A trollkodás politikája

Bevezetés

Jelen írás célja, hogy új értelmezési keretet kínáljon a 2010 utáni magyar politikai
diskurzusban bekövetkezett változások számára. Ez a keret némiképp absztrakt, ugyanis
elsősorban a politikai diskurzus funkciójának értelmezésére szolgál, nem pedig a
diskurzusban konkrétan felmerülő tartalmi elemek elhelyezésére. Szemben tehát az olyan
kérdésekkel, mint, hogy mi a Fidesz ideológiája, van-e neki egyáltalán, hogy mi a szerepe az
"illiberális állam" vagy a "polgári Magyarország" eszméjének, hogy miként tudta a Fidesz
2014 előtt a rezsicsökkentésre, 2018 előtt a migránstematikára felépíteni a nyilvános
kommunikációját, ez az írás arra a kérdésre keresi a választ, hogy pontosan milyen funkciót
töltenek be a kormánypárti politikusok megszólalásai a politikai diskurzuson belül és hogy ez
milyen általános képet ad a magyar politikai diskurzusról általában.

Ennek a kérdésnek van egy tágabb normatív kontextusa is: ez pedig az a probléma, hogy a
2010 utáni magyarországi politikai berendezkedés, demokráciának-e vagy valami másnak
tekintendő-e, s egészen pontosan minek is. Ha nem is mindig direkten megnevezve, a politikai
diskurzussal kapcsolatos elvárások rendszerint helyet kapnak a modern demokráciák
meghatározásainak még a minimalista-procedurális, a választásokra fókuszáló változataiban
is, mert a szólásszabadság és a médiához való hozzáférés nélkül nehezen képzelhető el
valóban szabad és fair verseny politikai erők között (Levitsky - Way, 2010). Vagyis, még az
efféle kifejezetten minimalista, dahli-schumpeteri definíciók is azt implikálják, hogy a
nyilvános vita a politikai versengés egyik fontos eleme és megfelelő feltételek biztosítása
nélkül ez a politikai diskurzus nem képes szolgálni a demokratikus politikai berendezkedést.
Ad absurdum, a politikai diskurzus bizonyos torzulásai a demokrácia hiányára utalhatnak.

Már ebből is látszik, hogy jelen írás a "politikai diskurzus" fogalmát viszonylag magas
absztrakciós szinten használja: nem elsősorban azokra a konkrét megszólalásokra fókuszál,
amelyekből a politikai diskurzus végső soron összeszövődik, hanem a nyilvános politikai vita
egészére, amelynek általános tulajdonságai nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a diskurzus
tényleges lefolyása. Ennek két oka van: az egyik, hogy az egyes megszólalásokra, helyi
vitákra koncentrálva könnyen szem elől téveszthetőnek tűnik a lényeg, a 2010 utáni magyar
politikai diskurzus funkcióváltozása, ugyanis az egyes esetek túldetermináltak (Csigó 1998),
ezért sokféle értelmezésre nyitottak, ám ez a többértelműség fokozatosan eltűnik, amint
tágabb perspektívából nézünk a jelenségre; a másik pedig, hogy - miként jeleztem is - a
diskurzusban bekövetkező funkcióváltozás problémájának fontos normatív politikaelméleti
összefüggései vannak, amelyeket az egyes eseteket túl közelről vizsgálva nem lehetne
bevonni az elemzésbe az absztrakcióbeli léptékváltások elkerülhetetlen nehézségei miatt.

Emellett, a magyar politikai diskurzus alakulása kapcsán elsősorban a Fidesznek a politikai

diskurzusra gyakorolt hatására fogok fókuszálni, aminek három oka is van: egyrészt, mert az
említett funkcióváltás elsősorban a kormánypárt működéséhez köthető; másrészt, mert már
nagyon régen - legalább a 90-es évek vége óta - a Fidesznek meghatározó (bár nyilvánvalóan
nem kizárólagos) szerepe van a magyar politikai diskurzus formálódásában (Szűcs 2006,
2012, 2015); s harmadrészt azért, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni a politikai
erőviszonyoknak az intézményes és anyagi erőforrások mellett a diskurzusra való hatásban is
megmutatkozó aránytalanságát a Fidesz javára politikai ellenfeleivel szemben.

Mindezek alapján jelen írás tézise a következőképpen foglalható össze: míg korábban a
politikai diskurzus működését a közösségi jelentésadás funkciója határozta meg, ezt a 2010
óta a közös jelentésadás ellehetetlenítése és a diskurzus merőben instrumentális használata
váltotta fel. Ezt nevezem egy, az internetes kommunikációban megfigyelhető és alaposan
vizsgált jelenséget alapul véve a "trollkodás politikájának", amely tehát ebben az értelemben
elsősorban egy leíró kategória, bár fontos normatív implikációi is vannak, ugyanis a
"trollkodás politikája" mint a nyilvános politikai vita modellje nyilvánvalóan összeütközésben
van a demokrácia legtöbb felfogásával. Ennek oka pedig kettős: egyrészt, a "trollkodás
politikája" megnehezíti a nyilvános deliberációt és fellazítja a képviselők és képviseltek
közötti kapcsolatot, illetve azt másodlagosan a hagyományos igazolási formáknak alá nem
vethető kapcsolatokkal helyettesíti; másrészt, amennyiben a "trollkodás politikáját" megfelelő
hatalmi erőforrások támasztják alá, úgy az a nyilvános politikai viták gyakorlati
ellehetetlenedéséhez vezet.

Mindez nem független az úgynevezett "post truth" problematikától, amelynek egyre

gazdagodó irodalma számos olyan témát érint, amit ez a szöveg tárgyal. Két oka van, amiért
mégis következetesen eltekintek a "post truth politics" bevonásától az elemzésbe. Először is, a
"post truth" kifejezés szerteágazó jelentést hordoz és tudományos, illetve publicisztikai
használatának határait nehéz megvonni, ezért egyszerűbb volt nem használni. Másodszor, ha
el is tekintetnénk ezektől a nehézségektől, magának a kifejezésnek nincs is igazán használható
magyar fordítása, az eredeti kifejezés használata pedig meglehetősen körülményes lett volna.
Így, miközben mondanivalója számos párhuzamot mutat a post truth irodalom bizonyos
megállapításaival (lásd például Baron, 2018; Böcskei, 2018; Illés, kézirat; Mccomiskey, 2017;
Montgomery, 2017), az írás nem "post truth politics"-ként határozza meg tárgyát.

Ennek megfelelően a szöveg három nagyobb részből fog állni. Az elsőben a politikai
diskurzus működésének három olyan, normatív modelljét fogom bemutatni, amelyekhez
képest a "trollkodás politikája" elhelyezhető. Ebből kettő erősen idealizált, ám a demokratikus
politika fontos értékeinek általánosítására épül: ezek a nyilvános igazolás és a deliberáció
modelljei; míg a harmadik, a valóságkonstruáló modell realisztikusabb képet nyújt a politika
működésével kapcsolatban. Ami viszont összeköti e modelleket, az a normativitásuk mellett
az a közösen osztott előfeltevésük, hogy a politikában léteznek közös jelentések. Ezzel
szemben a "trollkodás politikája" egy olyan politikaképre épül, amelyben a politikai
nyilvánosság merőben instrumentális szerepet tölt be. A második részben a Fidesz politikai
megnyilvánulásaival kapcsolatos értelmezésekkel foglalkozom majd és jelzem, hol vannak a
közösen osztott jelentések komolyanvételének azon korlátai, amelyek alapján erősen
kétségesnek tűnik, hogy ezeket a megszólalásokat érdemes-e akár a legitimáció, akár a
deliberáció, akár a valóságkonstruálás keretei között értelmezni. Végül a harmadik részben
arra teszek kísérletet, hogy egy konkrét ügy, a CEU-botrány kapcsán megmutassam a
"trollkodás politikájának" működését a gyakorlatban.

Igazolás, deliberáció, valóságkonstruálás versus trollkodás

Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy megmutassam, miként értelmezhető a "trollkodás

politikája" mint a politikai diskurzus modellje és milyen alternatív modellekkel állítható
szembe. Mivel az egész szöveg alapvetően egy értelmezési keret kibontására vállalkozik, ez
azt is jelenti, hogy ez a rész kiemelt szerepet játszik benne, aminek köszönhetően az írás
elkerülhetetlenül "orrnehéz" lesz.

Hogy megérthessük, miben áll a "trollkodás politikájának" sajátossága, előbb meg kell
ismerkednünk három olyan felfogással, amelyek a demokratikus politikai diskurzusban a
közösségi jelentésadás szerepét hangsúlyozzák, mert ezekkel szembeállítva tűnik csak ki a
"trollkodás politikájának" radikális és szubverzív volta. A kérdés tehát, amelyre legelőször
választ keresünk, az, hogy milyen funkciót szánnak a nyilvános politikai vitáknak e három
modellben: a nyilvános igazolás, a deliberáció és a valóságkontruálás modelljeiben.

Fontos látni, hogy e három modell nem egészen ugyanazon az absztrakciós szinten van és
részben ennek megfelelően az első kettő sokkal idealizáltabb, mint a harmadik. Ám ez nem
jelenti azt, hogy az első kettőnek ne lenne köze a demokratikus politika valóságához, csak,
hogy olyan elméletek épültek rájuk, amelyek a politikai diskurzus egy-egy vonását kiemelve
leíró értelemben leegyszerűsítőek, szűk fókuszúak, ám normatív szempontból igen
erőteljesek.

(1) A nyilvános igazolás modelljének lényege, hogy érdeklődésének középpontjában a

diskurzus procedurális feltételei állnak. Vagyis, hogy bár az emberek szinte semmiben sem
értenek egyet egymással, a politika nem lehet meg anélkül, hogy ugyanezek az emberek
igazolhatónak találják a politikai döntéseket. Ehhez pedig nem minden kérdésben tartalmi
egyetértésre van szükség, hanem olyan keretek kialakítására, amelyek segítségével
megvitathatóak a politikai ügyek és a vita eredményeként elfogadható megoldás szülessék. S
mivel ez azt jelenti, hogy a nyilvános igazolás nagyon fontos a hatalomgyakorlás
szempontjából, annak idealizált változatai nagy hangsúlyt szánnak arra, hogy a hatalmi célú
manipulációt kizárják a demokratikus nyilvános igazolásból.

A nyilvános igazolás modelljének egyik legabsztraktabb változata John Rawls "public reason"
koncepciója, amely az úgynevezett politikai liberalizmus politikaelméleti kifejeződése. Ez
azonban nem csak absztrakt elmélet, de meglehetősen szűk térre korlátozza a figyelmét. A
"public reason" csak az igazságosság néhány alapelvének megvitatásáról szól nagyon
speciális feltételek között, így például, hogy ezeknek olyan igazolást kell biztosítani, amely
nem gyökerezhet semmilyen "átfogó doktrinában" (ideológiában, erkölcsi világnézetben stb.).
A cél, hogy megteremtse azt a konszenzuális alapot, amelyre az ésszerű pluralizmus és a
döntési kényszer körülményei között is felépíthető a békés együttélés. (Rawls, 1993)

Nem kell azonban rawlsiánusnak lenni, hogy a nyilvános igazolást a demokratikus politika
egyik fontos procedurális elemének tekintsük, amelynek ráadásul a modern, reprezentatív
demokrácia körülményei között különös jelentőséget ad az a tény, hogy a képviselők és a
képviseltek közötti kapcsolatban cseppet sem magától értetődő, s ezért igazolásra szorul. Nem
véletlen, hogy a nyilvános igazolás eleme még a leginkább minimalista
demokráciafelfogásokban is tetten érhető, amit külön megkönnyíthet a nyilvános igazolás
procedurális karaktere: nem az a kérdés ugyanis, hogy pontosan mi az igazolás tartalma,
hanem, hogy létezik-e.

(2) A deliberatív modell, a nyilvános igazolással ellentétben már inkább szubsztantív jellegű
és azt feltételezi, hogy a politikai diskurzus célja a közös politikai célok és azok elérésének
meghatározása politikai körülmények között, tehát az egyetnemértés körülményei közepette.
A deliberáció célja tehát nem egyszerűen az, hogy elfogadtasson egy politikai megoldást,
hanem, hogy a nyilvános vita folyamatában megtalálja azt. Ez pedig azt feltételezi, hogy a
politikai viták nyitott végűek és hogy a megoldásra törekvésnek elsőbbséget kell élveznie a
hatalmi célokkal szemben. Idealizált formában ezért a deliberáció azt jelenti, hogy a
résztvevők elvonatkoztatnak a hatalmi szempontokból és magára az ügyre összpontosítják a
figyelmüket.

A deliberatív modell "deliberatív demokráciaelméletként" igen gazdag irodalmat termelt ki az

elmúlt évtizedekben, amelynek forrása részben Jürgen Habermas diskurzuselmélete. Ez az
irodalom igen szofisztikált leírását alakította ki a deliberációnak. Itt elég talán csak Amy
Gutmann és Dennis F. Thompson elméletére hivatkozni, akik a deliberáció négy
követelményét azonosították: a reciprocitást (azaz, hogy az érvek mindenki számára elvileg
elfogadhatóaknak kell lenni, a méltányosság feltételeinek megfelelően), a hozzáférhetőséget
(az érveket nyilvánosan és közérthetően kell előadni), a kötelező jelleget (azaz, hogy a
döntéseket be kell tartani) és a dinamikusságot (azaz, hogy lehetséges legyen később
felülvizsgálni egy döntést) (Gutmann - Thompson, 2004).

Bár bizonyos szempontból szigorúbb, hiszen tartalmi feltételeket határoz meg mint az előző, a
deliberatív modell valójában szintén nem idegen a demokratikus politika valóságától és még a
legszűkebb, minimalista demokráciafelfogásokkal sem összeegyeztethetetlen, hiszen nagyon
nehéz olyan versengő választást elképzelni, amely legalább bizonyos fokig ne lenne leírható a
Gutmanntól és Thompsontól idézett négy kategóriával.

(3) Végül a harmadik, valóságkonstruáló modell lényege az, hogy a nyilvános politikai viták
nem kizárólag előzetesen adott, rendezett preferenciákkal rendelkező szereplők közötti
nézeteltérések kifejeződései, akiknek valahogy mégiscsak együtt kell működniük, hanem egy
olyan alapjában véve nyitott folyamat, amely maga szabja meg a saját játékszabályait és
benne a szereplők számára is lehetővé teszi, hogy meghatározzák magukat az adott
diskurzuson belül. Ez a modell meglepően rugalmas egyébként: éppúgy lehet egy
konstruktivista, mint egy realista felfogás részese, hiszen még az utóbbihoz tartozók is
gondolhatják azt, hogy a politika keretei között a politika előtti értékek és jelentések
elkerülhetetlenül felfüggesztődnek és újraértelmeződnek (Philp, 2007; Sabl, 2002). A lényeg,
hogy az efféle felfogások a közösségi jelentésadásnak nem egyik vagy másik funkcióját,
hanem inkább funkciógazdagságát hangsúlyozzák.

A konstruktivista elméletalkotás egyik példája Szabó Márton elmélete (2003; vö. Szűcs,
2010), amely a politika vitának öt funkcióját emelte ki: a demonstrációt (azaz a politika
szereplőjeként való fellépést), az identitásteremtést, a tapasztalatszerzést, a problémamegoldás
és a legitimálást. Mint látható, ezek a funkciók részben átfednek a nyilvános igazolás és a
deliberáció modelljével, ám részben túl is nyúlnak annak határain, hiszen ez a modell azt
feltételezi, hogy a nyilvános politikai vita a politika egyik legfontosabb színtere és ezért
sokféle módon alakítja azt.

A demokratikus politika szempontjából a valóságkonstruálás modelljének egyedisége abban

áll, hogy nem egyszerűen valamiféle modus vivendi vagy közös problémamegoldás elérése a
célja, hanem, hogy megteremtse és fenntartsa a demokrácia kereteit. Emiatt van, hogy ez a
modell a demokratikus politikában pozitív szerepet szán a versengésnek (politikai agonizmus)
és az egyetnemértésnek, mint az előző két modell. A versengés ugyanis ebben a modellben a
kooperáció maga, amely elkerülhetetlenül létrehozza az együttműködés játékszabályait,
kialakítja a politikai közösen osztott jelentéseinek világát, kifejezett megállapodások
megkövetelése nélkül is.

E három modellben az a közös, hogy egyfelől a politikai nézetkülönbségnek és versengésnek,

másfelől az együttműködésnek az összehangolására törekszik a közösségi jelentésadás, a
nyilvános politikai vita keretei között. A nyilvános igazolás modellje elsősorban procedurális
feltételeket határoz meg, deliberáció modellje tartalmi megoldások keresésére fókuszál, míg a
valóságkonstruálás modelljében a politika közös valósága a vita folyamatában jön létre.

Fontos látni, hogy ezek a modellek eltérő mértékben ugyan, de részben eltekintenek két fontos
tényezőtől: egyrészt az érzelmek szerepétől a nyilvános vitákban, másrészt a nyilvános
politikai vita stratégiai, hatalmi dimenziójától. Mindkettő kezelésére ugyan vannak megoldási
javaslatok, s a harmadik modell egyébként sem zárt ebből a szempontból, ám tény, hogy a
nyilvános igazolás és a deliberáció erősen épül a racionális diszkusszió lehetőségére és így
korlátozott szerepet tud csak az érzelmeknek biztosítani. Ehhez képest a stratégiai dimenzió
kezelése korántsem tűnik olyan lehetetlennek az első két modellben. Kis János például egy
olyan elméletet dolgozott ki, amelyben a stratégiai játszmáknak és a deliberációnak is megvan
a maga szerepe (Kis, 2017), nem csak az ésszerű pluralizmusnak. És az is biztos, hogy
bármilyen, a valóságot közelíteni kívánó modellben számot kell vetni ezzel a dimenzióval és
normatív implikációival a nyilvános politikai viták számára. A harmadik modell kapcsán
emlegetett politikai agonizmus szintén egy lehetséges módja annak, ahogy a stratégiai
dimenzióit a politikai diskurzus természetes részeként fogadjuk el, amely önmagában nem
összeférhetetlen a demokráciával kapcsolatos elkötelezettségekkel, de akár fontos pozitív
szerepet is játszhat a demokrácia működtetésében.

E háromféle modellhez képest érthető meg a "trollkodás politikája", mint a nyilvános politikai
vita egy radikálisan különböző felfogása, amelyet elsősorban az különböztet meg azoktól,
hogy a politikai diskurzust nem közösségi jelentésadásként, hanem merőben stratégiai
küzdelemként kezeli.

Ennek megértéséhez először érdemes röviden meghatároznunk, mi a szó szűkebb értelmében

vett trollkodás (I), aztán pedig, hogy hogyan vihető ennek struktúrája át a politikai diskurzusra
általában (II), s végül, hogy milyen képet ad ez a politikai diskurzusról (III).

(I) A közhiedelemmel ellentétben a troll és trollkodás kifejezések nem a skandináv mitológia

hidak alatt lakó, buta és erőszakos képzeletbeli lényére utalnak, hanem egy horgászati formára
és az így felkínált analógia lényege, hogy az online kommunikációban a troll olyan
eszközöket használ, amely alkalmas a többi résztvevő figyelmének felkeltésére, válaszaik
kiprovokálására és így a társalgás fogságba ejtésére, eredeti céljaitól való elterelésére.

Egy viszonylag régi és sokat idézett elemzésükben Susan Herring és szerzőtársai (2002) egy
online feminista fórumon megjelenő „troll” esetét vizsgálták és igen jól használható
összefoglalását adták az online „trollkodásnak”. Itt három kritériumot állapítottak meg a
„trollkodás” számára:

1. az őszinteségét hangsúlyozó megszólaló;

2. irányított válaszokat provokáló üzenetek;
3. hiábavaló viták kiprovokálása.

Herringék jól megválasztott példákkal mutatják meg, hogyan hangsúlyozza a „troll” saját
őszinteségét, ami azért fontos, mert így a közös kommunikációs normákra hivatkozással jelzi
saját komolyságát és – gondoljunk csak Gutman és Thompson reciprocitási kritériumára – azt
az elvárását, hogy őt is komolyan vegyék. Valójában azonban és ez a megkülönböztető jegye
a „trollkodásnak”, a cél egyáltalán nem valamiféle közösen elfogadható eredményre jutás,
hanem éppen ellenkezőleg, a jelentésteli kommunikációs folyamat szétrombolása azáltal,
hogy magát a folyamatot látszólag fenntartja.

Herringék a provokálás többféle formáját is feltárják, így a sértések (insults), személyeskedés

(name-calling), élesen vitatható előfeltevésekre épülő gondolatmenetek elővezetése
(contentious presuppositions) és nyilvánvalóan nem igaz vagy erősen vitatható állítások a
témához kapcsolódóan (blatantly contentious assertions). Mindez nyilvánvalóan ellentétes
mind a nyilvános igazolás és deliberáció normatív ideáljaival és ami ennél is fontosabb, a
valóságkonstruáló modell határait is feszegeti. Bármilyen megengedő is a harmadik modell a
politikai egyetnemértéssel szemben, a fent felsorolt provokatív eszközök szembemennek
azzal a megkülönböztetéssel, amely a harmadik modellben a politikai ellenfeleket és az
ellenségeket elválasztja és utóbbit a politikai diskurzus határesetének kezeli.

A sértés, személyeskedés, provokatív és nem komolyan gondolt állítások ismételgetése a

“troll” részéről nem csak erősen átitatja érzelmekkel a kommunikációt, de olyan irányba tereli
a vitát, ami nem vezet semmiféle közös jelentésadáshoz az ellenségesség erősen polarizált
állapotának kialakításán és fenntartásán kívül. S teszi ezt úgy, hogy manipulálja a
résztvevőket, előbb a komolyság hangsúlyozásával, majd az érzelmekre hatással és a nem
elfogadható álláspontok hangsúlyozásával. Herringék két fontos eszközt mutatnak be,
amelyekkel a “troll” fenntartja ezt a sajátos kommunikációs helyzetet, mintegy széttördelve a
társalgást: ezek a tagadás (denial) és a torzítás (distortion). Így például, a “troll”
szisztematikusan megtagadja az elismerést mások érvei esetében, sőt, gyakran azt is tagadja,
hogy egyáltalán válaszoltak volna neki. Emellett eltorzítva adja vissza mások álláspontját,
szándékosan félreinterpretálja, kiforgatja a szavaikat, sokszor gúnyos megjegyzések
közepette. Ez a fajta kommunikáció maga a “trollkodás”.

(II) A kérdés, hogyan fordítható le mindez a politikai diskurzus általános problémájára. Mint
minden analógiát, természetesen ezt is bizonyos fokú óvatossággal kell kezelni. Nem állítok
és nem is sugallok semmiféle közvetlen kapcsolatot az online kommunikáció elmúlt évekbeli
elterjedése és a „trollkodás politikája” között. Ehelyett azt állítom mindössze, hogy az online
„trollkodás” jelensége egy olyan modellt kínál a politikai diskurzus értelmezésére, amely
radikálisan szembemegy a korábban tárgyalt modellek alapvető előfeltevéseivel a nyilvános
politikai vita funkcióival kapcsolatban.

Az online „trollkodás” a felszínen számos hasonlóságot mutat a mindennapi politikai

diskurzus gyakorlatával: az érzelmekre hatás, a provokáció, a szélsőségesen stratégiai célú,
instrumentális nyelvhasználat, mások érveinek el nem ismerése visszatérő tapasztalata lehet
azoknak is, akik egyébként a politikai diskurzus általánosan érvényes modelljének a nyilvános
igazolást, a deliberációt vagy a valóságkonstruálást tekintik.

Absztraktabb szinten azonban a „trollkodás politikája” a nyilvános politikai vitához való

radikálisan eltérő viszonyt feltételez, mint a másik három modell. Az első három modell
ugyanis két olyan előfeltevésre épül, amelyek idegenek a „trollkodás politikájáról”. Az egyik,
hogy a diskurzusban való részvétel egyfajta komolyságot feltételez, azaz, hogy a résztvevőket
valóban kötik a közösen elfogadott értelmezési keretek. Ez azt jelenti, hogy a stratégiai
megfontolások nem szorítják ki teljesen a közös jelentésadás szempontjait. A másik, hogy a
közösen elfogadott értelmezési keretek rugalmasak, megkérdőjelezhetők, megvitathatók,
újragondolhatók megfelelő eljárásoknak megfelelően. A „trollkodás politikája” pontosan ezt a
két előfeltevést tagadja, mert egyszerre kizárólag stratégiai jellegű és ugyanakkor
rugalmatlan, azaz nem nyitott a közös megvitatásra.

(III) A "trollkodás politikájának" lényege tehát az, hogy széttördeli, felbomlasztja a közösségi
jelentésadás folyamatát. Ennek van negatív és pozitív oldala is.

A "trollkodás politikájának" negatív oldala alatt azt értem, hogy a trollkodás mit akadályoz
meg. Egyfelől ellehetetleníti a "trollkodás politikájában" érdekelt politikai aktorok cselekvési
szabadságának effektív korlátozását a közösen érvényesnek tekintett értelmezési keretek és
normatív kritériumok aláásása révén. Másfelől nem csak megfosztja a "trollkodás
politikájának" áldozatait a hatékony politikai cselekvés eszközeitől, de ráadásul a folyamatos
provokáció révén kényszerpályán is tartja őket, hogy részt vegyenek egy olyan diskurzusban,
amely diszfunkcionális, azaz nem tölti be többé a közösségi jelentésadásbeli szerepét.

Ebben a negatív értelemben a "trollkodás politikája" egy alapvetően aszimmetrikus politikai

küzdőteret hoz létre, ahol az van előnyben, aki "trollkodik" és addig van előnyben, amíg
benne tartja a játékban a többi aktort. Ez az előnye egyrészt abból származhat, hogy nem tartja
be az együttműködés alapvető normáit, miközben imitálja azt, s ezáltal a többieket a
diskurzusban maradásra motiválja, ugyanis a "trollkodás politikája" végső soron parazitaszerű
működésmód: a diskurzus normál működésének manipulálásán alapul. Másrészt, a "trollkodás
politikája" támogatható kívülről, a diskurzushoz való hozzáférés manipulálásával is. Minél
nagyobb erőforrások állnak valamely aktor rendelkezésre, hogy a diskurzust a maga igényei
szerint formálja, annál nehezebb ellenállni a késztetésnek, hogy a többi aktor maga is
reagáljon a leggyakrabban elhangzott kijelentésekre reagáljon.
A "trollkodás politikájának" azonban másodlagos módon van pozitív oldala is. A "trollkodás
politikája" ugyanis nem csak rombol, de a rombolás révén pozitív üzenetek kifejezésére is
alkalmas. A diskurzus normáinak megsértése, hazugságok hangoztatása kedvező fogadtatásra
található például azért, mert a diskurzust korábban olyan normák befolyásolták, amelyek
sokak szerint elfogadhatatlan tartalmi korlátokat állítottak a nyilvános viták résztvevői elé
(Hahl et al. 2018, Mueller - Skitka, 2017). Továbbá az is lehetséges, hogy a "trollkodás
politikájában" előnybe került felet sokan erősebbnek, kompetensebbnek, politikailag
ügyesebbnek ítélik, s ez olyan legitimációt biztosít számára, amelyet a hagyományos módon
nem kívánt vagy tudott volna megszerezni (Gyulai, 2007; Montgomery, 2018).

Mindezek alapján pedig a "trollkodás politikájának" végső soron két funkcióját tudjuk
felsorolni: (1) a politikai diskurzus instrumentalizálása egy aszimmetrikus küzdőtér
létrehozása révén; (2) politikai legitimáció a diskurzus nem diszkurzív elemei segítségével.
Nem kétséges, hogy egyik funkció sem teljesen idegen a demokratikus politika gyakorlatától,
ám a "trollkodás politikája", amennyiben a politikai diskurzus működésének modelljévé válik,
egy olyan hatalomgyakorlási forma része lesz, amely kifejezetten tagadja a demokratikus
politikai diskurzus főbb vonásait. Éppen ez a tétje annak, hogy a Fidesz 2010 utáni részvétele
a nyilvános politikai vitákban értelmezhető-e elsősorban a "trollkodás politikája" keretei
között: amennyiben igen, az egy újabb érv amellett, hogy 2010 után rezsimváltás zajlott le
Magyarországon.

A Fidesz és a „trollkodás politikája”

Legalább három oka van annak, hogy miért tűnik fontos kérdésnek az, hogy a Fidesz miként
kezeli a politikai diskurzust.

Az első ok a 2010 óta lezajlott politikai változások mélysége és e változások iránya. 2010-re
összeomlott a korábbi kétblokk-rendszer, régi pártok tűntek el, új pártok léptek be a
politikába. Számos fontos közjogi és szakpolitikai változások zajlottak le (alkotmányozás,
alkotmánybíráskodás átalakítása, választási rendszer és az önkormányzati rendszer
átszervezése, az iskolarendszer központosítása, a média teljes újraszabályozása, állami
földbérletek átalakítása, a nyugdíjrendszer átszervezése, radikálisan új külpolitikai orientáció
stb.). Korábban nem is nagyon ismert politikai témák jelentek meg (mint a migráció, a
rezsicsökkentés, Soros-ellenes kampány stb.). Ezt pedig a Fidesz három egymást követő
kétharmados győzelme, az önkormányzati választások rendszeres megnyerése, a média
erőviszonyainak radikális átalakulása kísérte. A nagyfokú hatalomkoncentráció, a radikális
szakpolitikai változások és a politikai intézményrendszer átalakítása elkerülhetetlenül felvetett
olyan klasszikusan a politikai diskurzus tárgyainak számító kérdéseket, hogy mi is a célja
ezeknek a változásoknak, milyen indokok alapján, milyen felhatalmazásra támaszkodva hajtja
végre a kormányzat ezeket az intézkedéseket, s hogy milyen támogatottság áll ezek mögött.

A másik ok, hogy a Fideszt rendszerváltás utáni története során visszatérően kihívások érték
hitelességi szempontból, amin azt értem, hogy miközben az elmúlt harminc évben a párt
vezetése szokatlan állandóságot mutat, ezt a történetet időről időre a külső környezet által éles
diszkontinuitásként érzékelt irányváltások jellemzik. Nem egyszerűen arról van szó, hogy
harminc év alatt indokolhatóak-e változások egy párt szakpolitikai és ideológiai pozíciójában,
hanem, hogy a Fidesz esetében több olyan váltás volt, amit a környezet radikális szakításként
fogott fel. Ilyen volt 1993 után a Fidesz jobboldali fordulata, amely 1998 környékére a
"polgári Magyarország" víziójaként konszolidálódott; ilyen 2002 után a Fidesz hagyományos
szervezetének átalakítása és a polgári körök szervezése, majd a Szövetség létrehozása; ilyen
2006 után a "plebejus fordulat"; végül ilyen 2010 után a NER, majd az "illiberális állam"
meghirdetése.

Végül a harmadik ok, hogy nem csak a Fidesz belső történetének külső percepcióját
jellemezte a diszkontinuitás, de a Fidesz megszólalásaiban mindig is fontos szerepet játszottak
a polarizáló, éles szembeállításokkal operáló leírások a politikai viszonyokról. Ezt fejezte ki
egyebek között 1994 után a baloldal "idegenszerűségének" hangsúlyozása, 1998-ban a "több
mint kormányváltás" és az "egész pályás letámadás" jelszava, 2002-ben a "múlt és a jövő
erőinek" szembeállítása, 2006 után a kormány legitimitásának kétségbevonása, a
demokráciára és az alkotmányosságra, valamint Magyarország nyugati orientációjára a
baloldal részéről leselkedő veszély hangoztatása, 2010 után a "fülkeforradalom" és a NER
meghirdetése, a világpolitikában végbement radikális, antiliberális fordulat hangoztatása és a
"keleti nyitás" politikája, majd pedig a korábban a Jobbik által hangoztatott politikai
követelések átvétele és beépítése a saját politikájukba és nyilvános megszólalásaikba.

Mindezek alapján kétféle értelmezői stratégia állt a kutatók rendelkezésére: az egyik, amely a
Fideszhez köthető megszólalások "őszinteségére" helyezte a hangsúlyt és amely ennek
megfelelően a politikai diskurzus tartalmi elemeinek elemzése segítségével remélte
rekonstruálni a Fidesz 2010 utáni politikájának motivációit, céljait és lehetséges igazolását;
míg a másik e megszólalások "opportunisztikus" jellegét emelte ki, tehát azt, hogy a Fidesz
elsődlegesen instrumentálisan használta a politikai diskurzust.

Sokáig az első stratégiát követve elemeztem én is a magyar politikai diskurzust és benne a

Fideszhez kapcsolódó megszólalásokat, de hasonlóan járt el például Mándi Tibor (2015) is,
aki a magyar politikai gondolkodás antiliberális fordulatának összefüggéseibe helyezte a
Fidesz változó politikáját. Gyulai Attila (kézirat) szintén amellett érvelt, hogy az Orbán-
beszédekből kibontható egy többé-kevésbé világos politikai program. Bozóki András (2012)
ugyancsak bizonyos ideológiai koherenciát vélt felfedezni a Fidesz politikájában. Csillag
Tamás és Szelényi Iván (2015) pedig amellett érveltek, hogy a posztkommunista
tradicionalizmus a rezsim meghatározó ideológiája. Ezzel szemben az Orbán-rezsim
kiépülésével kapcsolatos irodalomban fokozatosan közhellyé vált az az állítás, hogy a lengyel
PiS-szel ellentétben a Fidesz alapvetően ideológiamentes.

Úgy gondolom, hogy az "őszinteség" értelmezői stratégiáját a Fidesz elmúlt évekbeli

politikája számos ponton állítja megoldhatatlan nehézség elé. Ezek közül hármat érdemes
röviden áttekinteni:

(1) Az éles kontraszt a 2010 előtti és utáni politikai üzenetekben: míg 2006 és 2010 között a
Fidesz a demokrácia, az alkotmányosság és a joguralom és a nyugati orientáció híveként
kritizálta a baloldali kormányokat, hangoztatva azok illegitim voltát, 2010 után mind nagyobb
szerepet kapott a liberális demokrácia kritikája, az alkotmányosság politikai értelmezése, a jog
eszközként való felfogása és a már említett keleti nyitás.

(2) A politikai diskurzus nyilvános igazoláshoz kapcsolódó elemeinek gyengítése 2010 után:
ami éppúgy megnyilvánult a kormánykritikus sajtónak adott nyilatkozatok számának
radikális csökkenésében, mint abban, hogy sem 2014-ben, sem 2018-ban nem készült a Fidesz
részéről kormányprogram.

(3) Az eufémizmusok (például a magánnyugdíjpénztárak felszámolása mint a "nyugdíjak

megvédése"), a politikai ellenfelek sértő és személyeskedő kritikája, rendszeressé váló
karaktergyilkos támadások, nyilvánvalóan nem igaz állítások hangoztatása (pl.
"gránitszilárdságú alaptörvény") stb.

Mindezek összességében a "trollkodás politikájának" növekvő szerepére, a "nyilvános

igazolás" és a "deliberáció" szempontjainak háttérbe szorulására utalnak és indokolttá teszik,
hogy a Fidesz politikájának fontos összetevőjeként tekintsük a politikai diskurzus "trollkodás
politikája" keretében való használatára.

Mindez nem azt jelenti, hogy ne lehetne valamiféle koherenciát keresni a Fidesz
politikájában. Csupán azt, hogy a politikai diskurzus tartalmi elemzése valószínűleg nem
segíti e politika megértését. Közelebb jutunk annak megértéséhez, ha inkább úgy tekintünk a
politikai diskurzusra, mint amit a Fidesz a "trollkodás politikája" keretében merőben
instrumentális módon használt és amiben az egyes tartalmi elemeknek az elsődleges funkciója
nem az, hogy igazolás kínáljon a kormányzati politikára és nem is, hogy a politikai ügyekről
való közös deliberációt elvégezze vagy egyéb, a közös jelentésadás keretei között
értelmezhető funkciót töltsön be. Ezzel szemben alighanem pontosabban fogjuk érteni ezt a
politikát, ha figyelembe vesszük, hogy a kormányzati aktorok megszólalásainak elsődleges
célja az, hogy széttördelje a közös jelentésadást, ellehetetlenítse a kormány elszámoltatását és
kényszerpályára állítsa az ellenzéki politikai aktorokat; másodlagosan pedig az, hogy a
politikai diskurzus fölötti kontroll révén saját politikai ügyességét és kompetenciáját
demonstrálja és ezáltal szerezzen legitimációt.

A fent említett három jelenség közül a 2010 előtti és 2010 utáni megnyilatkozások közötti
éles kontraszt azért támasztja alá ezt az értelmezést, mert arra mutat rá, hogy a Fidesz úgy
váltott ellenzéki szerepből kormányzati szerepbe, hogy közben egy sereg alapvető politikai
kérdésben lecserélte az álláspontját, miközben a korábbi álláspont része volt a Fideszt
választási győzelemre segítő stratégiának, vagyis nem tűnik feltétlenül indokoltnak a radikális
irányváltás.

A választási programok elhagyása és az ellenzéki médiumokkal való konfrontáció egy olyan

politikafelfogást implikál, amely nyilvánvalóan nem követeli meg a politikai döntések
nyilvános igazolását a politikai közösség minden tagja előtt és amely végképp lemond a nem
kormánypártokat támogatók meggyőzésének lehetőségéről egy olyan nyitott vita keretei
között, ahol a kormányzati álláspont megkérdőjelezhető és vitatható.

A harmadikként említett jelenségek pedig egészen egyszerűen megfelelnek az online

"trollkodás" tipikus eszközeinek.

Mindennek pedig az a jelentősége, hogy a Fidesz olyan módon használta 2010 után a politikai
diskurzust, amely egyrészt valóban kétségbe vonta a nyilvános politikai viták azon két
előfeltevését, amely a legtöbb modellben alapvető fontosságú, azaz a komolyság és a
nyitottság elvét, másrészt érthetővé teszi, miként járult hozzá a Fidesz instrumentális viszonya
a politikai diskurzushoz ahhoz a vélekedéshez, hogy az Orbán-rezsim távolodást jelent a
liberális demokráciától, függetlenül attól, hogy mennyire találták ezt a távolodást
ideológiailag motiváltnak és pontosan milyen mértékűnek ítélték meg. A "trollkodás
politikája" ugyanis az aszimmetrikus politikai küzdőtér kialakításával, a politikai
elszámoltathatóság hagyományos követelményeinek aláásásával ugyanis komoly mértékben
járult hozzá a demokratikus politikai berendezkedés alapjainak aláásásához.

A CEU-ügy és a "trollkodás politikája"

Az alábbiakban arra teszek rövid kísérletet, hogy az úgynevezett CEU-üggyel kapcsolatos

kormányzati megnyilatkozásokon mutassam be a "trollkodás politikájának" működését a
gyakorlatban. Nem fogok semmiféle diskurzuselemzést elvégezni, csupán annyit teszek, hogy
rövid bevezetés után Herring és társai kategóriáit használva megmutatom, hogy ezek a
megnyilatkozások milyen jól illeszkednek az online "trollkodás" logikájába. Ez csupán
illusztráció, ám mivel egy nagy nemzetközi visszhangot kiváltott esetről van szó, így
jelentőségét a politikai diskurzus szempontjából nehéz lenne tagadni.

Még mielőtt azonban rátérnénk a részletesebb bemutatásra, érdemes röviden áttekinteni az

ügy egészét. A kormány által 2016. március 28-án benyújtott T/ 14686. számú törvényjavaslat
a 2011. évi nemzeti felsőoktatásról szóló törvény módosítására irányult és kezdettől minden
érintett számára nyilvánvaló volt, hogy a javaslat célzottan a CEU ellen irányul. Annál is
inkább, mert a kormányzathoz közel álló Figyelőben és az Origón már jelentek meg olyan
cikkek, amelyek a CEU-t támadták, illetve az egyetem távozását sürgették. A kormány ugyan
határozottan tagadta, hogy a CEU lenne a célpont, hanem azt mondták, hogy egy átfogó
vizsgálat 28-ból 27 egyetemen talált hibát és ezt orvosolja a javaslat, de ez a tagadás nem volt
következetes, mert hamarosan megjelent az az állítás, hogy bizonyos intézmények megsértik a
törvényeket, elfogadhatatlan privilégiumokat élveznek, nem valódi teljesítményért adnak
diplomát, nemzetközileg nem képviselnek színvonalat, s egy idő után az is felmerült, hogy
maga a CEU ilyen intézmény, illetve megjelent az a vád is, hogy az intézmény valójában egy
politikai hálózat része, amelyet Soros György irányít és olyan ideológiák terjesztését vállalja,
amelyek a kormány számára elfogadhatatlanok. A kormányzati álláspont érdekessége annak
heterogenitása volt, hiszen abban a tagadástól a CEU-val szembeni jogi és politikai vádak
megfogalmazásán át a színtisztán politikai kérdésként való kezelésig sok minden megjelent,
amik egyébként nem is összeegyeztethetőek egymással. A széleskörű hazai és nemzetközi
tiltakozás hatására a kormány előbb a törvényt gyorsított eljárásban elfogadta, de átmeneti
megoldásként tárgyalásokba bocsátkozott és azt a benyomást keltette, mintha lehetséges volna
megállapodni a CEU ügyében, amennyiben az egyetem bizonyos feltételeket teljesít (pl.
campus nyitása New York Államban, kétoldalú megállapodás New York és Magyarország
között a CEU-ról), de hamarosan kiderült, hogy húzza az időt, hiszen rendszeresen azt
válaszolta a CEU-ügyével kapcsolatos kérdésekre, hogy nem nekik kell a következő lépést
megtenni, illetve, hogy az ügyben jelenleg még vizsgálódniuk kell. S bár a kézirat lezárásakor
még nem látszik világosan az ügy kimenetele, de a kormányzat kooperációra való készsége
erősen kétségesnek tűnik az előzmények alapján, miközben az egyetem helyzete maga egyre
nehezebbé válik.

Hogyan illeszthető be mindez a "trollkodás politikájába"?

(1) Az első kritérium az őszinteség. A kormányzati megszólalók az ügy több pontján is

hangsúlyozták saját őszinteségüket, ám, hogy itt valóban a diskurzus instrumentális
felfogásáról van szó, ahhoz nehezen férhet kétség. A törvényjavaslat például meg sem
említette a CEU-t1 és kezdetben a kormánypárti politikusok azt hangoztatták, hogy itt egy
általános probléma kezeléséről van szó, később pedig, amikor világossá vált a CEU
érintettsége, akkor pedig a megegyezésre való készségüket fejezték ki rendszeresen.

(2) A kormányzati megszólalásokban fontos szerepet játszottak a sértések (insults),

személyeskedés (name-calling), élesen vitatható előfeltevésekre épülő gondolatmenetek
elővezetése (contentious presuppositions) és nyilvánvalóan nem igaz vagy erősen vitatható
állítások a témához kapcsolódóan (blatantly contentious assertions), amelyek érdekessége az
volt, hogy nem mindig fejeztek ki expressis verbis vádakat, de olyankor is súlyos morális és
jogi kifogásokat implikáltak, amelyekre az intézmény támogatóinak nyilvánvalóan
válaszolniuk kellett.

Íme néhány példa:2

Sértés "A magyar kormány sajnálattal látja, hogy

Soros György hazugságai a német kormányt
is meg tudják téveszteni" (Kovács Zoltán)

1
http://www.parlament.hu/irom40/14686/14686.pdf
2
Az idézete az atv.hu gyűjteményéből származnak: http://www.atv.hu/belfold/20170404-lex-ceu-ez-tortent-
eddig
 "nyomulni fog a Soros-hálózat" (Lázár
János)
Személyeskedés "Soros György egyeteme is" (Orbán Viktor),
"kiderült, kik azok, akik Soros emberei
Magyarországon" (Németh Szilárd)
Vitatható előfeltevések " A Soros-egyetem nem különbözik a többi
felsőoktatási intézménytől abban a
tekintetben, hogy egyik sem állhat a
törvények felett" (Havasi Bertalan)
"a csalás az csalás, akárki is követi el"
(Orbán Viktor)
" "Soros-egyetemnek is be kell tartania a
magyar törvényeket, a Soros-egyetem sem áll
a magyar törvények felett" (Németh Szilárd)
[a módosított szabályok] "jogokat
biztosítanak, és nem előjogokat" (Balog
Zoltán)
Feltűnően nem igaz állítások " Több egyetem törvénytelenül működik
Magyarországon”" (EMMI közlemény)
a Közép-európai egyetemet és a CEU-t, a
Central Europian Universityt külön kell
kezelni, mert „két önálló jogi entitásról van
szó”, és a Közép-európai Egyetemmel nincs
semmi probléma. (Orbán Viktor)
"a CEU csak egy iroda New Yorkban" (Kósa
Lajos(?))
"egy zavaros, átláthatatlan, előjogokat
biztosító jogi forma jött létre az
intézménynél, amiről 1993 óta folyik a jogi
vita" (Balog Zoltán)
(3) Végezetül az is világos, hogy a fenti példák közül számos arra szolgált, hogy egyszerűen
tagadja, hogy az ellenfél együttműködne az elvárásoknak megfelelően a probléma
megoldásában, illetve hogy szisztematikusan eltorzítsa annak álláspontját.

Mindezekből a politikai diskurzus olyan használata rajzolódik ki, amelyből nem derül ki
pontosan a CEU-val kapcsolatos kormányzati kifogás, az intézkedések célja és az alkalmazott
megoldás indokoltsága. Ami viszont kiderül, hogy a kormány nem kíván pontosan számot
adni a motívumairól és hogy olyan politikai küzdelem részeként kezeli a CEU ügyét,
amelyben a konkrét szakpolitikai kérdés a Soros György által megtestesített politikai
ellenséggel folytatni kíván küzdelem része lett.

Felmerülhet a kérdés, hogy komolyan gondolhatjuk-e a vita ismeretében, hogy a kormány

szerint a CEU tényleg egy törvénytelenül működő egyetem lett volna vagy pedig egy
úgynevezett "Soros-hálózat" része. Ezekre a kérdésekre szándékosan nem próbálok meg
válaszolni, mert ezek azt feltételeznék, hogy a diskurzus tartalmi elemeiből felfejthető a
diskurzus jelentése. Csakhogy a "trollkodás politikájának" modellje egy másfajta értelmezési
lehetőséget sugall: eszerint a CEU-ügy szándékosan provokatív, elfogadhatatlan, válaszra
ingerlő megnyilatkozásokból épült fel, amely azáltal alakította a politikai diskurzust, hogy egy
aszimmetrikus küzdőteret teremtett és hiábavaló, lezárhatatlan vitára késztette a többi politikai
aktort, s ezzel lehetőséget adott magának, hogy hívei előtt egy olyan politikai küzdelem
részesének állítsa be magát, amelyben egy nemzetközi hálózattal áll szemben. És ez nem a
diskurzusban elmondottakból derül ki, hanem abból az eseménysorból, amely a "trollkodás
politikájának" mechanizmusai állítottak elő.

Konklúzió

Írásomban egy új értelmezési keretet kívántam nyújtani a magyar politikai diskurzusban

bekövetkező funkcióváltozásra, amit a "trollkodás politikájának" neveztem és aminek lényege
az, hogy a politikai vitának a politikai ügyek közösségi jelentésadás keretében való
kezelésével szemben a diskurzus merőben instrumentális, stratégiai jellegű használatát
helyezte előtérbe.

Az írás első nagyobb egységében a "trollkodás politikájának" modelljét a nyilvános politikai

vita három alternatív modelljével szembeállítva mutattam be, jelezve e modellek normatív
politikaelméleti implikációit is.
A következő nagyobb egységben arról volt szó, hogy a Fidesz részvételét a politikai
diskurzusban miért nehéz az "őszinteség" értelmezési stratégiáját követve felfogni és miért
teszik a 2010 utáni megszólalásaik indokolttá a "trollkodás politikájának" bevonását a
diskurzus átalakulásának értelmezésére.

Végül az utolsó részben egy konkrét példával, a CEU-ügy esetével próbáltam illusztrálni a
"trollkodás politikájának" működését.

Amennyiben a "trollkodás politikája" deskriptíven pontosnak bizonyul a magyar politikai

diskurzus átalakulásának értelmezésében, úgy elkerülhetetlen tűnik, hogy annak normatív
implikációit bevonjuk a Magyarország 2010 utáni politikai berendezkedéséről szóló
tudományos vitába is, mint az illiberális fordulat egyik összetevőjét.

Hivatkozások

Baron, Ilan Zvi (2018): How to save politics in a post-truth era: Thinking through difficult
times. Manchester: Manchester University Press.
Bozóki András (2011): Occupy the State: The Orbán Regime in Hungary. Debatte: Journal of
Contemporary Central and Eastern Europe Volume 19, 2011 - Issue 3. pp. 649-663
Böcskei Balázs (2018): "Post-truth politics as the normal state of politics" Tamara: Journal
for Critical Organization Inquiry. Vol 15, No 3-4. pp. 257-26.
Csigó Péter (1998): A gazdasági stabilizációs diskurzus. Szociológiai Szemle. 3. sz. 121–151.
Csillag, Tamás - Szelényi Iván. (2015): Drifting from liberal democracy. Neo-conservative
ideology of managed illiberal democratic capitalism in post-communist Europe.
Intersections. East European Journal of Society and Politics, 1(1), 18–48.
https://doi.org/10.17356/ieejsp.v1i1.28
Gutmann, Amy - Thompson, Dennis (2004): Why deliberative democracy? Princeton:
Princeton University Press.
Gyulai Attila (2007): Egy diszkurzív stratégia értelmében felfogott igazságról és hazugságról.
Politikatudományi Szemle XVI:(2) pp. 105-122.
Gyulai Attila (kézirat): Illiberális rezsim az Orbán-beszédekben
Hahl, Oliver - Kim, Minjae - Zuckerman Sivan, Ezra W. (2018): The Authentic Appeal of the
Lying Demagogue: Proclaiming the Deeper Truth about Political Illegitimacy.
American Sociological Review. Vol 83, Issue 1, pp. 1 - 33
Herring, S. C., Job-Sluder, K., Scheckler, R., & Barab, S. (2002). Searching for safety online:
Managing "trolling" in a feminist forum. The Information Society, 18 (5), 371-383.
Illés Gábor (kézirat): A „nép szemei” az „igazság utáni politikában”
Kis János (2017): A politika mint erkölcsi probléma. Pozsony: Kalligram
Levitsky, Steven - Way, Lucan A. (2010): Competitive Authoritarianism: Hybrid Regimes
after the Cold War. Cambridge: Cambridge University Press.
Mándi Tibor (2015): Politikai gondolkodás. In: Körösényi András (szerk.): A magyar politikai
rendszer - negyedszázad után. Budapest: Osiris Kiadó. pp. 13-34.
McComiskey, Bruce (2017): Post-truth rhetoric and composition. Logan: Utah State
University Press.
Montgomery, Martin (2017): Post-truth politics? Authenticity, populism and the electoral
discourses of Donald Trump. Journal of Language and Politics, Volume 16, Issue 4, pp.
619–639.
Mueller, Allison B. - Skitka, Linda J. (2017): Liars, Damned Liars, and Zealots: The Effect of
Moral Mandates on Transgressive Advocacy Acceptance. Social Psychological and
Personality Science . First Published July 25, 2017
https://doi.org/10.1177/1948550617720272
Philp, Mark (2007): Political Conduct. Cambridge: Harvard University Press.
Rawls, John (1993): Political liberalism. Chicago: Chicago University Press.

Sabl, Andrew (2002): Ruling Passions. Princeton: Princeton University Press.

Szabó Márton (2003): A diszkurzív politikatudomány alapjai. Budapest: L'Harmattan.

Szűcs Zoltán Gábor (2006): Újkonzervatív forradalom. A nyelvi újítás mint diszkurzív
stratégia az 1998-as kormányprogram vitájában. In Szabó Márton (szerk.):
Fideszvalóság. Diszkurzív politikatudományi értelmezések. Budapest: L’Harmattan. 99–
128
Szűcs Zoltán Gábor (2010): Az antalli pillanat. A nemzeti történelem szerepe a magyar
politikai diskurzusban, 1989–1993. Budapest: L’Harmattan.
Szűcs Zoltán Gábor (2012): A magyar politikai diskurzus változásai 2000 óta. In Boda Zsolt -
Körösényi András (szerk.): Van irány? Trendek a magyar politikában. Budapest:
MTATK PTI - Új Mandátum. 128-151.
Szűcs Zoltán Gábor (2015): A magyar politikai gondolkodás nemzetközi horizontja In:
Körösényi András (szerk.): A magyar politikai rendszer - negyedszázad után. Budapest:
Osiris Kiadó. pp. 355-376.