Vakulya Norbert

A VÉRBEN FOGANT ORSZÁG

Gold Book
2020
 A szerző előszava

Könyvemmel izgalmas, élvezetes formában szerettem volna keretbe

foglalni a végtelen, folyamatosan zajló történelem ezen szakaszát.
Megelevenítettem a főbb történéseket és néhány apró, kevesek által ismert
mozzanatot, és bár minden sajnos nem kerülhetett bele, semmi igazán
fontos nem maradt ki.
Egy ilyesfajta regény esetén kiemelten fontos a történelmi hitelesség,
különösen, amikor egykor élő szereplőket mozgatok. Az ő egyes
jeleneteiket feljegyzések alapján írtam meg, másokat viszont az írói fantázia
szült – ám ezek sem légből kapottak, és mindig vigyáztam, hogy
megmaradjak az adott szereplők karakterénél.
Alaposan utánaolvastam azoknak a témáknak, amelyekről írtam. Ettől
függetlenül elképzelhető, hogy egy adott témában jártasabb olvasó ténybeli
hibákat fedez fel a regényben. Remélem, nem így történik majd, de sajnos
megeshet – olyan sok az ehhez az időszakhoz kapcsolódó írásmű, hogy
lehetetlen volt ezeket mind beszereznem, átolvasnom és megfelelően
összegeznem. Ezeket az írásműveket ráadásul sok esetben áthatja a szerző
politikai álláspontja, így egyes tényeket elhallgatnak, más tényeket
kiemelnek, megint más tényeket megváltoztatnak. Néhány téma pedig még
mindig történészi kutatást igényel.
Az olvasmányosság érdekében óhatatlanul meg kellett változtatnom
helyenként az egykor élt személyek által mondottakat, különös tekintettel a
parlamenti felszólalásokra. Ezeket már akkoriban is a szükségesnél bővebb
lére eresztették, én viszont nem szerettem volna untatni az olvasóimat.
Hasonlóképp, az olvasmányosság érdekében célszerűnek látszott
összevonni a Bécsben székelő ellenforradalmi központ számos
megbeszélését. Nagyon vigyáztam azonban, hogy az érdemi mondanivaló
ne sérüljön.
Igyekeztem, hogy ne sulykoljam az olvasóra a saját értelmezésemet
erről az időszakról. Csupán bemutatni szerettem volna a történteket, a
következtetések levonását az olvasóim belátására, ízlésére bízva. A
szereplőim sok esetben egymással szöges ellentétben látják és láttatják a
történteket, így rajtuk keresztül remélhetőleg kellőképp árnyaltan és
kiegyensúlyozottan mutatom be a lehetséges értelmezéseket ahhoz, hogy
mindenki azonosulni tudjon valamelyikkel.
Helyenként nyers megfogalmazásokba, rasszista vagy éppen
antiszemita kifejezésekbe futhatnak. Ezek minden esetben a szereplőim
száját hagyják el, a szereplőim gondolataiban bukkannak fel, és szerepük
pusztán a korszellem bemutatása, valamint az adott szereplő
személyiségének árnyalása.
Felmerülhet a kérdés: a sok szereplő közül ki a főszereplője a
regénynek? A válasz kézenfekvő: a megszületőben lévő modern
Magyarország. Hazánk sorsa elevenedik meg a könyv lapjain.
Nem volt könnyű időszaka ez a magyar történelemnek. Nem lett
könnyű a regény sem. De a testes vörösborokat sem a könnyedségükért
szeretjük…

Nem maradt hátra más: kellemes olvasást kívánok!

PROLÓGUS
 Valami véget ért

1918. március 11., Hátszeg, Erdély

A római katolikus templom hideg falai közt csend honolt, csak a szertartást
végző pap dicsőítette az elhunytat kenetteljes hangon. Magyar nyelvű
szövegébe időnként latin frázisokat szőtt, talán azt fitogtatva, hogy még egy
erdélyi kisvárosban is találni valódi, kiművelt egyházfit.
Nopcsa Ferenc báró azonban, hiába ült az első sorban, nem figyelt a
szavaira. Tekintete a koporsón pihent, melyben apja teste feküdt, gondolatai
pedig máshol jártak. Számtalan emlék furakodott egyszerre tudata
peremére, számtalan, egymással ellentétes érzelem rohanta meg a lelkét.
Észre sem vette, mikor jelent meg a könnycsepp a szeme sarkában.
Nem tartotta magát érzelgősnek, de ő sem volt érzelmek híján. És
mégiscsak az édesapját búcsúztatta. Az édesapját, aki merev volt és
rugalmatlan, aki a katonai pályára akarta kényszeríteni… s aki mégis
támogatta, miután úgy döntött, inkább a tudománynak él. Az édesapját, aki
annak ellenére, hogy tizennégy éves kora óta alig látta, döntően
meghatározta, milyen emberré vált. Akivel heves vitáik ellenére több közös
tulajdonságon osztozott, mint azt szívesen elismerte volna. Mindketten
makacsok voltak, mint az öszvér, és lobbanékonyak, mint a tűz. Hűek a
Monarchiához és a császárhoz, hűek a szülőföldhöz és a családhoz. Távoli
vidékek meghódítói, kalandorok és kicsapongók. Szenvedélyes vadászok és
rettenthetetlen katonatisztek.
Igazi Nopcsák.
Ráadásul külsőleg is hasonlítottak; sötét, fölényes tekintetük,
hosszúkás, egyenes orruk és szalmaszőke hajuk szinte egyforma volt, és
mindketten dús bajuszt növesztettek. Le sem lehetett volna tagadni, hogy az
apja fia.
Most apját, báró Nopcsa Eleket, életének hetvenedik évében elvitte a
spanyolnátha.
Szipogás rántotta vissza a jelenbe. Édesanyja, gróf Zelenszky Matild
annak ellenére megsiratta a halottat, hogy messze nem volt súrlódásmentes
a házasságuk. Nopcsa Ferenc átkarolta, hogy támasza legyen a gyászban.
A padsorokban a szűkebb családon, az öccsén, Eleken és húgán, Ilonán
kívül itt voltak azok házastársai is, Pallavicini Alfréd őrgróf, Coudekerque-
Lambrecht Katalin, és a kisunokák, Ilona fiai, Alfréd, János és Hubert.
Képviseltette magát a környékbeli nemesség is Kendeffyékkel az élen, és az
alsó néposztályok: a hátsó sorokban a családi kastély szolgái és a birtok
földművesei kaptak helyet, akik már-már kötelezőnek érezték, hogy jelen
legyenek uruk búcsúztatóján. Nopcsa Ferenc legalábbis értésükre adta,
hogy illendő lenne megjelenniük, méghozzá a legjobb, legtisztább
ruhájukban.
És persze ott volt Bajazid is, Nopcsa albán származású titkára és
mindenese, még ha az ő jelenlétét kissé nehezményezte is a család.
A gyászbeszéd végeztével és a halott megáldásával lezárult a szertartás
ezen szakasza. A pap felszólította őket, hogy kövessék a templomkertben
felállított családi kriptához. A hátsó sorokból hat szolga sietett elő és a
vállukra vették a koporsót. Megindult a menet.
A főoltártól balra mellszobor hívta fel magára Nopcsa figyelmét,
szeme óhatatlanul az alatta levő márvány emléktáblára siklott, s rajta a
feliratra:
„Itt nyugszik Felsőszilvási Báró Nopcsa Ferenc…”
Egy pillanatra megállt, hogy tisztelettel adózzon apja testvére, a dicső
nagybácsi emléke előtt. A vele azonos nevű férfi évtizedeken át Sissi
császárné főudvarmestereként szolgált, ám hogy szobrot és emléktáblát
kaphatott a templomban, annak köszönhette, hogy ő újíttatta fel az épületet.
Odakint egymásba érő, komor, sötétszürke felhők úsztak lomhán az
égen. Szemerkélt az eső, mintha az égiek is a halottat siratták volna. Aki
hozott magával esernyőt, védekezhetett a hideg, kora tavaszi eső ellen – ám
ilyesféle luxusra a parasztoknak nem futotta.
Esély sem volt rá, hogy mindannyian elférjenek a szűkös kriptában.
Miután a szolgák letették a koporsót a helyiségben, a szűkebb család tagjai
egyesével elbúcsúztak az elhunyttól, mind a maguk módján. Senki sem
siettette őket.
Míg odakint várakoztak, Nopcsa váltott néhány halk szót a pappal és a
gyászoló rokonsággal, valamint a tiszteletüket tevő nemesekkel, közben
észrevette, hogy néhány paraszt a legkevésbé sem viselkedik az alkalomnak
megfelelően: egyesek hangosan viccelődtek, nevetgéltek, mások alig
leplezett kárörömmel méricskélték őt és a többi arisztokratát, mintha
élveznék a bánatukat.
Odament hozzájuk.
– Viselkedjetek! – förmedt rájuk. Kihívóan nézett végig az esőtől
csapzott arcokon. Bízott a határozott nemesi fellépésben, s ha az nem lett
volna elég, tudta, az élete eddigi negyvenegy éve alatt elért eredmények és
megélt tapasztalatok eréllyel, tartással és magabiztossággal ruházzák fel. –
Megszentelt földön vagytok!
– Nem a mi szentségünk – mondta valaki a tömegből. Nem látta, ki,
bár akárki volt, igazat szólt; a pórnép zöme oláh volt, nem katolikus, hanem
ortodox.
– Ha Istennek nem is, adjátok hát meg a tiszteletet a halott uratok
emlékének! És ha hozzám beszéltek, tegyétek hozzá: „méltóságos úr”!
Hadd emlékeztesselek benneteket, apám halálával legidősebb fiaként én
vagyok az új uratok! Elvárom az engedelmességet! Maradjatok hát
csendben, és mutassatok tiszteletet!
– Meghalt a király, éljen a király! – gúnyolódott valaki a tömegből.
Halkan szólt, noha így is sokan felderültek körülötte.
– Hogy merészelitek? – köpte a szavakat a báró. – Viselkedjetek!
Hátat fordított és a rokonsághoz indult, aztán néhány lépés után
fenyegetően visszafordult:
– Erre még visszatérünk!
Otthagyta őket. Nem volt benne biztos, jól hallotta-e az esőben, mintha
valaki azt mondta volna a háta mögött: „Igen, erre még visszatérünk.” Ám
akár képzelte, akár valóban hallotta, nem tetszett a baljós hangsúly.
Honnan veszik a bátorságot?
Tudta, változóban a világ, a munkások és a földművesek egyre inkább
kiállnak az érdekeikért. Szakszervezetekbe tömörülnek, pártokat alakítanak,
és egyre hangosabban hirdetik, hogy nem tetszik nekik a világrend. Talán
erővel is kiállnak az érdekeikért…
Elhessegette a rémképeket. Ez most a gyász ideje volt. Csatlakozott
anyjához és a testvéreihez.
 I.

RÓZSÁK FORRADALMA
Amit csak akartam
S vívtam szent hevülettel
Kudarcos csődre került:
Sok nagy szándékomból,
Jaj, semmi se sikerült.
Jaj, semmi se sikerült.

(Ady Endre: Ki elveszti harcát – részlet)

 Fagyos sziklákon

1918. október 11., Sasso Rosso-hegy, olasz front

„Drága Sofiám, szépséges menyasszonyom!

Remélem, levelem épségben talál, s odahaza mindenki jó egészségnek
örvend.”
Ez eddig nem okozott fejtörést, hisz minden levelét így kezdte. Ennél a
pontnál azonban Samu mindig elbizonytalanodott. A fogalmazás sosem volt
erőssége. Hogyan zárhatna egy teljes hetet néhány mondatba?
Korábban, mielőtt az olasz frontra vezényelték volna őket, naponta írt
a szerelmének. Itt, a hegyek között, messze a hátországtól és a rendszeres
ellátmánytól, átszokott a heti gyakoriságra.
Veisz Samu az egészség témakörével folytatta a levelet.
„Ami engem illet, mostanra kigyógyultam a spanyolnáthából, bár néha
köhögök. Kopaszi tizedes, akiről már írtam korábban, nem volt ilyen
szerencsés. Kedden meghalt. Az ezredből néhányakat eltemettünk a héten,
de róluk elég is ennyi.”
Szó, mi szó, az influenza alaposan megviselte az ezredet. Nem
segítette őket a betegség legyőzésében az időjárás sem. Augusztusban
havazni kezdett, hogy aztán szeptemberben hideg eső váltsa. Hetek óta
hullott valami – hol szemerkélt, hol szállingózott, hol vadul lecsapott –, és
folyamatosan nyirkosan tartotta őket. A sátraikban és a sziklákba vájt
kavernákban jutottak menedékhez az időjárás elől, és kis túlzással itt
gyújthattak tüzet is, ha el akarták kerülni a közeli magaslatokon székelő
olaszok lövedékeit.
Mindezt ekképp foglalta össze:
„Az idő rossz. Most épp hideg eső esik, s amint talajt ér, rögtön meg is
fagy.”
Elmosolyodott, és hozzátette:
„Csak a mosolyod emléke hoz napsütést az életembe s melegséget a
szívembe!”
 Akármilyen romantikusan hangzott, közel állt a valósághoz. Hajnali
három felé, az őrségben árokban dideregve, egy-egy gyufaszál rövid életű
fényénél körmölve a sorokat mindenképp.
Ilyen körülmények között persze nem írhatott szépen, bár amúgy is
csak a vázlat volt. Először – többnyire őrségben, amikor egyedül lehetett –
összegyűjtötte a gondolatait, majd amikor megfelelő körülmények
alakultak, gyöngybetűit elővéve kanyarította a mondatait egy ív szép
papírra, amiből egy csomaggal még Budapestről hozott magával.
Sofia, ez az aranyhajú tünemény, szép papírt érdemelt. Hisz Samu
legnagyobb örömére odaígérte neki a kezét – neki, akinek tizennyolc éves
korára gyérült az a rakoncátlan, fürtös haja, neki, akinek nagy és görbe volt
az orra, neki, aki sosem nézett ki jól. Úgy érezte, csakis azzal hálálhatja
meg a lánynak, hogy elfogadta őt, ha mindenben a kedvére tesz, ha
mindenből a legjobbat adja neki.
Szerencsére nyugodt időszak várta őket a fronton, így kedvére
ábrándozhatott a menyasszonyáról. Nyár óta, amióta a hegyekbe
vezényelték őket, nem került sor harcokra.
Ami az olasz frontot illette, korábban öldöklő csatákban estek
egymásnak a seregek a Doberdó-fennsíkon és az Isonzó folyónál, mígnem a
központi hatalmaknak sikerült áttörést elérniük Caporettónál, és nagy
területeket elfoglalniuk. Ám ez az erőfölény nem tartott örökké. A
Monarchia csapatai meggyengültek, amikor az őket segítő németeket
máshova vezényelték, az olaszok viszont megerősödtek, amint mindenféle
nációval egészültek ki. A nemzetközivé terebélyesedő olasz hadak aztán ez
év júniusában a Piave folyó mentén csúnyán odacsaptak a Monarchiának.
Azóta mindkét fél a következő összecsapásra gyűjtötte az erejét és máshol
nélkülözhető alakulatokkal duzzasztotta a seregét.
Így került ide Veisz Samu is a tízes bakákkal, vagy ahogy hivatalosan
nevezték, a Magyar Királyi 10. Honvéd Gyalogezreddel.
Az ezred főképp Miskolc környékéről verbuválta tagjait, és sokan
jöttek Zemplén és Heves vármegyékből is. Néhányan pedig, mint Samu is,
máshol csatlakoztak a sereghez. Veisz Samut tavaly év elején fogadta
magába az alakulat, akkor, amikor a tízes bakák Erdély határait vigyázták.
Azóta velük tartott mindenhova: Erdély után Újvidék és Zombor, majd
Budapest következett. Ez utóbbi városok környékén karhatalmi szerep várt
rájuk: dezertőröket fogtak el, fenntartották a rendet, és a vonakodó gazdákat
segítették terményeik beszolgáltatásában.
 Samu örült, hogy eddig nem kellett harcolnia, de a rekvirálás sem volt
igazán ínyére. Távol állt tőle az erőszak minden formája. Katona sem akart
lenni soha. Szatócsként dolgozott az anyja boltjában, mindig is erre készült,
nem harcosnak. Sofia volt az, aki azzal nyaggatta, hogy aki ezekben az
időkben nem küzd a hazáért, az nem is férfi. Anyja ellenkezésével mit sem
törődve – pedig az asszony el tudta volna intézni, hogy a helyi bizottság
alkalmatlannak találja a fiát a sorozáson – bevonult hát, hogy
menyasszonyának bizonyítson.
Remélte, a háború végéig megúszhatja fegyveres összecsapások
nélkül, és ezzel eddig szerencséje volt. Ám annak ellenére, hogy a harcok
az olasz fronton is elkerülték őket, messze nem volt minden a lehető
legnagyobb rendben. Szabályosan éheztek.
„Lehet, meg se fogsz ismerni, annyit fogytam. Már nincs pocakom, sőt
újabb lyukakat kell fúrni a szíjamba, hogy ne lötyögjön a derekamon a
nadrág.”
Az idő előrehaladtával ellátmányuk egyre siralmasabbá vált. Gyakran
napi egyszer jutottak ennivalóhoz, akkor se kaptak sokat. A többségnek
kilátszottak a bordái és az erek a bőrük alatt. Szemük karikássá vált, arcuk
nyúzottá, válluk pedig csontossá. Szerencse, hogy nem kellett harcolniuk,
mert nem biztos, hogy bírták volna erővel.
A ruhákból és fegyverekből érkező utánpótlás minősége csapnivaló
volt. Sokuknak még mindig papírtalpú volt a bakancsa, pedig a tél itt volt a
nyakukon. Úgy tűnt, mintha a hátországban mindent papírral akarnának
megoldani, mert az újonnan kapott kézigránátok nyele is abból készült.
Samu nem csodálkozott nagyon, hogy mind többen döntöttek úgy,
hogy megszöknek a seregből. A sanyarú körülmények mellett az antant
nemzetiségi érzelmekre építő propagandája mindjobban éreztette hatását. A
birodalom különböző zugaiból iderángatott katonák egyre kevésbé érezték,
hogy harcolniuk és szenvedniük kellene az Osztrák–Magyar Monarchiáért,
így nem volt meglepő, hogy főleg csehek, tótok, románok és taljánok
dezertáltak. Ha hinni lehetett a pletykáknak, a hosszú, fárasztó, veszélyes
hazaút helyett sokan inkább átálltak az ellenséghez.
A híreket olvasva és a mendemondákat hallva mindenkin eluralkodott
a vereség érzete, főleg, amikor megtudták, hogy összeomlott a bolgár front,
így megnyílt az út az antantnak Erdély felé. Az alpesi hegyeken való
gyötrődés haszontalannak tűnt, a katonák nagy részét erős honvágy
gyötörte, és sokan úgy érezték, inkább otthon kellene védeniük a határt.
 Samu az újságokból tudta, hogy otthon sem rózsás a helyzet. Hogy
miként élik meg az emberek a nincstelenséget szűkebb hazájában,
Kolozsvár környékén, csak találgathatott. A leveleire ugyanis egy ideje nem
érkezett válasz Sofiától. Ez elszomorította, azonban biztos volt benne, hogy
nem a menyasszonya a ludas. Valószínűleg a postaszolgálattal lehetett a
gond, mivel az édesanyjától sem kapott semmit, holott az asszony előtte
mindig küldött valami kis apróságot, vagy legalább néhány szerető szót.
Biztosan a posta tehet róla, nem lehet másképp… Olyan jó lett volna
végre valami hírt hallani otthonról és a szerettei sorait olvasni!
„Nagyon hiányzol, rengeteget gondolok rád!”, írta az ellobbanó gyufa
fényénél.
Úgy érezte, ujjai kezdenek kihűlni, ezért a zsebébe süllyesztette a
levelet és a ceruzát, és leheletével próbálta felmelegíteni a kezét.
A környező hegyeket leste, melyeket éjjel, a csillagok és a hold
fényében is körülrajzolt a sapkaként rajtuk ülő hó. Noha az elmúlt hónapok
tapasztalatai alapján nem volt mitől tartaniuk, sosem lehetett tudni, mire
készül az ellenség. Az olaszok tapasztalt hegymászók voltak, és hogy
könnyebben közlekedhessenek a sziklákon, azokba vasakat és létrákat
ütöttek. A via ferrata, ahogy ők hívták, vagy klettersteig, ahogy az
osztrákok nevezték, olyan helyekre is eljuttatta őket, ahol korábban csak
zergék és kecskék közlekedtek.
Az olaszok itt tanyáztak szemben, a szemközti hegyekben, ahol jól
védett lőállásokat alakítottak ki, és nagy hatótávolságú ágyúkkal is
felszerelkeztek. Olyannyira, hogy a Monarchia katonái nyílt terepen fényes
nappal nemigen végezhették a dolgukat, mert a taljánok ilyenkor
rendszeresen golyózáporral szórták meg őket. Az árkok és kavernák
kialakítására éjjel került hát sor, amikor az ellenség nem látta jól őket.
Az esti műszak jelenleg is tartott. Míg Samu egy árokban töltötte
őrségét, mások azon fáradoztak, hogy a fedezékeket támadásra is
alkalmassá tegyék. A katonai vezetés ugyanis azt tervezte, hogy hamarosan
visszafoglal egy sziklanyúlványt.
Samu nem volt benne biztos, hogy a hangokat hallotta először, vagy a
torkolattüzeket pillantotta meg, amikor váratlanul felugattak a fegyverek.
Az olaszok lőttek rájuk!
– Riadó! Fedezékbe! – üvöltötte, és összekuporodott.
Ennyire világos lenne ma éjszaka, találgatta, hogy a taljánok látnak
minket?
 A csak szórványosan felhangzó fájdalomkiáltásokból ítélve az olaszok
nem céloztak, találomra lőttek közéjük. Ahogy kilesett fedezéke mögül, úgy
látta, mindenkinek sikerült rejtekhelyre húzódnia. Kész szerencse, hogy épp
az árkokon dolgoztak, így azonnal volt menedék!
Az olasz gépágyúk szűnni nem akaró pergőtűzzel ostromolták a
sziklákat, legszebb álmukból ébresztve a zászlóalj alvó katonáit. A támadás
mostanra, hogy mindenki fedezékbe húzódott, sok veszélyt már nem
jelentett, a mozgást azonban szinte lehetetlenné tette.
Majd elunják, vélte Veisz Samu, s akkor ismét nyugalom lesz.
A golyóvihar azonban nem csillapult, a fegyverek csövei rendületlenül
okádták a tüzet. A hangzavarba trombitaszó vegyült. Samu, akárhogy
hegyezte a fülét, nem ismerte fel a hangjelzést.
– Támadni fognak! – hallotta Szabó Sándor őrnagy, a zászlóalj
parancsnokának hangját. Az őrnagy régi veterán volt az olasz fronton, a róla
terjengő hírek szerint öt isonzói csatában harcolt, így kiismerte az
ellenséget. – Elő a fegyverekkel!
Samu izgatottan kapta kezébe a puskáját, és remegő kézzel ellenőrizte,
megfelelően meg van-e töltve. Szíve a torkában dobogott.
Hát eljött az első csata! Istenem, add, hogy ne az utolsó legyen!
– Samu! – kiáltotta egy tizedes. – Fuss hátra, és üzend meg a
hadparancsnokságnak, hogy megtámadtak bennünket, segítségre van
szükségünk!
Samu kétségbeesett a gondolatra, hogy el kell hagynia a biztonságot
nyújtó árkot és ki kell mennie a nyílt terepre, a golyók szabdalta sziklákra.
– De én…
– Induljon, Veisz közlegény! – harsant a parancs.
– Igenis, uram! – felelte halálra váltan Samu. Zihálva lesett ki
fedezékéből, remélve, hogy csillapodott az ólomzápor, ám csalódnia kellett,
a lövedékek halált ígérve kopogtak a talajon.
– Menj már! – kiáltott rá a tizedes. – Ha nem kapunk erősítést, itt
halunk meg mind!
Samu gyanította, hogy a tizedesnek igaza lehet. Itt, a harcvonalban
csak egy kisebb előőrs, a 10/II. zászlóalj tanyázott, a sereg nagy része
hátrébb tartózkodott.
Jézus, segíts…!
Kimászott az árokból és rohanni kezdett a zászlóalj-parancsnokság
felé. Futás közben meg-megcsúszott a kövekre fagyott csapadékon, s talán
éppen ennek köszönhette, hogy egyetlen golyó sem találta el.
Zihálva lépett be a sátorba, melyet a sziklák fedezékében állítottak fel.
Itt legalább biztonságban volt! Mivel senkit sem talált itt, lecsapott a
telefonkészülékre, felemelte a kagylót és hívást indított.
– Riadó! Riadó! Támadnak az olaszok! – kiáltotta lihegve, és várt,
hogy válaszoljon valaki a hadparancsnokságtól. A kagyló azonban néma
maradt.
– Halló! – üvöltötte. – Van ott valaki? Megtámadtak minket az olaszok!
Senki sem válaszolt.
Letette a kagylót, majd ismét felemelte és belehallgatott. A várt búgás
helyett némaság köszöntötte.
Nem volt vonal.
Tekintetével végigkövette a távközlési vezetéket, és szomorúan látta,
hogy a golyózápor nem kímélte azokat sem. Mindent darabokra szaggattak
a lövedékek, az elektromos és telefonkábeleket is.
Mi ilyenkor a teendő? Induljon neki maga? Az egyenlő lenne a biztos
halállal…
Nyöszörgés zökkentette ki a gondolataiból. A hang forrása felé nézett
és egy kutyát vett észre a sötétben.
Hát persze! Roland, a jelzőkutya!
Papírt és pennát keresett, gyorsan lekörmölte az üzenetet.
Összegöngyölte a levélkét, egy apró dobozba tette, azt pedig a négylábú
nyakörvére erősítette.
Megsimogatta az ebet, nagy, okos szemébe nézett, és azt mondta neki:
– Most bátornak kell lenned, kis Roland! Hátra kell futnod, hogy
értesítsd a hadparancsnokságot!
A kutya nem adta jelét, hogy értené a szavait, a farkát csóválta
rendületlenül. Samu csak remélhette, hogy az állatot megfelelően
idomították, és magától is tudja, mi a dolga. Elengedte a pórázról, ahova
kikötötték, és kitessékelte a sátorból.
– Fuss! – biztatta. – Fuss! Meg se állj!
A kutya a szeme sarkából ránézett, mintha simogatást várna, mielőtt
kirohan a golyózáporba, majd nekiiszkolt. Samu hamar elveszítette szem
elől.
Úgy gondolta, megtett minden tőle telhetőt, mégis baljós érzései
voltak. Tartott tőle, a kutyát találat éri majd a pergőtűzben, és akkor nem
lesz, aki értesítse a parancsnokságot a támadásról. De mi mást tehetett
volna?
Nem lehetett biztos abban, hogy segítséget kapnak, ami azt jelentette, a
zászlóalj magára maradt ebben a harcban. Kivárhatta itt, a sátorban is, mi
lesz az összecsapás eredménye, de ennél erősebb volt benne a tisztesség és
a becsület. Tudta, odakint most mindenkire szükség van, csak így
remélhetnek győzelmet.
Nem volt választása.
Elővette a nyakában lógó láncot, melynek medálját a menyasszonya
arcképe díszítette. Csókot lehelt rá.
– Érted teszem, Sofia! – súgta, s ismét ruhája mögé rejtette a láncot.
Két kézre markolta fegyverét, kilépett a sátorból, és belevetette magát a
golyózáporba.
 Grófok

1918. október 16., Budapest

A miniszterelnöki iroda asztala mellett ketten álltak: Wekerle Sándor, a

kormányfő, aki élete hetven éve alatt immár harmadjára töltötte be ezt a
tisztet, és Tisza István gróf, a kormányon levő Nemzeti Munkapárt
meghatározó embere, aki korábban kétszer is volt miniszterelnök.
A két honatya együtt tartott egy táviratot, hogy újra és újra átfussák a
ma kiadott császári manifesztum szövegét. Alig hitték el, amit olvastak.
Az idős Wekerle végül lerogyott egy székre, és a zakója zsebében
hordott kendővel megtörölte gyöngyöző homlokát.
– Végünk! – sóhajtotta. – Ebbe belebukunk.
– Még nem biztos – simogatta őszes arcszőrzetét Tisza, és kerek
szemüvege fölött a jelenlegi miniszterelnökre vetette a tekintetét. – Ha erőt
sugárzunk és ügyesen forgatjuk a szót, megtarthatjuk a hatalmunkat…
– Mondd, te miről hadoválsz? – kelt ki Wekerle, és meglobogtatta a
papirost. – Nem fogtad fel a császár nyilatkozatát? „Ausztria szövetséges
állammá alakul át – idézte –, melyben minden nép külön államot alkot
letelepülési területén.” Érted? Behódol az antant akaratának! Feldarabolja a
Monarchiát! És ha ez nem lenne elég, itt van ez is: „A népeket pedig,
melyeknek önrendelkezési jogán az új birodalom felépül, felhívja, hogy
nemzeti tanácsaik útján vegyenek részt a munkában…” Hatalmat ad a
nemzetiségek kezébe! Ki fognak válni! Területeket veszítünk! A történelmi
Magyarországnak vége!
Tisza kihúzta magát és az esélyeiket latolgatta.
– Ettől nekünk még nincs végünk. A haza nehéz helyzetbe került,
sosem látott kihívások előtt áll, ez biztos… Épp ezért kell határozott,
erőskezű embernek állnia az élén. Ki más vezesse, ha nem mi? Ha
odadobjuk a kormányrudat az ellenzéknek, káoszba fordul az ország!
– Mégis, mi mást tehetnénk? Ha Károlyiék tudomást szereznek a
manifesztumról, ránk vetik magukat, mint az éhes farkasok. Márpedig
tudomást szereznek róla!
 – Az ellenzékkel eddig is elbántunk… – legyintett Tisza. – Kifoghatjuk
a vitorlájukból a szelet. Mégpedig nem ellenük megyünk, hanem velük. Ha
mi magunk jelentjük be, hogy Magyarország innentől nem a Monarchia
része, és mi magunk állunk az átalakulások élére.
– De… – hűlt el Wekerle – …ezzel szembeköpjük mindazt, amit eddig
képviseltünk!
– Ez az egyetlen út áll előttünk, Sándor. Minél hamarabb fel kell
szólalnod a Parlamentben, és bejelentened a perszonáluniót. És nagyon
vigyázni kell, hogyan fogalmazol! Nem ismerheted be, hogy a politika, amit
mindeddig követtünk, zátonyra futott! Főleg azt nem, hogy a történtek az
ellenzéket igazolják!
– Már megbocsáss, ők se hülyék! Tudni fogják, mit jelent mindez!
Tisza széttárta a kezét.
– Akkor is határozottságot és erőt kell mutatnunk! Azt a benyomást
kell keltenünk, hogy tudjuk, mi ma a nemzet érdeke, és egyedül a mi
kezünkben van biztonságban az ország!

Amikor az országgyűlés aznapi ülésén a házelnök bejelentette, hogy a

miniszterelnök beszédet mond, Tisza és a Munkapárt tagjai tapssal
biztatták. Wekerle hangja mégis harmatosnak, fellépése bizonytalannak
tűnt. Nem volt könnyű helyzetben.
Bejelentette, hogy a Monarchia szétdarabolása folytán Magyarország a
perszonálunió alapjára helyezkedik, vagyis független államként egy
szövetség részévé válik. A miniszterelnök ezután, kerülve a pontos
fogalmazást, hosszú átalakulási folyamatot vázolt fel, óva intve a
meggondolatlan, rohamléptekkel történő, hirtelen változásoktól. Ezután
arról beszélt, tárgyalásokat kell folytatni a nemzetiségekkel, hogy a
területek, ahol élnek, az újonnan alakuló Magyarország részei maradjanak.
Végül összefogást és egyetértést kért a Háztól.
Enervált beszédét csak helyenként szakították meg bekiabálások,
melyek perszonálunió helyett teljes elszakadást sürgettek Ausztriától, de a
viszonylagos csend inkább a döbbenetnek, mint az egyetértésnek szólt.
Tisza reménykedett, hogy ebben a válságos időben a honatyák egyként
állnak a miniszterelnök mögé. Csalódnia kellett.
 Miként attól tartott, az ellenzék legvehemensebb képviselője, Károlyi
Mihály kért szót.
Gróf Károlyi Mihály a Függetlenségi és 48-as Párt képviseletében
foglalt helyet a parlamenti patkó bal felén. Az általa 1916-ban létrehozott és
sokak által csak Károlyi-pártnak nevezett formáció élesen
szembehelyezkedett a kormányzóerők nézeteivel. Megalakulása óta
hangoztatta, hogy ki kell lépni a háborúból és különbékét kötni az antanttal.
Tisza ellenszenvvel méricskélte a beszédhez készülő kopasz, bajuszos,
magas férfit. Szembenállásuk régóta tartott. Noha Károlyi a kezdetekben
konzervatívnak számított, később egyre radikálisabb irányba tolódott el. A
rossznyelvek politikai kalandornak nevezték, aki csupán azért sodródott a
baloldalra, mert ősi főnemesi család sarjaként mindenképp a magyar
közélet meghatározó szereplőjévé akart válni. S mivel a konzervatív
politikusok mind nagyobb volumenű karakterek voltak nála, csak
baloldalon volt esélye befutni…
Akármi is állt a háttérben, Károlyi mintha szép lassan meghasonlott
volna származásával: gróf létére el akarta venni a hatalmat és vagyont a
nemességtől, hogy az alsóbb néposztályoknak adja. Régóta harsogta azt is,
hogy el kell szakadni az ország évszázados támaszától és társától,
Ausztriától, a németek helyett pedig inkább a Nyugattal kell barátkozni.
Ahogy Tisza látta, Károlyi kerékkötője volt a nemzeti egységnek –
olyasvalaminek, amire most égető szükség volt.
Ismerte már annyira, hogy tudja, legjelentősebb politikai ellenfele
most sem azért kért szót, hogy ebben a sorsfordító helyzetben valódi
államférfiként viselkedjen és az ellenzéket a kormánnyal való
együttműködésre buzdítsa.
– Örülök, hogy őfelsége megbízta a miniszterelnököt a perszonális
unió bejelentésével – kezdte Károlyi. Hangja messze volt attól, hogy
szónokinak lehessen nevezni. Sokszor a szavait sem lehetett érteni, mert
nyúlszájjal és nyitott szájpadlással született, és csak tizennégy éves
korában, egy műtétet követően kezdhetett beszélni tanulni. Tiszát meglepte
a felütés. Figyelmesen hallgatta riválisát, kíváncsian, mire fog kilyukadni.
Az is lehet, a végén létrejön egy egységes álláspont?
– Azonban Wekerle miniszterelnök úr személye bizalmatlanságot kelt –
folytatta Károlyi, szétzúzva Tisza reményeit. – Azok deklarálják a
perszonális uniót, akik tegnapelőtt hallani sem akartak róla.
Bizalmatlanságot kelt az a körülmény is, hogy Wekerle nem szokta ígéreteit
megtartani. – A csípős megjegyzést a jobboldalon felzúdulás követte.
Károlyi nem zavartatta magát tőlük. – Ausztria széthullása után olyan
nagyok az ellentétek a népek közt, hogy mindezeknek a népeknek egy
közös külügyminiszter általi képviseltetése lehetetlenség. Magyarország
érdeke önálló magyar külügyminisztert követel meg. A miniszterelnök
beszéde azt a gyanút kelti bennem, hogy a „rohamos” átalakulás elleni
állásfoglalása a függetlenség elalkuvását jelenti. Ha most nem rohamosan
cselekszünk, elvesztettük nemcsak a háborút, elveszítjük a békét is!
Ugyan, gondolta Tisza, nem tanulta meg ez a Károlyi a párbaj során,
hogy átgondolatlan rohamokkal nem megy semmire?
– A hazugságok korszaka lejárt! – kiabálta be a függetlenségi párti
Lovászy Márton, majd a miniszterelnök és Tisza felé mutatott. – Négy
esztendeig hazudtak!
Károlyi egy kurta biccentéssel nyugtázta párttársa hozzászólását, és
folytatta:
– Az a kérdés, hogy Magyarország hogyan tudja az antanttal a
legelőnyösebb békét megkötni. Nézetem szerint ezt úgy érhetjük el
legjobban, ha sürgősen és radikálisan külpolitikai, belpolitikai, továbbá
demokratikus téren, valamint a nemzetiségi kérdésben új orientációra
lépünk át. A német szövetségi politika minden téren és minden ízében
megbukott. Ha továbbra is a reakcionárius, a németbarát és az eddigi
nemzetiségi politikát folytatjuk, romlásba visszük az országot és
Magyarország területi épségét veszélyeztetjük. Mi nem máról holnapra
cseréltünk elveket, ezeket az elveket már akkor hirdettük, mikor a
legnagyobb megvetést: a hazaárulás vádját zúdították fejünkre.
– Úgy van! – kiabáltak be bal oldalról.
– Mit gondolnak – vetette fel Károlyi –, kinek fognak jobban hinni
külföldön? Önöknek-e, akik az események nyomása alatt, a félelem hatása
alatt és remegő térdekkel, reszkető ajakkal mondják most ezeket a
nézeteket, vagy pedig azoknak, akik kiállottak és nem féltek a terrortól?
Ütött a leszámolás órája! Önöket a vádlottak padjára kell ültetni!
Tisza a fejét csóválta a beszéd hallatán. Hát nem látja Károlyi, hogy ez
most nem az igazságszolgáltatás, hanem az új ország megalapításának
ideje? Hogy széthúzás helyett összetartásra van szükség?
– Egymillió magyart megöltek! – kiáltotta a kormánypártiaknak
Lovászy Márton. – Ezek vére az önök lelkén szárad!
 Tisza körül egyre inkább felbolydultak a munkapárti képviselők. A
volt miniszterelnök neheztelőn nézte az immár másodjára bekiabáló férfit.
Mit izgágáskodik ez? Mit képzel? Jól meg kell büntetni a házszabály
megszegése miatt, aztán majd abbahagyja az óbégatást!
Összepillantott a házelnökkel, aki értőn visszabiccentett.
Lovászy hevessége valamelyest Károlyira is átragadt. Felemelt hangon
folytatta.
– Amikor a nemzetről beszélek, azokra a százezrekre gondolok, akik
meghaltak! Azokra, akik élve maradtak, de csonkán és rongyokban járnak,
és akik tudják most, hogy az egész háború félrevezetés volt, az egész
politika csalások egész sorozata volt!
– Ez antantbeszéd! – kiáltott be egy munkapárti képviselő.
– Ki akarunk békülni az antanttal! – replikázott Lovászy. – Barátainkká
akarjuk tenni! Nem kell a német szövetség! El Németországtól! Az
antanttal megyünk, nem Németországgal! Tessék tudomásul venni, hogy
antantbarátok vagyunk!
– Azok vagyunk! – erősítette meg párttársa, Vass János.
A munkapárt politikusai Lovászy közbeszólására izgatott kiáltozásban
törtek ki.
– Őrültek! – vágták a függetlenségi pártiak fejéhez. – Aljas
gazemberek! Hazaárulók! Bitangok!
Hiába követelt csendet a házelnök, a képviselők továbbra is egymást
sértegették. Beletelt egy óra, mire folytathatták az ülést, eddigre a házelnök
eljárást kezdeményezett Lovászy és Vass ellen, és a mentelmi bizottság elé
utasította őket.
Tisza csalódottan csóválta a fejét. Látta, hogy az egyetértésnek az
esélye is elszállt.
Bízott azonban benne, hogy csak aznapra. Úgy határozott, a következő
nap beszédet mond és közelíti álláspontjait az ellenzékéivel.

A nap végére Tisza István úgy érezte magát, mint akin végighajtott egy
harckocsi. Másra sem vágyott, mint pihenésre, és hogy az otthon
kényelmében gondolja át másnapi beszédét. Sok múlt rajta, hogy jól
sikerüljön.
 Kilépett a Parlamentből, és az utcán várakozó automobilja felé indult.
Sofőrje nem fáradt azzal, hogy kiszálljon, belülről nyitott neki ajtót. Tisza,
amikor megfogta a kilincset és bepillantott az ablakon, szokatlan dolgot vett
észre: a jármű túloldaláról pisztoly csöve meredt rá. A fegyvert egy vékony
fiatalember szegezte neki.
Mintha lelassult volna az idő, az egykori miniszterelnök minden apró
részletet megfigyelt: merénylője oldalra fésült, szőke haját, lefelé biggyedő
ajkát és nagy, horgas orrát – de leginkább elszánt tekintetét.
Ám hiába érezte úgy, hogy megnyúltak a másodpercek, képtelen volt a
cselekvésre. Mielőtt bármit tehetett volna, a fiatalember megpiszkálta a
kakast, majd meghúzta a ravaszt – a revolver azonban ahelyett, hogy útjára
indította volna a gyilkos golyót, csak kattant egyet.
A sofőr, észlelve, mi történik, azonnal reagált. A nyitott ablakon
keresztül megütötte az ifjút, aki kiejtette a kezéből a pisztolyt, az orrához
kapott és összeesett. A kocsis azonnal kipattant a járműből, segítségért
kiáltott, és míg megérkezett egy parlamenti őr, a földre nyomta a merénylőt.
– Tartsa lent! – kiáltotta az őr, míg egy társával odarohantak. Egyikük
azonnal megragadta a fiatalembert, másikuk magához vette a pisztolyt,
majd Tiszához fordult, aki még mindig a kocsiajtót fogva, mozdulatlanul
állt.
– Minden rendben, gróf úr? – kérdezte.
A honatya megigazította a szemüvegét.
– Láthatja, hogy kutya bajom – felelte magabiztosan. – Hívni kell a
rendőrséget. Amíg megérkeznek, hallgassuk ki őkegyelmét!

– Maga nem nagy fegyverszakértő, igaz? – kérdezte Tisza. Rajta kívül egy
parlamenti őr vett részt a rögtönzött kihallgatáson. No és persze a lázas
tekintetű fiatalember.
A merénylő, aki Lékai Jánosként mutatkozott be, hogy kifejezze
utálatát, rá se nézett az egykori miniszterelnökre.
– Hivatalnok vagyok, nem katona!
– Pedig egészen fiatal még.
– Huszonhárom vagyok. És?
– Nem sorozták be? Nem volt katona?
– Nem.
 Az őr úgy bólogatott, mint aki mindent ért.
– Zsidó, igaz? – kérdezte.
– És ha igen?
– A magafajták találnak ki mindenfélét, hogy elkerüljék a frontot –
fröcsögte megvetően az egyenruhás.
– Egészségügyi okokból… – kezdte Lékai, de az őr nem hallgatta
végig.
– Az, hogy cingár, még nem ok!
– Vékony vagyok, mert nincs mit enni! Mert az élelem elmegy a
frontra, és itt nem marad elég! – vágott vissza a merénylő. – De nem ezért
nem soroztak be. Tüdőbajom van!
– Ez mégsem akadályozta meg, hogy fegyvert szegezzen rám!
Az egykori miniszterelnök kijelentése súlyosan nehezedett a kis
szobára. A merénylő ifjonti daccal megvonta a vállát.
– Pedig hasznára vált volna a frontszolgálat, barátom! – folytatta Tisza.
– Ott megtanulta volna, ha valakit le akar lőni, ne hatástalanítson előtte egy
felhúzott fegyvert!
Lékai elvörösödött szégyenében, de nem válaszolt.
– Azt mondják az őrök – intett fejével a jelenlévő egyenruhás felé a
politikus –, egy ideje itt lebzselt a Parlament körül, sőt be is jött az épületbe.
Tisza megállt, megerősítésre várva, ám a fiatalember csak az
asztallapot fixírozta és nem szólt hozzá.
– Jól van – vette tudomásul a csendet Tisza –, nem kell nekem
mondania semmit. A rendőrség mindjárt megérkezik, és kiszedik magából,
kik voltak a cinkosai. Egy dolgot áruljon el: miért akart agyonlőni?
Lékai az egykori miniszterelnökre emelte izzó tekintetét.
– Mert gyűlölöm a háborút!
Tisza állta a pillantását.
– No és ki nem gyűlöli?
– Maga! Maga robbantotta ki!
Az államférfi megcsóválta a fejét.
– Ne higgyen el mindent, amit az ellenzék rólam állít! Az igazság az,
hogy én elleneztem a háborút. Csak… nem tudtam róla lebeszélni a
császárt.
– Mégis maga vezette bele Magyarországot az öldöklésbe! Maga miatt
szegényedett el az ország! Maga miatt nincs mit enni!
 – A Monarchia részeként nem tehettünk mást. Engednünk kellett az
uralkodó akaratának.
Tisza látta, hiába érvelt, a fiatalember ugyanolyan megvetéssel nézett
rá, mint korábban. Mi mást tehetett volna, mint hogy elmondja az
igazságot?

Másnap újra ülésezett az Országház.

Károlyi Mihály izgatottan nézett a parlamenti viták elé. Úgy érezte, a
tegnapi nap sorsfordító volt. A miniszterelnök beismerte, hogy változtatni
kell az eddig járt úton, és arra kell indulni, amerre éppen ő javasolta már
régen.
Wekerle nem előretörő, hanem kétségbeesetten hátráló, határozatlan
vezér benyomását keltette. Elkerülhetetlen hát, hogy végre lemondjon és
kormánya átadja a helyét azoknak, akik az új úton hittel és elszántsággal
tudnak végigmenni.
Károlyi egója tagadhatatlanul vágyott a hatalomra, ugyanakkor tudta,
csak kétes dicsőségben lehet része. Magyarország a Monarchia részeként
elveszítette a háborút. Nemzetiségei önállósodni akartak, ami a területi
szétmorzsolódás rémét vetítette elő. Mihamarabb békét kellett kötni, ám az
ország csak rossz és rosszabb lehetőségek közül választhatott. Károlyi
tisztában volt vele, hogy aki a nevét adja a békekötéshez, később nem
megváltóként, hanem a haza elveszejtőjeként emlegetik majd.
De tudta, hogy ez az egyetlen helyes út. És azt is, hogy Wekerle és
Tisza képtelen lesz ezen végigmenni. A születendő új világ új embereket
igényel.
Az előző nap, miután ismét rend lett a Parlamentben, folytatta
beszédét. Elmondta, hogy elkerülhetetlen az ország demokratizálása, majd
általános, egyenlő, titkos, nőkre is kiterjedő választójogot követelt.
Kiemelte, hogy a legfontosabb cél csakis Magyarország területi
integritásának megóvása lehet, ennek kulcsát pedig a nemzetiségi kérdés
megoldásában látta. Legvégül egy tizenkét pontból álló javaslatot
ismertetett, mely tartalmazta mindazon teendőket, melyek szerinte
szükségesek az új Magyarország létrehozásához. Függetlenséget és
sajtószabadságot követelt, továbbá a külföldön szolgáló katonák
hazahozását, hogy szükség esetén megvédhessék az országot.
 Akkor nem kapott választ felvetéseire a kormánypárttól. Most azonban
legnagyobb ellenfele, Tisza István emelkedett felszólalásra. Károlyi biztos
volt benne, hogy a Vasgróf – ahogy sokan nevezték – nem hagyja szó
nélkül a tegnapi beszédét.
Károlyi a nála tizennégy évvel idősebb grófot a letűnt idők
politikusának tartotta, aki múlt századbeli eszmékhez ragaszkodik és
képtelen lépést tartani a világban zajló folyamatokkal. Tisza hű volt a
Monarchiához, és bár eleinte ellenezte a háborút, oly elkötelezetten kitartott
az azt kirobbantó uralkodó mellett, hogy sokak szemében a háború arcává,
jelképévé vált. Emellett határozottan ellenezte, hogy a tanulatlan pórnép,
vagy ne adj’ isten, a nők is beleszólhassanak az ország irányításába.
Demokráciafelfogását jól mutatta, hogy házelnökként az őrséggel többször
kivezettette az ellenzéket az ülésteremből, és nélkülük szavaztak meg
törvényeket. Károlyinak el kellett ismernie, hogy az ellenzék sok esetben
bekiabálásokkal és általános zajkeltéssel tette lehetetlenné a parlamenti
munkát… de ha egyszer Tisza autokrata hozzáállása mellett semmibe sem
kaptak beleszólást, és sok esetben fel sem szólalhattak!
Az egykori miniszterelnök azonban nem csak az ellenzéket hallgattatta
el, hanem – a háborús hangulatra hivatkozva – a sajtót is. Sőt hasonló
indoklással a legutóbb esedékes választásokat sem tartották meg, így a
vezetésével regnáló párt hatalmon maradt.
A Vasgróf nem tűrt ellenvéleményt, nem tűrt beleszólást a
hatalomgyakorlásba. Kivéve, ha az Bécsből jött.
És még képes az ilyen nemzetinek és liberálisnak vallani magát! –
dohogott Károlyi.
Szembenállásuk azonban nemcsak politikai, hanem személyes
természetű is volt, főleg a párbajuk óta…
Történt ugyanis – évekkel ezelőtt, kevéssel korábban, hogy az
ellenzéket kidobták az Országházból –, hogy egy fogadáson Károlyi nem
volt hajlandó kezet fogni Tiszával. Tisza nem tűrte az inzultust, s bár a
törvény tiltotta, kihívta Károlyit.
A felek kardpárbajban állapodtak meg, szúrás megengedésével.
Majdnem egy órán át tartott a tusa, harminckét összecsapás erejéig. Ez idő
alatt a fiatalabb, vehemensebb Károlyi egyszer sem tudta megsebezni
ellenfelét, a higgadt, megfontolt Tisza azonban több vágást is bevitt neki.
Az utolsó csapást Károlyi könyökére mérte. Ekkor a segédek
harcképtelennek nyilvánították Károlyit és véget vetettek a további
küzdelemnek.
A két gróf haragja azóta tartott.
Mint mindig, Károlyi ellenségesen figyelte Tisza István
bekiabálásokkal tarkított szavait. Tisza megerősítette Wekerle egy nappal
korábbi szavait, és arról beszélt, hogy el kell szakadni Ausztriától.
Nem sokkal később a saját nevét hallotta.
– …elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr
tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük…
Károlyi nem hitt a fülének. A Vasgróf nyilvánosan igazat ad neki?
Személyesen neki?
Ilyen se volt még!
A szélsőbalon támadt zaj miatt Tiszának esélye sem volt folytatni.
– Halljuk! – hallatszott jobb oldal felől. – Halljuk!
– Hol van a végleges győzelem? – kiáltotta valaki gúnyosan a
szélsőbalról.
Károlyi megrázta a fejét és élénk figyelemmel fordult a felszólaló felé.
– Elvesztettük – ismételte meg Tisza, nem zavartatva magát a
közbeszólásoktól. – Nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk tovább is
szívós és hősies védekezést kifejteni; hogy ne tudnók az ellenségnek a
végleges győzelmet nagyon drágává tenni. De igenis elvesztettük abban az
értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború
megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán
keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok
között ellenségeink elfogadnak.
– Igaz! – hallatszott ki a szavai nyomán támadt zajból a bal oldalról. –
Úgy van!
Míg Tisza folytatta, Károlyi a lehetséges következményeken
merengett. Béke olyan feltételek mellett, amiket az ellenségeink
elfogadnak? Ez akár a legigazságtalanabb, legmegszégyenítőbb feltételeket
is jelentheti. Tisza valóban hajlandó lenne ilyen békét kötni?
Károlyi ismét a saját nevét hallotta.
– …adva van egész külpolitikai orientációnknak az a módosulása,
amelyet gróf Károlyi Mihály képviselőtársam tegnapi beszédében
kifejezésre juttatott…
Károlyi elégedett mosollyal dőlt hátra. Tisza elismerte, hogy
Magyarország jövőjének irányát nem ő, hanem politikai ellenfele látta jól.
Immár másodjára látta be, hogy tévedett.
Vajon azt is beismeri, hogy a kormányzó erők alkalmatlanok, hogy az
ország sorsát a legjobb irányba vezessék?
Netán a pártja bukását is bejelenti, és átadja végre a vezetést az arra
érdemesebbeknek?
Érdeklődve hallgatta tovább a felszólalást, melyben Tisza unalmasabb
vizekre evezett, és azt fejtegette, hogyan kellene az országnak a németekhez
viszonyulnia. Tisza úgy módosította Károlyi németellenes álláspontját,
hogy azt javasolta, el kell hagynunk a korábbi szövetségünket, és a
németekkel karöltve be kell lépnünk egy új, az egész világot átfogó
népszövetségbe, melynek célja, hogy a nagy és a kis államok politikai
függetlensége és területi sérthetetlensége kölcsönös garanciákkal biztosítva
legyen.
Károlyinak el kellett ismernie, Tisza ügyesen csűrte-csavarta a
szavakat. Azáltal, hogy hangsúlyozta, a wilsoni népszövetségbe való
belépés nem a németek ellen történik, hanem velük együtt, úgy ismerte el
az ellenzék igazát, hogy korábbi álláspontját sem rúgta fel.
Tisza ezután a nemzetiségi kérdést vette górcső alá. Utalt a cseh
politikusra, Edvard Benešre, aki régóta áskálódódott Magyarország ellen
Párizsban, azt a rágalmat bizonygatva az antantnál, milyen elnyomásban
tartotta a magyar arisztokrácia a nemzetiségeket, s hogy az egész
világháborút lényegében nem az osztrákok, hanem a magyarok robbantották
ki, Tiszával az élen. Beneš célja a Felvidék megszerzése, és egy új,
független ország, Csehszlovákia megteremtése volt. Sajnos,
Franciaországban sokan hallgattak méreggel átitatott szavaira.
Tisza győzködte a parlamentet, hogy sosem viseltettünk elnyomóként
az országban élő nemzetiségek irányában, és hogy az úgynevezett cseh-tót
kérdés nem is létezik.
Károlyi furcsállotta, hogy ebben a kérdésben az Országház képviselőit
akarja egyetértésre bírni. Hisz alig akad olyan a parlamentben, aki ne értene
vele egyet! Felismerte, miben mesterkedik Tisza: szép csendben maga
mögé akarja sorakoztatni a honatyákat.
– …azt hiszem, nekünk feladatunk ebben a tekintetben pártkülönbség
nélkül a felvilágosítás munkáját végezni, feladatunk meggyőzni róla
elsősorban az Egyesült Államok elnökét, de általában a velünk szembenálló
hatalmak közvéleményét, hogy a nemzetiségi kérdés egészen másként áll
Magyarországon, mint ahogy azt velük elhitették.
 Nekünk, pártkülönbség nélkül, mi?
Károlyinak egyre inkább az a meggyőződése támadt, az öntelt
Tiszának eszébe sem jutott, hogy feloszlassa a kormányt. Úgy látszik, észre
sem vette, hogy megbukott.
Mi kell még neki, hogy visszavonuljon? Hisz tegnap már merényletet is
követtek el ellene! Ráadásul nem az elsőt, hanem a harmadikat!
Erősebb lenne benne a küldetéstudat, mint az életösztön?
Hisz látnia kell, ha önként nem mond le a hatalomról, kiveszik a
kezéből!
Még ha nem is erőszakkal… Ha végre általánossá válik a választójog
és szavazásra kerül a sor, esélye sincs!
Ezt nyilván Tisza is tudta. Noha felszólalásában többször utalt arra,
hogy jelen helyzetben félre kell tenni a pártpolitikai ellentéteket és egységes
álláspontot kell kialakítani, tisztában lehetett vele, hogy a szélesebb
embertömegeknek elegük volt belőle, és nem fognak mögé állni.
Ezért aztán Károlyit nem érte váratlanul, amikor Tisza, a jövőre
vonatkozó tervei ismertetésekor ezt mondta:
– Nekünk a demokratizálás alapjára helyezkednünk nem szükséges…
Károlyi felhördült, akárcsak a baloldal nagy része.
Még mindig csak az arisztokráciának tartana fenn minden hatalmat?
Hogy az emberek nagy részének továbbra se legyen beleszólása az ország
és a saját sorsába?
– Várják be a képviselő urak a mondat végét – folytatta Tisza. – Erre az
alapra helyezkednünk nem szükséges, mert ezen az alapon vagyunk már
régóta.
Ezt az egetverő képmutatást! – gondolta Károlyi. Hogy nem szakad le
a mennyezet!
– És itt megint igaza van Károlyi Mihály tisztelt képviselő úrnak… –
mondta Tisza, mire Károlyi csaknem felkiáltott, számon kérve, Tisza
hogyan meri ilyen gondolatokba keverni az ő nevét. – …abban, hogy a
demokratikus fejlődés nem egyértelmű a választójog kérdésével. A
demokratikus fejlődésnek igen sok egyéb más tartalma van, olyan, amiben
teljesen egyetértünk, olyan, amit karöltve megvalósíthatunk.
Kiforgatja a szavaimat! – hőbörgött Károlyi. Általános választójog
nélkül nincs demokrácia! Tisza nem érti a jövőt!
Úgy érezte magát, mint a tiszt a süllyedő hajón, melynek kapitánya,
hogy javítson a helyzeten, a fedélzetet súroltatja a matrózokkal. Ezt nem
hagyhatta! Egy rátermett kapitánnyal meg lehet még menteni ezt a hajót!
Míg tovább hallgatta Tiszát, megfogadta, ha rajta múlik, hamarosan
véget vet a kormányzó párt hatalmának.
Most vagy soha!
 Föltámadott a tenger

1918. október 28., Budapest

– Gyerünk József főherceghez! – harsant a kiáltás a tömegben. – Mondjuk

meg neki, hogy nem kell a népnek! A magyar népnek népkormány kell!
Már besötétedett, amikor a régóta gyülekező néhány ezer ember
nekibuzdult és elindult. A Károlyi-párt irodájának helyszínét, a Gizella
teret1 maguk mögött hagyva meneteltek a Vár felé, hogy hangot adjanak
követelésüknek: vonják vissza Hadik János kinevezését, és tegyék meg
miniszterelnöknek Károlyi Mihályt!
Kasza Benedek a maga tizennyolc évének minden lelkesedésével
vonult és kiabált a tömeggel. Noha messze nem voltak annyian, mint a
tegnapi demonstráción, ahol a lapok szerint százezren is összegyűltek, így
sem lehetett figyelmen kívül hagyni őket. A fiú egy fejjel a tömeg fölé
magasodott, ezért jól látta, micsoda népes menet indult meg Buda felé. A
szűk utca felerősítette a hangjukat, félelmetes erőt kölcsönözve nekik.
Benedek – vagy, ahogy a barátai hívták, Benci – élvezte ezt az erőt.
Tegnap belekóstolt a tüntetés ízébe, és szinte megrészegítette a tudat, hogy
olyan sokan vannak, akik hozzá hasonlóan látják a világot, akik változást
akarnak. Immár nem tucatnyi munkás beszélt titokban a változás
szükségességéről dohos pincék mélyén, hanem sok-sok ezer ember, akik
valódi mozgalommá szerveződtek, és az utcán, nyíltan követeltek jobb
életet.
A jelszavak és a transzparensek többsége Károlyit és az eljövendő
köztársaságot éltette, bár akadtak olyanok is, melyek sokkal inkább a
háborúba belefáradt nép kívánságait és dühét mutatták.
„Békét!”
„Vesszen Tisza!”
„Dunába Tiszával!”
Bár a háborús évekkel azonosított Wekerle-kormány néhány nappal
ezelőtt lemondott, sokaknak ez sem volt elég, és egyenesen a munkapárt
meghatározó erejének, az egykori miniszterelnöknek a halálát követelték,
mivel őt tartották felelősnek a háborúért és a vele járó nyomorért.
Benci túl fiatal volt ugyan, hogy besorozzák, de itthon, a hátországban
is megszenvedték az emberek a Nagy Háborút. Mindenből kevesebb jutott,
mint korábban, az élelmiszereket jegyre adták, a bérek értéke csökkent, és
ha ez nem lett volna elég, sokan vesztették el valamely szerettüket a
fronton. Benci például a három évvel idősebb bátyját, Jocit, aki mindenkit
lenyűgözött azzal, ahogy a népdalokat énekelte. A fiú át tudta érezni a
tüntetők dühét, és velük együtt ordított, tele torokból.
Nem egyedül csatlakozott a demonstrálókhoz, néhány munkatársa vele
tartott a vasúttól. Bár mozdonyvezetőként nemigen nyílt lehetősége együtt
dolgozni velük, sokan osztoztak a munkásszállók szegényes szobáin, így
közelről megismerhette őket. Az együttélés mellett közös programjaik is
akadtak, kevéske szabadidejükben rendszeresen eljártak munkásoknak
szervezett gyűlésekre, forradalmi hangulatú felolvasóestekre és
szakszervezeti megmozdulásokra. Bencinek a velük való beszélgetéseken
és ezeken az összejöveteleken nyílt fel a szeme arra, milyen kizsákmányoló,
igazságtalan világban él.
Izzott benne a harag az elnyomó nagytőkés osztály és az ingyenélő
nemesség iránt, de sosem hitte volna, hogy valaha megváltozhat a világ. Az
elmúlt napok azonban olyan fordulatokat hoztak, melyekről álmodni sem
mert: felbomlott a Monarchia, a kormánypárt pedig lemondott. Valami
végérvényesen megváltozott, mire reménnyel telt meg. Úgy tűnt, Károlyi
vezetésével végre olyan kor jöhet, melyben azok is részesülnek a jóból, akik
azt megtermelik, akik munkájukat és vérüket adják érte.
Nem is történhet másként, gondolta, az újjászülető Magyarországra és
dolgos népére fényes jövő vár!
A király két napja kinevezett teljhatalmú helyettese, Habsburg József
főherceg azonban, úgy látszik, nem értette meg, mit kíván az új kor, és a
régi vonalat képviselő Hadik Jánost tette meg kormányfőnek a leköszönő
Wekerle Sándor helyére.
Hát mi ezt nem fogjuk hagyni!
Károlyi Mihály jelenleg is a Budavári Palotában tartózkodott, és órák
óta próbálta lebeszélni a döntéséről a főherceget. Ám mivel azóta sem
érkezett hír, hogy sikerrel járt volna, a Gizella téren várakozó tömeg
elérkezettnek látta az időt, hogy megmutassa erejét, és a helytartó előtt a
támogatásáról biztosítsa Károlyit.
 Lelkesen meneteltek hát végig a Dorottya utcán, egészen a Ferenc
József térig2.
– Miért álltunk meg? – kérdezte Ödön, Benci egyik fűtő barátja. A
rövidre nyírt hajú, vastag szemöldökű fiatalember csak a válláig ért.
– Katonák – világosította fel Benci. – Sorfal állja az utunkat.
– Nekik még inkább elegük van a háborúból, mint nekünk – vélte
Ödön. – Át fognak engedni minket!
A demonstrálók többsége hasonlóan gondolkodhatott. A menet
csakhamar újra megindult, az emberek zászlókat lobogtatva,
transzparenseket magasba tartva vonultak közelebb a hídhoz.
Beigazolva Ödön szavait, amikor a tüntetők elérték a kordont, rés nyílt
a sorfalon, és a katonák átengedték a rendezett, négyes sorokban vonuló
embereket.
Mögöttük azonban más egyenruhások is várakoztak. A Lánchídra
vezető úton, a hídfő magasságában gyalogos- és lovas rendőrök, valamint
csendőrök állták el a menetelők útját.
– Te jó ég…! – hűlt el Benci.
– Mi az? – érdeklődött Ödön. – Mit látsz?
Benci megdöbbenve figyelte, hogy a karhatalom lovasai rohamra
indulnak, nekirontanak azoknak, akik túljutottak a katonákon.
– A lovasok… Karddal kergetik szét az embereket!
A tömeg megtorpant.
– Nem állíthatnak meg minket! – kiabáltak többen, a látottaktól
feltüzelve.
– Mi vagyunk többen!
– Mutassuk meg nekik!
– Tovább!
Folytatták a menetelést. Benci bízott benne, hogy puszta létszámuk
meggyőzi majd az útjukban álló egyenruhásokat, vagy hogy felülkerekedik
bennük az emberség, miként a katonákban is.
– Oszoljanak! – kiáltotta az érkezőknek egy díszes egyenruhában
feszítő lovas, vélhetően a rendőrparancsnok. – Menjenek haza!
A tömeg azonban elszántan folytatta útját a Lánchídra. Az ott sorakozó
karhatalmiak tétováztak, és Benci úgy látta, mintha közöttük is rés nyílna.
A lovas rendőrök ugyan továbbra is oszlatni próbáltak, de olyan sok ember
vonult Buda felé, hogy mindannyiukkal nem bírtak el.
Egyszer csak lövés dörrent.
 – Atyaég! – fülelt Ödön. – Hát ezeknek semmi se szent?
Benci megrettent.
– Ránk lőnek?
Behúzta a fejét, bár magasságánál fogva jó célpontot nyújtott. Ijedten
nézett szét, azt keresve, ki tüzelhetett, és eltalált-e valakit. A gyalogos
rendőrök és csendőrök, akik eddig hajlamosnak mutatkoztak félrehúzódni
az útjukból, most idegesen a puskájukért nyúltak és a tüntetők felé lőttek.
Pillanatok alatt kitört a pánik, a demonstrálók sorai végleg
felbomlottak. Volt, aki a földre vetette magát, mások rohantak, amerre
láttak.
A magas fiatalember tanácstalanul állt a tömeg közepén, hol az ideges
karhatalmiakra, hol az ádáz tekintetű lovasokra, hol a menekülőkre vetette a
pillantását.
– Benci! – kiáltotta oda neki Ödön. – Gyere már, te mamlasz! Futás!
Azzal a rakpart felé rohant. Benci követte a szemével, és látta, hogy ott
sem lesz biztonságban; néhány túlbuzgó lovas oda üldözte az embereket.
Észrevett egy nőt, aki rémületében a Dunába ugrott, ott remélve biztonságot
az egyenruhásoktól. Benci szívből kívánta, hogy ne dermedjenek meg az
izmai a hideg vízben, és sikerrel evickéljen ki az örvények közül.
A fiú vetett egy utolsó pillantást a híd és a Vár irányába, majd
menekülőre fogta. Csak remélhette, hogy nem kerül azon szerencsétlenek
közé, akiket átjár egy golyó, megsuhint egy kardlap, megrúg vagy eltipor
egy ló.
Futott, mintha az élete múlna rajta.
Tartott tőle, így van.
 A forradalom költője

1918. október 30., Budapest

Negyvenéves korára ez volt élete első lakása, még ha a felesége szerezte is,
öröklés révén. Persze sokfelé lakott már: a szüleinél Érmindszenten, olcsó
albérletekben, párizsi és budapesti hotelekben vagy épp a neje szüleinél
Csucsán – de sosem a saját otthonában.
Hiába, ha vagyont akar az ember, ne költőnek álljon!
Kedvelte ezt az előkelő házban helyt kapó modern, háromszobás kis
lakást, benn Budapest belvárosában, a Veres Pálné utcában. Bár a
berendezés a felesége ízlését dicsérte, minden az ő igényeire lett szabva.
Bertuska hosszú hetekig járta a régiségkereskedők boltjait, hogy olyan
bútorokat válasszon, melyeknek lelke van. Művészlakást tervezett,
bohémabb, intimebb légkörrel, mint a polgári otthonok, így a drapériákat
szintén nagy gonddal választotta, figyelembe véve nemcsak az aktuális
divatirányzatokat, de néhány színházi előadás díszleteit is. S hogy a
parketta kopogása, az ajtó nyikorgása ne zavarhassa a költőt a munkában, a
padlót mindenütt filccel vonta be, a szobákat elválasztó ajtók helyére vastag
függönyöket tett fel.
Mennyi odafigyelés! Mekkora szív! Micsoda asszony!
Melengette a bensőjét a tudat, hogy a magyar irodalom két olyan
meghatározó alakja is lakott a környéken, mint Petőfi és Kölcsey, s
Vörösmarty kedvenc vendéglője szintén itt volt.
Még a helyére sem került minden, amikor, mint két fiatal, gondtalan
szerelmes, beköltöztek új fészkükbe. Székük nem volt, csak egy nagy
díványuk, azon töltötték az időt, vacsorára szamováron főztek tojást, mert
nem értettek a gázhoz.
Mily szépnek látszott akkor minden! Mily könnyű volt megfeledkezni a
jövő fenyegető árnyairól!
Nem volt ez rég, alig egy éve. Ám ez alatt az év alatt sok minden
fordult rosszabbra. Mintha a háborús helyzet súlyosbodásával az ő
egészsége is romlott volna. Mióta beköltöztek, elkapta az orbáncos bőrbajt,
amivel hónapokig küzdött, aztán bordája tört egy eséstől. Mostanra árnyéka
volt egykori önmagának.
A szifilisz, az alkohol és más bódítószerek teljesen tönkretették.
Elfordította a fejét a párnán és oldalra lesett. Az ágya melletti
szekrénykén kedvelt Bibliája hevert, melyet egy zaklatott pillanatában
megtépett, mellette egy pohár és borosüveg.
Ugyan melyiktől remélhetne nyugalmat?
Néhány másodpercig farkasszemet nézett velük, majd lesöpörte a
paplanon felhalmozott újságokat, és remegő kézzel töltött magának egy
pohár italt.
Hányadikat ma már?
Ki számolja?
Mindenesetre délben mintha más címke lett volna az üvegen…
Ahogy nyelt, pillantása az ablakra siklott. Odakint besötétedett. A férfi
felsóhajtott.
Ez a nap is elment!
Rabnak érezte magát, a betegsége rabjának. Tavasszal még szívesen
sétálgatott a városban, a Duna-parton korzózott vagy a melengető
napsütésben ücsörgött a padokon. Mostanra nemigen vágyott sehova. Ideje
nagy részét, mint ma, az ágyban töltötte. A világ hírei azonban még
érdekelték; minden lapot minden napszakban meg kellett neki venni, ő
pedig mindet elolvasta.
Nem csoda, hogy kíváncsi volt. Forrongott az ország!
Két napja néhány ezer ember Pestről a budai vár felé indult, hogy
Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését követelje. A gyáva főherceg
Budára se engedte át őket; még a Lánchíd előtt lovasokat ugratott nekik,
majd közéjük lövetett. Hárman meghaltak, többtucatnyian megsebesültek.
Ám ha a hatalom azt hitte, nyert, hát tévednie kellett. Az erőszakos
fellépés csak olaj volt a tűzre.
Másnap – tegnap – tízezernél többen vonultak fel, s az egyenruhások
olyannyira megszeppentek, hogy nem mertek közbeavatkozni.
A demonstráció ma folytatódott. Az utcák a szemerkélő eső ellenére
egyre teltek, ahogy mind többen mentek ki, hogy Károlyit éltessék. Masszív
tömeg hömpölygött az Andrássy úton, a Rákóczi úton és a Nagykörúton, a
már amúgy is zsúfolt Astoria irányába. Itt rendezkedett be ugyanis a
Károlyi vezette Nemzeti Tanács, és hogy a történések középpontjában
legyen, ideiglenesen a gróf is itt szállt meg. Az emberek a politikus nevét
skandálták, ő pedig újra és újra kiállt az erkélyre, hogy rögtönzött
beszédekben biztassa őket.
Eközben felesküdött a Nemzeti Tanácsra a rendőrség, a fővárosi
üzemek dolgozói pedig megalakították a Munkástanácsot.
De mi történt azóta? Ő, ki forradalmi versekben és újságcikkekben
prófétaként hirdette a változást, tűkön ülve várta a folytatást.
– Vo-Vojnyi! – nyögött föl rekedten. A dadogása megőrjítette, ezért
erőt gyűjtött a hangjába. – Vo-Vo-Vonyica!
Az ajtóban csakhamar megjelent oláh származású cselédlányuk, akit
Csucsáról, Bertuskáék kastélyából hoztak magukkal. Amint a félig-meddig
még gyerek szolgáló észrevette a padlóra szóródott újságokat, lehajolt,
felszedte és pedánsan összehajtogatta őket.
– E-eredj! – intett a költő a lánynak. – Ho-hozd az Estet! A
rikkancsoknál… ott van az új szám.
– Ezeket már kiolvasta az úr? – helyezte vissza a lapokat Vonyica a
paplanra.
A férfi ismét lesodorta őket.
– Már mikor!
– De… – pillantott hátra a lány, a konyha felé – …nekem főzni kell,
nagyságos úr.
– Ne-nem is tudsz főzni – mosolyodott el a költő.
– Azért kell nagyon odafigyelnem és sokat gyakorolnom! – derült a
szolgáló.
A beteg felnevetett és meglendítette a poharat.
– Majd ezzel jó-jóllakok! Tud-tudnom kell, mi zajlik odakint!
– Alig evett az úr, és nagyon sápadt! – ellenkezett Vonyica.
– Úgy-úgyis mindig sötét volt a bő-bőröm. Lega-alább kivi-
kivilágosodok! Te csak eridj!
– Igenis! Addig pihenjen az úr!
A beteg felhörpintette a maradék bort és lehunyta a szemét. Odakintről
női diskurzust hallott – nyilván Bertuska és Vonyica beszélte meg, mi a
fontosabb, a főzés vagy az újság.
Angyalok!
Meg sem érdemlem őket. Mégis itt vannak nekem…
Mosollyal az arcán nyomta el az álom.
Lövöldözésre riadt fel. Világosságot teremtett, s mozdulatára
megmoccantak a paplanra készített esti újságok.
 Azok ráérnek! Odakint történik valami!
Az óra szerint éjfél körül járt az idő. Az utcáról kiabálás hallatszott be.
Kikászálódott az ágyból, az ablakhoz osont és kilesett a
sötétítőfüggöny mögül. A Veres Pálné utcában felfegyverzett katonák
masíroztak.
Mit akarnak ezek itt?
Az ablakból nem látta jól, hová tartanak, így átsurrant a másik
szobába, melynek aprócska erkélye volt.
– Aludj vissza, Bandika! – szólt rá álmosan a felesége, aki itt töltötte az
éjszakákat. Külön szobájuk volt, külön aludtak hát.
– Most ne-nem le-het! – dadogta a férfi, és kinyitotta az erkélyajtót. A
lakásban nem működött jól a gázfűtés, így elég hűvös volt, ám a nyitott
ajtón még hidegebb levegő áramlott be.
– Öltözz föl rendesen, Bandi! – szólt Bertuska, és mélyen bebújt a
takarója alá. – Még megfázol!
– Most nem! – csökönyösködött a költő, és pizsamában kilépett a
balkonra.
Innen láthatta, hová vonulnak a fegyveresek: a sarkon álló
Platzkommando3, a katonaság budapesti központja felé. A férfiak
körülvették az épületet és sortüzet adtak le.
Hátulról köntöst terítettek a hátára, kedvenc teveszőr köntösét.
– Bújj ebbe bele! – kérte a felesége, majd egy papucsot is átnyújtott. –
És vedd fel ezt! Mi történik?
A férfi le sem vette a szemét az utcán történtekről, úgy kapta magára a
ruhaneműt.
– Ka-katonák lö-lövik a kato-tonaságot!
– Vajon miért?
– Né-nézd! – mutatott a parancsnokság felé a költő. – Nyílik a kapu!
Le-lehet, hogy harc lesz?
– Jobb, ha bemegyünk – javasolta Bertuska. – El ne találjon minket egy
kósza golyó!
– Vá-várj! Várj még! Nézd! Be-engedik őket!
– Katonák foglalták el a katonaságot?
– Tu-tudod, mit jelent ez? – vidult fel a költő. – Ve-velünk vannak a ka-
katonák is! Ho-holnap mi is utcára megyünk!
– Utcára? Veszélyes lehet, Bandika!
 – Ne-ne mondja senki, hogy nem vett részt a fo-forradalomban Ady
Endre!
– Jól van, Bandika, meglátjuk. Most irány az ágy!
– I-igenis, lel-lelkecském.

A másnapi lapokból kiderült, hogy az este folyamán tömegével vonultak az

Astoriára a katonák, hogy felesküdjenek a Nemzeti Tanácsra és a független,
szabad, demokratikus Magyarországra. Sapkájukon a régi császári jelzések
helyett nemzeti színű szalag vagy őszirózsa virított.
Éjfél körül aztán továbbindultak. Néhány csoport a stratégiailag fontos
helyszíneket biztosította, így kordont vontak a főposta épülete elé,
elfoglalták a hidakat és a pályaudvarokat. Az egyik csapat pedig a
Platzkommandót szállta meg. Innen gépfegyvereket hoztak magukkal,
melyeket az Astorián állítottak fel az ellenállás védelmére.
Reggelre az uralkodó engedett a népakaratnak. Megbízásából József
főherceg kinevezte Károlyi Mihályt miniszterelnökké. Amikor ennek híre
ment, aki tehette, az Astoria környékére csődült. A dolgozók nem vették fel
a munkát, a villamosok megálltak, az üzletek és a vendéglők bezártak.
Budapest népe egy emberként ünnepelt az utcán.
– Me-menjünk! – türelmetlenkedett az ebéd elfogyasztása után
izgatottan Ady. – Menjünk már! Me-meglátod, Bertuska, az o-országgal
együtt kivirulok!
– Nagyon remélem, hogy így lesz, Bandikám!
Délutánra erősebbnek érezte magát, mint az elmúlt napokban, így neje
beleegyezett, hogy az utcára vonuljanak. Csatlakozott hozzájuk a baráti
Bölöni házaspár, így sétáltak négyen az Astoria felé az esőtől nedves
macskaköveken. Amerre néztek, mosolygó emberek és virággal díszített
katonák vették körbe őket. Néha egy-egy autó is elhajtott mellettük,
melyeken tucatnyi vidám egyenruhás csimpaszkodott.
– Éljen! – kiáltották felszabadultan a fegyveresek. – Éljen!
Ady szemébe könnyek szöktek a boldogságtól. Az égre emelte a
tekintetét, arca a szemerkélő esőben fürdött. Úgy érezte, megtisztul.
Köszönöm, Istenem, hogy ezt megértem!
– Mo-most már minden szép lesz! – súgta oda a többieknek. –
Halljátok? Most már minden rendben lesz!
 Így kellett lennie

1918. október 31., Budapest

Tisza István börtönben érezte magát, noha otthon töltötte a délutánt.

Otthon…?
Valódi otthona, családi kastélya Geszten állt, kétszázötven kilométerre,
sokórányi utazásra innen. Pesti rezidenciáját a Hermina úton, a Roheim-
villa földszintjén bérelte, ahol három, hatvan négyzetméternél is nagyobb
szoba kapott helyet. Pazar lakás volt, neobarokk és neoreneszánsz stílussal
átitatva, a díszítőépítészet igazi tárháza. Szobrok és falfestmények
vetekedtek a figyelemért, a lépcsőkorlátok, mellvédek, kandeláberek és
csillárok is mesteri kivitelezésről és értő ízlésről adtak bizonyságot.
Ezen a délutánon mégsem érezte jól magát a cirádák között.
A Hermina úton csőcselék verődött össze, Tiszának pedig nem voltak
illúziói az emberek szándékait illetően. A tömeg az ő vesztét követelte,
Károlyit éltette. Legnagyobb ellenfele beszédeket tartott aznap, melyekben
minden baj forrásául a régi rendszer vezetőit és a háborút nevezte meg.
Nem csoda, hogy a nép eszét vesztette, és minden sérelméért rajta akart
bosszút állni.
A volt kormányfőben feltolult a keserűség. Mindaz az elhivatottság,
mindaz az áldozat, amit a hazáért tett, annyit eredményezett, hogy mindenki
utálja.
Hadd utáljanak, ha így hozta a sors! – gondolta keserűen. Majd észre
térnek egyszer, és megutálják Károlyit is!
Csak az ország élje túl valahogy az ámokfutást!
Tisza nem aggódott a testi épségét illetően. Többen javasolták, hogy
utazzon el, nem hallgatott rájuk. Jó néhány merényletet túlélt már, a
legutóbbi óta csendőrök őrizték a villát.
Ő az ország sorsa miatt aggódott.
Bevégeztetett. Károlyi hatalomra került.
Mi lesz így a magyar nemzettel? Hogy vészeli át a közelgő viharokat?
 Elmerengve bámult ki az ablakon. Odakint a nappal lassacskán átadta
a helyét az estének. A köztéri világítás, mint megannyi láncra fűzött
fénysziget, küzdött az alászálló éjszakával. Tisza csak remélhette, hogy
akad majd, aki a hazára boruló sötétséggel veszi fel a harcot.
– Egy kis pitét? – zökkentette ki borús gondolataiból egy éltes női
hang. – Ez elvonja a figyelmed a gondokról!
Felpillantott a terebélyes asszonyra, a feleségére, Tisza Ilonára, majd
megrázta a fejét és eltolta az eléje tolt tányért.
– Biztosan nem kérsz, Pista? Magam sütöttem!
A gróf neheztelőn elhúzta a száját.
Mit erőszakoskodik ez a nőszemély?
– Biztosan nem kérek – erősítette meg.
– Akkor egy kis sósat? – ajánlotta Ilona asszony. – Pogácsát?
– Pogácsát sem kérek – felelte fogyó türelemmel.
– Pedig a csendőröknek nagyon ízlett! Majdnem megették az összeset!
Rájuk kellett szólnom, hogy hagyjanak neked!
A gróf megvetéssel és szánalommal mérte végig koros feleségét.
Miért nem hagyja már békén? Miért akaszkodik rá ilyen
levakarhatatlanul? A parlamenti ülésekre is bejárt, hogy lejegyezze a
beszédeit…
Betegesnek érezte ezt a ragaszkodást.
Hová lett az a karcsú lány, akit elvett? És hová lett a szerelem, ami
egykor legyőzte az egyházat és a családot?
Kapcsolatuk nem indult egyszerűen. Nemcsak, mert Ilona idősebb volt
Istvánnál, hanem mert elsőfokú unokatestvérek voltak. Jó néhány akadályt
le kellett küzdeniük, mire elfogadtatták szerelmüket a környezetükkel.
Mintha egy másik életben történt volna…
Azóta Ilona kétszer olyan idős és kétszer olyan nehéz lett. Persze így
utólag, nem csoda, hogy elhízott, hiszen leány korában is azzal töltötte az
idejét, hogy szenvedélyesen recepteket gyűjtött. És persze kipróbálta
azokat…
Tisza régóta nem érzett vágyat a neje iránt. A hatvan körül járó Ilona
asszony mindent megtett, hogy kötődjön urához, ám minél inkább
igyekezett, a gróf annál terhesebbnek érezte próbálkozásait.
Bezzeg Károlyi!
Az élet ezen a téren is kegyetlen és igazságtalan volt.
 Neki itt ez az éltes matróna, Károlyinak viszont fiatal feleség jutott, aki
a harminctól is évekre járt!
Tisza ennek az igazságtalanságnak az élét örömlányok látogatásával
tompította, akik annyi időre tudták feledtetni, míg velük volt. Cserébe
bűntudata támadt, valahányszor megcsalta a nejét.
– Megmondtam, hogy nem kérek! – förmedt rá erélyesen Ilonára. –
Képes vagyok eldönteni, kérek-e pogácsát vagy sem, nem kell rám
erőltetni! Vidd vissza a csendőröknek, engem pedig hagyj békén!
– Valamit pedig ennie kellene, István! – kérlelte egy szelídebb,
fiatalabb női hang. – Ebédre csak néhány kanál levest kapott be.
Almássy Denise a neje unokahúga volt, aki délelőtt érkezett, hogy
velük töltse a napot, és jelenlétével támogatást nyújtson a nehéz időkben.
Ha már a gyermekeik nem lehettek velük… Kislányuk, Julcsika hatéves
korában halt meg torokgyíkban, amit bátyja, István éppen csak túlélt. Ám a
fiú idegeit megviselte a frontszolgálat, sokat betegeskedett, és idén
jóformán egész évben az ágyat nyomta. Jelenleg épp a spanyolnátha vette le
a lábáról, és cudarul állt a kórral való harcban.
Legalább Denise itt volt… Kölcsönös és mély volt közöttük a szeretet,
és akadtak jelei, hogy a fiatal nő nem egyszerűen az idős férfirokont látja
benne… Tisza hiúságát legalábbis legyezgette a gondolat.
Most azonban a nő fiatalsága sem tudta csillapítani a morózusságát.
Eddigi világa dőlt romjaiba, ő pedig megbecsült államférfiból
közellenséggé silányodott. Hogyan vidíthatná fel néhány biztató szó és
mosoly?
Vagy épp néhány pogácsa?
– Te is hallottad, Pista? – kérdezte a felesége.
Tisza megrezzent.
Mit akar már megint ez a nő?
– Mit?
– Hátul… – mutatott a konyha felé Ilona asszony.
– Távozzanak innen! – hallatszott az inas riadt hangja.
– No – állt fel Tisza –, hát mire valók a csendőrök, ha nekem kell
rendet tennem?
Előhúzta a pisztolyát és a hangok irányába indult. Felesége és
unokahúga követte. Amikor meglátta az inast félretoló katonákat, akik
hívatlanul, hátulról törtek be az otthonába, és meghallotta, hogy felesége
mögötte elhűl a láttukon, megacélozta magát és megszorította a revolver
markolatát. Tudta, hogy nyugalmat és erőt kell sugároznia.
A vonatok tömegével hozták haza a katonákat a harcmezőről, és nem
volt, aki kordában tartsa őket. Voltak, akik őszirózsát tűztek a sapkájukra, és
csatlakoztak az új kormányhoz, de sokan csak ittak és randalíroztak, és a
sérelmeiket torolták meg valakin. Többévnyi frontszolgálat feszültségét
adták ki magukból.
Az érkezők tekintete elárulta, hogy nem köszönetet mondani jöttek az
egykori miniszterelnökhöz. Izzadság- és alkoholszagot árasztottak, a levegő
vibrált körülöttük a veszélytől. Tisza könnyedén a katonákra fogta a
revolvert, hogy lássák, nem teljesen védtelen, de ne is tűnjön túlontúl
veszélyesnek.
– A csendőrök? – kérdezte a falhoz szorított inastól, aki a fejét rázta.
– Lefegyverezték őket… – súgta halálra váltan.
– Öt éve háborúskodunk miattad… – köpte a honatya felé az egyik
egyenruhás. – Te vagy az oka az ország pusztulásának!
Tisza fogadni mert volna, hogy a katonát nem annyira a szesz, inkább
Károlyi szónoklata részegítette meg.
– Gazember voltál mindig! – toldotta meg egy másik.
– Le a revolvert! – kiáltott rá egy harmadik.
– Nem teszem le – válaszolta Tisza rezzenéstelenül. – Maguk is
fegyverrel jöttek!
– Tegye le!
– Nem teszem!
Az egyik katona felemelte a puskáját.
– Álljanak félre a nők! – parancsolta baljós hanglejtéssel.
– Nem állunk – lépett előre fejét felszegve Ilona asszony. Denise
követte a példáját.
Tisza oldalra nézett, a nők felé, és látta a rettenetet az arcukon.
Elismeréssel adózott bátorságuk előtt. Ugyanakkor nem hagyhatta, hogy
veszélybe sodorják magukat miatta.
Eldobta a pisztolyt és kihúzta magát.
– Na, hát mit akarnak? – nézett támadói szemébe.
– Maga az oka a háborúnak! – ugatott az egyik katona.
Tisza látta, hogy a feléje áradó haragra nem lehet harag a válasz,
különben elveszett.
Le kell őket csillapítani… Egyetérteni, mégis hárítani a vádakat…
 Régóta gyakorolta a meggyőzés művészetét, bízott benne, most sem
hagyja cserben. Szabadkozón felemelte a tenyerét.
– Tudom, hogy mi történt – szólt nyugodt, együtt érző hangon –, hogy
rengeteg vér folyt. De én nem vagyok az oka.
– Négy év óta vagyok katona – mondta az egyik katona, Tisza örömére
higgadtabb hangon, mint a társai. – Roppant sok család veszett el az ön
gazembersége miatt.
– Lakoljon érte! – kiáltott fel egy másik.
Tisza úgy látta, az egyenruhások egy része balhézni és büntetni jött,
őket nem győzheti meg szép szavakkal. De hathat a józanabbakra, és azok
lebeszélhetik hőzöngő társaikat a meggondolatlan tettekről.
Kérdés, kik vezetik a csapatot, és milyen arányban vannak köztük
ilyenek és olyanok…
Felemelte a kezét és a fejét ingatta.
– Nem én vagyok az oka! – szólt szelíden.
– Álljanak félre a nők! – ordította az egyik fegyveres.
Ilona asszony egész terjedelmében kihúzta magát, és tapodtat sem
mozdult.
– Hát jó! – mondta a katona, és puskája csövét Tiszára fogta. – Öt
gyerekem maga miatt rongyos és éhezik, az asszonyom maga miatt lett
kurva! Most itt a leszámolás!
Lövés dördült. Tisza hátratántorodott, ahogy vállába fájdalom hatolt.
Az újabb golyó a hasán érte. Előregörnyedt és a szőnyegre bukott.
– Pista! – kiáltotta hisztérikusan a felesége.
Tisza a harmadik lövést inkább csak hallotta, mint érezte.
Testét elhagyta az erő. Ahogy kezét a hasára tette, valami meleget,
valami lucskosat érzett.
Lehunyta a szemét.
– Tűnés! – A férfihangba izgatottság és pánik vegyült. – El innen!
Távozó bakancsok dobogása és csukódó ajtó csapódása hallatszott.
– Szentséges Isten! Denise… Te is… az arcod…
– Velem minden rendben.
Tisza finom lökést érzett.
– Pista! Pista!
– Végem van… – nyögte. – Ennek… így kellett lennie…
– Denise! A telefonhoz! Orvost!
 Viribus Unitis

1918. november 1., Póla, Isztria

A férfi a kocsma pultján könyökölt, a homlokát támasztotta, mintha attól

tartana, ha nem teszi, menthetetlenül a söntésen koppan. Tekintete az
alkarja belső felére tetovált elnagyolt sellő mellein időzött.
– Azt írja az újság – hallotta a kocsmáros rekedtes hangját –, hogy
meghalt Tisza. Aki miatt az egész háború kitört. Lelőtték. Szerintem
megérdemelte, ha tényleg miatta volt minden. Szerinted, Petar?
A férfi emberpróbáló erővel megemelte a fejét és belehunyorgott az
ablakon beszűrődő reggeli napfénybe.
– Kávét! – hörögte kásás hangon.
– Még egyet? – nézett rá az újságja felett a borostás csapos, és
nyelvével áttolta a fogpiszkálót a szája másik szegletébe. – Már hármat ittál,
Petar.
Valódi neve nem Petar volt, hanem Szomor Péter. A horvátok hívták
Petarnak, amivel szerencsésnek érezhette magát, mert a többi magyarnak
többnyire be kellett érnie a Stepan vagy Josip nevekkel, függetlenül attól,
Istvánnak vagy Józsefnek hívták-e őket. Őt mindez hidegen hagyta.
Igazából a magyar cimborái sem eredeti nevén szólították, hanem a
becenevén, Mokánynak.
– Még egyet – biccentett Mokány, és úgy érezte, agya ide-oda löttyen a
koponyájában. Felszisszent.
– Ezt is feketén? Semmi tej?
– Semmi tej – nyögte, és ismét a tenyerébe temette a homlokát. – Attól
mindig fosnom kell.
Volt már rosszabb másnapom is, amin túllendültem, vigasztalta magát.
Délre kutya bajom!
Alacsony termete ellenére jókötésű férfi volt erős szervezettel, amit
nem könnyen tréfál meg az alkohol. A tegnapi italozás mégis maga alá
gyűrte. Ahogy belelendültek az ultizásba, egymást követték a vörösborok,
majd lecsúszott néhány karcos pelinkovac, hajnalra a horvátok
szilvapálinkája, a šljivovica vitte a prímet.
Arra se emlékezett, nyert vagy veszített a kártyacsatában, és hogy
miért itt aludt el, a kocsma egyik ragacsos faasztalán. Persze nem volt ezzel
egyedül. Sokan még mindig horkoltak, néhányan a saját hányásukban.
Normális esetben záráskor kidobták volna őket, ám tegnap olyannyira
megtelt a város, hogy nem lett volna hová menniük. No és a csapos tudta,
min mennek keresztül, ezért volt benne annyi emberség, hogy hagyja őket
itt pihenni. Nem mellesleg elég sok pénzt elittak ahhoz, hogy megértő
legyen, és még a berendezést se törték össze, amikor verekedtek.
Meg kell hagyni, nem volt szokványos éjszaka – no de a tegnap
egyébként sem volt hétköznapi. Nem mindennap veszíti el az ember a
munkáját, a hivatását és az illúziót, hogy volt értelme annak, amit az elmúlt
években erejét megfeszítve, katonás fegyelemmel tett.
Az sem vigasztalta, hogy ezer másik matróz osztozott a sorsán.
Ezekben a percekben alighanem Póla minden kocsmája hasonlóan festett, a
külvárosi bordélyokban sem akadt lyuk, amit ne tömtek volna be tucatszor
az éjjel folyamán.
– Egy fürdés is rád férne, Petar – morogta a kocsmáros, miközben elé
tette a gőzölgő folyadékot.
– Az segít? – vetette rá fáradt szemét Mokány.
– A szagodon mindenképp!
A tengerész megvonta a vállát. Ugyan mit törődik ő most a szagával?
Komolyabb gondjai akadtak. A zsebében alig néhány korona csörgedezett –
ami alapján feltételezte, hogy nem nyert a kártyán –, épp elég pár napi
kosztra. Nem lehet azt mondani, hogy bölcsen osztotta volna be a zsoldját,
de eddig legalább mindig volt utánpótlás. Elég volt fizetéstől fizetésig
gazdálkodnia.
Ez azonban elúszott. Nincs többé.
Rágyújtott, majd belekortyolt a keserű löttybe, és felhörpintett néhány
cseppet.
Éppenséggel vidám is lehetett volna, mert úgy tűnt – számára
legalábbis –, véget ért a háború. Ez azonban azt jelentette, hogy véget ért a
pénzkereset is. Neki nem volt baja a háborúval, annál inkább azzal, ahogy
ők befejezték. Őfelsége Viribus Unitis4 nevű zászlóshajóján, a tengeri flotta
ékkövén szolgált, azt azonban tegnap harc nélkül feladták és a
délszlávoknak ajándékozták.
 Horthy Miklós ellentengernagy, a flotta parancsnoka, mint egy karót
nyelt, szorulásos sas sétált a fedélzeten és szigorúan végigpillantott a
vigyázzállásban felsorakozott legénységen. Mokány megesküdött volna,
volt olyan pillanat, amikor tekintetük találkozott. A búcsú perceiben Horthy
arcán nem látszottak érzelmek, mintha nem is a modern haditechnika
vagyonokat érő csodáját ruházná át éppen az ellenségre. Csak nagy nehezen
tudott kibökni néhány búcsúszót – Mokány úgy vélte, talán zavarta a
beszédben a hóna alatt cipelt festmény, mely Ferenc Józsefet ábrázolta.
A legénységet ezután letessékelték a fedélzetről és szélnek eresztették.
Mindenki mehetett, amerre látott.
Horthy…
Mokánynak nem volt vele sok kapcsolata, az ellentengernagy
leginkább a tisztekkel érintkezett. Azt kétségtelenül látta azonban rajta,
hogy fegyelmezett, tiszteletet parancsoló ember, aki mélyen hisz a
Monarchiában és a végletekig hű a királyhoz.
Hogy érezheti vajon ő magát, aki nem egy matrózállást, hanem
ellentengernagyi karriert bukott el egyik napról a másikra?
Bár a rossznyelvek azt pletykálták, hogy Horthynak a történtek
ellenére beérett az előléptetés, úgyhogy addig el se hagyja a hajót, amíg
meg nem kapja az aznap esedékes altengernagyi kinevezését.
Tényleg képes lenne erre? Elfogadni a címet, miközben átadja a flottát
az ellenségnek?
De hát nem teljesen mindegy? Mokányt sosem érdekelte, miféle
emberek alkotják a vezérkart és kik parancsolnak neki – az meg, hogy mit
éreznek közben, a lehető legteljesebb mértékben hidegen hagyta. Akár egy
veszett kutyának is dolgozott volna, ha megfizetik érte.
Mokány meglegyezte cigarettája füstjét, mintha ezzel Horthy
emlékétől is megszabadulna. Vélhetően úgysem látja többé.
Nyílt az ajtó, és egy izgatott tengerész sziluettje jelent meg a
napfényes háttér előtt.
– Képzeljétek…
Szavait robbanás nyomta el. A detonáció megrázta a levegőt,
megreszkettette a falakat és betört néhány ablakot.
Mokány a fejéhez kapott.
Ezzel igazán várhattak volna, míg elmúlik a másnaposság…
– Mi a kurva…? – dörgölte a szemét az egyik matróz a padlón fekve.
Aki még mindig aludt, a hangra mozgolódni kezdett.
 – Mi történt, Goran? – követelte a pultos, kiguvadt szemmel az
ablakkeretekben árválkodó üvegdarabokra nézve.
– Épp ezt akartam mondani! – lihegte az érkező. – Hogy ne maradjatok
le róla! A Viribus Unitis! Felrobbantották!
– Mi a fene?! – motyogta Mokány, és kiitta a kávéját. – A
zászlóshajót? Ezt meg kell nézni!
Lekászálódott a székéről és a kijárat felé lépkedett egy maroknyi
bágyadt, ébredező tengerésszel a nyomában. A kocsma elől mind a kikötő
felé indultak. Elhaladtak az amfiteátrum mellett – Mokány sosem értette,
miért nem bontották már le ezeket a régi római épületmaradványokat, hogy
jófajta modern házaknak adjanak helyet a belvárosban – át egy parkon, mire
a vízparthoz értek.
Az óriási hajó az öbölben volt, az oldalára fordulva süllyedt lejjebb és
lejjebb, lassú végzetét várva.
– Mondd csak, Goran – szólította meg az érkező matrózt Mokány –,
neked nem azon a hajón kéne lenned?
Tegnap, amikor Horthy átadta a flottát a szlávoknak, azokat állítólag
olyannyira váratlanul érte a kérdés, hogy mégis ki lesz az új parancsnok,
hogy végül az eddig a Monarchia seregében, Horthy alatt szolgáló Janko
Vuković sorhajókapitány kapta meg a feladatot. A szlávok olyannyira nem
álltak készen a flotta átvételére, hogy még azt is felajánlották, átvennék az
eddig a hajón szolgáló tiszteket. Csak a horvát és szlovén származásúak egy
része élt a lehetőséggel, s velük a matrózaik – köztük Goran.
Mokány nem ítélte el őket. Végül is a Monarchia hirtelen
felbomlásával lassacskán azt se lehetett tudni, ki melyik országhoz tartozik.
Amúgy is… sose fűtötte túl a hazafiasság. Ugyan miért lett volna lelkes egy
olyan birodalom iránt, amelynek a néhai császára alig hetven éve olyan sok
magyart kivégeztetett? Az igazat megvallva sose értette ezeket a Horthy-
féléket, hogyan gondolhatják magukat igaz magyarnak, miközben
megalázkodnak egy olyan uralkodó előtt, akinek ilyen múltja van.
Mindegy is…
Igazából egyetlen dolog vitte őt a haditengerészetbe, mégpedig a
hajózás iránti szeretete. No és persze a zsold. És hogy senki se várja el tőle,
hogy tisztes családi életet éljen…
– De, de… – felelt Goran – …amíg azt nem mondták, hogy
meneküljünk, mert fel fog robbanni a hajó.
 – No de miért robbantottátok fel? – értetlenkedett Mokány. – Most,
hogy már nem a Monarchia seregében szolgáltok, kedvetekre robbantjátok
fel magatok alatt a hajókat?
– Nem mi voltunk. Két olasz.
– Olaszok? De hisz ők is az antanttal vannak! Miért volt jó nekik
felrobbantani a friss hadizsákmányt?
– Állítólag nem tudtak róla, hogy már lefoglalta a szláv sereg.
– Hát akkor ők se voltak éppen a helyzet magaslatán…
– Ha nem füleljük le azt a két olaszt, most én is a fedélzeten lennék… –
bólogatott Goran.
Akkor még jobb is, hogy az éjjelt tivornyázással töltöttük, nem a hajón!
– gondolt bele Mokány. Ki tudja, lehet, most mi is vele süllyednénk!
– Akárhogy is – nézett Mokány a süllyedő Viribus Unitis felé –, ezzel
nem hajózunk többet. Mihez kezdesz?
A horvát matróz vállat vont.
– Nagy az Adria. Valakinek biztosan kellek majd. Érdekesebb kérdés,
hogy mi lesz veled! Magyarországon nincs túl sok tenger!
– Ott a magyar tenger, a Balaton! És akad néhány nagyobb folyónk
is…
– De egyik se az Adria!
– Nem, egyik se – értett egyet Mokány.
– Miért nem maradsz itt? Erős vagy, feltalálod magad a hajókon, és
ismered a vizet is. Társulhatnánk!
Mokányt nem lepte meg a kérdés. Egyfelől tényleg jó matróz volt,
másrészt a horvátok többnyire szimpatikusnak találták a délies külseje
miatt.
Megvonta a vállát. Ha marad, magyarként biztosan nem néznék jó
szemmel az ittlétét, így hamis személyazonosság alatt kellene élnie. És bár
tudott valamennyire horvátul, annyira nem, hogy elhitesse, idevalósi.
Folyamatosan bujkálnia kellene.
Otthon azonban… káosz várta. Ha hinni lehetett a friss híreknek,
forradalom tombolt, és új rendszert követelt, mely mostanra talán be is
köszöntött.
Káosz…
A régi rendben esélye sem lehetett a felemelkedésre. Most, hogy
minden változásban volt, a magafajta elszánt férfi megtalálhatta a
számítását.
– Hazamegyek, Goran – jelentette ki. – Hazamegyek.
 Nyugati fegyverszünet

1918. november 4., Salorno, olasz front

„Drága Sofiám, szépséges menyasszonyom!

Vége a háborúnak! Úton vagyok hozzád! Hamarosan találkozunk!”
Véget ért hát a rémálom! Még ha el is veszítették a háborút, legalább
nem folyt több vér, nem üszkösödött el több seb, nem fagyott el több lábujj.
Mindenki hazaindulhatott, hogy folytassa az életét.
A tízes bakák mögött hosszú út állt, mire végre Magyarország felé
vehették az útjukat.
A Sasso Rosso-hegyen több támadást is vissza kellett verniük, és
minden alkalommal derekasan helytálltak. Az első négyórányi szakadatlan
tűzharc után, napfelkeltekor ért véget. Mivel rejtekhelyeik megvédték őket
a lövedékek elől, nem szenvedtek súlyos veszteségeket, és Veisz Samu is
megúszta az ütközetet néhány karcolással. Roland, a jelzőkutya megsérült,
és vinnyogva visszatért a zászlóalj-parancsnokság sátrába, így a
hadparancsnokság már csak a győzelemről értesülhetett, miután az egész
véget ért.
Az olaszok néhány nappal később újra támadtak, ám ezúttal is beletört
a bicskájuk a zászlóaljba.
Október 21-én aztán az ezredet visszavonták a frontvonalról. Osteria
alla Barricata mellé rendelték őket, ami eredetileg egy kocsma neve volt az
osztrák–olasz határon, ám az egyszerűség kedvéért a mellette kialakított
katonai tábor is ezt a nevet kapta. Teljes nyugalmuk azonban a messze
hordó olasz ágyúk miatt az itteni barakkokban sem lehetett.
Itt töltötték azokat a napokat, melyek során az antant végzetesnek
bizonyuló csapást mért a Monarchia haderejére Vittorio Venetónál. A
vereség után a fegyelem az egész seregben meglazult, rendszeressé váltak a
parancsmegtagadások, és egész századok dezertáltak. Az sem segítette a
morált, hogy ekkorra maga az Osztrák–Magyar Monarchia sem létezett már.
Nem volt, mi összetartsa az élelemmel, hadianyaggal és felszereléssel
rosszul ellátott hadat.
 Az egykori Monarchia serege megroggyant, míg végül Padovában
megadta magát az olaszokat irányító Diaz tábornoknak.
A fegyverletétel híre november 3-án hajnali négykor, visszavonulás
közben érte az ezredet. A hadosztály vezérkari főnöke üzenetében egyben
arról is rendelkezett, kerüljék az összecsapást az ellenséggel és folytassák a
visszavonulást.
Másnap délután egy völgyben Bozen irányába gyalogoltak. Jelezve
minden esetleges szemtanú számára, hogy a fegyelmet ilyen kaotikus
viszonyok között is tartják, a katonák teljes fegyverzetben, rohamsisakkal a
fejükön, alakzatban meneteltek, néha pedig, fáradtságukat felejtendő, egy-
egy nótára is rágyújtottak.
Idilli tájakon haladtak. Salornónál a völgyben fák között hegyi patak
csörgedezett, a műúttól kétszáz méterre szelíd lejtésű legelő terült el
fasorral az oldalán, mindezt meredek sziklafal, és egy, a lábait nyaldosó
folyó szegélyezte.
A menet végén haladó Szabó Sándor őrnagy pihenést vezényelt. Az
ezred egyik fele eddigre végigvonult Salorno városán, így attól északra
hevertek le, a II. zászlóalj viszont a településtől délre.
Veisz Samu örömmel engedelmeskedett a parancsnak. Ledőlt a fűre, a
délutáni nap fényében fürdőzött és a tájban gyönyörködött. Az eddig rideg
és élettelen hegyek egyszerre káprázatosan szépnek látszottak. Minden más
volt már, hogy maguk mögött tudhatták a harcokat, és hamarosan otthon
lehettek.
A katonák egy része beszélgetett és cigarettázott, más részük inkább
csendben pihent. Samu mindig is egy kicsit kívülállónak számított az
ezredben, mivel máshonnan jött, mint a többiek – földrajzilag is, és ahogy
azt gyakorta hangoztatták, származását tekintve is. Ezt igazságtalannak
érezte, és mindig rosszulesett neki, hisz igazán nem tehetett az ereiben
csörgedező zsidó vérről, ám ez alkalommal olyan fáradt volt, hogy nem
bánta, ha nem keresik a társaságát. Lehunyta a szemét és elszundított.
Gondolatai hamar elkalandoztak és maguk mögött hagyták a
valóságot. Álmában otthon, Kolozsváron járt, ahol ismerősei, barátai és
szerettei mind közrefogták és igazi hősként ünnepelték.
Amikor felriadt, úgy érezte, csak percek teltek el szunyókálással.
Sorstársain izgatottság uralkodott el, és ahogy Samu tekintete
körülvándorolt a völgyben, megértette, miért. A néhány száz méterre levő
műúton ellenséges lovas hadosztály vágtatott Salorno városa felé
páncélkocsik kíséretében. Jelenlétük semmiképp sem jelentett semmi jót.
Nem tudta, aggódjon-e vagy sem.
Csak nem kényszerítenek minket harcra! Hisz letettük a fegyvert!
Amikor azonban az olaszok továbbhaladás helyett megálltak és
eltorlaszolták a városba vezető utat, balsejtelme felerősödött.
Mit akarnak ezek?! Hisz hazafelé megyünk!
A zászlóalj egy része nekiindult, hogy áthaladjon a városon, de a
taljánok nem engedték át őket. Fegyvereiket elvették, őket foglyul ejtették,
így most tanácstalanul torlódtak az útzárnál.
Tisztjeivel való rövid tanácskozás után az ezredparancsnok, Szabó
őrnagy indulást vezényelt azzal az utasítással, hogy ha kell, erővel törik át a
blokádot.
A rengeteg katona miatt azonban, akik mind a bevezető úton
tömörültek, a zászlóalj jóformán tyúklépésben haladhatott, s esélye sem
lehetett, hogy áttörje az úttorlaszt.
Szabó őrnagy a tolmácsával, egy fiumei olasz tiszttel az élen haladt, és
mivel román nyelvtudásának köszönhetően Samu valamelyest értette a
taljánok nyelvét is, az ezredparancsnok őt is odakérette a közelébe. Amikor
elérték az olasz lovasság parancsnokát, közölték vele, hogy bár parancsuk
szerint fegyverszünet van érvényben, ha el akarják fogni őket, harcot
fognak kezdeni.
Paolo Ferraguti, az olasz lovassági kapitány értetlen udvariassággal
fogadta a szavait. Mint kiderült, nincs értesülése semmiféle
fegyverszünetről, ellenben határozott parancsot kapott az osztrák-magyar
alakulatok lefegyverzésére. Közölte, a demarkációs vonal itt, Salorno
városánál húzódik, s minden attól délre található ellenséges hadtestet
foglyul kell ejtenie.
Samu nem akarta elhinni, amit hallott.
Ennyire mostoha lenne hozzájuk a szerencse? Ha nem a városkától
délre pihennek le, hanem kicsit tovább mennek, mint a többi zászlóalj,
érinthetetlenek lennének?
Szabó Sándor őrnagy hajthatatlan maradt. Hogy igazolja szavait,
megmutatta a vezérkari főnöktől kapott értesítését a fegyverletételről, és
nem kért mást, csupán szabad átvonulást. Az olasz lovassági kapitány
azonban nem állt kötélnek és a saját parancsára hivatkozott. Hosszan
vitáztak, minden érdemi eredmény nélkül.
 Olyannyira lekötötte őket a huzavona, hogy észre sem vették, hogy
váratlanul látogatót kaptak. Északról, Bozen felől az osztrák hadak egy
lovas tisztje érkezett meg, a XXI. hadtestparancsnokság címnyomós
borítékjával felvértezve. A küldeményt az antant hadsereg-parancsnokának
címezték, melyet parancsa szerint a legelső olasz tisztnek kell odaadnia,
akit talál. A lovassági kapitánynak nyújtotta hát át.
Samu úgy érezte, meg vannak mentve, s hogy a levélben nem lehet
másról szó, mint állításaik igazolásáról. Míg Ferraguti kapitány a levelet
olvasta, Szabó ezredparancsnok kerekded arca is derűt sugallt, mint aki
biztos benne, hogy hamarosan elállnak ezrede útjából. Amikor azonban az
olasz tiszt végzett, csak annyit mondott:
– Önök a foglyaink! Adják át a fegyvereiket!
Samu úgy érezte, menten összerogy, úgy kifutott lábából az erő.
Szabó Sándor csodálkozva nézett előbb a lovassági kapitányra, majd
az osztrák hírvivőre.
– Hát nincs szó a fegyverletételről?
– Nincs – rázta meg a fejét Ferraguti. – E levél felhívja az antant
haderők főparancsnokságát, hogy minél gyorsabban szállja meg Dél-Tirolt
a Brenner-hágóig, fegyverezzen le mindenkit, akadályozza meg a
fosztogatást, és hasonlók. Ennek értelmében önök a foglyaink!
Szabó gyilkos pillantást lövellt a hírvivő felé, akiben maradt annyi
szégyenérzet, hogy leszegje a fejét. Samu úgy érezte, elárulták őket.
Hogyan adhatott ki ilyen tartalmú üzenetet az osztrák
hadtestparancsnokság? Hogyan dobhatták oda őket az ellenségnek?
– De mi másért adnánk át Dél-Tirolt, ha nem a fegyverletétel
szellemében? – próbálkozott az ezredparancsnok.
– Nem kenyerem a találgatás – felelte Ferraguti. – Katonatiszt vagyok,
ahogy ön is. Parancsokat teljesítek. Adják át a fegyvereiket!
Szabó őrnagy körülnézett, mintha csak a környező hegyektől várna
segítséget. Samu bánatára az olasz táj nem állt melléjük, épp ellenkezőleg:
újabb és újabb feléjük közelítő ellenséges harci egységeket köpött ki
magából, így a lovasság mellett mind nagyobb létszámban képviseltették
magukat az alpinik és a tüzérek is. A magyar zászlóalj kutyaszorítóba
került, amelyből erővel nem törhetett ki.
– Biztosan megérti, hogy nem fogadhatom el a kialakult helyzetet –
közölte Szabó az olasszal. – Nem fogadom el az osztrák hadvezetés
illetékességét sem. Abszurdum, hogy fegyverletétel után, visszavonulás
közben elfogjanak minket. Ha kell, zászlóaljam felveszi a harcot, és ne
aggódjon, amint meghallják a lövöldözést, a blokádon túl várakozó másik
két zászlóaljam szintén csatlakozni fog.
– Az emberei meg fognak halni.
– Lehetséges. És sokan az önéi közül is. Éppen ezért a következő
javaslatot teszem. Egyfelől megkérném, hogy vegye fel a kapcsolatot a
feletteseivel és kérdezzen rá a fegyverletételre. Másfelől engedje át néhány
lovasomat, akik megkereshetik a legközelebbi magyar hadtesteket és
utasításokat kérhetnek a helyzetre vonatkozóan.
– Azt állítja, Salornón túl is vannak emberei. Ők szabadok. Indítsa őket
útnak!
– Nyilvánvalóan ön is látja, hogy velük most nem tudok olyan könnyen
beszélni, mint a jelenlevőkkel. Nem kérek sokat, csak néhány embert.
Legyen méltányos!
– Kettő – kötötte ki az olasz. – Két embert engedünk át a blokádon.
– Rendben.
– Közlegényeket – tette hozzá Ferraguti. – A tisztek itt maradnak.
– Értettem… Most, engedelmével, megtanácskoznám a tisztjeimmel a
helyzetet, és kijelölöm a jelentőlovasokat.
Tisztelgett, és elrendelte a zászlóaljnak, hogy húzódjanak vissza a
legelőre.
Bár Samu nem volt tiszt, hozzá is eljutottak az ezredparancsnok
szavai, mert az azt kérte, maradjon ott a körükben.
– Bárhogy nézem, uraim – kezdte Szabó a rögtönzött eligazítást –, az
osztrákok kiszolgáltattak bennünket az ellenségnek. Tőlük semmiféle
segítségre nem számíthatunk. Tőlük a továbbiakban utasításokat nem
fogadok el.
– Mi legyen hát? – kérdezte egy százados, aki nem volt
hallótávolságon belül a magyar és az olasz parancsnok közötti tárgyaláson.
– Támadunk?
– Az csak felesleges vérontáshoz vezetne – sóhajtotta Szabó. – Ha át is
tudnánk törni a torlaszon, sokan meghalnának közülünk. Ezt az árat nem
vagyok hajlandó megfizetni.
– Akkor hát megadjuk magunkat nekik?
– Egyelőre nem. És azt sem áruljuk még el nekik, hogy nem fogunk
harcolni ellenük. Várunk.
– Mire?
 Az ezredparancsnok az olaszok felé intett a fejével.
– Két lovast átküldhetek a blokádon. Ha találnak felsőbb magyar
hadvezetést a környéken, utasítást kérhetnek a helyzet feloldására. Mi
pedig, akik itt maradunk, várunk egy ideig… amíg meg nem kapjuk az
ukázt, vagy amíg nyilvánvalóvá nem válik, hogy nincs már a környéken
jelentősebb magyar haderő. Vagy amíg tarthatatlanná nem válik itt a
helyzet. Van valakinek jobb ötlete?
Minden tiszt a fejét rázta.
– Kik lesznek a hírvivők? – kérdezte egyikük.
– Jól kell, hogy üljék a lovat, és szerencsés, ha értik a taljánt, hogy
könnyen eligazodjanak és útbaigazítást kérhessenek. Kevesen vagyunk,
akikre mindezek igazak. – Szabó, szinte bocsánatkérően a fiumei olasz
katonára nézett. – És nem engedhetünk el mindenkit, hisz tolmácsra is
szükségem van. Veisz közlegény, maga jól lovagol?
Samu megilletődötten hajtott fejet.
– Igen, uram.
– Akkor maga lesz az egyik. Petrik százados, maga is honvéd
egyenruhát ölt, maga lesz a másik.
Samu szinte el sem hitte, hogy valóban ilyen szerencse érte.
Kiszabadulhat a biztosnak látszó olasz fogságból?
– Váljanak szét – szólt hozzájuk az őrnagy –, és keressenek olyan
katonai szervezetet, amely utasításokkal láthat el minket. Ha szerencsénk
van, a 39. honvéd gyaloghadosztály parancsnoksága még a közelben jár.
– Szóljunk a többi zászlóaljnak is? – vetette fel Petrik százados.
– Onnan is induljon el néhány ember, de a többség maradjon itt, hogy
nyomást tudjunk gyakorolni az olaszokra, és elhiggyék, készen állunk a
harcra.
– S ha nem találjuk meg őket? – kérdezte a választól rettegve Samu. –
Mármint azokat, akik parancsot adhatnak önnek. Jöjjünk vissza?
Megfogalmazódott benne egy másik kérdés is, de ezt inkább nem
mondta ki:
S vessünk magunkat mi is fogságba?
Az őrnagy azonban, szerencséjére, megrázta a fejét.
– Arra semmi szükség. Ha így alakulna, menjenek haza!
 Keleti fegyverszünet

1918. november 7., Belgrád, Szerbia

A szerb főváros rommá lőtt házai élénken emlékeztettek a közelmúlt

pusztító háborújára. Károlyi Mihály a Dunáról, egy gőzhajó fedélzetéről
nézte a szomorú látványt. Beomlott falak, betört ablakok, tönkretett parkok
és rengeteg törmelék köszöntötte őket, amerre csak pillantottak. Fanatikus
pacifistaként elítélte a rombolást, Magyarország frissen kinevezett
miniszterelnökeként pedig felelősséget és szégyent érzett azért, amit látott.
A gróf, ha lehet, még elszántabbá vált a békekötést illetően, mint korábban.
Miután egy napot a városban töltöttek, kis létszámú küldöttsége egy
villa szalonjában várt. A koloniál stílusban emelt épület egykor egy szerb
professzor tulajdona volt, ám előbb az osztrák vezérkar sajátította ki,
később a francia követ, majd pedig, Belgrád elérésekor Franchet d’Espèrey
tábornok, az antant keleti hadseregeinek parancsnoka költözött be. Az apró,
hideg szalonban fával fűtöttek, és – mivel a visszavonuló német sereg
nemcsak az ivóvízellátást, a közvilágítást is elpusztította – vázákba
helyezett petróleumlámpákkal teremtettek némi fényt.
A delegációban részt vevő öt férfi minden luxust nélkülözve vonaton
és hajón tette meg az ide vezető utat, és megjelenésük is ezt tükrözte –
ruházatuk inkább volt kényelmes, mint elegáns. A hallban velük várakozó
díszőrök láttán kissé alulöltözöttnek érezték magukat, de Károlyi hitte, hogy
a jó szándék kinyilvánítása többet nyom a latban, mint az előkelősködés.
A miniszterelnök mindent megtett, hogy mielőbb Belgrádba érjenek.
November harmadikán kapta meg a hírt, hogy szerb csapatok lépték át a
Szávát, és további erők követik őket Magyarország felé. Franchet d’Espèrey
tábornok ugyanis, miután legyőzte Bulgáriát, arra készült, hogy
Magyarországon áthatolva Berlin ellen induljon. A francia hadvezér
fegyverletételt követelt a Száva és a Duna mentén álló magyar csapatoktól,
valamint minden hadifelszerelés átadását.
Noha éppen azon a napon Padovában az osztrák-magyar hadsereg
nevében fegyverletételi szerződést kötöttek, Károlyi nem volt teljesen
biztos benne, hogy a Monarchia megszűntével mennyire vonatkozik ez
Magyarországra. Legsürgősebb feladatának azt tartotta hát, hogy
kapcsolatba lépjen d’Espèrey-vel, és megállítsa a parancsnoksága alatt álló
hadosztályokat, mielőtt azok önhatalmúlag átlépik a határt, és Budapest felé
menetelnek.
Dönthetett volna úgy, hogy felállít valami szedett-vedett sereget a
határra, hogy a francia tábornoknak azzal kelljen szembenéznie. Ám
háborúellenessége mellett sokat nyomott a latban az is, hogy pontosan
tudta, azzal a többnemzetiségű, felbomlóban levő haddal, amely mostanra
végképp megcsömörlött a háborútól, esélye sincs feltartani a franciákat.
Ő békét akart, ennek első lépéseként pedig fegyverszünetet. Ráadásul
úgy vélte, ha az önálló, független Magyarország nevében köt szerződést az
antanttal, az ország hamarabb vívhatja ki a nemzetközi jogi státuszt. Egy
békés, parlamentáris, demokratikus állam képét akarta mutatni, amelyben a
győztesek nem ellenséget, hanem majdani szövetségest látnak.
Hosszú, izgatott várakozás után megérkezett a szalonba Franchet
d’Espèrey is, oldalán három tiszttel. A tábornok minden mozdulata,
rezdülése, gesztusa győzedelmes hadvezért idézett. Belépése olyannyira
színpadiasra sikeredett, hogy Károlyinak az volt az érzése, próbák során
csiszolta tökéletesre.
A francia tábornok büszke tartású, közepes termetű férfi volt széles
vállal, terjedelmes mellkassal és hassal. Világoskék díszegyenruhájára az
összes fellelhető kitüntetését kitűzte. Szigorú tekintetét a delegáció tagjaira
vetette, és hangosan kopogó magas szárú csizmájában feléjük indult.
– Tábornok úr, ő itt gróf Károlyi Mihály, a küldöttség vezetője –
kezdődött a bemutatás. D’Espèrey a magyar miniszterelnökre vetette sötét
tekintetét, és csak biccentett a név hallatán. Nem adta jelét, hogy háta
mögött összefogott kezét kézfogásra óhajtaná nyújtani.
– Részemről a megtiszteltetés, tábornok! – hajtott fejet Károlyi, majd a
társai felé intett. – Hadd mutassam be a többieket! Jászi Oszkár
nemzetiségügyi miniszter, a Nemzeti Tanács képviseletében Hatvany Lajos
báró, a Munkástanács képviseletében Bokányi Dezső, a Katonatanács
képviseletében pedig Csernyák Imre százados.
A francia minden névnél biccentett. Zord arcára megvetés ült ki, ahogy
végigjáratta tekintetét az előtte felsorakozottakon.
– Maguk zsidók? – vonta fel a szemöldökét. – Hát ilyen mélyre
süllyedtek?
 Károlyi és küldöttségének tagjai összenéztek. Látta rajtuk, azon
tanakodnak, válaszoljanak-e egy ilyen nyílt sértésre.
– Hol van a maguk szerencsétlen királya? – kérte rajtuk számon a
tábornok, mielőtt bármit válaszolhattak volna.
– Belátta, hogy nem állhat útjába az elemi módon megnyilvánult
népakaratnak – felelte Károlyi.
– Szegény fiatalember! – csóválta meg a fejét színpadiasan d’Espèrey.
Ez nem kezdődik jól… – rémült meg a gróf.
Megköszörülte a torkát.
– Tábornok úr, először is hadd kérdezzem meg: jó helyen járunk? Ön,
vagy az osztrák-magyar hadsereg vezérkari főnökével is szerződést kötő
Diaz tábornok, a nyugati antantcsapatok parancsnoka jogosult velünk
fegyverszünetről tárgyalni?
A keleti antantcsapatok parancsnoka megütközve nézett rá. Kihúzta
magát.
– Én. Persze hogy én!
– Ez esetben… Megszövegeztünk egy nyilatkozatot – pillantott Károlyi
Jászira, akivel útközben, a vonaton szedték össze gondolataikat, és hozták
tető alá az irományt. – Megengedi, hogy felolvassam, tábornok?
A francia úgy nézett rá, mint egy oroszlán, aki már belefáradt a
körülötte zümmögő legyekbe, de tudja, kénytelen elviselni őket. A
kandallóhoz lépett, rákönyökölt a párkányra, kezét kabátnyílásába dugta,
mint Napóleon, lábát keresztbe rakta. Úgy válaszolt, mintha kegyet
gyakorolna.
– Olvassa.
– Ezt a háborút – kezdte a gróf – nem Magyarország csinálta. A
háborúért a letűnt feudális Monarchiát, a németek katonai…
– Odébbállnának, a fénybe, hogy jobban lássam magukat? – vetette
közbe d’Espèrey.
A magyarok zavartan engedelmeskedtek, Károlyi pedig ismét
belekezdett.
– A háborúért a letűnt feudális Monarchiát, a németek katonai
szövetségesét terheli a felelősség. Kossuth Lajos Magyarországa némaságra
volt kárhoztatva a háború alatt. Ez a helyzet a múlt héten megváltozott.
Most vagyunk először abban a helyzetben, hogy az antant közvéleménye
előtt a magyar nép igazi akaratát hirdethessük.
 – A magyar nép?! – vágott közbe élesen a tábornok, aki helytelenítő
arcjátékkal hallgatta eddig a memorandumot. – És Magyarország többi
népe? Magyarországon nem mindenki magyar!
A miniszterelnök jobbnak látta, ha nem reagál a felvetésre. Bólintott és
folytatta.
– Mi már november 1-én felajánlottuk a feltétel nélküli fegyverletételt,
de a közös hadsereg főhadiszállása elvágta telefonvonalainkat. Mivel nem
tudtunk közvetlen érintkezésbe lépni Diaz tábornokkal, eljöttünk önhöz,
hogy mint a független Magyarország képviselői tárgyalásokat folytassunk.
Megakadt, mert a petróleumlámpa gyenge fényében nehézkesen tudta
kibetűzni a kézírással rótt francia szavakat.
– A maguk szövetségesei pusztították el a város világítását! –
emlékeztette nyersen a francia.
– Valóban – felelte Károlyi, felpillantva a papírból. – Ugyanakkor nem
vagyunk felelősek az ország régi vezetőinek cselekedeteiért. Mi
demokráciát akarunk, szavazati jogot minden állampolgárnak, a földet
pedig azoknak akarjuk adni, akik megművelik.
A tábornok megvetően legyintett.
Hát ennek nem számít, hogy a wilsoni elveket akarjuk követni? –
morfondírozott Károlyi. Sóhajtott, és egyre erőtlenebbül, egyre kevesebb
hittel folytatta az olvasást.
– Azt kérjük, hogy amennyiben sor kerül az ország idegen csapatokkal
való megszállására, ezek a csapatok franciák, olaszok vagy amerikaiak
legyenek, ne pedig szerbek, csehek vagy románok. – Felnézett, hogy
figyelje a francia reakcióját, és szomorúan látta, hogy az a fejét csóválja. –
Azt kérjük továbbá, a tábornok úr vesse latba befolyását a cseheknél és a
lengyeleknél, hogy azok ne akadályozzák a Németországból jövő és
számunkra létfontosságú szénszállítmányokat saját területükön, mert ennek
hiányában zavargások törhetnek ki.
D’Espèrey hitetlenkedve nézett rájuk, és komolyan azt kérdezte:
– Hát százötven vagy kétszáz évvel ezelőtt mivel fűtöttek?
– Akkor még nem volt vasút és gyáripar az országban, így a fa is
megtette – felelte Jászi.
– Ugyan milyen ipara van Magyarországnak? – kérdezte a tábornok. –
Mezőgazdasági ország. Őröljék szélmalommal a gabonát!
Károlyi jobbnak látta mellőzni az összetűzést, így folytatta az olvasást.
 – Végül szeretnénk helyreállítani a diplomáciai kapcsolatokat köztünk
és az antant között. Szeretnénk kérni kormányunk erkölcsi támogatását,
hogy meg tudjunk birkózni az előttünk álló nehéz feladatokkal.
Franchet d’Espèrey arcára helytelenítés ült ki, amit Károlyi nem tudott
hová tenni, hisz kérései nem voltak túlzóak, a kijelölt irányvonal pedig
megfelelt az antant elvárásainak. Mivel lett volna elégedett a tábornok?
– Mind értenek franciául? – kérdezte fölényesen d’Espèrey. – A
munkások képviselője is?
Bokányi óvatosan bólintott.
– Ez igen fontos – szegezte neki a szavakat a tábornok –, mert itt a
maga által képviselt szegény emberek sorsa forog kockán. Tudjuk, hogy
megy ez: a gazdagok, ha nem lesznek megelégedve, kimennek majd
Svájcba.
– Értem – felelte Bokányi.
– Hallják hát a válaszomat! – A katona néhány jegyzetet halászott elő
egyenruhája mélyéről, majd kihúzta magát.
– Thököly, Rákóczi és Kossuth idejében Franciaország rokonszenvvel
viseltetett Magyarország iránt, mert a függetlenségéért harcolt a németek
ellen – dörgött a hangja. – 1867 után azonban cinkosa lett Németországnak
és a németek hatalomvágyának. Maguk velük tartottak, így velük együtt
fognak bűnhődni. Magyarországnak fizetnie kell, de… ez természetesen
nem a gazdagokat fogja sújtani, hanem a szegényeket. Maguk elnyomták a
nemzeti kisebbségeket, és ellenségeikké tették őket. – Szigorúan
végigjáratta a tekintetét a delegáció tagjain. – Most a tenyeremen tartom
őket, a cseheket, a románokat, a jugoszlávokat és a szlovákokat. Csak egy
szavamba kerül, és megsemmisítik önöket! – szorította ökölbe a kezét. –
Azt hiszik, a franciák el tudják felejteni, hogy a maguk újságjai hogyan
sértegettek bennünket?
– Nem mind – szólt közbe Jászi Oszkár. – Csak a soviniszta lapok…
– Elég! – oltotta le a tábornok. – Önök túl későn jöttek. Két héttel
ezelőtt szükségem lett volna a maguk semlegességi nyilatkozatára, de most
már, amikor Belgrádban vagyok, nincs. Csak azért tárgyalok önökkel, mert
Károlyi Mihály gróf a vezetője ennek a delegációnak, és őt a háború idején
tisztességes embernek ismertük meg. Ezekben a kritikus időkben csak ő tud
önökön segíteni. Ő az egyedüli, aki enyhíthet a sorsukon. Tömörüljenek
köré. Ő az egyetlen reményük.
 Károlyira hatással volt a hízelgés, és megerősítette abbéli hitében,
hogy egyedül ő tudja Magyarországot átvezetni a vesztes háború
lezárásának veszedelmein. Ugyanakkor a hangnem és a tábornok szavai
alapján tartott tőle, hogy nem olyan feltételeket kapnak majd, amiket
felelősséggel elfogadhat.
– Maguk ketten – mutatott a tábornok Károlyira és Jászira. – Jöjjenek a
dolgozószobámba. Ott megismerhetik a Versailles-ban megfogalmazott
fegyverszüneti feltételeket.
A dolgozószobában alaposan átolvasták a pontokat. A jegyzék nem
hagyott illúziót afelől, hogy Magyarország nem fogja könnyen megúszni a
vereséget. De Károlyi emlékezett még a néhai Tisza szavaira:
„…keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen
viszonyok között ellenségeink elfogadnak.”
A dokumentum a magyar hadsereg szinte teljes leszerelését írta elő,
jogot adott az antant csapatainak az ország megszállására minden ingóság
és ingatlan használatával, hadizsákmányként pedig jelentős forrásokat
igényelt Szerbia részére. Tiltotta a Németországgal való kapcsolatokat és
cenzúrát rendelt el az oda irányuló postaforgalomban. Talán az egyetlen,
amit Károlyi pozitívumként értékelt, az a pont volt, mely kinyilvánította,
hogy az antant nem szól bele az államigazgatásba és a rendfenntartásba –
ugyanakkor fenntartotta a jogot, ha zavargásokra kerülne sor,
beavatkozhasson.
Kétélű rendelkezés volt ez – vélte Károlyi –, hiszen ha a szomszédos
országok át akarják venni Magyarország bizonyos területeit, elegendő
rábírniuk a nemzeti kisebbségeket, hogy idézzenek elő zavargásokat.
Hosszas alkudozás után sikerült rávenniük a tábornokot ennek a
kitételnek a törlésére, valamint arra, hogy az megígérje, továbbítja a német
szénszállítmányokra vonatkozó kérést Párizsba.
Ezek után kijelölték a déli és keleti demarkációs vonalat, mely szerint
a magyar kormány köteles kiüríteni a Szamos felső folyásától keletre,
valamint a Maros vonalától délre eső erdélyi és bánsági területeket, továbbá
a Szeged–Baja–Pécs vonaltól délre eső bácskai és drávaszögi körzeteket.
Az északi és nyugati határokról nem rendelkeztek.
– Nagyon remélem, ezek csak ideiglenes határok! – súgta elhűlve Jászi.
– Én is… de akárhogy legyen, véget kell vetnünk a háborúnak –
jelentette ki Károlyi. – Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy harcolni
tudjunk. Tartok tőle, ha nem fogadjuk el a feltételeket, kiújul az
ellenségeskedés. Márpedig akkor nem mi nyernénk.
– Ez a szerződés még nem hozza el a békét.
– Egy lépés felé – mondta a miniszterelnök. – Egy fontos lépés.
Bíznunk kell benne, hogy tisztességesen járnak el velünk, és nem szabad
okot adnunk rá, hogy ne így tegyenek.
– Tisztességesen? A tábornok nem egészen úgy viselkedik, mint aki
egyenlő partnernek tekint bennünket.
– Valóban elég lekezelő… de hátha nem az egész antant hozzáállása
ilyen. Jó lenne, ha kideríthetnénk, mik a szándékaik…
– Akkor aláírják? – unta meg a politikusok magyar nyelvű tanakodását
d’Espèrey.
Károlyi várt néhány másodpercet, míg átgondolta a helyzetet.
– Szeretnénk aláírni, igen – felelte. – Ám egyelőre nem tehetjük.
– Maga a bolondját járatja velem? – förmedt rá a francia tábornok. –
Miért nem?
– Garanciát kell kapnunk, hogy ezek ideiglenes határok.
– Mi mások lennének?! A végleges határokról a békekonferencia dönt.
– Szeretném, ha biztosak lehetnénk ebben, márpedig a szerződés erről
nem szól. Ezért szeretnénk táviratot küldeni Versailles-ba az antant
főparancsnokságának, hogy biztosítsanak bennünket, a béketárgyalásokig
az ország határai nem változnak és megmarad a magyar közigazgatás.
– Maga most velem köt szerződést, gróf! Legyen elég, amit én
mondok!
– Nem szeretném megbántani, tábornok, de az ország érdekében
ragaszkodnom kell az antant írásos ígéretéhez. Ha nem képviselem
megfelelően Magyarország érdekeit, alkalmatlan vagyok, és akár le is
mondhatok…
– Szóval, táviratot akar küldeni? És ha meg se kapjuk ma a választ?
– Nos… egyébként sem írhatnánk alá most.
– Már miért nem? – tört ki d’Espèrey. – Hát nem ezért jöttek? Maga
csak rabolja az időmet?!
– Türelmet kérek, tábornok! – felelte illedelmesen a gróf. – Szeretnénk
fegyverszünetet kötni, de ebben nem dönthetünk csupán mi. Felhatalmazást
kell rá kérnem a Nemzeti Tanácstól.
A francia tiszt szúrósan nézett rá és a fogát csikorgatta.
 – De hisz magukkal hozták a képviselőjüket, nem? – fortyogott. – Csak
ne késlekedjenek sokáig, mert ha elveszítem a türelmem, végigcsörtetek az
országukon, ahogy egy vesztes megérdemli!
 A hazaáruló

1918. november 12., Szacsal, Erdély

A Nopcsa család fészke, a szacsali kastély körül éppúgy fagyott volt a talaj,
mint a szomszédos szántóföldeken.
Az égen barátságtalan, szürke felhők kergették egymást hol
felszakadozva, hol összetömörülve, inkább csak fenyegetve a havazással,
mint biztosra ígérve azt. A borús időt madárdal sem törte meg; a szárnyasok
mostanra távoli vidékekre költöztek vagy az odvaikba húzódtak, és csak
magányos károgás hallatszott időnként.
Emberek sem mutatkoztak az utakon és a földeken, a házuk falai közé
húzódtak, odabent melegedtek. Bár Erdély lakóinak egy része nem tért
vissza otthonába a két évvel ezelőtti román betörés után, itt a legtöbb épület
füstöt eregetett. Szacsalt – miként a többi falucskát is a Hátszegi-
medencében – többségében oláhok lakták, ők pedig hazajöttek; hiszen
jobban érezték itt magukat, mint Magyarország belső területein, ahová
annak idején vezényelték őket.
Romániától szerencsére nem kellett többé tartani. Már egy éve volt,
hogy letették a fegyvert, és a májusi szerződés értelmében a hadseregüket is
le kellett szerelniük.
És egyébként is, véget ért a háború.
Akárcsak a tájra, a kastély szobáira is béke és nyugalom telepedett. Az
épület jóformán üres volt. Az értékes bútorok, melyeket két éve
menekítettek ki innen, még mindig nem kerültek vissza Újaradról, és így
télidőben szolgákra sem volt sok szükség. Csak az üzemeltetéshez
legszükségesebb holmik és emberek maradtak itt. Az a néhány cseléd, aki
az épületben tartózkodott, a konyha környékén sertepertélt vagy a
szolgalakon pihent, és igyekezett, hogy ne zaklassa apróságokkal urát.
Nopcsa Ferenc, apja halálával a kastély örököse, imádta, hogy
zavartalanul dolgozhat. Egy tölgyből ácsolt íróasztal fölé görnyedt a
nappaliban, közel a kandallóban lobogó lángokhoz. A kinti felhők miatt
lámpát kellett gyújtania, hogy jól lássa az asztalon heverő jegyzeteit,
melyek részben dinoszauruszokról szóltak, részben Albániáról.
Nopcsa Ferenc ugyanis – teljes nevén felsőszilvási dr. báró Nopcsa
Ferenc – az utóbbi időben a tudománynak szentelte az életét, abban lelve
nyugalmat. Ez nem afféle nemesi hóbort vagy ártalmatlan szöszmötölés volt
részéről. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjaként elismert
alakja volt a közéletnek, és munkásságát nem csak belföldön, az egész
világon figyelemmel kísérték. Sokan egyenesen az őslénytan úttörőjének
tartották, fénylő üstökösnek a paleontológia egén. Fő területe a földtan és az
őslénytan volt, szenvedélye pedig Albánia, és minden, ami az országgal
kapcsolatos a néprajzától a nyelvén át az ott használatos ekékig bezárólag.
Nem volt éppen kutyaütő ebben a témában sem. Hosszú, kalandos éveket
töltött a sasok országában, számtalan fényképet és térképet készített, és
idővel elérte, hogy a neve felmerüljön az albán trón várományosaként.
Éppúgy otthon érezte magát az északalbán falvacskák nyomorában és az
egymással háborgó törzsek forgatagában, mint az európai nagyvárosok
legfényűzőbb szalonjaiban.
Ezen a borongós délutánon az albán szokásjog leírásán fáradozott,
amiben titkára és hű társa, az albán származású Bajazid Doda Elmas
segítette. Csendben voltak; a töltőtoll sercegésébe csak egy kakukkos óra
kattogása és a kandallóban ropogó fahasábok hangja vegyült. Míg Nopcsa a
sorokat körmölte, az egyenes tartású, éjfekete hajú és bajuszú Bajazid
átolvasta és ellenőrizte a már elkészült részeket, és ha kellett, változtatást
javasolt. Bajazid szintén kiváló intellektussal rendelkezett, a témát pedig
betéve ismerte, így érdemi segítséget tudott nyújtani.
Mindketten annyira elmélyültek a munkában, hogy csak akkor vették
észre a hangoskodást, amikor már a hall ajtajának túloldaláról érkezett.
– Be ne merjen menni! – hallatszottak Mihail, az idős szolga szavai
románul.
– Beszélnem kell vele! – A felcsendülő férfihang izgatottságról
tanúskodott.
– A méltóságos úr nem akarja, hogy zavarják!
– Ez az ügy nem várhat!
– Várjon, amíg bejelentem!
A báró és titkára egymásra lestek, majd mindketten az ajtóra, mely
nagy lendülettel tárult fel. Egy zömök, borostás férfi tódult be rajta,
mögötte pedig az inas.
 – Bocsánat, méltóságos úr – hajolt meg Mihail –, én nem akartam
beengedni, de nem bírtam vele.
Minden tekintet a jövevényre siklott, aki lekapta kucsmáját,
felvillantva tar koponyáját, és Nopcsához fordult:
– Petru! – köszöntötte Nopcsát, majd bizonytalanul hozzátette: –
Akarom mondani… báró úr…
A kastély ura egy intéssel elbocsátotta a szolgát, majd az érkezőre
nézett.
– Szólíts csak Petrunak, ha úgy esik jól, Juon komám! – Felállt az
asztaltól, és szívélyesen megszorította a harminc év körüli oláh férfi kezét.
– Jó téged újra látni!
A sors úgy hozta, hogy évekkel ezelőtt Juon alacsony származása
ellenére közel került a báróhoz. Ők ketten még a román betörés előtt
kémkedtek együtt Romániában, hogy kipuhatolják a szomszéd ország
szándékait és felmérjék a felszereltségüket. Mindketten hamis papírokkal,
álruhában járták a Havasalföld városait, és csöppentek egyik szorult
helyzetből a másikba.5
– Juon? – kérdezte a titkár. – Juon Jovan?
A kopasz férfi bólintott és elfogadta a felé nyúló jobbot.
– Bajazid Doda Elmas vagyok. Sokat hallottam önről és a közös
kalandjaikról!
Juon végigmérte az albánt, aki vagy egy fejjel magasodott fölé.
– Én viszont nem hallottam még magáról…
– Ami nem is csoda, hisz sokáig titkolnom kellett előtted a kilétem –
veregette vállon Nopcsa. – Így nyilván nem mesélhettem titkáromról és
bizalmas jó barátomról, Bajazidról.
Közös kalandjaik során ugyanis Nopcsa nemcsak a román hatóságok,
de Juon előtt is szerepet játszott. Az oláh nem tudta róla, hogy valójában
magyar nemes; meg volt róla győződve, hogy társa pásztor, és Petru
Gorlopannak hívják. Juon úgy megszokta ezt a nevet, hogy azután is
Petrunak hívta a bárót, hogy kiderült róla, kicsoda valójában.
– Örvendek – biccentett a jövevény Bajazidnak.
– Régen láttalak, Juon! – nézett végig egykori társán a báró. – Mennyi
is? Másfél éve? Kettő?
– Úgy valahogy. – Juon máskor egyenes és őszinte tekintete most a
padlót pásztázta.
– Végül kegyelmet kaptál és hazajöttél?
 Amikor Nopcsa megismerte, Juon Jovan a Monarchia seregétől szökött
dezertőr volt, aki Romániában remélt jobb életet és menekvést a háborútól.
A báró volt az, aki ráébresztette, mennyivel jobb dolga van a
Monarchiában, és ő volt az, aki javasolta, hogy nyújtson be kegyelmi
kérvényt a hazának való kémkedésért cserébe.
– Nem… – nyögte Juon. – Nem kaptam meg.
– Mégis itt vagy! Mégis hazajöttél!
– Nézd, már senki sem őrzi a határokat… Azt a néhány csendőrt meg,
aki ott őgyeleg, könnyű kicselezni.
– Azzal eddig se lett volna sok gond. Na és ha itt igazoltatnak?
Juon zavartan lehajtotta a fejét, a szavakat kereste.
– Azért… azért jöhettem vissza, mert… mert… – Felnézett, arca
fájdalmat és kétségbeesést sugárzott. – Nézd, Petru, azért jöttem, hogy
megmondjam: el kell menned.
Nopcsa meghökkent.
– Hogy érted?
– Menj el innen! Menekülj!
– Menekülni? Megbolondultál? Mitől? Kitől?
– A románoktól.
A báró értetlenül nézett egykori társára.
– Ugyan mi félnivalóm lenne az itteni románoktól? Tudják, hol a
helyük!
– Nem az itteniektől. Az odaátiaktól! A golánoktól!
– A romániai románoktól? De hisz elzavartuk őket Bukarestig!
Megtanulták, hogy nem packázhatnak velünk. És nincs seregük se!
– De van. Most a magyaroknak nincs serege. A románok pedig úton
vannak! A tervek szerint holnap lépik át a határt.
Nopcsa a fejét rázta.
Nem lehet… nem lehet!
Pedig Juonnak igaza van a magyar hadakat illetően… Az a bolond
Károlyi! Miért kellett szétzüllesztenie a seregünket?!
De… ennyire sunyik lennének a románok?
– Ezt nem tehetik! Hisz már rég aláírták a békeszerződést! Rég
leszereltek! – próbált érvekbe kapaszkodni, mintha ez visszatarthatná a
közeledő fegyvereseket.
– Tegnapelőtt hadat üzentek Németországnak. Ismét beléptek a
háborúba.
 Nopcsa keserűen felkacagott.
– Egy nappal azelőtt, hogy a németek letették a fegyvert? Ez ám a
kockázatmentes hadviselés! Most pedig, míg mi a békére várunk, másodjára
is hátba támadnak bennünket?
– Igen.
– Honnan tudod mindezt? Folytattad a kémkedést?
– Hát… – nyelt az oláh – …úgy is mondhatjuk.
Néhány másodperces csend ült a szobára.
– Ismerlek, Juon komán. Valamit titkolsz.
A kopasz férfi megvakarta a feje búbját. Maga elé nézett, mintha csak
a múltba pillantana bele.
– Nézd… – kezdte – …én ott rekedtem Romániában. Te eljöttél onnan,
abbahagytad az egészet. Niculaj is hazajött, hogy megkeresse az anyját, én
viszont nem jöhettem, mert hazaárulónak bélyegeztek, itthon hadbíróság
várt volna rám. Csobánkodtam egy ideig, de a román titkosszolgálat rám
talált. Beszerveztek. Nem volt választásom.
– Elárultad a hazádat? – förmedt rá Nopcsa.
– Magamra hagytatok – védekezett az oláh. – Élnem kellett! Túl kellett
élnem!
– Elárultad a hazádat!
– Nem! A hazám árult el engem! – kiáltott fel Juon. – Én csak haza
akartam jönni! És ha a románok beözönlenek és elfoglalják Erdélyt, végre
hazajöhetek! És senki sem vet hadbíróság elé érte!
– Ezt nem hiszem el… – sziszegte Nopcsa a bajsza alatt, a fejét
csóválva. – És még van képed…
– Azért jöttem, hogy megmentselek! Én magam jelentkeztem
felderítőnek, csak hogy szólhassak neked a veszélyről! Előbb jöttem ide
hozzád, mint a saját családomhoz!
Nopcsa az asztalhoz lépett, kihúzott egy fiókot, és egy pisztolyt vett
elő. Juon Jovanra fogta a fegyvert.
– És ha lelőlek? – harsogta. – Ha nem viszel hírt a románoknak?
– Holnap akkor is támadnak. Több felderítőjük is van, nem számít
sokat, ha az egyik nem tér vissza.
– Elárultad a hazádat! – kiáltotta Nopcsa dühösen. – És így elárultál
engem is!
– Hé, Franzi! – próbálta csitítani a bárót Bajazid. – Tedd azt le! Ne
hagyd, hogy a hirtelen haragod úrrá legyen rajtad!
 Az oláh férfi kihúzta magát és szembenézett a rá meredő csővel.
– Lőj le, ha akarsz! Nincs hazám, nincs asszonyom és nincs miért
élnem. De tudd, nem én árultalak el téged. Te árultál el engem! Másfél éven
át hazudtál nekem arról, ki vagy, én pedig hűen követtelek! Aztán, amikor
legyőztük Romániát, magamra hagytál!
– Nem az én hibám, hogy nem kaptál kegyelmet – morogta Nopcsa. –
A krajovai konzulátuson és egyenesen Bécsben is kilincseltem érte! Nagyon
is sokat tettem azért, hogy hazajöhess… És így hálálod meg!
– A barátod vagyok, Petru! – tárta szét a karját a kopasz férfi.
– Az ellenségem lettél, Juon. Takarodj a szemem elől, mielőtt
meghúzom a ravaszt!
– Jobban számít a hovatartozás, mint a barátság?
A kérdés betalált. Nopcsa, ahogy gyorsan végiggondolta, rájött, hogy
azok között, akiket élete során a barátainak tekintett, legalább olyan sokan
akadtak külföldiek – albánok, oláhok, törökök, belgák, angolok –, mint
magyarok. Mégis…
– Hozzásegíted az ellenséget, hogy elvegyék a kastélyomat! Az
otthonomat! A múltamat! Takarodj!
– Petru… kérlek! Ne így váljunk el…
– Takarodj, amíg megteheted!
Juon szomorúan bólintott, és lehajtott fejjel kihátrált.
Amikor meghallotta a távozó lépteket, Nopcsa úgy eresztette le a
pisztolyt, mintha ólomból lenne. Lerogyott a székre és a tenyerébe temette a
homlokát.
– Nem lehet… – nyögte. – Nem hiszem el!
– Lehetett bármi oka, hogy hazudjon?
A báró a fejét ingatta.
– Semmi.
– Mi legyen? – kérdezte Bajazid. – Hogyan tovább?
Nopcsa felemelte a fejét és körbefuttatta a tekintetét a helyiségben,
mely még így is, hogy nélkülözte a pompás bútorokat, a régi időket idézte.
E kastély falai közt kezdett el beszélni és járni, a környékbeli utakon tanult
meg lovagolni, az első őslénymaradványokat is a helyi patak medrében
találta. Itt kezdődött az élete.
Immár másodszor látszott úgy, hogy minden elvész. Egyszer már meg
kellett békélnie a gondolattal, hogy egy megszálló sereg teszi be ide a lábát,
tönkretesz és megbecstelenít mindent. Akkor az összes erejét és ügyességét
összeszedte, és maga is hozzájárult, hogy visszaverjék a rájuk támadó
hordát. De mi lesz most?
Ha igaz, amit Juon mondott, a román hadak alig ötven kilométerre
jártak, és nem volt, aki feltartóztassa őket. Még ha ismét kikergetnék is
őket, az oláhok elrabolják, amit mozdítani lehet. Amit pedig nem, azt
lerombolják…
Akármennyire szerette volna, nem találta magában az erőt újabb
háborúhoz. Amilyen káosz uralta jelenleg Magyarországot, nem hitte, hogy
esélyük lehetne egy támadással szemben.
Fel kell hát adnom mindent?
Úgy érezte, egész múltja süllyed itt el.
Az ablakhoz lépett és a messzeségbe meredt, noha tudta, hogy nem
pillanthatja meg az ellenséget, hisz az a távoli hegyeken túl várt, pusztításra
készen.
Tekintete előbb a közeli dombokra, majd az udvarban tenyésző
rózsalugasra siklott, mely most elhanyagoltan, elvadultan burjánzott.
Mennyivel más volt, amikor még az édesanyja nevelgette! Mielőtt két éve
Aradra menekült volna…
Könnyek szöktek a szemébe, ahogy feltámadtak a régmúlt idők
emlékei. Csak állt bénultan, mozdulni képtelenül.
Bajazid mögéje sétált és a vállára tette a kezét.
– Franzi?
Nopcsa megkeményítette a vonásait.
– Pakolj össze mindent! – utasította titkárát. – Az első vonattal indulsz
Bécsbe! Ki kell menekíteni innen a könyveimet, a leleteimet… mindent.
Nem élném túl, ha a románok rátennék a mancsukat a munkásságomra.
Vidd biztonságba!
– És te? Nem tartasz velem?
– Nekem még itt van egy kis dolgom… – mondta a báró, majd egy
gardróbhoz lépett. – Felhívom édesanyám és még néhány embert, hogy
értesítsem őket a veszélyről, aztán pedig…
Kinyitotta a szekrényt, és egy világos vászonruhát húzott elő, az oláh
pásztorok hagyományos viseletét. A bútordarab mélyén suba és kucsma
húzódott meg.
– Aztán pedig ismét Petru Gorlopan leszek és megfigyelem a ránk törő
hadat.
 – Franzi! – kerekedett el a titkár szeme. – Ne csinálj őrültséget! Gyere
velem!
– Nyugalom, barátom! Nem kívánok egyedül szembeszállni velük.
Csak megfigyelem őket, hogy tudjam, hányan lehetnek, hogy vannak
felszerelve, milyen gyorsan haladnak. Legfeljebb egy napról van szó.
– És aztán?
– Rohanok Budapestre a hírekkel.
 Az ezredorvos

1918. november 17., Budapest

A vonat hangos tülköléssel jelezte, hogy beért a város területére. A

félálomban levő ezredorvos összerezzent a váratlan zajra, húsos arcában
nagyra tárult fekete szeme.
– Hogy baszná meg azt a rohadt, redves mindenségit… – morogta,
hogy lenyugtassa az idegeit. Társára nézett, aki hozzá hasonlóan a
Monarchia altiszti uniformisát viselte, és akivel ketten osztoztak a kupén. A
félrenyalt hajú férfinak csak a szája szeglete és a szeme körüli barázdák
árulták el, hogy mulattatta az ezredorvos ijedt kifakadása.
Jobban is teszed, hogy nem mersz röhögni rajtam! – dohogta magában
a köpcös orvos.
Kinézett az ablakon. Odakint gyártelepek sorakoztak, ám eléggé
elhagyatottnak tűntek. Nem nyüzsögtek körülöttük az emberek, a
kéményekből nem szállt füst az égre. Az elhanyagolt téglaépületek messze
álltak attól, hogy szépnek lehessen őket nevezni, az ő szeme azonban itta a
látványt.
Ideje volt már, hogy megérkezzenek. Hosszú és kényelmetlen a
vonatút Moszkvából, pláne Bécsen keresztül.
– Megcsináltuk – hallotta a társa hangját. Nem kellett ránéznie a
vonatablak tükröződésében, hogy tudja, elégedetten mosolyog.
– Persze hogy megcsináltuk! – vetette oda neki. – Mondtam, hogy így
lesz! Nem megmondtam?
– Izgatott vagy?
– Visszatérni Budapestre, az nem annyira hoz lázba – felelte, még
mindig kifelé tekintve. A vonat málló vakolatú, piszkos lakóházak mellett
robogott el, ő azonban a múltba lesett. Lakott már itt egy rövid ideig, bár
nem az volt élete legsikeresebb időszaka. Ideje, hogy a főváros újabb esélyt
kapjon az életében. – De az előttünk álló feladatok! Na, abból rengeteg vár
ránk! Alig várom, hogy nekikezdhessünk! – Megfordult. – Hamarosan bent
vagyunk. Karcsi, szólj a többieknek! Három perc múlva mindenki legyen
kész!
A félrefésült frizurájú férfi, noha majd’ tíz évvel idősebb volt,
felpattant és kisietett a kupé ajtaján. A szomszédos három fülkében az orosz
frontról hazaérkező hadifoglyok utaztak éppúgy, mint ők. Illetve… szinte
úgy, mint ők. A többiek huszonketten voltak három kupéra, így a hosszú
kilométereket jóval szorosabban, nagyobb zsúfoltságban töltötték, mint ők
ketten.
Hiába, az emberek közötti egyenlőségnek is megvannak a határai…
No de nekik sem lehet okuk panaszra. Végtére is hazatérnek. Vagy ha
nem is teljesen haza, legalább Magyarország fővárosába.
Az otthon, a család, a fehérnép és a gyereksereg azonban
legtöbbjüknek máshol volt, az ország különböző szegleteiben. Az
ezredorvos azonban tudta, hogy kis csapata nem fog szétszéledni. Fontos
feladat előtt álltak, mely mellett mindannyian elkötelezték magukat.
Az asszonyok megértőek lesznek. Ha eddig vártak, várjanak csak
tovább türelemmel! Be kell látniuk, hogy akadnak jelentősebb dolgok az
ember életében!
Vagy, ha annyira nem bírnak magukkal, hát utazzanak ide!
Tudta, rég nem látott felesége, Irén így tesz majd, és hozza négyéves
kislányukat, Ágicát. Neje igazi, hű társa volt. Osztozott az eszméin, kitartott
mellette a hadifogság alatt, és biztos volt benne, küldetésében egyik legfőbb
támasza lesz. Örült, hogy végre újra láthatja őket.
Leemelte az ablak melletti asztalkáról a vöröskereszt orosz
kirendeltsége által kiállított útlevelét. Mielőtt kabátja belső zsebébe
süllyesztette volna, még megcsodálta a lepecsételt fényképét.
– Dr. Sebestyén Emil – olvasta a nevet.
Eltette az iratot, és ellenőrizte magát az ablak tükröződésében.
Sosem tartotta magát jóképűnek, de a tábori fotográfus eléggé
csapnivalóan teljesített. Élőben annyira azért nem látta magát rondának,
mint a képen. Biztos, ami biztos, megnyálazta az ujját és megigazította
rövid haját.
Az ablak túloldalán egyre gyűltek a párhuzamosan futó sínek, és
csakhamar melléjük úszott a pályaudvar. A koszos falak salétromtól
mállottak; rosszabb állapotban voltak, mint koruk alapján lenniük kellett
volna. A peronon rongyos göncökbe bugyolált gyerekek és beesett arcú,
borostás férfiak lófráltak abban bízva, hogy kereshetnek néhány fillért az
utasok csomaghordóiként, idegenvezetőiként, vagy egyszerű koldulással.
A kupéajtó kinyílt.
– Készülődnek! – jelentette visszaérkező társa.
– Helyes – nyugtázta az ezredorvos anélkül, hogy hátrafordult volna.
Fejével a pályaudvaron látható életkép felé biccentett. – Az ígéret földje!
– Nem hinném, hogy ugyanígy gondolják – vélte a másik.
– Nem is nekik… – röhögött fel az ezredorvos. – Kutyák ezek, göthös
senkiháziak! De hát ide figyelj! Ha valaki, hát ők biztosan vevők lesznek az
ígéreteinkre!
– Tudom én is! Együtt jártuk végig az agitátorképzőt, nem rémlik?
A köpcös orvos a társa felé fordult, és megengedett magának egy
leereszkedő mosolyt. Megveregette a másik vállát.
– Nem felejtettem el, cimbora… Régóta ismerjük egymást, és küzdünk
vállt vállnak vetve. Semmit sem felejtek el, harcostárs. Semmit. Most
azonban gyere, vegyük a táskát és a kabátot, szedjük össze a csapatot, és
induljunk!
A népes csoportot eltéveszteni sem lehetett a peronon, ahogy lassú
léptekkel, fegyelmezetten haladtak a kijárat felé. A mozdonynál három
munkásruhás férfi állta útjukat, vörös csillaggal a zubbonyuk hajtókáján.
– Dr. Sebestyén Emil? – nézett a középső alak a csapatot vezető
ezredorvosra, mire az bólintott. A férfi leplezetlen örömmel nyújtott kezet.
– Mikulik József vagyok, esztergályos, a forradalmi szocialistáktól. Nagyon
vártuk már magukat! Jöjjenek velem az elvtársak!

– Itt gyűltünk össze – mutatott körbe Mikulik.

A belvárosi alagsorban kialakított kávézó egyszerű lebuj volt csupán,
inkább kocsma, mint presszó, ahova művészek és arisztokraták helyett az
egyszerű emberek jártak. A teremben dohányfüst, égett zacc, doh, koszos
ruhák és mosdatlan emberi testek szaga vegyült. Beesett arcú, borostás
férfiak tekintete villant az érkezőkre. A többség fiatal volt még, húszas és
harmincas éveikben, mégis ráncok szabdalták az ábrázatukat. Ruháik
alapján katonák, matrózok, munkások és szakadt munkanélküliek verődtek
össze.
 – A főúr velünk van? – biccentett az ezredorvos egy kötényes, bajszos
ember felé a pult mögött.
– Igen.
– Hogy hívnak, főúr? – vetette oda neki a doktor.
– Engem Rauscher Gézának. Enyém a presszó.
– Hát akkor zárd be, és ülj a többiek közé.
– Miért zárjam be?
– Mert azt mondtam.
– Már elnézést, de ez az én helyem, és itt az én szavam dönt.
– Tudod, ki vagyok én? – förmedt rá dr. Sebestyén.
– Tedd, amit mond, Géza elvtárs! – kérte Mikulik József.
– S tudod, mit, Géza? – kérdezte az ezredorvos. – Miután bezártál,
ahelyett, hogy leülsz, főzz szépen mindannyiunknak kávét! Hosszú út áll
mögöttünk!
– Igenis! – morogta Rauscher.
– Igazából azt reméltük, a doktor úr szívesen tart nekünk egy kis
beszédet… – Mikulik körbemutatott. – Nem volt köztünk igazi vezér, és
most, hogy az ezredorvos elvtárs megérkezett… ránk férne egy kis
lelkesítés.
– Ennyien vagyunk? – A doktor csalódott arcot vágott. A helyiségben
nem lehettek többen néhány tucatnyinál.
– Ennyien. Mostanában alakultunk…
Dr. Sebestyén megrázta a fejét.
– Ideje volt, hogy megérkezzek… – Az őt kísérő csapat felé fordult. –
Üljetek le, ha tudtok, és vegyüljetek új barátaitokkal! A főúr elvtárs pedig –
szólt a pultnál piszmogó tulajdonosra – hozza azt a kávét!
Az ezredorvos azon gondolkodott, hová álljon, hogy mindenki lássa és
hallja, amikor a presszógép darálni kezdett. Megcsóválta a fejét.
– Ilyen zajban, amit az a masina csinál, nem lehet beszédet tartani!
Hagyd a francba a többit! Ha kész az enyém, ülj le!
Amikor Rauscher a többiek közé vegyült, várakozásteljes csend
telepedett a helyiségre, és mindenki a köpcös doktorra nézett. Ő a kezébe
vette a csészét, beleszagolt, majd gyanakodva belekóstolt.
– Ez pocsék! Az orosz hadifogságban jobbat kaptunk!
– Nemigen kapni kávét… – védekezett a tulajdonos. – Hígítani kell.
Valahol ez a mi szerencsénk… – gondolta fintorgó arccal az orvos. Újra
belehörpintett az ízetlen, forró löttybe, és azon gondolkodott, hogyan fogjon
a beszédbe.
Mondjuk azzal, hogy bemutatkozik.
– Elvtársak! – szólította meg az egybegyűlteket. – Egyenesen Szovjet-
Oroszországból jövök, hadifogságból, mint azt nyilván tudjátok. De nem
vagyok ezredorvos. Egyáltalán nem vagyok doktor. – Sőt, még az egyetemet
se fejeztem be, tette hozzá magában. De ezt nem kell tudnotok. – És nem
Sebestyén Emilnek hívnak.
Szavait döbbent csend fogadta.
– De az igaz, hogy egyenesen Lenin elvtárs küldött hozzátok, hogy
mostantól én vegyem a kezembe itt a dolgokat. Jól jegyezzétek meg a
nevem, mert én vagyok az, aki győzelemre viszi az eszméinket és hatalomra
juttatja a proletárságot! – Várt egy kicsit és jelentőségteljesen
körbehordozta a tekintetét. – Kun Bélának hívnak.
Ha el akarta volna árulni a teljes igazságot, hozzáteszi, hogy Kohn
Bélaként anyakönyvezték, és harmincéves korában magyarosította a nevét.
Ám ez jelen pillanatban nem tűnt fontosnak. A végén valaki belekötött
volna, hogy zsidó. No persze, ahogy szétnézett az arcokon, jó néhányan
bírtak izraelita vonásokkal.
– És miként jutunk hatalomra, Béla elvtárs? – kérdezte egy szutykos
képű férfi a tömegből. – Kevesen vagyunk, és nincs pénzünk.
– Kun elvtárs – javította ki a szónok. – Nem Béla elvtárs. És ha azt
kérded, hogyan jutunk hatalomra… Károlyi kormánya meg fog bukni, és mi
vesszük át a helyüket.
– De hogyan vesszük át?
– És miért bukna meg? – kérdezte egy másik férfi. – Még csak most
jutott hatalomra, a nép pedig mellette áll!
Ostoba, fantáziátlan emberek! – gondolta lesajnálón Kun. Politikai
aranybányában élnek, és észre sem veszik! De hát ezért vagyok én a vezér!
– A nép még mellette áll… de már nem kapni kávét – lötyögtette meg
csészéje tartalmát. – Ez többet számít, mint gondolnátok. És ahogy
körülnéztem, vannak itt más gondok is. Mondjátok, mik a hétköznapi
emberek problémái?
– Fázunk! – szólalt meg egy szakadt pulóveres, sapkás alak. – Se fa, se
szén!
– Nincs mit enni! – tette hozzá egy munkásruhás férfi. – Nem lehetett
betakarítani a termést, mert sok parasztnak nincs cipője és nem tudtak
kimenni a fagyott földekre. Úgyhogy jószerivel üresek a boltok és a piacok,
az a kevés élelem, ami vidékről ide jut, méregdrága.
– Egyre kevesebbet ér a pénz! – mondta egy drótkeretes szemüveges. –
Még a zongorát is el kellett adni, hogy tudjunk enni!
– Szóval neked volt zongorád, elvtárs? – szegezte rá a mutatóujját Kun
Béla. – Csak nem afféle nagypolgár szivárgott közénk?
Szavai álságosak voltak, hisz a felesége zongoratanárnő volt, így
otthon volt zongorájuk. No persze ezt se kellett tudnia senkinek…
A figyelem középpontjába került férfi elvörösödött, mintha bármi
szégyellnivalója lenne.
– Mióta nincs munkám, nem vagyok én már senki… Az én családom
éppúgy éhezik, mint a tiétek!
– Úgy van! – tette hozzá egy rongyos alak. – Nincs munka!
– Mi, katonák se találjuk a helyünket! – tette hozzá egy egyenruhás. –
Nem könnyű visszailleszkedni, főleg, ha valaki komolyabban megsebesült
vagy megnyomorodott. És sokan vannak ilyenek!
– És akkor mit mondjanak a matrózok? Nincs flottánk, nincs
tengerünk… mit kezdjünk magunkkal?
– Tisztelet a kivételnek – lesett szeme sarkából az iménti felszólalókra
egy férfi –, de nagyon sok frontról hazatérő megtartotta a fegyvereit, és
bandákba gyűlve randalírozik. Nincs senki, aki kordában tartaná őket vagy
kivezényelné a határok védelmére! Nincs rend az utcákon! Esténként szinte
fél az ember kimenni…
– Azok az emberek éveken át önnön vérükkel szolgálták a hazát! –
vetette ellen egy katona. – Most pedig se pénz, se munka, se hála! Te mit
tennél a helyükben?
Kun Béla elmosolyodott.
Nyomor, szegénység, káosz. A legjobb zavarosban halászni… Ez pedig
az ideális terep!
– Elvtársak! – harsogta. – Ne forduljatok egymás ellen! A
mozgalomnak mindenkire szüksége van. Nos, elég hamar komoly gondokat
soroltatok. És ahogy az idő halad, és egyre több lesz, annál jobb lesz
nekünk.
Szavait döbbent csend követte.
– Az a jó nekünk, ha sok a probléma? – hűlt el egy férfi. – Az a jó
nekünk, ha rossz az országnak?
 – El fogjuk mondani az embereknek, hogy Károlyiék nem fogják tudni
ezeket megoldani, sőt talán nem is akarják. Hiszen Károlyi mégiscsak gróf,
egy burzsoá! Osztályellenség! Ugyan, mit törődik ő az egyszerű emberek
nehézségeivel? Ellenben mi, kommunisták!
– No és a szociáldemokraták? – vetette fel valaki.
– Mi van velük? – röffent rá Kun.
– Van pártjuk, benne vannak a kormányban, hasonló programjuk van,
mint nekünk, és a munkások nagy része ma őket pártolja… Csatlakozzunk
hozzájuk?
– Dehogyis! Még csak az kéne! Ezek a Garami-félék nem elég tökösek,
hogy új világrendet építsenek. Megalkuvók, és ha rajtuk múlik, sose jut
hatalomra a proletáriátus! El kell hát tőlük csábítanunk a támogatóikat! A
politika kíméletlen harc. Úgy tűnhet, ők a barátaink, ám valójában az
ellenségeink, akik ugyanabból a néptömegből táplálkoznak, mint mi.
Támadnunk kell hát őket is, nem csak Károlyit!
– De hogyan? Hisz olyan kevesen vagyunk…
– Elégedetlen is vagyok az eddigi teljesítményetekkel, elvtársak! Hogy
lehetünk ilyen kevesen?
– Én azt javaslom, mindenki szervezzen be tíz másik embert! – kiáltott
fel lelkesen egy vékony arcú, milliméteres hajú fiatalember.
– Végre egy kis megkésett kezdeményezőkészség! És te ki vagy,
elvtárs? – kérdezte Kun.
– Klein Ottó! – jelentette az büszkén.
– Fogadjuk meg Klein elvtárs javaslatát, és mindannyian szervezzünk
be legalább tíz embert! Ne higgyétek, hogy nehéz lesz! Hisz annyi a
lehetőség! Olyan sokan érzik magukat elveszettnek! Találjuk meg őket! Az
ország népe arra vár, hogy valaki megszólítsa, a hóna alá nyúljon,
foglalkozzon a gondjaival. Az emberek olyan szervezethez akarnak
tartozni, ahol magukhoz hasonlóakkal dolgozhatnak a szebb jövőért. Sokan
még csak nem is hallottak rólunk. Alapítsunk hát pártot, és hirdessünk
szórólapokon és plakátokon! Nyomjunk újságot, és írjuk le az igazat: az
emberek gondjain csak mi, kommunisták segíthetünk! Tartsunk gyűléseket
és felvonulásokat! Meglátjátok, ha követitek az utasításaimat, hamarosan
tízezrek csatlakoznak hozzánk!
– Szórólapok, újságok, felvonulások! Ehhez rengeteg pénz kell! –
vetette fel valaki.
 – Igen, ez már igaz. Nagyon jó észrevétel, elvtárs! Szerencse, hogy
velem jött Oroszországból Ivancsics elvtárs. – A kíséretében érkező
katonák felé fordult. – Kezet foghatnék veled, Ivancsics elvtárs?
Az összegyűltek kíváncsian az újonnan érkezett egyenruhások felé
pillantottak. Az egyikük jobbjával megragadta bal könyökét, megrángatta,
majd előrenyújtott egy műkart. A végtag eljutott Kun Bélához, aki
módszeresen nekiállt lecsavarni az egyik végét, mintha csak egy kupak
lenne. Amikor végzett, megmutatta a protézis üreges belsejét, amely tele
volt tömve bankjegykötegekkel.
– Lenin elvtárs ajándéka! – mondta. – Mostantól ne halljak több
kifogást! Kezdjünk neki a munkának! Csináljunk proletárdiktatúrát!
 Propaganda

1918. november 27., Budapest

Amikor Mokány eldöntötte, hogy hazamegy, nem teljesen a szülői házra

vagy akár a városára gondolt. Hisz nem volt véletlen, hogy ilyen messzire
került otthonról.
Szántódról származott, a Balaton mellől. Apja a tihanyi kompon
szolgált, és már egészen korán magával vitte a vízre a gyerekeit – rajta
kívül a kis Julcsit, akit ötévesen vitt el a tüdőgyulladás egy balatoni vihar
után, és Lacit, aki az orosz fronton halt meg két éve. Mokányt mindig
érdekelte a hajózás, és csakhamar kitanult mindent, ami ezzel volt
kapcsolatos.
Apja azonban nemcsak a vizet szerette, hanem a bort is – különösen
Julcsi halála után, amiért magát hibáztatta. Az a fajta volt, akinek, ha
felöntött a garatra, verekedni támadt kedve. Az se érdekelte, ha ilyenkor
csak a családja van kéznél…
Csendes terrorban teltek a serdülőévek – ha apja épp józan volt,
minden rendben ment, de elég volt két-három pohár ahhoz, hogy decens
családfőből üvöltő sakállá változzon. Ahogy a fiúk cseperedtek és erőt
gyűjtöttek, egyre inkább kiálltak magukért, így az apa rászokott, hogy az
anyjukon töltse ki a mérgét, amikor fiai nincsenek otthon.
Anyjuk persze mindent eltűrt, és magát okolta azért, ami rázúdult.
– Apád jó ember! – mondogatta mindig. – Apád jó ember!
Sokat sírt, és hogy viselje a sorscsapást, titokban ő is inni kezdett.
Volt, hogy sikerült időben megfékezni az apát, de általában nem. Egy
alkalommal olyannyira ellátta az asszony baját, hogy a lila és zöld foltok
mellé késtől származó vágásnyomok is társultak. Mokány, amikor hazaért,
és felfedezte anyja reszkető, véres testét a padlón, gondosan megmosdatta
és ágyba fektette.
Apja a díványon horkolt. Egy balegyenessel ébresztette fel, majd verni
kezdte. Az apja azzal fenyegette, hogy megöli, ha nem hagyja abba, aztán,
amikor belátta, hogy a fia erősebb nála, segítségért rimánkodott.
 A verekedésre persze az anya is feltápászkodott, és kiabálva próbálta
megállítani a fiát, sikertelenül. Mokány akkor hagyta abba, amikor úgy
érezte, nem maradt már benne erő ahhoz, hogy üssön.
– Kitagadlak! – köpött vért az apja. – Nem vagy a fiam! Pusztulj a
házamból!
Mokány az anyjára nézett, aki lehajtott fejjel az ajtófélfának dőlt és
csendben sírt.
– Legyen! – felelte dacosan Mokány. Összeszedte néhány holmiját,
csókot nyomott anyja arcára, és messze maga mögött hagyta a szülői házat.
Beállt a haditengerészethez.
Most, hogy a matrózéletnek vége szakadt, nem vágyott haza. Amikor a
vonat elrobogott a Balaton mellett, szeme itta a gyönyörű látványt, szíve
csordultig telt vágyakozással. Szántód azonban nem vonzotta. Szerette
volna tudni, mi van az anyjával, de tudta, soha nem lépi át többé a ház
küszöbét.
Budapestre utazott – hisz hol máshol lehetne esélye új életre? A Dunán
számos hajó ringatózott, de még ha nem is sikerült volna hajósnak állnia,
biztos volt benne, hogy valami munkát találni fog.
Tévednie kellett.
Hetekig böngészte a hirdetéseket, kereste fel a gyárakat, épített
kapcsolatokat, mindhiába. Budapest szinte ostrom alatt állt: a frontról
hazatérő katonák nagy tömege akart visszailleszkedni a társadalomba, s
rengetegen voltak, akik a határ menti területekről menekültek ide oláh,
szerb vagy cseh támadástól tartva. Tíz- és tízezer ember, és mindnek
szállás, munka és étel kellett.
Mokány nem tévedett, amikor káoszra számított, noha egyelőre nem
látta, hogy jön ki ebből győztesen. Nem ő keverte a lapokat. Úgy tűnt, azok
tudnak leginkább a zavarosban halászni, akik ott tolakodtak a húsos fazék
körül. No meg azok, akiknek eleve tömve volt a zsebük pénzzel.
Felmerült benne, hogy mégis inkább vidéken próbál szerencsét,
azonban a történetek alapján, amiket hallott, ott még rosszabb volt a
helyzet. Azt mesélték, sok helyütt felkelt a parasztság és oktalan
rombolásba kezdett vagy meglincselte az addigi földesurakat. Másutt
katonák fosztogattak és hagytak hátra maguk után romokat. Vonatról, az
országon átutazva látott lángoló épületeket, ami megerősítette a
híresztelések hitelességét.
 Akármit akartak az ország új urai, láthatóan kicsúszott a kezükből a
gyeplő.
Mokány az óbudai tengerészlaktanyában húzta meg magát sok más
matróz és katona társaságában, s amikor lehetett, a várost rótták újdonsült
cimboráival. Bár a fiatalember sosem volt a parkett ördöge, az egyik
legfőbb szórakozásukat a tánc adta. Talán a háború végének köszönhető
örömmámor, vagy az új világ beköszönte tehetett róla, Budapesten
délutánonként új őrület söpört végig: sorra nyíltak ki a magánlakások
ajtajai, és spontán táncmulatságoknak adtak helyet. Mokány nagy örömére
egynémely esetben nemcsak az ajtók tárultak ki előtte, hanem az ott lakó
nőszemélyek combjai is…
Amikor pedig nem a magányos özvegyek körül legyeskedtek, sokat
jártak gyűlésekre, ahol mindannyiukat érintő sorskérdésekről esett szó – no
meg mert csurrant-cseppent néha egy-két alkalmi feladat. Mostanában
leginkább a kommunisták szervezkedtek. Nemigen hitte, hogy valaha
eljöhet az a világ, amit hirdettek, bár ez nem akadályozta, hogy időnként
munkát vállaljon náluk.
Hol újságot, hol szórólapot kellett terjeszteni, hol plakátot ragasztani.
Ez utóbbit kedvelte a legkevésbé, mert nem szerette a hideg enyv dermedt,
mégis sikamlós érintését, de nem válogathatott. Örült, hogy pénzt és
időnként meleg ételt kaphatott. És hogy nem egyedül kellett szembenéznie
a kihívásokkal, hanem közösséghez tartozhatott.
A kommunisták nem voltak nagy társaság, bár a hírük mind nagyobb
tömegeket ért el, és folyamatosan csapódtak hozzájuk a szimpatizánsok.
Mokánynak a vezérükkel, Kun Bélával is alkalma nyílt találkozni. Ha
Horthy büszke sas volt, hát Kun sunyi disznó. Ám míg Horthy merev volt
és rugalmatlan, addig Kun ravasz és élelmes. Látszott rajta, hogy nem ismer
akadályt, és a maga elé tűzött célokat gátlástalanul megvalósítja.
No de ezekben az időkben milyen legyen az ember, ha nem ilyen?
És egyébként kit érdekelt, milyen Kun Béla? Manapság nemigen
lehetett válogatni a gazdák között, s Mokány amúgy se volt az a válogatós
fajta. Nem mellesleg nem gondolta, hogy olyan erkölcsi magaslatokon
állna, ahonnan meg- és elítélhetne másokat.
Tette hát, amit kértek tőle, és örömmel fogadta a keresetét. Nem volt
sok, azonban néha már másokat is meg tudott belőle hívni egy-két italra,
vagy befizethetett egy örömlányra. És tudta, lesz ez még több is! Csak
szorgalmasnak kell lenni, és nem finnyáskodni, ami a feladatokat illeti!
Ráköszönt még a szerencse, akárki meglássa!
 Tudós barátok

1918. november 28., Budapest

Nopcsa Ferenc szomorúan nézte a betegágyában fekvő Teleki Pált. Barátja

két évvel volt fiatalabb nála, most legalább öttel többnek látszott. Gyérülő
haja csatakos csomókba tapadt, kefebajuszába a korábbinál több ősz szál
vegyült, és az arca gyűröttebbnek tűnt, mint ahogy arra emlékezett.
– Spanyolnátha – nyögte erőtlenül a gróf. – Végigsöpör egész Európán.
Engem sem kímél.
Nopcsa előtt felötlött elhunyt apja alakja, és komoran biccentett. Ehhez
hasonlóan gyilkos kór a középkor óta nem pusztított a kontinensen. Ha
hinni lehetett a híradásoknak, az emberek kétharmadát megfertőzte, sokan
belehaltak. Amilyen könnyen elkapott bármilyen betegséget, a báró azon
csodálkozott, hogy a nátha eddig érintetlenül hagyta.
– De azért nem hagyod, hogy kifogjon rajtad ez a nyavalya, igaz,
Palikám? – kérdezte bátorítón.
– Nem ám! Úgy tűnik, kérlek, jók a biológiai adottságaim, mert napról
napra javulok. Láttál volna múlt héten! Csak… még sokat kell feküdnöm.
Nopcsa zavartan nézett szét a szobában.
– Biztos nem okoz gondot, ha itt maradok nálatok? Meg tudom oldani
máshol…
– Nyugodj meg, Ferikém! Örülök, hogy nálunk vendégeskedsz, és
remélem, maradsz egy ideig! Legalább lesz kivel érdemben beszélgetnem.
A báró tudta Telekiről, hogy szelleme éppoly nyughatatlan, mint az
övé. A gróf hozzá hasonlóan tudós volt, a Magyar Tudományos Akadémia
levelező tagja, ám míg ő a paleontológia és a geológia területén nyújtott
maradandót, addig a barátja neve a geográfiai munkássága miatt vált
ismertté a tudományos körökben. Emellett mindkettejüknek szüksége volt
egyéb kihívásokra, így Teleki belekóstolt a politikába. És Nopcsához
hasonlóan a gróf sem riadt vissza, hogy fegyverrel a kezében vegyen részt a
háborúban.
 Sok mindenben megtalálták a közös hangot, így, ha a báró Budapesten
járt, és tehette, mindig felkereste barátja József nádor téri házát, és néha
hosszabban itt időzött.
De tudta, hogy a gróf nejét, Johannát egészen más habitussal áldotta
meg a Teremtő. Bár ismeretségüket hamar frigy, majd gyermekáldás
követte, s házasságuk mentes volt a viharoktól, Nopcsának egyre inkább
úgy tűnt, barátja nem a lelki társát találta meg felesége személyében.
– Remélem, elfeledtethetem veled a betegséged néha-néha. Ó, jut
eszembe! – Nopcsa a táskájába nyúlt, és egy könyvet halászott elő. – Ezt
neked hoztam. Hátha segít kizökkenni a mindennapokból!
– Mi az? – villant érdeklődve Teleki tekintete. – Ó, csak nem!
Winnetou?
Karl May kalandregényeinek szeretete újabb közös pont volt az
életükben.
– Bizony! – mondta Nopcsa büszkén. – Első kiadás, Németországból!
Ha jól emlékszem, ez hiányzik a gyűjteményedből!
– Köszönöm! – lapozgatta boldogan Teleki a huszonéves könyvet. –
Rég olvastam már. Talán épp itt az ideje feleleveníteni a derék apacs
kalandjait.
– Palikám… – simított végig a bajuszán Nopcsa – …az az igazság,
hogy a segítségedre lenne szükségem. Nem tudom, ebben az állapotban…
– Mondd, mi kell! – vágott közbe Teleki, és letette a könyvet az ágy
melletti éjjeliszekrényre. – Csak beteg vagyok, kérlek, nem halott!
– Hát jó. Köszönöm. Nos, mondd csak, jóban vagy még Károlyival?
– Igen, bár vannak vitáink. A békedelegációba azért beválasztott.
Miért?
– Tudod, mi történik Erdélyben. A románok bekebelezik egészen a
Marosig. Beszélnem kellene vagy a honvédelmi miniszterrel, vagy ha lehet,
egyenesen Károlyival.
Teleki komoran bólogatott. Szeme, mely az imént még csillogott, most
ismét kifakult.
– Igen… elkeserítő a helyzet a határainkon. Korábban Károlyi is azt
mondta, hogy mindent meg kell tennünk a területeink védelme érdekében,
és most… – megvonta a vállát. – Persze, felhívom, és megpróbálom rávenni
egy találkozóra. Hátha sikerrel jársz…
– Ferenc bácsi! Ferenc bácsi! – szólította meg egy vékony gyerekhang
Nopcsát, amikor hazaért Teleki Pál otthonába. – Tessék mesélni a
sárkányokról, amiket Erdélyben talált!
– Vagy Egyiptomról! – lelkendezett egy másik. – Amikor
homokviharba tetszett kerülni!
A báró fáradtan elmosolyodott. Általában szívesen mesélt a két
kisiskolás korú csemetének, Majcsinak, és öccsének, Gézukának, de most
nem érzett magában se kedvet, se erőt.
Johanna asszony olvasott a tekintetéből.
– Sokszor hallottátok már Ferenc bácsi történeteit! – szólt a
gyerekekre.
– De olyan izgalmasak!
– Úgy látom, Ferenc bácsit kimerítette a találkozó – mondta a családfő.
– Hadd beszéljek vele felnőtt dolgokról, prücskök!
– De édesapa! – nyögött fel csalódottan Majcsi.
– Kislányom, fogadj szót az apádnak! – parancsolt rá Johanna. –
Inkább fejezzétek be a vacsorát!
– Elmesélek mindent, amit csak szeretnétek – ígérte Nopcsa. – Később.
Most az apátoknak van szüksége rám.
Kettesben a hallba távoztak, és hamarosan két csésze gőzölgő kávé
mellett ültek, kényelmesen elterpeszkedve a fotelekben. A báró nagy
örömére barátja állapota rohamosan javult, s a betegség, mely másokat a
túlvilágra küldött, már alig látszott rajta.
– No, mondd, hogy ment a megbeszélés Barthával? – kérdezte
kíváncsian Teleki, homlokát éppúgy ráncolva, mint a szája körüli izmokat.
– Ez az ember inkább való a honvédelem élére, mint az a dilettáns
Linder, aki látni se akart katonát. Ő már megkezdte a hadsereg
újraszervezését, és sikerült besoroznia vagy harmincezer embert. De
megnyugtatnia neki se sikerült. Egy ország határainak a védelmére ennyi
ember nem elég. Ráadásul azt mondta, a fegyelem botrányos, és a
katonatanács is ellene van. Arról már ne beszéljünk, hogy Károlyi
csökönyös pacifista, aki nem hajlandó az asztalra csapni. Vele kellene
beszélnem! Hátha tudok rá hatni!
– Megpróbálom elintézni, de be kell látnod, hogy nem egyszerű. Sok
dolga van…
– Akkor mit teszünk? Várunk, és tétlenül nézzük, hogy elveszik az
országunkat?
 A gróf szerényen megvonta a vállát.
– Éppenséggel… van egy tervem…
Ajkán cinkos mosoly derengett fel, ahogy fürkészően a barátjára
pillantott.
– Milyen terved? – követelte a folytatást Nopcsa.
– Nos, hamarosan összeül a békekonferencia, a békekötés Wilson
elnök pontjai szerint zajlik majd. Ezek egyike ugyebár kimondottan rólunk
szól. Eszerint az egykori Monarchia népeinek meg kell adni az önálló
fejlődés lehetőségét. Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy
nemzetiségeink önállóan dönthetnek, melyik országhoz akarnak tartozni. A
császári manifesztum szintén arról nyilatkozott, hogy a nemzeti tanácsok
határozhatnak, mit szeretnének. A csehek rég kinyilvánították, hogy saját
országot akarnak, a szlovákok pedig, hogy hozzájuk csapódnak.
– December elsején az erdélyi oláh nemzetgyűlés jelentette be, hogy
Romániához akarnak tartozni… – folytatta a sort szomorúan a báró.
– Igen ám, de ki dönti el, melyek és mekkorák azok a területek,
amelyekről e nemzetiségek nyilatkozhatnak?
– Hogy… mekkorák? – szökött fel kíváncsian Nopcsa szemöldöke. –
Nyilván a követeléseik lesznek alapul véve. Miért, mire célzol?
– Ha lenne néprajzi térképünk, amely hivatalos népszámlálási adatokon
nyugszik, azzal bizonyítani tudnánk, hogy szomszédaink területi igénye
túlzó, még nemzetiségi alapon is.
– Miért, nincs már ilyen?
– De van, sőt az Iparművészeti Főiskolán most is gőzerővel készül egy.
Vagy kéttucatnyian dolgoznak rajta, csak úgy ég a kezük alatt a munka.
Nopcsa várakozón nézett Telekire.
– Tehát…? Úgy érzem, valamit akarsz tőlem, de nem tudom, hogy mit.
– A helyzet, kérlek, az, hogy nem teljesen értek egyet annak a
térképnek a koncepciójával, ami készül. Azt hiszem, van jobb ötletem, hogy
úgy mutassuk meg a magyarok dominanciáját a peremterületeken, hogy
közben a valóságtól se szakadjunk el.
– Igen…? – várta a folytatást a báró.
– A legtöbb térkép ott mutatja az embereket, ahol azok ténylegesen
élnek.
– Nagyjából. Mi ezzel a gond?
– Az, hogy ott is tényleges népességet jelölnek, ahol alig maroknyian
élnek. Hiszen hányan laknak a havasokban vagy a Retyezátban?
 – Alig néhány oláh csobán.
– És hogy jelennek meg ezek a területek a népességi térképeken?
– Mint oláhok által lakott területek.
– Mekkora helyet foglalnak el ezek a hegyek a térképeken?
– Elég nagyot.
– Nagyobbat, mint Kolozsvár?
– Hát persze! – felelte Nopcsa, szinte kikérve magának a kérdést.
– De többen is élnek ott?
– Dehogy! – A báró továbbra sem tudta, mire akar célozni a barátja,
azért készséggel válaszolt neki. – Kolozsváron sokkal többen laknak.
– A térkép mégis azt sugallja, nagy területen élnek románok, míg
magyarok néhány kis pontban. Hát ez az, amiben a jelenlegi térképek
torzítanak, és ez az, amit ki kell javítanunk!
– Feltételezem, nem mondanád el mindezt, ha nem lenne elképzelésed
erről az új térképről.
Teleki elmosolyodott válaszul.
– Az ötletem az, kérlek, hogy készítünk egy olyan térképet, amelyen
nagyjából az egész országot lefedjük színes foltokkal, azokat a területeket,
amelyek nem, vagy csak gyéren lakottak, üresen hagyjuk.
– De nem csalás ez?
– Nézd… Tegyük fel, hogy a népsűrűség mindenütt egyenlő!
– Hisz nem az – vetette ellen Nopcsa.
– Várd meg, amíg végigmondom! – intette türelemre a gróf. – Azért
nem lesz ez csalás, mert végső soron a népességszámmal arányos nagyságú
területet fogunk beszínezni minden nemzetiség esetében. Jelentsen a térkép
minden egyes négyzetmillimétere mondjuk száz embert! Ezáltal a térkép
egy része ugyan fehér, látszólag lakatlan marad, a színezett foltok viszont
jól mutatják majd a nemzetiségek valós létszámát.
– Hmm… Van benne valami! – ismerte el a báró.
– Ugye? És hogy egy optikai trükköt is bevessünk – kacsintott
huncutul Teleki –, a magyarokat vörössel jelölnénk, a többieket valami
halványabb színnel.
– Így a térképre nézve a magyarok tűnnének dominánsnak nagyjából
egyforma népesség esetén is! – lelkesedett Nopcsa.
Teleki bólintott.
– Én benne vagyok a békedelegációban. Ha egy ilyen térképet
magammal vinnék a békekötésre, és a bizottság elé tárnám…
 A báró érdeklődését felkeltette az elképzelés.
– Remek ötlet! Így harcol egy tudós!
– Hát, kérlek, ha az a tudós én vagyok… – kacsintott Teleki gróf.
– Rajzolnunk kell egy ilyen térképet! Ezzel felvértezve sokkal nagyobb
esélyünk lenne, hogy megtartsuk a területeinket!
– Igen – bólintott Teleki. – És itt jön a te szereped. Arra gondoltam
ugyanis, hogy felkérlek, rajzold ezt meg.
Nopcsa meghökkent.
– Valamit összekeversz, Palikám! Te vagy a geográfus, én a geológus.
Nem tudom, neked mit mondtak, de a kettő nem ugyanaz – mosolyodott el
a báró. – Neked kellene megrajzolnod, nem?
– Ugyan, ne kéresd magad! Rengeteg térképet készítettél Albániáról.
– Az mondjuk, igaz… És nekem egyedül kellene megrajzolnom?
– Próbálok segítséget szerezni, bár nem hiszem, hogy túl sok mindenkit
tudnék mozgósítani. Aki kapható ilyesmire, most a másik térképen
dolgozik.
– Rengeteg adatra van ehhez szükség.
– A rendelkezésre állnak. Tudom, hogy nagy feladat, de megelégszünk
egy kisebb, kevésbé részletes, ezáltal könnyen érhető térképpel. Úgy egy az
egymillióhoz arányban… Szerintem megvalósítható a dolog. Feltéve, ha
vállalod.
– Hogy vállalom-e? – Nopcsa arca felragyogott. – Ez nem kérdés!
Részemről a megtiszteltetés! Míg el nem készül, minden energiámat ennek
fogom szentelni, és ha kell, egyedül is befejezem!
 Otthol

1918. december 2., Kalocsa

Egy hűvös, nádfedeles vályogház és egy kis kert veteményessel,

gyümölcsfákkal és néhány baromfival – ennyiből állt a Kasza család
birodalma Kalocsa egyik félreeső mellékutcájában, közel a
paprikamalomhoz. Nem lehetett rámondani, hogy nagy lett volna, ám a
lehetőségekhez képest tisztán tartották, ők pedig büszkék voltak rá. A házat
még Benci néhai nagyapja építette, aki ki tudott lépni a béresi sorból, és
elérte, hogy a leszármazottai jobb életet élhessenek, mint a felmenői.
Este volt már, a parányi ablakokon alig érkezett fény, belül a
kemencében parázsló tűz és néhány petróleumlámpa világított. A szegényes
házbelső jórészt sötétbe borult.
A pesti munkásszállást leszámítva Kasza Benci itt volt otthon – vagy
ahogy errefelé mondták, otthol.
– Szilvát vagy barackot? – kérdezte Kasza Sándor, Benci apja. A
negyvenes éveit taposó férfi éppoly magas és vékony volt, mint a fia, haja
hasonlóan piszkosszőkén csillogott, épp csak a halántéka deresedett már, és
az arcára szántottak mély barázdákat az évek.
– Barackot – felelte Benci, aki a kemence padkáján ült.
Az őszülő férfi kitöltött két kupicával, az egyiket a fiának nyújtotta.
Miközben melléje ült, feltartotta a poharát.
– Hát akkor, Isten hozott!
– Egészségére! – felelte a fiatalember.
Koccintottak és lehúzták az italt. Sándor csettintett a nyelvével.
– Ennek oszt’ van ereje!
– Kár tagadni. Bárcsak íze is lenne!
– Nem értesz te a pálinkához, fiam! – nevetett fel a férfi, hátát a
fűtőtestnek döntve. – Azért örülök, hogy meglátogattad az apádat! Eléggé el
tudok magányosodni így télidőben.
Benci bűntudatosan hallgatott. Álma, hogy masiniszta legyen, a
fővárosba űzte, ám ezzel magára hagyta az édesapját. Valaha persze több főt
számlált a család, ám bátyja, Joci, elesett a háborúban, az anyja még
gyerekkorában halt bele a harmadik gyerek szülésébe. Az apja később maga
mellé vett egy másik asszonyt, de ahogy mondta, több volt vele a gond,
mint a haszon, így aztán szélnek eresztette.
Kasza Sándor, vagy ahogy a környéken ismerték, Sanci, egyedül
tengette az életét, mióta ő Budapestre költözött. Nem lett persze teljesen
elhagyatott, hisz itt éltek a községben a rokonok, akikkel zsörtölődni
lehetett, és a cimborák, akikkel zsugázni. Napközben ott volt társaságul a
többi paraszt, akikkel az érsekuradalom földjén dolgozott. Magányos estéit
fafaragással töltötte – nem túl nagy tehetséggel, ám annál nagyobb
kitartással.
Benci tudta azonban, hogy a legnagyobb örömöt az jelenti neki, ha
viszontláthatja egyetlen megmaradt fiát, így lelkiismeret-furdalást érzett,
amiért nem jött többször. De hát tizennyolc éves volt, és csak most tárult ki
előtte a világ – egy olyan világ, ami forrt, változott, alakult, és teljesen a
feje tetejére állt az elmúlt hónapban.
– Tudja, hogy van az, apám… Jövök, amikor tudok.
– Osztán hogy megy a sorod odafönn, Pestön?
– Semmi különleges, édesapám. Az állomásokon dolgozgatok, a
mozdonyokkal furikázok fel-alá, egyik vágányról a másikra. Eljárunk a
cimborákkal ide-oda… – Benci egy pillanatra megállt. Felmerült benne,
hogy beszámoljon a később lánchídi csatának nevezett tüntetésről és az ott
átélt izgalmakról, de inkább nem tette. Az apja mindig intette, hogy
belefolyjon a politikába és a mozgalmakba. – Ilyenek – zárta le végül.
Sándor áthatóan fürkészte, alighanem sejthette, hogy valamit elhallgat.
Aztán kisimult a homlokán az árok, a szeme körüli szarkalábak derűsen
gyűrődtek föl, jelezve, hogy nem akarja firtatni a dolgot.
– Osztán a vonatot, amivel gyöttél, te vezettöd? – kérdezte.
Benci mosolyogva legyintett.
– Dehogy! Még le kell tennem néhány vizsgát… De hamarosan!
– Szívesen utaznák mán olyan vonaton, amit te vezetöl! – Sándor
tekintete büszkeséget sugárzott.
– Mi tagadás, én is!
– Osztán mátkád van-e mán?
Benci érezte, hogy elpirul.
– Á! Nemigen találkozok én ott lányokkal! Masinisztának fiúk
tanulnak, a vasútnál inkább férfiak dolgoznak, és a munkásszálláson sincs
belőlük egy se.
– Pedig ha valahol, hát Pesten biztosan vannak lyányok és fiatal
özvegyek! Úgy olvastam, nagy divatja lett a táncnak odafönn. Ha én ott
volnák, táncolnák! Járjá’ el táncolni!
– Én, táncolni? Ezekkel a hosszú lábakkal? Azt szokták mondani, járni
is sután járok…
– Azt is szokták mondani, hogy van, aki kifogásokat keres, és van, aki
megoldásokat… Tudod, anyád és én ennyi idős koromban mán eljegyeztük
egymást!
– No könnyű itt, Kalocsán, ahol mindenki ismer mindenkit!
– Egy dolog ösmerni valakit, és egészen más dolog eljegyezni.
Anyád… – Sándor tekintete a lakás távoli, sötét területeire vándorolt, ahogy
a múltba révedt – …tudom, hogy alig emlékszel rá, de ő volt a legszebb
lány Kalocsán. Nagy öröm, ha van kit szeretni és van kit ölelni. Ez a
legfontosabb az életben, de sokszor csak akkor gyövünk rá, ha nincs többé.
No de… nem sürgetlek. Elgyön majd a te időd is. Még egy barackot?
– Még ezt se ittam ki – emelte meg a pohárkáját Benci.
– Hát akkor hörpintsd fel gyorsan! A pálinkát nem szopogatja a
férfiember, hanem lehúzza! Gyerünk! Most anyádra iszunk, hogy fenn a
mennyben jól érezze magát!
A fiú szót fogadott. Eltorzuló arccal nyújtotta apja felé az üres kupicát,
aki a sajátjával együtt megtöltötte.
– Édesanyádra! Isten nyugosztalja!
– Édesanyámra!
Ezúttal mindketten lehúzták az erős italt, bár Benci nem bírta ki, hogy
ne vágjon fintort hozzá.
– Á… Ha apám ragaszkodik még egyhez, az már legyen szilva. Hátha
kevésbé marja a torkom!
– Ilyenkor télidőben az a jó, ha mar! Töltsek?
– Nem ragaszkodom hozzá!
Apja azonban már nyúlt a másik demizsonért, és öntötte a párlatot
mindkettejüknek. Benci neheztelőn koccintott ismét.
– Le akar tán itatni, apám?
– Van ellene kifogásod? Legalább rendesen alszol majd, és nem
ébredsz föl éjjel a horkolásomra. Na, egészségedre!
– Egészségére!
 A fiatalember a szilvával jobban küzdött, mint a barackkal. Apja
felnevetett, amikor látta, milyen arcot vág, miközben lenyeli az italt.
– Te kérted!
– Most… most egy ideig csak vizet innék. De… inkább meséljen,
apám, mi újság itthol?
– Itthol? Mi újság lenne? Ugyan mi történik itt?
– Izgatottak a földosztás miatt?
– Miféle földosztás?
– Hát nem hallotta édesapám, hogy az új kormány földreformot
hirdetett?
– Hogyne hallottam volna. Persze hogy hallottam. Csak hát tudod,
hirdetni bármit lehet. Majd ha mán learattam a terményt a saját földemen,
akkor elhiszem, hogy megtörtént. Addig… hova legyek izgatott? Higgyem
el, hogy majd egy gróf nekiáll fölosztani a saját földjeit?
– Hisz annyi minden változik most meg! Ez miért ne változhatna? Úgy
hallottam, a földbirtokosok hajlanak a dologra…
– Legföljebb azér’, mert félnek, ha nem adják a földjüket, erővel
veszik el tőlük. Hallottam, hogy egyes helyeken fölkeltek a parasztok oszt
az uraik ellen fordultak, fölgyújtották a kastélyt, randalíroztak, meg a többi.
– Látja, apám, így kell őket győzködni!
– Csakhogy osztán gyöttek a vadászrepülők, oszt ripityára lőtték a
népet. Úgyhogy nem volnák annyira biztos benne, hogy a kormány a
magunkfajta oldalán áll.
– Hát nem tudom, ez tényleg így történt-e, ahogy mondja, de rendnek
azért lenni kell. Biztosan azért akarják kézbe venni az ügyet, hogy elejét
vegyék az ilyesminek, és ők szabályozhassák, kinek mi jut.
– Bonyolult dolog ez, fiam. Nem beszélve arról, hogy milyen földekről
beszélünk? Azt se tudjuk, mi Magyarország és mi nem! A területeinkre más
népek seregei tolakodtak be. Az még a mi földünk? Vagy mán az övék? Ha
kapok is birtokot, az valahol a Nyírségben lesz vagy Erdélyben? Ha
Erdélyben, menjek és harcoljak érte? Oszt ha itt, akkor az érsekségtől kapok
földet? De hát azt nem lehet elvenni! Az Isten földje!
Benci, aki kevésbé volt hitbuzgó, mint az apja, próbálta elkülöníteni a
vallást és az egyházat.
– Nem Istené… csak Isten szolgáié.
– Akárkié, gondolod, szó nélkül hagyják, hogy elvegyék, ami eddig az
övék volt, amin eddig ők gazdálkodtak?
 – Az azért igazságtalan, hogy egyeseknek sok van, a többségnek meg
semmi!
– Lehet, hogy igazságtalan, persze hogy az, attól az övéké. Nem lehet
csak úgy elvenni senkitől, ami az övé! Hát hova vezetne az? Te örülnél, ha
elvennék, ami a tiéd?
– Nem, de nincs is semmim…
– Valamije mindenkinek van. Nekem sincs sok mindenem, de nem
mosolyognák, ha gyönne valaki, és elvinné a jószágot azoknak, akik még
szegényebbek.
– Nyilván nem tőlünk, hanem a gazdagoktól kellene elvenni!
– Ki mondja meg, ki elég gazdag, hogy elvegyenek tőle, és ki olyan
szegény, hogy kapnia kell? Sok itt a kérdés, oszt nem látom a választ.
Felejtsük el a politikát, mert a nagy okoskodás még semmi jóra nem
vezetett! Úgyse a mi kezünkben van a döntés. Inkább snapszerezzünk
egyet, fiam! Üljünk a konyhaasztalhoz, és elő a paklival! No, gyere!
 Hazatérés

1918. december 7., Kolozsvár

„Drága Sofiám, szépséges menyasszonyom!

Amikor arra gondolok, hogy hamarosan átölelhetem azt a karcsú derekadat,
s aranyhajadba fúrhatom az arcom, elönt a boldogság. Nem kell már sokat
várnunk a találkozásra. Itthon vagyok!”
Veisz Samu már csak magában fogalmazta meg mondókáját, levelet
nem körmölt a mátkájának. Miért tette volna? Hisz az otthona földjét
tapodta!
Bizony, tovább tartott hazajutnia az olasz frontról, mint hitte volna.
Először is, Szabó őrnagy parancsának megfelelően igyekezett minél
hamarabb magyar sereget találni, de nem járt sikerrel. Mire hazai hadtestbe
botlott, napok teltek el. Amikor jelentkezett a parancsnoknál, az elvette tőle
a lovát, és azt ígérte, visszaküld egy futárt, hogy kiderítse, mi a helyzet a
tízes bakák második zászlóaljával. Ha így is tett, nem vette a fáradságot,
hogy Samut értesítse a sorsukról.
Mint később kiderült, született egy kis félreértés a fegyverletétel
hatályba lépését illetően. A Monarchia hadai ugyanis már az aláírás
pillanatától érvényesnek tartották magukra a szerződésben foglaltakat, míg
az olasz hadvezetés csak másnap délután közölte a parancsnokaival, hogy
kerüljék a fegyveres összetűzéseket. Az hírlett, rengeteg katona esett így az
antant fogságába, amikor gyanútlan visszavonulás közben rajtuk ütött az
ellenség. A tízes bakákkal is ez történt.
Samu el sem hitte, hogy a szerencse ebben a nehéz helyzetben melléje
állt és lehetővé tette, hogy hazatérjen.
Fortuna azonban nem lett annyira nagy barátja, hogy gyorsan
hazajuttassa…
A napok alatt megtalált magyar hadtest parancsnoka ugyan nagy
kegyesen megengedte, hogy velük tartson, de a vonatra, ami értük jött,
sokkal kevesebben fértek, mint ahányan voltak. Samu akár állva is utazott
volna, tehervagonba zsúfolódva, vagy a tetőn, ha nem lett volna ott is
foglalt minden zsebkendőnyi hely. Sok más katonával együtt várniuk kellett
– s mint kívülről becsatlakozottat, aki sehol sincs a rangsorban, őt
tekintették az utolsónak, akinek hely jut.
Aztán, napokkal később, amikor már-már úgy tűnt, a következő járatra
ő is felfér, nem jött értük több vonat. Nem volt más választásuk,
gyalogszerrel indultak neki a hosszú útnak, és rajtuk állt, hogyan jutnak
haza.
Kimerítő kutyagolás vette kezdetét, hegynek föl és hegynek le. Mivel a
sereg már nem szervezte meg az élelmezésüket, kénytelenek voltak lopni és
fegyverrel rekvirálni a helybéli gazdáktól. Samu szégyellte magát, hogy
erre kényszerülnek, de nem volt választásuk.
Ám minden út véget ér egyszer. Igaz, egy hónap eltelt, de ő is hazaért.
Sokat gondolkodott, kit látogasson meg először, az édesanyját vagy a
menyasszonyát. Mindketten nagyon hiányoztak neki, és tudta, mindketten
kiugranak majd a bőrükből boldogságukban, ha meglátják. Hiúsága
azonban nem engedte, hogy az út porától lepve Sofia elé álljon. Ruhája
koszos volt és büdös, bakancsa sáros és lyukas, arca beesett és borostás,
kevéske haja csapzott és zsíros. Így mégsem mutatkozhatott szíve
választottja előtt…
Az sem volt elhanyagolható szempont, hogy az édesanyja sokkal
jobban főzött – márpedig farkaséhes volt. Beérte volna kenyérrel,
hagymával és kolbásszal is, de tudta, édesanyja nem nyugszik majd, amíg a
kedvenc étkeit nem varázsolja elé. Töltött káposzta, túrós puliszka,
csorbaleves húsgombóccal… Már a gondolattól a szájában érezte az
olyannyira hiányolt otthoni ízeket, és nagyot kordult a gyomra.
Úgy döntött hát, először hazafelé veszi az irányt, Kolozsvárra, és ha
rendbe tette magát, akkor megy át Székelykocsárdra, Sofiáék családjához.
Fáradtsága ellenére dalolni lett volna kedve, amikor elhagyta
Kolozsvár belvárosát, a Békás-szőlő felé vette az irányt, majd
bekanyarodott a Zrínyi Miklós utcába. A nap halvány fényében fürdő
házikók tetejét hó lepte, a kéményekből füst kígyózott. Samu maga elé
idézte édesanyja kerek, kendő övezte arcát, és elképzelte rajta a széles,
jóságos mosolyt, ami mindig elterült rajta, ha egyetlen fiáról volt szó.
Hogy fog örülni!
Először a szatócsboltot vette célba, azt gondolván, ott találja az
asszonyt. Az üzlet azonban zárva volt, és még néhány ablaka is betört.
 Ilyen rosszul ment volna a kereskedés a háború alatt? – merengett
Samu. Sebaj, a harcoknak vége, s most már itthon vagyok! Segítek, hogy
minden helyrejöjjön!
A bolt melletti ház kapujához lépett és megrázta a kolompot. Nem
akarta megijeszteni az anyját azzal, hogy katonaruhában, fegyverrel a vállán
csak úgy benyit.
Amikor mozgolódást hallott a díszes kapu mögött, gyorsan lekapta a
sapkáját és kihúzta magát. Örömmel leste a nyíló fatákolmányt, és arra
készült, hogy az anyja nyakába vesse magát.
Csakhogy a kapu mögött ismeretlen férfi állt.
– Miben segíthetek? – dörmögte dús bajsza alól.
Samu elbizonytalanodott.
Biztosan jó helyre jöttem? Hisz minden olyan, mint rég, a kolomp
tompa hangja is! Jó helyen járok. De akkor…
– Ki maga? – bukott elő belőle a kérdés. – Mit keres itt?
A férfi arcán gorombaság árnya suhant át, de amikor hidegkék
tekintete a Samu vállán pihenő fegyverre siklott, készségesebbé vált.
– Tankó Boldizsár vagyok, kérem. Miben ságíthetek a katona úrnak?
– Ez az anyám háza! Az otthonom! Mit keres itt? Hol az édesanyám?
A férfi arca alázatot tükrözött.
– Én kérem… ne tássék haragudni, én s a fehérnép, meg a három
családom a románok elől menekültünk ide a Gyimesből. A románok már
elfoglalták a mi otthonunkat, úgyhogy most itt lakunk, az egész pereputty.
A lelkész úr engedte meg, a templomból, hogy ide gyöjjünk. Azt mondta, a
ház üresen áll.
– Dehogy áll üresen! Hisz itt lakik az édesanyám!
Tankó a fejét rázta.
– Itt bizony nem lakik senki más, csak mi. De volt itt sok holmi, ami
egy asszonyé meg egy legényé lehetett. Ezeket most mi hordjuk.
– Hogy képzeli? S hol az anyám?
– Hát ő kérem… én azt ugye nem tudhatom, de úgy hallottam… hogy a
temetőben.
Samu érezte, hogy arcából kifut a vér, és csak a fejét rázta.
Mi?
Némán tátogott, beletelt néhány másodpercbe, míg megtalálta a
szavakat.
– A teme… a temetőben? – kérdezte elcsukló hangon.
 A bajszos férfi bólintott.
– Biz’a. A református templomnál – intett fejével a város felé. – Itt,
egy köpésnyire.
Nem, nem, az nem lehet!
– De… mi dolga ott? – próbált belekapaszkodni a leghalványabb
reménysugárba, hogy az édesanyja valamiféle szolgálatot lát ott el, és
nem…
Tankó Boldizsár lehajtotta a fejét.
– Meghalt. Úgy mesélik. De én nem ismertem. Csak hallottam.
Samu érezte, hogy menten összerogy. Megkapaszkodott a
kerítéslécben.
Nem lehet!
– Mikor?
A férfi megvonta a vállát.
– Nem tudom. Néhány hónapja, gondolom, mielőtt mi idegyöttünk.
De… kérdezze meg a katona úr a lelkész urat!

A sír kicsi volt és jellegtelen, inkább havas-saras földrakás, mint egy ember
méltó emléke. Nem tette fennköltebbé a zúzmarás kis kereszt sem, amit
néhány lécből szögeltek össze. A fejfába durván faragták a nevet: Veiszné
Perjés Sarolta.
Samu némán, fedetlen fővel állt a sírnál, és tanácstalanul nézte. Sírni
akart, de hiába szorult össze a torka, a könnyei nem eredtek el. Szégyellte
magát, hogy nem képes megsiratni az elhunytat, és hogy virágot sem hozott
neki. Az anyja ennél sokkal többet érdemelt tőle.
Az egész életében ketten voltak. Testvére nem született, hisz az apja –
egy utazó kereskedő, aki szerelmi felbuzdulásában levetette zsidó vallását,
megkeresztelkedett, és magyarosította a nevét Weissről Veiszre – még akkor
elhagyta őket, amikor ő néhány hónapos volt. Samu azóta se látta, azóta se
hallott róla, és csak onnan tudta, hogy Veisz Ábrahám még él, hogy küldött
néha nekik pénzt.
Nem érdekelte az apja. Úgy érezte, nem kapott tőle mást, mint az
izraelita fizimiskáját, ami miatt annyian bántották már. Samu a pártában
maradt anyjára zúdította minden szeretetét, aki egyenesen rajongott érte, és
mindenben az ő kegyét leste.
 Valahol a hegyekben éltek a Perjés nagyszülők, de messze voltak, így
ritkán találkoztak velük. Lehet, hogy mostanra ők sem éltek.
Ketten voltak hát, mindig csak ketten. Édesanyja tanította mindenre,
ami fontos az életben, ő viselte gondját, tőle kapott mindent.
Ő pedig virágot sem hozott neki.
Még csak meg sem tudja siratni.
Samu dühös volt magára, amiért úgy érezte, képtelen bármit visszaadni
abból, amit kapott, és az egész világra, amiért elvette tőle a szeretett
asszonyt.
Miért? Miért kellett meghalnia?
– Részvétem, fiam – hallott egy mély hangot. A lelkész lépett mellé, és
a vállára tette a kezét.
– Áldást, békességet, tiszteletes úr!
– Istené a dicsőség. – A magas pap végigtekintett rajta. – Felnőtt ember
lett belőled, Sámuel.
– Arra gondol, hogy hullani kezdett a hajam?
– Nem, s nem is arra, hogy fogytál vagy húsz kilót. A tekinteted… a
szemed felnőtt emberé. Olyan emberé, aki szembenézett a halállal.
– A háborúban nem maradhat gyerek senki. A halál pedig mindennapos
– felelte a katona. Kis ideig némán álltak. – De nem… nem az anyám
halála. Hogyan…? – kezdett bele a kérdésbe Samu, de megbicsaklott a
hangja.
– A szíve. Az a hatalmas, érző szíve hasadt meg.
– Hisz nem volt még idős! – kelt vitába a szavakkal Samu, mintha
ezzel visszahozhatná anyját a halálból, semmissé tehetné az elmúlását. –
Nem volt baj a szívével!
– Amíg el nem mentél. Csak te voltál neki, te pedig elmentél harcolni.
Egyedül maradt. Édesanyád mindig rólad beszélt, a leveleidet olvasta fel
mindenkinek.
Samuban lelkiismeret-furdalás ébredt, hogy előbb mindig Sofiának írt,
és csak másodsorban az édesanyjának. Ha tudta volna, hogy ennyit jelent
neki, sokkal gyakrabban ír!
– Idővel egyre halványabbá vált – folytatta a lelkipásztor. – Az orvos
szerint halálra aggódta magát.
Samu döbbenten nézett a deresedő halántékú férfira.
– Szóval, azt mondja a tiszteletes úr, hogy miattam halt meg? Hogy én
öltem meg?
 – Dehogy, Sámuel. Én csak… azt mondom, ami történt. Nem tehetsz
róla. S… ő most már az Úrral van. Már nem éri el semmi rossz. Mikor
érkeztél?
– Alig egy órája.
– Otthon jártál?
Samu bólintott.
– Már nem az én otthonom. – Hangjában nem volt szemrehányás,
csupán tényközlés, a lelkész mégis magyarázkodni kezdett.
– Tudod, fiam, a temetést az egyházközség a saját költségén intézte.
Arra gondoltam, édesanyád biztosan örülne, ha cserébe igénybe vennénk a
szabadon álló házat, aminek az állaga így talán nem romlik le. Félő volt,
hogy betörnek, s elrabolnak mindent, mint a szatócsboltból. Inkább
megsegítettem hát egy menekült családot, így azok gondozzák a portát.
Remélem, nem haragszol érte.
Samu megvonta a vállát.
– Hát, az az igazság, ha már így adódott, esetleg beköltözhetnénk mi is
a jegyesemmel. Az a ház jog szerint az enyém.
– Kétségtelenül. Tankóék rendes emberek, biztosan megértik, ha így
alakul. De… egyenruhában vagy. Ezek szerint még nem szereltél le?
A fiú megrázta a fejét.
– Még nem. Először nyilván a laktanyára kellett volna mennem, de úgy
voltam vele, ha egy hónapig tartott idáig az út a frontról, annyi bizonyára
belefér az időbe, hogy meglátogassam a szeretteimet.
– Értem. Szívem mélyéről kívánom, hogy leszerelj, de amilyen forró
mostanság a helyzet, gyanítom, Kratochvil ezredes nem ereszt olyan
könnyen szélnek.
– Forró? Hisz vége a háborúnak!
– Ezt mondd meg a románoknak is! – sóhajtotta a lelkész. – Sámuel
fiam, éhesnek tűnsz. Gyere velem! Az egyházközségi hivatalban
átmelegedhetsz, s tudok egy kis levessel szolgálni. S addig, míg falatozol,
beszélgessünk!

Egészen besötétedett, mire egy lovas kocsira felkéredzkedve

Székelykocsárdra ért. A tél nedves hidege gorombán kúszott be a kabátja
alá, és ha arra gondolt, mi történt távollétében Erdélyben, a fagy egészen a
csontjaiig hatolt.
Amikor a lelkipásztor elmondta, hogy a románok harc nélkül vonultak
be és rátették a mancsukat a Marostól délre fekvő területekre, nem hitt a
fülének. Képtelen volt elfogadni, hogy ez megtörténhetett, főként, hogy a
magyar vezetés egyenesen megtiltotta az itt állomásozó maroknyi kis
seregnek, hogy ellenálljon. A lakosság sem szállt szembe érdemben a
behatolókkal, mivel a Károlyi-kabinet úgy informálta őket, hogy a bevonuló
hadak az antant részének tekintendők, és legyenek nyugodtak, mert az
egész helyzet ideiglenes. Alig néhányan menekültek el, leginkább azok,
akiket váratlanul ért és megijesztett a román hordák felbukkanása. No
persze őket sem lehetett tájékozatlansággal vádolni, hisz a románok – akik
már rég különbékét kötöttek, és vesztesként szálltak ki a háborúból – egy
nappal azelőtt lépték át a határt, hogy a Károlyi-kormány aláírta volna a
fegyverszüneti megállapodást. Ugyan ki számított volna rájuk?
Samu az egész utat végigbosszankodta, és csak a jegyesével való
közelgő találkozás tudta feledtetni háborgó érzelmeit. Azok után, hogy
elveszítette az anyját, és megtudta, micsoda felfordulás van szűkebb
hazájában, egyedül az a gondolat tartotta benne a lelket, hogy hamarosan
magához ölelheti Sofiát.
Székelykocsárd egészen apró falu volt közel a Maroshoz, csupán
tucatnyi utcával, azokon egyszintes viskókkal és hólepte udvarokkal. Hiába
nem volt itt semmi festői, Samu szeme boldogan itta az ablakokban
pislákoló meleg fény látványát. Mióta elment, itt semmi sem változott.
Csukott szemmel is megtalálta volna Sofiáék házát.
Ahogy a bejárathoz állt, érezte, hogy szíve hevesen ver, arca
kipirosodik. Megigazította a kabátját, megköszörülte a torkát, és
bekopogtatott.
Egy percbe is beletelt, mire kinyílt az ajtó. A nyílásban Sofia anyja,
Irina néni fejkendőbe bugyolált csontos arca bukkant fel. Beesett szemével
gyanakodva leste a jövevényt.
– Hát te mi járatban itt így, estidőn?
Nyilván nem ismer fel katonaruhában, derült a fiú.
– Kezi’csókolom! Én vagyok az! Samu!
– Látom – morogta a nő, s továbbra se nyitott ajtót.
– Ki jött? – hallatszott bentről Gyuri bácsi rekedtes hangja.
 – Samu – vetette oda Irina néni, a fiú egyenruháját és fegyverét
méricskélve.
– No, hát ereszd be!
– De…
– Azt mondtam, ereszd be, asszony! Hát süket vagy?
Az ajtó kinyílt, Samu pedig belépett. A nő a konyha felé vette az
irányt, magára hagyva a vendéget. Testes, gyapjúmellényes férje a
konyhaasztal mellett ült a kopott sezlonyon, lábát egy hokedlin pihentetve.
Az asztalon demizson, ujjai között pohár.
Valami nincs itt rendjén.
Gyuri bácsi sosem vetette meg az italt, a neje gyakran volt harapós
kedvében, de Samu érezte, most valami kimondatlan lappang a levegőben.
Valami fájdalmas.
– Nézd csak, milyen vékony lett ez a fiú! – törte meg a hosszúra nyúlt
csendet a férfi. – Irina, adj neki valami harapnivalót!
– De…
– Ne szájalj, fehérnép! Készíts valamit, ha minden elfogyott! Puliszka
csak akad! Puliszka jó lesz, Samu?
– Jó – bólintott a fiú, tudva, hogy nem érdemes ellentmondania. –
Sofia? – kérdezte, és körbeforgatta a fejét, hátha felfedezi valahol
választottja hajának csillanását a kis házban, vagy az, meghallva a hangját,
előkerül és a nyakába veti magát. Egyik sem történt meg.
A férfi és a nő ránézett, majd egymásra, aztán mindketten valami
képzeletbeli érdekességet kezdtek kutatni a padlón.
– Nincs itthon? – faggatózott Samu.
– Nincs – morrantotta Irina néni, miközben a lábasokkal babrált.
– Hol van? Látni szeretném!
A nő a férfira nézett, az pedig felsóhajtott.
– Gyere, fiam! Vedd le a kabátod s a bakancsod, és ülj ide hozzám!
Jófajta borom van.
– Hol van Sofia? – kérdezte a fiú gyanakvóan.
– Gyere, Samu – invitálta Gyuri bácsi –, ülj le, hadd töltsek neked is!
Mindent elmondok.
A fiú szót fogadott. A férfi közelében megcsapta az alkohollal és
dohánnyal vegyes izzadság szaga, úgyhogy remélte, a bor segít majd ezt
feledtetni. A pohár nem volt tiszta, a belecsorgó vörösbor sem teljesen, de
nem foglalkozott vele.
 – Isten-isten! – koccintott vele a házigazda, és mindketten
belehörpintettek az italukba. A nedű karcos volt és savanyú, bár Samu
érezte, hogy buzog tőle a vére.
Hol van már az a Sofia?
– Á – hunyorított Gyuri bácsi –, nem rossz lőre ez, de azon
gondolkodom, hogy nem elég erős. Ma estére valami komolyabb kell
nekünk. Asszony! A pálinkát!
Irina néni, aki időközben sós vizet – vagy, Samu gyanúja szerint
kiolvadt hólevet – tett főni a tűzhelyre, morcosan a boros demizson felé
intett.
– No! – ellenkezett. – Elég lesz az!
– Miért kell neked mindig perelned velem, fehérnép? – A férj
fenyegetőn felemelte a kezét. – Azt mondtam, ide a pálinkával, a kutya
rúgja meg!
Vézna felesége kiment az italért a kamrába, valami olyasmit morogva
közben, „…minek pocsékolni rá…”.
– Nők… – ingatta a fejét elmerengve Gyuri bácsi. – Csak a bajnak
vannak.
– Sofia… a menyasszonyom… – emlékeztette Samu a jövetele céljára.
– Hol találom?
– Hát igen – bólogatott a házigazda, majd felsóhajtott: – Nők!
– Nesztek! A pálinka!
Irina olyan lendülettel tett az asztalra egy csatos üveget, hogy annak
kilöttyent volna a tartalma, ha nincs ledugózva. Samu nem lepődött meg;
emlékei szerint a nőre sosem volt jellemző a kedvesség, legfeljebb az
álságos nyájasság, ha érdekei úgy diktálták.
– Ugyan, mit zsémbeskedsz már, asszony? – kérdezte tőle az ura. Irina
néni nem fáradt a válasszal, csak leült a sarokba és a melegedő vizet leste. –
Idd ki a borod, fiam – fordult a vendéghez Gyuri bácsi –, hadd töltsem meg
a poharad pálinkával!
Samu felhajtotta az italt, és alighogy végzett, máris újabb adagot
kapott.
– Körte! – mondta az öreg büszkén. – A mi fánkról! A szomszéd, Laci
főzte!
A fiúnak volt már szerencséje Laci bácsi pálinkáihoz, és ezúttal sem
csalódott: a magas alkoholfoknak köszönhetően az ital zamata semmilyen
gyümölcsre sem emlékeztetett, ellenben nagyon halványan fellelhető volt
benne valami sárra emlékeztető mellékíz.
Mindketten összehúzták a szájukat.
– Ez ám a szesz! – dicsérte a nedűt Gyuri bácsi. – Igaz, fiam?
– Ízetlen szar – morogta a bajsza alatt Irina néni, miközben a kamrába
ment egy zsák kukoricadaráért.
Samu, bár inkább az asszonnyal értett egyet, az udvariasság kedvéért
bólintott.
– Gyuri bátyám… Sofiát hol találom?
– Igyunk még egyet, aztán elmondom.
A fiú megrázta a fejét.
– Tisztelettel, nem akarom, hogy ennyi idő után ittasan lásson. Kérem,
mondja el, hol találom!
– No, hát, az a lány… – kezdett bele a férfi, ám vándorló tekintete
elárulta, nem találja a megfelelő szavakat. – Szóval, én igazán nem akarok
neked semmi rosszat, fiam. Mindig kedveltelek. Igaz, hogy zsidó vagy, de
az nekem nem számít. Tudd, hogy engem ez sose érdekelt.
– Nem vagyok zsidó. Hívő református vagyok – javította ki Samu.
Emlékezett rá, hogy türelemmel kell lennie a férfi iránt, mert az hajlamos
összevissza beszélni, ahogy az ital olyan rendszerben mossa egymásba a
gondolatait, hogy csak ő tudja követni. Talán még ő sem.
– Mindegy az – legyintett az öreg. – Nem te tehetsz róla. Ez tudnod
kell.
Miről nem tehetek én…?
– Nem a te hibád – folytatta az öreg. – Az a fránya háború… Ha az
nincs, talán másképp alakul minden.
Csak nem esett baja a lánynak? – ijedt meg Samu.
– Mondja már meg, apámuram, hol van Sofia!
– Hát ez az, hogy nem vagyok én már az apádurad! Tudom, azt
mondtam, hogy apád helyett apád… De megváltoztak a dolgok. Azért csak
tudd: én kedvellek, s rám mindig számíthatsz!
Mi változott meg? – esett kétségbe a fiú.
– Marosvásárhelyen van, na! – csattant fel Irina néni, majd Samu kérdő
tekintete elől ismét a készülő puliszkára szegezte a szemét, és kevergette a
darát a vízben.
Hát semmi baja! – sóhajtott fel Samu, ahogy félelme kiengedett.
 – Ilyen későn? – csodálkozott. A lánynak itthon kellett volna lennie. –
Mit csinál ott?
Gyuri bácsi és a felesége összenéztek.
– Már ott lakik – mondta a férfi.
A fiú nem értette.
– Hogyhogy ott lakik?
– Férjhez ment – közölte Irina néni közömbösen. – Ott lakik.
Samu azt hitte, nem hall jól.
– Férjhez? – hűlt el. Torka összeszorult, hangja szinte vinnyogás volt. –
So-sofia? A menyasszonyom?
Gyuri bácsi teletöltötte a poharát pálinkával, és jóindulatúan ránézett.
– Igyál! – javasolta. – Könnyebb lesz.
A fiú megremegett.
A szerelme… akiért élt… összeházasodott valaki mással?
A színtelen italra nézett. A szájához emelte a poharat és nagyot húzott.
Szemét ellepték a könnyek, és maga sem tudta volna megmondani, ezt a
szesznek köszönhette-e, vagy összetörő szívének.
Köhögni kezdett.
– Hogy… hogyan történt? – kérdezte, amikor elmúlt a roham.
– Hát, te ugye nem voltál itt – tárta szét a kezét Gyuri bácsi –, és jött
más udvarló.
– Ki? – követelte Samu. S miért jobb ő, mint én?
– Nem kell tudnod. Jobb, ha nem tudod.
– Oda kell mennem! – csattant fel Samu. – Beszélnem kell Sofiával!
Ha megtudja, hogy hazajöttem… ha látja, mennyire szeretem… biztosan…
biztosan ő is szeret még!
– Már férjnél van! – nyivákolta Irina néni. – A férjét szereti!
Samu megbántottan nézett az asszonyra.
– Engedd el, fiam – tette a vállára a kezét Gyuri bácsi.
– De szeretem! Csak ő maradt nekem!
A férfi a fejét ingatta.
– Ő már másé.
– De… de… Látnom kell! Tőle akarom hallani! Tudni akarom, miért
döntött így! Tudni akarom, miért nem szeret már, ha tényleg nem szeret!
– Nem láthatod.
– Muszáj!
 – Nem lehet. Jobb mindenkinek, ha békén hagyod, meg nem mehetsz
Marosvásárhelyre.
– Miért ne mehetnék?
– A románok – vágott búskomor arcot az öreg. – Elfoglalták a várost.
– Mikor?
– Néhány napja. Nem engednek be. Egy magyar katonát semmiképp.
– Van puskám! Ha kell…
– Ne légy bolond, fiam! Fogadd el, hogy így történt. Vannak dolgok,
amiken nem tudunk változtatni.
Samu a fejét rázta.
– De ez… ez olyasmi, amin lehet! Ez nem olyan… – nagyot sóhajtott,
ahogy eszébe jutott az édesanyja – ez nem olyan, mint a halál. Szerettük
egymást! Az nem múlik el csak úgy!
– Fiam… – kezdte Gyuri bácsi, mire a felesége rikácsoló hangja
közbevágott.
– Neked csak egy szatócsboltod van – közölte lekicsinylőn. – Az sincs
már, ahogy hallottuk. Ő viszont a polgármester rokona. Sofia pedig most
már a felesége! Nagyon jól házasodott, tudd meg!
Samu nem hitte el, amit hallott.
– Mi köze a szerelemnek a szatócsbolthoz? – értetlenkedett.
– Nagyon is sok! – vágott vissza az asszony.
– Ej, te boszorka! – torkolta le Gyuri bácsi. – Te csak törődj a
puliszkával, s ne szólj a férfiak dolgába!
Nagyot morrantva megrázta a fejét.
– Ha engem kérdezel, Samu, szerintem így jártál jól. Sofia pont olyan
lesz, mint az anyja. Jobb neked nélküle. – Teletöltötte a fiú poharát. –
Igyunk!

Álmában egy szakasz katona között menetelt. Fogalma sem volt, hová
masíroznak, de attól még gondosan ügyelt minden lépésére.
Az út szinte dobolt a bakancsaiktól.
Bal-jobb! Bal-jobb! Bal-jobb! Bal-jobb!
Arra ébredt, hogy a menetelés ütemére lüktet a koponyája. A száját
száraznak érezte, a szemét fáradtnak, önmagát gyengének, mint a harmat.
Már attól fájdalmasan löttyent az agya, ha elfordította a fejét, és máshogy
nyomta a heverő, mint eddig. S az a szag, ami körbevette! Mintha
egyenesen pálinkát izzadt volna!
Szó, mi szó, Gyuri bácsi alaposan leitatta. Nem emlékezett, hogyan és
mikor ért véget az este, de a jelek szerint itt töltötte az éjszakát a konyha
sezlonyán, katonaruhában. Még a bakancsát sem vette le.
Legalább nem kell sokat öltözködnie. Keserűen gondolt rá, hogy
semmi dolga már itt. Indulni kellene.
Csak ne esne nehezemre minden mozdulat…
Összeszedte magát, óvatosan felült, majd szédülésével nem törődve
felállt. Kinézett a konyha apró ablakán. Odakint sütött a nap, az udvart
borító hótakaró csillogva verte vissza a fényt. A kék égen néhány szürke
felhő ólálkodott.
Hogy lehet, hogy a háziak nincsenek ébren? Hogy lehet, hogy hagytak
eddig aludni?
Mindegy is…
Az előszobába lépett, ahol meghallotta a hálóból Gyuri bácsi
horkolását. Úgy tűnt, ő is rendesen kiütötte magát.
Samu magára kanyarította a kabátját, a fejébe nyomta a sapkáját, a
vállára vette a táskáját, és kinyitotta az ajtót.
Vakító napfény fogadta, így előbb hallotta meg Irina néni hangját,
semmint meglátta volna ösztövér alakját.
– Várj! – rikácsolta a nőszemély. Az asszony a falnak támasztotta a
seprűt, amivel eddig a havat tisztította az útról, és a ház bejárata felé vette
az irányt.
– Várj! – mondta ismét, majd bement. Hamarosan batyuval tért vissza.
– Ne! – nyújtotta át a fiúnak a csomagot, mely illata alapján friss
péksüteményt rejtett.
– Köszönöm, Irina néni!
– Sajnálom, ami édesanyáddal történt – bökte ki a nő némi hallgatás
után. Olyan arcot vágott, mintha fájna neki, hogy együtt kell éreznie a
fiúval. – Jó asszony volt.
– Az volt – leste a földet Samu.
– Aztán… vigyázz magadra! Tudod már, mihez kezdesz?
– El kell mennem a laktanyába, hogy leszereljek, s ne
katonaszökevényként kezeljenek.
– És utána?
 A fiú elgondolkodott. Nem volt hová mennie. Nem várta otthon. Úgy
érezte, immár senkinek sem számít, él vagy hal, és szomorúan döbbent rá,
hogy neki a legkevésbé. Nem érdekelte, mi lesz.
De talán… a seregnek talán szüksége van rá. Ha meg kell halni,
legalább legyen valami értelme. Ráadásul ez volt az egyetlen esélye, hogy
ne semmizze ki teljesen az élet. Elvesztette az anyját, a szerelmét és az
otthonát. Csak a hazája maradt, márpedig azt is veszély fenyegette.
A hazáját nem engedi!
Ha a sereggel tart, együtt felszabadítják Erdélyt a román uralom alól.
A lelkésztől úgy hallotta, a szőrös talpúak a Marosig kaptak engedélyt,
márpedig Marosvásárhely elfoglalásával átlépték a folyót. Ezt csak nem
hagyja szó nélkül a katonai vezetés!
Ráadásul, miután felszabadítják Marosvásárhelyet, talán újra láthatja
Sofiát, és a polgármester mihaszna, tehetetlen rokona helyett ő lesz a hős
megmentő!
Igen, talán még Sofiát is visszanyerheti!
Elmosolyodott a gondolatra.
– Nem szerelek le! Maradok a seregben!
 Érvek csatája

1918. december 20., Budapest

Nopcsa Ferenc tekintete ide-oda cikázott Károlyi gróf két szeme között. A
miniszterelnök néha bandzsított, őt pedig zavarta, hogy nem tudja, éppen
melyik szemével lát. Márpedig most, hogy többhétnyi várakozás után
Károlyi Mihály végre fogadta várbéli irodájában, magának akarta tudni a
figyelmét, és meg akarta győzni. Az ország első embere ugyanis, mintha
csak nem fogná fel az ügy fontosságát, egyelőre nem mutatott
hajlandóságot, hogy bármit tegyen az Erdélyre zúduló veszedelem ellen.
A báró képtelen volt levetkőzni vehemenciáját, és néhány percnyi
beszélgetés elég volt, hogy felpaprikázza magát.
– Ezt nem engedheti! – kiáltotta magából kikelve. – Most
visszaszoríthatjuk őket! Láttam a seregüket, nincsenek sokan. Csak
puhatolóznak, hogy lássák, meddig mehetnek el anélkül, hogy megint
kapnának egy pofont!
Károlyi beleszívott a cigarettájába, látszólag azzal őrizve meg
nyugalmát látogatója egyre hevesebb kitörései ellenére. A miniszterelnök
elegáns volt, mégsem megnyerő. Magas volt, de görnyedt. Vézna alkatán
ugyan szép öltöny feszült, kissé groteszk, ovális feje búbja azonban
kopaszon fénylett, arcát akaratosságot sugalló, előreugró állkapcsa és
nyúlszáját fedő rövidre nyírt, fekete bajusza uralta.
– Már mondtam. A határaink védelme nem az ön dolga, báró – szólt
szigorúan. – Hagyja rám és a hadügyre!
Nopcsa megcsóválta a fejét.
– Tudja maga, milyen áldozatok árán voltunk képesek visszaverni a
bocskoros hordát még ’16-ban? De honnan tudná, hisz nem volt ott!
– Türtőztesse magát, báró úr! Magam is kivettem a részem a
háborúból.
Nopcsa azonban nem fogta vissza magát.
– Most mégis hagyja, hogy a román szenny elárassza Erdélyt! Nem
tesz semmit! Sőt önként feladja a területeinket, és kivezényli onnan azt a
kevés katonánkat is! Nem elég, hogy az oláhok elmasíroztak a Marosig, s
már túlléptek rajta, maguk pedig átengedték nekik még Kolozsvárt is!
Kolozsvárt! Mátyás király szülővárosát! Ez bődületes felelőtlenség! Mi
több: őrültség!
– Kikérem magamnak ezt a hangot! Ne feledje, Magyarország
miniszterelnökével beszél!
Nopcsa felhorkant.
– Miniszterelnök, ugyan! Egy lopott kormány miniszterelnöke!
– Egy olyan Monarchia-párti számára, mint ön, biztosan számít, hogy
engem maga az uralkodó nevében nevezett ki miniszterelnökké József
főherceg!
– Erőszak hatására!
– A tömeg követelésének engedve. Végre meghallgatta, mit akar a nép
ahelyett, hogy a saját főúri szeszélyének adott volna teret.
– Maga mégis felmentette magát a királynak adott esküje alól, és
mindenféle jöttment tanácsoknak fogadott hűséget. Még a Nemzeti Tanács
csak-csak, de munkástanács? Katonatanács? No hiszen!
– Ők ellenőrzik a kormány működését. Demokráciában ez így megy!
– Ugyan! Egy miniszterelnöknek ne dirigáljanak munkások! Ez a
népköztársaság, vagy minek nevezik, amilyen hirtelen jött, eltűnik!
A gróf megvető arccal mérte végig Nopcsát, és megforgatta a szájában
a cigarettát.
– Maga a múltban él, báró! A Monarchiának vége! A királyságnak
vége! A világ változik, és jobban teszi, ha elfogadja. – Kifújta a füstöt. – Ez
egy új kezdet! Rajtunk múlik, milyenné tesszük Magyarországot, én pedig
egy igazságos, demokratikus országot akarok! Legyen vége az
elnyomásnak! Hadd szóljon bele a haza dolgaiba a munkásság és a
parasztság; azok, akik megtermelik a vagyont! És higgye el, a tömeg
mögöttem áll!
– Szép beszéd, gróf úr, de ha továbbra sem hajlandó megvédeni a
határokat, nem lesz ország, amit irányíthat!
– Látnia kell, hogy a helyzet komplikáltabb annál, semmint hogy a
mellkasunkat döngetve megoldhatnánk.
– Mitől olyan komplikált az, hogy megvédjük, ami a miénk?
Károlyi leverte a hamut cigarettája végéről.
– Egy vesztes háború után vagyunk. A győztesek hozzák a szabályokat,
az ő jóindulatuktól függünk. A Monarchiának vége, darabokra szakadt. Ezt
el kell fogadni, de ez azt is jelenti, hogy végre Bécstől függetlenül a saját
utunkat járhatjuk. Most a diplomáciáé a főszerep, nem a fegyvereké.
Tárgyalásokkal kell minél nagyobb és erősebb Magyarországot
teremtenünk.
– Közben a románok fegyverrel jönnek ellenünk! És nem ők az
egyetlenek! Északon a csehek rontottak ránk, a Délvidéket a franciák
szállták meg.
– Higgye el, én sem örülök a fejleményeknek, de a belgrádi
egyezmény, amit még novemberben fogadtunk el, megköti a kezem.
– Ha ők visszaélnek azzal, hogy mi betartjuk az egyezmény
követeléseit, akkor nekünk is tennünk kell valamit!
– Írtam tiltakozó leveleket Párizsba…
– Tiltakozó levelekkel akarja megállítani a román hordákat?
Károlyi kényszerű grimaszt vágott és megvakarta a tarkóját.
– Nézze, báró! Ki vagyunk szolgáltatva az antant erőinek. Az ő
jóindulatukon múlik, mikor köthetünk végre véglegesen békét, és mikor
kezdhetünk kereskedésbe. Ha körülnézett Budapesten, láthatta, micsoda
nyersanyaghiánnyal küzdünk. Ez csak romlani fog, ha sokáig húzódik a
békekötés.
– Ha elveszítjük Erdélyt és a Felvidéket, rengeteg szenet és fát
elveszítünk!
– Valóban, nem könnyű a helyzet, báró. Borotvaélen táncolunk. Elég
egy rossz mozdulat, és évtizedekre visszavetjük az ország sorsát. Én hiszek
az igazságban. Hiszek a nyugatiak jóindulatában. Hiszek abban, ha azt
látják, hogy partnerként viselkedünk, ha álljuk a szavunkat, később
megbízható félként tekintenek ránk. És ezért… nem rendelhetem el a
határaink katonai védelmét.
– De…
– Sajnálom, báró. És ha megbocsát… – nyomta el Károlyi a
cigarettáját – lenne más dolgom.
 A szanatóriumban

1919. január 20., Budapest

A házak tetejéről leolvadt a hó, a Városliget kopasz fáin azonban tartotta

magát.
Tél.
Halál.
Elmúlás.
Ady Endre merengve lesett ki a szanatórium apró ablakán, melyen
alig-alig jutott be fény. Nem először kényszerült pihenésre, s eddig mindig
megerősödött. Most azonban úgy érezte, messze a javulás.
Hacsak nem szenderül addig jobblétre…
Odakint sötét fellegek ültek az égre, dermedt hidegbe burkolózott
minden. Az utcán pöfékelő autók tompa morajába a parkbéli varjak baljós
károgása vegyült.
Pillantása a fák fehér koronáján túl járt. Valahol odaát, a Városliget
másik felén, a Hermina úton halt meg a „vad, geszti bolond”, Tisza István
gróf, aki engesztelhetetlen ellenfele volt, s akit mégis megkönnyezett.
Vajon rám is ez a sors vár? Ezért hoztak ide? Meghalni?
Hiába remélte, hogy a népköztársaság kikiáltásával helyrejön, inkább a
leépülés folytatódott. Novemberben szélütést kapott, majd spanyolnáthás
lett, melynek szövődményeként megtalálta magának a tüdőgyulladás, és
még az ápolónő is, aki szeszfogyasztással igyekezett elhárítani magától a
betegséget, elejtette őt.
A költő időnként kifordult önmagából. Gyakorta sírt, tiszta
pillanataiban rettegett, hogy őrültekházába zárják.
– Eh-hez képest ne-nem is rossz hely ez a Li-liget Szana-szana-tórium,
nem igaz?
– Bocsáss meg, Bandikám! Mihez képest?
Ady erőtlenül legyintett és látogatója felé fordította tekintetét.
Fémvázas ágya mellett egy kényelmetlen széken régi barátja, Jászi Oszkár
ült. Noha már a gimnáziumban megismerkedtek, csak felnőttkorukban
találtak egymásra – ennek több mint egy évtizede. Jászi felismerte benne az
egyéni hangú, látnoki erejű költőzsenit, s mindent megtett, hogy megnyerje
a szabadkőművesség és a polgári radikalizmus számára. Ady pedig a
progresszív erők fáradhatatlan és eredményes szervezőjét tisztelte
barátjában, akit az őszirózsás forradalom után az a megtiszteltetés ért, hogy
tárca nélküli nemzetiségi miniszterként bekerült Károlyi kormányába.
Jászi gyakorta vendégeskedett Ady Veres Pálné utcai lakásán, most
pedig itt látogatta meg, a szanatóriumi ágyánál. Arcáról leolvasható volt az
aggodalom.
De vajon értem aggódik, vagy az országért?
– Gyá-gyászosabb az ábrázatod, mint az e-enyém! – súgta-hörögte-
dadogta Ady. – Pe-pedig te még bort is ihatsz. Mi bánt hát?
Jászi arcára halvány mosoly költözött válaszul. Zavartan gyűrögette a
kezében tartott kalapját.
– Vége. Tegnap lemondtam.
– Olvastam – bólintott Ady.
Jászi előredőlt és a tenyerébe temette az arcát.
– Kudarc! Semmit se sikerült megvalósítani! – Felemelte és megrázta a
fejét. – Autonómiát és szabadságot ajánlottunk a népeinknek, hogy egy
Dunai Egyesült Államokban forrjunk össze! Az oláhoknak vonatokat
biztosítottunk, hogy eljussanak a Román Nemzeti Tanácsra, hagytuk, hogy
demokratikusan döntsenek… és sorolhatnám, mi mindent tettünk, hogy
jóindulatunkat bizonyítsuk! És mi a hála? Nem kérnek belőlünk! A
szomszédaink megtámadtak minket, a hátunk mögött egyezkednek az
antanttal a mi területeinkről! És… tartok tőle, sikerrel járnak. Őket
meghívták a párizsi békekonferenciára mint „elnyomott” nemzetiségeket,
minket viszont nem! Rólunk döntenek anélkül, hogy minket
megkérdeznének!
Ady átérezte barátja fájdalmát. Tudta, hogy az elmúlt hónapokban
erejét megfeszítve dolgozott, hogy egyben tartsa az ország nemzetiségeit, és
amennyire lehet, oldja az évtizedes-évszázados feszültségeket. Utazott,
szervezett és tárgyalt – mindezt látszólag a semmiért.
Az antant két napja ráadásul megkezdte a várva várt békekonferenciát
Párizsban – épp csak nem hívták meg rá a legyőzött országokat.
Hát miféle tanácskozás az ilyen? Nem is akarnak tárgyalni velünk,
csak diktátumokat és ultimátumokat közölnek majd?
 – Sajnálom – mondta. – Hidd el, van ro-rosszabb is, mint bu-bukott
miniszternek lenni!
– Ha csak a nemzetiségi és a külpolitikánk bukott volna el! De az egész
kormány! Konfliktusok, széthúzás, egyéni ambíciók, káosz… Mintha
minden darabokra akarna hullani! Nem így terveztük!
– Ba-barátom… Mindez na-nagyon elszomorít. De… – Ady
szomorúan a remegő kezére pillantott. – Én már írni se tudok. Sok-sokszor
beszélni se. Én már… a ha-halálomon vagyok.
– Ugyan, Bandi! – ellenkezett Jászi, hangjában tettetett vidámsággal. –
Nem foglalkozol te túl sokat a halállal mostanában?
– A halál fog-foglalkozik túl sokat velem!
– Kilábalsz a mostani nyavalyából is, meglátod! Nem ismerek mást,
aki annyi betegséget győzött volna le, mint te. Ne is beszéljünk erről! Mert
ha egyszer, sokára, tényleg elvinne a kaszás, akkor is halhatatlan maradsz.
Örökre Ady Endre leszel, a géniusz, ezt senki se veheti el tőled! Énutánam
viszont… csak az erőlködés izzadságszaga marad. – Jászi válla megrogyott.
– Annyira… fáradt vagyok! Egy igazi modern országot akartam, azért
dolgoztam rengeteget, és nem látom, hogyan tovább. Hátha majd most,
hogy az új kormányban több lesz a szocdem és kevesebb a polgári
miniszter, és Károlyi köztársasági elnök lesz, nem miniszterelnök, jobban
működnek a dolgok. Bár azt azért nem hiszem, hogy ettől varázsütésre több
lesz a munka, a szén és az ennivaló… Ráadásul itt vannak ezek a
kommunisták, akik állandóan izgatják a munkásokat a kormány ellen,
mintha az ország vesztét akarnák. A vezetőjük, ez a Kun Béla, állítólag a
barátod, legalábbis azzal kérkedik. Ismered?
Ady bágyadtan nézett maga elé, és hümmögött.
– Ismerem – motyogta. – Ko-kolozsvárott adtam privát leckéket a kis
Ko-kohnnak. De so-sose voltunk ba-barátok.
– Milyen ember?
– Egy pö-pökhendi disznó. Ne-nem szabad hatalomra en-engedni. Ha
nem vi-vigyázunk, ugyanazt csinálja az egé-egész országgal, mint ki-
kisdiákként a tanárjával.
– Miért, mit csinált vele?
– Vala-valami miatt megharagudott rá, ezért kora re-reggel bement az
osztályba és odasz-oda-odaszart a katedrára.
– Micsoda? – hüledezett Jászi.
Ady intőn emelte fel remegő kezét.
 – Vigyázni kell rá, mert be fogja pisz-piszkítani az egész országot. Ve-
veszedelmes egy fráter!
 Ifjú szívekben élek

1919. január 29., Budapest

Ezen a ködös, téli reggelen a Nemzeti Múzeum kertje annyira megtelt

emberekkel, hogy Arany János szobrának talapzatán is vagy félszázan
tülekedtek. Azonban nem Arany, hanem egy másik költő miatt gyűltek
össze ilyen sokan. Mindenki Ady Endrét, a nemzet halottját szerette volna
utolsó útjára kísérni.
A szerdai nap ellenére a tömegben meglepően nagy számban jelentek
meg gimnazista korú fiatalok, bár a tény, hogy a gyász miatt szünetet
rendeltek el az iskolákban, némileg megmagyarázta a dolgot. Kasza Benci,
aki alig volt idősebb az iskolásoknál, a kollégáival a lépcsőket elzáró
vasrácsnál szorongott. Mindenki szeretett volna bejutni az épületbe, hogy
minél közelebb lehessen a halotthoz és a szomorú ünnepséghez. A rács
kapuját rendőrök tartották és felügyelték, hogy csak az arra érdemesek
juthassanak be. Olyan nagy volt azonban a tömeg nyomása, hogy
képtelenek voltak ellátni a feladatukat, és egy-egy befolyásos személy
érkezésekor tucatnyian be tudtak surranni, mielőtt az egyenruhások ismét
becsukhatták volna a kaput.
Benci köztük volt. Izgatottan sietett a többiekkel a múzeum
előcsarnokába.
A fiatal vasutas nem volt különösebben odáig az irodalomért. Ady
azonban nem egyszerűen költő volt, hanem a régi rend kritikusa, a
társadalmi változások éles hangú követelője, megjövendölője, érzelmi
motorja. Valódi próféta, igazi messiás.
Munkásmozgalmi gyűléseiken rendszeresen felolvasták Ady verseit és
cikkeit, s magukba itták a költőfejedelem lelkesedését, szellemiségét,
látásmódját. Bár sem ő, sem a többiek nem találkoztak vele soha, mégsem
volt számukra idegen. Úgy érezték, mintha a gondolatait is ismernék.
A forradalom költőjének holttestét a múzeum előcsarnokában
ravatalozták fel, ahol a családtagok mellett művészek, barátok és
politikusok vettek végső búcsút a halottól. Benci izgatott volt, hogy ilyen
fontos és befolyásos emberekhez lehet közel. Méltatlan kívülállónak érezte
magát, és tartott tőle, hogy kitessékelik. Behúzta hát a nyakát, hogy kevésbé
vehessék észre, ám kíváncsisága miatt épp csak annyira, hogy azért átlásson
a többiek fölött.
Az Operaház kórusának gyászdalai nyitották meg a szertartást, majd
egy református lelkész tartott búcsúztatót. Utána következtek Ady barátai és
ismerősei.
– Nála tüzesebb, gyújtogatóbb csóvákkal senki sem járt az alatt a nagy
grófi szérű alatt, amely a régi Magyarország volt – méltatta a költőt
beszédében a lelkész után Kunfi Zsigmond, a közoktatásügyi miniszter.
– Embertestvérünk fekszik itt – szónokolta Móricz Zsigmond –, akinek
a lelke tele volt egy életen át részegítő tűzzel, bánatos és mérgezett
fájdalommal, jajgató és parancsoló, egeket ostromló viaskodással. Tele volt
a lelke küldetéssel, a tömegek lelkét sugározta ki, s az ő hajnali
csillagfényénél virradt ránk a magyar jövő legcsudálatosabb, most fakadó
hajnalhasadása.
– Él, él Ady Endre! – harsantak Babits Mihály szavai. – Halálát alig
tudjuk halálnak látni. Hisz már életében átköltözött az élete mibelénk, s a
magyarság lelkében élt inkább, mint abban a nagy beteg testben, mely az
ember-Adyt jelentette. Halála csak egy fenséges színváltozás, mely életét a
millió magyar életében végképp elosztotta.
– Ady Endre koporsója előtt az összetört magyarság hullat könnyeket –
búcsúzott a barátjától Jászi Oszkár, a korábbi miniszter, aki az új kabinetben
nem kapott helyet. – Ó, miért nem fogadtatok szót neki! Lám, a költőnek
volt igaza, nem a reálpolitika szolgabíráinak, kasznárainak és bankárainak.
Benci meghatottan hallgatta a szónoklatokat még akkor is, ha némely
politikus szavaiban tetten érhető volt a szándék, hogy kisajátítsa a saját
szervezetének, mozgalmának. A fiatalember nem csodálkozott, hogy
mindenki a magáénak érezte Adyt. Olyan mélyen azonosult a költő
gondolataival, hogy ő is így volt ezzel.
A fekete leplekkel takart koporsót és a rengeteg koszorút díszhintóra
tették, melyet négy felcicomázott ló kezdett a Kerepesi temető felé húzni.
Megindult a gyászmenet, Benci a tömeggel a jármű után bandukolt,
hogy végigkísérje utolsó útján a költőt.
 Veszedelmes fráter

1919. február 20., Budapest

Az Internacionálé dallamai szinte megrengették a Visegrádi utca falait,

mintha az induló nem csupán ezerötszáz torokból zengett volna, hanem a
világ összes proletárja velük énekelné. A környékbeli otthonok polgári
lakói bezárkóztak félelmükben; lekapcsolták a világítást, behúzták a
függönyt, és onnan lesték, mire készülnek a bolsevikok.
Kun Béla elégedetten nézett végig a tömegen, mely a Vigadóból, ahol
a kommunista párt gyűlést tartott a munkanélkülieknek, egészen idáig
vonult, a párt székháza és a Vörös Újság szerkesztősége elé. A
fáklyafényben fürdő embereken látszott, hogy még nem végeztek. Igazi
sereg voltak ők – nagyrészt valóban veterán katonák –, bevetésre készen.
Eljöttek hát a vezérhez, hogy az rendelkezzen velük.
Kun húsos ajkai vigyorra húzódtak.
Kell ennél szebb születésnapi ajándék?
Szemébe könny szökött a meghatottságtól. A mai nappal krisztusi
korba lépett – no nem mintha hitte volna Jézust, a keresztény Istent, vagy
zsidó származásánál fogva Jáhvét. Eszméi nem engedtek ilyesmit. Marx
tanait követve úgy tartotta, hogy a vallás az a nép ópiuma.
Ha pedig mégis kábítószer kellett a tömegnek, hát a bolsevik eszmék
legalább olyan bódítóak voltak, mint az ópium… és az elesett emberek
fogékonynak is mutatkoztak rá.
A novemberi kezdetek óta, amikor megalapították a Kommunisták
Magyarországi Pártját, igazi mozgalommá nőtték ki magukat, tízezernél is
több taggal és még több szimpatizánssal. A semmiből robbantak bele a
politikába, egyre több és több embert ragadva magukhoz. Kisebbségben
voltak, de annál vehemensebben hallatták a hangjukat.
Az utcán sorakozó emberek arcát belső tűz hevítette, vonásaikat harag
keményítette.
Biztosan Lenin elvtárs is elégedett lenne, ha látná most őket!
 Egy ilyen felhergelt tömeget nem szabad hazaengedni, nehogy
elveszítsék a hitüket és a lelkesedésüket. Ezek az emberek változást
akartak, és most akarták. Célpontot kellett hát adni nekik, hogy
levezethessék dühüket.
És már azt is tudta, mi legyen az…
Talán eljött a forradalom ideje?
– Elvtársak! – kiáltotta, mire a tömeg morajlása lecsendesedett, hogy
minél jobban hallhassák a vezér szavait.
– Olvastátok a Népszavát, elvtársak? – kérdezte.
– Nem! – harsogta a tömeg.
– Pfuj!
– Hazugok!
– Le vele!
Kun Béla pontosan ilyen reakcióra számított. A Népszava legfőbb
baloldali riválisuk, a kormányban helyet kapó szociáldemokraták lapja volt.
A szocdemek, felismerve a veszélyt, és félve támogatóik átpártolásától a
radikálisabb kommunistákhoz, az újság hasábjain élesen támadták a
leninista szervezetet.
Ideje volt ennek véget vetni.
Kun Béla személyes sértettségét is orvosolni szerette volna a lappal
szemben. Még fiatalkorában, amikor újságíróként ténykedett, Budapestre
utazott, hogy Kolozsvár és Nagyvárad után a magyar főváros szintén
részesülhessen uszító hangulatú cikkeiből. Hiába próbálkozott azonban a
Népszavánál, ott nem engedték kibontakozni.
Hát most majd megtanulják!
– Az a szennylap folyamatosan becsmérel és hazugnak állít be minket!
Ma azt írták, nem vagyunk tehetségesek! Hogy nincs bennünk becsület!
Hogy a magyar munkásmozgalom számkivetettjei vagyunk! Kérdezem én
tőletek, elvtársaim: tűrjük ezt?
– Nem! – jött kórusban a felelet.
– Menjünk hát, és mutassuk meg nekik, hogy velünk nem
packázhatnak! Verjük szét a szerkesztőséget! Romboljuk le a Népszavát!

A tömeg dühtől tüzelve, kommunista jelszavakat skandálva és indulókat

énekelve vonult a Népszava szerkesztőségéhez.
 Mokány velük masírozott végig a Nagykörúton, majd a Népszínház
utcán. Bár hivatalosan a munkanélküliek népes táborát gyarapította, nem
hivatalosan a kommunisták alkalmazásában állt. Az elmúlt időszakban nem
a plakátragasztóként kapott alamizsnán tengődött, hanem bekerült a Cserny
József által szervezett brigádba, mely leginkább egykori matrózokból
verbuválódott. Az igazat megvallva tengert a legnagyobb részük sosem
látott, fogházat belülről ellenben többen. Hozzá hasonlóan mind sötét
hajúak és sötét szeműek voltak; Cserny a szőkéket és a kék szeműeket nem
vette be a bandába, mert őket ábrándozóknak tartotta.
Vezérük jóvágású, kegyetlen ajkú, börtönviselt fiatalember volt, aki
nem félt senkitől. Ha Horthy sas volt, Kun disznó, hát Cserny volt a veszett
kutya. No de Mokány azt se bánta, ha neki egy veszett kutya ugat, amíg
ellátja mindennel. Ő pedig úgy érezte, megbecsülik szorgalmáért és
keménységéért.
Az elmúlt időszak nem telt tétlenül, így bizonyíthatta, hogy nem ijed
meg a saját árnyékától. A különítmény teherautókat, fegyvereket és lőszert
szerzett, főként rablás, vagy ahogy ők nevezték, „rekvirálás” útján. Még
Mackensen vezértábornagy hadseregének a szállítmányaira is rátették a
mancsukat. A német háborús hőst ugyanis, aki 1916-ban segített kiverni a
románokat Erdélyből, Károlyiék az antant kérését teljesítve elfogták, és
kétezer német katonával együtt Fótra internálták. Cserny csapata lecsapott a
visszavonulóban levő had kevéssé őrzött szállítmányaira, és ellopta a
vasúton szállított fegyvereket.
Végre nem enyvvel kellett dolgoznia, de attól még enyves lett a
keze…
Ezután sem pihentek. Január 23-án a Pesti Hírlap nyomdáját, február
9-én az Uj Lap szerkesztőségét rombolták szét. Felvonulásokat
biztosítottak, politikai ellenfelek gyűléseit zavarták meg és verték szét –
még a Gömbös Gyula által szervezett Ébredő Magyarok Egyesülete sem
mert úgy felébredni, ahogy szeretett volna, sokkal inkább farkukat a lábuk
közé húzva lapítottak.
Sokan félve, mások reménykedve beszéltek a kommunistákról. Azzal
azonban senki sem vitatkozott, hogy olyan tényezővé váltak, akikkel
számolni kell, és akik, az ő különítményüknek hála, erőt sugároztak.
Mi tagadás, Mokány élvezte a kitüntetett helyzetet. Szerette, ha a
győztesekhez, az erősekhez tartozhat, akármilyen ideológiát hirdessenek.
 Csodálkozott azonban, hogy mindezt büntetlenül megúszhatták. Az a
puhapöcs Károlyi láthatóan nem merte kihúzni náluk a gyufát és
komolyabban fellépni ellenük – ők pedig visszaéltek a lehetőséggel.
Most a Népszaván volt a sor, hogy megmutassák rajta az erejüket és a
dühüket. Több százan gyűltek itt össze, egy részük kezében fegyver volt.
Hogy megelőzzék az erőszakot, a tüntetőket rendőrök kísérték, a
Népszava szerkesztőségét szociáldemokrata népőrök védték. Mellettük szép
számmal jelentek meg munkások, hogy segítsenek ellenállni a támadók
rohamának.
A kommunisták által felizgatott tömeg egyre hangosabbá és
fenyegetőbbé vált. Mokány az elszánt arcokat látva biztos volt abban, hogy
valami készül. Ezeket az embereket nem lehetett szelíd szóval hazaküldeni.
Ezek vért akartak!
– Szétzúzzuk a szerkesztőséget! – hangzott a tömegből.
– Pusztuljatok!
A rendőrök és a védőrök az épület köré kordont emeltek. Dulakodás
kezdődött, test feszült testnek. Mokány, mint a különítmény többi tagja,
inkább csak biztosította és megfigyelte az eseményeket, és kiáltásokkal
biztatta az embereket.
– Törjük át, elvtársak! – harsogta. – Törjük át!
A kordon végül engedett, a rendőrök, akik legfeljebb a pisztolyok
agyát használták, nem tudták feltartóztatni a támadókat.
Egyszer aztán lövés dörrent. Erre Mokány sem számított. Körülnézett,
hogy lássa, ki tüzelt, de csak újabb dörrenést hallott. Önkéntelenül lehúzta a
fejét, nehogy őt lyukassza ki egy golyó.
A kordon környékén kiáltozás kezdődött.
Egy rendőrt találtak volna el?
Csakhamar egyre több lövés robaja hasított az estébe és felugatott
néhány gépfegyver. Jajkiáltások harsantak, kitört a pánik. A tömeg rémülten
menekülni kezdett, egymást taszigálva és taposva. Mokány látta, hogy az
utca kövén sebesültek hevernek.
Körülnézett, hátha megpillantja a társait és a viselkedésükből rájön,
mit kellene tennie: beszállni a tűzharcba, vagy elmenekülni. Hiába forgatta
azonban a fejét, nem vett észre senkit.
Ideje lelépni! – gondolta, és futásnak eredt.
A szoba sötétjébe az íróasztal lámpája csempészett fényt, élénknarancsra
színezve Kun Béla húsos arcát és a koncentrálástól összeszorított ajkát. A
pártvezér a késői időpont ellenére szorgalmasan körmölt, vaskos ujjai
lendületesen rótták a sorokat egymás után. Szívesebben dolgozott volna az
írógépén, de most csendben kellett lennie, így nem hallatszott más nesz,
mint a toll percegése a papíron.
Kun annyira elmerült a munkában, hogy meg se hallotta a közeledő
lépteket, akkor riadt fel, amikor valami megérintette pizsamába burkolt
vállát.
Hátranyúlt, és egy kezet tapintott meg.
– Elaludt? – kérdezte súgva.
– El – felelte a felesége, Irén. – Ma két mese is kellett. Meddig
dolgozik még?
Kun összeráncolta a homlokát.
– Talán ha a felénél járok a vezércikknek… Úgy fél óra talán még.
Vagy egy.
– Addigra lehet, hogy én is elalszok – fenyegette meg játékosan a férjét
Irén, és megcirógatta a tarkóját. – Nem akarja kicsit félbehagyni? Legalább
a születésnapján?
Kun fáradtan sóhajtott.
– Maga is tudja, ha félbehagyom, ez ma már nem lesz kész. És azt is
tudja, hogy a cikket holnap le kell adnom. A Vörös Újság a mi kedvünkért
sem csúszhat! Számítanak rám!
– Én is számítok magára. Ágica pedig egy kistestvérre számít…
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Szeretnék új gyereket, de nem
most. Mások a prioritások. Azt hittem, kielégíti a munkája a pártéletben.
– Attól, hogy kommunista vagyok, még nő maradtam. És anya. Kérdés,
maga férfi maradt-e?
– Ne incselkedjen velem, maga fehérnép, mert ellátom a baját! –
vigyorodott el Kun. – Adjon egy csókot inkább!
– Azt ki kell érdemelni – mosolygott az urára Irén. – Jöjjön velem az
ágyba, és kap többet is egy csóknál!
A vezér gyönyörködve nézte felesége kedves arcát. A fiatalasszony
váratlanul a bejárati ajtó felé fordult, majd ijedten Kunra nézett.
– Hallotta?
Kintről bakancsos lábak közeledése hallatszott. A dobogás megállt,
hogy erélyes kopogtatásnak adja át a helyét.
 – Rendőrség! – harsant a kiáltás. – Kinyitni!
– Anya! – hallatszott a riadt nyöszörgés a kisszobából. – Anya!
– Menjen a gyerekhez! – intézkedett Kun. – Én megnézem, mit
akarnak.
Elég pontos elképzelései voltak, miért zargathatják. Gyanította, hogy a
Népszavát védő halott rendőröket nem fogja könnyen megúszni. Nem vett
részt az ostromban, de telefonon megüzenték, mi lett a tüntetés eredménye:
néhány halott rendőr és sok sebesült. A Népszavát azonban nem sikerült
lerombolni.
Most valószínűleg azért jöttek, hogy letartóztassák.
Kun pillantása az ablakra siklott, mint az egyetlen menekülési
útvonalra. Megkockáztassa? Ügynök utcai6 lakásuk körfolyosós volt – ha
kiugrana, néhány méterre lenne az érte érkezett rendőröktől.
No de megengedheti magának, hogy meg se próbálja? A mozgalom
nem lehet meg a vezére nélkül!
Ugyanakkor viszont meneküljön el, hagyja itt a családját védelem
nélkül? Miféle férfi tenne ilyet?
Valaki az ajtóba rúgott.
– Hagyják abba a zajongást! – hallatszott a szomszéd néni rikácsolása.
– Éjjeli tizenegy van!
– Rendőrség! – harsogták odakint, figyelmen kívül hagyva az idős nőt.
– Kinyitni, vagy betörjük!
– Éjjeli tizenegy! – ismételte a néni, majd hangosan becsapta az
ablakát, amin keresztül rendszeresen méltatlankodni szokott a többi lakóra.
– Jövök már! – mondta Kun, és kinyitotta az ajtót. – Miben segíthetek?
A nyílásban legalább öten álltak, mind megtermett férfiak. Nem
kérdezték, bemehetnek-e, beléptek.
– Maga az a Kun Béla? – kérdezte a legelöl álló. – A kommunista?
– Én.
– Le van tartóztatva! – Egy bilincset mutatott fel. – Ne tanúsítson
ellenállást!
– Ugyan miért?
– Rendőrök haltak meg, te szemét! – sziszegte az egyik egyenruhás a
gumibotját lóbálva.
– Nem én öltem meg őket – vont vállat közömbösen Kun.
– Te…! – lódult előre a botos, hogy odacsapjon, ám társai visszafogták.
 – A közrend megzavarása! – ismertette a vádat a rendőrfőnök. – A
fennálló rend veszélyeztetése! Nyújtsa a karját! Jobban jár, ha nem
ellenkezik!
– A férjem nem csinált semmit – jelent meg Irén, karjában a riadt arcú,
csendesen síró kislányukkal. – Engem is le akar tán tartóztatni?
– Maga is kommunista? Részt vett a rendzavarásban?
– Ami azt illeti… – kezdte volna vehemensen az asszony, Kun azonban
közbevágott.
– Nem! Ő csak a feleségem! Hagyják ki ebből! Vigyenek engem! –
Azzal előrenyújtotta a karját. A csuklója körül bilincs csattant, annál fogva
kifelé rántották.
– Jöjjön! – morrant rá a rendőr, és elindult.
– Legalább hadd öltözzön föl rendesen! – kérte Irén. – Hideg van
odakint!
Az egyenruhások azonban nem foglalkoztak vele. Elhagyták a lakást,
magukkal vonva a pártvezért.
– Nem lesz baj! – szólt vissza az ajtóból Kun. – Nem lesz semmi baj!

Kun Béla egyik oldaláról a másikra fordult, noha mostanra alaposan

kitapasztalta, hogy priccse úgy se lesz kényelmesebb. Az éjszaka nagy
részét forgolódással töltötte. Mozgalmas napszak volt ez a Toloncház
életében; egész éjjel nyikorogtak a rácsos cellaajtók, ahogy az őrök sorra
hozták a letartóztatott kommunista vezetőket. A rabok eleinte beszélgettek,
fogságba ejtésük részleteit ecsetelték és a mozgalom jövője miatt
aggodalmaskodtak, mostanra azonban mindenki csendben volt, és aludni,
vagy legalább pihenni próbált.
De nem a kemény priccs volt az, ami Kunt ébren tartotta, hanem
nyugtalanító gondolatai.
Vajon minden elveszett? Hogyan tovább?
Egyszer csak lármázás tompa moraját hallotta. Nem tudta, mennyi
lehet az idő, de a nap fénye már beszüremlett. Az összekarcolt téglafal felé
fordult, lehunyta a szemét és igyekezett nem foglalkozni a zajjal.
Hamarosan bakancsos léptek nesze ütötte meg a fülét, majd kulcs csörgése.
Két őr érkezett, akik az ő cellájánál álltak meg. Az egyikük idegesen
illesztette a zárba a kulcsot, majd kinyitotta az ajtót.
 – Keljen fel! – parancsolta a másik. – Velünk jön! Magát akarják.
– Kik? – kérdezte Kun.
– Rendőrök. Jöjjön!
A rab felült, megdörgölte a szemét, majd felkelt a priccsről.
Megmozgatta a nyakát és a derekát.
– Gyerünk már! – sürgette az őr. – Ne tollászkodjon annyit, nem bálba
visszük! Jöjjön!
Kun Béla szótlanul engedelmeskedett. Csakhamar két másik cellánál is
megálltak, hogy két másik kommunistát, Vágó Bélát és Rudas Lászlót
kirángassák.
A kis menet lépcsőkön és folyosókon gyalogolt végig, az udvar felé
véve az irányt. Ahogy céljukhoz közeledtek, úgy sorakoztak fel egyre
sűrűbben a rendőrök a falak mentén, mind a rabokat lesve vádló szemmel.
Kun kényelmetlenül érezte magát a dühös tekintetek kereszttüzében. A
bolsevikok léptei bizonytalanná váltak, de az őrök nógatására folytatták
útjukat.
Hamarosan kanyarhoz értek, ahonnan lépcsőfokok vezettek le az
udvarhoz. Odakint egyenruhások vártak rájuk, amennyire Kun meg tudta
ítélni, nem is tucatjával, egyenesen százával. Mind őket figyelték, baljós
csendben.
A levegőben érezhető volt a feszültség. A pártvezér idegességében
izzadni kezdett, teste libabőrössé vált, keze meg-megremegett.
Meg fogják őket lincselni? Le fogják lőni, mint egy kutyát?
Megállt, társai követték a példáját.
– Mit akarnak tőlünk? – kérdezte az őket kísérő őröktől.
– Maga csak menjen! – vakkantotta egyikük, és finoman előrelökte.
Kun Béla csoszogva elindult.
– Menjél már! – morogta az egyik rendőr, és puskájával a derekára
ütött. A bolsevik vezér feljajdult és kis híján összeesett.
– Ne nyavalyogj! – hörögte egy másik egyenruhás a fal mentén. –
Lódulj lefelé!
Puskatussal nyomatékosította a szavait, a rab lapockái közé sújtva.
Kun éppen csak meg tudta őrizni az egyensúlyát, és nem gurult le a lépcsőn.
Ki fognak végezni… – villant át az agyán. Talán, ha tartanék egy
beszédet…
Rettegve nézett a felsorakozott férfiakra, akik ugrásra készen álltak
körülötte, és azon gondolkodott, hogyan állíthatná őket a saját oldalára.
 – Ne bántsák! – szólt rájuk az egyik őr, de azok mintha vérszemet
kaptak volna.
– Mocskos kommunista! – kiáltott egy rendőr, és fegyverével tarkón
vágta Kunt. A fogoly erőtlen mozdulattal kapott a fejéhez. Valami nedveset
érzett a hajában, és ahogy elvette a kezét, az vörösen csillogott.
Hitetlenkedve mutatta fel a tenyerét, de az egyenruhásokban nem
sikerült szánalmat ébresztenie. Sőt mintha felhergelte volna őket.
– Szemét! – harsogta egyikük, és puskatussal a pártvezér arcába ütött.
Csont reccsent, Kun megszédült, szeme előtt minden elsötétedett.
– Rendőrgyilkos! – ordította egy másik, és belerúgott.
Kun Bélának feljajdulni sem volt ideje. Elesett, a rendőrök pedig, az
őrök ellenkezésére fittyet hányva a másik két kommunistával együtt ütni-
verni kezdték.
 Perecek

1919. március 2., Szeged

– Te kire szavazol, Bende? – kiáltotta túl a vonat zakatolását Laci bá’.

Kasza Benci oda se sandított az idős, alacsony mozdonyvezetőre, akit
azért tettek mellé az irányítófülkébe, hogy legelső önálló útján felügyelje
valaki, mindent jól csinál-e. Alapszabály volt, hogy a masinisztáknak
állandóan ébernek kellett maradniuk. Hiába volt Szeged felé sima a terep,
figyelni kellett a síneket, a műszereket, az íves szakaszokon ellenőrizni,
nem füstölnek-e a kerekekre tapadt féktuskók, és persze a forgalmat, az
útátjárókat és a szembejövő vonatokat. Egy pillanatra sem volt szabad
elbambulni.
Vajon Laci bá’ szándékosan próbálja elterelni a figyelmem? Arra
kíváncsi, tudok-e a feladatra koncentrálni, ha zavarnak közben? Vagy
éppenséggel arra, hogy tudok-e egyszerre több dologra figyelni?
– Én nem szavazhatok – vetette oda válaszul, és látványosan
ellenőrizte a műszerpult kijelzőit.
– Hogyhogy? – hökkent meg az öreg masiniszta. – Nem azt mondták,
hogy most mindenki szavazhat?
– Még nem vagyok huszonegy.
– Ó! Látod, erre nem gondoltam. Azt hittem, már igazi demokrácia
van. Hogy mindenki szavazhat.
– Aki elég idős hozzá. Ahhoz képest, ami korábban volt, igazi
demokrácia van! – Benci jól emlékezett a gyűléseken elhangzottakra, és
tisztában volt vele, micsoda eredményeket ért el a munkásosztály a
szavazati jogok kérdésében. Korábban az ország népességének alig hét
százaléka volt jogosult voksolni, az a hét százalék pedig nem a magafajták
közül került ki. Mintha ők nem lettek volna emberek, és a véleményük nem
számított volna… Most azonban csak idő kérdése volt, hogy ő is
beleszólhasson a haza dolgaiba! – Ne aggódjon miattam, Laci bá’! Néhány
év, és én is szavazhatok!
 Nem mintha egyértelmű lett volna, hogy eljutnak a szavazásokig.
Károlyi kormányát időnként az a kritika érte, hogy miközben a demokráciát
tűzi a zászlajára, nem a nép választotta meg őket. A pártok, különösen,
amelyek nem kaptak helyet a kormányban, választások kiírását
szorgalmazták, hogy ők is megmérettethessék magukat. Károlyiék
vonakodtak, és azt hangoztatták, ha az ország egy része megszállás alatt áll
– vagyis ott nem lehet megszervezni a választásokat –, az ott élőket
jogsérelem éri. Végül aztán, éppen tegnap, kötélnek álltak és kitűzték a
választások időpontját áprilisra.
– És kire szavaznál, ha tehetnéd? – kérdezte az idős férfi egy bő
percnyi hallgatás után.
– A szocdemekre – vont vállat Benci. – Vagy a kommunistákra.
Maga sem volt teljesen biztos benne. Mindkét párt a munkásokat és a
korábban elnyomott rétegeket képviselte, ő pedig csodálkozva tapasztalta,
hogy összefogás helyett inkább egymással harcoltak. Számára a
szociáldemokraták voltak szimpatikusabbak, de nem volt benne biztos,
hogy ők lennének a jó választás. Hiszen annak ellenére, hogy képviseltették
magukat a kormányban, a dolgok nem úgy alakultak, ahogy kellett volna
nekik. A munkanélküliség nőtt, az élelmiszer és a tüzelőanyag
hiánycikknek számított, a szomszédos államok pedig egyre nagyobb
területeket foglaltak el Magyarországból. Nem igazán valósult meg semmi
a hangzatos ígéretekből. A régóta emlegetett földreform éppen csak
elkezdődött, amikor Károlyi nemrég nekiállt felosztani a saját birtokait.
Talán elszántabb lépésekre és átalakításokra lenne szükség. Bátrabb
vezetőre. Ki tudja?
Sokan azután kezdtek rokonszenvezni Kun Bélával és az általa
irányított kommunistákkal, hogy újságcikk jelent meg arról a rendőri
brutalitásról, melyben része volt. Különösen, mivel ő, ha a vele készült
interjúnak hinni lehetett, nem neheztelt rájuk, csupán megtévesztett
emberekként említette őket. Sokan a munkásság mártírjaként gondoltak rá
emiatt.
De valóban az lenne?
Ki tudná megmondani?
– Az a biztos, hogy nem szabad engedni, hogy visszatérjen a régi
kizsákmányoló, elnyomó világ! – szögezte le Benci. – Meséltem, hogy
októberben ott voltam a Lánchídon, amikor a rendőrök közénk lőttek? Csak
a szerencsének köszönhetem, hogy megúsztam ép bőrrel! Nem
engedhetjük, hogy visszajöjjenek azok az idők, amikor ilyesmi
megtörténhet!
– Szóval, azt mondod, a kommunistákra? – sercintett a nyelvével az
idős férfi, és megvakarta a bajsza szélét.
– Talán – vont ismét vállat a fiatalember.
– Nagyon erőszakosnak tűnnek nekem…
– Erőszakosak, igen, de úgy látom, a mi érdekünkben vívnak harcot.
– A mi érdekünkben? Hát, szerintem meg minden szentnek maga felé
hajlik a keze! Mondjuk, most, hogy minden vezetőjük börtönbe került, nem
hiszem, hogy sok esélyük lenne. No, mindegy is… Kicsit tartok én ettől a
fene nagy demokráciától. Szerinted jó, ha mindenki voksolhat?
– Persze hogy jó, Laci bá’! – Benci izgatottságában majdnem levette a
szemét a sínekről. – Miért kérdi?
– Csak mert így az is beleszólhat majd, hogy ki vezesse az országot,
akinek fogalma sincs semmiről. Annak ugyanúgy egyetlen szavazata van,
mint a legokosabbaknak. Sőt a nőknek is! A nőknek, érted? Ki hallott még
ilyet? Hát mit tudnak ők a világ dolgairól?
– Lehetnek tájékozottak. Olvashatnak újságot…
– Ugyan már, Bendikém, mit foglalkoznak azok az újsággal! A
pletykarovatig talán eljutnak, aztán meg gyújtósnak használják!
– Ők is itt élnek, Laci bá’! – állt ki a gyengébb nem mellett a
fiatalember. – Hasznos tagjai a társadalomnak. Úgy helyes, ha
elmondhatják a véleményüket!
– Ah! – legyintett megvetően az öreg masiniszta. – Nincs feleséged,
mi, Bende?
– Nincs.
– Na látod, ezért véded őket ennyire. Ha rám hallgatsz, nem is sieted
el! Mert aztán annyit kapsz majd a nők véleményéből, hogy a könyöködön
jön ki!
Benci elmosolyodott, de továbbra sem vette le a tekintetét a messzire
futó sínpárról. Élvezettel figyelte az elsuhanó tájat, és büszkeséggel töltötte
el, hogy ezt a vonatot, ezt a soktonnányi monstrumot egyes-egyedül ő
vezeti. Mindig erről álmodott! Amióta gyerekként, Kalocsa állomásán
meglátta az első füstöt köpő, zakatoló acélszörnyeteget, amint behódol az
embernek, tudta, hogy vasutas lesz.
Nem is akármilyen vasutas!
Nem bakter vagy kalauz! Masiniszta!
 Korábban is vezetett már mozdonyokat, de többnyire csak az
állomásokon, ahol az ide-oda tolatást kapta feladatul. Mivel felelősséggel és
ügyesen ellátta a dolgát, eljött az ideje, hogy végigvezessen egy többórás
utat. Első megbízásként egy háromkocsis tehervonatot kellett elvinnie
Budapestről Szegedre.
A távolban kezdett kirajzolódni a célállomás. Ideje volt felkészülni a
megállásra.
Meghúzott egy kart, mire megszólalt a gőzkürt, jelezve a közeledést.
Micsoda erő volt ebben a hangban!
A pályaudvarra történő érkezés mindig különös figyelmet igényelt.
Nem mehetett túl gyorsan, hisz nem hajthatott túl a kijelölt helyén, és az
sem lett volna szerencsés, ha még a peron előtt megáll. Pontosan tudta, mit
és hogyan kell tennie, ám ehhez minden figyelmére szüksége volt.
Mire a szerelvény begördült az állomásra és gőzt eresztve megállt,
Benci csatakosra izzadta a hátán az inget. Észre sem vette volna, ha Laci
bá’ nem veregeti hátba, nekinyomva a nyirkos, hideg ruhát a testének.
– Derék munka volt, Bendikém! Így kell ezt csinálni!
A fiú felszisszent, majd elvigyorodott. Tagjait ólmosan nehéznek
érezte, ahogy szép lassan kiengedett a feszültsége.
– Pihenj egy kicsit! Van néhány óránk az indulásig. Én elintézem a ki-
és berakodást. Te csak nézz szét a városban, vagy feküdj le a Tisza-partra,
ahogy tetszik. De ne igyál! Vissza is te vezetsz!
A fiatalember mosolyogva bólogatott.
– Úgy lesz, Laci bátyám! Úgy lesz!

Akárcsak Arad, Szeged francia megszállás alatt állt. A novemberi,

Belgrádban megfogalmazott fegyverszünet aláírását követően a románok és
a szerbek is magyar területekre furakodtak be, sőt egyes vidékeken
összevitáztak egymással. A franciák, hogy elválasszák egymástól a koncon
marakodókat, inkább maguk vonultak be Szeged térségébe.
Benci, aki valamiféle háborús hangulatra számított, kellemesen
csalódott. Igaz ugyan, hogy a pályaudvart mint stratégiailag fontos pontot a
franciák teljesen az ellenőrzésük alá vonták, és a városban bele-belebotlott
néhány szakasz antantkatonába, a középületeken a magyar zászló lobogott,
és úgy tűnt, nincs súrlódás a helyiek és a megszállók között, a polgárok
élete zavartalanul folyt tovább.
A fiatalember tett egy sétát a városban. Kalocsai létére még sosem
vetődött el ide. Az ő ízlésének sokkal szebb és emberibb volt itt minden,
mint Budapesten. Szeged a széles sugárútjaival, központi épületeivel és
villamosaival nagyváros képét mutatta, ám mégis békés, kisvárosi
hangulatot árasztott. Sorra vette a pompás városházát és az előtte elterülő
parkot, az egyetemet és a Tisza-parti sétányt. Feltűnt, hogy az utak mentén
fák helyett csonkok meredeztek, sok helyütt a vékony csemetéket sem
kímélték.
Hát ekkora lenne itt a tüzelőhiány? – merengett.
A körút végén vissza kellett térnie a nagyállomásra. Izgatottan várta,
hogy ismét a mozdony irányítópultjánál állhasson. Gyors léptekkel sétált
hát az épület felé.
– Mikor kezd végre dolgozni a vasutas úrfi? – hallott egy szemrehányó
kiáltást, amikor maga mögött hagyta a villamosmegállót.
Az újságospavilon mellett, egy szamár társaságában fiatal lány állt,
kalácsot és perecet árult. Igazi délvidéki szépség volt, még ilyenkor is
egészséges, barnás árnyalatú bőrrel, fekete hajjal és szembogárral. Csillogó
tekintete szikrákat szórt.
– Nagyjából félóra múlva, ha minden igaz – felelte óvatosan a
fiatalember.
A válasz meglephette a lányt, mert kihunyt szeméből a dac, és átadta a
helyét a bizonytalanságnak.
– Véget ért a sztrájk? Járnak a vonatok?
– Nem sokat tudok a sztrájkról, kisasszony – felelte Benci. – Én Pestről
jöttem, mi ott rendesen dolgozunk. Lehet, hogy az itteniek beszüntették a
munkát.
– Hát azok be. Hallod, Tihamér? – szólt a lány a szamárhoz. – Egy
ideig még együtt járunk Szögedre.
A négylábút láthatóan nem zaklatta fel a hír, gazdája csinos arcán
azonban Benci csalódottságot vélt felfedezni.
Végigmérte a fiatal teremtést, aki nagyjából a válláig ért. Fehér
hímzett ing, rakott szoknya, fonott hajában pántlika…
Micsoda karcsú menyecske!
Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy segítsen a bajba jutott hölgyön.
Tányérsapkája tövénél megvakarta a tarkóját.
 – Hová utazna a kisasszony?
– Horgosra.
– Az merre van?
– Hát még ezt se tudja az úrfi? No hiszen! Milyen masiniszta az ilyen?
Benci nem vette fel a méltatlankodó kérdést.
– Pestre vezetek egy tehervonatot – mondta. – Ha netán ezen a vonalon
egy neve sincs tanya lenne ez a Horgos, talán el tudnám vinni…
Amint az utolsó szó elhagyta a száját, már tudta, hogy felelőtlenül
viselkedik.
Ugyan mit szólna ahhoz Laci bá’, ha már az első utamon potyautast
szállítanék, ráadásul egy szamárral?
Nem vonta vissza az ajánlatot, viszont érezte, hogy szánalmas arcot
vág.
– Neve sincs tanya? – húzta fel dús szemöldökét a lány. – No hiszen!
Csak mert Pestre megy az úrfi, már minden más tanya?
– Én csak segíteni szerettem volna…
– Kedves az úrfitól, de Horgos a másik irányban van. Szabadka felé. –
A lány csalódottan leejtette a vállát. – Legalább perecet vesz? Azzal
segíthet. És maga sem lenne ilyen vézna.
Benci a felemelt kosárra nézett, amelyben néhány barnára sült
péksütemény árválkodott, s amely felett összenyomódtak a lány gömbölyű
keblei.
– Egészen megéheztem – nyelt egyet. – Hány koronáért adja?
– Frankja nincs a pesti úrfinak?
– Nekem? Honnan lenne?
– Ahonnan mindenki másnak. A franciáktól. Jobban tartja az értékét,
mint a korona.
– Nekem csak koronám van. Abból se sok. De… – nézett mélyen
Benci a lány sötét, mosolygós szemébe – …mondjon egy árat a kisasszony,
én megadom.
– Adjam oda koronáért? Hát jó… de ha kettőt is vesz!
Bencinek pimasz gondolata támadt a lány huncut mosolyától. Érezte,
hogy rögtön izzadni kezd, de azért nem fogta vissza magát.
– Veszek hármat… – kezdte félénken –, ha megmondja a nevét!
– Ugyan minek az úrfinak az én nevem, ha pesti? Ott nincsenek
lyányok?
Valóban, minek is?
 Benci, ha logikusan végiggondolta, maga se tudta volna megmondani.
Az esélye, hogy valaha látja a lányt, csekély volt. Mégis… úgy érezte,
tudnia kell a nevét. Nem akarta elengedni, és úgy érezte, ha tudja a nevét,
legalább egy keveset magával visz belőle.
– Igazából nem pesti vagyok. Kalocsáról származom.
– És Pesten él?
– Pesten.
– Az azért messze van. Mégse Kalocsa.
– Nem.
– Még kevésbé Szöged. Vagy Horgos.
– Így van.
– Tudja, mit, pesti úrfi? Ha vesz hármat, elárulom kegyelmednek a
nevem… – villant csalafinta mosoly a lány arcán – …ha legközelebb erre
jár, és ismét megkérdi!
Benci elnevette magát.
– A szaván fogom, kisasszony! Csak azért is visszajövök! No, adja
szépen azokat a pereceket!

– Kér egyet, Laci bátyám? – mutatta fel a három perecét Benci, amikor a
tehervonat vezetőfülkéjébe lépett.
– Egye fene! – vont vállat az öreg.
– Inkább maga! – nyújtott oda egy péksüteményt a fiatalember. –
Képzelje, egy tűzrőlpattant kis menyecskétől vettem… – mondta, és
beleharapott egybe. – Egy nagyon csinos menyecskétől!
Laci bá’ fürkészően vizslatta Benci elmerengő arcát.
– Hajjaj… – nyögte. – Nem mondtam, hogy ráérsz még a nősüléssel?
– De hisz… – Benci elvörösödött. – Én csak perecet vettem!
Az öreg masiniszta végigmérte a fiatalembert, aki úgy érezte,
diákcsíny közben csípték nyakon.
– Így szokott kezdődni… – morogta a bajsza alatt a férfi. – Ne a nőkön
járjon az eszed, fiam! Készülj! Indulunk!
 Nem! Nem! Soha!

1919. március 2., Szatmárnémeti

„Drága Sofiám, szépséges menyasszonyom!

Bocsásd meg nekem, hogy nem szűnök így szólítani téged, de a szívemben
sem szűnt a lobogás irántad. Nem múlik este, hogy ne a te képeddel térnék
nyugovóra, azon töprengve, miként mehet sorod. S persze hogy miért
alakultak úgy a dolgaink, ahogy.”
Veisz Samu ezúttal csak fejben szövegezte a levelét, mivel éppen
zászlóaljával sorakozott fel Szatmárnémeti főterén. Mint oly sokszor,
amikor magára maradt a gondolataival, fejben rögtön levelet kezdett
fogalmazni. Számára olyan formája volt ez a gondolkodásnak, mint másnak
az imádság.
Samu az elmúlt hónapokban sem hagyott fel a rendszeres levélírással.
Képtelen volt ugyan elküldeni az üzeneteit postán, hisz Sofia címét se tudta
– arról nem beszélve, hogy Marosvásárhely azóta román megszállás alatt
állt, így az oda irányuló postaforgalom legalábbis bizonytalan volt –, szabad
perceiben mégis egyik papírlapot írta tele a másik után. Katonatársai
romantikus ostobaságnak tartották, hogy gondolatai ilyen sűrűn egy hűtlen
nő körül járnak, ám Samu lelkét szűnni nem akaró kétségek marcangolták,
és úgy érezte, fel kell tennie a kérdéseit a lánynak, még ha csak írásban,
vagy akár gondolatban.
„Szerettük egymást, érzem, s tudom, s nem fér a fejembe, hogyan
adhattad másnak a kezed… és attól tartok, a szíved. Miért nem vártál
meg?”
Nem remélt választ. Ha megkérdezték, miért írogat mégis, felelet
helyett a vállát vonta. Úgy érezte azonban, hogy segít neki, ha
megfogalmazza az érzéseit, ha leírja a kérdéseit. Valamiképp ez tartott
rendet a lelkében, ez segített feldolgozni a vele történteket és túllendülni
rajtuk.
Szíve azt súgta, hogy nem szabad elfelednie Sofiát. Akármennyire
abszurd volt is, úgy érezte, hűtlenséget követne el vele szemben, ha nem rá
gondolna, ha nem írna neki. Hiszen ezt ígérte neki! S ha tartja magát a
szavához, talán Sofia belátja, hogy ő, Veisz Samu az, aki igazán szereti, aki
igazán megérdemli.
„Csak a hit tart életben, hogy van még remény kettőnknek. Hogy ha
ismét meglátsz, ismét megszeretsz.”
No persze ahhoz, hogy ismét találkozzanak, sok mindennek kellett
volna változnia. Samu abban a reményben vonult be a kolozsvári
laktanyába, hogy az ottani sereggel jól odasóznak a románoknak és
visszaszorítják őket a Maroson, vagy akár a Kárpátokon túlra. Kratochvil
Károly ezredes, a kolozsvári parancsokság vezetője azonban hiába kezdett
erőteljes toborzásra, a tavalyi év végén mégis kivonta a seregét a városból,
hátrahagyva azt is az oláhoknak. Az a hír járta, hogy nem önszántából
vonult vissza, hanem az országos hadvezetés – no és a köztársasági elnök,
Károlyi Mihály – parancsára.
Márpedig Károlyi Mihály most személyesen jött el Szatmárra, hogy
népgyűlés keretében szemrevételezze a román fronton harcoló egységeket,
és beszédet intézzen hozzájuk.
Mit akar vajon mondani? A bizonyítványát akarja magyarázni?
Mosakodni akar, miért nem állt mellénk teljes vállszélességgel? Rá akar
venni, hogy vonuljunk szépen vissza, s intsünk búcsút a szülőföldünknek?
Ahogy telt a tér, és ahogy mozgolódás támadt a Pannónia Szálló előtt
álló emelvénynél, Samu figyelme mindinkább a jelenre fókuszált.
A jelek szerint a környék apraja-nagyja felvette legszebb ruháját, és
megjelent a város főterén, hogy megtekintse a köztársasági elnököt. A
lakosság mellett a politikai pártok és az itt állomásozó sereg – sokezernyi
katona – is képviseltette magát. Veisz Samu úgy látta, a tömegben
gombostűt sem lehetne leejteni, annyira megtelt a tér. Megbecsülni se tudta,
hány ezren lehetnek.
Tíz? Húsz? Harminc?
A rezesbandák tovább növelték az esemény ünnepi hangulatát. Akkor
azonban, amikor a munkásdalárda rákezdett a mozgalmi induló gyanánt
bevetett La Marseillaise-re, Samu rosszalló morgást hallott ki az emberek
közül.
– Ezek gúnyolódnak velünk? – fortyogott a mellette álló katona. – A
mocskos csigaevők…
Bizony, Samu sem találta éppen ízlésesnek, hogy a katonák előtt a
románokkal cimboráló franciák himnuszát játsszák. A Székely Hadosztály,
ahogy január vége óta nevezték őket, ha nem is ért el fényes sikereket,
mindent megtett, hogy visszatartsa a Magyarország belseje felé masírozó
oláh hadat, akik előtt épp a franciák tisztították meg az utat azzal, hogy
önkényesen módosítgatták a belgrádi szerződésben foglalt demarkációs
vonalakat, és követelték a magyar kormánytól a visszavonulást.
Szerencsére a La Marseillaise után a magyarok himnusza következett a
polgári dalárda előadásában. A kedélyek egyelőre megnyugodtak.
Az ország vezetőinek eddigi felemás hozzáállása jelentősen nehezítette
a hadosztály dolgát, így nem lehetett azt állítani, hogy a köztársasági elnök
és a kíséretében érkező miniszterek kimagasló tiszteletnek örvendtek volna
a határ őrzőinek szemében. Ennek ellenére amikor Károlyi Mihály a
pódiumra lépett, hangos taps és éljenzés fogadta.
Samu sosem látta még az elnököt, csak újságképeken a kissé furcsa
fizimiskáját. Többen azt pletykálták, rossz vérből való torzszülött,
valóságos nyomorék, ám ő úgy látta, Károlyinak igazán daliás termet
adatott, mely által kimagaslott a környező férfiak közül. A márciusi csípős
hidegtől vastag, duplasoros kabát védte, melynek hajtókájára virágot tűzött.
Azt is rebegték róla, hogy szellemi retardált, aki beszélni sem tud, Samu
azonban úgy látta, magabiztosan, határozottan áll a tömeg előtt, készen a
szónoklatra. Valamivel mögötte, az emelvényen kapott helyet a felesége,
egy csinos, elegáns fiatalasszony, elragadtatva lesve az urát.
Samu úgy vélte, maga a tény, hogy valakit egy ilyen szép nő szeret,
önmagában megcáfol minden rosszmájú vádaskodást a testi és szellemi
képességeket illetően. Kíváncsian várta hát, mit mond majd az ország
elnöke.
A tömeg moraja és a távolság miatt nagyon kellett hegyeznie a fülét,
hogy eljussanak hozzá Károlyi szavai.
– Magyar…szág sohasem fogja elfel…teni – harsogta a gróf –, hogy a
háború öt keserű esztendeje után a székely katon… nem mentek vissza a
családi tűzhely…höz, hanem a hábo… minden nyomor…ságát átszenvedve,
volt annyi lelkie…jük, hogy ismét sorompóba álljanak az egész o…ág
ügyéért!
Károlyi szavait helyeslő moraj kísérte, ami még nehezebbé tette
Samunak, hogy a szónoklatra figyeljen. Hiába erőlködött, azt vette észre,
hogy tudatához nem jut el az elnök hangja, gondolatai pedig elkalandoznak.
Ha Károlyi ennyire hálás nekik, miért nem segítette őket? Amikor még
december közepén a románok a székelykocsárdi Maros-hídon akartak
átkelni, a székely őrség pedig nem volt hajlandó őket átengedni, miért
küldtek Károlyiék kormánybiztost, hogy intézkedjen a honvédő sereg
visszavonulásáról? Miért adták parancsba, hogy Kolozsvárt nem szabad
fegyverrel megvédeni, sőt át kell adni a várost a románoknak?
Ha ennyire hálás nekik az elnök, miért nem küldött embert, fegyvert,
ellátmányt? Egyszer, a Székely Nemzeti Tanács követelésére küldtek ugyan
ágyúkat, ám ezeknek hiányzott az irányzéka, így lényegében
használhatatlanok voltak.
Azt rebesgették, az ország vezetése a katonai alakulatban egyfajta
ellenforradalmi erőt feltételezett, ezért bánt velük távolságtartóan. Pedig
nem tettek ők egyebet, csak próbálták minden erejükkel az országot védeni!
Egy ideig mégis hátrálni kényszerültek. A parancsnokság székhelye
előbb Bánffyhunyadra, majd Nagyváradra került át, Kratochvil ezredes a
zászlóaljak egy részét Szatmárnémetibe és Debrecenbe vonta vissza,
ugyanis ott akarta őket megszervezni. Az oláhok ez idő alatt folyamatosan
nyomultak előre, elfoglalva Nagybányát, Bánffyhunyadot és
Máramarosszigetet.
Akkor sikerült csak megállítani őket, és rögzíteni a frontot, amikor a
természetileg jobb adottságokkal rendelkező Királyhágót kezdték védeni. A
Székely Hadosztály itt, Csucsa környékén több kisebb sikert is elért, és
akadt néhány terület, amit visszafoglaltak, bár lényegében egy ideje
ugyanazon a szakaszon néztek egymással farkasszemet a magyar és román
erők.
Nem lehetett tudni, mennyire fontos Károlyinak Erdély. Samu bízott
benne, azért jött, hogy biztosítsa a sereget a támogatásáról. Végre talán
mindenkinek lenne fegyvere!
A fiú azt vette észre, hogy katonatársai lelkesen, a kezdetinél nagyobb
odaadással és kevesebb alapzajjal hallgatják a köztársasági elnök szavait.
Fülelni kezdett hát, nehogy lemaradjon valami fontosról.
– …nem lehet egy nemzetet legázolni, nem lehet egy népből kiirtani az
önfenntartási ösztönt, mely azt mondatja vele, hogy élni akar – szónokolta
Károlyi. – Nem lehet elpusztítani egy olyan országot, melynek más célja
nincs, mint hogy minden polgárának egyforma jogot biztosítson! De hallja
meg és értse meg a világ azt is, hogy ha a párizsi békekonferencia a wilsoni
elvek, a népek önrendelkezési joga és a megegyezési béke ellen döntene,
végszükség esetén fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot!
 Mondatait éljenzés és taps fogadta, melybe lelkes kurjongatás és éles,
vidám fütty vegyült. Károlyi végigjáratta tekintetét a tömegen, és amikor az
eléggé elcsendesedett, lendületesen folytatta:
– Ha olyan békét akarnak velünk aláíratni, amely Magyarország
feldarabolását jelenti, én ezt a békét nem fogom aláírni!
A téren hosszú percekig szűnni nem akaró, dörgő üdvrivalgás
visszhangzott. Károlyi után Böhm Vilmos hadügyminiszter, majd Pogány
József, a katonatanács vezetője intézett beszédet az összegyűltekhez, az
elnök gondolatait erősítve meg.
A szónoklatok végeztével Samu teljesen fellelkesedett. Amikor a
felsorakozott zászlóaljak egyesével, díszlépésben vonultak el az elnök előtt,
a többiekkel együtt vidáman tisztelgett.
Most már tényleg felszabadítjuk Erdélyt!
Sofia! Újra látjuk egymást!
 Vix

1919. március 20., Budapest

Károlyi Mihály gróf, Magyarország köztársasági elnöke kézfogással

köszöntötte a francia alezredest, aki budavári irodájában bejelentés nélkül
meglátogatta. Ismerték már egymást egy ideje, Ferdinand Vix, a dús
bajuszú tiszt vezette ugyanis az antant katonai bizottságát Budapesten.
Sőt… sokak szerint az országot is.
A francia katona az itt töltött hónapok alatt kevés barátot szerzett
nyers, pattogó modorával, és azzal, hogy visszaélt a pozíciójával. Az
antanttisztekből álló fegyverszüneti bizottság vezetőjeként és teljhatalmú
parancsolójaként kedvére rendelkezett Magyarország nyersanyagkincsével
és közlekedésével, és számos olyan intézkedést adott ki, amelyet a
kormány, ha jót akart, záros határidőn belül teljesített.
Hiába vívta ki Vix sokak ellenszenvét, Károlyi tanácsosnak érezte
megőrizni mindazt, ami a jóindulatából megmaradt.
– Foglaljon helyet, s’il vous plaît! – kínálta hellyel Vixet.
– Köszönöm, inkább állnék – hárította el a gesztust az alezredes, és ha
lehet, még inkább kihúzta magát.
– Miben lehetek a segítségére? – kérdezte alázatosan Károlyi.
– Sürgős táviratot hoztam önnek de Lobit tábornoktól Belgrádból.
– Ó! – Károlyi meglepetten felhúzta a szemöldökét, és a papírért nyúlt.
– Szabad lesz?
– Természetesen. Itt megvárom, míg elolvassa.
– Ahogy kívánja… Biztosan nem ül le?
– Biztosan.
– Addig is kávé, tea, szivar?
– Nem kérek semmit.
– Nos, ön tudja. Ha most megbocsát… – Károlyi fejével a levél felé
intett.
– Csak tessék!
 Károlyi leült, kibontotta a borítékot, széthajtotta a papírt, és olvasni
kezdett. Nem akarta nagyon megvárakoztatni Vixet, ezért gyorsan átfutotta
a címzést, és igyekezett kihámozni a lényeget.

„A békekonferencián az 1919. február 26-i ülésen elhatározták,

hogy… tanácsos a magyarok és románok között egy semleges
zónát létesíteni, amelyben sem magyar, sem román katona nem
lehet, amelynek azonban a fontosabb pontjait a szövetséges
csapatok fogják megszállani…
A semleges zóna határai:
Keleti határ: Aradtól Nagyszalontáig vezető műút, a
Nagyszalonta, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti
vasútvonal…
Északi határ: A Szamos és Tisza folyó, Vásárosnaménytól öt
kilométerre eső pontig…
Nyugati határ: Vásárosnaménytól öt kilométerre
északnyugatra, Debrecentől öt kilométerre nyugatra,
Dévaványától három kilométerre nyugatra, Gyomától nyugatra,
Orosházától, Hódmezővásárhelytől és Szegedtől öt kilométerre
nyugatra…
Déli határ: Maros folyó, Arad és Szeged városok, amelyek
minden magyar és román csapat kizárásával a szövetséges
csapatok által lesznek megszállva…”

Károlyi megállt.
Micsoda?!
Maga elé képzelte a térképet, és azt is, miféle veszteséget jelent a javaslat.
Jézus…!
Megrázta a fejét, mintha azzal semlegesíthetné az eddig olvasottakat,
és kényszerítette magát, hogy folytassa.

„A magyar csapatoknak a semleges zóna nyugati határa mögé

való visszavonulása március 23-án kezdődik és egy maximális
tíznapi időközben kell, hogy befejeztessék.”

Hogy palástolja megdöbbenését, a keze mögé rejtette a száját.

 Három nap múlva kell megkezdeni a kivonulást? És csak tíz nap
van rá? Ezt nem gondolhatják komolyan!

Szeme tovább rótta a sorokat:

„Ezen idő alatt Gondrecourt tábornok, akit a semleges zóna keleti

parancsnokságával bíztam meg, ezt a szövetséges csapatok által
el fogja foglaltatni és ellenőrizni fogja a magyar csapatok
kiürítési mozdulatait.
A román csapatokat felhatalmazza a békekongresszus, hogy
vonalaikat a semleges zóna keleti határáig előretolják, jelenlegi
elhelyezésükben megmaradnak azonban mindaddig, míg a
magyar csapatok ezen zóna nyugati határán túl nem jutottak…”

Károlyi érezte, hogy arcából kifut a vér, és szédülni kezd. Képtelen volt
tovább olvasni, ujjai közt remegett a papír.
– Ez… – kezdte, ám hangszálaitól csak halk nyöszörgésre telt, és
felfokozott érzelmi helyzetében a megfelelő francia szavakat sem találta. –
De hisz… nem ebben állapodtunk meg! Ez a jegyzék szembemegy a
novemberben kötött fegyverszünetben foglaltakkal!
Vix flegmán vállat vont.
– Az antant újabb döntést hozott – közölte egyszerűen. – A belgrádi
egyezmény egyébként sem érvényes. A nemzetközi jog szempontjából
Magyarország még nem létezik, így a magukkal kötött szerződést
semmisnek, illetve egy helyi hatósággal kötött lokális kontraktusnak
tekintjük.
– De… rólunk döntöttek, nélkülünk! A korábbi megállapodásunkat
felülbírálva! – háborodott fel Károlyi. – Ez egy ultimátum!
– Nem akarunk fegyveres összecsapást a románok és magyarok között.
Véget akarunk vetni a románok önkényes területfoglalásainak. Ezért kell
kiüríteni ezt a területet.
– Akkor parancsolják vissza őket! Ha csak ez volna a cél, nem arról
szólna a szöveg, hogy mi visszavonulunk, a románok pedig még mélyebbre
hatolnak Erdély területére!
– Se kedvem, se felhatalmazásom nincs, hogy a békekonferencia
döntését megvitassam önnel. Kezdjék meg a leírt területekről a katonaság
kiürítését! – utasította Vix a grófot. – Nincs rá sok idejük, hogy befejezzék.
 Károlyi tudta, mit jelent, ha engedelmeskednek az antantnak:
Magyarország még több területet veszít. Félő volt, hogy azok a vidékek,
amelyeket most önként átadnak, sosem kerülnek többé magyar fennhatóság
alá. A jegyzék által leírt határok gyanúsan emlékeztettek a román
követelésekre…
Tudta ugyanakkor, ha nem engedelmeskednek, a háborúskodás
folytatásához vezethet. Márpedig a katonaságról sok mindent el lehetett
mondani, csak azt nem, hogy ütőképes lenne…
– Erre én nem adhatom az áldásomat. Össze kell hívnom a
minisztereket, és közösen kell döntést hoznunk.
Vix biccentett.
– Rendben. Értesítsen, ha végeztek! Ajánlom, hogy okosan
döntsenek… Au revoir!
Azzal megfordult és elhagyta Károlyi irodáját.
A köztársasági elnök összeroskadva nézte a becsukott ajtót és remegő
kézzel nyúlt a telefon felé.

Károlyi megvárta, amíg a minisztertanács tagjai átolvassák a jegyzéket. A

férfiak elhűlve néztek össze.
– Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ellentmondjunk nekik… –
rázta kopasz fejét Böhm Vilmos, a honvédelmi miniszter.
– De nem is dobhatjuk el magunktól az ország keleti felét! – förmedt rá
Harrer Ferenc, a külügyminiszter.
– Nem lehetne megkérni De Lobit hadosztálytábornokot, hogy toljuk ki
a határidőt? – javasolta Berinkey Dénes, a miniszterelnök.
– Azzal csak időt nyernénk – vetette ellen Károlyi.
– Aki időt nyer, életet nyer…
Károlyi komoran megcsóválta a fejét.
– Ezúttal nem – vélte. – Uraim, ami engem illet, megfogalmaztam a
válaszomat. A következőképp hangzik… – Elővett egy papírt, és olvasni
kezdett: – „A kormány nincs abban a helyzetben, hogy tudomásul vehesse a
békekonferencia határozatát és hogy közreműködjék végrehajtásában. Ez a
határozat teljes ellenmondásban van az 1919. november 13-án kötött
fegyverszüneti katonai konvencióval, nem veszi tekintetbe az ország
létérdekeit, megakadályozhatja az ország fejlődését és zavarhatja a békét.
Mivel a magyar kormány, amelyet nem hívtak meg a békekonferenciára, és
amely nem működhetett közre a határozat meghozatalában, ennek a
határozatnak végrehajtásáért felelősséget nem vállalhat, kényszerítve látja
magát, hogy még ma lemondjon.”
– Lemondjon… a kormány…? – döbbent meg a miniszterelnök.
Károlyi szomorúan bólintott Berinkey felé.
– Természetesen nem egyedül döntök ebben a kérdésben, de
hallgassátok meg az érveimet. Azok az elvek, amelyekre ez a kormány
épült, nem engedik sem azt, hogy teljesítsük a jegyzékben foglaltakat, sem
azt, hogy megtagadjuk és ezzel újabb harcokat kockáztassunk. Koalíciós
kormány vagyunk, melyben a nemzeti eszmék éppúgy képviseltetik
magukat, mint a proletáriátus követelései. Egyes tagjaink számára éppúgy
fontos az ország területének megóvása, mint másoknak az antanttal való
együttműködés. Márpedig ez a két elv most kiüti egymást és
megosztottságot eredményez… Jelen helyzetben nemigen látok módot,
hogy a kormány ebben a formában fennmaradjon.
Végighordozta tekintetét a tanács tagjain, akik csöndben emésztették a
szavait. Többször felmerült már, hogy lemond a kormány, azonban ennek
lehetősége sosem került ennyire kézzelfogható közelségbe.
– Cudar idők várnak ránk, bárhogy döntünk – folytatta a gróf. – A
külpolitikánkban éppúgy, mint a belpolitikánkban. A valódi hatalom, ha
nem is mondjuk ki, hónapok óta a szakszervezetek és az oda sereglett
munkások kezében van. Épp ezért úgy látom, a munkásokat képviselő
kormányra van szükség, vagyis olyanra, amely kizárólag
szociáldemokratákból áll.
– Miért ők? – kérdezte a miniszterelnök, aki a Polgári Radikális Párt
tagja volt, vagyis az elképzelés szerint nem került volna be a következő
kormányba.
– Több okból is – felelte Károlyi. – Egyrészt nem lehetetlen, hogy
kénytelenek leszünk elfogadni az antant feltételeit. Ezt egy olyan kormány,
amely nem a nemzeti érdekek képviseletére és az ország integritásának a
megőrzésére szegődött, kisebb hitelvesztéssel tudja megtenni.
A szociáldemokrata miniszterek láthatóan zavarban fészkelődtek
társaik méricskélő pillantásaitól, akik úgy vizsgálgatták őket, mintha máris
feladták volna Erdélyt. Arcukat gondok redőzték, ahogy összenéztek
egymással.
 – Másrészt – folytatta Károlyi – ha nem akarjuk teljesíteni az antant
kívánságait, egységes hadseregre lenne szükségünk, ezt pedig az országban
dúló osztályharcok közepette csakis a szociáldemokrata pártra támaszkodva
lehet megszervezni. Emellett… – keseredett meg a hangja – …be kell
látnunk, hogy nyugati orientációnk csődöt mondott. Az antant megszegte az
ígéreteit, és láthatóan nem kívánja szem előtt tartani országunk érdekeit. A
németek vesztes háborúba vezettek bennünket, és most az antantban is
csalódnunk kellett. Ha barátokat szeretnénk, máshol kell keresnünk őket.
Olyan új irányt kell hát találnunk, ami a munkás-internacionálé
rokonszenvét biztosítja részünkre.
Néhányan felhördültek a gondolatra, Károlyi azonban nem
visszakozott.
– Ehhez szociáldemokrata kormány szükséges – jelentette ki.
A beállt csendet Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke törte meg.
– A polgárság teljes mértékben támogatja egy tisztán szociáldemokrata
minisztérium gondolatát – közölte.
– Azt azért előbb közölni kellene az antanttal, hogy egy
szociáldemokrata kormány idővel feltétlenül a kommunizmushoz való
alkalmazkodást fog jelenteni – vetette fel Kunfi Zsigmond. – Dilemma elé
kell állítani őket, hogy vállalják-e saját népeik előtt a felelősséget azért, ha a
románok kedvéért a kommunizmus felé taszítanak egy olyan országot,
amely ma még nem bolsevista.
Károlyi csodálkozva hallgatta Kunfi szavait. Kunfi a középutas
szociáldemokraták közé tartozott, és nem olyannak ismerte, mint aki
nagyon barátkozni akarna a vörösökkel. Olyannyira megbízott benne, hogy
ő volt a jelöltje a miniszterelnöki posztra.
Lehet, hogy igazat szól, és a szociáldemokraták hatalomra jutása
mellett a bolsevikok felemelkedése is elkerülhetetlen?
– A kommunizmus felé? – lepődött meg Garami Ernő is a
szociáldemokraták mérsékelt szárnyáról. – De hisz ők nem testvérpártunk!
Ellenségesek hozzánk! – Megcsóválta a fejét. – Kizártnak tartom a velük
való közösködést. Így Zsigmond indítványát szintén ellenzem. Már csak
azért is, mert attól gyakorlati eredmény nem várható. A kormány eddigi
fenyegetései mind eredménytelenek maradtak.
Kunfi megvonta a vállát.
– Én szóltam…
 – Uraim – nézett feléjük Károlyi –, vállalja a pártotok a
kormányalapítást?
– Még ma pártülést hívunk össze, és megvitatjuk a javaslatot – felelte
Garami.
Károlyi egy biccentéssel nyugtázta.
– Ami pedig a köztársasági elnöki pozíciót illeti, a nehéz körülmények
szilárd emberi és politikai helytállást követelnek. Nem vethetem le
magamról e terhet ebben a nehéz helyzetben. Most pedig, miniszter urak,
szavazzunk! Az első kérdésünk tehát: lemondjon-e a kormány?

Kun Béla véraláfutásai mostanra felszívódtak, sebei behegedtek, csak

néhány ízülete sajgott egy-egy könnyelmű mozdulatnál.
Hiába léptek be a tavaszba, a gyűjtőfogház falai dermesztő hideget
sugároztak. Az egész országban hiánycikk volt a szén és a tűzifa, azt a
keveset, ami télről megmaradt, nem a börtönök fűtésére pazarolták. A
világítással ugyanúgy csínján bántak, így most, az este közeledtével
számított rá, hogy hamarosan a priccsükre parancsolják őket és csendes
pihenőt vezényelnek.
Azt azért készséggel elismerte, hogy elviselhetőbb volt az élet itt, mint
a toloncházban, ahova először hurcolták őket. Amikor ugyanis Károlyi
Mihály hírét vette, hogy őt kis híján agyonverték a rendőrök, azonnal
rendelkezett, hogy a letartóztatott kommunistákat szállítsák át a
gyűjtőfogházba és politikai foglyokként bánjanak velük, ne úgy, mint a
köztörvényesekkel. Ennek köszönhetően nemcsak egymással érintkezhettek
könnyedén, gyakori látogatóiknak hála gond nélkül vezethették a pártot, és
szerkeszthették a pártlapokat.
Akármilyen szabadok voltak, egy hónapja bezárva tartották őket,
tárgyalásra várva. Kun Béla, aki megjárta az orosz hadifogságot, megtanulta
elviselni az ennél cudarabb helyzetet is – de ez nem jelentette, hogy ne
vágyott volna a szabad levegőre.
– Kun! – kiáltott az egyik őr. – Magához jöttek. Beszélőre!
A pártvezér otthagyta a közös teret, ahol a többiekkel töltötte az időt,
és követte az őrt. Csakhamar a látogatószobába értek, ahol három elegáns
férfi várta: egy kövér, egy kopasz és egy jóvágású. Ismerte mind;
szociáldemokrata politikusok voltak, akik az elmúlt napokban élénk
érdeklődést tanúsítottak iránta. A látogatásokkor az elképzelései iránt
puhatolóztak, a szociáldemokrata és a kommunista nézőpontokat
egyeztették és igyekeztek közös nevezőre hozni. Ám hiába próbálkoztak
újra és újra, hogy megszelídítsék, Kun Béla következetesen kiállt elvei
mellett. Mindenesetre ahhoz képest, hogy alig egy hónapja még háborúban
állt egymással a két párt, mostanra megenyhült a viszonyuk. De hát… ilyen
a politika, ha az érdekek és nem az elvek mentén művelik.
– Elvtársak! – biccentett köszöntésképp a férfiaknak.
– Kun elvtárs! – viszonozta a kopasz, bajszos Böhm Vilmos, a
kormány hadügyminisztere. – Azért jöttünk, mert felgyorsultak az
események. Eljött az idő!
A bolsevik vezér kíváncsian felhúzta a szemöldökét.
– Kifejtené?
– A kormány holnap lemond, és átadja a hatalmat nekünk,
szociáldemokratáknak.
– Gratulálok – vetette oda közönyösen Kun. Hátradőlt és karba fonta a
kezét.
– Be kell azonban látnunk, hogy egyedül nem tudjuk irányítani az
országot – mondta a kövér látogató, Landler Jenő. – A munkásság
megosztott, és ami még rosszabb, a katonaság is.
– Az apropó, ami miatt a kormány ilyen hirtelen lemond, katonai
természetű – tette hozzá a harmadik férfi, Kunfi Zsigmond.
– Egységes katonaságra van szükségünk – mondta a hadügyminiszter
–, márpedig katonáink egy része nem a kormányhoz húz, hanem a vörös
lobogóhoz. A mi parancsainknak nem biztos, hogy engedelmeskednének,
ha a Vörös Ujság másra kéri őket.
Kun kaján elégedettséggel elvigyorodott.
– Azt mondanám, hogy a katonák nagy része nem engedelmeskedne
maguknak – helyesbített.
Böhm megvonta a vállát.
– Akárhogy is, egységes fellépésre van szükség a külső fenyegetéssel
szemben. Ezért nekünk, akik a haderő felett rendelkezünk, szintén egységes
álláspontra kell jutnunk.
– Vagyis… – fűzte tovább a gondolatot Landler – …olyan kormányra,
amelyben egyaránt részt vesznek a szociáldemokraták és a bolsevikok.
Kun Béla érezte, hogy könnycsepp gyűlt a szeme sarkába a
lelkesedéstől, ám próbálta palástolni izgatottságát. Látta, hogy etetik, látta a
csalit, de még nem látta a horgot.
Mivel akarják vajon rászedni?
– Szóval, azt akarják az elvtársak, hogy vegyünk részt a kormányban?
– kérdezte, és megdörgölte a szemét, mintha csak az álmosságot akarná
elűzni onnan.
– Igen – bólintott Kunfi.
– Igazából arra gondoltunk, hogy a két pártnak egyesülnie kellene –
jelentette ki Landler.
Szavai nyomán csend támadt. Kun fürkészően vizslatta a három férfit.
Vajon csak be akarnak minket kebelezni? – merengett. Azért kellünk
nekik, hogy irányíthassák a hozzánk hű embereket is?
– Posztokat kapnánk a kormányban? Miniszteri pozíciókat?
– Természetesen.
Kun nehezen hitte el, amit hallott.
Képes ekkorát fordulni a világ, ilyen hirtelen?
– Mégis mennyire vehetem komolyan a szavaikat? – kérdezte. – Értem
én, hogy a szocdemek néhány politikusa közös kormányzásról, sőt fúzióról
beszél, viszont azt gondolom, mégis csak a párt vezetőjének a szájából
hangzana ez hitelesen. Ha egységet keresünk, mennyire van egység a
szociáldemokratáknál? Mit szól ehhez az ötlethez Garami? Vagy Peidl? Ők
nem szeretnek minket. Nagyon nem.
– Ők… – igazgatta vaskos nyakán a kendőjét Landler – nos… ők
valóban nem annyira helyeslik az ötletet.
– De nekik is csak egy-egy szavazatuk van – jelentette ki Böhm. – Ez
egy demokrata párt, a többség pedig hajlik rá, hogy elfogadja az ötletet. Ha
biztosítjuk őket, hogy a kommunista párt mellettünk áll, meg fogjuk
szavazni.
– Szóval… börtönből a kormányba – foglalta össze Kun. – Ez az
ajánlat.
– Ez – helyeseltek a szociáldemokraták. – Nincs sok időnk. Tudnunk
kell, mit akarnak maguk.
A kommunista vezér végigjáratta átható tekintetét a három férfin.
– Jöjjenek vissza holnap reggel, elvtársak! Addig megbeszélem az
ajánlatukat a többiekkel.
 Vég és kezdet

1919. március 21., Budapest

– Ma lesz a nap! – közölte a reggeli eligazításon, az óbudai

tengerészlaktanya falai között Cserny József. Mint mindig, most is testhez
álló kabátot viselt, melyet nagy sállal egészített ki. Fejébe túlméretezett
sportsapkát húzott, az árnyékot vetett a szemére. Csizmaszárában hosszú
vadászkést hordott, azzal hadonászva ismertette a parancsait. – Ma
csináljuk meg a forradalmat! Készüljetek!
Végre! – lelkesedett Mokány. Nem mintha annyira izgatta volna, hogy
győzelemre jusson a kommunizmus eszméje, az azonban nagyon érdekelte,
ha sikerrel járnak, az ország új urainak a szolgálatába kerül. Márpedig
akkor biztosan több jut neki is a jóból…
– No de a pártvezetés nélkül? – csodálkozott az egyik bandatag.
– Megyünk, és kiszabadítjuk őket! – állt elő a megfejtéssel büszkén
egy másik. – Betörünk a börtönbe!
– Nem – felelte kurtán a falkavezér.
– No de…
– Te csak ne okoskodj! – oltotta le Cserny a megszólalót,
vadászkésével felé mutatva. – Azt csinálod, amit én mondok! Ha nem a
szórólapos osztagban akarsz részt venni, befogod a szád!
– No de Kun elvtárs nélkül… – folytatódott az okvetetlenkedés.
– Épp tőle jött a parancs, de neked, komám, ez mindegy, mert
szórólapot fogsz osztani! A többiek tárazzák be a fegyvereiket! Félóra
múlva mindenki legyen itt, menetkészen!

A szórólaposok az utcán sétálóknak osztottak röpcédulákat, melyek arról

tudósítottak, hogy kitört a proletárdiktatúra, és kikiáltották a
Tanácsköztársaságot.
 Pontosan tudták, hogy nem lesz, ami megcáfolja a híresztelést, a
betűszedők ugyanis sztrájkoltak, így nem jelentek meg újságok. A nyomdai
munkások lapok helyett inkább vörös röpiratokat és plakátokat készítettek
az üzemekben.
A kellemetlen, esős idő ellenére egymást érték a gyűlések és a
tüntetések, a kommunistákhoz hű munkanélküliek és katonák lepték el
Budapest forgalmasabb útjait.
Nem voltak annyian, mint októberben, az őszirózsás forradalom
össznépi hangulata is hiányzott…
No de kit érdekel, hogy nem mindenki akarja a változást?
Inkább puccs volt ez, mint forradalom, azért néhány ezer felvonulót
sikerült összekaparni, ők pedig lelkesen meneteltek, követelték a bolsevik
vezetők szabadon bocsátását, és éltették a proletárdiktatúrát. Hogy
nyomatékot adjanak harsogó kiáltásaiknak, puskákat is durrogtattak.
Akik pedig nem tartanak velünk, gondolta Mokány, hát majd szépen
megszokják az új rendszert, vagy eltűnnek az élet porondjáról!
A felvonulások megszervezése persze nem az ő feladatuk volt, hanem
az agitátoroké. Nekik, Cserny terroristáinak keményebb szerep jutott.
Mokány a pesti rakparton állt és elszántan meredt a feléje tartó
automobil szélvédőjére. A vezető dudálással igyekezett jobb belátásra bírni
és leijeszteni az úttestről, a markos férfi azonban nem tágított. A fülsértő
hangjelzésre előhúzta a háta mögé rejtett géppuskát és leadott egy sorozatot
a közeledő jármű elé. A sofőrnek, ha el akarta kerülni a golyókat, élesen a
fékbe kellett taposnia. Az autó kifarolt és kis híján felborult.
Mokány a járműre szegezte a fegyverét és céltudatosan közelebb
lépett. A sofőr sejthette, hogy semmi jó sem vár rá, mert azonnal az
ellenkező irányba vezető sávra kanyarodott, és amikor megfordult, a gázra
taposott. Mokány utánaküldött néhány golyót, de inkább csak az ijesztő
hang miatt. Nem akarta, hogy megsérüljön a kocsi. Tudta, hogy abban az
időben, amikor ő az útra lépett, a cimborái ugyanezt tették az egész
belvárosi rakpart hosszában. Próbálkozhatnak a sofőrök cselekkel, nem
menekülhetnek. Ezt is le fogják kapcsolni.
Az utána érkező autós, akinek szintén a fékbe kellett taposnia, ha el
akarta kerülni a karambolt, már nem volt ilyen bátor. Ijedten nézett az úton
álló fegyveresre és a többire, akik megjelentek az út szélén. Mokány
odalépett hozzá, puskája csövét rá szegezve.
– Kifelé! – parancsolta.
 – De… – hebegte az elegáns öltönyös sofőr, és megerősítésként egy
pillanatra a mellette ülő asszonyságra nézett – …ez az én autóm. Nem
akarok kiszállni! Engedjen tovább!
– Kifelé! – ismételte Mokány, és belenézett a fegyver célkeresztjébe. –
Hacsak nem azzal akarsz bosszút állni rajtunk, hogy az agyvelődet kell
takarítanunk a kocsi belsejéből.
– Fogadjunk szót, drágám! – nyögte a férfi, és sietve elhagyta a
járművet. Amikor terjedelmes felesége ismét mellette állt, mintha
kötelességének érezte volna a bátor helytállást, felháborodottan megszólalt:
– Mégis, hogy képzelik ezt?
– Örülj, hogy egyelőre megúsztad ennyivel, burzsoá görény! – Mokány
a puska tusával gyomorszájon vágta a férfit, hogy elvegye a kedvét a
további hepciáskodástól, és hogy az eggyel hátrébb veszteglő autó sofőrje
lássa, mi vár rá, ha ellenáll. Azt azonban keményebb fából faraghatták, mert
kidugott egy pisztolyt a lehúzott ablakon, és leadott egy lövést Mokány felé.
– Jézusom! – hüledezett az asszonyság, és férjével együtt leguggolt,
igyekezve elrejtőzni az autójuk fedezékében. Mokány szintén a jármű
takarásába húzódott, és viszonozta a támadást, szilánkokra robbantva a
másik autó szélvédőjét. A sofőrnek számtalan sebet hasítottak az arcára az
üvegdarabok.
– Megadom magam! – kiáltotta a vérző fejű férfi, és elejtette a
pisztolyt.
– Kifelé! – ordította neki Mokány, aztán a párra nézett, akiktől az első
kocsit zsákmányolta. – Üdvözlet a proletárdiktatúrában! Takarodjatok!
Gyorsan!
Csakhamar egész konvojnyi frissen zsákmányolt, vörös lobogókkal
ékített autó száguldott dudálva, lövöldözve a rendőr-főkapitányság, a
forradalmi erők következő célpontja felé.

Károlyi Mihály lerogyott íróasztala székére.

Hát ezzel is megvolnánk!
Csalódottan nézte az okiratot, melyet immár a minisztertanácson résztvevők
aláírása hitelesített.
Nincs visszaút.
 Lemondott a kormány, s egy álom végleg meghiúsult. Pont került
eddigi kísérlete végére, melyben az antant jóindulatára építve, az ő
igényeiknek megfelelő kabinetet alakítva szeretett volna megfelelő békét
kötni a háború győzteseivel. Úgy tűnt, ez az irány kudarcot vallott. Csak
remélhette, hogy az új kormány és az új irány nagyobb szerencsével jár.
Megterhelő, tárgyalásokkal és egyezkedéssel teli nap állt mögötte.
Mivel délelőtt még nem tudta, a szociáldemokraták vállalják-e a
kormányzást, másik megoldást is találnia kellett arra az esetre, ha nem.
Üzenetet küldött hát Bethlen Istvánnak azzal a kérdéssel, részt venne-e egy
polgári kabinetben, és vele együtt más polgári politikusokat is összehívott
estére Zichy Aladár lakására. A délután négykor kezdődő, és éppen rövid
szünetet tartó minisztertanácson azonban a szociáldemokraták kifejezték a
szándékukat és hajlandóságukat a kormányalakításra.
Lehet üzenni Zichynek és a többieknek, hogy az esti megbeszélés
okafogyottá vált.
Ám ezzel nem szabadult fel az estéje. A miniszterek tanácsa folytatja a
munkát mindenféle adminisztratív ügyek lebonyolításával, s utána az estére
összehívott munkástanácsra is el szeretett volna menni, hogy bejelentse az
új kormányt.
Biztosan örülnek majd, hogy az ő képviselőik kerülnek hatalomra…
Kopogtattak. A komornyik lépett be, aki zsakettet, lakkcipőt és
nyakkendőt hozott. Károlyi átöltözött, rövid üzenetet firkantott, majd
utasította a titkárát, hogy küldje el a polgári politikusoknak. Ezután
visszament a megbeszélésre.
Az ülést azonban csakhamar megzavarták, őt pedig kihívták. Kéri Pál
újságíró szeretett volna vele sürgősen beszélni, halasztást nem tűrő ügyben.
Károlyi a bajsza alatt morgott, nem tudva, mi lehet az adott pillanatban
fontosabb, mint a kormányzás körüli ügyek intézése. Kéri azonban régi
bizalmasa volt, ezért hát engedett a kérésnek. Elnézést kért a miniszterektől,
és elhagyta a termet.
– Mondd, Palikám, mi olyan sürgős? – fogott kezet barátjával az
előszobában. – Ami azt illeti, itt is fontos dolgok zajlanak!
Kéri, aki fizimiskájában hasonló volt hozzá, izgatottnak tűnt.
– Tudsz róla, mi zajlik a városban?
Károlyi értetlenül összeráncolta a homlokát.
– Mire gondolsz?
 – Az utcákon forradalom van! – kezdte hevesen Kéri. – Kommunista
lett az egész város! A munkásság, a katonaság, mindenki a kommunizmust
követeli!
– Azért csak nem mindenki…
– Kikiáltották a proletárdiktatúrát és a Tanácsköztársaságot!
– Mi? – értetlenkedett Károlyi. – Kicsoda?
– Hát a szocdemek és a velük egyesült kommunisták!
– De hisz a kommunista vezetők rács mögött vannak! A szocdemek
pedig itt, velem, a minisztertanácson!
Az újságíró megvonta a vállát.
– Akkor is megállapodtak, még délelőtt. Forradalmi
kormányzótanácsot hoztak létre, a két párt egyesült Magyarországi
Szocialista Párt néven.
– Jézusom… – hitetlenkedett a gróf. – Meg se várták, hogy az előző
kormány, amiben ők is benne vannak, formálisan is lemondjon!
– És ez még nem minden! Most jövök a katonatanács üléséről. A sereg
felesküdött a diktatúra védelmére, megszállta a rendőr-főkapitányságot, a
Gellért-hegyen levő tüzérségüknek pedig parancsba adták, hogy ellenállás
esetén lőjék a kormányépületeket!
– Lőjék a kormányt? – Károlyi dermedten állt, a hallottak miatti
sokkban. – Hogyan történhetett mindez? És mit mondjak majd a
munkástanácson? Be akartam jelenteni, hogy a szociáldemokraták
alapítanak kormányt…
– Szerintem jobban teszed, ha nem mész el az ülésre – tanácsolta. –
Ezeknek most vérben forog a szeme! Nem akarnak grófot látni! Tartok tőle,
ha nem állsz odébb magadtól, odébb raknak!
Károlyi érezte, hogy elsápad.
– Megfogalmazom én a nyilatkozatot, rendben? – javasolta Kéri. –
Aztán majd aláírod, ha egyetértesz vele. És kell egy másik is, hogy
kiengeded a kommunistákat a fogházból.
A gróf erőtlenül bólintott.
– Jó, jó, persze. Legyen… írd csak meg.

„…mint a Magyar Népköztársaság ideiglenes elnöke… a világ

proletariátusához fordulok igazságért és segítségért…”
 Károlyi fáradtan meredt maga elé. Hiába közeledett az éjjeli tíz óra,
még nem feküdt le aludni. A szalon foteljében ült mozdulatlanul, a
cigarettája hamuját sem verte le.
„…lemondok…”
Néhány szó kúszott be újra és újra a tudatába, és nem hagyta
nyugodni.
„…átadom a hatalmat…”
– Minden rendben, Mihály?
„…átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának…”
– Drágám! – rázta meg a valaki a vállát.
– Tessék? – rezzent meg Károlyi. A feleségére, a nála tizenhét évvel
fiatalabb Andrássy Katinkára pillantott, aki már fürdőköntösbe bújt. A nő
kérdőn nézett vissza rá.
– Azt kérdeztem, minden rendben van-e – ismételte, s hangjába
aggodalom vegyült. – Úgy néztél az előbb arra a kandallóra, mintha
szellemeket látnál.
– Hosszú volt ez a nap – dörgölte meg a szemét a gróf. – Kimerültem.
– Nem csodálom, drágám. Pihenj!
Károlyi maga elé nézett, de nem is látta a környezetét.
– Nagyon sok mindent kellett ma aláírnom – nyögte. – Tudod, hogy
megy… eléd teszik a papírt, nincs is időd alaposan átolvasni…
– A fontos embereknek már csak ez a sorsa.
– Lehet… – kezdett egy mondatba a gróf, de nem állt rá a szája, hogy
befejezze, mintha attól tartana, hogy a kimondott szó valóra válik.
– Biztosan, drágám – nyugtázta fiatalos derűvel Katinka. – Gyere,
feküdjünk le!
Károlyi megrázta a fejét.
– Lehet… – kezdett bele ismét, s megint megakadt. Nagyot nyelt,
mielőtt folytatta volna. – Lehet, hogy aláírtam ma valami olyasmit is, amit
nem kellett volna.
– Micsodát?
– A… a lemondásomat.
– Nem azt mondtad tegnap, hogy te maradsz az elnök?
– Igen, így volt, de… jött Kéri Pali…
– Hisz ő a barátod! A bizalmasod! Mit tett?
– Olyan zavaros!
– Meséld el!
 – Szóval, én egész nap tárgyaltam, és mivel a nyomdászok sztrájkoltak,
nem jelentek meg lapok, és a minisztertanácsban nem tudtunk semmit arról,
mi folyik a városban. Jött Kéri, azt mondta, felfordulás és forradalom van,
mindenki kommunizmust akar, és ne is én menjek a munkástanács ülésére,
majd elmegy ő, megfogalmazza a szöveget, amit mondanék…
„…átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának…”
– Igen, Mihály?
– Én… be akartam jelenteni, hogy új kormány alakul,
szociáldemokrata kormány, ami őket képviseli, de… – Károlyi megakadt,
ahogy tudatába ismét bekúszott egy sor:
„…lemondok és átadom a hatalmat…”
Megrázta a fejét, hátha megszabadulhat tőle.
– Megbíztam Paliban, nem is volt időm rendesen elolvasni… és most
attól tartok, az volt a szövegben, hogy… – sóhajtott – lemondok.
Ráadásul… én szociáldemokrata kormányt akartam, de ők összeálltak a
kommunistákkal, és a szövegben az sejlik fel, hogy én nekik, a
bolsevikoknak adtam át a hatalmat.
– Ezeknek, akik felfordították a várost?
Károlyi biccentett.
– De lehet, hogy nem írtam alá, csak átfutottam és rábólintottam…
Nem emlékszem! Az viszont biztos, hogy kegyelmet adtam a kommunista
vezetőknek. Aláírtam, hogy engedjék ki őket a börtönből. Erre kért az új
kormány… hisz ők is a tagjai!
– Ha ez így van – gondolkodott a nő –, a jobboldali politikusok ellened
fordulnak! Minden rosszért téged okolnak majd!
Károlyi legyőzötten megvonta a vállát.
– Akkor talán nem, ha az új kormány jól végzi a dolgát, és kihúzza az
országot a slamasztikából…
– Bízzunk benne, hogy így lesz! – sóhajtotta Katinka, aztán az arca
hirtelen felvidult. – Talán… van egy ötletem! Ha visszavonni nem is lehet,
lesz egy tanúd, hogy te ezt nem akartad!

Éjjel tíz is elmúlt, amikor ők ketten bejelentkeztek Berinkey Dénes

miniszterelnökségi lakásánál.
 – Elnök úr! – köszöntötte kézfogással Károlyit Berinkey. – Katinka
asszony!
– Bárcsak még én is elnök úrnak szólíthatnálak… – mosolyodott el
halványan Károlyi, ám érezte, hogy feszültsége nem oldódik.
– Minek köszönhetem a késői látogatást?
– Tudja, Dénes – kezdte Andrássy grófnő –, miattam van az egész.
Féltem. Nem tudtam elengedni a gondolatot, hogy… hisz tudja, micsoda
felfordulás volt ma a városban!
– Az egyszer biztos! – felelte Berinkey, s az arca még mindig türelmes
kíváncsiságot tükrözött. – A részleteket persze nem ismerjük, de hallottunk
ezt-azt.
– Tudja, milyen a csőcselék, Dénes! Hisz emlékszik, mi történt Tisza
gróffal!
– Csak nem gondolja…
– Ezektől a várban sem lennénk biztonságban! – folytatta vehemensen
a nő. – Megkértem hát Mihályt, hogy ne otthon töltsük ezt az éjszakát,
hanem barátoknál. Itt maradhatnánk?
– Nos, mi sem természetesebb, Katinka! Legalább megosztják velünk
utolsó itt töltött éjeink egyikét. Fáradjanak beljebb! Azonnal szólok a
cselédnek, hogy készítse elő a vendégszobát.
Negyedórával később már a hallban ültek, teáztak és cigarettáztak.
– Elég feszült két nap áll mögöttünk… – mondta Berinkey.
– Jólesik ilyenkor a tea… – tette hozzá a felesége, Mária. –
Megnyugtatja a lelket. Ami még inkább, ha kedves és előkelő barátokat
láthatunk vendégül.
– Részünkről az öröm! – biztosította Katinka grófnő. – Köszönjük,
hogy itt lehetünk.
– Úgy ám! – tette hozzá Károlyi. – Ami pedig a mai eseményeket
illeti… hát nem fura, Dénes, hogy azt gondoltuk, mi irányítjuk a
történéseket, és közben az utcán egyfajta forradalom tört ki?
– Na de ki robbant ki forradalmat, miközben egyébként is megszerzi a
hatalmat? Nem áll össze a fejemben!
– Ez bizony jogos kérdés – helyeselt Károlyi –, engem is töprengésre
késztet. Miféle gondolkodásmód ez? Miféle emberek ezek? Az az igazság,
hogy a kormány lemondása közepette annyira el voltunk zárva a hírektől,
hogy nemigen tudom, pontosan mi történt. Neked sikerült tájékozódnod?
Berinkey megrázta a fejét.
 – Ma nem jelentek meg lapok. Gondoltam, este átolvasom a sajtót,
de… nem volt sajtó. – Megvonta a vállát, és mintegy magyarázatként
hozzátette: – A betűszedők sztrájkja.
– Arra gondoltam… – A gróf a telefonra nézett. – Használhatom? Az
jutott eszembe, megkérdezhetnénk valakit, akinek kötelessége nyomon
követni a történéseket.
– Hmm… – veregette az állát a mutatóujjával Berinkey – mondjuk
Herczeg Géza?
– Ki ő? – kérdezte Andrássy Katinka.
– Miniszteri tanácsos, a külföldi sajtószolgálatot irányítja. Talán még a
posztján van.
– Próbáljuk meg! – javasolta Károlyi.
Berinkey tárcsázott, majd átadta a hallgatót a grófnak. Károlyi
köszöntötte a miniszteri tanácsost, elnézést kért a késői zavarásért, és
megkérte, hogy tájékoztassa a fejleményekről.
Károlyi egy ideig a kagylót a füléhez tartva hallgatott, aztán hirtelen
felkiáltott:
– Miféle lemondást?
A kis társaság, amely eddig csendben hallgatott, hogy társalgásuk ne
zavarja meg a fontos beszélgetést, most kérdőn nézett rá.
– Egy pillanat – mondta Hercegnek Károlyi, és a többiekhez fordult. –
Azt mondja, a lemondásomat felolvasták a munkástanácsban és százezer
példányban ki is nyomtatták.
Berinkey és felesége zavartan néztek össze.
– Milyen lemondást? – suttogta Katinka grófnő döbbent arccal.
Károlyi hitetlenül megrázta a fejét.
– Az én lemondásomat! A munkástanács tudomásul vette és holnap a
lapok is közlik! – Ismét a telefonvonal túloldalára irányozta szavait: – Az
isten szerelméért, hisz ez lehetetlenség! Azt sem tudom, mi van benne.
Kérem, akadályozza meg a kinyomtatását!
Míg a miniszteri tanácsos szavait hallgatta, legyőzötten nézett a
feleségére és az értetlen arcot vágó Berinkeyékre.
– Késő – közvetítette. – A lapokban úgyis meg fog jelenni. Telefon
útján pedig már Bécs és az egész külföld megkapta.
Keserű grimaszt vágott és beleszólt a kagylóba:
– Hát jó. Legyen. Csak közöljék a lapok a proklamációt.
Letette a telefont és felsóhajtott.
 – Nagyon úgy néz ki, írtak helyettem egy lemondó nyilatkozatot.
Holnaptól nem én vagyok a köztársasági elnök.
Berinkey baljós pillantást vetett rá.
– Holnaptól köztársaság sincs.
 II.

CSILLAGOK DICSŐSÉGE
Most új isten szól néktek, emberek!

A véres földnek vére szülte Őt,

A sok kiomlott, sűrű, keserű
Vér összeállt a fájó földeken,
Testté tapadt, alakká tornyosult,
Vérszínű, nagy mezítelen alakká,
Ki országlépő-tágra tárja lábát
S Földet rengésre tépő hangja zeng
piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
„Im eljöttem!
Eljött a Vörös Isten!”

(Tóth Árpád: Az új Isten – részlet)

 Az élet szép!

1919. március 27., Szeged felé

Kasza Benci boldogan robogott Szeged felé sok száz tonnás, fekete
vasparipáján. Úgy érezte, nem veheti el a kedvét semmi.
Olyan szép volt a világ!
A tavaszba forduló táj, a száguldó sínek látványa és a keze alatt
dolgozó erőgép vibrálása egyaránt lenyűgözték. Immár felügyelet nélkül,
egyedül ő irányította a füstöt okádó gőzmozdonyt és az utasokkal teli
vagonokat. Azt csinálta, amit mindig szeretett volna, ott volt, ahol mindig
lenni szeretett volna.
De az országra is új világ köszöntött. A szociáldemokraták és a
kommunisták ahelyett, hogy egymást marták volna, végre összefogtak, és
együtt alapítottak kormányt a leszerepelt Károlyi helyett. Az őszirózsás
forradalom ígéretei sajnos zömükben beteljesületlenek maradtak, az élet sok
területén káosz uralkodott el. Ideje volt, hogy a polgári kormányt új váltsa.
Olyan, amely szembe mer szállni az antant mohó területi követeléseivel,
olyan, amely valóban fontosnak tartja a munkásság felemelését, olyan,
amely rendet tud tartani.
Benci, amikor a Népszavában Károlyi lemondó nyilatkozatát olvasta,
először nem tudta, mit gondoljon. Bár a szöveg kijelentése, miszerint a
párizsi békekonferencia titkon úgy döntött, hogy csaknem Magyarország
egész területét megszállja, majd odadobja koncként a románoknak, súlyos
fenyegetésként lebegett az egész nemzet felett, őbenne mégis inkább a
remény gyúlt lángra. A volt köztársasági elnök belátta, hogy a haza csak
akkor fejlődhet, a termelés csak akkor állhat helyre, ha a proletariátus veszi
kezébe a hatalmat. Megtette hát, amit meg kellett tennie, és félrevonult.
Végre a munkásság tagjai dönthetnek, mi a helyes! Ők, akik vérrel és
verejtékkel építik az országot!
Benci ott volt a Tanácsköztársaság kikiáltása utáni második napon
rendezett népgyűlésen. Bár a meghirdetett időpontnál hamarabb érkezett,
hogy közelről láthassa és hallhassa a szónokokat, az Országház előtti téren
már hatalmas tömeg gyűlt össze. A lapok szerint százezren voltak ott, s bár
Benci ezt nem tudta megítélni, azt biztos, hogy egy tűt sem lehetett leejteni
a várakozással és bizakodással teli emberek között. Az érdeklődők a
lépcsőkre is felléptek, hogy minél közelebb legyenek az ország új uraihoz,
alig hagyva helyet nekik. Voltak, akik a bejáratot őrző bronzoroszlánokra
ültek, s akadtak, akik a Parlament tetejének csúcsdíszeire kapaszkodtak fel
valahogyan. Akik nem fértek a térre, a szomszédos utcákban tömörültek.
Micsoda hangulat volt, micsoda lelkesítő beszédek!
Mind Garbai Sándor, a forradalmi kormányzótanács elnöke, mind
Bokányi Dezső, az új munkaügyi népbiztos, mind Kun Béla, a külügyi
népbiztos a munkásság erejét méltatta a főbejárat lépcsőiről. Büszkén
nevezték a magyar munkásosztályt a nemzetközi proletariátus
előharcosainak, és Szovjet-Oroszország testvéri üdvözletét tolmácsolták.
Megígérték, hogy aki dolgozik, kenyeret is kap, majd felszólították az
egybegyűlteket az alakuló Vörös Hadseregbe való belépésre. A nagy
bajuszú Garbai felhívta a figyelmet, hogy a proletárállam megteremtését
csak a munkásság támogatásával és elszántságával valósíthatják meg, a –
talán épp a börtön miatt – kopaszra nyírt, eltökéltséget sugárzó Kun pedig
kiemelte, hogy céljukat egyedül a diktatúra eszközeivel képesek elérni, és
kemény leszámolást ígért az ellenforradalmárokkal és a burzsoáziával
szemben.
Szavaikat hosszas taps és éljenzés kísérte, sőt egy cigányzenekar
rázendített a La Marseillaise-re.
A tömeg ezután sem széledt szét. A tér különböző pontjain alkalmi
szónokok emelkedtek szólásra, kihasználva minden helyet pódiumként, az
autók tetejét is. Beszédükben a proletárdiktatúra előnyeit ecsetelték a régi
renddel szemben.
Benci, és még százezer ember úgy érezte azon a napon, hogy új
világrend született. Olyan világ, melynek maguk is részesei, sőt alakítói
lehetnek. Csupán néhány napja történt az egész, és a lelkesedés, ami akkor a
fiatal masiniszta egész lényén eluralkodott, mindmáig tartott.
És ha mindez nem lett volna elég szívderítő, végre ismét Szegedre
mehetett! Benci azóta várta az alkalmat, mióta először vezetett oda vonatot,
és mióta először látta azt a gyönyörű, cserfes perecárus lányt. Az elmúlt
hetekben újra és újra eszébe jutott, felidézte sötét haját és szemét, kedves,
huncut mosolyát. Elképzelte, mit fog mondani neki, amikor újra látja, és
arról fantáziált, hogy ők ketten egymáséi lesznek.
 Vajon most is ott lesz?
Vajon megismer?
Vajon örül majd, hogy ismét láthat?
Hát, most majd kiderül!
Úgy érezte, a vonat nem is zakatol, hanem egyenesen repül vele
Szegedre.
Ahogy feltűnt a nagyállomás, Benci szíve új ütemre kapcsolt, és
hevesen dobogott.
Bár sikerülne minden úgy, ahogy elképzeltem!
Tülkölt, hogy jelezze az érkezésüket, majd lassítani kezdett. A
szerelvény fehér gőzfelhőkbe burkolva állt meg a pályaudvaron. Amikor
azonban eloszlottak a pamacsok, a fiatalember látta, hogy valami nincs
rendben.
A sínek mentén francia katonák álltak, puskájukkal a kezük ügyében.
Benci kiszállt a vezetőfülkéből, mire egy vasutas-egyenruhát viselő férfi
lépett hozzá.
– Jó napot! – köszönt rá a forgalmista.
– Jó napot! – viszonozta a fiatalember. – Valami gond van netán?
– Mondja mög a kalauznak, hogy gyűjtse össze azokat az utasokat,
akik a bolsevizmus elől menekülnek. Őket a katonák bekísérik a
rendőrségre, ahol elbírálják az ügyüket. A többiek nem jöhetnek be
Szögedre, úgyhogy a legjobb, ha maradnak a vonaton.
Benci nem hitt a fülének.
– Tessék? – kérdezte, értetlenül a fejét rázva.
– Melyik része nem volt világos?
– Mi az, hogy a bolsevizmus elől menekülők? És hogy nem mehetnek
be? Szeged is az ország része, nem?
– Igen, csakhogy francia mögszállás alatt áll.
– No de itt talán nem érvényesek Magyarország törvényei? Itt talán
nem Tanácsköztársaság van?
– Volt itt is néhány röpke napig, amíg a franciák félre nem állították a
tanácstagokat.
– És milyen alapon avatkoznak be ebbe a franciák? Ez nem az ő
országuk!
– Úgy ítélték mög, hogy a kommunizmus új helyzetöt törömtött. Úgy
döntöttek, Szögedet nem engedik át a tanácskormánynak.
– Ezt nem tehetik! – emelte fel a hangját Benci.
 – Ne velem vitázzon, fiatalembör, nem én hozom a szabályokat! Ha
gondja van, böszélje mög Gondrecourt tábornokkal!
– Akkor most… azt mondja, be se mehetünk a városba?
A forgalmista végigmérte a fiatalembert.
– Maga sömmiképp!
– Már miért nem?
– Mert valakinek vissza is köll vezetnie a vonatot. Aki a városba jön,
ott is marad. Úgyhogy maga be se léphet.
Benci kétségbeesett. Hogyan találkozik így a perecárus lánnyal?
– De… – nyögte – …nekem… mindenképp…
– Mi történik itt? – lépett melléjük a vonat kalauza.
– Menjön, és mondja mög az utasoknak, hogy maradjanak a járművön!
Csak azok szálljanak le, akik a proletárdiktatúra elől menekülnek!
– No de… – kezdett akadékoskodni a kalauz.
– Menjön – sürgette a forgalmista –, siessen, mert már elkezdtek
leszállni! Mondja mög az emböröknek, amit én mondtam, vagy a katonák
fogják visszatenni őket!
Benci látta, hogy a sínek mentén felsorakozott fegyveresek árgus
tekintettel méregetik az utasokat, készen arra, hogy megakadályozzák őket
a peron elhagyásában.
– De hogyan állíthatnám meg őket, hogy beszéljek velük? – tárta szét a
karját tehetetlenül a kalauz. – Sokan vannak!
– Fújjon bele a sípjába, embör, arra majd odafigyelnek!
– De… – habozott a kalauz.
– Jaj, ne legyön már teszetosza! – A forgalmista a kalauzt magával
vonva elindult a peronon az utasok felé. Időközben az emberek már az
állomás felé tartottak, a tömeg kiszélesedett, többen a szomszédos
vágányon is átléptek, hogy haladni tudjanak. A katonák azonban útjukat
állták, és mostanra több helyütt meddő vita alakult ki, amelyben az egyik
fél magyarul kérdezett, a másik franciául utasított.
Benci egyedül maradt. Rá már nem figyelt senki. A fegyveresek nagy
része az utasokkal volt elfoglalva, és az a néhány is, aki az állomás bejáratát
volt hivatva őrizni, a kialakult jelenetet figyelte, készen arra, hogy
beavatkozzon.
A fiatalember azon töprengett, mitévő legyen. Mindenképp látni akarta
a lányt, de… abban sem lehetett biztos, hogy itt lesz. Ráadásul valamiképp
be kellett volna szöknie egy katonákkal elzárt területre, így semmiképp sem
nevezhette veszélytelennek a próbálkozást, hogy újra lássa.
Ugyanakkor… nem bűnt készült ő elkövetni! Csak találkozni akart egy
lánnyal. Még ha el is kapnák… ezt meg kell, hogy értsék!
Egyre hevesebben érezte a késztetést, hogy lássa a lányt. Róla
ábrándozott hetek óta, az a tüzes szempár és azok a rózsás ajkak kísértették
álmaiban. Nem mondhatott le az esélyről!
Tudta, ha menni akar, most van itt a pillanat.
Mielőtt átgondolhatta volna, mire készül, elindult. Kerülve a hirtelen
mozdulatokat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, az állomás
épülete felé somfordált. Bízott benne, hogy vasutas-egyenruhája
megtéveszti a katonákat, és azt gondolják, nem egyéb helyi dolgozónál.
Úgy döntött, ha megkérdezik, hová megy, azt mondja, mosdóba.
Szerencséjére feltűnés nélkül eljutott az egyik bejáratig, és átsiklott az
őrökön.
A torkában dobogott a szíve.
Innen már nincs visszafordulás!
Jó lett volna mihamarabb túlesni ezen az egészen… Rohanni kezdett
hát, le a lépcsőkön.
– Stop! – hallotta fél füllel, de nem is figyelt rá. Csak futott, át a
várótermen, míg a kijárathoz nem ért.
– Vous! Stop! – hangozott fel ismét mögüle, ő azonban kinyitotta az
ajtót, és kiszaladt az utcára. Tekintetével az újságos bódét kereste, amely
mellett múltkor a lánnyal találkozott, de ezúttal nem volt ott senki.
Végigjáratta a szemét az egész utcán, hátha megpillantja akár őt, akár a
szamarát, míg végül egy dohányos trafik mellett látta meg. A derék
négylábú ezúttal nem volt vele, de a pereces kosár most sem hiányzott a
kezéből.
Benci megkönnyebbülten elmosolyodott, és a nyakába szedte a lábát,
hogy mihamarabb odaérjen hozzá.
– Kisasszony! – kiáltott neki már messziről. – Kisasszony! Emlékszik
rám?
A lány meglepetten fordult felé.
– Csak nem a pesti vasutas úrfi?
– Hát emlékszik rám! – derült fel a fiatalember.
A perecárus végigmérte.
– Ezzel a magassággal? Kevesen nőttek ekkorára. Nehéz elfelejteni!
 – Akkor azt is tudja, miért jöttem!
– Hogyne tudnám! Perecért!
– Hát arról is lehet szó… – kezdte a fiú, de abbahagyta, amikor látta,
hogy a lány átles a válla fölött, és az arcáról lefagy a huncut mosoly. Hátra
akart fordulni, hogy megnézze, mit láthatott, de a lány gyorsabb volt: közel
hajolt hozzá és száját az övére nyomta.
Úgy érezte, az esetlen csók egy örökkévalóságig tart, bár valójában
nem telhetett el több néhány másodpercnél. Amikor elváltak az ajkaik, arca
lángolt. Kikerekedett szemmel bámulta a fehérnépet, és nem tudta, mit
kellene mondania. A lány ismét gyorsabbnak bizonyult.
– Könnyen lehet, hogy most megmentettem az életét – rebegte, és
ismét átlesett a fiatalember válla fölött. Ezúttal Benci is hátrasandított, és
két francia katonát vett észre, amint rá szegezik a fegyverüket.
– Les mains en l’air! – harsant a kiáltásuk.
– Mon amour – szólt oda nekik a lány, és átkarolta a fiú derekát.
– Mit mondott nekik? – kérdezte Benci.
– Olyasmit, amitől életben marad… – súgta a lány. – És amitől talán
engömet is békén hagynak végre. Tudnia köll, hogy nagy ostobaságot
csinált, masiniszta úrfi! Tegye föl a kezét!
Benci a katonák felé fordult és engedelmeskedett.
– Tudom, ostobaság volt… de látnom kellett! Tudnom kell a nevét!
– Ici! – intettek neki a franciák.
– Menjen oda hozzájuk, feltett kézzel – mondta a lány.
– Hogy hívják?
– Hát nem mindegy az? Szögedet elzárták az ország többi részétől.
Nem tud ide jönni!
– Ici! – harsant ismét a parancs.
– Láthatja, kisasszony, nekem nem mindegy!
– Menjen oda, vagy lelövik! Nem akarom, hogy a vére az én
perecemen száradjon!
Benci kis híján felnevetett.
– A… perecén? Ez jó! Most már igazán árulja el a nevét!
– Rácz Marica, maga bolond! Most menjen!
A fiatalember komótosan elindult.
– Én Kasza Benedek vagyok, Marica – vetette oda a lánynak. –
Magácskának csak Benci!
– Mondja nekik azt, Benedek, hogy „mon amour”!
 – Az mit jelent? – tett még egy lépést a franciák felé.
– Ha ezt hajtogatja, és szerencséje van, a börtön helyett visszamehet
Pestre.
– Eljövök még magácskához, Marica!
– Most csak menjen, kerge úrfi!
– Az ég áldja, Marica! – búcsúzott el Benci, és széles vigyorral az
arcán a katonákhoz lépett.

A rövid, rögtönzött kihallgatáson arra jutottak, hogy a fiatal masiniszta

romantikus bolond, nem pedig arra, hogy kommunista kém. Az eljárást
azonnali kitoloncolás követte. Fegyveres kísérettel sétált el a mozdonyig, és
lépett fel a lépcsőn az irányítópult mögé.
Elindította a gépezetet, az pedig engedelmesen megmozdult alatta, és
útjára indult Budapest felé. A vonat zakatolva hagyta maga mögött a
peronokat, s a táj egyre gyorsabb tempóban suhant el mellette.
Benci lelkesen megszólaltatta a gőzkürtöt, az pedig úgy tülkölt, mint
egy vidám kiselefánt.
A fiatalember képtelen volt letörölni az arcáról a mosolyt.
Az élet szép!
 Szökés

1919. március 28., Budapest

Az Országos Útlevélügyi Hivatal ügyintézője a szemüvege szárát

morzsolgatta, és a beadott kérvényt böngészte. A nyomtatvány a régi
időkből származott, melyen a királyságra utaló valamennyi feliratot és
koronás címert felülragasztással takartak ki, hogy helyt adjanak a
köztársasági címernek. Mostanra persze ez is elavulttá vált, de még senki
sem vette a fáradságot, hogy a Népköztársaság kifejezést átjavítsa
Tanácsköztársaságra. Csak a bal felső sarokra nyomtak bélyegzővel egy
vörös csillagot, az új idők számára is hitelesítve a papírt. Egy héttel a
proletárdiktatúra kikiáltása után ez volt a hivatalos formanyomtatvány az
útlevelet igénylők részére.
A hivatalt cigarettafüst és emberi testek melege töltötte meg. Az
ügyfeleknek fenntartott összes széken ültek, sokan állva vártak arra, hogy
elbírálják igénylésüket.
Az átizzadt inget és félrecsomózott nyakkendőt viselő ügyintéző
megvizsgálta a mellékelt igazolványképet, majd alaposan végigmustrálta az
asztal túloldalán ülő férfit. Amint meggyőződött az egyezőségről, visszatért
az űrlapra írt adatokhoz.
– Dr. Nopcsa Ferenc? – kérdezte a szemüvege fölül. – Ez a teljes neve?
– Miért, kérem? – kérdezte a báró, próbálva annyi udvariasságot
csempészni szavaiba, amennyit lehet.
– Egy pillanat türelmet – mondta az ügyintéző. Felállt, leemelt a
polcról egy vaskos dossziét, és lapozgatni kezdte a tartalmát. Néhány perc
múlva tekintete megállapodott, láthatóan talált valamit. Becsukta a mappát,
és odaadta egy kollégájának, aki már várt rá.
– Ön báró, igaz? – kérdezte, miután ismét leült Nopcsával szemben. –
És már tegnap is járt itt.
Alig pár éve a báró ráförmedt volna, tegye hozzá, hogy „méltóságos
úr”, most azonban, amikor a nemesi származás inkább hátrányt jelentett,
csak ennyit kérdezett:
 – Számít ez?
– Elmulasztotta feltüntetni az útlevélkérelmén. Az igénylésen a teljes
nevét kell szerepeltetnie.
– A titulusnak egyetlen rubrikát hagytak a papíron, oda pedig csak a
„doktor” szó fért.
– Tegnap még meg tudta oldani – mondta az ügyintéző, majd
nyomtatott betűkkel odakanyarította a papírra, a „hivatal tölti ki” rész egy
üres mezőjébe, mely felett Nopcsa a „megjegyzés” szót látta: „báró”. Amint
végzett a betűkkel, felemelte a lapot, és maga is felállt.
– Egy kis türelmet!
– Másfél órát ücsörögtem, míg magára vártam, úgyhogy mit számít ez
már… – motyogta Nopcsa a bajsza alatt.
– Mondott valamit? – fordult vissza az ügyintéző.
– Semmit. Várok.
A férfi eltűnt egy ajtó mögött, és percekig elő sem bukkant. Nopcsa
úgy vélte, épp a felettesétől kér jóváhagyást, mert egyedül nem képes
dönteni. A Tanácsköztársaság kikiáltásával teljes garnitúraváltás kezdődött,
főleg az olyan, az ország biztonságát érintő bizalmi pozíciókban, mint az
útlevelek kiállítása. Sajnos az új tisztségviselőket nem azon az alapon
választották, hogy mennyire értenek új szakmájukhoz, hanem hogy melyik
népréteghez tartoznak és mennyire hűek a forradalmi eszmékhez. A báró
nem csodálkozott volna, ha az ügyét intéző múlt héten még fémet esztergált
volna.
Az ilyeneknek állt manapság a zászló. Nopcsa viszont, a világhírű
tudós, aki felfedezte a Kárpát-medence dinoszauruszait, a hazafi, aki nem
átallott álruhában Romániában kémkedni, hogy kipuhatolja az oláhok
szándékát, nemesi származásánál fogva a rendszer ellenségének lett
kikiáltva, aki ellen a munkásságnak háborút kell vívnia. Jobbnak látta hát
távozni az országból.
Már ha engedik…
Nyílt az ajtó, a férfi leült, maga elé tette az igénylést és alákanyarította
a nevét. Ezután a kezébe vett egy pecsétet és erősen rányomta a papírra. A
báró fejjel lefelé is felismerte a vörös „elutasítva” feliratot.
– Miért nem kaphatok útlevelet? – kérdezte csalódottan.
– A hivatalnak nem szükséges megindokolnia a döntését – közölte az
ügyintéző. – Viszontlátásra!
– Van valami konkrét ok? Mert nem írtam oda a nemesi címem?
 – Viszontlátásra! – ismételte a férfi, és a várakozókra nézett. – A
következőt!
– De… csak van valami megoldás…
– Ne tartsa fel a sort! – morrant rá az ügyintéző. – Menjen, vagy hívom
az őröket!
– Hát jó – sóhajtotta csalódottan Nopcsa, és felkászálódott a
kényelmetlen székből. – Akkor csináljuk másképp…

Néhány nappal később fekete, Benz márkájú bérkocsi zötyögött végig a

délelőtti napsütésben fürdő Stefánián, majd állt meg egy díszes villaépület
előtt. A sofőr kiszállt, kinyitotta az ajtót hátul utazó utasa előtt, aki
ruganyosan lépett ki a járműből, és indult a villa felé. A férfi bekopogtatott,
aztán belépett a nyíló ajtón.
Az inas hamarosan előkerítette az épület tulajdonosát, a gazdag
iparmágnást, aki izgatott tekintettel méregette az érkezőt. Elküldte a
szolgát, és kényelmetlenül közel állt vendégéhez.
– Összekészítettem mindent, báró – súgta bizalmasan.
A jövevény, akit nem kínáltak hellyel, sőt szürke posztókabátját sem
segítették le, bólintott.
– Ne aggódjon! Odaát biztonságban lesz.
– És ha nem sikerül, Nopcsa úr? – aggodalmaskodott a kövérkés
házigazda.
– Akkor alighanem elkoboznak tőlem mindent. Beleértve az ön
holmiját is.
– Jézusom! – hűlt el a mágnás.
A kabátos férfi bajsza alatt gunyoros mosoly villant.
– De ha így történne, engem börtönbe zárnak. Vagy kivégeznek.
Úgyhogy ne aggódjon, mindent megteszek, hogy sikerrel járjak!
– Nem vagyok benne biztos, hogy megnyugtatott, báró!
– Akkor mégse vigyem magammal? Inkább vállalja a kockázatot, hogy
a kommunisták ezt is államosítják? Nekem mindegy… én csak szívességet
teszek.
– De… de… átgondoltam. Jobb, ha kimentünk innen mindent. Így lesz
a legjobb. Bízom magában!
 – Akkor, ha szabad kérnem… – nyújtotta előre várakozón a markát
Nopcsa. – Odakint taxi vár.
– Persze, persze! – A mágnás vaskos ujjai egy bársonnyal bélelt tárcát
varázsoltak elő zakója belső zsebéből.
– Újságja van esetleg? – kérdezte a báró.
– Minek az magának? Csak napokkal ezelőttiek vannak… –
szabadkozott a házigazda. – Ezek a bolsevikok minden valamirevaló lapot
betiltottak.
– Esetleg Népszava lenne itthon? Vagy Vörös Ujság?
A házigazda kerek arca felháborodást tükrözött.
– Olyan szennyet én nem olvasok!
– Pedig nem árt minden oldalról tájékozódni.
– Abban uszító hazugságok és rágalmak vannak!
– Cserébe kevésbé vagyok gyanús, ha az van a nálam, nem valami
konzervatív lap. No, mindegy… adjon bármit! Nem baj, ha régi!
– Egy pillanat… elmegyek érte a hallba.
A mágnás hamarosan visszatért és átnyújtott egy újságot.
– Jó lesz – nyugtázta Nopcsa, amikor vetett rá egy pillantást. Azzal
kinyitotta a bársonytárcát, majd a benne levő, ékkövekkel díszített arany
ékszereket, melyek értékéből akár egy kisebb lakást is lehetett venni, a
papírba göngyölte. Amikor ezzel végzett, a kis csomagot a kézitáskájába
süllyesztette egy vaskos jegyzetfüzet és néhány hasonló újságpapír mellé.
– Ezt megtarthatja – nyújtotta vissza a tárcát.
– Kérem, nagyon vigyázzon rá! – nyelt a mágnás, kiguvadt szemét a
táskán tartva.
– Azon leszek! – ígérte a báró.
– És persze… magára is! Szeretnék még magával a kaszinóban
kártyázni!
Nopcsa biccentett és a kijárat felé fordult.
– Viszontlátásra!
– Isten vele!
A báró elhagyta a házat. A sofőr kinyitotta előtte, majd becsukta
mögötte a kocsi ajtaját, aztán maga is beült.
– Mi a következő cím, uram? – fordult hátra.
– A villanegyeddel végeztünk – mondta Nopcsa. – Irány a reptér!
Magyarország legnagyobb repülőtere, a mátyásföldi reptér nem volt egyéb,
mint egy négyzet alapú füves terület sövénnyel körülvéve. Se szélessége, se
hosszúsága nem érte el az egy kilométert, s hogy mégsem legelő, a szélén
helyet kapó épületek, valamint a mező közepén virító, körbe foglalt
BUDAPEST felirat jelezték. No és a fő hangár előtti csöppnyi betonon
várakozó duplafedelű repülőgépek.
Létét lényegében a néhány évvel korábban épült Magyar Állami
Gépgyárnak köszönhette, mert az itt készülő Fokker és Aviatik típusú
vadászrepülőknek szükségük volt egy helyre, ahol ki lehetett őket próbálni.
Nopcsa úgy érezte magát, mint egy darázsfészekben. Tudta ugyanis,
hogy a gyár dolgozóit jó ideje megfertőzték a proletár eszmék. A MÁG a
forradalmi munkásmozgalom Pest környéki központjának számított, a gyár
vezetősége pedig semmiféle intézkedést nem tehetett a Munkástanács
felügyelőtagjának jóváhagyása nélkül. A báró bízott azonban benne, hogy
ha ennél ellenségesebb terepen boldogult már, most újfent sikerrel jár.
Már csak azért is, mert a terület nemcsak a gyár berepülő terepe volt,
hivatalos reptér is. Tavaly nyáron postajárat indult innen Bécsbe, azonban
katonai repülőalakulatok is tanyáztak itt.
A gyár és a reptér irányítása pedig eltért. A légi forgalmat háborút
megjárt veterán pilóták irányították. S bár a repülőalakulatok a Vörös
Hadsereg részét képezték, a pilóták nem politikai alapon szerezték
érdemeiket, hanem hozzá hasonlóan a haza szolgálatában.
Nopcsa épp ezért szalutált és katonásan vigyázzba vágta magát,
amikor az egyik fából ácsolt hangárban, szerelők társaságában megtalálta a
reptér parancsnokát.
– Nopcsa Ferenc főhadnagy, szolgálatra jelentkezem!
A fiatal férfi, aki látszólag a harmincat sem töltötte be, könnyed
mozdulattal viszonozta a tisztelgést.
– Pihenj! – mondta, ám a báró továbbra is egyenesen állt, míg a
parancsnok hosszan végigmérte. – Háry László százados vagyok. A legtöbb
pilótánkat ismerem, s nem rémlik, hogy tudomásom lenne Nopcsa
nevűről…
– Nem vagyok pilóta, uram!
– Vagy úgy. Minek köszönhetem a látogatását, főhadnagy?
– Beszélhetnénk négyszemközt, százados?
Háry néhány pillanatig hezitált, vetett egy pillantást a mellette álló
repülőre, majd közömbösen megvonta a vállát.
 – Hamarosan jövök! – vetette oda a szerelőknek. – Addigra legyen
befoltozva a szárnya!

A légi irányítás egy kétszintes, jellegtelen téglaépületben kapott helyet. A

parancsnoki szoba hasonlóan szerény volt, csupán egy iratszekrény, egy
szék és egy asztal került bele. A százados az íróasztala sarkán ült, egyik
lábát a padlón nyugtatva, másikat a levegőben himbálva. Fiatal kora
ellenére látszottak rajta a hadszíntér nyomai, a báró helyenként égési
sérüléseket fedezett fel a bőrén.
– Egy balul sikerült felszállás – mondta Háry, amikor észrevette, hogy
Nopcsa a hegeit fürkészi. – Hiába, a repülés nem mentes a veszélyektől…
de hát aki fél a sebektől, ne menjen háborúba. Nem igaz? No és mi járatban,
főhadnagy?
A báró kabátja belső zsebéből egy borítékot húzott elő, rajta a hadügy
pecsétjével. Átnyújtotta a századosnak, aki felnyitotta, és a tartalmául
szolgáló papírt kezdte olvasni.
A báró feszülten figyelte, mint halad sorról sorra. A fejléces lap régi
volt, még abból az időből való, amikor aktív katona volt, azonban bízott
benne, hogy akárcsak az útlevélkérő űrlap esetében, a vörös csillag
legitimálja. Még ha ő maga nyomta is rá a kommunista jelképet, miután
legépelte a parancsot…
Háry nem akadt fenn a papíron, ám az aláíráshoz érve egy pillanatra
megállt.
Nopcsa nyelt egyet. Mi lehet a probléma? Biztos volt benne, hogy az
aláírás rendben van. Minden rutinját bevetve, személyesen hamisította.
– Lehet, hogy van egy kis gond – vakarta meg a feje búbját Háry, és a
papírról a báróra nézett. – Tudta, hogy Pogány tegnap este lemondott?
Nopcsa megdermedt. A Tanácsköztársaság kikiáltásával Pogány
Józsefet nevezték ki a hadügy élére. Máris kegyvesztetté vált volna?
Ezek szerint rossz nevet hamisított a parancsra?
– A parancsai ettől még nem veszítik érvényüket – próbálkozott. –
Amíg egy másik parancs nem érkezik, ami felülbírálja.
Háry áthatóan nézte, majd elmosolyodott.
– Gondban is lennénk, ha érvényüket veszítenék – mondta. – Valóban.
Azért nem bánja, ha telefonálok egyet? Megkérdezném a minisztérium…
vagy minek hívják most… álláspontját. Nehogy egy bukott ember parancsát
követve üssem meg a bokámat… Remélem, megérti!
A báró a telefonra lesett.
– Hogyne, százados.
Háry az asztal túlfelén levő készülékért nyúlt. A füléhez illesztette a
hallgatót, és ujjai a tárcsa felé mozdultak, amikor megdermedt.
– Ez tök süket – közölte meglepett arccal.
Megmozgatta a telefont, hátha visszatér bele az élet, ám nem járt
sikerrel.
– Ért ezekhez? – kérdezte Nopcsától.
A báró ártatlanul emelte fel a tenyerét.
– Nem vagyok technikai zseni… Tartok tőle, én csak elrontani tudnám!
Szavainak kétes hitelt adott, hogy valójában ő volt az, aki a taxiból
kiszállva egy óvatlan pillanatban szétszerelte a kapcsolótáblát, lehetetlenné
téve minden hívást.
– Hmm… – nézett rá a parancsnok. – Na jó, mindegy. Majd
megnézetem a szerelőkkel, hátha valamelyik ehhez is konyít. Magát
azonban nem váratnám meg.
– Köszönöm – biccentett Nopcsa. – Sürgős lenne az ügy.
– Szóval… egy gép kellene magának – foglalta össze a százados az
olvasottakat.
– És egy pilóta – tette hozzá a báró.
– És természetesen egy pilóta.
– Csak Sopronig! – szabadkozott Nopcsa. – Még ma visszakapja
mindkettőt!
Háry bólogatni kezdett.
– Hát jó. Menjünk!

– Hívjon csak Filkónak! – mondta a pilóta, miközben beszálltak a dupla

szárnyú, kétüléses repülőgépbe. Ő ült előre, Nopcsa hátra.
A fiatalember szinte gyerek volt; a báró azon se lepődött volna meg, ha
a középiskolát se járta volna ki. Amikor megkérdezte tőle, mi a furcsa név
eredete, Filkó vigyorogva ennyit mondott:
– Nem lehet minden pilóta ász!
– Netán aggódnom kéne a képességeit illetően?
 – Én inkább a gép miatt félnék! – nevetett fel a fiatalember. – Csatolja
fel a tökfödőt, indulunk!
Míg Nopcsa a bőrsapka csatjával bajlódott, odalent megpörgették a
propellert, s a motor néhány köhintés után dübörögve életre kelt. A báró
szemében a fakeretes, vászonborítású tákolmány valódi lélekvesztőnek tűnt,
különösen, amikor nekiindultak, és alig észrevehetően belengett a szárny.
Kénköves triász! – rémüldözött. Fel tud ez szállni?
De ekkor már nem volt kiszállás. A legrosszabbra számítva
kapaszkodott meg az ülésében, a jármű pedig egyre gyorsult.
A masina fél percig zötykölődött a füves kifutón, mire imbolyogva a
levegőbe emelkedett, majdnem lekaszálva egy fa lombozatát a szomszéd
telken.
– Juhú! – kiáltott fel ifjonti lelkesedéssel Filkó.
– Azt gondoltam, természetes, hogy felemelkedünk! – ordította a
szélbe a báró. Mindkettejük előtt volt egy-egy szélvédő, de az épp csak az
elviselhető mértékűre csökkentette a rájuk támadó légnyomást.
– Benne volt a pakliban, hogy a sövénybe futunk! – lesett hátra Filkó. –
Az elvtársaknak szerencsére sikerült életet lehelni a motorba!
– Azt mondta, tartanom kellene a géptől – futtatta végig a tekintetét
Nopcsa a nyilazott szárnyakon, melyeket egy V alakú, erősen kifelé dőlő
dúccal is merevítettek. – Miért is?
– Azt csak úgy mondtam. Viccből. Repült már?
– Igen.
– Akkor most sem éri meglepetés. Ne aggódjon.
– De mégis… valamiért mégiscsak mondta. Minden viccnek van
valami alapja.
– Nos… ez egy Lohner. Nem épp a legmegbízhatóbb márka.
– Nem? – Nopcsa kilesett az alattuk elsuhanó Budai-hegységre. Ha
zuhanni kezdenének, alaposan megütné magát. Filkó azonban, a hangjából
ítélve, nem zavartatta magát.
– Mintha csak el lenne átkozva. A kettes szériánál berezonált a motor,
és a szárny is hajlamos volt a törésre, úgyhogy kivonták őket a frontról.
– De csak fejlesztettek rajta azóta!
– A hármas, négyes, ötös és hatos széria olyan gyengére és
önveszélyesre sikerül, hogy ki se került a frontra.
– Nem hangzik jól…
– Ez, amiben ülünk, már egy hetes, az eddigi legjobb. De…
 – De?
– Ezt a magyar UFAG építette a MÁG motorjaival. Sajnos a munkás
elvtársak nem éreztek rá igazán az ízére, mert a motorok megbízhatatlannak
bizonyultak, így aztán ezek se kerültek ki a frontra. Ezt a kis szépséget –
veregette meg Filkó a gép oldalát – leginkább kiképzésre használjuk.
Nopcsa rémülten hallgatta a szavait.
– Ha ez ennyire silány masina, miért ezzel jövünk? – kérdezte.
– Nyilván tudja, mennyire közel állunk hozzá, hogy ismét egy háború
kellős közepén találjuk magunkat. A legjobb pilótáink és a legjobb gépeink
bevetésre készen kell, hogy álljanak. Ők tehát nem repülhetnek messzire.
Inkább nézze a jó oldalát! Hátha végre visszaszerezzük az elfoglalt
területeket!
– De nem ez a gép…
– Ez még csak fel sincs fegyverezve. Ha nagyon muszáj,
nyolcvankilónyi bombát azért ez is célba tud juttatni!
Nopcsa kívül rekesztette a tudatán az egyenetlen motorzajt, és
igyekezett nem észrevenni, hogyan tépi a menetszél a törzs vászonborítását,
hogyan hajlonganak a légnyomás alatt a szárnyak közti merevítőrudak.
Halálra váltan nézte a tájat, és azon gondolkodott, biztos jó ötlet volt-e ebbe
a kalandba fognia. A horizonton lassacskán feltűnt a Balaton.
– Azért ne aggódjon! – szólt hátra Filkó. – Nem olyan rossz gép ez.
Látja, még mindig a levegőben vagyunk!
A báró meggyőződés nélkül bólintott.
– Ráadásul – folytatta a pilóta – minden hibája ellenére harci sikereket
is ért el a márka. A Monarchia első légi győzelme ehhez a típushoz kötődik.
Kevéssel a háború kitörése után Losonczy Béla egy kettesről lőtt ki egy
orosz repülőt. Puskával! Tisztára, mint egy vadnyugati mesterlövész! Az
egyik ászunk pedig egy ilyen hetessel érte el első légi győzelmét Milánó
bombázása közben. Tud ez a kis gép, ha akar!
Filkónak be sem állt a szája. Míg a báró a tájban gyönyörködött, és épp
csak annyit válaszolt, hogy udvariasan fenntartsa a társalgást, a fiatalember
ontotta a pilótatörténeteit. Mesélt példaképeiről, az ászokról és híresebb légi
csatáikról. Elmondta, mennyivel kiváltságosabb egy pilóta sora, mint
bármely más katonáé, mennyivel több tiszteletet kap és mennyire
közvetlenek egymással, a rangbéli különbségek ellenére. Sőt mire Győr fölé
értek, valamelyest a repülőgép irányításába is beavatta Nopcsát.
 – Azt hiszem, ideje, hogy én is eláruljak valamit – mondta ekkor a
báró.
– No, mit? – kérdezte kíváncsian Filkó.
– Hogy van nálam egy revolver, amit épp magára irányítok.
A pilóta hátralesett, és észrevette, hogy az utasa nem viccel. A fekete
cső rá irányult. Halálra váltan nézett Nopcsára.
– Mit akar? Le akar lőni, itt a levegőben?
– Csak ha nem engedelmeskedik.
– Akkor maga is lezuhan!
– Ne vegyen arra mérget! Nemrég tanított meg repülni, emlékszik?
– Leszállni azért kacifántosabb dolog…
– Vállalom a kockázatot.
Filkó megcsóválta a fejét.
– Maga megőrült! Tudja? Mit akar tőlem?
– Váltson irányt!
– Maga… le akarja téríteni a gépet az útjától? Ilyenről még nem
hallottam!
– Akkor, Filkó barátom, mi ketten ma történelmet írunk! Felejtse el
Sopront! Irány Bécs!
 A béke vonata

1919. április 5., Budapest

A Keleti pályaudvaron füst és olajszag vegyült a tavaszi délelőtt friss

levegőjébe. Egy belső vágányon különleges, hosszúkás szerelvényekből
álló vonat vesztegelt vörös karszalagos, feltűzött szuronyú őrök
felügyeletében és védelmében.
Kun Béla, a Tanácsköztársaság külügyi népbiztosa elsétált a jármű és
az őrök mellett a peronon. A helyettese, a hadügyesként máris megbukott
Pogány József, valamint a tolmácsként közvetítő bécsi magyar követ,
Bolgár Elek vele tartott.
– Imperialista szemfényvesztés – mutatott Kun az impozáns vonatra. –
Higgyetek nekem, az antant csak le akar minket nyűgözni. Mintha nekünk
nem lenne pullmankocsink!
– De a mieink nem ilyen szépek… – bátorkodott megjegyezni Pogány.
– Nehogy azt képzeljétek, odaát ilyenekkel járnak az emberek! –
csattant fel Kun. – Amúgy ha végre nyersanyaghoz jutunk, a mi
munkásaink sokkal szebbeket építenek majd!
Már várták őket. Kinyílt az egyik szerelvény lakkozott tölgyajtaja, és
beinvitálták őket.
Miként a jármű külseje, a belseje is egészen más képet festett, mint azé
a vagoné, amelyikkel Kun érkezett haza sokadmagával az orosz
hadifogságból. A pullmankocsi minden ízében luxust és kényelmet
sugárzott. Tágas terei, illesztései, drapériái, kárpitjai, rugózása mind-mind
arra voltak hivatva, hogy az utasok megfeledkezhessenek az utazással járó
kényelmetlenségekről. A vonat inkább tűnt utazó hotelnek, mint járműnek,
s legfőbb utasa, vendéglátójuk, Jan Christian Smuts tábornok, dél-afrikai
politikus, az antant brit delegációjának tagja láthatóan nem szenvedett
hiányt semmiben.
Miután a magyar kormánytól Ferdinand Vix elutasító választ kapott a
békedelegáció jegyzékére, és miután fenyegető tömeg vette körül budapesti
lakását, jobbnak látta távozni az országból. Az antant tanácstalanul és
rémülettel vette tudomásul a nyíltan kapitalizmusellenes, világforradalmat
szító proletárdiktatúra hatalomra jutását Magyarországon.
Tanácskozásaikon felmerült, hogy megbízzák a román sereget, törjön be
egészen Budapestig és állítsa helyre a rendet. A forradalmi kormány egy
sietve Belgrádba küldött párttitkárral üzente meg De Lobit-nak, hogy nem
kívánja megtörni a fegyverszünetet. Az antant végül katonai beavatkozás
helyett Smuts tábornokot küldte ki, hogy puhatolózzon, mennyire lehet
együttműködni a magyar kormánnyal és mennyire lehet felhasználni
összekötőként az Oroszországgal való kapcsolattartásban.
Kun Béla, bár igyekezett nem mutatni, örömmel fogadta az antant
képviselőjét, mert a tárgyalásokat a magyar proletárdiktatúra elismeréseként
értelmezte.
Lám, letörtük az antant szarvát! Egyezkedni akarnak velünk!
A delegáció egy nappal korábban, április 4-én érkezett meg, és már
akkor sor került egy rövid megbeszélésre Kun és Smuts között. A népbiztos
úgy látta jónak, ha nem fedi fel harcos internacionalista nézeteit, inkább
nyájas modorossággal együttérzést próbál kialakítani az országgal szemben.
Megnyugtatta hát a tábornokot, hogy keresi a megegyezést és a békét,
ám ennek feltételei vannak. Kifejezte, bár a Tanácsköztársaság nem
ragaszkodik a régi Magyarország teljes területéhez, nem mondhat le túl
könnyelműen az egyes vidékekről. Ennek indoklásaként igyekezett
meggyőzni Smutsot, hogy a sereg nagyját hazafias érzelmű tisztek vezetik,
akik csak addig állnak mögé, amíg biztosítva látják a nemzeti érdek
érvényesülését is. Remélte, ezzel sikerül elűznie a kénszagot böfögő, villás
farkú, kérlelhetetlen kommunista képét, mellyel korábban valószínűleg
azonosították.
A beszélgetés lezárásaként gálánsan felajánlotta éjszakára a Hungária
Szálló vendégszeretetét, mellyel Jan Smuts ugyan nem, de kíséretének
tagjai éltek.
Kun Béla az egyeztetés végeztével roppant dörzsöltnek érezte magát,
és úgy vélte, sikerült közös hullámhosszra hangolódnia a brittel.
Ma pedig ismét itt álltak egymással szemben, a tárgyalások egy újabb
fordulójára. Kun, akinek külügyi népbiztosi szerepében ez volt az első
komolyabb feladata, kíváncsian várta, milyen ajánlattal áll elő az antant
képviselője. Még ha diplomataként kezdőnek is számított, biztos volt
benne, hogy ügyesen alkudozik majd.
 Csak rafinéria kell ide, semmi más! Az üzlet az üzlet, akár államférfiak
kötik, akár lókupecek!
Meglepetten vette észre, hogy izgatottságában ökölbe szorította a kezét
és az ajkát nyalogatja. A rajtakapottak zavarával parancsolt rá a nyelvére, és
izzadó ujjaival megigazította a nyakkendőjét. Sebesen körbepillantott, a
jelenlevők egyike sem mutatta, hogy észrevette volna a kis közjátékot.
Kun Bélán óhatatlanul kisebbrendűség vett erőt Jan Smuts láttán. Az
ötven körüli férfi egyenes tartása belső erőt tükrözött, éles elmére utaló
átható, világos szeme egyenesen a vesébe látott. Frizurája és kecskeszakálla
frissen volt vágva, drága öltönye makulátlanul feszült rajta.
– Welcome again, gentlemen! – kínálta őket hellyel kimért
udvariassággal Smuts. – Tegnapi megbeszélésünk fényében van szerencsém
átnyújtani az antant ajánlatát. Kérem, nézzék át figyelmesen!
Kun a férfi kezében levő boríték felé kapott és mohón kibontotta. A
szöveget azonban angolul fogalmazták, így végül Bolgár fordította le nekik.
Kun Béla büszkén hallgatta a szavakat, szemébe könny szökött
elégedettségében. Gyűlölte váratlanul megeredő könnyeit, melyeket a
fronton szerzett idegrendszeri sérülései váltottak ki. Igazságtalanságnak
tartotta, hogy míg mások olyan harci sebekkel büszkélkedhettek, melyektől
kemény férfi benyomását keltették, őt a hirtelen sírdogálása gyengének
mutatta. Gyorsan megtörölte hát a szemét, és próbált pókerarcot vágni.
– Ez sokkal jobb ajánlat, mint amit Károlyi kapott! – lelkesedett a
helyettese.
– Higgadtság! – szűrte a fogai közt Kun. – Hát sose alkudoztál? Ne
mutasd ki, ha tetszik a portéka! Kérj többet, és vidd lejjebb az árat!
– Elnézést – motyogta meghunyászkodva Pogány, Kun pedig
bocsánatkérően Smutsra somolygott. A brit rezignáltan figyelte őket, majd
megkérdezte.
– Any problem, gentlemen?
– No probléma! – rázta a fejét Kun, büszkén a nyelvtudására.
– All right then – nyugtázta az antant küldötte. – Szeretném
nyomatékosítani, csak hogy elkerüljük azokat a félreértéseket, amelyek az
előző jegyzék visszautasításához vezettek: a kijelölt demarkációs vonal nem
fog befolyást gyakorolni a békeszerződésben megállapítandó végső
országhatárokra.
Bolgár fordította a szavait a kérdőn ránéző külügyieknek, majd
folytatta az olvasást és a papírra vetett szöveg magyarázását.
 Amikor befejezte, Kunnal madarat lehetett volna fogatni. Úgy érezte, a
Tanácsköztársaság máris hallatlan sikert ért el.
Kidüllesztette a mellét, és úgy közölte:
– A magyar kormány hálás az antant ajánlatáért. Mi, jelenlevők
azonban nem dönthetünk saját belátásunk szerint annak elfogadásáról.
Mindenképp a kormány elé kell terjesztenünk. Meg kell szavaznunk. Hisz
nálunk is demokrácia van!
Bolgár lefordította a szavait, Smuts pedig bólintott.
– All right. Azonban kérem, vegyék figyelembe, hogy a vonatom 19
óra 15 perckor el fogja hagyni Budapestet. Az ajánlat addig érvényes. Csak
hogy tudják, ez a legnagyvonalúbb ajánlat, amit kaphatnak. Várom a
válaszukat!

Sebtében összeült a forradalmi kormányzótanács. A Parlament

üléstermében több tucat népbiztos foglalt helyet. Noha alig két hete vette át
a szocialista párt az uralmat, máris a második kabinet állt fel, melyben egy-
egy tárcát több népbiztos is képviselt, és egy személyhez akár több terület is
tartozhatott. Kun Béla a külügy mellett a hadügyet is megkapta, így az
antanttal való tárgyalások során kiemelt szerep hárult rá.
Smuts ajánlatának ismertetése után izgatott pusmogás hallatszott a
padsorokból. A háború réme eltűnni látszott, az ország fellélegezhetett
volna kicsit a bénító blokád alól. Az ezért fizetendő ár pedig több mint
kedvező volt, az antant korábbi ajánlatának ismeretében.
– El kell fogadnunk! – vélték sokan.
– Megszűnik a behozatali tilalom! Lesz elég zsír és szén! Tudunk majd
fűteni, megszűnik az éhezés! – érveltek mellette.
– Minket is meghívnak majd a békekonferenciára, ahol a határokat
tárgyalják! – hangoztatták a külpolitikai előnyöket. – Mi is beleszólást
kapunk, mekkora lesz az ország! És ezáltal abba, hogy mekkora területre
terjed ki a bolsevizmus!
– Nem kérnek érte sokat! Csak vállalnunk kell, hogy teljesítjük a
korábbi fegyverszünetekben foglaltakat. Az semmi! Amúgy se akartunk
mást!
– Valamekkora területet persze át kell adni… De a most javasolt
demarkációs terület keletebbre húzódna, mint amit Vix ajánlott! Nem lenne
benne Debrecen, Békéscsaba és Makó! Orosháza, Gyoma és
Hódmezővásárhely! Mind a miénk maradna!
– És a románok se jöhetnének közelebb annál, ahol vannak! A
demarkációs zónát antantcsapatok szállnák meg!
– Biztos, hogy a proletariátus boldogan elfogadná ezeket a feltételeket!
Kun Béla tudta, hogy az adott helyzetben nagyon kecsegtető ajánlatot
kaptak. Mégis ódzkodott lecsapni rá.
– Nem gondolják, tisztelt elvtársak, hogy túl szép ez ahhoz, hogy igaz
legyen? – vetette fel.
– Mire gondol, Kun elvtárs? – kérdezte Garbai Sándor, a
kormányzótanács elnöke.
– Sunyiságot gyanítok – jelentette ki a külügyi népbiztos. – Egyfelől a
békeszerződésre és a blokádra vonatkozó rész csak lehetőségként áll fenn,
nem kötelezi őket semmire. Azt hiszem, ez a két pont csak hitegetés.
Néhány népbiztos bogarászni kezdte az ajánlat náluk levő másolatát,
hogy ellenőrizzék a szavait, Kun azonban tudta, hogy igaza van.
– Ha csupán hitegetnek is, korábban még csak nem is hitegettek –
vetette ellen Kunfi Zsigmond.
– A hitegetés akkor is csak hitegetés. A javaslat szerint Smuts ajánlani
fogja ugyan Párizsban, hogy ezek valósuljanak meg, ám arról, hogy ott
miként döntenek, nem szól semmit.
– Ezzel együtt még mindig jó az ajánlat – vélte Garbai. – Önök nem
így látják, elvtársak?
Kun azonban nem hagyott mást szóhoz jutni. Voltak egyéb ellenérvei
is.
– Ne feledjük el, hogy ezek hazug imperialisták, tisztelt elvtársaim!
Burzsoák, akiknek feltett szándékuk, hogy mi megbukjunk, mielőtt a
proletariátus ereje őket is elsöpri! Induljunk hát ki abból, hogy valami
rosszban sántikálnak! – kiáltotta. – Nézzük, milyen hátsó szándékaik
lehetnek! Ha elfogadjuk, hogy kivonulunk a demarkációsnak jelölt
területekről, még messzebb kerülünk Oroszországtól. Az Oroszországgal
való szakítás a forradalom súlyos válságát jelentené. Ez pedig, tisztelt
elvtársak, a bolsevizmus bukását jelentheti itt, Szovjet-Magyarországon.
A kormányzótanács tagjai érdeklődve hallgatták a szavait. Kun jól
tudta, hogy a népbiztosok nagy része a legkevésbé sem jelentős
személyiség, és betöltött tisztségüket sokkal inkább az elvhűségüknek, mint
a képességeiknek köszönhetik. Rettegtek attól, hogy le kelljen mondaniuk
újonnan szerzett kiváltságaikról, és visszakerüljenek oda, ahonnan
felkapaszkodtak. Tisztában volt azzal is, hogy inkább az érzelmeikre, mint
az eszükre kell hatnia, így akármilyen nyakatekert indokkal előhozakodhat,
ha azzal táplálja a félelmeiket. Tovább ütötte hát a vasat.
– Ugyancsak az internacionalista eszme bukását segítené elő egy ilyen
nyilatkozat, amennyiben óhatatlanul megerősödne az országban élő nemzeti
érzés. Könnyen lehet, egy ilyen megállapodás után a nacionalizmus olyan
ellenforradalmi erőre kapna, amely elsöpörné helyéről az új rendszert és a
forradalmat.
Többen felhördültek a padsorokban, ahogy maguk elé képzelték a
felvázolt jövőképet.
– Aztán meg, ravasznak kell lennünk, elvtársak! – tárta szét a karját
Kun, és kajánul elvigyorodott. – Ez az első ajánlatuk nekünk. Az
üzletkötésben alapvető, hogy sose fogadjuk el az első ajánlatot! Alkudjunk
ki többet!
– De hisz Smuts megmondta, hogy ez a legjobb ajánlat, amit
kaphatunk! – vetette ellen Pogány.
– Ő se ma kezdte a diplomataságot! Minden hájjal megkent hazudozó
ez a Smuts, higgyék el nekem, tisztelt elvtársak! Ne dőljünk be neki! – Kun
körbejáratta a tekintetét a teremben. – Én azt mondom, ne hagyjuk, hogy
csőbe húzzanak! Ne fogadjuk el az ajánlatot változtatás nélkül!
Szavait egyetértő hangok kísérték.
– Jelentsük ki, hogy nem szólhatnak bele az ország belügyeibe! –
folytatta. – Jelentsük ki, hogy a semleges területen is érvényben marad a
proletárdiktatúra alkotmánya! Jelentsük ki, hogy a ki- és bemenő forgalmat
nem korlátozhatják a semleges zónában, egyik irányban sem! Hisz nem
akarjuk, hogy megakadályozzák az Oroszországgal való személyes
érintkezést, igaz?
– Úgy van! – kiabáltak be egyesek.
– De ez még nem minden! Alkudozzunk! Kérjünk sokkal többet, mint
amit hiszünk, hogy adhatnak, hogy le tudjanak faragni belőle, és még úgy is
jól járjunk! Kérjük vissza az antant által megszállt Szegedet és Aradot!
Toljuk odébb a semleges terület keleti határát egészen a Marosig, hogy
hátráljanak vissza a románok!
– Helyes! – hangzott egyre több helyről.
– Na és ha téved, Kun elvtárs? – merült fel a lehetőség.
 Kun Béla gyűlölettel nézett a szociáldemokrata közbeszólóra. A férfi
arca ismerős volt, a két nappal ezelőtti átalakításon került a forradalmi
kormányzótanácsba, de akárhogy erőltette az agyát Kun, a neve nem jutott
az eszébe.
Hogy meri ez…?
– Mégis miben tévednék, elvtárs? – csikorgatta a fogait.
A felszólaló népbiztos nem rettent meg villámló tekintetétől.
– Mi van, ha nem fogadjuk el az ajánlatot, és alkudozás helyett
megtámadnak bennünket? – kérdezte.
– Mutassuk meg, hogy nem félünk tőlük! – harsogta dühösen Kun. –
Sosem fognak komolyan venni minket, ha nem mutatunk gerincet,
elvtársak! A proletariátus erős! Nehogy már azt higgye a külföldi
imperializmus, hogy meghunyászkodunk előtte!
– Szavazásra bocsátom hát a kérdést, elvtársak! – kiáltotta Garbai
Sándor elnök. – Elfogadjuk Smuts ajánlatát, vagy ne? Megszövegezzünk
egy elutasító választ Kun elvtárs gondolatai nyomán, vagy ne?

Kun Béla a vonat tervezett indulása előtt tizenöt perccel, este hétre érkezett
meg a Keleti pályaudvarra. Bolgár Elek mellett ezúttal Kunfi Zsigmond és
Garbai Sándor kísérték el, akik nem akartak lemaradni a történelmi
pillanatról.
Röviddel azután, hogy meginvitálták őket Smuts kocsijára, megejtették
a kölcsönös bemutatkozásokat a tábornokkal és kíséretével. Míg helyet
foglaltak és teával kínálták őket, átnyújtották a díszes borítékba helyezett,
udvariasan fogalmazott, angol nyelvre fordított válaszjegyzéket.
Izgalommal telve lesték, amint Smuts kinyitja a borítékot és olvasni
kezdi a sorokat. A brit küldött nem sietett. A magyar diplomácia tagjai
lopva egymásra pillantgattak gőzölgő teájuk fölött, de nem szóltak
egymáshoz; némán vártak, míg Smuts hümmögve, a szemöldökét
vonogatva emésztette a választ.
Amint végzett a szöveggel, hátraadta a papirost, hogy kíséretének
tagjai is elolvashassák.
Néhány pillanatig még a homlokát ráncolta, mielőtt megszólalt volna.
– No, gentlemen – jelentette ki elutasítóan.
 Bár a többiek csalódottan néztek össze, Kun Béla nem volt meglepve.
Sejtette, hogy a brit alkudozni fog.
– No? – kérdezte viccelődve. – No, mi lesz?
– Ez nem olyan jegyzék, amelyet elfogadhatok – magyarázta Smuts. –
Fenntartásoknak nem szabad benne lenniük.
Miután Bolgár fordított, a magyar delegáció tagjai Kun Bélára néztek,
tőle várva, hogy reagáljon. Ő azonban titokzatos mosollyal, némán ült a
kényelmes fotelben, és konokul tekintett a tábornokra. Várta, hogy
tárgyalópartnere hozakodjon elő valamiféle ajánlattal.
– Nézzék… – kezdte Smuts. – A békekonferencia nem fog
hozzájárulni ahhoz, hogy a románokat visszaparancsolja a Marosig.
Á, gondolta Kun, nyilván ez lesz az a pont, amit ki kell majd vennünk.
Ha ennyivel megússzuk, egész jól sáfárkodtunk!
Nem válaszolt. Várt, hogy a brit mondja ki, mit szeretne. Smuts
megigazgatta az állán a kecskeszakállát.
– Intettem önöket, hogy fogadják el az ajánlatunkat. Láthatólag nem
mérlegelték megfelelően a helyzet komolyságát. – Felállt, kíséretének tagjai
pedig követték példáját. – Nos, uraim, el kell búcsúznom önöktől.
Kun zavartan nézett az antant delegációjára, és az ajkát nyalogatta.
Hol marad az egyezkedés? Az alkudozás?
– Please, gentlemen – mutatott a kijárat felé Smuts. – Ideje, hogy a
vonatom induljon. Legyenek oly kedvesek távozni!
Kun felhörpintette teája utolsó kortyait, és kiküzdötte masszív testét a
fotelből. A többiek is felálltak.
Csakhamar a peronon találták magukat. A lépcsőn álló Smuts sorra
kezet fogott velük, ezután intett a szárnysegédjének. A mozdony pöfögve
dolgozni kezdett, a vonat kerekei lassan mozgásba lendültek.
Kun a még mindig a lépcsőn álló Smuts szemébe nézett, onnan
próbálva kiolvasni, a brit meddig hajlandó elmenni a megtévesztéssel. A
tábornok tekintete azonban nem sugárzott mást, csak őszinteséget és
csalódottságot.
Ha azt akarja elhitetni velem, hogy képes alkudozás nélkül itt hagyni,
hát ügyesen csinálja…
– Good bye! – A küldött búcsút intett, fellépett a lépcsőn, és eltűnt
kocsija ajtaja mögött.
Az elegáns pullmanvonat zakatolva kigördült a pályaudvarról. A négy
magyar diplomata akkor is hitetlenkedve nézett utána, amikor beleveszett
az este sötétjébe.
– Nagy lehetőséget szalasztottunk el! – nyögte Kunfi.
– Lehet, hogy néhány nap múlva újabb ajánlatot kapunk az antanttól…
– vélte Kun, bár maga sem hitte a szavait. – Amiben figyelembe veszik a
válaszunkat.
– Mit írjanak holnap az újságok? – kérdezte Garbai. – A ma estiben
lehoztuk, hogy ajánlattal kerestek meg minket. Ha az emberek megtudják,
hogy hagytuk, hogy ez a lehetőség kicsússzon a kezünk közül…
– Mit írjanak, mit írjanak? – fortyogott Kun. – Hát az igazat! Miszerint
olyan ajánlatot kaptunk, amit Károlyi nem! Miszerint nem hagytuk
magunkat megtéveszteni az imperialisták hamis ígéretei által, így olyan
feltételeket követeltünk, melyek nem veszélyeztetik a proletárdiktatúrát! Az
antant pedig gondolkodik a válaszon!
– De hisz kerek perec elutasították a jegyzékünket! – ellenkezett Kunfi.
– Az újságba viszont nem ezt írjuk. Mi írjuk az újságot, elvtárs! Mi
mondjuk meg, mi az igazság!
 A nélkülözhetetlen ember

1919. április 17., Budapest

– Kul-túr-harc! – szótagolta a könnyebb érthetőség kedvéért Kun Béla. –

Érted a kifejezést, elvtárs?
– Azt hiszem, igen – felelte Ignotus Hugó, a Nyugat című folyóirat
főszerkesztője. Míg Kun egy kényelmes fotelben terpeszkedett az íróasztala
mögött, addig ő állni kényszerült. Ignotus nem volt már fiatal, az aktája
szerint ebben az évben töltötte az ötvenet, Kunban mégis egy katedrához
kihívott, felelő diák benyomását keltette. A népbiztos úgy volt vele, hogy
jót tesz a tárgyalópartnerei hozzáállásának, ha nem ülhetnek le.
– Rendnek kell lenni a fejekben! – rendelkezett. – Hogy az emberek
mit gondolnak a világról, azt nemcsak a hírlapok határozzák meg, hanem a
művészetek is. Minél több forrásból hallják ugyanazt, annál jobban elhiszik.
Ezért fontos feladat hárul rátok, költőkre.
– Ezt örömmel hallom – bátorkodott közbevetni Ignotus. – Kosztolányi
mesélte nemrég, hogy azt tetszett neki mondani, a proletárállamban nincs
szükség költőkre. Hogy ki kell tanulni valami mesterséget, és ha sokat
okoskodunk, kivégeznek.
Á, a jó öreg Kosztolányi kolléga, merengett Kun, aki nem átallotta
kritizálni az írásaimat!
Kun és Kosztolányi még a Budapesti Naplónál dolgoztak együtt abban
az időben, amikor a későbbi forradalmár újságíróként bontogatta a szárnyait
a fővárosban, sok-sok évvel ezelőtt.
– Valóban mondtam neki ilyesmit – vetett egy pillantást Kun a
töredezett körmeire –, de az neki szólt. Dezső barátunk valahogy sose tudta
igazán magába szívni a kommunizmus lényegét.
Lehet, hogy tényleg ki kéne végezni, a miheztartás végett?
– De a szentségit, hogyne kellenének költők! – folytatta. – Persze csak
jó költők, akik az új világrendet éltetik. Olyanok, mint Ady! Egy valóságos
zseni volt. Egyetértünk, elvtárs?
 – Valóban – bólintott Ignotus. – Ady Bandi szellemisége meghatározza
a korunkat, és mérce minden művész számára.
– Remek! – ütötte össze a tenyerét a népbiztos. – Örülök, hogy
egyetértünk! Tudtad, hogy annak idején együtt tanultunk Adyval?
Egész pontosan ő korrepetált, de ez már egy másik kérdés…
– Hallottam kósza pletykákat… – motyogta Ignotus.
– Már diákként zseni volt, én mondom! Jó barátok voltunk. Két barát,
aki sokra vitte! Kár, hogy nem élhette meg a proletárok uralmát! Szenzációs
bolsevik verseket írt volna. Világszínvonalúakat! Persze… utólag vörösre
festjük Adyt, ne aggódj emiatt, főszerkesztő elvtárs! Tudunk mi verset
értelmezni! Viszont… ha nem akarjátok, hogy betiltsuk az újságotokat, mint
egy csomó más lapot, több forradalmiságot kell beletennetek.
– Már így is sokat kritizáltak minket jobboldalról, hogy túl balosak
vagyunk.
– Nem! – csapott az asztalra Kun. – Felejtsétek el, mit mondanak
jobbról! Sosem lehetünk túl balosak! Ti sem vagytok azok! Szerintem pont,
hogy túl polgáriak vagytok. Ezután kommunista verseket kell írnotok!
– Nem tudom, olvasta-e a népbiztos úr…
– Népbiztos elvtárs! – javította ki Kun.
– Elnézést… szóval, nem tudom, olvasta-e a népbiztos elvtárs az idei
hetedik számban Tóth Árpád versét, Az új Istent… – nézett reménykedőn
Ignotus Kunra, majd, mivel Kun nem reagált, idézni kezdett: – „S Földet
rengésre tépő hangja zeng piros Keletről a sápadt Nyugatnak: Im eljöttem!
Eljött a Vörös Isten!”
– Nincs nekem ilyesmire időm… de nem értem, mi köze a
mozgalomhoz a vallásnak – morogta Kun. – Nincs isten!
– Ez csak egy metafora – szabadkozott Ignotus –, ami arra utal, hogy új
világrend született. Bízom benne, hogy ez az a hangvétel, amit keresni
tetszik!
– Igen, ilyenek kellenek, még több ilyen. Most, hogy emlékeztetsz,
tényleg mondták az embereim, hogy ez egy jó vers. De mondták azt is,
hogy az első írás kétségbe vonja a hatalmat.
– Szabó Dezső cikkére tetszik gondolni, Az egész emberért címmel?
– Mit tudom én… – morogta Kun. – Nem is nekem kéne ezzel
foglalkoznom, hanem Kunfiéknak, de olyan az összevisszaság, ha én nem
csinálom, lehet, hogy elmarad ez is… Várj!
 Végigböngészett pár papírlapot rendezetlen asztalán, míg végül egy
fecninél kötött ki.
– Igen, az az! A Szabó Dezső. Úgy látszik, a Dezsőkkel csak baj van!
– Ő csak kiállt a gondolat és a művészet szabadsága mellett…
– Hát csak ne álljon ki! Álljon be a sorba, mint a többi, vagy majd mi
kiállítjuk! Örüljetek neki, hogy Szamuelynek nincs ideje foglalkozni az
üggyel!
– Beszélek vele – hajtott fejet Ignotus. – Bocsánatot kérek a nevében
is.
Kun Béla bosszúsan intett.
– Mindegy már. Remélem, nem ismétlődik meg ilyesmi! Tessék vörös
verseket írni! Ennyi a dolgotok! Terjesszétek az ideológiát! Értjük egymást,
elvtárs? Vagy az lesz a legkisebb bajotok, hogy megszűnik a lap!
Kopogtattak az iroda ajtaján, egy asszony dugta be rövid frizurás fejét.
– Népbiztos elvtárs… Elnézést a zavarásért. Kész az ebéd.
Kun a faliórára nézett és felsóhajtott.
Ma se lesz időm rendesen enni…
– Ide vele, itt eszem meg.
A titkárnő tálcán behozta az ételt, Kun pedig félretett néhány
paksamétát, hogy legyen kevés hely az asztalán.
– Maradj még egy kicsit, Léni! – mondta a népbiztos, majd a
látogatójához fordult. – Főszerkesztő elvtárs, végeztünk.
– Köszönöm a kedvességét – hajolt meg Ignotus –, és megszívlelem a
tanácsait.
– Azok nem tanácsok, hanem utasítások.
– Ahogy parancsolja.
– Most menj!
– Viszontlátásra!
– Szervusz! – Kun a titkárnőhöz fordult. – Küldd be hozzám Székely
Bélát. Valamit akart.
– Igenis, népbiztos elvtárs!
A nő kiment, Kun Béla pedig az ételre nézett és megnyalta a száját. A
tálcán a kedvence várta: tojásos nokedli és meggybefőtt.
Na persze, mernének csak mást hozni…
Még a gyomra is belekordult a látványba. Kézbe vette a kanalat, és
úgy fixírozta az ebédet, mint macska az egeret.
Ma melyikkel kezdjem? A nokedlivel vagy a meggyel?
 Mielőtt döntésre juthatott volna, kopogtattak.
– Hívattál, Béla elvtárs… – hallatszott a halvány hang.
Kun felnézett. Az ajtóban Székely Béla állt, az egyik pénzügyi
népbiztos, aki még mindig magán hordozta azt a jellegtelenséget, amelyet
óhatatlanul magába szívott egykori bankhivatalnoksága idején. A
kommunista párt megalapítása óta Kun harcostársa volt, vele együtt őt is
letartóztatták februárban. Kun azonban jelenleg csupán egyetlen
pozitívumot talált a felbukkanásában: hogy a kerek szemüveges férfinak
tojásfeje volt, és így némileg passzolt a nokedlihez.
Ezzel el is dőlt: a nokedlivel kezdi az ebédet. Beleszúrta a kanalat az
ételbe.
– Bocsánat… zavarok? – kérdezte a teszetosza külsejű közgazdász. –
Jöjjek később?
– Gyere csak, Bélám! Ha nem zavar, közben megebédelek. – Bekapott
egy falatot, és teli szájjal kérdezte: – Mit akartál mondani?
– A pénzről lenne szó – bökte ki Székely.
– Igen? Mi van vele?
– Hogy fogy.
– Hát nyomtassunk többet.
– Hiába nyomtatunk többet, az értéke akkor csökkenni fog, mi meg
ugyanott vagyunk. Az emberek a régi pénzt akarják, annak van értéke, nem
a miénknek. De nem is ez a lényeg. Nem állunk jól.
– Hogy lehet az? Mindent államosítottunk. Hogy lehet kevés pénzünk?
– Ez a sok minden, amit mi irányítunk, sok költséggel is jár, és a
termelésünk egyelőre nem túl hatékony. Inkább viszi a pénzt, mint hozza.
Azon gondolkodtam, nem lehetne-e jobban átgondolni némely kiadásunkat.
– Mégpedig?
– Azt a pénzt például, amit a svájci kommunista pártnak küldtünk, fel
tudtuk volna használni másra is.
– Hogy képzeled? – dobta le a kanalat Kun. – Az a pénz arra volt
hivatott, hogy forradalmunk lángja elérje a többi országot!
– Igen, de az a pénz elveszett… – nyögte a tojásfejű népbiztos. – A
svájci határon elvették!
– Béla elvtárs! – kiáltotta Kun felpaprikázva. – Itt az elv a lényeg! A
proletárdiktatúra nem szorítkozhat Magyarországra! Ha egyedül maradunk,
elvesztünk! Hosszú távú túlélésünk azon múlik, sikerül-e máshol is
forradalmat szítani! Svájc ugyan nem sikerült, de Bajorországban győztünk.
A következő állomás Ausztria!
– És… nem lehetne legalább egy kicsit lecsípni az osztrák pénzből? –
gyűrögette idegesen zakója alját Székely. – Egy igazi vagyont küldünk
Bécsbe! Nem elég kevesebb?
– Hát mit csináljunk, a forradalom nincs ingyen. Egyeztettem a bécsi
kommunisták vezéreivel, és azt mondják, ennyi kell. Én hiszek nekik. Ne is
halljak erről többet, Béla elvtárs!
A pénzügyi népbiztos egy ideig némán támasztotta az ajtófélfát és
előre-hátra billegett, mintha azon tanakodna, menjen-e vagy maradjon.
– Én csak… – Megigazította szemüvegét és megköszörülte a torkát. –
Tudom, hogy mennyire fontosak a május elsejei ünnepségek, de nagyon
nagy összeget emésztenek fel az előkészületek. Esetleg abból le lehet
faragni?
– Ez már mindennek a teteje, Béla elvtárs! – förmedt rá Kun. – Hát
hogy képzeled? A munkások ünnepéről beszélsz! Mi, akik őket képviseljük,
nem spórolhatunk azon, hogy demonstráljuk, milyen hatalmasak és erősek
vagyunk! Az eseménynek grandiózusnak kell lennie! Meg kell mutatnunk,
mi mennyivel jobbá tettük az országot, mint elődeink! Meg kell erősítenünk
a támogatottságunkat, Béla elvtárs, és ez a módja!
– Értem én, értem… – motyogta Székely. – Egyet is értek. De akkor is
kevés a pénz. Miből csípjek le? A népbiztosi juttatásokból?
Megcsörrent a telefon.
Kun bosszúsan ránézett, de azért felvette.
– Ki keres, Léni? – kérdezte. – Mondd neki, hogy hívjon vissza
később! Most megbeszélek… Már miért nem lehet?… Ó, hogy ő,
személyesen? – Kunt büszkeség és cseppnyi félelem töltötte el. Székelyhez
fordult, a kagylót pedig széles mellkasára helyezte. – Fel kell vennem, de ne
menj el! Szerintem csak pár perc. – Ismét a telefonba szólt. – Kapcsold,
Léni! Ne várakoztassuk meg!
Míg a pénzügyi népbiztos próbált kényelmes pózt felvenni az
ajtófélfánál, Kun oroszra váltott.
– Zdrásztvuj, dárágij táváris Lenin! Kák gyelá? – köszöntötte
beszélgetőtársát nyájas, behízelgő modorban, és hunyorogva figyelt a
túlvégen felhangzó szavakra. A rossz vonalminőség miatt nehezen hámozta
ki, mit kérdez a másik. – Hogy Bécsben miért nincs még
Tanácsköztársaság? Azért, mert hiába volt minden győzködés, a bécsi
kormányzó szocdemek nem akarnak fuzionálni a kommunistákkal, mint
nálunk, de… – Hogy jobban halljon, befogta a szabad fülét. – Igen, tényleg
tegnapra terveztük kirobbantani a forradalmat, de… – Ismét hallgatni
kényszerült. Bár Lenin a szavába vágott, eszébe se jutott ezt kikérni
magának, és gondosan ügyelt, nehogy véletlenül félbeszakítsa az orosz
vezért. – Lenin elvtárs, én vagyok a legszomorúbb a csúszás miatt, de
nyugodj meg, sínen vannak a dolgok. Rendszeresek a felvonulások, zúg az
utcákon az Internacionálé és a La Marseillaise, ma pedig lesz egy tüntetés a
Parlamentnél. Meghagytam az embereknek, hogy gyújtsák fel, rombolják
le, ha kell. És már elküldtem a pénzt, amivel a bécsi kommunisták átvehetik
a hatalm… Hogy mikor? Május elsejét céloztuk meg, ez lenne igazán
szimbo… Igen, köszönöm, Lenin elvtárs, neked is! Dá szvidányja!
Csak akkor vette észre, hogy remeg a keze és hogy mennyire leizzadt,
amikor lerakta a kagylót. Bár a beszélgetés előtt úgy gondolta, javít a
renoméján, ha más is a tanúja lesz, ahogy a nagy emberrel tárgyal, mostanra
nem volt benne biztos, hogy jó ötlet volt itt marasztalni Székelyt.
Megköszörülte a torkát.
– Láthatod, Béla elvtárs, a bécsi pénzekhez nem nyúlhatunk. Még ma
el kell küldenem. A mozgalomnak terjednie kell, mint a futótűz, és ehhez
semmilyen ár nem lehet elég magas! Szóval, hol is tartottunk?
– Azon tanakodtunk, honnan lehetne pénzt szerezni. Felvetettem, hogy
esetleg a népbiztosi juttatásokból. Lehetne kevesebb tivornya…?
Kun legyintett.
– Az nem sokat számít, te is tudod. Biztosan sokak szemét böki, hogy
autóval járunk, meg a többi… de azzal nem tudsz sokat spórolni.
– Hát akkor? A munkabérekből? A hadügyi kiadásokból?
– Ha muszáj, inkább ebből, mint a május elsejei ünnepségekből. A
propaganda fontos! Nem attól érzi szegénynek magát a hétköznapi ember,
hogy most nincs pénze, hanem attól, ha úgy látja, esélye sincs arra, hogy
később legyen. El kell velük hitetnünk, hogy végre olyan rendszer épült ki,
ahol van esélyük feltörni. Dolgozzanak keményen és szorgalmasan, és
feljebb jutnak! Ha ezt elhiszik, jobban fogják magukat érezni, mintha most
tíz koronával több van ugyan a zsebükben, de kilátástalanok a jövőre nézve.
Ha büszkék a rendszerre, amiben élnek, ha a magukénak érzik az
eredményeinket, jobban fognak dolgozni is. Úgyhogy igen, ha
pénzszűkében vagyunk, spórolj az embereken! Ne a propagandán.
– Rendben, Kun elvtárs – bólintott Székely, és elment.
 Kun Béla ismét nekilátott az ebédnek.
Na, tessék! – morogta magában. Nem elég nekem a külügy és a hadügy,
a kulturális tennivalók után még nekem kell irányt mutatni a pénzügyekben
is… És még a nokedli is kihűlt.
Az volt az igazság, hogy mivel kommunizmust építettek, és mivel ő
volt az, aki látta, hogyan működnek a dolgok Oroszországban és neki volt
személyes kapcsolata Leninnel, a legtöbb témában kikérték a véleményét.
Amiben pedig nem, abba magától szólt bele, éppen a fenti indokokra
való hivatkozással.
Imádta, hogy fontos és megkerülhetetlen. Hiába volt Garbai az elnök,
hiába foglalták el az egykori szocdemek a legfontosabb pozíciókat,
lényegében ő irányított.
Éppen rátért a meggybefőttre, amikor ismét kopogtattak. Ezúttal Böhm
Vilmos volt az, aki nem hagyta belefeledkezni a gasztronómiába. Böhm, az
egykori szociáldemokrata vele együtt a hadügyért felelt. Az érkező férfi
vidám bajsza ellenére komornak tűnt.
– Kun elvtárs – kezdte –, bocsánat, hogy evés közben zavarlak, de
súlyos dolgok történnek a keleti országrészben. Tudod, hol járnak a
románok?
Ó, hogy ezek a szőrös talpúak se férnek a bőrükbe…
– Majd te most elmondod – csócsálta Kun a szavakat, majd kiköpött
egy meggymagot.
– A támadás a Szamos és a Maros között az egész vonalon két napja
tart, és eddig nem nagyon tudunk ellenállni neki. Ma áttörték a frontot
Csucsánál.
– Csucsánál? – kérdezett vissza Kun, és érezte, hogy szemébe könnyek
gyűlnek. – Csucsánál? Na és Lele?
– Parancsolsz? – nézett rá értetlenül Böhm.
– Lele! – ordította hisztérikusan Kun.
– Nem tudom, ez mit jelent – mondta óvatosan a kopasz népbiztos.
– A szülőfalum! – kiáltotta sírva Kun, és Böhm felé dobott egy szem
meggyet. Az egykori szociáldemokrata döbbenten nézett rá.
– Mi van vele?
– Azt is elfoglalták?
– Nem tudom, hol van Lele.
– Csucsánál! Attól északra egy kicsit!
– Kérlek, Kun elvtárs, nyugodj meg!
 – A románok támadják a falumat! – nyöszörögte a kommunista vezér.
– Nyugodj meg! – próbálta vigasztalni Böhm.
– És az ezred, amit odaküldtünk? – kérdezte Kun, a könnyeit
törölgetve. – Odaküldtünk egy ezredet. Egy teljes ezredet! Miért nem védte
meg Csucsát?
– Megfutamodott. A csapataink mellé rendelt politikai megbízottak
jelentették, hogy teljesen fegyelmezetlenek. De a hadvezetés se sokkal jobb.
Azt mondják, van olyan parancsnok, aki nem tud térképet olvasni. Senki se
akar, és ami rosszabb, nem is hajlandó harcolni.
– Hát micsoda seregünk van nekünk? Pedig rengeteg embert
mozgósítottunk! – méltatlankodott Kun Béla. A sírógörcs, amilyen hirtelen
jött, olyan hamar véget ért. Kifújta az orrát, eltette a zsebkendőjét, és
igyekezett fegyelmezni az arcvonásait.
– Az egyszer biztos, hogy a Nagy Háború és Károlyiék intézkedései
nem tettek jót a morálnak. Ráadásul… – Böhm megakadt, a padlóra nézett,
mintha attól tartana, hogy mondandójával megint felzaklatja a másik
hadügyest. – Azt is rebesgetik, hogy az ottani területek lakossága a
románokban a felszabadítókat látja, akik megmentik őket a bolsevizmustól.
Van, ahol fegyverrel segítik őket. Hallatlan!
– Hát az biztos, hogy nem volt időnk az egész országot megismertetni
a kommunizmus áldásaival… – Kun még mindig szipogott kicsit.
– És ahogy telik az idő, egyre kisebb területre szorítkozik a
Tanácsköztársaság.
– Legalább a Székely Különítményben bízhatunk?
– Nem egyértelmű. Állítólag ők se tudják, minket vagy a románokat
tartsák-e nagyobb ellenségnek. Mondd, Kun elvtárs, mit tegyünk?
Nem engedjük Lelét! Nem engedjük!
– Ha már a katonákban csalódtunk, be kell vetni a munkásokat! –
hörögte dühösen. – Mindenkit a frontra! Szervezzünk zászlóaljakat a
gyárakban! Adjuk ki a jelszót: „Veszélyben a forradalom!”
 Ellenség kívül és belül

1919. április 25., Mátészalka

„Drága Sofiám!
El sem mondhatom, mennyire hiányzol. Nincsenek szavak, amik leírhatnák,
mennyire sóvárgok az iránt, hogy ismét láthassalak, ismét végigsimíthassam
aranyló hajad, megérinthessem arcod puha bőrét. De nem alakulnak jól a
dolgok. Lehet, hogy nem láthatlak soha többé.”
A magyar és román főerők Mátészalka térségében csaptak össze, az
ütközet a támadók győzelmével zárult. Magyarország védői ki voltak
facsarva, lelkesedésük és erejük a végét járta.
Veisz Samu elkenődve hallgatta a zászlóalj parancsnokát, aki a
csapatnak tartott eligazítást, és ismertette mindazt, amit feletteseitől
megtudott.
– Zajlanak a tárgyalások – jelentette be. – Lassacskán véglegesednek a
megadás feltételei.
A katonák komoran néztek egymásra. Akadt, aki a tenyerébe temette
az arcát a hír hallatán, akadt, aki keresztet vetett.
– Erdély elveszett! – sóhajtott fel egyikük.
– Lehet, hogy Magyarország is! – tette hozzá egy másik.
– Akkor vége? – kérdezte valaki. – Eldöntött tény, hogy letesszük a
fegyvert?
Parancsnokuk megvonta a vállát.
– Minden a tárgyalástól függ. Tartok tőle, hogy igen.
Samu tudta, mit jelent ez. Az álma, hogy hős felszabadítóként vonul be
Marosvásárhelyre, szertefoszlott.
– Nem lehet önállósodni, s úgy harcolni? – vetette fel.
A parancsnok legyintett.
– Ugyan, Veisz közlegény!
– Egy kis csapat mögéjük kerülhetne, elzárhatná őket az
utánpótlástól…
 – Az egész frontvonalon? Ugyan! – legyintett a tiszt. – Felejtsd el!
Megtettük, amit tudtunk. Isten a tanúnk, hogy nem rajtunk múlt. Ennyire
futotta tőlünk.
– Az egész világ ellenünk volt – tette hozzá valaki, mire a többiek
helyeslően bólogatni kezdtek.
Való igaz, Károlyi parádéja után sem javult semmi. Érdemi támogatást
továbbra sem kaptak, így a legtöbb, amit tehettek, annyi volt, hogy
visszatartották a románokat. Az, hogy visszafoglalják Erdélyt, fel sem
merülhetett.
A bolsevik hatalomátvétel rövid ideig reményt öntött beléjük. Bíztak
benne, hogy a Vix-jegyzék elutasítása, az antanttal való nyílt konfrontálódás
harcosabb külpolitikát fog eredményezni. A hadosztály vezetése levélben
arra kérte Garbai Sándort, a kormányzótanács elnökét, hogy az ország
szükségszerű átalakítása ne érintse őket; hagyják meg őket a keleti fronton,
hadd szabadíthassák fel ők a szülőföldjüket. Cserébe azt ígérték, Erdély
visszaszerzése után beolvadnak a Vörös Hadseregbe, és ott harcolnak majd,
ahol arra szükség lesz.
Maradni ugyan maradhattak, ám politikai megbízottakat raktak
közéjük, hogy jelentsenek róluk az új vezetésnek, és terjesszék a katonák
körében a kommunista ideológiát. Az egyenlőség nevében megszűntek a
rendfokozatok, így az addigi fegyelem csakhamar fellazult.
Talán ennek volt köszönhető, hogy egy román lovasoszlop
észrevétlenül át tudott surranni a fronton, majd hátba támadott és
megsemmisített egy zászlóaljat.
Hogy elkerüljék a bekerítést, a székely csapatok elkezdtek
visszavonulni, s a katonák csak nagy nehézségek árán tudtak Nyírbátor és
Mátészalka környékén összegyűlni.
Mintha a frontvonal elvesztése nem lett volna elég, nem alakult ki
felhőtlen viszonyuk az ide vezényelt vörös egységekkel sem.
Csucsánál például két nemzetközi vörös zászlóalj váltott egy székely
ezredet. Az új alakulatok, akiknek kicsit sem volt fontos Csucsa, Erdély
vagy akár Magyarország, az őket szállító vonatokból a vezetékek
porcelánszigetelőire és legelésző állatokra lövöldöztek, miután pedig
megérkeztek, kiraboltak egy tiszti étkezdét. Az oktalan lövöldözést ezután
is folytatták, ám amikor a románok támadásba lendültek, az első ellenséges
puskalövésre hanyatt-homlok menekülni kezdtek.
 Így veszett el egy bő hete Erdély kapuja, a hónapokon keresztül
sikerrel megtartott Csucsa.
De a székely katonák nem csak amiatt éreztek ellenszenvet a bolsevik
egységek iránt, mert azok nem harcoltak szívvel-lélekkel.
Néhány napja Debrecenben a vörösök megtámadták a Székely
Hadosztály hátraküldött vonatait, s az azokban tárolt készleteket elrabolták.
Az pedig éppen csak tegnapelőtt történt, hogy Vaja községben egy vörös
ezred egy nagyobb csapata rajtaütött egy székely huszárszázadon,
parancsnokaikat szidalmazta és bántalmazta. No de a leszámolás sem
maradt el, egy később érkező székely század ugyanis rájuk támadt. A
lövöldözésben nyolc vörös halt meg, a többiek futva menekültek
Nyíregyházára.
Még az is megesett, hogy a székelyek két tűz közé kerültek, és egyik
oldalról a románok, a másikról a vörösök lőtték őket.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a Székely Különítmény
hadosztály-parancsnoksága megszakította az összeköttetést a hadügyi
népbiztossággal. Samu úgy hallotta, komolyan felmerült, hogy a seregük
békét köt az oláhokkal és a proletárdiktatúra ellen indul csatába. Ebből
azonban végül nem lett semmi – amit Samu egyáltalán nem bánt. Nem
különösebben érdekelte a politika, és nem szívesen fordította volna a
honfitársai ellen a fegyverét, csak mert azok új eszmékben hisznek.
A történtek természetesen megtépázták a székelyek harci kedvét. Nem
elég, hogy a külső ellenség eredményesen támadott, a kommunista erőkkel
is marakodni kellett. A helyzet kilátástalanná vált, s a hadosztály-
parancsnokság nem látott más megoldást, mint a fegyverletételt.
– Két lehetőségünk van – ismertette a zászlóalj parancsnoka. – Vagy
megadjuk magunkat a románoknak, vagy jelentkezünk a Vörös Hadseregbe.
– Egyik sem hangzik jól…
– Mi vár ránk, ha az oláhoknak adjuk meg magunkat?
– Alighanem az internálás. Elvisznek bennünket valami fogolytáborba,
ki tudja, milyen körülmények közé, és egyszer… valószínűleg… szabadon
engednek.
– És ha a bolsevikokkal közösködünk?
– Nehéz kérdés. Mivel már fegyveres csetepaté is alakult ki köztünk, és
nem nekik engedelmeskedünk többé, joggal tarthatnak bennünket
ellenforradalmárnak. Emiatt kivégezhetnek minket, vagy legalábbis a
vezetőinket. De azt hiszem, az egyszerű közkatonákat, tiszthelyetteseket
nem büntetnék komolyabban. Szükségük van katonákra. Bevennének a
seregbe. Esetleg a keményebb sorsú századokba kerülnénk. Ennyi. De én is
csak találgatok.
– Akkor továbbra is harcolhatnánk Erdélyért? – kérdezte Samu.
– Ha ide helyeznek minket… – vont vállat a parancsnok.
– Ki dönti el, mi legyen? – firtatta egy katona.
– A parancsnokság szinte biztosan az oláhok előtt teszi le a fegyvert.
Azonban nem utasíthatnak senkit arra, hogy vállalja az internálótábort, ha
helyette a hazát is védheti. Mindenkinek meg kell hoznia a maga döntését.
Románok vagy bolsevikok?
Samu nem töprengett sokat. Ő tudta, mit fog tenni.
Sofia, nem adom fel! Tovább folytatom a harcot érted!
 A Batthyány-palota

1919. április 27., Budapest

– Mikorra terveztétek?
– Én… én nem tudom, miről…
A szabadkozást egy gumibot ütése szakította félbe, melynek lendületét
néhány kivert metszőfog is átvette. A fájdalmas kiáltás ridegen
visszhangzott a pince falai között.
El kellett ismerni, alagsorhoz képest egészen jó karban volt itt minden.
A levegő éppen csak szaglott a dohtól, a falakat eleddig elkerülte a penész
és a salétrom. Mokány azonban gyanította, tevékenységük nyomai nem
sokat segítenek az épület állagának megóvásában. El kellett ismerni, az új
tulajdonosok nem ugyanazzal a szemlélettel kezelték az ingatlant, mint a
korábbiak. Régebben élelmet és bútorokat tároltak itt, ma több vagon
fegyvert és lőszert. No meg néhány leleményesen alkalmazott kínzóeszközt.
Főhadiszállásukat április elején kaparintották meg. Cserny az
Oktogonhoz közeli firenzei stílusú palotát szemelte ki a bandának, cseppet
sem törődve azzal, hogy az épület a Batthyány család tulajdonában állt.
A kommunista diktatúrában az ember nem lehetett biztos abban, hogy
az állam másnap nem teszi rá a kezét a tulajdonára. Különösen, ha nemesi
származású volt az illető…
Miként ruhaneműt, élelmiszert és autókat, Cserny épületeket is
kisajátított. A Batthyány-palotán túl ugyanis a szemben levő Abbázia
kávéházat, valamint a Trefort utcában álló gimnáziumot is elfoglalta egyre
népesebb csapata részére.
A Batthyány-palota arculata alapvetően megváltozott a
terrorkülönítmény beköltözésével. Az épület, amely korábban az itáliai
reneszánsz hangulatát varázsolta a körútra, az erőszak megtestesülésévé
vált. Az ablakokba gépfegyverek kerültek, akárcsak a járdára, melyet
padokkal barikádoztak el és egy gyalogsági ágyúval tettek teljessé. A
bejárat előtt éjjel-nappal teherautó szobrozott fegyverekkel és lőszerrel
megpakolva, valamint a bandából jó néhányan feltűzött szuronnyal.
 A város lakói, ha csak tehették, másfelé vették az útjukat. De nem
mindenkinek adatott meg ez a luxus. Voltak, nem kevesen, akiket akaratuk
ellenére hoztak ide. Mint azt a konzervatív újságírót, aki most meztelenül,
székre kötözve várta a sorsát.
– Mikorra terveztétek? – harsant ismét. Mokány tudta a kopasz,
szögletes állú melákról, hogy órákon át tudná ugyanazt kérdezgetni, ha
közben hagyják néha, hogy üssön is. Korábban hentes volt, így munkája
során gyakran ismételgette ugyanazt, húsdarabok vagdalása közben.
Néhány dekával több, maradhat?
A fogoly hunyorgott, részben a szemébe irányított vakító lámpafény,
részben a veréstől bedagadt szemhéja miatt. Láthatóan igyekezett a
legőszintébb ábrázatot vágni, de csak fájdalmas grimaszra telt tőle – friss
sebei miatt alighanem a legegyszerűbb mimika is fájhatott neki.
Elsírta magát és a fejét csóválta, nyálas vércsíkot lógatva a szájából.
– Én tényleg nem… nem tudom, mit akarnak… hagyjanak…
elmenni… haza…
A gumibot ismét lecsapott, betörve a firkász orrnyergét.
– Á! – ordított fel a férfi, és ha nincs a hideg székhez kötözve, leesik
róla. – Kérem…! Engedjenek el! – hüppögte.
– Jobban jársz, ha válaszolsz – javasolta Mokány. Hárman vallattak;
egyikük, egy vékony férfi előkészítette, a hentes ütötte a foglyot, ő pedig a
kihallgatást vezette. Azért kapta ezt a feladatot, mert Cserny szerint a
rokonszenves arca miatt a foglyok hamarabb vallottak neki, mint másoknak.
Mokány a vasajtó felé intett a fejével.
– Ha a cimborád odaát hamarabb köp, őt engedjük el, te meg mehetsz
haleledelnek.
A meztelenre vetkőztetett, magatehetetlen férfi rápislantott, az
egyetlenre, akitől még nem kapott ütést vagy rúgást az éjjel folyamán,
mióta elhurcolták otthonról.
– A cimborám? – kérdezte ijedten.
Noha valójában nem kínoztak épp senki mást, Mokány úgy gondolta,
egy kis versenyszellem javíthat a férfi hajlandóságán az együttműködésre.
– Gondolod, hogy találomra hoztunk be? Hogy nem dobott fel senki?
És hogy csak téged árultak el?
– De… én… – nyögte az újságíró – …én semmit se…
Mokány tehetetlenül megrántotta a vállát, és a vékonyabbik társa felé
biccentett.
 – A vonalzót! – intézkedett, majd a fogolyra nézett. – Szerettem volna
elkerülni ezt, mert sok mocsokkal jár, és nyilván nem te fogsz takarítani. Jó,
persze, tudom, már oda is hugyoztál, oda is szartál a székre félelmedben, és
most benne ülsz. De hidd el, lesz ez rosszabb. Utolsó esély: mikorra
terveztétek?
– De mi nem… – nyögte a férfi elkeseredetten.
– Akkor tátsd ki a szád, mint a fogorvosnál. Ha egyszer nem mesélsz,
kénytelen lesz tanult kollégám kiszedni belőled.
– Örömmel – költözött rémisztő vigyor a vékony férfi ajkára. A kopasz
hentes szétfeszítette a vonakodó fogoly száját, a másik pedig elkezdte
lenyomni a torkán a favonalzót. A meztelen zsurnaliszta fészkelődött,
próbálta elrántani a fejét, mindhiába.
– Ha rám hallgatsz, engeded – javasolta Mokány a férfinak. – Ha sokat
ugrálsz, jobban fáj, és esetleg komolyabban megsérülsz. Nem szeretnénk,
ha beléd törne, nem igaz? Hisz hogyan ennél utána bármit is?
A fogoly nyöszörgött és öklendezett, és bár hagyta, hogy torka egyre
mélyebben elnyelje a vonalzót, teste akaratlanul meg-megrándult. Szeme
könnyben és vérben úszott, majd kitágult, amikor erőtlen hörgés kíséretében
hányás buggyant elő szája sarkában.
– Kurva anyádat okádd le! – kiáltott rá vékony kínzója. Elengedte a
vonalzót és beletörölte mocskos kezét a férfi hajába.
– Húzd ki – utasította Mokány.
– Az se fog kevésbé fájni – ígérte a vallató a meztelen férfinak, és lassú
mozdulatokkal eleget tett a parancsnak. Amikor kiszedte a vonalzót, azt is
megtörölte a fogoly hajában. A székre kötözött férfi ereje végén járt, teste
ernyedten feszült a huzaloknak, szeme le-leragadt.
A kopasz vallató pofon vágta, nehogy eszébe jusson elaludni.
– Még nem végeztünk, barátom! – mondta Mokány, amikor az
ránézett. – Folytathatjuk még egy ideig, és akkor nosztalgiával gondolsz az
előbbi élményeidre. Most csak a vacsorád jött vissza, hamarosan nem
marad a gyomrodban semmi, amit visszahányhatnál. Vizet és epét fogsz
okádni. Aztán vért. Egyre több vért. Vagy… azt is lehet, hogy elmondod,
amire kíváncsiak vagyunk. Mikorra terveztétek?
Az újságíró nézett maga elé bágyadtan, csendben.
– Mikorra terveztétek? – ordította a kopasz, és fültövön csapta. A
fogoly azonban nem válaszolt, csak erőtlenül krákogott és véres hányást
csorgatott a szájából.
 – Hát jó – mondta Mokány, és vékony társára nézett. – Kétszer etesd
meg a vonalzóval. Ne többször. Felmegyek és jelentést teszek.
Felállt és maga mögött hagyta a pincét a vizelet, az ürülék és a hányás
szagával együtt.
Végre!
Az már biztos, hogy nem ez volt a kedvenc munkája, de ha ezt
osztották rá, hát ezt végezte a lehető legjobb tudása szerint. Ha a
kínvallatást nem is élvezte maradéktalanul, belátta, hogy a rendszer
stabilitása érdekében szükség van rá. Ráadásul a novemberi
munkanélküliséggel töltött időszakhoz képest most joggal érezhette úgy,
hogy sikerült felkapaszkodnia és valakivé válnia.
A bolsevizmus uralomra jutásával Szamuely Tibor megbízta Csernyt,
hogy bővítse ki a terrorcsapatát és hivatalosan is hozzon létre egy, a
rendszerhez hű fegyveres erőt. Létszámuk mostanra több száz fősre
duzzadt, közöttük a régi, legmegbízhatóbb tagok lettek a kisfőnökök – mint
ő is. Bandájuk mostanra egyre nyíltabban és gátlástalanabbul ténykedett,
méghozzá az ország vezetőinek, főként Kun Béla, Szamuely Tibor és
Korvin Ottó jóváhagyásával és támogatásával. Több pénzben és nagyobb
megbecsülésben részesültek, és mindannyian új egyenruhát kaptak: fekete
bőrkabátot, bricsesznadrágot és csizmát, a fejükre sötét bőrsapka került,
övük roskadozott a késektől és gránátoktól. Tudta, hogy ránézésre félelmet
keltenek, de élvezte, mert úgy érezte, a hétköznapi emberek rettegése
hatalmat ad neki fölöttük.
Cserébe persze nem finnyáskodhatott. Ha azt parancsolták neki,
kínozzon, hát kínzott. Márpedig úgy látszott, most erre volt szüksége a
Tanácsköztársaságnak.
A román invázió erősödésével a kormányzat egyre idegesebbé vált,
amin nem segített az a hír sem, hogy északról a csehek megtámadták az
országot. Kunék leginkább attól tartottak, hogy a Tanácsköztársaság belső
ellenségei a támadó szomszédokban egyfajta felmentő sereget látnak, erőre
kapnak és ellenforradalmat szítanak. Kun minden bokorban
ellenforradalmárt látott, ezért parancsba adta Csernyéknek, hogy szedjenek
össze és hallgassanak ki minden gyanús elemet. A burzsoázia tagjai
létüknél fogva gyanúsnak számítottak, de nem menekültek csendőrök,
rendőrfőnökök, politikusok, ügyvédek, és a polgári világ más alakjai sem.
A csapat pedig nem okozott csalódást, rendre leszállította a régi idők
híveit. Leginkább az éj leple alatt intézték a begyűjtést, kihasználva a
kijárási tilalmat, mert így biztosak lehettek benne, hogy otthon találják a
célszemélyt.
Aki aztán ide került, a Batthyány-palota pincéjébe, nem sok jóra
számíthatott.
És hogy mi várt a firkászra? Mokány maga sem tudta. Majd Cserny
eldönti.
Ahogy feljebb hágott a lépcsőkön, a levegő frissebb lett, és az épület
felfedte valódi pompáját. Cserny az első emeleten szállásolta el magát, így
hát ide tartott. Habár már éjjel egy is elmúlt, Mokány arra számított, ébren
találja a vezért. Cserny, akár egy kutya, felszínesen aludt, mindig
készültségben. Azt rebesgették, a Szamuelyvel való jó viszonya ellenére
sokan voltak a pártban, akik túlzónak érezték a hatalmát és elítélték a
módszereit, ő pedig tartott tőle, hogy éjnek idején érte jönnek.
Ironikus, gondolta Mokány. Aki éjjel vitet el embereket, épp attól
retteg, hogy érte is éjjel jönnek el.
Cserny ajtaja előtt felfegyverzett őrök álltak. Mokány mindkettőt
ismerte, ez azonban nem jelentette azt, hogy maradéktalanul megbíznak
benne – mintha az ellenforradalmárság afféle fertőző betegség lenne, amit a
pincében elkaphat.
– Ide a fegyverekkel – utasította egyikük. Mokány lecsatolta az övét és
átadta a revolverét. A másik közben bekopogtatott.
– Főnök elvtárs! Mokány az, a vallatóból.
– Engedd be! – hallatszott odabentről kis szünet után.
Cserny egy pamlagon ült a félhomályban, éjjeli öltözékben. Fiatal,
kegyetlen arcára a kialvatlanság rajzolt sötét karikákat. Ágya bevetetlenül
állt – állítólag sosem abban aludt, nehogy elkényelmesedjen. A mellette
levő éjjeliszekrényen halvány fényű lámpa és egy pisztoly alkotott
csendéletet. Kicsivel odébb, egy szekrényen egész fegyverarzenál pihent.
– Halljuk! – morrantotta a vezér.
– Nem tud semmit – tárta szét a karját Mokány. – Lehet, hogy kritizálta
a rendszert a lapban, lehet, hogy beszélgetett a társaival ellenforradalomról,
de nem tervezett ilyesmit.
– Az azért biztos, hogy nem a kommunizmus híve, igaz?
– Ha az lett volna, most, a vallatás után már nem az.
– Biztosan nem tervezett semmit?
– Ez az ember megtört. Ha tudna valamit, elmondta volna.
Cserny bólintott.
 – Mi legyen vele? – kérdezte Mokány.
– Jól emlékszem, újságíró?
– A Pesti Hírlapnál, igen.
– Hát, nem akarjuk, hogy megírja az itteni élményeit, igaz?
Mokány tudta, a főnöke arra gondol, hogy el kellene tenni a foglyot
láb alól.
– Nem elég simán csak betiltani a lapot?
– Igen, az lassacskán elkerülhetetlen, viszont ez nem a mi hatáskörünk.
Mindenki tegye meg, ami tőle telik.
– Itt tarthatnánk túszként.
– Előbb-utóbb kiszabadulna, és akkor írná meg, mit tettünk vele.
Vigyázni kell ezekkel a firkászokkal! Veszedelmesebbek, mint amilyennek
látszanak! Apránként mérget csepegtetnek az elmébe! – Cserny gyanakodva
méregette Mokányt. – Miért akarod megvédeni?
– Én nem… Én csak nem ölném meg, ha nem feltétlenül szükséges.
Ennyi. De nem én döntök.
Cserny áthatóan ránézett.
– Gajdesz.
Mokány bólintott.
– Igenis.
Odakint visszakapta a fegyvereit, azokkal felvértezve indult vissza a
pincébe.
– Sikerült kiszedni belőle valamit? – kérdezte, amikor csatlakozott
vallatótársaihoz.
– Csak némi bablevest – mondta a kopasz hentes, és egy pofonnal
magához térítette a zsurnalisztát. Az közömbösen nézett maga elé, mint aki
megbékélt a legrosszabbal is.
– Mi legyen vele? – kérdezte a vékony vallató.
– Gajdesz.
Egy pillanatnyi csend után a vékony férfi gonosz mosollyal átölelte a
fogoly vállát.
– Hallottad, barátom? Hazaküldünk!
– Haza…? – motyogta hitetlenkedve az újságíró. Tekintetébe fény
költözött.
– Bizony! – felelt lelkesen a kínzója. – Én leszek a sofőröd!
– Én pedig intézem a többit – dünnyögte a hentes, és körülnézett. – Hol
is a ruhád?
 Csakhamar egy inggel a kezében tért vissza.
– Na, várj csak, rád adom!
– De… – nézett rá értetlenül az újságíró – meg vagyok kötözve!
– Megoldom – mondta a kopasz férfi, azzal az ing ujjait a fogoly nyaka
köré tekerte, és minden erejéből húzni kezdte. Az újságíró szeme kiguvadt,
torkát hörgés hagyta el, amúgy is sápadt arcából még inkább kiszökött a vér.
Aztán a textil elszakadt, ő pedig ismét levegőhöz jutott.
– Hihetetlen, milyen ruhákat gyártanak manapság – morogta a hentes.
Eldobta a rongyos inget, egy gumibotot vett elő és lesújtott a fogoly fejére.
Aztán újra és újra, míg az már nem hasonlított többé emberi testrészre.
– Gondolod, sikerült gajdeszbe küldened? – kérdezte cinikusan
Mokány a roncsot nézve, aki nemrég még élő ember volt.
– Végezzünk alapos munkát, én azt mondom.
Mokány bólintott válaszul.
– Nélkülem is be tudjátok dobni a Dunába, igaz, fiúk?
– Megoldjuk – felelte a vékony férfi.
– Csináljátok! Aztán takarítsatok ki! Borzasztó ez a szag. Holnap
megint itt kell dolgoznunk.
– Igenis!
Mokány maga mögött hagyta a pincét és a szállása felé indult.
 Sötétben bujkáló ellenforradalmárok

1919. április 28., Bécs

Nopcsa Ferenc ezer szállal kötődött a császárvároshoz. Tizennégy éves

korában került ide, hogy a Mária Teréziáról elnevezett, nemes származású
ifjak nevelésére fenntartott Theresianumban tanuljon, így itt cseperedett
erdélyi fiúból széles látókörű fiatalemberré.
Bécsben a keresztapja jelentette számára az egyetlen kapcsot a
családhoz, aki tett róla, hogy a kis Feri a császári udvarban is ismerős
legyen. A nagybácsi-keresztapa ugyanis, aki szintén a Nopcsa Ferenc nevet
viselte, Sissi főudvarmestereként és bizalmasaként szolgált, így
személyesen ismerte az uralkodói párt.
A báró később aztán Bécsben végezte az egyetemet, nyakig merülve a
geológia és a paleontológia tudományába, majd itt szerezte doktori címét is.
Noha Európa-szerte rengeteget utazott, sosem szakadt el igazán
Bécstől. Évek óta tartott fenn egy elegáns lakást a belvárosban, a
Singerstrassén egy társasházban, egy ugrásra a központ gyöngyszemétől, a
Szent István-székesegyháztól.
A négyszobás lakás remek könyvtárral rendelkezett, de helyet adott
számtalan őskori fosszíliának és jegyzetnek is – mindennek, amit a báró ide
menekített erdélyi otthonából. A falakon impozáns festmények helyett
egzotikus faliszőnyegek, intarziával díszített albán tőrök és azon fényképei
sorakoztak, melyeket utazásai során készített. Igazi legénylakás volt, ahol a
tudós báró kedvére elmerülhetett a tudomány és a munka világában, nem
pedig villa, mely báloknak és partiknak adott terepet.
Ez alkalommal mégis népes vendégsereg érkezett. Nem akárkik
gyűltek össze: magyar politikusok, nemesek és katonatisztek, akik Kun
Béla rendszere, a vagyonelkobzás, a bebörtönzés és a halálos ítéletek elől
menekültek Bécsbe. Mint oly sokan, ők is a császárvárosban reméltek
menedéket a proletárdiktatúra dühétől – noha a kommunizmus eszméje itt is
egyre inkább gyökeret vert. Ausztriát szociáldemokrata kormány uralta,
mely nemcsak kitiltotta a királyt az országból, a nemesi címeket is
megszüntette.
Hogy a magyar emigránsok éppen egy lakásban, és éppen Nopcsa
lakásában találkoztak, annak jó oka volt. Itt ugyanúgy a nyomukban
loholtak a kommunista besúgók, ezért gyűléseik helyszínét folyton
váltogatták. Az előkelő Sacher és a Bristol Hotelek jóformán az
ellenforradalmárok átjáróházának számítottak – ezekről pedig a
bolsevikoknak is tudomása volt. Így, ha csak tehették, fontosabb
megbeszéléseiket más helyszíneken tartották: Schönborn gróf palotájában, a
Pallavicini-palotában, Zichy Tivadar vagy Gratz Gusztáv lakásán, vagy épp,
mint most is, Nopcsa Ferencnél.
Amint Nopcsa megtudta, hogy a bécsi emigrációban élő arisztokraták,
tőkések és más hazafiak a Tanácsköztársaság megdöntésén fáradoznak,
azonnal felajánlotta segítségét, melyet Bethlen István gróf, a csoportosulás
vezetője el is fogadott.
Így most mindannyian a hallba zsúfolódva beszélgettek, bort és
pezsgőt kortyolgattak, a zsúrkocsiról finom falatokat eszegettek. Nopcsa
kissé gondban volt, mivel etesse és itassa vendégeit, mert tudta, hogy azok
egy része rendszeresen tivornyákat tart, ám más részük, akiknek
vagyonukat hátrahagyva kellett menekülniük, szerényen él és húshoz is
csak ritkán jut. Úgy volt hát vele, hogy megpróbál valahol a középúton
lavírozni.
Nopcsa hol ezzel, hol azzal a meghívottal váltott néhány szót, amikor
szükségét érezte és úgy látta, hogy fogyóban az ital vagy a sütemény, a
titkárával, Bajaziddal egyeztetett, aki serényen helytállt, hogy a vendégek
semmiben se érezzenek hiányt.
Lassacskán mindenki megtalálta a helyét és elkezdődhetett a
megbeszélés érdemi része. Ülőhely nem mindenkinek jutott, így jó
néhányan ácsorogtak a fotelek és a kanapé mellett, azon vezetők körül
csoportosulva, akikkel leginkább egyetértettek.
A báró maga sem ült le. Karjait összefonta maga előtt, és az
ajtófélfának dőlve figyelte a vendégeket. Nem volt benne biztos, hogy
hányadán áll velük, hogy olyan gondolatokat formálnak-e meg, olyan
döntéseket hoznak-e, melyekkel azonosulni tud. Úgy döntött, inkább nem
folyik bele a tanácskozásba, csak ha elkerülhetetlenül szükségét érzi.
Még ha csupa arisztokrata verődött is össze, világnézetüket tekintve
színes palettát alkottak. Többségük konzervatív volt, bár az ő véleményük
is sok kérdésben megoszlott. Voltak, akik továbbra is a németekkel
barátkoztak volna, és velük egyeztettek, a többség inkább az antanttal
igyekezett jó viszonyt kialakítani. Nopcsa magát a legitimisták közé sorolta,
akik hűek voltak a királyhoz és szívük szerint a Monarchia részeként éltek
volna tovább. Rajta kívül ilyen volt még barátja, Teleki Pál – bár az ő
politikai véleménye időnként ingadozott –, Szmrecsányi György egykori
főispán, Pallavicini György őrgróf, akivel a húga, Ilona férje révén szegről-
végről rokonságban állt, és még néhányan. Voltak a nemzeti vonalat erősítő
radikálisok, mint Schönborn Károly gróf, Gratz Gusztáv, vagy épp a csoport
vezetője, Bethlen István. De helyet kapott olyan is, aki az őszirózsás
forradalom kormányának eszméit hirdette. Ezek legmarkánsabb képviselője
Batthyány Tivadar gróf volt. Nopcsa véleménye szerint őt azért hívták meg,
mert Batthyány jó néhány kormányban helyet kapott már miniszterként, és
bizonyította, hogy képes együtt dolgozni vele ellentétes gondolkodású
politikusokkal.
Persze a báró tudta, hogy más oka is van Batthyány jelenlétének.
Bethlen István azon mesterkedett, hogy felállítson egy ellenkormányt, és
elfogadtassa azt az antanttal. Az antant pedig nem fogadott volna el olyan
kormányt, mely csupa jobboldali politikusból áll. Emellett Bethlen éppen
itt, Nopcsa lakásán egyeztetett Batthyányval arról, az milyen összetételű
kabinetet állítana fel, az antantnak pedig Batthyány elképzelése tetszett a
legjobban. Amikor ez kitudódott, a bécsi lapok világgá kürtölték, hogy
magyar ellenkormány alakult, melynek vezetője Batthyány Tivadar gróf –
noha maga sosem állította, hogy ténylegesen kormányt akarna alakítani.
Akárhogy is, Batthyány megkerülhetetlen alakká vált.
Vegyes társaság volt hát, melynek tagjai sok mindenben nem értettek
egyet – ezt már a csoportosulás elnevezésén tetten lehetett érni. Hívták
magukat Magyar Nemzeti Bizottságnak, Ellenforradalmi Komitének és
Antibolsevista Comitének – az elnevezés attól függött, éppen kit kérdezett
róla az ember.
A tagok – vagy a hozzájuk köthető katonatisztek – néha ráadásul
önállóan, vagy néhány fős csoportokba szerveződve, Bethlen megkérdezése
nélkül tevékenykedtek a komité nevében. Fájóan hiányzott az egység és a
szervezettség.
Eltérő nézőpontjuk miatt abban sem értettek egyet, hogyan kellene
megdönteni Kun Béla hatalmát. A többség a diplomáciában látta a
megoldást, noha akadt olyan, aki a fegyverektől sem riadt volna vissza.
Néhány tiszt korábban katonákat toborzott egy akcióhoz – a bécsi rendőrség
azonban szimatot fogott, rajtaütött a külvárosi szállodán, ahol a sorozás
folyt, szétoszlatta a jelentkezőket és letartóztatta a toborzó tiszteket.
De bármit tervezett a komité, ahhoz pénz kellett, annak pedig
szűkében álltak. Noha az arisztokrácia egy része át tudott menteni
valamennyi vagyont – és azt látványosan herdálta –, a városban lézengő
ellenforradalmárok nagy része rongyokban járt és alig evett.
– Mi hír a hitelkérelemről? – vetette fel Bethlen. A pénztelenség
enyhítésére a csoport vezetői ugyanis tárgyalásokat kezdtek a bécsi
bankokkal, fedezetül saját vagyonukat ajánlva fel.
Teleki Pál megrázta a fejét.
– Rothschild báró nem ad nekünk egy vasat se.
– Mire hivatkozik?
– Hogy a birtokaink, kastélyaink jelenleg román megszállás alatt vagy
a bolsevik kormány hatalmában állnak, így a felkínált fedezet lényegében
egy nagy semmi.
– Azt mondja, hogy mi így együtt nem vagyunk neki elég jók rongyos
ötmillió koronára?
– Azt.
– És a többiek?
Teleki megrázta a fejét.
– Ők se adnak.
Mélységes csend ült a szobára, melyet Szmrecsányi György morgása
tört meg:
– A zsidó fattyak!
– Óvatosabban az ilyen kijelentésekkel! – kérte az idős Batthyány
Tivadar. – Teljesen érthető az álláspontjuk. Odahaza most nincs jogrend és
vagyonvédelem, ezért a felkínált fedezet nem igazán elérhető.
– Ugyan már! – hördült fel Szmrecsányi, és mélyet szívott a szivarjába.
– Itt is vannak értékek! A Zichy- vagy a Schönborn-palota, hogy mást ne
említsek.
– Már ha az említett urak kezességet vállaltak volna… – szúrta közbe
Batthyány. Szmrecsányi gondolatmenetét azonban nem állíthatta meg.
– Ha a kért ötmilliót nem, egyet-kettőt adhattak volna!
– Hát igen… – bólogattak többen.
– Nyilván benne van, hogy nem akarnak belefolyni a politikába azzal,
hogy egy ellenforradalmi csoportosulást támogatnak – vélte Bethlen. – A
jövő bizonytalan. Nem akarnak elesni senki pénzétől sem.
– Miközben pontosan tudják, hogy ezzel ugyanúgy belefolynak, csak
épp Kunék javára – mondta Teleki.
– Nem csoda! – mordult fel Szmrecsányi. – Nézzétek meg: a
kommunista vezetők és a bankárok zsidók! Én mondom, az egész
baloldaliságot a zsidók találták ki és terjesztették el, hogy ne csak a
gazdasági életbe, hanem a politikába is befolyásuk legyen!
– Azért ugye nem állítod, kedves György – sodorgatta egy régebbi kor
divatját tükröző nagy szakállát Batthyány –, hogy minden, ami baloldali, a
zsidók befolyása alatt áll! Hisz én is baloldalinak számítok! Tagja voltam
Károlyi kormányának, és hiszek azokban az elvekben, melyekre azt
építettük! Márpedig nem vagyok zsidó, és nem érzem, hogy az érdekeiket
szolgáltam volna! Független dolgokat mosol össze. Ne mondd már, hogy a
demokrácia, hogy csak egyet említsek, zsidó találmány lenne!
– Uraim! – vetette közbe Bethlen. – Eltértünk a tárgytól!
– Pedig György jól mondja – vette védelmébe Teleki Szmrecsányit. –
Sokkal jobban kordában kellene tartanunk őket, mert szép csendben
mindenhova beeszik magukat: a legjobb iskolákba, a közigazgatásba,
mindenhova. És ezek mindig a saját fajtájuk felé húznak.
Nopcsa kíváncsian nézett végig a társaságon, hogy lássa a résztvevők
reakcióit. Az egykori főispán felhevült arca egyértelműen mutatta, hogy
régóta érnek benne ezek a gondolatok, és szentül meg van győződve a maga
igazáról. Tudni lehetett róla, hogy korábban a Parlamentben heves
kirohanást intézett a „zsidótőke” és a „zsidóbankok” ellen, őket kárhoztatva
a háború gazdasági nyomoráért.
Teleki láthatóan a pártján állt ebben a kérdésben, Bethlen pedig inkább
moderálni próbált, hogy úrrá legyen a széthúzáson. Batthyány egyértelműen
szemben állt a faji alapú megkülönböztetéssel. Néhányan azonban csak
csendben szivaroztak, és hozzá hasonlóan a vitát figyelték. Nopcsa úgy
vélte, ha van saját véleményük, azt hozzáidomítják majd a kialakuló
konszenzushoz.
Inkább a saját hasznukat leső, túlélésre játszó politikusok ezek, mint az
elveikért kiálló hazafiak, merült fel benne.
– Ugyan mi jót köszönhetünk a zsidóknak? – folytatta a testes
Szmrecsányi kivörösödött arccal. – Azt, hogy most idegen hazában kell
nélkülöznünk!
 – Azért nem mindannyian nélkülözünk… – célzott Batthyány a Sacher
Hotelben rendezett görbe estékre, melyeket ő ugyan megvetett, és melyeken
sosem vett részt, viszont a jelenlevők egy része igen. Szmrecsányi és az ifjú
Pallavicini kezében egy hosszú pillanatig megállt a szivar, arcuk
megkeményedett.
Ahogy a vendégei vitáját hallgatta, Nopcsának megerősödött a
véleménye, hogy túl nagy köztük a széthúzás. Szerette volna, ha valaki
végre oda tudott volna csapni a kommunista kormánynak, és el tudták volna
őket zavarni, ehhez azonban a közös ellenségen túl valamiféle egység
szükségeltetett. A jelen felállásban erre vajmi kevés reményt látott.
Éppen ezért örült, amikor az antiszemita kirohanások csillapodtával
Erdélyből érkezett vendégük, Bornemissza Gyula báró kapott szót, és
bejelentette, hogy Aradon ellenkormányt terveznek alakítani.
Szavait általános felzúdulás és egy sereg záporozó kérdés kísérte.
Miközben mindenki Bornemissza bárót faggatta, hogy annak válaszolni
sem állt módjában, Nopcsa alig tudta leplezni a mosolyát.
Nocsak, odahaza Erdélyben, a románok által szorongatva is sikerül
nyélbe ütni azt, amit Bécsben a magyar haza politikai kiválóságainak nem
sikerült?
És ha Arad alkalmas arra, hogy ellenkormánynak adjon otthont, akkor
talán az ott élő édesanyja sem szenved olyan nagyon a megszállás alatt…
– A franciák rendet akarnak tenni, és meg akarnak szabadulni a
bolsevik kormánytól – kezdett bele a magyarázkodásba Bornemissza Gyula.
– Végre valami jó ötlet a franciáktól! – lelkendezett Bethlen.
– Paul de Lobit tábornok felszólította az Arad környéki
nagybirtokosokat, hogy alakítsanak ellenkormányt – folytatta a vendég. –
Návay Lajos vállalta magára a feladatot.
A többség elégedetten bólogatott az egykori parlamenti házelnök neve
hallatán.
– Hogyan épülne fel a kabinet? – kérdezte Bethlen.
– A franciák azt szeretnék, ha lehetőség szerint minden polgári párt és
minden réteg szerephez jutna benne. A jobboldali arisztokrácia mellett,
melyet részben én képviselek, a függetlenségi pártiak és a radikális
szabadkőművesek is. Sőt… – hallgatott el egy pillanatra Bornemissza – …a
zsidó polgárságot is képviselné valaki.
– Na, tessék! – mondta Teleki. – Máris ott a zsidóság a kormányban!
 – Kedves Pál, ne feledd, hogy Tisza alatt is volt zsidó miniszterünk! –
vetette ellen Batthyány. – Hazai Samu neve ismerősen cseng?
– Azért jöttem – próbálta visszaterelni a beszélgetést a kényes témáról
Bornemissza –, hogy kapcsolatot teremtsek a bécsi ellenállással. Mi úgy
látjuk, közös érdekünk, hogy kapcsolatban legyünk és segítsük egymás
munkáját.
– Úgy van! – helyeseltek mindenfelől, mire az aradi báró arcára
halvány mosoly költözött.
– Ezúttal tehát ünnepélyesen szeretném megkérni a bécsi komité
erkölcsi támogatását!
– Mi sem természetesebb, báró! – felelte Bethlen. – Erről azonban nem
dönthetek egyedül én. Szeretném hát felkérni az összegyűlteket, hogy
szavazzunk! Mindenki tegye fel a kezét, aki támogatja Návay Lajos gróf
kezdeményezését egy Aradon megalakítandó ellenkormányról!
Lelkesen emelkedtek a magasba a tenyerek – Nopcsa is felnyújtotta a
kezét. Bethlen bólogatva nézett végig a karok erdején, és csak Batthyány
felé pillantva mutatott meglepetést.
– Tivadar… Te nem?
– Ne értsen félre senki, örülök a kezdeményezésnek – kezdte
Batthyány. – Már csak azért is, mert minden ellenkező híresztelés ellenére
mi itt Bécsben nem alakíthatunk formálisan ellenkormányt. A legbiztosabb
forrásból tudom, ha így tennénk, az osztrák vezetés kénytelen lenne
internálni vagy kitoloncolni bennünket. Boldog vagyok, ha máshol ezt
kifejezetten támogatják. Ennek ellenére nem állhatok ki olyan személyek
mellett, akiket nem ismerek. Ezért vonakodtam igennel voksolni.
– Ez azonban nem változtat a tényen, hogy a többség igennel szavazott
– mondta Bethlen István, Batthyány pedig beleegyezően bólintott. A komité
vezetője a vendégükre nézett. – Bornemissza báró, a mi kis csapatunk
támogatása az önöké!
– Örömmel viszem meg a hírt Návay úrnak! – hajtotta meg a fejét
Bornemissza Gyula.
– Mi pedig örömmel várjuk az önökkel való együttműködést. Közös
erővel elsöpörjük a bolsevizmust a szent magyar földről!
– Úgy legyen! – hangzott fel többek ajkáról is.
– Ha megengedik, indulok, hogy a nagyszerű hírt mielőbb elvigyem! –
hajolt meg Bornemissza.
 – Kérem, adja át üdvözletünket az aradi ellenkormány tagjainak! –
bocsátotta útra Bethlen. A jókívánságok elhangzása után Nopcsa kikísérte
Bornemissza bárót.
– Ha már előkerült a bolsevizmus elsöprése… – sodorgatta hosszú
szakállát Batthyány, miután aradi vendégük elment – úgy vélem, örömmel
halljátok majd, hogy hazafiak egy kisebb csoportja arra készül, hogy
napokon belül egy jelentős összeget raboljon el Kunéktól.
Nopcsa, akárcsak a többiek, felkapta a fejét a hír hallatán.
Rablás? Jelentős összeg? Miről van szó?
Batthyány gróf láthatóan kiélvezte a megélénkült figyelmet.
A testes Szmrecsányi György szeme élénken csillogott. Összenézett
Pallavicini őrgróffal és Sigray Antal gróffal, majd élvezettel beleszívott a
szivarjába
– Miféle jelentős összeget? – kérdezte egy füstkarika kíséretében.
– Mennyi? – toldotta hozzá a fiatal Pallavicini őrgróf.
– Százötven millió korona – jelentette ki Batthyány olyan közönnyel,
mintha egy kalap áráról beszélne, holott ebből a pénzből Pest belvárosában
egy egész utca minden lakását meg lehetett volna venni. Többeknek tátva
maradt a szájuk, Nopcsa füttyentett egyet.
A feszült csendet Szmrecsányi törte meg, ahogy füstöt köhögött fel.
– Száz… ötven… millió? – ismételte, mintha nem hinné el, amit
hallott. – Mesélj el mindent, drága Tivadarom!
 Éljen május elseje!

1919. május 1., Budapest

Vörösbe borult az egész város!

Kasza Benci ámuldozva bámulta meg Budapest ismerős, mégis ismeretlen
utcáit. A látvány, amit megszokott, mára megváltozott, mintha a város
levedlette volna eddigi díszeit, hogy vörös ruhát öltsön erre a különleges
napra.
A munkások ünnepén Benci a kollektívával együtt menetelt, no és
persze egy őket kalauzoló intézővel, aki telefonos összeköttetésben állt a
központtal, hogy a felvonulás minél szervezettebben történjék. A
szakszervezet meghagyta nekik, hogy kötelező a részvétel a rendezvényen,
bár a fiatalember magától is eljött volna.
Az öregebbek mesélték, hogy a szocdemek a háború előtt tartottak
felvonulást ezen a napon, sőt két éve is, ő azonban akkoriban Kalocsán élt,
s arrafelé a májusfaállítás volt szokásban ez idő tájt. Ám ha zajlottak is
korábban demonstrációk, május elseje most először vált hivatalosan
ünneppé. Benci nem hagyhatta ki, hogy részt vegyen benne!
Annál inkább megtehette ezt, mivel a szénhiány miatt jelentősen
csökkentették a vasúti forgalmat, így aztán kevesebb munkája és több
szabad ideje akadt.
A menet a Keleti pályaudvartól indult, ahol rögtön egy furcsasággal
szembesültek.
– Hát vele meg mi történt? – mutatott Ödön, Benci fűtő barátja Baross
Gábor szobra felé. A modern vasút megálmodójának emlékművét, mintha
valami nyúlánk, képzavartól szenvedő betlehemi piramis lenne, ötágú
csillagban végződő gúla fedte.
Benci megvonta a vállát.
– Nyilván itt jártak az egyiptomi kommunisták! – mondta vígan.
– Az ám, az internacionalista testvéreink! Egyenesen az ókorból!
Mindketten felnevettek, ám amikor az intéző szigorúan rájuk nézett,
elfojtották a kuncogást.
 Az Erzsébet híd irányában kezdték meg útjukat, és szép lassan a
nyakukba vették az egész belvárost. Miközben mozgalmi indulókat
daloltak, Benci és a többiek a fejüket forgatva itták magukba a látványt. Az
ünnepség előkészítői a régi rendszerek emlékműveit módszeresen
letakarták, és fából ácsolt mértani formákkal, gúlákkal, kúpokkal és
gömbökkel vették körül őket. Nem hiányoztak persze a kommunizmus
szimbólumai, az ötágú csillagok sem.
A falakat és a hirdetőoszlopokat plakátok lepték el, modern, a
munkásokat éltető grafikákkal és harcra buzdító vagy a burzsoázia ellen
uszító feliratokkal.
Világ proletárjai, egyesüljetek! Fegyverbe! Be a Vörös Hadseregbe! –
harsogták.
Az utcákon vakítóan fehér gipszből öntött szobrok sorakoztak, melyek
a kommunizmus eszméinek fő letéteményeseit, Marxot, Engelst és Lenint
ábrázolták.
Minden erőt és hatalmat sugárzott, az új világrend diadalát hirdette.
A Kígyó tér7 mindkét oldalán hatalmas, frissen ácsolt diadalívek
fogadták őket, tetejükön a bolsevizmusba borult Földet szimbolizáló
gömbökkel, lobogókkal.
A vörös leplekkel borított Erzsébet hídon jutottak át a Gellért-hegyhez.
A vízeséshez hatalmas festmény került, amelynek témájául az osztályharcot
választotta az alkotó. Szent Gellért szobrát paraván rejtette, a mögötte lévő
oszlopsort vörös drapériával fedték be. Hasonló díszítés jutott a Vár
épületére, az épület egész homlokzatát posztóval takarták.
Az Alagút csillagot kapott a tetejére, két oldalára egy-egy munkást
ábrázoló gipszalakot.
Mennyi dísz! – hüledezett csillogó szemmel Benci. Mennyi jelkép!
– Azt nézd! – mutatott a magasba Ödön.
Ahhoz, hogy Benci hallja a szavait, az alacsony fiatalembernek
szabályosan kiabálnia kellett. Amikor ugyanis a vörössel borított Lánchídon
keltek épp át, hangos motorberregés közepette egy repülőraj húzott el
felettük.
– Éljen! – kiabálták a proletárok.
– Hajrá, repülő!
A vidám munkások hangos ovációval köszöntötték a ritkán látott légi
csodákat. A fiatalember sokáig leste a röptüket a Duna felett, majd ahogy a
pesti oldal épületei fölé érve szórólapot szórnak. Kíváncsi lett volna, mit
írnak a papirosokon, de ő ekkor még a hídon volt, így csak remélhette, hogy
nem marad le semmi fontosról. Addig is a megváltozott városképpel kellett
beérnie.
A Magyar Tudományos Akadémia előtti téren Marx ötméteres szobra
magasodott. Az Országháznál vörös oszlopok emelkedtek, tetejükön
glóbusszal, Andrássy gróf lovas szobra köré egy faépület került. A Berlini
téren8 a plakátokról ismerős kalapácsos munkásember szobrai köszöntek
vissza.
Az Oktogon felé közeledve láthatták, hogy a hírhedtté vált, sokak által
rettegve került Batthyány-palota szintén vörösbe öltözött. Az épület előtt
Lenin elvtárs szobra állt, a homlokzaton fehér vászonból kivágott betűkkel
a „Lenin-fiuk” felirat virított.
– Te tudod, mi folyik abban az épületben? – kérdezte Ödön. – Hallani
mindenféle pletykákat…
– Hallani. De tudod, milyenek a pletykák! – felelte Benci. – Mindent
eltúloznak!
– Mégiscsak diktatúrát hirdetett a kormány… – vonta össze vastag
szemöldökét a fűtő.
– Igen, bár… – A magas fiatalember elgondolkodva meredt a palotára.
Nem hitte volna, hogy ténylegesen embereket kínoznának ilyen szép falak
mögött. Ám ha mégis… bizonyára nem tartottak ott túszként mást, mint a
rendszer ellenségeit; az igazi ellenforradalmárokat, akik a proletariátus
elnyomására törekedtek. Most mindenesetre nyoma sem látszott terrornak.
– Szerintem az a sok fegyver, amit ide kiraknak, csupán erőfitogtatás. Hogy
a burzsoáknak az inába szálljon a bátorsága. Semmi több!
– A proletár elvtársak fejezzék be a politizálást! – szólt rájuk az őket
vezető intéző.
A menet az Andrássy útra ért, mely az eddigieknél is vörösebb
benyomást keltett, köszönhetően a számtalan zászlónak. A tömeg itt lett a
legsűrűbb. Mindenféle szakma képviselői masíroztak a Városliget felé, ki
ilyen, ki olyan transzparenssel, vagy épp a hivatásukat jelképező díszítéssel:
a mozisok például túlméretezett filmtekerccsel, a lőszergyári munkások
ember nagyságú tölténnyel vonultak. Sokan különféle előadásokkal
készültek: három kovács óriási üllőt kalapácsolt egy szekéren, a parasztság
képviseletében érkezők stilizált, szekérre eszkábált cséplőgéppel rukkoltak
elő, amelyen vasvillás, parasztruhás férfi és búzakalászos asszonyok álltak.
 Útjukon mindenfelé zenekarokba botlottak, amelyek a felvonulókat
szórakoztatták. Igazi vidám, felszabadult karneváli hangulat töltötte meg
Budapest utcáit.
Benci örült, hogy részese lehet mindennek. Soha nem látott hasonlót
sem, és úgy vélte, ha a proletárállam képes megrendezni egy ilyen
nagyszabású ünnepséget, akkor bármire képes.
Végre jutott pénz mindenre!
Végre nem zsákmányolták ki őket a tőkések!
Büszke volt rá, hogy azon a Magyarországon él, mely úttörője egy
ilyen forradalmi változásnak.
Végül a millenniumi emlékmű terére9 értek. Bencinek itt esett csak le
igazán az álla, annyira megváltozott a hely arculata. A kétoldalt sorakozó
királyok és történelmi hősök mind félköríves vörös lepel alatt tűntek el,
akárcsak a tér közepén magasodó Gábriel arkangyal egy obeliszk alatt. A
honfoglaló vezérek helyét Marx, egy vasmunkás és egy bányász szobra
foglalta el.
„Világ proletárjai, egyesüljetek!” – olvasta Benci a félköríves
drapérián.
Bizony, megváltozott a világ! – gondolta lelkesen. Mostanra nem lehet
kérdés, hogy győzött a munkásság a burzsoázia fölött!
Útjuk végéhez, a Városligethez jutottak, mely, ahogy telt az idő, egyre
népesebbé vált. Amikor minden felvonuló megérkezett, eljött az ideje az
ünnepi beszédeknek.
Nem kisebb személyiségek, mint a Tanácsköztársaság vezetői szólaltak
fel a dísztribünökön. Kun Béla mellett Landler Jenő, Bokányi Dezső és
Ágoston Péter hosszan értekezett a kommün történelmi küldetéséről, a
diktatúra nélkülözhetetlenségéről és a forradalom vívmányairól, köztük
éppen a szabad május elsejéről. Szó esett a szomszéd államokkal vívott
harcokról és a hadsereghez való csatlakozás fontosságáról, ám a szónokok
kiemelték, hogy a munkásezredek segítségével a végső győzelem nem
maradhat el.
A szónoklatok végén zenekarok vették át a pódiumot. Innentől szabad
volt a program, mindenki oda mehetett szórakozni, ahová szeretett volna.
– Neked mihez lenne kedved? – kérdezte Ödön. – A mozikban most
féláron adják a jegyeket!
– Hajókázni viszont ingyen lehet! – kontrázott rá Benci.
 A felvetése ellenére a fiatalember nem volt benne biztos, hogy hajózni
akar, hisz annyi más lehetőség kínálkozott! A város számos pontján
koncertek, sportesemények és tréfás vetélkedők várták őket. Egyszerűen
nem lehetett az összes helyszínen ott lenni, pedig Bencit nagyon érdekelte
volna minden.
Azt sajnálta a legjobban, hogy nem élhette át ezt a csodát vele együtt
Marica. Persze Ödön jó társaság volt, viszont…
Az igazi mégiscsak az lett volna, ha magához ölelhette volna a lányt,
és együtt lehettek volna. Arról ábrándozott, hogy megosztja vele ezt a
csodálatos napot, hogy kéz a kézben sétálnak és bolondoznak.
Sokat gondolt a csinos teremtésre, a csók emléke állandóan kísértette.
Csak hát a franciák teljesen elzárták az általuk elfoglalt területeket az
ország többi részétől, és nem ismerték el a bolsevik kormány fennhatóságát.
Így vonatot se indítottak oda.
Nem volt ez így jó!
Kell, hogy legyen valami megoldás!
Látnia kell azokat a fekete szemeket és piros ajkakat!
Ha arra gondolt, mit tehetne az ügyben ő, nem jutott eszébe más, mint
hogy beáll a Vörös Hadseregbe. Mindenkire szükség volt az ország
védelméhez, és bízott benne, idővel elláthatják a franciák a baját.
A végső győzelem nem maradhat el!
Igen. Ha már a szénhiány miatt a munkájával nem építheti a
proletárállamot, talán be kellene állni a hadseregbe…
 Májusi vihar

1919. május 1., Budapest

A dekorációk jó részét vihar verte szét délután, estére azonban, az ítéletidő

elvonultával visszatért az ünnepi hangulat az utcákra, és tűzijáték durrogása
váltotta a mennydörgést.
Kun Béla a Hungária Szálló egyik ablakán át nézett az égre kígyózó,
majd szétpukkanó rakétákra, a színes fényekben csillogó Dunára és a
szemközti Gellért-hegyre.
Hiába meredt azonban maga elé, könnyei függönyén át elhomályosult
a látvány. Az ő hangulata minden volt, csak nem ünnepi. Lelki szemei előtt
román katonák masíroztak Budapest utcáin és ellenforradalmi csürhe dalolt
a terein.
Nem, nem, nem! Ez nem történhet meg!
– Béla… – hallotta a felesége, Irén hangját. – A többiek magát akarják.
A pesti rakparton álló Hungária Szállót, vagy ahogy ők nevezték, a
Szovjetházat teljesen kisajátította a párt. Családjukkal együtt itt laktak a
népbiztosok és más kommunista tisztségviselők, hogy bármikor könnyen
beszélhessenek és tanácskozhassanak egymással. Most pedig, az előállott
helyzet komolysága miatt egyenesen kormányülést terveztek tartani.
Mivel Kun nem fordult felé, a neje szólongatni kezdte.
– Bélus…
– Füst… – dünnyögte a pártvezér csendben, kifelé bámulva. –
Bármilyen szép, bármilyen ragyogó, végül kipukkan és füstté válik…
– Most a tűzijátékról beszél, Bélám?
– Nem lehet… – motyogta Kun. Megtámaszkodott a párkányon és
megtörölte a szemét a függönnyel. – Nem lehet… nem mehet füstbe! A
mozgalom… a párt… a forradalom…
– Béla! Szedje össze magát!
– Vége… mindennek? Feladjuk? Meneküljünk?
Az épületet Cserny különítménye őrizte, de Kunnak nem voltak
kétségei, hogy egy ellenforradalom esetén meddig tudnák ellátni a
védelmet. Amilyen emberekből azt a bandát összeválogatták, ők lennének
az elsők, akik elmenekülnek. Ha az emberek valóban felkelnek ellenük, ha
a románok valóban elfoglalják a fővárost, nekik a lehető legmesszebb kell
innen lenniük.
Irén odament az urához, finoman megérintette a vállát. A férfi nem
nézett rá, még az üveg türköződésében sem.
– Béla, én visszamegyek. Megmondom nekik, hogy kell magának
negyedóra. Addig szedje össze magát! Ebben a válságos pillanatban a maga
erejére, elhivatottságára és ravaszságára van szüksége a forradalomnak!
Negyedóra. Rendben?
Kun nem válaszolt. Bánatosan bámult kifelé az ablakon, és sírt.

Másnap ismét viharos szél tombolt a városban, elpusztítva az ünnepi

dekorációk maradékát.
Elvisz vajon minket is? – merült fel Kun Bélában, ahogy a parlamenti
székén várta, hogy megkezdődjön a tanácskozás.
Az Országház ülésterme zsúfolásig megtelt. A Forradalmi
Kormányzótanács tagjai csaknem teljes létszámban megjelentek, az ülés
tárgyának fontosságára való tekintettel a Magyarországi Szocialista Párt
titkársága és az országos szakszervezetek szintén képviseltették magukat.
A rövid bevezető után Kun Béla kapott szót a házelnöktől. A népbiztos
felállt, zavartan megigazította a nyakkendőjét, begombolta a zakóját és
aprót köhintett. Igyekezett magabiztos vezér benyomását kelteni. Mostanra
összeszedte magát valamelyest, aludt egy keveset, bár ez nem vértezte fel
azzal a képességgel, hogy változtatni tudjon a dolgok állásán.
Nem volt könnyű helyzetben, de a kormányzótanács előtt felesleges
lett volna sumákolnia. A jelenlevők nagy része ismerte a tényeket, s azok
magukért beszéltek. Mindenesetre most, hogy nem csak a
kormányzótanács, az egész országgyűlés előtt beszélt, oda kellett figyelnie
a szavaira.
– Elvtársak! – szólította meg hallgatóságát. – Én azt mondtam mindig:
nem ismerek erkölcsöst és erkölcstelent, csak azt, ami használ a
proletariátusnak, és azt, ami árt a proletariátusnak. Én, elvtársaim, hajlandó
vagyok az imperialistákkal szemben hazudni, azonban a proletariátusnak
nem! Nem hazudtam eddig sem, és most sem akarok hazudni. –
Felsóhajtott, mielőtt folytatta. – Amikor végignézünk azokon a helyeken,
ahol most az imperializmus vonul a proletár Budapest ellen, gyáván szaladó
csapatokat, teljesen szétzüllött hordákat látunk, melyek teljes
öntudatlansággal szemlélik az eseményeket. Megadják magukat, de nem a
románoknak, hanem a letargiának. Immáron ott tartunk, hogy nem a
románok, hanem a saját csapataink veszélyeztetnék Budapestet, ha nem
tennénk velük szemben intézkedéseket. Ez nagyjában a kép, elvtársaim.
Nem kétségbeesést akarok kelteni, mert én soha nem fogok kétségbeesni a
proletariátus sorsán – tódította, és igyekezett nem is gondolni a tegnap
éjjelre, amikor szinte maguk alá gyűrték a kapott hírek. – A katonai helyzet
az, elvtársak, hogy Szolnok valószínűleg már a románok kezén van. Két
hadosztályunk a Tisza északi részéről részegen jött vissza Budapest felé, és
le kellett fegyvereznünk őket, hogy legalább a fegyvereket megmentsük a
proletariátus számára. Miskolc felé valamelyes ellenállást mutattak
csapataink, oda valószínűleg bevonultak a csehek ma délután. – Komor
arccal tekintett körül. – Még itt-ott akadnak csapatok, amelyek a
proletárösztöntől vezérelve próbálnak tenni valamit, csakhogy a csapatok
többsége védelemre sem alkalmas, nemhogy támadásra. Budapest
védtelenül van kiszolgáltatva egy román támadásnak.
Körbehordozta a tekintetét a csendbe burkolózó teremben. Azok, akik
nem voltak ott az előző nap a Szovjetházban, most sápadtan, elhűlve
hallgatták.
– A főhadiszállás Gödöllőre került – folytatta. – Böhm Vilmos elvtárs
minden hadműveletet beszüntetett és fegyverszüneti ajánlatot tett mind a
három ellenséges országnak. – Kun helytelenítően megrázta a fejét. Tény,
ami tény, hosszú volt a tegnapi éjszaka, és neki, mint az egyik hadügyi
népbiztosnak, sok mindent kellett rendbe tennie. – Landler és Szántó
elvtársak hozzájárulásával intézkedtem a hadműveletek további folytatása
iránt. Afelől is rendelkeztem, hogy a visszaözönlő csapatokat
lefegyverezzék, és Budapest elkerülésével a Dunántúlra szállítsák.
Az emberek többsége tanácstalanul várta a folytatást. Kun érezte, hogy
vibrál a szeme a kialvatlanságtól és a feszültségtől.
– Az éjszaka folyamán a kormányzótanács rögtönzött ülést tartott, ahol
két lehetőség merült fel. Az egyik, hogy a kormánynak le kell mondania. –
Ha eddig nem lett volna síri a hangulat, hát most elég volt körülnéznie,
hogy lássa a rémült tekinteteket. – A hatalmat egy munkásdirektóriumnak
kell átadni, mely ugyan nem áll a proletárdiktatúra politikai szolgálatában,
de annak összes intézkedését fenntartja, és így vezeti az ügyeket az átmenet
idejére, míg a proletárdiktatúrát a burzsoá diktatúra váltja fel. A másik
lehetőség, hogy a Kormányzótanács ragaszkodjon a hatalom mai
formájához, és semmit ne adjon fel. De ne áltassuk magunkat! A
munkászászlóaljakban nincs meg az a harckészség, amit látni kellene, hogy
Budapest megmentésére gondolhassunk. Össze kell hívni a
munkásezredeket, és közölni velük, milyen végzetes a helyzet.
Figyelmeztetni kell őket, hogy amennyiben a munkások az utolsó szál
emberig hadba nem állnak, minden küzdelemre reménytelen a helyzet, és
Budapest elesik.
Szavait komor csend fogadta.
– Tisztelt elvtársak! – folytatta. – Én azt mondom önöknek: Budapestet
meg kell védeni, bármibe kerül, mert meg kell védeni Magyarország
munkásmozgalmát, ezt az igazán dicsőséges ágát a nemzetközi
proletárforradalomnak. Csak azt kell megállapítanunk, miként védjük meg
ezt a munkásmozgalmat. Ez az, amit önök elé terjesztünk. A kérdés az: mi a
budapesti munkástanács véleménye arról, hogy az általam vázolt katonai és
külpolitikai helyzetben hogyan védhető meg Budapest Szovjet-
Magyarország számára? Döntenünk kell! Kérem az elvtársak hozzászólását,
mondják el érveiket!
Mintha méhkas bolydult volna fel, a szórványos tapsba hitetlenkedő,
döbbent kijelentések vegyültek innen is, onnan is. Kun Béla pontosan tudta,
mi jár az emberek fejében: nem egyszerűen kiváltságos helyzetük
elvesztése iránti félelem, egyenesen az ellenforradalomtól való rettegés. Ha
a románok és a csehek folytatják az útjukat Budapestre – márpedig úgy
tűnt, lehetetlen őket megállítani –, a kommün elveszíti a hatalmát, a
burzsoázia pedig bosszút áll az elmúlt hónapok gyötrelmeiért. Ha a kezükbe
kerítik az elvtársakat, azok minden bizonnyal lógni fognak.
A házelnöknek kellett csendet parancsolnia, mielőtt a felszólalások
megkezdődhettek volna.
Elsőként Kunfi Zsigmond kapott szót.
– Tisztelt elvtársak, ebben a válságos órában a legfontosabb a
Tanácsköztársaság központjának, Budapestnek a védelme a lehetséges
ellenforradalomtól – vélte. – Azt kérem tehát, hogy Budapest
nyilváníttassék hadműveleti területnek! A pesti munkásezredek maradjanak
a fővárosban! Minden intézkedést tegyünk meg, hogy a frontról hazaözönlő
csapatok semmilyen körülmények közt ne maradjanak Pesten, ne rontsák itt
a közhangulatot!
Illés Artúr közellátási népbiztos volt a következő.
– Abból kiindulva, tisztelt elvtársak, hogy az Újszász állomásáról 11
óra 20 perckor kapott információk alapján Szolnokon még semmiféle
idegen katonai erő nincs, a románok pedig nem vonultak be, ki kell
jelentenem, hogy a katonáink egyszerűen gyávák! Következésképp nincs
olyan válsághelyzet, ami miatt le kellene mondanunk.
– Abonytól keletre nincs rendezett ellenséges csapat – értett egyet vele
Szamuely Tibor, Kun Béla régi harcostársa. – Én azon a véleményen
vagyok, hogy a Kormányzótanácsnak ki kell tartania!
– Legutolsó értesülésem szerint ellenséges erők indultak Szolnokról
Abony felé – vetette ellen Szántó Béla, az egyik hadügyi népbiztos. – Arra
a felvetésre, miszerint a visszatérő katonáink nem maradhatnak Budapesten,
azt tudom ígérni, hogy a gyorsvonat sebességével fognak átvonulni a
fővároson.
– A magyar proletárdiktatúrát világforradalomra és orosz segítségre
alapítottuk. A világforradalom nem jött, az orosz segítség azonban jönni fog
– bizakodott Bokányi Dezső munkaügyi népbiztos, egykori
szociáldemokrata.
Ne felejtsük el Bécset se! – tette hozzá gondolatban Kun. Nem
lehetetlen, hogy mostanra ott a kommunisták irányítanak! Ők is
segíthetnek!
– Én azt mondom – folytatta Bokányi –, a kormányzótanács adja át a
helyét egy direktóriumnak, amely legyen a rend kormánya. Ez legyen egy
vegyes direktórium, mellyel az antant szóba áll, hogy addig is, míg a
helyzet változik, ne legyen a munkásság vezetés nélkül.
– A hatalom adassék vissza a munkásság kezébe – javasolta Kunfi
Zsigmond is. – Igaz, a diktatúra az orosz segítségre és a világforradalomra
volt alapítva, azonban a diktatúrát a magyar munkásságnak kell
megvédelmeznie. Meg kell tudni, akar-e és képes-e a proletariátus a
diktatúra megtartásáért harcolni. A hadsereg jelenlegi magatartása az
ellenkezőjét mutatja. Minthogy a forradalmat Budapest és környéke
csinálta, tisztázandó volna, hajlandó-e érte harcolni. Minthogy a jelek azt
mutatják, hogy a seregben nincs meg a harchoz szükséges erő és képesség,
a munkásságból kell alakulnia egy testületnek, amely a hatalmat átveszi,
mert az antant a forradalmi kormányzótanáccsal nem tárgyal. A hatalmat
átvevő testületet azonban el kell látni utasításokkal és tanáccsal, főleg a
következőkre nézve: jelentse ki magát szolidárisnak a diktatúra összes
intézkedéseivel; bocsássa szabadon a túszokat; szüntesse meg a cenzúrát;
tegye meg az átmeneti programjára vonatkozó nyilatkozatot!
– A túszokat nem szabadon engedni kell, hanem elpusztítani, hogy
Budapesten hegyekben álljanak a burzsoák hullái! – ellenkezett Surek János
malomszerelő és műszaki tisztviselő az ellenforradalomtól való rémülettel a
szemében. – Az összes túszt és politikai foglyot meg kell ölni, így kell
letörni a polgári elem szarvát!
– Minthogy fegyveres erőnk nincs, a megszállás be fog következni –
állította Weltner Jakab szociáldemokrata politikus. – Az antant a burzsoá
diktatúrát akarja visszaállítani. Nyilvánvaló tehát, hogy kompromisszumról
szó sem lehet! Feltétlenül szükséges, hogy az, aki a hatalmat átveszi,
jelentse ki magát a diktatúrával szolidárisnak! A legfontosabb, hogy a
munkásság egységes maradjon, mert minél egységesebb a munkásság,
annál kevesebbet lehet a kapitalizmusból visszaállítani. Bár sok mindenben
nem értek egyet a diktatúra intézkedéseivel, ami történt, az mind ideális
intézkedés volt ahhoz, hogy a szocializmust meg lehessen valósítani.
– Kérdezem én, tisztelt elvtársak: ha a kormányzótanács nem akarja
védeni a hatalmát, miért védje azt a direktórium? – förmedt az imént
megszólaló, a hatalomról lemondani kész szociáldemokratákra Szamuely
Tibor, a meggyőződéses kommunista. Kevély arca szigorú ráncokba
gyűrődött. – Én úgy látom jónak, ha a kormányzótanács a helyén marad!
– Őszintén szólva, elvtársak, gyávaságnak és a munkásság
cserbenhagyásának tartom az ötletet, hogy adjuk át a hatalmat! – dörögte
Szántó Béla. – Amíg a munkásság a kormányzótanácsot el nem kergeti,
addig mindenkinek a helyén kell maradnia!
– Engem az az őszinte meggyőződés állított a diktatúra mellé, hogy a
szocializmust a diktatúra nélkül megvalósítani lehetetlen – jelentette ki
Landler Jenő. – Éppen ezért, minthogy a diktatúra nemcsak a magyar
munkásság, az egész világ proletársága érdekében való, ki kell mellette
tartani. A Forradalmi Kormányzótanácsnak minden körülmények közt a
helyén kell maradnia!
Kun Béla az éjjel tanúja volt ugyanezen érvek ütközéseinek, jórészt
ugyanezen személyek előadásában. Egyre csökkenő figyelemmel kísérte a
további hozzászólásokat. Tudta, akárhogy döntenek, nehéz napok elé
néznek.
 Képesek lesznek dönteni? Nagyon úgy tűnt, a tanács nem egységes, a
hozzászólások megosztottságot jeleztek.
A hatalomhoz ragaszkodók vagy a hatalomról lemondani készek
kerülnek végül többségbe?
Kun úgy érezte, jobb, ha segít elbillenteni a mérleg nyelvét. A vita
végeztével ismét ő kért és kapott szót.
– Én majdnem lemondanék a zárszó jogáról, hisz olyan sok gondolat
elhangzott már. Ellenben Surek elvtárs felszólalására, miszerint a túszokat
meg kell ölni, vissza akarok térni. Korábban azt hirdettük, hogy az ellenség
bent van az országban. És igenis, halálos ellenségünk a burzsoázia, amely
mindent kihasznál ellenünk, hogy a magántulajdont megmentse. Ellenben a
nemzetközi imperializmus épp olyan mértékben ellenségünk, mint a mi
burzsoáziánk, sőt ma veszedelmesebb, mert fegyvere van, mert lőni tud.
Kell-e nekünk a túszokat meggyilkolnunk? Én erre nemmel felelek. Azért
nemmel, mert aki tömeggyilkolást akar itt benn ahelyett, hogy ezt a
tömeggyilkolást a fronton akarná megcsinálni, az azt árulja el, hogy
megbukott. Hogy lemondott. Hát én nem akarok lemondani, tisztelt
elvtársak! – szögezte le. – Nem akarok semmi esetre sem lemondani arról,
hogy mi Budapestet, ezt a Szovjet-Budapestet megvédjük. Még egyszer arra
kérem önöket, vegyék figyelembe a következőket. Élelem és fegyver van
elég. A román hadsereg csürhe; az ellenkezőt, hogy a román hadsereg
szervezett hadsereg volna, a félelem mondatta a visszaözönlőkkel; aki azt
híresztelte, a románokkal szemben nem lehet megállni, csupán kifogást
keresett. Harcolni lehet és harcolni kell a román hadsereggel. Ki lehet
tartani, és nemcsak meg lehet védeni Szovjet-Magyarországot, biztosítani
lehet számára a tisztességes béke lehetőségét. Azt hiszem, lesz időnk
újjászervezni a proletariátust, lesz időnk még jobban felfegyverezni. Meg
lehet csinálni a Vörös Hadsereget, és lesz idő a szocializmust kiépíteni. Ha
azonban valaki azt hiszi, itt a végső kétségbeesés ideje, az, elvtársaim,
letargiát szervez, az vereségváró, és az ily emberek munkáját a
munkásmozgalom, a proletárforradalom szempontjából károsnak tartom.
– Igaz! – jött a bekiabálás. – Úgy van!
Kun Béla bólintott.
– Arról van tehát szó, elvtársaim, hogy odaadjuk-e Budapestet, vagy
küzdjünk érte? Küzdjön-e a budapesti proletariátus azért, hogy a diktatúra
Budapesten megmaradjon? Azt mondom, ha ma nem küzd a budapesti
proletariátus, majd fog küzdeni úgy, hogy hatszázszorosan fizeti meg mai
gyalázatának árát! – Szavaira taps csendült fel, Kun azonban leintette a
lelkesedőket. – Ne tapsoljanak! Ne tapsoljanak, elvtársaim, nincs semmi
értelme a tapsnak! Nem tapssal, nem szavalattal, hanem csak és kizárólag
fegyverrel lehet megcsinálni a szocializmust. Nos, én nem vagyok babonás,
de szinte babonás érzés van bennem, ha most elpusztulhat a diktatúra, azért
pusztul el, mert kevés vérébe került a proletariátusnak. Küzdjünk hát addig,
ameddig egy talpalatnyi föld marad Szovjet-Magyarországból! Fegyverre
holnap reggel!
 Váratlan látogató

1919. május 3., Bécs

Kopogtattak.
Nopcsa Ferenc a fotelben terpeszkedett, és a legkevésbé sem érzett kedvet,
hogy látogatót fogadjon. Fáradtan a faliórára pillantott, mely a kislámpa
halvány fényében jól láthatóan éjjel negyed tizenegyet mutatott. A báró
rosszallóan elhúzta a száját és szorosabbra kötötte hálóköntöse övét.
Nagyon felpörgött az élet… Csak mert elloptak néhány rongyos milliót,
már nyugta se lehet az embernek? – morgott magában. Vajon melyik
ellenforradalmár nem bírja ki ma már nélkülem?
Bajazid, aki kispárnán ült a gazdája lábánál és a talpát masszírozta,
kérdőn pillantott rá. Nopcsa bólintott.
– Maxikám, nézd meg, kérlek, ki az, és mit akar!
Az albán titkár, aki maga is hálóruhát viselt, belelépett a mamuszába és
a bejárati ajtó felé indult, mely a szűnni nem akaró kopogást produkálta.
– Állj! – szólt rá hirtelen a báró. Felállt a fotelből és az ablakhoz lépett.
Lehet, hogy a rendőrség az?
Résnyire húzta a függönyt és kilesett. Nem látott rendőrségi járművet,
sem lent posztoló egyenruhást, bár ez még nem jelentett semmit. És akár
bolsevik kém vagy titkosrendőr is lehetett a jövevény…
Az íróasztalhoz lépett, két revolvert húzott elő a fiókból.
– Ezt tartsd a hátad mögött. Ki tudja… – adta át az egyiket Bajazidnak,
majd fejével az ajtó felé intett. – És ha lehet, rázd le!
A másik fegyvert a köntöse zsebébe süllyesztette. Visszament a hallba,
onnan hallgatózott.
Kinyílt az ajtó.
– Miben segít… – kezdte az albán, azonban az érkező beléfojtotta a
szót.
– Szervusz, Bajazid!
Nopcsának beletelt néhány pillanatba, mire rájött, hogy a tulajdon
öccse hangját hallja. Kibotorkált az előszobába és meglepetten nézett a
jövevényre, aki a küszöbön állt egy üveg borral a kezében.
A testvére hasonlított ugyan rá, mégsem volt kiköpött mása.
Magasabbra nőtt, teste valamivel erősebb és katonásabb volt, nemcsak
bajszot, szakállat is növesztett, az arca pedig, vele ellentétben, többet
örökölt az anyjuktól, mint az apjuktól. A két év korkülönbség azonban nem
látszott, hozzá hasonlóan az öccse szeme körül szintén gyülekeztek a
ráncok, szőkésbarna hajába egyre több ezüstös szál vegyült.
– Elek… – hebegte Nopcsa Ferenc, hitetlenül a fejét rázva. – Te mit…?
– Hogyhogy mit? Hisz ma van a születésnapod, nem igaz?
– Már nem sokáig… – motyogta a báró.
– De még tart! Boldog negyvenkettediket! – Elek előrenyújtotta az
üveget. Bajazid átvette és továbbadta a gazdájának.
– Köszönöm! – nézegette a címkét Nopcsa Ferenc. Az üvegben
vérvörös soproni kékfrankos lötyögött. – Nocsak! Úgy tudtam, odahaza
betiltották a szeszes italokat.
– Szerencsére itt, Bécsben kapni jófajta borokat. Ugye, nem zavarok,
fiúk? – nézett hol egyik, hol másik férfira Elek, majd bátyja hegyesen
dudorodó zsebére mutatott. – Csak nem valami huncutságra készültetek?
– Ez… csak egy pisztoly – hebegte zavartan az idősebbik fivér.
– Fel se merült bennem, hogy más lehetne – vigyorodott el kajánul az
öccse.
– Nem lett volna baj, ha előre szólsz, hogy jössz. Hogy illőn
fogadhassunk.
– Akkor hová lett volna a meglepetés? Bejöhetek?
– Természetesen – bólintott Ferenc, mire Bajazid beengedte az érkezőt.
– Gyere, kóstoljuk meg, amit hoztál! – invitálta az idősebb báró a szalon
felé az öccsét, és odaadta az üveget az albánnak. – Maxikám, kinyitnád
nekünk? És hozz három kristálypoharat!
Bajazid hamarosan megérkezett, mindenkinek töltött, majd az
étkezőasztalhoz ült.
– Aztán hol hagytad az asszonykád, Elek uram? – kérdezte.
– Bennem is felmerült – vonta fel a szemöldökét Nopcsa Ferenc. –
Katalin?
Elek megvonta a vállát. Mintha a gondolatait akarná összeszedni, a
nedűt forgatta a poharában és a fények játékát figyelte a metszett üvegen.
– Talán túl fiatal, hogy megértsen, de szerintem hamarosan megbékél a
helyzettel – felelte végül, és nyelt egy kortyot.
 – A helyzettel? – nézett rá folytatást várva a bátyja.
– Hogy abban a válságban, amibe az ország került, a katonának dolga
van. Hogy tenni kell valamit ahelyett, hogy rettegve várnánk, mikor veszik
el mindenünket a proletárok.
– Szóval, te se bírsz a Nopcsa-véreddel, mi? – bökte vállon Bajazid,
mire vendégük sejtelmesen elmosolyodott.
Az idősebb báró látta Elek tekintetében, hogy az elhallgat valamit, de
jobbnak látta, ha nem faggatózik. Se az apja, se a nagyapja nem volt
mintaférj, így nem csodálkozott volna, ha az öccséről is ugyanez derülne ki.
Ez azonban nem rá tartozott. Nem vájkáltak egymás magánéletében.
– Azt mindenesetre nehezen hiszem, hogy azért jöttél Bécsbe, hogy
felköszönts! – váltott témát.
– Nos, néhány napja Csornán jártam, ahol felkelést terveznek a vörös
uralom ellen. És mivel Szamuely és kis csapata minden ilyesmit vérbe fojt,
a csornaiak az itteni ellenforradalmárokkal egyeztettek, hogy azok
segítsenek rajtuk. Azt terveztem, csatlakozom a bécsi csapathoz.
– A királyhidai rajtaütés? – vonta fel a szemöldökét Ferenc.
Elek arca meglepetést mutatott.
– Hallottál róla? Ez nem valami titkos dolog?
– Szerinted, ha te tudsz róla, akkor én, aki itt vagyok a tűz közelében és
kapcsolatban állok az ellenforradalmárokkal, nem? – kacsintott Ferenc. –
Csak hát… szerinted van itt olyan sereg, amivel meg lehetne futamítani a
bolsevikokat? Legfeljebb, ha az osztrákokat is besorozzuk!
– Úgy tudom, ilyesmi a terv…
– Különös dolgokat hoz az élet – merengett Bajazid. – Magyarok
támadnak az osztrákok oldalán Magyarország ellen?
– És erről az osztrák sereg is tud? – kételkedett Nopcsa Ferenc.
– Hiszem, hogy elzavarhatjuk a bolsevikokat! – lelkendezett Elek, nem
zavartatva magát a közbeszólásoktól. – Csak meg kell fújni a parazsat, és
lángra kap a tűz. Az emberek, ha hírét veszik a sikereinknek, az ország más
részeiben is fellázadnak a proletárdiktatúra ellen! Kunéknak már így is meg
kell osztaniuk az erejüket. Nem harcolhatnak mindenki ellen!
– Bár igazad lenne! – sóhajtotta Nopcsa Ferenc. – Az legalább
vigasztaló, hogy most már van ilyesmire anyagi fedezet…
– Olvastam róla idefelé jövet a mai újságban, hogy valami Tolvaj
ezredes ellopott valami pénzt és bolsevik követeket tartóztatott le.
 – Takách-Tolvay József a neve, s valójában mellékszerepet játszott az
egészben. Eléggé felesleges, és ha engem kérdezel, inkább negatív szerepet.
Neki köszönhető, hogy ahelyett, hogy szép csendben kirabolták volna a
Magyar Házat, most minden újság ezzel foglalkozik, a bécsi rendőrség
pedig a valódi hőst üldözi.
– Honnan veszed ezt? Te nem a lapokból értesültél a dologról?
– De nem ám! – mosolyodott el hamiskásan Nopcsa Ferenc.
Elek pajkosan meglökte a vállát.
– Hé, bátyus, csak nem te is részt vettél a mókában?
– Nem, azt azért nem. Azonban közel vagyok a tűzhöz, és beszéltem
néhány emberrel, akik az első sorból figyelték a mutatványt. Bár
mindenkinek megvolt a maga verziója, azt hiszem, sikerült összeraknom,
mi történt.
– Meséld el! Mi ez az egész, és miért olyan hősies dolog kirabolni a
magyar külképviseletet?
Nopcsa Ferenc mindenkinek töltött egy pohár bort, ivott egy kortyot,
és belekezdett.
– Az egész a Hajós Jenő nevű követségi titkár fejéből pattant ki, aki
néhány nappal ezelőttig a Magyar Házban dolgozott. Hajós tudomására
jutott, hogy Kunék hatalmas összeget küldtek Bécsbe azzal a tervvel, hogy
kirobbantsák a forradalmat. A pénz áprilisban megjött, és arra várt, hogy
megérkezzenek Magyarországról a követek, akik levezénylik az akciót.
Hajós arra jutott, hogy ezt meg kell akadályoznia, mégpedig úgy, hogy
ellopja a pénzt.
– Szóval, ha ő nincs, most azt harsognák a lapok, hogy Bécset is
elsodorta a kommunista fertő?
– Mivel akkor már az ő kezükben lennének az újságok, nem így
fogalmaznának, de… igen, könnyen lehet. Amennyi pénzről szó van…
– Mennyi, ha szabad kérdeznem?
– Százötvenmillió koronát emlegettek, bár ha jól tudom, a bolsevik
követek már megrövidítették tízmillióval.
– Még a vörös szenteknek is maguk felé hajlik a kezük – állapította
meg Bajazid.
– Száznegyven millió korona? – hüledezett Elek. – Atyaég! Hisz az
rengeteg!
– Bizony. Hajós pedig sikerrel eltulajdonította. És mivel igaz hazafi,
nem magának akarta, hanem egy majdani magyar kormánynak. Ezért előre
egyeztetett Batthyányval, aki megígérte, hogy biztos helyet talál neki.
Azonban addig is kellett őrizni valahol, így Hajós rábízta Déri Frigyes
műgyűjtőre. És ha Takách-Tolvay és még néhányan a komitéből nem
köpnek a levesébe, most csend lenne, ő pedig nem lenne szökésben.
– Miért? Hisz ha egyszer lopott, nyilván feljelentik…
– A vörösök titokban hozták be a pénzt. Ha feljelentést tesznek, a bécsi
rendőrség első kérdése az lett volna, mégis, hogy került ide ez a hatalmas
vagyon, és mit tervezett vele a magyar kormány? Az osztrákokat tehát nem
kérhették volna meg, hogy nyomozzanak és tartsák szemmel az elkövetőt.
– Akkor hogyhogy most Hajósnak mégis menekülnie kell?
– Valakinek ugyanis, feltételezem, Szmrecsányinak, Sigray Antalnak
vagy Hefty Richárdnak az a remek ötlete támadt, hogy tartóztassák le a két
érkező követet is. Hiába mondta nekik Batthyány, hogy a lényeg, vagyis a
pénz megvan, a konzulok elfogása nem nyújt igazi előnyt, inkább újabb
kockázatot jelent, Takách-Tolvay vezényletével mégis megtették. Ezzel
pedig jogalapot adtak a bolsevik kormánynak, hogy a bécsi rendőrség
közbelépését kérje.
– Azt olvastam, ezt a Takách-Tolvayt már letartóztatták.
– Le bizony. Magának kereste a bajt, ha engem kérdezel. Igaz, vannak,
akik most hősként ünneplik. Szmrecsányiék mindenesetre mossák kezeiket.
Nekik szintén a pénz volt a lényeg, igazából arra fenték a fogukat. Ezért
aztán megetették Hajóssal, hogy a bolsevik kormány otthon megbukott, így
a Batthyány-féle árnyékkabinet lépett a helyére, amit az antant elfogadott.
Hogy szavaiknak hitelt adjanak, magukkal vittek egy angol újságírót, aki az
antant képviselőjének adta ki magát. Elhitették tehát, hogy ténylegesen ők
vannak hatalmon, így nekik kell átadni a pénzt… Mindezt persze
Batthyány, és gyanítom, Bethlen háta mögött!
– Hajós pedig odaadta nekik?
– Jóhiszemű volt, ezért oda. Ma hajnalban. Reggel azonban, amikor a
magyar Vörös Hadsereg egyenruháját viselő tisztek megjelentek a Magyar
Ház előtt, és a bécsi lapok egész oldalas cikkekben azzal foglalkoztak, mi
történhetett, rohant Sigrayhoz, és kérte, hogy hívják össze a komitét, mert
szerinte becsapták. Kevéssel később néhányan, így Pallavicini őrgróf és
Szmrecsányi, sőt az antant megbízottjának mondott angol újságíró
megjelentek Sigray lakásán. Odarángatták Batthyányt is. Hajós ekkor
elmondta, tart attól, hogy nem telik sok időbe, és a pénzt az ellenforradalmi
komiténél keresik. És ha megtalálják, hiába volt minden.
 – Miért gondolta ezt Hajós? – kérdezte Elek. – Hát a komité nem
titokban ténykedik?
– Á! – legyintett Ferenc. – A Sacher Hotel, ahol Szmrecsányiék
tanyáznak, olyan hangos, hogy egész Bécs tőlük zeng!
– Ajjaj! Akkor lehet, hogy ebből az akcióból, ami miatt idejöttem, nem
lesz semmi? Ha ebből a pénzből akarták finanszírozni…
– Meglehet, hogy a pénz megmarad. Az említett ellenforradalmi
díszpintyek szerencséjére Hajós sokkal nagyobb hazafi, és magunk között
szólva sokkal nagyobb balek, mint ők. Az a ravasz Szmrecsányi rábeszélte,
vigye el a balhét, s Hajós felvállalta, hogy két üres kofferrel menekülni
kezd, magára vonja a figyelmet és az üldözőket, és nem hagyja magát
mindaddig elfogni, míg otthon helyre nem állnak a normális állapotok.
Úgyhogy azt hiszem, a pénz megmarad, azonban ismerve Szmrecsányiékat,
roppant kíváncsi vagyok, mennyi kerül ebből az ő zsebükbe…
Az idősebb testvér hörpintett egy kortyot, és folytatta.
– Az az igazság, csalódtam a komités urakban. Úgy gondolom, én
felismerem a lókötőket, ez a kis kompánia pedig ilyenekből áll. A saját
zsebük és politikai túlélésük vezérli őket. Ahogy látom, Hajóst bepalizták,
Batthyányt kihasználják, Bethlent átverik. Persze nem látok senki kártyáiba.
Lehet, hogy tényleg a haza érdekében használják fel az ölükbe hullott pénzt.
Majd kiderül, mennyi felelősségérzet szorult beléjük!
Elek kiitta a borát, és újra töltött.
– Azt mondom, ha ebből levezénylik Kunék elzavarását, megérdemlik
a maradékot.
– Ha levezénylik…
A fiatalabb fivér meglötyögtette pohara tartalmát.
– És ti? – nézett a bátyjára és Bajazidra. – Részt vesztek benne?
– Hát… – vakarta meg az arcát Nopcsa Ferenc – eddig nem volt
tervben. De valakinek vigyáznia kell az én kisöcsémre!
– Valakinek pedig Franzira kell vigyáznia… – kacsintott az albán
titkár.
– Akkor – emelte meg a poharát mosolyogva Elek – igyunk
Magyarország felszabadítására!
Négy nappal később, május hetedikén indultak hadba Magyarország ellen,
Magyarországért. A vázlatosan ismertetett haditerv szerint a határ menti
Királyhidánál kezdődik a támadás, mely Sopron irányában folytatódik –
ezzel egy időben Csornán is fellángol az ellenforradalom.
A szervezők korán reggel riasztották a résztvevőket azzal a paranccsal,
hogy mindenki szerezzen magának fegyvert.
Nopcsa a szemét forgatta, amikor meghallotta az ukázt, és erősen
gondolkodott, hogy megszegi az öccsének tett ígéretét, és mégsem tart az
ellenforradalmárokkal.
Ugyan honnan szereznének fegyvert, amikor a bécsi rendőrség az
osztrák lakosoknak is megtiltotta a fegyverviselést? Hogyan remélhettek
volna sikert, ha harceszközt sem kapnak? Milyen szervezés az ilyen?
Pisztolyon kívül nem volt egyebük, s a gyülekezőhelyen, a negyedik
kerület egy kis lakásában látniuk kellett, hogy még így is a jobban
felszereltek közé tartoztak.
– Nem tetszik ez nekem… – morogta Nopcsa az öccsének, ahogy
végignézett az összeverődött társaságon. A had, melyet többnyire egykori
tisztek alkottak, rongyos volt és alultáplált. Az arcok elszántságot tükröztek,
a szemek lelkesen csillogtak… no de lelkesen csillogó szemekkel még nem
nyertek csatát. – Nincs fegyver, nincs eligazítás, és nézzetek körül! Hányan
vagyunk egyáltalán?
– Olyan negyven körül saccolom – vakarta meg az állát Bajazid.
– Negyven – visszhangozta baljós éllel a báró. – A Vörös Hadsereg
ellen.
– Ne feledjétek, négyszáz osztrák is csatlakozik hozzánk! – próbálta
elűzni bátyja borúlátását Elek. A tervek szerint ugyanis egy Vidale nevű
osztrák ezredes, egy titkos monarchista szervezet feje négyszáz fegyverest
ad a puccs keresztülviteléhez annak fejében, hogy később a magyarok a
segítségére lesznek hasonló akcióban.
– Az seregnek még mindig elég szegényes…
– Valami mozgolódás támadt a bejáratnál! – hívta fel a figyelmüket az
albán. – Alighanem jött valaki.
Az idősebb báró elnézett a tömeg fölött.
– Szmrecsányi és Pallavicini – ismerte fel az érkezőket. – Hátha
mondanak valamit.
A tömegben elhalkult a pusmogás, és Bánó Kálmán őrnagy, a kis
csapat vezérének hangja harsogta be a lakást.
 – Uraim, fogadjátok szeretettel és tisztelettel Magyarország leendő
kormányának leendő belügyminiszterét, Szmrecsányi György grófot és a
leendő földművelési minisztert, Pallavicini György őrgrófot, akik azért
jöttek, hogy csatlakozzanak hozzátok! Halljuk hát őket!
Kénköves triász! Máris miniszternek hirdetik magukat?
– Testvéreim! – kezdett bele nagy hangon Szmrecsányi. – A haza fejet
hajt bátorságotok előtt! Nélkülözések közepette, a történelem e vészterhes
óráiban is hűek maradtatok a honhoz, melynek emlőin nevelkedtetek! Isten
velünk lesz!
Bizakodó hurrázás fogadta a pátosszal teli szavakat, Nopcsa azonban,
aki tudott a tivornyákról, a szemét forgatta.
Ez az ember beszél nélkülözésről? Hogy nem szakad rá a plafon…
– Az utolsó órákban járunk! – folytatta Szmrecsányi. – Most kell
odacsapnunk a proletárdiktatúrának! Biztos forrásból tudom, ha
késlekedünk, az antant elismeri a bolsevik csürhét a magyar nép
kormányaként, és tárgyalásokat kezd velük. Ezt akarjuk?
– Nem! – hangzott tucatnyi torokból.
– Nem! – visszhangozta Szmrecsányi. – Mindenütt parázslik már az
ellenforradalom az országban. Meglássátok: megjelenésünk fölgyújtja a
zsarátnokot! Kis csapat vagyunk, ám hatásunk annál nagyobb lesz!
Éljenzés töltötte meg a kis lakást.
– Úgy van! Úgy van! – bólogatott ifjonti lelkesedéssel Pallavicini
őrgróf. – Támadni kell, mindegy, hogyan! Olybá tűnhet, Dávid készül
megmérkőzni Góliáttal, de higgyétek el: a bolsevikok gyengék! Egy-egy
alakulatban csak tíz százalék a szívből vörös. A többi azonnal mellénk áll
majd!
– Igen! – kiáltották szenvedéllyel az összegyűltek.
– Nem vagyunk sokan – futtatta végig szigorú tekintetét a lakásban
szorongó embereken Bánó őrnagy. – De Vidale ezredes négyszáz
osztrákjával csinos kis hadsereget alkotunk majd! És ha valamelyiktek
netán nem tudott fegyvert szerezni, az se keseredjen el. Van ugyanis még
egy jó hírem: Vidale ezredes ötven puskát ígért nekünk!
Az önkéntesek szeme erre a hírre villant a leglelkesebben, amit Nopcsa
nem csodált. Egészen más úgy harcba indulni, hogy az ember visszalőhet…
– Harcra fel! – kiáltották többen, mások pedig csatlakoztak hozzájuk:
– Éljen!
– Isten áldja Magyarországot!
 – Hajrá!
– Éjjel indulunk – mondta ki Bánó Kálmán őrnagy. – Magunkhoz
vesszük a puskákat, kocsiba pattanunk, és meg sem állunk Királyhidáig!
Addig, uraim, mindenkivel ismertetem a feladatát. És amint megérkezik
Hefty Richárd, kiosztunk fejenként kétezer koronát a részvételért, és ezret
felszerelésre! Pihenjetek és várjatok!
Hefty, morgott magában Nopcsa, mert nem kedvelte a kotnyeles férfit.
Hefty híresen beleütötte az orrát mindenbe, noha a tettrekészségét nem
lehetett elvitatni. Részt vett a milliók elrablásából, majd a vagyon
kisajátításából is a komité számára. Jelen volt a bolsevik követek
letartóztatásánál és amikor embereket kellett toborozni a királyhidai
ütközethez. Míg Szmrecsányi a puccs politikai irányítását vállalta, Hefty a
helyettes katonai vezető szerepét kapta meg amellett a Wild vezérkari
százados mellett, aki összefogta a királyhidai összecsapást, a csornai
felkelést és a Sopron felé történő továbbnyomulást.
Akármilyen fontoskodó, minden lében kanál ember volt, legalább
ténylegesen tett a magyar ügyért – szemben másokkal, akik csupán
élősködtek az ellenállás ügyén, és a jövőbeni lehetőségeiket lesték. Nopcsa,
aki Szmrecsányiék jelenlétét fenntartással kezelte, Hefty szerepét elfogadta.
Ellenérzéseit megtartotta hát magának, és igyekezett erőt gyűjteni a
másnapi rajtaütéshez.
Valódi pihenésről persze szó sem lehetett. A kis lakásban kevés volt az
ülő- és fekvőhely, az emberek így ácsorogtak és ismerkedtek. Mindenki
izgatottan várta az éjjelt, amikor harcba indulnak a hazájukat bitorló
proletár csürhe ellen. A két Nopcsa és Bajazid jobb híján kártyázással
verték el az időt.
Aztán megérkezett Hefty, és abba a kis szobába sietett, ahol a
szervezők tartózkodtak. Az emberek között pusmogás kezdődött. Sokan
már a markukban érezték a pénzt, és azt mesélték a többieknek, mire költik
– végre húst esznek és levedlik szakadt ruháikat.
Hamarosan megjelent Bánó őrnagy, s a sereg elcsendesedett.
– Uraim – kezdte az akció katonai vezetője elcsukló hangon –, nem
várt fejleményekről kell beszámolnunk nektek. Hallgassátok a helyettes
katonai vezetőnket, Hefty Richárdot!
– Nos… – lesett a bakancsára Hefty – …a bécsi rendőrség tudomást
szerzett az akciónkról.
Micsoda meglepetés, gondolta szarkasztikusan Nopcsa.
 – Lefoglalták az autóinkat, valamennyi pénzt, egy rakás fegyvert. A
négyszáz osztrák Vidale ezredessel, aki a Sopron felé történő előnyomulást
vezette volna, visszatáncolt a feladattól. Mivel nem sikerült pótolni a
veszteségeinket, Wild vezérkari százados lefújta a támadást.
Szmrecsányi, aki Hefty mögött állt, bátorítón a katonai vezető vállára
helyezte a kezét és színpadiasan meghajtotta a fejét.
Ennek akkor itt a vége, vélte Nopcsa.
A lakás néma csendbe burkolózott. Senki sem tudta, hogyan tovább. A
csalódottság sokak szemébe könnyeket csalt.
Még Bánó őrnagy kemény arcvonásai is megilletődöttséget mutattak.
Felemelte a tekintetét és végignézett rongyos, fegyvertelen hadán.
– A józan, hideg ész szerint Wildnek van igaza – kezdte. – De ne
felejtse itt el senki, hogy Csornán segítség kell. Véreink fölkeltek, mert
bíztak ígéretünkben. Igaz, hogy kevesen és fegyvertelenek vagyunk, de
nekem mennem kell, mert megígértem. Én nem szegem meg a szavamat!
Aki akar, követni fog!
Pillantása kutatón járt végig a néma ellenforradalmárok csapatán,
mindenkin megállva egy rövidke pillanatra.
– Megyünk! – törte meg egy hang a csendet. Újak és újak csatlakoztak
hozzá, mígnem mintha egyetlen torokból zengene:
– Megyünk!

Este felkeresték a kolostort, ahol Vidale ezredes puskákat hagyott nekik,

azonban hiába kopogtattak, hiába csöngettek, hiába kiáltották be az előre
megbeszélt jelszót, nem nyitottak nekik ajtót.
Feltételezve, hogy az osztrákok elárulták őket, sietve maguk mögött
hagyták az épületet. Bérautókba pattantak, és meg sem álltak Bruckig,
melyet híd választott el a Lajta túloldalán fekvő Királyhidától. A városka
egyetlen hotelében szálltak meg, ahol a katonai vezetők nekiláttak, hogy
megbeszéljék, hogyan tovább. A csornai összekötők még nem érkeztek
meg, Hefty fogadkozott, hogy Bécsből fegyvereket szerez, ezeket várták.
Hiába állt a kis sereg jórészt háborúviselt tisztekből, senkit sem avattak be,
senkinek sem kérték ki a véleményét, senkit sem fogadtak a társaságukba
néhány üveg pálinkán és boron kívül.
 A rá következő nap még mindig nem indult meg a támadás, ám
mégsem telt eseménytelenül. Hefty megérkezett négy darab puskával,
feladva a reményt, hogy többet tud hozni, valamint elfogtak egy bolsevik
határőrt, aki, mint kiderült, csupán azért jött át a határ osztrák oldalára,
hogy ihasson egy kevés bort.
Amint aztán beköszöntött az éjjel, annak ellenére, hogy a csornaiakkal
továbbra sem beszéltek, fegyverük továbbra sem volt, Bánó őrnagy
támadást vezényelt.
A negyvennégy főt számláló hadsereg pedig nekiindult, hogy
felszabadítsa Magyarországot.
– Bánó alighanem még mindig részeg – találgatta a döntés hátterét
Nopcsa, amikor felhúzta a bakancsát.
– Vagy már megint – vélte Bajazid.
Szakadt az ég, mintha dézsából öntötték volna. Ruhájuk a testükre
tapadt, lábbelijük cuppogott a sárban, az ellenforradalmárok azonban nem
bánták. Úgy voltak vele, ha már fegyverük nem jutott, legalább az eső
elrejti őket a határ túloldalán posztoló vörös határőrök elől.
A csapat a sötétben botorkálva indult el a vasúti töltés felé. Nem volt
más fegyverük, csupán az a négy puska, valamint a pisztolyaik – már
akinek volt.
– Úgy érzem magam, mint egy hosszúra nyúló kellemetlen
kabaréjelenetben – súgta Nopcsa bosszúsan az öccsének.
– Mi tagadás, voltam már szervezettebb hadjáraton… – morogta Elek.
– Arra készülünk, hogy megtámadjunk egy országot – mondta Ferenc
–, mégis az a benyomásom, indiánosdit játszó kisfiúk is jobban csinálnák
nálunk.
– Igaz! – értett egyet Bajazid. – Ők legalább nyilat készítenének
maguknak fából és madzagból! Az emberek egy része csak golyófogónak
van itt!
– Hé! – szólt rájuk valaki. – Maradjatok csendben, meg ne halljanak
minket!
– Ez az eső elver minden hangot – válaszolt az idősebb báró, de ezután
befogták a szájukat és némán bukdácsoltak tovább.
Csakhamar elérték a töltést. A sáros, csúszós emelkedőn bokrokba és
fűszálakba kapaszkodva húzódzkodtak fel, majd némán meglapultak. A
sínek egy hídon futottak át magyar területre, a sereg a közút helyett itt
tervezett átjutni.
 Nem is akárhogyan! Információik szerint hajnali fél egykor egy
szerelvénynek kellett átzakatolnia Magyarországra. Az ellenforradalmárok
erre felkapaszkodva tervezték kicselezni a határőrséget, és hazajutni. Hiába
vártak azonban türelemmel, csontig ázva az ömlő esőben, a mozdony csak
nem jött.
Morgolódva könyvelték el az újabb balsikert, többen árulást
emlegettek. Néhány tiszt feltápászkodott, előreindult felderíteni és
lefegyverezni a – nyilvánvalóan szundikáló – vörös őröket.
Amint a híd közelébe értek, felhangzottak az első lövések.
Nopcsa a nyakát nyújtogatva igyekezett kideríteni, hogy az övéik
lőttek-e, vagy a bolsevikok. A sötétben nem látott ugyan semmit, ám hamar
kiderült, mi történt, amikor a felderítők rohanvást visszatértek és
jelentették, hogy láthatóan odaát is tudnak a tervről, mivel éberen várták
őket.
Az ellenforradalmárok meglapultak, nehogy a kósza golyók eltalálják
őket, és pisztolyaikból viszonozták az egyre közelebbről érkező tüzet –
vagy revolver híján terméskövet dobáltak az ellenség felé.
– Bajazid! – vakkantotta a báró, miközben újratöltötte a tárat. – Ha
legközelebb eszembe jutna csatlakozni valami hasonló őrültséghez, állíts
meg!
– Ugyan, bátyám! – vigyorgott Elek. – Ez is van olyan szórakoztató,
mint egynémely házasság!
Fényszóró gyúlt, vakító csóvát vetve a támfákon hasaló ázott férfiakra,
mire azok úgy iszkoltak a sötétbe, mint a csótányok. Kitört a káosz. A
többség visszafelé rohant a töltésen, mások vágányokon veszteglő
vagonokat kerestek, hogy azok mögé bújjanak, s olyan is akadt, aki
támadást vezényelt. Nopcsa felismerte Koharits Ferenc borízű hangját.
Mivel az öreg határrendőr-főtanácsos ittlétük alatt folyamatosan részeg volt,
a báró bízott benne, hogy kevesen hallgatnak a szavára, és nem akarják üres
kézzel legyőzni a puskásokat.
Koharits lármázására felerősödött a lövöldözés. A bolsevik fegyverek
folyamatosan okádták a tüzet, fényvirágokkal díszítve az éj sötétjét. A
golyók süvítve száguldottak az emberek körül, némelyik fémes hangon
kapott gellert egy-egy tehervagonon.
– Visszavonulás! – hallatszott a vezényszó, ezúttal Bánó őrnagy
szájából.
 Hiába volt katonaviselt az emberek zöme, csak néhányan akadtak, akik
Nopcsáékhoz hasonlóan rendezetten, a kocsik mellett hátráltak és
viszonozták a tüzet. A többség hanyatt-homlok menekült, vagy – mint
ahogy a báró látta, Szmrecsányi is – a vagonok belsejében remélt fedezéket.
A kétségbeesetten vergődő testes politikust úgy taszigálták fel a vélt
biztonságba.
– Halt! – hasított az éjszakába. – Keine bewegung!
Már csak ez hiányzott! Itt vannak az osztrákok is!
Nopcsa lámpákat látott villanni a brucki oldalon, a fénycsóvákban
szuronyos árnyalakok közeledtek feléjük. Az osztrák népőrség, a
Volkswehr.
Világosan látszott, ha nem adják meg magukat, két tűz közé kerülnek,
az pedig egyenlő a biztos halállal. Ideje volt feladni ezt a balsikerű
vállalkozást.
Az ellenforradalmárok szép lassan feltették a kezüket, megadták
magukat az osztrákoknak. A bolsevikok, látva a fejleményeket,
beszüntették a tüzelést.
A kis hadsereg a Volkswehr-parancsnok szavára négyesével
felsorakozott és a zuhogó esőben várt a sorsára.
– Legalább megpróbáltuk – sóhajtotta csalódottan Nopcsa Elek,
miközben a fogságba terelték őket.
– Ha bárki kérdezi – súgta a bátyja –, én sosem voltam itt! Semmi
közöm ehhez a szégyenhez!
 Bizonyos dolgok

1919. május 9., Kalocsa

Bizonyos dolgok nem változnak.

Kasza Sándor háza a meleg tavaszi idő beköszönte ellenére hűvös maradt.
Azonban a mód, ahogy a fiát fogadta, ezúttal is meleg volt és szívélyes. És
meglehetősen direkt.
– Szilvát vagy barackot? – kérdezte mosolyogva.
A fiatalembert, mivel tudta, hogy nem gyümölccsel kínálják,
kényelmetlenül érintette a kérdés.
– Van körte is, ha netán az köll – tette hozzá az apja. – Csak az nem
sikerült jól…
– De édesapám! – nézett rá zavartan a fiú. – Az alkoholt betiltották!
A Tanácsköztársaság első rendeletei között szerepelt a szesztilalom.
Szigorúan büntettek, az italkereskedőkre akár ötvenezer korona büntetést
róhattak, s a fogyasztók szintén megüthették a bokájukat a tízezer koronás
bírsággal és az akár egyévnyi fogházzal. Az ország új urai láthatóan
komolyan vették a kérdést – nem úgy a hétköznapi emberek.
– Na nehogy mán ne kínálhassam meg a saját pálinkámmal a saját
fiamat a saját házamban! – háborodott fel az idősebb Kasza.
– De ez… – fogta suttogóra a hangját Benci – …törvénysértés!
– Döntsd el: a törvényt sérted meg, vagy engem?
Benci megadóan bólintott.
– Barackot.
Az őszülő halántékú férfi kitöltött két kupicával, majd az egyiket a
fiának nyújtotta. Ezúttal a konyhaasztalnál ültek, fölötte emelték meg a
poharukat.
– Hát akkor, Isten-Isten!
– Egészségére! – felelte Benci.
Koccintottak és lehúzták az italt.
– Ennek még mindig van ereje! – nyilatkozott elismerően a saját
produktumáról Sándor.
 – Íze azóta se…
– Még mindig nem értesz a pálinkához, te gyerek! – nevetett fel a férfi.
– Azért jó, hogy látlak! Ugye, nem csak batyuzni jöttél?
– Nem, persze hogy nem… bár egy kisebb csomag ennivalót elvinnék.
Benci szégyellte magát, hogy ő, a fővárosi munkás, a büszke vasutas, a
rendszer kegyeltje éhezni kényszerül. Budapesten az alapvető élelem is
hiánycikknek számított. A tejet és a húst jegyre adták, már ha az ember
időben beállt a sorba, és kapott a jegyéért valamit. Rebesgették, hogy
hamarosan liszthez és kenyérhez sem lehet jutni. Akinek volt vidéki
összeköttetése, mind kihasználta, hogy egy kis betevőt szerezzen. Ha pedig
felesleget is tudott vinni magával a fővárosba, sok mindenre el tudta
cserélni.
– Rögtön gondoltam… – Apja tekintetében neheztelés villant, noha
Benci tudta, nem neki szól. – Holnap összekészítjük a húsvéti sonka
maradékát, meg egy kis tojást, hagymát és kenyeret. Meg ami még köll.
Azért… ezek a pestiek is megérik a pénzüket! Ott az a tömérdek
munkanélküli. Ha én közülük volnák, nekiállnák kapálni.
– Néhány lóversenypályát már fölszántottak, és terményeket ültettek el
rajtuk, de hát ez azért mégse egy nagybirtok! Nem elég mindenkinek!
– Hát, a helyükben felpattannák a villamosra, elmennék a város
szélibe, oszt ott termelnék. Nekem ne mondja senki, hogy nincs ott föld!
Elhiszem én, hogy kényelmesebb sírni és ríni, meg követelőzni, hogy a
vidék etesse meg őket.
– Arra gondolt már, apám, hogy érezné magát, ha a sok munka után,
amikor megint átutazna a fél városon, hogy végre leszedje a termést, azt
látná, hogy már feldézsmálta más?
– Akkor az a megoldás, ha nem is csinálnak semmit? Azt gondolják,
úgy van rendjén, hogy amíg ők színházba járnak, mi robotolunk a vetésben?
Naplopók! Hát ezt el kéne felejteni!
– No de apám! Ne gondolja, hogy Pesten mindenki csak szórakozik!
Nem is tudja, mennyi szegény és menekült van ott, akiknek még fedél sincs
a feje fölött. Ez a ház igazi hotel ahhoz képest, ahol ők laknak!
– Eh! Mit érdekel engem, miféle mihaszna népség él ott! – morgott
Sándor, és töltött mindkettejüknek egy újabb kupica pálinkát. – Inkább
magadról mesélj!
– Letettem a vizsgákat, apám! – húzta ki magát lelkesen Benci. –
Masiniszta lettem!
 – Ez ám a hír! Erre koccintani köll! – emelte meg a kupicáját. – Az én
vasutas fiamra!
A poharak csengve találkoztak, majd gyorsan kiürültek.
– Osztán te is vezetted a vonatot, amivel jöttél?
– Nem, most csak utasként érkeztem.
– Na nem baj. Azért elviszel egyszer egy körre?
– Amint lehet, édesapám! Csak lehet, hogy ahhoz Pestre kell előbb
jönnie, mert a Kiskőrösi szárnyvonalon nem engem osztanak be, az szinte
biztos.
– Hát ezen ne múljék!
– Annyi a bökkenő, hogy nem tudom, mikor vezethetek legközelebb.
– Miért, nem dolgozol mindennap?
– A szén is hiánycikk, édesapám. Megritkították a járatokat az egész
országban. Jó, ha egy héten egyszer mozdonyra kerülök.
– Hát mikor áll mán helyre végre minden? Se élelem, se szén, se
közlekedés? Ugyan mit csinál ez a vörös kormány azon kívül, hogy betiltja
a pálinkát? Meg hogy betiltja a vallást, és mozit csinál a templomból? Mert
ezt is akarták!
– Rengeteg jó dolgot – fűzte össze a karját a mellkasa előtt Benci. –
Például ingyenessé tették a Margitszigetet.
– Nekem kicsit messze van a Margitsziget, de elhiszem, hogy nektek
biztos jó ott. Hányszor voltál?
– Egyszer se – ismerte el a fiú.
– No, hát itt viszont kisajátították a beígért földeket. Mondtam én
neked, hogy a végén nem kapok birtokot – öltött keserű arckifejezést
Sándor –, nem megmondtam?
– Miért, mi lett a földekkel?
– Az érsekuradalmat ahelyett, hogy feldarabolták és nekünk adták
volna, inkább államosították. „Kommunizálják”, így mondták. Elhiheted,
nem lett túl népszerű errefelé ez a mocskos vörös csürhe, amikor ez
kiderült!
Benci úgy érezte, védelmébe kell vennie az új rendszert.
– Azért sok jót is tettek, apám! Higgye el! Rengeteg dolgot adnak
azoknak, akiknek eddig semmijük se volt! Én például kaptam egy saját
szobát a szakszervezettől! Már nem a munkásszállón lakok!
– No! Hát az is valami. Osztán hol kaptad azt a szobát?
– Egy polgári családnál.
 – Hogy érted, hogy családnál?
– Hát hogy beköltöztem hozzájuk, az egyik gyerek szobájába, így a két
kölyök most egy másik szobán osztozik. A nappalit egy lakatos és egy
hentes kapta, és még a házaspárnak is maradt egy hálószobája.
– Jézus! Hárman is beköltöztetek egy családhoz? És ez szerinted jó?
– Tudja, apám, milyen körülmények voltak a munkásszállón?
– Én elhiszem, hogy te jól jártál, de mán megbocsáss, fiam, micsoda
dolog ez? Idegeneket ültetni családok nyakába?
– Miért, az nem igazságtalan, hogy nekik nagy lakásuk volt, nekem
meg igénytelen szállón kellett laknom?
– Valami nemesekhez költöztél tán?
– Nem, egy orvoshoz.
– Akkor miért lenne igazságtalan? Biztosan megdolgozott érte, hogy
szép lakása legyen. Ha az övé, neki kell eldöntenie, ki lakik ott, nem az
államnak!
– No de hol van itt az egyenlőség? Én tán nem dolgozok?
– Nemrég mondtad, hogy csak heti egyszer. És amúgy is, fiatal vagy.
Vagyont idővel szerez az ember – bölcselkedett Sándor. – Hosszú évtizedek
alatt.
– Már ha nem zsákmányolják ki, mint a magunkféléket, apám! – Benci
egyre inkább tűzbe jött, részben a vita, részben a pálinka hatására. – Én nem
látom, hogy apám olyan nagyon meggazdagodott volna, pedig keményen
dolgozik! Évtizedek óta!
Az őszülő halántékú férfi megvonta a vállát.
– Nem mindenkiből lehet gazdag ember. Ez mán csak így megy. Ilyen
az élet. – Arcára keserű grimasz költözött, miközben újratöltötte a poharát.
– A régi világ nem volt igazságos, de maga az élet se igazságos. Van, aki
nagy, más meg kicsi. Van, aki erős, más meg gyenge. Az egyik fiatal, a
másik meg öreg. Az egyiket kedvelik az asszonyok, a másikat nem. Ezen
nem lehet törvényekkel változtatni.
– Ám van, amin lehet! – kelt ki magából vehemensen Benci. –
Méghozzá azon, hogy kinek mije van! Ez a kormány azokon segít, akik
építenek, akik dolgoznak! Idővel apám is biztosan kap valamit, még ha nem
is az érsekuradalom földjét. Az agrármunkások fontosak, megmondták! A
munkások, parasztok és katonák együtt építik a jövőt!
Sándor komótosan csóválta a fejét.
 – Ez a kormány teljesen felforgat mindent, ami korábban volt. Én nem
vagyok ennek a híve, fiam. Nem lehet így, erővel a feje tetejére állítani a
világot. Értem én, hogy sokaknak jó, amit csinálnak, így neked is, de ehhez
másokon kell átgázolni. Az ilyen mindig rossz vért szül!
– Pontosan! A régi rendszer a magunkfajtán gázolt át! Ez pedig most
bosszulja meg magát! Aki eddig rajtunk hízott, most megnézheti magát!
– Úgy látom, termékeny talajra hullott a vörös propaganda… – Sándor
szeme csalódottan meredt Bencire. – Megváltoztál, fiam.
– Miért, talán nincs igazam, apám?
– Miért, nekem tán nincs? Sokaknak van igazuk a maguk
szemszögéből, fiam! Sose jó, ha erővel akarunk igazságot tenni. Értem,
hogy azt mondod, a régi rendszer rossz volt és igazságtalan. Így is van. De a
mostani is igazságtalan, csak a másik oldalról. Ráadásul kapkodnak és
összevissza rendelkeznek meg vagdalkoznak.
– Biztosan nem tökéletes minden, de jó úton járunk! És ők végre
szembe mernek szállni a ránk törő románokkal és csehekkel!
– Ez az egy mondjuk, igaz.
– Apám… – kezdte Benci, s elszorult a torka. Tekintete a
konyhaasztalra vándorolt, mintha onnan erőt gyűjthetne a folytatáshoz. –
Én… beállok a hadseregbe!
Sándor egy ideig levegőért kapkodott.
– Mi… micsoda? – kérdezte kikerekedett szemmel. – Dehogy állsz!
Megtiltom!
Benci érezte, hogy elpirul az arca.
– Nem tilthatja meg, apám. – Nyelt egyet. – Felnőtt vagyok.
– De… csak mert beleszerelmesedtél a vörösökbe, még ne menj el
harcolni!
– Nem azért. Kell az ember a határok védelmére. Ki védje meg az
országot, ha nem mi? A vasutasokból is szerveződik egy munkászászlóalj.
Most, hogy lecsökkent a vasúti forgalom, sokan jelentkeztek. Én is.
– Nagyon kérlek, ne tedd! – fogta könyörgőre Sándor. – Hát már
elfeledted a bátyádat? Meg akarsz halni? Csak te maradtál nekem! Nincs
semmi, ami pótolhatna. Semmilyen elv vagy földdarab nem éri meg, hogy
elveszítselek miatta! Semmi, érted?
– Értem, apám – felelte dacosan Benci. – De kötelesség is van a
világon.
 – Velem szemben ugyanúgy van kötelességed, fiam! Meg az összes
felmenőddel! Családot kell csinálnod! Érted?
Benci vonakodva bólintott.
– Értem, de…
– Gondold ezt át, fiam! – Az idősebb Kasza komótosan
mindkettejüknek töltött egy kupica barackot. – Ne rohanj a vesztedbe te is,
mint Joci. Gondold ezt át!
– De… nem csak arról van szó, hogy be akarok állni. Muszáj.
– Dehogy muszáj! Hát nem önkéntesen szervezik a sereget? Ezt írják a
lapok!
Benci megvakarta kócos üstökét.
– Hát, az úgy volt, hogy a vasutas szakszervezet gyűlést tartott, ahol
megjelent egy bolsevik vezér a pártból. Ott a szakszervezeti főnökök
bejelentették, hogy márpedig akkor mi, vasutasok, önként csatlakozunk a
Vörös Hadsereghez.
– Szóval, nem önkéntesen, hanem önkényesen, mi? – köpte a szavakat
megvetően Sándor. – Szóval, akkor elmész háborúsdizni?
Benci erőtlenül bólintott, az apja pedig megtörten az italára meredt. A
fiatalember a kupicájáért nyúlt.
– Egészségére – mondta, abban bízva, a pálinka elhessenti a közéjük
ereszkedő feszültséget. – Ne aggódjon, édesapám! Vigyázok magamra!
A férfi nem emelte koccintásra a poharát, csak morrantott valamit
válaszul, és lehúzta az italt. Kerülte a fia a tekintetét, mintha már
elveszítette volna.
– Megyök – állt fel az asztaltól. – Összekészítöm neked az elemózsiát.
– Ráér holnap is, apám!
– Megyök.
Benci nagyot sóhajtott.
Bizonyos dolgok nem változnak. Bizonyos dolgok viszont igen.
 Hogyan tovább?

1919. május 10., Bécs

Az antibolsevista komité ezúttal Gratz Gusztáv, Tisza István egykori

pénzügyminisztere lakásán gyűlésezett. Ez alkalommal nem volt szükség a
Zichy- vagy a Pallavicini-palota által biztosított nagy térre, a találkozón
ugyanis csupán tucatnyian jelentek meg. Mind elegánsan öltöztek,
többnyire a harmincas-negyvenes éveiket taposták.
Teleki Pál úgy tudta, Bethlen István minden fontosabb politikusnak
küldött meghívót, aki részt vett az eddigi tevékenységekben, de csakis a
politikusoknak. A katonatisztek és hazafias érzelmű civilek, akik gyakorta
lebzseltek a gyűléseken, ezúttal távol maradtak. Telekinek feltűnt, hogy az
öreg Batthyány Tivadar sincs a résztvevők között.
Mindannyian helyet foglaltak, egyedül a vékony, mégis energiát és
dinamizmust sugárzó Bethlen gróf maradt állva. Ahogy kopaszodó fejét és
kefebajuszát nézte, Telekiben óhatatlanul felmerült a köztük levő külső
hasonlóság – bár neki azért jóval több haja maradt. Mindazonáltal a
hasonlóságon nem kellett csodálkoznia, tudván, hogy Bethlen édesanyja
révén távoli rokonok.
No persze ki nem rokona szegről-végről a másiknak a magyar
arisztokráciában?
– Uraim – kezdte Bethlen, miután elült a kezdeti fészkelődés –,
néhányatokkal beszéltem már erről az ügyről személyesen, s eljött az ideje,
hogy mindannyiunk előtt tiszta vizet öntsek a pohárba.
Összefűzte maga előtt az ujjait, és várt néhány pillanatot, mintha a
szavakat keresné.
– Mélységesen méltányolom mindazt az igyekezetet, amit az irányban
fejtettetek ki, hogy elűzzük a vörös kormányt – folytatta. – Mindazonáltal
be kell látni, hogy eljutottunk arra a pontra, ahonnan nincs tovább. A mi kis
ellenforradalmi komiténk jelen formájában nem működhet tovább.
Teleki, akit nem ért meglepetésként Bethlen kijelentése, végigjáratta
tekintetét az összegyűlteken, akik csendben hallgattak és az elhangzottakat
emésztették. Néhányan sóhajtottak, mások azonban értetlenül nézték a
kompánia szervezőjét.
– Miért? – tört fel végül Szmrecsányiból a kérdés. – A zsidók még
mindig hatalmon vannak, harcolni kell hát ellenük!
– Miért? – visszhangozta Bethlen. – Ennek bizony sok oka van.
Egyfelől be kell látni, hogy túl sok ellentét feszül társaságunk tagjai
közöttünk. Történtek a komité nevében dolgok, melyekkel én, mint a
komité fő szervezője, nem tudok azonosulni.
Bethlen csalódott arccal Szmrecsányira, Pallavicinire, Sigrayra és
társaikra pillantott, akik egy csoportban ültek. A kudarcba fulladt brucki
rajtaütés résztvevőit az osztrák karhatalom, Sigray Antal közbenjárására
néhány nap fogság után elengedte, és csak a fegyvereiket tartotta meg.
Szerencsére mindenki ép bőrrel megúszta a kalandot – annál nagyobb volt
azonban a szégyen, amit el kellett viselniük, amikor a királyhidai vörösök
gúnyos nevetgélése mellett vonatra tették őket.
– Nem tudom szavakba foglalni az elkeseredettségemet, uraim! –
fakadt ki Bethlen. Feszült arcvonásai, feldúlt tekintete elárulták, erősen
küzd, hogy megőrizze a hidegvérét. – Mindannyian tudjátok, néhányan
milyen keményen dolgozunk azon, hogy az antant elismerjen bennünket
tárgyalófélként, és ha lehet, segítse missziónkat. Néhányan közülünk
azonban inkább háborúsdit játszani vágynak, és negyvenedmagukkal le
akarnak rohanni egy országot!
A Szmrecsányi–Pallavicini-féle szekció tagjai sápadtan,
kényelmetlenül feszengtek, Bethlen szavai a foteljükbe szögezték őket.
– És mi az eredmény? – emelte fel a hangját Bethlen. – Rajtunk
röhögnek a vörösök, az osztrákok és az antant! Minden, amit diplomáciával
elértünk, semmivé foszlott!
Teleki a szemüvege szárát morzsolgatta, aztán gyorsan abbahagyta,
mert olybá tűnt, a fogadóteremre telepedő csendben ezt az apró neszt is
mindenki hallja.
– Semmivé, uraim, semmivé! – nyomatékosította Bethlen, szavai
visszhangot vertek a falak közt.
– Ha ti is segítettetek volna… – kezdte Pallavicini, ám hangja
suttogásba fúlt.
– Segíteni? Felelős ember nem vesz részt ilyen hazárdjátékban! És meg
kell említenem azt is, visszásnak tartom a módszert, amivel csoportunk
egyes tagjai hozzájutottak a bolsevikoktól megmentett pénzhez!
 Szmrecsányi György, az egykori főispán köhintett.
– Az a pénz… – kezdte, ám testes alkata ellenére csak vékonyan
cincogott. Megköszörülte hát a torkát és ismét belefogott: – Az a pénz az
ellenforradalom működéséhez kell! Az embereknek szállásra, élelemre és
fegyverekre van szükségük, ha azt akarjuk, hogy küzdeni tudjanak!
– Jobb lett volna, ha egy műgyűjtő őrzi, aki nem kezd vele semmit,
miközben az ellenforradalom pénzszűkében senyved? – kérdezte Sigray
Antal.
Bethlen hűvösen méregette őket, mint aki fenntartással fogadja a
szavaikat. Teleki átérezte a kételkedését; ismerve a kis kompánia
kicsapongó életmódját, nem hitte, hogy gondosan beosztanák a rabolt
vagyont.
– Én megértem, hogy a működési költségeinket fedezni kell – vetette
oda Bethlen. – De nagyon remélem, az urak nem tervezik elherdálni ezt a
jelentős összeget, és tételes elszámolással tudnak majd előállni, amikor az
új magyar kormány ezt kéri. Mert ennek a pénznek a nagy része, ne
feledjük, az új magyar kormányt illeti majd!
– Természetesen – bólogattak Szmrecsányiék.
– Ha már kormány… – nézett körül Bethlen. – Talán észrevettétek,
hogy Batthyány Tivadar nincs köztünk.
– Eddig se volt túl aktív – szólt közbe Gratz Gusztáv, a házigazda.
– Ha hívtuk, jött – felelte Bethlen. – Készségesen együttműködött
annak ellenére, hogy sok mindenben nem értett egyet velünk. Az antant
pedig az ő személyében látott garanciát, hogy olyan összetételű kormányt
alakítunk, ami nekik is megfelel. Batthyány gróf azonban Pozsonyba készül
távozni, és nem kíván részt venni a bécsi ellenforradalom munkájában.
Hogy mindannyian értsük, mit jelent ez, uraim: nincs ellenkormányunk
Bécsben. Nem tudunk többé egy ellenkormány nevében tárgyalni az antant
képviselőivel.
– Alakítsunk másik ellenkormányt! – javasolta Pallavicini őrgróf. –
Legalább nem kell állandóan Batthyány balos megjegyzéseit hallgatni.
Erőtlen nevetgélés fogadta a szavait.
– A kis magánháborútok után nem vesznek minket komolyan – nézett
rá megsemmisítően Bethlen, eloszlatva a kuncogást. – Ha nem a saját
fontosságunkba vetett hit vezérel bennünket, hanem hazafiként
gondolkodunk, egyetlen dolgot tehetünk: felhagyunk az önálló
tevékenységeinkkel, és mindenben támogatjuk Károlyi Gyula
ellenkormányát.
– Kinek az ellenkormányát? – lepődött meg Szmrecsányi. – Korábban
Návay Lajos akart kormányt alakítani Aradon. Most támogassunk valaki
mást?
– Návayt kivégezték a vörösök – vetette oda nyersen Bethlen. – Ha
háborúsdi és harácsolás helyett inkább a hírekkel foglalkoztatok volna,
tudnátok. Helyette Károlyi Gyula gróf, volt főispán vállalta magára a
feladatot.
– Károlyi? – fanyalgott Sigray Antal. – Egy Károlyi-gróf?
– Unokatestvére ugyan Károlyi Mihálynak, bár ez nem jelenti, hogy
egy tőről metszették őket. Károlyi Mihály konzervatív. Nem nagyon
politizált még, noha a rangja tekintélyt kölcsönöz neki, és a franciák
elfogadják.
– Miért támogassuk mi őket? – fanyalgott Pallavicini. – Ismeretlenek a
politikában, nem úgy, mint mi. Vannak olyan kapcsolataik, mint nekünk?
– Éppen azért, hogy legyenek kapcsolataik, felkértek engem, hogy
lássam el a képviseletüket itt, Bécsben. A kormányban pedig nekünk is
felajánlottak néhány helyet.
– Lehet tudni, melyikünknek? – tudakolta Szmrecsányi György, és
kihúzta magát, mintegy jelezve, hogy készen áll a feladatra.
– Az új kabinet összetétele még nem teljesen alakult ki, de az egyik
helyet minden valószínűség szerint Pali kapja.
Teleki várta ezt a pillanatot, most mégis feszengett kissé. Látta, ahogy
mindenki ránéz – ki kíváncsian, ki irigyen. Köhintett.
– Így van – erősítette meg, és nem tudva, mit tehetne még hozzá,
megvonta a vállát.
– Melyik tárca? – kérdezte Pallavicini.
– Vallás- és közoktatásügy.
– Kultusz… – nyögte megvetően Sigray. – Hát csak ezt szánják
nekünk?
– Még nem végleges, ki milyen posztot kap – érvelt Bethlen. – A jó
szándékuk jele, hogy terveznek velünk!
– Miért éppen Pali? – firtatta Szmrecsányi, Telekire szegezve a szemét.
– Mondjuk, mert veletek ellentétben nem lövöldözni akart, hanem a
diplomáciai kapcsolatokat építette – vágott vissza Bethlen.
 – Tessék figyelembe venni a tényt, hogy én már korábban is a
békedelegáció tagja voltam – mondta Teleki. – Ne felejtsük el, kérlek, azt
sem, hogy kora tavasszal Svájcban az antant ottani képviselőivel
tanácskoztam. Itt pedig május elejétől napi kapcsolatban állok Henri Allizé
bécsi francia megbízottal. Ezért én, ha már kérded, kedves György.
– Allizé Közép-Európát a francia érdekszféra részének szánja, és
sürgeti, hogy ne Bécsben, hanem az általuk megszállt területen
szerveződjünk – próbált más vizekre evezni Bethlen, hátha ezzel elejét
veheti a további személyeskedésnek. – Ezért kell az ő kormányukat
támogatnunk ahelyett, hogy alakítunk egyet.
– Mi pedig ugrunk Aradra, csak mert egy francia azt mondja? –
kérdezte Sigray.
– Szegedre. Azt tervezik, a vegyes lakosságú Aradról a tisztán magyar
Szegedre teszik át a székhelyüket – közölte Teleki.
– És együttműködnek majd a mi ottani szervezetünkkel – tette hozzá
Bethlen.
– Belenyugszunk, hogy a franciák játékszerei legyünk? – fintorgott
Szmrecsányi.
– Jobb volt, amíg az osztrákok és a németek játszottak velünk? –
kérdezett vissza Bethlen. – Látnunk kell, hogy a sorsunk Párizsban dől majd
el. Helyesen tesszük, ha az ő szabályaik szerint játszunk.
– Ugyan, mit érdekli ezeket a csigaevőket a magyarok sorsa? – fakadt
ki Sigray. – Mi közük hozzánk?
– Ismerhettek – nyugtatta a többieket Teleki. – Higgyétek el,
elsősorban a nemzeti érdekeinket fogom szem előtt tartani.
– Mint kultuszminiszter? És mibe lesz beleszólásod?
– Még nem végleges a kabinet. Igyekszem elcserélni a posztot a
külügyi tárcára.
Szmrecsányi megvetően elhúzta a száját.
– Már megbocsáss, a politikai meggyőződésed eléggé… – kereste a
kifejezést – …képlékeny. Jóban voltál a vörös gróffal, szocialistának is
vallottad már magad… Most meg te leszel a nemzeti érdekek legfőbb őre?
Teleki a kérdés éle ellenére igyekezett higgadtan válaszolni.
– Kedves György! – erőltetett magára mosolyt, mert érezte, hogy szája
körül redőkbe gyűrődnek az izmok. – Mint természettudós, bátorkodom
feltételezni, talán joggal vélik úgy ott Szegeden, hogy hasznosabban
ügyködik majd az ország sorsán az, aki a népköztársaság alatt is az ország
boldogulását és a megfelelő béke lehetőségét kereste, mint az, aki a saját
hasznát és dicsőségét lesi – vágott vissza. – Az, aki építi a kapcsolatokat,
mint az, aki tönkreteszi…
– Uraim! – előzte meg a további szóváltást Bethlen. – Azzal nem
leszünk előrébb, ha egymás torkának ugrunk. Vegyétek tudomásul, az
egyetlen eddig kiválasztott személy közülünk Pali. Nyilván megvannak
ennek az okai. Károlyi Gyula azt ígérte, több pozíciót megkapunk, úgyhogy
nektek is juthat. A tervek szerint Pali hamarosan útnak indul Szegedre.
Mégpedig – lesett Szmrecsányiékra – azzal a pénzzel, ami a magyar
kormányt illeti. Igen, a Bank utcáról rabolt milliókkal.
Teleki más körülmények között mulatságosnak tartotta volna, ahogy
Szmrecsányiék szekciója egy emberként hőköl hátra.
– De hisz nem igazi kormány! – hőbörgött az egykori főispán. – Épp
csak most alakul… nem tudunk róla semmit!
– Felelőtlenség lenne odadobni nekik mindent! – tette hozzá
Pallavicini. – Itt is szükség van a pénzre!
– És ha útközben valami baja esik? Ha elrabolják?
– Azért csak tegyetek meg mindent, hogy a lehető legjobban
megsegítsük a szegedieket! – utasította őket Bethlen.
– A pénz nincs mind egy helyen – vetette fel Sigray. – Nem könnyű
összeszedni.
– Tegyetek meg mindent!
 A birtokos

1919. május 17., Kenderes

Horthy Miklós büszkén mérte végig a fészert, és meglapogatta a mellette

álló ács vállát.
– Jó lesz, Jenő! – dicsérte meg. – Jó lesz!
Az elmúlt hónapok bizony nem múltak el nyom nélkül!
Amikor tavaly év végén hazatért Pólából a családi birtokra, szomorúan
látta, hogy alaposan megváltozott a helyzet, mióta utoljára itthon járt. Az
intéző beszámolója szerint a hadiszolgálat igényt tartott a lovaikra, így az
egykori ménesre csak az üres istállók emlékeztettek. Nem járt jobban az
állatállomány többi része sem, és a felhalmozott terményeket sem kímélték;
a pajták, a kamrák kiürültek.
Horthy azonban nem esett kétségbe. Bőven akadt ideje, hogy
helyrehozza a birtok gazdaságát. Ugyan kötelességének érezte, hogy
felajánlja a szolgálatait a Károlyi-kormány hadvezetésének, Friedrich
István, a hadügyi államtitkár sok más főtiszttel együtt őt is inkább
nyugdíjazta, lehetőséget adva neki, hogy levesse az egyenruhát és a gazda
öltözékét öltse magára.
Azokkal az alkalmazottakkal, akik a vészterhes időkben hűek
maradtak a családhoz, szorgosan dolgozott az épületeken, gépeken és
szerszámokon, hogy a tavaszi időszakot újult erővel kezdhessék meg. Nem
volt nagy a birtok, alig hétszáz hold, ráadásul a föld minősége hagyott
kivetnivalót maga után. Hagyományosan inkább az állattenyésztés, a ló-,
marha- és sertéstartás jellemezte a családi gazdálkodást – ám a jószágok
hiánya finoman szólva nehezítette a tenyésztésüket. Ám, ha lépésről lépésre
is, de haladtak. Azokon a területeken, ahol lehetett, mindenféle gabonát
vetettek, a silányabb minőségű földeken vörös herével próbálkoztak.
Mostanra pedig a friss hajtások zöldbe borították a vidéket…
Továbbra is szorgosan dolgoztak persze az épületek körül is, mint
azzal a fészerrel, amelyet Horthy gondos tekintete most ítélt késznek.
Megkordult a gyomra, és ez ráébresztette, hogy éhes.
 Ideje volt vacsorázni!

A jól végzett munka után esik igazán jól a pihenés.

Míg a felesége és három gyermeke készülődött, s a szolgák az ételt
készítették elő, Horthy a kertben a napilapokat olvasta. Már Károlyi Mihály
kormányzását is rossz szemmel figyelte, a kommunisták uralomra jutása
után legszívesebben hátat fordított volna az egész világnak, de nem
engedhette meg magának, hogy ne legyen képben a birtokán túli világ
történéseiről.
No persze leginkább azokra a hírekre fókuszált, melyek valamiképp
érinthették az ő kis birodalmát.
A vízügyi jelentések és az előrejelzések alapján úgy tűnt, nem tér
vissza a nagy áradás, mely nemrég duzzasztotta fel a Tiszát és a Zagyvát, és
vizesítette fel a csatornákon át a környékbeli földeket. Ez mindenképp jó hír
volt, mert a rizsen kívül a többi növényt veszélyeztette a belvíz.
Az ár tehát remélhetőleg nem fog gondot jelenteni a közeljövőben –
csakhogy nem a víz volt itt az egyetlen probléma.
Kenderes azon út mellett feküdt, amelyen annak idején a románok az
alig ötven kilométerre lévő Szolnokra vonultak. A városka bolsevik vezetői
megfutamodtak az érkező veszedelem elől, ám az oláhok szerencsére nem
vesztegettek energiát a településre. Egyelőre úgy tűnt, egy ideig nem is
nagyon fognak.
De ki tudhatja? És ha nem ők, hanem a vörösök vonulnak be ismét?
Minden Szolnokon múlott.
A románok május elsejére elfoglalták a szolnoki hídfőt, bár uralmuk
kérészéletűnek bizonyult. A vörösök már harmadikára kiverték őket, de
tovább ők sem nyomultak. Az oláhok kivonták innen a haderejük egy
részét, hogy az oroszok ellen Besszarábiáért harcoljanak, azonban a
hátrahagyott egységek kitartottak, sőt folyamatosan ágyúzták a várost,
időnként repülővel fölébe szálltak, hogy a magasból lőjék a vörös
barikádokat. Igazi állóháború volt ez, tényleges eredmények nélkül.
A vörösök május elejei visszatértének volt egy igazán dühítő
hozadéka, melytől mindig ökölbe szorult Horthy keze, akármikor eszébe
jutott.
 A város, amint levegőt kapott a kommunista uralomtól, azonnal
megkezdte újraszervezni önmagát, és létrehozta a saját polgárőrségét, fehér
gárdáját. A visszatérő vörösökkel azonban Szamuely és az ő halálvonata is
megérkezett, hogy véres tort üljön Szolnok „ellenforradalmi” lakossága
fölött. Több mint ötven ember vesztette akkor az életét a népbiztos ítélete
nyomán.
Horthy megesküdött, ha rajta múlik, ezt a vörös fertőt úgy irtja ki az
országból, hogy nyoma se marad. Az irányítás azonban nem az ő kezében
volt – sőt nem lehetett volna távolabb attól, hogy bármiféle befolyással
bírjon az ország eseményei fölött. Egyelőre abban bízhatott, hogy a
kenderesi birtok átvészeli valahogy ezeket a vészterhes időket. Az igazat
megvallva, borúlátó volt a jövőt illetően.
Nem tudta, kinek a győzelmében bízzon. Ha a bolsevikok terjesztik ki
ide a hatalmukat, könnyen lehet, hogy egyszerűen államosítják a nemesi
birtokát. Az sem tűnt túl kecsegtető lehetőségnek, ha a románok szállják
meg és rabolják ki őket, mint ezt tették oly sok helyen…
Talán az volt a legjobb, ha ott, a szolnoki hídnál ritkítják egymást. Az
újsághírek alapján éppen ezt tették.
– Méltóságos uram – zavarta meg pihenését egy inas –, egy lovas futár
érkezett. Küldeményt hozott Bécsből, gróf Bethlen Istvántól.
– Futár? Megint? – húzta fel a szemöldökét Horthy. – Vezesse elém!
Hamarosan a neki írt üzenetet olvasta. A levél tartalmában nem volt
semmi meglepő – csak azért nem, mert a napokban egy másik küldött is
megkereste az aradi ellenkormány és gróf Károlyi Gyula nevében, és
ugyanazt kérték tőle, mint most Bethlen: csatlakozzon a Szegedre költöző
ellenkormányhoz, és szervezze meg az új Nemzeti Hadsereget.
Nem tudta visszatartani a lelkesedését, érezte, hogy ajka mosolyra
görbül. Örült a megtiszteltetésnek, és hogy végre tevőlegesen részesévé
válhat egy olyan szervezetnek, mely a bolsevizmus megdöntését tűzte ki
célul. Az, hogy az antant tudtával és biztatásával történhet mindez, még
több reménnyel töltötte meg a lelkét.
– Gróf Bethlen válaszra számít öntől – szólalt meg a futár. –
Megvárhatom a választ?
Horthy tudta, a férfi messziről érkezett, és veszélyes, megszállt
vidékeken lovagolt át azért, hogy elhozza az üzenetet. Azt is tudta, hogy a
kommunisták által ellenőrzött postával nem lenne tanácsos válaszolnia…
Bölcsebb, ha a válaszát a futárra bízza.
 Ha csak rajta múlik, nem kérdés, hogy szíves örömest rohant volna,
hogy csatlakozzon a kormányhoz. Ám itt volt a családja, méghozzá egy, a
vörösök és az oláhok által fenyegetett tűzfészekben.
Alaposan át kellett ezt gondolni, és meg kellett vitatni.
– Sajnos nem áll módomban azonnal választ fogalmazni – felelte. – Ön
sokat utazott és fáradt. Szólok az inasomnak, hogy készítsenek elő önnek
egy szobát, és lássák el a lovát. Pihenje ki magát! Holnapra meglesz a
válasz!
Amikor a futár magára hagyta, ismét átfutotta Bethlen sorait, és
felsóhajtott.
Hát, lesz miről beszélgetni a vacsoránál!
 Harc Miskolcért

1919. május 20., Miskolc

„Drága Sofiám!
Remélem, jól megy sorod, jobban, mint az enyém itt a Vörös Hadseregben.
Mindenesetre szolgálhatok egy jó s egy rossz hírrel. A jó, hogy az ország
vezetése végre komolyan veszi a magyar területek védelmét s azok
visszaszerzését. A rossz, hogy mindezt nem Székelyföldön teszi, hanem
északon.”
Veisz Samu maga is láthatta, milyen hatalmas létszámban vonultak a
csapataik az északi hegyek felé. Május elején, a kormány felhívására több
tízezer ember jelentkezett a hadseregbe, köztük sokan olyanok, akik
végigharcolták a világháborút. Úgy hallotta azonban, így sincsenek elegen,
hogy minden határon eredménnyel harcolhassanak. A szomszédok három
oldalról rendszeresen szorongatták az országot, bár délen a szerbek jelenleg
nyugton maradtak, és a románok lelkesedése is alábbhagyott, miután elérték
a Tiszát. Egyedül a csehek tolakodtak egyre lejjebb az északi fronton, így a
magyar hadvezetés ellenük irányította csapatait.
Samu természetesen jobban örült volna, ha inkább az oláhokat kergetik
vissza a Kárpátokon túlra, de az ő véleményét senki sem kérdezte.
Örülhetett, hogy a Vörös Hadsereg komolyabb fenyítés nélkül magába
fogadta őt és a sorstársait – bár az új parancsnokai arra azért vigyáztak,
hogy a Székely Hadosztály tagjait elkülönítsék egymástól, nehogy
bolsevikellenes magot alakítsanak ki és ellenforradalmi eszméket
terjesszenek a katonák között.
Volt is ilyesmi Samu eszében!
Bár nem igazán zárta a szívébe azt a vörös brigádot, amelyikkel a
Székely Hadosztály vetélkedett a keleti végeken, és amelynek,
felelőtlenségük okán talán a front összeomlását köszönhették, több
sütnivalója volt annál, semmint hogy éppen itt, éppen közöttük becsmérelje
őket. Őt nem érdekelte a politika, és egyébként is, úgy tűnt, mintha ez már
egy másik, sokkal ütőképesebb sereg lenne. Ráadásul úgy látta, a katonák
sokkal inkább hazafias, semmint politikai megfontolásból csatlakoztak.
„A bajtársak derűlátók. Azt mondják, jó hadvezérünk van, így biztos a
győzelem. S ha a Felvidéket felszabadítottuk, Erdély következik!”
A Vörös Hadsereg főparancsnoka Böhm Vilmos volt, akit a katonák
többsége nem sokra becsült, mivel elsősorban a politikai fekvése miatt
kapta a pozícióját. A vezérkari főnökről, Stromfeld Aurélról azonban annak
ellenére, hogy szintén szociáldemokrata volt, másként nyilatkoztak, akik
ismerték.
Sok más, a haza sorsáért aggódó, a világháborút megjárt tiszttel együtt
Stromfeld csatlakozott a Vörös Hadsereghez. Mivel a kommunista
hadtestben az egyenlőség eszméjét hirdetve nem léteztek rendfokozatok,
kénytelen volt levetni ezredesi rangját. Ezután – faramuci módon – egykori
ezredesként hivatkoztak rá.
Samunak csak egyszer, egy seregszemlén sikerült megpillantania a
vezérkari főnök pufók alakját, szigorú, határozott tekintetét. Stromfeldnek
már távolról olyan kisugárzása volt, hogy akaratlanul vigyázzba vágta
magát előtte az ember. Samu bízott benne, ha valaki, hát ő képes ráncba
szedni a honvédeket, és sikereket elérni a frontokon.
Mindenképp bizakodásra adott okot, hogy az ő irányítása alatt sikerült
visszaszerezni Szolnokot a románoktól, Salgótarjánt pedig a csehektől. Ez
utóbbi hadműveletben Samu is részt vett. A világháborút sikerült
harcmentesen megúsznia, itt viszont ki kellett vennie a részét a
lövöldözésből. No de egészen más volt magyar földért harcolni, mint alpesi
sziklacsúcsokért! Lelkesen vette ki a részét a honvédelemből, mert tudta, ha
itt sikert érnek el, hamarosan az oláhok is sorra kerülnek. Felszabadulhat
Kolozsvár, Marosvásárhely, s egész Erdély. S büszkén állhat Sofia elé…
No, de ez még odébb volt.
„Egyelőre Miskolc környékén gyűltünk össze, innen fogjuk kifüstölni a
cseheket, s elválasztani őket az oláhoktól.”
A borsodi nagyváros az elhelyezkedésénél fogva kulcsfontosságú volt
a Felvidék visszaszerzéséhez, a környékbeli iparvidék pedig gazdaságilag
és politikailag döntő jelentőségű volt az ország életében. A tény, hogy az
ellenséges hadvezetés jelentős erőket vont össze Miskolc térségében, azt
mutatta, hogy felismerték a város fontosságát.
„Képzeld, régi katonatársakkal is találkoztam! A tízes bakák közül,
akikkel együtt szolgáltam a háborúban, sokan itt vannak velünk!”
 No persze nem volt csoda, hogy a zömében környékbeli emberekből
álló alakulat tagjai részt vesznek a saját szülőföldjük felszabadításáért vívott
csatában – még ha nem is az eredeti felállásban lettek csapatokba rendezve.
Az itt szolgáló tízes bakák elmondása szerint az ezred egy része – s velük a
parancsnokuk, Szabó Sándor – ugyanis azóta sem tért haza, hogy november
elején, hazafelé jövet az olaszok feltartóztatták őket. Kósza hírekből,
néhanapján hazaszállingózó levelekből lehetett értesülni arról, hogy
fogolytáborokban, cudar körülmények közt, szegényes koszton tartják őket
Olaszország különböző helyein, kit itt, kit ott.
Samu hálát adott a sorsnak, hogy esélye nyílt elkerülni a fogságot.
Mostanra kétszer került annak közelébe, hogy internálják, és eddig
mindkétszer megúszta – cserébe azonban azóta is katonai uniformist viselt,
és folyamatosan harcban állt. Bármennyire gyűlölte a háborút, olyannyira
felbolydult a világ, hogy egyenruhába kényszerítette, akik a legkevésbé sem
katonai pályára termettek.

A vonat elhagyta Mezőnyéket10 és füstöt okádva robogott Miskolc felé.

– Na, menni fog, kis pajtás? – kérdezte Janó, a harmincas
mozdonyvezető a nála egy fejjel magasabb fiatalembertől. Kasza Benci
bólintott.
– Akkor innentől te viszed!
A két masiniszta gyorsan helyet cserélt a vezetőfülkében.
Kasza Benci nem vezetett eddig páncélvonatot, és örömmel
tapasztalta, hogy annak irányítása sem igazán különbözik azoktól,
amelyekhez eddig szerencséje volt. Izgatottan elmosolyodott, noha abból
kiindulva, hogy a harctér felé zakatoltak, nem volt sok oka a vidámságra. A
szeretett környezet és az imádott tevékenység azonban jelen pillanatban
feledtette vele, mi vár rá.
Amikor hírét vette, hogy masinisztákat keresnek, azonnal jelentkezett.
Örült, hogy a seregben megmaradhat a hivatása mellett, és hogy ezáltal úgy
tudja védeni a hazát, hogy nincs fegyver a kezében.
No, nem mintha maga a páncélvonat ne lett volna önmagában nagyon
hatékony fegyver…
A páncéllemezekkel borított jármű csupán néhány szerelvényből állt.
A mozdonyt erődvagonnak hívott, tengerészágyúkkal és géppuskákkal
ellátott, szögletes vasdoboznak látszó kocsik előzték meg, hátulról újabb
gépfegyveres vagon követte. Leghátulra az ellátmányt tartalmazó
szerelvényt kapcsolták; ebben kapott helyet az ennivaló, a hadászati
felszerelés és mindenféle szerszámok a vasúti pálya javításához.
Mint Janó, a harcedzett veterán mesélte, az általuk vezetett vonat
ócska tákolmány volt csupán a világháborúban bevetett járművekhez
képest, ám azok többsége javítás alatt állt. Sebtében, nyersanyaghiánnyal
küzdve kellett összerakni azokat a szerelvényeket, amelyeket a frontra
küldtek. Benci csak bízhatott benne, hogy ezek is megállják a helyüket.
Miskolcra több került ezekből a veszedelmes masinákból. Szükség volt
rájuk, hogy biztosítsák a vasutat és a többi vonaton tárolt felszerelést. A
Monarchia hadvezetése rájött, hogy a vasút szerepe megkerülhetetlen a
modern hadászatban, mivel nagyban megkönnyíti a csapatok és az
ellátmány szállítását, és természetesen a Tanácsköztársaság vezetése
jelentős feladatot szánt a vonatoknak. Janó, aki a világháborúban már
páncélvonatra lett beosztva, sokat anekdotázott ezekről a dolgokról.
A fiatalember megtiszteltetésnek érezte, hogy kipróbálhatja magát a
fontos jármű vezetésében, főleg, mert kívüle más is alkalmas lett volna rá a
vonaton. Szükség volt arra, hogy mindig legyen olyan, aki képes
elboldogulni a masinával, hiszen akkor sem állhat meg az élet, ha a
masinisztát sérülés éri…
Benci gondolni sem mert arra, hogy bármi baja történhet. A magas fiú
tudta magáról, hogy szép nagy célpontot nyújt, de bízott benne, hogy a
masszív vaslemezek takarásában nem érheti semmi baj.
Csak most, hogy katonaruhát viselt és a frontra került, döbbent rá, apja
intelme ellenére mekkora slamasztikába sodorta magát. Amellett, hogy
állandó veszélyben forgott az élete, nem volt benne biztos, hogy felkészült
arra, hogy fegyvert szegezzen egy másik emberre. Abban bízott, azáltal,
hogy mozdonyt vezet, nem kell aktívan részt vennie a harcokban, és nem
kell golyók által szétszabdalt vagy gránátok által megcsonkított testeket
látnia. Tudta azonban, hogy kevés az esélye, hogy reménye valóra váljon. A
páncélvonatokat ugyanis a vasúti területek biztosítása mellett azok
elfoglalására is szánták. A jármű, mint egy faltörő kos, tökéletesen alkalmas
volt, hogy előretörjön a síneken, és a géppuskák és az ágyúk tüzével
mindaddig lekösse az ellenséget, amíg a gyalogos és lovas csapatok utolérik
őket.
 Márpedig most éppen ez volt a cél. Betörni Miskolc Tiszai
pályaudvarára, és megszerezni a csehektől, vagy legalábbis megritkítani
őket, amíg Mályiból megérkezik a gyalogság. Benci előre izgult, milyen
lesz, amikor a védők tüzelni kezdenek rájuk, vagy amikor neki ki kell lőnie
a mozdony apró ablakain.
Vajon kell embert ölnie?
Igaz, hogy a proletárállamot védi, amely utat és példát mutat Európa
munkásságának, no és a hazát, a magyar földet, ahova kéretlenül
betolakodtak az északi szomszédok… de mégis, ők is csak emberek.
Vélhetően ugyanolyan proletárok, mint ő. Hisz nyilvánvalóan nem a
tőkésosztályt küldték ellenük harcolni! Hát nem egyesülniük kellene
inkább, és az elnyomó burzsoák ellen fordulni?
No de ehhez a cseh és szlovák testvéreknek kellene észhez térniük és
kivívniuk a szabadságukat. Akkor aztán már nem számítanának többé a
határok, és nem kellene azok miatt marakodni.
Addig azonban nem maradt más, mint a háború. Meg kell védeni a
Tanácsköztársaságot, meg kell védeni a magyar hazát!
– Látod, kis pajtás? – kérdezte Janó, miközben előremutatott. Miskolc
felé, még vagy tíz kilométeren át, nyílegyenes sínpár vezetett.
– Füst – jelentette ki Benci a szemét meresztve. – Füst a síneken. Tüzet
raktak a vágányon a csehek?
Janó a fejét rázta.
– Az egy gőzmozdony füstje. De vajon jön vagy megy?
– És vajon a mi sínjeinken, vagy a mellettünk levőn?
A férfi még mindig a távoli füstöt nézte metszőn.
– Fékezz! – kiáltotta hirtelen.
– Mi…?
Janó magyarázkodás helyett a fékkarhoz nyúlt és teljes erejéből
meghúzta. A jármű sivalkodva kezdett lassítani.
– Ezek ránk küldtek egy mozdonyt, hogy összeütközzünk! – ismerte fel
a veszélyt Janó.
Benci tanácstalannak érezte magát.
– Egészen elfehéredtél, kis pajtás – jegyezte meg a férfi. – Átvegyem?
A fiatalember bólintott. Elhátrált a vezérlőműtől, és átadta az irányítást
a tapasztaltabb kollégának.
Benci megrémült, ahogy arra gondolt, hogy perceken belül egymásba
rohannak egy feléjük száguldó mozdonnyal.
 – Mit… mit csináljunk? – kérdezte megbicsakló hangon.
– Látod, hogy fékezek, mint az állat! Aztán pedig…
– Tolassunk el előle?
Janó elmerengett.
– Mire felgyorsulnánk, belénk csapódna. És még ha el is illannánk…
örökké nem tolathatunk.
– Nem kell örökké. Csak az első váltóig – vélte Benci.
A veterán megrázta a fejét.
– Nem ez a megoldás. Elkezdünk tolatni, de ne legyenek illúzióink. Ez
csak arra jó, hogy több időnk legyen az ütközésig, és minél kisebb legyen
az ereje. Rajtam kívül mindenki leszáll a vonatról, hogy a karambolnál ti ne
sérüljetek meg. De lesz feladatotok: meg kell próbálni kisiklatni azt a
mozdonyt!
Benci tudta, egy ilyen erőgépet nem olyan könnyű kisiklatni, mivel
könnyedén félresöpri maga elől a legtöbb akadályt.
Talán, ha…
– Van féksarunk?
A fiatalember, aki hónapokkal ezelőtt csak az állomások környékén
teljesített szolgálatot a mozdonyok egyik vágányról a másikra állításával,
élénken emlékezett rá, hogyan szokták összeállítani a szerelvényeket a
mozdonyok húzóereje és masiniszták nélkül.
A rendező pályaudvarok egyik legfontosabb eleme a gurítódomb, egy
szemmel alig észrevehető kis emelkedő, ahonnan a gravitációt kihasználva
lehet útjukra indítani a vagonokat. Egy mozdony akár többtucatnyi kocsiból
álló szerelvényt húz fel ide, amelyeket aztán egyenként vagy két-három
kocsiból álló csoportokban eresztenek le, miközben serényen állítgatják a
váltókat. Így tudják akár sok vágányra szétosztani az összegyűjtött
vagonokat.
Ám ahhoz, hogy a kocsikból teljes szerelvény álljon össze, ez nem
elég, hiszen a nekilódult vagonokat kellőképp le kell lassítani, mielőtt
csatlakoztatnák őket a már vágányon állókhoz.
Ekkor jön képbe a fékezősaru. Ez egy vasból készült tárgy, ami olyan
széles, mint a sín. A vonat kerekeinek útjába helyezve azok beleakadnak,
képtelenné válnak forogni, ezáltal pedig lelassul a kocsi.
Janó elismerően nézett fiatalabb társára.
– Már hogyne lenne! Kérdés, hogy van-e elég…
 A feléjük érkező mozdony sokkal gyorsabban közeledett, mint a
gurítódombról érkező szerelvények. Ez pedig azt jelentette, hogy sokkal
több sarura lesz szükségük – minél több kerék elé kerül, annál hatékonyabb
a fékezés. Csakhogy a mozgó jármű kerekei közé sarut tenni nagyjából
egyenlő volt egy kar elvesztésével…
Ha azonban meg akarták menteni a páncélvonatot, nem volt más
lehetőségük, mint hogy megpróbálják.
– Ha szerencsénk van – bizakodott Benci –, lepattan a mozdony kereke
a sínről, és kisiklik.
– Ilyen sebességnél nem lehetetlen. Akár működhet is… – Janó elszánt
arcán halvány mosoly derengett fel. – Csináljuk! Te irányítod őket!
Amikor megállt a vonat, Benci azonnal leugrott.
– Miért álltunk meg? – kérdezték értetlenül a páncélkocsikból.
– Kifelé! Mindenki! Azonnal! – kiabálta Benci.
– Hátra! – ordította a már leszállt katonáknak Janó. Szedjétek elő az
összes féksarut, amit láttok! Gyorsan, gyorsan!
– Egy mozdony robog felénk! – tette hozzá Benci. Ahogy Miskolc felé
mutatott, egyre tömöttebbnek látta a füstfelhőt. Nem mert volna
megesküdni rá, de mintha már a járművet is megpillantotta volna. – Ki kell
siklatni!
A katonák habozás nélkül engedelmeskedtek, így perceken belül ismét
a jármű mellett álltak, ezúttal sarukkal felszerelkezve. Miközben Janó
tolatni kezdett, Benci elhelyezett két sarut a síneken.
– Így ni! Látjátok? – magyarázta az őt körbeálló embereknek. Lehettek
vagy negyvenen, de jó, ha tízük kezében volt saru. – Ha ezeket letesszük, a
kerekek ráfutnak és nem tudnak majd forogni.
Az egyik katona mozdult, hogy letegye az övét, mire Benci
megállította.
– Ne! Az nem ide kell. Itt már van.
– Akkor mire kell a többi? – emelte fel a nála levő sarut a katona.
– Hogy a többi kerekét is megfékezzük.
– A többi… – A katona átgondolta a feladatot. – De… a többi kerék elé
csak akkor tudunk ilyet tenni, ha az első kerék mögé tesszük.
– Így van – értett egyet Benci.
– De ehhez… – kerekedett ki a férfi szeme – be kell nyúlni a zakatoló
mozdony kerekei közé!
– Ez a feladat – bólintott Benci.
 – Te nem vagy észnél! – jelentette ki a katona. – Tudod, milyen
ügyesnek kell lenni ehhez?
– És gyorsnak! – tette hozzá egy másik.
– Azért vagyunk itt, elvtárs, hogy megvédjük a hazát – feddte meg
Benci. – Vagy nem így lenne? Benne van a pakliban, hogy megsérülünk
közben. Ha gyáva vagy, minek jöttél katonának?
A fiatalember remélte, nem csengenek álságosan a szavai. Nem
véletlenül rakta le ő az első pár sarut és szabadult meg a tehertől, nehogy a
mozgó vaskerekek közé kelljen benyúlnia. Nem volt benne biztos, hogy
lenne hozzá bátorsága. De tudta, hogy ezt nem ismerheti el a többiek előtt.
Ki kellett tartania az ötlet mellett.
– De… amit kérsz, az lehetetlen! – vetette ellen egy másik katona is.
– Levágja a kezünket!
– Vagy maga alá sodor!
– Egy kilőtt golyó elől elhajolni, az nem lehetetlen? Ez azért
könnyebb… bár ördögien nehéz, az már biztos. Mutassuk meg a cseheknek,
hogy ördögök vagyunk! Vörös ördögök! – Benci remélte, hogy a frissen
kitalált jelmondatot visszhangozzák majd a többiek, azonban csak
bizonytalanul néztek rá. – Gyertek velem! Nagyobb esélyünk van, ha már
kellőképp lelassult a mozdony. Hagynunk kell neki egy kis időt. Vagyis
vissza kell mennünk pár száz métert – intett a válla fölött Mezőnyék felé. –
Szedjük a lábunkat! A mozdony mindjárt itt van!
Hátra se nézve futni kezdett a sínek mentén, és csak a mögötte
felhangzó lihegésből tudta, hogy követik.
Két perc múlva megállt.
– Add csak! – nyúlt a legközelebb érkező katona sarujáért, és letette a
sínre. – Az jutott eszembe, ha egy érkező saru ráfut erre, talán könnyebben
kisiklik, és akkor nem kell benyúlkálni a kerekek közé.
– Remek ötlet! – mondta az egyik férfi, és boldog mosollyal máris
rátette a saruját a másik sínre.
– Mérget azért nem vehetünk rá. Gyerünk, tovább! Futás!
Hamarosan ismét megálltak. Benci a két leghátul érkező sarusra
mutatott.
– Úgy látom, ti bírjátok legkevésbé a futást. Ti itt maradtok. Amikor a
mozdony megérkezik, beteszitek a sarutokat a kerekek közé.
– De… – vetette volna ellen egyikük, Benci azonban közbeszólt.
– A proletárállamért, a munkások szabadságáért meg kell tennetek!
 – Tedd meg te, elvtárs! – mondta egyikük, és átnyújtotta a saruját
Bencinek.
A fiatalember úgy meredt a fémeszközre, mintha az máris elveszejtette
volna a kezét. De ugyan hogy várhatná el másoktól, hogy áldozatot
vállaljanak, ha ő maga nem képes erre?
– Legyen! Lássátok hát, milyen egy bátor proletár, és vegyetek rólam
példát! Te – mutatott a másik kijelölt katonára – maradj itt velem! Ti
többiek, futás tovább! Gyorsan! Már látszik a mozdony! Néhány száz
méterenként helyezkedjetek el párban, amíg el nem fogynak a saruk!
Mindenki más… húzódjatok félre a töltéstől! Ha kisiklik a mozdony, ne
temessen maga alá benneteket! Indulás!
Az egyenruhások elsiettek, ő pedig Miskolc felé nézett. Amennyire
meg tudta ítélni, a mozdony másfél kilométerre lehetett.
– Hamarosan ráfut az első pár sarura – vélte izgatottan a társa. A
homloka gyöngyözött, a halántékán ér dagadt, és látszott, hogy az izmai
pattanásig feszülnek.
– Ilyen sebességnél már az is elég lehet neki, hogy lefusson a sínről! –
próbált lelket önteni belé Benci.
– Lehet, hogy már ráfutott. Mégse látom, hogy lassulna! –
aggodalmaskodott a katona.
A mozdony kerekei felszikráztak.
– Most! – mutatott rá Benci. – Láttad?
– De jön tovább!
– Kicsit megingott.
– Nem eléggé!
– Mindjárt…
Fémes sikoltás hangzott fel a távolban.
– Azt nézd! – kiáltott Benci lelkesen.
– Megdőlt!
– Kisiklik!
– Hurrá!
– Jó ötlet volt a második sarupár!
Elkápráztatva nézték, ahogy a hatalmas erőgép az oldalára fordul, port
és köveket ver fel, és amíg a lendülete kitart, a sínek melletti murván
folytatja az útját.
– Megcsináltuk! – ujjongtak, lelkesen ugrálva, messzire dobva
maguktól a sarut. – Megcsináltuk!
 A hátuk mögött a páncélvonat gőzkürtje csatlakozott az
örömkiáltásokhoz, jelezve, hogy Janó látta, mi történt.
Benci megtörölte izzadó homlokát, és arcán széles mosoly terült el.
Megcsinálták.
Ezt a csatát megnyerték.
S az igazi ütközet még el sem kezdődött…

„Drága Sofiám!
Végre románokat lőhetünk!”
Samu átgondolta, bölcs dolog-e ezt írnia a román nemzetiségű lánynak, és
úgy döntött, jobb, ha megmagyarázza, mire gondolt.
„Ne vedd magadra, hisz a békés oláhokat, akikkel oly sokáig együtt
éltem, szeretem. De azt a fajtát, amelyik területet s országot rabol, amelyik
nem tudja, hol a helye, gyűlölöm. S hogy hogyan kerültek ide Miskolcra
románok? Három napja értünk ide, s még aznap kifüstöltük a cseheket a
város nagy részéből. Másnapra teljesen visszavonultak, de csak azért, hogy
szövetkezzenek a Tokajnál tanyázó román seregekkel, s együtt vágjanak
vissza.”
Az eligazításon azt mondták nekik, az olasz tábornokok irányításával
egyesült ellenség több fronton fog támadni, és minden bizonnyal el akarják
majd vágni a vasúti összeköttetéseiket Budapesttel. Épp ezért a magyar
erőket megosztották. Egy dandár egy páncélvonattal megerősítve a
vasútvonalon szállt szembe a támadókkal, míg más csapatok – így Samuék
is – a város környéki területeken.
Hiába duzzadt az ellenséges erők létszáma a vörösök kétszeresére,
nagyon úgy tűnt, nem bírnak a derék magyarokkal. Bár Samu nem tudhatta,
mi a helyzet a többi harctéren, itt, ezeken a cserjékkel és fákkal megszórt
mezőségen alig-alig találkoztak ellenállással.
– Mi a frásznak írogatsz leveleket a volt menyasszonyodnak? –
kérdezte Samutól cigarettája füstjét kifújva Buga Kornél egy dombocska
mögött lapulva. A férfi egykor tizedes volt, erőteljes alkatán a koszos
egyenruha is jól állt, és láthatóan könnyen el tudott vonatkoztatni a
körülöttük zajló szórványos lövöldözéstől. Samu válaszra nyitotta a száját,
de a felhangzó puskaropogás beléfagyasztotta a szavakat. Hiába voltak
fedezékben, behúzták a fejüket.
 – Engedd el őt, fiacskám! – vetette oda a harmadik társuk, Talléros
Fábián, egy idősödő, nagy bajuszú katona. – Hadd menjen a picsába…
Újabb sorozat zúdult rájuk egy kelepelő gépfegyver csövéből.
– A lövések gyakoriságából ítélve egy maradt – szívott bele a
cigarettába Buga Kornél.
– Igen, mintha egyetlen helyről tüzelnének – értett egyet az idős férfi.
– Csak azt nem tudom, pontosan honnan. Ha az meglenne – mutatott
fel egy kézigránátot Buga Kornél –, ezzel a szépséggel ki tudnám füstölni.
– Ki kellene deríteni… – tette hozzá Fábián.
– Mint ahogy azt is, minek írogat Samu leveleket egy olyan nőnek, aki
galádul elhagyta – húzta fel a szemöldökét talányosan Kornél. – És hogy
minek tartja magánál ezeket a leveleket? Csupa rejtély az élet!
– Nem érdemes olyan vonat után futni, ami nem akar felvenni,
fiacskám – bölcselkedett Fábián.
– Foglalkozhatnánk inkább a ránk lövöldöző románnal? – kérte Samu.
– Mindent a maga idejében! Én azonban szeretném ismerni a társaim
észjárását. Különben honnan tudhatnám, miféle emberek és miben
számíthatok rájuk? – vélte az egykori tizedes. – Szóval, mesélj, Samu
barátom, ráérünk!
– Épp lőnek ránk, Kornél! – hívta fel társa figyelmét Samu. – S a
bagód füstje miatt ő pontosan tudja, hol lapulunk!
– Amiatt cseppet se aggódj! – kacsintott rá Kornél, és füstkarikát
eresztett az égre. – Gránátja nincs, mert akkor idedobta volna. A lövéseivel
nem talál el minket, hadd pazarolja hát a töltényeit! Az a román előrejönni
nem tud, mert ahhoz el kell hagynia a fedezékét, és biztos lehet benne, hogy
akkor kilyuggatjuk. Legfeljebb visszavonul, akkor meg megszabadulunk
tőle. Ráérünk!
– Most tényleg a volt menyasszonyomról kellene mesélnem?
– Nem rá, hanem rád vagyok kíváncsi. Hiszen lefogadom, neked
fontos, hogy írogass, nem neki. De neked miért? És miért tartod a
zubbonyodban a leveleket? Miért nem jó, ha a táskádban vannak?
– A zubbonyában? – vonta fel a szemöldökét Talléros Fábián.
– A szíve fölött – sóhajtotta jelentőségteljesen Buga Kornél.
– Nem tartozik rátok, rendben? – fakadt ki Samu. – Hiába
gúnyolódtok, nem mondom el!
– Ó, a titkos szívszerelem… – sóhajtotta ábrándos arccal az egykori
tizedes, de ismét felhangzottak a lövések, ők pedig ösztönösen összébb
húzódtak.
– Samu fiam – kezdte Fábián –, nekem lányom is van, feleségem is.
Pontosan tudom, miféle hálátlan dögök ezek. Addig vagy fontos nekik,
amíg kapnak tőled valamit. A lányom, akit annyi éven át neveltem, akkor
keres fel, ha segítenem kell. Ne tudd meg, milyen perpatvar volt otthon,
hogy eljövök harcolni. Hisz mi lesz akkor velük! Érted, fiam? Nem azért
aggódott az asszony, hogy esetleg meghalhatok, hanem hogy velük mi lesz
addig! Aztán amikor megtudta, hogy a katonák családjának több pénz üti a
markát, úgy elküldött a frontra, hogy a lábam se érte a földet!
– És te hogy kezeled ezt a helyzetet, ó, bölcs Fábián? – szívott a
cigarettába az egykori tizedes.
– Néha megverem az asszonyt, csak hogy eszébe jusson, hol a helye.
– Megvered? – lepődött meg Samu. Ismert persze ő is olyanokat
Kolozsváron, akik abban hittek, hogy az asszony verve jó, de azok
leginkább részegen vetemedtek ilyesmire. Az anyjának, Isten nyugosztalja,
megvolt a véleménye róluk.
– Meg, biz’a! – bólintott az ősz bajuszú férfi. – Utána egy ideig
mindenki boldog. Vagy legalábbis nyugton van.
– Szerintem is az a jó, ha a férfi mondja meg, mi a dörgés – vélte Buga
Kornél. – Azt, aki állandóan hozzájuk igazodik, aki a kegyüket keresi és a
kedvüket lesi, a nők se veszik férfiszámba.
– De… épp az ellenkezőjét mondják! – vetette ellen Samu. – Azt
akarják, hogy boldoggá tegyük őket. Hogy tegyük meg értük ezt, meg azt!
– Ó, a szájuk jár – legyintett Talléros Fábián. – Akkor jó, ha neked meg
a kezed.
– Magadat nyomorítod meg, ha mindig arra a cafkára gondolsz.
Felejtsd el! – javasolta Kornél.
– Nem cafka! – morrant fel Samu.
– Elhagyott egy másik férfiért, miközben te épp a fronton voltál? Ott,
ahova éppen ő küldött? Szívtelen ribanc az ilyen!
– Örülj, hogy megszabadultál tőle – mondta az idősebb katona. – Majd
találsz másikat.
– Akit kedvemre verhetek? – kérdezte gúnyosan Samu. – Én nem
akarok nőket verni.
– Vagy mint én, nem találsz másikat – hagyta figyelmen kívül a
kérdését az egykori tizedes. – Az se baj. Legalább nincs lelkiismeret-
furdalásom a kuplerájban, és mindig valami újba kóstolhatok bele.
 – Azokba az örömökbe mások is belekóstolnak…
– Legalább a kedveseim tanulnak valami újat, amíg távol vagyok!
Samu hitetlenkedve hallgatta őket. Hogy lehet így beszélni nőkről? Az
anyja jutott eszébe, és az, mennyire csalódott lenne, ha a fia ilyeneket
mondana a gyengébbik nemről.
Ismét felkelepelt a gépfegyver, a golyók tompán puffantak a
fedezékdombba és élesen süvítve repültek el fölöttük.
– Úgy látom, ez a román gyerek se unta el a várakozást – fújt füstöt az
orrán Kornél. – Pedig igazán kámforrá válhatott már volna! Kezd
idegesíteni. Csináljunk vele valamit!
– Ötlet? – kérdezte Fábián. – Amint felemelkedünk, azonnal ránk lő.
– Hát igen. Az lenne jó, ha nem ránk lőne, nem igaz? Szét kellene
szóródnunk. Egyszerre háromfelé nem tud tüzelni. Míg az egyikünket
sorozza, a többiek leszedhetnék.
– Nyilván fedezékben van. Lehet, hogy hiába lőnénk.
– Ezért jön jól ez a gránát. Úgyhogy az ötletem a következő. Ti ketten
a dombocskánk két végébe kúsztok. Amikor jelt adok, mindketten
rohantok, mint a nyúl, a következő fedezékig.
– Lelő minket! – hűlt el Samu.
– Nem olyan biztos az. Közel van a következő fedezék. Néhány méter
– mutatott Kornél a környező hepehupákra. – Ráadásul nem tud
mindkettőtökre lőni. Biztosan beletelik néhány másodpercbe, mire felfogja,
mit lát: hogy ketten is előbukkannak, kétfelé iramodnak. Mire eldönti, kire
tüzeljen, addigra eléritek a fedezéket. No és… lehet, hogy nem céloz jól.
Szóval, szerintem nagyon jó esélyeitek vannak!
– Ha ennyire veszélytelen, miért nem te mész? – kérdezte Samu.
– Mert én voltam a tizedes. Én parancsolok.
– Már nem vagy! Ebben a seregben demokrácia van! Szavazzunk,
hogy ki megy!
– Samu, enyém a gránát – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Buga
Kornél. – Én dobom el. Nekem kell itt maradnom. És ne felejtsd el: ehhez
nekem is ki kell emelkednem a fedezékből. Én leszek az egyetlen olyan
célpont, amelyik nem rohan. Amelyik ott van, ahová eddig célzott.
Könnyen lehet, hogy rám fog majd lőni.
– Kornélnak igaza van, fiam – szólt Fábián. – Mindhárman kivesszük a
részünket a kockázatból. Menjünk! Minden rendben lesz! Összezavarjuk és
kifüstöljük.
 – És ha már füst… – Buga Kornél a még mindig parázsló csikket a
földre helyezte. – Ez itt marad füstölni, én pedig odébb csusszanok kicsit.
Ennyi megtévesztés belefér! – kacsintott.
Néhány perc kúszás után mind elhelyezkedtek. Samu szíve hevesen
dobogott, ahogy arra gondolt, lehet, hogy ezek élete utolsó pillanatai.
Édesanyám, nagyon szeretnélek újra látni. De még nem most…!
Istenem, segíts!
Kornél halkan füttyentett. Samu felpattant, és hátra se nézve rohant.
Szeme előtt a következő dombocska lebegett, semmi más.
Pár méter… már csak pár lépés…
Felugatott a gépfegyver. Samu ösztönösen a hang felé fordult,
kíváncsian, őt választotta-e célpontul a román, és rémülettel vette észre,
hogy igen. Ekkor hirtelen valami mellkason ütötte, olyan erővel, hogy
elterült.
Felnyögött. Minden erejét összeszedve csúszott-mászott a fedezék
mögé. Nem volt alkalma arra figyelni, mit csinálnak a többiek. Hanyatt
feküdt, a kék eget leste és szaporán lélegzett.
Hamarosan megmozdult a föld, mintha valami súlyos lépett volna rá.
Robbanás dörrent, göröngyök és fűcsomók repültek szerteszét, őt is
megszórva sárdarabokkal.
A géppuska elhallgatott, csak hogy átadja a helyét néhány kósza
lövésnek, melyek sokkal közelebb hangzottak fel.
Nyilván Fábián s Kornél tüzel, gondolta Samu fáradtan, arra az esetre,
ha a gránát nem végzett volna biztos munkát.
Felemelkedett volna, s a mellkasába éles fájdalom hatolt. A földön
maradt hát, a felhőket bámulta.
Rohanó léptek nesze hallatszott. Az egykori tizedes aggódva fölé
hajolt.
– Mennyire súlyos? – érkezett Fábián, az idősödő katona is.
Kornél Samu zubbonyát gombolta.
– Nem látok vért – mondta, ám ahogy a mellkasán matatott, Samu
feljajdult.
– Óvatosan – nyögte. – Fáj.
Kornél kigombolta Samu ingét.
– Nincs vér – állapította meg a fehér bajszú Fábián, ahogy elővillant a
bőr. – Csak belilult egy ponton.
 – Nincs vér? – Samu próbált feltápászkodni, ám úgy érezte, mintha
valami megszúrná. Felkiáltott és visszaesett a földre, csak hogy az
ütközéskor újra feljajduljon. Szemébe könny szökött.
– Óvatosan, fiam! – javasolta Fábián. – Alighanem bordád tört.
Kornél eközben kivette a Samu belső zsebében tárolt leveleket.
– Baszd meg, ezt nem hiszem el! – nevette el magát.
– Mi…? – nézett rá Samu.
– A leveleid.
– Mi van velük?
– Azok a kurva leveleid megállították a golyót! – mutatta fel az
átlyuggatott papirosokat és a lövedéket.
– Na, látod! – mosolyodott el Samu. – Mégis volt értelme megírnom
őket!
 Egy új remény

1919. június 6., Szeged

Teleki Pál kicsit bágyadtnak érezte magát, és hangulatán nem segített az

odakint zuhogó eső sem. A kormányülés unalmasabb mederben folyt, mint
azt remélte.
Alig négy napja érkezett Zágrábon át Bécsből, és bár még a miniszteri
esküt sem tette le, máris aktívan részt vett a közös munkában. Úgy tűnt,
nemcsak a magával hozott két és fél millió korona miatt örülnek neki,
hanem hírneve és befolyása miatt is, mert mindvégig megkülönböztetett
tisztelettel bántak vele, és az előzetesen neki felajánlott kultuszminiszteri
pozíciót is könnyedén lecserélhette a külügyi tárcára.
Külügyminiszter, ízlelgette magában a titulust, és azon merengett,
vajon mekkora hatásköre lesz valójában a francia megszállás alatt.
Az iránta tanúsított tisztelet a helyiségen, amit irodaként kapott, már
nem annyira látszott meg. Noha a minisztériumok mindegyike ugyanabban
az épületben, a Széchenyi téri törvényszéki palotában kapott helyet,
valószínűleg az övé volt a legrosszabb iroda – legalábbis abból kiindulva,
hogy az egykor telekkönyvi irattár volt, a kilincs pedig hiányzott az
ajtajáról.
De hát örülni kellett annak, ami adatott. Már az csodaszámba ment,
hogy egy, a franciák által ellenőrzött városban nyíltan ellenkormányt
alakíthatnak, a bolsevik kormány elveszejtésén munkálkodhatnak,
ráadásként pedig Szeged egyik legimpozánsabb terének egy palotáját
kapták meg a működéshez. Fegyveres őrség állt a bejáratnál, akik elkérték a
belépők igazolványait, és ideiglenes igazolást állítottak ki a részükre,
amellyel az épületen belül közlekedhettek. Pontosan úgy, mintha igazi
kormány működött volna a palotában.
Érkezése óta azonban nem sok minden történt, és amennyire hallotta,
előtte sem. Megtörténtek a szükséges egyeztetések az Aradról érkezett
kormány és a már korábban is aktív szegedi antibolsevista erők között, és –
természetesen egy sor személyes konfliktus mellett – megtörtént az új
szegedi kormány beiktatása és az azzal kapcsolatos ünnepség.
Ahogy az várható volt, Szegeden nem mindenki örült az ellenkormány
létrejöttének, az újságírók és a nyomdászok például nemes egyszerűséggel
sztrájkba léptek, és félő volt, hogy a munkásosztály más részei csatlakoznak
hozzájuk.
A kormány labilitását mutatta, hogy alig alakult meg, máris módosulni
volt kénytelen. Telekinek persze be kellett ismernie, hogy ezért részben ő és
a bécsi antibolsevisták a felelősek. Károlyi Gyula több pozíciót tartott fenn
nekik a kormányában, azonban – annak ellenére, hogy Teleki nem egyedül
vonatozott ide – a kiszemelt személyek egy része nem érkezett meg vele.
Gratz Gusztáv például, akire pénzügyminiszterség várt, Bécsben maradt. De
egyelőre a hadügyminiszteri pozícióra meghívott Horthy Miklós
részvételében sem lehettek biztosak. Azt mondták, egy hete, még az ő
érkezése előtt már felbukkant a városban, majd néhány megbeszélés után
visszament Kenderesre, gondolkodni.
A működőképességhez újra kellett tehát szervezni a dolgokat. Ez volt a
mai kormányülés témája, és nem volt szó másról, csakis unalmas,
személyeket érintő ügyekről. Teleki igazán nem bánta volna, ha legalább
érintőlegesen ismerte volna azokat az embereket, akikről döntést hoztak…
de biztos volt benne, hogy ami késik, nem múlik.
Legalább volt egy kormányuk, és elindult valami. Mindennek idő kell,
hogy kiforrja magát.
Teleki igyekezett odafigyelni az új kultuszminiszter, Kelemen Béla
felszólalására, aki eddig a belügyi posztot vezette, és ebbéli minőségében
még ismertette a néptanácsok szervezéséről készített törvényjavaslatát.
Üdítő volt a változatosság a személycserék témája után, ám Telekit kevéssé
ragadták magukkal a részletek. Szavazásra került sor a közalkalmazottak
juttatásairól, valamint újabb személyi ügyekről, egészen konkrétan arról, ki
legyen Tolna és Somogy megye főispán kormánybiztosa.
Teleki mellékesnek érezte a kérdést, tekintve, hogy az említett megyék
jelenleg kívül estek a hatókörükön. Az is nyomasztotta, hogy a megjelölt
személyeket hírből sem ismerte, de tette a dolgát: szavazott. Amikor arra
került szó, hogy a helyi liberális csoportok hogyan fúrják a kormányt a
franciáknál, a tenyerébe temette a homlokát.
Tényleg belterjes csatározásokhoz fogok itt asszisztálni?
 Szinte megváltásként érkezett az az esőkabátos, sapkás férfi, aki a
minisztertanács ülésének kellős közepén berontott a helyiségbe. Károlyi
Gyula látszólag nemhogy nem vette zokon, tekintete felderült kerek
szemüvege mögött, szakállas arcára halvány mosoly költözött.
Szünetet rendelt el és félrevonult az érkezővel. Teleki valami
harapnivaló után nézett volna, ám Károlyi behívatta a szobájába.
– Hadd mutassam be önöket egymásnak! – mondta vidáman az
ellenkormány miniszterelnöke. – Teleki Pál, Horthy Miklós.
A gróf megszorította az idősödő, ám jó erőben lévő katona kezét, és
végigmérte a fizimiskáját. Bár Horthy orra nagy volt, széles szája beesett,
mint egy fogatlan öregasszonyé, arcát mégis határozott, következetességet
sugalló, szigorú tekintete és férfias, erőteljes álla uralta.
– Örülök, hogy megismerhetem! – üdvözölte Teleki. – Sok jót
hallottam önről, valóságos legendák övezik a személyét! Mindannyian
nagyon vártuk! Ezek szerint csatlakozik hozzánk?
Horthy Károlyira nézett, és válaszát mindkettőjükhöz intézte:
– Kemény lelki tusa után, de eljöttem, vállalom!
A miniszterelnök, akit Teleki talán sosem látott még igazán lelkesnek,
szinte tapsolt örömében.
– Nagyszerű, igazán nagyszerű! – ujjongott Károlyi Gyula, és
Telekihez fordult. – Azért kértem be, gróf úr, mert igazából ön sem tette
még le a miniszteri esküjét. Felkérem hát mindkettejüket, legyünk túl ezen a
formaságon, és utána hadd jelentsem be a többieknek az örömhírt!
Teleki összemosolygott Horthyval, majd Károlyira nézett, és azt
mondta:
– Ezen, kérem, ne múljék!
 A szék és a lábai

1919. június 10., Szeged

Horthy egy folyóparti vendéglő teraszán ült, elmerengve nézte a Tiszát. A

sárgás folyó ráérősen hömpölygött, vaskos ágakat sodorva magával.
Mindkét partján hatalmas, dús lombú fák emelkedtek, köztük gémek,
kócsagok és kacsák röppentek dolgukra. A nap melegen sütött, kellemesen
cirógatva a bőrt.
Maga volt a megtestesült nyugalom.
A folyó nem árulkodott, hogy északabbra, Szolnoknál is ilyen békés-e
a helyzet. A Vörös Hadsereg több fronton indított offenzívát az elmúlt
hetekben, és a Felvidéken kimondottan nagy eredményeket ért el. De mi
újság az ország közepén?
Vajon nem követtem el hibát azzal, hogy Kenderesen hagytam a
családom? Biztonságban vannak?
– Te miképp vélekedsz, Miklós? – rántotta ki egy dörgő férfihang a
merengéséből.
Hadügyi államtitkára, Gömbös Gyula merőn szegezte rá átható
tekintetét. A férfit nem lehetett lustasággal vádolni. Horthy úgy hallotta,
mióta áprilisban Bécsből Szegedre érkezett, segített megalapítani az
Antibolsevista Comité helyi szervezetét, tartotta a kapcsolatot a Bethlen
vezette bécsi csoporttal, és lelkesen dolgozott a nemzeti érzületű
ellenforradalom ügyén. Noha századosi rangja miatt sok magasabb rangú
tiszt lenézte, neki ez nemcsak nem szegte kedvét, inkább feltüzelte a
becsvágyát. Szervezői tehetségével és állhatatosságával minden rá bízott
feladatot megoldott. Katonai múltja okán természetesen leginkább a
hadseregszervezésre fókuszált. Főként neki volt köszönhető, hogy
folyamatosan szivárogtak Szegedre az ország más részeiből menekülő
tisztek, hogy itt olyan erővé kovácsolódjanak össze, mely kisöpri a bolsevik
fertőt a Kárpát-medencéből.
Gömbös, mintha valami rejtélyes energia fűtené, minden percben tettre
késznek mutatkozott. Horthyt kissé Napóleonra emlékeztette; ugyanaz a
rendíthetetlenség sugárzott az államtitkárból is, mint a festményeken
ábrázolt hadvezérből.
Horthy zavarba jött a rá meredő, rideg szempár láttán.
– Elnézést… Mi a kérdés? Azt hiszem, a napfény és a rizling –
lötyögtette meg a fehér bort a poharában – eltompított egy kicsit.
Gömbös magabiztos ajkán halvány mosoly jelent meg.
– Először is, ne kérj tőlem elnézést és ne keress kifogásokat! Te vagy a
miniszter, én pedig a te államtitkárod. Te vagy a hadaink vezére, én pedig a
segítőd! Ne kérj tőlem elnézést!
Horthy bólintott. Nem volt tőle idegen a parancsolgatás, ám a jó modor
sem. Ha nem volt biztos a dolgában, elismerte, most, frissen kinevezett
hadügyminiszterként, elveszettnek érezte magát.
– A hadaink vezére… – nyögte szkeptikusan. – Említettem már: a
szárazföldi dolgokhoz annyit értek, mint a szék, amin ülök.
– Ezért vagyok itt neked én, miniszter uram! – biztosította
támogatásáról Gömbös.
– És persze én is – tette hozzá az asztalnál ülő másik férfi, Prónay Pál.
Prónayt családi kötődéseik révén Horthy régóta ismerte, bár
kapcsolatuk eleddig felszínes maradt. Június legelején azonban, Prónay
érkezésének másnapján összefutottak már egyszer így hármasban, és ennek
a két katonának érdeme volt abban, hogy meggyőzték, vállalja el a
miniszteri pozíciót.
Prónay huszár százados igazi katonatiszt volt, fegyelmezett és
szűkszavú, rövidre vágott bajusszal és mindenre elszánt tekintettel. A
vörösök okozta hányattatásai okán szedett-vedett egyenruhában volt
kénytelen helyet foglalni köztük, ám ez egyiküket sem zavarta. Prónay
ránézésre nem tűnt elmélyült gondolkodónak, ám Horthy tudta róla, hogy
bizonyos területeken nem nélkülözi a képzelőerőt.
– Tudom, néhány napnyi ittlét után még idegennek érzed magad
Szegeden – mondta Gömbös Horthynak. – Ugyanígy éreztem magam.
Sokan voltak itt ellenem, ki kellett vívnom a magam posztját. De amint
elkezdtek megérkezni a tisztjeink a véderő egylettől, az olyan derék
legények, mint Pali – nézett Prónayra –, máris otthon kezdtem érezni
magam. Az embereken múlik minden, Miklós! A barátokon, akik
mellettünk állnak! Mi pedig melletted állunk!
Prónay kurta biccentéssel jelezte, hogy egyetért az iménti szavakkal.
– Köszönöm nektek – préselte ki magából Horthy.
 – Tudom, hogy távol áll tőled a politika – folytatta Gömbös. –
Márpedig miniszterként fejest kell bele ugranod. Végig melletted leszek, ha
elbizonytalanodnál. Hiszek benned! A nemzetnek, ennek a keresztény
magyar honnak olyan katonai vezetőre, olyan államférfira van szüksége,
mint te! Talán nem túlzok, ha azt gondolom, hogy érdemeid, jellemed és
politikai ártatlanságod okán egyenesen az ország élén a helyed!
Horthy csitítólag felemelte a kezét.
– Azt hiszem, kissé elragadott a hév, Gyula! – mosolyodott el. – Négy
napja vagyok egy ellenkormány minisztere. Ugyan, miért akarna engem
bárki Magyarország élén?
Gömbös arcán széles mosoly terült el.
– Mindennek eljön az ideje, miniszter uram! Ha hallgatsz rám, hű
barátodra, és ügyesen használod a benned rejlő képességeket, nagy dolgokat
viszel véghez!
Horthy akarta is hinni az államtitkár szavait, nem is. A hízelgés és az
elé tárt jövőkép vitathatatlanul megrészegítették kicsit… bár nem lehetetlen,
hogy a benne munkáló derűhöz volt némi köze a rizlingnek.
– Úgy legyen! – emelte fel a poharát, a többiek pedig koccintottak vele.
– Most pedig, engedelmetekkel – mondta Gömbös –, folytassuk a
megbeszélést, hogyan szervezzünk a tisztjeinkből Pali vezetésével
különítményeket; olyan kíméletlen katonai egységeket, amelyek véget
vetnek a vörösök uralmának, és hozzásegítenek bennünket a céljainkhoz!
 Vörös észak

1919. június 18., Bánkeszi, Felvidék

„Drága Sofiám!
Sajnos, azóta sem sikerült mindent újra papírra vetnem, hogy a neked írt
leveleim megmentették az életem, de kilyukadtak. Biztos vagyok benne, hogy
ez a vakszerencse jel volt. A Jóisten így üzent nekem, hogy nem szabad
elfeledkeznem rólad, hogy nem szabad elengednem az emlékedet s a
reményt, hogy ismét egymásra találunk. Erre azonban még várnunk kell.
Még ha másról volt is szó nemrég, még mindig a Felvidéket szabadítjuk fel,
s nem a románokat küldjük haza a Tiszántúlról.”
Az eredeti terv szerint mostanra a Tisza vonalánál állomásozó
románokkal viaskodtak volna, a hadvezetés azonban megváltoztatta az
elképzeléseit. Mivel a cseheket nem sikerült teljesen megverni, hisz azok
sok esetben inkább megfutamodtak, mint felvették volna a harcot, félő volt,
ha a vörös sereg zöme elvonul innen, visszavágnak és visszahódítják a
magyarok által megszerzett területeket.
„Ami engem illet, nem is érzem a sebesülést. A bordám hamar
meggyógyult, csak a nevetéssel s a tüsszentéssel kellett vigyáznom eleinte,
no és nem volt mindegy, hogyan fekszem. Talán épp ezért zavartak ki hamar
a betegágyból!”
Samu alig egy hetet pihent, s újra a harctéren találta magát. De
legalább részt vehetett a dicsőségben!
Egyetlen hadi alakulat tagjaként sem érezte azt az emelkedett
hangulatot, azt a büszkeséget, mint akkoriban itt, a Vörös Hadseregben.
Végre volt értelme a katonáskodásnak.
A miskolci diadalt követően a Vörös Hadsereg sikert sikerre
halmozott. Egymás után hódították vissza a magyar városokat: június 10-ig,
alig másfél hét alatt Losonc, Szikszó, Edelény, Rimaszombat, Szerencs,
Tornalja, Párkánynána, Léva, Putnok, Tokaj, Sárospatak, Korpona, Kassa,
Sátoraljaújhely, Selmecbánya, Zólyom, Eperjes, Jolsva, Tőketerebes,
Nagymihályi, Bártfa és Rozsnyó szabadult fel az idegen megszállás alól.
 A Felvidék keleti része lényegében az övék volt, és középen jól állt a
szénájuk. Szerencsére a környék lakossága mellettük állt; nem a megszállót,
hanem a felszabadítót látta bennük. A helyiek ünneplőbe öltözve,
virágokkal, zeneszóval, a magyar zászló lengetésével és éljenzéssel
köszöntötték a bevonuló hadtesteket.
Aztán a lelkesedésük két napja alább hagyott, amikor Eperjesen
kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot.
Sok társával együtt Samu bosszankodott a kommunista bábállam
létrejöttén, mivel abban a tudatban háborúzott, hogy a megszerzett területek
Magyarország részét képezik majd. A seregben munkálkodó bolsevik
propagandisták próbálták őket győzködni, hogy az új világrendben, az
internacionalizmusban nem a nemzeti határok az érdekesek, hanem az,
hogy a proletariátus kerüljön hatalomra, a katonák nagy részét azonban nem
sikerült meggyőzniük. A honvédek azon morgolódtak, hogy becsapták őket,
mert Kun Béláéknak láthatóan soha nem volt céljuk, hogy területeket
foglaljanak vissza Magyarország számára.
Vajon Erdéllyel ugyanezt tervezik? – merült fel Samuban. Őt nem
érdekelte a politika, ám szerinte ez így nincs rendjén. Mindenesetre úgy
vélte, inkább jöjjön létre ott is egy magyarokkal szövetséges
tanácsköztársaság – a Székely Tanácsköztársaság nem hangzik annyira
rosszul, nem igaz? –, minthogy Erdély végleg román gyarmatvidékké
váljon.
A vörösök lendülete azonban megtört, és nem csak a katonák
moráljának csökkenése miatt. A seregben azt pletykálták, az antantnál ferde
szemmel néznek a magyar hódításokra, elsöprő háborúval fenyegetőznek,
és máris megindult a politikusi kötél- és időhúzás. A vezérkar mindenesetre
elrendelte a hadműveletek beszüntetését, és azt, hogy az elfoglalt
pozíciókból sem előre, sem hátra nem szabad vonulni.
A cseheket azonban mintha nem különösebben érdekelte volna a
fegyvernyugvás, sőt – a magyarok tétlenségét kihasználva az egész
frontvonalon ellentámadásba léptek. Samut kísértetiesen emlékeztette a
dolog a novemberi eseményekre, amikor ők letették a fegyvert, az olaszok
nem.
Szerencsére a Vörös Hadsereg jobban kiállt magáért, mint a
Monarchia hazatérő hadai, és felvették a harcot a rájuk törő csehekkel. Míg
azok folyamatosan tűz alatt tartották Lévát, egy vörös hadosztály, hogy
csökkentse a városon levő nyomást, igyekezett elvágni őket az
Érsekújvárban levő csapataiktól.
Veisz Samu a gyalogezreddel nyugati irányban, a Párkányt és
Érsekújvárt összekötő vasútvonal mentén közelítette meg a hadszínteret.
A fiatalember sajnálta, hogy a gyalogezredeket oly jól kiegészítő
tüzérség megfelelő útviszonyok híján nem hozta magával a rettegett
harminc és feles ágyúkat. A csehek többnyire fejvesztett menekülésbe
kezdtek, amikor felhangzott a mozsár által kilőtt bomba üvöltése, ami nem
csoda: ahova a lövedék betalált, teljes erődítmények és katonai osztagok
váltak semmivé a robbanásban. Az ágyút azonban teherautók szállították,
azok pedig nem jöttek velük a töltések melletti dimbes-dombos tájon. Azért
így sem maradtak teljesen fedezet nélkül, hisz egy darabon egy páncélvonat
velük tartott.
Érsekújvár közelében azonban a gyalogezred elhagyta a síneket és
északra tért. Samuék búzatáblák között törtek előre, míg el nem érték a
Nyitrát. A festői folyó szeszélyesen kanyargott, ívet ív után vonva, ráadásul
több mellékág kígyózott belőle. A part menti nádas és az ott magasodó fák
miatt nehezen látták át, hol juthatnának a túlpartra, hogy a vasútvonalat
elfoglalva elvágják a csehek útját. A katonai térkép szerint a legközelebbi
híd a néhány kilométerre fekvő Bánkeszinél volt található. Arra indultak
hát, át a szántóföldeken.
Először a földszintes tanyaházakat pillantották meg, aztán találtak egy
utat, melyet követve eljutottak az átkelőhöz.
Az első lövések akkor hangzottak fel, amikor az előőrs átjutott a hídon,
és jelezte, hogy tiszta a levegő, mire a gyalogezred követni kezdte. A
szerencsétlen felderítők kapták az első golyókat, de a túloldalról, a
növényzet takarásából a csapatot is azonnal lőni kezdték. A vörös katonák
hasra vágták magukat, elbújtak a fák és a nádas rejtekében, vagy mint Samu
is, visszahúzódtak a gabona rejtekébe.
Nem kellett sokat várni a srapnelekre sem. A búzatáblák fölött
kékesszürkés füstfelhők keletkeztek, száz és száz repesz indult gyilkos
útjára. A szétszóródó szilánkok zizegve vágták át magukat a leveleken és a
növényi szárakon. A robbanások hangjára aki csak tehette, a földre vetette
magát, kezével takarva a fejét és a fülét, de innen-onnan így is jajszó
hangzott fel.
A gabonatáblák barázdái csakhamar rögtönzött lövészgödrökké váltak.
Mindenhonnan kattanás hallatszott, ahogy a katonák kibiztosították a
puskáikat, az elöl levők egy-egy kósza lövést is leadtak.
– Támadás! – harsogta valaki egy robbanás utáni csendben, bár Samu
épp csak hallotta, annyira zúgott a füle. – Nem lehetnek sokan! Kapjuk el
őket!
Vagy tucatnyi ember tápászkodott fel csatakiáltást hallatva Samuék
közelében, amikor géppuskasorozat szántott végig a terményeken,
lekaszabolva azok virágát és a kalász első szemeit. Jó néhány lelkes proletár
visszahanyatlott.
– Arat a halál! – villantotta meg fekete humorát Buga Kornél, az
egykori tizedes. Cinikus mosolyra húzott, örömtelen szájából bagó lógott.
– Te nem vagy normális – ingatta a fejét Samu.
– Igazad van, Samukám – kacsintott rá Kornél. – Ha igazán normális
lennék, sokkal hátrébb lennék! Gyerünk, fiúk, húzódjuk vissza! Hagyjunk
teret a rohamozóknak!
– Csak nem vonjuk ki magunkat a harcból! – vetette ellen Samu.
– Tudod, hogy már csak azért harcolunk, mert a csehek nem hagynak
minket békén – köpött ki Fábián. – Dicső vezéreink nem akarnak több
területet visszafoglalni.
Samu nem hitt az idősebb társának. Nem hihetett. Csakis az éltette,
hogy igenis vissza fogják foglalni az elbitorolt területeket, Felvidék után
Erdélyt. S ahhoz, hogy az otthona szabad legyen, előbb itt kellett
végezniük.
– Felőlem ti behúzhatjátok a farkatokat és hátrasunnyoghattok! –
vetette oda a többieknek. – Én megyek, s harcolok!
– Ne légy már ilyen bolond! – intette Fábián.
– A nő miatt, igaz? – húzta fel a szemöldökét Buga Kornél. – Neki
hősködsz, nem?
Samu tudta, hogy a volt tizedesnek igaza van. Ugyanakkor más is arra
késztette, hogy kivegye a részét a harcból. Túl sokszor hallotta életében,
hogy a „magafajta” zsidók mindig a munka könnyebbik végét ragadják
meg… Hát ő bizonyítani akarta, hogy azoknak, akik ezt mondják, nincs
igazuk.
De minek magyarázkodjon?
– Mi közöd hozzá? – vágott vissza Kornélnak. – S ha igen? A neki írt
levelek mentették meg az életem!
– Miatta van veszélyben az életed, Samu!
 – Gyertek vagy maradjatok, nekem mindegy. Én megyek! –
Kibiztosította a fegyverét és felállt volna, ha Fábián nem kapaszkodik bele
a kabátujjába.
– Térj észhez, fiú! – húzta vissza. – Maradj veszteg!
Samu kirántotta a karját a másik fogásából.
– Megmond… – kezdte, de szavait egy srapnel robbanása szakította
félbe, nem messze tőlük. Azonnal összegörnyedt, hogy a repeszek minél
kisebb felületen találhassák el.
– Látod? – kiáltotta a hangzavar elültével. – Itt se vagyunk
biztonságban!
– Ezért kell hátrébb húzódnunk – értett egyet Fábián. – Nem igaz,
Kornél?
A volt tizedes nem válaszolt. Mindketten feléje fordultak, és azt látták,
hogy a hasán fekszik, szájából kiesett a cigaretta. Kornél, mint a hal,
kikerekedett szemmel tátogott, próbálva levegőt venni.
Odaugrottak mellé.
– Kornél! – kiáltotta a fehér bajuszú katona. – Mi lelt?
A férfi torka alatt tócsába gyűlt a vér.
– Re… repe… sz… – súgta. – Nya… k…
– Várj, bekötözzük! Samu, adj valamit, amit a nyakára tekerhetek! El
kell állítani a vérzést!
A fiatalember azonnal levette a hátizsákját, és kutatni kezdett benne.
Buga Kornél apró kortyokban nyelte a levegőt. Máskor barnás arca
egyre fehéredett, tekintetében belenyugvás ült.
– Ne… nekem is… levél… hogy meg… megvédjen… – motyogta. –
Írnom ke… kellett volna. – Szeme alól egy könnycsepp gördült le. – Sze…
szeretni ke… kellett volna…
Hirtelen abbahagyta a zihálást, aztán tekintete üvegesen meredt a
semmibe.
– Nem! Nem, nem, nem! – rogyott le mellé megviselten Talléros
Fábián. Levette a sapkáját, mérgesen a földhöz csapta, arcát pedig a
tenyerébe temette. – Vége van!
Samu megilletődve nézte őket. Látta már társait meghalni, s mindig
megviselte a tudat, hogy valaki, aki néhány perce élt és érzett, nem volt
többé.
Nem tudta, mit mondhatna.
 – Én… – kezdte bizonytalanul, de nem folytatta. – Nyugodjék
békében! – rebegte végül.
Fábián sóhajtott. Az égre emelte a fejét, arca elszántságot tükrözött.
Felállt és kibiztosította a puskáját.
– Ezért meglakolnak a disznók!
Elindult a híd felé. Samu követte.

Mire vörösbe borult az ég alja, a magyar katonák legyőzték a védőket és

elfoglalták Bánkeszit. Teljesítették a céljukat, elvágták az Érsekújváron levő
cseh csapatokat az északra levő seregtől.
És még valamit elértek.
Szabaddá vált előttük az út Pozsony felé.
 Veszettek

1919. június 23., Dunapataj

A gépfegyverekkel felszerelt kocsik hosszú sorban érkeztek Dunapataj

községe felé, Szamuely Tibor népbiztost és népes kíséretét szállítva. A
platókon tucatszámra ücsörögtek Lenin-fiúk és megbízható vörös katonák.
Mokány egész kényelmes helyet kapott, mégis úgy zötykölődött egy
teherautó ülésén, mint egy gumibáb, az arcába erősen süvített a huzat és a
sofőr átható fokhagymaszaga, amit a folyamatos dohányzás bűze sem
nyomott el teljesen. A kocsikázás minden viszontagsága ellenére jobban
élvezte azonban, hogy az országot járhatja, mint amikor a Batthyány-palota
pincéjében kellett ténykednie. Nem bánta, hogy azok az idők, amikor a
nyirkos falak közt kínozták a túszaikat, véget értek.
Illetve…
A Lenin-fiúk alakulata sokak szemét szúrta. Nem csupán az antant
megfigyelői és a szociáldemokrata kormánytagok nehezményezték a
kegyetlenkedéseket, állítólag Kun Béla sem örült túlzottan a terrorcsapat
megerősödésének. Annak legfelső vezetője ugyanis nem ő volt, hanem régi
harcostársa, Szamuely Tibor, így joggal tarthatott tőle, hogy eljöhet az idő,
amikor őt egyszerűen félreállítják.
Akár igazak voltak a pletykák Kunról, akár nem, az országgyűlés
megszavazta a gárda feloszlatását. Ám Szamuely nem hagyta szétszéledni
nagy gonddal összeválogatott embereit.
Ezért ugyanekkor, a belügy berkeiben, létrehoztak egy újabb
formációt, a politikai nyomozó osztályt, melynek célja nemcsak az
ellenforradalmi mozgalmak megfigyelése, de azok radikális elfojtása is
volt. A nyomozó osztálynak így szüksége lett ütőképes karhatalmistákra…
Csernyék elhagyták hát a bázisukat, de csak azért, hogy egy részük – a
legvérszomjasabb, legbrutálisabb elemek – csatlakozzanak a politikai
nyomozókhoz. Új szállásul a Parlament épületének főrendiházi szárnyát
kapták. Ide hozták át kínzókamrájukat, így innentől kezdve nem a
Batthyány-palotától, hanem a Parlamenttől rettegett a város.
 De nem maradhatott mindenki Cserny vezetése alatt. Sokakat – a
legkevésbé alkalmasakat – elküldték a frontra, mások magához
Szamuelyhez csatlakoztak.
A feladat a népbiztos oldalán sem volt lélekemelőbb, mint annak
idején a Batthyány-palotában. Míg Csernyék a fővárost tisztították meg a
kétes elemektől, Szamuely az országot rakta rendbe.
Szamuely Tibor a harmincat sem töltötte be, mégis úgy viselkedett,
mint egy mindenható istenség. Kevély, vékony arcáról sütött a gőg, a
szemébe nézve apró bogárnak érezte magát az ember. S valóban, nem
tekintette többnek az áldozatait; éppoly lelkiismeretlenül taposta el őket,
mint a csótányt.
Cserny vad volt, egy veszett kutya, Szamuely azonban valami
rosszabb…
Neki mintha nem lett volna szíve.
Mint a középkori inkvizítorok, meggyőződésből kínzott és gyilkolt.
Hitt benne, hogy a vértől nem kell félni. Azt hirdette, hogy kíméletlenül fel
kell akasztani, aki visszakívánja a régi időket. Mokány biztos volt benne, ha
a proletárdiktatúra érdekei úgy kívánnák, a saját szüleit is kivégezné.
Az egykori matróz azonban nem panaszkodott. Ha az volt a feladata,
hogy neki engedelmeskedjen, hát így tett. Nem lelte örömét mások
szenvedésében, de még mindig úgy gondolta, inkább tőle rettegjenek, mint
hogy neki kelljen félnie. Nem mindegy, a puska melyik végére áll az ember.
A konvoj faluról falura járta hát a vidéket, hogy letörje az
ellenforradalmárok szarvát.
Mostanában nem hagyták őket pihenni az emberek. Korábban is akadt
persze tennivaló, de mintha csak napszúrást kaptak volna a vidékiek a nyár
hevétől, ezekben az időkben valósággal egymást érték az engedetlenségek a
Tanácsköztársaság ellen. Szamuely és csapata nemrég a nyugat-
magyarországi vasutasfelkeléssel kapcsolatban járta az országot, most pedig
a Duna menti községekbe látogattak el, hogy példát statuáljanak.
Általában kényelmes pullmanszerelvényekkel ellátott páncélvonattal
utaztak, ám most kénytelenek voltak gépkocsiba pattanni, mivel az élelmes
ellenforradalmárok – a megtorlástól tartva – felszedték a síneket.
Rajtuk azonban ilyen könnyen nem foghattak ki…
Hamarosan feltűntek a község első házai. És amint a teherkocsik a
járókelők közé értek, felugattak a gépfegyverek.
A szokásosnál többet kellett gyalogolnia, mert még az állomás előtt
leszállították őket a vonatról, mondván, baj van a sínekkel. Benci nem bánta
ezt sem. Szerette ezt a tájat, és szívesen szívta magába a nyári este illatát.
Egészen besötétedett, mire hazaért.
A kalocsai házikó konyhájában csupán néhány petróleumlámpa
pislákolt meghitten. Minden egyes tárgy, minden egyes sarok a fiatalember
szívéhez nőtt, a lelke mélységes hálával és megnyugvással reagált arra,
hogy a hadműveletek hányattatásai után ismét itthon lehet.
Itthon, biztonságban.
– Szilvát vagy barackot, fiam?
Benci elmosolyodott.
– Barackot.
Kasza Sándor kitöltött két kupicával, majd az egyiket a fiának
nyújtotta.
– Isten hozott végre itthol! – mosolygott rá.
– Egészségére, apám!
Koccintottak, és lehúzták az italt. Az őszülő férfi meglapogatta Benci
hátát.
– Nagyon nyúzott vagy, fiam. Még a szemed is beesett.
– Csak a sötét és a lámpafény miatt látszik úgy! – próbálta elviccelni a
dolgot Benci, az apja azonban nem vette a lapot.
– Te nem is tudod, mennyire aggódtam érted! Jól vagy?
– Most már, hogy hazajöttem, jól. Szó, mi szó, néha én is aggódtam
magamért – villantott pajkos mosolyt Benci.
– Te makacs öszvér, mi a fészkes fenének kellett bevonulnod?
– A hazát és a proletariátust meg kellett védeni! – jelentette ki
ellentmondást nem tűrően Benci. – No meg… nem nagyon volt
beleszólásom, ugye. A vasutas szakszervezet döntött helyettem.
Az apa megvetően elhúzta a száját.
– Oszt’ muszáj volt neköd is velük tartanod? Ha én te volnák,
elkummantottam volna a dolgot!
– Rossz szemmel néztek volna rám a főnökeim, ha ott maradok
dolgozni, miközben mindenki harcol. No és, munka se nagyon volt
akkoriban. Az ígért zsold jobb volt, mint a fizetésem, és a seregben ellátást
kaptam. No és… akartam menni. Most, hogy belekóstoltam, kétszer
meggondolnám, bár a lényeg, hogy sérülés nélkül megúsztam.
 – Bakaruhában vagy – nézett végig magas fián és a sarokba tett puskán
Sándor. – Csak nem köll visszamenned?
– Nem szereltem le. Nem tudni, mi lesz odafent, Felvidéken. Amikor
eltávozást kaptam, folytak a harcok, de nagyon sokan pletykálták, hogy
hamarost vége az egésznek. – A fiatalember megvonta a vállát. – Kaptam
néhány napot, hogy kipihenhessem magam. Nagyon idegőrlő ám azokban a
páncélvonatokban, mert azokat aztán beküldik a sűrűjébe! Csak úgy
kerepelnek a gépfegyverek, csak úgy fütyülnek a golyók!
– Még szerencse, hogy nem esett bajod!
– Nekem nem, de… – Benci szomorúan gondolt vissza elesett
bajtársaira. A kezdeti tüzérség legalább harmadát elvesztették. Az őt a
páncélvonatok rejtelmeibe beavató Janó, a harmincas mozdonyvezető
szintén elesett egy tűzharcban. – Sokan nem voltak ilyen szerencsések.
– Nincs rá mód, hogy ne menj vissza a seregbe? Hogy megtagadd a
szolgálatot?
Benci a fejét ingatta, bár hiányzott belőle a meggyőződés.
– Azt mondják, önkéntes alapon harcolunk, de rosszul venné ki magát,
ha felszívódnék és nem jelennék meg. A dezertőrökkel sosem bántak
kesztyűs kézzel, ha elkapták őket, és könnyen rám sütnék, hogy
ellenforradalmár vagyok. Biztos apám is tudja, milyen sorsot szánnak
azoknak, akiket a rendszer ellenségeinek tartanak!
Kasza Sándor arca elkomorult.
– Ne is mondd! – sóhajtotta.
– No, apám, történt valami?
A férfi újratöltötte a poharakat, és csak utána kezdett mesélni.
– Meglátogatta a szerzeteseinket és az apácáinkat a te szeretett
tanácskormányod vallásügyi minisztere.
– Népbiztos az, nem miniszter.
– Egykutya… – legyintett Sándor. – Tudod, mit? Igazad van. Ez a
mocsok nem érdemli meg, hogy miniszterekkel egy lapon említsem.
Mindenesetre itt járt, oszt’ azt merte mondani, hogy a szerzetességet nem
tűrik meg tovább, és államosítják az otthonaikat és a vagyonukat.
Az igazat megvallva Benci nem bánta volna, ha végre kicsit ráncba
szedik az egyház elkényelmesedett, mihaszna ingyenélőit, akik
évszázadokon át telepedtek rá az emberek életére. Ugyanakkor tudta, hogy
mindez itt, Kalocsán, az érseki székhelyen, a magyar katolicizmus egyik
legerősebb várában, ahol – rajta kívül – mindenki istenfélő, felér egy
hadüzenettel.
– Amikor ezt a prédikáció során elmondta a hitszónok a
székesegyházban – folytatta az apja –, mindnyájan felháborodtunk. Odáig
fajult a dolog, hogy másnap kisebb tömeg gyűlt össze a direktórium előtt,
hogy tiltakozzon a rendelet ellen. Erre a direktóriumi elnök fogta magát, az
egész papi testületet letartóztatta és vörös katonák kíséretében felszállíttatta
Budapestre.
Benci hallgatott. Egyike volt az imént oly megvetéssel említett vörös
katonáknak. Helyettük is szégyellte magát.
– Mi ezt persze nem hagytuk annyiban! – folytatta az apa hirtelen
támadt lelkesedéssel. – Néhány napja páran megtámadták és elzavarták
innen a vörös őröket. Megszakították a telefonvonalakat, felszedték a
síneket és fellázították a szomszédos községeket. Megint a nemzeti zászló
lobog a főtéren, nem az az ócska vörös rongy! A városházán nem az ő
embereik vannak, hanem a mieink!
Benci azt se tudta, mit gondoljon az elmondottakról. Akkor most itt
Kalocsán megdöntötték volna a Tanácsköztársaság hatalmát?
– Még egy pálinkát? – kérdezte mosolyogva Sándor, míg ő a szavakat
kereste. – Végre megint szabad!

A templom harangjára ébredtek.

– Mi a…? – hunyorgott Sándor. – Most kolompolnak? Éjnek évadján?
Megkergültek ezek?
– Hátha valami rendkívüli történt – találgatta Benci, a szemét dörgölve.
– Kinézek. Te csak maradj. Aludj.
Mire az apa az utcára nyíló ablakhoz csoszoghatott volna, megzörrent
abban az üveg. Kopogtattak.
Benci erőlködve küzdött a szemhéjával, s látta, hogy az apja szót vált
valakivel az ablakon át.
– A pokolba! – morogta a beszélgetés végeztével Sándor. Benci nem
látta az arckifejezését, ám az apja tartása bizonytalanságról árulkodott,
hangja a haragos kifejezés ellenére elcsuklott.
– Mi történt?
 – A városőrség volt az. – Becsukta az ablakot. – Azt mondták,
mindenki gyűljön össze a főtéren.
– Most?
– Most.
– Miért?
– Nem mondta. De fontosnak látszott. Nem szoktak csak úgy
odarángatni minket.
– És apám megy?
– Ühüm – dünnyögte a férfi. Lekapta a hálósapkáját, az ujjaival
megigazgatta kócos haját, és elkezdte kigombolni a hálóingét.
– Magával tartok – dobta le a takaróul szolgáló lópokrócot Benci.
Sándor megvonta a vállát.
– Vedd föl az én jobbik ingemet! Ne a katonagúnyádban gyere. A
népek nem akarnak itt vörös csillagokat látni.
Néhány perc múltán csatlakoztak a főtér felé szállingózó emberekhez,
akik kíváncsian kérdezgették egymást, mi történhetett.
Nem sokkal azután, hogy mind összegyűltek, megjelent valaki a
városháza erkélyén, és beszélni kezdett.
– Kalocsaiak! – szólította meg az egybegyűlteket. – Tass, Solt, Harta és
Dunapataj után minket is… – A férfi hangja elcsuklott, aztán hamarosan
folytatta. – Minket is elért Szamuely Tibor népbiztos, hogy… hogy
visszaállítsa a rendet.
Az erkélyen álló férfi vállai megrogytak saját szavai súlya alatt.
– …embereket akasztottak… – hallotta Benci az izgatott sugdolózást a
tömegben.
– …géppuskákkal lőttek…
– …ártatlanokat is…
– …barbárok…
– Szamuely azt üzente – szedte össze magát a városvezető az erkélyen
–, hogy adjuk meg magunkat. Bekerítettek minket. Ha bárki ellenállást
tanúsítana, Kalocsát rommá löveti. – A férfi hangja elárulta, hogy zavarban
van. – Talán nem mindannyian értesültetek róla, mit művelt a
szomszédságban, de… kegyetlen dolgokat. Nekünk nincsenek fegyvereink,
ő pedig géppuskákkal jön. Nem tudjuk felvenni vele a harcot. Vége van,
emberek. Eddig tartott. Csakhogy nem dönthetek erről egyedül. Ezt együtt
csináltuk. Halljam: van, aki másként gondolja, mint én? Van, aki harcolni
akar vele? Vagy megüzenhetem neki, hogy feladjuk az ellenállást?
 A tömegben megindult a duruzsolás, az emberek megvitatták az
érveket pró és kontra.
– Bosszút fog állni? – kérdezte valaki a városvezetőtől.
– Azt ígérte, ha megadjuk magunkat, senkinek sem esik bántódása –
érkezett a válasz.
A tömegben folytatódott a susmusolás.
– Adjuk meg magunkat! – kiáltotta fel végül valaki.
– Úgy van – szólaltak meg többen. Hangjukból Benci kiérezte a
csalódottságot.
A férfi az erkélyen beletörődően bólogatott.
– Így lesz hát. Megüzenem, hogy megadjuk magunkat. Nyugodalmas
jó éjszakát! Az Isten áldjon meg mindnyájunkat!
A fiatalember meg volt győződve róla, hogy ez a helyes döntés. A
bolsevik vezetés talán elvetette a sulykot az egyházi személyek túszul
ejtésével, a kalocsaiak pedig túlzó módon reagáltak a történtekre, de
biztosan el lehet simítani a nézeteltéréseket. Ha az itteniek látnák, mi
mindenben segíti a proletárállam a kétkezi, nincstelen embereket, hogy
mennyivel igazságosabb ez a rendszer, mint bármi korábban, biztosan
belátnák, jó helyük van a Tanácsköztársaságban. Szamuely bizonyára békés
módszerekkel veszi vissza a város irányítását. Tárgyalni jött, kivizsgálni az
esetet, és mindaz, amit a megtorlásról beszéltek, nem lehet más, csupán
túlzó, alaptalan pletyka.
Hisz ismerte az embereket, főleg a vidékieket. Tudta, mindent
háromszorosára nagyítva mondanak tovább.
– Menjünk – paskolta meg a vállát az apja. A hazaúton, hiába próbálta
Benci győzködni, hogy nem lesz semmi baj, Sándor csak csüggedten
baktatott.

Benci rosszul aludt. Az apja végighorkolta az egész éjszakát, köszönhetően

annak, hogy hazatérvén becsókolt egy fél üveg pálinkát.
Reggel aztán mindketten gyűrötten ébredtek. Egy szál trikóban ültek a
konyhaasztalhoz. A bögre kávé mellé kenyeret, szalonnát, kolbászt és
hagymát reggeliztek, hozzá sózott paradicsomot és retket eszegettek. A
vidámság messziről elkerülte őket, beszélgetés helyett némán falatoztak.
– Apám részt vett benne? – törte meg a fagyos csöndet óvatosan Benci.
 – A felfordulásban?
– Abban – bólintott a fiatalember.
Sándor vágott magának egy porciónyi kenyeret, és egy szelet kolbászt
tett rá.
– Valamennyire mindannyian részt vettünk benne – kapta be a falatot. –
Ott voltunk a templomban, ott voltunk a tüntetésen, és mindnyájan
örültünk, hogy végre magyar levegőt szívhatunk.
– Ez még… nem olyan komoly. Úgy értem…
– Tudom, hogy érted – nyelt le egy szelet paradicsomot Sándor. – Azon
gondolkodsz, megbüntethetnek-e érte.
Benci lesütötte a szemét.
– Csinált… komolyabb dolgokat is?
Az apja a fejét ingatta.
– Ha az érdeköl, nem én penderítettem ki innen a vörösöket, és nem én
szaggattam le a drótokat. És be kell vallanom, sajnálom, hogy nem én
tettem mindezt!
– Ilyet ne mondjon, apám! Ha bárki kérdezi, maga nem vett részt
benne! Lehetnek besúgók…
– Nem érdeköl! Én, fiam, büszke vagyok arra, ami itt történt!
– Apám, legyen esze!
– Te csak ne oktass ki engemet!
– Ezekkel nem lehet viccelni! Higgye el!
Kinti nyekergés árulta el, hogy valaki belépett a deszkákból tákolt
ócska kapun. Sándor még fel sem állhatott, hogy kinézzen, amikor a ház
faajtaja is kinyílt. Errefelé nem szokták kulcsra zárni az ajtót, nem volt rá
szükség.
Két katonaruhás férfi toppant be, puskával a kezükben.
– Adjon Isten! – köszöntötte őket az őszülő férfi. – Ha én maguk
volnák, azért előbb kopogtatnák.
A fegyveresek válasz helyett körülpillantottak a helyiségben.
– Csak maguk ketten vannak itt? – kérdezte az egyikük.
Sándor bólintott.
– Valaki mást keres? Nem bújtatunk senkit.
– Mit keres itt az a puska? – mutatott az egyik katona a sarokba
támasztott fegyverre.
– Az az enyém, elvtárs! – felelte habozás nélkül Benci. – Én is a Vörös
Hadsereg katonája vagyok! Tegnap érkeztem a frontról. Felvidékről.
 A katona bizalmatlanul végigmérte a fiatalembert. A két jövevény
egymásra sandított, majd az egyikük megvonta a vállát.
– Melyikük Kasza Sándor?
Az idősebb Kasza felállt, legalább fél fejjel magasodva az
egyenruhások fölé.
– Én. Miben segíthetek az uraknak?
– Az elvtárs velünk jön! – harsogta a katona, megmarkolva a puskája
agyát.
– Azért a reggelit befejezhetem? – intett fejével Sándor a szalonna felé.
– Kérnek maguk is, ha már itt vannak?
– Nem. Jöjjön!
– Oszt’ hova megyünk?
– Tárgyalásra. Mindenkit kihallgatnak.
– Akkor az ingemet azért fölvenném!
– Csak gyorsan!
– Én is megyek! – állt fel Benci, teljes magasságában kihúzva magát.
– Magát hogy hívják, elvtárs? – kérdezte tőle az egyik katona.
– Kasza Benedek.
A férfi egy papirost halászott elő, átfutotta és a fejét ingatta.
– Nem. Nincs rajta. Maga itt marad!
– Én is a Vörös Hadsereg katonája vagyok! – erősködött Benci. – És a
fia!
– Akkor is itt marad – vetette rá fagyos tekintetét az egyik férfi. –
Rokonok nem jöhetnek.
– Maga pedig szedelődzködjön! – rivallt rá a másik Sándorra.
– Fiam… Nem lesz semmi baj – fordult Bencihez az idősebb Kasza,
miközben ügyetlenül a szebbik ingét gombolta magára. – Hacsak az nem,
hogy nem lesz időm megkapálni a paprikát.
– A paprikát? – lepődött meg a fiatalember.
– Azt – biccentett az apja. – Mára terveztem, csak hát az urak más
szórakozást eszeltek ki nekem. Ha pedig te is jönnél, senki se csinálná meg.
Megkapálsz?
Benci kevéssé tartotta valószínűnek, hogy tényleg olyan fontos lenne
éppen ma megmozgatni a földet a palánták körül. Végigjáratta a tekintetét a
férfiakon. A két katona ellentmondást nem tűrően, kezüket a fegyverükön
tartva lesték, mit válaszol. Az apja tekintetében pedig, szavaival ellentétben,
félelem lakozott – de hogy magát féltette, vagy őt, azt nem tudta. Az
bizonyosnak látszott, nem a paprika miatt aggódik.
– Meg – egyezett bele Benci. Apja felsóhajtott, ám a szeme még
mindig riadtan csillogott.
– Öltözzön, Kasza elvtárs! – dörrent rá az egyik katona Sándorra. –
Várnak a többiek. Nincs időnk!
– Máris… – Sándor felvette kopottas fekete zakóját és kezébe kapta a
kalapját. Néhány pillanatig egyik lábáról a másikra állt, majd odalépett
Bencihez és megölelte.
– Minden rendben lesz – motyogta, ám a fiatalembert az az érzés
kerítette hatalmába, hogy ennek az ellenkezője az igaz. Kibontakoztak az
ölelésből és egymásra néztek. Az apja válla megroggyant, tekintetéből
legyőzöttség sugárzott. – Minden rendben lesz! – ismételte. – Te csak
vigyázz a paprikára! Délre itt vagyok!

Mokány unalommal figyelte a tárgyalásnak nevezett színjátékot. Csak ma

már legalább tucatszor volt szemtanúja, ahogy a forradalmi törvényszék
elnökét alakító Szamuely percek alatt lezavarta az egész kivizsgálást. A
formaság kedvéért helyet kaptak mellette néhányan a Lenin-fiúk közül is,
bár jobbára meg se szólaltak.
Mindig minden ugyanúgy történt. Épp csak egyetlen szereplő változott
tárgyalásról tárgyalásra: a vádlott, aki elhitte, hogy számít, mit válaszol és
mit hoz fel a mentségére.
Mokány ezúttal egy magas, középkorú férfit kísért a törvényszék
épületének esküdtszéki termébe. A piszkosszőke vádlott, amikor Mokány
meghozta, a fejét forgatva kereste, hová ülhetne, aztán rájött, hogy állnia
kell.
Ne aggódj, cimbora! – gondolta Mokány. Úgyse tart sokáig. Nem úgy,
mint nekem… Még utánad is sokakat kell behoznom és végigállnom velük
ezt az egész kabarét.
– Neve? – kérdezte érdektelenül Szamuely, miközben az előtte levő
asztalon heverő revolvert piszkálgatta.
– Kasza Sándor, alázatos szolgája! – biccentett tisztelettel a magas,
vékony férfi, izgatottan gyűrögetve a kalapját csontos ujjai között.
– Részt vett az elmúlt napok felfordulásában?
 – Nem, uram! – érkezett a felelet némi hezitálás után.
– Nem, elvtárs! – javította ki Szamuely. – A helyes megszólítás az
elvtárs!
– Igenis, elvtárs úr! – hajtotta meg a fejét a férfi.
A népbiztos türelmetlenül legyintett.
– Mindegy… – sóhajtotta. – Részt vett a forradalmi kormány
tisztviselője elleni erőszakban?
– Nem, elvtárs úr.
– Részt vett a távközlés és a vasút megrongálásában?
– Nem, elvtárs úr.
– Részt vett a fennálló rend elleni tüntetésen?
A férfi néhány pillanatig a kalapját gyűrögette, mielőtt válaszolt volna.
– Nem, elvtárs úr – nyögte, és lesütötte a szemét.
Mokány látta, hogy a deresedő halántékán megindul egy
izzadságcsepp. Meleg volt így nyáron, ez kétségtelen – ő maga is feltűrte az
ingujját –, de Mokány gyanította, hogy inkább az izgalom izzasztja meg a
férfit.
Vagy hogy őszinte ember létére hazudnia kell.
Mokány épp elég vallatáson vett már részt, hogy ne kerülje el a
figyelmét az ilyesmi. De tudta, Szamuelyt sem ejtették a fejére. A népbiztos
akár be is fejezhette volna a komédiát, ám az arckifejezése alapján úgy
döntött, folytatja.
Nyilván szórakoztatja a kalocsai férfi nyűglődése, vélte Mokány.
Bezzeg ha neki is állnia kellene, biztosan hamarabb lezavarná… Vagy
hagyná a fenébe ezt az egészet, és a korábbi jól bevált módszereket
alkalmazná…
– Nevezzen meg olyan személyeket, akik részt vettek az imént
elhangzott tevékenységekben – parancsolta Szamuely. Szigorú tekintete a
vesébe látott.
– Én… – hőkölt hátra Kasza Sándor zavartan – …én igazán nem
tudom, kik… én csak hallottam, hogy megtörtént…
– Egy ilyen kis helyen nem tudja, kik tették? Maga nyilván remete,
elvtárs – vonta le a következtetést Szamuely, szemöldökét kihívóan
felhúzva.
– Én… – hebegte zavartan a magas férfi – …hát nem remete, de igen…
Szóval, hogy magamnak való vagyok kicsit, elvtárs úr.
 – Maga burzsoá? – dőlt előre Szamuely, a feszengő kihallgatottra
szegezve átható szemét.
– Tessék, kérem?
– Nem csak remete, de süket is – nézett oldalra a népbiztos, mire a
Lenin-fiúk felröhögtek. Mokány úgy érezte, jobban teszi, ha mosolyog. –
Azt kérdeztem – emelte fel a hangját Szamuely –, burzsoá-e.
– Nem, kérem.
– De vagyona csak van, nem?
– Nem vagyok én gazdag, elvtárs úr. Egyszerű földműves vagyok.
– Földje van?
– Csak egy kis veteményes a ház mellett.
– Szóval, van háza?
– Még az apám…
– Ne beszéljen mellé! Van saját háza?
– Igen, van, elvtárs úr.
– Szóval maga burzsoá – dőlt hátra Szamuely. Mokányra nézett és
feléje biccentett. – Viheted a többihez.

Korgott a gyomra az éhségtől, de várta az apját az ebéddel. Ám Benci addig

is tevékenyen töltötte az időt, nehogy azt kapja meg tőle, hogy Pesten
elkényelmesedett, és elfelejtette, hogyan kell a veteményesben dolgozni.
Bőrét égette a nap, átizzadt inge csatakosan tapadt a hátára a párás
melegben végzett munkától. Délutánra nemcsak a paprikát kapálta meg,
mindent rendbe tett a kertben, amit tudott, és még meg is locsolt. Éppen a
csirkéket etette a kert végében, amikor megnyikordult a kerítés kapuja.
Nyilván be kellene kenni egy kis disznózsírral a zsanérokat…
Akármilyen kellemetlen volt a hang, felszabadultan elmosolyodott.
Aggódott az apja miatt, aki hosszú órákkal ezelőtt elment. Nagy kő esett le
a szívéről, hogy végre hazatért.
A ház menti sétányon a kapu felé indult. Meglepetésére nem az apjával
találta magát szemközt, hanem két, zsákokkal felszerelkezett vörös
katonával. Az ábrázatuk alapján azok éppúgy meg voltak döbbenve, mint ő.
– Hát te hogyhogy megelőztél bennünket, elvtárs? – találta meg a
hangját az egyik érkező.
Benci értetlenül nézett rá.
 Megelőztem őket?
– Én csak – mutatott hátra a tyúkól felé – megetettem a baromfit.
– Azt bizony jól tetted! Akkor már vihetjük is őket! Nesze, segíts! –
nyújtott át néhány zsákot a katona.
– Vinni? Hova?
– Napszúrást kaptál, pajtás? A teherautóra! Visszük őket Pestre!
– És… miért?
– Hogyhogy miért? Jóllakatni a párttitkár elvtársakat meg a
proletárokat jófajta falusi csibehússal!
– Na persze mi is jóllakunk! – bökte oldalba a másik röhögve.
Mi történik itt?
– De ez… – hebegte Benci. – Milyen alapon?
– Ne játszd már a sült bolondot, elvtárs! – A katona kezdte elveszíteni
a türelmét. – Te tán nem voltál velünk eddig? Ezt a házat ugyanúgy
szocializálták, mint a többit. Az államé minden, ami itt van.
– De – rázta meg a fejét Benci – ez a ház a Kasza családé! Kasza
Sándor a tulajdonosa, nem az állam.
– Hát – vigyorodott el az katona –, neki nem lesz rá szüksége.
Benci úgy érezte, szívét fagyos kéz markolja meg.
– Hol… hol van? – kérdezte elszoruló torokkal.
– Ki? Ez a Kasza?
A fiatalember erőtlenül bólintott.
– Ott, ahol a többi – érkezett a válasz. – A főutcán!

Benci a katonák értetlenkedésével mit sem törődve rohant be a házba.

Magára vette a katonazubbonyát, a fejébe húzta vörös csillagos sapkáját, a
kezébe kapta a puskáját, és a főutca felé vette az irányt.
Nem tudta, mi vár rá. Fejében a legrémisztőbb gondolatok kavarogtak,
de biztos nem lehetett semmiben.
Már az is őrületesen nagy büntetés lett volna, ha az állam elkobozza a
családi házikót, de tartott tőle, az apja nem ússza meg ennyivel.
Végül az érseki szeminárium előtti talált rá. Egy berkenyefán lógott
hátrakötött kézzel, félrebillenő fejjel, mozdulatlanul. Hosszú sorokban
lógtak az akasztott emberek, bizarr módon dekorálva a zöldellő fasort. Az
apját akaszthatták utoljára, mert a sor szélén kapott helyet.
 Benci lába a földbe gyökerezett a látványtól.
Hogyan? Miért? Hisz nem vett részt… Nem volt bűnös!
Nem… ez nem történhet meg, motyogta magában. Ez nem!
Nem mert közelebb menni, és apja eltorzult, elszíneződött arcába
nézni. Félt elfogadni a valóságot, félt, ha közelebb megy, végérvényessé,
megváltoztathatatlanná teszi apja halálát.
Hosszú percekig állt ott, és nem hitte el, amit lát. A holttestekkel
katonák viccelődtek, egyeseknek cigarettát, pipát és más dolgokat dugtak a
szájukba, másokkal csapatostul fényképezkedtek.
Miféle lélektelen állatok ezek?
Mi visz rá bárkit, hogy emberek tetemét gyalázza?
Hogy tucatjával végeztessen ki embereket?
Bűnösnek érezte magát. Hisz éltette ezt a rendszert, hitt benne,
segítette… Rájött, nem látta, vagy nem akarta eddig látni a
Tanácsköztársaság valódi arcát. Koszosnak érezte magát, a proletárdiktatúra
bemocskolta.
Ő is bűnös volt.
Ő ölte meg az apját.
Nyomasztó gondolataiból üdvrivalgás rántotta ki. Hátrafordult, a hang
forrása felé. Újabb elítéltet hoztak, akit, mellette elvezetve, az apjával
szomszédos fa alá rángattak. Ott kötelet hurkoltak a nyakába és egy sámlira
állították.
Ismerte az életéért rimánkodó férfit. A tanító volt, s mindig a szépre és
jóra okította a diákjait. Őt is.
Benci elborzadva bámulta, ahogy a katonák – épp olyan katonák, mint
ő –, akik eddig úgy ujjongtak, mint egy kisgyerek, ha nagy öröm éri,
vidáman ütlegelni kezdték a rémült férfit. Minél inkább könyörgött a tanító,
annál inkább kínozták. Büdös fehérnek, mocskos burzsoának nevezték, és
azt kiabálták, addig verik, míg ki nem rúgja maga alól a sámlit.
Benci a puskájáért nyúlt.
Megmentheti? Szembeszállhat ennyi katonával?
Nyilván nem. Megölnék, itt helyben. Talán jobban megkínoznák, mint
a tanítót.
Legalább nem kellene azzal a tudattal élnie, hogy a lelke örökre
besározódott. Hogy ő ölte meg a saját apját.
– Na, vörösödik már a fehér? – hallotta a derűs kérdést. Eddig észre
sem vette, hogy egy alacsony, sötét hajú férfi áll mellette, alig néhány évvel
idősebb tőle. Jóvágású fizimiskája ellenére baljós aura vette körül, arcán
kegyetlen mosoly játszott. Nem a katonák egyenruháját viselte, de jó pár
fegyver volt nála.
A férfi sercegve lángra lobbantott egy gyufát, rágyújtott és Benci felé
nyújtotta a dobozt. Az alkarjára meztelen sellőt tetováltak.
– Cigarettát?
Benci megrázta a fejét, és visszafordult az akasztás felé. A
szerencsétlen tanító alól mostanra hiányzott a sámli, ő pedig
kétségbeesetten, ütlegek és mocskolódások közepette küzdött az életéért.
– Te nem szórakozol a többiekkel? – kérdezte az alacsony férfi.
Benci nem válaszolt. Valami megragadta a figyelmét.
Jól látta volna?
– Megmozdult – motyogta.
– Mi? – kérdezte a férfi.
Immár nem volt kétséges, az apja lába megrándult.
– Megmozdult! – kiáltott fel Benci. – Még él!
Lelkesen rohanni kezdett az apja felé.
Megmenti! Még nem késő! Még megmentheti!
Nem érdekelte, mi lesz vele. Csak az számított, hogy ne hagyja
meghalni az apját.
Csupán néhány lépést tehetett, amikor három lövés dörrent. Kasza
Sándor teste megrázkódott, ahogy mellkasába három golyó csapódott.
Immár kétség sem férhetett hozzá, hogy kilehelte a lelkét.
Benci lábából kiszökött az erő, kis híján elesett, amikor megállt. Válla
megrogyott, ahogy a holttestre meredt.
Sok volt neki a látvány. A tenyerébe temette az arcát.
Valaki megpaskolta a vállát. Az alacsony férfi volt az, tetovált kezében
füstölt a pisztoly.
– Szokj hozzá, elvtárs! Nem profi hóhérok a fiúk. Lesznek még páran,
akiknek segíteni kell meghalni. – Eltette a fegyvert, és peckes léptekkel
távozott.
 Veszélyes alku

1919. június 29., Budapest

Amikor Kun Béla a beszéde végeztével a helyére ült, felzúdult a Parlament.

– Nem dobhatjuk el, amit ilyen drágán szereztünk!
– Nem hihetünk nekik!
– Hova vonjuk vissza azt a rengeteg elégedetlen katonát? Még durvább
ellenforradalom lesz!
Az értetlenkedő és felháborodott közbeszólások mellett elhangzottak
olyanok is, melyek egyetértésükről biztosították a felszólalót.
– Nem tudjuk tovább folytatni a háborút, elvtársak!
– Elsöpörnek minket, ha nem tesszük meg!
– Megszabadulhatunk a román fenyegetéstől!
A népbiztost egyáltalán nem lepte meg, hogy az általa felvetett téma
ekkora vihart kavart.
Manapság, ahogy kül- és belpolitikailag sokasodtak a nehézségeik, az
ország vezetése egyre megosztottabbá vált, és mind több ellenvélemény
fogalmazódott meg a fő csapásiránnyal szemben. Ezúttal azonban valóban
kényes témával hozakodott elő, melyben maga sem lehetett biztos a helyes
döntés felől.
Úgy érezte azonban, kényszerpályán mozognak.
Igyekezett figyelmen kívül hagyni a bekiabálásokat, és úgy tett, mintha
lefoglalná a papírjai rendezgetése. Az asztalán az északi front hadijelentései
mellett azok a táviratok hevertek, amelyeket Georges Clemenceau-val,
Franciaország miniszterelnökével váltott.
Clemenceau június elején, a Vörös Hadsereg egyre átütőbb harci
sikereit követően a hadjárat befejezését követelte a Tanácsköztársaságtól, s
cserébe hajlandónak mutatkozott párbeszédbe bocsátkozni Magyarország
„igazságos” határaival kapcsolatban.
Kun bántónak érezte a távirat modorát, amely fenyegetőzött, és azt
sugallta, hogy az egész háborúskodást a magyarok kezdték.
Hát nem a románok nyomultak be a Tiszáig?
 Hát nem a csehek hatoltak be északon?
Kinek az engedélyével történt mindez, ha nem az antantéval?
No de sejtette ő, merről fúj a szél: Clemenceau így akart kedvezőbb
alkupozícióba kerülni. Nyilvánvalóan arra számított, dörgő hangú üzenetére
a magyar vezetők meghunyászkodnak, mint egy pincsikutya.
Mindenesetre azt el kellett ismerni, Clemenceau az antant egyik magas
rangú vezetőjeként eleve jó alkupozícióban volt. Az elvtársaknak, ha bármit
el akartak érni egy majdani békekonferencián, nyitottnak kellett
mutatkozniuk az egyezkedésre, és úgy kellett táncolniuk, ahogy ő fütyül.
Kun a válaszában biztosította hát szándékáról az együttműködésre, és azt
javasolta, az érintett országok hívjanak össze konferenciát Bécsben.
Ehelyett azonban a külügyminiszterek tanácsa csak a román és a cseh-
szlovák állam képviselőit idézte be, hogy ismertesse velük a Szövetségesek
Legfelsőbb Tanácsa által meghúzott határokat. Senki sem kérdezte az
„igazságos” határokról a magyarok véleményét.
Cseh részről a miniszterelnök és a külügyminiszter néhány megjegyzés
kíséretében elfogadta az eléjük tárt tervezetet, a román miniszterelnök
azonban arra való hivatkozással, hogy a királyi kormányzat nélkül nem
dönthet, tíznapos türelmi időt kért.
Mivel egyetértés nem született, az ellenségeskedés sem szűnt meg.
Clemenceau a soron következő táviratában, melyet a magyar mellett
egyaránt elküldött a román és a cseh államfőnek, leszögezte, hogy egyetlen
állam sem számíthat nagyobb területre jutalomként azért, mert
meghosszabbította a háború borzalmait, s hogy a végleges határok azok
lesznek, amelyeket ők, az antant képviselői megállapítanak. Mellékelte a
véglegesnek szánt határokat, és felszólította az érintett kormányokat, hogy
négy napon belül annak megfelelően vonják vissza a seregeiket.
Kun Béla igazságtalannak tartotta, hogy a visszavonulás meghiúsulása
esetére csak Magyarországot érhette retorzió; Clemenceau ebben az esetben
egy Budapest ellen irányuló fegyveres beavatkozással fenyegetőzött. A
francia miniszterelnök szavai azt a meggyőződést sugallták, hogy a csehek
és a románok partnerei lesznek követelésében, mintha fel sem merülhetett
volna ennek ellenkezője.
Mintha Magyarország lenne ebben a társaságban az egyetlen
rosszfiú…
A magyar kormánytagok, amikor megvitatták a távirat szövegét és a
lehetőségeket, egyetértettek, hogy a kapott határok Clemenceau korábbi
szavaival ellentétben az erősebb jogán megvont határoknak tűnnek. Ennek
ellenére az az álláspont nyert, mely szerint, ha el akarják kerülni az antant
egyesített erőinek támadását, kénytelenek engedelmeskedni.
A csehek azonban, miután a magyar erők leálltak az északi hadjárattal,
azonnal támadásba lendültek. Nem tette biztatóbbá a helyzetet, hogy a
román haderő sem kezdte meg a visszavonulást. Mindkét szomszédos
ország megszegte hát a jegyzékben foglaltakat.
Kun táviratban szólította fel Clemenceau-t, hogy szerezzen érvényt az
ígéretének, mert addig, amíg a magyar csapatokat cseh részről támadások
érik, amíg lefegyverzik és tömegesen legyilkolják a katonákat, képtelenség
a fegyverletétellel komolyan foglalkozni. A táviratnak egyelőre nem sok
hozadéka volt.
Történt azonban tegnap valami, ami mindent megváltoztatott.
Németország békét kötött.
Mivel Ausztria békében várta a sorsát, Kunék tudták, hogy
Magyarország vált az elsődlegesen megoldandó problémává az antant
szemében.
Ha most nem teljesítik Clemenceau kérését, a szövetséges hatalmak
teljes hadereje ellenük vonul. A francia kutya eddig csak ugatott. Innentől
kezdve könnyedén haraphatott is. Márpedig nem volt kérdéses, hogy a
proletársereg ennek kivédésére kevés.
Viszont éppen azért, mert Magyarország az antant kiemelt figyelmét
élvezte, azzal biztosan jó pontot szerezhet a békekonferencia előtt, ha annak
ellenére teljesíti Clemenceau követelését, hogy a szomszédos államok
ennek egyelőre nem mutatják jelét.
Veszélyes lépés lenne… hisz mi lesz, ha a csehek továbbra is
támadnak? Mi lesz, ha a románok nem vonulnak vissza, és nem hagyják
szabadon a Tiszántúlt?
Nem, vélte Kun, azt nem tehetik meg! Ha pedig mégis, annak biztosan
meglesz a böjtje a békekonferencián…
A bolsevik vezér kénytelen volt bízni az antant adott szavában. Azért
is, mert nem csak kívülről fogyott a levegő a diktatúra körül. A gyárak
termelése messze alulmaradt az elvárásokkal szemben, a hadsereg ellátása
egyre nagyobb terheket rótt az országra, és mind több ellenforradalmi
gócpont ütötte fel a fejét. A dunántúli és Kalocsa környéki zendülések után
legutóbb Budapesten odáig fajultak a dolgok, hogy lázadó katonák tereket
és telefonközpontokat foglaltak le, a Dunán úszó monitorokról pedig a
Szovjetházra lőttek.
Kunnak, aki az épületben tartózkodott ekkor, még mindig összeszorult
a gyomra az emlék hatására.
Szerencse, hogy sikerült lefegyverezni a katonákat, s a hajókat
kiüldözni az országból!
Rendet kellett tenni a határokon belül. Ugyan mit ér a hadisiker, ha
közben belülről vész el a proletárállam?
A pártvezetőség Kun Béla egyetértésével a tegnapi ülésén úgy
határozott hát, hogy a kormány eleget tesz a diktátumnak, és kiüríti a
felvidéki területeket egészen a demarkációs vonalig.
Kun tudta, hogy az imént, amikor ezt bejelentette az országgyűlésen,
joggal hördültek fel azok, akik még nem ismerték ezt a döntést. Joggal
hördültek fel, mert nagy árat kell fizetni egy ígéretért. Egy olyan ígéretért,
melynek teljesülése, a korábbiak fényében, korántsem tűnik biztosnak.
Tudta, hogy nincs más megoldás. El kell fogadtatni velük a döntést.
 Nemzeti lobogó

1919. július 19., Szeged

Mire Horthy Miklós fővezér és a miniszterelnök – immár nem Károlyi

Gyula töltötte be ezt a tisztséget, hanem P. Ábrahám Dezső – reggel kilenc
órakor megérkezett a Mars téri laktanyához, az úttest szélén fogatok és
díszhintók sorakoztak, szinte teljesen elfoglalva az utat. A bejáratnál
díszőrség posztolt, a kaszárnya ünneplőbe öltözött. Az udvar közepén
bokrétákkal és nemzeti színű kokárdákkal ékített emelvény állt, mellette
hasonlóan dekorált sátrak, és a szemközti kápolna is virágba borult.
A kordonok mögött a város polgárai várták őket kíváncsian, a
meghatottságtól párás szemmel. A katonaság hatalmas négyszöget formálva
állt fel, feszes vigyázzban, miközben a rezesbanda által játszott Himnusz
dallamaira Horthy és Ábrahám ellépdelt előttük. Ekkor érkezett meg a
zászlóanya a koszorúslányokkal, valamint az őket kísérő tiszttel, aki a
lobogót az oltár elé hozta.
Megkezdődött a mise. Az evangélium után a tábori lelkész mondott
beszédet, ezt követően a tábori pap szentelte fel a lobogót. A zászlótartó
tiszt térdre ereszkedett, a csapatok szalutáltak, a tisztek kardot rántottak
annak jeléül, hogy a lobogót az életük árán is megvédik.
Aki az ereklyére nézett, óhatatlanul az összefogást látta. A szegedi nők
készítették ezt a műremeket az Esterházyak várában őrzött, ábrákkal
díszített zászló alapján. Külön adakozásból érkezett a selyembrokát, az
aranyrojt, az aranyzsinór és az azon lógó bojtok. Más készítette a
zászlónyelet és más a rajta meredő, srapnelhüvelyből kalapált
lándzsahegyet.
Az alsóvárosi apácák a drapéria mindkét oldalára koszorút hímeztek,
Szűz Mária képe is a zászlót díszítette, a nyelet a rajta kanyargó
babérlevelek tették különlegessé.
– A magyar nők honszerelmének lángoló érzésével adom át ezt a
felszentelt zászlót a hadsereg-főparancsnok úrnak – szavalta a zászlóanya,
Kelemen Béla korábbi kultuszminiszter felesége. – Ez a zászló legyen a
jelvénye a becsületnek, a bátorságnak, a fegyelmezettségnek és az
önfeláldozó hazaszeretetnek! Isten áldása kísérje e zászlót az útjára!
Horthy ünnepélyesen átvette az ajándékot, s szónoklatba kezdett:
– Szegedi nők hímezték bele szívük melegét ebbe a zászlóba.
Büszkeséggel tölt el a tudat, hogy a szegedi magyar nők ezt a lobogót a
magyar nemzeti eszme szolgálatában álló hadseregnek szánták. A régi
legendás vitézeknek: egy Hunyadinak, egy Rákóczinak kellene feltűnni,
hogy felrázzák tespedéséből a magyar hazát. Ilyen veszélyben a haza még
nem volt soha! Ha nem fogunk fegyvert, elveszünk örökre! – Horthy
körülnézett, tekintete találkozott az áldozatkész, tettre vágyó katonák
tekintetével. – Ismerem Szeged népét, Kossuth nemzetének büszkeségét. A
szegedi katonák már a háború alatt megmutatták, hogy hazájukért képesek
életüket és vérüket áldozni. Vegyétek most is ezt a lobogót, e drága kincset,
és jelszavatok legyen: Ezzel vagy ezen!
Szavait kitörő lelkesedés és taps fogadta.
Horthy átadta a zászlót Diendorfer alezredesnek, aki tovább folytatta a
beszédek sorát, ő pedig felemelt fejjel gyönyörködött a csodaszép
munkában. Szeged város szíve-lelke belekerült, s nem győzött eléggé hálás
lenni érte.
Büszke volt akkor is, amikor tekintete a laktanyán felsorakozott
darutollas katonákra siklott – büszke, igen, bár elégedett nem.
Horthy sok szempontból kudarcként élte meg az elmúlt hónapot, még
ha hadügyminisztersége nem is múlt el teljesen eredmény nélkül.
Hadügyi államtitkárának, Gömbös Gyulának, és a vezérkari főnöknek,
Sós Károlynak köszönhetően ő, aki korábban a tengeri hadviselésben
szerzett tapasztalatot, egyre inkább felvértezte magát azzal a tudással, mely
a szárazföldi erők feletti parancsnokláshoz szükségeltett.
Gömbös segítségével mostanra létrejött a fegyveres erő magva, így
Prónay Pál huszár százados vezérlete alatt megalakult az első tiszti század.
A toborzásra szép számban érkeztek a csatlakozni vágyók, így a sereg
létszáma egyre duzzadt.
Igaz, egyelőre jóformán több volt a tiszt, mint a közlegény. Messze
nem voltak annyian, amennyivel meg lehetett volna támadni a
Tanácsköztársaságot. Ám, még ha lettek volna elegen, a franciák nem
engedték őket kibontakozni. Azt is megtiltották, hogy a Nemzeti Hadsereg
tagjai a laktanyán kívül fegyverrel mutatkozzanak.
 Így aztán a katonák harc helyett egyelőre mulatságokkal és
piknikekkel töltötték az idejüket. No meg éjjel, titokban végrehajtott
küldetésekkel, melyek során néhány rosszakarójuk a vágyottnál közelebbről
is megismerkedhetett a Tiszával…
Ha csupán a franciák vonakodása lett volna az egyetlen probléma,
komoly gátat állított volna a kitűzött céljuk, a bolsevik rezsim megbuktatása
elé. De távolról sem volt ez a helyzet.
Mint ahogy a vörös kormánynak folyamatosan ellenforradalmi gócokat
kellett legyőznie, Szegeden meg kellett küzdeni az ellenlábasokkal.
Bármilyen szépen összegyűlt itt a laktanyán a város polgársága,
bármilyen lelkesen alkották meg a sereg új zászlaját, Szeged lakossága
politikailag megosztott volt, és a munkásság egyáltalán nem szimpatizált az
ellenkormánnyal. Szinte az egész júniust végigkísérte a sztrájkjuk, s ezen
időszak alatt olyan hírek keltek szárnyra, hogy kapcsolatot tartanak fenn a
proletárdiktatúrával, és azon szervezkednek, hogy beengedik őket Szegedre,
valamint hogy azzal riogatnak, megrongálják a Tisza töltéseit – ami most,
különösen magas vízállás idején, árral fenyegetett.
Ám ha csak a munkásosztály jelentette volna az egyetlen megoldandó
belső gondot, Horthy boldog lett volna. Úgy tűnt azonban, a helyi politikai
erők, melyeknek közös, nemes célért kellett volna dolgozniuk, inkább
széthúznak, semmint összetartanak.
Sokan érdemi munka helyett a maguk pecsenyéjét sütögették, a
franciákhoz dörgölőztek, miközben bemártották náluk más pártok
politikusait. Horthy gerinctelen haszonlesőknek tartotta őket. Nekik
köszönhetően szegény Károlyi Gyulának folyton magyarázkodnia kellett a
franciáknál a „németbarátsága” miatt, miközben egyre kevésbé élvezte a
támogatásukat és egyre inkább fogyott körülötte a levegő.
A kormányülések hangulata mind gyászosabb hangulatban telt. Teleki
és Gömbös mellett Horthy volt az, aki igyekezett bátorságot önteni a
politikusokba. Azt hangoztatta, nem szabad feladni a küzdelmet, és bízni
kell abban, hogy felébred a magyar nemzet, mert ez adja majd az igazi erőt,
nem a franciák.
Azonban hiába győzködték a minisztereket. Károlyi Gyula úgy érezte,
kénytelen lemondani és átadni a helyét P. Ábrahám Dezsőnek, aki aztán egy
új, valamivel baloldalibb összetételű kabinetet alakított – olyat, melyet a
franciák remélhetőleg kevésbé tartanak a németekhez kötődőnek.
 Az új kormányban Horthy már nem vett részt miniszterként. Egyfelől,
mint Ferenc József egykori szárnysegédjét és feltétlen hívét, a múltja miatt
a franciák túlságosan reakciósnak találták és attól tartottak, a háború előtti
világot szeretné visszahozni. Ebben valamelyest igazuk volt… Másfelől,
elege lett a politikai csatározásokból. Nem akarta magát ilyesmivel
bemocskolni.
A hadvezéri posztot azonban megtartotta magának, és kijárta, hogy
fővezérnek titulálják. Úgy vélte, a seregben van az igazi erő, és akkor van
súlya a szavainak, ha fegyverekkel nyomatékosítani tudja.
Hiába alakult azonban új ellenkormány, a franciák egyelőre kevés jelét
adták, hogy azt több engedményben óhajtanák részesíteni, mint az előzőt.
Horthy sokszor úgy érezte, miközben a franciák a semlegességről és a
be nem avatkozásról papolnak, valójában mintha a Kun-féle rezsimet
védenék, és szándékosan gátolják, hogy a nemzeti erő kibontakozhasson.
Az ellenkormány ötlete, eredetileg még Aradon, a franciáktól származott.
Miért akadékoskodnak hát most?
Felmerült, hogy az antant esetleg úgy látja, egy nemzeti színű magyar
kormány nem lenne hajlandó aláírni azokat a békefeltételeket és
határmódosításokat, amelyeket egy internacionalista, a nemzeti együvé
tartozást sutba vágó bolsevik kormány igen.
Valóban így lenne? Valóban Kunékat akarják hatalomban tartani?
Akármi volt az indok, Horthyék folyamatosan falakba ütköztek.
Meglátása szerint a legnagyobb gondot az okozta, hogy nem engedélyezték
nekik a demarkációs vonal átlépését, így nem támadhattak a vörös
Magyarország ellen. Mihez kezdjen a hadsereggel, ha nem küldheti őket
harcba?
A fővezér, Telekivel karöltve, a híresen antikommunista jugoszláv
vezetéssel is tárgyalt Belgrádban, arra kérve engedélyt, hogy a szerb
fennhatóság alatt levő területekről indíthassanak hadműveleteket a
proletárdiktatúra ellen. A jugoszláv miniszterelnök biztosította őket a
támogatásáról, de csakis akkor, ha erre az offenzívára a franciák áldásukat
adják.
Ott voltak tehát, ahol a part szakad. A franciák nélkül egy lépést sem
tehettek. Szép lassan duzzasztották hát a sereg létszámát, és készültek a
pillanatra, amikor végre támadhatnak.
Ám, ha ők nem is véreztethették ki a kommünt, talán megteszi más…
 Horthy azt tartotta volna szerencsésnek, ha a hatalomátvétel nem külső
erővel történik, hanem a magyarok belső ügyeként rendeződik. Ha ló nincs,
jó a szamár…
A fővezér biztos forrásból tudta, hogy a Felvidékről visszavont
bolsevik had hamarosan megtámadja a románokat. És azt is, hogy a
románokhoz eljut a kommunista hadművelet terve… méghozzá onnan
tudta, mert maga is segédkezett abban, hogy a Vörös Hadsereg vezérkarától
megkapott tervek eljussanak az antant megfelelő embereihez.
Úgy látszott, egyenesen a Vörös Hadsereg vezetése fogja beverni a
tanácskormány koporsójába a következő szeget – többek közt az ő
segedelmével.
Hazaárulás lett volna?
Ezzel lényegében a halálba küldte a Tanácsköztársaság katonáit, és egy
ellenséges hadat segített betörni magyar területekre…
Horthy elhessegette a gondolatot. Az átmenet nem történhet vér nélkül.
Ha nem az oláhok, ők támadtak volna az országra. Így legalább nem nekik
kell kioltaniuk honfitársaik életét, megteszik ezt a szívességet a keleti
szomszédok.
Úgy tűnt, a következő napokban nem lesz más dolga, mint hátradőlni,
és páholyból szemlélni, ahogy a románok elsöprik a bolsevik csürhét… és
gyönyörködni a frissen felszentelt nemzeti lobogóban.
 A Kárpátokig!

1919. július 20., Szolnok

„Drága Sofiám!
Végre az oláhokat fogjuk kiűzni a magyar földről. Maguktól kellett volna
kivonulniuk, de nem tették, hanem inkább beleálltak a háborúskodásba. Hát
majd most megmutatjuk nekik, milyen a magyarok istene!
Ha rajtam múlik, meg se állunk a Kárpátokig! Végre eljött az ideje,
hogy felszabadítsalak, drága Sofiám!”
A támadás hajnali háromkor indult, heves ágyúzás közepette. Samunak
hunyásnyit sem sikerült aludnia. Ezredével együtt tegnap érkezett meg
Szolnokhoz, és bár az estének a pihenésről kellett volna szólnia, az állandó
ágyúdörgés miatt elkerülte az álom.
De megszokta, hogy a bakaélet nem pihenésről… Megtanulta
összeszedni ereje morzsáit, és a kedvezőtlen körülmények között helytállni.
Az elpuhult szatócsból kemény harcos érett.
A Vörös Hadsereg napok óta lőtte a Tisza túlsó felén tanyázó
románokat, és most sem hagyták abba, amikor a gyalogos hadosztályok
megindultak a városban a híd felé. Sőt nemcsak nem hagyták abba – az
eddigi puhatolózó ágyúzás helyett ezúttal igazi pergőtűz alá vették az
ellenséget, hogy az ottani ütegek ne lőhessék a hídra merészkedő magyar
katonákat. Bevetették a nehéztüzérséget is, és megszólaltak a rettegett
harminc és feles ágyúk, súlyos detonációikkal reszkettetve meg a levegőt.
A Vörös Hadsereg nem aprózta el, kétszáznál több löveget állított
csatasorba a gyalogosok védelmére. Samu bízott benne, hogy elég lesz,
hogy elrettentse a románokat az ellenállástól, és hanyatt-homlok
meneküljenek.
A szolnoki híd megszerzése komoly stratégiai jelentőséggel bírt, hisz
ezen át vezetett az út Budapest felé. Nem csoda, hogy folyamatos harc folyt
a birtoklásáért. A Vörös Hadseregnek május elején sikerült ismét
elfoglalnia a folyó bal oldalán elhelyezkedő várost, azonban a híd túloldalán
ott ólálkodott az ellenség. Sőt mint azt a házak homlokzatán éktelenkedő
golyónyomok mutatták, a románok továbbra sem nyughattak, repülőgépről
géppuskázták a várost. Elhúzódó állóháború alakult ki, s egyik fél sem volt
képes teret nyerni.
A város lakossága alaposan megsínylette a harcokat, és mintha ez nem
lett volna elég, az elmúlt hetekben jelentősen megnőtt a Tisza és a Zagyva
vízszintje, kevés híja volt, hogy nem öntötte el a víz a várost.
A szolnokiak fellélegezhetnek, gondolta bizakodva Samu. Itt a felmentő
sereg!
Ám nem mindenki osztozott a fiatalember lelkesedésében. Samu
kénytelen volt észrevenni, hogy az optimizmus, ami az északi hadjárat
elején fűtötte a katonákat, mostanra elpárolgott, a helyét fásult cinizmus
vette át.
A seregben munkálkodó propagandisták folyamatos agitációi ellenére
sokan becsapva érezték magukat. Nem elég, hogy a proletárdiktatúra
vezetése a sikerrel visszavívott területeken szlovák államot alapított, de
aztán teljesen ki is vonta a Felvidékről a seregeit. Hiába volt meg a
lehetőség, hogy visszafoglalják Pozsonyt is, meg se indultak az irányába,
hanem inkább az egészet odaadták a cseheknek. Azok a hitvány kutyák
pedig azzal hálálták meg a gesztust, hogy meg-megtámadták a visszavonuló
magyarokat.
A katonák úgy érezték, hasztalanul ontottak annyi vért, s a bajtársaik
közül feleslegesen haltak meg oly sokan. Ha cserébe az ország valóban
visszakapta volna a Tiszántúlt, talán más lett volna a helyzet, ám a román
királynak esze ágában sem volt kivonni a csapatait az elfoglalt vidékről.
Keserű lecke volt ez arról, mennyire lehet megbízni akár az antantban,
akár a Tanácsköztársaság vezetésében. Sokan – köztük Samu katonatársa,
az idősödő Talléros Fábián – olyannyira csalódottak voltak, hogy
dezertáltak, Szegedre szöktek és beálltak Horthy Nemzeti Hadseregébe.
Nem csak a közkatonákat nyomasztotta a kialakult helyzet. Böhm
Vilmost Landler Jenő váltotta a főparancsnoki poszton, a vezérkari főnök,
Stromfeld Aurél lemondott, s döntése sok tisztet magával rántott. Utódja
Julier Ferenc lett, ő dolgozta ki a románok elleni támadás tervét, és hitette el
az ország vezetésével, hogy sikerrel járhatnak.
A vörös haderő összesen három fronton veselkedett ma neki az
oláhoknak: a fő csapat Szolnoknál, emellett északon Tokajnál, délen
Csongrádnál indultak harcba a katonák.
 Ami Samut illette, nem tudott sokat a haditerv részleteiről. Neki elég
volt annyi, hogy el kell pusztítania azokat, akik elfoglalták és kifosztották a
szülőföldjét, azokat, akik mohóságukban egészen a Tiszáig
elpofátlankodtak.
A csontjaiban érezte, hogy sikerrel járnak. Nem történhetett másképp!
Ha van igazság, haza kell kergetniük a betolakodókat itt éppúgy, mint a
Felvidéken tették!
Fáradtsága ellenére elszántan menetelt a többiekkel a híd felé Szolnok
házai között. Az eddigi nehézségek és csalódások felkorbácsolták dacos
győzni akarását.
Hiú ábránd lett volna azt gondolni, hogy az ellenség nem számított
rájuk. Amint a vörös csapatok megjelentek a hídfőnél, lőni kezdték őket. A
magyarokat nem kellett félteni. Egyesek hasra vetették magukat, mások
fedezékbe húzódtak, úgy viszonozták a tüzet. Ágyúdörgés és
fegyverropogás zaja telítette meg a levegőt. A robbanások fénye hosszú
pillanatokra bevilágította a hadszínteret, a hunyorgó csillagokat füst takarta.
Elkeseredett harc bontakozott ki, sokáig egyik fél sem adta fel a pozícióját.
Aztán, ahogy világosodott az égbolt és megjelentek a hajnal színei, a
vörös katonák meglátták a pusztítást, amit a tüzérség végbevitt. Az átkelő
túlfelén elterülő mezőt kráterek szabdalták és hullák színezték. Több
ellenséges löveg mellett csupán holttestek feküdtek, aki életben volt,
hátrébb óvakodott, hogy egy távolibb üteghez csatlakozzon.
A románok egyre hátrébb szorultak, mire a magyarok vérszemet
kaptak.
– A hídra! – hangzott a kiáltás. – Miénk a híd!
Hangos csatakiáltással ömlöttek az emberek az átkelőre, hogy
megvethessék a lábukat a túlparton. Hiába lőtték a rohamozókat a románok,
hiába ejtettek számtalan áldozatot, nem sikerült megtörniük a támadók
lendületét. Csakhamar Samu is átjutott, többedmagával egy elárvult román
löveghez rohant, onnan kezdte tüzelni a románokat.
Már rég nem okozott gondot neki, hogy emberre lőjön, hogy életet
oltson.
– Dögöljetek meg! – ordította magából kikelve a többiekkel, egyik
golyót a másik után küldve útjára. – Rohadék mocskok, szőrös talpúak!
A vörösök pedig csak özönlöttek a város felől, és egyre nagyobb teret
nyertek, egyre több román üteget iktattak ki.
 Samu úgy látta, az ellenség képtelen őket visszaverni. Immár kétsége
sem volt afelől, hogy ismét diadalt aratnak.
– Takarodjatok haza, bocskoros románok! – kiabálta lelkesen, és
előreiramodott. Cuppogott a lába alatt a talaj, olyan vizes volt a föld, de ez
sem tudta útját állni.
Meg se állunk a Kárpátokig!
Délelőtt kilencre egy egész ezred és az azt biztosító tüzérség a túlpartra
jutott, estére az egész hadsereg átkelt a megduzzadt folyón, és egy széles
hídfőállást is sikerül kialakítaniuk.
Samu, amikor este kimerülten, a kevéske vacsora után még éhesen
lefeküdt, mosollyal az arcán aludt el. Azonnal elnyomta az álom.
Sofiáról álmodott és Kolozsvárról.
Eljött az ideje, hogy az álmok végre valóra váljanak…
 Visszavonulás!

1919. július 26., Hódmezővásárhely határában

– Visszavonulás! – érkezett az utasítás. – Visszavonulás!

Bár a parancs értelmében hátra kellett hagyniuk Hódmezővásárhelyet,
a várost, melyért napokig szakadatlanul küzdöttek, Benci nem bánta.
Elege volt az katonásdiból – főleg, mivel hiába kérte, nem
páncélvonatra osztották be, hanem gyalogoshadosztályba. Állítólag
politikailag nem volt megbízható a pozícióra…
Hat napja keltek át Csongrádnál a Tiszán, aztán folytatták az
előrenyomulást Szentes, majd Hódmezővásárhely irányába.
Itt napokig ment a huzavona: a román csapatok először
megfutamodtak előlük, csak hogy aztán megerősödve térjenek vissza és
kiverjék őket a városból.
Torkig volt az öldökléssel. Nem készült fel erre a rengeteg vérre és
halálra. Az északi front diadalában, a páncélvonat vezetőfülkéjében csak-
csak túltette magát, mostanra végképp megcsömörlött tőle.
És még ha csak a háborús tevékenységek szedtek volna áldozatokat!
Hírét kapták, hogy micsoda rettenetes mészárlást rendezett a román
sereg Hódmezővásárhely lakóival. Korábban az itteni védtelen,
kiszolgáltatott tanyavilágokat fosztogatták rendszeresen, általában éjjel ütve
rajta a lakosokon, erőszakos módszerekkel sarcolva meg őket. Tegnap egy
szerencsevadász, név szerint Berényi László, román egyenruhában, magát
hadnagynak mondva gyilkoltatott le vagy ötven hódmezővásárhelyit.
Úgy tűnt, minden seregben fel-felbukkan ilyen elmeháborodott
mészáros.
Jó lett volna kitekerni ennek a Berényinek a nyakát, hazazavarni az
oláhokat és felszabadítani tőlük ezt a vidéket is, de egyszerűen nem bírtak
velük. Mintha előre ismerték volna a vörösök hadmozdulatait, mindig épp
ott védekeztek és épp ott támadtak, ahol kellett.
Ám nem csak a kudarc keserítette meg Benci szája ízét.
 Kimondottan rosszul érezte magát a seregben. A kalocsai megtorlás
napja folyamatosan kísértette, azóta a vörös katonákban az apja gyilkosait
látta. Márpedig itt volt belőlük bőven.
Szégyellte magát, hogy ugyanazt az egyenruhát kénytelen hordani,
mint azok a vademberek. Amilyen szívesen vonult be annak idején, annyira
csalódott mostanra a proletárdiktatúra eszményében, és a kormányban,
mely brutális eszközökkel erőltette rá a törvényeit a saját népére.
Benci továbbra is hitt a munkásmozgalomban, noha úgy érezte, a
kommün elárulta és hiteltelenné tette az ügyet.
Ahol ártatlan embereket kell felakasztani egy rezsim védelmében, ott
valami nagyon félresiklott…
Képtelen volt megbocsátani az ellenforradalom leverésére kivezényelt
katonáknak, és képtelen volt megbocsátani magának is. Legszívesebben
levetette volna a gúnyáját, a földbe taposva a sapkáját díszítő vörös
csillagot, és maga mögött hagyva a hadsereget. Látta azonban, miféle
kegyetlenkedésre képes a bolsevik rendszer. Dezertőrként nem sok jóra
számíthatott, ha elkapják.
Ráadásul nem volt hová mennie. A kalocsai otthonát kisajátította az
állam, a pesti szobájába mást költöztetett be a szakszervezet, míg ő a
fronton szolgált.
Talán… Szeged?
Az elmúlt néhány napban, mióta ide vezényelték a Dél-Alföldre,
Szegedtől alig húsz kilométerre, minduntalan visszaköszönt az ötlet, hogy
átszökjön a franciák által felügyelt városba. Ott nem érhette utol Szamuely
keze.
No és ott volt Marica is…
Lassan azt sem tudta, hány hónapja nem látta a lányt, de képtelen volt
kitörölni a fejéből. Forró csókja íze, sugárzó mosolya és gyöngyöző kacaja
emléke segített átvészelni a komor időszakokat.
De jó lenne újra látni!
No persze nem volt veszélytelen csak úgy kámforrá válni…
Ám, ha hinni lehetett a pletykáknak, nemcsak a katonák egy része, a
hadtest vezetése is hasonlóan gondolkodott, mint ő. A parancsnokok
állítólag felvették a kapcsolatot a Szegeden formálódó Nemzeti
Hadsereggel, és sokan tudni vélték, hogy eljön a pillanat, amikor a hadtest
hátrahagyja a Vörös Hadsereget és csatlakozik az ellenforradalmárokhoz.
 Ez persze a Tanácsköztársaság elárulása lenne… viszont ha ez az ára,
hogy Szegedre kerüljön és ismét találkozhasson Maricával, nem bánta
volna ezt sem.
A Tanácsköztársaságnak ezzel a balsikerű hadművelettel alighanem
úgyis vége…
 Dicső napokra dicstelen éj jő

1919. augusztus 1., Ausztria felé

– Kun elvtárs… – hallotta Pogány József bizonytalan hangját.

– Hagyjatok! – szipogta Kun Béla dühösen, és még inkább elfordult a
többiektől. A vonat ablakán túl tanyázó fekete éjszakába bámult,
képtelenül, hogy könnyei függönyén át felismerje az elszáguldó táj sötétbe
burkolózó formáit.
Üres, sötét és ismeretlen volt minden.
Éppúgy, mint a jövő.
A határ felé zakatoló pullmankocsin ott tartózkodott minden
kommunista népbiztos, aki menedékjogot kapott az osztrákoktól. A gyászos
hangulatot néha törte meg egy-egy biztató szó vagy beszélgetésfoszlány,
Kun Béla azonban ahelyett, hogy csatlakozott volna a többiekhez, ahelyett,
hogy lelkesítette volna őket, magába zárkózott keserű gondolataival.
Vége. Eddig tartott.
A dicsőséges napok véget értek. A Tanácsköztársaság megbukott
vezetői menekülni kényszerültek a népharag elől.
Hogyan történhetett ez? – marcangolta magát, viszont akárhányszor
gondolta végig a történteket, mindig ugyanarra a következtetésre jutott: –
Elárultak.
Úgy érezte, mindenki elárulta. Ha nem is őt, személyesen, az ügyet,
amiért annyit harcolt, mindenképpen.
Hogy basznák meg mind!
Elárulták az elvtársai, a népbiztosok, főként az egykori
szociáldemokraták, akik a Parlamentben csak gáncsoskodtak és
különvéleményeket fogalmaztak meg, akik nehezményezték a burzsoázia
ellen bevetett kemény eszközöket, akik meghátráltak az ellenforradalmi
hangok elől. Nem értették meg, hogy valódi eltökéltség nélkül, félgőzzel
nem lehet kommunizmust teremteni!
Bárcsak mindenki olyan elszánt lett volna, mint ő! Bárcsak mindenki
annyira világosan látta volna a célt, mint ő!
 Úgy látszik, túl nagy volt a demokrácia… s túl engedékeny volt az
ellenvéleményekkel szemben.
Hiába, igaz a mondás: sok lúd disznót győz!
Ahol ilyen sokan beleszólhatnak a döntésekbe, ott nem lehet határozott
törvényekkel és azok következetes betartatásával megváltoztatni a világot!
Elárulták a vörös katonák, akik nem voltak hajlandóak utolsó csepp
vérükig védeni az országot a románok ellen, inkább feladták állásaikat és
elmenekültek. Hagyták, hogy az ellenség átkeljen a Tiszán, még ha tudták
is, hogy nem lesz, ami megállíthatná a románokat abban, hogy Budapestre
vonuljanak.
Ha már a Felvidéken olyan szép sikereket ért el a Vörös Hadsereg,
olyan nagy kérés lett volna, hogy ugyanezt a mutatványt megismételjék a
keleti fronton?
Dilettáns csürhe!
No persze nem csoda, hogy szétesett a védelem és fejetlenség uralta el
a frontokat, ezekkel a hadvezérekkel. Kun Béla dühösen vette tudomásul,
hogy a vezérkar is elárulta a forradalmi kormányt. Stromfeld Aurél, aki
megsértődött és lemondott, csak mert a kormány úgy döntött, feladják
Felvidéket, és Julier Ferenc, aki magabiztossággal álcázta a
tehetségtelenségét.
És elárulták a proletárok is, akiket a rendszer a tenyerén hordott, akiket
minden jóval ellátott, akikért annyit harcolt és annyi áldozatot vállalt.
Amikor a kormányzótanács tagjaival délután a munkástanács ülésén
ismertették a kialakult helyzetet és bejelentették a kormány lemondását, a
tömött padsorokból zokogás tört elő. Arra bezzeg nem voltak képesek ezek
a síró-picsogó proletárok, hogy maguk mögött hagyják a főváros
kényelmét, kiálljanak a barikádokra, és fegyverrel a kézben keljenek a
diktatúra védelmére! Hányszor, de hányszor hangsúlyozták pedig nekik a
gyárakban a honvédelem fontosságát!
És, talán a legfájóbb mind közül, elárulta Lenin elvtárs is. Tegnap,
amikor Kun a saját szemével látta, mennyire tarthatatlan a helyzet a Tisza
mentén, táviratot intézett Leninhez, melyben azt kérte, Oroszország indítson
erős offenzívát a románok ellen. Talán nem könnyű órák alatt
átcsoportosítani a hadsereget Besszarábia felé, ezáltal védekezésre
kényszeríteni azon a fronton az oláhokat, de amikor a testvéri Oroszország
egyetlen európai szövetségese az utolsókat rúgja, a szovjet államnak
erkölcsi kötelessége lett volna segíteni. Lenin azonban hagyta, hogy
elvérezzenek.
Kun Béla fáradtan a vonatablaknak támasztotta a fejét.
Akármi legyen az oka, gondolta szomorúan, be kell látni, a
proletárdiktatúra gazdaságilag is, politikailag is, katonailag is megbukott.
Kun akár a végsőkig kitart, ha lett volna értelme. Mostanra azonban
bölcsebbnek tűnt lemondani és félreállni, így elkerülni egy olyan véres,
öldöklő polgárháborút, mint amilyen Finnországban dúlt néhány hónapja a
vörösök és a fehérek között.
Úgy látta, kudarcba fúlt a kísérletük, hogy az ország proletárjait
öntudatos forradalmárokká neveljék, olyanokká, akiken valós hatalom
alapulhat. Ennek a munkásosztálynak alighanem a burzsoázia
legkegyetlenebb diktatúrájára van szüksége, hogy valóban öntudatos és
forradalmi legyen.
Márpedig Kunnak nem voltak kétségei, hogy hamarosan beköszönt a
fehérterror ideje… Akkor majd elgondolkodhatnak a proletárok, nem
kellett-e volna több áldozatot hozniuk, hogy megtartsák az országot!
Ebben a kohóban talán megedződik a munkásöntudat annyira, hogy
később ismét érdemes legyen harcba szállni a proletariátusért.
Talán… egyszer. Egy szebb jövőben.
S hogy mi lesz addig?
Nem tudhatta. Nem tudhatta ezt senki.
Ami a népbiztosokat és a családjukat illette, az osztrák kormány
késznek mutatkozott, hogy átmenetileg befogadja őket azzal az indokkal,
hogy így támogassa Magyarország új kormányát a nyugalom és rend
fenntartásában.
Kun tartott tőle, ha a bosszúra éhes ellenforradalmárok megneszelik,
kik utaznak a vonaton, útjukat állhatják. Úgy látták biztonságosabbnak, ha ő
és a népbiztosok ezzel a szerelvénnyel menekülnek az országból,
családtagjaik pedig másikon. Csak remélhette, hogy mindkét jármű
atrocitások nélkül átjut a határon.
Úgy tudta, odaát az osztrákok hatósági felügyelet alá helyezik őket,
biztosítva, hogy semmilyen politikai tevékenységet ne végezhessenek.
Mintha azt tiltanák meg, hogy levegőt vegyen!
Szép kis jövő…
Kun Béla, a kommunisták harcos vezére beesett vállal a vonatablaknak
támasztotta a halántékát, és csendben sírdogált.
 III.

DARUTOLLAK BOSSZÚJA
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.

Ez az én vallásom, ez az én életem,
Ezért a keresztet vállaimra veszem,
Ezért magamat is reá feszíttetem.

(Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna: Magyar hitvallás – részlet)

 Keserű ébredés

1919. augusztus 3., Szeged

A nyári nap hevében fürödve Benci tikkadtan várakozott a vasúti

pályaudvar előtti villamosmegálló padján. Mióta Szegedre érkezett,
jóformán minden eltávozását itt töltötte abban bízva, hogy megpillanthatja
Maricát. Mostanra az állomás épületének összes tégláját jól ismerte, és
összebarátkozott az itt dolgozókkal. Másfél hét kitartó, türelmes várakozása
azonban nem hozta meg a gyümölcsét. A szépséges lány egyszer sem
bukkant fel.
Lenyugodni készült a nap, ideje volt visszatérni a Mars téri
kaszárnyába. A Vörös Hadseregből dezertált osztagával ott kapott szállást
és ellátást azért cserébe, hogy csatlakozott Horthy néhány ezer fős
alakulatához.
Felsóhajtott, elbúcsúzott az épülettől, és felszállt az érkező villamosra.
Csüggedten bámulta Szeged utcáit, miközben a jármű a célja felé zötyögött
vele.
Lehet, hogy hibát követett el, és nem itt kellett volna várnia? Hisz a
lány mesélte, hogy nem idevalósi… de mit mondott, hová? Benci a
legnagyobb bánatára nem emlékezett a falu nevére.
Nagyon úgy tűnt, hogy Maricát elveszítette. Be kellett látnia, talán
ideje elfelednie a lány cserfes mosolyát, feketén parázsló szemét és vöröslő
ajkait.
Talán egyébként sem volt más, csak egy édes álom.
Ha találkozhattak volna, és a lány marasztalja, a kedvéért kilépett
volna a seregből, és megpróbál valami munkát találni itt, Szegeden. De
amennyire utána járt, munka – legalábbis olyan, amiért fizettek – nemigen
akadt, a Nemzeti Hadsereg pedig legalább ellátást adott, még ha egyelőre
nem is tettek érte semmit.
Így azonban… nem volt miért maradnia.
Felmerült benne, hogy visszatér akár Kalocsára, akár Pestre, azonban
mostanra az egész Duna–Tisza közét megszállták a románok, neki pedig,
hallomásból ismerve az általuk alkalmazott bánásmódot, nem akaródzott a
saját bőrén megtapasztalni.
Árva volt, nincstelen, munka és kilátások nélkül. Jobb volt bele se
gondolnia. Úgy érezte, Marica feledtetni tudná vele a veszteségeit,
csakhogy… sajnos nem maradt több ideje, hogy rá várjon.
A sereg holnap útra kel, ő pedig velük tart a Dunántúlra.
Benci nagyot sóhajtott, ahogy a napfényben fürdő Széchenyi parkot
nézte.
Egy újabb álom ért véget. Ideje volt felébredni!
 Egy újabb remény

1919. augusztus 9., Szeged

Teleki Pál a folyosóra tette a bizalmas iratait tartalmazó vaskos táskát, majd
kulcsra zárta miniszteri irodája kilincs nélküli ajtaját – és ezzel lezárta
életének ezt a fejezetét. Ittléte alatt megszerette ezt az elegáns Tisza-parti
várost, viszont ideje volt továbblépni.
– Hová készül a méltóságos miniszter úr? – hallotta a csivitelő női
hangot.
Teleki majdnem csípőből odavágta, hogy „semmi köze hozzá”, vagy
hogy „Budapestre”, azonban meggondolta magát. A lány felé fordult,
végigmérte takaros alkatát, kissé pórias, kissé délies, de szép, pirospozsgás
arcát és dolgos kezét, mely most a felmosó nyelét szorította.
– Kisasszony, kérem, eljött a búcsú ideje – mondta. – Hátrahagyom
Szegedet.
A fiatal teremtés mindig vidám, kedves arcára csalódás és félelem ült.
– Itt hagy…? No de miért?
Teleki felsóhajtott.
Most tényleg mondjam el részleteiben?
Az elmúlt napokban egymást követték az események, várt és váratlan
fordulatok egyaránt, alapjaiban változtatva meg mindent. A bolsevik
kommün bukásával még mindig a tanácsok maradtak azok az erők, melyek
azt gondolták magukról, kormányokat nevezhetnek ki. Budapesten fel is
esküdött a munkástanácsnak egy szociáldemokrata formáció, mely olyan
politikusokból verbuválódott, akik nem, vagy csak kevésbé sározták be
magukat a proletárdiktatúrában való részvétellel.
Ők azonban alig néhány napig élvezhették az irányítást, mert egy
polgári társaság puccsot hajtott végre ellenük Friedrich István
gyártulajdonos vezetésével. Friedrich, bár korábban Károlyi Mihály
államtitkáraként szerepelt, immár meglepően konzervatív irányt szabott
Magyarország számára, olyannyira, hogy megszüntette a köztársaságot, és
felkérte államfőnek Habsburg József főherceget. A főherceg kiáltványban
tett eleget az invitálásnak, majd ideiglenesen kinevezte a Friedrich-
kormányt, és Budapestre hívta mindazokat a politikusokat, akiket
kompetensnek vélt egy végleges, az antant által elfogadott kormány
összeállításához – köztük a bécsi komité fontosabb tagjait, és persze Telekit.
Teleki tudta, a lányt valójában nem ez érdekli. Igazából attól tart, a
patrónusát veszíti el; azt, akitől munkát és védelmet kapott.
A takaros külsejű fehérnéppel a vasútállomásnál találkozott
néhányszor, amikor az perecet – a körülményekhez képest egészen jó
perecet – árult. Aztán az egyik alkalommal, amikor Belgrádba utazott
tárgyalni, szemtanúja volt, hogy az ellenkezése dacára francia katonák
próbálnak vele az elfogadhatónál bizalmasabb viszonyba kerülni. Teleki
akkor odament, rendet tett az egyenruhások között, és hosszabb
beszélgetésbe elegyedett a lánnyal.
Megtudta, hogy amit látott, bizony nem egyedi eset, ezért felajánlotta a
lánynak, hogy talál neki munkát a minisztériumban. A fiatal teremtés
megbecsülte a lehetőséget. Nemcsak friss péksüteménnyel látta el őket
minden áldott nap, mindenben segítségükre volt, amiben tudott, és
szorgosan dolgozott reggeltől estig.
– Ne féljen, Marica! – tette a vállára a kezét. – Nem veszíti el a
munkáját, csak mert én elmegyek!
– De mindig olyan jó volt hozzám az úr… – szontyolodott el a lány.
– Ezután majd mások lesznek jók magácskához.
Marica a felmosóvödröt nézte és hallgatott néhány hosszú pillanatig.
– Azt hallottam… azt rebesgetik, hamarosan vége ennek az egésznek –
körzött a fejével, próbálva belefogni az egész épületet.
– Az egész minek?
– Hát… ennek a kormánynak. Most, hogy Pesten van másik, amelyik
nem kommunista…
Teleki beharapta az alsó ajkát. Igen, valószínű volt, hogy a szegedi
kormány hamarosan feloszlik. Eddig se ért el túl sokat, és mostanra
megingott a létjogosultsága.
– Nem tudni, mit hoz a jövő – próbálta felvidítani a lányt. – Sok
hazáját szerető, okos elme gyűlt itt össze. Ha a kormánynak vége is lesz, a
közös munka biztosan tovább folytatódik valamilyen formában. Magácska
pedig bebizonyította, hogy dolgos, jóravaló teremtés. Biztos vagyok abban,
hogy nem teszik az utcára, és valaki foglalkoztatja.
 – Így görbüljön meg? – Marica arcára huncut mosoly szökött, ahogy
felemelte behajlított kisujját.
– Így! – derült fel Teleki is. – Ígérem, szólok Ábrahám miniszterelnök
úrnak az érdekében!
– Megtenné?
– Hát persze, kisasszony, kérem!
– Köszönöm szépen! – pukedlizett a lány.
– Ugyan – legyintett a miniszter –, ez csak természetes! Most viszont
indulnom kell, Marica. Holnapra Budapestre kell érnem, hogy találkozzam
a főherceggel. Addig rengeteg a tennivalóm!
– Az ég áldja meg, méltóságos uram!
– Viszontlátásra, Marica kedves!
 Vadászok

1919. augusztus 11., Budapest

Mokányt a fővárosban érte a kommün bukása. Itt jutott el hozzá a hír, hogy
Szamuely, miközben Ausztriába akart szökni, öngyilkos lett, és Csernyt
még az összeomlás első napjaiban elfogták és letartóztatták.
Az ő kis csapatuk vezető híján pillanatok alatt szétesett.
Mokány nem látta okát, hogy a kormánytagok nyomában
elmeneküljön. Úgy vélte, a legjobban éppen itt, a nyüzsgő nagyvárosban
lesz képes meglapulni, és innen tudja figyelni, mikor változnak a kedvére a
dolgok.
Maga sem számított azonban arra, ami következett.
Rohadtul gyorsan megváltozott minden!
Hiába jött a vörös vezetés helyére a baloldali örökséget szegről-végről
folytató szocdem kormány, az ő uralmuk pünkösdi királyságnak bizonyult.
Friedrich és a cimborái átvették tőlük a hatalmat, noha az igazi változást
nem ők, hanem a bevonuló román hadsereg hozta.
Az oláhok igazi megszállókként viselkedtek. Mokány tudta a
legjobban, hogy a proletárdiktatúra sem bánt kesztyűs kézzel az
emberekkel, de ők legalább mindig okkal alkalmaztak erőszakot; vagy
megelőzni akarták vele az ellenforradalmat, vagy megtorolni. A románok
viszont nem nézték, kit húznak deresre, kit lőnek le, válogatás és ok nélkül
pusztítottak el bárkit és bármit, csak hogy megmutassák, ők az új urak.
Katonai erejüket latba vetve még az új kormánynak se hagytak túl
nagy mozgásteret; lényegében ők uralkodtak, nem Friedrich kormánya.
Megszállták a telefonközpontokat és a postát, lehallgatták a beszélgetéseket
és átolvasták a leveleket. Lapokat tiltottak be, azt a néhányat, amelyet
engedtek megjelenni, keményen cenzúrázták. Elvárták, hogy az újságok
dicshimnuszt zengjenek róluk, és a vörös veszedelmet elhárító
felszabadítókként mutassák be őket.
És bár nem terhelték magukat túlságosan ideológiai kérdésekkel, így
nem zavarta őket, ha polgári érzelmű lakosokat vegzáltak, nagy élvezettel
tetszelegtek az antibolsevisták szerepében. Nem egyszerűen vadásztak a
kommunista rendszer egykori kiszolgálóira, sokuk fejére vérdíjat is
kitűztek. És ha ez nem lett volna elég Mokánynak az aggodalomra, a
magyar kormánytól sem várhatott védelmet, ugyanis az igazságügyi
minisztérium rendeletet hozott a kommün idején elkövetett bűntettek
gyanúsítottai elleni fellépésre.
A káosz, ami korábban Mokány segítségére volt az érvényesülésben,
most inkább megijesztette.
Tartott tőle, hogy esetleg felismerhetik azok, akikkel szemben visszaélt
a hatalmával, ezért, bár a fegyvereit megtartotta, megszabadult az
egyenruhájától, szakállat növesztett, a haját pedig rövidre vágta. Egykori
társaiban sem bízott meg, és attól való félelmében, hogy feladják, került
minden olyan helyet, ahol összefuthatott velük.
Napjai nagy részét a város szélén töltötte, és folyamatosan változtatta a
helyét. A hűvösebb éjjeleken nőkhöz kéredzkedett be, olyanokhoz, akik az
elmúlt majd’ egy évben a kegyeikbe fogadták. Szerencsére Budapesten
sokan voltak, akik nem tudtak ellenállni a férfias kisugárzásának, a
határozott fellépésének. Akadt közöttük mindenféle: táncosnő, zsidó
entellektüel, jómódú polgári úrilány, vidékről felszármazott cseléd – mind
olyanok, akik annak idején többet reméltek tőle futó kalandnál. A számítása
bevált, a többségük szívesen fogadta ismét az ágyába. Mindannyiukat azzal
áltatta, huzamosabb ideig marad, hogy végre eljött az ő idejük, és végre
nem áll a kötelesség a szerelmük útjába – persze hazudott. Reggel
mindenhonnan elillant, aztán vissza se nézett.
Tisztában volt vele, hogy nem folytathatja ezt örökre. Tudta, hogy az
elmúlt napokban jó néhánnyal megnövelte a haragosai számát, és elég, ha
sértett hiúságában csak az egyikük feldobja a hatóságoknál.
Megérett az idő, hogy lelépjen Budapestről.
Azonban az ország többi része sem kecsegtetett túl sok lehetőséggel. A
románok egészen a Duna vonaláig eljöttek, sőt továbbküldték a hadaikat
Győr felé… Egyedül a Dunántúl déli részében gondolkodhatott, bár a hírek
szerint arrafelé szintén volt némi ellenforradalmi mozgolódás. Mokány arra
gondolt, vagy a Balaton környékét célozza meg, vagy elmegy egészen az
Adriáig, és hajózni fog. Ahogy az élet hozza.
Zsákmányolt egy autót, maga mellé tette a fegyvereit, és a Csepel-
szigeten kirobogott Budapestről. Az út nem volt veszélytelen, mivel a
románok a katonai parancsnokság engedélyéhez kötötték a vidékre utazást.
Mindenhová azonban ők sem állíthattak őröket, így Mokány a kisebb
forgalmú utakat választva el tudott surranni közöttük anélkül, hogy
lövöldözésre került volna sor.
Adonynál kelt át a Dunán, lefizetve a révészt, hogy a településtől délre
tegye partra.
Itt azonban gondba került. Akárhogy nézte a térképet, csak keszekusza
utacskák vezettek a Balaton és az Adria felé. Nem volt információja arról,
hol mi vár rá, így találomra vágott neki az útnak.
Ahogy mind nyugatabbra és délebbre hajtott, egyre több települést
hagyott maga mögött. Vagy egy órán át semmi érdemleges nem történt vele,
s kezdte beleélni magát, hogy gond nélkül eljut a Balatonhoz.
Aztán Simontornya környékén, egy kanyar után belefutott egy
hadtestbe; néhányan lovon ültek, mások gyalogoltak. Mostanra épp elég
román katonát látott, hogy tudja, ezek nem közéjük valók. A sapkájukon
viselt toll alapján erősen gyanította, hogy Horthy alá tartoznak.
Azonnal a fékre taposott, s a jármű hangos csikorgással megállt. Nem
voltak kétségei, hogy észrevették már, ám a zajra minden egyenruhás feléje
fordult, többen a fegyverükért nyúltak.
Idegesen dobolt az ujjaival a kormányon, azon töprengett, hogyan
tovább. Ha visszafordul, a lovasok biztosan utánaerednek, hacsak nem lövik
le már a forduló közben. Ugyanerre számíthatott, ha megpróbál elhajtani
mellettük – bár ez eleve lehetetlennek látszott, mivel a katonák egész
szélességében elfoglalták az utat.
A felvert por felhőjén át feszülten leste az alakulat vezetőit, akik feléje
léptették a lovaikat, kezüket a fegyverükön tartva. Kevés esély látszott a
menekülésre…
De miért is kellene menekülnie? Hisz nem tudják róla, ki ő és miben
vett részt!
És ha észreveszik a fegyvereket?
A mellette levő ülésen egy puska, két pisztoly, két kézigránát és egy
tőr pihent – mindaz, amit Cserny és Szamuely parancsnoksága alatt
rendszeresen magánál tartott. Bárki, aki ilyen arzenállal szerelkezett fel,
gyanakvásra adott okot, s tisztában volt vele, ha nekiállna elrejteni,
ugyancsak gyanússá válna a viselkedése.
Miközben ketten is puskát szegeztek rá, a vezér ráparancsolt:
– Kiszállni! Kezeket fel!
 Mokány jobbnak látta, ha engedelmeskedik, még akkor is, ha ezáltal
teljesen védtelenné válik.
– Nem is tudja, mennyire örülök, hogy… – kezdte, ám a parancsnok
közbeszólt.
– Hova, hova?
– Hát, én csak… tudja, arrafelé – mutatott a kézfejével előre Mokány.
Sokszor bejött már neki, ha megpróbálta fecsegéssel elaltatni a gyanút,
ezért ezzel próbálkozott. – Budapestről szöktem, mert nem bírtam már a
román elnyomást. Hallottam, hogy errefelé még biztonságban lehet tőlük a
magunkfajta magyar ember… Maguk a Nemzeti Hadseregtől vannak,
uram?
– Vág az eszed, mint a beretva!
Mokány elvigyorodott az ironikus hangvételű dicséret hallatán.
– No, igen… Maguk végre kiűzik innen a románokat, igaz?
Felszabadítják a jó magyar földet ezektől a szőrös talpúaktól!
– Először a kommunista brigantikon a sor – nézett metszőn Mokány
szemébe a parancsnok. Összepillantott a társaival, majd megint a
fiatalembert kezdte vizslatni. – Mondd csak, láttál erre vörösöket?
– Én, uram? – Mokány megrázta a fejét. – Nem… Senkit, aki annak
tűnt.
– Még a tükörben se? – vetette oda az egyik katona, mire a többiek
felröhögtek.
– Budapesten sok ám a kommunista! – tette hozzá egy másik. – Ott
volt a fészkük!
– Lehet, hogy közülük való vagy! – tódította egy harmadik.
– Honnan máshonnan lenne ennyi fegyvered?
Mokány felismerte, hogy provokálják, a hecc kedvéért kötözködnek
vele – pontosan tudta, milyen ez, hisz számtalanszor csinálta. Nem tartotta
kizártnak, hogy el akarják venni tőle az autót, a fegyvereket, és akár meg is
ölik érte. Talán jobb, ha önként adja oda nekik…
Ahogy ezt végiggondolta, váratlan ötlete támadt.
– Én? Kommunista? Uraim! Még mit nem! – kérte ki magának. –
Horthy ellentengernagy zászlóshajóján szolgáltam tengerészként, a Viribus
Unitison! Látják? – mutatta meg feltűrt ingujjából elővillanó tetoválását az
alkarján. – Egy sellő! Ilyeneket csak mi, matrózok csináltatunk! Júniusban
pedig én is fellázadtam a rendszer ellen a ludovikásokkal! Biztosan
hallottak róla, a Szovjetházat lőttük a Dunáról, monitorokról. Rám ne
mondja senki, hogy kommunista vagyok!
– És a fegyverek? – intett a fejével az anyósülésre a parancsnok. – Mit
terveztél velük?
– Csatlakozni akartam önökhöz, mi mást?! Ezért raboltam őket! Fel
kell szabadítani végre ezt a szent országot, én pedig részt akarok venni
benne! Mindent, amim van, a Nemzeti Hadseregnek hoztam!
– Így lenne? – tamáskodott a vezér.
– Esküszöm mindenre, ami szent! Az egy élő Istenre!
– Hogy hívnak?
– Meticzki Zoltán – vágta rá azonnal Mokány. Ez valójában a hozzá
hasonló fizimiskájú férfi neve volt, akitől még Pesten lopta el az iratait és a
ruháit. – De mindenki csak Cápának hívott – tette hozzá.
– Cápának?
– Egyszer pisztollyal lelőttem az Adrián egy nagy fehér cápát a fregatt
fedélzetéről – hazudta.
– Az már szép mutatvány. Mutasd az igazolványod, Cápa!
Mokány előhalászta inge zsebéből a lopott iratokat.
A parancsnok a papírok fölött áthatóan figyelte, Mokány pedig kihúzta
magát és büszkén állta a pillantását. Tudta, hogy a kép nem teljesen hasonlít
rá, ezért gondosan elmaszatolta. A katonatiszt élesen füttyentett.
– Öten, ide! – kiáltotta oda a gyalogosoknak, mire katonák rohantak
hozzá. – Tartsátok szemmel! – mondta nekik. – Az első gyanús mozdulatra
lőjétek keresztül!
– Igenis, uram!
Mokány felemelt kézzel állt és igyekezett ártatlan benyomást kelteni.
Érezte, hogy izzad, de tudta, hogy erről csak részben tehet az augusztusi
meleg. A szeme sarkából figyelte, ahogy a parancsnok az igazolványával
odaléptet a többi lovashoz, hogy megdiskurálja velük a sorsát. A tisztek
időnként oda-odapillantottak rá és leplezetlenül méregették. A vezér végül
visszatért.
– Azt mondtad, mindent a Nemzeti Hadseregnek hoztál.
– Úgy van, uram!
– Mindened elvesszük hát. Ami pedig téged illet, Cápa – méricskélte a
parancsnok –, azt mondtad, matróz voltál, ugye?
– Igen, uram!
– Akkor nyilván csomókat is ügyesen kötsz, igaz?
 – Elsőrangúakat, uram!
– Az bizony jól jöhet még nekünk… Nos, Cápa, kemény, belevaló
legénynek látszol. Csatlakozhatsz hozzánk. De ne feledd! Egy percre se
vesszük le rólad a szemünket! Értetted?
Mokány katonásan vigyázzba vágta magát, a kezét tisztelgésre emelte.
– Igen, uram!
– Madary Antal őrnagy vagyok – mutatkozott be a vezér. – Üdvözöllek
a különítményemben, a harmadik vadász zászlóaljban!
Mokány elégedett volt magával és a dolgok kimenetelével.
Ha Horthy sas volt, Kun disznó, Cserny pedig veszett kutya, hát ő
patkány volt. Patkány, amely mindenhol megtalálja a helyét.
 A toll és a kard

1919. augusztus 13., Siófok

Horthy Miklós nem is tudta, mennyire hiányzik neki a nagy kiterjedésű víz
látványa mindaddig, amíg meg nem pillantotta a Balatont. No persze a tó
nem versenyezhetett a sziporkázó, mélykék Adriával, ahol korábban
ellentengernagyként szolgált, és ahol végül, a flotta átadása napján,
megkapta az altengernagyi kinevezését, de a magyar tenger – különösen
annak a repülőnek a fedélzetéről, amellyel Szegedről Siófokra utaztak – így
is lenyűgözte.
Azért erre a balatoni városra esett a választása, mert jól kiépített
telefon- és távíróvonalak kötötték össze Budapesttel, a mostanra már csak
szórványokban létező Vörös Hadsereg egyik korábban itt székelő
hadtestének köszönhetően. Épp ideálisnak látszott hát főhadiszállásnak.
Most, hogy véget ért a vörös rémuralom, Horthy nem akart tovább
Szegeden maradni. Az elmúlt két hónapban nyilvánvalóvá vált, hogy a
franciák nem engedik ténylegesen kibontakozni a Szegeden szervezett
kormányt és az oda toborzott katonaságot. Mostanra széthullóban volt az
ellenkormány, olyannyira, hogy már Teleki is Budapesten egyeztetett. Úgy
érezte, időpocsékolás lett volna az alföldi városban maradni, különösen
most, amikor a románok minden nappal nagyobb területre vonultak be.
Cselekedni kellett. Az országban kimondottan zavarossá vált a helyzet,
ő pedig a néhány ezer főre duzzadt hadával akart gátat szabni a román
inváziónak.
Hiába létezett egy magyar kormány Szegeden, egy másik pedig
Budapesten, ha az egyiket a francia, a másikat a román sereg tartotta
sakkban. Be kellett látni, hogy Magyarország területén a legerősebb
hatalmat ezekben a napokban a román had képviselte, amely mostanra
nemcsak Budapestet szállta meg, hanem az egész Duna–Tisza közét, sőt a
Dunántúl északi részein is megindult Győr felé. Nagyon úgy tűnt, korábbi
hangzatos állításuk, miszerint csupán a bolsevik fertőt akarják kiirtani,
szemenszedett hazugság volt, s valójában egész Magyarországot be akarták
habzsolni. Egyedül a Dél-Dunántúl volt szabad mind a vörösöktől, mind a
románoktól, ezért Horthy úgy látta jónak, ha bevonul ide a csapataival. Azt
tervezte, hogy seregével lezárja az oláhok elől a Balaton és a Duna között
fekvő területet, és egyre tovább hatol Budapest felé.
De ehhez előbb némi diplomácia szükségeltetett.
Horthy kapcsolatba lépett az államfővé kinevezett József főherceggel,
aki így a budapesti kormány részéről is megerősítette a Nemzeti Hadsereg
fővezéri tisztségében. Ezzel a felhatalmazással Horthy már függetlenedni
tudott a szegedi ellenkormány hadügyminiszterétől, akinek addig alá volt
rendelve.
Miután szabad belátása szerint cselekedhetett, megindította hadait a
szerb és a román csapatok között húzódó keskeny folyosón, így azok mind
északabbra jutottak. Tegnap azonban a főherceg megkereste, és ismertette
vele az antant igényét, hogy serege azonnal térjen vissza Szegedre.
Horthy úgy vélte, az államfő sem ért egyet a követeléssel, ezért úgy
döntött, nem tesz neki eleget. Tudta azonban, hogy célja kivitelezéséhez
megtévesztő cselhez kell folyamodnia.
Arra hivatkozva, hogy más módon nem tudja eljuttatni a
visszavonulási parancsot a masírozó hadaknak, repülőgépre szállt. A
franciák úgy hitték, ő és a Nemzeti Hadsereg visszatér majd Szegedre –
Horthynak pedig szinte örült, hogy csalódást okozhat nekik.
De hát ugyan miért gondolták, hogy hagyja a románokat, hogy az
egész országot bekebelezzék? A nemzet érdekét szem előtt tartva egyetlen
út lehetett csak előtte: előre!
Még ha a franciák nem is engedték kibontakozni, a Szegeden töltött
idő nem telt hasztalanul. Felépített egy kisebb hadsereget és megismert
néhány embert, akikkel szívesen gondolkodott és dolgozott együtt.
Legfőképpen az államtitkára, az energikus, jó szervezőkészséggel
megáldott Gömbös Gyula vált érdemessé a figyelmére, s az első
miniszterelnökkel, Károlyi Gyulával szintén jó kapcsolatot ápolt, és a
külügyet vivő Teleki Pál is a lehető legjobb benyomást tette rá. Nem tudta
még, kit hová sodor majd az élet, de örült, hogy ha csak rövidke időre is,
együtt munkálkodhatott ezekkel a férfiakkal egy szebb jövő eljövetelén.
Ha a sors kegyes, talán ismét összefújja majd őket a szél.
Akármit hozzon azonban a távoli jövő, most az előtte álló lépésekre
kellett fókuszálnia. Jelenleg az volt a legfontosabb, hogy a seregével
megvesse a lábát a Dél-Dunántúlon.
 A kis légi lélekvesztő közeledett a céljuk felé. Az ereszkedést
követően egy tarlón értek földet Siófok határában.
A neheze azonban ezután következett. Távolról sem volt ugyanis
lehetetlen, hogy a bolsevik katonai központot a vörösök tartják a karmaik
között. Hiába hullott a porba a Tanácsköztársaság feje, a rém haldokló
testének egyes részei rángatóztak. Csak mert a kommün lemondott, a
munkástanácsok és a helyi direktóriumok megtartották a hatalmukat.
– Mi a terve, fővezér, ha ott találjuk a kommunistákat? – kérdezte a
szárnysegédje, Magasházy László őrnagy, az egyetlen, aki vele utazott,
miközben a város felé ballagtak a mezőn. A bajszos férfi kilenc évvel volt
fiatalabb Horthynál, tekintetében őszinte érdeklődés csillogott. – Ketten
azért kevesen lennénk ellenük…
– Sose becsülje le a darutoll erejét! – mutatott az őrnagy sapkáját
díszítő jelképre Horthy. – Biztosan ismeri a mondást: a toll erősebb, mint a
kard! Még ha a szólás nem feltétlenül erre a fajta tollra vonatkozik…
szerintem ezúttal igaz lesz!
– Csak nem abban bízik, uram, hogy hanyatt-homlok menekülnek
majd, amint meglátják?
A fővezér titokzatosan elmosolyodott és megvonta a vállát.
– Gyáva kutyák ezek. Kenderesről is elmenekültek, amikor feltűntek a
románok. És nem bolondok. Tudják, hogy az ő idejük lejárt. Azt is biztosan
tudják, hogy Szegeden új hadsereg született. Arról viszont ötletük sem
lehet, hányan masíroznak mögöttünk, ha mi ketten megjelenünk. Ha van
egy kis eszük, kereket oldanak majd. No és… a Vörös Hadsereg se csak
megrögzött kommunistákból áll. Sokakat a honvédelem vágya vitt közéjük.
Ők kimondottan örülnek, ha ismét egy ütőképes sereg részeivé válhatnak,
amely vissza akarja szerezni a hazát.
Magasházy felvonta a szemöldökét.
– Befogadná őket, uram? Azt hittem, mind egy szálig megtisztítaná
tőlük az országot.
– Ne pusztítsd el, amit használhatsz – bölcselkedett Horthy. – Persze
hogy befogadnám őket. A mi seregünk se lenne ekkora, ha nem pártolt
volna hozzánk egynéhány hadosztálynyi katona a vörösöktől…
– Azok időben, önszántukból átálltak. Ezek viszont kitartottak a
végsőkig. Sőt azután is!
Horthy komor tekintettel bólogatott.
 – Egy alapos tisztogatás elkerülhetetlen. Ez bizonyos. Hogy milyen
sors vár a vörösökre, az rajtuk múlik. Lássuk, maradt-e még itt belőlük?

Horthyék, amikor a városházához értek és a helyi vezetés iránt érdeklődtek,

azt a választ kapták, hogy az érkezésük hírére a bolsevik direktórium
felszívódott.
Szerencséjükre a hadiszállásként használt Thanhoffer-villánál is
elegendőnek bizonyult a határozott fellépés. A vörös vezérkari főnök és a
tisztjei örömmel szabadultak meg a sapkájukon viselt csillagtól, és álltak a
rendelkezésére.
Nem kellett sokat várni a Nemzeti Hadsereg többi szakaszára sem. Pár
nappal Horthyék érkezése után tiszti százada élén bevonult Prónay őrnagy.
A fővezér elégedetten nézett végig a Petőfi sétányon felsorakozó
darutollas katonákon.
– Fővezér úr! – tisztelgett Prónay. – A mögöttünk álló hosszadalmas út
porára való tekintettel… a tisztjeim nevében… engedélyt kérek a balatoni
fürdésre!
– Az engedélyt megadom – közölte derűsen Horthy. – De számítson rá,
őrnagy: nem csak magukat, az egész országot kell majd tisztára mosniuk!
– Értettem, fővezér!
Horthy közelebb lépett, meglapogatta Prónay vállát, és bizalmasan azt
súgta:
– Már azt hittem, hogy az antant lefogott titeket. De csak végezzétek a
tisztítómunkát így tovább, ahogy megkezdtétek – kacsintott.
 Bűnösök

1919. augusztus 15., Tamási

„Drága Sofiám!
A sors egyre messzebb ragad tőled. Alig egy hónapja magam is elhittem,
hogy sikerül visszafoglalnunk az oláhoktól a Tiszántúlt, s meg se állunk a
Kárpátokig. Nem így történt. Sőt…”
Veisz Samu egy rozoga vityilló kertjében, a száradni kiteregetett ruhák
között, hátát egy fatörzsnek támasztva ücsörgött. A meleg, békés délutáni
napot bámulta, és keserűen gondolt vissza a totális vereségre.
Pedig olyan jól indult minden!
Az első napokban szinte megállíthatatlannak érezték magukat. A
főcsoport, s vele ő is, átkelt a Tiszán, Szolnokkal szemben hídfőállást
létesített, és innen támadott tovább. Négy nap alatt bevették Karcagot,
Túrkevét és Mezőtúrt. Máshonnan szintén jó híreket kaptak: északon
Tiszafürednél sikerült áttörni, délen pedig Szentes elfoglalása után egészen
Hódmezővásárhelyig jutottak a magyarok. Joggal lehettek büszkék; ekkorra
egy száz kilométeres részt sikerült kihasítaniuk a megszállás alatt álló
területből.
Az ötödik napon azonban úgy tűnt, a románok erősítést szereztek, így
Samuék az addig megszokottnál hevesebb ellenállással találkoztak. És mint
kiderült, a többi csoport szárnyai fedezet nélkül maradtak. Az oláh
hadvezetés kihasználta a kedvező helyzetet és könyörtelenül a védtelen
csapatokra rontott. Samunak ötlete sem lehetett, valamiféle csodás érzékkel
neszelték-e meg, hogy ott érdemes támadniuk, vagy azoknak volt igaza,
akik tudni vélték, hogy elárulták őket, és a románok előre ismerték a
hadmozdulataikat. Mindegy volt már, a végeredményen nem változtatott.
Az ellentámadás lendülete alatt az egész Vörös Hadsereg megrogyott.
Hatalmas veszteségeket szenvedtek el és kénytelenek voltak meghátrálni a
román csapatok elől.
Szolnokon várták be a feltartóztathatatlannak látszó ellenséget. Itt
néhány napig állóháború bontakozott ki, ami alatt az oláhok
nehéztüzérséggel ostromolták a várost. Nem kímélték se az épületeket, se
más anyagi javakat, és szörnyű pusztítást végeztek nemcsak a fegyveresek,
a lakosok között is.
A helyzet válságosra fordult. Kun Béla és a kommün más magas rangú
vezetői megjelentek a fronton, hogy harcra buzdítsák a katonákat, de azok
csak július utolsó napjáig tudtak ellenállni, utána kénytelenek voltak
hanyatt-homlok elmenekülni.
Érezték, hogy eljött a vég. A románok áttörtek a Tiszán, elfoglalták
Szolnokot, és szabaddá vált előttük az út Budapest felé. Noha egyszer már
eljutottak idáig, most mindenki attól rettegett, ezúttal nem állítja meg őket
az antant, és elfoglalják a fővárost.
A behatolók nem bántak kesztyűs kézzel az elfogott magyarokkal. Sok
vörös katona Budapest felé menekült előlük, mások azonban – tudva, hogy
a román sereg elsődleges célpontja a főváros – más irányt vettek. Samu is
velük tartott.
Ceglédnél Kecskemét felé fordultak, majd Izsák és Solt érintése után
Dunaföldvárnál átkeltek a folyón. Itt úgy érezték, a románoktól egy ideig
nem kell tartaniuk, de nem tudták, mitévők legyenek. Voltak, akik amellett
érveltek, maradjanak együtt, hogy minél jelentősebb haderőt képviseljenek
és meg tudják védeni magukat akár a románoktól, akár az
ellenforradalmároktól. Voltak, akik azt javasolták, mivel túl komoly
sereggel szemben úgysem tudnának fellépni, szóródjanak szét inkább, és
szívódjanak fel.
Végül lettek olyanok, akik együtt maradtak, és olyanok, akik
lemorzsolódtak.
Samu, már csak a társaság miatt is, néhány napig a többiekkel maradt,
de elveszettnek érezte magát. Rég nem abban a helyzetben volt, amikor a
hazát szabadítja fel, hogy az egykori menyasszonyának imponáljon.
Üldözötté vált, aki a végső ütközetre vár. A győzelem lehetetlennek tűnt, és
mivel nem vágyott a dicső halálra, nem látta értelmét, hogy harcoljon. Egy
pisztoly kivételével odaadta a fegyvereit a többieknek, és úgy döntött, a
maga ura lesz.
Abban bízott, amíg rendeződik a helyzet, a dunántúli falvakban meg
tudja húzni magát, talál fedelet a feje fölé, szerez élelmet, és sikerül életben
maradnia.
Egyre inkább nyugatra tartott, míg Tamási határában egy tanyán rá
nem lelt egy elhagyatott viskóra. A házikóban akadt némi ruhanemű, így
nem kényszerült arra, hogy elnyűtt uniformisát viselje. A környékbeli
dombokon sok helyütt szőlő termett, így többnyire oda járt, hogy
megdézsmálja. Más gyümölcsök is éppen ekkor értek, és jó ízzel
fogyasztotta a búzakalászok magvait. Bár fejedelmi lakomákhoz nem jutott,
éheznie sem kellett, a koplalást meg egyébként megszokta a seregben.
Noha egyedül maradt, a gondolatait meg tudta osztani Sofiával. Vagy
legalábbis azokkal a papírlapokkal, amiket neki szánt. Képtelen volt
elengedni a nőt, ebben a felbolydult világban ő volt az egyetlen
kapaszkodó, az egyetlen, akihez még tartozott. Már amennyiben még hozzá
tartozott…
„Nem tudom, mit hoz a jövő. De visszatérek hozzád, ha tízezer
románon kell is átverekednem magam. Látnom kell téged, s ha te már nem
akarsz viszontlátni, azt a te szádból akarom hallani.”
A táj csendjébe autómotor brummogása vegyült, hamarosan lovak
prüszkölését és paták kopogását hozta el hozzá a langy nyári szél. A
dombok mögül menetelő emberek bukkantak elő az úton.
Katonák, ismerte fel Samu. Ebből a távolságból nem tudta
megállapítani, mifélék, de bölcsebbnek látta nem találkozni velük. Nyugat
felől érkeztek, tehát valószínűleg nem románok voltak, ám úgy volt vele,
akárkik legyenek, jobb, ha békén hagyják. Bement hát a házba, hogy ne
lássák, és onnan, az ablak mögül figyelte őket.
Hiába reménykedett, hogy az útjuk máshova vezeti őket; a fegyveresek
rákanyarodtak a kis földutacskára, ami a tanyához vezetett. Immár biztos
lehetett benne, hogy nem románok a sapkájukon díszelgő toll és a náluk
levő nemzeti színű zászló miatt.
Biztosan élelemért jönnek, vélte. Csalódniuk kell.
A távolban, keleti irányból egy másik, népesebb gyalogos alakulatot is
észrevett közeledni.
Remélem, azok sem románok, gondolta. Nem lenne jó, ha itt kezdenék
lőni egymást. A végén nekem is jutna belőle…
Nem tudta, bevárja-e az érkezőket itt, a házban, vagy elbújjon, netán
elmeneküljön. Ha elbújik és megtalálják, bizonyára azt gondolnák,
rejtegetnivalója van. Márpedig ha ennivalóért jöttek, felforgatnak mindent,
így nem maradna észrevétlen. Ha menekülne, lovon is, autón is
könnyűszerrel utolérnék – ha az lenne a céljuk, hogy neki ártsanak.
Így aztán, noha tudta, a katonák nem finomkodnak, ha rekvirálásra
kerül a sor, a maradás mellett döntött.
 Akármilyen vészjósló volt a közelgő csapat, nem hitte, hogy bármi
baja eshet. Neki nem volt dolga velük. Bízott benne, nekik se lesz vele.
Végül is, nem tett semmi rosszat. Végül is magyarok voltak.
Az érkezők nem fárasztották magukat kopogtatással; úgy nyitottak be,
mintha az övék lenne a ház. Egymás után négyen is beléptek.
– Te laksz itt? – szegezték neki a kérdést, köszönés gyanánt.
– Most én – felelt Samu óvatosan. Az érkező katonák tekintetéből
baljós fenyegetés áradt. Hát nekik már csak az a dolguk, hogy rémisztőek
legyenek…
– Rokona vagy annak, aki itt lakott?
A fiatalember hezitált a válasszal.
Ezek szerint tudják, ki lakott itt korábban? Tudják azt is, hogy már nem
lakik itt?
– Te szedted le a fáról? – érkezett a kérdés, megelőzve őt.
A fáról?
Beletelt néhány másodperce, mire Samu megértette, hogy ezek a
katonák valószínűleg felakasztották korábban a ház gazdáját. De vajon
miért?
Akárhogy is, ha így van, mindenképp érdemes igazat mondani…
– Nem, nem ismertem, aki itt lakott.
– Akkor mit keresel a házában?
– Erre jártam, szállásra volt szükségem, s nem találtam itt senkit. Se
élőt, se holtat. Gondoltam, ha visszajön, megbeszélem vele a dolgot…
– Az már nem jön vissza! – röhögött fel az egyik darutollas.
– Legfeljebb kísérteni! – tette hozzá egy másik.
– A tieid a kint száradó ruhák? – kérdezte a vezetőjük.
– Részben… Miért?
– Van köztük egy egyenruha.
Samu nem értette, mi ezzel a gond.
– Katona voltam – felelte, mintha ez magától értetődne.
– Vörös?
– Magyar.
– Az ott kint egy vörös egyenruha.
– Az volt a magyar sereg… – vonta meg a vállát Samu.
– Szóval vörös vagy? – esett neki a parancsnok. – Nem tagadod?
A fiatalember kezdte látni, honnan fúj a szél.
 – Én nem vagyok vörös, kérem – emelte fel a kezét védekezően. – Sose
politizáltam, s nem érdekelt a munkásmozgalom. Én csak Erdélyt akartam
felszabadítani. Kényszerből álltam be a vörösökhöz, mint ahogy sokan
mások. Előtte a Székely Hadosztállyal harcoltam, azelőtt pedig a miskolci
tízes bakákkal, még a háborúban.
A katonák csendben emésztgették a szavait.
– Szerintem hazudik – köpött a döngölt padlóra az egyikük. – Nézd azt
a zsidó fizimiskáját! Csak az irháját akarja menteni!
– Hasonlít arra, akit legutóbb pucoltunk ki innen – bólogatott egy
másik. – Szerintem annak a fia.
– Nem ismertem, aki itt lakott – ismételte Samu. – S én nem vagyok
zsidó, kérem.
A katonák parancsnoka harsányan felnevetett.
– Hogy nem vagy zsidó? Hallottátok, fiúk? Azt mondja, nem zsidó!
– Nem, kérem, én nem…
– Hallgass, hazug kutya! – üvöltött rá a katonák vezetője. – Még hogy
nem vagy zsidó! És ezt el kéne hinnem? Néztél már tükörbe? Ha ebben
hazudsz, nem hihetünk neked! Éppúgy zsidó vagy, ahogy kommunista!
Samu a csontjaiban érezte, hogy baj közeleg.
– Nem… – nyögte, és hátrált pár lépést a lóca felé, ahová a pisztolyt
tette.
– Hova sündörögsz, zsidó?
– Én… – kezdte, majd hirtelen mozdulattal a fegyveréért nyúlt. Amint
megmarkolta, azonnal a parancsnokra fogta. – Menjenek el!
– Jól gondold meg, mit teszel, büdös zsidó! – morgott rá a férfi. – Egy
egész különítményt nem lőhetsz le! Legyen eszed! Rakd azt le!
A katonák lekapták a vállukról a puskájukat és Samura emelték.
– Kérem, menjenek el! – könyörgött a fiatalember. – Vigyenek, amit
akarnak, de engem hagyjanak békén! Nincs dolgom magukkal! Maguknak
sincs velem! Nem vagyok kommunista! Nem vagyok zsidó! Elegem van
abból, hogy mindig lezsidóznak! Nem vagyok zsidó!
– Mert ha nem megyek el, lelősz, te féreg? – lépett közelebb a
parancsnok.
Samu érezte, hogy a szíve hevesen dobog, az arca szinte izzik.
– Ne jöjjön közelebb! Ne kényszerítsen…!
A katona újabb lépést tett felé.
 A fiatalember magasba emelte a fegyvert és tüzelt. A lövése nyomán
támadt lyukból a falon vakolat pergett.
– Töltve van! – kiáltotta, és megint a támadójára fogta.
– Épp ezért, ha akartál volna, már lelőttél volna – ragadta meg a
pisztoly csövét a parancsnok. – Engedd el!
Samu tudta, hogy nem nyerhet. Ha tüzel, a többi katona azonnal
megöli. Egyébként sem akart gyilkolni. Lehajtotta a fejét és
engedelmeskedett.
– Nem vagyok zsidó – motyogta. – Nem vagyok vörös se. Hagyjanak
békén!
A katonák vezetője egy hosszú pillanatig metszőn vizsgálgatta a
fiatalembert, majd a derékszíjába tűzte a zsákmányolt fegyvert.
– Hozzátok az udvarra! – vetette oda a katonáinak, mire azok
megragadták Samu karját és az ajtó felé rángatták.
– Engedjenek el! – követelte a fiatalember, hasztalanul.
– Cápa! – kiáltotta az emberei felé a parancsnok. – Hurkot!
Alacsony, széles vállú, szakállas férfi vált ki a többiek közül. Egy
zsákból kenderkötelet halászott elő és dolgozni kezdett vele.
– Mit akarnak? – hűlt el Samu.
– Ne aggódj, te kopasz zsidó! Tengerész volt. Elsőrangú csomókat köt,
a legjobbakat a században. – A parancsnok rásandított félig lehunyt
szemhéja alól. – Nem szenvedsz sokáig.
– Mi…? – kapott észbe Samu. – Nem! Ne tegyék ezt!
– Fogd be a szád! – morrant rá az egyik karját tartó katona.
– Miért akarnak felakasztani? Nem ártottam maguknak!
– Zsidó vagy! – érvelt a parancsnok. – Azok pedig mind bolsevikok!
Azok pedig meggyalázták Magyarországot! Úgyhogy igenis ártottál
nekünk!
– Nem! – tiltakozott Samu. – Nem vagyok zsidó! Református vagyok!
S nem vagyok bolsevik!
– Ne pofázz már annyit! – A karját szorító férfi szájon vágta, ő pedig a
vér ízét érezte a nyelvén. Eleredtek a könnyei.
– Ne tegyék! Kérem! – könyörgött. – A hazát védtem! Erdélyt akartam
visszaszerezni! Nem vagyok vörös! Kolozsvári vagyok… ott sose voltak
vörösök!
Újabb pofon fagyasztotta belé a szót. A tagjaiból kiszállt az erő, és ha
nem tartják, elesik.
 – Mondtam, hogy ne vinnyogj annyit! – förmedt rá az egyenruhás.
– Cápa! – kiáltotta a parancsnok. – Hogy állsz?
– Mindjárt, mindjárt… – A feltűrt ingujjú férfi kezei sebesen
dolgoztak, tetovált alkarján csak úgy ugráltak az izmok.
Samu segélykérőn nézett végig a katonákon, azt remélve,
valamelyikük megszánja és a védelmére kel, de csupán megvető,
gyűlölködő, kárörvendő pillantásokat kapott.
Végleg elkeseredett.
Az nem lehet, hogy megölik! Az nem lehet, hogy oly sok helyen
harcolt az ellenséggel, és most magyar katonák végeznek vele olyasmiért,
amit nem követett el! Olyasmiért, ami nem igaz rá!
Ó, apám, Veisz Ábrahám, hogy legyen átkozott az a zsidó véred…!
Szakadozva tört fel belőle a sírás.
– Ne tegyék! – rimánkodott. – Kérem! Ne tegyék!
– Fogd már be!
– Megvagyok! – jelentette be a Cápa nevezetű alacsony, fiatal férfi.
Samu feljajdult, könnyei megállíthatatlanul patakzottak.
– Ne… Kérem! Ne!
Rángatózni kezdett, hátha ki tudja szabadítani magát, azonban a
katonák vasmarokkal szorították. Próbálkozását nem koronázta más, csak
egy ütés a bordái közé.
– Lógni fogsz, nem meglógni! – vigyorgott rá egy szőkésbarna,
szakállas katona.
– Ez ám az akasztófahumor, Nopcsa százados! – veregette meg a férfi
vállát a parancsnok.
Cápa közben átvetette a kötelet az udvarban álló fa egyik vastag ágán.
– Hozzátok – intett a katonák vezére –, rakjuk rá a nyakbavalót!
Samut odataszigálták a rögtönzött bitó alá, felléptették egy roskatag
hordóra, és a hurokba dugták a fejét. A fiatalember még mindig nem hitte
el, hogy ez történik vele.
Ám könnyei fátylán át, ebből a megváltozott pozícióból észrevette,
hogy a már korábban is látott gyalogos szakasz szintén a tanya felé
közeledik.
Ők lennének a felmentő sereg?
Nagyon remélte, akárkik érkeznek, ellenségei ezeknek, és hamarosan
kitör egy kis lövöldözés.
 – Jönnek! – intett fejével az utacska felé, aminek a katonák háttal
álltak. – Ne velem foglalkozzanak! Jönnek! Lehet, hogy a románok!
Vonakodva bár, de többen megfordultak és követték a tekintetét.
– Azok? – figyelte a közeledőket a parancsnok. – Azok is mi vagyunk,
te trükkös kis zsidó. Még hogy románok! – Visszapillantott az áldozatára. –
Utolsó szavak?
Most, hogy valamelyest közelebb értek és a könnyei éppen nem
homályosították el a látását, Samu is ki tudta venni a magyar nemzeti
színeket a lobogón. Nem román zászlót lengetett a szél, és nem vöröset.
Úgy érezte, a remény utolsó morzsája is elveszett.
Halálra váltan nézett a hóhérai szemébe, a könyörület szikráját
keresve, de csak bosszúvágyat lelve.
– Sofia… bocsáss meg, hogy nem jutottam el hozzád – motyogta. –
Anyám… mindjárt találkozunk. – Halkan imádkozni kezdett. – Mi Atyánk,
ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te
országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is;
mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, s bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; s ne…
– Elég lesz – vágott közbe a parancsnok. – Ki szeretné kirúgni alóla a
hordót?
Többen jelentkeztek a tisztségre. Samu nem akarta látni a végzetét.
Lehunyta a szemét és gyorsított szavai tempóján.
– Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az
ország…
Érezte, hogy megremeg alatta a hordó, azonban a rúgásnak nem
sikerült kilöknie alóla.
– Mert tied az ország, a hatalom s a dicsőség mindörökké. Ámen.
Az újabb rúgást széthasadó fa hangja kísérte, ahogy a hordó korhadt
dongái megadták magukat. Ugyanabban a pillanatban meglódult Samuval a
világ, csak hogy a következőben hirtelen megálljon. A fiatalember szeme
felpattant, azonban nem látott jól, minden imbolygott és elhomályosult. A
nyakcsigolyáiba fájdalom hatolt és szorítást érzett a torkán. Mindkét
kezével a kötélhez kapott, próbálta szétfeszíteni az ujjaival, hogy levegőhöz
jusson. Csak kis kortyokat nyelhetett, és az erőlködéstől sokkal többet fújt
ki. Fejébe vér tolult és óhatatlanul nyöszörögni kezdett. Önkéntelenül rúgott
néhányat, hátha a lába támaszt lel, de a ficánkolástól erősödött a torkán a
szorítás.
 Utolsó pillantása az éppen odaérő seregre siklott, aztán ahhoz se érzett
erőt, hogy nyitva tartsa a szemét. Minden elszürkült körülötte, a hangok
tompa susogássá váltak.
Az anyja hívogató suttogásává…

Mokány számára nem jelentett különösebb nehézséget, hogy a

kommunisták után most az őket üldöző különítményeseket is kiszolgálja. Őt
sosem ideológiák vezették, mindig a saját boldogulását tartotta szem előtt.
Hogy kiken kellett ehhez átgázolnia, mellékes volt.
Eleinte azt tervezte, hogy amint lehet, észrevétlenül maga mögött
hagyja a századot, de megtudta, akad még néhány szakasz a Dél-
Dunántúlon hasonló küldetéssel. Nem volt kedve megkockáztatni, hogy
esetleg beléjük fut; egyáltalán nem volt benne biztos, hogy befogadnák.
Egészen mások lennének a túlélési esélyei, ha egyedül kószál a vidéken,
mintha az erősekkel tart. Arra jutott hát, jó neki itt, Madary jórészt
katonatisztekből és arisztokratákból álló csapatában. Igyekezett kiépíteni
maga iránt a bizalmat a különítményben, ezt pedig leginkább úgy tehette, ha
túltett rajtuk a kegyetlenkedésben.
Nem volt könnyű dolga, pedig nem most kezdte…
Ő azonban sosem feledkezett meg róla, hogy olyan emberekkel bánik
el, mint ő maga. A grófok és bárók viszont születésük óta felsőbbrendűnek
hitték magukat a közembereknél, ez pedig igazán könyörtelenné tette őket
most, hogy kiléptek a civilizáció máza mögül, és előhívhatták a bennük élő
szörnyet. Úgy gyilkoltak embereket, mintha csak férget taposnának el. És
épp olyan megszállottként, épp olyan tántoríthatatlan meggyőződéssel, épp
olyan hittel a saját igazukban, mint a kommunisták.
Mokánynak most sem kellett nagyon mást csinálnia, mint Cserny vagy
Szamuely alatt. Embereket félemlítettek, kínoztak és öltek. Korábban
ideológiai alapon jelölték ki az áldozataikat, most emellé vallási és
származási szempontok is kerültek. Elég volt, ha valaki zsidónak nézett ki,
ha csak kicsivel nagyobb és kampósabb volt az orra, máris biztos helyet
kapott a bitón.
No, nem mintha az előző rendszer a tenyerén hordta volna a zsidókat.
Mivel a népbiztosok között elég nagy arányban fordultak elő belőlük,
tisztában voltak vele, hogy kívülről úgy tűnhet, a szemiták vették át az
uralmat Magyarország fölött. Hogy ezt a látszatot eloszlassák, a zsidók
sokszor keményebb elbánásban részesültek, mint mások.
Mindez persze nem akadályozta Madaryékat, hogy rendszeresen
zsidókormányként hivatkozzanak a Tanácsköztársaságra, és ott irtsák a
fajtájukat, ahol tudják.
Mint itt is, ezen a tanyán…
Mokány közömbösen nézte a fára felhúzott szerencsétlen fiatalember
hasztalan rángatózását, majd azt, ahogy feladja, elfogadja a sorsát, és arra
vár, hogy minél előbb eljöjjön érte a kaszás. Ha nem törik el a delikvens
nyaka, jó ideig eltarthat a fulladás. Sok ilyet látott már.
Most azonban valami a megszokott menetrendtől eltérően alakult. Egy
egész századnyi katona menetelt ide a Vörös Hadsereg egyenruhájában, épp
csak mindenki sapkájáról hiányzott a csillag, melynek helyét néhányuknál
darutoll vette át. A parancsnokuk az arckifejezése alapján nem helyeselte a
történteket.
– Mit követett el ez az ember, hogy fel kellett akasztani? – követelt
választ a férfi.
– Miért nem törődik a saját dolgával? – kérdezett vissza Madary.
– Magyarázza meg, miért akasztották fel ezt az embert! Volt bírósági
tárgyalás? Volt jogerős halálos ítélet?
– Természetesen. Mi voltunk a bírák és a végrehajtók.
– No és mi volt a bűne?
– Mit érdekli az magát? Maga csak őrnagy – lesett Madary a másik
váll-lapjára –, nincs felettem rangban. Mi jogon von kérdőre?
– Az erősebb jogán, mert úgy vélem, csak abból ért. Az én századom
valódi század. Ötször annyi embernek parancsolok, mint maga! – húzta ki
magát a férfi, majd a felakasztott fiatalember felé intett a fejével. –
Fogadok, a nevét se tudják!
– Zsidó volt és kommunista! – vágott vissza Madary. – Legyen elég
ennyi!
– Nem! Történetesen ismerem, mert Miskolcnál az egységparancsnoka
voltam. Nem is zsidó, nem is kommunista! Szedjék le! Azonnal!
Mokány tanácstalanul megvakarta a tarkóját. Engedelmeskedjen?
A különítmény többi tagja ugyanúgy bizonytalannak tűnt. Egy
emberként néztek Madaryra, aki nem sietett azzal, hogy megerősítse a
parancsot.
 – Tudom már, ki maga… – sziszegte megvetéssel. – Vörös tiszt, aki
nyáron behúzott farokkal kullogott Szegedre.
A gyalogosszázad parancsnokának vonásai megkeményedtek.
– Gyerünk, leszedni! – fordult a saját legényei felé. – Mozgás! Ha
ellenállnak, lövünk!
Két katona azonnal szót fogadott. Se Mokány, se más nem állt az
útjukba. Az egyik megtartotta az akasztott fiatalembert, a másik egy
gyalogsági tőrrel elmetszette a kötelet a feje fölött. Óvatosan a földre
fektették.
– Igen, tiszt voltam a Vörös Hadseregben, mint mindenki annak idején,
akinek igazán fontos volt az ország sorsa – fordult a gyalogos őrnagy ismét
Madaryhoz. – Ez a férfi pedig, akit maguk fellógattak, igazi hazafi! Nem
szadista vadállat, mint maguk, hanem olyasvalaki, aki fegyverrel a kézben
harcolt az országért. Hol voltak maguk ekkor? Külföldön bujkáltak?
Intrikáltak? Mulatoztak Szegeden? Csak hogy tudja: panaszt fogok tenni
maga ellen a fővezérnél, őrnagy!
Madary arcán gúnyos mosoly suhant végig.
– Parancsoljon! Madary Antal, szolgálatára… És csak hogy tudja, én is
maga ellen, amiért akadályoz a különleges küldetésem végrehajtásában.
– Őrnagy úr! – kiáltott fel az egyik katona a földre fektetett
fiatalembernél. – Lélegzik!
– Hát még időben érkeztünk? – költözött megkönnyebbülés a
gyalogosszázad parancsnokának az arcára.
– Igen, őrnagy úr! – mosolyodott el a katona. – Ha csak halványan is,
de még él!

Kasza Benci, ha nem is hallotta, a magasságának köszönhetően egészen jól

látta, mi történik. Tudta, hogy a parancsnoka, aki a románok ellen
Hódmezővásárhelyre vezette, s akit követve végül a Nemzeti Hadsereghez
csatlakozott Szegeden, ellenzi a politikai alapú megtorlásokat. Aki részt vett
a Vörös Hadsereg küzdelmeiben, pontosan tudta, csak a katonák egy részét
hevítette Bencihez hasonlóan a proletár öntudat, sokan egyszerűen csak
védeni akarták a hazát. Vidéken járva megtapasztalhatták, hogy a
direktóriumok vezetői sem mind megrögzött bolsevikok – sok településen
azok a munkássorból származó emberek kapták a pozíciókat, akiknek nem
haladta meg a képességeit az elemi számtan és a kormánytól érkező
utasítások értelmezése. Igazságtalannak és roppant feleslegesnek látszott
mindenkit megbüntetni, akinek köze volt a Tanácsköztársasághoz.
Miközben Siófok felé tartottak, számos nyomát találták az előttük
haladó különítményesek bosszúhadjáratának, és a pusztítás, amit azok
maguk mögött hagytak, elborzasztotta őket. A században híre kelt, hogy az
őrnagy megfogadta: ami rajta múlik, megteszi, hogy elejét vegye az
értelmetlen gyilkolásnak.
Az akasztott fiatalember láttán Benci nem tudott nem a saját apjára
gondolni, ezért hálás volt érte, hogy végül levették a fáról. A kellemetlen,
torokszorító érzés azonban csak nem múlt. Ahogy végigjáratta a tekintetét a
különítményesek elszánt, feszült arcán, az egyikük látványa minduntalan
felerősítette fájdalmát. Nem volt biztos benne, hogy valaha látta az
alacsony, kopaszra nyírt, szakállas férfit, ám amikor csak ránézett, mindig
az a gyötrelmes júniusi nap jutott eszébe, amikor az utolsó családtagját is
elveszítette. Igyekezett kerülni a tekintetével, de ahogy a nyelv is vissza-
visszasiklik a fájó, szuvas fogra, a tekintete újra és újra megtalálta a
fiatalembert.
És akkor, amikor az felemelte a felgyűrt ingujjú kezét, hogy
megvakarja a tarkóját, és Benci megpillantotta a fedetlenül hagyott alkarra
tetovált hableányt, már tudta, honnan ismeri…
Légzése fújtatássá vált, a szíve a torkában dobogott, az agyát elöntötte
a vér. Mielőtt átgondolta volna, mit tesz, kivált a menetoszlopból, lekapta a
válláról a puskáját, és öles léptekkel odaindult a férfihoz.
– Te ölted meg az apámat! – szegezte rá a fegyvert.
Érkezése olyannyira meglepte mind a különítményeseket, mind a
velük farkasszemet néző parancsnokot, mind azokat, akik a fáról leszedett
fiatalembert istápolták, hogy senkinek se jutott eszébe, hogy az útját állja.
– A maga százada ilyesfajta futóbolondokból áll? – vetette oda a
különítményesek parancsnoka.
– Kasza közlegény! – szólt rá a gyalogosszázad őrnagya. – Mit képzel?
Vissza az alakzatba!
Benci azonban meg se hallotta őket.
– Te ölted meg az apámat! – ismételte, csupán néhány méterre
megállva a kopaszra nyírt, tetovált fiatalembertől.
– Én… nem tudom, miről beszélsz… – hebegte az felemelt kézzel,
jobbra-balra lesve, hova menekülhetne.
 – Miféle komédia ez? – firtatta a tiszti század vezére.
– Kasza közlegény! – rivallt rá az őrnagy. – Azonnal tegye le a
fegyvert! Nem akarunk vérontást!
Benci nem foglalkozott velük. Csak az alacsony férfit látta, és a
rémületet a szemében, és tudta, most élet és halál ura. Tenyere izzadt, az
ujja remegett a ravaszon.
Megölje apja gyilkosát?
A hirtelen horgadt düh szinte szétfeszítette. Érezte, hogy
megkönnyebbülne, ha golyót röpítene a fiatalember testébe, de valahol az
elméje mélyén motoszkált a tudat, hogy akkor lelki terhét egy sokkal
súlyosabbra cserélné. Olyanra, melytől sosem szabadulna.
Nem tudta, mit tegyen, szinte sírva fakadt a rátörő érzelmektől.
– Te ölted meg az apámat! – ordította, golyók helyett szavakkal
támadva.
– Én… nem… – rázta a fejét a fegyver csövére meredve a tetovált
fiatalember.
– Beszéljük meg a dolgot! – javasolta Bencinek a tiszti század
parancsnoka. – Tedd le a fegyvert!
– Nem teszem le! – A puska remegett a fiatalember kezében. –
Megölte az apámat!
– De velünk, többiekkel, nincs bajod, ugye?
– Nincs. Csak vele!
– Rendben. Jobb az ilyesmit tisztázni. Nos, Cápa – lesett a tarra nyírt
férfi felé –, miért gondolhatja, hogy megölted az apját?
– Én… igazán nem tudom, őrnagy úr!
– Nem látszol zsidónak – fordult vissza Bencihez a parancsnok. – Az
apád kommunista volt?
– Nem! Épp ellenkezőleg! Felkelt a rendszer ellen! Ő a kommunista! –
intett Benci a tetovált felé.
– Ő? – A különítményes parancsnok egyetlen fejmozdulatára néhány
katonája körülvette a Cápa nevezetűt, akinek elmélyült a tekintetében az
értetlenkedő rettegés. – Elmeséled, fiam, hogyan történt?
– Kalocsán… – kezdte Benci, de az emlék hatására elakadt a szava.
Azonban ennyit elég volt mondania, hogy a szakállas férfi arcán
végigfusson a felismerés. Még ha eddig ijedséget mutatott is, most
szabályosan halálra vált.
 – Úgy látom, eszedbe jutott valami Kalocsáról, Cápa – vetette oda neki
a parancsnoka.
A kopasz fiatalember némán tátogott néhány másodpercig, mire
megtalálta a hangját.
– Én… én… – nyögte, majd Bencire nézett. – Ő egy vörös katona!
Nem szabad hinni neki!
– Igen, az voltam, de… – kezdte meglepetten a magas fiatalember,
mire a gyalogosszázad őrnagya a segítségére sietett.
– Mi itt valamennyien harcoltunk a Vörös Hadseregben! Isten engem
úgy segéljen, ettől csak még inkább hazafiak vagyunk! Ha bárki azt
mondja, akárcsak egyikünknek is nem lehet hinni, annak velem gyűlik meg
a baja!
– Ha te vörös katona voltál – nézett a különítményes parancsnok
Bencire –, akkor lehet, hogy apád is kommunista volt, csak aztán
meggondolta magát?
– Nem! – kiáltotta a fiatalember. – Soha! Felkelt az egész község! De
jött Szamuely, és… – Az emlék hatására ólomsúlyúvá vált a kezében a
puska, és meg kellett erőltetnie magát, hogy továbbra is célra tudja tartani. –
Jött Szamuely, és rengeteg embert felakasztottak.
– És ő…? – biccentett az alacsony férfi felé a parancsnok.
– Lelőtte… Apám… ott lógott a fán… még élt, és ő lelőtte…
– Mert ő… hogy került oda?
A szakállas férfi metszőn nézett Bencire. Tekintetében nem rémület,
hanem fenyegetés ült. A fejét rázta, mintha azt üzenné, hogy a fiatalember
jobban tenné, ha nem mondana többet. Benci azonban nem ijedt meg tőle.
A puska az ő kezében volt.
– Lenin-fiú… – kezdte, mire az alacsony férfi hirtelen megiramodott és
az automobil felé rohant.
Lövés dörrent, ő pedig feljajdult és elterült a tanyaudvaron.

– Mindig gyanús volt nekem a fickó!

Ahogy Mokány hátranézett, látta, amint Nopcsa százados, akinek a kezében
puskacső füstölgött, köp egyet felé, majd újra szóra nyitja a száját. –
Éreztem, hogy valami nem kerek körülötte!
 – Igazad van! – értett egyet Szilassy. – Feltűnően lelkes volt az
akasztásokkal. Nem először csinált ilyesmit, bárki megmondhatta.
– Az igazolványképére is alig hasonlított – tette hozzá Madary. –
Mondtam, hogy szemmel tartunk, Cápa! Nos, van valami mondanivalód?
Mokány fel akart állni, de ahogy megfeszült átlőtt combjában az izom,
hangosan feljajdult. Fekve maradt hát az egyre növekvő vértócsában.
Jelen pillanatban egy lyukas garast sem adott volna az életéért. De ha
már kérdezték, úgy döntött, szitkozódás helyett megpróbálja kibeszélni
magát…
– Nem én ítéltem el – nézett fel a magas katonára, akinek megölte az
apját. – Én csak meg akartam kímélni a szenvedéseitől! Sajnálom! –
Igyekezett annyi részvétet csempészni a hangjába, amennyit elő tudott
kaparni. – Hidd el, sajnálom!
– Mit tegyünk most veled? – kérdezte tőle Madary. – Kínozzunk addig,
amíg könyörögsz, hogy ez a fiú egy lövéssel megszabadítson a
szenvedéseidtől?
– Kötelességemnek érzem, hogy közbeszóljak… – kezdte a
gyalogosszázad őrnagya, de Madary keményen a szavába vágott.
– Magának legyen elég, hogy a zsidót megmentette! Ez egy mocskos
Lenin-fiú! Egy szadista disznó!
Mokány csalódottan látta, hogy a gyalogosok parancsnoka bólintva
elfogadja Madary szavait. A földön fekvő fiatalember kétségbeesetten
nézett a távolba és nagyot sóhajtott.
Érdemes lenne bármit tagadni? – merült fel benne.
Egy próbát mindenképp megér. Más úgyse maradt nekem, csak a
remény…
– Sose akartam bántani senkit! – mentegetőzött. – Kommunista se
vagyok! Belesodort az élet…
– Tudod, Cápa, ennyi kevés lesz, hogy életben hagyjunk!
– Én – mondta hirtelen ötlettel Mokány – rengeteget tudok
Szamuelyről!
– Azzal már nem sokra megyünk. Ő halott.
– Csernyről is!
– Őt is elfogták. Mire megyünk a tudásoddal?
– Tanúskodok ellene a bíróságon!
– A te vallomásod nélkül is kivégzik.
 – Sose tudni! És ismerem a többieket! Néhányan még szabadon
vannak! Segítek őket elfogni!
– Ej-ej, Cápa! Ennyire futja?
Mokány kétségbeejtőnek érezte a helyzetét. Mit mondhatna még?
– De én… én tényleg nem… Értsétek meg, nem volt más választásom!
Tudjátok, milyen éhezés volt! Valahova tartozni kellett! De nem hazudtam
nektek! Tényleg matróz vagyok, tényleg Horthy alatt szolgáltam! Szívem
szerint most is azt tenném!
– Márpedig én azt mondom, ne teljen a nap bolsevikakasztás nélkül! –
mondta Madary. – Fiúk?
Hangos éljenzés érkezett válaszul.

Ezúttal nem ő csomózta a hurkot.

Nem telt bele tíz perc sem, hogy ismét álljon a hevenyészett bitó. Kezét és
lábát megkötözték, és Mokány hitetlenkedve figyelte, ahogy eddigi társai a
nyaka köré kendert helyeznek.
– Ne csináljátok már! – könyörgött. – Nem én vagyok az, akitől meg
kell tisztítani az országot!
– Ó, dehogynem! – ellenkezett Madary őrnagy. – Nos, javíts ki, ha
tévedek… Jól tudom, úgy történt ez Szamuely alatt, hogy az akasztottaknak
kellett kirúgniuk maguk alól a támasztékot, mert addig verték őket, amíg
meg nem tették? Addig, amíg a halál megváltás volt? – Ábrázatán gonosz
mosoly suhant át. – Mi nem leszünk ilyen kegyetlenek…
Ököllel jókorát sújtott Mokány arcába. A fiatalembert váratlanul érte a
csapás. Megszédült, elvesztette az egyensúlyát és a bokája lefordult az alája
tett székről.
A kötél azonnal megszorult a torka körül, azonban a lendület kevés
volt, hogy eltörje a nyakát. Szuszogva próbálta visszatornázni magát a
székre, de folyamatosan záporoztak rá a különítményesek ütlegei. Akadt,
aki ököllel verte, akadt, aki rugdalta, és olyan is, aki puskatussal sózott rá.
Minden ügyességére és lélekjelenlétére szüksége volt, hogy időnként meg
tudjon támaszkodni a lábával a székben, és egy rövid pillanatig levegőhöz
jusson – addig, amíg újra le nem lökték róla, vagy nem térítették finoman
jobb belátásra a combján ejtett seb megpiszkálásával.
 Bármennyire méltó volt a becenevére, nem kellett hozzá sok, hogy
elhagyja az ereje. Egyre kevésbé érzett késztetést, hogy küzdjön a talpa
alatti székért és az életéért. Combja és arca merő vér volt. Izmai tompán
lüktettek, ízületei sajogtak, ám ezt alig vette észre a lőtt sebéből sugárzó kín
miatt, mely elnyomott minden más fájdalmat.
Akkor is verték, amikor nem küzdött többé. Valaki – hogy ki,
feldagadt szemhéján át nem látta – végezetül belenyomta a hüvelykujját a
sebébe, ő fájdalomkiáltásra nyitotta a száját, de már csak halvány hörgésre
futotta.
– Szívós egy ördög ez. Még mindig él – hallotta Madary hangját,
melyet léptek nesze követett. – Nos, fiam, rajtad a sor. Mi kiszórakoztuk
magunkat. Tiéd a bosszú, ha szeretnéd!
Mokány minden erejével résnyire nyitotta a szemét, és megpillantotta
a magas fiatalembert, amint rá mereszti puskája csövét.
Lőj hát! – gondolta magában. Legyen vége!
Lehunyta a szemét és megadta magát a sorsnak.

Benci szánalommal meredt a vérben fürdő emberi testre.

Most bosszút állhatott az apjáért. Ám bármennyire fűtötte a vágy, hogy
megtorolja a halálát, nem érződött helyesnek megölni egy tehetetlen
embert.
Az apja meghalt, ezen nem változtatott az se, ha másvalaki a túlvilágra
kerül.
De… akkor is megöli ezt az embert, ha nem húzza meg a ravaszt.
Sőt… talán épp szívességet tenne, ha golyót röpítene belé.
Bármennyire megvetette az előtte lógó férfit, átérezte, az miért
vethetett véget Kasza Sándor életének. Talán tényleg újabb ütlegektől és
szenvedéstől akarta megkímélni.
Lőjek? Ne lőjek?
Bárhogy dönt, gyilkossá válik. Olyanná, mint ez itt előtte.
Bocsássa meg, apám, amit teszek! – fohászkodott magában. De maga
nevelt azzá, akivé váltam, én pedig nem szeretnék még egyszer csalódást
okozni! Azt hiszem, ezt várná tőlem…
Nagyot sóhajtott, megkeményítette a szorítását a puskán, és a
ravasznak feszítette az ujjbegyét.
Mokányt szinte megsiketítette a lövés döreje. Nem érezte, hogy darabokra
szaggatná valamely létfontosságú szervét a töltény, azt viszont igen, hogy
meglódul vele a világ, egy pillanattal később pedig őrjítő fájdalom hasít a
combjába. Beletelt néhány másodperc, mire ráeszmélt, hogy nemcsak nem
halt meg, de a földre esett, és most ott fekszik.
– Miért a kötelet lőtted el, fiam? – hallotta tompán Madary döbbent
hangját.
Mokány maga is kíváncsian nyitotta résnyire lilára vert szemét.
– Nem akarok gyilkossá válni – felelte egyszerűen a magas
fiatalember. – Ezt magukra hagyom. Ha akarják, öljék meg. Ha akarják,
hagyják életben. Én azt gondolom, nem vezekelt eleget a bűneiért. Álljon
bíróság elé! Menjen börtönbe! És ha tud, segítsen elkapni a többi szarházit!
– Fiúk, mit szóltok? – kérdezte a tiszti század vezetője. – Én hajlok
elfogadni a fiú ítéletét.
– Legyen! – érkezett kórusban a különítményesektől.
– Legyen – bólintott a magas fiatalember is, majd leköpte Mokányt.
Eltette a puskáját és visszament az egységéhez.
A félholtra vert férfi lehunyta a szemét. Felrepedt száját a fájdalom
ellenére halvány mosolyra görbítette.
Megúsztam. Egyelőre megúsztam.
Valódi patkány volt. Patkány, amely mindent túlél.

Miután levették a fáról, Samut biztonságos távolságba vitték a

különítményesektől, majd sátorvászonra fektették és a gyalogszázad
szanitéce vette kezelésbe. Halványan tudatában volt, hogy valaki mást is
felhúztak, hallotta a lövéseket, bár nem igazán tudott a külvilágra figyelni.
A gondos törődésnek hála Samu lassacskán képes volt arra, hogy
talpra álljon. Pokolian fájt a nyaka, izmai a lelki megrázkódtatás miatt
feszesek voltak, mint a szíj. Ha hihetett a felcsernek, napok kérdése volt,
hogy helyrerázódjon.
– Legszívesebben magunkkal vinnélek, fiam – érkezett hozzá egy
katonatiszt. Beletelt egy hosszú pillanatba, mire Samu felismerte benne azt
az őrnagyot, aki alá az észak-magyarországi hadjárat alatt tartozott. Hiába
erőltette azonban az agyát, nem ugrott be a neve. A férfi folytatta: – Azt
mondják, pihenésre van szükséged. Késésben vagyunk Siófokra menet, nem
lassíthatunk miattad. Ugye, megérted?
Samu erőtlenül bólintott, majd a nyakába szúró fájdalom miatt
megtapogatta a kezével az érzékeny területet.
– Mi tagadás, alaposan kidörzsölt a kender… Úgy látszik, téged mindig
megtalál valami. Jól emlékszem, bordád is tört? És a nálad levő levelek
mentettek meg?
– Igen – suttogta erőtlenül.
– Talán épp ezért emlékszem rád ilyen jól. Nem mindenkivel történik
ilyen csoda! Másodjára menekültél meg a haláltól, fiam! A szerencse
gyermeke vagy!
– Én nem nevezném magam annak.
– Akárhogy is, már nincs mitől tartanod. – Az őrnagy Samu vállára
tette a kezét. – Maradj itt a házban, és pihenj! Hátrahagyom veled a
felcserünket és két katonámat, biztos, ami biztos. Aztán, ha felépültél, és
van kedved csatlakozni hozzánk, örömmel látunk!
– Hogy ártatlanokat akasszak?
– Azok nem mi vagyunk! Én nem kaptam ilyesmire parancsot, és
kezeskedem, hogy az én századom ne vegyen részt ilyesmiben! Ha valaki
ellen támadunk, azok a románok lesznek!
– Nem akarok én már háborúzni senki ellen – jelentette ki Samu. –
Belefáradtam.
– Néhány nap, és megint erőre kapsz, meglásd! Már csak azért is jobb
lenne csatlakoznod hozzánk, nehogy megint olyasmi történjen veled, mint
ma… Rendben?
Samu gyengén bólintott.
– Jó. Meglátom.
 Sárkány és sellő

1919. augusztus 21., Siófok

Horthy Miklós tudta, hogy óvatosnak kell lennie. Úgy tűnt, a

különítményesei tisztogatásairól szóló hírek néhány pesti zsidó lapnak
köszönhetően olyan fülekbe is eljutottak, ahová nem kellett volna, ez pedig
kedvezőtlen színben tüntette őt fel az antant és a Friedrich-kormány előtt.
Pedig olyan ígéretesen indult!
Néhány napja, kevéssel azután, hogy Siófokra érkezett, már utazott is
tovább Budapestre, hogy a magyar nemzeti haderő vezéreként mutassa be
magát mind a kormány, mind az antant katonai missziójának vezetői előtt.
Úgy érezte akkor, sikerült közös hangot megütnie a szövetséges
tábornokokkal, és elnyerte azok támogatását – ha más nem is, az
mindenképp jelezte a sikerét, hogy ellátták a megfelelő igazolványokkal,
hogy legközelebb ne álruhában, civilként utazzon a fővárosba. Még a
Budapestet megszálló román tábornokkal is egyeztetett, ki meddig terjeszti
ki a katonai erejét, és Horthy megnyugvással fogadta, hogy a Dél-
Dunántúlon ő lehet az úr.
Ám úgy látszott, egyesek mégis elégedetlenek az eredményeivel, őt
pedig nem a haza megváltójaként, hanem a fehérterrorral összefüggésben
emlegették. A Friedrich-kormány egyenesen küldöttséget menesztett hozzá
Siófokra, hogy a szándékairól puhatolózzon, és felügyelje, mit csinál. A
magyar politikai élet olyan illusztris képviselői utaztak le hozzá, mint
Bethlen István gróf, ifjabb Andrássy Gyula és a kormány belügyminisztere,
Beniczky Ödön.
Horthy azt remélte, mivel közös a céljuk, velük őszinte lehet, ám mint
kiderült, a küldöttek sokkal óvatosabbak, mint ő.
Vagy sokkal beszaribbak! – morgott magában.
Amikor Horthy a terveit vázolva azt mondta nekik, hogy a fővárosba
vonulása után néhányan bizony igenis „fürödni” fognak a Dunában – mint
korábban a Tiszában, vagy most a Balatonban –, a politikusok elhűltek, és
megpróbálták rábeszélni, hogy legalább Budapesten ne engedje majd, hogy
a különítményesek zsidókat vagy vörösnek gondolt embereket tegyenek el
láb alól. Horthyt különösen dühítette, hogy Bethlen, aki pedig személyesen
írt neki annak idején, hogy legyen hadügyminiszter Károlyi kormányában,
kioktatóan azt ecsetelte neki, hogy az önkényes kivégzések miatt a
stabilitásra vágyó antant csak ellenségesebbé, a béketárgyalások
tekintetében pedig kevésbé engedékennyé válik majd Magyarországgal.
Pedig Bethlen antibolsevista csoportot is szervezett! – dohogott
Horthy. Most miért védi azokat a rühes kommunistákat?
Kénytelen-kelletlen megígérte hát, hogy nem lesznek pogromok
Budapesten, és ő maga nem fog utasítást adni törvénytelen erőszakra.
Úgy érezte, a politikusok nem értik meg őt, ám ettől függetlenül
továbbra is hitt az eszközei helyességében. Tudatosította azonban magában,
hogy a külvilág szemében véletlenül sem szabad azt a benyomást keltenie,
hogy neki bármi köze lehet az erőszakos cselekményekhez. Arra a rövid
időre pedig, amíg a delegáció itt tartózkodott, elhatározta, hogy maga lesz a
megtestesült megbocsátás.
Remélte, ez idő alatt egyetlen különítmény sem járul majd elébe a
sikereikkel büszkélkedve.
Épp egy megbeszélést követően, a hátsó bejáraton át hagyta el a
Thanhoffer-villát, hogy friss levegőt szívjon, amikor egy ló mögé kötött,
kerekes hordágyon fekvő férfira lett figyelmes a kertben. Tartott tőle,
valamelyik katonája hozott ide egy hullát ezen a hevenyészett készségen,
aztán csakhamar megnyugodott. Nem halott terült el a hordágyon. Az illető
ugyanis cigarettázott.
– Hát maga mit heverészik itt a kertemben?
A fiatalember, aki feleannyi idős lehetett, mint ő, a tiszti századok
egyenruháját viselte, Horthy – talán az arcát borító véraláfutások miatt –
mégsem ismerte fel. Az alacsony, kreolosan barna, szakállas idegen azonnal
eldobta a csikket és tisztelgésre emelte a kezét.
– Ellentengernagy úrnak jelentem, meglőtték a combom!
Horthy nem volt sokkal előrébb a válasszal. Már épp számonkérte
volna, miért keverték össze a rezidenciáját egy kórházzal, amikor valami
más is eljutott a tudatáig.
– Először is, nem ellentengernagy, hanem altengernagy! – mutatott a
váll-lapjára. – Másodszor pedig a megfelelő titulus a fővezér!
– Elnézést, fővezér úr – húzta ki magát fektében a férfi, a
körülményeihez képest leginkább vigyázzba vágva magát –, de a
tengerésztiszti egyenruháját viseli, ezért gondoltam, a megszólításnak is
ennek megfelelőnek kell lennie. Innen, a hordágyról sajnos nem láttam a
rangjelzést, és amikor utoljára találkoztunk, még ellentengernagy volt.
– Mi már… találkoztunk? – lepődött meg Horthy.
– Ön alatt szolgáltam matrózként, fővezér úr! – adott magyarázatot az
idegen.
– Valóban?
– Az élet kegyes volt hozzám, így ott lehettem két éve a Novara
cirkálón, amikor az Otrantói-szorosnál az ön vezényletével áttörtük a
blokádot, és ott voltam, amikor a repeszsérülései ellenére tovább irányította
a harcokat. A Viribus Unitison szolgáltam tavaly, amikor ön ismét
megpróbálta áttörni az otrantói tengerzárat, és elsüllyedt a Szent István.
És… ott voltam Pólában, amikor császári parancsra kénytelen volt átadni a
Viribus Unitist a szerbeknek.
– Jóban és rosszban – dünnyögte Horthy, ahogy a férfi felidézte utolsó
tengerészi éveinek legemlékezetesebb eseményeit.
– Jóban és rosszban – bólintott a szakállas. – Ha engem kérdez, fővezér
úr, életem legszebb időszaka volt. Bár a tenger ringana alattam!
Horthy megenyhült a fiatalember iránt. Alaposabban végigmérte, hátha
felismeri, de bánatára nem találta ismerősnek. No persze, ahány matróz
alatta szolgált, ez nem is volt csoda.
– Látom, mint minden valamirevaló tengerésznek, van tetoválása –
mutatott a férfi alkarját ékítő hableányra.
– Csakúgy, mint önnek, fővezér úr. Ha megengedi, hogy véleményt
alkossak, az ön sárkánya sokkal mutatósabb, mint az én sellőm.
Horthy leguggolt, felgyűrte kabátja ujját, és a férfi keze mellé helyezte
bal karját, melyre zöldben és aranyban pompázó kínai sárkány kúszott.
Mintha egy festményt hasonlított volna össze egy kisgyerek egyik első
rajzával.
A fővezér egyre inkább elhitte a fiatalembernek, hogy az valóban
alatta szolgált. Sosem titkolta ugyan a tetoválását, de a róla szóló hírek nem
az alkarját borító ábrát ecsetelték. Mivel érkezésekor rajta volt a tiszti
kabátja, a földön fekvő férfi biztosan nem most leste ki. Személyesen kellett
hát látnia, valamikor korábban. Talán egyszer, amikor a fedélzeten rövid
ujjú ingben parancsnokolt.
– Mit is mondott, hogy hívják? – kérdezte tőle.
 – Szomor Péter, matróz, szolgálatára! – tisztelgett a szakállas. – Alig
hiszem, hogy ismerősen cseng, a fővezér úrnak már akkor is sokkal
fontosabb dolgai voltak, mint hogy az egyszerű tengerészek nevére
emlékezzen. Amellett a horvát társaim Petarnak, a magyarok pedig inkább
Mokánynak hívtak.
– Mokány… Mokány… – Horthy eltűnődött, vajon tényleg hallotta
már, vagy csak a képzelete játszik vele. – Nem lehetetlen, hogy megütötte a
neve a fülemet a fedélzeten.
– Nem lehetetlen. Az altiszt, az a Schaff nevezetű, bizony gyakran
kiabálta! – mosolyodott el az idegen.
A fővezér feltett még neki néhány keresztkérdést, csak hogy biztos
lehessen a dolgában, s a fiatalember mindenre tökéletesen megfelelt. Horthy
kétségei eloszlottak afelől, igazat mond-e.
Úgy tűnt, Mokányt kedélyes jellemmel áldották meg, mivel
komolynak látszó, átvérzett combkötése ellenére sikerült fesztelennek
maradnia, és közvetlen hangot megütnie vele a köztük lévő rangbéli
különbség ellenére. Láthatóan azok közé tartozott, akik észrevétlenül meg
tudják kedveltetni magukat másokkal, a tekintetében pedig olyan pajkos
csibészség lakozott, ami miatt a fővezér az időnkénti tiszteletlenég ellenére
sem orrolt meg rá. Be kellett vallania magának, hogy jó volt végre egy
tengerésszel beszélgetni, olyasvalakivel, akivel hasonlóan látják a világot,
akivel közös élményei vannak élete egy imádott korszakából.
– No és hogy kerül magára a különítményeseim egyenruhája?
A Mokány nevezetű fiatalember elgondolkozott.
– Amint meghallottam, hogy ön a seregével a Dunántúlra érkezik,
rögtön tudtam, hogy csatlakoznom kell. Ismertem már önt, a tiszta jellemű,
született hadvezért. Kétségem sem volt afelől, hogy ön alatt akarok
szolgálni. Fegyvert és autót szereztem a fővárosban, és kijátszva a románok
éberségét délnyugatnak vettem az irányt. Simontornya környékén pedig
belefutottam a Madary vezette tiszti századba, akik a soraik közé fogadtak.
– Helyes! – derült fel a fővezér. A hadserege a nemrég elrendelt
toborzás ellenére még mindig nem érte el a szükséges létszámot.
Mindenkire szükség volt, ilyen remek katonákra pedig különösen.
– Á, hát itt van! – hallotta Horthy a motyogást az épület felől. Egy
különítményes érkezett, sapkáján büszkén fityegett a darutoll. Amint
közelebb ért, vigyázzba vágta magát, kezét tisztelgésre emelte. – Fővezér
úr!
 Horthy viszonozta az üdvözlést.
– Pihenj! A magáé ez a ló, százados? Maga hozta ide ezt az embert?
– Én – felelte a jövevény. – Önt kerestem az imént az épületben. Még
szerencse, hogy egy ablakon át megláttam, hogy közben kijött.
– No és mit szeretett volna tőlem?
– Megkérdezni, mi legyen vele – biccentett a férfi Mokány felé.
A fővezér az átvérzett kötésre mutatott.
– Ahhoz is én kellek, hogy kórházba vigyenek valakit? Azt mondta,
lőtt sebe van. Orvosnak kell látnia!
– Hát beszéltek? Azt is elmesélte, hogyan szerezte azt a sebet? –
kérdezte a százados. Horthy várakozóan nézett rá, ezért így folytatta. – Mi
lőttük meg. El akart menekülni, amikor kiderült, hogy kommunista.
– Tisztelettel, fővezér úr, nem vagyok kommunista! – ellenkezett
Mokány. – Aki ön alatt szolgált, az nem lehet…
– Pofa be! – A százados a hordágy alján át belerúgott Mokányba, aki
fájdalmasan felszisszent.
– Erőszakra most igazán semmi szükség! – állította le Horthy. Idegesen
az ablakokra lesett, bízva benne, hogy egyetlen politikus sem látta a
sebesült bántalmazását. – Szóval, hogy történt a dolog?
– Kiderült, hogy lelőtte az egyik katonánk apját, még nyáron,
Kalocsán. Kiderült, hogy szökött Lenin-fiú. Épp ebből kifolyólag, mivel
sebesülten a századunknak csak terhére volt, arra gondoltunk, hogy főbe
lőjük, mint a sánta lovat. Ugyanakkor viszont megígértük az említett
katonának, hogy megkíméljük az életét és hadbíróság elé juttatjuk. Azért
jöttem tehát önhöz, hogy segítsen eldönteni, mi legyen a sorsa.
– Komoly vádak – komorult el Horthy arca, és Mokányhoz fordult. –
Maga mit szól mindehhez?
A szakállas fiatalember nyelt egyet, mielőtt válaszolt volna.
– Nem vagyok kommunista, fővezér úr. Sosem ragadott magával az a
sok ostobaság, amit képviseltek. Az igaz, hogy sokat tudok a Lenin-fiúkról.
Szívtelen kutyák azok. Mindenben együttműködök a hatóságokkal és a
bírósággal, hogy megkapják megérdemelt büntetésüket.
Horthy figyelmét nem kerülte el a válasz kitérő volta.
– Igaz, hogy közéjük tartozott? – kérdezte szigorúan. – Igaz, hogy
megölte azt a férfit Kalocsán?
– Azt a férfit felakasztották a kommunisták, márpedig azok
kíméletlenül szórakoztak az áldozataikkal, míg ki nem szenvedtek. Valóban
lelőttem, hogy elejét vegyem a további kínjainak. – Mokány láthatóan azon
gondolkodott, hogyan folytassa. – Ami pedig a Lenin-fiúkat illeti… Nos,
Póla után, ahol szélnek eresztettek bennünket, Budapestre utaztam. Óriási
fejetlenség és elképzelhetetlen viszonyok fogadtak. Nem volt rendes
hadsereg, nem volt rendes haditengerészet. Nem tudtam olyan munkát
találni, amit jó szívvel végeztem volna. Minden második ember
munkanélküli volt és éhezett. Nem akartam közéjük tartozni. Végül
plakátokat ragasztottam és röplapokat osztogattam egy jelentéktelen, éppen
csak megalakult párt számára. Hát van ebben bármi kivetnivaló? Élnem
kellett!
– A Lenin-fiúk nem arról váltak hírhedtté, hogy milyen könyörtelenül
osztanának szórólapot – vetette oda neki Horthy.
Mokány erőtlenül bólintott.
– Látták, hogy több van bennem. Hogy erős vagyok és elszánt. Egyre
rizikósabb feladatokkal bíztak meg, nekem pedig, ha jót akartam, vállalnom
kellett őket. Ezeknek fegyvereik voltak, és más eszközeik, hogy elérjék,
amit akarnak! – A fiatalember megdörgölte a szemét. – Végül… végül
olyasmiket is elvégeztem és olyasmiket is megtudtam, hogy nem volt
számomra kiszállás. Hacsak nem hullazsákban. Megvetem őket, fővezér úr.
Csernyt, Szamuelyt, Kunt… mindegyiket! Ezek nem ismernek se istent, se
embert, se hazát! Bár rohadnának mind a föld alatt! Szégyellem magam,
hogy közéjük keveredtem, de… nem láttam előre, hogy ez lesz. Csak akkor,
amikor már késő volt.
– Szóval, ha jól értem – kezdte Horthy –, nemcsak hasznos tudással bír
a bolsevikokról, a bizalmukat is élvezi. Emellett pedig ismeri a
módszereiket, és alkalomadtán nem riad vissza a használatuktól.
– Ha a nemzet érdeke úgy kívánja, fővezér úr! Bízom az ön
bölcsességében. Azt teszem, amit mond!
– Undorító, köpönyegforgató féreg! – köpött Mokány felé a százados.
– Még mindig azt hiszed, a vinnyogásod és az ígéreteid bárkit meghatnak?
Hogy seggnyalással mész valamire?
Ismét lendült a lába, s a fekvő fiatalember hangosabban jajdult fel,
mint az előbb.
– Abbahagyni! – parancsolta a századosnak Horthy. Végigfuttatta a
tekintetét az ablakokon, és morogva vette észre az őket figyelő
belügyminisztert, Beniczky Ödönt. – Hát mit képzel maga, az úristenit neki!
– esett neki látványosan a tisztnek, hogy odabent jól lássák, mennyire
ellenzi az erőszakot. – Fekvő embert bántani?
A százados ijedten vigyázzba vágta magát.
– Én csak… úgy láttam jónak, fővezér, hogy…
– Csend legyen! Ez az ember – mutatott Horthy Mokányra – múltjából
és tudásából fakadóan értékes tagja a hadseregünknek! Igen, rossz emberek
közé keveredett, azonban önként megtalálta a helyes utat! A legjobb, amit
tehetünk, hogy magunkhoz öleljük és esélyt adunk neki, hogy legjobb
tudása szerint szolgáljon minket! Talán másképp látja, százados?
– Nem, uram!
– Ajánlom is! Vigye minél előbb kórházba!
– Igenis, uram!
– Utána fogok érdeklődni, és ha a helyi orvosok nem tudnak róla,
személyesen magát büntetem meg parancsmegtagadásért!
– Értettem, uram!
– Maga pedig, fiam – fordult Mokányhoz –, álljon talpra mihamarabb!
A nemzetnek szüksége van magára! A hadbíróság miatt pedig ne aggódjon.
Nem kerül oda. Majd keresünk magának egy megfelelő helyet!
A fiatalember szeme csillogott az örömtől.
– Köszönöm, uram! Meg fogom hálálni, uram!
 Vándorúton

1919. szeptember 27., Dévaványa környéke

„Drága Sofiám!
Nem haladok gyorsan, mert kerülnöm kell a románokat. De eddig nem
akadályoztak a hazajutásban, s ezután sem hagyom nekik! Senki és semmi
sem tántoríthat el! Úton vagyok hozzád!”
Veisz Samu nem csatlakozott a Nemzeti Hadsereghez. Miután úgy
érezte, erőre kapott, hazaindult. Az egyenruháját a házban talált paraszti
gúnyára cserélte, a pisztolyt azonban magával vitte, és megfogadta, ha kell,
használni fogja. A segítségére adott katonák kíséretében elment a Dunáig,
majd egy néptelen szakaszon, egy révész segítségével átkelt rajta.
Hosszú út állt előtte, de nem csüggedt. Ennél nagyobb távot is
legyőzött már a háború után, amikor az olasz hegyvidékről kellett
hazavergődnie. Noha tudta, hogy az ellenség által felügyelt vidéken jár,
elhatározta, hogy semmi sem állíthatja meg.
Az oláhok szerencsére alig csoportosítottak haderőt a Kiskunságra –
Samu azt feltételezte, inkább a főváros uralására és Észak-Dunántúl
elfoglalására összpontosítanak. Ennek ellenére kerülte a forgalmasabb
utakat, inkább a tóvidéket és a szántóföldeket választotta. Mivel a nagyobb
települések igazgatását átvették a románok, a városok és községek helyett a
majorságokon próbálta kielégíteni szükségleteit. A félreeső kis házakban,
ha épp lakottak voltak, fekhelyet is kapott éjszakára, és némi élelmet az
útra.
Amennyire módjában állt, egyenesen haladt kelet felé. Miután maga
mögött hagyta Kecskemét térségét és a bugaci homokdűnéket, Tiszaugnál
átkelt a szőke folyón, és Gyoma érintésével továbbindult Nagyvárad
irányába.
A Tiszának ezen az oldalán érezhetően romlott a helyzet; az emberek
szűkösebben éltek, mint innen nyugatra. Az udvarokból el-elmaradozott
nemcsak a jószág, de a szekér, a cséplőgép és az eke is.
 Hiába, az oláhoknak itt több idejük jutott arra, hogy amit mozdítani
tudnak, hazalopják…
Samu csupán elképzelni tudta, mi várhatja Székelyföldön, ott, ahol a
legrégebben rendezkedtek be rablásra a megszállók.
Mostanra azonban belefáradt, hogy Magyarország kifosztásán
mérgelődjék. Már csak a maga sorsa érdekelte. Épségben haza akart jutni.

A közelgő alkony előtti utolsó napsugarak csodálatos színekkel festettek

meg egy magányos tanyát. Az épület a külsejét tekintve éppen olyan volt,
mint a többi: nádfedeles, fehérre meszelt falú, roskatag kis vályogház
gémeskúttal, fából tákolt fészerrel és rozoga léckerítéssel.
Samu úgy döntött, a Jóisten azért vezette éppen ide, hogy itt próbáljon
meg szállást találni éjszakára. Ha máshol nem, a csűrben biztosan álomra
hajthatja a fejét.
Amikor a deszkákból tákolt ajtóhoz ért, bekopogott. Nem számított
válaszra; sok tanya árválkodott gazdátlanul, sorsára hagyva. Samu nem
bánta volna, ha itt sem talál senkit.
Az ajtó mögül azonban csoszogás hallatszott, és egy aszott öregember
tárta résnyire a bejáratot.
– Igen? – nézett ki gyanakvóan.
Samu levette a kalapját, úgy hajtott fejet.
– Adjon az Isten jó estét! Vándorúton vagyok és szállást keresek
éjszakára. Fizetni sajnos nem tudok, így kegyelmed jóindulatában bízom.
A szürke szakállú férfi végigmérte, majd némi gondolkodás után
kinyitotta előtte az ajtót. Samu tiszteletteljesen lépett be az apró, sötét
házba.
– Jó estét mindenkinek! – köszönt.
A petróleum halvány fénye csak a külső helyiségben pislákolt, itt
kapott helyet a konyha a kemencével, egy lóca és egy asztal. Samu, bár nem
látta pontosan, úgy gyanította, a belső szobában van az ágy és a szekrények.
A konyhaasztalnál egy fiatal, barna hajú lány tört diót.
– Jó estét! – viszonozta az üdvözlést.
– Csak ketten laknak itt? – kérdezte Samu.
A ráncok szabdalta arcú férfi bólintott.
 – Az unokám meg én. – A lócára mutatott. – Azon megalhat. Sok
mindennel nem szolgálhatunk, de a dióból jó szívvel adunk.
– Már így is többet kapok, mint amiért megdolgoztam. Hadd segítsek
diót törni!
A lány – aki csupán néhány évvel lehetett fiatalabb Samunál, valahol a
felnőtté érés küszöbén – felállt, és szótlanul átadta a kezében levő
kalapácsot. A lány sokat látott, bizalmatlan tekintete nélkülözte a korához
illő huncutságot, telt arcán vidámság helyett komor kifejezés ült. A belső
szobába ment és az ágyakkal kezdett foglalatoskodni. A fiatalember
óhatatlanul megnézte magának épp a megfelelő helyeken, bár kissé talán
túlságosan is gömbölyödő alakját, már amennyire a bő ruha látni engedte.
– Vigyázzon, mert lejár a feje – figyelmeztette a roskatag öregember.
Samu először megijedt, mert azt hitte, a lányra utal, és beletelt néhány
pillanatba, mire rájött, hogy a kalapácsra. – A jót elvitték a románok. Mint
minden mást, amit lehetett. Csak az ilyen haszontalan holmit hagyták hátra.
Még jó, hogy eltettem őket. Sose tudni, mire lesz még szükség… Beszél
maga románul?
Samu bólintott.
– Kolozsvári vagyok, úgyhogy éppenséggel meg tudom értetni magam
valamennyire.
– No, az még jól jöhet – helyeselt az öreg. – Szóval, kolozsvári? Mit
keres errefelé?
– Az hosszú történet!
– Időnk éppen van. A diótörés is élvezetesebb, ha a szánk jár közben,
nem csak a kezünk… No, meséljen!
Samu belekezdett hát a történetébe, melyet az apó is és a lány is
figyelmesen hallgattak. Bele-belekérdeztek a részletekbe, azt azonban nem
értették, miért indult haza a fiatalember.
– Erdély tele van románnal! – mondta keserűen az öreg, aki a
beszélgetés során Pityu bácsiként mutatkozott be.
– Ez a vidék is – tette hozzá a lány, akit, mint kiderült, Arankának
hívtak.
– Ez is – értett egyet az öreg –, de oda még inkább beette őket a fene.
Ezek maguk a patás ördögök! Istentelen népség! Miért menne közéjük
bárki?
– Az az otthonom – közölte magától értetődő egyszerűséggel Samu.
– Az már az ő otthonuk!
 – Ott van Sofia – érvelt a fiatalember.
– Már megbocsásson, hogy ezt mondom, ő sem a magáé már, fiam!
Samu keserűen megvonta a vállát.
– Nekem ennyim maradt. Ha semmi, hát semmi.
– Fegyvere legalább van, ha már közéjük merészkedik?
– Akad.
– Az még jól jöhet! – vélte a vénség.
– De ha már felmerült – kezdte Samu –, ez a környék is megszállás
alatt áll. Miért nem mennek el innen, ha annyira nem tetszik a román
uralom?
– Ugyan, hová, az én koromban? Bele a semmibe? – legyintett a
szakállas vénség. – Nyomor van mindenütt. Én már csak a temetőbe
megyek.
– S Aranka?
– Egy ilyen fiatal lány, egyedül? Kinn az úton? – Pityu bácsi tekintete
elkomorult. – Annál is nagyobb rútságok esnének meg vele, mint…
– Nagypapi! – intette le mérgesen Aranka.
– Ugyan, lyányom, nem a te szégyened, hogy…
– Ki ne mondja! – vörösödött el a fiatal teremtés arca.
Pityu bácsi nagyot sóhajtott, de csöndben maradt. Nem kellett
folytatnia, hogy Samu tudja, miféle csúfság eshetett meg a lánnyal.
Csak remélni tudta, hogy Sofia el tudta kerülni a zaklatásokat. Hiszen
ha valóban férjnél van, az ura pedig befolyásos ember, csak nem mernek
hozzáérni!
Egy ideig csend telepedett a házra, egyedül a dióhéjak ropogása és a
kalapács kopogása hallatszott. Ezután, míg Aranka tésztát főzött, a férfiak
daráló híján csorba késekkel darabolták fel a dióbelet. Nem sokkal a
sötétség beállta után aztán elköltötték szegényes vacsorájukat és nyugovóra
tértek.

Samut az igazak álmából ébresztette a dörömbölés. Valaki nem is ütötte,

hanem rugdosta az ajtót odakint.
– Deschis! – hallatszott a részeg kurjantás.
Románok! – döbbent rá.
 Azonnal a pisztolyáért nyúlt, de elbizonytalanodott. Nem tudta, hányan
jönnek és lenne-e ellenük esélye. Ha mód van rá, jobb lenne elkerülni a
lövöldözést… Becsúsztatta a fegyvert a párnája alá, és felkelt az ágyból.
Pityu bácsi a bejárathoz botorkált és kinyitotta. Amint elhúzta a
reteszt, az ajtót erősen belökték. A holdfény két katonát rajzolt körül, egy
borostást és egy bajuszost. Mindketten beléptek, a borostás a puskája
tusával a földre taszította az öregembert.
– Ce a durat atât de mult?
Samu értette, hogy a katona azt firtatta, mi tartott ilyen sokáig, de
nyilván maguk sem várhattak választ, mert a másik tört magyarsággal újabb
kérdést tett fel:
– Hiánoztunk? – vigyorgott ostobán, felfedve csorba fogsorát a bajsza
alatt.
Pityu bácsi a kezét maga elé tartva óvatosan tápászkodott fel. Bentről,
a szoba felől Aranka pityergése hallatszott.
– Ad inni! – követelte az a katona, aki valamelyest megbirkózott a
magyar nyelvvel. Mindkét román részeg volt, de ez látszólag nem zavarta
őket abban, hogy folytassák a vedelést, ha lehetőségük nyílik rá.
– Nincs – hátrált tőlük az öregember egészen a konyhaasztalig. – Már
megitták mind. Mindent elvittek!
– Nem hazud! – förmedt rá a katona, majd Samura nézett. – Ki ez?
– A lány férje – lódította Pityu bácsi, majd könyörgő tekintettel Samura
nézett.
– Eu… sunt… soțul – izzadta ki magából a román szavakat Samu,
megerősítve az öreg kijelentését.
A katonák egy röpke pillanatig őt nézték, majd felnevettek.
– Férj? S kint alszik? – csóválta a fejét a bajszos. – Nem férj!
A másik mondott neki valamit, amiből Samu azt szűrte le, hogy őt az
se fogja zavarni, ha a férj végignézi, ami következik. Ezen mindketten
nevettek, majd beljebb hatoltak.
– Fényt! – követelte Pityu bácsitól a bajszos, mire a vénember
engedelmesen meggyújtotta a petróleumlámpát.
Míg ő szemmel tartotta az öreget és Samut, addig a másik a hálószoba
felé lépett és meglazította magán az övet.
– Ne! – kérte sírva a hálóinges Aranka, de a férfit mintha csak
feltüzelte volna. A borostás arcára telepedett vigyor szélesebb lett, és
közelebb lépett. A lány ellökte magától, ő pedig, hogy elejét vegye a
további ellenkezésnek, lekevert neki egy pofont. Aranka felszisszent, a férfi
felnevetett, az ölelésébe fogta a lányt, és hiába izgett-mozgott, alaposan
végigfogdosta. Végül az ágyra lökte, letette a puskáját, és elkezdett
megszabadulni a nadrágjától.
Samu látta, hogy Pityu bácsiban forr a harag, viszont tehetetlen a két
erős fegyveressel szemben. Benne is gyűltek az indulatok, de nem tudta
volna megmondani, a dühe nagyobb vagy az ijedsége. Egyelőre rá és az
öregre meredt egy puska csöve, úgyhogy gondolni sem mert arra, hogy
elővegye a pisztolyát, és azzal próbálja elkergetni a betolakodókat.
– Énekel – szólt nekik a bajszos katona a fegyvere mögül.
Az öregember elszakította a tekintetét az unokájáról, és feléje fordult.
Arca megalázottságot tükrözött, ahogy halkan dünnyögni kezdett. Samu
nem értette a szavakat, a dallam a román himnuszra emlékeztette.
– Szép-szép! – szólt közbe a katona, majd Samura nézett. – Te is, férj!
– Én nem ismerem.
– Tanuld! – mordult rá a fiatalemberre, majd maga is dalolni kezdett.
Az első strófa után a fiatalemberre fogta a puska csövét. – Most te is!
Samu kénytelen-kelletlen énekelte a román himnuszt, ám az eléggé
harmatosra sikeredett, főleg, miután az egyenruhás abbahagyta és engedte
őket kibontakozni. Az ének olyan erőtlen volt, hogy a hátsó szobában
levőket is hallani lehetett mellette. A borostás katona vadul morgott és
lihegett, Aranka fájdalmasan nyögdécselt.
A bajszos férfi gonoszul kacsintott és kíváncsian hátrafordult, hogy
szemtanúja lehessen a történéseknek.
Mielőtt tudatosult volna benne, mit tesz, Samu előhúzta a pisztolyt a
párnája alól, és az őket felügyelő férfi tarkójára fogta. Egy pillanatig
habozott, aztán meghúzta a ravaszt.
Fülsiketítő robaj töltötte meg a helyiséget. A román katona fejéből vér
fröccsent, ő maga pedig eldőlt, mint egy zsák. Samu az asztal miatt nem
látta, él-e még, bár erős volt a gyanúja, hogy nem.
– Jézusom! – kiáltotta Pityu bácsi. – Mit tett? Mit tett?!
– Hei…! Ce…? – jött a román kérdés az ágyak felől. Az oláh
kikerekedett szemmel a társa felé fordult, majd látva, mi történt, a puskáért
nyúlt.
Samu újra tüzelt, ezúttal őt véve célba, de elvétette a sötétben mozgó
alakot. A borostás férfi Samura emelte a fegyvert. Aranka éppen abban a
pillanatban lökte meg, amikor meghúzta a ravaszt, így a golyó célt
tévesztett. A fiatalember ismét lőtt, ezúttal nem hibázott: a román a
mellkasába kapta az ólmot. Az egyenruhás hátrahanyatlott, a fegyverét
elejtette.
Samu közelebb lépett, pisztolyát folyamatosan a férfin tartva. Az még
mocorgott, úgyhogy biztos, ami biztos alapon ismét belelőtt.
A román nyöszörgése elárulta, hogy nem halt meg, Samu azonban nem
tudott ismét tüzelni, Aranka ugyanis közéjük ugrott. A lány felkapta a
puskát, és a tusával a katona meztelen ágyékát ütlegelte.
– Nesze! – kiabálta. – Nesze, nesze, nesze!
Aztán célpontot változtatott, és a férfi fejét kezdte verni. Samu látta,
hogy nincs az őrjöngő lányban szánalom a katona iránt, és mire odaért,
hogy elvegye a puskát, a román feje felismerhetetlenné lapult.
– Rendben van! – súgta Arankának Samu. – Rendben van! Meghaltak.
– Óvatosan átölelte. – Nincs már mitől félni.
A lány lassan csillapodott le. A fiatalember a karjai közé zárta, és
csupán akkor engedte el, amikor érezte, hogy alábbhagy a remegése és
izgatottan fészkelődni kezd.
– Nagypapi? – kérdezte Aranka.
Az öregember a konyha padlóján feküdt, élettelenül. Tétován közelebb
léptek hozzá.
– A lövés, amit nekem szántak… – döbbent rá Samu. – Engem nem
talált el, de őt…
– Miattam! Én löktem meg… – fakadt ismét sírva a lány.
– Nem, nem miattad!
– De! – kiáltotta a lány a hisztéria határán, a nagyapja holttestére
borulva. – Az én hibám! Én öltem meg!
– Nem! A román katona ölte meg, te pedig megbosszultad.
– Papi! – Aranka sírva rázta a fejét. – Mi lesz most?
Az ám! Hogyan tovább?
Samu próbálta összeszedni a gondolatait.
– Nem először jöttek ide, ugye? – kérdezte.
A lány a fejét ingatta és a könnyeit törölgette.
– Tudták mások is, hogy ide járnak?
– Más románok is jártak ide – sütötte le a szemét Aranka.
Samu döntésre jutott.
– Én elmegyek. Most. Jobban teszed, ha velem tartasz.
– Hová?
 – Én Kolozsvárra megyek. Te… az rajtad múlik. Itt nem maradhatsz. A
románok visszajönnek ide. Tudni fogják, hogy itt halt meg két társuk, s ha
itt találnak, nem kegyelmeznek. Velem jöhetsz.
– El kell temetni a Papit – simított végig szeretettel a ráncos, szakállas
arcon a lány.
Samu gondterhelten nézett a halottra. A végtisztesség valóban járna
neki, ám nem volt benne biztos, hogy van rá idejük. A lövöldözést
meghallhatták, a puskapor robbanásának felvillanó fényeit távolról is
láthatták. Ha más románok portyáznak még a környéken, hamar
ideérhetnek.
– Szedd össze, amit hozni akarsz – utasította a lányt. – Én addig
eltemetem őket.
– Ezeket a mocskokat is? – nézett undorral a katonákra a lány. –
Kutyáknak és disznóknak kellene felzabálni őket!
– Nem láttam, hogy lenne kutyátok vagy disznótok.
– Morzsit lelőtték az oláhok, Erzsi kocát meg elvitték.
Samu megvonta a vállát.
– Akkor marad nekik a föld. Szedd össze a holmid! Hol találom az
ásót?
– Odakint… de el van törve a nyele.
– Remek! – sóhajtotta Samu. Először a bajszos románt ragadta meg,
mert ő volt a legközelebb az ajtóhoz, és vonszolni kezdte. Izzasztó
negyedórába telt, mire mindhárom test a kerítés mellé került és Samu
meglelte az ásót. A szerszám a seregben alkalmazott gyalogsági ásónál is
haszontalanabbnak bizonyult, így a fiatalember nem próbálkozott vele
sokáig. Szerencsére azonban talált egy lapátot, amivel némi földet és avart
hányhatott az egymás mellett fekvő halottakra. A sötétben kisebb
dombocskáknak tűntek, és bízott benne, hogy senkinek sem fognak
egyhamar szemet szúrni.
– Többet érdemelt volna – mondta a melléje lépő Aranka szomorúan, a
hevenyészett sírt bámulva. – Jó ember volt a Nagypapi.
– Isten nyugosztalja! – hajtott fejet a fiatalember.
– Ámen.
– Összepakoltál? – kérdezte Samu.
Aranka megemelte a nála levő batyut.
– Itt van mindenem. A többi – nézett lemondóan a ház felé –, nos, a
többit úgyse tudnám vinni. A te dolgaid is összepakoltam.
– Hát akkor… útra fel!
 A fehér- és a vörösbor

1919. október 1., Bécs

A tanácskormány bukását követően a bécsi menekültek tömegével

igényeltek útlevelet, hogy hazajuthassanak Magyarországra. Ugyanígy
tettek az antibolsevista komité politikusai abban a reményben, hogy végre
odaengedik őket a haza kormányrúdjához. Nopcsa Ferenc azonban nem
siette el a dolgot. Sokkal inkább az osztrák fővárosban érezte magát otthon,
mint Budapesten, és tudta, nincs most ott rá égetően nagy szükség.
Örült, hogy a gondviselés elfújt néhány viharfelhőt Magyarország
egéről, azonban továbbra is aggódott szűkebb hazája, Erdély és Szacsal
sorsa miatt. A románok egyelőre nemhogy nem vonultak ki onnan, mintha
Magyarország maradékát is be akarták volna kebelezni, egészen Győrig
masíroztak. Ha a Nemzeti Hadsereg rájuk támadt volna, a fivéréhez,
Elekhez hasonlóan talán maga is felcsap katonának, ám úgy látta, Horthy
nem akar ujjat húzni az antant támogatását élvező románokkal. Ahhoz
pedig, hogy részt vegyen a dél-dunántúli tisztogatásokban, nem érzett sok
kedvet.
Mindenki tette hát a dolgát: a politikusok a jövőről egyeztettek, a
katonák a kommunizmus maradványait számolták fel, ő pedig őslények
kövületeit tanulmányozta, és tudományos cikkeket írt lakása falai között.
Már későre járt az idő, még mindig egy mikroszkóp fölött görnyedt és
egy kövületből vett metszetet vizsgált. Annyira belemerült a munkába, hogy
csak a tudata mélyén pislákolt fel a kopogtatás hangja, ezért kis híján
elejtette a fosszíliát, amikor a háta mögül, a szoba ajtajából felharsant az
öccse köszönése:
– Szervusz, Feri!
Kénköves triász! – szitkozódott magában.
Utálta, amikor munka közben megzavarták és kirángatták abból a
világból, ahová a jelen valósága elől menekült, aztán hamar túllendült a
rosszallásán. Mosolyt erőltetett magára.
– Mi szél hozott, Elek? – fordult a testvére felé.
 – Gondoltam, megihatnánk ezt a bort – mutatott fel egy üveg vöröset a
fiatalabb báró.
– Támogatom az ötletet – kacsintott Bajazid, aki beengedte Eleket, és
most mögötte magasodott. – Elég volt mára a dinoszauruszokból, Franzi!
A tudós a mikroszkópra pillantott, majd lemondóan felsóhajtott.
– Ha már így alakult… – Lekapcsolta az asztali kislámpát. – Menjünk
át a szalonba!
Csakhamar mindhárman az étkezőasztal mellett ültek egy-egy pohár
ital társaságában.
– Azt hittük, a Balaton környékén szolgálsz a tiszti barátaiddal, Elek
uram – vetette fel az albán titkár. – Hogyhogy ismét itt köszönthetünk?
Az ifjabb báró nyelt egy kortyot, mielőtt felelt volna.
– Valóban, az utóbbi heteket Siófokon töltöttem, Madary
különítményében. Csakhogy történt egy kis malőr…
– Malőr?
– Rossz hely, rossz idő. Akkoriban épp arrafelé vizsgálódott az antant,
történnek-e megtorlások, én meg épp Horthyék villájának ablaka előtt
akasztottam fel egy jószágigazgatót. Képzelheted, hogy nem volt nagy az
öröm, miközben épp azon iparkodtak, hogy az ilyesmit elrejtsék az antant
elől! – kacsintott Elek huncutul.
A bátyja udvariasságból viszonozta a mosolyát, belül inkább komorság
töltötte el. Szívből gyűlölte a kommunistákat, akik alapjaiban forgatták fel
Magyarországot, és megvetette a zsidókat, a népet, amely leginkább
szimpatizált a forradalmi eszmékkel, és amely a népbiztosok többségét adta.
De nem helyeselte azokat a módszereket, amelyeket Horthy seregének tiszti
századai, köztük az öccsével, végrehajtottak. Megértette és átérezte az
indulatokat, amelyek a nemzeti érzületű embereket fűtötték, viszont
bölcsebbnek látta volna civilizált mederbe terelni a dühöt. Helyesnek
tartotta, ha megbüntetik a bűnösöket, ám nem így, ilyen önkényes módon.
Viszont pontosan tudta, hogy az öccse éppolyan önfejű, mint ő. Felnőtt
ember, aki tudja mérlegelni a tetteit és azok következményeit. Ugyan miért
próbálná csillapítani Eleknek a Nopcsákra jellemző heves vérmérsékletét,
miért próbálná meg a saját gondolatai helyességéről győzködni? Felesleges
szájtépés lenne csupán.
Amellett a világ kemény hely. A háborúban, és előtte, az Albániában
töltött évei alatt számtalan embertelenségnek volt tanúja, és attól sem riadt
vissza soha, ha keményen kellett fellépnie. Elfogadta hát, hogy a magyar
földön tomboló polgárháborús hangulatban az írmagját is ki akarják irtani a
kommunista eszméknek. Úgy döntött azonban, nem vesz részt ebben.
– Szóval – folytatta Elek –, Horthynak példát kellett velem statuálnia,
hogy azt mutassa az antant felé, az ilyesmit nem hagyják megtorlás nélkül.
Annak rendje és módja szerint be is zártak a tiszti különítmény fogdájába.
– Megszöktél? – kérdezte Bajazid izgatottan.
– Nem úgy nézel ki, mint akit hajszolnak – tette hozzá Nopcsa Ferenc.
– Nem kellett sokat erőlködnöm – legyintett az ifjabb báró. – Hagytak
meglógni. Nem akartak ténylegesen fogva tartani, még kevésbé kiadni az
antantnak. Mindenesetre most elfogatóparancs van érvényben ellenem. Azt
mondták, jobb, ha átjövök a határon, és itt várom meg, amíg lecsillapodnak
a kedélyek.
– Nem veszélyesebb ideát? – vonta fel a szemöldökét Nopcsa Ferenc. –
Itt a szociáldemokraták kormányoznak, és ők biztosan lelkesebben
szolgáltatnak ki egy fehér különítményest, mint amilyen lelkesen
Magyarország nyugati szélein üldöznének.
– Hát igen. – Elek a bort forgatta a kristálypoharában. –
Gondolkodtunk, mi lenne a legjobb. A Horthy felügyelte területeken nem
lennék különösebb veszélyben, ám ha kiderülne, hogy tudnak róla, hogy ott
vagyok, és nem kaptak el, kényes helyzetbe hozná a fővezért. Felmerült,
hogy a románok által uralt észak-dunántúli területeken húzzam meg
magam, viszont ha a szőrös talpúak elkapnak, meg se állok az antant
börtönéig. Maradt Ausztria. Titokban jöttem át a határon, és senki se kérte a
kiadatásom. Az itteni hatóságoknak nincs okuk feltételezni, hogy itt
vagyok, és nincs okuk arra, hogy keressenek.
– Viszont elég sok magyar kommunista menekült át ide. Ha valaki
tudomást szerez az ittlétedről, könnyen bosszút állhatnak.
– Ezzel együtt is, itt a legkisebb az esélye, hogy elfognak. És ha már a
határ ezen felére kerültem…
Nopcsa Ferenc kíváncsian várta, hogy az öccse befejezze a sejtelmesen
elkezdett mondatot.
– Igen? – türelmetlenkedett Bajazid is.
– Tudjátok, merre tartják Kunékat? – kérdezte Elek felhúzott
szemöldökkel.
– Nem – ingatta a fejét a tudós. – Miért?
– Felmerült… – Elek lassan lötyögtette a bort a poharában –, …hogy
nyakon kellene őket csípni. Ha már a kis falvak direktóriumainak vezetőit
lámpavasra húzzuk, nehogy már a legfőbb férgek megússzák! Csakhogy az
osztrák kormány védelmében állnak, és titkos helyen tartják őket. Ha úgy
adódna, hogy megtalálnám őket, engedélyt kaptam, hogy hazarángassam
őket. Vagy akár kitapossam a belüket.
– Erre írásos parancsod van?
– Hogy lenne? Hivatalosan szökött fogoly vagyok.
– Akármennyire tetszik az ötlet, hogy hidegre tedd azt a disznót,
gondold ezt át – javasolta Ferenc. – Ha bármi balul sül el, ez a te
magánakciód lesz. Mindenki tagadni fogja odaát, hogy köze lenne hozzá.
Te viszed el a balhét.
– Tisztában vagyok vele. Egyelőre csak… nyitva tartom a szemem. És
arra kérlek benneteket is, ha bármit megtudtok, szóljatok.
– Az osztrák lapok nem épp Kunék tartózkodási helyéről cikkeznek,
de… rendben – hajtott fejet az idősebb testvér. – A helyi újságok sajnos a
magyar viszonyokat sem taglalják elég mélyen, amit írnak, azt is inkább
balos megközelítésben. Te épp most jöttél végig az ország nyugati felén. Mi
a helyzet odaát? És egyáltalán, miféle ember ez a hadvezér, ez a Horthy?
Jóformán ismeretlenül csöppent az események sűrűjébe. Persze olvastam,
hogy Ferenc József szárnysegédje volt, és tudok a tengeri győzelmeiről…
de milyen ember valójában?
– Szigorú és korrekt. Legitimista, és éppúgy gyűlöli a bolsevikokat,
mint mi. Ugyanakkor… az igazság az, hogy inkább a tengeri hadvezetéshez
ért, nem a szárazföldihez. Állítólag annak idején a szegedi ellenkormányba
azért került, mert az elsőként kiszemelt jelöltet elfogták a románok. A sereg
tényleges irányítását a vezérkari főnök végzi. Horthy inkább politikusként
viselkedik. Állandóan Pestre jár tárgyalni és folyton meghunyászkodik az
antant és a román hadvezetés előtt. Emellett persze szépen építgeti a
nimbuszát; sorra keresi fel a dunántúli településeket, ahová dicsőséges
hadvezérként, fehér lovon vonul be.
A tudós elmosolyodott. Felderengett előtte, amikor néhány éve azt
tervezte, hogy fehér lovon vonul be Albániába, és megszerzi magának a
trónt.
– Ezek alapján nem csodálkoznék, ha nem elégedne meg a hadsereg
fővezéri címével – tippelte.
– Én sem. Ha választanom kellene, hogy ő vagy mondjuk Prónay
irányítson, hát Prónayt választanám. Aki igazán keménykezű, és oda csap,
ahova kell.
 Nopcsa Ferenc nem tudta elítélni a fővezért azért, mert nem mindent a
hadserege erejével akar megoldani.
– Egy kis diplomáciai érzék sose árt – vélte. – Talán nem járunk
rosszul Horthyval. No és, mi a helyzet itt a nyugati végeken? Miről tudsz te,
amit az újságok esetleg nem írtak meg?
– Azt nyilván tudod, mi van a románokkal.
– Eljöttek egészen Győrig.
– Most ott kushad a seregük vége, bár annak idején tovább tolakodtak.
Felderítőosztagokat küldtek előre, hogy kipuhatolják, hogyan vonuljanak be
Sopronba és Szombathelyre.
Nopcsa Ferenc meglepődött.
– Végül nem jutottak el odáig, igaz?
– Igaz. Petőházánál a Székely Hadosztály néhány egyben maradt
alakulata elpáholta őket, s visszamenekültek Győrbe. Ez már egy hónapja
történt. Azóta szerencsére nem mocorognak. Igaz, kifelé sem takarodnak, és
közben szép lassan hazalopnak mindent, ami mozdítható.
– A Székely Hadosztály, ennél a határnál? – lepődött meg Ferenc. –
Nem tették le a fegyvert már rég?
– Néhány alakulatnak sikerült ide átszivárognia, így elkerülték, hogy
megadják magukat a románoknak, vagy hogy beleolvadjanak a Vörös
Hadseregbe. Elég nagy volt a káosz az elmúlt évben. Jó néhány öntevékeny,
a nagy seregektől független fegyveres csoportosulás alakult és működött.
Ott van például Sigray Antal…
– És a velünk együtt negyvenfős serege, no meg a remekül sikerült
királyhidai rajtaütés! – vetette közbe Bajazid ironikusan.
– Rendben, az nem volt sikertörténet – ismerte el Elek. – Aztán ő és a
cimborája, Lehár Antal ezredes Grazban létrehozott egy több száz főt
számláló tiszti csapatot. Amikor eljött a kommün bukásának szent pillanata,
azonnal bevonultak Vas megyébe, és rendet teremtettek a káoszban. Hogy a
románoknak nem volt alapjuk ide is bevonulni, részben annak köszönhető,
hogy nem hivatkozhattak arra, hogy a kommunistákat kergetik ki, vagy
hogy a zavaros közbiztonságot teszik rendbe.
– Ezek szerint Sigray tett valami hasznosat…
– Ki is nevezték augusztusban a nyugati vármegyék, valamint Sopron
város kormánybiztosává, Lehárt pedig ugyanezen területek katonai
parancsnokává.
 – Lehár ott a parancsnok? – lepődött meg az idősebb testvér. – Hát nem
Horthy alá tartozik mindenki?
– Hivatalosan betagolódtak a Nemzeti Hadseregbe, valójában azonban
eléggé önállóak.
– És miből áll ez a kormánybiztosság, amit Sigray kapott?
Nopcsa Elek ivott egy kortyot, mielőtt válaszolt volna.
– Jóformán teljhatalmat ad neki – felelte némi elismerő cuppogás után.
– A legnagyobb feladatuk a román megszállás elkerülése, már csak azért is,
mert a keletibb, mostanra elfoglalt megyékből az emberek és a vállalatok
ide menekítették a vagyont. Ezrével sorakoznak a vasúti kocsik a
pályaudvarokon, ide került a Vörös Hadsereg szétzüllésekor megmentett
hadianyag, a ménesek maradványai, a Dunántúl jószágállományának nagy
része, és amit csak el tudsz képzelni. Amit menteni lehetett, ide küldték. Ha
az oláhok ide is beteszik a szőrös talpukat, és ezt mind hazaviszik, hát nem
marad az országnak semmi. Leháréknak azonban nem szabad fegyverrel
ellenállniuk, mert az olyan lenne, mintha az antantra támadnának. Maradt a
diplomácia. Csakhogy a románok megnehezítették a Budapesttel való
kapcsolattartást. A telefon- és távirati forgalom román cenzúra alatt áll, és
ellehetetlenítették a futárok útján való levelezést. A kormány, látva ezt, nem
tehetett mást, semmint teljes cselekvési szabadságot adott Sigrayéknak.
– Nem ütközött ez a pesti politikusok ellenállásába? Kiadni a hatalmat
a kezükből?
– Ha minden szál egy helyen fut össze, elég azt az egy pontot elfoglalni
az uralkodáshoz. Ezt tették a kommunisták Budapesten, és ezen
munkálkodnak a románok. Ezért a mi politikusaink úgy látták bölcsebbnek,
ha Nyugat-Magyarországon regionális hatalmi centrum alakul ki,
függetlenül tőlük és a románoktól.
– Ez még mindig tart? Úgy tudtam, Friedrich és Horthy rég
megegyeztek a románokkal, hogy azok nem foglalnak el újabb területeket,
sőt szép lassan visszavonulnak.
– A románok szavában nemigen lehet bízni…
– Az már igaz!
– Szóval, Sigrayból kiskirály vált – konstatálta Bajazid. – Alig fél éve
még itt szivarozott, ennél az asztalnál.
– Ha már ilyen szépen feltornázta magát, miért nem tett valamit a déli
behatolás ellen? – kérdezte Nopcsa Ferenc.
– A Vendvidékre gondolsz?
 – Mi másra?
A szerb–horvát–szlovén csapatok augusztus elején, a proletáruralom
bukása utáni napokban kihasználva, hogy rájuk nem figyel senki,
megszállták Vas és Zala megyék déli és délnyugati részét.
Elek megvonta a vállát.
– Gondolom, mással voltak elfoglalva. Mindent azért én sem tudhatok.
Majd rendet teszünk, és kivágjuk onnan ezeket az úgynevezett
jugoszlávokat! És az is biztos, hogy nem hagyjuk, hogy az osztrákok
ugyanezt tegyék!
– Attól tartasz, ilyesmire készülnek?
– Ilyesmire bizony, csakhogy elkéstek. Lehet tudni, hogy első
felbuzdulásukban többször összevonták a csapataikat a határ mentén, de
szerencsére ezek lényegében kis létszámú csendőrosztagokból és harcolni
nem hajlandó munkásosztagokból álltak. Mire aztán komolyabb erőket
sikerült összpontosítaniuk, addigra a mi katonaságunk résen volt. A magyar
haderő híre elég volt, hogy a sógorék meg se kíséreljenek támadni. Ezt se
szellőztette meg a sajtó?
Az idősebb báró a fejét ingatta.
– Én legalábbis nem vettem észre. Jóformán mindent elnyomott a
lapokban a Saint-Germainban kötött béke miatti jajveszékelés. Ahhoz
képest, hogy mekkora volt a császárság, Ausztria elveszítette a területei
háromnegyedét.
– Persze csak akkor jön ki ez a nagyarányú veszteség, ha mondjuk
Csehországot is az ő területüknek tekintjük… – vetette közbe Elek.
– A Monarchiának szerves része volt, az osztrákok a sajátjuknak
érezték. Mindenesetre szinte életképtelenné vált így az ország.
– Viszont nekik ítélték Nyugat-Magyarországot és Sopront! – fakadt ki
dühösen a fiatalabb testvér.
Nopcsa Ferenc komoran bólintott.
– Igen.
– Amit támadással nem sikerült megszerezniük, megpróbálják
máshogy megkaparintani! Hát abból nem esznek! – emelte fel a hangját
Elek.
– Te egyedül fogod talán megállítani őket?
– Nem, noha figyelem majd, mire készülnek, és értesítem a magyar
seregeket. Mint ahogy három éve te kémkedtél Romániában, most én fogok
itt!
 Bajazid a gazdájára nézett.
– Te is arra gondolsz, amire én?
– Ha az jár a fejedben, hogy meg kellene segíteni az én kisöcsémet
ebben az osztráklesésben, akkor igen! – költözött mosoly Nopcsa Ferenc
arcára.
 Szülőföldön, idegenben

1919. október 25., Kolozsvár

Néhány szál őszirózsa – ez volt minden, amit az édesanyja sírjára hozni

tudott. A ködbe burkolózó temetőbe csupán ez a néhány sziromnyi szín
lehelt életet. Míg Aranka néhány méterrel távolabb, némán várakozott,
Samu lehajtott fejjel imádságot motyogott az anyja lelki üdvéért.
– Áldást, békességet! – köszöntötte egy rekedtes hang. Ismerős volt,
bár fáradtabb, mint amikor utoljára hallotta.
Samu a fekete ruhás érkezőre pillantott.
– Istené a dicsőség, tiszteletes úr!
– Örülök, hogy látlak, Sámuel! – lépett közelebb a lelkész. A magas
férfi válla beesett, s már nemcsak a halántéka deresedett, hanem az egész
haja. Sokat öregedett egyetlen év alatt.
– Én is, tiszteletes úr! – mosolygott Samu. – Ennyi távollét s
hányattatás után jó végre a szülőföldemre érni s ismerős arcokat látni.
– Nem tudom, mennyire ugyanaz ez a város, mint volt, s nem tudom,
mennyire találsz ismerősöket – komorodott el a pap. – Sokan elmentek.
Néhányakat pedig a románok internáltak.
– Nagyon megszenvedte a város az oláh uralmat?
Samu tudta, naiv a kérdés, látva, hogy milyen pusztítást végeztek a
megszállók nyugatabbra.
A tiszteletes csüggedten hajtotta le a fejét.
– Láttad a román zászlókat az épületeken, igaz?
Samu bólintott.
– Kék, sárga s piros mindenütt. Ezek nem az antantot képviselik. Ezek
azt hiszik, az övék itt minden, s máris Romániához tartozunk – mondta a
férfi. Az égre tekintett, az emlékeibe merülve. – Tudod… valaha hittünk
benne, hogy nem vonulnak be ide. Ahogy ők Gyulafehérváron, úgy mi itt,
Kolozsváron szerveztünk népgyűlést kevéssel azután, hogy ti, katonák,
elvonultatok innen.
– Nem én akartam… – kezdett védekezni Samu, mire a pap közbeszólt.
 – Tudom. Mégiscsak magunkra hagytatok minket. S ha ti nem védtetek
meg bennünket, hát a tömeg erejére kellett bíznunk magunkat. Népgyűlést
szerveztünk, hogy megállítsuk az egyre mohóbb román sereget. Az oláhok
Gyulafehérvár után feljogosítva érezték magukat, hogy bekebelezzék
Erdélyt, és sajnos az antanttól engedélyt kaptak, hogy átlépjék az addigi
demarkációs vonalat. Meg kellett mutatnunk, hogy többen vagyunk s mást
akarunk, mint ők. Két nappal karácsony előtt több mint százezren gyűltek
össze Kolozsvár főterén Mátyás király szobra körül, s azért csak ennyien,
mert ugyanennyi embert, akik Erdély minden szegletéből utaztak ide,
feltartóztattak a románok. Így is rengetegen voltunk, mindenikünk szívében
csordultig telve reménnyel s bizakodással. Mindannyian bizton éreztük,
hogy ennyi ember akaratát nem söpörheti félre senki!
Kis szünetet tartott, mielőtt folytatta volna.
– A románok karácsonykor vonultak be, s tiporták meg bakancsos
lábukkal Mátyás szülőhelyét – sóhajtott nagyot. – Amennyire tele volt
élettel s lelkesedéssel a város két nappal korábban, annyira volt üres és
gyászos azon a napon. Csupán pár ezer általuk ideküldött vidéki oláh
ünnepelte őket lelkesen. – A tiszteletes arca fájdalmat tükrözött. – Eleinte
csak letépték a magyar zászlókat, megverték a magyar nemzetőröket, s
kijárási tilalmat rendeltek el. Aztán hamarosan elkezdtek berendezkedni.
Ledöntötték a köztéri szobrokat, átnevezték az utcákat. Hivatalossá tették a
román nyelvet, s a köztisztviselőket, ha meg akarták tartani az állásukat,
nyelvvizsgára kényszerítették románból, s feleskették őket a román államra.
Ez persze nehéz helyzetbe hozta a tisztviselőinket, mert a magyar állam
kifejezetten megtiltotta ezt nekik… ugyanakkor Károlyiék keze nem ért már
el ide. Azt pedig, hogy új idők járnak, jól mutatja, hogy néhány itteni
magyar politikus attól sem riad vissza, hogy induljon a most esedékes
romániai választásokon. Úgy tűnik, ők elfogadták Romániát. Nekik nem
számít, hová s kihez tartoznak, csak pozíciót s hasznot akarnak maguknak –
mondta megvetően.
Samu látta a férfin, hogy hatalmas fájdalom marcangolja a lelkét, és
nem tudta, mivel vigasztalhatná.
– Ugye, van még remény az emberekben, tiszteletes úr?
– Remény? – költözött kesernyés mosoly a pap ajkára. – Hisz ismered
a mondást: a remény hal meg utoljára. Bízni kell Istenben! Most a románok
uralkodnak fölöttünk, mert fegyverrel fölébünk kerekedtek. De a lelkünket s
a nemzeti érzésünket nem győzhetik le! Bíznunk kell az igazságban! Tavaly
Gyulafehérváron a románok huszonhat vármegye románsága nevében
nyilvánították ki, hogy egyesülnek Romániával. Ők kevesebb mint
hárommillió oláhot képviseltek. Mi, nem románok, több mint négymillióan
élünk ezekben a vármegyékben! Ha az állandóan hangoztatott wilsoni
elveket tekintjük, nincsen joguk rólunk nyilatkozni, s ezt a békekötőknek
látniuk kell! Bízom benne, hogy ez a megszállás nem tarthat örökké! A
hírek szerint a románok elkezdték a visszavonulást a Dunántúlról. Talán
visszahúzódnak a Marosig, vagy tovább, a Balkánra, ahová valók!
Szerencsére ez a Horthy ért hozzá, hogyan kell megfutamítani őket! Ő a mi
reménységünk!
– Horthy s az ő Nemzeti Hadserege? – horkant fel Samu. – Nem
futamítanak azok meg senkit! Gyávák hozzá. Helyette ártatlan magyarokat
ölnek rendteremtés címén.
– Ide a jelek szerint más hírek jutnak el, Sámuel – tárta szét a kezét a
tiszteletes. – Akárhogy is, foglalkozzunk azzal, ami most s itt van! Örülök,
hogy hazajöttél, s külön örülök, hogy új fehérnépet találtál magad mellé –
nézett a még mindig türelmesen várakozó Arankára.
– Ó, igen – kapott észbe Samu –, milyen faragatlan vagyok! Hadd
mutassam be! Ő itt Aranka – mutatott a lányra, miközben intett neki, hogy
csatlakozzon hozzájuk. A fiatal teremtés odalépett hozzájuk és meghajolt.
– Dicsértessék, atyám!
– Áldás, békesség, Aranka kedves! Nem katolikus lelkész vagyok,
hanem református, de bárhogyan köszöntesz, örömmel veszem! S ha már
áldás… jól látom, áldott állapotban vagy, gyermekem?
Aranka nem sietett a válasszal. Samu tiltakozásra nyitotta volna a
száját, aztán a lányra pillantott, aki tagadás helyett csak lehajtotta a fejét.
– Igen – hallatszott a szégyenlős felelet.
Hát tényleg viselős lenne? – döbbent meg Samu. Hogy nem vettem
eddig észre? Hányadik hónapban lehet?
– Hol esküdtetek? – vágott a gondolataiba a tiszteletes nyájas hangú
kérdése.
– Nem… – kezdte volna taglalni a fiatalember, hogy nincs viszonya a
lánnyal, és a gyerek nem az övé, aztán időben észbe kapott. Ha híre megy,
hogy Arankát román katonák ejtették teherbe, a szégyen örökké
megbélyegzi, és nem lesz itt maradása. – Nem házasodtunk össze – mondta
végül.
 – Lehet enyém a megtiszteltetés, hogy összeadlak benneteket? –
kérdezte a pap. – Mindig öröm az ilyen felkérés!
Samu zavarba jött. Felváltva nézett hol a férfira, hol a lányra.
– Hát… – nyögte végül – …most még… egyelőre… Szóval, amikor
megházasodom, feltétlenül a tiszteletes urat fogom felkérni. De most…
előbb… szükség lenne a házra. Anyám házára. Az… én házamra.
– Semmi akadálya – felelte a pap.
– Nem lakik már itt az a család?
– Kevéssel a románok érkezése előtt elmentek. Nem tudni pontosan,
merre. Van, akik szerint nyugatra menekültek az oláh seregek elől. Mások
szerint az otthoni hegyeik hiányoztak nekik, s úgy voltak vele, ha már
megszállás alatt kell élniük, legalább otthon legyenek. A lényeg, hogy
nincsenek itt. Ezek szerint te sem csak látogatóban vagy itt? Hazaköltözöl?
Samu széttárta a karját.
– Haza.
– Ezekben a vészterhes időkben jössz haza, miközben semmi sem köt
már ide? Ha itt maradnak a románok, elnyomás alatt nyögünk majd. Te
pedig bárhová mehetnél!
– Sokfelé megfordultam az elmúlt időkben, sehol sem éreztem magam
otthon. No és… úgy tapasztaltam, máshol sem lenne jobb az életem.
– Miért mondod ezt?
– Mert sokan zsidónak látnak. A Dunántúlon a híres-neves Horthy
katonái felakasztottak, s kis híján megöltek ezért.
– Ó! – képedt el a pap. – Majdnem megöltek? Ezért?
Samu megtapogatta a nyakát, amelyen még mindig látszott egy vörös
csík, és bólintott.
– Nem érdekelte őket, hogy a csehek s a románok ellen is harcoltam a
magyar földekért. Nagyon rájár a rúd a zsidókra arrafelé. Vagy azokra,
akiket annak néznek… Magyarországon két lehetőségem állt előttem: vagy
a zsidógyűlölő területeken élek, vagy a román megszállás alatt. Én ezt
választottam. Itt legalább otthon vagyok.
– A románok uralma alatt viszont abból lehet hátrányod, hogy magyar
vagy.
– Ha már valamiért szenvednem kell, szenvedjek azért, ami tényleg
vagyok: magyar. Igazságtalan, ha emiatt szenvednem kell, de igazságosabb,
mintha apám zsidó vére miatt kellene.
A tiszteletes bólintott, és Samu vállára tette a kezét.
 – Bátor döntés, fiam! Üdvöz légy itthon!
– Köszönöm, tisztelendő úr! – nézett rá hálásan Samu. – Köszönöm!
Itthon vagyok hát – sóhajtott Samu. De… valamit még meg kell
tennem.
 Vérrel szegélyezett út

1919. november 1., Siófok

„…kedvezőtlen benyomást tenne a külföldi hatalmaknál, ha míg a

bolsevista bűntettesekkel szemben teljes szigorral lépünk fel, addig más
természetű, igen súlyos bűncselekmények tetteseivel szemben tárgyi
körülmények által nem indokolt enyhe álláspontra helyezkedünk.”
Horthy morgolódva olvasta az Igazságügyi Minisztérium hivatalos
válaszlevelét. Nem egészen ilyen reakcióra számított olyan minisztériumtól,
melynek a románok szorításában lényegében semmiféle tényleges hatalma
sincs, különösen, ha a Nemzeti Hadsereg fővezére fordul hozzájuk
kérelemmel.
„Az önkényes kivégzést intéző, s annál közreműködő katonai
személyekkel szemben a katonai bíróságok vannak hivatva eljárni”, olvasott
tovább.
– Hát épp ez az! – szorította marokra a levelet dühösen. – Épp ezért
engedjétek el őket, anyaszomorítók! Majd én eldöntöm, meg kell-e őket
büntetni!
– Nos, mit gondol, Miklós? – toppant be a szobába a felesége. – Jól
fogok kinézni ebben a vadászversenyen?
Ahogy a nejére pillantott, a feszültsége kiengedett kissé.
– Bármit ölt magára, drágám, maga lesz ott a legszebb! Akár Enyingen,
a Hubertus-napi műkotorékversenyen, akár máshol.
– Mindenkinek ezt mondja, maga szoknyavadász tengerész! –
mosolyodott el huncutul a nő. – Komolyan kérdem! Meg se nézte, mi van
rajtam!
Magdolna egyszerű szabású, mégis elegáns fekete kosztümöt viselt,
divatosan rövid, világos haját kalappal takarta el. De lehetett volna rajta
bármi, Horthynak akkor is tetszett volna.
– Sajnos alig néhány táskányi ruhát tudtam csak magammal hozni… –
hajtotta le szerényen a fejét a nő.
– Ne szabadkozzon, kedvesem! Elragadóan fest!
 Kis híján húsz éve találkoztak először, és a fővezér még mindig azt a
fiatal, éppen csak felnőtté érő nőt, azt a fantasztikus táncpartnert látta
benne, akit egy váratlan meghívásnak köszönhetően Hejőbábán megismert.
A férfi tizenhárom évvel volt idősebb, ám a korkülönbség nem akadályozta
meg őket, hogy egymásba szeressenek. Azután, hogy először
megpillantotta, csak hónapok teltek el, mire megkérte a kezét és az oltár elé
vezette, és soha, egy pillanatra sem bánta meg akkori döntését. Purgly
Magdolna hű társa lett az élet nehézségeiben, és vele tartott, akárhova
sodorta a kötelesség. Az, hogy most is vele lehetett Siófokon, az elegáns
Thanhoffer-villában, bearanyozta a férfi napjait.
A Szegeden töltött időszakot, amikor semmiféle hírt nem kapott
Kenderesen hátrahagyott családjáról, keserűség mérgezte. Úgy érezte akkor,
a haza ügye nem engedi, hogy a saját boldogságával törődjön, viszont nem
telt el nap, hogy ne ostorozta volna magát a döntéséért, amiért magukra
hagyta őket abban a bolsevikok és románok által közrefogott tűzfészekben.
Isteni szerencse, hogy nem esett bajuk és idejében el tudtak onnan
menekülni.
Mint megtudta, amikor már nemcsak az ágyúdörgés, hanem a
gépfegyverek kelepelése is közelről hallatszott, a neje a gyerekekkel lovas
kocsin Debrecenbe indult.
Micsoda bátor asszony!
Magdolna a gyermekeket a katolikus plébánián helyezte el, maga
pedig a fővárosba utazott, azt remélve, hogy hírt kaphat a férjéről. Kalandos
út állt mögötte, mire megérkezett Budapestre, épp azon az augusztusi
napon, amelyen Horthy első ízben utazott oda, hogy tárgyaljon az antant és
a magyar kormány képviselőivel.
Nem lehetett volna nagyobb a férfi meglepetése, amikor a
megbeszélésekről éjféltájban a bátyja lakására hazatérve a feleségével
találkozott. Horthy úgy érezte, az isteni gondviselés vezérelte őket ismét
egymáshoz.
– No hát, egészen elcsendesedett, Miklós!
– Csak gyönyörködöm, drágám. Nagyon jól áll magán ez a ruha.
– Én inkább feszültnek látom, Miklós. Ráncolja a homlokát.
– Mindig ráncolom a homlokom.
– De nem így. Valami gond van netán?
Horthy a kezében tartott levélre pillantott és felsóhajtott.
 – Volt egy kis… tisztogatás Fonyódon még a nyár végén, és mivel ez
nyilvános volt, nem kerülhette el az antant és a kormány figyelmét.
Elfogták a végrehajtóit, s hiába kérvényeztem, hogy engedjék őket
szabadon, hiába érveltem, hogy a népakaratot valósították meg,
elutasítottak.
Az asszony rosszallóan csóválta a fejét.
– Ej, Miklós! Én igazán nem értem, miért kell ezekkel az emberekkel
így bánni!
– A… katonáimmal, akiket bebörtönöztek?
– Nem! A zsidókkal és a vörösökkel!
– Az országra hozták ezt a dögletes proletárdiktatúrát! Meg kell torolni
rajtuk, amit elkövettek.
– Ők is emberek, Miklós! Nem hiszem, hogy mind megveszekedett
gazember lenne. És ha bűnösök, tényleg az a módja, hogy mindenféle
tárgyalás nélkül felhúzzuk őket az első lámpavasra?
Horthy ismerte neje ellenérzéseit a tisztogatásokkal kapcsolatban. Elvi
szinten sem támogatta az akciókat, mióta pedig a saját siófoki szállásuk
ablaka előtt talált egy hullát, akit Nopcsa Elek báró akasztott fel, különösen
irtózott a témától.
Ami őt illette, egyáltalán nem bánta, hogy emberei módszeres
következetességgel takarítják meg az országot a bolsevik söpredéktől, és a
kommunista direktóriumok elnyomásában szenvedő vidéki nép is támogatta
őket ebben. Az akciók azonban kellemetlen visszhangot vertek. Bethlenék
után az antant egy zsidó származású amerikai ezredese, Nathan Horowitz
érkezett Siófokra szaglászni, szerencsére sikerült elrejteni előle a terror
igazi arcát.
– Jézus a megbocsátást hirdette – folytatta Magdolna asszony.
– Valóban – értett egyet a fővezér. – Csakhogy Jézus nem volt katonai
vezető. Ő mutathatott gyengeséget, én viszont, ha egyben akarom tartani a
seregemet, nem!
Az volt az igazság, hogy bár ő maga hirdette meg a bosszúhadjáratot a
vörösök ellen, az ennek levezénylésével megbízott Prónay, a tiszti század
vezére a szükségesnél nagyobb elánnal vetette magát a feladatba. Prónay és
a többi különítmény vezetői mind öntörvényű fickók voltak, akik csak
addig engedelmeskedtek neki, amíg olyan parancsokat kaptak, amely
találkozott a vágyaikkal. Ha azt mondta nekik, fogják vissza magukat, vagy
intézzék diszkrétebben az akasztásokat, mintha süket fülekre talált volna.
Nem állíthatta le őket, nem büntethette meg őket, mert félő volt, kiválnak a
Nemzeti Hadseregből, és önálló, még kegyetlenebb alakulatot hoznak létre.
Már így is polgárháborús hangulat uralkodott, nem kellett azzal tetézni,
hogy két magyar haderő esik egymásnak. Arról nem beszélve, hogy
szükség volt a minél magasabb létszámra, hogy megfelelő visszatartó
erővel bírhassanak a románok számára. Ha a Nemzeti Hadsereg, az
országban található egyetlen valamirevaló erőközpont megrendül, talán
sose űzik ki innen a románokat.
Ára volt, hogy megszabadulhasson az ország a balkáni behatolók
elnyomásától, s Horthy igazságosnak érezte, hogy ezt az egykori bűnösök
fizessék meg.
– Kedvesem – szólította meg a feleségét –, én valóban csodálattal
adózom a finom lelke előtt. De bízzon bennem! Bízzon abban, hogy
megtalálom azt az utat, ami kivezet minket ebből a zűrzavarból. Ez a
rengeteg erőszak nem a cél, csak elkerülhetetlen állomás. Idővel lecsitulnak
a kedélyek, és békésebb kor köszönthet ránk. Bízik bennem? – nyújtotta az
asszony felé a kezét.
Magdolna sóhajtott, majd meghajtotta a fejét, és megfogta az ura
kezét.
– Bízom, Miklós. Hát persze hogy bízom.
 Viszontlátás

1919. november 2., Marosvásárhely

Samunak, régi ismerőseinek hála, nem telt sokból kiderítenie Sofia férjének
a nevét és a marosvásárhelyi lakcímüket. Most pedig, a torkában dobogó
szívvel, itt állt az utcában, és arra készült, hogy bekopogtasson egykori
menyasszonyához.
A ház szép volt, új és modern, tökéletesen illeszkedett a szecessziós
stílusban épült szomszédai közé. Valamiben azonban élesen elütött tőlük:
két román katona állt a bejáratánál.
Noha eddig semmi jelét sem tapasztalta, hogy bárki a nyomában lenne
a gyilkosságok miatt, igyekezett kerülni az oláhokkal való kapcsolatot. Úgy
döntött hát, távolról figyeli az épületet, és megvárja, míg elmennek.
A tétlen várakozás percei lassan teltek, és gyötrő gondolatokat hoztak
magukkal.
Amíg egyenruhát viselt, ezerszer, vagy talán milliószor elképzelte
találkozását Sofiával. Most azonban, hogy végre valóra válhatott, ami után
annyit sóvárgott, és szó szerint itt állt a kapujában, mégis
elbizonytalanodott.
Mit mondjon neki ennyi idő után? Számtalan levelet írt és hozott
magával, melyekben mindig részletesen tájékoztatta a vele történtekről és
az érzelmeiről – de mit mondjon neki most, szemtől szemben?
S különösen, mit mondjon, ha esetleg a férje nyit ajtót?
Samu maga sem tudta, mire számítson. Csak abban volt biztos, hogy
látnia kellett Sofiát, a szemébe kellett néznie, és tőle kellett hallania, miért
hagyta el.
Elővette a zsebéből a medált, amit sokáig a nyakában hordott, és
megnézte a benne levő aprócska, elmosódott fényképet, mely éppúgy
hasonlított Sofiára, mint bármely húsz év körüli szőke lányra. Hiába nézte
azonban a fotót, a segítségével is képtelen volt maga elé idézni egykori
menyasszonya arcának részleteit. Csak ködlő emlékképek, érzelmi
lenyomatok maradtak benne Sofiából – és az eltántoríthatatlan ragaszkodás
iránta.
De már maga sem tudta, mihez ragaszkodik olyannyira.
Ugyan csak félórát kellett várakoznia, az eltelt idő óráknak tűnt.
Kinyílt az ajtó, és egy román tiszt jelent meg a bejáratban. Megigazította a
nadrágját, odavakkantott valamit az eddig strázsáló alantasainak, mire azok
felnevettek, majd mindhárman a belváros felé vették az irányt.
Samu nagyot nyelt. Elérkezett az ő ideje.
Megvárta, míg a katonák eltűnnek az utcából, majd izgatottan a ház
kapuja felé vette az irányt. Mielőtt meggondolhatta volna magát, gyorsan
bekopogtatott.
Minden múló pillanat egy örökkévalóságnak érződött.
– Poate ai uitat ceva aici? – hallatszott a csilingelő, édesen ismerős
hang a túloldalról. Kinyílt az ajtó, és Sofia jelent meg egy szál köntösben,
mosollyal az arcán, mely azonnal lehervadt, amint az érkezőre vetette a
pillantását.
– A férjem nincs itthon – jelentette ki. – Kérem, távozzon!
Tényleg nem ismert volna fel? – döbbent meg a fiatalember. Samu
tudta, mióta elment a frontra, rengeteget fogyott, fürtökbe göndörödő haja
megritkult. Még fiatal volt, hogy szarkalábak szegélyezzék a szemét, de a
tükörben minden alkalommal láthatta, hogy valami a tekintetében is
megváltozott: a fiú helyett fiatal férfi nézett vissza rá.
Mégis… Ő azonnal felismerte Sofiát, pedig megváltoztatta a frizuráját.
Neki is fel kellett ismernie őt!
A nő már becsukta volna az ajtót, amikor a fiatalember hangja
megállította.
– Sofia! – szólt rá. – Samu vagyok!
A fiatalasszony végigmérte. Arcán érzelmek egész garmadája futott
végig, ő pedig láthatóan képtelen volt eldönteni, melyiknek adja át magát.
Végül megkeményítette a vonásait.
– Ha a férjemet keresi… – habogta, a fiatalember azonban érezte rajta,
hogy mellébeszél. Dühösen közbevágott.
– Veisz Samu vagyok – mondta, minden egyes szót megnyomva. – A
vőlegényed voltam. Emlékezned kell rám!
– Veisz… Samu… – Sofia tekintetében félelem és bűntudat ült, ám a
következő lélegzetvételével kihúzta magát, fejét felvetette, és úgy nézett a
fiatalemberre, mint királynő az alattvalójára. – Hát élsz.
 – Tudhattad, hogy élek. Számtalan levelet küldtem neked. Választ
viszont jó ideje egyet sem kaptam.
– Már régen nem kaptam tőled semmit. Időközben pedig férjhez
mentem máshoz. – A kijelentés, ha nem is tartalmazott újdonságot, felért
egy hidegzuhannyal Samu számára. Érezte, hogy elkomorodik az arca, és
ezt Sofia megláthatta, mert magyarázkodni kezdett. – Nem való a várakozás
egy magamfajta nőnek. Kemény idők jártak erre, és valaki kellett, aki
védelmet nyújt. Meg kell értened!
A fiatalember nem válaszolt, csendben nézte Sofiát. Ugyanolyan
gyönyörű volt, mint évekkel ezelőtt, talán szebb is. Azonban a tekintete
hideg volt, a szavai pedig kegyetlenül érzéketlenek.
Mintha egy idegen állt volna előtte. Ez nem az ő menyasszonya volt. Ő
egy kedves, mosolygós, melegszívű teremtés kezét kérte meg.
Kétségkívül ugyanaz a nő volt, ám mégis egy másik.
Hogy lehet ez?
Lehet, hogy csak számításból volt vele Sofia kedves annak idején?
Lehet, hogy hazugság volt minden, amiben hitt?
Hisz annyira őszinték voltak egymáshoz! Annyira szerették egymást!
Vagy csak azért tűnt akkor másnak, mert akkor még szerettem?
Akkor még…
S most?
– Nincs már közünk egymáshoz – közölte egyszerűen Sofia. – Jobb, ha
most elmész.
Samu hónapokon át félt ezektől a szavaktól. Rettegett, ha Sofia
szemtől szemben a képébe vágja őket, mérgezett tőrként hasítanak a
szívébe. De meglepetésére most, hogy elhangzottak, hatástalanul pattantak
le róla.
Ráeszmélt, hogy nem érdekelte már az előtte álló nő. Az egykori
menyasszonya, aki képes volt őt elküldeni a háborúba, aki elhagyta, és aki
láthatóan a helyébe lépő férfit is megcsalja. Az ábrándkép, akiért annyi
viszontagságot kiállt, és aki most fel sem akarta ismerni. Aki annyira sem
kíváncsi rá, hogy megkérdezze tőle, hogy megy sora.
A lány, akit szeretett, nincs többé. Talán soha nem is létezett.
A felismerés azonban, Samu döbbenetére, inkább édes volt, mint
keserű. Mintha kámforrá vált volna egy rablánc, mely eddig fogva tartotta.
– Menj el! – ismételte Sofia, ezúttal élesebben.
 – Azért jöttem, hogy ezeket odaadjam – felelte szelíden a fiatalember. –
Nekem nincs rájuk szükségem.
A zsebébe nyúlt, és előbb a medált vette elő, majd a magával hozott
leveleket. Sofia kezébe helyezte őket. A lány kapni mindig nagyon
szeretett, és ebben most sem hazudtolta meg önmagát.
Samu sarkon fordult és búcsú nélkül hátrahagyta a küszöbön álló nőt.
Kétségtelenül elveszített valamit, ami egykor életbevágóan fontos volt
neki. De valamit nyert is.
Az igazságot. A szabadságot. Saját magát.
– Ugye, nem haragszol, Samu? – kiáltott utána Sofia. – Ugye, nem
haragszol rám?
A fiatalember válasz helyett elmosolyodott és fütyülni kezdett. Hátra
se nézve indult haza, Kolozsvárra.
 Fény az alagút végén

1919. november 5., Budapest

A hosszadalmas megbeszélés végeztével mindenki úgy érezte, végre ismét

előre mozdultak a dolgok.
Az antant megbízottja, Sir George Clerk, aki az angol
külügyminisztériumban a keleti ügyek referenseként szolgált, az antanttól
azt a megbízást kapta, hogy vezessen tárgyalásokat egy olyan magyar
kormány megalakítása érdekében, amelyet az antant is elismer. A brit
diplomata számos egyeztetésen volt már túl, az elmúlt hetekben szinte vég
nélkül fogadta az angol katonai misszió központjában, a várnegyedben álló
Horányi-Zichy-palotában a magyar politikai élet szereplőit. Ez alkalommal
pedig pártközi megbeszélést hívott össze az összes érintett szervezet
bevonásával, sőt Horthy Miklós nagy örömére, mint a Nemzeti Hadsereg
fővezérét, őt is meginvitálta.
Számos témában egyeztettek. Sir Clerk elérte, hogy Friedrich távozzon
a kormány éléről, s a miniszterek között a liberálisok és a
szociáldemokraták is képviseltessék magukat. Horthy engedélyt kapott,
hogy Siófokról Budapestre tegye át a főhadiszállását, cserébe pedig ígéretet
tett, hogy alárendeli a seregét a majdan megalakuló kormánynak és nem
teremt katonai diktatúrát.
Már látszott a fény az alagút végén… de hogy ki lesz az új
miniszterelnök és hogyan fog kinézni az új kabinet, senki sem tudhatta.
– Mit gondolsz, Palikám, sikerül egyszer olyan kormányt
összeállítanunk, ami az antant finnyás ízlésének megfelel? – kérdezte
Horthy a megbeszélés után a palota kertjében Teleki Pál grófot, aki a
Keresztény Nemzeti Egyesülés képviselőjeként vett részt a megbeszélésen.
Mindketten örültek, hogy ismét láthatják a másikat, ám a személyes dolgok
megbeszélése után hamarosan az ország ügyeit kezdték megvitatni. – Nem
volt nekik jó se Károlyi Gyula, se Ábrahám Dezső, se Friedrich kormánya –
sorolta Horthy –, még József főherceget is lemondatták.
 – A háború után, ami a Habsburgok hadüzenetével tört ki, nem olyan
meglepő, hogy a család egyik tagját sem akarják trónon látni. Tény, hogy
Friedrich államcsínnyel került hatalomra, és a jelenlegi kabinetet senki se
nevezte ki, csak ő. Úgy gondolom, kérlek, hogy nincs legitimitása, és abban
sem vagyok biztos, hogy egyáltalán kormánynak nevezhetjük ezt a
társaságot.
– Károlyi Mihállyal és Kun Béla bolsevik bandájával mégse volt
ennyire finnyás az antant, velük azért egyeztettek!
– Hát igen. Mintha most másként értelmeznék a korábban olyan sűrűn
hangoztatott elvet, miszerint nem avatkoznak a belügyeinkbe. Friedrichnek
azt se engedték, hogy választásokat írjon ki.
– Választások… – húzta el a száját Horthy. – Veszélyes terep az. Tartok
tőle, a nép egyszerű fiai még mindig meg vannak tévesztve, ezért nem
bölcsen döntenének, és esetleg visszahoznák a szocialistákat. Kinek
hiányzik az?
– Egészen úgy beszélsz, mintha szerinted nem kellene demokráciának
lennie, Miklós! – mosolyodott el Teleki, ráncokba gyűrve a bőrt a szája
mellett.
– Az már egyszer biztos, hogy a választójogot nem szabad olyan
oktalanul osztogatni, mint azt a vörösök tették. Csak az arra érdemesek
szavazhassanak!
– Vagy… – sandított Teleki laposan Horthyra – …senki. Jól gondolom?
Horthy megvonta a vállát.
– Zűrzavaros időket élünk.
A jelző talán még enyhe volt, hogy leírja a kialakult helyzetet. Az
ország nagy részét a román hadsereg tartotta megszállva, igyekezve
ellenőrzésük alatt tartani mindent és mindenkit. Már-már diktatórikus
állapotokat idéztek elő; mindennaposak voltak az általuk elkövetett
gyilkosságok, testi fenyítések, bebörtönzések és letartóztatások. Emellett,
arra hivatkozva, hogy mekkora pusztítást jelentett nekik, amikor három éve
a központi hatalmak végigmasíroztak Románián, szemérmetlenül és
gátlástalanul fosztották ki az országot. Százával vitték át a vasúti kocsikat a
határon, megtömve mindennel, amit mozdítani tudtak. Képesek voltak a
betegeket kikergetni egy kórházból, hogy elvihessék a felszerelést. Képesek
lettek volna arra is, hogy kifosszák a Nemzeti Múzeumot, és minden
bizonnyal megteszik, ha Bandholtz ezredes, az antant amerikai megbízottja
nem megy oda személyesen, hogy lepecsételje az épületet.
 A legmeglepőbb azonban az volt, hogy mindemellett olyan álmokat
szövögettek, miszerint Magyarország önként behódol a román királynak, és
vele szövetséges államként, annak csatlósaként, egy korona alatt lép a
jövőbe. Keringtek hírek, hogy az olaszok is azon gondolkodnak, az olasz
királyi ház valamely tagját válasszák meg magyar királynak, és
létrehozzanak egy olasz–román–magyar szövetséget, mely a szerbeket a
Balkánra szorítja és elvágja Európa többi részétől.
– Minden bizonytalan – folytatta Horthy –, és megbocsáss, a
politikusaink sincsenek a helyzet magaslatán. Ahelyett, hogy minden erővel
a románokat akarnák kiebrudalni innen, mindenki azon iparkodik, hogy
minél előnyösebb pozícióba kerüljön. Ugyanaz a komédia zajlik, mint
annak idején Szegeden. Pártok és magukat politikusnak nevező illetők
jönnek és mennek, feltűnnek és eltűnnek, és sározzák egymást az antant
előtt. Én is bajban lennék, ha választanom kellene. Kit válasszon hát az
egyszerű ember, aki annyira se követi a történéseket, mint én?
– Sajnos, sok mindenben igazad van, Miklós. Azért tisztul a kép. Több
más párttal együtt például az általam alapított Keresztény Nemzeti Párt
beleolvadt a Keresztény Nemzeti Egyesülésbe. Mostanra sikerült néhány
nagyobb blokkba rendeződnie a szervezeteknek, és talán mindenki felfogta
a helyzet komolyságát. Mi, politikusok, látjuk, hogy sürgősen megoldást
kell találnunk, a tárgyalásaink nem eredménytelenek. Egy csapattal
folyamatosan készítjük elő az anyagot a békekötéshez. És egyre közelebb
az idő, amikor végre olyan kormányt alakíthatunk, ami nekünk is és az
antantnak is megfelel.
– Akárhogy is, nem tűnik hatékonynak a rendszer. Rég el kellett volna
tüntetni innen a románokat, mielőtt teljesen kisemmizik az országot! De ne
aggódj, akármit gondolok arról, mi lenne a megoldás, ígéretet tettem nektek
és Sir Clerknek is. Nem teremtek katonai diktatúrát.
– Sokan inkább attól tartanak, hogy tisztogatásokba kezdesz majd…
– A zsidó firkászok híresztelnek ilyeneket – legyintett a fővezér –, ők
keltik a hangulatot!
– Biztosan érzékenyebben reagálnak a történésekre, mint kellene, de
már hivatalos jelentések érkeztek a katonai csapataid visszaéléseiről…
– A vörösöknek bűnhődniük kell! – jelentette ki ellentmondást nem
tűrően Horthy. – Sokan egyetértenek, hogy a zsidók ügyét rendezni kell. A
zsidóutálatot nem foghatod a katonáimra, ez benne van a levegőben. Ha jól
tudom, pesti egyetemeket is be kellett zárni, mert a többiek megverték a
zsidó hallgatókat.
– A zsidók ügye – ingatta a fejét Teleki – komplikált. Úgy látom,
vissza kell fognunk őket, és nemzeti érzelmű, keresztény világot kell
teremtenünk, amelybe, ha boldogulni akarnak, integrálódniuk kell.
Kezdenünk kell valamit azzal a rengeteg galíciai zsidóval, akik nem
hajlandóak beilleszkedni. Talán nem a katonaság feladata, hogy ítéleteket
hozzon, és nem azokkal az eszközökkel kell rendet tennie, mint odaát a
Dunántúlon… Nem akarjuk viszontlátni Szamuely módszereit, igaz? Ha
vörösöket és zsidókat akasztunk, mi se vagyunk jobbak, mint ő.
Horthy kihúzta magát.
– Természetesen elhatárolódom azoktól a túlkapásoktól, amiket az
alám tartozó különítmények némelyike túlbuzgóságában elkövet.
– Azért nem tagadod a fehérterrorról keringő híreket, igaz? Ne érts
félre, nincs szándékomban, hogy számonkérjelek, csak barátilag
érdeklődöm.
– Ha történnek tisztogatások, nem én irányítom őket, sőt kimondottan a
parancsom ellenére történnek. Többen érkeztek Siófokra, hogy
vizsgálódjanak az ügyben, de mindannyian megnyugodva távoztak.
Teleki egy bólintással nyugtázta a fővezér szavait. Úgy tűnt,
megelégszik a kitérő válasszal, s Horthy örült ennek, mert nem szívesen
fedte volna fel, mennyi szervezésbe került, hogy a küldöttek csak azt lássák,
amit szabad nekik.
– És mondd – kezdte Teleki –, akkor is bevonulsz Pestre, ha a románok
addig nem tűnnek el? Van elég erőd, hogy elzavard őket, ha arra kerül sor?
– A Nemzeti Hadsereg folyamatosan duzzad. Magunk között szólva az
antant által engedélyezett harmincezer főnél is több katonám van. De ez
sajnos még mindig töredéke a román sereg létszámának. Pestről ki tudom
őket űzni, ha kell, de hogy utána mi lenne… – Horthy megvonta a vállát. –
Be kell látnunk, ha nem mennek ki maguktól, hát nem fog jól állni a
szénánk.
– Sir Clerk szerencsére azt ígérte, kivonulnak végre.
– Az antant emberei sok mindent ígértek már, s a jelek szerint nem
rajtuk múlik a dolog, hanem csakis a románokon. Ezek, Pali, hazug egy
népség, az antant pedig nem elég erélyes velük szemben. Nyáron ki kellett
volna vonulniuk a Tiszántúlról, ehhez képest mostanra megszállták az
ország nagy részét. Augusztus második felében megegyeztem velük, hogy
nem vonulnak tovább, de mégis elmentek Győrig, sőt tovább, és csak
szeptember elején hagyták abba az inváziót. Az antant is rájuk szólt, hogy
fejezzék be a módszeres rablást, azonban ők folytatták tovább. Mint egy
sáskahad… Nem tudom, mi marad itt nekünk, miután elmentek. Már ha
elmennek…
– Sok szempontból rosszabbak, mint a kommunisták voltak – csóválta
a fejét rosszallóan Teleki. – Úgy érzem, nyáron farkasokat engedtünk a
nyájhoz, csak hogy a fekete bárányoktól megszabaduljunk.
Horthy érezte, hogy arcvonásai megkeményednek.
– A fekete bárányoktól meg kellett szabadulni! – jelentette ki. – Most a
farkasoktól kell. A legtöbb, amit tehetünk, hogy felkészülünk a
legrosszabbra!
 Tollak parádéja

1919. november 16., Budapest

Kasza Bencit érte a megtiszteltetés, hogy a különvonatot vezethesse, amely

Siófokról Budapestre szállította a Nemzeti Hadsereg fővezérét. Horthy
személyesen választotta ki a feladatra, Benci sejtése szerint a magassága
miatt. A fővezér tréfás állítása szerint ha a seregben mindenki ekkorára nőtt
volna, a románok rég megfutamodtak volna. Benci pontosan tudta, hogy a
vitézség nem a centimétereken múlik, de ellenkezés helyett bölcsebbnek
látta, ha a többiekkel együtt nevet a viccelődésen.
Hajnalban indultak útnak, hogy reggel hat körül a fővárosba érjenek.
Hosszú út és még hosszabb ünnepség várt rájuk előre megszervezett
időpontokkal. Mint Benci arról értesült, a terv az volt, hogy egy hatalmas
ceremónia keretein belül mutassák meg a fővárosnak a Nemzeti Hadsereg
erejét, és jelezzék az új idők kezdetét.
Egész Budapest rájuk várt – s hogy ez valóban így legyen, és semmi
váratlan atrocitás ne akaszthassa meg az ünnepet, Lehár Antal ezredes a
sereg egy részével napokkal korábban odautazott és előkészítette a terepet a
fővezérnek.
Amerre elrobogott velük a különvonat, mindenütt sűrű, szürke
esőfelhők terpeszkedtek felettük, egy pillanatra sem döfött át a kelő nap
fénylándzsája, s egy pillanatra sem villant meg a hajnali ég pírja. A fák
lehullatták a lombjukat, a szántók sarasan árválkodtak, és minden
kifosztottnak tűnt. Ám hiába ült szomorúság a félhomályba burkolózó tájra,
Benci vidám volt.
No, nem a fővezéri megtiszteltetés miatt, mert a fiatalember erre
magasról tett.
A kezei alatt robogó gépszörny zakatolásától, a füstöt okádó mozdony
ismerős szagától és a gőzkürt tülkölésétől régről ismert, jóleső vibrálás
támadt a tagjaiban. Belebizsergett, hogy ismét ott állhat, ahová mindig
vágyott: egy vonat irányítófülkéjében.
 És az, hogy Pestre utaztak, számos olyan vonzattal járt, melyek
jókedvre derítették.
A románok egy ideje visszavonták az erőiket a Dunántúlról, két napja
a fővárosból is kivonultak. Ha hinni lehetett az értesüléseknek, hamarosan a
Duna–Tisza köze, és így Kalocsa is felszabadul tőlük – ha nem szabadult
fel máris. Bencinek nem voltak persze illúziói afelől, mi várná otthon, de
szívmelengető volt a tudat, hogy a szülőföldjét nem oláh bakancsok
tapossák.
Leginkább mégis az éltette, ha végre szabaddá válik az ország és ismét
a rendes kerékvágásba kerülnek a dolgok, leszerelhet és visszamehet
dolgozni a vasúthoz.
Az igazat megvallva nem volt neki való a bakaélet. Nem érezte jól
magát sem attól, ha parancsolgatnak neki, sem attól, ha erőszakoskodnia
kell akár az ellenséggel, akár a védtelen lakossággal, akár azokkal szemben,
akik mást gondolnak a politikáról és a vallásról, mint a parancsnokai.
Akármennyire veszélyben forgott is az élete a Felvidéken, abból az
időszakból, amit egyenruhában töltött, az ottani honvédő háború magával
ragadó lelkesedése tetszett neki leginkább. Akkor még hitt a harc
szükségességében.
De az akkor volt, amikor neki mertek ugrani a hazai földet bitorló
idegeneknek, és nem magyaroktól tisztították meg a magyar vidéket. Nem
olyan régen történt, ám néha úgy tűnt, egy egészen másik világban.
Akárhogy is, torkig lett a katonáskodással. Le akarta tenni a fegyvert
és vissza akart térni a vasúthoz. Ám amíg ez valóra válhatott, legalább
kiélvezte az utazás minden pillanatát. Ezt nem vehette el tőle senki.
A néhány vagonból álló szerelvény a Kelenföldi pályaudvarra futott
be. Nem tartott tovább negyedóránál, mire mindenki lekászálódott a
kocsikból, és a tisztek lovait is kirángatták a tehervagonokból. A sereg egy
része itt várta őket. Amikor aztán mind felsorakoztak, a fővárosi lovas
rendőrök és kürtöt fúvó huszárok felvezetésével megindultak Budapest
szíve felé a város lakosainak egyre sűrűsödő sorfalai között.
A fiatalember nem csodálkozott volna, ha a bámészkodók sosem láttak
volna ennyi tollas főfödőt, mint amennyi most előttük elvonult. Lényegében
ő is a tollak erdejét látta maga előtt – magasságánál fogva átlátott
katonatársai feje fölött, így kedvére gyönyörködhetett a sapkájukon ingó-
ringó tollakban. Egészen jól rálátott az előttük lovagló tisztekre, és magára
Horthyra is.
 Az időjárás nem járt a kegyükben; az erős szél hideg, szitáló esővel
terítette be őket. Bencinek úgy tűnt, Horthy Miklós fehér lova, Szellő viseli
legrosszabbul a körülményeket, mert patái meg-megcsúsztak a nedves
macskaköveken, és míg a többi ló képes volt egyenesen léptetni, ő kilengett
néha jobbra és balra. Sőt mintha az elébük be-bedobott virágoktól rendre
megrémült volna… A fővezér láthatóan csökkenő türelemmel rángatta a
szárát, hogy úrrá legyen rajta.
Benci elismerte, jó ötlet Horthytól Árpád vezér nyomdokain fehér
lovon bevonulni, és ezáltal azt sugallni, a kommunisták és románok
pusztítása után új honfoglalás kezdődik, Szellőnek köszönhetően azonban a
látvány olykor komikus színezettel telt meg, semmint pátoszos
komolysággal.
Az első állomásuk a Gellért Szállónál volt. A hotel nemzeti színekbe
öltözött, ablakaiban és erkélyein emberek integettek a közelgő katonáknak.
Nagy tömeg várta őket a téren, köztük, cilinderes atyafiak által övezve, a
város polgármestere. A férfi – vélhetően a nemzeti eszme iránti
elhivatottsága jelzéseként – díszmagyarba öltözött, kalapját cikornyás tollal
ékítette.
Benci igyekezett odafigyelni a polgármester szabadkozó szavaira,
amint a haza és Budapest népének szenvedéséről beszél, ám Szellő elvonta
a figyelmét. A sötétkék tengerész díszegyenruhában, mellkasán
kitüntetésekkel a haza hadvezérének pózában feszítő Horthy lova ugyanis
ahelyett, hogy átérezve a történelmi pillanatot, nyugton megállt volna a
helyén, ide-oda rángatta a fejét és jobbra-balra lépkedett. A fővezér végül
annyira megunhatta rebellis hajlamú hátasa magatartását, hogy odarendelt
maga mellé néhány katonát, hogy megtartsák Szellő kantárját.
A saját szónoklatának már így kezdett neki, így Benci is jobban oda
tudott figyelni. Horthy hangja a legkevésbé sem volt nyájas, és kezdeti
frázisai a legkevésbé sem sikeredtek barátiasra.
– Mikor még távol voltunk innen – kezdte felvezetni a mondandóját a
fővezér –, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor, kimondom,
gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik
szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát.
Piszkát? – Benci neheztelőn összevonta a szemöldökét. Az olyanokat,
mint én?
– Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet
megrontója lett – folytatta Horthy, Benci szerint arra utalva, hogy mindkét
forradalom itt robbant ki. – Tetemre hívom itt, a Duna partján a magyar
fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta
koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött.
Benci előtt óhatatlanul az a nagyszerű május elsejei nap rémlett fel,
amikor, hogy a kommunizmus nagyságát demonstrálják, vörösbe burkoltak
mindent. Úgy érezte akkor, új világ születik, amely a magafajtát öleli a
keblére. Nem a koronát és az ezredéves múltat tiporták akkor sárba, hanem
azt az elnyomást, azt a kizsákmányolást, mely az elmúlt évszázadokat
jellemezte. Bencinek rosszulesett, hogy most azt kellett hallania, a város, és
vele ő is – mint az ország piszka –, megtagadta volna a múltját.
Nem. Ő a szívében mindvégig büszke magyar maradt. Éppen csak
másfajta jövőt akart, mint amilyen a múlt volt, hogy annak bűnei, annak
igazságtalanságai ne folytatódhassanak.
Más kérdés, hogy a helyükre végül újabb bűnök és újabb
igazságtalanságok kerültek. Nem olyanok jutottak hatalomra, akik méltóak
lettek volna rá. Túl erőszakosan, túl meggondolatlanul akarták véghez vinni
a társadalmi változásokat.
Ettől még nem Budapest volt bűnös, minden lakójával egyetemben!
– Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait –
állította Horthy –, és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél
jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek
vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett
város visszatér megint a hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt,
amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet
verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a
dupla keresztet. Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását,
fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a
kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.
Meg vagyok győződve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem kerül sor,
hanem ellenkezőleg, akik bűnösöknek érzik magukat, megtérnek, és
hatványozott erővel segítenek a nemzeti reményekben tündöklő Budapest
felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg
szeretettel öleljük szívünkhöz.
Szavait taps és éljenzés fogadta, mintha csak nem büntetéssel
fenyegetett volna az imént arra az esetre, ha valami nem a kedve szerint
történik.
 Benciben, ahogy az esős, szürke időben a Himnuszt éneklő tömeget
figyelte, kavarogtak az érzések.
Az elmúlt másfél évben számos tüntetésen és ünnepen masírozott
Budapest utcáin, sok beszédet hallgatott végig politikusok szájából.
Képtelen volt nem észrevenni, mennyivel más volt a hangulat
akkoriban, mint most.
Mennyire lelkesen üdvözölte a tömeg egy éve Károlyi Mihály
kinevezését és a köztársaság kikiáltását! Benci szentül hitte akkor, hogy a
Monarchia romjain új, igazságosabb Magyarország születik.
Mennyire lelkesen vett részt a nép a kommunisták szervezte
munkásünnepen! Azt hitte akkor, eljött az új világ, egy erős,
megdönthetetlen proletárállam, és hogy Magyarország mutatja majd meg a
jövőbe vezető utat a többi államnak.
Most pedig azért ünnepeltek az emberek, mert a magyar főváros utcáin
végre magyar katonai erő vonult végig… Azért lelkesedtek, mert végre
remény mutatkozott rá, hogy lesz egyáltalán olyasmi, amit úgy neveznek:
Magyarország.
Az emberek persze, annak ellenére, mennyi pofont kapott az ország az
elmúlt évben, még mindig hittek. Hinni akartak az eljövendő szép időkben,
márpedig a vörös és a román diktatúra után azt remélték, azáltal lesz jó a
világ, hogy magyar lesz. Nem kell más, csak hogy nemzeti legyen az ország
és keresztény.
Benci ugyanúgy magyar országot akart, noha neki ez önmagában
kevés volt – sőt minél inkább túlhangsúlyozták a magyarság ezeréves
jelképeit, azokba csimpaszkodva, azokkal igazolva mindent, annál
hiteltelenebbé vált számára, hogy valóban ez a szebb jövő záloga. Sokaknak
azonban bőven elegendő – és tökéletesen megfelelő – volt ez is.
A fiatalember úgy vélte, az emberek mostanra eljutottak oda, hogy
bármiféle hazugsággal beérjék, ha hazafias pátoszba csomagolták, és erősen
kételkedett benne, hogy bárkinek lett volna még igénye olyasmire, hogy
igazság.
Nem mintha nem lettek volna a seregben százszámra önjelölt
igazságosztók. Csakhogy az ő igazságuk hamis volt. Szemtanúja volt, hogy
ártatlan embereket kínoztak meg és végeztek ki, csak mert zsidóknak
születtek. Mint ahogy sajnos annak is, ahogy a földijeit és az apját
kivégezték, csak mert magyarok akartak lenni Magyarországon.
 Vörös vagy fehér? Úgy vélte, egyik kutya, másik eb. Szíve szerint
mindkettőre köpött volna. Mindkét rendszer a védtelenekre eresztette a
vadállatait, azokat, amelyeket féken kellett volna tartania. A hatalomvágy
azonban erősebbnek bizonyult, mint a józanság.
Undorodott attól, hogy bármi köze legyen ehhez. Mint ahogy a vörös
csillagtól szabadulni akart, szíve szerint letépte volna magáról az
uniformist, és a sárba hajította volna a darutollas sapkát. De nem tehette.
Még nem.
Ágyú dörrent, a menet megindult Pestre a Ferenc József hídon11 át. A
többiekkel együtt Benci is az Országház előtti tér felé masírozott, ahol
miniszterelnöki beszéd, mise, zászlószentelés, díszfelvonulás és hasonló
események vártak rájuk.
Alig várta, hogy vége legyen, de szívesen végigállta a ceremóniát, ha
ezzel szerényen hozzájárulhat, hogy az ország végre túl legyen a közelmúlt
zűrzavaros állapotain. Nem érdekelte már, milyen politikai elvek mentén
jön el a nyugalom. Hiába hitt a haladásban és a változásban, hiába hitt az
elmúlt év politikusaiban, bármivel próbálkoztak, mind csúfosan elbuktak.
Azt kívánta, jöjjön el végre a béke és a stabilitás, hogy valóban élni és
működni tudjon az ország. Csak remélhette, azoknak lesz igazuk, akik
szerint Horthy és a nemzeti-keresztény irány hozza el a szebb jövőt.
 Térképek csatája

1919. december 10., Budapest

Teleki Pál nem pihent az elmúlt hónapokban. Amellett, hogy rengeteget

egyeztetett az antant és a magyar közélet politikusaival, amellett, hogy
augusztus végén létrehozta a Keresztény Nemzeti Pártot, a Béke-előkészítő
Irodát is ő vezette.
Szinte örült, hogy a november második felében, Horthy bevonulása
után felálló, az antant által is elfogadott ideiglenes, koncentrációsnak
nevezett kormányban nem kapott miniszteri tárcát, mert az azzal járó
feladatok meghaladták volna a teherbírását. Így legalább az eljövendő
békekötésre koncentrálhatott. Tudta, ha el akarják kerülni, hogy
Magyarországot olyan katasztrófa sújtsa, mint amit Ausztriának kellett
elszenvednie, alaposan fel kell készülniük.
Augusztusban a szervezet mindössze három fővel kezdte meg
működését, mostanra azonban jócskán kinőtte magát és minden érintett
féllel megismertette a fontosságát. A januárban esedékes béketárgyalásokat
tudományos anyagokra szándékozták alapozni, s elkészítésükben seregnyi
szakember vett részt, felölelve többek között a földrajz, a néprajz, a
történelem, a statisztika, a közgazdaságtan és az energetika területét. Az
Iroda bekérette az általuk készített tanulmányokat, majd a felhalmozott
dokumentumokat rendszerezték és formalizálták. Igyekeztek, hogy a
tanulmányok végkicsengése az legyen, a Kárpát-medence területei
Magyarországhoz tartoznak.
A gróf maga tartotta a kapcsolatot az érintett minisztériumokkal, és
szinte szünet nélkül konzultált azokról a kérdésekről, melyek esetlegesen
felmerülhettek a béketárgyaláson. A magasztos eszmék mellett januárban
meg akarta mutatni az antantnak, hogy a tervezett területi veszteségek
hogyan hatnának ki az ország közlekedésére, iparára, víz-, erdő- és
vadgazdálkodására, a mezőgazdaságra és a bányászatra. Ausztria a cseh
iparvidékek és a magyar agrárterületek elvesztésével jóformán
életképtelenné vált. Ha az antant vezetői nem akarták ellehetetleníteni
Magyarországot is, figyelembe kellett venniük azt az átfogó
ismeretanyagot, mely a megfeszített munkának köszönhetően halmozódott
fel az elmúlt hónapokban.
Külön aliroda foglalkozott Erdély ügyével, ennek vezetésére pedig
aligha találhattak volna alkalmasabb embert, mint az egykori antibolsevista
komité bécsi szervezetének vezetőjét, Bethlen Istvánt. Az erdélyi
származású politikus többször bizonyságát adta elhivatottságának
szülőföldje iránt, s mellette szólt, hogy őt is jelölték a delegációba, valamint
hogy jó viszonyt ápolt Telekivel.
A két férfi ezúttal a földrajztudós otthonában találkozott, a József
nádor téren.
– Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat, István! – mutatott egy szék
felé Teleki.
– Ugyan már, Pali! – foglalta el a felkínált ülőhelyet Bethlen. – Ez csak
természetes! És meg kell mondanom, módfelett örülök, hogy nem kell
bujkálnunk az oláh katonák elől!
A román megszállás ideje alatt a Béke-előkészítő Iroda ugyanis
jóformán titokban működhetett. Amint kitudódott, hogy a magyarok
gőzerővel gyűjtenek olyan adatokat, melyek azt hivatottak bizonyítani,
hogy Erdély őket illeti, a románok mindent megtettek, hogy lehetetlenné
tegyék a munkájukat.
– No, igen! – mosolyodott el Teleki. – Cserébe viszont itt a határidő a
nyakunkon. Hamarosan egyeztetnünk kell a minisztertanáccsal, milyen
álláspontot képviseljünk majd. De előtte, gondoltam, veled jutok dűlőre
egynémely dologban.
Teleki az asztalra tett két könyvet, melyek borítóját eltakarta.
Mindkettő nagy alakú volt, az egyik vastagabb, a másik vékonyabb.
– Mik ezek? – kérdezte kíváncsian Bethlen.
– Térképek, kérlek.
– Én segítsek neked a térképekkel kapcsolatban? – lepődött meg
Bethlen. – Hisz te vagy a földrajz professzora, Pali!
– Csakhogy, tekintve, hogy az egyiket én készítettem Nopcsával, nem
lehetek teljesen objektív annak eldöntésében, laikus szem melyiket
értelmezi könnyebben. És főképp: hogy melyik sugallja azt, hogy
Magyarországot nem szabad megcsonkítani.
– Hiszel benne, hogy nem fogják szétdarabolni?
 – Hinnünk kell! S még ha szenvedünk is területi veszteségeket, nem
mindegy, milyen arányban.
– No és – nézett a könyvekre Bethlen –, melyik a tiéd?
– Azt nem mondom meg – mosolyodott el Teleki titokzatosan. – Ezért
van rajtuk a borító. Mindkettő friss, az év elején lett kész. Nézz beléjük, és
mondd meg, mit gondolsz!
– Hát jó. Melyikkel kezdjem?
– Ahogy tetszik.
Bethlen kinyitotta a vastagabbat. A bézs lapokon helységnevek, utakat
és területhatárokat jelző girbegurba vonalak, valamint pöttyök köszöntötték.
– Mik ezek a piros karikák? Vannak itt kicsik, nagyok, félkörök…
– Azok, kérlek, a népességet jelzik. A nagy körök ezer embernek
felelnek meg, a félkörök ötszáznak, a kicsik száznak. A piros szín pedig azt
jelenti, hogy azon a részen magyarok laknak.
– És ha más anyanyelvű népek is élnek itt?
– Azokat más színű karikák jelzik. A tótokat zöld, az oláhokat lila, és
így tovább.
– Értem. De… szégyenszemre nem ismerősek ezek a helységnevek.
Nem ismerem fel, melyik országrészt ábrázolja a térkép.
– Minden oldalon találsz azonosítókat, melyek segítségével be tudod
azonosítani őket az indexben.
– Hol találom Erdélyt?
– Szintén csak az index fog eligazítani.
– Segíthetnél…
– Voltaképp arra vagyok kíváncsi, egy laikus politikus mennyire
boldogul a térképekkel. Jobb, ha rád hagyom, hogy megtaláld, amit keresel.
Bethlen elhúzta a száját és lapozgatni kezdte a könyvet.
– Meg is van! – mondta hamarosan. – Gernyeszeg, a szülőfalum! Egy
nagy piros kör, egy kicsi és egy kis fél. Szemben négy lilával. Akkor… a
kis fél mennyi is?
– Száznak a fele.
– Ötven. Világos! Akkor… ezeregyszázötven magyar és négyszáz oláh
lakos. Nagyjából rendben van… bár magam sosem számoltam össze az
embereket.
– A legutóbbi népszámlálás adatait vettük alapul.
– Akkor, íme a bizonyíték: Gernyeszeget Magyarországnak kell ítélni!
– nevetett fel Bethlen.
 – És mi a helyzet a környező területekkel?
– Kolozsvár és Marosvásárhely egyértelműen magyar. Sok kis falu is.
Viszont nagyon sok lila karikát látok elszórva itt-ott. Akkor most…
összességében… miből van több errefelé? Magyarból vagy oláhból?
Teleki megvonta a vállát.
– Ezt kellene megmondania a térképnek. Pontosabban, nem lenne baj,
ha azt sugallná, hogy a magyarok vannak többen – kacsintott.
– Bevallom, kicsit bizonytalan vagyok. Nehéz ezt így átlátni és
összegezni. Főleg, hogy ilyen sok lapra szórtátok szét az országot. Még
csak egy-egy tájegységet se látok át!
– Pedig minden ott van, kérlek, alapos részletességgel – védte a
térképet a házigazda.
– Ha a politikusok hajlandóak erre időt szentelni, és elmerülni a
részletekben, úgy ez tökéletes térkép – vélte Bethlen. – Bár tartok tőle, hogy
nem így állnak majd hozzá.
Teleki ajkán halvány mosoly játszott.
– Nézd meg esetleg a másikat, hátha azzal többre mész! – javasolta.
Bethlen a másik kiadványért nyúlt, mely a vastagságát tekintve inkább
volt füzet, mint könyv.
Amint belepillantott, azonnal felderült.
– Itt már felismerem Magyarországot! Elég vörös lett! Hát nem volt
elég a kommunista uralom, most is vörös Magyarországot kell látnom? –
élcelődött.
– Itt, mint a másik térképnél is, a vörös domináns jellege hivatott
elnyomni a többi színt, azt az érzést keltve a szemlélőben, hogy a vörös
területek nagyobbak.
– Értem… és… mik ezek a fehér foltok, Hortobágynál például? Vagy
Erdélyben? Vagy a Felvidéken?
– A viszonylag lakatlan területek.
– Nem lenne jobb vörösre festeni Hortobágynál is? Azokon a népességi
térképeken, amiket korábban láttam, nem voltak ilyen fehér területek.
– Ha Hortobágynál vörösre festenénk, Erdélyben óhatatlanul lilára
kellene… milyen hatást váltana az ki?
– Hogy Erdély nagy részét oláhok lakják.
– Hát ez az. Ezt akarjuk elkerülni. Hogy a néptelen területek vizuális
hatása elnyomja a lakott részeket.
– És… hogyan dőlt el, mi legyen kiszínezve és mi ne?
 – A nagyobb városok köré csoportosítjuk a színeket. Ellenben, kérlek,
a másik térképpel, ahol körök jelzik az embereket, itt maguk a területek
lettek kiszínezve. Minden négyzetmilliméternyi festett felület száz embert
jelöl. Azért, hogy áttekinthetőbb legyen a térkép, azokat az embereket, akik
néptelen területeken élnek, átcsoportosítottuk oda, ahol nagyobb a
népsűrűség. Így nem mondhatja senki, hogy bárkit lehagynánk.
– Gernyeszeg környéke itt sem egyértelmű. Vannak nagy vörös és nagy
lila foltok.
– Nem hazudhatunk. Statisztikai adatok alapján dolgoztunk, márpedig
azon a környéken tényleg sok oláh él. Viszont az szépen látszik, hogy
egészen Brassóig folyamatosan élnek magyarok. És hogy a románok nem
álmodhatnak arról, hogy a Tiszánál legyen a határ, mert a Tisztántúl, de
még a Partium is, meggyőzően vörös. Mint ahogy a Felvidék jó része
minket kell, hogy illessen. Semmi keresnivalójuk ott a cseheknek!
– Bizony! A másik térképen is biztosan látszik ez, de sokkal több
fejtöréssel jár, mire az ember erre rájön. Az alapján szinte képtelenség
felbecsülni, a különböző nemzetiségek mekkora súllyal esnek latba. Meg
kell hozzá számolni a pontokat! Ugyan ki lenne erre hajlandó?
– Nos, melyik térképet választanád? Ha a kettő közül kell valamelyiket
az antant orra alá nyomnunk, melyik legyen az?
– A második. Egyértelműen a második. Ezt készítettétek Nopcsával,
igaz?
– Igaz – bólintott Teleki.
– Könnyű volt kitalálni – jegyezte meg Bethlen, és a térkép tetejére
mutatott. – Ide van írva a neved.
– Jó, lebuktam – mosolyodott el Teleki. – Nem ezért pártolod ezt a
térképet, igaz?
– Nem. Tényleg jobb. Kisebb, könnyebben átlátható, könnyebben
érthető, és jobban sugallja, hogy a Kárpát-medence nagyja hozzánk
tartozik.
– Adja Isten, hogy az antant döntéshozói fogékonyak legyenek az
üzenetre!
 Az indulás

1920. január 5., Budapest

Kasza Benedek irigykedve gondolt azokra a vasutasokra, akik a

békedelegáció különvonatán szolgáltak.
Milyen jó nekik, hogy Párizsba utazhatnak!
Milyen jó nekik, hogy részeseivé válnak Magyarország békekötésének!
Benci hiába jelentkezett a feladatra, nem került az öt kiválasztott
vasutas közé. A hivatalos indoklás a helyismeretet és a tapasztalatot
hiányolta belőle. Ezzel nemigen vitatkozhatott, bár gyanította, hogy a Vörös
Hadseregben töltött ideje és a proletármúltja sem vált előnyére a döntésnél.
Már annak is örült, hogy leszerelhetett a seregből, és a MÁV újra
állományba vette. A Nemzeti Hadsereg könnyedén elengedte; nagyobb
szüksége volt most az országnak dolgos munkáskezekre, mint katonákra.
Noha az országon belüli szállítmányozás alig-alig indult újra, akadt
feladat. A románok alaposan végigrabolták az országot, zsákmányukat a
magyar vasúti kocsikon lopták haza – és egyúttal a szerelvényekre is
rátették a kezüket. A megmaradt vonatok többsége a nyugati megyékben
halmozódott fel, ahová nem ért el az oláhok keze; ezeket a vonatokat kellett
Budapestre vezetni. Benci örömmel vett részt a feladatban.
Ezen a jeles napon azonban a Keleti pályaudvaron teljesített
szolgálatot. Nem akármilyen reggel volt ez!
Bár a vágányok zöme néhány viharvert személyszállító kocsitól és
mozdonytól eltekintve üresen futott a távolba, az egyiken vastag füstöt
pöfögve a békedelegáció különvonata állt indulásra készen. A jármű öt
pullmankocsiján a kisegítő személyzettel együtt hatvanhat küldött kapott
helyet. A szerelvényhez csatlakozott még egy étkezőkocsi és két nagyobb
vagon a bőröndök és az iratgyűjtemény számára.
Benci látott már impozánsabb szerelvényt, azonban minden
puritánságuk ellenére ezek voltak a legszebb kocsik, amiket a vasút össze
tudott kaparni. A fiatalember tudta, hogy amikor katonának állt, a MÁV
nyolcvannál több szalonkocsival rendelkezett, az oláhok azonban ezek
közül egyet sem hagytak meg. Azt pletykálták, a vasutasoknak jelen
állapotában sem sikerült volna összeállítani a különvonatot, ha nem lopnak
vissza egy kocsit a románoktól…
A szerelvény utasai, a békedelegáció elegánsan öltözött tagjai az
összegyűlt tömeg éljenzése mellett folyamatosan érkeztek, és foglalták el a
helyüket a vonaton. A vágány mellett több száz ember állt, lelkesen
ünnepelve a küldötteket. Benci izgatottan figyelte az érkezőket, és próbálta
kitalálni, ki kicsoda lehet. Csak a lapokban megjelent fényképekről ismerte
a küldötteket. Többségük neve semmit sem mondott neki, de Bethlen
Istvánról, Teleki Pálról és Apponyi Albertről korábban sokat olvasott. Most
pedig, amikor végre személyesen láthatta őket, éppen olyan ujjongás fogta
el, mint annak idején Károlyi vagy Kun láttán.
A hetvenen túl járó Apponyi gróf, a küldöttség elnöke reggel kilenc
előtt tíz perccel érkezett meg Huszár Károly miniszterelnök társaságában.
Az idős, méltóságteljes Apponyiban sokan látták azt a személyt, aki képes
egy irányba terelni Magyarország pártoskodó politikusait. Benci a régi világ
változásra képtelen kövületét látta benne, aki a probléma részét képezi, mint
a megoldásét. Apponyiról köztudott volt, hogy sokat tett a Monarchia
népeinek elmagyarosításáért, ezt viszont egyetlen nemzetiség sem fogadta
hálás szívvel. Hogy nem Magyarország mellett kötelezték el magukat,
amikor szabadon dönthettek a sorsukról, többek között ennek is köszönhető
volt.
Talán épp ezt a korábbi hibáját akarja most helyrehozni, vélte Benci.
Azt mindenképp el kellett ismernie, hogy az agg férfi nincs emberi
nagyság híján; annak ellenére tudott ugyanis előzékenyen és udvariasan
viselkedni a feleannyi idős Huszárral, hogy tavaly novemberben
mindkettejük neve felmerült lehetséges miniszterelnökként. Apponyi talán
nem is bánta, hogy így alakult: míg Huszár csak a hamarosan bekövetkező
választásokig, ideiglenesen lehetett az ország miniszterelnöke, az ő szerepe
a delegáció elnökeként kiemelten fontos volt az ország jövőjére nézve.
A korához képest szokatlanul egyenes tartású, magas, szakállas férfi
gyors léptekkel haladt el a tömeg mellett elegáns kabátjában. Amikor felállt
a vagon lépcsőire, és az emberek felé fordult, mindenki elhallgatott és
kíváncsian várta a szavait.
Ám nem ő kezdett beszélni, hanem a miniszterelnök. A vonat
gépezeteinek moraja mellett Benci alig-alig hallott valamit Huszár
szavaiból, azonban a közel állók reakciói alapján meghatóan búcsúzhatott a
közélet régi veteránjától és az általa vezetett küldöttségtől. Őt egy
evangélikus püspök követte, aki imát mondott a nemes küldetés sikeréért,
és Isten segítségét kérte hozzá. Apponyi, akárcsak a tömeg, ünnepélyes
csendben hallgatta a szavaikat, majd maga is szívből jövő választ
fogalmazott meg – abból legalábbis, hogy egyik kezét a szívére tette, Benci
ezt feltételezte.
Amint Apponyi eltűnt szem elől, és lassú mozgásba lendült a jármű, az
összegyűlt tömegben egyre többen vették le a kalapjukat, és kezdtek bele a
Szózat éneklésébe. Hamarosan az egész pályaudvar a bús dallamoktól
zengett.
Benci nem egy könnyes szempárt vett észre, maga is elérzékenyült.
Sorsdöntő napok elé néztek. Rengeteg múlott azokon, akik azon a
vonaton utaztak. Ők voltak most Magyarország őrzői és védői. Az ő
ügyességüktől, kapcsolataiktól és hozzáértésüktől függött, milyen és
mekkora lesz az ország.
Sok szerencsét! – kívánta nekik szívből.
Sok szerencsét, Magyarország!
 A diktátum

1920. január 7., Párizs

A küldöttek vonata kétnapnyi utazást követően, kevéssel reggel nyolc után

futott be a párizsi Gare de l’Est pályaudvarra. A nap még épp csak
készülődött, hogy felkússzon az égre, de Teleki Pál gróf felismerte az
állomás szomszédságában emelkedő Montmartre-ot, a bohém művészek
városrészének otthont adó dombot, és a csúcsán emelkedő Sacré Cœur-
bazilikát, melynek különleges épületét sárgára festették a tapogatózó
fénysugarak. Ha a szeme nem csalt, mielőtt a jármű befutott volna az
állomásra, a város újkori szimbólumát, a távolban magasodó Eiffel-tornyot
is sikerült megpillantania.
Bár a franciák az ellenséghez tartoztak a háborúban, Teleki örült, hogy
ez a szenzációs város megmenekült a pusztulástól. Kár lett volna, ha Párizs
az enyészeté válik, mint sok más település, melyek mellett elrobogtak.
Noha csak a hajnali derengés fedte fel a romokat, látszott, hogy a harcok
szinte teljesen legyalultak néhány francia várost, nem hagyva belőlük mást,
csupán üszkös kőhalmokat. Teleki maga is részt vett a háborúban, mégis
megdöbbentő volt látnia, hová vezettek a féktelen csatározások.
No de éppen azért jöttek, hogy békét kössenek. Hogy mindez soha
többé ne ismétlődhessen meg.
A gróf a kényelmesnek éppen nem mondható kocsikban való
kétnapnyi utazás után éppen idejét érezte, hogy megérkezzenek. A
magyarok lakta területeken megható volt átrobogniuk, ugyanis minden
állomáson népes ünneplő tömeg várta a küldöttséget. A helyi előkelőségek
buzdító és reménykedő szónoklatokkal fogadták őket, az összegyűlt
emberek transzparensekkel, kiáltásokkal és énekszóval biztatták a
delegációt. Volt, ahol rezesbanda játszotta a Himnuszt, és volt, ahol nemzeti
színű lobogót lengettek a mozdony előtt. Teleki a komáromi látogatást
érezte leginkább torokszorítónak, ahol az emberek abban reménykedtek,
hogy nem szakítják el őket végleg a Duna túloldalán, mostanra cseh
fennhatóság alatt élő családtagjaiktól és a barátaiktól.
 Apponyi mindenütt hálát mondott az ünneplőknek, és kijelentette, erőn
felül küzdenek, hogy Magyarország területi egysége helyreálljon.
Amint azonban vonatuk Ausztria területére gördült, nem maradt más,
mint a várakozás és a rájuk váró feladat izgalma. Tartottak néhány
megbeszélést, ám Teleki úgy érezte magát, mint egyetemistaként a vizsgák
előtt. Pontosan tudta, ha nem készült fel eddig, a mostani igyekezete
hiábavaló.
Szerencsére azonban a delegáció alaposan felkészült. Az általa vezetett
Béke-előkészítő Iroda minden tekintetben dicséretes munkát végzett, amit a
vagonokban tornyosuló többmázsányi iratkupac bizonyított. Ezek a
dokumentumok mind azért készültek, hogy alátámasszák Magyarország
küldötteinek érveit, és segítsenek a nemzet érdekeinek érvényesítésében.
Amikor a delegáltak leszálltak a vonatról, csalódottan állapították meg,
hogy a békekonferencia részéről egyetlen diplomata vette a fáradságot,
hogy hivatalosan is fogadja őket. Helyettük katonatisztek várták őket.
Vezetőjük M. J. Henry francia ezredesként mutatkozott be, mellette egy
angol kapitány, egy olasz ezredes, egy olasz őrnagy és a kíséretük
gondoskodott róluk.
Csakhamar mindenki kocsira ült és elindultak a szállásukra. Útjuk
során megcsodálhatták az operaházat, a diadalívet, és végigrobogtak a
Champs-Élysées-n, Párizs legismertebb és legelőkelőbb sugárútján.
Mindannyian lelkesen bámulták a szép, elegáns épületeket, akár jártak már
itt, akár nem. Az út városnézésnek sem volt utolsó, és Teleki
megállapíthatta, hogy a francia főváros sokkal inkább kiheverte a háború
utóhatásait, mint Budapest. Nem látott annyi koldust és éhezőt, mint otthon,
a boltok nyitva tartottak, szabadon lehetett élelmet venni, s míg
Magyarországon a szén hiánycikknek számított, itt a házak kéményeiből
füst kígyózott az égre.
Amikor megérkeztek az olcsó benyomást keltő Château de Madridba,
leendő szállásukra, mely a Neuilly nevezetű parkos kerületben kapott
helyet, Henry ezredes közölte, hogy a környéken és a szomszédos nagy
parkban, Bois de Boulogne-ban szabadon mozoghatnak majd, viszont
Párizsba csak engedéllyel és kísérettel mehetnek.
Teleki csalódottan hallgatta a tiszt szavait. Bár készen állt az áldozatos
munkára, remélte, lesz lehetősége egy kis városnézésre. Szívesen látogatott
volna meg egy-két képtárat és múzeumot, kóstolt volna bele a méltán híres
francia konyha remekeibe, csatangolt volna esténként a belvárosban, a
Szajna partján, vagy kortyolt volna néhány pohár bort, hogy kiszellőztesse a
fejét egy-egy nehéz nap után. Úgy tűnt, ez az elképzelése meghiúsul, vagy
legalábbis egy külvárosi kerületre szorítkozik.
Mielőtt a delegáltak hangot adhattak volna megdöbbenésüknek, Henry
ezredes közölte még, hogy újságírókat és más látogatókat csak engedéllyel
fogadhatnak. S ha ennyi szigor nem lett volna elég, hozzátette, hogy a
küldöttség tagjainak postai levelezése személyesen az ő kezén megy át, s
hivatalból cenzúrázni lesz kénytelen.
– Mi ez? Fogolytábor?
– Minket most internálnak? – zsörtölődtek többen, bár nemigen
tehettek mást, mint belenyugodnak a feltételekbe.
Henry ezredes hozzátette, nem teljesen tisztázott, a küldöttség mikor
kapja meg a békefeltételeket, de akár egy hétbe, vagy többe is beletelhet. A
tisztek ezután magukra hagyták őket, így nekiálltak elfoglalni a szobáikat és
kipihenni az utazás okozta fáradalmaikat.
Délutánra Apponyi összehívta a fődelegátusokat, köztük Telekit, egy
értekezletre. Az idős férfi utasítást adott Henry ezredes rendelkezéseinek
betartására, azután pedig előírta, hogy minden este hat órakor gyűljenek
össze ugyanilyen szűk körben, és egyeztessék az aktuális ügyeket és a
felmerülő kérdéseket.
No de milyen ügyeket kell egyeztetni, ha csak napok múlva kapjuk meg
az antant békefeltételeit? – merült fel Telekiben.
Apponyi kijelölte, ki miért lesz felelős. A koordináció irányítása
mellett az idős diplomata vállalta a Népszövetség, a népszavazás, a
kisebbségi jogok és a Magyarországot ért nemzetközi jogsérelmek
témakörét. Teleki Bethlen Istvánnal, Csáky Imrével és Csáky Istvánnal
karöltve megkapta a területi, és azokkal összefüggő nemzetiségi kérdések
felügyeletét, emellett rábízták a nyomdai munkálatok és a jegyzékek
beadásának feladatát is.
Addig, míg megkapták a Magyarország számára előkészített
békefeltételeket, a delegáltak jobb híján más vesztes országok szerződéseit
tanulmányozták, ekkorra ugyanis már Németország, Ausztria és Bulgária
megkötötte a békét. Hely hiányában a szobájukban voltak kénytelenek
dolgozni, az irodának kinevezett helyiségben jobbára a velük érkező
tisztviselők, gyors- és gépírónők, irodaszolgák, valamint a sajtószolgálat
újságírói ténykedtek.
 Külön helyet kaptak a Teleki által irányított nyomdászok, akik sajátos
házinyomdával álltak elő. A leleményes szerkezetet biciklivel kellett
meghajtani, és lehetővé tette, hogy viszonylag hamar nagy mennyiségű
nyomtatványt készíthessenek. Erre pedig előreláthatólag szükségük volt.
Noha rengeteg dokumentumot hoztak magukkal otthonról, Teleki biztos
volt benne, ahogy a megbeszélések előrehaladnak, szavaik alátámasztására
újabb és újabb jegyzékeket kell szoros határidővel készíteniük – több
nyelven, tucatokra rúgó példányszámban. Nem tartotta kizártnak, hogy neki
is meg kell hajtania a masinát, de örömmel állt a kihívás elé.
A várakozás napjai sem teltek passzívan. Jegyzéket fogalmaztak meg,
melyben a románok kivonulását sürgették a Tiszántúlról, mert az ellenséges
hadak még mindig a szőke folyónál tanyáztak. A delegáltak megpróbáltak
kapcsolatot keresni az amerikai diplomatákkal, miután értesültek róla, hogy
az Egyesült Államok nem fog részt venni a békekötésen, ám Henry ezredes
a szerződés aláírásáig megtiltott bárminemű személyes érintkezést nemcsak
velük, az antant bármely diplomatájával. Ezt olyannyira komolyan vették,
hogy bármikor, amikor a küldöttek elhagyták a Château de Madrid épületét,
detektívek követték minden lépésüket. Apponyinak nem jutott más
lehetőség, mint hogy magánjellegű leveleket küldjön az antant
diplomatáinak, még ha tudta is, hogy az üzenetei cenzúrázva lesznek.
Különösen igazságtalannak tűnt, hogy a magyarok nem érintkezhetnek a
győztes fél képviselőivel, miközben a szomszédos, ellenérdekelt országok
képviselői folyton ott legyeskedtek a közelükben.
Legfőképp pedig a delegáció igyekezett megteremteni a szóbeli
tárgyalás lehetőségét. Apponyi tartott ugyanis tőle, hogy a szerződés
végleges szövegét nélkülük, a meghallgatásuk mellőzésével fogalmazzák
meg, nem hagyva nekik más szerepet, mint annak aláírását.
Egy bő hétnyi várakozás után, január közepén jött el a nap, amikor
vége szakadt a találgatásoknak, és átvehették a békeszerződés tervezetét. Az
eseményre délután négykor a francia külügyminisztériumban, a Szajna
mentén húzódó Quai d’Orsay-on került sor, ahová az összekötő tisztek
kocsin vitték a tíz kiválasztott delegáltat.
Teleki Pál örömmel hagyta maga mögött Neuillyt, és utazott a
monumentális Eiffel-toronyhoz közeli, elegáns házakkal szegélyezett
helyszínre. Nem kellett csalódnia: míg nekik a kopottas Château de Madrid
jutott, a békekonferencia főtanácsa előkelő körülmények közt dolgozhatott.
 A földszinten elhelyezkedő vörös szalonba vezették őket, ahol a
Legfelsőbb Tanács ülésezett. A sok-sok bizottság közül, melyek a
békekötésekkel foglalkoztak, ez volt az, ahol az ügyek végleg eldőltek.
Hívták Főtanácsnak is és Tízek Tanácsának is, mivel eredetileg az öt
győztes nagyhatalom elnökeiből és külügyminisztereiből állt, bár, mint
kiderült, az Amerikai Egyesült Államok már nem képviseltette magát
benne. Mostanra tehát lényegében Franciaország, Nagy-Britannia,
Olaszország és Japán vezetőire szorítkozott, a végső döntés pedig ezen
országok miniszterelnökeinek a kezében volt.
Georges Clemenceau, a franciák dús bajuszú miniszterelnöke, a
konferencia formális vezetője Apponyi Albertnél is idősebb volt. Teleki
tudta róla, hogy legalább éppoly németellenes, mint amennyire Apponyi
volt franciaellenes. Az sem volt titok, hogy Clemenceau a brit és az
amerikai elnök iránt is bizalmatlansággal viseltetett, valamint hogy erős
francia befolyás alá szeretné vonni Közép-Európát. Félő volt, Clemenceau
úgy ítéli meg, a románokon, szerbeken és cseheken keresztül jobban tudná
érvényesíteni az akaratát, mint a magyarokon keresztül, és ez befolyásolja
majd a területi döntéseket és a végleges országhatárokat.
A francia miniszterelnök röviden üdvözölte a magyar békeküldöttség
tagjait, és hellyel kínálta őket. A hangulat cseppet sem volt baráti; Teleki a
szigorú, vizsgálódó tekintetek kereszttüzében úgy érezte magát, mint egy
felelésre készülő diák.
– Tisztelt uraim, tisztelt Apponyi gróf úr! – vetette pillantását a magyar
delegáció elnökére Clemenceau. – Van szerencsém bejelenteni, hogy a
Legfelsőbb Tanács méltányolta és egyhangúlag elfogadta az ön kérését,
hogy Magyarország helyzetéről szóbeli előadást tarthasson előttünk.
Teleki meglepődve nézett előbb a francia miniszterelnökre, majd
Apponyira.
Valamit félreérthetett a Legfelsőbb Tanács! Apponyi nem előadást,
tárgyalást szeretett volna, ahol érvek és ellenérvek ütközhetnek!
– Felteszem önnek a kérdést, Apponyi gróf úr – folytatta Clemenceau
–, hajlandó e célból holnap délután fél háromkor ismét megjelenni a
Legfelsőbb Tanács előtt?
– Igen, elnök úr! – felelte Apponyi.
– Rendben – morrantotta Clemenceau a kefebajsza alatt, és
figyelmeztetőleg felemelte kesztyűs kezét. – Arra azonban előre fel kell
hívnom szíves figyelmét, hogy holnapi előadása szóbeli vitára éppoly
kevéssé adhat alkalmat, mint a németek, osztrákok és bolgárok hasonló
szóbeli expozéja.
Apponyi alig észrevehető, csalódott fintorral válaszolt.
– Hamarosan kézhez kapják a békefeltételeket, melyeket gondos
alapossággal állítottunk össze – mondta Clemenceau. – Ezekre tizenöt
napon belül várunk választ.
Miután Apponyi nyugtázta a miniszterelnök szavait, a békekonferencia
titkára átnyújtotta a békefeltételek egy-egy francia, angol és olasz nyelvű
példányát.
Teleki aggódó pillantást vetett a dokumentumokra.
Vajon milyen jövőt szántak bennük Magyarországnak?

Teleki és a többi fődelegált az egész éjszakát a békeszerződés

megismerésével töltötte. Sajnos az eddig bennük lakozó félelem helyére
nem a megkönnyebbülés, hanem a rémisztő bizonyosság lépett. Az antant a
határok kijelölésénél nem vette figyelembe Magyarország ezeréves múltját,
nem vette figyelembe a nemzetiségi eloszlását, erőforrásait és jövőbeni
gazdaságát. Úgy tűnt, a hangzatos és sokszor emlegetett magasztos elvek
helyett csak az aktuális érdekeik mentén szabták meg szigorú feltételeiket,
és Magyarország nagy részét odadobták koncként a szomszédos népeknek.
Teleki szomorúan rajzolta be az általa hozott térképre a
dokumentumokban kijelölt határokat. A frissen meghúzott vonalak
városokat vágtak ketté, és többet szabdaltak le Szent István
Magyarországából, mint amennyit meghagytak.
Csüggedten sóhajtott.
Ha ez valósággá válik, felér a nemzethalállal.
De mit tehetnének, hogy megakadályozzák a tragédiát? Mit
felelhetnének erre az antantnak?

Másnap délután fél háromkor Teleki és a delegáció képviselői ismét

megjelentek a francia külügyminisztérium épületében, hogy Apponyi
Albert előadhassa többiekkel egyeztetett beszédét.
Az idős diplomata felállt, a résztvevők pedig egy emberként várták,
hogy meghallgathassák.
 – Igen tisztelt Elnök úr, Uraim! – szólította meg a hallgatóságát a gróf
franciául. – Engedjék meg, hogy még egyszer megköszönjem, hogy
alkalmat adtak nekünk álláspontunk kifejtésére. Tulajdonképpen szóbeli
tárgyalást kívántam, mert nézetem szerint ez az egyedüli eszköz, amely
bennünket a megértéshez és az előttünk fekvő szövevényes kérdések helyes
megismeréséhez vezethet. A Legfelsőbb Tanács azonban akaratát más
irányban már megállapította, így meg kell ez előtt hajolnom. Elfogadom
tehát az elém állított helyzetet, és hogy idejüket túlságosan igénybe ne
vegyem, egyenesen a tárgyra térek.
Megköszörülte a torkát, és folytatta.
– A mi szemünkben a tegnapot a mai naptól a békefeltételek hivatalos
megismerése választja el. Érzem a felelősség roppant súlyát, amely reám
nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről a
békefeltételeket illetőleg az első szót kimondom. Nem tétovázom azonban
és nyíltan kijelentem, hogy a békefeltételek úgy, amint önök szívesek voltak
azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok.
Szavait halk moraj kísérte. Teleki végigjáratta a tekintetét a Legfelsőbb
Tanács tagjain, akik értetlenül álltak a válasz előtt.
Apponyi folytatta:
– Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke
aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba
a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének
elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre
adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék?
Erre komolyabb felzúdulás támadt, ám az idős gróf beszélt tovább.
Míg Apponyi folytatta az előadást, Teleki csalódottan hallgatta a kemény,
de igaznak érzett szavakat. Nem volt ismeretlen számára a beszéd tartalma,
az mégis hatással volt rá.
Békét kötni jöttek, ellenben csak egy, a meghallgatásuk nélkül készített
diktátumot kaptak, amit tiszta lelkiismerettel nem fogadhattak el.
Eljön valaha a megegyezés?
Eljön valaha az igazságos béke Magyarország számára?
 Remények egy kávé mellett

1920. február 8., Budapest

Amikor Nopcsa Ferenc tudomására jutott, hogy január 18-án barátja, Teleki
Pál a delegáció legtöbb tagjával együtt hazaindult Budapestre, elhatározta,
hogy a magyar fővárosba utazik, hogy első kézből értesülhessen a
történtekről. Az ő feladatai nem voltak különösebben sürgetőek, és
szerencsére az osztrákokat sem kellett igazán szemmel tartani, mivel
láthatóan nem készültek arra, hogy fegyverrel vegyenek el magyar
területeket.
A békediktátum kiszivárgott tartalma alapján véglegesnek látszott,
úgyis megkapják anélkül, hogy bármiféle erőfeszítést tennének érte…
Ám, mivel az újságok megírták, hogy a küldöttség nem írta alá a
békeszerződést, a báró kíváncsi volt, mire számíthat a jövőre nézve. Van
vajon bármi esélye, hogy szűkebb szülőföldje, a Hátszegi-medence,
Szacsal, és a családi kastély magyar területen marad?
Miként sejtette, Teleki elfoglaltabb volt, mint valaha. A béke
előkészítésének folyamata nem állt meg azután sem, hogy a küldöttek
hazaérkeztek. Megbeszélés megbeszélést követett, jegyzék készült jegyzék
után, a delegátusok pedig ráérő idejükben újságoknak nyilatkoztak.
A két tudósnak egy vasárnap délelőttre mégis sikerült időpontot
egyeztetnie egy belvárosi kávéházban.
A báró nyúzottnak látta Teleki arcát, kinek ráncai elmélyültek,
tekintete azonban elszántságot tükrözött.
– Olvastam a lapokban, hogy nem kötöttétek meg a békét – vágott bele
a mélyebb témákba a kezdeti felszínes csevegés és a második feketekávé
után Nopcsa. – Mi történt? Nem fogadták jól a térképet?
Teleki csalódottan legyintett.
– Kérlek, nem voltak ők kíváncsiak a mi álláspontunkra. Persze az sem
segített sokat, hogy Apponyi sem tartotta fontosnak használni a térképet.
Úgy gondolta, ahelyett, hogy felhívja a Legfelsőbb Tanács figyelmét arra a
rengeteg dokumentumra, amit magunkkal vittünk, inkább tart egy előadást a
magyar felsőbbrendűségről, meg hogy mi jár nekünk és mit nem fogadunk
el.
– Miket mondott? – kérdezte Nopcsa, és aprót kortyolt a kávéjából.
– A fő üzenete az volt, hogy a történelmi Magyarország határai
megbonthatatlanok, pedig józan ésszel sajnos mindig nyilvánvaló volt,
hogy az egészet nem tarthatjuk meg. Ez persze nem Apponyi hibája. A
koncentrációs kormánytól a területi integritás képviseletére kaptunk
felhatalmazást, s Apponyi ennek tett eleget. Talán türelmesebbnek kellett
volna lenni, hogy lecsillapodjanak az indulataink, és higgadtabb választ
adhassunk, azonban a békediktátum tartalma mindnyájunkat mélységesen
elkeserített és felbőszített. Az ajánlat úgy érintette volna Magyarországot,
mint az osztrákokat Saint-Germain. Ennek ellenére, utólag úgy látom,
adhattunk volna bölcsebb választ is. Érezhetően kihúzta például a gyufát
Clemenceau-nál, amikor Apponyi a nemzetiségeinket becsmérelte, és
alacsony kultúrájúnak nevezve a tótokat és az oláhokat…
– De hisz többségükben azok!
– Még ha így is van, ez nem egy jó politikai érzékről tanúskodó
álláspont! Arról nem beszélve, hogy Apponyi beszéde kétségbe vonta azon
államok jó szándékát is, melyek jóindulatától függünk… És bár a franciákat
illetően alighanem igaza van, így nem lehet eredményt elérni!
– Akkor a térkép elő sem került?
– Végül előkerült. Apponyi beszéde nem maradt teljesen hatástalan. A
szónoklat után szót kért Lloyd George, az angol miniszterelnök, aki
rákérdezett, hány magyart szakítanak el valójában a kijelölt határok. Ekkor
vette elő Apponyi a térképet, melynek segítségével bizonyítani lehet, hogy
sok olyan területet akarnak elvenni tőlünk, ahol jórészt magyarok élnek.
Elkezdtem mutogatni, és néhány szelvény segítségével a térkép tudományos
hátteréről is magyaráztam, de… – Teleki csalódottan sóhajtott. – Hiába
kaptunk szót, hiába ismertethettük az álláspontunkat, nem tárgyalás volt ez,
hanem diktátum. Nem egyenrangú tárgyalópartnerként kezeltek bennünket,
hanem vesztesként. Nem voltak ők kíváncsiak a mi álláspontunkra, csak
közölni akarták a békefeltételeket. Sajnos, nem hiszem, hogy sokkal többet
elérhettünk volna.
– És akkor… hogyan tovább?
– Vannak azért ötleteink, és akadnak területek, amelyeken javulást
érhetünk el. Szent István Magyarországának ideáját alighanem el kell
vetnünk, viszont a zömében magyarok lakta területekért küzdenünk kell.
Ilyen elképzelés az erdélyi korridor.
– Székelyföldet kötné össze Magyarországgal? – feltételezte Nopcsa.
Teleki bólintott.
– Nyilván emlékszel, a térképünkön a Nagyvárad–Kolozsvár–
Marosvásárhely–Kézdivásárhely tengely jobbára vörös.
– Persze. Székelyföld teljesen az.
– Úgy van, kérlek. Az az elképzelésünk, hogy itt egy korridort hoznánk
létre, amely Magyarországhoz tartozna. A népszámlálási adatok minket
igazolnak!
– És elegendőek lennének azok ahhoz, hogy meggyőzzék az antantot?
– Valószínűleg nem. Épp ezért az általuk is sokat hangoztatott
önrendelkezési és nemzetiségi elvre hivatkozva javasoltuk, hogy tartsanak
népszavazást ezekről a területekről. Bízunk benne, ha ez megrendezésre
kerül, az emberek többsége hozzánk pártol.
– No de… akkor ez azt is jelenti, hogy a többnyire oláhok lakta
Hátszegi-medence a románoké lesz?
Teleki megvonta a vállát.
– Egyelőre nem tudhatjuk, hol sikerül eredményt elérnünk. Az antant
által előkészített feltételek egész Erdélyt Romániának adják.
– Az borzasztó lenne – hűlt el Nopcsa.
Bár a gondolat nem volt ismeretlen számára, az, hogy szembesült a
várható végzettel, mégis megborzongatta.
– Az – értett egyet Teleki. – De nézzük a javaslat jó oldalát: a
Tiszántúl, ahol még mindig oláhok tanyáznak, és amit szintén meg akarnak
tartani, a diktátum szerint a miénk marad. Épp ezért arra is megpróbálunk
nyomást gyakorolni, hogy minden idegen haderő, az oláhok, a franciák, a
szerbek hagyják szabadon a Magyarországnak szánt területeket, és
húzódjanak vissza a demarkációs vonalak mögé.
– Épp ideje lenne.
Teleki bólintott.
– És addig, amíg ezt megteszik, engedjék ki az ott megtermelt gabonát
Budapestre, hogy felszámolhassuk az éhezést. Emellett megpróbáljuk elérni
a hadifoglyaink hazaengedését. Még mindig sokan várják sorsuk jobbra
fordulását francia és olasz földön. No de… addig még sok jegyzéket el kell
készítenünk, hogy magunkkal vihessük őket. Itt legalább nem kerékpárral
kell meghajtani a nyomdát, mint Párizsban…
 Nopcsa felhörpintette a kávéját.
– Jól tudom, hamarosan visszamész?
– Néhány napon belül ismét útnak indul a delegáció Párizsba. Hátha
ezúttal közelebb kerülnek az álláspontok. És hátha ezúttal kegyeskednek
belenézni abba a rengeteg iratba, amit előállítunk számukra…
– Van okunk a bizakodásra, Pali?
Teleki fáradtan sóhajtott.
– A remény hal meg utoljára, Feri. Mindannyian az utolsó leheletünkig
harcolunk, hogy minél többet megmentsünk Magyarországból. Meglátjuk,
mire lesz elég.
 Királycsinálók

1920. március 1., Budapest

Milyen gyorsan meg tudnak változni a dolgok! – merengett Mokány. Nem

olyan rég Cserny vitt be a Parlamentbe, hogy az új birodalmával
büszkélkedjen. Most pedig Prónay legényei között állok, és velük vesszük
körbe az épületet.
A lényeg persze mit sem változott attól, hogy nemzeti érzületű
terroristacsapathoz került. Annyi volt csupán a különbség, hogy már nem az
ellenforradalmárokat és a burzsoákat, hanem a zsidókat és a baloldaliakat
kellett rettegésben tartania, esetenként eltennie láb alól. A Dunán minden
hulla ugyanúgy úszott, pártállástól és világnézettől függetlenül.
Mokány nem volt rá büszke, hogy ismét vér tapad a kezéhez, azonban
nemigen válogathatott a feladatok között. Úgy tűnt, neki ezt szánta a sors. S
ha ez volt a túlélése záloga, hát ezt csinálta jól.
Patkány vagyok, aki mindent túlél. Nincs ezen mit szépíteni.
Ősszel sokáig feküdnie kellett, de a golyó szerencsére nem ért csontot,
s a lába mostanra szépen begyógyult. Ha hirtelen nekilendült, belehasított
még a combjába a fájdalom, a mindennapok során nem volt vele gondja.
Ígéretéhez híven mindenkiről részletesen elmondott mindent, amit
tudott. Nem tartotta persze valószínűnek, hogy bárkit az ő vallomása
juttatott volna bitóra. Cserny emberei valóságos néputálatnak örvendtek, az
elfogulatlannak távolról sem nevezhető bíróságon esélyük sem volt
megvédeniük magukat. Amikor decemberben eljött a kivégzésük napja,
olyan sokan akarták lógva látni őket, hogy az államügyészségnek jegyet
kellett kibocsátania, amellyel az esemény látogatható volt. Még ezzel együtt
is, az utcán várakozó tömeg miatt a karhatalmat kellett kirendelni, hogy az
akasztások rendbontás nélkül megtörténhessenek.
Mokány nem érzett Csernyék iránt se megvetést, se szánalmat. Amikor
eljött számukra a vég órája, messzire kerülte a Margit körúti fogházat, ahol
fellógatták őket, nehogy összefusson ott valakivel, akit korábban ő vallatott.
 Úgy érezte, Horthy és Prónay alatt megtalálta a helyét – ami jelen
pillanatban az Országház előtti téren volt. A különítményesek szabályos
kordont vontak az épület köré, amelyen a képviselők és a miniszterek is
csak nehézkesen vergődtek át.
Prónay és egy másik különítményes, Ostenburg Gyula embereiből
bőven jutott a belső folyosókra és az ülésterembe. A felfegyverzett
darutollasok valósággal megszállták ezt a hatalmas épületet azzal az
indoklással, hogy Horthy személyes biztonságát hivatottak megvédeni.
Mokány tudta, miként mindenki, átlátszó az érvelés. A fővezér, aki
ráadásul nem a Parlamentben, hanem a főhadiszállásán, a Gellért Szállóban
tartózkodott, azért rendelte oda őket, mert úgy vélte, egy kis fegyveres
nyomással elkerülheti a meglepetéseket.
A leghalványabb esélyét sem akarta ugyanis megadni, hogy a ma
esedékes szavazáson ne őt válasszák meg kormányzónak.

– Én, Horthy Miklós – harsant órákkal később a Parlament üléstermében –,

Magyarország megválasztott kormányzója, esküszöm az élő Istenre, hogy
Magyarországhoz hű leszek, törvényeit, régi jó és helybenhagyott szokásait
megtartom és másokkal is megtartatom, függetlenségét és területét
megvédem, kormányzói tisztemet az alkotmány értelmében a
nemzetgyűléssel egyetértésben a felelős minisztérium útján gyakorolom, és
mindent megteszek, amit az ország javára és dicsőségére igazságosan
megtehetek. Isten engem úgy segéljen!
A legszebb díszegyenruhájában pompázó fővezér – immár kormányzó
– leeresztette magasba emelt jobbját. Körbenézett az eskütételét állva
fogadó honatyákon, és szélesen elmosolyodott.
Bevégeztetett hát!
Alig egy év alatt nyugdíjazott, gazdálkodó katonatisztből igazi közjogi
méltósággá, s egyben Magyarország első emberévé avanzsált. Itt-ott meg
kellett persze segítenie a történelem kerekét, hogy átdöccenjen a
buktatókon, de olyan előmenetelt sikerült elérnie, mint talán senkinek sem
őelőtte. Bizony hízelgett a tudat, hogy kormányzóvá választásával olyan
illusztris elődök nyomába léphetett, mint Hunyadi János és Kossuth Lajos.
No de ez sem történt véletlenül…
 Még az utolsó hónapok, az utolsó hetek, az utolsó napok sem teltek
anélkül, hogy előkészítette volna a politikai hatalmát.
Bár a Budapestre való bevonulása előtt megígérte, hogy nem alakít ki
katonai diktatúrát, karácsonykor mégis tett egy kósza kísérletet, hogy a
fegyveres hatalom mellett a politikai hatalmat is magához ragadja.
Memorandumot intézett a budapesti amerikai misszió vezetőjéhez,
Reginald Gorton tábornokhoz, melyben azt fejtegette, a januárban esedékes
választások olyan Magyarországot hozhatnak el, melyet az antant nem
tekint kívánatosnak, ezt megelőzendő pedig szavazások helyett talán
érdemesebb lenne katonai diktatúrát bevezetni. Horthy azonban nem kapta
meg a szövetséges hatalmak támogatását, Gorton tábornok a
válaszlevelében elkötelezte magát a demokratikus elvek mellett.
Ha már katonai vezetőként nem sikerült az ország élére kerülne, a
fővezér arra koncentrált, hogy megszerezze a kormányzói tisztséget.
Magyarország vezető politikusai ugyanis, bár megszüntették a
köztársaságot és visszaállították a királyság intézményét, tényleges királyt
nem tudtak az ország élére állítani. A törvényes uralkodót, IV. Károlyt az
antant nem fogadta el a trónon, mivel tagja volt a háborút kirobbantó
Habsburg-családnak. Az a salamoni döntés született hát, hogy kormányzót
választanak, aki ideiglenesen, a király visszatértéig képviseli az országot.
Horthy országos propaganda-hadjáratot indított. Parancsára plakátok
ezrei és újságok tucatjai követelték, hogy őt válasszák kormányzóvá.
Végül két jelölt neve maradt fenn a rostán. Egyikük a magyar politikai
élet elismert veteránja, a békedelegáció vezetője, Apponyi Albert gróf volt,
másikuk pedig ő, a diplomáciában újoncnak számító Horthy Miklós.
Bizony, a nemzetgyűlés számos tagja osztotta a véleményt, miszerint
egy nemesi cím nélküli, jóformán ismeretlen férfi alkalmatlan ilyen magas
tisztség betöltésére, ám Horthy nem habozott felhívni a figyelmüket az
általa vezetett hadseregre, mint nyomós érvre az alkalmassága mellett. A
még mindig hezitálóknak végül maga Apponyi fogalmazott levelet,
melyben kifejtette, hogy a polgárháborút elkerülendő a fővezért kell
megválasztani.
A Parlamentnél felsorakoztatott különítményesek pusztán finom
emlékeztetőül szolgáltak. A hab voltak a tortán.
A nemzetgyűlés tagjai, elenyészően kevés kivétellel, mind rá adták a
voksukat. Horthy számára nem maradt hátra más, mint fogadni az érte
küldött delegációt a Gellért Szállóban…
 …és azt mondani nekik, mennyire váratlanul éri a felkérés, és
mennyire sajnálja, hogy vissza kell utasítania.
Vonakodásának meglett az eredménye; elérte, hogy ne lehessen üres
báb a politikusok kezében. Néhány kivételtől eltekintve minden jogot
megkapott, ami a királyt illette.
Mindezt természetesen csakis Magyarország érdekében…
 Fénysugár a felhők között

1920. március 27., Szeged felé

– Köszönöm! – hadarta az utolsó kocsi utolsó utasának Benci gépiesen, és

kezelte az eléje nyújtott vonatjegyet. – Jó utazást!
Hát ezzel is megvolnék!
A fiatalembernek a következő állomásig nem volt dolga, ezért
kedvetlenül az egyik szabad ülésre rogyott. Levette a sapkáját, az
oldaltáskájába süllyesztette a lyukasztót és az ablak felé fordult. A borús
alföldi táj elhanyagolt barnásfeketés szántóföldjei nem nyújtottak
különösebben izgalmas látványt, de legalább Magyarországhoz tartoztak.
Ez is valami. Meg kellett becsülni.
A béketárgyalások előrehaladtával az idegen betolakodók által bitorolt
országrészek lassacskán elkezdtek felszabadulni. A franciák szedték a
sátorfájukat, és visszaadták Szegedet, aztán a románok is nekiláttak, ha nem
is kapkodva, hogy kivonuljanak a Tiszántúlról.
Ez azzal járt, hogy nagyobb területen indulhatott meg a vasúti
forgalom – vagy legalábbis, indulhatott volna, ha lett volna elég vonat. Az
állomány azonban még mindig csupán töredéke volt a román megszállás
előtti állapotoknak, így bármennyire szeretett volna Benci ismét a
vezetőfülkében állni, ritkán adatott meg a lehetőség.
Hogy mégis a lába alatt érezhesse a vonat zakatolását és bámulhassa az
elsuhanó tájat, szükség esetén beállt kalauznak. Be kellett azonban látnia, a
padok között zötykölődni és botladozni nem ugyanaz, mint a vasparipát
vezetni.
Ám nem csak ebben romlott a helyzete a korábbiakhoz képest. Míg a
Tanácsköztársaság ideje alatt saját szobát kapott a szakszervezettől,
mostanra ismét visszakényszerült az igénytelen munkásszállóra – és még
örülhetett, hogy nem egy vagonban lakik többedmagával egy állomáson,
mint sokan mások. Persze dönthetett volna úgy, hogy Kalocsára költözik, de
akkor még ritkábban nyílt volna alkalma vonatozni, és ezzel a bére is
csökkent volna. A családi házukat visszakapta ugyan az államtól, ám
felforgatták és kirabolták – vagy a románok, vagy a vörösök –, ráadásul
minden alkalommal, amikor oda utazott, előtörtek benne a szörnyű
emlékek.
Nem érezte jól magát a bőrében se otthon, se Pesten. Nem találta a
helyét, nem fűtötte lelkesedés, és nem tetszett neki a világ sem, ami
alakulóban volt körülötte. Úgy érezte, a változások szép lassan megfosztják
a reménytől, hogy kemény munkája jutalmául boldog életet élhet.
Sok minden romlott el mostanában…
Egyfelől ott voltak a hónapok óta húzódó béketárgyalások, melyek
semmi jóval sem kecsegtettek. Benci éppúgy letört a hírek hallatán, mint
mindenki más. A lapok tragédiáról és nemzethalálról cikkeztek, s az ország
teljes lakosságát maga alá temette a várható veszteségek miatti bánat. Amíg
nem került aláírásra a szerződés, titkon mindenki valamiféle igazságtételben
reménykedett, ám hiába folytak a megbeszélések, az antant konokul
ragaszkodott Magyarország könyörtelen megcsonkításához és a
szemérmetlen hadisarchoz. Úgy tűnt, az összes vesztes ország közül
Magyarországot büntetik leginkább.
Ám nem villanyozták fel Bencit a belpolitikai események sem. Úgy
érezte, visszafelé forog az idő kereke, és az ország ahelyett, hogy
modernizálódna, ismét visszasüllyed a feudális Monarchia szintjére.
Januárban a Huszár által vezetett, ideiglenesen összerakott kormány
leváltására demokratikus országgyűlési választásokat tartottak ugyan – no
de milyen választás az, ahol nem indulnak a baloldal bástyái, a
szociáldemokraták? Ezekben a nemzetieskedő, ájtatoskodó időkben persze
valószínűleg esélyük sem lett volna… csakhogy ki fogja így a munkások
érdekeit képviselni?
Ráadásul…
Királyság! – csóválta a fejét Benci. Nem volt nekünk elég az
évszázadokig rajtunk élősködő uralkodókból, most eldobjuk a köztársaság
vívmányait, és ismét királysággá válunk! Még az se baj, ha királyunk
sincs… kormányzót választunk!
A fiú úgy érezte, ismét a jómódú arisztokraták döntenek a magafajták
sorsáról, és minden lehetőséget kicsavarnak a nincstelen munkásság
kezéből.
Jöhetnek az elnyomás újabb évszázadai!
Vigyáznia kellett, kivel osztja meg keserű gondolatait, mert
mostanában, ha lehet, még szigorúbban ellenőrizték a munkásgyűléseket,
mint a forradalmak előtt. Horthy karhatalmistái láthatóan nem tűrték a
baloldali eszméket. Mint azt egykori proletároktól megtudta, olyannyira
nem, hogy már egy-egy tüzesebb hangvételű Ady-vers felolvasásáért is
veréssel büntettek.
Benciben néha felmerült, ha előre tudta volna, hogy Horthy ilyenné
teszi a világot, inkább kisiklatja a vonatot, amivel Budapestre vitte… No de
mire számított? A Nemzeti Hadsereg tagjaként látta, mit művelnek. Ugyan
miért hitte, hogy megjavulnak?
No persze, ki tudja, hová fajultak volna a dolgok, ha Kunék maradnak
hatalmon?
Sehogy se volt ez jó. Az elmúlt évek nem hoztak mást Benci számára,
csak fájdalmat és kiábrándulást.
Jobban viselte volna az élet megpróbáltatásait, ha legalább a
munkájában örömét leli, de hát… jegyeket lyukasztani nem épp olyan volt,
mint vezetni ezt a dübörgő masinát.
Vigasztalhatta volna a tudat, hogy legalább ismét Szegedre utazott.
Csakhogy Szeged, mely korábban olyan lázas vágyakozással töltötte el,
csupán újabb csalódást hozott az életébe.
Mire is számított? Összesen kétszer látta azt a lányt, rövid időre. Nem
ismeri igazán!
Ugyan mit reméltem tőle?
És ugyan miért nem tudom kiverni a fejemből?
Megcsóválta a fejét.
Ahogy kinézett az ablakon, a szomorú tájból sűrűsödő házcsoportok
bontakoztak ki, s felismerte Kiskunfélegyháza közelgő városát.
Felsóhajtott, a fejébe csapta a sapkát, és felállt.
Dologra fel!

A vonat gőzfelhőbe burkolva ért egy órával később a célállomásra,

Szegedre. Bencinek akadt némi ideje, mielőtt visszaindultak volna a
fővárosba. Csak hogy fájdítsa kicsit a szívét, bekukkantott a vezetőfülkébe,
hogy a masinisztával beszélgessen, közben szeretettel járatta végig a
tekintetét az irányítást biztosító szerkezeteken. A mozdonyvezető azonban
leszállt, őt letessékelte, Benci pedig elmerengett, hogyan tovább.
 Ennivalót az állomáson is kapott, de több mint fél éve nem járt a
városban, és kíváncsi volt, milyen állapotokat hagytak maguk után a
franciák. No és egyszerűen képtelen volt feladni a reményt, hogy
viszontlátja Maricát. Lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott a jelenet,
ahogy kisétál az állomás épületéből, és a trafikok mellett megpillantja a
perecárus lányt.
Hisz… miért ne lenne ott?
A masiniszta invitálta, hogy ebédeljenek együtt a kantinban, Benci
azonban magára hagyta, és indult, abban bízva, reményei valóra válnak.
Izgatottan sietett le a lépcsőkön, vágott át az állomáson, és nyitotta ki
az ajtót.
Mit mondjak neki ennyi idő után?
Egyáltalán felismer még?
Marica azonban nem volt ott. Se ő, se a szamara, se senki más, aki
perecet árult volna.
Nem, persze hogy nem – gondolta keserűen. Miért lett volna itt? Miért
lett volna szerencsém?

– Jó napot kívánok! A jegyeket kérem! – fújta a mondókáját Benci unottan,

és kezelte az eléje nyújtott papírokat. A vonat zötykölődése kellemesen
ingatta a fejét. – Köszönöm! Jó utazást! Jó napot! – fordult a mögötte levő
ülések felé. – A jegye… – kezdte, ám elakadt a lélegzete, ahogy a tekintete
összetalálkozott az egyik felpillantó utaséval, egy fekete hajú, barnás bőrű,
meggypiros ajkú lánnyal.
Beletelt néhány pillanatba, mire a döbbenettől meg tudtak szólalni.
– Hát maga nem azzal kérkedett, hogy masiniszta? – évődött a csillogó
szemű teremtés. – Erre kiderül, hogy kalauz?
Benci alig hitt a szemének.
– Marica? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Tényleg maga az?
– Ki más? – mosolyodott el Marica. Ruháján ezúttal kevesebb volt a
népi motívum, mint korábban, sokkal inkább dolgos munkásnőt idézett,
mint tűzrőlpattant menyecskét. A fiú szeme azonban ugyanolyan csinosnak
és kívánatosnak látta.
– Hová utazik?
– Budapestre.
 – Budapestre? Valóban?
– Miért kérdez butaságokat, maga csacsi? Hisz ott van a jegyen! –
lobogtatta meg a fiú felé nyújtott papírfecnit a lány.
– Ó, tényleg… – hebegte zavarodottan Benci, és ügyetlenül
kilyukasztotta a jegyet. – Nahát, micsoda szerencse! És… mi dolga ott?
– Elnézést, kalauz úr! – szólította meg számonkérő hangon a lány
mellett ülő utas, egy középkorú, jól öltözött férfi. – Kezelné a mi jegyünket
is, kérem? Fárasztó tartani.
Benci elhűlt. Nem a ledorongolás miatt, hanem…
Csak nem együtt utaznak? – gondolta ijedten. Csak nem… a férje, vagy
a vőlegénye?
– Persze… – nyögte, és sután ellenőrizte a szelvényt, különös
tekintettel a célállomásra, ami a főváros volt. – Együtt vannak? – firtatta,
miközben kilyukasztotta és visszaadta a jegyet.
A férfi lekicsinylően mérte végig Marica barnás bőrét és a ruházatát,
kissé még távolabb is húzódott tőle.
– Dehogy!
Benci szívéről mázsás kő esett le.
– Mi dolga Pesten? – fordult ismét Maricához.
– Munka…
– Csak nem Pesten fog perecet árulni? – próbált viccelődni Benci, ám a
lány arcára csupán halvány mosoly költözött, ami rögtön el is tűnt.
– Nem… A nagymamám, aki felnevelt, és aki azokat a finom pereceket
készítette, nyáron rosszul lett, télen pedig… visszatért a Jóistenhez.
– Részvétem – motyogta Benci, Marica pedig egy bólintással nyugtázta
a gesztust.
– Más munka után kellett néznem – folytatta –, és nem tartott otthon
semmi és senki. Nyáron már Teleki méltóságos úrnak dolgoztam, aki,
amikor otthagyta Szögedet, megígérte, hogy azonnal szól, ha munkát tud
szerezni. Most pedig levelet írt nekem, hogy hamarosan talán újra miniszter
lesz, és ha tudok, jöjjek fel Pestre!
– Nahát! – vidult fel Benci. – Hát Pestre költözik?
– Most, hogy Horgos a rácoké lesz, talán ez a legokosabb, amit tehetek.
A fiatalembernek fülig ért a szája. Néhány hosszú pillanatig csak
gyönyörködött a lányban, aki egy ideig állta a pillantását, majd zavartan a
földre nézett.
Benci megköszörülte a torkát.
 – Nekem most végig kell mennem a vonaton, hogy…
– Tudom, mit csinál egy kalauz, Benedek – mosolygott rá Marica.
Hát még a nevemre is emlékszik! – ragyogott fel a fiú.
– Én amúgy tényleg… nem kalauz, hanem masiniszta vagyok!
– Hát persze – hagyta rá a lány.
– De tényleg… Ezt csak addig csinálom, amíg… Most viszont
ellenőriznem kell a jegyeket, de… ne menjen el! Visszajövök!
– Tapodtat se mozdulok innen, Benedek.
– Ígéri?
– Így görbüljek meg! – hajlította be a kisujját Marica.
– Akkor beszélünk még?
– Beszélünk – bólintott Marica. – Most végezze csak a dolgát!
Benci úgy érezte, melegség árad szét a tagjaiban. Széles mosollyal
búcsúzott a lánytól, s a még ellenőrizetlen utasokhoz fordult.
– Szép jó napot kívánok! – köszönt derűsen. – Szabad lesz a jegyüket?
 Új élet

1920. május 6., Kolozsvár

– Én aztán nem fogom román földön megszülni és felnevelni a gyerekem! –

törte meg az ebéd közbeni csendet Aranka. Mostanra nagyra dudorodott a
hasa, és kissé teste más tájékai is megvastagodtak.
Samu kezében megállt a kanál, és majdnem a szájában levő üres levest
is elfelejtette lenyelni. Döbbenten nézett az asztal túloldalán ülő lányra, aki
teljesen váratlanul rukkolt elő a kijelentésével.
– De hisz Kolozsvár nem román… – motyogta a fiatalember kissé
sértetten. – Ez magyar város.
– Körülnéztél? Már most román zászló leng az épületeken. Az ő
pénzükkel fizetünk, és elvárják, hogy az ő nyelvükön beszéljünk a
hivatalokban. Mi lesz, ha a politikus nagyurak megkötik a békeszerződést?
Ha véglegessé válik, hogy Erdély hozzájuk kerül? Mert így lesz, ugye?
Samu szája íze megkeseredett. Kénytelen volt bólintani.
– A hírek szerint így.
– Már most a románok az urak, és ezt lépten-nyomon éreztetik velünk.
– Azért még magyarul beszélhetünk – vetette ellen Samu. – Magyarul
intézzük a mindennapi életünket, magyar könyveket s lapokat olvasunk…
– Mert a románok megengedik. Egyelőre. Ezeknek a dolgoknak
természetesnek kellene lenniük, én pedig nem akarom, hogy az ő kegyüktől
függjön! Én nem akarom így leélni az életem!
– Én se így szeretném, de… – nézett körül Samu – …ez az otthonom.
– Nekem viszont nem! – csattant fel Aranka.
Samu hátradőlt a széken, és próbálta kideríteni, mi zajlik a lány
fejében. Az elmúlt hónapokban néha teljesen összevissza beszélt, egyszer
ez volt neki a baj, másszor pedig épp az ellentettje. Az ismerősei szerint a
viselős nők már csak ilyenek, ám attól, hogy sejtette, a gyerekvárás
bolondította meg a lányt, még nem tudta, most éppen mire akar kilyukadni.
El akar vajon hagyni?
Képes lenne rá?
 Maga is meglepődött, mennyire megijesztette a gondolat.
– Hát nem jó neked itt velem? – kérdezte. – A gondodat viselem,
szállást s ételt adok. Mindenki úgy tudja, az enyém a gyerek, senki sem
szólhat meg…
Az elmúlt hónapokban a város szemében úgy éltek, mint egy pár.
Valójában persze külön ágyban aludtak, és finom érintéseken, apró
simításokon túl nem történt több köztük. Nem házasodtak meg, bár
mindenben egymás segítségére voltak. Samuban nem lobogott iránta olyan
vágy, mint annak idején Sofia iránt, de közel került a szívéhez a lány, aki
hálás és kedves teremtésnek bizonyult. Igazi társnak, akinek elmondhatta az
örömét és a bánatát.
– Nincsenek szavak, hogy megköszönjem neked mindezt, Samu –
fogta húsos ujjai közé a fiatalember kezét Aranka. – Nagyon rendes voltál,
akkor is, amikor nehéz volt velem. De nem lehetek örökké a terhedre, és jön
a baba is… Hazamegyek.
– Haza? – nyelt nagyot Samu.
– Dévaványára.
– Arra a kis tanyára?
– Lehet, hogy kicsi, a nagyapámnak és nekem elég volt. Hát elég lesz a
gyerekemnek és nekem is.
– De az állapotodban…
– Épp ezért! Addig kell elindulni, amíg nem késő! Amíg nem szültem
meg!
– De…
– Értsd meg, Samu! – fakadt ki Aranka, könnycseppekkel a szeme
sarkában. – Nem fogok románok között élni! Te is tudod, hogyan bántak
velem! A gondolattól is irtózom, hogy a közelemben legyenek! Hogy a
karattyolásukat és azt az istenverte himnuszukat hallgassam! Hogy ők
döntsék el, mit tehetek és mit nem! Eddig itt maradtam, mert jó voltál
velem, és mert a románok ott voltak Ványán, és nem volt hová mennem.
Mostanra eljöttek onnan! Vártam, amíg reménykedni lehetett, hogy
Kolozsvár Magyarországhoz tartozik majd, de nem így lesz! Sajnos nem!
Ezért nem maradok itt tovább!
Samu nem tudta, mit feleljen. Arankának igaza volt, hogy Erdélynek
valószínűleg Románián belül kell boldogulnia, mint ahogy abban is, hogy
Dévaványa, a Tiszántúllal együtt mostanra felszabadult az elnyomás alól. A
lány érzéseit is megértette, de… akkor sem akarta, hogy elmenjen.
 – Ki fog segíteni, hogy felneveld? – lesett Aranka nagy hasa felé Samu.
– Megoldom egyedül, ha kell.
– Aranka, én… – Megcsóválta a fejét. – Én nem akarom, hogy elmenj.
Mivel tudnálak itt tartani?
– Nem tudsz.
– Vegyelek feleségül?
Még őt is meglepte, milyen könnyen csúszott ki a száján az ajánlat.
Aranka talán észrevehette a tekintetében a hirtelen elbizonytalanodást, mert
így felelt:
– Emiatt ne vegyél.
Samu megkönnyebbült, bár egy kellemetlen érzés ott motoszkált
benne. Maga sem tudta, örüljön-e vagy bánkódjon amiatt, hogy a lány
visszautasította. Arankát azonban továbbra sem akarta elengedni, és
tanácstalannak érezte magát, hogyan tartsa vissza.
– Mit mondanak az emberek, ha egyedül neveled a kicsit?
– Nem érdekel.
– Aranka… Akkor most… mit akarsz tőlem?
– Segíts átjutni Magyarországra! Most még nem végleges a határ, talán
nincs is semmiféle határőrség. Át tudunk csusszanni útlevél nélkül is.
Samu komoran az elhűlő levesére pillantott, majd vissza Arankára.
Bízott benne, hogy ez is múló szeszélynek bizonyul, mint annyi minden
korábban.
Néhány nap múlva hátha másképp látja…
– Aludjunk még erre… – kezdte.
– Nincs időnk! – vágott közbe a lány. – Minden nappal egyre
veszélyesebbé válik az átjutás! Most kell megpróbálnunk!
– Holnap majd…
– Ma! – szögezte le Aranka, és felállt az asztaltól. – És ha nem kísérsz
el, hát megyek magamban!
Samu felsóhajtott, és ahogy a lány hasára nézett, tudta, nincs
választása.
– Rendben. Veled megyek.
– Ma!
– Ma – egyezett bele Samu.
Csak másnap eredtek útnak. Bár Aranka erősködött, hogy egy percet sem
hajlandó tovább várni, az ő állapotában Samu nem engedte, hogy akár
gyalog, akár szekerekre felkéredzkedve vágjon neki a vándorlásnak. A
fiatalember ragaszkodott hozzá, hogy vasúton utazzanak – vonat azonban
csak másnap reggel indult.
Bár alig volt pénzük, mégis leszurkolták a jegyek árát. Samu, főleg a
seregben, sokszor utazott már így, Aranka számára azonban új élménynek
számított a vonatozás. A lány élvezte a minden korábbinál nagyobb
sebességet és a ritmusos zakatolást, és gyönyörködve bámulta a mellettük
elszáguldó tájat.
Kora délutánra Nagyváradra értek. A vonat azonban nem ment tovább;
megállt azon a területen, amit még a románok felügyeltek.
– Vasúton most nem lehet átjutni – mondta egy középkorú, kövérkés,
nagy szakállú zsidó, aki helyet adott nekik a határ túloldalára készülő
kétlovas szekerén. A férfi Ábra bácsiként mutatkozott be. – Az oláhok nem
küldik át a vonataikat, mert tartanak tőle, hogy a magyar fél úgy
értelmezné, végre visszakapnak valamennyit az elrabolt állományból.
Nyilvánvalóan a magyarok se küldenek át ide vonatokat, mert alig maradt
nekik, és teljes joggal attól félnek, sosem látnák őket viszont. Ha aláírták az
országok a békét, és rendezték a vitáikat… talán lehet majd vonatozni.
Mint kiderült, távolról sem ők voltak az egyetlenek, akik maguk
mögött akarták hagyni Erdélyt. A kifelé vezető úton lassan csordogált a
forgalom Magyarország belseje felé. Volt, aki gyalogszerrel, volt, aki lovas
kocsival, néhányan pedig automobillal szándékoztak átkelni a határon.
Samu meglepetésére az emberek többsége elegáns ruhát viselt, és a
családok férfi tagjai inkább tűntek irodistának, mint földművesnek vagy
munkásnak.
– Magyar tisztviselők, kiket máris kifúrtak az állásukból – biccentett
feléjük a zsidó férfi –, s állami vállalatok alkalmazottai, kiknek a
munkahelye képtelen román uralom alatt működni. Lesznek majd sokkal
többen, amint az oláhok még inkább megkaparintják a vezető pozíciókat. S
egyre változatosabb lesz a népség, ahogy egyre többeknek lépnek a
tyúkszemére. Ha el akartátok kerülni az igazi tömeget, még épp időben
keltetek útra!
Minden kivándorló vitt magával valamit: táskákat, bőröndöket és
mindenféle ingóságot. A szekér sem festett másként, amin utaztak; a hátsó
rész bútoroktól és egyéb berendezési tárgyaktól roskadozott.
 – Még szerencse, hogy ilyen nagy a kocsija – mondta a fuvarosuknak
Samu, aki a férfi mellett ült a bakon. – Örülök, hogy emellé a sok holmi
mellé felfértünk.
– Hát, fiacskám, ha nagyobb batyukkal érkeztetek volna, most bizony
gondban lennénk. De így, ilyen kevés útravalóval… ez csak természetes,
hogy felvettelek benneteket. Őt, ekkora hassal – pillantott a fuvarosuk egy
pillanatra hátra, Aranka felé –, no meg téged, ekkora orral…
Samu dühös ellenkezésre nyitott volna a száját, azonban Ábra bácsi
derűsen rákacsintott szarkalábak övezte szemével.
– A magunkfajtát mindenhol idegennek nézik. Össze kell tartanunk!
Ma én segítek, holnap te.
A fiatalember egy pillanatra késztetést érzett, hogy odavágja, hogy
márpedig ő bizony a látszat ellenére nem zsidó, de bölcsebbnek látta, ha ez
esetben hallgat.
– Nagyon kevés a cókmókotok – mondta a kocsis. – Ez alapján úgy
vélném, épp csak átruccantok, de… ritka manapság az egyszerű utazgató.
– Csak a lány holmija van nálunk. Ő átmegy. Én… én… –
bizonytalanodott el Samu – …én visszajövök.
A férfi suttogóra fogta a hangját.
– Nagy faragatlanság lenne magára hagyni azzal a kis emberrel a
hasában, nem gondolod? No persze… – vakarta meg merengőn göndör
szakálla tövét – …megesik az ilyesmi. Nekem is van pár lurkóm, kiktől
elvezérelt a sors… Mindenkinek máshogy alakul az élete, másnak pedig
nem lehet ebbe beleszólása. „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” Vedd úgy, hogy
nem vetettem az előbb a szemedre semmit!
Samu fülét megütötte az idézet.
– Az előbb, amit mondott… ezt Jézus tanította! Akkor maga nem…
– Ó, ha arra van szükség, zsidó létemre nagyon jó kereszténnyé tudok
ám átvedleni! – nevetett fel a férfi. – Rugalmasnak kell lenni, ha boldogulni
akarsz! Aztán, a határon azért még átjössz te is?
– Hát… attól függ. Szeretném biztonságban tudni Arankát, de nem
tudom, mennyire nehéz eljutni hozzájuk, aztán pedig visszajönni ide.
– A románok örülnek, ha a magyarok elmennek innen, ezért is nem kell
a zöldhatáron bujdosnunk. Visszajönni… na, az már trükkösebb. Bár nem
lehetetlen.
– Akkor a határig kitalálom.
 – Nincs sok időd. Látod? – mutatott maguk elé, a távolba a férfi. –
Azok ott a román katonák, akik kiengednek majd minket.
Samu komoran bólintott.
– Látom…
– No és, ha átmentünk, hová lesz a kisasszonynak a menet?
– Dévaványára – felelte Aranka hátulról. Egy kanapé párnáin feküdt,
Ábra bácsi tanácsára kímélte magát az üléstől is.
– Ó, hát az azért nincs olyan nagyon közel!
– Tudom én! – mondta a lány. – Volt szerencsénk gyalog megtenni ezt
a távot!
Samu szúrósan hátrapillantott, hogy jelezze, jobb lenne nem belemenni
a történet részleteibe. Aranka elhallgatott, a fiatalember pedig az
útitársukhoz fordult.
– S maga? Hová megy?
A férfi megvonta a vállát.
– Akárhová. Leginkább oda, ahol megveszik a hátul levő ingóságokat.
Samu meglepődve nézett a kocsisra.
– Miért adja el őket?
– Nem kell ragaszkodni a tárgyainkhoz. Különösen, mivel nemrég
vásároltam bagóért valakitől, aki átment Magyarországra, s ki ilyen sok
mindent már nem tudott magával vinni.
– Ó… hát maga… maga mások bútoraival kereskedik? – lepődött meg
Samu.
– Én mindennel kereskedek, fiacskám – derült a kocsis.
– De… ezzel kihasználja azokat, akiknek nem volt más választásuk,
mint hogy olcsón megváljanak a holmijaiktól!
– Óvatosan a szavakkal, fiam! Először is, szerintem örülj, mert így akár
Dévaványáig is elvihetlek benneteket. Jobb hát, ha kellemes útitársnak
bizonyulsz! Másrészt, ha én nem veszem meg azoktól, kik elmentek,
semmit se kaptak volna érte, a tulajdonukra meg a románok tették volna rá
a kezüket. Harmadrészt, az ő döntésük volt, hogy mindent hátrahagynak, s
elmennek az otthonukból. Nem én zavartam el őket.
– Vannak, akiknek nincs választásuk, mert nem akarnak együtt maradni
ezekkel a szőrös talpúakkal! – hallatszottak a dühös szavak hátulról, Aranka
felől.
– Ezelőtt is éltek itt oláhok… – mutatott rá jámboran Ábra bácsi. –
Ebben nincs semmi változás.
 – Korábban nem ők voltak itt az urak! – fakadt ki Samu.
– Ó… hát igen, a világ már csak ilyen, fiacskám – mondta türelmesen a
kocsis. – Kiugrik néha a megszokott kerékvágásból. Rugalmasnak kell
lenni, s meglátni a változásban a lehetőséget!
– Mint hátrahagyott bútorok átszállítását a korábban kifosztott
magyaroknak?
– Például. Persze a többséget errefelé is kifosztották, szóval, korlátosak
a lehetőségeim. – A férfi Samura pillantott. – Látom, nem tetszik ez neked,
bántja az igazságérzeted. De… nézd, fogd fel úgy, hogy szolgálatot végzek.
Ha úgy tetszik, a magyar nemzetnek, mégpedig azáltal, hogy nem hagyom
itt ezt a sok szép holmit a románoknak. A túloldalon pedig égető a szükség
az olcsón megkapható bútorokra.
– Azért biztosan maga sem jár rosszul.
– Valamiből fedeznem kell, hogy ingyen fuvarozok másokat… –
kacsintott Samura a kocsis.
A fiatalember megcsóválta a fejét, aztán elmosolyodott. Tetszett neki a
férfi belső békéje, és talált valami mélyen megnyugtatót a hangjában és a
tekintetében. S végül is, ezekben a kaotikus időkben nem lehetett neheztelni
rá, hogy próbál a maga módján boldogulni.
– S mit szólnak ehhez a románok? – kérdezte Samu.
– Nekik nyilván azt mondom, hogy éppen átköltözök.
– És nem kötnek bele, hogy elviszi ezt a sok mindent?
– Mégiscsak az én holmim, s nyíltan talán nem rabolnak ki. De… hát
igen, valamit valószínűleg itt kell hagyni belőle nekik. Az élet már csak
ilyen, fiacskám. Minden ideig-óráig a miénk. Majd visszajövök és szerzek
újakat. Lesznek még kivándorlók bőven!
– Ezek szerint visszajön? Azt hittem, átköltözik!
– Meglátjuk, fiacskám, meglátjuk. Magam sem tudom, hol mosolyog
rám az Isten. Beszélek magyarul, oláhul, németül, latinul s héberül.
Valamelyik csak a hasznomra válik. Akkor járok el a legbölcsebben, ha nem
a nemzetiségük alapján választom meg a barátaimat.
– Képes lenne a románokkal is lepaktálni? – fanyalgott Aranka.
– Azok is csak emberek… Tán haragszol rájuk valamiért?
– Az nem a maga dolga!
– Ez már igaz, te lány! Csak beszélgetni próbáltam, ne fújj rám úgy,
mint egy macska!
 – Ahhoz, hogy haragudjunk rájuk, nem elég tán, hogy kifosztották
Magyarországot s elrabolják Erdélyt? – kérdezte Samu.
A zsidó férfi megsimogatta göndör szakállát.
– Tudjátok, úgy tapasztaltam, Isten jobban szereti azokat, kik nem
őriznek haragot a szívükben. Kik megbocsátanak azoknak, kik vétkeztek
ellenük.
– Van, amit nem lehet megbocsátani! – vágott vissza Aranka.
– Bizonyára megvan az oka, hogy ezt mondod. Hidd el, te lány, sok
mindent láttam már a világban! Sokat vétkeztem, s ellenem is sokat
vétkeztek. Sok mindent megbocsátottam. Közben pedig rájöttem, hogy a
megbocsátással nem azoknak teszünk jót, kiknek megbocsátunk, hanem
magunknak. Zsörtölődhetsz a románok miatt, s mire mész vele? Benned
forr majd a harag s téged mérgez. Gondolkodj el ezen! Mindenesetre most
kicsit fogd vissza a dühöd, mert mindjárt átkelünk, s rajtuk múlik,
átengednek-e. Csak semmi ostobaság! Te pedig – nézett Samura – találd ki,
tovább jössz vagy itt maradsz. Itt az idő döntést hozni.
A fiatalember meredten nézte, ahogy közelednek a hevenyészve
felállított kordonokhoz.
Birokra keltek benne az érzések. Miképp döntsön?
Tudta, hogy itt, Erdélyben, az oláhok mindent megtesznek, hogy
megtorolják a magyarokon, hogy korábban, véleményük szerint, elnyomták
őket. Samu persze sose nyomott el senkit, bár ez vélhetően nem fog
számítani.
És mi várna rá a túloldalon?
– Mondja – szólította meg a kocsist, – maga nem fél attól, hogy bántani
fogják, csak mert zsidó?
– Ugyan, mikor, s hol nem bántottak azért, mert zsidó vagyok?
– Ez most más. Engem fel is akasztottak, csak mert… csak mert így
nézek ki – mutatott Samu az arcára.
A férfi tekintete a fiatalember fizimiskájáról a nyakán húzódó
forradásra siklott, és rosszallóan ingatta a fejét.
– Hol szerezted ezt a csúfságot? – kérdezte.
– A Dunántúlon.
– A fehérek tették?
– Azok.
– Hát… ők messze járnak innen. El vannak foglalva a pesti zsidókkal,
ahogy hallom. Bízom benne, ez a fene nagy antiszemitizmus időszakos
fellángolás a részükről, s hamar kialszik. Úgyhogy… nem, nem tartok
tőlük. Egyelőre amúgy is a románokkal kell zöld ágra vergődnünk.
Maradjatok csendben! Hadd beszéljek velük én!
Amint odaértek az ellenőrző ponthoz, a szekeret, mint ahogy korábban
az előtte haladókat, leállították a katonák. A kocsis leszállt a bakról, hogy
tárgyalhasson a határőrökkel, Samu pedig a gondolataiba merült.
A szíve Kolozsvárra húzta, hisz ott volt a múltja, ott volt az otthona.
Be kellett azonban látnia, hogy sok minden, amit szeretett a városban,
megváltozott. Édesanyja meghalt, barátainak egy része elesett a fronton,
más részük elhagyta a települést, melyben a közhangulat is fagyossá vált.
Kolozsvár már nem egyezett azzal, ami az emlékeiben és a szívében élt.
Mégis csak ez volt az otthona, és úgy érezte, kötelessége van vele
szemben. Sokat beszélgetett a lelkésszel, mit lenne helyes tenniük a
kialakult helyzetben, és arra jutottak, hogy ki kell tartaniuk a város mellett.
Akik a viszontagságok ellenére ott maradtak, azok voltak az őrzői, a
magyarság fáklyái, a múlt tudói és a jövő reménységei. Nem volt szabad
engedniük az oláhoknak, még kevésbé volt szabad elmenekülniük onnan.
Tudta, minél többen hagyják el Kolozsvárt, a románok annál könnyebben
formálhatják át, s félő volt, ez esetben az emlékét is kitörlik, hogy ott
egykor magyarok éltek. Ha viszont sokan ott maradnak, az új uraknak olyan
erős ellenzékkel kell számolniuk, melyet nem kerülhetnek meg kényükre-
kedvükre.
Nem kínálkozott könnyű életnek. Viszont nem kínálkozott könnyűnek
a kifosztott tanyavidéken való lét sem, ahol mindent teljesen újra kell
kezdeni. S bár Samunak nem volt sok köze sem Arankához, sem a
születendő gyermekéhez, mégis… értük is felelősséget érzett.
Hisz ki más segítené a lányt a bajban? Tudta, hogy nem maradt senkije
– miként neki sem. A sors egymás mellé rendelte őket az elmúlt bő fél évre,
és most rajta múlt, elszakítja-e ezt a kapcsot.
Mit válasszon hát? A szülőhelyét vagy a kiszolgáltatott leányanyát?
Merengéséből a katonák zökkentették ki, akik a szekérderékhoz
sétáltak, hogy szemrevételezzék a bútorokat. Amikor megpillantották
Arankát, harsányan viccelődni kezdtek, s bár Samu nem értett mindent,
annyit kivett a szavaikból, azzal tréfálnak, ha egy ágyat választanak
maguknak, a lányt is kérik vele. A fiatalember késztetést érzett, hogy
válaszoljon valami csípőset, ám tudta, okosabb hallgatnia.
 Vajon ha itt maradok, mindig ilyen kiszolgáltatott helyzetben lennék
velük szemben?
Végül az oláhok Aranka pocakja miatt elálltak az ötletüktől, és egy
mívesen faragott, intarziás komód mellett döntöttek. A kiválasztott
bútordarabot leemelték a kocsiról, és engedélyt adtak a hármasnak, hogy
átkeljenek a határon.
– No, fiacskám, mire jutottál? – kérdezte Ábra bácsi, miközben
felszállt a bakra. – Velünk tartasz?
– Aranka! – fordult hátra Samu. – Hozzám jössz?
– Tessék? – lepődött meg a lány.
– Ha veled megyek Ványára, hozzám jössz?
– Elvennél?
A fiatalember bólintott.
– El én!
– Hát, ha annak rendje és módja szerint megkéred a kezem, én bizony
hozzád megyek! – mosolyodott el Aranka.
Samu a derűs férfi felé fordult.
– Nos, döntöttem. Én is megyek!
– Helyes!
Ismét nekiindultak. Egy ideig a senki földjén zötykölődtek az úton,
majd a demarkációs terület túlfelén magyar katonákba botlottak. Azok
gyanakodva méregették őket, végül nem tettek megjegyzést a külsejükre
vonatkozóan. Azt mondták, a nyilvántartás miatt fel kell írniuk minden
menekült nevét, így az utazók sorra megmondták nekik.
– Szabó Aranka.
– Veisz Sámuel.
– Hogy írja? – kérdezte a katona, Samu pedig lebetűzte neki.
– Ismertél egy bizonyos Perjés Saroltát? – kérdezte tőle a kocsis,
miközben a szakállát sodorgatta és őt méregette.
– Az édesanyám. Volt… – húzta össze a szemét a fiatalember. – Miért?
– A maga neve? – kérdezte a katona, aki nem volt különösebben
kíváncsi a beszélgetésükre, és mihamarabb továbbtessékelte volna őket.
– Veisz Ábrahám – felelte neki a férfi.
– Az apja? – firtatta az egyenruhás Samu felé biccentve.
– Alighanem – felelte magától értetődő természetességgel Ábra bácsi,
és mosolyogva meglapogatta a meghökkent fiatalember vállát. – Hosszú
még az út Dévaványáig, Samu fiam! Azt hiszem, lesz miről beszélgetnünk!
 Múlt és jövő

1920. július 10., Budapest

Gróf Teleki Pál, Magyarország külügyminisztere és Horthy Miklós,

Magyarország kormányzója a Budavári Palota épületében sétálgattak. A
házigazda büszkén kísérte körbe pozíciójával kapott új otthonában a
vendégét. Horthy, mint általában, a tengerész díszegyenruhájában feszített,
Teleki beérte egy elegáns öltönnyel.
A kormányzó lakosztálya az épületegyüttes nyugati szárnyának első
emeletére került. Míg a Dunára néző tömb, ahol egykor Ferenc József szállt
meg, a Monarchiát képviselte, a Horthynak otthont adó krisztinavárosi
szárny a magyar nemzetet szimbolizálta. Itt őrizték a Szent Koronát és a
koronázási jelvényeket, és itt, a díszemeleten kapott helyet Hunyadi Mátyás
terme.
A falakon két hatalmas freskó dicsőítette az egykori királyt.
Egyikükön, mely az uralkodó Budára való bevonulását örökítette meg,
Mátyás fehér lovon léptetett az őt ünneplő emberek között. A minden
ízében remek festményt Benczúr Gyula nemrég fejezte be, és Telekiben
óhatatlanul felmerült, hogy a jelenetet Horthy novemberi fehér lovas
bevonulása ihlethette meg.
Ugyanitt kapott helyet a Fadrusz János által készített kolozsvári
Mátyás-szobor kicsinyített mása.
Teleki elkomorult az alkotás láttán.
Hogy történhetett, hogy a legnagyobb magyar király szülővárosában
ma román zászló lobog?
– Nem gondolod, hogy hibát követtünk el? – kérdezte a kormányzótól
a szobrot bámulva. – Hogy a diktátum elfogadásával elárultunk több millió
magyart?
A békedelegáció végül dolgavégezetlenül lemondott, mert tagjai,
köztük ő is, a májusig elhúzódó tárgyalások végeztével úgy látták, nem
sikerült érdemleges eredményt elérniük. A magyar kormány két megbízottja
azonban június negyedikén a versailles-i kastélykert egyik épületében, a
Nagy-Trianonban aláírta a szerződést, amely végleg megpecsételte az
ország sorsát.
Horthy arcán megfeszültek az izmok. Barátian megveregette Teleki
vállát, majd finoman az ablak felé tolta.
– Mit látsz odakint, Pali?
Teleki a délutáni napfényben fürdő dombokra pillantott. Ötlete sem
volt, mire célozhat Horthy.
– Úgy érted, kérlek, a Tabánon és a Gellért-hegyen kívül?
Horthy kimutatott.
– Ez itt Magyarország szíve. Ez a szív pedig olyan sokáig fájt, olyan
sokat nélkülözött, hogy félő volt, végleg meghasad. Bizonyosságot kellett
adnunk neki, mert bármilyen fájó legyen az, még mindig jobb, mint a
bizonytalanság.
Horthy sokat sejtetően pillantott Telekire, aki megvárta, mire szeretne
kilyukadni a másik.
– Nekünk, akik Isten kegyéből magas pozícióba kerültünk,
felelősségünk van az országunk, és minden egyes magyar iránt, éljenek
azok a Felvidéken, Erdélyben vagy épp a Vajdaságban. De azok iránt is,
akik a Balatonnál élnek, vagy a Tiszántúlon, vagy az Alföldön. Vagy éppen
itt, Budapesten. Magyarország az elmúlt években kivérzett. Az embereknek
nem volt mit enniük, nem volt mivel fűteniük, nem volt munkájuk és
jövőjük, mert a háború, a vörösök és a románok elvették. Túl kellett élnünk,
Pali, ezt pedig egyetlen módon tehettük meg: ha aláírjuk azt az átkozott
szerződést. Az ország ereiben végre újra megindulhat a vér…
– De mégis, kérlek, micsoda áron! – vágott közbe Teleki. – Ha lerágjuk
a végtagjainkat, hogy a törzsünk tovább éljen, megnyomorodunk!
Horthy bólintott.
– Hatalmas árat fizettünk, semmi kétség. Elvesztettük a hegyeinket, és
velük a bányáinkat és az érceinket. Elvesztettük az erdeinket, és velük a
fáinkat és a vadjainkat. Elvesztettük szent földjeinket, amelyek mindig is
hozzánk tartoztak.
– Románia nagyobb területet kapott az egykori Magyarországból, mint
mi!
– Igazságtalannak érezzük, ami velünk történt, igen. De… lehetett
volna ennél is rosszabb. És ha a románok megkapják a Tiszántúlt is? Vagy
ha az antant odadobja nekik mindazt a területet, amit elfoglaltak, egészen
Győrig? Magyarország akkor a Dél-Dunántúlra szorítkozott volna. Ugyan
mit tehettünk volna ellene?
Teleki elborzadt a gondolatra. Megrázta a fejét.
– Nem. Nem! Szent István Magyarországa…
– Szent István ezer éve élt. Azóta számtalanszor változott, ki az úr a
Kárpát-medencében. Uralkodtak itt rajtunk kívül törökök és osztrákok is.
Önálló Magyarországról évszázadok óta nem beszélhettünk. Eddig. Most
lett egy országunk – szorította ökölbe a kezét Horthy. – Nem nagy, de a
miénk!
Ahogy Teleki a kormányzó szemébe nézett, olyan fényt látott
megvillanni benne, amit eddig nem vett észre.
A hatalom íze…
Vajon megrontja a kormányzót is, mint oly sokakat a történelem
során?
Vajon valóban érdekli őt a határon túl rekedt három és fél millió
magyar sorsa, vagy csak egy helyet akart, ahol ő uralkodhat?
Vajon királynak hiszi magát, vagy átadja a helyét, ha megérkezik a
törvényes király?
Bölcsebbnek látta, ha nem ad hangot a kételyeinek.
– Államférfiként látni kell a jelen realitásait, Pali – folytatta Horthy. –
Egy vesztes háború után vagyunk, ahol a győztesek vetik ki a hadisarcot.
Ők határozzák meg a szabályokat.
Telekinek minden ellenérzése dacára be kellett látnia, hogy a
kormányzó szavaiban van igazság. Rengeteg igazság.
Lehet, hogy tényleg ő a jövő embere, míg én a múltban rekedtem és
ábrándokat kergettem?
– No persze, ne feledjük el, hogy a béke aláírásával nem állt meg a
világ és nem állt meg a történelem kereke – mondta Horthy. – Azok a
területek minket illetnek, és mindent megteszünk, hogy visszaszerezzük
őket. Egy pillanatra sem feledjük azon magyarokat, akik a határon túl
ragadtak, és szent célunk, hogy ismét honfitársainknak vallhassák magukat.
Viszont ahhoz, hogy ez megtörténhessen, meg kell erősödnünk és megfelelő
szövetségeket kell kötnünk.
A kormányzó áthatóan fúrta a szemét Telekiébe. A gróf megdöbbent,
mennyit változott Horthy egyetlen év alatt, és elismeréssel adózott a
fejlődés előtt.
 Hol van már az a politikához alig konyító altengernagy, akivel
Szegeden találkoztam?
– És ha már a terveinkre terelődött a szó – folytatta a kormányzó –,
nyilván nem titok előtted, hogy a jelenlegi miniszterelnökünk nem kis
részben az általa elfogadott békeszerződés miatt hamarosan lemond a
posztjáról. Az országnak új vezetőre van szüksége. Olyasvalakire, aki
mindig a szívén viselte a nemzet sorsát, a vállára vette a terheit, és – Horthy
cinkosan Telekire sandított – persze az sem hátrány, ha az illető a
kormányzóval is jó viszonyt ápol.
– Én… – kezdte Teleki, azonban a kormányzó a szavába vágott.
– Ha tenni szeretnél Magyarországért, miniszterelnökként épp a
megfelelő pozícióban lennél hozzá. Én pedig örömmel támogatnálak. Mit
szólsz?
Teleki elmosolyodott.
Miniszterelnök?
Kihúzta magát.
– A lelkem mélyéig megtisztelve érezném magam, és nem futamodnék
meg a kinevezéssel járó feladatok elől.
Horthy szélesen elmosolyodott és megveregette Teleki vállát.
– Ezt szerettem volna hallani, Palikám! Ezt szerettem volna hallani!
EPILÓGUS
 Az ígéret földje

1920. augusztus 13., Moszkva

A vonat hangos tülköléssel jelezte, hogy beért a város területére. Az egykori

népbiztos összerezzent álmában a váratlan zajra, húsos arcában nagyra
tárult fekete szeme.
– Hogy baszná meg azt a rohadt, redves mindenségit! – morogta, hogy
nyugtassa az idegeit.
Megdörgölte a szemét és a társaira nézett. A kommünből többen is a
kupéban utaztak, ám a családja nem tartott vele. Irén, a felesége, és Ágica, a
lánya korábban Olaszországba, Bolognába költöztek, június óta pedig már
hárman voltak. Kun örömmel gondolt rá, hogy az ausztriai száműzetés sem
telt teljesen tétlenül, így megszülethetett második gyermeke, Miklós is. A
kommunista politikus szerette volna a karjába venni sosem látott fiát, és
bízott benne, hogy amint lehet, a családja követheti őt az új hazájukba, a
Szovjet-Oroszországba.
Jobb lett volna persze mindvégig együtt maradni, de
biztonságosabbnak látszott, ha különválnak. Az ausztriai időszak nem volt
ugyanis mentes az izgalmaktól. A Magyarország feletti hatalmat megöröklő
nacionalista jobboldal csahos kutyái mintha vérszemet kaptak volna,
többször is az életükre törtek.
Az osztrák hatóságok a Tanácsköztársaság prominenseit és
családtagjaikat először egy Bécshez közeli malomépületbe internálták,
csupán néhány rendőr felügyelete alatt. Hamarosan azonban el kellett
menekülniük innen – állítólag három autóval jöttek értük a magyar
különítményesek –, így átvitték őket a jobban védhető karlsteini várba.
Üldözőik ezután sem nyughattak, és tervet szőttek, hogy itt, a várban
ütnek rajta a kommunistákon. Az osztrák hatóságok éberségének és a
népbiztosok kémeinek köszönhetően szerencsére időben sikerült őket
lefülelni és elhárítani a támadást. Ám mivel a különítményesek újra és újra
próbálkoztak, március végén Kunéknak ismét költözniük kellett. Új
otthonra Stockerauban, egy szanatóriumban leltek.
 Ha azt hitték, itt végre nyugtuk lesz, tévedniük kellett. Először újabb
emberrablási kísérlet következett, majd ennek kudarca után az orgyilkosok
új módszerrel álltak elő: megpróbálták megmérgezni őket. Majdnem
sikerrel jártak, ám a dózis nem bizonyult elégségesnek, így Kun és a társai
egy alapos gyomormosással és néhány napnyi hasmenéssel átvészelték a
merényletet.
Kun Béla belegondolni sem mert, mi történt volna, ha állapotos
felesége ekkor még velük van és mérgezést szenved. A kis ártatlan Miklós
bizonyosan odaveszett volna, s könnyen lehet, hogy Irén is.
Akármennyire jól őrizték őket, Kun tudta, hogy amint lehet,
mindannyiuknak el kell hagyniuk Ausztriát. Még az előző év
novemberében sikerült felvennie a kapcsolatot az orosz
külügyminisztériummal, amely ígéretet tett rá, hogy kiszabadítják őket.
Meg is indultak a tárgyalások Szovjet-Oroszország és Ausztria között,
melyek során az oroszok azzal fenyegetőztek, ha nem kapják meg a magyar
kommunistákat, akkor nem engedik haza a háborúban fogságba esett több
százezer embert.
A bécsi vezetés július közepén bólintott rá, hogy elengedi Kunékat.
Hosszú út állt mögöttük. A többi népbiztossal és azok családjával
együtt egy vagonban, hazatelepített orosz hadifoglyok között hagyta el
Ausztriát. Csak majdnem egy hónappal később érkeztek meg
Szentpétervárra, ahonnan, immár egy kényelmesebb vonaton,
továbbindultak Moszkvába.
Kun Béla kinézett az ablakon. Odakint hatalmas gyártelepek
sorakoztak, a kéményekből sűrű füst szállt a szürke égre. Az elhanyagolt,
barna téglaépületek tetején vörös csillag állt büszkén.
Az egykori népbiztos szeme itta a látványt. Ideje volt már, hogy
megérkezzenek.
– Megcsináltuk – hallotta az egyik társa megkönnyebbült hangját.
– Persze hogy megcsináltuk! – förmedt rá Kun. – Mondtam, hogy így
lesz! Nem megmondtam?
Az ablak túloldalán, elképzelhetetlenül nagy számban egyre gyűltek a
párhuzamosan futó sínek, és csakhamar melléjük úszott a pályaudvar is. A
koszos falak salétromtól mállottak, a peronon rongyos göncökbe bugyolált
gyerekek és beesett arcú, borostás férfiak lófráltak.
Kun Béla elégedetten mosolygott.
Végre megérkeztek!
Az ígéret földje!
 Egyszemélyes revízió

1920. november 25., Hátszegi-medence, Románia

Gőzmozdony vaskos, fehér füstje csapott az égnek, ahogy Déváról Hátszeg

felé kanyarodott. Erőteljes irama megvadult állatéra emlékeztetett, hangos
zakatolása felverte a táj csendjét.
Nopcsa Ferenc egy kupéban kapott helyett, melyen csupán albán
titkárával, Bajaziddal osztozott. Hazafelé utaztak, Szacsalra. Míg társa egy
könyvet olvasott, a báró a gondolataiba temetkezve bámult kifelé a vonat
kétes tisztaságú ablakán.
Máig nem tudott napirendre térni az öccse halálán, akit tegnap kísértek
utolsó útjára. Nopcsa Elek nem a családi kriptába került, mint felmenői,
hanem a felesége rokonsága révén Gödön helyezték örök nyugovóra. Még
az egyszerű, hivalkodástól mentes kőkereszten is megemlítették
mindkettejüket, noha a báró sógornője, Coudekerque-Lambrecht Katalin
szerencsére még az élők sorát gyarapította.
Két éven belül a második Nopcsa Elek is meghalt. Ha nem számította
a húga fiait, Nopcsa Ferenc maradt a család egyetlen férfi leszármazottja.
A báró megrázta a fejét.
Hogyan történhetett?
Amikor legutóbb találkoztak, az öccse semmi jelét nem adta, hogy az
lesz egyben az utolsó találkozásuk. Az a hír járta, Elek a nyugat-
magyarországi harcok során lett öngyilkos.
De… miért? Mi vihette rá? Hisz komolyabb csetepaték még nem is
történtek!
Még… Valami azonban kétségtelenül a levegőben lógott.
Az osztrákok területigényét, melyet az antant Saint-Germainben
elfogadott, Trianonban pedig megerősített, az egész ország elképedéssel
fogadta.
Valahol érthető volt, hogy Szerbia, az ország, amely kapcsán az egész
háború kirobbant, benyújtja majd a hadisarcot. Efelett még napirendre
lehetett térni.
 A háborút évekkel korábban egyszer már elveszítő, és mégis a
győztesek oldalán tolakodó Románia túlzó igényei azonban más lapra
tartoztak. Hasonlóan megdöbbentő volt, hogy a Monarchia részét képező
Cseh-szlovákia is az antant kegyét élvezte az osztozkodás során.
De Ausztria? Az Osztrák–Magyar Monarchia szíve? A hadüzenetet
megfogalmazó sógorék? Hogy területeket akarnak lenyesni az amúgy is
csonka Magyarországból? Az antant pedig melléjük áll?
Többen tudni vélték, hogy Ausztria kárpótlásul kapta e területet, mert
a szövetséges hatalmak megtiltották neki, hogy egyesüljön
Németországgal… de miért Magyarországot büntetik?
Ez a legjámborabbakat is felbőszítette.
A legádázabbakat pedig mozgósította.
Miután az új kormány megszüntette az egyre kényesebbé váló
különítményeket, az egyik tiszti század vezetője, Héjjas István új, nem
hivatalos katonai formációt szervezett Rongyos Gárda néven. Önkéntes
alakulatokat toborzott, melyekbe leginkább leszerelt katonák, földművesek,
vasutasok és egyetemisták csatlakoztak. Sőt… Nopcsa albán kapcsolatainak
köszönhetően bosnyák és albán önkéntesek is társultak hozzájuk Durics
Hilmi Huszein vezetésével.
A Rongyos Gárda szentül megfogadta, hogy megvédi Nyugat-
Magyarországot az osztrákoktól. Állami támogatásuk és fegyverük azonban
nem volt. Elhatározták hát, hogy két legyet ütnek egy csapásra, és az
osztrákoktól zsákmányolnak puskákat.
Az akcióra még nyár közepén került sor Fölöstöm város
fegyverraktáránál, ahonnan sikerrel szereztek háromezer puskát és harminc
géppuskát.
Azóta azonban csupán a magyar és az osztrák kormány egyeztetett,
mikor és milyen ütemben ürítik ki és adják át a kérdéses területet. Harci
cselekmény nem történt.
Vajon miért vetett véget Elek az életének?
Nopcsa báró tippelni sem tudott. Az biztos, hogy az öccse olyan
dolgokba keveredett, melyekből helyesebb lett volna kimaradnia. Talán
neki, a tulajdon édes bátyjának sem mondott el mindent.
Akárhogy is, Nopcsa Ferenc nem tudta megváltoztatni a múltat. El
kellett fogadnia, hogy Elek halott.
S ha ez a veszteség nem tépázta volna meg eléggé a lelkét, el kellett
fogadnia azt is, hogy a szeme előtt futó ismerős táj immár egy másik ország
részét képezi.
– Nem is oly rég még úgy éreztem, ha oda jutunk, hogy Románia
bekebelezi a szülőföldem, magába roskad a világ – törte meg a vonat
monoton zakatolását, továbbra is kifelé nézve. – De nézd csak meg,
Bajazid! Az élet megy tovább! A parasztok éppúgy a földet túrják, a
kereskedők kocsijai továbbra is árut szállítanak, a házak kéményeiből
barátságosan száll a füst, és mintha a nap se érezné át a tragédiát, még ősz
végén is fényes ujjaival cirógatja a vidéket. Mintha mi sem változott volna.
Mintha minden rendjén lenne.
– Pedig, ha valaki, te sokat tettél érte, hogy az a baljós nap sose
következzen be. – Bajazid becsukta a könyvet, és együttérzőn a báró vállára
tette a kezét.
– Sokat… – suttogta elmerengve Nopcsa. – De eleget?
Mindketten hallgattak, csak az ütemes zakatolás hangja festette alá a
kupé gyászos hangulatát.
Bajazid vigasztalólag meglapogatta Nopcsa karját.
– Mi, hontalanok, azért még itt vagyunk egymásnak.
A báró hálásan viszonozta a baráti érintést.
– Itt. Legalább téged nem veszítettelek el.
– És ne feledd el, a kastélyotokat sem!
Nopcsa bólogatott, bajsza alatt halvány mosoly jelent meg.
– Hihetetlen, igaz? Hogy a román kormány azt szeretné tőlem, az ő
földtani intézetükben dolgozzak, cserébe pedig visszaadták a családi
fészket… Éppen nekem, aki évekkel ezelőtt ellenük kémkedtem!
– Időnként bizony gyakorlati haszna is van, ha világhírű tudós az
ember, és két kézzel kapkodnak érte…
Nopcsa megcsóválta a fejét.
– Különös fordulatokat hoz az élet!
– Eldöntötted már, elfogadod-e az ajánlatukat?
A báró szemében huncut fény gyúlt.
– Hogy én a román kormánynak dolgozzak? Még mit nem! A kastélyt
azonban már visszaadták…
– Ebül szerezték, ebül is veszítették!
– Ahogy mondod, Maxikám! Remélem, nem pusztult le nagyon!
Hamarosan meglátjuk…
A vonat füstöt pöfögve zakatolt tovább délre, Hátszeg állomása felé.
 Köszönetnyilvánítás

Hálás köszönetem mindazoknak, akik így vagy úgy, segítettek abban, hogy
a történet létrejöjjön, valamint hogy minél olvasmányosabb és hitelesebb
lehessen. Jöjjön tehát azon ismerőseim listája, akik nélkül a regény nem
lehetett volna ugyanaz, vagy meg sem született volna:
Dudás Károly
Herr Nándor
Molnár Ivett
és aki minden írásom azonnal elolvassa: az édesanyám.

Külön köszönetem Sebestyén Rékának a Magyar Természettudományi

Múzeum Tudománytörténeti Gyűjteményétől, aki előkészítette és
rendelkezésemre bocsátotta a múzeum által őrzött relikviákat Nopcsa
Ferenc hagyatékából: korabeli újságcikkeket, fotókat, tudományos cikkeket
és a magyar nyelvű önéletrajz megmaradt oldalait.

Külön köszönetem Mihályi Adrienn-nek az Ady Emlékmúzeumtól, aki,

mivel megvásárolni nem lehetett már, a saját fénymásolt példányát adta
kölcsön nekem Fráter Zoltán: Nincsenek itt már farsangi hajnalok című
munkájából.
 Források

Anka László: Gróf Tisza István társadalmi háttere és magánélete

Ablonczy Balázs: A miniszterelnök élete és halála
Andrássy Antal: Katonai terror Somogyban 1919 őszén
Asbóth Miklós: Kalocsa rövid története
Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme
Barkóczy-Klopsch Béla: Mackensen vezértábornagy hadseregének
átvonulása Magyarországon az összeomlás után
Báró Nopcsa Ferenc: Sárkányok magyar királya
Batthyány Tivadar gróf: Beszámolóm
Bizony László: A magyarországi bolsevizmus 133 napja
Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében
Catherine Horel: Horthy
Druzsin József: A 100 éves mátyásföldi repülőtér katonai, repülés- és
gyártástörténeti, valamint katonai logisztikai emlékei
Fráter Zoltán: Nincsenek itt már farsangi hajnalok
Gratz Gusztáv: A forradalmak kora
Hajdú Zoltán: A magyar földrajztudomány és a trianoni békeszerződés
1918–1920
Hartai Ernő ezredes: A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919-ben
Horthy Miklós: Emlékirataim
Imre Magda és Szücs László: A Forradalmi Kormányzótanács
jegyzőkönyvei 1919
John C. Swanson: Otto Bauer külpolitikája és a Magyar Tanácsköztársaság
Juhász Nagy Sándor: A magyar októberi forradalom története
Kapusi Krisztián: Olasz front és a magyar tizeshonvédek a nagy
háborúban
Kelemen Béla: Adatok a szegedi ellenforradalom és a szegedi kormány
történetéhez
Kemény Ferenc: Kinek a bűne a magyarországi bolsevizmus?
Kerecseny János: A magyar Dreyfus-pör – Hová lett a bank-gassei 140
milló?
Konok Péter: Az erőszak kérdései 1919–1920-ban
Kulcsár Árpád: A megfélemlített ország
László T. László: Egyház és állam Magyarországon (1919–1945)
Mühlbacher István: A Nemeskéri-Kissekről
Nagy Miklós: Francia katonák Szegeden
Nemere István: A kormányzó
Nopcsa Ferenc magyar nyelvű önéletrajza (töredékes, gépelt lapokon)
Papp Zsolt: Világháború, forradalom, terror, Trianon (Szolnok könyve)
Pataki István: Az ellenforradalom fegyveres szervezkedése
Magyarországon és Ausztriában a proletárhatalom ellen. A „Nemzeti
Hadsereg” létrehozásának első periódusa (1919. III. 21. – 1919. VIII. 1.)
Pintér István: Mégsem lett király
Pritz Pál: Horthy Miklós és a katonai diktatúra
Romsics Ignác: Bethlen és a forradalmak kora
Romsics Ignác: Bethlen István életpályája
Romsics Ignác: Magyarország története
Schreiber István: A Nopcsa bárók nyomában
Sigray Antal: Nyugat-Magyarország 1919-es szerepéről
Sipos Péter: Egy Horthy-életrajz problémái
Suba János: Magyarország területi integritásának helyreállítása 1919–1920
Szabó Lajos: Harcban Szolnokért
Szabó Viktor: Háború és diplomácia Magyarországon 1918–1919
Tarján Vilmos: (t. v.)-től A Tarjánig
Tasnádi-Kubacska András: Báró Nopcsa Ferenc kalandos élete
Tonelli Sándor: A franciák Szegeden
Tóth Árpád: A Magyar Tanácsköztársaság Vöröshadseregének északi
hadjárata
Tóth Marcell: 1919 Szegedje és a nemzeti kormányok
Vonyó József: Gömbös Gyula és a hatalom
Wacha Imre: Asszociációk egy Móricz Zsigmond-szöveghez (Móricz
Zsigmond: Gyászbeszéd Ady Endre ravatalánál)

Felhasznált újságok, internetes források

Arcanum
Hungaricana
Mapire
Népszava
HVG
Rubicon
Múlt-kor
Est
Világ
Alfahír
Index
Origo
História
Pesti Srácok
Székelyföld
Cultura
Wikipédia
 Jegyzetek
1 Ma: Vörösmarty tér.
2 Ma: Széchenyi István tér.
3 Térparancsnokság.

4 „Egyesült erőkkel”: I. Ferenc József uralkodói jelmondata.

5 Nopcsa Ferenc és Juon Jovan kalandjait Vakulya Norbert Vihar Erdélyben
című regénye taglalja.
6 Ma Kresz Géza utca.
7 Ma: Ferenciek tere.
8 Ma: Nyugati tér.
9 Ma: Hősök tere.
10 Ma Nyékládháza része.
11 Ma: Szabadság híd.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Térképek
A szerző előszava
PROLÓGUS
Valami véget ért
I. RÓZSÁK FORRADALMA
Fagyos sziklákon
Grófok
Föltámadott a tenger
A forradalom költője
Így kellett lennie
Viribus Unitis
Nyugati fegyverszünet
Keleti fegyverszünet
A hazaáruló
Az ezredorvos
Propaganda
Tudós barátok
Otthol
Hazatérés
Érvek csatája
A szanatóriumban
Ifjú szívekben élek
Veszedelmes fráter
Perecek
Nem! Nem! Soha!
Vix
Vég és kezdet
II. CSILLAGOK DICSŐSÉGE
Az élet szép!
Szökés
A béke vonata
A nélkülözhetetlen ember
Ellenség kívül és belül
 A Batthyány-palota
Sötétben bujkáló ellenforradalmárok
Éljen május elseje!
Májusi vihar
Váratlan látogató
Bizonyos dolgok
Hogyan tovább?
A birtokos
Harc Miskolcért
Egy új remény
A szék és a lábai
Vörös észak
Veszettek
Veszélyes alku
Nemzeti lobogó
A Kárpátokig!
Visszavonulás!
Dicső napokra dicstelen éj jő
III. DARUTOLLAK BOSSZÚJA
Keserű ébredés
Egy újabb remény
Vadászok
A toll és a kard
Bűnösök
Sárkány és sellő
Vándorúton
A fehér- és a vörösbor
Szülőföldön, idegenben
Vérrel szegélyezett út
Viszontlátás
Fény az alagút végén
Tollak parádéja
Térképek csatája
Az indulás
A diktátum
Remények egy kávé mellett
Királycsinálók
 Fénysugár a felhők között
Új élet
Múlt és jövő
EPILÓGUS
Az ígéret földje
Egyszemélyes revízió
Köszönetnyilvánítás
Források
Jegyzetek
Copyright
 © Vakulya Norbert 2020

Kiadja a Gold Book Kft.

www.goldbook.hu
Felelős kiadó a Kft. ügyvezetője
Szerkesztette: Békési József
Borítóterv: Csikász Katalin
Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Borítókép: 1929. Trianon elleni tüntetés, Budapest XI., Szent Gellért tér (FORTEPAN / Album009)

ISBN 978 963 426 571 9

Minden jog fenntartva.