadárból állt − börtöntöltelékekből és piti bűnözőkből. Tisztességes
ember nem csatlakozik Slagorhoz.
Ha ez bekövetkezik, gondolta higgadtan, akkor össze kell ütnie
néhány fejet. Nem fogja hagyni, hogy tekintélyét aláássa valaki Slagor
kisstílű banditái közül. Ők Erak tulajdonai voltak. Az Araluenbe vezetett
balszerencsés hadjárat egyetlen zsákmányai. Fia valaki csak egy ujjal is
hozzáér valamelyikhez, vele gyűlik meg a baja. Magának ezt azzal
indokolta, hogy csak az értékeit védi. De ez nem fedte teljesen az
igazságot.
− Erak jarl? − szólította meg Will bátortalanul a skand vezetőt, mert
nem volt benne biztos, hogy kérdezhet-e. Erak horkantott egyet. A
horkantás igent és nemet egyszerre jelenthetett, de Will az előbbinek
értelmezte.
− Mi az a Vallasvow, amiről Slagor jarl beszélt? − kérdezte, és
megpróbált olyan közömbösnek hangzani, amennyire csak tudott. Erak
összeráncolta homlokát a címzést hallva.
− Slagor nem jarl, ő csak egy skirl, egy hajó kapitánya.
− Elnézést! − mondta Will alázatosan, mert nem akarta magára
haragítani Erakot. Azzal hogy Slagort egyenrangúvá tette Erakkal, ugyanis
ezt kockáztatta. Will várt egy kicsit. Mikor Erak haragja alábbhagyott,
újból feltette a kérdést:
− Mi az a Vallasvow?
Erak halkan elböffentette magát, aztán oldalra hajolt, hogy
megvakarja hátát. Biztos volt benne, hogy Slagor emberei bolhát hoztak a
kunyhóba. Ez már több volt a soknál. Hideg, nedvesség, füst és bűz. És
most már bolhák is. Nem először kívánta, hogy Slagor hajóját bárcsak
elnyelte volna a vihar a Viharfehér-tengeren.
− Egy fogadalom − mondta, de nem sokat segített vele −, amit a
Ragnak tett. Nem mintha lett volna rá oka. A Vállasokkal nem okos dolog
játszani. Nem kezdesz velük, ha egy csöpp eszed van.
− Mik vagy kik azok a Vallasok? − kérdezte Will.
Erak a parton kuporgó figurára nézett. Csodálkozva rázta meg a fejét.
Ezek az araluanok semmit sem tudnak!
 − Nem hallottál még a Vallásokról? Mi a fenét tanítanak azon a
dohos kis szigeteteken?! − Will bölcsen tette, hogy nem válaszolt. Néhány
másodperc szünet után Erak újra folytatta.
− A Vallasok a bosszúállás istenei. Hárman vannak, egyikük a cápa,
másikuk a medve, a harmadik a keselyű alakját öltötte magára.
Erak elhallgatott, kíváncsi volt, hogy a fiú követi-e. Will tudta, hogy
reagálnia kell.
− Értem − nyögte ki bizonytalanul. Erak gunyorosan felhorkant.
− Hogyan is érthetnéd! Akinek nem ment el az esze, nem akar
találkozni velük. És nem is esküdne rájuk.
Will átgondolta, amit Eraktól hallott.
− A Vallasvow ezek szerint egy bosszúfogadalom? − kérdezte, és a
jarl komoran bólintott.
− Általános bosszú, amikor nem csak azon az emberen akarsz
bosszút állni, aki ártott neked, hanem minden atyafián is.
− A család minden tagján? − kérdezte Will. Erak gyanakodni kezdett,
nem tudta mire vélni ezt a kérdezősködést. De nem talált kapcsolatot a
szökés és a Vallasvow között.
− Az utolsó szálig − mondta neki. − Természetesen halálos
fogadalom, és nem vonható vissza, mert akkor a fogadalomtörőre és
családjára száll vissza. Az ilyen isteneket legjobb, ha az ember messzire
elkerüli, hidd el nekem!
Mindketten hallgattak. Will azon gondolkozott, hogy vajon tovább
kérdezősködhet-e, vagy az már feltűnő lenne. Végül úgy döntött, kielégíti
kíváncsiságát.
− De ha ez olyan szörnyű, akkor a Ragnak miért… − kezdte, de Erak
a szavába vágott.
− Mert őrült! − csattant fel. − Mondtam neked, hogy csak egy őrült
tesz fogadalmat a Vállasoknak! A Ragnakban megvolt az őrület szikrája, de
a csapás teljesen elvehette az eszét! − legyintett Erak, mint akinek elege
van az egész Vallas-históriából.
− Örülj neki, hogy nem tartozol Duncan családjához, fiú! És annak
is, hogy nem vagy a Ragnak rokona. Erak visszafordult a kunyhó felé,
aminek résein és lyukain át kiszivárgott a tűz fénye, és különös formákat
vetett a nedves kavicsokra.
− Dolgozz tovább! − mondta Erak mérgesen, és elindult vissza a
kunyhó ólszagú melegébe. Will figyelte, ahogy elmegy, és tűnődve elmosta
az utolsó tányérokat is a tengerben.
− Tényleg minél előbb el kell innen tűnnünk − suttogta magában.
Olyan sok látni- és hallanivaló volt, hogy Horác azt sem tudta, merre kapja
a fejét. Árbociában, ebben a kikötővárosban, pezsgett az élet. Kis
halászbárkák horgonyoztak a kétárbocos kereskedőhajók mellett végtelen
sorban. Összefüggő árbocerdőt alkottak, amiket vitorlakötelek hálóztak be.
Fülében sirályrikoltások visszhangzottak, ahogy az éhes madarak a
hálóikból zsákmányukat kiszedő halászok körül csapongtak. Nagy és kis
hajók ringtak és bólogattak a kikötő vizén, egyetlen pillanatig sem
maradtak mozdulatlanok. A sirályok éles rikoltásai mellé járult a vesszőből
font falak nyikorgása és nyögése, amik a hajótesteket védték attól, hogy a
szomszédjuk neki ne ütközzön.
Az orra füsttel telt meg, és készülő ételek illatával − egészen más
illatokkal találkozhatott itt, mint a falusi alapanyagokból dolgozó Rőthegy
konyhájának közelében. Itt valami más is járult az illathoz: valami különös,
egzotikus és idegen szag.
Ami nem is volt meglepő, elvégre egy idegen országba tette be a
lábát, méghozzá életében először. Igaz, hogy Keltikában is járt, de az nem
számított. Az voltaképpen csak Araluen folytatásának számított. De ez
egészen más volt. Dühös vagy boldog hangok röppentek fel körülötte:
emberek kiabáltak egymásnak, kötekedtek a másikkal, vagy csak nevettek.
És Horác egyetlen szavukat sem érthette. A fiú a kikötőben állt, ahol partra
szálltak, és a három ló kantárát tartotta, amíg Halt kifizette a teknő alakú
teherhajó kapitányát, ami áthozta őket a Derékszíj-tengeren − a hajó
rakományát képező bűzlő bőrök között, amik a gallikai cserzőműhelyekbe
tartottak. Miután Horác négy napot töltött el testközelben az egymásra
rakott, merev állatbőrökkel, azt is kérdésesnek találta, hogy valaha képes
lesz-e bármit magára ölteni, ami bőrből készült.
Valaki megrántotta az övét. Horác meglepetten fordult hátra.
Egy hajlott, ráncos vén banya mosolygott rá fogatlan ínyével, és
markát nyújtotta felé. Rongyokat viselt, fejét egy kendő takarta, ami valaha
színes lehetett, de mára annyira bekoszolódott, hogy ezt nem lehetett volna
biztosan állítani. Mondott valamit a helyiek nyelvén, mire Horác csak a
vállát rángatta. Láthatóan egy koldussal volt dolga, de Horácnál egy fitying
nem sok, annyi sem volt. Az alázatos mosoly dühös szemráncolássá
változott, és a vénség ráripakodott. Horác minden nyelvtudás nélkül meg
tudta mondani, hogy nem köszönetet mondott neki. Aztán megfordult, és
elbicegett, de még előtte egy különös x-et rajzolt kezével a levegőbe
kettejük közé. Horác csak a fejét rázta tanácstalanul.
Kacagást hallott. Amikor megfordult, nála alig néhány évvel idősebb
fiatal lányokat vett észre, akik szemtanúi voltak az esetnek, és nagyon
szórakoztatónak találták. Horác csak tátogni tudott. Egészen elveszettnek
érezte magát. A lányokon alig volt ruha. Ráadásul mind feltűnően vonzó
volt. Egyikük rövid szoknyát viselt, ami jóval a térde felett végződött.
A lányok a fiú felé mutogattak, és utánozták, ahogy leesett állal
bámul. Horác gyorsan becsukta a száját, de a nevetés csak még hangosabb
lett. Az egyik felé kiáltott, és intett is neki. De Horác idegen lévén, nem
értette, mit akar, és csak irult-pirult zavarában. A lányok ezen is nevettek.
Arcukhoz kapkodták tenyerüket, ezzel utalva Horác vöröslő képére, és
egymás közt különös nyelvükön beszéltek.
− Látom, sikerült barátokat szerezned − szólalt meg háta mögül Halt.
Horác úgy pördült hátra, mint akit rajtakaptak valamin. A Vadonjáró −
Horác nem tudott máshogy gondolni rá, csak Vadonjáróként − tekintete azt
árulta el, hogy mulattatja Horác esete a lányokkal.
− Maga ért a nyelvükön? − kérdezte Horác, aki szinte biztos volt
abban, hogy igen, hiszen úgy képzelte, hogy a Vadonjárók birtokában
vannak mindenféle titkos képességnek, hogy a feladatukat tisztességesen
elvégezzék. És a tények ezt az elképzelését alá is támasztották. Halt
bólintott.
− Valamelyest − mondta egyszerűen. Horác megpróbált feltűnés
nélkül a három lány felé inteni.
− Mit mondtak? − kérdezte.
Halt pókerarcot vágott, ami Horác előtt egyre ismerősebbé vált.
− Azt hiszem, jobb, ha nem tudod − mondta közömbösen, és Horác
nem firtatta tovább. Nem mintha most már jobban tudta volna, miről lehet
szó, csak nem akart nagyobb szamarat csinálni magából, mint amekkorát
már sikerült. Halt könnyedén felpattant Abelard hátára, és Horác is felült a
csatalovára, Rugdalra. Tettét a lányok ájuldozva fogadták. Horác megint
fülig vörösödött. Halt sajnálta a fiút, de ugyanakkor szórakozott is rajta.
Megcsóválta a fejét, és elindult a keskeny, zsúfolt, kikötői utcában.
Horácot eltöltötte az a magabiztosság, amit csak nyeregben érzett. És
a körülöttük áramló, makogó idegenek is máshogy bántak vele. Most
egyikük sem akart tőle pénzt koldulni, senki sem akarta kigúnyolni,
átkokat sem szórtak rá. A gyalogosok és a lovon járó fegyveresek között
társadalmi különbség volt. Araluenben sem volt ez másként, de itt,
Gallikában még jobban érezhető volt. Itt az emberek még készségesebben
engedtek utat a két lovasnak és az őket követő zömök, teherhordó póninak.
Horác arra gondolt, hogy Gallika törvényei nem az egyenlőség elvén
alapulnak, mint Araluenben, ahol a gyalogosok pusztán praktikus okokból
engedtek nekik utat. Itt volt a mozdulatukban valami óvatosság, valami
félelem. Éppen meg akarta kérdezni ezt Halttól, már ki is nyitotta a száját,
de az utolsó pillanatban becsukta. A Vadonjáró mindig amiatt gúnyolódik
vele, hogy egyfolytában kérdezősködik. Horác elhatározta, hogy fékezi
kíváncsiságát. Majd megkérdezi Haltot erről, amikor megállnak ebédelni.
Meg volt elégedve önfegyelmével, és bólintott egyet, csak úgy
magának. De már újabb kérdés formálódott az agyában, és mire leállította
volna magát, megszólalt:
− Halt? − szólította meg a férfit félénken. A mellette lovagló zömök,
kis ember irányából sóhajtást hallott. Horác gondolatban térden rúgta
magát.
− Bevallom, már azt hittem, beteg vagy − mondta Halt komoly
képpel. − Legalább három-négy perce nem kérdeztél semmit.
Horácnak most már folytatnia kellett:
− Az egyik lány − kezdte, és a Vadonjáró pillantását rögtön magán
érezte − fölöttébb rövid szoknyát viselt.
Egy kis szünet következett.
− És? − érdeklődött Halt, mert nem tudta, Horác hová akar
kilyukadni.
A fiú zavartan megvonta a vállát. Hogy a lány formás combja eszébe
jutott, újból elpirult.
− Csak azt akartam megkérdezni, hogy ez normális errefelé?
Halt a fiú komoly és fiatal arcát tanulmányozta. Többször is
megköszörülte a torkát.
− Azt hiszem, néhány lány futárként teljesít szolgálatot Gallikában.
− Futárként? − kérdezett vissza Horác homlokát ráncolva.
− Igen. Üzeneteket továbbítanak emberek, üzletek és városok között.
− Halt a fiúra nézett, hogy hisz-e még neki. Úgy látta, igen, ezért befejezte
a mondatát: − Sürgős üzeneteket.
− Sürgős üzeneteket? − kérdezte Horác, aki még nem látta a
kapcsolatot a két dolog között. Mivel még nem gyanakodott, Halt folytatta:
− És tudod az igazán sürgős üzeneteket futva kell vinni, elvégre
futárok lennének, nem igaz?
Horác szemében felcsillant a megértés. Bólintott párszor, mert rájött
az összefüggésre.
− Tehát azért viselnek rövid szoknyát, hogy… gyorsabban tudjanak
futni − találgatta. Halt bólintott.
− Hiszen ki látott már olyat, hogy valaki hosszú szoknyában fusson?!
− kérdezte a Vadonjáró. Aztán gyorsan Horácra pillantott, hogy lássa, a fiú
nem haragudott-e meg rá, amiért beugratta. De Horácnak nem esett le még
a tantusz. Őszinte arca teljes hitről árulkodott.
− Azt hiszem, senki − mondta végül a fiú, aztán lágy hangon
hozzátette. − És így csinosabbak is.
Halt megint a fiúra meredt. De Horácot kielégítette a válasz. A
Vadonjáró bűntudatot érzett, megbánta, hogy becsapta a fiút. Hiszen Horác
annyira naiv volt, hogy nála nem is találhatott volna könnyebb prédát az
efféle ugratásra. A Vadonjáró a fiú tiszta, kék szemébe nézett, és az
elégedett, őszinte arcra, és úgy döntött, nem leplezi le magát. Horácnak
volt még elég ideje arra, hogy megismerje az élet árnyékosabb oldalát.
Hadd őrizze még egy kicsit az ártatlanságát.
Az északi kapun át hagyták el Árbociát, és elindultak a körülötte
elterülő, megművelt földek felé. Horác továbbra is kíváncsian pislogott
jobbra-balra, ahogy az út legelők, termőföldek és tanyák mellett vitt el.
Nem hasonlított ez a vidék az araluenire. Többféle fa nőtt erre, és ennek
eredményeképpen több árnyék is volt. Némelyik mezőgazdasági növénnyel
itt találkozott életében először. Az egyik növény olyan magas volt, mint
egy ember, levelei szélesek és nagyok. Mielőtt betakarították őket, hagyták
megszáradni a növényen. Horác pajtákat látott, ahol ezeket a leveleket
felakasztva tovább szárították. Érdekelte, milyen növény lehet ez, de
megpróbálta legyőzni a kíváncsiságát.
Más különbség is volt a két tájék között, egy kevésbé szembeötlő.
Néha Horác sem vette észre, aztán egyszer csak ott volt, majd kibökte a
szemét: a mezőket és a termőföldeket valami általános gondozatlanság
jellemezte. Nem mintha nem lettek volna megművelve, némelyiket még fel
is szántották. De hiányzott innen az az igényesség, az a féltő szeretet,
amivel Horác hazájában ápolták a földeket és a növényeket. Valahol csak
egy kis figyelemhiányt lehetett észrevenni a farmer részéről, de máshol a
földeket felverte a gaz.
− Ha az emberek harcolnak, azt a földek sínylik meg − mondta
halkan Halt. Horác ránézett. Szokatlan volt, hogy a csendet az ősz
Vadonjáró törje meg.
− Kik küzdenek egymással? − ébredt fel Horác kíváncsisága.
Halt megvakarta a szakállát.
− A gallok. Itt nincs egyetlen törvény, ami irányítja az országot. Sok
kis nemes és báró van helyette, vagy hadúr, ha úgy tetszik. Egyfolytában
portyákat indítanak egymás ellen, és harcolnak maguk között. Azért is
néznek ki így a földek. A farmerek felének vagy ezen az oldalon, vagy a
másikon kell harcolnia.
Horác körbenézett. A földeken, amik az út két oldalán terültek el,
nem volt nyoma csatának, csak elhanyagoltságnak. Valami eszébe jutott.
− Akkor ez volt az oka, hogy az emberek egy kicsit… feszülten
viselkedtek velünk?
Halt elismerően bólintott:
− Észrevetted? Akkor nem is vagy olyan reménytelen eset. Igen −
folytatta Horác kérdésének megválaszolását −, errefelé a felfegyverzett
lovas fenyegetést jelent. Itt nem békehozókat látnak bennük.
Araluenben a farmerek úgy tekintenek a katonákra, mint olyan
emberekre, akik megvédik a földjeiket a lehetséges behatolóktól. Horácnak
rá kellett jönnie, hogy itt maguk a katonák jelentették a fenyegetést.
− Errefelé minden a feje tetején áll − folytatta Halt. − Henrik király
gyenge, és a bárók tovább pörlekednek egymással, tovább irtják egymást.
Értük nem kár, de igazságtalan a szegény, ártatlan farmerekkel szemben,
akik szintén elesnek − csak mert útban vannak. De ez nem a mi
problémánk, egészen addig, amíg… a fenébe!
Az utolsó két szót némileg halkabban, de ugyanannyi komolysággal
ejtette ki. Horác követte Halt pillantását az úton.
Egy kis dombról ereszkedtek lefelé. Az út két oldalán fák álltak. A
domb lábánál patak szelte ketté a mezőt, amin a fák között egy kőhíd ívelt
át. Csendéletnek is beillett volna a kép, mely nyugodt volt, és a maga
nemében szép is. De nem a fákkal, a híddal vagy a patakkal volt a gond,
nem ezek miatt káromkodott csendesen Halt. A kép festői szépségét
ugyanis egy fegyveres harcos rútította el, aki a lován ült, és elállta útjukat.
Evelin Will kezének könnyű érintését érezte a vállán. Összerezzent. Hiába
feküdt ébren, nem hallotta közeledni a fiút.
− Ne aggódj, ébren vagyok − suttogta.
− A hold leszállt, ideje indulnunk − válaszolta Will ugyanolyan
halkan.
Evelin ledobta magáról a plédet. Teljesen menetkész volt, leszámítva
a lábbeliket. Értük nyúlt, és elkezdte őket felhúzni. Will rongydarabokat
nyújtott neki, amiket a saját plédjéből tépett.
− Csavard ezeket a lábad köré, hogy halkabban járhass a kavicsokon.
Látta, hogy Will is jó alaposan körbepólyálta velük a lábát, és sietett ő is
így tenni.
A fészer és a kunyhó közötti vékony falon áthallatszott a tengerészek
horkolása. Többen motyogtak is álmukban. Az egyik skand csúnyán
köhögni kezdett. Will és Evelin moccanatlanul figyelték, hogy felébreszt-e
vele valakit. Néhány másodperc múlva ismét mindenki nyugodtan aludt.
Evelin a lábára csavarta a rongyokat, felállt, és követte Willt az ajtóhoz.
Will előzetesen jól megzsírozta az ajtó pántjait, kenőanyagot a lábas
aljáról szedett hozzá. A fiú lélegzetét visszafojtva nyomta le a kilincset.
Amikor hangtalanul kinyílt, megkönnyebbülten felsóhajtott. A holdtalan
tengerpart csak sötét folt volt, és a víz fekete ponyva, ami halványan
tükrözte a csillagokat. Az idő megváltozott az elmúlt napokban. A szél
valamelyest alábbhagyott, és az éjszakák nyugodtak voltak. De a tenger
hullámai továbbra is tompa mennydörgéssel ostromolták a sziget távolabbi
partját.
Evelin nagy nehezen kivette a farkasfő hajók sötét foltjait a parton,
aztán egy kisebb foltot is észrevett: Svengal szkiffjét, amit a legutóbbi
halászatakor hagyott ott. Ez a szkiff volt a cél.
Will a tervezett útirányt mutatta Evelinnek. Korábban már
megbeszélték, de biztos akart benne lenni, hogy a lány nem felejtette el.
Neki a láthatatlan mozgás második természetévé vált, de Evelin pánikba
eshet, ha kijut a nyílt terepre. Gyorsan kellett tehát eljutnia a hajókhoz.
A gyorsaság pedig zajjal járt, nagyobb eséllyel láthatták vagy
hallhatták meg őket. Nagyon közel hajolt Evelinhez, és fülébe suttogott.
− Nyugi. Először a padok. Aztán a sziklák. Aztán a hajók. Ott várj
rám!
A lány bólintott. Látta, hogy nagyokat nyel, és lélegzete felgyorsul.
Gyengéden megfogta a lány vállát.
− Nyugodj meg! És ne feledd, ha bárki kilépne, akárhol is állsz,
dermedj mozdulatlanná!
A kulcs a mindent összemosó homályban rejlett. A szem könnyen
átsiklik a szökevényen, ha mozdulatlan, de a legapróbb rezdülés magára
vonja a figyelmet.
A lány ismét bólintott. Will megveregette a lány vállát.
− Indulj!
A lány vett egy nagy levegőt, és kilépett a nyílt térre.
Azon a tíz méteren, ami a tetővel ellátott padtól és asztaltól
elválasztotta, nagyon védtelennek érezte magát. A pislogó csillagok mintha
szikrázni kezdtek volna, ahogy lépkedett. Erőt kellett vennie magán, hogy
ne rohanjon rögtön fedezékbe.
A lábára csavart rongyok jó szolgálatot tettek. Tompították léptei
zaját. De a kavicsok csikorgása még így is fülsiketítőnek tűnt számára.
Még négy lépés… három… kettő… egy.
Szívdobogva, szaporán verő pulzussal, kissé megnyugodva rogyott a
padok és az asztal árnyékába. A part és a padok között félúton sziklakupac
látszódott. Az volt a következő cél. Nem akaródzott elindulnia,
szívesebben maradt volna az asztal árnyékában. De tudta, ha nem indul el
hamarosan, akkor soha nem lesz hozzá elég mersze. Óvatosan lépegetett,
egyik lábával a másik után, és grimaszolva hallgatta a lába alatt csikorgó
kavicsokat. El kellett haladnia a hálókamra előtt. Ha valamelyik skand
kilépne, nyomban észrevenné.
Végre elérte a sziklákat, és érezte, ahogy árnyékuk védekezőn
körülöleli. Az út legnehezebb részén túl volt. Várt néhány másodpercet,
hogy szíve kevésbé kalimpáljon, aztán elindult a hajók felé. Most, hogy a
cél előtt járt, legszívesebben kétségbeesetten rohanni kezdett volna, de
uralkodott magán; lassan és halkan surrant el a Farkasagyar mellett.
Holtfáradtan rogyott le a nedves kövekre, hátát a hajó oldalának
döntötte. Willt figyelte, ahogy elindul a nyomában.
Az égen felhőfoszlányok úsztak, sötét, bodros foltokat vetve a földre.
Will a szél ritmusához és a felhők haladásához igazította mozgását, ahogy
biztos lábbal Evelin nyomában lépkedett. A lány meglepetten tapasztalta,
hogy Will szó szerint eltűnik a szeme elől az első néhány méter után,
beleolvad a fények és árnyak mozgásába, és a táj részévé válik. Egy
pillanatra még kiszúrta a padok mellett, aztán a szikláknál tűnt fel
legközelebb. Majd egyszer csak megjelent előtte, mintha az éjszakából
lépett volna elő. Hitetlenkedve rázta a fejét. Nem csoda, ha az emberek azt
gondolják, hogy a Vadonjárók mágiát alkalmaznak. Will nem vette észre az
elképedést, rámosolygott, aztán közelebb lépett, hogy beszélhessenek.
− Minden rendben? − kérdezte lehalkítva a hangját, majd miután a
lány bólintott, folytatta: − Biztos vagy benne, hogy készen állsz rá?
A lány egyből rávágta:
− Biztos − mondta határozottan. A fiú ismét bátorítóan megmarkolta
a lány vállát.
− Nagyszerű! − nézett szét Will. Elég távol voltak már a kunyhóktól,
kisebb volt az esély, hogy meghallják őket, és a szél, ami már kevésbé
dühöngött, még mindig eléggé zúgott.
Érezte, hogy Evelin további bátorításra szorul. A szkiffre mutatott:
− Ne felejtsd el, hogy ez a hajó kicsi! Nem akkora, mint a farkasfő
hajó. Ez nem fogja átszelni a hullámokat, hanem a hátukon utazik majd.
Biztonságban leszünk.
Ebben ugyan nem volt olyan biztos, de logikusnak tűnt számára.
Elég volt csak a hullámok hátán lovagló sirályokra és pingvinekre néznie,
hogy levonja a következtetést: minél kisebb a hajó, annál biztonságosabb.
 Will egy nagy borostömlőt hozott magával. Az élelmiszerraktárban
találta, és miután kiöntötte belőle tartalmát, teleengedte vízzel. Nem volt a
legjobb ízű, de a szomjan hálástól megóvja majd őket. Különben is, minél
rosszabb az íze, annál tovább tart majd, gondolta bölcsen. A borostömlőt a
szkiff aljába helyezte, aztán gyorsan leellenőrizte, hogy az evező, a
kormánylapát, a kis árboc és a vitorla a helyén van-e. A dagály közeledett,
lassan már a szkiff oldalát nyaldosta, és Will látta, hogy olyan magas lesz,
amilyennek lennie kell. Néhány perc, és indulhatnak. Volt valami homályos
emléke arról, hogy Teutföld valahol délre fekhet tőlük. De azt is
elképzelhetőnek tartotta, hogy a Bolond Szelek elültével egy hajóval
találkoznak, ami felveszi őket. Nem gondolkozott előre. Csak annyit
tudott, hogy rabként nem akar tengődni. Inkább meghal a szabadságáért.
− Nem ülhetünk itt egész éjjel − mondta. − Fogd meg a másik
oldalon, és tegyük vízre! Először emeld, aztán told!
Megragadták a hajó mindkét oldalát, és nekiveselkedtek. Először
meg sem mozdult, mintha odaragadt volna a parthoz, de második
próbálkozásra megmozdult, és könnyen csúszott a kavicsokon. Miután
vízre tették, beszálltak a szkiffbe. Will elrúgta magukat a parttól, és
elindultak kifelé a kikötőből. A fiút diadalérzet járta át, aztán rájött, hogy
korai lenne még örülni, hiszen Evelin két kézzel kapaszkodott a szkiff jobb
és bal oldalába, arca feszült volt, és holtsápadt, pedig a hajót még csak
kisméretű hullámok ringatták.
− Egész jól megy! − mondta a lány, de a hangja idegességről
árulkodott. Will gyakorlatlan kézzel nyúlt az evezőkért. Svengaltól
elégszer látta már, hogyan kell evezni, de a gyakorlat és az elmélet egészen
más dolog volt. Will ekkor kezdett el először kételkedni szökésük
sikerében. Talán többet vállalt, mint amennyit elbír. Az evezőt ügyetlenül a
vízbe csapta, majd húzott egyet rajta. A bal oldalon elvétette a húzást, és a
hajó oldalt fordult. Will kis híján a hajó aljába esett.
− Ne kapkodj! − tanácsolta Evelin. Will újból megpróbálta, ezúttal
nagyobb odafigyeléssel. A hajó előreugrott. Akkor jutott eszébe, hogy
Svengal minden húzás után fordított egyet az evezőkön, hogy kisebb
legyen a közegellenállás. Amikor ő is így tett, a dolog mindjárt
könnyebben ment. Növekvő magabiztossággal kezdte húzni az evezőt, és a
hajó egyre határozottabban haladt előre. Az apály-dagály kezdte megtenni
hatását. Evelin a partra nézett, és félelem fogta el, hogy már ilyen messzire
eltávolodtak.
Will észrevette.
− Még gyorsabb lesz, ha a közepére jutunk, most még csak a szélén
járunk − mondta Will két csapás között.
− Will! − kiáltott rémülten Evelin. − Víz van a hajóban!
Eddig nem érezte a rongyoktól, de miután átszivárgott rajtuk,
lenézett, és vizet látott sodródni a lábánál.
− Csak a hullámok! Majd kimerjük, ha kijutottunk a kikötőből.
− Nem a hullámok! A hajó léket kapott! Nézd! − kiabálta rekedten
Evelin.
A lány nem téved, döbbent rá Will. A hajó aljában jó néhány
centiméter magasan állt a víz, és egyre emelkedett.
− Te magasságos! Kezdd el merni! − kiáltotta Will.
A hajó farából Evelin előkapott egy kis vödröt, és szaporán merni
kezdte vele a vizet. De nem tudta elég gyorsan merni. A vízszint egyre
magasabb lett, és Will érezni kezdte, hogy a hajó egyre nehezebben siklik.
− Fordulj vissza! Fordulj vissza! − kiabált a lány, minden
elővigyázatosságról megfeledkezve. Will bólintott, mert beszédre nem volt
idő, és csak az egyik oldalon húzva az evezőt, visszafordította a szkiffet a
part felé. De most, hogy már a kifelé húzódó apállyal is meg kellett
küzdenie, úrrá lett rajta a pánik, és ettől csak még kétbalkezesebb lett.
Újból elvétett egy húzást, kibillent egyensúlyából, és kis híján elvesztette
az egyik evezőjét. Evelin vadul merte a vizet, de a nagy kapkodásban a víz
felét mindig visszaloccsantotta a szkiffbe. Megpróbált úrrá lenni a pánikon,
és nyugodtabban meregetni. Így mindjárt jobb, gondolta. De a víz tovább
szivárgott a hajóba.
Will jó érzékkel fordította meg a csónakot, mert így kikerültek az
apály legerősebb áramából. Most, hogy a sodrás fő ágából kikerültek, a
csónak könnyebben haladt előre. De még mindig süllyedt, és minél
mélyebbre ereszkedett, annál gyorsabban zúdult be a víz. Ráadásul egyre
nehezebben lehetett mozgásra bírni.
− Evezz már! Mire vársz?! − ripakodott rá Evelin. Will felnyögött, és
nagyobb erővel kezdte húzni az evezőket. A szkiff tovább araszolt a part
felé. Már majdnem elérték. Háromméternyire lehettek tőle, amikor
elsüllyedtek. Kimásztak a derékig érő vízbe, mindketten tántorogtak a
fáradtságtól. Will észrevette, hogy a szkiff, miután megszabadult súlyuktól,
ismét lebegni kezdett, igaz, nem a vízen, hanem a felszíne alatt.
Megragadta, és maga után húzta a sekélyebb részre. Evelin követte.
− Mi az, meguntátok az életeteket? − mennydörgött rájuk egy hang.
Felnéztek, és a víz szélén Erakot vették észre. Mögötte az emberei
vigyorogtak.
− Erak jarl… − kezdte Will, de nem fejezte be. Itt nem volt helye
magyarázkodásnak. Erak valami kis tárgyat dobált egyik kezéből a
másikba. Aztán Willnek hajította.
− Elfelejtettek valamit? − kérdezte baljós hangon. Will megnézte, mit
hajított neki a jarl. Egy fadugó volt, hat centiméter hosszú, és két
centiméter széles. Csak bámulta, de nem jött rá, mi az.
− Mi egyszerű hajósok csak úgy hívjuk, hogy dugasz − magyarázta
Erak gúnyosan. − Ha bedugod, nem folyik víz a hajóba. Nem árt, ha az
ember meggyőződik róla, hogy a helyén van-e.
Will összeomlott. Nem elég, hogy fáradt volt, ázott és remegett az
elmúlt tíz perc gyomrot összeszorító rettegésétől, még a hibázás súlya is
nyomta a vállát. Egy dugó! A tervük egy dugó miatt csődöt mondott! Aztán
egy erős tenyér megragadta ruhája nyakát, és a következő pillanatban
néhány centiméternyire lógott Erak dühös arca előtt.
− Ne akarj bolondot csinálni belőlem, kölyök! − kiáltotta a skand. −
Még egy próbálkozás, és elevenen nyúzlak meg! − Evelin felé fordult,
hogy ő is magára vegye fenyegetését: − Mindkettőtöket!
Várt egy darabig, hogy lássa, megértették, aztán ledobta Willt. A
Vadonjáró-tanonc a part kemény köveire zuhant. Legyőzték.
− Most pedig irány a kunyhó! − mondta Erak.
− Erről beszéltem − fintorgott Halt.
Előttük, a kis folyamon púpos hátú híd ívelt át. A két utazó és az
átkelő között egy páncélos lovag állt.
Halt a tegezéhez nyúlt, és kikapott belőle egy nyílvesszőt, amit
fegyvere idegére illesztett anélkül, hogy odanézett volna.
− Mi az, Halt?
− Ezek a gallikánok komolyan azt hiszik, hogy ráérek erre?! − rázta a
fejét Halt. − Ezek a marhák vámot akarnak szedni, amiért használjuk a
drágalátos hídjukat.
Eközben a lovag jobb kézfejével feltolta a sisakrostélyát. Ügyetlen
mozdulat volt, a mozdulat esetlenségéhez az is hozzájárult, hogy
ugyanabban a kezében egy nehéz, háromméteres lándzsát tartott. Majdnem
kiesett a markából, és a mozdulat közben a sisakjának ütközött. A tompa
csattanást az utazók is hallották.
− Arretez lá mes segneurs, avant de passer ce pont-ci! − kiáltotta
feléjük kappanhangon. Horác nem értette, mit akar, csak a dölyfös
hanghordozást konstatálta.
− Mi a csudát mondott? − kérdezte Horác. De Halt csak a fejét rázta
a lovag felé.
− Ha velünk akar beszélni, beszéljen a mi nyelvünkön − mondta
dühösen, és a lovagnak kiáltott: − Araluanok vagyunk!
Horác még ebből a távolságból is látta, milyen megvetően rántott
vállat a lovag a nemzetiségük hallatán. A lovag ismét megszólalt, ezúttal az
ő nyelvükön, de olyan erős akcentusa volt, hogy alig értették meg jobban,
mint az előbb.
− Uhaim! Fámot kell vizetniuk, há át akahnak kelni a hídon.
− Mit mondott? − kérdezte Horác a homlokát ráncolva, és a
Vadonjáró a fiú felé fordult.
− Barbár egy alak, nem? Különben azt mondta, hogy „Uraim” − ezek
mi volnánk − „Vámot kell fizetniük, ha át akarnak kelni a hídon.”
− Vámot?
− Ez az országúti rablás egyik formája − magyarázta Halt. − Ha
ebben a tökkelütött országban létezne olyan, hogy törvény, akkor a mi kis
barátunk sem űzhetné kisded játékát. De mivel itt ilyen nincs, azt tehet,
amit úri kedve diktál. Lovagok állnak a kereszteződésekben, a hidak előtt,
és vámot követelnek, hogy áthaladhass rajtuk. Ha nem akarsz fizetni, meg
kell küzdened velük. Mivel a legtöbb utazó nincs felkészülve arra, hogy
egy páncélos lovaggal harcoljon, inkább a zsebébe nyúl.
Horác hátradőlt a lován, úgy tanulmányozta a lovagot, aki most az út
két oldala között ingázott. Erőfitogtatás volt ez, amivel el akarta venni a
kedvüket az ellenállástól. Sárkány alakú pajzsának címerében ügyetlenül
odapingált szarvasbika látszódott. Teljes páncélt viselt, és egy palástot,
amin megismétlődött a szarvasbika-címer. Páncélkesztyűje és
sípcsontvédője volt, valamint fazékszerű sisakja feltolható rostéllyal, ami
most éppen nyitva volt. A rostélyon keresztül vékony madárarcra, és egy
kiálló, hegyes orra lehetett látni. Bajusza kilógott a résen keresztül, és
Horác azon tűnődött, hogy mielőtt becsukja a rostélyt, vissza fogja-e
tuszkolni a sisak belsejébe, vagy kint hagyja.
− Mit akar tenni? − kérdezte Horác.
− Azt hiszem, kénytelen leszek lelőni ezt a balfácánt − mondta
majdnem szánakozó hangon Halt. − Szép is lenne, ha minden banditának
fizetnék, aki azt hiszi, én fogom eltartani. Bár ha megölöm, az is csak
kellemetlenséget szülhet.
− Hogyhogy? − érdeklődött Horác. − Ha kihívja magát párbajra, és
maga végez vele, kit érdekel, ha meghal? Megérdemelte.
Halt a nyergére fektette az íját, de a nyílvesszőt nem vette le az
idegről.
− Bajunk abból származhat, amit ezek a tökfejek lovagi
törvényeknek titulálnak. Ha egy másik lovag sebesítené vagy ölné meg egy
lovagi párbaj során, az megbocsátható lenne. Sajnálatos ugyan, de
megbocsátható. De ha én lyukasztom ki az üres luftballonfejét, azt
csalásnak mondanák. Biztos vagyok benne, hogy rokonai vagy barátai
vannak a környéken. Ezek a marhák gulyában járnak. Ha megölöm, lehet,
hogy a nyomunkba erednek. Ezt hívtam az előbb kellemetlenségnek.
Halt sóhajtott egyet, és elkezdte felemelni íját.
Horác még egyszer a kakaskodó alakra pillantott, aki szemlátomást
nem fogta fel, hogy Halt hamarosan átküldi a túlvilágra. Úgy tűnt, hogy
nem sok dolga akadt eddig Vadonjárókkal, és hogy nagyon bízik a páncélja
erejében. Fogalma sem volt arról, hogy Halt a lecsukott rostély szemrésén
is betalál a nyílvesszőjével. Nyitott sisakrostéllyal Halt számára már
csaknem illetlenül könnyű prédát jelentett.
− Akarja, hogy kezelésbe vegyem? − ajánlotta fel bizonytalanul
Horác.
Halt karja megállt a levegőben, meglepődött az ajánlaton:
− Hogy te?
Horác bólintott.
− Tudom, hogy még nem vagyok lovag, de ezzel a fickóval elbánok.
És ha a barátai azt hiszik, hogy egy másik lovag végzett vele, nem fognak
utánunk eredni, ugye?
− Uhaim! Válászoljanak á követelésemhe − harsogta a lovag
türelmetlenül.
Horác felemelt szemöldökkel Haltra nézett.
− Azt mondja, hogy válaszoljunk a követelésére. Biztos vagy benne,
hogy elbánsz vele? Végül is ez a lovag nem ma kezdte a kardforgatást…
− Őőő… igen, biztos vagyok − mondta bizonytalanul Horác, mert
nem akarta, hogy Halt azt higgye, egy szájhőssel van dolga. − Én úgy
látom, hogy ez a lovag nem a legügyesebbek közül való. Maga mit gondol
erről?
− Nem a legügyesebbek közül való?! − kérdezte megjátszott
csodálkozással. A fiú a fejét rázta.
− Nem. Enyhén szólva is ügyetlen. Nézze, hogy ül a lován. Semmi
egyensúly. És a lándzsáját máris túl erősen markolja, látja? Aztán ott van a
pajzsa. Túl alacsonyan tartja. Így nem tud kivédeni egy hirtelen Júliát.
Halt felemelte szemöldökét.
− Milyen Júliára gondolsz? − kérdezte. Horác készséggel
megválaszolta, nem vette észre a Halt szavaiban bujkáló gunyorosságot.
− Júliának nevezik a lándzsával való hirtelen célpontváltást. Ha
teszem azt, először mellmagasságban, a pajzsra céloz az ember, de hirtelen
a sisakot veszi célba. − Horác megállt, majd mentegetőzve hozzátette: −
Nem én adtam neki ezt az idétlen nevet!
Mindketten hallgattak. Halt látta, hogy a fiú nem csak hősködni akar.
Tudja, mit beszél. Halt a szakállát vakargatta elgondolkozva. Talán nem
árt, ha látja, hogy harcol Horác, és ha baj van, még mindig visszatérhet az
„A” tervhez, és egyszerűen lelőheti a híd őrzőjét. De azért egy kis
probléma még mindig volt.
− Nem mintha bármiféle Júliát végre tudnál hajtani. Úgy látom,
otthon hagytad a lándzsádat.
Horác bólintott:
− Ezért az az első feladat, hogy kiüssem a kezéből a lándzsát. Nem
gond!
− Uham! Mit felelnek?
− Fogd már be! − morogta Halt a pattogó lovagnak. − Szóval, azt
mondod, nem probléma?
Horác csücsörített az ajkával, és határozottan megrázta a fejét.
− Ugyan, Halt, nézzen rá! Már legalább háromszor majdnem elejtette
a lándzsáját, mióta itt vagyunk. Egy gyerek is el tudná tőle venni.
Haltnak mosolyognia kellett.
Horác mintha elfelejtette volna, hogy ő is szinte gyerek még, aki
szembe akar szállni egy útonálló lovaggal. Aztán Halt arra gondolt, ő
hogyan cselekedett volna a fiú korában, és az is eszébe jutott, hogy Horác
hogyan végzett Morgarath-tal, ennél a bazári majomnál sokkal
veszélyesebb ellenféllel. Még egyszer Horácra nézett. De a fiún nem látott
mást, csak elszántságot és csendes magabiztosságot.
− Tudod, mit beszélsz, ugye? − kérdezte Halt, pedig nem is
kérdésnek, sokkal inkább állításnak szánta. Horác megint bólintott.
− Igen, Halt, nem tudom megmagyarázni, de megérzem az ilyet. Sir
Rodney azt mondja, őstehetség vagyok.
Gilan ugyanezt mondta Haltnak az Uthal mezején látott küzdelem
után. Halt döntött:
− Rendben, legyen, ahogy akarod!
A türelmetlen lovag felé fordult, és odakiáltott neki:
− Uham! A társam úgy döntött, kihívja kegyelmedet egy lovagi
küzdelemre!
A lovag hirtelen kihúzta magát. Halt látta, hogy a váratlan hírtől kis
híján leesett a nyeregből.
− Lhovági khüzdelemre?! A táhsa nem is lovág!
− Ó, már hogyne lenne lovag! − kiáltott vissza Halt. − Ez itt Sir
Horác a Feuille du Chene lovagrendből − mondta Halt, de
elbizonytalanodott, és suttogva hozzátette: − Vagy Crépe du Chéne-t kellett
volna mondanom? Most már mindegy…
− Mit mondott neki? − kérdezte Horác, és a pajzsot, ami eddig a
hátán lógott, bal kezébe vette.
− Azt, hogy te vagy Sir Horác a Tölgylevél Rendből. Legalábbis,
remélem, hogy ezt mondtam, és nem azt, hogy a Makkos Palacsinta
lovagrendből… − tette hozzá bizonytalanul.
Horác vádló tekintettel nézett rá. A lovagi szabályokat nagyon
komolyan vette, és tudta, hogy még nem használhatja a Sir Horác címet.
− Erre meg mi szükség volt?
− Ez az alak nem küzd meg akárkivel. Az illetőnek lovagnak kell
lennie. Azt hiszem, még a páncélodat sem vette észre − tette hozzá, amikor
Horác feltette csúcsos sisakját a fejére. Most felvette a páncélinget is, amit
eddig a vállára akasztva és összecsavarva hordott. Keresni kezdte, hová
akaszthatná levetett köpönyegét. Halt kinyújtotta a kezét.
− Ha megengeded − mondta, és a kabátot saját vállára akasztotta.
Arra azonban ügyelt, és ezt Horác is észrevette, hogy a köpeny ne
akadályozza a nyilazásban.
− Nem lesz rá szüksége − vetette oda a fiú.
− Hányszor hallottam már ezt! − válaszolt Halt, aztán a híd
vámszedőjére nézett.
− Ah bahátjánák nencsen lándzsáha! − mondta, és a saját, három
méter hosszú, fémhegyű fegyverére mutatott.
− Sir Horác karddal kíván küzdeni.
A lovag vadul rázni kezdte a fejét.
− Én ragasztózom a lándzsámhoz!
 − Úgy látszik, a lovagiasság csak addig lovagiasság, amíg valaki egy
háromméteres előnyt nem akar elvenni az embertől − emelte fel egyik
szemöldökét Halt, és a fiúhoz fordult.
Horác alig észrevehetően megvonta vállát.
− Semmi gond − mondta nyugodtan. Aztán, mintha valami az eszébe
jutott volna, gyorsan megkérdezte: − Halt, meg is kell ölnöm? Úgy értem,
hogy ártalmatlanná tudom tenni anélkül, hogy végeznem kellene vele.
− Nem kötelező − mondta a tanoncnak. − De ne bánj vele kesztyűs
kézzel. Igazság szerint el kellene pusztítani ezt a nyomorultat. Legalább
többé nem sanyargatná az utazókat a hídpénzével.
Most Horác emelte gondterhelten a Vadonjáró felé egyik
szemöldökét. Halt széttárta a karját.
− Mindössze annyit próbáltam sugallni, hogy eszedbe ne jusson
megsajnálni. Nem akarom, hogy a jószívűségednek te idd meg a levét.
− Uham! − kiáltott a lovag, és megsarkantyúzta a lovát, mielőtt
dárdája nyelét karja alá szorította. − En garde! Jövök és el foghlak
maszatolni! Akahom mondani, le foglak kaszabolni!
Fém súrlódott a bőrhöz, ahogy Horác kihúzta kardját a tokjából,
aztán Rugdalt a támadó felé irányította.
− Egy perc, és itt vagyok − mondta Haltnak, és elvágtatott. A ló
néhány méter alatt teljes sebességre gyorsult.
A balul sikerült szökési kísérlet után Will és Evelin ötven métérnél
messzebb nem távolodhattak el a kunyhóktól. Will búcsút mondhatott a
futásnak és a testedzésnek. Erak új munkákat talált a foglyoknak. Például
be kellett foltozniuk az ágyak hálómatracát, újra kellett kátrányozniuk a
Szélordas oldalát, a résekbe pedig kötéldarabokat kellett tömködniük.
Izzadsággal teli, nehéz munka volt, de Will és Evelin alávetették magukat a
sorsuknak.
Ebben a félrabságban nem tudták nem észrevenni a két skand csapat
közt növekvő feszültséget. Slagor és az unatkozó legénysége, akik valami
szórakozást kerestek, meg akarták korbácsolni a két araluant, és Slagor a
száját nyalva azt is felajánlotta, hogy saját kezével hajtja végre a büntetést.
Erak nagyon nyersen a tudomására adta, hogy törődjön a maga
dolgával. Elege volt már Slagor megvető és fennhéjázó modorából, és
alattomos csapatából is, akik ott verték át és gúnyolták ki a Szélordas
legénységét, ahol csak tudták. Slagor gyáva, kötekedő alak volt, és ha Erak
összehasonlította a két araluannal, be kellett látnia, hogy az idegeneket
sokkal közelebb érzi magához, mint saját földijét. Nem volt rájuk mérges,
amiért meg akartak szökni. A helyükben ő is ezt tette volna. Az, hogy a
gonosz Slagornak a bőrükre fájt a foga, Erakot különös módon még
közelebb hozta a foglyokhoz.
 Ami pedig Slagor embereit illeti, Erak azon a véleményen volt, hogy
kár beléjük Skorghijl friss levegője.
Eraknál vacsora közben telt be a pohár. Will az egyik asztalra éppen
késeket és tálakat helyezett, míg a másiknál, ahol Erak, Slagor és a vezetők
ültek, Evelin levest szedett egy nagy fazékból. Amikor Evelin Slagor és a
másodkapitánya közé hajolt, a kapitány váratlanul széttárt karral
hátravetette magát, mert hahotázni kezdett az egyik embere megjegyzésén.
A karja nekicsapódott a teli szedőkanálnak, és a forró leves a bőrére folyt.
Slagor felkiáltott fájdalmában, aztán elkapta Evelin csuklóját,
előrerántotta, és addig csavarta, amíg a lány az asztalra nem hajolt. A
levesestál és a szedőkanál csörömpölve hullott a padlóra.
− A fene essen beléd, leforráztál! Nézd meg, mit műveltél, te buta
araluan csirke! − rázta meg levestől csöpögő kezét a lány orra előtt, amíg a
másik kezével továbbra is szorosan tartotta áldozatát. Evelin hallotta a
fújtatását, és érezte a mosdatlan férfi bűzét.
− Sajnálom − mondta grimaszolva, mert Slagor tovább csavarta a
karját. − De maga verte ki a kezemből a kanalat!
− Vagy úgy! Szóval az én hibám volt! Na, majd megtanítom neked,
hogyan kell beszélni egy skirllel − nyúlt az övében tartott, rövid,
háromvégű ostoráért, miközben arca elsötétedett a dühtől. Ő úgy nevezte
az ostorát, hogy a bátorító − mivel állítólag arra használta, hogy a lusta
evezősöket biztassa vele. De akik jobban ismerték, tudták, hogy ez nem
igaz, hiszen Slagor egy tagbaszakadt evezőssel szemben sohasem merte
volna használni.
De egy fiatal lány egészen más eset volt. Ráadásul Slagor nem csak
dühös, részeg is volt.
Az étkezőre némaság hullott. Odakint a folyton nyögő szél tovább
ostromolta a kunyhó falát. A füstös, olajlámpáktól és a tűztől rosszul
megvilágított terem egy pillanatra mozdulatlanságba dermedt.
Erak, aki szemben ült Slagorral, magában káromkodott egyet. Will a
terem másik végében letette a tányérokat. Ahogy mindenki, ő is Slagor
alkoholtól vörös szemét és képét nézte. A férfi lyukas, egyenetlen fogai
között kidugta a nyelvét, és megnyalta vastag száját. Amikor senki nem
vette észre, a Vadonjáró-tanonc eltüntette az asztalról az egyik, kétélű,
vastag kést, amit a sós hús szeletelésére használtak. Nem hasonlított a
rövid tejsze tőrhöz, amit Haltnak köszönhetően olyan jól megtanult
forgatni, a szeletelőkés hossza a húsz centimétert is elérte.
Erak megszólalt. Hangja halk volt és nyugodt. A legénysége csak
lapult és figyelt. Tudták, hogy ha Erak ordibál, akkor csak viccelődik, de
ha halkan és fojtott hangon beszél, akkor felkészülhetnek a legrosszabbra.
− Engedd el a lányt, Slagor! − mondta.
Slagor összehúzott szemöldökkel meredt rá, nem tetszett neki a
parancsoló, magabiztos hangnem.
− Leforrázott! − kiáltotta a skirl. − Akarattal tette, ezért büntetést
érdemel!
Erak a kupájáért nyúlt, és nagyot húzott a söréből. Amikor
megszólalt, hangján érezni lehetett, mennyire elege van a skirlből.
− Még egyszer elmondom. Engedd el! Ő az én rabom.
− A raboknak nem árt egy kis tiszteletet tanulni − nézett szét Slagor
az étkezőben. − Láttuk, hogy te ezt képtelen vagy nekik megtanítani, ezért
valaki másnak kell megtennie helyetted. A lány érezte, hogy a férfi másra
figyel. Megpróbálta kitépni magát a szorításból, de Slagor utánakapott, és
könnyedén megfogta. A Farkasagyar legénysége, különösen a
legrészegebbek, kiáltozással fejezték ki egyetértésüket a kapitányukkal.
Erak töprengett. Elég lenne előrehajolnia, és egyetlen ütéssel
harcképtelenné tehetné. Még csak fel sem kellene hozzá állnia. De az nem
lenne elég. Mindenki tudja, hogy erősebb Slagornál, ha csak úgy kiütné,
semmit sem bizonyítana vele. Unta már a férfit, és elege volt belőle; porig
akarta alázni, meg akarta semmisíteni. Már tudta is, hogyan.
Nagyot sóhajtott, mint aki belefáradt a vitába, aztán előrehajolt, és
elkezdett olyan tagoltan beszélni, mintha egy ütődöttel akarna szót érteni.
Az volt az igazság, hogy Slagort csekély értelmi képességei miatt Erak
nem is tartotta másnak, mint agyalágyultnak.
− Slagor, egy nagyon kemény portyán vagyok túl, és minden
hadizsákmányom, amivel visszatértem, ez a két fogoly. Nem örülnék neki,
ha miattad az egyik meghalna.
Slagor arcán kegyetlen vigyor jelent meg:
− Túlságosan kesztyűs kézzel bánsz velük, Erak. Csak szívességet
tennék neked vele. Egy kis korbácsolásba még nem fog belehalni, viszont a
jövőben sokkal engedelmesebb lesz.
− Ó, én nem a lányról beszéltem − mondta Erak nyugodtan. − Hanem
a fiúról − bökött állával a villódzó homályban álló fiú felé. Slagor, ahogy a
többiek is, követte a pillantását.
− A fiúról? − értetlenkedett Slagor. − Eszembe sem jutott
hozzányúlni.
Erak bólintott néhányszor.
− Tudom. De ha az ostorod hozzáér a lányhoz, lefogadom, hogy a fiú
megöl téged. Aztán, hogy megbüntessem, nekem is meg kell ölnöm őt.
Ekkora veszteségre nem vagyok felkészülve. Ezért azt ajánlom, engedd el
a lányt.
A skandok közül páran nevetni kezdtek Erak tényszerű szavain.
Néhányan Slagor emberei közül csatlakoztak hozzájuk.
Slagor arca elsötétült, és dühében még összébb húzta szemöldökét.
Nem tetszett neki, hogy Erak gúnyt űz belőle, és ahogy a többiek, ő is
sértésként értelmezte Erak szavait, hiszen ki hinné el, hogy ez a töpörödött
araluan le tudná győzni.
− Úgy látom, agyadra ment a pihenés, Erak − szólalt meg Slagor. −
Ennél a fiúnál egy mezei egér is veszélyesebb. Egy kezemmel kettétépem
− mutatta szabad kezét, amivel nem Evelin karját szorította. Erak
rámosolygott, de szemében nyoma sem volt viccelődésnek.
− Még azelőtt megöl, hogy egyetlen lépést tehetnél felé.
Erak hangjából áradt a nyugodt tényszerűség, és egyértelművé tette,
hogy komolyan gondolja, amit mond. A legénység is megérezte ezt, és
elhallgatott. Sőt, még maga Slagor is felfogott ennyit. Homlokát ráncolva
próbált valami mentő ötletet találni, de az alkohol összekuszálta
gondolatait. Határozottan rosszul állt a szénája. Valamit mondani akart, de
Erak leintette.
− Attól tartok, nem kérhetjük meg rá, hogy szavaim
bizonyításaképpen megöljön − mondta Erak sajnálkozva. Körbenézett a
teremben, és szeme megakadt egy kis, félig üres brandys hordón az asztal
túlsó végében.
− Lökd csak ide azt a hordót, Svengal! − kérte, és másodkapitánya
odalökte elé a hordót az érdes felületű asztalon. Erak alaposan megnézte.
− Ez körülbelül akkora, mint a te kövér fejed, Slagor − mondta, és
ajkán halvány mosoly jelent meg. Felvette saját kését az asztalról, és a
hordóba két lyukat vágott. − Ezek meg a szemeid.
A hordót Slagor könyökéhez lökte. Az embereken izgatott mormogás
futott végig, kíváncsiak voltak, mi lesz a dolog vége. Csak Horaknak és
Svengalnak volt némi elképzelése arról, jarluk mire készülhet, hiszen ők
vele voltak a hídnál. Tudták, hogy a fiú Vadonjáró-tanonc. Első kézből
tapasztalhatták meg, mennyire nem lebecsülendő ellenfél. De a fiúnál nem
volt íj, és nem látták, amit Erak látott, hogy Will megkaparintotta a kést, és
most a jobb kezében rejtegeti.
− A szemek kicsit közel ülnek egymáshoz, de Slagoréi is − folytatta
Erak. A skandokat kezdte szórakoztatni a dolog. − Most pedig figyeljük
árgus szemmel, hogy mi jelenik meg közöttük − mondta Erak a
legénységnek.
És hogy példát mutasson, előrehajolt, úgy figyelte a megadott helyet.
A többiek is követték példáját. Will habozott egy másodpercig, de úgy
érezte, megbízhat Erakban. Az üzenet egyértelmű volt. Felkapta kezét, és a
kést pörögve áthajította a kunyhón.
A kés pengéje felvillant az olaj lámpák és a kandalló fényében, aztán
éles, hangos csattanással belevágódott a fába. A két szem közé. A hordó a
becsapódás erejétől jó tíz centiméternyit hátracsúszott.
Slagor ijedt kiáltást hallatott, hátrahőkölt, és eközben elengedte
Evelin karját. A lány gyorsan oldalra lépett. Erak az ajtó felé bökött az
állával, és a kavarodást kihasználva, Evelin kisurrant rajta.
Először mindenki meglepetten felhorkant, aztán nevetni kezdtek,
majd tapssal jutalmazták a kitűnő célzót. Fokozatosan Slagor emberei is
bekapcsolódtak a tapsolásba, hiába meresztett rájuk megrovó szemeket
skirljük. Nem volt kimondottan népszerű vezető. Az emberek csak azért
tartottak vele, mert volt elég pénze egy hajóra, amin portyázni indulhatott.
Néhány embere gúnyosan utánozni kezdte a rekedt kiáltást, amit akkor
hallatott, amikor a kés a hordóba csapódott.
Erak felállt a padról, és menet közben beszélni kezdett:
− Látod, Slagor, ha a fiú a te fafejedre célzott volna, akkor halott
lennél, és meg kellene ölnöm büntetésképpen.
Megállt Will mellett, és Slagorra nézett, aki magába görnyedve várta,
mi következik.
− De így elég, ha csak megfenyítem, amiért olyan fontos embert
ijesztgetett, mint te.
És mielőtt Will észbe kapott volna, Erak ökle a képébe csapódott, és
a fiú eszméletét vesztve elterült a földön. Erak Svengalra nézett, aztán a
kemény fapadlón öntudatlanul fekvő fiúra.
 − Vigyétek ezt a szemtelent a fészerbe! − parancsolta. Aztán hátat
fordított, és kisétált az ajtón a sötétbe.
Odakint a hideg, tiszta levegőben felnézett a felhőtlen égre. A szél
még mindig fújt. De erejét elvesztette már, és elvonult keletre. A Bolond
Szelek véget értek.
− Ideje, hogy továbbmenjünk − mondta a csillagoknak.
A párbaj, már ha nem túlzás így nevezni, nem tartott tovább néhány
másodpercnél. A két lovag megsarkantyúzta lovait, és egymás felé
vágtatott. Lovaik patája mennydörgött a kövezetlen úton. Földdarabok
repkedtek utánuk, és porfelhő jelezte haladásuk irányát.
A gallikán lovag előremeresztette lándzsáját. Most már Halt is látta a
hibát, amit Horác egyből kiszúrt. A lovag túl korán markolta meg a
lándzsát, és a hegye ide-oda rángatózott a ló mozgását követve. Ha nem
szorította volna annyira, egy hajlékonyabb fogással célra tudta volna
tartani fegyverét. De így csak fel-le ugrált a hegye a ló minden egyes
mozdulatánál.
Horác vele ellentétben könnyedén lovagolt. Kardja a vállán
nyugodott, tartalékolta erejét a megfelelő pillanatra.
Pajzsot tartó oldalukkal lovagoltak egymás felé, előírás szerint. Halt
azt várta, hogy Horác talán majd megismétli a Morgarath ellen is bevetett
manőverét, és az utolsó pillanatban lovával a másik oldalra fordul.
Horác nem változtatott az irányon. Már csak tíz méter választotta el
őket egymástól, amikor Horác leemelte a kardját a válláról, és meglengette
a feje fölött. A lándzsa hegye Horác pajzsa felé tartott, de a fiú tovább
forgatta kardját, és a lándzsát könnyedén felcsapta vele a feje fölé.
Olyan egyszerűnek tűnt az egész, de Halt tudta, hogy ezt csak
őstehetségek képesek így végrehajtani. A gallikán lovag, aki beledőlt a
szúrásba, nem talált ellenállásra, és teste előrelendült. Megbillent,
elvesztette egyensúlyát, és már esett is lefelé. Kétségbeesetten
kapaszkodott meg a nyereggombban. Nem volt jó ötlet a jobb kezét
használnia erre a célra, azt, amivel a hosszú lándzsát tartotta. Amikor
Horác felcsapta, a lándzsa nagy ívet írt le a levegőben. A lovag nem tudott
egyszerre kapaszkodni, és a lándzsát kezelni. Káromkodás hallatszott a
sisakból, majd elejtette a fegyverét.
Dühödten kapott saját kardja felé, és megpróbálta gyorsan kihúzni a
tokjából a következő összecsapásra.
De sajnos nem volt több összecsapás.
Halt hitetlenkedve rázta a fejét, amikor látta, hogy Horác a térde és a
pajzsot tartó keze segítségével, amivel a gyeplőt is fogta, hirtelen lefékezte
lovát, és az ágaskodó állatot megfordította, mielőtt a gallikán elrobogott
volna mellette.
Horác kardja, ami folyamatosan köröket írt le, mivel a fiú így tartotta
lazán a csuklóját, most lecsapott a lovag sisakjára; és az ütés hangja messze
csengett.
Halt grimaszolt egyet. El tudta képzelni, mekkorát szólhatott ez
odabent a sisakban. Azt nem lehetett elvárni egyetlen ütéstől, hogy
beszakítsa a kemény fémet. Hogy az ember ezt elérje, ütések sorozatára lett
volna szükség. De a sisak mindenesetre alaposan behorpadt, a csapás ereje
áthatolt a fémen, és alaposan megkotyogtatta a lovag agyvelejét. A két
araluan nem láthatta, hogy a lovag szemei elhomályosodtak a sisakban,
aztán keresztbe álltak, majd újra előremeredtek. Lassan elkezdett lecsúszni
a nyeregből, majd az út porába zuhant, ahol mozdulatlanul elterült.
A lova egy darabig még továbbügetett, aztán amikor észrevette, hogy
nincs, aki hajtsa, megállt, és lehajtott fejjel elkezdett legelészni az út
mentén.
Horác visszaügetett a földön fekvő lovagig.
− Tudtam én, hogy nem ellenfél − mondta nagyon komoly hangon
Haltnak.
A mogorva és hallgatag Vadonjáró szája akaratlanul is széles
vigyorra szaladt.
− Lehet, hogy nem, de azért te is kitettél magadért!
Horác vállat vont.
 − Erre képeztek ki − mondta egyszerűen.
Haltnak be kellett látnia, hogy Horácban nem volt meg a
hencegésnek még a szikrája sem. A Hadiiskola jó hatással volt rá, annyi
bizonyos. A lovag felé intett, aki kezdte visszanyerni az eszméletét.
Eközben kezével és lábával összehangolatlanul kapálózott, amitől egy
haldokló rákhoz hasonlított.
− Elárulom neked, hogy őt is erre képezték ki − felelte Halt, és
hozzátette: − Szép munka volt, ifjú Horác!
Horác elpirult örömében. Tudta, hogy Halt nem osztogatja könnyen a
dicséreteit.
− Mit csináljunk vele? − kérdezte Horác, és kardhegyével a földön
fekvő ellenfelére mutatott. Halt leugrott lováról, és elindult a férfi felé.
− Majd én elintézem. Méghozzá örömmel − rántotta fel egy kézzel
ülő helyzetbe Halt a lovagot, aki valamit motyogott a sisakja alól.
Horác most, hogy alaposabban is szemügyre vehette a lovagot,
észrevette, hogy bajusza kitüremkedett a lezárt rostély két szélén.
− Köszönöm, uham − motyogta váratlanul a lovag, akit Halt
felrángatott. A lábával kapálózni kezdett, ahogy megpróbált felállni, de
Halt egy finomnak nem nevezhető mozdulattal visszalökte.
− Nagyon szívesen, máskor is − válaszolt Halt. Amikor a lovag álla
alá nyúlt, Horác észrevette, hogy a kisebbik tőrét tartja a kezében. Egy
szörnyű másodpercig azt hitte, Halt el akarja vágni a lovag torkát. De a
Vadonjáró egy gyors mozdulattal csak a sisakot tartó bőrszíjat vágta szét.
Halt letépte a férfi fejéről a fémfazekat, és a bokorba dobta. A lovag
feljajdult, mert bajusza becsípődött a lezárt rostélyba.
Horác visszadugta a kardját a hüvelyébe. Tudta, hogy újabb
támadásra nem számíthat a lovagtól, aki bagolyként pislogott Haltra és a
lován ülő alakra. Szemével még mindig nem tudott fókuszálni.
− Most folytáthátnánk ákáh gyahogosán is − mondta kótyagos
hangon. Halt alaposan hátba vágta. Szemei ismét forogni kezdtek.
− Folytatod ám a tudod micsodát! Legyőztek, barátom. Elbuktál,
ahogy kell. Sir Horác, a Feuille du Chéne lovagrend tagja megkíméli az
életed.
− Oh… köszönöm! − mondta a szédülő férfi, és egy mozdulatot tett
Horác felé, ami leginkább egy részeg tisztelgésre hasonlított.
− De a lovagiasság szabályai szerint − váltott át a szinte derűs
tónusból halálosan komoly hangnemre Halt − a fegyvereid, a lovad és más
javaid mind Horácot illetik.
− Valóban? − kérdezte hitetlenkedve Horác.
Halt bólintott.
− Bizony.
A lovag megint megpróbált felállni, de Halt ismét visszalökte.
− De uhaim, kéhem! A lhovám, és a fegyveheim? Biztosák ebben?
− Biztosak − felelt Halt. A férfi zavart és sápadt arca még sápadtabb
lett, ahogy felfogta, mit akar a szürke ruhás idegen.
− Halt − szakította félbe Horác −, nem lesz majd túl védtelen a
fegyverei és a lova nélkül?
− De az lesz! − mondta elégedetten Halt. − Így legalább majd
nehezebben tudja megsarcoltatni a békés utazókat.
Horác végre megértette, mire megy ki a játék.
− Vagy úgy − mondta elgondolkozva. − Már értem.
− Akkor jó − nézett rá Halt sokat sejtetően. − Jó munkát végeztél,
Horác. És ne feledd − tette hozzá −, hogy mindezt alig két másodperc alatt.
De legalább kiiktattad ezt a vadembert, és a helyieknek egy kicsivel
biztonságosabbá tetted az utat. Arról nem is beszélve, hogy szert tettünk
egy drága páncélingre, egy kardra, egy pajzsra és egy egész jó lóra, amiket
el is adunk a legközelebbi faluban.
− Biztos benne, hogy a lovagi szabályok így rendelkeznek? −
kérdezte Horác. Halt szélesen rámosolygott.
− Természetesen, ez így jogos, ez így szokás. Ő is tudja ezt. Máskor
majd jobban megnézi, kit hív ki párbajra. − Ezután a lovag felé fordult: −
Most pedig, szépségem, bújj ki a páncélingedből!
A lovag kelletlenül eleget tett a kérésnek. Halt fiatal társára
bazsalygott.
− Nem is gondoltam, hogy így fogom élvezni Gallikát.
Két nappal később a Szélordas elhagyta Skorghijlt, és északkeletnek
fordulva elindult Skandia irányába. Slagorék az öbölben maradtak, még
várt rájuk a feladat, hogy befoltozzák a hajójukat, és valahogy
hazaevickéljenek vele. A hajó túlságosan megrongálódott ahhoz, hogy
folytathassák a portyázást. A skirl alaposan ráfizetett a kapzsiságára.
A szél, ami eddig észak felől fújt, most nyugatira változott, és a
skandok kiereszthették a fővitorlát. A Szélordas könnyedén siklott a szürke
tengeren, ék alakú nyomot hagyva maga mögött a vízben. A gyors tempó,
ahogy a hajó egymás után gyűrte maga alá a kilométereket, felszabadító
volt és üdítő. A legénységnek is mind jobb kedve kerekedett, ahogy
hazájuk felé közeledtek.
Csak Will és Evelin nem tudta kivenni részét az általános jókedvből.
Skorghijl ronda hely volt; csupasz és barátságtalan, de legalább az ott
töltött hónapok késleltették elválásuk időpontját. Tudták, hogy
Hallasholmban eladják majd őket rabszolgáknak, és nem sok esélyük volt
rá, hogy egy gazdához kerüljenek.
Will megpróbálta jobb kedvre hangolni a lányt:
− Azt mondják, hogy Hallasholm nem egy nagy hely. Talán akkor is
találkozhatunk néha, ha nem egy helyre kerülünk. Végül is nem várhatják
el tőlünk, hogy huszonnégy órát dolgozzunk a hét minden napján.
 Evelin nem válaszolt. Amennyire ő ismerte a skandokat, éppen ezt
fogják tőlük várni.
Erak észrevette a mélabút, mely rabjaira telepedett, és megesett
rajtuk a szíve. Azon gondolkozott, el tudná-e valahogy intézni, hogy egy
helyre kerüljenek.
Talán megtarthatnám őket, gondolkozott. De nem volt szüksége
rabszolgákra. Mint skand vezér, a tisztek barakkjában lakott, ahol ellátták
őt minden jóval. Ha a két araluant megtartja, neki kell fizetnie a
ruháztatásukat és az étkeztetésüket. Ráadásul neki kellene felelősséget
vállalnia is értük. Megrázta a fejét, és elvetette a lehetőséget.
− A pokolba a kölykökkel! − fakadt ki, majd gondolatait a hajó
haladására összpontosította. Összevont szemöldökkel meredt a
kormánylapát melletti, vízszintes tokban lévő iránytűre.

A huszadik napon megpillantották a Skandia-partokat − éppen oda

érkeztek, ahová Erak megjósolta. A legénység elismerő pillantásaiból Will
kiolvasta, hogy a jarl nem kis mutatványt vitt végbe.
A következő napok során közelebb értek a szárazföldhöz, így Evelin
és Will közelebbről is szemügyre vehették. Úgy tűnt, Skandiára a magas
szirtek és a hófödte hegytetők jellemzőek.
− Jól elkapta a Loka-áramlatot − mondta Svengal a raboknak, ahogy
arra készült, hogy felmásszon az árboc kilátónak használt keresztjére. A jó
kedélyű másodkapitány is megkedvelte a foglyokat. Tudta, hogy az életük
rabszolgaként kemény lesz, és könyörtelen, ezért ha tehette, mindig
megpróbált egy-egy barátságos szót szólni hozzájuk.
− Na, végre − kapaszkodott bele a kötélbe, hogy felhúzza magát az
árbocra −, két-három óra, és hazaérünk.
De Svengal tévedett. A Szélordas, amit megint az evezősök hajtottak,
alig egy és fél órával később már át is szelte a hallasholmi öböl szájánál
lebegő, sűrű ködöt. Will és Evelin némán álltak a hajó közepén, ahogy a
ködből felderengett előttük Hallasholm városa.
Nem volt nagy hely. Fenyővel borított hegyek lábánál feküdt, és nem
rendelkezett többel ötven épületnél − mindegyik egyszintes, fenyőből
ácsolt ház volt, tetejüket tőzeggel és náddal borították. Az épületek a
kikötő körül kuporogtak, ahol tucatnyi vagy még több farkasfő hajó
horgonyozott a mólóknál, vagy feküdt a partra vontatva, az oldalára
döntve. Körülöttük emberek sürgölődtek, és folytatták véget nem érő
harcukat a tengeri kártevők ellen, amik rendszeresen szétfurkálták a
faburkolatot. A kéményekből füst bodorodott, a metsző levegő lángoló
fenyőfahasábok illatától volt terhes.
A központi épület, a Ragnak Nagy Háza, ugyanúgy fenyőrönkökből
épült, mint a többi kunyhó a városban. De nagyobb volt, hosszabb és
szélesebb is a többinél, hegyes tetejével föléjük nyúlt. Az épület a város
közepén állt, és uralta az egész tájat. Száraz meder vette körbe, és
fapalánkok − természetesen szintén fenyőből, konstatálta Will. Úgy látszik,
Skandiában a legkedveltebb építőanyag a fenyő. A kapujától egy széles és
hosszú út vezetett a kikötőig.
Ahogy a nyugodt vízen áttekintve a parti városkát nézte, Willnek az
jutott eszébe, hogy más körülmények között a rendezett házakat és a
mögöttük magasodó, hósipkás hegyeket még szépnek is találná. De így
nem sok hívogatót talált új otthonukban. Ahogy ott álltak a fedélzeten,
havazni kezdett: apró pelyhek hulltak az égből.
− Valami azt súgja, nem lesz melegünk − mondta Will, és érezte,
ahogy Evelin fagyos keze a markába csúszik. A fiú bátorításképpen
megszorította, pedig most rá is ráfért volna egy kis biztatás.
− Ugye megmondtam, hogy ezzel a jellel a pajzsodon gyorsabban
haladunk! − jegyezte meg Halt.
Ráérősen ücsörögtek lovaik hátán, Halt még a lábát is felrakta a
nyereggombra, és úgy figyelte az újabb lovagot, aki egy keresztútnál
próbált vámot szedni tőlük. A lovag, ahogy észrevette Horác címerét,
megsarkantyúzza lovát, és elvágtatott a legközelebbi város felé. Horác a
pajzsára pillantott, amire Halt zöld tölgylevelet pingált.
− Remélem, tudja − mondta némi rosszallással a hangjában −, hogy
nem vagyok feljogosítva címer viselésére, amíg hivatalosan lovaggá nem
ütnek.
Sir Rodney szigorú kiképzésben részesítette Horácot, és a fiúnak
néha úgy tűnt, mintha Halt a lovagi etikettet kissé túl szabadon kezelné. A
szakállas Vadonjáró a szeme sarkából a fiúra pillantott, és megvonta vállát.
− Ami azt illeti, nem is szabadna addig küzdened ezekkel a
lovagokkal, amíg nem ütöttek lovaggá − felelt Halt. − De úgy látom, az
nem zavar téged.
Az első útonálló lovag óta legalább fél tucat martalóccal találkoztak,
akik hidaknál, útkereszteződéseknél vagy keskeny völgyeknél próbálták
megsarcolni őket. De az izmos, fiatal vitéz nevetséges könnyedséggel
mindannyiukat megfutamította. Haltnak el kellett ismernie a fiatalember
ügyességét és rátermettségét. Horác egyik martalócot a másik után ütötte ki
a nyergéből. Kezdetben pár jól irányzott csapással tette mindezt, aztán
amikor szert tett egy olyan lándzsára, mely nem csak erős volt, de
megfelelő súlyelosztással is rendelkezett, és pont a fiú kezére állt, ezzel a
fegyverrel repítette ellenfeleit a levegőbe. A két utazó addigra már
tekintélyes mennyiségű páncélinggel és fegyverrel rendelkezett, amiket az
elkobzott lovak hátára szíjazva szállítottak. Halt azt tervezte, hogy a
következő nagyobb városban pénzzé tesznek mindent.
Bár Halt élvezte, ahogy a fiú harcol, és némi elégedettséget is érzett,
amikor a keselyűket megleckéztették, egy dolog miatt sajnálta a
csatározásokat: a rájuk fordított idő miatt. Még a párbajok nélkül is
nehezen lépik át Skandia határát a hóviharok beállta előtt, nemhogy ennyi
időkieséssel. Pedig a hóviharok kezdetével az átjutás lehetetlen lesz.
Nagyjából öt nappal ezelőtt, amikor egy elhagyott tanya romos csűrében
éjszakáztak, Halt a rozsdás szerszámok és penészes zsákok közt kutakodva
egy doboz zöld festéket és egy beszáradt ecsetet talált. Horác pajzsára egy
tölgylevelet festett velük. A hatás nem maradt el. Sir Horácot, a Tölgylevél
Lovagrend vitézét, megelőzte a híre. Azóta, ha a martalóc lovagok
meglátták a pajzson lévő címert, általában a menekülés mellett döntöttek.
− Nem bánom, hogy megfutamodott − jegyezte meg Horác, és
sarkával megérintette lova szügyét, majd elindult a most már szabad
kereszteződés felé. − A vállam még nem gyógyult meg teljesen.
Horác legutóbbi ellenfele sokkal jobb kardforgató volt az átlagos
útonállóknál. Nem ijedt meg a tölgylevél-címertől, sem Horác hírétől, és
bátran szembeszállt vele. Jó pár percig küzdöttek, a lovag buzogánya
lecsúszott Horác pajzsszéléről, és eltalálta vele a fiú karját. Szerencsére a
pajzs sokat felfogott az ütésből, így a fiúnak nem tört el a csontja. De így is
szép kék folt maradt a helyén. Válla és karja nem mozgott olyan könnyen,
mint szerette volna.
Fél másodperccel a sérülés után Horác oldalról akkorát sózott
ellenfele sisakjára, hogy az behorpadt, és a férfi eszméletét vesztve, súlyos
agyrázkódást szenvedve terült el az erdei avaron.
Horác örült neki, hogy azóta nem kellett párbajoznia.
− Egy éjszakát valamelyik városban töltünk. Szerzek gyógynövényt,
amivel borogathatom a karod. − Észrevette, hogy a fiú nagyon kíméli a
karját. Bár Horác nem mutatta, nyilvánvaló volt, hogy a zúzódás mennyire
fájhat.
 − Az nem lenne rossz. Milyen kellemes változatosságot jelentene egy
ágyban eltöltött éjszaka, annyi földön alvás után.
− Na, tessék! − horkant fel Halt gúnyosan. − Úgy látszik,
elkényeztetnek abban a Hadiiskolában! Szép dolog, mondhatom! Egy ilyen
vén csont, mint én, élvezi, ha a szabadban alhat, te meg reumás leszel, és
elgémberednek tőle a tagjaid!
− Csak gúnyolódjon, én akkor is szívesen töltenék egy éjszakát
ágyban!
Voltaképpen Halt is hasonlóan érzett, csak nem akarta ezt Horác
orrára kötni.
− Akkor siessünk, hogy minél előbb ágyba bújhass, mert a végén
még bedagadnak az ízületeid! − ösztökélte könnyű vágtára Abelard-t.
Rántó hozzájuk igazította lépteit, csak Horác maradt le, hiszen neki az
elkobzott lovakat is vezetnie kellett.
A fegyverekkel és páncélokkal megrakott csatalovak hosszú sora
nem kis feltűnést váltott ki a város utcáin.
Horácnak megint meg kellett állapítania, hogy az emberek szinte
menekülnek az útjukból, ahogy csatalovaikkal megjelentek. A lopott
pillantásoknak is tudatában volt, amikkel őt lesték, és többször is megütötte
fülét a „Chevalier du chéne” kifejezés. Az emberek összesúgtak mögötte.
Kíváncsian pillantott Haltra.
− Mit akarnak ezek a szénnel?
Halt a nyeregkápán lógó tölgyleveles pajzsra mutatott.
− Nem szenet mondanak, hanem „chéne”-t. Az ő nyelvükön így
hívják a tölgyet. Rólad beszélnek, a Tölgyleveles Lovagról. Úgy látszik, a
híred ide is eljutott.
Horác elgondolkozott. Nem tudta, hogy örüljön-e ennek.
− Remélem, ez nem okoz nekünk újabb kellemetlenséget − mondta
bizonytalanul. Halt csak vállat vont.
− Egy ilyen kis városban, mint ez? Inkább csak előnyünkre lesz.
Valóban apró városka volt, alig egy falunyi voltaképpen. Az út olyan
keskeny volt, hogy két lovas alig fért el egymás mellett. A gyalogosoknak
vissza kellett hátrálniuk a legközelebbi mellékutcáig, hogy a lovasok
továbbhaladhassanak − és ott is kellett maradniuk egészen addig, amíg a
hadilovak hosszú sora elkocogott előttük.
Az út kövezetlen volt, csak egy poros ösvény, ami ha eső éri,
könnyen sártengerré változik. A házak kicsik voltak, általában
egyszintesek, mintha csak törpéknek épültek volna.
− Szólj, ha észreveszel egy fogadót! − mondta csendesen Halt. A
Vadonjáró még sohasem utazott ekkora hírességgel. Araluenben már
hozzászokott a tartózkodáshoz és a gyanakváshoz, amivel a Vadonjáró
Csapat tagjait az emberek kezelték. A királyságban a terepszínű, csuklyás
köpönyeg megszokott, ismerős látványnak számított. Itt, Gallikában a
Vadonjáró-egyenruha, a Vadonjáró-fegyverek, a hosszúíj és a dupla tőr
semmiféle érdeklődésre nem tartottak számot. Halt ezt örömmel
tapasztalta.
Horácra annál kíváncsibbak voltak. Híre futótűzként terjedt, és azzal
a gyanakvással és tartózkodással nézték az emberek, amivel Haltot
figyelték otthon. Halt élvezte a helyzetet. Ha valami probléma akad, előnyt
kovácsolhatnak abból, hogy az emberek azt hiszik, a páncélba bújt, izmos
fiútól kell óvakodniuk.
Senki sem sejti majd, hogy a különös köpönyegű, őszes Vadonjáró
jelenti az igazi veszélyt.
− Ott van! − szólalt meg Horác, kizökkentve Haltot a gondolataiból.
A Vadonjáró felnézett, abba az irányba, amerre Horác ujja mutatott. Az
épület nagyobb volt a többinél, a második szint bizonytalanul hajolt az utca
fölé. Göcsörtös tölgyoszlopok tartották. Egy rozsdásodó, lepattogzott
festékű cégtábla hintázott a szélben, amire ügyetlen kezek egy
borospoharat és egy tál ételt pingáltak.
− Ne táplálj túl vérmes reményeket a puha ágyat illetően! Könnyen
lehet, hogy az erdőben puhább fekhelyünk volt! − figyelmeztette Halt. Azt
inkább már hozzá sem tette, hogy mindenesetre biztosan tisztább.
De kiderült, hogy előítélete nélkülözött minden megalapozottságot. A
hely kicsi volt, a falak ferdék, a mennyezet alacsony, és a lépcsők is
lejtettek, amiken most felfelé lépkedtek, hogy megtekintsék a szobájukat.
De a fogadó tiszta volt, és a hálószoba nagy, üvegezett ablakokkal
rendelkezett, amiket szélesre tártak a délutáni üde szellő előtt. Frissen
szántott földek illatát sodorta az orrukba a szél, ahogy elnéztek a hegyes
tetejű házak összevisszaságán.
A fogadós és a neje korosodó emberek voltak, de kedvesen fogadták
a két vendéget − különösen azután, hogy észrevették a fegyverekkel és
páncélokkal megrakott, elkobzott lovak sorát. A fiatal lovagnak van mit a
tejbe aprítania, gondolták. Ráadásul igen fontos ember is lehet. Ezt abból
szűrték le, hogy mindent a szolgája intézett helyette, egy barátságtalan
fickó, szürke és zöld foltos köpönyegben. A fogadós azt gondolta, hogy az
igazán nemes emberek nem alacsonyodnak le ahhoz, hogy olyan alantas
dolgokkal foglalkozzanak, mint a szoba árának tudakolása.
Miután meggyőződtek arról, hogy a városban nincs piac, ahol a
hadizsákmányukat értékesíthetnék, Halt a fogadó istállófiújára bízta a
lovakat. Leszámítva persze Abelard-t és Rántót, akiket Halt saját kezűleg
látott el. Örült, amikor látta, hogy Horác is ugyanígy tesz Rugdallal.
Miután ellátták a lovakat, az utazók a szobájukba vonultak. A fo-
gadósné szerint a vacsorára még egy-két óráig várniuk kellett.
− Azt az időt arra használjuk, hogy ellátjuk a karodat − mondta Halt
Horácnak. A fiú hálásan dőlt az ágyba. Halt várakozásával ellentétben az
ágy puha volt és kényelmes, vastag és tiszta takaróval, valamint ropogós,
fehér lepedővel. Halt intett, mire a fiú felállt, lehúzta páncélingét és
zubbonyát. Felnyögött, amikor a karját a feje fölé kellett emelnie. A
zúzódás az egész felső karját érte, és elszínezte. Sötétkék foltok, amik a
széleiknél romlott tojás sárgára váltottak. Halt először végigtapogatta a
sérülést, hogy meggyőződjön róla, nem történt-e törés.
− Aúúú! − kiáltott fel Horác, ahogy Halt ujjai egy érzékeny részre
tapintottak.
− Fájt? − kérdezte a Vadonjáró. − Horác dühösen nézett rá:
− Persze hogy fájt! − jegyzete meg élesen. − Különben nem
kiáltottam volna fel!
− Hmmm − hümmögött elgondolkozva Halt, majd a fiú karját
kinyújtva ide-oda forgatta. Horác fogcsikorgatva tűrte a fájdalmat. Végül
nem bírta tovább, és kiszakítva karját a Vadonjáró kezéből hátralépett.
− Biztos benne, hogy meg tudja gyógyítani, vagy csak élvezi, ha
szenvedni lát?!
− Csak segíteni szeretnék − mondta kedvesen Halt, és folytatni akarta
a vizsgálatot, de a fiú nem engedte.
− Vegye le rólam a kezét! Maga csak bökdös és nyomkod! Nem
értem, hogy akar így segíteni.
− Csak meg akarok győződni róla, hogy nincsen törött csontod −
magyarázta. De Horác a fejét rázta.
− Megnyugodhat, nincsen. Csak egy kis zúzódás.
 Halt intett egyet, mozdulata egyszerre árulkodott tanácstalanságról és
lemondásról. Éppen ki akarta nyitni a száját, hogy elmagyarázza Horácnak,
hogy csak segíteni akar, de váratlanul kivették a kezéből az irányítást.
Rövid kopogtatás után kivágódott az ajtó, és a fogadósné vágtatott be
rajta a friss párnákkal. A vendégekre mosolygott, de amikor észrevette
Horác sérülését, a mosolyt felváltotta az anyáskodó aggodalom.
Gallusul kezdett zagyválni, amit persze egyikük sem értett, aztán
Horác mellé ugrott, és lerakta a párnákat az ágyára. A fiú gyanakvó
tekintettel figyelte, ahogy az asszony kézsérülése felé közelít. A nő ajkát
csücsörítve Horácra nézett, szemében bátorítás égett. Horác engedélyt
adott a vizsgálatra, ennek láthatóan örült.
Olyan gyengéden, olyan könnyű ujjakkal érintette meg, hogy Horác
szinte meg sem érezte. Horác megrovóan a Vadonjáróra nézett, tekintete
azt üzente, hogy úgy látszik, mégsem szükséges halálra kínozni az embert
a gyógyítás érdekében. Halt homlokát ráncolva leült az ágyra. Miután az
asszony befejezte a vizsgálatot, Horácot az ágyhoz vezette és leültette a
szélére. Ezután először az elszíneződött karra bökött, majd a két utazóra
nézett.
− Csontja nincsen törés − mondta ügyetlen araluenisággal.
− Ezt én is tudtam − válaszolt Halt. Horác megvetően szipogott
egyet. Az asszony bólintott néhányat, aztán sokat gondolkozva a megfelelő
szavakon, folytatta. De Halt számára túl sok újat nem mondott.
− Zúzódások… csúnya zúzódások. Kellenek… − akadt meg egy
pillanatra, amíg eszébe nem jutott a megfelelő szó: − …gyógynövények −
kezét összedörzsölte, mintha gyógynövényeket dörzsölne össze, amit a
sebre akar rakni pakolásnak. − Gyógynövényeket összetörni, és ide rakni −
érintette meg a sérült kart még egyszer. Halt egyetértően bólintott.
− Nagyszerű, akár kezdheti is, kérem! − nézett az asszonyra a
Vadonjáró, aztán Horácra pillantott: − Milyen szerencsénk van, hogy ez az
asszonyság ennyire érti a dolgát…
− Pontosabban nekem van szerencsém − válaszolt Horác hűvösen. −
Ha a maga finom ujjaira bíztam volna magam, talán már kezem sem lenne!
Az asszony, aki csak a hanglejtést érezte, de a szavak értelmét nem
értette, búgó hangon és pihekönnyű érintésekkel sietett megnyugtatni a
fiút:
− Két nap… három… és nincs több kék folt. Se fájdalom −
biztosította, mire Horác az asszonyra mosolygott.
− Köszönettel tartozom önnek, hölgyem − mondta Horác olyan
udvarias hangon, amilyet elképzelése szerinte egy igazán gáláns lovagnak
használnia illett. − Örökre az adósa maradok.
Az asszony elmosolyodott, aztán elmutogatta, hogy most megy, és
összeszedi a gyógynövényeit és az orvosságait. Horác felállt, ügyetlenül
meghajolt, majd az asszony magában kuncogva elhagyta a szobát.
− Jaj, de udvahiasak vagyunk! − raccsolt Halt a szemét forgatva.
A Ragnak ebédlőjében tombolt a hőség.
A rengeteg ember és a hatalmas, nyílt kandalló, mely a terem egyik
végét szinte teljesen elfoglalta, gondoskodtak róla, hogy a meleg majdnem
kibírhatatlan legyen, pedig odakint vastag hó borított mindent.
Hatalmas terem volt, hosszú, alacsony mennyezetű, amiben két asztal
futott végig egymással párhuzamosan. A harmadik asztal, a Ragnak asztala
a tűzzel ellentétes oldalon állt, merőlegesen a többi asztalra. A falak puszta
fenyőrönkökből álltak, és ahol nem illeszkedtek egymáshoz, a réseket
agyag és sár keverékével töltötték ki, ami megszilárdulva kemény lett, mint
a kő.
A kákából és nádból font tetőt, ami egy méternél is vastagabb volt,
átlósan elhelyezett rönkök tartották. Belső szigetelés nem volt, csak
további, könnyebb deszkák, amiket a gerendákhoz erősítettek, hogy tartsák
a zsúptetőt.
A zaj, amit a majdnem százötven, üvöltöző, zabáló, hahotázó, részeg
skand keltett, fülsiketítő volt. Erak széttekintett, és elmosolyodott.
Jó érzés volt újra otthon lenni.
A Ragnak hilfmannjától elfogadott egy újabb kupa sört. Míg a
Ragnak minden skand Oberjarlja, vagyis legfelsőbb vezetője volt, a
hilfmann afféle adminisztrátori szerepet töltött be, és a nemzet hétköznapi
életét irányította. Ő ellenőrizte, hogy a terményeket elültették-e, hogy az
adókat megfizették-e, és hogy időben indult-e a portyázás. Azért is ő felelt,
hogy a portyázásokból származó adót − minden hadizsákmány negyedét −
a hajóskapitányok pontosan és becsületesen befizették-e.
− Rossz idők járnak ránk, Erak − mondta a hilfmann. Éppen a
balsikerű aralueni expedícióról beszéltek. − Nem szabadna hosszú
háborúkba bocsátkoznunk. Nem nekünk való. Meg kell maradnunk a gyors
portyáknál. Partra szállni, elragadni a zsákmányt, és az árapállyal
visszahajózni. Ez a mi módszerünk. Mindig így csináltuk.
Erak bólintott. Ő is ezt gondolta, amikor a Ragnak felkérte, hogy
legyen az expedíció vezetője. De az Oberjarl nem volt abban a
hangulatban, hogy hallgasson rá.
− De Morgarath legalább előleget fizetett − folytatta a hilfmann. Erak
szemöldöke felszaladt a homlokára.
− Valóban? − csodálkozott Erak. Erről most hallott először. Azt hitte,
ő és az emberei a hadizsákmányért harcoltak. És mivel hadizsákmányt
gyakorlatilag nem szereztek, a portyát kudarcnak tekintette. De a hilfmann
határozottan bólintott.
− Persze. A Ragnaknak helyén van az esze, ha pénzről van szó.
Téged és az embereidet Morgarath szolgálatába állította. Majd
megkapjátok a részeteket.
Legalább egy kis pénzmag üti a tenyerünket az elmúlt hónapokért,
gondolta Erak. De Borsa még mindig az aralueni hadjárat miatt csóválta a
fejét.
− Tudod, mi a mi legnagyobb gyengénk? − kérdezte Borsa, de
mielőtt Erak válaszolhatott volna, folytatta: − Hogy nincsenek saját
hadvezéreink és harcászaink. A skandok egyénenként küzdenek. Ebben
verhetetlenek vagyunk. De ha zsoldosnak fogadnak fel bennünket, akkor
nincsenek olyan vezérei, akik haditervekkel szolgálnának. Így Morgarath-
tól függtünk, mint a bolondok.
Erak bólintott.
− Amikor Araluenben voltunk, én is azt mondtam, hogy Morgarath
terve túl bonyolult.
Borsa vastag mutatóujjával Erakra bökött. A férfi meglepődött a
másik vehemenciájától.
− És mennyire igazad volt! Nekünk is olyan embereket kellene
használnunk, mint azok az aralueni Vadonjárók − tette hozzá.
 − Komolyan beszélsz? Használnunk kellene az araluenieket?
− Nem szó szerint őket, hanem olyan embereket, mint ők.
Embereket, akik tudják, mi a haditaktika, akik tervezni tudnak, és maguk
előtt látják az egész képet. Ők tudnák, hogyan hasznosítsuk csapataink
erőit a legnagyobb hatásfokkal.
Erak egyetértett Borsa véleményével. A Vadonjárók említésekor
eszébe jutott Will és Evelin. Kezdett előtte derengeni, hogy oldja meg a
problémájukat.
− Szükségetek lenne néhány rabszolgára esetleg a Nagy Ház körül? −
kérdezte közömbösen. Borsa egyből rávágta:
− Mindig elkel néhány új rabszolga. Kikre gondolsz?
− Egy fiúra és egy lányra − mondta Erak. Egyelőre úgy látta jónak,
ha nem köti Borsa orrára, hogy Will Vadonjáró-tanonc. − Erősek
mindketten. Egészségesek, és vág az eszük. A kelta határnál fogtuk el őket.
El akartam adni őket, hogy legalább valamennyit tudjak fizetni a
legénységemnek ez után a balul sikerült hadjárat után, de ha úgy is ki
leszünk fizetve, örömmel nektek ajándékozom őket.
Borsa hálásan bólintott:
− Biztos nagy hasznukat veszem majd. Holnap küldd át őket!
− Remek! − örvendezett Erak, akinek a lelkéről ezzel nagy kő esett
le. − Na, hová tűnt az a söröskancsó?!

Amíg Erak a sorsukról döntött, Will és Evelin egy parti kunyhóban

raboskodtak, nem messze attól a helytől, ahol a Szélordas horgonyzott.
Másnap reggel egy skand ébresztette őket Borsa emberei közül, és elindult
velük a Nagy Házba. Ott aztán a hilfmann alaposan végigmérte őket. A
lány csinos, gondolta, de nem úgy néz ki, mint aki eddigi életében sok
fizikai munkát végzett. A fiú vele ellentétben jó felépítésű, izmos kölyök
volt, ha egy kicsit alacsony is.
− A lány az étkezőben és a konyhában segít majd − mondta az
emberének. − A fiú az udvaron fog dolgozni.
Egy órával napnyugta után Halt és Horác lementek a fogadó éttermébe,
hogy elfogyasszák vacsorájukat.
A fogadósné egy hatalmas bogrács, íncsiklandozó pörköltet készített.
Ott lógott rotyogva a tűzhely fölött, ami a szoba egyik felét elfoglalta. A
felszolgálólány nagy tányérral hozott belőle, és hozzá furcsa alakú,
hosszúkás kenyeret is adott, amilyet Horác eddig még nem látott. Hosszú
volt és nagyon vékony, inkább hasonlított egy botra, mint kenyérre. Héja
ropogott, amikor beleharapott, és levegősen puha volt belül. A
harcostanonc gyorsan rájött, hogy ideális eszköz pörkölttunkolásra. Halt a
vacsorája mellé egy nagy pohár vörösbort is elfogadott. Horác
megelégedett a vízzel. Ezután gyümölcsös pitét kaptak, és egy-egy bögre
kiváló kávét.
Horác mézet mert a kávéjába. Halt furcsálkodva figyelte.
− Csak elrontod vele a kávé ízét − rótta meg, de Horác csak
mosolygott. Addigra már hozzászokott útitársa megjátszott komorságához.
− Rossz szokás, a maga segédjétől tanultam − válaszolta, és egy
pillanatra mindketten elhallgattak. Evelinre gondoltak és Willre, remélték,
hogy viszonylagos biztonságban és jól vannak.
Halt, hogy elterelje a gondolataikat a bajbajutottakról, a kandalló felé
bökött állával, ahol helyiek kis csoportja ült. Horác és Halt a terem hátsó
felében foglaltak helyet. Halt szerette, ha a háta mögött már csak a puszta
fal van, így miközben ő viszonylagosan észrevétlen marad, beláthatja az
egész termet.
Amíg vacsorájukat fogyasztották, a fogadó szép lassan megtelt
vendégekkel. Enni tértek be, vagy néhány korsó sört, néhány pohár bort
szerettek volna legurítani, mielőtt hazamennének. A Vadonjáró észrevette,
hogy az egyik férfi dudát vesz elő a csomagjából, míg a másik éppen egy
nyolchúros, lopótök alakú hangszert hangol.
− Úgy látszik, kezdődik a mulatság!
A többi vendég eközben közelebb húzta a székét a tűzhöz, és hol a
fogadós, hol a felszolgáló után kiabáltak, hogy üres a poharuk.
A dudás lassan kezdett el játszani, ezt ellenpontozta a húros hangszer
gyors, vibráló húzásokkal, ami a hol felszárnyaló, hol aláhulló melódiának
folyamatos, de annál magasabb frekvenciájú hátteréül szolgált. A duda vad
és fájdalmas hangja megtöltötte a szobát, és megérintette a lélek legmélyét.
Gondolatokat csalogatott elő régen eltűnt barátokról és időkről, amiket a
hallgatóság már el is feledett.
Ahogy a hangok repkedtek a meleg teremben, Halt azon kapta
magát, hogy a Rőthegy erdejében eltöltött hosszú, nyári napokra gondol, és
arra a kis, örökmozgó fiúra, aki állandó kérdésekkel nyaggatta, és közben
életkedvet csöpögtetett öreg szívébe. Lelki szemei előtt megjelent Will −
haját összekócolta a Vadonjáró-köpönyeg kapucnija, barna szeme az
elfojthatatlan jókedvtől csillog. Eszébe jutott, milyen szeretettel gondozta a
lovát, Rántót, és hogy milyen büszke volt saját hátasára, aztán a ló és a
gazdája között kialakult elszakíthatatlan kötelék jutott eszébe.
Talán a Halt szakállában szaporodó ősz szálaknak volt köszönhető
mindez, annak, hogy azt érezte, az idő elszaladt fölötte. Mindenesetre Will
fiatalságot, életerőt és mókát hozott Vadonjáró-életébe, mely gyakran
kényszerítette sötét és veszélyes utakra.
Arra gondolt, milyen büszkén dagadt a keble, amikor Horác
beszámolt róla, hogy Will úgy döntött, mégis követi a Wargal-hordákat
Keltikában, és hogyan tartotta fel a Wargalokat és a skandokat, amíg Evelin
azon ügyködött, hogy meggyulladjon a híd másik oszlopa is. De Will
sokkal több volt egy jókedvű kölyöknél. Bátor volt, leleményes és hűséges.
A fiúból nagyszerű Vadonjáró válhatott volna, gondolta Halt, aztán amikor
azon kapta magát, hogy úgy beszél róla, mintha már nem is élne, könnyes
lett a szeme. Halt zavartan fészkelődön. Idejét sem tudta, mikor mutatta
külső jelét érzelemnek. Aztán vállat vont. Will megérdemel néhány
könnycseppet egy olyan ősz aggastyántól, mint amilyen ő, gondolta, és
nem nyúlt az arcához, hogy letörölje. Oldalra nézett, hogy Horác
észrevette-e elérzékenyülését, de a fiú előredőlt a padon, amin ültek, és
belefeledkezett a muzsikába. Szája résnyire nyitva, öntudatlanul verte a
taktust ujjával az asztal göcsörtös lapján. Így is jó, gondolta Halt. Legalább
a fiú nem látja, hogy néhány érzelgős melódia elég hozzá, hogy pityergős
vénasszony váljék belőle. Hiszen az emberek abban a hitben élnek, hogy a
Vadonjárókat − különösen a száműzött, felségárulással vádolt
Vadonjárókat, akik becsmérelni merészelték a királyt − keményebb fából
faragták.
A zene véget ért, kitört a tapsvihar, amihez ők is lelkesen
csatlakoztak. Halt ezt a pillanatot használta ki arra, hogy észrevétlenül
letörölje arcáról az árulkodó könnycsíkokat.
Akkor vette csak észre, Hogy a zenészeket a közönség aprópénzzel
honorálja. Egy felfordított kalapba dobálták a pénzt, amit a muzsikusok
felfordítva ügyesen maguk mellé készítettek. Adott néhány érmét
Horácnak, és a zenészek felé bólintott.
− Add ezt oda nekik, megérdemlik.
Horác felpattant, szívből egyetértett Halttal, és elindult keresztül a
szobán, miközben nem győzött lehajolgatni a vastag gerendák alatt. Az
érméket a kalapba dobta, ő volt az utolsó adakozó a közönség tagjai közül.
A dudás felnézett az ismeretlen fiúra, és köszönetet mondott. Aztán
pumpálni kezdte könyökével a hangszerét, a duda ismerős hangja ismét
felzengett, és betöltötte a szobát.
Horác megtorpant, nem akarta mászkálásával megzavarni az új dalt.
Haltra nézett, aki a terem hátsó részében ült az árnyékban. Aztán megvonta
vállát, és leült a hallgatóság közé egy asztal szélére.
Most más hangulatú dalt játszottak. Volt benne egy csipetnyi
diadalittasság, a vonós a húrok közé csapott, és szinte elnyomta a dudát.
Miközben a lopótök alakú hangszer törékeny és hullámzó hangja a duda
melódiájával birkózott, a tenyerek és a talpak egyszerre kezdték verni a
ritmust a fogadóban. Horác arca felragyogott, és észre sem vette, hogy az
ajtó kinyílt, szél söpört végig a termen, és egy idegen lépett be.
A többiek vele ellentétben észrevették, beleértve Haltot is, akinek
érzékeit kiélesítették a hosszú évek alatt átélt veszélyek. A Vadonjáró
határozott változást érzett a terem atmoszférájában. Az emberek, akik a
zenészeket vették körbe, tartózkodóak, gyanakvóak lettek. Még a dudás is
elvétette a dallamot, amikor felnézett az érkezőre. Csak egy aprócska
ritmushiba volt, alig észlelhető törés, de Halt érzékelte.
Az idegenre nézett. Egy magas, jó felépítésű férfit látott, aki vagy tíz
évvel lehetett fiatalabb nála. Fekete szakálla és fekete bozontos
szemöldöke ijesztő külsőt kölcsönzött számára. Látszott rajta, hogy nem
közönséges polgár. Amikor palástját hátradobta, elővillant páncélinge,
amin fekete köpönyeget viselt, a köpönyegbe egy fehér hollót hímeztek.
Derékmagasságban egy kard markolata látszódott, amit aranyhuzal
és tompán fénylő aranygomb díszített. Magas szárú, bőr
lovaglócsizmájából lovas harcosra lehetett következtetni − egy lovagra, a
hollócímerből ítélve. Halt lefogadta volna, hogy ha kilépne, a fogadó előtt
kikötve egy lovat találna. Talán egy hollófeketét, tekintve az idegen
rajongását a fekete szín iránt.
Az idegen szemlátomást keresett valakit. Gyorsan körbetekintett a
termen, szeme átsiklott a sötétben ülő Halton, és megakadt az ifjú Horácon.
A szemöldöke megrándult, és alig észrevehetően bólintott egyet, szinte
csak magának. A fiú, aki elmerült a zenei élvezetekben, azt sem vette észre,
hogy a lovag belépett, így nem csoda, ha a lovag átható tekintetét sem
érezte meg magán, amivel alaposan végigmérte.
De akadtak, akik észrevették, hogy kit figyel. Például a fogadós és a
fogadósné. Halt látta, hogy feszülten azt figyelik, mi lesz a dologból.
Néhány vendég is idegesnek tűnt, látszott rajtuk, hogy szívesebben
lennének most máshol.
Halt az asztal alatt a tegezéhez nyúlt. Fegyverei még vacsorázás
közben is elérhető távolságban voltak. Hosszúíjja a falhoz támasztva
várakozott megfeszített ideggel. Kivett egy nyílvesszőt a tegezből, és az
asztalra rakta. A zene véget ért. Most nem jutalmazta tapsvihar. Egyedül
Horác tapsolt önfeledten. Miután észrevette, hogy csak ő csapkodja össze a
tenyerét, zavartan megállt, és fülig pirult. Most már ő is észrevette a
fegyveres férfit, aki hatlépésnyire állhatott tőle, és olyan szúrósan nézte,
ami már a támadással volt határos. A fiú visszanyerte lélekjelenlétét, és az
idegen felé bólintott. Halt elégedetten konstatálta, hogy a fiú képes volt
annyira megőrizni hidegvérét, hogy ne nézzen arra, ahol ő ül. Horác érezte,
hogy baj készülődik, és tudta, hogy az egyetlen segítség az
észrevétlenségbe burkolózott Halt felől érkezhet.
Az idegen végre megszólalt; hangja mély és komor volt. A lovag
Horáccal egymagasságú volt, és erős testfelépítésű. Ez nem egy útszéli
rablólovag, állapította meg Halt, ez az ember veszélyes.
− Te lennél a Tölgyleveles Lovag? − kérdezte egy csipetnyi gúnnyal.
Jól beszélt aralueniül, csak egy kis gallikán akcentusa volt.
− Igen, azt hiszem, így neveznek − felelt Horác némi szünet után. A
lovag elgondolkozott a válaszon.
− Csak hiszed, vagy tudod? Vagy csak egy hazug aralueni korcs
vagy?!
Horác homlokát ráncolta, nem értette, mi történik. A férfi durván
inzultálta őt. Valamiért ki akarta hívni párbajra. Horácnak ez elég ok volt,
hogy ne engedje magát provokálni.
− Ha magának úgy tetszik, az vagyok − mondta a közömbösség
álarcával. Halt látta, ahogy a fiú könnyedén, szinte öntudatlanul a
csípőjéhez ér, ahol normális esetben a kardja szokott lógni. De fegyvere
most a szobája ajtaja mögött várakozott odafönt, a szobában. Horácnál
mindössze egy tőr volt.
A lovag figyelmét sem kerülte el az önkéntelen mozdulat. Száján
kegyetlen mosoly jelent meg, és közelebb lépett az izmos tanonchoz. Most
még alaposabban megnézhette a fiút. Széles váll, keskeny csípő, izmos
test. A mozgása, mely természetes egyensúlyról és kecsességről árulkodott,
egy képzett harcosra vallott.
De az arca fiatal volt, és tiszta, minden gonoszság nélküli. Nem
olyan ellenfél volt, aki újra és újra gyilkol. Nem olyan harcos, aki a halálos
párbajokhoz kitanulta a könyörtelenség sötét módjait. Ez a fiú alig kezdett
el még borotválkozni. Kétségtelenül képzett harcos volt, akit tisztelni illett.
De nem félni.
Miután felmérte a helyzetet, az idősebb férfi még közelebb lépett.
− Deparnieux vagyok − mutatkozott be a férfi, és várta a hatást. De
Horácnak láthatóan semmit nem mondott a neve. Horác egyszerűen vállat
vont:
− Jó magának − válaszolta. A sötét szemöldökök megint
összeszaladtak.
− Nem egy országúti paraszt vagyok, akit aljas trükkökkel
legyőzhetsz. Ellentétben néhány honfitársammal, nálam semmire sem mész
az alattomos cseleiddel.
Szünetet tartott, hogy megnézze, becsmérlő szavai kiváltották-e a
kívánt hatást. De Horác elég okos volt ahhoz, hogy tovább játssza szerepét.
Még egyszer vállat vont.
− Ezt az eszembe fogom vésni − válaszolta kedvesen.
Még egy lépés, és a lovag karnyújtásnyira került a fiútól. Arca égett a
dühtől, amiért Horác nem hagyta magát megsérteni.
− Én vagyok ennek a tartománynak a hadura! − kiáltotta. − Egy
harcos, aki több idegen betolakodót, több aralueni kutyát küldött a
másvilágra, mint bármelyik más lovag! Kérdezd meg őket, ha nem hiszed!
− mutatott kezével a tűz körül lévő asztaloknál rettegve ülő emberekre. De
azok mukkanni sem mertek. Dühös tekintettel meredt rájuk, amiért nem
erősítették meg.
Az emberek lehajtott fejjel adtak igazat a lovagnak. A férfi újra
kihívó tekintettel nézett Horácra. A fiú közömbösen nézett vissza rá, csak
az arcán lévő halovány pír árulkodott valódi lelkiállapotáról.
− Ezt is megjegyzem magamnak − mondta óvatosan.
Deparnieux szeme szikrázni kezdett:
− Gyávának nevezlek, sőt, tolvajnak, aki csalással és kitalált
ürüggyel gall lovagokat öl meg, hogy javaikra, páncéljaikra és lovaikra
szert tegyen! − foglalta össze álláspontját, miközben a hangját fokozatosan
felemelte.
A teremben hosszú csönd következett. Végül Horác válaszolt.
− Azt hiszem, ön téved − mondta ugyanazon a visszafogott hangon,
amit sikerült az egész kellemetlen helyzet alatt használnia. Mindenki
levegő után kapkodott. Deparnieux meglepetésében hátratántorodott:
− Hazugnak nevezel?
− Horác a fejét rázta:
− Isten ments! Csak annyit mondtam, hogy téved. Valaki
félretájékoztatta.
Deparnieux széttárta a kezét, és megszólította a teremben ülőket.
− Hallottátok, ugye?! A szemembe vágta, hogy gyáva vagyok! Ez
tűrhetetlen!
És ahogy eltervezte, ugyanazzal a mozdulattal, amivel széttárta a
karját, kikapta kesztyűjét az övéből, és mielőtt bárki észbe kaphatott volna,
hátrahúzta a karját, hogy arcul csapja vele Horácot. Egy ilyen kihívás elől
nem lehetett volna kitérni.
Már előre örült a győzelmének, ahogy kesztyűt tartó keze a fiú arca
felé lendült.
De a bőrkesztyűt egy láthatatlan erő kitépte a kezéből, átszáguldott
vele a szobán, és remegve nekiszegezte az egyik gerendának.
Mégis különválasztottak bennünket, gondolta Will. Evelint elvezették. A
lány, miközben fájdalmas arccal visszanézett a válla fölött a fiúra,
megbotlott. Will mosolyt erőltetett az arcára, hogy bátorítsa, még intett is,
olyan könnyedén és felhőtlenül, amennyire kitellett tőle, mintha hamarosan
újra láthatnák egymást.
Próbálkozásaira, hogy felvidítsa társát, hatalmas nagy nyakleves tett
pontot. Will előretántorodott, füle hangosan csengett.
− Lódulj, rabszolga! − förmedt rá Tirak, az udvari szolgák
felügyelője. − Hamarosan nem lesz min vigyorognod!
Willnek rá kellett jönnie, hogy Tirak nem hazudott.
A skand rabok közül az udvari szolgáknak jutott a legkeményebb és
legalantasabb munka, a mostoha körülményekről nem is beszélve. A házi
szolgáknak, akik a konyhán vagy az étkezőkben dolgoztak, legalább nem
kellett fázniuk munka vagy pihenés közben. Ha este holtfáradtan estek is a
takaróikra, azok a takarók legalább melegek voltak.
Az udvari szolgáknak velük ellentétben a legnehezebb és
legpiszkosabb munkák jutottak − fát kellett vágniuk, havat lapátolniuk az
utakról, meg kellett etetniük és itatniuk az állatokat, és az istállókat is ők
takarították. Ráadásul még az árnyékszékek tisztán tartása is az ő feladataik
közé tartozott. Mindezt a legkeményebb hidegben tették. Ha nagyon nehéz
volt a munka, előfordult, hogy megizzadtak, de ez csak még rosszabb volt,
mert nedves öltözéküket nem cserélhették szárazra, és a munka végeztével
megfagyott rajtuk. Így a szövet nemhogy megtartotta volna, inkább kilopta
testükből a meleget. Egy huzatos, düledező, öreg pajtában aludtak, ami alig
tartotta kint a hideget. A rabok vékony plédet kaptak, ami semmit sem ért,
ha a hőmérséklet fagypont alá esett. Ezért minden rongyot, lyukas zsákot
összeszedtek, amit csak tudtak. Vagy lopták őket, vagy kikönyörögték.
Sokszor meg kellett verekedni értük. Az első három napban Will két
halálra vert rabot látott, akik a rongyokért való küzdelem áldozatai voltak.
Udvari rabnak lenni nem csak kényelmetlen volt, hanem halálosan
veszélyes is.
Ez nagymértékben a rendszernek is köszönhető volt. Tirak uralkodott
az egész udvar felett, de hatalmából egy kis, megvehető csapatnak is
juttatott, akiket Bizottság néven ismertek. Fél tucat régi rabból állt, akik
csapatban jártak, és élet-halál urainak számítottak az udvaron. Ezért a
vezető szerepért és némi juttatásért − ami extra adag élelmiszert és
takarókat jelentett − fenntartották az udvar szigorú rendjét, megszervezték
a munkát, és a többi rabot feladatokkal látták el. Azok, akik a kezük alá
játszottak és engedelmeskedtek nekik, könnyű munkákat kaptak. De azok,
akik ellenszegültek, egy szempillantás alatt a legvizesebb, leghidegebb,
legveszélyesebb munkák mellett találták magukat. Tirak nem bánta a
túlkapásaikat. Egyszerűen fittyet hányt a rábízott szolgákra.
Fogyóeszközként tekintett rájuk, és az életét megkönnyítette, ha a rendet a
Bizottság tartotta fent helyette. Egy-egy ellenszegülő szolga
megnyomorítása vagy megölése nem volt nagy ár ezért.
Ismerve Will természetét, szinte kikerülhetetlen volt, hogy
összeütközésbe kerüljön a Bizottsággal. A dologra a harmadik napon került
sor. Éppen faaprításból jött vissza, és a vékony havon egy megrakott szánt
húzott maga után. Ruhája nedves volt az izzadságtól és a hótól. Tudta,
hogy erőfeszítései végeztével vacogni fog majd a hidegtől. A silány
táplálék, amivel ellátták őket, nem volt elég ahhoz, hogy visszaállítsa vele
testhőmérsékletét. Érezte, hogy mindennap egy kicsivel gyengébb lesz,
mozgása pedig nehézkesebbé válik.
Kétrét görnyedve húzta a konyha elé a szánt, ahol majd a házi
szolgák behordják az aprított fát a konyha forró kályhái közé. Kissé szédült
a feje, amikor kiegyenesedett. Valamelyik külső épület felől hangokat
hallott. Az egyik káromkodott, míg a másik nyüszített fájdalmában.
Otthagyta a szánt, mert kíváncsi volt, mi történhet. Egy rongyos, vézna fiú
feküdt a földön, amíg egy idősebb csomózott kötéllel ostorozta.
− Sajnálom, Egon, nem tudtam, hogy a tiéd! − nyögte az áldozat.
Mindketten rabok, állapította meg Will. De a nagyobbik jól
tápláltnak tűnt, és bár ruhái foltosak és rongyosak voltak, melegen volt
öltözve. Húszévesnek saccolta. Az udvaron nem is voltak húszévesnél
idősebb rabszolgák. Will attól tartott, azért, mert a szolgák idekint nem
húzzák sokáig.
− Tolvaj vagy, Ulrik! − mondta a nagyobbik fiú. − Megtanítalak,
hogy ne nyúlj a más dolgához!
A csomózott kötéllel most áldozata fejét kezdte el vadul csapkodni. A
fiú arcán csúnya ütésnyomok éktelenkedtek, a bőre egy helyen felrepedt, és
vér csordult ki belőle. Ulrik felkiáltott, és csupasz karjával próbálta meg
védeni a fejét. A kínzója egyre vadabbul ostorozta. Will nem bírta tovább
nézni. Amikor Egon újabb ütésre emelte a kötelet, Will odalépett,
megragadta és hátrarántotta.
Egon megtántorodott, majd miután visszanyerte egyensúlyát,
megfordult, hogy megnézze, ki merészelt közbeavatkozni. Arra számított,
hogy talán Tirak, vagy egy másik skand. Ugyan melyik rabszolga mert
volna szembeszállni egy Bizottság-taggal? Amikor megfordult, legnagyobb
meglepetésére egy alacsony, fiatal fiúval találta magát szemközt, aki
tizenhat éves lehetett.
− Eleget kapott már − dobta Will a kötelet a konyha előtti letaposott
hóra.
Egon dühödten előrelendült. Nagyobb volt, és nehezebb is Willnél,
és meg akarta leckéztetni ezt a vakmerő idegent. De észrevett valamit Will
szemében és ugrásra kész tartásában, amitől megtorpant. A fiú szeméből
nem olvasott ki félelmet. Testtartása arról árulkodott, hogy kész a
küzdelemre. Új volt még az udvaron, állapította meg Egon, nem volt még
eléggé legyengülve ahhoz, hogy olyan könnyű ellenfél legyen, mint a
szerencsétlen Ulrik.
− Bocsáss meg, Egon! − szipogta a rongyos fiú, és miután a
Bizottság-taghoz kúszott, megcsókolta elnyűtt csizmáját. Egon elrúgta
magától. Ulrik felnézett, és amikor látta, hogy Egon figyelme elterelődött,
megkísérelt elszökni.
Egon nem is hederített a menekülőre. Willt nézte, őt tanulmányozta.
Nem könnyű ellenfél, de vannak más módok is a bajkeverők móresre
tanítására.
− Mi a neved? − kérdezte dühtől összehúzott szemmel, fojtott
hangon.
− Willnek hívnak − mondta a fiú, mire Egon lassan és többször
bólintott.
− Megjegyeztelek magamnak − ígérte.
Másnap Will a lapátkeréknél találta magát.

A lapátkerekezés a legrettegettebb munka volt az udvari rabszolgák között.

Hallasholm friss vízkészletét egy nagy kút biztosította, ami a Ragnak
Nagy Háza előtt volt található. A hideg idő beálltával a víz befagyott volna,
ha állni hagyják. Ezért a skandok nagy, fából készült lapátkerekeket
szerkesztettek, amikkel folyamatosan mozgásban tartották a vizet, és
feltörhették a jéghártyát, mielőtt az megvastagodhatott volna. A kart, ami
az ormótlan falapátokat hajtotta a vízben, folyamatosan tekerni kellett.
Mint a hóeltakarítás, ez is hideg és nedves munka volt, kiszívta az erőt az
emberből. Senki sem húzta sokáig a lapátkerék mellett.
Will egy fél délelőttöt dolgozott le a lapátkeréknél, de máris
kimerültnek érezte magát. Nem csak karjának, de hátának és lábának is
minden izma sajgott a megerőltetéstől.
Nekifeszült a karnak, amit rég elhunyt rabszolgák markai csiszoltak
simára. Az előbb tekerte meg a lapátot, de a kút vize máris hártyásodni
kezdett. Recsegett a jég, ahogy a falapátok belemartak és mozgatni kezdték
darabjait. A kút túloldalán egy másik rabszolga küzdött saját
lapátkerekével, rángatva és húzgálva a tekerőkart, nehogy a víz befagyjon.
Amikor ideérkezett, Will odaköszönt a másik rabszolgának, de az nem
viszonozta. Azóta szótlanul dolgoztak, csak az erőlködéstől nyögtek fel
újra és újra.
A munkafelügyelő vastag bőrszíja csattant a vállán. Hallotta a
suhogást, érezte, ahogy hozzáér, de a sajgás elmaradt. Vállát lebénította a
hideg.
− Nyomd a lapátokat mélyebbre! Ha csak a felszínt kanalazgatod, a
víz megfagy odalent!
Will halkan felnyögött és engedelmeskedett. Lábujjhegyre állt, hogy
a falapátot mélyebbre nyomja a dermedő vízbe. Felcsapódott a hideg kása.
Érezte testén a víz fagyos érintését. Már így is bőrig volt ázva. Szinte
képtelenség volt ruháját szárazon tartani a munka közben. Tudta, hogy a
következő rövid pihenő alkalmával ruhája a testére fagy, kiszívva tagjaiból
a meleget, és újra dideregni kezd.
Legjobban a megállíthatatlan remegéstől tartott. Megpróbálta
megállítani, de rájött, hogy lehetetlen. Elvesztette az irányítást saját teste
felett, eszmélt rá lassan. Fogai csattogtak, keze remegett, és nem tehetett
ellene semmit. Az egyetlen mód, amivel felmelegedhetett, ha újra nekiáll
dolgozni.
Aztán a munkának egyszer mégis vége szakadt. Még a skandok is
belátták, hogy négyórás műszaknál senki nem bírja tovább a lapátkerék
mellett. Halálra fáradtan, elcsigázottan és remegve vánszorgott vissza a
barakkba. Amikor átlépte a küszöböt, elbotlott, ahhoz sem volt elég ereje,
hogy újra felálljon; négykézláb tapogatózott hitvány takarója csekély
melege után.
Erőtlen, de annál kétségbeesettebb kiáltás hagyta el torkát. A
takarónak hűlt helye volt!
Zokogva kuporgott a földön. Felhúzta lábait, és mellkasához
szorította őket, abban a hiú reményben, hogy így talán több meleget tud
összegyűjteni. Eszébe jutott meleg Vadonjáró-köpönyege, amit akkor
vesztett el, amikor Erak és az emberei elkapták. A remegés újra
elkezdődött, érezte, hogy egész teste átveszi. A hideg a húsába szívódott, és
nem csak a csontjáig hatolt, hanem a lelkéig ért.
Nem volt semmi más, csak a hideg. Körbevette világát. Már ő is a
fagyhoz tartozott. Nem lehetett elmenekülni tőle, és elviselni sem.
Világában egyetlen apró meleg pontocska sem létezett.
Semmi más, csak a hideg.
Durva érintést érzett az arcánál. Kinyitotta a szemét, észrevette, hogy
valaki fölé hajol, és egy darab ócska zsákvászont borít remegő testére.
Aztán az illető halkan megszólalt:
− Semmi baj, barátom. Csak tarts ki!
Egy magas rabszolga beszélt hozzá, szakállas és borzas hajú. De a
szeme volt az, amire Will igazán felfigyelt. Csordultig volt együttérzéssel
és megértéssel. Will szorosabbra húzta a szövetet csípője körül. Szánandó
mozdulat volt ez.
− Hallottam, mit tettél Ulrikért − mondta a megmentője. − Össze kell
tartanunk, ha életben akarunk itt maradni. Handelnek hívnak, ha még nem
mondtam volna.
Will megpróbált mondani valamit, de fogai csattogtak, a hangja
remegett, és nem volt rá képes, hogy szavakat formáljon velük.
− Próbáld meg ezt! − nézett körbe lopva Handel. − Tátsd ki a szád!
Will megpróbálta csattogó fogsorát szétnyitni, és Handel valamit a
szájába csúsztatott. Mintha szárított gyógynövények lennének, gondolta
Will ködös elmével.
− Tartsd a nyelved alatt! − suttogta Handel. − Hagyd, hogy
szétolvadjon! Segíteni fog.
Néhány másodperc múlva, ahogy nyála kezdte feloldani a nyelve
alatt tartott anyagot, a legcsodásabb, legfelszabadítóbb meleg sugárzott
szét a testében. Csodás melegség, mely még az ujjai végébe is lüktető
hullámokat küldött, és kiszorította testéből a hideget. Soha életében nem
tapasztalt ennél jobb érzést.
Ahogy újabb és újabb hullámokban végigsöpört testén a meleg, a
remegése is enyhült. Görcsbe ugrott izmai elernyedtek a nyugalomban és a
kellemes hangulatban. Azok a szép és meleg szemek biztatva
rámosolyogtak, és Will tudta, hogy minden rendben lesz.
− Mi ez? − szólalt meg ügyetlenül, szájában az ázott csomóval.
− Tüzeslevél − súgta Handel. − Ez tart bennünket életben.
Egy távoli, sötét sarokból Egon mosolyogva figyelte őket. Handel jó
munkát végzett.
A fekete lovag cifrát káromkodott, ahogy a nyílvessző kitépte kezéből a
kesztyűt, és a ruhadarabbal együtt beleállt a tölgyfába.
Először a gerendába csapódó nyílvesszőre nézett, majd fejét
gyanakodva abba az irányba fordította, ahonnan a lövedék érkezett. Most
vette csak észre az árnyékban ülő alak bizonytalan körvonalait a terem
hátsó részében. Aztán amikor Halt kilépett az asztal mögül, a fényre,
észrevette a hosszúíját is, melynek idegén egy újabb nyílvessző ült. Az
íjász nem vette a fáradtságot, hogy az íj idegét megfeszítse. De Deparnieux
már meggyőződött az idegen képességeiről. Tudta, hogy egy íjászmesterrel
áll szemben, aki egyetlen szívdobbanás alatt képes kihúzni az ideget,
célozni és lőni. A lovag mozdulatlanul állt, megpróbálta fékezni dühét.
Tudta, hogy az élete most az önuralmán múlik.
− A lovagi szabályokat sajnos most felülírja az a tény, hogy Sir
Horác, a Tölgylevél Lovagrend tagja sérülést szenvedett a bal karján, így
sajnos nincs módjában elfogadni kegyelmed kihívását.
Halt előrébb lépett a fényre, így Deparnieux még tisztábban kivehette
a vonásait. Szakállas volt, és mogorva, egy tapasztalt harcos arcát látta
maga előtt. Szemei hidegek voltak, és magabiztosságról árulkodtak. Az a
fajta férfi, akitől tartani kell, mérte fel rögtön a lovag.
A terem egyik sarkából fojtott kuncogás hallatszott. A lovag
fortyogott a dühtől. Szeme a hang irányába fordult, és észrevett egy ácsot,
aki az asztalra hajolva próbálta elrejteni mosolyát. Deparnieux
megjegyezte magának a férfit. Ezért megkapja a magáét, gondolta, és ő is
mosolyt erőltetett az arcára.
− Kár − mondta a lovagnak −, abban reménykedtem, hogy az ifjú
lovaggal egy barátságos küzdelem során összemérhetem erőmet. Szigorúan
a barátiasság jegyében.
− Mindjárt gondoltam − mondta Halt nyugodtan, de Deparnieux
tudta, hogy a férfit nem tudta megtéveszteni. − De ahogy már említettem,
el kell, hogy keserítsük. Tudja, nagyon sürgős ügyben járunk.
Deparnieux felemelte szemöldökét udvarias érdeklődéssel:
− Valóban? És ha szabad érdeklődnöm, hová tart kelmed ifjú urával?
Mondata végén azt leste, milyen hatást vált ki Haltból az „ifjú ura”
kifejezés, mert addigra már előtte is világossá vált, hogy ki itt az úr. És az
nem az ifjú titán volt… Titokban azt remélte, megsérti a férfi hiúságát, és
az hibát követ el.
De reménye rövid életűnek bizonyult. Halt szeme felcsillant,
észrevette, hogy csőbe akarják húzni, de csak jót mulatott a próbálkozáson.
− Ó, ide is, oda is − adott kitérő választ Halt. − Igazán nem olyan
fontosságú küldetés, ami az önhöz hasonló hadurat érdekelhetné.
A válaszból a lovag számára egyértelművé vált, hogy nem csak azt
nem fogják elárulni neki, hová tartanak, de még azt sem, milyen irányban
akarnak eljutni oda.
− Sir Horác − szólította meg Halt, akit zavart, hogy a fiú még mindig
karnyújtásnyira áll a lovagtól. − Miért nem foglal helyet, és pihenteti sérült
karját?
Horác Haltra nézett, aztán megértette, miért kell hirtelen nagyon
fáradtnak éreznie magát, és leült a tűz mellé. A fogadóban síri csend
honolt. A vendégek ide-oda forgatták a fejüket az egymással szemben álló
alakok között, és azt találgatták, mi lesz az ügy vége. Csak Halt és
Deparnieux tudta, hogy a lovag mire készül. Olyan gyorsan akarta
előrántani a kardját, hogy Halt ne legyen képes lőni. Amíg Deparnieux
ezen a lehetőségen gondolkozott, szeme találkozott Halt határozott
tekintetével.
− Én a maga helyében nem tenném − mondta halkan a Vadonjáró. A
fekete lovag kiolvasta Halt szeméből az üzenetet, és tudta, hogy minden
gyorsasága dacára az íjász gyorsabb lenne nála. Alig észrevehetően
bólintott. Belátta, hogy Haltnak igaza van. Eljön még az ő ideje.
Mosolyt erőltetett az arcára, és gúnyosan meghajolt a fiú irányában:
− Talán majd máskor, Sir Horác − mondta könnyedén. − Remélem,
sort keríthetünk majd arra a barátságos küzdelemre, ha felépül.
A fiú most Haltra pillantott válasza előtt.
− Talán majd máskor − hagyta rá.
Mosolyogva körbenézett a fogadóban, aztán Deparnieux elindult az
ajtó felé. A küszöbről még visszanézett Haltra. Szeméből könnyen
kiolvasható volt üzenete: Legközelebb, barátocskám. Majd legközelebb.
Az ajtó becsukódott mögötte. A teremben ülők mindegyike egyszerre
sóhajtott fel. Beszélgetés vette kezdetét. A zenészek érezték, hogy többé
már nincs szükség rájuk. Elpakolták a hangszereiket, és hálásan elfogadták
a szolgálólány által kínált italokat.
Horác a tartógerendához ment, és kitépte belőle a nyílvesszőt. A
lovag kesztyűjét az asztalra dobta, a nyílvesszőt pedig visszaadta a
Vadonjárónak.
− Ez meg mi volt? − kérdezte Horác az izgalomtól zihálva.
Halt visszavonult az asztalukhoz, íját a falnak támasztotta.
− Ezzel jár a hírnév, fiam. Deparnieux barátunk irányítja ezt a
területet, és féltette tőled a hatalmát. Ezért eljött, hogy megöljön.
Horác elképedve rázta fejét.
− De ez… hogy lehet? Nem volt egymással semmi problémánk.
Megsértettem volna valamivel? Ha igen, nem szántszándékkal tettem…
Halt komoran bólintott.
− Nem az a kérdés, hogy tettél-e valamit ellene − mondta a fiatal
tanítványnak. − Őt nem te érdekled. Te csak egy lehetőség voltál számára.
− Lehetőség? Ugyan mihez?
− Hogy megszilárdítsa tekintélyét az emberek előtt − magyarázta
Halt. − Az olyanok, mint ő, a megfélemlítés erejével uralkodnak. Tehát, ha
egy olyan lovag téved erre, aki bajnok hírében áll, Deparnieux lecsap rá.
Kiprovokálja, hogy leálljon vele párbajozni, és ha megöli, még jobban
fogják félni a nevét. Az emberek tartani fognak tőle, és eszükbe sem jut
majd, hogy megpróbálják elvenni tőle a hatalmat. Kapiskálod már?
A fiú lassan bólintott:
− De ez nem helyes − mondta csalódottan. − Ennek semmi köze a
lovagi etiketthez.
 − A világnak ezen a felén minden hadúr maga írja a saját lovagi
etikettjét − felelt Halt.
Erak jarl, a farkasfő hajó kapitánya, és a Ragnak belső tanácsának embere,
néhány hétre elutazott Hallasholmból.
Amikor visszaérkezett, a jól végzett munka örömével, fütyörészve
lépett a Nagy Házba. Borsa az egyik legdélebbi skand településre küldte
Erakot, hogy az elmaradt adók után érdeklődjön a helyi jarlnál. Borsa
felfigyelt rá, hogy négy-öt éve egyre kevesebb adót fizetnek. Fokozatosan
csinálták, hogy ne szúrjon szemet.
A számok emberének kell ahhoz lenni, mint amilyen Borsa is volt,
hogy rájöjjön az ember a csalásra. Azt is érdekesnek találta, hogy a
bevallott bevételek csak azután kezdtek el csökkenni, hogy új jarlt
választottak a faluban. Borsának bűzlött valami, és a hilfmann Erakot
küldte el, hogy koppintson a körmükre − valamint meggyőzze a helyi jarlt,
hogy az adók befizetése esetében, mellyel a Ragnaknak tartoznak, legjobb
politika a becsületesség.
Az már más kérdés, hogy Erak nyomozási módszereibe az is
beletartozott, hogy a szerencsétlen jarlt a szakállánál fogva rángatta ki az
ágyából, ahol a sötétben nyugodtan szundikált. Erak ezután megfenyegette,
hogy harci baltájával loccsantja ki az agyvelejét, ha nem szolgáltatja vissza
azonnal az elsikkasztott adót. Módszere nem volt sem kifinomult, sem
körmönfont, viszont annál hatásosabb. A jarl azon nyomban fizetett.
Nem volt rá sok esély, hogy Erak éppen akkor lépje át a kaput,
amikor Will lapáttal a kezében arrafelé ballagott, hogy eltakarítsa az útról
az éjjel lehullott mély havat, mégis így történt.
Erak egy pillanatig nem is ismerte fel a lesoványodott, botorkáló
alakot. De a dús, barna hajat, ami most koszos volt és összetapadt,
ismerősnek találta. Erak megállt, hogy alaposabban is megnézze.
− Sötétség ura! Te vagy az, fiú?
Will ránézett, szeme nem csillant fel, arca közömbös maradt. Csak a
hang miatt állt meg engedelmesen. Semmi jel nem utalt rá, hogy
megismerte volna a hang tulajdonosát. Szemét vörös karikák keretezték,
tekintete ködös volt, ahogy a nagydarab skandra meredt. Erakon
szomorúság lett úrrá.
Ismerte a tüzeslevél-függőség tüneteit, ez természetes, és tudta, hogy
előszeretettel használják az udvari szolgák féken tartására. Nem egy
rabszolgát látott, akik elhulltak a hiányos táplálkozás, a hideg és a
tüzeslevél-függőség miatti életkedvvesztésből kifolyólag. A
tüzeslevélfüggők nem vártak semmit az élettől a szeren kívül. Nem lehetett
többé életkedvet verni beléjük. A tüzeslevél is, mint az udvaron annyi más,
csak arra szolgált, hogy lassan, de annál biztosabban végezzen a rabbal.
Fájt neki, hogy a fiút ennyire leromlott állapotban látja viszont. Hogy
a szemek, amik annak idején határozottságot és bátorságot tükröztek, most
nem sugároztak semmit az ürességen kívül, ami egy tüzeslevélfüggő
reménytelenségéből és jövőtlenségéből fakadt.
Will várt néhány másodpercet, hátha elhangzik egy parancs. Leg-
belül valami halvány emlék derengett fel benne, mintha ismerné
valahonnan ezt az arcot és ezt a hangot. De a függőség okozta köd túl sűrű
volt, túl nagy erőfeszítést igényelt volna tőle, hogy áthatoljon rajta, ezért
csak vállat vont, aztán hátat fordított, és elindult a kapuhoz, hogy elhányja
a havat. A nehéz munkától hamarosan újra átizzadt a ruhája. Aztán az
izzadság ráfagy majd a testére, és a hideg a csontjaiba szivárog megint. Jól
ismerte a hideget. Régi barátja volt már, aki sohasem hagyta el. A hideg
gondolatára vágyakozni kezdett a következő adag tüzeslevél néhány perces
boldogsága után.
Erak figyelte az ügyetlenül lapátoló, görnyedt és lassú Willt. Halkan
káromkodott, és elfordult. Szolgákat vett észre, akik lapátkerekekkel
dolgoztak a kútnál, és megpróbálták feltörni a vastag jeget, ami éjszaka
keletkezett rajta.
 Elsietett mellettük. A fütyörészésről már régen elfeledkezett.

Két nappal később, késő este, Evelint behívatta magához Erak jarl.
A lánynak sikerült egy olyan hálóhelyre szert tennie, ami elég közel
volt a nagy tűzhelyekhez ahhoz, hogy éjszaka melegítsék, de nem annyira
közel, hogy megsüljön mellettük.
A hosszú nap végén leterítette kemény gyékényére a lepedőt, majd
lefeküdt és betakarózott. Párnája egy fadarab volt, amit ronggyal vont be.
Hanyatt feküdt, és hallgatta a terem zajait − a krákogó és fuldokló
köhögéseket, amik elkerülhetetlen következményei voltak a skand hónak
és hidegnek, valamint a halk beszélgetéseket. Ebben az időszakban
engedélyezett volt a rabok számára, hogy beszélgessenek. De Evelin
ilyenkor már olyan fáradt volt, hogy nem tudta kivenni a részét belőle.
Ekkor meghallotta, hogy valaki a nevét mondja. Halkan nyögve
felült. Egy szobaszolga közeledett az alvók sorai között, néha megállt, és
megrázta valamelyik vállát, azt tudakolva tőlük, nem tudják-e, hol találja
az Evelin nevezetű araluan rabszolgát. Kérdésére vállvonások és üres arcok
feleltek. A rabszolgák élete nem az új barátok szerzéséről szólt.
− Itt vagyok! − kiáltott Evelin a szobaszolgának, mire az óvatosan
lépkedve elindult felé az alvók között.
− Azonnal velem jössz − mondta lenéző hangon. A szobaszolgák,
akik a Nagy Ház belsejében tevékenykedtek, fennhordták az orrukat, és
lenézték az Evelin-féle konyhalányok népét, akik zsír-, bor- és ételfoltosan
tengetik életüket.
− Hová? − kérdezte Evelin. A lány megvetően szippantott egyet.
 − Ahová mondom − felelte. De Evelin nem mozdult. A lány
kénytelen volt több felvilágosítást adni: − Erak jarl hívat. − Parancsolgatni
nem volt joga a konyhaszolgáknak, hiába gondolta magát felettük állónak.
A skandok nem tettek megkülönböztetést közöttük. A rabszolga rabszolga
volt, és eltekintve az udvari bandától, egyenlők voltak.
A körülötte ülő és fekvő rabszolgák érdeklődve figyeltek. Nem volt
szokatlan, hogy a vezető skand jarlok a csinosabb konyhalányok közül
verbuváljanak maguknak személyes rabszolgát.
Azon tűnődve, mi lehet az egész mögött, Evelin gondosan
összehajtotta takaróját, és otthagyta a gyékényen, hogy jelölje vele a
helyét. Aztán intett a lánynak, hogy indulhatnak, követni fogja.
A Ragnak Nagy Háza folyosók és szobák igazi labirintusa volt, amik
mind a központi, magas terembe vezettek, ahol az ételeket szolgálták fel,
és ahol a hivatalos ügyeket intézték. A lány egy alacsony és rosszul
megvilágított folyosó végébe vezette. A folyosó végében ajtó állt. A szolga
rámutatott.
− Menj be! − mondta kurtán. − De jobban teszed, ha kopogsz
először. − Hátat fordított, és elsietett a homályos folyosón. Evelin
tétovázott egy darabig, még mindig nem tudta, miről lehet szó, aztán
ujjpercével kopogtatott a kemény tölgyfa ajtón.
− Gyere be!
Felismerte a hangot, ami kopogtatására válaszolt. Erak hangszálai
hozzá voltak szokva, hogy átordibálja vele a Viharfehér-tenger orkánjait.
Soha nem vett vissza a hangerőből. Lenyomta a kilincset, és belépett.
Erak lakosztálya egyszerű volt. Itt is minden fenyőfából készült. Egy
nappaliból és egy háló részből állt, a kettőt egymástól gyapjúból font
függöny választotta el. A nappaliban kis kandallóban fahasábok
parázslottak, és kellemes meleg áradt szét a szobában. A kandallón kívül
néhány kényelmes tölgyfa szék kapott itt helyet. A padlót egy idegen
országból származó, drága szőnyeg borította. Evelin biztos volt benne,
hogy Erak egyik Gallikába vezetett portyája alkalmával hozta magával. Az
Araluen-kastélyban eltöltött évei alatt sok hasonló szőnyeget látott. A
Tierre-völgy művészei szövik ezeket a szőnyegeket hosszú éveken, sőt
évtizedeken keresztül. Egy-egy ilyen szőnyeg ára egy kisebb vagyonnal is
felért. Vajon miért gondolta azt Evelin, hogy Erak ezért a szőnyegért egy
vasat sem fizetett?
 A jarl az egyik kényelmes, faragott székben üldögélt. Az asztal felé
intett, amin poharak és egy kancsó állt.
− Gyere, lányom, tölts egy kis bort nekünk, aztán ülj le! Beszélnünk
kell.
A lány bizonytalanul áthaladt a szobán, töltött két pohárral a borból,
az egyiket Eraknak nyújtotta, majd leült a másik székre. De Erakkal
ellentétben, ő nem tudott nyugodtan hátradőlni, csak a szék szélén
fészkelődött menekülésre készen. A jarl olyan tekintettel nézett rá, mintha
sajnálná, aztán újból felé intett.
− Nyugodj meg, lányom! Senki nem akar bántani. Legkevésbé én.
Igyál egy kis bort!
A lány vonakodva belekortyolt; a bor, legnagyobb meglepetésére,
igen finom volt. Erak nézte a lányt, és észrevette az arcára kiülő
elégedettséget.
− Ismered a jó borokat? − kérdezte. − Egy disznófejnyivel hoztam
belőle a legutolsó portyám alkalmával egy florentin hajóról. Nem rossz,
mi?
Egyetértően bólintott. Kezdett megnyugodni, és az alkohol
kellemesen szétáradt a testében. Hónapok óta nem ivott szeszes italt, jutott
eszébe. Aztán arra gondolt, hogy jobb lesz vigyázni, nehogy a fejébe
szálljon, és elkezdjen összevissza beszélni.
Arra várt, hogy a skand kapitány kibökje, miért hívatta ide. De a férfi
habozni látszott, mintha nem tudná, hogy is kezdjen bele. Csend
ereszkedett rájuk. Végül a lány volt kénytelen megtörni a némaságot,
miután újra italába kortyolt:
− Miért hívatott ide?
Erak jarl a kis kandalló lángjaiba bámult. Meglepetten kapta fel a
fejét. Mintha nem lenne hozzászokva, hogy a rabszolgák
kezdeményezzenek beszélgetést, gondolta a lány. Evelin vállat vont. Tudta,
hogy ha nem szólal meg, itt ülhetnek egész éjszaka. Amikor a szakállas
arcon mosolyt vett észre, kíváncsian várta, mi következik. Más
körülmények között, egy másik helyen talán még meg is kedvelné ezt a
szakállas kalózt.
− Nem azért, amiért talán gondolnád − kezdte, aztán mielőtt a lány
bármit mondhatott volna, folytatta, szinte csak magának: − De valamit
tenni kell, és erre te vagy a legalkalmasabb.
 − Valamit tenni kell? − ismételte Evelin. − De mit?
Erak végre elhatározta magát. Megitta utolsó korty borát, majd
előrehajolt. Könyökét térdére helyezte, markáns, szakállas arcát a lány elé
tolta.
− Láttad mostanában a barátodat? Az ifjú Willt?
A lány a földet kezdte fixírozni. Látta őt, igen, pontosabban azt a
vánszorgó, üres tekintetű bábot, akivé vált. Pár nappal ezelőtt, amikor a
konyhán kívül akadt dolga, ennivalót vitt a fiúnak, aki kikapta a kezéből a
kenyeret, és akár egy állat, magába tömte. De amikor mondott neki
valamit, a fiú csak bámult rá.
Két hét leforgása alatt elfelejtette a lányt, elfelejtette Haltot, és a kis
kunyhót is, ami a Rőthegy várát övező erdő szélén állt. Nem emlékezett
arra sem, milyen nevezetes esemény történt Uthal mezején: arra, hogy
Morgarath könyörtelen Wargal-hadseregét Duncan király csapatai
megfutamították.
Ifjú lelkének egykor kedves emlékei most egy idegen emlékei is
lehettek volna, akkor sem érdekelték volna kevésbé. Napjait és egész életét
csak egy gondolat töltötte ki. Agya egyetlen dolog körül forgott.
A következő tüzeslevél adagja körül.
Egy másik, idősebb szolga tanúja volt Evelin dugába dőlt
próbálkozásának, és miután visszatértek a konyhába, így szólt a lányhoz
suttogva:
− Felejtsd el a régi Willt. Tüzeslevélfüggő lett belőle. Élőhalott.
− Láttam − felelte halkan.
− Én erről nem tehetek! − fakadt ki Erak, heves reakciója meglepte
Evelint. − Semmit! Hidd el nekem, lányom, hogy szívből utálom az
átkozott szereket! Láttam már párszor, mit tett az emberekkel. Senki sem
érdemel ilyen árnyéklétet.
A lány felnézett, tekintetük találkozott. Erak őszintének tűnt, és az is
nyilvánvaló volt, hogy felmentést várt a lánytól. Evelin bólintott.
− Elhiszem − felelte.
Erak felállt a székéből. Nyugtalanul fel-alá járkált, mintha bármiféle
mozgás csillapíthatná a dühöt, ami azóta a belsejében tombolt, hogy
meglátta Willt.
− Egy ilyen fiú, egy igazi harcos! Akkora, mint egy bolha, de a szíve
egy igazi skandé!
 − Egy Vadonjáró − suttogta Evelin, a skand bólintott.
− Az bizony! Jobbat érdemel ennél a sorsnál! Nem értem, a Ragnak
miért engedi ezt!
Elhallgatott, és megpróbált megnyugodni, aztán a lány felé fordulva
folytatta:
− Azt akarom, hogy tudd, én megpróbáltalak egymás mellett tartani
benneteket. Nem tudtam, hogy Borsa az udvarra küldi. Az az alak nem
tudja, hogy kell bánni egy nemes ellenféllel. De mit is vártam tőle! Borsa
nem harcos. Csak a terményes zsákok számolásához ért.
− Értem − mondta Evelin, bár nem volt benne biztos, hogy valóban
érti-e, csak annyit tudott, hogy Erak választ várt tőle. Mereven nézett rá,
mintha csak fel akarná mérni a képességeit, legalábbis Evelin ezt gondolta.
Erak még mindig nem volt benne biztos, hogy kibökje-e, mit akar.
− Az udvart senki sem éli túl − tette hozzá halkan, mintha csak
magában beszélne. Evelin hideg szorítást érzett a szíve körül. − Nekünk
kell rajta segíteni.
Evelin a férfira tekintett, és utolsó szavait követően bizakodás
töltötte el.
− Pontosan miféle segítségre gondol? − kérdezte lassan, és
reménytelennek tűnő helyzetük ellenére reménykedni kezdett. Bízott
benne, hogy nem értette félre a beszélgetést. Erak tétovázott néhány
másodpercet, aztán döntött, és kimondta:
− Meg fogtok szökni. Elviszed innen a fiút, méghozzá az én
segítségemmel.
A két utazó nyugtalan éjszakát töltött el a fogadóban. Felváltva őrködtek.
Attól tartottak, hogy a hadúr a sötétség leple alatt visszaoson. De félelmeik
alaptalannak bizonyultak. Deparnieux nem tűnt fel újra azon az éjszakán.
Másnap reggel, amikor a fogadó mögötti pajtában a lovaikat
nyergelték fel, ideges képpel megjelent a fogadós.
− El sem tudom mondani, uram, mennyire sajnálom, hogy máris
búcsút kell mondanunk egymásnak − szabadkozott. Halt hátba veregette,
hogy megnyugtassa, nincs benne harag.
− Megértem a helyzetét, barátom. A helyi martalócnak nem loptuk be
magunkat a szívébe.
A fogadós riadtan körbenézett, mielőtt egyetértett Halttal, mintha
attól tartana, kihallgatják, és jelentik a lovagnak hűtlenségét. Halt biztos
volt benne, hogy az ilyen esetek mindennaposak a városban. Előre sajnálta
azt a szegény fickót, aki tegnap este nevetni merészelt a hadúron −
ráadásul a fekete lovag szeme láttára.
− Rossz ember, nagyon rossz ember. De mit tehetnének ellene az
olyan szerencsétlenek, mint én? − tette hozzá a fogadós suttogva. −
Katonák állnak a háta mögött, és mi kereskedők volnánk, nem harcosok.
− Bárcsak segíthetnék maguknak! − mondta Halt. − De sietős
dolgunk van. − Egy másodpercig hallgatott, aztán ártatlanul megkérdezte:
− A Les Sourges-i komp mindennap jár?
Les Sourges a helyi folyó volt, amely húsz kilométernyire folyt a
várostól nyugatra. Horác és Halt északra tartottak, de a Vadonjáró biztos
volt benne, hogy Deparnieux visszatér, és kiszed az emberekből minden
információt az útirányukat illetően. Tudta, hogy a fogadós sem fog
hallgatni. Nem mintha hibáztatta volna ezért. A férfi bólintott.
− Igen, uram, ebben a hónapban még üzemel. De a következőben,
amikor a folyó elkezd befagyni, a komp sem jár majd. Az utazóknak a
colpennieres-i hidat kell igénybe venniük az átkeléshez.
Halt nyeregbe pattant. Horác már a lován ült, kezében a zsákmányolt
hátasok kötelét fogta. A múlt esti incidens után úgy döntöttek, olyan
gyorsan elhagyják a várost, amilyen gyorsan csak tudják.
− Akkor komppal megyünk tovább − folytatta társalgó hangon. − Az
útelágazást néhány mérföldre találom észak felé, nem igaz?
A fogadós megint bólintott:
− Igen, uram. Az első nagyobb útkereszteződésnél induljanak jobbra,
és elérik a kompot.
Halt felemelt kézzel intett búcsút a fogadósnak, megköszönve a
szívélyességét. Térdét Abelard-hoz érintette, majd elindultak kifelé az
udvarból.
Egész nap megfeszített iramban haladtak. Elérték a kereszteződést,
de nem jobbra fordultak, hanem egyenesen haladtak tovább északnak.
Üldözőknek egyelőre nyomát sem látták. De a körülöttük álló dombok és
erdők könnyen elrejthettek egy sereget is akár. A Vadonjáró azon sem
csodálkozott volna, ha a környéket alaposan ismerő Deparnieux
párhuzamosan halad velük, és megpróbálja megelőzni őket, hogy csapdát
állítson nekik. Nem végződött jól a napjuk. Késő délután egy kis hídhoz
értek, ahol egy újabb ügybuzgó lovag teljesített szolgálatot, és kért tőlük
hídpénzt, ha nem akarnak megvívni vele.
Ez a lovag, aki gesztenyeszínű, csontos lovon ült, és legalább egykét
éve nyugdíjba kellett volna vonulnia, a múlt éji hadúr lába nyomába sem
ért. Köpönyege sáros volt, és rongyos. Valaha sárga lehetett, de mára
piszkosfehérré fakult. Páncélja több helyen foltozásra szorult, lándzsanyele
kivágott facsemete volt, amit meghagytak úgy, ahogy volt, göcsörtösen.
Pajzsán vaddisznófej látszódott. Ugyanolyan berozsdásodott, kopott és
ócska volt, mint a gazdája.
 Horácék megálltak, és körbenéztek. Halt unottan sóhajtott.
− Kezd elegem lenni ebből − mondta, majd hátára akasztott hosszúíja
után nyúlt.
− Várjon, Halt − lökte vállával a hátán lógó pajzsát a bal kezébe. −
Miért nem mutatjuk meg neki a tölgylevél-címert? Lehet, hogy akkor
meggondolja magát.
Halt összevont szemöldökkel a toprongyos lovagra nézett, és egy
pillanatra megállt keze a levegőben, ahogy nyílvessző után nyúlt.
− Legyen, ha így akarod! De csak egyetlen esélyt kap! Ha nem él
vele, keresztüllövöm! Tényleg kezdenek már az agyamra menni ezek a
kutyák!
Halt kicsit hátradőlt nyergében, amíg Horác elindult, hogy
találkozzon a toprongyos lovaggal. Az út közepén álló férfi némán
várakozott, amit Halt szokatlannak talált. Ezek a lovagok általában égtek a
vágytól, hogy valakivel összeakaszthassák a bajszukat, ilyenkor aztán be
sem állt a szájuk, beszédeiket általában olyan fellengzős fordulatokkal
igyekeztek hatásosabbá tenni, mint a „te kutyafattya”, vagy mint az
„Üdvöz légy, földtúró!” volt.
Amint ezt végiggondolta, fejében megszólaltak a vészharangok, és
azonnal visszahívta Horácot, aki Rugdallal alig húszméternyire közelítette
meg a lovagot.
− Horác! Vissza! Ez egy csap…
De mielőtt befejezhette volna a mondatot, valami lehullott az út fölé
hajló faágról, és beborította a fiút fejét és vállát. Horác megpróbálta
magáról leszedni a hálót, de hasztalan próbálkozott. Egy láthatatlan kéz
meghúzta a kötelet, mire a háló összeszorult a fiú körül. A fán ülő rántott
egyet a madzagon, és a fiú a földre zuhant.
A rémült Rugdal hátrálni kezdett. Miután észrevette, hogy ő nincs
veszélyben, megállt, és aggodalmasan figyelte földön fekvő gazdáját.
− …da − fejezte be Halt csöndesen mondatát, és átkozta magát
óvatlanságáért. Annyira lekötötte az előttük várakozó lovag szánalmasan
nevetséges megjelenése, hogy hagyta ellankadni figyelmét: ennek
köszönhetően jutottak ebbe a kínos helyzetbe.
A nyílvessző ott ült az idegen, de nem volt célpont, amire kilőhette
volna, eltekintve a harcostól, aki némán ült lován az út közepén. Nem volt
kétséges, hogy ő is a pontosan kidolgozott terv része volt, hiszen nem
lepődött meg, amikor a háló Horácra hullott.
− Nos, barátom, most megfizetsz, amiért kivetted a részed ebből a
galádságból − emelte fel Halt az íjat, majd az ideget egészen hátra húzta,
addig, hogy a nyílvessző tollas vége már a szája sarkát csiklandozta.
− Én a maga helyében nem tenném − hallatszott egy ismerősen mély
hang. A toprongyos, berozsdásodott lovag hátralökte sisakja ellenzőjét.
Deparnieux sötét arca tűnt fel a résben. Halt ismét káromkodott. Az íjat
még mindig célra tartotta, de az út két oldalán álló bokrok közül zajokat
hallott. Csak akkor engedte le fegyverét, amikor az aljnövényzetből
tucatnyi alak állt fel; kezükben halálos számszeríjat tartottak.
Minden számszeríj rá célzott.
Visszatette a nyílvesszőt a hátán lévő puzdrába, majd leengedte az
íjat az ölébe. Reménytelenül nézett abba az irányba, ahol Horác küzdött a
sűrű szövésű hálóval, mely fogva tartotta. Még több ember állt fel a bokrok
közül, és bújt elő a fák törzse mögül. Elindultak a tehetetlenül vergődő
tanonc felé, és amíg négy katona számszeríjat fogott a fiúra, addig a
többiek a hálóhoz léptek, meglazították a köteleket, majd lábra állították az
égő arcú Horácot.
Deparnieux elégedetten vigyorgott sisakja mögül, aztán kiálló csontú
lovával a fiúhoz ügetett. De csak annyira közelítette meg őket, hogy ne
kelljen kiabálnia, ha beszélgetni akar. Feléjük biccentett.
− Nos, uraim − gúnyolódott −, köszönöm a megtiszteltetést, hogy
elfogadták meghívásomat a Chateau Montsombre-ba.
Halt felemelte egyik szemöldökét.
− Hogyan is mondhattunk volna nemet ilyen szíves invitálásra… −
jegyzete meg fanyarul.
Öt nap telt el azóta, hogy Erak a lakrészébe hívatta Evelint. Amíg arra várt,
hogy Erak újra kapcsolatba lépjen vele, a jarl által felvázolt terv szerint
cselekedett, és elkezdett siránkozni azon, hogy Erak személyes szolgája
lesz. Azt beszélték meg, hogy ledolgozza a hetét a konyhán, aztán Erak
szolgájának áll. De addig panaszkodnia kellett a férfi koszossága miatt, és
híresztelnie, milyen durván bánt vele a Hallasholmba tartó úton.
Evelin leírását hallgatva Erak egy volt a pokol ördögei közül, akinek
ráadásul bűzlik a szája is.
Néhány nap panaszkodás után Jana, a konyha egyik vezető szolgája
unottan ennyit mondott:
− Sokkal rosszabbul is járhattál volna, lányom. Jobb, ha
hozzászoksz! − aztán elfordult. Elege volt már Evelin folytonos
siránkozásából. Ráadásul személyes szolgának lenni előnyökkel is járt:
jobb ételekkel, ruhákkal és kényelmesebb szálláshellyel.
− Előbb ölöm meg magam − kiáltotta Jana után Evelin, és örült, hogy
lehetőség nyílt a jarllal szemben érzett ellenszenvét világgá kürtölni.
Az egyik konyhai alkalmazott, aki szabad ember volt, nem rabszolga,
lekevert neki egy jókora nyaklevest, még a füle is csengett tőle.
− Szívesen megteszem helyetted, te lusta disznó, ha nem kezdesz el
rögtön dolgozni! − mondta Evelinnek, aki gyűlölködve nézett az elhaladó
férfi után, aztán indult, hogy a Ragnaknak és vendégeinek sört vigyen.
 Mindig szorongás fogta el, ha a Ragnak szeme elé kellett kerülnie.
Bár a józan ész azt súgta, hogy senki sem fogja felismerni az ételekkel és
az italokkal sürgölődő szolgák hadában, de lelke legmélyén mégis tartott
tőle, hogy rájönnek, ki is ő valójában. A sok munka mellett ennek az
állandó szorongásnak köszönhette, hogy a nap végén holtfáradtan esett az
ágyba.
Miután az esti munkával is végeztek, a rabszolgák
megkönnyebbülten indultak el hálóhelyeik felé. Evelin mosollyal a szája
sarkában konstatálta, hogy Jana, aki nyilvánvalóan megelégelte Evelin
panaszáradatát, inkább a szoba túlsó szélére húzta át takaróját. Evelin
kiterítette saját plédjét, és a párnának használt farönkre ráhúzta a szokásos
rongydarabot. Váratlanul egy papírdarab hullott ki a rongyos ingből.
Szíve hevesebben kezdett verni. Evelin gyorsan rátette a lábát az
üzenetre, és körbepillantott, hogy a szomszédjai nem látták-e meg a
papírfecnit. De senki nem vett észre semmit. Mindenki el volt foglalva a
lefekvés előkészületeivel. Ügyelve arra, hogy mozdulatai ne árulják el
izgatottságát, lefeküdt, a papírdarabot kihúzta a lába alól, és a takarót az
álláig húzta. Végre egy pillantást vethetett a kurta üzenetre: „Ma éjjel”.
Bejött egy konyhás, és eloltotta a fényeket. Csak a tűz pislogó fénye
adott némi fényt. Evelin fáradt volt, de tágra nyílt szemmel és szaporán
verő pulzussal várta, hogy teljen az idő.
A beszélgetés fokozatosan elhalt, és átvette helyét az alvó rabszolgák
egyenletes, mély lélegzetvétele.
Horkantások hallatszottak, köhögések verték fel a csendet, és néha
egy érthetetlen, álomittas hang szólalt meg, ahogy az idős teuton szolga
álmában motyogott.
A tűz pislogó parázzsá hanyatlott, és Evelin meghallotta, ahogy a
kikötőben éjfélt fúj kürtjén az őr. Hajnali hét óráig újabb kürtjel nem is
hangzik majd el. Evelin nyugalmat erőltetett magára. Erak azt mondta,
hogy éjfél után egy órát várjon. „Ezalatt mind mély álomba szenderülnek”
− mondta Erak, ahogy a tervet felvázolta Evelinnek. − „De ne várj tovább,
mert a rossz alvók újra éberek lesznek, és az idősebb szolgáknak fel kell
keresniük az árnyékszéket.”
Minden izgatottsága ellenére szempillái lehanyatlottak. Ijedten jött
rá, hogy majdnem elaludt. Még csak az kellene, gondolta. A jarl odakint
várna rá a Nagy Ház előtt, amíg ő a takaró alatt szunyókálna.
 Fészkelődni kezdett a kemény talajon, hogy kényelmetlenebb
pozíciót találjon, aztán körmét a tenyerébe vájta, hogy a fájdalom ébren
tartsa. Számolni kezdte az idő múlását, aztán még éppen idejében sikerült
rájönnie, hogy ennyi erővel bárányokat is számolhatna, hogy minél
gyorsabban elaludjon.
Végül idegesen vállat vont, és úgy döntött, letelt az egy óra. Senki
sincs ébren a konyhában, állapította meg, ahogy óvatosan kibújt takarója
alól, és felállt. Ha valaki felébredne, még mindig mondhatja azt, hogy a
mellékhelyiséget látogatja meg. Csak a lábbelijét vette le lefekvés előtt, a
ruháját magán hagyta. Maga köré tekerte takaróját, a lábbelijét pedig alá
dugta. Miután a tűz elaludt, a terem is hűvösödni kezdett. Evelin
megborzongott, amikor a hideg megcsapta.
Az udvar felé nyíló ajtó olyan hangosan nyikorgott, ahogy
megpróbált kisurranni rajta, hogy még a halottakat is felébresztette volna.
Nehéz vaspántjai felsikoltottak. Olyan halkan tette be maga mögött,
amilyen halkan csak tudta, és közben azon csodálkozott, hogy ekkora zajra
nem ébredt fel senki.
Holdtalan éj volt. Az eget vastag felhők palástolták, de a talajt borító
hótakaró elég fényt vert vissza ahhoz, hogy látni lehessen. Harminc-
negyven méternyire egy feketéllő tömböt vett észre, ami az udvari
rabszolgák hálóhelye volt. Romos és hideg csűr.
Fél lábon ugrálva rángatta magára cipőit. Aztán a falhoz tapadva
elindult bal felé, a sarok irányába, ahogy Erak a lelkére kötötte. Amikor
elért a fal végéig, úgy megijedt, hogy levegő után kellett kapkodnia. Egy
nagydarab fickó várta az épület árnyékában. Félelem nyilallt a szívébe, ami
csak akkor múlt el, amikor rájött, hogy Erak az.
− Késtél − suttogta dühösen. Evelin észrevette, hogy a férfi
ugyanolyan feszült volt, mint ő. Jarl, vagy nem jarl, ő is az életét
kockáztatta a rabszolgaszöktetéssel, és ezzel Erak tisztában volt.
− Néhányan tovább maradtak ébren − hazudta Evelin.
Értelmetlennek találta arra hivatkozni, hogy nem tudta mivel mérni az időt.
Erak felmordult, a lány elfogadottnak tekintette magyarázatát. A férfi egy
kis erszényt nyomott Evelin kezébe.
− Fogd! Néhány ezüstpénz van benne. Lehet, hogy meg kell
vesztegetned a Bizottság-tagokat, hogy kihozd a fiút. Ennyinek elégnek
kell lennie. Többet nem adhattam, mert gyanakodni kezdenének, hogy
honnan szerezted.
A lány bólintott. Öt éjszakával ezelőtt mindent megbeszéltek már.
Úgy kellett megszökniük, hogy Erakra senki ne gyanakodjon. Ezért is
tanácsolta a lánynak, hogy a konyhán eltöltött napokat töltse az ő
szapulásával. Így legalább indokot szolgáltatott a szökéséhez is.
− Ezt is tedd el − nyújtott át egy bőrtokban lévő kis tőrt. − Ezzel
veszed rá őket, hogy állják a szavukat, miután lefizetted őket.
Elvette a fegyvert, és a derekán lévő vastag övbe dugta. Bricseszben
volt, és ingben, meg a hátára borított takaróban.
− Ha kihozom, mitévők legyünk? − kérdezte suttogva. Erak az
ösvényre mutatott, ami a hallasholmi kikötőbe vezetett. − Kövesd az
ösvényt. A kaputól nem messze egy újabb ösvényt találsz majd, ami a
hegyre vezet. Kikötöttem egy pónit az út mellé élelemmel és meleg
ruhákkal. Szükséged lesz a lóra, hogy Willel haladni tudj. − Némi habozás
után hozzátette: − A nyergen lévő csomagban némi tüzeslevelet is találsz.
Evelin meglepetten nézett rá. Erak a beszélgetésük alkalmával
egyértelműen tudtára adta, mennyire gyűlöli a kábítószereket.
− Szükséged lesz rá. Ha az ember egyszer rászokik a szerre, megölöd
vele, ha egyszerre vonod meg tőle. Fokozatosan kell leszoktatnod. Hétről
hétre csökkentve az adagot, amíg az elméje tiszta nem lesz, és élni tud
nélküle.
− Megteszek minden tőlem telhetőt − mondta a lány, és Erak
bátorítóan megmarkolta a csuklóját. Az alacsonyan lógó felhőkre tekintett,
és a levegőbe szimatolt.
− Még hajnal előtt havazni fog. Eltakarja majd a nyomotokat. Persze,
gondoskodom majd elterelő nyomokról is. Tartsatok hegynek felfelé, amíg
ismét egy elágazáshoz nem értek. Három szirtet láttok majd, a középső lesz
a legnagyobb. Ott forduljatok balra, és két nap múlva eléritek a kunyhót.
A hegy tetején megbúvó kis kunyhót nyaranta vadászok használták.
Télen lakatlan volt, és viszonylagos biztonságot nyújtott a menekülőknek.
− Ne feledd, első olvadáskor tovább kell állnotok. Addigra a fiúnak
fel kell épülnie. Nem kockáztathatjátok meg, hogy a vadászok ott
találjanak. Amint a hó elolvad, induljatok délnek. − Erak habozott néhány
másodpercig, megvonta vállát, és így szólt: − Sajnálom, ennél többet nem
tudok értetek tenni. Ilyen kevés felkészülési idő alatt ennyire futotta. De a
fiún segítenünk kell, mert már nem húzza sokáig.
 A lány lábujjhegyre állt, és puszit nyomott a szakállas arcra.
− Nagyon sokat tett értünk − mondta a lány. − Soha nem fogom
elfelejteni magának, Erak jarl. Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg.
Erak zavartan megvonta vállát. Még egyszer az égre nézett, aztán
hüvelykujjával az udvari szolgák épülete felé mutatott.
− Menj! − mondta, aztán hozzátette: − Sok szerencsét!
Evelin gyorsan rámosolygott, aztán átsietett a csűr előtti üres téren.
Úgy érezte, mindenki őt figyeli, és nem csodálkozott volna, ha valaki
utánakiabál. De sikerült elérnie az épületet, és megkönnyebbülten roskadt a
fal árnyékába.
Várt néhány másodpercet, hogy ne ziháljon, és szívverése
lelassuljon. A fal mellett az ajtóig araszolt. Nem lepődött meg, hogy egy
külső retesszel lezárták. Hátrahúzta, és lélegzet-visszafojtva hallgatta,
ahogy a vas megcsikordul, aztán kinyitotta a rozoga ajtót, és besurrant.
Sötét volt odabent, nem parázslón tűz, nem égett lámpa. Várt, hogy a
szeme hozzászokjon. Fokozatosan vette észre a földön rongyokba és
takarócafatokba burkolózott alakokat. Fénypászmák hullottak rájuk a pajta
fenyőfa palánkjainak résein keresztül.
Erak tájékoztatása szerint a Bizottság tagjainak hálóhelye a pajta
végében, egy külön szobában volt, ahol még tüzet is raktak, hogy
melegedhessenek éjszakánként. De az is előfordulhatott, hogy egyikük kint
maradt őrködni. Erre az esetre kapta az ezüstöket.
És a tőrt.
Kezével megérintette a hideg markolatot, hogy erőt merítsen belőle.
Néhány nappal ezelőtt már felderítette a csűrt, és tudta, hol találja Will
fekvőhelyét. A földön elnyúló testeket óvatosan kerülgetve most arrafelé
igyekezett. Szeme ide-oda járt keresés közben, és mivel sehol sem látta,
erőt vett rajta a kétségbeesés. Aztán egy rongyos takaró alatt végre
észrevette Will összetéveszthetetlenül sűrű haját. Megkönnyebbülten
felsóhajtott, és elindult felé.
Legalább azzal nem lesz probléma, hogy Willt mozgásra bírja. Az
udvari rabszolgák agyát letompította és lelassította a kábítószer, ezért
mindenféle parancsnak gondolkodás nélkül engedelmeskednek.
Letérdelt Will mellé és megrázta − először gyengéden, majd amikor
rájött, hogy most is a tüzeslevél hatása alatt van, és úgy alszik, akár egy
darab fa, egyre durvábban.
 − Will! − hajolt a füléhez. − Ébredj! − suttogta a lány.
Will csak morgott valamit. De a szeme csukva maradt, és lélegzése
ugyanolyan egyenletes volt. Evelin egyre kétségbeesettebben rázta.
− Kérlek, Will, ébredj fel! − könyörgött, majd pofon vágta.
Ez hatásos volt. Will kinyitotta a szemét, és ködös tekintettel
rámeredt. Semmi nem utalt rá, hogy megismerte volna, de legalább ébren
volt. Megragadta a vállát.
− Kelj fel! − parancsolta. − És kövess!
Megkönnyebbült, amikor Will engedelmeskedett neki. Lassan
mozgott, de legalább szédelegve felegyenesedett, és ugyanolyan
bizonytalanul megállt mellette a további parancsra várva.
Az ajtó felé mutatott, amit beléptekor nyitva hagyott, hogy némi fény
hulljon a csűr belsejébe.
− Gyerünk! Az ajtóhoz! − parancsolta, és Will elindult a megadott
irányba. Nem nézte, hová lép, melyik fekvő rabszolgán gázol át, vagy
melyik társába rúg bele. De azok rá sem hederítettek.
Legrosszabb esetben is csak motyogtak valamit, vagy a másik
oldalukra fordultak. Elindult Will után, de a pajta másik végéből egy hideg
hang megállította.
− Hová-hová olyan sietősen?
Egy Bizottság-tag volt. Azok közül is a legrosszabb, maga Egon.
Erak jarl nem tévedett. Őrt állítottak, aki a rabokra felügyelt. Evelin
szembefordult a közeledő alakkal. Willhez hasonlóan őt sem érdekelte, kire
tapos rá. Átgázolt a zsúfolt termen.
Evelin összeszedte magát, és a legmagabiztosabb hangon, amire csak
telt tőle, így szólt:
− Erak jarl küldött ezért a szolgáért. Tűzifát kell hordania a
szállására.
A bandavezér eltűnődött. Nem volt egészen elképzelhetetlen, amit a
lány állított. Ha egy jarl az éjszaka közepén kifut a tüzelőből, természetes,
hogy egy rabszolgával hozat magának.
Mindezek ellenére gyanakodott, és a lány ismerős volt neki.
− És a jarl direkt ezért a szolgáért küldetett? − kérdezte.
− Pontosan − felelt Evelin a tőle telhető legnagyobb határozottsággal.
Meséjének leggyengébb pontjához értek. Erre az egyszerű, szolgai
munkára bármelyik rab jó lett volna. Nincs az a jarl, aki ragaszkodna
hozzá, hogy csakis egyetlen személy végezze el a munkát.
− Miért pont erre a szolgára van szüksége? − kérdezte Egon, és
Evelin tudta, hogy más utat kell választania.
− Nos, nem pont ezt a szolgát kérette, de mivel Will a barátom,
gondoltam, jót fog tenni neki egy kis benti munka, legalább felmelegedhet,
és talán kap egy kis élelmet is… − fejezte be Evelin, és megvonta a vállát,
remélte, ezt a választ már elég hihetőnek tartja a férfi. De az csak bámult
rá. Végül résnyire húzta a szemét, mint aki felismerte.
− Ez az! Te voltál itt a múltkor is. Körülszaglásztál. Nem igaz?
Evelin magában káromkodott egyet. Valahogy ki kellett vágnia
magát. Elővette az erszényt, és megcsörgette.
− Nézze, én csak jót akarok tenni egy barátommal. Nem lennék
hálátlan…
Egon hátrapillantott, hogy valamelyik társa nem látja-e, aztán kikapta
az erszényt a lány kezéből.
− Így már mindjárt más! Én segítek neked, te pedig meghálálod −
dugta el a pénzt az ingébe. Egészen közel lépett a lányhoz, alig néhány
centiméternyire előtte állt. Evelin hátranézett Willre, aki közömbös arccal
szemlélte az eseményeket. Egon váratlanul megragadta a vállát, és
magához rántotta.
− Talán akad még nálad néhány ezüst − suttogta. Aztán meglepett
arcot vágott, amikor éles fájdalmat érzett a hasánál. A fájdalom
középpontjából valami meleg kezdett el szivárogni. Evelin hidegen
mosolygott.
− Kibelezlek, mint egy heringet, ha nem engedsz elmenni − mondta,
és a tűhegyes pengét ismét a férfi bőrébe szúrta. Evelin nem volt benne
biztos, hogy a heringet ki szokták-e belezni. De ez szemlátomást Egont
sem foglalkoztatta. Hátratántorgott, és az ajtó felé intett káromkodva:
− Rendben, vidd csak! De a kis barátod még megfizet ezért, ha
visszajön!
Evelin megkönnyebbülten felsóhajtott. Az ajtóhoz futott, megfogta
Will kezét, és maga után rángatta. Miután kint voltak, Evelin visszatolta az
ajtón a reteszt.
− Gyere, Will! Tűnjünk el innen! − mondta, és a kikötőbe vezető
ösvény felé húzta.
Az árnyékból Erak jarl figyelte a távolodókat, és az ő ajkát is hagyta
egy megkönnyebbült sóhaj.
Aztán néhány perc múlva követte őket. Sok munka várt még azon az
éjszakán.
A kis karaván észak felé haladt. A csoport közepén Halt, Horác és
Deparnieux lovagolt, aki közben átöltözött a szokásos fekete páncéljába és
köpönyegébe. Az a kimustrált csataló, amin ült, most a csapat legvégén
poroszkált, és a lovag jelenleg egy nagy, agresszív − és ahogy Halt
gondolta −, fekete hátason ült. Legalább két tucat fegyveres haladt előttük
és a hátuk mögött. Halt észrevette, hogy hozzájuk legközelebb haladó
katona egy töltött számszeríjat szegez rájuk. Biztos volt benne, hogy ha
szökni próbálnának, néhány lépésen belül kilyukasztanák a bőrüket.
Hosszúíja a vállán átvetve lógott, és Horác is megtarthatta fegyvereit.
Deparnieux a rabokra nézett, aztán a katonákra mutatott:
− Láthatják, értelmetlen az ellenszegülés, azért is engedtem meg,
hogy maguknál tartsák a fegyvereiket − nézett jelentőségteljesen a Halt
nyeregkápájára akasztott hosszúíjra. − Bár ami azt illeti, jobban örülnék, ha
lazítana az idegen, és a hátára vetné a fegyverét.
Halt vállat vont és engedelmeskedett. Pillantásával azt üzente
Horácnak, hogy megvan az ideje a harcnak, és megvan az ideje annak is,
amikor bele kell nyugodniuk a sorsukba. Horác bólintott. Ahogy
felzárkóztak a gallikán hadúr mellé, a csatlósai rögtön körbevették őket.
Halt gúnyosan bólintott, mert a lovag nagylelkűsége nem vonatkozott a
zsákmányolt lovakra és fegyverekre. Rájuk mordult, hogy adják át a
lovakat vezető kötelet az egyik katonájának, aki most leghátul ügetve húzta
maga után a hátasokat. A fekete lovag érdeklődve figyelte, hogy a kis,
kócos pónit nem kell kantárszáron vezetni, kötél nélkül is Halt mellett
marad. Felemelte egyik szemöldökét, de nem tette szóvá a dolgot.
Halt meglepetten tapasztalta, hogy a fekete lovag észak felé fordította
lova fejét, amikor elkezdték útjukat.
− Megkérdezhetem uraságodat, hová tartunk? − kérdezte a
Vadonjáró.
Deparnieux megjátszott udvariassággal meghajolt a nyeregben.
− Hogyne, barátom, Montsombre várába tartunk − válaszolt. − Egy
darabig az én vendégszeretetemet élvezik majd.
Halt bólintott, és elgondolkozott a hallottakon.
− Mivel érdemeltük ki jóságát?
A fekete lovag Haltra mosolygott:
− Mert maga érdekel engem. A fegyverei olyanok, akár egy
testőrnek. De maga nem csatlós, ugye?
Halt nem felelt, csak megvonta a vállát. Deparnieux szúrósan nézett
rá, mintha ezzel csak megerősítette volna feltevését.
− Nem, hát persze hogy nem. Maga itt a főnök, és nem a szolga. A
ruházata is érdekes. A maga köpönyege… − piszkálta meg a terepszínű
ruha redőit a lovag. − Soha nem láttam még ilyet azelőtt.
Megállt, várta, hogy Halt mond-e valamit. Nem lepte meg, hogy
továbbra is csak hallgatott.
− Ráadásul maga mesterlövész. Sőt, több is annál. Soha nem hittem
volna, hogy ember olyan lövésre képes, mint amilyet maga mutatott be az
elmúlt este.
Halt csak legyintett.
− Elvétettem, uram, a torkára céloztam…
Deparnieux hosszan és hangosan nevetni kezdett.
− Nem hiszem, barátom! Szerintem éppen azt találta el, amire
célzott!
Újból felnevetett, de Halt észrevette, hogy csak a szájával; a szeme
komoly maradt.
− Ezért úgy döntöttem, hogy egy olyan csudabogár, mint maga,
közelebbi tanulmányozást érdemel. Maga még hasznos lehet a számomra,
barátom. Ki tudja, milyen képességek lapulnak még az alatt a furcsa
köpönyege alatt.
Horác a két férfit figyelte. A gallikán lovagot nem érdekelte a fiú, de
ezt Horác nem is bánta. A könnyed, kötekedő hangnem mögül kihallotta a
halálos komolyságot. Ez az ügy már túlnőtt rajta, nem tehetett mást, mint
követte Haltot, és várta, mi történik.
− Kétlem, hogy hasznára lehetnék − reagált közömbösen Halt a
hadúr utolsó mondatára. Horác azon tűnődött, vajon Deparnieux megértette
a rejtett üzenetet: azt, hogy Haltnak esze ágában sincs fogvatartója
szolgálatába bocsátani képességeit.
Úgy látszik, hogy igen, mert hosszan nézte a mellette ügető alacsony
férfit, majd így szólt:
− Azt majd meglátjuk. Addig élvezhetik vendégszeretetemet, amíg a
lovag úr karja meggyógyul − mosolygott Horácra a férfi, első alkalommal
vonva be a fiút a társalgásba. − Errefelé az utak veszélyesebbek annál,
hogy sérülten utazzunk rajtuk.
Az út közelében vertek tábort aznap éjszaka. Deparnieux több őrt is
állított, de nem azért, hogy a lehetséges támadásra figyelmeztessenek −
erre a feladatra csak egy-két őrt jelölt ki −, sokkal inkább azért, hogy
Haltékat szemmel tartsák. Deparnieux szemmel láthatóan biztonságban
érezte magát ezen a területen. De arra ügyelt, hogy éjszakára ne hagyjon
fegyvert rabjainál. Mivel nem volt más választásuk, a két araluan átadta
őket.
A hadúr ezután már nem akartra eljátszani a vendégszerető
házigazdát. Ehelyett elvonult a katonái által felállított sátrába − mely
természetesen fekete vászonból készült −, ahol vacsora után nyugalomra
tért. Halt nem tudta, mit tegyen. Ha magányosan utazott volna, gond nélkül
megszökik, méghozzá a fegyvereivel együtt.
De Horác teljesen képzetlen volt a láthatatlan mozgás és egyéb
hasonló trükköket illetően, és Haltnak nem volt rá sem ideje, sem módja,
hogy gyorsan kiképezze. Azt is tudta, hogy Horácnak nem lenne hosszú
élete, ha egyedül távozna. Halt nem tehetett mást, mint hogy várta a
kedvező alkalmat. Legalább észak felé haladtak, amerre egyébként is
tartottak volna.
Emellett a fogadóstól azt is megtudta, hogy a hegyi átkelőhelyeket
ebben az évszakban már hótorlaszok zárják el az északról szomszédos
Teutföld, valamint Skandia felé. Úgyis fedél után kellett volna nézniük,
ahol egy-két hónapig meghúzzák magukat. Talán a Chateau Montsombre
sem lesz rosszabb szállás a többinél. Halt biztos volt abban is, hogy
Deparnieux majd betekintést nyújt neki valódi céljaiba. Valószínűnek
látszott, hogy meg akarja nyerni Haltot, hogy az ő oldalán harcoljon a
szomszédos hadurak ellen. Pillanatnyilag, gondolkozott Halt, biztonságban
vagyunk, ráadásul jó irányba is haladunk.
Ha eljön az idő, bizonyára talál majd alkalmat a szökésre. De az az
idő még nem jött el.

Másnap elérték a hadúr várát. Deparnieux kezdeti kegyessége után úgy

döntött, nem adja vissza a fegyvereiket. Halt szinte meztelennek érezte
magát öve és tőrei, valamint a két tucat nyílvesszőt tartó tegeze ismerős,
erőt adó súlya nélkül.
A Chateau Montsombre egy hegy csúcsán állt, a körötte elterülő
erdők fölött, és egy keskeny, kanyargós ösvényen lehetett megközelíteni.
Ahogy egyre feljebb haladtak, az út két szélén egyre meredekebb
szakadékok ásítottak. Az ösvény olyan keskeny volt, hogy négy ember alig
fért rajta el egymás mellett. Ahhoz elég széles volt, hogy a barátságos
vendégek megközelíthessék, de ahhoz már keskeny lett volna, hogy az
ellenséges erők nagyszámú behatolókat vonultassanak fel rajta. Komor
mementója volt ez a gallikai állapotoknak, ahol a hadurak folyamatos
harcban álltak egymással, és állandósult a fenyegetés.
A vár maga tömzsi volt, és masszív, vastag falakkal, a négy sarkán
nagy tornyokkal. Nem az a fajta kecsesség jellemezte, ami Rőthegy és
Araluen várát. Sötét, a hegytetőn vészjóslóan kotló vár volt ez, amit
háborúra terveztek, semmi másra. Halt megemlítette Horácnak, hogy
Montsombre aralueniül annyit tesz: „sötét hegy”. Nem is találhattak volna
jobb nevet a kanyargó ösvény végén álló, szigorú épületnek.
A nevet annál kifejezőbbnek érezték, minél közelebb értek a várhoz.
Az út két oldalán póznák álltak, amikről különös, kocka alakú tárgyak
lógtak le. Amikor közelebb értek, Horác legnagyobb rémületére kiderült
róluk, hogy szűk vasketrecek, amikben emberi maradványok látszódtak.
Magasan hajoltak az út fölé, és lágyan ingtak a hegycsúcson fújó szélben.
Sokuk hónapok óta lóghatott már ott. Hulláik kiszáradt héjak voltak,
amik megaszalódtak és megfeketedtek a hosszú idő alatt, és rothadó
rongyok cafatjai díszítették őket. De akadtak frissebb hullák is, ezek még
felismerhetőek voltak. A kockákat vasrudakból készítették, melyek között
elég hely volt ahhoz, hogy a hollók és a varjak berepüljenek, és ott
falatozhassanak. A hullák szemeit rendre kivájták a madarak.
A fiú elborzadva nézett a mindig komor Haltra. Deparnieux
észrevette a tekintetét, és elmosolyodott, örült, hogy útszéli
látványosságával ilyen sikert ért el.
− Közönséges bűnözők. Elítéltük őket. Természetesen tárgyalás után,
mert a jog nem üres szó Montsombre-ban.
− Mit követtek el? − kérdezte Horác, de a torkában lévő gombóctól
elcsuklott a hangja. Deparnieux közömbösen elmosolyodott. Aztán úgy
tett, mintha a fejét törné.
− Mondjuk úgy, hogy sok mindent. De egyben megegyeztek:
valamiért megnehezteltem rájuk.
Horác néhány percig farkasszemet nézett a lovaggal, aztán megrázta
a fejét, és elfordult. Megpróbált nem feltekinteni a rongyokba bugyolált,
nyomorúságos emberi maradványokra. Összesen több mint húsz hulla
lóghatott a ketrecekben. De legnagyobb rémületére, akadtak közöttük még
élők is. Az egyik kalitkában mintha megmozdult volna valami. Először azt
hitte, hogy becsapta a szeme, és csak a rongyokkal játszott a szél, de ahogy
közelebb értek, a rácsok közül egy kéz nyúlt elő, és szívsajdító, hörgő hang
ütötte meg a fülét.
Valaki félreérthetetlenül kegyelemért könyörgött.
− Te jó isten! − suttogta Horác, és hallotta, ahogy a mellette ügető
Halt is felszisszen.
 Deparnieux megállította fekete lovát, és úgy helyezkedett, hogy
súlyát a nyereg egyik felére helyezte.
− Talán felismerik őt − mondta Deparnieux, és hangja elárulta, hogy
szórakoztatja a dolog. − Láthatták őt tegnapelőtt este a fogadóban.
Horác zavartan ráncolta a homlokát. A férfi arcára nem emlékezett,
de ez nem is csoda, hiszen lehettek vagy egytucatnyian a fogadóban,
amikor a hadúr megérkezett. Nem tudta elképzelni, miért kellene ennek a
férfinak az arcára jobban emlékeznie a többinél. Aztán Halt hideg hangon
ennyit mondott:
− Ő volt az, aki elnevette magát.
Deparnieux mély hangon felkacagott.
− Pontosan. Nagyon jó humorú ember volt. Furcsa, hogy a humora
mostanra így elhagyta. Azt hittem, jól elszórakozik majd itt is.
Aztán megrázta a gyeplőt, a ló nyakára csapott vele, és újra elindult.
A csapat követte: megállt, ha ő is megállt, és elindult, amikor vezére
elindult. Horácnak és Haltnak szintén így kellett tennie, ha jót akartak
maguknak.
Horác újra Haltra nézett, mintha valami vigasztalást várt volna tőle.
A Vadonjáró a fiú szemébe nézett, aztán bólintott. Tudta, mit érez, hogy
émelyeg attól a visszataszító gonoszságtól és kegyetlenségtől, aminek
tanújává vált. Horác egy kicsit megnyugodott Halt bólintásától. Térdét
Rugdal oldalához nyomta, és elindult.
Halt és Horác egymás mellett lovagolva továbbhaladtak a sötét és
fenyegető épület felé, mely várta őket.
A póni ott várta őket, ahol Erak mondta. Egy facsemete mellé kötötték.
Hátsó felét türelmesen a jeges szélnek fordította, mely a hófelhőket
Hallasholm felé sodorta. Evelin eloldozta a kötelét, és a kis jószág
engedelmesen elindult utána. Fejük felett a szél átfújt a fenyő tüskék
között, és olyan hang hallatszott, mintha valami szárazföldi hullám
hömpölyögne át a havas ágakon.
Will alvajáróként követte, botladozott a vádliig érő hóban. Még
Evelinnek is nehezére esett a járás, nemhogy a hetek óta tartó kemény
fizikai munkától kimerült Willnek, akinek még a rendes élelmet és a
meleget is nélkülöznie kellett. Evelin arra gondolt, hogy hamarosan
megállhat, és kikeresheti a póni hátán lévő csomagból a meleg ruhákat.
Talán megengedi Willnek, hogy felüljön a ló hátára, de csak hajnalban,
amikor távolabb érnek Hallasholmtól. De jelenleg nem engedhették meg
maguknak a legkisebb időkiesést sem. Ösztöne azt diktálta, hogy
folytassák az utat. Minél rövidebb idő alatt minél távolabb akart kerülni a
skand várostól.
Az ösvény felfutott a hegyre. Evelinnek előre kellett hajolnia a
szélben. Egyik kezében a póni kantárját tartotta, a másikkal Will jéghideg
kezét szorongatta. Így bukdácsoltak a vastag hóban, miközben hol a puha
fehérség alatt megbúvó sziklákban, hol az alattomosan kiálló gyökerekben
akadt meg a lábuk.
Fél óra gyaloglás után Evelin megérezte arcán az első, bátortalan
hópelyhet, aztán sűrűn, és erősen szakadni kezdett a hó. A lány megállt, és
hátrapillantott. Lábnyomaikat máris kezdte belepni a havazás. Erak tudta,
hogy aznap éjjel havazni fog, gondolta a lány. Addig várt, amíg
tengerészösztöne azt nem súgta neki, hogy szökésük minden apró nyomát
eltünteti majd a jótékony fehérség. Azóta, hogy a Nagy Házból kilépett,
első alkalommal fogta el a reménykedés. Talán mégis jól alakul majd
minden.
Mögötte Will megbotlott, és összefüggéstelenül motyogva térdre
esett. Evelin ránézett, és észrevette, hogy a fiú vacog. Egészen elkékült a
hidegtől, gyakorlatilag a végét járta. A pónihoz lépett, kioldozta a
csomagot, és kutatni kezdett benne.
Talált egy báránybőr mellényt, amit a vacogó fiú vállára terített, majd
karjait átdugta a lyukakon. Will ködös szemmel bámult rá. Olyan volt, mint
valami értelem nélküli állat, aki némán tűri, bármit tesznek vele. Ha
akarná, megüthetné, gondolta Evelin, meg sem próbálná sem elhárítani,
sem visszaadni. Evelin szomorúan gondolt rá, milyen is volt a fiú annak
idején. Erak szerint meg van rá az esély, hogy felépül, bár kevés
tüzeslevélfüggő képes erre. Elzártan, a hegyek között, Willnek lehetősége
lesz rá, hogy kikerüljön a kábítószerfüggés ördögi köréből. Imádkozott,
hogy Eraknak igaza legyen abban, hogy egy függő, megfosztva napi
adagjától, valóban teljesen felépülhet.
A fiút a póni felé lökte, és kezével intett neki, hogy szálljon fel rá. A
fiú engedelmesen, bár ügyetlenül felhúzta magát, majd imbolyogva a
nyeregbe ült. Evelin újra elindult, követte az erdei ösvényt, mely a hegyek
közé vezette őket.
Körülöttük tovább hullottak a kövér hópelyhek.
Erak figyelte, ahogy a két alak az éjszaka leple alatt eltűnik az erdőben.
Nem vétették el az elágazást. Örült, hogy végre úton vannak. Követte őket
a cölöpkerítésen túlra, de ahelyett, hogy lefordult volna az ösvényről,
továbbment a kikötő felé.
Az évnek ebben a felében nem állítottak őrszemeket a Nagy Ház elé.
Nem kellett tartaniuk a támadóktól, a hegyeken felhalmozódó hóakadályok
jobban megvédték őket bármilyen őrszemnél. De Erak mégis óvatosabb
lett a kikötőbe érve. Itt már volt őr, aki arra ügyelt, hogy a farkasfő hajók
biztonságosan kössenek ki. Váratlan viharok is jöhettek, amikor
horgonyokat felszedve a partra kellett vontatni a hajókat. Néhány ember
mindig őrködött, és ha kellett, figyelmeztette az ügyeletes legénységet. De
éppen ilyen egyszerűen őt is észre-vehették, és megkérdezhették volna,
hogy mit keres itt, ezért inkább az árnyékban maradt.
Saját hajója, a Szélordas, a rakparthoz kötve várakozott. Halkan
fellépett rá, mert tudta, hogy nincs ügyeletes legénysége. Ő engedte el őket
legendás megérzőképességére hivatkozva, mert azt állította, azon az
éjszakán nem várható erős szél. Áthajolt a hajó oldalán, és a
szélárnyékban, odalent, észrevette azt a kis szkiffet, amit ő kötött oda a nap
folyamán. Megnézte, milyen szögben állnak a kikötőben a hullámokon
ringó hajók, és látta, hogy az árapály még kifelé tart. Úgy időzítette a
kiérkezését, hogy az árapály végére essen. Lemászott a kisebb hajóba, a
hajófarban kitapogatta a vízkieresztő dugót, és meglazította. Jéghideg víz
folyt a kezére. Miután a szkiff félig megtelt, visszadugta a dugót, és
visszahúzta magát a farkasfő hajóba. Elővette a tőrét, és elvágta a kötelet,
ami a szkiffet a hajó mellett tartotta.
 Egy másodpercig nem történt semmi. Aztán a kis csónak, ami már
így is félig merült a vízben, lassan a hajó fara felé kezdett sodródni, először
csak lassan, de ahogy az ár elkapta, a sebessége egyre nőtt. Egy evezőt
hagyott a csónakban az evezővillába dugva. Arra az esetre, ha a szkiffet
megtalálták volna néhány nap múlva. Ha meglelik az üres, vízzel félig
elárasztott csónakot, amiből ráadásul az egyik evező hiányzik, biztosak
lesznek majd benne, hogy baleset történt.
A szkiff kifelé sodródott a kikötőből, és a nagyobb hajók erdejében
eltűnt a szeme elől.
Megtette, amit tehetett, elégedetten szállt partra. Ugyanazon az úton
tért vissza a Nagy Házba, amin érkezett. Örült, hogy az erős havazás már
eltüntette idevezető lépteit. Reggelre nyoma sem lesz annak, hogy valaki
járt erre. Az egyetlen jel, ami arra utal majd, hogyan szökhettek meg a
szolgák, az elvágott kötél és a hiányzó csónak lesz.

A haladást nehezítette, hogy az erdei ösvény mind meredekebb lett. Evelin

hangosan zihált, és lélegzetének párája fehér ködpamacsokat hagyott a
levegőben. Az az enyhe szellő, ami a fenyőket ingatta, a havazás
kezdetekor elállt. Ajka és torka száraz volt, és a szájában kellemetlen, rezes
ízt érzett. Szomját néhányszor megpróbálta oltani egy-egy marék hóval, de
a megkönnyebbülés csak rövid ideig tartott. A hó hidege szinte
élvezhetetlenné tette azt a néhány kortyot, ami elolvadása után a torkán
lecsúszott. Hátranézett. A póni kitartóan baktatott a nyomában, fejét
leszegte, és láthatóan nem zavarta a hideg. Will a báránybőr mellénybe
burkolózva kuporgott a póni hátán. Halkan, de folyamatosan nyögött.
 A lány megállt egy pillanatra, hangosan kapkodta a fagyos levegőt.
Minden egyes lélegzetvétel fájt a torkának. Hátsó combizmai és vádlijai
sajogtak és remegtek a megerőltetéstől, amit a mély hóban való gyaloglás
okozott. De tudta, hogy tovább kell mennie. Sejtelme sem volt arról,
milyen távol lehet Hallasholm Nagy Házától, de azt gyanította, hogy még
nem elég messze. Ha Erak próbálkozása a nyomok eltüntetésére sikertelen
lenne, néhány erős skand kevesebb, mint egy óra alatt utolérné őket.
Erak is azt a tanácsot adta, hogy hajnalig tegyenek meg annyi utat,
amennyit csak tudnak. Aztán térjenek le az ösvényről, és bújjanak el a
sűrűben, ahol nap közben elrejtőzhetnek. Felnézett a keskeny sávra, amit a
lombok az égből látni engedtek, de a vastag felhők miatt nem látszódott
sem a hold, sem a csillagok. Nem tudta, hány óra lehet, és hogy milyen
messze még a hajnal.
Lábában ellenkeztek az izmok, de fáradtsága ellenére újra nekivágott
a meredélynek. A póni egykedvűen haladt mögötte. Egy pillanatra az is
eszébe jutott, hogy felül Will mögé, de aztán elvetette a gondolatot. Egy kis
lóról volt szó, amely bár panaszkodás nélkül elvitte a hátán a csomagot és
Willt, de ilyen kedvezőtlen körülmények között a hármas teher bizonyára
gyorsan elfárasztotta volna. Ha a póni kifárad, azzal Willt is halálra ítéli. A
fiú gyenge volt, és kimerült, magától egy lépést sem lett volna képes
megtenni.
Tovább lépkedett. Először kihúzta a lábát a hóból, majd
visszaeresztette a vastagodó, fehér takaróba, amíg szilárd talajt nem érzett
talpa alatt. Jobb láb. Bal láb. Jobb láb. Bal láb. Szája szárazabb volt, mint
valaha. Lélegzete még mindig ködpamacsokat hagyott a mozdulatlan
éjszakai levegőben, amik addig jelezték útvonalukat, amíg szét nem
oszlottak. Öntudatlanul számolni kezdte a megtett lépéseket. Nem mintha
oka lett volna rá. Nem tudatosan próbálta a megtett távot mérni. Számolása
ösztönös válasz volt arra a monoton ritmusra, amit a gyaloglás
eredményezett. Amikor kétszázig elért, újra kezdte. Miután rájött, hogy azt
sem tudja, hányszor számolt már el kétszázig, abbahagyta a számolást. De
húsz lépés után ismét számolni kezdett. Úgy döntött, most már négyszázig
fog elszámolni, és csak azután kezdi újra. Elvégre a változatosság
gyönyörködtet, gondolta fanyarul.
A kövér hópelyhek tovább hullottak, arcát súrolták, és befedték haját.
Arca érzéketlenné fagyott. Amikor kézfejével meg akarta dörgölni, rájött,
hogy a kezét sem érzi. Megállt, és újra áttúrta a csomagot. Ott, ahol
Willnek a mellényt találta, kesztyűket is látott. Hamarosan megtalálta a
vastag, gyapjúból készült, egyujjas kesztyűket. Felhúzta fagyos kezére,
megpörgette a karját, majd a mellkasát és a felkarját kezdte el csapkodni,
hogy felélénkítse a vérkeringését. Néhány perc után hirtelen újra visszatért
belé az élet, és folytathatta a túrát.
A póni is megállt a lánnyal együtt. Miután elindult, a hátas is
türelmesen követte.
Elszámolt négyszázig, és újra kezdte a számolást.
Halt körbenézett a tágas lakosztályban, ahová betessékelték őket.
− Nem nagy dolog, de legalább fedél van a fejünk fölött.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ítélete nem fedte egészen a
valóságot. A Chateau Montsombre központi tornyában voltak, magasan,
abban a toronyban, amit Deparnieux magának tartott fent, „és a
vendégeimnek” − tette hozzá gunyorosan. A szoba, amit kaptak, nem csak
nagy volt, de kényelmesen bútorozott is. Volt benne egy széles asztal
székekkel, ami mellett kényelmesen étkezhettek, és a kandalló két oldalán
két karosszék állt. Ajtók vezettek a két háló felé, és a szobából még egy
fürdő is nyílt bádogkáddal és mosdóállvánnyal. A falakon tetszetős
drapériák lógtak, a padló nagy részét pedig vastag szőnyeg borította. Volt
egy kis terasza, és egy ablaka is, mely az erdőre és arra a kanyargós
ösvényre nézett, amin elérték a várat.
Az ablakok üvegezetlenek voltak, fából készült spaletták védték a
szobát a hidegtől és a széltől. Csak az ajtók jelezték, hogy valami nincs
rendben a lakosztállyal. Ugyanis kívül voltak a kilincseik. Igaz, hogy a
szobájuk kényelmes volt, de ettől még rabok voltak, Halt ezt jól tudta.
Horác ledobta a csomagját a padlóra, és belehuppant az egyik
karosszékbe a kandalló előtt. Az ablak felől huzatot érzett, bár csak kora
délután volt még. Hideg és szeles éjszakánk lesz, gondolta a fiú. De a
legtöbb vár már csak ilyen huzatos. Nem jobb és nem rosszabb ez sem a
többinél.
− Halt, azon tűnődöm, hogy Abelard és Rántó miért nem
figyelmeztettek bennünket a veszélyre? Nem arra képezték ki őket, hogy
jelezzék a csapdákat?
− Én is ezen gondolkoztam, és azt hiszem, hogy a dolog
kapcsolatban áll a trófeáiddal.
A fiú értetlenkedve nézett rá, ezért Halt kifejtette véleményét:
− Hat csataló trappolt utánunk, megrakva páncélokkal és
fegyverekkel. Jobban csörömpöltek, mint egy üstfoltozó szekér! Azt
hiszem, a zajuk elnyomta Deparnieux katonáinak zaját.
− Azért még kiszagolhatták volna őket, nem?
− Kiszagolhatták volna őket, ha a szél felőlük fúj. De felőlünk fújt,
ha még emlékszel… − Halt Horácra nézett, aki szemlátomást nagyot
csalódott a lovakban, amelyek ilyen apróságok miatt süketek és vakok
maradtak a veszélyre. − Néha túl sokat várunk a Vadonjáró-lovaktól −
folytatta Halt. − Pedig őket is lóvá lehet tenni… − tette hozzá halvány
mosollyal. De Horác nem hallotta meg a viccet. Bólintott, és feltette a
következő kérdést.
− Szóval, mit teszünk most?
A Vadonjáró vállat vont. Nyitott csomagjából elővett egy tiszta inget,
egy borotvát és a szennyesét.
− Várunk − hangzott a felelet. − Egyelőre nem vesztünk vele időt. A
hegyi átjárókat Skandia felé még legalább egy hónapig hó fedi.
Eltölthetünk itt néhány napot, amíg kiderül, hogy gáláns gallunk miben
mesterkedik.
Horác egyik lábával letolta másik lábáról a csizmát, és boldogan
táncoltatta elgémberedett lábujjait.
− Van még valami − mondta Horác. − Maga szerint mit akar velünk
Deparnieux?
Halt elgondolkozott, aztán megrázta a fejét.
− Nem tudom biztosan, de a következő napokban kiderül. Azt
hiszem, gyanítja, hogy Vadonjáró lehetek − tette hozzá elgondolkozva.
− Vannak errefelé Vadonjárók? − lepődött meg Horác. Mindig azt
hitte, hogy Vadonjáró Csapata csak Araluennek van. Amikor Halt a fejét
rázta, rájött, hogy feltételezése helyes volt.
 − Nem, nincsen. És mindig ügyeltünk arra, hogy a csapatunk híre ne
jusson túl a határainkon. Soha nem tudhatja az ember, hogy legközelebb
kivel fog háborúzni. De az is igaz, hogy lehetetlen egy ilyen csapathoz
hasonló dolgot teljes titokban tartani, vagyis nem lehetetlen, hogy hallott
róla valamit.
− És ha hallott? Eddig azt hittem, azért érdeklődik irántunk, mert
meg akar vívni velem − ahogy maga mondta.
− Kezdetben valóban így állt a helyzet. De azóta megsejtett valamit.
És azon gondolkozik, hogy tudna engem felhasználni.
− Használni magát? − ismételte Horác homlokát ráncolva. Halt
legyintett egyet.
− Az emberek már csak ilyenek. Mindig megpróbálják saját
hasznukra fordítani a dolgokat. Azt gondolják, mindenki megvehető, csak
az árak különböznek. Visszavennéd a csizmádat? − tette hozzá kedves
hangon. − Az ablak nem enged be annyi friss levegőt, hogy elnyomja a
zoknid bűzét. Nem gondolod, hogy enyhén szólva kicsit túlérett?
− Ó, bocsánat! − válaszolt Horác, és felrángatta a lovaglócsizmáját.
Most, hogy Halt említette, már ő is érezni kezdte a szobában terjengő erős
szagot.
− Ezen a földön a lovagok nem esküdnek fel a lovagiasságra? − tért
vissza Deparnieux-höz a fiú. − A lovagiasság azt diktálja, hogy segítsünk
másoknak, nem azt, hogy „használjuk” őket.
− A fogadalmat megteszik, aztán megszegik. Mások segítése csak
egy olyan országban lehetséges, mint Araluen, ahol erőskezű király van
hatalmon. Itt, ha van hozzá elég katonád, azt teheted, ami neked tetszik.
− Ez nem helyes így − mondta Horác. Halt egyetértett vele, mindegy
volt, ezt hangosan kimondja, vagy sem.
− Türelem − mondta Horácnak. − Nem tudjuk siettetni a dolgokat.
Hamarosan kiderül, mit akar Deparnieux. Közben pedig azt ajánlom,
pihenjünk egy kicsit.
− Van még valami − folytatta Horác, mint aki nem hallotta meg Halt
tanácsát. − Nagyon nem tetszenek nekem azok a kalitkák az út mentén.
Nincs olyan lovag, aki így büntethetné az embereket, akármit is követtek
el! Szörnyű látvány! Embertelen!
Halt a fiú őszinte tekintetébe nézett. Nem sok vigasztalással
szolgálhatott.
 Az embertelen pontos jelzője volt a büntetésnek.
− Igen, nekem sem tetszenek. Mielőtt távozunk innen, még
eltársalgunk a dologról Lord Deparnieux-vel.

Azon az estén a gallikán lovaggal vacsoráztak. Az asztal hatalmas volt,

legalább harmincan vagy még többen elférhettek mellette. A három
vacsorázó eltörpült a hatalmas térben. Felszolgálófiúk és -lányok
sürgölődtek körülöttük, és hozták az újabb adag ételeket és italokat.
A vacsora nem volt sem rossz, sem jó, ez meglepte Haltot. A gallikán
konyha messze földön híres volt különlegességéről és egzotikusságáról. De
azok az egyszerű fogások, amiket felszolgáltak, nem támasztották alá ezt a
véleményt.
Feltűnt neki, hogy a szolgák lesütött szemmel teljesítették
feladatukat, és kerültek minden szemkontaktust a három vacsorázóval. A
félelem szinte tapintható volt a levegőben, különösen akkor, amikor a
felszolgálók mind Deparnieux körül sürgölődtek, kupáját vagy tányérját
töltötték meg.
Halt azt is látta, hogy Deparnieux nem csak tisztában van a
feszültséggel teli légkörrel, hanem élvezi is. Kegyetlen száján elégedett
félmosoly jelent meg, amikor az egyik szolga a közelébe lépett, hogy
lesütött szemmel és visszatartott lélegzettel feladatát teljesítse.
Vacsora közben nem sok szó esett. Deparnieux megelégedett azzal,
hogy figyelje őket. Úgy tanulmányozta rabjait, ahogy egy kisfiú
tanulmányozza az ismeretlen és különös bogarat, amit foglyul ejtett. A
körülményeknek köszönhetően sem Halt, sem Horác nem volt beszédes
kedvében.
Miután befejezték a vacsorát, és a szolgálók elvitték az ételeket, a
hadúr megsemmisítő pillantást vetett Horácra, és a szobájukba vezető
lépcső felé intett.
− Nem tartóztatlak tovább, fiú, leléphetsz − mondta neki.
Horác arca égni kezdett a szégyentől. Haltra nézett, aki aprót
bólintott. Horác felállt, megpróbálta megőrizni méltóságát, és ügyelt, hogy
a gallikán lovag ne vegye észre zavarát.
− Jó éjszakát, Halt! − mondta halkan, a Vadonjáró megint bólintott.
− Jó éjszakát, Horác! − felelte. A harcostanonc összeszedte magát,
Deparnieux-re tekintett, aztán gyorsan hátat fordított, és elhagyta a termet.
Két fegyveres őr, akik eddig az árnyékban álltak, követni kezdték, hogy
felkísérjék a szobájába.
Igazán apró bosszú volt, és talán gyerekes is. De az, hogy levegőnek
nézte távozáskor a Chateau Montsombre urát, jóleső érzéssel töltötte el.
Deparnieux megvárta, amíg a fiú lépteinek kopogása elhal a
kőlépcsőkön, aztán hátratolta a székét, és számítón a Vadonjáróra nézett.
− Nos, Halt, itt az ideje, hogy egy kicsit eltársalogjunk − szólalt meg
csendesen.
Halt az ajkát csücsörítette:
− Velem? Miről? Attól tartok, nem vagyok jó pletykálkodásban.
A hadúr halványan elmosolyodott:
− Tudom én, hogy maga nagyon szórakoztató vendég lesz. Kezdjük
azzal, hogy elárulja, ki maga.
Halt hanyagul vállat vont, majd játszadozni kezdett a félig üresen
előtte álló talpas poharával. Hol erre forgatta, hol arra, nézte, hogyan
csillannak meg csiszolt oldalain a sarokban égő kandalló fényei.
− Ó, én igazán hétköznapi ember vagyok. A nevem Halt, Araluenből
származom, és Sir Horáccal utazom együtt. Ennyi az egész.
Deparnieux arcáról nem tűnt el a mosoly, miközben tanulmányozta
az előtte ülő szakállas férfit. Kinézetre valóban nem sok érdekeset talált
rajta. A ruhája egyszerű − drapp színbe hajló. Szakálla és haja soha nem
látott borbélyt. Olyan, mintha vadászkéssel nyesegetné le magának,
gondolta Deparnieux, és sejtelme sem volt arról, hogy ezzel a véleménnyel
nincs egyedül. Alacsony is volt, alig ért a hadúr válláig. Nem mintha nem
lett volna jó felépítésű, és annak ellenére, hogy szakállába és hajába már
ősz szálak vegyültek, kiváló erőnlétnek örvendett. De volt valami a
szemében, ami titokzatossá tette, állhatatosság és megfontoltság sugárzott
belőle, ami ellene szólt annak, amit a Vadonjáró az imént elmondott
magáról. Deparnieux büszke volt arra, hogy már a tekintetükből felismeri a
parancsoláshoz szokott embert, és Halt szeme erről árulkodott, ehhez
kétség sem férhetett.
Aztán volt még egy furcsaság: Halt felszerelése. A férfit körüllengte
a felsőbbrendűség szele, mégsem rendelkezett lovagi fegyverekkel. Az íj
meglehetősen közönséges fegyver volt Deparnieux szemében, és a dupla
tőrhüvelyhez hasonlóval még nem találkozott. Volt rá módja, hogy
megvizsgálja a tőröket. A nagyobbik a skandok vastag tejsze tőréhez
hasonlított, a kisebbik, mely ugyanolyan éles volt, mint a társa, tökéletesen
egyensúlyozott dobókés volt. Deparnieux véleménye szerint szokatlan
fegyverek voltak ezek egy parancsnok számára.
Nagy hatással volt rá a különös köpönyeg is, melyen szabálytalan
szürke és zöld foltokat látott. Hiába gondolkozott, nem jött rá sem a minta,
sem a színek szerepére. A mély kapucni arra szolgált, hogy elrejtse viselője
arcát. Montsombre várába tartva a gallikán lovag többször is észrevette,
hogy a köpönyeget viselő férfi beleolvadt az erdei háttérbe. Aztán a
következő pillanatban a férfi ismét ott lovagolt mellette.
Deparnieux, mint a vidékiek általában, meglehetősen babonás volt.
Azt gyanította, hogy a köpönyeg különleges képessége a boszorkánysággal
kapcsolatos. Ezért nem tudta, hogyan bánjon Halttal. Azt még a bolond is
tudta, hogy a varázslókkal nem szerencsés ujjat húzni. Ezért úgy döntött,
óvatosan teregeti ki a kártyáit, amíg rá nem jön, mire számíthat a kis
embertől. Ha majd kiderül, hogy Halt nem cimborál a sötét erőkkel,
ráveheti, hogy különleges képességeit az ő szolgálatába állítsa.
Ha erre nem hajlandó, a hadúr, ha kedve tartja, még mindig végezhet
a két idegennel.
Akkor döbbent csak rá, hogy túl sokáig hallgatott. Deparnieux a
borába kortyolt, aztán megcsóválta a fejét.
− Maga nem hétköznapi ember, Halt. Érdekel engem.
A Vadonjáró megint vállat vont:
− Nem értem, mi érdekeset talál bennem − mondta halkan.
Deparnieux ujjai között forgatta a poharát. Az ajtó felől bizonytalan
kopogás hallatszott. A főlakáj lépett be rajta bocsánatkérőn és félelemmel
eltelve. Keserű tapasztalatai alapján az urát kiszámíthatatlan és veszélyes
embernek tartotta.
− Mi az?! − kérdezte Deparnieux dühösen, amiért megzavarták.
− Bocsánatát kérem, uram, csak érdeklődnék, hogy szolgálatukra
állhatok-e még valamiben?
Deparnieux már azon volt, hogy elzavarja a betolakodót, amikor
valami eszébe jutott. Lássuk, hogyan reagál egy kis provokálásra az
araluan, gondolta a hadúr. Kíváncsi volt, mit fog szólni színjátékához a
férfi.
− Igen. Küldje be a szakácsnőt!
A lakáj egy pillanatig zavartan habozott.
− A szakácsnőt, őlordsága? − ismételte. − Talán parancsolnak még
némi harapnivalót?
− Hívd be a szakácsot, te ütődött! − förmedt rá Deparnieux. A férfi
sietve kihátrált.
− Azonnal, őlordsága! − dadogta, miközben rák módjára távozott.
Amikor eltűnt, a gallikán hadúr Haltra mosolygott.
− A mai nehéz időkben szinte lehetetlen épkézláb szolgát találni −
mondta. Halt megvetően nézett vissza rá.
− Gondolom, ez állandó problémát jelent a maga számára − mondta
közömbösen.
Deparnieux szúrós tekintettel meredt rá, és azon tűnődött, vajon
bujkál-e gúny a szavak mögött. Csendben ültek, amíg a lakáj vissza nem
tért, és újra bekopogott az ajtón. A szakácsnő követte, idegesen törölgette
kezét köténye szélébe. Középkorú asszony volt, de idősebbnek tűnt, arcán
rajtahagyta nyomát a Deparnieux-nél eltöltött idő.
− A szakácsnő, őlordsága! − jelentette be a lakáj.
Deparnieux nem szólt semmit, csak az asszonyt bámulta, ahogy egy
kígyó mered a madárfiókára. Az asszony egyre idegesebben törölgette a
kezeit. Végül nem bírta tovább az egyre mélyülő csendet, és megszólalt:
− Elkövettem valamit, uram? Talán az étel nem volt elég…
− Ki mondta, hogy megszólalhatsz?! − kiáltotta Deparnieux, és ujját
az asszony felé szegezve felállt a székből. − Én vagyok itt az úr! Neked
hallgass a neved, amíg nem kérdezlek, asszony!
Halt szemét összehúzva figyelte az eseményeket, és amit látott,
nagyon nem tetszett neki. Sejtette, hogy az előadás neki szól. Deparnieux
kíváncsi volt arra, hogyan reagál a helyzetre. Hiába akart volna segíteni,
egyelőre semmit sem tehetett szegény nőért. Gyanúja megerősítést nyert,
amikor Deparnieux felé sandított. De Halt ugyanolyan nyugodtan ült a
helyén, mint előtte. A hadúr visszaült a helyére, és székét a pórul járt
szakácsnő felé fordította.
− A zöldség hideg volt − mondta végül.
Az asszony arca egyszerre árulkodott félelemről és értetlenségről.
− Az kizárt dolog, uram, a zöldségek…
− Hidegek voltak, ha én mondom! − förmedt Deparnieux az
asszonyra. − Nem igaz, Halt? − fordult a Vadonjáró felé. Halt vállat vont.
− A zöldségekkel nekem semmi bajom nem volt − mondta nyugodt
hangon. Bármennyire is fojtogatta a düh, nem engedhette meg, hogy
szavaiból kihallatsszon. Deparnieux szája apró mosolyra húzódott. Aztán
újból a szakács felé fordult.
− Látod, mit csináltál már megint? Nem elég, hogy szégyenbe hoztál
a vendégem előtt, még arra is kényszerítetted, hogy hazudjon miattad!
− Uram, én igazán nem…
Deparnieux egy széles mozdulattal leintette.
− Csalódtam benned, ezért büntetést érdemelsz − mondta. Az
asszony elsápadt a félelemtől. Ebben a várban nem létezett enyhe büntetés.
− Kérem, uram, ne tegye, ígérem, legközelebb jobban fogok
igyekezni! − rimánkodott az asszony, remélve, hogy megússza a büntetést,
és közben segítségkérőn Haltra pillantott.
− Kérem, uram, mondja el neki, hogy nem akarattal tettem!
− Engedje el! − szólalt meg végül Halt.
Deparnieux várakozóan oldalra döntötte fejét:
− Máskülönben? − kérdezte kötekedve. Eljött a pillanat, amikor
meggyőződhet vendége erejéről − vagy erőtlenségéről. Ha valóban
varázsló, most ízelítőt kaphat hatalmából.
Halt sejtette, mire megy ki a játék. Látta a rászegeződő, várakozó
tekintetet. A Vadonjáró tudta, hogy nem léphet a tettek mezejére. Más utat
kellett választania.
− Máskülönben? − ismételte Halt. − Hogy máskülönben mi lesz?
Semmi. Az ügy lényegtelen. Ez egy kétbalkezes szakácsnő. Nem méltó
arra sem, hogy az időnket pazaroljuk rá.
Deparnieux megérintette száját az ujjával. Halt meghátrálása több
dolgot jelenthetett. Azt, hogy valóban hidegen hagyja a dolog, vagy azt,
hogy így akarja véka alá rejteni a tényt, hogy voltaképpen nem rendelkezik
különleges képességgel. Deparnieux kételyeit annak köszönhette, hogy
nem tudta elképzelni, hogy egy hatalommal rendelkező embernek valóban
megeshessen a szíve egy szolgán. Lehet, hogy Halt meghátrált. De az is
lehet, hogy tényleg nem érdekli az ügy.
− Akárhogy is! − válaszolt Deparnieux Haltot nézve. − A büntetés
nem marad el! − A lovag a lakájára nézett, aki a legtávolabbi fal mellett
állt, és megpróbált annyira észrevétlen maradni, amennyire csak lehet,
amíg a vihar elül.
− Te fogod megbüntetni ezt a nőszemélyt! Lusta, ügyetlen, és magára
haragította urát!
A lakáj engedelmesen bólintott:
− Igenis, uram. Az asszony nem ússza meg a büntetést! − mondta.
Deparnieux olyan képet vágott, mint aki csodálkozik.
− Valóban? Na, és milyen büntetést talált ki a számára?
A szolga elgondolkozott. Az ügyet elnézve, úgy gondolta, jobb lesz,
ha egy szigorúbb büntetés mellett dönt.
− Korbácsolást − nézett bizonytalanul Deparnieux-re, és amikor az
bólintott, határozottabban hozzátette: − Meg kell korbácsolni!
De Deparnieux most bólogatás helyett a fejét ingatta. A lakáj
kopaszodó homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.
− Nem − mondta nyájasan Deparnieux. − Te leszel megkorbácsolva!
Az asszonyt ketrecbe záratom!
Megfosztva a beavatkozás lehetőségétől, Halt tehetetlenül figyelte a
szeme előtt kibontakozott kegyetlen életképet. A lakáj arca csak eltorzult a
félelemtől, amikor meghallotta, milyen büntetést kap, de a mellette álló
asszony kétségbeesett tekintettel földre rogyott. Haltnak eszébe jutottak a
fémkalitkák és a bennük lévő szánni való maradványok, amiket a
Montsombre felé vezető út mentén látott. Gyűlölte ezt a fekete ruhás
szörnyeteget. Olyan erővel pattant fel helyéről, hogy széke hátrarepült, és
nagyot koppant a köveken.
− Lefekszem. Valami megfeküdte a gyomrom, de nem a vacsora… −
búcsúzott el.
Evelin nem tudta, milyen régóta bukdácsolhatnak felfelé a hóborította,
erdei ösvényen. A póni fejét leszegve, panasz nélkül döcögött mögötte.
Will bizonytalanul dülöngélt a hátán, és halkan nyögött. Evelin
megállíthatatlanul, szinte önkívületben taposta a frissen esett csikorgó,
ropogó havat.
Aztán úgy érezte, nem bírja tovább. Megtorpant, és szemével
búvóhelyet keresett, ahol meghúzhatják magukat hajnalig. Az uralkodó
északi széljárás feltornyozta a havat a fák oldalai mellett, így mögöttük
szélvédett helyek alakultak ki. A nagyobb fák alsó ágai a kis menedékek
fölé nyúltak, és felülről is védték őket. Nem csak azért kellett menedéket
találniuk, hogy a hó ne lepje be őket, hanem azért is, hogy az úton
elhaladók elől rejtve legyenek. Messze volt az ideális táborhelytől, de be
kellett érniük azzal, ami van. Evelin levezette a pónit az útról, és egy
nagyobb fát keresett, ami az ösvénytől néhány sorral távolabb esett. Az
ösvényről letérve derékig érő hóba süllyedt, de tovább fúrta magát benne,
háta mögött az általa taposott járaton követte őt a póni. Utolsó
energiatartalékait is felemésztette az erőfeszítés, így amint elérte a mély
üreget, térdre rogyott. A póni először tétovázott, aztán követte. Will
szerencsére annyira még magánál volt, hogy lehajoljon, mielőtt az
alacsonyan lógó, havas, vastag ágak kiütötték volna a nyeregből.
A fa alatt lévő rejtekhely meglepően tágas volt, hármuknak elég
helyet nyújtott. A testmelegüknek köszönhetően, mely a viszonylag zárt
helyen összegyűlt, melegebb volt, mint remélni merte. Természetesen még
mindig fogcsikorgató hideg volt, de nem annyira, hogy a fagyhaláltól
kellett volna tartaniuk. Lesegítette Willt a póni hátáról, és intett neki, hogy
üljön le. A fiú a fa érdes törzséhez kúszott, és dideregve nekivetette hátát,
amíg Evelin a csomagból két vastag gyapjútakarót halászott elő. Gondosan
a fiúra terítette, majd leült Will mellé, hogy ő is részesedhessen a takarók
melegéből. Megfogta Will egyik kezét, és dörzsölni kezdte ujjait. Olyanok
voltak, akár a jégcsapok. Bátorítóan mosolygott rá.
Most már minden rendben lesz. Pihenj!
Will ránézett, és Evelin egy másodpercig úgy érezte, a fiú érti, amit
mond. De aztán rájött, hogy csak a hangjára reagált.
Miután Will kissé felmelegedett, és folytonos vacogása időnkénti
borzongássá csillapult, a lány kitakarózott, és felállt, hogy levegye a póni
nyergét a csomaggal együtt. Az állat hálásan prüszkölt és horkantott, ahogy
a szíjak szorítása enyhült a hasán, aztán lassan térdre ereszkedett, hogy
lefeküdjön a menedékben. Talán ezen a havas vidéken erre tanították be a
lovakat, gondolta Evelin. A lefekvő póni kellemes pihenőhelyet nyújtott
gazdáinak. A magatehetetlen fiút elvonszolta a fatörzstől, és nekidöntötte a
ló langyos hasának. Aztán újra bebugyolálta magát a takaróba, és közelebb
fészkelődön Willhez. A ló testmelege igazi áldás volt számukra. Érezte,
ahogy melegíti a hátát, és aznap először nem fázott. Fejét Will vállára
döntötte, és elszenderedett.
Odakint nehéz felhők tovább hullatták súlyos hópelyheiket.
Harminc percen belül minden nyomukat eltakarta.
Eltartott egy darabig, amíg a szökésük híre másnap reggel elért Erakhoz.
Ebben semmi meglepő nem volt. A dolog ugyanis nem bírt akkora
fontossággal, hogy egy rangidős jarlt először kellett volna értesíteni róla.
Azután történt ez, hogy az egyik konyhai szolga felidézte, mennyit
siránkozott Evelin az utolsó napokban Erakhoz kerülése miatt. Borsa, aki
tudott a lány szökéséről, elhatározta, hogy értesíti a jarlt.
Röviden értesítette a szakállas kapitányt a szökésről, akit akkor
szólított meg, amikor késői reggelije után elhagyta az étkezőt.
− Az az átkozott csitri megszökött! − suttogta, ahogy elhaladt Erak
mellett. Hilfmannként Borsa egyből tudomást szerzett a lány szökéséről,
hiszen a konyha vezetője értesítette róla. A rabszolgakészlet fogyása
ugyanis a hilfmannra tartozott.
Erak értetlenül bámult rá.
− Miféle csitri?!
Borsa ingerülten intett egyet.
− Az araluan fogoly. Az, akit rabszolgájául választott. Úgy tűnik,
megszökött.
Erak összehúzta szemöldökét, úgy vélte, a dolgok ilyetén
fordulatának hallatára illik egy kis bosszúságot mutatnia.
− Hová?
Borsa idegesen megrántotta a vállát. − Ki tudja azt?! Itt nincs hová
menekülni! A hó, ami tegnap éjjel hullott, minden nyomot eltakart.
Erak szíve megkönnyebbült, de ezt igyekezett nem mutatni. Úgy
tűnik, terve sikeres volt. De szavai nem árulkodtak erről az elégedettségről:
− El kell kapni a grabancát! − csattant fel dühösen. − Nem azért
fogtam el és hoztam át az egész Viharfehér-tengeren, hogy maga hagyja
megszökni! − Ezután sarkon fordult, és sértetten elrobogott. Megtehette,
elvégre egy jarl volt, hadak vezére. Igaz, hogy Borsa a Ragnak első számú
hilfmannja volt, de egy olyan csataközpontú társadalomban, mint amilyen
a skandoké, Erak jóval fölötte állt.
Borsa a jarl távolodó hátát bámulta, és káromkodott egyet. Persze,
halkan. Nem csak azért, mert tisztában volt Erak felsőbbrendűségével, de
azért is, mert még a bolond is tudta, hogy Erakot nem ajánlott szemtől
szemben gyalázni − de a háta mögött sem volt ajánlott.
Erakról köztudott volt, hogy a legapróbb sértést is a harci baltájával
torol meg.
 Erak említése az aralueni útról eszébe juttatta a másik rabszolgát is, a
fiút, aki Vadonjáró-tanonc volt. Hallott róla, hogy a lány az elmúlt
napokban sokat kérdezgetett róla. Maga köré csavarta vastag bundáját, és
az ajtóhoz lépett, hogy látogatást tegyen az udvari szolgák szállásán.

Fintorogva a mosatlan testek bűzétől, Borsa az udvari rabszolgák

hajlékának küszöbén állt, és nézte a hajlongó Bizottság-tagot.
− Nem láttad, amikor elszökött? − kérdezte hitetlenkedve. A szolga a
fejét rázta, és közben a padlót bámulta. Viselkedése elárulta, hogy hazudik.
Borsa biztos volt benne, hogy a férfi látta vagy hallotta, amikor a fiú
elszökik, de semmit sem tett ellene. A mellette álló őrhöz fordult:
− Megkorbácsolni! − mondta röviden, és visszaindult a főépületbe.
Egy óra múlva megérkezett a hír az eltűnt szkiffről. Az elvágott kötél
mindent elárult. Két hiányzó szolga, és egy hiányzó csónak. A dolog
egyértelmű volt. Borsa kárörvendően gondolt arra, hogy a Viharfehér-
tengeren, különösen a part közelében, egy nyitott csónakban, mekkorák a
szökevények túlélési esélyei.
Bár az ember nem azt gondolná, de a nyílt tenger biztonságosabb
volt a menekülők számára. A part közelében az erős hullámoknak és az
állandó szélnek köszönhetően a csodával határos lett volna, ha túlélik. Tíz
kilométert sem tesznek meg, és a tenger a sziklás parthoz csapja őket.
− Kellemes utat, barátocskáim! − suttogta Borsa, és visszahívatta az
északra vezető hegyi ösvényeket átfésülő őrszemeket.
A nap folyamán Erak kihallgatta, ahogy két rabszolga az
araluanokról beszél, akik egy csónakkal szöktek meg. Délre visszatértek a
kutatócsapatok a hegyek közül. Az emberek örültek, hogy a derékig érő hó
és a hajnal óta fújó, harapós szél után egy kicsit felmelegedhetnek.
Erak szíve még könnyebb lett. A szökevények tavaszig biztonságban
lesznek.
Feltéve, ha megtalálják a hegyi kunyhót, térítette magát vissza a
rideg valóságba a jarl, és nem fagynak halálra, mielőtt meglelik.
Az élet a Chateau Montsombre-ban visszatért rendes kerékvágásába.
Vendéglátójuk, a hadúr Deparnieux csak akkor kérette nem túl lelkes
rabjait, amikor kedve tartotta. Erre általában a vacsorák során került sor,
hetente egyszer vagy kétszer. Érdekes módon ezek a meghívások mindig
egybeestek egy olyan történéssel, amikkel Haltot horogra kívánta keríteni.
A vacsorák kivételével a rabok toronybéli lakosztályukban töltötték
az időt, eltekintve attól a rövid szakasztól, amit gyakorlatozásra
fordíthattak a vár udvarán tizenkét fegyveres őr szeme előtt, akik fentről
figyelték őket. Többször is kérelmezték, hogy kimehessenek a várfalon
túlra felderíteni a hegytetőt, de a válasz mindig ugyanaz a hideg hallgatás
volt az őket felvigyázó őrök parancsnokától, amire számítottak. És hiába
készültek fel az elutasításra, mindig elkeserítette őket.
Horác fel s alá sétált a Chateau Montsombre magas erkélyén.
Odabent Halt dolgozott, keresztbe tett lábbal ült az ágy szélén, és az
utolsó simításokat végezte az íjon, amit Willnek készített. Azóta dolgozott
rajta, mióta gallika földjére léptek. Gondosan kiválogatta a legmegfelelőbb
falemezeket, majd összeragasztotta, és szorosan egymáshoz kötötte őket.
Így a különböző rostok és természetes formák egymásnak feszültek, és az
összeillesztett darabok finom hajlású ívet alkottak. Aztán két hasonló, de
rövidebb darabot illesztett az íj két végére, mely a fegyver ívének
ellenében hatottak. Így érte el azokat az ellentétes görbületeket, amikre
szüksége volt.
Amikor Montsombre várába érkeztek, Deparnieux észrevette az íj
darabjait Halt csomagjában, de nem látta indokoltnak, hogy elkobozza tőle.
Nyílvesszők nélkül egy félkész fegyver nem jelentett fenyegetést. Táncolt
a szél a vár tornyai körül, és elsüvített a kőből vésett vízköpők között. Az
erkély alatt varjak csapata repdesett és károgott a szélben, néha
hazaszálltak a gránitfal egyik repedésébe rakott fészkükre. Horác mindig
szédülni kezdett, ha lenézett a madarakra. Hátrébb lépett a korláttól, és
összehúzta magán a köpenyét, hogy ne fújjon be alá a szél. A levegő esőt
ígért, és északról nehéz felhőtömegek közeledtek. Egy újabb szeles délután
Montsombre várában. Az erdő alaktalanul és sötéten terpeszkedett a
mélyben. Ebből a magasságból leginkább durva szövésű szőnyegre
emlékeztetett.
− Van valami ötlete, hogy mihez kezdünk, Halt? − kérdezte a fiú.
Társa egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna. Nem mintha nem lett
volna biztos a feleletében. Inkább azt nem tudta, hogy fogadja barátja fiatal
temperamentuma.
− Várunk − hangzott a válasz, és Horác szemében csalódottság
csillogott. Tudta, hogy Horác azt várja tőle, minél hamarabb oldják meg a
Deparnieux-ügyet.
− Deparnieux embereket kínoz és öl meg! Mi meg csak ölbe tett
kézzel nézzük! − fakadt ki Horác, aki a volt Vadonjárótól több
leleményességet várt volna el a puszta várakozásnál.
Horác szenvedett a rákényszerített tétlenségtől. Nem viselte jól az
unalmasan egyforma napokat Montsombre várában. Arra képezték ki, hogy
cselekedjen, és valamit tenni akart. Erős késztetést érzett, hogy a tettek
mezejére lépjen. Meg akarta büntetni a fekete lovagot kegyetlenségéért. Le
akarta nyomni a torkán gunyoros megjegyzéseit.
De leginkább ki akart szabadulni Montsombre-ból, és Will keresésére
indulni.
Halt megvárta, amíg a fiú lecsillapodik valamelyest.
− Deparnieux a vár ura. Van legalább ötven embere. Azt hiszem, ez
valamivel több, mint amennyivel könnyedén elbírnánk.
Horác kivett egy megrepedt szikladarabot a korlátból, és a mélységbe
hajította. Nézte, ahogy ívben hullik a várfal felé, aztán elvesztette szem
elől.
− Tudom − morogta rosszkedvűen. − De azt kívánom, bárcsak
tehetnénk valamit.
Halt felnézett a munkából. Bár igyekezett palástolni a tényt, de a
tétlenség legalább annyira zavarta őt is, mint Horácot, sőt egy kicsit még
jobban is. Halt könnyűszerrel megszökhetett volna a várból. De ahhoz
hátra kellett volna hagynia Horácot. Erre pedig nem tudta rászánni magát.
Így két barát közt őrlődött: Will és a fiú keresésében önzetlenül segítséget
nyújtó Horác között. Tudta, hogy Deparnieux nem kegyelmezne Horácnak,
ha ő kereket oldana. De minden apró sejtje égett a vágytól, hogy újra úton
legyen, és elveszett tanítványát kutassa. A majdnem elkészült íjra nézett.
Ügyelt rá, hogy hangja ne árulja el saját kétségbeesettségét.
− Most a vendéglátónknak kell lépnie, azt hiszem − mondta
Horácnak. − Még nem tudja, mihez kezdjen velem. Nem biztos benne,
hogy hasznos lehetek a számára. Amíg bizonytalan, nyitva tartja a szemét.
Ez teszi veszélyessé.
− Azután ellátjuk a baját? − kérdezte Horác, de Halt határozottan
megrázta a fejét.
− Azt akarom, hogy egy kicsit nyugodtabb legyen. Hogy rájöjjön,
nem vagyunk olyan veszélyesek, és annyira hasznosak sem a számára,
mint azt először gondolta. Érzem, hogy megpróbál kiismerni. A szakácsnős
história is csak próba volt.
Az eső első cseppjei a kőlapokra hullottak. Horác felnézett, és
meglepetten látta, hogy az előbb még távoli felhők a feje fölé úsztak.
− Egy próba? − ismételte.
Halt grimaszolt egyet:
− Azt akarta látni, hogyan reagálok. Vagy azt, hogy hatalmamban áll-
e reagálni egyáltalán.
− Mert maga nem tett semmit − mondta kihívóan Horác, de abban a
pillanatban megbánta kakaskodó szavait. Halt nem sértődött meg.
Farkasszemet nézett a fiúval, aztán Horác tekintete a földre siklott. −
Elnézést, Halt!
Halt bólintott, így jelezve, hogy tudomásul vette a bocsánatkérést.
− Nem sokat tehettem volna érte − mondta halkan. − Addig nem,
amíg Deparnieux a fél szemét rajtunk tartja, nem beszélve az őreiről. Nem
jött még el az idő, hogy szembeszálljunk az ellenséggel − tette hozzá
figyelmeztetőleg. − A következő hetekben újabb próbatételekre
számíthatunk.
Ez felkeltette Horác érdeklődését:
− Mit gondol, mire készül?
− Részletekkel nem szolgálhatok. De abban biztos lehetsz, hogy
Deparnieux barátunk újabb kellemetlen helyzeteket fog előidézni, hogy
lássa, mit szólunk hozzá. − A Vadonjáró arcán újabb grimasz jelent meg: −
Tudod, minél kevésbé lépek közbe, annál nyugodtabb lesz, és annál
kevésbé fog törődni velünk.
− És ez az, amit maga akar? − kérdezte Horác, aki kezdte megérteni a
tervet. Halt komoran bólintott.
− Igen, ezt akarom − mondta, aztán a sötét felhőkre pillantott. − Most
pedig gyere be, ha nem akarsz bőrig ázni!

Az esőfelhő egy óra alatt odébbállt. Az erős szélben majdnem vízszintesen

hullottak a kövér cseppek, és bevertek a vár azon ablakain, amiknek
spalettáit gondatlanul nyitva felejtették.
Egy órával sötétedés előtt a felhőket tovaűzte az örökösen fújó szél
dél felé. Az alacsonyan álló nap megjelent a nyugati égen, és a szétfoszló
viharfelhőkön átsütve szemet gyönyörködtető fényjátékot produkált.
A két rab a szeles erkélyről figyelte a naplementét, amikor hangokat
hallottak odalentről.
Egy magányos lovas állt a kapu előtt, és a hatalmas rézkopogtatóval
döngette. Ruházatából ítélve lovag volt. Kardot viselt, lándzsát és pajzsot.
Annyit az erkélyről is láttak, hogy a lovag fiatal. Alig egykét évvel idősebb
Horácnál.
A látogató abbahagyta a kopogtatást, nagy levegőt vett, és kiabálni
kezdett. Gallikánul beszélt, vagyis pontosabban ordibált, és Horác csak a
refrénként visszatérő Deparnieux nevet értette.
− Mit mond? − kérdezte Haltot. De a Vadonjáró leintette, mert
kíváncsi volt a lovag szavaira.
− Ki akarja hívni párbajra Deparnieux-t − mondta a fejét kicsit
féloldalt döntve, hogy az ismeretlen lovagot jobban hallja. Horác
türelmetlen mozdulatot tett.
− Ennyit én is sejtettem! De miért?
Halt ismét leintette, mert az idegen tovább kiabált. A dühös hang
messziről hallatszott, de a szavakat, amiket hol erre, hol arra fújt a kavargó
szél, már nehezebben lehetett érteni.
− Ha jól értem − kezdte Halt lassan −, a mi Deparnieux barátunk
megölte ennek a jóembernek a családját, amíg ő egy küldetésen járt. Itt,
Gallikában nagy hagyománya van a küldetéseknek.
− Miért? − kíváncsiskodott tovább Horác. De Halt csak vállat vont.
− Úgy tűnik, Deparnieux szemet vetett a család birtokaira, ezért meg
kellett szabadulnia a fiú szüleitől − hallgatózott tovább Halt. − Idősebbek
voltak már, és gyakorlatilag nem volt segítségük.
Horác felhorkant:
− Ez jellemző Deparnieux-re.
A lovag váratlanul abbahagyta a kiabálást, megfordította lovát, és
távolabb ügetve a kaputól várta a választ. Néhány percig semmi nyoma
nem volt annak, hogy Horácon és Halton kívül bárki a legkisebb
figyelemre is méltatta volna az idegent. Aztán a várfal egyik kisebb ajtaja
kivágódott, és egy fekete páncélos alak jelent meg fekete csatalován.
Deparnieux elügetett, hogy százméternyire ellenfelétől felvegye a
harcállását. Egymással szemben álltak, amíg a lovag megismételte a
kihívást. Halt és Horác látták, hogyan verekednek jobb nézőhelyért
Deparnieux emberei a bástyákon, ahonnan a harcot figyelték.
− Keselyűk − suttogta Halt, amikor észrevette őket.
A fekete lovag nem válaszolt, csak felemelte pajzsot tartó kezét, és
lecsukta vele a sisakrostélyt. Ennyi elég volt a kihívónak. Ő is lecsapta a
sisakrostélyát, és vágtatni kezdett a fekete lovag felé. Deparnieux is így
tett; előreszegezett lándzsával közeledtek egymás felé.
 Még ebből a távolságból is jól látható volt, hogy a fiatal lovag nem
elég képzett. A lovát rosszul ülte meg, lándzsáját és pajzsát ügyetlenül
tartotta. Vele ellentétben Deparnieux mozgása tökéletesen összehangolt
volt, és ijesztően meggyőző.
− Ez elég rosszul indul − aggódott Horác.
Fülüket hamarosan megütötte a várfalak között visszhangzó
csattanás. A fiatal lovag lándzsája, melyet rosszul tartott célra, darabokra
tört. Ám Deparnieux lándzsája a fiatal lovag pajzsának közepébe talált, és
ellenfele megingott a nyeregben. Érthetetlen módon Deparnieux mégis
fogást vesztett, és fegyvere a fűbe esett, ahogy az újabb rohamhoz
megfordította paripáját. Horác egy másodpercig bizakodni kezdett.
− Megsebesült! Micsoda szerencse!
De Halt a szemöldökét ráncolva csak a fejét rázta.
− Kétlem. Valami nem tetszik nekem.
Kivonták széles kardjaikat, és a két páncélos lovag ismét egymásnak
rontott. Deparnieux pajzsa felfogta ellenfele ütését, és jókora csapást mért
a fiatal lovag sisakjára. Csattanás hallatszott, és a kihívó ismét megingott a
nyeregben.
A csatalovak vadul nyihogtak fordulás közben, és felágaskodtak az
újabb összecsapás előtt. A lovagok újra és újra összecsaptak. Amikor
gazdájuk ütése talált, a várból leselkedő katonák ujjongani kezdtek.
− Mit művel? − kérdezte Horác, akinek kezdeti bizakodása semmivé
foszlott. − Végezhetett volna vele az első ütés után − mondta undorodva
Horác, aztán rádöbbent az igazságra: − Játszik vele, mint macska az
egérrel.
Alattuk folytatódott az egymásnak csattanó pengék zengése, amik
közé egy-egy tompább kongás is vegyült, amikor egymás pajzsát találták
el. A gyakorlott szemlélő, mint amilyen Halt és Horác is volt, akik nem egy
lovagi tornát láttak már Rőthegy várában, könnyen megmondhatta, hogy
Deparnieux csak félgőzzel küzd.
Deparnieux emberei ebből semmit sem vettek észre. Egyszerű
földművesek voltak, akiknek a lovagi küzdelmeket illető ismeretei
meglehetősen szegényesek voltak. Továbbra is ujjongani kezdtek minden
uruk által bevitt csapásnál.
− A közönséget szórakoztatja − mutatott Halt az alattuk álló
emberekre. − Megtéveszti őket. Elhiteti velük, hogy az ellenfele jobb, mint
valójában.
Horác megcsóválta a fejét. Deparnieux kegyetlensége újabb oldalát
tárta fel előttük azzal, hogy a párbajt indokolatlanul hosszúra nyújtotta.
Egy gyors halál sokkal kegyesebb lett volna, mint ez a közönséges kínzás.
− Ez egy disznó − suttogta Horác. Deparnieux viselkedése
mindenben ellentmondott a Horác által annyira tisztelt lovagi
becsületkódexnek. Halt egyetértően bólintott.
− Ezt már eddig is tudtuk. Arra használja ezt a szerencsétlent, hogy
még nagyobb tiszteletet csikarjon ki az emberekből.
Horác értetlenkedve nézett rá, Halt tovább magyarázott:
− Hatalma a félelemre épül. Annyira uralkodik az emberei felett,
amennyire azok félik és tisztelik őt. Időről időre fel kell támasztania
szívükben a félelmet. Nem hagyhatja, hogy elmúljon onnan. Azzal, hogy
eljátssza, hogy az ellenfele erősebb a valóságosnál, legyőzhetetlen lovag
hírébe keríti magát. Ezek az alakok − mutatott a várfalon állókra − még
nem találkoztak nála erősebbel.
Deparnieux közben úgy gondolta, hogy eleget színészkedett. A két
araluan észrevette, hogy a tempó gyorsabb, a csapások pedig erősebbek
lettek. A fiatal lovag ingadozni kezdett az ostrom alatt, és megpróbált
megszökni. De a fekete páncélos utána ugratott, és könyörtelenül üldözőbe
vette. Záporoztak az ütései az ellenfél kardjára, pajzsára és sisakjára. Aztán
hirtelen egy tompább hang hallatszott, ahogy Deparnieux kardja kényes
pontot ért − ellenfele páncélinges nyakát.
A fekete lovag tudta, hogy ütése halálos volt. Megvetően, anélkül,
hogy hátranézett volna kihívójára, a nyergében oldalra dőlő lovagra,
hátasát a várkapu felé fordította. A várfalakról figyelő emberek
üdvrivalgásba törtek ki, ahogy a fiatal lovag lefordult a nyeregből, és
élettelenül elterült a földön. A kapu döndülve csapódott be a győztes
mögött.
Halt elgondolkozva simogatta szakállát.
Azt hiszem, ideje pontot tenni a Deparnieux-ügyre.
Jól benne jártak már a délelőttben, amikor Evelin felébredt. Nem mintha
megmondhatta volna, milyen napszak is van pontosan. A napnak ugyanis
nyoma sem volt, elbújt az alacsonyan lógó hófelhők mögé. A fény annyira
szórt volt és gyenge, mintha egyszerre jött volna mindenhonnan és
sehonnan. Nappal volt, mindössze ennyit tudott.
Kinyújtóztatta meggyötört izmait, és szétnézett. Mellette Will ült,
nem lehetett tudni, hogy most ébredt-e fel, vagy órák óta ül ebben a
pozícióban. Ébren ült, tágra nyitott szemmel, és lassan előre-hátra
ringatózott.
Evelin szíve belesajdult, hogy így kell látnia.
Amikor megmoccant, a ló megérezte, hogy felébredt, és felállt.
Elhúzódott az állattól, hogy helyet adjon neki, miközben megfogta Will
kezét, és őt is maga után húzta. A ló felállt, és egyszer vagy kétszer
dobbantott patájával. Aztán megrázta magát, és vadul felhorkantott, majd
egy hatalmas párafelhőt fújt a jéghideg levegőbe.
A hóesés elállt, de mielőtt még abbamaradt volna, betemetett minden
nyomot, mely arra utalt, hogy a fák közötti menedékben húzták meg
magukat. Nem lesz egyszerű visszajutni az ösvényig, gondolta Evelin, de
most legalább kipihent volt. Eszébe jutott, hogy harapni kellene valamit −
a csomagban kis adag élelem is volt −, de elvetette az ötletet, mert nem
akart időt pazarolni rá, és már szeretett volna minél messzebb kerülni
Hallasholmtól. Arról fogalma sem lehetett, hogy a kutatócsoportot Borsa
máris visszahívatta.
Úgy döntött, üres gyomorral még kibírja valameddig, de a
szomjúságot, melytől ajka cserepesre száradt, nem tudta tovább elviselni.
Keresett egy helyet, ahol vastagon állt a frissen esett hó, belemarkolt, majd
a szájába tömte, és várta, hogy elolvadjon. Meglepően kevés vízhez jutott
így, ezért néhányszor megismételte a mozdulatot. Eszébe jutott, hogy
szólnia kellene Willnek, hogy kövesse példáját, de megint elfogta a
menekülés vágya, és úgy döntött, a fiú megtalálja a módját, hogyan oltsa a
szomját, ha szüksége lenne rá.
Felrakta a póni hátára a csomagot, és amennyire csak tudta,
meghúzta a szíjakat. A póni volt annyira ravasz, hogy közben teleszívja
magát levegővel, abban a reményben, hogy amikor kifújja, a szíjak elég
lazák lesznek ahhoz, hogy kellemesebben érezze magát. De Evelin eszén
nem járt túl. Tizenegy éves kora óta ismerte ezt a trükköt. Térdkalácsát
erősen a ló hasába nyomta, és mikor a póniból kiszaladt a levegő, gyorsan
meghúzta a szíjakat. A ló szemrehányóan nézett rá, de máskülönben bölcs
belenyugvással viselte sorsát.
Miután nyomot taposva a derékig érő hóban kievickélt a fák alól,
Will megpróbált felülni a lóra, de Evelin megállította. Feltartotta a kezét, és
kedves hangon nemet mondott. A pónira szükségük volt, és Will
kipihenhette magát a nyugalmas és viszonylag melegnek mondható
hókunyhóban. Később lehet, hogy megengedi majd neki, hogy felüljön,
mert nem dédelgetett hiú reményeket a fiú fizikai állapotát illetően, de
addig is kímélni akarta a kis jószágot.
Öt percbe telt, amíg elérték a viszonylag könnyebb haladást biztosító
ösvényt. Evelin zihálva, csökönyös elszántsággal és máris verejtékben
úszva vágott neki újra a hegyi útnak.
A ló türelmesen baktatott mögötte, és Will egy féllépésnyire haladt
tőle a jobb oldalán. A fiú folytonos, halk vágyakozó nyögései kezdtek az
agyára menni. De tudta, nem sok mindent tehet ellene. Mióta Hallasholmot
elhagyták, legalább ezredszer kívánta, hogy bárcsak eljönne az a nap,
amikor Will szervezete megszűnik vágyakozni a szer után.
De az a nap, sajnos, még messze volt. Néhány óra kitartó és elszánt
gyaloglás után a frissen esett hóban Willt megállíthatatlan remegés kerítette
hatalmába.
Fogai csattogtak, egész testében remegett, és izmai megfeszültek,
ahogy a földre esett. Térdeit a mellkasához húzva magatehetetlenül dobálta
magát a havon. Egyik keze a hóba hanyatlott, míg a másikat a szájába
tömte. Evelin rémülettel figyelte, ahogy a nyögések rázkódó sírássá
változnak, mintha egyenesen a lelke legmélyéről törne elő a fájdalom.
Letérdelt mellé, átölelte, és próbálta megnyugtatni a hangjával. De a fiú
kitépte magát a kezei közül, és újra vonaglani, forogni kezdett a hóban.
A lány belátta, hogy nincs más megoldás: adnia kell a fiúnak abból a
tüzeslevélkészletből, amivel Erak látta el őket. Amikor meleg ruhák és
takarók után kutatott, már találkozott is vele a csomagban. Száraz levelek
kis kötege volt, amit olajjal átitatott vászonerszénybe raktak. Erak jarl nem
hiába figyelmeztette, hogy a tüzeslevelet nem lehet egyszerre megvonni.
Fizikai függőséget okoz, és megvonása testi fájdalommal jár.
A lelkére kötötte, hogy fokozatosan szoktassa le a fiút. Egyre kisebb
adagokat kapjon, egyre ritkábban, egészen addig, amíg a megvonás
tüneteivel már maga is elboldogul.
Evelin reménykedett benne, hogy Erak tévedett. Tudta, hogy minden
újabb adag tüzeslevél csak tovább hosszabbítja a függőséget. Azt tervezte,
hogy egyszerre vonja meg a fiútól a kábítószert, a fájdalmak és gyötrelmek
elviselésében majd ő fog segíteni.
De a segítség, amit nyújtani tudott, nem volt elég a fiú állapotában.
Ezért vonakodva bár, de egy kis adag tüzeslevelet adott a fiúnak. Testével
rejtette el a tarsolyt, amikor kivette a csomagból, és akkor is, amikor
visszatette.
Will ijesztő vágyakozással tépte ki kezéből a szürke,
gyógynövényhez hasonló anyagot. Kifejezéstelen arcán először csillant
meg valamiféle értelem. Minden figyelme a kábítószerre irányult, és Evelin
megértette, hogy a fiú tudatán és egész életén a tüzeslevél uralkodik.
Némán, könnyes szemmel nézte a valaha vidám, lelkes barátját, aki már
csak árnyéka volt önmagának. Borsát és az összes skandot, akik tehettek
erről, a hitük szerinti pokol legforróbb sárkába kívánta.
A Vadonjáró-tanonc a szája egyik oldalába tömte a levelet, aztán
várta, hogy a nyála kioldja a levélből a kábító hatású összetevőket, amik
nélkül szervezete összeomlott volna. A remegés abbamaradt. Az ösvény
mentén térdelt, és lassan előre-hátra hintáztatta testét. Szeme résnyire
szűkült, és motyogott valamit magányos és fájdalmas világában, melynek
lakója volt. A póni közömbösen szemlélte az eseményeket, miközben a
havat és az előbukkanó fűszálakat harapdálta. Evelin egy kis idő után
megfogta Will kezét, és talpra állította az ellenállást nem mutató fiút.
− Gyere, Will! − mondta csüggedt hangon. − Még nagy út áll
előttünk.
Ahogy kimondta, rögtön tudta, hogy szavai nem csak a hegyi
vadászkunyhóig előttük álló útra vonatkoznak.
Will dallamtalanul és halkan dünnyögött magában, majd követte a
lányt a hegycsúcs felé.

Szürkületre érték el a vadászkunyhót. Kétszer ment el mellette, mire

megtalálta. Megpróbálta követni az útvonalat, amit Erak az eszébe vésett:
az elágazásnál, mely százméternyire található egy villámcsapott fenyőtől,
balra. Végig egy keskeny, kanyarodó vízmosáson, azután egy kis folyam
sekély gázlóján kellett átkelnie.
Gondolatban sorra kipipálta az említett iránypontokat, de a kunyhót
sehol sem látta, hiába forgatta a fejét a fákra szálló szürkületben.
Mindenhol csak a hó alaktalan fehérsége köszönt vissza.
Végre rájött, hogy kunyhót hiába keres, hiszen bizonyára betemette a
hó. Miután ezt belátta, feltűnt neki egy nagy hókupac alig tízméternyire
tőle. Elengedte a póni kantárját, és előrebukdácsolt a lábait marasztaló
hóban. Felismerte a falak vonalát, a tető lankáját, és a sarkokat, amik
sokkal szabályosabbak és szimmetrikusabbak voltak a természet minden
produktumánál, amit hó fedett. Megkerülte a kunyhót, aminek
szélárnyékos felét kevésbé takarta el a fehérség. Megtalálta az ajtót és a
faspalettás ablakot. Arra gondolt, milyen szerencse, hogy az ajtót a
szélárnyékos felére rakták, aztán eszébe jutott, hogy bizonyára
szándékosan tették. Csak egy bolond rakna ajtót arra az oldalra, amelyik
elé az uralkodó irányú északi szél sodorja a havat.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán visszament Willért és a
póniért. Will csekély ereje addigra már teljesen elpárolgott, és megint a
csomagnyergen gubbasztott. Teste imbolygott, és halkan, de megszakítás
nélkül motyogott. Evelin a kis, ajtó előtti tornác alá vezette a pónit, és
kikötötte egy földbe vert karóhoz. Talán semmi szükség erre, gondolta. A
póni nem adta jelét annak, hogy itt akarná hagyni őket. De azért nem ártott
az óvatosság. Nem szerepelt a vágyálmai között, hogy a lovat és lovasát
kelljen üldöznie a növekvő sötétben.
Miután meggyőződött róla, hogy jól kikötötte a lovat, kinyitotta a
megvetemedett ajtót, és belépett a kunyhóba, hogy felmérje új
menedékhelyüket és annak berendezését.
Kicsi volt, egyetlen szobából állt, amiben egy asztal állt, lócákkal a
két oldalán. A szemben lévő fal mellett faágy állt egy szalmamatracnak
tűnő dologgal a tetején. A dohos, állott szagtól fintorogni kezdett, aztán
amikor a kőből készült kandallóra nézett, mely szinte az egész nyugati falat
elfoglalta, eszébe jutott, hogy a bűzt könnyen kiűzheti, csak tüzet kell
raknia.
A kandalló mellett fahasábok álltak, és megtalálta a tűzszerszámot is.
Néhány percig élesztgette a tüzet, aztán a kunyhó belsejét táncolva
bevilágító, a fahasábokat boldogan harapdáló lángok jókedvre hangolták.
A sarokban, ami az éléskamra szerepét töltötte be, lisztet, szárított
húst és babot talált. Akadtak nyomai annak, hogy kis kártevők látogatták az
élelmiszerkészletet, de még így is egy-két hónapra elegendő táplálék
maradt. Azt látta, hogy dőzsölni nem fognak, de meglesznek valahogy.
Különösen aztán, hogy Will kiszabadulván a kábítószer fogságából
visszanyeri régi képességeit. Most vette csak észre, hogy az ajtó mögé
akasztva kis vadászíj és egy nyílvesszőkkel teli tegez lógott. Talán még
ebben a mély hóban is akad valami vacsorának való − hócipős nyúl vagy
sarki nyúl. Jól kiegészíthetnék a szárazélelmet. Ha nem… Erre az
eshetőségre csak megvonta a vállát. Legalább szabadok, és megvan az
esélyük rá, hogy Will tüzeslevél-függőségét kigyógyítsák. Lesz elég
probléma, amivel még szembe kell néznie.
A szoba egyre melegebb lett. Evelin kiment, és leszállította a lóról
Willt. Miután ezzel megvolt, gondterhelten nézett a pónira. Idekint nem
maradhatott. Viszont az sem vonzotta túlságosan, hogy a telet egy fedél
alatt húzza ki egy lóval. Igaz, hogy múlt éjjel hálás volt a melengetésért, de
még ez sem feledtette el vele, milyen erős szagot áraszt ez a zömök lény.
Megkérte Willt, hogy várja meg az ajtónál, amíg ő a kunyhó
oldalához ment, ahol eddig még nem járt, és ahol problémájára megtalálta
a megoldást. A kunyhóhoz építve egy alacsony fészert talált. Egyik oldala
nyitott volt, de a póninak elég védelmet nyújtott, hogy átvészelje alatta a
telet. Néhány bőrből készült lószerszám és hám lógott a szögeken, továbbá
pár egyszerű eszköz. Láthatóan egy istállóban volt.
De nem csak lovak elszállásolására használták. Örömmel látta, hogy
ott, ahol a fészer és a kunyhó külső fala összeért, egy nagy halom hasított
fa feküdt egymáson. Ettől megkönnyebbült. Már azon kezdett el
töprengeni, mihez kezd, ha az a kis tüzelő, amit a kunyhóban talált, elfogy.
Behúzta a pónit a fészerbe. Leszedte róla a hámot és a teherhordó
nyerget. Talált egy etetővödröt némi gabonával, és megkínálta belőle.
A ló hálásan majszolta a gabonát, és azzal a békességgel őrölte szét
fogai közt, ami csak a lovakra jellemző.
Egyelőre vizet nem talált a számára. De a nap folyamán többször
látta, hogy az állat a havat eszi, és remélte, hogy amíg nem talál más
megoldást, ezzel a módszerrel majd enyhíteni tudja szomját. Az a csekély
adag gabona, amit az istállóban talált, nem lesz elég tavaszig. Ez egy
pillanatig aggodalommal töltötte el. De új életszemlélete nem engedte meg,
hogy olyasmi miatt szorongjon, amin nem tud változtatni. Vállat vont, és
másra gondolt.
Ráérek még aggódni ezen később is − mondta magának, és
visszaindult a kunyhóba.
Will közben annyira tudatánál volt, hogy ne álldogáljon kint a
hidegben, hanem a meleg hajlékba húzódjon, ahol a tűz közelében
letelepedett az egyik lócára. Evelin ezt jó jelként értelmezte, és nekiállt,
hogy szerény vacsorát készítsen az élelemből, amit Erak tett a
csomagjukba.
A kandallónál, egy akasztón lógva horpadt kannát talált. Telerakta
hóval, aztán a kart úgy fordította, hogy a kanna a tűz fölé kerüljön. A hó
elolvadt, a víz forrni kezdett. A kunyhó élelmiszerraktárnak használt
sarkában egy kis, teásdoboznak tűnő tárolót látott. Jól fog esni egy forró
tea, hogy a hideg emlékét is kiűzzük tagjainkból, gondolta a lány.
Willre mosolygott, aki egykedvűen rágta a lány által elé rakott ételt.
Különös, de elkezdte bizakodóbban nézni a jövőt. Még egyszer
körbepillantott a kunyhó belsejében. Odakint besötétedett, és már csak a
tűz világította be a szobát bizonytalan, de annál vidámabb, sárga fényével.
Ebben a fényben a kunyhó sokkal barátságosabbnak és biztatóbbnak tűnt,
és nagyon remélte, hogy a tűz melege majd kiűzi azt a kellemetlen
dohszagot, amit első belépéskor érzett.
− Nos, nem nagy dolog, de legalább fedél van a fejünk fölött −
mondta Evelin.
Közben sejtelme sem volt arról, hogy Halt szavait ismételte meg,
amiket a Vadonjáró déli irányban több száz kilométernyire mondott ki.
Halt és Horác nem lepődött meg azon, hogy az egyenlőtlen küzdelmet
követő estén az őrök kapitánya azt az üzenetet adta át nekik, hogy
Deparnieux látni kívánja őket az étkezőteremben. Nem meghívás volt ez,
hanem parancs, és Haltnak eszébe sem jutott úgy tenni, mintha szíves
invitálásnak venné. Válaszra sem méltatta a kapitány szavait, hanem
kinézett a torony ablakán. A kapitányt nem érdekelte, hogy válasz nélkül
kell távoznia az étkezőbe vezető csiga lépcső tetején található őrhelyére.
Az üzenetet átadta. Az idegenek hallották.
Azon az estén megfürödtek, felöltöztek, és elindultak a csiga lépcsőn
az alsóbb emeletek felé, csizmáik sarka zengett a köveken. A délutánt azzal
töltötték, hogy egy haditervet eszeljenek ki az estére. Horác égett a
vágytól, hogy cselekedhessen. Amikor elérték a három méter magas dupla
ajtót, mely az étkezőterembe vezetett. Halt megfogta Horác karját, és
megállította. A fiatalember arcáról leolvasta a türelmetlenséget. Hetek óta
gubbasztottak a toronyszobájukban, és tűrték Deparnieux alattomos és
gúnyos megjegyzéseit, és nézték, milyen kegyetlenül bánik a
személyzettel. A szakácsnővel és a fiatal lovaggal való incidense csak egy
volt a sok közül. Halt tudta, hogy a fiú a fiatalokra jellemző
türelmetlenséggel már alig várja, hogy Deparnieux megkapja, ami jár neki.
De azzal is tisztában volt, hogy a terv, amit kieszeltek, a türelmen és a
tökéletes időzítésen múlik.
Halt rájött, hogy mi Deparnieux gyenge pontja: az, hogy az emberei
előtt mindig legyőzhetetlennek akart mutatkozni. Deparnieux egy olyan
szerepet erőltetett magára, amelyben el kellett fogadnia minden kihívást,
különösen, ha az tanúk előtt hangzik el. Nem mentegetőzhet, nem találhat
kibúvót. Ha félelmet árul el, vagy habozni kezd, hogy elfogadja-e a
kihívást, akkor azzal tündöklése véget érne, és kezdetét venné lassú
hanyatlása.
Most, hogy megállította a fiút, Horác izgalomtól és várakozástól
csillogó szemébe nézett nyugalmat és türelmet tükröző, józan tekintetével.
− Ne feledd − kezdte −, csak azután, hogy jelet adtam!
Horác bólintott. Arca pirospozsgás lett az izgatottságtól.
− Megértettem − felelte, és látszott rajta, hogy erőt vesz
türelmetlenségén.
A Vadonjáró nem engedte el a karját, és továbbra is őt nézte.
Háromszor vett nagy levegőt, hogy szapora szívverését lelassítsa. Aztán
újra bólintott, most már határozottabban.
− Értettem, Halt − ismételte meg. Megint találkozott a tekintetük, de
ez alkalommal Horác nem nézett félre. − Nem fogom elszúrni −
biztosította útitársát. − Túl sokáig vártuk ezt a pillanatot, ezzel tisztában
vagyok. Nem kell aggódnia.
Halt egy újabb hosszúnak tűnő pillanatig bámult a szemébe. Aztán a
ki nem mondott üzenettel elégedetten, amit a fiú tekintetéből olvasott ki,
bólintott, és elengedte a karját. Olyan erővel lökte be az ajtót, hogy
mindkét szárnya a falnak csapódott. Horác és Halt együtt léptek be a
terembe, ahol Deparnieux már várta őket.
A vacsora, amit felszolgáltak, újabb csalódást jelentett a híres
gallikán konyhával kapcsolatosan. Halt ízlésének nem igazán felelt meg az
elé rakott ételekben túlságosan domináló tejszín és hagyma gazdag, ám
annál émelyítőbb keveréke. Ezért csak csipegetett, nem úgy Horác, aki a
fiatalemberekre jellemző farkasétvággyal az utolsó morzsát is elpusztította.
A vacsora alatt Deparnieux nem fogyott ki a gúnyból és a megvető
megjegyzésekből. Amikor elunta saját ügyefogyott személyzetének
ócsárlását, áttért a fiatal lovag nevetséges alkalmatlankodására. Ahogy
máskor is, Halt bort ivott a vacsorához, míg Horácnak be kellett érnie a
vízzel. Miután végeztek a csupa szósz és öntet, gyomrot nem kímélő
vacsorával, a szolgák már hozták is be a kávét.
Haltnak be kellett ismernie, hogy a gallikánok egyhez értettek: a
kávéfőzéshez. Araluenben nem ivott még ennyire finom kávét. Olyan volt,
mint a nektár. Lassan kortyolgatva élvezte ki az illatos, forró italt, és
közben csészéje mögül Deparnieux-t figyelte, aki a szokásos megvető
mosollyal nézte őt és Horácot.
A gallikán lovag végre döntésre jutott Halttal kapcsolatosan. Úgy
látta, nincs mitől tartania a szürke szakállas idegent illetően. A férfi
szemmel láthatóan mesterlövész. És nem csak a fafaragáshoz, de a
nyomkövetéshez is konyít valamelyest. De azon félelmeit, hogy Haltnak
köze lenne a fekete mágiához, megalapozatlannak nyilvánította.
Megnyugodott, amikor kiderült, hogy rosszul ítélte meg vendégét.
Most, hogy úgy gondolta, büntetlenül teheti, nem győzte gúnyolni és
piszkálni Haltot. A tény, hogy valamikor félt tőle, csak megkétszerezte
lendületét. A hadúr szeretett játszani az emberekkel. Szerette, ha a neki
kiszolgáltatott embereket szenvedni látta, tehetetlenül kínlódni éles
nyelvétől.
Ahogy Haltot egyre inkább lenézte, úgy vette levegőnek mindinkább
Horácot. Minden alkalommal, amikor együtt vacsoráztak, alig várta a
pillanatot, hogy gorombán távozásra szólítsa, és az izmos fiatalember
dühtől és szégyentől égő arccal távozzon a toronyszobájába. Úgy látta,
eljött az idő, hogy ismét megsértse.
Székével kissé hátradőlt, kiitta a bal kezében tartott talpas poharát, és
Horác felé intett a jobbjával:
− Kotrás, öcskös! − parancsolta anélkül, hogy vette volna a
fáradságot, hogy ránézzen.
Határozottan örült neki, amikor a fiú némi habozás után a társára
nézett, majd felállt, és csak ennyit mondott:
− Nem.
A szó ott lógott kettejük közt a levegőben. Deparnieux örvendezve
fogadta a fiú lázadását, de vigyázott rá, hogy ez ne tükröződjön az arcán.
Ehelyett összehúzta a szemöldökét, és úgy tett, mintha nagyon nem
tetszene neki a dolog. Lassan a fiú felé fordult. Látta, hogy Horác
gyorsabban szedi a levegőt, ahogy az adrenalin ereibe pumpálódik. Végre
eljött a pillanat, amit olyan régen várt.
− Nem?! − kérdezte Deparnieux, mintha nem akarna hinni a fülének.
− Ez az én váram, itt az én szavam a törvény. Itt mindenki úgy táncol,
ahogy én fütyülök. Hogy merészelsz ellentmondani nekem a saját
váramban?!
− Azok az idők elmúltak, amikor a maga szava volt itt a törvény −
kezdte óvatosan Horác, mert hibátlanul akarta felmondani a szöveget, amit
Halt megtanított neki. − Lovagiatlan cselekedetével eljátszotta a jogot a
parancsolgatásra.
Deparnieux továbbra is rosszalló arcot vágott:
− Elvitatod a jogomat, hogy parancsolhassak a saját uradalmamban?
Horác koncentrált, hogy továbbra se essen ki a szerepéből, és hogy el
ne vétse a szövegét. Halt figyelmeztette, hogy minden a pontosságon
múlik. Vagyis, és ezt Horác is érezte, élet-halál fontosságú volt.
− Itt volt az ideje, hogy ezt a jogát elvitassa valaki − mondta rövid
szünet után. Deparnieux engedte, hogy hiénamosolya kiüljön sötét
ábrázatára. Felállt a székről, és két kezével az asztal durva felületére
támaszkodott.
− Csak nem ki akarsz hívni engem? − kérdezte, és hangja örömről
árulkodott.
Horác a kezével jelezte, hogy nem kell elkapkodni a dolgokat.
− Mielőtt megtörténne a párbajra hívás, azt akarom, hogy tartsa
tiszteletben a szabályokat − mondta, mire a hadúr ráncolni kezdte a
homlokát.
− Tartsam tiszteletben?! Mit akarsz ezzel, te vinnyogó kutyakölyök?!
Horác makacsul a fejét rázta, elengedve füle mellett a sértést.
− Azt akarom, hogy ígérje meg, hogy a párbajszabályokat
tiszteletben tartja. És az emberei füle hallatára kell a kihívásnak
elhangzania.
− Csak nem?! − Deparnieux-nek már nem kellett tettetnie a dühöt,
valóban tajtékzott. Most értette meg, miben mesterkedik a fiú.
− Azt hiszem, Horác úgy érzi, hogy maga a rettegés eszközével
uralkodik az emberein − vetette közbe Halt csendesen. A gallikán rámeredt.
− Mire akarnak maguk kilyukadni, íjász?
Halt egyszerűen megvonta vállát:
− Arra, hogy az emberei csak azért tartanak magával, mert
legyőzhetetlen harcost látnak magában. Horác, úgy vélem, ragaszkodni fog
hozzá, hogy a kihívás és annak elfogadása az emberei előtt történjék meg.
 Deparnieux összevonta szemöldökét. A kihívás már így is néhány
embere előtt zajlott, nem volt más választása, teljesítenie kellett Horác
kérését. Az a hadúr, aki még egy tejfölösszájú, tizenhat éves kamasztól is
megretten, ne várjon tiszteletet a katonáitól, akkor sem, ha megnyeri a
közelgő párbajt.
− Maga tényleg azt hiszi, hogy megijedtem, amiért ez a mafla
párbajra hívott?! − kérdezte csúfondárosan. Halt figyelmeztetően felemelte
kezét.
− A kihívás nem történt meg… egyelőre − mondta. − Jelenleg csak
arra vagyunk kíváncsiak, hogy megvan-e önben a bátorság ahhoz, hogy
egy közelgő párbajt a párbajkódex szerint vívjon meg?
Deparnieux undorodva fintorgott a szavak hallatán.
− Tudom már, mi maga, íjász! Eddig azt hittem, hogy varázsló! De
most már tudom, hogy egy kukacoskodó jogász, aki csak a szavakon
lovagol!
Halt arcán halvány mosoly jelent meg, és fejét kissé oldalra döntötte.
Aztán csak hallgatott; feszült csend ülte meg a termet. Deparnieux a két
őrre pillantott, akik a széles, kétszárnyú ajtó mellett álltak. Arcvonásuk
arról tanúskodott, hogy felkeltette érdeklődésüket a helyzet. Tudta, hogy
egy órán belül mindenki ezen csámcsogna a várban, ha visszautasítaná a
kihívást, vagy ha jogtalan előnyöket támasztana a fiúval szemben. Tudta,
hogy az emberei nem rajonganak érte, és ha a párbajt nem lovagiasan
kezelné, elveszítené őket. Nem mindjárt, hanem szépen, lassan egyenként
hagynák el zászlaját, és állnának át az ellenségei oldalára. Abból pedig
Deparnieux-nek szép számmal akadt.
A fiúra meredt. Nem volt kétsége afelől, hogy Horácot még akkor is
legyőzi, ha a lovagiasság szabályai szerint kell küzdenie. Csak az zavarta,
hogy belekényszerítették a helyzetbe. A Chateau Montsombre-ban eddig
Deparnieux volt az, aki a többieket manipulálta. Mosolyt erőltetett az
arcára, és úgy tett, mintha már unná ezt a huzavonát.
− Rendben, ha ezt akarod − kezdte gondtalan hangon −, elfogadom a
feltételeid a kihívást illetően, és szabályosan fogok küzdeni.
− És ezt az emberei előtt is megerősíti? − kérdezte gyorsan Horác,
mire a hadúr összehúzott szemöldökkel bámult rá. Már nem próbálta
eljátszani, hogy nem utálja a mitugrász fiút és szakállas társát.
− Igen − csattant fel. − Ha boldoggá tesz, hogy tanúk előtt kell
megerősítenem, akkor garantálom, így is lesz.
Horác felsóhajtott:
− Akkor − kezdte, és elkezdte kihúzni az egyik kesztyűjét az övéből
− a kihívás megtörtént. A párbaj néhány héten belül megtartandó.
− Elfogadva − felelt Deparnieux.
− …a Chateau Montsombre előtti füves réten…
− Elfogadva − köpte oda a szót.
− …a katonái és a vár személyzete előtt…
− Elfogadva.
− …a párbajnak utolsó vérig kell tartania − nyögte ki Horác, mert
ennél a résznél elbizonytalanodott. A Vadonjáróra nézett, aki bátorítóan és
alig észrevehetően bólintott. A hadúr ajkán újra mosoly jelent meg, vékony,
keserű és kegyetlen.
− Elfogadva − mondta ki kéjes élvezettel az előbb még odaköpött
szót. − Most pedig nyomás az ágyba, fiam, mielőtt meggondolnád magad,
vagy bevizelnél ijedtedben.
Horác a lovag felé bólintott, és első alkalommal úgy érezte, ura a
helyzetnek.
− Micsoda egy kontármunkája maga a teremtésnek, Deparnieux −
mondta a fiú halkan. A fekete lovag előrehajolt az asztal fölött, és
előretartotta ajkát, úgy várta a rituális kesztyűcsapást, amivel a párbajra
hívást véglegesítik.
− Berezeltél, öcsi? − mosolygott gúnyosan. A kesztyű csípős ütésétől
összehúzta szemét.
Nem a fájdalomtól pislogott. Inkább a meglepetéstől. A fiú ugyanis
meg sem moccant az asztal mögött. Helyette ijesztő gyorsasággal az ősz
hajú íjász pattant fel, és mielőtt még a hadúr reagálhatott volna, arcon
vágta egy kesztyűvel, amit addig az asztal alatt rejtegetett.
Akkor párbajra hívom magát, Deparnieux − mondta a Vadonjáró.
A hadúron bizonytalanság lett úrrá, mert a Vadonjáró állhatatos,
határozott tekintetében elégedettséget pillantott meg.
A kunyhó egyetlen szobájában magányos fénypászma araszolt át. Evelin,
aki a székben szunyókált, megérezte az arcára kúszó meleget, és álmában
elmosolyodott. Odakint még mindig mély volt a hó, de a kora délutáni,
felhőtlenül kék ég ragyogott.
Félálomban élvezte a testén lassan átkúszó langyos ujjat. Csukott
szemhéjai alatt a nap világosvörös derengését figyelte.
Aztán valami elfogta előle a fényt. Kinyitotta szemét.
Will állt előtte azzal a testtartással, amit már megszokott tőle az
elmúlt hetekben. Tenyerét összetette, sötétbarna szeméből, mely egykor jó
kedélyről, és humorról árulkodott, most nem sugárzott más, csak
könyörgés. Mozdulatlanul állt előtte, és várta a választ. Evelin szomorúan
mosolygott rá.
− Rendben − mondta kedvesen.
Will ajka mosolyfélére görbült. Sötét szemében felcsillant az értelem,
és Evelinben újra felizzott a remény, mely az utóbbi napokban egyre
többször látogatta szívét. Lassan, de észrevehetően, Will változni kezdett.
Kezdetben, ha megvonta tőle a szert, Willre görcsös rohamok törtek rá,
amik csak akkor enyhültek, ha egy kis adag tüzeslevelet kapott.
De ahogy a két adag közti szünetek egyre hosszabbak lettek, a
dózisok pedig egyre kisebbek, Evelin hinni kezdett a felépülésben. A
görcsök már a múltba vesztek. Úgy tűnt, már nem fizikailag függ a drogtól,
csak lelkileg igényli a kisebb adagokat. Még mindig kívánta a szert, de már
eljutott odáig, hogy kérni tudja. Kialakult az a majdnem gyerekes
viselkedés, amit az előbb is láthatott.
Három tiszta, drog nélkül eltöltött nap után mindig elébe állt, és
könyörgő kutyaszemekkel bámult rá. Mire ő mindig kivett számára egy
adagot (mely kisebb volt az előzőnél) az olajos gyapjúerszényből. Verseny
volt ez, melyben Willnek előbb kellett leszoknia a szerről, mint hogy az
elfogyjon. Ha mégis ez történne meg, akkor mind a ketten nehéz napoknak
néznének elébe. Evelin el sem tudta képzelni, hogyan fogadná Will a
visszautasítást. De gyanította, hogy a hosszadalmas megvonás újból
görcsös, kiáltozásokkal kombinált rohamokat produkálna.
Talán, gondolta, ez lenne a leszokáshoz vezető út következő lépcsője.
De képtelen volt elszánni magát a teljes megvonásra és az azzal járó
szenvedésre. Lesz arra elég alkalom, ha a tüzeslevélből kifogynak, vélte.
− Várj itt! − mondta neki, ahogy felállt a fatámlás székből, és elindult
az ajtó felé. A fiú szemében megint az öröm szikráját látta felvillanni. De
ez csak addig tartott, amíg tudatosodott benne, hogy valóban ott volt, és
nem csak odaképzelte, mert ezt szerette volna látni.
Az istállóban tartotta a tüzeslevelet, egy deszka mögött, a falban.
Először a tűzifa közé akarta rejteni, aztán amikor rájött, hogy Willel
bizonyára többször hozat majd be tüzelni valót, elvetette az ötletet. Bele
sem mert gondolni, mi történne, ha megtalálná az egész adagot.
Annyit sejtett, hogy semmi jó…
A legkevesebb, ami történhet, hogy függősége felerősödik, de
könnyen okozhat maradandó, végzetes kimenetelű mellékhatásokat is. Azt
tudta, hogy ha a fiú megtalálná a tüzesleveleket, és elfogyasztaná az
egészet, görcsös rohamokkal eltöltött heteknek néznének elébe, melyek
olyan erősek lennének, mint amikor első alkalommal vonta meg tőle a
kábítószert.
Azon tűnődött, hogy Will ködös elméje felfogja-e, hogy mielőtt
visszatér az újabb adaggal, mindig kimegy a kunyhóból. Képes-e rá, hogy
összekapcsolja az okot és az okozatot, és eljusson a következtetésig, hogy a
kábítószernek valahol kint kell lennie. Ezt nem tudhatta biztosan, de nem
akarta kockáztatni, ezért a legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel
vette ki a falban lévő titkos résből az erszényt.
 Óvatosan hátranézett a válla fölött, amikor belépett az istállóba. A
póni feltekintett, és nagyot fújva üdvözölte. Will nem követte, talán nem
érdekli, mit csinál. Úgy tűnt, nyugodtan várakozik, mert már biztos lehetett
vágyott tüzeslevéladagjában. Hogy honnan és hogyan szerzi be, nem
érdekelte a fiút. Távoli dolgok voltak ezek a számára, és azokban a
napokban csak a kézzelfogható dolgok léteztek számára.
Kivett egy keveset a tasakból, aztán a maradékot gondosan
visszazárta, és újból eldugta a kilazult deszka mögé. Közben újból
hátrapillantott, nehogy a fiú kilesse. Will helyett csak a póni figyelte őt
vizenyős és okos szemével.
Willnek erről egy szót se − figyelmeztette az állatot, ami éppen ezt a
pillanatot választotta arra, hogy megrázza sörényét. Evelin döbbenten állt.
Mintha a ló megértette volna, amit mondott. Lehajolt, és egy marék sarat
vett fel a földről, amivel bekente a deszka árulkodó repedését. Elégedett
volt az eredménnyel, elindult visszafelé a kunyhóba.
Amikor belépett, Will elmosolyodott, mintha megismerte volna a
lányt, akivel olyan jó barátok voltak egykor. „Egykor”, gondolta
szomorúan Evelin. Alig néhány hónapja ismerték egymást, de úgy tűnt,
mintha ősidők óta barátok lennének. Aztán észrevette, hogy Will éhes
tekintete marokba szorított jobb kezére összpontosul. A mosoly a szernek
szólt, és nem neki.
Kezdetnek ennyi is megteszi, gondolta.
Kinyitotta markát, és a fiú vágyakozva előrelépett, kezét a lány
marka alá tette, mintha nem akarná, hogy egyetlen morzsányi is kárba
vesszen az anyagból. A szürkészöld leveleket a fiú markába szórta, Will
figyelte, ahogy a darabjai aláperegnek. Még a nyelvét is kidugta
izgalmában. Amikor a lány mindet odaadta neki, és megengedte a fiúnak,
hogy azokat az apró morzsákat is lesöpörje tenyeréről, amik beleragadtak,
Will felnézett rá, és valóban rámosolygott.
− Jó − mondta Will, aztán a tenyerében tartott kis levéldombra nézett.
Elfordult, lehajtotta fejét, és a szert a szájába tömte.
Evelin bizakodása hevesebben izzott fel, mint bármikor előtte. Will
most szólt hozzá először azóta, hogy megszöktek Hallasholmból.
Nem sokat szólt. Csak egyetlen szó volt az egész. De elkezdődött
valami. Willre mosolygott, aki lekuporodott a kunyhó sarkában.
Akár egy kis állat, úgy rejtőzött el, miután megkapta a szert, mintha
félne, hogy elveszik tőle.
− Isten hozott a valóságban, Will!
De a fiú nem felelt. A tüzeslevél újra hatalmába kerítette.
Horác felállt a vágtató Rugdal kengyelében. Jobb kezében hosszú kőrisfa
botot tartott a megbeszélt szögben. A vár előtti mezőn Halt állt. Kihúzta az
íját, egészen addig, hogy a nyílvessző tolla a szája sarkát csiklandozta.
Horác tovább gyorsított, míg el nem érte a teljes sebességet. Oldalra
nézett, hogy biztos legyen benne, jól tartja-e a póznára helyezett sisakot,
éppen szemben Halttal. Aztán a mezőn álló apró alakra pillantott.
Az első nyílvessző már a levegőt szelte, elképesztő erővel száguldva
a mozgó célpont felé. Aztán egy gyors mozdulattal, amit szemmel nem is
lehetett követni, Halt kilőtt egy újabbat.
Szinte ugyanabban az időben, Horác két becsapódást érzett, amik
ereje végigfutott a kőrisfa póznán. A két nyílvessző fél másodperces
különbséggel a sisakba fúródott.
Lassítani kezdett, könnyű vágtára váltott, majd nagy ívben
kanyarodva megállt a Vadonjáró előtt. Halt íjának egyik végét a földnek
támasztva állt, és türelmesen várta, hogy megtekinthesse lövései
eredményét. Horác leeresztette a póznát, és hagyta, hogy a rátett sisak a
földre pottyanjon. Hihetetlen volt, de mindkét nyílvessző a szemrésen
hatolt át, és belefúródott a puha bélésbe, amivel Halt óvta tűhegyes
nyílvesszőit. Amikor Halt a kezébe vette az öreg sisakot, Horác átvetette
lábát a nyereggombon, és lecsusszant a földre, a Vadonjáró mellé. Az ősz
Vadonjáró biccentett, ahogy megvizsgálta a célpontot.
− Nem rossz − mondta −, sőt, egészen jó!
Horác elengedte a gyeplőt, és hagyta, hogy lova hadd legelésszen a
vár előtti, párbajozásra használt mező rövid, de annál dúsabb füvéből. Halt
mutatványa zavarba hozta, és aggodalommal töltötte el.
Miután a kihívás megtörtént, Deparnieux beleegyezett abba, hogy
visszakapják a fegyvereiket. Halt elpanaszolta, hogy hetek óta nem
lőhetett, és hogy az összecsapásra fel kell készülnie. Deparnieux, aki
naponta gyakorlatozott, nem látott ebben semmi kivetnivalót, és teljesítette
Halt kérését. A fegyverek visszakerültek gazdáikhoz. De a gyakorlatozó
araluanokat legalább féltucatnyi, számszeríjjal felszerelt katona felügyelte.
Az elmúlt három napban Horácnak az volt a feladata, hogy egy
pózna végére tűzött sisakkal a kezében át kellett vágtatnia a mezőn, amíg
Halt célba vette a sisak szemrését. Legalább egy nyílvessző mindig célba
talált, de általában inkább mind a kettő.
Horác nem is várt mást a Vadonjárótól. Halt célzóképességéről
legendák keringtek. Semmi szükség nem volt rá, hogy gyakorlatozzon,
különösen nem úgy, hogy ezzel felfedte hadititkát az ellensége, a gallikán
hadúr előtt.
− Figyel? − kérdezte suttogva Halt, mintha olvasna a fiú
gondolataiban. A Vadonjáró háttal állt a várnak, így nem láthatta. Horác
nem kezdte el forgatni a fejét, csak a szemét járatta, és hamarosan meg is
látta a fekete sziluettet a vár egyik erkélyén a sok közül. A korlátra hajolva
figyelte őket − mint minden alkalommal, amikor kint voltak a mezőn.
− Igen, Halt, figyel. De vajon bölcs dolog-e tőlünk, hogy az orra előtt
készülünk az összecsapásra?
A Vadonjáró ajkán mosoly árnyéka jelent meg.
− Talán nem − válaszolta. − De nincs olyan hely, ahová nem jönne
utánunk, nem igaz?
− Ez így van − adott igazat vonakodva Horác Haltnak. − De magának
nincs szüksége rá, hogy gyakorlatozzon.
Halt a fejét rázta szomorúan:
− Úgy beszélsz, ahogy egy igazi tanonc. A gyakorlatozás senkinek
sem árt, fiatal Horác. Erre gondolj majd akkor is, amikor visszajutottunk
Rőthegy várába.
Horác gondterhelten nézte Haltot, ahogy kivette a két nyílvesszőt a
sisak belsejébe tömött bőrből.
− Van még valami… − kezdte a fiú, de Halt feltartott kézzel jelezte,
hogy sejti, miről van szó.
− Tudom, tudom, megint az az imádott lovagi becsületkódexed!
Horác kénytelen-kelletlen bólintott. Kényes pontja volt ez a
kapcsolatuknak, különösen azóta, hogy Halt belecsalogatta Deparnieux-t a
párbajba.
A hadúr a kihívás után dühkitörést kapott, aztán gúnyolódni kezdett
azon, hogy egy senkiházi hívta ki.
− Felszentelt lovag vagyok! − vágta oda Haltnak. − Nemesember!
Nem hívhat ki minden erdei bandita!
A Vadonjáró szeme szikrákat szórt e szavak hallatára. Hangja fojtott
volt, és veszélyt sejtető. Horác és Deparnieux is önkéntelenül közelebb
hajoltak hozzá, hogy hallják.
− Vigyázzon a nyelvére, maga szukafattya! − felelte Halt. − Hibernia
királyi házának tagjával beszél, hatodik vagyok a sorban a tróntól. Olyan
őseim vannak, akik már akkor is nemesek voltak, amikor a magáéi még az
óljaikban rágódtak a koncon!
Határozott hiberniai akcentussal beszélt. Horác meglepetten nézett
rá. Fogalma sem volt róla, hogy Halt királyi családból származik.
Deparnieux is meglepődött e szavak hallatán. Nem mintha nem lett volna
jogos a felháborodása. Egyetlen lovagot sem kötelezhetnek arra, hogy egy
nála rangban alacsonyabban álló párbaj kihívását elfogadja. De az ősz íjász
királyi származása mindjárt más fényben tüntette fel a dolgokat. A kihívást
komolyan kellett vennie, és tiszteletben kellett tartania. Deparnieux nem
tehette meg, hogy nem vesz róla tudomást − különösen azután, hogy
néhány embere hallotta. Ha nem fogadja el a kihívást, az komoly
mértékben aláássa a tekintélyét.
El kellett fogadnia, mást nem tehetett, és az összecsapás időpontját a
kihívás napjától számított hetedik napon jelölték ki.
Később, a toronyszobájukban Horác meglepődését fejezte ki Halt
családfájával kapcsolatosan.
− Nem is tudtam, hogy a hiberniai királyi családból származik −
jegyezte meg Horác.
Halt horkantva legyintett.
− Én aztán nem! De a mi kis barátunk soha nem fogja ezt
bebizonyítani. Csak így kötelezhettem rá, hogy elfogadja a párbajt.
A lovagi szabályoknak eme újabb megsértését Horác igencsak
sérelmezte. Legalább ennyire nem tetszett neki az sem, hogy egy nappal a
párbaj előtt Halt az ellenfele szeme láttára gyakorlatozott, mert így elárulta,
milyen taktikát akar alkalmazni. A Hadiiskola kiképzése nagy súlyt
fektetett a hagyományokra és a lovagi kötelességekre. Horácnak az elmúlt
tizennyolc hónap során alaposan az eszébe vésték, hogy ezek a törvények
szentek és sérthetetlenek. A leendő lovagoknak kötelességei voltak, és bár
nagy privilégiumokat kaptak, ezeket meg kellett szolgálni. Egy lovagnak
szem előtt kell tartania a szabályokat. Ezek szerint kell élnie, vagy, ha úgy
hozza a sors, meg is kell halnia értük.
Ezek közül is a legszentebbek és legsérthetetlenebbek a lovagi
párbajjal kapcsolatos törvények voltak. Csak azok élhettek e törvények
szerint, akik valamelyik lovagrend tagjai voltak. Szigorúan véve Horác
sem hívhatta volna ki Deparnieux-t, mert nem ütötték még lovaggá, mert
még tanonc volt, nem hogy egy Vadonjáró! Hogy Halt nem vette komolyan
azt a rendszert, amit Horác a legnagyobb becsben tartott, felháborította a
fiút − és ez azóta is nyomta a bögyét.
− Figyelj! − kezdte Halt kedves hangon, miközben átkarolta a fiú
izmos vállát. − A lovagi szabályok szép dolgok, beismerem. De csak akkor,
ha az illető minden szabálynak engedelmeskedik.
− De… − akart ellenkezni Horác, ám Halt megmarkolta a vállát.
− Deparnieux arra használja a lovagiasságot, hogy embereket tegyen
el láb alól. Hogy fosztogasson és gyilkoljon, már ki tudja hány éve! Azokat
a szabályokat, amik megfelelnek neki, elfogadja, amik nem, azokat
mellőzi. De ezt magad is láttad.
Horác szomorúan bólintott:
− Tudom, Halt. Csak engem arra tanítottak, hogy…
Halt ismét finoman, de határozottan félbeszakította.
− Téged tetőtől talpig becsületes és tisztességes emberek tanítottak,
igazi nemesek. Olyanok, akik a lovagiasság szabályai szerint élnek − és
minden szabályát magukra vonatkozónak érzik. Hadd mondjam el neked,
hogy nem ismerek Sir Rodney-nél és Arald bárónál nemesebb embereket.
Az olyan emberek, mint ők, a lovagiasság megtestesülései, és
megérdemelnek mindent, ami a lovagoknak kijár.
Halt elhallgatott, és a fiú gondterhelt arcára nézett. Horác bólintott
egyet. Halt a két mesterét, Sir Rodney-t és a bárót hozta fel példának.
Miután Halt meggyőződött róla, hogy a fiú érti, miről van szó, folytatta:
− De az olyan gyáva és alattomos gyilkosok, mint ez a Deparnieux,
nem érdemlik meg, hogy ugyanazzal a mércével mérjük őket, mint a
Rodney-hoz hasonló lovagokat. Nekem nincs bűntudatom, ha hazudok
neki azért, hogy végre párbajra hívhassam a disznót − és egy kis
szerencsével legyőzzem.
Horác Haltra nézett, az arca csak egy kicsivel kevésbé volt
gondterhelt.
− De hogyan akarja legyőzni, ha Deparnieux tudja, milyen módon
akar végezni vele? − kérdezte zavartan. Halt vállat vont, és komoly képpel
csak ennyit mondott.
− Ki tudja, hátha szerencsém lesz…
Evelin nem igazán tudta, hogyan kell bánnia egy vadászíjjal. Majdnem a
lábára ejtette a nyílvesszőt, amikor az idegre akarta illeszteni, mert közben
a havas tisztáson lassan áthaladó tapsifülest nézte.
Sziszegve káromkodott. A nyúl hátsó lábára állt, és füleit hol erre,
hol arra mozgatta, hátha újból meghallja a vészre utaló hangot. Aztán
szimatolni kezdett idegen szagok után. Evelin mozdulatlanul állt, amíg a
nyúl meg nem győződött arról, hogy nincs közvetlen veszély, aztán újra
négy lábra ereszkedett, és mellső tappancsaival kaparni kezdte a havat,
hogy előbukkanjanak a vizes és satnya fűcsomók. A lány lélegzet-
visszafojtva figyelte, ahogy a nyúl újra legelészni kezd, majd tekintetét
most már a fegyver felé fordítva, a nyílvesszőt úgy helyezte az idegre,
hogy a végén található bemetszésbe illeszkedjen. A nyílvessző vége
vastagabb volt, finom kötéllel tekerték körbe, így anélkül tartotta az
idegen, hogy az ujjával oda kellett volna szorítania. Biztosan illeszkedett
hozzá, de ha kellett, könnyedén elengedte azt, és az ideg eleresztésének
pillanatában már száguldhatott is a vessző a cél felé.
Felemelte a fegyvert, és jobb kezével hátrahúzta az ideget. Tudta,
hogy nem így kellene. Elég íjászt látott ahhoz, hogy ezt meg tudja ítélni.
Arra is rájött, hogy látni, hogyan céloz és lő egy gyakorlott íjász, és annak
utánzása két különböző dolog. Emlékezett rá, hogy Will egyetlen ügyes,
gyakorlott és könnyed mozdulattal helyezte a nyílvesszőt az idegre, majd
azonnal lőtt. Lepergett a szemei előtt a mozdulatsor, de képtelen volt
utánozni. Függőlegesen tartotta az íjat, remegő kézzel, hüvelykujja és
mutatóujja közé fogva a vesszőt, így próbálta meg hátrahúzni az ideget,
ujjai és karja erejére hagyatkozva.
Nem csoda, ha félig sem tudta kihúzni. Idegességében a nyelvét is
kidugta. Sikerülnie kell. Egyik szemét behunyva próbálta a nyíl hegyét a
kis állatra irányítani. A nyúl nyugodtan és elégedetten eszegetett, láthatóan
sejtelme sem volt a veszélyről, mely a tisztást övező fák közül leselkedett
rá. A legkisebb meggyőződés nélkül, ám annál erősebben bizakodva
engedte el a nyílvesszőt.
Három dolog történt.
Az íj megrándult a markában, és a vessző legalább három méterrel
vétette el a célpontot. Annyi erő sem lett volna benne, hogy a húsba
hatoljon. Az íj idege viszont annál nagyobb erővel csapódott jobb csuklója
belső oldalának érzékeny bőréhez. Felkiáltott fájdalmában, és elhajította a
nyilat. A nyílvessző megpattant az egyik fa törzsén, majd tovább siklott, és
eltűnt a tisztás túloldalán lévő erdőben.
A nyúl megint két lábra állt. Zavara egyre nőtt, amikor a lányt
észrevette, és forgatni kezdte fejét, hogy alaposabban szemügyre vehesse.
Aztán újra négy lábra ereszkedett, és egyáltalán nem sietősen elhagyta a
tisztást. A baknyulat elnyelték a fák.
Ennyit a halálos veszélyről, ami szegény állatra leselkedett, gondolta
a lány.
Felvette az íjat a földről, megvakarta égő alkarját, és elindult, hogy
megtalálja a nyílvesszőt. Tíz perc után feladta a keresést. Bánatosan
baktatott a kunyhó felé.
− Úgy látszik, többet kell gyakorolnom… − suttogta.
Ez volt második próbálkozása a vadászatot illetően. Az első legalább
ennyire sikertelen volt, és legalább ennyire elbátortalanító. Az ötvenedik
alkalommal sem fog jobban menni. A lány keserűen gondolt arra, hogy
Willnek, ha egészséges lenne, milyen egyszerű lenne élelmet kerítenie
asztalukra.
Természetesen megmutatta neki az íjat, mert abban reménykedett,
hogy felélednek a fiúban az emlékek. De ő csak a jól ismert faarcával és
érdektelenségével bámult a fegyverre.
 Éjjel friss hó esett, és most térdig ért a fehérség, ahogy a kunyhó felé
kutyagolt. Már egy hete nem esett, és ez újabb gondok elé állította. A tél a
jelek szerint legjobb esetben is már a felénél járhatott, és tavasszal a
skandok a hegyek közé indulnak Hallasholmból. Biztos olyan is akad majd
köztük, aki azt a kunyhót nézi ki magának szálláshelyül, ahol ők teleltek át.
Akkor pedig neki kell vágniuk a hosszú útnak dél felé. Nem tudhatta, hogy
Will felépül-e addigra. Napról napra jobb állapotba került, de még így sem
lehetett benne biztos, hogy tavaszra újra a régi lesz. Ahogy azt sem tudta,
voltaképpen mennyi idejük van még a tavaszi olvadásig.
Versenyben álltak az idővel, ezt jól tudta. Olyan verseny volt ez,
amelyben nem láthatta a célszalagot. Bármelyik nap átszakíthatták…
Megpillantotta a kunyhót, és megnyugvással töltötte el, hogy
kéményéből még mindig füst kígyózik. Alaposan megrakta a tűzhelyet
távozásakor, és bízott benne, hogy kitart addig, amíg visszaér. Rájött, hogy
nincs rosszabb annál, mint amikor átfagyott tagokkal és nedves ruhában
hazaérkezve nincs mi mellett felmelegedni. Willt nem kérhette meg, hogy
távollétében táplálja a tüzet. Még egy ilyen egyszerű feladat is meghaladta
a képességeit. Csak néha szólalt meg, és cselekvései csak a
létfenntartáshoz szükséges dolgokra korlátozódtak: evett, ivott, aludt és
néha könyörgő arccal a lány elé állt az újabb tüzeslevéladagjáért.
Szerencsére erre már elég régen került sor, vigasztalta magát a lány.
Will a nap nagy részében csak gubbasztott, a padlót, a kezét vagy egy
fadarabot bámulva, vagy bármi mást, amin véletlenül megakadt a szeme.
Az ajtó elöregedett bőrzsalui nyikorogni kezdtek, amikor benyitott. A
zajt Willnek is hallania kellett. Törökülésben kuporgott a kunyhó közepén,
éppen úgy, ahogy néhány órával ezelőtt hagyta.
− Hahó, Will, visszatértem! − vigyorgott rá, mert remélte, hogy
egyszer választ kap a fiútól.
De az a nap még nem érkezett el. Will nem válaszolt, és érdeklődést
sem mutatott. Evelin felsóhajtott, és a kis íjat a falnak támasztotta, az ajtó
mellé. Eszébe jutott, hogy meg kellene lazítania az íj idegét, de túl
elkeseredett volt ahhoz, hogy megtegye.
Az élelmiszerekhez ment, a sarokba, és a fogyatkozó szárítotthús-
készletükből kivett egy újabb adagot. Akadt némi rizsük még, és nekiállt,
hogy elkészítse az elmúlt hetekben étkezésük fő részét képező
marhaízesítésű rizst. Vizet forralt, belerakta a húst, és egy kis szaftot
készített belőle, aminek némi marhaíze is volt.
Kimért egy bögrényi rizst, és egy másik fazékba rakta, amikor zajt
hallott a háta mögül. Megfordult, és észrevette, hogy Will helyet váltott.
Most az ajtó közelében ült. Evelin eltűnődött azon, hogy mi késztethette
mozgásra. Úgy döntött, hogy bizonyára semmi különös.
Aztán észrevette az igazi okát. Annyira meglepődött, hogy kezében
megrándult a bögre, és a drága rizs egy része a padlóra hullott.
A kis íj még mindig az ajtó melletti falnak döntve állt. De valaki
meglazította az idegét…
Deparnieux emberei kora reggel óta kint dolgoztak a mezőn, kaszálták a
megnőtt füvet, a Chateau Montsombre előtt. A gallikán lovag biztosra akart
menni. Látott már csatalovat, ami a magas fűben bukott el, és nem akarta
megkockáztatni, hogy vele is ez történjen. Délután egy órakor Deparnieux
ugyanazon a kiskapun bukkant elő, melyen az előző párbaj alkalmával is.
Nem voltak kétségei afelől, hogy felülkerekedik Halton. Nem arról volt
szó, hogy alulbecsülte volna. Látta, hogyan gyakorlatoznak délutánról
délutánra Horáccal, és tudta, hogy mesterlövésszel áll szemben. De tudta,
hogy ellenfele, milyen taktikát fog alkalmazni. Ezt a gyakorlatozásaik
nyilvánvalóvá tették. Deparnieux elmosolyodott. Halt pszichológiai
hadviselését igazán érdekesnek találta. A legtöbb ellenfelet elrémítettek
volna bemutatói, mely során egy mozgó sisak szemrésén lőtte keresztül
nyílvesszőit. Deparnieux nem kételkedett Halt ügyességében, de a
magáéban sem. Reflexei olyan gyorsak voltak, mint egy macskának, és
biztos volt benne, hogy pajzsával majd hárítani tudja Halt nyílvesszőjét.
Az ősz hajú araluan tévesen ítélte meg őt, gondolta, ez kissé
csalódottá tette. Olyan sokat várt ettől az idegentől, de nem váltotta be a
hozzá fűzött reményeket. Egyszerű mesteríjász volt, semmi több. Nem
rendelkezett emberfeletti hatalommal, és nem voltak a birtokában varázslói
képességek. Voltaképpen, gondolta Deparnieux, egy fölöttébb korlátolt és
unalmas illető, aki nagyon nagyra tartja önmagát. Azt sem hitte el, hogy
királyi családból származik. De ez nem számított. Az idegennek meg
kellett halnia, és Deparnieux boldogan segített neki ebben.
Elmaradtak a harsonák, és dobpergés sem hallatszott, ahogy
Deparnieux fekete lovával a mezőre ügetett. Ez a nap nem az ünneplésről
szólt. Ez a nap Deparnieux számára dolgos, szürke hétköznap volt. Egy
senkiházi kétségbe vonta hatalmát és a környéken való mindenhatóságát. A
hozzá hasonló renitensekre a legszigorúbban kellett lesújtania.
Ami azt illeti, nézőben nem volt hiány. Deparnieux szolgái mellett,
akik a várban dolgoztak, katonái is kíváncsiak voltak a párbajra.
Farkasvigyorral a képén arra gondolt, vajon hányan lehetnek, akik arra
számítanak, most fűbe harap… Nem kevesen. De csalódniuk kell majd. Az
íjász megölése hasznára válik. Semmivel sem lehet nagyobb rendet tartani,
mint az olyan felkapaszkodott senkiházik megölésével, mint Halt.
Az emlegetett szamár hamarosan megjelent. Az íjász nevetséges,
hordóhasú lovával a mező túlsó végére kocogott. Páncél helyett
szegecsekkel kivert mellényt viselt, ami Deparnieux lándzsájával és
kardjával szemben vajmi kevés védelmet nyújtott, valamint felöltötte
elmaradhatatlan terepszínű köpönyegét is. Fiatal társa néhány lépéssel
haladt mögötte. Rajta páncéling feszült, és a sisakját a nyereggombra
akasztotta. Nála volt a kardja és tölgyfaleveles, kerek pajzsa.
Érdekes fejlemény, gondolta Deparnieux. Úgy látszik, ha Halt
elbukik, a fiatalabb utazó hivatott megbosszulni idősödő barátját. Annál
jobb, örvendezett a fekete lovag. Egy meggyilkolt senkiházinál csak kettő
hatásosabb. Ebből majd tanulnak engedetlen csatlósai. Végül is nem tettek
mást, csak némi elvesztegetett idő után visszatértek a kiindulópontjukhoz,
a párbajhoz.
Megállította a lovát, és jobb kezével megkereste a legjobb fogást a
lándzsáján. A mező túlsó vége felől ellenfele lassan, de biztosan közeledett.
Mulatságosan kicsinek látszott, eltörpült a hatalmas csatalovon poroszkáló,
izmos és fiatal barátja mellett.
− Remélem, tudja, mit csinál − mondta Horác. Mivel tudta, hogy
Deparnieux figyeli őket, igyekezett úgy beszélni, hogy a szája ne
mozogjon. Halt megfordult a nyeregben, és csaknem mosolyogva így szólt:
− Én is − suttogta. Nem tudta nem észrevenni, hogy mióta elindultak,
Horác vagy századszor szorítja meg kardját. − Nyugi − tette hozzá
higgadtan. Horác a Vadonjáró felé fordult, most már az sem érdekelte, ha
Deparnieux nézi őket.
− Nyugi?! − kérdezte hitetlenkedve. − Hogyan lehetnék nyugodt,
amikor egy teljes páncélzatba és fegyverzetbe öltözött lovaggal akar
szembeszállni egyetlen, árva íjjal.
− Van néhány nyílvesszőm is… − mondta Halt nyájasan. Horác még
mindig elképedve rázta a fejét.
− Nos… én csak szeretném azt hinni, hogy tudja, mire vállalkozott −
ismételte meg Horác. Halt most már mosolygott, igaz csak egyetlen
villanásig.
− Ezt már hallottam… − felelte a Vadonjáró. Aztán térdével
megérintette Abelard-t, mire a kis ló megállt, és fülét hegyezve várta a
további utasításokat. Halt először a mező túlsó végén álló fekete páncélos
lovagra nézett, aztán áttéve lábát a nyereg felett, lecsusszant a lováról.
− Vidd biztonságos helyre! − mondta Halt, és Horác lehajolt a kis ló
kantárjáért, hogy elvezesse. Abelard fülét remegtette, és kérdőn a gazdájára
tekintett.
− Menj csak! − suttogta a Vadonjáró, mire a ló engedelmesen követte
Horácot. Halt a távozó fiú után nézett, akinek minden mozdulata
aggodalomról árulkodott.
− Horác! − szólt a fiú után, mire a harcostanonc visszafordult.
− Ne aggódj, tudom, hogy mit teszek.
Horác szája mosolyra görbült.
− Ha maga mondja, Halt…
Eközben Halt a két tucat nyílvessző közül kivett kettőt, és a jobb
csizmája szárába csúsztatta őket. Horác észrevette a mozdulatot, de nem
tudta mire vélni. Haltnak nem volt arra szüksége, hogy így készítse elő a
vesszőket, hiszen a másodperc töredéke alatt képes volt kihúzni a tegezből
őket, és lőni.
De nem sokat morfondírozhatott ezen, mert Deparnieux hangja
felharsant a mező túlsó végéről.
− Halt! − hallotta Horác a lovag gallikán akcentusát, amíg a lovakkal
félrehúzódott. − Remélem, felkészült!
Halt nem vette a fáradtságot, hogy kinyissa a száját, csak a kezét
emelte fel jelzésképpen. Horác olyan kicsinek és sérülékenynek látta a
lekaszált mező közepén álló Vadonjárót, mint aki csak arra vár, hogy a
fekete páncélos lovag robusztus hátasával a földbe tiporja.
− Akkor győzzön a jobbik! − kedélyeskedett Deparnieux.
− Én is ebben bízom − felelte Halt.
Deparnieux megsarkantyúzta lovát, és egyre gyorsabban vágtatott.
Horácnak csak most jutott eszébe, hogy Halt nem mondott semmit
azzal kapcsolatosan, hogy mit tegyen, ha mégis ő marad alul. De
gyanította, hogy azt a parancsot adná, meneküljön, amilyen gyorsan csak
tud. Nem engedélyezné számára, hogy közvetlenül a párbaj után
összecsapjon Deparnieux-vel. Pedig Horác erre készült. Talán a Vadonjáró
azért nem adott semmilyen parancsot, mert tudta, úgysem
engedelmeskedne − de az is lehet, hogy azért, mert biztos volt
győzelmében…
Nem mintha erre bármi esély is látszott volna. A föld rengett a fekete
csataló patái alatt, és Horác értő szeme megállapíthatta, hogy a gallikán
hadúr nem csak hatalmas tapasztalattal rendelkezik, de egyenesen párbajra
született.
Biztosan ülte meg a lovát, és hosszú, nehéz lándzsáját úgy tartotta,
mintha csak egy fogpiszkáló lett volna. Előrehajolt a lován, és a
kengyelben állva kissé felemelkedett, ahogy lándzsája hegye közeledett a
szürke-zöld köpönyeges ellenfeléhez.
Ez a köpeny volt, ami először kétséget ébresztett Deparnieux-ben.
Halt lassan ide-oda mozgott. A köpönyeg alaktalan foltjai beleolvadtak a
lekaszált, nyári fűbe, és hol látta a férfit, hol nem. A hatás delejező volt.
Deparnieux dühösen próbálta meg kiverni fejéből a zavaró gondolatot,
mert csak az íjászra akart összpontosítani. Közel volt hozzá, alig
harmincméternyire, de Halt még csak meg sem…
Halt látta, ahogy közeledik. Egy gyors, elmosódó mozdulat. És a
halált hozó, első nyílvessző már elképesztő sebességgel száguldott is a
sisak szemrése felé.
A nyílvessző gyors volt, de Deparnieux még gyorsabb, felkapta a
pajzsot, hogy védje magát. Érezte a becsapódást, hallotta, ahogy a fém
megcsikordul a fémen. A nyílvessző hosszú barázdát vésett a pajzs
lakkozott, fekete felületébe, aztán oldalsó irányban elsiklott.
De a pajzs megakadályozta abban, hogy az előtte álló alacsony férfit
láthassa, ezért gyorsan leengedte. Erre számított Halt is. Deparnieux
káromkodott. Már akkor kilőtte a második nyílvesszőt, amikor a pajzs még
fent volt. Deparnieux életét megint csak gyors reflexei mentették meg. Az
alattomos második lövést is kivédte pajzsával. Nem látott még embert, aki
ilyen gyorsan lőni tudott volna. Aztán rádöbbent, hogy miközben újból a
szeme elé emelte a pajzsát, elrobogott az íjász mellett, aki elegánsan
ellépett a lándzsa hegye elől.
Deparnieux hagyta, hogy a lova könnyű vágtába váltson, aztán széles
ívet írva le, megfordította. Nem kockáztatta meg, hogy lova megsérüljön
egy hirtelen irányváltás miatt. Nem sietett…
A bal vállába éles fájdalom nyilallt. Mivel látását korlátozta a sisak,
ügyetlenül forgolódni kezdett. Akkor vette csak észre, hogy amikor
ellovagolt mellette, Halt egy újabb nyílvesszőt lőtt ki rá, ami páncélja
vállrésébe fúródott.
A rés alatt feszülő páncéling a becsapódást ugyan felfogta, de a
pengeéles nyílhegy áthatolt rajta, és a húsba fúródott. A sérülés fájdalmas
volt, de veszélytelen. Ezt rögtön megállapította, amikor karját mozgatva
megvizsgálta, nem ért-e fontos izmot vagy int. Mindössze annyi történhet,
hogy sebesült karja miatt pajzskezelése lassabb lesz, ha elhúzódik a harc.
Akárhogy is, az egész nem volt több egy karcolásnál. Fájdalmas
karcolás, az igaz, vallotta be magának, ahogy a forró vér csorogni kezdett
hónalja felé. Halt megfizet ezért, méghozzá drágán.
Mert Deparnieux addigra biztos volt benne, hogy átlátja Halt tervét.
Azt hitte, folytatni fogja taktikáját, és roham közben igyekszik majd
látásképtelenné tenni őt, hogy felemelt pajzzsal elrobogjon mellette, és
neki csak elegánsan el kelljen lépnie a lándzsa útjából.
De Deparnieux nem akart tovább Halt játékszere lenni. Úgy döntött,
a gyors, lándzsás rohamot lecseréli a lassú és megfontolt támadásra.
Elvégre nem egy másik páncélos lovaggal nézett szembe, akit ki kellett
ütnie a nyeregből, és nem volt szüksége az összecsapáshoz sem ekkora
erőre, sem ekkora lendületre. Ellenfele csak egy férfi volt, aki magányosan
állt a mező közepén.
Amikor terve körvonalazódott fejében, eldobta a hosszú, nehezen
forgatható lándzsáját, majd hátranyúlt, és a sebéből kiálló nyílvessző szárát
eltörte a hegye fölött, majd a lándzsa után hajította.
Kivonta széles kardját, és lassan elindult lovával Halt felé, aki már
várt rá.
Úgy közelítette meg Haltot, hogy a bal oldalára kerüljön, és
pajzsával kivédhesse a nyílvesszőit. Ahogy megérezte ismerős és tökéletes
súlyozását, a kard szinte magától pörögni kezdett kezében.
Horác szíve a torkában dobogott. Ez a küzdelem csak egyféleképpen
végződhetett. Haltot Deparnieux komoly fenyegetés elé állította azzal,
hogy lemondott a lándzsás rohamról, és egy sokkal megfontoltabb
módszert választott. Horác tudta, hogy tízből kilenc lovag megmaradt
volna a lovasrohamnál, és felbőszülve Halt taktikáján, továbbra is a
rohamra hagyatkozva próbáltak volna meg végezni vele. Deparnieux a
tízből az az egy lovag volt, aki átlátta az efféle roham buktatóit, és azzal,
hogy taktikát változtatott, Halttól elvette utolsó előnyét is.
Deparnieux negyvenméternyire volt csupán az apró alaktól, és lassan
tovább közelített. Mint az előbb, Halt fegyvere ismét felemelkedett, és
újabb nyílvessző száguldott felé. Deparnieux ügyesen, szinte megvetően
hárította a lövedéket. Miután meghallotta a becsapódás csengő és csikorgó
hangját, ismét leeresztette a pajzsot. De már látta is a következő
nyílvesszőt, amit egyenesen a fejére céloztak. Látta, ahogy a Vadonjáró
elengedi az ideget, és látta a felé szálló nyílvesszőt.
De volt valami, ami Deparnieux figyelmét elkerülte. Ez pedig maga a
nyílvessző, amit Halt előzetesen lábbelije szárába helyezett. Egy
különlegesen erős nyílvessző, különlegesen nagy ütőerejű heggyel, ami
tűzön edzett fémből készült. Ellentétben Halt tegezben lapuló nyilaival,
ennek a nyílvesszőnek a feje nem levél alakú volt, sokkal inkább egy
hidegvágóra hasonlított, amit négy kis sarkantyú védett meg attól, hogy
lepattanjon Deparnieux páncéljáról, de nem gátolta meg abban, hogy
átlyukassza azt, és a mögötte lévő húsba fúródjon.
Egy olyan nyílvessző volt, amit páncéltörésre terveztek. Halt a keleti
sztyeppéken élő, ádáz lovasíjászoktól leste el titkát.
A nyílvessző kiröppent. Deparnieux felemelte pajzsát, így nem
vehette észre, hogy a nehéz nyílhegy miatt a vessző ereszkedni kezd. A
rézsútosan tartott pajzs alá ívelt, és a mellvértbe csapódott be, mely alig
fogott fel valamit sebességén és erején.
Deparnieux hallott valamit. Tompa koppanást, ahogy a fém a fémhez
ért − inkább puffanás volt ez, mintsem csengés. Nem tudta, mi lehet az.
Aztán a fájdalom magja, amit a nyílvessző elültetett a húsában, intenzív
fájdalommá nőtt, mely bal oldalán kezdődve az egész testét bekúszta.
Azt már nem érezhette, ahogy a teste a mező füvére zuhan.
Halt leeresztette íját. A második páncéltörő nyílvesszőt, mely már az
idegen ült, visszatette a tegezbe.
Chateau Montsombre ura nem mozdult többé. Döbbent csend támadt
a nézőseregben. Nem voltak benne biztosak, hogyan reagáljanak. Erre
egyikük sem számított. A szolgák, a szakácsok és a lovászfiúk még nem
tudták, örülhetnek-e. Deparnieux nem volt közkedvelt uralkodó. Ez
összefüggésben állhatott azzal, hogy azt a szolgát, aki valamiért nem
tetszett neki, előszeretettel korbácsoltatta meg, vagy záratta vaskalitkába.
De ez még nem jelentette azt, hogy jobban megbíztak volna abban az
emberben, aki megölte. Úgy következtettek, hogy a szakállas idegen, aki
végzett a vár urával, majd átveszi a hatalmat felettük. Így volt szokás
Gallikában, és tapasztalataik azt mutatták, hogy a gazdacserével nem
feltétlenül járnak jobban. Ott volt például maga Deparnieux, aki néhány
évvel ezelőtt éppen így tett szert Montsombre várára. Ezért hiába látták a
könyörtelen, vérszívó fekete lovagot a földön, a trónkövetelőt sem nézték
nagyobb bizalommal.
Ami a fegyverforgatókat illette, egy kicsivel más volt a helyzet. Ők
valamivel szorosabb kapcsolatot éreztek a halott önkényúrral, noha a
hűséghez ennek semmi köze nem volt. De az elmúlt időben nem kevés
győzelemre vezette őket, ami nagy hadizsákmányokkal is járt, ezért három
közülük már el is indult Halt felé a kardjaik markolatát szorongatva.
Horác megsarkantyúzta Rugdalt, amikor észrevette, majd közéjük és
a szürke köpönyeges íjász közé ugratott. Hallani lehetett a súrlódást, ahogy
a kardot kivonta bőrtokjából, pengéje megcsillant a kora délutáni nap
fényében. Ismerték Horác hírnevét, és egyikük sem tartotta magát akkora
kardforgatónak, hogy szembeszálljon vele. Ők a csata forgatagában érezték
magukat elemükben, nem a józan észt és számítást igénylő párbajban.
− A lovat! − kiáltott Horácnak. A tanonc meglepetten pillantott
körbe. Halt mozdulatlanul állt. Félterpeszben, a közeledő katonák felé
fordulva várakozott. Bár az íjat leeresztve tartotta, egy újabb nyílvessző ült
az idegen.
− Hogy mi?! − kérdezte Horác zavartan. A Vadonjáró a hadúr
csatalova felé biccentett, ami idegesen topogott, és bizonytalanul emelgette
a fejét.
− A lovat! Most már az enyém. Hozd ide! − ismételte Halt, és Horác
Rugdallal óvatosan elbaktatott a fekete lóig, aztán lehajolt, és megfogta a
kantárszárát. Ahhoz, hogy mindezt megtegye, vissza kellett dugnia a
kardját a hüvelyébe. Közben aggódva a három katonára pillantott − meg a
többire, akik mögöttük álltak, legalább egytucatnyian, egyelőre
mozdulatlanul.
− Hol van a parancsnokotok? − kiáltotta Halt.
Egy robusztus felépítésű ember lépett ki a harcosok közül
félpáncélban. Halt ránézett, és ismét elkiáltotta magát:
− A nevét!
A kapitány habozott. A párbaj győztese dönthetett úgy is, hogy nem
változtat az eddigi állapotokon, és a montsombre-i élet úgy mehet tovább,
a régi kerékvágásban, mintha nem történt volna semmi. De a kapitány
azzal is tisztában volt, hogy az új parancsoló − gyakrabban, mint nem −
lefokozhatja az előző uralkodó alatti vezetőket, sőt meg is szabadulhat
tőlük. Ezért kissé tartott az idegen kezében lévő íjtól. De nem látta értelmét
a lapulásnak. A többiek nyomban feladnák, ha érdekük úgy kívánná.
Döntött hát.
− Filemon, uram − hangzott a felelet. Halt mélyen a szemébe nézett,
hosszú, kényelmetlen csend ereszkedett rájuk.
− Lépjen hozzám, Filemon! − szólalt meg végre Halt. A nyílvessző
visszakerült a tegezbe, és az íjat a bal vállára akasztotta. Filemon ettől
kissé bátrabb lett, habár jól tudta, hogy mielőtt egyet pislogna, az idegen
képes lenne lekapni válláról fegyverét, és lelőni vele. Óvatosan, minden
porcikájával feszülten figyelve lépett közelebb az alacsony férfihoz.
Amikor olyan közel ért hozzá, hogy nem kellett felemelniük a hangjukat a
beszélgetéshez, Halt megszólalt:
− Nem kívánok itt hosszasabban időzni a szükségesnél. Még egy
hónap, és a hóolvadással megnyílnak az utak Teutföld és Skandia felé.
Akkor aztán útra kelünk a társammal.
Halt szünetet tartott. Filemon homlokráncolva próbálta megérteni,
miről van szó.
− Azt akarja, hogy magukkal tartsunk? Hogy kövessük? − kérdezte
végül.
Halt a fejét rázta:
− Még csak az hiányozna, eleget láttam magukból − hangzott a
határozott válasz. − Nem akarok semmit ettől a vártól, sem a népétől. Csak
Deparnieux csatalovát viszem magammal, mert az jár a győztesnek. Ami a
többit illeti, azt tesz vele, amit akar: a várral, a bútorokkal, a
hadizsákmánnyal, az élelmiszerekkel, egyszóval mindennel. Ha meg tudja
védeni a barátaitól, a magáé.
Filemon hitetlenkedve rázta fejét. Hatalmas szerencse érte. Az idegen
odébbáll, és átadja neki a várat raktárostól, boroshordóstól. Halkan
füttyentett egyet. Deparnieux helyére lépve ő uralkodik majd. Úr válik
belőle, akinek vára van, katonái és szolgái, akik csak a parancsait lesik.
− Két dolog − szakította félbe a parancsnok álmodozását. − Először
is, engedje szabadon a vaskalitkák foglyait. Másodszor: a vár népe
szabadon dönthet arról, hogy távozik, vagy a maga keze alatt dolgozik
tovább. Nem kötelezem őket engedelmességre.
A kapitány bozontos szemöldöke összeszaladt e kitételek hallatán.
Tiltakozni akart, de amikor Halt szemébe nézett, meggondolta magát.
Tekintete hideg volt, eltökélt és szánalom nélküli.
− A magáé lesz, vagy másé − egészítette ki. − Maga dönt.
Tiltakozzon ellene, és én máris valaki másnak ajánlom fel, miután magával
végeztem.
Filemon e szavak hallatán tudta, hogy Halt nem csak fenyegetőzik.
Valóra is váltja, amit ígért. Sem neki, sem az izmos kardforgatónak, aki a
lovon ül, nem okoz gondot, hogy eltegye őt láb alól.
Mérlegelni kezdte a lehetőségeket: ékszerek, arany, jól felszerelt vár,
zsoldos katonák, akik követik… De meglehet, hogy szolgákban hiányt
szenved majd.
Vagy az azonnali halál.
− Elfogadom − felelte.
Filemon ugyanis közben rájött arra, hogy a szolgák és lakájok nagy
részének nincsen hová mennie. Nagy volt az esélye, hogy a többségük a
Chateau Montsombre-ban marad, fáradt fatalizmusukban abban bízva,
hogy sokkal rosszabb már úgysem lehet, és talán egy kicsit még jobbra is
fordulhat a sorsuk.
− Biztos voltam benne, hogy így dönt − bólintott lassan Halt.
Evelin erősen összpontosított. Még a nyelve hegyét is kidugta fogai között,
és homlokán apró ráncok jelentek meg, ahogy a lágy bőrdarabot a
megfelelő formájúra próbálta vágni.
Nem engedhette meg magának, hogy hibázzon, ezt jól tudta. Az
istállónak használt fészerben talált a darabka bőrre, mely éppen hogy
elegendő volt ahhoz, amit készíteni akart. Lágy volt, vékony és rugalmas.
Más hámokat is talált, de azok mind merevek voltak, szétszáradtak. Olyan
bőrdarabra volt szüksége, amin éppen dolgozott.
Evelin parittyát készített.
Az íjászattal egyszer és mindenkorra felhagyott. Mire képes lenne
arra, hogy az istálló oldalát eltalálja, addigra Will és ő már régen éhen
halnának, gondolta. Felsóhajtott. Határozott hátrányokkal járt, hogy
hercegnőnek nevelték. Szépen kézimunkázott és hímzett, meg tudta ítélni,
melyik a jó bor, és gond nélkül levezényelt egy vacsorát a nemeseknek és a
feleségeiknek. Meg tudta szervezni a szolgák munkáját, képes volt rá, hogy
egyenes háttal üljön órákon keresztül, úgy téve, mint aki feszülten figyel,
még a legunalmasabb hivatali rendezvényeken is.
Ezek a maguk helyén és idejében nem is lettek volna teljesen
értéktelen képességek, csak itt nem vette hasznukat. Azt kívánta, bárcsak
néhány íjászatórát vett volna, hogy legalább az alapjait elsajátítsa. Az
íjászat, vallotta be szomorúan, meghaladta képességeit.
De a parittya egészen más eset volt! Kislánykorában két fiú
unokatestvérével parittyákat készítettek, és úgy járták az Araluen-vár körüli
erdőt, és hol ezt, hol azt próbálták meg eltalálni. Evelin emlékei szerint
egészen ügyesen bánt a parittyával.
A tizedik születésnapján azonban apja, a hercegnő legnagyobb
nemtetszésétől kísérve, azt a döntést hozta, hogy elég volt a fiús
szórakozásokból, és ideje megtanulnia, hogyan válhat belőle igazi hölgy. A
parittyázásnak és csavargásnak ezzel vége szakadt. Eljöttek a
kézimunkázások és a vacsoraadások évei.
Bízott benne, hogy egy kis gyakorlással felelevenítheti annyira
tudását, hogy hasznát vehesse.
Amikor eszébe jutottak azok az Araluen-vár környéki szép napok,
önkéntelenül is elmosolyodott. Mintha egy évszázad telt volna el azóta. Pár
új dolgot azért megtanultam, gondolta keserűen. Például tudott pónit
vonszolni maga után derékig érő hóban, meg sem kottyan neki a kemény
földön aludni, és azt is kibírta, hogy kevesebbszer fürödjön az úri
társaságok által feltétlenül javasoltnál. Sőt, egy kis szerencsével arra is
képes lesz, hogy maga ölje, nyúzza és főzze meg a vacsoráját.
Persze ehhez előbb el kellene készítenie ezt az átkozott parittyát. A
bőrdarabkára egy nagy, kerek követ tett, belé tekerte, aztán megszorította,
hogy egy kis erszényt képezzen. Kibontotta, és újra betekerte, újra és újra
belenyomta a követ a bőrbe. A keze fájni kezdett az erőfeszítéstől, és csak
akkor jutott eszébe, hogy a munkának ezt a részét annak idején a
szolgákkal végeztette el.
− Nem sok mindenre vagyok jó, mi? − kérdezte saját magától.
Az volt az igazság, hogy Evelin alábecsülte önmagát. Bátorságban,
eltökéltségben és bajtársiasságban nem szenvedett hiányt, ahogyan
találékonysága miatt sem kellett szégyenkeznie.
Ellentétben azokkal, akik nehezebb körülmények között nőttek fel,
Evelin nem mindig a legjobb utat választotta a probléma megoldására. De
legalább talált egy utat. És soha nem adta fel. Ez a kitartás és ez az
alkalmazkodóképesség nagy uralkodóvá teheti − feltéve persze, ha
visszajut Araluenbe.
Zajt hallott a háta mögül, és megfordult. Szíve riadtan verdesett,
amikor meglátta Willt a közelében állni. Tekintete üres volt, arca
kifejezéstelen. Egy szörnyű másodpercig arra gondolt, hogy újabb adag
tüzeslevelet keres, és alaposan megijedt. Két hét telt el azóta, hogy Will
megkapta tüzeslevéladagját. Amikor ez megtörtént, a csomag gyakorlatilag
kiürült. El sem tudta képzelni, mihez kezd majd, ha a fiú újabb adag
kábítószert kíván.
Mindennap attól rettegett, hogy a fiú elé áll, és kérni fog, de félelme
azzal a kétségbeesetten növekvő reménnyel keveredett, hogy Will végleg
leszokott a szerről. Azóta, hogy az íj idegét meglazította, Evelin azt leste,
mikor villan fel a tudatosság újabb jele, mikor kerül elé egy újabb emlék
előző életéből. De hiába.
A lócán lévő vizesköcsögre mutatott, és Evelin megkönnyebbülten
sóhajtott fel. Öntött neki egy bögrével, és Will elcammogott vele.
Gondolatai messze jártak, azon a helyen, amit csak függőségben szenvedők
ismernek. Nem gyógyult meg, gondolta, de a pillanat, amitől rettegett,
legalább még nem érkezett el.
Szemére könnyfátyol úszott. Megtörölte, és visszafordult a
munkájához. Korábban a szállítónyeregből két hosszú bőrnyelvet vágott ki,
és most ezeket erősítette a kis kosárhoz. Belehelyezte a követ, és
kísérletképpen megpörgette a parittyát. Régen csinálta már ezt, de a
mozdulat még mindig a kezében volt. Jó volt érezni a kő súlyát, és azt,
hogy milyen biztosan ül a kis erszényben. Willre pillantott, aki a kunyhó
egyik falánál kuporgott. Szeme csukva, a világ elveszett számára. Órákig is
így maradhat, gondolta Evelin.
− Nincs értelme több időt vesztegetni − mondta magának, aztán Will
felé fordult: − Vadászni megyek, hamarosan visszajövök.
Összegyűjtött néhány követ, és kilépett. Korábbi
vadászpróbálkozásai megtanították rá, hogy mióta újra lakott lett, a vadak
messzire elkerülték a kunyhót. Nem túl kellemes emlékek, gondolta.
Vadászkísérleteire nem lehetett büszke.
Menet közben gyakorolt egy kicsit, követ rakott a parittyába,
megforgatta a feje fölött, egészen addig, amíg tompán búgó hangot nem
hallatott, aztán elengedte, hogy telibe találja vele a közeli fatönköket.
Az első eredmények elkeserítőek voltak. Nem a lendülettel, inkább a
pontossággal voltak problémái. De ahogy tovább gyakorolt, régi ügyessége
kezdett visszatérni. Egyre többször talált célba.
Még jobban ment neki, ha a parittyába két követ töltött, így a találat
lehetőségét is megduplázta. Végül aztán úgy gondolta, eléggé belejött
ahhoz, hogy élesben is kipróbálja tehetségét. Elindult a folyam mellett
elterülő tisztásra, ahol nyulak legeltek, és süttették magukat a meleg
köveken.

Szerencséje volt. Egy nagy baknyúl ücsörgött a sziklákon csukott szemmel,

csak a füle rándult meg néha, és az orra szimatolt, ahogy napfürdőzött, és
élvezte a szikla alulról sugárzó melegét.
Elégedettséget érzett, amikor két nagyobb követ tett a parittyába, és
forgatni kezdte a feje fölött. A mély, búgó hang egyre erősebb lett, ahogy a
kövek egyre nagyobb lendületet kaptak. A nyúl szeme kinyílt, amint
meghallotta. De a hanggal nem kapcsolt össze semmiféle veszélyt, és a
helyén maradt. Evelin látta, hogy még nyitva tartja a széniét, és ellenállt a
késztetésnek, hogy azonnal elengedje a köveket. Inkább kétszer-háromszor
megpörgette még a feje fölött, mielőtt útjára bocsátotta őket, egész karját
beleadva a lövésbe, a célpont irányában.
Lehet, hogy csak a kezdők szerencséje volt, de mindkét kő telibe
találta a baknyulat, ahogy a pörgő parittyából teljes sebességgel kirepültek.
A nagyobbik kő a nyúl jobb hátsó lábát törte el, így amikor az menekülni
próbált, csak bucskázott egyet a hóban. Evelin diadalittasan rohant a
mezőre, megfogta az ellenkező állatot, és a nyakát kitekerve véget vetett
szenvedéseinek.
A friss hús kellemes változatosságot jelent majd egyhangú
táplálkozásukban. Felbátorodva a sikertől, elhatározta, hogy máshol is
szerencsét próbál. Két nyúl mégiscsak jobb, mint egy nyúl. Óvatosan
haladt. A puha hó kipárnázta lépteit. Amikor elért a másik tisztáshoz, még
körültekintőbben lépegetett előre, és úgy tolta félre maga előtt az ágakat,
hogy azok visszacsapódáskor se üssenek zajt.
Minden bizonnyal ez a nagyfokú óvatosság menthette meg az életét.
Már éppen ki akart lépni a tisztásra, amikor valami furcsa, rossz
érzés megállította. Valami nem stimmelt. Hallott vagy látott valamit, ami
nem tartozott ehhez a helyhez. Megtorpant, és a fák árnyékából próbált
rájönni rossz előérzete okára. Újból meghallotta a zajt, és most be is
azonosította forrását. Patadobogást hallott, hiába tompította el a vastag hó,
ami még mindig beborította a tájat.
Evelin kiszáradt ajakkal és dobogó szívvel dermedten állt. Eszébe
jutott a tanács, amit Will adott neki Skorghijlban.
A tisztásról senki sem vehette észre. A fenyők sűrűjét árnyékba vonta
a délelőtti nap. Tarkóján égnek meredt hajszálakkal várakozott, meg sem
mert moccanni. Csak a szeme járt ide-oda, ahogy megpróbált hozzászokni
a napfényes hófoltok és mély árnyékok kontrasztjához. Most már a ló
szortyogó fújtatását is hallotta, és tudta, hogy nem tévedett. A tisztás fölött
ködfelhő lebegett, és a mögötte lévő, mély árnyékból egy ló bukkant elő
lovassal a hátán.
Boldogság fogta el, mert a lovat Will Vadonjáró-lovának hitte. Kicsi
volt, zömök és kócos, alig nagyobb egy póninál. Majdnem kilépett a
napfényre, de még idejében megállította magát, amikor észrevette a lovast.
Szőrmékbe volt burkolózva, és lapos tetejű szőrkucsmát viselt,
válláról íj lógott. Jól láthatta az arcát is: barna, az időjárástól cserzett arc,
magas, kiugró arccsontokkal, mely fölött a két szem alig volt több két
résnél. Alacsony volt, és jó kötésű, éppen, mint a lova. Volt valami benne,
ami veszélyt sugárzott. Amikor a jobb oldalán álló fák felé fordította a
fejét, Evelin kihasználta az alkalmat, és hátrébb lépett a fák közti
homályban. A lovas elégedetten nyugtázta, hogy nem figyeli senki, és
továbbügetett lovával a tisztás közepe felé.
Ott aztán megállt, és szemével fürkészni kezdte az erdőnek azt a
részét, ahol a lány egy nagy fenyő érdes törzse mögött rejtőzött. Egy
szörnyű másodpercig Evelin biztos volt benne, hogy észrevették. Aztán a
férfi egyik szőrcsizmája sarkát a ló oldalába vágta, jobbra fordult, és
szaporán ügetve eltűnt az erdőben. Egy másodperc múlva eltűnt a szeme
elől. Hogy ott járt, nem jelezte más, mint a fújtató ló orrából előbodorodó
ködpamacsok, melyek továbbúsztak a fagyos légben.
Evelin percekig a fa mögött maradt, attól tartva, hogy a lovas hirtelen
megfordul, és lecsap rá. Hosszú idővel azután, hogy a puha havon léptető
hátas patazaja elhalt, Evelin megfordult, és rohanni kezdett az erdőn
keresztül a kunyhó felé.

Will aludt.
Nehezen ébredt, lassan jutott el tudatáig, hogy a kemény fapadlón ül.
Kinyitotta szemét, és homlokát ráncolva nézett szét az ismeretlen helyen.
Egy kis kunyhóban tartózkodott, ahová az üvegezetlen ablakon besütött a
tél végi nap, és megnyújtott négyszöget vetített a padlóra, melynek alsó
vége szélesebb volt a felsőnél.
Kótyagos fejjel, félálomban felállt, és csak akkor vette észre, hogy
bizonyos oknál fogva a földön ülve, hátát a falnak támasztva bóbiskolt el.
Azon tűnődött, vajon miért választotta ezt a helyet, amikor a kunyhóban
egy − igaz, nem túl kényelmes − ágyat és két széket is látott. Ahogy felállt,
valami koppanva a földre hullott. Lenézett, és egy vadászíjat vett észre a
lába előtt. Felvette és tanulmányozni kezdte. Kezdetleges kis fegyver volt,
gyenge munka, nem volt ellátva visszahajlításokkal, és a fája sem volt sem
nehéz, sem hosszú, amilyen egy igazi hosszúíjhoz illett volna. Játszani
megteszi, gondolta fanyarul, de másra aligha alkalmas. Nem emlékezett rá,
hogy az övé lett volna ez a játékfegyver.
Aztán eszébe jutott, hogy elvesztette a fegyverét, elvették tőle a
skandok a hídnál. Ahogy ez eszébe jutott, felrémlett előtte a többi
emlékkép is: ahogy a skandok rabjaiként átkelnek a lápföld mocsaras
területén; az utazás a Viharfehér-tengeren Erak farkasfő hajójával; a
skorghijli kikötő, ahol meghúzódtak, amíg a viharok kitombolták magukat;
az út Hallasholmba.
És… De többre nem emlékezett.
Megpróbált felidézni valamit abból, mi történhetett, miután elérték a
skand fővárost. De hiába erőlködött, mintha egy fehér fal állt volna előtte,
amin nem tudott áthatolni.
Félelem hasított belé. Evelin! Mi történhetett vele? Ködösen
emlékezett rá, hogy nagy veszély fenyegette. Kilétét titkolni kellett a fogva
tartóik előtt. Vajon elérték egyáltalán Hallasholmot? Fia igen, emlékeznie
kellene rá. Hová lehetett az a zöld szemű, szőke lány, aki olyan sokat
jelentett neki. Talán akaratlanul elárulta, és a skandok végeztek vele?
A Vallasvow! Jutott eszébe hirtelen, hogy a Ragnak, a skandok
Oberjarlja bosszút esküdött az aralueni királyi család minden tagja ellen.
És Evelin Araluen Kasszandra nevű hercegnője volt. Az emlékezetkiesés
okozta bizonytalanság megőrjítette, öklével verte homlokát, hogy eszébe
jusson valami, ami arra utal, hogy Evelinnek nem kellett az ő hibájából
szenvednie.
Amíg ezen tépelődött, az ajtó kivágódott bőrpántjain, és a lány
egyszer csak ott állt előtte. Alakját glóriába vonták a hóról visszaverődő
fények. Lélegzetelállítóan szép volt. Akármeddig éljenek, és akármilyen
öregek legyenek is, Will sohasem fogja elfeledni ezt a pillanatot.
Felé lépett, arcán a megnyugvás mosolya, és kinyújtotta kezét.
Evelin némán állt az ajtóban, és úgy meresztgette szemét, mint aki
szellemet lát.
− Evelin! Hála az égnek, hogy jól vagy!
A lány szeme elhomályosodott, és Will nem tudta mire vélni, amikor
rázkódó vállal zokogni kezdett. Könnyei csak úgy patakzottak az arcán.
Will semmi sírnivalót nem talált a dologban.
Halt és Horác óvatosan ereszkedtek le a kanyargós ösvényen, mely a
Chateau Montsombre-ba vezetett. Egyikük sem szólt egy szót sem, de
mindketten ugyanazt az elégedettséget érezték. Végre újra úton voltak. A
tél legnehezebb részét már maguk mögött tudták, és mire elérik a határt, a
Skandiába vezető utak is járhatóak lesznek.
Horác visszapillantott a sötét és fenyegető épületre, ahol olyan sok
hétig raboskodtak, aztán kezét a szeme fölé téve alaposabban is megnézte.
− Halt! Odanézzen!
Halt megállította a lovát, és hátrafordult. A vártoronyból vékony
füstcsík szállt felfelé, ami lassan vastagodni kezdett, és egészen fekete lett.
A távolból Filemon embereinek hangja hallatszott, akik ijedten rohantak
eloltani a tüzet.
− Úgy nézel rám, mintha egy égő fáklyát dobtam volna a vár alagsori
raktárába néhány olajos ronggyal egyetemben − kérte ki magának Halt a
pillantást.
− Ilyen sok mindent ki lehet olvasni a tekintetemből? − vigyorgott rá
Horác.
Halt bólintott, arca továbbra is komoly maradt.
− Mi, Vadonjárók, különösen jó gondolatolvasók vagyunk. Emellett
azt hiszem, hogy Gallikának nem fog hiányozni ez a vár, te nem így
gondolod?
A vártoronyban csak a hadúr lakott. A katonák és a szolgák a vár
másik részén kaptak szállást. Volt rá idejük, hogy megállítsák a tüzet, amíg
odáig érne. De a vártorony, Deparnieux egykori lakosztálya, nem
menekülhetett a lángok elől. Ennek így kellett történnie. Montsombre az
elmúlt években annyi szörnyűségnek és kegyetlenségnek volt színhelye,
hogy Halt nem engedhette, hogy Filemon zavartalanul folytathassa néhai
gazdája módszereit.
− Sajnos, a kőfalak nem égnek el − mondta Horác egy kis
csalódottsággal a hangjában.
− Azok nem, de a padlók és a tartógerendák, valamint a lépcsőház
szerkezete annál inkább. A forróság megteszi a maga pusztítását a falakban
is. Nem lennék meglepődve, ha némelyik ledőlne.
− Nagyszerű! − felelt Horác egyetlen szóval, most már sokkal
elégedettebben.
Hátat fordítottak Deparnieux várának, és elindultak. Rántó ott ügetett
szorosan a nyomukban.
− Most pedig induljunk, és végre találjuk meg Willt! − mondta Halt.