Tartalomjegyzék

Előszó
Egy
Kettő
Három
Négy
Öt
Hat
Hét
Nyolc
Kilenc
Tíz
Tizenegy
Tizenkettő
Tizenhárom
Tizennégy
Tizenöt
Tizenhat
Tizenhét
Tizennyolc
Tizenkilenc
Húsz
Huszonegy
Huszonkettő
Huszonhárom
Huszonnégy
Huszonöt
Huszonhat
Huszonhét
Huszonnyolc
Huszonkilenc
Harminc
Harmincegy
Harminckettő
Harminchárom
Harmincnégy
Harmincöt
Harminchat
Harminchét
Harmincnyolc
Harminckilenc
Negyven
Negyvenegy
Utószó
Megjegyzések
 Glenn Cooper

Lelkek könyve

GEOPEN Könyvkiadó Kft.

2012
 Előszó

MIUTÁN HARMINC-EGYNÉHÁNY ÉVET a könyvritkaságpiacon töltött, Toby Parfitt úgy

érezte, egyedül olyankor juthat hozzá biztosan egy kis izgalommal vegyes borzongáshoz, amikor
finoman egy-egy frissen lerakodott szállítóládába csúsztatja a kezét.
A Pierce & Whyte aukciós ház katalógusszobája, ahol az átvételt végezték, az alagsorban volt,
erősen elszigetelve London morajlásától, a Kensington High Street forgalmától. Tobyt elégedettséggel
töltötte el, hogy a kényelmes, öreg dolgozószoba csendjében, tükörsima tölgyfa asztalok, hattyúnyakú
lámpák és finoman kárpitozott székek között töltheti az idejét.
Az egyetlen zaj az összetépett csomagolópapírok kellemes zizegése volt, ahogy marokszámra
szedte és dobta ki őket, amibe aztán valami kellemetlen, asztmatikus zihálás és egy beesett mellkas
sípolása keveredett.
Felpillantott Peter Nieve rendetlen ábrázatára, és vonakodva, közönyös fejbiccentéssel nyugtázta
jelenlétét. A felfedezés öröme, sajnos, meg volt mérgezve. Azt csak nem mondhatta a fickónak, hogy
tűnjön el.
– Szóltak, hogy megjött a Cantwell Hall-i tétel – mondta Nieve.
– Igen. Most nyitottam ki az első ládát.
– Mind a tizennégy megérkezett, remélem!
– Miért nem számolod meg, hogy biztos lehess benne?
– Meglesz, Toby.
Ez a gyilkos informalitás. Toby! Nem Mr. Parfitt. Nem uram. Még csak nem is Alistair. Toby.
Ahogy a barátai nevezik. Az idők megváltoztak, ez biztos, ráadásul rossz irányba; ahhoz nem volt
ereje, hogy árral szemben ússzon. Ha egy másodéves kolléga feljogosítva érzi magát arra, hogy az
Antiquarian Books igazgatóját Tobynak hívja, nem tehet mást, mint hogy sztoikusan elviseli a dolgot.
Nehéz volt szakavatott munkaerőt találni manapság, és a fiatal Nieve, aki kemény két évet töltött
Manchesterben művészettörténeti tanulmányokkal, a legjobbnak számított, akit 20 ezer fonttal
manapság meg lehetett vásárolni. A fiatalember legalább arra képes volt, hogy mindennap tiszta inget
és nyakkendőt vegyen, bár gallérjai túl bővek voltak csontos nyakához, úgy nézett ki, mintha a feje
csak rá lett volna csapolva a testére.
Toby az őrlőfogait csikorgatva hallgatta, ahogy modoros, gyerekes módon, fennhangon tizennégyig
számol. – Mind itt van.
– Jaj, de boldog vagyok.
– Martin azt mondta, meg leszel elégedve a szállítmánnyal.
Toby mostanság már ritkán ment házhoz. Az ilyesmit Martin Steinre, a helyettesére bízta. Igazság
szerint gyűlölt vidékre menni, rúgkapált és kiáltozott, úgy kellett kirángatni a városból. Esetenként, ha
egy-egy ügyfél valódi gyöngyszemmel állt elő, a Pierce & Whyte próbált közelebb férkőzni, hogy
elhappolhassa a munkát a Christie’s vagy a Sotheby’s elől.
– Hidd el – bizonygatta ügyvezető igazgatójának –, amint fülest kapok a második fólió egy
példányáról, egy jó Brontëról vagy egy Walter Raleighről, valahol a távoli tartományokon,
fénysebességgel fogom megrohamozni, akkor is, ha Shropshire-ben van! – Ilyen módon tette
egyértelművé, hogy bár Cantwellben van egy kincstárnyi anyag, az elég jótól a közepesig, Stein
említése ellenére nem bánná, ha a változatosság kedvéért most a szállítást választanák.
 Lord Cantwell ügyfélkörük tipikus tagja volt, anakronisztikus, idős úr, aki azzal küszködött, hogy
omladozó vidéki ingatlanát a bútorzat darabjai, a festmények, a könyvek és az ezüst eladásával
megőrizze, hogy távol tartsa az adóbehajtót, és megakadályozza, hogy a tető cserepei lepotyogjanak.
Az öregfiú a legjobb tételeket az egyik vezető aukciós háznak küldte, de a Pierce & Whyte
könyveket, térképeket és kéziratokat illető hírneve által vezető szerepre tett szert, ezzel a Cantwell-
féle üzlet ezen szeletéhez is hozzájutva.
Toby testre szabott Chester Barrie öltönyének belső zsebébe csúsztatta a kezét, és elővette vékony,
fehér gyapjúból készült, jellegzetes kesztyűjét.
Egykori főnöke még évtizedekkel korábban elirányította Savile Row utcai szabójához, és azóta is
mindig a lehető legjobb anyagokba öltözik, amit csak megengedhet magának. Az öltözködés sokat
számított, ahogy a jólápoltság is. Szúrós bajusza mindig tökéletesen formára volt igazítva, a
keddenként ebédidőben a borbélynál tett látogatásainak köszönhetően pedig őszes haja hibátlan és
rendezett volt.
Felhúzta a kesztyűjét, mint valami sebész, aztán az első kipakolt köteg felé hajolt. – Jól van.
Nézzük, miből élünk.
A felső sorban lévő gerincek alapján a sorozat teljes volt. Kiszedte az első könyvet. – Ó! A
History of the Norman Conquest of England – 1877- 1879 Freemantől, ami ráadásul hat kötet, ha jól
emlékszem. – Felnyitotta a vászonkötésű borítót, és a címoldalra pillantott. – Kitűnő! Első kiadás.
Egyben van a sorozat?
– Mind első kiadás, Toby.
– Az jó, az jó. Hatszáz és nyolcszáz között kéne adni. Tudod, az ember gyakran kap kevert
sorozatokat.
Mind a hat könyvet óvatosan az asztalra fektette, hogy megfigyelje, milyen állapotban vannak,
mielőtt visszacsúsztatja őket a ládába. – Van itt valami kicsit régebbről. – Egy szép régi latin Biblia
volt Antwerpenből, 1653-ból, pompás, kopott borjúbőr kötésben, gerincén aranyozott barázdákkal. –
Ez szép – búgta Toby. – Olyan százötven-kétszázat mondanék.
A soron következő jó néhány kötetet illetően kevésbé volt lelkes, Ruskin és Fielding egy-két
rosszabb állapotban lévő későbbi kiadása, de elég izgatott lett, Fraser Journal of a Tour Through
Part of the Snowy Range of the Himala Mountains, and the Source of the Rivers Jumna and
Ganges 1820-as, érintetlen, első kiadásától.
– Évek óta nem láttam ebből egyet sem ilyen állapotban! Lenyűgöző! Háromezer is könnyen
megvan. Kezdek jobb kedvre derülni. Mondd, ugye nem lesz még egy inkunábulum is a
gyűjteményben?
A fiatalember zavart tekintetéből Toby tudta, homályos területre tévedt.
– Inkunábulum? Nyomtatott európai könyvek? 1501 előtt? Beugrik már?
A fiatalember láthatóan megütközött Toby provokatív viselkedésén, el is pirult kínjában. – Ó,
persze. Bocsánat. Nincs semmiféle inkunábulum. Volt valami régebbi darab, de azt kézzel írták. –
Segítőkészen a ládába mutatott. – Az unokája nem volt elragadtatva, hogy meg kell válnia tőle.
– Kinek az unokája?
– Lord Cantwellé. Elképesztő teste van a nőnek.
– Általában nem szokásunk megjegyzéseket tenni az ügyfelek testére – válaszolta Toby szigorúan,
és a könyv vastag gerince felé nyúlt.
Meglepően nehéz volt; mindkét kezére szüksége volt, hogy biztonságosan kiemelhesse és az
asztalra fektethesse.
Még ki sem nyitotta, pulzusa máris érezhetően gyorsult, szája kiszáradt.
Volt ebben a nagy, vaskos könyvben valami, ami a velejéig hatolt. A kötés sima, régi borjúbőrből
készült és foltos, a színe mint valami jobbféle tejcsokié. Enyhén gyümölcsös illata ősrégi penészre és
nyirkosságra emlékeztetett. Rendkívüli méretek, negyvenhat centiméter hosszú, harminc centiméter
széles és jó tizenhárom centiméter vastag: biztos, hogy több ezer oldal. Ami a súlyát illeti, arra
emlékezett, milyen cukrot emelni kétkilós csomagolásban. Ez sokkal nehezebb volt. Csak a gerincén
volt jelölés, egy nagy, egyszerűen kézzel készített véset, mélyen a bőrbe vezetve: 1527.
Meg volt lepve a maga visszafogott módján, mikor előrenyúlt, hogy a borítót felemelje, és remegni
látta a jobb kezét. A gerinc puha a használattól. Semmi recsegés. Egy sima, díszítés nélküli,
krémszínű lap a bőrre ragasztva. Címoldal nem volt, se címlap. A könyv első oldala vajszínű, erősen
érdes tapintású, mindenféle bevezetés nélkül kezdődik, és szorosan vezetett, kézírásos irkafirkát zúdít
olvasójára. Lúdtoll és fekete tinta. Oszlopok és sorok. Legalább száz név és dátum. Hatalmas
mennyiségű vizuális információ került elé egy szempillantás alatt, minden egyes lapozás előtt. Aztán
megint és megint. Középre lapozott. Több oldalt ellenőrzött a könyv vége felé. Megkísérelt egy gyors
fejszámolást, de mivel az oldalak nem voltak jelölve, csak találgatni tudott – több mint százezer név
lehetett a listán a könyv elejétől a végéig.
– Ez figyelemre méltó – suttogta.
– Martin nem tudott mit kezdeni vele. Azt gondolta, valamiféle városi nyilvántartás. Azt mondta,
neked lehet, hogy lesz néhány ötleted.
– Rengeteg ötletem van. De sajnos nincs közöttük összefüggés. Nézd meg a lapjait. – Kiemelt
egyet a többi közül. – Tudod, ez nem papír. Ez pergamen, ráadásul nagyon jó minőségű anyag. Nem
vagyok benne biztos, de azt hiszem, méhen belülről származik, ami a crème de la crème kategória. A
meg nem született bárány bőre, amit áztatnak, mésszel kezelnek, szőrtelenítenek és kinyújtanak.
Általában a legértékesebb, leginkább figyelemreméltó kéziratokhoz használják, nem pedig holmi
koszos kis városi nyilvántartáshoz.
Belelapozott, néha megjegyzéseket tett, és néha rábökött valamire kesztyűs mutatóujjával. – Élet és
halál krónikája. Nézd ezt itt: Nicholas Amscotts 13 1 1527 Natus. Láthatóan azt rögzíti, hogy
Nicholas Amscotts 1527. január 13-án született. Elég egyértelmű. De nézd csak a következőt. Ugyanaz
a dátum, Mors, valaki meghalt, de ezek már kínai írásjelek. A következő pedig újra egy haláleset,
Kaetherlin Banwatz, biztosan német név. Ez pedig, ha nem tévedek, arabul van.
Egy perc alatt talált görög, portugál, olasz, francia, spanyol és angol neveket, és rengeteg idegen
nevet cirill, héber, szuahéli, görög és kínai írásjelekkel. Valamit motyogott afrikai nyelvváltozatokról
is.
Kesztyűs ujjait összeérintve mélyen gondolataiba merült. – Milyen város az, ahol ilyen vegyes
összetételű a lakosság, nem is beszélve arról, hogy ráadásul 1527-ről van szó? És ez a pergamen?
Meg ez a viszonylag egyszerű kötés? Az a benyomásom, hogy ez a dolog itt a tizenhatodik századnál
valamivel régebbről származik. Határozottan az az érzésem, hogy középkori.
– De a dátum 1527.
– Nos, igen. Ez megfelelően jelezve is van. Mégis ez a benyomásom, és nem is rejtem el ösztönös
megérzéseimet, ezt neked sem kéne. Azt hiszem, ki kell kérnünk egyetemi kollégáink véleményét.
– Mire használhatták?
– Fogalmam sincs. Bármi legyen is ez, különleges tételről beszélünk, ritkaságról, ami elég
egyedülálló. A gyűjtők szeretik a különlegességet.
Ezen a ponton még ne nagyon foglalkozzunk azzal, mire is használták. Azt hiszem, jól fogunk járni
ezzel a darabbal. – Óvatosan az asztal távolabbi végébe tolta a könyvet, saját, külön helyére, a
többitől távol. Kitüntetett pozíció volt. – Azt javaslom, szortírozzuk át gyorsan a Cantwell-anyag
többi részét is. Aztán nagy munka vár rád, be kell vezetned őket a számítógépbe. És mikor ezzel
készen vagy, azt kérem tőled, lapozz át minden könyvet elejétől a végéig, keress leveleket,
kéziratokat, pecséteket és így tovább. Nem áll szándékunkban potya ajándékokat adni a vásárlóknak,
nem igaz?
Este, mikor a kis fiatal Nieve már régen elment, Toby visszament az alagsorba. Gyorsan
végigment a Cantwell-gyűjtemény mellett, ami három hosszú asztalon volt szétterítve. Ezek a kötetek
pillanatnyilag nem jelentettek többet számára egy rakás régi Hello! magazinnál. Rögtön a könyvhöz
ment, ami egész napra lefoglalta gondolatait, és lassan végighúzta kesztyű nélküli kezét a finom
bőrfelületen. Egyszer majd még bizonygatni fogja, hogy ebben a pillanatban valamiféle fizikai
vonzódást érzett ehhez az élettelen tárgyhoz, amely érzés nem illik olyan férfiúhoz, aki egyébiránt nem
mutat hajlandóságot ilyesféle badarságokhoz.
– Mi vagy te? – kérdezte fennhangon. Kétszer is meggyőződött róla, hogy egyedül van, hiszen
sejtése szerint a könyvekkel való beszélgetés nem biztos, hogy elősegíti karrierjét a Pierce & Whyte-
nál. – Miért nem mondod el a titkod?
 Egy

WILL PIPER SOHA NEM VOLT ODA IGAZÁN A SÍRÓ csecsemőkért, különösen, ami a
sajátjait illeti. Halványan még emlékezett az egyes számú síró csecsemőre, egy negyed századdal
korábbról. Azokban az időkben fiatal rendőrfőnök-helyettes volt Floridában, és a legrosszabb
műszakokat osztották rá. Mire reggelente hazaért, újszülött lánya már működésbe lendült, a boldog
babák napirendjét követve. Mikor feleségével egy-egy éjszakát együtt töltöttek, és Laura felsírt, Will
is nyöszörögni kezdett, aztán mire Melanie megmelegítette az üveget, már aludt is. Nem pelenkázta.
Nem etette. Nem sírt. És biztos, ami biztos, még Laura második születésnapja előtt távozott.
De ez már két házassággal és vagy ezer évvel korábban volt, és Will más ember lett, legalábbis
ezt mondogatta magának. Engedélyezte, hogy valamiféle huszonegyedik századi, metroszexuális, New
York-i apukává formálódjon, a szerepkör minden egyes kellékével. Ha valaha képes volt arra, hogy
bűnügyi helyszíneken jelenjen meg és a rothadó húst vizsgálgassa, akkor egy pelenkát is ki tudott
cserélni. Ha képes volt rá, hogy levezessen egy interjút az áldozat anyjának zokogása közben, akkor a
sírással is meg tudott küzdeni.
Ez nem jelentette azt, hogy szeretnie is kell.
Életében egymást követték az újabb és újabb fázisok, és éppen egy hónapja kezdte el a legújabbat,
ami a nyugdíj és a mindenekfeletti apaság keveréke volt. Csak tizenhat hónap telt el az FBI által
hirtelen elkövetett nyugdíjazása és Nancy hirtelen, a szülési szabadságot követő munkába állása
között. És mostanában, legalábbis rövidebb időszakokra, már egyedül maradt fiával, Phillip Weston
Piperrel. Költségvetésük nem engedett hetente harminc óránál több gyerekfelügyeletet, ezért naponta
néhány órát szólóban kellett kihúznia.
Ami az életstílusok közötti váltásokat illeti, ez most elég drámai volt.
Az FBI-nál töltött húsz évének nagy részében csúcskategóriás profillal bírt, korának egyik
legtapasztaltabb sorozatgyilkos-vadásza volt. Ha nem lettek volna, ahogy ő nagy jóindulattal nevezte,
azok a kis személyes gyarlóságai, magasra juthatott volna, jutalmakkal és egy jó kis nyugdíj utáni
haknival, mint büntetőjogi szakértő.
De az italt és a nőket illető gyengesége és az a makacs ambícióhiány megtorpedózták a karrierjét,
így sorsa a nem túl közkedvelt Doomsday-ügyhöz vezette. A világ számára az ügy még mindig
lezáratlan maradt, de ő erről többet tudott. Will győzött, de cserébe a Doomsday-ügy is legyőzte őt.
Amit pedig örökül hagyott, az egy kierőszakolt korai nyugdíj, egy kialkudott fedősztori, és egy
rakás titoktartási nyilatkozat. Életben maradt – de csak egy hajszálon múlt.
A dolog szebbik oldala, hogy a sors elvezette Nancyhez, fiatal társához, akivel a Doomsday-ügyön
dolgozott, és aki megajándékozta őt első fiával, egy félévessel, aki rögtön megérezte a szakadékot,
ahogy Nancy behúzta maga mögött az ajtót, és rögtön rekeszizom-gyakorlatokba kezdett.
A ringatásnak hála, Phillip Weston Piper magas hangú visítása abbamaradt, de rögtön újra is
kezdődött, ahogy Will visszarakta a bölcsőjébe. Will erősen remélte, hogy a kis Phillip egyszer majd
csak kimeríti magát, aztán lassan kihátrált a hálószobából. A nappaliban lévő tévét a hírcsatornára
állította, és beállította a hangerőt, hogy porontyának visításával – mintha valaki végighúzná a körmét
egy iskolai táblán – harmonikusan vegyülhessen el.
Noha krónikus alváshiányban szenvedett, Will feje szörnyen tiszta volt ezekben a napokban,
köszönhetően Johnnie Walker barátjától való saját akaratából történő eltávolodásának. Az ünnepi
jelentőségű utolsó kétliteres palack Black Labelt, aminek a háromnegyede még megvolt, a tévé alatti
szekrényben tartotta. Nem tartozott azon exalkoholisták közé, akiknek még az ital helyét is ki kell
pucolni. Néha összefutott az üveggel, rápillantott, megküzdött vele, kicsit beszélgettek. Sokkal jobban
kísértette ő a palackot, mint viszont. Nem járt el az anonim alkoholistákhoz vagy „beszélgetni
valakivel”. Nem is hagyta abba az ivást! Elég gyakran bedobott néhány sört vagy egy-egy jó pohár
bort, és ha éhgyomorra ivott, még meg is ütötte.
Csak attól tiltotta el magát, hogy a nektárhoz nyúljon – füstös volt, borostyánszínű és gyönyörű –, ő
volt a szerelme, a végzete. Nem érdekelte, miket beszéltek a szakkönyvek az addikcióról és az
absztinenciáról. Ő a maga ura, megígérte magának és új menyasszonyának, hogy többé nem üti ki
teljesen magát.
Ült a kanapén, nagy kezei meztelen combján pihentek tétlenül. Készen állt az indulásra, a teljes
felszerelés rajta volt, rövidnadrág, póló, sportcipő.
A dada megint késett. Klausztrofób érzései támadtak, mint akit csapdába csaltak. Messze túl sok
időt töltött ebben a kis parkettás börtöncellában.
Legjobb szándékai ellenére is fel kellett adnia ebből valamit. Próbált helyesen cselekedni, és
eleget tenni kötelességeinek, de minden egyes nappal egyre nyugtalanabb lett. New York mindig is
irritálta. Mostanra pedig már egyenesen émelyítő volt.
A csengő mentette meg a totális elkomorulástól. Egy perccel később megérkezett a dada-manó,
ahogy Will nevezte (nem a jelenlétében), és mentegetőzés helyett egy a tömegközlekedés ellen intézett
támadásba kezdett. Leonora Monica Nepomuceno, a százhuszonöt centis Fülöp- szigeteki nő szatyrát a
kis konyha pultjára dobta, aztán ment is rögtön a síró gyerekhez, feszes kicsi testét aránytalanul
méretes kebleihez szorítva.
A nő, aki Will számításai szerint az ötvenes éveiben járhatott, annyira nem volt vonzó testileg,
hogy mikor Nancyvel első alkalommal hallották a becenevét, azaz hogy Holdvirág, majd megfulladtak
a nevetéstől. – Hó, hó – búgta oda a kisfiúnak –, itt van a te Leonora nénid. Abbahagyhatod ezt a te
sírásodat.
– Megyek, futok egyet – jelentette be Will mogorván.
– Jó hosszút fusson, Will úr – tanácsolta Holdvirág.
A mindennapos futás része lett Will nyugdíjas napirendjének, fontos eleme az új ember ethosznak.
Vékonyabb és erősebb volt, mint az utóbbi években bármikor, és csak négy-öt kilóval volt nehezebb,
mint mikor a Harvardon amerikai futballt játszott. Ötvenes éveinek végét járta, de nem nézett ki
annyinak, hála a whiskydiétának. Erős, atletikus testalkata volt, csontos álla, fiúsan sűrű, homokszínű
haja és őrülten kék szemei. Ahogy felhúzta rövid futónadrágját, a nők utána néztek, még a fiatalok is.
Nancy ehhez még mindig nem tudott hozzászokni.
A járdán haladva észrevette, hogy a vénasszonyok nyara véget ért, és hogy nemsokára
kényelmetlenül csípős lesz az idő. Amíg egy lámpaoszlopnál kinyújtotta Achilles-inait és a vádliját,
azon gondolkozott, visszarohanjon-e az emeletre egy melegítőért.
Aztán meglátta a buszt a 23. utca másik oldalán. Ahogy a dízelmotor beindult, némi kipufogógázt
engedett ki magából.
Will majd húsz évet töltött azzal, hogy követett és megfigyelt. Tudta, hogyan teheti magát kevésbé
feltűnővé. A fickó a buszban nem tudta vagy nem foglalkozott ezzel. Előző este vette észre ezt a
kocsit, ahogy lassan végighajt a háza mellett, talán olyan tíz kilométer per órás sebességgel, mögötte a
feltorlódott forgalom, és a kiprovokált autóduda-kórus. Nehéz volt nem észrevenni egy
csúcskategóriás, királykék, tizenhárom méteres, oldalirányba bővíthető Beavert szürke és bíborvörös
pacákkal. Azon gondolkozott, ki a franc lehet az, aki egy félmillió dolláros lakóbusszal közlekedik
Manhattan déli részén, lassan körözve, mintha valami címet keresne? És ha megtalálja, ugyan hol fog
leparkolni egy ilyen géppel?
Végül a rendszámtáblán akadt meg a szeme.
Nevada. Nevada!
Végül úgy tűnt, a fickó talált megfelelő parkolóhelyet éjszakára az utca másik felén, Will házának
keleti oldalán, ami látványos eredmény volt, az biztos. Will szívritmusa felvette kocogáskor szokásos
tempóját, noha még el sem indult. Hónapok óta nem nézett már vissza a válla fölött.
Nyilvánvalóan ez is tévedés volt. Egy pillanat, gondolta. Nevadai síkság.
Na, ez azért nem az ő stílusuk. A megfigyelők nem valószínű, hogy egy buta Winnebago-
harckocsival jönnének érte. Ha valaha is úgy döntenének, hogy az utcán szedik össze, észre sem
venné, hogy közelednek. Hát profik, az istenért!
Az utca kétirányú volt, a busz pedig nyugat felé tartott. Willnek egyszerűen keletnek kellett futnia,
a folyó felé, aztán néhány gyors irányváltás, és a busz soha nem éri utol. Akkor viszont nem fogja
megtudni, valaki most tényleg rajta gyakorlatozik-e, márpedig nem szerette, ha nem tud valamit.
Úgyhogy nyugatnak futott. Lassan.
Megkönnyítette a fickó helyzetét.
A busz kicsúszott a parkolóhelyéről, és követte. Will felvette a tempót, részben azért, hogy lássa,
hogyan reagál, részben pedig hogy bemelegedjen. Eljutott a 3. Avenue-ig, helyben futott a
kereszteződésnél, a lámpára várva. A busz jó harminc méterre volt a háta mögött, feltartotta egy sor
taxi. Szemébe sütött a nap, eltakarta a kezével. A szélvédőn keresztül legalább két férfit látott. A
sofőr szakállt viselt.
Újra megindulhatott, átszaladt a kereszteződésen, kerülgetve a ritkásan előforduló gyalogosokat. A
válla felett látta, hogy a busz még mindig nyugat felé tart a 23. utcán, de ez még nem volt tesztnek
tekinthető. Ennek Lexingtonban jött el az ideje, ahol balra kanyarodva dél felé futott. Nagyon úgy tűnt,
hogy a busz is befordul.
Melegszik a helyzet, gondolta Will.
A célpontja a Gramercy park volt, egy füves, négyzet alakú terület, néhány blokkal beljebb, a
belváros felé. A parkot övező utcák mind egyirányúak voltak. Ha még mindig követik, ott szórakozhat
egy kicsit.
Lexington a parknál, a 21. utcánál ért véget, ami egyirányúként haladt tovább nyugat felé. Will
kelet felé futott, a park kerítésének külső oldalán.
A busznak ellenkező irányban kellett haladnia, a közlekedés szabályait követve.
Will az óra járásának megfelelő köröket kezdett írni a park peremén, a körök csupán néhány percet
vettek igénybe. Látta, hogy a sofőr küszködik a keskeny bal kanyarokkal, és hogy majdnem meghúzza
a sarkon parkoló autókat.
Távolról sem volt semmi vicces abban, hogy követték, Will mégis kitűnően szórakozott minden
egyes alkalommal, mikor a hatalmas lakóbusz elment mellette egy-egy ellentétes irányú kör során.
Minden egyes találkozással egyre többet látott követőiből. Képtelenek lettek volna félelmet ébreszteni
a szívében, bár persze sosem lehet tudni. Ezek a bohócok egészen biztosan nem megfigyelők voltak.
Persze nem csak az ő személyük lehetett problémás. Rengeteg gyilkost juttatott börtönbe.
Gyilkosok és családjaik. A bosszúhadjárat családi ügy.
 A sofőr idősebb fickó volt, hosszú hajjal és hamuszürke, sűrű szakállal.
Húsos arca és felfújt vállai alapján erős fickónak tűnt. Az anyósülésen utazó férfi magas volt és
vékony, szintén idősebb figura, tágra nyitott szemekkel tapadt rá a mellettük elhaladó Willre nagy
titokban. A sofőr nagy erőkkel megállta, hogy egyáltalán felvegye a szemkontaktust, mintha
tulajdonképpen még hinne abban, hogy nem vette észre őket.
Ahogy a harmadik köréhez ért, Will megpillantott két, a New York-i városi rendőrséghez tartozó
zsarut, akik gyalogos járőrözést végeztek a 20. utcán. A Gramercy park exkluzív környéknek számított;
ez volt az egyetlen magánkézben lévő park Manhattanben. A környező épületek lakóinak saját kulcsuk
volt a kovácsoltvas kapukhoz, és a rendőrség jelenléte érzékelhető volt errefelé, rablók és tolvajok
után szaglásztak. Will levegő után kapkodva fékezett le előttük. – Biztos urak! Az a busz ott. Láttam,
ahogy megállt. A sofőr egy kislányhoz beszélt. Azt hiszem, próbálta a fedélzetre csalogatni.
A zsaruk rezzenéstelen arccal hallgatták. A monoton, vontatott, délies hanghordozás sokat rontott
szavahihetőségén. Sokszor megkapta már ezt a kívülállóknak kijáró pillantást New Yorkban. – Biztos
benne?
– Az FBI-nál dolgoztam.
Will nem sokáig nézte a jelenetet. A zsaruk egyszer csak kiálltak az utca közepére, és egy intéssel
leállították a buszt. Will nem téblábolt ott tovább.
Természetesen kíváncsi volt, de át akart jutni a folyón, hogy megkezdhesse szokásos köreit. Meg
hát volt egy olyan érzése, hogy viszontlátja még a két öreg szivart.
A biztonság kedvéért, ahogy hazaér, előveszi a szekrényből a fegyverét, és beolajozza.
 Kettő

WILL HÁLÁS VOLT, AMIÉRT ELFOGLALHATJA MAGÁT feladataival és kötelezettségeivel.

Kora délután letudta a szokásos köreit a zöldségesnél, a hentesnél és a borboltban anélkül, hogy
egyszer is megpillantotta volna a nagy kék buszt. Lassan és módszeresen feldarabolta a zöldségeket,
felaprította a fűszereket és megpirította a húst, a bélyegnyi méretű konyhát és az egész lakást a híres,
Piper-féle chiliillattal töltve meg.
Ez volt az egyetlen olyan étel, ami a lehető legjobb helyen volt a keze alatt.
Egyszerűen vacsoravendég-biztos volt.
Mikor Nancy hazajött, Phillip még szundikált. Will lepisszegte, aztán megölelte, és ahogy az a
házasság első évében lenni szokott, a kezei elkalandoztak.
– Holdvirág mikor ment el?
– Egy órája. Phillip azóta alszik.
– Annyira hiányzott – próbálta kiszabadítani magát Nancy. – Látni akarom!
– És velem mi lesz?
– Ő a numero uno. Te a numero dos vagy.
Will követte a hálószobába, és nézte, ahogy Nancy a bölcső fölé hajol, és lerúgja a cipőit. Már
korábban is észrevette, de ebben a pillanatban szinte megütötte: Nancy nyugodtságot árasztott, és
egyfajta érett női szépséget, ami őszintén szólva szinte elborította Willt. Nagy szemtelenül újra és
újra emlékeztette rá, hogy mikor először kerültek össze a Doomsday-ügy kapcsán, nem igazán
szédelgett a vágyakozástól. Nancy akkoriban a teltebb nők közé tartozott, ami az újoncoknál szokásos
jelenség volt – új munkahely, sok stressz, rossz szokások, ilyesmi. Igazság szerint Will mindig is
inkább az a fajta fickó volt, aki az alsóneműpiacon dolgozó modelleket kedvelte. A főiskolai
futballcsapat fiatal sztárjaként leginkább egy-egy vezérszurkoló csaj teste tett rá nagy benyomást,
valahogy úgy, ahogy a kiskacsák az anyakacsa hatása alá kerülnek.
Ahányszor meglátott egy szép testet, megpróbált a nyomában maradni, ez egész életében így volt.
Az igazat megvallva addig nem támadtak romantikus érzései Nancyvel kapcsolatban, amíg egy
koplalós diéta annyira át nem alakította, hogy már- már olyan formája lett, mint valami homokórának.
Hát akkor felszínes vagyok, ismerte volna be Will, ha valaki kérdőre vonta volna ez ügyben.
De egyébként nem a külső volt az egyetlen feltétele a románcnak; Nancyt be kellett vezetnie a
cinizmus világába is. Eleinte a frissen akadémiát végzettek lelkendezése, mindenkinek kedvében járó
személyisége tette Willt beteggé, mint valami gyomorfertőzés. De jó és türelmes tanár volt, és
vezetése alatt Nancy megtanulta megkérdőjelezni a hatalmat, lazán kezelni a bürokráciát, és általában
a határokat feszegetni.
Egy napon, mikor már teljesen megfeneklett ebben a lehetetlen Doomsday-ügyben, Will észrevette,
hogy a nő ezt most érte csinálja, hogy minden lapját kész kijátszani. Tényleg nagyon csinos lett. Will
azon kapta magát, hogy alacsony termetét szexinek találja, imádta, ahogy beborítja karjait, lábait,
majdnem eltűnt alatta. Szerette barna haja selymes tapintását, ahogy a mellcsontjáig elpirul, és a
kuncogását szeretkezés közben. Okos volt és pimasz. Lehengerlő volt az az enciklopédikus tudás, amit
művészet és kultúra tárgykörében szerzett, még egy olyan embernek is, aki számára egy Pókember-
film kimerítette a kultúra tárgykörét. És mindennek a tetejébe Will még a szüleit is bírta.
Kész volt rá, hogy szerelembe essen.
 Aztán az 51-es körzet és a Könyvtár foglalkoztatni kezdte, és megpecsételte a dolgot. Hatására
elgondolkozott az életén, azon, hogy le kéne telepedni.
Nancy úgy viselkedett a terhesség alatt, mint valami bajnok.
Egészségesen étkezett, minden nap tornázott, majdnem egészen a szülésig.
A szülés után gyorsan leadott pár kilót, újra elérte a versenysúlyát.
Fizikumát és az anyaság karrierszíntéren történő kitörlését tekintve teljesen elszánt volt. Tudta,
hogy az FBI nyíltan nem diszkriminálhatta, de biztos akart lenni benne, hogy még a háta mögött sem
kezelik másodosztályú játékosként, aki hiába kapálózik az iparkodó fiatal férfiak izomszagú
tesztoszteronmedencéjében.
E fizikai és érzelmi folyamat végeredménye test és szellem éretté válása volt. Erősebben és sokkal
magabiztosabban tért vissza a munkába, érzelmileg olyan volt, mint a márvány, szilárd és hűvös.
Ahogy barátainak mondogatta, a férj és a gyerek jól viselkedik, és minden rendben.
Csak hogy Nancy oldalát is meghallgassuk, az, hogy szerelembe esett Willel, előre látható volt.
Erős teste, veszélyes, rosszfiús viselkedése olyan csábító volt, mint molynak a rovarcsapda, de éppen
annyira halálos is. De Nancy elhatározta, nem engedi elhamvasztani magát. Ahhoz túl szívós és bölcs
volt. A korkülönbséggel – tizenhét év – megbarátkozott, de a hozzáállásbeli különbségekkel nem. A
merészséggel könnyedén boldogult.
De azt megtagadta, hogy állandóan a Faltörőhöz forduljon segítségért. A gúnynevet Will lánya,
Laura ragasztotta rá emlékül az éveken át oly sokszor tönkretett házasságokért és kapcsolatokért.
Nancy nem tudta, és nem is nagyon érdekelte, hogy a masszív alkoholfogyasztás ok vagy
következmény volt, de toxikus volt a dolog, és Willnek meg kellett ígérnie, hogy leáll. Meg kellett
ígérnie, hogy hűséges lesz. És meg kellett ígérnie, hogy hagyja beteljesíteni a karrierjét. Meg kellett
ígérnie, hogy New Yorkban maradnak, legalábbis addig, amíg Nancy nem tudja áthelyeztetni magát
valahová, ahol mindketten boldogulnak. Nem kellett megígérnie, hogy jó apa lesz; Nancy érezte, hogy
ezzel nem lesz probléma.
Aztán keresztbe tett ujjakkal igent mondott, mikor Will megkérte a kezét.
Míg Nancy szunyókált a babával, Will befejezte a vacsora előkészületeit, amit hogy a torkát
megnedvesítse, egy kis merlot-val ünnepelt. A rizs gőzölgött, az asztal megterítve, lánya és veje pedig
éppen időben érkeztek.
Laura sugárzott, ragyogott. Hajlékony, szabad lélek volt, egy kései hippi átlátszó ruhában és
combig érő bakancsban. Igazság szerint, gondolta, Laura eléggé hasonlíthatott húsz évvel azelőtti
anyjához. Greg itt járt a városban, anyagot gyűjtött a Washington Post nak. A cég állta a hotelszobát,
és Laura csatlakozott, hogy egy kis szünetet tartson második regényének megírása közben. Az első, a
Faltörő, ami valamennyire szülei válására támaszkodott, viszonylag jó kritikákat kapott.
Willt még mindig piszkálta a könyv a maga váratlanságában, és bármikor is pillantott rá a büszkén
egy asztalkára helyezett példányra, nem tudott nem arra gondolni, mekkora szerepe volt a Doomsday-
ügy megoldásában. Elég annyi, hogy megrázza a fejét, és tekintete a végtelenbe vesszen, Nancy rögtön
tudja, merre kalandozik.
Még át sem lépett a küszöbön, Will rögtön levette, hogy Gregnek rosszkedve van. – Fel a fejjel –
mondta neki egyből, ahogy Laura és Nancy becsusszantak a hálószobába, egy kis babázásra. – Ha én
túlélem, túléled te is.
– Jól vagyok.
Nem úgy nézett ki, mint aki jól van. Greg mindig úgy nézett ki, mint aki éhes, sovány, mélyen
barázdált arc, szögletes orr, élesen metszett áll: az a fajta fizimiska, ami árnyékot vet saját magára.
Nem úgy nézett ki, mint aki valaha is fésűt vett volna a kezébe. Will mindig úgy gondolt rá, mintha
valami alváshiányos, koffeinnel telenyomott beatriporter karikatúrája lett volna, aki messze túl
komolyan veszi magát. Ugyanakkor mégis jó fiú volt.
Mikor Laura terhes lett, Greg a sarkára állt, és feleségül vette, mindenféle kérdés vagy drámázás
nélkül. Két Piper-esküvő egy éven belül. Két baba.
A férfiak leültek. Will megkérdezte, min dolgozik éppen. Greg dünnyögött valamit egy időjárás-
változásról szóló konferenciáról, amin éppen részt vesz; mindkettőjüket hamar ellepte az unalom.
Gregen a karrier elején jellemző rossz kedélyállapot uralkodott. Még nem talált rá a nagy sztorira,
olyasmire, amire rákattanhatna, ezzel igazítva ki ingadozó röppályáját. Will tökéletesen tudatában
volt ennek, mikor Greg végül megkérdezte: – Nos, Will, a múltkor utánanéztem, igazából semmi
kézzelfogható eredménye nem lett a Doomsday-ügynek.
– Ja. Semmi.
– Soha nem oldódott meg.
– Nem. Soha.
– Egyszerűen nem volt több gyilkosság.
– Nem. Nem volt.
– Nem találod ezt szokatlannak?
Will megvonta a vállát. – Már egy éve nem vagyok benne.
– Soha nem mondtad el, mi történt. Miért állítottak le az ügyről. Miért adtak ki elfogatóparancsot
ellened. Hogyan oldódott meg végül mindez.
– Igazad van. Nem mondtam el – emelkedett fel Will. – Ha most nem keverem meg a rizst,
hozhatjuk a vésőket. – Otthagyta Greget a nappaliban, hadd fejezze be nagy morcosan egyedül a borát.
Vacsora közben Laurán túláradó érzések lettek úrrá. Hormonháztartása teljesen készen állt, átjárta
a melegség, ahogy Phillipet a karjába vette, és elképzelte a saját gyerekét. Púpozott kanalakkal
pakolta a chilit a szájába, és mindeközben fecsegett. – Na és hogy tetszik apának a nyugdíj?
– Kicsit visszavett a tempóból – jegyezte meg Nancy.
– Amúgy én is itt ülök. Miért nem engem kérdezel?
– Oké. Apa, hogy tetszik a nyugdíj?
– Kicsit visszavettem a tempóból.
– Látod? – nevetett Nancy. – Ennyire bejött neki.
– Hány koncertet és múzeumot bír ki egy férfi?
– Milyen férfi? – kérdezte Nancy.
– Egy igazi, aki horgászni akar járni.
Nancy dühös lett. – Akkor menj Floridába! Menj el a Mexikói-öbölhöz, és horgássz egy hétig!
Majd megmondjuk a dadának, hogy vállaljon többet.
– És mi van, ha azt akarják, hogy túlórázz?
– Adatokat kerestetnek velem, Will. Egyszerűen egész nap a gép előtt ülök. Semmi esély nincs
túlórára egészen addig, amíg valódi ügyekre nem állítanak.
Will türelmetlenül témát váltott. – Mindennap el akarok menni, amikor csak eszembe jut.
Nancy arcáról lefagyott a mosoly. – Egyszerűen csak el akarsz költözni.
Laura megrúgta Greget az asztal alatt. Rajta volt a sor. – Hiányzik, Will? – kérdezte.
– Mi hiányzik?
 – A munka. Az FBI.
– Baromira nem. A horgászás hiányzik.
Greg megköszörülte a torkát. – Sosem gondoltál még arra, hogy könyvet írj?
– Miről?
– Arról a sok sorozatgyilkosról. – Aztán ahogy meglátta Will szúrós tekintetét, hozzátette: –
Kivéve persze Doomsdayt!
– Miért akarnám újrakezdeni azt a szarságot?
– Botrányos ügyek voltak, a történelem népszerűbbik oldala. Az emberek kíváncsiak.
– Történelem! Inkább egy nagy rakás szar. Amúgy írni sem tudok.
– Négerezünk. A lányod ír. Én írok. Kapkodnák, ebben biztosak vagyunk.
Will dühös lett. Ha részeg lett volna, most kitört volna belőle minden, de az új Will csak
rosszallóan nézett, és nagy megfontoltan a fejét rázta. – Jobb lenne, ha magatoktól boldogulnátok,
srácok. Én nem tartok el senkit.
Nancy megfogta a karját. – Will!
– Greg nem ezt mondta, apa!
– Nem? – A lakásban megszólalt a csengő. Will kilökte magát a székből, aztán keményen és
ingerülten megnyomta a válaszgombot. – Halló? – Semmi válasz. – A csengő megint megszólalt.
Aztán megint. – Mi a franc van?
Will dühösen beszállt a liftbe, lement vele az előtérbe, és benézett az üres folyosóra. Mielőtt még
kiugorhatott volna az utcára, hogy körülnézzen, megpillantott egy névkártyát szemmagasságban az
ajtóra ragasztva. 2027 CLUB. HENRY SPENCE, ELNÖK. és egy telefonszám, 702-es
irányítószámmal. Las Vegas. Volt rajta egy kézzel írt üzenet, nyomtatott kisbetűkkel: Mr. Piper,
kérem, azonnal hívjon fel!
2027.
Ahogy a dátumot meglátta, felszisszent.
Kinyomta az ajtót. Kint hideg volt és sötét, a járdákon néhány tetőtől talpig bebugyolált férfi és nő,
céltudatosan haladva, már ahogy ezen a környéken az lenni szokott. Nem ténfergett senki, és a busz
sem volt sehol.
A mobiltelefonja a zsebében, ott tartotta egész nap a Nancyvel folytatott babaügyi megbeszélések
miatt. Beütötte a számot.
– Hello, Mr. Piper. – A hang vidám volt, már-már kedélyes.
– Ki beszél? – kérdezte Will.
– Henry Spence vagyok. A lakóbuszból. Kösz, hogy ilyen gyorsan reagált az üzenetre.
– Mit akar?
– Beszélni magával.
– Miről?
– 2027-ről, meg egyéb dolgokról.
– Nem gondolnám, hogy ez jó ötlet. – Will futólépésben tette meg a távot a sarokig, hátha ott van
még a busz.
– Utálok közhelyekben beszélni, Mr. Piper, de sürgős, élet-halál kérdésről van szó.
– Kinek a halála?
– Az enyém. Tíz napom van hátra. Kérem, hallgassa meg egy végét járó ember kérését, és
beszéljen velem.
 Három

WILL MEGVÁRTA, MÍG A LÁNYA ELMENT, AZ EDÉNYEK a helyükre kerültek, felesége és

fia pedig elaludtak, csak aztán osont ki a lakásból, találkára indult a buszos férfival.
A bomberdzseki cipzárját az álláig húzta, a kezét farmerzsebébe csúsztatta, hogy melegen
maradjon, és fel-alá járkálva újra azon agyalt, okos dolog-e szívességet tenni ennek a Henry Spence
nevű fickónak.
Mivel igencsak elővigyázatosnak kellett lennie, pisztolytáskáját vállára csatolva kezdett újra
megismerkedni a fém súlyával a szíve fölött. A járda üres volt, sötét, és bár volt egy kis ritkás
forgalom, úgy érezte, egyedül van, és nagyon is sebezhető. Hirtelen szirénázni kezdett egy a Bellevue
kórház felé tartó mentőautó, és ahogy Will összerezzent, a pisztoly csöve szorosan a dzseki béléséhez
szorult, együtt hullámozva kapkodó légzésével.
Már épp azon volt, hogy hagyja a francba az egészet, mikor a busz megérkezett, lassított és
megállt, a légfékek sóhajtottak. Az anyósülés melletti ajtó kinyílt, a hidraulika szisszent egyet, és Will
azon kapta magát, hogy a sofőr bozontos arcát bámulja, aki magasan fent ül a sofőrülésben.
– Jó estét, Mr. Piper – szólt le hozzá.
Mintha valaki mocorgott volna hátul.
– Csak Kenyon van ott. Teljesen ártalmatlan. Lépjen a fedélzetre.
Will felkapaszkodott, megállt az anyósülés mellett, és próbálta gyorsan belőni, mi is a szituáció. A
régi időkből megmaradt szokás volt ez.
Szeretett rátapadni egy-egy új bűnügyi helyszínre, aztán beszívni az egészet, mint valami hatalmas
porszívó, próbált egyszerre megfigyelni mindent.
Két férfi volt odabent, az erős testfelépítésű sofőr és egy égimeszelő, aki a konyhaszekrénynek
támaszkodva az egész berendezés közepéig felért. A sofőr, aki hatvanas éveiben járhatott, fizikumát
tekintve azok közé tartozott, akik kitömés nélkül megtöltenek egy Mikulás-jelmezt. Dús, mókusszínű
szakálla volt, ami ráomlott Pendleton ingére, és élettelenül lógott barna nadrágtartójának szárai
között. Egész fejét beborította szürkésfehér haja, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy copfba kösse, de ő
hagyta, hogy a vállára lógjon. Bőrén piros foltok, mintha pofont kapott volna, szemei fáradtak és
ködösek. De a szemeitől induló ráncok vonalai egyfajta régmúlt élénkségről tanúskodtak.
Aztán ott voltak még a berendezései is. Halványzöld műanyag csövek borították a nyakát, és
orrlyukaiba futva kettéágaztak. A csövek végigkígyóztak az oldalán, majd egy csontszínű dobozba
csatlakoztak, ami finoman pöfögött a lábainál. A férfi oxigénre volt kötve.
A másik fickó, Kenyon, szintén hatvan körül járt. Némi csont és bőr, egy nyakig begombolt
pulóverbe csavarva. Magas volt, testtartása esetlen, modora konzervatív, ápolt és pontosan
elválasztott hajjal, erőteljes, kiugró állkapoccsal, a misszionáriusok, a katonák vagy olyan emberek
kérlelhetetlen tekintetével, akik buzgón hisznek – valamiben.
A busz belső kialakítása a rekreációt szolgáló járművek kirakatszerepét töltötte be, egy doboznyi
guruló fényűzés, fekete márványburkolat, polírozott juharfa szekrények, fekete-fehér kárpitozás,
síkképernyős videorendszerek és menő rejtett világítás. A hálórész hátul volt, beágyazatlanul.
Mosatlan edények a mosogatóban, hagymára és kolbászra emlékeztető illatok a sofőrfülkében; nagyon
úgy tűnt, hogy lakják a járgányt, és hogy az utazás folyamatban van. Térképek, könyvek, magazinok az
ebédlőasztalon, cipők, papucsok és zoknilabdák a padlón, baseballsapkák és dzsekik a székekre
hajigálva.
Wil1, első benyomása szerint, nem volt veszélyben. Nyugodtan hagyhatta egy ideig, hogy menjenek
a dolgok maguktól, és lássa, mi is történik.
Egy autó dudálni kezdett. Aztán egy másik is.
– Foglaljon helyet – mondta Spence. Megfontoltan, kifinomultan beszélt. – Ezek a New York-iak
nem túl türelmes népség. – Will szót fogadott, leült az anyósülésre, Spence pedig bezárta az ajtót és
megindult előre. Hogy nehogy elvágódjon, a magas fickó lekuporodott egy kanapéra.
– Hová megyünk? – kérdezte Will.
– Itt fogok körözni valamiféle geometrikus mintázatot követve. El nem tudja képzelni, milyen
bonyolult leparkolni egy ilyen behemótot New Yorkban.
– Komoly kihívás – tette hozzá a másik férfi. – A nevem Alf Kenyon.
Nagyon örülünk, hogy találkozhattunk magával, uram, még akkor is, ha ma reggel majdnem elérte,
hogy letartóztassanak.
Bár Will nem volt megijedve, azért kényelmesen sem érezte magát. – Miről van szó? – kérdezte
élesen.
Spence lassított, aztán megállt egy piros lámpánál. – Van egy közös érdeklődési területünk, Mr.
Piper. Az 51-es körzet. Erről van itt szó.
Will hangja nyugodt maradt. – Nem mondhatnám, hogy valaha is jártam arrafelé.
– Nos, nem is sok ott a látnivaló… legalábbis a föld felszínén – válaszolta Spence. – Hogy mi van
a föld alatt, az más lapra tartozik.
De Will nem harapott a csalira. – Ez jól működik? – A lámpa váltott, és Spence a város széle felé
vette az irányt. – Mennyit fogyaszt ez a gép?
– Tényleg ez az, amire kíváncsi, Mr. Piper? A fogyasztás?
Willnek meg kellett dolgoztatnia a nyakizmát, ha mindkét fickót látni akarta. – Nézzék, uraim,
fogalmam sincs, mit tudnak, vagy mit vélnek tudni rólam. A jegyzőkönyvnek mondanám, hogy lószart
se tudok az 51-es körzetről. Úgy saccolom, ha öt mérföldet megtesznek úgy négy liter benzinnel, még
szerencséjük is volt, úgyhogy megspórolhatnának maguknak egy kis pénzt, ha itt most kiszállnék, és
hazasétálnék.
Kenyon gyors volt, rögtön válaszolt: – Biztosak vagyunk benne, hogy jó néhány titoktartási
nyilatkozatot aláírt. Mi is aláírtuk őket. Ugyanolyan sebezhetőek vagyunk, mint maga. Nekünk is van
családunk. És tudjuk, mire képesek. Ezek alapján tehát ugyanúgy állunk.
Spence ezen a ponton bekapcsolódott. – Egymásra leszünk utalva. Nem sok időm van. Kérem,
segítsen rajtunk!
A Broadwayn nem volt nagy a forgalom. Willnek tetszett, hogy ilyen magasan van, és egy
trónszékből nézheti a várost. New Yorktól már elszakadt; nem akart belőle többet. Elképzelte, hogy ő
irányítja a buszt, ezt a két embert a fülüknél fogva kidobja, visszaugrik, hogy felvegye Nancyt és a
fiát, aztán délnek veszi az irányt, amíg meg nem látja a szikrázó, tengerkék Mexikói-öböl vizét a
hatalmas szélvédőn keresztül. – Maguk szerint én miben segíthetnék?
Spence válaszolt. – Szeretnénk tudni, mi a jelentősége 2027-nek.
Szeretnénk megérteni, mi olyan különleges február 9-ben. Szeretnénk tudni, mi történik február 10-
én. És azt gondoljuk, ezekre a kérdésekre maga is tudni akarja a választ.
– Kell, hogy foglalkoztassa a dolog! – tette hozzá Kenyon nagy nyomatékkal.
Persze, hogy tudni akarta. Minden egyes alkalommal ezen gondolkozott, mikor a bölcsőben alvó
fiát nézte vagy a feleségével szeretkezett. A látókör. Annyira már nincs is messze, nem igaz?
Kevesebb mint tizenhét év. Egy szempillantás alatt elérkezik. De ő is ott lesz. LK-s volt, azaz
látótéren kívüli.
– A névjegykártyáján az volt, hogy 2027 Club. Hogyan lehet belépni?
– Maga már belépett.
– Ez mókás. Nem nagyon emlékszem, hogy levelet kaptam volna a tagságomról.
– Mindenki tag, aki tud a Könyvtárról. De facto.
Will olyan erősen szorította az állkapcsát, hogy megfájdult. – Jól van.
Ebből elég. Megtennék, hogy elmondják, kik maguk?
 Négy

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB WILL MÁR NEM TUDTA, MERRE járnak. Halványan derengett, hogy
mintha átmentek volna a Times Square-en, a Columbus Circle-ön, a sötét, terpeszkedő Natural
History Museum mellett, aztán végigkanyarogtak a Central Parkon néhányszor, és hogy a busz széles
kerekei törékeny tűlevélzuhanyt eregettek az éjszakába. Olyan erősen figyelt, hogy a város
majdhogynem megszűnt létezni körülötte.
Henry Spence a tehetségek tehetsége volt a Princetonon, egy fejlett tudattal rendelkező serdülő. A
hatvanas évek elejéről van szó, a hidegháború teljes pompájában, és ő, a vele egyenrangú társaival
ellentétben, akik intellektuális húzóerejüket a természettudományok területén fogták munkára, az
idegen nyelvekbe és a politikába ásta bele magát. Mandarin és japán nyelvből diplomázott, és
használható orosz tudásra is szert tett. Az alapszakon nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozott, és
mivel a keményvonalas konzervatív philadelphiai gyökerei adottak voltak, a komolyságról és a
becsületességről nem is beszélve, tulajdonképpen rá volt írva a homlokára, hogy „alkalmazzatok”,
ami a CIA helyi emberének igencsak hívogató volt. A Szovjet Tanszék professzora már előre
dörzsölgette a kezét minden egyes alkalommal, mikor meglátta a katonafrizurás fiatalembert, ahogy
sápadt, intelligens arcát könyvébe mélyesztve az egyetemi Ivy Clubban dohányzik.
Spence egészen a mai napig a CIA legfiatalabban felvett munkatársa, és néhány régi motoros még
mindig emlegette a zseniális fickót, aki peckesen járkált Langley körül hatalmas egójával, és
elképesztő elemzőkészségével.
Talán elkerülhetetlen volt, hogy idővel meg ne környékezze egy nehezen körülírható öltönyös férfi,
egy lehetetlen névjegyet nyomva a kezébe, amin az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének
jelvénye látható.
Persze Spence tudni akarta, mit akar tőle a haditengerészet, és amit megtudott, az életpályáját
egészen mostanáig meghatározta.
Willnek eszébe jutott a nap, mikor Mark Shackleton beszélt ugyanerről az összefüggésről,
miszerint az 51-es körzet katonai irányítás alatt áll. A katonaságnak megvoltak a maga hagyományai,
némelyik makacs módon ostoba, és ez is az utóbbiak közé tartozott.
Ahogy Will megtudta, Truman elnök 1947-ben kijelölte az egyik legmegbízhatóbb emberét, James
Forrestalt, hogy hozzon létre egy új, különlegesen titkos katonai bázist Nevadában, a Groom-tó
mellett, egy távoli, a Yucca-síksággal határos sivatagos területen. A térkép megjelölését, a Nevada
Test Side-51 elnevezést követve a bázist nem sokkal később már 51-es körzetként emlegették.
A britek egy régészeti feltárás során ráakadtak valamire a Wight- szigeten, egy ősi monostorra a
vectisi apátság területén, ami kivételesen nyugtalanító volt. Egy szempillantás alatt kinyitották
Pandora szelencéjét, aztán rá is csapták a tetejét, mikor kiderült, mibe is botlottak. Clement Arlee, a
miniszterelnök Winston Churchillt kérte fel, járjon közbe Trumannál, és győzze meg az amerikai
elnököt, hogy vegye le ezt a kincset érő terhet a vállukról, különben még Anglia háború utáni
újjáépítése is félrecsúszhat e monumentális figyelemelterelés által.
Ezzel a Vectis-terv meg is született.
Történetesen Forrestal töltötte be a hadügyminiszteri posztot, mikor a felkérés megérkezett, a
tervezet pedig úgy hozzátapadt a minisztériumhoz, mint a nyers tészta. Az 51-es körzet a bolygó
legszárazabb, leginkább a földhöz kötött katonai bázisává vált. A Vectis-terv Munkacsoportot
személyesen Truman vezette, és valahogy ráhibázott arra az eredeti ötletre, hogy az 51-es körzetet
mindenestül egyfajta információhiányba burkolja.
A fortély még hatvan évvel később is működött. Kihasználva az ország ufómániáját, megrendeztek
egy kisebb drámát Roswellben, Új-Mexikóban, aztán elhintették a pletykát, hogy a vadonatúj nevadai
bázisnak talán köze lehet idegen lények űrhajóihoz meg minden ilyesmihez. Az 51-es körzet
folytathatta igazi misszióját anélkül, hogy a közvélemény egy hajszálnyival okosabb lett volna.
A hadügyminiszter gyakorlatilag az ügyvezetés egészét tekintve a Pentagon legfőbb embere volt,
minden hozzá tartozott, ami csak a bázissal kapcsolatos, tucatnyi hivatalnokának pedig a
leghalványabb benyomása sem volt arról, mi ez a titokzatoskodó fontoskodás. Elég vakmerő húzásnak
számított Henry Spence-t alkalmazni a rivális CIA-től ahhoz, hogy rögtön a felvétele után be is
vezessék a miniszter irodájába egy bemutatkozó találkozásra. Felvétele megdöbbentő fordulat volt
számára – szinte csak átesett a találkozón –, később alig tudta felidézni, miről is beszéltek.
Will szándékosan hallgatott, amíg Spence elmesélte a Nevada sivatagban, Truman építményében,
mélyen a föld alatt töltött első napját. Ez volt az 51-es körzet épületegyüttesének központi része.
Mivel újonc volt, kijelölt tanácsadója ünnepélyesen levitte az alagsorba, körülöttük a minden
humorérzéket nélkülöző fegyveres őrökkel, a megfigyelőkkel. Bevezették abba a tágas, csendes, hideg
térbe, ami valamiféle high tech katedrálishoz hasonlított, és ahol először hétszázezer kötetnyi ősi
könyvön akadt meg a szeme.
A bolygó legkülönlegesebb, legegyedülállóbb könyvtárában volt.
– Mr. Spence, íme, az adatbank, amivel dolgozni fog – jelentette be tanácsadója egy teátrális
kézmozdulattal. – Keveseknek adatik meg, hogy ebben a kiváltságban részesüljenek. Nagy dolgokat
várunk magától.
És Spence új életet kezdett.
Az 51-es körzet nem egy szimplán tehetséges, hanem egy fanatikus munkatárssal gyarapodott.
Spence majdnem harminc évig minden áldott nap ebben az akkori főnöke által körülírt privilégiumban
lubickolt, amikor csak lement a föld alá, nem is beszélve arról a mámorító lehetőségről, hogy a világ
legelszigeteltebb, legtitokzatosabb intézményéhez csatlakozhatott.
Nyelvérzéke és elemzőkészségei jó szolgálatot tettek, és néhány rövid év elteltével már teljes
egészében hozzá tartozott a kínai anyag. Később az ázsiai kapcsolatok igazgatója lett, és karrierjét a
laboratórium történetének legkiválóbb elemzőjeként végezte.
A hetvenes években kidolgozott egy átfogó rendszert, ezzel elérhetővé téve a személyspecifikus
adatokat, felhasználva a rendelkezésre álló, noha elég primitív kínai adatbázisokat és a kezdetleges
népszámlálási eredményeket, mindezt egy olyan széles körű információállomány felhasználásával
ötvözve, amit még a CIA-vel közösen dolgozott ki. A maoista tisztogatások és a népességadatok
változásai gyakran kényszerítették statisztikai modellek alkalmazására, de a legnagyobb korai húzása
az az 1974-es jóslat volt, mikor előre jelezte azt az 1976. július 28-án bekövetkezett természeti
katasztrófát, ami Északkelet-Kínában, Tangshan bányavárosában kétszázötvenötezer ember halálát
okozta. Mikor a földrengés bekövetkezett, Ford elnök már abban a pozícióban volt, hogy felajánlhatta
az előre mozgósított katasztrófavédelmi erők segítségét Hua Guofeng kormányfőnek, ezzel szilárdítva
meg a két ország viszonyának Nixon utáni enyhülését.
Mámorító időszak volt ez Spence életében. Bizarr büszkeséggel ecsetelte, micsoda izgalmakat élt
át, mikor a pusztító földrengés első hírei Nevadába értek, majd mikor észrevette a Will arcára ülő
grimaszt, hozzátette: – Nem úgy értem, hogy úgy éreztem magam, mintha én okoztam volna az egész
átkozott katasztrófát. Én csak megjósoltam.
Fiatalkorában Spence öntelt, jóképű fickó volt, aki élvezte az egyedülállók életét a dübörgő
Vegasban. De végül angolszász protestáns kékvérűként, aki partra vetett hal volt ebben a harácsoló,
újgazdag városban, mégiscsak a hasonszőrűekhez húzott. Egy klubházban találkozott Marthával, egy
gazdag fejlesztő lányával, aztán össze is házasodtak, gyerekeik születtek, akik mára mind sikeres
felnőttek.
Nagyapa lett, de sajnos Martha meghalt mellrákban, még mielőtt az első unoka megszületett. –
Soha nem néztem meg, mikor fog meghalni – jegyezte meg Spence. – Lehet, hogy sikerült volna, de
nem tettem.
Akkor hagyta ott a laboratóriumot, mikor elérte a nyugdíjazás legkésőbbi lehetséges időpontját,
nem sokkal 9/11 után. Valószínűleg maradt volna még, ha engedik; ez volt az élete. Csillapíthatatlan
kíváncsisággal vetette bele magát az 51-es körzet ügyeibe, és imádta, hogy részese lehet a legforróbb
eseményeknek is, azzal együtt, hogy ezek távoli ázsiai vidékeken történtek. 2001 nyarán, közelgő
nyugdíjazása idején mindennap talált rá valamilyen indokot, hogy minisztériumi fickókkal ebédeljen,
elméleteket és jóslatokat osztva meg olyan eseményekről, amelyek hamarosan háromezer ember
halálát okozzák majd a Világkereskedelmi Központ környékén.
Mikor nyugdíjba ment, fiziológiailag már öregnek volt mondható, ugyanakkor elképesztően gazdag
volt felesége családi vagyonának köszönhetően. Martha halála erősen megviselte szervezetét, és az a
napi két doboz egy egész életen át egyre súlyosbodó asztmatikus tüdőtágulást idézett élő. A
sztereoidok, és a bőséges ételeket illető gyengesége elhízást okozott. Idővel kerekesszék– és
oxigénpalack-függő lett. Nyugdíjas korára, bevallása szerint, két szenvedélyt is kifejlesztett, egyrészt
az unokáit, másrészt a 2027 Clubot. Ez a busz pedig, ütögette meg a nagypapamobilt, a
helyváltoztatást garantálta számára, és eljuttatta távoli családjához is.
Spence befejezte, és végszóként Alf Kenyon lépett be saját történetével, anélkül, hogy esélyt adott
volna rá Willnek, hogy közbeszóljon. Will úgy érezte, színjátékot lát. Ezek a fickók itt kipakolták a
lapjaikat, meg akarták puhítani valami miatt. Nem tetszett neki az ügy, de elég kíváncsi volt ahhoz,
hogy folytassa a dolgot.
Kenyon presbiteriánus lelkészek fia volt, Michiganből származott.
Guatemalában nőtt fel, de hazaküldték, mikor az egyetemre került a sor.
Berkleyben feltüzelte a vietnami háborút ellenző közeg, és Latin- Amerikához kapcsolódó
tanulmányait egyre erősebb radikalizmussal fűszerezte. A diploma után Nicaraguába ment, hogy
segítse a parasztokat földjeikkel kapcsolatos követeléseik ügyében, és a Somoza-kormánnyal
szemben.
A hetvenes évek elejére a sandinista mozgalom kezdett erőre kapni a vidéki területeken, ezzel
mozgósítva a kormányellenes erőket. Kenyon erősen szimpatizált velük. Az ország középső részének
fennsíki részein kifejtett tevékenysége azonban a kormánypárti haderők nem túlzottan előnyös
figyelmét is kivívta, és egy napon az a meglepetés érte, hogy meglátogatta falujában egy kerubhoz
hasonlatos fiatal amerikai, akit Tonynak neveztek, és aki körülbelül egyidős volt vele. Tony titokzatos
módon borzasztó sokat tudott róla, és kérés nélkül baráti tanácsokkal látta el, azt javasolta, hogy
vonuljon kicsit vissza. Kenyon az emberiség naivabbik feléhez tartozott, de elég nagyvilági volt
ahhoz, hogy felismerje Tonyban az ügynököt.
A két fiatalember tűz és víz voltak, poláris ellentétek mind politikailag, mind kulturálisan, és
Kenyon dühösen elzavarta. De mikor Tony egy héttel később visszatért, ismerte el Willnek, boldog
volt, hogy viszontláthatja, aztán még élénkebben megtoldotta a dolgot: – Szerintem egyikünk sem tudta
biztosan, hogy melegek vagyunk! – Will arra számított, hogy a Tony- sztorinak van valami átfogóbb
célja mint saját szexuális identitásának feltárása, úgyhogy hagyta továbbgördülni Kenyon lassú,
aprólékos történetét.
Bár politikai nézeteik különböztek, a két férfi barátságot kötött, két magányos amerikai, ellentétes
célú missziókkal az ellenséges esőerdőben, az egyik katolikus, a másik protestáns, de mindkettő
istenhívő. Kenyon lassan megértette, hogy a CIA más ügynökei már régen a farkasok közé vetették
volna, de Tony valóban törődni látszott biztonságával, egy alkalommal még egy katonai ellenőrzésre
is felhívta a figyelmét.
Aztán ahogy 1972 karácsonya közeledni kezdett, Kenyon tervezgetni kezdte, hogy egy hetet
Managuában tölt. Tony eljött meglátogatni, és könyörgött, igen, könyörgött nekem, tette hozzá. Nem
akarta, hogy a fővárosba menjek. Kenyon elhatározta, hogy oda sem figyel, míg aztán Tony meg nem
említett valamit, ami aztán egész életét megváltoztatta.
– December 23-án katasztrófa fog történni Managuában – közölte. – Ezrek fognak meghalni.
Kérlek, ne menj!
– Tudja, mi történt aznap, Mr. Piper?
Will a fejét rázta.
– A nagy nicaraguai földrengés. Több mint tízezren haltak meg, az épületek háromnegyede
összeomlott. Nem mondta el, honnan tudta, de baromira megijesztett, és nem mentem el. Később,
mikor már, hogy is mondjam, közelebb kerültünk egymáshoz, azt mondta, nem tudja, honnan tudta a
kormány, mi fog történni, de a jóslat benne volt a rendszerben, és ő rádöbbent, hogy ez bizony aranyat
ér. Talán fölösleges is mondanom, mennyire kíváncsivá tett.
Tony újabb kiküldetést kapott, egyszer csak áthelyezték, és Kenyon is elhagyta Nicaraguát, mikor a
mindent átfogó polgárháború kitört.
Visszatért az államokba, és doktori fokozatot szerzett Michiganben.
Kétségtelenül Tony dobta be Kenyon nevét a rendszerbe, és az 51-es körzet toborzással foglalkozó
munkatársai azért kaptak rá, mert éppen Latin-Amerikával foglalkozó specialistákat kerestek. Egy
szép napon meglátogatta a lakásán egy katona Ann Arborban, aki azzal a kérdéssel lepte meg,
szeretné-e hallani, honnan tudta a kormány, hogy földrengés lesz Managuában.
Kétségtelenül szerette volna hallani. Ráharapott a csalira.
Néhány évvel Spence után csatlakozott az 51-es körzethez, és a latin- amerikai anyag kezelésével
bízták meg. Ő és Spence, akik mindketten a szellem emberei voltak és imádtak politikáról beszélgetni,
egyre jobban húztak egymás felé, és hamar cimborák lettek a közös ingázásnak köszönhetően;
mindennap együtt utaztak a Las Vegas és a Groom-tó között közlekedő repülőjáraton. Az évek alatt a
Spence-klán tulajdonképpen befogadta az egyedülálló férfit, és hétvégenként, illetve családi
események alkalmával vendégül látták. Martba halálakor Kenyon volt Spence támasza.
2001-ben ugyanazon a napon mentek nyugdíjba. Az EG&G ingajárat várótermében a McCarran
repülőtéren, utolsó visszautazásuk alkalmával megölelték egymást, szemük bepárásodott. Spence
maradt a birtokán Las Vegasban, Kenyon Phoenixbe költözött, hogy közelebb legyen egyetlen
rokonához, egy lánytestvérhez. Kapcsolatban maradtak, közös élményeik és a 2027 Club
összekötötték őket.
Kenyon abbahagyta a beszédet. Will arra számított, Spence majd felveszi a fonalat, de ő is
elcsendesedett.
 Aztán Kenyon érdeklődni kezdett: – Megkérdezhetem, hogy maga vallásos ember-e, Mr. Piper?
– Megkérdezheti, de nem gondolom, hogy ez a maga dolga lenne.
A férfi láthatóan megsértődött. Will rájött, hogy a két fickó abban a reményben osztotta meg vele a
magánéletét, hátha majd ő is megnyílik nekik. – Nem, nem igazán vagyok vallásos.
Kenyon előrehajolt. – Henry sem az. Szerintem elképesztő, hogy valaki, aki tud a Könyvtárról,
nem vallásos.
– Ő már csak ilyen – jegyezte meg Spence. – Ezt a vitát már vagy ezerszer végigélvezhettük. Alf
ahhoz a táborhoz tartozik, amely szerint a Könyvtár Isten létezését bizonyítja.
– Erre nincs más magyarázat.
– Jelen pillanatban nem kívánom újra előkaparni ezt a dolgot – mondta Spence fáradtan.
– Mindig is bizsergető érzés volt arra gondolni, hogy a legtökéletesebb vallásba születtem.
Presbiteriánusként egyszerűen rá voltam kényszerítve, hogy a Könyvtárat lelki életem részévé tegyem.
– A fickó még mindig a reformációért lobbizik – viccelődött Spence.
Will tudta, mire akar kilyukadni. Az elmúlt évben ő is gyakran gondolt ezekre a dolgokra. –
Predesztináció.
– Pontosan! – kiáltott fel Kenyon. – Én már azelőtt kálvinista voltam, hogy konkrét megerősítést
kaptam volna a dolog felől. Mondjuk úgy, hogy a Könyvtár elit kálvinistává változtatott. A
doktrínákhoz ragaszkodó kálvinistává.
– És nagyon makacs kálvinistává – tette hozzá barátja.
– Nyugdíjas éveim eredménye, hogy beiktatott lelkipásztor lettem.
Emellett pedig egy Kálvin-életrajzon dolgozom, próbálok rájönni, honnan volt az a tehetség, ami
hozzásegítette, hogy ilyen tökéletes teológiát alkosson. Őszintén szólva, ha Henry nem távozna el
közülünk, olyan boldogan élnék, mint valami tengeri csikó. Mindennek értelme van számomra, ami
elég jó alapállás.
– Meséljenek a 2027 Clubról – szólalt meg Will.
Spence a kormányt markolva gondolkozott, mikor zöldre váltott a lámpa. El kellett döntenie,
átsuhanjanak-e újra a parkon. – Abban biztos vagyok, hogy a Könyvtár utolsó könyve 2027. február 9-
én ér véget.
Akiknek nincs feljegyzett, a halálukra vonatkozó időpontjuk, azok LK-sok, vagyis látókörön
kívüliek. Aki valaha is dolgozott a Könyvtárban, vég nélküli spekulációkat folytatott arra nézve, miért
érnek véget a könyvek, és hogy ki is áll mögöttük egyáltalán. Ezeknek a tudósoknak, szerzeteseknek,
jósoknak vagy földönkívülieknek a munkája – és igen, Alf, ez a magyarázat éppen annyira jó, mint a
tiéd – vajon valamiféle külső tényező miatt maradt abba? Mondjuk egy háború, egy járvány vagy
természeti katasztrófa miatt? Vagy talán van ennél vészjóslóbb magyarázat is, amiről pedig a világon
élő embereknek is tudniuk kellene. Amennyire azt bármelyikünk is tudhatja, soha nem tettek igazán
hivatalos lépéseket az úgynevezett látókör jelentőségének megértése érdekében. A Pentagon mindig is
azzal volt elfoglalva, hogy elássa az adatokat, és magyarázatokat generáljon a kutató szelleműek
számára. Sok szörnyűséget rejtenek a lapok, megakatasztrófák a nem túl távoli jövőből, amelyek végig
fognak söpörni a népeken. Az igazat megvallva, valami nagyszabású dolog van alakulóban Latin-
Amerikában. Lehet, hogy ahogy 2027-hez közelebb kerülünk, majd azokhoz a washingtoni zsenikhez
is eljut, hogy talán tényleg tudnunk kellene, mi a pokol lesz egy nappal később. De az igazat
megvallva, Mr. Piper, a nyugdíjkorhatár elérésével a látókört illető érdeklődés nem szűnik meg az
emberben. A 2027 Clubot az 1950-es években hozták létre olyanok, akik egyszer valamikor az 51-es
körzetben dolgoztak, részben nyugdíjasklubként, részben amatőr nyomozócsoportként működött.
Persze ez az egész dolog titkosított, és megszegi a nyugdíjazáskor aláírt nyilatkozatainkat meg minden
ilyesmi, de az emberi természetet nem lehet kizárni. Pokolian kíváncsiak vagyunk, és egyedül olyan
figurákkal tudjuk mindezt megbeszélni, akik valaha alkalmazottak voltak. Ráadásul esély nyílik arra,
hogy összegyűljünk, valamint tizennyolc éven felülieknek való üdítőitalokat iszogathassunk.
 A hosszú monológtól kifogyott belőle a szusz. Will nézte, ahogy a mellkasa hullámzik.
– Szóval, mi a válasz? – kérdezte Will.
– A választ… – torpant meg Spence, hogy minél drámaibbá tegye a dolgot – nem tudjuk! – Ahogy
felnevetett, pocakja rázkódni kezdett. – Ezért robogunk itt körbe-körbe Manhattanben, és ezért tesszük
itt magának a szépet.
– Nem hiszem, hogy tudnék segíteni.
– Mi azt gondoljuk, tudna – válaszolta Kenyon.
– Nézze – tette hozzá Spence –, mi mindent tudunk a Doomsday-ügyről, és Mark Shackletonról.
Ismertük a fickót, nem nagyon, ezt jegyezze meg, de ha van valaki, aki egy ilyen helyen áthágja az
előírásokat, az csak olyasvalaki lehet, mint Shackleton, elsőrangú lúzer, ha engem kérdez. Már
korábban is volt vele valamiféle kapcsolata, ugye?
– Az egyetemen szobatársam volt. Egy évig. És milyen források alapján szereznek információkat
rólam?
– A Clubon keresztül. Őrült sok összeköttetésünk van. Tudjuk, hogy Shackleton kiszaglászta az
Egyesült Államok adatbázisát, egészen a látókör széléig. Tudjuk, hogy csak ködösíteni akart, amikor
ezt a sorozatgyilkossági lázat kirobbantotta New Yorkban.
Kenyon szomorúan megrázta a fejét, aztán közbeszólt: – Még mindig nem hiszem el, hogy ember
ilyen fokú kegyetlenségre képes legyen.
Képeslapokat küldeni a címzett halálának időpontjával!
Spance folytatta: – Tudjuk, hogy valódi célja elég hétköznapi volt, pénzt akart csinálni egy
életbiztosítási rendszer segítségével! Tudjuk, hogy maga elkapta. Tudjuk, hogy súlyosan
megsebesítették a megfigyelők. Tudjuk, hogy maga nyugdíjba mehetett az FBI-tól, és most
feltételezhetően szabad életet él. Ezért, Mr. Piper, erősen gyanítjuk, elméletileg a bizonyosság
határáig, hogy maga erős befolyással bír a hatalom felett.
– És vajon miért?
– Kell, hogy legyen magánál egy másolat az adatbázisról.
Will egy szempillantás alatt újra Los Angelesben találta magát, éppen a megfigyelők elől menekült
egy taxi hátsó ülésén, és nagy sietősen Shackleton adatbázisának pendrive-ra töltésével
foglalatoskodott.
Shackleton meg mint valami zöldség, ott rohadt egy elfelejtett kórteremben.
– Nem fogom sem megerősíteni, sem tagadni.
– Van még más is – tette hozzá Kenyon. – Gyerünk, Henry, mondj el neki mindent!
– Valamikor a kilencvenes évek közepén barátságba kerültem az egyik megfigyelővel, egy Dane
Bentley nevű fickóval, olyannyira, hogy végül megtette nekem az 51-es körzet esetében elképzelhető
legnagyobb szívességet. Elképesztően kíváncsi voltam. Csak azok az emberek bírtak hozzáféréssel,
akiket azzal bíztak meg, hogy mi nehogy hozzáférjünk ahhoz, amit én is tudni akartam! A megfigyelők,
ahogy ezt ön is tudja, elég kemény banda, de ez a fickó, ez a Dane volt annyira humánus, hogy egy
barátja kedvéért megszegje a szabályokat. Megnézte, mikor fogok meghalni. Az időpont 2010. október
21. Akkoriban ez még nagyon-nagyon távolinak tűnt. De aztán valahogy egyre jobban itt volt a
nyakamon.
– Sajnálom.
– Köszönöm. Ez kedves magától. – A következő piros lámpáig várt, aztán feltette a kérdést: – Ön
megnézte a magáét?
 Will nem látta értelmét, hogy továbbra is színleljen. – Megnéztem. A körülmények miatt úgy
éreztem, kénytelen vagyok. LK-s vagyok.
– Ez nagyon jó – mondta Kenyon. – Megnyugtató, hogy ezt halljuk, nem igaz, Henry?
– De igen.
– Én soha nem akartam tudni az időpontomat – mondta Kenyon. – Szívesebben hagytam a kérdést
teljes egészében Isten kezeiben.
– Erről van szó – mondta Spence energikusan, a kormánykereket csapkodva. – Tíz napom van,
hogy megválaszoljam a kérdést. Nem tehetek semmit az ellen, ami elkerülhetetlen, de a fenébe is,
tudni akarom, mielőtt meghalok!
– Nem tudom, hogyan is segíthetnék. Tényleg nem.
– Mutasd meg neki, Alf – kérte Spence. – Mutasd meg neki, mit találtunk egy héttel ezelőtt.
Kenyon kinyitott egy fiókot, és kivett néhány oldalt, egy weboldal nyomtatott változatát.
Odanyújtotta őket Willnek. A Pierce & Whyte aukciós ház, egy londoni antikvár könyvárus online
katalógusa volt, amelyik egy két nappal későbbi, 2010. október 15-i aukciót hirdetett. Több színes
fotó is volt a 113-as tételről, egy vastag, régi könyvről, a gerincén az 1527-es dátummal.
Tanulmányozta a képeket, és az ezek után következő részletes leírásokat. Will átfutotta a szöveget, de
a szöveg lényege szerint, bár különleges tételként kezelték, az aukciós ház nem tudta, miről is van szó.
A megjelölt árkategória 2000-3000 angol font volt.
– Ez most az, amire gondolok? – kérdezte Will.
Spence bólintott. – Jól ismert tény volt a Könyvtár háza táján, hogy egy kötet hiányzik. Egy 1527-
es könyv. Már nincs két hét az életemből, és akkor látom, hogy valami kurafi egy aukción árulja! Meg
kell, hogy kaparintsam! Ez az átkozott könyv már hat évszázada kering össze-vissza idekint! Az
egyetlen hiányzó darab több százezer kötetből! Miért került külön a többitől? Hol volt eddig? Tudta
bárki is, miről van szó? Jézusom, lehet, hogy többet fogunk belőle megtudni, mint az összes többi, a
Groom- tónál elfekvő kötetből együttvéve. Nem akarok nagyon előresietni, de mindazok alapján, amit
tudunk, lehet, hogy ez lesz a kulcs, hogy kitaláljuk, mi a francról is szól ez az egész 2027! Van egy
megérzésem, Mr. Piper, egy erős megérzésem. És Hádészra mondom, utána fogok járni, mielőtt
meghalok!
– És mi köze van mindennek hozzám?
– Azt szeretnénk, ha elmenne holnap Angliába, hogy megvásárolja a könyvet az aukción. Én túl
beteg vagyok már az utazáshoz, Alf pedig, ez a makacs szörnyeteg nem hajlandó egy lépést sem tenni
mellőlem.
Lefoglaltam magának egy első osztályú jegyet, a visszafelé jegy péntek éjszakára szól. Plusz egy
szép szoba a Claridges Hotelben.
Will komoran rápillantott, és már épp belekezdett volna a válaszba, mikor Spence közbeszólt:
– Még mielőtt válaszolna, szeretném, ha tudná, hogy lenne még valami, ami még ennél is fontosabb
nekem. Szeretném látni az adatbázist. A saját halálom napját tudom, de soha nem néztem meg senkiét
azok közül, akik fontosak számomra. Annyit tudok, hogy az a kibaszott Malcolm Frazier, bárcsak Alf
Istene halállal sújtaná még holnap, a nyomunkban van. Lehet, hogy nem az a szétrohadt tüdőm fog
elvinni tíz napon belül. Lehet, hogy Frazier bérgyilkosai. Nem vagyok hajlandó addig itthagyni ezt az
árnyékvilágot, amíg nem tudom meg, hogy a gyermekeim és az unokáim kívül vannak-e a látóhatáron.
Akarom tudni, biztonságban vannak-e. Eltökélt vagyok, ezt meg kell tudnom! Ha megteszi nekem
ezeket a dolgokat, Mr. Piper, megszerzi a könyvet és átadja nekem az adatbázist, én gazdaggá teszem
magát.
A fickó még be sem fejezte, Will már a fejét rázta. – Nem megyek holnap Angliába – mondta Will
közömbösen. – Nem hagyhatom itt csak úgy a feleségemet és a fiamat. Az adatbázishoz pedig hozzá
sem nyúlok.
Ez az én biztonsági politikám. Nem kockáztathatom a családom biztonságát, hogy a kíváncsiságát
kielégíthessem. Sajnálom, de ez nem fog megtörténni, annak ellenére, hogy a gazdagságot illető
megjegyzés nagyon is jól hangzik.
– Vigye a feleségét is. És a fiát. Fizetek mindent.
– Nem hagyhatja itt a munkáját csak úgy. Felejtse el! – Elképzelte, hogyan reagálna Nancy. Nem
lenne túl bájos jelenet. – Forduljon be itt az 5. sugárúton, és vigyen haza.
Spence felizgatta magát, kiabálni kezdett, köpködve beszélt. Willnek együtt kell működnie. Az óra
ketyeg! Hát nem látja, milyen elszánt?
A férfi erősen köhögött, és úgy lihegett, hogy Will attól tartott, elveszti az önuralmát, és a parkoló
autóknak ütközik.
– Henry, nyugodj meg! – könyörgött Kenyon. – Hagyd abba a beszédet!
Majd én elintézem a dolgot.
Spence addigra már egyébként sem jutott szóhoz. A bőre foltos lett, lehajtotta a fejét, aztán jelezte
Kenyonnak, hogy vegye át.
– Oké, Mr. Piper. Nem kényszeríthetjük, hogy akarata ellenére cselekedjék. Azt gondoltam, nem
fogja bánni, hogy be akarjuk venni a dologba. Telefonon tesszük meg az ajánlatunkat. De azt legalább
engedje meg, hogy egy futárral az ön lakására kézbesíttessük a könyvet péntek éjszaka. Később ott
vennénk át. És addig is, tegye meg nekünk azt a szívességet, hogy átgondolja Henry nagylelkű
ajánlatának egyéb részeit is.
Nincs szüksége az egész adatbázisra, csak olyan tíz dátumra. Kérem, aludjon erre egyet.
Will bólintott, aztán csöndben maradt a belváros felé vezető út további részén. Spence zihálására
koncentrált, és az orrlyukain bezúduló oxigén sziszegésére.
Ebben a pillanatban riadt fel Malcolm Frazier. Mogorván nézett, és szokatlanul össze volt
kavarodva. Éppen a stáblista görgött végig a repülő képernyőjén, és egy idősebb hölgy, aki középen
ült, kemény vállát kopogtatta, hogy kiengedje a mosdók felé. Az amerikai járat repülőgépülései nem
az ő hatalmas, izmos testére voltak szabva, jobb lába már arra sem reagált, ha nyomogatta. Felkelt,
kirázta a lábából a zsibbadás gombostűit, és a feletteseit átkozta, amiért nem vállalták be az első
osztályt.
Ez a megbízás egyáltalán nem tetszett neki. Az 51-es körzet biztonsági főnökét küldeni ki azért,
hogy megvásároljon egy könyvet valami aukción.
Nevetséges dolognak tűnt. És ez a könyv is. Miért nem küldtek el egy valamelyik laborban
ügyködő varangyot, örömmel elengedett volna egy megfigyelőt, hogy dajkálja az úton. De nem. A
Pentagon őt akarta. Sajnos azt is tudta, miért.
A Caracas-esemény miatt.
Harminc nap volt hátra, és az óra ketyegett.
Az 51-es körzet egy-egy jelentősebb jóslata lefagyasztotta őket, de ez most más volt. Nem
váltottak a szokásos érzékeny, védekező üzemmódra.
Próbáltak tőkét kovácsolni az információból, hagyták, hogy meginduljon a támadás. A Pentagon fel
volt tüzelve. A katonai vezetők bizottsága folyamatosan ülésezett. Az elnök helyettese személyesen
vezette a feladat elvégzésére kijelölt munkacsoportot. Az Egyesült Államok kormánya teljes
erőbevetéssel dolgozott az ügyön. A lehető legrosszabb időpontban került elő az egyetlen hiányzó
könyv. A titoktartás mindig elsődleges feladat volt a Groom-tó mellett, de senki nem akart lehetséges
biztonsági katasztrófákról beszélni egy hónappal a Segítő Kéz fedőnevű bevetés előtt.
Segítő Kéz!
Miért állt ezzel elő a Pentagon hírek szépítésére szakosodott szóvivője?
Ha a hiányzó könyv valami entellektüel kezébe jut, ki tudja, milyen kérdések kerülhetnek elő,
milyen tények jöhetnek a napvilágra?
Így hát Frazier megértette, miért is ő kapta meg a kiküldetést. Persze szeretnie ettől még nem
kellett.
A pilóta bejelentette, hogy Írország partjai felé közelednek, és két órán belül landolnak Heathrow
repülőterén. A lábánál üres bőrtáska, külön az elvégzendő feladathoz méretezték és párnázták. Már
számolta az órákat, mikor jut végre vissza Nevadába, vállán a kormány által előkészített, barátságos
melegséget nyújtó válltáska, a benne nehezedő 1527-es kötettel.
 Öt

A PIERCE & WHYTE AUKCIÓS TERME A GYÖRGY korabeli épület földszintjén, a központi
hallon kívül volt megtalálható. Az aukcióra érkezők egy recepciós pultnál jelentkeztek be, aztán
beléptek a finoman berendezett öreg terembe. Az őzbarna padló keményfából készült, magas, vakolt
plafonnal, és egy teljes falnyi könyvespolccal, ami mellé a fentebb elhelyezkedő könyvek eléréséhez
egy létra támaszkodott. Az aukciós terem a High Streetre nézett, és az elhúzott függönyök között sárga
napsugarak sütöttek be keresztezve a barna faszékek pontosan elrendezett sorait, sakktáblamintát
hozva létre. Hetven-nyolcvan résztvevő számára volt hely, és ezen a szép, fényes pénteki reggelen a
terem gyorsan megtelt.
Malcolm Frazier korán érkezett, ideges volt, hogy sikerül-e a dolog. Miután regisztrált egy
jókedvű leányzónál, aki mosolyogva hagyta figyelmen kívül gorombaságát, belépett az üres terembe,
és leült az első sorban, pontosan az aukcióvezető pódiumával szemben, ahol közönyösen forgatta a
sorszámát jelző táblát vaskos hüvelyk– és mutatóujja között.
Ahogy egyre több ember érkezett, kezdett nagyon is szembetűnő lenni, hogy Frazier nem az a
tipikus antikvár könyvgyűjtő. Alkusztársaiból nem nézte volna ki az ember, hogy száznyolcvan kilóval
nyomnak fekve, kilencven métert úsznak víz alatt, vagy fél kézzel, fegyver nélkül képesek megölni egy
embert. De Frazier láthatóan sokkal idegesebb volt, mint közellátó, petyhüdt felebarátai, hiszen ő még
soha nem vett részt aukción, és csak nagy vonalakban ismerte a protokollt.
Ellenőrizte a katalógust, és a 113-as tételt valahol hátul találta meg. Ha ez a napirendre is
vonatkozik, félő, hogy hosszú, kínkeserves szarakodás vár rá. Alakja mereven és keményen
magasodott elő, lábai keményen a földhöz szegezve a válltáskája mellett. Tagbaszakadt fickó, akinek
több az arcán az él, mint a hajlat. A második sorban, a mögötte lévő szék üresen maradt, mert
kitakarta a pódiumot.
Az aukcióról egy Pentagontól kapott e-mailen keresztül értesült, amit kódolt BlackBerry
készülékére küldtek. Éppen egy kocsit tolt egy külvárosi bevásárlóközpontban, Las Vegasban,
kötelességtudóan követve feleségét a tejtermékek között. A csengőhang fontos hívást jelzett, a
folyamatos sípolás mindig elsőbbséget élvező esetekre volt beállítva, amit meghallva egyfajta
pavlovi reflexként teljesen kiszáradt a szája. Ezt a figyelmeztető jelzést soha semmi kellemes nem
követte.
Egy régen elfelejtett, védelmi hírszerzésre használt szűrő, ami minden elektronikus adatforgalmat
ellenőrzött az „1527” és a „könyv” keresőszavak alapján, végül jelezni kezdett, és egy alacsonyabb
szinten dolgozó elemző a Védelmi Hírszerző Ügynökségről továbbította a linket, és bár kíváncsiság
gyötörte, halvány fogalma sem volt, miért törődik bárki is a katonai hírszerzésnél egy olyan
weboldallal, amelyik régi, aukcióra kijelölt könyvekről közöl listákat.
De az 51-es körzet ínyencei számára ez akkorát szólt, mint valami bomba. Az egyetlen hiányzó
kötet. Egy tű a szénakazalban, ami végül előkerült. Hol lehetett a könyv ennyi éven át? Milyen
tulajdonosok kezén mehetett végig? Tudta bárki is, miről van szó? Vagy rájöhetett-e bárki?
Volt egyáltalán valami különleges ebben az adott kötetben, ami a labor missziójához is
hozzájárulhatott? Megbeszéléseket tartottak. Tervezeteket hoztak létre. Egyre több lett a papírmunka.
Pénzalapokat hoztak létre és osztottak szét. A Segítő Kéz fedőnevű akció egyre csak fejlődött, és a
Pentagon személyesen Fraziert választotta ki a munkára.
 A terem már majdnem megtelt, mikor megérkeztek az aukció lebonyolítói. Toby Parfitt, aki
kifogástalan öltözékben jelent meg, a pódium felé tartott, aztán nekiállt, hogy feltegye a mikrofont, és
elrendezze az aukció kellékeit. Balján Martin Stein, és a könyvekkel foglalkozó részleg másik két
vezető tagja foglalt helyet egy leterített asztalnál.
Mindannyian beállították a telefonos kapcsolatot a helyszínen kívüli alkuszokkal, aztán
fejhallgatókkal a fülükön, nyugodtan várták, hogy megkezdődjön a dolog.
Peter Nieve, Toby fiatal asszisztense mestere jobb oldalán foglalt helyet, ficánkoló, ugrásra kész
kisinas. Nieve meggyőződött róla, hogy közelebb van a mesterhez, mint az új fiú, Adam Cottle, aki
csak egy-két napja csatlakozott a részleghez. Cottle kifejezéstelen tekintetű, húszas éveiben járó,
rövid, szőke hajú férfi volt virsliujjakkal, aki inkább nézett ki hentesnek, mint könyvkereskedőnek.
Viszont az apja ismerte az ügyvezető igazgatót, és Tobynak fel kellett vennie, még úgy is, hogy nem
volt szüksége további segítségre, Cottle pedig sem egyetemi diplomával, sem bármiféle vonatkozó
tapasztalattal nem rendelkezett.
Nieve könyörtelenül bánt a fickóval. Végre volt valaki, aki alatta volt a szamárlétrán, és ő a
legközönségesebb, legmegalázóbb munkákat bízta a színtelen fiatalemberre, aki csak csendesen
bólintott, aztán belekezdett a feladatba, mint valami szolgálatra kész félkegyelmű.
Toby végigpásztázta a hallgatóságot, a törzsvásárlóknak röviden bólintott. Volt néhány új arc, de
olyan feltűnő egy sem, mint az a hatalmas, izmos úriember az első sorban, éppen vele szemben, aki
furcsán kilógott a sorból.
– Hölgyeim és uraim, elérkezett az idő. Toby Parfitt vagyok, én vezetem az aukciót, és nagy
örömmel köszöntöm önöket a Pierce & Whyte őszi aukcióján, ahol különleges antikvár könyvek és
kéziratok, válogatott, magas minőségű irodalmi műtárgyak kerülnek árverezésre. A számos
egyedülálló ajánlat között a mai napon egy valódi kincsesbánya anyaga is szerepel: Lord Cantwell
warwickshire-i udvarházának gyűjteménye.
Szeretném tájékoztatni önöket, hogy a telefonos ajánlatokat is figyelembe fogjuk venni.
Munkatársaink készen állnak, hogy bármely kérdésükre válaszoljanak. Ezért hát minden további
késlekedés nélkül azt ajánlom, kezdjünk bele.
Hátul kinyílt egy ajtó, és egy csinos munkatársnő lépett be fehér kesztyűs kezében az első tétellel,
amit illedelmesen, mellmagasságban tartott ki maga előtt.
Toby megköszönte neki, aztán belekezdett: – Az egyes számú tétel John Ruskin The Unity of Art
című könyvének igen jó állapotú példánya, amely a Manchesteri Művészeti Egyetem éves gyűlésén
1859-ben tartott előadását foglalja magában, és amelyet Oxfordban adtak ki 1870-ben. A példány
világosbarna, eredeti borítójában, értékes szerzemény lehet Ruskin rajongói és a művészettörténet
művelői számára is. Százfontos kezdő ajánlatokat várnék.
Frazier mordult egyet, aztán próbálta megacélozni magát az elkövetkező megpróbáltatások
elviselése érdekében.
New York városában öt órával kevesebbet mutatott az óra, még két óra, míg a nap átüti a hűvös
sötétséget az East River fölött. Spence és Kenyon korán ébredtek éjjeli szállásukon, egy Valley
Stream-i WalMart parkolójában, Long Islanden. A busz konyhájában kávét és szalonnás tojást
készítettek, aztán nekiindultak, hogy beelőzve a reggeli csúcsforgalomnak, Dél-Manhattanbe jussanak.
Fél ötre értek Will háza elé. A járdán várakozott, rázta a hideg, bár még füstölgött egy kora reggeli
veszekedéstől.
Nem volt jó ötlet szoptatás közben veszekedni a feleségével. Erre akkor jött rá, mikor már félig
benne voltak a vitában. Volt abban valami lelketlenség, hogy felemelte a hangját, ezzel félbeszakítva
fia bugyogó nyeldeklését, nem is beszélve arról, hogy letörölte Nancy arcáról azt a jól ismert anyai
nyugodtságot is. Ugyanakkor viszont ígéretet tett, hogy segít Spence-nek, és azzal érvelt, hogy
Angliába nem is repült el. Nancyt ez nem nyugtatta meg különösebben. Részéről a Doomsday-ügy már
a múlté, a Könyvtárat pedig legjobb elfelejteni. Tudta, milyen veszélyesek az olyan fekete egyenruhás
csapatok, mint a megfigyelőké. Mindenével a jelenre és a jövőre koncentrált. Volt egy gyermeke, akit
imádott, és egy férje, akiről gondoskodott. Az élet elég szép volt mostanában, de akár pokollá is
változhatott. Meg is mondta Willnek, hogy ne játsszon a tűzzel.
Az, hogy Will makacs volt, enyhe kifejezés. Felmarkolta a dzsekijét, kirontott a lakásból, és rögtön
nagyon rohadtul érezte magát. De hogy hátraarcot csináljon, és visszamenjen bocsánatot kérni, arról
hamar letett.
A kölcsönös engedményeken alapuló házasélet koncepcióját megértette ugyan, de rögzítenie nem
sikerült, és a saját részéről ez a jövőben sem volt valószínű. Valamit morgott az orra alatt arról, hogy
őt ugyan egy domina korbácsa sem érheti el, aztán keményen megnyomta a lift hívógombját, mintha a
szemét akarná kitolni valakinek.
A busz fedélzetére lépve megjegyezte: – Jó, hogy ezt most nem nálam csináljuk.
– Kutyaszorítóban van, Mr. Piper? – kérdezte Spence.
– Hívjon mostantól Willnek, oké? – válaszolta kedvetlenül. – Van egy kávéd? – kérdezte, aztán
lerogyott a kanapéra.
Kenyon töltött, Spence pedig megérintette az irányválasztás gombot a GPS-en, aztán elindult a
járda mellől. Queens Mail volt a célpont, ahol Will szerint minden zűr nélkül le tudtak parkolni a
busszal.
Mikor megérkeztek, még sötét volt, a bevásárlóközpont több órával később nyitott. A parkoló
teljesen üres volt, Spence valahol a szélén parkolt le. Mobiltelefonja ötös jelerősséget mutatott,
úgyhogy a hívás minősége miatt nem kellett aggódniuk.
– 10 óra van Londonban. Bejelentkezem – mondta Spence, aztán felkelt, maga után húzva
oxigénpalackját.
A mobiltelefont a konyhaasztalra helyezte kihangosítva, a három férfi ott ült körülötte. Spence
bepötyögte a nemzetközi hívószámot. Egy ügyintéző kapcsolta őket az aukció helyszínére, és egy
hivatalos hang válaszolt: – Martin Stein vagyok a Pierce & Whyte-tól. Kivel beszélek?
– Henry Spence vagyok, az Egyesült Államokból beszélek. Jól hall?
– Igen, Mr. Spence, hangosan és tisztán. Már vártuk a hívását. Nagy segítség lenne, ha jelezné,
milyen tételekre kíván ajánlatot tenni.
– Csak egy tételre, a 113-asra.
– Értem. Nos, azt hiszem, addig csak majd valamikor a második órában jutunk el.
– A telefonom a töltőn, előfizetésemet rendeztem, úgyhogy ebből a szempontból rendben vagyunk.
Londonban Frazier a lábzsibbadás és az unalom ellen küzdött, de ahhoz túl fegyelmezett és
szenvedélyektől mentes volt, hogy grimaszoljon, ásítozzon vagy fészkelődjön, mint a hétköznapi
emberek. A régi könyvek ott masíroztak el mellette, karton, bőr, papír és tinta, lassú egymásutánban.
Történetírások, regények, útirajzok, költészet, madártan, tudományos gyűjtemények, matematika,
gépipar. Úgy tűnt, ő az egyetlen unatkozó résztvevő. Sorstársai folyamatos izgalomban voltak,
eszeveszetten licitáltak rá egymásra, mindenki a saját jellemző stílusában. Voltak, akik kérkedve
meglebegtették a sorszámukat. Mások majdnem észrevétlenül emelték fel. Az igazi hardcore
törzstagok arckifejezésükkel jeleztek, amit a személyzet értett is – egy hirtelen bólintás, egy
arcrándítás, egy felemelt szemöldök. Elég komoly jövedelmek vannak ebben a városban, gondolta
Frazier, ha olyan könyveket nyomnak fel több ezer fontra, amilyeneket ő egy billegő asztal lába alá
sem tenne támasztéknak.
New Yorkban eljött a hajnal, a buszt nappali világosság öntötte el. Stein időről időre
bejelentkezett, hogy jelezze, hol tartanak. Egyre közeledtek.
Will egyre türelmetlenebb lett. Megígérte, hogy visszaér, még mielőtt Nancynek el kéne indulnia
dolgozni, és az óra egyre csak ketyegett.
Spence teste elég zajos volt. Zihált, köhögött, a légzőkészülékbe lihegett, és átkokat suttogott maga
elé.
Mikor a 112-es tételhez értek, Frazier feje kitisztult, egy dózis adrenalin tolta feljebb a
légzésszámát. Nagy, régi kötet volt, és először összetévesztette a saját célpontjával. Toby elzengte a
könyvhöz tartozó dicshimnuszt, a címet pedig folyékony latinsággal ejtette ki. – A 112-es tétel
Raymond Vieussens anatómiájának, a Neurographia Universalis, Hoc Est, Omnium Corporis,
Humani Nervorum című munkája, ezt a különösen szép példányt 1670-ben adta ki Frankfurtban G. W.
Kuhn. Huszonkilenc metszett oldal korabeli pergamenen, néhány kisebb szakadás, de egyébként
figyelemre méltó, történeti jelentőségű orvostudományi tanulmány. Ezer fontnál nyitom meg a licitet.
Élénken folyt a licitálás, több résztvevő is lázba jött. Egy hátul ülő licitáló, egy erős testalkatú
kalapos férfi vezetett az árverésen, aki egész délelőtt különös érdeklődést mutatott a tudományos
tételek iránt, agresszív módon egyre feljebb pumpálta az árat, százfontos lépcsőkben. Mire a por
felszállt, 2300 fontért övé volt könyv.
Martin Stein bejelentkezett: – Mr. Spence, elértünk a 113-as tételhez.
Kérem, tartsa.
– Oké, uraim, megérkeztünk – mondta Spence. Will idegesen az órájára pillantott. Még volt ideje,
hogy hazamenjen, és elkerüljön egy komolyabb konyhai csetepatét.
Frazier a könyvre fókuszált a szemeivel, ahogy behozták az aukciós terembe. Bár még távol volt,
biztos lehetett a dolgában. A Könyvtárhoz tartozott. Két évtizedet töltött el az 51-es körzet
alagsorában és környékén, tévedésről szó sem lehetett. Eljött az idő. Az egész délelőttöt a folyamat
megfigyelésével töltötte, mostanra megtanulta a licitálás mechanizmusát.
Készüljünk az összecsapásra, gondolta, miközben lelkiekben megacélozta magát.
Toby szomorkásán beszélt a könyvről, mintha nem esne jól látnia, hogy elviszik. – A 113-as elég
különleges tétel, egy 1527-re datált kézírásos jegyzet, gyönyörű borjúbőr kötésben, több mint ezer
oldal, a legfinomabb pergamenből. Lehet, hogy volt a végén egy üres oldal, amit talán eltávolítottak
valamikor a távoli múltban. A könyv alapos nyilvántartásnak tűnik, születési és halálozási
időpontokkal, nemzetközi távlatokkal, amelyben több európai és keleti nyelv képviselteti magát. A
kötet talán már a tizenhatodik századtól Lord Cantwell családi gyűjteményének része volt, de
eredetéről ennél bizonyosabbat nem mondhatunk. Konzultációkat folytattunk oxfordi és cambridge-i
egyetemi kollégáinkkal, de nem született egyöntetű állásfoglalás a könyv származását vagy célját
illetően.
Hogy úgy mondjam, e kötet titok marad, misztikus ködbe burkolózik, ugyanakkor egyedülálló
különlegességről van szó, amelynek kezdő licitértékét ezennel kétezer fontban állapítom meg.
Frazier olyan magától értetődően emelte fel a tábláját, hogy Toby majdnem ugrott egyet. A
hatalmas férfinak ez volt az első észrevehető mozdulata majdnem két óra alatt.
 – Köszönöm – mondta Toby. – Senki többet kétezer-ötszáz fontért?
Will hallotta, ahogy recsegős hangszórójukon keresztül Stein kétezer- ötszázat ajánl, mire Spence
megszólalt: – Igen, részemről rendben.
Stein bólintott Toby felé, aki azt mondta: – Van egy telefonos licitünk a kétezer-ötszáz fontos
ajánlatra, senki többet háromezerért?
Frazier mocorogni kezdett, mint aki kényelmetlenül érzi magát. Azt remélte, semmiféle verseny
nem lesz. Felemelte a tábláját.
– Megvan a háromezer fontos ajánlat, valaki háromezer-ötszázért? – majd gyorsan hozzátette: –
Köszönöm – és a hátsó sorok felé mutatott.
Ahogy Frazier megfordult, látta, ahogy a nagydarab, kalapos férfi bólint. – Most pedig valaki
négyezerért? – kérdezte Toby sietve.
 Stein közvetítette az ajánlatot. – Ez lószar – suttogta Spence a társainak.
– Ötezerre emelem.
– Egy licitáló ötezer fontot ajánl – kiáltotta Stein a pódiumról.
– Rendben van – folytatta Toby lágyan. – Van-e hatezres ajánlatunk?
Frazier érezte, hogy összerándul az idegességtől. Volt még puskapora bőven, de azt gondolta,
gyerekjáték lesz. Megint felemelte a táblát.
– Van egy hatezres ajánlatom. Senki többet hétezerért?
A kalapos férfi a fejét rázta, Toby pedig a telefonos asztalhoz fordult.
Stein beszélt, majd hallgatott, aztán megint beszélt, aztán végül elég fennhéjázó módon
bejelentette: – Tízezer fontos ajánlat!
– Engedjék meg nekem, hogy megkérdezzem, van-e valaki tizenkétezer fontért? – kérdezte Toby
merész fordulattal.
Frazier káromkodott egyet az orra alatt, aztán felemelte a kezét.
Spence tenyere izzadt. Will látta, ahogy az ingébe törli. – Nincs időm itt játszadozni – mondta.
– A te pénzed – jegyezte meg Will a kávéját kortyolgatva.
– Én ezt most felnyomom húszezerre, Mr. Stein.
A bejelentés hatására a teremben mozgolódás támadt. Frazier hitetlenkedve pislogott. Érezte, hogy
feszül a mobiltelefon a nadrágzsebében, de még korai lett volna érte nyúlni. Még volt ideje bőven.
Toby bajusza nagyon finoman moccant egyet felfelé, mikor legörbült a szája erős meglepetésében.
– Nos, ebben az esetben van-e valaki harmincezerért?
Frazier nem sokat töprengett. Persze, hogy belefért.
Néhány másodperccel később megérkezett a válasz a telefonos asztaltól.
Stein kábultan jelentette: – A licitet ötvenezer fontra emelték!
A közönség felől hallható morgás egyre erősödött. Stein és Toby hitetlenkedve néztek egymásra,
de Toby képes volt megőrizni rendíthetetlen nyugalmát, és egyszerűen annyit mondott: – Ötvenezer
fontnál járunk. Senki többet hatvanezerért? – odaintette magához Petert, és odasúgta neki, hogy
keresse meg az ügyvezető igazgatót.
Frazier érezte, ahogy dobog a szíve hatalmas mellkasában. Arra kapott engedélyt, hogy kétszázezer
dollárig elmenjen, ami olyan százhuszonötezer angol font. Erre már azt mondták a felettesei, hogy
abszurd módon magas összeg, hiszen a felső értékhatár háromezer font. Ennél egy pennyvel sincs több
azon a számlán, amit a Pierce & Whyte számára helyeztek letétbe. És már majdnem félúton jártak. Ki
a faszom licitál rám itt folyamatosan, kérdezte magától dühödten. Hangsúlyos mozdulattal emelte fel a
tábláját.
Spence megnyomta a némító gombot, aztán hangosan panaszkodni kezdett: – Bárcsak láthatnám azt
a gazembert, aki itt az arcunkba licitál. Ki a franc fizet ki ennyi pénzt egy népszámlálási
jegyzőkönyvnek látszó antikvár könyvért?
– Lehet, hogy olyan valaki, aki tudja, miről van itt szó – jegyezte meg Will vészjóslóan.
– Ez nem túl valószínű – válaszolta Spence egy hangos levegővétel után. – Hacsak nem… Alf, te
mit gondolsz?
Kenyon megvonta a vállát. – Ez lehetséges, Henry, mindig lehetséges.
– Miről beszélsz? – kérdezte Will.
– A megfigyelőkről. Az 51-es körzet bérgyilkosai is szagot kaphattak szerintem. Remélem, nem. –
Aztán még hozzátette: – Egy fokkal feljebb rakom a lécet.
 – Mégis mennyi pénze van? – kérdezte Will Kenyont.
– Rengeteg.
– És az ember úgysem viheti magával – mondta Spence.
Visszahangosította a telefont. – Stein, folytassa, és emelje fel nekem a licitet százezer fontra.
Nincs nekem ennyi türelmem.
– Megkérdezhetem a biztonság kedvéért, hogy százezer fontot mondott- e? – kérdezte Stein remegő
hangon.
– Igen, annyit.
Stein a fejét rázva jelentette be az összeget: – A telefonos licit százezer font!
Frazier látta, hogy Toby eljutott a meglepetéstől a gyanakvásig. Arra gondolt, a fickó most jött rá,
hogy a könyv többet ér, mint remélhette.
– Nos, hát… – szólalt meg Toby az egyenlőség kedvéért, egyenesen Frazier villogó szemeibe
nézve. – Tudni szeretném uram, hogy feljebb szeretne-e lépni százhuszonötezer fontig?
Frazier bólintott, és a délelőtt folyamán első alkalommal szólásra nyitotta a száját, és annyit
mondott: – Igen.
Majdnem teljesen kész volt. A legutóbb akkor került valami pánikhoz közeli állapotba, mikor
huszonéves korában fiatal kommandósként Afrika keleti partjainál rosszul sült el egy SEAL Boaton
érkező vízi egység egyik küldetése. Be voltak kerítve, harmincszoros túlerővel álltak szemben, és a
seggfej lázadók RPG-tűz alá vették őket. Ez most rosszabb volt.
Elővette a telefonját, és egy gyorshívást intézett a hadügyminiszter felé, aki ebben a pillanatban
éppen kora reggeli squashjátékát folytatta Arlingtonban. A mobiltelefonja egy szekrényben csörgött,
és Frazier csak annyit hallott: – Itt Lester beszél. Hagyjon üzenetet, és keresni fogom.
Stein bejelentette a százhuszonötezer fontos új licitet. Spence azt mondta neki, tartsa egy
pillanatra, aztán lehalkította a telefonját. – Ideje véget vetni ennek – morogta a társai felé. Will vállat
vont. Ez végül is a Henry pénze. Újra kapcsolatba lépett Steinnel, és annyit mondott: – Emelek
kétszázezer fontra.
Mikor Stein bejelentette az összeget, Toby mintha meg akart volna kapaszkodni, mindkét kezét az
asztalra helyezte. A Pierce & Whyte ügyvezető igazgatója, egy faarcú, ősz hajú patrícius figyelt a
terem széléről, ujjaival idegesen dobolva. Toby udvariasan Frazier felé fordult: – Akarna feljebb
menni, uram?
Frazier felállt, és elindult egy távolabb eső sarok felé. – Telefonálnom kell – mondta. A
torokhang, ami a testes férfiből előtört, majdhogynem komikus vinnyogásként hatott.
– Egy fél percet tudok adni, uram – ajánlotta Toby.
Frazier újra hívta Lester mobilját, aztán a Pentagonban próbálkozott, ahol sikerült elérnie egy
asszisztenst. Sürgető sutyorgásáradatot borított a tehetetlen fickóra.
Toby egy ideig türelmesen figyelt, aztán újból megkérdezte: – Uram, szeretné megemelni az
ajánlott összeget?
– Várjon! – kiabálta Frazier.
A többi licitáló zajongani kezdett. Ez így nagyon is szokatlan volt.
– Na, megszereztük? – kérdezte Spence a telefonba.
– Azt hiszem, a másik licitáló tanácsadói segítségért folyamodott – válaszolta Stein.
– Nos, akkor mondja meg neki, hogy siessen – lihegte Spence.
Frazier hideg verítékben úszott. A küldetés az összeomlás szélén állt, és a hiba itt nem volt szóba
jöhető opció. Hozzá volt szokva, hogy megfelelő erővel és erőszakossággal oldjon meg bizonyos
problémákat, de a szokásos fogásai London belvárosának egyik előkelő épületében, ahol tésztaképű
könyvmolyokkal volt körülvéve, használhatatlanok voltak.
Stein felhúzta a szemöldökét, hogy jelezze Toby felé, telefonos licitálója reklamál.
Toby ennek hatására az ügyvezető igazgató szigorú szemeibe nézett, és egy néma bólintással
nyugtázta a döntést. – Attól tartok, hogy amennyiben nem kapunk magasabb licitet, a tételt kétszázezer
fontnál le kell zárnom.
Frazier megpróbálta mindezt figyelmen kívül hagyni. Még mindig a suttogva ordítást gyakorolta a
mobiltelefonján.
Toby kissé hatásvadász módon felemelte kalapácsos kezét, a szokásosnál ez alkalommal
magasabbra. Aztán a következő szavakat mondta ki lassan, tisztán és büszkén: – Hölgyeim és uraim,
először, másodszor és senki többet harmadszor, a tétel a telefonos licitálóé, kétszázezer fontért!
Toby az asztalra csapott a kalapáccsal, és a megnyugtató, tompa puffanás még visszhangzott egy-
két pillanatig, mire Frazier megfordult, és elkiáltotta magát: – Ne!
 Hat

FRAZIER ŐRÜLTEN JÁRKÁLT FEL ÉS ALÁ, TELJESEN megfeledkezve arról, hogy a

Kensington High Street zsúfolt járdáján halad, mint valami úthenger, arra kényszerítve a
gyalogosokat, hogy térjenek ki előle. Dühöngve nyomogatta a telefonját, próbálta elérni feletteseit,
hogy vegyék kézbe a szituációt, és álljanak elő valami tervvel. Mikor végre kapcsolták neki Lester
miniszter urat, kénytelen volt beugrani egy csendes Boots drogériába, mivel a 27-es busz
dübörgésétől semmit nem lehetett hallani.
Kezeit mogorván zsebre vágta, és elkeveredett az utca füstös, zajos forgatagában. Péntek volt,
napsütés és ebédidő, minden mellette elhaladó járókelőnek jobb kedve volt, mint neki. A parancs,
amit kapott, majdhogynem patetikus, gondolta. Improvizáljon. És ne szegje meg az Egyesült Királyság
törvényeit. Feltételezése szerint azt akarták sugallni, hogy ha meg is szegi, legalább ne kapják rajta.
Visszament a Pierce & Whyte-ba, aztán ott ácsorgott a recepció előtt, néha be-beszaladva az
aukciós terembe, míg véget nem ért az árverés.
Ahogy Toby észrevette, mintha el akarta volna kerülni a dühösen vicsorgó férfit. Már majdnem
sikerült elmenekülnie a hátsó szolgálati kijáraton, mikor Frazier elcsípte.
– Szeretnék beszélni azzal a fickóval, aki lenyomott a 113-as tételre tett ajánlatával.
– Micsoda párbaj volt! – kiáltott fel Toby diplomatikusan, majd hirtelen el is halkult, mint aki azt
reméli, hogy ha már így elkapta, a férfi talán elmondhatja, mi is lelkesítette ennyire, de Frazier
egyszerűen ott folytatta, ahol abbahagyta.
– Meg tudja adni a nevét és a telefonszámát?
– Attól félek, ezt nem tehetem. Nem engedi a titoktartási politikánk. Bár ha ön hajlandó megadni az
elérhetőségét, én továbbíthatom a nyertes licitáló felé, arra az esetre, ha ő úgy gondolja, felvenné
önnel a kapcsolatot.
Frazier újra próbálkozott, aztán láthatóan kényelmetlen helyzetbe hozta Tobyt azzal, hogy utalt rá,
nem lenne hálátlan, ha a segítségére lenne.
Mikor Martin Steint közeledni látta, Toby sietve elnézést kért, és odalépett hozzá. Frazier elég
közel araszolt hozzájuk ahhoz, hogy meghallja, amint Stein azt mondja: – Ragaszkodott hozzá, hogy
futárral küldjük el neki a könyvet New Yorkba, hogy még ma éjszaka kézhez kapja. Első osztályú
repülőjegyet és egy hotelszobát ajánlott valakinek a bolt alkalmazottjai közül! Már le is foglalt egy
helyet ma estére a BA-179-re.
– Hát, én nem vállalom! – mondta Toby.
– Én sem. Nekem vacsorameghívásom van – puffogott Stein.
Toby észrevette segédeit a terem túloldalán, és odaintette őket magához.
Nieve még szédelgett, a Cantwell-könyv teljesen izgalomba hozta, Cottle viszont, ahogy az lenni
szokott, olyan volt, mint egy darab fa. – Szükségem van valakire, aki vállalja a futár szerepét, és ma
éjszaka elszállítja a könyvet New Yorkba.
Cottle már majdnem megszólalt, de Nieve a szavába vágott. – Istenem, de szeretnék menni, Toby.
De lejárt az útlevelem. Pont most akartam elintézni.
– Majd én elmegyek, Mr. Parfitt – ajánlotta fel sietve Cottle. – Nincs semmilyen tervem a
hétvégére.
– Volt már valaha New Yorkban?
 – Igen, egyszer egy iskolai kiránduláson.
– Akkor rendben. Magáé a meló. A vásárló kész rá, hogy teljes egészében kifizesse a vámot a
Kennedy repülőtéren, és hogy hozzáadjuk a számlájához. Első osztályú jegyet kínál, valamint
luxuskategóriás hotelszobát, úgyhogy nem fog szűkölködni. Elég biztonságcentrikusak, ezért a British
Airways pultjánál, az érkezési oldalon kell felvennie a levelet, amiben a kézbesítési cím van.
– Első osztály! – nyöszörögte Nieve. – A pokolba is! Ezért még megfizetsz, Cottle. Komolyan
mondom.
Frazier kiosont az előtérbe. A lány a recepciós pultnál épp a katalógusokat és a regisztrációs
listákat pakolta össze. – Szeretnék egy köszönőlevelet küldeni annak a fiatal srácnak, aki itt dolgozik.
Meg tudná mondani a keresztnevét, és hogy hogyan írja azt, hogy Cottle?
– Adam – válaszolta a lány, aki láthatóan meg volt lepődve, hogy valaki, aki olyannyira
jelentéktelen, mint a fiatal Cottle, segítségére lehet bármely kuncsaftnak. Leírta a családi nevét.
Fraziernek ez bőven elég is volt.

Néhány órával később Frazier egy Heathrow felé tartó taxiban ült, és éppen három Big Macet
habzsolt a High Street egyetlen olyan étterméből, amelyben megbízott. Adam Cottle egy másik taxiban
ült, olyan száz méterrel előtte, de Frazier nem aggódott, hogy elveszíti. Tudta, hová megy a
fiatalember, és hogy mi is van nála.
Valamivel korábban Frazier felhívta az éjszakai ügyeletes tisztet az 51- es körzetben, és megkérte,
hogy soron kívül keresse ki Adam Cottle adatait, aki körülbelül huszonöt éves, és a londoni Pierce &
Whyte aukciós ház alkalmazottja.
Az ügyeletes tiszt tíz percen belül visszahívta. – Megtaláltam az emberét. Adam Daniel Cottle,
Alexandra Road, Reading, Berkshire.
Születési idő: 1985. március 12.
– És mi az elhalálozás időpontja? – kérdezte Frazier.
– Vicces, hogy kérdezi, főnök. Ma van. Ennek a maga emberének ma annyi.
Miért nem vagyok meglepve, gondolta Frazier fáradtan.
 Hét

WILL ODATOLTA A ZÖLDBABOT AZ APÓSA ELÉ. Joseph villájára szúrt egy párat, aztán
elmosolyodott. Úgy voltak elkészítve, ahogy szerette, vajjal, és al dente, ami nem is volt meglepő,
hiszen a felesége főzte. Mary készítette az egész vacsorát, tulajdonképpen még a kenyeret is, aztán
kicsomagolta, felmelegítette és tálalta a lakomát a konyhában, amíg a többiek Phillip körül
nyüzsögtek.
Lipinskiék, az újdonsült nagyszülők alig bírtak betelni unokájukkal, és meg sem fordult a fejükben,
utazzanak-e háromnegyed órát Westchestertől Dél-Manhattanig péntek esténként, hogy rájuk
kerülhessen a sor. Mary nem akarta a főzést is túlterhelt lánya nyakába varrni, úgyhogy csinált egy
komplett lasagnát annak minden kiegészítőjével. Joseph hozta a bort.
Phillip ébren volt, és a legjobb formáját nyújtotta a látogatók kedvéért; maga volt a paradicsom.
Bár családi vacsoráról volt szó, Mary megválogatta öltözékét, és a szépségszalonba is elment,
hogy a haját megcsináltassa. Körültáncolta a konyhát, parfümillatának felhője lengte körül; lányának
nehezebb és kerekebb kiadása volt, még mindig meglepően csinos és fiatalos. Joseph kócos, lobogó
hajával úgy nézett ki, mint valami őrült tudós, négykézláb mászott a padlón, folyamatosan vigyorgó
unokája nyomában.
Nancy és Will egymás mellett ültek a kanapén, egy jó lábnyi távolságra, szorosan borospoharukat
markolva, egy mosoly nélkül. Lipinskiék számára láthatóan egyértelmű volt, hogy egy veszekedés
kellős közepén toppantak be, de azért mindent megtettek, hogy könnyedebbé tegyék az estét.
Joseph közelebb csúszott a feleségéhez, öntött magának még egy kis bort, aztán megsimogatta a
hátát, hogy biztosan észrevegye felhúzott szemöldökét. Mary pisszegett egyet, aztán odasúgta: – Nem
olyan könnyű ez, tudod. Vagy már nem emlékszel?
– Csak a jó dolgokra emlékszem – válaszolta, és játékosan belecsípett.
A vacsoraasztal fölött Mary észrevette, hogy Will keze le-fel jár a tányérja felett. – Will, te rögtön
a só után nyúlsz, még mielőtt belekóstoltál volna!
Will a vállát vonogatta. – Szeretem a sót.
– Minden héten fel kell töltenem a sótartót – mondta Nancy kissé vádaskodva.
– Nem hinném, hogy ez egészséges – jegyezte meg Joseph. – Mi a helyzet a vérnyomásoddal?
– Nem t’om – mondta Will barátságtalanul. – Sosem volt vele gondom.
– Nem volt kedve társasági csevegéshez, és ezt nem is takargatta.
Nancy nem örült az aukció körüli dolgoknak, és utólag azt kívánta, bárcsak Will megtartotta volna
magának a részleteket. Egész nap amiatt puffogott, hogy Will hagyta magát beszippantani valamibe,
amihez semmi köze, és mikor amúgy mellékesen megemlítette, hogy felajánlotta a lakást egy késő
éjjeli összejövetelre, Nancyt elöntötte a méreg.
– Te beleegyeztél abba, hogy ezek az emberek idejöjjenek az otthonomba, amíg Philly pár méterrel
odébb alszik?
– Ártalmatlan öregemberek. Pár percre jönnek, aztán mennek is. Nem fognak titeket felébreszteni,
erről biztosíthatlak.
– Neked elment az eszed?
És innen már nem volt megállás.
– Na és hogy megy a munka, édesem? – kérdezte Joseph a lányától.
 – Úgy bánnak velem, mintha agyműtéten estem volna át. Nevetséges megbízásokat kapok. A
szülészeten voltam, nem az intenzíven.
– Én örülök, hogy így bánnak veled – mondta Mary. – Újdonsült anyuka vagy.
– Ezek szerint te biztatod a főnökömet – válaszolta Nancy rosszkedvűen.
Joseph próbált egy kis reményt belepumpálni. – Biztos vagyok benne, hogy visszakerülsz oda,
ahová szeretnél. – Mivel Nancy nem vett róla tudomást, szerencsét próbált a vejével is. – Még mindig
jólesik a nyugdíjas élet, Will?
– Ó, igen. Csupa móka és kacagás – válaszolta Will szarkasztikusan.
– Hát, nálunk most te vagy a főszereplő. Egy-két év, és a tervek szerint Mary és én csatlakozunk
hozzád, úgyhogy figyelünk és tanulunk.
Rosszkedve miatt Will átforgatta néhányszor fejben a megjegyzést, próbálta eldöntetni, volt-e
benne valami kódolt sértés. Aztán annyiban hagyta a dolgot.

Mikor egyedül maradtak, Nancy Phillip bölcsője körül rendezkedett, aztán maga is előkészült a
lefekvéshez. Jeges volt Willel, és csendes, próbálta kerülni a kontaktust. Szívesen száműzte volna a
kutyaházba, csak hát ezzel az volt elsősorban a probléma, hogy az egész lakás nem volt nagyobb egy
kutyaháznál.
Végül előjött a fürdőszobából, bőre hamvas volt és kívánatos rövid hálóingében. Keresztbe tette a
karját, és rászegezte a tekintetét. Will tévézett. Nancy karjai megemelték telt melleit. Will azon
gondolkozott, milyen elképesztően jól néz ki, de olyan fagyasztóan nézett rá, hogy minden remény
elszállt. – Kérlek, ne hozd ide ezeket az embereket a lakásba.
– Bejönnek, aztán mennek is. Nem is fogsz tudni róla, hogy itt voltak – makacskodott. Nem akart
hátrálni. Ő nem így működött.
Nancy elég határozottan húzta be maga mögött az ajtót. Ha a baba nem alszik, valószínűleg be is
csapta volna. Will hagyta, hogy a szeme elkalandozzon a tévéről az alatta lévő szekrényre, ahol az
utolsó üveg whiskey trónolt. Gondolatban kinyitotta az ajtót, és töltött magának néhány ujjnyit.
 Nyolc

A SZEMÉLYZET ÉPPEN A BA-179 ELSŐ OSZTÁLYÚ szakaszát készítette elő a Kennedy

repülőtéren történő landoláshoz. Cottle kifejezéstelen arccal ülte végig az egész utat, ahogy az nála
lenni szokott, alig adott életjelet, és úgy tűnt, teljesen hidegen hagyják a British Airways lenyűgöző
varázslatai, a pezsgő, a cabernet, a kacsa cseresznyeágyon, a csokoládétruffle, a premier előtti filmek,
és az ülés, ami finoman töltött paplannal kiegészített ággyá alakul.
Két szakasszal hátrébb Malcolm Frazier állt egy hosszú, a WC előtt kanyargó sorban. Feszült volt
és merev, mint valami deszka, és a hatodik óra végére elég ingerlékeny is, hiszen egy szűk kis helyen
ült a középső sorban. Eddig az egész bevetés egy katasztrófa volt, és főnökei egyértelművé tették
számára, hogy egyedül rajta múlik, kikaparja-e magának a mazsolát.
Mostanra pedig határozottan komplikáltabb lett a küldetés. Egyértelmű vállalkozásból, a könyv
biztonságba helyezéséből alakult át teljes körű nyomozássá, ki kellett deríteni, ki tette le ezt az
elképesztő pénzösszeget és miért. Az volt a feladata, hogy kövesse a könyvet, találja meg a
válaszokat, és a szokásos módon tüntesse el a nyomokat bármilyen szükségesnek mutatkozó eszközzel.
És tipikus módon minden a legszigorúbb titoktartás mellett zajlott, nagyfőnöke állapota pedig a
hisztéria határait súrolta. Lester miniszter úr kötelezte rá, hogy minden töredék másodpercről
tájékoztassa.
Frazier kezdett goromba lenni. Elég dühös volt ahhoz, hogy gyilkolni kezdjen.
A beszállókapunál a Heathrow repülőtér 5-ös terminálján Frazier elindult Cottle felé, aki éppen
sorban állt az első osztály bejelentkezését végző pultnál. Tartott tőle, hogy Cottle észreveszi a
fedélzeten, és szerette volna eloszlatni a gyanút. És szeretett volna néhány „ártatlan” kis kérdést is
feltenni neki.
– Halló! – szólalt meg Frazier jókedvet szimulálva. – Nézzenek oda, ki van itt! Én is ott voltam a
mai aukción.
Cottle biccentett felé: – Persze, uram. Emlékszem.
– Nem volt semmi, igazam van?
– Teljesen, uram. Nagyon drámai pillanatoknak lehettünk tanúi.
– Szóval egy járaton utazunk! Na és ebben mi van? – mutatott Cottle aktatáskájára. – Fogadni
mernék, hogy tudom, mi van benne.
Cottle kényelmetlenül érezte magát. – Így van, uram.
– Semmi esélyem rá, hogy kitaláljam, ki fogja megkapni? Még mindig szeretném megvenni, talán
üzletet köthetnék a fickóval, aki kiütött a nyeregből.
– Attól félek, nem áll módomban tájékoztatni erről, uram. A cég titoktartási politikája, meg
ilyesmi. – Bejelentették, hogy az első osztályú utasok megkezdhetik a beszállást. Cottle meglobogtatta
a jegyét Frazier felé, és annyit mondott: – Nos, akkor jó utat önnek, uram – aztán odébb araszolt.

Will felugrott a kanapéról, még mielőtt másodszor megszólalt volna a csengő. Majdnem tizenegy
óra volt, és a fiúk a busszal épp időben érkeztek. A folyosón várakozott, hogy figyelmeztesse rá őket,
csendben kell maradniuk. Nyílt a liftajtó, és Will kicsit hátrahőkölt, mikor meglátta Spence-t egy
tűzoltóautó-piros háromkerekű kerekes széken görnyedezni, oxigénpalackkal a csomagtartón. Kenyon
ott tornyosult fölötte.
 – Ez nem zajos, ugye? – kérdezte idegesen Will.
– Nem egy Harley – válaszolta Spence elutasítóan, és halkan előrekerekezett.
Elég szörnyű társaság voltak ők hárman Will kis nappalijában. Alig szólaltak meg, suttogtak, és a
tizenegy órás híreket nézték a lehalkított tévén. Kenyon lenyomozta a BA-179-et és megerősítették,
hogy időben érkezett. Figyelembe véve az immigrációügyi és a vámellenőrzést, illetve a taxi
menetidejét, a futár bármelyik percben megérkezhetett.

Frazier szövetségi igazolványát használva átviharzott a vámellenőrzésen, aztán befurakodott a

fecsegő várakozók közé az érkezési oldalon, akik a repülőről leszálló utasokat várták. Az egyik
embere, DeCorso már ott volt.
DeCorso erőszakos külsejű figura volt, bélelt bőrkabátban, rendezetlen szakállal, és láthatóan
sántított. Szó nélkül átnyújtott neki egy nehéz bőrtokot. Frazier abban a pillanatban megnyugodott,
ahogy munkaeszközét a kezében tudhatta. Becsúsztatta a fegyvert üres válltáskájába, pontosan oda,
ahol a könyvnek kellett volna lennie.
DeCorso néma szoborként állt az oldalán. Frazier tudta, hogy beosztottja nem várja el, hogy üres
társalgásba kezdjenek. Elég régóta dolgozott vele ahhoz, hogy tudja, nem nagy dumás. És azt is tudta,
hogy bármely parancsát az utolsó betűig teljesítené. A fickó tartozott neki.
Egyedül Frazier közbenjárásának köszönhette, hogy visszatérhetett az 51- es körzetbe, miután
egészségügyi okokból távozni kényszerült. Végül is működését sehogy sem nevezhetjük
dicsőségesnek.
Will Piper tette tönkre DeCorsót. Négy az egy ellen, közeltűzben, és egy nyamvadt kis FBI-ügynök
mindannyiukat leterítette. DeCorso csak néhány hónappal ezelőtt állt újra munkába, egy nagy rakás
fémmel a combcsontjában, lép nélkül, ráadásul élete végéig lőnie kellett magát Pneumovaxszal, hogy
megelőzze az elfertőződést. A másik hármat rokkantságra ítélte. Az egyiküknek egy cső állt ki a
gyomrából folyamatosan, azon keresztül táplálták. Ő volt a csapat vezetője, tulajdonképpen irányítása
alatt baszódott szét egyszerre minden.
Fraziernek nem kellett volna visszavennie, de ő mégis visszavette.
Mikor Adam Cottle, aki úgy nézett ki, mint valami szédelgő turista, végül megérkezett gurulós
bőröndjével, Frazier állát a magasba emelve annyit mondott: – Ez ő – aztán rögtön DeCorso mögé
rejtőzött, hogy látótéren kívül kerüljön, Látták, ahogy Cottle a British Airways információs pultja felé
veszi az irányt, ahol egy borítékot nyomnak a kezébe, aztán indul a kijárat felé.
– Itt áll a kocsim a járdánál a taxik mögött. Odaállítottam egy rendőrt, hogy ne engedje elvontatni.
Frazier megindult. – Keressük meg azt a faszszopót, aki rám licitált.

Követték a sárga taxit, fel a Van Wyck gyorsforgalmi útra. Gyenge volt a forgalom, úgyhogy
kényelmesen szem előtt tudták tartani a célpontot, egyetlen feszült pillanat nélkül. DeCorso
bejelentette, hogy a belvárosi alagút irányába tartanak – azaz Manhattan felé. Frazier a vállát
vonogatta, hullafáradtan, és azt mormogta: – Totál mindegy.
A taxi a házsor közepén rakta ki Cottle-t. A fiatalember fogta a táskáját, és megkérte a taxit, hogy
várja meg. A bizalom szintje az idő tájt elég alacsony volt. Ki kellett fizetnie az egészet előre, és csak
akkor egyezett bele a taxis, hogy várakozik a járdánál. Cottle ott állt a járdán, kétszer is leellenőrizte
a cetlijét, mielőtt eltűnt a ház előterében.
– Akarja, hogy bemenjek? – kérdezte DeCorso. Az út másik oldalán álltak, nem túl messze, ott
unatkoztak az autóban.
– Ne. A taxi még várakozik – morogta Frazier. – Szerezz adatot az épület összes lakójáról.
DeCorso kinyitott egy laptopot, aztán kódolt kapcsolatot létesített a szerverükkel. Amíg gépelt,
Frazier becsukta a szemét, megnyugtatta a vastag ujjak puha kopogása a billentyűzeten.
Míg aztán: – Jézusom!
– Mi van? – kérdezte Frazier rémülten.
DeCorso átadta a laptopot. Frazier a kezébe vette, és próbált a hosszú listára fókuszálni fátyolos
szemeivel. Aztán vállat vont. – Mi van?
– Majdnem a legalsó, látja?
Aztán csak észrevette. Will Piper. 6F-es lakás.
Frazier gyömöszölni kezdte az állát, mintha agyagtömböt formázna.
Aztán jött a jelzőzuhatag. – Bassza meg, ezt nem hiszem el. Az a kibaszott Will Piper! Nem
megmondtam azoknak a kibaszott idiótáknak a Pentagonnál, hogy őrültség elengedni? – A fejét
ellepték a dühítő képek, ahogy ott ül Will elegánsan Lester magánrepülőjén, elégedetten kortyolgatja
a whiskeyjét tizenkétezer méter magasan, és tulajdonképpen ő diktálja a feltételeket.
– De megmondta. Persze, hogy megmondta.
– És most meg itt van, és keresztbe tesz nekünk.
– Hadd eresszek belé egy golyót, Malcolm – mondta DeCorso majdnem könyörögve. A jobb
combját dörzsölgette, ami még mindig sajgott azon a ponton, ahol Will golyója szétroncsolta a
csontot.
– Látókörön kívül van, nem emlékszel?
– De ez nem jelenti azt, hogy ne tehetnék komolyabb károkat benne.
Frazier nem foglalkozott vele. Forgatókönyveket dolgozott ki a fejében, jeleneteken gondolkozott.
Meg kell majd ejtenie egy-két hívást, a ragadozók piramisának magasabb szintjeihez kellett eljutnia,
ahol nagyobbak a tétek. – Egy nyugdíjas FBI-ügynök, aki ilyen környéken lakik, nem tud lepakolni
háromszáz kilót egy aukción. Valakinek falaz. Rá kell jönnünk, mi történik. Óvatosan. – Visszaadta a
laptopot DeCorsónak.
– Ez a kibaszott Will Piper!

Cottle ott feszengett egy furcsa városban, valami lakásban, és suttogva, vidáman társalgott egy
kövér, beteg emberrel, aki kerekes székben ült, hasonlóan koros barátjával és egy fiatalabb férfival,
aki feltűnően nagy és fenyegető volt.
Will érezte, hogy a kölyök inkább érzi magát drogkereskedőnek, mint antikvár könyvárusnak.
Cottle kicipzározta a táskáját. A könyv védőfóliába volt tekerve, mint valami puha, duci kocka. A
kerekes székben ülő férfi kapkodott utána, mint valami gyerek, Cottle nem tehetett semmit. Spence
mindent megtett, hogy meg bírja tartani a nehéz könyvet, de aztán rögtön az ölébe kellett engednie.
Óvatosan tekergette le róla a fóliát, és hagyta, hogy a földre csússzon.
Will figyelte, ahogy bontogatja a hagyma leveleit, és ahogy egyre közelebb és közelebb kerül a
borjúbőrhöz. A pillanat fontossága ellenére mindenekelőtt azon aggodalmaskodott, mi van, ha Kenyon
esetleg rálép a védőfóliára, és felébreszti Phillipet egy buborékdurranás-sorozattal.
Mikor az utolsó réteget is eltávolította, Spence óvatosan felnyitotta a borítót. Megállt az első
oldalnál, és csak bámulta. A válla fölött Kenyon hajolt mélyen előre, és halkan azt suttogta: – Igen.
A szoba túlsó végéből a tintával írt vonalak olyan sűrűnek tűntek, hogy az oldal majdhogynem
fekete volt. A neveket kézírásban olvasni kissé más távlatokat adott a dolognak, mint modern, steril
betűket olvasni Shackleton számítógépes adatbázisában. Egy emberi lény több tízezerszer mártotta
bele a lúdtollat a tintatartóba, hogy végigírhassa ezeket az oldalakat. Mi a fenére gondolhatott
eközben az, aki ezt leírta? Ki volt ő valójában? Hogyan volt képes ekkora hőstettet végrehajtani?
Cottle törte meg a varázslatot. Kifejezéstelen tekintete ellenére pontosan fejezte ki magát. –
Szakértőket is bevontak. Oxbridge-i figurákat. Senkinek nem volt lövése arról, hogy mi ez, és honnan
van, azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy születések és halálozások nyilvántartásáról van szó. Azon
gondolkoztunk, maguk vajon tudnak-e valamit a könyv hátteréről?
Spence és Kenyon egyszerre néztek fel. Spence meg sem szólalt, úgyhogy Kenyon volt kénytelen
diplomatikus, kitérő választ adni. – Nagyon foglalkoztat minket a korszak. Mennyi minden történt a
tizenhatodik században. Különleges könyvről van szó, és mi el is fogjuk végezni a szükséges
kutatómunkát. Ha találunk válaszokat, örömmel fogjuk értesíteni.
– Ezért igencsak hálásak lennénk. Természetesen elég kíváncsiak vagyunk. Jó sok pénzt tettek le
egy olyan könyvért, aminek a jelentőségéről semmit nem lehet tudni. – Cottle körbepásztázta a szobát.
– Ez a maga lakása, uram?
Will gyanakodva nézett Cottle felé. Volt valami meglepő a megjegyzéseiben, amin igencsak
megütközött.
– Igen, az enyém.
– Ön is New York-i, Mr. Spence?
Spence kitérő választ adott. – Mi a messzi nyugatról jöttünk. – Úgy döntött, témát vált. –
Egyébként maga segíthetne nekünk.
– Ha tudok.
– Mondjon valamit a könyv volt tulajdonosáról, erről a Cantwell nevű fickóról.
– Nemrég kerültem a céghez, de a többiek azt mondták, ügyfélkörünk tipikus tagja, rengeteg
földdel, kevés pénzzel. A szakmai vezetőm, Peter Nieve utazott Cantwell Hallba, hogy ellenőrizze a
szállítmányt. Ez egy régi vidéki kúria Warwickshire-ben, ami évszázadok óta a család tulajdonában
van. Lord Cantwell is ott volt, de Nieve-et leginkább az unokája foglalta le.
– Mit mondtak a könyvről?
– Nem sokat, gondolom. Lord Cantwell úgy emlékszik, mindig is a család tulajdonába tartozott.
Elképzelése szerint a családja évszázadok óta birtokolja, de konkrét családi történet nem tartozik
hozzá. Azt mondja, valamiféle városi nyilvántartás lehet. Talán a kontinensről, mivel elég sokféle
nyelvet válogattak benne össze. Egyáltalán nem kötődött hozzá.
Ugyanakkor az unokája igen.
– Hogyhogy? – kérdezte Spence.
– Peternek azt mondta, a lány mindig is vonzalmat érzett a könyv iránt.
Az unoka sosem tudta megmagyarázni, miért van ez, de érezte, hogy különleges dologról van szó,
és nem akarta, hogy túladjanak rajta. Lord Cantwell másképp érzett.
Spence becsukta a borítót. – Ez minden? Ez a sok ember csak ennyit tud a könyv történetéről?
– Nekem csak ennyit mondtak, igen.
– Volt egy másik licitáló is – jegyezte meg Spence.
– Egy másik licitvezető résztvevő – válaszolta Cottle.
– Ő kicsoda?
– Nincs rá felhatalmazásom, hogy erről beszéljek.
 – Hová való? – kérdezte Kenyon. – Ezt esetleg el tudná mondani nekünk?
– Amerikai volt.
Mikor Cottle elment, Will megjegyezte: – Mintha kíváncsi lett volna, kik vagyunk, nem
gondoljátok?
Spence felnevetett. – Majd belepusztulnak, hogy valaki többet tud a könyvről, mint ők. Szerintem
majd’ beszarnak félelmükben, hogy kiderül, áron alul adták el.
– Pedig ez történt – mondta Kenyon.
– Egy amerikai licitált ellened – mondta Will.
Spence a fejét rázta. – Baromira remélem, hogy az a seggfej nem Nevadában dolgozik. Óvatosnak
kell lennünk, vigyáznunk kell magunkra.
– Megérintette a könyv borítóját az ujjhegyével. – Nos, Will, nem akarsz belenézni?
Kivette Spence öléből, és visszaült a kanapéra. Aztán kinyitotta valahol, és néhány percre
beleveszett ebbe a régmúlt életeket idéző litániába, a lelkek könyvébe.
 Kilenc

COTTLE VISSZAUGROTT A VÁRAKOZÓ TAXIBA, ÉS a Grand Hyatt Hotelbe vitette magát,

ahol szobát foglaltak neki. Azt tervezte, hogy gyorsan megmosakszik, aztán járkál egyet a városban.
Lehet, hogy talál egy-két klubot is, mielőtt átadja magát a fáradtságnak e váratlanul hosszú nap végén.
A taxi elindult, ő pedig rövid hangüzenetet hagyott Toby Parfitt céges telefonján, tudatta vele, hogy
sikeresen kézbesítette az árut. Még egy hívást meg kellett ejtenie, de ezzel várt, amíg egyedül lesz a
hotelszobában.
Fraziernek meghatározó döntést kellett hoznia: követi a futárt, és szerez néhány talán fontosnak
bizonyuló információt, vagy egyenesen Piper és a könyv után indul. Tudnia kellett, Piper egyedül van-
e. Milyen helyzetbe kerülne, ha erőszakkal hatolna be a lakásba? Biztosan megkövezik, ha ma éjjel a
rendőrségről kell kiszabadítani.
Jó lett volna, ha van vele egy másik csapat is, de nem volt. Ösztöneire hallgatott, és mivel tudta
Cottle elhalálozásának időpontját, úgy döntött, először a futár után indul. Mikor DeCorso elindult
Will háza elől, Frazier felpillantott a hatodik emeleti, kivilágított ablakokra, és azt suttogta maga elé:
„még visszajövök”.
A belvárosban rakta ki Cottle-t a taxi, a Hyatt Vanderbilt sugárút felőli, grandiózus bejáratánál,
ahol a fiatalember egy mozgólépcső segítségével a mélyen fekvő előcsarnokba ereszkedett. Frazier és
DeCorso a lift mellől figyelték, ahogy bejelentkezik. Ő fog odajönni hozzájuk.
Frazier odasúgta DeCorsónak: – Ijessz rá, de nem kell szarrá verni.
Beszélni fog. A csávó csak futár. Tudd meg, mit tud Piperről, és hogy miért akarta megvenni a
könyvet. Kérdezd ki, volt-e még valaki a lakásban. Ismered a dörgést.
DeCorso morgott egyet, Frazier pedig besurrant a sarokban lévő bárba, mielőtt Cottle észrevenné.
Frazier sört rendelt, és talált is egy üres asztalt, ahol gondjaiba vehette.
A felét már megitta, mikor a telefonja csörgött.
Az egyik embere volt vonalban a Hadműveleti Központból, sietősen darálta a szavakat. –
Találtunk némi információt a célszemélyről, Adam Cottle-ról.
Fraziert nem volt könnyű meglepni, de ezek a hírek kiverték nála a biztosítékot. A beszélgetést
egyszerűen azzal zárta le, hogy zaklatottan annyit mondott: – Rendben. – Aztán csak bámulta a
kezében a BlackBerryt, próbálta eldönteni, hívja-e DeCorsót. Letette a telefont az asztalra, aztán
néhány korttyal megitta a sör másik felét is. Talán túl késő van már ahhoz, hogy megállítsa. Hagynia
kéne, hadd menjen a dolog a maga útján. Lehet, hogy pokolian megfizet ezért, de hagynia kell. A sors
a legátkozottabb dolog, gondolta, a világ legátkozottabb dolga.

DeCorso követte Cottle-t a liftig, felpillantott, és farkasszemet nézett a plafonra erősített

kamerával. Ha bármi történne, a rendőrség rá fog összpontosítani – ez száz százalék –, miután minden
más liftben tartózkodót kizártak. Nem számított semmit. DeCorso nem létezett. Az arca, az
ujjlenyomata: egyetlen adatbázis sem tartalmazott róla semmit a Groom-tavi személyes aktáján kívül.
A megfigyelők elérhetetlenek. A rendőrség árnyképet kergetne.
Cottle megnyomta a megfelelő emelethez tartozó gombot, aztán udvariasan megkérdezte: –
Hányadik emeletre? – DeCorso volt az egyetlen, aki semmilyen gombot nem nyomott még meg.
– Ugyanoda, mint maga – válaszolta DeCorso.
 Mindketten a huszonegyedik emeleten szálltak ki. DeCorso lemaradt, mintha a szobakulcsa után
keresgélne, míg Cottle ellenőrizte az előtérbe kirakott táblát, aztán balra fordult. A folyosó hosszú
volt és kihalt.
Szabadnak tűnt és könnyednek, ahogy húzta maga után a táskáját, egy szingli fickó, akinek minden
költségét fizetik, na meg egy éjszaka New Yorkban. A legjobb pillanatban lépett át a holtponton.
Ahogy a kulcsot a zárba csúsztatta, felvillant egy zöld lámpa. A táskája még végig sem söpörte a
küszöböt, mikor zajt hallott, és hátrafordult. A fickó a liftből ott volt egy méterre tőle, és egyre
közeledett.
Cottle meglátta, és felkiáltott: – Hé!
DeCorso berúgta maga mögött az ajtót, aztán gyorsan beszélni kezdett:
– Nem vagyok rabló, beszélnem kell magával.
Érthetetlen módon Cottle nem úgy tűnt, mint aki meg van ijedve. – Á, valóban? Akkor húzz innen a
faszba, és hívjál telefonon. Süket vagy, haver? Húzz a faszba!
DeCorso konstatálta, hogy hihetetlen dolog történik. Valami nem működött. A kiscsávónak
remegnie kellett volna és az életéért könyörögni, pénztárcáját ajánlgatva. Ehelyett azonban keményen
helyt állt. DeCorso követelőzni kezdett: – Mondd el, mit tudsz Will Piperről, arról a fickóról, akivel
az előbb találkoztál.
Cottle ledobta a táskáját, néhányszor megropogtatta az öklét, bunyóhoz melegített. – Nézd, nem
tudom, ki a fasz vagy, de vagy elindulsz magadtól kifelé, vagy összetörlek, és egyenként dobálom ki a
darabjaid.
DeCorsónak torkán akadt a szó, látván milyen agresszív a kiscsávó, de aztán mégis figyelmeztette:
– Ne tedd a dolgot nehezebbé, mint amennyire már önmagában is nehéz. Szarba tenyereltél, haver.
Most már kénytelen vagy sodródni az árral.
– Kinek dolgozol? – erősködött Cottle.
DeCorso hitetlenkedve csóválta a fejét. – Te teszel fel nekem kérdéseket? Ugye most viccelsz? –
Eljött a továbblépés ideje. Kivett egy bicskát a kabátzsebéből, és egy csuklómozdulattal kikattintotta
a pengét. – Miért kellett a könyv Pipernek? Volt vele valaki ma éjjel? Mondd el, és itt sem vagyok.
Ha játszol velem, megkeserülöd.
Cottle válaszképpen összehúzta magát, és hirtelen nekirontott DeCorsónak, az ajtóhoz csapva a
férfit. A támadás erejétől a bicskát a szőnyegre ejtette. DeCorso ösztönösen Cottle tarkójára csapott
ököllel, és sikerült egy kis helyhez is jutnia, miután állon térdelte.
Fél méterre voltak egymástól. Csak egy másodpercük maradt, hogy egymásra nézzenek, mielőtt
újra egymásnak esnek. DeCorso látta, ahogy Cottle profi harcos módjára összekuporodik, ami csak
tovább növelte zavarát. Lepillantott a késre, és Cottle ezt fel is használta egy újabb támadásra,
rászabadítva egy sorozat ütést és rúgást, amelyek egytől egyig a nyakat és a lágyékot támadták.
DeCorso súlyelőnyét felhasználva ellökte Cottle-t, eltávolítva az ajtótól. Körbenézett a szobában,
hogy újabb fegyvert találjon. A fickó nem fogja hagyni, hogy visszaszerezze a kést, puszta kézzel
pedig nem fogja tudni hatástalanítani. Ahhoz túl jó volt a csávó.
DeCorso előrenyomult, ellenfele pedig elég balszerencsés volt ahhoz, hogy hátralépve gurulós
bőröndjébe botoljon, és elveszítse az egyensúlyát.– Csúnyán a hátára esett, feje nem sokkal az
éjjeliszekrény mellett landolt. DeCorso kemény testének mind a száztíz kilójával kevésbé méretes
ellenfelére vetette magát, és hallotta, ahogy egy szusszanással kiszorul mellkasából a levegő.
Mielőtt Cottle vissza tudott volna rúgni vagy valahogy megüthette volna, DeCorso a rádiós
ébresztőóra után nyúlt, és kitépte a villásdugót a falból. Vad őrjöngések közepette Cottle arcába
vágott a durva műanyag dobozzal, aztán csak püfölte és püfölte, mint valami cölöpverő gép, míg a
doboz műanyag szilánkokká és áramkörlapokká nem mállott. Cottle arcából nem maradt más, mint
valami pépes massza alvadt vérből és törött csontokból. A váladékon keresztül hörgés és káromkodás
hallatszott.
DeCorso térdre ereszkedett, és körbeforgott, hogy a kését megtalálja.
Hol lehet?
Aztán észrevette, ahogy éppen felé hasít; Cottle markolva szorította. A penge átvágta a kabátját,
aztán megakadt, elég sokáig ahhoz, hogy DeCorso mindkét kezét Cottle alkarjára szorítva keményen a
fickó saját térdére csapja.
Cottle felordított, DeCorso pedig elvesztette önuralmát. Az éveken át tartó kiképzés és
fegyelmezettség hirtelen nem volt sehol, mint mikor hidat sodor le az ár a pilléreiről. A kés most az ő
kezében volt, és anélkül, hogy akár egy másodpercre eljutott volna a tudatáig, előrehajolt, és
végigvágott a férfi már amúgy is véres nyakának jobb oldalán, teljesen átvágva a nyaki verőeret, aztán
hátradőlt, hogy ne érje el a kiömlő vér.
DeCorso ott ült és nézett, zihálva és levegőért küzdve, míg Cottle el nem vérzett.
Mire végre össze tudta szedni magát, fogta Cottle pénztárcáját és útlevelét, és a látszat kedvéért
beletúrt az utazótáskájába, szétdobálva mindent, ami benne volt. Megtalálta a hivatalos papírokat
Piper címével, és zsebre vágta.
Aztán lelépett, még mindig levegőért küzdve.
Az újságok vagy két napig tele lesznek a hírrel, aztán a város hírnökei érdeklődésüket vesztik.
Saját hotelszobájában esett áldozatul a fiatal üzletember az erőszakos rablótámadásnak.
Tragikus, de hát ilyesmi minden nagyvárosban megtörténik.
Willt teljesen el is kerüli a hír. Ő most mással van elfoglalva.

Mindeközben Londonban kezdtek riadót fújni, miután az egyébként minden tekintetben megbízható
Cottle második hívását már nem ejtette meg. Az ügyeletes tiszt eléggé aggódott, ezért felhívta Cottle
mobilját, de választ nem kapott. Az éjszaka közepén jártak az Egyesült Királyság hírszerző központja
Vauxhall Cross-i modern épületének mélyén, ahol a lámpák folyamatosan fényesen világítottak. Cottle
részlegvezetőjének végre sikerült elérnie egy asszisztenst, aki felhívta a Grand Hyattet, hogy
bejelentkezett-e már.
Egy irodai alkalmazott ment fel Cottle szobájába, és miután verte egy kicsit az ajtót, pokoli látvány
részese lehetett.
 Tíz

KENYON KEZÉBEN VOLT A KÖNYV, HOSSZÚ UJJAIVAL, fölé görnyedve, tiszteletteljes

testtartással lapozta az oldalakat. Az 51-es körzetben töltött évei alatt egyetlenegyszer sem lehetett
része akkora luxusban, hogy egy megfigyelő idegeket borzoló, kemény pillantása nélkül kezébe
vehessen egy ilyen könyvet.
A három férfi semmilyen hangot nem adott ki, Willt mégis kellemetlenül érintette, mikor nyílt a
hálószoba ajtaja.
Nancy hunyorgott rájuk pongyolájában.
– Sajnálom – mondta Will –, azt hittem, csendben vagyunk.
– Nem tudtam aludni.
A kerekes székében ülő Spence-re nézett, aztán a kanapén ülő Kenyonra, ölében a nyitott
könyvvel.
Spence szólalt meg. – Mrs. Piper, elnézését kell kérnem, amiért így magára törtünk. Már indulunk
is.
Nancy nagy morcosan a fejét ingatta, aztán eltűnt a fürdőszobában.
Will láthatóan hibásnak érezte magát, egy férj, aki rossz fát tett a tűzre.
De legalább Phillip nem sírt.
– Vissza tudnád csomagolni, Alf? Mennünk kéne – mondta Spence.
Kenyon nem vett róla tudomást. Bele volt merülve a dologba. A könyv első és hátsó borítóján
lévő üres oldalakat hasonlította össze, ujjbegyeivel nyomkodva a felületet.
– Valami nincs rendben a hátsó borítóval – suttogta. – Ilyet még soha nem láttam.
Odavitte a kerekes székhez, és Spence ölébe tette. – Mutasd! – kérlelte Spence.
– Túl vaskos. És szivacsos. Látod?
Spence a mutatóujjával nyomkodta a hátsó borítót. – Igazad van. Will, nincs egy éles késed?
– Fel akarod vágni? – kérdezte Kenyon.
– Épp most fizettem háromszázezer dollárt az élményért.
Willnek volt egy szép kis összecsukható William Henry zsebkése, éle, mint a borotva, karácsonyra
kapta a lányától.
Éppen turkálni kezdett utána a dohányzóasztal fiókjában, mikor Nancy kijött a fürdőszobából, a
szeme olyan szúrós volt, mint a kés hegye, amit Will keresett. Aztán behúzta maga mögött a hálószoba
ajtaját.
Spence elvette a zsebkést, és nagy merészen egy húszcentis rést vágott a borítón. Aztán
beillesztette a pengét, felfeszítette a papírt, és próbált egy kis fényt beengedni. – Nem látom jól, nincs
egy csipesze?
Will felsóhajtott, aztán elindult a fürdőszoba felé Nancy csipeszéért.
Spence benyomta a csipeszt a nyíláson, majd addig keresgélt és matatott, míg valami elő nem
bukkant. – Van valami odabent! – Szép lassan kihúzta.
Egy összehajtott pergamenlap.
A krémszínű lap meglepően friss és rugalmas volt, régóta védve volt a fénytől és az időjárás
viszontagságaitól. Kihajtotta egyszer, aztán még egyszer.
Archaikus, folyamatos kézírással írták, pontosan az oldal közepére, nagy gonddal kivitelezve. –
Alf, nincs nálam a szemüvegem. Mi ez? – adta át a lapot a barátjának.
Kenyon vizsgálni kezdte, hitetlenkedve rázta a fejét. Végigolvasta magában, aztán motyogni
kezdett. – Ez hihetetlen. Hihetetlen.
– Micsoda? – fújtatott Spence türelmetlenül. – Micsoda!
Barátja szemei hirtelen bepárásodtak. – Ez egy vers, pontosabban egy szonett. 1581-es dátummal.
A könyvről szól, ebben biztos vagyok.
– Te mi a francról beszélsz! – csattant fel Spence kicsit hangosabban, Will rá is villantotta a
szemét. – Olvasd fel nekem!
Kenyon hangosan olvasni kezdte, fojtott, de érzelemtől fátyolos hangon.

Sorsrejtély
Mikor szeszélyes sorsot szánt nekünk,
Isten pokol s menny kapuját kitárta,
Biz bölcs ki inkább várt, amíg el nem tűnt
Ki ily titokra bukkant, vele vált halálra.
Legjobb, ha rejtegetjük és leplezzük
Egytől egyig e rejtély szilánkjait,
Különben büszke népeké, bolond fejük
felfogni mindent képes azt hiszik;
Az első bír Prométheusz tüzével,
A második flamand szeleknek hódol
A harmadik a próféta egében,
És még egy közel a tékozló fiúhoz;
Aztán ha az alázatos meghallja,
Dicsérje Istent áradó imája.

W.Sh.
1581

Kenyon remegett az izgatottságtól. – W. Sh.! Jézusom!

– Ez jelent számodra valamit? – kérdezte Will.
Kenyon alig bírt megszólalni. – Barátaim, azt hiszem, ezt Shakespeare írta! William Shakespeare!
Tudja valamelyikőtök, melyik évben született?
Nem tudták.
– Van egy számítógéped?
Will egy magazin alatt találta meg a laptopot.
Kenyon szó szerint magához ragadta, hogy felmenjen a netre, aztán egy a Google keresője által
megtalált Shakespeare-oldalra lépett. Szemei végigtáncoltak az első néhány bekezdésen. – 1564-ben
született. 1581-ben tizenhét éves. Ifjúkoráról alig tudunk valamit. 1585-ig nem volt jelen a londoni
színházi életben. Stratford-upon-Avon Warwickshire-ben van.
Ahol Cantwell Hall is. – Visszapillantott a pergamenre. – Ki ily titokra bukkant, vele vált halálra.
Ez egy szójáték! Bukkant vele – Cantwell.
 Shakespeare nagy szójátékos volt, tudjátok. Ez egy versben írt rejtvény.
Rengeteg nyomot említ, és biztos vagyok benne, hogy ezek a könyv eredetéhez vezetnek! És
Cantwell Hallban vannak elrejtve, ebben biztos vagyok, Henry!
Spence-nek leesett az álla. Egy leheletnyit feljebb tekerte az oxigénpalackot, hogy erőt
gyűjthessen. – A pokolba is! Igazam volt – ez a könyv tényleg különleges! Oda kell mennünk, ebben a
pillanatban.
Többes szám első személyben beszélt, de közvetlenül Willre nézett.

Mikor találkoztak az autónál DeCorsóval, Fraziernek meg sem kellett kérdeznie, hogy ment a
dolog. Az arcára volt írva.
– Mi történt?
– Profi volt a fickó.
– Jól vagy?
DeCorso megérintette duzzadt ajkát. – Profi volt! – mondta védekezésképpen.
– Kiszedtél belőle valamit?
– Nem.
– Miért nem?
– Bunyózni kezdett. Vagy ő, vagy én.
Frazier a fejét rázta. – A kurva életbe!
– Sajnálom. – Átnyújtotta Fraziernek Cottle papírjait.
Frazier ellenőrizte a tárcát. Egy jogosítvány, egy hitelkártya, némi készpénz. Útlevele átlagosnak
tűnt.
DeCorso most rakta össze a fejében az eseményeket. – A fickó kommandós kiképzést kapott.
Szerencsém volt. Akár a helyében is lehetnék.
– A hírszerzőknél dolgozott.
– Erre mikor jött rá?
– Egy perccel azelőtt, hogy a szobába bementél.
– Miért nem mondta el nekem?
– Tudtam, hogy rendben lesz a dolog.
DeCorso dühösen keresztbe rakta a karját ziháló mellkasa előtt, és elhallgatott.
Frazier a fejét rázta. Lehet egy egyszerű kis bevetés elbaszottabb ennél?
Frazier egy lista összeírásával töltötte az idejét a bárban. Most odalökte DeCorso elé, aki elég
roskatagnak tűnt ott a sofőrülésben. A hoteltól néhány saroknyira, egy padkánál parkoltak le. – Keresd
ki nekem ezeket a halálozási időpontokat.
– Kik ezek?
– Will Piper családja. Az egész rokonság.
DeCorso csendben dolgozott, még mindig fortyogva és erősen zihálva.
Néhány perccel később annyit mondott: – Átraktam a BlackBerryre.
Ahogy megszólalt, a telefon is megcsörrent. Frazier megnyitotta a levelet, és átnézte a halálozási
időpontokat, mindenkiét, aki csak számított Willnek ezen a világon.
– Na ez végre egy jó hír – mondta. – Nagyon is jó.
 Tizenegy

WILL MÁSNAP KORÁN REGGEL KIUGROTT AZ ágyából, hogy fusson egyet, mielőtt a család
felébred. A nap már erős volt és hívogató, fénye, mint valami aranykardé, átszúrt a két függöny között.
Felkapcsolta a kávéfőzőt, és úgy nézte, ahogy lecsöpög a filteren át a folyadék, mintha hipnotizálni
akarná. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak akkor vette észre Nancyt, mikor odalépett a
hűtőhöz, hogy kivegyen egy kis narancslét.
– Sajnálom, ami előző este történt – jegyezte meg sietősen. – Megkapták a könyvüket, és mentek
is.
Nancy oda sem figyelt. Ennek így is kellett lennie.
Will elég sután próbálkozott tovább. – Nagyon ott volt a könyv.
Egyszerűen hihetetlen.
Nancy hallani sem akart róla.
– Egy verset találtunk a könyvbe rejtve. Azt mondják, William Shakespeare írta.
Will érezte, hogy Nancy alig győzi takargatni, mennyire érdekli.
– Ha látni akarod, lehúztam a nyomtatóval, és beraktam egy példányt az asztal felső fiókjába.
Mivel erre sem reagált, Will taktikát váltott és megölelte, Nancy teste viszont passzív maradt, csak
a poharat tartotta el magától. Will hagyta, és csak annyit mondott: – Ennek sem fogsz örülni, de
néhány napra Angliába utazom.
– Will!
De ő már begyakorolta a beszédet. – Már felhívtam Holdvirágot.
Bármennyi időre el tud jönni, amikor csak szükségünk van rá. Henry Spence fizeti a dolgot, meg
ad egy rakás pénzt is, amit minden bizonnyal fel fogunk tudni használni. Egyébként meg már a falat
kapartam, hogy valamit csinálhassak. Jót tenne, nem gondolod?
Nancy őrjöngött. Pupillái összeszűkültek, orrlyukai kitágultak. Kijött a sarokból, erősen
gesztikulálva, mint aki bokszol. – Van fogalmad arról, hogy ez hogyan esik nekem? – fújtatott. –
Veszélybe sodorsz bennünket!
Veszélybe sodrod Phillyt. Te most tényleg azt hiszed, hogy azok a fickók ott Nevadában nem
fognak rájönni, hogy az ő szemétdombjukon kapirgálsz?
– Semmi olyasmit nem teszek, amivel felrúgnám a velük kötött egyezséget. Csak egy kis
kutatómunka. Meg kell próbálnom megválaszolni néhány kérdést egy haldokló kedvéért.
– Kinek a kedvéért?
– Láttad tegnap abban a kerekes micsodában, oxigénnel. Ismeri a halálozási időpontját. Egy hete
van hátra. Ő maga utazna el, ha egészséges lenne.
Nancyt nem lehetett kibillenteni. – Nem akarom, hogy elmenj.
Tehetetlenül néztek egymásra. Aztán Philly sírni kezdett, Nancy pedig eldübörgött, szó szerint
dübörgött a lábával a konyhakövön, faképnél hagyva Willt feketekávéjával, és ehhez passzoló
hangulatával.

Frazier majd felrobbant, mert annak ellenére, hogy a kormány hatalmas összegekkel látta el őket,
egy szobában kellett aludniuk, mivel a New York-i hotelárak nem fértek bele az intézmény által
biztosított napi keretbe. Másodosztályú hotel volt, mint ilyen, piszkos, foltos szőnyeggel, Isten tudja
milyen áporodott kipárolgásokkal. Frazier végignyúlt egy franciaágyon, egy csésze szörnyű kávét
kortyolt alsónadrágjában, amit a szobaszerviz hozott fel neki. Távolabb, a másik ágyon DeCorso
dolgozott a laptopján, fején jókora fejhallgatóval.
Frazier telefonja csörgött, kapcsolták neki Lester privát vonalát a Pentagonból. Érezte, ahogy a
gyomra akaratlanul összerándul.
– Frazier, ezt most nem fogja elhinni – mondta Lester a bürokraták egy élet alatt elsajátított
visszafogott dühével. – Ez a Cottle nevű fickó a cégnek dolgozott! A hírszerzésnél volt!
– Ezt kapták, amiért a barátaik után nyomoztak – válaszolta Frazier.
– Nem tűnik túl meglepettnek.
– Azért, mert tudtam a dologról.
– Hogyhogy tudta? Előtte vagy utána?
– Előtte.
– És mégis hagyta, hogy megöljék? Tényleg ezt akarja most közölni velem?
– Nem hagytam, hogy megöljék, ő támadta meg az emberemet.
Önvédelem volt, egyébként pedig eljött a napja, hogy meghaljon. Ha mi nem tesszük meg, megtette
volna egy klubszendvics vagy egy esés a zuhanyzófülkében. Egyébként is halott volt.
Lester elég sokáig hallgatott ahhoz, hogy Frazier kezdje azt hinni, szétkapcsolt a vonal. – Jézusom,
Frazier, ez a dolog az agyára fog menni.
Egyébként szólnia kellett volna.
– Rajtam csattan az ostor, nem magán.
– Ezt mindenképp méltányolom, de egy probléma azért mégis van. A britek begőzöltek.
– Tudjuk, mi volt a küldetése?
– Gyanakvóak lettek – mondta Lester. – Mindig is piszkálta az oldalukat Vectis, legalábbis a régi
motorosokét.
– Tudják, hogy a könyv a Könyvtárhoz tartozik?
– Egészen biztosan. A Védelmi Minisztériumuknak és a katonai hírszolgálataiknak elég informális
emlékük van ahhoz, hogy rögtön Vectisről sutyorogjanak, amint előállunk valami vérőrült, jóslatokra
hagyatkozó elképzeléssel – amelyek aztán igazolódnak is! A Segítő Kéz ügyében egyre jobban
előrehaladunk. Meg vannak győződve róla, hogy többet tudunk Caracasról, mint amennyit nekik
elmondunk, és őszintén szólva már hányingerünk van a kérdéseiktől és a folyamatos
panaszkodásuktól. Maga és én nagyon is jól tudjuk, hogy a britek egy szempillantás alatt visszavennék
a Könyvtárat, ha tehetnék.
– Ez biztos, hogy így van.
– Hülyék voltak, mikor 1947-ben ideadták nekünk, de ez már régi történet.
– Mi volt a tervük?
– Beültették egy emberüket az aukciós házba, hogy rajta tarthassák a szemüket a könyvön. Lehet,
hogy ugyanúgy akadtak rá, mint mi, az internetes szűrő segítségével. Lehet, hogy el akarták lopni,
magát meg elcsípni, hogy a kezükben tarthassanak. Ki tudja. Megtudták, hogy maga a Groom-tó mellől
jött. Mikor egy másik vásárló szerezte meg, mentek az orruk után, hogy lássák, hová is vezetnek a
nyomok. Egészen biztos, hogy befolyásuk alá akartak vonni minket, ebben biztos vagyok.
– Mi lesz most a feladatom? – kérdezte Frazier.
– Szerezze vissza a könyvet. És találja ki, mit akar ez a kurva Will Piper. Aztán tegyen minket
védetté. A Caracas-esemény már itt van a nyakunkon, és persze magának mondanom sem kell, hogy
bárki, aki a Segítő Kéz akciót elbassza, halál fia. Rendszeres jelentést kérek.
Frazier kinyomta a telefont. Caracastól mindenki kezdett meghülyülni.
Az 51-es körzetben folyó adatbányászat legfőbb célja az volt, hogy jövőbeli eseményekről szerzett
információk segítségével mutassanak irányt bizonyos politikai előkészületeknek. De a Segítő Kéz
eddig nem tapasztalt mértékben vette igénybe erőiket. Frazier nem volt politikus alkat, de abban
biztos volt, hogy jelenleg a legkisebb széllökés is elsodorhatja a kormányt.
El a pokolba.
Rosszkedvűen DeCorsóra nézett; a fickó el volt veszve a fejhallgatója alatt. Az arca olyan volt,
mintha most hozták volna a húsraktárból. Egész délelőtt Fraziert tömködte mindenféle adattal,
kémkedésének eredményével: Piper felhívta a dadát, hogy még néhány óra segítséget kérjen tőle. Ő
maga elment néhány napra, de azt nem mondta, hová. Végül még egy csapat megfigyelő folyt bele a
dologba. Az egyik emberük követte Pipert, aki a folyópart mentén reggeli futását végezte. Bevásárolni
ment a feleségével és a gyerekkel. Szokásos szombat délelőtt.
De DeCorso most valami komolyabbal állt elő. Néhány percig keresgélt a neten, hogy válaszokat
keressen olyan kérdésekre, amelyeket Frazier biztosan fel fog tenni. Mikor végzett, levette a
fejhallgatóját. Nem egyszerűen méretes volt, hanem egyenesen szeizmikus. Mint egy nyolcas fokozatú
földrengés.
Frazier látta az arcán, hogy valami fontosat fog mondani. – Mi van? Mi van már megint?
– Ismeri Henry Spence-t, ugye? – kérdezte DeCorso.
Frazier bólintott. Mindent tudott a 2027 Clubról, erről a csapat ártalmatlan vénemberről. Meg volt
róluk a véleménye. A megfigyelők időről időre ellenőrizték őket, de az volt a róluk kialakult
vélemény, hogy a Spence-féle társaság nem volt több dicsőséges nyugdíjasklubnál. Nem csinálnak
bajt, nem szegnek szabályt. A pokolba is, még az is lehet, hogy belép, ha lecsengette az idejét, már ha
beveszik – na, ez nem valószínű!
– Mi van vele?
– Most hívta Pipert, mobilról vonalast, szóval lövésük sincs róla, hogy lehallgatjuk őket. Spence
New Yorkban van. Vett Pipernek egy első osztályú jegyet Londonba, oda-vissza, a visszaút időpontja
nincs megadva.
Ma éjjel indul.
Frazier a szemét forgatta. – Az istenit! Tudtam, hogy Piper nem egyedül van a dologban, de hogy
épp Henry Spence? Van neki ennyi pénze, vagy valaki másnak falaz?
– Elég komoly lóvéja van. A halott feleségéé volt. De van itt még valami.
Frazier megrázta a fejét, aztán szólt, hogy álljon elő vele.
– Beteg lett. Nyolc nap múlva halott. Kérdés, hogy természetes okok miatt, vagy miattunk.
Frazier a nadrágját húzta. – Azt csak az Isten tudja.
 Tizenkettő

WILL JÓL ÉREZTE MAGÁT, HOGY KIMOZDULHATOTT, könnyedén utazgatott, mint a régi
szép időkben. Kiváló éjszakája volt, jól aludt a kényelmes első osztályú ülésben, amit a sors
kiszámíthatatlansága okán, bár ő erről nem tudott, a fiatalon elhunyt Adam Cottle-nak szántak. Will
nem volt túlságosan tapasztalt nemzetközi utazó, de volt már egy párszor Angliában és Európában, az
FBI megbízásából. Néhány éve még egy előadást is tartott a New Scotland Yardnál, az volt a címe,
hogy „A szex és a sorozatgyilkos – Az amerikai tapasztalat”. Egész sokan voltak, és utána néhány
rangidős detektív elvitte egy kocsmatúrára, ami nem meglepő módon amnéziába torkollott.
Most pedig itt pöfögött ezen a sík angol vidéken, a Chiltern Rail első osztályú kocsijában; egy
órája hagyta el Marylebone állomását a birminghami vonalon. A szürkén terpeszkedő London a
különböző tónusú művelt földterületeknek engedte át a helyét, különböző zöldeket és barnákat mutató
paletta, amelyet az esős őszi nap mosott tompábbra kissé.
Teljes gőzzel száguldottak, az esővíz vízszintesen folyt a vonatablakon.
Will szemhéjai elnehezedtek, ahogy a felszántott földeket, a szénaboglyákat és a mellettük
elsuhanó szürkésbarna, célszerűen kialakított farmok épületeit nézte. Néhány másodpercre kis falvak
töltötték meg az ablakot, aztán eltűntek. Egyedül övé volt a fülke. Vasárnap volt, és a turistaszezon is
befejeződött már.
Elképzelte, ahogy otthon Nancy hamarosan felkel, aztán valamikor délelőtt berakja Phillipet a
babakocsiba, már amennyiben ott nem esik éppen. Will elfelejtette megnézni, milyen idő lesz, de
abban azért biztos volt, hogy Nancy feje fölött egész nap ott lesz egy kis személyre szóló esőfelhő. Ha
befejezte a kincskeresést, tervei szerint eltölt majd egy kis időt a Harrodsban, ki kell találnia, hogyan
váltsa ki magát ebből a zűrzavarból. Pénze az lesz ilyesmire. Elég szorult helyzetben volt ahhoz, hogy
el tudja mondani Nancynek, de Spence minden képzeletet felülmúló ajánlattal állt elő. Soha nem úgy
gondolt magára, mint akit el lehet kábítani némi pénzzel, de az is igaz, hogy senki nem szórt még
bankókat a lába elé.
A dolog meglepő volt, de nem kellemetlen.
És hogy mennyire volt árazva a megbízatás? Egy ötvenezer dolláros csekk, és a járgány
tulajdonjoga! Ahogy Spence elpatkol, övé a lakóbusz.
Még nem tudta, miből fogja teletankolni, de legrosszabb esetben lerakja egy lakókocsiparkban
Florida félszigetén, és ez lesz a nyaralásaik kiindulópontja.
De a neheze még hátravolt. Henry a Spence-klán minden egyes tagjának akarta tudni a halálozási
időpontját, de ebben a tekintetben Will hajthatatlan volt. A Spence által ajánlott összeg hallatán Will
levegő után kapkodott, de ehhez a világ összes pénze is kevés lett volna. Ha botrányos módon
megszegi a titoktartási egyezményt, félő, hogy Nancy jóslata teljesül: mindhármuk feje a hóhér bárdja
alá kerül.
Ahogy felébredt a szundikálásból, a kalauz beszélt a hangosbemondón keresztül. Will az órájára
pillantott. Majdnem egy órán keresztül ki volt ütve, és a vonat már lassított a nagy mezőváros
külterületeihez közeledve.
Stratford-upon-Avon. Shakespeare-ország. Ironikus mosoly ült az arcára. Azért került a
Harvardra, mert le tudta zúzni a futó hátvédet, mikor megpróbálta elvinni mellette a labdát, és nem az
irodalmat illető fogékonysága miatt. Egy sor Shakespeare-t nem olvasott még életében.
 Mindkét exneje színházfaló volt, de a dolog nem volt ragadós. Még Nancy is megpróbálta elvinni
valami tömegigényeket kielégítő rendezésre, ha jól emlékszik a Macbeth volt az, de annyira
fintorgott, hogy fel is hagyott vele. El sem tudta képzelni, miért van ez a sok hűhó körülötte, és most
meg itt van, a Shakespeare-hagyaték talán legritkább darabjával, ami lehet, hogy az egyetlen kézirat,
ami biztosan a szerzőnek tulajdonítható.
Az állomáson vasárnapi csend honolt, néhány taxi várakozott csak az épület előtt. Egy sofőr
ácsorgott az autója mellett, és cigarettázott a szemerkélő esőben, átázott sapkában. Lepöckölte a
hamut, aztán megkérdezte Willt, merre megy.
– Wroxall felé – válaszolta Will. – Egy Cantwell Hall nevű helyre.
– Nem gondoltam, hogy maga is ilyen Willie Wonka-fan – mondta a sofőr, miközben végigmérte.
Will nem értette, mire gondol. – Tudja, Willie, a bárd, Shake Rattle and Roll, meg minden.
Manapság már mindenki pszichozsaru, gondolta Will.
Wroxall egy kis falu, Stratfordtól körülbelül tízmérföldnyire, kicsit mélyebben Arden ősi
erdejében, ami manapság már nem igaz, mert az erdőt évszázadokkal ezelőtt kiirtották a
mezőgazdaság térhódítása miatt. A normannok még vad és gyönyörű vidéknek nevezték Ardent. Ma a
lehető legkedvezőbb leírás az lenne, hogy kellemes és szelíd.
A taxi mellékutakon száguldott végig, vaskos sövények és mezei juharok, galagonyások,
mogyoróbokrok és felszántott, letarolt földek mellett.
– Kellemes időt hozott magával – mondta a taxis.
Willnek nem volt kedve társalogni.
– Leggyakrabban azért mennek a népek Wroxallba, mert ott van az Abbey Estate konferencia-
központ. Szép hely, az egészet felújították olyan tíz éve, pazar kis hotel, meg ami kell. Ez a
Christopher Wren-féle kúria.
– Én nem oda megyek.
– Azt mondta. Én még sosem voltam Cantwell Hallban, de tudom, merre van. Mi hozta ide, ha
szabad kérdeznem?
Mit mondana a fickó, ha elmondanám az igazat, gondolta Will. Ezért vagyok itt, hogy megoldjam a
világ legnagyobb rejtélyét, kedves sofőröm.
Élet és halál értelmét. A kezdet és a vég kérdését. Na meg vegyük még hozzá Isten létezését, ha
már itt járunk. Ezért vagyok itt. – Üzleti út – válaszolta.
A falu maga nem volt több villanásnál. Néhány tíz ház, egy kocsma, egy posta, egy
vegyeskereskedés.
– Elértük és elhagytuk Wroxallt – bólintott a taxis. – Innen már csak két mérföld.
A Cantwell-ház bejáratán semmi jelzés nem volt, egy pár téglaoszlop egy kavicsút két oldalán,
mély keréknyomok, középen gondozatlan fűsáv.
Az út burjánzó, nedves rétbe süllyedt, kései vadvirágok halvány színfoltjai, leginkább hervadt, kék
veronikavirágok mellett, és néha egy-egy húsos gombacsomó mellett haladt el. A távolban, egy éles
kanyar mentén oromfalat pillantott meg, kikandikált egy magas galagonyabokor mögül, ami majdnem
az egész épületet elrejtette.
Ahogy közelebb értek, a ház valóságos méretei is előbukkantak.
Oromfalak és kémények keveréke volt, halvány, viharvert téglák sorakoztak a szemmel látható
Tudor-stílusú, sötétbordó gerendázatból készült épületváz elemei között. A bokrokon keresztül is
látta, hogy a ház központi oromfalát teljesen ellepte a borostyán, és hogy olyan valaki metszette a
fehér keretes, ólomüveges ablakok körül, akinek fogalma sem volt arról, mi az az egyenes vonal és a
derékszög. A lejtős, erősen tagolt palatető csúszós volt, és mocsárzöld, inkább élő, mint élettelen. Az
előkert kusza virágágyásairól a legjobb szándékkal is csak annyit lehetett mondani, hogy kevéssé
ápolt.
Miután átértek egy elegáns, sövényből kialakított oszlopsoron, az út félkör alakú kocsibehajtóvá
alakult. A taxi a kavicsot ropogtatva megállt egy kazettás tölgyfa ajtó előtt. Az oromfal halott ablakai
visszatükrözték a külvilágot. – Sötét van bent, mint a sír – szólalt meg a sofőr. – Akarja, hogy
megvárjam?
Will kiszállt és fizetett. Az egyik kéményből vékony füstcsík szállt fel.
A fickót lerázta. – Rendben lesz a dolog – mondta, és vállára dobta a táskáját. Megnyomta a
csengőt, és bentről halk berregést hallott. A taxi eltűnt a másik sövénysoron keresztül, aztán
visszakanyarodott az útra.
A bejáratot nem védték a természet viszontagságaitól, és amíg Will az élet jele után keresgélt, a
haja kezdett csatakos lenni az esőtől. Egy bő perccel később megint megnyomta a csengőt, aztán a
bütykeit is használatba vette a hangsúly kedvéért.
Az ajtót nyitó nő vizesebb volt, mint ő maga. Egyértelműen a zuhany alól ugrasztotta ki, és anélkül,
hogy ideje lett volna megtörülközni, magára rántott egy farmert és egy inget.
Magas volt és bájos. Arca kifejező, szeme intelligenciát és magabiztosságot tükrözött. Vajszínű
bőre fiatal és friss. Kulcscsontig érő szőke hajából pamutingére csöpögött a víz, melle körvonalai
átütöttek az áttetsző, nedves anyagon.
– Szörnyen sajnálom – mondta. – Mr. Piper, ha nem tévedek.
Elképesztő a nő, gondolta Will, bár jelenleg pont nem erre lenne szüksége. Bólintott, aztán
udvarias déli úriember módjára megszólalt: – Nem téved, hölgyem. – Aztán követte a bejáraton át.
 Tizenhárom

– A házvezetőnő templomban van, nagyapa süket, mint az ágyú, én pedig a zuhany alatt álltam,
úgyhogy attól félek, megvárattuk ebben a csapnivaló időben.
Az előtérben eléggé sötét volt, kétemeletes, fával burkolt kripta, egy galériára vezető lépcsővel.
Will olyan hívogatónak érezte a helyet, mint valami múzeumot, és kezdett aggódni, hogy majd nagy
ügyetlenül lever egy porcelántányért, egy órát vagy egy vázát. A lány felkattintott egy kapcsolót, mire
felragyogott egy hatalmas Waterford csillár – mintha egy rakéta lőtt volna ki a fejük felett.
A lány elvette a kabátját, és egy állófogasra akasztotta, aztán helyet keresett a táskájának is, az
aktatáskáját viszont Will mindenképp magánál akarta tartani. – Menjünk közelebb a tűzhöz, rendben?
A Tudor-stílusú terem középpontjában egy hatalmas kandalló állt, ami elég nagy volt ahhoz, hogy
egy malacot megsüssenek benne. A kő sötét volt körülötte, mint az ében, metszetekben gazdag, antik
és fenséges.
Durva borítása volt, egyenes vonalai középkori jelleget kölcsönöztek neki, de történetének egy
adott pontján valakit elkapott a kontinens szele, és a keményfából készült párkányt két sor kék-fehér
delfti csempével fedte be.
Szerényen lobogott a tűz, kicsi volt és aránytalan a kandalló méreteihez képest. A kémény nem
húzott elég jól, egy-egy apró füstfoszlány szállt vissza a szobába, aztán felemelkedett a magas, diófa
borítású mennyezetig.
Will volt annyira előzékeny, hogy megpróbálja megállni a torokköszörülést, de nem bírta
megállni.
– Ne haragudjon a füst miatt. Ezzel majd kezdeni kellene valamit. – Egy puha, roskadozó
karosszékhez vezette, ez volt a legközelebb a kandallóhoz. Mikor Will leült, enyhe vizeletszagra lett
figyelmes, fanyar volt és csípős. A lány előrehajolt, rakott még egy-két tönköt a tűzre, aztán
eligazította egy piszkavassal. – Főzök egy kávét, aztán kicsit szalonképesebbé teszem magam. Ígérem,
nem maradok sokáig.
– Csak nyugodtan, jól vagyok itt, hölgyem.
– Isabelle.
– Will – mosolygott vissza rá.
Will könnyes, vörös szemekkel nézett körbe a szobában. Ablak nélküli, bútorokkal és több száz év
alatt felgyűlt limlommal volt megrakva. A kandalló körüli zóna volt az a hely, amit láthatóan a
legtöbbet használtak és a legjobban belaktak. A kanapék és a székek huszadik századiak voltak, puha
párnákkal szolgálták a kényelmet, körülöttük néhány erős fényű lámpa, asztalok tele újságokkal és
folyóiratokkal, teás– és kávéscsészék összevissza mindenfelé, gondatlanul az asztalra pakolt poharak
és bögrék fehér, kör alakú lenyomatai. A nagyterem közepe és szélei már inkább múzeumszerűek
voltak, és ha VIII. Henrik betoppant volna egy vadászat után, otthonosan érezte volna magát a Tudor-
stílusú beltérben. A kazettás, diófából készült falfelületeket egészen a gerendákig borították a
faliszőnyegek, állatbőrök és festmények, több tucat szigorú arcú, szakállas Cantwell bámult lefelé a
kormos vásznakról, fodros gallérokban, díszruhákban és szűk szabású felöltőkben; galéria több
évszázadnyi, legelőkelőbb férfidivattal. A kipakolt szarvasfejek, a halál pillanatában a pofájukra
merevedett meglepetéssel arra emlékeztettek, hogyan is töltötték ezek az emberek a szabadidejüket.
A bútorzat nagy része egy nehéz perzsaszőnyegen vagy e mellett sorakozott, ami a széle felé
kopottabb, de középen érintetlen volt, ezt a részt egy tölgyfából készült, kecskelábú ebédlőasztal
védte, körülötte magas, vörösre kárpitozott székekkel. A párnák hátuljára egy-egy Tudor- rózsát
hímeztek. Az asztal két végén egy pár ezüst gyertyatartó állt, méretre, mint egy-egy baseballütő,
vastag, fehér, fele olyan hosszú gyertyákkal.
Egy kis idő elteltével Will felkerekedett, és sétát tett a szoba sötét bugyraiban. Porréteg fedett
minden felületet, minden egyes műalkotást.
Egy hadseregnyi tollseprű kellett volna hozzá, hogy itt kitakarítson valaki.
Benézett egy ajtón, ahol újabb sötét szobát látott, a könyvtárat. Épp be akart menni, mikor Isabelle
visszatért egy tálca kávéval és keksszel. Haja szárazabb volt és lófarokba fogta, egy kis alapozót és
szájfényt is feldobott gyorsan.
– Fel kéne kapcsolnom még valami lámpát, olyan itt, mint valami mauzóleumban. Ezt a szobát a
tizenötödik században alakították ki. Úgy tűnik, egyáltalán nem vágytak rá, hogy akár egy egészen
kicsi kis fényt is beengedjenek – szerintem azt gondolták, egészségesebb, ha elzárják magukat a
külvilágtól.
Kávézás közben Isabelle kikérdezte az utazásáról, és elmondta, mennyire meglepődtek és
izgalomba jöttek, mikor hívást kaptak a könyv vásárlójától. Még szívesen hallgatta volna, de félbe
kellett szakítania egy kicsit a témát, amíg a nagyapja fel nem ébred a szundikálásból. Valamiféle
álmatlanság uralkodott rajta, és az sem volt ritka, hogy hajnalban aludt el, és valamikor délben ébredt.
Egymás hátterének megismerésével töltötték az időt, és mindkettejüket lebilincselte a másik élete.
Isabelle izgatottsága abból származott, hogy egy valódi ex-FBI- ügynökkel beszélget, olyan
emberrel, aki számára csak a filmekben és a regényekben létezett. Csak bámult vonzó kék szemeibe,
Will pedig régi esetekkel szórakoztatta.
A beszélgetés aztán Isabelle életére terelődött, és Will bájosnak, megnyerőnek találta. Volt benne
egy leheletnyi bámulatra méltó önzetlenség, ez a fiatal lány ugyanis annyira kötődött a nagyapjához,
hogy halasztott egy évet az egyetemen, csak hogy ápolhassa ebben a távoli, dohos, öreg házban, és
hogy segítse alkalmazkodni új életéhez, amit ötven év házasság után felesége nélkül élt. Isabelle épp
az utolsó évét kezdte volna Edinburghban, ahol európai történelmet tanult, mikor Lady Cantwell
végzetes szívrohamot kapott. Isabelle szülei Londonban éltek, és próbálták rávenni az öregurat, hogy
költözzön hozzájuk, de ő nagy erőkkel ellenállt.
Cantwell Hallban született, és jó Cantwellhez illően ott is akart meghalni.
Idővel ki kellett valamit találni, de Isabelle egy időre megoldotta a kérdést.
Mindig is imádta a házat, és egy évre szívesen be is rendezkedett, kutatómunkát folytatott egy
jövőbeli, az angol reformációról szóló doktori disszertációhoz, és közben a gyászoló öreg helyzetét is
megkönnyítette. A Cantwell család, mesélte Willnek, a tizenhatodik századi katolikus- protestáns
ellentét egyfajta mikrokozmosza volt, és a ház tanúja volt ennek a kataklizmának. Attól félt, hogy
amint Lord Cantwell eltávozik, az örökösödési adó miatt a család arra fog kényszerülni, hogy eladja a
házat egy vállalkozónak, vagy legjobb esetben a nemzeti alapnak. Bármi is történjen, ez
mindenképpen a családi hagyományozódás végét jelentené, ami egészen a tizenharmadik századig
nyúlt vissza, mikor János király főúri földterületet ajándékozott az első Cantwellnek, Robert of
Wroxallnak, aki egy négyzet alapú kőtornyot épített pontosan ezen a helyen.
Aztán Isabelle belekezdett a könyv történetébe. Szinte szárnyaltak örömükben, hogy ilyen
csillagászati árat ért el az aukción, de Isabelle vigasztalhatatlan volt, amiért ki kellett engedni a
család kezeiből. Már kislányként is rabul ejtette, mindig is furcsának és varázslatosnak találta,
feltehetően az 1527-es dátum táplálta a brit történelem ezen időszakához fűződő érdeklődését.
Remélte, hogy egy napon rájön, mit is jelentett a könyv, és miért épp Cantwell Hallban találta meg a
helyét. De azt is belátta, hogy az aukció eseményeinek köszönhetően a ház egy kicsit tovább
működhetett, bár semmiféle sürgető és igen költséges, a ház szerkezetét érintő problémát nem oldott
meg. Az épület egyre dohosodott, a gerendák rohadtak, a tetőt le kellett cserélni, az elektromos
hálózat katasztrofális állapotban volt. Isabelle viccelődve jegyezte meg, hogy valószínűleg mindent el
kell adniuk, ami a házon belül található, ha el akarják érni, hogy maga a ház rendben legyen.
Will bűnös élvezettel hallgatta a beszámolót. Ez a nő a lányával egykorú! Annak ellenére, hogy
most összevesztek Nancyvel, Will boldog házasságban élt, most született a fia. Utazgató,
szoknyapecér énje már a múlté, nem igaz? Majdhogynem azt kívánta, bár ne lenne Isabelle ennyire
ingerlő jelenség. Hosszú, érzéki teste és éles esze, mintha egy kétcsövű puskát szegeztek volna széles
mellkasához. Attól félt, egy ravaszhúzásnyira van attól, hogy elszálljon. De legalább józan volt. Ez
segített.
Már nagyon fészkelődött, szeretett volna rátérni az üzletre, és azt találgatta, vajon mikor áll elő
Lord Cantwell a nagy entrée–vel. Feltett egy provokatív kérdést, amivel talán kizökkentheti Isabelle-
t. – Mennyibe kerülne rendbe hozni ezt a helyet, és elsimítani az adóügyi problémákat?
– Micsoda furcsa kérdés!
Will addig nyomult, míg meg nem kapta a választ.
– Nos, sem kivitelező, sem bankügyi szakember nem vagyok, de gondolom, milliókba kerülne!
Will huncut mosolygásba kezdett. – Lehet, hogy van valami a táskámban, ami megoldhatja a
problémáit.
Isabelle a szemöldökét ráncolta gyanakvóan, aztán hűvösen annyit mondott: – Az bizony csodás
lenne. Meg kéne már néznem, mi tartja vissza ilyen sokáig nagyapát.
Épp indult volna, hogy megkeresse, mikor az öregúr becsoszogott a terembe, és Willt fürkészte a
tekintetével.
– Hát ez ki? – kiáltott fel.
Isabelle olyan hangerővel válaszolt, hogy még ő is meghallja. – Mr.
Piper, Amerikából.
– Á, persze. Erről elfelejtkeztem. Jó hosszú út. Nem értem, miért nem telefonált inkább.
Isabelle bemutatta Lord Cantwellt.
Nyolcvanas éveinek derekán járt, majdnem teljesen kopasz volt, egy rendezetlen, ősz tincset
kivéve. Piros, ekcémás arca, mint egy gazos kert, a borotva által elkerült szőrös csomókkal. Vasárnap
délutánra öltözött fel, köppernadrágot és halszálkás sportzakót viselt ősi egyetemi nyakkendővel, ami
már fényes volt a sok viseléstől. Will észrevette, hogy a nadrág túl nagy volt rá, és új lyukat használt
az övén. Súlyt vesztet, méghozzá nem is olyan régen, ami nem jó jel egy idős úriember esetében.
Reumás ízületi gyulladása miatt nehézkes volt, úgy járt, mint aki még nem ébredt fel teljesen. Mikor
Will kezet fogott vele, a vizelet szaga erősebb lett, úgyhogy levonta a következtetést, miszerint a fickó
kedvenc székére ült le.
Will átengedte Cantwellnek szokásos helyét, figyelmességét Isabelle elismeréssel nyugtázta, öntött
egy kávét a nagyapjának, aztán rakott a tűzre, Willnek felajánlotta saját székét, magának pedig egy
lábtartót húzott oda.
Cantwell nem volt az a finomkodós típus. Hangosan beleszürcsölt a kávéjába, aztán felhorkant: –
Mi a francért fizetett ki kétszázezer fontot a könyvemért? Természetesen örülök a dolognak, de az
életemre mondom, nem látom be, miért érte ez meg magának.
Will megemelte a hangját, hogy elébe menjen a férfi hallási nehézségeinek. – Nem én vettem meg,
uram. Mr. Spence hívta föl. Ő a vásárló. Nagyon érdekli a könyv.
– Miért?
– Véleménye szerint értékes történeti dokumentumról van szó. Vannak elgondolásai a dologról, és
megkért, hogy jöjjek át, és próbáljak meg még kideríteni róla valamit.
– Maga is ilyen történész, mint az én Isabelle-em? Te is úgy gondoltad, hogy a könyv értékes lehet,
nem így van, Isabelle?
Isabelle bólintott, és büszkén a nagyapjára nézett.
– Nem vagyok történész, inkább egyfajta nyomozó – válaszolta Will.
– Mr. Piper az FBI-nál dolgozott – tette hozzá Isabelle.
– J. Edgar Hoover bandája, mi? Sosem kedveltem.
– Már odébbállt egy ideje, uram.
– Hát, nem hiszem, hogy segíthetnék. A könyv a család tulajdonában van, mióta az eszemet tudom.
Apám nem tudta, honnan származhat, a nagyapám sem. Mindig valamiféle egyedi furcsaságnak
gondoltuk, valamiféle népszámlálási jegyzéknek, ami valószínűleg a kontinensről származik.
Ideje volt, hogy Will kipakolja a kártyáit. – Van valami, amit el kell mondanom – szólalt meg
egyenként a szemükbe nézve, mint aki valami melodrámában szerepel. – Találtunk valamit a könyvbe
rejtve, ami meglehetősen értékes lehet, és talán segíthet megválaszolni bizonyos, a könyv eredetével
kapcsolatos kérdéseket.
– Minden oldalát átböngésztem! – tiltakozott Isabelle. – Mi volt benne elrejtve? És hol?
– A hátsó borítóban. Volt benne egy pergamenlap.
– Francba! – kiáltott fel Isabelle. – A francba, a francba!
– Micsoda beszéd ez? – vonta kérdőre Cantwell.
– Egy verset találtunk – folytatta Will, akit kifejezetten szórakoztatott a lány szembetűnő
bosszankodása. – Nem volt még idő alaposan megvizsgálni, de Mr. Spence egy kollégája szerint a
könyvről szól. – Aztán felkészült, hogy learassa a babérokat: – Találják ki, ki írta.
– Ki? – követelőzött Isabelle türelmetlenül.
– Nincs kedve találgatni?
– Nincs!
– Akkor mit szólnának William Shakespeare-hez?
Az öreg és a lány egymásra pillantottak, hogy lássák, ki mit reagál, aztán visszafordultak a bolond
amerikaihoz.
– Maga most viccel! – fortyant fel Cantwell.
– Nem hiszem el! – kiáltotta Isabelle.
– Akkor meg is mutatom, és elmondom az ajánlatomat is. Ha a kézirat eredeti, a társam szerint
milliókat, vagy talán tízmilliókat ér. A helyzet az, hogy egyetlen dokumentum sem létezik, amely
bizonyíthatóan Shakespeare kézírásával maradt fent, ezen a kis cetlin viszont ott az aláírása,
legalábbis részben – W. Sh. Mr. Spence a könyvet meg fogja tartani, de kész visszaadni a verset a
Cantwell családnak, abban az esetben, ha egyvalamiben a segítségünkre lesznek.
– Miben? – kérdezte a lány gyanakvóan.
– A vers térképként használható. A könyvvel kapcsolatos nyomokra utal, és a legvalószínűbb
találgatások szerint ezek Cantwell Hallban találhatók. Lehet, hogy még itt vannak, lehet, hogy rég
elkerültek innen.
Ha segítenek a kincsvadászatban, akár nyerünk, akár vesztünk, a vers a maguké.
– Miért adna vissza nekünk valamit ez a Spence, amit már teljes egészében kifizetett? – tűnődött a
lord. – Azt hiszem, én nem tennék ilyet.
– Mr. Spence már most is gazdag ember. És a halálán van. Szívesen fizetne a verssel egy-két
információért, ez ilyen egyszerű.
– Megnézhetnénk? – kérdezte Isabelle.
Will kivette a pergamenlapot a borítékból. Átlátszó műanyag hengerben tartották, hogy ne legyen
baja, Will széles mozdulattal nyújtotta át Isabelle- nek. Néhány másodpercig tanulmányozta, aztán
remegni kezdett a szája. – …bukkant vele – suttogta. Rögtön megtalálta.
– Mi az? – kérdezte az öreg ingerülten.
– Utalás a családunkra, nagyapa. Hadd olvassam fel neked.
Tiszta hangon olvasta fel a szonettet, akár felvétel is készülhetett volna róla, finom játékossággal
és drámai érzékenységgel, mintha már olvasta és begyakorolta volna.
Cantwell a szemöldökét dörzsölgette. – 1581, azt mondod?
– Igen, nagyapa.
Erősen a karfákra támaszkodott, aztán feltornázta magát, még mielőtt Will vagy Isabelle
felajánlhatta volna segítségét, aztán a szoba egy sötét sarka felé csoszogott. Miközben követték, az
öreg maga elé mormogott: – Shakespeare nagyapja, Richard a faluból származott. Wroxall
Shakespeare- ország. – A távolabbi falat fürkészte. – Hol van? Hol van Edgar?
– Melyik Edgar, nagyapa? Volt egy pár a családban.
– Tudod, a Reformer. Nem a legfeketébb bárányunk, de azért nem volt messze tőle. 1581-ben lett
volna a birtok ura. Ott is van. Balról a második, a fal közepén. Látjátok? A fickó, abban a
nevetségesen magas gallérban. Nem a legjóképűbb Cantwell – átestünk egynéhány genetikai variáción
az évszázadok alatt.
Isabelle felkapcsolt egy állólámpát, hogy némi kis fény essen erre a szigorú, hegyes állú fickóra,
vöröses kecskeszakállal, ahogy ott pózol arrogánsan, kidüllesztett mellkassal, ezen a majd’ teljes
alakos képen.
Szűk, fekete köpenyt viselt nagy aranygombokkal, és kúp alakú holland stílusú kalapot, csészealj
alakú karimával.
– Igen, ő az – erősítette meg Cantwell. – Volt itt egy fickó valamikor régen a National Galleryből,
aki azt állította, hogy talán az idősebb Robert Peake festhette. Emlékeztesd erre az apádat, ha én
feldobom a talpam, Isabelle. Lehet, hogy megér egy-két fontot, ha esetleg kénytelen lenne elpasszolni.
A szoba másik sarkából egy ködkürtszerű női hangra lettek figyelmesek.
– Halló! Megjöttem. Csak egy órácskát kérek, és már tálalom is az ebédet.
– A házvezetőnőn, ezen az alacsony, erős asszonyon még mindig rajta volt vizes vállkendője,
kezében táskáját szorongatta, munkára készen.
Isabelle odakiáltott neki: – Megérkezett a látogatónk, Louise.
– Látom. Megtalálták a tiszta törülközőket, amiket kikészítettem?
– Még nem voltunk odafönt.
– No, ne légy udvariatlan! – dorgálta meg Isabelle-t. – Engedd meg, hogy az úr megmosakodjon.
Hosszú útja volt. És küldd ki a nagyapádat a konyhába a gyógyszereiért.
– Mit fontoskodik?
 – Louise azt mondja, vedd be a gyógyszereidet.
Cantwell felpillantott ősére, és nagy komolyan vállat vont. – Folytatjuk, Edgar. Ez a nő félelmet
ültet a szívembe.
A vendégeknek fenntartott emeleti szárny hűvös volt és sötét, faburkolatos előtérrel, rézszínű
textilekkel és néhány méterenként elhelyezett, homályos fényű villanykörtékkel, mindkét oldalon
szobákkal, és hotelstílusú hosszú, kopott futószőnyegekkel. Will szobája hátrafelé nézett. Az ablak
szinte magához húzta, csak nézte az egyre erősödő vihart, miközben légytetemeket söpört le a
párkányról önfeledten. Odalent egy téglából kirakott ösvényt és vadul burjánzó kertet látott,
gyümölcsfák hajlongtak az erős szélben, és a szinte vízszintesen a lombokba csapó esőben. Előtte,
jobb kéz felől, egy istállónak látszó épület sarkára látott, a tetején pedig, a melléképület tetején, egy
toronyszerű épületrészt, ami már alig volt kivehető a felhőszakadásban.
Miután egy kis vizet locsolt az arcába, leült a baldachinos ágy szélére, és nézte azt az egyetlen
vonást; ez a jelerősség talán éppen elég arra, hogy hazatelefonáljon. Elképzelte, milyen szörnyű
beszélgetés is lenne. Mit is mondhatna, ami nem sodorná még nagyobb bajba, mint amibe keveredett?
Jobb lenne ezen most túllépni, és majd személyesen rendezni a házasságát.
A szöveges üzenet mellett döntött: Megérkeztem. Nemsokára otthon. Csók.
A hálószoba öregasszonyos volt, rengeteg szárított virág, csipkés párnák, könnyű anyagok,
csipkefüggönyök. Lerúgta a cipőjét, nehéz teste végignyúlt a virágos ágyterítőn, aztán nagy
engedelmesen szundított egy órát, míg Isabelle csilingelő hangja ebédre nem invitálta.
Will mindent bírt étvággyal, amit csak Louise elé tett, bírt volna még többet is. A vasárnapi sült
igazán passzolt az ízléséhez, ami leginkább húst jelentett krumplival. Megevett egy kisebb rakás
marhasültet, sült krumplit, borsót, répát és mártást, de a harmadik pohár burgundi előtt megállt.
Isabelle megkérdezte a nagyapját: – Nem tudod, hogy Shakespeare volt- e valaha is látogatóban
Cantwell Hallban?
Az öreg tele szájjal válaszolt, épp egy adag borsóval küzdött. – Nem hallottam ilyesmiről, de
miért is ne? Lehet, hogy fiatal korában itt lődörgött a legszívesebben. Központi szerepet töltött be a
családunk azokban a borzalmas időkben, megőriztük katolikusságunkat, és lehet hogy a Shakespeare
család is megrögzött katolikus társaság volt. És már akkor is figyelemre méltó könyvtárunk volt, ami
szintén érdekelhette a fickót. Elég valószínű.
– Esetleg valami elképzelés arról, miért vette volna Edgar Cantwell a faradságot, hogy írat egy
verset, amiben elrejt egy-két nyomot, aztán a könyvbe csomagolja? – kérdezte Will.
Cantwell lenyelte a borsóit, aztán megitta a maradék borát. – Nekem úgy tűnik, megérezték, hogy a
könyv veszélyes lehet. Embert próbáló idők voltak, könnyen megöltek bárkit a hitéért. Azt gondolom,
nem tudták rávenni magukat, hogy a könyvet elpusztítsák. Inkább játékos módon megpróbálták
elrejteni a jelentőségét. Lehet, hogy elég satnya egy magyarázat, de hát mindegy, ezt gondolom a
dologról.
Isabelle ragyogott. – Látom, hogy most már igazán izgalmas irányba folytatódhat majd a
disszertációm.
– Szóval mi a válaszuk? – kérdezte Will. – Megegyezhetünk?
Isabelle és Lord Cantwell bólogattak. Már megtárgyalták a kérdést, amíg Will szundikált.
– Igen, persze – válaszolta Isabelle. – Ebéd után bele is vághatunk a kalandba.
 Tizennégy

A KÖNYVTÁRBAN KEZDTEK. KELLEMES SZOBA VOLT, csupasz, fényesre kopott

deszkapadlóval és néhány szép szőnyeggel, egy az épület oromfala felé nyíló osztott, ólomüveges
ablakkal, ami a viharos idő miatt csak valami szürkés fényt engedett beszűrődni. A többi falat
könyvespolcok borították, kivéve a tűzhely feletti teret, hol egy hagyományos angol vadászlakomát
ábrázoló kép lógott, hamuszürke vásznon.
Több ezer könyv volt a szobában, a legtöbb antik darab, de az egyik oldalfalon volt egy kis
válogatás kortárs szerzőktől keménykötésben, sőt, néhány papírkötésű könyv is előfordult, Will
elnehezedő szemhéjakkal nézett körbe, ebéd utáni álmosságtól szenvedett. Lord Cantwell már
bejelentette, hogy visszavonul délutáni sziesztájára, és bár Willt igencsak feszítette, hogy dolgoznia
kéne, hogy minél előbb hazatérhessen, a gondolat, hogy beleveti magát valamelyik túlpárnázott
karosszékbe egy sötét sarokban és megint huny egyet, igencsak vonzónak tűnt.
– Ez volt gyerekkorom varázsszobája – mondta Isabelle, miközben végigsétált benne, finoman
megérintve ujjbegyeivel egy-egy könyvgerincet. – Szeretem ezt a helyet. – Isabelle lassabb,
álmodozóbb és bágyadtabb volt, mint a Will fejében élő szeleburdi, gyerekes egyetemisták. – Órákig
el tudtam itt játszani. Mostanában is itt töltöm az időm nagy részét. – Egy hosszú asztalra mutatott, ami
tele volt pakolva jegyzetekkel és tollakkal, egy laptoppal és többoszlopnyi régi könyvvel, bennük
egy-egy könyvjelzővel, amelyekkel az érdekesebb részeket emelte ki. – Ha ez az ön verse eredeti,
kezdhetem megint a nulláról!
– Sajnálom, de nem használhatja föl. Majd elmondom, miért.
– Most viccelsz? Ezzel robbanna be a karrierem!
– És mit akar csinálni?
– Tanítani, írni. Igazi tudományos ember, történész akarok lenni, egy mogorva öreg professzor.
Lehet, hogy ezért a furcsa vágyamért ez a könyvtár a felelős.
– Nem érzem furcsának, a lányom is író. – Nem tudta miért, de azért még hozzátette: – Nem sokkal
idősebb, mint maga. – Isabelle ettől ideges nevetésbe kezdett. Will a Laurára vonatkozó kötelező
udvariassági kérdéseket megakadályozva gyorsan továbblépett. – Megmutatja, hol tartották a könyvet?
Isabelle egy üres helyre mutatott szemmagasságban, egy hosszú közepén.
– Mindig ott volt?
– Amennyire én emlékszem, igen.
– És a mellette lévő könyvek? Gyakran rendezték át a könyvtárat?
– Az én életemben egyszer sem. Nagyapát is megkérdezhetjük, de semmiféle pakolászásra nem
emlékszem. A könyvek mindig maradtak a helyükön.
Will megnézte a két szomszédos könyvet. Egy tizennyolcadik századi növénytan és egy
tizenhetedik századi leírás a Szentföld emlékműveiről.
– Nem, nem egy időből származnak – jegyezte meg Isabelle. – Nem hinném, hogy van összefüggés.
– Kezdjük az első utalással – mondta Will, és elővette a verset a dobozból. – „Az első bír
Prométheusz tüzével.” – Úgy van. Prométheusz. Ellopta a tüzet Zeusztól, és a halandóknak adta.
Részemről ennyi.
Will körbepillantott a szobán. – Nem jut róla eszébe valami?
– Hát, ez így elég tág, nem gondolja? Könyvek görög mitológia témakörben? Kandallók? Fáklyák?
A kerti grill!
Will úgy nézett rá, mintha azt mondaná, nagyon vicces. – Kezdjük inkább a könyvekkel. Katalógus
van?
– Kellene, hogy legyen, de nincs – mondta Isabelle. – Csináljuk szisztematikusan. Én kezdem ezen
a végén. Mi lenne, ha ön meg ott kezdené?
Miközben az első utalásra koncentráltak, a hatékonyság érdekében a többit is fejben tartották, hogy
lehetőség szerint ne kelljen újrakezdeni a gyakorlatot. Flamand vagy holland könyveket is kerestek,
illetve bármilyen szöveget, ami valamiféle prófétára vonatkozott. Arról fogalmuk sem volt, mit is
kezdhetnének a „tékozló fiú” utalással.
Munkás egy dolog volt, és egy órával később Will kezdett elbizonytalanodni; mintha tűt kerestek
volna szénakazalban. És gyakran nem csak arról volt szót, hogy leemel egy könyvet, kinyitja a
címoldalnál és visszarakja. Minden egyes latin vagy francia könyvnél Isabelle segítségét kellett
kérnie. Ilyenkor odalépett, gyorsan belepillantott, aztán visszaadta, és könnyedén annyit mondott: –
Nem-nem!
A délutáni fényből, bármilyen homályos volt is, semmi nem maradt, amire Isabelle azzal válaszolt,
hogy minden lehetséges lámpát felkapcsolt, és gyufával a kezében elindult a kandalló felé: – Tarts ki,
néked adom a tüzet! – és a lángok nyaldosni kezdték a fahasábokat.
Kora estére végeztek is. Bullfinch mitológiájának egy nem túl régi kiadásától eltekintve egyetlen
könyvet sem találtak, ami egy hajszálnyira is érdekes lett volna. – Vagy nem könyvre utal a vers, vagy
már rég nincs itt, amit keresünk. Lépjünk tovább! – mondta Will.
– Rendben – egyezett bele Isabelle. – Minden régi kandallót megvizsgálunk. Rejtett üregek, hamis
kandallóburkolat, mozgó kövek. Én élvezem! Ön?
Will megnézte a telefonját, van-e valami üzenet Nancytől. Nem volt. – Minden percét – válaszolta.
Isabelle úgy saccolt, körülbelül hat kandalló lehet, ami 1581 előttről származott. Három a
földszinten, a könyvtárban, a nagyteremben és az étkezőben, és három az első emeleten – a nagyapja
hálószobájában a nagyterem felett, és még két hálószobában.
A könyvtárban kezdték a vizsgálódást, álltak a lobogó tűz előtt, és azon merengtek, mit is kéne
csinálni. – Mi lenne, ha végigkopogtatnám a köveket, hátha találok valami üreget? – javasolta
Isabelle. Will szerint ez kitűnő ötlet volt.
Az ősrégi diófa borítás tömörnek tűnt, ahogy Isabelle kopogtatta.
Ellenőrizték a kandallópárkány sarkait, hátha találnak rejtett reteszt, vagy kilincset, de
mozdíthatatlan, jól illeszkedő burkolattal volt dolguk. A kandalló alján lévő kövek szilárdak voltak,
egy síkban helyezkedtek el, és a malter is mindenhol ugyanolyannak látszott. A tűz még égett, úgyhogy
a tűztérben lévő téglákat nem tudták most ellenőrizni, de első ránézésre semmit nem láttak.
A nagyterem kandallójában régen kialudt a tűz. Cantwell lord félig aludt, félig szunyókált a
karosszékében, és kissé zavarba jött, mikor a méretes kandalló körül látta keresgélni és tapogatózni
őket. – Nofene! – horkantotta.
A kandalló körül szépen bordázott, fényesre kopott fafelület mindenfelé, a kandalló párkányát
pedig tömör, metszett táblából készítették, egyetlen hatalmas darabból faragták ki. Isabelle
reménykedve kopogtatta végig a kék és fehér színű, négyzet alakú csempéket, a kandalló szélén
helyezték el őket, és mindegyik a vidéki élet egy-egy látványos jelenetét ábrázolta, de ugyanúgy szólt
az összes. Will vállalkozott rá, hogy összegörnyedve, rákjárásban bemásszon a hatalmas tűztérbe,
ahol egy piszkafával kopogtatta végig a téglákat. De minden igyekezete ellenére csak hamufoltokat
sikerült begyűjtenie a nadrágjára és az ingére. Isabelle a foltokra mutogatott, és igazán jól érezte
magát, ahogy a foltokat tenyerével leseperni próbáló Willt figyelte.
A másik három kandallónál ugyanez volt az ügymenet. Ha bárhol is lett volna elrejtve valami, egy
egész bontóbrigádra lett volna szükségük, hogy ezt elvégezzék.
Sötétedett. Az eső elállt, és egy hidegfront hasított át az ország szívén, hűvös, süvöltő szeleket
hozva. Cantwell Hall nem rendelkezett központi fűtéssel, a huzatos szobák kezdtek elég fagyosak
lenni. Louise nagy hangon bejelentette, hogy a teát a nagyteremben fogja felszolgálni.
Újrarakta a tüzet, bekapcsolta a hősugárzót Lord Cantwell széke mellett, majd kifejtette, hogy már
nagyon indulna haza.
Will csatlakozott Isabelle-hez és nagyapjához, könnyű kis szendvicsekből és kekszekből
válogattak teázás közben. Louise ott rohangált körülöttük, néhány végső kis elintéznivalója volt még,
majd érdeklődött, hogy a nagyteremben szándékoznak-e maradni estére. – Annál kicsit tovább –
válaszolta Isabelle.
– Akkor meggyújtom a gyertyákat – válaszolta Louise –, de csak ha nem feledkeznek meg arról,
hogy elfújják, mielőtt aludni térnek.
Amíg ropogtattak, Louise egy egyszer használatos műanyag gyújtóval vagy tucat gyertyát gyújtott
meg a szobában. A szél fütyült odakint, a kandalló sistergett, az öreg szoba ablaktalan félhomályában
a gyertyák megnyugtató fényforrásokként világítottak. Will és Isabelle Louise-t nézték, ahogy lángra
lobbantja az utolsó gyertyát, és elhagyja a szobát.
Hirtelen egymásra néztek, és szinte egyszerre annyit mondtak: – Gyertyatartók!
Lord Cantwell afelől érdeklődött, hogy vajon megőrültek-e, de Isabelle egy sietős kérdéssel
válaszolt: – Melyik az a gyertyatartónk, amelyik tizenhatodik századi vagy annál is régebbi?
Cantwell végigsimított kevéske haján, és a szoba közepe felé mutatott: – Az a két ezüsttel futtatott
darab az asztalon, azt hiszem. Talán velenceiek, a tizennegyedik századból. Mondd meg apádnak,
hogy ha feldobom a talpam, még megérhetnek egy-két fontot.
Odarohantak a gyertyatartókhoz, elfújták, aztán kivették a két vastag viaszgyertyát, majd egy
ezüsttálcára rakták mindkettőt. Tűs gyertyatartók voltak, tüskék álltak ki egy csészealjból, hatalmas,
tíz centi átmérőjű gyertyákat tartottak. Minden egyes gyertyatartót aprólékosan kidolgoztak, hat,
arannyal futtatott ezüstsziromból álltak. Ezekből a rózsákból nőtt ki egy-egy oszlop, ami aztán
erőteljes román kori toronnyá szélesedett, a templomtornyon hat, kék zománccal ellátott ablakkal. A
tornyok teteje fölött az oszlopok kiszélesedtek, ezeken álltak a csészealjszerű, tűs gyertyatartók.
– Elég könnyűek, lehet hogy üregesek – mondta Will. – De az alja tömör.
Közelebbről is megszemlélte a bonyolult oszlop illesztéseit. Isabelle sürgetni kezdte: – Gyerünk,
tekerje meg! – suttogta. – Fordítson hátat nagyapának. Nem akarom, hogy szívrohamot kapjon.
Will átfogta a bal kezével az ablakos tornyot, és jobb kezével próbálta megtekerni a gyertyatartó
alját, először óvatosan, aztán több erővel, míg végül a feje is belevörösödött. A fejét rázva tette le az
asztalra.
– Nem megy. – Aztán a másikkal is megpróbálta ugyanezt a manővert.
Erősen tartott, mintha egyetlen fémdarabból alakították volna ki.
Kilazította a vállát és a karizmait, aztán elkapta a kétségbeesés hulláma, és még egyszer dühös
kísérletet tett.
Az oszlop elfordult.
Csak félig, de elfordult.
 Isabelle sutyorogni kezdett: – Gyerünk!
Will addig szorította, míg el nem fordult az oszlop, és elő nem tűnt a csőben egy másik, aranyozás
nélküli cső. Végül teljesen levette a gyertyatartó talpát. Két kezében egy-egy fél gyertyatartó maradt.
– Miben sántikáltok ti ott ketten? – kiáltott oda Lord Cantwell. – Semmit nem hallok.
– Egy pillanat, nagyapa! – kiabálta Isabelle. – Várj egy percet! Will letette a talpat, és belenézett
az üreges toronyba. – Egy kis fényre lenne szükségem! – Követte Isabelle-t az egyik állólámpáig,
belenyúlt mutatóujjal a csőbe, és valami kemény, kör alakú peremre lett figyelmes. – Van valami
odabent! – Kihúzta az ujját, és próbált belenézni, de az erődén lámpafény nem volt nagy segítség. –
Túl nagy az ujjam, nem tudom kiszedni. Maga jön.
Isabelle ujja vékony volt, egészen mélyre nyúlt, és a szemét is becsukta, hogy jobban figyelhessen
a tapintásra. – Ez valami tekercs, mintha papírból vagy pergamenből lenne. Már a belsejében vagyok.
Itt is van!
Sikerült megforgatni.
Lassan megforgatta a gyertyatartót az ujja körül, ujjbegyével határozott, de finom nyomást
gyakorolva.
Egy megsárgult tekercs kezdett kicsúszni belőle.
Hengeres volt, körülbelül húsz centi hosszú, többlapnyi papirusz, sűrű tekercsekben. Isabelle
sokkos izgatottsággal nyújtotta Will felé, de ő megszólalt: – Ne, inkább maga.
Isabelle lassan kibontotta a tekercset. Száraz volt, de nem volt törékeny, és egész könnyedén
kisimult. Két kézzel terítette szét a lapot, Will pedig előrehajtotta a lámpaernyőt, hogy több fény essen
rá. – Latinul van – mondta Isabelle.
– Akkor különösen nagy örömömre szolgál, hogy most itt van.
Isabelle elolvasta az első oldal címét, és hangosan fordított: Levél Félixtől, Vectis apátjától, a
Mindenható 1334. évében.
Will szédelegni kezdett. – Jézusom.
– Mi van, Will?
– Vectis.
– Ismeri a helyet?
– Igen, ismerem. Azt hiszem, a közepébe trafáltunk.
 Tizenöt

1334
Wight-sziget

Az éjszaka csendjében, egy órával a zsolozsma után és két órával a príma előtt Félix, Vectis
apátságának vezetője gyakran ismétlődő, szörnyű fejfájásra ébredt. Tücsök szólt az ablaka előtt, és
halványan hullámok zaját hallotta a Solent-csatorna felől, ahogy a közeli partokat nyaldossa.
Megnyugtató hangok voltak, de csak egy pillanatig élvezhette őket, mert a hirtelen támadt
hányingertől kénytelen volt gyorsan felülni. Az ágytál után keresgélt a sötétben, és öklendezni kezdett.
Hatvankilenc éves volt, de erősen kételkedett abban, hogy a hetedik évtizedét is el fogja tudni
kezdeni.
Nem volt sok étel a gyomrában. Legutoljára marhahúslevest evett, amit külön neki készítettek a
nővérek, zsíros volt a velőtől, és tömve volt répával. A félig tele tálat otthagyta az íróasztalán.
Lelökte magáról a takaróját, felnyomta magát a szalmamatracon, és némi szédelgés után sikerült
állva maradnia. Ritmusos lüktetést érzett a fején, mintha egy kovács mérne újabb és újabb ütéseket az
üllőjére, és bár minden egyes ütésnél attól félt, hogy vége van, elég szívós volt ahhoz, hogy magára
öltse nehéz, bélelt papi ruháját, ami egy magas támlájú széken lógott. Felhúzta hálóköntösére, és
rögtön érezte kényelmes melegét.
Aztán remegő kézzel meggyújtott egy vaskos, sárga gyertyát, a székre roskadt, és a halántékát
dörzsölte. A gyertyafény megcsillant hálófülkéjének egyenetlenre csiszolt padlóján, és az udvarra
néző, vidám színű ablakokról tükröződött vissza.
Az apátság gazdagsága mindig is nyugtalanította. Mikor novíciusként sok évvel ezelőtt Vectisbe
érkezett, fejét alázatosan lógatta, egyetlen csuháját kötéllel fogta össze derekán, lábai meztelenek és
hidegek voltak, közel érezte magát Istenhez, és a mennyei üdvösséghez is. Elődje, Baldwin, ez a
kemény egyházatya, aki épp oly nagy élvezetét lelte az apátság gazdasági ügyeinek vezetésében, mint
a misék celebrálásában, végül olyan szép kőépületet építtetett, ami vetekedett a londoni és
dorchesteri apátságokkal is. A hálófülke szomszédságában egy hatalmas, gyönyörű szoba állt, díszes
kandallóval, metszett karosszékekkel, lószőrrel takart ülőkékkel és festett üvegablakokkal. A falakon
szőnyegek, finom szövésű textíliák vadászjelenetekkel, az apostolok cselekedeteivel, Flandriából és
Bruges-ból. A kandalló felett egy kézművesmunkával előállított ezüstkereszt, legalább karnyi
hosszúságú.
Baldwin halála után, sok évvel ezelőtt a dorchesteri apát Félixet, az apátsági priort jelölte ki a
vectisi apátság vezetésére. Félix sokat imádkozott útmutatásért. Lehet, hogy le kéne mondania erről a
megtisztelő megbízatásról és szerényebb tisztséget kellene kérnie, továbbra is a szerzetesek
hálókamrájában aludni a testvérekkel, és egyszerű csuháját hordani, és együtt étkezni a többiekkel. De
nem szentségtelenítené meg ezzel mentorának és gyóntatójának emlékét? Nem tartaná ezt Baldwin
kicsapongásnak? Megadta magát Baldwin emlékének hatalma előtt, ahogy a férfi hatalma előtt is
megadta magát, amíg élt. Mindig is hűséges szolgája volt, mindig végrehajtotta Baldwin parancsait,
még akkor is, ha tévedett.
Mi történt volna, ha megkérdőjelezi Baldwin döntését, miszerint a Nevek Rendjét el kell törölni?
Máshogy alakultak volna a dolgok, ha nem gyújtja meg saját kezeivel azt a fáklyát, ami az egész
könyvtárat felemésztette jó negyven évvel ezelőtt?
Ahhoz nem érzett elég erőt magában, hogy letérdeljen, úgyhogy lehajtotta lüktető fejét, és halkan
imádkozni kezdett, paraszti származását idéző, bretoni akcentusa még mindig olyan nyers volt, mint
kisfiúkorában.
Az imádság, amit választott, a 42. zsoltár magától jött a szájára, majdhogynem őt magát is
meglepve:
Introibo ad altare Dei. Ad Deum qui laetificat juventutem meatum.
És bemegyek az Isten oltárához, Istenhez, ki az ifjúság örömével tölt el engem.
Gloria Patri, et Filio, et Spiritui Sancto. Sicut erat in principio, et nunc, et semper, et in
saecula saeculorum. Amen.
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek. Miképpen kezdetben vala, most és mindenkor,
mindörökkön örökké. Ámen.
Lebiggyesztette az ajkát, mikor eszébe jutott, milyen ironikus is most ez az imádság.
Mindörökkön örökké.
A szakálla valaha olyan sűrű és fekete volt, mint a vadkan szőre. Izmos volt és robusztus, fáradtság
nélkül viselte a szerzetesélet megpróbáltatásait, a szűkös porciókat, a hideg tengeri szeleket, amelyek
a csontokig hatoltak, a testet megtörő, de a közösséget fenntartó kétkezi munkát, a kánoni órák, az éjjel
és nappal végzett közös imádkozások közötti rövid alvásidőket.
Szakálla mostanra foltokban nőtt, és piszkosfehér volt, mint a sirályok begye, arca beesett. Erős
izmai elvékonyodtak és megereszkedtek, bőre elvesztette rugalmasságát, száraz volt, mint a pergamen,
annyira égett és viszketett, hogy sem az imádságra, sem a meditációra nem tudott figyelni.
De a legijesztőbb fizikai változás a jobb szemét érintette, ami kezdett erőteljesen kidudorodni, és
teljesen mozdulatlan volt. Lassú folyamat volt, a szem egyre jobban kitüremkedett. Először csak egy
kis száraz, rózsaszín foltra lett figyelmes, mintha valami porszem ment volna bele, amit nem lehet
kimosni. Aztán a szemgödör lüktetése egyre erősödött, a látása pedig borzasztóan leromlott.
Kezdetben csak valami kis homályosságot és fényvillanásokat látott, mostanra viszont megkettőződtek
a szeme előtt a dolgok, ami elég nehézkessé tette, hogy úgy írjon vagy olvasson, hogy mindkét szeme
nyitva van. Az elmúlt hetekben az apátság minden egyes férfi és női tagja észrevette dagadó szeme
elváltozását. Tehénfejés közben vagy a földeken egymás között sutyorogtak, imáikban pedig azért
fohászkodtak Istenhez, hogy legyen irgalmas testvérükhöz.
Girardus testvér, aki a gyengélkedőket látta el az apátságban, és aki emellett remek barát is volt,
mindennap meglátogatta, és újra és újra felajánlotta, hogy majd ott alszik a nagyszerű szoba padlóján
arra az esetre, ha esetleg Félixnek szüksége lenne a segítségére. Girardus csak találgatni tudott,
milyen természetű is lehet a kórság, bár feltételezése szerint valami növekedésnek indulhatott a kiváló
férfi koponyájában, ez nyomja a szemet, és okozza a fájdalmat. Ha valami kelés lett volna a bőr alatt,
azt ki tudta volna metszeni, de a fejben keletkezett keléseket Istenen kívül senki meg nem gyógyíthatja.
Ellátta barátját fakéregből készült teákkal és gyógynövényes borogatásokkal, hogy fájdalmát és a
duzzadást enyhítse, bár leginkább imádkozott.
Félix jó néhány percig meditált, aztán a rózsafa ládához csoszogott, ami az ágya és az asztal között
állt. Ha derékból hajol előre, az túl sok szemfájdalommal jár, úgyhogy inkább térdre ereszkedett,
hogy ki tudja nyitni a nagy ruhásládát. Tele volt miseruhákkal, régi csuhákkal és szandálokkal, illetve
egy adag ágyneművel. A ruhák puhasága alatt valami keményet tapogatott ki. Kevéske erejének nagy
részét igénybe vette, míg végre kicincálta, és az íróasztalához vitte.
 Nehéz, régi könyv volt, a színe mint a sötét mézé, távoli évszázadok, munkájának eredménye.
Fajtájának egyetlen maradéka volt, egy tűzvész magányos túlélője, amit maga Félix idézett elő. És
amiért annyi éven keresztül olyan nagy gonddal rejtegette, az nem volt más, mint a rajta lévő, kétszáz
év múlva esedékes, jövőbeli dátum – 1527.
Van-e bárki is a ma élők között, aki ezt megértené? Lenne-e bárki is; a testvérei között, aki
meglátná, miről is van szó valójában, és bámulná isteni eredetét? Vagy talán az istenkáromlásnak, a
gonosz akaratának megnyilvánulását látnák benne tévesen? Akikkel 1297-ben, azon a fagyos januári
napon együtt volt, mikor a pokol a földdel összeért, mára halottak voltak, eltemették őket. Ő az utolsó
élő szemtanúja annak a napnak, ami most oly súlyosan nyomja a lelkét.
Félix meggyújtott néhány kisebb gyertyát, asztalán szénaszínű fény táncolt félkörívben. Kinyitotta a
könyvet, és kivett egy köteg könnyű, borjúbőrből készült pergamenlapot, amit az apátság
szkriptóriumában vágtak neki, hogy pontosan elférjenek a borító alatt. Nagy lázzal dolgozott kéziratán,
versenyt futott az idővel, attól félt, hogy a kór majd még azelőtt eléri őt, mielőtt elkészül vele.
Fájdalmasan nehéz munka volt a kettős látástól és a hasogató fejfájástól meggyötörve idézni fel
emlékeit. Kénytelen volt jobb szemét csukva tartani, hogy egyetlen képet lásson a lapon, és hogy tolla
mozgását egyenes vonalban tartsa. Éjszaka írt, mikor minden elcsendesedett, és senki nem fedhette fel
titkát. Mikor pedig majd teljesen kimerül, visszateszi könyvét rejtekhelyére, és szalmazsákjára
roskad, hogy egy szemhunyásnyit aludjon, mielőtt az apátság harangjai a katedrálisba nem szólítják a
soron következő közös imádságra.
Finoman felemelte az első oldalt, és szeme elé tartotta, arcához közel.
Olvasni kezdett:
Levél Félixtől, Vectis apátjától, a Mindenható 1334. évében.
Uram, szolgád vagyok. Téged dicsérlek és magasztallak. Hatalmas vagy, Uram, legyen végtelen
a Te magasztalásod. Hitet ajándékoztál nekem, amelyet Fiad szeretete által tápláltál belém.
Emlékezetembe kell idéznem a dolgokat, melyeket megismertem, a dolgokat, melyeket láttam és
elkövettem.
Alázattal emlékezem mindenkire, kit most eszembe idézek, de a legfőképpen mégis Szent
Josephusra, Vectis védőszentjére, kinek szent maradványai a katedrálisban nyertek örök
nyugovásra. Mert Josephus volt, ki Istent övező igaz és teljes szerelmétől vezérelve létrehozta a
Nevek Rendjét, az Úr dicsőségére, szentségének igazolására. Én vagyok a Rend utolsó tagja,
mindenki más eltávozott. Ha nem jegyezném le e múltbéli dolgok és események történetét, az
emberiség elvesztené a tudást, mely egyedül az én birtokomban van, ki bűnös, halandó szolgád
vagyok. Nem az én feladatom eldönteni, vajon javára szolgál-e az emberiségnek ez a tudás. Csak
Te ítélkezhetsz felette, Uram, végtelen tudásod által. Nagy alázattal írom meg e levelet, és Te
vagy, Uram, ki sorsáról dönteni fogsz.

Félix lerakta a lapot, hogy egy pillanatra megpihentesse szemét. Mikor úgy érezte, készen áll a
folytatásra, végiglapozta az oldalakat, és ismét olvasni kezdett.

Annak a napnak a tanulságai az idő múltával ködbe vesztek, eltűntek nővéreink és testvéreink
ajkairól Josephus, a vectisi apát egy gyermek születésénél tette tiszteletét az Úr 777. évében, a
hetedik hónap baljóslatokkal terhes hetedik napján. Az időszak egybeesett a Cometes Luctus nevű
üstökös érkezésével mely vörös volt, tűzcsóvát húzott maga után, és ami azóta sem tért vissza. Egy
munkás felesége várandós volt, és ha a gyermek fiúnak születik, egy hetedik fiú hetedik fia lett
volna.
Josephus csodálkozására a nő aztán egy nyolcadik gyermeket is szült, egy ikertestvért, ki az
Octavus nevet kapta.

Félix könnyedén felidézte Octavust lelki szemei előtt, hiszen az évek alatt sok olyan gyermeket
látott, mint ő, sápadtak, némák voltak, szemük smaragdzöld, hajuk finom szálaival és gyömbérszínével
rózsaszín fejbőrükből tört elő. Vajon Josephus felismerte a szülőágyon a véren és a magzatvízen, és a
szülés munkáját végző nő félelemmel teljes suttogásain keresztül, hogy Octavus volt a valódi hetedik
fiú?

Mivel azt gondolta, a gyermeknek az Úr jelenlétére lesz szüksége, Octavust apja fiatal gyermek
korában a vectisi apátságba vitte. A fiú nem beszélt, nem kereste az emberek társaságát, de
Josephus megkönyörült rajta, és az apátságban maradhatott, ahol gondját viselték. Ekkor történt,
hogy Josephus csodálatos felfedezést tett. Bár semmiféle oktatásban nem részesült, a fiú képes volt
számokat és betűket írni. Sőt, nem akármilyen betűket és számokat, de a Te halandó gyermekeid
neveit, születésük és haláluk jövőbeli időpontját. E jóslat csodálattal és félelemmel töltötte el
Josephust. Vajon a sátán gonosz hatalmával, vagy a Mennyeknek fénysugarával áll szemben?
Josephus, e tudás birtokában tanácsot hívott össze saját vezetésével, hogy a gyermek ügyeit
megtárgyalják, így alapította meg a Nevek Rendjét. Ezek az okos papok arra a következtetésre
jutottak, hogy nem a gonosz kezének munkájával állnak szemben, mert ha így lenne, ugyan miért is
került volna a gyermek az apátság védelmező ölelésébe? Nyilván a gondviselés játszott itt
szerepet, és a szent szám, a hetes által megtestesített összefüggés, az Úr ezt az alázatos gyermeket,
Octavust választotta, ő lett az isteni kinyilatkoztatás igaz hangja. A fiú ezért került a szkriptórium
védelmébe, ezért élt elszigeteltségben, ahol tollat, tintát és pergament kapott, és ahol valódi
küldetésének szentelhette magát.

Félixet elviselhetetlen fejfájás gyötörte, ezért felkelt az asztala mellől, hogy egy adag fakéregteát
készítsen. Megpiszkálta az izzó fadarabokat a nagyobbik szobában, és egy maréknyi ágat dobott rá. A
fémedény, ami egy karról lógott, nemsokára sisteregni kezdett. Visszacsoszogott a hálófülkéjébe, hogy
folytassa az olvasást.

Ahogy teltek az évek, Octavus férfivá cseperedett, bár célját illetően semmit sem változott.
Éjjel-nappal keményen dolgozott, és könyveiből kicsi, de egyre növekvő könyvtár állt össze,
mindegyikben nevekkel, illetve halálozási és születési dátumokkal. Mindeközben Octavus nem
beszélt társaival, nem is érintkezett velük, minden testi szükségletét a Nevek Rendje látta el
védelmezvén személyét és küldetését. Egy sorsfordító napon Octavust állati vágyak kerítették
hatalmába, és erőszakot tett egy szegény novícius leányzón, aki megfogant és kihordta gyermekét.
Fiú volt, ugyanazokkal a furcsa testi jegyekkel mint apja. A fiút Primusnak nevezték, zöld szeme és
gyömbérszín haja volt, és Octavushoz hasonlóan néma volt, mint a fák törzsei, és idővel ugyanazon
képességek birtokába került, mint apja. Ahol eddig egy ember ült, most ketten foglaltak helyet,
egymás mellett, és csak írták a sok nevet, élők és halottak neveit.
 A keserű tea könnyített fajdalmán, így gyorsabban olvasott, és be tudta fejezni a bekezdést, amit
még előző éjjel írt.

A napokból évek, az évekből évtizedek, az évtizedekből századok lettek, írnokok születtek, és

írnokok haltak meg, és őrizőik, akik a Nevek Rendjéből kerültek ki, szintén világra jöttek, majd
távoztak a másvilágra, és mindeközben az asszonyi nemet is rendelkezésükre bocsátották, hogy
utódaik születhessenek. A könyvtár méretei már minden képzeletet felülmúltak, a Rend pedig
lehetővé tette a szent könyvek tárolását, hatalmas pincéket ásva ki, ezzel tartva titokban és
biztonságban a könyvtárat, és megszentelt katakombákban az írnokok csontjait.
Uram, sok éven át voltam Vectis esendő priorja, hűséges szolgája Baldwin apátnak, és a Nevek
Rendjének hithű tagja. Megvallom, dicsőséges Istenem, hogy nem volt örömömre, hogy fiatal
nővéreket kellett ily célokra használnunk, de teljesítettem küldetésem a Hozzád fűző szeretet és
bizonyosság segítségével, hogy a könyvtárnak fenn kell maradnia, hogy a Te jövőbeli gyermekeid
bírhassák e krónikát.
Régen nem számolom már, hány néma gyermek jött a világra, akik azért születtek, hogy
elfoglalják helyüket az írók Termében, kezükben tollal, összeérő vállukkal testvéreik mellett. De
nem feledhetem a véletlent, mikor fiatal szerzetesként észrevettem, hogy az egyik kiválasztott
nővér nem fiút, de lányt hozott a világra. Hallottam, hogy ritkán bár, de történt ilyesmi már a
múltban, de sosem láttam még ilyen lánygyermeket életemben. Figyeltem ezt a néma, zöld szemű
gyermeket, gyömbérszín hajával, de testvéreitől eltérően ő nem fejlesztette ki az írás készségét.
Tizenkét éves korában kitoloncoltatott a kolostorból, és a zsidó gabonakereskedőnek,
Gassonetnek adatott, aki elvitte őt a szigetről, de hogy mit is tett vele, nem lehet tudni.

Félix elégedett volt, készen állt, hogy befejezze a memoárt. Tollát tintába mártotta, és cikornyás
írásával felvette a történet fonalát, és meg is írta az utolsó oldalakat, olyan gyorsan, ahogyan csak
tudta. A munka készen állt.
Lerakta a tollat, és amíg az utolsó néhány sor száradt, úgy döntött, engedélyezi magának, hogy a
tücsköket és a sirályokat hallgassa. Az ablakokon keresztül látta, ahogy az éjszaka feketesége
szürkére nem vált.
A katedrális harangja hamarosan megszólal, és neki össze kell szednie magát, hogy a príma
imádságait a gyülekezet előtt levezesse. Lehet, hogy le kéne dőlnie egy percre. Kényelmetlen helyzete
ellenére megkönnyebbülést érzett, megszabadult terhétől, ezért úgy döntött, ad magának egy
lehetőséget, bezárja a szemét, és átengedi magát egy rövid, álomtalan pihenésnek.
Ahogy ott állt, a harangok megkondultak. Felsóhajtott. Az írás több időt vett igénybe, mint
gondolta. Nekiállt, hogy miséhez készülődjön.
Erős kopogást hallott az ajtaján, úgyhogy kiszólt: – Kerülj beljebb!
Viktor testvér volt, az ispotályos, egy fiatal barát, aki ritkán járt az apátsági épületben.
– Atyám, bocsánatod kérem. A harangszóra vártam.
– Mi történt, fiam?
– Egy utazó érkezett a kapuhoz ma éjjel.
– Nyughellyel kínáltad?
– Igen, atyám.
– És miért szóltál nekem minderről?
 – A neve Luke. Lelkemre kötötte, hogy hozzam el ezt neked. – Viktor átadott egy tekercs szalaggal
átkötött pergament. Félix elvette, kibontotta a csomót, és kisimította a lapot.
Kifutott a vér az arcából. Viktornak kellett megfognia az öreg szerzetest a hóna alatt, hogy el ne
essen.
A pergamenen egyetlen sor állt a következő dátummal: 2027. február 9.
 Tizenhat

KÉSŐ ESTE VOLT, A NAGYTEREM ELCSENDESEDETT. Lord Cantwell igyekezett követni

unokáját, aki módszeresen végigolvasta a szöveget, de aztán kénytelen volt engedni
hallásproblémáinak, korának és annak a pohárka brandynek, úgyhogy elcsoszogott az ágyáig, de
elvárta a reggeli helyzetjelentést, olyankor még friss volt.
Isabelle késő éjszakába nyúlóan, lassú tempóban fordította az apát levelét, a pattogó és sistergő
tűz háttérzenéje mellett. Will közömbös arccal hallgatta, ahogy a Könyvtár történetének hiányzó
darabjai a helyükre kerültek. Bár a levél fantasztikus dolgokat hozott tudomására, nem volt nagyon
meglepve. Tudta, hogy a Könyvtár létezett – ez tény, és már maga a létezése is fantasztikus
magyarázatként szolgált. Ez a mostani összefüggés számára semmivel nem volt csodálatosabb, mint
amit Mark Shackleton zúdított a fejére.
Ahogy Isabelle beszélt, próbálta maga elé idézni Octavus alakját, és az ő sápadt, erőtlen,
mániákus ivadékait, akik a pergamenlapok fölé görnyedve élték az életüket egy olyan üregben, amiben
aligha lehetett több fény, mint ebben a teremben. Azon töprengett, vajon volt-e bármi fogalmuk arról,
mi is az, amit létrehoznak? Vagy hogy miért? Isabelle arcát tanulmányozta, míg olvasott, és elképzelte,
min gondolkozhat, és hogy mit is mondjon majd neki, ha befejezte. Előkészítette magát a
célegyenesre: vajon kiderül végre, miben is rejlik 2027 jelentősége?
Isabelle az utolsó mondatot olvasta: Tizenkét éves korában kitoloncoltatott a kolostorból és a
zsidó gabonakereskedőnek, Gassonetnek adatott, aki elvitte őt a szigetről de hogy mit is tett vele,
nem lehet tudni.
Willre pillantott, száraz szemeit dörzsölve.
– Mi az? – kérdezte Will. – Miért hagyta abba?
– Ennyi.
– Hogy érti, hogy ennyi?
Isabelle idegesen válaszolt. – Úgy, hogy nincs több!
Will káromkodott egyet. – A többi utalás. Azokon keresztül kell folytatnunk.
Isabelle egyszerűen annyit mondott: – A könyvünk… ugye a Könyvtárból való?
Will gondolkozott rajta, hogy ki kéne hagyni a dologból, de hát, mi értelme lett volna? A
legrosszabb esetben ő is tudni fog a dologról.
Úgyhogy inkább egy rövid bólintással válaszolt.
Isabelle letette a levelet, és felállt. – Szükségem van egy italra. – Az egyik faliszekrényben
tartották az italokat. Will hallotta, ahogy összeütődnek és megcsendülnek az üvegek, aztán Isabelle
hátának vonalát nézte, ahogy bájosan ívbe hajlik, mint valami violinkulcs. Mikor Will felé fordult,
egy üveg skót whisky volt a kezében. – Velem tart?
Nem volt a márkája, mégis szinte rögtön érezte a meleg, bársonyos zamatot. Hosszú időt bírt ki
nélküle, és erre büszke is volt. Jobb ember lett ezáltal, efelől semmi kétség, és a családjának is jobb
volt. A nagyterem ködös volt a csökönyös kandalló levegőben keringő anyagaitól. Ablak nélkül,
elzárva a külvilágtól, a terem az érzékek birodalmává alakult. Will fáradt volt az időeltolódástól, és
nem volt nagy formában ebben az idegen közegben. Valahonnan a félhomályból egy szép fiatal nő egy
üveg whiskyt mutatott felé.
– Igen. Miért ne?
 Egy fél óra alatt elfogyott egy fél üveggel. Mindketten ittak belőle rendesen. Will minden egyes
kortyot élvezett, ahogy a minden egyes korttyal kellemesen feloldódó gátlásokat is.
Isabelle faggatta. Ügyes vallató volt, ezt el kellett ismerni. De Will nem adta olyan könnyen magát.
Isabelle-nek meg kellett dolgoznia mindenért, fel kellett tennie a megfelelő kérdést, le kellett gyűrnie
Will makacsságát.
Kérlelni. Hízelegni. Ráijeszteni. Isabelle-t bosszantotta a dolog: – És aztán mi történt? Ennél azért
biztosan tud még többet is. Most mire gondol?
Kérem, folytassa, amíg nem mond el mindent. Ha nem oszt meg velem mindent, Will, én nem
segítek a továbbiakban.
Will rájött, hogy sok mindent kockáztat azzal, ha kinyitja a sátor ajtaját, és beengedi. Ez veszélyes
volt Isabelle-nek is és neki is, de a pokolba is, hát már most többet tudott a Könyvtár történetéről,
mint bárki egész Nevadában vagy Washingtonban. Úgyhogy Isabelle-nek meg kellett esküdnie, hogy
titokban tartja a dolgot, az a fajta eskü volt, amit olyan nagyon komolyan tud fogadni, akinek tele a
pohár a kezében. Aztán Will mesélt a levelezőlapokról is. A „gyilkosságokról”. A Doomsday-ügyről.
Hogy mennyire nem passzoltak a gyilkosságok. A sok szorongásról. A partneréről, aki később a
felesége lett. Az áttörésről, mikor olyasvalakire terelődött a figyelme, akit ismert már régen,
kollégiumi szobatársára, egy szenvedélyes informatikai zsenire, aki mélyen a föld alatt dolgozott, egy
titkos állami bázison, az 51-es körzetben. A Könyvtárról. Az állami adatbányászatról.
Shackleton üzleti ötletéről, a Desert Life biztosítótársaságról. A megfigyelőkről. Hogy hogyan lett
körözött személy.
És a zárójelenetről, amit egy hotel rezidenciáján rendeztek meg Los Angelesben, és ahol
Shackleton golyót kapott az agyába. Az elrejtett adatbázisról. Az ügynökökkel való egyezségéről.
Henry Spence-ről. 2027- ről.
Befejezte. Mindent elmondott Isabelle-nek. A tűz kezdett leégni, és a szoba még sötétebb lett.
Isabelle hosszú szünet után végül megszólalt: – Elég sok ez így egyszerre. – Aztán töltött magának
még egy ujjnyi whiskyt, és azt motyogta: – Én ennyit bírok. Hát ön?
Will elvette tőle az üveget, és töltött. – Már nem emlékszem. – A szoba megmozdult; úgy érezte
magát, mint valami uszadékra egy fodros vizű tavon. Kijött a gyakorlatból, de probléma nélkül vissza
tudott volna szokni a komolyabb iváshoz. Jó érzés volt, és azt akarta, hogy ez az érzés tovább tartson.
Lehetett volna rosszabbul is időzíteni egy ilyen berúgást.
– Mikor kicsi voltam – kezdett bele Isabelle távoli, bársonyos hangon –, gyakran elhoztam a
könyvet a könyvtárszobából, és leheveredtem vele játszani, épp ide, a kandalló elé. Mindig is tudtam,
hogy van benne valami különleges. Valami varázslatos. Az a sok név, dátum és furcsa nyelv…
Összezavarja az embert.
– Az biztos.
– Ön meg tudna birkózni vele? Mármint miután együtt élt vele egy ideig.
– Talán gondolati szinten. Amúgy nem tudom.
Isabelle elcsendesedett, aztán nyomatékosan, majdhogynem dacosan hozzáfűzte: – Én nem találom
ijesztőnek.
Willnek ideje sem volt válaszolnia, Isabelle olyan sietősen próbálta befejezni a gondolatot.
– Tudni, hogy a halálnak eleve elrendelt időpontja van. Egy bizonyos szempontból ez megnyugtató.
Ez az egész rohangálás, meg hogy állandóan aggódni kell a jövő miatt… Mit együnk, mit igyunk,
milyen légzsákot kérjünk az autónkba, meg minden ilyesmi, ad nauseam. Lehet, hogy a legjobb
egyszerűen élni az életünket, és nem aggódni többé.
Will rámosolygott, aztán annyit mondott: – Mit is mondott, hány éves?
Isabelle a homlokát ráncolta, mintha azt mondaná, ne apáskodj itt felettem, kérlek. – A szüleim
mindig haragudtak rám, amiért soha nem vettem komolyan a vallást. A Cantwell család már régóta
katolikusságáról híres. A latint szerettem, de a szertartásokat és a rituálékat mindig fájdalmasan
feleslegesnek éreztem. Lehet, hogy holnap reggelre ezt már másképp fogom gondolni. – Megdörzsölte
a szemét. – Dögfáradt vagyok, önt meg már biztos a paralízis kerülget.
– Tudnék aludni – fejezte be Will az italát. Aztán felbátorodva a frissen támadt baráti viszonyon,
már elég oldottnak érezte magát ahhoz, hogy megkérdezze: – Nem bánja, ha magammal viszem az
üveget?

New Yorkban időközben elérkezett Phillip lefekvésének ideje. Fürdetés után Nancy maga mellé
fektette a gyermeket az ágyon. Be volt hintőporozva és pelenkázva, ott feküdt egy puha, könnyű
törülközőn.
Békésen játszadozott egy plüssjátékkal, markolászta, és a szájába tette a medve orrát. Nancy
megnézte a mobiltelefonját, és újra elolvasta Will legutóbbi üzenetét. Megérkeztem. Nemsokára
otthon. Csók. Felsóhajtott, aztán bepötyögött egy választ. Aztán meglapogatta Phillip puha, kerek
pocakját, a gyerek kacagni kezdett, ő pedig két oldalról megpuszilta.

Will alatt úgy himbálózott a hosszú, emeleti folyosó, mintha egy függőhídon járna egy őserdő
lombkoronája alatt. Kellemes, szabad érzés volt, könnyűnek érezte lépteit, mintha a gravitáció
törvényeinek mondana ellent. Óvatosan követte a lábujjhegyen lépegető Isabelle-t, aki nem akarta
felébreszteni az öreget. Will nem volt biztos a dolgában, de mintha a lány is a démon befolyása alá
került volna – láthatatlan térelemek között kanyargott, és a folyosó felénél egy ponton vállal súrolta a
falat. Nagy lendülettel nyitotta ki Will hálószobájának ajtaját, és azt suttogta: – Meg is érkezett.
– Meg is érkeztem.
Sötét volt, és a csipkefüggönyön átsütő fogyó hold sugarai fekete-szürke árnyakká változtatták a
bútorokat. – Soha nem találja meg a villanykapcsolót – mondta Isabelle.
Will követte Isabelle-t a szobába, és csak nézte a vékonyka sziluettet az ablak előtt. Néhány, az
agyában szunnyadozó, a nőkért és az italért felelős idegszál éledezni kezdett. Aztán meghallotta a
saját hangját: – Nem kell felkapcsolnod.
Will tudta, hogy a kocka el van vetve. Érezte, ahogy megindul a vére az italtól, a felfedezés
izgalmától és a hely elszigeteltségétől.
Az ágyon feküdtek. Ruhák hulltak a padlóra úgy, ahogy csak egyszer az életben, az első
alkalommal. A hűvös, száraz hús forró lett és nedves. A nehéz ágykeret nyikorgott az illesztéseknél,
és ahogy a fa a fához ért, a magas hangú nyikorgás mély sóhajtásaikkal feleselt. Will nem tudta
biztosan, meddig tartott a dolog, vagy hogy jól csinálta-e. Csak annyit tudott, jó érzés volt.
Mikor végeztek, a szoba tökéletesen elcsendesedett, míg aztán Isabelle meg nem szólalt: – Erre
nem számítottam. – Aztán még hozzáfűzte: – Hoztad az üveget?
Ott állt teljes biztonságban az ágy mellett. – Nincs poharam.
– Nem számít – húzta meg Isabelle, aztán visszaadta Willnek, aki követte példáját.
Will feje mintha vízen lebegett volna. – Nézd, én… Isabelle már kint volt az ágyból, ruhái után
tapogatózott a sötétben, gyorsan elnézést kért, mikor véletlenül Will ölét súrolta a kezével, miközben
a bugyiját kereste. – Mikor ébresszelek? – kérdezte.
Will magához tért, nem volt hozzászokva, hogy a passzívabbik oldalon álljon az alkalmi szexben.
– Ahogy neked alkalmas – válaszolta. – Ne túl későn.
– Meleg reggelit eszünk, aztán folytatjuk. Nem találom az egyik zoknim – most már
felkapcsolhatom a villanyt?
Will ösztönösen behunyta a szemét, mikor felvillant a lámpa, egy puszit érzett az ajkain, aztán
hunyorogva végignézte, ahogy Isabelle meztelenül visszavonul, hóna alatt a ruháival. Bezáródott az
ajtó, Will egyedül maradt.
Előhalászta a mobiltelefont a nadrágzsebéből; a kis piros jelzőfény villogott. Kinyitotta, és
elolvasta a szöveges üzenetet, amit kapott. Már nem haragszom. Hiányzol Phillynek is. Elolvastam
a verset. Fantasztikus. Hívj hamar.
Azon kapta magát, hogy kényelmetlenül hosszú ideig tartja vissza a lélegzetét, hangosan engedte ki
a levegőt, olyan volt, mint egy mély hangú kutyaugatás. Volt valami elképzelhetetlen abban, hogy most
így meztelenül, egy másik nőtől nedvesen visszaírjon. Kicsit gondolkozott ezen, aztán ledobta a
telefont az ágyra, és inkább még egyszer meghúzta az üveget.

Odakint a hidegfront csípős, erős szeleket görgetett végig a hátsó kerten.

Egy monokuláris éjjellátó csöve kandikált ki az erősen burjánzó, csöpögő rododendronok közül. A
távcsövön keresztül Will ablaka kényelmetlenül fényesen világított.
Mikor Will elindult, hogy a fürdőszobához menjen, DeCorso látta elsuhanni meztelen alakját. Órák
óta most látta meg először; biztos volt benne, hogy bent van a házban, mégis megnyugtatta, hogy
bebizonyosodott, az embere jelen van, látható. Egy pár perccel korábban, mikor még sötét volt a
szobában, egy futó pillanatra egy nő csupasz seggét látta, zöld volt a távcső optikáján keresztül, mint
az istennőké. Pipernek szebb éjszakája volt, mint neki.
Hosszú, hideg időszak lesz ez itt még holnap reggelig, de határozottan eltökélte magát, hogy azt
teszi, amit egy megfigyelőnek tennie kell.
 Tizenhét

1334
Wight-sziget

FÉLIX VEZETTE A KÖZÖS IMÁDSÁGOT, MIKOR ELJÖTT a príma ideje. Istennek hála, ez
volt a legrövidebb szolgálata a napnak, mert a végletekig kimerült volt, és a feje már megint lüktetett.
A katedrális megtelt testvérekkel és nővérekkel, kötelességtudóan válaszolgattak, emelt hangon
mondták imádságaikat, hangjuk jóleső volt, mintha énekes madarak ülnének a templom tetején, és
társaikat hívogatnák a közeli tölgyesekből. Az év legritkább időszaka volt, mikor a katedrális
atmoszférája egyszerűen mennyei volt – sem túl hideg, sem túl meleg. Kár lenne, gondolta, a nyár
áldásainak idején hagyni hátra e világot.
Látó szemével észrevette, hogy testvérei titkon oda-odapillantanak rá a padsorok közül. Apátjuk
volt, és ők aggódtak érte, de tulajdonképpen magukért is aggódtak. Az apát halála olyan időszak volt,
aminek mindig voltak világi vonatkozásai. Egy-egy új apát érkezésével szükségszerűen megváltoztak
a dolgok, és ezzel együtt az apátság életének ritmusa is.
Félixhez már hozzászoktak a hosszú évek alatt. Talán még szeretik is, gondolta. A
bizonytalansághoz az is hozzájárult, hogy a cím öröklődésének láncolata sem volt egyértelmű. A
mostani prior, Paul még túl fiatal volt ahhoz, hogy az érsek őt válassza, és az apátság falai között nem
volt rajta kívül más jelölt. Ez azt jelentette, hogy kívülről jelölnek majd ki valakit.
Félix saját érdekükben is próbált addig élni, ameddig ez csak lehetséges, de mindenkinél jobban
tudta, hogy Isten tervei már változtathatatlanul le vannak fektetve.
A magas, metszetekkel díszített pulpitusról nézett végig a katedrálison a résztvevőket keresve,
majd hirtelen örömteli felfedezést tett: abban a pillanatban, ahogy befejezte a levél felolvasását, Luke
megérkezett. Ez egészen biztosan a gondviselésnek köszönhetően történt. Az Úr meghallgatta imáit, és
most választ is adott rá. Az Úr dicséretére, úgy döntött, beilleszti egyik kedvenc himnuszát, amit a
príma idején volt szokás énekelni, az ősrégi Iam Lucis Orto Sidere, Már kél a fénynek csillaga című
verset, ami több évszázaddal korábban keletkezett, még a rend áldott alapító atyjának, Nursiai
Benedeknek életében.

Iam lucis orto sidere,

Deum Precemur supplices,
ut in diurnis actibus
nos servet a nocentibus.
Már kél a fénynek csillaga:
Esengve kérjük az Urat,
Járjon ma mindenütt velünk,
Ne rontsa ártás életünk.

A gyülekezet láthatóan fellelkesült a himnusz hallatán. A fiatal nővérek magas, szoprán hangja
édesen szólt a katedrális homályos, visszhangos termében.
 Ut cum dies abscesserit,
noctemque sors reduxerit,
mundi per abstinentiam
ipsi canamus gloriam.
Hogy majd a nap, ha távozott,
S az ára újra éjt hozott,
Lemondásunk szent éneke
Legyen az Úr dicsérete.

A szertartás befejezésekor Félix úgy érezte, újjászületett, és bár kettős látása gyötörte, a szeme
pedig fájdalmasan égett, alig vette észre. Ahogy a templomból kilépett, Viktor testvér felé indult, és
megkérte az ispotályost, hozza szobájába éjjeli látogatójukat.
Mária testvér várt rá az apátsági szállás előtt, és rögtön nekiállt, hogy elhalmozza élelemmel, teát
adott és egy adag mézzel csurgatott zabkását.
Félix megevett egy pár falatot, hogy a nővért megnyugtassa, de aztán mikor Viktor testvér
kopogtatott, jelezte, hogy elpakolhat.
Ahogy Luke-ot belépni látta, rögtön eszébe jutott az a negyven évvel korábbi nap, mikor először
találkozott vele. Félix prior volt akkoriban, mikor a tagbaszakadt fiatalember, aki inkább
emlékeztetett katonára, mint cipészsegédre, a kapuhoz érkezvén felvételét kérte a rendbe. Londonból
utazott, a szigeten keresett menedéket, mert hallott a közösség jámborságáról, a monostor egyszerű és
fenséges szépségéről. Félix hamar megszerette a fiú őszinteségét és intelligenciáját, ezért megengedte
neki, hogy oblátusként közöttük maradjon. Luke pedig cserébe nagy erőkkel a tanulásnak, az
imádságnak és a munkának szentelte magát, vidám, tenni vágyó, odaadó lélekkel, amitől öröm gyúlt a
rend tagjainak szívében.
Most pedig itt állt előtte egy idősödő, ötvenes éveit taposó férfi, aki még mindig magas volt és
erőteljes, de középtájon megvastagodott. Arcába, ami feszes volt és szép, mély nyomokat vésett az
idő, petyhüdt lett és mélyen barázdált. A ragyogó gyermeki mosoly odalett, helyén sebes, lefelé
fittyedő száj maradt. Kereskedők szokásához híven egyszerű, viseltes ruhákba öltözött, őszes haját
hátul szoros csomóba fogta.
– Lépj közelebb, fiam, ülj ide mellém – szólalt meg Félix. – Látom, hogy te vagy az, kedves Luke,
bár álruhába bújtál, öregembernek öltözve.
– Én is látom, hogy te vagy az, atyám – válaszolta Luke az apát kidülledő szemét, és az ismerős, de
öregedő arcot bámulva.
– Észrevetted kórságomat – jegyezte meg Félix. – Örülök, hogy ma jöttél el hozzám. Holnap talán
már csak a síromat látogathatnád. Ülj le! Ülj csak le!
Luke elhelyezkedett egy puha, lószőrrel borított széken. – Sajnálom, hogy ilyen rossz hírt kell
hallanom, atyám.
– Isten kezében vagyok, mint minden egyes ember. Ételt kaptál?
– Igen, atyám.
– Mondd el, miért nem jöttél be a katedrálisba a príma alatt? Kerestelek.
Luke kényelmetlenül érezte magát, az apát szobájának vége felé pislogott, majd egyszerűen annyit
mondott: – Nem tudtam bejönni.
 Félix finoman és szomorúan bólintott. Megértette persze, és hálás volt, amiért annyi év után
visszatért a férfi, hogy összefűzze a két élet sokáig együtt haladó, majd egy szörnyű napon megszakadó
ívét.
Nem volt szükséges emlékeztetni az apátot arra a bizonyos napra, és annak részleteire. Félix úgy
emlékezett rá, mintha ezek az események percekkel és nem évtizedekkel ezelőtt történtek volna.
– Hová mentél, miután elhagytál bennünket? – kérdezte hirtelen az apát.
– Londonba. Londonba mentünk.
– Mentünk?
– A lány, Elizabeth velem jött.
– Értem. És mi lett belőle?
– Ő a feleségem.
A hír megrázta Félixet, de úgy döntött, nem ítélkezik az ügyben. – Gyermekeitek vannak?
– Nem, atyám. Elizabeth terméketlen volt.

Egy régmúlt, ködös és esős októberi délelőttön Luke a rémülettől dermedten nézte végig, ahogy
Elizabeth-t, az ijedt, fiatal novíciust Sabeline nővér az apátság területének távoli sarkában
elszigetelten álló kis kápolna felé vonszolja. Négy Vectisben töltött éve alatt hallott már történeteket
suttogni bizonyos kriptákról, egy föld alatti világról furcsa lényekkel és furcsa eseményekkel. A többi
novícius rituálékról, perverziókról beszélt.
Egy titkos társaságról, a Nevek Rendjéről. Semmit nem hitt az egészből – egyszerű lelkek által
kreált üres szóbeszéd. Igen, valóban volt ott egy titkos kápolna, de nem kellett neki az apátság minden
belső működéséről tudnia.
Volt egy küldetése, arra kellett koncentrálnia: Istent szeretni és szolgálni.
Elizabeth lett az, ki hitét és hűségét próbára tette. Már az első naptól mindig ott látta maga előtt, a
nővérek hálóterme mögött pillantotta meg, ahol segített felszednie egy inget, amit lefújt a szél a
szárítókötélről. A lány arca, akár imádkozott, akár elmélkedett, minduntalan gondolataiba férkőzött.
Hosszú, selymes haja, amit még nem vágtak le, ahogy a többi nővérét, tökéletes álla, hosszúkás arca,
kékeszöld szemei, telt ajkai és törékeny alkata az őrület tüzeit gyújtották meg elméjében. De Luke
tudta, hogy ha úrrá lesz vágyain, és nem engedi, hogy eltérítsék útjától, akkor erősebb, jobb szolgája
lesz Istenének.
Akkor még nem tudta, hogy utolsó, szerzetesként töltött éjszakáját egy istállóban fogja tölteni.
Elizabeth könyörgött, hogy menjen vele. A lányon úrrá lett a téboly. Reggel a kriptába akarták vinni, a
titkos kápolna alá.
Elmondta Luke-nak, hogy arra fogják kényszeríteni, feküdjön össze egy férfival. Történetet szőtt
szülőanyákról, tele volt szenvedéssel és őrülettel.
Könyörgött Luke-nak, hogy vegye el szüzességét, akkor és ott, a szalmában, hogy megmentse őt
sorsától. Luke azonban ehelyett elmenekült, a lány halk sírása összevegyült a nyugtalan lovak
nyerítésével.
Másnap reggel Luke elrejtőzött egy fa mögött, és a titkos kápolnához vezető ösvényt figyelte. A
tenger páráit szórta, a fiút körüllengte a sós levegő. Aztán alkonyattájt észrevette az aszott Sabeline
nővért, ahogy a zokogó fiatal lányt hurcolja, és belépnek a fából készült épületbe. Percekig küzdött
magával, mielőtt egész sorsát megváltoztató döntést hozott volna.
Belépett a kápolnába.
 Egy lazúrkővel kirakott, Üres terembe érkezett, amit csak egy egyszerű fakereszt díszített. Nehéz,
tölgyfából készült ajtaja volt. Mikor kinyitotta, szűk kőlépcsőt vett észre, ami spirál alakban bukott a
föld alá. Kicsit tétovázott, aztán elindult a fáklyával világított fokokon, ment, amíg le nem ért az
aljára, ahol egy kis hűvös szoba fogadta régi ajtóval, hatalmas kulccsal és nyitott vaslakattal. Az ajtó
nagy nehezen megmozdult vasalt sarkain, és már bent is volt az írók Termében.
Eltartott Luke-nak néhány percig, hogy a szemei hozzászokjanak a terem gyenge gyertyafényéhez.
Egyáltalán nem értette, mit is lát: több tucat sápadt bőrű, gyömbérszín hajú fiú és férfi, akik hosszú
asztaloknál ülnek összeérő vállal, szorosan egymás mellett, mindegyik kezében toll, amit tintatartókba
mártogat, és mindegyik őrült tempóban ír az előtte lévő pergamenlapra. Voltak köztük öregek, voltak
még majdhogynem kisfiú korúak, mégis mindannyian meglepően hasonlítottak egymáshoz.
Mindenki arca épp olyan sápadt volt, mint a mellette ülőé. Az élet jelenlétét csak zöld szemükön
keresztül lehetett észlelni, ami szinte átszúrta a fehér pergamenlapokat intenzitásával.
A kápolnának kupolás mennyezete volt, simára gipszelve és meszelve, hogy annál jobban
visszaverje a gyertyafényt. Mind a tizenöt, a terem végéig elérő asztalnál tíz-tíz írnok ült. A fal mellett
körben tábori ágyhoz hasonló fekvőalkalmatosságok álltak, némelyiket alvó, gyömbérszín hajú
emberek foglalták el.
Az asztalnál ülők oda sem figyeltek Luke-ra; úgy érezte, mágikus térbe lépett, ahol ő talán
láthatatlan. De még mielőtt megpróbálta volna megérteni, amit lát, Elizabeth hangját hallotta, ahogy
gyászos hangon felsikít.
A hangok jobb felől hallatszottak, egy a terem oldalában lévő kis folyosóból, ösztönösen a fekete
boltíves bejárat felé szaladt, és rögtön meg is érezte a halál fojtó kipárolgását. Egy katakombában
találta magát.
Tapogatózott a sötétben, végigért egy szobán, sárga, rothadó húsú csontvázakat súrolt végig,
amelyek farakásokként emelkedtek a fal mélyedéseiben.
A lány sikoltásai egyre hangosabbak lettek, és a második szobában Sabeline nővért pillantotta
meg, egy gyertyát tartva. Luke közelebb kúszott. A gyertya egy gyömbérhajú férfi színtelen bőrét
világította meg.
Meztelen volt, Luke látta sovány farpofáinak mélyedéseit és erőtlen karjait, ahogy ott himbálóztak
az oldalán. Sabeline idegesen kiabálva ösztökélte: – Ezt a lányt neked hoztam! – Mivel semmi nem
történt, a nővér hozzátette:
– Érintsd meg!
Luke akkor vette észre Elizabeth-t, aki ott kuporgott a földön, szemeit eltakarta, és átfonta magát
karjaival, nehogy ez az élő csontváz hozzáérjen.
Luke gondolkodás nélkül cselekedett, anélkül, hogy a következményektől kicsit is tartana.
Előrelépett, megmarkolta a férfi csontos vállát, majd a földre taszította. Nem volt nehéz dolga, mintha
egy gyermeket lökött volna odébb. Hallotta, ahogy Sabeline nővér felsikolt: — Te meg mit csinálsz
itt? Mégis mit? – Luke nem vett róla tudomást, Elizabeth felé nyúlt, aki mintha észrevette volna, hogy
nem a gonosz, hanem megszabadítója érintésével találkozott. Kinyitotta a szemét, hálás szemekkel
nézett Luke-ra. A sápadt férfi a földön feküdt, ott, ahová Luke lökte, próbálta összeszedni magát. –
Luke testvér, hagyj minket magunkra! – kiabálta Sabeline. – Szent helyet gyaláztál meg jelenléteddel!
Luke visszakiabált. – Nem megyek a lány nélkül sehová. És hogy lehetne ez a hely szent? Sátáni
minden, amit itt látok.
Kézen fogta Elizabeth-t, és felhúzta.
 Sabeline rákiáltott. – Te ezt nem érted!
A terem felől Luke a káosz és a zűrzavar hangjait hallotta – csörömpölés, puffogás és csapkodás,
és nedves csattanások, mintha hatalmas, egy hajó fedélzetére pakolt halak vergődnének fulladozva.
A meztelen, gyömbérszín hajú férfi megfordult, és elindult a zaj irányába.
– Mi történik? – kérdezte Luke.
Sabeline fogta a gyertyát, és a terem felé sietett, otthagyva őket a sötétben.
– Jól vagy? – kérdezte Luke a lánytól.
– Eljöttél értem – suttogta Elizabeth.
Luke kisegítette a sötétségből a fényre.
A teremben látottak emlékképei ráéghettek a szemfenékre, mert Luke akárhányszor is hunyta be
szemét, életének minden egyes napján látta Sabeline nővért, ahogy dermedten átmegy a szörnyű
helyen, és közben azt mormogja: – Ó, Istenem. Ó, Istenem. Ó, Istenem. – Újra és újra, mintha
kántálna.
Nem akarta, hogy Elizabeth szenvedjen a látványtól, ezért Luke könyörgött neki, csukja be a
szemét, és hagyja, hogy kivezesse. Ahogy utat törtek az ajtó felé, hirtelen visszatarthatatlan vágyat
érzett, hogy felmarkoljon egy asztalon heverő pergament. Olyat választott, amit még nem itatott át a
vér. Felrohantak a meredek, spirál alakú lépcsőkön, át a kápolnán, ki a ködös esőbe. Luke és
Elizabeth futottak, míg messze maguk mögött nem tudták az apátság kapuját. A katedrális harangjai
vészesen zúgtak. El kellett jutniuk a partig. Luke segíteni akart a lánynak megmenekülni a szigetről.

– Mondd, miért jöttél vissza Vectisbe? – kérdezte Félix.

– Egész életemben kísértett, amit aznap láttam, és nem akartam úgy meghalni, hogy meg sem
próbálom megérteni. Régóta gondolkozom rajta, hogy visszatérek. Most adatott ez meg nekem.
– Nagy kár, hogy elhagytad az egyházat. Emlékszem erős hitedre, és lelked nemességére.
– Annak vége – válaszolta keserűen Luke. – Elvétetett.
– Ezt szomorúan hallom, fiam. Biztosan azt gondolod, hogy a vectisi apátság a bűn és a sátáni erők
tanyája, de ez nem így van.
Vállalkozásunknak szent célja volt.
– És mi volt ez a cél, atyám?
– Isten akaratát szolgáltuk azzal, hogy kielégítettük e törékeny, néma írnokok igényeit. Egy isteni
közbeavatkozásnak köszönhetően munkájuk évszázadokra terjedt ki. Feljegyzést készítettek, Luke.
Feljegyzést Isten gyermekeinek érkezéséről és távozásáról, az akkor élőkéről és a jövőbeliekről.
– Hogyan lehetséges ez?
Félix megvonta a viliit. – Isten kezeiből ezeknek az embereknek a kezeibe. Furcsa, minden mást
kizáró céljuk volt. Máskülönben olyanok voltak, mint a gyerekek, teljes egészében rá voltak utalva
gondoskodásunkra.
Luke oldalra köpött. – Nem csak arra.
– Igaz, utódokról is kellett gondoskodniuk. Küldetésük felfoghatatlan volt. Ezrek dolgoztak itt több
száz éven keresztül. Biztosítanunk kellett a feltételeket.
– Ne haragudj, atyám, de ez irtóztató. Bujálkodásra kényszerítetted a nővéreket!
– Nem bujálkodásra! – kiáltotta Félix. Érzelemkitörésétől csak nőtt a nyomás a fejében, a szeme
kegyetlenül lüktetett. – Ez a szolgálat része volt! Egy magasabb cél érdekében! Kívülállók ezt nem
érthetik meg! – Fájdalomtól lüktető fejéhez kapta a kezét.
 Luke attól félt, hogy az öreg pap itt a szeme előtt fog meghalni, úgyhogy inkább könnyebb vizekre
evezett. – Mi lett a munkájukkal?
– Hatalmas könyvtárat írtak tele, Luke, egészen biztosan a legnagyobb volt a kereszténység
történetében. Aznap közel jártál hozzá, de sosem láttad meg. Miután elillantál, Baldwin, áldassék
neve, lezárta a könyvtárat, a kápolnát pedig felgyújtatta. Azt hiszem, a könyvtár semmivé lett.
– Miért történt ez, atyám?
– Baldwin úgy hitte, az ember még nem áll készen a kinyilatkoztatásra, ami a könyvtár által
lehetővé vált. És azt kell mondanom, félt tőled is, Luke.
– Tőlem?
– Attól félt, felfeded a titkot, hogy majd idegenek jönnek, kívülállók ítélkeznek felettünk, és gonosz
szándékú emberek használják fel a könyvtárat sötét céljaikra. Ő meghozta a döntést, én pedig
végrehajtottam.
Magam gyújtottam meg a tüzet.
Luke észrevette a pergament az apát asztalán, át volt tekerve a szalaggal, ahogy ő hozta. – A
pergamen, amit aznap magammal vittem.
Könyörgök, mondd el mit jelent, atyám. A mai napig kísért.
– Luke fiam, mindent el fogok mondani, amit tudok. Hamarosan meghalok. Úgy érzem, nagy teher
ez rajtam, hiszen én vagyok az utolsó élő ember, aki a könyvtárról tud. Jegyzeteket készítettem,
azokban minden benne van. Kérlek, engedd meg, hogy könnyítsék terheimen, és neked adjam a
jegyzeteket. Illetve még valamivel terhelnélek.
Odament a szekrényéhez, és elővette a nehéz könyvet. Luke odasietett hozzá, hogy elvegye. Úgy
tűnt, túl nehéz a könyv ahhoz, hogy megbirkózzon vele.
– Egyedül ez a könyv maradt fenn – mondta Félix. – Van bennünk még valami, ami közös, Luke.
Nem tudod, miért hoztad magaddal aznap ezt a pergament, ahogy én sem tudom, miért mentettem meg
egy könyvet a tűztől. Talán mindkettőnket egy láthatatlan kéz vezetett. Megtennéd, hogy magaddal
viszed a pergament, és ezt a könyvet is, az általam írt levéllel?
Meghallgatnád egy öregember kérését, aki terheit szeretné áttenni rád?
– Fiatalkoromban kedves voltál hozzám, és befogadtál, atyám.
Megteszem.
– Köszönöm.
– Mit tegyek velük?
Félix szép szobájának mennyezetére emelte a szemét. – Azt már majd Isten dönti el.
 Tizennyolc

1344
London

Cantwell báró, Wroxall ura vakarózva ébredt, és a csizmáján gondolkozott. Megvizsgálta karjait
és hasát, és apró hólyagokat talált a bőrén, egyértelmű jeleit annak, hogy ágyát poloskákkal osztotta
meg. Hát így állunk! Komoly kiváltság volt, hogy a királyi bíróság munkájában részt vehetett, és a
Westminster-palota vendége volt, de az nem valószínű, hogy a király akarta élősködőkkel megetetni
nemeseit, míg az igazak álmát alusszák. Lesz néhány keményebb megjegyzése a komornyikhoz.
Szobája kicsi volt, bár egyébiránt kényelmes. Egy ágy, egy szék, egy szekrény, egy komód,
gyertyák és egy szőnyeg, hogy elfogja a hideget a padlóról. A kandalló hiányzott belőle, úgyhogy nem
szívesen töltött volna itt el egyetlen téli éjszakát sem, de ebben a kellemesen virágzó tavaszban
elfogadható volt. Fiatal korában, mielőtt a király kegyeit élvezhette volna, londoni látogatásai
alkalmával fogadókban szállt meg, ahol még a legtisztábbakban is idegenekkel kellett megosztania
ágyát. Viszont azokban a napokban ritkán tért nyugovóra anélkül, hogy az eszméletvesztésig
lerészegedett volna, így hát ez nem igazán számított.
Most már idősebb volt, magasabb rangot töltött be, és nagy gondot fordított személyes kényelmére.
Maga elé húzta az éjjeliedényt, és könnyített magán, majd megvizsgálta hímtagját, van-e rajta
valamilyen sérülés. Ez a körültekintés minden, örömlányokkal töltött éjszaka után jellemző volt rá.
Megkönnyebbülvén, hosszan kinézett az egyik ólomüveg ablakon. A zöldes táblákon keresztül észak
felé nézett, a Temze folyó csodálatos ívére. Egy magas oldalú bárka haladt el mellettük vitorláit
bontogatva, a folyótorkolat felé véve útját, áruval megrakva. A királyi lakosztályok alatt, a víz
szélénél egy réti héja lecsapott néhány egérre, kicsivel feljebb pedig egy csont és bőr férfi
szemeteskocsit borított a folyóba, arcátlanul közel a Parlamenthez, ahol a királyi tanács gyűlik majd
össze egy nap múlva. Csak átmenetileg ragadta el a nagyváros látványa, gondolatai hamar
visszataláltak a lábához, ami erőteljesen durva tapintású és sebes volt. Ma fog elmenni új
csizmájáért.
Kifésülte hegyes szakállát, kanyargó bajuszát és vállig érő haját teknőspáncélból készült
keféjével, aztán gyorsan felöltözött, felhúzta bricseszét és lenvászon ingét, majd kiválasztotta legjobb
zöld színű gyapjúharisnyáját, amit combjáig húzott, majd övéhez erősített. Kabátja egy francia
unokatestvér ajándéka volt. Ezt a fazont ők a cotehardie névvel illették, szűk szabása volt, rojtokkal
díszítették, kék szövetén elefántcsontból készült gombokkal. Bár elmúlt negyvenéves, teste még erős
volt és férfias, nem is tartotta vissza magát attól, hogy ezt kihangsúlyozza. Mivel a királyi bírósághoz
készült, öltözékét egy különösen szép zubbonnyal egészítette ki, hetyke, combig érő, finom brokátból
készült köpennyel. Ezek után megvetéssel húzta fel öreg csizmáját, hunyorogva méregetve rongyos
alaktalanságát.
Charles pozícióját jó nevelésének és értelmének köszönhette. A Cantwell család hitelesen vissza
tudta vezetni családi gyökereit egészen János király uralkodásának idejéig, és a Magna Charta
ügyében történő egyeztetésekben is játszottak valami kis szerepet. Ennek ellenére a család nem
tartozott a nemesség krémjéhez, míg rájuk nem mosolygott a szerencse, és III. Edward fel nem emelte
őket.
 Charles apja, Edmund II. Edward oldalán harcolt az angol király rosszul tervezett hadjáratában a
skóciai Robert Bruce ellen, és megsebesült a szerencsétlen kimenetelű bannockburni csatában. Ha a
csata jobban ment volna az angoloknak, a Cantwell család sorsa talán felívelhetett volna az azt követő
években, bár Edmund miatt a család egészen biztosan nem vesztette el hitelét a király előtt.
II. Edward semmi esetre sem volt közkedvelt uralkodó, alattvalói pedig hagyták, hogy francia
felesége és hitszegő társa, Roger Mortimer megfosszák a királyt trónjától. A király fia, Edward még
csak tizennégy éves volt az akció idején. Bár III. Edward néven megkoronázták, csupán bábja volt a
kormányzónak, Mortimernek, akinek az is kevés volt, hogy az öreg királyt bebörtönözték – halottnak
akarta tudni. Edward meggyilkolása a gloucestershire-i Berkley kastélyban szörnyű eset volt.
Ágyában ütöttek rajta gyilkosai, akiket Mortimer bízott meg, egy nehéz matraccal lenyomták,
rézcsövet nyomtak a végbelébe, majd egy tüzesen izzó vasrudat toltak át rajta, így anélkül égethették
meg belső szerveit, hogy nyomot hagytak volna. A gyilkosságot nem tudták bebizonyítani, a király
halálát természetes okoknak tulajdonították. Mortimer pedig egy ravasz csavarral még meg is büntette
a királyt, akit szodomitának kiáltott ki.
Ahogy Edward tizennyolcadik születésnapjához közeledett, mivel tudomására jutott a rettenetes
haláleset, eldöntötte, hogy fiúi bosszút áll.
Apja követői között elterjedt a hír, hogy a fiatal királynak szövetségesekre van szüksége. Charles
Cantwell-lel megbízottak vették fel a kapcsolatot, és ő készségesen bele is egyezett a dologba, nem
csak azért, mert királypárti volt, de azért is, mert kalandorként, sikertelen üzleti próbálkozásai miatt
nem voltak túl jók a kilátásai. 1330 októberében csatlakozott egy bátor társasághoz, akik vakmerő
módon, egy titkos járaton keresztül bejutottak Mortimer saját nottinghami erődjébe, letartóztatták a
szörnyeteget saját hálószobájában, majd a király nevében titokzatos módon a Towerbe juttatták, hogy
ott nézzen szembe szörnyű sorsával.
III. Edward hálából báróvá tette, gazdag királyi járandóságot adományozott neki, és további
birtokokat Wroxall környékén. Charles rögtön bele is kezdett az ingóság fejlesztésébe, épített egy
szép gerendaházat, ami elég nagyszabású volt a Cantwell Hall névhez.
Az istállómester előkészítette, felnyergelte Charles lovát. A báró ügetésre fogta, a folyó északi
partján haladt, élvezte a kellemes szellőket, amíg lehetett, nemsokára ugyanis az iparváros keskeny
sikátorai felé kellett fordítania lovát. Körülbelül fél óra múlva már a Thames Street-en ügetett, egy
viszonylag széles, nyitott főútvonalon, szorosan a folyói mellett a Szent Pál-katedrális nyugati
oldaláig, ahol könnyedén manőverezett végig hátasán a talicskák, lovak, lovasok és gyalogosok
áradatában!
A Garrick Hill lábánál megsarkantyúzta a ló hasát, hogy észak felé vezesse egy kígyózó,
nyomasztó kis utcán át, ahol rögtön úgy érezte, legjobb lenne az orrát valami törülközőbe nyomnia.
Nyitott csatornajáratok futottak végig a Cordwainers utca mindkét oldalán, de nem az ember által
kibocsátott szennyvíz jelentette a legnagyobb megpróbáltatást Charles érzékei számára. A cipészektől
eltérően, akik olcsó cipőket állítottak elő használt bőrökből, és megélhetésüket azzal biztosították,
hogy javításokat vállaltak, a náluk jóval nagyobb szakértelemmel bíró társaik, a vargák friss bőrt
használtak új cipők készítéséhez. Így ezek a városrészek vágóhidaknak és cserzőműhelyeknek is
helyet adtak, ezek a vállalkozások pedig bűzösen gőzölgő báránybőrt és gyapjút főző tartályaikkal a
legkellemetlenebb kipárolgásokért voltak felelősek.
A reggel egész vidámsága semmivé vált, mire úti célját elérte. Az apró kis bolt előtt vasból
készült, csizmát ábrázoló fekete cégér lógott. Lovát egy oszlophoz kötötte, aztán átimbolygott egy épp
a kétemeletes műhely előtt lévő sáros pocsolyán. A műhely két oldalról szorosan támaszkodott más,
hasonló épületekhez, az egész sort a vargák épületei töltötték meg.
Aztán egyszer csak újabb problémával kellett szembesülnie. Míg az út két oldalán dolgozó többi
varga nyitva tartott ajtót és ablakot, ezzel egyértelművé téve, hogy az üzlet virágzik, ez a bolt teljesen
zárva volt.
Charles mormogott valamit az orra alatt, aztán ököllel dörömbölni kezdett az ajtón. Mivel nem
érkezett válasz, újra dörömbölni kezdett, még hangosabban, és már azon volt, hogy megrugdossa azt
az átkozott ajtót, mikor egyszer csak lassan kinyílt, és egy asszony tolta ki rajta kendőbe bújtatott
fejét.
– Miért vannak bezárva? – vonta kérdőre Charles.
Az asszony vézna volt, mint egy gyerek, csak éppen elgyötört és öreg.
Charles már látta korábban a boltban, és bár már megöregedett, gondolta, de nagy szépség lehetett
fiatal korában. Ezek a vonások azonban jelenleg nem voltak sehol, elmosta őket az aggodalom és a
rengeteg fáradozás.
– A férjem beteg, báró úr.
– Nagy gond ez hölgyem, ebben biztos vagyok, de én most azért jöttem, hogy elvigyem a
csizmámat.
A nő üres tekintettel bámult rá, meg sem szólalt.
– Nem hallott engem, asszony? A csizmámért jöttem!
– Nincs meg a csizma, uram.
– Ezt meg hogy érti? Tudja maga, hogy kivel beszél?
Az asszony szája remegett. – Ön Wroxall bárója, uram.
– Úgy van. És akkor azt is tudja, hogy hat héttel ezelőtt már jártam itt. A férje, Luke, a varga fából
mintát vett a lábamról. A felét ki is fizettem, asszony!
– Megbetegedett.
– Eresszen be! – Charles benyomakodott a bejárati ajtón, és szétnézett az aprócska szobában.
Műhelyként, konyhaként és lakásként funkcionált.
Az egyik oldalon tűzhely mindenféle szerszámokkal, egy asztal, székek, a másik oldalon
munkapad, rajta a mesterséghez szükséges eszközökkel, és egy elég szegényes kezelt
báránybőrgyűjtemény. A pad feletti polcon többtucatnyi, fából készült lábminta. Charles rászegezte a
szemét az egyikre, amelyiken az állt: „Wroxall”, aztán felkiáltott: – Az ott az én lábam! Na, akkor hol
is van a csizmám?
Az emeletről egy gyenge hangot lehetett hallani. – Elizabeth? Jött valaki?
– Elkezdeni sem tudta, uram – jegyezte meg. – Megbetegedett.
– Az emeleten van? – kérdezte Charles rémülten. – Ugye nincs pestis a házban, hölgyem?
– Ó, nem uram. Tüdővészt kapott.
– Akkor megyek, és beszélek vele.
– Kérem, ne tegye, uram. Nagyon le van gyengülve. Bele is halhat.
Az azt megelőző években Charles teljesen hozzászokott ahhoz, hogy az történik, amit szeretne. A
bárókat báróként kezelték, szolgálók és köznemesek egyaránt lesték minden óhajukat. Csak állt ott,
ökleit erőszakosan mellkasához szorítva, feszülő állkapoccsal. – Nincs csizma – szólalt meg végül.
– Nincs, uram. – Az asszony próbálta nem elsírni magát.
1
– Egy fél noble-t fizettem érte előlegként – mondta fagyosan. – Adja vissza a pénzt. Kamatostul.
Négy shillinget kérek.
Megindultak a könnyek. – Nincs pénzünk, báró úr. Nem tudott dolgozni. A bőröket kellett eladnom
más céhtagoknak, hogy ételt tudjak venni rajta.
– Szóval nincs csizma, és nincs pénz sem! Mégis mit gondol, mit kéne most tennem, asszony?
– Nem tudom, báró úr.
– Úgy látom, a férje utolsó napjait a börtönben fogja tölteni királya óhaja szerint. Mindketten meg
fogjátok látni, milyen is belülről az adósok börtöne. Mikor legközelebb találkozunk, a seriff is velem
lesz.
Elizabeth a földre borult, átkarolta harisnyás lábait. – Kérem, ne tegye uram. Kell, hogy legyen
más útja a dolognak – zokogott. – Vigye el a szerszámait fizetségül, vigyen el, amit csak szeretne.
– Elizabeth? – szólította Luke elhaló hangon ismét.
– Minden rendben van, férjemuram – kiáltotta vissza.
Bár megelégedéssel töltötte volna el, ha ezt a két tolvajt börtönbe juttathatja, abban biztos volt,
hogy szívesebben töltené a délelőttöt egy másik vargánál, minthogy a seriffet keresve tébláboljon
összevissza ebben a bűzös városban. Válasz nélkül a munkapadhoz lépett, és vizsgálódni kezdett a
vésők, árak, tűk, fakalapácsok és kések között. Aztán felhorkant.
Mégis mire tudná ő mindezt használni? Felemelt egy félkör alakú pengével rendelkező eszközt, és
megkérdezte. – Ez micsoda?
Az asszony még mindig ugyanott térdelt. – Trenketnek hívják. Ez a cipészek kése.
– Minek hordanék én ilyet az övemben? – kérdezte lenézően. – Hogy le tudjam metszeni valaki
orrát? – Még keresgélt kicsit az asztalon, aztán hozzátette: – Nekem ez csak szemét. Van itt valami
értékes is?
– Szegények vagyunk, báró úr. Kérem, vigye a szerszámokat, és menjen békével.
Elkezdett fel-alá járkálni a szobában, keresett valamit, amivel csillapíthatja dühét, hogy ne kelljen
letartóztattatni őket. A tulajdonukban lévő tárgyak nagyon szegényesek voltak. Olyasfélék,
amilyeneket szolgái tartottak parasztházaikban.
Szemei egy kandalló melletti ládán akadtak meg. Anélkül, hogy engedélyt kért volna, felnyitotta.
Téli köpenyeket, ruhákat talált. Beletúrt, és legalul valami kemény, lapos tárgyat érintett. Odébb tolta
a ruhákat, és egy könyv borítóját pillantotta meg.
– Van Bibliájuk? – kiáltotta. A könyv ritka dolog volt, és nagyon értékes. Soha nem látott még
olyan parasztot vagy mesterembert, akinek könyve lett volna.
Elizabeth gyorsan keresztet vetett, és mintha halkan imádkozni kezdett volna. – Nem, uram. Az nem
Biblia.
Charles kiemelte a nehéz könyvet a ládából, és megvizsgálta. Csodálkozott, mikor meglátta a
borítón lévő dátumot: „1527”. Kinyitotta. Egy köteg pergamen hullott a padlóra. Felvette, és a latin
szövegre pillantott. Észrevette a Félix nevet az első oldalon, aztán félretette a lapokat. Vizsgálni
kezdte a könyv lapjait, és szemét nevek és számok végtelennek látszó listájára vetette. – Mi ez a
könyv, hölgyem?
A félelemtől egyszerre felszáradtak Elizabeth könnyei. – Egy monostorból van, uram. Az apát adta
a férjemnek. Nem tudom, mi ez.
Ami igaz is volt, hiszen Luke soha nem beszélt feleségének a könyvről. Mikor évekkel korábban
visszatért Londonba Vectisből, szó nélkül a ládába tette, ami azóta ott is maradt. Úgy gondolta, jobb,
ha nem emlékezteti Vectisre. A nevét sem ejtették ki a házban soha többé. Elizabeth-nek mégis olyan
érzése volt, hogy a könyv a sátántól való, ezért mindig keresztet vetett, ha a ládához kellett nyúlnia.
Charles csuk lapozott és lapozott, és minden oldal 1527-tel kezdődött. – Ez valami
boszorkányság? – vonta kérdőre az asszonyt.
– Nem, uram! – Nagyon igyekezett, hogy úgy hangozzon, legalább ő maga elhiszi saját szavait. –
Ez a szent könyv a vectisi apátság szerzeteseitől való. A férjem kapta ajándékba, ismerte az apátot
még fiatal korából.
Charles vállat vont. A könyv talán megért egy-két shillinget, talán még többet is, mint négy.
Testvére, aki jobban forgatta a tollat, mint a kardot, biztosan jobban tudná, mennyit is ér. Ha visszaér
Cantwell Hallba, majd kikéri a véleményét. – Elviszem a könyvet fizetségként, de egyáltalán nem
kedvemre való ez az ügylet, hölgyem. Azt akartam, hogy a királyi bíróság ülésén már rajtam legyen a
csizma. Nagyon csalódott vagyok.
Elizabeth erre nem mondott semmit, csak nézte, ahogy a báró visszarakja a pergamenlapokat a
könyvbe, aztán kirobog a boltból az utcára. A könyvet a nyeregtáskába dobta, aztán indult, hogy új
csizmadia után nézzen.
Elizabeth felment a lépcsőn, aztán belépett a szűk kis szobába, ahol Luke feküdt lázasan és
kimerülten. Az az egészséges, tagbaszakadt férfi, akit annak idején megismert, életének megmentője,
már nem volt sehol, csak ez a vénséges, remegő csontváz maradt helyette. Lassan eltűnik a világból.
Az aprócska helyiségben a halál szaga terjengett. Inge mocskos volt a rászáradt barna vértől és
köpettől, és attól a néhány sáv világospiros vértől, ami frissen került rá. Elizabeth felemelte a fejét és
egy korty ale sört adott neki.
– Ki volt az? – kérdezte.
– Wroxall báró.
Vizenyős szemei elkerekedtek. – Soha nem fejeztem be a csizmáját. – Aztán elkapta egy görcsös
köhögésroham, úgyhogy Elizabeth-nek várnia kellett, míg megnyugszik a mellkasa.
– Már elment. Minden rendben.
– Mivel tudtad megnyugtatni? Előleget is adott.
– Minden elrendeződött.
– A szerszámaimmal? – kérdezte Luke szomorúan.
– Nem, valami mással.
– De hát mivel?
Elizabeth megfogta Luke élettelenül lógó kezét, és kedvesen a szemébe nézett. Egy pillanatra újra
fiatalok voltak, két ártatlan, magára utalt gyermek, akiknek szembe kell nézniük a zűrzavaros világ
hatalmas és kegyetlen erőivel. Sok éve elmúlt már, mikor vakmerően utána sietett és megmentette,
mint valami lovag, kiragadta abból a bűzlő kriptából, és megszabadította szörnyű sorsától. Elizabeth
egész életében azon igyekezett, hogy ezt viszonozhassa neki, de legnagyobb szomorúságára gyermeke
nem született. Ma talán mintha megmentette volna azzal, hogy csontot dobott az ajtóban a farkas elé.
Szeretett férje így saját ágyában halhat meg.
– A könyvvel – válaszolta. – Odaadtam neki a könyvet.
Luke hitetlenkedve pislogott, aztán lassan a fal felé fordult, és kitört belőle a zokogás.
 Tizenkilenc

AHOGY WILL FELÉBREDT, RÖGTÖN ÉSZREVETTE magán azokat a bizonyos kellemetlen,

régről ismert tüneteket; a fejét mintha ólomsúlyokkal töltötték volna meg, a szája száraz volt, mint a
szivacs, és minden izmát elöntötte a fájdalom, mintha influenzás lenne.
Elég keményen másnapos volt. Átkozódott egy sort fizikai állapota miatt, aztán mikor meglátta a
negyedéig lévő üveget, ami úgy feküdt ott mellette, mint valami utcalány, dühösen megkérdezte tőle: –
Mi a francot keresel te itt? – Késztetést érzett, hogy leöntse az egészet a mosogatón, de hát nem is az
övé volt, nem igaz? Betakarta egy párnával, hogy rá se kelljen néznie.
Mindenre emlékezett persze – azt a kissé patetikus kifogást, miszerint kiütötte magát, most nem
használhatta. Volt, hogy megcsalta exfeleségeit, korábbi barátnőit, és azokat a nőket is megcsalta,
akikkel másokat csalt meg, de Nancyt még nem csalta meg soha. Örült, hogy ilyen szarul érzi magát:
megérdemelte.
Nancy szöveges üzenete még mindig ott volt megválaszolatlanul a telefon kijelzőjén. Miután kijött
a fürdőszobából mentolos fogkrémmel teli szájjal, mert így próbált úrrá lenni másnapos szájízén, az
egyetlen egységnyi térerő segítségével felhívta Nancyt. Otthon még elég korán volt, de tudta, hogy már
ébren van, Phillipet eteti, és munkába készül.
– Hűha – válaszolt Nancy a hívásra –, te felhívtál.
– Mintha kicsit meglepne a dolog.
– Nem válaszoltál az üzenetre. Míg nincs szem előtt, gondolni sem kell rá, nem igaz?
– Hát nem éppen. Hogy vagy?
– Megvagyunk. Phillynek jó nagy étvágya van.
– Jó hír.
Will hangja elég tompa volt. – Jól vagy? – kérdezte Nancy.
– Igen, jól.
Nancy hangján hallani lehetett, hogy egyáltalán nincs meggyőzve. – Hogy haladsz?
– Egy nagy, öreg kúriában vagyok. Olyan, mintha egy Agatha Christie- könyvben lennék. De az
emberek itt elég… kedvesek, és nagyon segítőkészek. Megérte eljönni. Elég komoly áttörésen vagyok
túl, bár gondolom, erről nem akarsz hallani.
Nancy csöndben maradt kicsit, aztán megszólalt: – Nem voltam túl boldog, de már túl vagyok
rajta. Rájöttem valamire.
– Mire?
– Ez az egész háztartásbeli életmód. Túl sok ez neked. Túlságosan is be vagy ide zárva. Aztán
szembejön valami kaland, és nem csoda, hogy rögtön bele is ugrasz.
Will szeme égni kezdett. – Hallgatlak.
– És van még valami. Próbáljunk inkább hamarabb, mint később elköltözni innen. Ki kell jutnod a
városból. Beszélni fogok a HR-esekkel az áthelyezési lehetőségekről.
Willnek elmondhatatlan bűntudata volt. – Nem tudom, mit mondjak.
– Ne mondj semmit. Inkább beszélj az áttörésről.
– Nem biztos, hogy ezt telefonon keresztül kéne.
Nancy hangján megint lehetett hallani, hogy aggódik. – Azt hittem, biztonságban vagy.
– Ez biztosan így is van, csak hát a régi berögződések… Nemsokára mindent elmondok
személyesen.
– Mikor jössz haza?
– Még nem fejeztem be, talán egy nap, vagy kettő. Amilyen gyorsan csak tudok. Megtaláltuk az
első nyomot. Még három van.
– Prométheusz tüze.
– Elég nagy rejtvénygyáros ez a Mr. Shakespeare. Egy öreg gyertyatartóban volt.
– Hú. Flamand szelek a következő?
– Ja.
– Valami ötlet.
– Semmi. Neked?
– Majd gondolkozom. Gyere haza hamar.

Las Vegasban éjfél felé járt az idő, és Malcolm Frazier a felesége mellett aludt, mikor a
mobiltelefonja rezgésére felébredt. Az egyik embere telefonált az 51-es körzet Hadműveleti
Központjából, és elhadart valami mentegetőzésfélét, amiért zavarja.
– Mit akar mondani? – kérdezte Frazier, miközben a padlóra lendítette a lábát.
– Épp most hallgattunk le egy mobilhívást Piper és a felesége között.
– Játssza le nekem – rendelkezett Frazier. Kicsoszogott a méretes hálószobából, végigment a
gyerekek szobái előtt, aztán a nappali kanapéjára huppant. Épp akkor kezdték el lejátszani neki a fájlt.
Meghallgatta a hanganyagot, aztán megkérte emberét, hogy kapcsolja át DeCorsóhoz.
– Főnök! Mit csinál maga hajnali kettőkor?
– Dolgozom. Hol vagy?
DeCorso bérelt autójában ült az út szélén, és Cantwell Hall bejáratát figyelte. Senki sem érkezett
vagy hagyta el a házat anélkül, hogy ő észre ne vette volna. Épp most fejtette le a celofánt a csirkés
szendvicséről, aztán összetekerte. A mobiltelefonját teljesen összekente majonézzel. – Én is
dolgozom.
– Láttad azóta?
– Csak mikor megdugta az unokát tegnap éjjel, amúgy nem.
– Erkölcsi fertő.
– Mondja még egyszer!
Frazier nem vett róla tudomást. – Mókás, de épp most hívta a feleségét.
De nem gyónni akart. Azt mondta neki, hogy volt valami „áttörés”, és hogy még nem fejezte be a
dolgot, még három nyomot kell megtalálnia.
Mintha valami kibaszott kincsvadászaton lenne. Na, most már tudod.
– A kaja elég szar itt, amúgy túl fogom élni.
Frazier ezt személyesen is tapasztalta. – Tudom, hogy így lesz. – Aztán még hozzátette: – Aztán
húzd össze magad. A CIA ígéretet tett az angol hírszerzőknek, hogy ki fogják nyomozni, mi történt
ezzel a Cottle nevű fickóval, úgyhogy CIA-s sorstársaink fel fognak tenni nekünk néhány lagymatag
kérdést. A mi oldalunkon mindenki azt akarja, hogy elüljön a dolog. Én inkább a másik oldal miatt
aggódom.
Frazier elég nehezen aludt vissza. Újrajátszottá a haditervet a fejében, próbálta csak annyiszor
leellenőrizni magát, hogy még épp ne őrüljön meg.
Úgy döntött, Spence-t szabadon futni hagyja, Pipernek meg ad egy kis időt, hogy dolgozzon,
fejezze be a dolgot, bármit is csinál éppen Angliában. Ez eddig rendben is volt. Úgy tűnt, Piper keresi
valamit. Hadd végezze csak el a munkát, gondolta Frazier. Aztán bedaráljuk a csávót, és learatjuk a
babérokat. Spence-t meg a könyvet bármikor össze tudják majd még szedni. Őt nem lesz nehéz
megtalálni. Frazier figyeltette a házát Vegasban, és úgy érezte, fel is fog ott bukkanni, még mielőtt
eljönne halálának napja.
Az idő nem neki dolgozott.
Mikor a házvezetőnő kihozott egy tányérnyi serpenyőben sült kenyeret és az asztalra tette, Will
gyanakodva nézegette. Isabelle felnevetett, aztán arra kérte, próbáljon meg kicsit nyitottabb lenni.
Will befalt egyet, aztán megszólalt: – Ezt nem vágom. Miért kell tönkretenni azt a jó kis kenyeret?
Tükörtojást, gombát és császárszalonnát kaptak gyors egymásutánban, Will pedig udvariasságból
igyekezett is mindenből enni. Másnapossága miatt most minden elég nagy vesződséggel járt, még a
levegővétel is.
Isabelle friss volt és beszédes, mintha mi sem történt volna. Ez Willnek is kedvére való volt így.
Ő is szívesen kezelte volna a dolgot játékként vagy tévedésként, vagy valahogy. Amennyire tudta, a
fiatalok manapság így voltak együtt. Ha jólesik, csináljuk, aztán felejtsük el – nem nagy ügy.
Elég okos megoldásnak tűnt. Lehet, hogy egy generációval később kellett volna születnie.
Magukban voltak, Lord Cantwell még nem bukkant elő.
– Ma reggel kutakodtam egy kicsit a flamand szélmalmok ügyében – mondta Isabelle.
– Nagyon szorgalmas vagy!
– Hát, mivel úgy tűnt, a fél napot át fogod aludni, valakinek el kellett kezdenie – szemtelenkedett a
lány.
– Na, és mi a helyzet a következő nyommal?
– Még nincs egy sem.
– Egy micsoda?
– Egy nyom! Az agya még alszik, Mr. Piper!
– Elég durva éjszakám volt.
– Valóban?
Will nem nagyon akart belemenni. – Szélmalmok? – kérdezte inkább.
Isabelle kinyomtatott néhány internetes oldalt a témában. – Tudtad, hogy az első szélmalmokat
Flandriában építették a tizenharmadik században? És hogy a tizennyolcadik században, amikor
virágkorukat élték, több ezer is lehetett belőlük? És hogy jelenleg kevesebb mint kétszáz van egész
Belgiumban, Flandriában pedig csak hatvanöt? És hogy az utolsó flamand szélmalom 1914-ben hagyta
abba a munkát? – Isabelle felpillantott, és kedvesen Willre mosolygott.
– Hát ezekkel nem sokra megyünk – mondta Will, majd kortyolt még egy kis kávét.
– Hát, ez így van – fejezte ki egyetértését Isabelle. – Az agyam viszont zakatolni kezdett tőle.
Alaposan körül kell néznünk, van-e itt bármilyen művészeti alkotás, rajz, festmény vagy bármi, amin
rajta van a szélmalom motívuma. Azt tudjuk, hogy könyv nincs a témakörben.
– Nagyon jó. Te már teljes gőzzel működésbe léptél. Örülök, hogy legalább egyikünk használható
állapotban van.
Isabelle egészen lendületes volt, mint egy kis kancacsikó, aki már alig várja, hogy futkorászhasson
egy kicsit. – A tegnapi nap életem egyik leglelkesítőbb napja volt, Will. Egyszerűen hihetetlen volt.
Will ráemelte epeszínű tekintetét.
– Mentális értelemben! – tette hozzá Isabelle dühösen, de aztán suttogva, a mosogatás zaja mögé
bújva megjegyezte: – És fizikai értelemben is.
– Ne felejtsd el – szólalt meg Will annyi erőteljes komolysággal, amennyit csak magára tudott
erőltetni –, hogy nem mondhatsz el ebből semmit. Elég komoly emberek fognak elhallgattatni, ha ezt
megpróbálod.
– Nem gondolod, hogy az egész világnak tudni kellene a dologról? Nem univerzális joga
mindenkinek, hogy ezt megtudja? – Aztán széles mosolyra húzta a száját: – Egyébként meg a szakmai
karrieremet is elég látványosan megdobhatná.
– A saját és az én érdekemben könyörgök, ne tedd. Ha nem ígéred meg, még ma délelőtt elmegyek,
viszem magammal a verset, és az egészet félbehagyom. – Will most nem mosolygott.
– Jól van – duzzogott Isabelle. – Mit mondjak nagyapának?
– Mondd azt, hogy a levél érdekes volt, de a könyvvel kapcsolatban nem jelentett segítséget.
Találj ki valamit. Van egy olyan érzésem, hogy képzelőerőben nincs nálad hiány.
Azzal kezdték a napot, hogy végigsétáltak a házon, olyan dolgokat kerestek, amelyek legalább
távolról érdekesek lehetnek. Will magával hozott még egy csésze kávét az útra, ami Isabelle szerint
tipikus amerikai dolog volt.
Cantwell Hall földszintje elég zűrzavaros volt. A ház mögötti konyhai szárny tele volt apró
tárolóhelyiségekkel és használatlan cselédszobákkal.
Az étkező, egy arányos, a bejárat felé néző szoba az előszoba és a konyha között helyezkedett el.
Will tegnapi napját teljes egészében a nagyteremben és a könyvtárban töltötte, és ma délelőtt újabb
hatalmas, a kert felé néző szobát mutatott neki Isabelle, a társalgót, amit francia szobának is neveztek,
mivel elég komoly kis gyűjtemény volt benne tizennyolcadik századi francia bútorokból és
dísztárgyakból. A szoba használatlannak tűnt, mintha be se járna ide senki. Will azt is észrevette, hogy
a nagyteremnek azért nem voltak ablakai, mert a bejárat felé eső fala nem esett egybe az épület külső
falával. Hosszú galériát alakítottak itt ki a tizenhetedik században, ami egy istállókból álló
épületegyüttessel kötötte össze a házat, amit azonban rég átalakítottak díszteremmé.
A galéria egy alig észrevehető, az előszobából nyíló bejárattal indult.
Magas belmagasságú, sötét faburkolattal ellátott, festményekkel és egy-egy furcsa kő– vagy
bronzszoborral végigrakott folyosó volt. A másik végén egy hatalmas hideg terembe torkollott, ahol jó
fél évszázada nem tartottak már díszvacsorát. Will szíve majdnem megállt, mikor belépett ide. Tele
volt pakolva ládákkal, felhalmozott bútorokkal és mindenféle aprósággal, mindez lepedőkkel
letakarva. – Nagyapa azt szokta mondani, ez az ő bankszámlája – mondta Isabelle. – Ezek azok a
dolgok, amelyektől a következő években meg kell majd válnia, hogy a számláit ki tudja fizetni.
– Van itt olyasmi, ami a tizenötödik századból származik?
– Lehet, hogy van.
Will megrázta sajgó fejét, és káromkodott egyet. A dísztermet egy rövid folyosó kötötte össze a
kápolnával, egy kis, kőből készült szentéllyel, ami a Cantwell család saját imaháza volt, öt sor paddal
és egy kis mészkőből készült oltárral. Egyszerű volt és csendes, a megfeszített Krisztus az üres
padsorokat nézte a festett üvegablakokon át befröcskölő délelőtti napsütésben. – Ezt nem nagyon
használja senki – mondta Isabelle –, bár nagyapa azt szeretné, ha a család tartana itt egy zártkörű kis
misét, ha majd már nem lesz.
Will a feje felé mutatott. – Ez az a torony, amit a hálószobám ablakából látok? – kérdezte.
– Igen, gyere, nézd meg!
Isabelle kivezette Willt. A fű harsány volt és nedves, és minden csillogott a napsütésben.
Bementek a kertbe, egészen addig haladtak, míg kényelmesen rá nem tudtak pillantani a kőből épült
kápolnára. Will, ahogy meglátta, majdnem felnevetett. Érdekes kis épület volt, eredeti darab, finom
gótikus stílusban, két négyzet alapú toronnyal a homlokzat felől, a közepén pedig, a négyzet alaprajzú
közép– és kereszthajó fölött egy hegyes csúcsban végződő torony. Úgy nézett ki, mintha egy lándzsát
döftek volna az égbe.
– Felismered? – kérdezte Isabelle.
Will a vállát vonogatta.
– Ez a párizsi Notre-Dame katedrális kicsinyített változata. Edgar Cantwell építtette a tizenhatodik
században. Azt hiszem, az eredeti verzió elég nagy hatással lehetett rá.
– Érdekes családod van – mondta Will. – Az a gyanúm, hogy a Piper família pucolta a szart a
Cantwell család csizmájáról.
Will egyedül annak tudott örülni az elkövetkező órák során, hogy a fejfájása ha lassan is, de
enyhülni kezdett. A délelőttöt azzal töltötték, hogy áttúrták a dísztermet, Flandriára és a szélre
fókuszáltak, de a maradék utalásokra is figyelmet fordítottak – a próféta nevére, a tékozló fiúra –, bár
elég homályosak voltak. Mire eljött az ebédidő, Willnek elég komoly étvágya lett.
Az öreg már fent volt, ott járkált körülöttük, majd csatlakozott a szendvicsevéshez. A memóriája
nem volt a csúcson, úgyhogy Isabelle könnyedén elterelte a figyelmét a vectisi levélről. A nagy
jelentőségű Shakespeare-versre viszont határozottan emlékezett, úgy tűnt, anyagiakat illető
aggodalmai igencsak lefoglalják a gondolatait.
Ismét kikérdezte Willt szándékairól, és megnyugodott, amikor azt hallotta, amennyiben jól megy a
kutatás, a levél az övé lesz. Biztatta unokáját, hogy legyen minél segítőkészebb, aztán elkalandozott,
és aukciós házakról kezdett beszélni, illetve arról, hogy az előző aukció sikere miatt hagyta, hogy a
Pierce & Whyte legyen a befutó, bár a Sotheby’s vagy a Christies többet tudott arról, mi mennyit ér.
Aztán elnézésüket kérve és a levelezés sürgősségére hivatkozva távozott.
Mielőtt a díszterembe visszatértek volna, kihasználva, hogy Lord Cantwell a földszinten piszmog,
felmásztak a lépcsőn, és végigfürkészték a hálószobáját. Isabelle nem emlékezett, lehet-e odafent
valami érdekes, mivel már évek óta nem járt arrafelé. De ez volt az egyik legöregebb szoba a házban,
szóval nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Még nem volt beágyazva, és a lord öregkori
inkontinenciája miatt erősen bűzlött, bár erre egyikük sem tett megjegyzést. Csak néhány festmény
lógott a falakon, a vázákon, az órákon és a falikárpitokon egyetlen szélmalommotívum sem volt.
Sietősen visszavonultak a díszterembe, ahol folytatták a délelőtt abbahagyott munkát, ládákat
feszítettek fel, több tucat festményt és dísztárgyat vizsgáltak át.
Késő délutánra végeztek az ebédlővel és a francia szobával, növekvő bizonytalansággal fésülték
végig újra a könyvtárat és a nagytermet.
Isabelle végül könyörögni kezdett, hogy üljenek le egy teára. A házvezetőnő házon kívül volt,
bevásárló körúton, úgyhogy Isabelle a konyhába ment, a tűzgyújtás feladatát pedig Willre
hagyományozta. A feladat hallatán Will átment kiscserkész üzemmódba, és nagy szorgosan
nekikezdett, hogy újrarakja a kandalló tégláit, és egy kis tűzgyújtó felületet építsen, ami optimális
levegőáramlást biztosított, és megakadályozta, hogy a füst visszaszálljon. Mikor ezzel végzett,
óvatosan elhelyezte a hasábokat, meggyújtotta a kis építményt egy szál gyufával, hátradőlt, és a
munkájában gyönyörködött.
A tűz gyorsan erősödött, hatalmas nyalábokat küldött a kandalló felső íve felé. Most kevesebb
füstgomoly jött ki belőle. Will öreg cserkészvezetője minden bizonnyal büszke lenne rá, büszkébb,
mint az a fagyos szívű apja, aki mindenféle teljesítményét vagy ezek hiányát porig sújtó
megjegyzéseivel jutalmazta.
Kezdett rajta eluralkodni a melankólia. Fáradt volt és csalódott, amiért az a régről ismert szomja
visszatérőben volt. Az az üveg whisky még mindig fent van a szobájában. Gondolatai elkalandoztak,
de velük együtt a szemei is. Az egyik kék-fehér delfti csempén akadt meg a tekintete.
Megkapó jelenetet ábrázolt, egy anya sétált át valami mezőn, egyik hóna alatt egy köteg gallyat, a
másik alatt csecsemőjét tartva. Tökéletesen boldognak tűnt. Biztos nem egy ilyen szörnyeteg vette el,
mint én, gondolta Will.
Aztán a tekintete az alatta lévő csempére vándorolt. Egy pillanatra lefagyott, aztán felugrott, és
mikor Isabelle visszajött egy tálca teával, ott találta Willt a kandalló előtt állva. Csak bámult maga
elé.
– Ezt nézd meg! – szólalt meg Will.
Isabelle lerakta a tálcát, és közelebb jött. – Ó, Istenem – kiáltott fel. – Itt volt végig a szemünk
előtt. Tegnap még meg is kopogtattam!
Egy kanyargó folyó partján szélmalom állt, finom ecsetvonásokkal, kék és fehér festékkel festve. A
művész elég gyakorlott volt ahhoz, hogy érzékeltetni tudja, a szélmalom lapátjait éppen forgatni
kezdte egy a folyó völgyében végigfújó szellő, a távolban ugyanis madarak csapkodtak a szárnyukkal
egy láthatatlan széllökés ellen.
A tea kihűlt.
Miután Isabelle meggyőződött arról, hogy nagyapja odafent szundikál, elhozta a szerszámosládát
az előszobaszekrényből, és odaadta Willnek, hogy a megfelelő eszközt kiválassza. – Kérlek, ne törd
el! – könyörgött neki.
Will megígérte, hogy óvatos lesz, de garanciát nem vállalt. Kiválasztotta a legkisebb,
legvékonyabb, lapos végű csavarhúzót és egy könnyű kis kalapácsot. Aztán lélegzetét visszatartva
finoman ütögetni kezdte a kicsiny pengét a sima és kemény fugába.
Lassú, fájdalmas munka állt előtte, de a fuga puhább volt, mint a csempe, így fokozatosan engedett
az acélnak. Mikor az egyik függőleges vonalat megtisztította, a felső oldalon lévő vízszintesbe
kezdett. Egy fél órán belül mindkét vízszintes vonalat megtisztította a fugától. Elég közel dolgozott a
perzselő tűzhöz, úgyhogy szinte úszott a verítéktől, az inge átnedvesedett. Arra gondolt, talán alá
tudna nyúlni a csempének, és kifeszegethetné anélkül, hogy az utolsó oldalról is ki kéne ütögetnie a
fugát. Isabelle majdhogynem a hátához lapulva figyelte minden mozdulatát. Idegesen egyezett bele a
dologba. Három könnyű, oldalsó ütésre volt csak szükség, és a csempe szűk fél centire el is
távolodott a kandalló párkányától, ami már egészen megnyugtató volt. Hála az égnek, a csempe
egyben maradt. Will letette a szerszámokat, és kézzel állt neki a dolognak, le-föl mozgatta a csempét,
aztán oldalirányban is mozgatni kezdte.
Sikerült szabaddá tennie, ott volt a kezében, sértetlenül.
Rögtön észre is vettek egy kerek fadugót a felszabaduló, négyzet alakú lyuk közepén.
– Ezért volt ugyanolyan hangja, mint a többinek, mikor tegnap megkopogtattam – mondta Isabelle.
Will a csavarhúzó sarkával piszkálta ki a dugót. Egy kétcentis, mélyen a fába vésett lyuk volt
alatta.
– Szükségem lenne egy elemlámpára – sürgette Will Isabelle-t.
Volt egy toll alakú zseblámpa a szerszámosládában. Bevilágított vele a lyukba, aztán keresett két
hegyes fejű fogót.
 – Mit látsz? – türelmetlenkedett Isabelle.
Will ráharapott valamire a fogóval, aztán kihúzta. – Ezt. Egyetlen lapnyi, hengerbe bújtatott
pergament tartott a kezében.
– Hadd nézzem! – Isabelle majdhogynem sikított.
Odaadta neki, hogy ő tekerje szét, aztán mikor egy székre huppant, fölé állt. – Ez francia – mondta
Isabelle.
– Meg vagyunk lőve?
– Miért lennénk? – szisszent fel erre Isabelle. – Elég jól olvasok franciául, kösz szépen.
– Ahogy már mondtam, nagyon örülök, hogy itt vagy.
– Elég nehezen kivehető, ronda kézírás. Edgar Cantwellnek címezték. 1530 a dátum! Te jó Isten,
Will, nézd, ki írta! Az aláírás: Jean Cauvin.
– Az ki?
– Kálvin János! A kálvinizmus atyja, predesztináció meg ilyenek. A tizenhatodik század
legnagyobb egyház közeli gondolkodója! – Mohó szemekkel futotta át az oldalt. – És Will, ráadásul a
könyvünkről ír!
 Húsz

1527
Wroxall

A TÉL DEREKÁN JÁRTAK, A CANTWELL HALL KÖRÜLI erdőket és földeket fehér hótakaró
borította, megfelelő nap volt a vadászatra. A vadkan, amit Thomas Cantwell csapata reggel óta
üldözött, gyors, egészséges állat volt, de nemsokára elejtik és megsütik; lábnyomai könnyen
követhetők voltak a fehér hórétegnek köszönhetően, a kutyákat nem térítették el a föld erőteljes illatai.
A gyilkosság pillanata elég drámai volt ahhoz, hogy még felidézzék néhányszor a tél folyamán a
tűz mellett ücsörögve. Mikor a nap már elég magasan volt, és a hó csillogása már szúrta a lovasok
szemét, az agarak végül sarokba szorították a vadkant egy áthatolhatatlan vadrózsabokor előtt. A
vadkan kitört, és beledöfött az egyik kutyába, cserébe viszont egy másik megharapta a hátsó fertályát.
Állta a sarat, zihált és hörgött, csöpögött a vér a tomporából. A vadásztársaság az egészet
kényelmesen végignézhette, biztos távolságban félkörbe állították lovaikat.
A nyeregben ülő báró csontos, balta arcú, tizenhét éves fia, Edgar felé fordult, és azt mondta: –
Végezz vele, Edgar! Hadd legyek rád büszke.
– Én?
– Igen, te! – mondta dühösen a báró, Testvére, William előreléptetett a lovával, míg végül a
nyerge már az apjáéhoz ért, és panaszkodni kezdett. – Miért nem én, apám?
William egy évvel fiatalabb volt, mint Edgar, de sok szempontból idősebbnek tűnt. Sokkal
erőteljesebb testfelépítésű volt, álla szögletesebb, szeme pedig vérben forgott, ahogy az már a
vadászoknál lenni szokott.
– Mert én azt mondtam! – üvöltötte a báró. William arca eltorzult dühében, de tartotta a száját.
Edgar körbenézett az unokatestvéreken és nagybácsikon, akik bátorításképpen jó szándékú tréfákat
kiabáltak felé. A mellkasa dagadozott, mikor leszállt a nyeregből, a tokke az egyik szolgánál volt, ő
adta oda neki.
Hosszú, lándzsaszerű fegyver volt, speciálisan a vadkanvadászathoz kifejlesztve. A hegye alatt
nem sokkal egy rúd volt rajta keresztben, ez akadályozta meg, hogy túl mélyre szúrják. Ha jól
kezelték, meg lehetett szúrni vele a szívet, és könnyedén ki is rántani a szűk kis lyukon keresztül.
Edgar két kezébe szorította a fegyvert, és lassan előreindult a hóban. Az ijedt vadkan észrevette,
ahogy közeledett, hörögni és visítani kezdett, ami viszont a kutyákat tüzelte fel, hangos, lázas ugatásba
kezdtek. Edgarnak torkában dobogott a szíve, ahogy lassan megközelítette az állatot. Már csak néhány
méter volt közöttük. Soha nem volt még része ebben a megtiszteltetésben. Görcsösen igyekezett jól
csinálni a dolgot, és elrejteni félelmét. Mikor elérkezik az ideje, majd felemelkedik, és magasságát
kihasználva a kutyák háta fölött fog lesújtani rá. Néhány pillanatig tétovázott, aztán hátranézett a válla
fölött. Apja ideges mozdulattal jelezte, hogy igyekezzen.
Abban a pillanatban, hogy összeszedte bátorságát a sorsdöntő döféshez, a vadkan úgy döntött,
megakadályozza a dolgot, és egyenesen átrohan a kutyákon. Az egyik kutya pánikba esve hátrálni
kezdett, pedig Edgar már majdnem lesújtott a lándzsával. Félbe kellett hagynia. A vadkan
összetalálkozott a kutyával, őrjöngő csetepaté kezdődött, ami azonban csak néhány másodpercig
tartott, és a kutya hasa már át is volt lyukasztva. A többi eb mindeközben a vadkan hátsó lába után
kapkodott, a feldühödött állat pedig előreugrott, agyarait egyenesen Edgar lágyékának szegezve.
Edgar ösztönösen hátralépett, de a csizmáját betemette a hó, és ott ragadt. Abban a pillanatban el
is vesztette egyensúlyát, és kezdett hátrafelé esni, s miközben ez megtörtént, a lándzsa vége a földbe
akadt. A hörgő, ziháló vadkan a gondviselésnek hála, szó szerint felnyársalta saját torkát a tokke
pengéjére – alig harminc centi választotta el attól, hogy a fiatal Edgart heréltté tegye. Szörnyű
sivítással, vastag vérsugarat fröcskölve lehelte ki lelkét a fiú kifordított lábai között.

Edgar még mindig rázkódott a sokktól és a mentális traumától, mikor a vadásztársaság újra
összegyűlt a nagyteremben a tűz mellett. A férfiak nagy hangon társalogtak, és hülyére nevették
magukat, miközben a hatalmas tortaszeleteket nagy kupa borokkal öblögették. A fiatal William
jókedvvel vett részt a kötekedő beszélgetésben, bátyja kínlódásától egészen fellelkesült. Csak Edgar
és apja voltak csendesek. A báró hatalmas, tűz mellett álló székében ült, kedvetlenül iszogatott, Edgar
pedig odébb az egyik sarokban, édes bort öntögetve le a torkán.
– Megesszük a vadkant? – kérdezte Edgar egy unokatestvére.
– Miért ne ennénk? – tudakolta egy másik.
– Mert én még soha nem ettem olyan állatot, aki saját maga ontotta ki életét!
A férfiak úgy nevettek, hogy a könnyük is kicsordult, amitől a báró csak még inkább hallgatásba
burkolózott. Idősebbik fia sok aggodalmat és fejtörést okozott. Mintha semmi nem foglalkoztatná, ami
fontos lenne.
Tudósnak nem volt elég érdeklődő, mesterei inkább elviselték, mint dicsérték. Vallásosságát és az
imában való elmélyülését illetően is gyanút keltett, vadászathoz szükséges készségei pedig erősen
vitathatók voltak. Ez a mai nap pedig csak megerősítette apja kételyeit. Csoda volt, hogy a fiú nem
halt meg a helyszínen. Bár igen fájdalmas volt, a báró kénytelen volt tudomásul venni, hogy Edgar
csupán két dologban jeleskedett. A szolgálólányok utáni kajtatásban és az ivásban.
A karácsonyi időszak tizenkét napja alatt a báró a családi kápolnában imádkozott lelki békéjét
keresve, és végül döntésre jutott a fiú sorsát illetően. Mostanra pedig bizonyosabb volt döntését
illetően, mint valaha.
Edgar kiürítette kupáját, majd a szolgálót hívta, hogy töltse újra. Apja savanyú ábrázatát
megpillantva ismét remegni kezdett.

Este Edgar Cantwell Hall felső emeletén lévő hideg és sötét szobájában ébredt szunyókálásából.
Az egyetlen égő gyertya segítségével meggyújtotta a többit is, majd rádobott néhány hasáb fát a
keskeny kis kandallóban izzó parázsra. Nehéz köpönyeget öltött hálóruhájára, aztán kidugta a fejét az
ajtón. A folyosó távolabbi végében Molly, a szobalány ücsörgött egy padon, saját helyén, Lady
Cantwell szobája előtt, kívánságait lesve. Alacsony, telt idomú lány volt, körülbelül egy évvel
lehetett fiatalabb Edgarnál. Fekete haját vászonból készült fejkötő alá tömködte.
Már régóta figyelte Edgar ajtaját. Félénken elmosolyodott.
Edgar egy ujjmozdulattal magához hívta, a lány pedig nagy óvatosan felkelt, és felé settenkedett.
Anélkül, hogy egy szót szóltak volna, követte Edgart szobájába, jól kidolgozott módszer szerint. Épp
mikor bezárult volna mögötte az ajtó, William Cantwell jött ki a szobájából, s észrevette, ahogy
Molly bátyja szobájába surran. Vidáman nyargalt le a lépcsőn, készen állt rá, hogy elkövessen egy kis
komiszságot, már ahogy ő az ilyesmit elképzelte.
Edgar ágyára huppanva vigyorgott a szobalányra. – Helló, Molly!
 – Helló, uram.
– Hiányoztam?
– Mintha tegnap találkoztunk volna – válaszolt édesen.
– Az már nagyon rég volt – duzzogott Edgar, aztán meglapogatta az ágyat a tenyerével. – Van
kedved újra összetalálkozni velem?
– Sietnünk kell – kacarászott Molly. – Az én úrnőm bármikor kérethet.
– Pontosan addig fog tartani, ameddig tart. Az ember nem szállhat szembe a természet
kiszámíthatatlan hatalmával.
Molly felállt az ágy szélére, Edgar pedig megragadta, és magára rántotta. Csak pörögtek az ágy
egyik oldaláról a másikra, egymást tapogatva és csiklandozva, míg végül a lány hangosan fel nem
kiáltott: – Ó! – mondta szemöldökét ráncolva, és a fejét dörzsölve. – Mit tartasz a párnád alatt? –
kérdezte.
Odébb húzta a vánkost, és alatta egy nagy, nehéz könyvet talált, gerincén a következő felirattal:
1527.
– Hagyd azt békén! – kiáltott rá Edgar.
– Mi ez?
– Csak egy könyv, amihez neked semmi közöd, kishölgy.
– Akkor miért rejtegeted?
Mindenképpen ki kellett elégíteni a lány hirtelen felgerjedt kíváncsiságát, ha aktuális ügyében
tovább akart haladni. – Az apám nem tudja, hogy elhoztam a könyvtárból. Nagyon félti a könyveit.
– Miért érdekel ez téged? – kérdezte Molly.
– Látod a rajta lévő évszámot – 1527? Gyerekkoromban gyakran álmodoztam a könyvről, amin
jövőbeli évszám van. Izgatott a dolog. Apám mindig azt mondta, nagy titkot rejteget, és hogy amikor
huszonegy éves leszek, mutatni fog egy régi levelet, amit a páncélszekrényében tart, és ami mindent
meg fog magyarázni. Sokat álmodoztam arról, milyen leszek én 1527-ben, mikor tizennyolc éves
leszek. Nos, ez az év eljött. 1527-et írunk, ha esetleg nem tudnád. Eljött a könyv ideje, és vele együtt
az enyém is.
– Varázsereje is van, uram?
Edgar visszadobta rá a párnát, és magához ragadta a lányt. – Ha a kis Molly ennyire érdeklődik a
varázslatok iránt, biztos a varázspálcámra is szívesen vetne egy pillantást.
Edgart túlságosan is lekötötték szerelmi ténykedései ahhoz, hogy meghallja a nevét. Egymás után
többször is vacsorára invitálták. Apja a lehető legrosszabb pillanatban nyitotta ki az ajtót, épp fia
rózsaszín fenekével találta szemben magát, amint egy felhúzott női ing redői között fészkelődik, arcát
pedig két bőséges mell közé temeti.
– Mi az ördög! – kiáltotta a báró. – Ezt azonnal hagyd abba!
Csak ott állt, leesett állal, míg a fiatal szeretők összekapták magukat.
– Apám… – Egy szót se! Most csak én beszélek. Te, te lány, most azonnal elhagyod ezt a házat.
Molly elsírta magát. – Könyörgök uraságodhoz. Nincs hová mennem.
– Az nem az én dolgom. Ha egy óra múlva még Cantwell Hallban talállak, megkorbácsoltatlak.
Most pedig tűnj el innen!
A lány lógó ruhákkal rohant ki a szobából.
– Ami pedig téged illet – szólt a báró meglapuló fiához –, a vacsoraasztalnál találkozunk, ott
foglak tájékoztatni sorsodról.
 A nagyteremben lévő hosszú, kecskelábú ebédlőasztalt már előkészítették az esti lakomához, a
Cantwell klán minden tagja ott ült, és a vacsora első fogásait tömte magába. A duruzsoló tűznek és az
egymáshoz érő testeknek köszönhetően a fagyos téli éjszakából semmit nem lehetett érezni. Thomas
Cantwell ült középen, mellette felesége. Bántotta fia kalandja, de étvágya ennek ellenére, mint a
farkasé. A vadászat megpróbáltatásaitól megéhezett. Mohón kanalazta be a húsos kappanból készült
brewet-t, aztán bele is kezdett a sonkás-póréhagymás pudingba. A sült vadkan, a kedvence, már úton
volt, úgyhogy annak is helyet kellett hagyni.
Ahogy Edgar belépett, a beszélgetés abbamaradt. Szemét inkább a padlóra szögezte, nem a
családtagjaira vagy a szolgákra. Biztos volt benne, hogy mindenki tudja; el kellett viselnie. Röhögő
fiatal unokatestvérei, és ha már itt tartunk, az összes nagybácsi is egészen biztosan elkövetett hasonló
bűnöket, de ma este őt kapták rajta szégyenletes módon.
Elfoglalta helyét apja mellett, és nekikezdett agyagkorsóba töltött borának. – Lekéstél az asztali
áldásról, Edgar – jegyezte meg halkan az anyja.
Öccse, William, aki anyja mellett ült, grimaszolt egyet, majd nagy vadul megjegyezte: – Asszem
megkapta ő már a sajátját.
– Csendet! – horkant lel a báró. – Erről az én asztalomnál nem beszélünk.
A lakoma előrehaladtával a beszélgetés elcsendesedett, visszafogottabb lett. Az egyik férfi
nemrégiben a királyi bíróságon járt, és tudni akarta a többiek véleményét a király pápának írt
petíciójáról, amit azért írt, hogy érvénytelenítsék Katalin királynéval kötött házasságát. A Cantwell
család becsülte a királynét vallásosságáért, és semmire sem becsülte a szajha Boleyn Annát, bár az
ilyesfajta megjegyzések még a családon belül is veszélyesek voltak. Henrik hatása minden egyes
plébániát elért. Meg kell, hogy egyezzenek, bizonygatta Thomas rokonai előtt. A pápától való
elszakadás lehetősége egy ilyen ügy miatt elképzelhetetlennek tűnt.
A feldarabolt vadkant hatalmas fatálcán hozták elő, éhesen falták, nagy darab barna kenyerekkel.
Az étkezés befejezéseképpen búzakását szolgáltak fel szárított fügével, mogyorófélékkel és fűszeres
borral. A báró végül megtörölte a kezét és a száját az ebédlőasztalról lógó törlőruhával,
megköszörülte a torkát, és mikor végül biztos volt benne, hogy fia csak rá figyel, belekezdett jó előre
kigondolt mondandójába. – Ahogy testvéreim és kitűnő feleségem már tudják, nem vagyok elégedett a
tanulmányaidat illetően, Edgar. – Reszelős hangjának keménységét hallva az asztaltársaság tagjai
földre szögezték tekintetüket.
– Valóban, atyám?
– Jobb eredményeket vártam tőled. Nagybátyád, Walter, nagy előnyre tett szert oxfordi
tanulmányainak köszönhetően, és most, amint te is tudod, a város ügyvédjeként dolgozik. Annak
ellenére, hogy a Merton College színvonala süllyedni látszik.
Edgar alsó ajka remegni kezdett. – Hogy érti, atyám?
– Nézz csak magadra! – bődült el a báró. – Mi más bizonyítékra lehetne még szükségem! Többet
tudsz a borról, a cselédlányokról és a dalocskákról, mint a görög, a latin nyelvről vagy a Bibliáról!
Nem mehetsz vissza Oxfordba, Edgar. Máshol kell folytatnod a tanulmányaidat.
A fiú a barátaira gondolt, valamint kényelmes oxfordi szobájára. Volt egy barátságos kis
borospince is nem messze. – Na és hová kéne mennem, atyám?
– Párizs egyetemére mész, a Collège de Montaigu-ba.
Edgar rémült szemekkel nézett rá, és Archibald unokatestvére komor arcát kereste. Ez az
örömtelen szerzetes hat évet töltött el ott, és régóta szórakoztatta már a hely barátságtalan szigoráról
szóló történetekkel.
Apja felemelkedett székéből, és miközben a nagyterem felé vonult, még megjegyezte: – Ezen a
helyen majd megszelídítenek téged Isten segítségével, és végre istenfélő Cantwell válik majd belőled!
Neked Párizsra van szükséged, fiú! Az az átkozott város lesz az otthonod.
Archibald vigyorogva rohanta meg a szerencsétlen fiút. – Három dolgot kell csak tudnod
Montaigu-ról, testvér: rossz étel, kemény ágyak és kegyetlen pofonok. Azt tanácsolom, ne hagyd ott
azt a bort, mert az a kevés, amit ott fogsz kapni, az is inkább víz lesz.
Edgar összeszedte magát, hogy felálljon. Soha nem hagyta volna, hogy ezek az ő átkozott rokonai
sírni lássák.
– Emelem poharam búcsúzó testvéremre – mondta William az esti bortól kóválygó fejjel. – Adja
az ég, hogy a párizsi szépasszonyok megbecsüljék, és jutalmazzák eddig rejtve maradt tisztaságáért és
jámborságáért.
 Huszonegy

1527
Párizs

EDGAR CANTWELL NEM SOKKAL NÉGY ÓRA ELŐTT ébredt, szörnyű állapotban volt. Az
is benne volt a dologban, hogy a szünet nélkül kongó harangok ébresztették fel kellemes álmaiból.
Életében nem fázott még ennyire. Ablaka jeges volt belülről, és saját leheletét is látta, ahogy
kikászálódott vékony takarója alól, hogy gyertyát gyújtson.
Minden ruháját magán hagyta, mikor aludni ment, még köpenyét és puha bőrcipőit is, mégis úgy
fázott, mintha jégcsapok borítanák. Nagyon sajnálta magát, ahogy körbenézett az aprócska szobában,
ami olyan egyszerű volt, mint valami szerzetesi cella, és azon merengett, mit szólnának mertoni
barátai, ha látnák, milyen borzasztó körülmények közé került.
Montaigu, híréhez méltó módon maga volt a földi pokol. Jobb lett volna valami börtönben,
gondolta. Akkor legalább nem kellene latinul Arisztotelészt olvasnia, aztán a körmösöktől szenvednie,
ha épp nem sikerült emlékezetébe vésnie egy-egy bekezdést.
Elég sivár élete volt, ráadásul még csak két hete volt itt. A félév júniusban ért véget, ami
végtelenül távolinak tűnt.
A Collège de Montaigu célja az volt, hogy fiatalembereket készítsen elő a papi hivatásra, vagy
hogy felszentelt jogtanácsosokat képezzen belőlük.
Tempête igazgató, a konzervatív párizsi teológus önkényes vezetése alatt, aki a legharapósabb
fajtából származott, Montaigu szigorúan felügyelte diákjai erkölcsi életét.
Kényszerítették őket, hogy lelkiismeretüket rendszeres, publikus gyónások keretei között
vizsgálják, és hogy kifogásokkal éljenek diáktársaik viselkedését illetően. Hogy a megfelelő bűnbánó
lelkületet állandóan fenntarthassák magukban, Tempête folytonos böjtöt rendelt el számukra,
szegényes ételekkel, kis adagokkal, télen pedig mindenféle kisegítő ruházat nélkül kellett elviselniük
a hideget. Aztán ott voltak még a kegyetlen verések, amiket könyörtelen oktatóktól vagy magától
Tempête- től kaptak, az igazgató legnagyobb örömére.
Edgarnak négy órakor fent kellett lennie, hogy a reggeli szertartáson részt tudjon venni a
kápolnában, még mielőtt első előadására elbotladozna, amit egy majdhogynem vaksötét teremben
hallgatott végig. Az előadások francia nyelven folytak, amit Edgar ugyan tanult Oxfordban, most
azonban, sajnálatos módon arra volt kényszerítve, hogy elsődleges nyelvként használja. A mise hatkor
kezdődött, ezt egy közös reggeli követte. A reggeli rövidségét az garantálta, hogy csak egy szelet
kenyeret kaptak, rajta egy darab vajjal. Aztán következett a grande classe a nap témájával – filozófia,
aritmetika, a szent szövegek, mindez olyan formában, amitől Edgarnak a haja szála is égnek állt.
A quaestio négyszemközti beszélgetés volt, ezen mindennap részt kellett vennie valakinek az
osztályából. Az oktatók készenlétben álló csípős pálcáikkal kérdéseket szegeztek nekik egy-egy
bekezdéssel kapcsolatban. A tanulónak válaszolnia kellett, és cserébe fel kellett tennie egy másik
kérdést is, és így tovább, oda és vissza, oda és vissza, míg a szövegben rejlő összefüggéseket
alaposan fel nem tárták. A lelkes diák számára ez az eljárás folyamatosan stimuláló, kreatív közeget
teremtett, Edgar számára csupán felhólyagosodó ütéseket a vállán és a hátán, megszégyenítést és
megalázottságot.
 Aztán az ebéd következett a Bibliából vett olvasmányokkal vagy egy- egy szent életével. Edgarnak
megvolt az az előnye néhány kevéssé vagyonos osztálytársával szemben, hogy a gazdagabbakhoz
hasonlóan ő is pensionnaires lehetett, aki egy közös asztalnál étkezhet, ahol meg van szabva a napi
adagok minimuma. Viszont minden les pauvres magáról kellett hogy gondoskodjon a szobájában,
némelyikük már az éhezés felé közelített. Edgar napi adagja önmagában alig-alig tartotta ébren –
kenyér, némi párolt zöldség, egy hering, egy tojás és egy darab sajt, mindez a legolcsóbb borral
leöblítve, ami körülbelül két decit jelentett felvizezve.
Délben ülést tartottak, ahol a diákoknak be kellett számolniuk délelőtti munkájukról. Ezt egy
pihenő időszak követte vagy közös olvasás, attól függően, milyen nap volt. Három és öt óra között
újra az osztályteremben voltak, délutáni óráikon, aztán indultak a kápolnába vecsernyére, utána rögtön
a délutáni munkáról szóló beszámoló következett. Vacsorára kaptak még egy kis kenyeret, még egy
tojást vagy egy darab sajtot, és esetleg egy kis gyümölcsöt. Mindezt a háttérben zümmögő bibliai
részletek hallgatása közben fogyasztották el. Az oktatók még egy lehetőséget kaptak, hogy
követeléseikkel az utolsó kápolnában való megjelenés előtt előálljanak, nyolc órakor pedig mindenki
visszavonult.
Hetente két alkalommal iktattak be napirendjükbe pihenőt vagy sétát.
Bár nagy volt a kísértés, hogy elszökjenek, noha az idő nem volt hosszú, a környék miatt a diákok
inkább a Pré-aux-clerc felé indultak, ez volt az iskola pihenésre használt területe. A Saint Symphorien
utca másik oldala tolvajok és paraziták bűzlő fészke volt, akik örömmel átvágták volna egy- egy diák
nyakát egy köpenytűért vagy egy pár kesztyűért. És hogy még elviselhetetlenebb legyen a helyzet,
Montaigu csatornái közvetlenül az utcára vezették tartalmukat, egészségtelen, ártó körülményeket
teremtve.
Edgar reggeli után, még mindig éhesen indult a grande classe irányába, egyre erősödő
félelemérzettel. A mai megbeszélés a bűnbocsánatról fog szólni, és az Exurge Domine– ről, X.Leó
pápa értekezéséről, amelyben Martin Luther hibáit rója fel. Ellentmondásokkal teli téma volt, ami
igen tág teret kínált a kérdés megvitatására. Edgar azon rágódott, mi lesz, ha az oktató, Bedier őt hívja
majd ki, hiszen a múlt héten megúszta a dolgot. A diákok, mind a huszonegy, két alacsony padsoron
foglaltak helyet, vállukat egymáshoz szorították, hogy ne fázzanak annyira. Hajnalodott, és egy
halvány fénysugár szűrődött be a poros előadóterem vékony ablakain.
Bedier, aki kövér volt és fontoskodó, a padló deszkáin lépdelt pálcáját markolva, mint valami
egérfogásra készülő macska. Edgar félelmei beigazolódtak, ugyanis az első szavak, amelyek a száját
elhagyták, ezek voltak: – Monsieur Cantwell, álljon fel!
Edgar megállt a pad mellett, és nyelt egy nagyot.
– Mondja el nekem, mi a bűnbocsánat elnyerésének három útja?
Edgar megnyugodott, tudta a választ. – A gyónás, a papi feloldozás és a búcsú, atyám.
– És hogyan nyerhetünk búcsút?
– Jó cselekedetek által, atyám, úgymint ereklyéket őrző szent helyek látogatása, zarándoklatok, a
rózsafüzér imádságai és búcsúcédulák vásárlása által.
– Magyarázza meg, mit jelent a per modum suffragii.
Edgar szemei elkerekedtek. Fogalma sem volt róla. Találgatni fölösleges lett volna, azzal csak
nehezítette volna a helyzetét. – Nem tudom, atyám.
A kövér tanító követelte, lépjen közelebb és térdeljen le elé. Edgar úgy közeledett, mint aki az
akasztófa felé tart, és letérdelt a pap előtt, aki teljes erejével, négyszer ráhúzott a hátára. – Most
pedig álljon meg itt mellettem, Monsieur, az a gyanúm, hogy meg fogja még csípni magát ez a darázs.
Ki tudja a választ?
Egy sápadt fiatalember állt fel a helyéről az első sorban. Jean Cauvin magas volt és csontos, egy
beesett arcú tizennyolc éves, horgas orral és soványka szakállkezdeménnyel. Ő volt Montaigu legjobb
diákja, nem akadt párja, intellektusa gyakran oktatóiéval vetekedett. Azért küldte apja Párizsba
noyoni otthonukból tizennégy éves korában a College de Marche- ba, hogy egyetemi tanulmányaira és
a papi karrierre készüljön. Miután kitűnő eredményeket ért el a grammatika, a logika, a retorika, az
asztronómia és a matematika területén, Montaigu-ba kellett mennie, hogy a vallást illető
előkészületeket is elvégezze. Edgar nem nagyon érintkezett vele eddig. A fiú olyan hűvös és
fensőbbséges volt, mint mesterei.
Bedier észrevette a jelentkezőt: – Igen, Cauvin.
– Amennyiben atyám is kedvére valónak találja – mondta gőgösen –, nevemet latin mintára
Calvinusra változtattam.
Bedier az ég felé emelte tekintetét. – Nagyon jól van, Calvinus.
– Ez a közbenjárás gyakorlata, atyám. Mivel az egyház nem ítélkezhet a purgatóriumba jutott lelkek
fölött, tanításai szerint csak a közbenjárás gyakorlata által nyerhetnek bocsánatot.
Bedier elgondolkozott a fiú megfogalmazásán – a „tanításai szerint” nem ugyanaz, mint a „hitem
szerint”, de annyiban hagyta a dolgot, figyelmét most az angol fiú kötötte le. Jeant leültette. – Mondja
Cantwell, mit mondott X.Leó pápa a purgatóriumban szenvedő lelkek ügyében?
Edgar nem emlékezett. Többször is elaludt a szöveg olvasása közben, így hát nem tehetett mást,
mint hogy elkeseredetten előkészíti magát a soron következő ütésekre. – Nem tudom, atyám.
Ez alkalommal Bedier a meztelen bőrt csapkodta, vérző vágásokat ejtve a nyakán és az arcán. –
Mit tanítottak neked Oxfordban, fiú? Az angolok nem félik az Istent? Ma este ezért nem kapsz
vacsorát, hanem helyette újraolvasod és megtanulod az Exurge Domine-ban foglaltakat. Ki válaszol a
kérdésemre?
Ismét Jean állt fel, hogy válaszoljon, miközben Edgar ott guggolt, és az arcáról a szájába folyó vér
ízével ismerkedett.
– Leó pápa azt írta, a purgatóriumban szenvedő lelkek nem lehetnek biztosak üdvözülésükben,
illetve azt is megjegyzi, hogy az írásban nincs bizonyíték arra, hogy a búcsúcédulák ne segítenének
rajtuk.
Volt valami Jean hangjában, valami kis kételkedés, ami nyugtalanította a papot. – És te magad nem
ebben hiszel, Cauvin… akarom mondani, Calvinus?
Jean fejét felemelve, határozottan válaszolt. – Hitem szerint a pápa akkor jár el a
legtökéletesebben, mikor a lelkek számára az érdekükben elhangzó közbenjáró imádságok által
garantálja a megbocsátást. Mivel másokhoz hasonlóan én is úgy hiszem, nincs az az isteni hatalom,
amely féljogosítana annak hirdetésére, hogy a lelkek abban a pillanatban kiszállnak a purgatóriumból,
amint a búcsúcéduláért kifizetett pénz a persely alján koppan!
– Jöjjön ide! – szólította dühödten Bedier. – Nem tűröm el a lutheránus eretnekséget e falak között!
– Meg akar ütni engem? – kérdezte Jean kihívóan. Egyetlen tanulótársa sem tudott olyan esetet
felidézni, mikor pálca érte volna a hátát. Izgatottan pillogtak egymásra.
– Így van, Monsieur!
– Nos, ebben az esetben meg fogom könnyíteni a dolgát. – Jean előrelépett, levette köntösét, majd
ingét, aztán Edgar mellé térdelt. – Most már kezdheti, Bedier atyám.
 Ahogy a pálca a húsát érte, Edgar észrevette, hogy Jean őt nézi. Meg mert volna esküdni rá, hogy
kacsintani látja a fiút.

Luther soha nem járt Párizsban, de hatása egészen bizonyosan érezhető volt a városban, ahogy az
egész kontinensen is. A wittenbergi szerzetes 1517-ben robbant be a köztudatba, aznap, mikor kitűzte
95 tézisét Wittenberg katedrálisának ajtajára, és küzdeni kezdett a pápaság korrupt intézménye és a
búcsúcédulák mondvacsinált hatalma ellen.
A nyomtatás modern korszakában a cédulák nyomtatása igen jövedelmező üzlet volt az egyház
számára. Bűnbocsánatárusok járták a városokat, és a helyi templomokban kínálták áruikat, ezzel
felfüggesztve a szokásos imák és szertartások rendjét. Tanúsítványaikat tömeges termeléssel állították
elő, üres helyet hagytak a névnek, az időpontnak és a befizetett összegnek, és minden jó keresztényt
köteleztek arra halott barátaik, rokonaik és saját lelkük érdekében, hogy halál utáni biztosítást
kössenek, meggyorsítván a bűnösök mennybe jutását. Luther alávalónak, és egyházügyi szempontból
hibásnak érezte ezt a gyakorlatot, valamint féltette azokat az embereket, akik majd elhiszik: az
üdvösség megvásárolható. A wittenbergi papok visszataszító jelmondatától a hányinger kerülgette: –
Mikor a perselyben megcsörren egy érme, lélek száll a purgatóriumból az égbe.
Hiszen, érvelt Luther, Pál megírta rómabeliekhez írt levelében, hogy Isten az, aki megmenthet
minket az evangélium tanítása szerint: „Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe,
miképpen meg van írva:
Az igaz ember pedig hitből él.” Az embernek tehát, mondta erre Luther, nincs szüksége a pápára és
a papokra, az egyház díszes pompájára ahhoz, hogy az üdvösséget elérje. Csak az Istennel való
személyes kapcsolatra van szüksége.
Luther wittenbergi téziseit gyorsan lefordították latinról németre, és széles körökben terjesztették.
Sok vallásos ember morgott már csendesen magában az egyház dekadenciája és a pápaság túlkapásai
miatt. Mintha égő gyufát dobtak volna az elégedetlenség száraz máglyájára. A reformáció fellobbanó
tüze egész Európán végigsöpört, és még az olyan konzervatív erődítményekbe is betört a füstje, mint
amilyen a Montaigu is volt. A nyitott szellemű, fogékonyabb diákok, mint amilyen Jean is volt, már
kezdték érezni a forróságát.

Edgar szobájában ült, és azon küszködött egy apró gyertya fényénél, hogy bemagolja Leó pápa
traktátusát. Egyik kezében a pamfletet tartotta, másikkal sebes arcát dörzsölte. Fázott, fáradt, éhes és
szomorú volt. Ha a szenvedés előfeltétele volt az üdvösségnek, akkor ő már egészen biztosan meg
volt mentve. Ez volt az egyetlen örömteli gondolat, amit ki tudott csikarni magából. Kopogtatásra
riadt fel. Kinyitotta az ajtót, és Jean nyugodt arcát pillantotta meg.
– Jó estét, Edgar. Gondoltam megnézem, hogy vagy.
Edgar meglepetésében hadarni kezdett, aztán behívta Jeant. Felajánlotta neki egyetlen székét, majd
megszólalt: – Köszönöm, hogy meglátogattál.
– Itt vagyok a folyosó végén.
– Tudom, de azért mégis váratlan a dolog. Ez az első alkalom.
Jean elmosolyodott. – Ma már több bennünk a közös, mint tegnap volt.
Bedier mindkettőnket elpáholt.
– Talán – mondta Edgar morcosan. – Csak te azért kaptad, mert sziporkáztál, én viszont az
ostobaságomért.
 – Nagy teher rajtad a nyelv. Ha angolul kellene kifejeznem magam, én sem sziporkáznék annyira.
– Kedves tőled, hogy ezt mondod.
Jean felemelkedett. – Nos hát, az öreg Tempête nemsokára végigjárja az udvart, gyertyafény után
kutatva. Jobb lesz, ha lefekszünk. – Odanyújtott Edgarnak egy darab zsebkendőbe rejtett kenyeret.
Edgar szinte kitépte a kezéből, majd hálálkodva megköszönte.
– Kérlek, maradj még egy kicsit – könyörgött. – Szeretnék kérdezni tőled valamit.
Jean beleegyezett, aztán összefonta a kezét az ölében. Jóságos, türelmes mozdulat volt. Megvárta,
amíg Edgar behabzsolja a kenyeret, és az utolsó falatot is lenyeli.
– Elég komoly problémáim vannak – mondta Edgar. – Nem vagyok tudós. Montaigu követelményei
nagy nehézséget jelentenek nekem, mindennap ettől rettegek. Mégsem mehetek el, apám nagyobb
szenvedéseket róna rám, mint itteni mestereim.
– Sajnálom, Edgar. Próbára vagy téve. Mit tehetek érted?
– Segíts a tanulásban. Légy a tanítóm.
Jean a fejét rázta. – Nem tehetem.
– Miért?
– Nincs rá időm. A napnak minden órája le van foglalva, hiszen mindent el kell olvasnom, ami
napjaink hatalmas eseményeivel kapcsolatos.
– A reformáció – dörmögte Edgar.
– Szerencsések vagyunk, hogy ebben az izgalmas időszakban élhetünk.
– A családom tehetős – szólalt meg Edgar hirtelen. – El tudnám intézni, hogy fizetést kapj.
– Nincs szükségem pénzre, csak a tudást szomjazom. Most pedig mennem kell.
– Ne! – Edgar ezt olyan erőteljesen mondta, hogy az őt magát is meglepte. Meg kellett győznie
Jeant, hogy segítsen; rá volt utalva elmésségére. Gyorsan végiggondolta a dolgot – lehet, hogy van
valami megoldás. Ezzel ugyan megszegi saját esküjét, de hát ugyan mi más választása volt? Végül
kibökte: – Ha segítesz nekem, mutatok valamit, amit kétségkívül nagyon izgalmasnak fogsz találni, és
ami nagyon is inspirálni fog.
Jean felhúzta a szemöldökét. – Felkeltetted az érdeklődésemet, Edgar.
Mit tudsz nekem mutatni?
– Egy könyvet. Van egy könyvem.
– Milyen könyv?
Edgar ezzel átlépte a Rubicont. A földre dobta magát, kinyitotta a ruhásszekrényét, és kihúzta apja
hatalmas könyvét. – Ez.
– Hadd nézzem!
Edgar az asztalra rakta, aztán hagyta, hogy Jean végignézze, figyelte, ahogy a komoly fiatalember
növekvő izgalommal végiglapoz az oldalakon.
– Az Úr 1527. esztendeje. A legtöbb dátum viszont jövőbeli, van néhány, amelyik az elkövetkező
hónapokra vonatkozik. Ez hogy lehet?
– Ezen rágódom, mióta először kézbe fogtam – mondta Edgar. – Ez a könyv generációk óta
családom tulajdonában van, apáról fiúra szállt. Ami akkor még jövő volt, mostanra jelenné vált.
Jean néhány lazán összefűzött pergament talált a lapok között. – És ez?
Ez a levél?
– Még nem olvastam el! Csak nagy sietősen elhoztam apám gyűjteményéből, mikor Angliából
eljöttem a múlt hónapban. Egyszer valamikor azt hallottam erről, hogy ez is a tárgyhoz tartozik. Azt
reméltem, lesz rá alkalmam, hogy majd Párizsban tanulmányozzam, de se időm, se erőm nem volt a
dologra. Nem sokat segít rajtam, hogy latinul van. Én meg szinte beleszédülök!
Jean rosszallóan kérdőre vonta. – Az apád nem is tudja, hogy ez nálad van?
– Ez nem lopás! Kölcsönvettem a könyvet és a levelet, és szándékomban áll vissza is adni. Meg is
bántam már a dolgot, bocsánatos bűnről van szó.
Jean már az apát levelének első oldalát olvasta, úgy futott végig a latin sorokon, mintha franciául,
anyanyelvén olvasna. Már végigért az első oldalon, és egy szó nélkül áttért a másodikra. Edgar
hagyta, hogy végezzen a dologgal, arcát vizslatta, milyen reakciót lát rajta. Próbálta megállni, hogy
siettesse, vagy könyörögjön. – Mi az? Miről szól?
Ahogy Jean lapozott, arckifejezése megfejthetetlen volt. Edgar úgy érezte, idősebb, okosabb
emberrel áll szemben, nem pedig diáktársával.
Tizenöt percig olvasott megállás nélkül, és csak akkor szólalt meg, mikor az utolsó oldal is
visszakerült a papírköteg aljára, egy oldal a következő dátummal: 2027. február 9. – Ez hihetetlen!
– Mondd el, kérlek!
– Tényleg nem olvastad még?
– Tényleg. Könyörgök, világosíts már fel!
– Attól félek, Edgar, ez az őrület, a gonosz hatalmának meséje. Ennek a te kincsednek minden
kétséget kizáróan a tűzön van a helye.
– Ebben tévedsz, biztos vagyok benne. Apám azt mondta, a könyv igaz jóslatokat tartalmaz.
– Na, hadd mondjam el, micsoda esztelenségekről beszél ez a Félix apát, akkor majd te magad is
be fogod látni. Rövid leszek, mert ha Tempête rajtakap minket, hogy ilyen későn még fent vagyunk,
biztosan megismerkedünk a pokol kapuival.
 Huszonkettő

MÁSNAP REGGEL EDGAR NEM FÁZOTT ANNYIRA, ÉS nem is érezte magát annyira
szörnyűségesen, mint szokta. Mikor ágyából kiugrott, lelkét az izgatottság és a bajtársiasság melege
járta át. Míg Jean gúnyolódó volt és gyanakvó, Edgar tökéletesen elhitt mindent, ami az apát
levelében állt.
Végre úgy érezte, megértette a Cantwellek családi titkát, és furcsa könyvének jelentőségét. És ami
talán még ennél is fontosabb – ez az ijedt, magányos fiú, akit a sors idegen városba vetett, végre
barátra talált. Jean kedves volt, figyelmes és mindenekelőtt nem nézte le őt. Edgarnak már elege volt a
sok megvetésből. Úgy néztek rá, mint egy rakás trágyára. Az apja. A testvére. A tanítói. Ez a francia
fickó legalább méltósággal kezelte, ahogy azt embertársainkkal szokás.
Mielőtt éjszakai pihenésébe belekezdett volna, Edgar arra kérte Jeant, azért ne zárja ki teljesen a
lehetőséget, hogy a levél talán igaz tényeket tartalmazó dokumentum is lehet, és nem feltétlenül egy
eszelős szerzetes lidércnyomásairól van szó. Edgar tervet eszelt ki, amin már dolgozott is egy ideje,
és nagy megkönnyebbülésére Jean nem is vetette el rögtön a dolgot.
A kápolna padjában ülve Edgar felvette Jeannal a szemkontaktust, aki egy újabb kis kacsintással
ajándékozta meg. A délelőtt folyamán imák közben, az osztályteremben és a reggelinél a két fiú
titokban egymásra pillantott néha, míg végül kora délután, a ritka pihenőidők egyikének kezdetén
egymáshoz szólhattak.
Szállingózott a hó, az iskola udvarán jeges szél fújt végig. – Jobban tennéd, ha magadra vennéd a
köpenyedet – mondta neki Jean. – De igyekezz!
Csak két órájuk volt erre a kalandra, és napokig nem is nagyon számíthattak rá, hogy újra lehetőség
legyen a dologra. Bár Jean komoly volt, mint egy tudós, Edgar érezte, hogy élvezi a szökés
gondolatát, még ha egyébként butaságnak is tartja. A két fiú hátrahagyta az iskola kapuit, átvágott a
bűzlő, csúszós Saint Symphorein utcán, lovakat, kocsikat és ürülékhalmokat kerülgetve. Gyorsan
haladtak, határozott céljuk volt, és persze azt is remélték, így majd kevésbé veszik észre őket a
tolvajok és a gyilkosok, akik a környéken tanyáztak.
Átvágtak egy keskeny kis utcákból álló telepen, ahol szekereiken ülő árusokba, pénzváltókba és
kovácsokba ütköztek. Dobogó lovak és puffogó kalapácsok zajával fülükben indultak el a nyugat felé,
a közeli Danton utca irányába. Viszonylag széles utca volt, amiből hiányzott a Saint-Germain sugárút
pompája, de azért tekintélyes bevásárlóutca volt. Három-négyemeletes épületek és boltok követték
egymást sorban, kiugró emeleti szintjeik fogták körbe az utcát. A homlokzatokat harsány piros és kék
színnel festették, díszes csempékkel és burkolatokkal borították. Színes, figyelemfelkeltő oszlopok
mutatták, melyik bolt vagy borospince merre található. Az árudák az utcára nyíltak, alacsony
bejáratuknál pultok, mindenféle áruval.
A Danton utca 15-öt az utca kétharmadánál találták meg a folyó felé; a hatalmas Szajna szürkén
szelte ketté a távolban. Az Île de la Cité felett a Notre-Dame katedrálisának tornya uralta az eget,
mintha egy lándzsát szúrtak volna át az égen. Edgar Párizsban töltött első napján látogatta meg a
katedrálist, és alig hitte, hogy ember építhet ilyen csodálatosat. Az, hogy a Szajna közepén, egy kis
kövérkés szigeten állt, csak növelte a csoda mértékét. Megfogadta, hogy olyan hamar visszatér,
amilyen hamar csak lehetséges.
A 15-ös szám egy edénykészítő műhely felett volt, ez volt az egyetlen olyan épület a soron, amit
egyszerű fekete és fehér festékkel láttak el.
Egyszerű fehér gipsz és fekete gerendák. – Monsieur Naudin azt mondta, a második emeleten van a
lakása – mondta Jean, és néhány ablak felé mutogatott.
Felmásztak a hideg, szűk lépcsőn a második emeletre, és bedörömböltek egy fényes, zöld ajtón.
Mivel semmilyen válasz nem érkezett, újra dörömbölni kezdtek, ez alkalommal hangosabban és
intenzívebben. – Halló! – kiabált be Jean az ajtón. – Madame Naudin odabent van?
A fejük felől lépéseket hallottak, és egy középkorú nő jött le a lépcsőn.
Idegesen fogadta a fiúkat. – Mit csapnak itt ekkora zajt? A madame nincs itthon.
– Megkérdezhetem, merre van? – érdeklődött Jean udvariasan. – A Montaigu-ból vagyunk.
Monsieur Naudin mondta, hogy ma délután tiszteletünk tehetjük nála.
– Házhoz hívták.
– Hová?
– Nincs messze. Rue Suger 8. Ezt mondta.
A fiúk egymásra néztek, aztán elszaladtak. Oda lehetett érni olyan tíz perc alatt, de sietniük kellett.
Monsieur Naudin kapus volt a Collège de Marche-ban, ápolatlan szakállú, durva ember volt, aki
minden ablaka előtt elhaladó fiatal diákot utált, ami alól az egyetlen kivétel Jean Cauvin volt.
Monsieur Naudin évei alatt Jean volt az egyetlen, aki tisztelettel fordult Naudin felé, és néhány
„kérem”-mel és „köszönöm”-mel teljesen le is kötelezte, ráadásul megtalálta a módját, hogy
ünnepnapokon néha egy-egy sout juttasson neki. Beszélgetéseik során kiderült, hogy Naudin felesége
bábaként tevékenykedik, aminek egészen a mai napig nem volt különösebb jelentősége.
A rue Suger olyan utca volt, ahol takácsok és a textiliparban dolgozók éltek és dolgoztak. A 8-as
szám alatt egy boltot találtak, ahol nagy tekercsekben és lepedőnyi méretűre vágva árulták az
anyagokat. Odakint az utcán nagy csapat nő nyüzsgött és csevegett. Jean, mikor odaértek, finoman
meghajolt, és érdeklődött, hogy a bába odabent van-e. Azt az információt kapták, hogy az emeleten
van, és éppen du Bois, a takács felesége szülésénél segédkezik. Senki nem állt a két fiatalember
útjába, mikor megindultak a lépcsőn, és felmentek Lorette du Bois lakásáig, ott azonban egy nő
szólította meg őket az ajtóban. – Nem mehetnek be férfiak a szülőszobába! Kik maguk? – kiabálta.
– A bábával szeretnénk beszélni – mondta Jean.
– Ő most el van foglalva, kisfiam – nevetett a nő. – A borospincében kell várakoznotok az összes
többi férfival együtt. – A nő kinyitotta az ajtót, és bement, de Jean odatette a lábát, épp annyira, hogy
ne lehessen becsukni. A nyíláson át az anya rokonságával teli lakrészt pillantották meg.
De beláttak egyenesen a hálószobába is, ahol a szülésnél tevékenykedő bába vastag derekát és
széles hátát is észrevették. Harsány duettet hallottak, Madame du Bois nyögései és nyöszörgései
Naudin bába határozott instrukcióival vegyültek. – Lélegezzen! Tolja! Tolja csak, tolja!
Most pedig lélegezzen, madame, kérem! Ha maga nem lélegzik, a gyermeke sem fog!
– Láttál már gyerekszületést? – suttogta Jean Edgarnak.
– Soha. Elég hangos ügymenetnek tűnik – válaszolt Edgar. – Meddig fog tartani?
– Fogalmam sincs, de amennyire én tudom, akár órákig is.
Fülsértő gyereksírásra figyeltek fel. A bába, aki láthatóan meg volt elégedve a helyzettel, egy
altatót kezdett énekelni, amit rögtön el is nyomott az újszülött sírása. Edgar és Jean csak töredékét
láthatták annak, amit madame Naudin csinál: elkötötte és elvágta a köldökzsinórt, lemosta a babát,
megdörzsölte sóval, mézet kent az ínyére, hogy étvágyat gerjesszen, aztán vászonba tekerte, olyan
szorosan, hogy mire átnyújtotta a köteget az anyának, úgy nézett ki, mint valami aprócska holttest.
Mikor végzett, felszedte az asztalra készített érméket, megtörölte köpenyében véres kezeit, aztán
kiszaladt a lakásból, de közben még motyogott valami olyasmit, hogy el kell kezdenie vacsorát főzni a
férjének. Majdnem felbukott a két ifjúban. – Ti meg mit csináltok itt, fiúk? – kiáltotta érdes hangon.
– Ismerem a férjét, madame. A nevem Jean Cauvin.
– Á, az a diák. Mesélt rólad. Te a kedvesebbek közé tartozol! Mit keresel itt, Jean?
– Ennek a babának van már neve?
A bába kipirosodott arccal, csípőre tett kézzel állt előttük. – Van, de miért gondolod, hogy ez rád
tartozik?
– Kérem, madame. Mondja meg a nevét.
– Fremin du Bois-nak fogják nevezni. Most pedig megyek, még meg kell kopasztanom és főznöm
egy csirkét a férjemnek vacsorára.
A két fiú sietős léptekkel indult visszafelé, hogy még időben visszaérjenek a következő órájukra.
Mostanra folyamatosan esett a hó, puha talpú bőrcsizmáik összevissza csúszkáltak a fagyott sáron és a
csúszós utakon. – Remélem, lesz még időnk leellenőrizni a könyvet – mondta Edgar levegő után
kapkodva. – Nem tudok ezzel estig várni.
Jean csak nevetett rajta. – Ha te azt elhiszed, hogy Fremin du Bois neve benne van a te kincset érő
könyvedben, akár azt is elhiheted, hogy ennek a hónak olyan íze van, mint a málnának tejsodóval. Na,
egyél belőle! – ugratta Jean, aztán játékosan felmarkolt egy adag havat, és Edgar mellkasának vágta.
Edgar nem hagyta annyiban, és a két fiú a következő néhány percben gondtalan gyerekként
viselkedhetett.
Montaigu-tól nem messze, a rue de la Harpe-on kicsit alábbhagyott a lelkesedésük, ahogy egy
komor temetési menetbe botlottak, ami a szakadó hóesésben szellemek felvonulásának tűnt. A menet
éppen most indult egy fekete anyagokkal borított épület bejáratánál. A ravatalon koporsó feküdt,
mögötte a gyászoló díszkíséret, mindenki feketébe öltözve. A ravatal előtt két pap vonult a Saint-
Julien-le-Pauvre templomból, ami Párizs legrégebbi parókiája volt. Az özvegy, akit fiai támogattak,
hangosan zokogott az őt ért veszteség miatt. A menet jellegéből ítélve a fiúk megállapították, hogy az
elhunyt gazdag ember lehetett. Gyászolók hosszú sora fejlődött fel mögöttük, a szegényebbek
gyertyákat tartottak a kezükben, arra számítottak, hogy majd kapnak némi alamizsnát a sír mellett
szolgálataikért. Edgar és Jean lelassítottak, tiszteletteljes sétatempót vettek fel, de Edgar hirtelen
megállt, és megkérdezte az egyik gyertyát tartó szegényt: – Ki halt meg?
A férfi, aki talán jobban bűzlött, mint a holttest, azt válaszolta: – Monsieur Jacques Vizet, uram.
Jószívű ember volt, hajótulajdonos.
– Mikor halt meg?
– Mikor? Ma éjjel. – A férfi idegesen témát váltott. – Meg tudna szánni egy kis alamizsnával egy
földönfutót? – Fogatlan, ravasz mosolyától Edgar undorodott, de azért elővette tárcáját, és odaadta a
szerencsétlennek legkisebb érméjét.
– Ez meg mire volt jó? – kérdezte Jean.
– Még egy név, amit meg lehet nézni a kincset érő könyvemben – mondta Edgar vidáman. – Gyere,
most már fussunk végig!
Mire lihegve és kiizzadva elértek a Pré-aux-clercig, diáktársaik már osztálytermeik felé tartottak,
hogy előírt liturgiái tanulmányaikat elkezdjék. Maga Tempête igazgató felügyelte az udvart hosszú,
barna kabátjában, sétapálcáját a hóba fúrta, mintha a földet akarná átdöfni. Forró lélegzetfelhők
szálltak körülötte; valamit motyogott magában. – Cantwell!
 Cauvin! Jöjjenek ide!
A fiúk nyeltek egyet, aztán kötelességtudóan a szakállas türannosz felé vették az irányt. Jean úgy
döntött, nem ez a kellő alkalom, hogy megtanítsa a papot neve helyes kiejtésére.
– Hol voltatok?
– Elhagytuk az iskola területét, igazgató úr – válaszolta Jean.
– Azt tudom.
– Erre nincs engedélyünk? – kérdezte Jean ártatlanul.
– Azt kérdeztem, hol voltatok!
– A Notre-Dame katedrálisban, igazgató úr – mondta hirtelen Edgar.
– Ó, valóban? És miért?
– Imádkozni, igazgató úr.
– Ez tényleg így van?
Jean is bekapcsolódott, láthatóan kész volt rá, hogy új barátjáért hazudjon. – Nem jobb-e, igazgató
úr, a lelket edzésben tartani, mint a gyenge testet? A katedrális csodálatos hely, hogy Istent dicsérjük,
és az odáig vezető út is hasznunkra vált.
Tempête a pálcát szorongatta, ideges volt, mert nem talált rá indokot, hogy meglendítse, mint
valami furkósbotot. Morgott valamit, amit nem lehetett érteni, aztán távozott.
Edgarnak aznap már nem nagyon jutott az eszébe semmi, hogy a pálcát elkerülje. Máshol jártak a
gondolatai. Szörnyen szerette volna rátenni a könyvre a kezét, hogy kiderüljön végre, valóban
tejsodóíze van-e a hónak.
A hóesésnek estére vége volt, és ahogy a diákok visszafelé indultak szállásukra a kápolnában
tartott utolsó szertartás után, az erős holdfényben úgy nézett ki az udvar, mintha ezernyi gyémánt
csillogott volna rajta.
Edgar hátrapillantott a válla fölött, és észrevette, hogy Jean nyílegyenesen felé tart. Annak
ellenére, hogy kételkedett, elég határozottan elöntötte az odaadó lelkesedés.
Már a sarkában volt, mire a szobájához ért, és ott körözött Edgar körül, míg a gyertyákat
meggyújtotta, és elővette a könyvet a szekrényből.
– Keresd meg az időpontot – sürgette Jean. – Február 21. Gyerünk!
– Miért vagy ilyen izgatott, Jean? Nem is hiszel a könyvben!
– Türelmetlenül várom, hogy leleplezhessük ezt a boszorkányságot, hogy végre visszatérhessek
ennél jóval gyümölcsözőbb tanulmányaimhoz.
Edgar felhorkant. – Azt majd még meglátjuk.
Leült az ágyára, és megdöntötte a könyvet, hogy némi fény essen rá.
Végigpörgette az oldalakat, míg végül meg nem találta az első bejegyzést, ami már az adott napra
vonatkozott. – Te jó ég – suttogta –, rengeteg név van egyetlen napra.
– Vigyél rendszert a dologba, barátom. Kezdd az elején, aztán olvasd el az utolsó betűig.
Máskülönben csak az időnket pocsékolod.
Tíz percen belül Edgar szemei kiszáradtak és bevörösödtek, és kezdte elérni a hosszú nap
fáradtsága. – Már több mint a fele megvan, de attól félek, kihagyok valamit. Befejeznéd, Jean?
A két fiú helyet cserélt, Jean pedig lassan, sorról sorra, névről névre végighúzta az ujját a lapon.
Lapozott egyet, aztán még egyet, gyorsan pislogott és halkan suttogta a neveket. Némelyiket nehéz
vagy akár lehetetlen volt kivenni, hiszen rengeteg nyelv és írás keveredett.
Aztán megállt az ujja.
 – Mon Dieu!
– Mi van, Jean?
– Látom, de nem akarom elhinni! Nézd, Edgar, itt… 21 2 1527 Fremin du Bois Natus!
– Én mondtam! Én mondtam! Na, ehhez mit szólsz, kedves kételkedő francia barátom?
Aztán egy negyed oldallal lejjebb megakadt valamint a szeme. 21 2 1527 Jacques Vizet Mors.
Megérintette a bejegyzést az ujjával, és odatartotta a csodálkozó Jean elé, hogy ő is olvassa el.
Rekeszizmában szorítást érzett, ami aztán felfutott a mellkasán keresztül a torkáig és a szájáig.
Jean zokogása megijesztette Edgart, de aztán rájött, hogy barátja örömkönnyeket hullat.
– Edgar – kiáltott fel –, ez életem legboldogabb pillanata. Egy pillanat alatt rádöbbentem, teljes
bizonyosságot szereztem afelől, hogy Isten mindent előre lát! Sem jó cselekedettel, sem imával nem
kényszeríthetjük Istent, hogy szent szándékait megváltoztassa. Minden eldöntetett. Minden
elrendeltetett. A kezeiben vagyunk, Edgar, ez egészen bizonyos. Gyere, térdeljünk le. Imádkozzunk a
Mindenhatóhoz, dicsérjük őt!
A két fiú egymás mellett térdelve, hosszú időn keresztül imádkozott, míg végül Edgar lassan le
nem engedte a fejét az ágyra, és horkolni nem kezdett. Jean óvatosan a matracára segítette, és
betakarta lepedőjével. Majd tiszteletteljes mozdulattal visszatette a szekrénybe a nagy könyvet, elfújta
a gyertyát, és csendesen kiment a szobából.
 Huszonhárom

ISABELLE EGY ÓRÁN KERESZTÜL DOLGOZOTT, ALAPOS fordítást készített. Kálvin

kézírása olyan volt, mint valami macskakaparás, a régi francia szószerkezetek és betűzési szokások
igencsak igénybe vették nyelvi készségeit. Egy ponton megállt, és megkérdezte Willt, inna-e esetleg
egy „kortyocskát”. Willt kísértette a dolog, de határozottan visszautasította. Lehet, hogy meg tudna
állni, lehet hogy nem. Ez legalább biztosan nem bizonyul majd meggondolatlanságnak. Whisky helyett
inkább írt egy üzenetet Spence-nek. Gondolta, a fickó már biztosan a falat kaparja, hogy megtudja
végre, hogyan boldogul. Nem érezte úgy, hogy percenként helyzetjelentést kellene küldenie, az nem az
ő stílusa. Az FBI-nál töltött évei alatt elmezavarba kergette feletteseit azzal, hogy magában tartotta a
nyomozások részleteit, és csak akkor állt elő bármiféle információval, mikor kezesre vagy bírósági
idézésre volt szüksége, vagy akár olyankor, mikor már teljesen felgöngyölítette az ügyet.
Ujjai messze túl vaskosak voltak a mobiltelefon gombjaihoz, és a szövegírás mechanizmusa nem
nagyon állt a kezére. Borzasztóan hosszú ideig tartott, míg a következő egyszerű kis üzenetet
bepötyögte:

Jól halad a dolog. 2 OK, 2 van hátra. Garancia nincs, de reménykedem. 1 dolog biztos. Többet
tudunk, mint azelőtt. Nem leszel csalódott. Mondd meg Kenyonnak, hogy Kálvin is benne van!
Remélem, pár nap és NY-ban lehetek. Piper.

Megnyomta a KÜLD gombot, és elmosolyodott. Valahogy megütötte a dolog: ez az egész

szimatolás itt ebben az öreg házban, meg a keresés intellektuális izgalmai. Élvezte a dolgot – talán itt
az idő, hogy újraírja a nyugdíjról alkotott elképzeléseit.

Tizenöt perccel később az üzenetet továbbították az 51-es körzet Hadműveleti Központjából

Frazier BlackBerryjére. A Learjet épp akkor szállt le a Groom-tó melletti leszállópályára. Rövid
reggeli beszámolót kellett tartania a bázis vezetőjének és Lester miniszter úrnak, akivel
videokonferencia-beszélgetést fognak kezdeményezni. Legalább volt valami újdonság is, amiről
jelentést tehetett. Másodszor is elolvasta az üzenetet, továbbította a terepen lévő DeCorsónak, aztán
elgondolkozott rajta, ki a franc lehet ez a Kálvin nevű fickó. Levelet küldött az egyik elemzőjüknek,
hogy futtassa végig az adatbázisukon a Kálvin nevet.
Az elemzőben volt annyi diplomáciai érzék és jóakarat, hogy egyszerűen átküldjön egy Wikipedia-
oldalra mutató linket. Frazier átfutotta, mielőtt a Truman-épület pinceszintjén lévő eligazítószobába
lépett volna. Az ég szerelmére, morogta magában. Egy tizenhatodik századi teológus? Hát mivé lesz
az ő munkája?

Isabelle letette a tollat, és bejelentette, hogy elkészült. – Oké, akkor egy kis háttéranyag. Kálvin
1509-ben született egy Noyon nevű faluban, és 1520 körül küldték Párizsba, ahol a tanulmányait
végezte. Első iskolája a Collège de Marche volt, itt tett szert általános ismereteire, aztán a Collège de
Montaigu következett, ahol teológiát tanult. Biztos nem kérsz egy italt?
Will rosszallóan pillantott rá. – Gondolkozom rajta, bár inkább nem.
Isabelle öntött magának egy gint. – 1528-ban Orleans-ba ment egyetemre, ahol polgári jogot tanult.
Az apja… több pénzt szed össze jogi tevékenységéből, mint a papságából, akárcsak most! De azt
azért jegyezd meg, hogy egészen eddig a pontig római katolikus volt, szigorúan ragaszkodott a
doktrínákhoz, de aztán valahol ezen a ponton nagy fordulatot vett. Luther Márton kavarta fel a
dolgokat, ez biztos, Kálvin viszont páros lábbal ugrik a közepébe, megtagadja a katolicizmust,
protestáns lesz, és tulajdonképpen új irányt hoz létre, ami radikálisan másfelé viszi el a vallást.
Egészen mostanáig senki sem tudta, mi változtatott ekkorát meggyőződésén.
– Egészen mostanáig? – kérdezte Will.
– Egészen mostanáig. Figyelj! – Felemelte a füzetét, és olvasni kezdett.

Kedves Edgarom,

alig hiszem, de már két éve annak, hogy a Montaigu-t hátrahagyva Orleans-ba mentem, jogi
karrierem érdekében. Erősen érzem beszélgetéseink és bajtársi együttléteink hiányát, és őszintén
remélem, barátom, hogy a Párizsban töltött idődben már egyáltalán nem találkoztál Bedier
pálcájával. Tudom, hogy alig várod, hogy a szívednek kedves Cantwell Hallba visszatérj, és csak
remélni merem, hogy ez meg is történhet, még mielőtt a pestis újra visszatérne Montaigu falai
közé. Ahogy hallom, Tempête is áldozatul esett a kórnak, Isten nyugosztalja.
Amint te is tudod, drága Edgar, az Úr felemelvén engem, a nehézkes és alacsony sorban töltött
kezdeti évek után tiszteletreméltó címet adományozott nekem, hírnökévé, lelkipásztorává tett.
Apám teológiai tanulmányokat szánt nekem kora gyermekkoromtól fogva. De mikor rádöbbent,
hogy a jogi pálya milyen jövedelmező, a kilátások rögtön változtattak véleményén. És így történt,
hogy elszólíttattam a filozófia tanulmányozásától, és jogi kérdésekkel kezdtem foglalkozni. Minden
tőlem telhetőt megtettem, keményen és kitartóan dolgoztam, de az Úr végül ismét más utat mutatott
nekem, a Gondviselés láthatatlan eszközeivel másfelé irányította lépteim. Nagyon jól tudod, miről
beszélek, hiszen jelen voltál valódi megtérésem pillanatában, még ha olyan sokáig is kellett
győzködni engem arról, merre is kell továbbhaladnom.
Csodálatos könyved, a lelkek könyve, ez a Vectis szigetéről származó drágakő megmutatta,
hogy az Úr teljesen kezében tartja sorsunkat. Ezt be is bizonyítottuk azon a pompás téli napon.
Megtanultuk, hogy egyedül Isten dönthet születésünk és halálunk napja felől, és egyúttal persze
a Földön töltött minden egyes napunkon. El kell tehát fogadnunk mind az isteni előrelátást, mind
az eleve elrendelés elvét. Mikor Istent az előrelátás képességével ruházzuk fel, azt állítjuk, hogy
mindig minden dolog az ő szeme előtt történik és fog történni a jövőben is; számára nem létezik
sem múlt, sem jövő, hanem minden jelen lévő, olyannyira, hogy már nem is a dolgokhoz
kapcsolódó gondolat van előtte, de valóban lát és megfontol mindent, ami csak közvetlen
megfigyelése alá kerül.
Ez az előrelátás a világ teljes egészére, minden teremtményére kiterjed. Ebből pedig az
következik, hogy egyedül Isten dönt arról kit emel fel magához, nem az érdemeken, a hiten vagy a
korrupt juttatásokon múlik, hanem egyedül az ő kegyelmén. A pápaság babonái nem nyomnak a
latba. A kereszténység öntelt kapzsisága sem számít.
Egyedül a valódi isteni kegyelem ajándéka az, ami számít, és amit én aznap
megtapasztalhattam. Az gyújtott engem lángra, olyan vágyat ébresztve, ami végigvitt engem az
úton, hogy tisztább doktrínát hozhassak létre, ami egyedül csak Isten hatalmán és dicsőségén
alapul. Rád pedig úgy gondolok, mint arra az emberre, aki nekem ajándékozta ezt az egyetlen és
isteni célt, ami mindent magában foglal, ami tiszta és szent, és amiért örökké hü barátod és
szolgád marad,
Ioannis Calvinus
Orleans, 1530

Isabelle letette a füzetet, és egyszerűen csak annyit mondott, anélkül, hogy levegőt vett volna: – A
mindenit!
– Ez elég komoly dolog, ugye? – kérdezte Will.
– Igen, Mr. Piper, elég komoly.
– Mennyit érhet ez a fecni?
– Ne legyél már ennyire kapitalista! A lehető legjelentősebb összefüggésről van szó, ami csak a
tudományos életben szembejöhetett. A forradalmi protestantizmus történetének egyik tartópilléréről
van szó.
Kálvin predesztinációt illető elgondolásai a könyvünkben lévő ismeretanyagból gyökerezik! Fel
tudod ezt fogni?
– Elég nagy pénz ez, ahogy hallom.
– Milliókról van szó – tört ki Isabelle-ből.
– Akár új szárnyat is építtethetsz a házhoz, még mielőtt befejezzük.
– Azt azért nem, köszönöm. Egy kis bádogosmunka, villanyszerelés és egy új tető is bőven elég
lesz. Most már biztosan iszol velem egyet!
– Van még egy kis whisky valahol elfekvőben?

Vacsora után Will folytatta az iszogatást, ráadásul elég nagy tempóban ahhoz, hogy lassan úgy
érezze, az agya harmonikus vibrálásba kezd. Ha arra gondolt, hogy kettő megvan, kettő van hátra,
egészen magához tért.
Már csak két utalás, és indulhat haza. A huzatos öreg ház elszigeteltsége, ez a gyönyörű nő és a
szabadon folyó whisky egyszerűen a hatásuk alá kerítették, elszívták erejét és eltökéltségét. Nem az én
hibám, gondolta zsibbadtan, de nem ám. Megint a nagyteremben ültek, a tűz mellett. Erőt kellett
vennie magán, hogy a kérdést feltehesse: – Próféták. Mi a helyzet a prófétákkal?
– Biztos vagy benne, hogy van benned energia a következőhöz? – kérdezte Isabelle. – Én olyan
fáradt vagyok. – Már neki is akadozott a nyelve. Oldalra nyúlt, és megérintette Will térdét. Teljes
gőzzel a ráadásjáték felé tartottak.
– Mondj egy-két prófétát.
Isabelle grimaszolni kezdett. – Ó, a fenébe már. Izsaiás, Ezékiel, Mohamed. Nem tudom.
– Lehet valami közük a házhoz?
– Semmi nem jut az eszembe, de eléggé ki vagyok már facsarva, Will.
Reggel frissebben kezdhetnénk.
– Nemsokára haza kell mennem.
– Korán kezdünk. Megígérem.
Will nem hívta a szobájába… volt annyi akaratereje, hogy ne tegye.
Inkább leült egy ormótlan, az ágy mellé helyezett székre, és nagy ügyetlenül üzenetet pötyögött
Nancynek:
 Nyom #2 egy szélmalmos csempe mögött. Újabb áttörés. A sztori bonyolódik. Tovább nyom #3-
ra. Ismersz prófétákat??? Hiányzol.

Húsz perccel később, épp elalvóban, már nem volt benne annyi akaraterő, hogy a beosonó
Isabelle-t visszautasítsa. Ahogy becsúszott a lepedő alá, Will azt morogta: – Nézd, ne haragudj, de
tudod, a feleségem… Isabelle kicsit nyöszörgött, aztán gyerekhangon azt kérdezte: – Nem aludhatnék
itt?
– De, persze. Egyszer mindent ki kell próbálni.
Isabelle szorosan hozzápréselődve aludt el, és még akkor sem mozdult egy centit sem, mire reggel
lett.

Aznap reggel az évszakhoz képest kellemesen meleg volt. Reggeli után Will és Isabelle
eltervezték, hogy kihasználják a szép, napos délelőttöt, tesznek egy sétát a jó levegőn, és kitalálják, mi
is legyen a haditerv.
Will éppen a pulóverét húzta magára, mikor Nancy telefonált.
– Hé – szólt bele Will –, korán keltél.
– Nem tudtam aludni. Újraolvastam a versedet.
– Az jó. Hogyhogy?
– A segítségemet kérted, nem emlékszel? Azt akarom, hogy haza gyere, szóval a motiváció
megvan. A második nyom is fontos volt?
– Történelmi szempontból. Sok mindent kell majd mesélnem. A próféta neve. Szerinted, mire
gondolhatott az öreg Willie? Te vagy a Shakespeare- őrült.
– Ezen gondolkoztam. Shakespeare ismerhette az összes bibliai prófétát… Illést, Ezékielt,
Ézsaiást, Jeremiást, és persze Mohamedet is.
– Ezekre ő is gondolt.
– Ki?
Will egy pillanatig hezitált. – Isabelle. Lord Cantwell unokája.
– Will… – kezdett bele szigorúan Nancy.
Gyorsan jött a reakció: – Csak egy diák. – Aztán hozzátette: – Ezek közül a fickók közül egyikről
sem ugrott be semmi.
– És mi a helyzet Nostradamusszal?
– Isabelle őt nem említette.
– Nem hiszem, hogy Shakespeare valaha is utalt volna Nostradamusra akár egyetlen drámájában
is, de akkoriban egész Európában közismert volt.
A Próféciák bestseller lett. Utánanéztem ráérő időmben.
– Érdemes átgondolni – mondta Will. – Hogy nézett ki Nostradamus?
– Szakállas fickó tógában.
– Olyanból itt elég sok van – sóhajtotta Will.

A ház mögötti kert elvadult volt és rendezetlen, a fű nagyra nőtt, nem nyírták, viszont az ősz
beköszöntével kezdett elsárgulni. Valaha szép kert lehetett, díjnyertes is volt öt angol holdnyi
területével, és szép, a környező földekre és erdőkre nyíló kilátásával. Fénykorában Isabelle nagyapja
teljes állásban foglalkoztatott egy kertészt és egy segédet, és ő maga is aktívan részt vállalt a
munkából. A kert szenvedte meg leginkább Cantwell Hall öreg lordjának öregedését és kiürülő
bankszámláját. Egy helyi fickó néha- néha lenyírta a füvet és kihúzta a gyomokat, de a hatalmas
ültetvényeket és a hibátlan virágágyásokat benőtte a fű.
A ház mellett használatlan konyhakert állt, mögötte pedig két szép, háromszög alakú ágyás, közötte
kavicsos úttal, ami egy virágoskerthez vezetett. Az ágyások szélén alacsony örökzöldek álltak, és
annak idején magas díszfüvek és többsornyi évelő növény is tarkította a látványt.
Mostanra úgy nézett ki mindez, mint valami szomorú, dzsungelbeli bozótos. A virágágyás mellett
túlfejlődött, gyomos, vadvirágos rét volt, amit Isabelle imádott szaladgáló kislány korában, különösen
nyáron, mikor tele volt mezei margitvirággal.
– A kettő az öröm – mondta hirtelen felfelé mutogatva.
Will zavartan pillantott fel, a kék ég felé hunyorgott.
– Ott, a kápolna tetején, az a két szarka. Az egy az szomorú, a kettő az öröm, három a lány és négy
a fiú.
A fű nedves volt, hamarosan át is áztatta a cipőjüket. Átvergődtek egy túlságosan is növekedésnek
indult pázsitágyon a kápolna felé, napsütötte tornya hívogatta őket.
Isabelle már teljesen hozzá volt szokva a furcsa kőépülethez, de Willt ugyanúgy mellbe vágta, mint
az első alkalommal. Minél közelebb jutottak, annál kellemetlenebb volt a látvány. – Ez tényleg úgy
néz ki, mint valami vicc – mondta Will. Magán hordozta a párizsi Notre-Dame katedrálisának
jellegzetességeit gótikus bejáratával és a külső támívekkel, a két hatalmas, a tetején nyitott
főtoronnyal, a középhajót és a kereszthajót finom, lándzsaszerű torony koronázta. De ez itt egy
miniatűr verzió volt, majdnem mint valami gyerekjáték. A hatalmas katedrális kényelmesen magába
fogadott hatezer látogatót, ez a kis kerti kápolna viszont legfeljebb, ha húszat. A párizsi torony
hetvenméteres volt, a Cantwell-féle viszont alig több mint tíz méter.
– Nem vagyok nagy matekos – mondta Isabelle –, de valahogy pontosan az eredeti épület arányait
követi. Edgar Cantwell megszállott rajongója lett az épületnek.
– Ez a Kálvin-levélben szereplő Edgar Cantwell?
– Ugyanaz a figura. Párizsban tanult, és csak utána tért vissza Angliába.
Valamivel később építtette a kápolnát apja tiszteletére. Különleges építészeti alkotás. Néha járnak
erre turisták is, a fenti ösvény felől jönnek, de mi soha nem reklámozzuk a dolgot, a legkevésbé sem.
Szájról szájra terjed a híre.
Will felemelte a kezét, hogy ne süssön a nap a szemébe. – Az ott egy harang a hozzánk közelebb
eső toronyban?
– Meg fogom kongatni neked. Annak a harangnak a bronzból készült, kicsinyített változata, amit
Quasimodo kongatott A párizsi Notre-Dame-ban.
– Te azért jobban nézel ki, mint ő.
– Hogy tudnak a férfiak hízelegni.
Elindultak a rét felé. Isabelle éppen mondani akart valamit, mikor észrevette, hogy Will megáll, és
a harangtornyot nézi.
– Mi az?
– Notre-Dame – csúszott ki a száján, majd hangosan folytatta: – Notre- Dame. Ez azért baromira
közel van ahhoz, hogy Nostradamus. Nem gondolod…?
– Nostradamus! – kiáltotta Isabelle. – Ő a mi prófétánk! A harmadik a próféta egében!
Nostradamus neve Michel de Nostredame volt! Will, te zseni vagy.
 – Vagy legalábbis egy zsenit vettem el – motyogta.
Isabelle kézen fogta, és majdhogynem végighúzta az ösvényen maga után a kápolnáig vezető
ösvényen.
– Fel tudunk oda menni? – kérdezte Will.
– Igen! Gyerekkorom jó részét ebben a toronyban töltöttem.
A torony aljában nehéz faajtóval találták szemben magukat, amit Isabelle vállal nyitott ki, a
bedagadt ajtó keményen megnyikordult a kőküszöbön. Isabelle a szószék felé tartott, aztán rámutatott
egy aprócska ajtóra a sarokban, körülbelül mintha Alice-hez vezetett volna Csodaországba: – Itt lehet
felmenni!
Isabelle majdnem olyan könnyedén bújt át, mint gyerekkorában. Willnek azért nagyobb munka volt.
Hatalmas vállai megakadtak, és le kellett dobnia a kabátját, hogy el ne szakadjon. Követte Isabelle-t
egy nyomasztó kis falépcsőn, ami alig volt több holmi túldimenzionált létránál.
Ez vezetett a harang szintjére, egy faállványhoz, amin a harang lógott.
Igencsak megviselték az időjárás viszontagságai.
– Félsz a denevérektől? – kérdezte Isabelle, de már késő volt.
A fejük felett egy egész kis horgasszőrű denevérkolónia éldegélt. Néhányan felreppentek,
átszárnyaltak a kupola ívei között, aztán őrült csapkodásba kezdtek a torony körül.
– Nem szeretem őket.
– Én igen – kiáltott fel Isabelle. – Bámulatra méltó teremtések!
A toronyban Will alig tudott felállni anélkül, hogy be ne verné a fejét. A kőívek között szabályos
vonalakban felszántott földekre lehetett látni, egy kicsit odébb pedig a falu templomát. Will alig
észlelte a körülötte lévő tájat. Valamit keresett, bármit, valami rejtekhelyet. Csak fa és kő mindenhol,
semmi más.
Habarccsal egymáshoz kötött kőtömböket nyomogatott, de körülötte minden szilárd volt és
mozdíthatatlan. Isabelle már a padlót tapogatta négykézláb, a denevérürülékkel fedett deszkákat
vizsgálta. Hirtelen felpattant, és kapargatni kezdte a helyet bakancsa sarkával, kis felhőt kavart a
lepotyogtatott, száraz anyagból. – Azt hiszem, van itt valami véset ezen a deszkán! Will, ide nézz!
Will a földre dobta magát, és ő is észrevette a kis bevésés részleteit az egyik padlódeszkán. A
tárcájáért nyúlt, és kivette a VISA-kártyáját, amivel tisztára kaparta a felületet, mintha valami
kőműveskanál lenne a kezében.
Mire tökéletesen tiszta lett, egy kis ötszirmú véset bukkant a szeme elé, körülbelül két és fél
centis.
– Ez egy Tudor-rózsa! – mondta Isabelle. – Nem hiszem el, hogy soha nem vettem észre!
Will a feje fölé intett – Az ő hibájuk. – Keményen megkopogtatta a deszkát, de nem tűnt üregesnek.
– Mit gondolsz? – kérdezte Will.
– Hozom a szerszámosládát. – Egy szempillantással később Isabelle már lent volt a lépcsőn, Will
pedig egyedül maradt több száz denevérrel.
Gondterhelten pillogott a feje fölé, úgy lógtak ott, mint a karácsonyfadíszek. Azért imádkozott, meg
ne húzza valaki a harangot.
Isabelle visszatért a szerszámosládával, Will pedig bekalapált egy vékony csavarhúzót a két
deszka közötti résbe, aztán újra és újra megismételte a manővert, végigment a vésett deszka egész
hosszán.
Állandóan felfelé kémlelt, vajon megzavarta-e a szundikáló emlősöket.
 Mikor sikerült eléggé kitágítania a rést, végighúzta a csavarhúzót, aztán mintha valami emelőrúd
lenne a kezében, fel-le mozgatta a deszkát, míg egy fél centire ki nem emelkedett. Aztán becsúsztatott
egy második, vaskosabb csavarhúzót is a résbe, és teljes testsúlyával ránehezedett.
Megreccsent, aztán felugrott, és végül ott fogta a kezében a kiszabadított deszkát.
Volt alatta egy kis hely, körülbelül harminc centiméter mély. Will utált sötét résekben nyúlkálni,
különösen ezzel a sok denevérrel körülötte, de aztán nagy grimaszolva mégiscsak rávette magát.
Abban a pillanatban egy üveget tapintott meg az ujjaival.
Megmarkolta a hideg, sima tárgyat, és kiemelte a fényre.
Egy régi üveg volt.
A hagyma alakú palackot üvegfújással készítették, vaskos, zöld üvegből készült, az alja egyenes.
A szája spárgával volt elkötve, és viasszal pecsételték. Will a nap felé tartotta az üveget, de
túlságosan homályos volt.
Megrázta. Valami halvány kis kopogást lehetett hallani.
– Van benne valami.
– Akkor gyerünk – siettette Isabelle.
Will leült, a palackot két cipője közé szorította, és óvatosan farigcsálni kezdte a viaszt egy
csavarhúzóval, míg elő nem bukkant a dugó. Aztán megfordította a szerszámot, és óvatosan
bekalapálta a dugót az üvegbe. Koppant az alján.
Fejjel lefelé tartva rázni kezdte az üveget.
Két lap vastag pergamentekercs hullott az ölébe. A lapok szárazak voltak, és érintetlenek.
– Megint ugyanaz a helyzet – mondta fejét rázva. – Te következel.
Remegő ujjakkal görgette szét a lapokat, aztán végigfutotta az oldalakat.
Az egyik kézírásos volt, a másik nyomtatott.
– Újabb levél Edgar Cantwellnek – suttogta. – A címoldal pedig egy nagyon régi, nagyon
közismert könyvből való.
– Milyen könyvből?
– Nostradamus Próféciáiból!
 Huszonnégy

1532
Párizs

EDGAR CANTWELL KEZDTE ROSSZUL ÉREZNI MAGÁT, miközben Madame Pucell

panziójában ülve estebédjét fogyasztotta. Érzett valami kis fájdalmat a lágyékában úgy egy-két napja,
de nem nagyon foglalkozott vele, biztos csak valami izomgörcs, gondolta. Éppen a bárányszeletnél
járt póréhagymával, mikor kirázta a hideg, úgy zúgott végig a testén, mint egy csapat szárnyas rovar.
Kollégája, Richard Dudley, aki szintén angol diák volt, észrevette barátja arcán a kellemetlen
arckifejezést, és megjegyzést is tett rá.
– Csak a hideg, semmi komoly – mondta Edgar, elnézést kért, majd elhagyta az asztalt. A
társalgóig jutott, ahol hirtelen mindent elsöprő hányinger jött rá, és egy nagy adag félig emésztett ételt
öklendezett fel a Madame heverőjére.
Mikor aznap éjjel az orvos meglátogatta hálószobájában, a felső emeleten, Edgar nagyon gyengén
érezte magát. Sápadt volt és izzadt, a pulzusa az egekben. A lágyéktájon érzett sajgás határozott
fájdalommá erősödött, és már a hónalja is fájt. Émelygése nem enyhült, a száraz köhögéstől időről
időre rátört a fulladás. Az orvos felemelte a takaróját, és csontos ujjait rögtön a combtöve felé
irányította, ahol ki is tapintott egy kemény csomót, akkora volt, mint egy tyúktojás. Mikor megnyomta,
Edgar felüvöltött a fajdalomtól. Nem is volt szükség további vizsgálatra.
A társalgóban Dudley megfogta az orvos karját, és megkérdezte: – Mi baja a barátomnak?
– El kell hagynia a házat – károgta az orvos. A szeme vad volt, tele félelemmel. – Mindenkinek el
kell hagynia a házat.
– Hagyjam el a házamat? Miért? – kiáltott fel a tulajdonosné.
– Itt a pestis.

Edgar csak néhány hónapnyira volt attól, hogy befejezvén tanulmányait, végre visszatérjen
Angliába. Határozott fiatalember lett belőle, aki rágcsálóhoz hasonlatos küllemével a nemesség és a
fensőbbségesség csendes légkörét sugallta. Túlélte Montaigu-t, úgyhogy biztos volt benne, innentől
kezdve már bármit átvészel az életben. Három évvel korábban a Collège de Sorbonne felé vette útját,
és jól is teljesített. Már utolsó vizsgáira készült, és ha minden a terv szerint halad, országába az
egyházjog baccalaureusa elismert címével érkezhet haza. Apja büszke lenne, élete pedig elindulhatna
tündöklő pályáján.
És most itt volt egyedül, és valószínűleg haldoklott ebben a bűzös szobában, ennek az átkozott,
pestissel fertőzött városnak legkisebb panziójában. Túl gyenge volt ahhoz, hogy kikászálódjon
beszennyezett ágyából, és ahhoz sem igen volt ereje, hogy belekortyoljon abba a keserű teába, amit az
orvos hagyott itt neki legutóbbi röpke látogatásakor. Lázas, szörnyűséges állapotában már képeket
látott szaladgálni a fejében: röfögő vadkant, amelyikből aztán pálcáját lengető Bedier lett, komor,
fekete köpenyes férfiak temetési menetét, kincset érő könyvét, ami Edgar Cantwell nevénél nyílt ki, a
név mellett a Mors szóval, aztán egy vöröses hajú fiatal férfi hosszúkás arcát, élénk arckifejezését,
hosszú, vöröses szakállát és bíborvörös arcát, nagyon közelről, nagyon valóságosan.
– Hall engem, Monsieur Cantwell?
 Hallott valami hangot, és látott egy szájat mozogni.
– Szorítsa meg a kezem, ha hall.
Egy erős kezet érzett a tenyere alatt, és minden erejét összeszedte, hogy meg tudja szorítani.
– Jól van.
Edgar zavartan pillogott a férfi finom, zöldesszürke szemébe.
– Találkoztam az orvosával egy másik áldozat házában. Ő mondta, hogy van itt egy angol diák.
Kedvelem az angolokat, és különösen kedvelem a diákokat, hiszen én magam is diák voltam egyszer,
nem is olyan régen. Az a sok tanulás és kemény munka, nagy kár, hogy a pestis beleszólt a dolgokba,
nem így van? És hát hallom, hogy az apja pedig báró.
A fickó eltávolodott az ágy mellől, kinyitotta Edgar ablakát, közben motyogott valamit a fertőző
kipárolgásokról. Az orvosok piros köpenyét hordta, de Edgar számára inkább piros angyalnak tűnt,
aki ott repked a szobában, és legalább valami kis halvány reménysugarat jelent.
– Az orvosa öreg és babonás, az a típus, akinek nem sok hasznát lehet venni, amikor pestisről van
szó. Elbocsátottam, és személyesen fogom önt ellátni, Monsieur. Ha túléli, érezni fogja a szívében a
hála érzését, és a fizetség nem marad el, ebben biztos vagyok. Ha nem fizet, hozzáírják a számlámhoz
az égben. Most pedig lássunk munkához. Ez a szoba elég hitvány, ez nem lesz jó!
Edgar hol elvesztette az eszméletét, hol visszanyerte. Ez a piros angyal igencsak szeretett beszélni,
amint magához tért, csak úgy zúdultak rá rögtön a szavak.
Csak úgy lehetünk úrrá a pestisen, magyarázta a férfi, ha eltakarítjuk a mocskot és a szennyvizet,
és ha használjuk a gyógyszerészek készítményeit. Mikor a pestis kitombolta magát, az utcákról el kell
takarítani a testeket, és friss vízzel kell felmosni őket, a testeket mélyre kell ásni és mésszel befedni, a
szemetet el kell égetni, az áldozatok házait pedig ecettel kell kezelni és forralt borral, az ágyneműt
tisztán kell tartani, és mángorolni kell, a halottak és a haldoklók szolgáinak bőrkesztyűket és
maszkokat kell hordaniuk. Neki nincs mitől félnie, mondogatta, mert ő átvészelt egy közepesen
komoly pestises megbetegedést Toulouse-ban, tehát ő már védelmet élvezett a megbetegedések ellen.
Azt viszont leszögezte, hogy semmi nem olyan fontos, mint az orvosságai, és Edgar, akit
lecsutakolt, jóízű tablettákat érzett a nyelvén, amit aztán egy-két korty vízzel hígított, friss bor
követett. Hallotta, ahogy a férfi azt mondja, később visszatér némi levessel és kenyérrel, Edgar pedig
végre ki tudott mondani egy-két szót, bár alig-alig suttogva: – Mi a neve, uram?
– Michel de Nostredame vagyok, gyógyszerész és orvos, szolgálatára, Monsieur.
 Huszonöt

Az orvos megtartotta a szavát, és később visszatért Edgar ágya mellé, amiért a beteg férfi igencsak
hálás volt. További tabletták kerültek elő, és kis kenyérdarabok, sűrű zöldséglevesbe mártogatva.
Edgar még mindig lázas volt és fájt mindene, testét összetörték a köhögésrohamok, de piros
angyalának látványa megnyugtatta, kicsit alább is hagyott a kétségbeesése.
A kenyér benne maradt a gyomrában, és nem sokkal később úgy érezte, szempillái elnehezednek.
Hagyta, hadd jöjjön a sötétség.
Mikor felébredt, már éjszaka volt, a szobában egyetlen gyertya égett az asztalon. Piros angyala a
széken ült, és lefelé bámult merev tekintettel. Az asztalon réztálat látott, a pereméig vízzel töltve. Az a
tál kötötte le teljes egészében a férfi figyelmét, és időről időre megmozgatta a vizet egy fapálcával. A
gyertyaláng játszott a víz felszínén, szilánkos, sárga fényt vetett a férfi sötét arcára. Halk mormogás
hallatszott a szájából, talán mély hangon énekelt? Teljesen belemerült a dologba, nem tudott róla,
hogy figyelik. Edgar gondolkozott rajta, hogy megkérdezi, mit csinál, de még mielőtt ezt megtehette
volna, újra elöntötte a fáradtság, és elaludt.

Reggel a nyitott ablakon keresztül beszűrődött a napfény, és frissítő, hűvös szellőt érzett. Az ágy
mellett egy tányérnyi sózott tőkehalat talált, gondosan apró darabokra szedve, egy darab kenyeret és
egy pohár könnyű sört. Épp annyi ereje volt, hogy magához vegyen néhány harapással, aztán használta
az éjjeliedényt. Hallgatózott, hátha motoz valaki a házban, de semmi hangot nem érzékelt, így hát úgy
döntött, elég erős ahhoz, hogy kiabáljon. Semmi válasz.
Még azelőtt, hogy véget ért volna a reggel, a piros angyal visszatért, újabb adag tablettával és több
gerezd fokhagymával. Úgy tűnt, meg van elégedve Edgar állapotával, és nagy vidáman közölte vele,
milyen jó jel, hogy még él. Gyorsan megvizsgálta a tyúktojásnyi daganatokat Edgar hóna alatt és
combtövénél, de az ifjú pánikszerű kitörése megtette hatását, megígérte, hogy nem nyomkodja meg
őket. Fájdalmasak voltak, és égettek, mint a tűz. Egyértelművé tette, hogy csupán futó látogatást
szándékozott tenni nála, magán tartotta a köpenyét, és gyorsan mozgott a szobában, takarított, és
szellőztetett.
– Kérem, ne menjen ilyen hamar, doktor úr – mondta Edgar elhaló hangon.
– Vannak más pácienseim is, Monsieur.
– Kérem. Társaságra vágyom, könyörgök.
Az orvos leült, és összefonta a karjait az ölében.
– Álmodtam?
– Mikor?
– Az egyik éjjel azt láttam, mintha egy tál vizet bámulna.
– Talán igen, talán nem, nem az én tisztem, hogy eldöntsem a kérdést.
– Talán valami boszorkányság segítségével próbál meggyógyítani?
Az orvos teljes szívéből nevetett. – Nem, én csak a tudomány eredményeit használom. Az alapvető
összetevők a tisztaság és az én pestis elleni tablettáim. Szeretné tudni, mit tartalmaznak?
Edgar bólintott.
– Saját magam alkottam meg őket, akkor kezdtem el kidolgozni, mikor Montpellier-ben dolgoztam
orvosként. Hajnalban leszedek háromszáz rózsát, aztán fűrészporral elkeverem, de olyannal, ami a
legzöldebb ciprusfából készül, aztán elkeverem egy konkrét firenzei íriszfajtával, néhány gerezd
fokhagymával és a palkaszár gyökerével. Abban bízom, hogy túlságosan lázas az elméd ahhoz, hogy
ez a lista eszedbe jusson, mert hát ez titkos! Arra számítok, hogy a tablettáim majd gazdaggá és
híressé tesznek!
– Maga elég ambiciózus – mondta Edgar, és végre sikerült kicsikarnia magából egy mosolyt.
– Mindig is az voltam. Anyai nagyapám, Gassonet is ambiciózus fickó volt, és elég komoly
hatással volt a gondolkozásomra.
Edgar megpróbált feltámaszkodni. – Azt mondta, Gassonet?
– Igen.
Edgar igencsak meglepődött. – Ez nem valami gyakori név.
– Lehet, hogy nem. Zsidó volt. Dőljön vissza! Nagyon kipirosodott.
– Kérem, folytassa!
– Saint Rémy elismert tudósa volt. Fiatal koromtól kezdve latinul, héberül tanított, matematikát és
csillagászati ismereteket kaptam tőle.
– Maga asztrológus?
– Ebben egészen biztos vagyok. Még mindig megvan az a bronz asztrolábium, amit a nagyapám
rám hagyott. A csillagok folyamatos hatással vannak a földi dolgokra, amibe beletartoznak a test
betegségei is.
Add meg születési időpontod, és még ma éjjel megrajzolom a horoszkópodat.
– Mondja, meg tudják mondani a csillagai, mikor fogok meghalni? – tette fel a kérdést Edgar.
Nostredame gyanakodva nézett páciensére. – Nem tudják, uram, de a kérdése igen érdekes, ha
szabad így fogalmaznom. Most azt javaslom, rágjon el még három tablettát, aztán aludjon egyet.
Délután visszajövök.
Van egy asszony a rue de Ecoles környékén, aki betegebb, mint maga. Azt mondta nekem ma
reggeli szörnyűséges állapotában, hogy ha nem megyek vissza hozzá hamarosan, kénytelen lesz
megvarrni a szemfedőjét.

Még két napon keresztül látogatta az orvos páciensét, és ellenőrizte, betartja-e előírásait. Edgar
minden idegszálával azon volt, hogy beszélgessen vele, és a maga erőtlen módján próbálta rávenni,
hogy maradjon. Az orvos azonban ellenkezett, és a kerületben lévő szerencsétlenül járt lelkek magas
számára hivatkozott. Aztán egy reggel, mikor Nostredame beszaladt a tablettáival és egy tál levessel,
Edgar megállíthatatlanul zokogott.
– Mi bántja, Monsieur?
Edgar a lágyéka felé mutogatott, és azt ordította: – Nézze!
Az orvos felemelte a lepedőjét. Mindkét combja tövét véres váladék borította. – Kiváló! –
kiáltotta a doktor. – Megrepedtek a nyirokcsomói.
Maga megmenekült! Ha sikerül tisztán tartanunk, ígérem, fel fog épülni.
Erre a jelre vártam.
Elővette a kését a zsákjából, vékony sávokra darabolta Edgar egyik kiváló lenvászon ingét, aztán
kipucolta és bekötötte a gennyes tályogokat.
Megetette némi kis levessel a férfit, aztán fáradtan a székbe roskadt.
– Meg kell, hogy valljam, fáradt vagyok – mondta Nostredame. A lemenő nap arany ragyogással
töltötte meg a szobát, a szakállas, vörös köpenyes férfi úgy nézett ki, mint aki az üdvösséget hozza.
 – Maga az én megmentő angyalom, doktor úr. Megmentett a haláltól.
– Igazán örülök, uram. Ha minden úgy megy, ahogy elterveztük, az egészsége egy-két napon belül
helyreáll.
– Szeretném valahogy megfizetni a fáradozását, doktor.
Nostredame elmosolyodott. – Annak bizony igencsak örülnék.
– Itt most nem sok pénz van nálam, de írni fogok apámnak, elmondom mit tett értem, és megkérem,
hogy juttasson el önhöz egy erszényt.
– Ez igazán megtisztelő.
Edgar az ajkába harapott. Az elmúlt napokban végig erre a pillanatra készült. – Az is lehet, doktor,
hogy egy másik ajándékkal is meg tudom lepni, akár valamivel hamarabb is.
Nostredame felvonta a szemöldökét. – Ó. Miről lenne szó, uram?
– A szekrényemben. Van ott egy könyv és néhány papír. Szeretném, ha vetne rájuk egy pillantást.
Azt gondolom, igencsak érdekesnek fogja találni.
– Egy könyv, azt mondja?
Nostredame kivette a nehéz könyvet Edgar ruhái alól, aztán visszaült a székbe. Felfigyelt a
gerincen lévő 1527-es évszámra, aztán találomra felütötte. – Ez nagyon izgalmas – mondta. – Akar
mondani róla valamit?
Edgar végigmondta az egészet, a könyv Cantwell családhoz kapcsolódó hosszú történetét, a
kötethez való vonzódását, „kölcsönvételét”, és az apát levelét, valamint hogy egy diáktársával
bebizonyították, a könyv az emberi élet eseményeinek tökéletes előre jelzője. Aztán sürgetni kezdte az
orvost, hogy ő maga is olvassa el a levelet.
Nézte, ahogy a fiatal orvos egyik kezével idegesen húzgálja hosszú szakállát, a másikkal pedig
egyesével felemeli a lapokat, amelyeken átsütnek a nap utolsó sugarai. Nézte, ahogy a férfi ajkai
remegni kezdenek, szemeibe könny szökik. Hallotta, ahogy Gassonet nevét suttogja. Edgar tudta, hogy
ezt a bekezdést olvassa Félix leveléből:
De nem feledhetem a véletlent, mikor fiatal szerzetesként észrevettem, hogy az egyik
kiválasztott nővér nem fiút, de lányt hozott a világra. Hallottam, hogy ritkán bár, de történt
ilyesmi már a múltban, de sosem láttam még ilyen lánygyermeket életemben. Figyeltem ezt a néma,
zöld szemű gyermeket, gyömbérszín hajával, de testvéreitől eltérően ő nem fejlesztette ki az írás
készségét. Tizenkét éves korában kitoloncoltatott a kolostorból, és a zsidó gabonakereskedőnek,
Gassonetnek adatott, aki elvitte őt a szigetről, de hogy mit is tett vele, nem lehet tudni.
Edgar az orvos vöröses hajára, és zöldes szemeire koncentrált. Nem volt gondolatolvasó, de
biztos volt benne, hogy tudja, mire is gondol a férfi ebben a pillanatban.
Mikor Nostredame befejezte, visszarakta az oldalakat a könyvbe, aztán az egészet az asztalra
rakta. Aztán teljes súlyával a székre rogyott, és halkan sírni kezdett. – Olyasvalamit kaptam most
magától, Monsieur, ami többet ér bármennyi pénznél. Amit most nekem ajándékozott, az nem más,
mint a raison d’etre, ami számomra rendeltetett.
– Csodás hatalma van, jól mondom? – kérdezte Edgar.
Az orvosnak megremegett a keze. – Látok bizonyos dolgokat.
– A tál. Az sem álom volt.
Nostredame a zsákja után nyúlt, és kihúzott belőle egy ütött-kopott, bronzból készült edényt. –
Nagyapám látnok volt. És az ő nagyapja is, azt mondják. Ez segítette abban, hogy a jövőbe lásson, és
meg is tanította, hogyan kell. De az én hatalmam, Monsieur, egyszerre gyenge és erős.
Mikor jól működik, látomások darabjait látom, sötét és szörnyűséges dolgokat, de a jövőbe látás
képessége nem adatott meg nekem. Legalábbis nem azzal a pontossággal, amiről Félix beszélt. Nem
tudom megmondani, mikor fog megszületni a gyermek, hogy mikor hal meg a férfi.
– Maga is Gassonet – mondta Edgar. – Az ereiben vectisi vér folyik.
– Attól félek, ez így van.
– Kérem, nézzen a jövőmbe. Könyörgök.
– Most?
– Igen, kérem! Kezeinek gyógyító ereje megszabadított a pestistől. Most szeretném látni, mi vár
még rám.
Nostredame bólintott. Elsötétítette a szobát, behúzta a függönyöket, aztán megtöltötte a tálat egy
vizeskorsóból. Meggyújtott egy gyertyát, leült a tál elé, aztán magára húzta köpenye csuklyáját,
egészen, míg el nem tűnt az arca a sátorszerű anyag alatt. A tál felé hajtotta a fejét, fapálcájával
körözni kezdett a víz felett. Néhány perc múlva Edgar ugyanazt a mély, vibráló morgást hallotta a férfi
torka felől, amit azon a lázas éjszakán is. A morgás egyre erősödött. Bár nem látta az orvos szemeit,
úgy képzelte, vad tűzben égnek. A pálca őrülten körözött a tál felett. A torokhangok a crescendo felé
tartottak, egyre hangosabbak és szaporábbak lettek. Edgar kezdett ideges lenni a morgástól és a
pattogástól, de nem engedte, hogy túlságosan mélyre szálljon ebben a félelemben. Aztán hirtelen vége
is volt.
A szoba elcsendesedett.
Nostredame leengedte csuklyáját, és félve pillantott páciensére. – Edgar Cantwell – kezdett bele
kimérten. – Maga fontos és gazdag ember lesz, és mindez hamarabb meg fog történni, mint gondolná.
Az apja, Edgar gonosz, szörnyű sorsra fog jutni, és testvére lesz a kiváltó ok. Ez minden, amit látok.
– Mikor? Mikor történik mindez?
– Nem tudom megmondani. Hatalmam ezen a ponton végére ér.
– Nagyon hálás vagyok ezért.
– Nem, nekem kell hálát adnom, uram. Nekem ajándékozta eredetem történetét, most már tudom,
nem szabad látomásaim ellen harcolnom, mint holmi démonok ellen, hanem egy nagyobb jó érdekében
kell használnom őket. Most már tudom, hogy sorsom van, amit be kell teljesítenem.
Edgar fokozatosan nyerte vissza erejét és egészségét, a pestis lassan kitombolta magát az egyetem
környéki kerületekben. Vizsgáival végezve, mint baccalaureatus hagyta el a Sorbonne-t. Utolsó
párizsi napján a délelőttöt a Notre-Dame katedrálisában ülve töltötte, belső tereinek pompás
nagyszerűségét bámulta, még egyszer utoljára. Mikor visszatért a panzióba, barátja, Dudley próbálta
rávenni, menjen el vele az egyetem borospincéjébe egy utolsó italra, de szobája ajtajának támasztva
egy levelet talált, amit a háztulajdonosné hagyott ott a számára.

Leült ágya szélére, felütötte a pecsétet, olvasni kezdett, majd elöntötte a borzongás.
Drága Fiam,
Nem szabadna, hogy anyát akkora szenvedés érjen, mint ami engem most e levél megírásával,
de tudatnom kell veled, hogy apád és testvéred halott. Haláluk tragikus körülményei erősen
nyomják a vállam, és könyörgök neked, amint lehet, térj vissza, hogy átvedd apád birtokait, mint
Wroxall soron következő bárója. Apád és William összevesztek valamin, erőszakos küzdelem
kezdődött, mikor is apád beleesett a tűzbe a nagyteremben, és megégette a vállát. Az égés nem
gyógyult, lázas lett, ami viszont halálát okozta. William mélyre zuhant gyászában, és saját késével
ontotta ki életét. Engem elborított a fájdalom és a szenvedés, így határra kérlek, siess vissza
keblemre,
Elizabeth

Huszonhárom évvel később, 1555-ben az öreg pestisdoktor dolgozószobájában ült, éppen egy
levelet komponált. Éjfél után járt az idő, a Salon-de-Provence utcái elcsendesedtek, teljesen
elmerülhetett a munkájában. Ez volt az ő saját ideje, mikor felesége és hat gyermeke az ágyba tértek, ő
pedig boldogan dolgozhatott, amíg csak jólesett, vagy amíg az álom el nem érte, és rá nem bukott a
dolgozószobájában lévő kis heverőre.
Már régen Nostradamusra latinizálta a nevét, úgy érezte, így komolyabb hangzása van, és amúgy
pedig elég nagy megbecsülésnek örvendett. Az Almanach igen nagy számban fogyott egész
Franciaországban, és a környező országokban is, vagyona pedig egyre növekedett. Már nem használta
gyógyszerészeti, illetve gyógyászati ismereteit, inkább a jóval jövedelmezőbb asztrológusi, illetve
látnoki életpályát választotta.
Épp a kezében tartotta új könyve egy példányát, annak a könyvnek, ami még nagyobb
közismertséget, tiszteletet, és még több pénzt fog jelenteni a számára. A könyvet Lyonban nyomták, és
nemsokára a forgalmazása is megkezdődött. Kiadója küldött neki egy ládával, ő pedig fogott egyet, és
a legélesebb késével levágta róla a címlapot:
LES PROPHETIES, DE M. MICHEL NOSTRADAMUS.
Tintába mártotta tollát, majd folytatta levelét.

Kedves Edgarom,

M. Fenelon, Anglia francia nagykövete arról értesített, hogy jól megy sorod. Mesélte, hogy
találkoztatok a Whitehall Palace környékén, és hogy jóravaló feleséged, két lányod, és szép,
gyümölcsöző birtokod van. Konzultáltam a horoszkópokkal és a tálammal, és egészen biztosan
fiúgyermeked fog születni, nem is olyan sokára.
Semmi nem tehetne annyira boldoggá, mint hogy olyan angol cousin foglalja el becses helyét a
szívemben, mint te. Ahogy azt te is jól tudod, vectisi könyved és leveleid komoly hatással voltak
életem alakulására.
Azzal, hogy megismertem származásom történetét, elég magabiztosságot kaptam ahhoz, hogy
elfogadjam látomásaim olyannak, amilyenek, igaz, komoly próféciáknak, amelyek nagy hasznára
válhatnak az egész emberiségnek. Azóta azt kívánom, hogy a közt szolgálhassam készségeimmel,
hogy figyelmeztessem és tanítsam mind a hercegeket, mind a tömegeket, hogy tudassam velük,
milyen sors vár rájuk.
Saját életem újrakezdődött nemrégiben. Első feleségem és két gyermekem a legszörnyűbb
körülmények között, pestisben haltak meg, minden tudásom kevés volt ahhoz, hogy megmentsem
őket. Azóta újra megházasodtam, feleségem három fiút és három lányt szült nekem, akik sok
örömet adnak. Nemrégiben jelentettem meg első Próféciáimat, ezt a nagy vállalkozást, amiben
arra teszek kísérletet, hogy az eljövendő több évszázadra kiterjedő jóslataimat száz négysoros
versszakban előtárjam, hogy mindenkinek elérhető legyen, akit érdekel, vagy aki útmutatást kíván.
Mellékelem könyvem borítóját, hátha örömöd telik benne, és abban bízom, beszerzel majd egy
példányt, ha majd már Londonban is árulják. Megtartottam családod titkát, ahogy arra meg is
kértél, és én is arra kérlek téged, tartsd meg az enyémet. Te vagy az egyetlen, aki tud róla, hogy a
Gassonet családhoz tartozom, és te tudod egyedül, hogy különleges vectisi vér csordogál az
ereimben.
Michel Nostradamus, 1555
 Huszonhat

1581
Wroxall

Edgar Cantwell úgy nézett ki, mint egy öregember, és úgy is érezte magát. Hetvenkét éves korában
minden szürkére váltott rajta, a haja, a szakálla, még a bőre is aszott, ezüstös lett. Fájdalmas
betegségek gyötörték, tályogos állától egészen köszvényes lábujjáig, betegségre való hajlama
krónikusan erős volt. Fő örömforrása az alvás és a borivás maradt, mindkét tevékenység kivette
oroszlánrészét napjaiból.
Lányai, Grace és Brass aggályosan féltették, férjeik elviselhető fickók voltak, legalábbis azt
remélte. Legkisebb fia, Richard jó fiú volt, szeretett tanulni, már most kiváló szinten gyakorolta a
görögöt és a latint, pedig még csak tizenhárom volt. Szőke fejére azonban nem pillanthatott rá anélkül,
hogy a fiú anyjára ne gondolna, aki gyermekágyi lázban halt meg, még mikor a gyermek kétéves volt.
Legidősebb fia, John viszont igazi átkot jelentett a számára, a düh és az ingerültség forrása volt.
Ez a tizenkilenc éves fiú nem volt több iszákos hetvenkedőnél, aki láthatóan mindent lenézéssel
kezelt, amit csak Edgar szentnek tartott.
Valahogy homályosan fel tudta idézni, hogy annak idején ő is lázongó fickó volt, aki egyfajta
féktelenséggel élte életét, de ő mindig alkalmazkodott apja és rokonai kívánságaihoz, még akkor is,
mikor abba a borzalmas Montaigu-ba küldték, mint valami buta birkát a vágóhídra.
Az ő fia nem rendelte alá magát ehhez hasonló fiúi engedelmességnek vagy tiszteletnek. A kor
gyermeke volt, fejét elcsavarták az Erzsébet korabeli modern kellékek – úgy öltözött, mint valami
világfi, lelkesedett a frivol zenéért, a színtársulatokért, és túlságosan is könnyelmű volt az Istent és a
vallást illető kérdésekben. Edgar úgy gondolta, fia többre értékel egy kupa bort vagy a lányok hátsó
felét, mint apja kívánságait. Ha Richard lett volna a legidősebb, nem rettegett volna ennyire az
örökség kérdése miatt.
Úgy érezte, öröksége azért érdemes különösen a védelemre, mert egész életében nagyon
szorgalmasan dolgozott, mind a Koronáért, mind az országért, mind a Cantwell családért, és nem állt
szándékában meggondolatlan módon egy részeg bolond kezére juttatni nehezen összekapart vagyonát.
Ahogy a bárói felelősség rögtön apja váratlan halála után a nyakába szakadt, közéleti emberként
kezdett működni, aki rá van kényszerítve, hogy óvatosan navigálja hajóját a politika csalóka vizein.
Mikor 1532-ben visszatért Angliába, Henrik király, Edgar és legtöbb alattvalója előtt titokban
tartva elvette Boleyn Annát, és ezzel el is kezdődött Rómával való komoly konfliktusa, mivel a
Katalinnal kötött első házasságának érvénytelenné nyilvánítását kérte. Mozgalmas napok voltak ezek
Edgar számára, aki elhatározta, hogy szívén viseli birtokának sorsát, felépíti magánkápolnáját, a
Notre-Dame kicsinyített változatát meggyilkolt apja emlékére, és szerez magának egy jogi
képzettségéhez passzoló pozíciót az Anglia, Skócia és Wales határterületeinek ügyeivel foglalkozó
tanácsban, majd megfelelő feleséget keres.
Az Angliát és Rómát egymáshoz kötő láncok széttörése lépésről lépésre történt meg, politikai
mozgalmak és ellenmozgalmak hatására, amelyek Edgar első nagy krízise idején jutottak
tetőpontjukra, amikor 1534-ben a parlament elfogadta a határozatot, miszerint Henrik lett az anglikán
egyház legfőbb földi helytartója, és amelynek tagadását hitszegésnek minősítették.
 Edgar különösen gyorsan felajánlotta támogatását, mivel tudta, hogy az udvarnál sokan
morgolódnak a pápista szentély miatt, amit Wroxallban emeltetett. Jó katolikus volt, ez biztos, de
párizsi évei, Jean Cauvinhoz fűződő barátsága és a predesztináció bizonyosságát illető titkos tudása
„protestánssá” tették annyira, hogy meggyőzhesse magát, nem ítéli lelkét kárhozatra és nem juttatja
magát a poklok tüzeire, ha a király mellé áll hatalmas ügyében.
Henrik Cromwellt piszkálta, Cromwell a parlamentet, és az Anglia és Róma közötti kötelék fokról
fokra gyengült, míg végül 1536-ban el nem szakadt teljesen. A pápa hatalmát megtagadó határozat
volt az utolsó szeg a koporsóba. Anglia a reformok országa lett.
Edgar Katherine Peake-et vette feleségül, egy jómódú családból származó, házias nőt, aki meghalt
gyermekágyi lázban, és gyermek nélküli özvegyként hagyta hátra őt. Edgar belevetette magát a
munkába, és megörökölte a bírói címet a békebíróságon, majd a legfelsőbb bíróságon is, ahol főbíró
lett. Vagyona bizonyos mértékig Henrik király harmadik feleségével, Jane Seymour felemelkedésével
és bukásával együtt mozgott, mivel a Seymour család vérségi rokonságban állt a Cantwell-ekkel. Így
mikor Jane fia, Edward trónra lépett 1547-ben, Jane bátyja, Edward Seymour pedig kormányzóvá
neveztette ki magát, Edgart egy pillanat alatt a Lordok Házáig és a Királyi Államtanácsig emelték.
Edward király reformációja keményebb volt, mint apjáé, a pápaság minden maradványát eltüntette
az országból. A katolikus templomok lebontása orgiába torkollott – ólomüveg-recsegés, összetört
szobrok, égő díszruhák. A papokat feloldozták a cölibátus alól, a körmeneteket eltörölték, betiltották a
hamut és a pálmát, a kőoltárokat fából készült oltárokkal helyettesítették. Edgar barátja, a távoli
Genovából igen nagy hatást gyakorolt a Brit-szigetek eseményeire. Edgar aprócska Notre-Dame-
másolata csak azért élte túl ezt a zűrzavart, mert magánterületen volt, és mert nagy hatalommal
rendelkező, józan nemesúrként birtokolta.
Aztán egy ideig másfelé lengett ki az inga, mikor Mária királynő követte bátyját, és öt rövid éven
keresztül uralkodott. Céltudatos módon kereste a katolikus hit megerősítésének módját. Most tehát
protestánsokat vettek őrizetbe és égettek el máglyán. Edgar ügyesen fedezte fel újra pápista gyökereit,
második felesége Juliana lett, aki egy Stratford-upon-Avon környéki szigorú katolikus családból
származott. Juliana, aki majdnem tizenöt évvel volt fiatalabb nála, gyerekeket szült neki, két lánya
pedig már katolikusként jött a világra.
Aztán még egyszer meglendült az inga. 1558-ban a királynő meghalt, testvére, Erzsébet lett Anglia
királynője, tehát újra protestáns uralom következett. Edgar egy vállrándítással ismét protestáns lett,
felesége ellenvetései süket fülekre találtak. Az asszony azonban titkos miséket hallgatott a
kápolnájukban, lányait pedig a latin Biblia alapján taníttatta.
Évekkel később, mikor végül mégis született egy fiuk, felesége titkos katolikus szertartáson a John
névre keresztelte. Öt évvel később megszületett Richard, Juliana pedig Edgar sós könnyeinek
kíséretében életét vesztette.
Most, öregkorában kellett megfizetnie azért, amiért politikai és vallásos életében kaméleonként
viselkedett. Gyengeség gyötörte, alig hagyta el Cantwell Hallt. Két éve nem volt a bíróságon, úgy
érezte, a királynő már a létezéséről is elfelejtkezett. De leginkább semmirekellő fia miatt gyötrődött.
Forró, nyári nap volt, Edgar mégis folyamatosan fázott. Ragaszkodott hozzá, hogy kis hálószobai
kandallója mellett üljön, vállait kendővel takarva, lábait pokrócba csavarva. Étvágya nem volt,
széklete állandóan híg, aminek okát abban a mamlasz gyógyszerészben látta, aki az orvosságot adta.
Ha az öreg doktor, Nostradamus még élne, könyörögne neki, hogy utazzon Angliába, és ápolja
bajában.
 Az ablak alatti kertből férfinevetést és ugrándozást hallott, és mikor dühében összeszorította beteg
állkapcsát, a fájdalomtól majd leesett a székéről. Nagy kortyokban megitta a kancsóban lévő maradék
borát, száját vörösre festve. Jobb elhomályosítani gondolatait, mint ezt a mentális és fizikális
szenvedést elviselni. Azt kívánta, bárcsak nála lenne az a vectisi könyv, amiben az ő halálának
időpontja is benne van, csak hogy tudja, meddig kell még szenvednie. Fiából megint kitört a nevetés,
és úgy csacsogott, mint valami lány.
John lerészegedve élvezte a fantasztikus nyári napot, a fű vastag volt és zöld, a nap forró és sárga,
a kert virágai a pokol színeiben pompáztak.
Éppen íjászattal foglalatoskodott, a szalmával töltött célpontok teljes biztonságban voltak tévelygő
nyilai előtt. Mikor mellétalált, barátja hisztérikus nevetésben tört ki, és szó szerint a fűbe vetette
magát.
– A francba veled, Will – kiáltotta John. – Neked sem menne jobban!
John, bár fiatal volt, már most olyan vaskos testtel rendelkezett, mint valami közember – inkább
volt nagy ivó és kötekedő, mint gentleman vagy tudós. Mint némely korabeli fiatal, ő is simára
borotválta arcát. Ami az apja véleményét illeti, ettől olyan lett az arca, mintha nyúzott lenne. A
Cantwell-állat előnyösebb volt szakáll alatt hordani, és hát a fiatalember nem volt az a kimondott
szépség. A horgas Cantwell-orr nem illett vizenyős szemeihez és húsos arcához, ajkait örökké kissé
elnyílva tartotta.
Abban a két fájdalmas évben, amit Oxfordban töltött, mielőtt még kirakták volna a baj
keverésekért, a bordélyban lévő hölgyek rettegtek attól, hogy majd őket választja ez az erőszakos
fajankó.
Barátja sokkal nemesebb típus, mint ő. Tizenhét éves volt, szívós és izmos, arca intelligens,
bajusz– és kecskeszakáll-kezdeményekkel. Hosszú, fekete haja a vállára omlott, és finom bőrén olyan
volt, mint az ében.
Ravasz, kék szemei voltak és megnyerő mosolya, ami mintha soha nem hervadna le arcáról.
Beszéde tiszta volt és pontos, megjelenésének köszönhetően mindenhol kénytelenek voltak komolyan
venni.
Gyerekkora óta ismerte John Cantwellt, mindketten a King’s New School diákjai voltak
Stratfordban. Bár Will diákként jóval túlszárnyalta Johnt, apja, aki kereskedő volt, nem engedhette
meg magának, hogy egyetemre küldje. Mikor Johnt eltanácsolták Oxfordból, visszatért a birtokra, és
újra felvette a kapcsolatot barátjával. Gyorsan összebarátkoztak ismét, elszórakoztatták egymást
erkölcstelen elfoglaltságaikkal.
Will ivott egy kis sört egy bőrtömlőből, aztán összeszedte részeg barátja nyilait. – Ennél még én is
jobban lövök, uram.
Finoman meghúzta az íj húrját, célzott, aztán elrepített egy nyílvesszőt. Egyenesen, magabiztosan
repült előre, és a közepén lőtte át a célpontot.
John hangosan lehurrogta: – Hádész birodalmába veled, Shakespeare mester.
Will rávigyorgott, aztán ledobta az íjat, hogy még egy kis nedűt magához vehessen.
– Menjünk be – mondta John. – Túl meleg van most a sporthoz. Menjünk a könyvtárba, az a te
kedvenc helyed!
Igazság szerint akárhányszor Will Cantwell Hall könyvtárába lépett, úgy nézett ki, mint valami
kisfiú, aki egy szobányi őrizetlen gyümölcspudingot talált. Egyenesen egyik kedvenc könyve,
Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című munkája felé vette útját, levette az egyik polcról, aztán egy
hatalmas székbe süppedt az ablak mellett.
– Engedd meg, hogy ezt hazavigyem, John – mondta. – Én jobban tudnám használni, mint te.
John a szolgálót hívta, hogy hozzon még sört, aztán egy díványra dobta magát. – El kellene lopnod.
Rejtsd el az inged alá. Engem nem érdekel.
– Lehet, hogy az apádat igen.
– Nem hiszem, hogy valaha is megtudná. Már nem olvas. Nemigen csinál ő már semmit. Amikor
meg bejön, akkor is csak leveszi a Könyvet, ölébe fogja, és simogatja, mint valami öreg kutyát. – A
könyv szót hódolatot mímelve mondta ki. Megvetően mutatott a kötet felé, ami ott állt díszhelyén, az
első sorban, gerincén az évszámmal, 1527.
– Ó, Cantwell Hall varázskönyve – nevetett Will, aztán gyerekhangon hozzátette: – Könyörgök,
mondd meg uram, mikor sújt le kegyetlen végzetem?
– Még ma, ha nem fogod be a szád.
– És ki lenne halálom okozója, gazfickó?
John lezúdított még némi sört. – Épp a szemei közé nézel.
– Te? – nevetett Will. – És mely hadak élén?
Ez felkérés volt birkózásra, a két fiú kacagva felugrott és körözni kezdett. Will megindult, hogy két
vállra fektesse barátját, John pedig megfogta az első keze ügyébe eső könyvet, és Will tarkójához
vágta.
– Ó – torpant meg Will fejét dörzsölve, aztán felemelte a könyvet a padlóról. Az oldalak
erőteljesen elváltak a borítótól. – Ó, Istenek! Micsoda tragédia! – kiáltott melodrámába illő hangon. –
Tönkretettél egy görög tragédiát, és felébresztetted Szophoklész dühét!
Egy hang lepte meg őket az ajtó felől. – Tönkretetted apa egyik könyvét!
A kis Richard állt ott csípőre tett kézzel, mint valami felháborodott asszonyság. A szája remegett a
dühtől. Senki nem törődött annyira a családban apjuk érzelmeivel, mint ő, bátyja viselkedését
személyes sértésnek vette.
– Menj innen, öcsi – mondta neki John.
– Nem megyek. Be kell vallanod apának, mit tettél.
– Hagyj minket, kis varangy, mert a végén még más is felkerül bűneim listájára.
– Nem megyek sehova! – makacskodott Richard.
– Akkor majd én segítek.
John az ajtónak rontott. A fiú megfordult és elinalt, de nem volt elég gyors. A nagyterem közepén
kapta el, pont mielőtt még a vacsoraasztal alatt át tudott volna csúszni.
John keményen a hátára nyomta, és lovaglóülésben rátelepedett, térde a vállán, úgyhogy a fiúnak
ereje sem volt megmozdulni. Csak köpni tudott felé egyet, ami annyira feldühítette bátyját, hogy
ökölbe szorított kézzel a fejére ütött, pecsétgyűrűje felhasította a húst, és felnyitott egy feji vénát.
Az eseményeket a kibuggyanó vérsugár szakította félbe. John megeskette és elengedte, aztán mikor
a fiú elszaladt, utánaordította, hogy egyedül ő az okozója sérülésének.
Néhány perccel később John rosszkedvűen iszogatott ismét a könyvtárban; Will orrát egy könyvbe
temetve olvasott. Edgar Cantwell jelent meg előttük a könyvtár közepén, fájdalmasan bicegve rossz
lábán, vállán az évszakhoz a legkevésbé sem illő nehéz köpenyben. Félelmetesen nézett ki, a düh és
az undor keverékét hordozta magán, reszelős ordításától megfagyott John ereiben a vér. –
Megsebesítetted a fiút!
John részegen fintorgott: – Magát sebesítette meg. Baleset volt.
 Shakespeare majd elmondja.
– Én nem láttam, uram – mondta Shakespeare, aki egyébként igazat mondott. Próbálta kerülni a
dühös férfi tekintetét.
– Nos, uraim, én nem látok mást, mint két semmirekellő, ostoba részeget, akik csak a tétlenségben
jeleskednek. Érted, Shakespeare, apád felel, de ezért a szörnyetegért itt én!
– Meg fog házasodni, apám – horkant fel szemtelenkedve John. – Érte nemsokára Anne Hathaway
felel.
– A házasság és az utódok nemzése nemesebb ügyek, mint bármi, ami a te nevedhez fűződik! Az
ivászat és a kurvázás izgat téged, semmi más.
– Nos, apám – gúnyolódott John –, egy dologban akkor legalább hasonlítunk. Kérsz még egy
pohárral?
Az öreg vérben forgó szemekkel kiáltotta: – Nem csak apád vagyok, de jogász is, te ostoba! Az
egyik legjobb Angliában! Ne gondold, hogy majd az elsőszülöttségi jogod miatt itt elücsöröghetsz.
Van már precedens arra, hogy a legfiatalabb fiú kapta az örökséget, és megvannak az összeköttetéseim
a legfelső bíróságon, ők majd alkalmatlan örökössé nyilvánítanak, és öcsédet emelik a helyedre! Ha
folytatod, amit itt csinálsz, meglátod, mi is fog történni!
Edgar dühtől remegve visszavonult, a két fiatalember válaszolni sem tudott. Végül John törte meg
a csendet, és kedvetlenül zsörtölődni kezdett, hangjában erőltetett jókedvűséggel: – Mi lenne, ha
megmondanám az egyik inasnak, hogy hozzon fel egy üveg mézsört a pincéből?

Késő este volt, a házban már mindenki aludni tért. A két barát ivással ütötte el az időt, órákig ültek
a könyvtárban, berúgtak, szunyókáltak, kijózanodtak, aztán ittak tovább. Átaludták a családi vacsorát,
később az inasok hoztak nekik egy tálcán némi harapnivalót.
A mindig újrakezdődő, majd véget érő részegségtől John rosszkedvű és goromba lett. Will egyik
könyvről a másikra ugrált, társa viszont csak bámult a levegőbe, és merengett.
A gyertya fényénél egyszer csak feltett egy kérdést, amin egész nap morfondírozott: – Miért is
akarnék többet a bornál és a nőknél? Mi értelme van hülyére dolgozni, olvasni és tanulni magam? Ez
az egész itt amúgy is már az enyém. Nemsokára báró lesz belőlem, lesz elég földem és pénzem.
– És mi van, ha apád érvényt szerez az örökösödést illető tervének? A te vérző fejű öcséd majd
mindig teletölti a korsódat és a tárcádat? Nem hinném… – Apámnak csak a szája jár, ennyi az egész.
– Én ebben nem lennék annyira biztos.
John felsóhajtott. – A te válladat, kicsi Willie, nem nyomja a nemesség terhe.
– Jól hallottam, azt mondtad, terhe? – gúnyolódott Will.
– Nem áll szándékomban egyre jobbá tenni magam, mindig is bíztam abban, hogy az idő majd
elvégzi ezt a munkát. Neked elég emelkedett célokat kellett kitűznöd magad elé, hogy előreléphess.
– Nem olyan emelkedettek az én céljaim.
– Nem? – nevetett John. – Helyet foglalni a legnagyobb színészek között? Darabokat írni? Hogy
London ott heverjen a lábaid előtt?
Will színpadias mozdulattal legyintett. – Ugyan, semmiség.
John kinyitott még egy üveg mézsört. – Tudod, van egy régi gondolatom, amit soha nem osztottam
meg senkivel, és ami egy az én drágalátos, álszent kisöcsémmel szembeni fölényemmel van
kapcsolatban.
– És ami nem az erőbeli fölényed?
 – A Könyv – hurrogta le John. – Ismerem a Könyv titkát. Ő nem ismeri, és nem is fogja
megismerni, míg idősebb nem lesz.
– De hát még én is tudok róla!
– Csak azért, mert a barátom vagy, és megesküdtél, hogy nem mondod el senkinek.
– Ja, igen, igen, az esküm – mondta Will gondterhelten.
– Ne könnyelműsködd el!
– Jól van. A lehető legkomolyabban beszélek.
John levette a polcról a vectisi könyvet, és leült vele Will mellé. Mélyen és halkan folytatta,
mintha valami összeesküvésről lenne szó. – Tudom, hogy nem vagy olyan rendíthetetlenül hívő lélek,
mint én, de van egy elképzelésem.
Will érdeklődve húzta fel a szemöldökét.
– Láttad a levelet. Tudod, mit írt ez az öreg szerzetes, ez a Félix. Lehet, hogy a könyvtárat nem is
pusztították el. És ha még mindig létezik? Mi lenne, ha megtalálnám, és enyém lenne minden könyv?
Miért is törődnék vele, enyém-e ez a soványka kis Wroxall, vagy nem. Ha a jövő kulcsa a kezemben
lenne, a leggazdagabb urak közé tartoznék, és sokkal híresebb lennék, mint apám barátja, az öreg
Nostradamus, aki mint tudjuk, nem rendelkezett teljes hatalommal.
Will nézte, ahogy szónokol, és egészen magával ragadták őrült szemei.
– Mit akarsz csinálni? Odamész?
– Igen! Gyere velem!
– Te megőrültél. Házasodni készülök, nem vehetek részt holmi kalandokban. Nemsokára
Londonba utazom, ez egészen biztos, de messzebb semmiképpen. Egyébként meg azt gondolom, hogy
az apát levele nem más, mint a képzelet szüleménye. Jó kis történetet szőtt, ezt elismerem, de ezek a
szerzetesek gyömbérszínű hajjal és zöld szemekkel… Ez azért sok.
– Akkor megyek egyedül. Én teljes szívemből hiszek a könyvben – válaszolta durván John.
– Hát, akkor jó szelet!
– Hallgass ide, Will. Nem hagyhatom, hogy a testvérem is megtudja a titkot. El akarom rejteni a
papírokat, mindet. Félix, Calvinus és Nostradamus levelei nélkül a könyv használhatatlan. Még ha el
is mondaná öcsémnek apám, honnan való, nem lenne bizonyíték, hogy elhihesse.
– És hová akarod elrejteni?
John a vállát vonogatta. – Nem tudom. Lyukat ások a földbe. Egy fal mögé. A ház hatalmas.
Willnek felcsillant a szeme, és felült. – Miért nem csinálunk játékot a dologból?
– Milyen játékot?
– Hát rejtsük el a te kincset érő leveleidet, de hagyjunk valami nyomot is! Írok egy verset, ami tele
lesz szójátékokkal, aztán elrejtjük a verset is!
John teljes szívéből kacagott, és mindkettőjüknek öntött még mézsört. – Benned még sosem
csalódtam, te mindig megnevettetsz, Shakespeare! Na, vágjunk bele ebbe a te játékodba!
A két fiatalember körbeszaladgált a házban, és kuncogtak, mint a gyerekek. Búvóhelyeket kerestek,
és egymást csitították, nehogy felébresszék a szolgákat. Mikor nagyjából elkészült a tervük, Will
pergament és írószerszámokat kért.
John tudta, hol tartja apja a vectisi papírokat, egy fadobozban voltak, ami egy könyvespolc felső
részén volt, más könyvek mögött. A könyvtári létra segítségével érte el, sikerült leszednie, aztán újra
is olvasta Félix levelét, miközben Will egy íróasztal felé görnyedve írt. Belemártotta a tollat a
tintába, leírt gyorsan egy-két sort, aztán kicsit csiklandozta vele az arcát, hogy inspirációt gyűjtsön.
 Mikor elkészült, meglengette a lapot a feje felett, hogy kicsit száradjon, aztán megmutatta Johnnak,
vizsgálja meg ő is. – Én teljességgel meg vagyok elégedve az eredménnyel, remélem, te is meg leszel.
A szonett műfaját választottam, ez még szórakoztatóbbá teszi a vállalkozást.
John olvasni kezdte, közben a székében fészkelődött, annyira élvezte. – Bukkant vele! Okos,
nagyon okos.
– Köszönöm – mondta Will büszkén. – Igazán jó érzésekkel írtam alá, bár kétlem, hogy ez a kis
léhaság valaha is elő fog kerülni!
John a combjait csapkodta. – Izgalmas rejtvények, de azért mégiscsak megfejthetők. A hang
játékos, de nem frivol. Abszolút megfelel a célnak.
Meg vagyok elégedve! Most pedig ássuk el a kincsünket, mint két bűnös kalóz a lakatlan szigeten!
Visszamentek a nagyterembe, és meggyújtottak még egy-két gyertyát, hogy könnyebben menjen a
dolog. Az első pergament el is helyezték az egyik gyertyatartóban, ami az ebédlőasztalon állt. John
szétnyitott egyet, és örömmel nyugtázta, hogy több tekercs is belefér. Will amellett érvelt, hogy Félix
levelét ketté kéne bontani, és így ez lehetne az első és az utolsó nyom, hiszen a levél végében
olvasható a legmeglepőbb összefüggés. John belerakta a pergamenlapokat, aztán minden erejét
összeszedve újra összerakta a tartókat, nekiülögette az alját a szőnyeggel bontott padlónak, hogy
biztosan a helyére csússzon.
A következő nyom Calvinus levele volt, ez már több odafigyelést igények. John elrohant az istálló
felé, hogy hozzon egy fakalapácsot, egy vésőt, egy kézifúrót és egy kis habarcsot. Egy teljes órával
később, izzadságtól csatakosan ott álltak a mély lyuk előtt, amit az egyik csempe eltávolítása után
sikerült kivésniük. Miután beillesztették az összetekert levelet, betömték a lyukat, és
visszaragasztották a csempét. Hogy megünnepeljék a sikert, az éléskamrába mentek, ettek egy kis
kenyeret hideg birkahússal, és megittak majd egy üveg bort egy hagyma alakú, zöld színű üvegből.
Éjfél felé járt az idő, de még mindig sok volt a tennivaló. Nostradamus levelét és a Próféciák
borítóját fel kellett juttatni a kápolna harangtornyába.
Amíg részegségükben meg nem kongatják a harangot, nem nagyon volt esély rá, hogy ilyen távol a
háztól felfedezik őket. A feladat tovább tartott, mint gondolták, mert a deszkapadlót pokoli nehéz volt
felfeszíteni, de mire elkészültek, kiürült üvegüknek is jó hasznát vették; ebbe rakták a
pergamenlapokat. Befejezésképpen Will kivette kését a tokjából, és egy rózsát vésett a deszkába.
Attól féltek, rájuk hajnalodik, mire az utolsó nyomot is elhelyezik, úgyhogy nagy tempóban fogtak
neki ennek a feladatnak, olyan tempóban, amit józanul nem nagyon bírtak volna.
A házba érvén, a fizikai munkától izzadtan és büdösen vonultak vissza a könyvtárba, a nap első
sugarai becsíkozták az eget.
John vidáman tapsolt, mikor Will előadta kitűnő ötletét, miszerint a könyv borítójába kéne rejteni
a verset. Will méretre vágott egy darab pergament, aztán beillesztette a könyvbe, mintha az lenne az
utolsó üres oldal. Aztán a konyha felé vették az irányt, és megkönnyebbülve észlelték, hogy a
szakácsok még alszanak. Will, aki igencsak szerette a könyveket, tudta, hogyan csinálnak ragasztót a
könyvkötők kenyérből, lisztből és vízből, rövid időn belül meg is volt a szükséges fehér ragasztó,
amivel be tudták ragasztani a helyére a verset, a vectisi könyv hátsó borítójába.
Mikor végeztek, visszarakták a nehéz könyvet a polcra. A könyvtárt egyre inkább betöltötte a kelő
nap fénye, hallották, ahogy lassan betölti a házat a lakók ténykedésének zaja. Székükbe süllyedve
kezdtek bele az utolsó felvonásba, ami leginkább a nevetésből állt. Végül teljesen kifulladva
ücsörögtek a székben ziháló mellkassal, az elalvás határán.
 – Tudod – szólalt meg Will –, ez ez egész nem volt jó semmire. Te magad fogod tönkretenni ezt a
finom munkát, és elő fogod venni a lapokat, hogy saját magadnak húzhass hasznot.
– Lehet, hogy igazad van – mosolygott álmosan John –, de én akkor is kiválóan szórakoztam.
– Valamelyik nap írok majd egy darabot erről – mondta Will, miközben lecsukódtak vörös szemei;
a barátja már horkolt. – Azt a címet adom majd neki, hogy Sok hűhó semmiért.
 Huszonhét

MÁR ŐSZ VOLT, MIRE JOHN CANTWELL VÉGRE nekiindult a felfedezőútnak, ami már az óta
a részeg éjszaka óta emésztette. Akkor melege volt, és ki volt száradva apja könyvtárában. Most, a
Solent- csatornán át vezető csalóka hajóúton didergett, és tengeribeteg volt.
Erős szélvihar fújt a szárazföld felől a Wight-sziget felé, és a vitorlás kapitányának kellett adni
még egy pár shillinget a viteldíjon felül, hogy ezen a viharos napon elinduljon. John nem volt tengeri
ember, és az egész utat a hajókorláton kihajolva töltötte. Cowes kikötőjében a legolcsóbb ivó felé
vette útját, hogy egy italt vegyen magának, beszéljen a legöregebb emberrel, akit csak talál, és
felbéreljen néhány széles hátú helyi fickót.
Azzal nem foglalkozott, hogy szállást keressen magának éjszakára, azt tervezte, addig dolgozik,
amíg mindenki alszik. Az este során jó néhány korsó sört megivott és megevett egy nagy tál olcsó
ragut, miután pedig erőhöz jutott, megvárta felbérelt embereit, míg ásókkal, lapátokkal és kötelekkel
felszerelkezve visszatérnek. Éjfélkor indult el John Cantwell felderítőútjára, három tagbaszakadt
szigetlakó társaságában, akik olajlámpáikat lóbálva hagyták el az ivót, aztán nekiindultak egy kis
ösvényen át az erdőn keresztül.
Soha nem távolodtak pár száz méternél messzebbre a parttól. Nem messze tőlük a sirályok
kiáltoztak, a hullámok ritmusosan verték a partot, és a Solenc-csatorna felől érkező sós, friss szelek
kijózanították Johnt.
Hűvös éjszaka volt, és hogy ne fázzon, összehúzta szőrrel borított gallérját magas nyakú zekéje
felett, és a fülére húzta a sapkáját. Munkásai mutatták az irányt, egymás között suttogva, ő pedig átadta
magát gondolatainak, gazdagságról és hatalomról álmodozott.
Az ivóban ücsörgő öregek elég gyanakvóak voltak, míg végül meg nem oldotta a nyelvüket némi
itallal és pénzzel. A vectisi apátság romos váza volt csak saját korábbi önmagának, ahogy mondták.
Cromwell csatlósai tették, még Henrik király idejében. Ahogy a környék majd minden római katolikus
templomát, ezt is kifosztották és kirabolták, a sziget városaiban és falvaiban lakók pedig engedélyt
kaptak rá, hogy köveiből építkezzenek.
A szerzetesek szétszóródtak, de voltak olyanok, akik a végsőkig kitartottak, és a mai napig volt egy
kis csoport bencés szerzetes, akik a romok között éltek.
Az öregek semmit nem tudtak holmi régi könyvtárról, csak a fejüket rázták, és gúnyolódtak a
gazdag szárazföldi uraság kérdésein. De aztán egy kis ráhatásra az egyik ősz hajú halásznak mégis
eszébe jutott, hogy kisfiúként a nagyapjával sétált az apátság területén, és beleszaladt valami füves
mélyedésbe, ami nagy volt, nyomasztó és majdnem négyszög alakú.
A nagyapja rákiáltott, hogy menjen vissza hozzá, és meg is ütötte a sétapálcájával, hogy
figyelmeztesse, maradjon távol ettől a helytől, mert egy legenda szerint elátkozott föld ez, ahol a
csuklyás, fekete csuhás szerzetesek kísértetei laknak.
John úgy érezte, ez az a pont, ahol ígéretes kutakodását elkezdheti, ez lett éjszakai felfedezőútjának
célpontja.
A gyalogút egyszer csak széles mezőre ért, és a hold fényénél megpillanthatták Vectis apátságát.
Még így romos állapotában is impozáns szerkezetű, hatalmas méretekkel rendelkező épület volt.
Ahogy John közelebb ért, észrevette, hogy a torony más nincs meg, és a falak is csak félig. A
megmaradt ablakok üveg nélkül maradtak, magas fű és gyomok nőttek az üres ajtónyílásokban. Volt
még ott egy-két alacsonyabb épület, némelyik alig állt, némelyik sértetlen maradt. Az egyik sor
kőkunyhó néhány kéményéből füstfelhők szálltak. Nagy ívben kikerülték ezeket az épületeket, és egy
jóval távolabbi mező léié vették az irányt, ami közelebb volt tengerparthoz.
A munkások tudták, hol van az a bizonyos besüppedt rész. A helyszín felé közeledve suttogni
kezdtek. Ők ugyan nem tudtak olyasmiről, hogy a földrész elátkozott lett volna, de az öreg halász
szavai azért elég súlyosan ültek a nyakukon, úgyhogy idegesek voltak.
John kezébe vette az egyik fáklyát, és megvizsgálta a területet. Nehéz volt ebben a sötétben
megállapítani, meddig is tart. A magas fű olyan félméternyire süllyedt a mező szintje alá. Nem voltak
látható jelek, nehéz lett volna egyértelműen kiválasztani egy helyet, ahol érdemes lenne elkezdeni.
John megvonta a vállát, és találomra rámutatott a földre a talpa alatt. Odahívta a férfiakat, és ásatni
kezdett.
A munkások tanakodni kezdtek a mélyedés szélén, úgyhogy John kénytelen volt nagy vonakodva
még némi pénzt felajánlani. De mikor nekiálltak a munkának, őrült tempóval haladtak előre, átvágták
a gyökereket, és elértek a gazdag, puha földrétegig. Volt közöttük két sírásó, akik tudták, hogyan kell
szimultán lapátolni a földet. Egy órán belül méretes lyukat ástak; két órán belül már hatalmas volt és
mély. John ott toporgott a szélén és nézte őket, néha leugrott, hogy közelebbről is szemügyre vegye a
gödröt a fáklyafényben. A föld nyirkos volt és barna, dús földillattal. Egy idő múlva észrevett egy-két
darab megmunkált fát, és egy réteg hamut is.
A szíve dobogni kezdett. – Itt volt valami tűz – kiabálta.
A férfiakat nem nagyon érdekelte a dolog. Az egyik megkérdezte, mit akar, meddig ássanak még
lefelé. John válasz helyett annyit mondott, maradjanak csöndben, és ássanak.
Aztán a sirályok hangján keresztül éles, csengő hangot hallott.
Az egyik ásó követ ért.
John újra beugrott a gödörbe, és kaparni kezdte a földet a bakancsával.
Simára vésett kőfelület került elő. Elvette az egyik lapátot és lekaparta, aztán úgy fél méterrel
odébb belevágta a földbe. Ott is kőbe ütközött.
Kiválasztott még egy helyet, és ásni kezdett… mindenhol kő. – Tisztítsák meg a gödör alját! – adta
ki a parancsot izgatottan.
Hamarosan sima, lapos kőfelület tűnt elő, egy nagy alapossággal lerakott, régóta betemetett
padlófelület. John utasította az embereket, hogy vegyék ki az egyik követ, látni akarta, mi van alatta. A
munkások idegesen vitatkozni kezdtek maguk között, de végül beleegyeztek a dologba, és egy fél órán
belül három nagy, lapos követ ástak ki.
John négykézlábra ereszkedett, hogy megvizsgálja a felületet. Még izgatottabb lett, ahogy meglátta,
hogy a kövek hatalmas, ácsolt favázon fekszenek. Óvatosan áttolta a kezét a résen, ahol a kövek voltak
korábban, és simán átfért rajta, eltűnt az egész karja. Fogott egy darab földet, és bedobta a lyukon.
Legalább egy percig vagy még tovább tartott, míg meghallotta, hogy a föld valami keménynek ütközik.
– Egy pince van alattunk! – állapította meg. – Azonnal le kell másznunk!
A férfiak a gödör legtávolabbi sarkába húzódtak. Mély, zavart hangon beszéltek egymással nagy
idegesen, aztán közölték vele, hogy ők nem mennek le. Ahhoz túlságosan is féltek.
John kérlelte őket, aztán a megvesztegetéssel próbálkozott, végül dühében megfenyegette őket, de
semmit nem ért el. Szidalmazni kezdték, aztán kimásztak a gödörből. John maximum annyit tehetett,
hogy rávette őket, adják el neki a kötelet, és hagyjanak ott egy fáklyát. Nem sokkal később egyedül
maradt az éjszakában.
 Nyugtalanságát a pillanat izgalma csak tovább fokozta. Átfűzte a kötelet az egyik tölgygerendán,
bedobta a gödörbe, és hallotta, ahogy a vége szilárd földet ér. Aztán bedobta a fáklyát, és figyelte,
mikor koppan. A fáklya égve maradt, és ahogy a lyukba nézett, egy halványan megvilágított kis
területet pillantott meg, kőpadlóval és talán valami szabálytalan fallal.
Mély levegőt vett, hogy erőt gyűjtsön a feladathoz, aztán a lyukba lógatta a lábait, megfogta a
kötelet, aztán karjai és összekulcsolt bakancsai segítségével lefelé ereszkedett.
A teremben áporodott, élettelen volt a levegő. Centiről centire haladt, és igencsak félt a sötéttől,
úgyhogy inkább a fáklya jóval bizalomgerjesztőbb fényére figyelt. Olyan hat métert már megtett, de
még mindig volt hátra vagy három. Lepillantott, próbált hunyorogva átnézni a fáklya fejéből eredő
füstön.
– Áááá!
Kiáltása visszhangzott a fülében, ahogy a kötélről lecsúszva keményen a földnek csapódott. Egy
halom emberi csontváz tetejére érkezett. A lába valami combcsonton landolt, és kicsúszott alóla, ez
mentette meg a lábtöréstől. Jobb csípője egy koponyára csapódott, ami összeroppant a súlya alatt.
Ott feküdt a kőpadlón, lélegzete elakadt a fájdalomtól és a rémülettől.
Üres szemüregekkel nézett farkasszemet.
– Istenem, segíts! – ordította.
Körbeforgatta a fejét, mindenfelé sárga csontokat látott: a padlón, és magasra pakolva a falba
épített polcokon is. Egy kriptába került, ehhez nem fért semmi kétség. Másodszor is erőt vett rajta a
rémület, mikor eszébe jutott, hogy ha komolyan megsérült, ki sem tud mászni a földfelszínre. Lehet,
hogy így fogja bevégezni, itt fog feküdni az örökkévalóságig. Újabb rakás csont. Ülő pozícióba
nyomta magát, és megmozgatta a végtagjait.
A karjait és a lábait elég jól tudta mozgatni, de a csípője jobb oldalán éles fájdalmat érzett. Csak
úgy nézhette meg, milyen mértékű a sérülés, ha megpróbál ránehezedni, úgyhogy térdre fordult, aztán
álló helyzetbe egyenesedett. Fokozatosan nehezedett rá jobb lábára, és hála Istennek, tartott.
Megnyugodott, mikor rádöbbent, hogy bár zúzódott a lába, eltörve nincsen. Ahogy lépett egyet előre,
hallotta a recsegő csontok borzalmas hangját, de végül sikerült elbicegnie a fáklyáig, amit kézbe
fogott.
Nagy fájdalmak között csoszogott végig a kriptán, csontok között lépkedett, próbált hozzászokni a
halál sűrű jelenlétéhez. Több száz csontváz volt körülötte, talán több ezer is, némelyik csak csupasz
csontokból állt, de voltak olyanok, amelyek megaszalódtak, és vöröses hajukkal, rájuk tapadt barna
ruháikkal mumifikálódtak. Próbált arra koncentrálni, amit nyerhet ezzel a kalanddal. Vajon létezett
még Félix könyvtára? Fogalma sem volt róla, vajon egyre mélyebbre jut-e a kriptában, vagy
valamilyen szerencsésebb irányba tart, de felvett egy irányt, és lassanként előrejutott a fáklyafényben.
A fény egy boltíves bejáratra esett. John arca megrándult a fájdalomtól, amit a csípőjében érzett,
felgyorsította a lépteit, majdnem mintha a csontvázak elől szaladna. Átért a bejáraton, és egy egészen
másféle környezetben találta magát.
Méretes szobába ért, a szoba sarkait már nem is látta. Alig egy méterre egy faasztal sarkát
pillantotta meg. Ahogy odalépett, két oldalán alacsony padokra lett figyelmes. Végigment mellette,
csodálkozva érintve meg hűvös, sima felszínét. Tárgyakat talált az asztalon, megfogta az elsőt, ami a
keze ügyébe került. Egy földdel teli tintatartó! Feje fölé emelte a fáklyát, hogy messzebbre elérjen a
fénye. Több asztal volt még, egész sorok!
Akkor vette észre, hogy a kőpadlót foltok borítják mindenfelé.
 Rozsdavörös foltok. Régről ottmaradt vér. Többvödörnyi.
Igaz volt minden, gondolta hirtelen felélénkülve. Félix levele igaz volt az utolsó betűig, és ami
még fontosabb, a szerzetesek szkriptóriuma túlélte a tűzvészt! És ha a szkriptórium túlélte, a könyvtár
is túlélhette!
Követte az asztalsorokat, mindet megérintette, ahogy elhaladt mellettük.
Tizenöt volt összesen. Az utolsóhoz érve egy pillanatra csalódnia kellett, mert falat látott mögötte,
de megint felgyorsult a szívverése, mert egy faajtót fedezett fel rajta nehéz vaspántokkal. Minden
erejét összeszedve kinyitotta a súlyos ajtót, és bevilágított a fáklyával.
Abban a pillanatban térdre esett, és örömkönnyek törtek elő a szeméből.
A könyvtár! Létezik! Túlélte!
Bal kéz felől hatalmas, fából készült szekrényt pillantott meg, tele hatalmas, bőrkötéses kötetekkel.
Jobb kéz felől ugyanilyen nagy halom könyv, a két sor között csupán annyi hellyel, hogy éppen átfért
közöttük.
Felállt, és sántikálva elindult a középső folyosón. Le volt nyűgözve.
Mindkét oldalon magas könyvespolcok, amelyek mintha a végtelenségig folytatódtak volna a
sötétségben.
Megállt, és kihúzta az egyik könyvet. Minden részletében megegyezett a Cantwell család
példányával, bár a rajta lévő évszám 1043 volt.
Visszarakta, és folytatta az útját visszafelé. Meddig tartott a terem?
Úgy érezte, hihetetlenül régóta gyalogol már. Ehhez fogható hatalmas épületekben eddig csak
Londonban járt; apátságokban és palotákban.
Végül újabb falat pillantott meg. Egy újabb boltíves átjárón keresztül folytatta útját egyenesen
előre. Ahogy a küszöbön áthaladt, mintha valami kis motoszkálást hallott volna.
Patkányok?
Újabb terembe ért, ami első ránézésre ugyanolyan volt, mint az előző.
Hatalmas könyvespolcok a folyosók mentén, amelyek aztán a sötétségbe vesztek. Ellenőrizte a
könyvgerinceket a legközelebbi polcon – 1457.
Gondolatai elszabadultak. Most hogy megtalálta a könyvtárat, hogyan fogja betakarítani a termést?
Meg kellett találnia az 158l-es könyveket, és ami utána következett. Ez hozott igazából hasznot. Ki
kellett találnia, hogyan viszi majd ki ezt a kincset érő zsákmányt ebből a lyukból. Nem volt rá
felkészülve, hogy sikerrel járhat, de bízott éles eszében, és biztos volt benne, hogy elő tud majd állni
valami tervvel, ha majd már nem dobog a torkában a szíve.
Minden egyes polcnál megállt, és ellenőrizte az évszámokat. Ahogy megpillantott egy 1573-as
könyvet, jobb kéz felé fordult, és elindult a polcok mentén.
Mégis találta… 1575, 1577, 1580, és végül 1581. A jelen! Egy tucat vagy még több könyvet talált,
ami az adott évre vonatkozott. Csak állt előttük, és remegett, mint valami sarokba szorított nyúl.
Egy kéznyújtásnyira volt attól, hogy megszerezze a világ egyik legkomolyabb hatalmát, a jövőbe
látás képességét. A világon senki nem fogja tudni megmondani John Cantwellen kívül, ki fog
megszületni, és ki fog meghalni. Mellkasa büszkén feszült. Az apjának nem volt igaza.
Mégiscsak elért valamit. Lassan, megfontoltan az egyik könyv után nyúlt.
A közeledő ütést már nem érezte meg, nem érzett többé fájdalmat, nem érzett többé semmit.
A kő a fejébe fúródott, agya rögtön megtelt vérrel, annyi vérrel, ami halálát okozta, összeesett,
mint valami rongybaba.
 Néhány lépéssel hátrébb Michael testvér megszólította társát.
– Ennyi. Meghalt.
– Isten legyen irgalmas hozzánk – mondta Emmanuel testvér a test felett állva, kézbe fogva a
fáklyát, mielőtt még meggyújtaná az alsó polcon lévő könyveket. Mindketten letérdeltek, és imádkozni
kezdtek.
A két fiatal szerzetes megleste a házuk környékén járó kincskeresőket, követte őket az éjszakába,
és figyelte a munkát a távolból. Mikor a helyiek eliszkoltak, ott maradtak, hogy figyeljék, miben
mesterkedik az úriember.
Mihelyt egy kötélen keresztül aláereszkedett a földbe, keresztet vetettek, halkan előrelopakodtak a
fűben, mint két kígyó, aztán követték a sötétségbe.
Michael testvér dühös volt, amiért a kolostor területére tolakodtak, és még dühösebb, amiért ki
kellett oltania egy életet. – Mi ez a hely? – morogta.
Társa pár évvel fiatalabb volt, kevésbé erőteljes, de jóval eszesebb. – Biztosan egy ősi, szent
könyvtár, amit azok a szerzetesek építettek, akik itt fekszenek békésen a kriptában. Valamilyen okból
lezárták, hogy miért, arról fogalmam sincs. Nem nekünk szánták. És egészen biztos, hogy nem is ennek
a visszataszító betolakodónak. A gyilkosság súlyos bűn, de Isten meg fog nekünk bocsátani.
– Menjünk innen most már – mondta Michael. – Szerintem temessük be a lyukat, töltsük fel a
gödröt, és ne mondjunk a többieknek egy szót sem.
Megtartod velem ezt a titkot, testvérem?
– A mi Urunk nevében, megtartom.
Otthagyták John Cantwell holttestét, ott feküdt, ahol összezuhant.
Fáklyája segítségével visszamentek a kötélhez. A test elkezdte hosszú, lassú aszalódását.
Legközelebb 366 év múlva fogja látni emberi szem.

Elmúlt egy hónap, majd még egy és még egy. Edgar Cantwell minden reggel megkérdezte, látta-e
valaki a házban a fiát, Johnt.
Az őszt tél követte, a telet tavasz, és az öreg kénytelen volt elfogadni, hogy legidősebb fia eltűnt a
fold színéről. Senki nem tudta, hová megy, mikor titokban elhagyta Cantwell Hallt, senki nem tudta,
mi történhetett.
Egy napon Edgar a kápolnában imádkozott segítségért, törékeny és egyre zavarodottabb állapotban
volt, úgy érezte, az Úr szólt hozzá, azt mondta neki, fedje fel a családi titkot kisebbik fia, Richard
előtt, hiszen ő kell, hogy legyen a vectisi könyv ismereteinek birtokosa. A kápolna után a szolgálókkal
a könyvtárba vitette magát. Leültették egy székre, ő pedig kérte, menjenek fel a létrán, és vegyék elő
azt a fadobozt, amit a felső polcon rejtett el.
Egyikük fel is mászott, leadogatott néhány könyvet, aztán bejelentette, hogy megtalálta a dobozt.
Odavitte a lord elé, és az ölébe tette.
Az öreg nem sokáig tartotta a kezében. Arra számított, hogy majd eltölt néhány percet a
pergamenlapokkal, az ő öreg barátaival, akik olyan sok emléket hordoztak… a Félix-levéllel, ami
annyira lenyűgözte fiatalkorában, azzal a titokzatos lappal, ami a távoli jövő felé mutatott, Cauvin-
Calvinus levelével, amit az összes többinél többre értékelt, nagyrabecsült barátja miatt, és a
Nostradamus-levéllel, ami egy olyan emberre emlékeztette, aki a biztos haláltól óvta meg. Lassan
kinyitotta a fedelét.
A doboz üres volt.
 Edgarnak elakadt a lélegzete. Már épp utasítani akarta a szolgát, hogy másszon fel újra a létrán,
mikor hirtelen mintha fel akart volna robbanni a mellkasa a fájdalomtól. Mintha több ezer tűszúrás
érte volna.
Mire sovány teste leesett a székről és a padlóra csapódott, már halott volt. Szolgái nem tehettek
mást, kétségbeesetten a gyerekeit hívták. Fia, a fiatal Richard volt az első a színen, aki sosem tudta
meg, hogy apja épp akkor vitte a sírba Vectis titkát.
 Huszonnyolc

WILL ÉS ISABELLE A KÖNYVTÁRBAN ÜLTEK, Nostradamus levele ott feküdt előttük az

asztalon. Az elmúlt két napban tett hatalmas felfedezéseik egyszerűen kimerítették őket.
Mindegyik egyre jelentősebbnek tűnt. Mintha ők ketten egy hurrikán szemébe kerültek volna…
minden békés volt körülöttük, minden a szokásos rendben zajlott, de közben tudták, hogy veszélyesen
közel kerültek egy keringő, erőszakos viharhoz.
– Ez a mi könyvünk – suttogta Isabelle – komoly hatással volt igen nagy emberekre. Ha ennek
vége, én elrohanok, veszek egy példányt Nostradamus könyvéből, és most már a neki kijáró
komolysággal fogom olvasni.
– Lehet, hogy ez a te könyved tette naggyá Nostradamust és Kálvint – mondta Will a kávéját
kortyolgatva. – A könyv nélkül a történelem „futottak még” kategóriájába tartoznának.
– Lehet, hogy minket is nagy emberekké tesz.
– Már megint itt járunk – nevetett Will. – Tudom, hogy egyre nehezebbnek tűnik arra gondolni,
hogy titokban kell tartani a könyvet, de azt tanácsolom, inkább élj hosszú életet ismeretlenként, és ne
rövidet híres emberként.
Isabelle nem foglalkozott vele. – Meg kell találnunk az utolsó nyomot, bár nem nagyon tudom
elképzelni, hogyan fogja felülmúlni az első hármat.
Úgy értem, micsoda dolgokat találtunk, te jó Isten!
Will úgy érezte, fel kell hívnia Nancyt, hogy megköszönje a közreműködését. Már biztosan
dolgozik. – „Még egy közel a tékozló fiúhoz” – szólalt meg végül.
Isabelle a homlokát ráncolta. – Fogalmam sincs, merre kéne elindulnunk ezzel. – Hallotta, hogy a
nagyterem felől szólítják. – Nagyapa!
– kiáltott fel hangosan. – A könyvtárban vagyunk.
Lord Cantwell megérkezett, hóna alatt az újságot szorongatva.
– Nem tudtam, merre lehettek. Helló, Mr. Piper, maga még itt?
– Igen, uram. Azt remélem, ez az utolsó napom.
– Talán az unokám nem bizonyult megfelelő vendéglátónak?
– Nem, uram, egyszerűen fantasztikus volt. Egyszerűen csak haza kell mennem.
– Nagyapa – kérdezte hirtelen Isabelle –, emlékszel olyan Cantwellre, aki komoly bűnöket követett
el?
– Rajtam kívül?
– Igen, rajtad kívül – válaszolta Isabelle játékosan.
– Nos, a dédapám a családi vagyon igen jelentős részét elvesztette, valami spekulatív ügylet miatt,
amibe egy hajóépítő miatt kezdett. Ha az bűn, hogy valaki ostoba, akkor ő bűnös volt, azt hiszem.
– Én valamivel korábbi családtagokra gondoltam… tizenhatodik századi dolgokra.
Nos, ahogy említettem is, az öreg Edgar Cantwellt mindig is egyfajta fekete bárányként tartották
számon. A fickó olyan tempóban szaladgált a katolikusoktól a protestánsokig és vissza, mint valami
whippet. Elég kivételes személy lehetett, azt hiszem, ha sikerült elkerülnie a Towert, és a fejét sem
csapták le.
– Vannak ennél sötétebb pontok is? – kérdezte Isabelle.
– Nos… – arckifejezése alapján Isabelle biztos volt benne, hogy rájött valamire.
 – Igen?
– Ott van például Edgar Cantwell bátyja, William. Van róla egy kisfiúkori portré valamerre. Az
ezerötszázas évek elején egy baleset következtében megölte az apját, Thomas Cantwellt. Az övé az a
nagyobbik kép a nagyterem déli falán. Aki lóháton ül.
– Azt a képet ismerem – mondta Isabelle növekvő érdeklődéssel. – Mi történt Williammel?
Lord Cantwell kezével jelezte, hogy elvágták a torkát. – Valószínűleg végzett magával. De nem
tudom, mi az igazság ebből az egészből.
– És ez mikor történt? Melyik évben? – kérdezte Isabelle.
– Ha megátkoznak, sem tudom megmondani. Legjobb lenne, ha leellenőriznétek a dátumot a
fejfáján.
Will és Isabelle egymásra néztek, aztán egyszerre felugrottak.
– Gondolod, hogy a családi temetőben lehet? – kiáltott fel Isabelle.
– Nem gondolom – fintorgott a lord. – Tudom!
– Csak nem azt akarod mondani, hogy külön temetkezési helyetek is van! – mondta Will kicsit túl
hangosan. Még az öreg is meghallotta, aki erre grimaszra húzta a száját.
– Gyere velem! – kiáltott fel Isabelle, és kirohant az ajtón.
Lord Cantwell fejét lógatva leült az egyik üresen maradt székbe, és olvasni kezdte az újságot.
A Cantwell-temető egy fákkal benőtt területen volt a birtok távolabbi végében, egy nem túl
gyakran látogatott sarokban. A lordot megviselte, mikor felesége sírjához látogatott, ahhoz az üres
földdarabhoz, ahol földi maradványait őrizték. Isabelle néha eljött errefelé, bár leginkább fényes,
nyári reggeleken, mikor a nap vidámsága ellensúlyozni tudta a hely komorságát. Hetek óta nem járt
arra senki, a fű magasra nőtt. A gyomokat megviselte a késő őszi időszak, lustán dőltek a köveknek.
Nyolcvan vagy még több kő volt a területen, ami falusi temetőnek kicsi volt, családi temetkezési
helynek nagy. Nem minden Cantwell került ide.
Az évek alatt sokan estek el ilyen-olyan csatákban, őket angol csatamezőkön vagy idegen földeken
temették el. Ahogy a fás terület felé közeledtek, Isabelle azt magyarázta, milyen nehéz volt
megszerezni a helyi önkormányzat engedélyét arra, hogy nagyapja itt temethesse el feleségét. –
Egészségügyi és biztonsági szabályozások – fortyant fel Isabelle dühösen.
– Na és mi van a hagyományokkal?
– Nekem tetszik ez a családi temető dolog – jegyezte meg óvatosan Will.
– Én is választottam helyet magamnak. Ez alatt a kedves, öreg citromfa alatt.
– Szép hely – mondta Will –, de azért ne siesd el.
– Nem rajtam múlik, nem igaz? Minden elrendeltetett, hát nem emlékszel? Na, jól van, hol van az a
mi tékozlónk?
William Cantwell sírköve volt az egyik legkisebb az egész temetőben, majdnem teljesen benőtte a
fű, úgyhogy módszeres keresésre volt szükség, hogy megtalálják a terület közepe táján azt, amelyik az
ő helyét jelöli.
Egyszerűen a neve állt rajta, és egy évszám. 1527.
– Közel a tékozló fiúhoz – mondta Will. – Azt hiszem, szükségünk lesz egy ásóra.
Isabelle két ásóval tért vissza a kerti színből. Eléggé kiestek a látótérből, de azért némi bűntudattal
kezdtek neki a munkának, hátra-hátranéztek a válluk fölött, hiszen amit csináltak, társadalmilag nem
volt túlságosan elfogadott.
– Soha nem ástam még ki sírt – kuncogott Isabelle.
 – Én már igen – mondta Will. És nem is ugratta. Évekkel ezelőtt volt egy ügye Indianában, de nem
akart nagyon belemenni, és Isabelle sem kérdezgette a részletek ügyében. – Vajon milyen mélyre
áshatták őket annak idején? – Kemény munka volt, Will izzadni kezdett. Két ős is volt még a közelben,
úgyhogy nem volt elég hely, hogy mindketten egyszerre ássanak.
Will ledobta a kabátját és a pulóverét, aztán csak hányta a földet a lapáttal, míg végül egy nagy
rakás sötét, zsíros földkupacot nem halmozott a szomszédos sír tetejére. Mikor már egy órája
dolgoztak, mindketten kezdtek elbátortalanodni; gondolkoztak rajta, hogy William ott van-e
egyáltalán. Will kimászott a lyukból, és leült a fűbe. A délutáni, őszi nap nem sütött túl erősen, csípős
volt a levegő. Isabelle citromfája zörgött a fejük felett.
Isabelle átvette, és beugrott a gödörbe, mint valami kislány, ha úszómedencét lát. A két lába
egyszerre ért az aljára. Váratlanul tompa puffanást hallottak, ahogy földet ért.
Szinte egyszerre kérdezték: – Ez mi volt?
Isabelle fogta a lapátját, négykézlábra ereszkedett, aztán kaparni kezdte a földet az élével. Durva
fémfelület bukkant fel. – Istenem, Will! Azt hiszem, megtaláltuk! – kiabálta.
Körülásta a tárgyat, aztán megkereste az éleit. Téglalap alapú volt, olyan negyvenöt centi hosszú,
huszonöt centi széles. Will felülről nézte, ahogy a földbe fúrja az ásóját a hosszabbik oldala mentén,
és felfeszíti.
Erősen szennyezett rézdoboz került elő. Alatta a koporsófedő rothadó, zöld foltokkal fedett fája.
Isabelle feladta Willnek a dobozt.
Patinás, zöldre és feketére színeződött anyaga alapján egyértelmű volt, hogy alaposan előkészített
fémműves munkáról van szó. Apró, kerek lábai voltak. A fedelét kemény, piros anyaggal futtatták be.
Will belevájt a hüvelykujjával, mire lepattogott egy-két darab. – Ez valami viasz – mondta. –
Pecsétviasz vagy gyertyaviasz. Azt akarták, hogy vízálló legyen.
Isabelle ott állt az oldalán. – Remélem, sikerrel jártak! – mondta várakozó hangon.
Volt bennük annyi fegyelmezettség, hogy először a sírt ássák be, és csak aztán fogjanak hozzá a
dobozhoz, de gyorsan le is zavarták ezt a részét.
Ahogy a visszatemetéssel végeztek, rohantak a házba, egyenesen a konyha felé tartottak, ahol
Isabelle talált is egy erős kis hámozókést. Leszedte a kemény viaszt az egész doboz pereméről, aztán,
mint valami gyerek, aki az első karácsonyi ajándékát bontogatja, letépte a tetejét.
Három pergamenlapot talált, rezes, zöld foltokkal, egyébként szárazak voltak és olvashatók.
Isabelle rögtön észre is vette, miről van szó. – Will – suttogta. – Ezek a Félix-levél utolsó oldalai!
A konyhaasztalnál ültek. Will kis ideig nézte Isabelle cikázó szemeit, és finoman mozgó ajkait,
aztán rászólt, hogy fordítsa egyből. Isabelle szép lassan, fennhangon olvasni kezdett.

Január havának kilencedik napján, Urunk 1297. esztendejében a könyvtárat és a Nevek Rendjét
elérte a vég. Az írnokok, akik száznál is többen voltak, kezdtek furcsán viselkedni, nem nagyon
követték feladataik szokásos rendjét. Mintha valami lepellel borították volna le őket.
Tulajdonképpen egyfajta kimerültség vett erőt rajtuk, erről azonban mi nem győződhettünk meg,
hiszen képtelenek voltak elmondani gondolataikat. Egy nappal korábban hírnök érkezett, aki
megjövendölte a következőkben történő eseményeket. Az egyik írnok szörnyűséges módon áthágta
ember és Isten törvényeit azzal, hogy elvette saját életét, tollát szemén keresztül agyába döfve.
Aztán a Végső Napon, ahogy a könyvtárba érkeztem, olyan látvány tárult elém, amitől a mai
napig megfagy ereimben a vér, ha merengéseim közepette eszembe jut. Minden egyes írnok, úgy
értem, az utolsó zöld szemű férfiak és fiúk saját kezűleg szúrták ki szemüket tollaik hegyével, ezzel
halálukat okozva. Íróasztalaikon pedig mindannyian befejeztek egy-egy utolsó oldalt, amely
oldalakat sok helyütt piros foltok borítanak. És minden egyes oldalra ugyanazon szavakat írták…
2027. február 9. Finis Dierum. Munkájuk bevégeztetett. Nem volt rá szükség, hogy újabb neveket
írjanak le. Elértek az Idők Végezetéig.

A nagyszerű Baldwin, végtelen tudására támaszkodva meghozta döntését, miszerint a

könyvtárnak pusztulnia kell, hiszen az emberiség még nem áll készen arra, hogy a benne foglalt
összefüggésekkel megbirkózzon. Végignéztem az elpusztult írnokok tömegén föld alatti
kriptájukban, és én voltam az utolsó, aki végigsétált a könyvtár hatalmas termein, a szent könyvek
végtelen polcsorai között. De ezen a ponton, Uram, vallomást kell tennem. Saját kezemmel
gyújtottam meg a könyvtár körül felhalmozott szalmakazlakat, fáklya helyett azokat a lapokat
használtam, melyekre a Finis Dierum szavakat írták, míg mind el nem égett. Néztem, ahogy ég a
faszerkezet, és az épület összeomlik. De Baldwin kívánsága ellenére nem dobtam fáklyát a pincébe.
Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy én legyek a könyvtár pusztulásának e világi okozója.
Erősen hittem, és hiszem még ma is, hogy ez a döntés a Mindenható Isten kezeiben kell, hogy
maradjon. Az igazat megvallva, nem tudom, hogy a hatalmas könyvtár az épület alatt elpusztult-e a
tűzben. A föld nagyon hosszú ideig parázslott még. Ahogy a lelkem is hosszú ideig parázslott, és
ahogy átsétálok a kopár területen, nem tudom, hogy hamu vagy pergamen van-e lábaim alatt.
De azt is meg kell vallanom, Uram, hogy gyarló zavarodottságomban egy könyvet elhoztam a
könyvtárból, még mielőtt az beomlott és leégett volna. A mai napig nem tudom, miért tettem.
Könyörgök Neked Uram, bocsásd meg az én gyarlóságomat. Ez a könyv most itt fekszik előttem.
Ez a könyv és a levél bizonyítéka annak, ami történt. Ha azt kívánod Uram, hogy pusztítsam el
ezt a könyvet a levéllel együtt, örömmel megteszem. Ha azt akarod hogy megőrizzem, örömmel
megteszem. Jelet várok tőled Uram, Istenem és Megmentőm. Amint megkapom, teljesíteni fogom
kívánságodat. Engedelmes, alázatos szolgád leszek az idők végezetéig.

Félix

A harmadik és egyben utolsó törékeny, sárgás papír más kézírással készült.

Sietős firkálásnak tűnt, és csupán két rövid sorból állt:

922027 Finis Dierum

Isabelle sírni kezdett, először halkan, aztán jött a crescendo, egyre növekvő erővel, míg végül már
zokogott, levegő után kapkodva, kipirosodott arccal.
Will szomorúan nézett rá, de a fiára gondolt. Phillip tizenhét éves lesz 2027-ben, fiatalon, tele
ígérettel. Egy hajszálnyira járt attól, hogy ő is elsírja magát, de aztán felkelt, és Isabelle ziháló
vállaira tette a kezét.
– Nem tudjuk, hogy igaz-e – mondta.
– És mi van, ha igaz?
– Gondolom, meg kell várnunk, míg magától kiderül.
 Isabelle felállt, ami szinte felkérés volt ölelésre. Egymást szorosan tartva ácsorogtak ott, a lehető
leghosszabb ideig, míg végül Will egyszerűen, kertelés nélkül közölte vele, ideje indulnia.
– Muszáj menned?
– Ha ma éjszaka visszaérek Londonba, elérhetek egy reggeli járatot.
– Kérlek, maradj még egy éjszakát.
– Már nagyon mennék haza – mondta gondolkodás nélkül. – Hiányoznak az otthoniak.
Isabelle szárazra szipogta az orrát, és bólintott.
– Vissza fogok jönni – ígérte. – Ha Spence végzett ezekkel a levelekkel, egészen biztosan vissza
fogja adni őket a Cantwell családnak. Ezek a tieid.
Lehet, hogy egy napon fel is használhatod majd őket, hogy megírd a történelem legfantasztikusabb
könyvét.
– Bár a tézisem középszerű, most mégis másképp fogok írni? – kérdezte, majd Will szemébe nézve
folytatta: – Itthagyod a verset?
– Az üzlet az üzlet. Csináltasd meg végre a tetődet.
– Soha nem fogom elfelejteni az elmúlt pár napot, Will.
– Én sem.
– A feleséged nagyon szerencsés.
Will bűntudatot érzett, megrázta a fejét. – Én sokkal szerencsésebb vagyok, mint ő.
Isabelle taxit hívott. Will felment a szobájába összepakolni. Mikor végzett, elküldött két üzenetet.
Spence-nek:
Akció teljesítve. Mind a 4 megvan. Holnap hozom őket. Készülj a meglepetésre.
Nancynek:
Fantasztikus vagy. Megcsípted a prófétát. Elképesztő dolog. Holnap otthon. El sem hiszed,
mennyire hiányzol. Soha többé nem hagylak el.

Aznap éjjelre Cantwell Hall ismét elcsendesedett. Két lakó maradt, egy öregember, aki már aludt,
és az unokája, aki ott forgolódott az ágyában. Mielőtt lefeküdni ment volna, bement a vendégszobába,
és leült az ágy szélére. Még érezhető volt Will illata. Belélegezte, aztán megint sírni kezdett, míg
végül azt nem mondta: – Ne légy hülye. – Aztán megfogadva saját maga tanácsát, felszárította a
könnyeit, és lekapcsolta a lámpát.
DeCorso a bokrok felől figyelt. A vendégszoba elsötétedett, Isabelle szobájában pedig felgyulladt
a villany. DeCorso ellenőrizte világító kijelzőjét. Lekuporodott, és írt egy e-mailt Fraziernek
titkosított BlackBerry készülékén. A billentyűzet világított az éjszakában, DeCorso kemény
hüvelykujjaival gyöntölte a billentyűket:

Lassan végzek Wroxallban. Megkaptam Piper hotelének és repülöútjának adatait a központból.

A hitelkártyáját használta! Még mindig fogalma sincs róla, hogy követjük. A terv szerint még
azelőtt lekapcsolom, mielőtt a Heathrow-ra érne. Továbbra is várom az instrukciót, mi legyen a
Cantwell családdal.
 Frazier elolvasta az e-mailt, aztán gondterhelten dörzsölgetni kezdte a halántékát. A sivatagban
délután felé járt az idő, bár a föld alatt a napszakoknak nem volt igazán jelentőségük. Két napja
folyamatosan az asztalánál ült, és nem volt kedve hozzá, hogy még egy harmadikat is ott töltsön. Az
akció a csúcspontja felé közeledett, és lassan meg kellett hozni a végső döntéseket, a főnöke pedig
egyértelművé tette, hogy amennyiben kellemetlen döntéseket kell hoznia, azok Fraziert terhelik, nem
őt.
– Ezek a dolgok a maga munkaköri leírásában szerepelnek, nem az enyémben – dörögte bele
Lester a telefonba, mire Frazier legszívesebben azt válaszolta volna: – Tehát a maga keze tiszta
marad, és maga nyugodtan álomra hajthatja majd a fejét.
Frazier Pipert illető döntése a legkevésbé sem volt komplikált. DeCorso elkapja a Heathrow
melletti hotelben, bármilyen szükséges eszközt bevethet, hogy lekapcsolja és elvegye tőle az összes
olyan tárgyat, amit Cantwell Hallban talált. Egy kirendelt CIA-csapat fogja felvenni őket a hotelnél,
aztán az Egyesült Államok légibázisára viszi őket Mildenhallba, a Royal Air Force repterére, ahová
Lester miniszter úr egy katonai szállító repülőgépet rendelt. Piper látókörön kívüli volt, úgyhogy
semmi esély nem volt rá, hogy DeCorso megölje a szemetet, arra viszont nem volt garancia, hogy
megússza komoly sérülés nélkül. Ám legyen, gondolta Frazier. A lényeg, hogy minden olyan anyagot
megszerezzünk, aminek az 51-es körzet egységéhez köze van.
Aztán felkutatják Spence-t és társait, bárkik legyenek is azok, a hiányzó kötetet pedig a pincébe
szállítják. Elképzelte, hogy majd tartanak valami kis ünnepséget a helyszínen, de az ehhez hasonló
képtelenségek sorsa felől a bázis ellentengernagya döntött.
A Cantwell Hallt illető döntés már bonyolultabb volt. Frazier tulajdonképpen olyan problémával
szembesült itt, ami elég gyakori volt a munkájában. Hagyta, hogy a Könyvtár segítsen döntést hoznia a
dologról.
Ellenőrizte a vonatkozó halálozási időpontokat, aztán megfontoltan bólogatni kezdett. A terve
részletein kezdett agyalni. Abban biztos volt, hogy DeCorso hathatósan véghezviszi a dolgot. Csak a
britek miatt fájt a feje. Az Egyesült Királyság hírszerző központjában mintha egy rakás dühös darázs
ült volna a Cottle-ügy óta, és a legkevésbé sem akart belepiszkálni a kaptárba, és felkavarni a
dolgokat. Figyelmeztetnie kellett DeCorsót, hogy legyen óvatos, különösen óvatos. Ugyanakkor a
dolog kockázati tényezői miatt biztos volt benne, hogy nem tehet mást. Mire volna jó lekapcsolni
Pipert, ha a lány és a nagyapja aztán kitálalják, bármit is találtak ott.
Írt egy e-mailt DeCorsónak a megfelelő utasításokkal és egy szigorú figyelmeztetéseket soroló
litániával.
Lehet, hogy ez lesz az utolsó közös akciójuk DeCorsóval, gondolta a szentimentalitás bármiféle
nyoma nélkül.

Ahogy Isabelle lekapcsolta a villanyt, DeCorso éjjellátóján keresztül végigpásztázta a területet,

hogy ne kelljen fölöslegesen barangolnia. Várt egy olyan jó félórát, csak hogy biztonságban legyen,
aztán munkához látott. Megvolt a kedvenc koktélja az ilyen típusú melókhoz – olcsó volt, könnyen
hozzá lehetett jutni, a gyorsaság és a hatékonyság megfelelő arányait hordozta magán. Kerozin, hígító
és kempinggáz, a megfelelő arányban. Odacipelt két huszonöt literes marmonkannát a házhoz, aztán
szép halkan nekiállt, hogy az épület egész környékét feláztassa vele. Az öreg Tudor korabeli ház elég
gyorsan lángra fog kapni, ez biztos. Viszont egyetlen rést sem akart hagyni. Tűzgyűrűre volt szüksége.
Megkerülte a házat, és visszament a hátsó kertbe. Még mindig maradt egy fél kanna. Egy kis
tapadókoronggal és egy gyémántfejű üvegvágóval kivágott egy darabot a francia szoba
ablaküvegéből, közvetlenül Isabelle szobája alatt. A maradék folyadékot közvetlenül a szobába
öntötte. Aztán a műszak végén távozó gyári munkás közönyével meggyújtott egy gyufát, és
bepöccintette az ablakon.

Isabelle álmodott.
William Cantwell sírjának alján feküdt. Will teljes testével ránehezedett, szerelmeskedtek. A
fakoporsó teteje recsegett a súlyuk alatt. Meg volt lepődve, sőt, mélyen fel is kavarta, hogy ilyen
elfogadhatatlanul nagy örömet okoz neki ez a hátborzongató közeg. Aztán hirtelen az ég felé pillantott
Will válla felett. A lemenő nap narancssárga fényben tündökölt, citromfája hajladozott a szélben.
Zöld ágainak suhogása megnyugtatta, Isabelle tökéletesen boldog volt.
Mire Isabelle belehalt a füstmérgezésbe, a földszint már maga volt a tomboló pokol. A finom
faborítások, a tapéták és a szőnyegek, a szobákat szegélyező öreg bútorok olyan könnyen lángra
kaptak, mintha gyújtósból raktak volna halmot. A nagyteremben lévő, Edgar Cantwellt és utódait
ábrázoló olajfestmények sokáig bugyborékoltak és sziszegtek, mielőtt egyesével le nem potyogtak a
falakról.
A hálószobájában fekvő Lord Cantwell még azelőtt meghalt a füstmérgezéstől, hogy a lángok
elérték volna. Mikor ez megtörtént, szétterjedtek a falakon, és a bútorokon keresztül elérték
éjjeliszekrényét, végül belekaptak a papírlap sarkába is, ami a lord utolsó esti olvasnivalója volt.
A Shakespeare-vers forró, sárga labdává pöndörödött, aztán vége is volt.
 Huszonkilenc

DECORSO BEGURULT AUTÓJÁVAL EGY HEATHROW melletti Hertz-parkolóba a Northern

Perimeteren túl. Hajnali három felé járt, fáradt volt, és át akart jutni a Marriottba, hogy lemoshassa
magáról a vegyszerszagot, aztán aludjon néhány órát a Piperrel való találkozása előtt.
Mivel igen késő volt, és egyetlen alkalmazott sem volt a parkolóban, magával vitte a táskáját az
előcsarnokba. Egyetlen unatkozó éjszakai hivatalnok ücsörgött odabent, egy fiatal szikh turbánban és
pólóban, aki gondolkozás nélkül beolvasta az adatait, és nekifogott, hogy kiállítsa a számláját.
Aztán megváltozott a viselkedése, erősen bámulni kezdte a monitort.
– Valami probléma van? – kérdezte DeCorso.
– Állandóan lefagy. Ellenőriznem kell a szervert. Egy perc, és itt vagyok.
Eltűnt egy ajtón keresztül. DeCorso maga felé fordította a monitort, hogy ellenőrizze a dolgot, de
teljesen sötét volt. Idegesen, kimerülten ácsorgott, egyik lábáról a másikra állt, ujjával dobolt a
pulton.
Pusztán szakmai szempontból találta érdekesnek, milyen gyorsan megérkezett a rendőrség. Kék
fények világították be a parkolót, és lepték el az irodát. DeCorso tudta, hogy a középszerű brit zsaruk
nem számítottak, de ezeknek a fickóknak itt rohamfegyvereik voltak. Lehet, hogy valami repülőtéri
terrorelhárító osztag. Velük már számolni kellett, és mikor ráordítottak, hogy feküdjön a földre, ő
gondolkodás nélkül megtette, de ez persze nem akadályozta meg abban, hogy dühösen, nagy
hangerővel káromkodni kezdjen.
Mikor megkötözték műanyag bilincsekkel, és talpra állították, a rangidős tiszt arcába nézett.
Valami speciális osztaghoz tartozott, valami megbízott felügyelő, aki olyan önelégült volt, mint
valami macska, amelyik éppen kanárit fogott. DeCorso ellenkezett: – Mi ez az egész?
– Járt már valaha Wroxallban, Warwickshire megyében, uram?
– Soha nem hallottam róla.
– Ez elég furcsa. A körzeti rendőrséghez bejelentés érkezett, hogy egy gyanús gépjármű járkál arra
valami földúton. A maga járműve, uram.
– Nem segíthetek.
– Szándékos gyújtogatás történt néhány órával ezelőtt egy Wroxall környéki házban. A Ford
Mondeo rendszáma, amit maga vezetett, megegyezik a jelentésben leírtakkal. Már vártunk magára,
hogy végre felbukkanjon. – Aztán a felügyelő néhányszor a levegőbe szagolt. – Mintha kerozinszag
lenne, nem így van, uram?
DeCorso a rendőrre vicsorgott. – Csupán egyetlen közölnivalóm van.
– Mi lenne az, uram?
– Diplomáciai mentességem van.

Will korán ébredt a reptér melletti Marriottban, mit sem tudva a tűzről, és annak utóhatásairól.
Minden nehézség nélkül elérte az 5-ös terminálra tartó reptéri járatot, felszállt a reggel 9-kor induló,
a Kennedy reptérre tartó British Airways-járatra, horkolása betöltötte az első osztályú kabint,
majdnem átaludta az Atlanti-óceánt.
Leszállt New Yorkban, és a helyi idő szerint még dél előtt elintézte a vámügyeket. Nagy léptekkel
keresztülvágott az érkezési oldal várótermén, elővette a mobiltelefonját, majd elrakta anélkül, hogy
használta volna.
Inkább beugrik egy taxiba, és meglepi Nancyt a munkahelyén. Ez volt a forgatókönyv.

Már majdnem delet ütött Nevadában, Frazier pánik közeli állapotban volt az 51-es körzet
központjában. Követték az Egyesült Királyság helyi híreit, meg is győződhettek róla, hogy DeCorso
bevetésének első része sikerrel lezárult. Cantwell Hall, Shakespeare-ország egy régi, vidéki
udvarháza füstölgő bűnügyi helyszínné alakult. De hol a pokolban van DeCorso?
Nem volt szokása titkolózni ehhez hasonló helyzetekben. Megpróbálták elcsípni telefonon és e-
mailen, de nem volt elérhető.
Frazier vonalán valaki jelentkezett, ő pedig abban a reményben vette fel, hogy az embere telefonál.
Ehelyett azonban a hadügyminiszter attaséjának ismerős hangját hallhatta, aki felszólította, hogy
tartsa, Lester miniszter úr fog beszélni. Frazier feszült lett, öklével verte az asztalt. Nem a legjobb
időpontban telefonált felvilágosításért.
– Frazier – üvöltötte Lester. – Mi a pokol folyik itt?
Frazier össze volt zavarodva. Hát lehet így beszélgetést kezdeni?
– Hogy érti, uram?
– Épp most hívtak a külügyminisztériumból, akiket meg a londoni amerikai nagykövetség keresett
meg. A maga egyik embere a sittre került, és diplomáciai mentességért esedezik!

Will szemerkélő, esőáztatta délelőttbe toppant a váróteremből kilépve. A taxiállomás felé indult,
mikor mély hangú dudálásra lett figyelmes, és meg is pillantotta Spence buszát. A terminál felé tartott.
Méltatlankodva ráncolta a szemöldökét. Mielőbb értesíteni akarta őket, de először helyre akarta hozni
a dolgokat a feleségével, meg akarta ölelni Phillyt, és egy puszit nyomni kerek kis arcára. A busz
ajtaja kinyílt, és mindezek helyett Spence kövér, szakállas arcával kellett szembesülnie. Bár nem erre
számított, Spence nem volt túl elégedett, hogy láthatja. Intett, hogy siessen, szálljon fel mielőbb a
fedélzetre.
Kenyon ott szaladgált körülötte, majd akadékoskodva megjegyezte: – Itt körözünk mióta. Hála
Istennek, hogy végre itt vagy. És hála Istennek, hogy egyáltalán megtaláltunk.
Will az ülésre huppant, ahogy Spence megnyomta a gázpedált. – Miért nem telefonáltatok?
– Nem mertünk – mondta Spence. Elég sápadtnak tűnt. – Felgyújtották a házat. Tele van vele az
angol sajtó.
Will giroszkópjai kipörögtek, egyensúlyérzéke rendetlenkedett; tengeribeteg volt, úgy érezte,
mindjárt kitaccsol. – A lány? A nagyapja?
– Sajnálom, Will – mondta Kenyon. – Nincs túl sok időnk.
Könnyek futottak a szemébe, és rázkódni kezdett. – Vigyetek a belvárosba, az FBI épületéhez. A
feleségemért kell mennem.
– Mondd el, mit találtál! – mondta Spence nyomatékosan.
– Te vezetsz, én beszélek. Aztán végeztünk. Örökre.

Frazier végigszaladt a Truman-épület folyosóin, két embere trappolt mögötte. Liftbe szálltak,
felmentek a földszintre, aztán beugrottak egy várakozó Humvee-ba, hogy vigye ki őket a
felszállópályához. Egy Learjet várakozott a pálya szélén, Frazier kiadta a parancsot az azonnali
felszállásra. A pilóták a célállomás felől érdeklődtek. – New York City – morogta Frazier. – Nem
érdekel, mennyi ideig szokott tartani az ilyesmi.
Most tartson kevesebb ideig.
Will szaggatott, katonai stílusban előadott jelentés formájában foglalta össze az elmúlt napok
eseményeit. A fantasztikus felfedezéseket, a keresés vidám perceit, a felfedezés izgalmát eltörölték a
lesújtó hírek. Ő okozta a halálukat azzal, hogy betoppant? Ez a gondolat cikázott a fejében. Igen is és
nem is, foglalta össze keserű szájízzel, igen is és nem is. Valami átkozott vörös hajú szerzetes tudor
leírta a nevük mellé egy darab pergamenre vagy ezer éve: Mors. Tegnap jött el a napjuk. Ennyi az
egész.
Semmi nem változtathatott volna a sorsukon.
Ebbe bele lehet őrülni, gondolta.
Bele kellene őrülni.
Mikor végzett gépies összefoglalójával, odaadta Kenyonnak Félix, Kálvin és Nostradamus
levelének eredeti példányait, és mellékelte Isabelle gondos, kézzel írt fordításait is. A londoni
repülőn kettéválasztotta Félix levelét, ahogyan Isabelle és ő megtalálták. Elő akarta vezetni a
felfedezés drámáját. Most már nem nagyon foglalkoztatta a történetmondás.
Will csukott szemmel hallgatta, ahogy Kenyon hangosan felolvassa a fordításokat, Spence pedig
fogait csikorgatva vezetett, hatalmas mellkasa pulzált, oxigénpalackjának csövei rángatóztak.
Kenyon folyamatos kommentárokkal és sóhajtozással tűzdelte a felolvasást. Bár nehéz lett volna
visszafogottabb, simább modorú embert találni, a Cantwell-levelek egyszerűen felvillanyozták
vékony testét, szemei vad lázban égtek.
Félix levele felborzolta a kedélyeket. Egy csapásra megoldódott a sokévnyi találgatás, a Könyvtár
eredetéről szóló vitáik az új összefüggések által teljesen felülíródtak. Kenyon felkiáltott: – Látod, te
nagy mamlasz, igazam volt! Isten fejéből egyenesen az írnok kezébe. Ez tökéletes bizonyíték. Megvan
végül a válasz erre az ősi kérdésre.
Spence a fejét rázta. – De minek a bizonyítéka. Miért pont Istené? Miért nem a természetfeletti
erőké, ezzel az egész misztikus hetedik fiú-üggyel?
Vagy a földönkívülieké? Miért pont mindig Isten a válasz?
– Jaj, ne már, Henry! Ez olyan egyértelmű, mint az az orr ott a fejeden.
– Aztán egyszer csak észrevette, hogy a levélnek nincs vége. – Hol van ennek a vége? Van még
valami?
Will felemelte lehajtott fejét, és annyit mondott: – Igen, van még.
Folytasd csak.
Kenyon ezek után a Kálvin-levelet futotta át, a végét egyre erősödő hangon, a győzelem érzésétől
harsogó hangon.
– Lehet, hogy téged ez nem győz meg, Henry, de ő volt korának legjelentősebb teológusa, ez hót
biztos, hogy így van!
– De hát mi mást is gondolhatott volna? – puffogott Spence. – Csak beillett abba a kontextusba,
amit amúgy is ismert. Ez azért nem túl nagy meglepetés.
– Te hihetetlen vagy!
– Te meg monolitikus!
– Nos, azért van itt valami, amiben megegyezhetnénk… az bizonyítva van, hogy Kálvin innen kapta
a predesztinációba vetett hitének alapjait – ajánlotta fel Kenyon.
– Ezt elismerem – mondta Spence.
 Kenyon nem hagyta annyiban: – És ha teljes bizonyossággal elhisszük, ahogy Kálvin is tette, hogy
Isten mindent lát, ami a jövőben történni fog, mert már döntött afelől, mi is fog történni, épp ezért
rendezi így a dolgokat, akkor bizony a többit is el kell ismerned!
– Azt hiszel, amit akarsz.
A két régi barát oda-vissza vagdalkozott az érvekkel, meg sem próbálták Willt is bevonni. Látták,
hogy most inkább kimaradna mindebből.
Nostradamus levelét olvasva Spence kuncogni kezdett. – Mindig is tudtam, hogy ez a fickó egy
sarlatán!
– Úgy néz ki, részben igazad is volt – harsogta Kenyon. – Valamilyen oknál fogva a teljes hatalom
nem öröklődött lányágon. Csak fél adagot örökölt. Ezért olyan felületesek a dolgai.
A Roosevelt úton elég nagy volt a forgalom, de a busz egyre közeledett a manhattani kijárathoz. –
Oké, Alf – mondta Spence. – Itt az ideje áttérni a négyes számú utalásra. Most jön a pièce de
résistance, nem igaz, Will?
– Ja – válaszolta Will gyászos hangon. – Most jön az enchilada, így van.
Kenyon elővette az utolsó oldalakat Will mappájából. Monoton, visszafogott hangon elolvasta
Isabelle Félix levelének zárlatáról készült fordítását. Mikor a végére ért, beállt a csönd. Újra esni
kezdett, az ablaktörlők úgy jártak, mint valami lassú ritmusú metronóm.
Kenyon végül azt suttogta: – Finis Dierum.
Mindig is ettől tartottam – mondta Spence. – A lehető legrosszabb forgatókönyv. Picsába.
– Nem lehetünk biztosak benne – hadarta Kenyon.
– Azt biztosan tudjuk, hogy én három nap múlva meghalok – csattant fel Spence.
– Igen, öreg barátom, ezt tudjuk. De itt most másról van szó. Más magyarázata is lehet ennek a
tömeges öngyilkosságnak. Lehet, hogy valami nem működött, és összezavarodtak. Vagy mentális
rendellenesség lépett fel náluk. Vagy fertőzés. Ki tudhatná?
– De az is lehet, hogy rájöttek valamire. Legalább ismerd el, hogy lehetséges!
– Persze hogy lehetséges. Most boldog vagy?
– Csak sikerült eleget tenned egy haldokló kívánságainak ezzel a beleegyezéssel. Jó lenne, ha
néhány napig ez még így maradna, rendben?
Will vágott közbe, a haladási irányra vonatkozó utasításokat adott. – Fordulj be itt!
Már a hányinger kerülgette ettől a két vén szarostól, a Könyvtártól és mindentől, ami kapcsolatban
van vele. Nem kellett volna hagyni, hogy magukkal rántsák ebbe a bizarr világba. A hátukat akarta
látni mielőbb, hogy elfelejthesse, hogy ez az egész megtörtént. 2027 mindjárt itt van. A feleségét és a
fiát akarta látni. A mát akarta.
Elirányította Spence-t az FBI-parancsnoksághoz a Liberty Plaza felé, aztán várta, hogy kinyissa
neki a várakozó busz ajtaját.
– Megérkeztünk, barátaim – mondta Will. – Ami a jövő hetet illeti, nagyon sajnálom. Mit is
mondhatnék? A buszt átengeded?
– A címet és a kulcsokat el fogjuk küldeni. Meg fogjuk üzenni, hol veheted fel.
– Köszönöm.
Az utasoldali ajtó még mindig zárva volt.
Spence erőteljes szuszogásba kezdett. – Meg kell mutatnod az adatbázist! Tudnom kell, mi fog
történni a családommal! Meg kell tudnom, még mielőtt meghalok, megérik-e a 2027-et!
Will erre kifakadt. – Felejtsd el! Egy átkozott fűszálat meg nem mozdítok nektek többé! Veszélybe
sodortatok engem és a családomat is!
Baromi nagy bajban vagyok, nektek köszönhetően, és kibaszottul nincs ötletem, hogy fogok
kimászni ebből. A ti megfigyelőitek nem mások, mint egy banda fizetett bérgyilkos, akik bármit
megcsinálnak cserébe, amiért idő előtt szabadlábra helyezték őket.
Spence megpróbálta megfogni a karját, de Will ellökte a kezét. – Nyisd ki az ajtót!
Spence kétségbeesetten, könyörgő szemekkel nézett Kenyonra.
– Van valami, amivel esetleg más belátásra bírhatnánk, Will? – kérdezte Kenyon.
– Nincs.
Kenyon összeszorította a szájár, aztán odaadott neki egy tárgyakkal telepakolt szatyrot. – Legalább
ezeket vidd magaddal, és gondold végig a dolgot. Hívj fel minket, ha meggondoltad magad! – Levett
egy mobiltelefont az övéről, és Will felé intett vele. – Bele van programozva a telefonszámunk. Elég
sok egység van rajta. Vissza fogunk repülni Vegasba. Kerítek valakit, aki eljuttatja hozzád a buszt.
Will belenézett a táskába. Egy tucat kártyás AT&T mobil volt benne.
Jól tudta, miről van szó. A megfigyelők mindenre rátették a kezüket, ami csak a látóterükbe került.
A név nélküli kártyás telefon volt az egyetlen olyan kommunikációs lehetőség, amiről nem
szerezhettek tudomást. A telefonok látványától elöntötte az undor, de magával vitte a táskát, mikor a
buszból kiugrott.
Nem nézett vissza, nem is intett.
Az egyik egyenruhás biztonsági ember felismerte Willt a recepciónál, és odakiáltott: – Hé,
nézzenek oda, micsoda öreg nagymacska sétált be ide!
Mi van veled, ember? Hogy ízlik a nyugdíj?
– Az élet megy tovább – válaszolta Will. – Van rá valami esély, hogy felmenjek? Meg akarom
lepni a feleségemet.
– Sajnálom, haver. Be kell jelentkezned, és csak kísérettel mehetsz fel.
Ugyanaz a nóta.
– Értem. Fel tudnád hívni nekem? Meg kéne mondani neki, hogy itt vagyok.
Nancy csak úgy suhant a lifttel, aztán átölelte a nyakát. Ahogy Will felegyenesedett, Nancy lábai
elhagyták a padlót. Az előtér tele volt emberrel, de egyikük sem foglalkozott velük.
– Hiányoztál – mondta Nancy.
– Dettó. És nagyon sajnálom.
– Ne sajnáld. Hazaértél. Vége van.
Will ezt annyiban hagyta. Ahogy Nancy megpillantotta gyászos arcát, már tudta, hogy valami
nagyon nagy baj van. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom Nancy, de még nincs vége.
 Harminc

DECORSO A HEATHROW RENDŐRŐRSÉN ÜLT a fogdában, egy kemény padon. Elvették az

övét és a cipőfűzőit, megszabadították az órájától és a papírjaitól. Ha ideges is volt, nem mutatta.
Inkább nézett ki hitetlenkedő turistának, mint egy gyilkossági eset gyanúsítottjának.
Mikor a három rendőr megjelent, hogy összeszedje, azt hitte, elviszik egész a terminálig, ahol
aztán felteszik valami repülőre, ami az Államok felé tart. Ehelyett alig pár száz méterrel odébb rakták
le egy kopár, hideg fénnyel megvilágított vallatószobában.
Két középkorú férfi lépett be sötét öltönyben, leültek, aztán bejelentették, hogy a beszélgetésről
nem készül felvétel.
– És azt megmondanák, kik maguk? – kérdezte DeCorso.
A vele szemben ülő fickó ránézett a szemüvege fölött. – Itt nem maga kérdez.
– Lehetséges, hogy valaki elmulasztotta közölni magukkal, hogy diplomáciai mentességem van?
A másik fickó rámordult: – Nagyon magasról le van szarva a maga diplomáciai mentessége, Mr.
DeCorso. Maga ugyanúgy nem létezik, ahogy mi sem.
– Ha nem létezem, miért érdeklődnek mégis ennyire?
– A maga bandája megölte az egyik emberünket New Yorkban – mondta a szemüveges fickó. –
Maga tud erről valamit?
– Az én bandám?
– A következőt fogjuk csinálni – mondta a másik fickó. – Elmondjuk, amit tudunk, hogy elejét
vegyük ennek a szarakodásnak. Rendben? Maga a Groom-tónál van. Malcolm Frazier a főnöke. Nem
is olyan régen eléggé megszorongatott minket, mikor megpróbált megvásárolni egy érdekes régi
könyvet. Aztán túllicitálta egy telefonáló New Yorkból. Az emberünk megszerezte, és még mielőtt
jelenteni tudta volna a dolgot, kinyírták.
Aztán ma reggel felbukkan maga, bűzlik a vegyszerektől, mint aki épp most jött valami
grillpartiról, ahol egyébként a könyv tulajdonosa is jelen volt.
DeCorso magára öltötte pókerarcát, és meg sem szólalt.
A másik fickó vette föl a szálat. – Szóval a következő a helyzet, Mr. DeCorso. Maga jelenleg egy
guppi, nem több. Ezt maga is tudja, és mi is tudjuk. De nagyon nagy bálnát faragunk magából, már a
maga kormánya szemszögéből nézve, ha nem működik együtt velünk. Tudni akarunk bizonyos
dolgokat. Azt akarjuk tudni, milyen teherbíró képességgel működik jelenleg az 51-es körzet. És azt is
tudni akarjuk, miért kattantak rá annyira a hiányzó könyvre. Tudni akarjuk, milyen szándékok vezérlik
a Caracas-eseményt. Tudni akarjuk, mi következik. Azaz röviden azt akarjuk, hogy ablakot nyisson a
maguk kis világára, DeCorso.
DeCorso alig reagált. – Fogalmam sincs, mi a francról beszélnek – ez volt minden, amit ki tudtak
szedni belőle.
Az egyik férfi levette szemüvegét, hogy megtörölje zsebkendőjében. – Fel vagyunk rá készülve,
hogy megtámadjuk a mentességi kérelmét.
Készen állunk rá, hogy publikussá tegyük a gyújtogatásban betöltött szerepét, ami igazán zavarná a
maga kormányát, és a karrierjének sem tenne jót, azt gondolom. Másrészt viszont, ha átjön a másik
oldalra, és velünk dolgozik, elég komoly pénzösszegre számíthat. Egy svájci bankszámla büszke
tulajdonosa lehet. Meg akarjuk vásárolni magát, DeCorso.
 DeCorso hitetlenkedve rázta a fejét, hirtelen lefoszlott róla a pókerarc és felkiáltott: – Azt akarják,
hogy az MI6-nál dolgozzak?
– Már rég nem úgy hívják. Nem egy James Bond-filmben van.
DeCorso hangosan felnevetett. – Még egyszer szeretném leszögezni: diplomáciai mentességet
követelek.
Éles, fémes hangú kopogást hallottak, az ajtó kinyílt. Egy idősebb rendőrtiszt nyitott rájuk, és a
szemüvegeshez fordulva bejelentette: – Sajnálom, hogy közbe kell vágnom uram, de néhány úriember
szeretne beszélni magával.
– Mondja meg nekik, hogy várjanak.
– Az amerikai nagykövet és a külügyminiszter vannak itt.
– Mármint az embereik.
– Nem, ők maguk. Személyesen!
DeCorso felállt, nyújtózkodott egyet, aztán elmosolyodott. – Visszakaphatom a cipőfűzőmet?

Will és Nancy egy taxi hátsó ülésén ültek, a Henry Hudson Parkwayen White Plains felé tartottak.
Nancy Phillipet a melléhez szorítva ült, és meg sem szólalt. Will biztos volt benne, hogy még mindig
a dolog részleteit próbálja feldolgozni. Mikor Holdvirág átadta nekik a babát, és magukra hagyta
őket, mindent a nyakába zúdított.
Puszta tényeket közölt vele; nem volt idő szépítgetni a dolgot.
Megtalálta a Könyvtár eredetéhez vezető információkat Cantwell Hallban.
Tudós szerzetesek. Kálvin. Nostradamus. Shakespeare. Valahogy a megfigyelők eljutottak hozzá.
Felgyújtották a házat, meggyilkolták a két Cantwellt. Attól tart, hogy most rajtuk van a sor. Azonnal el
kell hagyniuk New Yorkot. A Finis Dierumról, a legkomolyabb összefüggésről most hallgatott: nem
ez volt a legmegfelelőbb pillanat. És hallgatott arról is, mekkora egy hazug, csaló geciláda is ő: erre
talán soha nem lesz megfelelő pillanat.
Nancy első reakciója az volt, hogy ismét nagyon dühös lett. Hogy tehette kockára Philly
biztonságát? Ha ő, Nancy, látta, hogy probléma lehet, Will miért nem? És most mégis mit csináljanak?
Bújjanak a föld alá?
Menjenek le a térképről? Bújjanak el Will király kis buszában, amit most szerzett? A megfigyelők
könyörtelen egy népség. Mit számít, hogy ők hárman látókörön kívül vannak? Ez meg nem jelentette
azt, hogy ne fizethetnének meg csúnyán az egész dologért. Will elfogadta a pofonokat anélkül, hogy
visszaütött volna. Igaza volt Nancynek… ő is ugyanerre a következtetésre jutott.
Nagy tempóban összeraktak néhány táskát, bedobálták Phillip egy-két kedvenc játékát, a hivatali
fegyvereiket és néhány doboz töltényt.
De mielőtt még elindultak volna, Nancy végigviharzott a lakáson, megnézte, minden ki van-e
kapcsolva, és hogy kiöntötte-e a tejet a mosogatóba. Mikor mindennel végzett, Willhez fordult, aki ott
ült a kanapén térdén a kis Phillyt lovagoltatva, elveszve fia nevetésében és csacsogásában. Kicsit
megenyhült. Kisimult az arca.
– Halló – szólt oda halkan.
Will felpillantott. Nancy arcán finom mosoly jelent meg. – Halló.
– Egy család vagyunk – mondta Nancy. – Meg fogunk küzdeni ezzel a dologgal is.

Westchester felé vezető útjukon lehetőségük nyílt rá, hogy kidolgozzák a kereteket, és
megpróbáljanak valamiféle tervvel előállni. Nancy szüleinek házában töltik az éjszakát. Majd azt
mondják, hogy rovarirtás volt náluk, vagy kitalálnak valami fedősztorit. Will felhívja régi kollégiumi
szobatársát, Jim Zeckendorf jogászt, hogy megkérdezze, használhatják-e New Hampshire-i házát
néhány napig. Eddig jutottak. Talán majd a tóparti jeges szelektől eszükbe jut valami arról, merre is
kéne továbbmenni.
Mary és Joseph Lipinski örültek, hogy Philly egyszer csak odapottyan hozzájuk a semmiből, és
náluk tölti az éjszakát, bár közben meg voltak győződve róla, hogy valami történt a gyerekekkel.
Nancy segített az anyjának, pitét sütöttek, amíg Will a nappaliban tűnődött és várta, hogy csörögjön az
új mobilja. Joseph fent volt az emeleten a babával, rádiót hallgatott, és az újságokat böngészte.
Zeckendorf végül visszahívta Willt.
– Helló, csávó, nem ismertem ezt a számodat – kezdett hozzá a szokásos felütéssel.
– Új telefon – mondta Will.
Zeckendorf Will legrégebbi barátja volt, szobatársak voltak a Harvardon még elsős korukban egy
négyágyasban, ahol Shackleton is lakott.
Shackleton csak lenézést és sajnálatot váltott ki mindenkiből. Tönkretette Will életét azzal, hogy
belerángatta a Doomsday-ügybe, és elvághatatlan köteléket hozott létre közötte és az 51-es körzet
között.
De Zeckendorf egész más figura volt. Herceg volt a fickó, Will úgy gondolt rá, mint valami
őrangyalra. Will ügyvédjeként ott volt a háta mögött egész életében. Minden egyes alkalommal, mikor
Will bérelt valamit, hitelt vett fel vagy személyes problémái adódtak a munkahelyén, Zeck rögtön ott
volt, és ingyenes tanácsok végtelen sorával látta el. Phillip keresztapjaként rögtön nyitott neki egy
bankszámlát az egyetemi éveire.
Mindig is becsülte Will a törvényvégrehajtásnál kiharcolt karrierjét, és nemes gesztusnak érezte,
hogy a támogatója lehet.
Mostanában pedig már a mentőöv funkcióját töltötte be mellette. Mikor Will megszökött a
megfigyelők elől Shackleton 51-es körzetből elhozott adatbázisával, Zeckendorf volt annak a sietősen
megírt és leragasztott levélnek a címzettje, amin az állt, csak akkor nyissa ki, ha Will valaha is
eltűnne.
Ez volt a Will-féle biztonsági politika.
Will azt mondta a megfigyelőknek, hogy rakott egy holtember- kapcsolót is arra a helyre, ahová a
pendrive-ot elrejtette. Nem tehettek mást, hittek neki. Aztán ahogy az valószínű is volt, Will havonta
történő bejelentkezései jó ürügyet adtak a két öreg barátnak a kapcsolattartásra.
– Mindig felvillanyoz, mikor telefonálsz, de mintha nemrég beszéltünk volna – mondta Zeck.
– Közbejött valami.
– Mi baj van? Nem valami bizalomgerjesztő a hangod.
Will soha nem beszélt Zecknek a részletekről. Ez így mindkettejüknek rendben is volt. Persze az
ügyvéd egy-két eseményből összerakosgatott egynémely dolgot. Tudta, hogy Will lepecsételt
levelének van valami köze a Doomsday-ügyhöz, és ahhoz, ami Mark Shackletonnal történt. Azt is
tudta, hogy közrejátszik Will előrehozott nyugdíjazásában is, de ennél többet nem. Megértette, hogy
Will valamiféle veszélyben van, és hogy a levél valamiféle védelmet jelentett a számára.
Mindig képes volt rá, hogy Will felé egyszerre forduljon a jogász tökéletes szakszerűségével, és a
volt szobatárs csipkelődő könnyedségével.
Will el tudta képzelni, milyen ijedt arckifejezés ülhetett most ki Zeck finom arcára, és azt is tudta,
hogy valószínűleg éppen őrült-göndör haját simítgatja, ahogy mindig is tette, mikor rájött az
idegesség.
– Csináltam egy kis hülyeséget.
– Ebben semmi újdonság nincsen.
– Emlékszel, hogy titoktartási szerződést kötöttem a kormánnyal?
– Igen?
– Mondjuk úgy, hogy megszegtem.
Zeck gyorsan lekeverte, és hivatalos üzemmódra váltott. – Nézd, egy szót se mondj többet.
Találkoznunk kéne, ha beszélni akarsz erről.
– Arra gondoltam, meghúzhatnánk-e magunkat a házadban, New Hampshire-ben egy pár napra, ha
ti éppen nem használjátok.
– Persze, menjetek csak. – Aztán elhallgatott. – Will, biztonságos ez a vonal?
– Ez tiszta telefon. Van nálam egy a számodra is. El fogom küldeni.
Zeck érezte Will hangján, hogy elég feszült. – Oké. Tartsd Nancyt és a keresztfiamat biztonságban,
seggfej.
– Úgy lesz.
Will és Nancy épp azelőtt szóltak, hogy megérkeztek volna, ezért Lipinskiék azt ajánlották, inkább
menjenek el enni valahová, minthogy a maradékokat vacsorázzák. Az almáspite meg majd kihűl egy
nyitott ablakban, és ehető is lesz, mire hazaérnek. Régi szobájában az emeleten, amit Willel
vendégszobaként használtak, Nancy éppen sminkelt a tükör előtt, gyerekkori pipereasztalánál ülve.
Megpillantotta Will tükörképét, ott ült az ágy szélén, és a cipőjét kötötte. Fáradtnak tűnt és
elgyötörtnek.
– Jól vagy?
– Szarul érzem magam.
– Látom rajtad. Jó emberek voltak?
– A két Cantwell? – kérdezte szomorúan. – Igen. Az öreg nagy figura volt. Egy angol lord,
méghozzá a legkiválóbbak közül való.
– És az unokája?
– Szép lány volt. És okos. – Itt majdnem el is akadt. – Sok mindent elérhetett volna, de ez nem volt
benne a pakliban.
Will azon tűnődött, hogy ez most egy vallomás volt-e, de Nancy, ha gyanakodott is, annyiban
hagyta a dolgot. – Jim visszahívott?
– Igen. Átengedi nekünk az altoni házat. Ott nem fognak ránk találni.
Van egy kártyás telefonom a szüleid részére, úgyhogy velük is kapcsolatban maradhatsz.
– Legalább anya és apa boldogok. Náluk lesz Philly egy éjszakára.

Frazier utálta, mikor le kellett mondani az önállóságáról. Úgy érezte magát, mint valami kis
küldönc. Két-három óránként fel kellett hívnia, és ha nem volt olyan rendszeres, mint valami
ébresztőóra, Lester személyi titkára rögtön telefonált. A DeCorso-ügy megpecsételte sorsát. Sosem az
lapátolja a szart, aki odafentről intézkedik.
Lester felvette. Úgy tűnt, valami partin van, beszélgetés és pohárkoccintás hangja hallatszott. –
Maradjon vonalban – mondta Lester. – Keresnem kell valami csendesebb helyet.
Frazier egyedül ült a kocsijában. Kiküldte az embereit a hideg éjszakába, hogy privát beszélgetést
folytathasson. Meg voltak sértődve. Ott tébláboltak az ablaka előtt, néhányan rá is gyújtottak.
– Rendben van, itt vagyok – mondta Lester. – Hogy állnak?
– Megvagyunk. És most várakozunk.
– A siker valószínűsége?
– Magas. Igen magas.
– Egyszerűen nem fér bele még egy baklövés, Frazier. El nem tudja képzelni, mekkora károkat
okozott, hogy hagyta elkapni az emberét.
Nagyon magasra eljutott a híre. Hallottam, hogy a miniszterelnök a klotyóról hívatta ki az elnököt,
hogy leordítsa a telefonban. Csak mondta és mondta, a szövetségek közötti bizalom jelentőségéről
beszélt, a különleges viszonyon ejtett csorbáról satöbbi, satöbbi. Aztán a britek ijesztgetni kezdtek,
hogy visszavonják a haditengerészeti segítséget, amit a Segítő Kéz akció részére ajánlottak fel. Ez, azt
gondolom fölösleges magának említenem, több szinten is belerondítana az életembe. Fogalma sincs,
micsoda logisztikai feladatot jelentett, míg ezt összehoztuk.
Majdnem akkora akcióról van szó, mint az iraki invázió volt. Abban a pillanatban, hogy a
Caracas-esemény véget ér, készen kell állnunk a kezdésre. Vagy a britekkel, vagy nélkülük.
– Igen, uram, értettem – mondta Frazier tompa hangon.
– Nagyon remélem, hogy így van. Nos, és akkor jöhet az ellenszolgáltatás. A béke fenntartása
érdekében az elnök belelegyezett, hogy szétnyissuk a kimonót, először az életben. Beengedi a briteket
az 51- es körzetbe. Küldenek jövő héten egy csapatot a hírszerzőktől, maga lesz a házigazda, és
baromira próbáljon meg rendesen viselkedni velük. És figyelmeztetem, Frazier, ha ezt az akciót
elcseszi, nem házigazda, hanem maximum háziasszony lehet.

Hazafelé menet az Applebee’s étteremből, Joseph megállt egy éjszaka is működő csomagküldő
szolgálatnál, ahol Will fel tudta adni Zeckendorfnak a telefont. Phillip békésen aludt a gyerekülésen.
Hideg ónos eső esett.
Joseph, aki mindig is spórolós volt, összevissza locsogott: – Most, hogy itt van Philly, be fogok
gyújtani éjszakára.
A család lefekvéshez készülődött, az olajos kazán morgott a pincében, mint valami öreg barát.
Bedugták Phillyt a bölcsőjébe, Nancy pedig ágyba bújt egy magazinnal a kezében. A nagyszülők
eltűntek a hálószobájukban, valami tv-show-t néztek, Will pedig magára maradt, ott merengett a
nappaliban. Hihetetlenül fáradt volt, de ahhoz túlságosan is nyugtalan, hogy aludni menjen.
Hirtelen erőteljes késztetést érzett, hogy igyon egy pohárral. De nem a Joseph-féle szokásos
merlot-ból, hanem valami komolyabb whisky-ből.
Tudta, hogy a Lipinski család nem szokott rövidet inni, de azért keresgélt egy kicsit, hátha kaptak
valakitől ajándékba. Mivel semmit sem talált, kiszolgálta magát, fogta Joseph slusszkulcsát, és
kiosont a házból. A célpont a legközelebbi bár.
Végighajtott a Mamaroneck sugárúton, ahol a legtöbb üzlet volt a környéken, aztán leparkolta az
autót egy parkolóóra mellett, nem messze a Main Streettől. Hűvös, nedves, kellemetlen éjszaka volt,
az utca nem volt forgalmas. Vele szemben ott volt az egyetlen vidáman kivilágított épület, a Ritz-
Carlton hotel, és ő el is indult felé, gallérját felhajtva az eső miatt.
A bár fent volt, a toronyház negyvenkettedik emeletén, ahol Will elfoglalt egy fotelt, és élvezte az
űrbéli tájat idéző kilátást. Dél felé Manhattant látta, ami nem volt nagyobb egy ujjánál, gombostűnyi
méretű fénypontok úsztak a sötétségben. A bár nem volt túl forgalmas. Rendelt egy Johnnie Walkert.
Megígérte magának, hogy nem ázik el.
Egy órával és három pohárral később nem volt még részeg, de azért olyan nagyon józan sem.
Valahogy eljutott hozzá, hogy három középkorú nő erősen őt fixírozza, és hogy a pincérlány
borzasztóan figyelmes.
Annyira tipikus. Mindig ez történt vele, és hát szokása szerint ki is használta ezeket a helyzeteket,
de ma éjjel nem volt hangulata a dologhoz.
Tulajdonképpen reménytelen naiv dolog volt azt gondolni, hogy ő majd aláírja a titoktartási
szerződést, és maga mögött hagyja a Könyvtárat anélkül, hogy foglalkoztatná, amit megtudott, és
anélkül, hogy rabszolgájává válna. Megpróbálta kizárni, élni az életét anélkül, hogy a predesztináció
láncára és vasgolyójára gondolna, és egy ideig még sikerült is a dolog, egészen addig, míg Spence és
Kenyon be nem robogott a városba a buszukon.
És most már benne volt, alig látott ki belőle, és majd megfojtotta a felismerés, hogy Isabelle és a
nagyapja azért kellett, hogy meghaljanak, mert neki meg kellett látogatnia őket. Spence-nek pedig rá
kellett vennie, hogy utazzon Angliába. És a Doomsday-ügy miatt kellett nyugdíjba mennie.
Shackletonnak meg el kellett lopnia az adatbázist, és el kellett követnie azt a sok bűnt. És Will a
szobatársa kellett hogy legyen. É s kellett, hogy rendelkezzen atlétikai képességekkel és ésszel, hogy
a Harvardra felvegyék. És Will alkoholőrült apjának össze kellett szednie magát, hogy produkálni
tudjon fogantatása éjjelén. És így tovább, és így tovább.
Ennyi elég is volt ahhoz, hogy megőrüljön az ember, vagy legalábbis inni kezdjen.
Megállt háromnál, és kifizette a számlát. Elkapta valami késztetés, hogy visszasiessen a házba, és
az ágyba kússzon, elég hangosan ahhoz, hogy Nancyt felébressze, aztán átölelje, megint elmondja,
mennyire sajnálja a dolgot, és hogy mennyire nagyon szereti őt, és talán, ha Nancy is akarja,
szeretkezzen vele, és elnyerje a feloldozást. Visszatrappolt a kocsihoz, és tíz perc múlva már a meleg
és barátságos Lipinski-házban settenkedett.
Leült az ágy szélére, levetkőzött, az esőcseppek a tetőn kopogtak. Philly békés volt, feküdt a
bölcsőjében. Becsúszott a takaró alá, és Nancy combjára csúsztatta a kezét. Meleg volt és selymes.
Kicsit szédelgett.
Hagynia kellett volna aludni, de akarta is. – Nancy? – Nem válaszolt. – Édes!
Kicsit magához szorította, de Nancy nem válaszolt. Aztán még egyszer. Aztán megrázta. Semmi!
Rémülten felült, és felkapcsolta a lámpát. Nancy az oldalán feküdt, és még a feje feletti lámpa erős
fényére sem ébredt fel. Will a hátára fordította. Alig lélegzett. Az arca piros volt.
Will észlelte, hogy az agya lassan működik, nem azért, mert részeg volt, olyan lomhaság vett rajta
erőt, mint mikor a fogaskerekek kavicsos iszapba merülnek. Teljes erejéből felordított: – Gáz! – aztán
kényszerítette magát, hogy az ágyból kiugorjon, és mindkét ablakot szélesre tárja.
Áthajolt fia bölcsőjének rácsa fölött, és ölbe kapta. El volt ernyedve, a bőre mintha fényes
műanyagból lenne. – Joseph! – kiáltotta. – Mary!
Phillyt szájon át lélegeztette, miközben lefelé rohant a lépcsőn. A nappaliban megfogott egy
telefont, kivágta a bejárati ajtót, aztán lerakta a gyereket a durva lábtörlőre. Letérdelt. Miközben
mellkasát tágítva levegőt pumpált a fia kis orrán és száján keresztül, hívta a 911-et.
Aztán kétségbeesett döntést hozott. Otthagyta a babát a lábtörlőn, és visszaszaladt Nancyért,
kiabált neki, ahogy csak a tüdeje bírta, mint aki a halottakat próbálja felébreszteni.
 Harmincegy

WILL A NEVÉT HALLOTTA. A HANG NAGYON TÁVOLRÓL érkezett. Vagy közeli suttogás
volt? Akármelyik is, felriadt zavarba ejtően könnyű álmából, és a valóság jelenidejében találta magát:
egy napsütéstől ragyogó kórházi szobában.
Mikor felébredt, hirtelen nem is tudta, ő most akkor páciens vagy látogató, az ágyban van vagy
mellette, valaki a kezét szorongatja vagy ő szorongatja valaki másét.
Aztán egy szempillantás alatt minden beugrott.
Nancy kezét fogta, aki vérvörös szemébe bámult szánakozó tekintettel, és vaskos ujjait szorongatta.
– Will?
– Hahó. – Majdnem elsírta magát.
Látta Nancy arcán, mennyire össze van zavarodva. Az intenzív osztály villogó, csipogó gépeit nem
nagyon tudta hova rakni.
– Kórházba kerültél – mondta neki Will. – Rendbe fogsz jönni.
– Mi történt? – kérdezte Nancy rekedten. Alig pár órája húzták ki a lélegeztetéshez szükséges
csövet a gégéjéből.
– Szén-monoxid.
Nancy őrülten megrémült. – Hol van Philly?
Will szorosan megfogta a kezét. – Rendben van. Gyorsan túl volt rajta.
Egy igazi kis harcos. Egy másik szárnyban van, a gyerekosztályon.
Folyamatosan rohangáltam oda-vissza.
Aztán: – És hol vau anyu és apu?
Will megszorította a kezét. – Sajnálom, édesem. Ők nem ébredtek fel.

A rendőrfőkapitány és a tűzoltóparancsnok személyesen zaklatták Willt kérdéseikkel egész

éjszaka. Sarokba szorították a kórházi folyosókon. Kicibálták Nancy szobájából, rajtaütöttek kávézás
közben. A fúvóventilátor motorjában kikötöttek egy elektromos vezetéket, a kazán pedig halálos
mennyiségű szén-monoxidot kezdett termelni. A biztonsági kapcsolót is tönkretették. Mindezeken túl a
Lipinski-házban még szén- dioxid-érzékelő sem volt. Szándékosságról volt szó, nem vitás, és Will
biztos volt benne a nagy kérdezősködés közepette, hogy őt is a megfigyeltek listájára vették, míg fel
nem fedeztek egy feltört zárat a pincelejáraton. Akkor hitték el, hogy Will inkább áldozat, mint
gyanúsított.
A tény, hogy Will korábban az FBI-nál dolgozott, és hogy Nancy aktív állományban volt, nem
mentesítette őket, és kora délutánra az FBI manhattani irodája már majdnem teljesen kitúrta a
helyieket, és átvette a nyomozás irányítását. Will régi kollégái ott köröztek nagy óvatosan, a
megfelelő pillanatra vártak, hogy vallatóra foghassák.
Akkor csaptak le rá, mikor éppen egyik ingázását végezte felesége és fia között. Nem volt nagyon
meglepve, hogy Sue Sanchezt látja közeledni, magas sarkúja ott kopogott a kőpadlón. Végül is Nancy
tanácsadója és felettese volt. Másrészt viszont undorral töltötte el, mikor meglátta, hogy John Mueller
is vele van.
Will és Sanchez kapcsolata mindig is a kölcsönös bizalmatlanságon és ellenségességen alapult.
Évekkel korábban még Will volt Sue felettese.
 Saját bevallása szerint Will harmatgyenge főnök volt, és Sue mindig is biztos volt benne, hogy
jobban el tudná látni a feladatokat, mint ő. Kapott is egy lehetőséget, mikor Willt lejjebb lökdöstek a
ranglétrán, amiért „nem megfelelő kapcsolatba” került egy másik vezető ügyintézőjével.
Egy pénteki napon még Sue jelentett neki, aztán hétfőre a szerepek megváltoztak. Az új felállás
olyan volt, mint valami rémálom. Will úgy bosszulta meg a dolgot, hogy játszotta az ostobát, és
közben felvette a passzív-agresszív szerepét is. Ha nem állt volna érdekében, hogy kibírja még
néhány évig, hogy teljes nyugdíjat kapjon, biztosan belerúg egyet metaforikusan, de talán szó szerint is
abba a latin-amerikai seggébe.
Sanchez volt a főnöke a Doomsday-ügy idején is, és ő volt az, aki elküldte, mikor túl közel került
Shackletonhoz. Egy egész csapat bábjátékos eszköze volt, és még mindig meg volt sértve, amiért nem
tudta, miért szólították fel, hogy állítsa félre Willt, és hogy miért rakták jégre a Doomsday-ügyet,
mielőtt még megoldódott volna, valamint miért is kapott Will olyan abszurd módon előnyös
nyugdíjcsomagot.
Bár Will kapcsolata Sue-val elég gyalázatosnak volt mondható, John Muellerrel még rosszabb
volt a helyzet. Mueller túlzottan pedáns volt, kottából csinált mindent, az a fajta ügynök volt, aki
többet tudott a folyamatokról, mint a végeredményekről. Igazi létramászó volt, aki azon izgult, hogy
minél hamarabb otthagyhassa a terepet, és karrierjét bürokrataként építhesse tovább. Megvetette Willt
fesztelen, szófogadatlan hozzáállásáért, erkölcsi kihágásaiért, az ivásért és a nőzésért. És egyszerűen
beleborzongott, mikor arra gondolt, hogy Nancy Lipinski, egy fiatal ügynök, akiben benne volt a
lehetőség, Piper mellé, a sötétebbik oldalra állt, és még hozzá is ment ehhez a gazemberhez!
Will részéről Mueller illusztrálta mindazt, amivel baj volt az FBI körül.
Will dolga az volt, hogy rosszfiúkat állítson félre. Mueller azon dolgozott, hogy a karrierjét
felturbózza. Politikus alkat volt, Willnek viszont nem volt ideje politizálni.
Mueller volt eredetileg a vezető ügynök a Doomsday-ügynél, és ha nem bukkan elő hirtelen valami
betegsége, ami miatt le kellett mondania a dologról, Will soha nem kapta volna meg az ügyet. Soha
nem dolgozott volna Nancyvel. Soha nem jött volna össze vele. A Doomsday-ügy megoldódhatott
volna. Események egész sora elkerülhető lett volna, ha Muellernek nem akad meg valami kis rög az
agyában.
Mueller teljesen rendbe jött, és jelenleg Sanchez egyik ölebeként töltötte életét. Mikor hívást
kaptak, hogy Nancy és családja ellen merényletet követtek el, Sue első dolga volt, hogy Muellerhez
menjen, aki aztán elhozta White Plainsig.
Egy üres váróteremben Sanchez megkérdezte Willt, hogy van, és részvétet nyilvánított. Mueller
megvárta, míg a rövid, emberi beszélgetés véget ér, aztán keményen lecsapott a dolog
kellemetlenebbik oldalára.
– A rendőrségi jelentésben az áll, hogy másfél órára elhagytad a házat.
– Tökéletesen sikerült elolvasnod a jelentést, John.
– Egy bárban ittál.
– Tapasztalataim szerint egy bár igen alkalmas arra, hogy italt kapjon az ember.
– Nem találtál italt a házban?
– Az apósom nagyszerű ember volt, de csak bort ivott. Whiskeyre támadt kedvem.
– Elég alkalmatlan időszak volt ez arra, hogy elhagyd a házat, nem gondolod?
Will lépett előre kettőt, megfogta a zakója hajtókáit, és egy puffanással nekinyomta a nála kisebb
fickót a falnak. Kísértést érzett, hogy egyik kezével tartva, a másikat ökölbe szorítva szétüsse a fejét.
Ahogy Mueller felfelé nyomta a karját, hogy kiszabaduljon a szorításából, Sanchez elkiáltotta magát,
hogy álljanak le.
Will otthagyta, és hátat fordított neki ziháló mellkassal, a dühtől összeszűkült pupillákkal. Mueller
leporolta a kabátját, és önelégülten rávigyorgott Willre, mintha azt mondta volna, ezzel még nincs
vége.
– Will, szerinted mi történt tegnap éjjel? – kérdezte Sanchez kimérten.
– Valaki erőszakkal behatolt a házba, amíg vacsorázni voltunk. Megberhelték a kazánt. Ha nem
mentem volna el otthonról, jelenleg három ember lenne kómában.
– Kómában? – kérdezte Mueller. – Miért, nem haltak volna meg?
Will nem vett róla tudomást, mintha ott se lett volna.
– Szerinted ki volt a célpont? Te? Nancy? A szülei?
– A szülei ártatlan kívülállók voltak.
– Oké – mondta Sanchez türelmesen –, akkor te vagy Nancy?
– Én.
– Ki áll a dolog mögött? Mi a motiváció?
Will most Sanchezhez beszélt. – Biztosan nem ezt akartad hallani, Sue, de ez még mindig a
Doomsday-üggyel van összefüggésben.
Sue hunyorogni kezdett. – Te miről beszélsz, Will?
– Azt az ügyet soha nem zártuk le.
– Azt akarod mondani, hogy a Doomsday-gyilkos visszatért?
– Nem ezt mondom. Csak annyit, hogy az ügy soha nem záródott le.
– Ez képtelenség, ez baromság! – ellenkezett Mueller. – Mire alapozod ezt?
– Sue – kezdett bele Will –, te is tudod, hogy az ügynek csúnya vége lett. Tudod, hogy engem
hidegre tettek. És hogy nyugdíjba küldtek. Azt is tudod, hogy nem tehettél fel kérdéseket. Igaz?
– Igaz – egyezett bele halkan.
– Ez a dolog annyi fizetési kategóriával feljebb történik, hogy ha tudnád, csak pörögnél, mint a
búgócsiga. Amit tudok, azt egy szövetségi titoktartási nyilatkozattal védték le, amit csak elnöki
engedéllyel lehet semmisnek nyilvánítani. Csak annyit mondok, hogy olyan emberek vannak odakint,
akik készek megölni, csak hogy bizonyos dolgokat megkaparintsanak tőlem. A ti kezetek meg van
kötve. Nem tudtok segíteni nekem.
– De mi az FBI vagyunk, Will! – kiáltott fel Sue.
– Akik üldöznek, ugyanazon az oldalon vannak, mint az FBI. Többet nem mondhatok.
Mueller felhorkant. – Ez a legnagyobb lelki nyugalommal kiagyalt baromság, amit valaha is
hallottam. Azt akarod bemesélni nekünk, hogy valami odafentről irányított titokzatos baromság miatt
nem nyomozhatunk az ügyben? Ne csináld már!
Will válaszolt: – Megyek, megnézem a fiamat. Ti, srácok meg baromira azt csináltok, amit csak
akartok. Sok szerencsét.
Az ápolók egyedül hagyták Willt a rácsos ágyban fekvő Phillippel az intenzív osztályon. A
lélegeztetőt lekapcsolták róla, és Philly színe kezdett visszatérni. Éppen aludt. Kis kezét
összeszorította, mintha utána nyúlt volna valaminek álmában.
Will kezdett kifújni, dőlt belőle a gőz, mint valami kuktából. Erőt vett magán, hogy koncentrálni
tudjon. Nem volt idő a fáradtságra. Nem adhatott helyet a szomorúságnak. És arra esély sem volt,
hogy a félelem megkösse a kezét. Teljes erejéből egyetlen érzelmére koncentrált, ami úgy gondolta,
megfelelő eszköze lehet az ellenállásnak: a dühére.
Abban biztos volt, hogy Malcolm Frazier és a talpnyalói odakint voltak, lehet, hogy valahol a
közelben. A megfigyelők rendelkeztek egy komoly eszközzel: ismerték a halálozási időpontokat, de
ennél messzebbre nem nagyon láttak. Tudták, hogy megölhetik Nancy szüleit. És remélték, hogy őt
majd a családjával együtt a kóma állapotába juttatják. De nem jött össze nekik. Most Willnél volt az
irányítás. Nem volt szüksége a rendőrség vagy az FBI segítségére. A saját erejére volt szüksége.
Érezte a Glockot az övében, csöve fájdalmasan a combjába fúródott. Frazier képzeletbeli alakjával
kötötte össze a fájdalmat.
Úton vagyok feléd, gondolta. Úton vagyok.

A Kennedy reptéren DeCorso kinyitotta Frazier autójának hátsó ajtaját, és becsúszott a főnöke
mögé. Egyikük sem szólalt meg. Frazier feszült állkapcsa mindent elárult – nem volt elégedett. A
telefonja forró volt a folyamatos beszélgetésektől.
A diplomáciai mentesség, amit DeCorso ütőkártyaként felhasznált, elég komoly, óceánokon
átnyúló pusztítást végzett. A külügyminisztériumnak fogalma sem volt róla, ki az a DeCorso, vagy
hogy a védelmi minisztérium miért avatkozott közbe az érdekében. A brit hírszerzők őrülten próbáltak
kiszedni a CIA-hoz tartozó kollégáikból valami információt DeCorso személyét illetően. A politika
labdáját egyre feljebb rugdosták a hatalmi ranglétrán, míg végül az amerikai külügyminiszter
kénytelen volt hagyni, hogy sarokba szorítsa brit kollégája.
DeCorsót kiengedték a börtönből. A brit kormány nem tehetett mást, átengedte DeCorsót az
amerikai nagykövetség küldöttségének. A Stansted repülőtérre szállították, ahol felszállt az amerikai
külügyminiszter magángépére, egy Gulfstream V-re, így a gyújtogatással egybekötött gyilkosság ügye
tulajdonképpen le is zárult.
DeCorso végül nem bírta tovább, és elnézést kért.
– Hogy találtak meg? – hörögte Frazier.
– Valaki bediktálta a bérelt autó rendszámát.
– Ki kellett volna cserélned.
– Benyújtom a felmondásom.
– Nekem senki nem nyújt be semmit. Ha majd úgy döntök, hogy kirúglak, fogok szólni.
– Elfogta Pipert?
– Múlt éjjel megpróbáltuk. Szén-dioxiddal a Lipinski-házban. Akkor mentünk be szerelni, mikor a
vendéglőben voltak.
– Tegnap volt a haláluk napja, ugye?
– Igen. Mi csak eszköze voltunk a dolognak. Piper elment otthonról, és mikor visszament, riadót
fújt. A felesége és a fia fel fognak épülni.
Esélyünk sem volt rá, hogy megszerezzük, bármit is talált Angliában.
Annyit tudunk, hogy mostanra akár át is adhatta az anyagot Spence-nek.
– Hol van Spence?
– Nem tudjuk. Talán épp most utazik vissza Vegasba. Keressük.
– Szarba – sziszegett DeCorso a fogai között.
– Ja.
– Mi a terv?
– Piper White Plainsben van, a kórházban. A hely tele van az FBI embereivel. Figyeljük a
helyszínt, és mikor elhagyja az épületet, lecsapunk rá.
– Biztos, hogy nem akar hidegre tenni?
Frazier tudott valamit, amit DeCorso nem. A fickó két nap múlva halott lesz. Semmi értelme nem
volt kitöltögetni azt a nagy rakás papírt. – Nincs rá szükség.
DeCorso megköszönte, aztán a kórházhoz vezető út további részén meg sem szólalt.

Késő délután lett, mire Nancy újra felébredt. Átvitték az intenzívről egy saját szobába. Will nem
volt az ágya mellett, és kezdett pánikba esni.
Megnyomta a nővérhívó csengőt, a nővér azt mondta, valószínűleg a gyerekosztályon van a
babával. Néhány perccel később visszatér és kitárta az ajtót.
Nancy éppen a szemét dörzsölgette.
– Hol vannak? Anya és apa?
– A Ballard-Durandban.
Nancy bólintott. Ezt a temetőt választották ki már jó előre. Joseph mindig mindent megtervezett.
– Mindent elrendeztünk holnapra, ha végig tudod most csinálni. De el is halaszthatjuk egy nappal.
– Nem, készen fogok állni. Szükségem van egy ruhára.
Nancy nagyon szomorú volt. Könnyes, ovális szemekkel nézett.
– Laura elintézi. Greggel elmentek vásárolni.
– Hogy van Philly?
– Most viszik el az osztályról. Remekül van. A hegyet is megenné kenyérrel.
– Mikor láthatom?
– Valamikor ma este biztosan.
A következő kérdés meglepte Willt. – És te hogy vagy? – Tényleg érdekli?
– Próbálom uralni a helyzetet – mondta mogorva arccal.
– Gondolkoztam a dolgainkról – mondta Nancy.
Will számított erre, visszatartotta a lélegzetét. Nancy azt akarja, hogy tűnjön el az életéből. A
helyzet az, hogy már kopogtatnia sem kellett volna nála, csak bemaszatolt mindent. Ő és Phillip
jobban boldogulnának nélküle. Egy bárban ült és ivott, míg őket gáztámadás érte. És már meg is
csalta. Ki merné állítani, hogy nem lenne képes újra megtenni?
– Anya és apa nagyon szerették egymást. – Nancyt a sírás fojtogatta, miközben beszélt, alsó ajka
önkéntelenül remegett. – Együtt mentek aludni, ahogy negyvenhárom éve minden egyes éjszaka tették.
Békésen haltak meg az ágyukban. Soha nem gyengélkedtek. Soha nem voltak betegek. Eljött a napjuk.
És ez a nap mindig is az övék volt már. Én is azt akarom, hogy ez történjen velem, mikor eljön a
napja. A karjaidban akarok elaludni egy éjjel, hogy aztán soha többé ne ébredjek fel.
Will áthajolt az ágy szélén, és olyan erősen megölelte, hogy Nancy alig kapott levegőt. Aztán
enyhített a szorításán, ami olyan volt, mintha egy óriáskígyó tekeredett volna Nancyre, és hálából
csókot nyomott a homlokára.
– Csinálnunk kell valamit, Will – mondta Nancy.
– Tudom.
– El kell kapnunk azokat az állatokat. Térdre akarom kényszeríteni őket.

Will nem használhatta a mobilját, mert rögtön lecsaptak rá a nővérek. Inkább lement az előtérbe. A
telefon névlistáján egyetlen szám volt. Tárcsázta.
 Valaki nagy szuszogva beleszólt: – Halló?
– Will Piper vagyok.
– Örülök, hogy hívsz. Hogy vagy, Will?
– A megfigyelők megpróbáltak kinyírni minket tegnap éjjel. A feleségem szüleit meg is ölték.
Egy pillanatnyi csend után Spence megszólalt: – Nagyon sajnálom.
Nektek nem esett bántódásotok?
– A feleségemnek és a fiamnak igen, de rendbe fognak jönni.
– Megnyugtató, hogy ezt hallom. Segíthetek valamiben?
– Lehet, hogy igen. Döntést hoztam. Odaadom az adatbázist.

Aznap éjjel Will a fia kórházi szobájában aludt, egy székben. Mindent előkészített másnapra,
semmi más dolga nem volt, mint hogy engedélyezzen magának egy kis regeneráló alvást. Ebben még a
nővérek sem zavarták, akik két-három óránként végigmentek a termen, hogy az életjeleket
ellenőrizzék.
Reggel Phillip hangjára ébredt, aki boldogan gőgicsélt és egy plüssállattal játszott. Will ezt az
optimista felütést használta fel, hogy előkészítse magát lelkileg az előtte álló nap görcsös
nehézségeire.
Összerezzent, mikor újabb nővért hallott bejönni a szobába, de mégsem nővér volt, Laura és Greg
érkezett. Washingtonból vezettek el idáig, és fantasztikusan sokat segítettek a dolog logisztikai
részében. A Lipinski család nagyon népszerű volt, a temetési szertartáson rengeteg gyászoló lesz.
Mivel kiszivárgott a híre, hogy valaki hozzányúlt a kazánhoz, valószínűleg a média is érdeklődni fog
az esemény iránt, egy egész sereg New York-i újságíróra lehetett számítani. Néhány utolsó részletet
még meg kellett beszélni a pappal és a temető fenntartóival. Laurát eléggé lelassította már a
terhessége, de Greg magára vette a családi ügyek egyeztetésének feladatát, amiért Will hálás is volt.
– Tudtál aludni valamennyit? – kérdezte a lánya.
– Nem sokat. Nézzétek, milyen jó bőrben van.
Greg Phillipre pillantott, próbálgatta az apaszerepet. – Helló, pajti!
Will felállt, odament a veje mellé, és a vállára tette a kezét. Ez volt az első alkalom, hogy a
kézfogáson kívül bármilyen fizikai kontaktust teremtett vele. – Nagyon sokat segítettél, köszönöm.
– Nem probléma – mondta Greg kicsit zavartan.
– Meg fogom találni a módját, hogy ezt viszonozzam.

Will magára öltötte a biztonságért felelős vezető szerepkörét, aztán a kávézóban reggelizés közben
aprólékosan megtervezte a koreográfiát. A lényeg, hogy mindig a közönség szeme előtt kell lenniük, a
tömeg közepén. Frazier mindent látott, de nem foghatta el őket a tömeg közepén.
A részletekre nagyon kellett figyelni. Mindennek tökéletesen kellett passzolnia, különben egy
nagyon mély gödör fenekén találják magukat.
Mikor a felesége szobájába lépett, Nancyn már az új fekete ruhája volt, ott állt a mosdóban a tükör
előtt. Igyekezett szárazon tartani az arcát, amíg sminkelt. Egy régi FBI-os barát megállt a lakásuk előtt
idefelé jövet, és elhozta Will egyik sötét öltönyét. Nem voltak ilyen elegánsak az esküvőjük óta. Will
Nancy törékeny hátára tette a kezét.
– Jól nézel ki – mondta Nancy.
– Te is.
 – Nem tudom, képes vagyok-e végigcsinálni – mondta elcsukló hangon.
– Minden lépésnél ott leszek melletted – válaszolta Will.
Megérkezett a Ballard-Durand limuzinja, ott vette fel őket a kórház bejáratánál. Az elbocsátási
szabályzat miatt Nancyt egy kerekes székben tolták ki egészen a járdaszegélyig. Phillipet magához
szorítva lépett be a Cadillacbe. Will szemmel tartotta a kocsibehajtó környékét, mintha most is
dolgozna, és egy tanút kellene biztosítania. Egy egész csapat ügynök kísérte a limuzint a New York-i
irodából, mintha valami magas méltóságoknak kijáró titkosszolgálati biztosítást kaptak volna.
Ahogy a limuzin elindult, Frazier lerakta a távcsövet, és azt morogta DeCorsónak, Piper burokkal
védi magát. Messziről követték őket, és nem sokkal később le is parkoltak a Maple sugárúton,
ahonnan látni lehetett a temető épületét.
Lipinskiék közvetlen, könnyed emberek voltak, a hitközséghez tartozó barátaik biztosak lehettek
benne, hogy a szertartás tetszene a két érzékeny elhunytnak is. Miután a pap előadott egy szívet
melengető himnuszt a Fájdalmas Szűzanya szövegéből, közreműködők végtelen sora jelent meg a
színen, bridzspartnerek, az egyházközség tagjai, még a polgármester is kiállt, hogy megható és
humoros anekdotákat adjon elő a két gondoskodó, szerető ember megrövidített életéről. Az első
padban Nancynek folyamatosan ömlöttek a könnyei, és mikor Phillip már túl hangos volt, Laura
sétálgatott vele a sorok között a bejáratig és vissza, míg el nem csendesedett. Will feszült volt, készen
állt mindenre, a nyakát nyújtogatta, végigpásztázta a zsúfolt termet a szemével. Abban kételkedett,
hogy ide is bejönnének közéjük, de persze soha nem lehetett tudni.

Az Mt. Calvary temető White Plains északi részén volt, néhány mérföldnyire Lipinskiék házától, a
Westchester Community College mellett közvetlenül. Joseph mindig is szerette ezt a békés környéket,
és a maga módszeres elgondolása szerint vásárolt is itt egy családi temetkezési helyet olyan harminc
évvel ezelőtt. És most itt várt rá, a sötétbarna földet épp most húzták vissza a két egymás melletti
sírba. Az a fajta csípős, őszi reggel volt, mikor a nap gyengén és laposan süt, száraz levelek ropogtak
a gyászolók lábai alatt, ahogy átvágtak a gyepen.
Frazier egy szervizútról figyelte a sír mellett összegyűlt társaságot a távcsövén keresztül, olyan
négyszáz méter távolságból. Már meg volt a terve. Követik a gyászoló menetet a Lipinski-házig.
Tudták, hogy ott fogják tartani a tort, mert a Groom-tavi Hadműveleti Központból betörtek a temető
szerverére, hogy megszerezzék a temetés részleteit, és hogy milyen címre kell vinnie őket a
limuzinnak. Estig akartak várni, mikor Will és Nancy egyedül maradnak majd a fiukkal. Akkor aztán
behatolnak, és lekapcsolják Willt, annyi erőszakot vetve latba az akció során, amennyire csak szükség
van. Át fogják vizsgálni a házat, hogy megtalálják, amit Cantwell Hallból elhozott. Miután Willt
elrejtették, újabb instrukciókért fordulnak a Pentagonhoz. Az emberei egyetértettek abban, hogy két
rajtaütés ugyanazon a házon, két egymást követő éjszakán magában hordoz valamiféle
meglepetésjelleget.
Amíg a pap a szertartást vezette a sír mellett, Frazier és csapata szendvicseket majszolt. Mikor
Nancy egy marék földet dobott szülei koporsójára, a megfigyelők nagy szénsavas vizes palackokból
frissítették magukat.
Ahogy a szertartás véget ért, Frazier még mindig közelről vizsgálta a dolgot. Rengeteg gyászoló
vette körbe Willt és Nancyt, Frazier egy időre el is vesztette őket a sötétkék és fekete kabátok
tengerében. A limuzinra irányította figyelmét, amit a gyászolók előtt parkoltak le, és ahogy meglátott
egy férfit és egy nőt, ahogy karjukon gyerekkel beszállnak, szólt a sofőrnek, hogy indítson.
 A temetési menet visszakígyózott a Lipinski-házhoz. Az Anthony utca rövid, sok fával szegélyezett
kis zsákutca volt. Lehetetlen lett volna ott parkolniuk anélkül, hogy észrevették volna őket, úgyhogy
felvették a North Streeten kiszemelt pozíciójukat, aztán türelmesen várták a délutáni szürkületben,
hogy a látogatók elhagyják a házat.

A Ballard-Durand halottaskocsi, egy fekete Landau állt meg a westchesteri magánrepülőtér

terminálja előtt. A fekete öltönyös sofőr kiugrott, és körülnézett, mielőtt a hátsó ajtót kinyitotta volna.
– Rendben vagyunk – mondta.
Először Will szállt ki, kisegítette Nancyt és Phillyt, aztán bekísérte őket a váróterembe. Will
visszajött, adott némi borravalót a sofőrnek, és kivette a csomagokat. – Maga nem járt erre még soha,
érti, amit mondok?!
A sofőr megemelte a kalapját, és elszáguldott.
A váróteremben Will rögtön észrevett egy közepes termetű, kemény felépítésű férfit, rövidre
vágott, ősz hajjal, farmerban, bőrből készült bomberdzsekiben. A fickó leengedte karba tett kezét,
felhajtotta a kabátzsebe fülét, és a zsebébe nyúlt. Will a kezére koncentrált. A fickó kivett egy
névjegykártyát, és megmutatta:
Dane P. Bentley, 2027 Club
– Maga bizonyára Will. Maga pedig Nancy. Na, és ki ez a kisember?
Nancy Dane kedves, ősz borostával borított arcára pillantott. – Phillipnek hívják.
– Fogadják részvétem, barátaim. A repülőjük tele van tankolva, készen áll az indulásra.

Frazier egész délután várt, végül már alig járt autó a Lipinski-ház környékén. Késő délután
megpillantotta Laura Pipert és férjét, ahogy taxival elhagyják a terepet. Sötétedéskor behajtottak az
Anthony utcába, hogy gyorsan végighajtsanak rajta. Csak Joseph autója állt a kocsibehajtón.
Mind a két emeleten égtek a lámpák. Úgy döntött, ad még egy órát a dolognak, hogy biztos
lehessen benne, nem lesznek késői vendégek.
A megjelölt időpontban ő és az emberei behajtottak a kocsibeállóra, és szétváltak, ketten-ketten
alkottak csapatot. DeCorsót beküldte a pincejáraton, ő pedig személyesen lökte be vállal a
teraszajtót. Ki volt biztosítva a fegyvere, a hangtompító csövétől a fegyvere hosszúnak és
veszélyesnek tűnt. Örült, hogy végre nem kell a seggén ülnie, hogy akcióba léphet. Fel volt készülve
rá, sőt, izgatottan várta, hogy valami erőszakos szituációba kerüljön. Alig várta, hogy részese
lehessen az örömnek mikor halántékon vágja Pipert a pisztolyával. Ki fogja teríteni a rohadékot.
Amire viszont nem volt felkészülve, és ami miatt ordítva káromkodni kezdett, az az üresen kongó
ház volt egy Phillip méretű babával a nappali kanapéján, ahol Laura Piper hagyta.
 Harminckettő

DANE BENTLEY EGY HÚSZÉVES BEECHCRAFT BARON 58-ast vezetett, egy sportos kis
kétmotoros repülőgépet, ami 200 csomós sebességre volt képes, és majdnem ezerötszáz mérföldet
tudott megtenni egyszerre. Alig volt olyan szeglete az Egyesült Államoknak, ahol ne szállt volna le
vele, és semminek nem örült jobban, mint mikor oka támadt egy komoly kis repülésre.
Amikor öreg barátja, Henry Spence telefonált, és a 2027 Clubra hivatkozott, majd közölte vele,
hogy állja az üzemanyagköltséget, Dane már be is pattant egy ‘65-ös Mustang kormánya mögé, és a
Beverly Muni reptér hangárjához vezetett Massachusetts szaggatott partvidékén.
Útközben hangüzenetet hagyott barátnőjének, akivel együtt lakott, és közölte vele, hogy néhány
napig távol lesz, aztán egy másik hangüzenetet is hagyott egy fiatalabb hölgynek, akivel még
találkozgatott. Dane hatvanas éveinek elején járt.
A távolban, olyan tizenöt tengeri mérföldre észak felé a késő délutáni nap ott csillogott a hosszú,
erősen tagolt, mély vizű Winnipesaukee-tó felett, amit kétszáz, fenyőktől borzas sziget pöttyözött be.
Dane elfojtotta magában idegenvezetői hajlamait, és nem mutogatta meg, miről is van szó.
Három utasa ott ült mögötte, hallhatóan el is aludtak egymással szemben elhelyezett piros
bőrüléseikben. Inkább beszélgetni kezdett a Laconia reptér tornyával, és néhány perccel később már a
tó fölé ereszkedett, a kifutó felé véve az irányt.
Jim Zeckendorf otthagyott egy autót Willnck a reptér előtt, a kulcsai egy borítékban a repülőtéri
információs pultnál. Will bepakolta a családot a SUV-ba, és a ház felé indult, Dane-t pedig ott hagyta,
hogy ellenőrizze az időjárást, készítsen elő egy repülési tervet, és hogy aludjon egy kicsit a pilóták
várótermében.
Egy tízmérföldes, egyenes szakasz vezetett a 11-es úton a tó körül sorakozó kisvárosok egyikéig,
Alton Bayig. Will járt már itt pár évvel ezelőtt egy horgászós-iszogatós hétvége alkalmából. Eszébe
jutott, hogy rá volt akaszkodva valami barátnő, de ha az életébe kerülne, se tudná felidézni, melyik is
volt az. Olyan időszak volt, mikor a nők ki-be röpködtek az ajtaján, ráadásul elég nagy tempóban;
ködös emlékek ezek.
Will csak arra emlékezett, hogy Zeckendorf, aki azon a hétvégén a felesége nélkül érkezett, jobban
érdeklődött barátnője iránt, mint ő maga.
Zeckendorf kettes számú háza egy nagypénzű bostoni ügyfél igényeit is kielégítette valaha. Egy
kétszáz négyzetméteres Adirondack faházról volt szó, ami egy sziklás hegytetőn állt Alton Bay vizei
felett. Nancy túl fáradt volt ahhoz, hogy értékelni tudja a rusztikus, levegős, boltozatos kialakítású
nappalit, ami egy nyitott, gránitlapokkal fedett konyhába vezetett. Egy boldogabb napon szálldosott
volna szobáról szobára, mint valami méhecske a lóherével borított rétek fölött, de most nem ért el
hozzá a hely nagyszerűsége. Sötét volt, és a tóra néző ablakokon át nyírfák és fenyők hajladoztak a
szélben, a szürkésfekete vizek pedig a tengert idézték, ritmusosan, újra és újra a kőből készült
hullámtörő gátnak csapódtak.
Nancy rögtön a nagyobbik hálószoba felé vette az irányt, hogy Phillyt tisztába tegye, és levegye a
gyászruháját.
Will körbe-körbemászkált a házban, ellenőrizte a dolgokat. Zeck felesége elutazott idáig
Bostonból, feltöltötte a hűtőt és a kamrát eleséggel, babaételekkel és pelenkásdobozokkal. Tiszta
törülközők mindenhol. A termosztátok beállítva. A garázsban autó kulcsokkal. Még egy vadonatúj
összecsukható járóka is volt a hálószobában, és egy magas szék a konyhában, amin még az árcédula is
ott volt. Zeckendorfék hihetetlenek voltak.
Kivette Nancy szolgálati fegyverét a tokjából, ellenőrizte a tárat, és hogy ki van-e biztosítva, aztán
látható helyre, az éjjeliszekrényére rakta egy kártyás telefon mellé.
A baba tiszta lett, Nancy pedig kényelmes farmernadrágba és pólóba bújt. Will mellkasához
szorította Phillipet, aztán kipillantott az ablakon, míg Nancy a konyhában pakolászott. Banális,
háztartási dolgokról beszéltek, mintha az elmúlt két nap meg sem történt volna, de jól is volt így,
kaptak egy kis szünetet mind a ketten. Will megvárta, míg Nancy előkészül az etetésre, aztán berakta a
tekergőző Phillipet a székébe.
Nancyt hosszan megölelte, és csak azért engedett a szorításon, hogy két könnycseppet letöröljön az
arcáról a hüvelykujjával.
– Minden egyes lépésemről értesíteni foglak – mondta.
– Azt ajánlom is. A társad vagyok, ugye emlékszel?
– Emlékszem. Ahogy a régi szép időkben. Újra szolgálatban.
– A tervünk kitűnő. Működnie kell – mondta lelkesen Nancy.
– Veletek rendben lesznek a dolgok? – kérdezte Will.
– Igen is és nem is. – De aztán mintha megtört volna a magabiztossága.
– Félek.
– Itt nem találnak rád.
– Nem magam miatt, miattad.
– Tudok magamra vigyázni.
Nancy erre megszorongatta. – Legalábbis annak idején tudtál. De most már öreg, nyugdíjas fószer
vagy.
Will megvonta a vállát. – Tapasztalat versus fiatalság. Te választasz.
Nancy erre szájon csókolta, aztán finoman odébb tolta. – Téged választalak.

Már félig besötétedett, mikor Dane felszállt. Végigsiklott a tó felett, aztán elegáns kanyarral nyugat
felé fordult. Ahogy beállt menetirányba, és a repülő felvette a megfelelő repülési magasságot
körülbelül 550 méter magasan, Willhez fordult, akit úgy kellett bekanalazni a másodpilóta székébe, és
rákezdett. Kikészítette, hogy ilyen sokáig csendben kellett maradnia. Nem sokan voltak a világon, akik
beszédesebbek, társaságkedvelőbbek lettek volna Dane Bentleynél. A következő tizennyolc órára
pedig sikerült foglyul ejtenie valakit, aki kénytelen volt végighallgatni.
Az első szakasz Clevelandig vezetett, ami olyan ezer kilométernyi távolság. Mire olyan négy és fél
órával később megérkeztek, hogy tankoljanak, kinyújtsák a lábaikat, harapjanak valamit az
automatákból és elvégezzék a dolgukat, Will már elég sokat tudott a pilótáról.
Mikor Dane főiskolás korában úgy döntött, a hadsereghez szegődik, már akkor valószínű volt,
hogy a haditengerészetnél fog kikötni. A vízen nőtt fel, Gloucesterben, Massachusetts államban, ahol
családja halászattal foglalkozó céget vezetett, apja és nagyapja pedig szintén a haditengerészetnél
szolgáltak korábban. A legtöbb osztálytársától eltérően a vietnami sorozás neki nem jelentett
problémát, hiszen lelkes önkéntes volt, aki felgyülemlett energiáját arra használta, hogy felhajózzon a
Tonkini-öbölben, és szétlőjjön valami méretes hadianyagraktárat.
Második útjának ’nam volt a célpontja, ahol jelentkezett a haditengerészet hírszerzéséhez,
kiképzést kapott hadműveleti és kommunikációs területen, aztán ezt a bevetést a Mekongon töltötte,
fel-le mászkálva a folyón Swift típusú parti őrhajók legénységeivel, a vietcongok állomásai után
kutatva. Mikor a háború véget ért, meggyőzték, hogy maradjon a Haditengerészet Hírszerző Osztályán,
annak is Marylandben található központjánál, magas prémiumért. Itt piti hivatalnok lett belőle a
Hadműveleti Központnál.
Jóképű férfi volt, a nők kedvence, nem nagyon passzolt a külvárosi, katonák lakta területhez, hol
leginkább házas férfiak éltek családjaikkal.
Megpróbált addig ügyeskedni, míg kinevezik, és a hadtesthez kerül, vagy hagyja az egészet, és
visszatér a családi vállalkozáshoz. Csak azt nem tudta, hogy a Maritime Hadműveleti Központ az 51-
es körzet újoncainak szolgált ugródeszkául. A Groom-tó mellett dolgozó megfigyelők legalább fele
érintette Marylandét karrierjének bizonyos pontján.
Mint mindenki, akit csak az 51-es körzet bekebelezett, Dane-t is megfertőzte a nevadai sivatag
mindentől elzárt, ultratitkos haditengerészeti bázisa. Mikor átment a végső biztonsági ellenőrzésen, és
megismerte a bázis küldetését, úgy érezte, ez a legkirályabb dolog, amit valaha is hallott.
De ő azért mégiscsak az a fajta ember volt, aki az akciókat szerette, és aki akciókra reakciókkal
válaszol. Soha nem volt még egyetlen mélyebb gondolat sem a fejében, és nem tervezte, hogy majd
töprengeni kezd az univerzum titkairól a köldökét bámulva. A bőséges juttatások és a Las Vegas-i
életmód meg is győzték arról, hogy jól döntött.
Will megütközött rajta, hogy a fickó, aki most éppen segít kicselezni a megfigyelőket, valaha maga
is közülük való volt. Eleinte még gyanakodott is, de meg kellett bíznia saját emberismeretében. Dane
őszintesége és a ravaszkodás teljes hiánya végül meggyőzték arról, hogy nem veszélyes a fickó.
Egyébként meg mi más választása lehetett volna? Kiugrik ejtőernyő nélkül?
Dane-nek köszönhetően betekintést nyerhetett a megfigyelők agyi felépítésébe. Harmincéves
karrierje alatt majdnem minden lehetséges feladatot elvégzett, a fémdetektorok kezelésének
mindennapos tevékenységétől az olyan ellenőrzésekig, amit azoknál a munkatársaknál kellett
végbevinni, akik gyanúba keveredtek, amiért feltehetően engedély nélkül kerestek ki halálozási
időpontokat családtagok vagy barátok számára, vagy más módon veszélyeztették a küldetés egységét.
Elég merev kis katonai szervezet voltak, akiket arra biztattak, tartsák a távolságot, hagyják otthon
humorérzéküket, és bánjanak körülbelül ugyanazon a fenyegető módon a személyzettel, mint a
börtönőrök a fegyencekkel.
De Dane túl barátságos volt a vezetőség mércéjéhez képest, évenkénti értékelésekor így folyton azt
a javaslatot kapta, legyen tartózkodóbb, és hagyjon fel a haverkodással. Henry Spence és Dane egy
szombati napon találkoztak először a munkahelyükön kívül, pont ugyanannál a benzinkútnál tankoltak,
és végül a Sands Casinóban kötöttek ki egy italra.
Dane mindent tudott Spence-ről. A megfigyelőknek azt mondták, a fickó igazi nagyágyú, volt CIA-
ügynök, akkora aggyal, mint egy görögdinnye. A két fickó poláris ellentéte volt egymásnak, agy versus
izom, de volt a fizikában olyan kapcsolat, ami ehhez hasonló mágneses tulajdonságokon alapult.
Spence Princetonban végzett, szerette a vidéki klubházakat, a felesége pedig előkelő körökben forgott.
Dane sörivó volt, Massachusetts egy városkájából, aki szeretett emberekre lövöldözni és
táncoslányokkal randevúzni.
De volt egy közös szenvedélyük, a repülés. Spence boldog tulajdonosa volt egy felső kategóriás
Cessnának, Dane meg szar dobozokat bérelt, és óránként fizetett. Ahogy komolyabban
összebarátkoztak, Spence szabad kezet adott Dane-nek, bármikor használhatta a gépet. A megfigyelő
ezért örökre adósa maradt.
 Dane elmesélte Willnek, hogy csak egy éve ment nyugdíjba, korkedvezménnyel, hatvanévesen.
Megtartotta vegasi rezidenciáját a téli hónapokra, és azt tervezte, hogy a nyarakat Massachusettsben
fogja tölteni a vízen, ahol örökölt egy bungalót. Sikerült előnyös üzletet kötnie, és megvette ezt a
Beechcraftot. Egy év telt el, s tervei valóra váltak, boldog ember volt. Spence nem sokáig várt vele,
hogy felajánlja a 2027 Club tagságát, ő volt az egyetlen megfigyelő, akivel kivételt tettek. A többiek
persze sokáig szörnyülködtek ezen, de hozzá kellett szokniuk a gondolathoz.
Will észrevette a távolban Cleveland pislákoló fényeit, félig be is töltötték a szélvédőt, a másik
felét az Erie-tó feketesége foglalta el.
– Ismered Malcolm Fraziert, ugye? – kérdezte Will.
– Hát persze, ő volt a főnököm! Attól a perctől kezdve, hogy az első nap kiszállt a liftből,
mindenki tudta, hogy ő lesz itt a nagykutya. Az egy nyughatatlan seggfej. A saját anyját is feljelentené.
Mindenki félt tőle. Mi végeztük a dolgunkat, de az volt az érzésünk, hogy ő minket figyel meg.
Voltak olyan fickók, akiket azért dobott ki, mert elloptak egy gemkapcsot.
Bármit megtett volna, csak hogy előreléphessen. Egyszer lefülelt valakit, akkor vették be a
csapatba. Valami elemző, aki az amerikai részlegen dolgozott, kicsempészett egy kis összegöngyölt
papírlapot zacskóba csomagolva, arra írta fel a halálozási időpontokat. Az ínyéhez rejtette, ahogy a
papírba csomagolt dohányt szokás. Nem tudtuk biztosan, mit akart a dologgal, de minden adat Las
Vegas-i lakosokra vonatkozott, és mindegyik akkoriban volt aktuális. A fickó berúgott, és elkotyogta
egy másik fickónak a laborból. Frazier egy infravörös távcsővel szedte le valami ezer méterről, a
csávó épp a Burger King Drive Thru felé közeledett. Lehet, hogy ő volt az akkori Mark Shackleton.
– Mit tudsz Shackletonról?
– Majdhogynem mindent.
– És mit tudsz rólam?
– Majdhogynem mindent. Kivéve a mostani ugrándozásaidat. Erről majd a következő tankolás után
szeretnék hallani.
Will felhívta gyorsan Nancyt a reptér váróterméből. Rendben volt ő is, a baba is. Philly már aludt.
Will kérte Nancyt, hogy pihenjen egy kicsit. Mást nem nagyon tudott mondani.
Elkészültek, hogy folytassák az utat, de Dane még átvizsgálta a repülőt, csak úgy szemmel, egyik
kezében egy csésze kávéval, a másikban egy reflektorral. Miután behúzta a kerekeket, vidáman
bejelentette: – Következő megálló Omaha!
Will aludni akart.
Dane beszélgetni.
 Harminchárom

SZÁZMÉRFÖLDNYIRE DÉLRE, KÉTSZER MAGASABBAN és majdnem háromszor

gyorsabban, mint az ő gépük, Malcolm Frazier Learjet gépe ment el mellettük. Úti célja ugyanaz volt.
Frazier úgy érezte magát, mint valami homokzsák. Lester reakciója olyan volt, mint a Vezúv
második kitörése, mikor meghallotta, hogy Piper megint kicsúszott a kezükből. Frazier azonnal
felajánlotta lemondását, és néhány órán keresztül úgy tűnt, Lester vagy azon gondolkodik, hogy
elfogadja, vagy azon, hogy egyszerűen kirúgja.
Aztán Lester megfordította a dolgokat, miután a naptárjára pillantott. A Caracas-esemény húsz
napon belül aktuálissá válik. Ha kevesebb mint három héttel a Segítő Kéz akció előtt lecseréli
Fraziert, az olyan, mintha meghúzná a vészharangot. Abban a pillanatban az az elvi probléma, amit az
51-es körzet biztonsági rendszerének lehetséges átalakítása jelentett, aktuális problémává alakult
volna. Kénytelen lenne tájékoztatni a nemzetvédelmi minisztert, aki lehet, hogy saját kezűleg
taszigálná be az elnök fehér házi irodájába, hogy közvetlenül érezhesse dühének erejét.
Még mindig nem tudták, mit talált Piper Angliában, nem tudták, mit akart Spence a könyvvel, és azt
sem, hogy valakinek szándékában áll-e akár csak a legkisebb mértékben, hogy felfedje a Groom-tó
titkát.
Hosszabb távon Fraziernek mennie kellett. Rövid távon viszont jobb volt, mint holmi cserepados
irányító. Lester fogcsikorgatva döntést hozott.
Frazier már hozzászokott a gondolathoz, hogy kirúgják, és mikor Lester felhívta, hogy meggondolta
magát, egy egész palettányi érzelem zúgott át rajta. Meg is nyugodhatott volna, ha kisétál ebből a
zűrzavarból, otthagyja az asztalon a BlackBerryt, még egyszer utoljára liftbe száll és felmegy a
sivatagi bázis emeletére. Sok szerencsét kíván az ottlévőknek, aztán már meg is szabadult tőlük.
Viszont egy másik, jóval zsigeribb szinten utálta volna az érzést, hogy vesztesként kell távoznia. Ez
lett volna a nagy karrier végállomása? Hogy Will Piper kibabrál vele? Ezt azért nem gondolta!
Piper mindig mintha egy-két lépéssel előtte járt volna, és ez igazán próbára tette az önbecsülését.
Az biztos, hogy a fickó nem volt az a hétköznapi célpont, nem véletlen, hogy olyan elismert FBI-
ügynök volt annak idején, de azért mégis! Egyedül volt, kevesebb eszköz állt rendelkezésére, és
szembement a Frazier-féle gépezettel. Az adatbázis szerint, amit ott hurcolászott a zsebében, ennek az
egésznek hamarosan vége lesz, csak még azt nem tudta, hogyan.
Lester adott neki még egy utolsó esélyt, hogy szépítsen. Minden egyes alkalommal, amikor egy-egy
küldetés nem a terv szerint haladt, Frazier egyetlen dologban bízhatott, ami a helyes irányba tereli…
az intellektusában. Azért lett a biztonságiak vezetője, mert nem csak a tettek, a gondolatok embere is
volt egyben. A legtöbb megfigyelő a katonai rendőrségnél töltött be dicsőséges szerepet,
szabálykövetők voltak, akik mások terveit hajtották végre, ő egy emelettel feljebb volt ennél, és saját
véleménye szerint akár elemző is lehetett volna, olyan nagyágyú, mint Spence vagy Kenyon, ha valaha
is el bírta volna viselni, hogy asztalhoz kötött papírtologatót faragjanak belőle.
Ezért aztán szövetséget kötött a szerencsével, és az a kis agyi tevékenység is kapóra jött neki. Volt
egy megérzése, úgyhogy a 2027 Club tagjainak összes mobil– és vonalas telefonját lehallgattatta a
központtal, minden nyugdíjast, aki bármilyen kapcsolatba került Henryvel. Azt gondolta, hogy Spence
és Piper biztonságos vonalakon tartják a kapcsolatot, de legalább volt némi esély, hogy szélesebb
körre is kiterjesztik a társalgást.
 A telefonok lehallgatása majdnem egy napig nem hozott eredményt, nagyon nagy anyagról volt szó.
Mikor Frazier végül megkapta, amit várt, éppen White Plainsben volt, és a következő lépést próbálta
kiagyalni. Az audiofájlt a legnagyobb prioritási szinttel jelölték, Frazier meg is hallgatta a
BlackBerryn.

– Dane, itt Henry Spence, van egy perced?

– Neked kettő is. Nem is ismertem ezt a számot. Hogy vagy?
– Elvagyok valahogy, legalábbis még néhány napig! Egy ilyen kártyás telefont használok. Azt
hiszem, rendben vannak a dolgok, de engedd meg, hogy most kicsit felgyorsítsak.
– Rendben.
– Emlékszel a Sheckleton-ügyre?
– Persze.
– Will Piper segített nekem egy 2027-et érintő kérdés megoldásában.
Elment Angliába a kedvünkért. Megtalálta.
– Mit talált meg?
– A választ. Mindent tudunk.
– Mesélj!
– Ő majd elmondja neked. Szeretnélek megkérni, hogy tankold fel a Beechcraftodat – én fizetek
–, és repülj el vele valahová. Frazier és az emberei a nyomában vannak.
– Hová repüljek vele?
– Legyél a New York-i Westchester County reptér várótermében holnap délután két órakor. Ő
majd elmondja a részleteket, de azért fogkefét vigyél.
Benne vagy?
– Csak ha a pápa katolikus.

Frazier feszítő dühe ezzel új célpontot talált: Dane Bentleyt. Egy volt megfigyelő, aki korábban az
ő embere volt! Ez ám az árulás! Mindig is furcsán viszonyult a fickóhoz, kedvelte is, utálta is. Nehéz
volt nem áldozatul esni Dane barátságos stílusának, de Frazier mindig is gyanakodva figyelte, amiért
olyan szoros kapcsolatban van a munkás méhecskékkel.
Soha nem sikerült rajtakapnia semmin, de gyanakvása miatt Dane kikerült belső köreiből.
Az első dolga az volt, hogy leellenőriztette az egyik emberével Bentley halálozásának időpontját,
de nem volt megelégedve az eredménnyel.
A központi repülésügyi adatbázisban kikereste Bentley gépének adatait, és nem sokkal később már
az útiterv is a kezében volt: White Plains, Laconia, New Hampshire, Cleveland, Ohio, Omaha,
Nebraska, Grand Junction, Colorado, Burbank, aztán a kaliforniai Bob Hope repülőtér. Most már
Spence kártyás telefonjának is tudták a számát, ami pedig elég hasznos adalék volt.
– Los Angeles – morogta Frazier, mikor megkapta a hírt. – Visszatér a tetthelyre.
– A pendrive-ért megy, nem? – kérdezte DeCorso.
Frazier bólintott. – Na, emeljük meg a seggünket, irány LA.

Will el volt ámulva, hogy Dane a napnak ebben a szakában is ilyen energikus. Az éjszaka
megfelelő volt a repülésre, nem volt különösebb gondjuk az időjárással útközben, úgyhogy Dane
boldogan koncentrálhatott „Will történetére, amit Spence kérésére végighallgatott.
 Will végigvezette a történeten, a nyelve már alig mozgott a fáradtságtól.
Dane nem volt tanult ember, de izgalmasnak találta a Shakespeare-szálat, a Nostradamusról szóló
résznél pedig egészen lázba jött. Soha nem hallott Kálvinról, de nem is nagyon volt zavarban, amiért
nem tudja a dolgot.
Hallgatta a történetet, a szerzetes írnokok tömeges öngyilkosságukkal megbabonázták, de a Finis
Dierum ügyében tárgyilagos maradt.
– Nem hiszem, hogy a világ csak úgy véget ér majd. Tudom, hogy Spence hajlamos az ilyen
beszédre, de hát a pokolba is, én már sehol sem leszek, úgyhogy nem fogom látni!
Will oldalra pillantott Dane-re.
– Igen, rosszfiú voltam, megkértem Spence-t, hogy nézze meg nekem, mielőtt nyugdíjba mentem.
2025-ben hagyom el a terepet, hetvenöt évesen, ami nem is olyan nagyon bőséges. Addig pedig elég
sok pokoljárásra rá kell még kényszerítenem magam. Te látókörön kívüli vagy, ugye?
– Van valami, amit nem tudsz rólam?
– Hé, a 2027 Club olyan öregfiúk gyülekezete, akik azért jönnek össze, hogy szarrá beszéljék a
dolgokat! A te Doomsday-ügyed végre okot adott rá, hogy beszélgethessenek. – Valami beszélgetést
hallott a fejhallgatóján, ami megzavarta. – Sajnálom, ami a lánnyal és a nagyapjával történt. Az az
érzésem, volt valami kapcsolatod a lánnyal. – A kapcsolat szót valahogy erősen hangsúlyozta. Dane
elemében volt, mikor a nők kerültek szóba.
– Ez ennyire egyértelmű?
– Igen, uram.
– Nem vagyok túl büszke erre a momentumra.
– Hé, a férfi megteszi, amit meg kell tennie. Nekem ez a mottóm.
– Megerősítette a repülési magasságot egy irányítótoronynak, aztán azt mondta Willnek: –
Szeretnék köszönetet mondani.
– Miért?
– Hogy segítesz Henrynek. Az ő jegyét holnapután már lyukasztják.
Neked köszönheti, hogy agyalással és kapirgálással töltheti az időt és nem az órát lesi. Én személy
szerint egy bikinis modellel töltenem az utolsó éjszakát.
Will vállon veregette Dane-t. Jó figura volt. – Értelek. – Gondolkozott a dolgon, miközben Dane a
feketeséget hasította. Nem, ő egészen biztosan mást választana. Ő Nancyvel töltené.
Dane feltűnően nem bírta a csendet, úgyhogy újra mozgatni kezdte a száját. – Most elmondok
valamit, ami a legszigorúbban titkos, oké?
– Oké. Miért mondod el?
– Mert különben lyukat éget a nyelvembe. Azt hiszem, tudom, miért szálltak rád teljes erejükkel.
Őszintén elmondtál nekem mindent ma éjjel, barátom, és ezt én most viszonozni fogom. Egyébként
mélyen a szarban vagyunk mind a ketten.
– Folytasd, hallgatlak.
– Valami nagyon nagy dolog fog történni három hét múlva. Lent Caracasban, Venezuelában.
Régóta tudják már, és olyan két éve a CIA végül készített egy akciótervet, hogy ki tudják használni a
helyzetet, és mikor én eljöttem a Groom-tótól, a dolog teljes egészében zöld lámpát kapott.
– Mi fog történni?
– Latin-Amerika összes földrengésének anyját várják. Caracas lesz a földrengés központja. Több
mint kétszázezer haláleset egy nap alatt.
 Legalábbis a nagyfejűek azt gondolják, földrengés lesz. Semmi más nem jöhet szóba ezek alapján.
Will a fejét rázta. – Ez nagyon sok embert jelent.
– Mondanom sem kell, hogy Venezuelában két dolog van, ami miatt Sam bácsi hajlandó lehet
fülelni és odafigyelni egy kicsit: az olaj és a komcsik. Arra használjuk a katasztrófát, hogy
összekeverjük a dolgokat.
– Hatalomátvétel?
– Alapvetően igen. Amennyire én tudom, humanitárius misszióként fog lemenni a dolog. Érkezik
majd egy rakomány sátor, kiságy, élelmiszer és orvosi felszerelések, ezeket abban a pillanatban be
lehet vetni, ahogy a porfelhő elszáll. Arra számítanak, hogy totális lesz a káosz. A kormányuk túl lesz
terhelve. Az elnök túléli, de sokan nem fogják túlélni. Az ellenzéki pártok meg csak majd tovább
pumpálják a dolgot, ők készek lesznek mindent felforgatni. A kolumbiaiak és a guyanaiak is
beszállnak majd a dologba, és a vitatott határterületeket próbálják majd elfoglalni. Az amerikai, a brit
és a francia haderők várhatóan békefenntartóként lépnek majd közbe. A rosszfiú a seggén fog
kicsúszni onnan. Az egyik emberünk átveszi az irányítást, és visszaengedi az összes amerikai és
európai olajtársaságot. Ez a terv, már amennyire én ezt az öreg fejemmel fel tudom fogni.
A Beechcraft géphangja elnyomta Will füttyét. Összeállt az egész. Hogy miért is érdekelte őket
ennyire a könyv. Hogy ilyen hideg fejjel képesek voltak meggyilkolni Cantwelléket és Nancy szüleit.
Hogy ennyire eltökélten félre akarták állítani Will Pipert. Frazier és mesterei őrült elszántsággal
harcoltak azért, hogy az akció valódi célját a legnagyobb titokban tartsák: egy barátságtalan,
olajmágnás országban készültek hatalomátvételre, az 51-es körzet adatbázisának segítségével. Egy
dolog biztos volt: a kormány teljes erőbedobással próbálja majd őket a földbe döngölni.
Ahogy Dane megkezdte a leszállást a nebraskai síkon, Will hirtelen kicsinek érezte magát. A
kétmotoros repülő olyan volt a hatalmas fekete éghez képest, mint valami kis folt. Egyes-egyedül
szállt harcba egy nagyon komoly gépezettel.
 Harmincnégy

MÁSNAP ÉRT VÉGET AZ UTAZÁS, A KALIFORNIAI NAP koszos sárgán sütött a déli
szmogban. Will az utolsó szakaszt teljes egészében végigaludta, mikor felébredt, alattuk már a
végtelenül elterülő LA álomszerű körvonalai is kirajzolódtak a ködben.
– Vége az utazásnak – mondta Dane, mikor Willt mocorogni látta.
– Nem tudom, hogy bírtál ébren maradni.
– Lehet, hogy bekapcsoltam az automata pilótát. – Aztán gyorsan hozzátette: – Vicc volt! Minden
egyes női hanggal elbeszélgettem, ami csak befogható volt a rádión. Mint valami repülő kamionos.
A kis repülőtér kifutópályáján Will úgy nyújtózkodott a napsütésben, mint valami kábult iguána.
Dane-re várt, amíg leparkolja valahol a repülőgépet. Szeles volt az idő, jólesett a bőrének a levegő,
mint valami meleg balzsam. Bejelentkezett Nancynél. Rendben volt vele minden, még mindig kábult
volt a gyásztól, de egyébként rendben.
A terve egyszerű volt. Dane autót bérel. Ha Will használná a hitelkártyáját, rögtön nyomára
bukkannának. Aztán amíg Will befejezi, amit akart, Dane alszik egyet a közeli motelben. Kicsit
később aztán találkoznak a reptéren, hogy gyorsan átugorjanak Vegasba, ahol Spence és Kenyon
várják őket. A terv legalábbis ez volt.
Will intett Dave-nek a kölcsönző parkolójában, aztán dél felé kanyarodott, Los Angeles belvárosa,
a Pershing Square felé.
Frazier figyelte.
Semmit nem bízott a véletlenre. Több embert is bevont a Groom-tó mellől, háromszor háromfős
csapatokat alakított. Az egyik csapat DeCorso vezetésével követte Will bérautóját, Frazier
parancsnoki autója követte DeCorsót, a harmadik csapat pedig, amelyiket egy Sullivan nevű fickó
vezetett, Dane közelében maradt.
Frazier nagy fröcsögve kiadta a parancsot, amint az autó elindult: – Sullie, mozogjatok együtt a
pilótával, és maradjunk kapcsolatban. Aztán majd térdeltesd rá a kukoricára, ha eljön az ideje.
A forgalom elég visszafogott volt így délidőben ahhoz, hogy Will kevesebb mint fél óra alatt
beérjen a belvárosba. Leparkolt egy városi fenntartású parkolóban a központi könyvtár art deco
épületével szemben, aztán átgázolt az 5. utcán azzal a bizonyos, New York-iakra jellemző
magabiztossággal.
Legutoljára tizenöt hónapja volt a könyvtárban, de úgy tűnt, mintha tegnap lett volna. Emlékezett a
félelem ízére, amit aznap érzett a szájában.
Épp harminc perccel korábban menekült meg a pokolból, a Beverly Hills Hotelben rendezett,
közeli célpontokra koncentráló lőgyakorlaton. Négy megfigyelőt hagyott ott, a vérük végigfolyt az
egyik kégli pasztelszínű plüssszőnyegén. Shackleton agya pedig ott bugyogott a fejéből egy
borosdugónyi fejsebből. Will egy pendrive-ot tartott a kezében Shackleton eltűnt adatbázisával, az
Egyesült Államok minden lakosának látókörön belüli születési és halálozási dátumaival. Ez volt az ő
biztonságpolitikája, életvonala, úgyhogy el kellett rejtenie valahol. Lehet jobb hely erre egy
könyvtárnál?
Will felugrált a könyvtár lépcsőjén, benyomta maga előtt a bejárati ajtókat, nem tudva arról, hogy
két fiatal megfigyelő van a nyomában.
Frazier visszatartotta DeCorsót, rá osztotta a sofőr méltatlan szerepét. Azt akarta, hogy a
fiatalabbak vegyenek részt a hajszában, és tudta, hogy DeCorso ideje közeledik. Nem tudta, hogyan,
nem tudta pontosan, mikor.
De nem akarta, hogy még egyszer elcsesszék.
Will futólépésben tette meg az utat az információs pult és a liftek mellett a főlépcsőig, és elindult a
harmadik föld alatti emelet felé. A pince beteges, nyers fluoreszkálásában egy bizonyos polcot
keresett a terem közepén. A megfigyelők pontosan időzítették a leereszkedést, rejtőzködtek, de közben
fél szemmel Willt figyelték, ahogy a polcsorok között cikázik.
Szerencséjük volt, mert legalább egy tucat olvasó használta az alagsori szintet, úgyhogy viszonylag
könnyű volt elvegyülni.
Will megtalálta a helyet, amit olyan nagyon az eszébe vésett, aztán zavartan megtorpant. Mikor
legutóbb itt járt, a polcot kopott, vörösesbarna könyvek tengere borította, Los Angeles kerületi
helyhatósági rendeletei, hét évtizednyi anyag. Azért választotta ezt a sorozatot, mert lerítt róla, hogy
rég nem foglalkozik vele senki, és nem is nyúltak hozzá.
Az 1947-es kötet, a kiválasztott nem volt sehol.
Egyetlen kötet sem volt a helyén!
Sietősen végigfutott a sorokon, de hiába. Káromkodott egyet az orra alatt. Elindult, hogy
végigtrappoljon a sorok között, egyre idegesebb volt.
Volt ott egy információs pult, ahol nem volt senki, mögötte pedig egy telefon a falon. Will
felemelte a kagylót, és megvárta, míg egy könyvtáros válaszol. – Igen, itt vagyok a harmadik alagsori
szinten, és Los Angeles kerületi helyhatósági rendeleteit keresem. Itt voltak lent, nem is olyan régen. –
Az egyik megfigyelő hallgatózott a közeli polc mellől. – Maga most viccel velem, ugye? Nem, nem
tudok hat hetet várni! Meg tudja adni a címet, hogy személyesen beszélni tudjak velük? Miért fáj az
magának, ha megadja a címet? Köszönöm, hálás vagyok a segítségéért. – Letette, és idegességében a
fejét rázta, aztán felszaladt a lépcsőn.
Frazier a következő, suttogva leadott jelentést kapta: – Los Angeles kerületi helyhatósági
rendeleteinek egy kötetét kereste. Kapott egy címet.
Lehet, hogy odamegy.
Will visszaszaladt a kocsijához, és széthajtogatta a kölcsönző által biztosított térképet. Az East
Olympic Boulevard csak olyan öt kilométerre volt, megnyugodott, hogy nem kell nagy távolságokat
megtennie. Elhajtott a parkolóból, és elindult az 5. utcán Alameda felé. Kevesebb mint tíz percen
belül át is hajtott a körbebetonozott Los Angeles folyón, és egy sivár ipari területen találta magát, tele
földszintes raktárakkal. Frazier és DeCorso biztos távolságból követték.
Megtalálta az, Olympic ipari központot, és beállt egy látogatóknak fenntartott parkolóba. Nem
voltak jó előérzetei. Rohadtul nem volt szerencséje, a könyvét egy rakat másik könyvvel együtt
digitalizálásra küldték a Los Angeles-i kerületi könyvtárigazgatóság és egy internetes cég közös
programja keretében. És neki most ezzel a baromsággal kell töltenie az idejét.
Mikor Will, belépve a raktár előterébe, eltűnt a szeme elől, Frazier pánikba esett. Teljesen
ellenőrzése alatt kellett tartania a szituációt, és most se nem látta, se nem hallotta Pipert. A parkoló
másik oldalán egy nagy, barna UPS-teherautót pillantott meg. Az agya gyorsan pörgött. Elküldte a két
mögötte ülő megfigyelőt, mondván, egyiküknek egy percen belül a raktárban kell lennie. A lelkes
fiatal fickók kiugráltak a kocsiból.
A raktár előtere nyomasztó volt és iszapszürke. Egyetlen unatkozó recepciós ült a hosszú pult
mögött. Volt néhány tábla a falakon, ezeken a cég eredményeit ünnepelték, de ez volt minden. Will
türelmesen megvárta, míg a lány leteszi a kagylót, és mikor ez végre megtörtént, Will belekezdett
színes kis történetébe arról, miért is elkerülhetetlen, hogy hozzájusson a könyvhöz, amit ők éppen
digitalizálni kívánnak. A lány részvétlenül figyelte, Will azon gondolkozott, vajon beszél-e egyáltalán
angolul, míg végül megszólalt: – Ez egy raktár, ahol digitalizálást végzünk. Könyveket itt nem
kölcsönzünk.
Will újra próbálkozott, hátha sikerül lassan beleédesgetni a lányt a segítőkészség állapotába. A
pulton lévő névkártyáján az a név állt, hogy Karen. Könnyeden, selymesen ejtette ki a nevét, hátha
sikerül valami kapcsolatot létesíteni vele, de bármit árult is, ez a lány nem akart vásárolni.
Belépett egy UPS-futár barna ingben és borzasztóan szűk rövidnadrágban. Will látta, hogy nagyon
izmos a csávó, de egy pillanattal később már nem is gondolt többet erre. A fiatalember tisztes
távolságban várakozott. A UPS-teherautóban eszméletét vesztve feküdt a csomagok között az a fickó,
aki valamivel jobban passzolt az uniformisba. Kapott egy kábító injekciót a nyakába.
Will most már könyörgőre fogta. – Nézze, New Yorkból jöttem el idáig ezért a könyvért. Tudom,
hogy önök nem foglalkoznak ilyesmivel, de én nagyon hálás lennék a dologért.
A lány fagyosan bámult rá.
Will elővette a tárcáját. – Engedje meg, hogy úgy alakítsam a dolgot, hogy önnek is megérje, oké?
– Ez itt egy raktár. Nem tudom, miért nem tudja ezt megérteni. – Aztán elnézett Will mellett a UPS-
es fickóra. – Segíthetek?
– Igen – mondta a kézbesítő. – Van egy csomagom East Olympic 2555 címmel. Ez lenne az? Csak
beugró vagyok ezen a részen.
– Ez a 2559 – mondta, és maga mögé mutatott. – A másik oldalon lesz.
Bejött egy raktári alkalmazott, odaintett a recepciósnak, aztán hozzányomott egy fehér
beléptetőkártyát a fekete mágneses felülethez. Az ajtó kinyílt. Míg a UPS-es fickó lézengett még egy
kicsit mielőtt elindult, Will talált egy ugyanolyan beléptetőkártyát a pulton a recepciós billentyűzete
mellett, rajta a HIVATALOS LÁTOGATÓ felirattal. A lány Willre nézett dühös arckifejezéssel,
mintha azt mondaná, te még mindig itt vagy?
– Szeretnék beszélni az intézmény igazgatójával, rendben? – makacskodott Will. A szép szó nem
használt, úgyhogy felvette a fenyegetőbbik arcát. – Nem megyek addig sehová, amíg nem beszéltem az
igazgatóval. Vagy igazgatónővel. Felfogta, amit mondtam, Karen? – Ez alkalommal a neve már úgy
hangzott, mint valami díszítő jelző.
A lány ideges lett, de eleget tett a követelésnek, telefonált egyet, megkért egy Marvin nevű férfit,
hogy jöjjön a pulthoz. Will állt és várakozott, a karját olyan szorosan fűzte össze a mellkasán, hogy
úgy érezte magát, mint aki kényszerzubbonyban van.
A UPS-teherautó rakterében Frazier embere ruhát cserélt, ellenőrizte a még lélegző áldozatot,
aztán jelentést tett a főnökének.
A recepciós megnyugodott, mikor meglátta törpeméretű igazgatóját, mintha ez a vékonyka kis
szemüveges ember meg tudná védelmezni őt attól a fenyegető izomtoronytól ott a pult előtt. Felállt,
hogy valamit a fülébe súgjon, és abban a pillanatban Will átnyúlt a pult felett, felmarkolta a kártyát és
a tenyerébe fogta.
Marvin engedélyezte Willnek, hogy újra előadja kérését, de egyébként tántoríthatatlan volt a fickó.
Ezt az intézményt nem a publikum kiszolgálására találták ki. Nem állnak rendelkezésre olyan
eljárások, amelyek lehetővé tennék, hogy a kérésének eleget tegyenek. Nincs rá felhatalmazásuk, hogy
egy-egy adott könyvet kikeressenek. És egyébként pedig, tette hozzá szarkasztikus mosollyal, nem
lenne könnyebb az 1947-es Los Angeles-i kerületi helyhatósági rendeletek egy másik példányát egy
másik könyvtárból kikérni? Nem valószínű, hogy náluk van az egyetlen létező darab a világon.
Willnek eldurrant az agya. A beszélgetés már nem volt messze attól, hogy elhangozzon a mondat,
ha nem hagyja el az épületet, értesítenünk kell a rendőrséget. Will elviharzott, zsebre vágva a
belépőkártyát. A főbejáraton is volt egy mágneses olvasó. Vissza fog ide térni.
Frazier a távcsövén keresztül figyelte, ahogy Will üres kézzel megy vissza az autójához. Will
elhajtott, ő pedig követte, azon rágódva, hogy most meg hova a francba is mehet.
Willnek nem volt konkrét terve, de lett egy kis agyonütni való ideje, és mikor eszébe jutott a
dolog, úgy érezte, ezt kell tennie. Ezzel elrendezné, lezárná a dolgokat. Egy közlekedési lámpánál újra
ellenőrizte a térképet.
Körülbelül egy órát venne igénybe, hogy odajusson, de hát amúgy sem mehet vissza estig a
raktárba. És csak reménykedni tudott, hogy senki nem dolgozik majd éjszakai műszakban, és hogy
nincs biztonsági őr. Hagyta Dane-t aludni, de valamikor délután fel kellett hívnia, hogy tudassa vele,
csúszás van.
Will ráfordult a 710-es főútra, háta mögött Frazierrel. A forgalom olyan tempóban csordogált,
mint valami sűrű szörp. Will arra használta a vontatott utazást, hogy felhívta Nancyt. Meg kellett
osztania vele a feszültséget. Már jobb volt a hangja és erősebb. Ettől Will is erősebbnek érezte
magát. Volt annyi lelkiereje, hogy még Willt is bátorítani tudja.
Ahogy a 710-es főútból egyszer csak a 405-ös út déli része lett, vagyis a Long Beach Freeway,
Fraziernek beugrott, hova is megy Piper. Be is jelentette mindenkinek rádión: – Ezt nem hiszem el.
Long Beach felé megy. Na, fiúk, lányok, találjátok ki, ki lakik ott!
 Harmincöt

LONG BEACH KÓRHÁZÁNAK KRÓNIKUS OSZTÁLYA azért tett egy erőtlen kísérletet arra,
hogy valami kis vidámságot keltsen néhány agyagedényben elhelyezett színes egynyári növény
segítségével a bejáratnál. Egyébként az alacsony, fehér téglából készült komplexum úgy is nézett ki,
amilyen a funkciója volt: ipari raktára volt ez a reménytelen betegeknek, azoknak, akiken nem lehetett
már segíteni. Ide be lehetett jelentkezni, de kijelentkezni már sosem. Már az előtérben is terjengett a
betegség és a fertőtlenítők szaga. Shackleton, ahogy Will tudta, a keleti szárnyon volt, és Will végig is
sétált az ütött-kopott, világoszöld színű folyosókon, látogatók és ápolók mellett, akik mindannyian
lassan mozogtak – nem volt semmi, ami miatt sietni kellett volna. Senki nem volt boldog, amiért ott
van. Az óceán kevesebb mint egy kilométerre, friss és életteli, egy egészen más világ.
Frazier a kórház előtt parkolt le, és a következő lépést fontolgatta. Beküldjön valakit?
Kockáztassa, hogy felismeri őket? Mit akar Piper?
Lehet, hogy szüksége volt valamilyen módon Shackletonra, hogy az adatbázist visszaszerezze?
Ennek nem volt túl sok értelme. Frazier tudta Piper az incidens után adott interjújából, hogy a Beverly
Hills-i lövöldözés után vásárolt egy pendrive-ot egy Radio Shack üzletben, és elrejtette valahol LA
területén. Most már tudták, hogy a központi könyvtárba dugta egy könyvbe. Shackleton nem volt
lényeges eleme az útvonalnak. – Ez csak olyan baráti látogatás, el akarja ütni az időt – mondta Frazier
az embereinek. – Biztos vagyok benne. Egyszerűen várni fogunk.
Kapcsolatba lépett Sullivannel, a pilóta helyzete felől érdeklődött. Dane, kapta meg az
információt, egész jó kis bunyót levágott a motelnél, mielőtt beinjekciózták, és egy mosodai kocsiba
tömködték. Egy Learjeten ül, és éppen hőn szeretett 51-es körzete felé tart, ahol lüktet a föld gyomra,
és ahol kérdőre fogják vonni, és fogva is tartják egészen addig, míg ki nem derül, mit csináljanak
vele. Frazier próbált pihenni, és megbízta az egyik emberét, hogy szerezzen kávét.
Az ápolónők recepciós pultja üres volt, Will dobolt a pult falapján, várta, hogy valaki
megérkezzen. Egy kövér, kikeményített uniformisba töltött fiatal nő jelent meg végül a váróterem
irányából, volt valami piros és ragadós morzsa a szája sarkában.
– Mark Shackletont szeretném látni.
A nő meglepődött a dolgon. Will számára egyértelmű volt, hogy nem sokan álltak eddig elő
hasonló kéréssel. – Rokona?
– Nem, egy régi barátja.
– Csak rokonokat engedhetünk be.
– New Yorkból jöttem. Nagy utat tettem meg.
– Ez a kórház rendszabálya.
Will felsóhajtott. Ez a nap már csak ilyen. – Beszélhetnék a főnökével, kérem?
Egy idősebb fekete nő jött elő, egy kemény pillantású, mindenféle mellébeszélést gyűlölő nő, aki
első ránézésre valószínűleg a karjára is tetoválta a szabálykönyvet. Nekiállt, hogy elmagyarázza
Willnek, mit is foglal magában a kórház látogatási rendje, de aztán hirtelen megállt, és közelebbről is
megnézte drótkeretes szemüvegén át. – Maga van a fényképén.
– Tényleg?
– Az egyetlen fényképén. Nincsenek látogatói, tudja? Talán néha valaki a kormánytól, különleges
belépési engedéllyel, aki egy percre beszalad, és már végzett is. Azt mondja, maga a barátja?
 – Igen.
– Jöjjön velem. Ez alkalommal kivételt teszek.
Az ágyban fekvő Shackleton látványa megdöbbentő volt, olyan kicsi lett és jelentéktelen. Sosem
volt túl sok hús a csontjain, de a kómában töltött egy év és a mesterséges tápanyagbevitel élő
csontvázat csinált belőle:
viaszos, sárga bőr és szúrós, kiálló csontok. Will olyan könnyedén fel tudta volna emelni, mint a
gyerekét.
Az oldalán feküdt, naponta többször forgatták, hogy a felfekvést megakadályozzák. A szemei
nyitva, de a tekintete ködös valami hártyától, szája folyamatos ovális tartásban, barnás színű fogai
kilátszottak. Egy mocskos Lakers-sapka volt szorosan a kopasz fejébe nyomva, ez takarta el a
hatalmas seb bemélyedését. Mellkasától lefelé egy lepedővel volt letakarva. Mellkasa és karjai olyan
vékonyak voltak, mint a koncentrációs táborok lakóié, kezei ökölbe szorultak. Mellkasa drámaian
mozgott, minden egyes lélegzetvételnél hirtelen kapkodott levegő után. Egy műanyag tasak volt a
testére kötve: fehér folyadék csöpögött egy gyomorba vezetett csövön. Egy műanyag tasakba vezetett a
másik cső a testéből: vizelet a katéterből.
Az ágya melletti éjjeliszekrényen egyetlen keretezett fénykép. A négy kollégiumi szobatárs,
huszonötödik harvardi találkozójukon. Jim Zeckendorf mosolygott a sor végén, Alex Dinnerstein a
másikon. Középen Shackelton erőltetett mosollyal, ugyanebben a Lakers-sapkában. Will mellett állt,
aki egy egész fejjel magasabb volt, fotogén és könnyed.
Az ápolónő megszólalt: – Mikor bementek a házába, ez volt az egyetlen fénykép, amit találtak,
úgyhogy elhozták, ami szép tőlük. Kik a többiek?
– Szobatársak voltunk a kollégiumban.
– Annyira látszik, hogy okos ember volt, még így is, hogy nem beszél.
– Van még valaki, aki bízik abban, hogy kijöhet ebből? – kérdezte Will.
– Az ég szerelmére, dehogy! – kiáltott fel a nővér. – Ez a legjobb állapot, amit valaha is elérhetett.
A lámpák világítanak, de csak az Isten tudja, van-e otthon valaki.
Otthagyta Willt az ágy mellen, aki odahúzott egy széket, leült úgy harminc centire az ágy
korlátjától, és Shackleton üres szemeibe bámult.
Gyűlölni akarta. Ez a boldogtalan kis fickó csapdába csalta őt, mint valami nyulat, és belerángatta
őrült világába. Beleerőltette a Könyvtárról szóló információkat, és hagyta, hogy az élete furcsa pályán
haladjon tovább.
Lehet, hogy az egész el volt már határozva jó előre, legalábbis így kellett lennie, de ez a
szenvedélyes figura előre megfontolt szándékkal alakította úgy, hogy összezavarja az életét, és
látványos sikert ért el ebben.
De jelen pillanatban nem tudta gyűlölni ezt a félhalott teremtményt, aki úgy zihált, mint valami
partra vetett hal, és az arca leginkább Munch Sikoly című festményének nyitott szájú, szenvedő
alakjára hasonlított.
Csak tompa szomorúságot érzett egy elvesztett élet miatt.
Nem nagyon igyekezett beszélni hozzá azon a reményteljes módon, ahogy az ágy mellett ülő naiv
látogató szokott a kómában lévő beteghez.
Csak ott ücsörgött, és arra használta az időt, hogy a saját életéről gondolkozzon, a választásairól, a
választott és a nem választott útvonalakról. Minden egyes alkalommal, mikor olyan döntéseket hozott,
amelyek mások életét befolyásolták, egy láthatatlan kéz már eleve elrendelte ezeket a döntéseket?
Felelős ő a cselekedeteiért akkor, vagy nem? Volt bármi értelme is megtervezni a soron következő
lépéseket?
Akármi is fog történni, meg fog történni így is, úgy is, nem igaz? Lehet, hogy nem is kéne
visszamennie a raktárba a pendrive-ért, hogy egy szörnyűséges éjszakát töltsön ott el. Lehet, hogy le
kéne vennie az ingét, és az éjszakát az óceánparton kéne töltenie, feküdni a homokban, és a csillagokat
nézni. Lehet, hogy a nagy sakktáblán ez az ő következő lépése.
Will agya nem úgy volt behuzalozva, hogy különösen nagy filozófiai teljesítményekre képes lett
volna. Gyakorlatias, cselekvő ember volt, akit ösztönei működtettek. Ha éhes volt, evett. Ha kanos
volt, talált egy nőt. Ha egy házasság vagy egy kapcsolat boldogtalanná tette, lelépett. Ha munkája volt,
megcsinálta. Ha egy gyilkos nyomára bukkant, megkereste.
Most viszont újra férj volt. És apa. Nagyszerű felesége volt és egy ígéretekkel teli fia. Ki kellett
tartania mellettük. Nancy és a baba kellett hogy irányítsák a döntéseit. Ha voltak is más erők, nem baj.
Nem gondolta túl a dolgokat. A következő feladata a pendrive megtalálása. Aztán képletesen szólva
feldugja Frazier seggén.
Jobban is érezte magát, sokkal jobban hasonlított az öreg Willre.
És mi a helyzet 2027-tel?
Akár véget ér majd minden, akár nem, addig még évei voltak. Volt tizenhét éve, hogy jóvátegyen öt
évtizednyi önzőséget. Volt rá ideje, hogy kiegyenlítse az adósságait.
Egész jó kis üzlet.
– Kösz, seggfej – mondta Shackletonnak.
 Harminchat

A RAKTÁR FELÉ MENET EGY SIKERES ÉS KÉT SIKERTELEN telefonhívást

kezdeményezett.
Nancy már nem volt egyedül. Will lánya és veje éppen akkor érkeztek, hogy legyen társasága a tó
mellett, és hogy együtt várják meg őt. Nancy hangján lehetett hallani, hogy boldog, de mégis zaklatott.
A háttérből a főzés kellemes hangjai hallatszottak.
A többi hívás elég aggasztó eredménnyel zárult. Dane nem vette fel a telefont. A motel számát
hívta másodszor, ez már kicsengett, de a szobában nem vette fel senki. A portás megerősítette, hogy
Dane bejelentkezett. Will gondolta, hogy komoly alvó lehet, de azért ettől függetlenül elég ideges
volt.
Az 51-es körzetben Dane telefonja elraktározta a Will kártyás telefonjáról érkező nem fogadott
hívást. A központ egyik technikusa rácsatlakozott a számhoz tartozó jelre, éppen Long Beach északi
részén járt, észak felé tartott. Tárcsázta Fraziert, hogy közölje vele a hírt.
Frazier felmordult. Jó, hogy tudják Piper mobilszámát, bár reményei szerint nem lesz rá
szükségük. Willt közvetlen ellenőrzés alatt tartotta, és ha minden jól megy, nemsokára felügyelet alá
kerül, Frazier pedig megkaparinthatja az adatbázist.
Aztán lecsap Henry Spence-re, és összeszedi, amit Piper Angliában talált, bármi is legyen az.
Alig várta, hogy végre eltűnjön Lester a seggéből. Jelenteni akarta, hogy a munka el van végezve, a
veszélyt elhárították, a célpontokat semlegesítették. Hallani akarta, ahogy az az aktakukac végre
hízeleg neki a változatosság kedvéért. Aztán kivesz pár nap szabadságot, lehet, hogy megcsinálja a
padlót, vagy valami ehhez hasonló kellemesen átlagos tevékenységet keres. Egy héttel a Caracas-
esemény előtt a bázist blokád alá veszik, és ő ott fog lakni hétszer huszonnégy óráig.
Még mindig túl korán volt ahhoz, hogy megindítsa a bevetést, ezért Will megállt ebédelni néhány
kilométerre a raktártól. A kínai étterem parkolójában újra megpróbálta elérni Dane-t, de hiába. Ez
alkalommal hagyott neki egy hangüzenetet: – Will vagyok. Öt harminc van. Próbáltalak elérni.
Tovább tart a dolog, mint gondoltam. Hívj rögtön, ahogy megkapod ezt az üzenetet!
Egy órával később még mindig ott volt, tele moo-shu sertéshússal, csurig zöld teával. A
vendéglőben volt egy szép kis bár is, sok alkoholt lehetett ott kapni, de ő ehelyett ezt az átkozott teát
kortyolgatta.
Mielőtt elindult volna, szétnyitotta a szerencsesütijét: az okos kis jószág arra figyelmeztette, hogy
készüljön fel a váratlanra. Kösz szépen, gondolta.
Ahogy befordult a sarkon a raktár parkolójába, Will még a lélegzetét is visszatartotta. Üres volt.
Hála az égnek, nincs éjszakai műszak. Fél órával voltak napnyugta után, és a gyorsan szürkülő
világosság megnyugtatta, bár most leginkább a koromsötétségnek örült volna. Kétszer körbeautózta az
épületet, hogy biztos lehessen benne, rendben lesz a dolog, aztán leparkolt az épület mellett, és
elindult a bejárati ajtó felé. Az ellopott biztonsági kártya zöldre váltotta a kis piros fényt a mágneses
felületen, az ajtó pedig kinyílt. Bent is volt.
Összeszedte az erejét, mert egy biztonsági emberre azért számított, de az előtér és a recepció üres
volt. Egyetlen lámpa világított. A kártya másodszor is működött, és már bent is volt a nagyobbik
raktárban.
Nem volt teljesen sötét. Néhány mennyezeti fénycső égett, erősen szórt fénnyel világítva be a
hatalmas teret.
Először a robotokra lett figyelmes, egy sorban álltak a szoba elején.
Mintha hatalmas tv-készülékek lettek volna képernyő nélkül.
Mindegyik nyitott, doboz alakú rekesszel rendelkezett, rajta V alakú faállvánnyal, amit azért
terveztek, hogy biztonságosan megtartson egy könyvet néhány elasztikus pánt segítségével.
A hozzá legközelebb eső gép robotkarja mozdulat közben ledermedt, éjszakára kikapcsolták. Egy
finom kis csipesz éppen egy lapot fordított át.
Az optikai olvasófej éppen mozogni kezdett, mikor a gépet áramtalanítottak, a könyv lapjai
szorosan a felületre tapadtak.
A robotok mögött nagy, nyitott raktárterem, a könyvtár ipari megfelelője, többsornyi fémből
készült, alacsony, fekete polccal, aminek bárki kényelmesen elérte a felső részeit is. A raktárt sötét
irodák vették körbe.
Will sóhajtott egyet, ahogy belegondolt, mekkora feladat áll előtte.
Egészen biztosan több tízezer könyv volt előtte. Biztos, hogy volt valami katalógus vagy
valamiféle logika az elrendezésben, de ahogy belegondolt, rájött, hogy valószínűleg ugyanannyi időt
töltene az irodák és a mappák átböngészésével, mint ha a cipőtalpeljárást alkalmazza. Úgyhogy
megállt egy sornál a raktár egyik végében, és egyszerűen sétálgatni kezdett.
Fél órával később a feje már zúgott a tengernyi könyvgerinctől, rajtuk a raktár saját kódjaival.
Aprólékosnak kellett lennie. Nem lehetett biztos benne, hogy az összes kerületi helyhatósági rendelet
egy helyre került.
Legnagyobb rémületére azzal kellett szembesülnie, hogy bizonyos sorozatokat úgy szétszórtak,
mint a madáreleséget szokás. Az egyik sor végén, az épület vége felé megállt, hogy újra felhívja
Dane-t, de megint csak a hangposta válaszolt. Valami baj történhetett, ez most már biztos.
Szeme valami világító képre tévedt. Az egyik, hozzá legközelebb eső irodában fekete-fehér
monitorra lett figyelmes, egy biztonsági kamera a homályos előteret mutatta. Az ajtón lévő táblán ez
állt: MARVIN HEMPEL, ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ. El tudta képzelni a törpeméretű igazgatót,
ahogy ott ül az asztalánál, levest szürcsöl, és az egész ebédszünet ideje alatt a recepcióst nézi, mint
valami kukkoló. Megrázta a fejét, és a következő sor felé fordult.
Felvette a tempót, és koncentrálni próbált. Ha nem elég alapos, órákat kell majd eltöltenie ezzel,
üres kézzel fog végezni, és kezdheti elölről az egészet. Minden egyes gerincet megérintett az ujjával,
biztos akart lenni abban, hogy ellenőrizte. Csak ez után indult tovább. Aggasztó gondolatok lepték el.
Merre lehet Dane?
Vajon hogy van Nancy?
Milyen is lesz ez a végjáték?

Frazier körbevetette a raktárt, de félt, hogy egy ekkora épületet nem tud alaposan lefedni. Hat
embere volt összesen, hogy az épület elejét, a hátsó raktárbejárót és egy-egy vészkijáratot szemmel
tartson a hosszanti oldalon. DeCorso és két másik embere ott álltak az épület elülső oldalánál. Piper
erre ment be, biztosan itt is akar majd kijönni. Saját csapatát háromfelé szedte, minden oldalsó
kijárathoz állított egyet. A hátsó raktárbejáróhoz ő maga állt oda. Folyton azon gondolkozott, hogyan
fogja Piper szép lassan kinyitni az ajtót, aztán kinyitni a száját, ahogy ő lyukat lő a testébe. Piper nem
fog meghalni, de fájdalmat remélhetőleg érezni fog.
DeCorso persze már az utolsó perceit éli. Frazier gondolatban el is búcsúzott tőle. Mikor
legközelebb találkoznak, ő már biztosan hulla lesz. Valami meg fogja ölni az elkövetkező egy-két órán
belül. Piper? Vagy egy bajtárs golyója? Szívroham? Ez az éjszaka egész biztosan nem csendesen fog
véget érni.
Újabb óra telt el, Will megjelölte, hol járt, kihúzta félig az egyik könyvet.
A férfimosdóba ment, hogy kiengedje rendszeréből a kínai teát, és hideg vizet locsoljon az arcába.
Ugyanabban az időben Frazier és DeCorso éles vitát folytattak a rádióikon. Mi tartott Pipernek
ilyen sokáig? Volt egy olyan kijárat, amiről ők nem tudhattak? Lehetséges, hogy alagútrendszer kötötte
össze a parkban található raktárakat?
Frazier úgy döntött, hogy rögtön be is küldi DeCorso csapatát az előtérbe. Onnan jól szem előtt
lehetett tartani, ha erre jön ki Piper, és közelebb voltak, ha végül mégis be kell hatolniuk, hogy
leszedjék.
DeCorso egyik emberének volt egy kis hardvereszköze, amivel fel tudta törni a mágneses
kártyaolvasókat. Beléptek az előtérbe, és felvették a védekező pozíciókat.
Will újra az épület hátsó része felé tartott, és az aktuális sor utolsó polcához érve szinte sokkot
kapott, mintha egy árammal töltött vezetékhez ért volna.
Ott voltak! Egy egész sornyi kerületi helyhatósági rendelet az 1980-as évekből. Közeledünk,
gondolta. Közeledünk!
Gyorsan tett egy 180 fokos fordulatot, hogy a párhuzamos sor első polcához hozzá tudjon kezdeni,
a szíve egyre gyorsabban vert az izgatottságtól. Az egész polc ezekkel a barnás könyvekkel volt tele.
Nem voltak sorban, de a szemével egész évtizedeket lefedő köteteket futott végig.
Az 1947-es kötetnek is ott kellett lennie. Valahol.
Minden egyes gerincet megérintett, hangosan kimondva az évszámokat.
Odaért az alsó polchoz. Fölé hajolt, megérintette és gyorsan kihúzta – 1947.
Leült a raktár padlójára ölében a könyvvel, szélesre nyitotta, hogy a gerinc mögött minél nagyobb
hely legyen, aztán a padlóhoz ütögette a nehéz kötetet. Az övébe dugott fegyver a combjába fúródott,
de ezzel a kényelmetlenséggel most nem törődött. Halk, kellemes koppanást hallott, ahogy a műanyag
pendrive a betonra pottyant. Becsukta a szemét, és halkan annyit mondott: köszönöm.
Mikor felállt, látta, hogy megint a törpe igazgatói irodája előtt áll.
Ösztönösen a monitorra pillantott.
Ereiben megfagyott az a vér.
Mozgás volt a képernyőn.
Két ember. Nem, három. Fegyverrel a kezükben.
Megfigyelők.
Zsebre rakta a pendrive-ot, kihúzta a Glockot és kibiztosította. Tizenhét golyó volt a tárban, egy a
tölténytartóban. Ez volt minden, tartalék semmi.
Tizennyolc töltény nem tart sokáig egy pisztolyharcban. Kell, hogy legyen jobb megoldás.
Biztosan elálltak az összes bejáratot. De egy kis előnye azért neki is volt velük szemben. Az, hogy
ő látta őket. A tetőre nem volt valami feljárat?
Lehet, hogy a raktár közvetlenül a talajszintre épült, és ha van alagsor, az lenne a legjobb, ha most
gyorsan megtalálná.
Körbeszaladt az épületen, vészkijáratot keresett, a sarkokat vizsgálta, és minden egyes körnél
visszatért az irodához, hogy az előtérben lévő egységet ellenőrizze.
Nemigen voltak lehetőségei. Sietősen végiggondolta a dolgokat, aztán felkészült az erőszakos
lépésekre. Látókörön kívüli volt, de tudta, hogy akár úgy is kinézhet majd, mint Shackleton, mikor
Nancy a következő alkalommal meglátja. A félelem fémes ízt hagyott a szájában.
DeCorso Frazier hangját hallotta a fülhallgatón keresztül, helyzetjelentést kért. Suttogó hangon
kezdett válaszolni neki: – Csend van, nincsen jele semmilyen… – ekkor elszabadult a pokol.
Az iroda jelzőlámpái tüzet jeleztek, fültépő szirénahang harsogott, alig lehetett megmaradni
mellette.
– A tűzjelző! – kiáltotta DeCorso, elég hangosan ahhoz, hogy Frazier is meghallja a lármában.
– Biztos be van kötve a központi érzékelőre! – ordította vissza Frazier. – A tűzrendészet bármelyik
pillanatban itt lehet! Menjetek be most rögtön! Szedjétek le! A másik csapat… erősítse meg a
pozícióit a kijáratoknál.
– Vettem! – ordította DeCorso. – Bemegyünk!
DeCorso utasította egy emberét, hogy nyissa ki az ajtót, és a három fickó már bent is volt a
raktárban, majd rögtön szét is szóródtak.
Ledermedtek az őket fogadó látványtól.
Az egész sor robot ott táncolt, mint valami élénk karneváli menet kongakísérettel. A robotkarok
lapoztak. Vakító fényvillanások világították meg az oldalakat. A digitalizált oldalak képei egy-egy
kijelzőn jelentek meg.
DeCorso észrevett valamit. Az egyik középső robot olvasófelülete mögött egy fémdarabot. –
Fegyver! – kiáltotta a tűzjelzők pulzáló riadójelzésének hangzavarában, és saját pisztolyából tüzet
nyitott.
Will egy robot mögé húzódott, tüzelésre készen. Két lövést engedett el, mind a kettő DeCorso
mellkasába fúródott. A fickó pislogott egyet, és teljes testsúlyával a térdére zuhant, aztán előreesett.
A másik két megfigyelő nagyon profi volt, lehet, hogy valaha a különleges egységnél voltak, a
következő néhány másodpercben Willnek be kellett látnia, milyen higgadtan viselkednek tűzharc alatt.
Egyiküket sem zavarta meg, hogy a csapatvezetőjük a földre került. A Will bal keze felé lévő
fickó egy fémkocsi mögé bújt, és az összes középső robotot tűz alá vette. Egyértelmű volt, hogy nem
tudja pontosan, hol is van Will. Szakadt a papír, üveg csörömpölt, de a robotkarok keresték tovább a
lapokat.
Will a jobb oldalán lévő fickóra koncentrált, aki mélyen guggolt, és éppen valami nagyobb
kiterjedésű tárgyat keresett. Will testre célzott, és elengedett egy három lövésből álló sorozatot. A
fickó felmordult, aztán összeesett, a kabátja alól szivárgott a vér.
Will pisztolycsövének villanásai jelezték hollétét, ez elkerülhetetlen volt. A harmadik fickó a
robotba lőtt. Will lebukott a gép mögé, és égető fájdalmat érzett bal combjának belső oldalán, mintha
valaki vörösen izzó billogvasat ütött volna át a húsán. Nadrágszárát pillanatok alatt átáztatta a vér. De
ezzel most nem tudott foglalkozni. Ha a combcsonti artériáját találta el, akkor annyi. Az elég hamar
kiderül. Elszürkül minden, aztán lassan elfeketedik.
A robotok elég közel álltak egymáshoz, így egyfajta szilárd falat képeztek. Will bal lábát maga
után húzva a legtávolabbi mögé ment. Már nem tudta, hol is lehet az utolsó megfigyelő. A lába erősen
vérzett, de azért érzékelt mindent maga körül. Ha arteriális lenne a lövés, akkor mostanra már nagyon
szenvedne.
Aztán az utolsó megfigyelő hibázott. Követett egy utasítást.
Frazier úgy üvöltött a fülhallgatójába, mint valami őrült. – Helyzetjelentést kérek! Azonnal add
meg a helyzeted! Most rögtön!
 A fickó visszaüvöltött. – Ketten a földön! Tűz alatt vagyok! Az épület első felében!
Will áthelyezte a testsúlyát az egészséges lábára, aztán úgy pattant ki a robot olvasófelülete
mögül, mint valami ijesztő bohóc a meglepetésdobozból. A hang felé célzott, és hatszor belelőtt a
kocsiba. Az utolsó megfigyelő megpróbált felkelni, de elesett, hasüregéből ömlött a vér.
Will gyorsan kirántotta az övét, és átkötötte vele a combját, olyan erősen szorította meg, hogy még
éppen el bírja viselni. Valahogy még rá tudott nehezedni. Vadul nekiindult a vérző férfiak között,
átbicegett az előtéren, és kiért a csillagtalan, sötét ég alá.
Tűzoltóautók szirénáztak a távolban, egyre erősebben.
Nem tudta, hány megfigyelő lehet még odakint, de abban biztos volt, hogy a többi kijáratot őrzik,
legalábbis még egy darabig.
Alig néhány méterre volt az autójától.
Meg fogja csinálni.
 Harminchét

VÉR SZIVÁRGOTT WILL COMBJÁBÓL AZ AUTÓ ÜLÉSÉRE. Néha elkapta egy-egy kisebb
szédüléshullám, aztán egy hányinger miatt kénytelen volt félreállni. Kihajolt a nyitott ajtón, és
odahányt az út szélére.
Gyorsan kezdenie kellett valamit a sebével. Fontos volt, hogy frissen működjön az agya. Enélkül
el volt veszve.

Frazier DeCorso teste fölé térdelt, a nyaki verőér pulzusát ellenőrizte. Tudta, hogy nem fog találni
semmit. Piper-DeCorso, kettő-nulla, gondolta. Kétszer lőtte meg ugyanaz a fickó. A második alkalom
végzetes volt. Lehet találgatni, melyikük a jobb. DeCorso felesége baráti viszonyban volt az övével.
Jó kis kártérítést fog kapni az akció közbeni halálesetért, szóval azért nem volt teljes a veszteség.
Most már ő maga kell, hogy elkapja Pipert.
A másik két fickó még élt, de már nem nagyon. Meghagyta a csapatának, hogy hívják a mentőket.
Semmit nem tehettek értük. Az egyikükről tudta, hogy meg fog halni. Minden emberéről tudta, hogy
meg fog halni, ez amolyan működési alapszabály volt, mármint a részéről.
A sajátját nem ismerte.
Megszeghette volna a szabályokat, és megtudhatta volna, de Frazier mindig is szabálykövető volt.
Emellett pedig a zsigereiben érezte, hogy látókörön kívüli.
A tűzjelző már az agyukra ment. Kifelé menet észrevett egy vérsávot az előtéren keresztül. Nagyon
jó, gondolta. Remélem, fáj.
Elhajtott két egyben maradt emberével, mielőtt még a tűzoltók megérkeztek volna. Piper már
bármeddig eljuthatott.
Egy piros lámpánál Will újra felerősítette az érnyomóját, és folytatta a vezetést. A Vernon
sugárúton volt, kelet felé tartott, nyitva tartó boltokat keresett. Egy drogériára volt szüksége. Szüksége
volt egy új nadrágra is.
Egy számítógépre. És meg kellett találnia Dane-t. El kellett rejtenie a kocsiját. Beszélnie kellett
Nancyvel. És szüksége volt lőszerre; csak hét maradt a tárban. Nagyon sok mindent el kellett intéznie
rövid idő alatt.
Újra felhívta Dane mobilját, és megint csak a hangposta válaszolt. A motelszobában senki nem
vette fel, és mikor Will tovább erősködött, valakit elküldtek, hogy kopogjon be, és nyissa ki a
pótkulccsal. Üres volt.
Végül felhívta az általános repülőtéri információs számot, ahol megtudta, hogy Dane gépéhez dél
óta nem nyúlt senki. A pilóta nem tért vissza.
Ez ennyi, gondolta Will. A megfigyelők eljutottak hozzá. Will magára maradt. Ránézett a
telefonjára, és nem megtartóztató módon káromolni kezdte magát.
Ha Dane-t elkapták, náluk van a telefonja is, és akkor az ő kártyás telefonjának is tudják a számát.
Ha pedig ezt is tudják, akkor már őt is bármikor elkaphatják. Kinyitotta az ablakot, és kidobta a
telefont az utcára.
Elbúcsúzott a mentőövétől.

Frazier folyamatosan kapcsolatban volt az 51-es körzet Hadműveleti Központjával. Kelet felé
tartott a Vernonon, Piper tartózkodási helyét mobiljának jelzése alapján követte. A technikus hirtelen
Frazier fülébe ordított: – Eltűnt a jel!
– Hogy érti, hogy eltűnt?
– Megszűnt. Vagy kikapcsolta, vagy kivette az akkut.
Frazier olyan feszült lett, hogy püfölni kezdte a műszerfalat. – Alig másfél kilométerre voltunk
mögötte!
A sofőr feltette a kérdést: – Most mit akar, mit csináljak?
– Hajtson tovább. És hagyjon gondolkozni.

Will Crenshaw-ban volt, cél nélkül vezetett észak felé a sötéten terpeszkedő városrészben. A
fájdalom majd megőrjítette, a szédülés pedig kezdett veszélyessé válni. Látott a távolban egy táblát,
ami a Baldwin Hills bevásárlóközpont felé mutatott, és sikeresen ki is tartott odáig. Mikor látta, hogy
van benne Wal-Mart, behajtott a fedett garázsba, és elfoglalt egy helyet, a lehető legközelebb a
bejárathoz.
Nagy fájdalmak között nyomta ki magát a kocsiból, és az első keze ügyébe kerülő
bevásárlókocsiba kapaszkodott. Erre rá tudott támaszkodni, és a véres nadrágot is eltakarta, már
amennyire ez lehetséges volt. Eltorzult arccal vonszolta be magát az üzletbe, elment egy idősebb
egyenruhás ember mellett, aki a vásárlókat köszöntötte, és rögtön ki is szúrta piros foltos nadrágját és
piros lábnyomait, de inkább a maga dolgával törődött, ahogy az már ezen a környéken lenni szokott.
Will egyenesen a gyógyszerespolcok felé tolta a kocsiját, és bedobált némi steril gézt, kötszert és
csipeszt a kocsiba, aztán még egy üveg acetaminophent, mintha éppen ez szüntethetné meg a fájdalmát.
Leginkább narkotikumokra lett volna szüksége, de ilyesmit itt nem árultak.
Aztán a férfiruhák felé vette az útját, és bedobott egy negyvenhármas derekú sötét, bő szabású
nadrágot, egy csomag tiszta alsógatyát és zoknit.
A leghátsó próbafülkét választotta, bement és lehámozta magáról a véres nadrágot. Remegve a
tükör elé állt és megvizsgálta a sebet. Bő félcentis bordó lyukat talált a combja belső oldalán,
körülbelül tíz centire a lágyékától. Folyamatosan dőlt belőle a sötétpiros vér. Elég boncolást
végignézett már ahhoz, hogy tudja, szerencséje volt. A közelítő izom elég messze volt a combcsonti
artériától. De azért nem volt teljesen szerencséje.
Nem volt rajta kifelé vezető seb. A robot lelassíthatta annyira a golyót, hogy veszítsen egy kicsit
az erejéből. A lövedék pedig elhelyezkedett odabent. Egy-két napon belül elfertőződik a lába.
Sebészeti beavatkozás és antibiotikumok nélkül vérmérgezést kap.
Kicsomagolni a három alsónadrágot tartalmazó csomagot, az egyikből szoros göngyöleget tekert,
és ráharapott, hogy csendben tudjon maradni. A sebet sötétbarna jódos oldattal mosta le, aztán
belefogott a fájdalmasabbik részébe. A csipesszel belenyomott egy kis gézt a lyukba. Beleerőltette az
anyagot, a szeme benedvesedett a kínszenvedéstől. Nem volt választása. A sebet be kellett kötni, ha
nem akart elvérezni. Ha nem tömíti el, elvérzik.
Újabb és újabb lökéseknek vetette alá magát, gézt nyomott át a bőrén csipesszel, bőr alatti kötszert
nyomott mélyen a pépes izomba.
Amikor már nem tudta tovább csinálni, mert nem bírta elviselni a fájdalmat, jódba mártotta a gézt,
és szorosan rátekert a lyukba tömött anyagra némi kötszert. Aztán kiköpte az anyagot a szájából, és a
földre zuhant, erősen zihálva. Az öltözőből kifelé menet kidobta véres ruháit. Alig látott már a
fájdalomtól, de le kellett nyelnie, hogy segítséget kérhessen egy áruházi kisegítőtől a műszaki
osztályon. – Melyik a legolcsóbb laptop USB-csatlakozóval és wifi kártyával?
– Mindegyikben van USB és wifi – válaszolta a kölyök.
– Akkor melyik a legolcsóbb laptop?
– Van egy Acer 498-ért.
– Elviszem. És adjon egy táskát is. Az akku fel van töltve benne?
– Elvileg igen. Miért?
– Mert házon kívül akarom használni.
A Wal-Mart mellett volt egy taxiállomás. Will minden vagyonát új válltáskájába tömködte, aztán
belefúródott egy taxi hátsó ülésébe.
Megérintette az új nadrágját, és meg is könnyebbült, hogy még száraz.
– Hová? – kérdezte a taxis.
– Greyhound buszállomás. De először álljon meg egy italboltnál.

Frazier már belefáradt, hogy összevissza autóznak, tűt keresve a szénakazalban. Az emberének
meghagyta, hajtson valami kajáldához. Piper adatait eljuttatták a Los Angeles-i rendőr-
főkapitánysághoz, bérelt autójának rendszámával együtt. Azzal gyanúsították, hogy szövetségi
ügynököket gyilkolt meg. Fegyvere van, és veszélyes elemnek számít, valószínűleg meg is sebesült. A
rendőrségnek komolyan kell vennie a dolgot. A kórházakat riadóztatták. Frazier nem tehetett mást,
mint hogy megpróbál elé vágni gondolatban. Mit akar vajon az adatbázissal? Feltételezve, hogy
megtalálta. Hová akarhat most menni vajon? Nem tud visszarepülni New Yorkba, mert rögtön
elkapják. Akkor ugrott be neki.
Spence. Holnap van Spence halálának napja.
Las Vegasban lakott. Egyedül arra gondolhatott, hogy Will Spence-hez készül, hogy odaadja neki
az adatbázist. Talán ez lett volna Bentley következő állomása.
Nem kell Pipert üldöznie. Egyszerűen Las Vegasba megy, és megvárja, míg odaér.
A központ szólalt meg a fülében. – Piper húsz perce használta a Visa kártyáját egy Wal-Martban,
Crenshaw-ban.
– Mit vett? – kérdezte Frazier.
– Egy számítógépet, egy táskát, némi ruhát és egy rakás gézt meg kötszert.
– Rendben. Indulunk vissza Nevadába. Tudom, hová megy.

Will megvette a jegyét Las Vegasba a Greyhound autóbusz-állomáson, és készpénzzel fizetett. Volt
még néhány órája az indulásig, de nem érezte kényelmesen magát a váróteremben. Volt egy fánkos az
utca túloldalán. Odabicegett egy bódéhoz, vett egy kávét és egy extra papírpoharat. Az asztal alatt
töltött magának egy fél pohár Johnnie Walkert, betett hat acetaminophent a szájába, aztán lenyelte őket
néhány tüzes korty kíséretében.
Az alkohol segített tompítani a fájdalmat, vagy legalábbis ellazította annyira, hogy ki tudja venni
az új számítógépet a dobozból, és be tudja indítani. Nem érzékelt vezeték nélküli hálózatot.
– Van wifijük? – kiáltott oda a pult mögött ácsorgó kövérkés mexikói lányhoz, de ezzel az erővel
akár arra is megkérhette volna, hogy magyarázza el neki a kvantummechanikát. Csak bámult rá üres
tekintettel, aztán megvonta a vállát.
Will bedugta a pendrive-ot, és letöltötte Shackleton adatbázisai. Egy percen belül már a jelszót
kérte tőle, és Willnek rögtön eszébe is jutott:
 Püthagorasz.
A névnek különös jelentősége volt Shackleton szemében, de ő a maga részéről nem tudta, miről
van szó.
A kereshető adatbázis készen állt a kérdéseire. Volt valami isteni jellege, hogy az ember csak úgy
bepötyöghet egy nevet, némi azonosításra alkalmas információt, és azon nyomban meg tudja mondani,
mikor fog meghalni az adott személy. Joe és Mary Lipinski volt az első kérdése. Csak hogy egy
pillanatra adózzon az emléküknek. Benne voltak. Október 20.
Aztán a biztonság kedvéért leellenőrizte Henry Spence-t. Ismét bebizonyosodott: október 23. Azaz
holnap.
Még beírt néhány nevet, és csak bámult a képernyőre.
Most már volt némi fogalma arról, mi is fog történni holnap.
New Hampshire-ben már elmúlt éjfél, de beszélnie kellett Nancyvel, még ha ez azt is jelentette,
hogy fel kell ébresztenie, és halálra kell rémítenie. Nem volt más választása. Abban biztos volt, hogy
ez lesz az utolsó beszélgetésük.
Volt néhány pénzes telefon a mosdók mellett. Kapott egy rakás negyeddollárost a lánytól, és
tárcsázta Zeckendorf altoni vonalas számát. A megfigyelők mostanra akár az összes kártyás telefon
számát kideríthették, amit csak hívott. Valószínűleg mindet lehallgatják. Ezt a számot viszont nem
ismerik. Még. A telefon épp kicsengett, mikor meglátta, hogy friss vér szivárog az új nadrágján
keresztül.
Nancy felvette, meglepően éber volt.
– Én vagyok – mondta Will.
– Will! Hogy vagy? Merre vagy?
– LA-ben.
Nancy elég nyugtalannak tűnt. – És?
– Megvan a pendrive, de volt egy kis probléma.
– Mi történt?
– Elkapták Dane-t. Volt egy kis perpatvar.
– Will, megsérültél?
– Meglőttek. Bal comb. A golyómat nem találták el.
– Jézusom, Will! A kórházba kell menned!
– Azt nem tehetem. Most szállok fel egy buszra. El kell jutnom Spence- hez.
Will érezte, hogy Nancy próbál kitalálni valamit. Hallotta, hogy a baba mocorog. – Hadd hívjam
fel a Los Angeles-i irodát – mondta Nancy. – Az FBI fel tudna venni.
– Az istenért, ne! Frazier rögtön lecsapna. Lehallgatják az összes helyi vonalat. Magamra
maradtam. Meg fogom csinálni.
– Nem túl jó a hangod.
– Be kell vallanom valamit.
– Mit?
– Vettem egy üveg whiskeyt. Nancy?
– Igen?
– Az őrületbe kergetlek, ugye?
– Folyamatosan.
– Úgy értem, komolyan.
– Will, szeretlek.
– Eddig csak bajt hoztam a fejedre.
– Ne mondd ezt.
– Szeretnék vigyázni rád és Phillyre 2027-ben.
– Fogsz is, kedves. Tudom, hogy így lesz.
 Harmincnyolc

HA NEM MONDJA FEL A BUSZ GENERÁTORA a szolgálatot a Los Angeles-Las Vegas-

járaton, a következő nap is egészen másképp végződik. A predesztináció és a sors természete már
csak ilyen. Az egyik összetevő befolyásolja a másikat, ami ismét egy másikat befolyásol: egy
végtelenül komplex virágfüzér. Ahelyett, hogy tíz harminckor indult volna el, a busz csak másnap,
négy órával később húzott ki az állomásról.
Will az üveget szopogatta, hogy kicsit kényelmesebben érezze magát, jórészt ezzel telt a hatórás út
a sivatagon keresztül, addig iszogatott, míg eléggé el nem zsibbadt. A busz hátsó fele félig az övé
volt. A legtöbb utastársa későbbi buszra váltott. Csak néhány kemény fiú maradt, akik kitartottak, és
megvárták, míg megszerelik a járgányt, akik felszálltak rá, így az éjszaka közepén, inkább békén
hagyták egymást.
Will időről időre elvonult a mosdóba, hogy tömjön némi gézt a sebbe, és leöblítse egy kis jóddal.
De még mindig vérzett, és óráról órára gyengébbnek érezte magát.
A reggeli füstszínű napsütés és a fájdalom ébresztette fel, kemény fejfájással és kiszáradt szájjal.
Remegett, és a nyakára tekerte a kabátját, hogy kicsit melegebben legyen. Az ablakon túli táj lapos
volt, barna és bozótos. Azt kívánta, bárcsak tönkremenne a légkondi, a busz pedig átvenné a sivatag
forróságát. Lehet, hogy az elfertőződés már megkezdődött.
Az utazás utolsó órája nagy megpróbáltatást jelenteti. Próbálta legyűrni a hányingert, a fájdalmat
és a hidegrázást, amitől még a foga is vacogott.
Állkapcsát összeszorítva, dühösen próbált megküzdeni a dologgal. Elég komoly eltökéltségre volt
szüksége, hogy be tudja fejezni a munkát. Ha átadja magát az egyre komolyabb erőtlenségnek, Frazier
megnyerte a meccset. Ellenállt, nem akarta, hogy ez megtörténjen. Nancyre és a fiára koncentrált. Egy
kép ugrott be neki, Philly anyatejet iszik, Nancy pedig ábrándos szemekkel bámul kifelé a lakás
ablakán. Aztán azon kapta magát, hogy magában nevet, mikor a kép helyére egy másik került, Spence
hatalmas buszának képe.
– Akarom azt a buszt – kukorékolta hangosan.
A zöldes füstszínű üvegen át Las Vegas jelent meg a távolban, olyan kristályosan emelkedett ki a
lapos síkságból, mint a Smaragdváros.
Összeszedte magát egy újabb kötéscseréhez. A fickó, aki majd a mosdó szemetesét üríti, biztos azt
fogja gondolni, a buszon horrorisztikus események történtek.
A busz végül behajtott a Greyhound peronjához, nem messze a Golden Nugget kaszinótól és a
Striptől. Will volt az utolsó, aki leszállt, a sofőr gyanakodva nézett rá, ahogy próbál végigjönni a
folyosón, és lebotorkálni a lépcsőn. – Jól van, barátom?
– Kitűnően érzem magam – motyogta Will. – Szerencsésen.
Egyenesen egy taxihoz vánszorgott. A forró napsütésben kicsit kényelmesebben érezte magát.
Lassan beleerőltette magát egy taxi hátsó ülésére. – Vigyen Hendersonba. St. Croix utca.
– Takaros környék – mondta a sofőr, miközben megbámulta Willt.
– Az biztos. Ha gyorsan odavisz, kap ötven dollárt pluszban.
– Biztos nem akar inkább kórházba menni?
– Jobban érzem magam, mint ahogy kinézek. Kapcsolja le a légkondit, rendben?
Mikor legutóbb Vegasban járt, gondolatban feljegyzést készített arról, hogy ez az utolsó alkalom.
Több mint egy éve történt, mikor interjúra ment a Desert Life Biztosító Társaság ügyvezető
igazgatójával a Doomsday-ügyi nyomozások keretein belül. Az a fajta helyzet volt, mikor az ember a
megfelelő templomba megy, de nem a jó padba ül. Nelson Elder, a cég vezetője benne volt a
dologban, csak éppen nem úgy, ahogy arra Will számított. Aztán mikor szobatársát, Mark Shackletont
felhívta, akkor sem azt kapta, amit várt. Az út után úgy érezte, Vegas könnyen felkavarja, őszintén
szólva sosem volt nagy rajongója a helynek. Így vagy úgy, ez most tényleg az utolsó alkalom lesz.
Erre megesküdött.
Vegas felé csúcsforgalom volt, de ők a másik irányba, dél felé tartottak, és egész jó időt futottak
Hendersonig. A McCullogh Range csokoládéhegyei betöltötték az egész szélvédőt, ahogy a
MacDonald- fennsík felé közeledtek, ahol Spence exkluzív klubházközössége élt. Will igyekezett
tudatánál maradni, makacs módon újra és újra ökölbe szorítva a kezét, a sofőr pedig mindeközben a
visszapillantó tükrön keresztül ellenőrizte.
Egy zárt közösségről volt szó a Dragon Ridge klubház zöldellő területén, egy tucat luxuskategóriás
ház a hegyek között, golfpályák gyepeire eső kilátással. A kapus házánál Will leengedte az ablakot, és
szólt az őrnek, hogy Will Piper van itt, Henry Spence várja. Hallotta Henry hangját az őr telefonján
keresztül. A taxit egy intéssel átengedte.
A járdaszegélyhez érve Will megpillantotta a legnagyobb házat, amit valaha is látott. Hatalmas,
mediterrán stílusú épület volt, a színe, mint a homokkőé. Megpillantotta Spence-t a nyitott bejárati
ajtónál, ott ült a kerekes székében. Kenyon a járda felé tartott integetve és kiáltozva, aztán hirtelen
megtorpant, mikor látta, hogyan kászálódik ki Will a taxiból.
Odaszaladt és átkarolta, hogy segítsen neki bejönni.
– Te jó isten! Mi történt veled? – lihegte Kenyon.
Will a fogát csikorgatta. – Megfigyelők. Dane-t azt hiszem elkapták.
– Betegre izgultuk magunkat – mondta Kenyon. – Semmit nem hallottunk rólad. Gyere! Gyere be!
Spence hátratolatott a kerekes székkel, hogy be tudja engedni a két férfit. – Alf, tedd a nappaliban
lévő kanapéra. Jézusom, vérzik! Will, követett valaki?
– Nem hiszem – hörögte.
A ház olyan kétezer-nyolcszáz négyzetméteres volt, fényűző Taj Mahal Vegas-stílusban, Spence
társas életére volt tervezve. Kenyon végigvonszolta Willt a patkó alakú belső téren, ahol kandalló,
számítógépasztal és egy hatalmas barna, szétnyitható kanapé terpeszkedett, utóbbi a ház mögötti
medencére nézett. Will a kanapéra roskadt, Kenyon óvatosan felemelte a lábát, hogy fekvő helyzetbe
kerülhessen. Sápadt volt és izzadt, gyorsan kapkodta a levegőt. Nadrágszárát átáztatta a ragadós vér,
és volt valami beteges, gazdag aromája a levegőnek. – Orvosra van szükséged – mondta halkan
Kenyon.
– Nem. Még nem.
– Henry, van kéznél egy ollód?
Spence elkerekezett mellettük, oxigéncsövei sziszegtek. – Az asztalban.
Kenyon megtalálta, és kivágott egy nagy kockát Will nadrágjából, aztán levette a véres kötést.
Átvágta, visszahajtotta a gézt és megnézte a sebet.
Mikor a nicaraguai őserdőben volt küldetésen, megtanulta az elsősegélyt. – Ezt magadnak kötözted
be?
Will bólintott.
– Fájdalomcsillapító nélkül?
 – Attól félek, igen.
A combja vaskos volt és dagadt. A géznek csípős, büdös szaga volt.
– Elfertőződött.
– Egy egész gyógyszertár van az orvosságos-szekrényemben. Mire van szükséged? – kérdezte
Spence.
– Adj valami fájdalomcsillapítót, Kodeint, Vicodint, vagy amid van, és valami antibiotikumot,
amilyet találsz. Elsősegélydobozod van valamerre?
– A Mercedes csomagtartójában. A németek mindenre gondolnak.
Will próbált feltámaszkodni. – Nálam van – mondta. – A táskámban.
Spence lehunyta a szemét. – Hála az égnek.
– Először rendbe kell raknunk téged – ellenkezett Kenyon.
Kenyon gyorsan dolgozott, telepumpálta Willt Percocettel és Cipróval, aztán megkérte, hogy ne
haragudjon rá, mikor kihúzta a régi gézkupacot, és friss csomagot tömködött bele. Will morgott és a
fogát csikorgatta, és mikor végeztek, kért egy kis whiskeyt.
Kenyon nem találta túl jó ötletnek, de Will ragaszkodott hozzá, hogy egy kicsit azért töltsön neki.
Mikor visszaadta a poharat, megjegyezte: – Holnap elmegyek.
Kenyon leült mellé, Spence pedig közelebb jött a kerekes székkel. Will akkor vette észre, hogy
Spence egészen kicsípte magát, jól akart kinézni.
Haja és szakálla alaposan kifésülve. Szép ing volt rajta és egy nyakkendő.
– Miért vagy kiöltözve? – kérdezte Will.
Spence elmosolyodott. – Több születésnapot már nem tudok megünnepelni. Gondoltuk, a halálom
napját ünnepeljük meg. Alf tündéri volt. Sütött nekem palacsintát. Az egész napot megtervezte, nem
mintha biztosan részt tudnék venni az összes programon. Ebédre pizza és sör. Aztán délután
megnézzük az Aranypolgárt a médiaszobában. A húsok már várnak a grillen, az lesz a vacsora. Aztán
lekötöm magam az oxigénről, és elszívok egy cigarettát a teraszon.
– Lehet, hogy ez fogja megölni – tette hozzá szomorúan Kenyon.
– Sajnálom, hogy keresztülhúztam a tervedet – mondta Will. – Add ide a táskám.
Kivette a laptopot, és amíg töltött, elmesélte hogyan lett meg a pendrive, és hogy is zajlott a
megfigyelőkkel történt halálos összecsapás. Fraziert nem látta, de a jelenlétét érezte. – Fejezzük be a
dolgokat, mielőtt bármilyen filmbe belekezdenénk, oké?! – sürgette meg a többieket.
– Ezzel maximálisan egyetértek – mondta Spence. – Egyébként is tudok már mindent a
rózsabimbóról.
Will megnyitotta Shackleton adatbázisát, és belépett a jelszó segítségével. Aztán bejelentette, hogy
készen áll. Spence mélyet sóhajtott, és megnedvesítette száraz ajkait a nyelvével.
Tudni akart mindent, de a dolog elég fájdalmasnak ígérkezett. Kimondta az első nevet. – William
Avery Spence. Baltimore, Maryland. Ő a legidősebb fiam.
Will gépelni kezdett, aztán megszólalt: – Látókörön kívül.
Spance felsóhajtott, aztán köhögött egy párat. – Thomas Douglas Spence, New York City.
Látókörön kívül.
– Susan Spence Pearson, Wilmingion, Oelawarc, a lányom.
Látókörön kívül.
– Jó – mondta Spence megnyugodva. – Akkor lépjünk tovább az unokákra. Van belőlük egy pár.
Mind látókörön kívül.
 Aztán volt még egy lista, Spence összes menye és veje, az öccse és néhány közelebbi unokatestvér.
Az egyik unokatestvérnek hét év múlva lesz a halála napja. Spence bólintott a hír hallatán.
Majdnem készen is volt, megnyugodott, meg volt elégedve, a feszültség szertefoszlott.
Aztán végül megszólalt: – Alf, rólad is tudni akarok.
– Nos, én nem – ellenkezett Kenyon.
– Akkor hagyj minket magunkra egy pillanatra. Nem kell hallanod, de azért tiszteletben kell
tartanod egy haldokló kívánságát.
– Az ég szerelmére, Henry. Mást sem csinálok jó két hete!
– Terhed nemsokára enyhülni fog. Most pedig menj innen! – A két fickó úgy mosolygott össze,
mint két testvér.
Néhány perccel később Kenyon visszatért, kezében tálcák, rajta kávéscsészék Rájuk nézett, aztán
szárazon kifejtette: – Nem kérdezek semmit, és ti nem mondjátok el. Nem akarom, hogy az én Istenhez
való szép, rendezett viszonyomat tönkretegyétek. Azt akarom, hogy az Úr meglepjen engem.
Természetes módon.
– Ahogy gondolod, Alf – mondta Spence. – Kérek egy olyan kávét.
Most már végeztem. Will hatalmas ajándékot adott nekem. Most már békében halhatok meg.
A narkotikumok kezdtek működni, Will úgy érezte, mindjárt elalszik. – Fel kell mennem a netre.
– Van hálózat nélküli internet – mondta Spence. – Az a neve, hogy HenryNet.
Will rákattintott. – Jelszót kér.
– Ki tudod találni? – kérdezte Spence egy kacsintás kíséretében.
– Nem, nem tudom. – Nem érezte úgy, hogy játszadozni lenne kedve.
– Biztos vagyok benne, hogy menni fog.
Üvegcsörömpölés.
Forró levegő zúgott végig a hegyoldalon, csak úgy dőlt befelé az összetört tolóajtókon.
Kettővel többen voltak a szobában.
Aztán az előszoba felől megjelent még egy harmadik.
Will egy pár Heckler & Koch géppisztollyal nézett farkasszemet, lihegő, erős testfelépítésű
fiatalemberek fogták a kezükben. Frazier könnyebb sportszert választott, egy ugyanolyan Glock volt a
kezében, mint az övé.
Will sem elég gyors, sem elég erős nem volt ahhoz, hogy előkapja a pisztolyt az övéből. Az egyik
megfigyelő elvette tőle, és kidobta a törött üvegen keresztül. Az úszómedencébe csobbant.
Frazier utasítást adott az embereinek: – Vegyétek el a számítógépet.
Will nem bírta elég erősen szorítani, kivették a kezéből.
– Hol a pendrive?
Will a nadrágzsebébe nyúlt, és a padlóra lökte. Nem nagyon volt értelme ravaszkodni. Ő már
elveszett.
– Kopoghatott volna, Frazier – mondta Spence.
– Ja, majd legközelebb. Nem néz ki valami jól, Henry.
– Tüdőtágulás.
– Ezen nem vagyok meglepődve. Mindig is nagy dohányos volt. Mindig megszegte a szabályzatot,
és a laborban dohányzott, emlékszik?
– Emlékszem.
– És most is megszegi a szabályzatot.
 – Én csak egy nyugdíjas vagyok, aki klubot vezet. Egy szép napon maga is csatlakozhatna. Nincs
tagdíj.
Frazier fáradtan egy székre ült, velük szemben. – Ide kell adniuk az 1527-es könyvet, és minden
olyan anyagot, amit Cantwell Hallban találtak.
Minden egyes darabot.
– Miért nem hagy minket békén? – ellenkezett Kenyon. – Öregemberek vagyunk, ő pedig meg van
sérülve. Orvosi beavatkozásra van szüksége.
– Nem lep meg, hogy maga is belekeveredett ebbe, Kenyon. Mindig is Henryvel haverkodott. –
Will felé bökött a fegyverével. – Két emberemet megölte – mondta közömbösen. – Gondolják, hogy
most majd orvoshoz viszem? Mégis mit gondolnak, kivel beszélnek? Azt hiszik, majd odatartom a
másik orcámat is?
– Magánál nagyobb emberek is megtették már.
Frazier felnevetett. – Maradjon már, Alf. Maga mindig is a gyengékhez tartozott. Henrynek
legalább volt vér a pucájában. – Aztán újra Spence és Will felé fordult. – Adják ide a könyvet, és
mondják el, mit találtak Angliában. Meg fogom szerezni így is, úgy is.
– Ne adj neki semmit, Henry – mondta Kenyon méltatlankodva.
Frazier felemelte a szemöldökét, mire az egyik embere kézfejével arcon csapta Kenyont, aki térdre
esett.
– Hagyják békén! – üvöltötte Will.
– Miért, különben mi lesz? – acsarkodott Frazier. – Lefröcsköl vérrel?
– Menjen a pokolba!
Frazier nem foglalkozott vele, Spence-hez fordult. – Maga is tudja Henry, mennyi energiába
került, hogy ennyi éven át titokban tartsuk a Könyvtárat. Tényleg azt gondolja, hogy mindenkit
félreállítunk majd, csak hogy mindent megtudjunk a hiányzó könyvről? Ez a dolog mindannyiunknál
fontosabb. Ebben a játékban mi csak gyalogok vagyunk. Nem vette még észre?
– Nem mondok el semmit – mondta Spence dacosan.
Frazier erre a fejét rázta, aztán a fegyverét Kenyon felé fordította, aki még mindig a padlón térdelt
a fájdalomtól és a megrázkódtatástól. Vagy talán imádkozott. Frazier a térdébe lőtt. Vér fröcskölt a
levegőbe, a férfi fájdalmában felordított. Will megpróbált felkelni, de a hozzá közelebb álló
megfigyelő a mellkasára tenyerelve visszanyomta. Will vadul kapálózni kezdett a karjaival, de a férfi
egy kemény, kegyetlen ütést mért a combjára, rögtön a lőtt seb mellé.
Will üvöltött a fájdalomtól.
– Alf! – kiáltott fel Spence.
– Rakjon rá érszorítót – mondta Frazier a másik emberének. – Ne hagyjuk, hogy elvérezzen.
A fiatal fickó körbenézett, majd Spence-hez sietett, hogy levegye a nyakkendőt a nyakáról. Aztán
visszarohant Kenyonhoz, és rászorította, rögtön a térde felett.
– Most pedig figyeljen rám, Henry – mondta Frazier. – Ha nem adja ide, amit kérek, levesszük az
érszorítót, és egy perc alatt meghal. Maga dönt.
Spence feje bordó volt a dühtől, levegőért kapkodott. – Te állat! – ordította.
Aztán teljes sebességre kapcsolta a kerekes széket, egyenesen Frazier felé irányítva.
Nem volt az a faltörő kos típusú járgány, a piros háromkerekű tíz kilométer per órás sebességgel
közelített. Valószínűleg elég lett volna, ha Frazier felemeli a lábát, hogy az ütközést megakadályozza,
de fáradt volt, és nem akart azon idegeskedni, hogy majd esetleg alulreagálja a dolgot.
 Inkább lőtt két lyukat Spence arcába, egyet a szájába, egyet a bal szemébe.
A következő pillanatban a háromkerekű Frazier lábszárába ütközött, Spence teste pedig keményen
a szőnyegre vágódott. Frazier felugrott, meg is sérült, káromkodott egyet, aztán dühében még két
lyukat lőtt Spence élettelen testébe.
Kenyon nyöszörögni kezdett, Will pedig a száját harapdálta idegességében. Körülnézett, van-e
valami, amit fegyverként tudna használni.
Frazier Will felett állt, fegyverét a feje felé irányítva. – Alf, mondja meg, hová tette a cuccot,
különben Pipert is lelövöm.
– Én nem ma halok meg – fortyogta Will.
– Ez ellen nem tudnék érvelni – dörmögte Frazier. – De megajándékozhatom valamivel, ami
majdnem olyan jó – mondta, és Will lágyékára célzott.
– Ne mondj neki semmit! – kiáltotta Will Kenyonnak.
– Ne legyen hülye – ellenkezett Frazier.
Will valamit észrevett. Fraziert elbizonytalanította az arcán megjelenő, hirtelen mosoly.
– Én nem halok meg ma – ismételte meg Will.
– Ezt már mondta.
– Maga viszont igen.
Frazier gúnyos mosolyra húzta a száját, és abban a pillanatban szétrobbant a feje, vörösesszürke
hab tört fel a helyéről.
Mire a teste a padlóra esett, Nancy már egy újabb lövést is leadott, ami épphogy elkerülte a
Kenyonhoz közelebb eső megfigyelőt. A széttört tolóajtón keresztül lőtt, John Mueller és Sue Sanchez
fedezték, mindannyian azért küzdöttek, hogy úrrá legyenek a szobában uralkodó káoszon.
Will legurult a kanapéról, és átkarolta a hozzá közelebb eső megfigyelő lábát. A fickó próbálta
kiszabadítani magát, de közben leadott egy automata sorozatot, ami átszaladt Mueller hasüregén,
csíkot húzva maga után, mint valami üstökös. Miközben hátrafelé tántorgott, Mueller még sikeresen
leadott hat lövést, és csak azután zuhant a medencébe. A megfigyelő Willre esett, lihegve, tüdejében
sípoló lyukkal.
A másik megfigyelő megfordult, hogy a társán segítsen, és mikor meglátta hogy a földre került,
géppisztolyát Willre szegezte, készen arra, hogy meghúzza a ravaszt.
Sue és Nancy egyszerre lőttek.
A megfigyelő belezuhant a dohányzóasztalba, súlyos, halott testként.
Nancy Willhez rohant, Sanchez pedig meg akart győződni róla, hogy a terület biztonságos, odébb
rugdosta a fegyvereket, és mindenkit megbökött a cipőjével.
– Will! Jól vagy? – kiáltotta Nancy sírva.
– Jézus, Nancy. Te eljöttél!
Sancheznek segítségre volt szüksége, hogy Muellert kihúzzák a vértől szennyezett vízből. A két nő
nagy küzdelmek árán kihúzta a medence szélére, de már túl késő volt.
Sanchez elővette a mobiltelefonját, és tárcsázta a 911-et. Belesikította, hogy az FBI-tól van. Aztán
ordítani kezdett, hogy minden létező mentőt küldjenek oda.
Will odavonszolta magát a headsethez, ami a hozzá legközelebb eső megfigyelő mellett feküdt.
Odacsalogatta a még mindig hallható recsegős hang. Felvette. Egy hangot hallott, valaki
torkaszakadtából jelentést kért.
– Ki beszél? – mondta Will a mikrofonba.
 – Ki van ezen a frekvencián? – kérdezte a hang.
– Frazier meghalt. A többiek sem néznek ki túl fényesen.
– Ki beszél?
– Milyen az idő az 51-es körzetben? – kérdezte Will.
Nem kapott választ.
– Oké, most, hogy figyelnek, akkor elmondom. Will Piper vagyok.
Mondja meg a hadügyminiszternek, a nemzetvédelmi miniszternek és az átkozott elnöknek is, hogy
vége van. Méghozzá most, azonnal!
Letépte magáról a headsetet, és a jó lábával rátaposott. Nancy szaladt vissza hozzá. Egy pillanatra
megölelték egymást, de sem a hely, sem az idő nem volt most alkalmas hosszabb ölelésre.
– El sem hiszem, hogy itt vagy – mondta Will.
– Hívtam Sue-t. Mondtam neki, hogy bajban vagy, és hogy nem vonhatunk be kívülről senkit.
Sanchez remegett. Az adrenalin utóhatása volt. Próbálta megnyugtatni Alf Kenyont, nehogy sokkos
állapotba kerüljön.
Will letérdelt, és megfogta Kenyon kezét. – Nem fogsz meghalni, Alf. Még jó ideig nem fogsz
meghalni.
Kenyon a fájdalomtól eltorzult arccal bólintott.
Will Sanchezhez fordult. – Köszönöm. – Csak ennyit kellett mondania.
Sancheznek remegett az álla. – Senki nem gyilkolhatja meg az embereimet. Megvédjük a mieinket.
Szereztem egy repülőt a Teterboro reptéren. Felvettük Nancyt New Hampshire-ben, és egész éjszaka
repültünk. Ebben a pillanatban értünk ide. Will, Mueller meghalt.
– Sajnálom – mondta Will. Tényleg sajnálta.
Aztán eszébe jutott, hogy ha a busz nem késik, túl korán ért volna ide a házba, és nem tudták volna
megmenteni. Ennek így kellett történnie, gondolta.
Nancy megállt Frazier teste fölött. – Ez az ember ölte meg a szüleimet?
– Igen.
– Akkor jó.
– Hol van Philly? – kérdezte Will.
– Laura és Greg vigyáznak rá fent a rónál. Fel kell hívnom őket.
Nancy segítségével Will visszaküszködte magát a kanapéra. – Nemsokára elszabadul itt a pokol.
Még egy csapat megfigyelő fog jönni. Gyorsan el kell tűnnünk.
– Mit akarsz, mit tegyünk? – kérdezte Nancy.
Will újra megszorította Kenyon kezét. – Alf, hová tette Henry a Cantwell-dokumentumokat?
– Az asztal alsó fiókjába. Ott, abba – mondta suttogó hangon.
Nancy odaszaladt az asztalhoz. A pergamenlapokat egyszerű mappába rakták, alattuk ott volt a
könyv. Ott volt Félix, Kálvin és Nostradamus levele, és az az egyszerű oldal is, rajta kaparós
kézírással: 9 2 2027 Finis Dierum.
– Van a nyomtatón szkenner? – kérdezte Will, és az asztali gép melletti nyomtatóra mutatott.
Volt rajta. Gyors, drága darab volt, a lapok csak úgy repkedtek a tálcáról. Megkérte Nancyt, hogy
szkennelje be a vectisi levelet és a többit is mind, és rakja rá a pendrive-ra, amit ki is vettek Frazier
zsebéből.
Will kinyitotta a laptopot, bedugta a pendrive-ot, aztán csatlakozott a HenryNet hálózatra.
Szirénák visszhangoztak a hegyek között. Szüksége volt a jelszóra. – Alf, mi Henry hálózati jelszava?
 Sanchez megrázta. – Elájult.
Will megdörzsölte a szemét, és egy pillanatig gondolkozott.
Aztán beütötte, hogy 2027.
Belépett.
Ahogy egyre közelebb ért hozzájuk a szirénák hangja, Will begépelt egy gyors e-mailt, csatolt
néhány dokumentumot, aztán megnyomta a KÜLDÉS gombot.
Greg, öregfiú, a te életed már soha nem lesz a régi. Ahogy senkié sem. Nancy segített neki felállni,
aztán lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja. Csak így érte el a száját.
– Szedd össze a könyvet és a papírokat. Kórházba akarok menni, aztán haza veled. Ebben a
sorrendben.
 Harminckilenc

CSÖPP, CSÖPP, WILL VÉNÁJÁBA LASSAN CSÖPÖGÖTT az antibiotikum.

Ahogy azon a hétfői reggelen a New York-i Presbyterian Hospitál kórtermében az ágyában feküdt,
a magány állapotának egy igen ritka időszakát élhette át. Attól a pillanattól kezdve, hogy a mentők és a
rendőrség megérkeztek Spence hendersoni házához, folyamatosan orvosok, nővérek, rendőrök, FBI-
ügynökök és egy légimentő személyzetének tagjai nyüzsögtek körülötte, akik telebeszélték a fejét
Vegas és New York között.
Kórházi szobájából kegyetlenül jó kilátás nyílt az East Riverre. Ha ez most egy kis garzon lenne,
biztosan elképesztően sokba került volna. De életében először hiányzott neki a kis egy hálószobás
cipősdobozuk, mert a felesége és a fia ott voltak.
Ez a viszonylagos nyugalom átmeneti volt, a vihar nemsokára megint felerősödik. Megkapta a
szivacsos fürdőjét, amit egy szigorú kis ápolónő vezényelt le, olyan tempóban, mint valami autómosó.
Ölébe vette a tálcát, amin az ebédje volt, aztán nézte néhány percig az ESPN-t, csak hogy kicsit
normalizálódjanak a dolgok. Nancy mindjárt megérkezik egy inggel meg egy mellénnyel, amit fel kell
vennie a tévékamerák előtt.
Az ajtaja előtt FBI-ügynökök kordona állt, ők védték a szobáját, és biztosították, hogy senki ne
mehessen be hozzá. A védelmi minisztérium és a CIA ügynökei is próbáltak bejutni hozzá, az
igazságügyi miniszter pedig éppen testvérharcot vívott a Pentagonnál és a belbiztonságnál dolgozó
kollégáival. Egyelőre az FBI-ügynökök kordona jól tartotta magát.

A világ nem számított a hírre, ami most elöntötte az utcákat, a levelesládákat, a lábtörlőket és az
internetet ezen az álmos vasárnapi reggelen, nem sokkal halloween előtt.
A Washington Post főcíme olyan történetet kürtölt szét, amit először mindenki kacsának hitt:

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KORMÁNYÁNAK EGY KÖZÉPKORI KÖNYVEKET REJTŐ

HATALMAS KÖNYVTÁR VAN A BIRTOKÁBAN, AMI 2027-IG MINDEN SZÜLETÉSI ÉS
HALÁLOZÁSI IDŐPONTOT MAGÁBAN FOGLAL; AZ 51-ES KÖRZETBEN HOZTA LÉTRE
HENRY TRUMAN, HOGY AZ ADATOKAT TITOKBAN TARTHASSÁK; A KÖNYTÁR EGY
BRIT MONOSTORBÓL SZÁRMAZIK; EGYÉRTELMŰ ÖSSZEFÜGGÉSEK A DOOMSDAY-
ÜGGYEL.

Greg Davis, riporter

Washington Post Exclusive

A többkolumnás történet nem volt kacsa. Gazdagon dokumentált anyagról volt szó, ami hosszasan
idézte Will Pipert, az FBI nyugdíjazott különleges ügynökét, aki a Doomsday-ügyet vezette, és aki
leírta a dolog körülményeit, kitérve egy bizonyos Mark Shackleton informatikusra, az 51-es körzet
kutatójára, aki a New York-i fiktív sorozatgyilkossági ügy kifundálója volt. Kitért a kormány
erőszakos módszerekkel történő leplező tevékenységére, hogy a titkos, hat évtizede elszigetelt
sivatagi létesítményt megóvja. A Post rendelkezett a könyvtár adatbázisának egy példányával, ami az
Egyesült Államok minden lakosát érintette, egészen 2027-ig, és terük nyílt arra is, hogy több száz
egyén adatait sikeresen ellenőrizzék a rendelkezésre álló születési és halálozási adatok alapján.
Birtokukban volt még néhány levél is a tizennegyedik és a tizenhatodik századból, ezek
segítségével megmagyarázható volt a könyvek eredete, a történeti kontextus kirajzolódott. A cikk egy
misztikus szerzetesrendre utalt, akik a Wight-szigeten laktak, de hangsúlyozta, hogy megfelelő
bizonyítékok ez ügyben nem állnak rendelkezésre. A Post jövőbeli cikkeiben szándékszik számot adni
arról, milyen közismert történelmi figurákra volt hatással a Könyvtár, például Kálvin Jánosra és
Nostradamusra.
És végül ott volt még 2027 ügye. Egy tizennegyedik századi levélben volt egy feljegyzés
valamiféle apokaliptikus, világvégét jelző eseményről, de az egyetlen bizonyíték csak az, hogy a
könyvekben nincs 2027. február 9. utáni bejegyzés.
Piper az erőszakos elhárítás célpontja lett, ezeknek esett áldozatul apósa és anyósa is, ő maga
pedig megsebesült egy akció közben, ugyanis a kormány által támogatott titkosügynökökkel csapott
össze. Tartózkodási helye ismeretlen, de állapota a jelentések szerint stabil.
Vasárnap reggel a Fehér Ház, a Pentagon és a külügyminisztérium is hivatalosan bejelentette, nem
kívánnak nyilatkozni az ügyben, de bizonyos vezetők, az igazgatósághoz közeli források, titulus szerint
a Fehér Ház vezérkari főnöke és az elnökhelyettes, hivatkozások nélkül azt nyilatkozta a lapnak, hogy
fogalmuk sincs, miről beszél a Post riportere… és egyébként visszamenőleg már tudható, igazat is
mondtak. Nem voltak beavatva az 51-es körzet dolgaiba.
Hétfőre a hivatalos washingtoni közlemények lépésről lépésre távolodtak el a „nem kívánunk
nyilatkozni” álláspontjától a „közeljövőben a Fehér Ház nyilatkozatot készül tenni” kijelentésen
keresztül egészen „az elnök közleményben fordul a nemzethez este 9 órakor a keleti partvidék
zónaideje szerint” megfogalmazásig.
Az újságban közölt történet futótűzként terjedt, ami végigsöpört az egész világon, olyan
sebességgel, mint az elektronok. A felfedezések a föld majdnem minden beszélgetését eltérítették. Az
első estéig tulajdonképpen minden egyes felnőtt hallott a Könyvtárról, és véleményt formált róla. Az
embereket fűtötte a kíváncsiság, és nyugtalanság töltötte el őket.
Egész Amerikában minden választópolgár megválasztott képviselőit hívta, a kongresszus tagjai és
a szenátorok pedig a Fehér Házat.
A világon mindenfelé hívők rohantak papokhoz, rabbikhoz, imámokhoz és lelkészekhez, akik
aggodalmas arccal igyekeztek összeilleszteni a hivatalos tanokat, és a feltételezett valós helyzetet.
Az államok vezetői és a nemzetek nagykövetei a külügyminisztériumot ostromolták információt
követelve.
A tv-csatornák és a rádióadók igyekeztek teljes értékű információval szolgálni. A probléma jó
néhány óráig elég nyilvánvaló volt, ugyanis senkivel nem lehetett interjút készíteni. A Post Greg
Davis nevű munkatársáról senki nem hallott, a lap pedig nem tette elérhetővé a média számára.
Will Pipert sehol nem találták. A Post kiadója lekerekítette a dolgokat, kiállt a történet mellett, de
nem tehetett mást, mint hogy a tényeket ismételgette, de ezekről már egyébként is hallottak. A lap
megtagadta, hogy az adatokat publikussá tegye, az ügyet pedig átirányította a Skadden Arpshoz, a Post
jogi megbízottjához, a cég aztán nyilatkozatot tett közzé, miszerint a tulajdonjogi és a személyiségi
jogi körülményeket vizsgálják.
A szakértők tehát egyelőre egymással tudtak csupán interjút készíteni, és már izzadtra hajszolták
egymást, miközben médiaszervezőik nagy iramban filozófusokat és teológusokat kerestek fel, olyan
embereket, akiknek hétvégenként normális esetben nem nagyon csörgött a telefonjuk.
 Végül hétfőn este 6 órakor a CBS hírműsora sürgős hírt tett közzé, miszerint a 60 Minutes
különleges élő interjút közvetít Will Piperrel, aki a történet mögött áll. A világnak már csak két órát
kellett várnia.
A Fehér Házban kitört a felháborodás, amiért az elnököt egyszerűen megelőzik, a Fehér Ház
vezérkari főnöke pedig felhívta a CBS News elnökét, hogy informálja arról, nemzetvédelmi
kérdésekről van szó, és emlékeztesse arra, hogy azt az embert, akit a kamera elé akarnak ültetni, még
nem hallgatták ki az illetékes szervek. Aztán utalt rá, hogy Piper ellen komoly vádak fognak
felmerülni, és lehetséges, hogy megbízhatatlan forrásról, egy szélhámosról van szó. A csatorna
vezetője udvariasan közölte a Fehér Házzal, hogy törődjenek a maguk dolgával, és dőljenek
nyugodtan hátra, amíg a szövetségi bíróság határozatot nem hoz.
Will negyedórával hat előtt felült kórházi ágyán, szép kék mellényben.
Fürdött a tv reflektorfényeiben. Belegondolva, min ment keresztül, egészen jól szituált és nyugodt
volt. Nancy ott állt mellette, fogta a kezét, és suttogva bátorította, hogy a stáb és a producerek ne
hallják.
A csatorna jogi tanácsadója tört ki a liftből az átfaxolt határozattal. A csatorna vezetője összedugta
a fejét a műsor felelős szerkesztőjével és Jim Zeckendorffal, aki azért volt ott, hogy ügyvédként és
barátként tanácsokkal lássa el Willt. A csatorna vezetője épp akkor beszélt Willel, és láthatóan
szimpatikusnak találta.
Elvette a határozatot, összehajtotta és a kabátzsebébe rakta. Aztán az ügyvédjéhez fordult: – Ez a
világtörténelem legnagyobb sztorija, a történelem legnagyobb leleplezéséről. Nem érdekel az sem, ha
az egész hátralévő életemet a börtönben töltöm. Tizenöt perc múlva élő adásban leszünk.
Cassie Neville, a 60 Minutes veterán tengerésze hajózott át a folyosón egy uszálynyi
asszisztenssel maga körül. Bár hatvanas éveinek közepén járt, egy óra a fodrásznál és a
kozmetikusnál, és máris fiatalos volt és ragyogó, a védjegyként ismert rideg tekintettel és összehúzott
szájjal.
Aznap este viszont kissé elcsigázott volt az időpont és a téma miatt, és ki is kotyogta, mi aggasztja
leginkább. A csatorna vezetőjéhez fordult: – Bill, szerinted okos dolog élőben csinálni? És ha sült hal
a fickó? Akkor csak ülünk majd ott és pislogunk.
– Cassie, szeretném, ha megismerkednél Will Piperrel. Eltöltöttem vele egy kis időt, és
biztosíthatlak, nem béna a fickó – válaszolta Bill.
Zeckendorf rázendített: – Szeretném figyelmeztetni, hogy Willt arra kértem, ne válaszoljon a
Lipinski házaspár meggyilkolását illető kérdésekre, és a sebesülésével kapcsolatos körülményekre.
Bűnügyi nyomozás zajlik az ügyekben, ezért hallgatnia kell.
Nancy hátrébb állt, mikor Cassie belépett a szobába. A műsorvezető egyenesen Will ágya mellé
lépett, és a szemébe bámult. – Azt mondják, maga nem sült hal.
– Sokféleképpen hívtak már, asszonyom, de így még sosem.
– Engem „asszonyom”-nak nem hívtak már jó ideje. Délről származik, Mr. Piper?
– Floridai-félsziget. Redneck Riviera.
– Nos, örülök, hogy ilyen kivételes helyzetben találkozhatok önnel.
Körülbelül tíz percen belül élő adásban leszünk, úgyhogy készüljünk föl.
Szeretném, ha megnyugodna, és önmagát adná. Nekem azt mondták, ez lesz a történelem
legnézettebb interjúja. A világ hallani akarja magától ezt a történetet. Készen áll, Mr. Piper?
– Csak ha majd már Willnek hív.
 – Oké, Will, vágjunk bele.

A rendező visszaszámolt az ujjaival tíztől, aztán Cassie-re mutatott, aki felnézett, és olvasni
kezdett a súgógépről. – Jó estét, hölgyeim és uraim, Cassie Neville vagyok, ma este a 60 Minutes egy
földrengető, exkluzív interjúval jelentkezik New Yorkból, élő adásban, egy olyan ember kórházi ágya
mellől, akiről mostanában mindenki beszél, hogy megismerjük nézőpontját arról, ami személyes
véleményem szerint korunk legkivételesebb felfedezése, a titokzatos Könyvtár létezéséről, aminek
segítségével minden férfi, nő és gyermek születési és halálozási időpontja megjósolható a földön. – A
következő mondatot rögtönözte. – Már csak, ha kimondom is, végigfut a hideg a hátamon. Továbbá
arról is, hogy az Egyesült Államok kormánya a Könyvtár által biztosított tudást mélyen titokban tartja
1947 óta, a nevadai 51-es körzetben, ahol különböző kutatási célokra használták fel. És a férfi, aki
minderre fényt derített, Will Piper, az FBI volt ügynöke ma este itt van velem, de nem hivatalos
minőségben, mert tulajdonképpen menekült és bujkált, a kormány célpontja volt, hiszen a történetet
titokban akarták tartani. Nos, eddig menekült, de most már nem kell menekülnie. Ma este itt van
velem, hogy elmesélje maguknak ezt a hihetetlen történetet. Jó estét, Will!
Alig pár perc telt el az interjúból, és Cassie aggodalmai kezdtek eltűnni. Will nyugodt volt,
világosan fejezte ki magát, és olyan megbízhatónak tűnt, ahogy beszélt, hogy egész hallgatóságával
együtt csüngtek a szavain.
Kék szemei és nagy, helyes arca jól mutatott a képernyőn. A kameraváltásoknál látni lehetett, hogy
Cassie egészen a hatása alá került.
Mivel a tényekről már értesültek, Cassie tudni szerette volna, hogyan viszonyul Will a
Könyvtárhoz, mintha valamiféle átlagember lenne, akin mintegy az általános emberi reakciót lehet
megfigyelni.
– A testvérem, John, egy éve halt meg, aneurizmája volt – mondta Cassie könnyeivel küszködve. –
Valaki tudott erről, vagy tudhatott róla előre?
– Amennyire én látom, igen – válaszolta Will.
– Ez eléggé feldühít – mondta Cassie.
– Ezért nem is hibáztatom.
– Gondolja, hogy a családjának tudnia kellett volna róla? Gondolja, hogy neki tudnia kellett volna
róla?
– Ezt én nem tudom megmondani. Nem én vagyok a legmegfelelőbb, hogy erkölcsi kérdésekben
állást foglaljak. De azt gondolom, hogy ha a kormány valamely tagja rendelkezik egy ilyen
információval, akkor azt át is kell adniuk az adott személynek, amennyiben ő így szeretné.
– És ha nem akarnak tudni róla?
– Én nem kényszeríteném rá ezt senkire.
– Kikereste magát?
– Igen – válaszolta Will. – Én rendben vagyok legalább 2027-ig.
– És mi lett volna, ha azt találja, hogy a jövő hétig, a jövő hónapig vagy a következő évig?
– Biztos vagyok benne, hogy mindenki másképp reagálna a dologra, én a magam részéről kicsit
belehúznék, teljes gőzzel folytatnám. Ki tudja, lehet, hogy életem legszebb napjai lennének.
Cassie a válasz hallatán elmosolyodott, egyetértőleg bólogatott. – Kétezerhuszonhét. Azt mondta,
hogy a könyvek 2027-nél véget érnek.
– Ez így van. Február 9-én.
 – És miért érnek véget?
– Nem vagyok benne biztos, hogy erre bárki is tudna válaszolni.
– Olvashattunk valamiféle utalást bizonyos apokaliptikus eseményekre.
– Biztos vagyok benne, hogy ezt át kell gondolni – mondta Will rezzenéstelen arccal. – Elég
homályos a dolog, szóval nem gondolom, hogy most mindenkinek el kell veszítenie a fejét.
– Reméljük, így is lesz. És azt is említette, hogy keveset tudunk azokról az emberekről, akik a
könyveket létrehozták.
Will a fejét rázta. – Egyértelmű, hogy rendelkeztek bizonyos természetfeletti képességekkel. Ezen
túl én nem bocsátkoznék találgatásokba. Vannak nálam sokkal képzettebbek, akik ebben a kérdésben
elmondhatják a véleményüket. Én csak egy nyugdíjas FBI- ügynök vagyok.
Neville megfeszítette híres állkapcsát. – Will, maga vallásos ember?
– Baptista nevelést kaptam, de nem igazán vagyok vallásos.
– Megkérdezhetem, hisz-e Istenben?
– Vannak napok, amikor jobban, mint egyébként, azt kell, hogy mondjam.
– És a Könyvtár változtat az elképzelésein?
– A Könyvtár arra hívja fel a figyelmemet, hogy vannak felfoghatatlan dolgok a világon. Azt
hiszem, ez nem olyan meglepő.
– Mi volt a személyes reakciója, mikor tudomást szerzett a Könyvtár létezéséről?
– Valószínűleg az, ami a legtöbb embernél. Meg voltam döbbenve. És még most is meg vagyok.
– Meséljen nekem Mark Shackletonról, az 51-es körzet alkalmazottjáról, aki ellopta az adatbázist,
majd meglőtték, és súlyosan megsebesült.
– Az egyetemről ismerem. Ott voltam, mikor meglőtték. Kicsit patetikusan azt mondanám, szomorú
fickó volt.
– Mi motiválta, hogy kitalálja a Doomsday-ügyet mint fedősztorit?
– Azt hiszem, a pénzsóvárság. Azt mondta, szebb életet akart.
– Pénzsóvárság.
– Igen. Nagyon okos ember volt. És olyan helyzetbe került, ahonnan kitörhetett volna.
– Ha maga nem fejti meg az ügyet.
– Volt segítségem… a partnerem, Nancy Lipinski különleges ügynök. – Megkereste Nancyt a
szemével, ott állt egy kamera mögött. Rámosolygott.
– Azóta a feleségem.
– Szerencsés asszony – mondta Cassie kicsit kacérkodva. – Az Egyesült Államok kormánya nem
akarja, hogy tudjunk a Könyvtárról.
– Azt hiszem, ez elég nyilvánvaló, így van.
– És a kormány emberei készek voltak gyilkolni azért, hogy a titkot megtartsák.
– Többen meghaltak.
– Maga is célpont volt.
– Így van.
– Ezért fordult a nyilvánossághoz? Ezért adta át a sztorit a sajtónak?
Will előrehajolt, amennyire tehette. – Nézze, én a magam részéről hazafi vagyok. Az FBI-nál
dolgoztam. Hiszek a jogban, a rendben és igazságszolgáltatásunk rendszerében. A kormány nem lehet
bíró, esküdtszék és ítélet-végrehajtó egy személyben, még akkor sem, ha különleges adatokat őriznek.
Minden okom megvan rá, hogy azt gondoljam, el akartak hallgattatni, ahogy a családomat és a
barátaimat is, ha nem cselekszem. Megöltek olyanokat, akik megpróbáltak eljutni hozzám. Azt
szerettem volna, ha a sorsomat inkább polgártársaim kezébe tehetem.
– Azt hallottam, hogy nem válaszol Mr. és Mrs. Lipinskit vagy a sebesülését illető kérdésekre.
Remélem, jól halad a gyógyulásban. Így van?
– Igen. Nemsokára minden kitudódik, azt gondolom. És köszönöm, rendbe fogok jönni.
– Mikor ebben a bizonyos Doomsday-ügyben nyilatkozott a sajtónak, magát Pied Pipernek
nevezték. Tényleg az?
– Furulyázni nem tudok, és a patkányokat sem szeretem igazán.
– Tudja, mire gondolok.
– Az tuti biztos, hogy nem vagyok az a típus, akit csak úgy vezetni lehet, de vezetőként sem
gondoltam soha magamra.
– Ez ma este még változhat. Mondja, miért döntött úgy, hogy a Washington Post egy nagyon fiatal
riporterének adja az anyagot, aki aztán tegnap azt a figyelemre méltó címlapsztorit írta?
– Ő a lányom férje. Gondoltam, ez majd ad egy lökést a karrierjének.
Cassie felnevetett. – Micsoda őszinteség! – Aztán újra felvette komolyabbik arcát. – Szóval, Will,
az utolsó kérdés: mit kéne tenni? Át fogják engedni a Könyvtárat a nyilvánosságnak? Át kellene
adniuk?
– Hogy át fogják-e? Valakinek talán meg kéne kérdeznie erről az elnököt ma este. Hogy át kellene-
e? Szerintem gyűjtsenek össze egy csomó okos és jó szándékú embert a világ minden tájáról, ültessék
le őket egy szobában, ők majd megbeszélik. Nem az én dolgom, hogy ezt eldöntsem.
Az emberek fogják eldönteni.
Mikor az izzók kialudtak és levették Willről a mikrofont, Nancy előjött az árnyékból, megölelte,
aztán csak szorította, mintha az életüket kapták volna vissza. – Megfogtuk őket – suttogta. – Megfogtuk
a szemeteket.
Most már semmit nem tehetnek ellenünk. Biztonságban vagyunk.

Az Egyesült Államok elnöke rövid beszédet tartott, tele nemzetvédelmi témákkal, azokkal a
veszélyekkel, amelyekkel egy országnak szembe kell néznie, mikor kívülről ellenséges erők támadják
meg, és a hírszerzés működésének életbe vágó szerepéről. Nagy nehezen elismerte az 51-es körzet
hírszerzésben betöltött komoly szerepét, és megígérte, hogy egyeztetni fog a kongresszus és a világ
vezetőivel a következő napokban és hetekben.

Islingtoni lakásában Toby Parfitt a The Guardian előfizetéssel érkező példányát olvasta,
miközben a croissant a grillsütőben melegedett. Egy újságíró rátalált arra a régi aukciós oldalra, ami
a Pierce & Whyte internetes katalógusát is tartalmazta. A címlapon az 1527-es könyvről készült fotó
volt látható, alatta Toby „kommentár nélkül” kommentárjával.
Előző este hívta fel a riporter, hogy kikérje a véleményét a kérdésről.
És tulajdonképpen elég markáns véleménye volt, bár ezek egyikét sem tehette közkinccsé. A
kezében tartotta a könyvet! Úgy érezte, érzelmileg kötődik hozzá. Kétségkívül a világ egyik
legértékesebb könyvéről volt szó!
És most még arról is beszélnek, hogy egy Shakespeare-szonettet rejtett a borító!
Kétszázezer angol font! Képes volt eladni kétszázezer angol fontért!
A keze remegett, ahogy a reggeli teáscsészéjét a szájához emelte.
 Néhány nap múlva a Post bejelentette, hogy senki nem kaphat hozzáférést az adatbázisához, amíg
egy folyamatban lévő szövetségi per végig nem fut a rendszeren, valószínűleg egészen a legfelsőbb
bíróságig. Időközben a lap legfiatalabb sztárriportere, Greg Davis interjúkkal jelentkezett, és mint
kiderült, jól is csinálja.
A médiacirkusz, a nyilvános felszólalások gyakorisága nem mérséklődött, és ez még nagyon
hosszú ideig így is maradt.
 Negyven

A GARDEN STREETEN, A HARVARD SQUARE-TŐL északra az Asztrofizikusok Harvard-

Smithsonian Központjának munkatársai az egyetemi önkiszolgáló étteremben vagy irodáik asztalainál
ebédeltek.
Neil Gershon, az asztrofizika harvardi docense és a Minor Planet központ igazgatóhelyettese
éppen egy csepp majonézt törölgetett a billentyűzetéről. A marhahúsos szendvicséből csöppent ki. Az
egyik doktori hallgatója lépett be fülkényi szobájába, és nagy élvezettel figyelte a műveletet.
– Örülök, hogy elszórakoztathatlak, Govi. Segíthetek valamiben?
A fiatal indiai kutató elmosolyodott, és emlékeztette főnökét feledékenységére. – Azt mondta,
ebédidőben találkozhatunk, emlékszik?
– Ó, igen. 2027. február 9.
Az asztrofizikusok hirtelen nagy népszerűségre tettek szert.
A Post cikke és a Piper-interjú tudományos és amatőr spekulációk egész özönét váltotta ki.
Rengetegen foglalkoztak az emberiség pusztulását feltételező eseményekkel. Hogy kicsit mérsékelje a
hisztériát, a kormány a tudósokhoz fordult, a tudósok pedig a számítógépes modellekhez. Miközben ők
a problémán dolgoztak, témáikhoz a populáris sajtó is csatlakozott nagy elánnal és könnyelműséggel.
Konkrétan aznap reggel a USA Today egy közvélemény-kutatás eredményét közölte, háromezer
amerikait kérdeztek meg arról, melyik a kedvenc hipotézisük a hirtelen olyannyira közkedveltté vált
időpontot illetően. Sok elmélet keringett a valószínűtől egészen a nevetségesig; az amerikaiak
egynegyede úgy gondolta, hogy egy földönkívüli-invázió is benne van a pakliban, már csak olyan
Világok harca stílusban. Az isteni jóvátétel és a végítélet napja is egész szép helyen végzett. Az
aszteroidák is tíz pont feletti eredményt értek el.
A NASA sugárhajtású technológiákkal foglalkozó laboratóriumában, Pasadenában rögtön létre is
hoztak egy munkacsoportot, akik a lehetséges bolygón kívülről érkező fenyegetések forgatókönyveit
ellenőrizték. A harvardi Minor Planet központot kérték fel, hogy nézzék át a Földhöz közeli
aszteroidák útvonalait tartalmazó adatbázisukat, hogy a becsapódás veszélyét ki lehessen zárni.
Ezt gyorsan el is végezték. Az adatbázisban található 962 lehetségesen veszélyes aszteroidából
csupán egyetlenegy jöhetett szóba a 2027-ig terjedő időintervallumban: 137108 (1999 AN 10), egy
Apolló-típusú föld közeli aszteroida, amit 1999-ben az MIT Lincoln laboratóriumában fedeztek fel.
Hatalmas tömegű volt, majdnem harminc kilométeres átmérővel rendelkezett, de csak részben volt
érdekes. A következő ezer évben a legjobban 2027. augusztus 7-én fogja megközelíteni a Földet,
körülbelül 390 ezer kilométernyi távolságra. A tízpontos Torino nevű becsapódási veszélyt jelző
skálán az aszteroida csak egy vérszegény egypontos eredményt ért el, alig volt észrevehető.
Hogy a lehető leglelkiismeretesebb és legalaposabb legyen, Gershon megbízta legjobb diákját,
Govind Naidut, hogy ellenőrizze újra az aszteroidát, és frissítse pályájának paramétereit. A NASA-
projekt elsőbbséget élvezett mindenhol, ezért Naidu beállhatott a sor elejére, hogy munkára fogja a
tizennyolc centis távcsöveket a Maui űrkutató intézetben és a Palomar csillagvizsgálóban, hogy a
137108-ról új képet alkosson.
Ezen kívül kapott még nyolc kincset érő órát a kormány egyik szuperszámítógépén, a Nemzeti
Energiakutató Tudományos Számítástechnikai Központjában, a Lawrence Berkley Nemzeti
Laboratóriumban.
 – Voltál a Mauiban meg a Palomarban? Megvannak az adatok? – kérdezte Gershon.
– Igen. Ha gondolja, átmehetünk a számítógépemhez.
– Csatlakozzunk innen.
– De majonézes a billentyűzete.
– És? Tiltja a vallása? – Gershon felállt, és átadta a székét. – Hálózati konferenciám van ma
délután a NASA laboratóriumával, ezt pedig el akarom intézni addig.
Naidu leült, és bejelentkezett a csillagvizsgáló adatbázisába. – Oké, szóval itt a 137108
pályájának képe a legutóbbi megfigyelés idejéből, 2008 júliusából. Jelenleg elhagyta a Jupitert, és
felénk tart, 1,76 évig tartja még a pályáját. Itt az utolsó szimuláció… engedje meg, hogy előretekerjem
2027 augusztusáig. Ahogy látható is, 400 ezer kilométerre halad el mellettünk.
– Nekem az új adatok kellenek, Govi.
– Azon vagyok. – Kinyitott néhány táblázatot, a létrehozás időpontja mindegyiknél az előző
éjszaka volt. – Oké, mind a két távcső tiszta képet adott. Hadd keressem ki a hawaii és a palomari
adatbázisokat. Egy perc az egész.
Az ujjai repkedtek a billentyűzet fölött, ahogy a két adathalmazt összehangolta. Mikor elkészült,
Gershon annyit mondott: – Na, lássuk!
Naidu rákattintott a pályatervezés gombra, aztán előretekerte a szimulációt 2027-re. – Látja, nem
változott. A legközelebbi pontot még mindig augusztusban jelöli, majdnem félmillió kilométerre a
Földtől. Február 9-én még csak meg sem közelíti.
Gershon elégedettnek látszott. – Akkor ennyi. Lehúzhatjuk a 137108-at az oy vey listáról.
Naidu nem állt fel. Belépett a Lawrence Berkley-adatbázisba. – Gondoltam, biztos lesznek még
kérdései, úgyhogy végigfuttattam néhány lehetséges forgatókönyvet az energiakutató
szuperszámítógépén.
– Milyen forgatókönyveket?
– Aszteroida-aszteroida ütközéseket.
Gershon jóváhagyólag bólogatott. A fiatalembernek igaza volt, valószínűleg tényleg megkapta
volna a kérdést. Körülbelül ötezer aszteroida volt a Mars és a Jupiter övei között, volt rá példa, hogy
időről időre egymásba csapódtak, ettől megváltoztatva röppályájuk jellegét. – Hogyan tudná
modellezni?
Naidu kidüllesztette a mellét, és nagy büszkén elővezetett egy kifinomult statisztikai modellt, amit
ő hozott létre. Az energiakutató hatalmas számítógépes kapacitását kihasználva több százezer
feltételezett aszteroida-aszteroida ütközést vizsgált, amiben a 137108 is részt vett.
– Rengeteg a másodlagos változó – füttyentett Gershon. – Tömeg, sebesség, az ütközés szöge,
pályadinamika, a becsapódás helye.
Naidu bólintott. – Minden lehetséges ütközés megváltoztathatja a 137108 valamennyi paraméterét.
Néha nem számottevően, de jelentős különbségek észlelhetők az afélium, a perihélion, a pálya jellege,
hajlása szempontjából.
– Akkor mutassa. Miből élünk?
– Oké, mivel csak nyolc órám volt a számítógép előtt, egyszerűsítettem a modellt, a pályájuk
jellege alapján nagyobb valószínűséggel körülbelül ötszáz aszteroida érinti a 137108-at. A
hatszázezerből csupán egyetlen szimuláció hozott érdekes végeredményt.
Naidu beindított egy grafikai szimulációs programot, és kommentárokat fűzött a látottakhoz. – Ez a
137108 és a 4581 Asclepius ütközését mutatja, utóbbi egy Apolló-típusú objektum, egy kisfiú,
körülbelül 300 méteres átmérővel. 1989-ben 700 ezer kilométerre közelítette meg a Földet. Ha
becsapódott volna, akkor sem történt volna igazából semmi komoly – krákogott egyet. – Csupán mint
egy Hirosima méretű robbanás ötven napig, minden egyes percben! Ez a szimuláció azt mutatja, hogy
a 4581-et egy másik szikla megcsípi, a pályája összekavarodik, és elcsapja a 137108- at is a
Jupitertől nem messze, 2016 márciusában. Itt van, ami akkor következik, ha ez megtörténik.
Naidu beindította a pályaszimulátort, hogy a jelen pillanattól kezdve követhessék az eseményeket.
A képernyőn egy zöld pontot néztek, ez szimbolizálta a 137108-at, ahogy végighalad a Naprendszeren
egy furcsa, elliptikus pályát követve, körülbelül minden két évben megközelítve a Földet, aztán
mintha parittyából lőnék ki, elhúz a Jupiter mellett, mielőtt újra a Nap felé venné az irányt.
Mikor a szimuláció öt évre megközelítette 2027-et, Naidu lelassította, hogy minél alaposabban
szemmel követhessék. Két egymástól független pályát figyeltek, a Földét és az aszteroidát, egy zöld és
egy piros pontot, ahogy végighaladnak a Naprendszeren. Egy 2026. januári időpontban Naidu
csigatempóra lassította a szimulációt.
Gershon előrehajolt hallgatója válla felett. – Elég nehéz így ránézésre megmondani, hogy ez az új
röppálya most javítani vagy rontani fog a helyzeten.
Naidu meg sem szólalt.
Az idő lassan haladt, 2026 közepén az aszteroida a Nap felé vette az irányt. A Föld pályája lassan
közelített ahhoz a pozícióhoz, ahol aztán keresztezni fogja az aszteroida röppályáját.
2026. október.
2026. november.
2026. december.
2027. január.
A piros és a zöld pont egyre közeledtek egymáshoz.
Aztán 2027. február.
A szimuláció február 9-én megállt.
Egy felugró ablak jelent meg a képernyőn:

Becsapódási Valószínűség – 100% **** Torino 10 **** Torino 10 **** Torino 10 ****

Gershon levegő után kapkodott. – Az aszteroida mérete. Az nem változik a 4581-gyel való ütközés
után?
Naidu legörgette az ablakot, kétszer rákattintott egy cellára, aztán rámutatott: – Még mindig
hatalmas. Egy fejlövés. – Kilépett az adatbázisból, és felállt. – Ez az egész hipotetikus, de gondoltam,
magának is látnia kell. Nincs szó túl nagy valószínűségről.
Gershon kinézett az ablakon. Szélzúgással kísért őszies napjuk volt, éles széllökések szaggatták le
az ágakról az utolsó leveleket. Erős késztetést érzett, hogy a szelet az arcán érezhesse, és hogy
végigropogtassa a száraz levélkupacokat a fűben.
Finoman megérintette hallgatója vállát, és annyit mondott: – Biztos vagyok venne, hogy igazad
van, Govi. Nézd, én most megyek, és járok egyet.
 Negyvenegy

Két héttel később

Caracas, Venezuela

A FÖLDRENGÉS 11.05-KOR KÖVETKEZETT BE. A 7.8-AS magnitúdójú esemény

epicentruma Caracastól húsz kilométerre kelet felé következett be az El Pilar törésvonal mentén.
Abban a pillanatban, mikor az első hullám megrázta a környéket, sütött a nap, szél fújt és ködösen
kéklett az ég, apró gomolyfelhők úsztak rajta. Negyven perccel később a napot eltakarták a feltörő
betonpor rózsái, és felemelkedtek a palacsinta tortához hasonló, egymásra pakolt lakóépületek, a
magasra törő irodaházak, kormányzati épületek és iskolák felé. Aztán a széttört gázvezetékek lángra
kaptak, a tüzet felkapta a szél, és lángba borította Altamira történelmi kerületét és a Parque Central
épületeit.
A 220 ezer áldozat nyolcvan százaléka néhány perc alatt lelte halálát, az első rengések idején…
férfiakat, nőket és gyerekeket zúzott össze kegyetlen módon az acél, az üveg és a falomlás. A
legtöbben azok közül, akik a romok alatt maradtak, a lassú kiszáradás prédái lettek. Mások az igen
erős utórengéseknek és tüzeknek estek áldozatul, ezek a következő hetvenkét órában zúzták szét a
várost.
A bejövő jelzésektől a globális szeizmografikus érzékelőhálózat úgy világított, mint valami
karácsonyfa. Az USGS ellenőrző oldalán az Albuquerque földrengésmérő laboratóriumban a caracasi
rengést rögtön nagy jelentőségű szeizmikus eseménnyé nyilvánították, és a protokollt követve rögtön
hívásokat kezdeményeztek a belbiztonsági minisztérium, a Pentagon, a külügyminisztérium és a Fehér
Ház leié.
A Pentagon C gyűrűjében, mélyen a belső körök közepén a hadügyminiszter is megkapta a hírt a
nemzetvédelmi miniszter megbízottjának emberétől. Lester hallgatta, jóváhagyólag morgott egyet,
aztán letette. Két éve készült arra, hogy azt a napot meg tudják tervezni, és valahogy nem erre
számítottak.
Az akciótervben azt fektették le, hogy amint a Caracas-esemény bekövetkezik, Lester leereszkedik
a parancsnoki bunkerbe a Pentagon alagsorába, és utasítja az Egyesült Államok déli parancsnokságát,
hogy jelezzen a negyedik flottának. A flotta Aruba északi részénél vár majd, és éppen egy a brit
haditengerészettel közös gyakorlatot tart látszólag.
Megkapják a parancsot, hogy induljanak Venezuela felé, mint a Segítő Kéz hadművelet
lándzsájának hegye. A fontosabb venezuelai ellenzéki politikusok és a magasabb rangú tisztek
Valenciában húzzák majd meg magukat, hogy ne történjen bajuk. Őket helikopterekkel a fővárosba
szállítják, és az Egyesült Államok tengerészetének felderítőcsapatai védelme alatt a kormány
huszonnégy órán belül már Washington felé fog bólogatni.
Egyáltalán nem így történt.
Will Piper saját kezűleg zúzta szét a Segítő Kéz hadműveletet.
Miután a P o s t berobbant a címlapsztorival, az elnökhelyettes sürgősen összehívott egy
munkacsoportot, akik leállították a Segítő Kéz akciót: nem voltak kiegészítések, nem voltak
változtatások, egyszerűen szemétbe vágták az egészet. Nem volt semmi nézeteltérés. Bárki, akinek
volt valami a fejében, pillanatok alatt összekötötte volna az 51-es körzetről kitudódott dolgokat egy
olyan katonai akcióval, ami utólag úgy nézett ki, mintha csak ráépült volna a katasztrófára.
A humanitárius segélyeket elküldik, az Egyesült Államok gyors segítségét nagy örömmel fogadja
majd a sokkos állapotban lévő venezuelai elnök, aki aztán ígéretet tesz, hogy újjáépíti Caracast, és az
ország továbbra is követni fogja a szocializmus útját.
Két év munkáját engedték most le a lefolyón.
Lester felsóhajtott, megnézte, milyen feladatai vannak aznapra, aztán közölte a titkárnőjével, hogy
elmegy egy kicsit. A délutánja teljesen felszabadult, úgy döntött, elmegy az ütőért, aztán játszik egy
szett squasht.
 Utószó

Fél évvel később

Wight-sziget

ÜDE, FRISS TAVASZI DÉLUTÁN ÍGÉRKEZETT, A NAP lehetetlenül sárga volt az égen, a
frissen nyírt gyep pedig lehetetlenül zöld. A mezőkön túl sirályok szárnyaltak a Solent-csatorna felett,
egymást sürgették kiáltásaikkal.
Az apátság vörös téglás tornya a tiszta, kék ég felé magasodott, ami ellenállhatatlan lehetőséget
jelentett a turistáknak, hogy egy gyors amatőr felvételt készítsenek. Bár a vectisi apátság mindig is
nyitva állt a látogatók előtt, a középkori könyvtárat illető felfedezések óta az érdeklődés
homlokterébe került, főként, ami az itt lakó szerzetesek keltette megdöbbenést illeti. Hétvégenként a
szomszédos faluból, Fishbourne-ből a helyi asszonyok idegenvezetést vállaltak, leginkább azért, hogy
csokorba fogják a látogatókat, mivel ez kevésbé zavarta a monostor mindennapi életét, mintha cél
nélkül kóboroltak volna a templomban és az apátság körüli területeken.
A gyerekkocsiban ülő baba sírni kezdett. A turisták, különösen az idősebbek, akik jóval túl voltak
már gyerekszerető éveiken, elég idegesen pislogtak, de a baba szüleit nem nagyon rázta meg a dolog.
Az anya ellenőrizte a pelenkáját. – Keresek egy helyet, ahol tisztába tudom tenni – szólalt meg
Nancy, és lecsatlakozott a teaház felé.
Will bólintott, és tovább hallgatta az idegenvezetőt, egy széles fenekű középkorú nőt, aki kedves
kis hajtásokat mutogatott egy nyúlkerítés mögött, és arról beszélt, milyen fontosak is a zöldségek a
szerzetesek életében.
Will már nagyon várta a vakációt, hogy elmeneküljön kicsit abból a hektikus világból, amit saját
magának létrehozott. Még mindig interjút kellett adnia, megíratlan könyvek vártak rá, a hírességgel
akaratlanul is együtt járó csapdák vették körül. Még mindig ott lógott egy paparazzi a 23. utcán. És
újabb kötelességei is adódtak. Alf Kenyon, aki egész szépen gyógyult a térdlövés után, egy körútra
készült, Kálvin Jánosról, Nostradamusról és a Cantwell-dokumentumokról szóló könyvét akarta
megismertetni a nagyközönséggel. Kenyon arra kérte, hogy kicsit mutatkozzon ő is vele, Will pedig
nem tudott nemet mondani. Dane Bentleynek pedig legénybúcsúja lesz, aztán esküvője, bár Will még
mindig nem volt benne biztos, melyik barátnőjét is veszi el.
Átmenetileg képes volt kikapcsolni az elmúlt hónapok kavargását a fejében, és csak arra
koncentrált, hogy most itt van. Minden érdekelte a szigeten tett látogatásuk alatt… a hideg, szeles
komp, amivel autójukkal együtt átjöttek ide a szárazföldről, a pubban elköltött ebéd Fishbourne-ben, a
derekukon kötelet hordó szerzetesek látványa, mikor először pillantotta meg a monostort az ösvény
felől… Egészen addig, amíg be nem vonultak a templomba, a szerzetesek – öltözetüktől és
szandáljuktól eltekintve – hétköznapi embereknek tűntek. Ám a nóna szertartására a szentélybe
betérve egészen átalakultak. Ahogy az imádságra és az énekekre koncentráltak, a cél által keltett
intenzitás, a lelki élmény intenzitása elválasztotta őket a látogatóktól, akik csak ott ültek a boltozatos
templomépület hátsó részében, kíváncsi szemtanúként, feszélyezetten, mint a kukkolók.
A szerzetesek jelenleg délutáni munkájukat végezték, voltak, akik a kertet és a csirkeketreceket
tették rendbe, mások odabent dolgoztak a konyhában, a fazekasműhelyben vagy a könyvkötészetben.
Nem voltak sokan, alig tízen, és leginkább idősebb férfiak. A fiatalok nemigen keresik mostanában a
szerzetesi életet. Az idegenvezetés lassan véget ért, és Will még mindig nem látta azt, amiért jött. A
keze ugyanúgy az égbe lendült, ahogy a többieké is. Mindenki ugyanazt akarta, és az idegenvezető már
tudta, mi következik.
Azért beszélt Willhez, mert kitűnt a tömegből, magas volt és jóképű, szemei ragyogtak az
értelemtől. – Szeretném megnézni a középkori monostort.
A csoport is morogni kezdett. Mindenki ezt akarta. – Érdekes, hogy pont ezt mondja – viccelődött
az idegenvezető. – Épp most akartam megmutatni önöknek, melyik irányban található. Pár száz méter
ezen az ösvényen. Végül mindenki oda akar menni, nem mintha túl sok lenne ott a látnivaló. Csak egy-
két rom. De komolyan mondom, hölgyeim és uraim, én megértem az érdeklődésüket, és bátorítom is
önöket, hogy látogassák meg a helyet egy kis csendes merengésre. A helyet egy kis dísztáblával
jelöltük meg.
Miközben a felmerülő kérdésekre válaszolt, folyamatosan Willt bámulta, és ahogy végzett, el is
indult felé, miközben magáról megfeledkezve az arcát vizsgálta.
– Köszönjük az idegenvezetést – mondta neki Will.
– Kérdezhetek valamit?
Will bólintott.
– Lehetséges, hogy maga az az amerikai, Will Piper, aki mindig benne volt a hírekben, mióta ez az
egész elkezdődött?
– Igen, asszonyom.
A nő bólintott. – Gondoltam. Nem bánná, ha szólnék az apátnak, hogy itt van? Szerintem szívesen
találkozna magával.

Dom Trevor Hitchins, a vectisi apát kövér, ősz hajú ember volt, akit majd szétvetett a lelkesedés.
Willt és Nancyt felvezette a kavicsos úton a középkori monostor omladozó falai felé, és megkérte,
hadd tolja a kocsit, hogy „elvigye egy körre a fiatalembert”.
Ragaszkodott hozzá, hogy újra elmondja a középkori apátság történetét, amit VIII. Henrik
reformációs törekvéseinek idején romboltak le 1536-ban, a falakat pedig kövenként hordták szét,
aztán Cowes vagy Yarmouth felé hajóztak velük, hogy kastélyokat és erődöket építsenek. Mára nem
maradt más, csak a hatalmas épület romos maradványai, alacsony falak, és itt-ott az alapzat.
A modern apátságot a huszadik század elején francia szerzetesek építették, akik vörös téglát
használtak a Benedek-rendiek hagyományaihoz híven, és a régi apátság szent területét választották az
építkezéshez. Az apát a maga részéről huszonötödik évét taposta Vectisben, még fiatal emberként
csatlakozott, akkor végzett frissen Cambridge-ben, ókori görög és latin irodalmat tanult.
Egy kanyar után megpillantották a nyers, tövig rombolt falakat. A romok a csatornára néző mezőn
helyezkedtek el, Anglia déli partjai kirajzolódtak a Solent vékony tengersávján túl. A több évszázadot
átvészelő törmelékes falakból csak néhány viharvert homlokzat maradt néhány lyukkal, ahol annak
idején ablakok vagy boltívek lehettek. Birkák legeltek a romok körül.
– És íme, az ősi Vectis! – mondta az apát. – Erre számított, Mr. Piper?
– Nagyon békés.
– Igen, valóban. Békéből hatalmas tartalékaink vannak. – A katedrális, a káptalansági gyűlésterem
és a szerzetesek lakhelyét jelző falak felé mutatott. Valamivel távolabb a középkori apátság falának
maradványai látszottak.
– Hol volt a könyvtár?
 – Nem itt. Egy kicsit odébb. Nem meglepő, hogy egy távolabbi sarokba rejtették.
Will és Nancy kézen fogva érkeztek a szomszédos, füves réten található mélyedéshez; egy nagy,
négyzet alakú lyuk volt, egy méter mélyen a mező többi részéhez képest. A mélyedés sarkán egy
nemrég lefektetett gránitlapot találtak, rajta bronzszínű táblával. A táblába vésett felirat a lehető
legegyszerűbb volt: VECTIS KÖNYVTÁRA – 782-1297
Az apát megállt a tábla felett, és azt mondta: – Ezt ön ajándékozta a világnak, Mr. Piper. Mindent
megtudtam magáról az interneten keresztül.
Nancy felnevetett, mikor elképzelte az internetet böngésző szerzetest.
– Ó, igen! Nagy sebességű internetkapcsolatunk van! – büszkélkedett az apát.
– Nem mindenki gondolja, hogy ajándék volt, amit adtam – mondta Will.
– Hát, ugyanakkor az is biztos, hogy nem átok. Az igazság soha nem lehet átok. Én minden, a
könyvtárral kapcsolatos dolgot nagyon megnyugtatónak éreztem. Úgy érzem, Isten fáradhatatlan keze
van a dolog mögött. Úgy érzem, Félix apát és minden elődje, akik nagy buzgósággal védelmezték és
táplálták ezt a vállalkozást, nagyon is közel állnak hozzám.
Úgy vigyáztak rá, mint valami orchideára, ami elhervad, ha egy fokot esik vagy emelkedik a
hőmérséklet. Hozzászoktam, hogy ide járok elmélkedni.
– És 2027 foglalkoztatja? – kérdezte Nancy.
– Mi itt a jelenben élünk. Közösségünk arra vállalkozott, hogy közös munkával dicsérje az Urat,
szertartásokat tartson, és elmondja a Szentírás imádságait. Vállalkozásunk lényege, hogy megismerjük
Jézus Krisztust. A 2027-es év, az aszteoridák és az efféle dolgok nem ránk tartoznak.
Will rámosolygott. – Ha engem kérdez, ez az egész 2027 körüli hercehurca talán még jót is tett. Az
egész világ el lesz foglalva az űrben keringő sziklákkal meg ilyesmivel, és addig sem egymásra
lövöldöznek.
Először az életben közös célunk van. Akár nyerünk, akár vesztünk, azt gondolom, a legjobb
tizenhét év lesz a világon, ami most következik.
Az apát átadta a babakocsit Nancynek. – Nagyon kedves fiatalember, és jó szülei vannak. Szép
jövő áll előtte. Most pedig magukra kell hagynom önöket. Maradjanak, ameddig csak jólesik.
Mikor egyedül maradtak, Nancy feltette a kérdést: – Örülsz, hogy eljöttél?
Will lenézett a mélyedésbe, és elképzelte a zöld szemű, gyömbérszín hajú írnokokat, akik
évszázadokon keresztül dolgoztak itt teljes némaságban, és azokat a szerzeteseket, akik szent
kötelességüknek érezték, hogy vigyázzák titkukat, majd elképzelte azt a vértől tocsogó katasztrófát,
ami az egésznek véget vetett. Elképzelte, hogyan is nézhetett ki a könyvtár, azt a hihetetlenül nagy
rakás vaskos, nehéz könyvet a boltíves alagsorban.
Még mindig reménykedett benne egy kicsit, hogy egy szép napon majd meghívják Nevadába, hogy
nézze meg, hogy néz ki most a Könyvtár. De azért nem várta lélegzet- visszafojtva.
– Igen, örülök. És annak is örülök, hogy te és Philly is itt vagytok velem. – Végignézett a mezőn,
egészen a tengerig. – Istenem, de békés itt.

Maradtak egy kis ideig, míg végül a nap ereszkedni nem kezdett. El kellett érniük egy kompot,
aztán egy hosszú autóút is várt még rájuk. Volt egy családi temető Shakespeare-országban, volt ebben
a temetőben egy citromfa, alatta egy sír, amit Will meg akart látogatni, még mielőtt visszarepülnek
Miamiba. Nancy új ügynöki állást kapott Floridában, ahol jelentkeznie kellett; új házuk még
dekorálásra várt.
Willnek pedig némi horgásznivalója akadt a Mexikói-öböl hívogató partjainál.
 Megjegyzések

[←1]
1344-ben, az addigi – többnyire – ezüst pénzérmék helyett bevezetett aranyérme