FRANK MCDONOUGH

HITLER TITKOSRENDŐRSÉGE

Gold Book
www.goldbook.hu
 Eredeti cím: The Gestapo
Copyright © 2015 by Frank McDonough
All rights reserved

Fordította: Novák Gábor

Szerkesztette: Békési József
Szaklektor: Somogyi Dániel
Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Verzió: 2022.11.18

A kiadóval történt előzetes megállapodás és a kiadó írásos engedélye nélkül tilos

a kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy bármely
formában, bármely módon közzétenni

ISBN 978 963 426 661 7

Kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
 TARTALOM

Bevezetés

1. FEJEZET
A Gestapo megszületése

2. FEJEZET
A Gestapo ügynökei és módszerei

3. FEJEZET
Az egyházak felügyelete

4. FEJEZET
Vadászat a kommunistákra

5. FEJEZET
Jelentsd fel a szomszédod

6. FEJEZET
Faji háború a „társadalmon kívüliek” ellen

7. FEJEZET
Zsidóüldözés

8. FEJEZET
A Gestapo a bíróság előtt
 Jegyzetek
Képek
Német kifejezések és szervezetek
Források és bibliográfia
Illusztrációk
Köszönetnyilvánítás
Emilynek – szeretettel
 BEVEZETÉS

Paul Schneider nyitott gondolkodású evangéliumi protestáns lelkész

volt. 1898. augusztus 29-én született Pferdsfeldben, egy kis Rajna-
vidéki faluban. 1933. október 8-i prédikációjában kritizálta Ernst
Röhmöt, a náci rohamosztagok vezetőjét, amiért azt hiszi, hogy a
náci forradalom teljesíthető „belső spirituális megújulás” nélkül.
Beszédét jelentették a helyi egyházi hatóságoknak. A Rajna-vidéki
körzet püspöke, a náci párti „Német Keresztények” mozgalom tagja
figyelmeztette Pault, hogy a pulpitusról ne bírálja a náci vezetőket.
Schneider a szüleinek küldött levélben ezt írta: „Minden keresztényi
engedelmességi fogadalmam ellenére sem hiszem, hogy az
evangélikus egyház megúszhatja a konfliktust a nemzetiszocialista
állammal.” Pault 1934 februárjára „politikailag megbízhatatlannak”
nyilvánította a protestáns egyházi hierarchia. Hogy még jobban
megkössék a kezét, elküldték lelkésznek két isten háta mögötti
vidéki faluba, Dickenschiedbe és Womrathba, ahol összesen alig
ezren éltek. 1934. június 11-én újra felszólalt a náci párt ellen.
Ezúttal az ellen a náci rohamosztagos ellen tiltakozott, aki egy
elhunyt Hitlerjugend-tag temetésén kijelentette, hogy a náci
mártírnak, Horst Wesselnek „mennyei követői” vannak. Paul
bírálatát továbbították a Gestapónak, és a papot „védőőrizetbe”
(Schutzhaft) helyezték egy helyi fogdában. A falusiak petícióban
kérték a szabadon engedését. Pault elengedték. 1935–36 telén
Schneidert nem kevesebb mint tizenkét alkalommal jelentették fel a
Gestapónál náciellenes megjegyzések miatt. 1937-ben megtiltották
neki, hogy a Rajna-vidéken éljen, vagy akár prédikáljon. Paul
nyíltan szembeszegült ezzel a „belső száműzetéssel”, visszatért az
egyházközségébe, és folytatta az istentiszteleteket. 1937. október 3-
án újabb kritikus hangvételű prédikációt tartott, amit egy helyi
Gestapo-tisztviselő is végighallgatott. Schneidert letartóztatták, és a
koblenzi börtönbe vitték. 1938. november 27-én átszállították a
hírhedt buchenwaldi koncentrációs táborba, és magánzárkába
tették. Esténként a cellája ablakából gyakran idézte a Biblia szavait.
Leonhard Steinwender, egy katolikus pap, aki szintén ott
raboskodott, így írt Paulról: „Valódi hősalak volt, akire az egész
tábor tisztelettel és csodálattal tekintett fel. Semmiféle kínzás nem
tántoríthatta el attól, hogy az SS-őrök és a táborparancsnok
lelkiismeretéhez szóljon, újra meg újra.” Pault őszintesége miatt
rettenetes elbánásban részesítették az SS-őrök. Alfred Leikam így
emlékezett vissza: „Schneidert felváltva tették ki súlyos testi
kínzásoknak, megaláztatásoknak, fájdalmaknak, verésnek.” Még
Karl-Otto Koch, Buchenwald brutális táborparancsnoka is felismerte,
hogy nem tudja megtörni Paul Schneidert, ezért úgy döntött,
szabadon engedi, amennyiben aláír egy nyilatkozatot, amelyben
megígéri, hogy soha többé nem tér vissza az egyházközségébe, és
nem fog prédikálni. Paul nem írta alá a papírt. 1939. július 18-án, a
buchenwaldi gyengélkedőben öt halálos strophanthininjekció
beadásával végzetek vele. Gyászoló özvegye és hat gyermeke nem
nyithatták ki a koporsóját, mert a holttest olyan szörnyűséges
állapotban volt. A Dickenschiedben megtartott temetésen a hitvalló
protestáns egyház kétszáz lelkésze jelent meg, valamint a helyi
hívek tömege, hogy leróják kegyeletüket az emberfeletti bátorságot
tanúsító pap előtt. Paul Schneider volt az első evangélikus
protestáns pap, akit azért öltek meg, mert vallási alapon tagadta
meg a náci rezsimet.1
Ez a könyv a Gestapo által letartóztatott emberek színes és
felkavaró történeteit meséli el. Nem próbál teljes körű, részletes
beszámolót nyújtani a Gestapo hivatalos történetéről, inkább csak
általános magyarázatot nyújt, alátámasztva jelentős számú
kutatással, valamint egy új, a német levéltárakból vett eredeti
forrásokkal kiegészített értelmezést arról, hogyan működött a
szervezet 1933 és 1945 között. Kizárólag arra koncentráltunk, ami
Németország 1938-as határain belül (Altreich) történt a náci érában
a II. világháború folyamán, a hitleri rezsim által megszállt
területekkel nem foglalkoztunk. A könyv elsődleges célja az volt,
hogy kiderítsük, milyen hatást gyakorolt a Gestapo a Hitler uralma
alatt élő német polgárokra. Először részletesen ismertetjük, hogyan
jött létre a Gestapo. Azután áttekintjük a hátteret és a Gestapo-
ügynökök módszereit, néhány meglepő, új információval is
szolgálva. Majd sorra vesszük a náci terror legfontosabb áldozatait,
főként a vallási tekintetben másként gondolkodókat,
kommunistákat, társadalmon kívülieket és zsidókat. Ezekben a
fejezetekben az áldozatok tragikus sorsa kerül a középpontba.
Kitérünk arra is, hogyan segítette a Gestapót a közvélemény, a
bűnügyi rendőrség (Kriminalpolizei – Kripo), valamint a jóléti és
szociális intézmények. Végül ismertetjük a Gestapo-tisztségviselők
sorsát a háború utáni perekben. Úgy gondoljuk, a könyv
nagymértékben hozzájárulhat a náci társadalmat átitató terror
megértéséhez.
Az 1945 utáni periódusban a történészek totalitárius
diktatúraként tekintettek a náci Németországra. Ebben az
időszakban számos tanulmány jelent meg, a legtöbbet
Németországon kívüli történészek írták. Hannah Arendt nagy hatású
könyvében, A totalitarizmus gyökereiben azt sugallta, hogy minden
totalitárius rezsim a titkosrendőrségére támaszkodva próbál félelmet
plántálni polgárai elméjébe, hogy ily módon nyomjon el minden
ellentétes véleményt. Azzal érvelt, hogy a totalitárius
titkosrendőrségek legfontosabb feladata nem a bűnesetek felderítése
volt, hanem az „állam ellenségeinek” kikiáltott emberek őrizetbe
vétele. Ugyanakkor rámutatott arra is, hogy a lakosság nagyon
fontos szerepet játszott a „nemkívánatos elemek” leleplezésében.2 A
totalitarianizmus keretein belül született elemzések Adolf Hitlert
úgy ábrázolták, mint „a Harmadik Birodalom teljhatalmú urát”,
miközben a német nép agyát átmosták náci propagandával.3
Magától értetődőnek vették, hogy a Gestapo egy hatalmas szervezet
volt, és az ügynökei mindenhová eljutottak. A tévés
dokumentumműsorok, a regények és a mozifilmek tovább
erősítették ezt a népszerű hiedelmet.4 Valójában azok az emberek,
akik elfogadták és támogatták a náci rezsimet, nagy fokú egyéni
szabadságot élveztek. Hitler rendszere elképesztő népszerűségnek
örvendett. Ha az ember megbarátkozik ezzel az alapvető ténnyel,
akkor elkezdi megérteni, milyen élet zajlott valójában a náci
Németországban.
A Gestapo (Geheime Staatspolizei), vagy Titkos Államrendőrség
valóban a náci terrorrendszer kulcsfontosságú eleme volt, de
érdemes megjegyezni, hogy a rendőrség egyik részlegeként indult.
1933-ban hozták létre, hogy elbánjon a Hitler-rezsim ellenfeleivel. A
Gestapo név említése még ma is félelmet és rettegést vált ki. És
mégis, az első átfogó történelmi elemzést csak 1962-ben írta meg
Jacques Delarue francia történész.5 A mű kizárólag az 1940-es évek
végén lezajlott nürnbergi háborús perek nyilvánosságra hozott
bizonyítékain alapult, és a legfontosabb Gestapo-vezetőket –
Hermann Göringet, Heinrich Himmlert és Reinhard Heydrichet –
helyezte az elemzés fókuszába. Delarue megpróbálta elmagyarázni,
hogyan működött a Gestapo nemcsak Németországban, hanem a
nácik által megszállt Európában is.6 Az akkor elfogadott képet
sugározta a Gestapóról mint a brutális náci terror mindenható
középpontjáról, és azt sugallta, hogy minden német polgár
folyamatos megfigyelés alatt állt.7
Ez a rémálomszerű kép a náci Németországról csak az 1970-es
években kezdett el változni, amikor a német történészek is
alaposabb kutatásokat végeztek az újonnan megnyitott német
archívumokban. A hangsúly eltolódott a hagyományos „történelem
felülnézetből” (intencionalista) felfogástól az újabb, „történelem
alulnézetből” (strukturalista) megközelítés felé. Ennek a radikális
irányváltásnak a középpontjában Martin Broszat német történész
állt. 1969-ben megjelent könyvében, a Der Staat Hitlersben (Hitler
állama) „gyenge diktátorként” ábrázolja Hitlert, aki egymással
vetélkedő egyének hatalmi harca felett őrködött egy kaotikus
rendszerben, ahol viszálykodó és megosztott bürokratikus
birodalmak harcoltak a hatalomért.8 Broszat ezután összeállított egy
elit történészekből álló csapatot, hogy létrehozzanak egy hat
kötetből álló művet, a Bayern in der NS-Zeitot (Bajorország a
nemzetiszocialista érában). A „bajor projekt”, ahogy elnevezték, az
ellenállással foglalkozott Hitler uralma alatt, a mindennapi életre
fókuszálva.9 Arra a megállapításra jutottak, hogy a náci uralom a
gyakorlatban korántsem volt annyira totalitárius, mint elméletben.
A közvéleménynek sokkal nagyobb tere maradt a kritizálásra és az
elégedetlenségre, mint azt korábban gondolták. Hitler náci
rezsimjének valódi dinamizmusát a fiatal, radikális náci bürokraták
adták, akik hatalmas önállóságot élveztek. Adolf Hitler gyakran
hirdetett meg valamilyen radikális intézkedést, amit aztán mások
hoztak működésbe. Kiderült, hogy eredeti totalitárius modell nem
elég pontos és meggyőző a náci Németország leírására.
Ez a „történelem alulnézetből” megközelítés a náci Németország
vizsgálatánál elvezetett egy sokkal részletesebb képhez a Gestapo és
a német emberek közötti kapcsolatról. A szervezetről azért készült
olyan kevés munka, mert csak korlátozott mennyiségű forrás állt
rendelkezésre. A legtöbb Gestapo-akta a II. világháború vége felé
megsemmisült vagy a szövetségesek bombázásai során, vagy a náci
rezsim szándékos iratpusztítása miatt. Egyedül a Rajna-vidéken
maradt meg nagyszámú irat. Reinhard Mann német történész
megvizsgált 825, véletlenszerűen kiválasztott Gestapo-aktát a 73
000-ből, amit a düsseldorfi irattárban őriztek. Mann meghalt,
mielőtt befejezhette volna a munkát, és kutatását soha nem
publikálták angol nyelven. Azonban már az előzetes eredményekből
is kiderült, hogy a Gestapo ortodox ábrázolása – a mindenható,
orwelli, 1984-stílusú „gondolatrendőrség” – korrekcióra szorul.10 Ő
adta meg az alapját annak, amit mi a Gestapo „revizionista
interpretációjának” nevezünk.
 Mann mutatta be, hogy a Gestapo soha nem rendelkezett
elegendő emberrel mindenki megfigyeléséhez. Egy nagyon kicsi,
alulfinanszírozott, túlterhelt szervezet volt kevesebb mint 15 000
aktív ügynökkel, akik 66 millió német politikai bűncselekményeit
próbálták felderíteni. A Gestapo ügynökei nem a mítoszok brutális,
ideológiailag elkötelezett nácijai voltak, hanem hivatásos nyomozók,
akik jóval Hitler hatalomra kerülése előtt csatlakoztak a
rendőrséghez. A legtöbb Gestapo-nyomozás lakossági bejelentéssel
indult. Mann ennek ellenére nem azt a következtetést vonta le, hogy
a Gestapo a terror hatástalan eszköze lett volna. Éppen ellenkezőleg,
arra az eredményre jutott, hogy a szervezet a korlátozott
erőforrásokat a „népközösségen” kívül álló csoportokra
összpontosította, főleg azokra, amelyek aktívan mozgósították a
lakosság elégedetlen tagjait. Mann tanulmányával azonban akadtak
problémák. Például a „hétköznapi németek” magánjellegű
konfliktusaira összpontosított, és az elemzéséből kihagyta a
kulcsfontosságú ellenzéki csoportok tüzetes vizsgálatát – a
kommunistákét, a zsidókét, a kényszermunkásokét, illetve a
„társadalmon kívüliek” tágabb kategóriáját.
Végül Robert Gellately amerikai történész volt az, aki 1990-ben
megjelent The Gestapo and German Society (A Gestapo és a német
társadalom) című könyvében jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy
megérthessük, hogyan működött a Gestapo a náci
Németországban. 11 Gellately Mann megközelítését alkalmazta,
véletlenszerűen vett mintát a Gestapo-aktákból, viszont egy másik
régiót szemelt ki magának, az alsó-frankföldi Würzburgot
Bajorországban. Emellett Mann válogatásából is megvizsgált
bizonyos csoportokat, főként a zsidókkal és kényszermunkásokkal
kapcsolatos aktákra koncentrált. Felfedezte, hogy az ügyei 57
százalékánál fontos szerepet játszott a feljelentés, besúgás. Kutatásai
még erősebben támasztották alá azt a nézetet, miszerint a Gestapo
emberhiánnyal küzdő, reaktív szervezet volt, amely a „hétköznapi”
németek legnagyobb részét teljes mértékben békén hagyta. Az is
bebizonyosodott, hogy az emberek komoly mértékben támogatták a
Gestapo munkáját.12 Mann és Gellately kétségkívül lerombolták azt
a közhiedelmet, hogy a Gestapo egy mindenható rendőrállam része
volt, amelyik ráerőltette az akaratát a rémületben tartott lakosságra.
Valójában a szervezet nem jelentett valódi veszélyt a náci
Németország törvénytisztelő állampolgáraira.
Egy másik amerikai gyökerű történész, Eric Johnson 1999-ben
megjelent, részletekbe menő könyvében, The Nazi Terrorban (A náci
terror) hangsúlyosan és árnyaltan szól hozzá ahhoz a trendhez,
amely hajlamos a Gestapót egy modern, túlhajszolt rendőri erőhöz
hasonlítani. Johnson kutatásában a kölni bírósági anyagokból
szemezgetett véletlenszerűen, és néhány Gestapo-aktát a Rajna-
vidéki Krefeld városából is beszerzett. Ezt egészítette ki a túlélőkkel
készített interjúkkal és a sokatmondó statisztikai adatokkal.
Munkája megerősítette, hogy a Gestapo kis méretű szervezetként
fokozottan támaszkodott a lakosság segítségére. Igazolta, hogy
kesztyűs kézzel bántak a „jó” németekkel. A legtöbben egyáltalán
nem tartottak tőlük. Egy fontos dologban azonban eltért a
véleménye Gellatelyétől: azt állította, a Gestapo-ügynökök sokkal
proaktívabbak és kegyetlenebbek voltak.13
A Gestapo szerepével kapcsolatos személyes érdeklődésemet
Sophie Scholl részletes életrajza keltette fel, egy huszonegy éves
müncheni egyetemi hallgatóé, akit a Gestapo 1943. február 18-án
letartóztatott, mert náciellenes röplapokat terjesztett. Kihallgatták,
majd négy nappal később, egy sietve összehívott náci büntetőeljárás
keretében – amelyet Roland Freisler elnökölt, akit „Hitler
akasztóbírójaként” is ismertek – kivégezték.14 Sophie kihallgatója a
nyugodt és professzionális Gestapo-ügynök, Robert Mohr volt, aki
„hétköznapi” nyomozóként viselkedett, nem brutális, ideológia által
vezérelt náciként. A könyv rávilágított, hogy mennyire fontos a
Gestapo-kihallgatások alapos vizsgálata. Ugyanakkor két nagyon
lényeges, további elemzésre érdemes kérdést is felvetett. Az első,
hogy vajon mindegyik Gestapo-kihallgatást ugyanolyan
hatékonysággal végezték, mint Sophie Scholl esetében? A második,
hogy a Gestapo-ügynökök mindig olyan együttérzőn viselkedtek,
mint Robert Mohr?
Ezeket a fontos kérdéseket alaposabban is meg akartam
vizsgálni, ezért úgy döntöttem, megnézem azoknak az embereknek a
részletes Gestapo-aktáit, akikre a szervezet a német társadalmon
belül vadászott 1933 és 1945 között. Ez sokkal szélesebb elemzést
igényelt. A megmaradt akták legnagyobb készlete a düsseldorfi
irattárban található, körülbelül 73 000 irat. Ez a könyv jórészt
ezekre épít, de az elemzés túlnyúlik Düsseldorf határain – nem úgy,
mint Reinhard Mann vizsgálata –, és az egész észak-vesztfáliai
körzetet érinti, ahol a náci érában mintegy négymillió ember élt.
Szabad hozzáférést kaptam az összes megmaradt dokumentumhoz.
A nácik idején ezt a vidéket erősen iparosították, és jelentős
katolikus lakosság élt a területen, egy kisebb protestáns közösség,
valamint átlagos mennyiségű zsidó a nagyobb városokban. A
düsseldorfi archívum forrásait hivatalos iratokkal, bírósági
jegyzőkönyvekkel, szemtanúk beszámolóival és részletes írott
visszaemlékezésekkel erősítettem meg. Ezek a források együtt
lehetővé tették számomra, hogy széles kutatást végezzek azzal
kapcsolatban, hogyan működött pontosan a Gestapo, és miként bánt
az áldozataival.
A könyv főként azokra a csoportokra fókuszál, melyek a Gestapo
célkeresztjébe kerültek – kommunisták, vallási ellenzékiek,
társadalmon kívüliek, zsidók –, de azoknak a motivációit is
vizsgálja, akik feljelentették az áldozatokat. A legnagyobb probléma
a Gestapo-aktákkal gyakran nem az, amit tartalmaznak, hanem ami
kimaradt belőlük. Közismert tény, hogy a Gestapo úgynevezett
„fokozott kihallgatási technikákat” alkalmazott, ami gyakran
tartalmazott súlyos bántalmazást, ám ezekről nem készült feljegyzés.
Igyekeztem bizonyítékokat szerezni a későbbi Gestapo-perekből és
szemtanúbeszámolókból, hogy kiderüljön, mennyire voltak
elterjedtek ezek a brutális módszerek.
 A könyvben próbáltam a Gestapo-ügyek minőségére
koncentrálni a mennyiség helyett. A düsseldorfi archívumban
található akták jó része nagyon rövid. Ez a könyv a részletesebben
dokumentált vizsgálatokon alapul, amelyek gyakran több száz
oldalasak, és számos tanú kihallgatásával jártak.15 Ez a megközelítés
belehelyezi az olvasót azoknak a legkülönfélébb háttérrel
rendelkező, hétköznapi és nem átlagos embereknek a világába, akik
a náci éra alatt éltek. Az elkövetkező oldalakon elkalandozunk a
munkásosztály lakótelepére, a helyi gyárba, a sarki sörözőbe, a
környékbeli étterembe, az otthonokba, és még a német átlagember
hálószobájába is. A Harmadik Birodalom titkos története eddig
sosem látott megvilágítást kap.
A könyvben több elképesztő történet is ismertetésre kerül:
Jehova Tanúié, akik bátran kiálltak a hitükért; papoké és lelkészeké,
akiket nem lehetett elhallgattatni; kommunistáké, akik nem kötöttek
kompromisszumot; gyári munkásoké, akik graffitikkel tiltakoztak;
fiatalembereké, akik rezsimellenes csoportokat hoztak létre;
munkatársaké, akik feladták kollégáikat; szomszédoké, akik
jelentették a külföldi rádióadást hallgató embereket; feleségeké, akik
besúgták férjüket; szeretőkről, akik egymást adták fel; és ott van a
német „árja” férfi és zsidó menyasszonya figyelemre méltó története,
akik mindent kockára tettek a szerelemért.
Ami ebből a könyvből minden korábbinál egyértelműbben
kiderül, hogy a Gestapo az ügyek intézésénél magas szintű
önállóságot kapott, és némelyikre egészen elképesztő mennyiségű
időt szánt. A legtöbb nyomozás lakossági bejelentéssel kezdődött. A
Gestapo nem csak érvényesítette az akaratát, de meg is bízta az
embereket, hogy nyomozzanak az „állam ellenségei” után. Azt
azonban nem láthatták előre, hogy ezeknek a besúgásoknak a jó
része személyes motivációt fog tartalmazni.
A közhiedelemmel ellentétben a Gestapo nem csupán annyit tett,
hogy letartóztatott embereket és a koncentrációs táborok kapujáig
vitte őket. A legtöbb eset vádemelés nélküli szabadlábra helyezéssel
ért véget, esetleg meglepően enyhe büntetéssel. A Gestapo-ügynökök
próbálták úgy intézni, hogy a büntetésről döntés szülessen, még
mielőtt az eredeti huszonegy napos „védőőrizet” lejár. Csak a
súlyosnak ítélt eseteket küldték fel a parancsnoki láncon az
ügyésznek, aki meghozta a végső döntést. A legdurvább bánásmódot
azoknak tartották fenn, akiket kulcsfontosságú politikai, vallási és
faji ellenfeleknek tekintettek. A szabadon engedés a nyomozás végén
az általános végkimenetelt jelentette, nem a kivételt. Egy olyan
szervezethez képest, amelyet gyakran ábrázolnak úgy, mintha a
törvény keretein kívül működött volna, ki fog derülni, hogy nagyon
is szigorú jogi előírásokat követett.
A Gestapo-ügynökök autonómiája gyakran vezetett
ellentmondásos, olykor bizarr döntésekhez. Egyes esetekben
időnként meglepő durvaságot vagy engedékenységet tanúsítottak.
Volt, hogy vádemelés nélkül elengedtek valakit, akire máskor
halálbüntetés várt volna, míg máskor triviálisnak tűnő vétségeket
toroltak meg kegyetlenül. Minden esetet a jól ismert német
alapossággal vizsgáltak ki. A könyvben szereplő Gestapo-ügynökök
nem voltak eredendően gonoszak, inkább szerteágazóan sokféle
csoportot alkotnak, és nem lehet őket egyértelműen besorolni az
„átlagember” kategóriába. A Gestapo a háború későbbi szakaszában
már sokkal kegyetlenebbül bánt el az „állam ellenségeivel”, és a
„fokozott kihallgatási technikákat” is szélesebb körben alkalmazták.
Nagyon gondosan le kellett ásnom az ügyek mélyére, hogy A
Gestapo gondolatébresztő és eredeti beszámoló legyen a náci
Németország életéről, és szemléletes leírást nyújtson a náci terror
áldozatainak sokszínűségéről.
 1. FEJEZET

A GESTAPO MEGSZÜLETÉSE

Németországban a politikai kémkedés nagy múltra tekint vissza. Az

1848-as forradalom idején I. Lajos bajor király elrendelte politikai
ellenfelei megfigyelését a helyi sörházakban. Amikor 1871-ben
létrejött a Német Birodalom, a német terület 60 százalékát kitevő,
hatalmas porosz állam már saját rendőrséggel rendelkezett
(Politische Polizei), amelyet V. Részlegnek (Abteilung V) hívtak. A
szervezetet Wilhelm Stieber vezette, aki 1818. május 3-án született a
szászországi Merseburgban, középosztálybeli családban. Ügyvédnek
tanult, mielőtt csatlakozott a rendőrséghez.1 Bismarck
„mesterkémeként” vált ismertté, és komoly szerepet játszott a
németek belföldi és tengerentúli hírszerzésében. A következő
utasítást adta ki ügynökeinek:

Az ügynöknek tartania kell magát valamilyen általa

választott szerephez, amíg az összhangban van a
munkaterületeként kijelölt ország kereskedelmi előírásaival
vagy egyéb követelményeivel… Nagyon fontos megérteni,
milyen nagy szükség van rá, hogy ügynökeink bizalmat
keltsenek azokban a körökben, ahol tevékenykednek, és hogy
ezt a bizalmat a mindennapos burzsoá lét nyílt kifejezésével
alapozzák meg.2

Terjengős és meglehetősen csapongó visszaemlékezéseiben Stieber

megemlíti, hogy amikor Londonban hírszerzési műveleteket
folytatott, valahogy sikerült behazudoznia magát a leghíresebb
német kommunista száműzött, Karl Marx otthonába, és ellopta a
Kommunista Liga taglistáját.3 Németországon belül a porosz
politikai rendőrség elsősorban az ellenzéki pártok és egyének,
különösen a kommunista baloldal megfigyelésére koncentrált.
1918-ban a Stieber által a tengerentúlon felépített, komplex
német kémhálózat összeomlott, de az új, demokratikus weimari
kormányzat úgy döntött, megtartja a politikai rendőri erőt.
Poroszországban átnevezték 1A Részlegre, amiből később
egyszerűen I. Részleg lett. 1928-ban a porosz belügyminiszter így
írta körül az 1A Részleg feladatát: mindenfajta politikai természetű
kihágás megfigyelése, megakadályozása és megtorlása.4 1930-ra
körülbelül ezer ember dolgozott Poroszország negyvennégy
adminisztratív körzetében. A tisztek jó részét a bűnügyi rendőrségtől
vették át.5
A porosz politikai rendőrség figyelte a kommunisták
tevékenységét, de szemmel tartotta a náci pártot is. 1933 előtt
mintegy 40 000 büntetőeljárást indítottak a párt tagjai ellen.6 A náci
vezetők beszédeit és írásait rutinszerűen ellenőrizték. Létrehoztak
egy külön főfelügyelőséget a szélsőjobboldali pártok megfigyelésére,
mivel ezek a szervezetek nagyon gyorsan szaporodtak a weimari
időszakban.7
Franz von Papen kancellári kinevezése 1932. július 20-án hatást
gyakorolt arra is, hogyan bánjon a porosz politikai rendőrség az
„állam ellenségeivel”. A kommunisták elleni küzdelem került a
figyelem középpontjába. Hermann Göring náci vezető gyakorlatilag
a teljes porosz rendőri erő parancsnoka lett – a testület 50 000
embert számlált, és magában foglalta a politikai rendőrségi részleget
is. Göring azonnal létrehozott egy különleges részleget a
kommunizmus elleni harcra. Tizenegy rendőrfőnököt, akik
gyaníthatóan a demokráciával szimpatizáltak, haladéktalanul
elbocsátott.
Ez a fejlemény nagyszerűen beleillett az egyik legfontosabb náci
tervbe, a biztonsági szolgálatok feletti ellenőrzés megszerzésébe.
Ennek a célnak a négy kulcsfigurája Hermann Göring és Rudolf Diels
volt Poroszországban, valamint Heinrich Himmler és Reinhard
Heydrich Bajorországban. Nagyrészt ennek a négy embernek az
erőfeszítései keltették életre a Gestapót. Himmler és Heydrich végül
nemcsak a Gestapo felett nyertek teljes irányítást, hanem a náci
Németország teljes rendőri ereje felett is, de a diadaluk egyáltalán
nem volt magától értetődő.
Hermann Göring a bajorországi Rosenheimben született 1893.
január 12-én. Felső középosztálybeli családból származott. Apja,
Heinrich szoros barátságot kötött Otto von Bismarck német
kancellárral, amikor tisztként a német hadseregben szolgált. Az ifjú
Hermannra is katonai karrier vált volna, de csökönyös, akaratos és
problémás kamasznak bizonyult. Miután többször is összevitatkozott
a tanáraival, eltanácsolták az iskolából. Apja úgy döntött, a katonai
fegyelem majd embert farag belőle. Hermann a hadsereg karlsruhei
kadétiskolájába került, majd onnan egy berlini katonai iskolába.
1914 októberében csatlakozott az újonnan létrehozott Német Légi
Hadtesthez. Félelmet nem ismerő légi ász lett belőle, mégpedig az
elit „1. repülőszázadban”, amelyet a legendás „Vörös Báró”, Freiherr
von Richthofen vezetett. Göring szívesen vállalt veszélyes harci
küldetéseket, bátorságáért több kitüntetésben is részesült, egyebek
közt megkapta az első osztályú Vaskeresztet, valamint a Pour le
Mérite-et, a vadászpilóták számára elérhető legmagasabb repülős
érdemérmet. Az I. világháború végén visszatért Münchenbe, de
nehezen talált munkát. Miután 1922 őszén látta Adolf Hitlert
beszélni az egyik helyi sörházban, csatlakozott a náci párthoz. Részt
vett az 1923-as, kudarcba fulladt sörházi puccsban, és az utolsó,
véres leszámolás során, a városközpontban lévő Marienplatzon két
lövést is kapott a rendőrök elleni harcban. A puccsal a bajor
tartományi kormányt akarták megdönteni, de végül szégyenletes
vereséget szenvedtek. Hitler ahelyett, hogy hatalomhoz jutott volna,
a rohamosztagosok támogatásával csak egy helyi sörházat tudott
megszállni, mielőtt a hatóságok helyreállították a rendet és
letartóztatták az összeesküvőket. Göring a kórházi lábadozása alatt
súlyos morfiumfüggővé vált, ezért rövid időre egy pszichiátriai
intézetbe is be kellett vonulnia. Az 1930-as évek elejére már Hitler
belügyi főtanácsadója volt, valamint a náci párt képviselőinek a
vezetője a Reichstagban. 1932-ben Franz von Papen kinevezte
porosz belügyminiszternek és a rendőrség parancsnokának.
Göring azonnal szoros munkakapcsolatot alakított ki Rudolf
Dielsszel, a porosz politikai rendőrség vezetőjével. Diels tapasztalt
köztisztviselő és rendőrségi adminisztrátor volt, aki okosan és
rugalmasan manőverezett a bürokratikus hivatali politikában. Mivel
nagyon szívesen megtett mindent, amire utasították, hamarosan
Göring nélkülözhetetlen tanácsadójává vált. Önmagának írt
visszaemlékezéseiben nem nagyon tért ki rá, hogyan lett a
demokratikus Weimari Köztársaság elkötelezett hívéből ilyen
gyorsan a náci politikai tervek támogatója.
Ha alaposabban megvizsgáljuk, nyilvánvalóvá válik, hogy Diels
elvtelen, kétszínű opportunista volt. Egy 1935-ös keltezésű
önéletrajzban leírta, milyen szerepet játszott a Gestapo kiépítésében:

1930-ban kineveztek belügyminiszterré, ahol a kommunista

mozgalom elleni harcért felelős részleg vezetője lettem.
1932. június 20-a után jelentősen kiszélesedett a
mozgásterem, és már akkor kezdtem felkészülni rá, hogy az
NSDAP vezetőivel szoros együttműködésben eltöröljük a
kommunizmust Németországban.8

Nem tudni, Dielstől vagy Göringtől származott az ötlet, hogy a

porosz politikai rendőrséget a később Gestapóvá fejlődő országos
titkosrendőrséggé alakítsák át, de jórészt a porosz politikai
rendőrség 1A Igazgatóságán szolgáltak azok a tisztek, akikből
megalakult a porosz Gestapo. Göring úgy vélte, a már meglévő
bűnügyi nyomozók alkalmasak az elnyomó jellegű feladatok
végrehajtására, amelyekkel hamarosan meg is bízták őket.
 Heinrich Himmler, az SS (Schutzstaffel), Hitler személyi
testőrsége vezetője, valamint pártfogoltja, Reinhard Heydrich
szintén központi szerepet játszottak a Gestapo felállításában.
Heinrich Himmler kétségtelenül a legfontosabb alakja volt a
folyamatnak, amelynek során az SS és a Gestapo félelmetes
szervezetekké alakultak a náci Németországban. Himmlert gyakran
ábrázolják végletesen unalmas, érzelmileg sivár, számító náci
bürokrataként, akit csak a fajelmélet foglalkoztatott. Ezzel azonban
elvonják a figyelmet arról, hogy milyen kiváló manipulátor,
szervező és leleményes politikai végrehajtó volt. Szívesen kutatott
fel hűséges, fiatal és magasan képzett egyéneket, és ez lehetővé tette
számára, hogy felállítson egy csapatot hatékony és ideológiailag
elkötelezett emberekből, akik osztották a nézeteit egy szorosan
együttműködő rendőrségi biztonsági apparátus létrehozását illetően.
Egyetlen náci vezető sem írt olyan meggyőző jelentéseket, mint
Himmler. Ez a képessége tette őt annyira nélkülözhetetlenné a náci
elitben.
Himmler 1900. október 7-én született Münchenben,
középosztálybeli családban. Merev, fegyelmet követelő apja egykor
tanárként dolgozott a bajor királyi udvarban, anyja szülei saját
családi gazdaságukból tartották el magukat. Himmler szigorú
katolikus neveltetésben részesült Landshutban, egy bajor
kisvárosban. Rendszeresen járt templomba, de egyre jobban
elidegenedett a krisztusi tanításoktól. 1917-ben behívták a seregbe,
de soha nem teljesített aktív szolgálatot. Az első világháború végén
leszerelték berlini egységétől. Két évig még ott maradt, egyik
alkalmi munkát vállalta a másik után, dolgozott értékesítőként egy
kefegyárnál és munkásként egy ragasztóüzemben. 1921-ben
visszatért Landshutba. Apja vásárolt neki egy kis tanyát, ahol
csirkéket tenyésztett. Napi rendszerességgel ölt csirkéket, puszta
kézzel tekerte ki a nyakukat. Körülbelül ebben az időben kezdett
röpiratokat olvasni a német nacionalizmusról. A faji és hazafias
kérdések erősen foglalkoztatták, részt akart venni a weimari
demokrácia megdöntésében.
Münchenbe költözött, de nem csatlakozott azonnal a náci
párthoz, inkább egy „Birodalmi Harci Lobogó” (Reichskriegsbanner)
nevű csoport tagja lett. A szervezetben eltöltött aktív időszaka alatt
került közelebbi kapcsolatba a náci vezetőkkel. 1923-ban lépett be a
náci pártba, és a kudarcba fulladt müncheni sörpuccs végén részt
vett a híres menetelésben a Feldherrnhalléhoz. Sikerült elkerülnie a
letartóztatást és a büntetést.
A náci párton belül a Hitler személyes elit testőrségében (SS)
játszott szerepének köszönhetően ívelt fel a karrierje. 1929. január
6-án ő lett az SS vezetője. Himmler a munka megszállottja volt, és
nagyon magas normákhoz igazodott. Gyakran már reggel nyolckor
elkezdte a munkát az irodájában, és volt, hogy éjfél után távozott.
Aprólékos gonddal kezelt minden egyes dokumentumot.9 1931-ben,
Münchenben létrehozta az SS 1C Igazgatóságát. A csoport fő
feladata információgyűjtés volt a politikai ellenfelekről, főként a
kommunistákról.
A szervezet megerősítése érdekében Himmler a huszonhét éves
Reinhard Heydrichet nevezete ki fő biztonsági tisztjévé. Heydrich
1904. március 7-én született a szászországi Halléban. A magas,
jóképű, szőke, atletikus, keményen dolgozó és a végletekig
könyörtelen fiatalember Himmler első számú pártfogoltja lett.
Középosztálybeli, a magaskultúra iránt érdeklődő családból
származott. Apja, Richard híres operaénekes volt és elkötelezett
német nacionalista, anyja, Elizabeth pedig színésznő. Maga
Reinhard tehetségesen zongorázott és hegedült, ezenkívül kiváló
vívó, úszó és atléta volt. Több karrierlehetőség is nyitva állt
számára, de ő 1922-ben úgy öntött, belép a haditengerészet
kötelékébe. Nyers modora ellenére sikerült hadnagyi rendfokozatig
jutnia. Kinézetével mindig magára vonta a nők figyelmét, több
szerelmi kalandba is belebonyolódott. Végül emiatt keveredett
botrányba is. Az egyik barátnője, az IG Farben vegyiművek
igazgatójának lánya teherbe esett, de Heydrich nem akarta feleségül
venni. A haditengerészeti becsületbíróság úgy döntött,
viselkedésével szégyent hozott a szervezetre, és 1931 áprilisában
kénytelen volt leszerelni. Egy ígéretes karrier tört derékba. Új
barátnője és későbbi felesége, Lina von Osten hozta őt össze a náci
párt vezetőivel. Lina később úgy emlékezett, hogy amikor a férfi
1931-ben belépett a pártba, még nem is olvasta Hitler Mein
Kampfját.10 Hamarosan az SS is beszervezte. Mély benyomást tett
Himmlerre, aki Heydrichben meglátta az ideális SS-tisztet:
energikus, hűséges, ideológiailag motivált, hatékony, könyörtelen,
összeszedett és rettenthetetlen.
Az 1C Részleg 1932-ben Biztonsági Szolgálatra változtatta a
nevét (Sicherheitsdienst des Reichsführers – SD). Az SD-t az 1C
Igazgatóságnál sokkal proaktívabb szervezetnek szánták, az utóbbi a
német hadseregtől kölcsönözte a nevet, ahol az 1C tisztjei az
ellenséges hírszerzéssel foglalkoztak. Az SD feladata az volt, hogy
lenyomozza, megtalálja és letartóztassa a politikai és faji ellenséget.
Vagyis Himmler és Heydrich már 1933 előtt át akarták vinni az SS-
elit faji és ideológiai alapelveit az új nemzeti titkosrendőri erő
mindennapi gyakorlatába és tevékenyégébe.
Terveik útjában egyetlen nagy hatalmú náci alak állt, a
rohamosztagosok (Sturmabteilungen – SA) szívós és kiszámíthatatlan
vezetője, Ernst Röhm, aki századosként szerelt le a német
hadseregből az I. világháború végén. Az 1887. november 28-án,
Münchenben született Röhm szerény sorból származott, apja a
vasútnál dolgozott. 1906-ban lépett be a seregbe, és az I.
világháborúban megkapta az első osztályú Vaskeresztet. 1919-ben
csatlakozott a Német Munkáspárthoz (DAP), amely 1920-ban
átalakult náci párttá. Adolf Hitler közeli bajtársa és barátja volt. Az
alacsony, zömök, nem túl kellemes megjelenésű Röhmöt még
fenyegetőbbé tette a bal arcán húzódó csúnya forradás.
Az 1923-as, kudarcba fulladt müncheni sörpuccs után Röhm
visszavonult az aktív szerepvállalástól a náci pártban. 1928 és 1930
között a bolíviai hadsereg katonai tanácsadójaként dolgozott, és
megírta semmiféle bűnbánatot nem tanúsító visszaemlékezéseit Egy
áruló története címmel. Hitler 1930-ban levélben kérte, hogy térjen
vissza Münchenbe, és legyen az újjáalakított rohamosztagosok
vezetője. Röhm 1931. január 5-én foglalta el posztját. Hitler utcai
harcokban akarta bevetni az SA-t, hogy megfélemlítse politikai
ellenfeleit, főként a tüntetéseknél és a választási kampányok idején.
Ezenkívül úgy érezte, Röhm felbecsülhetetlen értékű kapcsolatai a
német hadsereg tisztjeivel segíteni fogják a nácik hatalomra jutását.
Röhmnek is megvoltak a maga ambiciózus és radikális tervei.
Egy náci érzelmű állami titkosrendőrséget akart létrehozni az SA
tagságából.11 Meggyőződéssel hitte, hogy az első vonalban küzdő
náci SA-harcosoknak elsőbbséget kell élvezniük a hivatásos
rendőrökkel szemben. Még ellentmondásosabb volt az a törekvése,
hogy betagolja a fennálló hadsereget (Reichswehr) az SA-ba. 1932
márciusában fontos találkozót tartottak Röhm müncheni lakásában a
Goetheplatzon, hogy tanácskozzanak a tervezett náci állami
titkosrendőrségről. A megbeszélésen jelen volt Joseph Goebbels, a
náci propagandafőnök, Rudolf Hess, Hitler titkára, valamint
Heinrich Himmler, az SS és az SD vezetője. Egyetértettek abban,
hogy a náci rezsim állami titkosrendőrségének náci szervezetnek
kellene lennie Himmler SS-ének irányítása alatt, amely szorosan
együttműködne a pártgépezettel, beleértve az SA-t is. Amikor
megkérdezték, milyen emberekkel töltené fel ezt a politikai rendőri
erőt, Himmler azt felelte: „Ezeket az embereket nem megtalálnunk
kell, hanem létrehoznunk.”12
Az SA szerepét nem határozták meg a jövőbeli náci állam
biztonsági apparátusában, így nem meglepő, hogy Röhm sosem
érezte magára nézve kötelezőnek a meghozott döntést.13
Hitler hatalmas politikai kockázatot vállalt azzal, hogy
visszahozta Röhmöt a náci párt vezetőségébe. Barátja
kompromisszumot nem ismerő személyiségéhez olyan magánélet
társult, ami folyamatos botrányokat eredményezett. Röhm
egyáltalán nem titkolta homoszexualitását, ami a német büntető
törvénykönyv 175. cikkelye alapján illegálisnak minősült, és fiatal,
meleg férfiakkal vette körül magát.
Néhány lap, például a szociáldemokrata Münchener Post és a
baloldali Welt am Montag 1932 tavaszán inkrimináló leveleket tett
közzé, amelyeket Röhm írt orvosának, Karl-Günther Heimsothnak,
és beszámolt bennük „homoszexuális érzéseiről és cselekedeteiről”,
valamint „természetellenesként” jellemezte a nőkkel folytatott
szexuális kapcsolatot.14 Ezeket a leveleket az 1932-es
elnökválasztáson a szociáldemokraták náciellenes politikai
propagandaröplapokként használták fel, „A Röhm-ügy” elnevezés
alatt. 300 000 példányt adtak el belőle, és a választási kampány
alatt az egész sajtó erről beszélt. De ki szivárogtatta ki ezeket a
leveleket a baloldali újságoknak? Nem más, mint Rudolf Diels, a
porosz politikai rendőrség vezetője. A levelek másolata a berlini
ügyészi hivatalhoz került, ők nyomoztak Röhm kiterjedt
homoszexuális tevékenységének az ügyében. A dokumentumokat
aztán továbbadták a müncheni rendőrségnek, de végül ejtették az
ügyet.
Az 1933. január 30-án létrejött új, „nemzeti koalíciós”
kormányban mindössze három náci kapott helyet: Adolf Hitler, az új
német kancellár, Göring tárca nélküli miniszterként, és Wilhelm
Frick, a belügyminiszter. Frick 1877. március 12-én született a
bajorországi Alsenzben. Jogi diplomát szerzett. Ő vezette a
müncheni titkosrendőrséget, és részt vett az 1923-as müncheni
sörpuccsban, amiért tizenöt hónap felfüggesztett szabadságvesztést
kapott, és elbocsátották a rendőrség kötelékéből. Fokozatosan
állította helyre a hírnevét. 1930 januárjában kinevezték Türingia
tartományi belügyminiszterévé és a náci párt jogi részlegének élére.
Képzett jogászként és tapasztalt kormánytisztviselőként Frick
alkalmasnak érezte magát a náci Németország rendőrségének
irányítására. Konzervatív beállítottságú emberként a már létező,
független állami rendőri erőt centralizált bűnügyi rendőrséggé
akarta alakítani, ami továbbra is hivatásos állami rendőrségként fog
funkcionálni. Tisztában volt vele, hogy az önállóan irányított
tartományok (Länder) szövetségi rendszere miatt nem lesz könnyű
létrehozni egy ilyen rendőri erőt. Minden szövetségi tartomány saját
rendőrséggel rendelkezett, alig néhány olyan tiszttel, akiket érdekelt
a politika.
Poroszországban még Frick ideje alatt sem sikerült teljesen náci
érzelművé tenni a rendőrséget. A náci uralom első évében
elbocsátottak 1453 olyan rendőrt, akiket a rezsim „valószínű
ellenségeként” azonosítottak. Ez mindössze a teljes állomány 7,3
százaléka volt, főként egyszerű, alacsony beosztású közrendőrök.15
A toborzás a politikai rendőrséghez, majd a Gestapóhoz hasznos
rendőrségi tapasztalat alapján folyt, nem befolyásolta a tagság a
náci pártban, az SS-ben, az SD-ben és az SA-ban. Rudolf Diels
később úgy emlékezett vissza, hogy az eredeti Gestapo-tisztek
többsége „régi köztisztviselő volt, nem náci”, és próbáltak ellenállni
a „rohamosztagosok terrorjának”. A Dielshez hasonló embereknek a
náci uralom első évében komoly nehézséget okozott az SA
tagságának a kezelése. Az SA hajlamos volt teljes megvetéssel
kezelni a hagyományos bürokratákat, és folyamatosan figyelmen
kívül hagyta az arra irányuló parancsokat, hogy szabályozott, állami
jogi keretek közt folytassa működését.16
Egyértelmű, hogy Göring és Diels Hitler uralmának kezdetén
támogatták a kommunisták brutális megleckéztetésének ötletét.
Ebben mellettük állt Hitler is, aki azt mondta: „A kommunisták
elleni küzdelmet nem lehet függetleníteni a törvénykezési
megfontolásoktól.”17 Göring 1933. február 17-én a porosz
rendőrtiszteknek tartott kendőzetlen beszédében azt mondta:
„Minden lőszer a rendőrségi fegyverek csövében az én lőszerem. Ha
gyilkolásra használják, akkor én vagyok a gyilkos. Én adtam ki az
utasítást, az én lelkiismeretemet terheli. Én viselek minden
felelősséget.”18 1933. február 22-én Göring aláírt egy rendelkezést,
ami engedélyezte az SA tagjainak, hogy csatlakozzanak a kisegítő
rendőrséghez. A cél az volt, hogy ezeket a képzett utcai harcosokat
vessék be a kommunisták ellen. Az SA-tartalékosok száma heteken
belül a hagyományos rendőrségi állomány hétszeresére emelkedett.
Az eredmény terrorhullám lett. Az SA brutális rajtaütéseket hajtott
végre, több ezer kommunistát gyűjtött be, és úgynevezett „vad
koncentrációs táborokba” zárta őket, ahol az embereket tárgyalás
nélkül tartották fogva, gyakran verték, kínozták és meg is ölték őket
üres raktárépületekben, barakkokban és elhagyott lakásokban.
Visszatekintve, Göring döntése arról, hogy az SA-t a kommunisták
ellen használják fel, meggondolatlanság volt. Előrevetítette a
korlátlan náci terror időszakát, amit nagyon nehezen lehetett
kordában tartani.
A nürnbergi per során Rudolf Diels a vallomásában kitért a náci
uralom első hónapjainak zabolázatlan brutalitására:

A kommunistákat a párt különböző csoportjai szedték össze,

de főként az SA… Az eljárás mindig ugyanaz volt: a
szabadságuktól megfosztott embereket súlyos fizikai
bántalmazásoknak vetették alá, sokukat meg is ölték. Az
illegális fogva tartásokra táborokban, régi katonai
laktanyákban, rohamosztagos kaszárnyákban vagy
erődökben került sor. Később ezek a helyek koncentrációs
táborokként váltak ismertté, mint Oranienburg, Lichtenberg,
Papenburg, a bajorországi Dachau stb… A gyilkosságokra
olyan magyarázatokat adtak, mint hogy „szökés közben
lelőtték”, „ellenállt a letartóztatásnak” és hasonlók.19

Diels becslése szerint 1933 folyamán mintegy 40 000 embert vettek

„védőőrizetbe”, és a hatalom első évében 5-7000 politikai ellenféllel
végeztek ilyen módon.20 A hivatalos adatok szerint 1933-ban 100
000 ember került „védőőrizet” alá, a többségük az első hónapokban.
Ezek a számok azonban nem tartalmazzák azokat, akiket az SA
gyakorlatilag elrabolt és kínzókamrába vagy rögtönzött
koncentrációs táborokba szállított. Az 1933-ban megöltek számát
ugyanilyen nehéz megbecsülni, de valószínűleg közelebb lehetett az
1000-hez, mint Diels 7000-es becsléséhez.
Heinz Gräfe, egy fiatal berlini joghallgató 1933 márciusában
szemtanúja volt az SA korai erőszakhullámának:

Kitört a tartományi felkelés! Tegnap és tegnapelőtt fekete-

fehér-vörös és horogkeresztes zászlókkal díszítették fel a
városházát és a középületeket (bíróságok, rendőrség,
kaszárnyák). Az SA-t géppuskákkal szerelték fel, és kisegítő
rendőri erőként járnak el. A tartományi rendőrség védelme
alatt betörtek a hivatalos épületekbe és az újságkiadókba. Ma
délben Pirnában is megszállták a helyi újságot és a
könyvesboltot, letartóztattak és elhajtottak mindenkit;
odakint megsemmisítették a feliratokat, minden írott anyagot
kihordtak az utcára és elégettek.21

Werner Schäfer, az oranienburgi koncentrációs tábor parancsnoka

szerint Diels „nagyon közeli kapcsolatot” ápolt az SA vezetőivel.
Vallomásában ezt mondta: „Oranienburg hamarosan az egyetlen
olyan tábor lett, ahol a berlini és brandenburgi politikai ellenfeleket
tartották fogva… Oranienburgban [1933 végén] 1000 fogoly sem
maradt, pedig… Berlin volt az NSDAP politikai ellenfeleinek
központja, vagyis ott nagyon nagy arányban voltak jelen.”22
Schäfer Dielsnek azt az állítását is vitatta, hogy a bűnügyi
rendőrség és a Gestapo a berlini kihallgatások során nem bánt
erőszakosan a politikai foglyokkal, és hogy a kommunisták
kipurgálása során minden kegyetlenséget az SA követett el. „A
berlini Gestapo egy alkalommal nagyon súlyos állapotban küldött el
a táborba két rabot – emlékezett vissza Schäfer. – Másnap elmentem
a felettesemhez, és megkértem, hogy együtt tegyünk panaszt a
Gestapo Prinz-Albrecht-Straße-i központjában, és követeljünk
magyarázatot. Azt terveztem, hogy az esetről jelentést írok a porosz
belügyminiszternek is.”23 Az ügy kivizsgálása során kiderült, hogy a
Gestapo rosszul bánt a foglyokkal, és ilyen sérülésekkel nem lett
volna szabad a táborba küldenie őket.
Az elkötelezett náci Hans Frank, a müncheni igazságügyi
miniszter kijelentette, hogy az önkényes letartóztatásoknak, az
erőszakos kihallgatásoknak és az SA rutinszerű durva
bánásmódjának a politikai ellenfelekkel szemben véget kell vetni.24
1933. augusztus 2-án Göring feloszlatta a „kisegítő rendőrséget”. A
többi német tartomány rendőri erői is megelégelték az SA erőszakos
szolgálatát. Szigorú korlátozásokat vezettek be, egyértelművé tették,
hogy a rendőrség által támogatott Gestapo az egyetlen szervezet,
amelyik jogosult „védőőrizet” alá helyezni az embereket. A
koncentrációs táborok felügyeletét az SS vette át, és szigorú
szabályokat vezettek be a táboron belül végzett tevékenységekre.
Ha meg lehet határozni egyetlen napot, amelyik a legnagyobb
szerepet játszotta a Gestapo megerősödésében, akkor az
kétségtelenül 1933. február 27. volt. Ezen a napon, az utolsó
demokratikus választási kampány közepén gyulladt ki a német
parlament, a Reichstag. Amikor Hitler kiért a helyszínre, azt mondta
Dielsnek: „Most már nem lesz kegyelem. Aki az utunkba áll, azt
lekaszaboljuk.”25 A tüzet állítólag Marinus van der Lubbe, egy
holland születésű, írástudatlan kommunista gyújtotta. Hogy egyedül
cselekedett-e, amint azt hosszas kihallgatása során vallotta, vagy a
tűz egy Hitler megszületőben lévő rezsimjét célba vevő kommunista
összeesküvés része volt, esetleg a nácik tervelték ki, hogy végképp
leszámoljanak a kommunistákkal és bevezethessék a diktatúrát,
sosem derült ki. A szóbeszéd szerint Göring gyújtatta fel a
Reichstagot, mert ezzel akart ürügyet szolgáltatni a Gestapo
elnyomásának kiterjesztésére. A nürnbergi per során Franz Halder
tábornok azt állította, hogy Göring egy alkalommal így dicsekedett:
„Az egyetlen ember, aki tudja az igazságot a Reichstaggal
kapcsolatban, én vagyok, mert én gyújtottam fel.”26
 Másnap Hitler kormánya kiadta a Wilhelm Frick által
megfogalmazott „a nép és az állam védelmét szolgáló
szükségrendeletet” (Reichstagsbrandverordnung), amely ezen cél
elérése érdekében megvont minden olyan polgári szabadságjogot,
amit addig a weimari alkotmány biztosított a lakosság számára. Az
„állam ellenségeit” most már le lehetett tartóztatni és
„védőőrizetbe” lehetett helyezni. Ez semmissé tette azt a korábbi
szabályt, miszerint az őrizetbe vett vádlottat huszonnégy órán belül
el kellett engedni, ha nem állították bíróság elé és nem vádolták
meg. Így elméletileg bárkit korlátlan ideig őrizetben lehetett tartani,
ezt semmilyen törvény nem akadályozta meg. A weimari
alkotmányban lefektetett alapjogokat megsemmisítették. A
rendőrség az év későbbi szakaszában bevezetett egy újfajta
„védőőrizetet” (Vorbeugehaft), hogy tárgyalás nélkül is fogva tudják
tartani a „hivatásos bűnözőket”.27 A fennálló német jogrendszer
tovább működött a náci érában, de vele párhuzamosan működtek az
egyes tartományokban 1933-ban felállított „különleges
törvényszékek” is, amelyek kizárólag „politikai bűntettekkel”
foglalkoztak. 1943 júliusában létrehozták a „Népbíróságot” a
legsúlyosabb politikai ügyek, például a hazaárulás tárgyalásához.
Ezek a bíróságok villámgyorsan ítélkeztek, sok esetben egyetlen
reggel vagy délelőtt alatt végeztek egy üggyel.
A Reichstagsbrandverordnung nem csak azért volt fontos, mert
feljogosította a Gestapót a „védőőrizet” alkalmazására, de korlátozta
is az összes német szövetségi tartomány függetlenségét, és lehetővé
tette a központi kormányzat számára, hogy kinevezéseket
eszközöljön a jogi és rendőrségi szervezeteken belül az egész ország
területén. Ez nagyon fontos fejlemény volt, mert kikövezte az utat az
országos rendőrségi erő létrehozása előtt.28
A Gestapót29 hivatalosan az első Gestapo-törvénnyel hozták
létre, amelyet Göring bocsátott ki 1933. április 23-án. A kifejezés
jelentése Titkos Államrendőrség. Göring a következőképpen
fogalmazta meg a szervezet feladatát: „Ellenőrizni minden olyan
politikai tevékenységet az egész tartományban, amely veszélyt
jelent, és összegyűjteni, illetve kiértékelni ezeknek a
nyomozásoknak az eredményeit.”30 Tevékenységük eredetileg
Poroszországra korlátozódott, és csak a náci rezsim politikai
ellenfeleivel kellett foglalkozniuk. Ennek a feladatnak az elvégzése
közben viszonylag függetlenek maradtak a belső törvényszéki és
kormányzati igazságszolgáltatástól. Poroszország területén több
regionális Gestapo-irodát hoztak létre. Az új, hírhedtté vált Gestapo-
központ helyét Diels találta meg Berlinben, a Prinz-Albrecht-Straße
8. szám alatt. Ott volt a Gestapo bázisa 1933 májusától egészen
1945-ig. Hermann Göringet nevezték ki „a Titkos Államrendőrség
főnökévé”, és a Gestapo létrehozása egyedül neki köszönhető, ahogy
azt 1934-ben el is magyarázta: „Személyesen dolgoztam az
átszervezésen, és a Gestapót a saját erőfeszítéseimmel, saját
kezdeményezésemre teremtettem meg. Ez az eszköz, amely félelmet
plántál az állam ellenségeinek szívébe, legfőképp annak köszönhető,
hogy nem lehet kétségbe vonni a Németországot és Poroszországot
fenyegető kommunista vagy marxista veszélyt.31
A Gestapo napi szintű vezetését Rudolf Dielsre bízták, aki
megkapta a „Titkos Államrendőrség felügyelője” címet. A szervezet
adminisztratív részlege Gestapa (Geheimes Staatspolizeiamt) néven
vált ismertté. A berlini SS konzervatív bürokratának és reakciósnak
tartotta Dielst. Hans Gisevius, Göring államtitkára azt a pletykát
terjesztette, hogy Diels nem üldözi elég fanatikusan a
kommunistákat, mert valójában szimpatizál velük. Diels tekintélyét
folyamatosan ásták alá ezek a szóbeszédek. 1933 októberében egy
renegát SS-egység csapott le Diels otthonára, hogy megpróbálják
hitelteleníteni. A razzia idején nem tartózkodott otthon. A feleségét
bezárták a hálószobába, miközben az SS terhelő bizonyítékok után
kutatott a házban. Diels felesége a hálószobai telefonról felhívta a
férjét. Diels azonnal odasietett egy nagyobb Gestapo-különítménnyel
együtt, akik letartóztatták az SS embereit. Göring az SS nyomására
reagálva utasítást adott, hogy Dielst vegyék házi őrizetbe. Diels, aki
a körülötte tomboló intrika hatására addigra teljesen paranoiássá
vált és folyamatosan rettegett, végül lemondott, és az életét féltve a
csehszlovákiai Karlovy Varyba menekült. Göring azonban csak át
akarta helyezni őt, valószínűleg Berlinen kívülre, hogy csillapítsa a
csecsemőkorban lévő Gestapón belüli konfliktusokat.
Diels helyére Paul Hinkler került, egy iszákos, de hűséges náci
közkatona minimális vezetési tapasztalattal. Rettenetes választásnak
bizonyult. A Gestapo-központ tisztségviselői azonnal jelezték
Göringnek, hogy Hinkler nem oda való. Alig egy hónapot töltött a
poszton, mielőtt Göring levelet küldött a száműzött Dielsnek,
könyörögve neki, hogy térjen vissza. „Előkészítettem egy rendeletet,
amely teljes függetlenséget biztosít az ön számára.”32 Diels tehát
visszatért, és újra a Gestapo élére állt. Göring belátta, hogy a
hűségével kapcsolatos pletykákat az SS-nél és az SA-nál lévő
ellenségei találták ki.
A Gestapo belharcai miatt Frick belügyminiszter attól félt, hogy
létrejön egy náci szervezet, amelyik nem fog semmiféle tartományi
törvénykezés alá tartozni. Göring gyorsan cselekedett, meghiúsította
Frick arra irányuló erőfeszítéseit, hogy a Gestapót a hagyományos
jogi keretek közé szorítsa – kiadott még egy rendeletet, amely
kivette a szervezetet a porosz belügyminisztérium felügyelete alól,
és porosz miniszterelnökként a saját fennhatósága alá helyezte.
1933. november 30-án a Gestapo autonómiáját tovább erősítette a
második Gestapo-törvény, amely teljesen függetlenítette a
szervezetet a belügyminisztériumtól.
A poroszországi eseményekkel párhuzamosan Himmler SS-vezető
és ambiciózus pártfogoltja, Heydrich megkezdték az összes többi
politikai rendőri erő egyesítését a szövetségi tartományokon belül. A
folyamat 1933. március 9-én kezdődött, amikor Himmler a
müncheni rendőrség és a politikai rendőrség vezetője lett.
Heydrichet kinevezte a müncheni Bajor Politikai Rendőrség (BPP)
VI. Részlegének élére. Himmler felelt az új, dachaui koncentrációs
tábor megépítéséért is München határában, amelyet egy elkötelezett
SS-tiszt, Theodor Eicke vezetésére bízott. A tábort az SS könyörtelen
„halálfejes” (Totenkopf) alakulatai őrizték. Himmler hozta létre a
háromirányú szervezeti kapcsolatot is az SS, a politikai rendőrség és
a koncentrációs táborok rendszere között. Az általa megteremtett
náci terrormodellt hamarosan egész Németországban alkalmazni
kezdték.
Himmler eredetileg nem terjesztette ki fennhatóságát egész
Bajorország politikai rendőri erőire. Ernst Röhm SA-ja a náci
hatalomátvétel után beszivárgott a rendőrségbe, több ezer utcai
harcosa állt be az újonnan létrehozott Kisegítő Biztonsági
Rendőrséghez. A helyi Gauleiter, Adolf Wagner, a náci párt által
kijelölt körzeti vezető, aki tisztában volt az SA zabolázatlan
brutalitásával, rávette Himmlert, hogy kizárólag az SS embereiből
állítson fel egy rivális politikai rendőrséget, amely majd felügyeli az
SA embereit. Így az egész területen az SS irányíthatta volna az SA-t.
Röhm nem emelt kifogást, mert akkor még azt hitte, az SS az SA
alárendeltje. Ez hatalmas taktikai hibának bizonyult. Himmler most
már Bajorország összes politikai rendőri erejét uralta, és az SA egyre
csak gyengült. 1933. április 1-én Himmler megkapta a „bajorország
politikai rendőrség parancsnoka” címet, és átvette az összes
koncentrációs tábor ellenőrzését. A poroszországi „vad” táborokkal
ellentétben a bajorországi táborok megfelelő adminisztratív vezetés
alá kerültek.
Miután Himmler ilyen gyorsan megszerezte magának
Bajorország rendőri erőit, felmerült a félelem, hogy az SS az egész
tartomány bürokráciáját és igazságügyi rendszerét az irányítása alá
vonhatja. A Bajorországban domináló tradicionális nacionalista
konzervatívok olyan tekintélyelvű tartományt akartak, amelyet a
már meglévő jogi és adminisztratív szervezeteken keresztül
irányítanak, nem pedig egy SS által vezérelt diktatórikus
rendőrállamot. 1933 májusában Wagner két utasítást adott ki,
amelyek nagymértékben korlátozták a védőőrizet használatát a
„különös jelentőséggel bíró gyanúsítottak” esetében. Wagner ezt
azzal indokolta, hogy miután a kommunista fenyegetést brutálisan
darabokra zúzták, vissza kell állítani a tartomány hagyományos
szerveinek fennhatóságát.
Himmler azonban mást forgatott a fejében. 1933 szeptembere és
1934 januárja között a Poroszországon kívüli német
tartományokban folytatódott a politikai rendőri erők feletti
hatalomátvétel. Hamburggal, Lübeckkel és Mecklenburg-
Schwerinnel kezdődött, majd következett Anhalt, Baden, Bréma,
Hessen, Türingia és Württemberg. 1934 januárjában Brunswick,
Oldenburg és Szászország is Himmler fennhatósága alá került. Már
csak az óriási Poroszországot és két kisebb enklávéját, Lippét és
Schaumburg-Lippét kellett meghódítani.
A történészek körében számos elmélet született arról, hogyan
tudott Himmler ilyen rövid idő alatt ilyen magas szintű irányítást
szerezni a Poroszországon kívüli rendőri erők felett. A nürnbergi per
során a vád azt sugallta, hogy Himmler megbízásából Wilhelm Frick
ütötte nyélbe ezeket a gyors hatalomátvételeket a különböző
szövetségi tartományokban. Elvégre elkötelezett híve volt az
adminisztratív és rendőri centralizációnak, és már 1933. november
12-én megszüntette a német tartományok utolsó független hatalmi
ágait is. Frick ezt vehemensen tagadta. Himmler ideológiailag
elkötelezett SS-einek nagymértékű hatalomszerzése ellentétben állt
Frick céljaival, aki olyan centralizált rendőri erőt szeretett volna
létrehozni, ahol a toborzás a hagyományos rendőri értékek alapján
zajlik. Himmler azért győzedelmeskedhetett felette, mert sikeres
„PR-kampányt” vezetett, végigjárta az összes szövetségi tartomány
rendőrségét, és meggyőzte a vezetőket arról, hogy az SS a
legalkalmasabb a politikai és faji ellenségek legyőzésére. Rájött,
hogy ez a fajta érvelés sokkal hatásosabb, mint Frick azon
próbálkozása, hogy centralizálja a regionális vezetéseket és a növelje
a bürokratikus beavatkozást a központi kormányzat részéről a
szövetségi tartományokban. Ráadásul Himmler SS-e sokkal
elfogadhatóbbnak tűnt a szövetségi tartományok számára, mint
engedni, hogy Röhm agresszív SA-verőlegényei hatalmat
szerezzenek a helyi rendőrség felett.
Poroszországon kívül Himmler centralizált Gestapo-modellje
egyre nagyobb lendületet kapott. Göring ekkor még semmi jelét nem
adta annak, hogy a porosz Gestapót átadná a könyörtelenül
ambiciózus SS-főnöknek. Ő a kontrollált forradalmat tartotta a
helyes útnak, amely során a nácik szövetséget kötnek a konzervatív
erőkkel. „Az ég szerelmére – mondta Fricknek –, ha Himmler
megszerzi magának a poroszországi rendőrséget, azonnal végez
velünk.”33 Göring egyetértett Frick azon ötletével is, hogy a
védőőrizet szigorúbb szabályozást igényel. 1934-ben rendeletben
írta elő, hogy Poroszországban minden védőőrizeti parancsot a
berlini központi Gestapo-irodának kell jóváhagynia.
Hogy megakadályozza az SS-ek beszivárgását a Gestapóba, Diels
direktívát adott ki a rendőrség személyzeti osztályának, amelyben
közölte, hogy az SS-nél megszerzett rendfokozat vagy beosztás a
sorozásnál nem számít olyan fontosnak, mint a rendőrségi és
közszolgálati képesítés, valamint a gyakorlat. Ezzel azonban
elszámította magát. Az SS nyomására egy héten belül vissza kellett
vonnia a direktívát. Amikor Frick 1934 áprilisában megpróbálta
szabályozás alá venni a Poroszországon kívüli védőőrizeti
parancsokat is, Himmler tiltakozására elvetették a tervet. Ezek az SS
hatalmának csorbítására tett kísérletek is mutatják, hogy a
hagyományos interpretáció, miszerint Himmler végső győzelmét a
Gestapo felett Göring tette lehetővé, nagyon is téves. Arra sem utal
semmilyen meggyőző bizonyíték, hogy Hitler kövezte ki az utat
Himmler számára a Gestapo megszerzéséhez. Göringet és Hitlert egy
sokkal sürgetőbb probléma foglalkoztatta: Röhm függetlenségét
akarták megnyirbálni, hogy Himmler még erősebb irányítást
szerezzen a német biztonsági rendszer felett.34
Göringnek kénytelen-kelletlen be kellett látnia, hogy Röhm nagy
hatalmú SA-jának megregulázásához az SS-beavatkozás elfogadása a
szükséges rossz. A „második náci forradalom” iránti igény továbbra
is hangsúlyosan jelen volt Röhm 1933-as beszédeiben. Az SA
vezetője szerint Hitler vérlázító módon hátat fordított náci
alapelveinek, hogy létrehozzon egy kollaborációs rezsimet a
konzervatív jobboldallal és a hadsereggel. „Adolf szégyent hoz ránk,
elárul minket – mondta Röhm egy közeli bizalmasának. – Csak a
reakciósokat favorizálja, és a bizalmába fogadja azokat a kelet-
poroszországi tábornokokat.”35
Hitlert egyre jobban bosszantották Röhm nyugtalanító szólamai
a „második forradalomról”. „Elhatároztam, hogy elfojtok minden, a
jelenlegi rend megzavarására irányuló próbálkozást – közölte az SA
vezetőinek tartott beszédében. – Teljes erőmmel fogok szembeszállni
a második forradalmi hullámmal, mert az csak zűrzavart
eredményezhet. Bárki, aki megkérdőjelezi az állam törvényes
fennhatóságát, legyen bármilyen pozícióban is, a hurokba dugja a
fejét.”36 Egy másik, 1933. július 6-án tartott beszédében
hangsúlyozta, hogy „a revolúció nem egy állandó állapot”, és „bele
kell navigálni az evolúció biztonságos csatornájába”.
Hitler 1933. december 1-én tárca nélküli miniszterré nevezte ki
Röhmöt abban a reményben, hogy ezzel sikerül valamennyire
visszafognia. Újév napján békülékeny hangvételű levelet írt az SA
vezetőjének:

A nemzetiszocialista forradalom évének lezárásaként

kötelességemnek érzem megköszönni önnek, kedves Ernst
Röhm barátom, mindazt a felülmúlhatatlan segítséget, amit a
nemzetiszocialista mozgalomnak és a német népnek nyújtott.
Szeretném biztosítani önt hálámról, és örömömre szolgál,
hogy barátomnak és harcostársamnak nevezhetek egy ilyen
embert. Igaz barátsággal és hálás üdvözlettel.37

1934 februárjában Röhm bemutatott egy előterjesztést Hitler

kabinetjének, melyben azt javasolta, hogy a hadsereg helyett az SA
legyen Németország fő biztonsági ereje.38 Werner von Blomberg
tábornok, a hadügyminiszter már a gondolattól is felháborodott,
hogy az SA irányítsa a professzionálisan kiképzett hadsereget.
Röhmöt február 28-án megbeszélésre hívták Hitlerrel és Von
Blomberggel, ami gyakorlatilag felért egy szigorú számonkéréssel.
Röhm a találkozó végén aláírt egy megállapodást, amelyben ígéretet
tett rá, hogy soha többé nem próbálja meg kierőszakolni a hadsereg
lecserélését az új „néphadseregre”.
Göring addigra eldöntötte, úgy tud a legkönnyebben elbánni
Röhmmel, ha Berlinbe hívja Himmlert, és teljes irányítást ad neki a
porosz Gestapo felett. 1934. április 1-én Rudolf Dielst „áthelyezték”
a Gestapo éléről, ő lett a Rajna-vidéki Köln városának körzeti
kormányzója. Ezt előléptetésként tálalták, ami magasabb fizetéssel is
járt, de Dielst valójában félreállították, aminek következtében
semmi befolyása nem maradt a Gestapo felett. Emlékirataiban leírta,
hogy abban az időszakban súlyos fizikai és mentális problémákkal
küszködött, és örült a kölni áthelyezésének. Jó menekülési út volt.39
Lina Heydrich szerint Himmler és Göring között nagy volt a
feszültég azon terv miatt, hogy az SS vezetőjét Berlinbe vigyék és
átvegye a Gestapo irányítását. A legproblémásabb pont az volt, hogy
Himmler ragaszkodott könyörtelen helyettese, Heydrich jelenlétéhez
is. Göring úgy érezte, Heydrich arrogáns és kíméletlen stílusa
súrlódást okozhat a porosz Gestapót irányító konzervatív bürokraták
között.40
1934. április 20-án Göring a Gestapo vezetőjévé nevezte ki
Himmlert. Reinhard Heydrich, aki akkor már az SD igazgatója volt,
átvette a szervezet adminisztratív részlege, a Gestapa irányítását.
Göring megtartotta hangzatos címét – „a Titkos Államrendőrség
főnöke” –, de innentől már Himmler SS-e rendelkezett a Gestapo
felett, bár Göring ragaszkodott hozzá, hogy minden fontosabb
fejleményről tájékoztassák. Attól a naptól kezdve a Gestapo egész
Németország területén intézkedhetett. Ahogy Wilhelm Frick
keserűen megjegyezte: „Himmler egyre inkább nélkülözhetetlenné
vált.”41
 Himmler Röhm likvidálásában játszott szerepe volt a legfőbb oka
annak, hogy az SS teljes irányítást kapott a rendfenntartás felett a
náci Németországban. A Röhm eltávolítását célzó összeesküvés
motivációjának rekonstrukcióját megnehezítette, hogy minden
releváns dokumentáció az SD-vel, az SS-szel és a rendőrséggel
kapcsolatban megsemmisült. A szemtanúk beszámolói főként az
érintettektől származtak, ezért csak fenntartásokkal lehetett kezelni
őket. Az egyetlen túlélő 1945-ben, aki részt vett a Röhm elleni
összeesküvésben, Göring volt, de ő a nürnbergi per során feltűnően
kitérő válaszokat adott az ezzel kapcsolatos keresztkérdésekre. A
szemtanúk egybehangzó állítása szerint Himmler és Heydrich
terjesztették azt a pletykát, hogy Röhm Hitler rendszerének
megdöntésére készül, és így sikerült megnyerniük az exkancellár
Kurt von Schleicher tábornok és a radikális náci Gregor Strasser
támogatását.42 Rudolf Diels szerint Himmler és Heydrich hasonló
hazugságokkal szédítették Hitlert is, elhitették vele, hogy a
kommunisták beszivárogtak az SA-ba.43 Frick erről később azt
nyilatkozta: „Biztos vagyok benne, hogy Röhm semmiféle puccsot
nem tervezett.44
A beszámolóban, amit Hitler 1934. július 13-án a Reichstag elé
terjesztett a „hosszú kések éjszakájához” vezető eseményekről,
megemlítette, hogy május utolsó napjaiban „nyugtalanító
információk” kerültek elő a hatalom megdöntésére készülő Röhmről.
Hitler június első hetében még találkozott Röhmmel, hogy tegyen
egy utolsó kísérletet a köztük lévő konfliktus elsimítására, ezzel is
hangsúlyozva, hogy még mindig reménykedik valamiféle
kompromisszumos megoldásban:

Tájékoztattam, hogy számos szóbeszéd, valamint

megbízható, régi párt- és SA-vezetők információi alapján
gátlástalan elemek nemzeti bolsevista akcióra készülnek,
amely a határtalan nyomorúságon kívül semmit sem hozna
Németországnak… Adtam neki egy utolsó lehetőséget, hogy
 önként felhagyjon ezzel az őrülettel, és befolyását inkább
annak érdekében vesse be, hogy megakadályozza ezt az
eseményt, ami csak katasztrófával végződhetett.45

Hitler emellett azt is állította, hogy Röhm ahelyett, hogy

megfogadta volna a tanácsát, „előkészületeket tett a személyem
megsemmisítésére”. A bizonyítékok azonban arra utalnak, hogy ez
nem volt igaz. A SA felszámolásának egyik elhanyagolt aspektusa a
hadsereg szerepe az eseményekben. Kiderült, hogy Von Reichenau
tábornok is részt vett a hamis bizonyítékok létrehozásában, amelyek
alapján puccskísérlettel vádolták meg Röhmöt.46
1934. június 17-én Franz von Papen alkancellár drámai módon
avatkozott bele a krízisbe: hatásos beszédet mondott a Marburgi
Egyetemen, Hindenburg elnök jóváhagyásával. Méltatta Hitler
rezsimjét, amiért véget vetett a weimari időszak zűrzavarának, de
óva intett a „második forradalomtól”, majd kirohanást intézett a
Hitlert körülvevő „személyi kultusz” ellen. „A nagy embereket nem
a propaganda teremti meg – mondta. – Semmilyen szervezet,
semmilyen propaganda, legyen bármilyen kiváló, önmagában nem
képes hosszú távon is fenntartani a bizalmat.”47
Hitler ugyanazon a napon Gerában tartott beszédében
„szellemileg alacsonyrendű embernek” nevezte Papent, aki „azt
képzeli, néhány frázissal meg tudja állítani az emberek életének
nagyszabású megújulását”. Egy Gestapo által történt
telefonlehallgatásnak köszönhetően kiderült, hogy Franz von Papen
beszédét dr. Edgar Jung írta, egy fiatal konzervatív jogász, az
egykori német kancellár közeli tanácsadója. Jung hitt benne, hogy a
konzervatívok képesek lesznek irányítást gyakorolni Hitler rezsimje
felett, és megakadályozhatják, hogy ő uralja a német emberek életét.
Jungot négy nappal később Heydrich utasítására őrizetbe vette a
müncheni Gestapo. Miután kihallgatták, átszállították a berlini
Gestapo-központba.
 Ernst Röhm későn ismerte fel, milyen halálos veszély fenyegeti.
1934. június 19-én egy sietve megírt nyilatkozatot tett közzé a
Völkischer Beobachterben. Bejelentette, hogy az SA emberei júliusban
egy hónapos kötelező szabadságra mennek, és ez idő alatt tilos
viselniük az egyenruhájukat. Hozzátette azt is, hogy ő maga Bad
Wiesseebe, egy kis fürdővárosba utazik Münchentől délre, hogy
orvosa tanácsára pihenőkúrán vegyen részt.48 Remélte, hogy ez a
békülékeny hangvételű üzenet a nyári elfoglaltságáról meggyőzi
Hitlert a puccskísérlettel kapcsolatos pletykák
megalapozatlanságáról.
1934. június 21-én Hindenburg elnök neudecki otthonában
találkozott Hitlerrel, és tájékoztatta, hogy vagy megnyirbálják Röhm
hatalmát, vagy kihirdeti a szükségállapotot.49 Ez a válság
kulcsfontosságú pillanata volt. Ahhoz, hogy hatalomban
maradhasson, Hitlernek végeznie kellett Röhmmel és az SA
vezetésével. Másnap Von Fritsch tábornok, a hadsereg
főparancsnoka készültségbe helyezte az egységeket, és törölt minden
eltávozást. A hadsereg készen állt a beavatkozásra, amennyiben az
SS egymaga nem lenne képes elbánni az SA-val. 1934. június 28-án
Röhmöt kizárták a Német Tiszti Ligából. Másnap Von Blomberg
tábornok a Völkischer Beobachter cikkében közölte, hogy „a hadsereg
Adolf Hitler mögött áll”.50
Hitler aznap az SS védelme alatt a festői Rajna-vidéki városban,
Bad Godesbergben tartózkodott. A Dreesen Hotelben tanácskozott
Göringgel, Himmlerrel és Goebbelsszel a további lépésekről. Úgy
döntöttek, ki kell iktatni Röhmöt és legfőbb támogatóit. Az SS és a
Gestapo kapta meg a célpontlista elkészítésének feladatát. A
gyilkosságok végrehajtására az SS kommandósait jelölték ki. Úgy
gondolták, az SS emberei nem fognak tiltakozni a hóhérszerep ellen,
míg a Gestapo egykori nyomozókból lett tisztjei esetleg nem
lennének hajlandóak részt venni egy ilyen akcióban.
Göring, Himmler és Heydrich elindultak Berlinbe, hogy onnan
irányítsák az SA elleni akciót. Hitler Goebbels társaságában
Bajorországba utazott, elbánni Röhmmel és közeli SA-
munkatársaival. 1934. június 30-án, hajnali fél ötkor Hitler
megérkezett a München melletti Oberwiesenfeld repülőterére.
Valamivel később állig felfegyverzett SS-testőrökkel teli konvoj élén
tartott a Bad Wiessee-i Hanselbauer Hotel felé, ahol Röhm a
kíséretével megszállt.
Amikor megérkeztek, még minden csendes volt. Hitler besietett
az épületbe, és felment a lépcsőn. Először egy Heines nevű SA-tiszt
szobájába lépett be, a férfit ágyban találta egy tizennyolc éves
homoszexuális rajparancsnokkal. Az SS-ek mindkettejüket őrizetbe
vették. Hitler ezután két SS kíséretében megkereste Röhm
hálószobáját, és rákiáltott egykori bizalmasára: „Le van tartóztatva!”
A hotelben megszálló többi SA-tagot is összegyűjtötték és a várakozó
autókba terelték. Mindenkit a hírhedt müncheni Stadelheim
börtönbe szállítottak.
Másnap Röhmnek a 474-es cellában megadták a lehetőséget,
hogy „a helyes dolgot cselekedje”, és végezzen magával. A börtön
egyik tisztje letett egy revolvert az ágy melletti asztalra. Eltelt tíz
perc. Theodor Eicke, a dachaui koncentrációs tábor parancsnoka egy
másik SS-tiszt társaságában belépett a cellába. Az erősen izzadó
Röhm félmeztelenül, dacosan állt velük szemben. Az SS-tiszt
felemelte a fegyverét, és hidegvérrel több lövést adott le a
felsőtestére. Röhm a padlóra roskadt, és másodperceken belül
meghalt.51
Más régi számlák is rendezésre kerültek a müncheni vérfürdő
során. Gustav von Kahrt, Bajorország egykori miniszterelnökét, aki a
hírhedt 1923-as müncheni sörpuccs idején elárulta Hitlert, az SS-ek
csákányokkal verték agyon a dachaui koncentrációs tábor mellett. A
kontrollálatlan erőszakhullámban tévedésből is követtek el
gyilkosságokat. Dr. Willi Schmidtet, az egyik helyi újság prominens
zenekritikusát felesége és gyermekei szeme láttára lőtték agyon
müncheni lakásán. Az SS-ek egy hasonló nevű, jól ismert SA-vezetőt
kerestek, de egy Gestapo-tiszt rossz címre küldte őket. Végül az
eredeti célpontot is megtalálták és megölték.52
Mindeközben Göring, Himmler és Heydrich higgadtan, chicagói
gengszter stílusban intézték az ügyeket Berlinben. Június 30-án
reggel SS-gárdisták csengettek Kurt von Schleicher, az egykori
német kancellár ajtaján az előkelő Neubabelsberg kerületben.
Amikor a cseléd ajtót nyitott, az SS-ek benyomultak mellette,
megkeresték célpontjukat a nappaliban, és golyózáport zúdítottak
rá. Feleségét, aki védeni próbálta őt, szintén lelőtték. A cseléd
sikoltozva menekült. A házaspárra tizenkét éves lányuk talált rá a
szőnyegen saját vérükbe fagyva, amikor hazaért az iskolából.
A radikális náci Gregor Strasser, aki 1933 elején felhagyott
mindenfajta politikai tevékenységgel, egy gyógyszerészeti céget
vezetett. Őt berlini otthonából hurcolták el a Gestapo Prinz-
Albrecht-Straße-i központjába, ahol más letartóztatott SA-vezetőkkel
együtt betették egy nagy, közös cellába. Göring soha nem bocsátotta
meg neki, hogy az 1932-es választások után tárgyalásokat kezdett
Von Schleicher tábornokkal egy lehetséges balközép koalícióról.
A nürnbergi per során Hans Gisevius Gestapo-tiszt számolt be
arról, hogy mi lett a sorsa:

Egy SS odajött a cella ajtajához, és Strassert szólította. A

férfit, aki egykor majdnem ugyanolyan befolyásos ember
volt, mint Adolf Hitler, átvitték egy magánzárkába. Senki
sem gondolt semmi rosszra, amikor Strasser elindult kifelé.
Ám alig egy perccel később pisztolylövés dördült. Az SS-
katona hátulról lőtt rá a gyanútlan Strasserre, és eltalálta az
artériáját. Vér spriccelt az apró cella falára. Strasser nem halt
meg azonnal, egy rab a szomszédos cellából hallotta, hogy
még majdnem egy órán át vergődött az ágyán. Rá se
hederített senki. Aztán a rab hangos lépéseket hallott a
folyosón, valaki parancsokat kiabált. Az őrök összecsapták a
 bakancsukat, és a rab felismerte Heydrich hangját: „Még nem
halt meg? Hadd vérezzen el a disznó!”53

Amikor Hitler visszatért Berlinbe, döbbenten értesült Gregor Strasser

halálának rettenetes körülményeiről, és arról is, hogy a tisztogatás
kiterjedt a konzervatív politikai szereplőkre. Göring azt mondta
neki, Strassert nem meggyilkolták, hanem öngyilkosságot követett
el. A halála körülményeivel kapcsolatban soha nem indult
nyomozás. Hitler személyesen intézkedett, hogy Strasser özvegye
állami kárpótlásban részesüljön.
Franz von Papen sorsa is hajszálon függött. Himmler és Heydrich
előkelő helyre sorolták be a célpontjaik listáján. Az SS-gárdisták
rajtaütöttek a berlini külvárosban álló villáján, és házi őrizetbe
helyezték. Végül úgy döntöttek, Von Papen túl fontos ember ahhoz,
hogy csak úgy meggyilkolják, ezért kiiktatták a főbb tanácsadóit,
hogy így figyelmeztessék, mivel járhat a további nyílt ellenszegülés.
Egy kisebb SS-különítmény az irodájába is betört, felforgatták a
helyet és lelőtték személyi titkárát, az íróasztalánál ülő Herbert von
Bosét. Erich Klausenert, a Katolikus Akció vezetőjét szintén
meggyilkolták a közlekedési minisztériumban lévő irodájában. Egy
ilyen prominens katolikus személyiség megölése tiltakozást váltott
ki a katolikus egyház vezetőségében, de a Gestapo szerint Klausener
öngyilkos lett a kihallgatás egyik szünetében. Dr. Edgar Jungot, aki
Von Papen marburgi beszédét írta, egy SS-tiszt lőtte agyon Heydrich
közvetlen utasítására. Holttestét az oranienburgi koncentrációs
táborhoz vezető út árkába dobták. Walter Schlottéval, a Franz von
Papen 1932. évi kormányáról szóló, és a náci pártot erősen kritizáló
könyv szerzőjével szintén végeztek. A kellően megfélemlített Von
Papen július 3-án lemondott az alkancellári posztról. Azonban
tovább dolgozott a náci rezsimnek, és elfogadta a bécsi nagyköveti
kinevezést, de a hatalom csúcsán eltöltött napjai véget értek.
Onnantól állandó félelemben és a szorongásban élt.54
 A véres „hosszú kések éjszakája” 1934. július 1-ének estéjére
véget is ért. Goebbels másnap rádióadásban jelentette be, hogy
nagyszabású tisztogató művelet zajlott le, hogy megakadályozzák az
erőszakos hatalomátvételt, amelyet Röhm, Kurt von Schleicher, az
egykori német kancellár tervezett el sok más emberrel együtt, akik
soha nem fogadták el Hitler rezsimjét. Fény derült Röhm és kísérete
„szexuális elfajzására” is. A kabinet elfogadott egy visszamenőleges
hatályú törvényt, amelyet később a Reichstag is ratifikált, és
amelyben legalizálták a gyilkosságokat mint „szükséges
nemzetvédelmi eljárást”.55 A német közvélemény nem döbbent meg,
és nem is nagyon aggódott a törvénytelen tisztogatás miatt. Az SA
tagsága az 1934. augusztusi 2,9 millióról 1938 áprilisára 1,2
millióra csökkent.56
Hindenburg elnök méltatta Hitlert „nagyvonalú személyes
közbeavatkozásáért”, amivel „nagy veszélytől mentette meg a német
népet”. Ő 1934. augusztus 1-én hunyt el. Hitler egyesítette a
kancellári és elnöki posztot a Vezér (Führer) címben. A hadsereg
beleegyezett a következő eskübe: „Isten előtt esküszöm, hogy feltétel
nélkül engedelmeskedek Adolf Hitlernek, a Birodalom Führerének, a
Wehrmacht főparancsnokának, és bátor katonaként megfogadom,
hogy mindig szem előtt tartom ezt az esküt, akár az életem
kockáztatásával is.” Hitler ezzel a Harmadik Birodalom
vitathatatlan, kihívó nélküli vezetőjévé vált.
A tisztogatás halottainak pontos számát sosem sikerült
meghatározni. Az összes kivégzési parancsot Himmler és Heydrich
írta alá. A meggyilkoltak egy része soha, semmilyen kapcsolatban
nem állt az SA-val. Hitler a Reichstagban tartott július 13-i
beszédében összesen hetvennégy halottról tett említést, köztük
tizenkilenc „magas rangú SA-vezetőről”, és bejelentette, hogy
további ezer embert zártak börtönbe vagy koncentrációs táborba. A
halottak közül tizenketten a Reichstag tagjai voltak. A párizsi német
disszidensek által írt A tisztogatás fehér könyve 401 halottat említ, de
csak 116-ot nevez meg. A nürnbergi per során sem kerültek elő
pontos számok.57
A „hosszú kések éjszakája” nagymértékben megnövelte az SS és
a Gestapo hatalmát. A tisztogatás után néhány nappal Göring
tájékoztatta Fricket, hogy „a politikai rendőrség által az elmúlt
napokban nyújtott különleges szolgáltatások elismeréseképpen a
birodalmi kancellár szabad kezet adott jómagamnak és Himmler
Reichsführer-SS-nek a politikai rendőrség vezetésében,
természetesen az általa megfogalmazott direktívák keretein belül.”58
Azonban ez alapján téves lenne azt a következtetést levonni, hogy
Himmler ebben a periódusban teljes irányítást gyakorolt a Gestapo
és a rendőri erők felett a náci Németországban. 1935 utolsó
hónapjaiban több SS-t is meggyilkoltak, ami az SA bosszúja volt a
Röhm-tisztogatásért. Összesen 150 halottat találtak, mindegyiknek a
ruhájára egy kis lapot tűztek, rajta az „R. R.” monogrammal, ami a
„Röhm bosszúállói” német rövidítése volt. Ezeket a gyilkosságokat
valószínűleg az SA valamelyik renegát szárnya követte el, de a
Gestapo kiterjedt nyomozása ellenére sosem találták meg a
tetteseket.59
Himmler és Heydrich számára sokkal nagyobb gondot jelentett a
konzervatív ellentámadás, amit Frick vezetett ellenük a
belügyminisztérium éléről. 1934. július 2-án Frick panaszt tett
Hitlernél a nem rendőri szervezetek szerepvállalása miatt a „hosszú
kések éjszakáján”, és kritizálta annak törvénytelen voltát. Ez nyílt
támadást jelentett Göring, Himmler és Heydrich ellen. 1934. július
6-án Göring külön rendeletben hangsúlyozta, hogy a Gestapo az
adminisztráció független eleme, az ő különleges fennhatósága alatt.
Hitler 1934. július 20-án ratifikálta ezt a szabályt, és kijelentette,
hogy Himmlernek egyedül felé van beszámolási kötelezettsége.
Ez azonban nem akadályozta meg Fricket abban, hogy további
korlátozásokat vessen ki Himmlerre. Támadásának irányát
áthelyezte az SS-ek által felügyelt koncentrációs táborokra. Ezek
nem tartoztak a belügyminisztérium hatáskörébe, és köztudott volt,
hogy a lakóikkal brutális kegyetlenséggel bánnak. Hogy elvegye
Frick kritikáinak élét, Himmler minden táborban lépcsőzetes
fenyítési rendszert vezetett be. Frick azt is tudni akarta, hogy a
„védőőrizet” alá vont emberek milyen bánásmódban részesülnek a
Gestapo-tisztek részéről a kihallgatások folyamán. Himmler erre
válaszképpen 1934. október 11-én beszédet tartott a Gestapo-
tiszteknek, amelyben közölte, hogy minden ügyet gyorsan le kell
zárni, a törvénytisztelő állampolgároknak nem szabad félniük az
őrizetbe vételtől, és a német közvélemény tudomására kell hozni,
hogy „a Gestapo tagjai kedves és igazságos emberek”, akik
„udvariasan és civilizáltan” bánnak a letartóztatottakkal. Himmler
azt szerette volna, hogy a Gestapót mindenki hatékony és szigorú
szervezetnek lássa, amely bűnügyi kihallgatással és a bizonyítékok
összegyűjtése révén állapítja meg, ki az „állam valódi ellensége”, és
ki hűséges a hatalomhoz.60
Hogy a Gestapót a náci Németország rendőrségi rendszerének
nélkülözhetetlen részévé tegye, Himmlernek el kellett hárítania azt a
konzervatív érvet, miszerint a kommunisták és az SA eltakarításával
már nincs szükség sem a Gestapóra, sem a koncentrációs táborokra.
1935 folyamán Heydrich elkezdte kiterjeszteni „a nép ellenségei”
koncepciót a szokásos meglehetősen szűk politikai értelmezésről az
úgynevezett „álcázott ellenség” kategória felé, amibe már
beletartozott a vallási ellenzék és a zsidók is, majd később a „faji
ellenségek”, mint a társadalomellenes és bűnöző elemek.61
Dr. Werner Best, aki 1934 nyarán a Gestapo adminisztratív
részlegének (Gestapa) vezetője lett, kulcsszerepet játszott a Gestapo
átalakításában a náci terror modern és hatékony eszközévé. Best
1903. július 10-én született Darmstadtban, egyetemet végzett és
PhD-fokozatot szerzett, majd jogot tanult és bíróként dolgozott.
Elképesztő tehetsége volt az adminisztratív szervezéshez, és fontos
szereplővé vált a Gestapo kiépítésében. Mindig új, és gyakran
egészen meglepő adminisztratív ötletekkel állt elő. Egyik
leginnovatívabb reformja a centralizált kartotékrendszer létrehozása
volt. A hatalmas, körkörös, lyukkártyás névmutató rendszert
elektromos motor működtette. Az operátor így gyorsan kikereshette
bármelyik őrizetbe vett egyén kartotékját. Ez volt annak a kornak az
országos rendőrségi nyilvántartása. Felbecsülhetetlen értékűnek
bizonyult a kihallgatásokat végző Gestapo-tisztek számára. Az
embereket három kategóriába sorolták. Az A1. csoportot az „állam
ellenségei” alkották, őket tekintették a legveszélyesebbeknek, a
kartotékjuk vörös jelölést kapott. A kék jelölésű A2. csoportba
tartoztak azok, akiket háború esetén le kellett tartóztatni. A
jelöletlen A3. csoport tartalmazott mindenki mást, akiket
„politikailag veszélyesnek” minősítettek. Irodai dolgozók egész hada
foglalkozott a kartotékok és akták frissítésével.62
A helyi irodákban különleges Gestapo-egységek jöttek létre. Az
egyik a politikai ellenfelekkel foglalkozott, egy másik a vallási
szervezetekre és szektákra koncentrált, és volt egy zsidóügyi szekció
is. Külön egység szakosodott a „védőőrizetbe vételekre”, illetve a
nemzetiszocializmus „ellenségeire”.63 Minden Gestapo-ügynököt
felszólítottak, hogy „hazafias kötelességből hallgassanak”, és minden
nyomozást kezeljenek szigorúan bizalmasan.64
Adolf Hitler 1935 végére arra az elhatározásra jutott, hogy
teljhatalmat ad Himmlernek Németország teljes rendőri ereje felett.
Göring is elfogadta, hogy új Gestapo-törvényre van szükség, amely
elismeri a Gestapo egyedi helyzetét a náci államon belül. A
harmadik és legnagyobb változást hozó, 1936. február 10-én
elfogadott Gestapo-törvényt Werner Best és csapata fogalmazta meg.
Ebben deklarálták, hogy a Gestapo felett semmilyen adminisztratív
vagy igazságügyi testület nem rendelkezhet. A szervezet feladata
kihallgatni bárkit, aki veszélyt jelenthet az államra, végrehajtani az
egyetlen vezér utasításait, és megóvni a német népet minden külső
és belső ellenségtől, amelyik az elpusztítására tör.65 A törvény azt is
kimondta, hogy a Gestapo-tisztek fogják felügyelni az állami
koncentrációs táborokat. A gyakorlatban az SS különleges egységei
vezették a táborokat, a Gestapo-iroda feladata az volt, hogy elosszák
a táborok között a letartóztatottakat. Az új „alaptörvény”
értelmében a koncentrációs táborok továbbra is mentesültek
mindenfajta állami ellenőrzés alól.
Egy Hitler által aláírt, 1936. június 17-i rendelet Himmlert tette
meg „a német rendőrség vezetőjévé” azzal a céllal, hogy megvédje a
német népet „minden külső és belső ellenségtől”.66 A német
rendőrséget Himmler utasítására napokon belül két részre osztották:
az ORPO (Ordnungspolizei – rendfenntartásért felelős rendőrség),
amely magában foglalta a városi, vidéki és helyi rendőri erőket, Karl
Daluege, egy elkötelezett náci irányítása alá került, aki korábban a
porosz rendőrségnél szolgált parancsnokként; a SIPO-t
(Sicherheitspolizei – biztonsági rendőrség) pedig Reinhard Heydrich
kapta meg. Ide tartozott a Gestapo is, amelyet Heinrich Müller, egy
nem náci kötődésű, hivatásos rendőr vezetett. A Gestapo elsődleges
feladata a „politikai ellenségek” elleni küzdelem volt. A Kripót
(Kriminalpolizei), a civil ruhás bűnügyiek nyomozó részlegét egy
másik hivatásos rendőr, Arthur Nebe irányította. A részlegnek
elsősorban azokkal a „bűnöző” elemekkel kellett foglalkoznia, akik
„fizikai és morális degenerációjuk” miatt veszélyt jelentettek a
közösségre. A Gestapo és a Kripo külön adminisztráció alá tartoztak,
de nagyon szorosan együttműködtek. A Gestapa, a Gestapo
adminisztratív központja továbbra is dr. Werner Best felügyelete
alatt maradt. Az 1933-ban még kizárólag Poroszországban működő
Gestapo ezzel egész Németország „Titkos Államrendőrségévé” vált.
Heinrich Himmler tehát most már a náci Németország teljes
rendőrségét felügyelte, és diadalát azzal koronázta meg, hogy
önteltséggel és tévképzetekkel vádolta meg konzervatív ellenfeleit,
amiért azt gondolják, hogy a koncentrációs táborok kiürítésével és a
Gestapo feloszlatásával vissza lehet térni a „normális” élethez. Az
egyetlen eredmény, amit Frick el tudott érni ebben az elhúzódó és
hiábavaló küzdelemben, hogy megakadályozta Himmler miniszteri
kinevezését. Himmler csak államtitkári címet kapott, és így Frick
alárendeltségébe került a belügyminisztériumon belül. Frick
megkérte, hogy személyesen jelentsen neki minden hónapban a
rendőri ügyekről, de Himmler soha nem fárasztotta magát ezzel.
Valójában Hitler kivételével már senkinek nem kellett felelnie a
Harmadik Birodalomban. Frick vereségének mértékét Hans
Lammers, Hitler birodalmi kancelláriájának vezetője magyarázta el
a nürnbergi per során: „Mondja meg Herr Fricknek – közölte vele
Hitler –, hogy ne korlátozza túlságosan Himmlert rendőrségi vezetői
minőségében; vele a rendőrség jó kezekben van. Amennyire csak
lehet, adjon neki szabad kezet.”67 Frick 1937-re teljesen felhagyott
azzal, hogy rendőrségi ügyekben Hitlerhez forduljon.
1939. szeptember 27-én a Gestapót, az Orpót, a Kripót és az SD-t
egyetlen centralizált, az egész náci Németországra kiterjedő
biztonsági hatóságba vonták össze: ez volt a Birodalmi Biztonsági
Főhivatal (RSHA). Az összes regionális rendőri hatóságot ennek a
hivatalnak az alárendeltségébe sorolták.
Heinrich Himmler 1933-tól 1939-ig tartó rendőrségi forradalma
befejeződött.
 2. FEJEZET

A GESTAPO ÜGYNÖKEI ÉS MÓDSZEREI

A náci propaganda előszeretettel próbálta azt sulykolni az

emberekbe, hogy a Gestapo ügynökei mindenhol jelen vannak.
Semmi nem állhatott volna azonban távolabb az igazságtól. A
Gestapo valójában kis létszámú szervezet volt. 1933-ban mindössze
1000 embert foglalkoztatott, ami 1937-re 6500, 1939-re pedig 15
000 főre emelkedett. A legnagyobb létszámot, 32 000-et, amibe már
a hivatalnokok is beletartoztak, 1944 végére érte el.1 A Gestapo-
irodák mindenhol súlyos emberhiánnyal küzdöttek. Az 500 000-es
lakosú Düsseldorfban 1937-ben mindössze 126 Gestapo-ügynök
dolgozott, a 650 000-es Essenben 43, a 400 000-es Duisburgban 28.2
1942-ben Kölnben 750 000 lakosnak mindössze 69 tisztje volt.3 A
kisebb vidéki városokban általában egyetlen emberük sem
tevékenykedett. Az aktív, teljes munkaidős Gestapo-ügynökök száma
Hitler Németországában sosem haladta meg a 16 000-et.4
A Gestapo kémeket is alkalmazott, de nem sok információ
maradt fenn arról, hogy hányan lehettek és hogyan fizették őket. Az
amerikai megszálló erőknek dolgozó Walter Weyrauch 1200,
Frankfurt am Mainban dolgozó Gestapo-informátor kartotékját
találta meg. Sokan ellenzéki csoportok tagjai voltak, és belementek,
hogy kettős ügynökként tevékenykedjenek cserébe azért, hogy
hamarabb kiengedjék őket a börtönből vagy a koncentrációs
táborból. Számos katolikus papot is beszerveztek.5 A megmaradt
düsseldorfi iratok szerint a városban 300 Gestapo-informátor
dolgozott, mindegyik kommunista háttérrel. Az informátorok híreit
tudták a legjobban felhasználni a kommunista ellenálló csoportok
ellen. Azonban a Gestapo kudarcot vallott a Hitler elleni Valkűr
bombamerénylet előrejelzésével, amelyet Claus von Stauffenberg és
összeesküvő társai követtek el 1944. július 20-án.
1939. szeptember 27-étől a Gestapo központja a 4. számú
hivatalban (Amt IV) volt megtalálható a berlini Birodalmi Biztonsági
Főhivatalban (RSHA). Ez az iroda 1500 ügynököt foglalkoztatott, és
hat részlegre oszlott. IVA: a náci Németország ellenségei – ez
foglalkozott a marxistákkal, a kommunistákkal, a reakciósokkal, a
liberálisokkal, a szabotázsok elhárításával és az általános
biztonsággal; IVB: a katolikus és protestáns egyházak politikai
tevékenységére, a vallási szektákra, a zsidókra és a
szabadkőművesekre koncentrált; IVC: a védőőrizeti parancsok
feldolgozására specializálódott; IVD: kizárólag a megszállt területek
tartoztak hozzá; IVE: a kémkedést felügyelte bel- és külföldön; IVF:
határrendőrség – útlevelek, azonosító okmányok, külföldiek
felügyelete tartozott hozzá, főként a háborús időszakban
Németországban dolgozó nagyszámú kényszermunkásé.6
A Gestapo vezetése a berlini központban háromféle típusú
emberből tevődött össze. Az első csoportot a tapasztalt egykori
bűnügyi rendőrök alkották, akiknek a többsége 1933 előtt sosem
volt a náci párt tagja. A második csoportba tartoztak a fiatal,
egyetemet végzett, ambiciózus adminisztrátorok. A harmadikba
pedig az SD tagjai, akik a náci párt gépezetén keresztül kerültek a
Gestapóhoz.7
A Gestapo igazgatója 1936 és 1945 között az 1900-ban
Münchenben született, katolikus munkáscsaládból származó
Heinrich Müller volt, akinek az apja rendőrként dolgozott.
Semmilyen végzettséggel nem rendelkezett, az iskolai eredményei
szerint minden tantárgyban átlagos teljesítményt nyújtott. Erős
müncheni munkásakcentusát soha nem próbálta rejtegetni.
Lakatosinasként dolgozott a Bajor Repülőgépgyárban, de végül úgy
döntött, otthagyja a gyorsan növekvő iparágat. 1918-ban
csatlakozott a rendőrséghez, és rögtön az akkor még apró politikai
részlegre került. Leginkább a nagyvonalú rendőrségi nyugdíj
vonzotta. Harminchat évesen már ő állt a Gestapo élén az egész náci
Németországban. Müller kiválóan alkalmazkodó, az utcai életben is
jártas vezető volt. Dolgozott a bajor monarchiának, a demokratikus
weimari kormánynak és a náci rezsimnek is.
Nem csak lelkiismeretes bürokrata volt, de kiválóan nyomozta le
a főbb politikai ellenfeleket is. Kiderítette például, hogy a brit
hírszerzés állt Reinhard Heydrich 1942-es meggyilkolása mögött.8
Felszámolta a hírhedt „Vörös Zenekar” szocialista kémcsoportot.
Rudolf Hess a nürnbergi per során azt mondta, Müller „politikailag
nem volt elkötelezett”, és valószínűleg egész életében „konzervatív
nacionalista” maradt.9 Egy bizalmas, 1937-es személyügyi
jelentésben ez állt: „Tevékenységi köre [a weimari időszakban] a
baloldali mozgalmak megfigyelésére és felszámolására terjedt ki. El
kell ismerni, keményen küzdött ellenük, de ugyanilyen nyilvánvaló,
hogy ha az lett volna a feladata, a jobboldal ellen is hasonló
elszántsággal harcol.”10 1939-ig nem volt tagja a náci pártnak, és
akkor is csak a karrierje miatt csatlakozott.11 Nem azért került a
Gestapo élére, mert ideológiai közösséget vállalt a nácizmussal,
hanem adminisztrátori képességei miatt; különösen a kommunista
ellenálló csoportok lenyomozásában tűnt ki. Az egész stábjától
hasonló bürokratikus hatékonyságot várt el. Aláírása ott szerepel
számos Gestapo-dokumentumon, általában mások döntéseinek
támogatásaként vagy kiegészítéseként. Gyakran ebédelt a berlini
Adlon Hotelben, a Brandenburgi kapu mellett, általában
Heydrichhel, aki nagyon nagyra becsülte őt, illetve más Gestapo-
tisztviselőkkel.
A berlini központ többi részlegének feje a hagyományos bűnügyi
rendőrségnél kezdte karrierjét, még a demokratikus Weimari
Köztársaság idején. Az egyebek mellett a kommunista ellenzékkel is
foglalkozó IVA részlegen az összes vezető hasonló múlttal
rendelkezett. Mindannyian 1894 és 1903 között születtek, és 1933
előtt csatlakoztak a rendőrséghez. A legtöbben középosztálybeli
családból származtak és egyetemet végeztek. Ezek a fiatalemberek a
bűnügyi nyomozókhoz hasonló alapokat és módszereket sajátítottak
el. Közülük csupán egyetlen ember, Horst Kopkow volt a náci párt
aktív tagja 1933 előtt.12
A IVA részleget 1940 és 1942 között az 1897-es születésű Josef
Vogt vezette. Közgazdaságtant tanult az egyetemen, majd 1925-ben
csatlakozott a rendőréghez. 1929 és 1933 között a bűnügyi részleg
gyilkossági csoportjában dolgozott. 1933 májusában belépett a náci
pártba, azután önként jelentkezett a Gestapóhoz. Feletteseinek
feltűnt, milyen nagy lelkesedéssel üldözi a kommunista ellenállókat,
és ez biztosította számára a gyors előléptetést.13
Helyettese, az 1903-ban született Kurt Lindow váltotta őt 1942-
ben. Lindow jogot és közgazdaságtant tanult az egyetemen, és 1928-
ban csatlakozott a bűnügyi rendőrséghez. 1933-ban már a
Gestapónál dolgozott és részt vett néhány komoly hazaárulási ügy
felgöngyölítésében. Hatékony szervezőnek és megbízható
ügyintézőnek tartották.
Az IVA részleg másik kulcsfigurája az 1900-as születésű Rudolf
Braschwitz volt. Fogásznak tanult a Boroszlói Egyetemen, de úgy
döntött, nem a szakmában helyezkedik el, inkább beállt a
rendőrséghez. 1928-ra már a porosz politikai rendőrségénél
dolgozott, egy testőrcsapatot vezetett, amelyik olyan híres
személyeket védett, mint Gustav Stresemann német külügyminiszter,
aki több bombafenyegetést is kapott jobboldali csoportoktól. 1933-
ban Braschwitz egy kommunizmus ellen küzdő egység vezetője lett.
A náci párthoz csak 1933. május 1-én csatlakozott.14
Az IVA részleg másik kommunista-szakértője az 1885-ös
születésű Reinhold Heller volt. Jogot tanult az egyetemen, de sosem
diplomázott le.15 1919-ben csatlakozott a politikai rendőrséghez, és
1931-ben már egy olyan osztályt vezetett, amelyik a kommunista
fenyegetés ellen küzdött. 1933. május 1-én lépett be a náci pártba.
Negyvennyolc évesen kulcsszerepet játszott a Reichstag felgyújtása
körüli nyomozásban. Himmler és Heydrich szemében a Hellerhez
hasonló életkorú emberek a demokratikus Weimar hagyományait
képviselték. Csupán felbecsülhetetlen adminisztratív szakértelme,
alkalmazkodóképessége és a kommunista ellenállás elleni harcban
szerzett jártassága tette lehetővé, hogy megtartsa vezető szerepét a
Gestapónál.
A IVB részleg foglalkozott a keresztény egyházakkal, a vallási
szektákkal, mint a Jehova Tanúi, és a zsidókkal. A részlegen belül
volt egy alcsoport, amelyik a zsidók evakuációjára koncentrált a
holokauszt ideje alatt. Ezt mind közül a leghírhedtebb Gestapo-
tisztségviselő vezette: Adolf Eichmann, aki 1906-ban született a
Rajna-vidéki Solingenben, de az ausztriai Linzben nevelkedett, ahol
Hitler is élt tinédzseréveiben. Eichmann apja, Adolf egy jövedelmező
bányatársaságot vezetett. A család hívő protestáns volt, de
Eichmann életét a családi otthonon kívül nem lehetett éppen
boldognak nevezni. Magába zárkózó gyermekként nem kapta el a
tinédzserkori féktelenség. Iskolatársai „kis zsidónak” (der kleine
Jude) csúfolták sötét árnyalatú bőre miatt. Végzettség nélkül hagyta
ott az iskolát. Az 1920-as években apja kiterjedt üzleti kapcsolatait
felhasználva munkát szerzett neki az elektromos iparban, majd
olajkereskedőként. A családi bányacéget elvitte a gazdasági válság.
Eichmann 1932-ben csatlakozott az osztrák náci párthoz.16
Karrierjének fordulópontja 1933-ban következett be, amikor Ernst
Kaltenbrunner, az SD egyik vezetőjének pártfogoltjaként
Németországba utazott. A hírhedt dachaui koncentrációs táborban
dolgozott, mielőtt az SD egyik legfontosabb zsidóügyi tanácsadója
lett. A keményen dolgozó, vitathatatlan bürokratikus
szakértelmekkel rendelkező Eichmannra Heinrich Himmler is
felfigyelt. Az 1938 és 1940 közötti két évben Eichmann
megszervezte az osztrák zsidók deportálását Lengyelországba, majd
ugyanezt megtette a prágai cseh zsidókkal is. Ez vezetett oda, hogy
kinevezték a Gestapo berlini központjában lévő zsidóügyi részleg
élére. A holokauszt idején Eichmann szervezte meg az összes
európai zsidó deportálását a megsemmisítő táborokba.17 Egyetemi
végzettség és rendőrségi háttér nélkül nem hasonlított a szokásos
Gestapo-bürokratákra, akik minél magasabb pozíciókra törekedtek.
A berlini Gestapo-központ legnagyobb részlege a IVC2 volt,
amelyik a védőőrizetbe vételre vonatkozó parancsokat kezelte. Itt
minden fontosabb vezető bűnügyi rendőrtiszt volt 1933 előtt. 1944-
re a részlegen már tizenegy nyomozó, valamint negyvennégy
irattáros és gépíró dolgozott. A csoportot az 1892-es születésű Emil
Berndorff vezette. Berndorff politikatudományt tanult a Berlini
Egyetemen. 1920-ban jogi diplomát szerzett, mielőtt csatlakozott a
bűnügyi rendőrséghez. Több fontos gyilkossági ügyben nyomozott a
weimari időszak alatt. 1932 augusztusában belépett egy
rendőrtisztek számára felállított titkos pártszervezetbe. Ezután vált a
védőőrizeti parancsok feldolgozásának specialistájává. Segített
utasításokat kidolgozni a Gestapo „fokozott kihallgatási
technikáihoz”, amelyek engedélyezték a verést és a kínzást is.18
A IVD részleg a nácik által megszállt területek rendfenntartásáért
felelt. Ezt az osztályt kizárólag fiatal ügynökök vezették, 1939-ben
még egyikük sem töltötte be a negyvenet. Mindannyian egyetemet
végeztek, egy részük doktori címmel is rendelkezett. Az SD-től
érkeztek, és 1937–38 folyamán csatlakoztak a Gestapóhoz. Az itt
dolgozók aktív tagjai voltak az Einsatzgruppe mobil
kivégzőosztagoknak, amelyek Lengyelországban és a Szovjetunióban
tevékenykedtek a II. világháború folyamán. Ezeknek a fiatal,
politikailag elkötelezett náciknak fontos szerepet szántak a háború
utáni időszakban.
Az SD-nek a berlini központban volt egy külön belföldi részlege
(Amt III) is. Ez a határon belüli hírszerzésre szakosodott, és
folyamatosan figyelte a közvéleményt. Egy fiatal, tehetséges náci, az
1907-es születésű Otto Ohlendorf vezette. Jogot és közgazdaságtant
tanult, majd jogi diplomát szerzett a Paviai Egyetemen. 1925-ben
lett a náci párt tagja, egy évvel később csatlakozott az SS-hez.
Gazdasági szakértőként sikeres előadói karriert futott be a Kieli
Világgazdasági Intézetnél. 1936-ban az SD gazdasági tanácsadójának
nevezték ki. 1939-ben Heydrich felkérte, hogy vezesse a berlini
központ III. részlegét. Mindössze harminckét éves volt, amikor
elfoglalta a posztot. A hozzá hasonló fiatal, magasan képzett
emberek gyors előmenetele nem számított ritkaságnak a náci
Németországban. Bizonyos értelemben a fiatalok aránytalanul gyors
kinevezése biztosította a rezsim számára a lendületes radikalizmust.
1941 nyarán Ohlendorf a Szovjetunióban működő Einsatzgruppe D.
vezetője volt: ez az egység több ezer zsidó tömeges lemészárlásáért
felelt. Anélkül tudott tudományos szakemberből, hatékony irodai
bürokratából SS-egyenruhás tömeggyilkossá válni, hogy a legkisebb
morális problémát is okozta volna neki mindaz, amit tesz. A berlini
központban, a III. részlegen belül létrehozott egy csoportot, amelyik
a közvélemény reakcióját figyelte a nyilvános helyeken, a náci
Németország határain belül. A csoportot az 1910-es születésű Hans
Rößner vezette, aki német történelmet tanult a Lipcsei Egyetemen,
mielőtt doktori címet szerzett. 1933-ban lett a náci párt tagja, majd
az SD-be is belépett.19

• • •
A Gestapo ötvennégy regionális irodát működtetett a szövetségi
tartományokban. Ezeknek a hivataloknak a vezetői karrierista
tisztviselők voltak, és hasonló háttérrel rendelkeztek, mint a berlini
központban dolgozók. Csupa középosztálybeli, egyetemet végzett
fiatalember. A többségük jogot tanult és doktori címet is szerzett.
Csak kevesen származtak abból a helyi közösségből, ahol munkát
vállaltak. Néhányan elvégeztek Berlinben egy különleges biztonsági
rendőrségi kiképzőiskolát. Ezek a regionális vezetők elképesztő
döntéshozatali jogkörrel rendelkeztek a helyi Gestapo-hivatal felett,
amit irányítottak. Ők dönthették el, mely eseteket vizsgálják ki, és
ahhoz válogatták össze a leginkább alkalmas ügynököket.
A regionális Gestapo-parancsnokok általában lelkes és
elkötelezett nácik voltak. Tipikus példa az 1900-ban született dr.
Emanuel Schäfer, a kölni Gestapo vezetője, Reinhard Heydrich
pártfogoltja. Apja hoteltulajdonos volt, ő maga a Boroszlói
Egyetemen szerzett jogi diplomát, majd polgárjogból doktorált.
1926-ban csatlakozott a potsdami bűnügyi rendőrséghez. 1928-ban
a boroszlói rendőrség gyilkossági csoportjának vezetője lett. 1933
februárjában átvette a város politikai rendőrségének irányítását.
1933. május elsején belépett a náci pártba, majd az SS-be és az SD-
be is. 1934 májusában Oppeln városának Gestapo-parancsnokává
nevezték ki. Éves értékelésében azt írták, „nagyon szilárd
nemzetiszocialista világképpel” rendelkezik. 1940 októberében a
kölni Gestapo vezetője lett. 1941 októberétől ő szervezte meg a
kölni zsidók deportálását a koncentrációs táborokba. Mindenki, aki
ismerte, említést tett mély nemzetiszocialista elkötelezettségéről.20

• • •
Egy Emanuel Schäferhez hasonló ambiciózus, ideológiailag
elkötelezett, egyetemi végzettséggel rendelkező ember számára a
Gestapónál csak a csillagos ég volt a határ. Ezek nélkül viszont
könnyen el lehetett akadni, amire jó példa az 1910-es születésű
Ludwig Jung, a krefeldi Gestapo vezetője. Apjának saját hentesboltja
volt, és ő maga ugyan nem szerzett egyetemi végzettséget, de mivel
a krefeldi irodában nem akadt más Gestapo-tisztviselő, aki valaha
járt volna egyetemre, iskolázatlanabb társaihoz képest viszonylag
figyelemre méltó karriert futhatott be. Ebben segített az is, hogy
szenvedélyesen támogatta a nemzetiszocialista ügyet. 1930-ban
lépett be a náci pártba, és a meghallgatásoknál sokat segített neki,
hogy már Hitler hatalomra kerülése előtt is párttag volt. Miután
1938 márciusában elvégzett egy speciális rendőrségi vezetői kurzust
Berlinben, mindössze huszonnyolc évesen kijelölték a krefeldi iroda
élére. Ennél feljebb azonban nem jutott a Gestapo ranglétráján,
megakadályozta benne egyetemi végzettsége hiánya és alsó
középosztálybeli származása.21
 1938-ban a Gestapo regionális vezetőinek 95 százaléka
rendelkezett középiskolai végzettséggel (Abitur),22 87 százalékuk
jogi egyetemen tanult, és csaknem felük ledoktorált. A szervezet
felső vezetése sokkal inkább hasonlított egyetemi végzős
találkozóra, mint rendőrőrsre. Mindenki fiatalabb volt negyvennél.
A rendőrségi háttér az 1930-as évek végére egyre kisebb
jelentőséggel bírt a kinevezéseknél. A jogi egyetem elvégzése
közvetlen belépőt jelentett a Gestapóhoz. Mindennapossá vált, hogy
az új embereket gyorsan előléptették az idősebb, tapasztaltabb, de
alacsonyabb végzettségű rendőrségi nyomozók feje felett.23 Dr.
Werner Best, a Gestapo-központ személyzeti vezetője úgy gondolta,
a jogi végzettség megszerzéséhez szükséges kemény munka jól illik a
Gestapo nyomozási feladataihoz, ezért 1936-tól már ő javasolta,
hogy a jogi diplomásokat helyezzék a legmagasabb pozíciókba.
A hétköznapi Gestapo-ügynökök sok mindenben különböztek
magasan iskolázott vezetőiktől. Az állomány két kategóriára oszlott:
bűnügyi asszisztens (Kriminalassistent) és bűnügyi titkár
(Kriminalsekretär). A legtöbben munkás- vagy az alsó
középosztálybeli családból érkeztek. Majdnem mindegyikük
otthagyta az iskolát tizenhat éves korában, hivatalos végzettség
nélkül. Alig néhányan rendelkeztek egyetemi diplomával, ezért a
ranglétrán sem nagyon jutottak feljebb. A becslések szerint az 1933
előtti hivatásos rendőröknek, akik csatlakoztak a Gestapóhoz,
körülbelül 50 százalékuk még 1945-ben is ugyanazon a poszton
szolgált.24
A későbbi háborús perek során a gestapósok hétköznapi
hivatásos rendőröknek mondták magukat, akik a kihallgatások során
ugyanúgy jártak el, mint a bűnügyi nyomozók. A nürnbergi perben
tanúskodó alkalmazottak azt állították, a Gestapo 1933-ban a már
addig is létező rendőrség tagjaiból állt.25 Saját bevallásuk szerint
professzionális és hatékony rendőrök voltak, akik feljebbvalóik
parancsaira cselekedtek, és maguktól ritkán kezdeményeztek.26
Pragmatikusan igazodtak az új körülményekhez, és csatlakoztak a
náci párthoz, hogy megtarthassák a munkájukat. A háború utáni
nácitlanítási folyamat vizsgálatai során, amelyeket a szövetséges
megszállók tisztviselői folytattak le, az egykori gestapósok nagy
többségét „hétköznapi ember”, „nácitlanított”, „felmentett”
kategóriákba sorolták az „emberiesség elleni bűntettek”
szempontjából. A legtöbben még bőkezű nyugdíjra is jogosultak
voltak.
Erich Johnson történész ellenőrizte annak a tizenkilenc Gestapo-
ügynöknek a hátterét, akik Krefeldben szolgáltak 1937 és 1945
között. Kiderült, hogy mindannyian a weimari rendőrség tagjai
voltak. Munkás- vagy alsó középosztálybeli családból származtak,
tizenhat éves korukban, képesítés nélkül abbahagyták
tanulmányaikat, és egyikük sem végzett egyetemet. A legtöbben
pusztán karrier okokból csatlakoztak a náci párthoz. Jól végezték a
feladatukkal kapcsolatos irodai munkát. A jelentéseiket jó
helyesírással és fogalmazással írták meg. A későbbi perekben a
krefeldi Gestapo-ügynökök hangsúlyozták, hogy kényszerből léptek
be a szervezetbe és a náci pártba, de továbbra is tisztességes, a
szakmaiságot szem előtt tartó „átlagemberek” maradtak.27
Robert Gellately a Würzburgban szolgáló huszonkét Gestapo-
ügynök háttérének is utánanézett. Mindannyian hivatásos rendőrök
voltak. Gyakorlatilag mindegyikük belépett a náci pártba még 1937
előtt. Csak a részleg vezetője, az 1888-as születésű Joseph Gerum
volt „igazi” náci, 1934 áprilisában lett a würzburgi Gestapo
parancsnoka. 1920-ban csatlakozott a náci párthoz és részt vett a
híres müncheni sörpuccsban, amiért tizenöt hónap börtönbüntetést
kapott. Tapasztalt rendőr volt, aki már 1917 óta szolgált a
szervezetben. 1933-ban beállt a müncheni politikai rendőrséghez,
majd onnan került a würzburgi iroda élére.28
A „hétköznapi” jelzőt azért nem szabad túlzásba vinni a Gestapo-
ügynökökkel kapcsolatban. A német rendőrségnek a weimari
időszakban példátlan mértékű erőszakhullámmal kellett
megküzdenie, elsősorban a náciknak és a kommunistáknak
köszönhetően. A legtöbb bűnügyi nyomozó, aki csatlakozott a
Gestapóhoz, beleszokott a kemény rendőri munkába, és a
kegyetlenség sem állt tőlük távol. A nácik hatalomra kerülése előtt
nap mint nap találkoztak gyilkosokkal, erőszaktevőkkel, nehézsúlyú
bűnözőkkel, és értettek az alapos kikérdezéshez is.
A Gestapo az 1930-as évek végén is toborzott tagokat a munkás-
és alsó középosztályból, de érzékelhető volt a változás. A legtöbb
újonc még a harmincat sem töltötte be, és kevesen rendelkeztek
korábbi rendőri tapasztalattal. A Gestapo-ügynökökkel szemben új
alkalmassági elvárások lettek megfogalmazva: bizonyított német
vérvonal, jó általános műveltség, de végzettségi követelmény nélkül,
jó fizikai állapot, gyors- és gépírótudás. A tagság a náci pártban
vagy valamelyik alszervezetében „kívánatos” volt, viszont nem
kötelező.29 A fiatal, tapasztalatlan ügynököknek ez a beáramlása
kétségkívül megváltoztatta a Gestapo erkölcsi világképét. Az
újoncoknak nem volt könnyű megtanítani a jól bevált
rendőrnyomozói technikákat. A weimari korszak „régi iskolát
követő”, hivatásos rendőrei egyre nagyobb számban mentek
nyugdíjba. A háborús időszak alatt az ideológiailag elkötelezett,
fiatal Gestapo-ügynökök mind kegyetlenebb kihallgatási
módszerekhez folyamodtak.
A kinevezésekor minden Gestapo-ügynök részletes útmutatót
kapott azzal kapcsolatban, miként folytassa le a nyomozást, a
letartóztatást és a kihallgatást. Azt tanácsolták nekik, hogy ne
tartsanak maguknál azonosító okmányokat, és csak „civil ruhát
viseljenek saját alsóneművel”, amikor elindulnak őrizetbe venni
valakit.30 Azt is részletekbe menően elmagyarázták nekik, hogyan
használják az iránytűt, készítsék elő a térképet a hírszerzési
jelentéshez, folytassanak le felderítő műveletet, hajtsanak végre
rajtaütést, és hogyan állítsák össze a szükséges jelentéseket,
valamint gyűjtsék össze a nyomozás bizonyítékait.
Szintúgy ismertették velük, hogyan kell egy Gestapo-ügynöknek
bánnia az őrizetbe vett gyanúsítottakkal. Minden foglyot vagy egy
Gestapo-ügynöknek, vagy a Kripo valamelyik bűnügyi
nyomozójának kellett kihallgatnia, a vád természetétől függően.
Hangsúlyozták, hogy minden ügyhöz ki kell rendelni egy tartományi
jogászt és egy vizsgálóbírót. A Gestapo-ügynökök fő feladata az
összes bizonyíték begyűjtése és biztonságba helyezése, a tanúk
kikérdezése, a kihallgatások alapos dokumentálása és a minden
részletre kiterjedő nyomozás lefolytatása volt. Az útmutatóban
kitértek rá, hogy a nyomozás során „minden alkalmazható
kihallgatási technikát alkalmazni kell”.31 A későbbi fejezetekben
részletesen áttekintjük, hogyan kezelték az egyes ügyeket.
A feltételezés, hogy a Gestapo-ügynökök letartóztatták az
embereket, brutális vallatásnak vetették alá őket, majd mindegyiket
koncentrációs táborba küldték, puszta mítosz. Minden esetet
alaposan kivizsgáltak, mielőtt döntöttek bármiféle büntetésről. Az
őrizetbe vettek többsége a hagyományos igazságügyi rendszerbe
került, ahol megvádolták őket valamivel, és a bíróság lefolytatta az
eljárást. A koncentrációs tábor mindig a legutolsó lehetőség volt,
különösen az olyan német átlagpolgárok esetében, akiket nem
lehetett összefüggésbe hozni a kiválasztott ellenzéki
csoportosulásokkal. A többséget vádemelés nélkül elengedték.
A náci uralom első éveiben a koncentrációstábor-rendszer a
hagyományos börtönrendszerhez képest nagyon kicsi volt. 1935
nyarára mindössze 4000 fogoly maradt az SS által felügyelt náci
táborokban.32 Ez a szám gyorsan növekedett az 1930-as évek végén,
de ez főleg annak volt köszönhető, hogy az „állam ellenségei”
kategóriát kiszélesítették, és a „politikai” mellé most már a „faji”
jelző is bekerült. 1939. szeptember 1-én az SS 21 400 rabot tartott
fogva a következő hat koncentrációs táborban: Dachau,
Sachsenhausen, Buchenwald, Mauthausen, Flossenbürg és
Ravensbrück. Ezek a táborok, ahogy azt később látni fogjuk, az
újonnan definiált „aszociális” faji ellenségek gyűjtőhelyeivé váltak.
Ehhez képest a német börtönökben a II. világháború előtt 120
000 embert tartottak fogva. A legtöbben a szokásos esetek voltak, de
gyakran a vallási és politikai ellenfelek is ott kötöttek ki. A Gestapo
és a börtöntisztviselők között szoros együttműködés alakult ki. A
börtönökben raboskodó politikai elítéltek így gyakran nagyon
nehezen szabadultak a Gestapo markából. A börtönigazgatók –
többnyire maguk is régi vágású, konzervatív bürokraták – mindig
jelentést tettek a szabadulás előtt álló politikai és vallási ellenségről,
és ezt továbbították a Gestapóhoz. Egyes esetekben, ha az igazgató
jelentése nagyon kedvező volt, a rabot elengedték, hogy aztán a
kapuban a Gestapo gyorsan „védőőrizet” alá is helyezze. Tipikus
eset volt egy Max nevű kommunistáé. 1934 júniusában huszonhat
hónap szabadságvesztésre ítélték, mert vezető szerepet töltött be egy
illegális kommunista mozgalomban. A rabsága alatt kifogástalanul
viselkedett, azonban három hónappal a szabadulása előtt a
börtönigazgató tájékoztatta a Gestapót:

Az intézményben nem vont magára semmiféle különös

figyelmet, de a múltjára való tekintettel nem hiszem, hogy
megváltoztatta volna a nézeteit, és úgy vélem, a többi
kommunista vezetőhöz hasonlóan csupán ravasz számításból
tartja magát távol a bajtól. Véleményem szerint nagyon
fontos lenne, hogy ezt az aktív, befolyásos kommunistát a
büntetése lejárta után védőőrizet alá helyezzük.33

A Gestapo-ügynököknek minden ilyen esetre voltak bevált

módszereik. Egy ügy általában állampolgári bejelentéssel kezdődött
postán, telefonon vagy személyesen. Ritkább esetben felderítő
művelettel, Gestapo-informátoron keresztül, vagy a helyi náci blokk
vezetőjétől értesültek a gyanús személyről. A szervezet szabályai
szerint minden bejelentést ki kellett vizsgálniuk, akármilyen
apróságról volt is szó. Az ügy ezután a helyi Gestapo-kirendeltség
vezetője és főbb emberei elé került, ő döntötte el, melyik ügynök a
legalkalmasabb a nyomozás lefolytatására. Mivel minden Gestapo-
irodában voltak szakemberek az összes főbb ellenzéki tevékenység
vizsgálatára, az ügyek kiosztása már meglehetősen magától
értetődően zajlott.
A nyomozás lefolytatására kijelölt Gestapo-ügynök
információkat gyűjtött az ügyről, megszervezte az őrizetbe vételt, és
lefolytatta a kihallgatást. A vádlottat „ideiglenes letartóztatási
paranccsal” lehetett őrizetbe venni, ami lehetővé tette, hogy a
vádemelés előtt tíz napig fogva tartsák. A „védőőrizeti parancs”
kiadása előtt a vádlottat meg kellett vádolni valamivel. A
kihallgatási jelentést ellenőrizte a kirendeltség vezetője, és a döntést
a „védőőrizet” elrendeléséről jóvá kellett hagynia a kijelölt
ügyésznek is. Az ügyet gyakran továbbították a berlini központ erre
szakosodott osztályához.34
Minden őrizetbe vett személytől, aki belépett egy Gestapo-
hivatalba, ujjlenyomatot vettek és lefotózták. Általában a nyomozás
végéig fogva is tartották. Minden Gestapo-akta egyetlen emberre
vonatkozott, még akkor is, ha az ügynek több érintettje volt. A
személyi aktákban lévő információkat hivatalos Gestapo-
formanyomtatványon rögzítették. A szöveg nagy részét legépelték.
Az aktaborítón ott szerepelt három fotó a vádlottról.
Az első oldalak tartalmazták a személyes adatokat – név,
születési hely és időpont, lakhely, családi állapot, vallás, korábbi
elkötelezettségek, katonai szolgálati adatok, részletek a korábban
börtönben vagy koncentrációs táborban töltött időszakról. Az irat
nagy részét a kihallgatás foglalta el, valamit a tanúk vallomásai.
Némelyik Gestapo-akta akár több száz oldalas is lehetett. Láthatóan
mindegyiket azzal a feltételezéssel készítették, hogy az ügy bíróság
elé kerülhet.
Minden Gestapo-nyomozás legfontosabb része a kihallgatás volt.
A megvádolt személynek kérdések sorozatára kellett válaszolnia. A
Gestapo gyakran használta a feljelentő nyilatkozatot és a
tanúvallomásokat a kérdések megfogalmazásához. A cél az volt,
hogy a vádlott valljon. A kihallgatás során többször kerültek elő
tárgyi bizonyítékok, például levelek vagy naplók. A bűnösséget vagy
ártatlanságot meghatározó információforrás az esetek legnagyobb
részénél maga a kihallgatási protokoll volt. Ahogy haladt előre az
ügy, a kihallgató tiszt sűrűn konzultált a részlegvezetővel. A
nyomozás végén készített egy részletes írott jelentést, és javaslatot
tett a további lépésekre. A végső döntést mindig a részleg vezetője, a
regionális Gestapo-iroda vezetője, a tartományi ügyészek, és igen
ritkán a berlini központ hozták meg. Az aktákban sokszor
szerepeltek a különböző vezetők és osztályok aláírásai és bélyegzői.
A döntést, hogy a vádlott koncentrációs táborba kerüljön vagy a
bíróság elé, a részleg vezetője döntötte el, aki tanácskozott a
regionális Gestapo-parancsnokkal és az ügyésszel. Ez a hierarchikus
és egyértelműen definiált bürokratikus keretrendszer arra utal, hogy
a Gestapo-ügynökök korántsem rendelkeztek azzal a fajta
végrehajtói hatalommal, amit gyakran tulajdonítottak nekik. A
legtöbb Gestapo-részlegvezető támogatta a nyomozást végző ügynök
döntését. Csak a felsőbb hatóságok korrigálhatták vagy másíthatták
meg a döntést, de erre nagyon ritkán került sor.35
Egyes Gestapo-ügynökök kétségtelenül alkalmaztak kínzást,
hogy vallomást csikarjanak ki a kihallgatások során. Az
engedélyezett büntetésen kívül a kínzást hivatalosan soha nem
szankcionálták, erre utaló irat legalábbis nem maradt fenn. Az
igazságügyi minisztérium gyakran figyelmeztette az ügynököket,
hogy súlyos büntetésre számíthatnak, ha a rabokkal rosszul bánnak
fogságuk ideje alatt.36 A kínzások elterjedtségét is nagyon nehéz
megbecsülni. A náci Németországban sokkal kevésbé volt jellemző,
mint a megszállt területeken. Elsősorban a náci uralom első
hónapjaiban alkalmazták, amikor az SA kisegítő rendőrségként
tevékenykedett, és „vad” koncentrációs táborokat állított fel.
Ez kétségkívül folytatódott a náci időszakban is, különösen a
kommunisták és más kiemelt célok ellen. Voltak, akik
öngyilkosságot követtek el a vég nélküli Gestapo-kihallgatások
közben. A halál okánál ezekben az esetekben „öngyilkosságot”
tüntettek fel, de könnyen lehet, hogy a kínzást vitték túlzásba. A
valódi okot a megmaradt iratokból nem lehet kideríteni. A későbbi
háborús perek és nácitlanítási nyomozások során szinte minden
Gestapo-ügynök tagadta, hogy kínzást alkalmazott volna, főként a
náci Németország területén. A tárgyalások tanúi más történetet
meséltek el.
A leggyakoribb, hivatalosan is engedélyezett büntetés a
bambuszpálca volt. Maximum huszonöt ütés a fenékre, orvos
jelenlétében – a Gestapo-ügynökök időnkét alkalmazták ezt a
módszert. Jan Valtint, egy kommunista aktivistát saját elmondása
szerint úgy megvesszőztek, hogy a végére a vére teljesen eláztatta az
ingét.37 Egy másik, „nem hivatalos” kínzási mód, amiről a túlélők
beszámoltak, a vízbe mártás volt. Ilyekor az áldozatot egy hideg
vízzel teli kádba nyomták, amíg kis híján megfulladt. De megesett az
is, hogy a férfifoglyok kezébe, ánuszába és péniszébe elektromos
áramot vezettek. Ugyancsak a férfiaknál alkalmazták a nemi szervek
összenyomását, hasonlóan a fokhagymapréshez, hogy információt
szedjenek ki belőlük. Sok rabot a kezüknél fogva fellógattak
hosszabb-rövidebb időre, amíg beszélni nem kezdtek. Volt, akinek
gyufával égették meg az ujjait.38
Ezeket az extrém módszereket kizárólag a „társadalmi
kívülállóknak”, valamint a politikai foglyoknak, főként
kommunistáknak tartották fenn. Minden alkalommal, amikor nem
sikerült kicsikarni a vallomást, jött a kínzás. Maria Grimme, az egyik
rab látta, ahogy Mildred Harnackot (született 1902-ben Mildred Fish
néven az Egyesült Államokban, a wisconsini Milwaukeeban), a
szocialista „Vörös Zenekar” („Rote Kapelle”) tagját beviszik egy
berlini cellába, miután 1942 októberében átesett egy gestapós
„fokozott” kihallgatáson:

Valakit behoztak a várakozóba hordágyon, alig lélegzett. A

hordágyat úgy tették le, hogy az illető feje pont ott volt
mellettem. Odanéztem, és megijesztett a tekintete… nem
sokkal ezután két Gestapo-ügynök érkezett, felhúzták a
 karjánál fogva, az egyik megkérdezte: „Most már jobban érzi
magát, Frau Harnack?” Frau Harnackot újra elvitték [további
kihallgatásra], majd valamivel később megint visszahozták
hordágyon. Bár panaszkodott a hidegre, egyik fogoly sem
mert neki takarót adni az ott lévőkből. Néhány perc múlva
megpróbált elvenni magának egyet, de összeesett az
erőfeszítéstől.39

A Kripo bűnügyi nyomozói általában lenézték ezeket a brutális

Gestapo-technikákat. Egyáltalán nem tetszett nekik, hogy részt kell
venniük a Gestapo „politikai” munkájában. Ők olyan rendőrként
tekintettek magukra, akik törvényszéki és tudományos
módszerekkel, valamint fizikai bizonyítékokkal derítik ki a vádlott
bűnösségét. Munkájukat árgus szemmel figyelték a hagyományos
bírósági rendszer munkatársai és a védelem ügyvédei. Úgy vélték, a
Gestapónak az a hozzáállása, hogy a teljes nyomozást a
kihallgatásra szűkítik, nem a független bizonyítékokon alapuló
igazság kiderítését szolgálja, hanem az ügy gyors lezárását.40
Egyértelmű, hogy a Gestapo-ügynökök többsége nem brutális
náci fanatikus volt, hanem hivatásos rendőr, jobboldali érzelmekkel.
Az ilyen emberek a náci korszak végéig a helyükön maradtak. A
Gestapo berlini és regionális vezetéséről azonban ezt már nem
lehetett elmondani. A radikális, dinamikus, egyetemet végzett
fiatalemberek nagy lelkesedéssel próbálták megváltoztatni a „régi
iskola” weimari érából örökölt rendőrségi értékeit, hogy olyan
ideológiai és faji alapú előjogokká gyúrják őket, amelyek már
figyelmen kívül hagyják „a törvény betűjét”. A Gestapo
állományában nem egy nap alatt zajlott le a forradalom, hanem
fokozatos átmenettel. A weimari periódus „hagyományos”
rendőreinek meg kellett barátkozniuk az új, radikális politikával,
amit a nagyratörő, egyetemet végzett vezetők diktáltak. Ezek a
parancsnokok már nagyon távol álltak a Hitler hatalomra kerülése
idején az utcákat uraló, erőszakos rohamosztagosoktól.
 3. FEJEZET

AZ EGYHÁZAK FELÜGYELETE

Adolf Hitler a Mein Kampfban keserű hangnemben kritizálta a

keresztény egyházakat, amiért nem ismerték fel a zsidókérdés
fontosságát. A náci párt programjának 24. pontja a következő
homályos ígérettel szolgált vallási kérdésekben:

Szabadságot követelünk az állam minden vallási felekezete

számára, amíg nem jelentenek veszélyt és nem szállnak
szembe a német faj hagyományaival és erkölcsiségével. A
párt ezért pozitívan viszonyul a kereszténységhez, de nem
kötődik semmiféle felekezethez. Harcol a zsidó
materializmus szelleme ellen a sorainkon kívül és belül, és
meg van győződve arról, hogy nemzetünk csak egy alapelvet
követve teljesedhet ki: „A közös jólét előbbre való az egyéni
jólétnél.”1

Valójában a náci rezsim korlátozni akarta a keresztény vallás

befolyását a német emberek felett. Az 1939-es népszámlálás
azonban megmutatta, milyen reménytelen feladatra vállalkoztak. Az
eredeti, 1933-as német határok között élők 95 százaléka vallotta
magát a két keresztény egyház hívének, és mindössze 1,5 százalék
regisztrálta magát ateistaként.2 Ez segít megmagyarázni, hogy a
papok ellen indított Gestapo-eljárások miért kezdődtek olyan ritkán
lakossági feljelentéssel.3
Amikor hatalomra jutott, Hitler nyilvános ígéretet tett, hogy „a
kereszténység megóvása egész erkölcsi rendszerünk alapja”, szűkebb
körben azonban azt mondta: „Egyik felekezetnek sincs már jövője,
sem a katolikusnak, sem a protestánsnak. Legalábbis nem a németek
számára… Valaki vagy keresztény, vagy német. Egyszerre mindkettő
nem lehet.”4 Egy 1939. december 29-i keltezésű naplóbejegyzésben
Joseph Goebbels a következő megállapítást tette Hitler vallási
hozzáállásával kapcsolatban: „A Führer mélyen vallásos, bár
őszintén ellenzi a kereszténységet. A rothadás tünetének tartja,
mégpedig joggal. Az is csak a zsidó faj egy leágazása. Ez vallási
szertartásaik hasonlóságából is jól látszik.”5
Hitler 1933. március 23-án, a Reichstag képviselői előtt tartott
nagyobb beszédében kiszámítottan megnyugtató ígéretet tett a
keresztény egyházaknak:

A nemzeti kormányzat mindkét keresztény egyházban

társadalmunk fenntartásának legfontosabb tényezőjét látja.
Ellenőrizni fogjuk az egyházak és a tartományok között
létrejött szerződéseket, hogy jogaikban ne érhesse hátrány
őket… A kormány az összes többi egyházat objektív és
pártatlan igazságossággal kezeli… A nemzeti kormányzat
engedi és jóváhagyja a keresztény egyházak megfelelő
befolyását az iskolákban és az országon belül. Ügyelni
fogunk az egyház és az állam közötti őszinte
együttműködésre.6

Hogy mérsékelje a katolikusok félelmét, Hitler tárgyalásokat kezdett

a Vatikánnal, hogy lefektessen egy konkordátumot, amely elvileg
engedélyezte a katolikus egyház számára, hogy függetlenül
intézhesse saját ügyeit, cserébe az ígéretért, hogy minden politikai
ügytől távol maradnak. 1933. július 20-án, a római Vatikánban
tartott pompás ceremónia keretében a német kormány részéről
Franz von Papen, a római katolikus egyház képviseletében pedig
Monsignor Eugenio Pacelli aláírta a megállapodást.7
 A vallás iránti toleranciának ezek a visszafogott, nyilvános
demonstrációi egy egészen másfajta titkos tervet takartak. A
keresztény egyházaknak el kellett fogadniuk a náci rezsim által
megkövetelt alkalmazkodást, ha nem akartak szembenézni a
fokozatosan eszkalálódó üldöztetéssel. A Gestapo Heydrich
utasítására terveket készített, hogy elbánjon bármiféle vallási
ellenállással. Heydrich „szinte már betegesen” gyűlölte az
egyházakat.8 Szűk körben Heinrich Himmler is mély megvetéssel
beszélt a keresztény papságról, de nyilvánosan gyakran keltette azt a
benyomást, mintha az SS-ei hinnének Istenben:

Tiltakozunk az ellen, hogy ateistának nevezzenek minket,

csak mert sem csoportként, sem egyénként nem tartozunk
ehhez vagy ahhoz a felekezethez. Ugyanakkor határozott
vonalat kell húznunk, amelynek egyik oldalán ott van az
egyház és a hívő társadalom, a másikon pedig a politikai és
ideológiai alapú katonaság, és nagyon határozottan fogjuk
támadni az esetleges átfedéseket. Ugyanakkor, néhány
nagyon rossz tapasztalat és alapos indok ellenére, ami a
múltban joggal dühítette fel az SS tagságát, továbbra is azt
tanítjuk a mieinknek, hogy tiszteljék mindazt, ami szent
polgártársaik szemében, legyen annak forrása oktatás vagy
neveltetés, és nagyrabecsülésünket mind szavakkal, mind
tettekkel ki fogjuk fejezni.9

A náci érában papokat, apácákat és szerzeteseket vettek őrizetbe,

katolikus iskolákat, ifjúsági szervezeteket és tanulmányi
intézményeket zártak be, egyházi javakat koboztak el kompenzáció
nélkül. A katolikus papokat reakciós ügynöknek állították be, és
szisztematikusan üldözték őket. A dachaui koncentrációs táborba
nem kevesebb mint 447 német születésű papot küldtek.10 Az összes
többi náci koncentrációs táborban is jelentős számú papot tartottak
fogva, volt, akit bántalmaztak vagy kivégeztek. A katolicizmus
üldözése Németországban nem kizárólag a nácikhoz köthető
jelenség volt. Otto von Bismarck hírhedt „kultúrharca”
(Kulturkampf) 1871 és 1878 között könyörtelenül próbálta
csökkenteni a katolikus egyház és papsága hatalmát és befolyását
Poroszországban.11
A Gestapo vezette a náci törekvést a német emberek szíve és
elméje feletti keresztény befolyás gyengítésére, de az ügynökök nem
akartak beleavatkozni semmilyen vallási szertartásba, ahogy azt egy
1935. május 6-i keltezésű, a bajorországi Gestapo-ügynököknek
küldött körlevél is egyértelművé tette:

Az elmúlt hónapokban nyilvánvalóvá vált, hogy a két

keresztény felekezet papsága sokkal nyíltabban és aktívabban
dolgozik az állam ellen. Hogy ezt a problémát meg tudjuk
oldani, minden részlegnek különösen nagy figyelmet kell
fordítania a papság tevékenységére. Ugyanakkor szigorú
parancsot kapnak, hogy semmilyen körülmények között se
avatkozzanak bele az egyház szertartásaiba. Minden fontos
ügyben azonnali jelentést kérünk.12

Az Evangéliumi Protestáns Egyház mintegy 40 millió németet

képviselt, ami a lakosság 66 százalékát jelentette, és 28 szövetségi
regionális lutheránus és kálvinista felekezetbe szerveződött.
Hagyományosan jelentős autonómiát élvezett. A protestáns
lelkipásztorok osztották a lutheránus elképzelést az állam iránti
mély hűségről. A papok többsége ellenségesen viszonyult a Weimari
Köztársasághoz. 1933-ban az összes evangélikus pap 40 százaléka
volt tagja a náci pártnak. Nem meglepő hát, hogy nem sokkal Hitler
1933. január 30-i kancellári kinevezése után nagyobb jelentőséget
kapott egy vallási fanatikusokból álló nácibarát csoport, a „Német
Keresztények”, akik a 17 000 protestáns lelkipásztorból 3000-et
tudhattak a soraik közt. A Német Keresztények központilag
irányított, „nácisított” birodalmi egyházat követeltek, valamint
minden „nem árja” pap elbocsátását.13 Merész szlogent találtak ki
maguknak: „Egy nép. Egy birodalom. Egy hit.” Az 1933. július 23-án
tartott egyházi választáson ez a csoport a szavazatok 75 százalékát
szerezte meg, és egész Németországban számos területen átvette az
irányítást. Ludwig Müllert, egy elkötelezett nácit neveztek ki az új
„Evangéliumi Birodalmi Egyház” püspökévé. A Német Keresztények
a kereszténység egy náci verzióját akarták felépíteni, amelyik
bagatellizálja az Ószövetség zsidó aspektusát és kitakarítja az
internacionalista részeket az Újszövetségből. Ezenkívül a keresztet
zsidó szimbólumnak tekintették, a feszületet pedig defetista jelnek.
Az evangélikus papság sok tagja szemében túlságosan
radikálisnak tűntek ezek a javaslatok. A Német Keresztények
ellenzékének egyik vezető alakja az 1892-es születésű Martin
Niemöller volt, egy egészen valószerűtlen lázadó. A weimari
időszakban elkötelezett konzervatív nacionalista elveket vallott.
1931-ben a berlini Dahlem kerület lelkipásztorává jelölték ki.
Örömmel fogadta Hitler kancellári kinevezését. Sikeres
önéletrajzában, az 1933-ban megjelent Tengeralattjárótól a
pulpitusigban leírta saját életútját az I. világháborús tengeralattjáró-
parancsnoktól vezető protestáns egyházi emberig. Niemöller a
könyv végén egyértelművé tette, hogy ideológiai alapon egyáltalán
nem ellenezte Hitler rezsimjét. Szembenállása a Német
Keresztényekkel pusztán teológiai alapú volt. Szentnek és
sérthetetlennek tartotta az egyházi szertartásokat, valamint a Biblia
igéit.
Egész Németországban gyűléseket szerveztek a Német
Keresztények tervei ellen. Egy 1934 májusában megtartott berlini
zsinat, amelyet Karl Barth professzor, egy vezető protestáns teológus
javaslatára hívtak össze, megvédte a „kereszténység központi
értékeit”, és mereven elutasította a Német Keresztények „hamis
tanait”.14 1933. szeptember 11-én egy evangélikus szervezet is
megvédte az egyház függetlenségét az ideológiai behatásoktól,
amikor létrehozta a Lelkipásztorok Segélyligáját (Pfarrernotbund).
Ebből lett később a „Hitvalló Egyház” (Bekennende Kirche). Összesen
9000 evangéliumi protestáns lelkipásztor csatlakozott a
szervezethez, főként egyetemi végzettségű, középosztálybeli papok.
Ennek a csoportnak mindössze öt százaléka volt a náci párt tagja.
1934 novemberére a „Hitvalló Egyház” saját magát nyilvánította
„Németország egyetlen legitim protestáns egyházává”.15 Ez a
hozzáállás keresztülhúzta a Német Keresztények számításait. Az
egyensúlyából nyilvánvalóan kibillentett Ludwig Müller birodalmi
püspököt Hitler az oldalvonalra állította, miután úgy ítélte meg, a
kereszténység nácisítása politikailag rövid távon kivitelezhetetlen, és
a náci éra alatt már nem is került rá sor. 1935-ben új egyházügyi
minisztériumot hoztak létre a náci jogász, dr. Hanns Kerrl
felügyelete alatt, aki meg akarta nyerni a protestáns egyházak
hűségét a náci rezsimnek, és letörni a „Hitvalló Egyház” lázadóinak
ellenállását.
1937-re a Gestapo létrehozott egy különleges osztályt, a IV-B-t,
hogy az foglalkozzon a „politikai egyházakkal, a szektákkal és a
zsidókkal”. Helyet kapott benne három egykori katolikus pap és egy
egykori evangélikus lelkész is. Ezeknek az embereknek a tudása
lehetővé tette a Gestapo számára, hogy koordinált tervet dolgozzon
ki a rebellis papok megfélemlítésére és elnyomására.
Az 1896-ban született Enke Hansse a „Hitvalló Egyház” kölni
lelkipásztora volt.16 A Gestapo ügynökei negyvenegy éves korában
kezdték megfigyelni szertartásait. 1937. szeptember 30-án
istentiszteletet tartott az észak-Rajna-vidéki Wuppertal városában. A
becslések szerint körülbelül 1300-1500 hívő gyűlt össze. Enke
elmondta, milyen sok nehézséget és bánatot okoz a helyi papságnak
a náci rezsim számtalan tiltása és az emberek bebörtönzése,
panaszkodott, hogy „a gyermekeket már nem keresztényi módon
nevelik”, és arról is beszámolt, hogy a papok napi szinten
szembesülnek „Isten igéjének megcsúfolásával”. Egy másik,
Hamburg nevű lelkipásztor szintén kritizálta a náci vallási
üldöztetést az egyik istentiszteletén, és kijelentette, hogy a
protestáns egyház vezetése kétes személyek markában van. Továbbá
emlékeztette a gyülekezetet, hogy Brandenburgban és
Szászországban jelenleg is folynak a letartóztatások. A Gestapo
rögzítette ezeket a bíráló megjegyzéseket, de úgy döntöttek, nem
veszik őrizetbe egyik papot sem.
Enkére végül két évvel később csaptak le, miután valaki
feljelentette. A vád szerint Enke vezette a „Hitvalló Egyház” egyik
vizsgálóbizottságát 1939. október 2-án, miközben tisztában volt
vele, hogy egy ilyen vizsgálat törvényileg nem engedélyezett. Enke a
kihallgatás során elmondta, hogy a nagy háborúban, 1914 és 1918
között a hazájáért harcolt, és bár nem tagadta, hogy a „Hitvalló
Egyház” aktív tagja, közölte, hogy a vizsgálatban egyáltalán nem
vett részt, és már előtte lemondott vizsgálóbizottsági tagságáról. A
Gestapo 1940. április 27-én „bizonyíték hiányában” ejtette az
ügyet.17
Az eset nem mondható egyedinek. A Gestapo mindig nagy
elővigyázatossággal járt el, mielőtt őrizetbe vette a „Hitvalló
Egyház” valamelyik tagját. Nagyon ritka volt, hogy az ügy eljusson a
bíróságig. A protestáns papok esetében a tisztességes tárgyalás nem
kivételnek számított, hanem normális állapotnak. A bírók többsége
régimódi konzervatív volt, nem náci. Martin Niemöller, a „Hitvalló
Egyház” legmagasabb rangú tagjának esete jól illusztrálja ezt.
Miután négy éven át prédikált nyilvánosan a nácik vallási politikája
ellen, a Gestapo végül a letartóztatása mellett döntött. 1937. június
27-én vették őrizetbe, amikor befejezett egy újabb kritikus
hangvételű istentiszteletet Berlin Dahlem kerületében.
„Védőőrizetbe” került a berlini Moabit börtönben, majd
magánzárkába tették a hírhedt sachsenhauseni koncentrációs
táborban.
A főügyészi hivatal hét hónapon át készítette elő a szerintük
bombabiztos ügyet a lázadó lelkipásztor ellen. Niemöller kiemelt
fontosságú, a nemzetközi média figyelmét is magára vonó pere előtt
a goebbelsi propagandaminisztérium egészen valószínűtlen
karaktergyilkosságot hajtott végre ellene a sajtóban. A lelkészt azon
az alapon vádolták árulással, hogy a „zsidók által uralt”
demokratikus államok a pártjára álltak. 1938. március 2-án a
„különleges bíróság” három elnöklő bírája meglepő ítéletet hozott:
kihirdették, hogy a vádlott nem bűnös, és javasolták Niemöller
szabadon bocsátását, mivel már így is bőven elegendő büntetést
kellett kiállnia.
Az ítélet felháborította Adolf Hitlert, aki személyesen adott
utasítást Niemöller ismételt letartóztatására. 1939-ben a pap
felesége, Pauline levélben kérte Hitlertől férje szabadon engedését.
A Führer azt válaszolta, hogy ha a férfit elengednék, megint annak
az ellenálló körnek a központi alakja lenne, amelynek a
tevékenysége veszélyt jelentett a német nép egységére.18 Niemöller
letartóztatása jelentősen meggyengítette a lázadást a „Hitvalló
Egyházon” belül, bár nem tudta teljesen kioltani a lángot. 1938
végére a protestáns lelkipásztorok többsége önkéntes hűségesküt tett
Hitlernek.
A magányos sachsenhauseni és dachaui raboskodás ellenére
Niemöller túlélte Hitler rezsimjét, de a háború utáni időszakban
mély bűntudatot érzett, amiért nem szólalt fel még hangosabban
azokért, akiket a náci rendszer üldözött, különösen a zsidókért. Ezek
az érzések legemlékezetesebben és legérzékletesebben abban az
állásfoglalásában jelennek meg (mára népszerű idézet lett belőle),
amelyet a Gestapo által üldözött csoportokról írt „Először jöttek”
címmel:

Először a szocialistákért jöttek, és én csendben maradtam,

hisz nem voltam szocialista.

Aztán a szakszervezeti tagokért jöttek, és én csendben

maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
 Ezután a zsidókért jöttek, és én csendben maradtam, hisz
nem voltam zsidó.

Végül értem jöttek, és már senki sem maradt, aki kiállt volna
mellettem.19

Az „Először jöttek”-ben említett csoportok közül a zsidók voltak

azok, akik a legkevesebb támogatást kapták a protestáns
egyházaktól. Nem sok protestáns lelkipásztor szólalt fel a náci
antiszemitizmus egyre jobban eszkalálódó politikája ellen. A
zsidóknak csupán néhány bátor és elkötelezett protestáns egyházi
ember nyújtott közvetlen segítséget. A „Hitvalló Egyház” berlini
lelkésze, Heinrich Grüber segélyszervezetet állított fel, hogy segítse
a zsidók emigrációját, akiknek egy része azután áttért a keresztény
hitre. Ő maga „jó szamaritánusként” gondolt saját szerepére. A
Gestapo 1940. december 19-én letartóztatta, majd három évet
töltött „védőőrizetben” a sachsenhauseni és dachaui koncentrációs
táborokban. Többször brutálisan megverték, az egyik ilyen közben
az összes fogát elvesztette.20
A „Hitvalló Egyház” tagjai csak 1943-ban kezdtek el nyíltan
beszélni a zsidók erőszakos deportálásáról Lengyelországba. 1943.
március 12-én Theophil Wurm württembergi püspök levelet írt a
náci egyházügyi minisztériumnak a zsidókkal szemben alkalmazott
bánásmóddal kapcsolatban:

A zsidók ellen hozott intézkedések, amennyiben azokat a

jelenleg hatályos törvényeken túllépve alkalmazzák, régóta
zavarják nemzetünk bizonyos csoportjait, különösen a
keresztény embereket. A jelenlegi nehéz körülmények között
automatikusan felmerül a kérdés, vajon nemzetünk nem
válik-e bűnössé, ha embereket foszt meg az otthonuktól, a
megélhetésüktől, az életüktől, mindenfajta polgári vagy
katonai törvényszék ítélete nélkül… A keresztény egyházak
 ebben a tekintetben eddig komoly önuralmat tanúsítottak.
Azonban nem hallgathatnak tovább, amikor német
keresztényekkel vegyes házasságban élő zsidókat, akik
gyakran maguk is a keresztény egyházak tagjai, elszakítanak
az otthonuktól és a munkájuktól, hogy keletre hurcolják
őket.21

Az 1916-os születésű Helmut Hesse is olyan protestáns lelkipásztor

volt, aki nem hallgatott, amikor a nácik a zsidókat üldözték.
Brémából származott és Wuppertalban élt, amikor a Gestapo
nyomozni kezdett utána.22 A mélyen vallásos Hessééket már jól
ismerték, mivel régóta kritizálták a nácik valláspolitikáját. A
családban több protestáns lelkész is volt, köztük Helmut apja,
Hermann két fivére, valamit a sógora. Mindegyikük megjárta a
„védőőrizetet”, amiért a templomi istentiszteletek alatt
ellenvéleményt fogalmaztak meg a náci érában. 23

1943. május 24-én egy Gestapo-informátor is ott ült Hesse

istentiszteletén, Wuppertal Elberfeld kerületében. Hesse felolvasott a
gyülekezetnek egy fejezetet a Bibliából, amely a következő sorokat
is tartalmazta: „Uram, állj a zsidók mellé, gyűjtsd össze Izráel
üldözött népét. Könyörgünk, Uram, mentsd meg ezeket a jó
embereket, és könyörgünk, hogy változtasd meg a gonoszok szívét.”
1943. június 7-én egy másik Gestapo-ügynök hallgatott végig egy
istentiszteletet, amelyen Hesse azt mondta, a náci állammal harcban
álló „Hitvalló Egyház” „a sötétség rejtett erői” ellen folytat
küzdelmet. Megemlítette azt is, hogy egyre több papot küldenek
koncentrációs táborokba vallási meggyőződésük miatt. Végül
kifejezte őszinte riadalmát a zsidó népesség egyre elszántabb
üldöztetése miatt.
Ez már elegendő volt ahhoz, hogy a Gestapo 1943. június 8-án,
„a zsidó fenyegetés melletti nyilvános kiállás” vádjával őrizetbe
vegye. Megszereztek egy levelet is, amelyben Hesse kifejezte
zsidópárti érzelmeit Hans Meiser bajor püspöknek:
 Hívő keresztényekként nem viselhetjük el tovább, hogy a
németországi egyház hallgat a zsidók üldöztetésével
kapcsolatban. Az egyháznak ezekben a pillanatokban is
felelőssége van, miközben az úgynevezett privilegizált
zsidókat deportálják. Ma minden németországi „nem árját”
az a veszély fenyegeti, hogy meggyilkolják, ezért az
egyháznak választania kell: papként és levitaként cselekszik,
vagy szamaritánusként? Ez könyörületesség kérdése. A zsidó
ügy pedig evangéliumi kérdés, nem politikai. A [Hitvalló]
Egyháznak támogatnia kell a zsidókat, és ellenállni
bármilyen „keresztény antiszemitizmusnak” saját közösségén
belül… Az egyháznak bármilyen áron ellen kell állnia
minden próbálkozásnak, ami a zsidók megsemmisítésére
irányul, és ezt a próbálkozást az egyház és Krisztus elleni
támadásként értékelnie. Az ellenállásra szükség van,
tanúságtételként a tízparancsolat elleni támadással szemben.
A püspököknek az istentiszteleteken és beszédeikben rá kell
mutatniuk az igazságra, hogy hatni tudjanak a zsidók és
keresztények lelkiismeretére ugyanúgy, mint üldözőikére.

1943 júniusának utolsó hetében Helmut Hessét kétszer is kihallgatta

a Gestapo. Tagadta, hogy alapvetően náciellenes volna. 1934-ben
csatlakozott az SA-hoz, és csak 1935-ben lépett ki, mert nem tudta
összeegyeztetni a teológiai képzést a szolgálattal a rohamosztagosok
között. 1943. április 11-én szentelték fel, és a Bonn melletti
Oberkassel templomához rendelték. A további kérdésekre elismerte,
hogy imádkozott a börtönbe zárt papokért és a zsidókért, mert hitte,
hogy az egyháznak kötelessége imádkozni minden emberi lényért.
Állítása szerint azért imádkozott a zsidókért, hogy segítsen nekik
áttérni a keresztény hitre, mert egy apostol egyszer azt mondta,
Krisztus csak akkor fog visszatérni a földre, ha minden zsidó
kereszténnyé válik. Vallomását azzal zárta, hogy a gyülekezethez a
templomi szolgálat keretein belül intézett beszédet, nem nyilvános
állásfoglalásnak szánta a nácik antiszemita politikájáról.
A Gestapo-tiszt 1943. június 29-én azt a záró megjegyzést fűzte
az aktához, hogy Hesse a „Hitvalló Egyház” radikális híve, és
zsidópárti kijelentéseit nagy nyilvánosság előtt tette. Arra is
rámutatott, hogy a Gestapo további nyomozása kiderítette, Hesse
szerelmi viszonyt folytatott egy másik, a Wehrmacht tisztjeként a
keleti fronton szolgáló lelkipásztor feleségével. Jelentette továbbá,
hogy Hesse kapcsolatban állt a száműzött, Bázelben élő Karl Barth
professzorral, a „Hitvalló Egyház” prominens tagjával.
A Gestapo arra jutott, hogy Helmut Hesse veszélyes ellenfél,
ezért a dachaui koncentrációs táborba küldték. Ott is halt meg 1943.
november 24-én, hivatalosan „szívelégtelenségben”, de sokkal
valószínűbb, hogy halálos injekciót kapott a tábor gyengélkedőjén.
Mindössze huszonhét évesen ő lett a „Hitvalló Egyház” legfiatalabb
mártírja.24
A nős Wilhelm Kenath lelkipásztor a keleti front egyre romló
katonai helyzetére tett negatív megjegyzéseivel vonta magára a
Gestapo figyelmét. Wilhelm a dél-németországi Baden-Württemberg
tartomány festői kisvárosában, Sigmaringenben született 1896-
ban.25 1943 májusában az alsó-Rajna-vidéki Gahlen falujában élt,
amikor Bruckhausenben beszédet mondott egy elhunyt helyi lakos
sírjánál. Kitért meghalt Wehrmacht-katonák szomorú sorsára, és
sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy olyan kevés káplán volt jelen, aki
vigaszt tudott volna nyújtani a katonáknak a harc során. Közölte,
hogy a német emberek „elfordultak Istentől”. Néhány gyászolónak
ez nem tetszett, és jelentették a helyi rendőrségnek, ahonnan
továbbították az információt a Gestapóhoz. „Ezek a megjegyzések
sértőek és tűrhetetlenek minden német férfi és nő számára – írta a
helyi rendőrparancsnok a jelentésében. – Megbecstelenítik a harcban
hozott áldozatot.” Azt is feljegyezték, hogy Gerhard Berger, az
elhunyt veje 1943. május 24-én beszámolt a bruckhauseni
polgármesternek a protestáns lelkész hazafiatlan szavairól. További
bizonyítékként egy helyi tanár is azt állította, a sír melletti kéretlen
beszéd demoralizálta a jelenlévőket, mert megkérdőjelezte azoknak
a katonáknak a bátorságát, akik a keleti fronton vívták a háborút. A
Gestapo kihallgatta Wilhelmet, aki elismerte az ellene felhozott
vádak igazságtartalmát. 1943. október 21-én a náci „különleges
bíróság” 2000 birodalmi márkára büntette a háborús
erőfeszítésekkel kapcsolatos „felforgató szavai” miatt, de a
börtönbüntetést szerencsésen sikerül megúsznia.26
A 20 millió főt számláló katolikus lakosságot, amely a német
populáció 33 százalékát jelentette a náci érában, a rezsim sokkal
nagyobb gyanakvással figyelte, mint a protestáns közösséget. 1933
előtt a berlini, Rajna-vidéki és bajorországi katolikus ipari körzetek
álltak ellen leginkább a náci párt választási kampányának.
Mindeközben a náci szavazóbázis a vidéki protestáns körzetekben,
Németország északi és keleti részén volt a legerősebb. Reinhard
Heydrich úgy érezte, a katolikusok Rómának fogadtak hűségesküt,
és ezáltal „fajilag gyanússá” váltak. A konkordátum értelmében a
katolikus egyház vallási szabadsága látszólag garantálva volt. A
katolikus püspökök azt hitték, Hitler tartani is fogja magát a
törvényhez, ami végzetes tévedésnek bizonyult. A náci rezsim soha
nem törölte el a konkordátumot, de a papokat, apácákat és
szerzeteseket ennek ellenére rágalmazták, zaklatták és őrizetbe
vették, a kolostorokat felszámolták, az egyház tulajdonát és
bankszámláit lefoglalták, az ifjúsági csoportokat feloszlatták, a
katolikus iskolákat bezárták.
1933. július 2-án utasításokat fogalmaztak meg a bajor politikai
rendőrség tagjai számára arról, hogyan intézzék az ügyeket,
amelyekben katolikus papok is érintettek.

1. A papság tagjait csak akkor lehet védőőrizetbe venni, ha

(a) a megalapozott tények alapján nyilvánvaló, hogy
bűncselekményt követtek el, vagy (b) az őrizetbe vétel
 létfontosságúnak tűnik a pap biztonságának megóvása
szempontjából.

2. Az eljárás dokumentációit minden esetben meg kell küldeni

a politikai rendőrség parancsnokának, mielőtt bármilyen
más intézkedésre sor kerülne. Az őrizetbe vételt
megalapozó tények hiányában a politikai rendőrség
parancsnokának előzetes engedélye nélkül csak akkor lehet
egy papot védőőrizet alá helyezni, ha ez a biztonság
fenntartása és a köz érdekében elkerülhetetlennek látszik.27

Az 1907-ben, a Mönchengladbach melletti Genhülsenben született

Joseph Broch katolikus lelkészként és részmunkaidős tanárként
dolgozott egy észak-Rajna-vidéki kisvárosban, Monschauban.28
1934. április 7-én egy helyi Hitlerjugend-tag feljelentette a
Gestapónál, mert Joseph az egyik hittanóráján azt mondta a
fiúknak, ne csatlakozzanak olyan szervezetekhez, amelyek nem
engedik, hogy részt vegyenek az egyházi szertartásokon.
A Gestapo nagyon alapos nyomozást végzett, kihallgattak több
fiút is, akik elmesélték, mi történt. Hubert Hösener, egy tizenkilenc
éves helyi Hitlerjugend-vezető cáfolta, hogy Broch valaha is azt
tanácsolta volna a fiúknak, csak katolikus vallási és ifjúsági
szervezetekbe lépjenek be. Josef Roden szerint Broch egy
alkalommal a prédikációjában támadta a náci pártot és a
Hitlerjugendet, azt hangoztatva, hogy az oktatásról kizárólag a
katolikus egyháznak kellene gondoskodnia. Egy másik fiú szerint
Broch azt mondta: „a mai fiatalok nem kapják meg a kellő
útmutatást”. Volt tanú, aki a „nácizmus eretnekségéről” hallotta
beszélni a papot, és gúny tárgyává tette az SA-t. Egy fiú elmondta,
hogy Broch tiltott túradalokat is engedélyezett az egyik
táborozásnál.29
1934. május 1-én előkerült még egy tanú, aki szerint Broch
katolikus kiscserkészek és SA-tagok kíséretében ki szokott vonulni a
helyi börtönhöz, amikor szabadon engedtek egy rohamosztagost. A
pap egy alkalommal állítólag ott volt abban a csoportban is, amelyik
éljenezve fogadta az egyik kiszabaduló SA-tagot, bátorító dalokat
énekelt, és még egy csokor virágot is adott neki. Broch azután az
egész csapatot elvitte a helyi sörházba, és fizetett nekik egy kört. A
katolikus lelkész ezt hátsó szándékkal tette, állította vádlója, mert az
iszogatás alatt minden jelenlévőnek azt javasolta, hogy ha majd
elkezdenek dolgozni, valamelyik katolikus, munkásokat tömörítő
szakszervezethez csatlakozzanak, ne a német náci kötődésű Német
Munkafronthoz (Deutsche Arbeitsfront – DAF).
A Gestapo a hosszas kihallgatás során szembesítette Brochot
ezekkel a vádakkal. Kategorikusan tagadta mindet. Csupán hetente
egyszer oktatott, kizárólag vallási témákban. Sosem mondta, hogy
bűn kihagyni egy vallási szertartást, amikor az ütközik a
Hitlerjugend gyűlésével. Sosem találkozott börtönből szabaduló SA-
tagokkal, és nem ment el velük sörözni sem. Sosem kritizálta az SA-t
vagy a náci rezsimet egyetlen oktatásán vagy prédikációjában sem.
Az oktatásokon való részvétel teljesen önkéntes volt. Sosem mondta
egyik fiúnak sem, hogy a Hitlerjugend iránti kötelezettségeiket
helyezzék a katolikus egyház szolgálata mögé.
Broch biztosította a Gestapót arról, hogy minden szava igaz, és a
fiúk változata puszta kitaláció. A Gestapo végül ejtette az összes
vádat, kivéve azt, hogy Broch az egyik hittanórán gúnyt űzött az SA-
ból. Ezért egy hét börtönbüntetést szabtak ki rá. Ez volt a Gestapo
rövid, szigorú figyelmeztetése, hogy a jövőben ne kritizálja a náci
pártot. A papot egyértelműen feldühítette a vele szemben
alkalmazott bánásmód. 1934. május 2-án, egy nappal a szabadon
engedése után indulatos hangvételű levelet küldött az aacheni
Gestapo-irodának, követelve, hogy vegyenek őrizetbe mindenkit, aki
hamis vádakkal illette őt. A Gestapo válaszra sem méltatta, az ügyet
lezárták.30
Heydrich 1934 júliusában utasításban közölte minden Gestapo-
ügynökkel, hogy a katolikus ifjúsági szervezeteknek a továbbiakban
csak és kizárólag vallási természetű nyilvános eseményeken szabad
részt venniük. A katolikus egyházi rendezvények egyre inkább
visszaszorultak a templomok falai közé. A sporteseményeket,
felvonulásokat, táborozásokat betiltották. A katolikus ifjúsági
csoportok nem viselhettek egyenruhát, sem megkülönböztető
címert. Ám az iskolai feszületek eltávolításának szándéka meglepően
erős ellenállásra talált a közvélemény részéről. Az észak-
németországi Oldenburgban 1936-ban olyan tiltakozási hullám
indult, hogy végül letettek a tervről.
A papok üldözése egyre inkább központi szerepet játszott a
katolikus egyház zaklatásában a nácik részéről. Hitler
Németországában, a náci érában a 25 500 német pap mintegy
harmada élt át valamilyen formában zaklatást, ami a templomi
szertartások megfigyelésétől a kihallgatásig, büntetőeljárásig,
bántalmazásig, bebörtönzésig, kínzásig, verésig, és bizonyos
esetekben a kivégzésig terjedt.31 A Gestapo készített egy listát a
megbízhatatlannak ítélt papokról, és őket különösen kegyetlenül
üldözte.32 Az SS hetilapja, a Das Schwarze Korps (A fekete sereg)
folyamatosan szállította a katolikusellenes propagandát,
előszeretettel vádolta a papokat szexuális bántalmazással. 1937-ben
minden papnak és katolikus teológiahallgatónak megtiltották, hogy
belépjenek a náci pártba. Az 1945. március 15-én a dachaui
táborban maradt papok számbavétele jól mutatta, hogy a katolikus
papságnak milyen széles körű üldöztetésben volt része a nácik által
megszállt Európában. A táborban talált 1493 pap közül 261 német
volt, 791 lengyel, 122 francia, 64 osztrák, 38 holland, 34 belga és
29 olasz.33
A katolikus egyház hitelességének aláásására tett kísérletekben
központi szerepet játszottak a csempészéssel és szexuális
bántalmazással kapcsolatos vádak. Joseph Goebbels több nyilvános
beszédében is a homoszexuálisok és gyermekmolesztálók
melegágyaként utalt a katolikus egyházra. 1936 májusában ferences
szerzeteseket vádoltak meg gyermekek szexuális zaklatásával,
apácákat pedig bordélyházak működtetésével. A Gestapo arra
biztatta az embereket, hogy lépjenek elő, és tegyenek bejelentést
szexuális zaklatásokról. Egy 1937 áprilisi újságcikk szerint 1000
katolikus pap és szerzetes várt a tárgyalására ilyen bűncselekmény
miatt.34 Egyértelmű, hogy a vádak többsége hamis volt. Bizonyos
esetekben a Gestapo édességet ajánlott fel gyerekeknek, hogy hamis
vádakkal illessenek papokat.35 Ha egy vád igaznak bizonyult, az
hatalmas nyilvánosságot kapott. 1937 márciusában egy
mönchengladbachi katolikus segédpapot az egyik katolikus templom
plébánosa jelentette fel a náci pártnál, állítása szerint az illető 1931
és 1933 között fiatal fiúkat molesztált. Az ügyet továbbították a
Gestapónak, amely kiterjedt nyomozást indított. Hat, tizennégy év
alatti fiút kérdeztek ki. Mindannyian azt vallották, hogy a pap több
alkalommal is illetlenül nyúlt hozzájuk. A Gestapo úgy döntött,
bíróság elé küldi a vádlottat. A helyi sajtóban mindennap részletes
tudósítás jelent meg. A papot végül huszonegy hónap
börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után is folytatta a gyermekek
zaklatását, ezért újra letartóztatták és elítélték. További tizennyolc
hónap után átvitték a dachaui koncentrációs táborba, ott halt meg
tüdőgyulladásban 1943. január 19-én.36
Azokat az ellenálló papokat, akiket nem lehetett megbélyegezni
vagy szexuális romlottsággal megvádolni, más módokon
hallgattatták el. 1935 júliusában Göring Poroszország
miniszterelnökeként kiadott egy direktívát az általa „politikai
katolicizmusnak” nevezett jelenség ellen:

A maga teljességében kell megérteni, hogy a közszolgálatot

ellátó papoktól – például akik hittant oktatnak az állami
iskolákban – nem csak a nácizmussal szembeni negatív
hozzáállás teljes elkerülését várjuk el, de azt is, hogy a többi,
közszolgálatot ellátó polgárhoz hasonlóan pozitívan
viszonyuljanak a nácizmushoz, és tétovázás nélkül a rendszer
szolgálatába álljanak.37
Voltak papok, akik makacsul elutasították, hogy ilyen béklyóba verő
utasításoknak engedelmeskedjenek. Rupert Mayer (született 1876.
január 23-án Stuttgartban) volt az első katolikus pap, akit az I.
világháborúban első osztályú Vaskereszttel tüntettek ki. 1916-ban
súlyosan megsebesült Romániában, és elvesztette az egyik lábát.
Élete hátralévő részében nehéz falábbal közlekedett. A háború után
teológiát tanult, pap lett, és csatlakozott a fegyelmezett jezsuita
rendhez. Fáradhatatlanul dolgozott a szegények érdekében a
müncheni körzetben, és megalapította a Szent Család Nővéreinek
Rendjét, amely a szegény sorsú családokon próbált segíteni. 1923-
ban részt vett egy gyűlésen, ahol a következő volt a téma: „Lehet
egy katolikus nemzetiszocialista?” A fő felszólalót Adolf Hitlernek
hívták. Amikor rákerült a sor, Mayer közölte a hallgatósággal: „Egy
német katolikus soha nem lehet nemzetiszocialista.”
Rupert Mayer egész hátralévő életében ragaszkodott ehhez a
véleményéhez. 1937 májusára egyre duzzadó Gestapo-aktája már
hetvenhét jelentést tartalmazott a nemzetiszocialista rezsimmel
szembeni „fegyelemsértéseiről”.38 Addigra ő lett a müncheni körzet
egyik legnépszerűbb és legkarizmatikusabb katolikus papja.
Istentiszteletei rengeteg embert vonzottak, és nagy hírnevet szerzett
magának azzal, hogy elszántan védte a katolikus egyházat a náci
támadásoktól. A Gestapo eltiltotta a nyilvános beszédektől. 1937.
június 5-én „az állam és a párt elleni áruló támadások” törvényére
hivatkozva „védőőrizetbe” helyezték. 1937. júliusi, nagy
nyilvánosságot kapott tárgyalásán azt mondta, azért védelmezi a
katolikus egyházat, mert a konkordátum erre kötelezi. A három
elnöklő bíró elismerte ugyan, hogy Rupert Mayer „kiváló
intellektusú és jószívű ember”, de úgy döntöttek, beszédei és
prédikációi „kockázatot jelentenek az állam stabilitására”. Öt hónap
elzárásra ítélték a landsbergi erődben, ironikus módon ugyanabban
a börtönben, ahol Hitler is raboskodott hazaárulásért 1924-ben, az
elbukott müncheni sörpuccs után.39 Az emberek nyilvános
tüntetésen tiltakoztak a Mayerre kiszabott büntetés ellen.
Szabadulása után sem oldották fel a rá kirótt beszédtilalmat. Amikor
1939 szeptemberében kitört a háború, visszavitték a „védőőrizetbe”,
és magánzárkába került Sachsenhausenben. Egy év múlva a távoli
ettali bencés kolostorba szállították, és közölték vele, hogy nem
hagyhatja el a rendház területét. Rupert túlélte a háborút, de 1945.
november 1-én, egy katolikus istentisztelet levezénylése közben
szívrohamot kapott és meghalt.40
A Rupert Mayerhez hasonló, kiemelt fontosságú szellemi
ellenzék letartóztatása részét képezte a katolikus egyház elleni egyre
erősödő támadásoknak, amelyek azt követően váltak mind
súlyosabbá, hogy XI. Pius pápa 1937. március 14-én kiadta „Égető
aggodalommal” („Mit brennender Sorge”) című pápai enciklikáját.
Ebben a konkordátum folyamatos kikerülésével és megsértésével
vádolta meg a nemzetiszocialista kormányt. A körlevelet
becsempészték Németországba, és papok olvasták fel minden
katolikus istentiszteleten, 1937. március 21-én. A pápa azt állította,
a náci rezsim „vallási háborút” folytat a keresztény doktrínák ellen,
aminek ellen kell állni. Ugyanakkor kritizálta a náci
Németországban egyre terjedő neopogányságot is.41 Hitlert
feldühítette a pápa beleavatkozása a német vallási ügyekbe. A
Gestapo-ügynökök az egész országban rajtaütéseket hajtottak végre
a templomokban, és elkobozták az enciklika példányait. A német
külügyminisztérium a Vatikánnál tiltakozott „a Németország
belügyeibe való beavatkozás” miatt.42 1937-es karácsonyi
beszédében a pápa ismét szóba hozta a katolikus egyházzal
szembeni durva bánásmódot Hitler Németországában:

Németországban valóban létezik a vallási üldöztetés. A náci

rezsim egy ideje komoly erőfeszítéseket tesz, hogy az
emberek azt higgyék, a jelenség nem létezik. Azonban
köztudott, hogy van ilyen, méghozzá nagyon is súlyos
mértékű. Az az igazság, hogy nem sokszor került még sor
ilyen kegyetlen, félelmetes, elkeserítő, és hosszú távú
 hatásait tekintve ennyire sajnálatos üldöztetésre. Nem
fukarkodnak erejük használatával, az elnyomással, a
fenyegetésekkel, a megtévesztéssel, az intrikával, a hamis
bizonyítékok gyártásával.43

A bíborosok és püspökök egy részének nyilvános beszédei gyakran

tartalmaztak utalásokat a katolikus egyház általános
megfélemlítésére a náci rezsim részéről. A boroszlói Bertram bíboros
sokat elmélkedő és óvatos, de kérlelhetetlen kritikus volt, aki
folyamatosan küldte a petíciókat és a panaszokat a náci rezsimnek,
beszámolva a konkordátum számtalan megszegéséről. A kormány
mindezt figyelmen kívül hagyta. 1936 márciusában a münsteri
Clemens Galen püspök beszédet mondott Xantenben, és egyáltalán
nem fogta vissza magát:

Láthatjátok, hogy az anyaszentegyházat, a pápát, a

püspököket, a papokat… láthatjátok, hogy az egyház hűséges
gyermekeit hogyan sértegetik, ócsárolják és csúfolják
nyilvánosan, teljesen büntetlenül. Hogy mennyi katolikus
papot és világi hívőt támadnak meg és feketítenek be az
újságokban és nyilvános gyűléseken, hogy hivatásuk és
pozíciójuk elhagyására kényszerítik, bebörtönzik és
bántalmazzák hivatalos bírósági ítélet nélkül. Számos sírhely
van a német földön, ahol azoknak a hamvai nyugszanak,
akiket a német nép a hit mártírjainak tekint.44

1937 júliusában különleges Gestapo-konferenciát tartottak Berlinben

„A kiemelt ellenségek elleni hadjárat következő céljai” címmel. Itt
megelőző tervet terjesztettek elő az egyházi ellenállás leverésére.
Hírszerzési kapcsolatok, „V-emberek” (V-Männer, Vertrauensmann –
bizalmi személy) egész rendszerét akarták ráállítani csak a
rendszerrel szembenálló papságra. Ezek az emberek aztán jelentik a
prédikációkon elhangzottakat, és azonosítják a vallási ellenséget. A
beérkező információt a Gestapo-hivatalvezetők elemzik, és ők döntik
el, le kell-e tartóztatni az adott papot. Az egyház kiadványait is
szisztematikus ellenőrzésnek vetik alá, korlátozzák, és ha kell,
betiltják.45 Az egyház ügyeiben külföldre utazó papokat szoros
megfigyelés alá vonják. 1938 novemberében Monsignor
Ehrenfriedet, Würzburg Rómába induló püspökét az olasz határnál
feltartóztatták. Átkutatták a poggyászát, és az összes nála lévő
dokumentumot lefotózták.46 A katolikus egyház javainak jó részét
szintén elkobozták, bármiféle kompenzáció nélkül. 1940 áprilisában
a jelentések szerint csak Wiesbadenben 30 millió birodalmi márka
értékű tulajdont vettek el a katolikus egyháztól. A katolikus
püspökök a Vatikán támogatásával tiltakoztak az eljárás ellen. 1941
nyarán Adolf Hitler személyes parancsára leálltak az
elkobzásokkal.47
1939-re a katolikus egyház politikai befolyása Hitler
Németországában meggyengült, de a katolikus hívek elsöprő
többsége hű maradt a hitéhez. Valójában a katolikus templomok
látogatottsága csak nőtt a háborús időszakban. Ahogy Rudolf Hess
náci vezető megfogalmazta: „Egy vallást, amely kétezer évig
befolyásolta, sőt uralta az emberek életét, nem lehet külső
módszerekkel legyőzni, és főleg nem felszínes gúnyolódással.”48 A
katolikus egyház vezetői azt hangsúlyozták, hogy teljes mértékben
támogatják a német háborús erőfeszítéseket. 1939 szeptemberében a
katolikus püspökök a következő nyilatkozatot adták ki, amelyben
körvonalazták hozzáállásukat a küzdelemhez: „Ebben a döntő
órában bátorítjuk és figyelmeztetjük katolikus katonáinkat, hogy
engedelmeskedjenek a Führernek, tegyék a kötelességüket, és
álljanak készen feláldozni akár az életüket is. Kérjük a híveket,
csatlakozzanak imánkhoz, és könyörögjenek, hogy Isten
gondviselése vezesse sikerre az áldottakat a haza és a nép
érdekében.”49
A katolikus papok a hazafias érzelmű hívek igényei szerint
alakították a háború halottainak temetési szertartását, ahogy arra
egy titkos Gestapo-jelentés is rámutatott:

A katolikus körzetekből érkező egybehangzó információk

szerint az egyház egészen különleges fantáziával
(hangulatban) rendezi meg ezeket a temetéseket. A szertartás
mély és hosszan tartó nyomot hagy a hozzátartozókban és a
helyi lakosságban is. Ezeknek az eseményeknek a központi
eleme a holtak előtti tiszteletadás okán megtartott búcsúztató
szertartás és istentisztelet:

1. A jelképes síremléket (Tumba) feketére festik és virágokkal

díszítik fel. Az oldalánál több gyertya ég, ráhelyeznek egy
acélsisakot és két keresztbe tett oldalfegyvert.
2. Vagy ehelyett szimbolikus katonasírt állítanak fel a
templomban, és beborítják virágokkal, nyírfa keresztet,
acélsisakot vagy Vaskeresztet tesznek a tetejére.
3. A szertartás során szerepet kapnak a kórusok és a
hangszerek, gyermekek vonulnak fel, versek hangzanak el.
4. Néha az egyik mellékoltárt átalakítják az elesett katona
oltárává. Virágokkal, égő gyertyákkal, az elesett
fényképeivel díszítik, kiteszik a nevét és a kitüntetéseit. A
rokonok és a látogatók a nap bármely órájában jöhetnek
emlékezni.50

Hiába mutatták be nyíltan, mennyire szívükön viselik a német

katonák sorsát, a papokat a náci rezsim továbbra is
megbízhatatlannak tartotta. A nagyvárosokban sok katolikus
templomot bezártak, ha túlságosan messze voltak a légoltalmi
helyektől. Az állam lassanként megvont minden támogatást a
katolikus egyháztól. Egy 1939 októberében Hitlernek írt, hosszú
Gestapo-jelentésben Heydrich figyelmeztette a Führert, hogy a
papokat továbbra is szoros megfigyelés alatt kell tartani, mivel
valószínűleg passzív ellenállást folytatnak, és azt is megemlítette,
hogy bárkivel, aki felforgatással próbálkozik vagy defetista
megjegyzést tesz, a lehető legkeményebben kell elbánni.51
Carl Lampert katolikus lelkész (született 1894-ben az ausztriai
Göfisben) már többször is megjárta a „védőőrizetet”, mielőtt a
Gestapo 1943 februárjában letartóztatta Stettinben, amiért több
prédikációjában is kritikával illette Hitler háborús döntéseit. Carl
több hónapon át tűrte a tárgyalás előtti brutális vallatásokat. Három
náci kirakatper során két paptársával együtt azzal vádolták meg,
hogy katonai titkokat továbbított a szövetségeseknek. A torgaui
katonai börtönben 1944. július 24-én tartott harmadik tárgyalás
bírája úgy vélte, az összes vádat a Gestapo találta ki. Egy nappal
azelőtt, hogy kénytelen lett volna kiszabni a halálbüntetést a
papokra, főbe lőtte magát. Ezzel azonban nem akadályozta meg az
ítéletet. Carl a fivérének küldött búcsúlevelében ezt írta: „Eljött az
óra, a rettenetes óra neked és minden szerettemnek, de a szabadulás
órája nekem. Közeledek a célomhoz a kálváriára tartó utamon. A
sötétség már leereszkedett, de közel a hajnal. Minden bizalmam
benned van, ó, Uram!” Carl Lampertet 1944. november 13-án
végezték ki.52
A II. világháború során a legnagyobb kihívást a rezsim számára a
katolikus egyház részéről annak hozzáállása jelentette az
eutanáziapolitikához, amelyet 1939 augusztusában vezettek be a
hírhedt T4 program keretében. Több tízezer mentálisan sérült és
testi fogyatékos felnőttet és gyereket öltek meg erre a célra
létrehozott intézményekben.53 Clemens Graf von Galen püspök
hatásos prédikációt mondott a münsteri Szent Lambert-templomban,
amelyben igen határozottan fellépett az emberi élet szentsége
mellett:

Megtudtam, hogy a birodalmi belügyminisztérium és

birodalmi főorvos, dr. Conti már nem is titkolja, hogy
Németországban nagyszámú mentális beteget öltek meg előre
megfontoltan, és még többet fognak megölni a jövőben.
 Hogy miért?
Ezeknek a szerencsétlen betegeknek meg kell halniuk…
mert bizonyos bizottságok és szakértők szerint „méltatlanok
az életre”, hiszen ők csak „haszontalan polgártársak”. Azzal
érvelnek, hogy nem állítanak elő semmit, olyanok, mint a
régi, már nem működő gépek, mint az öreg és
gyógyíthatatlan lovak, mint a nem tejelő tehenek… Ha
elfogadjuk és alkalmazzuk azt az alapelvet, hogy meg lehet
ölni „nem produktív” embertársainkat, akkor jaj nekünk, ha
egyszer megöregszünk és gyengévé válunk!”54

A prédikáció szövegének másolatait az egész országban terjesztették.

Hitler fontolóra vette, hogy felakasztatja Galent, amiért ilyen nyíltan
támadja a politikát, aminek az alkalmazására személyesen adott
utasítást.55 A Gestapo megpróbálta begyűjteni az összes másolatot.
Galen véleményében osztoztak azoknak a kórházaknak a nővérei
(Reichspflegerinnen) is, ahol a gyilkosságokat végrehajtották. Sok
katolikus pap vállalkozott rá, hogy feladja az utolsó kenetet a
kivégzésre kiválasztottaknak. Egy katolikus nővér, aki részt vett a
T4 programban, később így emlékezett vissza:

Arra törekedtünk, hogy a kiválasztott betegek utolsó útját

minél jobban megkönnyítsük. Az egyik női beteg elkötelezett
katolikus volt, és az utolsó napon megkérdezte,
megkaphatná-e az utolsó kenetet egy katolikus paptól. Még
mindig tisztán emlékszem, és teljes bizonyossággal
mondhatom, hogy a kivégzés előtt eljött hozzá egy pap, és a
beteg, aki aznap egészen magánál volt, megkapta tőle az
utolsó kenetet.56

Egy Seline Winter nevű idős nyugdíjast (született 1873-ban) a

Gestapo bevitt kihallgatásra, miután valaki megvádolta, hogy Galen
püspök prédikációját terjesztette. Seline az észak-Rajna-vidéki
Krefeld városában élt letartóztatásának időpontjában.57 A Gestapo-
aktában az szerepelt, hogy kissé különc. Rendszeresen járt az
Evangéliumi Protestáns Egyház istentiszteleteire, de aztán felhagyott
vele. A rejtélyes, monarchiapárti „Luise Liga” (Luisenbund) tagja is
volt, amely szentnek tekintette Luise von Mecklenburg-Strelitzet, a
napóleoni időszak porosz királynőjét. Ez a kis szektás csoport nagyra
becsülte az egykori porosz uralkodónőt kiemelkedő szépségéért,
mély hazafiasságáért és „nőies kinézetéért”.58
Letartóztatásakor Seline tagja volt egy nem felekezeti, ateista,
neopogány szektának, az „Isten Híveinek” is. Ez egy nácibarát
alternatívája volt a keresztény egyházaknak, működését jóváhagyta
Heinrich Himmler és más náci vezetők is, de Hitler nem.59 1941.
december 15-én Seline-t saját rokona jelentette fel a krefeldi
Gestapónál, aki kapott tőle egy példányt Galen püspök
prédikációjából.
Az 1941. december 17-i Gestapo-jelentés szerint egy Hans Forst
nevű férfi készítette a másolatokat, és ő adott egyet Seline
Wintersnek. Forst korábban Kaselben dolgozott rendőrnyomozóként.
1933-ban egy sietve felállított „vad” koncentrációs tábor
parancsnoka lett Berlin egyik szegényebb munkáskerületében,
Lichtenbergben. Egy évvel később felfüggesztették, mert állítólag
rosszul bánt a foglyokkal, és tetteiért egy évet töltött koncentrációs
táborban. Szabadulása után biztosítási ügynökként dolgozott. Utána
csatlakozni akart az SS-hez, de korábbi meggyőződése miatt
elküldték. A Gestapo kihallgatása során Forst azt állította, ő is az
„Isten Hívei” tagja, de nem volt semmiféle politikai motiváció
amögött, hogy átadott egy másolatot Selinének Galen szövegéből.
1941. december 16-án Seline Winterst kihallgatta a Gestapo. Azt
vallotta, csupán a kíváncsiság szülte a vágyat, hogy megnézze az
istentiszteletet. A másolatot állítólag egy barátjáról kapta, de
ellentmondásba keveredett Forsttal, azt állítva, ő kérte meg rá, hogy
másolja le neki. A barát nevét nem volt hajlandó elárulni. Galen
püspök szigorú kijelentéseitől elhatárolódva közölte, hogy teljesen
egyetért a nácik eutanáziapolitikájával. Amikor a Gestapónál
rájöttek, hogy Seline a náci rezsim lelkes támogatója, vádemelés
nélkül szabadon engedték.60
Galen püspök eutanázia elleni kirohanása után a náci rezsim úgy
döntött, enyhít a katolikus egyházra helyezett nyomáson. Hitler félt
tőle, hogy egy ilyen nyilvános konfliktus a rezsim
népszerűtlenségéhez vezethet a háborús időszakban. 1941
szeptemberében a következő utasításokat juttatták el a Gestapo-
ügynökökhöz az egyházakkal szembeni bánásmóddal kapcsolatban:

1. Kerülendő minden nagyobb művelet és eljárás az egyházzal

és intézményeivel szemben.
2. Fel kell függeszteni minden eljárást a rendházakkal
szemben, a titkos akciókat is beleértve.
3. Egyedi esetekben végre lehet hajtani akciókat, de csak a
Birodalmi Biztonsági Főhivatal tájékoztatását követően. A
különösen fontos eseteket a Führer bírálja el.
4. Gondoskodni kell róla, hogy az egyház ne nyerhesse vissza
korábbi pozícióit. Elengedhetetlen, hogy a már megszerzett
pozíciókat megtartsuk.
5. A legnagyobb hangsúlyt egyelőre a hírszerzési munkára
kell helyezni. Minden fontos anyagot, aminek a
későbbiekben hasznát vehetjük, gondosan össze kell
gyűjteni… Az ügynökök hálózatát fenn kell tartani és
kiterjeszteni még több kapcsolat beszervezésével. Különös
figyelmet kell szentelni az egyházi körök és a
kormányhivatalok közötti kapcsolatoknak.61

A náci rezsim tisztában volt vele, hogy a keresztény egyházak

hatásának gyengítése hosszú távú program. A kisebb vallási
szektákat jóval könnyebben meg lehetett félemlíteni, mivel nem sok
ismert ember kelt a védelmükre. Volt egy csoport, amelyet
különösen kegyetlenül üldözött a Gestapo: az 1879-ben Charles
Russell amerikai üzletember által létrehozott Jehova Tanúi.62 A
Gestapo aktáiban „Nemzetközi Bibliakutatók Egyesülete”, vagy
„Komoly Bibliakutatók” („Ernste Bibelfoscher”) néven szerepeltek.63
Ők voltak az első vallási felekezet, amelyet betiltottak Hitler
Németországában. Egyes történészek a náci vallási üldöztetés
„elfeledett áldozatainak” nevezték őket. A 25 000 német Jehova
Tanúját jórészt a munkásosztály keményen dolgozó tagjai adták. A
Gestapo veszélyes és fanatikusan független embereknek látta őket. A
becslések szerint Jehova Tanúinak 85 százaléka soha nem szavazott
egyik politikai pártra sem. A többiek egykori KPD- vagy SPD-
szavazók voltak. Martin Broszat „hiábavaló mártíromságnak”
nevezte az ellenállásukat.64 Az Ószövetség próféciáihoz és a
pacifizmushoz való makacs ragaszkodásuk miatt a nácik azt hitték,
vallásos hitük csupán álca, amivel a kommunizmus iránt érzett
szimpátiájukat leplezik. Jehova Tanúi nem ideológiai vagy politikai
alapon álltak szemben a náci rendszerrel, hanem hogy megóvják
saját vallási gyakorlataikat. Sokan inkább a halált választották,
minthogy megtagadják a hitüket. Alig néhány héttel a nácik
hatalomra kerülése után egy tisztségviselő ezt írta:

A veszélyt, ami Jehova Tanúi részéről az államot fenyegeti,

nem szabad alábecsülni, mivel a szekta tagjai hihetetlen
mértékű fanatizmust mutatnak, és teljesen ellenségesen
állnak az állam rendjéhez és törvényeihez. Nem csak hogy
nem hajlandóak viszonozni a német köszöntést [Hitler
karlendítését], részt venni bármilyen nemzetiszocialista vagy
állami gyűlésen, vagy katonai szolgálatot teljesíteni, de
egyenesen azt hangoztatják, hogy senkinek sem kellene
csatlakozni a hadsereghez, és a tiltás ellenére megpróbálják
terjeszteni kiadványaikat.65

1933 decemberében Heydrich parancsba adta, hogy a tanúk összes

hívét a Gestapo „védőőrizete” alá kell helyezni. 1935-ben a
szervezetet hivatalosan is betiltották. Ez azonban nem gátolta meg
Jehova Tanúit abban, hogy gyűléseket tartsanak, házhoz menjenek
hirdetni az igét, és olyan kiadványokat terjesszenek, mint az
„Őrtorony” és az „Aranykor”. A lakossági feljelentések nem
játszottak nagy szerepet a Gestapo intézkedéseiben. Az ügyek
többsége saját információgyűjtéssel kezdődött.66 A Harmadik
Birodalom ideje alatt 10 000 tanút börtönöztek be, és a becslések
szerint 950-1200 ember halhatott meg náci fogságban.67 A
koncentrációs táborokban lila háromszöget viseltek a ruhájukon,
nem voltak hajlandóak megjelenni a reggeli létszámellenőrzésen,
éhségsztrájkokat kezdtek, és nem álltak be a hadseregbe, illetve nem
végeztek katonai jellegű munkát a gyárakban.68 A sachsenhauseni
koncentrációs tábor egyik jelentésében ez állt: „Ezek a Komoly
Bibliakutatók igazán elképesztők. Az ellenállásuk teljességgel
megrendíthetetlen.”69
Az egyik Gestapo-részlegvezető 1937 augusztusában útmutatást
adott az ügynököknek, hogyan intézzék a Jehova Tanúival
kapcsolatos ügyeket:

1. Ha egy Tanú a büntetőeljárás ideje alatt vagy a

védőőrizetben letölti a büntetését, vagy ha védőőrizet miatt
elzárásra kerül, akkor ne vigyék bíróság elé [újra], hanem
vegyék helyette védőőrizetbe.
2. Ha a büntetés végrehajtásáért felelős hatóságok bejelentik
egy Tanú szabadon bocsátását, azonnal konzultálni kell
velem arról, hogy az Államrendőrség [Gestapo] milyen
intézkedéseket tegyen a koncentrációs táborba szállítása
érdekében, amint lejár a büntetése.
3. Ha a börtönbüntetés lejárta után az átszállítás egy
koncentrációs táborba nem lehetséges, a Tanút rendőrségi
cellában kell tartani.70
Az 1901-es születésű Wilhelm Gerres sokféle munkát végzett, volt
teherautó-sofőr és lakatos is. Rheydtben házasodott meg és
telepedett le, a település a náci időszakban önálló város volt, majd
1975-ben összeolvadt Mönchengladbachhal.71 1936. december 13-
án a Gestapo „védőőrizet” alá helyezte Jehova Tanúi tagsága miatt –
egy 1933-as porosz rendelet alapján, amely megtiltotta a tagságot a
szervezetben. A Gestapo Wilhelm házának átkutatásakor könyveket
és szórólapokat talált. Apja, aki szintén tag volt, 1937. január 12-én
levélben kérte fia szabadon engedését. A Gestapo el is engedte, de
csak miután aláírta a szabványnyilatkozatot, amelyet minden
tanúnak alá kellett írnia az elbocsátásakor:

1. Tudomásomra jutott, hogy a Bibliakutatók Szövetsége

[Jehova Tanúi] hamis tanokat hirdet, és a hit álcája alatt az
államra veszélyt jelentő célokat dédelget.
2. Ezen okból hátat fordítok a szervezetnek, és felszabadítom
magam tanításai alól.
3. Továbbá ígéretet teszek, hogy soha többé nem veszek részt
a Nemzetközi Bibliakutatók Szövetségének
tevékenységében. Ha valaki felkeresne a bibliakutatók
tanításaival, vagy bármilyen módon egyértelművé tenné,
hogy kapcsolatban áll velük, azonnal jelentem őt [a
rendőrségnek]. Ha bármilyen bibliakutató írás érkezne
hozzám, azonnal beviszem a legközelebbi rendőrőrsre.
4. A jövőben tiszteletben tartom az állam törvényeit, és
különösen háború idején védelmezni fogom a szülőföldet
akár fegyverrel is, és csatlakozom a [német] nép faji
közösségéhez.
5. Tájékoztattak, hogy azonnal újra védőőrizetbe kerülök,
amennyiben a ma aláírt nyilatkozattal ellentétesen
cselekszem.72
Wilhelm nem tartotta magát a Gestapóval kötött egyezséghez, ezért
újra letartóztatták. 1937. február 27-én három hónap
börtönbüntetésre ítélték. A helyi újság beszámolt az ügy részleteiről.
Megírták, hogy Wilhelm Jehova Tanúinak aktív „misszionáriusa”, és
a szervezet röpiratait terjesztette minden vasárnap, miközben
tisztában volt vele, hogy „illegális csoportosulásról” van szó. Az
újságban az is szerepelt, hogy a helyi tanúk titokban pénzt
gyűjtenek a kommunista ellenállásnak, bár a Gestapo-iratokban
ilyesmiről nem történt említés.73
Wilhelmet újra elengedték, de továbbra sem volt hajlandó
engedni vallási alapelveiből. Egy újabb Gestapo-kihallgatás során,
1939. június 26-án Wilhelm azt állította, 1924-ig protestáns volt,
akkor csatlakozott Jehova Tanúihoz. Nem bánt meg semmit, és
ragaszkodni fog vallási meggyőződéshez, akármilyen büntetést is
rónak ki rá. Mindössze annyit ígért meg, hogy többé nem terjeszti
nyilvánosan a szervezet röplapjait. A Gestapo azt javasolta, hogy
ezúttal állítsák bíróság elé. 1937 júliusában egy „különleges bíróság”
egy év börtönbüntetésre ítélte, de 1939 júniusáig nem engedték
szabadon. A sok büntetés ellenére Wilhelm szinte fanatikus módon
ragaszkodott a hitéhez. 1939. július 14-én ismét „védőőrizetben”
találta magát, ám ezúttal nem a bíróság elé vagy börtönbe került,
hanem a helyi koncentrációs táborba.
Wilhelm családtagjai több levelet is írtak a Gestapónak,
próbálták elérni a szabadon bocsátását. A düsseldorfi Gestapo-iroda
1939. július 14-én levelet küldött a mönchengladbachi kollégáknak,
amelyben a családot „makulátlanként” jellemezték, Wilhelmet
azonban „primitív, üresfejű alakként” írták le, akit könnyen félre
lehet vezetni. A düsseldorfi iroda „vonakodva” a szabadon
bocsátását javasolta, azonban a mönchengladbachi gestapósok
sokkal szigorúbban ítélték meg az ügyet, és azt mondták, ők a
visszaeső bűnöst a buchenwaldi koncentrációs táborba küldenék,
ahol létrehoztak egy külön büntetőszázadot (Strafkommando)
kifejezetten Jehova Tanúi számára. Ha nem hajlandóak megtagadni
a hitüket, kemény kényszermunka vár rájuk a kőfejtőben, a
fejadagjukat minimálisra csökkentik, nem küldhetnek és
fogadhatnak leveleket, és kimerítő tornagyakorlatokat kell
végezniük (földön gurulás, fél lábon ugrálás, extrém mennyiségű
futás).74 1937 decemberére a buchenwaldi rabok 10 százaléka
Jehova Tanúja volt.
Wilhelm ügyében láthatóan éles eltérés mutatkozott a
düsseldorfi és a mönchengladbachi iroda álláspontjában. 1939.
augusztus 4-én a düsseldorfi Gestapo jelentette, hogy Wilhelm
szabadon engedése egyelőre nincs napirenden, de döntésüket nem
indokolták. A foglyot átvitték a buchenwaldi táborba – a Gestapo
aktájában nem szerepel, hogy végül mi lett a sorsa.75
Jehova Tanúinak üldöztetése 1937-ben érte el a csúcspontot.
Abban az évben széles körben terjedt egy „nyílt levél” „Németország
azon lakóinak, akik hisznek a Bibliában és szeretik Jézust” címmel.
A levélből a becslések szerint körülbelül 100 000 másolat készült.76
Elítélte a Jehova Tanúira kirótt tiltást, amiért védelmezik
„spirituális szabadságukat”, és részletesen ismertette, hogyan
rágalmazták, sértegették, üldözték, félemlítették meg és kezelték
őket „inkvizíciós módszerekkel” a börtönökben és koncentrációs
táborokban.77
Az 1905-ben, a Rajna-vidéki Orkenben, Mönchengladbach
közelében született Heinrich Winten egyike volt annak a több száz
Jehova Tanújának, akiket 1937-ben tartóztatott le a Gestapo, mert a
vád szerint Jehova Tanúinak aktív tagjai voltak.78 A kihallgatás
során önként elismerte, hogy a környéken negyven példányt osztott
szét a levélből. Utána a feleségét, Elizabethet is bevitték kikérdezni.
Ő is bevallotta, hogy Jehova Tanúja, viszont a levelek terjesztésében
nem vett részt. Azt mondta, az egyik szomszédjuk felajánlotta, hogy
árulja a „Komoly Bibliakutatók” magazinjait, csakhogy ő nem élt a
lehetőséggel, mert túlságosan veszélyesnek ítélte meg ezeknek a
kiadványoknak a birtoklását.
 1937. december 23-án egy düsseldorfi „különleges bíróság”
tizennyolc hónap börtönbüntetésre ítélte Heinrich Wintent. Három
kisgyerekét gyámság alá vették, mert a bíróság úgy döntött, hogy
második feleségének, Elizabethnek, aki addig mostohaanyjukként
nevelte a gyerekeket, nincs törvényes joga gondoskodni róluk.79
Jehova Tanúinál sok gyermek jutott hasonló sorsra. Az 1882-es
születésű Paul Schlemann körzeti bíró volt Oberhausenben, a Ruhr-
vidék egyik iparvárosában, ő felügyelte a döntéseket meghozó
gyámügyi bíróságot.80 Pault feljelentették a Gestapónál, mert nem
volt hajlandó kiadni gyámság alá helyezési utasítást két gyerekre,
akiknek a szülei Jehova Tanúi voltak. 1942. február 19-én
meghozott döntésében ezt írta: „A Mokr családdal minden rendben
van, eltekintve a szülők vallási hovatartozásától, így csak ebből az
okból nem vonhatom meg a szülőktől a gyermekfelügyelet jogát.
Mindig lesznek emberek, akiket nem érdekel a nemzetiszocializmus,
talán még harcolnak is ellene, de túl kevesen vannak ahhoz, hogy
potenciális veszélyt jelentsenek.” A gyermekjóléti tisztviselő ezzel
nem értett egyet: „A közellenségeknek nem engedhetjük meg, hogy
gyermekeiket maguk neveljék.” 1942. július 20-án az a döntés
született, hogy Schlemann többé nem elnökölhet gyámsági
ügyekben.81
Mint már láthattuk, Jehova Tanúi a koncentrációs táborokban
gyakran részesültek brutális és embertelen elbánásban. Eugen Kogon
a háborús időszakban, karácsony előestéjén volt a tanúja egy ilyen
esetnek a dachaui táborban:

Felállítottak egy nagy karácsonyfát, feldíszítették elektromos

izzókkal és mindenféle dekorációval. A tábor 45 000 rabja,
köztük 200 Jehova Tanúja csupán néhány nap nyugalomban
reménykedett. De mi történt ehelyett? Szenteste nyolc
órakor, amikor minden rab a szállásán tartózkodott, a tábori
szirénák hirtelen felvijjogtak; a foglyoknak a lehető
leghamarabb az Appelplatzra kellett vonulniuk. Valahol egy
 SS-zenekar játszott. Hamarosan bevonult öt teljesen felszerelt
SS-egység. A táborparancsnok néhány SS-tiszt társaságában
rövid beszédet mondott arról, hogy a maguk módján
szeretnék megünnepelni a karácsonyt. Aztán előhúzott a
tárcájából egy listát, és majdnem egy órán keresztül olvasta
azoknak a neveit, akiket az elmúlt hetekben büntetésre
javasoltak. Előhozták a büntetőállványt, és hozzákötözték az
első foglyot. Utána két SS verni kezdte fémkorbáccsal,
miközben a zenekar a „Csendes éj”-t játszotta; az összes
fogolynak énekelnie kellett. Közben annak, akire huszonöt
ütést mértek, hangosan számolnia kellett a csapásokat.82

A nőkre ugyanolyan kemény büntetések vonatkoztak. Egy huszonhét

éves Jehova Tanúja elmesélte, hogyan bánt vele egy Gestapo-
ügynök a krefeldi kihallgatásakor:

Amikor nem adtam meg neki a kért információt, lekevert egy

pofont. Aztán telefonon hívott két másik gestapóst, akik
levezettek a picébe. Hamarosan Dihr is felbukkant. Az ő
utasítására a másik kettő kifeszített egy asztalon. Miután
felhajtották a ruhámat, verni kezdték a hátsó felemet valami
fémpálcaszerű dologgal. Egy idő után szünetet tartottak, és
Dihr újra feltette a kérdéseit. Amikor továbbra sem adtam
kielégítő választ, addig ütöttek, amíg azt nem mondtam,
tanúskodni fogok. Visszavittek az emeletre, ahol Dihr
folytatta a kihallgatást. Bevallottam, hogy titokban Hitler
kormánya ellen dolgoztam, mert jobban vágytam a
halálbüntetésre, mint a további kínzásra. A bántalmazás
miatt napokig nem tudtam járni.83

Ilsa Unterdorfer, akit a lichtenburgi női koncentrációs táborban

tartottak fogva, később elmondta, ott hogyan bántak Jehova
Tanúival:
 Mindenkinek alá kellett írnia egy nyilatkozatot, amiben
megtagadta a hitét. Egy nap a Chemnitzből érkezett
Elizabeth Lange nővért hívatta a táborparancsnok. Nem volt
hajlandó aláírni a nyilatkozatot, ezért bezárták a régi vár
pincéjébe. A büntetőcellák sötét lyukak voltak keskeny,
rácsos ablakokkal, a kőből faragott fekhelyekhez gyakran
még matracot sem adtak. Lange nővér hat hónapot töltött el
ott.84

A nácik próbálkozása a keresztény hit meggyengítésére és aláásására

Németország területén kontraproduktívnak bizonyult. A keresztény
egyházak sikerrel védelmezték szervezeti autonómiájukat és
spirituális függetlenségüket. Jehova Tanúi inkább a mártírsorsot
választották a kompromisszum helyett. A náci ideológia soha nem
épült be az egyházak vallási gyakorlatába. Németország ugyanúgy
döntően keresztény nemzet volt 1945-ben is, mint amilyen1933-ban.
A II. világháború alatt a legtöbb német az imádkozásban talált
megnyugvást – főként azok, akik a szeretteiket veszítették el a
háborúban –, és nem Hitler egyre ritkábbá váló beszédeiben. Talán
nem meglepő, hogy a mélyen katolikus Claus von Stauffenberg a
merényletkísérlete előtti estén meglátogatta a berlini
Rosenkranzkirchét (Rózsafüzér temploma), és hogy a kivégzése
előtti utolsó mondata 1944. július 20-án az volt: „Éljen a szent
Németország!” („Es lebe das heilige Deutschland!”)
 4. FEJEZET

VADÁSZAT A KOMMUNISTÁKRA

Egy Walter Husemann nevű fiatal kommunista ellenálló a következő

levelet írta apjának kivégzése napján, 1943. május 13-án:

Légy erős! Úgy halok meg, ahogy éltem: harcosként az

osztályharcban! Könnyű kommunistának hívnod magad,
amíg nem kell a véredet ontanod érte. Csak akkor
mutathatod meg, hogy valóban az is vagy, amikor eljön az
óra, hogy bizonyítsd. Én az vagyok, apám.1

A kommunisták számítottak a legmódszeresebben üldözött politikai

csoportnak a náci Németországban. Nehéz volt egyszerre
elkötelezett kommunistának maradni és elkerülni a Gestapót. A
legtöbb kommunista aktivista 1933 és 1945 között eltöltött némi
időt koncentrációs táborban vagy börtöncellában a politikai
meggyőződése miatt. Gyakran estek át kínzáson, verésen és
pszichológiai megfélemlítésen.2 Csak 1933-ban 60 000 kommunistát
tartóztattak le, és körülbelül 2000-et öltek meg.3
1933 előtt a Szovjetunión kívül Németországban működött a
legnagyobb kommunista párt. A Német Kommunista Pártot (KPD)
1919-ben alapították, és szenvedélyesen képviselte a német ipari
munkásosztály forradalmi csoportosulásainak hangját. A szervezetet
Ernst Thälmann, egy szókimondó, karizmatikus, „nép fia” típusú
ember vezette. 1933 januárjában 360 000 párttagot tartottak
számon, az átlagéletkor harminc év volt, vagyis a párt komoly
vonzerőt jelentett a fiatalság számára a nagy iparvárosokban. A
fehér gallérosok, közalkalmazottak és köztisztviselők csak a tagság
10 százalékát tették ki.4 1929-ben a KPD tagságának mindössze 17
százaléka volt nő, bár a párt erőteljesen kiállt a nők jogai mellett.5 A
nők ritkán jelentek meg a kommunista ellenálló csoportokkal
kapcsolatos bírósági iratokban. Egy 355 aktát magában foglaló
kutatás során – amelyekben főként azok az emberek szerepeltek,
akik 1933 és 1935 között szembeszálltak a nácikkal Észak-
Vesztfáliában – mindössze az akták 4 százaléka kapcsolódott nők
ellen lefolytatott vizsgálatokhoz.6
Az átlagos KPD-tag fiatal, félig képzett vagy képzetlen férfi volt,
aki összetartó munkáskörzetben élt valamelyik nagy iparvárosban.7
A tagság az olyan városok „vörös fellegvár” kerületeiben volt a
legerősebb, mint Berlin, Stuttgart, Hamburg, Köln, Düsseldorf és
Mönchengladbach. Az 1932. novemberi választáson, a Hitler
hatalomra kerülése előtti legutolsó demokratikus választáson a KPD
37,7 százalékot ért el a legfontosabb ipari körzetekben. A
kommunista aktivisták kemény, önfeláldozó, kompromisszumot nem
ismerő katonáknak látták magukat a fasizmus elleni harcban.8 A
KPD-nek még egy félkatonai szárnya is volt, a Vörös Frontharcos
Szövetség (Roter Frontkämpferbund).9 Ez szoros szövetségben állt a
Forradalmi Szakszervezeti Ellenzékkel (Revolutionäre Gewerkschafts-
Opposition).10 A munkáskörzetekben számos olyan sportklub,
együttes, kórus, közösségi központ és társadalmi egyesület
működött, amit a KPD szponzorált. A párt ezenkívül könyveket,
újságokat, magazinokat, röplapokat és plakátokat is terjesztett.
A KPD vezetősége szoros kapcsolatban állt a szovjet rezsimmel és
a Kominternnel, a kommunista eszmét terjesztő nemzetközi
szervezettel. Gyakran hangzott el az a vád, hogy a KPD csupán
Sztálin rezsimjének „bábja” vagy „kiterjesztése”, és jelentős anyagi
támogatást kap a Szovjetuniótól. A KPD hivatalos feljegyzéseiben
azonban semmiféle közvetlen pénzügyi segítség nem szerepel. A
pártot kizárólag tagdíjakból, adományokból, valamint a saját
újságok és magazinok terjesztéséből finanszírozták.11
Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a német
munkásosztály nem sokkal az I. világháború után teljesen
megosztottá vált. Ennek az volt az oka, hogy a Szociáldemokrata
Párt (SPD), a legnépszerűbb weimari politikai munkáspárt
szövetséget kötött a Freikorps renegátjaival és a hadsereggel, hogy
elfojtsa az 1919-es forradalmi „Spartakus-felkelést”, amelyet két
legendás kommunista, dr. Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg
vezettek (őket egyébként brutális módon meggyilkolták Berlinben).
Emiatt érdemelte ki az SPD a „szocialista fasiszták” kommunista
gúnynevet, és így képződött áthidalhatatlan szakadék a
munkásosztály két csoportja között. A baloldalnak ez a
megosztottsága nagyban hozzájárult Hitler hatalomra jutásához. A
mérsékelt SPD-vezetést a KPD aktivistái a fennálló rendszer
„reformereinek és kompromisszumkész” alakjainak tekintették. Az
SPD vezetői és tagsága ugyanakkor elszánt antikommunisták voltak,
ők a KPS tagságát vaskalapos sztálinistáknak és szektás
fanatikusoknak látták. Nem sok közös vonás akadt bennük.
Egy különösen dacos kommunista röpirat, amelyet Adolf Hitler
hivatalba lépésének napján adtak ki, „nyílt fasiszta diktatúrának”
nevezte a rezsimet, és tömeges sztrájkra szólította fel az
embereket.12 A KPD aktivistái lenézően azt hitték, Hitler koalíciós
kormánya hamarosan darabokra fog hullani. 1933. február 7-én a
KPD vezetője, Ernst Thälmann gyújtó hangú beszédet mondott, azzal
érvelt, hogy Hitler rezsimjét csak a forradalom döntheti meg, de
kételkedett benne, hogy erre valaha is sor kerül. Nagyon pontosan
megjósolta azt, ami ezután történt.
A Reichstag felgyújtása 1933. február 27-én kiváló indokot
szolgáltatott Hitler rezsimjének arra, hogy brutális és addig példa
nélkül álló erőszakhullámot indítson útjára a Kommunista Párt
ellen. A tűz éjjelén 10 000 kommunistát vettek őrizetbe. A
kommunista újságokat betiltották, akárcsak a tüntetéseket és az
összejöveteleket. Az SA rögtönzött „vad” koncentrációs táborai az
antikommunista erőszak gócpontjai lettek. A Gestapo, a bűnügyi
rendőrség, a bíróságok, a helyi hatóságok mind közreműködtek a
terror orgiájában. Hogy Hitler milyen fontosságot tulajdonított a
kommunizmus eltiprásának, megállapítható a megmaradt Gestapo-
iratokból, amelyekből kiderül, hogy az 1933-ban „védőőrizetbe” vett
emberek 80 százaléka kommunista volt.
A KPD-t hivatalosan nem tiltották be, de nem kampányolhatott
nyilvánosan az utolsó demokratikusnak mondott választáson, 1933
márciusában. Két nappal a szavazás előtt Ernst Thälmannt is
„védőőrizet” alá helyezték. Magánzárkában tartották, rendszeresen
vallatták, és gyakran verték. Több börtönt és koncentrációs tábort is
megjárt, mire 1944. augusztus 18-án, Hitler utasítására agyonlőtték
a buchenwaldi táborban. A kommunisták elleni erőszakos
villámháború ellenére a KPD 4 847 939 szavazatot gyűjtött a
márciusi választáson, ami a szavazatok 12,3 százalékát jelentette. A
párt ezzel 81 képviselőt delegálhatott a Reichstagba, de soha nem
engedték nekik elfoglalni a helyüket.13 A választási kampány
erőszakos körülményeit figyelembe véve a KPD még így is
figyelemreméltóan sok szavazatot kapott, ami jól mutatta, hogy
Hitler uralmának kezdeti szakaszában milyen támogatást élvezett a
munkásosztály részéről.
Bár 1933. július 14-én hivatalosan betiltották a működését, a
KPD kitartóan arra ösztönözte a munkásosztályt, hogy folytassa az
ellenállást a náci rezsimmel szemben. A kommunista küzdelem
legfontosabb fegyvere az írott szó volt, mivel a fegyveres harc vagy
a terrorcselekmények szóba sem jöhettek. Az újságok, a magazinok
és főleg a röplapok lettek a KPD illegális propagandájának szíve és
lelke. Némelyik röplapot 10 000 példányban terjesztették. A
kommunisták napilapja, a Rote Fahne (Vörös Zászló) 1933 és 1935
között illegálisan jelent meg. 1933. október 13-án az „áruló
irodalom” terjesztését olyan bűncselekménnyé nyilvánították, amiért
akár halálbüntetést, életfogytig tartó börtönt, vagy 15 év
szabadságvesztést is kiszabhattak.
A Gestapo 1934-ben elképesztő mennyiségű, 1 238 202
kommunista röpiratot gyűjtött be, majd 1935-ben további 1 670
300-at. Ez is mutatja, milyen proaktív volt a Gestapo a kommunisták
üldözésében. A megmaradt KPD-feljegyzések szerint 1935-ben
kétmillió újságot nyomtak. Az illegális KPD-irodalmat
Németországon kívül állítottak elő, majd becsempészték az
országba. Némelyik kiadvány meglehetősen bizarr volt, például az
is, amit a Gestapo 1934-ben szerzett meg: 70 jóváhagyott recept,
kétségkívül megfelelő, nem náci alapanyagokból elkészítve.14 Utólag
visszatekintve a kommunisták megszállottsága, amivel előállították
és terjesztették a náciellenes röpiratokat, meglehetősen hiábavaló
volt, hiszen az emberek többsége rögtön továbbadta őket a
Gestapónak.15
1933 júniusában a KPD körlevele még határozottan optimista
hangvételt ütött meg:

Pártunk hősies küzdelme a hitleri diktatúra ellen máris

meghozta gyümölcsét. A véres fasiszta terror és több tízezer
kiváló elvtársunk bebörtönzése ellenére sikerült
megerősítenünk a pártot… Bolsevik állományunk a fasiszta
diktatúra megváltozott körülményei között bátor, állhatatos
tagsággá érett, akik vezetni tudják majd az osztályharcos
tömegeket.16

Még ugyanabban a hónapban ennek a levélnek a terjesztése a

munkásközösségek között a Gestapo villámrajtaütéseihez vezetett. A
berlini Köpenick kerületben hetven kommunistával végeztek – a
náci rezsim szerint fegyveres felkelést fojtottak el. 1933 júliusában
hat kommunistát ítéltek halálra, mert négy hónappal korábban, egy
kölni utcai összecsapás során megölték az SA két emberét. A
gyilkosságért elítéltek kivégzése kézi baltával történt.17 A Gestapo
még módszeresebben tudta összegyűjteni a kommunistákat, miután
lecsaptak a KPD központjaira, és megszerezték a taglistákat.
Egyértelmű, hogy a Gestapo a KPD sorai közé beépült
informátorok útján is vadászott a kommunistákra, ahogy arra Jakob
Zorn, az egyik vezető pártaktivista is visszaemlékezett:

Kezdetben viszonylag nyíltan folytattuk az ellenállást. Nem

fordítottunk figyelmet a konspirációs szabályokra, amiket
pedig követned kell, ha ilyen brutális ellenséggel harcolsz.
Azt hiszem, emiatt szenvedtünk olyan súlyos veszteségeket.
Informátorok hordái épültek be a párt tagjai közé, olyan
emberek, akik hagyták magukat megvásárolni, olyanok,
akiket bármikor megszerezhetsz magadnak. Szinte minden
kölni bírósági ügy mögött volt egy besúgó, aki a
munkásmozgalomhoz tartozott.18

1933-ban, alig hat hónap leforgása alatt Európa nagy ipari nemzetei
közül a legnagyobb és legjobban szervezett munkásosztály drámai
módon meggyengült. Hannah Galm, egy mélyen elkötelezett
kommunista látta, milyen változásokat idézett elő saját
szülővárosában a náci uralom:

Rá sem ismertem a városra. Offenbach horogkeresztes zászló

alatt! Horogkeresztes zászlók lobogtak mindenfelé. A piactér
is döbbenetesen megváltozott. Lementünk a
munkáskerületbe, ahonnan kommunista szavazataink
érkeztek. Ott lógott a horogkereszt minden ablakban.
Nehezen tudtam feldolgozni. Nagyon csalódott voltam.
Honnan a jó égből szedtek ennyi zászlót? Persze tudtuk jól.
Az emberek elkeseredettek voltak. Ez természetes. Mi viszont
nem értettük, hogy történhetett ez meg.19

A náci terror brutális hulláma nem csak a kulcsfontosságú KPD-

funkcionáriusokra csapott le, de figyelmeztette a munkásközösséget
is arra, hogy a kommunisták további támogatásával halálos
veszélynek teszik ki magukat. 1934. február 2-án John Schehrt, a
KPD Politbüro tagját saját cellájában végezte ki a Gestapo, így Franz
Dahlem maradt az egyetlen vezetőségi tag a KPD-ben. A többiek a
letartóztatott Ernst Thälmann kivételével száműzetésbe vonultak. A
náci érában több ország is az elmenekült német kommunisták
menedéke lett, elsősorban Franciaország, Hollandia, Belgium, és
főként a kommunista Szovjetunió.
A KPD tagjai a kommunista rendszer modelljeként tekintettek a
szovjet államra.20 Az 1925-ös szovjet alkotmány 22. cikkelye
alapján politikai menedékjogot ígértek bárkinek, aki „forradalmi
tevékenység” miatt kénytelen elhagyni a hazáját. A gyakorlatban
csak aktív és megbízható kommunistáknak adtak vízumot.21
Becslések szerint a KPD 3000 tagja élt száműzetésben a
Szovjetunióban Hitler hatalomra kerülése után. A német vezetők
közül sokan a fényűző moszkvai Hotel Luxban laktak, ott volt a
Komintern irodája is. Sztálin Oroszországa nem azt a fajta biztos
menedéket nyújtotta, amire a német kommunisták számítottak. A
hatvannyolc prominens KPD-sből, akik elmenekültek Hitler
Németországából, hogy a Szovjetunióban éljenek, negyvennyolcat
megöltek. Összességében a német kommunista száműzöttek 70
százaléka esett áldozatául Sztálin brutális politikai tisztogatásainak.
A sztálinista rezsim szerint túlságosan elkötelezték magukat a
Kominternbe ágyazott internacionalista eszmék iránt, vagy úgy
ítélték meg, szimpatizálnak Lev Trockij nézeteivel. Ironikus, hogy
Sztálin több KPD-vezetővel végzett, mint Hitler.22
Németországba csak a száműzött német kommunisták nagyon
kis része tért vissza élve. Ők is bürokratikus zaklatással néztek
szembe, és a Gestapo célkeresztjébe kerültek. Az 1904-es születésű
Luise Vögler is a visszatérők közé tartozott. 1931 óta élt a
Szovjetunióban férjével, a lakatosként dolgozó Karllal, aki a weimari
időszakban a KPD aktív tagja volt.23 A ruhakészítő Luise 1937-ben
egy hazatelepülő németek számára létesített vendégházban lakott,
amikor a Gestapo elkezdett vizsgálódni száműzetésben eltöltött évei
ügyében. Luise módosabb, osztrák középosztálybeli családból
származott, de kiközösítették, amikor hozzáment egy német
kommunistához és a Szovjetunióba költözött. A házaspár 1936-ban
szovjet állampolgárságért folyamodott, azonban az orosz hatóságok
elutasították a kérelmüket. Louise ennek okára nem tudott
magyarázattal szolgálni a Gestapónak. Visszatérésük után Karlt
azonnal az „állam ellenségének” nyilvánították, és „védőőrizet” alá
helyezték egy helyi koncentrációs táborban. Soha nem engedték el.
A Gestapo több más német száműzöttet is kikérdezett Vöglerék
szovjetunióbeli tevékenyégéről. 1938 januárjában Josef Solmitz és
felesége terhelő vallomást tettek a házaspárra. Azt állították,
mindketten aktív kommunisták voltak, amíg ott éltek. Luise két
náciellenes cikket is írt a szovjet lapokba. Az egyikben részletesen
felidézte négyhetes szabadságukat Hitler Németországában, 1936-
ban. Azt írta, a munkásosztály tagjai éheztek, és egykori hazáját
„egyetlen hatalmas koncentrációs táborként” jellemezte. 1938
augusztusában Aloysia Karnt, aki ismerte a házaspárt még abból az
időből, amikor száműzetésük időszakában az ukrajnai
Vorosilovgrádban éltek, kikérdezte a bécsi Gestapo.24 Azt állította,
Vöglerék mindvégig, amíg ismerte őket Oroszországban,
„elkötelezett kommunisták” voltak. A náci párt külügyi részlege
(Auslandorganisation NSDAP-AO) is megerősítette, hogy a házaspár a
szovjet sajtóban megjelenő náciellenes cikkeket írt.
Luise Vöglert négy alkalommal hallgatta ki a Gestapo. Elismerte,
hogy férje, Karl a KPD aktív tagja volt Németországban, a távozásuk
előtt. Karlt a náci Németországgal szemben a szovjet ügyhöz kötötte
a hűsége. Nem tagadta azt sem, hogy ő maga is szimpatizál a
kommunizmussal és a Szovjetunióval. Megerősítette, hogy 1936
nyarán valóban Mannheimbe utazott négy hétre. A mostani
látogatás fő oka az ottani ingatlanjuk eladása volt. Az út során az a
benyomása támadt, hogy bármit is állít a náci propaganda,
Németországban továbbra is magas a munkanélküliség. Tagadta,
hogy valaha náciellenes cikkeket írt volna a szovjet sajtóba.
Javasolta, hogy Solmitzék bizonyítékát hagyják figyelmen kívül.
Rámutatott, hogy Mrs. Solmitz nem csak hogy zsidó, de irigykedett
is az új ruhákra, amelyeket Németországból hozott magával. Azt
állította, Mrs. Solmitz ránézett, amikor az egyik ilyen ruhát viselte,
és megjegyezte: „Maga az élő bizonyíték a német gazdaság
szárnyalására.” A házaspár minden vádját a személyes rosszindulat
vezette, tette hozzá. A Gestapo úgy döntött, elfogadja Luise
változatát az eseményekről. 1938 augusztusában felfüggesztettek
ellene minden eljárást, de azt tanácsolták neki, ne próbáljon munkát
találni a fegyveriparral kapcsolatban álló vállalatoknál.
A történet ezzel nem ért véget. 1941 augusztusában a nácikat
támogató „Német Munkásnők” (Deutsches Frauenwerk) szervezet
önként jelentett a Gestapónak. Leírták, hogy Luise még mindig
Düsseldorfban él kilencéves lányával, és továbbra is ruhakészítéssel
foglalkozik, meglehetősen nagy vendégkörrel. A levélben
„intelligens, művelt és visszafogott” nőként írták le, ugyanakkor
megjegyezték, hogy „kommunistaként viselkedik”, bár hogy ez
pontosan mit jelent, azt nem részletezték. Azt is hangsúlyozták,
hogy Luise szoros barátságot ápol egy bizonyos Frau Sellichttel, egy
másik visszatelepülő orosz feleségével, akinek a férjét szintén
„védőőrizetben” tartották feltételezett kommunista tevékenység
miatt. A levélben sürgették a Gestapót, hogy tartsák megfigyelés
alatt a két nőt, mivel „egyértelműen kommunistaszimpatizánsok”.
A Gestapo 1941 szeptemberében válaszolt. Tájékoztatták a
feljelentőt, hogy a Gestapo ügynökei és a náci párt tisztviselői az
elmúlt hat hónapban szigorú megfigyelés alatt tartották Luisét és
Frau Sellichtet, de semmilyen bizonyítékot nem találtak arra, hogy
kommunista tevékenységet folytatnának. Sőt Luise szoros
kapcsolatot ápolt a náci párt helyi vezetőjével, aki támogatta
kérelmét férje szabadon bocsátására a náci koncentrációs táborból.25
Nem könnyű megállapítani, hogy Luise kommunista aktivista
maradt-e. Kétségtelenül támogatta Sztálin rezsimjét, amíg a
Szovjetunióban élt. A német száműzöttek hazatérésének okait
vizsgáló történészek hangsúlyozták, hogy a sztálini tisztogatástól
való félelem, valamint a csalódottság két nagyon erős motiváló
tényező lehetett.26 Vöglerék azonban csak azért mentek haza, mert
szovjet állampolgársági kérelmüket váratlanul elutasították. A tény,
hogy ilyen sok időt szántak Luise magánéletének vizsgálatára, arra
utal, hogy a Gestapo úgy érezte, a nő talán tényleg a szovjeteknek
kémkedik, vagy részt vesz a kommunista ellenállásban. Arra
gondoltak, ha hagyják szabadon tevékenykedni, talán
rábukkanhatnak egy szovjet kémhálózatra.
A bizonyítottan aktív kommunista ellenállókkal nem bántak
olyan megengedően, mint Luise Vöglerrel. Eva Maria Buch esete
sokkal tipikusabb példa. Az 1921-ben, Berlinben született Eva
idegen nyelveket tanult a Humboldt Egyetemen, amikor összeállt a
hírhedt Schulze-Boysen/Harnack szocialista ellenálló csoporttal,
amelynek voltak kapcsolatai a Légügyi Minisztériumnál, az
egyetemeken és a polgári szolgálatoknál is, és gyaníthatóan titkos
hírszerzési információkat továbbított a Szovjetuniónak.27 A Gestapo
„Vörös Zenekar”-nak nevezte el a csoportot. 1942. október 10-én
Evát letartóztatta a Gestapo, miután rájöttek, hogy megírt és
lefordított egy röplapot, amelyen a francia rabszolgamunkásokat
próbálták rávenni, hogy szegüljenek szembe a náci rezsimmel.
Amikor a Gestapo-tiszt a kihallgatás során közölte vele, hogy sokkal
barátságosabb elbánásban fog részesülni, ha megnevezi a csoport
többi tagját, azt felelte: „Akkor pontosan olyan alávaló és romlott
ember lennék, amilyennek maguk láttatni akarnak.” A bíró az ügy
összefoglalásaként azt mondta, Eva „ravasz, mint egy katolikus, és
bomlasztó, akár egy kommunista”. Kimondták rá a halálos ítéletet.
Kivégzése napján ezt írta szüleinek küldött búcsúlevelében:
„Sajnálom, hogy nem tudlak megkímélni titeket a legnagyobb
gyásztól, de nem baj, hogy így alakult. Átkozott konfliktus dúlt
bennem, de az elmúlt hónapok megadták a választ. Most már
minden békés és nyugodt.”28
 Az Eva Buchhoz hasonló bátor kommunista aktivisták gyakran
jelennek meg a Gestapo ügyirataiban. Rudolf Goguel, a
fehérgallérosok kommunista szakszervezetének vezetője
emlékirataiban kiváló rálátást ad azoknak a problémáira, akik
aktívan illegális kommunista tevékenységben vettek részt. Azt
állította, a „hosszú kések éjszakája” után a KPD megpróbálta
megkörnyékezni az SA csalódott tagjait Düsseldorfban –
katasztrofális eredménnyel. A KPD aktivistáit sorban utasították el
az SA-tagok, akikkel meggondolatlan módon próbáltak
összebarátkozni. 1935 októberére a 422 fontosabb KPD-
funkcionáriusból 219 fogságban volt, 125 száműzetésbe vonult, 24-
et megöltek, 42 pedig kilépett a pártból; mindössze 12-en maradtak
aktívak.29 A becslések szerint a KPD 1933-ban még 360 000-es
tagságának mindössze 10 százaléka végzett aktív illegális
kommunista tevékenységet 1935-ben.
Egy 1935 októberi Gestapo-jelentés elismerte azoknak a
kommunistáknak a bátorságát, akik folytatták a reménytelennek
tűnő illegális küzdelmet:

Az elmúlt hónapokban a KPD-csoportok leleplezése során

többször is feltűnt, hogy az illegális szervezet támogatói
milyen önfeláldozó lelkesedést tanúsítanak; azonnal
betömték a soraikban támadt réseket, és elfoglalták
letartóztatott elvtársaik helyét, nem riasztotta el őket a
hosszú börtönbüntetés fenyegetése. Ez az áldozatvállalás a
kommunista eszmékért olyan messzire megy, hogy az
elkötelezett kommunisták egymás után mondanak le az
életükről ahelyett, hogy elárulnák a társaikat.30

Bizonyos munkáskerületekben a szolidaritást a kommunistákkal nem

lehetett könnyen felszámolni. 1937. március 24-én Adam Schäfert, a
jól ismert kommunista aktivistát a dachaui koncentrációs tábor
barakkjában lelőtte egy SS-őr, aki azt állította, a fogoly rátámadt.
Schäfer szitává lőtt testét átadták a gyászoló családnak, hogy el
tudják temetni. A szertartásra március 29-én került sor a wiesbadeni
munkáskerületben. Körülbelül nyolcszázan gyűltek össze, hogy
leróják tiszteletüket a helyi kommunista hős előtt. A Gestapo is
odaküldött egy álcázott ügynököt, aki a jelentésében azt írta, a
jelenlévők 75 százaléka a KPD egykori, jól ismert tagja volt. Egy
helyi KPD-aktivista hatalmas koszorút fektetett a koporsóra, ezzel a
szimbolikus gesztussal jelezte a munkásosztály szolidaritását elesett
elvtársuk felé. Ezt az embert nem sokkal később a Gestapo
„védőőrizetbe” helyezte.31
Hogy a kommunista ellenállásnak ez a fajta nyílt demonstrációja
mennyire terjedt el a munkáskerületekben, azt nem könnyű
megbecsülni . Néhány KPD-aktivista úgy érezte, a kommunisták
helyzete az 1930-as évek végére jelentősen megváltozott. Az egyik
KPD-vezető, Jakob Zorn, akit 1934-ben letartóztattak, majd 1937-
ben szabadon engedtek, nagyon lehangoló képet festett a
kommunista ellenállásról az 1930-as évek második felében. „Látom,
mennyire összezsugorodott az ellenállás. Az áldozatok száma
megdöbbentő. Nyoma sincs annak a hatalmas feltámadásnak, mint
1933–34-ben. A párt, és vele együtt az antifasiszta mozgalom
komoly veszteségeket szenvedett, ami jelentéktelenné tette az
ellenállást.”32 A Gestapo letartóztatási adatai jól mutatják a
kommunista ellenálló tevékenység gyors csökkenését. 1936-ban 11
678 kommunistát vettek őrizetbe. 1937-ben ez a szám 8068-ra
csökkent, majd 1938-ban 3800-ra.33 Drezdában a KPD feljegyzései
1936 januárjától azt mutatták, hogy mindössze hetvenöt aktív tag
maradt a városban.34 Máshol is hasonló mintázatok alakultak ki. Az
illegális SPD-aktivisták által készített SOPADE-jelentésekből
kiderült, hogy a munkásosztály zöme az 1930-as évek végére
vonakodva ugyan, de elfogadta a náci rezsim létezését. Egy 1938.
júliusi jelentésben ez áll:
 A németországi hangulatot a teljes politikai közömbösség
jellemzi. Az emberek döntő többsége fásult, és hallani sem
akar a politikáról… A legdöbbenetesebb a széles körű
tudatlanság azzal kapcsolatban, ami valójában történik.
Mindenki meg van győződve róla, hogy már nem léteznek
koncentrációs táborok; egyszerűen nem akarják elhinni, hogy
a nácik könyörtelen brutalitással számolnak le ellenfeleikkel.
Nem akarják elhinni, mert az túl ijesztő lenne számukra,
ezért inkább becsukják a szemüket.35

A munkásosztály egyre növekvő apátiájában a kommunista ellenálló

viselkedés mindinkább individualistává vált. A Gestapo
folyamatosan növekvő mértékben támaszkodott a közvéleményre,
hogy felszámolja az egyre kisebb számú kommunistaszimpatizáns
bajkeverőt. Karolina Krupp (született 1905-ben a Ruhr-vidéki Essen
iparvárosában) makacsul elkötelezett kommunista maradt a náci éra
alatt is. Férjével, Erichhel egy több lakásra osztott, hatalmas ház
egyik földszinti lakásában éltek.36 1937. április 14-én letartóztatták,
mert a szomszédjuk, Karl Muth, egy munkanélküli suszter jelentette
a Gestapónak, hogy Karoline állandóan kommunistabarát
kijelentéseket tesz, és az étkezőasztalán a szovjet vörös zászlót
használja terítőnek. Amikor Karoline egyszer meghallotta, hogy az
1936-os olimpia idején felső szomszédja, Karl Adolf Hitler beszédét
hallgatja a nemzeti rádióadón, felrohant a lépcsőn, és a férfi ajtaján
dörömbölve kiabálta: „Kapcsolja ki azt a szemetet!” Amikor pedig
egy másik szomszédját hallotta panaszkodni, hogy nem tud vajat
venni, gúnyosan odavetette neki: „A nehézségeidért csak magadat
hibáztathatod, hiszen te szavaztál Hitlerre.”
A Gestapo nyomozása kiderítette, hogy a házban szinte az összes
lakó haragban van a többiekkel. Karl Muth elmondta a Gestapónak,
hogy a Krupp családot már 1930 óta ismeri. Aztán azt is bevallotta,
hogy azért jelentette fel Karolinét, mert ő és a férje, Erich gyakran
becsmérelték őt, állandóan vitába szálltak vele és sok másik lakóval
is. Maria Graf, aki gyerekvigyázóként dolgozott Karoline mellett,
arról számolt be, hogy a történet az étkezőasztalra terített vörös
zászlóról igaz. Karoline a jelek szerint már jóval Hitler hatalomra
kerülése előtt is a KPD-t támogatta. Maria látta Karolinét még a
weimari időszakban, amint egy vörös zászlót visz magával a KPD
gyűléseire. Egy idősebb lakó, Rosa Barr szerint mindenki tudta, hogy
Karoline a KPD tagja, és azt állította, Karoline egyszer elárulta neki,
még a gyerekeit is beadta Hitlerjugend-szervezetekbe, hogy azt a
benyomást keltse, hűséges a náci rezsimhez. A szintén a házban élő
Hermann Gablon azt mondta, ő soha nem látta vitatkozni Karolinét
a többi lakóval, de a lánya beszélt neki ilyesmiről. Úgy vélte, a
Karoline ellen felhozott vádak a kommunisták iránt fennálló
folyamatos hűségéről igazak. Az épület gondnoka is megerősítette,
hogy Karoline romboló hatással volt a környezetére, és rámutatott,
hogy a nő gyakran keveredett vitába a lakókkal a közös
mosókonyhában.
A Gestapo hosszas kihallgatásnak vetette alá Karolinét, aki
tagadott minden vádat. Elmondta, hogy a férje a Német
Munkásfront tisztviselője volt, a gyermekei pedig Hitlerjugend-
tagok, ami bizonyítja, hogy ő is hűséges tagja a népközösségnek.
„Ezek a vádak csupán kicsinyes bosszúk”, tette hozzá. A további
kérdésekre elismerte, hogy egykor tagja volt a szocialista SPD-nek,
de a KPD-nek soha.
A Gestapo-tiszt a jelentésében leírta, hogy Karoline „becstelen
nő”, aki csak akkor vallott be bármit is, ha „megcáfolhatatlan
bizonyítékokkal” szembesítették. A náci párt esseni körzeti
vezetőjének jelentést kellett tennie a Krupp család politikai
megbízhatóságáról. Karolinét a „veszekedős” és a „politikailag
megbízhatatlan” jelzőkkel írta le. Azt is igazolták, hogy Karoline és
Erich valóban nem voltak a KPD tagjai, de nagyon is aktívan
tevékenykedtek az SPD-ben a weimari időszakban. A hosszú
nyomozás végén az ügyért felelős Gestapo-tiszt arra a megállapításra
jutott, hogy Karoline kommunistaszimpátiája meglehetősen
nyilvánvaló. Biztos volt benne, hogy a nő ellen felhozott vádakat
nem a bosszú motiválta, hanem a házban jelenlévő őszinte és
kiterjedt aggodalom Karoline politikai hűsége miatt. Soha nem
került elő olyan bizonyíték, ami igazolta volna, hogy Karoline még
mindig aktív a kommunista illegális életben, de a Gestapo ennek
ellenére megvádolta „árulás előkészítésével”, és a dortmundi
„különleges bíróság” elé rendelte, ahol rövid börtönbüntetésre
ítélték.37 A Gestapo úgy döntött, megmutatja Karolinénak, hogy a
náci rezsim nem tolerálja a bizonyítottan ellenzéki hozzáállást.
Egy másik kommunistaszimpatizáns, az 1915-ös születésű Peter
Penk a Rajna-vidék nyugati felén élt, Mönchengladbach
iparvárosában.38 Katolikus volt, mint a város lakóinak többsége.39 A
helyi pamut- és textilgyártásra épült körzetben a KPD rendelkezett a
legtöbb támogatóval. Peter is egy ilyen gyárban dolgozott,
száltekercselőként. 1937. május 2-án betörték egy lengyelországi
zsidó, Buray Kuzment boltjának kirakatát. A tulajdonos szerint
három férfi hajtotta végre a támadást. Kettőt azonosított is a helyi
kocsmában: Michael Dorfot és Arnold Sieglert. A Gestapo
mindkettejüket őrizetbe vette. Tagadták a bűnösségüket, de
tettesként megnevezték Peter Penket. Hamarosan újabb szemtanúk
is előkerültek. Mindannyian jól ismert helyi kommunista
aktivistaként és antiszemitaként írták le Petert. A Gestapo azonban
nem látott antiszemita motivációt a tettben. A nyomozást vezető
Gestapo-tiszt közölte, jól ismert kommunista trükk megtámadni a
zsidó üzleteket, azután a helyi náci rohamosztagosokra fogni a
dolgot. „A közvélemény könnyen hibáztatja a náci mozgalmat az
ilyen antiszemita bűntetteknél”, írta az esetről készített jelentésében.
Kijelentését azonban nem támasztották alá olyan példák, ahol
kommunisták támadtak volna zsidó boltokra.
A Gestapo bevitte Peter Penket kihallgatásra. Tagadta, hogy
szimpatizálna a kommunista doktrínákkal. Jó nemzetiszocialistának
vallotta magát, 1931 és 1933 között még a Hitlerjugendben is
szolgált. Csak azért lépett ki, mert elvesztette a munkáját, és nem
engedhette meg magának a szükséges egyenruhát és felszerelést. A
Gestapo-tiszt megkérte Petert, mondja el, hogyan tört be a kirakat
üvege. Peter azt felelte, az egész napot egy sörházban töltötte, és
megivott vagy húsz sört. Nagyon részegen indult haza, elvesztette az
egyensúlyát, és véletlenül nekiesett az üvegnek. Amikor felállt,
ingerültségében belerúgott az ablaktáblába, majd hazament, hogy
kialudja a részegségét.
A Gestapo teljesen „valószerűtlennek” találta Peter történetét.
Megnézték a múltját: korábban hét alkalommal ítélték el
bűncselekmények, főként lopás és csempészés miatt. A kisebb
vétségek sorozata a Gestapo jelentése szerint „jelentős mértékben
rombolta” hírnevét, mint a népközösség támogatója. A nyomozás
során nem derült fény semmiféle politikai indíttatású
bűncselekményre.
A Gestapo megkérte Michael Dorfot, aki az incidens napján
Peterrel együtt ivott, hogy mesélje el az ő változatát is az
eseményekről. Dorf azt mondta, Peter korántsem volt olyan részeg a
távozáskor, mint amilyennek vallotta magát. Hamarosan újabb
ellentmondások is előbukkantak Peter sztorijában. Sosem volt a
Hitlerjugend tagja, sem a nemzetiszocializmus hű támogatója, ahogy
azt állította magáról. A Gestapo rövid, de kemény büntetés mellett
döntött. Petert nem vitték bíróság elé, hanem hét napra
„védőőrizetbe” helyezték. Szabadulása napján aláírattak vele egy
nyilatkozatot, amelyben kijelentette, hogy a jövőben sem szóval,
sem tettel nem lép fel a náci kormányzat ellen.
Ezt az ígéretét azonban nem tudta betartani. 1938. október 18-
án, tizennyolc hónappal a kirakatos incidens után újból
feljelentették a Gestapónál. Egy helyi felszolgálónő szerit nem csak
hosszas kommunistapárti szónoklatot tartott Mönchengladbach
egyik sörházában, de azt is üvöltözte, hogy „Heil Moskau” (Éljen
Moszkva). Három nap múlva letartóztatta a Gestapo, és tizenhat
napig „védőőrizetben” tartották egy düsseldorfi börtöncellában,
amíg alaposan ki nem vizsgálták az ügyet.
 A Gestapo több embert is kihallgatott. Az első tanú Gertrud
Engel volt, a sörház tulajdonosnőjének a lánya. Ő tette a feljelentést.
A kérdéses napon felszolgálóként dolgozott a bárban. Peter több sört
is megivott, de aztán nem volt hajlandó kifizetni a számlát. Heves
vita alakult ki, amelynek során Peter „vén boszorkánynak” nevezte
Gertrud anyját. Aztán hosszú, dühös szónoklatot tartott a többi
vendégnek, támadta Hitler „agresszív” külpolitikáját és a „korrupt”
náci „Téli segély” (Winterhilfswerk) programot, amelyben közösségi
adományokból segítették az idős nyugdíjasokat és a szegényebb
vidékieket.
Peter Schoemann, egy helyi kéményseprő megerősítette Gertrud
történetét. Szerinte Peter jól ismert kommunistapárti volt,
náciellenes beszéde alatt a többi vendégtől is azt kérdezgette,
csatlakoznának-e hozzá, ha „fegyvert fogna Hitler ellen”. Amikor
mindannyian nemmel feleltek, „idiótáknak és gyáváknak” nevezte
őket. Aztán lepatkányozta Schoemannt, pofon ütötte, és odafordult
egy másik csoporthoz a bárpultnál: „Ha »Heil Hitler«-t mondtok,
mindannyian seggfejek és beszariak vagytok. Én azt mondom, Heil
Moskau, és a legfontosabb, hogy mi [kommunisták] tovább
meneteljünk!”
Egy Wilhelm Herson nevű, negyvenegy éves boltos elmondta a
Gestapónak, hogy Peter részeg kirohanása közben azt is közölte, a
kapitalisták és a náci vezetők fényűző életet élnek a munkások
fizetésének csökkentése árán. Herson azzal vágott vissza, hogy az I.
világháborút is megjárt veteránként „azonnal fegyvert fogna, ha
Hitler harcba hívná a nemzetet”. Mire Peter leidiótázta.
A Gestapo hosszúra nyúló kihallgatásán megkérték Petert, hogy
adjon magyarázatot a viselkedésére. Azt felelte, aznap nagyon
részeg volt, és egyáltalán nem emlékszik, mi történt. 1932-ben, a
válság közepén elveszítette a munkáját, de aztán csatlakozott a Náci
Munkaszolgálathoz, és sikerült elhelyezkednie száltekercselőként.
Semmi oka nem lett volna Hitler kormányát hibáztatni, és tagadta,
hogy valaha is szimpatizált volna a KPD-vel.
 A Gestapo arra a következtetésre jutott, hogy a tanúk igazat
mondanak, Peter pedig hazudik. Mindennek ellenére, és
valószínűleg annak köszönhetően, hogy már majdnem három hetet
eltöltött a börtönben, Petert elengedték, miután az ügyész nem tudta
eldönteni, milyen végső büntetést kérjen az ügyben. 1938. december
13-án újra letartóztatták, ezúttal bűncselekménnyel vádolták meg.
Ittasan vezetett, elütött egy gyalogost és „fizikai sérülést” okozott
neki.40 1939. január 9-én a mönchengladbachi Gestapo-iroda
megüzente a düsseldorfi központnak, hogy a sörházi ügyet lezárták.
A rangidős ügyész azonban megegyezett a helyi katonai
hatóságokkal, hogy Petert azonnal sorozzák be a német
hadseregbe.41
Egyértelmű bizonyítékok voltak arra, hogy Peter Penk erős
kommunistapárti nézeteket dédelget, de ugyanilyen súlyosak voltak
az általa elkövetett bűncselekmények, beleértve a lopást, a
vandalizmust, az ittas vezetést, a garázdaságot és a csempészetet. A
Gestapo ehhez képest figyelemre méltó engedékenységgel viszonyult
hozzá. Ráadásul komoly problémái voltak az alkohollal is, és helyi
bajkeverőnek számított. A közvádló végső döntése az volt, hogy
erőszakkal besorozzák a német hadseregbe. Peter tekintélyelv-
ellenes személyiségét figyelembe véve nehéz elképzelni, hogy a
hadsereg merev fegyelme véget vetett volna állandó konfliktusának
a náci rendszerrel. A további sorsát mindenesetre nem ismerjük.
1937-re, ahogy egyre intenzívebbé vált a hadsereg
újrafegyverzése, a kommunista munkásellenállás áthelyeződött a
gyárakba és az építési területekre. A távolmaradás, a lassított
munkavégzés és a szabotázs állandó problémává vált a
fegyvergyárakban.42 1936 júniusában 262 munkás hetvenperces
munkabeszüntetést tartott a rüsselsheimi Opel Műveknél, így
tiltakozva a bérek megvágása ellen. A Gestapo az akció összes
vezetőjét őrizetbe vette. Ebben az időszakban hasonló sztrájkok
játszódtak le Berlinben, Dortmundban és Hamburgban is.43 A
düsseldorfi Gestapo egy 1937-es hírszerzési jelentésében aggodalmát
fejezte ki a munkások fokozódó elégedetlensége miatt:

A gyári megbeszélések után, amelyeken a Munkásfront

szónokai felszólaltak (néha igencsak esetlenül), sok esetben
érzékelhető volt az elégedetlenség a munkások között. Az
egyik nagyobb gyárban a Munkásfront képviselője német
módon [náci karlendítéssel] köszöntötte a munkásokat, de
azok csak rosszkedvűen morgolódtak. Amikor a szónok a
gyári díszfelvonulást a német tisztelgéssel zárta, a munkások
viszonozták, de egyértelmű volt, hogy csak a rendezvény
befejezésének örültek. Az emberek átvezénylése egyik
gyárból a másikba, amit a nyersanyaghiány tesz szükségessé,
termékenyebb táptalajt biztosít a munkások
megkörnyékezéséhez a KPD részéről.44

Egyértelmű, hogy számos KPD-aktivista alá akarta aknázni az

újrafegyverkezési programot. Az egyik ilyen ember az 1887-es
születésű, elkötelezett kommunista Anton Kendricks volt, egy
mönchengladbachi, szakképesítés nélküli építőmunkás. Viersenben
élt, nyolc kilométerre szülővárosától. Katolikus vallásúnak mondta
magát, a Gestapo aktájában a családi állapotánál az „elvált”
bejegyzés szerepelt.45 1938 nyarán és őszén a Züblin építővállalat
alkalmazásában katonai erődítményeket épített Németország
nyugati határvidékén.46
Ludwig Esslinger építésvezető körülbelül száznegyven munkást
foglalkoztatott, akik a helyszín közelében laktak rögtönzött
barakkokban. A kemény, fárasztó munkáért nagyon kevés fizetés
járt. Az elégedetlen munkások egy kisebb csoportja hamarosan
zúgolódni kezdett. A pohár 1938 őszén, egy pénteki délutánon telt
be, amikor három munkás (Feder, Bloedel és Glanzer) engedély
nélkül elhagyták az építési területet, és átvonultak a helyi sörházba.
Amikor visszatértek, az építésvezető közölte velük, hogy az aznapi
bérüket megvonja tőlük. Ezt hallva mindhárman dühösen és
agresszívan reagáltak. Veréssel fenyegették Esslingert, és azt
mondták, többé egyáltalán nem dolgoznak, ha nem fizeti ki őket.
Az építésvezető jelentette a problémát a Gestapónak. Több
munkást is kihallgattak. Emil Schuler elmondta, hogy az
incidensben részt sem vevő Anton az elégedetlenkedő munkások
vezetője. Állítólag hetek óta panaszkodott a többieknek a hosszú
munkaidő és az alacsony bér miatt, és az áskálódásával megpróbálta
kikezdeni a vezetést. Ugyanezt a történetet erősítette meg egy másik
munkás, Kurt Dorner is, aki szerint Kendricks nekitámadt, mert nem
volt hajlandó csatlakozni a mozgalmához. Hozzátette azt is, hogy az
elégedetlenkedőket vezető négy ember aktív kommunista. Kollégája,
Wilhelm Gelling azt állította, a vezetők folyamatosan zaklatták és
hergelték a dolgozókat. Az éjszakai műszakokban elvonták az
emberek figyelmét fontos feladataiktól. Wilhelm hallotta, hogy
Glanzer Adolf Hitler egyik rádióbeszédét hallgatva megjegyezte, „A
Führer megcsókolhatja a seggem.”
1938. október 28-án a Gestapo kihallgatta Anton Kendrickset,
aki elismerte munkatársai állításainak igazságát, az erőszakos
fellépést is, azt viszont tagadta, hogy a KPD-t támogatná. Federt
ugyanazon a napon hallgatták ki, és ő sem vallott be semmilyen
kommunista kötődést. Másnap Glanzer következett. Bevallotta, hogy
1931-ben két napot töltött börtönben kommunista röplapok
terjesztéséért. Állítása szerint soha nem volt a KPD tagja, de nem
tagadta, hogy 1936-ig „aktív szimpatizánsa” volt a kommunista
pártnak, bár már nem tartozott az erős „harcos támogatók” közé,
mint 1933 előtt. Az erőszakosságot is elismerte, de azt mondta,
Feder és Kendricks voltak az elégedetlenkedő munkások vezetői.
1938. október 29-én a Gestapo végső jelentésében az állt, hogy
Kendricks a KPD aktív tagja 1927 óta. Valószínűsítették, hogy
mindhárom vezető kapcsolatban áll egy helyi illegális kommunista
csoporttal, de a kapcsolatot nem sikerült felderíteni. Kendrickset és
Glanzert 1939 januárjáig börtönben tartották, Federt pedig 1939
márciusáig. Bloedel, aki az eredeti konfliktus résztvevője volt,
teljesen megúszta a büntetést.
Érdekes látni, hogy egy csapatnyi elkötelezett kommunista
hogyan próbált elégedetlenséget szítani a munkások között, akik egy
nemzetbiztonsági jelentőségű programban vettek részt. Ahhoz
képest nem is kaptak súlyos büntetést. Az építkezésen nem
meggyőzéssel próbálták megszerezni a munkások támogatását,
hanem fenyegetéssel és megfélemlítéssel. Az ügy csak azért jutott el
a Gestapóhoz, mert a kis lázadó csoport alkoholos állapotban
megfenyegette az építésvezetőt. A felettes azonnal cselekedett és
bevonta a hatóságokat. A munkások csendes többsége a
fenyegetéstől megszabadulva már úgy érezte, nyugodtan beszélhet a
tiltakozókról a Gestapónak.47
A Gestapo sok esetben nehezen tudott különbséget tenni az
„ellenzéki” viselkedés és a valódi kommunista ellenállás között. Jó
példa erre az 1921-es születésű Heinz Wasschermann és néhány
gyári szakmunkástanuló elleni vizsgálat. Az Essenből származó
Heinz selyemszövő gyakornok volt.48 A vád szerint egy csapatnyi
fiatal munkást vezetett, akik náciellenes jelszavakat írtak két esseni
gyár mellékhelyiséginek ajtajára. Akkor lett belőle ügy, amikor az
esseni Gehr Selyemgyár igazgatója tájékoztatta a helyi
Munkásfrontot, hogy „kommunista feliratokat” fedeztek fel a
mosdóban. Több vécéfülke ajtajára is a „Lelőni Hitlert!”
„Felakasztani Göringet!” „Éljen Thälmann!” (a bebörtönzött KPD-
vezető), „Éljen Moszkva!” feliratokat vésték. 1937. december 16-án
új ábra tűnt fel: egy amerikai indián, aki a Szovjetunió vörös
csillagát nézi, alatta felirat: „Pillantás a jövőbe”. Ezeket az
információkat 1938. január 5-én továbbították a Gestapóhoz.
A Gestapo összekötötte az ügyet egy hasonlóval, ahol szintén
náciellenes feliratok jelentek meg a Colsmann Vállalat gyárában. Ott
is „Az oroszok eljönnek Németországba” szlogent, és hasonló
szovjetpárti jelmondatokat találtak a mellékhelyiségekben. A
gyárigazgató úgy vélte, „ez a fajta zavarkeltés súlyos mértékben
aláássa a gyárüzem békéjét”. Mivel a helyiségeket rengeteg munkás
használta, a Gestapo lehetetlen feladatra vállalkozott volna, ha
megpróbálja kideríteni a valódi bűnösök kilétét, ezért ejtették az
ügyet.
Hans Zindel, a Munkásfront helyszíni vezetője a Gehr-gyárban
elmondta a Gestapónak, hogy a kommunistapárti szlogenek
elkövetője Rudolf Keelmann lehet, mert észrevette, hogy sosem
használja a náci köszöntést, és munkatársai is úgy látják, nem
szimpatizál a nácikkal. Keelmannt kihallgatták, de tagadta, hogy
valaha is a KPD tagja lett volna. Amikor észrevette az indiános
rajzot a mosdóban, dühbe gurult, és azonnal jelentette a
műszakvezetőnek. Egy Wilhelm Frenz nevű munkás azt mondta, a
rajzot valóban Keelmann fedezte fel, de munkatársát
kommunistapárti „elégedetlenkedőnek és nyavalygónak” tartotta, és
kételkedett benne, hogy valóban feldühítette volna a rajz látványa.
A Gestapo számos munkással elbeszélgetett, hogy kiderítsék, ki
lehet a felelős. Heinz Dresden, egy nácipárti Hitlerjugend-tag
tagadta, hogy bármit felírt volna az ajtókra. Hermann Stein, egy
másik Hitlerjugend-tag elismerte, hogy 1937 októberében felírta
saját nevét a vécéajtóra, de a többi szlogenhez nem volt semmi köze.
Azt állította, Heinz Wasschermann rajzolta oda az indiánt, és tőle
származik a „Pillantás a jövőbe” felirat is. Hozzátette, hogy
Wasschermannhoz köthető egy másik, akasztófát ábrázoló kép is,
amelyik alá az „Oroszország ma” feliratot vésték. Ez nyilvánvalóan
szovjetellenes szlogen volt, egyértelmű utalás Sztálin brutális
tisztogatásaira. Semmiképp sem lehetett náciellenes
megnyilvánulásként értelmezni.
Hans Zindel, a DAF helyi képviselője azt mondta a Gestapónak, a
feliratok az ajtókon „gyerekes csínytevések”, és semmi jele
komolyabb kommunista ellenálló tevékenységnek a gyárban.
Szerinte Keelmann rávett néhány fiatal szakmunkástanulót, hogy
összefirkálják az ajtókat, de nem hitte, hogy ő maga rendelkezett
volna az indián felrajzolásához szükséges művészi érzékkel. Hans
Gudland, az egyik tizenöt éves gyakornok bevallotta, hogy több
ajtóra is felrajzolta az indiánfej sziluettjét, de nem írt alájuk
semmilyen szlogent. Egy másik gyakornok, Friedrich Wolf látta az
indiánfejet az ajtón (nyilván Gudland rajzolta oda), amit néhány
nappal később valaki kiegészített a felirattal és a vörös csillaggal.
Heinz Wasschermannt kétszer is kihallgatta a Gestapo. Tagadta,
hogy köze lett volna az indiánhoz, de elismerte, hogy ő írta oda alá
a szlogent, viszont nem kommunistapárti állásfoglalásnak szánta. A
kihallgatás második körében már azt mondta, hogy az indiánfej is az
ő műve.
1938. január 12-én az összes gyanúsított szakmunkástanulót
letartóztatták és az eberfeldi börtönbe vitték, miközben a Gestapo
folytatta a többi tanú alapos kikérdezését. Hamarosan kiderült, a
fiúk megegyeztek egymás között, hogy nem adják fel a többieket.
Mindegyiktől írásmintát vettek és összehasonlították a mosdóban
lévő feliratokkal. A vizsgálat végén arra a következtetésre jutottak,
hogy Gustav Feelich lehetett a tettes. Az ezt követő kihallgatás során
Feelich ezt el is ismerte, az indiánrajz kivételével. Mint elmondta,
gyerekes csínynek szánta, a tettének nem volt semmiféle politikai
motivációja.
Az 1938. január 8-án elkészült Gestapo-jelentésben nyolc
gyanúsítottat említettek, de csak hármat – Gustav Feelichet, a
korábban ki sem kérdezett Friedrich Wallest, és Heinz
Wasschermannt – jelöltek meg fő elkövetőként. Mindhármuk ellen
büntetőeljárást indítottak. A Gestapo úgy döntött, a szüleiknek is
alaposabban utánanéz. Megtudták, hogy Walles és Feelich szülei
állástalan munkások, akik állami nyugdíjra jogosultak. Kommunista
kapcsolatnak azonban egyik családnál sem találtak nyomát, sőt
Walles anyja az „NS-Frauenschaft” náci nőegylet tagja volt.
A kiterjedt nyomozás után, amely rengeteg időt vett el az
érintett Gestapo-ügynököktől, még egy ilyen triviális ügynél is, a
három fiút napokon belül szabadon engedték, és az ügyüket 1938.
március 18-án lezárta az ügyész.49
 A Molotov–Ribbentrop-paktum aláírása 1939. augusztus 23-án
vízválasztó volt a németországi náciellenes kommunista ellenállás
számára. A KPD vezetése két nappal később hivatalos nyilatkozatot
bocsátott ki, amely pozitív színezetet adott az események e váratlan
fordulatának:

A német munkásoknak támogatniuk kell a Szovjetunió

békepolitikáját, oda kell állniuk azok mellé, akiket a nácik
elnyomnak és fenyegetnek, és minden korábbinál
elszántabban kell folytatniuk a harcot, hogy a most
elfogadotthoz hasonló békeszerződés köttessen
Lengyelországgal és Romániával, Franciaországgal és
Angliával, valamint minden más néppel, amelyek fenyegetve
érzik magukat Hitler agresszív politikájától.50

Sztálin érthetetlen ideológiai pálfordulása ellenére a kommunisták

között erős maradt a Szovjetunió iránt érzett szimpátia. Ezt jól
mutatja Erich Weiss példája is, aki 1900-ban született
Remscheidben, az ipari Ruhr-vidék déli részén. Erich katolikus
családba házasodott, a foglalkozását ő maga „kártevőirtóként” írta
le.51 Megkérdőjelezhetetlenül a KPD elkötelezett támogatója volt,
már a weimari időszak óta. Gestapo-aktájában négy korábbi bűntett
is szerepel, köztük illegális fegyverbirtoklás, illetve „hazaárulás
tervezése”. 1933 augusztusa és szeptembere között „védőőrizetben”
tartották, majd kilenc hónap elzárásra ítélték, mert fegyvert vásárolt
kommunista ellenálló csoportok számára. Végül korábban
kiengedték, mert 1933 decemberében a nácik amnesztiát adtak a
politikai foglyoknak.
Szabadlábra helyezése után Erich Weiss teljesen eltűnt a Gestapo
aktáiból, amíg el nem követett egy tragikus hibát. Ez 1939.
augusztus 31-én történt, egy nappal Lengyelország inváziója és a
második világháború kezdete előtt. Erich hazafelé tartott, de az
autójából kezdett kifogyni az üzemanyag. Megállt egy helyi
töltőállomásnál, ám rá kellett jönnie, hogy ott sincs benzin. Egy jó
szándékú fiatalember felajánlotta, hogy szivattyúzzanak át
valamennyit az ő autójából. Szóba került a nemzetközi válság. Erich
közölte a fiatalemberrel, hogy ha csatlakoznia kell a német
hadsereghez, ő nem lesz hajlandó ellenséges katonákra lőni.
„Németország el fogja veszíteni a háborút – tette hozzá. – Sztálin
eljön Berlinbe, ahol eljátsszák neki az Internacionálét, és én fogok a
legjobban nevetni.”
Egy „Herr Thumann” nevű ember hallotta a beszélgetést, és
felírta Erich autójának rendszámát, majd jelentette az incidenst a
Gestapónak. Weisst őrizetbe vették, de tagadta, hogy ilyen defetista
kijelentéseket tett volna. A Gestapo nem hitt neki. Megvádolták
„árulás előkészítésével”, és hat hónapig „védőőrizetben” tartották.
1940. március 1-én a Ruhr-vidék északkeleti részén fekvő Hamm
városának regionális főbírósága három év börtönbüntetésre ítélte
mint kommunista aktivistát. Az ártalmatlannak tűnő benzinkúti
beszélgetés volt az első számú bizonyíték. Erichet csak 1942-ben
engedték szabadon, de december 1-én már újra „védőőrizetbe”
került folyamatos kommunistaszimpatizálás gyanúja miatt. 1943
januárjában a hírhedt dachaui koncentrációs táborba küldték.52 A
további sorsa ismeretlen. Első látásra Erich elejtett megjegyzése a
benzinkútnál triviálisnak tűnhet, de illegális kommunista aktivista
múltja miatt a Gestapo kivonta őt a forgalomból a háború teljes
időtartamára.
Egy másik kommunistával, Aloys Vockkal (született 1891-ben, a
Ruhr-vidék nyugati részén fekvő Duisburg iparvárosában, nem
messze Düsseldorftól) sokkal finomabban bánt a Gestapo. Az aktája
szerint katolikus vallású volt, családi állapota „elvált”, foglalkozása
pedig „matróz”. A Rajna vonalán dolgozott.53 1933 előtt a KPD
elkötelezett támogatója volt, és a Gestapo 1933 májusában le is
tartóztatta, mert arra gyanakodtak, hogy együttműködik a KPD
ellenállásával a hitleri rezsim ellen, de a vádakat „bizonyíték
hiányában” ejtették. 1939. október 5-én azonban ismét
letartóztatták, mert a náci párt néhány tagja meghallotta, hogy
becsmérlő megjegyzéseket tesz Adolf Hitlerre egy ruhrorti
sörházban, Duisburg ipari kikötőnegyedében. „Hitler az összeomlás
szélén áll – mondta állítólag ivócimboráinak. – Teljes erejével
kapaszkodik az Oroszországgal kötött szerződésbe.”
A Gestapo most már alapos vizsgálatnak vetette alá Aloys Vock
politikai megbízhatóságát. Több tanút kikérdeztek. A náci párt
három tagja tanúsította, hogy mit mondott Vock a sörházban egy
nappal azelőtt, hogy Németország 1939. szeptember 1-én
megtámadta Lengyelországot. Az ivóban Adolf Hitler beszédét
közvetítette a nemzeti rádió. Aloys mások füle hallatára, nyíltan
dicsőítette Joszif Sztálint, a szovjet vezetőt a legrátermettebb
államférfinak nevezte. „Soha nem mennék a frontra – folytatta. –
Inkább fejbe lőném magam.”
Egy helyi náci vezető jelentette, hogy Aloys Vock folyami
hajósként dolgozik, és a munkatársai, akiket szemlátomást „a
bűvkörébe vont”, mélyen tisztelik őt. Mások azonban „bajkeverő
kommunistának” tartották, aki állandóan arra biztatta a többieket,
hogy szólaljanak fel a jobb fizetésért és körülményekért. A helyi
Munkásfront (DAF) szerint Aloys és egy „Franz” nevű kollégája arra
próbálták rávenni a belga és holland matrózokat, hogy ellenezzék a
fix heti fizetés bevezetését, ami véget vetett a bőséges
túlórapénznek. Állítólag tíz külföldi munkás csatlakozott is hozzá.
A Gestapo ezekkel a bizonyítékokkal felfegyverkezve hallgatta ki
Aloys Vockot, aki tagadta, hogy valaha tagja lett volna a KPD-nek,
noha azt elismerte, hogy a weimari időszakban részt vett a párt
gyűlésein, de az SPD-in is, „puszta időtöltésből”. Kategorikusan
visszautasította, hogy ne lett volna hajlandó elfogadni az új fizetési
szabályokat, vagy hogy valamiféle illegális szakszervezeti agitátor,
esetleg kommunista ellenálló lenne. Ami a sörházi beszélgetést illeti,
Aloys azt állította, mondatait kiforgatták azok, akik rosszat akarnak
neki. Valójában nem azt mondta, hogy a náci-szovjet paktum Sztálin
győzelmét jelentette, hanem hogy az „nagy előny” Németország
számára.
A Gestapo egy hónap múlva vádemelés nélkül szabadon engedte
Aloys Vockot.54 Nyilvánvalóan aggasztották őket a sörházban tett
szovjetpárti megjegyzései, valamint a többi vád a férfi nem hivatalos
pártagitátori tevékenységéről, aztán végül úgy döntöttek, nem jelent
számottevő veszélyt a népközösségre, még akkor sem, ha szilárdan
elkötelezte magát a kommunisták ügye mellett.
A II. világháború kitörése a német patriotizmus feltámadását
eredményezte, ami még azok egy részét is érintette, akik korábban
szembeszegültek a rezsimmel. Érzékelhető volt a munkásosztály
közösségein belül is, ahol addig ellenálltak a nemzetiszocializmus
hízelgésének. Tipikus példa Wilhelm Struck esete, aki 1905-ben
született Mörschben, a Felső-Rajna-völgy egyik kisvárosában. Struck
nős volt, festőként dolgozott, és állítása szerint nem tartozott
semmilyen felekezethez sem.55
Wilhelm önzetlen bátorsággal harcolt már évek óta a
kommunista ügyért. Felesége, Anna szintén elkötelezett kommunista
volt. Wilhelm 1932 őszén a KPD tisztviselője lett a Hamburg-Altona
körzetben, és aktív tagja volt a „Vörös Frontharcos Szövetségnek”
(Roter Frontkämpferbund – RFB), egy félkatonai szervezetnek, amely
szoros szövetségben állt a KPD-vel. A Hitler hatalomra kerülése
előtti években részt vett a nácik ellen vívott kemény utcai
harcokban. Erich Honecker, aki később a háború utáni keletnémet
kommunista rezsim (NDK) vezetője lett, szintén tagja volt a
szervezetnek, amelyet még az SPD vezette weimari kormány is
illegálisnak nyilvánított 1929-ben.
Az RFB tagjai az elsők között voltak, akiket letartóztattak az SA
és a Gestapo kommunistaellenes rajtaütései során Hitler uralmának
első hónapjaiban. Wilhelm Struckot 1933. április 27-től május 5-ig
„védőőrizetbe” helyezték. Megvádolták és „árulás előkészítéséért” el
is ítélték. A bíró „méltatlannak” minősítette az állampolgárságra,
emiatt nem lehetett tagja a német hadseregnek. Wilhelmet a
Schleswig-Holstein tartományban lévő rendsburgi börtönbe küldték,
hogy letöltse büntetését. 1935. május 5-én szabadult. A Gestapo az
„állam ellenségének” tekintette és szoros megfigyelés alatt tartotta.
Az aktájában folyamatosan frissítették a jelentéseket hollétéről és
tevékenységéről.
1938. március 8-án a Gestapo düsseldorfi irodája felkérést kapott
a hamburgitól, hogy vigyék be kihallgatni Wilhelmet, mert úgy
gondolják, továbbra is illegális kommunista tevékenységet folytat.
1939. március 24-én megtörtént a kihallgatás. Wilhelm önként
elismerte, hogy 1933 előtt a KPD-nél elsősorban az volt a feladata,
hogy röpiratokat terjesszen a közrendőrök között, információt
gyűjtsön a rendőrökről, és szoros kapcsolatot építsen ki velük.
Elmondta, hogy a weimari érában a kommunisták erősen beépültek
a rendőrség kötelékébe. Még azoknak a rendőröknek a nevét is
megadta, akik információval látták el a KPD-t. A kihallgatás után
nem emeltek ellene vádat. 1939. november 3-án a Gestapo
osnabrücki irodájából tájékoztatták düsseldorfi kollégáikat, hogy
Wilhelm a város egyik fegyvergyárában dolgozik. Nem aggódtak
amiatt, hogy ellenálló tevékenységet folytatna.
1940. december 12-én ez a régi, elkötelezettnek tűnő
kommunista hirtelen és érthetetlen módon csatlakozni akart a német
hadsereghez. Nincs rá magyarázat, miért akart a Wehrmacht
soraiban harcolni Hitlerért. Abban az időben még élt a náci-szovjet
paktum, és Németország egyetlen ellensége a II. világháborúban
Nagy-Britannia volt. Jelentkezésében Wilhelm azt írta: „Ma már a
Führer és a nemzetiszocializmus elkötelezett támogatója vagyok.
Szeretném visszaszerezni a becsületem azzal, hogy a seregben
szolgálok.”
A nemzetiszocialista adminisztráció a krefeldi körzetben
elutasította a kérelmet. Gyanakvással fogadták hirtelen megtérését a
náci ügyhöz. 1941. augusztus 15-én, kilenc hónappal később a
Gestapo krefeldi irodája jelentette, hogy Wilhelm odaköltözött.
Elvált kommunistabarát első feleségétől, Annától, és feleségül vett
egy nőt, aki zöldség-gyümölcs boltot vezetett. A helyi munkaügyi
hivatal behívta elbeszélgetésre. Munkát ajánlottak neki festőként, de
elutasította. Feljegyezték, hogy Wilhelm havi harminc birodalmi
márkát fizetett első két házasságából született gyermeke után, ezt az
összeget azonban állami támogatásból állta. A helyi hatóságok
egyértelműen „munkakerülőként” sorolták be őt, és figyelmeztették,
hogy ha nem vállal hamarosan teljes munkaidős állást, meg fogják
büntetni. Akik nem dolgoztak, azokat akár koncentrációs táborba is
küldhették.
1942 márciusában Wilhelm ismét kérelmezte felvételét a
hadseregbe, de a Gestapo düsseldorfi irodája újra elutasította. 1943.
február 19-én, néhány nappal a katasztrofális sztálingrádi vereség
után azonban megváltoztak az álláspontok, és végül engedélyezték,
hogy Wilhelm Németországért harcoljon. Besorozták egy harci
alakulatba, de nem a Szovjetunióba küldték, hanem Észak-Afrikába,
a nyugati szövetségesek ellen.56
Ez az eset jól illusztrálja a kommunisták eltérő tapasztalatait
Hitler uralma alatt. Wilhelm nézetei radikális átalakuláson mentek
keresztül – a KPD fanatikus hívéből a nemzetiszocializmus
támogatója lett, és meglepő módon még a hadseregbe is be akart
állni. Nem egyértelmű, hogy mi miatt csalódott a kommunizmusban,
de válása Annától, első feleségétől, az elkötelezett kommunistától, és
házasságkötése egy nácibarát zöldségessel komoly tényező lehetett.
Csak a sokkoló sztálingrádi vereség után engedték, hogy harcoljon.
További sorsa nem ismert.
A Szovjetunió elleni 1941. június 22-i német inváziót követően a
kommunista ellenállás újjáéledt. A náciellenes röplapok száma az
1941. januári 62-ről 1941 októberére 10 277-re nőtt. Újra
előbukkant néhány kicsi, de elkötelezett illegális kommunista
csoport. Az egykori elvtársak, akik addig nyilvánvalóan
rejtőzködtek, ismét előléptek. Közéjük tartozott a lakatosként
dolgozó, nős Friedrich Grossmann is, aki 1899-ben született
Metzben, a Lorraine régióban, amely akkoriban Franciaországhoz
tartozott. Saját bevallása szerint „semmilyen felekezetnek nem volt
tagja”.57 1943. január 25-én Friedrich Wuppertal iparvárosában élt,
a Ruhr-vidéken, amikor a Gestapo őrizetbe vette „árulás
előkészítésének” gyanújával. A hat tanú szerint – némelyik közülük
saját rokona volt – aktívan építette újjá az illegális kommunista
pártot Wuppertalban, részt vett a szórólapok terjesztésében, és
kommunista gyűléseket tartott saját otthonában. A Gestapo
átkutatta a lakást, de nem talált semmilyen írott kommunista
anyagot.
Friedrich a kihallgatásán elmondta a Gestapónak, hogy
eredetileg az SPD tagságához tartozott, de 1923-ban csatlakozott a
KPD-hez, majd a félkatonai „Vörös Frontharcos Szövetségben” (RFB)
szolgált. Tagja volt annak a csoportnak, amelyik a weimari
időszakban megölt egy rendőrt, amiért „árulás” vádjával tizenegy év
börtönre ítélték. Négy év után szabadulhatott. Miután
összekülönbözött egy helyi vezetővel, kilépett a KPD-ből, és
csatlakozott a Rote Hilféhez (Vörös Segély), a KPD egyik ágához,
amely az egykori politikai elítélteknek nyújtott támogatást.
Továbbra is a KPD-re szavazott, amíg a pártot 1933-ban hivatalosan
be nem tiltották. Utána megszűnt az aktív szerepe a pártban, és
teljes politikai apátiába süllyedt.
A Szovjetunió elleni invázió után összefutott egy régi KPD-s
elvtársával.58 Onnantól rendszeresen találkoztak a feleségeikkel
együtt, de soha nem beszéltek politikáról. Régi barátja megpróbálta
beszervezni őt illegális KPD-feladatokra, és végül beleegyezett. A
kórusegylet klubházában találkozott Erich Lossnerrel, egy másik
egykori KPD-taggal, akitől kapott három illegális kommunista
röpiratot. Amikor hazaért, mindegyiket elégette a tűzhelyen.
Hamarosan azonban visszanyerte a magabiztosságát, és csatlakozott
Aloys Kape illegális kommunista csoportjához, ahol az egykori
helyettes KPD-vezető, Hugo Paul is szolgált.
A Gestapo öt hónapig tartotta „védőőrizetben” Friedrich
Grossmannt, majd elengedték. Valószínűleg azért bántak vele ilyen
engedékenyen, mert a kihallgatások során elárulta a Gestapónak az
illegális kommunista mozgalom kulcsfontosságú embereinek a
nevét.59
A háborús időszakban sokkal nagyobb problémát jelentett a
Gestapónak az együttműködés a kommunisták és a Németországba
özönlő külföldi munkások között, akiket rabszolgamunkára fogtak a
fegyvergyárakban. Reinhard Heydrich 1940. március 8-án
tájékoztatta a Gestapo embereit, hogyan bánjanak a
kényszermunkásokkal. A következő tevékenységeket kemény
büntetéssel kellett megtorolni: engedetlenség a munkában, ipari
szabotázs, bármilyen szexuális kapcsolat németek és külföldiek
között, illetve bármilyen társasági kapcsolat bárokban és
éttermekben. A kényszermunkások a zsidókhoz hasonlóan azonosító
jelet kaptak, amit nyilvános helyen kötelező volt viselniük. A
lengyelek például lila kitűzőt kaptak, rajta nagy „P” betűvel.60 1944
augusztusára hatmillió kényszermunkás és további 2,5 millió
hadifogoly dolgozott a városokban és vidéken. Ez az „új
proletariátus” 2 millió szovjet munkásból, a Vörös Hadsereg 2,5
millió hadifoglyából, 1,7 millió lengyelből, 300 000 csehből, 270
000 hollandból és 200 000 belgából állt.61
1942 májusa és augusztusa között 79 821 külföldi munkást
tartóztattak le, ebből 4962-t a németekkel folytatott „helytelen”
szexuális kapcsolat miatt. A Gestapót elárasztották az ügyek,
amelyekben külföldiekkel barátkozó németek szerepeltek. Egy
kényszermunkás és egy német állampolgár közötti szexuális
kapcsolatért halálbüntetés járt. Nem lehet tudni, hány német férfi
zaklatta a külföldi nőket és lányokat a gyárakban és a
munkatáborokban. Sok nő vonakodott jelenteni a szexuális
zaklatást, mert féltek, hogy koncentrációs táborba küldik őket.
Azok a német nők, akik szexuális kapcsolatba bonyolódtak
kényszermunkásokkal, miközben a férjük távol volt, súlyos
nyilvános megaláztatással néztek szembe. A náci propaganda nagy
súlyt helyezett arra, hogy egy „árja” feleség kiváló erkölcsi példát
mutasson, míg a férje háborúzik. Nagyon jó példa erre Dora von
Cabitz, az oschatzi mezőgazdasági munkás esete, akit azzal vádoltak
meg, hogy több lengyel munkással is szexuális viszonyba
keveredett.62 A büntetését a helyi náci párt szervezte meg. Az SD
jelentést írt a történtekről:

Már reggel elterjedt a híre, hogy egy német nő pellengérre

lesz állítva. 9 órától elkezdett változni a város képe, és
nagyjából 11:00-re rengeteg ember gyűlt össze az oschatzi
városháza előtt: látni akarták ezt a becstelen német nőt.
Pontosan 11-kor megjelent Von Cabitz kopaszra borotvált
fejjel, érkezését derűs kiáltások jelezték a tömegből.
Odavezették a ketrecben lévő szégyenfához, amely előtt tábla
lógott a következő felirattal: „Becstelen nő vagyok, mert
lengyelekkel kerültem kapcsolatba. Ezzel kizártam magam a
népközösségből.”63

Ezek a rettenetes nyilvános megszégyenítések azt a célt szolgálták,

hogy elriasszák a többieket a kényszermunkásoktól, de az elrettentés
nem igazán működött. A tiltott szexuális viszonyok száma 1943-ban
egyre emelkedett, bár nem mindegyik ért véget olyan extrém
nyilvános rítussal, mint Dora von Cabitzé. Sokkal átlagosabb eset a
villamoson dolgozó „Frau Kohl”-é. Azzal vádolták meg, hogy 1941.
december 17-én viszonyba keveredett sógora egyik olasz
munkásával. A Gestapo kihallgatása során tagadta, hogy a kapcsolat
szexuális természetű lett volna. Azt állította, a férfi csupán olaszul
tanította. Időnként hagyta, hogy ott aludjon nála, de mindig csak a
földszinti kanapén. El akart válni a férjétől, aki gyakran verte. A
Gestapo figyelmeztette, hogy szakítsa meg a kapcsolatot olasz
barátjával.64
A háborús időszakban a Gestapo másik nagy problémáját a
gyárakban dolgozó munkások általános viselkedése jelentette. A
náci rezsim mindjobban támaszkodott a kényszermunkásokra, hogy
fenn tudja tartani fegyverkezési programját, miközben a szövetséges
nyomás a II. világháború késői szakaszában egyre fokozódott. A
Gestapo 1943 januárja és szeptembere között 380 000 őrizetbe
vételt hajtott végre, ebből 260 000-et külföldieken „a
munkaszerződés megszegése” miatt.65 A kényszermunkások a
fegyvergyárakban gyakran a teljes munkaerő 33 százalékát is
kitették. A nagy többségük gyakorlatilag alultáplált
rabszolgamunkás volt. 1944 első hat hónapjában 32 236 orosz
munkás került „veszteséglistára” a szénbányákban. Valójában
szándékosan halálra éheztették őket.66
Hogy könnyítsenek a Gestapo terhein, a gyárigazgatók
különleges felhatalmazást kaptak, hogy elbánjanak a „keleti
munkásokkal” – egyebek közt elrendelhettek háromnapos elzárást a
számos gyárnál létrehozott munkatáborokban. Az esetek többségét
azonban a Gestapo oldotta meg. 1944 februárjában a Krupp-gyár
jelentette a Gestapónak, hogy az egyik francia munkás, Robert
Ledux nem hajlandó dolgozni. A műszakvezetője utasította, hogy
vigyen arrébb egy nehéz vasat, mire ő azt felelte: „Ha nincs étel,
nincs munka.” Ezután verekedés tört ki a francia és a műszakvezető
között, az előbbit a Gestapo átnevelő táborba küldte.67
Azokat az ügyeket, ahol együttműködést gyanítottak a
kommunisták és a kényszermunkások között, a Gestapo mindig
alaposan kivizsgálta. Tipikus példa erre az 1892-ben, Duisburgban
született Hermann Haus esete. Hermann-nak volt felesége, négy
gyereke, és cipészként dolgozott. Amikor először került a Gestapo
figyelmének középpontjába, a hírhedt IG Farben vegyi üzemében
dolgozott a nyugat-Rajna-vidéki Krefeld városában.68 1943 március
1-én a gyárigazgató jelentette a Gestapónak, mert állítólag
kommunista kijelentéseket tett, és arra biztatta a külföldi
munkásokat, hogy lassított munkával gátolják a német háborús
erőfeszítéseket.
A Gestapo számos dolgozót kihallgatott, hogy kiderítse, igazak-e
az állítások. Az igazgató elmondta, hogy az étkezési szünetekben
Hermann különvált német kollégáitól, és szívesebben töltötte az időt
a külföldi női munkások társaságában, főként a belgáknál, és
különösen egy bizonyos „Frau Pellus” mellett. Állítólag akkor
kerültek közel egymáshoz, amikor Frau Pellus ápolta Hermann
terhes feleségét. Az egyik műszakvezető egy alkalommal leszidta
Frau Pellust, mert harminc perccel előbb hagyta el a munkahelyét,
de Hermann azonnal a védelmére sietett.
Többen állították, hogy Hermann ipari szabotázsra próbálta
rávenni a dolgozókat. Egy Fritz Kruger nevű műszakvezető arra
gyanakodott, hogy a munka lassítását próbálta elérni, de közvetlen
bizonyítékkal nem rendelkezett. Egy másik műszakvezető, Aloys
Engelhart „türelmetlen, lusta és fegyelmezetlen” emberként
jellemezte Hermannt, de bizonyítékkal ő sem tudott szolgálni a
szabotázskísérletre.
Egy német munkásnő elmondta a Gestapónak, hogy Hermann
megdorgálta, amiért túl keményen dolgozott. Ez a nő egy
alkalommal odaadta neki az egyik cipőjét javításra, de Hermann
fizetség helyett randevút kért tőle. A nő elutasította, és Hermann
onnantól minden apróság miatt kötekedett vele. Két másik nő is
vallomást tett a Gestapónak.69 Az egyik szerint Hermann-nak
legalább egy kényszermunkással viszonya volt a gyárban, a másik,
férjezett nő pedig azt mondta, Hermann gyakran közeledett hozzá
nyíltan szexuális céllal.
Más nők elmondták, hogy Hermann mindig arra kérte a külföldi
munkásokat, „ne dolgozzanak túl keményen”. Azt is állították, hogy
a gyárban dolgozó hadifoglyokat lopott olajjal látta el. A
gyárigazgató szerint Hermann vagy ipari szabotázsra készülő
kommunista volt, vagy szexuális ragadozó, aki a külföldi nők
megszállottja. Minden probléma a külföldi munkásokkal valahogy
Hermannhoz kötődött.
A Gestapo szembesítette Hermannt a vádakkal. Nem találtak
bizonyítékot arra, hogy kommunista vagy szakszervezeti agitátor
lenne, vagy hogy politikai célokból ipari szabotázst készítene elő.
1911-től 1920-ig a német hadsereg hűséges katonája volt. Négy
éven át szorgalmasan dolgozott betanított munkásként az IG
Farbennél. Az állította, az ellene felhozott vádak csupán
rosszindulatú pletykák, és külön kiemelte a feljelentést tevő
műszakvezetőt, aki már régóta ellenszenvvel nézte őt. A szexuális
jellegű vádakat tagadta, ahogy azt is, hogy viszonya lett volna Frau
Pellusszal. A nő és a férje jó barátságot ápoltak vele és a feleségével.
A Gestapo összefoglaló jelentése megállapította, hogy semmilyen
bizonyíték nem támasztotta alá az állítást, miszerint Hermann a
munka lassítására vagy szabotázsra biztatott volna másokat. A
különféle szexuális vádakkal kapcsolatban az ő változatát fogadták
el. 1943. március 6-án szabadult a „védőőrizetből”, mindössze öt
napig tartották fogva. Herr Kurberg, az IG Farben gyár igazgatója
azt írta a Gestapónak, nem szeretné elveszíteni Hermannt, mert
„nagyon jó munkaerő”. Végül úgy döntött, áthelyezi egy másik
gyárba.70
Egyértelmű, hogy a Gestapónak nem sikerült teljesen kitörölnie a
kommunizmust a munkásosztály körzeteiből, de az elkötelezett
kommunisták láthatóan egyre inkább vesztes csatát vívtak. Az eddig
áttekintett ügyekben, ahol feltételezett kommunisták is érintettek
voltak, nagyon alapos és kimerítő nyomozást végeztek. Rengeteg
tanút hallgattak ki, és az összes esetet nagy szakmai alapossággal és
hatékonysággal kezelték. Minden gyanúsított esetében egyértelmű
állásfoglalást adtak ki arról, hogy pontosan mekkora veszélyt jelent
az illető a népközösségre. A keményebb bánásmódot az ismert KPD-
aktivistáknak tartogatták, főként azoknak, akiket már korábban is
ismertek politikai meggyőződésük miatt. Ezeket az embereket
„védőőrizetbe” helyezték, amint felmerült a gyanú, hogy bármilyen
kommunista tevékenységet folytatnak. Az itt vizsgált esetek
mindegyikénél a munkásosztály vagy az alsó középosztály
valamelyik tagjának feljelentése hozta mozgásba a Gestapo
gépezetét.71
 Az egykori Gestapo-tisztviselő, Hans Gisevius megállapítása,
miszerint a munkásosztálybeli közösségekben mind többen mutattak
egyre nagyobb hajlandóságot az együttműködésre a Gestapóval, a
fenti eseteket megvizsgálva pontosnak tűnik.72 A jelek szerint az
1930-as évek végére még a munkásosztályt is sikerült megfertőzni
az egyre erősebben sulykolt egyesült „népközösség”
(Volksgemeinschaft) nemzetiszocialista eszméjével. A megváltozott
körülmények közt a „nép ellenségeinek” feljelentése hazafias
kötelességgé vált. A korábbi elszigetelt pontok, mint a munkahely, a
sörház és az üzemanyagtöltő állomás már nem voltak mentesek a
politikai befolyástól. Egy óvatlan megjegyzés bárhol Gestapo-
nyomozást vonhatott maga után.
Ahogy Robert Ley, a Munkafront vezetője megfogalmazta:
„Németországban már csak azoknak az embereknek van magánélete,
akik alszanak.” A kommunistákra ez fokozottan igaz volt.
 5. FEJEZET

JELENTSD FEL A SZOMSZÉDOD

A becslések szerint az összes Gestapo-ügy 26 százaléka kezdődött

lakossági bejelentéssel.1 Ezzel szemben csupán 15 százaléknál
játszott szerepet a Gestapo felderítő tevékenysége.2 A bejelentők
különféle társadalmi hátterű emberek voltak. A felső vagy a művelt
középosztályba tartozók ritkán tettek jelentést rendszerellenes
viselkedésről.3 A feljelentők között felülreprezentáltak voltak az alsó
középosztály tagjai és a munkások. A középosztálybeli diplomások a
feljelentők kevesebb mint 10 százalékát tették ki.4 Az esetek 80
százalékában férfiak tették a bejelentést, általában a munkahelyen
vagy a pihenőidejükben történt incidensek miatt léptek kapcsolatba
a Gestapóval. A maradék 20 százalékot kitevő nők rendszerint a
férjüket, a rokonaikat vagy a szomszédjaikat vádolták meg,
általában valamilyen otthon kialakult szituáció miatt.5
Egy 213 düsseldorfi Gestapo-aktát vizsgáló tanulmány szerint az
emberek 37 százaléka valamilyen személyes konfliktus miatt tett
bejelentést.6 A feljelentettek számára a legjobb védekezési forma a
vádló szavának megkérdőjelezése volt. A Gestapo ügynökei egy idő
után már rutinosan éreztek rá a feljelentés mögött húzódó
motivációra. Nagyon ritkán történt meg, hogy a feljelentőnek el
kellett volna szenvednie a hamis vádaskodás következményeit. Az
egyik kivétel az az eset volt, amelyik egy délutánon kezdődött egy
bajor sörházban, valamelyik vidéki kisvárosban. Két idegen hosszas
italozás közben beszédbe elegyedett. Egyikük annyit ivott, hogy egy
idő után elaludt. Amikor felébredt, ivócimborája közölte vele, hogy
álmában a Hitler rezsimje elleni árulásról beszélt. A náci párt egyik
prominens helyi tagja meghallotta a megjegyzést, néhány nap múlva
kapcsolatba lépett a náciellenes szólamokat motyogó férfival, és
megfenyegette, hogy feljelenti a Gestapónál, ha nem fizet neki a
hallgatásáért. A férfi összesen 350 birodalmi márkát adott a
párttagnak, és már a csőd fenyegette, amikor úgy döntött, a
Gestapóhoz fordul. A zsarolót megkeresték, letartóztatták, bíróság
elé állították és halálra ítélték.7
A feljelentéseknek jogi alapot szolgáltató törvényt, ami a
„Rendelet a kormányzat elleni ellenséges támadásokról a
nacionalista mozgalom védelméért” nevet kapta, 1933. március 21-
én iktatták be. A következő rendelkezéseket tartalmazta:

1. Aki szándékosan olyan tényszerű állításokat tesz vagy

terjeszt, amelyek nem igazak, súlyosan túlzók vagy komoly
károkat okoznak a Reichnek, valamelyik német szövetségi
tartománynak, a nemzeti kormány hírnevének, illetve az
ezt a kormányt támogató szervezetnek vagy tartományi
kormányzatnak, annak büntetése (feltéve, hogy más
törvények értelmében nem lett kiszabva súlyosabb
büntetés) akár két év szabadságvesztés is lehet, ha pedig
mindezt nyilvánosan műveli, a büntetés alsó határa három
hónap.
2. Ha tettének következményeképpen súlyos kár éri a Reichet,
vagy valamelyik német szövetségi tartományt,
kényszermunkát lehet kiszabni rá.
3. Ha valaki tudatlanságból követi el a tettet, akár három
hónap börtönnel vagy pénzbírsággal büntethető.8

Ezt a rendeletet 1934. december 20-án kiegészítették „Az állam és a

párt elleni ellenséges támadások” törvényével. Ebben egy negyedik
rendelkezés is szerepelt, mely szerint börtönnel büntethető minden
„zavarkeltő megjegyzés” az állam vagy a náci párt tagjai ellen. Az
1937-es közszolgálati törvény 42. paragrafusa minden állami
alkalmazott számára kötelezővé tette, hogy jelentsenek a
Gestapónak bármiféle államellenes tevékenységet.9 Ezek a törvények
gyakorlatilag nyílt felkérések voltak arra, hogy az emberek
feljelentsenek bárkit, aki lekicsinylő megjegyzést tesz a náci
rezsimre. Az ilyen cselekmények börtönbüntetése egy és hat hónap
között mozgott. A közvélekedéssel ellentétben nem ugrott meg
drasztikusan a bejelentések száma. A müncheni „különleges bíróság”
1933 és 1939 között 4453 ilyen esetet tárgyalt, de csak 1522
alkalommal szabott ki büntetést.10 1937-ben egész Németországban
17 168 alkalommal jelentettek „rosszindulatú szóbeszédet” a
Gestapónak.11
Tipikus feljelentési ügy kezdődött 1933. szeptember 15-én,
amikor Friedrich Weltbach, a Rajna-vidéki Duisburg iparvárosának
rézgyárában dolgozó munkás felvette a kapcsolatot a náci párt
Nationalsozialistiche Jugendbetriebszelle (NSJB) nevű gyári
szervezetével, és jelentette, hogy idős elöljárója, Heinrich Veet
(született 1876-ban Duisburgban), rendszeresen elmulasztja a náci
tisztelgést, amikor a munkatársait köszönti, nem engedi a
munkásoknak, hogy rádión hallgassák a náci vezetők fontosabb
beszédeit, és gyakran tesz dehonesztáló megjegyzéseket a náci
rezsimre.12 Az ügyet továbbították a Gestapóhoz. Több munkást is
kihallgattak.13 Friedrich Weltbach elmondta, hogy gyakran
találkozik Heinrich Veettel a közös helyiségben. Friedrich egy nap a
Heil Hitler tisztelgés kíséretében kívánt jó reggelt neki. „Hagyj
békén ezzel a baromsággal”, felelte Veet dühösen. Egy másik
munkás felidézte, hogy amikor Veet előtt pozitívan szólt Adolf
Hitlerről, az elöljárója rászólt: „Ne beszélj badarságokat”, és azt is
hozzátette: „Seggbe rúglak, ha meglátom, hogy náci módra
tisztelegsz.” A gyári NSJB vezetője betett egy rádiókészüléket a
pihenőbe, hogy a dolgozók meghallgathassák a náci vezetők
fontosabb beszédeit. Egy reggel szólt néhány fiatal
szakmunkástanulónak, hogy csatlakozzanak hozzá a helyiségben, és
hallgassák meg Hitler beszédét. Amikor Veet erről tudomást
szerzett, figyelmeztette a munkásokat, hogy csak a beszéd miatt nem
hagyhatják ott a munkájukat. Karl Koptur, a gyár egyik technikusa
is vallomást tett: „Én mindenkit a Hitler-tisztelgéssel köszöntöttem,
de észrevettem, hogy Veet ezt sosem viszonozza. Azt mondta, neki
bőven megfelel, ha csak jó reggelt kíván.” Az NSJB-elöljáró
elmondta a Gestapónak, hogy a gyár vezetését is tájékoztatták,
minden dolgozó köteles a náci tisztelgést használni üdvözlésként. A
Gestapo 1933. szeptember 22-i jelentése megállapította: „A gyárban
mindenki gyűlöli [Veetet].”
A náciellenes viselkedés látszólag teljesen meggyőző
bizonyítékainak széles tárházával felfegyverkezve a Gestapo
letartóztatta és „védőőrizetbe” helyezte, majd egy helyi
koncentrációs táborba küldte Veetet. Veet fivére, Andreas megbízott
egy ügyvédet, hogy próbálja meg elérni a szabadon engedését.
Elküldött egy személyes, a testvérét támogató tanúvallomást is a
duisburgi rendőrség vezetőjének. Ebben megemlítette, hogy
Heinrich az 1900-as bokszerlázadásnál és az I. világháborúban is
katonaként szolgálta a hazáját. Kitüntették a másodosztályú
Vaskereszttel, és több más kitüntetést is kapott kiemelkedő katonai
pályafutása során. Az 1920-as években csatlakozott a liberális
Német Néppárthoz (Deutsche Volkspartei – DVP), gyakran dicsérte
Vilmos császárt, és az otthonában kiakasztotta az 1914 előtti német
zászlót. Tiszta szívéből ellenezte a szocializmust és a
kommunizmust.
A rézgyár igazgatója hasonlóan támogató levelet küldött a
Gestapónak. Hangsúlyozta, hogy Veet 1919. november 15-e óta
dolgozik a gyárban, és „igazi német hazafi, aki mindig megtette a
kötelességét”. Időnként valóban „kissé nyersen” bánt a kollégáival,
de ez a természetéből fakadt. Semmi sem bizonyította, hogy
alapvetően szemben állna Hitler kormányával.
1933. október 16-án Wilhelm Wagener, Heinrich Veet ügyvédje
szintén levélben kérte a Gestapót, hogy engedjék ki védencét a
koncentrációs táborból. „Veet régi vágású konzervatív – írta a
levélben. – Nehezen igazodik az új náci rezsimhez, de semmilyen
módon nem akar szembeszegülni az állammal.” Hozzátette, hogy a
kollégái által felhozott vádak mindegyike mögött személyes
motiváció található. Hogy segítsék az ügyét, a gyár tulajdonosai is
beleegyeztek, hogy felajánlanak Veet számára egy korai
nyugdíjkonstrukciót, amennyiben elengedik.
Az ügyvéd levele láthatóan mély benyomást tett a hatóságokra.
A Gestapo úgy döntött, vádemelés nélkül elengedi Veetet. Mindössze
a következő nyilatkozatot kellett aláírnia: „Ígérem, hogy a jövőben
soha, semmit nem teszek az állam akarata ellenében. A rendőrség
tájékoztatott, hogy ha mégis ez történik, börtönbe kell vonulnom.”14
Heinrich Veet esete tipikusnak tűnik abban a tekintetben, hogy a
feljelentők többsége a saját munkatársa volt. Arra azonban csak
nagyon ritkán került sor, hogy a beosztottak a főnöküket jelentették
volna fel, általában fordítva történt. Ebben az esetben a bejelentő,
egy elkötelezett náci a gyári nemzetiszocialista szervezethez fordult
vádjaival, melyeket ők továbbítottak a Gestapóhoz. A vádlónak
kezdetben sikerült meggyőznie a Gestapót a saját változatáról, amit
több fiatal, nácipárti munkás is alátámasztott. Veet fivérének
szenvedélyes közbeavatkozása tette lehetővé az eredeti vád
megkérdőjelezését. A Gestapót nem hagyta hidegen a testvér, a
munkaadó és az ügyvéd – mindannyian a népközösség kiváló tagjai
– vallomása. Ők egészen más képet festettek Veetről, igazi hazafinak
és rendes embernek írták le, aki a nyugdíjhoz közeledve nehezen
tudott alkalmazkodni a náci rezsim által támasztott új
követelményekhez.
A Gestapo lelkiismeretes szakmaisággal és gyakran meglepő
együttérzéssel kezelte a Heinrich Veethez hasonló, többnyire
törvénytisztelő állampolgárok ügyeit. Az ügynökök azt az elvet
vallották, hogy a német polgárok többsége nem jelent valódi
politikai fenyegetést a náci rezsimre. Reinhard Heydrich gyakran
hangoztatta, hogy a Gestapo tisztjeinek „visszafogottságot” kell
tanúsítaniuk, amikor a „hétköznapi” német embereket kérdezik ki.15
A Gestapo jelentéseiben, a német állampolgárok kihallgatásainál
gyakran fordulnak elő olyan mondatok, mint „a gyanúsított jó
benyomást keltett”.16
Az sem volt szokatlan, hogy hétköznapi német emberek
tiltakozzanak a Gestapo autokratikus módszerei ellen. Az egyik
tipikus példa erre egy 1934. március 20-i eset, amikor Karl Vort
(született 1904-ben az ausztriai Leobenben) feljelentett két Gestapo-
ügynököt a rendőrségen, mert egy éttermi vitát követően
végigkergették egy düsseldorfi utcán, és rátámadtak.17 A két
megvádolt Gestapo-ügynök (Bobel és Dittger) azt állította, a
kérdéses éjszakán fedett megfigyelést hajtottak végre. Azt az
információt kapták, hogy a helyi klubban a mandolinosok heti
klubestjét használják az illegális náciellenes találkozók álcázására,
amelyet kommunisták és az SPD egykori tagjai szerveznek. Amikor
megérkeztek a klubhoz, látták, hogy az az épület felújítás miatt
zárva van, ezért elmentek vacsorázni egy közeli étterembe, a
Trocaderóba. Miközben a rendelésükre vártak, heves vitára figyeltek
fel az egyik közeli asztalnál. Egy férfi kommunistapárti
megjegyzéseket tett egy nőnek és egy másik férfinak. Amikor a
csoport távozni készült, a gestapósok odaléptek a férfihoz. Újabb
heves vita robbant ki, amelynek a végén a társaság elhagyta az
éttermet. Az egyik Gestapo-ügynök ekkor döbbent rá, hogy a férfi,
aki az imént távozott, a KPD jól ismert egykori tisztviselője, egy
bizonyos Erwin lehet. Azonnal utána siettek, végigrohantak az
utcán, megállították, és elkérték az iratait. Karl Vort nem csak hogy
nem volt hajlandó megmutatni őket, de Bobel és Dittger jelentése
szerint rájuk is támadt. Ütésváltásra került sor. A harc során betört
egy kirakat üvege, és mindhárman sérüléseket szenvedtek. Bobel és
Dittger tagadták, hogy a kérdéses estén ittasak lettek volna, és
fenntartották saját verziójukat. Javasolták, hogy Vortot vádolják
meg testi sértés okozásával, illetve a rendőrség munkájának
akadályozásával.
 A Gestapo lenyomozta Karl Vort hátterét. A férfi házasságon
kívüli kapcsolatban együtt élt egy bizonyos Fräulein Bohnstedttel
(aki ott volt vele az étteremben is), és volt egy közös gyerekük is. Az
egyik szomszédjuk elmondta, hogy Vort „ellenezte a
nemzetiszocializmust”, ami nem is állhatott volna távolabb az
igazságtól. Kiderült, hogy Karl tehetséges orvostanhallgató, önkéntes
rendőr és elkötelezett náci, aki nemrég folyamodott felvételért az
SA-ba. Egy zenész és egy felszolgálónő, akik szemtanúi voltak az
incidensnek az étteremben, emlékeztek a Karl és a gestapósok
közötti vitára, de azt nem tudták megmondani, hogy Vort tett-e
bármilyen kommunistabarát megjegyzést, amíg odabent
tartózkodott. Nem túl valószínű.
Karl Vort a kihallgatásán elmondta, hogy a két Gestapo-ügynök,
akik szerinte meglehetősen ittasak voltak, aznap este értelmetlen
vitába bonyolódott vele az étteremben. Nem azonosították magukat,
és mivel megijedt tőlük, társaival együtt távozott az étteremből.
Bobel és Dittger üldözőbe vették, majd brutális módon rátámadtak.
Ő csupán védekezett a minden ok nélküli támadás ellen. Karl a
sérülései miatt tíz napot töltött kórházban, és kezelésének költségei
igen magasra rúgtak. Ezért 1150 birodalmi márka kártérítést
követelt a Gestapótól. Az SA egyik tábornokát kérték fel, hogy
közvetítsen a felek között, de nem sikerült megegyezésre jutni. A
Gestapo továbbadta az ügyet a közvádlónak, aki 1934. szeptember
9-én azt a döntést hozta, hogy nem szükséges intézkedést hozni
Bobel és Dittger ellen, és ejtsék az intézkedés akadályozásának és a
rendőrtisztek megtámadásának vádjait is Karl Vorttal szemben.
Vort nem fogadta el a döntést, polgári eljárást indított a Gestapo
ellen. Levelet küldött Rudolf Hessnek Berlinbe, amelyben panaszt
tett a vele szemben alkalmazott eljárás miatt. 1934. október 24-én a
düsseldorfi megyei bíróság megszüntette a polgári eljárást a
Gestapo-ügynökök ellen, mert azon a feltételezésen alapult, hogy
önkényesen cselekedtek, amikor megállították Vortot az utcán, és
elkérték az iratait. Vort az elutasítás ellenére sem adta fel, továbbra
is próbált kártérítést kicsikarni a Gestapótól. Ezúttal a szervezet
berlini központjának írt. 1935. január 11-én válaszoltak neki. A
központ elutasította a követelését, és hangsúlyozta, hogy a két
Gestapo-ügynök verziója a történtekről megfelel a valóságnak.18
Azoknak az embereknek a panaszai is gyakran kötöttek ki a
Gestapónál, akik azt állították, a feljelentések romba döntötték az
életüket. Karl Feedler (született 1903-ban, a Ruhr-vidéki
Oberhausenben) arra kérte a Gestapót, hogy szüntesse meg egy
korábbi ítélet záradékát, ami megakadályozta, hogy valaha is
belépjen a hadseregbe.19 1935. április 9-én jelentette fel egy ügyfele,
aki egy sörházban állítólag hallotta, amint azt mondja, 1933
februárjában nem a kommunista Marinus van der Lubbe gyújtotta
fel a Reichstagot, hanem egy csapatnyi SS, akikkel aztán a hosszú
kések éjszakáján végeztek, hogy eltüntessék a nyomokat. Feedlert
emiatt a triviális, vigyázatlan megjegyzése miatt 1935. augusztus 8-
án két év börtönre ítélték. Csak 1937-ben szabadult.
A Gestapónak küldött, 1942. február 18-i keltezésű levelében ezt
írta: „Hatalmas és hihetetlen megtiszteltetés lenne belépni a német
hadseregbe, de egy ivóban történt buta eset következében
másodosztályú állampolgárrá váltam. Ennek ellenére mindig is igaz
német hazafiak gondoltam magam, ezért szeretném visszakapni a
jogot, hogy katonának állhassak.” A Gestapo kedvezően bírálta el a
kérelmet. A helyi iroda támogató levelet küldött a helyi katonai
parancsnoknak:

Feedler régebben tagja volt a Stahlhelmnek [nacionalista

hadseregpárti szervezet] és számos katolikus ifjúsági
szervezetnek. Katolikus neveltetést kapott. 1935-ben tiltott
dolgokat mondott egy sörházban, de 1937-ben szabadon
engedték. A szülei otthonában él, keményen dolgozik egy
kenyérgyárban, tagja a Német Munkafrontnak (DAF), és
minden évben csatlakozik a „Téli segély”-hez. A Gestapo
támogatja a kérelmét.20
Az iratokból nem derül ki, sikerrel járt-e.
A feljelentéseknek leggyakrabban személyes okai voltak. A Gestapo
aktáiban rendszeresen bukkantak fel házaspárok, élettársak,
házastársi rokonok. A férjek ritkán jelentették fel a feleségüket,
fordítva ez már sokkal gyakrabban előfordult. A Gestapónak nem
volt mindig könnyű dolga, ha meg akarta állapítani a bejelentés
pontos okát. Egy mannheimi háziasszony azt mondta a Gestapónak,
a férje becsmérlő megjegyzéseket tett a náci rezsimre. A férfit
„védőőrizetbe” helyezték és kihallgatták. Kiderült, a nő csak el
akarta őt takarítani az útból, hogy folytathassa szerelmi viszonyát a
családi otthonban egy fiatal, szabadságon lévő katonával.21 Egy
másik esetben két orvos volt az érintett. A feleség illegális
abortuszok végzésével vádolta meg a férjét. A férfit letartóztatták,
kihallgatták, bíróság elé állították és elítélték. Nyolc hónapot kapott,
a karrierje darabokra hullott. A vád igaznak bizonyult, de ahogy
haladt előre a nyomozás, kiderült, hogy a feljelentés valódi
motivációja a bosszú volt. A férj nemi betegséggel fertőzte meg a
feleségét, és nem volt hajlandó véget vetni a viszonyának.
Szabadulása után beadta a válókeresetet azzal az indoklással, hogy a
felesége megszegte a házassági fogadalom bizalmi részét. A bíró a
per során bűnösnek találta a feleséget, és megfosztotta őt a
feleségtartáshoz való jogtól.22
A Gestapo aktáiban sűrűn fordul elő hasonló forgatókönyv. A
feleség általában a népközösség hasznos tagjának írta le magát, jó
anyának és hűséges feleségnek, aki azt szeretné, hogy a Gestapo
büntessen meg egy egyértelműen ellenzéki személyt. A valóság
azonban gyakran egészen más volt. A legtöbb férjet érintő feljelentés
mögött mélyebben rejtőző, morális okok húzódtak. Legtöbbször
szerelmi viszony állt a háttérben, esetleg krónikus és erőszakkal
párosuló alkoholizmus, ahol a felek már egyébként is a válás
határán egyensúlyoztak.23
Tipikus ügy kezdődött 1939. május 10-én, amikor „Frau Hof”
Düsseldorfban feljelentette a férjét. Közölte a Gestapóval, hogy férje
„irányt tévesztett”. „Nem bírom tovább. Állandóan a kormányt
gyalázza. Azt mondja, sosem tudna nemzetiszocialista lenni.
Gyakran töltött pisztollyal fenyeget.” A feljelentése egyéb állításokat
is tartalmazott. A férje állítólag viszonyt folytatott egy helyi
prostituálttal, ezenkívül rendszeresen üvöltözött vele, szidalmazta,
rengeteget ivott, és nem dolgozott. Ráadásul házaséletet sem tudott
folytatni vele, mert „nemi betegséget” hordozott. A Gestapo
alaposan kivizsgálta a vádakat. Megkérték Herr Hofot, hogy mondja
el a saját változatát is a történtekről. „Minden egyes vádat tagadok –
mondta. – A feleségem bosszúból jelentett fel, nyilvánvalóan meg
akar szabadulni tőlem. Nem igaz, hogy megvertem.” A Gestapo
jelentésében ez állt: „Az ügy megvizsgálása után arra a
következtetésre jutottunk, hogy Frau Hof meg akart szabadulni a
férjétől, azért találta ki ezeket a vádakat. Herr Hofot
figyelmeztettük. Nincs értelme folytatni a nyomozást. Tíz birodalmi
márka büntetést szabtunk ki rá engedély nélküli fegyvertartásért.”24
A Gestapo-ügynökök a Frau Hofhoz hasonló munkásosztálybeli
nőket általában nem tartották megbízható tanúnak. Úgy gondolták,
a német polgárok otthonában tett náciellenes kijelentések nem
jelentenek súlyos fenyegetést a rezsimre. Gyakran szinte lehetetlen
volt megállapítani, hogy a férjek mondtak-e egyáltalán olyasmit,
amivel megvádolták őket. Hasonlóképpen, időnként szemet hunytak
ezeknek a feleségeknek a történetei felett, amikor a nem működő
házasságukban előforduló pszichológiai, verbális és fizikai
erőszakról számoltak be.
A nőket gyakran jelentették fel más családtagjaik is, főként a
férjük oldaláról. Az ilyen esetek a háborús időszakban még
gyakoribbá váltak, és rendszerint ahhoz kötődtek, hogy a feleség a
katonaként szolgáló férj háta mögött szerelmi viszonyt folytatott egy
kényszermunkással. Egy SD-jelentésben ez állt: „A katonafeleségek
házasságtörése súlyos következményekkel járhat. A férjeket a
fronton felzaklatja, amikor szomszédaiktól tudomást szereznek róla,
hogyan viselkedik a feleségük másokkal.”25 A katonák a leveleikben
gyakran fejezték ki aggodalmukat otthon maradt feleségük hűsége
miatt, akik szemlátomást nem tudtak megfelelni a hűséges,
önfeláldozó társról és anyáról alkotott idillikus náci
propagandaképnek. A Gestapónál úgy gondolták, a háborúban
harcoló katonák feleségeinek törvénytelen szerelmi kalandjai súlyos
mértékben aláássák a morált. Ilyen esetekben a Gestapo fegyelmező
és erkölcsvédő hatósággá vált.26 A háború alatt koncentrációs
táborba küldött 10 000 német nő jelentős része házas volt, és azért
ítélték el, mert „tiltott kapcsolatot” folytatott „nem árjákkal”,
általában külföldi munkásokkal vagy katonákkal.
Az egyik ügyben egy nő leveleket talált a testvére házában,
amelyekből azt a következtetést vonta le, hogy a sógornője viszonyt
folytat egy Michel Girault nevű francia munkással. Azonnal szólt a
testvérének, Erichnek, és a Gestapónak is. Sógornője, az 1916-os
születésű Rosa Deeser Duisburgban élt, amikor a Gestapo 1943.
február 2-án őrizetbe vette.27 Rosa előadta a saját változatát a
történtekről. Bolti kisegítőként dolgozott, és tizennyolc éves korában
ment hozzá Erichhez, aki a Wehrmacht katonájaként a keleti fronton
harcolt. 1942 februárjában Detmoldban találkozott Girault-val az
egyik barátja házában, miközben a férje a városi kaszárnyában volt
elszállásolva. A nő akkor csupán néhány szót váltott a külföldi
munkással. 1943 szeptemberében újra ugyanott vendégeskedett,
ezúttal nyolc napon át, a gyerekeivel együtt. Egy este együtt
iszogatott Girault-val, és még aznap éjjel szexre is sor került köztük.
A következő hónapban többször is visszatért Detmoldba, találkozni a
férfival. Francia szeretője teljesen elbódította. „Beleszerettem”,
ismerte el kertelés nélkül. Egy későbbi látogatás alkalmával közölte
Girault-val, hogy terhes, de ez nem volt igaz, csak pénzt akart
szerezni a férfitól egy új ruhára. Rosa azt állította, azért közeledett
Girault-hoz, mert a férje a bevonulása előtt erőszakosan bánt vele.
Valóban elmondta Girault-nak, hogy a RAF bombázásai rombolják a
morált a városban, de ezt már nagyon megbánta, és megbocsátásért
könyörgött. A házát alaposan átkutatták, őt magát is megvizsgálta
egy orvos. Abortuszra utaló jeleket nem találtak. A Gestapo nem
tudta bizonyítani, hogy részletes információkat adott volna tovább a
bombázásokról azon kívül, amit francia szeretőjének elmondott. Úgy
döntöttek, hagyják, hogy a család foglalkozzon a viszony
utóhatásaival, és ejtették az ügyet. Egy „árja” nő és egy külföldi
munkás közötti szexuális kapcsolatot időnként extrém szigorral
toroltak meg, akár kivégzés is lehetett belőle, így Rosa és Girault
nagyon enyhén megúszták a dolgot. Nincs nyoma, hogy Girault-t
egyszer is kihallgatta volna a Gestapo az ügyben. Hogy a
későbbiekben mi történt Rosa, a férje, a sógornője és Girault között,
arról nincs tudomásunk.28
A nők gyakran a barátjukat is feljelentették a Gestapónál. Ez
történt az 1913-ban Essenben született Walter Remmerrel is.29 A
müncheni vonaton beszélgetésbe elegyedett egy offenbachi nővel,
aki azonnal meg is hívta az otthonába. Még aznap este szexuális
kapcsolat alakult ki köztük. Walter nem sokkal később odaköltözött,
de ahogy egyre többet mesélt el a múltjáról, a nő mind gyanakvóbbá
vált. Jelentette őt a Gestapónak, mert arra gyanakodott, hogy a férfi
ellenálló tevékenységet folytat.
Hamarosan kiderült, hogy Walter szökésben lévő elítélt. 1944.
június 18-án alapos kihallgatásnak vetették alá. A Wehrmachtban
szolgált, és a római hadbíróság két év börtönbüntetésre ítélte, mert
ellopott egy pár kesztyűt és bakancsot a hadsereg raktárából, hogy
eladja őket. A hadsereg hohenbrummi börtönében töltötte
büntetését, München körzetében. 1943. december 1-én a raktárból
ellopott SS-egyenruhát viselve megszökött a táborból, és onnantól
„Johann Weber” álnéven menekült. A nővérének azt írta,
leszerelték, mire a testvére küldött neki 400 márkát. Ebből civil
ruhát vásárolt, valamint vonatjegyet Münchenből Offenbachba, és
ott ismerkedett össze az idegen nővel.
Amíg együtt éltek, kapcsolatba lépett egy illegális ellenálló
csoporttal, amelyik röplapokat terjesztett olyan szövegekkel, mint:
„Emberek, ébredjetek! A Führeretek hazudik nektek. Vessetek véget
a gyilkosságoknak!” A Gestapo Frankfurt am Mainban és Kesselben
is talált ezekből a röplapokból. Walter tagadta, hogy bármiféle
kapcsolata lenne az ellenállókkal, és nem volt hajlandó kiadni az őt
támogató emberek nevét. Nem marxistának vagy kommunistának,
hanem „liberális nacionalistának” vallotta magát. A demokratikus
kormányzást részesítette előnyben, nem akarta megdönteni a
nemzetiszocialista kormányt, és Hitlert „minden idők egyik
legnagyobb politikusának” nevezte. Elismerte, azt szerette volna,
hogy Németország vessen véget a háborúnak, mert biztos volt
benne, hogy veszíteni fog. A Gestapo tovább kutakodott a
múltjában, de nem talált kapcsolatot semmiféle illegális ellenálló
csoporttal. Ennek ellenére továbbra is „védőőrizetben” tartották.
További sorsáról nincs említés az aktájában.30
A II. világháború kitörése magával hozta a politikailag kritikus
hangokkal szembeni erősebb intoleranciát. Új törvényeket iktattak
be, hogy elbánjanak azokkal, akik megpróbálják „hátba szúrni a
harcoló frontkatonákat”. A nácik folyamatosan azt szajkózták, hogy
az I. világháborúban ez vezetett a német vereséghez. A bíróknak azt
tanácsolták, tekintsék magukat „a honi front katonáinak”, és sokkal
keményebb büntetéseket szabjanak ki.31 A másként gondolkodókkal
szemben zéró toleranciát kellett alkalmazni. A „különleges
bíróságok” számát az 1938-as huszonhétről 1942 végére
hetvennégyre emelték. A jogrendszeren belüli halálbüntetések
száma meredeken megugrott az 1939-es 139-ről, 1943-ban már
5336 ilyen ítéletet hoztak.32 Egy 1939. október 17-i rendelet
értelmében a koncentrációs táborokat kivonták a polgári bíróságok
ellenőrzése és fennhatósága alól. A továbbiakban már nem kellett
jelenteni az Igazságügyi Minisztériumnak a „nem természetes
haláleseteket”.
A „Rendelet a különleges háborús büntetőjogról” 1939.
augusztus 26-án lépett életbe. Tartalmazott egy új bűncselekményt,
a „háborús erőfeszítések akadályozását”, amiért halálbüntetés járt.
1939. szeptember 7-én újabb törvényben tiltották meg a
németeknek a külföldi rádióadók hallgatását. Ez a következő
rendelkezéseket tartalmazta:

1. Tilos szándékosan külföldi rádióadásokat hallgatni. A

törvény megszegőit munkaszolgálattal lehet büntetni, a
kevésbé súlyos esetekben börtönbüntetés is kiszabható. A
berendezés minden esetben elkobzásra kerül.
2. Aki szándékosan olyan információkat továbbít külföldi
rádióadásokból, amelyek veszélyeztethetik a német nemzet
védelmi képességeit, munkaszolgálatra küldhető, de
különösen súlyos esetekben halálbüntetés is kiszabható.
3. Ennek a rendelkezésnek a szabályai nem vonatkoznak a
kötelességből végzett ilyen irányú tevékenységre.
4. Törvénysértés esetén a különleges bíróságok felelnek a
büntetés kiszabásáért és végrehajtásáért.
5. Az (1) és (2) esetben vádeljárást csak az Államrendőrség
[Gestapo] ügynökségei kezdeményezhetnek.
6. A törvény beiktatásához szükséges jogi és adminisztrációs
szabályokat az információs és propagandaminiszter [dr.
Joseph Goebbels] határozza meg, és a büntetésekkel
kapcsolatos szabályokról is ő dönt, miután konzultált az
igazságügyi miniszterrel.33

A legtöbb német tudta fogni a BBC német nyelvű adását, valamint a

hasonló szolgáltatásokat Oroszországból, Svájcból, Franciaországból
és Luxemburgból. A háború utáni Németország vezetője, Konrad
Adenauer így emlékezett vissza: „Talán meglepőnek tűnhet, hogy
olyan jól informált voltam a harcok alakulásával kapcsolatban.
Ennek az lehetett az oka, hogy amikor nem voltam börtönben vagy
koncentrációs táborban, egyetlen napot sem mulasztottam el, hogy a
külföldi rádióadásokat hallgassam.”34 Franz Gürtner igazságügyi
miniszternek nem tetszett az új törvény. „Attól félek – írta Joseph
Goebbelsnek 1939. szeptember 1-én –, hogy egy ilyen rendelet
megnyitja a kapukat a feljelentések áradata előtt, és bajtársaink
többsége többé-kevésbé védtelenül fog állni az ilyen jellegű
támadások előtt.”35 A Gestapónál is emiatt aggódtak. A BBC német
nyelvű adásához a teljes német lakosság hozzáfért. 1940. január 1.
és június 30. között például 2197 embert tartóztattak le idegen
nyelvű rádióadás hallgatása miatt. Ezekből 708-at ítéltek legfeljebb
két évig tartó szabadságvesztésre.36 Halálbüntetést mindössze
tizenegyen kaptak.37
A félelemkeltés érdekében az újságok megnevezték és
megszégyenítették az elítélteket. Egy jellemző hír, ami a náci párt
újságjában, a Völkischer Beobachterben jelent meg:

A leverkuseni Johann D.-t egy év munkaszolgálatra ítélték a

külföldi rádióadók hallgatásáról szóló törvény értelmében,
mert sorozatosan megszegte a rendelkezést. A brémai
Különleges Hanza Bíróság szintén elítélt egy vádlottat, aki
[1939] szeptember 7-én a strasbourgi rádiót hallgatta, amely
azt a hazugságot terjesztette, hogy a Nyugati falat áttörték,
és a francia csapatok már a Rajnánál és a Moselnél járnak. A
vádlott ezeket a tündérmeséket másnap még terjesztette is a
munkahelyén… Ezért őt nem a hallgatásért, hanem a
veszélyes hazugságok terjesztéséért ítélték egy év és hat
hónap munkaszolgálatra.38

A német társadalom mindegyik rétegéből ítéltek el embereket

külföldi rádióadók hallgatásáért. Ez a bűncselekmény erősen függött
a lakossági bejelentésektől. A Gestapo kémhálózata nem sok ilyen
esetet derített fel. A végeredmény mindig azon múlott, kinek a
verzióját találták meggyőzőbbnek. A legtöbbször közeli
hozzátartozók, szomszédok, háztartási alkalmazottak és
munkatársak tették a bejelentést. 1939. november 17-én egy Gregor
nevű szobafestő-mázoló a Rajna-völgyi Burgbrohlból feljelentette
saját sógorát, Arnulfot, mert külföldi rádióadást hallgatott és
becsmérlő megjegyzéseket tett Hitlerre. Arnulf a kihallgatásán
elismerte, hogy valóban hallgatta a rádiót, de azt is megemlítette
enyhítő körülményként, hogy az I. világháború veteránja, és hűséges
„nemzeti bajtársaihoz”. Amikor a Gestapo mélyebbre ásott az
ügyben, kiderült, hogy a fő motiváció Gregor bejelentése mögött a
személyes bosszú volt. Alig néhány órával azelőtt, hogy megtette a
feljelentést, parázs vita robbant ki a családi otthonban, amelynek
során Gregort, a feleségét és a lányát kitiltották Arnulf házából.
Arnulf három hetet töltött börtönben, mielőtt hazaengedték. A
Gestapo mindennek ellenére 1940 februárjában azt indítványozta a
tartományi ügyésznek, hogy Arnulfot állítsák bíróság elé a
rádióhallgatás miatt. 1940. szeptember 27-én azonban az elnöklő
bíró felmentette.39
Más alkalmakkor a Gestapo közbeavatkozott, amikor a bíró ilyen
engedékenységet tanúsított. Az egyik ilyen esetben egy férfit a
szomszédja jelentette fel, mert 1939. november 3-án a moszkvai
rádiót hallgatta. Két hónappal később, amikor az ügy a különleges
bíróság elé került, a bíró a bizonyítékok hiányára hivatkozva
elutasította a vádat. A Gestapónak nem tetszett ez a végeredmény. A
férfit „védőőrizetbe” helyezték, majd a sachsenhauseni
koncentrációs táborba küldték. Ott is halt meg 1940. november 6-
án.40
Peter Holdenberget (született 1877-ben a Rajna-vidéki
Vluynban) a szomszédja jelentette fel külföldi rádióadás
hallgatásáért. A protestáns, mozgássérült Peter egyedül élt Essenben
egy harmadik emeleti lakásban, amikor a Gestapo letartóztatta.41
1941. november 12-én közvetlen szomszédja, a szabóként dolgozó
Helen Stuffel értesítette a náci párt helyi kirendeltségét, hogy Peter
rendszeresen hallgat külföldi adásokat. A pártkirendeltség
továbbította az információt a körzeti irodának, az pedig riasztotta a
Gestapót.
Helen Stuffel részletes leírást adott a Gestapónak. Elmondta,
hogy egyik szomszédja, Irmgard Pierce mondta, hogy Peter külföldi
adót hallgat. Eldicsekedett a Gestapónak, hogy két héten át
hallgatózott a falon keresztül. Hallotta, hogy a férfi a BBC-t és a
moszkvai rádiót hallgatja minden este, körülbelül 21:45-től éjfélig.
Áthívta két szomszédját is, hogy megerősítsék a gyanúját. A három
nő ott hallgatózott a falnál. Arra a megállapításra jutottak, hogy
Peter kétségkívül külföldi rádióadásokat hallgat. „Holdenberg
mellesleg vészmadár is”, tette hozzá Helen. Peter egy másik
alkalommal állítólag közölte vele: „Nem fogjuk megnyerni ezt a
háborút, és nem is volna helyes.” Hogy még mélyebbre döfje a kést,
Stuffel megpróbálta zsidópártinak is beállítani Petert. A férfi egyszer
állítólag azt mondta, hogy mivel a zsidó boltok bezártak, már nem
tud semmit részletre vásárolni, pedig azt nagyon szerette. És a
Szovjetunióról is dicsérően beszélt. Arra a következtetésre jutott,
hogy mivel Peter könyvekkel kereskedett, és munkája közben
bejárta az egész országot, valószínűleg mindenhol terjesztette a sok
hazugságot, amit éjszakánként hallott a rádióban. „Nagy veszélyt
jelent a kormányra nézve” – állapította meg.
A Gestapo több szomszédot is kihallgatott, akik különféle
beszámolókkal szolgáltak. Irmgard Pierce azt állította, Stuffel
története megfelel a valóságnak. „Bajkeverőnek és vészmadárnak”
nevezte Petert. Amikor egy alkalommal panaszkodott neki, amiért
minden éjjel le kell menniük az óvóhelyre, a férfi azt felelte neki:
„De ha megnyerjük a háborút, miért van szükségünk óvóhelyre?”
Egy másik szomszéd, Elisabeth Beck szintén megerősítette Stuffel és
Pierce vádjait. Egyre nagyobbnak tűnt az esély, hogy Peter ezt nem
ússza meg enyhe büntetéssel. Aztán előkerült három tanú, akik a
védelmére keltek. Az első Katherine Hein volt, a ház egy másik
lakója. Azt állította, a Holdenberg elleni vádak hamisak. Gyakran
iszogatott együtt Peterrel, és a férfi lakásában társasjátékoztak
esténként. Sosem hallotta, hogy külföldi rádióadásokat hallgatna. A
Gestapo úgy gondolta, Katherine csupán kitalálta a történetét, hogy
védje Petert, ezért fenntartással kezelték a vallomását. Lara Vogts,
Peter szobalánya is cáfolta, hogy a férfi náciellenes lenne. Sosem
hallotta külföldi adót hallgatni, amíg a lakását takarította. A
harmadik tanú, Anton Ronning karmester azt állította, jelen volt,
amikor Peter a háborúról beszélt Stuffellel, de a nő teljesen
félreértelmezte az elhangzottakat. Peter valójában nem azt mondta,
hogy ő kívánja Németország bukását, hanem a nemzetközi
kapitalizmus erői. Rámutatott arra is, hogy maga Stuffel barátkozott
korábban zsidókkal, hiszen többen is az ügyfelei voltak.
Petert 1941. december 10-én letartóztatta és kihallgatta a
Gestapo. „Ez egy összeesküvés – panaszkodott. – A múltban voltak
vitáim Stuffellel, Pierce pedig mindig az ő oldalára állt.” Az összes
vádat tagadta, minden lében kanál, rosszindulatú szomszédok
„ostoba pletykálkodásának” minősítette. Korábban egy másik
szomszéd is ugyanezt a rágalmat terjesztette róla. Állítása szerint
1933 előtt nem volt tagja egyik politikai pártnak sem, és
határozottan nem állt szemben a náci rezsimmel. 1935-ben
százalékolták le, és a válása óta csendes, visszahúzódó életet élt.
Másnap reggel a cellájában megpróbálta felakasztani magát. Még
élve találtak rá, azonnal a helyi kórházba szállították, de másnap
meghalt.42
Maria von Lingen grófnőt, aki a dél-németországi Überlingen
városa melletti kastélyában élt, szintén feljelentette három
alkalmazottja – a gondnoka, a dadája és egy konyhai dolgozója –,
mert a BBC külföldi adását hallgatta. Az alkalmazottak egy reggel
bekapcsolták a rádiót, amíg ő nyaralni ment, és látták, hogy a BBC
idegen nyelvű csatornájára van hangolva. Mariát bevitték
kihallgatásra. „Szeretnék elmondani valamit – közölte a gestapós
kihallgató tiszttel. – Ott sem voltam. Olaszországban tartózkodtam.
Itt az útlevelem, az utazási engedélyem és a belépési engedélyem.
Nem tudok semmit.” A Gestapo-tiszt így felelt: „Ami a házában
történik, azért maga a felelős.” A Gestapo végül úgy döntött, ejti az
ügyet, mert Maria férjét a nyomozás alatt megölték a harcokban. A
grófnő később így emlékezett vissza az eseményekre: „Amikor kitört
a háború, börtönbüntetés járt a külföldi rádióadások hallgatásáért.
Természetesen titokban mindenki azt tette. Én a BBC-t hallgattam,
mert elég jól lehetett fogni.” Mariának volt egy angol barátnője, aki
sokszor tartózkodott a kastélyban, amikor ő elutazott. A barátnője
hallgatta a BBC-t, és elfelejtette visszatekerni az állomáskeresőt a
német adásra, mielőtt lefeküdt aludni.
A Gestapo úgy döntött, alaposabban is kihallgatja az „angol
barátnőt”. Néhány héttel az első kihallgatás után egy Gestapo-tiszt
érkezett Maria otthonához. „Van egy angol barátnője?” – kérdezte.
„Nem angol, vagyis az, de félig német is. Német férfihoz ment
feleségül” – felelte Maria. A gestapós tudatta vele, hogy a barátnőjét
kémkedéssel gyanúsítják és Münchenben kihallgatták. „Fogalmam
sincs, miről beszél – mondta Maria. – Nekem sosem beszélt
ilyesmiről.” Mariát kilencven percig faggatták, aztán a Gestapo-tiszt
udvariasan közölte: „El kell mondanom, hogy a tanúvallomása
egybevág azzal, amit a müncheni kollégáim megtudtak, és ezzel le is
zárom az ügyet.”43
Egy másik, hasonló ügy 1941. november 10-én kezdődött,
amikor Karl Keslerről (született 1904-ben Wuppertalban) jelentést
tett a düsseldorfi acélgyár biztonsági őre, ahol könyvelőként
dolgozott. Állítólag a BBC német nyelvű adását hallgatta.44 A vád
egy hétköznapi munkahelyi társalgás eredménye volt, ahol Robert
Blingen, Kesler egyik kollégája elmondta, hogy a gyanúja szerint
Karl külföldi adókat hallgat és üzemi ebédjegyeket is hamisít. 1941.
október 30-án, amikor a stáb ebéd közben arról beszélgetett, hogy
az új kormányzati intézkedések vaskészleteket szabadítanak fel a
fegyveripar számára, Kesler váratlanul megszólalt: „Ez mind hamis
propaganda.” Blingen úgy vélte, Kesler ezt az információt a külföldi
rádióadásokból szerezte. A stáb azonnal jelentette az esetet a
vezetőségnek, kijelentették, hogy nem hajlandók együtt dolgozni
egy ilyen „hazafiatlan kollégával”. Keslert 1941. november 1-én
elbocsátották.
Ennek ellenére a biztonsági őr jelentette a Gestapónak, hogy a
gyanúja szerint Kesler külföldi adókat hallgat. 1941. november 10-
én őrizetbe vették. Tagadott minden vádat, úgy érezte,
igazságtalanul rúgták ki. Enyhítő körülményként felhozta, hogy
súlyos mentális betegségben szenved. Egy kocsmai pultos, akit
szintén bevittek kihallgatni, elmondta a Gestapónak, hogy amikor
Kesler négynapos szabadságra ment, sosem hallgatott külföldi
adókat, és nem tett felforgató kijelentéseket. Az ügyet továbbították
a düsseldorfi főügyésznek végső határozatra. Az ügyet ejtették, de
Keslert elmegyógyintézetbe küldték. Az intézet igazgatója 1942.
január 5-én levelet írt a Gestapónak, amelyben tudatta, hogy Kesler
mentális állapota nagymértékben javult, és javasolta az elengedését,
amennyiben a Gestapónak nincs ellene kifogása. A Gestapo
beleegyezett azzal a feltétellel, hogy az orvosok garantálják, ezzel a
lépéssel nem „veszélyeztetik a közbiztonságot”. Kesler távozhatott.
Az akta szerint egy hónappal később pert indított egykori
munkaadója ellen a tisztességtelen elbocsátás miatt.45
A jelek szerint Kesler feljelentését egy csapatnyi munkahelyi
kolléga motiválta, akik egyszerűen csak nem kedvelték, és meg
akartak szabadulni tőle. Az ellene felhozott vádak igencsak
ingatagok voltak. Az odavetett megjegyzés arról, hogy a náci
propaganda hazudik a vasérc felhalmozásáról, nem igazán
nevezhető a rezsimmel szembeni elégedetlenségnek. Nem került elő
meggyőző bizonyíték arra vonatkozóan, hogy valaha is hallgatott
külföldi rádióadást. A Gestapo általában nem ellenőrizte a
feltételezett bűntett körülményeit vagy a feljelentők mélyebb
motivációit. Arra sem született meggyőző magyarázat, hogy az
ügyész miért küldte Keslert elmegyógyintézetbe. Valószínűleg a
korábbi leletei, illetve súlyos mentális betegsége miatt, ami talán azt
is megindokolja, miért illeszkedett be olyan nehezen a kollégái közé.
A feljelentésekhez leggyakrabban a különféle nyilvános
helyeken, kávézókban, sörházakban, hotelekben és éttermekben tett
vigyázatlan, rezsimellenes vagy defetista megjegyzések vezettek.
1938 tavaszán egy színész betért a müncheni központi pályaudvar
melletti étterembe. Barátságos beszélgetésbe elegyedett a szomszéd
asztalnál ülő házaspárral. Tett néhány bíráló megjegyzést Hitler
külpolitikájára. A pár reakciója alapján úgy látta, nem örültek
kéretlen kifakadásának, ezért gyorsan távozott az étteremből. A
házaspár jelentette az esetet a Gestapónak, és a színészt két nappal
később őrizetbe vették.46 Hasonló esetet jelentett egy SD-besúgó
Rajna-Vesztfáliában, 1938 júliusában. Az egyik kávézóban egy 64
éves nő azt mondta beszélgetőtársának: „Mussolininek a fél
csizmájában több a politikai érzék, mint Hitler agyában.” A
megjegyzést több vendég hallotta, és a nőt öt perccel később már
őrizetbe vette a telefonon riasztott Gestapo.47
Az 1909-ben Duisburgban született Rudolf Henninget, az SS
egykori tagját és tartalékos rendőrt Marianne Kroll bolti eladó és
Helmut Quest lakatos jelentették fel, mert „defetista
megjegyzéseket” tett egy hosszú, italozással töltött nyári estén 1944.
július 25-én, a Ruhr-vidéki Remscheidban.48 Helmut Quest elmondta
a Gestapónak, hogy 1944. augusztus 8-án váratlanul belebotlott a
férjezetlen Marianne Krollba, egy régi barátjába a „Festői Kilátás”
nevű sörházban. A férfi szerint a nőnek „megvolt a hírneve”.
Marianne be akarta mutatni őt egy „csodás barátjának”, akivel
időközben találkozott.
Másnap este Marianne, Rudolf Henning és egy huszonkét éves
barátnője elmentek iszogatni Quest lakására. Ahogy az alkohol
megoldotta a nyelvét, Rudolf kritikus megjegyzésekkel illette Hitlert
és a náci rezsimet. A többiek figyelmeztették, hogy előttük ne
beszéljen így a rendszerről. A kínos incidens ellenére mind a négyen
felkerekedtek, és átsétáltak egy helyi sörházba, folytatni az
ivászatot. Rudolf nem állt le a részeg náciellenes szólamokkal. Egy
ponton azt mondta: „Hitler egy idióta. Az ellenség alig hetven
kilométerre jár az osztrák határtól. Nagy kár, hogy túlélte a
merényletet, különben mostanra már véget is ért volna a háború.”
Azután „Heil Moszkvával” és tisztelgéssel köszöntötte az asztaluk
mellett elsétáló másik vendéget, és újra odafordult ivócimboráihoz:
„Vannak gestapósok, akik már nem mernek náci tisztelgéssel
köszönni, mert tudják, hogy elvesztettük a háborút.”
Mindent jelentettek a Gestapónak. Bár Rudolf egykori SS-tag volt
és mellette tartalékos rendőr, megvádolták „hazaárulással, és a
katonai erő aláásásával”, majd „védőőrizetbe” helyezték.49 Ez a
német polgárokkal szembeni szokatlanul durva bánásmód
valószínűleg az incidens időzítésének volt köszönhető. Adolf Hitler
öt nappal korábban, 1944. július 20-án élte túl a híres „Valkűr”
bombamerényletet, amelyet Claus von Stauffenberg ezredes hajtott
végre. Rudolf további sorsa ismeretlen.
Hitler rezsimjét kritikus szavakkal illetni mindig magában
hordozta a feljelentés lehetőségét. A lakatos Johann Kontét
(született 1893-ban Essenben) Wilhelm Brunck, egy szolgálaton
kívüli SA-tag jelentette fel 1941. november 2-án, mert „defetista”
megjegyzéseket tett egy utcai vita során.50 Brunck egy másik SA-
taggal szinte egész nap ivott az egyik sörházban. Éjfél körül
elindultak egy másik bárba. Az utcán sétálva összetalálkoztak
Johann-nal, akit mindketten ismertek. Megkérdezték, volna-e kedve
csatlakozni hozzájuk. Konte, aki már nagyon ittas volt, Brunck
hátára csapott: „Te taknyos kölyök, mindjárt beverem az orrod!
Hogy mersz hozzám szólni? Két fiam is harcol a keleti fronton!” Az
SA-tagok nem reagáltak, de Konte ettől csak még agresszívabb lett.
Mindkettejüket veréssel fenyegette, és azt kiabálta: „Az SA
gyávákból és lógósokból áll!”
Az incidenst jelentették a Gestapónak, Johann Kontét bevitték
kihallgatásra. Elmondta, hogy aznap este kocsmáról kocsmára járt,
és rengeteg sört ivott. Nem is emlékezett rá, hogy találkozott a két
SA-taggal, és azt is nehezen tudta elképzelni, hogy ilyeneket
mondott volna nekik. A Gestapo-tiszt azt írta a jelentésébe: „Konte
német nacionalista, vicces fickó, de aznap este nagyon berúgott.”
Javasolta, hogy mondják meg Bruncknak, ejtse a vádat, amit az SA-
tag meg is tett. Újabb példa arra, mikor egy Gestapo-ügynök
megértéssel és együttérzéssel kezelte a feljelentést egy német
állampolgár ellen, aki nyilvánvalóan hűséges volt a náci
rezsimhez.51
A bejelentések másik fontos forrását a helyi „háztömbfelügyelők”
(Blockleiter) jelentették. Ezeket az embereket egy-egy lakótömb
ellenőrzésére jelölték ki, általában negyven-hatvan lakásért feleltek.
A pozíció kötelező feltétele a náci párt iránti megingathatatlan
hűség volt. Kartotékot vezettek minden környékbeli lakosról, az
adatok között szerepelt a párttagság, a családi állapot és a
foglalkozás is, teljes részletességgel.52 Feljegyezték, mely családok
tették ki a náci zászlót, és melyikek nem, és hogy részt vettek-e a
náci ünnepségeken és felvonulásokon. Nekik kellett közvetíteni a
párt üzeneteit a polgárok felé, begyűjteni a tagfelvételi kérelmeket,
megszervezni a gyűjtéseket és kiosztani az élelmiszerjegyeket.53 A
legtöbben az alsó középosztályból származtak. Hatalmukban állt az
is, hogy javasolják a helyi közjóléti hatóságoknak az állami
támogatás megvonását azoktól, akik „vonakodtak dolgozni”. A
munkáskörzetekben félelemmel és gyűlölettel tekintettek rájuk. A
háztömbfelügyelők gyakran értékes bejelentésekkel szolgáltak a
Gestapónak. „Sosem tudhattuk, mikor szaglászik utánunk a
háztömbfelügyelőnk – emlékezett vissza Ingeborg Tismer. – Csak
abban voltunk biztosak, hogy előbb vagy utóbb sor kerül rá.”54
A harminchét éves Max Reich háztömbfelügyelőként
tevékenykedett Berlinben. 1942 nyarán feliratot vett észre a
nyilvános illemhelyen: „A tömeggyilkos Hitlert meg kell ölni, hogy
véget érjen a háború.” Amikor október 28-án ugyanott járt, meglátta
a hetvenhárom éves Wilhelm Lehm nevű nyugdíjast, amint krétával
náciellenes feliratot ír az egyik vécéfülkére. Azonnal jelentette a
Gestapónak. 1943. március 8-án a „népbíróság” halálra ítélte
Lehmet, és még ugyanabban az évben, május 10-én ki is végezték.55
Egy beépített berlini SPD-ügynök a következő értékelést adta a
háztömbfelügyelők működési hatékonyságáról:
 A felügyelet most már olyan jól meg van szervezve, hogy az
illegális [ellenálló] mozgalmak tagjai alig tudnak lakásokban
találkozni. Minden lépcsőházban van egy informátor. Ez a
„lépcsőházi felelős” begyűjti a Téli segély hozzájárulásokat,
hozza-viszi a nyomtatványokat, érdeklődik a családi
ügyekről, próbál kideríteni mindent, amit csak lehet.
Beszélget a háziasszonyokkal az árakról és az
élelmiszerhiányról, betolakszik az emberek otthonába,
kideríti, milyen újságokat olvasnak, hogyan élnek…
Gyakorlatilag minden lakót hetente legalább egyszer
meglátogat a háztömbfelügyelője.56

A géplakatos Wilhelm Weffer háztömbfelügyelő volt a Rajna-vidéki

kisvárosban, Tönisvorstban.57 1942. június 15-én levélben értesítette
a náci párt helyi szervezetét, hogy Johann Hack (született 1888-ban)
sértegette Hitlert, és defetista megjegyzéseket tett. Johann nős,
leszázalékolt vasúti dolgozó volt, aki feleségével, Annával élt.58 A
náci párt regionális képviseletének írt levelében Weffer
„marxistaként” és „iszákosként” jellemezte Johannt. Állítólag
miután egész nap ivott a helyi sörházban, náciellenes kijelentéseket
tett négy tanú, köztük a Hitlerjugend egyik tagja előtt. Azt mondta,
a hadsereg az SS ellen fog fordulni; hogy a náci párt vezetői mind
korruptak; hogy a Szovjetunió elleni háború elveszett; és hogy Hitler
csak egy műkedvelő, nem briliáns katonai vezető, mint Napóleon.
Állításait továbbították a Gestapónak, és Hackot 1942. augusztus
24-én letartóztatták. A kihallgatása során német hazafinak vallotta
magát, akit az I. világháborúban többször is kitüntettek. Tagadta,
hogy valaha marxista lett volna, de azt elismerte, hogy 1920 és
1921 között a szocialista SPD tagja volt. A sörházban valóban
sértegette Hitlert, de erősen ittas volt, és nem kellett volna
komolyan venni a szavait.
A Gestapo krefeldi irodájának 1942. augusztus 25-i jelentésében
az állt, hogy a háztömbfelügyelő bizonyítékai alapján Hack bűnös,
és kemény büntetést javasoltak, hogy mindenkinek megmutassák,
mivel jár, ha valaki nyilvánosan a náci kormányzat ellen agitál. Az
ügyet továbbították az ügyészhez, aki Hack bíróság elé állítását
indítványozta. 1942. december 15-én a krefeldi különleges bíróság
főbírója arra a döntésre jutott, hogy Hackot, aki 1934-ben már ült
egy hónapot börtönben náciellenes „politikai bujtogatás” vádjával,
és aki „továbbra is ócsárolta és sértegette Hitlert és a kormánya
tagjait”, hét hónapra börtönbe kell zárni.59
Az egyik legbizarrabb ügy, amit a Gestapónak meg kellett
oldani, egy szakképzetlen munkásé volt, aki saját magát jelentette
fel. Az illetőt Adam Lippernek hívták, és 1892-ben született a Saar-
vidéki Völklingenben. 1919 és 1935 között a versailles-i szerződés
értelmében a várost a franciák uralták, de egy referendummal 1935-
ben visszacsatolták Németországhoz.60 Adam az I. világháborúban a
német hadseregben szolgált, de a franciák fogságába esett. 1916-tól
a háború végéig hadifogoly volt. 1924-ben csatlakozott a francia
idegenlégióhoz, és 1935-ig ott is maradt. A visszailleszkedést a civil
életbe nagyon nehéznek találta. Dolgozott egy szénbányában, de
1938-ban ok nélkül kilépett. Azóta állami segélyen,
munkanélküliként élt. A helyi munkaügyi hivatal több ajánlatát is
elutasította, és nagyon sokat ivott.
1940. március 1-én besétált a helyi Gestapo-irodába, és azt
kérte, hat hónapra zárják koncentrációs táborba, hogy kigyógyuljon
krónikus alkoholizmusából. Azt gondolta, egy turnus a táborban
majd meggyógyítja, és segít, hogy a népközösség hűséges, keményen
dolgozó polgára legyen. A Gestapo gyanakvással kezelte a bizarr
kérést, és alaposan lenyomozta Adamot. Hamar kiderült
idegenlégiós múltja. Hosszas kihallgatásnak vetették alá, melynek
során megígérte, hogy „kezd magával valamit”, ha mégsem zárják
be, de soha nem mondta, mi lesz az a „valami”. Amikor nem volt
hajlandó válaszolni arra a kérdésre, hogy mit művelt a légióban, a
Gestapo úgy döntött, őrizetbe veszi és további kihallgatásoknak veti
alá. A korábban az idegenlégióban szolgáló embereket gyakran
tekintették potenciális kémeknek. Ezt a lehetőséget azonban
hamarosan kizárták. Adamnak még a felkelés is nehezen ment
reggelente. Alkoholizmusa nyílt titoknak számított a helyi
közösségben.
1940. április 18-án hét hét önkéntes, börtöncellában töltött
alkoholmentes „terápia” után Adam Lipper gyógyultnak
nyilvánította magát, és kérte a szabadon bocsátását. A Gestapo
teljesítette a kérését. Adam további sorsa nem ismert.61
1943 februárjában a sztálingrádi vereség a német lakosság
moráljának gyors hanyatlását idézte elő. A németek mind
rendszerkritikusabb vicceket meséltek egymásnak, például ilyeneket:
„Mi a különbség a Nap és Hitler között? A Nap keleten felkel, míg
Hitler lebukik.” Egy 1943. július 8-i SD-jelentésben ez áll:

Az államot, és sok esetben magát a Führert becsmérlő viccek

terjedése Sztálingrád óta jelentős mértékben megnőtt. A
kávézókban, gyárakban és más találkozóhelyeken az emberek
a legfrissebb politikai vicceket mesélik egymásnak, és sok
esetben nem tesznek különbséget az ártatlan tartalmúak,
illetve az állam számára károsak közt. Még olyanok is
vicceket mondanak egymásnak, akik alig ismerik egymást.
Nyilvánvalóan azt gondolják, hogy most már bármit
mondhatnak, nem kell éles rendreutasítástól tartaniuk, a
feljelentésről nem is beszélve.62

A valóságban azoknak, akiket a háború késői szakaszában

jelentettek fel náciellenes megjegyzések miatt, gyakran kellett
végzetes következményekkel számolniuk. Egy hetvenhárom éves
nyugalmazott őrnagyot 1944 szeptemberében saját veje jelentett fel,
aki maga is szabadságos katona volt. Azt állította, apósa nem csak
külföldi rádióadókat hallgatott, de gyakran tett „defetista”
megjegyzéseket is. Az egykori őrnagyot őrizetbe vették, bíróság elé
állították és börtönbe küldték. Ott is halt meg 1945. március 11-
én.63 Azokkal a németekkel szemben, akik a szövetséges
bombázások hatásaiból próbáltak hasznot húzni, hasonló
keménységgel jártak el. Paulát, egy fiatal, büntetlen előéletű kölni
nőt rajtakapták, amint három doboz kávéval, néhány régi
függönnyel és egy ruhával távozik az egyik lebombázott házból. A
Gestapo letartóztatta, kihallgatták, és nyilvánosan felakasztották.64
Hugo Bauer 1943. május 20-án saját főbérlőjét jelentette fel külföldi
rádióadók hallgatása miatt – állítólag meghallotta, amikor elsétált
az ajtaja előtt. A Gestapo a bejelentés mögött személyes motivációt
sejtett, Bauert „a nemzet testén élősködő parazitának” bélyegezte és
a sachsenhauseni koncentrációs táborba küldte.65
A náci hatóságok egyre jobban aggódtak amiatt, hogyan fog a
közvélemény megbirkózni a szövetséges bombázások pszichológiai
hatásaival. Egy 1944. májusi, a lakosság moráljáról készített titkos
SD-jelentésben ez áll: „Számos nemzeti bajtársunk… folyamatosan
hallja a légoltalmi szirénák bömbölését, a támadó repülőgépek
motorjának zúgását, a légvédelmi ütegek dörrenéseit és a bombák
robbanását, és ezek hatásai alól még a legerősebb akarat sem képes
kivonni magát.66
Essen 1943. május 1-i bombázása után Hans Elsäss tűzoltó
tájékoztatta a Gestapót, hogy egy helyi üzletember megszállott
módjára náciellenes szavakat üvöltözött az utcán. A tűzoltó 07:15-
kor Essen szétbombázott utcáin hajtott, amikor hallotta, hogy egy
férfi azt kiabálja hálószobája ablakából a járókelőknek: „Éljen
Moszkva!” Ez az ember az 1903-as születésű, nős Walter Needen
volt, aki egy jól jövedelmező helyi gyárat vezetett.67
Waltert 1943. május 27-én bevitték kihallgatni. Elmondta a
Gestapónak, hogy mindig is ellenezte a kommunizmust, és 1937.
május 1. óta tagja a náci pártnak. 1940 júliusában katonai
szolgálatra alkalmasnak találták, de mentességet kapott, mert
vezetnie kellett a gyárát a honi fronton. Állítása szerint azért volt
olyan dühös aznap, mert a RAF bombázásában a háza és a gyára is
megsérült. Emiatt egész éjjel ivott. Reggel kinyitotta a szobája
ablakát, meglátott néhány motorkerékpáros fiatalt, és odakiáltotta
nekik: „Itt vagyunk a szovjet paradicsomban! Éljen Moszkva!”
Annyira részeg volt, hogy nem is igazán emlékezett, mit tett vagy
mondott. A felesége is megerősítette, hogy az incidens idején erősen
ittas állapotban volt. Walter vallomása hitelesnek tűnt, a Gestapo
vádemelés nélkül elengedte.68
Ha a rendőrség sikerét a bíróságig eljuttatott ügyek számában
mérjük, akkor a Gestapo meglehetősen alacsony hatékonysággal
dolgozott a lakossági feljelentéses ügyekben. A würzburgi akták
vizsgálata megmutatta, hogy az ilyen ügyeknek mindössze 20
százaléka jutott el a bírósági szakaszba, és ezek 75 százalékánál sem
szabtak ki büntetést.69 A „hétköznapi” németek elleni
feljelentéseknél a Gestapo szinte soha nem alkalmazott brutális
eszközöket, ami alátámasztja azt az elméletet, miszerint míg a náci
terrorrendszer kegyetlen arcát mutatta bizonyos jól meghatározható
ellenségek felé, a német polgárok esetében sokkal szakmaibb és
humánusabb módon járt el. Azzal, hogy látszólag a „becsületes
közvetítő” szerepét játszotta el a népközösség tagjai közti
ártalmatlan pletykák megoldásánál, a Gestapo olyan szervezetté
vált, amelyikben a törvénytisztelő lakosság megbízott.
Az itt ismertetett feljelentéses ügyek azt a nézetet erősítik, hogy
a Gestapo elsősorban reagáló hatóság volt, amely nagymértékben
támaszkodott a lakosság együttműködésére. Az esetek nagy részénél
tanúsított meglepő engedékenység annak a ténynek volt köszönhető,
hogy a vádlottak „hétköznapi” német polgárok voltak, akik nem
jelentettek veszélyt a náci rezsimre. A feljelentők motivációit az
ilyen eseteknél nem könnyű kategorizálni. A legtöbben a rendszer
iránti hűségüket akarták bizonyítani, mások viszont csak a Gestapo
felhasználásával szerették volna elrendezni személyes
ellentéteiket.70 Bár ezek a vádak sokszor voltak rosszindulatúak,
ritkán nélkülöztek minden alapot. A vádlottak szempontjából a
végkimenetel nagyon széles skálán mozgott, a vétségtől függően. A
Gestapo gyakran nagyon sok időt szánt triviálisnak bizonyuló ügyek
részletes felderítésére. A másképp gondolkodás nyilvános
kifejezésében központi szerepet játszott a mértéktelen
alkoholfogyasztás. Az emberek fokozatosan rájöttek, mekkora
veszéllyel jár ilyeneket mondani a sörházakban. A bajor Augsburg
városának aktáit vizsgáló tanulmány kimutatta, hogy 1933-ban a
bejelentéssel induló ügyek 75 százaléka egy sörházban kezdődött, de
1939-re ez a szám 10 százalékra csökkent.71
A háború utolsó szakaszában a náci joghatóságok rájöttek, hogy
a hamis feljelentések miatt a Gestapo rengeteg idejét vesztegeti el
feleslegesen. Az Igazságügyi Minisztérium 1943. augusztus 1-én írt
levelében a következő áll: „Ahogy a régi mondás tartja, mindig a
feljelentő a legnagyobb gazember. Ez legfőképp igaz azokra, akik
szándékosan hamisan jelentik fel egy embertársukat a hatóságoknál,
csak hogy kellemetlenséget okozzanak neki.”72
 6. FEJEZET

FAJI HÁBORÚ A „TÁRSADALMON

KÍVÜLIEK” ELLEN

Hitler uralmának első éveiben a Gestapo legfőbb célja a politikai és

vallási ellenfelek megsemmisítése volt. Az 1930-as évek közepétől a
náci rezsim pszeudoeugenikai fogalmakkal próbálta leírni a
tágabban definiált „faji ellenségeket”. Létrehoztak egy faji
hierarchiát, a népközösség „legértékesebb” tagjaitól a „legkevésbé
értékesekig”. A Gestapo feladata átalakult, a bűnügyi rendőrséggel
(Kripo) és a jóléti és egészségügyi tisztviselők egész sorával
együttműködve kellett elbánnia az úgynevezett „társadalmon
kívüliekkel”.
1937-ben Reinhard Heydrich leplezetlenül faji alapon definiálta
a Gestapo rendeltetését:

A Biztonsági Rendőrség [SIPO] általános felelőssége a német

Volk, mint egység, valamint jóléte és intézményei védelme
mindenfajta pusztítástól és rombolástól. El kell hárítania
minden támadást, ami bármilyen módon meggyengíthetné
vagy elpusztíthatná ennek az egységnek az életerejét…
Ugyanakkor megelőző módon fel kell derítenie és harcba kell
szállnia minden ellenséggel, hogy ez az ellenség ki se tudjon
dolgozni semmilyen káros és destruktív módszert.1

Könyörtelenül célponttá vált mindenki, aki kívül esett az idealizált,

tiszta vérű népközösségen (Volksgemeinschaft). Ide tartoztak az
úgynevezett „aszociális” elemek is: a megrögzött bűnözők, a
homoszexuálisok, az alkoholisták, a koldusok, a prostituáltak, a
tartós munkanélküliek, a fiatalkorú bűnözők, az utcai bandák tagjai
és a cigányok. Egy 1944-es törvénytervezet, a „Közösségen
kívüliekkel szembeni bánásmód” a következőképpen definiálta az
„aszociális kívülállókat”:

1. Személyiségéből, életviteléből, és legfőképpen elme- vagy

jellembeli hiányosságából fakadóan képtelen
összeegyeztetni személyes erőfeszítéseit a népközösség
minimális követelményeivel;
2. (a) a munkahelyén bizalmatlan vagy ápolatlan; értéktelen,
pazarló vagy rendezetlen életet él, ezáltal terhet vagy
veszélyt jelent a közösségre;
Vagy
hajlamos a kéregetésre vagy koldulásra, a munkakerülésre,
a lopásra, a csalásra és más, kevésbé súlyos vétségre,
esetleg sokat iszik, vagy más, hasonló okból nem képes
megfelelően fenntartani önmagát;
Vagy
(b) rossz vagy konfliktuskereső természetével megzavarja a
közösség békéjét;
3. személyiségéből vagy életviteléből adódóan mentális
hajlandóságot mutat súlyos bűntettek elkövetésére.2

A nácik hatalomra kerülése előtti évtizedekben az eugenika

pszeudotudományos ága azt hangoztatta, hogy csak szelektív
szaporítással lehet csökkenteni a társadalom bűnöző és antiszociális
egyedeinek a számát. Az „eugenika” fogalmát Francis Galton brit
tudós alkotta meg. A „faji higiénia” kifejezést először egy német
orvos, Alfred Ploetz használta 1895-ben megjelent könyvében,
amelyben a német „árja” faj felsőbbrendűségéről értekezett. Az
eugenikus elméletek más országokban is népszerűvé váltak. Sok
biológus kutató jutott arra a következtetésre, hogy az emberi
különbségek örökletesek és megváltoztathatatlanok. Ebből azt
szűrték le, hogy az emberi fajt csak jobb tenyésztéssel lehet
fejleszteni, ahogy a versenylovakat vagy a kutyákat. Az eugenetika
tudománya nem csak népszerűvé vált, de jelentős tekintélyt is
kivívott magának, a tudomány modern és megalapozott ágának
tartották. Nagy-Britanniában 1902-ben még egy Eugenikus Társaság
nevű szervezet is létrejött. 1909-ben a londoni University College
eugenikai professzort nevezett ki. Svájcban (1928), Dániában (1929)
és Norvégiában (1934) sterilizációs törvényeket fogadtak el. Ez
Svédországban egészen 1975-ig érvényben maradt. A legátfogóbb
sterilizációs programot az Egyesült Államokban hajtották végre,
ahol nem kevesebb mint harminckilenc államban – kezdve
Indianával 1899-ben – sterilizálták a mentális vagy fizikai
fogyatékkal élőket. A becslések szerint 1907 és 1932 között az
Egyesült Államokban 12 145 embert sterilizáltak.3 A „faji állomány”
fejlesztését célzó társadalmi politikát más országokban is elfogadták,
például Kínában, Brazíliában és Indiában.4
1920-ban két német orvos – Karl Binding és Alfred Hoche –
megjelentetett egy könyvet Felhatalmazás a méltatlan élet
megsemmisítésére (Die Freigabe der Vernichtung lebenswurten Lebens)
címmel. Ebben olyan egyéneket azonosítottak, akiknek „nincs
társadalmi vagy gazdasági hasznuk”, főként a „gyógyíthatatlan
idiótákat” és a mentális betegségben szenvedőket. A szerzők azt is
javasolták, hogy a halálos betegégben szenvedőket is fel kellene
ruházni a joggal, hogy asszisztált öngyilkosságot hajthassanak végre.
A náci vezetők lelkesen támogatták az ötletet, és tovább akartak
menni ebben az irányban, amint hatalomra jutnak. Az eugenikai
tudósok elméleteinek lelkes követőivé váltak. Hitler utópisztikus
ígérete a konfliktusmentes és fajilag tiszta „népközösség”
létrehozásáról jó húrokat pengetett meg, főként a középosztálybeli
szavazóknál, akik nagyon vonzónak találták a náci párt elszánt
„törvényesség és rend” hozzáállását. „A pártgyűléseken valami
ilyesmi magyarázatot adtak – emlékezett vissza egy düsseldorfi nő. –
A csőcseléket el kell takarítani az utcákról! A visszaesőket, a
szexuális bűnözőket, a népközösség parazitáit… át kell nevelni
becsületes munkára a táborokban. Meg kell tanítani őket a
fegyelemre és a tisztaságra.5
Néhány nappal azelőtt, hogy a nácik 1933-ban hatalomra
kerültek, Frick későbbi belügyminiszter felállította az új kormány
jóléti kiadásainak prioritásait. Minden „fajilag tiszta és egészséges
emberre” költenek pénzt, de komoly kiadáscsökkentést terveztek
azoknál, akiket „alsóbbrendűnek és antiszociálisnak” tartottak, és új,
radikális politikát vezettek be annak érdekében, hogy
„megakadályozzák a súlyosan fogyatékos emberek szaporodását.”6
1933. július 14-én megjelent az örökletes betegségben szenvedő
utódok születésének megakadályozását célzó törvénytervezet, amely
1934. január 1-től lépett érvénybe.
Kötelező sterilizálást írtak elő benne mindenkinek, aki
veleszületett értelmi fogyatékossággal, skizofréniával, mániás
depressziós pszichózissal, epilepsziával, Huntington-kórral, öröklött
vaksággal, siketséggel vagy súlyos fizikai fogyatékossággal
rendelkezett. A krónikus alkoholistákat szintén el lehetett küldeni
sterilizálásra. A további kiegészítések egy szűken definiált orvosi
módszert úgy módosítottak, hogy az orvosok és a szociális jóléti
hatóságok „társadalmi okból” is elrendelhessenek sterilizálást. A
sterilizált emberek 60 százalékát minősítették „értelmi
fogyatékosnak”. A becslések szerint a náci Németországban 1933 és
1945 között mintegy 350-400 ezer embert sterilizáltak.
Az első lépés minden sterilizációs folyamatban egy
közegészségügyi orvos, egy szociális munkás, illetve egy állami
elmegyógyintézet, gondozóotthon vagy börtön igazgatójának
ajánlása volt. A népjóléti tisztviselők átnézték az orvosi
feljegyzéseket, iskolai jelentéseket, munkahelyi és rendőrségi
aktákat. A sterilizációra jelölt személynek ezután levelet küldtek,
amiben megírták a megjelenés időpontját a helyi orvosnál. Az orvos
a vizsgálatnál döntötte el, hogy a pácienst sterilizálni kell, vagy sem.
A rendszer felügyeletére 220 egészségügyi bíróságot hoztak létre.
Ezeket két közegészségügyi orvos és egy jogász felügyelte. További
tizennyolc bíróság foglalkozott a kérelmekkel. Minden kérelmet egy
hónapon belül fel kellett dolgozni.
A Birodalmi Belügyminisztérium által összeállított hivatalos
statisztika azt mutatja, hogy 1934-ben, a törvény működésének első
évében 32 268 embert sterilizáltak erőszakkal. Ezekből 17 070-et
(52,9 százalék) minősítettek „értelmi fogyatékosnak”, 8194-et (25,4
százalék) „skizofréniásnak”, 4520-at (14 százalék) pedig
epilepsziásnak. A maradék között volt 201 vak és 333 siket.7 4000
kérelmet adtak be a kötelező sterilizálásai parancs ellen, de ebből
csak 441 volt sikeres. A kérelmezésekkel foglalkozó bíróságoknál az
elbírálás gyakran tizenöt percig sem tartott, olyan sok ügyet kellett
intézni naponta. A férfiakat vazektómiával, a nőket a petevezeték
elkötésével sterilizálták.8 Körülbelül 5000 nő halt meg a bonyolult
műtét utáni komplikációktól.
Néhány lelkesebb helyi orvos megpróbált náci gazdái kedvében
járni, és egyoldalúan saját pácienseit is rátette a listára. 1942-re 38
000 német orvos volt a náci párt tagja, ami a teljes létszám 50
százalékát jelentette.9 Az egyik orvos sikeresen javasolta egy fiatal
nő sterilizálását, akinek két „törvénytelen” gyereke is volt. Aztán
feljebb ment a családfán, és felírta további tíz rokonát is. Maria von
Lingen emlékezett rá, hogy a nagybátyja súlyos depresszióban
szenvedett, és megpróbált öngyilkos lenni. „A kísérlet nem járt
sikerrel, de az orvosa jelentette az esetet a helyi egészségügyi
hivatalnak. Erőszakkal sterilizálták. Egész életére megviselte a sokk.
Nagyon jóképű férfi volt.”10
1937-ben az állami hivatalnokok megkérték a háziorvosokat,
hogy amikor elbeszélgetnek a sterilizálásra jelölt emberekkel,
tegyenek fel nekik az életükre, a környezetükre, a rátermettségükre
vonatkozó kérdéseket. A folyamathoz intelligenciatesztet is
csatoltak, amelyben olyan általános kérdések szerepeltek, mint: „Ki
fedezte fel Amerikát?”, vagy „Mikor született Kolumbusz?” Az
orvosok főként szegényebb, munkásosztályból származó embereket
jelöltek sterilizálásra. A módosabbak már tudtak ügyvédet fogadni,
hogy szembeszálljanak az előírt sterilizálással. Hamburgban egy
akadémikus csapat még térképet is készített a városi
társadalomellenes elemekről. E szerint az „aszociálisok” a
legnagyobb koncentrációban a korábban kommunista erődnek
számító kikötői körzetekben fordultak elő.11 A sterilizálás
kritériumai annyira megfoghatatlanná váltak, hogy gyakorlatilag
bárkit fel lehetett tenni a listára. A rendőrségen, a közjóléti
hivatalokban, az akadémiai és orvosi körökben egyaránt elfogadottá
vált, hogy a társadalomellenes viselkedés öröklött tulajdonság. Az
orvosok által adott sterilizálási okokat egyre inkább a teljesen
nyilvánvaló társadalmi és osztálybeli előítéletek befolyásolták.
Tipikus példa az egyik orvos jegyzete, aki egy helyi csavargót vett
fel a listára „morális értelmi fogyatékosság” indokkal:

Társadalmimunka-aktájába koldusként vagy csavargóként

jegyezték be, aki nem tudta megállni a helyét a világban.
Ötvenszázalékos háborús sebesülési járulékot kap tüdő- és
béltuberkulózisa miatt. Nagyon felelőtlenül költi el a pénzét.
Rengeteget dohányzik, időként lerészegedik. A farmseni
hajléktalanszálló rendszeres lakója. Általában csak akkor
hagyja el az intézményt, ha koldulni megy. Korábban
megbüntették rendőri intézkedéssel szembeni ellenállás,
rendbontás, rágalmazás és súlyos testi sértés miatt. Az
egészségügyi aktája szerint gyakran akadályozta a szolgálat
működését, és fizikailag bántalmazta a tisztségviselőket.12

A csavargókat és hajléktalanokat klasszikus „aszociálisoknak”

tekintették. 1933-ban 500 000 német nem rendelkezett állandó
lakhellyel. A nácik minden hajléktalannak adtak egy „Csavargó
regisztrációs könyvet”. Ebben jegyzeték fel a mozgásukat a városok
és falvak között, és bejegyezték azt is, melyik hajléktalanszállóra
tértek be. Akik kérésre nem tudták átadni a rendőröknek, azokat
„rendzavaró csavargónak” minősítették, és gyakran határozatlan
időre koncentrációs táborba küldték. 1933 szeptemberében egyetlen
hatalmas akcióval 100 000 hajléktalant gyűjtött be a bűnügyi
rendőrség. Hamarosan azonban szabadon engedték őket, mert
akkoriban még nem voltak elég nagy koncentrációs táborok az
elhelyezésükhöz. 1934-ben a náci párt egyik kasseli tisztségviselője
egy vezető állami funkcionáriusnak írt levelében radikális
„megoldást” javasolt a hajléktalanok problémájára:

A jogi és adminisztratív intézkedések célja nem az, hogy a

legkisebb ellenállást követve fegyelmezett mederbe terelje a
vándorló embereket, hanem hogy teljes mértékben
megszüntesse a nincstelen koldusok jogát a létezéshez. Nem
tagadhatjuk, hogy ezt a célt csak nagy nehézségek árán lehet
elérni, de ha létezik időpont, amikor meg lehetne
próbálkozni vele, az most van, amikor az állam előtt ott a
cselekvési lehetőség, amennyiben megfelelő együttműködés
alakul ki a bírói testület és a rendőrség között.13

A „társadalmon kívüli” személyek, például a hajléktalanok

sterilizálásánál egyre gyakrabban merült fel indokként a nagyon
tágan definiált „rendellenesség”, amit „morális-mentális
retardációnak” neveztek. Természetesen semmiféle orvosi alapja
nem volt. Egy jelentésben, amelyet a Közegészségügyi Hivatal faji
higiénés részlege által 1936-ban végrehajtott 450 sterilizációjáról
készítettek, az szerepel, hogy az ilyen „állapottal” diagnosztizált
sterilizáltak egyáltalán nem mutatták mentális problémák jeleit,
azonban mint egy tisztviselő megjegyezte, „teljes közömbösséggel
viseltettek a morális értékek iránt”. Egy másik, hasonlóan
homályosan megfogalmazott „betegség”, amivel a sterilizálásokat
indokolták, az „örökletes mentális retardáltság” volt. A feljegyzések
szerint a göttingeni egyetemi kórházban a sterilizált nők 58
százaléka szenvedett ettől a nagyon lazán definiált kórtól.14
A náci rezsim tanácsadó központokat állított fel a „genetikai és
faji egészség fejlesztéséért”. A házasság előtt álló nőknek röplapokat
osztogattak „Tíz tanács a házastárs kiválasztásához” címmel:

1. Ne feledd, hogy német vagy.

2. Ha genetikailag egészséges vagy, nem maradsz egyedül.
3. Tartsd tisztán a tested.
4. Tartsd tisztán az elméd és a szellemed.
5. Németként hasonló vagy északi vérvonalból válassz
házastársat.
6. A házastárs kiválasztásánál érdeklődj a felmenői felől.
7. A fizikai szépség egyik feltétele az egészség.
8. Csak szerelemből házasodj.
9. Ne játszópajtást keress, hanem társat a házasságban.
10. Legyen annyi gyereked, amennyi csak lehetséges.15

A náci faji politika a szegény, problémás családokat egyre inkább a

társadalmi kísérletek laborpatkányainak tekintette. 1939-ben
Brémában a helyi hatóságok úgy döntöttek, megvizsgálják, hogy a
problémás, antiszociális családokat a népközösség hasznos tagjaivá
lehet-e tenni. Megkezdődtek a náci társadalmi manipulációk. 1936-
ban felállítottak egy zárt, kontrollált „aszociális” tábort Hashude
külvárosában. A projekt 600 000 márkát emésztett fel.
Nyolcvannégy házat húztak fel ellenálló vasbetonból, L alakban,
hátsó bejáratok nélkül. Minden ajtót látni lehetett egy
megfigyelőtoronyból, ahol fegyveres katonák őrködtek. A dupla
sövény a peremvonalon szögesdrót kerítést rejtett.
A hashudei birtokra küldött családokat szociális munkások
választották ki. A szülők hosszú ideje küzdöttek súlyos társadalmi
problémákkal, mint például az alkoholizmus, a vandalizmus és
kisebb bűncselekmények. Szinte mindegyiküknek voltak
konfliktusaik a jelenlegi szomszédjaikkal. A gyerekek káros hatással
voltak a környezetükre és nem jártak iskolába. Hashudéban ezeket a
problémás családokat folyamatosan megfigyelték, az első hat
hónapban szinte minden lépésüket követték. A férfiaknak kemény
munkaszolgálatot kellett teljesíteniük, a nők egész nap a házat
takarították, a gyerekek pedig a birtok saját óvodájába jártak. A
rossz viselkedést és a szabályszegést zéró toleranciával kezelték. Ha
a család viselkedése javult, beköltözhettek a birtok teraszos házaiba.
A létesítményt 1940 júliusában bezárták. A helyi családok úgy
érezték, a problémásakat nem kellene jó házakkal jutalmazni rossz
viselkedésükért. Fennmaradt a lista az utolsó nyolcvannégy
hashudei családról. Ötvenkilenc családnál olyan mértékű javulást
tapasztaltak, hogy visszatérhettek a helyi közösségbe, további hét is
pozitív jeleket mutatott, tizennyolcat azonban „teljesen
változatlannak” nyilvánítottak. A náci társadalmi kísérleteknek ez a
változata rengeteg pénzbe került, és soha, sehol nem ismételték
meg.16
Az egyik olyan csoport, amelyiket Himmler és Heydrich nem is
próbált megreformálni, a visszaeső bűnözőké volt. A náci
Németország egyik kevésbé ismert aspektusa, hogy a rezsim brutális
módon üldözte a megrögzött bűnözőket. 1933. november 24-étől a
„veszélyes visszaeső bűnözők elleni törvény” (Gesetz gegen
gefährliche Gewohnheitsverbrecher und über Maßregeln der Sicherung
und Besserung) lehetővé tette, hogy „korlátlan védőőrizetet”
alkalmazzanak mindenkinél, akit előtte kétszer elítéltek bármilyen
bűncselekményért. Ha egy bűnöző két alkalommal már kapott
legalább hat hónap börtönt, a bíró erre tekintettel akár tizenöt évet
is kiszabhatott a harmadik törvénysértésért. Ennek a törvénynek egy
alrendelkezése engedélyezte a bíróságoknak, hogy elrendeljék
azoknak a húsz év fölötti szexuális bűnözőknek a kasztrálását, akik
egynél több bűncselekményt követtek el. 1934 és 1939 között 1808
foglyot kasztráltak, ezeknek körülbelül a 70 százaléka elítélt pedofil
volt. Az elítélt erőszaktevők alkották a kasztráltak második
legnagyobb csoportját. A legtöbb szexuális bűnöző életkora 30 és 50
év között volt, és többnyire szegényebb családból származtak. Hitler
Németországának kriminológusai sikeresnek minősítették a
kasztrálás alkalmazását a szexuális bűnözőknél, rámutattak, hogy az
újbóli elkövetések aránya 5 százalék alatt maradt.17 A bűnügyi
statisztikák a szexuális bűncselekmények meglepő visszaesését
mutatják a náci érában. Ez a csökkenés a háborús időszakban volt a
legdrámaibb, amikor a legtöbb, 18 és 40 év közötti férfi a fegyveres
erőknél szolgált. 1939 és 1943 között a nemi erőszakok száma 7614-
ről 2212-re esett vissza, ami 72 százalékos csökkenést jelentett, a
tizennégy év alatti gyermekekkel szemben elkövetett szexuális
bűncselekmények száma pedig 6285-ről 2480-ra módosult, vagyis
60,5 százalékkal csökkent.18
1934. január 1. után az, akit „veszélyes megrögzött bűnözőnek”
nyilvánítottak, még a hivatalos börtönbüntetése letöltése után sem
szabadulhatott. A rendőrség ezt az intézkedést hatalmas sikerként
könyvelte el. Például 1932 márciusában 67 komoly bankrablás
történt Berlinben, de 1934 márciusában csak 12.19 1935-re ezt a
törvényt már minden visszaeső bűnözőre alkalmazták. 1938. április
30-ig mindössze 701 visszaesőt engedtek ki a börtönből. Ezek a
határozatlan idejű büntetések rendkívül traumatikusan hatottak a
rabokra. Franziska, akinek több büntetése is volt már kisebb
lopásokért, a családjának írt levélben fejezte ki csalódottságát:
„Teljesen elkeserít, hogy csak ülök itt, és nem tudom, miért vagy
meddig… Ha ez így megy tovább, megbolondulok… Ez egy lassú
öngyilkosság.”20 Egy másik, Gustav nevű rab, akit a börtön
tisztviselői „munkakerülőként” és „megrögzött tolvajként”
jellemeztek, a következő kérelemmel fordult a bírósághoz:
„Visszautasítom, hogy javíthatatlan tolvaj lennék. Amikor
elkövettem a bűncselekményeket, még meglehetősen fiatal voltam,
szinte nem is tudtam, mit művelek… ma már ez az egész taszít, és
biztosan nem ismételném meg újra. Abban az időben komoly
nehézségekkel kellett megküzdenem, és az utolsó esetnél, amit
1930-ban követtem el, szinte csak annyit vittem el, ami a
megélhetésemhez kellett.”21
A Kripo 1937 márciusában nagyszabású razziát hajtott végre a
sorozatos elkövetők ellen. Ennek során 2752 embert vettek őrizetbe,
köztük betörőket (938), tolvajokat (741), szexuális bűnözőket (495)
és csalókat (436). Ebből mindössze 372-t engedtek el, 68-an pedig a
börtönben haltak meg.22 Ezt a „két bűntett, aztán jó időre bent
maradsz” politikát erősítették azok a felmérések is, amelyek szerint
a bűncselekmények többsége sorozatos elkövetőkhöz köthető. A
Birodalmi Igazságügyi Minisztérium 1937-es bűnügyi statisztikája
azt mutatta, hogy a sorozatos elkövetők 72 százaléka már huszonegy
éves kora előtt megkapta az első büntetését a bíróságtól. Úgy vélték,
a bűnözőket ilyen életkor felett nem nagyon lehet megváltoztatni,
vagyis a népközösség számára az a legjobb megoldás, ha
határozatlan ideig börtönben tartják őket.23 A jelentéktelenebb
bűnelkövetők ellen alkalmazott kemény büntetőpolitika azonban az
ilyen esetek számát nem tudta jelentős mértékben csökkenteni. A
kisebb értékű tolvajlások száma valójában még növekedett is, az
1939-es 44 352-ről négy év alatt 82 828-ra, azaz 71 százalékkal.24
1937. december 14-én a Belügyminisztérium új rendeletet adott
ki „Megelőző bűnüldözés” címmel. Ez kiterjesztette a „megelőző
védőőrizetet” minden megrögzött bűnöző esetében, akik
„veszélyeztették” a lakosságot. Ezt az intézkedést elsősorban azoknál
alkalmazták, akiknek a viselkedése nem nyerte el a Gestapo vagy a
rendőrség tetszését. Arthur Nebe, a Kripo vezetője lelkes támogatója
volt a „megelőző őrizetbe vétel” kiterjesztett alkalmazásának. A náci
Németország általános bűnözési rátája az 1937-es 444 036 esetről
1940-re 266 223-ra csökkent. A visszaeső bűnözők által elkövetett
bűncselekményeknél ugyanilyen drámai volt a hatás, az 1937-es 171
430 eset 1940-re 86 668-ra csökkent.25 A bűnözőkre nem
vonatkozott a sterilizációs törvény, de az „öröklött
gyengeelméjűség” hivatalos szankcionálása lehetővé tette a
börtönigazgatók számára, hogy a börtönorvosokkal együttműködve
elrendeljék a rabok sterilizálását. 1933 és 1939 között összesen
5397 rabot sterilizáltak (4909 férfit és 488 nőt). Sokat közülük
értelmi fogyatékosnak vagy „súlyos mértékben aszociálisnak”
minősítettek, és nagyon sok volt köztük hajléktalan, alkoholista és a
prostituált. A börtönorvosok jelentéseiben gyakran fordultak elő
olyan kifejezések, mint „mentálisan alsóbbrendű” vagy „értelmi
fogyatékos”, hogy indokot szolgáltassanak a sterilizálásra. A nők
esetében a „morálisan instabil” vagy a „szexuálisan eltévelyedett”
jelzők már elegendőek voltak ahhoz, hogy megfosszák őket a
gyermekvállalás jogától.26
A háborús időszakban csak erősödött a megrögzött bűnözőkkel
szembeni durva bánásmód. 1939. szeptember 5-én megszületett a
„kártevők” elleni rendelet (Verordnung gegen Volksschädlinge). Ez
három bűnözői csoportot érintett: az elsötétítések kihasználóit, a
tolvajokat és a társadalomellenes szabotőröket. Az 1939. december
5-én érvényesített „erőszakos bűnözők elleni rendelet” (Verordnung
gegen Gewaltverbrecher) sokkal nagyobb hatalmat adott a bíróságok
kezébe. A börtönben lévő rabok száma az 1939-es 120 000-ről 1945-
re 200 000-re emelkedett.27 1942. augusztus 20-án Adolf Hitler azt
mondta egy igazságügyi tisztségviselőnek, hogy nem helyes
„börtönben tartani a bűnöző kártevőket”, miközben a német faj
„legkiválóbbjai” a harcmezőn áldozzák az életüket. Ezzel arra utalt,
hogy a börtönben még mindig túlságosan kedvezőek a körülmények
a bűnözők számára. Otto Georg Thierack, az új igazságügyi
miniszter azonnal vállalta a kihívást. Titkos megállapodást kötött
Himmler SS-ével, és elindította az „aszociális” rabok
megsemmisítését célzó programját. A kiválasztottakat koncentrációs
táborokba szállították, hogy „munka általi megsemmisítést”
végezzenek, ami az éheztetés és a halálra dolgoztatás eufemizmusa
volt. Az „aszociális” rabok „általános átmozgatása” 1942
októberében kezdődött, de a kiválasztott rabok egyéni átküldése
folytatódott egészen a háború végéig. A rabok szinte kivétel nélkül
német alapítású koncentrációs táborokba kerültek. A művelet
megszervezését a Kripo végezte, gyakran a Gestapo
közreműködésével. A szállítást nagy teherautókkal és különleges
vasúti szerelvényekkel hajtották végre. 1943 áprilisának végére
körülbelül 14 700 rabot küldtek koncentrációs táborokba (13 100
férfit és 1600 nőt).28 Jellegzetes képviselőjük volt egy Richard nevű
piti bűnöző. Hosszú bűnlajstroma volt kisebb lopásokból, egyszer
például egy locsolótömlőt tulajdonított el egy tanyáról. 1942.
november 29-én a mauthauseni koncentrációs táborba küldték, és
ott is halt meg két hónappal később. A becslések szerint mintegy 20
000 foglyot küldtek koncentrációs táborokba, és közülük csak
nagyon kevesen maradtak életben. 1944-re a Mauthausenbe küldött
10 231 fogolyból 7736-ot kivégeztek vagy halálra éheztettek.29 A
hosszú időre elzárt német foglyok megölése újabb példája a náci
rezsim kiterjedt tömeggyilkos politikájának.
A nácik a hosszabb idő óta nem dolgozó embereket is
társadalmon kívülieknek minősítették. A náci Németországban a
munkanélküliség büntetése a munkaszolgálat volt, bár ilyen
bűncselekmény hivatalosan nem is létezett. 1938. január 26-án
Heinrich Himmler tájékoztatta a Kripót és a Gestapót legújabb
tervéről: az egész országra kiterjedő, meglepetésszerű razziákat
akart végrehajtani „Nemzeti kampány a munkakerülők ellen” név
alatt. A rendelet „munkakerülőnek” nyilvánított mindenkit, aki
egészségügyileg alkalmas a munkára, de indoklás nélkül két
munkaajánlatot is elutasított. A Gestapo korábban még nem vette
így a célkeresztjébe a régóta munka nélkül élőket. A helyi
foglalkoztatási hivatalokat megkérték, hogy küldjék át a Gestapónak
az érintettek nevét és címét. A munkanélküliek elleni akció rejtett
motivációja nem pusztán faji alapú volt. Himmler azt akarta, hogy a
fölös munkaerő a koncentrációs táborokhoz csatolt gyárakban
dolgozzon.
A Gestapónak kiadott parancs hangsúlyozta, hogy csak azokat
szedjék össze, akik „hajlandóak dolgozni”, és a következőképpen
határozta meg a begyűjtésre alkalmatlanok halmazát: alkoholisták,
cigányok, idősek, hajléktalanok és megrögzött bűnözők. A
„munkakerülő hadművelet” 1938. április 21-én vette kezdetét és
kilenc napig tartott. Az egyik jelentés szerint 1500 „aszociális”
elemet gyűjtöttek össze és szállítottak a koncentrációs táborokba.30
Heydrich úgy érezte, a Gestapo túlságosan szűken definiálta az
„aszociális” munkanélkülieket. Felkérte a Kripót, hogy hajtson végre
újabb, sokkal szigorúbb rajtaütéseket. 1938. június 1-én mindegyik
körzeti Kripo-kirendeltség parancsba kapta, hogy saját területén
gyűjtsön össze 300 munkanélkülit. A rendőrök 1938. június 13. és
18. között 8000, bizonytalanul definiált „aszociális” elemet
tartóztattak le, köztük nem csak a huzamosabb munkanélkülieket,
de hajléktalanokat, bűnözőket, és néhány cigányt is. Az őrizetbe vett
emberek közt voltak erőszakos alkoholisták és kerítők is. Ezzel
akartak egyértelmű üzenetet küldeni minden alsóbb osztálybeli
„aszociálisnak”, hogy ha továbbra sem hajlandóak dolgozni, akkor
egy koncentrációs táborban fognak kiköti. A „munkakerülő
hadművelet” során őrizetbe vetteket az új flossenbürgi, mauthauseni
és neuengammei koncentrációs táborokba szállították, ahol már nem
pusztán „politikai” és „vallási” ellenségeket tartottak fogva. Ez már
a többi koncentrációs tábor nagy részére sem volt igaz. 1938.
október 1-én például a 10 188 buchenwaldi fogolyból 1007
„hivatásos bűnöző” volt, 4341 pedig „aszociálisnak” bélyegzett
ember.31 1939-re a koncentrációs táborokban már több mint 10 000
„aszociálist” tartottak fogva. Sachsenhausenben az 1600 politikai
fogoly hirtelen 6000 „munkakerülő” között találta magát.
A koncentrációs táborokban az „aszociálisok” egyenruháját
fekete háromszöggel jelölték meg. Elméletileg azért tartózkodtak ott,
hogy „neveljék őket” és a népközösség megbízható tagjaivá
váljanak. A politikai, vallási és bűnözői csoportoktól eltérően az
„aszociálisok” semmiféle csoportszolidaritást nem mutattak. Az SS-
őrök lusta, ostoba, gyáva csürhének tartották őket. Alattuk csupán a
homoszexuálisok és a zsidók álltak a koncentrációs tábor
hierarchiájában. A legtöbben egyszerűen csak sebezhető, elszigetelt
és összezavarodott egyének voltak, akik valamiért nem tudtak
beilleszkedni az életbe. A halálozási arány az „aszociálisok” között
sokkal nagyobb volt, mint a politikai és vallási foglyoknál. Sokan
meghaltak, amikor a téli hónapokban kemény munkát kellett
végezni a kőfejtőben. A politikai foglyok, akiket a SS-ek
fegyelmezett és keményen dolgozó csoportnak tartottak, azt az
utasítást kapták, hogy szervezzék ki a legnehezebb munkákat az
újonnan érkezett „aszociálisoknak”. 1940. június 18-án a Birodalmi
Biztonsági Főhivatal (RSHA) utasítást kapott, hogy „aszociálisokat”
és megrögzött bűnözőket egyáltalán ne engedjenek szabadon a
koncentrációs táborokból és börtönökből. Miközben a táborokat
kezdték megtölteni az „aszociálisok”, egy sokkal brutálisabb rezsim
is kialakult kényszerű munkaszolgálattal, súlyosabb büntetésekkel,
orvosi kísérletekkel.
A német tinédzserek is a társadalmi összhangért vívott harc
közepén találták magukat. A náci rezsim nagyon magasra tette a
mércét a gyermekektől elvárt viselkedést illetően. Az Ifjúságvédelmi
Hivatal szociális munkásainak joguk volt elvenni a felügyeleti jogot
az „aszociális” családokban élő gyerekek esetében. A
nevelőotthonokba és javítóintézetekbe küldött fiatalok száma
drasztikusan emelkedett. 1941-re már 100 000-en tartoztak ebbe a
kategóriába, a legtöbbjüket a szociális munkások „megelőző céllal”
küldték ilyen helyekre. A fiatalok bűnözési rátája ellene ment az
általános bűnözés csökkenő trendjének. A fiatalkorúak által
elkövetett bűncselekmények az 1939-es 17 458-ról 1942-re 52 469-
re emelkedett.32 1940 márciusában az ifjúságvédelmi rendelet
megtiltotta a fiataloknak, hogy este kilenc óra után táncos helyeket
vagy vidámparkokat látogassanak, és nem dohányozhattak, ihattak
vagy őgyeleghettek az utcán. Az iskoláknak jelenteniük kellett a
hatóságoknak, ha valaki nem látogatta az intézményt. A hanaui
fiatalkorúak bírósága 1939 márciusában javítóintézetbe küldte
Emmi Krausét, mert többször hiányzott az iskolából, és késő éjszaka
fiatal férfiak és szolgálaton kívüli katonák társaságában látták a
helyi pályaudvar környékén.
Fennmaradtak az egyik legszigorúbb ilyen létesítmény, a Hessen
északi részén fekvő breitenaui javítóintézet feljegyzései. Az épület
eredetileg szegényház volt, de a náci érában már fiatalkorúak
javítóintézeteként funkcionált. A személyzetet rosszul fizették,
túldolgoztatták és nem képezték ki a munkára. George Saurbier
igazgató őszintén hitt a náci állam „faji” missziójában. Rossz
véleménnyel volt az általa „alávalóknak” nevezett bentlakókról és
családjukról. A belátogató szülőkkel való találkozásokról készített
jelentéseiben gyakran „biológiailag alsóbbrendű söpredéknek” vagy
„értelmi fogyatékosoknak” nevezte őket.33 A gondjaira bízott
lányokat gyógyszerezte, hogy elfojtsa „szexuális késztetéseiket”, de
egy közeli elmegyógyintézetben dolgozó kollégája egyik levelében
azt javasolta, hogy alkalmazzon egy másik, kevésbé költséges
módszert a „mihaszna” lányoknál: „Az ember ezeknél a lányoknál
csak úgy érhet célt, ha fegyelmezi őket. Ha nálunk ilyesmi felmerül,
az ágyra fektetjük őket, és híg levesből álló, szigorú diétát
alkalmazunk, amíg egészen vékonnyá és csúffá nem válnak.
Onnantól általában már minden rendben… tapasztalataim szerint a
gyógyszerezéssel semmire sem megyünk.”34
Olcsóbbnak bizonyult kiéheztetni a bentlakókat. A breitenaui
központban egy ember napi étkeztetésének költsége 48-ról 30
pfennigre esett vissza 1934 és 1939 között. Ez két szelet kenyérre
volt elegendő reggelire, valamint némi híg levesre ebédre és
vacsorára. A gyerekek a szűkös fejadagok miatt gyakran a szökést
választották. Sok bánatos és magányos gyermek írt szívszaggató
levelet a szüleinek, általában élelemért könyörögve. Egy Rolf nevű
fiatal fiú ezt írta: „Kérlek, ne haragudjatok rám, amiért ilyen
gyakran írok, de nagyon hideg van itt, elfagytak az ujjaim. Még
mindig itt vagyok, a nyomorúság házában… Karácsonykor nem
leszek otthon, de kérlek, ne feledkezzetek meg rólam, és küldjetek
valamit. Jó lenne, ha össze tudnátok szedni némi Stollent [német
karácsonyi sütemény], gyömbéres sütit, néhány adventi kekszet, ha
lehetséges, és egyéb édességeket.”35
A háborús időszakban a Gestapót egyre jobban aggasztották a
fiatalok rezsimellenes csoportjai. Különösen két ilyen ifjúsági
csoportot követtek figyelemmel. Az első az Edelweiß Kalózok voltak,
amely többnyire tizennégy és tizenkilenc év közötti, Köln,
Düsseldorf, Essen, Wuppertal és Duisburg munkásnegyedeiből
származó fiúkból állt. A „kalózok” több más felforgató
gyerekbandával is kapcsolatot ápoltak, például a „Veszett
Srácokkal”, a „Navajókkal” és a „Kittelbach Kalózokkal”. A Gestapo
elszántan próbálta levadászni ezeket a „cél nélküli lázadókat”, de
eleinte nehezen tudták megkülönböztetni a viselkedésüket a
kamaszkori engedetlenségtől.
Az egyik kölni különleges bíróság bírája így írta le a csoport
tagjait:

Az Edelweiß Kalózok egyenruhája rövidnadrág, kockás ing,

fehér pulóver, sál és széldzseki. Ezenkívül nagyon hosszú a
hajuk. A bal zoknijukban fésűt, a jobban kést hordanak. Ha
lányok is vannak a csapatban, ők fehér pulóvert vagy
mellényt viselnek. A melegebb hónapokban százával hagyják
el a várost gyalog, kerékpáron vagy vonattal. Egyik gyűlésről
a másikra járnak. Általában éjszaka találkoznak az
utcasarkokon, kapualjakban vagy parkokban. Saját dalaikat
éneklik… A homoszexualitás nem jellemző, inkább a női
tagokkal folytatnak szexuális viszonyt.36

Minél inkább zaklatták a „kalózokat”, azok annál makacsabb

ellenállást tanúsítottak. Az egyik kedvenc taktikájuk az volt, hogy
rajtaütöttek a Hitlerjugend tagjain az újonnan megépült városi
metrón. Időnként náciellenes feliratokat festettek a középületekre. A
Birodalmi Igazságügyi Minisztérium egyik jelentésében ez állt: „Nem
csak ártalmatlan csengőnyomkodásban merül ki a tevékenységük, a
járókelőket is megtámadják. Volt eset, hogy emberi ürüléket kentek
szét nemzeti bajtársaink arcán.”37
1942. július 17-én a náci párt düsseldorfi tagozata a következő
jelentést küldte a helyi Gestapónak:

A korábban már említett fiatalok ismét hallattak magukról.

Arról értesítettek, hogy ezek az ifjak merészebbek, mint
valaha, főként a legutóbbi düsseldorfi bombázás óta.
Estéként az utcákon őgyelegnek hangszerekkel és fiatal
nőkkel. Mivel ez a csőcselék nincs átfedésben a
Hitlerjugenddel, sőt ellenségesek a szervezettel szemben,
veszélyt jelentenek más fiatalokra nézve.38

A düsseldorfi Gestapo részletes aktát vezetett az Edelweiß Kalózok

tizenkilenc csoportjának tagjairól, akik 1938 és 1944 között
tevékenykedtek. Ezek az iratok sok érdekes információt tartalmaztak
a csoport társadalmi karakterisztikájáról. Főként munkásosztályból
származó tinédzserek voltak, akik korábban különféle katolikus
ifjúsági szervezetekben tevékenykedtek és elemi iskolába jártak. A
többségük elveszítette az apját a háborúban. Igazából nem tartoztak
a hosszú ideje munkanélküliek vagy a fiatalkorú bűnelkövetők közé.
A legtöbben teljes munkaidőben dolgoztak és átlagos fizetést, havi
néhány száz márkát kaptak. Ők voltak a munkásosztály magabiztos
tagjai, akik nem akartak behódolni a náci rezsim merev
fegyelmének, ugyanakkor nem rendelkeztek határozott politikai
nézetekkel.39 A Birodalmi Igazságügyi Minisztérium azt javasolta a
Gestapónak, hogy tegyen különbséget a vezetők, az aktív tagok és a
passzív követők között. A kisebb ügyekben figyelmeztetést
tanácsoltak, elzárásra csak a legvégső esetben kerülhetett sor. A
vezetőket „akár a legkeményebb büntetések árán is” meg kellett
akadályozni abban, hogy „folytassák bandatevékenységüket, ami
magában foglalta az ifjúsági átnevelő tábort is.40 A Gestapo 1942
decemberében rajtaütések sorozatát hajtotta végre a Rajna-vidéken,
hogy véget vessen a fiatalok garázdálkodásának. Düsseldorfban tíz
csoportot gyűjtöttek be, összesen 283 fiatalkorút; Duisburgban
szintén tíz csoportot számoltak fel összesen 260 taggal, valamint
Essenben és Wuppertalban további nyolc csoportot 196 taggal.
Többségüket náciellenes feliratok felfestésével és röplapok
terjesztésével vádolták meg.41 Két évvel később a Gestapo már
sokkal könyörtelenebbül járt el. 1944. november 10-én a kölni iroda
letartóztatott, majd a város munkásnegyedében, Ehrenfeldben
nyilvánosan felakasztott tizenhárom Edelweiß-tagot. A cél az volt,
hogy mindenkit elriasszanak a hasonló csoportokhoz való
csatlakozástól.42
A háborús időszakban egy egészen másfajta, népszerű ifjúsági
tiltakozás is elindult: a „Szving és Jazz Ifjúság”. Ennek követői
főként a módosabb középosztály műveltebb tagjai voltak a
nagyvárosokban, elsősorban Hamburgban, Berlinben, Stuttgartban,
Frankfurtban és Drezdában. Szerették az amerikai szving- és jazz-
zenét, illegális klubokat alapítottak általában szüleik fényűző
otthonának pincéjében, és táncos estéket szerveztek. A
szvingmozgalommal foglalkozó Gestapo-jelentésekben állandóan
felbukkan a szexualitáshoz való szabad és nyitott hozzáállás a tagok
között. Egy Hitlerjugend-kém jelentése az egyik illegális
szvingfesztiválról, amelyet 1940 februárjában tartottak meg
Hamburgban, kivételesen színes leírást ad a tevékenységükről:

A tánczene angol volt és amerikai, csupa szving és jitterbug.

A bejáratnál a „szving tilos” feliratot átírták „szving
kötelező”-re… A táncosok elképesztő látványt nyújtottak.
Egyik pár sem rendesen táncolt; csak a legrosszabbfajta
szvinget járták. Néha két fiú táncolt egy lánnyal; volt, hogy
több pár kört alkotott, és összekarolva ugráltak, tapsoltak,
időnként még a fejük hátsó részét is összeérintették.43
A szvinges fiataloknak volt pénzük és divatos ruhákat viseltek. Nem
voltak antifasiszták, inkább csak apolitikus hedonisták, akik a náci
rezsimmel szemben meg akartak honosítani egy ellenidentitást.
Erősen hatott rájuk a kapitalista és demokratikus nyugati
szövetségesek kultúrája, főleg az Egyesült Államoké és Nagy-
Britanniáé. Ezek a nonkonformista ifjúsági és ellenkulturális
csoportok csupán apró kisebbséget alkottak, de megmutatták, hogy
néhány fiatalember a nagyvárosokban már a háború vége előtt
csalódott Hitler Németországának merev formaiságában.
A Gestapo a nagyobb városokban szintén komoly problémának
tartotta az utcai prostituáltakat. „Nemi betegségek genetikailag
egészségtelen hordozóinak” vélték őket, valamint „veszélyesnek a
Harmadik Birodalom családjainak életére”.44 Az 1927-es „nemi
bajok elleni törvény” értelmében, amelyet még a demokratikus
weimari kormány idején vezettek be, dekriminalizálták a
prostitúciót és betiltották az összes állami fenntartású
nyilvánosházat. Ez lehetővé tette a prostituáltak számára, hogy az
utcán dolgozzanak.
1933 májusában a náci kormány illegálisnak minősítette a
prostituáltak nyilvános szolgálatait. Ezt razziák sorozata követte.
Hamburgban 3201 nőt tartóztattak le és 274-et küldtek
kényszergyógykezelésre különféle nemi betegségek miatt.45 1934
augusztusában egy Rosa nevű prostituáltat őrizetbe vette a Kripo,
mert negyven márkát lopott egy ügyfelétől, aki feljelentést tett a
rendőrségen. Az ügyész „torz és veszélyes utcai szajhának” nevezte
Rosát, és kérte a bírót, hogy az ítélethozatalnál vegye figyelembe
1927-ben elkövetett hasonló bűntettét. Rosát végül tizenhat hónap
börtönre ítélték, de ez végül határozatlan idejű szabadságvesztésre
módosult, és soha nem engedték szabadon.
1936 után azonban a náci rezsim kezdett ellentmondásosan
viszonyulni a prostitúcióhoz. A prostituáltakat szükséges rosszként
kezelték. Himmler úgy vélte, a szervezett keretek közt működő
bordélyok segítenek megakadályozni, hogy a fiatalok a
homoszexualitás felé sodródjanak, és háborúban még
jutalmazásként is felhasználhatták őket a katonák számára.46 A
Belügyminisztérium 1939. szeptember 9-i keltezésű titkos
direktívájában újra legalizálták a bordélyokat, de az utcai munka
továbbra is illegális maradt. A prostituáltakat regisztrálták, orvosi
vizsgálatnak vetették alá őket, és csak a törvényes bordélyokban
dolgozhattak. Akik megpróbáltak a bordélyokon kívül kuncsaftokat
keresni, azok súlyos büntetésben részesültek. 1942. szeptember 21-
én este egy hajófűtő sétált be az egyik Gestapo-hivatalba, és
jelentette, hogy egy helyi prostituált, aki nemi betegséget adott át
neki, férfiakat próbált megkörnyékezni egy sörházban Hamburg
hírhedt Reeperbahn negyedében, és személyleírást is adott róla. Egy
Gestapo-ügynök azonnal odasietett a bárba és őrizetbe vette a nőt,
aki a következő vallomást tette: „Az utóbbi kilenc hétben nem
dolgoztam, és alig kerestem valamennyit. Prostitúcióba kezdtem.
Nem tudtam róla, hogy nemi betegségem van, nem láttam semmi
jelét. El akartam szerződni egy bordélyba és folytatni ezt a
szakmát.” „Védőőrizet” alá helyezték és börtönbe küldték.47
Azokat a nőket, akiknek több szexuális partnerük is volt,
gyakran jelentették a Gestapónak és a Kripónak társadalomellenes
magatartás miatt. 1941. augusztus 14-én az esseni Kripo elrendelte
egy nő „védőőrizetbe” vételét, miután egy helyi szociális munkás
tájékoztatta őket arról, hogy az illető a válása után „zaklatott életet”
kezdett élni. A nőt gyakran látták a helyi bárokban több férfi
társaságában, miközben a gyermeke otthon várt rá egyedül. A
gyereket gondozásba vették, a nőt pedig a Kripo gyűjtötte be,
miközben Duisburg utcáit rótta ittas állapotban. A ravensbrücki
koncentrációs táborba küldték, majd onnan Auschwitzba került. Ott
is halt meg 1942. július 23-án.48
1942-re csak Berlinben 28 engedélyezett bordélyház működött.
Ezeket a Kripo ellenőrizte és szabályozta. Létrehoztak néhányat a
kényszermunkások számára is külföldi prostituáltakkal. A német
polgárok ezekből ki voltak tiltva. Egészen hihetetlen, de még néhány
koncentrációs táborban is nyílt bordély – Himmler így akarta
„ösztönözni” és „jutalmazni” a keményen dolgozó, privilegizált
férfifoglyokat, a „kápókat”. A prostitúcióra kényszerített nők jó
része a ravensbrücki koncentrációs táborból érkezett, és a
kimerültség miatt gyakran cserélték őket. 1944-re mind a nyolc
nagy német koncentrációs tábornál volt bordély, ezekben nőket
kényszerítettek prostitúcióra. A becslések szerint mintegy 31 140 nő
dolgozott prostituáltként a náci koncentrációs táborokban.49
A Gestapo egészen máshogy viszonyult a homoszexualitáshoz. A
homoszexualitás nyilvános megbüntetése nem számított új vagy
egyedi dolognak a náci Németországban. Ebben az időszakban a
legtöbb tartományban bűncselekményként kezelték.50 Himmler a
weimari Berlin nyitott és szabad szellemű „kabaré”
melegklubkultúráját „egy haldokló faj tünetének” látta. A témában
gyakran tartott moralizálással teli előadásokat az SS-eknek olyan
címekkel, mint „A homoszexualitás veszélye a német fajra”.51 Az
egyik beszédében azt mondta: „Minden homoszexuális gyáva;
hazudnak, akár a jezsuiták. A homoszexualitás olyan elmeállapothoz
vezet, ahol az ember már maga sem tudja, mit tesz.”52
A náci pártnak a weimari időszakban kiadott állásfoglalásából
világosan kiderül, hogyan viszonyultak a homoszexualitáshoz:

Bárki, aki a homoszexuális szerelemre gondol, az

ellenségünk. Elutasítunk mindent, ami férfiatlanítja és
ellenségeink játékszerévé teszi népünket, mert tudjuk, hogy
az élet küzdelem, és őrültség ölelkező férfiakra gondolni. A
természettudomány éppen ennek ellenkezőjét tanítja
nekünk… Éppen ezért elutasítjuk az erkölcstelenség minden
formáját, főként a homoszexualitást, mert megfoszt minket
utolsó esélyünktől arra, hogy felszabadítsuk népünket a
kötelékek alól, melyek jelen pillanatban béklyóba zárják.53
A büntető törvénykönyv hírhedt 175. paragrafusa a huszonegy évnél
idősebb férfiak szexuális kapcsolatát börtönbüntetéssel sújtotta.
Mivel a behatolást bizonyítani kellett, a weimari érában nagyon
kevés büntetést szabtak ki e törvény alapján. A törvényt 1935-ben
kiszélesítették, belevettek minden „természetellenes cselekedetet” is.
Így már sokkal könnyebb volt elítélni a homoszexuálisokat. 1933 és
1935 között a régi 175. paragrafus alapján 4000 férfit ítéltek el.
1936 és 1939 között az új törvénnyel már közel 30 000 férfit
találtak bűnösnek.54 A 175. paragrafus nem vonatkozott a
leszbikusokra. Őket a náci rezsim „szexuális deviánsoknak” tartotta,
de a közhiedelemmel ellentétben a náci Németországban nem
kriminalizálták a nők közötti szexuális kapcsolatot. A Gestapo aktái
szerint a 175. paragrafus értelmében letartóztatott melegek többsége
tizennyolc és huszonöt éves között volt, és különféle társadalmi
osztályokból származott. A kihallgatások során a
homoszexuálisoknak egészen aprólékos leírást kellett adniuk
szexuális élményeikről, már kiskoruk óta. Vallomásaik olyan
kijelentéseket tartalmaztak, mint: „Soha nem térek vissza ehhez a
perverzióhoz.”55
Sajnos mivel a Harmadik Birodalomban melegnek lenni nagy
nehézséget jelentett, ezeket az embereket jobbára csak a bíráik által
hátrahagyott iratokból ismerhetjük meg. Nem könnyű olyan meleget
találni, aki élt akkor, és hajlandó beszélni is. Gad Beck azonban
meglepő beszámolót hagyott hátra arról, milyen volt meleg
zsidóként Berlinben élni. Szavaiból kiderül, hogy a német
fővárosban nem volt annyira nehéz meleg életvitelt folytatni és
elkerülni a lebukást:

Az önfelvállalásomra, ahogy manapság mondják, teljesen

mindennapi körülmények között került sor. Egyszerűen csak
megtörtént… sosem beszéltem róla nyíltan a szüleimmel, de
nem is volt rá szükség. Tudták. Első kapcsolatom egy
tökéletes testű, Otto nevű fiúval volt… Általában úszás vagy
 más sport után szexeltünk, de hamarosan már az otthonában
látogattam meg. Sokszor töltöttük ott az időt, mivel az apja
napközben dolgozott… És nem Otto volt az egyetlen… Egy
másik játszópajtásomat Martinnak hívták, ő szeretett fényes
nappal a földalatti vasúton pajzánkodni. A vonat tele volt, mi
pedig egészen közel álltunk egymáshoz, összedörgölőztünk,
matattuk és fogdostuk egymást. Senki sem törődött velünk,
vagy csak úgy tettek, mintha nem látnák… Gyakorlatilag
nem is érzékeltem, hogyan lett egyre nyomasztóbb és
ellenségesebb a politikai légkör.56

A Gestapo 1934 októberében létrehozott egy különleges csoportot a

berlini központban, az foglalkozott a homoszexuálisokkal. A
nagyvárosokban, a helyi irodáknál hasonlóan elkötelezett ügynökök
foglalkoztak az ilyen esetekkel. Minden aktív homoszexuálisról aktát
vezettek. Kutatóintézeteket állítottak fel – például Berlinben a
Német Pszichológiai Kutató- és Pszichoterápiás Intézetet –, ahol a
melegeket „átnevelésnek” vetették alá, és ha „meggyógyultak”,
akkor elengedték őket, hogy „rendes életet” éljenek. Az ezekben az
intézetekben dolgozó pszichiáterek úgy vélték, a heteroszexuális
férfiak gyakran más homoszexuálisok hatására lesznek maguk is
azok. A terápia ennélfogva arra koncentrált, hogy próbálja
megakadályozni a homoszexuálisokat mások elcsábításában, és arra
bátorítani őket, hogy a kiengedésük után térjenek át a
heteroszexuális életre. Azokban az esetekben, amikor úgy érezték,
az alany nem téríthető át a homoszexualitásról, elengedés előtt
javasolták a kasztrálását. 1936. október 1-én létrejött a Birodalmi
Biztonsági Főhivatal Homoszexualitás és Abortusz Elleni Részlege. A
katolikus papok és szerzetesek elleni eljárásoknál gyakran gyártottak
homoszexualitást igazoló bizonyítékokat. Az egyik esetben a
Gestapo koronatanúja egy mentális gyógykezelt volt, aki azt
állította, a szerzetes szexuálisan bántalmazta őt. Amikor az ügyész
megkérte, hogy azonosítsa a teremben az embert, aki elkövette
ezeket a bántalmazásokat, a férfi a bíróra mutatott. Az ügy
összeomlott. A Gestapónak az a törekvése, hogy valamiféle „meleg
fertőzést” sejtessen a katolikus egyházon belül, teljes kudarcnak
bizonyult. A bíróság a legtöbb ügyet visszadobta. Mindössze
ötvenhét papot és hét szerzetest ítéltek el a 175. paragrafus
alapján.57
A homoszexualitás a náci éra egészében bűncselekmény maradt.
A Kripo, a bíróságok és a börtönök kezelték az ilyen ügyek nagy
részét. A Kripo és a Gestapo gyakran konzultált az egyes esetekben.
A Gestapo által intézett homoszexuális ügyek jó részénél a vádlottat
koncentrációs táborba küldték. A homoszexuálisok a börtönökben
rendes egyenruhát viseltek, megkülönböztető jel nélkül. A becslések
szerint 1933 és 1945 között körülbelül 100 000 homoszexuális
kapott börtönbüntetést, és ebből 50 000 megjárta valamelyik
koncentrációs tábort is.
A koncentrációs táborokban a csíkos egyenruhán rózsaszín
háromszöget kellett viselniük. Gyakran verték, rugdosták,
megszégyenítették őket. Az egyik homoszexuális fogoly később
beszámolt az első napjáról a sachsenhauseni koncentrációs
táborban: „Amikor mondták a számomat, előreléptem, megadtam a
nevem, és meg kellett említenem a 175. paragrafust. A »mocskos
perverz, oda menj, te seggtúró!« szavak kíséretében kiosztottak
nekem néhány rúgást, aztán odaküldtek egy SS-őrmesterhez, aki az
én blokkomat felügyelte. Az első dolog, amit kaptam tőle, egy erős
ökölcsapás volt az arcomra, amitől a földre zuhantam.”58 Az ilyen
incidensek gyakran fordultak elő a náci koncentrációs tábort túlélő
melegek tanúvallomásaiban. Eugen Kogon, az egyik politikai fogoly
így emlékezett vissza: „A homoszexuálisok sorsa a koncentrációs
táborokban rettenetes volt. Gyakran osztották be őket különleges
barakkokba és munkacsoportokba. Az ilyen elszigetelés rengeteg
lehetőséget biztosított arra, hogy a hatalmi pozícióban lévő,
gátlástalan alakok kínozzák és megalázzák őket.”59 Az SS-őrök meg
voltak győződve róla, hogy a melegeket csak a szex érdekli, és
szigorú felügyeletre van szükségük, hogy meggátoljanak bármilyen
szexuális tevékenységet. „Az egyik blokkban csak homoszexuálisokat
tartottak – emlékezett vissza az egyik túlélő. – Csak hálóruhában
alhattunk, és a kezünket a takaró felett kellett tartanunk.” Az SS-ek
folyamatosan ellenőrizték a barakkokat, hogy betartassák ezt a
szabályt – így akarták megakadályozni, hogy a homoszexuálisok
maszturbáljanak.60 A foglyokat nem csak a táboron belül izolálták,
de a külvilágtól is teljesen elzárták őket. Nagyon kevés család
vállalkozott rá, hogy kiálljon a fia mellett. Éppen ellenkezőleg, a
legtöbb rokon szégyellte, hogy van homoszexuális a családban.
Ami a legijesztőbb, borzalmas orvosi kísérleteknek is alávetették
őket. Buchenwaldban például hormonkísérleteket végzett rajtuk a
hírhedt dán orvos, Carl Værnet, és a német sebész, Gerhard
Schiedlausky. Værnet úgy gondolta, a homoszexuálisokat meg lehet
„gyógyítani” kasztrálással, amit nagy dózisú férfihormon
beinjekciózása követ. A procedúra komoly komplikációkat okozott a
kiválasztottaknál, kínzó fájdalmat és halált eredményezett. A
megmaradt dokumentációk szerint a dán orvosnak fogalma sem volt
róla, mit is akar igazából elérni. A vértesztek és a vizeletminták
kiértékelése teljes zűrzavarban zajlott. A kísérletekkel csak akkor
álltak le, amikor sárgalázjárvány tört ki a táborban.61
Az utolsó csoportot, amely a nácik szerint „veszélyt jelentett a
német faj tisztaságára”, a cigányok alkották. Ők már 1933 előtt is
diszkriminációval, megbélyegzéssel és kiközösítéssel néztek szembe,
de most csapdába estek a nácik eugenikai, antiszociális és faji
politikájának hármas kereszttüzében. 1933-ban körülbelül 28 000
szintó és roma élt a Harmadik Birodalom területén. Csekély
létszámú kisebbséget alkottak, őseik még a XV. században érkeztek
India északi részéről, Egyiptomon keresztül. „A cigányok valójában
egy másik faj nomádjai, akik élősködőik, mocskosságuk és bűzük
miatt a mai napig idegenek maradtak számunkra” – írta az Új Faj
náci magazin.62 1936-ban megalakult a „Cigányprobléma Elleni
Harc Birodalmi Központja”.
 A cigányok üldöztetésének központjában egy közmegbecsülésnek
örvendő akadémikus, dr. Robert Ritter kutatása állt. Ritter 1901-ben
született Aachenben, orvosi diplomát szerzett, ledoktorált
pszichológiából, és posztgraduális oklevelet szerzett
gyermekpszichiátriából. A cigányokkal azután kezdett foglalkozni,
hogy megjelent néhány könyve és cikke a társadalomellenes
fiatalokról és a „bűnözés biológiájáról”. Úgy vélte, a
társadalomellenes viselkedés és a bűnözés az egyének öröklött és
társadalmi hátterében gyökerezik. A német kormány és az SS
különleges alapjaiból létrehozott egy nagy kutatóintézetet
orvosoknak, szociális munkásoknak, pszichiátereknek és
antropológusoknak. Alapos kutatási módszerének köszönhetően
minden eredményét teljesen hitelesnek fogadták el. Átfogóan
tanulmányozta az 1936 és 1940 között Németországban élő
cigányokat. Csapata több száz alannyal beszélgetett el, és részletes
adatbázist hozott létre, amely később, amikor a cigányokat
kiválogatták az auschwitzi szállításhoz, felbecsülhetetlen értékűnek
bizonyult. A kimerítő kutatási projekt végső, 1940-es jelentésében
azt a következetést vonta le, hogy mivel a cigányok „keveredtek az
ázsiaiakkal”, illetve „a német lumpenproletariátus társadalomellenes
elemeivel”, a nagyvárosok elhanyagoltabb részein „beszennyezték az
árja vérvonalat”. Úgy vélte, a „tisztavérű cigányok”, vagyis a
klasszikus vándorcigányok nem jelentenek veszélyt a társadalomra,
őket békén lehet hagyni. Inkább a nagyvárosok szegényebb részein
élő „félvéreket” tartotta „fajilag gyanúsnak”.
Ritter egyik legfontosabb kutatóasszisztense az ambiciózus, fiatal
akadémikus, Eva Justin volt, aki a doktori disszertációját egy
nevelőotthonban, 148 cigány gyereken végzett kutatásból írta. A
gyerekeket úgy kezelte, mint az állatkerti állatokat, megmérte a
fejüket, feljegyezte a szemük színét, a magasságukat, az orruk és a
fülük alakját. Mindegyiket lefotózta, és arra biztatta őket, hogy
sportoljanak és tegyenek nagy, gondtalan sétákat. Arra a
megállapításra jutott, hogy a nevelőotthonokban élő cigány
gyerekek morálja és viselkedése még a szabadidejükben is sokkal
rosszabb, mint amikor a szüleikkel élnek. Úgy vélte, soha nem
lesznek képesek beilleszkedni a népközösségbe, és kötelező
sterilizálást javasolt legjobb megoldásként.63
Több városban is különleges táborokat létesítettek a cigányok
számára, ahol letáborozhattak a szekereikkel, de elszigetelték őket a
helyi közösségektől. Ezeket nem lehetett koncentrációs táboroknak
nevezni, mivel a cigányok szabadon jöhettek-mehettek, de rettenetes
körülmények uralkodtak. Alig néhányban volt víz, gáz, világítás
vagy szennyvízelvezetés. 1939 márciusában azt jelentették, hogy a
táborokban élők 40 százaléka rühös lett.64 A cigányok felügyelete és
zaklatása mellett egy sokkal gonoszabb megközelítés is elkezdett
körvonalazódni. A cigányokat egyre inkább „faji problémának”
tekintették. A Gestapo és a Kripo vezetői mind határozottabban
követelték, hogy számolják fel a „cigányproblémát”. A Németország
déli részén fekvő Württemberg tartományban az esslingeni körzeti
rendőrség vezetője 1937. március 11-én levelet írt a rangidős náci
tisztségviselőnek, radikális megoldást javasolva a stuttgarti cigány
lakosság kezeléséhez:

A cigányok emberi paraziták, és azok is maradnak mindig,

akik szinte kizárólag lopással és koldulással tartják fenn
magukat… Sosem lehet oktatással hasznos polgárt faragni
belőlük. Éppen ezért szükséges lenne sterilizálással vagy
kasztrálással felszámolni a cigány törzset. Ha létezne egy
ilyen törvény, hamar megszabadulhatnánk a cigány
fertőzéstől… Ráadásul az államnak sem kerülne sokba.65

1938. december 8-án Himmler hasonlóan fenyegető rendeletet

hozott – „Harc a cigány fertőzés ellen” –, amelyben hangsúlyozza,
hogy „a faj belső jellemvonásai” miatt kell megoldani a
cigányproblémát. Utasította a cigányügyekkel foglalkozó birodalmi
hivatalt, hogy „gyűjtsön információt minden németországi
cigányról, és döntsön a cigányok elleni harchoz szükséges
intézkedésekről”.66 Minden cigányt regisztrálni kellett, át kellett
esniük egy „faji biológiai vizsgálaton”, és kaptak egy azonosító
papírt, ami besorolta őket valamelyik osztályba a három közül: (i)
tisztavérű cigány, (ii), kevert fajú cigány, vagy (iii) nem cigány
vándorló – vagyis gyakorlatilag kóborló hajléktalan. Ez a rendelet
extra jogkörrel ruházta fel a rendőrséget, hogy megtiltsa a
cigányoknak a családokból álló csoportban utazást, és lehetővé tette,
hogy őrizetbe vegyenek bárkit, akit „aszociális cigánynak”
minősítenek.
A háború kezdete után tovább szűkült a hurok. A cigányok már
nem hagyhatták el a lakhelyüket különleges engedély nélkül.
Vonatkozott rájuk a kötelező munkavégzés, és „közösségi
idegeneknek” nyilvánították őket. 1939-ben az SD jelentette, hogy a
vásárokban nagyon népszerű cigány jövendőmondók negatív
jóslatokat tettek a háború kimenetelével kapcsolatban. Nem sokkal
ezután Heydrich rendeletben tiltotta meg a jövendőmondást. Ha
valakit törvényszegésen kaptak, azt „védőőrizetbe” helyezték. A
Kripo 1940 februárjában letartóztatott egy Anna nevű
jövendőmondót és a ravensbrücki női koncentrációs táborba küldte,
ahol 1940 júniusában meg is halt. A harminchat éves Emmát, egy
másik cigány jósnőt, hat gyerek anyját 1940 júniusában vették
őrizetbe. Beleegyezett, hogy soha többé nem fog jóslással
foglalkozni. Három hónap börtönbüntetésre ítélték, majd 1943
márciusában hat gyerekével együtt az auschwitzi koncentrációs
táborba küldték. Nem valószínű, hogy túlélte a háborút.67
A cigányok deportálásának politikája lassan alakult ki. 1940
májusában 2500 cigányt szállítottak át a nácik által megszállt
Lengyelország táboraiba, hogy kényszermunkásként dolgoztassák
őket. 1942. december 16-án hirtelen és drámai változás állt be az
irányvonalban. Himmler utasítást adott a cigányok tömeges
deportálására az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba.
Ugyanakkor közölte, hogy a „tisztavérű cigányokra”, akik korábban
utazó életmódot folytattak, nem vonatkozik a parancs. Himmler
furcsamód lenyűgözve figyelte a „tisztavérű cigányokat”. Úgy
gondolta, ők is az eredeti, ősi „árja” faj leszármazottai. Arthur Nebe,
a Kripo vezetője tájékoztatta az ügynökeit, hogy „Himmler a
jövőben a »fajilag tiszta cigányoknak« bizonyos fokú mozgási
szabadságot szeretne biztosítani, hogy egy adott területen belül
szabadon vándorolhassanak, a szokásaik szerint élhessenek és a
tradicionális cigány mesterségeket űzhessék.”68
Egy 1942. december 3-i keltezésű levélben Martin Bormann,
Hitler politikai titkára amiatt panaszkodott, hogy Himmler
kivételezik a „fajilag tiszta” cigányokkal, és kivonja őket a
deportálásai parancs hatálya alól: „A fajilag tiszta cigányokkal
szemben bevezetett különleges bánásmód alapvetően tér el a
jelenlegi szabályoktól, amelyeket a cigányok elleni harcban
alkalmazunk, ráadásul teljességgel érthetetlen a lakosság és a
pártvezetés alsó szintje számára. A Führernek sem fog tetszeni, ha a
cigányok egy része visszakapja régi szabadságát.”69 Himmler három
nappal később találkozott Hitlerrel, és sikerült legyőznie a Führer
fenntartásait. A fajilag tiszta cigányok kivételt képezhettek. Az
Igazságügyi Minisztérium február 17-i közleményében az állt: „A
legújabb kutatások szerint a cigányok között fajilag értékes elemek
is fellelhetők.”70
A cigányok deportálását nem a Gestapo, hanem a Kripo intézte.
A kartotékrendszer, illetve a Ritter intézete által végzett faji
felmérés alapján választottak ki embereket. A Kripo szabad kezet
kapott annak eldöntésénél, kit kell deportálni vagy megkímélni. Újra
az úgynevezett „faji” kritérium lett a társadalmi elbírálás alapja. A
Kripo tisztjei gyakran kértek „szakértői” véleményt a
Közegészségügyi Hivatal Fajhigiéniai és Népességbiológiai
Kutatóközpontjától a nehéz esetek elbírálásánál. Egy 1944. július
10-i keltezésű, társadalmi előítéletekkel terhelt jelentés megpróbálta
kategorizálni az egyik család „faji karakterét”. A családot azzal
vádolták meg, hogy cigány származásúak, de ők maguk ezt
tagadták.

Bár az „X” család tagadja, hogy vérségi szinten cigányok

lennének, a faji diagnózis alapján a családtagok kétségtelenül
azok.
A megállapítás alapja:
1. Faji és pszichológiai jellemzők
2. Antropológiai jellemzők
3. Genealógiai dátum
4. A tény, hogy a magyarok magyarként tekintenek a
családra.71

Ez a néhány tény már önmagában elegendő ahhoz, hogy a

családot cigánynak tekintsük… A gesztusok, az érzelmi
hozzáállás, az általános viselkedés nem csak idegen tőlünk,
de határozottan cigány származásra utal.72

A cigányok deportálása Auschwitzba 1943. március 1-én kezdődött,

és a hónap végére véget is ért. Csak egy ruhát vihettek magukkal, és
élelmet az útra. Az emberek kiválasztásánál a Kripo még nagyobb
szabadságot kapott, mint a Gestapo a zsidók deportálásakor.
Azoknak a cigányoknak a száma, akik kivételt képeztek a deportálás
alól, régióról régióra változott. Magdeburg körzetéből szinte minden
cigányt elszállítottak. A Hessen tartományban lévő Giessen
városából a 25 cigányból 14-nek kellett mennie. Münchenben 200-
ból 141-et vittek el. A katolikus Oldenburgban a 84 cigányból
mindössze négyet deportáltak.73 Németországban és Ausztriában
összesen 13 000 „félvér” cigányt gyűjtöttek össze 1943 márciusában.
A számítások szerint az eredeti 28 627 német és osztrák cigányból
körülbelül 15 000 úszta meg a deportálást.
Azoknak a „félvér” cigányoknak, akik elmúltak huszonkét
évesek, és nem vitték el őket Auschwitzba, bele kellett egyezniük a
sterilizálásba. A Kripo kulcsszereplővé válása a sterilizációs rendelet
érvényesítésében jól mutatja, hogy ez az elméletileg civil bűnüldöző
hatóság egyre jobban kezdett idomulni a Gestapóhoz. A Kripo a
Gestapo „faji politikai” szárnyává vált. A németországi cigányok
sterilizálása nem a normál ügymenetet követte, ahol az orvos
ajánlását még megtárgyalta egy egészségügyi testület. A Kripo
egyszerűen jelezte a helyi hatóságoknak, hogy hagyják jóvá a
sterilizációs rendeletet. Azokat a cigányokat, akik beleegyeztek a
sterilizálásba, „társadalmilag beilleszkedettnek” nyilvánították. Ha
valaki ellenállt, a Kripo emberei deportálással és koncentrációs
táborral fenyegették meg. Egy Johann nevű cigányt, aki a
hadseregben is szolgált, háborús szolgálatai miatt felmentették a
deportálás alól. 1943. május 13-án a Kripo nürnbergi irodája
elrendelte a sterilizálását. Johann ellenállt, mire egy Kripo-tiszt
közölte vele, hogy akkor koncentrációs táborba kerül. Johann nem
engedett, ezért „aszociális” elemként letartóztatták és „rendőrségi
védőőrizet” alá helyezték, hogy Auschwitzba vigyék. Johann
másnap beleegyezett a sterilizálásba, ezért szabadon engedték.74 A
becslések szerint 1943 és 1945 között 2000-2500 olyan cigányt
sterilizáltak, akiket felmentettek a deportálás alól.
Hilda, egy fiatal német lány felidéz egy különösen megrendítő
történetet, amikor a háború alatt találkozott néhány cigánnyal az
auschwitzi deportálások idején:

Egy egyházi ünnepségen és kirakodóvásáron jártam.

Mindenfelé pavilonok és bódék álltak. Aztán megláttam egy
lányt, aki valamiféle cigánykaravánnal érkezett. Édességeket
árult. Volt nálam egy nagyon szép, rózsaszín csomagolópapír,
odaadtam neki ajándékba. Most is emlékszem, ahogy ott
ültünk egymás mellett. Volt egy rongybabája. Kilenc-tíz éves
lehetett. Azt mondta, senki sem érintheti meg a babát, mert
nagyon különleges. Aztán elmondta, miután megesketett,
hogy senkinek nem adom tovább, hogy voltak más cigányok
is, akik városról városra jártak vásározni, de aztán egy
táborba vitték és elgázosították őket. Azt suttogtam: „Az nem
lehet! Mármint… csak azért nem, mert cigányok. Milyen
bűnt követtek el?” „Nem – felelte a lány. – Nem érted. Éppen
azért ölték meg őket, mert cigányok.” A babát egy olyan
embertől kapta, akit később gázzal megöltek. Sosem
beszéltem erről a találkozásról a szüleimmel, mert
megígértem a lánynak, hogy megőrzöm a titkát.75
 7. FEJEZET

ZSIDÓÜLDÖZÉS

Ezerkilencszázharminchárom március 11-én délelőtt 11:03-kor

Ludwig Förder, egy zsidó ügyvéd a boroszlói bírósági épület
irodájában ült.1 Az ajtó hirtelen kivágódott, és két megtermett náci
rohamosztagos nyomult be a helyiségbe azt üvöltözve: „Kifelé innen,
zsidók!” Förder később a rendőrségi vallomásában mondta el, mi
történt ezután:

A 70 évesnél is idősebb Siegmund Cohn, az ügyvédi kamara

tagja a székében ült, mintha odaszegezték volna. Mozdulni
sem tudott. Néhány barnainges rátámadt. Egy SA-katona
odaugrott hozzám és kétszer a fejemre ütött, amitől vérezni
kezdtem. Az ütések az első világháborúban kapott sebem
mellett értek… Az SA embere körülnézett, rám mutatott és
megkérdezte a bírót: „Ez itt zsidó?” Az öregember úgy
gondolta, nem hazudhat a pribékeknek, azért így válaszolt:
„Igen… zsidó ügyvéd.” A rohamosztagos a barátaihoz
fordult: „Vigyék!” Az ajtónál álló SA-katona erősen hátba
rúgott, amikor elhaladtam mellette, amitől átestem Goldfarb
bírón, a zsidó közösség vezetőjén… Döbbenten fordult felém.
„Melyik hatóságnál tiltakozhatok a felháborító bánásmód
ellen?” Azt feleltem: „Attól tartok, már nem maradt ilyen
hatóság.”2

Az ehhez hasonló incidensek hatalmas sokként hatottak a náci

Németország zsidó lakosságára. A zsidók jelentéktelen kisebbséget
alkottak, létszámuk 1871 és 1931 között nem haladta meg a teljes
lakosság 1,09 százalékát. 1933-ban 525 000 zsidó élt
Németországban, ebből 144 000 Berlinben. 1939-re mindössze 300
000-en maradtak. 1940-től 1944-ig 134 000 német zsidót
deportáltak kényszermunkára és a lengyelországi megsemmisítő
táborokba. A holokauszt során megölt német zsidók számát 160
000-re becsülik. Főleg azok élték túl, akik vegyes házasságban éltek
vagy ilyen kapcsolatból származtak.3
A zsidók már évszázadok óta éltek Európa németek lakta
területein, és időnként üldöztetéssel kellett szembenézniük. Az
1871-es német alkotmány teljes értékű állampolgári jogokkal
ruházta fel a zsidókat. Engedélyezték számukra az áttérést is a
keresztény hitre. Sok zsidó integrálódott és beolvadt a német
többségbe. 1881-től 1933-ig 19 469 zsidó tért át a protestáns
vallásra. Az I. világháború alatt 100 000 zsidó jelentkezett katonai
szolgálatra, 70 000 szolgált a fronton, és 30 000 kapott kitüntetést a
bátorságáért. Mintegy 12 000-en vesztek oda a harcokban.
Hitler hatalomra kerülése előtt gyors ütemben emelkedett a
zsidók és a keresztény németek közötti házasságkötések aránya.
1901-től 1905-ig a zsidók 15 százaléka házasodott nem zsidóval.
1933-ra ez a szám 44 százalékra emelkedett. A zsidók németországi
asszimilációja gyorsabban folyt, mint Európa bármelyik másik
országában. A beilleszkedett zsidókat már nem lehetett
megkülönböztetni a gojoktól. „Ha valaki 1930-ban vagy 1931-ben
megkérdezte volna anyámat vagy apámat: »Mi vagy?«, azt felelték
volna: »Német« – emlékezett vissza Claus Moser, egy zsidó bankár
1922-ben született fia. – Apám harcolt az első világháborúban,
Vaskeresztet is kapott. A szüleim soha nem tagadták volna le a
zsidóságukat, de elsősorban németek voltak. Mielőtt Hitler
hatalomra került, évente egyszer én is elmentem apámmal a
zsinagógába, nem volt ebből gond.”4
Az 1925-ös születésű Klaus Scheuenberg így emlékezett vissza:
 Apám a többi középosztálybeli zsidóhoz hasonlóan naiv,
apolitikus ember volt. Amikor Hitler hatalomra került,
létrehozott egy új katonai kitüntetést, a Frontharcos
Keresztet. Ezt elküldték mindenkinek, aki az első
világháborúban a fronton harcolt, egy hatalmas oklevéllel
együtt, amelyen ez állt: „Drága bajtársam!” A nácik ekkor
még nem listázták, hogy ki zsidó és ki keresztény, ezért apám
is kapott. Akkor azt mondta: „Hitler nem lehet annyira rossz.
Nézd, küldött nekem kitüntetést!” Mennyire naiv volt!5

A németországi zsidók élen jártak a kereskedelemben, a

pénzügyekben, a kultúrában és a különféle mesterségekben is. 1933-
ban 61 százalékuk dolgozott üzleti vagy pénzügyi területen a
németek 18 százalékával szemben. A németek körülbelül 40
százaléka az iparban helyezkedett el, míg a zsidóknál ez a szám
csupán 22 százalék volt. A zsidóknak csak 2 százaléka dolgozott a
mezőgazdaságban, a németeknek viszont 29 százaléka. 1929 és
1932 között a kiskereskedelemben dolgozók 25 százaléka zsidó volt.
A zsidók birtokolták az összes vas- és hulladéküzem 41 százalékát,
illetve a fémipar 57 százalékát. A banki és üzleti szektorban szintén
jelentős érdekeltségekkel rendelkeztek. 1930-ban a német bankok
vezetői pozícióinak 43 százalékában zsidók ültek. 1928-ban a berlini
értéktőzsde legbefolyásosabb tagjainak 80 százaléka zsidó volt.
Más szakmákban is kitűntek. 1933-ban 381 zsidó bíró és
tartományi ügyész volt, vagyis az összes jogász 16 százaléka. Ők
birtokolták az egyetemi vezetői posztok 12 százalékát, és az
akadémikusok 7 százaléka is keresztény hitre áttért zsidó volt. Az
orvosok és fogorvosok 10 százalékát zsidók adták. 1905-től 1931-ig
a harminckét német Nobel-díjasból tíz volt zsidó származású.
Képviseltették magukat a művészetekben, a filmiparban, a
színjátszásban és az újságírásban is. 1930-ban a berlini
színházigazgatók 80 százaléka zsidó volt, és a darabok 75 százalékát
is zsidók írták.6
 A zsidók elképesztő sikere a német társadalom számos területén
sok németet bosszantott. Ahogy Ursa Meyer-Semlies, egy 1914-ben
született német goj megfogalmazta:

Állandóan azt mondogatták: „A zsidók a mi balszerencsénk.”

Az jött a propagandából, hogy csak egy apró kisebbség,
mégis ott ülnek a legfontosabb pozíciókban, minden
városban, minden fontosabb helyen, és az összes üzlet az ő
kezükben van. Egy ideig nem törődtem vele, de aztán én is
ráébredtem. Ha az ember körülnézett… a nagy textilüzletek,
a szivarboltok… a zeneműboltok, az ékszerüzletek, mind
zsidó kézben voltak. A Memel folyó mellett nagy
koporsókészítő üzemek működtek, hogy a leúsztatott
rönköket ne kelljen messzire vinni. Azokat is zsidók
üzemeltették.7

A szintén 1914-ben született Ellen Frey szerint sok németben alakult

ki hasonlóan negatív vélemény. „A zsidók ott vannak mindenütt, ezt
mondták nekünk a szüleink. A színházban, a legmagasabb
pozíciókban. Ott ülnek mindenhol, és a markukban tartanak minket.
Ezt hallottuk a szüleinktől. Hogy félresöpörnek minket, németeket,
és megszerzik a legjobb munkákat… Sokan gondolták, hogy talán jó
is, ha elmennek, és helyet adnak nekünk… Akkoriban ez volt az
uralkodó vélemény.”8 Erna Tietz, egy 1921-es születésű német
keresztény szerint nagyon gyakran elhangzott a németek
beszélgetéseiben: „Amikor zsidókkal üzletelsz, nagyon figyelj oda,
mert szeretnek a saját zsebükre dolgozni.”9
1934-ben Reinhard Heydrich kimondta, milyen sors vár a
zsidókra a náci Németországban:

A zsidók életlehetőségeit le kell szűkíteni, és nem csupán

gazdasági értelemben. El kell érni, hogy Németország egy
jövő nélküli állam legyen számukra, ahol a már itt élő
 idősebb generációk meghalnak, a fiatalok viszont nem
élhetnek, így felerősödik a késztetés a kivándorlásra. A durva
antiszemitizmus módszereit azonban el kell utasítanunk. Az
ember nem revolverrel, hanem méreggel és gázzal harcol a
patkányok ellen.10

A zsidók üldözése gondosan, lépésről lépésre megtervezett folyamat

volt. A nácik ki akarták szorítani a zsidókat a gazdaságból,
elidegeníteni őket a németektől, majd mindegyiket kiűzni
Németországból. Azokat a németeket, akik még Hitler hatalomra
kerülése előtt zsidókkal keveredtek, ezzel párhuzamosan a
társadalom perifériájára szorították és kiközösítették. A náci rezsim
alatt 400 különféle zsidóellenes törvényt hoztak. A zsidó közösségi
vezetők ezt „igazságügyi terrornak” nevezték. A zsidókat
elbocsátották a közszférából, a jogi pályáról, a középiskolákból és az
egyetemekről.
Az első konkrét intézkedés ellenük 1933. április 1-én történt,
amikor egynapos országos bojkottot hirdettek a zsidó üzletek ellen.
A náci rohamosztagosok fenyegetően felsorakoztak a boltok előtt, és
táblákat tartottak a magasba, olyan feliratokkal, mint: „Aki zsidó
terméket eszik, belehal!” Arnold Biegelson, egy zsidó boltos így
emlékezett vissza:

A maszatos kirakatüveg előtt az SA emberei álltak, a

kezükben hatalmas táblákkal: „Ne vásárolj zsidótól!”
Anyámat, aki egyáltalán nem nézett ki zsidónak, az egyik
boltból kilépve megállította egy SA-rohamosztagos. „Látta a
feliratot, mégis bement. Megjegyeztük az arcát.” Nem vettük
komolyan a fenyegetőzést. Akkoriban még szabadon
járhattunk-kelhettünk mindenfelé.11

Egy héttel a bojkott után a Jüdische Rundschau (Zsidó Körkép) című

zsidó újágban megjelent egy „Viseld büszkén a sárga csillagot” című
cikk Robert Weltchtől, a cionista közösség egyik vezető alakjától:

A nemzetiszocialista sajtó a „nemzet ellenségének” hív

minket, és teljesen védtelenek vagyunk. Nem igaz, hogy a
zsidók elárulták Németországot. Ha valakit elárultak, akkor
csak saját magukat… Mert a zsidók nem hirdették
büszkeséggel judaizmusukat, mert próbálták elkerülni a zsidó
problémát… És a zsidókat most megjelölték a sárga
csillaggal… Erős szimbólumot találhatunk abban a tényben,
hogy a náci bojkott vezetői utasítást adtak, a bojkottált
boltokra „sárga csillagot kell tenni, fekete háttérrel”. A
szabályt bélyegnek szánták, a megvetés kifejezésének. Mi
azonban felvesszük, és a becsület kitüntetéseként fogjuk
viselni… zsidók, vegyétek fel Dávid csillagát, és viseljétek
büszkeséggel!12

Weltch komolyan alábecsülte, hogy milyen nehézzé válhat az élet a

zsidók számára. Az SA felvonulásain zsidó képeket égettek. A Der
Stürmer szélsőségesen antiszemita újság példányai jelentek meg az
utcai hirdetőoszlopokon, a címlapon testileg torz, groteszk
zsidóábrázolással.13 1933. augusztus 20-án a würzburgi lakosok
tiltakozással fordultak a náci körzeti vezetőhöz egy német nő miatt,
aki szexuális kapcsolatot tartott fenn egy helyi zsidó férfival. Az SS
megszégyenítő módon végigsétáltatta a férfit az utcán, a nyakába
akasztott táblával: „Törvénytelen kapcsolatban éltem egy német
nővel.” A férfit az SS két hétre „védőőrizetbe” helyezte. Ez teljesen
illegális volt, mivel akkor még semmilyen törvény nem tiltotta a
zsidók és nem zsidók közti szexuális kapcsolatot.14
A német zsidók jó részének az a feltételezése, hogy ez a fajta
extrém náci antiszemitizmus ki fog fulladni, tévesnek bizonyult.
Claus Moser így emlékezett vissza arra az időszakra:
 Üzletek mellett haladtam el, a bejártatnál felirat: „Zsidók, itt
ne vásároljatok!” Ott láttam mindenhol. Megijesztett a barna-
és feketeingesek végtelennek tűnő tömege. És az egész
városban ott voltak a hirdetőoszlopok, rajtuk a zsidókról
készült rettenetes rajzokkal. Arra gondoltam, visszataszító és
borzalmas időket élünk, de átvészeljük, és ezek a szörnyű
emberek egy-két éven belül eltűnnek. Ám aztán eszembe
jutott, hogy zsidó vagyok, és a veszélyérzetem egyre csak
fokozódott.15

Az 1923-as születésű Gad Beck jómódú berlini családban élt, és az

osztálya egyik legnépszerűbb tanulója volt Hitler hatalomra kerülése
előtt. „Aztán hirtelen különös dolgok kezdtek történni”, emlékezett
vissza:

„Tanár úr, átülhetek máshová? – kérdezte meg az egyik

tanuló. – Gerhard zsidó lába izzad és bűzlik.” A gyerekek
sokszor még a felnőtteknél is kegyetlenebbek és durvábbak
tudnak lenni. Ez a fajta elutasítás nagyon fájt. Ebédnél
elmondtam a családomnak, mi történt. Szüleim reakciója
csalódottsággal és zavarodottsággal töltött el. Láthatóan nem
vették komolyan az esetet. Megnyugtatóan motyogtak
valamit arról, hogy hamarosan minden rendbe jön.16

A közhiedelemmel ellentétben a Gestapo Hitler uralmának első két

évében nem tartotta különösebben fontosnak a törvénytisztelő
zsidók zaklatását. Krefeld városában 1933-ban a Gestapo mindössze
nyolc zsidót vett őrizetbe, és ezek közül hét aktív kommunista
volt.17 Többnyire azokat vitték be kihallgatásra, akik nyilvános
helyen hevesebben reagáltak az antiszemita sértésekre. 1935.
augusztus 17-én egy ötvenöt éves zsidó nőt bosszantott fel két ifjú a
kölni városközpontban. Látta, hogy újságot árulnak, a következő
címlappal: „Aki a zsidókkal közösködik, a nemzetet szennyezi.”
„Undorító, hogy azt terjesztitek” – szólt rá a fiúkra, akik ezt azonnal
jelentették egy helyi SS-tisztnek. A nőt bevitték a Gestapóhoz
kihallgatásra. Azt állította, indulatból tette a megjegyzést, bele sem
gondolt a lehetséges következményekbe. Az ügyész később
megszüntette az eljárást.18
Erre az incidensre 1935 nyarán került sor, amikor a náci
antiszemita agitáció egyre jobban elterjedt számos német nagy- és
kisvárosban. A zsidó üzleteket újabb bojkotthullám sújtotta. A
települések határában rögtönzött feliratok tűntek fel: „A zsidók itt
nemkívánatosak.” Több helyen kitiltották a zsidókat a
könyvtárakból, mozikból, uszodákból, sörházakból,
bowlingpályákról és parkokból. A zsidó temetőket rendszeresen
feldúlták a portyázó SA-tinédzserbandák. A náci aktivisták új
törvények bevezetését követelték, amelyek megtiltják a
házasságkötést és a szexuális kapcsolatot zsidók és nem zsidók
között.
Erre az „alulról érkező nyomásra” reagálva Hitler úgy döntött,
egyértelművé teszi a zsidók jogállását. 1935. szeptember 15-én
Nürnbergben különleges ülésre hívták össze a Reichstagot, és új,
messzire mutató állampolgársági törvényeket fogadtak el. A
„nürnbergi törvények” szerves részeivé váltak annak a náci
törekvésnek, hogy javítsák a német faj „biológiai tisztaságát”. A
továbbiakban már nem számított állampolgárnak egyetlen
„tisztavérű zsidó” sem, vagyis azok, akiknek két zsidó szülőjük és
nagyszülőjük volt, és nem köthettek házasságot, illetve nem
létesíthettek szexuális kapcsolatot egyetlen árjával sem. A zsidók
nem alkalmazhattak negyvenöt év alatti „tisztavérű, német nőket”,
és nem emelhettek többé német zászlót a magasba. Az I.
világháború öreg, zsidó veteránjai számára ez különösen keserű
pirula volt. Azok a „kevert származású” zsidók, akiknek az ereiben
árja és zsidó vér is folyt (Mischlinge – „kevert fajú”), a továbbiakban
„az állam alattvalóinak” számítottak, ami megfosztotta őket a teljes
állampolgári jogoktól. Hitler a nürnbergi törvényeket úgy
terjesztette elő, mint egyfajta alapot a „németek és zsidók békés
egymás mellett éléséhez”.19
Norman Ebutt, a The Times berlini tudósítója így írt a törvényről:

A nürnbergi törvényeket az értelmező magyarázatok

hiányában arra használják, hogy igazoljanak vele
mindenfajta megalázást és zaklatást, nem az egyének, hanem
a hatóságok részéről… Az új törvények által kínált
lehetőségek száma végtelen… Most már bárki jelentheti,
hogy zsidó ellenségét vagy versenytársát egy „árja” nő
társaságában látta, vagy előhozhat állítólagos üzleti
kötelezettségeket a múltból… Hacsak odafent nem szabnak
gátat az antiszemita fanatikusok dühének, a zsidókat el
fogják ítélni, és vakon futják majd a köröket, amíg bele nem
halnak. Ez az a folyamat, amire nagyszerűen illik a „hideg
pogrom” kifejezés.20

Megszövegezték a jogi definíciót a különbségtételre a „tiszta” vagy

„teljes zsidók” (Volljuden), illetve a „félzsidók” (Mischlinge) között,
akik német „árják” és zsidók vegyes házasságából született gyerekek
voltak. „Teljes” zsidónak számított az, aki három vagy több zsidó
nagyszülővel rendelkezett. A Mischlingék két csoportra oszlottak: (i)
első fok: olyan személy, aki két zsidó nagyszülővel rendelkezik és
(ii) második fok: aki egy zsidó nagyszülővel rendelkezik – ők álltak
a legközelebb a német polgárokhoz. Egyik kategória sem számított
„árjának”, de a Mischlingék, főleg a második fokúak, többnyire
megúszták a deportálást és a kivégzést a holokauszt idején.21 A
vegyes házasságokban a zsidó partnerek biztonságban érezhették
magukat a deportálástól, feltéve, hogy nem váltak el, és különösen,
ha gyermekük is volt.
Cecile Hansel, egy jó természetű, 1923-as születésű fiatal lány
Erlangen kis egyetemvárosában élt. Apja az ismert filozófus, az
1931-ben elhunyt Paul Hansel volt. Cecile a felmenői között
tudhatta Moses Mendelssohnt, a „német Szókratészt”, valamint az
ünnepelt zeneszerzőt, Felix Mendelssohnt is. A szabad szellemű,
nyíltszívű lány úgy nőtt fel, hogy nem sokat tudott Németország
politikai eseményeiről. Liberális beállítottságú apja azt mondta neki:
„A nagyvárosoknak vannak egyetemeik, de a kisvárosok maguk is
egyetemek.” Cecile mindössze tizenegy éves volt, amikor anyja
elmagyarázta neki a nürnbergi törvényeket:

Lutheránus keresztényként nevelkedtem. Anyám árja volt.

Egyszer megkérdeztem tőle: „Mi az a Mischling?” Azt felelte:
„Olyan ember, aki már nem illik a többiek közé.” Mindenki
tartozni szeretne valahová, és én most már nem tartoztam
sehová. A törvények kívülállóvá tettek. Emlékszem, amikor
az iskolában valaki azt mondta nekem: „Te zsidó vagy.” Mire
én: „Van egy nagyon híres zsidó az őseim között, Moses
Mendelssohn, ez igaz, de én nem vagyok zsidó.” A lány
nagyon hangosan rávágta: „Mosesnek hívták, látod, ő is zsidó
volt!” Nem sokkal később kitettek az iskolából. Rettenetes
időszak volt. Folyamatosan otthon voltam, mint egy fogoly.
Amikor reggelente felébredtem, rettegtem. Amikor este
lefeküdtem, akkor is.22

Az 1921-ben született berlini Dorothea Schlosser, egy másik

„félzsidó” lány hasonló tapasztalatokról számolt be: „Az
ellenérzéseim Hitlerrel szemben azzal a megjegyzéssel kezdődtek,
amit az iskolám igazgatója tett. Azt mondta: »Vannak zsidók és
vannak keresztények, de a legrosszabbak a félvérek.« Ez nagyon
szíven ütött… akkoriban rengeteget sírtam. A tükörbe nézve arra
gondoltam: »Valóban annyira rettenetes volnék?«23
A nürnbergi törvények érvénybe lépése után sok zsidó
felismerte, hogy vesztes csatát vívnak, és inkább külföldre
menekültek. „Minden másnál jobban emlékszem arra a napra,
amikor 1936 áprilisában magunk mögött hagytuk Németországot” –
emlékezett vissza Claus Moser, akinek a családja Nagy-Britanniába
indult:

Egészen elképesztő visszagondolni rá, hogy ott voltam én,

egy tizenhárom éves fiú, a kezében csellóval, útban Anglia
felé. Nagyon fontos utazás volt, bár a fivéremmel akkor még
nem tudhattuk, hogy örökre távozunk. Útra keltünk az
ismeretlenbe. Szerintem egy pillanatra sem jutott eszembe,
hogy a halál elől szöktem meg. Úgy éreztem, Németország
szörnyűséges hellyé változott. Undorító hellyé. Mi, zsidók
álltunk minden borzalom fókuszában. A lényeg, hogy bár
nem éreztük úgy, mintha közvetlen veszély elől menekültünk
volna, nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor távoztunk.24

Utólagos éleslátással meglepőnek tűnhet, hogy a német zsidók nem

látták, mi közeledik. A nők talán jobban érzékelték, mi vár a
zsidókra. Egy zsidó nő így emlékszik vissza:

A nők otthon tiltakoztak, azt mondogatták a férjüknek:

„Miért maradnánk itt és várnánk meg a végső összeomlást?
Nem lenne jobb felépíteni valahol máshol egy biztos
egzisztenciát, mielőtt a folyamatos fizikai és lelki nyomás
teljesen kimerít minket? Nem fontosabb a gyermekeink
jövője, mint a teljesen értelmetlen kitartás?” A nők kivétel
nélkül osztották ezt a véleményt, míg a férfiak hevesen
kikeltek ellene. Én is megbeszéltem a férjemmel. A többi
férfihez hasonlóan nem tudta elképzelni, hogy valaki
elhagyja saját szülőhazáját.25

A nürnbergi törvények lehetővé tették, hogy a zsidókat egy újfajta

bűncselekmény, a „fajszennyezés” (Rassenschande) miatt is
letartóztassák.26 Kriminalizálták a zsidók és nem zsidók közötti
szexuális kapcsolatot. Ezzel az is könnyebbé vált, hogy a zsidókat
feljelentsék a Gestapónál a törvény megsértése miatt. A Gestapo
csak a nürnbergi törvények életbe lépése után állt rá komolyabban a
zsidók üldözésére. A törvények minden zsidóra vonatkoztak, és
azokra a német „árjákra” is, akik vagy házasságon kívüli szexuális
kapcsolatban voltak egymással, vagy csak ezt gyanították róluk. A
zsidó és „árja” férfiakat elméletileg egyformán büntették, de
valójában az ezzel a bűntettel meggyanúsított zsidókkal sokkal
durvábban bántak a kihallgatások során. A német „árja” nők ritkán
szembesültek elzárásos büntetéssel, a zsidó nőket viszont gyakran
helyezték „védőőrizet” alá. Az elítélt „árja” férfiak rövidebb
büntetést kaptak, mint a zsidók, de a szabadulásuk után őket is
társadalmi páriaként kezelték. A német „árja” nők gyakran
elvesztették a gyermekeik feletti felügyeleti jogot, miután
megvádolták őket zsidókkal folytatott szexuális viszonnyal.27
Több Gestapo-kirendeltség is létrehozott külön „fajszennyezési”
osztályt. Berlinben gyakran használtak csalikat. Tinédzser lányokat
és prostituáltakat béreltek fel, hogy kompromittáló szexuális
helyzetekbe csalják a zsidó férfiakat. Máshol megfigyelték az
illegális szexuális kapcsolattal gyanúsított párokat. Időnként
rajtaütöttek a megfigyeltek házán, hogy szexuális aktus közben
kapják rajta őket.
1935 és 1940 között 1900 embert ítéltek el „fajszennyezés”
miatt. A büntetőeljárások száma tartományról tartományra
változott. Hamburgban 1936 és 1943 között 429 „fajszennyezőt”
állítottak bíróság elé. Frankfurtban ugyanebben az időszakban
mindössze 92 embert ítéltek el. Az átlagos büntetés ezért a
bűncselekményért tizennyolc hónap volt. Az elítéltek a büntetést
szokványos börtönben vagy munkatáborban töltötték le. 1936
márciusában a Gestapo amiatt panaszkodott a Birodalmi Igazságügyi
Minisztériumnál, hogy a bírók túl enyhe büntetéseket szabnak ki.
Heydrich követelte, hogy sokkal gyakrabban legyen kényszermunka
a büntetés.28
A „fajszennyezési” ügyek felderítésénél a Gestapo leggyakrabban
lakossági bejelentésekre támaszkodott. Robert Gellatelly történész
„fajszennyezéssel” kapcsolatos kutatása az alsó-frankföldi körzetben
megmutatta, hogy az ilyen esetek 57 százalékánál egyszerű német
állampolgár tett feljelentést. Gellatelly szerint „a lakosság aktív
közreműködése nélkül a Gestapónak szinte lehetetlen lett volna
alkalmazni ezt a fajta zsidóellenes faji politikát”.29 A düsseldorfi
aktákban 255 ilyen esetben voltak érintettek zsidó férfiak, és 137-
ben németek. A Gestapo a „fajszennyezéses” ügyekben sokkal
magasabb szintű hitelesítést várt el, mint a kisebb politikai
vétségeknél. Bármilyen vád hitelességét három embernek kellett
igazolnia, különben ejtették az ügyet, mindössze figyelmeztették a
gyanúsítottat, és ígéretet tettek a megfigyelésére. Ez a feltétel
alacsonyan tartotta a bíróság elé kerülő ügyek számát.30
A „fajszennyezéssel” megvádolt emberek általában negyven év
alattiak voltak, a legkülönfélébb társadalmi osztályokból. A
hamburgi bíróság 1937 novemberében a következő magyarázattal
szabott ki büntetést egy zsidó férfira: „A tényt, hogy a vádlott és a
tanú [a német partnere] 1920 óta ismerték egymást, és 1927 óta
élnek tartós kapcsolatban, nem lehet enyhítő körülményként
figyelembe venni, mivel a kapcsolat a nürnbergi törvények életbe
lépése után másfél évvel is folytatódott, és csak a vádlott
letartóztatásával ért véget.” A férfit harminc hónap
munkaszolgálatra ítélték.31 Egy Karl nevű tehetős zsidó üzletembert,
aki német „árja” nőt vett feleségül, ismeretlenül feljelentették
„fajszennyezésért”. A Gestapónak küldött levél azt állította, hogy
Karl szexuálisan bántalmazta az alkalmazottait és a szobalányait. A
Gestapo alaptalannak találta a vádat.32
Egy másik esetben egy húszéves zsidó szobalány a Gestapo
kihallgatása során pornografikus részletességgel számolt be róla,
hogy szexuális kapcsolatot létesített két német „árja” férfival. A
vallomása több gépelt oldalt tett ki. Ahelyett, hogy megkérte volna a
nőt, ismerje el a szexuális érintkezést, ami elegendő lett volna a
„fajszennyezés” vádjának bizonyításához, a Gestapo tisztje
egyértelműen hallani akarta a legapróbb részleteket is. Bizonyos
Gestapo-ügynökök nyilvánvalóan élvezetet leltek benne, ahogy a
nők – általában negyven év alattiak – beszélnek ezekről az intim
szexuális érintkezésekről.33
A zsidók sok más okból is megjelennek a Gestapo aktáiban. Az
ismertebbeket gyakran szoros megfigyelés alá vonták és
folyamatosan zaklatták. Ezeknek az ügyiratoknak a legnagyobb
része minden részletre kiterjedt, és rendszeresen frissítették őket.
Tipikus példa erre Siegfried Kleff, Michael Steinbeck és Josef Kahn
meglehetősen vaskos aktája. Az 1882-es születésű Siegfried Kleff
zsidó rabbi volt, Düsseldorfban élt a feleségével, Lillivel.34 1937
februárjában a németországi Zsidó Hitközségek Országos Szövetsége
düsseldorfi részlegének elnöke lett. Ez a szervezet segített a zsidók
emigrációjában. 1937 márciusában a berlini Gestapo tájékoztatta
düsseldorfi irodáját, hogy Siegfried valószínűleg németekkel akar
barátkozni, és tudni akarták, vajon a rabbi valóban olyan
elkötelezett cionista-e, mint amilyennek vallja magát. 1937
májusában Siegfriedet húsz márkára büntették, mert gyülekezetének
megemlített egy betiltott zsidó újságot. 1937. augusztus 19-én Kleff
kérelmezte, hogy kivándorolhasson Hollandiába. 1938. augusztus
30-án a Gestapo nem csak hogy elutasította a kérelmét, de az
útlevelét is elkobozta. Az 1938. november 10–11-én lezajlott
Kristallnacht pogrom során Kleffet „védőőrizetbe” helyezték a helyi
koncentrációs táborban, de húsz nappal később elengedték. 1941.
november 21-én új bejegyzéssel bővült a Gestapo-aktája, eszerint
315 könyvet koboztak el tőle. Az utolsó bejegyzés 1942. január 21-i,
arról számol be, hogy Kleffet átszállították Lengyelországba, ahol a
biztos halál várt rá. Mind ez idő alatt a Gestapo egyetlen
alkalommal sem hallgatta ki.35
A Gestapo hasonló megfigyelés alá vonta az 1880-ban született,
orvosként dolgozó Michael Steinbecket is, azzal a gyanúval, hogy
kapcsolatban áll a szabadkőművesekkel. A náci rezsim kiemelt
ellenségként kezelte a szabadkőműveseket. Hitler a Mein Kampfban
azt állította, a zsidók a szervezetet titkos hálózatként használták,
hogy kiterjesszék a hatalmukat és befolyást gyakoroljanak a
kereskedelmi és pénzügyi szervezetekre. A nácik ellenszenve a
szabadkőművességgel szemben tehát szoros kapcsolatban állt az
antiszemitizmussal.
Steinbeck Bukarestben született és Duisburgban élt feleségével,
Margaretével.36 Az aktában rengeteg anyag van a tevékenységéről,
hosszú időn át figyelhették meg. A Gestapo megtudta, hogy
Steinbecket meghívták a szabadkőműves-páholy 1937. március 22-i
találkozójára. Hogy elment-e végül, az nincs benne az iratokban, azt
viszont feljegyezték, hogy ez a bizonyos páholy abban az időszakban
feloszlott. A dosszié több röpiratot is tartalmaz egy tengerészeti
társulástól, a Rajna-vidéki Szabad Tengerészek Testvériségétől. Úgy
tűnik, Steinbeck a weimari időszak alatt aktív tagja volt a
szervezetnek, sőt az „Ördögrája” című folyóiratukat is ő
szerkesztette. Az aktába bekerült egy általa írt cikk is, amelyben
olyan orvosként mutatkozott be, aki az I. világháború alatt egy
muszlim jótékonysági szervezet által finanszírozott kórházat vezetett
a marokkói Tangierben. Steinbeck ezután kritikus szavakkal illette a
német hatóságokat, mert öngyilkosságba kergettek egy helyi gazdát.
Arról is írt, hogy ha valaki külföldön dolgozott, azt a hazatérése
után gyanakvással kezelték. Ezek az aggodalmak még jóval a nácik
hatalomra kerülése előtt merültek fel benne. A Gestapo 1937-ben
letartóztatta, mert köze volt egy szabadkőműves vitacsoporthoz. A
„fajszennyezés” gyanúja is felmerült vele szemben. A Gestapo soha
nem emelt vádat Michael Steinbeck ellen, és az orvos további sorsa
nem ismert.37
Az 1886-ban született Josef Kahn Düsseldorfban élt zsidó
feleségével, Emilie-vel, amikor a Gestapo őrizetbe vette, mert tagja
volt egy olyan csoportnak, amelyik a politikailag semleges
nemzetközi nyelvet, az eszperantót tanulta és tanulmányozta.38 Az
aktájában található néhány személyes hangvételű levél egy német
„árja” nőtől, ami miatt a „fajszennyezés” gyanúja is felmerült. A
Gestapo 1937. április 26-án tartóztatta le Kahnt a düsseldorfi Hotel
Fürstenhofban, miután találkozott a helyi eszperantistákkal. Május
1-én kihallgatták. Kahn elmondta a Gestapónak, hogy katonaként és
rádiókezelőként szolgált az I. világháborúban. A weimari érában a
liberális pártokra szavazott. Német nacionalistának vallotta magát,
és „a náci kormány minden döntését támogatta, kivéve a zsidókkal
kapcsolatosakat”. Elismerte, hogy 1911 óta tagja az Eszperantó
Szövetség német tagozatának. Rendszeresen járt a témáról szóló
előadásokra, és a szervezetnek végzett munkáját pusztán
időtöltésnek tekintette, minden politikai szándék nélkül. Josef Kahnt
1937. május 5-én szabadon engedték, további sorsáról nincs
feljegyzés.39
1938 volt az az év, amikor a zsidók üldözése a legdrámaibb
módon eszkalálódott a náci Németországban. Egy 1938. április 26-
án meghozott különleges rendeletben minden zsidót köteleztek,
hogy készítsenek leltárt ingóságaikról és pénzbeli vagyonukról. 1938
júniusában a rendőrséget utasították, hogy újra tartóztassanak le
minden zsidót, aki már letöltötte a büntetését a nürnbergi törvények
megsértéséért, és szállítsák át őket egy koncentrációs táborba. 1938
őszére a zsidó vállalkozások 75 százalékát bezárták.
1938. november 7-én Herschel Grynszpan, egy Párizsban élő
tizenhét éves német-zsidó menekült megtudta, hogy lengyel szüleit
Hannoverből Lengyelországba deportálták. Egyszerre érzett
meglepődést, döbbenetet és dühöt. Egy töltött revolverrel besétált a
párizsi német nagykövetségre azzal a céllal, hogy megölje a német
nagykövetet. Az első ember, akivel találkozott, egy alacsony
beosztású német tisztviselő, Ernst vom Rath volt. A tinédzser
figyelmeztetés nélkül öt lövést adott le rá. Három eltévesztette a
célt, a negyedik Vom Rath állát súrolta, de az ötödik belefúródott a
gyomrába. Ernst vom Rath két nap múlva belehalt sérülésébe egy
párizsi kórházban. A sors keserű fintora, hogy Vom Rathot
meggyilkolt „német hazafiként” festették le a német újságokban.
Valójában a Gestapo megfigyelés alatt tartotta, mert állítólag
„náciellenes magatartást” tanúsított, és felmerült a gyanú, hogy
homoszexuális lehet. Herschel Grynszpan a tárgyalásán azt állította,
homoszexuális kapcsolatot ápolt a diplomatával, de hogy ebben
mennyi volt az igazság, az sosem derült ki. A Joseph Goebbels által
elrendelt hírzárlat miatt a részletek nem jutottak ki a
tárgyalóteremből.
A jelentéktelen diplomata megölése súlyos következményekkel
járt. 1938. november 9–10-én éjszaka Hitler Németországában
korábban sosem látott erőszakhullám szabadult el a zsidók ellen az
egész ország területén. A Der Stürmer „igazságos bosszúnak” nevezte,
amiért egy „zsidó disznó” meggyilkolta Vom Rathot. „Hamarosan
lezajlik a zsidók elleni akció – írta naplójába az izgatott Goebbels. –
Senki sem fog közbelépni. Azonban a rendőrséggel karöltve
intézkedni kell arról, hogy megakadályozzuk a fosztogatást és más,
hasonló cselekményeket. Körülbelül 20-30 000 zsidó őrizetbe
vételére kell felkészülni.”40
Korábban is sok zsidót támadtak meg, raboltak ki és gyilkoltak
meg, de azokat a bűncselekményeket főként barnainges SA-
verőlegények hajtották végre, akik saját kezükbe vették a
törvénykezést. Most azonban Hitler kormánya szervezett meg egy
egész országra kiterjedő zsidóellenes pogromot. Heinrich Müller, a
Gestapo vezetője november 9-én 23:55-kor emlékeztetőt küldött a
helyi Gestapo-irodáknak arról, hogy már zajlanak a zsidók elleni
erőszakos akciók. Utasította alárendeltjeit, hogy akadályozzák meg a
fosztogatást, de a zsinagógák felgyújtását és a zsidó üzletek
feldúlását ne gátolják.41 Reinhard Heydrich egy 01:20-kor elküldött
táviratban részletesebb utasításokat is adott arra vonatkozóan,
hogyan szervezzék a demonstrációkat:

A zsinagógákat fel kell gyújtani, amennyiben az nem

veszélyezteti a környező épületeket. A zsidók üzletei és
lakásai elpusztíthatók, de kifosztani tilos őket. A
demonstrációkat a rendőrség nem fogja akadályozni. Minél
több zsidót őrizetbe kell venni, főként a gazdagokat, és
 elhelyezni őket a börtönökben. A letartóztatások után
azonnal kapcsolatba kell lépni a megfelelő koncentrációs
táborokkal, hogy a lehető leghamarabb át lehessen őket
szállítani.42

Ez a jól megszervezett, rettenetes éjszaka a Kristallnacht

(Kristályéjszaka vagy „novemberi pogromok”) néven vált ismertté.
Egész Németországban zsidóellenes tüntetések kezdődtek. Náci
verőlegények és SS-ek zsinagógákat és imaházakat gyújtottak fel.
Pótolhatatlan vallási kegytárgyakat vetettek máglyára színtiszta
antiszemita dühből. Zsidókat vertek meg, otthonokat és
üzlethelyiségeket dúltak fel. Mintegy 91 zsidót öltek meg, és 30
ezret vettek őrizetbe, állítólag „saját biztonságuk érdekében”.
Körülbelül tízezer embert küldtek a három fő koncentrációs táborba:
Dachauba, Sachsenhausenbe és Buchenwaldba. Hat héten belül
szinte az összeset szabadon engedték. Joseph Goebbels
sajtóközleményben tudatta, hogy a németek cselekedetei „teljesen
érthetőek” voltak.
A német polgárok egy részét megdöbbentette a Kristallnacht
szándékos erőszakossága és pusztítása. A szocialista informátorok
által a száműzött SPD-nek küldött egyik jelentésben ez állt:

A zsidók elleni brutális intézkedések megbotránkoztatták a

lakosságot. Az emberek nyíltan elmondták a véleményüket,
és emiatt sok árját is letartóztattak. Amikor kitudódott, hogy
egy zsidó nőt a csecsemője mellől rángattak el, még az egyik
rendőrtisztnek is elege lett. „Hová fog jutni Németország, ha
ilyen módszereket alkalmazunk?” – tette fel a kérdést, mire
őt is letartóztatták. Az emberek azt kérdezik, a zsidók után
vajon kik fognak következni. Talán a katolikusok?43

Egy nappal a Kristallnacht után két nő – Helene Kohn és Margarete

Fischer – feljelentett egy Leopold Funk nevű német „árja” férfit,
mert az utcán nyíltan kijelentette, hogy a zsidóellenes erőszak
„megdöbbentő és tűrhetetlen”.44 A nők elmondták egy rendőrnek,
mit hallottak, és Funkot őrizetbe vették. Stuttgartban helyezték
„védőőrizet” alá a Gestapo-vizsgálat lefolytatásáig. A feljelentők azt
állították, amikor november 10-én 11:00 körül elsétáltak mellette az
utcán, egy „lerombolt zsidó üzlet” előtt állt, és „veszett kutyáknak”,
illetve „hunoknak” nevezte a vandalizmus felelőseit, a zsidókra
pedig „ártalmatlan emberekként” hivatkozott. A Gestapo 1938.
november 14-én hallgatta ki Leopoldot. Azt állította, nem tudta,
hogy a bolt zsidó tulajdonban volt. Kifakadása csupán általános és
ártalmatlan dühöngés volt a helyi közösség javaiban aznap éjjel
okozott károk miatt. Sosem tekintette „ártalmatlanoknak” a
zsidókat, és kifejezte „fenntartások nélküli” hűségét a náci kormány
antiszemita politikája iránt. A Gestapo-ügynök a jelentésében leírta,
hogy nem tartotta „hitelesnek” Leopold állítását, miszerint nem
tudta, hogy zsidó tulajdonról van szó. Miután hat napot töltött
börtönben, Leopold Funkot vádemelés nélkül hazaengedték. Amikor
az ügyben nyomozó Gestapo-tiszt tudomást szerzett az enyhe
büntetésről, arról panaszkodott egy stuttgarti kollégájának, hogy az
ügyet különleges bíróság elé kellett volna vinni, és sokkal
keményebb büntetést kellett volna kiszabni.45
Ahogy egy 1938 decemberében készült szociáldemokrata
jelentésben is szerepel, csak egy elhanyagolható kisebbség örült a
zsidók nyomorúságának:

Az emberek túlnyomó többsége elítélte a pusztítást, de nem

mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a munkásosztályban is
vannak, akik nem vették védelmükbe a zsidókat. Bizonyos
körökben nem lehetsz túlzottan népszerű, ha becsmérlően
beszélsz a közelmúlt eseményeiről… Berlin: a lakosság
véleménye nem egyöntetű. Amikor a zsinagóga égett, sok nő
mondogatta: „Ez így van jól… kár, hogy nincs odabent még
több zsidó, az volna a legjobb módszer a söpredék
 kifüstölésére.” Ha a birodalom területén fel is szólaltak a
zsidó pogromok, a gyújtogatás és a fosztogatás ellen, az csak
Hamburgban és szomszédos elbai körzetben lehetett. A
hamburgiak általában véve nem antiszemiták.46

A Németországot elhagyó zsidók exodusa a Kristallnacht után

felerősödött. „A következő hónapokban számtalan új szabályt
vezettek be, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné tették a
németországi zsidók számára, hogy fenntartsák a normális,
középosztálybeli életnek akár csak a látszatát” – emlékezett vissza
Gerhard (Gad) Beck.

A rádiókat, telefonokat és értéktárgyakat elkobozták. Már

nem vezethettük a vállalkozásainkat, nem vásárolhattunk
könyvet vagy újságot, nem tarthattunk járművet, nem
utazhattunk tömegközlekedéssel, és a boltlátogatás idejét is
korlátozták. A nácik bevezették a Judenbannt, a zsidók
számára tiltott zónákat. Ez azt jelentette, hogy a zsidók nem
használhattak bizonyos utcákat, köztereket és
létesítményeket a városban, például a színházakat, mozikat,
nyilvános fürdőket vagy uszodákat. Azoknak a zsidóknak,
akiknek nem volt zsidó hangzású a keresztnevük, fel kellett
venniük a „Sara” vagy „Israel” nevet, és „J” betűt pecsételtek
az útlevelükbe. Egyáltalán nem látogathatták az „árja”
oktatási intézményeket, és sok zsidó szervezetet feloszlattak.
És ha ez nem lett volna elég, nekik kellett állni a Kristallnacht
utáni összes helyreállítási költséget; egymillió márkát kellett
befizetniük a német kormánynak „jóvátételi büntetésként”.47

A zsidók számára folyamatosan romlottak a körülmények. 1941.

szeptember 19-étől minden hat évnél idősebb zsidónak sárga Dávid-
csillagot kellett viselnie, a közepén fekete „Zsidó” (Jude) felirattal. A
zsidók megpróbálták betartani a törvényeket, hogy ne vonják
magukra a Gestapo figyelmét. Egy nő, akit a rezsimre tett kritikus
megjegyzései miatt jelentettek fel, a kihallgatásán, 1941. július 4-én
ezt mondta a Gestapo-tisztnek: „Zsidóként nagyon ügyelek
mindenre, amit mondok, gondosan mérlegelem a szavaimat.”48
Az SD felmérései szerint a német közvélemény kedvezően
fogadta a sárga csillag viselésének kötelezővé tételét. 1941
augusztusában egy bielefeldi SD-jelentésben az állt, hogy a helyi
„árja” németek úgy érezték, az intézkedés elriasztja az embereket
attól, hogy bármilyen kapcsolatot fenntartsanak a zsidókkal. Egy
1941. szeptemberi SD-jelentés így ír a sárga csillag bevezetéséről:

A fenti rendőrségi utasítás őszinte elégedettséget váltott ki a

népesség minden rétegéből. Jelenleg ez jelenti a fő témát a
szombat-vasárnapi beszélgetéseknél. Sűrűn hallani azt a
véleményt, hogy a németországi zsidók ezzel meg lettek
fosztva minden rejtőzködési lehetőségtől. Az az általános
vélekedés, hogy a zsidók elleni korlátozó intézkedések
(mozik, éttermek, piacok látogatása) teljes hatékonyságát
csak így lehetett biztosítani.49

A Gestapo üldözte azokat a zsidókat, akik megpróbálták kijátszani a

sárga csillag viselésére vonatkozó szabályokat azzal, hogy nem
használták a hivatalos zsidó neveket (Sarah és Israel). Egy
huszonhárom éves német férfi, akinek zsidó apja és német anyja
volt, 1944 márciusában egy kisebb közlekedési kihágás miatt aláírt
egy rendőrségi nyilatkozatot, de az „Israel” helyett saját
keresztnevét használta. A rendőrség továbbította az ügyet a
Gestapónak, a férfit pedig rövidesen egy németországi koncentrációs
táborba küldték. Utána úgy döntöttek, Lengyelországba viszik, ami
szinte a biztos halált jelentette volna számára. Munkaadója hosszú
levélben könyörgött a Gestapónak, hogy kegyelmezzenek meg neki.
És sikerrel járt. A férfit szabadon engedték, de szigorúan
figyelmeztették jövőbeli viselkedését illetően.50
 Sok „árja” férjjel rendelkező zsidó nő utasította el a sárga csillag
viselését. Egy Gestapo-tiszt jelentést írt egy nőről, akit pont ezért
vettek őrizetbe:

Mindig előkerül az az olcsó kifogás, hogy a vádlott nem

tudott semmiről. A zsidó Helena azt állítja, nem ismerte a
zsidókra vonatkozó törvényeket. Tipikus kifogás a fajtájánál.
Valójában csupán feltételezik, hogy ha nem tudják róluk,
hogy zsidók (és árjához mentek feleségül), akkor nem is fogja
senki megtudni. Ha mégis kiderül a faji identitásuk, akkor
enyhe büntetéssel megússzák. A vegyes házasságban élő
zsidók mostanában gyakran követik el ezt a vétséget. Éppen
ezért ajánlatos lenne pénzbüntetés helyett elzárást adni
nekik.51

1941. október 1-én, amikor megkezdődtek a lengyelországi

deportálások, a Német Zsidók Birodalmi Szövetsége feljegyzései
szerint még 163 696 zsidó élt Németországban.52 Addigra az egyéb,
széles körű korlátozások mellett a zsidók már nem utazhattak
busszal vagy vonattal, nem látogathattak múzeumokat és
kiállításokat, nem birtokolhattak autót, vásárolhattak virágot,
étkezhettek étteremben, vagy használhattak napozóágyat. 1942.
március 13-tól minden zsidó otthon bejáratát fehér papírcsillaggal
kellett megjelölni. A zsidók még háziállatot sem tarthattak. Szinte
felfogni sem tudták saját tragédiájukat. A sötétség óráiban nehéz
felmérni egy árhullám következményeit.
A legtöbb németországi zsidó deportálására 1941 októbere és
1942 nyara között került sor. Ebben az időszakban több mint
százezer zsidót szállítottak vonaton a łódżi, rigai és minszki
gettókba, valamint a belzeci és auschwitz-birkenaui haláltáborokba.
Ezután már csak a vegyes házasságban élő zsidók, illetve azok
gyermekei maradtak Németországban. A nácik Theresienstadtnál
létrehoztak egy „kirakattábort”, hogy azt a hamis benyomást keltsék
a külvilágban, nincs semmi gonoszság ezekben a deportálásokban. A
zsidók átszállításáról szóló döntéshez nagymértékben hozzájárult,
hogy Adolf Eichmann sikeresen kényszerített emigrációra 50 000
ausztriai zsidót. Heydrich úgy gondolta, nagyobb gettók
létrehozásával Németország határain belül csak a járványokat és a
bűnözést segítenék elő, ami kihatott volna a lakosság társadalmi
kohéziójára.53
A szemtanúk beszámolói és a háború utáni perek pontosan
megmutatták, hogyan zajlottak a deportálások a náci
Németországban. A zsidókat a legtöbb városban a sötétség óráiban,
vagy kora hajnalban szállították el. Nehéz megállapítani, hogy a
zsidók tisztában voltak-e vele, mi vár rájuk az út végén. Egész
Németországban terjedt a szóbeszéd a Szovjetunióban lezajlott
tömeggyilkosságokról 1941 utolsó hónapjaiban, de a zsidókat
Lengyelországban a deportálások kezdetekor még nem gázosították
el. Lehet vitatkozni arról, hogy a zsidók tudták, és mégis szó nélkül
mentek, vagy hogy a németek tudtak róla, de nem tiltakoztak. A
jelek szerint a németek többsége közömbösen állt a német zsidó
populáció sorsához. Az évek óta tartó ádáz propaganda, amely a
zsidókat fizikailag visszataszító, papagájorrú démonokként festette
le, még a legnyitottabb elmékbe is beszivárgott. A plakátok, filmek
és újságok tele voltak ezekkel az antiszemita képekkel. Ahogy Max
Reiner felidézte: „Már kézbe sem tudtam venni semmilyen német
újságot. Zsidók… zsidók. Mintha más téma nem is létezett volna.
Egymást licitálták túl sértésekben, fenyegetésekben,
gúnyolódásban.”54
Egy 1954-es kölni Gestapo-per során kiderült, hogy 11 500
zsidót szállítottak el tizennyolc különböző időpontban 1941. október
21-től kezdődően. 1942 végére a kölni zsidók 80 százalékát
deportálták. Mindegyik szállítmány hasonló mintát követett.
Himmler Birodalmi Biztonsági Főhivatala Berlinből levélben vagy
táviratban utasította a helyi Gestapo-irodát, hogy állítsanak össze
egy szállítmányt valamelyik lengyelországi gettóba vagy
koncentrációs táborba.
A Gestapo felelt a zsidók deportálásának megszervezéséért. A
folyamatnak volt néhány hivatalos irányelve, amelyek tartalmaztak
minden szükséges előírást. Minden egyes lépést lelkiismeretesen
feljegyeztek. A Gestapo ügynökei kapcsolatba léptek a helyi zsidó
közösség vezetőivel, és utasították őket, hogy készítsenek egy listát a
deportálandó emberekről. Valerie Wolfenstein, egy zsidó építész
lánya leírta, hogyan zajlott ez Berlinben: „Az érintetteket levélben
értesítették, melyik napra kell elkészülniük. Leltárt kellett
készíteniük minden tulajdonukról, amit aztán elvittek a helyi zsidó
közösség irodájába. A Gestapo az összes előkészítő munkát nekik
szervezte ki.”55 Minden deportálásra kijelölt kapott egy számot, de
ez a levél gyakran csak az indulás után két nappal érkezett meg. A
zsidó közösségi irodában alá kellett írniuk egy nyilatkozatot arról,
hogy zsidóként az állam ellenségeinek számítanak, ezért minden
vagyonukról lemondanak. A Gestapo kidolgozta a házakban maradt
vagyontárgyak elárverezésének menetrendjét is. Ezek a
hátborzongató aukciók a deportálási folyamattal párhuzamosan
zajlottak.
A Gestapo a deportálandók kiválasztását is rábízta a helyi zsidó
közösség vezetőire, de a végső döntést minden kiválasztottnál ők
hozták meg. Szorosan együttműködtek a közösség által kijelölt zsidó
megbízottal és a Kripóval is, amikor a zsidókat át kellett szállítani az
otthonukból a deportáló központokba. Amikor már ott voltak, a
Gestapo elvégzett néhány utolsó ellenőrzést. Mindenkinek a
személyazonosságát ellenőrizték a gépelt szállítójegyzéken, és
kötelezték az embereket, hogy a számukat jól látható helyen viseljék
a ruhájukon. Ezután sor került a poggyászok átkutatására. A
Gestapo ügynökei kedvük szerint koboztak el értéktárgyakat,
készpénzt, ékszereket. Mindenki csak egy bőröndöt vihetett
magával, és saját maguknak kellett megvásárolniuk a feledésbe
vezető, egyirányú vonatjegyet. A szemtanúk szerint az embereket
„állatokként terelték” fel a várakozó vonatokra.56 A Gestapo
emberei az egész folyamat során nem sok együttérzést tanúsítottak.
Közismert, hogy bizonyos németek segítettek a zsidóknak
elrejtőzni, és élelmet, ruhát, menedéket adtak nekik. A becslések
szerint körülbelül ötezer zsidó talált menedéket így. 1945-ben
Berlinben 1402-en kerültek elő rejtekhelyeikről.57 Egyikük Rolf
Joseph volt, aki az IG Farben gyárban dolgozott, a város Lichtenberg
kerületében. 1942 nyarán úgy döntött, inkább elrejtőzik és
illegalitásba vonul, hogy megússza a deportálást. „Az első négy
hónapban nem volt semmiféle menedékünk – emlékezett vissza
később. – Több száz illegális élt hozzánk hasonlóan: késő estig
utazgattunk a földalattin vagy a gyorsvasúton, folyamatosan attól
rettegve, hogy megállítanak minket, és meg kell mutatnunk az
igazolványunkat, benne a nagy »J« betűvel. Az éjszakákat
parkokban és erdőkben töltöttük, és amikor az időjárás nagyon rossz
volt, bevonultunk a pályaudvarok mosdójába.”58
Rolfot a berlini Wedding állomáson tartóztatta le a katonai
rendőrség, amikor ellenőrizték az igazolványát, és
összehasonlították a szökevények listájával. A Gestapo több napon
át vallatta:

A Gestapo tudni akarta, hol éltem addig. Elmondtam nekik,

hogy nem volt menedékem, de senki sem hitt nekem. Újra és
újra azoknak a neveit követelték rajtam, akik bújtattak, de én
nem mondtam nekik semmit. Aztán levittek egy pincébe,
összekötözték a kezem és a lábam, rászíjaztak egy faládára,
és huszonöt korbácsütést mértek a lecsupaszított hátsómra.
Nekem kellett számolni a csapásokat.59

A Gestapo gyakran bonyolódott zavaros vitákba a deportált zsidók

hátrahagyott javaival kapcsolatban. Tipikus példa erre az az eset,
amikor egy Theresienstadtba küldött nő bútoraitól kellett
megszabadulni. „Sara” Martha Peet (született 1892-ben a Rajna-
vidéki Bingenben) Düsseldorfban élt a deportálásakor.60 A főbérlője
értesítette a Gestapót, hogy elvált zsidó nőként nincs joga
Németországban maradni. A Gestapo kiderítette, hogy Martha Peet
egy német „árjához” ment feleségül, de valóban elváltak. Így viszont
egyből sebezhetővé vált. A párnak két gyermeke volt, akiknek az
ereiben „német vér” folyt, így felmentést kaptak a deportálás alól. A
tizenhét éves fiú az anyjával élt, a tizenkilenc éves lány az apjával.
A Gestapo úgy döntött, Martha Peetet elszállítják Lengyelországba.
A volt férjet, Pault képviselő ügyvéd azt mondta, a bútorai a
gyermekeit illetik. A Gestapo jóváhagyta a kérést. A fiút a férj
felügyelete alá helyezték. További feljegyzés nincs a deportált
Martha Peet sorsáról, de nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy
életben maradt.61
A közvélemény reakcióit a deportálásokra nem jegyezték fel, de
a legtöbb német polgár tudta, mi történik, sőt több százezren
szemtanúi is voltak a folyamatnak. Bajorországban mindössze egy
hivatalos kormányzati jelentés készült a zsidók deportálásáról 1941.
december 10-i dátummal. Ebben arról írtak, hogy „a lakosság
helyeselte az eljárást”. A mindeni körzet egyik SD-jelentésében ez
állt:

Bár az államrendőrségnek ezt az akcióját titoktartás övezte,

az emberek mindenhol a zsidók deportálásáról beszéltek.
Ennek megfelelően rengeteg véleményt gyűjtöttünk be, hogy
felmérjük a lakosság hozzáállását. Sokan hálálkodtak a
Führernek, amiért megszabadít minket a zsidó vérvonaltól.
Egy munkás például azt mondta, „a zsidókkal már ötven
évvel korábban el kellett volna bánni, mert akkor nem kerül
sor sem az előző háborúra, sem a mostanira”.62

Egyes helyeken a deportálásokat helytelenítő véleményekkel is

lehetett találkozni. Egy SD-tiszt, aki 1942. július 28-án a detmoldi
zsidók deportálását felügyelte, beszámolt néhány ilyen esetről:
 A zsidók összegyűltek az elszállításhoz a lemgói piactéren. A
helyiek igen nagy számban jelentek meg, hogy végignézzék
az eseményt… Felfigyeltem rá, hogy az idősebb lakosok egy
csoportja, valószínűleg szintén a náci párt tagjai negatív
megjegyzésekkel illetik a zsidók elszállítását Németországból.
Az emberek félig-meddig nyíltan, többféle okból ellenezték a
deportálást. Azt mondták, a németországi zsidóság
kétségtelenül egyébként is kihalásra ítéltetett, éppen ezért
ezek a zsidók számára kétségtelenül sok nehézséggel járó
intézkedések teljességgel szükségtelenek… Történt egy kirívó
eset is, amikor a sabbenhauseni zsidókat szállítottuk el. Az
egyik helyi tanár felesége megpróbált kolbászt és más
élelmet adni a zsidóknak… A nőt letartóztatták.63

Csak a német „árjákkal” házasságban élő zsidók, vagy az ilyen párok

gyermekei képeztek kivételt a deportálás alól. A nürnbergi
rendelkezések törvényen kívül helyezték a német-zsidó
kapcsolatokat. A vegyes házasságokat két kategóriába sorolták. A
német „árja” férfiakkal házasodó zsidó nőket, illetve az ő
gyermekeiket „kiváltságos házasságba” tartozónak tekintették, és
nem vonatkozott rájuk a legtöbb antiszemita törvény, például a
sárga csillag kötelező viselése sem. Ők a deportálás alól is felmentést
élveztek. Válás esetén a zsidó fél elvesztette ezeknek a
privilégiumoknak egy részét, a gyermekek azonban nem. Német
„árja” nőkkel házasodó zsidó férfiak gyermektelenség esetén a „nem
kiváltságos házasság” kategóriába estek. Ugyanez vonatkozott a
gyermektelen, „árja” férfival házasodó zsidó nőkre is. A nem
kiváltságos házasságban élő zsidók egy részének viselnie kellett a
sárga csillagot a hivatalos zsidó névvel együtt.64 A zsidó partner
ezekben a házasságokban továbbra is kényes helyzetben volt. 1943
elején még 12 117 „kiváltságos” és 4552 „nem kiváltságos”
házasságot tartottak nyilván.65
 A zsidó férfiakkal házasságot kötő német nők hűsége nagyon
erősnek bizonyult. A legerősebb tiltakozás a zsidók deportálása ellen
a zsidó férfiak „árja” feleségeitől érkezett. 1943. február 27-én példa
nélkül álló demonstráció vette kezdetét, amikor a berlini német
hatóságok bejelentették, hogy az összes megmaradt zsidót
deportálni fogják. Körülbelül kétszáz német nő gyűlt össze a zsidó
közösség rosenstrassei irodája előtt, azt kántálva: „Adják vissza a
férjeinket!” Az elkövetkező hét folyamán a tiltakozás egyre
fokozódott, végül már ezer nő tüntetett. 1943. március 6-án Joseph
Goebbels, Berlin Gauleitere úgy döntött, szabadon engedi a
rosenstrassei épületben fogva tartott 1700, vegyes házasságban élő
zsidót. Elképesztő fordulat volt. Goebbels aggódott, hogy a
demonstráció káros módon fog hatni a közvéleményre. A német
„árja” nők bátor akciójukkal megmentették zsidó férjeik életét.66
Voltak olyan házastársak is, akik az általános antiszemita
közhangulatot felhasználva szabadultak meg kellemetlenné váló
zsidó partnerüktől. 1944 márciusában egy hatvanhárom éves német
„árja” férfi és nővére feljelentették elhidegült zsidó feleségét a
Gestapónál, mert állítólag azt mondta, Hitler gyermekeket gyilkolt,
és a zsidóknak bosszút kéne állniuk. A házaspár 1908-ban kelt
egybe. A Gestapo intézkedett a gyors válásról, a nő így már nem
élvezett kivételezett státuszt. Vonattal Auschwitzba küldték, ahol
meg is halt.67
Hogy a Gestapo hogyan kezelte a német-zsidó házasságokat,
illetve az ilyen kapcsolatokból született gyerekeket, az régiók szerint
változott. Aki ilyen kapcsolatban élt, annak létfontosságú volt, hogy
ne vonja magára a Gestapo figyelmét. Az 1906-ban született Helene
Krabs tragikus története ezt nagyon jól illusztrálja.68 A zsidó
származású Helene egy Paul Krabs nevű német „árjához” ment
feleségül, de nem született gyermekük, ezért az övék „nem
kiváltságos házasság” volt.
Az ügy azzal kezdődött, hogy az egyik szomszédjuk, Paula
Berngen, aki sok éven át barátságosan viselkedett Helenével és a
férjével, 1942. május elsején „bizalmasan” jelentette a Gestapónak,
hogy „gyanúja szerint” a Krabs házaspár egy Edith [Sara] Mayer
nevű zsidó nőt bújtat az otthonában. Edithet egyszer már elvitték a
rigai gettóba, de csodával határos módon sikerült megszöknie, és
visszatért Németországba német „árja” vőlegényével, a huszonkét
éves kölni Heinz Henzennel, aki megszöktette. Nagyon szerették
egymást, és el akarták hagyni a náci Németországot, hogy
összeházasodhassanak.
Egészen elképesztő események sorozata bontakozott ki. A
Gestapo megállapította, hogy Edith és Heinz, akik illegális
kapcsolatukat 1940 óta folytatták, nem rejtőzködnek Krabsék
solingeni lakásában. A hollétükre nem derült fény. 1942. május 20-
án Helene Krabsot bevitték kihallgatni. Azt állította, szabóként
dolgozik, és 1932 óta egyáltalán nem vesz részt a zsidó vallási
életben. 1933-ban feleségül ment német „árja” férjéhez, Paulhoz, aki
semmilyen valláshoz sem kötődött. Edith Mayert „távoli
ismerősként” írta le. Tudta, hogy Rigába deportálták, de tagadta,
hogy az elmúlt hetekben látta volna, vagy hogy engedte volna
elrejtőzni a lakásában.
Másnap felszólították Paula Berngent, hogy további részletekkel
is egészítse ki vádjait. Azt mondta, Edith és Heinz 1942. május 1-én,
délután kettő körül kopogtattak be hozzá, éppen akkor, amikor a
férjével, Willivel ebédeltek. Behívta a párt. Edith azt állította,
kiengedték a rigai gettóból. Heinz közölte, hogy ő „árja
származású”, és össze akarnak házasodni, de ehhez emigrálniuk kell
a náci Németországból. Paula négy órakor csatlakozott a párhoz
Krabsék lakásában. Heinz egy héttel később visszatért, hogy
köszönetet mondjon neki és elbúcsúzzon. Azt mondta, egy időre
visszatér Berlinbe, de Edith ott marad Krabséknál. Paula egy
pillanatig sem hitte el, hogy Edithet valóban elengedték a rigai
gettóból, biztos volt benne, hogy megszökött, és most menekül.
Ezért jelentette a dolgot a Gestapónak. Szerinte Helene Krabs
hazudott, amikor azt vallotta a Gestapónak, hogy nem látták a párt,
és nem bújtatták őket.
A Gestapo sokkal alaposabb nyomozásba kezdett. Levelek jöttek-
mentek a németországi Gestapo-irodák között. Új, meglepő részletek
kerültek napvilágra. A wuppertali Gestapo-részleg 1942. június 18-
án jelentette, hogy Edith Mayer a szászországi Lengenfeldben élt,
amikor egy 1941. december 8-án induló vonatszerelvénnyel
„evakuálták” a rigai gettóba. A düsseldorfi iroda megpróbálta
kideríteti, Mayert valóban elengedték-e a gettóból – ami nagyon
valószínűtlennek tűnt –, vagy valahogy megszökött. 1942. július 22-
én a svájci határ közelében fekvő ausztriai Feldkirch megyei
bíróságának rangidős bírója jelentette, hogy Edithet és Heinzet
letartóztatták, amikor megpróbáltak átszökni Svájcba. Heinzet
„fajszennyezéssel” vádolták meg az Edithtel folytatott illegális
viszonya miatt, és az sem segített a helyzetén, hogy nem lépett be a
német hadseregbe. Kiderült, hogy Heinz elutazott Rigába, és ő
mentette ki Edithet a gettóból.
Heinz Henzent 1942. augusztus 21-én hosszas kihallgatásnak
vetették alá. Egészen meglepő, új információval állt elő. Azt
állította, Paula Berngen már tudott az Edithtel folytatott
kapcsolatáról, és megígérte, hogy segíteni fog nekik. Edith megkérte
Paulát, hogy vigyázzon néhány ruhájára és egyéb tulajdonára, amíg
vissza nem tér értük. Heinz azt is mondta, hogy nyolc napot
töltöttek Berngenéknél, majd további hármat a Krabs családnál.
Vallomása rávilágított az alantas motivációra Paula Berngen
feljelentése mögött: Paula azzal számolt, hogy így soha nem kell
visszaszolgáltatnia az Edith által nála hagyott holmikat. Heinz
megadta a Gestapónak annak a három embernek a nevét is, akik
segítettek nekik a menekülésük folyamán. A tárgyalásáig
koncentrációs táborba küldték, a további sorsa nem ismert.
Következett Edith Mayer, a zsidó szökevény kihallgatása.
Bevallotta a Gestapónak, hogy valóban Heinz szöktette meg őt a
rigai gettóból 1942 áprilisában drámai körülmények között, a Todt
Szervezet (a német autópályákat építő cég) egyik alkalmazottjától
kölcsönkért teherautóval. A sikeres szöktetés után Heinz Rigából
Königsbergbe hajtott. Az autót ott hagyták és vonattal mentek
tovább Berlinbe, majd onnan Solingenbe. Edith a Heinzétől
gyökeresen eltérő történetet adott elő arról, mi történt a
megérkezésük után. Azt mondta, nyolc napig egyedül volt a
rokonainál, Paul és Helene Krabsnál. Berngenéknél nem is szállt
meg. Heinz Kölnbe indult a szüleihez, később ott kellett volna
találkozniuk. Krabsék rettegtek, amíg náluk tartózkodott, de nem
akarták őt magára hagyni. Edith és Heinz később Berlinben
találkoztak. Elutaztak az észak-rajna-vesztfáliai Königswinterbe,
ahol három napot töltöttek egy családnál, majd továbbálltak a
vorarlbergi Bludenzbe, a svájci határ közelében lévő osztrák
tartományba, ahol aztán elfogták őket. Edith koncentrációs táborba
került, további sorsáról nincs említés a Gestapo iratai közt. Nem
valószínű, hogy túlélte a háborút.
A Gestapo most már ismerte a teljes történetet, de még mindig
egymásnak ellentmondó állítások voltak Edith és Heinz
búvóhelyéről. Úgy vélték, Krabs biztosan rejtegette Edith Mayert, és
segített neki, miután megszökött a rigai gettóból. Paul Krabs, a helyi
gyár képzett esztergályosa és Helene Krabs még mindig tagadták,
hogy Edith Mayer vagy Heinz Henzen náluk szállt volna meg. 1942
augusztusában tájékoztatták őket Heinz és Edith vallomásáról, ami
egyértelműen arra utalt, hogy Krabsék nem mondtak igazat.
A Gestapo 1942. szeptember 1-én jelentette, hogy Helenét
koncentrációs táborba küldték, Paul pedig három hónapos
börtönbüntetést kapott. Arról is említést tettek, hogy Berngenéket
újra ki kell hallgatni. Ha bármit találnak náluk, ami Edithé, azt
elkobozzák. Helene Krabs 1942. szeptember 7-én beismerő
vallomást tett. Edith 1941 őszén megkérte, hogy vigyázzon néhány
holmijára, egyebek közt törülközőkre, ágyneműkre, egy étkészletre,
néhány ezüstneműre, bordekantálókra és egy porcelán
kávéskészletre. A találkozón jelenlévő Berngenék ígéretet tettek
Helenének, hogy megőrzik Edith holmiját, amíg vissza nem tér
értük.
1942. szeptember 11-én levél érkezett a Gestapóhoz annak a
gyárnak az igazgatójától, ahol Paul Krabs dolgozott. Az igazgató
kérelmezte Paul mielőbbi szabadon bocsátását, mivel a gyárnak
fontos hadianyagot kellett előállítania. Szeptember 15-én Paul
elismerte, hogy Henzen és Mayer náluk aludtak, de állítása szerint
külön szobában. „Saját kedvességem áldozata vagyok” – állapította
meg. 1942. szeptember 18-án a Gestapo szabadon engedte Pault a
fontos munka elvégzésének időtartamára. 1942. október 20-án
további hat hónapra felfüggesztették három hónapos
börtönbüntetését. Nincs feljegyzés arról, hogy Paul valaha visszatért
volna a börtönbe.
A Gestapo kihallgatta Paula és Willi Berngent is, hogy kiderítsék,
mi történt Edith holmijával. 1942. szeptember 9-én Paula Berngen
elismerte, hogy eladta Edith Mayer javait, miután a nőt deportálták
a rigai gettóba. A feljelentést is azért tette, hogy ez titokban
maradjon. Másnap a negyvenhét éves Willi Berngen is előadta saját
történetét. Elmondta, hogy sok éve ismerte Paul és Helene Krabsot.
Paullal a kórusegyletben találkoztak, de Pault 1933-ban kitették
onnan, mert zsidó nőt vett feleségül. Willi Heinzcel 1940-ben
ismerkedett meg, Krabsék lakásában. Heinz elmondta neki, hogy a
szülei ellenzik a kapcsolatát Edithtel. Willi többször is figyelmeztette
a fiatalembert egy ilyen illegális kapcsolat veszélyeire. Tudott róla,
hogy Edithet a rigai gettóba szállították, így nagyon meglepődött,
amikor a pár megjelent náluk. Amint távoztak, szólt a feleségének,
hogy értesítsék a Gestapót. A felesége addigra már eladta Edith
holmiját 120 márkáért, ami akkoriban szép összegnek számított.
Azon kívül, hogy a pénzt vissza kellett szolgáltatniuk a Gestapónak,
Paula és Willi Berngen semmilyen más büntetést nem kaptak.
Helene Krabs büntetését végül nem a Gestapo határozta meg.
1942. szeptember 29-én egy Gestapo-jelentés megemlíti, hogy
Helene négy hónapos terhes volt, ezért a koncentrációs táborból
átszállították egy börtönbe. Az ellene felhozott vádak elég súlyosak
voltak ahhoz, hogy „védőőrizet” alatt tartsák a wuppertali
börtönben, mivel „fenyegetést jelentett az államra”. Ha egy zsidó
segített egy másik zsidónak elkerülni az igazságszolgáltatást, az a
Gestapo szemében nagyon komoly bűncselekménynek számított. Egy
másik, 1942. október 14-i keltezésű Gestapo-jelentés szerint Paul és
Helene Krabs tíz éve éltek gyermektelen házasságban. Felmerült a
gyanú, hogy Helene terhessége kétségbeesett kísérlet volt a házasság
„kiváltságossá” tételére, és ezzel a deportálás elkerülésére.
1942. november 6-án a Gestapo hirtelen úgy döntött, Helene
Krabsot Lengyelországba, a hírhedt auschwitz-birkenaui
koncentrációs táborba kell szállítani. Paul Krabs 1942 decemberének
elején két könyörgő levelet is írt a Gestapónak. Az egyikben ez állt:
„A feleségem csupán az érzelmeire hallgatott. Úgy érezte, hűséggel
tartozik a szerettei felé. Lehetetlen helyzetbe került. Könyörüljenek
meg rajta!” A Gestapo azonban nem változtatott a döntésén. 1942.
december 10-én jelentették, hogy Helene Krabsot átszállították
Auschwitz-Birkenauba. Rudolf Hösst, a tábor parancsnokát
tájékoztatták a terhességéről.
1943. január 3-án Helene Krabsot Auschwitzban meggyilkolták,
meg nem született gyermekével együtt. Ahogy a német holokauszt
áldozataival lenni szokott, a tábori hatóságok egészen más történetet
jegyeztek fel. Az auschwitzi adminisztrációs irodától a Gestapónak
küldött, 1943. január 8-i keltezésű levélben az áll, hogy Helenével
szívgörcs végzett a tábori kórházban. A holttestet elhamvasztották,
hamvait egy urnák számára fenntartott kertben helyezték el.69
Természetesen ez is hazugság volt.
 8. FEJEZET

A GESTAPO A BÍRÓSÁG ELŐTT

Ezerkilencszáznegyvenöt április 23-án este Heinrich Müller, a

Gestapo vezetője belépett Adolf Hitler bunkerébe a szétbombázott
Birodalmi Kancellária alatt. A náci diktátor rendelte oda, aki meg
volt győződve róla, hogy egy kém információkat szivárogtat ki a
szövetségeseknek. Müller azonnal megkezdte a vizsgálódást, hogy
kiderítse, ki az áruló. Hamarosan rájött, hogy olyan személynek kell
lennie, aki gyanúkeltés nélkül tud ki-be járni a bunkerbe. Az első
számú gyanúsított Hermann Fegelein SS-Gruppenführer volt, Eva
Braun testvérének, Gretlnek a férje, Heinrich Himmler közeli
szövetségese. Fegelein nem jelent meg a legutóbbi hat katonai
tájékoztatón a bunkerben. Végül megtalálták és letartóztatták
Berlinben, és egy gyors kihallgatás után mindent be is vallott.
Április 28-án, a Birodalmi Kancellária kertjében végezték ki. Ez volt
Heinrich Müller gestapós pályafutásának utolsó nyomozása. Müllert
utoljára 1945. május 2-án látták élve. Elhagyta a bunker bombáktól
szaggatott környékét, és eltűnt. Hogy mi történt vele, az a mai napig
megoldatlan rejtély. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint meghalt
egy szovjet bombázásban. Az azonosító iratait egy holttestnél
találták meg, a halottat a berlini temetőben helyezte el Walter
Leuders, az SS embere. Müller halotti anyakönyvi kivonata
megmaradt a berlini irattárban. 1945. december 15-i dátum állt
rajta. A halál oka: „harc közben megölték”. Azonban nem mindenki
hiszi el Müller halálát. A leghíresebb zsidó nácivadász, Simon
Wiesenthal meg volt győződve róla, hogy Müller átverte az
igazságszolgáltatást, és hamis személyazonossággal élt tovább
valahol, valószínűleg a Szovjetunióban vagy Dél-Amerikában. 1963-
ban a nyugatnémet hatóságok megpróbálták megoldani a rejtélyt,
exhumálták Müller berlini maradványait, és alapos vizsgálatnak
vetették alá. Érdekes eredmény született. A koporsóban lévő
maradványok három embertől származtak, de egyik sem volt
közülük Mülleré.1
Heinrich Himmler, a náci terrorrendszer hajtómotorja 1945.
április 23-án szintén távozott a berlini bunkerből, patkányként
menekült a süllyedő hajóról. Titokban megpróbált békeszerződést
kötni a szövetségesekkel. Hitler tombolt dühében, amikor rájött,
hogy olyasvalaki árulta el, akit a leghűségesebb szövetségesének
tartott. Himmler a svéd diplomatán, Folke Bernadotte grófon
keresztül juttatott el valamilyen homályos javaslatot a
szövetségesekhez, de az ajánlatát visszautasították. Himmler a
flensburgi körzetben próbált elbújni Heinrich Hitzinger névre szóló
hamis iratokkal. Leborotválta a bajszát, civil ruhát öltött, eldobta a
szemüvegét, és a bal szemére szemkötőt tett. Az álcája senkit sem
tévesztett meg. Brit katonák fogták el egy ellenőrző pontnál a
bremervördei úton, és a lünenburgi fogolytáborba szállították.
Miközben az orvos vizsgálta, Himmler elharapott egy halálos
ciánkapszulát, és néhány perccel később meghalt. Az ember, aki
létrehozta azt a roppant terrorrendszert, amelynek a Gestapo is a
része volt, végül megmenekült az igazságszolgáltatás elől.2
A Gestapo vezetőségének legtöbb tagját szintén letartóztatták. Az
egyetlen kivétel Adolf Eichmann volt, akit rövid ideig fogva
tartottak egy amerikai fogolytáborban, de sikerült megszöknie.
1952-ben Argentínában kötött ki, és Ricardo Klement néven élt
tovább. Még munkát is kapott a német tulajdonban lévő Buenos
Aires-i Mercedes-Benz gyárban. Felesége és két fia feltűnés nélkül
távoztak Nyugat-Németországból, és csatlakoztak hozzá.
A többi fontosabb náci háborús bűnösnek egyetlen pert
szerveztek a diadalmas szövetségesek, a nürnbergi Nemzetközi
Katonai Törvényszék előtt. A tárgyalás jogi alapjait egy londoni
konferencián határozták meg 1945 nyarán. A vádirat az alábbi fő
bűncselekményeket tartalmazta: (i) béke elleni bűntettek; (ii)
háborús bűntettek; (iii) emberiesség elleni bűntettek. A szabályzat
10. cikkelye értelmében a törvényszék bűnösnek nyilváníthatott
minden főbb csoportot és szervezetet a náci Németországon belül. A
perre 1945. november 14. és 1946. október 1. között került sor. 403
nyilvános ülést tartottak. A bíróság elnöke a brit Sir Geoffrey
Lawrence volt.
A nürnbergi eljárás egyik kulcsfontosságú része a Gestapo
altárgyalása volt, amelyet „bűnszervezetnek” minősítettek az SS-szel
és hírszerző részlegével, az SD-vel együtt. A Gestapo perében a
vádat az amerikai Robert Storey ezredes képviselte. Azzal érvelt,
hogy a Gestapo, melyet ő „állami szervezetnek” tekintett, az SD-vel
szoros együttműködésben végezte tevékenyégét. A nürnbergi per
egyik legfontosabb vádlottja Hermann Göring volt, aki 1933
februárjában Poroszországban létrehozta a Gestapót. Storey
megfogalmazása, miszerint a szervezet a náci terrorrendszer
elnyomó karja volt olyan emberekkel, akik kollektíven felelősek a
náci háborús bűnökért, hatékony érvelésnek bizonyult a per során.3
A vád által összegyűjtött bizonyítékok is ezt támasztották alá.
Érdekes módon a bűnügyi rendőrséget (Kripo) és az általános
rendőrséget (Orpo) kivették a vádiratból azon az alapon, hogy
mindvégig civil szervezetek maradtak, melyek a náci érában egy
totalitárius állam szolgálatában álltak.
A Gestapót a német dr. Rudolf Merkel képviselte, aki a védelem
tanújaként több Gestapo-tagot is beidézett. A legfontosabb közülük
dr. Werner Best volt, aki 1936 és 1940 között a Gestapo berlini
központjában vezette az adminisztrációs és személyzeti részleget.
1946. augusztus 31-én került sor a meghallgatására. Best a Gestapót
ártalmatlan állami szervezetként írta le, amely az ország vezetőitől
kapta az utasításokat. Szerinte a Gestapo nem sokban különbözött a
bűnügyi rendőrségtől. Ez a védelmi stratégia szabványosnak volt
mondható a háború utáni perekben, amikor a Gestapo
tisztviselőinek ügyeit tárgyalták.
Werner Best volt az, aki elsőként szétzúzta a Gestapót körüllengő
mítoszt sok-sok évvel azelőtt, hogy a történészek egyáltalán
behatóbban foglalkozni kezdtek volna a dologgal. A Gestapo
későbbi, revizionista interpretációjának lényegi elemei egyértelműen
felfedezhetők Best tanúvallomásában, ezeket foglaljuk most össze. A
Gestapo ügynökeinek többségét a politikai vagy bűnügyi
rendőrségtől vezényelték át. Rosszul fizették őket, a bérük alatta
maradt a bűnügyi rendőrség nyomozóiénak. Ha egy tiszt nem akart
átmenni a rendőrségtől a Gestapóhoz, azt Best szerint „fegyelmi
eljárás követte, aminek következtében elbocsátották őket, és számos
jogukról lemondhattak, egyebek közt a nyugdíjról is”. Az átlagos
Gestapo-ügynök hátterét és szakmai hozzáállását tekintve nem
sokban különbözött egy bűnügyi nyomozótól. „Nem az volt a
helyzet, amit gyakran mondanak, hogy a Gestapo kémek
hálózataként megfigyelte a teljes lakosságot – magyarázta Best. –
Azzal a szűkös és leterhelt állománnyal soha nem is lettek volna
képesek erre.” A Gestapo Best szerint reaktív szervezet volt, amely
elsősorban a „lakossági bejelentésekre támaszkodott”, melyek
legtöbbjét személyes okok motiválták. A nagyobb árulásos ügyeket
mindig továbbították a bíróságra, amint lezárult a nyomozás. Az
állomány csaknem fele teljesen átlagos köztisztviselői háttérrel
rendelkezett és adminisztratív munkát végzett. Az ügynökök
kinevezésénél központi szerepet játszott a rendőrségi múlt. Nem a
Gestapo felügyelte a koncentrációs táborokat, és Best soha nem
gondolta, hogy „az ott élők egészsége és élete veszélyben lenne”. A
Gestapo ügynökei folyamatos kapcsolatban álltak a foglyok
családtagjaival és mindig tájékoztatták őket a szabadulási
időpontokról. Sőt az állami támogatással kapcsolatban is adtak
nekik tanácsokat, amikre jogosultak voltak, amíg családtagjaik a
büntetésüket töltötték. Best szerint a „fokozott kihallgatási
technikákat” szigorú irányelvek mentén alkalmazták, és csakis
súlyos hazaárulási ügyekben, de „soha nem csikartak ki erőszakkal
vallomásokat” a kikérdezés során. A Gestapo-ügynökök utasításai
mindig fentről érkeztek, és kérdés nélkül engedelmeskedniük kellett
nekik. „Nem voltam olyan helyzetben, hogy megakadályozzam a
feljebbvalóimat a kapott utasítások végrehajtásában” – mondta
Best.4 1948-ban Bestet, aki 1942 és 1945 között Dánia birodalmi
kormányzója volt, egy dán bíróság halálra ítélte háborús bűnei
miatt. Az ítéletet a fellebbezés után tizenkét év börtönre
mérsékelték. Best 1951-ben szabadult, amikor a dánok amnesztiát
adtak a náci háborús bűnösöknek.
1946. augusztus 1-én újabb Gestapo-tiszt, Karl-Heinz Hoffmann
állt ki a tanúk emelvényére. A koblenzi és düsseldorfi irodákban
szolgált középvezetői pozíciókban, majd a berlini RSHA IV-D
részlegéhez került csoportvezetőként, mielőtt 1942-ben kijelölték a
nácik által megszállt Dániába, az ottani Gestapo élére, Werner Best
közvetlen alárendeltségébe. Hoffmann jogi egyetemet végzett, majd
1937-ben, huszonöt évesen csatlakozott a Gestapóhoz, bármiféle
rendőrségi tapasztalat nélkül. Hamarosan már helyettes politikai
tanácsadóként szolgált. A tanúvallomásában azt állította, mindegyik
Gestapo-ügynök, akivel dolgozott, korábban bűnügyi rendőr volt,
aki a weimari érában kezdte a karrierjét, és úgy helyezték át a
Gestapóhoz. A koblenzi és düsseldorfi irodák főként hazaárulásos
esetekkel foglalkoztak (ezeket többnyire kommunisták követték el),
valamint egyházi ellenzékieket figyeltek meg, és alkalmazták a
zsidókkal kapcsolatos törvényeket. Hoffmann elmagyarázta a
bíróságnak, általában hogyan intézték az ügyeket:

Ha a kihallgatás nem hozott eredményt, az Államrendőrség

az ügyek nagy részénél figyelmeztette a vádlottakat. Azokban
az esetekben, amikor őrizetbe vételre volt szükség, mi
gondoskodtuk róla, hogy az elkövetők a bíróság elé
kerüljenek. Védőőrizetet csupán rövid ideig alkalmaztunk
azokban az esetekben, amikor az ügy még nem állt készen a
 bírósági szakaszra. Az átszállítást egy koncentrációs táborba
a Gestapo csak akkor javasolta, ha az elkövető személyisége
– amit korábbi viselkedése alapján mértünk fel –
valószínűsítette, hogy továbbra is meg fogja szegni a
szabályokat.5

Hoffmann szerint a Gestapo szabályainak alapvető eleme volt, hogy

az ügynökök szigorú titoktartás mellett dolgoztak. Arra a kérdésre,
hogy a kihallgatások során alkalmaztak-e fizikai erőszakot és
kínzást, habozás nélkül azt felelte: „A kegyetlen bánásmódot és a
kínzást szigorúan tiltották, és a bíróság büntette is… Emlékszem két
düsseldorfi ügynökre, akiket egy bíróság börtönbüntetésre ítélt a
foglyokkal szemben alkalmazott helytelen bánásmód miatt.” Azt
azonban elismerte, hogy Dániában sokkal gyakrabban alkalmazták a
„fokozott kihallgatási technikákat”, különösen az ellenálló
szervezetek tagjainál, de fenntartotta, hogy ezeket sem vitték
túlzásba, és csak háborús körülmények között került rájuk sor.
Hoffmann szerint a zsidókérdést kizárólag Eichmann hivatala
intézte a berlini Birodalmi Biztonsági Főhivatalnál, egy külön
részlegen. Eichmann munkáját a Gestapo szigorúan bizalmasként
kezelte. Ő írt alá minden parancsot a zsidók deportálásával
kapcsolatban. Ha valaki megkérdezte Eichmannt, miféle utasításokat
követ a „zsidókérdésben”, mindig azt felelte, „különleges feladatokat
hajt végre a legfelsőbb parancsnokság kérésére, ezért a többi
részlegnek nem kell jóváhagynia őket, és a véleményük sem
számít.”6
Dr. Rudolf Merkel kiválóan látta el a Gestapo védelmét. Erős
védekezést épített fel az ügyész vádjai ellen, amelyek szerint a
Gestapo „bűnszervezet” volt, és tisztviselőinek kollektív felelősséget
kellene vállalniuk az „emberiesség elleni bűnökért”. Merkel azzal
érvelt, hogy a Hitler ideje előttre visszanyúló német törvények
szerint csak egyének felelhetnek egyes bűnökért, szervezetek nem.
Szerinte a kollektív bűnösség alkalmazásához a törvényszéknek
bizonyítania kellett volna, hogy a Gestapo ügynökei nem legálisan,
az éppen érvényben lévő törvények szerint cselekedtek.
Merkel állami, nem náci intézményként ábrázolta a Gestapót.
Ügynökei rég hozzászoktak a parancsok engedelmes, kérdés nélküli
teljesítéséhez. Azt állította, ez német sajátosság, amit a vádnak is
meg kell értenie. A Gestapo mindenhatósága pedig csupán mítosz,
amit a náci propaganda terjesztett. „A kérdéses 15-16 000 Gestapo-
ügynök, még ha folyamatosan kémkedett is volna az emberek után,
messze nem volt elegendő a feladatra.” A másik mítosz, amit Merkel
elutasított, az a szövetséges állítás volt, miszerint a Gestapo teljes
mértékben elkötelezte magát a nácik mellett. A szervezetet
valójában a már létező politikai és bűnügyi rendőri erők tagjai
alkották. Ezeknek az „átlagos” embereknek az asszimilációja a náci
elvekhez lassú és befejezetlen folyamat volt. A háború kitörésekor
mindössze 3000 Gestapo-ügynök volt tagja az SS-nek, ami a teljes
állomány alig 20 százalékát jelentette. Merkel komoly kételyeit
fejezte ki azzal a széles körben elterjedt hiedelemmel kapcsolatban
is, hogy a Gestapo a „védőőrizeti” parancsok ürügyén tartóztatott le
embereket, azután tárgyalás nélkül egyenesen a koncentrációs
táborokba küldte őket. Bizonyítékot is bemutatott arra vonatkozóan,
hogy a védőőrizeti parancsokat „szigorúan szabályozták”, és a
felsőbb hatóságok döntöttek róluk, például az ügyész és a bíróság.
Azzal a váddal kapcsolatban pedig, hogy a Gestapo „fokozott
kihallgatási technikákat” alkalmazott, Merkel azt hozta fel érvként,
hogy Németországon belül ez egyáltalán nem volt jellemző, főként
nem a háború előtti időszakban. Ilyen módszereket csak „nagyon
kivételes esetekben” vetettek be, és kizárólag a felsőbb hatóságok
utasítására. A Gestapo ügynökeit folyamatosan figyelmeztették,
hogy „a rossz bánásmód a kihallgatások során” szigorún tilos.
Merkel szerint azok a Gestapo-ügynökök, akiket átvezényeltek az
Einsatzguppékhoz és részt vettek a tömeges gyilkosságokban
Lengyelországban és a Szovjetunióban, nem a Gestapo
alkalmazottaiként vagy a Gestapo utasítására cselekedtek, amikor
végrehajtották a mészárlásokat. A németországi zsidók
deportálásakor a Gestapo a helyi zsidó közösségi vezetőkkel
együttműködve előkészítette az evakuálást, de ezek a parancsok
„mindig felülről érkeztek”, elsősorban Eichmann berlini hivatalától,
és soha nem részletezték a helyi Gestapo-ügynököknek a zsidó
szállítmányok végső célját.
Merkel azzal zárta védőbeszédét, hogy az ő feladata nem
felmentést keresni a náci rezsim bűneire vagy kimosdatni a Gestapo
egyes tagjait, akik emberi mivoltukból kivetkőzve háborús bűnöket
követtek el, hanem hogy a részletes bizonyítékok alapján elérje, ne
tekintsék bűnszervezetnek a Gestapót.7
1946. szeptember 30-án meghozták az ítéletet Nürnbergben. A
Gestapót bűnszervezetté nyilvánították, amely az SD-vel szoros
együttműködésben végezte tevékenységét. Az ítéletben részletezték
a Gestapo bűneit. A szervezet ügynökei tartóztattak le és hallgattak
ki mindenkit, aki később koncentrációs táborba került. Központi
szerepet játszott a kommunisták, a vallási csoportok, a zsidók és más
ellenfelek üldözésében. Kulcsfontosságú szerepe volt a zsidók
üldözésében és deportálásában. Embereket tartóztatott le és küldött
koncentrációs táborba, ahol „kényszermunka általi halál” várt rájuk
nem csak Németországon belül, de a nácik által megszállt európai
országokban is. Köze volt a hadifoglyok és kényszermunkára
vezényeltek kínzásához és meggyilkolásához a náci
Németországban. Sok Gestapo-ügynök részt vett a tömeges
gyilkosságokban a Szovjetunióban. Mindezeket az emberiesség elleni
bűnöket figyelembe véve a nürnbergi törvényszék úgy döntött, a
Gestapo összes ügynöke és adminisztratív dolgozója felelős a
szervezet által elkövetett bűnökért. Egyedül néhány irodista és
kisegítő alkalmazott mentesült az ítélet alól, valamint akik 1939.
december 1. előtt távoztak a Gestapótól. A bíróság úgy vélte, a
Gestapo csupán a II. világháború kezdete után vált teljesen
működőképes bűnszervezetté. Ez a döntés gyakorlatilag
ellehetetlenítette, hogy a Gestapo ügynökeit elítéljék a korábban
elkövetett bűneik miatt.8
A huszonkét legfontosabb náci vádlott közül tizenkettőt halálra
ítéltek, köztük Hermann Göringet, aki 1946. október 16-án
ciánkapszulával öngyilkosságot követett el. Wilhelm Frick
belügyminisztert, aki 1936 és 1939 között igyekezett
megakadályozni, hogy Hitler SS-e átvegye a Gestapo és a bűnügyi
rendőrség irányítását, felakasztották. Ernst Kaltenbrunnert, a
Gestapo IV. ügyosztályát is magában foglaló Birodalmi Biztonsági
Főhivatal (RSHA) vezetőjét szintén kivégezték. Kaltenbrunner a
vallomásában arra célozgatott, hogy Heinrich Müller maga vezette a
Gestapót, ő semmiféle befolyást vagy irányítást nem gyakorolt
felette. A többi vádlott tíz évtől életfogytig tartó börtönbüntetést
kapott. Franz von Papent, aki segítette Hitler hatalomra jutását,
felmentették.9
A Gestapo bűnszervezetté nyilvánítása gyakorlatilag lehetővé
tette az összes fontosabb tisztségviselő elítélését, ennek ellenére a
későbbiekben mégsem került sor egyetlen nagy Gestapo-perre sem.
Az egykori tagok többségét eredetileg a szövetségesek
fogolytáboraiban helyezték el. A legtöbben legfeljebb három évig
tartó szabadságvesztést kaptak. A becslések szerint Németország
szövetséges megszállásának első évében 250 000 olyan ember került
fogolytáborokba, akiknek valamilyen módon közük volt a náci
rezsimhez.
1945 és 1949 között Németországot négy megszállási zónára
osztották, amelyeket a győztes szövetségesek felügyeltek: Nagy-
Britannia, az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Franciaország.
1949. május 23-án a brit, az amerikai és a francia zónák tizenegy
tartományából létrejött a Németországi Szövetségi Köztársaság. A
kommunista Német Demokratikus Köztársaság 1949. október 7-étől
kezdett önálló államként működni a szovjet megszállási zónában. A
hidegháború hajnalán Berlin városa megosztott maradt a
szövetségesek között.
 A szövetséges hatóságok felhatalmazták a német bíróságokat,
hogy intézzék az egyedi háborús bűnök ügyét vagy a már létező
német törvények alapján, vagy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság
1945. december 20-án érvénybe léptetett 10. számú törvénye
értelmében, amely lehetővé tette a háborús bűnök, illetve az
emberiesség és a béke elleni bűntettek visszamenőleges
megtárgyalását. 1946 decembere és 1949 áprilisa között újabb
tizenkét magas rangú náci tisztviselő perére került sor, köztük
igazságügyi, katonai, orvosi és kormányzati tisztviselőkére, valamint
a gyilkos Einsatzkommandók vezetőiére. Ezek közül a legnagyobb
érdeklődés kétségtelenül az 1947. szeptember 15. és 1948. április
10. között megtartott Einsatzgruppe-tárgyalást övezte. A
huszonhárom vádlottból tízen magas pozíciót töltöttek be a berlini
RSHA-nál. A Gestapóhoz közvetlenül egyedül Gustav Noske, a
berlini központ IVD5 részlegének vezetője kapcsolódott. Alá
tartoztak a nácik által megszállt keleti területek. Otto Ohlendorf és
társai minden vádpontban ártatlannak vallották magukat.
Mindannyian azt állították, csupán Hitler utasításait követték a
„végső megoldás” végrehajtásánál, és hogy személyesen semmiféle
jogi felelősség nem terheli őket a tömeggyilkosságok
végrehajtásában. Nem gyilkosnak, csupán bűnsegédnek tartották
magukat. A bíróság a végső ítélet meghozatalánál ezt az érvet
elutasította. Az Einsatzgruppe-perben tizennégy vádlott kapott
halálbüntetést, köztük Otto Ohlendorf.10
A kevésbé súlyos háborús bűnökre külön nácitlanítási
bíróságokat (Spruchkammer) hoztak létre a nyugati megszállási
zónákban nem hivatásos résztvevőkkel. A háború utáni időszakban
valódi problémát jelentett a Gestapo-ügynökök utáni hajsza. A
Gestapo-akták nagy részét vagy szándékosan megsemmisítették,
vagy a szövetségesek bombázásaiban vesztek oda – ezekkel a
támadásokkal a háború késői szakaszában a rendőrségi és
kormányzati épületeket vették célba a nagyobb városokban. Még a
Gestapo hírhedt Prinz-Albrech-Straße 8-as szám alatt lévő központja
is megsemmisült 1945 elején, és vele együtt rengeteg fontos
dokumentum tűnt el örökre. Egyedül a Rajna-vidéken maradt meg
nagyobb számú akta, főleg Düsseldorf körzetében. Az ottani iroda
egyszerűen hanyagul járt el az iratok megsemmisítésével, mielőtt a
nyugati szövetségesek bevették a várost. Ha nincsenek ezek az
iratok, a történelem számára láthatatlan maradt volna a Gestapo
pontos működése. Az ügyészek szemtanúkat sem könnyen találtak.
Sokan közülük a Szovjetunió által megszállt területeken éltek. A
zsidó áldozatok többsége odaveszett a holokausztban, és már nem
beszélhetett. Azok a németek, akik szintén szenvedtek a Gestapótól,
vonakodtak tanúvallomást tenni. Az 1946. március 5-én életbe
lépett „Felszabadulás a nemzetiszocializmus és a militarizmus alól”
törvény lehetővé tette a nácizmussal vádolt egyének, köztük a
Gestapo-ügynökök számára, hogy hiteles tanúktól beszerzett
bizonyítékokkal tisztázzák magukat.
A nácitlanítási bíróságok döntései és ítéletei széles skálán
mozogtak, de egyre inkább a túlzott megbocsátás lett a norma. A
bűnelkövetőket öt kategóriába sorolták: (i) súlyos elkövetők: rájuk
letartóztatás, tárgyalás és börtönbüntetés várt; (ii) elkövetők: ide
tartoztak a náci párt vezető aktivistái; (iii) kevésbé terhelt
elkövetők: őket próbaidőre bocsátották; (iv) követők és bűnsegédek:
kisebb munkahelyi korlátozásokkal néztek szembe; és (v)
felmentettek: őket nem szankcionálták. A nürnbergi ítéletek
fényében minden Gestapo-ügynököt súlyos elkövetőnek kellett volna
tekinteni, és tárgyalás után börtönbe zárni. Ez azonban egyszer sem
történt meg.
A nácitlanítási folyamatban résztvevők célja az volt, hogy
megszerezzék a sokat érő ártatlansági igazolást, vagyis felmentsék
őket. Ezt tréfásan „Persil igazolásnak” is nevezték, utalva a népszerű
mosószerre, melynek reklámjaiban azt ígérték, hogy a „fehérnél is
fehérebbre mos”. Ez arra utalt, hogy a náci háborús bűnösök
megpróbálták régi barna ingüket is kifehéríteni. A Gestapo-
ügynökök legnagyobb részét felmentették, ahogy azoknak a
nyugatnémeteknek a zömét is, akik átmentek a nácitlanítási
procedúrán. A négymilliós lakosú Észak-Rajna-Vesztfáliában
mindössze kilencven egykori náci került a két felső kategóriába.
Mintha soha, senki nem is lett volna náci.11
A nácitlanítási bíróságokra hatalmas teher hárult. Hitler bűnöző
és fajirtó rezsimjének hálójába több millióan keveredtek bele. Több
mint hárommillió német vetette alá magát a folyamatnak. Végül
már csak egy jelölőnégyzetes kérdőívet kellett kitölteni, amit egy
túlhajszolt hivatalnok ellenőrzés nélkül átfutott és aláírt. 1945 és
1948 között az amerikai OMGUS közvélemény-kutató huszonkét
kutatást végzett el, hogy megtudják, milyen támogatást élvez még
mindig a náci rezsim. Az emberek 77 százaléka gondolta
„indokolatlannak” a zsidók kiirtását, de amikor azt kérdezték tőlük,
rossz elképzelés-e a nácizmus, mindössze 53 százalék válaszolt
igennel. A válaszolók ennek okaként a „faji politikát” és az
„atrocitásokat” hozták fel. Mindössze 21 százalék tartotta rossz
dolognak a nácizmust a II. világháború kezdete előtt. Amikor azt
kérdezték, hogy a németek elhiszik-e a holokauszt során
meggyilkoltak számát, 59 századék mondott igent. A „tudta-e, hogy
mi zajlott a koncentrációs táborokban?” kérdésre 51 százalék
válaszolta, hogy igen, 40 százalék azonban teljesen tájékozatlannak
vallotta magát. Arra a kérdésre, hogy miért küldték az embereket
koncentrációs táborba, 57 százalék válaszolta, hogy „politikai
okokból”. Ugyanakkor 94 százalék egyetértett azzal, hogy a civileket
gyilkoló náci elkövetőket bíróság elé kell állítani. Ez is mutatja,
hogy a német lakosság egyáltalán nem ellenezte a háborús bűnösök
szigorú szankcionálását.12 Ez azonban nem tartott sokáig. Egy 1950-
es közvélemény-kutatás szerint azoknak a nyugatnémeteknek az
aránya, akik tisztességesnek gondolták a nürnbergi pert, visszaesett
38 százalékra.13
Az 1945 és 1949 közötti szövetséges megszállási időszak volt az
egyetlen olyan periódus, amikor aktívan és kitartóan próbáltak
elbánni a náci háborús bűnösökkel, bár a vádlottak száma így is
csekély volt. Az 1947-es „Bírák pere” folyamán mindössze 16
vádlottat állítottak elő. 128 tanú vallomását hallgatták meg, akik
közül sokan beszéltek a bírók és ügyvédek bűnrészességéről a
célcsoportok elleni perekben. A vádlottak közül csupán négyen
kaptak életfogytiglani börtönbüntetést, a többiek megúszták öt-tíz
évvel. Bármilyen hihetetlen, a hírhedt „Népbíróság” hetvenkét
bíráját újra alkalmazta a Németországi Szövetségi Köztársaság. Az
egykori igazságügyi alkalmazottaknak körülbelül a 80 százaléka
megtarthatta a munkáját. A nyugatnémet jogrendszert továbbra is
Hitler jogászai működtették. A Bírák perének teljes átiratát 1996-ig
nem is publikálták Nyugat-Németországban.14
A Gestapo ügynökei az 1953-ig tartó nácitlanítási folyamat alatt
megpróbáltak kedvező referenciákat adni magukról. A
legtöbbjüknek nem esett nehezére olyanokat találni, akik hajlandóak
voltak emberséges, szakmai, megértő és nem erőszakos emberekként
leírni őket. Egy Otto Dihr nevű, 1902. január 15-én született
Gestapo-ügynök eltökélten próbálta tisztázni a nevét. Első látásra
teljesen „átlagos gestapósnak” tűnt. Végzettség nélkül hagyta ott az
iskolát, és 1922-ben rendőrnek állt. A weimari érában közlekedési
rendőrként szolgált. Láthatóan semmi gonosz nem volt ebben a
tipikus „jó zsaruban”. Dihr 1934 után a krefeldi Gestapo tagja lett.
Ebben az időszakban Gestapo-ügynökként főként kommunistákkal,
Jehova Tanúival és homoszexuálisokkal foglalkozott.15 Felettesei
soha nem fenyítették meg a „fokozott kihallgatási módszerek”
előírásainak megszegéséért. Dihr azt szerette volna elérni, hogy
„felmentett” kategóriába kerüljön, és megkapja a bőséges nyugdíjat.
Kiváló tanúkat kerített az ügyéhez. Erich Heinzelmann, egy kölni
gestapós kollégája kiváló referenciát adott róla. Ironikus módon a
Heinzelmann mitológiai alak az északgermán folklórban, egy apró
szellemféle, amelyik éjszaka érkezik, elvégez mindenfajta munkát,
kitakarítja a házat, de csak addig, amíg fel nem fedezik. Egy
gépírónő a krefeldi irodából elbűvölő és mindig magas szakmai
színvonalon dolgozó emberként írta le Dihrt. Az általa kihallgatott
emberek némelyike is „szakmailag képzett és emberséges” tisztként
emlékezett rá.
Aztán váratlanul előkerültek Otto Dihr áldozatai, akik egészen
másfajta jellemzést adtak róla. Imgard Mendling, Jehova egyik
tanúja 1948. január 30-i vallomásában beszámolt egy brutális
verésről, amelyet Dihrtől kapott Düsseldorfban. Utána erősen
vérzett, és kibírhatatlan fájdalom kínozta. Karl Lummers, egy
kommunistaszimpatizáns kerfeldi betűszedő azt állította, Dihr egy
kihallgatás során többször is „megütötte és megrúgta”. Az 1935
szeptemberében kommunista röplapok terjesztéséért letartóztatott
Josef Rittinget szintén Dihr hallgatta ki. Többször is arcon ütötte,
aztán egy széklábbal esett neki, és brutálisan összerugdosta,
miközben Rittingnek össze volt kötözve a lába. A kegyetlen veréshez
két másik Gestapo-ügynök is csatlakozott. Josef elájult. Az eljárás
három nappal később megismétlődött. Josef a veréstől
mozgássérültté vált, a tanúvallomását is tolószékből adta. Johannes
Hottgert, egy kölni kereskedőt Dihr 1935 januárjában tartóztatta le,
majd átszállította Krefeldbe. Hottger szerint Dihr a kihallgatás során
többször is megütötte egy bottal. Összesen tizenöt tanú vallott Dihr
extrém módon kegyetlen és erőszakos vallatási módszereiről. Dihrt
1949. május 27-én két év és hét hónap börtönbüntetésre ítélték a
„durva és kegyetlen támadások” miatt, de a fogolytáborban eltöltött
idejét levonták a büntetésből. 1950. június 13-án szabadult a
münsteri börtönből. A szabadon engedését jóváhagyó ügyész azt
írta: „büntetése utolsó három hónapját érdemes lenne elengedni,
mert özvegyember, és van egy kislánya”.16 Ezután „felmentettnek”
nyilvánították és megkaphatta a teljes nyugdíját.
A nyugatnémet megszállási zónák bíróságai 1945 és 1950 között
mindössze 5227 háborús bűnöst ítéltek el. 1956 és 1981 között ez a
szám évente átlagosan 24 volt. 1945 és 1997 között csupán 1878
ember állt a nyugatnémet bíróságok elé a náci érában elkövetett
bűnök miatt. Ebből 14 kapott halálbüntetést és 150 életfogytig tartó
szabadságvesztést. 1948-ra a brit megszállási zónában a nácitlanítási
igazolások kiadását a német tisztségviselőkre bízták.
Németországban közismert tény volt, hogy a Gestapo a
munkájában erősen támaszkodott a lakossági bejelentésekre. A náci
elnyomástól megszabadulva az áldozatok követelni kezdték, hogy a
feljelentőiket is büntessék meg „közvetett elkövetőkként”
„emberiesség elleni bűncselekményekért”. A hatóságok úgy
döntöttek, a feljelentőket is el lehet ítélni. 1945 és 1964 között
Nyugat-Németországban 7674 ilyen perre került sor, és ezek közül
603 végződött büntetés kiszabásával. Ezeknek a tárgyalásoknak a
többsége még a Németországi Szövetségi Köztársaság létrejötte előtt
lezajlott. Csupán egy embert ítéltek életfogytig tartó
szabadságvesztésre, 566-an kaptak börtönbüntetést, 36-an
pénzbírságot, és 6992 eset végződött felmentéssel.17 A
honfitársaikat feljelentő állampolgárok elleni perek egészen az
1960-as évek közepéig folytatódtak.
A büntetések nagyon széles skálán mozogtak. A kivégzéshez
vezető feljelentéseknél volt a legnagyobb esély valamilyen
büntetésre. Ezeknél az eseteknél abból a feltételezésből indultak ki,
hogy az átlagos polgár Hitler Németországában tudta, milyen súlyos
büntetést eredményezhet egy feljelentés a Gestapónál. Az egyik
legnagyobb figyelmet kiváltó korai eset Helene Schwärzelé volt, aki
feljelentette dr. Carl Goerdelert, Lipcse egykori polgármesterét, a
Hitler elleni 1944-es bombamerénylet egyik központi alakját. A
férfit 1945. február 2-án kivégezték, miután a hírhedt „Népbíróság”
hazaárulásért halálra ítélte. Schwärzel adta fel Goerdelert a
hatóságoknak, amiért jelentős pénzjutalomban és nyilvános
elismerésben részesült. 1946. november 14-én a bíróság tizenöt év
szabadságvesztésre ítélte, mert a feljelentése közvetlenül vezetett
Goerdeler halálához. Ezt az ítéletet később a fellebbviteli bíróság
eltörölte, mondván, nem sikerült meggyőző módon bizonyítani,
hogy Schwärzel a náci rezsim iránti politikai lojalitásból cselekedett,
amikor feladta Goerdelert. Újabb tárgyalást írtak ki. A vád stratégiát
váltott, megpróbálta Schwärzel motivációját önzőnek és
személyesnek beállítani. Utaltak rá, hogy azért árulta el Goerdelert,
mert elismerésre vágyott, és reménykedett benne, hogy a feljelentés
révén sokkal népszerűbb lesz a közvélemény szemében. A második
per végén, 1947. november 1-én hat év börtönre ítélték. Újabb
fellebbezés következett, ezúttal az ügyész részéről. Visszaállították
Schwärzel eredeti tizenöt éves büntetését. Ez a nagy figyelmet
kiváltó ügy újra visszahozta a közbeszédbe a feljelentések kérdését,
és utat nyitott a további pereknek.18
A siegeni körzeti bíróság egyik ügyében egy férfi volt a vádlott,
aki feljelentette a kollégáját a Gestapónál néhány politikai vicc
miatt. A háború későbbi szakaszaiban a Gestapo egyre durvábban
járt el korábban triviálisként kezelt ügyekben. Ez a feljelentés puszta
rosszindulatból történt, tekintet nélkül az esetleges
következményekre. A feljelentettet a „Népbíróság” 1944. március
10-én a „háborús erőfeszítések akadályozása” miatt halálra ítélte, a
kivégzést guillotine-nal hajtották végre. A feljelentést a körzeti
bíróság „elítélendőnek” minősítette, mivel a feljelentő tisztában volt
vele, hogy kollégájára néhány ártalmatlan tréfa miatt a legjobb
esetben is börtönbüntetés vár. Tettét „emberiesség elleni
bűntettnek” nyilvánították, mert indokolatlan szenvedést okozott
egy másik emberi lénynek. Végül öt év szabadságvesztésre ítélték.19
Egy másik esetet a hamburgi körzeti bíróság tárgyalt 1948
májusában. Egy apa és a nővére volt a két vádlott. Az apa zsidó nőt
vett feleségül. A férfi beszámolója szerint évek óta voltak köztük
konfliktusok, és már be is adta a válókeresetet. Velük együtt élő
nővére azt mondta, a sógornője kereste a konfliktusokat, és
állandóan rombolta a családi harmóniát. 1944 elején a zsidó nő
állítólag azt mondta egy beszélgetés alkalmával, hogy „hamarosan
eljön a zsidók bosszújának ideje”, és hogy a légitámadásokban
meghalt gyerekeket „Hitler gyilkolta meg”. A férj továbbadta ezt az
információt a Gestapónak, ami messzemenő következményekkel járt
a feleségére nézve. A nőt letartóztatták és Auschwitzba küldték, ahol
1944 októberének végén meghalt. A bíróság emberiesség elleni
bűntettel vádolta meg a férjet és nővérét. A vád szerint
feljelentésükkel egyértelműen ártani akarnak a feleségnek, és
nagyon jól tudták, milyen következményekkel kell számolnia.
Bosszúból feladtak egy zsidó nőt a Gestapónak, hogy így oldjanak
meg egy otthoni konfliktust. A férj hat hónap börtönt kapott, a
nővére nyolc hónapot. A fellebbviteli bíróság 1948. november 9-én
helybenhagyta a büntetést.20
Egy özvegy, akinek a férjét 1944. január 5-én kivégezték a
„háborús erőfeszítések akadályozásáért”, panaszt nyújtott be a két
férfi ellen, akik feljelentették a férjét, miután hallották, amint azt
mondta: „Hitlert, Göringet és Goebbelst fel kéne darabolni
mindazért a szenvedésért, amit az emberekre szabadítottak.” Az
ügyet egy nácitlanítási bíróság tárgyalta Frankfurt am Mainban. Az
1947. március 10-én meghozott ítéletben az egyik vádlottat négy év
munkatáborra ítélték, a másikat hat hónap börtönre, amiért
előidézték a nemzetiszocializmus egy ellenségének letartóztatását és
meggyilkolását abban a biztos tudatban, hogy tettük nagy
valószínűséggel bebörtönzéshez és halálhoz fog vezetni.21
A kommunista Kelet-Németországban is zajlott a nácitlanítási
folyamat. Az NDK saját állítása szerint sokkal alaposabban
takarította ki a nácikat, mint a Németországi Szövetségi
Köztársaság. A hidegháború idején ezt mindenki keletnémet
kommunista propagandának tartotta, de mint később kiderült, az
állítás nagyjából megfelelt a valóságnak. Az NDK-ban mindenkit,
akit a legkisebb mértékben összefüggésbe hoztak a náci párttal,
elbocsátották a munkahelyéről. A legtöbb egykori nácit, akik Kelet-
Németországban maradtak, lenyomozták és bíróság elé állították. Az
is csupán mítosz, hogy a hírhedt keletnémet titkosrendőrséget, a
Stasit egykori Gestapo-ügynökök alkották. Valójában nehéz lenne
sok olyan Stasi-ügynököt találni, aki valaha is dolgozott a
Gestapónak. A náci párt egykori tagjai nem foglaltak el
kulcspozíciókat a háború utáni keletnémet igazságügyi rendszerben
sem. 1950-ben 1000 keletnémet bíróból csupán egy volt korábban a
náci párt tagja. A börtöntisztviselőknek pedig 1947-ben alig három
százalékuk volt párttag.
A náci elkövetők legismertebb ügyei Kelet-Németországban a tíz
„Waldheim-per” volt, amelyek 1950 áprilisa és júliusa között
zajlottak. Mind a kilencvenegy vádlottat „gyilkos
bűncselekményekkel” vádolták Hitler rezsimjének szolgálatában, és
mindet bűnösnek is találták. Huszonnégyen kaptak halálbüntetést –
ebből tizenhetet kivégeztek –, harmincegyen életfogytig tartó
szabadságvesztést, a maradék harminchat pedig hosszú
börtönbüntetést. A per során elítéltek közül 1957 végére már csupán
öten voltak börtönben.22 A Kelet-Németországban háborús bűnök
miatt elítéltek között voltak egykori bírók, Gestapo-ügynökök,
besúgók, informátorok, koncentrációs táborok alkalmazottai, illetve
a Szovjetunióban mészárlásokat végrehajtó Einsatzgruppék tagjai.
1950-ben összesen 4000 ítéletet hoztak az NDK-ban háborús bűnök
miatt, gyorsított eljárással. A fontosabb perek végével a háborús
bűnösök utáni kutatás is mérséklődött Kelet-Németországban.
Az NDK kormánya hatalmas propagandatőkét kovácsolt abból a
tényből, hogy több jóléti és nyugdíjkedvezményt biztosított a
Gestapo-terror áldozatainak, míg Nyugat-Németországban Hitler
ellenzékének egykori tagjait kiközösítették, és munkát is alig
találtak maguknak. Az NDK gyakran állt elő olyan vádakkal, hogy a
nyugatnémet társadalmat továbbra is fertőzi a nácizmus. 1965-ben
az NDK Nemzeti Frontja kiadott egy könyvet, amit „Barna könyv”-
ként is ismertek: Háború és náci háborús bűnösök Nyugat-
Németországban: állam, gazdaság, adminisztráció, jog, tudomány. A mű
megnevezett 1800 egykori náci vezetőt, akik még mindig
kulcspozíciókat foglaltak el Nyugat-Németországban. A listán helyet
kapott 15 tartományi miniszter, 100 tábornok és tengernagy, 828
befolyásos bíró és ügyész, 245 külügyi és diplomáciai dolgozó,
valamint 297 vezető beosztású rendőrtiszt, köztük egykori SS-, SD-,
Kripo- és Gestapo-tagok. Egy korabeli nyugatnémet
kormánynyilatkozat a „barna könyvet” „puszta kitalációnak”
nevezte és a példányait a rendőrség el is kobozta az 1967-es
frankfurti könyvvásáron.23 A könyv azonban nem csak hogy igazat
mondott, de súlyosan alábecsülte azoknak az egykori náciknak a
számát, akik továbbra is fontos pozíciókat foglaltak el Nyugat-
Németországban.24
A Németországi Szövetségi Köztársaság 1949-es létrehozása több
fontos változást eredményezett az egykori náci elkövetőkkel
szembeni bánásmódban. A nyugati szövetségeseknek az a vágya,
hogy rehabilitálják Nyugat-Németországot mint bástyát a szovjet
kommunizmus ellen, nagymértékben felpuhította a hozzáállást a
náci háborús bűnösökhöz. A német tragédiáért áthelyezték a
felelősséget „Hitlerre és talpnyalóira”, és mindenki más szerepét
elmosták. A nyugatnémet törvények szerint csak egyéneket lehetett
gyilkossággal vádolni, szervezeteket nem. Ezzel gyakorlatilag
meggátoltak egy átfogó pert a Gestapo ellen.
1949-ben John McCloy tábornok az elítélt német háborús
bűnösökért felelős amerikai főmegbízott létrehozott egy bizottságot,
hogy áttekintse a háborús bűnökkel foglalkozó főbb perek eredetileg
kiszabott büntetéseit. 1951. január 31-én McCloy bejelentette a
büntetési tételek nagymértékű csökkentését ötvenkét esetben, ami
azt jelentette, hogy harminckét elítélt azonnal szabadulhatott. A
húsz, életfogytig tartó szabadságvesztésből tizenhetet enyhített, a
tizenöt függőben lévő halálbüntetésből tízet pedig börtönbüntetésre
változtatott. A háborús bűnösökre kiszabott összesen 800
halálbüntetésből 300 alakult át életfogytig tartó szabadságvesztéssé.
A halálbüntetéseket csupán öt elkövető esetében tartották fenn:
Oswald Pohlnál, az SS Gazdasági és Adminisztrációs Főhivatalának
vezetőjénél, valamint négy olyan embernél, akiket az Einsatzgruppe-
perekben ítéltek el: Paul Blobel, Werner Braune, Erich Naumann,
valamint a hírhedt és megátalkodott SS-tiszt, Otto Ohlendorf. Az
ítéletet 1951. június 7-én hajtották végre, és ezzel ők lettek az utolsó
háborús bűnösök, akiket a Németországi Szövetségi Köztársaságban
kivégeztek.25 1955-re már csak nyolcvan olyan ember ült
börtönben, akiket háborús bűnök és emberiesség elleni bűntettek
miatt ítéltek el.
1949. december 31-én a nyugatnémet kormány elfogadott egy
„immunitási törvényt”, ami látatlanban amnesztiát biztosított
minden olyan náci bűnért, aminek a büntetése hat hónapos vagy
annál rövidebb szabadságvesztés lett volna. Az NSZK
alaptörvényének 131. cikkelye értelmében bárki, aki
köztisztviselőként dolgozott a náci érában, kérelmezhette a „szakmai
rehabilitációját”. A becslések szerint 55 000 ember veszítette el a
munkáját azért, mert köze volt a náci rezsimhez. A rehabilitációs
lehetőség alól csak azok képeztek kivételt, akik „súlyos” háborús
bűnöket követtek el.
A 131. cikkely elméletileg nem terjedt volna ki a Gestapo-
ügynökökre és a Waffen-SS tagjaira, de ha valaki tudta bizonyítani,
hogy 1933 előtt csatlakozott a rendőrséghez, majd onnan helyezték
át a Gestapóhoz, folyamodhatott rehabilitációért. Az egykori
Gestapo-ügynökök kihasználták ezt a jogi kiskaput. Amíg az egyes
esetekben megszületett a végső döntés, különleges jóléti
engedményeket vehettek igénybe. A becslések szerint a régi
Gestapo-ügynököknek körülbelül a fele ment át a közszférába. A
berlini Birodalmi Biztonsági Főhivatal IV. részlegének (Gestapo)
nyolc alkalmazottját nevezték ki fontos közszolgálati pozícióba. A
magas beosztású, jogi végzettséggel rendelkező Gestapo-
tisztségviselők ügyvédként folytatták karrierjüket. A kormányzati és
magánszektorban még speciális kvótákat is meghatároztak, ami
gyakorlatilag pozitív diszkriminációt jelentett a „rehabilitáltak”
számára. Még az újból nem alkalmazott gestapósok sem ütköztek
komolyabb akadályokba, amikor vissza akarták kapni bőséges
nyugdíjukat.26
Tipikus példa Karl Löffleré, a kölni Gestapo „zsidóügyi
részlegének” egykori vezetőjéé. A háború során ő felelt a kölni
zsidók deportálásának megszervezéséért a náci haláltáborokba. Az
általa kihallgatott emberek (köztük papok, szocialisták és zsidók)
tanúvallomásainak köszönhetően Löffler nácitlanítási státusza
„kisebb elkövetőről” „felmentettre” módosult. Náci múltja mintegy
varázsütésre eltűnt. Ez azt jelentette, hogy jogosult lett korábbi
busás nyugdíjára. 1950-ben először olyan nyugdíjat kapott,
amelynek meghatározásakor nem vették figyelembe a kölni „zsidó
részlegnél” eltöltött idejét. Panaszt nyújtott be, mert abban az
időszakban kapta a legmagasabb fizetését, és öt éven át lobbizott a
teljes nyugdíja visszaszerzéséért. 1956-ban Észak-RajnaVesztfália
tartományi kormánya megadta neki, amit kért.27
1950. január 1-én a német bíróságok teljes autonómiát kaptak a
háborús bűnösök pereinek lefolytatásában. Nem mondhatni, hogy
túl sok dolguk lett volna. 1951 és 1955 között a nyugatnémet
bíróságok összesen 636 náci háborús bűnöst ítéltek el.28 Abban a
néhány fontosabb ügyben, amely az 1950-es években a bíróság elé
került, a Gestapo-ügynökök elképesztően enyhe büntetéseket
kaptak. Kurt Lindowot, a berlini központ kommunistákkal
foglalkozó IV-A részlegének vezetőjét 1950-ben tartóztatták le a
szovjet hadifoglyok meggyilkolásában játszott szerepéért, de a
Frankfurt am Mainban lefolytatott per során bizonyítékok
hiányában felmentették.29
1954-ben két jelentősebb gestapós perre is sor került, az első
Kölnben. Az ügyész eredetileg több mint száz Gestapo-ügynököt
vizsgált meg, de végül csak hárman jutottak el a tárgyalásig: dr.
Emanuel Schäfer, Franz Sprinz és Kurt Matschke. A Kölnből
deportált 13 500 zsidóból mindössze 600 élte túl a háborút, azonban
a per csupán négy napig tartott, és nagyon enyhe ítéletekkel ért
véget. Schäfer közel hét évet ült börtönben, Sprinz három évet
kapott, Matschke kettőt. A korábban fogságban töltött idejüket
levonták a büntetésből.30
A második perre Darmstadtban került sor, és még elképesztőbb
végeredményt hozott. A vádlott két Gestapo-ügynök volt: Waldemar
Eißfeld és Heinrich Lorenz. A vád szerint több ezer türingiai zsidó
deportálását szervezték meg a haláltáborokba. A tanúk beszámoltak
Eißfeld kegyetlenkedéseiről a zsidók kihallgatása során. A bíró végül
úgy döntött, a foglyok bántalmazása már elévült, és ejtette a vádat.
Utána mindkét gestapóst felmentette azzal az indoklással, hogy
amikor utasítást adtak a szállításra, nem tudhatták, milyen sors vár
a zsidókra.31 A két férfi nem mutatott megbánást, és semmiért nem
vállalt felelősséget a per során.
1955. október 5-én Bruno Streckenbach, az RSHA I. részlegének
feje, aki utasítást adott a Szovjetunióban tartózkodó
Einsatzgruppéknak a „végső megoldás” végrehajtására, visszatért
Nyugat-Németországba, miután a Szovjetunióban raboskodó összes
hadifogoly amnesztiát kapott. Az Einsatzgruppék 1948-as pere során
feltételezték, hogy Streckenbachot elfogta a Vörös Hadsereg, és
kivégezték. Előkerülése hatalmas dilemma elé állította a
nyugatnémet igazságszolgáltatást. Senki sem kételkedett benne,
hogy a fontosabb háborús bűnösök közé tartozik, de a nyugatnémet
hatóságok vonakodtak nagyszabású pert indítani egy ilyen ismert
alak főszereplésével. A vádpontok közül kettő emelkedett ki, ezek
alapján Streckenbach súlyos verésben részesítette a kommunistákat
a Gestapo kihallgatásai során, amikor a hamburgi irodát vezette. Az
elévülési törvény értelmében a vádat ejtették. A hamburgi
tartományi ügyész megállapította, hogy semmiféle bizonyíték nem
került elő, ami igazolná, hogy Streckenbach háborús bűnöket
követett el a náci Németországban. Ami a szovjet zsidók
lemészárlását illeti, az ügyész azzal érvelt, hogy Streckenbach azért
már leülte a büntetését. 1956 szeptemberében a nyomozást
megszüntették, és soha nem indították újra.32
Az 1950-es évek végére a tizenhárom nyugatnémet
tartományban belátták, hogy a náci háborús bűnösök elítéléséhez
koordinált erőfeszítésre van szükség. Ezért hozták létre 1958.
december 1-én Ludwigsburgban a Nemzetiszocialista Bűntetteket
Kivizsgáló Állami Igazságügyi Hatóság Központi Hivatalát.33 A
főként energikus, fiatal jogászokból és levéltárosokból álló
csapatnak a háborús bűnökben való vádemelésben kellett
segédkeznie azzal, hogy bizonyítékokat gyűjtenek a feltételezett náci
elkövetőkkel szemben. Hatalmas archívumot hoztak létre, amely
jelenleg 1,6 millió dokumentumot tartalmaz a náci érából, és még
ma is működik.34
A Központi Hivatalnak eredetileg vizsgálnia kellett a náci
elkövetők Németországon kívüli tetteit is, de ezzel később
felhagytak, hogy a náci Németországon belül elkövetett
bűncselekményekre tudjanak koncentrálni.35 Még ha elég
bizonyítékot gyűjtöttek is össze egy-egy per elindításához, a
megmaradt bizonyítékok hitelességét a képzett védőügyvédek
megkérdőjelezték. Leginkább a szemtanúk beszámolóira
hagyatkozhattak, akik évekkel korábban történt eseményeket
próbáltak feleleveníteni. Ezek a visszaemlékezések gyakran
nélkülözték a szükséges meggyőző részleteket. A vádlottak sokszor
összehangolták a védekezésüket, és ők adták a legmegbízhatóbbnak
tűnő beszámolót a történtekről.
1960-ra nyilvánvalóvá vált, hogy Konrad Adenauer kormánya
szeretné elkerülni a nagyszabású háborús bűnös pereket, mert azok
a nemzetközi színtéren elhomályosítanák a demokratikus Nyugat-
Németország akkori fényes gazdasági és politikai hírnevét. A
kormányzat az 1960-as években ravasz jogi kiigazításokkal
korlátozta a náci háborús bűnösök elleni perek indítását. Egy 1960
márciusában meghozott törvény 1950. január 1-ével kezdődően
tizenöt éves elévülési időt határozott meg minden bűncselekményre,
a „szándékos emberölés” kivételével. Ez azt jelentette, hogy 1965-re
lehetetlen lett ítélkezni a náci érában elkövetett bűnök felett. A
legellentmondásosabb jogi manőver, ami még jobban
megnehezítette a náci háborús bűnösök elítélését, a nyugatnémet
büntető törvénykönyv 2. paragrafusa 50. cikkelyének apró
módosítása volt („Bevezető rendelkezés a vétségekhez, 1968”).36 Ez
kimondta, ha valaki olyan egyértelmű motivációból vesz részt egy
gyilkosságban, mint az ölés élvezete, a fajgyűlölet vagy a bosszú,
akkor megvádolható, de a „bűnsegédekre” sokkal enyhébb büntetést
kell kiszabnia a bíróságnak. Ezt a kiegészítést nem a háborús
bűnökre találták ki, de a háborús bűnösök ravasz ügyvédei
felhasználták a büntetések megakadályozására vagy
felfüggesztésére. 1969. május 20-án a nyugatnémet szövetségi
bíróság kimondta, a jövőben a háborús bűnök pereinél a maximális
büntetés kiszabásához bizonyítani kell, hogy a vádlott „személyes,
gyilkos motivációból” cselekedett. Másként csak a parancsot kiadó
személy „bűnsegédjeként” kell kezelni.37
Az egyre komolyabb jogi korlátozásokat figyelembe véve nem
meglepő, hogy az 1948 utáni időszak legszenzációsabb náci háborús
bűnökkel kapcsolatos pere nem Nyugat- vagy Kelet-Németországban
zajlott, hanem Izraelben. 1960. május 11-én az izraeli titkosszolgálat
nyolc ügynöke lenyomozta és elfogta az első számú náci háborús
bűnöst, Adolf Eichmannt, aki Argentínában, Buenos Aires egyik
külvárosában élt. Azonnal Izraelbe vitték, hogy bíróság elé állítsák.
Adolf Eichmann szenzációszámba menő pere 1961. április 11-én
Jeruzsálemben vette kezdetét. Az eljárás átiratai 3500 oldalt tettek
ki. Ő volt a legmagasabb beosztású vezető Gestapo-tisztségviselő,
aki a nürnbergi per óta bíróság elé állt. Közvetlen felettese Heinrich
Müller volt, a Gestapo vezetője, és Heinrich Himmler, az SS feje.
Eichmann a per során azt állította, ő csupán parancsokat követő
bürokrata volt. A pert hatalmas médiafigyelem övezte, világszerte
közvetítették a televízióban. Összesen 112 tanút sorakoztattak fel,
köztük számos holokauszt-túlélőt. Eichmann a kinézete alapján
valóban teljesen átlagos, unalmas adminisztrátornak tűnt. Színtelen,
halk, monoton hangon beszélt, intonációk nélkül. A vád kérdéseire
tárgyilagos hangnemben felelt. Beszélt magánéletéről, munkájáról a
Gestapo központjában, szavaiból egy egyszerű középosztálybeli
ember alakja rajzolódott ki. Otthon készített szendvicset vitt a
munkahelyére, esténként előszeretettel játszott a gyermekeivel, és
mindig várta a családi nyaralásokat. Egyáltalán nem tűnt erőszakos
jellemnek, ami összezavarta a tévénézőket. Készséggel elismerte a
zsidók deportálásának megszervezését, de nem érzett személyes
felelősséget tettei következményeiért. Többször is elmondta, hogy a
feljebbvalói voltak a valódi bűnözők. Hannah Arendt zsidó író
tömören összefoglalta Adolf Eichmann viselkedését a per során: „a
gonosz banalitása”. Az 1961. december 12-én meghozott ítéletben
Eichmannt bűnösnek találták a zsidó deportálások
megszervezésében és a rettenetes körülményekben, amit ki kellett
állniuk a táborokba vezető útjukon. A bíró két nappal később
kihirdette a halálos ítéletet.38 Eichmannt 1962. május 31-én
akasztották fel.
Az Eichmann-per megadta a kellő lökést nyugatnémet ügyészek
kis csoportjának, akik elhatározták, hogy bíróság elé állítják a náci
háborús bűnösöket. Ez vezetett a frankfurti Auschwitz-perhez,
amelyre 1963. december 20. és 1965. augusztus 19. között került
sor. Ez volt a legnagyobb hírverést keltő háborús bűnös per Nyugat-
Németországban. Összesen 359 tanút hallgattak meg, köztük 248
auschwitzi túlélőt. Az eljárás 183 napon át tartott, és kiterjedt
médiafigyelmet kapott. A huszonkét vádlottat a nyugatnémet
törvények értelmében gyilkossággal és más súlyos
bűncselekményekkel vádolták meg, amiket a hírhedt auschwitz-
birkenaui koncentrációs táborban követtek el. Bár legalább 7000 SS
szolgált ott különböző időszakokban, 1945 után mindössze 63 állt
közülük bíróság elé.
A per jórészt a radikális, zsidó származású, 1903. július 16-án
született Fritz Bauer ügyész makacs és bátor eltökéltségének volt
köszönhető. Bauer a weimari időszakban a szocialista SPD aktív
tagja volt, és ügyvédként dolgozott. 1933-ban a Gestapo
letartóztatta és a heubergi koncentrációs táborba küldte. 1935-ös
szabadulása után Dániába emigrált, és túlélte a holokausztot. A
háború után visszatért Nyugat-Németországba és Hesse tartomány
főügyésze lett. Ő talált bizonyítékot arra, hogy Eichmann
Argentínában él. Az információt továbbította a nyugatnémet
hatóságoknak, hogy bíróság elé állíthassák. Amikor rájött, hogy ez
nem fog megtörténni, kapcsolatba lépett az izraeli titkosszolgálattal,
a Moszaddal, és ez vezetett Eichmann elfogásához.
Bauer eltökélten próbálta levadászni a náci háborús bűnösöket,
ami ellentmondásos alakká tette őt a nyugatnémet igazságügyi
körökben, mivel sok bírót és ügyvédet beszennyezett a
nemzetiszocialista bűnüldöző rendszerrel ápolt korábbi kapcsolata.
Az auschwitzi per egyik legfőbb vádlottja a hírhedt Gestapo-tiszt,
Wilhelm Boger volt. Miután 1929-ben csatlakozott a náci párthoz,
1933-ban a politikai rendőrség tisztje lett, majd átvezényelték a
Gestapóhoz. 1936-ban megbüntették, mert erőszakosan viselkedett a
foglyokkal a kihallgatások során, és rövid időre börtönbe is vonult.
Ez azonban nem ártott a karrierjének. 1937-ben
rendőrparancsnoknak nevezték ki a Kripónál. 1942-ben már az
auschwitzi „politikai részleget” vezette az RSHA megbízásából. Fő
feladata a táborban az volt, hogy nyilvántartást vezessen a politikai
foglyokról és kihallgatásokat folytasson le. Frau Braun, a vád egyik
tanúja irodai munkás volt Boger auschwitzi irodájában. Nagyon
részletes leírást adott a kínzási technikákról:

Amikor behoztak egy foglyot „kikérdezésre”, meztelenre

vetkőztették és hozzákötözték egy méteres vasrúdhoz,
amelyik láncon lógott a mennyezetről… Az egyik oldalról
egy őr lassan hintáztatta, miközben Boger kérdéseket tett fel
először halkan, aztán egyre hangosabban, végül már üvöltve.
Minden visszatéréskor [amikor a fogoly visszalendült a
rúdon] egy vascsővel felfegyverzett őr ráhúzott az áldozat
fenekére. A hintáztatás folytatódott, amíg az üvöltő fogoly el
nem ájult, akkor magához térítették, és folytatódott a
kihallgatás, amíg már csak egy véres massza lógott előttünk.
A legtöbben belehaltak a vallatásba, néhányan előbb, mások
később; a végén csak egy halom csont, lenyúzott hús és zsír
maradt a betonpadlón, amit eltakarítottak.39
Bauer módszeres és lelkiismeretes munkájának köszönhetően hat
életfogytig tartó szabadságvesztést osztottak ki, egyebek közt
Wilhelm Bogernek, a többiek pedig a maximális kiszabható
börtönbüntetést kapták. Bauer arra panaszkodott, hogy a
nyugatnémet média úgy állította be a vádlottat, mintha csak a náci
rezsim parancsait követte volna, ami valamiféle idegen csoportnak
tűnt, amely egyszer csak ott termett Németországban, és foglyul
ejtette a német népet. Szerinte Hitler rezsimje valójában széles körű
támogatottságot élvezett, és a Bogerhez hasonló Gestapo-tisztek az
átlagot képviselték, nem a kivételt.40
A frankfurti Auschwitz-per komoly vitákat robbantott ki Nyugat-
Németországban arról, hogy miért van szabadlábon olyan sok náci
háborús bűnös. 1963 februárjában a berlini főügyész nagyszabású
nyomozást indított a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA)
tevékenységével kapcsolatban, amely során a Gestapo, az SD és az
SS is helyet kapott. Addig a pontig az RSHA egykori tagjai közül
csupán négy embert ítéltek el a nyugatnémet bíróságok.
Megszületett a döntés: nagyszabású perek sorozatát indítják
Heinrich Himmler RSHA-jának vezetői ellen. Az ügyészek 7000
potenciális vádlottat azonosítottak, aztán csupán arra a 3000-re
koncentráltak, akik vezető szerepet töltöttek be az RSHA-nál a náci
érában. Végül csak egy nagyobb perre került sor a berlini körzeti
bíróságon 1969-ben. A fő vádlott Otto Bovensiepen volt, a berlini
Gestapo vezetője, aki 40 000 zsidó deportálását szervezte meg a
fővárosból 1941 és 1943 között.
Bovensiepen 1905. július 8-án született Duisburgban. 1925-ben
belépett a náci pártba, 1933-ban jogi diplomát szerzett a Bonni
Egyetemen, majd Düsseldorfban csatlakozott a Gestapo politikai
részlegéhez. Vezető beosztásban dolgozott a dortmundi, köslini,
bielefeldi és hallei Gestapo-irodákban, mielőtt átvette a berlini
Gestapo vezetését. Lelkesen nyomozott a városi kommunista
csoportok után, és arról vált ismertté, hogy a kommunisták
megtörése érdekében mindenkit a hírhedt „fokozott kihallgatási
technikák” alkalmazására bátorított. 1944-ben dr. Werner Best
parancsnoksága alatt a megszállt Dánia biztonsági rendőrségének
vezetője lett. Kihallgatási módszerei emlékezetesek maradtak.
Elismerte, hogy „egyes esetekben”, a dániai náci uralommal
ellenséges elemeknél „kínzást is elrendelt” annak érdekében, hogy
„vallomást csikarjon ki a fogolyból, amennyiben gyorsan kellett
tisztázni a helyzetet”.41 1948 szeptemberében egy dán bíróság
halálra ítélte háborús bűneiért. 1951-ben általános amnesztiával
szabadult, és visszatért Nyugat-Németországba. Jól fizető állást
talált egy vezető nyugatnémet biztosítótársaságnál, és egészen az
ügyvezető igazgatói pozícióig jutott.
Otto Bovensiepen és két másik vádlott pere 1969 decemberében
vette kezdetét.42 Bovensiepen nem sokkal később szívrohamot
kapott és 1970-ben több orvos is „tárgyalásra alkalmatlannak”
nyilvánította. A pert 1971. november 19-én felfüggesztették. A
szokványos gyilkossági ügyeknél egészségügyi okok miatt csak
nagyon ritkán szakították félbe az eljárást, de egy náci háborús
bűnös ismét különleges elbánásban részesült. Bovensiepen perét
soha nem folytatták. Kényelmes életet élt további nyolc évig, 1979-
ben bekövetkezett haláláig.
Dr. Werner Best azok közé a vezető Gestapo-tisztségviselők közé
tartozott, akiknek sikerült megmenekülniük az igazságszolgáltatás
elől a háború utáni Nyugat-Németországban. Magasan képzett
hivatásos bürokrataként szolgálta a Gestapót, kulcsszerepet játszott
azoknak az embereknek a beszervezésében, akik végrehajtották a
holokausztot és az Einsatzgruppék tömeggyilkosságait. A zsidók
meggyilkolását „történelmi szükségszerűségnek” nevezte. Hitte,
hogy a náci rezsim biológiai rasszizmusa „racionális és logikus”.
1941-ben írt egy dicsőítő könyvet a Gestapo módszereiről (Die
Deutsche Polizei), amelyben professzionális rendőrökként írja le a
szervezet ügynökeit, akik mindig a legnagyobb tisztelettel és
méltósággal kezelték a gyanúsítottakat. Bestet egy dán bíróság
1948-ban halálra ítélte dán kormányzóként játszott szerepe miatt a
náci érában, de az ítéletet soha nem hajtották végre. 1951-ben
szabadult és visszatért Nyugat-Németországba. 1958-ban egy
nácitlanítási törvényszék 70 000 márkás büntetést szabott ki rá
vezető Gestapo-tisztségviselőként végzett munkája miatt. Addigra jól
fizetett jogtanácsadóként dolgozott az egyik vezető nyugatnémet
cégnek, a Stinnesnek.43
1969 márciusában a rendőrség lecsapott Best fényűző lakására a
Ruhr-vidéki Mülheim városában, és Berlinbe szállították részletes
kikérdezésre. A berlini ügyész hatalmas mennyiségű bizonyítékot
szedett össze ellene, és biztos volt benne, hogy a bíróság bűnösnek
fogja találni a vádlottat. Best felhasználta a nyugatnémet elitben
szerzett befolyásos politikai és igazságügyi kapcsolatait, akik azt
javasolták, mondja magát túl öregnek, betegnek és törékenynek
ahhoz, hogy szembenézzen egy hosszadalmas és érzelmileg kimerítő
háborús bűnös perrel. 1972 augusztusában a nyugatnémet
hatóságok elnapolták az ügyet. A perre soha nem került sor.44
1989. június 23-án dr. Werner Best elhalálozott, végül nem
fizetett meg a náci érában elkövetett emberiesség elleni bűntetteiért.
Ahogy a Gestapo sem.
 JEGYZETEK

BEVEZETÉS
1A történet a következő beszámolókon alapul: D. Bracher (szerk.):
The Conscience in Revolt Portraits of German Resistance, 1933–1945,
Mainz, Hase and Koehler, 1994, 320–322. o.; D. Stroud (szerk.):
Preaching in Hitler’s Shadow, Michigan, Eerdmans Publishing, 2013,
94–105. o.; idézi Alfred Leikam, R. Wentorf és P. Schneider: Witness
of Buchenwald, Vancouver, Regent, 2008, 20. o.
2H. Arendt, The Origins of Totalitarianism, London, André Deutsch,
1951, 434–435. o. Magyarul: A totalitarizmus gyökerei, ford.: Braun
Róbert, Seres Iván, Erős Ferenc, Berényi Gábor, Budapest, Európa,
1992, 512–514. o.
3Ennek a nézetnek a klasszikus kifejtése William Shirer 1961-es
bestsellerében: The Rise and Fall of the Third Reich. Lásd még: E.
Bramstead: Dictatorship and Political Police: The Technique of Control
by Fear, New York, Oxford University Press, 1945.
4 A leghíresebb életrajz: A. Bullock: Hitler: A Study in Tyranny,
London, Penguin, 1952. Bullocknak azt az elképzelését, hogy Hitlert
sokkal jobban érdekelte a hatalom, mint saját ideológiája, a
Harmadik Birodalom modern kori kutatói teljes mértékben
elutasítják.
5Lásd: J. Delarue: The Gestapo: A History of Horror New York, Viking
Press, 1962.
6Lásd: The Trials of the Major War Criminals before the International
Military Tribunal, (IMT) 42. köt., Washington, Government Printing
House, 1947–1949.
7 Delarue: The Gestapo, ix. o.
8Lásd: M. Broszat: The Hitler State: The Foundations and Development
of the Internal Structure of the Third Reich, London, Longman, 1981.
9 Ez a munka hat kötetből áll. Lásd M. Broszat et al. (szerk.): Bayern
in der NS-Zeit, 6. köt., München, Oldenbourg, 1977–1983.
10Lásd R. Mann: Protest and Kontrolle im Dritten Reich:
Nationalsozialisctische Herrschaft im Alltag einer rheinischen Großstadt,
Frankfurt am Main, Campus Verlag, 1987. Sarah Gordon csak
átnézte a zsidó „fajszennyezéssel” kapcsolatos düsseldorfi Gestapo-
aktákat, de nem mélyedt el az egyes esetek részleteiben. Lásd: S.
Gordon: Hitler, Germans and the Jewish Question, Princeton,
Princeton University Press, 1984. Joshi Vandana szintén átnézte a
női feljelentőkkel kapcsolatos düsseldorfi aktákat. Lásd: J. Vandana:
Gender and Power in the Third Reich: Female Denouncers and the
Gestapo, 1933–1945, Basingstoke, Palgrave Macmillan, 2003.
11Lásd: R. Gellately: The Gestapo and German Society: Enforcing
Racial Policy, 1933–1945, Oxford, Clarendon Press, 1990.
12 A feljelentése megvizsgálásának trendjét a következő munkák
illusztrálják: R. Gellately: „Denunciations and Nazi Germany: New
Insights and Methodological Problems”, Historical Social Research,
22. köt., (1997), 228–239. o.; R. Gellately és S. Fitzpatrick:
Accusatory Practices: Denunciations in Modern European History,
1789–1989, Chicago, University of Chicago Press, 1997.; R.
Gellately: Backing Hitler: Power and Consent in Nazi Germany, Oxford,
Oxford University Press, 2001; B. Frommer: „Denunciations and
Fraternisers: Gender Collaborations and Revolution on Bohemia and
Moravia during World War II and After”, in: N. Wingfield és M.
Bucur (szerk.): Gender and War in Twentieth-Century Eastern Europe,
Indiana, Indiana University Press, 2006, 111–132. o.
13 Lásd: E. Johnson: The Nazi Terror: The Gestapo, Jews and Ordinary
Germans, London, John Murray, 1999. Lásd még: E. Johnson és K.-
H. Reuband: What We Knew: Terror, Mass Murder and Everyday Life
in Nazi Germany, London, John Murray, 2005.; E. Johnson: „German
Women and Nazi Justice: Their Role in the Process from
Denunciation to Death”, Historical Research, 20. köt (1995), 33–69.
o.
14
Lásd F. McDonough, Sophie Scholl: The Real Story of the Woman
Who Defied Hitler, Stroud, History Press, 2010.
15A magánéletet védő német törvények miatt a Gestapo-aktákban
szereplő neveket – a náci tisztviselők kivételével – meg kellett
változtatni. Az összes többi részlet megfelel a valóságnak.

1. FEJEZET: A GESTAPO MEGSZÜLETÉSE

1C. Walton-Kerr: Gestapo: The History of the German Secret Police,
London, Senate, 1996, 15–30. o.
2 Uo., 32–33. o.
3W. Stieber: The Chancellor’s Spy: The Revelations of the Chief of
Bismarck’s Secret Service, New York, Grove Press, 1980, 25–38. o.
4C. Graf: „The Genesis of the Gestapo”, Journal of Contemporary
History, 22. köt., (1987), 422. o.
5C. Dams és M. Stolle: The Gestapo: Power and Terror in the Third
Reich, Oxford, Oxford University Press, 2014, 2. o.
6 Delarue: The Gestapo, 32. o.
7 Gellately: The Gestapo and German Society, 25. o.
8 Idézi L. Machtan: The Hidden Hitler, Oxford, Perseus Press, 196. o.
9 Uo., 68. o.
10M. Williams: Reinhard Heydrich: The Biography – Volume 1: The
Road to War, Church Stretton, Ulrich, 2001, 22–30. o.
11 Walton-Kerr: Gestapo, 97. o.
12 Uo., 101. o.
13 Uo., 102–103. o.
14 Uo., 181–230. o.
15 Dams és Stolle: The Gestapo, 5. o.
16 Avalon Project, Yale Egyetem. A nürnbergi nemzetközi katonai
törvényszék működésének online archívuma (a továbbiakban AP-
IMT), Rudolf Diels hozzájárulásával.
17R. J. Evans: The Coming of the Third Reich, London, Penguin, 2004,
332. o.
18Uo., 34. o. Göring tagadta, hogy valaha parancsot adott volna az
SA-nak vagy a rendőrségnek emberek megölésére. Göring vallomása,
1946. március 18.
19N. Wachsmann: „The Dynamics of Destruction: The Development
of the Concentration Camps, 1933–1945”, in: J. Caplan és N.
Wachsmann (szerk.): Concentration Camps in Germany: The New
Histories, Abingdon, Routledge, 18–19. o.
20 AP-IMT, Rudolf Diels hozzájárulásával.
21 Idézi M. Wildt: An Uncompromising Generation: The Leadership of
the Reich Security Main Office, Madison, University of Wisconsin
Press, 2009, 89. o.
22 AP-IMT. Werner Schäfer vallomása, 1946. április 13.
23 Uo.
24 Delarue: The Gestapo, 35–36. o.
25 Wachsmann: Hitler’s Prisons, 166. o.
26W. Shirer: Rise and Fall of the Third Reich, London, Folio, 2004,
256. Uo. Egy nemrégiben megjelent részletes tanulmány új
bizonyítékokkal állt elő, amelyek arra utalnak, hogy a náciknak is
köze volt a Reichstag felgyújtásához. Lásd: B. Hett: Burning the
Reichstag: An Investigation into the Third Reich’s Enduring Mystery,
Oxford, Oxford University Press, 2014.
27 Delarue: The Gestapo, 34. o.
28 Gellately: Gestapo and German Society, 27–28. o.
29A Gestapo elnevezés a szavak első betűiből állt össze: GEheime
STAatsPOlizei (Titkos Államrendőrség).
30 Dams és Stolle: The Gestapo, 7. o.
31 Delarue: The Gestapo, 57–58. o.
32Idézi G. Bowder: Foundations of the Nazi Police State: The
Formation of Sipo and S.D, Lexington, University Press of Kentucky,
2004, 88–89. o.
33 Uo., 117. o.
34Ez az értelmezés sűrűn előfordul a Harmadik Birodalommal
foglalkozó történeti munkákban és a Gestapóval kapcsolatos
kutatásokban is. Lásd például: Delarue: The Gestapo, 57–72. o.
35 Idézi Delarue: The Gestapo, 106. o.
36 Uo., 105. o.
37 Idézi Shirer: Third Reich, 260. o.
38 R. J. Evans: The Third Reich in Power, London, Penguin, 2006, 24.
o.
39Lásd: R. Diels: Lucifer ante Portas: Es spricht der erste Chef der
Gestapo, Stuttgart, Deutche Verlags-Antsalt, 1950. Elfeledett, de igen
fontos visszaemlékezés a Gestapo korai időszakáról, bár csak más
bizonyítékokkal együtt szabad figyelembe venni.
40 Bowder: Foundations of the Nazi Police State, 127. o.
41L. Goldensohn: The Nuremberg Interviews: Conversations with
Defendants and Witnesses, London, Pimlico, 207. o.
42 Walton-Kerr: Gestapo, 123. o.
43 Bowder: Foundations of the Nazi Police State, 140. o.
44 Goldensohn: The Nuremberg Interviews, 207. o.
45 Idézi Shirer: Third Reich, 270–271. o.
46 Bowder: Foundations of the Nazi Police State, 141. o.
47 Shirer: Third Reich, 273. o.
48 Evans: Third Reich in Power, 26. o.
49 Uo., 30–31. o.
50 Delarue: The Gestapo, 113. o.
51 Uo., 114–117. o.
52 Shirer: Third Reich, 279. o.
53
Idézi E. Crankshaw: Gestapo: The Instrument of Terror, London,
Wren’s Park, 2002, 84. o.
54 Evans: Third Reich in Power, 33–34. o.
55 Delarue: The Gestapo, 123. o.
56 Evans: Third Reich in Power, 40. o.
57 Shirer: Third Reich, 278–279. o.
58 Idézi Wildt: Uncompromising Generation, 133. o.
59 Delarue: The Gestapo, 129. o.
60 Bowder: Foundations of the Nazi Police State, 154–158. o.
61 Uo., 163–186. o.
62C. Hammer (ford.): The Gestapo and SS Manual, Boulder, Paladin
Press, 61. o.
63 Wildt: Uncompromising Generation, 134–136. o.
64 Delarue: The Gestapo, 136–137. o.
65 Wildt: Uncompromising Generation, 9. o.
66 Delarue: The Gestapo, 139. o.
67 Idézi Bowder: Foundations of the Nazi Police State, 229. o.

2. FEJEZET: A GESTAPO ÜGYNÖKEI ÉS MÓDSZEREI

1 Gellately: Gestapo and German Society, 44. o.
2 Uo., 45. o.
3 Johnson: Nazi Terror, 47. o.
4AP-IMT. Dr. Merkel, a Gestapo ügyvédjének nyilatkozata, 1946.
augusztus 19.
5 Gellately: Gestapo and German Society, 63. o.
6 Gestapo and SS Manual, 28–29. o.
7 Dams és Stolle: The Gestapo, 45. o.
8C. Whiting: The Search for ‘Gestapo Müller’: The Man Without a
Shadow, Barnsley, Leo Cooper, 2001, 39–52. o.
9R. Butler: An Illustrated History of the Gestapo, Osceolo, WI,
Worldwright Books, 71–72. o.
10M. Burleigh: The Third Reich: A New History, London, Macmillan,
2000, 178. o.
11 Gellately: Gestapo and German Society, 56. o.
12 Dams és Stolle: The Gestapo, 42–43. o.
13 Wildt: Uncompromising Generation, 189. o.
14 Dams és Stolle: The Gestapo, 42–43. o.
15 Uo., 42. o.
16 Butler: The Gestapo, 79. o.
17 Wildt: Uncompromising Generation, 196. o.
18 Uo., 191–192. o.
19 Uo., 203. o.
20 Johnson: Nazi Terror, 53–56. o.
21 Uo., 32. o.
22Az Egyesült Királyságban ez az A/S szinteknek, az Egyesült
Államokban pedig az érettséginek felel meg.
23 Dams és Stolle: The Gestapo, 46. o.
24 Gellately: Gestapo and German Society, 53. o.
25 Uo., 53–54. o.
26 Johnson: Nazi Terror, 47. o.
27 Uo., 59–65. o.
28 Gellately: Gestapo and German Society, 58–59. o.
29 Dams és Stolle: The Gestapo, 51. o.
30 Gestapo and SS Manual, 91. o.
31 Uo., 87. o.
32 Wachsmann: „The Dynamics of Destruction”, 21. o.
33Idézi N. Wachsmann: Hitler’s Prisons: Legal Terror in Nazi Germany,
London, Yale University Press, 2004, 179. o.
34AP-IMT. Körlevél a Gestapo által foganatosított letartóztatások
szabályairól, 1938. január 25.
35A Gestapo-ügyek lefolyásának részleteit lásd: Johnson: Nazi
Terror, 29–46. o.
36AP-IMT. Levél Franz Gürtner birodalmi igazságügyminisztertől
Wilhelm Frick belügyminiszternek, 1935. május 14.
37D. Dejali: Torture and Democracy, Princeton, Princeton University
Press, 96. o.
38 Crankshaw: Gestapo, 128–129. o.
39Idézi S. Brysac: Resisting Hitler: Mildred Harnack and the Red
Orchestra, Oxford, Oxford University Press, 2000, 341. o.
40 Bowder: The Nazi Police State, 234–235. o.

3. FEJEZET: AZ EGYHÁZAK FELÜGYELETE

1Idézi M. Oakshott (szerk.): The Social and Political Doctrine of
Contemporary Europe, Cambridge, Cambridge University Press, 1953,
192–193. o.
2J. Conway: The Nazi Persecution of the Churches, 1933–1945,
Vancouver, Regent, 1968, 232. o.
3 Johnson: Nazi Terror, 228–229. o.
4 Idézi Conway: Nazi Persecution of the Churches, 15. o.
5Goebbels naplója, 1939. december 29.: idézi F. Taylor (szerk.): The
Goebbels Diaries, 1939–1941, London, Hamish Hamilton, 77. o.
6 Conway: Nazi Persecution of the Churches, 20. o.
7 Pacelli később VII. Pius pápa lett.
8 Conway: Nazi Persecution of the Churches, 287. o.
9H. Himmler: Die Schutzstaffel als antibolschewistische
Kampforganisation, München, F. Eher Nachtführung, 1936, 27. o.
Lásd még: Conway: Nazi Persecution of the Churches, 363. o.
10 H. Mohr szerint ez a szám 260 volt. Lásd: H. Mohr: Katholische
Orden und Deutscher Imperialismus, Berlin, Akademie Verlag, 1965,
135. o. A dachaui 26. barakkban csak katolikus papok és protestáns
lelkészek voltak.
11 Részletes elemét lásd: M. Gross: The War against Catholicism:
Liberalism and the Anti-Catholic Imagination on Nineteenth-Century
Germany, Michigan, University of Michigan Press, 2004.
12 Idézi Conway: Nazi Persecution of the Churches, 112. o.
13Ezt „árja paragrafus” néven ismerték, és valójában az volt a célja,
hogy eltávolítsa azokat a keresztényeket, akik zsidókkal házasodtak
össze, vagy azokat a beilleszkedett zsidókat, akik áttértek a
keresztény hitre.
14Karl Barthot 1935-ben megfosztották professzori pozíciójától, és
elmenekült Svájcba.
15 Shirer: Rise and Fall of the Third Reich, 296. o.
16 HStAD. RW 58/16977. Enke Hansse adatai (született 1896
januárjában).
17 HStAD. RW 58/16977. Gestapo-akta Enke Hansséról.
18 Conway: Nazi Persecution of the Churches, 433. o.
19
Idézve Holocaust Encyclopaedia, az Amerikai Holokauszt
Múzeum weboldala, Washington, DC.
20R. Rubenstein: „The Dean and the Chosen People”, After
Auschwitz: Radical Theology and Contemporary Judaism, Indianapolis,
Bobbs-Merrill, 1966. 46–58. o.
21 Idézi Conway: Nazi Persecution of the Churches, 264–265. o.
22 HStAD. RW 58/47308. Helmut Hesse részletes személyleírása
(született 1916 májusában).
23 Bracher (szerk.): The Conscience in Revolt, 326. o.
24 HStAD. RW 58/47308. Gestapo-akta Helmut Hesséről.
25HStAD. RW 58/1211. Wilhelm Kenath adatai (született 1896
februárjában).
26 HStAD. RW 58/1211. Gestapo-akta Wilhelm Kenathról.
27Idézi S. Aronson: The Beginnings of the German Gestapo: The
Bavarian Model in 1933, Jeruzsálem, Israel University Press, 40. o.
28
HStAD. RW 58/17253. Joseph Broch adatai (született 1907
márciusában).
29Ezeket „Fahrtenlieder dalok” néven ismerték, és túrákon énekelték.
Sok közülük gúnyt űzött a nácikból.
30 HStAD. RW 58/17253. Gestapo-akta Joseph Brochról.
31 Evans: The Third Reich in Power, 244. o.
32 Conway: Nazi Persecution of the Churches, 90. o.
33 Bracher (szerk.): The Conscience in Revolt, 333–335. és 319. o.
34 Evans: The Third Reich in Power, 245. o.
35 Bramstead: Dictatorship and Political Police, 200–201. o.
36Ez az ügy részletesen tárgyalva: Johnson: Nazi Terror, 212–219. o.
Johnson szerint az ilyen ügyek ritkák voltak, és utal arra, hogy a
pap nagyon kíméletes bánásmódban részesült ahhoz képest, hogy
milyen homoszexuális bántalmazásokat követett el.
37 Idézi Conway: Nazi Persecution of the Churches, 113–114. o.
38 Bracher (szerk.): The Conscience in Revolt, 333–335. o.
39„Transcript of Trial of Rupert Mayer”, J. Donohue: Hitler’s
Conservative Opponents in Bavaria, Leiden, Brill, 1961, 230–245. o.
40 Bracher (szerk.): The Conscience in Revolt, 333–335. o.
41Mit Brennender Sorge („Égető aggodalommal”), Vatikán, Róma,
1937. március 14.
42 Conway: Nazi Persecution of the Churches, 166. o.
43 Clemens von Galen beszéde, 1936. március 9.
44Ismeretlen, The Persecution of the Catholic Church in the Third
Reich: Facts and Documents, London, Pelican, 2003, 19. o.
45 Conway: Nazi Persecution of the Churches, 168–173. o.
46 The Persecution of the Catholic Church in the Third Reich, 45. o.
47 Conway: Nazi Persecution of the Churches, 279. o.
48 Uo., 167. o.
49 Uo., 234. o.
50Gestapo-jelentés, 1943. március. Idézi 3.15 dokumentum, M.
Housden: Resistance and Conformity in the Third Reich, Abingdon,
Routledge, 1997, 46–67. o.
51 Conway: Nazi Persecution of the Churches, 235–236. o.
52 Bracher (szerk.): The Conscience in Revolt, 339–340. o.
53 T-4 eutanázia program néven ismerték.
54 Clemens von Galen prédikációja, 1941. augusztus 3.
55 A közvélemény ellenséges hozzáállása az eutanáziához arra
kényszerítette Hitlert, hogy 1941. augusztus 28-án leállítsa a
programot Németország határain belül. Ezután már csak teljes
titoktartás mellett folytatták, főként a lengyelországi megsemmisítő
táborokban.
56 A. Ebbinghaus (szerk.): Opfer und Täterinnen: Frauenbiographien
des Nationalsozialismus, Nördlingen, Delphi Politik, 1987, 237–238.
o.
57
HStAD. RW 58/19795. Seline Winter adatai (született 1873
márciusában).
58 Lásd: P. Demand: Luisenkult, Köln, Böchlau, 2003.
59 Burleigh: Third Reich, 196–197. o.
60 HStAD. RW 58/19795. Gestapo-akta Seline Winterről.
61 Idézi Conway: Nazi Persecution of the Churches, 286. o.
62 Németországban Internationale Bibelforschergesellschaft (IBV) néven
is ismerték.
63A Gestapo-aktákban az „Erneste Bibelforscher” (Komoly
Bibliakutatók) és a „Bibelforscher-Vereingung-IBV” (Nemzetközi
Bibliakutatók Egyesülete) nevet is használták. Itt a Jehova Tanúi
nevet használjuk.
64D. Garbe: Between Resistance and Martyrdom; Jehovah’s Witnesses
and the Third Reich, Wisconsin, WI, University of Wisconsin Press,
2008, 508. o.
65 Idézi Conway: Nazi Persecution of the Churches, 197. o.
66 Johnson: Nazi Terror, 249. o.
67A börtönökben és koncentrációs táborokban meghalt Jehova
Tanúi számáról még ma is folyik a vita. Az 1200-as szám forrása:
Detlef Garbe: Jehovah’s Witnesses and the Third Reich. Richard Evans
950 áldozattal számol.
68 Evans: Third Reich in Power, 255. o.
69 Garbe: Jehovah’s Witnesses and the Third Reich, 508. o.
70Idézve M. Reynard és S. Graffard: The Jehovah’s Witnesses and the
Nazis: Persecution, Deportation and Murder, 1933–1945, New York,
Cooper Square Press, 2001, 75. o.
71HStAD. RW 58/17508. Wilhelm Gerres adatai (született 1901
novemberében).
72 Ezt a nyilatkozatot minden Jehova Tanújának alá kellett írnia,
mielőtt kiengedték a börtönből. Az itteni lefordított idézet forrása:
M. Penton: Jehovah’s Witnesses and the Third Reich: Sectarian Politics
under Persecution, Toronto, University of Toronto Press, 2004, 362.
o.
73 Preussische Landeszeitung, 1937. február 14.
74 Lásd Penton: Jehovah’s Witnesses, 188. o.
75 HStAD. RW 58/17508. Gestapo-akta Wilhelm Gerresről.
76 Johnson: Nazi Terror, 244. o.
77 Uo., 71. o.
78
HStAD. RW 58/1142. Heinrich Winten adatai (született 1905
májusában).
79 HStAD. RW 58/1142. Gestapo-akta Heinrich Wintenről.
80HStAD. RW 58/15472. Paul Schlemann adatai (született 1882
februárjában).
81 HStAD. RW 58/15472. Gestapo-akta Paul Schlemannról.
82Idézi E. Kogon: The Theory and Practice of Hell: The German
Concentration Camps and the System Behind Them, New York, Berkley
Books, 1964, 43. o.
83 Idézi Johnson: Nazi Terror, 241. o.
84 Reynard és Graffard: The Jehovah’s Witnesses and the Nazis, 76. o.

4. FEJEZET: VADÁSZAT A KOMMUNISTÁKRA

1Idézi J. Noakes és G. Pridham (szerk.): Nazism 1919–1945 –
Volume 4: The German Home Front in World War II: A Documentary
Reader, Exeter, Exeter University Press, 1998, 588. o. (ezentúl
Nazism: A Documentary Reader, kötet- és oldalszámmal).
2A. Merson: Communist Resistance in Nazi Germany, London,
Lawrence and Wishart, 1985, 55. o.
3 Johnson: Nazi Terror, 162. o.
4 Merson: Communist Resistance, 13–15. o.
5E. Weitz: Creating German Communism, 1890–1990: From Popular
Protest to the Socialist State, Princeton, Princeton University Press,
1997. 189. o.
6 Gordon: Hitler, Germans and the Jewish Question, 20. o.
7L. Peterson: German Communism: Workers’ Protest and Labour
Unions – The Politics of the United Front in Rhineland-Westphalia,
Amszterdam, Kluwer Academic Publishers, 1993, 258. o.
8 Burleigh: Third Reich, 666–667. o.
9 Németül: Roter Frontkämpferbund – RFB.
10 Németül: Revolutionäire Gewerkschaftsoppostion – RGO.
11 Merson: Communist Resistance, 91–92. o.
12 Uo., 27. o.
13 Uo., 34. o.
14 Uo., 120. o.
15 Dams és Stolle: The Gestapo, 97. o.
16 Merson: Communist Resistance, 41. o.
17 Johnson: Nazi Terror, 172–173. o.
18Idézi D. Peukert: Inside Nazi Germany: Conformity, Opposition and
Racism in Everyday Life, London, Batsford, 1987, 122– 123. o.
19 Uo., 105. o.
20J. Herf: The Nazi Past in the Two Germanys, Cambridge, Harvard
University Press, 1997, 13. o.
21J.-M. Palmier: Weimar in Exile: The Anti-Fascist Emigration in
Europe and America, London, Verso, 2006, 172. o.
22C. Epstein: The Last Revolutionaries: German Communists and their
Century, Cambridge, Harvard University Press, 54. o.
23HStAD. RW 58/288. Luise Vögler adatai (született 1904
novemberében).
24 Jelenlegi neve Luhanszk.
25 HStAD. RW 58/288. Gestapo-akta Luise Vöglerről.
26O. Figes: The Whisperers: Private Life in the Soviet Union, London,
Penguin, 171–172. o.
27 A csoportnak a Gestapo adta a „Vörös Zenekar” gúnynevet, és
azzal vádolta őket, hogy hírszerzési információkat továbbítanak a
Szovjetuniónak. 1942 nyarán a csoport összes vezetőjét felkutatták.
Sosem bizonyosodott be, hogy valóban titkokat adtak tovább. Ennek
ellenére a csoport tagjait hazaárulással vádolták meg. A legtöbbjüket
megkínozták, kivégezték vagy hosszú időre börtönbe zárták.
28 Idézi Bracher (szerk.): Conscience in Revolt, 304. o.
29 Merson: Communist Resistance, 182. o.
30 Uo., 139. o.
31Az Állami Rendőrhivatal jelentése, Darmstadt, 1937. április. 21.
Idézi T. Mason: Arbeiterklasse und Volksgemeinschaft, Berlin, Opalden
1975, 315–316. o.
32 Peukert: Inside Nazi Germany, 124–125. o.
33 Merson: Communist Resistance, 183. o.
34 Uo., 187. o.
35SOPADE-jelentés, 1938. július. Idézi Nazism: A Documentary
Reader, 2. köt., 387. o.
36HStAD. RW 58/17801. Karoline Krupp adatai (született 1905
júniusában).
37 HStAD. RW 58/17801. Gestapo-akta Karoline Kruppról.
38
HStAD. RW 58/1959. Peter Penk adatai (született 1915
májusában).
39A várost a náci érában Münchengladbachnak hívták, 1960-ban
nevezték át Mönchengladbachra.
40Peter Penk aktájában nincs részletezve, milyen büntetést kapott,
ha kapott egyáltalán.
41HStAD. RW 58/1958 és RW 58/19428. Gestapo-akta Peter
Penkről.
42 Peukert: Inside Nazi Germany, 112. o.
43R. Grunberger: A Social History of the Third Reich, London,
Phoenix, 2005-ös szerk., 257. o.
44Gestapo-jelentés, Düsseldorf, 1937. Idézi in Nazism: A
Documentary Reader, 2. köt., 398. o.
45HStAD. RW 58/22533. Anton Kendricks adatai (született 1887-
ben).
46 A Züblin ma is Németország egyik legnagyobb építővállalata.
47HStAD. RW 58/22533 és RW 58/55166. Gestapo-akta of Anton
Kendricksről.
48HStAD. RW 58/37523. Heinz Wasschermann adatai (született
1921 decemberében).
49
HStAD. RW 58/37523 és RW 58/52505. Gestapo-akta Heinz
Wasschermannról.
50 Idézi Merson: Communist Resistance, 213. o.
51HStAD. RW 58/18552. Erich Weiss adatai (született 1900
szeptemberében).
52 HStAD. RW 58/18552. Gestapo-akta Erich Weissről.
53 HStAD. RW 58/1544. Aloys Vock adatai (született 1891
júliusában).
54 HStAD. RW 58/1544. Gestapo-akta Aloys Vockról.
55 HStAD. RW 58/17606. Wilhelm Struck adatai (született 1905
júliusában).
56 HStAD. RW 58/17606. Gestapo-akta Wilhelm Struckról.
57HStAD. RW 58/17060. Friedrich Grossmann adatai (született
1899 szeptemberében).
58 A régi bajtárs neve Böhme a Gestapo aktájában.
59 HStAD. RW 58/17060. Getapo-akta Friedrich Grossmannról.
60 Gellately: Gestapo and German Society, 223. o.
61 Peukert: Inside Nazi Germany, 126. o.
62 A katonafeleségek neve „Kriegsfrauen” volt.
63 Idézve Gellately: Gestapo and German Society, 236. o.
64J. Vandana: Gender and Power in the Third Reich: Female
Denouncers and the Gestapo, 1933–1945, London, Palgrave, 2003,
151–152. o.
65 U. Herbert: Hitler’s Foreign Workers: Enforced Labour in Germany
under the Third Reich, Cambridge, Cambridge University Press, 335.
o.
66 Uo., 129. o.
67 Uo., 335. o.
68HStAD. RW 58/9196. Hermann Haus adatai (született 1892
szeptemberében).
69A bizonyítékok arra utalnak, hogy ez a két kényszermunkás belga
volt.
70HStAD. RW 58/9196. Gestapo-akta Hermann Hausról. Az RW
58/45278 Gestapo-ügyirat ugyanezeket a részleteket tartalmazza az
ügyről.
71Ezek az információk még nagyobb súlyt adnak Robert Gellately és
Eric Johnson munkáinak.
72 Gellately: Gestapo and German Society, 137. o.

5. FEJEZET: JELENTSD FEL A SZOMSZÉDOD

1 Gellately: Gestapo and German Society, 134. o.
2 A feljelentés nem volt jellemző a német lakosság körében. Erich
Johnson szerint Krefeld 170 000-es városában 1-2 százalékra volt
tehető. Ez a szám a többi körzetre is igaz volt.
3 Gellately: Gestapo and German Society, 149. o.
4 Vandana: Gender and Power in the Third Reich, 183–185. o.
5 A nácik által a II. világháborúban megszállt területeken a
feljelentések nagy részét nők tették, főként Csehszlovákiában és
Franciaország bizonyos területein. Lásd: B. Frommer:
„Denunciations and Fraternisers: Gender Collaboration and
Revolution in Bohemia and Moravia during World War II and
After”, N. Wingfield és M. Bucur (szerk.): Gender and War in
Twentieth-Century Eastern Europe, Indiana, Indiana University Press,
2006, 113. o.
6 Uo., 146. o.
7R. Grunberger: A Social History of the Third Reich, London, Phoenix,
2005-ös kiadás, 150. o.
8 Idézi Nazism: A Documentary Reader, 2. köt., 284. o.
9 Grunberger: Social History of the Third Reich, 146. o.
10 Uo., 286. o.
11 Evans: Third Reich in Power, 115. o.
12HStAD. RW 58/71336. Heinrich Veet adatai (született 1876
augusztusában).
13 A rézgyár neve Duisburger Kufternütte volt.
14 HStAD. RW 58/71336. Gestapo-akta Heinrich Veetről.
15 Stockhouse: „Gestapo Interrogations”, 83. o.
16 Uo., 80. o.
17HStAD. RW 58/16829. Karl Vort adatai (született1904. október 4-
én).
18 HStAD. RW 58/16829. Gestapo-akta Karl Vortról.
19
HStAD. RW 58/30555. Karl Feedler adatai (született 1903
márciusában). Katolikusnak mondta magát.
20 HStAD. RW 58/30555. Gestapo-akta Karl Feedlerről.
21 Grunberger: Social History of the Third Reich, 151. o.
22 Gellately: Gestapo and German Society, 148. o.
23 Vandana: Gender and Power in the Third Reich, 50. o.
24 Uo., 52–55. o.
25 Uo., 149–150. o.
26 Uo., 80. o.
27HStAD. RW 58/1098. Rosa Deeser datai (született 1916
októberében). Katolikusnak mondta magát.
28 HStAD. RW 58/1098. Gestapo-akta Rosa Deeserről.
29HStAD. RW 58/5186. Walter Remmer adatai (született 1913
augusztusában). Protestánsnak mondta magát.
30 HStAD. RW 58/5186. Gestapo-akta Walter Remmerről.
31 Johnson: Nazi Terror, 313. o.
32 Nazism: A Documentary Reader, 4. köt., 122. o.
33 Uo., 126. o.
34 Johnson: Nazi Terror, 323. o.
35 Gellately: Gestapo and German Society, 141. o.
36 Nazism: A Documentary Reader, 4 köt., 127–128. o.
37R. Moorhouse: Berlin at War: Life and Death in Hitler’s Capital,
London, Vintage, 2010, 214. o.
38 Idézi Nazism: A Documentary Reader, 4. köt., 127. o.
39Nagyobb részletességgel az ügyről lásd: Johnson: Nazi Terror,
329–331. o.
40Robert Gellately: Backing Hitler: Consent and Coercion in Nazi
Germany, Oxford, Oxford University Press, 2001, 196. o.
41HStAD. RW 58/17801. Peter Holdenberg adatai (született 1875
februárjában).
42 HStAD. RW 58/17801. Gestapo-akta Peter Holdenbergről.
43Beszélgetés Maria von Lingennel. Idézi Alison Owings: Frauen:
German Women Recall the Third Reich, London, Penguin, 1993, 122–
123. o.
44HStAD. RW 58/1183. Karl Kesler adatai (született 1904
áprilisában).
45 HStAD. RW 58/1183. Gestapo-akta Karl Keslerről.
46 Evans: Third Reich in Power, 103. o.
47 Idézi Nazism: A Documentary Reader, 2. köt., 286. o.
48HStAD. RW 58/58532. Rudolf Henning adatai (született 1909
áprilisában). Foglalkozása „borbély”, és „istenhívőnek” vallotta
magát. Ez a náci csoport kívül állt a főbb vallási közösségeken.
Korábban katolikus volt.
49 HStAD. RW 58/58532. Gestapo-akta Rudolf Henningről.
50HStAD. RW 58/61051. Johann Konte adatai (született 1902
februárjában). Katolikusnak mondta magát.
51 HStAD. RW 58/61051. Gestapo-akta Johann Kontéról.
52 Delarue: Nazi Terror, 86–87. o.
53„Winterhilfswer”-nek nevezték. Ebben az évente megrendezett,
népszerű náci jótékonysági kampányban adományokat gyűjtöttek az
emberektől, majd karácsonykor élelmiszercsomagokat osztottak szét
az öregeknek és szegényeknek.
54G. Quinn, Hidden Beneath the Thorns: Growing Up Under Nazi Rule,
A Memoir of Ingeborg Tismor, New York, Universe, 2009, 54. o.
55 Gellately: Backing Hitler, 228. o.
56 Idézi Nazism: A Documentary Reader, 2. köt., 324. o.
57Jelenleg Tönisvorstnak hívják, és körülbelül öt kilométerre
nyugatra van a Rajna-vidéki Krefeldtől.
58
HStAD. RW 58/17511. Johann Hack adatai (született 1888
márciusában). Katolikusnak mondta magát.
59 HStAD. RW 58/17511. Gestapo-akta Johann Hackról.
60 HStAD. RW 58/18453. Adam Lipper adatai (született 1892
júliusában). Katolikusnak mondta magát.
61 HStAD. RW 58/18453. Gestapo-akta Adam Lipperről.
62 Idézi Nazism: A Documentary Reader, 4. köt., 545. o.
63 Gellately: Backing Hitler, 228. o.
64 Az ügy részletesebben: Johnson: Nazi Terror, 309–312. o.
65 Gellately: Backing Hitler, 227. o.
66N. Stargardt: Witnesses of War: Children’s Lives under the Nazis,
London, Pimlico, 237. o.
67HStAD. RW 58/21829. Walter Needen adatai (született 1903
augusztusában). Protestánsnak mondta magát.
68 HStAD. RW 58/21829. Gestapo-akta Walter Needenről.
69 Gellately: Backing Hitler, 201. o.
70 Ezt a nézetet legelszántabban és legsikeresebben Robert Gellatelly
terjesztette.
71 Evans: Third Reich in Power, 104. o.
72 Idézve Gellately: Gestapo and German Society, 142. o.

6. FEJEZET: FAJI HÁBORÚ A „TÁRSADALMON

KÍVÜLIEK” ELLEN
1 Idézi Wildt: Uncompromising Generation, 149. o.
2 Idézi Peukert: Inside Nazi Germany, 221. o.
3 Nazism: A Documentary Reader, 2. köt., 264. o.
4 Evans: Third Reich in Power, 507–554. o.
5Beszélgetés Gretával. Idézi B. Engelmann: In Hitler’s Germany, New
York, Pantheon Books, 1986, 39. o.
6 Evans: Third Reich in Power, 507–508. o.
7H. Biesold: Eugenics and Deaf People in Nazi Germany, Washington,
Gallaudet University Press, 1999, 5. o.
8 Részletesebben lásd: Burleigh: The Third Reich, 333–381. o.
9R. Proctor: „The Collaboration of Medicine and Nazism”, J.
Michalcyzk (szerk.): Medicine, Ethics and the Third Reich: Historical
and Contemporary Issues, Kansas City, Sheed and Ward, 1994, 36. o.
10 Beszélgetés Maria von Lingennel. Idézi Owings: Frauen, 133. o.
11 Burleigh: The Third Reich, 371. o.
12 Idézi Evans: Third Reich in Power, 510. o.
13 Idézi Peukert: Inside Nazi Germany, 212–213. o.
14G. Lewy: The Nazi Persecution of the Gypsies, Oxford, Oxford
University Press, 2000, 40–41. o.
15 Nazism: A Documentary Reader, 2. köt., 265. o.
16 Részletes elemzést lásd: L. Pine „Hashude: The Imprisonment of
»Asocial« Families in the Third Reich”, German History, 13. köt., 2.
sz. (1995.), 182–197. o.
17 Wachsmann: Hitler’s Prisons, 140–143. o.
18 Nazism: A Documentary Reader, 4. köt., 136. o.
19 Gellately: Backing Hitler, 95. o.
20 Idézi Wachsmann: Hitler’s Prisons, 137. o.
21 Uo., 132. o.
22 Gellately: Backing Hitler, 96. o.
23 Peukert: Inside Nazi Germany, 226. o.
24 Nazism: A Documentary Reader, 4. köt., 136. o.
25 Uo., 135. o.
26 Wachsmann: Hitler’s Prisons, 154–156. o.
27 Uo., 218. o.
28 Uo., 288. o.
29Mélyebb elemzést lásd: N. Wachsmann: „From Indefinite
Confinement to Extermination: Habitual Criminals and the Third
Reich”, R. Gellately és N. Stoltzfus (szerk.): Social Outsiders in Nazi
Germany, Princeton, Princeton University Press, 2001, 165– 191. o.
30 Lewy: Nazi Persecution of the Gypsies, 29. o.
31 Gellately: Backing Hitler, 99. o.
32 Nazism: A Documentary Reader, 4. köt., 135. o.
33Nicholas Stargardt: Witnesses of War: Children’s Lives under the
Nazis, London, Pimlico, 62. o.
34 Uo., 60. o.
35 Uo., 64. o.
36 Idézi Nazism: A Documentary Reader, 4. köt., 452. o.
37 Uo., 450. o.
38 Idézi Peukert: Inside Nazi Germany, 160. o.
39 Uo., 162–165. o.
40 Nazism: A Documentary Reader, 4. köt., 455. o.
41 Peukert: Inside Nazi Germany, 161. o.
42 Johnson: Nazi Terror, 276. o.
43 Idézi Peukert: Inside Nazi Germany, 166. o.
44Lásd: A. Time: „The Ambivalent Outsider: Prostitutes, Promiscuity
and VD in Nazi Berlin”, Gellately és Stoltzfus (szerk.): Social
Outsiders, 192–211. o.
45 Gellately: Backing Hitler, 111. o.
46L. Pine: Hitler’s ‘National Community’: Society and Culture in Nazi
Germany, London, Bloomsbury, 2011, 144–148. o.
47Gestapo-ügyirat. Idézi Ebbinghaus (szerk.): Opfer und Tatterinnen,
91. o.
48 Gellately: Backing Hitler, 112. o.
49N. Herbermann et al.: The Blessed Abyss: Inmate #6582 in
Ravensbrück Concentration Camp for Women, Detroit, Wayne State
University Press, 32–34. o.
50A homoszexuálisokat érintő törvények Nyugat-Németországban
1969-ig, Nagy-Britaniában 1967-ig érvényben maradtak.
51 Evans: Third Reich in Power, 530. o.
52
The Pink Triangle: The Nazi War against Homosexuals, Edinburgh,
Mainstream, 1987, 89. o.
53 Uo., 50. o.
54 Nazism: A Documentary Reader, 4. köt., 390. o.
55 A részletekért lásd: Nazi Terror, 292–294. o.
56Idézi G. Beck: An Underground Life, Wisconsin, University of
Wisconsin Press, 1999, 22–24. o.
57 Plant: The Pink Triangle, 133–136. o.
58 Uo., 163. o.
59 Idézi Pine: „National Community”, 143. o.
60 Plant: The Pink Triangle, 164. o.
61 Uo., 176–178. o.
62 Neues Volk, September 1937, 21–27. o.
63 Nicholas Stargardt: Witnesses of War, 75. o.
64 Lewy: Nazi Persecution of the Gypsies, 38–43. o.
65 Uo., 50. o.
66 Uo., 28. o.
67 Uo., 67. o.
68 Uo., 137. o.
69 Uo., 140. o.
70 Uo., 141. o.
71Az angol szöveg szerint a „Hungarians” (magyarok) tekintenek
„Magyar”-ként a családra – a szerk.
72 Idézi Peukert: Inside Nazi Germany, 216. o.
73 Lewy: Nazi Persecution of the Gypsies, 144. o.
74 Uo., 189. o.
75Beszélgetés Hildával. Idézi Dan Bar-On: Legacy of Silence:
Encounters with Children of the Third Reich, Cambridge, Harvard
University Press, 1989, 103. o.

7. FEJEZET: ZSIDÓÜLDÖZÉS
1Boroszló 1933-ban német város volt Alsó-Sziléziában. Mai neve
Wrocław, és Lengyelországhoz tartozik.
2Yad Vashem Archívum, Tel-Aviv, 033/72, Ludwig Förder
vallomása, 1933. március.
3 Gordon: Hitler, Germans and the Jewish Question, 119. o.
4 A szerző beszélgetése Claus Moserrel, London, 2009. augusztus 3.
5Beszélgetés Klaus Scheurenberggel. Idézi J. Steinhoff, P. Pechel és
D. Showalter (szerk.): Voices from the Third Reich: An Oral History,
Washington, Da Capo Press, 1994, 53. o.
6 Gordon: Hitler, Germans and the Jewish Question, 7–49. o.
7 Beszélgetés Ursula Meyer-Semliesszel. Idézi Owings: Frauen, 55. o.
8 Beszélgetés Ellen Freyjel. Idézi Owings: Frauen, 174. o.
9 Beszélgetés Erna Tiertzcel. Idézi Owings: Frauen, 280. o.
10 Idézi Burleigh: Third Reich, 316. o.
11Beszélgetés Arnold Biegeleisennel. Idézi Voices from the Third
Reich, 44. o.
12 Jüdische Rundschau, 1933. április 4.
13 Burleigh: Third Reich, 288. o.
14 Gellately: Backing Hitler, 133. o.
15 A szerző beszélgetése Claus Moserrel, London, 2009. augusztus 3.
16 Beck: An Underground Life, 1999, 17. o.
17 Johnson: Nazi Terror, 96. o.
18 Uo., 101–102. o.
19 Az „árja” kifejezést a nácik arra használták, akit „fajilag
tisztának” tartottak.
20 The Times, 1935. november 8.
21 Johnson: Nazi Terror, 106. o.
22A szerző beszélgetése Cecile Lowenthal Hensellel, Berlin, 2009.
szeptember 4.
23Beszélgetés Dorothea Schlosserrel. Idézi Voices of the Third Reich,
45. o.
24 A szerző beszélgetése Claus Moserrel, London, 2009. augusztus 3.
25Idézi C. Rittner és J. Roth: Different Voices: Women and the
Holocaust, New York, Paragon House, 1993, 199. o.
26A „fajszennyezést” azért teszem idézőjelbe, hogy éreztessem, a szó
náci konstrukció.
27Lásd: P. Szobar: „Telling Sexual Stories in Nazi Courts of Law:
Race Defilement in Germany, 1933 to 1945”, D. Herzog (szerk.):
Sexuality and German Fascism, London, Berghahn, 133– 163. o.
28 Nazism: A Documentary Reader, 2. köt., 346. o.
29 Gellately: Backing Hitler, 134–135. o.
30 Gordon: Hitler, Germans and the Jewish Question, 213. o.
31 Nazism: A Documentary Reader, 2. köt., 346–347. o.
32 Vandana: Gender and Power in the Third Reich, 123. o.
33 Johnson: Nazi Terror, 111–114. o.
34HStAD. RW 58/8869. Dr. Siegfried Kleff adatai (született 1882
decemberében).
35 HStAD. RW 58/8869. Gestapo-akta Dr. Siegfried Kleffről.
36HStAD. RW 58/1252. Dr. Michael Steinbeck adatai (született
1880 augusztusában).
37 HStAD. RW 58/1252. Gestapo-akta dr. Michael Steinbeckről.
38HStAD. RW 58/55406. Josef Kahn adatai (született 1886
szeptemberében).
39 HStAD. RW 58/55406. Gestapo-akta Josef Kahnról.
40 Idézi Evans: Third Reich in Power, 582–583. o.
41 Gellately: Backing Hitler, 126–127. o.
42Bundesarchiv, Berlin, Gépelt üzenet Heydrichtől, 1938. november
10.
43SOPADE-jelentés, 1938. november. Idézi Peukert: Inside Nazi
Germany, 58. o.
44
HStAD. RW 58/64364, Leopold Funk adatai (született 1879
márciusában).
45 HStAD. RW 58/64364. Gestapo-akta Leopold Funkról.
46SOPADE-jelentés, 1938. december. Idézi Peukert: Inside Nazi
Germany, 59. o.
47 Idézi Beck: An Underground Life, 38–39. o.
48 Johnson: Nazi Terror, 292. o.
49 Gordon: Hitler, Germans and the Jewish Question, 188. o.
50 Johnson: Nazi Terror, 431. o.
51 Idézi Vandana: Gender and Power in the Third Reich, 136. o.
52 Johnson: Nazi Terror, 292. o.
53 Gellately: Backing Hitler, 129. o.
54 Idézi Burleigh: Third Reich, 300. o.
55Valerie Wolfenstein vallomása. Idézi E. Boehm: We Survived:
Fourteen Histories of the Hidden and Hunted in Nazi Germany, Boulder,
Westview, 2003-as kiadás, 81. o.
56 Johnson: Nazi Terror, 398. o.
57 Gellately: The Gestapo and German Society, 212. o.
58 Rolf Joseph vallomása. Idézi Boehm: We Survived, 153. o.
59Uo., 155. o. Rolf Josephnek sikerült megszöknie a koncentrációs
táborból, és a csodával határos módon nem szállították el
Lengyelországba, így túlélte a háborút.
60
HStAD. RW 58/4186. [Sara] Martha Peet adatai (született 1892
májusában).
61 HStAD. RW 58/4186. Gestapo-akta [Sara] Martha Peetről.
62 Idézi Gordon: Hitler, Germans and the Jewish Question, 189. o.
63 Uo., 193. o.
64 Johnson: Nazi Terror, 414–415. o.
65 Gellately: Gestapo and German Society, 191. o.
66 Johnson: Nazi Terror, 422–426. o.
67 Gellately: Backing Hitler, 144–145. A feljelentők sorsát a 8.
fejezetben tárgyaljuk.
68HStAD. RW 58/52490. Helene Krabs adatai (született 1906
szeptemberében).
69 HStAD. RW 58/52490. Gestapo-akta Helene Krabsról.

8. FEJEZET: A GESTAPO A BÍRÓSÁG ELŐTT

1 Whiting: The Search for Gestapo Muller, 11–35. o.
2P. Longerich: Heinrich Himmler: A Life, Oxford, Oxford University
Press, 734–736. o.
3AP-IMT. A Gestapo elleni indítvány. Előterjesztő: Robert Storey
ezredes, 1945. december 20. és 1946. január 2.
4AP-IMT. Dr. Werner Best vallomása, 1946. július 31, 1946.
augusztus 1.
5 AP-IMT. Karl-Heinz Hoffmann vallomása, 1946. augusztus 1.
6 Uo.
7AP-IMT. A Gestapo ügyvédje, dr. Rudolf Merkel záróbeszéde, 1946.
augusztus 23.
8 AP-IMT. Nürbergi ítélet, 1946. szeptember 1. és 1946. október 1.
9Részletes elemzést lásd: G. Steinacher: Nazis on the Run: How
Hitler’s Henchmen Fled Justice, Oxford, Oxford University Press,
2011.
10 Wildt: Uncompromising Generation, 371377. o.
11 Johnson: Nazi Terror, 479. o.
12 Gordon: Hitler, Germans and the Jewish Question, 197–209. o.
13 Wildt: Uncompromising Generation, 375. o.
14 Wachsmann: Hitler’s Prisons, 342–347. o.
15 Erre az emberre Eric Johnson náci terrorról szóló könyvében
figyeltem fel, és úgy döntöttem, részletesebben is átvizsgálom az
aktáját. Lásd még: Johnson: Nazi Terror, 240–241, 249, 244–247. és
292. o. Dihr ezekben az ügyekben volt érintett a náci érában.
16 HStAD. Rep. 8, 10. sz, akta Otto Dihrről.
17A. Szanajanda: Indirect Perpetrators: The Persecution of Informers in
Germany, 1945–1965, Plymouth, Lexington Books, 2010, 289. o.
18 Uo., 55–60. o.
19 Uo., 114–115. o.
20 Uo., 135–137. o.
21 Uo., 43. o.
22A keletnémet perek angol fordítása megtalálható: DDR-Justiz und
NS-Verbrechen, 14. köt., Amszterdam, University of Amsterdam
Press, 2012.
23 1965. október 26-án a nyugatnémet igazságügyi miniszter
jelentést írt a német Bundestagnak, amelyben megemlíti, hogy a
kormány 1945 óta üldözi a német háborús bűnösöket. Leírta, hogy
61 761 embert nyomoztak le és 6115-öt ítéltek el. Ezeknek a
nyomozásoknak a nagy része a szövetséges megszállás időszaka alatt
zajlott le.
24Lásd: National Front des Demokratischen Deutschland, Németország
(Kelet), Staatliche Archivverwaltung Dokumentationszentrum, Berlin,
Zeit im Bild, 1965.
25 Wildt: Uncompromising Generation, 376. o.
26 Dams és Stolle: The Gestapo, 175. o.
27 A részleteket lásd: Johnson: Nazi Terror, 463–487. o.
28 Wachsmann: Hitler’s Prisons, 344. o.
29 Wildt: Uncompromising Generation, 406. o.
30 Johnson: Nazi Terror, 3–8. oldal.
31 American Jewish Yearbook, 56. köt. (1955), 379. o.
32 Wildt: Uncompromising Generation, 404–405. o.
33Németországban Zentral Stelle der Landesjustizverwaltungen zur
Aufklärung Nationalsozialistischer Verbrechen néven ismerték.
34Az akták részletes tartalmát lásd: Bundesarchiv-katalógus,
Nemzetiszocialista Bűnöket Vizsgáló Szövetségi Tartományi
Igazságügyi Hatóságok Központi Hivatalának feljegyzései.
35Ezt a feltételt folyamatosan módosították, hogy megvizsgálhassák
a Németországon belül történt eseményeket.
36 Einführungsgesetz zum Ordungswidrigkeitengesetz.
37 Wildt: Uncompromising Generation, 414–416. o.
38 Az elemzés alapja: D. Cesarani, Eichmann: His Life and Crimes,
London, Vintage, 2004. (Magyarul: Eichmann, ford. Novák Gábor,
Debrecen, Gold Book, é. n.); D. Lipstadt: The Eichmann Trial, New
York, Random House; H. Arendt: Eichmann in Jerusalem: A Report on
the Banality of Evil, New York, Penguin, 1963 (Magyarul: Eichmann
Jeruzsálemben, ford. Mesés Péter, Budapest, Osiris, 2000).
39 Frau Braun vallomása az Auschwitz-perben. Idézi J. Kessler: „The
Boger Swing: Frau Braun and the Tiger of Auschwitz”, California
Literary Review, 2007. március 26., Callitreview.com.
40A frankfurti Auschwitz-per elemzésének alapja: D. Pendas: The
Frankfurt Auschwitz Trial, 1963–1965, Cambridge, Cambridge
University Press, 2010.
41 Otto Bovensiepen kihallgatásának átirata, 1945. augusztus 20.
Idézi Cornell University online archívum:
http://ebooks.library.cornell.
42Bovensiepen perének átirata megtalálható: Yad Vashem online
archívum, aktaszám: 58/3756400.
43Best életének részletes elemzését lásd: U. Herbert: Best, Bonn,
1996.
44 Dams és Stolle: The Gestapo, 170–171.
Rudolph Diels, a Gestapo első igazgatója.
Paul Schneider, a bátor protestáns lelkész 1921-ben, diákként.
A Gestapo központja Berlinben, a Prinz-Albrecht-Straßén. Az épületet 1945-ben
lebombázták a szövetségesek.
Két rendőr 1933 februárjában felméri a Reichstag leégése utáni károkat.
Heinrich Himmler, az SS vezetője (balra) kezet fog a Gestapo megteremtőjével, Hermann
Göringgel.
Ernst Thälmann, a Német Kommunista Párt (KPD) vezetője. Hitler parancsára 1944-ben
megölték.
Heinrich Himmler (balra) Ernst Röhmmel, a rohamosztagok, az SA vezérével.
Franz von Papen korábbi német kancellár beszédet mond Ausztriában.
Politikai foglyok kényszermunkát végeznek a dachaui koncentrációs táborban (1933).
Reinhard Heydrich, a Gestapo, az SS és az SD vezetésének egyik kiemelkedő alakja.
A „Hitvalló Egyház” vezetője, Martin Niemöller lelkész.
Wilhelm Frick, náci belügyminiszer 1933-tól 1943-ig. 1946-ban kivégezték.
Dr. Werner Best, a Gestapo adminisztrációjának egyik kiemelkedő alakja.
Dr. Robert Ritter Eve Justin segítségével vért vesz egy cigánytól.
A buchenwaldi koncentrációs tábor.
Reggeli sorakozó a saschenhauseni koncentrációs táborban (1936).
Clemens Graf von Galen münsteri püspök. Ő vezette a katolikusok tiltakozását a náci
eutanáziaprogram ellen.
 Otto Ohlendorf, a belföldi SD vezetője és az Einsatzgruppe D, a Szovjetunióban
tömeggyilkosságokat elkövető egyik halálosztag parancsnoka. 1951-ben kivégezték.
Magdeburgi németek elsétálnak egy szétvert zsidó üzlet mellett 1938 novemberében,
a Kristallnachtot követő reggelen.
A Birodalmi Biztonsági Főhivatal, az RSHA vezetőinek találkozója Berlinben 1939-ben.
(Balról jobbra: Franz Huber, a bécsi Gestapo vezetője, Arthur Nebe, a Kripo igazgatója,
Himmler, Heydrich és Heinrich Müller, a Gestapo igazgatója.)
A Gestapo nyilvántartási fényképe Peter Penkről, akit azzal vádoltak, hogy
kommunistaszimpatizáns.
A Gestapo nyilvántartási fényképe Luise Vöglerről, akit állítólagos szovjetbarátsága miatt
jelentettek fel.

A Gestapo nyilvántartási felvétele Helmut Hesséről, egy bátor protestáns ellenállóról.

 NÉMET KIFEJEZÉSEK
ÉS SZERVEZETEK

Abitur – A középiskola elvégzését igazoló tanúsítvány, amely

nélkülözhetetlen volt az egyetemi jelentkezéshez.
Aszociális – Olyan személy, akit társadalomellenesnek és fajilag
alsóbbrendűnek bélyegeztek.
Bekennende Kirche – Hitvalló Egyház. Protestáns lelkészek csoportja,
akik a lutheránus alapelveket védelmezték.
Führer – Vezér.
Gauleiter – Náci körzeti vezető.
Gestapo – Titkos Államrendőrség.
Gestapa – A Gestapo tevékenységét segítő adminisztrációs hivatal.
Jude – Zsidó.
KPD – Német Kommunista Párt.
Kripo – A bűnügyi rendőrség nyomozó részlege.
Luftwaffe – A német légierő.
NSDAP – Náci párt.
Orpo – A hagyományos rendőri feladatokkal megbízott, egyenruhás
állományú német rendőrség.
Reichkristallnacht – Kristályéjszaka (1938. november 9–10.) A zsidó
közösség ellen végrehajtott nagyszabású támadás Németország
határain belül.
Reichstag – A német parlament.
RSHA – Birodalmi Biztonsági Főhivatal (létrehozva 1939-ben)
(Reichssicherheitshauptamt).
SA – Náci rohamosztag (Sturmabteilung).
Schutzhaft – Védőőrizet. Ez a szabály lehetővé tette a Gestapo
számára, hogy letartóztasson, és börtönben vagy koncentrációs
táborban fogva tartson embereket bírósági tárgyalás nélkül.
SD – Az SS hírszerző szárnya (Sicherheitsdienst).
Sipo – A Gestapót és a Kripót 1936 és 1939 között irányító részleg.
SPD – Németország Szociáldemokrata Pártja
Spruckhammer – A Németországot megszálló szövetségesek által a
második világháború után létrehozott különleges nácitlanítási
bíróság.
Sopade – A száműzött Szociáldemokrata Párt titkos jelentése a német
közhangulatról a náci érában.
SS (Schutzstaffel) – Hitler elit személyes testőrsége. Heinrich
Himmler vezetése alatt a német állam legerősebb náci szervezete
lett.
Volksgemeinschaft – Népközösség. A kifejezést egyfajta osztályok
nélküli etnikai szolidaritás hangsúlyozására használták.
Volksgenossen – Néptárs. Ezzel a szóval jellemezték Hitler
Németországának fajilag tiszta, hűséges tagjait.
Wehrmacht – A német hadsereg.
 FORRÁSOK ÉS BIBLIOGRÁFIA

ARCHÍVUMOK
Nordrhein-Westfälisches Hauptstaatsarchiv, Düsseldorf (HStAD). Az
archívum jelenleg Duisburgban található.
RW-58 Gestapo-Personalakten (idézve mint: RW-58, amit az
ügyiratszám követ).
Avalon Project. Yale University (AP).
A nürnbergi per folyamatának online archívuma (idézve mint: AP-
IMT, amit a név és a dátum követ).
Bundesarchiv Berlin (BA).
Fotóarchívum.
Institut für Zeitgeschichte, München [IfZ]
Rupert Mayer aktái
(A Nürnbergben elítélt náci háborús bűnösökkel kapcsolatos
anyagok)
Staatsarchiv Munich [SM]
Polizeidirektion München akták
Ellenállás Múzeuma, Berlin [MR]
Wiener Könyvtár, London
A zsidóüldözés szemtanúinak beszámolói.
ÚJSÁGOK ÉS IDŐSZAKOS KIADVÁNYOK
Der Angriff
Der Stürmer
Jüdische Rundschau
Völkischer Beobachter

INTERJÚK
Lord Claus Moser
Cecile Lowenthal-Hensel

SZAKIRODALOM
(A kiadás helye London, Egyesült Királyság. A címet a kiadó, a név
és az évszám követi. Minden más címnél feltüntettem a kiadás
helyét, a kiadót és a megjelenés évét.)

Adler, H.: Der verwaltete Mensch: Studien zur Deportation der Juden
aus Deutschland (Tübingen, Mohr-Verlag, 1974).
Adorno, T. et al.: The Authoritarian Personality (Harper, 1950).
Allen, W.: The Nazi Seizure of Power: The Experience of a Single
German Town, 1922–1945 (New York, 1984).
Aly, G.: Aktion T4 1939–1945: Die ‘Euthanasie’-Zentrale in der
Tiergartenstrasse 4 (Berlin, Rotbuch, 1989).
Aly, G.: ‘Final Solution’: Nazi Population Policy and the Murder of the
European Jews (Arnold, 1999).
Aly, G.: Hitler’s Beneficiaries: Plunder, Racial War and the Nazi Welfare
State (Henry Holt, 2007).
Aly, G.: Chroust, P. és Pross, C, Cleansing the Fatherland: Nazi
Medicine and Racial Hygiene (Baltimore, BD, Johns Hopkins
University Press, 1994).
Arad, Y.: Krakowski, S. és Spector, S. (szerk.): The Einsatzgruppen
Reports: Selections from the Dispatches of the Nazi Death Squads
(Washington, US Holokauszt Múzeum, 1990).
Arendt, H.: The Origins of Totalitarianism (Andre Deutsch, 1951).
Magyarul: A totalitarizmus gyökerei, ford.: Braun Róbert, Seres
Iván, Erős Ferenc, Berényi Gábor, Budapest, Európa, 1992.
Arendt, H.: Eichmann in Jerusalem: A Report on the Banality of Evil
(Penguin, 1994). Magyarul: Eichmann Jeruzsálemben, ford. Mesés
Péter, Budapest, Osiris, 2000.
Arendt, H.: Eichmann and the Holocaust (Penguin, 2006).
Aronson: S.: The Beginnings of the German Gestapo: The Bavarian
Model in 1933 (Jeruzsálem, Israel Universities Press, 1970).
Ayçoberry, P.: The Social History of the Third Reich, 1933–1945 (New
York, The New Press, 1999).
Bajohr, F.: ‘Aryanisation’ in Hamburg: The Economic Exclusion of the
Jews and the Confiscation of their Property in Nazi Germany
(Berghahn, 2002).
Baldwin, P. (szerk.): Reworking the Past: Hitler, the Holocaust and the
Historians’ Debate (Beacon Press, 1990).
Bankier, D.: The Germans and the Final Solution: Public Opinion under
Nazism (Blackwell, 1996).
Bankier, D. (szerk.): Probing the Depths of German Anti-Semitism:
German Society and the Persecution of the Jews, 1933–1941
(Berghahn, 2000).
Baranowsy, S.: The Confessing Church: Conservative Elites and the Nazi
Elite (Lewiston, Edward Mellen Press, 1986).
Barkai, A.: From Boycott to Annihilation: The Economic Struggle of
German Jews, 1933–1943 (Harrisburg, Brandeis University Press,
1990).
Barnett, V.: For the Soul of the People: Protestant Protest against Hitler
(Oxford, Oxford University Press, 1992).
Barnett, V.: Bystanders: Conscience and Complicity during the Holocaust
(Westport, Greenwood Press, 2000).
Bar-On, D.: Legacy of Silence: Encounters with Children of the Third
Reich (Cambridge, Harvard University Press, 1989).
Bartov, O. (szerk.): The Holocaust: Origins, Implementation, Aftermath
(Routledge, 2000).
Bauer, Y.: The Holocaust in Historical Perspective (Seattle, University
of Washington Press, 1978).
Baumann, Z.: Modernity and the Holocaust (Polity Press, 2000).
Baynes, N. (szerk.): The Speeches of Adolf Hitler (Oxford, Oxford
University Press, 1942).
Beck: G.: An Underground Life: Memoirs of a Gay Jew in Berlin
(Madison, University of Wisconsin Press, 1999).
Beevor, A.: Berlin: The Downfall 1945 (Penguin, 2007). Magyarul:
Berlin, 1945 – Az összeomlás, ford. Novák Gábor, Debrecen, Gold
Book, 2016.
Berenbaum, M. (szerk.): A Mosaic of Victims: Non-Jews Persecuted and
Murdered by the Nazis (New York, New York Press, 1992).
Bergen, D.: Twisted Cross: The German Christian Movement in the Third
Reich (Chapel Hill, University of North Carolina Press, 1996).
Berkley, G.: Hitler’s Gift: The Story of Theresienstadt (Boston, Branden
Publishing, 2002).
Bernadotte, F. gróf: The Curtain Falls: The Last Days of the Third Reich
(New York, Knopf, 1946).
Bernstein, R.: Hannah Arendt and the Jewish Question (Polity Press,
1996).
Berschel, H.: Bürokratie und Terror: Das Judenreferat der Gestapo
Düsseldorf, 1935–1945 (Essen, Klartext Verlag, 2001).
Bessel, R.: Political Violence and the Rise of Nazism: The Stormtroopers
in Eastern Germany, 1925–1934 (New Haven, Yale University
Press, 1984).
Bessel, R. (szerk.): Life in the Third Reich (Oxford, Oxford University
Press, 1987).
Best, W.: Die Deutsche Polizei (Darmstadt, L.C. Wittlich Verlag,
1941).
Bielenburg, C.: The Past is Myself (Corgi, 1984).
Biesold: H.: Eugenics and Deaf People in Nazi Germany (Washington,
Gallaudet University Press, 1999).
Black, P.: Ernst Kaltenbrunner: Ideological Soldier of the Third Reich
(Princeton, Princeton University Press, 1984).
Blass, T.: The Man Who Shocked the World: The Life and Legacy of
Stanley Milgram (Oxford, Perseus Press, 2004).
Bloxham, D.: Genocide on Trial: War Crimes Trials and the Formation
of Holocaust History and Memory (Oxford, Oxford University
Press, 2001).
Bluel, H.: Strength through Joy: Sex and Society in Nazi Germany
(Secker & Warburg, 1973).
Boehm, E.: We Survived: Fourteen Histories of the Hidden and Hunted
of Nazi Germany (Boulder, Westview Press, 2004).
Bosworth, R.: Explaining Auschwitz and Hiroshima: History Writing
and the Second World War 1945–90 (Routledge, 1993).
Bowder, G.: The Foundation of the Nazi Police State: The Formation of
Sipo and S.D. (Lexington, University of Kentucky Press, 1990).
Bowder, G.: Hitler’s Enforcers: The Gestapo and S.S. Security Service in
the Nazi Revolution (New York, Oxford University Press, 1996).
Bracher, K.: The German Dictatorship: The Origins, Structures, and
Effects of National Socialism (Pelican, 1973).
Bramstead, E.: Dictatorship and Political Police: The Technique of
Control by Fear (New York, Oxford University Press, 1945).
Breitman, R.: The Architect of Genocide: Himmler and the Final
Solution (Grafton, 1992).
Breyvogel, W. (szerk.): Piraten, Swings und Junge Garde:
Jugendwiderstand im Nationalsozialismus (Bonn, Dietz, 1991).
Bridenthal, R.: Grossmann, A. és Kaplan, M. (szerk.): When Biology
Became Destiny: Women in Weimar and Nazi Germany (New York,
Monthly Review Press, 1984).
Broszat, M.: The Hitler State: The Foundation and Development of the
Internal Structure of the Third Reich (Longman, 1981).
Broszat, M. (szerk.): Kommandant in Auschwitz: Autobiographische
Aufzeichnungen des Rudolf Höss (Stuttgart, Deutche Verlags-
Anstalt, 1958).
Broszat, M. et al. (szerk.): Bayern in der NS-Zeit, 6 köt. (München,
Oldenbourg, 1977–1983).
Browning, C.: Fateful Months: Essays on the Emergence of the Final
Solution (Holmes & Meier, 1985).
Browning, C.: The Path to Genocide: Essays on Launching the Final
Solution (Cambridge, Cambridge University Press, 1995).
Browning, C.: Ordinary Men: Reserve Police Battalion 101 and the
Final Solution in Poland (Penguin, 2001).
Browning, C.: The Origins of the Final Solution: The Evolution of Jewish
Policy 1939–1942 (Heinemann, 2004).
Brustein, W.: Roots of Hate: Anti-Semitism in Europe before the
Holocaust (Cambridge, Cambridge University Press, 2003).
Brysac, S.: Resisting Hitler: Mildred Harnack and the Red Orchestra
(Oxford, Oxford University Press, 2000).
Bullock, A.: Hitler: A Study in Tyranny (Penguin, 1952).
Burleigh, M.: Death and Deliverance: ‘Euthanasia’ in Germany 1900–
1945 (Cambridge, Cambridge University Press, 1994).
Burleigh, M.: Ethics and Extermination: Reflections on Nazi Genocide
(Cambridge, Cambridge University Press, 1997).
Burleigh, M.: The Third Reich: A New History (Macmillan, 2000).
Burleigh, M. és Wippermann, W.: The Racial State: Germany 1933–
1945 (Cambridge, Cambridge University Press, 1991).
Burrin, P.: Hitler and the Jews: The Genesis of the Holocaust (Arnold,
1994).
Burrin, P.: Nazi Anti-Semitism: From Prejudice to the Holocaust (New
York, The New Press, 2005).
Caplan, J.: Government without Administration: State and Civil Service
in Weimar and Nazi Germany (Oxford, Oxford University Press,
1989).
Cesarani, D.: Eichmann: His Life and Crimes (Heinemann, 2004).
Magyarul: Eichmann, ford. Novák Gábor, Debrecen, Gold Book,
é. n.
Cesarani, D.: Becoming Eichmann: Rethinking the Life, Crimes and Trial
of a Desk Murderer Washington, DC (Da Capo Press, 2006).
Cesarani, D. (szerk.): The Final Solution: Origins and Implementation
(Routledge, 1994).
Childers, T.: The Nazi Voter: The Social Foundations of Fascism in
Germany, 1919–1933 (Chapel Hill, University of North Carolina
Press, 1983).
Childers, T. and Caplan, J. (szerk.): Re-Evaluating the Third Reich
(Holmes and Meier, 1993).
Choumov, P., Kogon: E., Langbein, H. and Ruckerl, A. (szerk.): Nazi
Mass Murder: A Documentary History (New Haven, Yale
University Press, 1994).
Cohen, E.: Human Behaviour in the Concentration Camp (Free
Association Books, 1988).
Conway, J.: The Nazi Persecution of the Churches, 1933–1945 (New
York, Basic Books, 1968).
Cornwell, J.: Hitler’s Pope: The Secret History of Pius XII (Penguin,
1999).
Cornwell, J.: Hitler’s Scientists (Viking, 2003).
Crankshaw, E.: Gestapo: Instrument of Tyranny (Four Square, 1966).
Crew, D. (szerk.): Nazism and German Society 1933–1945 (Routledge,
1994).
Crowe, D. és Kolsti, J. (szerk.): The Gypsies of Eastern Europe (Sharpe,
1992).
Dams, C. és Stolle M.: The Gestapo: Power and Terror in the Third
Reich (Oxford, Oxford University Press, 2014).
Dawidowicz, L.: The War against the Jews 1933–45 (Pelican, 1979).
Dawidowicz, L.: The Holocaust and the Historians (Cambridge,
Harvard University Press, 1981).
Dedencks, M.: Heydrich: The Face of Evil (Greenhill, 2006).
Delarue, J.: The Gestapo: A History of Horror (New York, Viking
Press, 1962).
Deschner, G.: Heydrich: The Pursuit of Total Power (Orbis, 1981).
Diels, R.: Lucifer ante portas: Es spricht der erste Chef der Gestapo
(Stuttgart, Deutsche Verlags-Anstalt, 1950).
Dunke, H.: Die KPD von 1933 bis 1945 (Köln, Kiepenheuer & Witsch,
1972).
Dwork, D. és Van Pelt, J.: Holocaust: A History (John Murray, 2002).
Ebbinghaus, A. (szerk.): Opfer und Täterinnen: Frauenbiographien des
Nationsozialismus (Nördlingen, Delphi Politik,1987).
Eley, G. (szerk.): The ‘Goldhagen Effect’: History, Memory, Nazism –
Facing the German Past (Ann Arbor, University of Michigan Press,
2000).
Engelmann, B.: In Hitler’s Germany: Daily Life in the Third Reich (New
York, Pantheon Books, 1986).
Evans, R. J. (szerk.): The German Underworld: Deviants and Outcasts
in German History (Oxford, Oxford University Press, 1988).
Evans, R. J.: In Defence of History (Norton, 1999).
Evans, R. J.: Telling Lies about Hitler: The Holocaust, History and the
David Irving Trial (Verso, 2002).
Evans, R. J.: Rituals of Retribution: Capital Punishment in Germany
1600–1987 (Oxford, Oxford University Press,1996).
Evans, R. J.: The Third Reich, 3 köt.; 1. köt.: The Coming of the Third
Reich; 2. köt.: The Third Reich in Power; 3. köt.: The Third Reich
(Allen Lane, 2003–2008).
Evans, R. J.: The Third Reich in History and Memory (Little, Brown,
2015).
Fahlbusch, M. és Haar, I. (szerk.): German Scholars and Ethnic
Cleansing, 1920–1945 (Berghahn, 2004).
Feldman, M. (szerk.): A Fascist Century: Essays by Roger Griffin
(Basingstoke, Palgrave Macmillan, 2008).
Fest, J.: Plotting Hitler’s Death: The Story of the German Resistance
(New York, Metropolitan Books, 1996).
Finkelstein, N. és Birn, R. (szerk.): A Nation on Trial: The Goldhagen
Thesis and Historical Truth (Holt and Co., 1998).
Fischer, C.: Stormtroopers: A Social, Economic and Ideological Analysis,
1929–1935 (Routledge, átd. kiad., 2014).
Fischer, C. (szerk.): The Rise of National Socialism and the Working
Classes in Weimar Germany (Berghahn, 1996).
Fleming, G.: Hitler and the Final Solution (Oxford, Oxford University
Press, 1986).
Fraenkel, E.: The Dual State: A Contribution to the Theory of
Dictatorship (Clark, NJ: Lawbook Exchange, 2006-os kiad.).
Frei, N.: National Socialist Rule in Germany (Oxford, Blackwell,
1993).
Frei, N.: Adenauer’s Germany and the Nazi Past: The Politics of
Amnesty and Integration (New York, Columbia University Press,
2002).
Friedlander, H.: The Origins of Nazi Genocide: From Euthanasia to the
Final Solution (Chapel Hill, University of North Carolina Press,
1995).
Friedländer, S.: Memory, History and the Extermination of the Jews of
Europe (Bloomington, Indiana University Press, 1993).
Friedländer, S.: Nazi Germany and the Jews – Volume 1: The Years of
Persecution 1933–39 (HarperCollins, 1997).
Friedländer, S.: The Extermination of the Jews – Volume 2: Nazi
Germany and the Jews (HarperCollins, 2007).
Garbe, D.: Zwischen Widerstand und Martyrium: Die Zeugen Jehovahs
in ‘Dritten Reich’ (München, Oldenbourg, 1994).
Gebauer, T.: Das KPD-Dezernat der Gestapo Düsseldorf (Hamburg,
Disserta Verlag, 2011).
Gellately, R.: The Gestapo and German Society: Enforcing Racial Policy
1933–1945 (Oxford, Clarendon Press, 1990).
Gellately, R.: Backing Hitler: Consent and Coercion in Nazi Germany
(Oxford, Oxford University Press, 2001).
Gellately, R. és Fitzpatrick, S. (szerk.): Accusatory Practices:
Denunciations in Modern European History, 1789–1989 (Chicago,
IL, University of Chicago Press, 1997).
Gellately, R. és Stolfus, N. (szerk.): Social Outsiders in Nazi Germany
(Princeton, Princeton University Press, 2001).
Gerlach, W.: And the Witnesses were Silent: The Confessing Church and
the Persecution of the Jews (Lincoln, University of Nebraska Press,
2000).
Gerwarth, R.: Reinhard Heydrich (München, Siedler, 2011).
Gilbert, M.: Kristallnacht: Prelude to Destruction (HarperCollins,
2006).
Gill, A.: The Journey Back from Hell: Conversations with Concentration
Camp Survivors (HarperCollins, 1989).
Glass, J.: Life Unworthy of Life: Racial Phobia and Murder in Hitler’s
Germany (Basic Books, 1997).
Goldhagen, D.: Hitler’s Willing Executioners: Ordinary Germans and the
Holocaust (Abacus, 1996).
Goldhagen, D.: A Moral Reckoning: The Role of the Catholic Church in
the Holocaust and its Unfulfilled Duty of Repair (Little Brown,
2002).
Gordon, S.: Hitler, Germans and the Jewish Question (Princeton,
Princeton University Press, 1984).
Graber, G.: History of the SS (Robert Hale, 1978).
Graml, H.: Antisemitism in the Third Reich (Oxford, Oxford University
Press, 1992).
Grau, G. (szerk.): Homosexualität in der NS-Zeit: Dokumente einer
Diskriminierung und Verfolgung (Frankfurt am Main, S. Fischer
Taschenbuch Verlag, 1993).
Grau, G. (szerk.): Hidden Holocaust? Gay and Lesbian Persecution in
Germany 1933–45 (Continuum, 1995).
Gregor, N. (szerk.): Nazism, War and Genocide: Essays in Honour of
Jeremy Noakes (Exeter, University of Exeter Press, 2005).
Gross, L.: The Last Jews of Berlin (Simon & Schuster, 1988).
Gross, M.: The War against Catholicism: Liberalism and the Anti-
Catholic Imagination in Nineteenth-Century Germany (Ann Arbor,
University of Michigan Press, 2004).
Gruchmann, L.: Justiz im Dritten Reich (Munich, Oldenbourg, 1988).
Grunberger, R.: A Social History of the Third Reich (Penguin, 1971).
Gutermuth, F. és Netzbandt, A.: Die Gestapo (Berlin, Nicolai, 2005).
Gutman, Y., Arad, Y. és Margaliot, A.: Documents on the Holocaust
(Jerusalem, Yad Vashem Publications, 1999).
Hamilton, R.: Who Voted for Hitler? (Princeton, Princeton University
Press, 1964).
Harris, W.: Tyranny on Trial: The Evidence at Nuremberg (Dallas,
Southern Methodist University, 1999).
Heger, H.: The Men with the Pink Triangle: The True Life and Death
Story of Homosexuals in the Nazi Death Camps (Alyson Press,
1994).
Helmreich, E.: The German Churches under Hitler: Background,
Struggle and Epilogue (Detroit, MI, Wayne State University Press,
1979).
Henry, F.: Victims and Neighbours: A Small Town in Nazi Germany
Remembered (South Hadley, MA, Bergin & Garvey, 1984).
Herbert, U.: Best: Biographische Studien über Radikalismus,
Weltanschauung und Vernunft, 1903–1989 (Bonn, Dietz, 1996).
Herbert, U.: Hitler’s Foreign Workers (Cambridge, Cambridge
University Press, 1997).
Herbert, U. (szerk.): National Socialist Extermination Policies:
Contemporary German Perspectives and Controversies (Berghahn,
2000).
Herf, J.: Divided Memory: The Nazi Past in the Two Germanys
(Cambridge, Harvard University Press, 1997).
Hett, B.: Burning the Reichstag: An Investigation into the Third Reich’s
Enduring Mystery (Oxford, Oxford University Press, 2014).
Heydrich, L.: Leben mit einem Kriegsverbrecher (Pfaffenhofen, Ludwig
Verlag, 1976).
Hilberg, R.: The Destruction of the European Jews (3. köt.) (Holmes
and Meier, 1985).
Hilberg, R.: Perpetrators, Victims, Bystanders: The Jewish Catastrophe
1933–1945 (Harper, 1992).
Hildebrand, K.: The Third Reich (Allen & Unwin, 1984).
Höhne, H.: The Order of the Death’s Head: The Story of Hitler’s SS
(Penguin, 2000).
Hoffmann, P.: Stauffenberg: A Family History, 1905–1995
(Cambridge, Cambridge University Press, 1995).
Höss, R.: Death Dealer: Memoirs of the Kommandant at Auschwitz
(Washington, Da Capo Press, 1992).
Housden, M.: Resistance and Conformity in the Third Reich (Abingdon,
Routledge, 1997).
IMT, Trials of the Major War Criminals before the International Military
Tribunal, 42 köt. (Washington, Government Printing Press,
1947–1949).
Ismeretlen: The Persecution of the Catholic Church in the Third Reich:
Facts and Documents (Pelican, 2003).
Johannes, J., Pechel, P. és Showalter, D. (szerk.): Voices from the
Third Reich: An Oral History (Washington, Da Capo Press, 1994).
Johnson, E.: The Nazi Terror: The Gestapo, Jews and Ordinary
Germans (John Murray, 1999).
Johnson, E. és Reuband, K-H.: What We Knew: Terror, Mass Murder
and Everyday Life in Nazi Germany (John Murray, 2005).
Kaplan, M.: Between Dignity and Despair: Jewish Life in Nazi Germany
(Oxford, Oxford University Press, 1998).
Kater, M.: Doctors under Hitler (Chapel Hill, University of North
Carolina Press, 1989).
Kater, M.: Different Drummers: Jazz in the Culture of Nazi Germany
(Oxford, Oxford University Press, 1991).
Kenrick, D. és Puxon, G.: The Destiny of Europe’s Gypsies (Basic
Books, 1972).
Kershaw, I.: Popular Opinion and Political Dissent in the Third Reich:
Bavaria 1933–1945 (Oxford, Oxford University Press, 1983).
Kershaw, I.: The Hitler Myth: Image and Reality in the Third Reich
(Oxford, Oxford University Press, 1987).
Kershaw, I.: Hitler – Volume 1: Hubris, 1889–1936 (Penguin, 1998).
Magyarul: Hitler – 1889–1936 – Hybris, ford. Fazekas István,
Szeged, Szukits, 2003.
Kershaw, I.: Hitler – Volume 2: Nemesis, 1936–1945 (Penguin, 2000).
Magyarul: Hitler – 1936–1945 – Nemezis, ford. Fazekas István,
Szeged, Szukits, 2004.
Kershaw, I.: The Nazi Dictatorship: Problems and Perspectives of
Interpretation (4. kiad., Arnold, 2000).
Kirkpatrick, C.: Women in Nazi Germany (Jarrold Publishers, 1939).
Klee, E.: ‘Euthanasie’ im NS-Staat: Die ‘Vernichtung lebensunwerten
Lebens’ (Frankfurt am Main, Fischer Taschenbuch Verlag, 1983).
Klemperer, V.: I Shall Bear Witness: The Diaries of Victor Klemperer –
Volume 1: 1933–41 (Weidenfeld & Nicolson, 1998).
Klemperer, V.: To the Bitter End: The Diaries of Victor Klemperer –
Volume 2: 1942–45 (Weidenfeld & Nicolson, 1999).
Koch, H.: In the Name of the Volk: Political Justice in Hitler’s Germany
(I. B. Tauris, 1997).
Koehl, R.: The Black Corps: The Structure and Power Struggles of the
Nazi SS (Madison, WI, University of Wisconsin, 1983).
Kogon, E.: The Theory and Practice of Hell: The German Concentration
Camps and the System Behind Them (New York, Berkley Books,
1964).
Koonz, C.: Mothers in the Fatherland: Women, the Family and Nazi
Politics (Methuen, 1988).
Krausnick, H. és Broszat, M.: Anatomy of the SS State (Paladin,
1973).
Lang, J. von: Die Gestapo: Instrument des Terrors (Hamburg, Rasch
und Röhring, 1990).
Lang, J. von és Sibyll, C. (szerk.): Eichmann Interrogated: Transcripts
from the Archives of the Israeli Police (Washington, Da Capo Press,
1999).
Laska, V. (szerk.): Women in the Resistance and in the Holocaust: The
Voices of Eyewitnesses (Westport, Greenwood Press, 1983).
Levine, A.: The Strategic Bombing of Germany, 1940–1945 (Westport,
Greenwood Press, 1992).
Lewy, G.: The Catholic Church and Nazi Germany (Washington, Da
Capo Press, 2000).
Lewy, G.: The Nazi Persecution of the Gypsies (Oxford, Oxford
University Press, 2000).
Lifton, R.: The Nazi Doctors: A Study of the Psychology of Evil
(Macmillan, 1986).
Lochner, P. (szerk.): The Goebbels Diaries 1942–1943 (New York,
Doubleday, 1948).
Longerich, P.: Heinrich Himmler: A Life (Oxford, Oxford University
Press, 2012).
Lozowick, Y.: Hitler’s Bureaucrats: The Nazi Security Police and the
Banality of Evil (Continuum, 2000).
MacDonogh, G.: Berlin: A Portrait of its History, Politics and Society (St
Martin’s Press, 1999).
MacDonogh, G.: After the Reich: From the Liberation of Vienna to the
Berlin Airlift (John Murray, 2008).
Machtan, L.: The Hidden Hitler (Oxford, Perseus Press, 2001).
Mallmann, K.: Die Gestapo im Zweiten Weltkrieg (Darmstadt, Primus
Verlag, 2000).
Mann, R.: Protest und Kontrolle im Dritten Reich: Nationalsozialistische
Herrschaft im Alltag einer rheinischen Großsdadt (Frankfurt am
Main, Campus Verlag, 1987).
Marrus, M.: The Nuremberg War Crimes Trial of 1945–46: A
Documentary History (Bedford Books, 1997).
Marrus, M.: The Holocaust in History (Key Porter, 2000).
Mason, T.: Social Policy in the Third Reich: The Working Class and the
‘National Community’ (Oxford, Oxford University Press, 1993).
McDonough, F.: Hitler and the Rise of the Nazi Party (Pearson, 2012).
McDonough, F.: Opposition and Resistance in Nazi Germany
(Cambridge, Cambridge University Press, 2001).
McDonough, F., valamint Cochrane, J.: The Holocaust (Basingstoke,
Palgrave Macmillan, 2008).
McDonough, F.: Sophie Scholl: The Real Story of the Woman Who
Defied Hitler (Stroud, The History Press, 2010).
McKale, D.: The Nazi Party Courts: Hitler’s Management of Conflict in
his Movement (Lawrence, KS, University Press of Kansas, 1974).
Merson, A.: Communist Resistance in Nazi Germany (Lawrence &
Wishart, 1985).
Michelson, M.: City of Life, City of Death: Memories of Riga (Boulder,
Colorado University Press, 2001).
Milgram, S.: Obedience to Authority: An Experimental View (Pinter and
Martin, 1995).
Moorhouse, R.: Killing Hitler: The Third Reich and Plots against the
Führer (Vintage, 2007).
Moorhouse, R.: Berlin at War: Life and Death in Hitler’s Capital, 1939–
1945 (Vintage, 2011).
Moorhouse, R.: The Devil’s Alliance: Hitler’s Pact with Stalin, 1939–
1941 (The Bodley Head, 2014).
Moszkiewiez, H.: Inside the Gestapo: A Jewish Woman’s Secret War
(Toronto, Macmillan, 1985).
Müller, I.: Hitler’s Justice: The Courts of the Third Reich (Cambridge,
Harvard University Press, 1991).
Müller-Hill, B.: Murderous Science: Elimination by Scientific Selection
of Jews, Gypsies and Others in Germany 1933–45 (Oxford, Oxford
University Press, 1997).
Neave, A.: Nuremberg: A Personal Record of the Trial of the Major Nazi
War Criminals (Hodder & Stoughton, 1978).
Noakes, J. és Pridham, G. (szerk.): Nazism 1919–1945: A
Documentary Reader; 4 köt. (Exeter, Exeter University Press,
1984-1998).
Oakshott, M. (szerk.): The Social and Political Doctrine of
Contemporary Europe (Cambridge, Cambridge University Press,
1953).
Overy, R.: Interrogations: Inside the Minds of the Nazi Elite (Penguin,
2002).
Overy, R.: Göring: Hitler’s Iron Knight (I. B. Taurus, 2011).
Owings, A.: Frauen: German Women Recall the Third Reich (Penguin,
1995).
Padfield, P.: Himmler: Reichsführer-SS (New York, H. Holt, 1990).
Magyarul: Himmler – Reichsführer-SS, ford. Ambrus Endre,
Budapest, Mérték, 2011.
Palmier: J.-M.: Weimar in Exile: The Anti-Fascist Emigration in Europe
and America (Verso, 2006).
Papen, F. von: Memoirs (New York, E. P. Dutton & 1953).
Pätzold, K. és Schwartz, E.: Tagesordnung Judenmord: Die Wannsee-
Konferenz am 20 Januar 1942 (Berlin, Metropol, 1992).
Paul, G. és Mallmann, K. (szerk.): Die Gestapo: Mythos and Realität
(Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1995).
Pehle, W. (szerk.): November 1938: From ‘Kristallnacht’ to Genocide
(Oxford, Oxford University Press, 1991).
Pendas, D.: The Frankfurt Auschwitz Trial, 1963–65: Genocide, History
and the Limits of Law (Cambridge, Cambridge University Press,
2006).
Penton, M.: Jehovah’s Witnesses and the Third Reich: Sectarian Politics
under Persecution (Toronto, University of Toronto Press, 2004).
Peukert, D.: Die KPD im Widerstand: Verfolgung und Untergrundarbeit
an Rhein und Ruhr, 1933–1945 (Wuppertal, Hammer, 1980).
Peukert, D.: Inside Nazi Germany: Conformity, Opposition and Racism
in Everyday Life (Batsford, 1987).
Pine, L.: Nazi Family Policy 1933–1945 (Berg, 1997).
Pine, L.: Hitler’s ‘National Community’: Society and Culture in Nazi
Germany (Bloomsbury, 2011).
Plant, R.: The Pink Triangle: Nazi War Against Homosexuals (Holt &
1996).
Pohl, D.: Justiz in Brandenburg, 1945–1955 (München, Oldenbourg,
2001).
Pringle, H.: The Master Plan: Himmler’s Scholars and the Holocaust
(Harper Perennial, 2006).
Proctor, R.: Racial Hygiene: Medicine under the Nazis (Cambridge,
Harvard University Press, 1988).
Quinn, G.: Hidden Beneath the Thorns: Growing Up Under Nazi Rule, A
Memoir of Ingeborg Tismor (New York, iUniverse, 2009).
Reed, D.: The Burning of the Reichstag (New York, Convici Friede,
1934).
Reynard, M. és Graffard S.: (szerk.): The Jehovah’s Witnesses and the
Nazis: Persecution, Deportation and Murder, 1933–1945 (New
York, Cooper Square Press, 2001).
Rittner, R. és Roth, J. (szerk.): Different Voices: Women and the
Holocaust (New York, Paragon House, 1994).
Roseman, M.: The Villa, The Lake, The Meeting: Wannsee and the Final
Solution (Allen Lane, 2002).
Rosenhaft, E.: Beating the Fascists? The German Communists and
Political Violence, 1929–1933 (Cambridge, Cambridge University
Press 2008).
Roth, J. és Rittner, C. (szerk.): Pope Pius XII and the Holocaust
(Continuum, 2002).
Rückerl, A.: The Investigation of Nazi Crimes, 1945–1978: A
Documentation (Hamden, Archon Books, 1980).
Rürup, R. (szerk.): Topographie des Terrors: Gestapo, SS und
Reichssicherheitshauptamt auf dem ‘Prinz-Albrecht-Gelände’: Eine
Dokumentation (Berlin, Willmuth Arenhövel Verlag, 2005).
Rüter, A. és Rüter, C. (szerk.): Justiz und NS-Verbrechen: Sammlung
West-deutscher Strafurteile wegen nationalsozialstischer
 Tötungsverbrechen, 20 vols (Amszterdam, Amsterdam University
Press, 1945–1979).
Sanford, G.: From Hitler to Ulbricht: The Communist Reconstruction of
East Germany, 1945–1946 (Princeton, Princeton University Press,
1983).
Safrain, H.: Eichmann’s Men (Cambridge, Cambridge University
Press, 2010).
Schellenberg, W.: The Schellenberg Memoirs (André Deutsch, 1956).
Schleunes, K. A.: The Twisted Road to Auschwitz (Champaign, IL,
University of Illinois Press, 1970).
Schoppmann, C.: Days of Masquerade: Life Stories of Lesbians during
the Third Reich (New York, Columbia University Press, 1996).
Shirer, W.: Berlin Diary: The Journal of a Berlin Correspondent (New
York, Bonanza Books, 1941).
Shirer, W.: The Rise and Fall of the Third Reich (Folio, 2004-es kiad.).
Smith, H.: Last Train from Berlin: An Eye Witness Account of Germany
at War (New York, Alfred A. Knopf, 1941).
Smith, M.: Dachau: The Harrowing of Hell (Albany, NY, State
University of New York Press, 1995).
Sofsky, W.: The Order of Terror: The Concentration Camp (Princeton,
Princeton University Press, 1993).
Speer, A.: Inside the Third Reich (Weidenfeld & Nicolson, 1970).
Stargardt, N.: Witnesses of War: Children’s Lives under the Nazis
(Pimlico, 2006).
Steinacher, G.: Nazis on the Run: How Hitler’s Henchmen Fled Justice
(Oxford, Oxford University Press, 2011).
Steinert, M.: Hitler’s War and the German Public Mood during the
Second World War (Athens, OH, Ohio University Press, 1977).
Stollies, M.: Law under the Swastika (Chicago, IL, Chicago University
Press, 1998).
Stollies, M.: A History of Public Law in Germany 1914–45 (Oxford,
Oxford University Press, 2004).
Stoltzfus, N.: Resistance of the Heart: Intermarriage and the
Rosenstrasse Protest in Nazi Germany (New York, W. W. Norton,
1996).
Stephenson, J.: Women in Nazi Society (Croom Helm, 1975).
Stephenson, J.: Women in Nazi Germany (Longman, 2001).
Stone, D. (szerk.): The Historiography of the Holocaust (Basingstoke,
Palgrave Macmillan, 2004).
Szanada, A.: Indirect Perpetrators: The Prosecution of Informers in
Germany, 1945–1965 (Plymouth, Lexington Books, 2010).
Tarrant, V.: The Red Orchestra: The Soviet Spy Network inside Nazi
Europe (New York, Random House, 1995).
Tent, J.: Mission on the Rhine: Reeducation and Denazification in
American-Occupied Germany (Chicago, IL, Chicago University
Press, 1982).
Tetens, T.: The New Germany and the Old Nazis (Random House,
1962).
Thalmann, R. és Feinermann, E.: Crystal Night: 9–10 November 1938
(Thames & Hudson, 1974).
Theilen, F.: Edelweisspiraten (Köln, Emons H. J. 2003).
Tobias, F.: The Reichstag Fire (New York, Enigma Books, 1964).
Todorov, T.: Facing the Extreme: Moral Life in the Concentration Camps
(Weidenfeld & Nicolson, 1999).
Vandana, J.: Gender and Power in the Third Reich: Female Denouncers
and the Gestapo, 1933–1945 (Basingstoke, Palgrave Macmillan,
2003).
Wachsmann, N.: Hitler’s Prisons: Legal Terror in Nazi Germany (Yale
University Press, 2004).
Wachsmann, N.: KL: A History of the Concentration Camps (Little
Brown, 2015).
Walton-Kerr, P.: Gestapo: The History of the German Secret Police
(Senate, 1996).
Weindling, P.: Health, Race and German Politics between National
Unification and Nazism 1870–1945 (Cambridge, Cambridge
 University Press, 1993).
Weinreich, M.: Hitler’s Professors: The Part of Scholarship in Germany’s
Crimes against the Jewish People (New Haven, Yale University
Press, 1999).
Weitz, E.: Creating German Communism, 1890–1990: From Popular
Protest to the Socialist State (Princeton, Princeton University
Press, 1997).
Whiting, C.: The Search for ‘Gestapo’ Müller: The Man Without a
Shadow (Barnsley, Leo Cooper, 2001).
Wildt, M.: An Uncompromising Generation: The Leadership of the Reich
Security Main Office (Madison, WI, The University of Wisconsin
Press, 2009).

TANULMÁNYOK ÉS KÖNYVFEJEZETEK
Abrams, L.: „Prostitutes in Imperial Germany, 1870–1918: Working
Girls or Social Outcasts?” Evans, R. J. (szerk.): The German
Underworld, 189–209. o.
Adam, U.: „An Overall Plan for Anti-Jewish Legislation in the Third
Reich”, Yad Vashem Studies, 11. köt. (1976), 33–55. o.
Angress, T. és Smith, B.: „Diaries of Heinrich Himmler’s Early
Years”, Journal of Modern History, 31. köt. (1959), 206–224. o.
Ayass, W.: „Vagrants and Beggars in Hitler’s Reich”, Evans, R. J.
(szerk.): The German Underworld, 210–237. o.
Barnett, V.: „The Role of the Churches: Compliance and
Confrontation”, Dimensions, 14. köt. (2000), 9–12. o.
Benedict, S.: „Nurses’ Participation in the Nazi Euthanasia
Programme”, Western Journal of Nursing, 21. köt. (1999), 246–
263. o.
Bergman, J.: „The Jehovah’s Witnesses’ Experience in the Nazi
Concentration Camps: A History of their Conflicts with the Nazi
State”, Journal of Church and State, 38. köt., (1996), 87–113. o.
Best, W.: „Die Geheime Staatspolizei”, Deutsches Recht, 6. köt. (1936),
125–128. o.
Breitmann, R.: „Himmler and the »Terrible Secret« among the
Executioners”, Journal of Contemporary History, 26. köt., (1991),
431– 451. o.
Conway, J.: „Coming to Terms with the Past: Interpreting the
German Church Struggles, 1933–1990”, German History, 16. köt.,
(1998), 377–396. o.
Czarnowski, G.: „Women’s Crimes, State Crimes: Abortion in Nazi
Germany”, Arnot, M. és Usborne, C. (szerk.): Gender and Crime in
Modern Europe (UCL Press, 1999), 238–256. o.
Frommer, B.: „Denunciations and Fraternisers: Gender Collaboration
and Revolution in Bohemia and Moravia during World War II
and After”, Wingfield, N. és Bucur, M. (szerk.): Gender and War
in Twentieth-Century Eastern Europe (Indiana, IL, 2006), 111–132.
o.
Gellately, R.: „Rethinking the Nazi Terror System: A
Historiographical Analysis”, German Studies Review, 14. köt.
(1991), 23–38. o.
Gellately, R.: „Situating the »SS-State« in a Social-Historical Context:
Recent Histories of the SS, the Police and the Courts in the Third
Reich”, Journal of Modern History, 64. köt. (1992), 338–365. o.
Gellately, R.: „Denunciations in Twentieth-Century Germany”,
Journal of Modern History, 68. köt. (1996), 747–767. o.
Gellately, R.: „Denunciations and Nazi Germany: New Insights and
Methodological Problems”, Historical Social Research, 22. köt.
(1997), 228–239. o.
Giles, G.: „»The Unkindest Cut of All«: Castration, Homosexuality
and Nazi Justice”, Journal of Contemporary History, 27. köt.,
(1992), 41–61. o.
Goeschel, C.: „Suicides of German Jews in the Third Reich”, German
History, 25. köt. (2007), 22–45. o.
Graf, C.: „The Genesis of the Gestapo”, Journal of Contemporary
History, 22. köt. (1987), 419–435. o.
Griech-Pollele, B.: „Image of a Churchman Resister: Bishop von
Galen, the Euthanasia Project and the Sermons of Summer
1941”, Journal of Contemporary History, 36. köt., (2001), 41–57.
o.
Hall, C.: „An Army of Spies? The Gestapo Spy Network, 1933–
1945”, Journal of Contemporary History, 44. köt. (2009), 247–
265. o.
Herbert, U.: „The Real Mystery in Germany: The Working Class
During the Nazi Dictatorship”, Burleigh: M. (szerk.): Confronting
the Nazi Past (Collins and Brown, 1996), 23–36. o.
Johnson, E.: „German Women and Nazi Justice: Their Role in the
Process from Denunciation to Death”, Historical Social Research,
20. köt., (1995), 33–69. o.
Kater, M.: „Forbidden Fruit? Jazz in the Third Reich”, American
Historical Review, 94. köt., (1989), 11–43. o.
Kundras, B.: „Forbidden Company: Romantic Relationships between
Germans and Foreigners, 1939–1945”, Herzog, D. (szerk.):
Sexuality and German Fascism (New York, 2005), 67–94. o.
Lewy, G.: „Himmler and the »Racially Pure Gypsies«”, Journal of
Contemporary History, 34. köt. (1999), 201–214. o.
Mallmann, K. és Paul, G.: „Omniscient, Omnipotent, Omnipresent?
Gestapo, Society and Resistance”, Crew, D. (szerk.): Nazism and
German Society (Routledge, 1994), 166–196. o.
Noakes, J.: „Leaders of the People? The Nazi Party and German
Society”, Journal of Contemporary History, 39. köt., (2004), 189–
212. o.
Oosterhous, H.: „Medicine, Male Bonding and Homosexuality in
Nazi Germany”, Journal of Contemporary History, 32. köt.,
(1999), 187–205. o.
Peukert, D.: „Youth in the Third Reich”, Bessel, R. (szerk.): Life in
the Third Reich (Oxford, Oxford University Press, 1987), 25–40.
 o.
Pine, L.: „Hashude: The Imprisonment of »Asocial« Families in the
Third Reich”, German History, 13. köt. (1995), 182–197. o.
Piper, F.: „Estimating the Number of Deportees to, and the Victims
of Auschwitz-Birkenau Camp”, Yad Vashem Studies, 21. köt.,
(1991), 49–103. o.
Reiche, E.: „From »Spontaneous« to Legal Terrorism: SA, Police and
Judiciary in Nuremberg, 1933–1934”, European Studies Review,
9. köt., (1979), 237–264. o.
Szobar, P.: „Telling Sexual Stories in Nazi Courts of Law: Race
Defilement in Germany, 1933 to 1945”, Herzog, D. (szerk.):
Sexuality and German Fascism (Berghahn, 2004), 133–163. o.
Time, A.: „The Ambivalent Outsider: Prostitutes, Promiscuity and
VD in Nazi Berlin”, Gellately és Stolfus (szerk.): Social Outsiders
in Nazi Germany, 192–211. o.
Vandana, J.: „The »Private« becomes »Public«: Wives as Denouncers
in the Third Reich”, Journal of Contemporary History, 37. köt.,
(2002), 419–435. o.
Wachsmann, N.: „From Indefinite Confinement to Extermination:
Habitual Criminals and the Third Reich”, Gellately and Stolfus
(szerk.): Social Outsiders in Nazi Germany, 165–191. o.
Wachsmann, N.: „Annihilation through Labour: The Killing of State
Prisoners in the Third Reich”, Journal of Modern History, 71. köt.,
(1999), 624–659. o.
Welch, D.: „Nazi Propaganda and Volksgemeinschaft: Constructing a
People’s Community”, Journal of Contemporary History, 39. köt.,
(2004), 213–238. o.
Weyrauch, W.: „Gestapo Informants: Facts and Theory of
Undercover Operations”, Columbia Journal of Transnational Law,
24. köt., (1986), 554–596. o.
 ILLUSZTRÁCIÓK

1. OLDAL
Fent balra: Bundesarchiv, Bild 183-K0108-0501-008
Fent jobbra: Private Collection
Lent: Bundesarchiv, Bild 183-R97512 (1)

2. OLDAL
Fent balra: Bundesarchiv, Bild 102-14367
Fent jobbra: Bundesarchiv, Bild, 183-R96954
Lent: Bundesarchiv, Bild, 102-183-50

3. OLDAL
Fent balra: Bundesarchiv, Bild 102-15282
Fent jobbra: Bundesarchiv, Bild 183-2002-0624-503
Lent: Bundesarchiv, Bild 152-01-26

4. OLDAL
Fent: Bundesarchiv, Bild, 152-50-10
Lent balra: Bundesarchiv, Bild 194-5268-24
Lent jobbra: Bundesarchiv, Bild 121-0916

5. OLDAL
Fent balra: Bundesarchiv, Bild, 183-B22627
Fent jobbra: Bundesarchiv, Bild 146-1991-014-09
Lent: Bundesarchiv, Bild, 1788/ 004
6. OLDAL
Fent: Bundesarchiv, Bild 183-78612-0003
Lent balra: Bundesarchiv, Bild, R32484
Lent jobbra: Bundesarchiv, Bild, 183-308517

7. OLDAL
Fent: Bundesarchiv, Bild, 146-1970-083
Lent: Bundesarchiv, Bild, 183-R986860

8. OLDAL
Fent: Landesarchiv Nordhein-Westphalen, RW 58/1959, Abb.3
Középen: Landesarchiv Nordhein-Westphalen, RW 58/288 Abb 44
Lent: Landesarchiv Nordhein-Westphalen, RW 58/47309. Abb 4
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A kutatómunka és a könyv megírása több mint négy évet vett el az

életemből. Szeretnék köszönetet mondani rengeteg embernek, akik
segítettek az úton.
Mindenekelőtt köszönöm irodalmi ügynökömnek, Georgina
Capelnek. Hálás vagyok a belém fektetett bizalomért. Ő ösztönzött,
hogy előálljak a könyv megírásához szükséges részletes tervvel.
Mark Booth a Hodder & Stoughton részét képező Coronettől a
könyvkiadás egyik legjobb szerkesztője. Valódi öröm volt együtt
dolgozni vele. Az eredeti kézirathoz fűzött megjegyzései sokat
javítottak a könyvön. Szeretnék még köszönetet mondani Fiona
Rose-nak, a Hodder segédszerkesztőjének, akivel nagyon jól ment az
együttműködés, és Nicknek, a sasszemű olvasószerkesztőnek. Nagy
megtiszteltetés arra gondolni, hogy ugyanannál a kiadónál
jelenhettem meg, amely számos ikonikus könyv mellett a James
Bond-regényeket is kiadta.
Külön köszönet illeti Peter Bierlt, aki felbecsülhetetlen értékű
segítséget nyújtott a düsseldorfi Gestapo-akták kutatásánál, emellett
a müncheni székhelyű Süddeutsche Zeitung egyik legjobb újságírója.
Nagyon különleges ember. Szeretnék még köszönetet mondani
Christian Groppnak, a düsseldorfi és duisburgi Gestapo-akták
levéltárosának, aki kedvesen és türelmesen válaszolt számtalan
kérdésemre. Igazán szeretetreméltó ember. Klaus és Magda Schlaier
szívesen fogadtak be otthonukba müncheni kutatóútjaim során,
amiért nem tudok elég hálás lenni. Klaus nagy segítségemre volt
Sophie Scholl könyvével, és azóta értékes barátomnak tekintem,
Magdával együtt. A kis Sophie-nak is lett egy új nagybácsija.
Nagyszerű barátom, Jakob Knab értékes kapcsolatokkal látott el a
projekt során. Felesége, Steffi orvos, ami azt jelenti, hogy Jakob
mája erős kontroll alatt áll. Éles szemmel olvasta végig a
változatokat, és neki van a legnagyszerűbb listája német
kapcsolatokból. Ráadásul remekül gitározik. Valódi óriás, több
szempontból is.
Szeretnék köszönetet mondani a liverpooli John Moores egyetem
dr. Alex Miles vezette történelem tanszékének, amiért biztosította a
kutatási alapot, ami nagyban segített németországi és londoni
útjaim során. Dr. Joe Yates, a Humán- és Társadalomtudományok
Iskolájának igazgatója a támogatás folyamatos forrását jelentette
munkámban.
Hálával tartozom annak a sok egyetemistának is, akik az évek
folyamán végighallgatták előadásaimat a Harmadik Birodalomról.
A következő emberek értékes szakmai és személyes segítséggel
láttak el az írás folyamata alatt: dr. Mike Benbough-Jackson, aki
elképesztő támogatást nyújtott, a fantasztikus Sir Richard J. Evans:
akinek a könyvei inspirálóan hatottak rám, John Charmley
professzor, akinek a brit „appeasement”-politikával kapcsolatos
munkái szintén mély nyomot hagytak bennem, akárcsak Andrew
Roberts könyve Lord Halifaxről. Szeretném megköszönni Paul
McGann barátomnak, valamit a csodálatos McGann családnak –
köztük Clare nagyinak – támogatásukat és barátságukat. Joe Moran
professzor rengeteg fontos tanáccsal látott el a könyv szerkezetét
illetően. Don Boyd hasznos tippeket adott a narratíva felépítésével
kapcsolatban. És köszönettel tartozom a támogatásért a következő
személyeknek, akik vagy tanácsokkal láttak el, vagy biztosították a
vidám estéket: dr. Kate Williams, dr. Edward Harcourt, Phil
Rothwell, Paul McDonough, Michael McDonough, csodálatos
fivérem, dr. Lorie Charlesworth, Tom Webber, Stuart Maconie, Janet
Suzman, Melanie Sykes, Clare Mulley, Matt Feldman professzor, dr.
Emma Vickers, dr. Lucie Matthews-Jones, Alan Sharp professzor, dr.
Sonny Kandola, Lord, David Alton, Cat Lewis, Roger Moorhouse,
Kate Haldane és Pete Wylie.
 Nagyon élveztem, hogy rengeteg új barátot szereztem
@FXMC1957 Twitter-fiókom révén, akik reggelente a mai napig
küldik történelmi témájú üzeneteiket.
És mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani csodálatos
feleségemnek, Ann-nek, aki 1983 óta életem sziklája és alapzata.
Testben és lélekben szeretem őt. Végezetül pedig köszönöm
gyönyörű lányunknak, Emilynek, akinek ezt a könyvet ajánlottam,
bátor férjének, Jamesnek, valamint csodálatos unokánknak,
Marthának. A következő unoka pedig már úton van.
Valaki odafent nagyon szeret engem.