III.

Hangszerországban
- Hol vagyunk? – kérdezte Péter.
- A nagy Zenebirodalom egyik országában, Hangszerországban, annak is a fővárosában:
Harmóniában. Én most láthatatlanná válok, de azért ne félj, melletted maradok és vezetni foglak.
Ajánlom, elsőnek a Vonós családot látogasd meg, ők sokat foglalkoznak dallamokkal, talán útba
tudnak igazítani.
Szép napsütéses reggel volt. Péter mendegélt az utcákon, de nem találkozott senkivel. A
hangszereknek általában este van munkaidejük, Harmóniában még nem kelt fel senki, az utcák
néptelenek voltak. A láthatatlanná vált Fantázia varázsló a Vonósok házához vezette Pétert.
Bátran becsengetett és íme bájos kis hegedűlányka nyitott ajtót. Szemlátomást cseppet sem
lepte meg a látogató. Hozzászokott ő az emberekhez, meg az ember gyerekekhez.
- Hogy hívnak? – kérdezte, miközben beljebb tessékelte a vendéget.
- Muzsikus Péter a nevem. Keresem a DALLAM-ot.
- Dallam sok van nálunk, talán köztük van az is, amelyiket keresed. Kerülj csak beljebb!
Most hirtelen morgás és néhány szaggatott mély hang hallatszott az egyik szobából.
- Ez nagymama, a Nagybőgő – mondta a hegedűkislány – mindig így morog. Mégis ő adja az
egész háznak az alaphangot. Annál inkább, mert apukám a Gordonka, sokszor egy húron pendül
vele, ha nincs is olyan mély hangja, mint neki. De azért az apukám sok gyönyörű dallamot is tud.
Olyan szívhez szólóan beszél, hogy nem lehet neki ellenállni. Mi hegedűgyerekek ilyenkor meg
sem merünk moccanni. De még az én két felnőtt testvérem, a Prímhegedű, meg a
Szekundhegedű is csak egészen halkan és jelentéktelenül szól, ha ő énekel.
- Na, ez is csak olyan, mint a többi lány. – gondolta Péter – mennyit beszél! Hanem azért jól
megnézte, mert kedves és pici volt, amolyan igazi gyerekhegedű.
A gyerekszobában még nagy volt a rendetlenség. Az ágyak, amelyeket itt „ tok” –nak neveznek,
nyitva álltak, nagyobbacska hegedűk futkostak ide – oda, lárma, hangzavar töltötte be a szobát.
Egyszerre valamennyien elkezdtek kiabálni:

- Jön, jön az anyu. Gyorsan, gyorsan hozzunk mindent rendbe, mert különben megharagszik.

A kis hegedű éppen azon volt, hogy bemutassa Péternek testvéreit, a Felest, a Háromnegyedest,
de azok sietve nekiláttak, hogy rendet teremtsenek a szobában. Az egyik fogta a takarót, szépen
összehajtotta és betette a hegedűtokba, a másik a kispárnát tette a helyére, amelyen aludt, a
harmadik pedig hevesen gyantázni kezdte a vonóját.

- Te se szereted dörzsölni a fogadat? – kérdezte Kishegedű Pétert – mert én utálom, ha

gyantázzák a vonómat.
De Péter most nem figyelt rá. Az ajtóban megjelent a Hegedűmama. Termetre a felnőtt
hegedűknél nagyobb volt valamivel. Kellemes, kissé mély hangon kérdezte :

- Készen vagytok már gyerekek? Megmosakodtatok rendesen? Hadd lám csak – fordult a kis
hegedűlányhoz – tisztára vagy-e hangolva? Mindjárt sejtettem, hogy ezzel van a baj! Hadd
lám a nyakad! Ilyen tisztátlan hanggal akarnál asztalhoz ülni?

Miközben felhangolta Kishegedűt, észrevette a sarokban álló Pétert.

-Nini, vendégünk van! Gyere csak ide Fiacskám! Én vagyok a Brácsa. Tudod az én hangom ritkán
hallatszik ki az együttesből, de hidd el , mégis nekem van a legtöbb dolgom. Ha nem törődném
vele, hogy mi történik a ház körül és nem dolgoznék szakadatlanul, nem lenne se füle se farka a
muzsikának. Az emberek nem tudnák, hogy amit hallanak fiú-e vagy lány? Akarom mondani dúr-e
vagy moll? A középszólamot játszó háziasszonynak a szerepe a leghálátlanabb. Csak akkor
veszik észre, ha hiányzik. S miközben csinosította a szobát, helyükre tette a tokokat, átvizsgálta a
hegedűgyerekek nyakát és húrjait, még hozzátette:
-Az én munkámat nem méltányolják eléggé!
-Ezt az én anyukám is mondja – szólt Péter, s mindjárt otthonosan érezte magát Vonóséknál.
Brácsa-mama miközben becsukta a rekamiékat, azaz tokokat, megkérdezte Pétert, hogy mit keres
Hangszerországban.
Miután meghallgatta az elveszett DALLAM történetét, így szólt:
-Gyere kis emberke, velünk reggelizel. Közben majd megbeszéljük, hogyan találhatjuk meg
elveszett dallamodat.
Az ebédlőben az egész család békésen az asztal köré gyűlt. Pétert bemutatták Gordonka úrnak,
aki gyorsan közölte vele, Csellónak is hívják, barátai rendszerint így szólítják. A Nagybőgő-mama
is mormogott néhány barátságos szót, de a két ikernővér Prím- és Szekundhegedű csak futólag
intett a vonójával Péternek.
— Miért olyan gőgösek? — kérdezte Kishegedűt.
— Tudod az úgy van, Prím néném nagyon sokat tud es fontos szerepe van az együttesben, őt
kedveli legjobban a hangversenymester, ez a dicsőség kissé a fejébe szállt. Szekund meg
mindenben utánozni akarja, azért ő is gőgös. De azt ajánlom neked Embergyerek, légy jóban
Prímmel, mert ő tudja a legtöbb dallamot az egész országban s talán a tiedet is eljátszhatja.
Közben Brácsa-mama elmondta a többieknek, hogy mit keres Peter Hangszerországban.
Nagy tanácskozás kezdődött, hogyan lehetne nyomára bukkanni a DALLAM-nak. Mindenki
elmondta a véleményét. A gőgös Prímkisasszony így szólt Péterhez:
— Énekeld csak el, hogy is kezdődik az a DALLAM, akkor rögtön eljátszom neked az egészet.
Péter nem akarta megsérteni a főszerepet játszó hangszert, igyekezett, erőlködött, de bizony nem
jött ki hang a torkán. Hiszen nem is tudta mit énekeljen. Nem emlékezett a DALLAM-ra. Már
majdnem sírva fakadt, amikor Gordonka-papa megszólalt:
— Ne búsulj kisfiam, mi most úgyis elmegyünk az iskolába. Zenekari próbánk lesz. Elviszünk.
Talán ott meghallod DALLAM-odat. Majd szépen megbújsz a Nagymama háta mögé, onnan
végighallgathatod és végignézheted az egészet, de csendben maradj ám!
Nagy készülődés kezdődött, minden hangszer átnézte, felhangolta húrjait, meggyantázta vonóját.
Brácsa-mama meg az itthon maradt fiatal hegedűket látta el anyai tanácsokkal:
— Aztán ne találjak rendetlenséget mindenfele, ha majd hazajövök! Ha pedig átjön a szomszéd
Fúvós-gyerek, a Pikkoló, ne csapjatok olyan éktelen lármát, mint tegnap. Annak a kölyöknek olyan
éles a hangja, hogy attól minden rendes vonósnak hideg fut végig a húrján . . .
— . . . hallod-e Háromnegyedes, te vagy a legidősebb, legyen gondod a kicsinyekre. Vigyázz
rájuk! Ha meg az embergyerekek eljönnek gyakorolni rajtatok, ne legyetek rakoncátlanok,
gondoljátok meg, ők még kicsi emberkék, segítenünk kell nekik, meg akkor is, ha
ügyetlenségükben néha fájdalmat okoznak nekünk. Azért
nem kell mindjárt egy húrnak megpattannia.
— Igen, igen Feles, ez neked szol! Te meg kicsi Gyermekhegedűm, ne karcolj olyan irgalmatlanul.
Gondoljátok meg, hogy ember nélkül mi csak élettelen tárgyak vagyunk, alkalmat kell adnunk
nekik, hogy megtanuljanak velünk bánni!
-Gyere anyjukom, ne prédikálj annyit! — szólt be Gordonka az ajtón. — A
Nagymama már brummog a kapuban, azt mondja, ő nem tud olyan gyorsan szaladni, mint a
hegedűk. Miért nem indulunk hát?
_ Ha tőled függne, kedves Csellóm — mondta a mama — , a kicsik egészen elzülle n én e k . Te
nem törődsz a nevelésükkel. . .
_ Gyere csak, gyere kedvesem, Brácsám, Violám. Neked most szüneted van, tehát hallgass! Nézz
csak oda, a nagymama hátára kapta az embergyereket, menjünk hát mi is!