II.

Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola

Fejlődéslélektan és Pedagógia Pszichológia Tanszék

10 számú gyakorlati munka

Referátum
Téma: Indulati konfliktusok

Készítette: Nagy Dóra

Szak : Óvodapedagógia
Tagozat: 1 évfolyam
Ellenőrzi: Lánczi Viktória1
 A kisgyermek kötődése az édesanyához fontos szerepet játszik az ő életében. Enélkül
életképtelen lenne. Az embernél, minden létfontosságú feszültségnek van megfelelője az
átélésben, pl.: a táplálkozás szükségletének - az éhség, a nemi ösztön feszültségének - az
erotikus vágy, a függő helyzetből fakadó veszély elhárításának - a biztonság igénye.
A biztonság érzetét a kisgyerek a viselkedésével jelzi, az anya ölébe kérezkedik föl és
úgy nyugszik meg. Ha idegen jön, mögéje bújik. Azt akarja, hogy anyja mellette legyen,
amikor elalszik, amikor felébred, hiszen ez ad biztonságérzetet számára. Indulati kísérője a
pótolhatatlanságnak, a behelyettesíthetetlenségnek az érzése; a biztonsági igény hátterén
kialakult érzelem. A 2-3 éves gyereknél ez már szenvedélyes jelenetekben nyilvánul meg.
Egy kétéves kislány keservesen sír távollevő anyja után. Nagyanyja magyarázza neki, hogy a
mama dolgozni ment. „Jöjjön haza, azonnal jöjjön haza!” „Majd este hazajön” mondják neki.
„Most, most jöjjön! Menj utána, hívd haza!” A nagymama hiába ajánlja, hogy elmennek
sétálni, hogy majd áthívja a szomszéd kisgyereket játszani. A kislánynak az érzelmeiben az
anya pótolhatatlan, nem cserélhető fel senki mással. Ez az életre szóló, gyermekkorban
fogant mély kötődés a valóság korlátaiba ütközik, kielégíthetetlen. Igaz, a gyerek hamar túl
tud jutni azon a vágyon, hogy anyja állandóan vele legyen, el-elkalandozik mellőle, beéri
azzal a tudattal, hogy nemsokára újra együtt lesznek. De a kizárólagosság igényének ez a
rövid időszaka előkészíti a talajt a mással nem helyettesíthető, nem pótolható személlyel való
kapcsolat megteremtésére.
Egyidejűleg, fokozott jelentőséget kap a gyerek érzelmi színképében egy ezzel
ellentétes indulat - az agresszió. A cselekvést korlátozó tilalmak, frusztrációk váltják ki. Az
átélésben ennek, a düh a megfelelője. A gyerek valószínűleg ezt is cselekvési sémákban éli
meg: a támadás, a fájdalmat okozás mozgásos sémáiban. (A sémák alapvető szervező elvként
dolgoznak bennünk, vagyis a működésük a gondolkodásunk és emlékezetünk építőkövei). Az
akadályoztatási feszültség együtt van az agresszió kirobbanásával és annak mozgásos
megnyilvánulásaival. Ezért az agresszió azonnali robbanásban jelentkezik: a gyerek kiabál,
rúg, üt csapkod, dobál. Feszültség és reakció közt nincs késleltetés. A sémák bomlásával
azonban az indulatokhoz belső szemléleti képek is hozzákötődnek, és az agresszív feszültség
már nemcsak cselekvésben robbanhat ki, hanem képzeletben is megjeleníthető. A düh miatt
felidéződhet olyan tudattartalmakban, vágyakban, mint „ne legyen!” Vagy olyan
történéseknek a kívánásával, amelyekről tudja, hogy fájdalmasak, rosszak, pl. „Bárcsak esne
bele az árokba!” A frusztrációs tilalmakkal nap nap után újra termelt agresszióhoz így lassan
a képzeletben is manipulálható képek tapadnak. S ha a kis óvodás a társaival szemben még a
düh sémájában (késleltetés nélküli robbanással) fejezi ki agresszióját, a testvérvetélkedés már
megsemmisítési fantáziákba is sodorhatja.
A gyerekek érzelmét állandóan változtatja ha táplálkozási, tisztálkodási szokásokat
kell felvenni. A szoktatás eszköze a rászorítás, a kényszerítés, amely, még ha türelmes is,
mindig magában hordja a megtorlás lehetőségét. A szabálymegszegésére, a szokás be nem
tartására a felnőtt szemrehányó tekintettel, dorgáló hangsúllyal reagál. Így a gyerek hamar
rájön arra, hogy tettei büntethetőek, mégpedig számára igen szigorúan, szeretetmegvonással
(mert a felnőttnek még a rosszalló tekintetét is szeretetmegvonásnak élheti át). Ehhez a
veszélyhez a gyerek riadt nyugtalansággal viszonyul: fél a szeretet elvesztésétől.
A negyedik életév derekán a gyerek kötődéseinek indulatfelhőiből a felcserélhetetlen
ragaszkodást, az agresszív visszautasítást, a szeretet elvesztésétől való félelmet elemezhetjük
ki; ezek adják, az én érvényesítésének feszültségével együtt, a gyermek létfeltételeiből
fakadó, s így állandóan újratermelődő feszültségeket. Ezzel az érzelmi színképpen viszonyul
a gyerek környezetéhez, fejlődésének abban a stádiumában, amikor rájön a nemek
különbségére, és szembe találkozik a titkokkal. Észreveszi a fiúk és a lányok, a férfiak és nők
közti testi különbségeket. Rendszerint előbb is látott már másnemű felnőttet vagy gyereket
meztelenül, de jelentőséget csak a negyedik-ötödik életévben tulajdonít ennek; ekkor ugyanis
egy átmeneti izgalmi állapotba kerül, amelyet a nemiség korai formájának tekinthetünk. A
kisfiúknál erekció figyelhető meg; mindkét nemnél feltűnő az érdeklődés a szexuális
vonatkozású dolgok iránt: kérdeznek, fürkésznek, leskelődnek. A megfigyelések tanúsítják,
hogy különösen gyakorivá válik a játék a saját testtel, önmagában talán nem foglal el
nagyobb teret a gyerek cselekvéseiben, mint amennyit a csecsemőkor végén a saját kezével
vagy lábával való játéka. De a nemiség felfedezése felfokozza ennek a játéknak a jelentőségét
és izgalmát.
A gyerekek számára, amint ezt részint felnőttkori felidézések, részint gyermekkori
tünetek hátterének elemzései tanúsítják, a nemek közti különbségnek az a jelentése, hogy a
fiúknak van valamijük, ami a lányoknak nincs, a lányoknak „nincs pisilőjük”. Gyakran
folyamodnak ahhoz a magyarázathoz, hogy akinek nincs, azt valamiképpen megcsonkították,
nyilván büntetésből. Ezt a rettegés formájában jelentkező magyarázatot a gyerekek hamar
elfelejtik.
Indokolatlannak látszó, túlzó félelmek pl. az orvosi vizsgálattól, az injekciótól való
kétségbeesés, s a valóságos fájdalomhoz képest aránytalan rettegés –könnyen lehet egy
csonkítástól való rémületnek az áttételes maradványa. De az áttételes félelem súlyosabb
következményekkel is járhat. Egy négyéves kisfiú észreveszi, hogy a szomszéd kislánynak
más a nemi szerve. Ezt úgy magyarázza, hogy a kislány nyilván rossz volt, „levágták a
pisilőjét” büntetésből, amiért játszott vele. Ezt a hiedelmet a környezetének olyan
fenyegetései erősítették meg, mint: „aki csúnyán beszél, annak kivágják a nyelvét” stb. A
kisfiú nyugtalan, figyeli a szüleit. Leskelődik, és észreveszi, hogy anyjának a nemi szerve
hasonlít a szomszéd kislányéhoz. Tehát anyja is rossz volt. A hiedelemnek a tartalmi részét a
kisfiú hamar elfelejtette. De azt a félelmét, hogy egy ember megfosztható valamilyen
testrészétől, továbbvitte minden lehetséges csonkításos behatásra. Ahogyan Watson
kísérletében a kisgyerek a hangra vagy a támaszvesztésre megjelenő félelmét átvitte
patkányra vagy nyúlra, majd szőrmekabátra, úgy tette át ez a fiú a négyéves kori rémületet
szerszámokra, amelyekkel vágni lehet, állatokra, amelyek haraphatnak és csíphetnek 8-10
éves kora körül éjszakánként felriadt, sírt, kiabált, azzal a homályos tartalommal, hogy az
ágya alatt kígyók rejtőznek. (20 éves korában munkáját, életvezetését megzavaró félelmek
miatt került pszichoterápiába, s a lélektani elemzés tárta fel a tünetképződésnek ezt az
előtörténetét.)
Amikor egy gyermek felfedezi a nemi szervek különbségét akkor bele sorolja a
sajátját is, és ilyen módon viszonyul a másik nemhez. A fiúban kezd körvonalazódni, hogy
olyan, mint az apja, a lányban meg az, hogy inkább az anyjához hasonlít. Ezzel különféle
viselkedésmódok, magatartásformák és kifejezések is járnak együtt. A fiú próbálgatja a férfi
szerepét, a lány pedig a női szerepet. „Te leszel a feleségem” – mondja a fiú az anyjának. „Az
anyu aludjon a konyhában, én akarok az apuval aludni” –mondja a lány. A nemi izgalom úgy
jelenik meg, hogy a gyerek a biztonsági igény hátterén kialakult, egy személyre irányuló
érzelmi feszültséggel akarja eljátszani a nemének megfelelő szerepet: elérni, hogy az
ellenkező nemű szülő csak őt szeresse. A kizárólagosság vágyának az áll útjában, hogy az
anya az apához tartozik, így a fiúnak, képzeletbeli szerepében az apa a vetélytársa. (A
lánynak pedig az anya.) Indulati színképében megjelenik a féltékenység. Agresszív
kívánságai támadnak: jó lenne nekimenni az apunak és „lebirkózni”, „bárcsak az apu leesne a
lépcsőn”. A leány megsemmisítő fantáziáiban az anyu elutazott, „bár ne is jönne vissza", „ne
legyen, hogy ketten maradjunk az apuval”. Csakhogy ezeket a vágyakat, fantáziákat és az
agresszív cselekvéseket fojtogató félelem kíséri. Hiszen megharagudhatnak érte a szülei, azok
a személyek, akiket agresszív megnyilvánulásai ellenére a legjobban szeret, akik létének
középponti alakjai.
A konfliktus drámai. A gyerek annak akar a helyébe lépni, akitől léte függ. Az ellen
lázad, akihez kötődik. Minden indulata, emocionális színképének minden árnyalata
mozgósítva van: a kizárólagosság igénye, szexuális izgalommal átszőve; agresszió és
féltékenység megsemmisítő fantáziákkal; félelem a biztonság elvesztésétől. Szeretet és harag,
vágy és szorongás. Ezt nevezte Freud Oidipusz - konfliktusnak. A szándéka ellenére –
tudattalanul – kialakult helyzetének az analógiáját látja Freud az öt év körüli gyermek
vágyaiban. A gyerek indulat-telített sémáiban az a fantázia is benne van, hogy az övé legyen
az anya, csak az övé és semmisüljön meg a vetélytárs, az apa. Az Oidipusz-konfliktus nem
egy meghatározott, valóságos helyzetet jelöl, hanem a gyerek vágyainak, fantáziáinak,
cselekvési sémáinak az érzelmi tendenciáit egy indulatilag felfokozott rövid időszakban.
Elemzés:
Én úgy gondolom, hogy a gyermek és az anya egészséges kötödés fontos szerepet
játszik a gyermek kiegyensúlyozott fejlődésében, hiszen a gyermek biztonságot érez az anyja
közelségében, bármilyen helyzetben. Én, mint anya, is megtapasztalom minden egyes nap,
hiszen mindegy egyes alkalommal, amikor a kisfiam ha valamitől megijed és fél, akkor oda
bújik hozzám és szorosan átölel, de ez a természetes. Folyamatosan fejlődve tanulja a
dolgokat, amelyek később hasznára válnak, mint például: Mi az amit szabad és mit nem, meg
tanulja hogyan kell türelemmel várni, amikor szükséges és bizony olykor hisztit is tudd
rendezni, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő szeretné. Nekünk, szülőnek, nagy
felelősségünk van abban, hogy gyermekeink megtanuljanak viselkedni ott ahol és amikor
kell.