JULIA QUINN

ÉS BOLDOGAN ÉLTEK

A mű eredeti címe:
Happily Ever After
Fordította: Bozai Ágota
Könyvterv: Malum Stúdió, Szabó Vince
Copyright © 2013 by Jule Cotier Pottinger
Hungarian translation © Bozai Ágota, 2014
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2014
Kiadja a GABO Könyvkiadó
1054 Budapest Vadász u. 29.
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
ISBN 978-963-689-881-6
Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben

Az olvasóimnak,
akik mindig azt kérdezik:
„És mi történt azután?”

És Paulnak is,
aki mindig azt mondja:
„De jó ötlet!”
 Kedves Olvasó!
Elgondolkodott már valaha azon, hogy vajon mi történt kedvenc
regényhőseivel az után, hogy az utolsó oldalt kiolvasva becsukta a könyvet?
Volt már, hogy csak még egy kicsit szerette volna tovább olvasni kedvenc
regényét? Ha az olvasókkal való beszélgetéseim ebben mérvadóak, akkor
úgy tűnik, nem csak én vagyok ezzel így. Mivel számtalan kérés érkezett,
újra elővettem a Bridgerton-regényeket és mindegyikhez írtam egy második
epilógust, a történtek utáni történetet.
Akik nem olvasták a Bridgerton-regényeket, azok talán nem sok
értelmet találnak ezekben a második befejezésekben az eredeti szöveg
nélkül. Akik azonban olvasták a Bridgerton-regényeket, remélem, legalább
annyira élvezni fogják ezeket a rövid történeteket, amennyire én szerettem
megírni őket.
Szívélyes üdvözlettel: Julia Quinn
 A herceg és én közepén Simon nem hajlandó átvenni egy köteg
levelet, amelyet néhai apja írt neki, akitől elidegenedett. Daphne, sejtvén,
hogy Simon egy napon még meggondolhatja magát, átveszi és elrejti ezeket
a leveleket, ám amikor a könyv végén átadja Simonnak, ő úgy dönt, hogy
nem bontja fel őket. Eredetileg úgy terveztem, hogy megteszi, mindig
sejtettem, hogy valami nagyszerű és jelentős tartalom van azokban a
levelekben. Ám amikor Daphne felé nyújtotta a köteget, nyilvánvaló lett
számomra, hogy Simonnak nem kellett elolvasnia apja szavait. Hiszen már
nem számít, mit gondolt róla a néhai herceg.
Az olvasók tudni akarták, mi állt azokban a levelekben, de el kell
ismernem: én nem akartam tudni. Engem az érdekelt, hogy mi késztethetné
Simont arra, hogy el akarja olvasni…
 A herceg és én
Második epilógus
A matematika sosem tartozott Daphne Basset erősségei és
kedvenc tantárgyai közé, ám egészen bizonyosan el tudott számolni
harmincig, és mivel legfeljebb harminc nap szokott eltelni a
havibaj első napjai között, az a tény, hogy íróasztalánál ülve a
naptárt nézve már negyvenháromig számolt a legutóbbitól, némi
aggodalomra adott okot.
– Ez nem lehet – mondta a naptárnak, mintha arra számítana,
hogy az válaszol. Lassan leült, próbálta felidézni az elmúlt hat hét
eseményeit. Lehet, hogy rosszul számolt. Akkor volt a legutóbbi
vérzése, amikor az anyját látogatta meg, az pedig március
huszonötödikén és huszonhatodikán volt, ami azt jelenti, hogy…
Újra számolt, ezúttal úgy, hogy mutatóujját az adott nap négyzetére
helyezte.
Negyvenhárom nap.
Tehát állapotos.
– Szentséges ég!
Ám a naptárnak ezúttal sem volt mondanivalója a témában.
Nem. Nem, az nem lehet. Hiszen negyvenegy éves. Ez nem
jelenti azt, hogy a világtörténelemben nem volt még nő, aki
negyvenkét éves korában szült gyereket, de tizenhét év telt el azóta,
hogy legutóbb megfogant. Tizenhét eléggé örömteli év a férjével,
amely idő alatt nem tettek semmit, abszolút semmit a fogamzás
ellen.
Daphne úgy gondolta, hogy egyszerűen elmúlt a képessége,
hogy gyermeket foganjon. Gyors egymásutánban született négy
gyermekük, házasságuk minden évében egy. Aztán… semmi.
Meglepődött, amikor negyedik gyermeke első születésnapján
nem volt ismét viselős. Aztán a legkisebb gyermek kétéves lett,
aztán három, ám Daphne hasa lapos maradt, és gyermekein –
Amelia, Belinda, Caroline és David – végignézve arra gondolt,
hogy házasságuk mértéken felül megáldatott. Négy egészséges és
erős gyermek, a negyedik igazi vasgyúró, talpraesett, ügyes fiú, aki
egy napon apja után Hastings hercege lesz.
Ráadásul Daphne nem nagyon élvezte a viselősséget. Bokája
megdagadt, arca felpuffadt, emésztőrendszere olyan jelenségeket
produkált, amelyeket nem akart újra megtapasztalni. Sógornőjére,
Lucyre gondolt, aki terhessége alatt valósággal kivirult, ami
nagyon jó dolog, hiszen Lucy éppen a tizennegyedik hónapban volt
ötödik gyermekével.
Vagyis a kilencedik hónapban. De Daphne néhány nappal
korábban látta és úgy nézett ki, mintha a tizennegyedik hónapban
lenne.
Hatalmasra dagadt. Elképesztően nagyra. De így is ragyogott,
és a bokája elképesztően karcsú maradt.
– Az nem lehet, hogy terhes vagyok! – szólt Daphne, lapos
hasára téve kezét. Lehet, hogy változó korba ért. A negyvenhárom
nap még egy kicsit korai volt ahhoz, hogy bármi látsszon rajta,
mégis, ilyesmiről nem szoktak beszélni. Lehet, hogy negyvenegy
évesen sok nőnek megszűnik a havibaja.
Örülnie kéne. Hálásnak kéne lennie. A vérzés igazán nagyon
kellemetlen tudott lenni.
Közeledő lépéseket hallott a Hallból, gyorsan könyvet
csúsztatott a naptárra, bár fogalma sem volt, mit akar elrejteni.
Hiszen csak egy naptár ami előtte hevert. Nem volt nagy piros X
jelölés, sem „Vérzés ekkor” felirat.
Férje toppant be a szobába
– Ó, remek! Hát itt vagy! Amelia keres.
– Engem?
– Ha van Isten az égben, akkor Amelia nem velem akar beszélni
– felelte Simon.
 – Ó, jaj! – sóhajtott Daphne. Rendes körülmények között értelmesebb
választ adott volna, de elméjét még elhomályosította a talán-terhes-vagyok-
talán-nagyon-öregszem dilemma.
– Valami ruhával kapcsolatban.
– A rózsaszín vagy a zöld?
Simon csak bámult.
– Valami ilyesmi.
– Nem, persze, ehhez nem tudsz hozzászólni – felelte Daphne kissé
zavartan.
Simon a halántékához szorította ujjait és leroskadt a közeli
karosszékbe.
– Mikor megy férjhez?
– Addig nyilván nem, amíg nem jár jegyben.
– És mikor jegyzi el valaki?
Daphne mosolygott.
– Tavaly öt kérője volt. Te voltál az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy
várjon az igazira, hogy szerelmi házasságot köthessen.
– Nem hallottam, hogy tiltakoztál volna.
– Mert nem elleneztem.
Simon felsóhajtott
– Hogyan lehetséges, hogy három lányunk egyszerre jár társaságba,
férjre várva?
– Úgy, hogy házasságunk kezdetén nagyon szorgalmasan igyekeztünk
megfelelni házastársi kötelezettségeinknek és igyekezetünk termékenynek
bizonyult – felelte Daphne élénken, majd eszébe jutott az íróasztalán heverő
naptár, amelyben ott volt az a vörös X, amelyet rajta kívül senki sem látott.
– Szorgalmasan, hmmmm – szólt Simon a nyitott ajtó felé pillantva. –
Érdekes szóhasználat.
Daphne egy pillantást vetett Simonra és érezte, hogy elpirul.
– Simon, hiszen fényes délelőtt van!
Simon ajka lassú mosolyba ívelt.
– Nem emlékszem, hogy ez akadály lett volna számunkra, amikor
olyan szorgalmasan igyekeztünk megfelelni házastársi
kötelezettségeinknek.
– Ha a lányok feljönnek…
Simon hirtelen felállt.
– Bezárom az ajtót.
 – Ó, szentséges ég! Tudni fogják, mit csinálunk.
Simon határozottan bezárta az ajtót és a homlokát ráncolva fordult
hitvese felé.
– És kinek a hibája ez?
Daphne elhúzódott. Csak egy kicsit.
– Semmiképpen nem fogom a lányaimat olyan tudatlanul házasságba
engedni, amilyen tudatlan én voltam ezen a téren.
– Bájosan tudatlan voltál – mormogta Simon, azzal visz-szatért
hitveséhez és megfogta a kezét.
Daphne hagyta, hogy talpra állítsa.
– Nem gondoltad olyan bájosnak, amikor azt feltételeztem, hogy
férfiként tehetetlen vagy.
– Sok dolog van az életben, amely visszatekintve bájosabb – felelte a
férje, s arca megvonaglott az emléktől.
– Simon…
Simon ajkával hitvese fülét simogatta.
– Daphne…
Ajka lecsússzam a nyak vonalára, és Daphne úgy érezte, elolvad.
Huszonegy éve házasok, és mégis...
– Legalább húzd be a függönyt! – súgta.
Nem minta bárki belátna, hiszen olyan fényesen sütött a nap, de mégis
így jobban érezte magát. Hiszen a Mayfair negyed közepén laknak, az ablak
előtt a közelben lakó ismerőseik egész serege haladhat el.
Simon szó szerint ugrott az ablakhoz, de csak a csipke-függönyt húzta
be.
– Látni akarlak – mondta fiús mosollyal, majd figyelemre méltó
sietséggel és fürgeséggel úgy alakította a helyzetet, hogy teljesen lássa
hitvesét.
Daphne az ágyon feküdt és halkan nyögdécselt, ahogy hites férje a
térdhajlatát csókolgatta.
– Ó, Simon! – sóhajtott.
Pontosan tudta, mit fog tenni ezután. Felfelé mozdul, csókolva,
nyalogatva araszol félfelé a combján.
És ezt nagyon, nagyon jól csinálta.
– Mire gondolsz? – mormogta.
– Most? – kérdezett vissza Daphne. Pislogott, próbálta éber tudatra
téríteni magát a szédületből. Simon nyelve a comb és a törzs határvonalán
járt, és arra kíváncsi, mire gondol éppen?
– Tudod, hogy én mire gondoltam?
– Ha nem velem kapcsolatos, szörnyen csalódott leszek.
Simon felnevetett, fejét úgy mozdította, hogy könnyed
csókot dobhasson neje köldökére, aztán feljebb csusszant és ajkával
lágyan végigsimította ajkát.
– Arra gondoltam, milyen csodálatos dolog egy másik embert teljesen
ismerni.
Daphne felemelte a kezét, megölelte. Önkéntelenül. Ellenállhatatlanul.
Nyaka meleg hajlatába fúrta arcát, magába szívta az ismerős férfiillatot.
– Szeretlek.
– Imádlak.
Ó, szóval versenyt akar Daphne elhúzódott, csak annyira, hogy azt
mondhassa: – Rajongok érted.
Simon szeme megrebbent.
– Rajongsz értem?
– Ez jutott eszembe ilyen hirtelenjében – felelte enyhe vállrándítással.
– Ráadásul igaz.
– Hát jó. Te vagy az én bálványom.
Daphne ajka megnyílt. Szíve nagyot dobbant, aztán kihagyott, és
cserbenhagyta minden képessége, amellyel megfelelő szinonimát talált
volna.
– Azt hiszem, te nyertél – felelte fátyolos hangon..
Simon újra megcsókolta, hosszan, forrón, sajgó-édesen.
– Tudom.
Daphne feje hátrahanyatlott, ahogy a mohó férfiajak visszacsusszant a
hasára.
– Még mindig imádnod kell.
Simon egyre lejjebb hatolt.
– Ebben, kegyelmes hercegné, szolgája vagyok.
Ezután jó ideig egyikőjük sem mondott semmit.

Napokkal később Daphne újra ott ült az asztalnál, és újra a naptárt

nézegette. Már negyvenhat nap telt el azóta, hogy legutóbb megjött a
menzesze, és még mindig nem említette Simonnak. Tudta, hogy szólnia
kéne róla, de valahogy korainak tűnt. Lehet, hogy más magyarázat is van
arra, hogy kimaradt a havibája, elég csak felidézni anyjánál tett legutóbbi
látogatását. Violet Bridgerton folyton legyezte magát, azt mondogatta, hogy
fullasztó a levegő a helyiségben, bár Daphne kellemesnek találta.
Amikor Daphne megkért valakit, hogy rakjon tüzet,Violet olyan
hévvel tromfolta le, hogy Daphne azt hitte, anyja a piszkavassal fogja
védelmezni a kandallót a tűzrakás ellen.
– Gyufát se merjen senki gyújtani! – mordult Violet.
Daphne erre bölcsen csak annyit mondott: – Azt hiszem,
magamra terítek egy kendőt. – Anyja szobalányára pillantott. Szegény
lány a kandalló mellett vacogott. – És… talán te is jobban tennéd, ha
felvennél valamit.
De most nem volt melege. Hanem…
Nem is tudta, mit érez. Igazából teljesen jól volt. Ami önmagában is
gyanakvásra ad okot, mivel terhesen még soha nem érezte jól magát.
– Mama!
Daphne gyorsan becsukta a naptárt, és éppen időben nézett fel
szekreterétől, hogy meglássa a szoba ajtajában álldogáló második lányát,
Belindát.
– Gyere csak be! – szólt Daphne. Szívesen vette, hogy elterelődhetnek
gondolatai.
Belinda leült anyja közelébe, kényelmes karosszékbe, és élénkkék
szemével szokatlanul nyíltan nézett rá.
– Muszáj tenned valamit Caroline-nal!
– Muszáj? Mármint nekem? – kérdezte Daphne, alig észrevehetően
hangsúlyozva a „nekem” szót.
Belinda úgy tett, mintha észre sem venné az enyhe gúnyt.
– Ha nem hagyja abba, hogy folyton Frederick Snowe-Mann-
Formsbyról beszél, megőrülök.
– Nem tehetnéd meg egyszerűen azt, hogy nem veszed figyelembe,
amit mond? Az úr neve Frederick Snowe… Mann Formsby? – kérdezte
Daphne pislogva.
– Snowman, Mama! Snowman! Hóember.
– Ez nem éppen szerencsés egybehangzás – ismerte el Daphne. – De
Lady Belinda Basset, ne feledd, hogy téged viszont egy meglehetősen
petyhüdt testű, lógó fülű kutyához hasonlíthatnak. Mert a basset hound
ugye ilyen.
Belinda tekintete elhomályosult, és ebből rögtön nyilvánvalóvá vált,
hogy valaki tényleg leffegő fülű kutyához hasonlította.
 – Ó – fejezte ki igen tömören csodálkozását Daphne, és kissé
meglepődött, hogy Belinda ezt soha nem említette neki. – Bocsáss meg!
– Régen volt – szólt Belinda bosszúsan szusszanva. – És biztosíthatlak,
az volt az első és utolsó alkalom, hogy valaki ilyet mondott.
Daphne összepréselte az ajkát, próbált nem mosolyogni. Határozottan
nem illendő ökölharcra bátorítani, de miután ő maga végigküzdötte a
gyerekkorát hét testvérrel, köztük négy fivérrel, önkéntelenül is halkan
megjegyezte: – Jól tetted.
Belinda királyi bólintással nyugtázta a dicséretet, majd így folytatta: –
Tehát beszélsz Caroline-nal?
– Mit szeretnél? Mit mondjak neki?
– Nem tudom. Amit ilyenkor mondani szoktál. Mindig hatásos.
Daphne biztosra vette, hogy valahol volt ebben valami dicséret, ám
mielőtt elemezhette volna a mondatot, gyomra kellemetlenül összeszorult,
aztán nagyon furcsa tüsszentéskényszer tört rá, aztán…
– Bocsáss meg! – kiáltott fel, azzal felugrott és rohant a mosdó felé.
Éppen időben ért az éjjeliedényhez.
Ó, szentséges ég! Ez nem a változó kor. Viselős lett.
– Mama?
Daphne legyintett Belinda felé, próbálta elküldeni a közeléből.
– Mama? Jól vagy?
Daphne megint hányt.
– Szólok apának! – jelentette ki Belinda.
– Ne! – tiltakozott Daphne igen vehemensen, hangosan kiáltva.
– A haltól vagy rosszul? Mert szerintem a halnak egy kicsit fura íze
volt.
Daphne bólintott, remélve, hogy ennyi volt.
– Egy pillanat! Te nem is ettél halat. Határozottan emlékszem, hogy
előtted nem volt halas tányér
Ó, a csodába! Belinda és a részletekre kiterjedő figyelme!
Nem éppen a leganyaibb érzés volt ez, gondolta Daphne, miközben
újabb adag gyomortartalmat küldött visszaútra, de az adott pillanatban nem
volt éppen jó kedvében.
– Emlékszem, te galambot ettél. Én ettem halat és David, de te és
Caroline csak galambot, apa és Amelia mindkettőt. Levest mindenki evett,
bár…
 – Elég! – könyörgött Daphne. Nem akart ételről beszélni. Az étel
említése is…
– Azt hiszem, jobb, ha szólok apának.
– Ne, ne! Már jól vagyok – zihált Daphne, még mindig elhessegető
mozdulatokat téve lánya felé. Nem akarta, hogy Simon így lássa. Rögtön
rájönne, mi a helyzet.
Illetve, ami lényegesebb: hogy mi fog történni. Hét és fél hónap
múlva. Plusz-mínusz néhány hét.
– Hát jó – engedett Belinda –, de akkor legalább egy szobalánynak
hadd szóljak! Ágyban lenne a helyed.
Daphne megint hányt.
– Miután ezen túl leszel – helyesbített Belinda. – Ágyba kell bújnod,
amint vége… szóval… ennek.
– A szobalányomat – egyezett bele Daphne végül. Maria is rögtön
rájön majd, mi az igazság, de senkinek nem szól egy szót sem, a
személyzetnek és a családtagoknak sem. És ami ennél is lényegesebb,
Maria tudja, milyen orvosságot hozzon. Biztosan borzalmas íze lesz és még
rosszabb szaga, de lecsillapítja a gyomrát.
Belinda elyiharzott, Daphne pedig – amint biztos lehetett abban, hogy
semmi nem maradt a gyomrában – az ágyhoz tántorgott. Nagyon igyekezett
mozdulatlannak maradni, mert a legkisebb mozdulattól is úgy érezte magát,
mintha a tengeren lenne.
– Én ehhez túl öreg vagyok! – nyögött fel, mert valóban az volt.
Egészen biztosan túl öreg ehhez. Ha minden olyan lesz, ahogyan lenni
szokott – és igazán, ez a terhesség miért lenne más, mint az előző négy –,
még legalább két hétig kínozza a rosszullét. Mivel étvágya nem lesz, karcsú
marad, de az csak a nyár közepéig lesz így, aztán teste a kétszeresére
duzzad, gyakorlatilag egyik napról a másikra. Ujjai annyira bedagadnak,
hogy nem tudja viselni a gyűrűit, a lába nem fér bele a cipőbe, és egyetlen
lépcsőforduló után kifullad.
Akkora lesz, mint egy elefánt. Két lábon járó, gesztenye-barna hajú
elefánt.
– Kegyelmes hercegné!
Daphne képtelen volt felemelni a fejét, ezért inkább a kezét emelte,
erőtlen, szótlan mozdulattal üdvözölte Mariát, aki ekkor már az ágy mellett
állt, és rémülten nézett le rá…
Ám a rémület hamarosan gyanúvá érlelődött.
 – Kegyelmes hercegné ! – ismételte Maria, ezúttal félreérthetetlen
hangsúllyal. Mosolygott.
– Tudom – szólt Daphne elgyötörtén. – Tudom.
– A herceg úr már tudja?
– Még nem.
– Hát, nem sokáig titkolhatja előle.
– Ma délután elutazik néhány napra Clyvedonba. Amikor visszajön,
majd megmondom neki.
– Most kéne megmondania neki – felelte Maria.
Húszévnyi szolgálat felhatalmazást adott neki, hogy szabadon
beszéljen. Daphne óvatosan félkönyékre támaszkodott, közben egyszer
amikor az émelygés megint erőt vett rajta, pihenőt kellett tartania.
– Lehet, hogy nem marad meg – vetette fel. – Az én koromban
gyakran nem marad meg.
– Ó, szerintem már megmarad – jegyezte meg Maria. –Tükörbe nézett
már?
Daphne tagadóan rázta fejét.
– Sápadtzöld.
– Talán nem…
– Nem fogja kihányni a gyermeket.
– Maria!
Maria karba fonta a kezét és igen célzatosan nézett Daphnére.
– Hiszen tudja az igazat, kegyelmes hercegné. Csak nem akarja
elismerni.
Daphne ajka mozdult, szólni akart, de nem tudott mit mondani. Tudta,
hogy Mariának teljesen igaza van.
– Ha a gyermek nem tapadt volna meg – folytatta Maria kissé
szelídebben –, nem lenne annyira rosszul. Anyámnak nyolc gyereke volt
utánam, és négy korai vetélése. Amikor a gyerek nem tapadt meg, soha nem
hányt.
Daphne felsóhajtott, aztán bólintott, elismerte, hogy ez valóban
nyomós érv
– De még kivárok. Még egy kicsit.
Maga sem értette, miért akarja ezt még néhány napig titokban tartani,
mégis kitartott az elhatározása mellett. És mivel az ő teste próbált kifordulni
magából, úgy érezte, ez az ő döntése.
 – Ó, majdnem elfelejtettem. Üzenetet kaptunk a bátyjától. Jövő héten a
városba jön.
– Colin?
Maria bólintott.
– Igen. A családjával.
– Nálunk kell megszállniuk – szólt Daphne. Colin és Penelope nem
tartott fenn városi házat, ezért ha Londonba jöttek, költséget kímélve
Daphnénél vagy a legidősebb Bridgerton fivérnél, Anthonynál szálltak meg.
Anthony örökölte a nemesi rangot és mindent, ami vele járt. – Kérem,
szóljon Belindának, hogy írjon neki levelet a nevemben, hogy a Hastings-
házba jöjjenek.
Maria ismét bólintott, majd távozott.
Daphne felsóhajtott és elaludt.

Mire Colin és Penelope négy gyermekükkel megérkezett, Daphne

naponta többször hányt. Simon még mindig nem tudott semmit az
állapotáról, vidéken rekedt, valami gond akadt egy elárasztott szántóval, így
csak a hét végére várták haza.
Ám Daphne nem hagyta, hogy háborgó gyomra akadályozza kedvenc
bátyja fogadásában.
– Colin! – kiáltott fel széles mosollyal, amikor meglátta bátyja ragyogó
zöld szemét. – De régen találkoztunk!
– Teljes mértékben egyetértek – felelte a férfi gyorsan átölelve húgát,
miközben Penelope a gyermekeiket igyekezett beterelni a házba.
– Nem! Nem hessentheted el azt a galambot! – szólt egyikükre
szigorúan. – Bocsáss meg, Daphne, de… – visszaszaladt a lépcsőre, és
gyorsan, határozottan galléron ragadta a hétéves Thomast.
– Adj hálát, hogy a te porontyaid már felnőttek – szólt Colin nevetve,
közben egy lépést hátrált. – Nem vagyunk képesek… Szentséges ég, Daff,
mi bajod?
Méghogy tapintatot várjunk el egy fivértől?!
– Szörnyen nézel ki – fejezte ki véleményét Colin.
– Csak egy kicsit megvisel az időjárás… vagy talán a hal miatt.
– Colin bácsi!
Colin figyelmét szerencsére elvonta Belinda és Caroline, akik
kifejezetten nőietlen sietséggel rohantak lefelé a lépcsőn.
 – Te! – szólt Colin széles mosollyal, megölelve unokahúgát. – És te! –
Felnézett. – Hol van az én harmadik unokahúgom?
– Amelia elment vásárolni – felelte Belinda, aztán unokatestvéreihez
fordult. Agatha nemrégen múlt nyolcéves, Thomas hét-, Jane hatéves. A kis
Georgie a jövő hónapban tölti be a hármat.
– Ó, mekkorát nőttél – mondta Belinda ragyogó mosollyal lenézve
Jane-re.
– A múlt hónapban kétujjnyit! – jelentette be a kislány.
– A múlt évben – javította ki Penelope türelemmel.
Daphnéhez nem ért el, hogy megölelje, ezért közelebb hajolt hozzá és
megszorította a kezét. – Tudom, hogy a lányaid eléggé felnőttek voltak már
akkor is, amikor legutóbb láttam őket, de mindig meglepődöm.
– Én is – ismerte el Daphne. Voltak reggelek, amikor arra a gondolatra
ébredt, hogy a lányai még gyerekköténykében játszanak. Maga a tény, hogy
hölgyek, teljesen felnőttek… Elképesztő volt.
– Hiszen tudod, mit mondanak az anyaságról… – szólt Penelope.
– Mit? – kérdezte Daphne.
Penelope csak annyi időre hallgatott el, hogy fanyar mosollyal
pillanthasson rá.
– Azt, hogy az évek repülnek, de a napok végtelenek.
– Az lehetetlen – jegyezte meg Thomas.
Agatha sértetten felhorkant.
– Mindig mindent szó szerint vesz!
Daphne megborzolta Agatha világosbarna haját.
– Te tényleg csak kilencéves vagy?
Imádta Agathát. Volt valami a kicsi lányban, olyan komoly volt, olyan
határozott... mindig meghatódott tőle.
Agatha, mivel ő Agatha, rögtön tudta, hogy ez afféle szónoki kérdés,
lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta nagynénjét.
Daphne azzal viszonozta a gesztust, hogy megcsippentette a kislány
arcát, aztán a fiatal család dajkája felé fordult aki az ajtó közelében állt,
karjában a kis Georgie-val.
– Hát te, kis aranyos? – gügyögött, azzal a kicsiért nyúlt, kézbe vette.
Dundi volt és szőke, arca pirospozsgás, és mennyei babaillat áradt belőle,
bár a csecsemőkorból már kinőtt. – Nagyon szép vagy! – mondta, és úgy
tett, mintha gyengéden beleharapna a baba arcába. Érezte a súlyát, óvatosan
előre-hátra ringatta, ösztönös anyai dédelgetéssel.
 – Téged már nem kell ringatni, ugye? – dünnyögte és újra
megcsókolta. Olyan puha volt a bőre! Eszébe jutott, milyen volt fiatal
anyának lenni. Természetesen voltak szoptatós dajkáik és gyerekvigyázóik,
de meg sem tudta volna számolni, hányszor osont be a gyerekszobába, hogy
megcsókolja és nézze őket álmukban.
Ó, persze, persze. Szentimentális. Ebben nincsen semmi új.
– Mennyi idős vagy, kicsi Georgie? – kérdezte, és arra gondolt, hogy
talán újra felteheti ezt a kérdést. Nem mintha sok választási lehetősége lett
volna, mégis, teljesen biztosnak érezte magát így, hogy itt állt, ezzel a
kisfiúval a karjában.
Agatha ekkor megrángatta a ruhaújját és azt súgta: – Még nem beszél.
Daphne pislogott.
– Tessék?
Agatha a szüleire pillantott, mintha nem lett volna biztos abban, hogy
mondhat valamit. El voltak foglalva, Belindával és Caroline-nal csevegtek,
őt észre sem vették.
– Nem tud beszélni – ismételte – Egy szót sem.
Daphne kissé elhúzódott, hogy ismét Georgie arcát lássa. A kisfiú
mosolygott rá, a mosolytól a szeme sarka ugyanúgy ráncolódott, mint
Colliné.
Daphne ekkor ismét Agathára pillantott.
– Megérti, amit mondanak neki?
Agatha bólintott.
– Minden szót- Ebben biztos vagyok – jelentette ki, majd súgva
folytatta. – Azt hiszem, anya és apa aggódnak.
Lassan betölti a harmadik évét és még egy szót sem beszél? Daphne
bizonyosra vette, hogy aggódnak. Hirtelen világossá lett, miért jött a
városba Colin és Penelope olyan hirtelen. Segítséget keresnek. Simon
ugyanilyen volt gyerekként Négyéves koráig egy szót sem szólt. Aztán
évekig szörnyen dadogott. Még most is, ha valami nagyon felzaklatja, alig
észrevehetően, de visszatér a dadogás, és Daphne mindig megérezte ezt a
hangjában. Egy-egy furcsa szünet, megismételt hang, mintha csak
nyelvbotlás lenne, elakadó gondolat Még mindig zavarban volt miatta, bár
már nem annyira, mint amikor megismerkedtek.
De látta a szemében. A fájdalom villanása. Vagy düh. Magára volt
dühös, saját gyengeségére. Daphne úgy gondolta, vannak dolgok,
amelyeken az emberek sosem tudják magukat teljesen túltenni.
 Vonakodva visszaadta a kis Georgie-t a dajkának és a lépcső felé
vezette Agathát.
– Gyere, kicsim, vár a gyerekszoba. Elővettük a lányok minden régi
játékát
Büszkén figyelte, ahogy Belinda kézen fogta a kislányt.
– Játszhatsz a kedvenc babámmal – jelentette ki Belinda nagyon
komolyan.
Agatha őszinte rajongással nézett fel unokanővérére és elindult vele
felfelé a lépcsőn.
Daphne megvárta, míg minden gyerek távozik, aztán újra fivére és
sógornője felé fordult.
– Teát? Vagy előbb átöltöznétek?
– Teát kérnék előbb – szólt Penelope a fáradt anyák sóhajával.
Colin egyetértően bólintott, és együtt mentek a szalonba. Amint helyet
foglaltak, Daphne úgy határozott, semmi értelme kerülgetni a témát. Hiszen
Colin a bátyja és pontosan tudja, hogy vele bármiről beszélhet.
– Georgie miatt aggódtok;
Nem kérdés volt, hanem kijelentés.
– Egy szót sem beszél - mondta Penelope halkan. Hangja egyenletes
volt, de torkában mintha gombóc lett volna.
– Megért mindent, amit mondunk – jegyezte meg Colin. – Ebben
egészen biztos vagyok. A múltkor arra kértem, hogy vegyen fel a földről
néhány játékot, és megtette. Rögtön.
– Simon ugyanígy volt – szólt Daphne előbb Colinra, majd Penelopére
nézve. – Gondolom, ezért jöttetek. Hogy Simonnal beszéljetek.
– Reméltük, hogy tud nekünk mondani valami biztatót – tette hozzá
Penelope.
Daphne lassan bólintott.
– Ebben egészen biztos vagyok. Sajnos nem tudott visz-szajönni
vidékről, valami gond akadt, de még a héten hazaér.
– Nem sürget semmi – mondta Colin,
Daphne a szemé sarkából látta, hogy Penelope válla megroskad. Apró
mozdulat volt, de ezt minden anya észreveszi.
Penelope is tudta, hogy ebben nincs sürgetés. Közel három évet vártak,
hogy Georgie megszólaljon, néhány nap ide vagy oda nem számít. Mégis,
olyan kétségbeesetten szeretett volna tenni végre valamit. Cselekedni.
Segíteni, hogy a gyermek ép legyen, olyan, mint a többi.
 Eljöttek ilyen messzire és kénytelenek azt látni, hogy Simon nincs
itthon… ez nyilván elkedvetlenítő.
– Azt hiszem, nagyon jó jel, hogy megért minket – mondta Daphne. –
Sokkal jobban aggódnék, ha nem is értene.
– Minden másban teljesen úgy fejlődik, mint a többi gyerek – jegyezte
meg Penelope szenvedélyes szeretettel. –Fut, ugrál, eszik. Azt hiszem,
olvasni is tud.
Colin meglepetten fordult hitvese felé.
– Tud olvasni?
– Azt hiszem, igen – felelte Penelope. – A múlt héten William
olvasókönyvét láttam a kezében.
– Valószínűleg csak az illusztrációkat nézte – felelte Colin férfias,
komoly tárgyilagossággal.
– Én is azt hittem, de akkor megláttam a szemét! Előre-hátra mozdult,
a szavakat követte.
Mindketten Daphne felé fordultak, mintha ő mindenre tudná a választ.
– Szerintem is olvas – mondta Daphne kissé feszélyezetten. Mindenre
tudni akarta a választ. Mondani akart nekik valami értelmeset, nem csak
olyan általánosságokat, hogy lehetséges és talán. – Nagyon fiatal, de semmi
nem zárja ki, hogy olvas.
– Ó, rettentően okos! – jelentette ki Penelope
Colin szinte elnézően nézett rá.
– Drágám…
– Igenis okos! És William négyéves korában tudott már olvasni.
Agatha is.
– Ami azt illeti – ismerte el Colin elgondolkodva –, Agatha valóban
hároméves korában kezdett el olvasni. Nem különösen bonyolult dolgokat,
de tudom, hogy rövid szavakat már olvasott Elég jól emlékszem rá.
– Georgie valóban olvas – jelentette ki Penelope határozottan. – Ebben
egészen biztos vagyok.
– Nos, akkor ez azt jelenti, hogy még kevésbé kell aggódnunk –
jelentette ki Daphne vidáman. – Az a gyerek, aki még nincs hároméves, de
már olvas, gond nélkül el fog kezdeni beszélni, amikor eljön az ideje.
Fogalma sem volt, hogy valójában így van-e. Ám nagyon szerette
volna, hogy így legyen. És nagyon is logikusnak tűnt. Ha pedig kiderül,
hogy Georgie dadog, mint gyerekként Simon, a családja ugyanúgy fogja
szeretni, és megadnak neki minden támogatást, amire szüksége van, hogy
csodálatos emberré fejlődjön. Mert Daphne pontosan tudta, hogy a kicsi
Georgie nagyszerű ember lesz. Mindene meglesz, ami Simonnak
gyerekként nem volt meg.
– Minden rendben lesz – erősítette meg Daphne, azzal előrehajolt és
biztatón kezébe vette Penelope kezét – Majd meglátjátok.
Penelope ajka keskeny vonallá feszült, és Daphne látta, hogy a torka
elszorul. Elfordult, hogy sógornője összeszedhesse magát. Colin a harmadik
teasüteményt majszolgatta és teáscsészéjéért nyúlt éppen, így Daphne
elhatározta, hogy inkább őt kérdezi.
– A többi gyerekkel minden rendben van?.
Colin egy korty teát ivott.
– Teljesen rendben. És a tieiddel?
– David egy kicsit rosszalkodik az iskolában, de úgy tűnik,
javulófélben van.
Colin újabb süteményt vett magához.
– A lányok nem okoznak fejfájást?
Daphne meglepetten pislogott.
– Nem. Persze, hogy nem. Miért kérdezed?
– Azért, mert szörnyen nézel ki.
– Colin! – avatkozott közbe Penelope.
Férje azonban vállat vont.
– Tényleg szörnyen néz ki. Már akkor feltűnt, amikor beléptünk az
ajtón.
– Na de mégis… nem szabad ilyet mondani – korholta hitvese.
– Ha én nem mondhatok ilyet neki, akkor ki mondhat? Vagy ami ennél
is lényegesebb: ki fogja megmondani neki?
Penelope bosszúsan suttogva szólt: – Ez nem olyan dolog, amiről az
emberek beszélnek.
Colin egy pillanatig ránézett. Aztán Daphnére. Aztán visszafordult
feleségéhez.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Penelope ajka kissé megnyílt, arca sötét rózsaszínű lett. Daphnére
nézett, mintha azt akarná mondani: Valóban?
Daphne csak felsóhajtott. Vajon ennyire nyilvánvaló az állapota?
Penelope bosszús, korholó pillantást vetett Colinra.
– De hiszen Daphne húgod… – Daphne felé fordult. –Ugye?
Daphne nagyon apró mozdulattal bólintott.
 Penelope némi önelégültséggel pillantott férjére.
– Daphne viselős.
Colin körülbelül fél másodpercre megdermedt majd szokásos
rendíthetetlen modorában folytatta.
– Nem, nem az.
– Gyermeket vár – felelte Penelope.
Daphne úgy határozott, hogy nem szól. Így is émelygett.
– A legkisebb gyereke is tizenhét éves – mutatott rá Colin. Húgára
pillantott. – Tizenhét, ugye?
– Tizenhat – dünnyögte Daphne.
– Tizenhat – ismételte Colin.
– Mégis.
– Mégis?
Daphne ásított. Önkéntelenül. Az utóbbi időben nagyon fáradékony
volt.
– Colin – szólt Penelope azon a türelmes, mégis kissé leereszkedő
hangon férjéhez, amelyet Daphne így szeretett hallani. – David életkora
aligha van összefüggésben azzal…
– Ezzel magam is tisztában vagyok – vágott hitvese szavába Colin
kissé bosszúsan. – De nem gondolod, hogy ha valóban… – Daphne felé
intett, amitől Daphne arra gondolt, vajon Colin képtelen-e rávenni magát,
hogy a „terhes” szót kimondja saját húgával kapcsolatban. Colin köhécselt,
a torkát köszörülte. – Nos, akkor nem lenne tizenhat év szünet.
Daphne egy pillanatra behunyta a szemét, aztán fejét a szófa
támlájának támasztotta. Igazán zavarban kéne lennie. Hiszen Colin a bátyja.
És bár körülíró kifejezéseket használ, a házasság legmélyebb, legintimebb
dolgairól beszél.
Fáradtan szusszant, sóhaj és hümmögés közötti hangot adott ki. Túl
álmos volt ahhoz, hogy bosszús legyen. És talán túl idős is. Negyvenéves
koruk után a hölgyeknek már képesnek kell lenniük levetkezni szűzies
szerénységüket.
Ráadásul Colin és Penelope civódik, ami jó dolog. Addig sem
gondolnak a kis Georgie problémájára.
Daphne ezt igazán szórakoztatónak találta. Nagyon élvezetes volt
nézni, hogy bátyja patthelyzetbe került a feleségével.
Negyvenegy évesen az ember talán még nem túl öreg ahhoz, hogy egy
kis kárörömöt érezzen fivére zavarát látva. Bár… ismét ásított… sokkal
szórakoztatóbb lenne, ha egy kicsit éberebb lenne, akkor lényegesen jobban
élvezné. Mégis…
– Elaludt?
Colin hitetlenkedve nézte húgát.
– Azt hiszem, igen – felelte Penelope.
Colin feléje hajolt, a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lássa.
– Ó, mi mindent tehetnék most vele! – tűnődött – Béka, sáska,
vérfoltok…
– Colin!
– Olyan nagy a kísértés!
– Ez is tünet – szólt Penelope somolyogva.
– Tünet?
– Terhes! Ahogy mondtam, – Mivel férje nem adott hangot
egyetértésének elég gyorsan, hozzátette: – Tapasztaltál olyat nála, hogy egy
beszélgetés kellős közepén elalszik?
–Azóta nem, hogy…
Elhallgatott.
Penelope önelégült mosolya kifejezetten határozottabb lett.
– Pontosan erről van szó.
– Utálom, amikor igazad van – mormogta Colin.
– Tudom. Sajnos, mármint számodra sajnálatos módon, ez elég
gyakran előfordul.
Colin újra Daphnére pillantott, aki horkolni kezdett.
– Azt hiszem, vele kéne maradnunk – jelentette ki kissé vonakodva.
– Csengetek a szobalányért.
– Szerinted Simon tudja?
Penelope hátrapillantott a válla fölött, amint elérte a csengő
húzózsinórját.
– Fogalmam sincs.
Colin csak ingatta a fejét.
– Szegény ember. Élete legnagyobb meglepetése várja.

Amikor Simon egy teljes hét késéssel végre visszatért Londonba,

teljesen kimerült volt. Mindig is egy kissé jobban belefolyt földbirtoka
ügyeinek intézésébe, mint földbirtokos társainak többsége… még most is,
amikor ötvenedik életéve felé közeledett. Így amikor számos szántót
elöntött a víz, köztük egy olyan területet, amely egy bérlő család egyetlen
bevételi forrása volt, felgyűrte inge ujját és a többi férfival együtt dolgozott.
Képletesen értve, természetesen. Minden ingujj csak csuklóig volt
gyűrve. Mert pokolian hideg volt Sussexben. Ennél is rosszabb, hogy
nyirkos időben dolgoztak. Ami természetes, hiszen a mezők jó része víz
alatt volt.
Simon fáradt volt, még mindig fázott – úgy érezte, ujjai sosem
melegednek fel újra, örökre fagyosak maradnak –, és hiányzott a családja.
Kérnie kellett volna, hogy menjenek vele vidékre, de a lányok a báli
szezonra készülődtek és Daphne kissé megviseltnek tűnt, amikor elhagyta
Londont.
Remélte, hogy hitvese nem fázott meg. Amikor Daphne beteg, azt az
egész ház megérzi.
Daphne úgy tartotta magáról, hogy betegségben is jó a tűrőképessége.
Simon egyszer próbált rámutatni, hogy akinek betegségben is jó a
tűrőképessége, az nem járkál a házban és nem ismételgeti folyton, hogy
„Nem, nem, jól vagyok”, majd a székbe alél.
Ami azt illeti, erre már kétszer próbált rámutatni. Először olyasmit
mondott, amire Daphne nem is válaszolt. Akkor azt hitte, nem hallotta.
Visszatekintve azonban valószínűbb volt, hogy Daphne szándékosan nem
hallottá meg, mert másodszor, amikor a betegséget igazi sztoikus módjára
tűrök természetéről talált mondani valamit, Daphne azt felelte, hogy…
Nos, elég annyi, hogy ha felesége megfázott, Simon ajkát soha. többé
nem hagyta el a „Szegény, szegény drágám!” és a „Hozhatok neked teát?”
mondatokon kívül más hangsor.
Vannak dolgok, amelyeket a férfiember két évtizednyi házasság után
megtanul.
Amikor belépett a hallba, a komornyik fogadta; arckifejezése a
szokásos volt, vagyis teljességgel érzelemmentes.
– Köszönöm, Jeffries – mormogta Simon, átadva kalapját.
– A sógora van itt, uram – közölte Jeffries.
Simon megtorpant.
– Melyik? – Hét sógora volt.
– Mr. Colin Bridgerton, kegyelmes herceg úr. A családjával.
Simon oldalra billentette fejét.
– Valóban?
Nem hallott káoszt és zsivajt.
 – Nincsenek itthon, kegyelmes herceg úr.
– A hercegné?
– Lepihent.
Simon képtelen volt türtőztetni magát.
– De ugye nem beteg? – horkant fel.
Jeffries rá nagyon nem jellemző módon elpirult.
– Nem mondanám, hogy beteg, kegyelmes úr.
Simon igen kíváncsian nézett Jeffriesre.
– Ugye nem beteg?
Jeffries feszengett, toporgott, a torkát köszörülte, majd azt mondta: –
Azt hiszem, fáradt, kegyelmes úr.
– Fáradt – ismételte meg Simon mintegy magának, mert annyi világos
volt, hogy Jeffries megmagyarázhatatlanul zavarban lenne, ha tovább
forszírozná ezt a beszélgetést. A fejét ingatta, aztán elindult felfelé a
lépcsőn, hozzátéve: – Persze, hogy fáradt. Colinnak négy gyereke van,
egyik sincs még tízéves, és az én hercegném nyilván úgy gondolja, hogy
sokat kell dajkálnia őket, amíg itt vannak.
Talán lefekszik melléje egy kicsit. Ő is nagyon fáradt volt, és mindig
jobban aludt Daphne közelében.
A szobájuk ajtajához érve azt látta, hogy az be van csukva. Majdnem
kopogott – szokása volt kopogni, akkor is, ha az ajtó a saját hálószobájába
vezetett –, ám az utolsó pillanatban inkább megragadta a kilincset és halkan
benyitott. Lehet, hogy Daphne alszik. Ha valóban annyira fáradt, akkor
inkább hagyja aludni.
Egy könnyed lépéssel bejutott a szobába. A függönyök félig be voltak
húzva, és látta, hogy Daphne az ágyban fekszik, teljesen mozdulatlanul.
Lábujjhegyen közelebb ment. Daphne valóban sápadtnak látszott, de a
félhomályban ezt nehéz volt látni.
Simon ásított, leült az ágy másik szélére, majd előrehajolt, hogy
lehúzza a csizmáját. Meglazította a nyakkendőjét, majd teljesen kihúzta a
gallérja alól. Sietett, hogy hitvese mellé bújhasson. Nem akarta
felébreszteni, csak odasimult volna hozzá egy kicsit melegedni.
Hiányzott neki Daphne.
Elégedett sóhajjal feküdt le, karja hitvese derekára simult, a bordák
alatt.
– Grughargh! – Daphne úgy pattant fel, mint az ágyúgolyó.
– Daphne?!
 Simon is felült, éppen időben, hogy lássa, élete párja az éjjeliedényhez
rohan. Az éjjeliedényhez?
– Ó, jaj! – szólt összerezzenve, ahogy Daphne kiadta a gyomra
tartalmát. – A hal?
– Ki ne mondd azt a szót! – pihegett a felesége.
Biztosan a hal miatt van. Most már tényleg új halaskofát kell találniuk.
Kikászálódott az ágyból, hogy törülközőt keressen.
– Segíthetek valamiben? Mit hozzak?
Daphne nem válaszolt. Simon nem is igazán számított válaszra. Mégis
odanyújtotta neki a törülközőt. Igyekezett nem összerezzenni, amikor a
hercegné már vagy negyedszerre öklendezett.
– Ó, szegény drágám! – mormogta. – Annyira sajnálom, ami veled
történt! Nem voltál így, amióta… Amióta…
Ó, szentséges ég!
– Daphne? – A hangja remegett. A pokolba is! Egész testében
remegett. Daphne bólintott.– Na de… hogyan?
– Sejtésem szerint úgy, ahogy eddig – felelte, hálásan átvéve a
törülközőt.
– Na de… na de már…
Próbált gondolkodni. Képtelen volt rá. Agya teljesen leállt.
– Azt hiszem, végeztem. – Nagyon elgyötörtnek, kimerültnek látszott.
– Hoznál nekem egy kis vizet?
– Biztos vagy benne?
Ha jól emlékszik, a víz ilyenkor rövid úton az éjjeliedénybe kerül.
– Ott van – mutatott a nő erőtlenül az asztalon álló kancsóra. – Nem
nyelem le.
Simon egy pohár vizet töltött neki és várt, míg Daphne kiöblítette a
száját.
– Nos… – szólt Simon, a torkát sűrűn köszörülve. –Én… szóval…
Megint köhögött. Akkor sem tudott volna megszólalni, ha az élete
múlott volna rajta. És ezúttal nem foghatta a dadogásra.
– Mindenki tudja – közölte Daphne a férjébe karolva, ahogy elindultak
vissza, az ágy felé.
– Mindenki?
– Úgy terveztem, senkinek nem mondok semmit, amíg távol vagy, de
kitalálták.
 Simon lassan bólintott, próbálta felfogni, amit hallott. Gyermek. Az ő
korában. Daphne korában.
Ez…
Ez egészen…
Ez egészen csodálatos.
Furcsa, milyen hirtelen tört rá ez az érzés. De most, miután az első
döbbenet elmúlt, csak tiszta örömöt érzett.
– Ez csodálatos hír! – kiáltott fel. Legszívesebben megölelte volna
hitvesét, a keze már mozdult is, de sápadtságát látva meggondolta magát. –
Mindig kellemes meglepetéseket okozol nekem – mondta, és furcsa
feszélyezettséggel megpaskolta hitvese vállát.
Daphne felnyögött és behunyta a szemét
– Ne mozgasd az ágyat! – jajdult fel. – Tengeribeteg leszek.
– Szárazföldön nem lehetsz tengeribeteg.
– De igen, ha várandós vagyok.
– Fura egy tyúkanyó vagy, Daphne Basset – mormolta Simon, majd a
következő pillanatban hátrébb húzódott a) hogy ne rázza az ágyat b)
eltávolodjon hitvese közvetlen környezetéből, ha rossz néven venné a
baromfi hasonlatot. (Ennek volt némi története kettőjük között. Amikor
Ameliával volt viselős és akkorára dagadt mint egy ház, azt kérdezte, hogy
sugárzóan ragyog-e, vagy úgy néz ki, mint egy totyogó kotlós tyúk. Erre
Simon azt mondta neki, úgy néz ki, mint egy sugárzó kotlós tyúk. Nem ez
volt a helyes válasz.) A torkát köszörülte és azt mondta: – Szegény, szegény
drágám!
Aztán kimenekült.

Órákkal később Simon a masszív tölgyfa íróasztalánál ült, könyökét a

sima fára támasztva. Jobb mutatóujjával a konyakospohár peremén
körözött, amelyet már kétszer újratöltött.
Nagyon jelentős nap volt.
Körülbelül egy órával az után, hogy kilépett a hálószobából, hadd
aludjon Daphne, visszatért a házba Colin és Penelope a gyermekeikkel, és a
reggelizőszobában teáztak. Simon a szalonba indult volna teázni, de
Penelope azt kérte, olyan helyre menjenek, ahol nincsenek „drága kelmék
és kárpitozás.”
A kis Georgie felmosolygott rá, arca barna masszától volt maszatos,
amelyet Simon csokoládénak remélt. Simon nézte az asztalról a földre
pergő morzsaszőnyeget, a nedves szalvétát, amellyel Agatha kiömlött teáját
törölgették fel, és eszébe jutott, hogy ő és Daphne is mindig itt teázott,
amikor a gyerekek kicsik voltak.
Furcsa, hogy az ember elfelejti az ilyen apró részleteket.
Amint azonban a teázó társaság szétszéledt, Colin kérte, hogy
beszéljenek négyszemközt. Simon dolgozószobájába vonultak vissza, Colin
itt említette Georgie gondját.
Hogy nem beszél.
De a szeme éles. Colin szerint olvas.
De nem beszél.
Colin a tanácsát kérte, és Simon kénytelen volt beismerni, hogy nem
tud tanácsot adni. Természetesen gondolt erre. Daphne minden
viselősségénél kínozta ez a gondolat, sőt a gyerekek születése után is,
egészen addig, amíg mondatokat nem kezdtek formálni.
Gyanította, hogy valahol mélyen, legbelül még mindig nagyon
foglalkoztatja. Lesz még egy gyerekük, még egy lélek, akit nagyon lehet
szeretni… és akiért nagyon lehet aggódni.
Csak annyit tudott mondani Colinnak, hogy szeressék a kisfiút.
Beszéljen hozzá, dicsérje, vigye lovagolni, úszni, és csináljon vele olyan
dolgokat, amiket egy apa szokott a fiával tenni.
Mindazokat a dolgokat, amelyeket az ő apja sosem csinált vele.
Manapság már nem sokat gondolt rá. Az apjára. Ezt Daphnének
köszönheti. Mielőtt megismerkedtek, Simon a bosszú megszállottja volt.
Olyan nagyon bosszút akart állni az apján, bántani, hogy szenvedjen, ahogy
ő szenvedett kisfiúként… azt akarta, hogy az apja megismerje a fájdalmat
és kínt, hogy tudja, elutasítják és könnyűnek találtatott. Alkalmatlan
apának.
Az nem számított, hogy apja már meghalt. Simon így is bosszút akart,
és csak a szerelem és a szeretet űzte el ezt a kísértetet. A szerelem előbb
Daphne, majd a szeretet a gyerekek iránt. Akkor jött rá, hogy ettől a rémtől
megszabadult, amikor Daphne átadta neki a levélcsomagot, amelyet apja
rábízott. Nem akarta elégetni, nem akarta fecnikre tépni.
De elolvasni sem akarta különösebben.
Csak nézte a vörös-arany szalaggal gondosan átkötött borítékokat és
rájött, hogy semmit sem érez. Sem dühöt, sem bánatot, de megbánást sem.
Ez volt a legnagyobb győzelem, amelyet elképzelni tudott.
 Nem tudta, mennyi ideig hevertek ezek a levelek Daphne
íróasztalában. Tudta, hogy Daphne a legalsó fiókban tartja őket, és időnként
kihúzta ezt a fiókot, bepillantott, ott vannak-e még.
De aztán ez a fióknézés is abbamaradt. Nem feledkezett meg a
levelekről. Időnként történtek dolgok, amelyek eszébe juttatták, de már nem
sokat gondolt rájuk. Már hónapok óta eszébe sem jutottak, egészen addig,
mígnem egyszer kinyitotta íróasztalának alsó fiókját és meglátta, hogy
Daphne oda tette a levélköteget.
Húsz éve történt.
És bár még mindig nem volt benne késztetés, hogy elégesse vagy
széttépje az egészet, nem érezte szükségét annak sem, hogy felbontsa a
borítékokat.
Egészen mostanáig.
Illetve nem.
Talán?
Megint a levélkötegre nézett, még rajtuk volt a szalag. Vajon ki akarja
bontani? Lehet valami az apja leveleiben, ami segít Colinnak és
Penelopének, hogy átvezetgessék a kis Georgie-t a gyermekkor
nehézségein?
Nem. Ez lehetetlen. Az apja nagyon keményszívő embervolt,
érzéketlen, megbocsátani képtelen. Annyira el volt foglalva saját
örökségével és hercegi címével, hogy hátat fordított egyetlen gyermekének.
Semmi sem lehet azokban a levelekben, ami segíthet Georgie-nak.
Simon kézbe vette a leveleket. A papír száraz volt. Ré-giségszagú.
A kandalló tüze friss. Forró, fényes, megváltó. Addig bámulta a
lángokat, míg látása elhomályosult. Végtelenül hosszú percekig csak ült ott,
kezében apja neki szóló utolsó szavaival. Amikor az apja meghalt, már több
mint öt éve nem álltak szóba egymással. Ha az öreg herceg mondani akart
neki valamit, az ezekben a levelekben van.
– Simon?
Lassan felnézett, alig volt képes elszakítani tekintetét a révületből.
Daphne állt az ajtóban, könnyedén az ajtófélfának támaszkodva kedvenc
halványkék hálóköntösében. Évek óta megvolt ez a darab. Simon többször
kérte, hogy vegyen egy másikat, de nem volt hajlandó rá. Vannak dolgok,
amelyek puhán és kényelmesen a legjobbak.
– Jössz lefeküdni? – kérdezte.
Simon bólintott, felállt.
 – Nemsokára. Én csak… – köhécselt, mert az igazság az volt, hogy
fogalma sem volt, mit csinál. Azt sem tudta, mire gondolt – Hogy érzed
magad?
– Jobban. Esténként mindig jobban vagyok. – Néhány lépést tett előre.
– Ettem egy kis pirítóst és egy kis dzsemet is, és… – Megállt. Nem
mozdult, csak sűrűn pislogott. A leveleket nézte. Simon észre sem vette,
hogy amikor felállt, még a kezében volt a köteg. – El akarod olvasni őket? –
kérdezte Daphne halkan, kedvesen.
– Arra gondoltam, hogy… talán… – feszengett. – Nem tudom.
– De miért most?
– Colin említette Georgie-t. Arra gondoltam, talán van ezekben valami
– mozdította kezét, kissé felemelve a köteget. – Valami, ami segíthet nekik.
Daphne ajka megmozdult, de hosszú másodpercek teltek el, mire meg
tudott szólalni.
– Azt hiszem, te vagy a legkedvesebb, legnagylelkűbb ember, akit
valaha ismertem.
Simon értetlenkedve nézett hitvesére.
– Tudom, hogy nem akartad elolvasni őket.
– Nem igazán érdekel…
– De igen – vágott a szavába Daphne. – Valamennyire igen. Hiszen
nem semmisítetted meg őket.
– Alig gondolok rájuk.
Ez valóban így volt.
– Tudom. – Megfogta férje kezét, hüvelykujjával köny-nyedén
simogatta az ujjait. – Ám az, hogy elengedted az apádat, nem jelenti azt,
hogy soha nem is számított neked.
Simon nem szólalt meg. Nem tudta, mit mondjon.
– Nem leszek meglepve, hogy ha végül úgy határozol, elolvasod őket,
azért teszed, hogy valakin segíts.
Simon zavarban volt, úgy fogta hitvese kezét, mintha életmentő kötél
lenne.
– Akarod, hogy én bontsam fel a borítékokat?
A herceg bólintott, és szó nélkül átadta hitvesének a köteget.
Daphne egy közeli székhez ment, leült, meghúzta a szalag végét, és a
köteg kibomlott.
– Sorrendben vannak?
 – Nem tudom – felelte Simon. Visszaült az íróasztala mögé. Elég
messze volt, hogy ne lássa a papírlapokat.
Daphne bólintott, majd óvatosan feltörte az első boríték pecsétjét.
Szeme a sorokon mozgott, legalábbis Simon úgy látta. Nem volt elég
világos a helyiségben ahhoz, hogy pontosan lássa arckifejezését, de elégszer
látta már hitvesét levelet olvasni ahhoz, hogy tudja, milyen, amikor levelet
olvas.
– Szörnyű külalakkal írt. Alig lehet elolvasni – mormogta Daphne.
– Valóban?
Most, hogy jobban belegondolt, nem emlékezett rá, hogy valaha látta
volna apja kézírását. Egyszer biztosan látta. De nem emlékezett rá
egyáltalán.
Próbálta nem lélegzet-visszafojtva várni, hogy Daphne lapozzon.
– Nem írt alap hátoldalára – jegyezte meg Daphne némi
meglepettséggel.
– Magától értetődik. Semmi olyasmit nem tett, ami takarékoskodásnak
hathatott volna.
Daphne a homlokát ráncolva pillantott fel.
– Hastings hercegének nem kell takarékoskodnia – magyarázta Simon
komor tárgyilagossággal.
– Valóban? – Daphne lapozott. – Juttasd eszembe ezt, amikor
legközelebb a divatárushoz megyek – mormolta.
Simon mosolygott. Szerette, hogy Daphne ilyen pillanatokban is
mosolyt tudott fakasztani.
Néhány pillanat múlva összehajtotta a papírlapokat és felnézett. Egy
pillanatig csendben maradt, hátha Simon
mondani akar valamit, aztán, mivel ez nem következett be,
megjegyezte: – Ami azt illeti, elég unalmas írás.
– Unalmas? – kérdezte a férfi csalódottan. Nem is tudta, mire számított
Erre nem.
Daphne vállat vont.
– Az aratásról szól és a ház keleti szárnyának átépítéséről, és olyan
bérlőkről, akik szerinte becsapják – mondta, ajkát rosszallóan összeszorítva.
– Természetesen nincs igaza. Mr. Millerről és Mr. Bethumról írja ezt. Ők
soha senkit nem csapnának be.
Simon pislogott. Azt hitte, apja leveleiben valamiféle bocsánatkérés
lesz. Vagy ha az nem, akkor az ő alkalmatlanságáról szóló újabb tirádák.
Eszébe sem jutott volna, hogy az apja egyszerűen a birtok számadását küldi
el neki.
– Apád nagyon gyanakvó ember volt – jegyezte meg Daphne halkan.
– Ó, igen.
– Olvassam a következőt?
– Kérlek.
Daphne megtette. Ugyanolyan tartalmú volt, mint az előző levél,
ezúttal egy javítandó hídról szólt, és egy ablakról, amelyet nem a
megrendelésének megfelelően készítettek el.
És így folytatódott. Bérleti díjak, könyvelés, javítások, panaszok…
Időnként volt egy-egy személyesebb megjegyzés, de semmi különös.
Például: Arra gondoltam, hogy a jövő hónapban vadászatot rendezek, szólj,
ha érdekel Ez egészen elképesztő. Nem elég, hogy az apja nem vett
tudomást fia létezéséről, dadogó idiótának gondolta, de amikor Simon már
tisztán beszélt, sikerült letagadnia azt is, hogy valaha megtagadta. Úgy
viselkedett, mintha soha meg sem történt volna, mintha soha nem kívánta
volna saját fia halálát.
– Szentséges isten! – szólt Simon, mert valamit mondania kellett.
Daphne felnézett.
– Hmmm?
– Semmi, semmi – mormogott Simon.
– Ez az utolsó – közölte Daphne, felmutatva a levelet.
Simon felsóhajtott.
– Akarod elolvasni?
– Nyilván – felelte Simon gúnyosan. – Biztosan a bérleti díjakról szól.
Vagy a könyvelésről.
– Esetleg a rossz termésről – vetette közbe Daphne, láthatóan
küszködve, nehogy elmosolyodjon.
– Vagy arról – felelte Simon.
– Bérleti díjakról – közölte Daphne, miután elolvasta.
– És könyvelésről.
– A termésről semmi?
Daphne könnyedén elmosolyodott.
– Az jó év volt.
Simon egy pillanatra behunyta szemét. Furcsa feszültség oldódott
testéből.
– Ez nagyon különös. Vajon miért nem adta postára ezeket neked?
 – Ezt hogy érted?
– Hát úgy, hogy nem adta fel neked. Emlékszel? Magánál tartotta őket,
aztán a halála előtt Lord Middlethorpe-ra bízta.
– Gondolom, azért, mert külföldön voltam. Nem tudhatta, hova küldje.
– Ó, persze, persze – jegyezte meg Daphne elgondolkodva, komoran. –
Akkor is érdekes, hogy időt szánt arra, hogy leveleket írjon neked, hiszen
nem volt reménye arra, hogy elküldhesse neked. Ha én leveleket írnék
valakinek, akinek nem tudom eljuttatni, amit írok, nyilván azért tenném,
mert mondani akarok valamit, valami fontosat, olyan jelentős dolgot, amit
tudatni akarok vele, akár a halálom után is.
– Ez is csak egy a sok jellemző közül, amelyben más vagy, mint az
apám.
Daphne szomorúan mosolygott.
– Nos, igen. Azt hiszem.
Felállt, egy kis asztalra tette a leveleket.
– Ágyba bújunk?
Simon bólintott és hitvese mellé lépett. Ám mielőtt karon fogta volna,
lenyúlt, felkapta a köteget és a tűzbe hajította. Daphne felszisszent. Éppen
időben fordult meg, hogy lássa, a papírlapok már elfeketedtek, felizzanak.
– Nincs bennük semmi, amit érdemes lenne megőrizni.
– Azzal lehajolt, megcsókolta hitvesét, előbb az orra hegyét, majd az
ajkát. – Bújjunk ágyba!
– Mit mondasz Colinnak és Penelopének? – kérdezte Daphne a
lépcsőn felfelé menet.
– Georgie-ról? Ugyanazt, amit délután mondtam nekik.
– Újra megcsókolta, ezúttal homlokon. – Azt, hogy csak szeressék.
Ennyit tehetnek. Ha megszólal, megszólal. Ha nem, akkor nem. De
akárhogy is, minden rendben lesz, amíg szeretik.
– Simon Arthur Fitzranulph Basset, te nagyon jó apa vagy.
Simon nagyon igyekezett visszafogni magát, hogy ne dagadjon a keble
a büszkeségtől.
– Elfelejtetted Henryt.
– Kicsodát?
– Simon Arthur Henry Fitzranulph Basset.
Daphne felhorkant.
– Túl sok neved van.
 – De nincs túl sok gyerekem – megállt, maga felé fordította hitvesét.
Jobb kezét a hasára simította. – Gondolod, hogy még egyszer sikerül?
Daphne bólintott.
– Ha itt vagy nekem, igen.
– Nem – szólt a herceg halkan, meghatottan. – Ha te itt vagy nekem.
 A vikomt, aki engem szeretett

Kétségtelen, hogy A vikomt, aki engem szeretett című regényemben az

volt az olvasók kedvenc jelenete, amikor a Bridgerton család összejön Pall
Mallt játszani. Ez a krokett tizenkilencedig századi változata. Nagyon
versengnek egymással, és egyáltalán nem tartják be a szabályokat, mivel
régóta tudják, a győzelemnél csak egy dolog jobb: ha a testvéreik
veszítenek. Amikor szóba került, hogy nézzük meg, mi történt a
szereplőkkel, tudtam, hogy a Pall Mall-jelenetet kell felidéznem.
 A vikomt,aki engem szeretett
Második epilógus

Két nappal korábban

Kate átlépdelt a pázsiton, a válla fölött visszanézett, hogy
meggyőződjön, férje nem követi. Tizenöt évnyi házasság alatt megtanult
ezt-azt, és tudta, hogy hitvese minden lépését figyeli.
Ám Kate okos volt. És elszánt. És azt is tudta, hogy egy font
fizetségért Anthony inasa a legcsodálatosabb ruházati baleseteket tudja
produkálni. Például „véletlenül” dzsem kerül a vasalóra, vagy élősdi
fertőzés történik a szekrényben – pók, égés nem igazán számít, milyen állat.
Kate pedig a részleteket boldogan bízta az inasra, azzal az egyetlen
kikötéssel, hogy Anthony figyelme elég hosszú ideig legyen lekötve, így ő
nyugodtan elszökhessen.
– Az enyém! Az egész, az enyém! – kuncogott pontosan olyan hangon,
ahogy az előző hónapban, a Bridgerton család Macbeth előadásán nevetett.
Legidősebb fia osztotta ki a szerepeket, és ő az Első boszorka szerepét
kapta.
Kate úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy Anthony új lóval
jutalmazta a fiút.
Ezért most megfizet. Az inge eperdzsem-rózsaszín lesz, ő pedig…
Ő pedig úgy mosolygott, hogy már nevetett.
– Enyém, enyém, enyém, enyéééééééééém – énekelte, az utolsó
szótagra nagy lendülettel feltépve a kerti kamra ajtaját. A dallam
történetesen Beethoven Ötödik szimfóniájának mély, komor üteme volt. –
Enyém, enyém, enyém, enyéééééééééém.
Az övé lesz. Máris az övé. Már szinte érezte a fogását. A valóságban is
érezte volna, ha valahogyan ráfonhatta volna kecses ujjait. Természetesen
nem szerette a faütőt, de ez nem amolyan szokványos szerszám volt. Ez…
A halál pörölye.
– Enyém, enyéééééééééém Enyém, enyéééééééééém. Minimum –
folytatta, és rátért a refrént követő gyors kis részre.
Alig tudta türtőztetni magát, ahogy lerántotta a takarót. A Pall Mall-
készlet a sarokban hevert, mint mindig, hiszen ott volt a helye. Már csak
egy pillanat.
 – Ezt kereséd?
Kate megperdült. Anthony állt az ajtóban, és ördögi mosollyal forgatta
a fekete Pall Mall-ütőt a kézében.
Inge vakítóan fehér volt.
– Te… te…
Anthony bal szemöldöke vészesen felszaladt.
– Sosem tanúsítottál túl nagy tehetséget a szóválasztásban, amikor
dühös vagy. Mintha a cica elvitte volna a nyelvedet
– Hogyan… te hogyan.
Anthony előrehajolt a szeme összeszűkült.
– Én öt fontot fizettem neki.
– Öt fontot adtál Miltonnak?
Szentséges ég! Az gyakorlatilag az éves bére
– Sokkal jobban megéri, mint az összes ingemet lecserélni – szólt
komoran. – Eperdzsem. Nahát! Gondoltál a takarékoskodásra?
Kate vágyódón nézett az ütőre
– Három nap múlva lesz a játék – jelentette ki Anthony elégedett
szusszanással. – És máris nyertem.
Kate nem mondott ellent neki. A Bridgerton család többi tagja talán
azt hiszi, hogy a rendes évi Pall Mall játék egy nap alatt lezajlik, de ő és
Anthony ezt jobban tudták.
Már három éve egyfolytában könyörgött Anthonynak azért az ütőért.
Átkozott legyen, ha hagyja, hogy ezúttal túljárjanak az eszén.
– Most add fel, kedves feleségem – incselkedett hitvesével Anthony. –
Ismerd el a vereséget, és mindannyiunknak könnyebb lesz.
Kate halkan felsóhajtott, szinte mintha beleegyezett volna. Anthony
szeme összeszűkült.
Kate ujjaival tétován megérintette a ruhája dekoltázsát.
Anthony szeme tágra nyílt.
– Szörnyű meleg van idebent, nem gondolod? – kérdezte Kate édes,
rettentően pihegő hangon.
– Ó, te földi boszorkány! – mormolta Anthony.
Kate lecsúsztatta a kelmét a válláról. Semmit sem viselt a ruha alatt.
– Nincsenek gombok? – kérdezte Anthony súgva.
Kate a fejét ingatta. Nem volt ostoba. A legjobban szőtt tervek is
felborulhatnak. Az ember mindig öltözzön az alkalomhoz illően. Elég
hűvös volt még, érezte, hogy mellbimbói sértődötten összehúzódnak.
 Kate megborzongott, próbálta ezt pihegő lélegzetvétellel leplezni,
mintha felettébb izgalomba jött volna.
Ami akár így is lehetett volna, ha nem csak arra figyel, vagy nem csak
arra akart volna figyelni, hogy a vágyott Pall Mall-ütő férje kezében van.
Nem is beszélve a hidegről.
– Gyönyörű – mormolta Anthony, azzal megsimította hitvese keblének
oldalát.
Kate kéjesen nyöszörgő hangot hallatott. Ennek sosem tudott
ellenállni.
Anthony ajka lassú mosolyra húzódott, aztán előrenyújtotta a kezét és
ujjai közé vette a mellbimbót.
Kate felnyögött, tekintete önkéntelenül férjére rebbent. Anthony nézte
– nem mondhatni, hogy számítóan, de mégis, nagyon fegyelmezetten. És
Kate-nek eszébe jutott, hogy férje pontosan tudja: ennek ő képtelen
ellenállni.
– Ó, asszony! – mormolta, alulról megtámasztva keblét, magasabbra
emelve, míg kezére nem buggyant.
Anthony mosolygott.
Kate lélegzete elállt.
Anthony pedig előrehajolt és ajkai közé szívta a bimbót.
– Ó!
Kate már semmit nem színlelt.
És Anthony megismételte a kínzást a másik oldalon.
Aztán hátralépett.
Hátra.
Kate mozdulatlanul, pihegve állt.
– Ó, ha ez a kép festmény lenne! A dolgozószobámban akasztanám ki.
Kate szája tátva maradt a csodálkozástól.
Anthony diadalmasan tartotta az ütőt.
– A viszontlátásra, drága hitvesem! – azzal kilépett a kerti kamrából,
de egy pillanatra még visszadugta a fejét. – Meg ne fázz! Ugye nem
szeretnél kimaradni a visszavágóból?
Kate később arra gondolt, Anthony szerencsés volt, hogy nem jutott
eszébe megragadni az egyik Pall Mall-labdát, amikor a készletet kutatta.
Bár jobban belegondolva talán túl nehéz lett volna horpadást okoznia.
 Egy nappal a Pall Mall játék előtt

Anthony arra gondolt, hogy vannak pillanatok, amelyek legalább olyan

édesek, mint amikor az ember elmésen túljár a felesége eszén. Ez
természetesen a feleségtől is függ, de mivel ő kitűnő intellektusú és
felettébb szellemes nőt választott élete párjául, biztos volt benne, hogy azok
a pillanatok, amelyeket édesnek tartott, édesebbek voltak mások édes
pillanatainál.
Ezen a dolgozószobájában, teázás közben gondolkodott, és felsóhajtott
az örömtől, ahogy végignézett a fekete Pall Mall-ütőn, amely értékes
trófeaként hevert íróasztalán.
Hatalmasnak látszott, csillogott a reggeli fényben, legalábbis azokon a
részeken, ahol a lakkozást nem koptatta le az évtizedes kemény játék.
Nem számít. Anthony minden egyes horpadását, karcolását szerette.
Talán gyerekes, sőt talán infantilis dolog, de valósággal imádta ezt az ütőt.
A leginkább azt imádta, hogy a birtokában van, de azon kívül is eléggé
kedvelte. Amikor képes volt elfeledkezni arról, hogy milyen nagy ötlettel
ragadta el Kate orra elől, eszébe jutott hogy valami másra is emlékezteti.
Arra a napra, amikor szerelmes lett.
Nem mintha akkor ez tudatosult volna benne. Ahogy Kate sem ismerte
fel az érzést azon a napon, legalábbis Anthony így gondolta. Ő azonban
egészen biztos volt abban, hogy az volt az a bizonyos nap, amikor sorsuk
összefonódott a hírhedt Pall Mall játék napja.
Kate a rózsaszín ütőt hagyta neki. És a tóba ütötte a labdát.
Szentséges ég, az a nőszemély!
Remek tizenöt évet töltöttek eddig együtt.
Elégedetten mosolygott, aztán ismét lepillantott a fekete ütőre Minden
évben újrajátszották azt a meccset A játékosok ugyanazok, akik akkor
voltak: Anthony, Kate, a fivére Colin, húga, Daphne és férje, Simon,
valamint Kate húga, Edwina, mind kötelességszerűen eljöttek Aubrey
Hallba minden tavaszon és felálltak a folyton változó pályán. Némelyek
nagy lelkesedéssel álltak a játékhoz, mások szórakozottabban, de mind ott
voltak, minden évben.
Ebben az évben pedig…
Anthony vidáman kacarászott. Megszerezte az ütőt Kate pedig nem.
Szép az élet Nagyon szép az élet.
 – Kaaaaaaaaaaate!
Kate felnézett könyvéből.
– Kaaaaaaaaaaate!
Próbálta felmérni, milyen messzire lehet Anthony. Tizenöt éve hallja a
nevét szinte ugyanúgy kiáltani, így könnyedén meg tudta már állapítani az
első üvöltés és férje testi valójában való megjelenése között eltelő időt.
Nem is volt ez olyan egyszerű kalkuláció, mint amilyennek látszott.
Figyelembe kellett venni, hogy éppen hol tartózkodik: a földszinten vagy az
emeleten, van-e közvetlen rálátása ajtóra, s a többi, s a többi.
Aztán számolni kell a gyerekekkel is. Otthon vannak? Lehetséges,
hogy útban? Nyilván lelassítják, talán egy egész percig is, és…
– Te!
Kate meglepetten pislogott. Anthony az ajtóban állt, lihegett a
kimerültségtől, és meglepően dühödten nézett rá.
– Hol van? – kérdezte parancsolón.
Nos, ez talán nem is meglepő.
Kate csak pislogott, mintha mi sem történt volna.
– Nem akarsz leülni? – érdeklődött. – Kicsit agyonhaj-szoltnak tűnsz.
– Kate…
– Tudod, hogy már nem vagy olyan fiatal… – sóhajtott.
– Kate…! – Hangereje vészesen nőtt.
– Csengethetek, hogy hozzanak teát – szólt a drága hitves kedvesen.
– El volt zárva! – mordult. – A dolgozószobám be volt zárva!
– Valóban? – kérdezte Kate halkan, tűnődőn.
– Csak egy kulcsom van.
– Valóban?
Anthony szeme tágra nyílt.
– Mit csináltál?
Kate lapozott egyet, bár nem nézte a betűket.
– Mikor?
– Hogy érted azt, hogy mikor?
– Úgy értem… – Elhallgatott egy pillanatra, mert ezt a momentumot
nem lehetett belső ünneplés nélkül megélni. – Mikor? Ma reggel? Vagy a
múlt hónapban?
Anthony nem értette rögtön a kérdést. Egy vagy két pillanat telt el, de
ez éppen elég hosszú volt ahhoz, hogy Kate lássa arckifejezése változását:
előbb zavart, aztán gyanakvó, majd dühös.
 Ragyogó. Elbűvölő. Édes győzelem. Nevetve kikotyoghatta volna, de
az csak újabb hónapnyi húzd-meg-ereszd-meg évődést és viccelődést
eredményezett volna, és véget kell vetnie annak, hogy Anthony ezt tegye.
– Kulcsot csináltattál a dolgozószobámhoz?
– A feleséged vagyok – felelte a körmeit nézegetve. –Nem szabad
titkainknak lenni egymás előtt, nem gondolod?
– Kulcsot csináltattál?
– Nem szeretnéd, ha titkot tartanék, ugye?
Anthony olyan erősen markolta az ajtókeretet, hogy ujjai elfehéredtek.
– Ne mutasd, hogy ezt még élvezed is! – mordult.
– Ó, de az hazugság lenne, és bűn hazudni az ember férjének.
Anthony torkából furcsa, elfojtott hangok törtek fel.
Kate mosolygott.
– Ha jól emlékszem, egyszer valami olyasmit ígértem neked, hogy
őszinte leszek hozzád.
– Engedelmességet fogadtál.
– Engedelmességet? Az nem lehet.
– Hol van?
Kate vállat vont.
– Nem mondom meg.
– Kate!
– Nem mindi-mondom meg! – váltott csilingelő, negédes hangra.
– Asszony…! – Anthony előremozdult. Vészjóslón.
Kate feszengett. Megvolt a nagyon kicsi, mondhatni apró,
mindazonáltal nagyon reális veszélye annak, hogy egy kicsit túl messzire
ment.
– Az ágyhoz kötözlek! – figyelmeztette a férfi.
– Tedd azt – szólt Kate, elismerve férje igazát, mivel felmérte az ajtó
távolságát. – De lehet, hogy nem lesz ellenemre.
Anthony szeme villant, de nem a vágytól – ahhoz még mindig
túlságosan foglalkoztatta a Pall Mall-ütő ügye. De azért Kate úgy gondolta,
hogy némi… érdeklődést lát.
– Tehát azt mondod, kötözzelek meg – mormolta előrelépve –, és nem
lenne kedved ellenére, ugye?
Kate megsejtette, mire gondol. Felcsattant.
– Azt nem tennéd!
– Dehogynem!
 Meg akarta ismételni, amit egyszer már megtett Az ágyhoz kötözi, és
ott hagyja, amíg megkeresi a Pall Mall-ütőt.
Nem mintha Kate-nek bármi mondanivalója lett volna a tárgyban.
Kate mocorgott, átcsusszant a szék karfáján és mögéje bújt. Ilyen
helyzetekben mindig jó, ha konkrét akadály van a felek között
– Ó, Kaaaaate – szólt a férfi gúnyosan, feléje mozdulva.
– Az enyém. Az enyém volt tizenöt éve, és még mindig
az enyém .
– Az enyém volt, mielőtt a tied lett.
– De feleségül vettél!
– És úgy gondolod, hogy attól a tied?
Kate nem szólt, csak férje szemébe nézett. Pihegett, alig kapott
levegőt, elkapta a pillanat heve.
Aztán Anthony villámsebesen előrelendült, a székhez ért, egy
pillanatra megragadta Kate vállát, de hitvese szinte rögtön kiszabadult a
szorításból.
– Sosem fogod megtalálni – sikított, a szófa mögé bújva.
– Ne hidd, hogy most menekülhetsz! – figyelmeztette Anthony.
Oldalra mozdult, amivel Kate és az ajtó közé került.
 Kate az ablakra pillantott
– Ha ott kizuhansz, meghalsz!
– Ó, az ég szerelmére! – szólt egy hang az ajtóból.
Kate és Anthony megfordult Anthony öccse; Colin állt
ott, és méla undorral nézte őket
– Colin! Milyen kellemes meglepetés! – szólt Anthony meglehetősen
kelletlenül, feszélyezetten.
Colin szemöldöke megrebbent.
– Gondolom, ezt keresitek.
Kate alig kapott levegőt.
A fekete Pall Mall-ütőt tartotta a kezében.
– Ez hogyan került…
Colin szinte szeretettel simította végig a sima, hengeres véget.
– Csak a magam nevében beszélhetek, természetesen – szólt boldog
sóhajjal –, de meglátásom szerint már meg is nyertem a játékot.

A játék napja

– Fel nem foghatom, miért te jelölöd ki a pályát – jegyezte meg

Anthony húga, Daphne.
– Azért, mert az enyém a pázsit – mordult Anthony. Kezét
napellenzőül a szeme elé emelve megszemlélte munkája eredményét.
Ezúttal kitűnően teljesítette a feladatot, és ezt ki is mondta.
Ördögi volt. Egyszerűen zseniális.
– Van esély arra, hogy képes legyél türtőztetni magadat profán
megnyilvánulásoktól hölgytársaságban? – szólt Daphne férje, Simon,
Hastings hercege.
– Nem hölgy – mordult Anthony. – Daphne a húgom.
– A feleségem.
Anthony vigyorgott.
– Előbb a húgom volt.
Simon ekkor Kate-hez fordult, aki éppen zöld ütőjével ütögette a füvet.
Azt mondta, elégedett ezzel az ütővel, de Anthony tudta, hogy ez nem így
van.
– Hogy vagy képes elviselni?
Kate vállat vont.
– Kevesekben van meg ez a tehetség.
 Colin lépett oda hozzájuk, úgy fogta a fekete ütőt, mintha az lett volna
a Szent Grál.
– Elkezdhetjük? – kérdezte kissé fellengzősen.
Simon szája tátva maradt a meglepetéstől.
– A halál pörölye?
– Nagyon okos vagyok – erősítette meg Colin.
– Megvesztegette a szobalányt – mordult Kate.
– Lefizetted az inasomat – mutatott rá Anthony.
– Te is!
– Én senkit sem fizettem le – jegyezte meg Simon csak úgy, minden ok
nélkül. Daphne leereszkedően megpaskolta férje karját.
– Te nem ebbe a családba születtél!
– Ő sem – jegyezte meg Simon, megfordulva, Kate-re mutatva.
Daphne ezen elgondolkodott.
– Ő… aberráció – jelentette ki végül.
– Aberráció?
– Ez a legmagasabb fokú dicséret – tájékoztatta Daphne. Majd
kisvártatva hozzátette: – Erről jut eszembe – fordult Colinhoz. – Mennyi?
– Mi mennyi?
– Mennyit adtál a szobalánynak?
Colin vállat vont.
– Tíz fontot.
– Tíz fontot?!
Daphne kis híján felsikoltott.
– Meg vagy bolondulva? – horkant fel Anthony.
– Te ötöt adtál az inasodnak – emlékeztette Kate.
– Remélem, nem a jobb szobalányok valamelyike volt – mqrdult
Anthony –, mert ennyi pénzzel a zsebében estére már biztosan felmond.
– Minden szobalányunk jó – jegyezte meg Kate némi bosszúsággal.
– Tíz font… – ismételte Daphne a fejét ingatva, hitetlenkedve. –
Megmondom a feleségednek.
– Csak tessék – felelte Colin rezignáltan, és a Pall Mall-pálya felé lejtő
lankára mutatott. – Ott jön.
Daphne felnézett.
– Penelope itt van?
– Penelope itt van? – mordult Anthony. – Miért?
– A feleségem – felelte Colin.
 – Még sosem jött el.
– Látni akarja, hogy győzök – vágott vissza Colin hervadt, lesajnáló
mosollyal nézve bátyjára.
Anthony leküzdötte az erős késztetést, hogy megfojtsa. De nem sok
híja volt.
– És honnan tudod, hogy nyerni fogsz?
Colin meglengette előtte a fekete ütőt.
– Máris nyertem.
– Szép jó napot mindenkinek! – szólt Penelope a társasághoz
csatlakozva.
– Semmi tetszésnyilvánítás, semmi buzdítás – figyelmeztette Anthony.
Penelope zavartan pislogott.
– Tessék?
– Semmilyen körülmények között nem közelítheted meg a férjedet,
mindig tarts tíz lépés távolságot – folytatta, – mert valakinek
gondoskodnia kell arról, hogy a játék a megfelelő keretek között
játszódjon.
Penelope ekkor Colinra nézett, feje kilencet biccent, ahogy a
köztük tartandó távolságot számolta lépésben, majd egy lépést
hátrált.
– Semmi csalás! – figyelmeztetett Anthony.
– Legalábbis új csalásfajtával ne próbálkozzon senki – tette
hozzá Simon. – A korábban bevett csalási technikák
megengedettek.
– A játék alatt beszélhetek a férjemmel? – érdeklődött
Penelope szelíden.
– Nem! – Háromhangú kórus felelt.
– Remélem jegyezted, hogy én nem tiltakoztam – szólt Simon.
– Mint említettem – szólt Daphne, férjéhez simulva, ahogy
elhaladt mellette az egyik kaput megszemlélni –, te nem ebbe a
családba születtél.
– Hol van Edwina? – kérdezte Colin felélénkülve, a ház felé
sandítva.
– Nemsokára lejön – felelte Kate. – Már a reggeli végén járt.
 – Késlelteti a játékot.
Kate ekkor Daphne felé fordult.
– A húgom nem osztja a játék iránti lelkesedésünket.
– Azt hiszi, hogy mind meg vagyunk bolondulva?
– Valahogy úgy.
– Nos, kedves tőle, hogy mégis minden évben eljön – jegyezte
meg Daphne.
– Ez hagyomány – mordult Anthony. Sikerült megszereznie a
narancssárga ütőt, és most a képzeletbeli labda felé lendítette,
hunyorítva próbálta az ütést.
– Ugye nem gyakorolta a pályát? – kérdezte Colin bőszen.
– Hogyan gyakorolhatta volna? – kérdezte Simon. – Hiszen
csak ma reggel tűzte ki. Szemmel tartottuk.
Colin ezt mintha meg sem hallotta volna. Kate-hez fordult.
– Mostanában volt úgy, hogy furcsamód eltűnt?
Kate csak bámult.
– Arra gondolsz, hogy kiosont holdfénynél Pall Mallt játszani?
– Szerintem bőven kitelik tőle – mordult Colin.
– Szerintem is – felelte Kate. – De biztosíthatlak, a saját
ágyában aludt.
– Itt nem az ágyakról van szó, hanem a versenyről –
tájékoztatta Colin.
– Hölgyek jelenlétében nem illik ilyesmiről beszélni – szólt
Simon, de nyilvánvaló volt, hogy ő is felettébb élvezi ezt a nem illő
beszélgetést.
Anthony bosszús pillantást vetett Colinra, majd Simonra is. A
beszélgetés kezdett nevetségessé válni, és éppen ideje volt
elkezdeni a játékot.
– Hol van Edwina? – kérdezte Anthony bosszúsan, sürgetőn.
– Látom már. Lefelé jön – felelte Kate.
Anthony felnézett és megpillantotta, ahogy Kate húga, Edwina
Bagwell lépdel lefelé a domboldalon. Sosem rajongott a szabadtéri
időtöltésekért, Anthony szinte látta, ahogy menet közben sóhajtozik és a
szemét forgatja.
– Én az idén a rózsaszínnel játszom – jelentette ki Daphne, azzal
kiemelte a nevezett ütőt a megmaradtak halmából. – Nőiesnek és finomnak
érzem magamat – tette hozzá, majd pajkos, rafinált mosollyal nézett
fivéreire. – Ez természetesen csak a látszat.
Simon ellépett mellette, a sárga ütőt választotta.
– Edwina természetesen a kéket kapja.
– Mindig Edwina kapja a kéket – szólt Kate, Penelope felé fordulva.
– Miért is? Nem tudom – tűnődött Kate.
– Mit szólnál a lilához? – kérdezte Penelope.
– Ó, azt soha nem használjuk.
– Miért is? Nem tudom – ismételte magát Kate.
– Hagyomány – felelte Anthony.
– Akkor miért van az, hogy a többiek minden évben más színnel
játszanak? – tudakolta Penelope.
Anthony a fivéréhez fordult.
– Mindig ilyen sokat kérdez?
– Mindig – felelte a férfi, aztán ismét Penelope felé fordult. – Mi így
szeretünk játszani.
– Itt vagyok! – kiáltott Edwina vidáman, amint a játékosok közelébe
ért.
– Ó, idén is a kék jutott nekem! Mily figyelmesség? –kézbe vette
felszerelését, majd Anthonyra nézett. – Akkor játszunk?
Anthony bólintott, majd Simonhoz fordult.
– Te kezdesz, Hastings.
– Mint mindig – mormogta Simon, és a kezdőpontra ejtette a labdát. –
Húzódjatok hátra! – figyelmeztetett, bár senki sem volt lendítőtávolságban.
Hátrahúzta az ütőt, majd hatalmas erővel, csodálatos ívben lendítette előre.
A labda egyenesen, lendülettel repült a pázsit fölött, és alig néhány
yardnyira állt meg a következő kosártól.
– Ó, remek ütés volt! – lelkendezett Penelope tapsikolva.
– Azt mondtam, hogy ne legyen drukkolás. Semmi szükség ilyen
hangzavarra – mordult Anthony. Miért nem képesek az emberek manapság
betartani a szabályokat?
– Simonnak sem tapsolhatunk? – riposztolt Penelope.
– Azt hittem, az csak Colinra vonatkozik.
 Anthony óvatosan letette a labdáját.
– Elvonja a figyelmet.
– Mintha a többiek jelenléte nem vonná el a figyelmet – kommentálta
Colin. – Tapsolj csak, drágám!
Ám Penelope csendben maradt, miközben Anthony ütésre készült. Az
ő ütése még erősebb volt, mint a hercegé, a labda még messzebb gurult.
– Hmmm, ez nem volt éppen szerencsés ütés – jegyezte meg Kate.
Anthony gyanakodva fordult feléje.
– Ezt hogy érted? Gyönyörű lendítés volt.
– Igen, de…
– El az utamból! – rendelkezett Colin, azzal start pozícióba
helyezkedett.
Anthony hitvese szemébe nézett.
– Ezt hogy érted?
– Semmi; semmi – felelte Kate könnyedén – csak ott egy kicsit sáros a
talaj.
– Sáros? – Anthony előbb a labda irányába nézett, majd feleségére, és
megint a labdára. – Napok óta nem esett.
– Hmmm. Valóban.
Anthony ekkor újfent hitvesére tekintett. Őrjítő, ördögi, kalodába-kell-
zárni feleségére.
– Hogyan lett sáros az a terület?
– Nos, lehet, hogy nem pontosan sáros…
– Tehát nem sáros – szögezte le, sokkal nagyobb türelemmel, mint
amennyit Kate megérdemelt.
– A tócsás talán jobb kifejezés lenne.
Anthony nem talált szavakat.
– Tócsagos? – Kate annyira gondolkodott, hogy homlokán, orrán
ráncok jelentek meg. – Hogyan képez az ember ilyen szót? Szóval tele van
tócsákkal.
Anthony egy lépést tett hitvese felé. A hitves rögtön Daphne háta
mögött keresett menedéket.
– Mi történik itt? – kérdezte Daphne hátrafordulva.
Kate kidugta a fejét és diadalmasan mosolygott.
– Azt hiszem, a férjuram meg fog ölni.
– Így, ennyi tanú előtt? – kérdezte Simon.
 – Hogyan lehetséges, hogy pocsolyák képződtek a mezőn – mordult
Anthony fenyegetőn –, amikor emberemlékezet óta nem volt ilyen száraz a
tavasz?
Kate ismét rá oly jellemző, végtelenül bosszantó vigyorral nézett.
– Kiömlött a teám.
– És egy egész pocsolya lett belőle?
Kate vállat vön.
– Fáztam.
– Szóval fáztál.
És szomjas voltam.
– És minden jel szerint ügyetlen is – vetette közbe Simon. Anthony
igen mogorva pillantást vetett rá.
– Ha mindenáron feleséggyilkosságot kívánnál elkövetni, lennél szíves
megvárni, míg az én feleségem nem lesz köztetek? – szólt Simon, majd
Kate-hez fordult. – Honnan tudtad, hogy hol kell pocsolyát csinálni?
– Nagyon kiszámítható – felelte Kate.
Anthony az ujjait nyújtogatta, Kate nyakának méretét tanulmányozva.
– Minden évben ugyanarra a helyre teszed az első kaput – szólt,
egyenesen rá mosolyogva és mindig pontosan ugyanúgy ütöd meg a labdát.
Colin ebben a pillanatban ért vissza hozzájuk.
– Te jössz, Kate.
Kate pedig kiugrott Daphne háta mögül és a start oszlophoz rohant.
– Minden így van rendjén, drága férjem – szólt vidáman. Aztán
előrehajolt, lendített és a zöld labda repült.
Egyenesen a pocsolyába.
Anthony boldogan sóhajtott fel. Ezek szerint mégis van igazság a
világban.
Harminc perccel később Kate a labdája mellett, a harmadik kapu
közelében várt.
– Kár volt azért a pocsolyáért – szólt Colin, elhaladva mellette. Kate
csak bámult.
Daphne egy pillanattal később haladt el mellette.
– Van egy kis… – Kate hajára mutatott. – Igen, ott – tette hozzá,
amikor Kate bosszúsan a halántéka környékét tapogatta. – Bár van még egy
kicsi… nos – köhécselt szóval mindenütt.
Kate igen dühösen nézett rá.
 Simon lépett oda hozzájuk. Szentséges ég, mindenkinek el kell
haladnia a harmadik kapu mellett, a hatodik felé menet?
– Egy kicsit sáros lettél – szólt segítőkészen.
Kate ujjai még szorosabban feszültek az ütő nyelére. Simon feje olyan
nagyon, nagyon közel volt.
– De legalább van benne tea is – tette hozzá Simon.
– Mi köze ennek bármihez? – kérdezte Daphne.
– Nem is tudom… de úgy éreztem, muszáj mondanom valamit –
mondta távolodva, Daphne oldalán az ötös számú kapu felé haladva.
Kate magában elszámolt tízig. Ekkor Edwina vonult el előtte, három
lépéssel mögötte Penelope. Afféle csapatot alkottak, Edwina végezte az
ütéseket, Penelope stratégiáról konzultált.
– Ó, Kate! – szólt Edwina sajnálkozó sóhajjal.
– Ki ne mondd! – mordult Kate.
– Te csináltad azt a pocsolyát – mutatott rá Edwina.
– Kinek a húga vagy? – kérdezte Kate igen bosszúsan.
Edwina széles mosollyal nézett rá.
– A testvéri rajongás nem homályosítja el a tisztességes játék iránti
érzékemet.
– Ez Pall Mall. Itt nincs fair play.
– Minden jel szerint ez a helyzet – jegyezte meg Penelope.
– Tíz lépés – figyelmeztetett Kate.
– Nem tőled, hanem Colintól – riposztolt Penelope. –Bár azt hiszem,
mindig tanácsos egy ütőhossznyi távolságot tartanom tőled.
– Megyünk? – kérdezte Edwina, majd Kate-hez fordult.
– Most teljesítettük a harmadik kaput.
– És ekkora kerülőt kellett tennetek a negyedik felé? –mormogta Kate.
– Úgy tartottuk sportszerűnek, ha meglátogatunk – tétovázott Edwina.
Megfordultak, indulni készültek, amikor Kate nem tudta türtőztetni
magát tovább, meg kellett kérdeznie.
– Hol van Anthony?
Edwina és Penelope megfordult.
– Tényleg tudni akarod? – kérdezte Penelope.
Kate erőt vett magán, bólintott.
– Attól tartok, már az utolsó kapunál jár – felelte Penelope.
– Előtte vagy utána? – mordult Kate.
– Tessék?
 – A kapu előtt jár vagy már azon túl? – pontosította a kérdést Kate
mogorván. Aztán, mivel Penelope nem válaszolt rögtön, hozzátette: –
Megtette már azt az átkozott lépést?
Penelope meglepetten pislogott.
– Ööö… nem. Még körülbelül két ütése van, ha jól sejtem. Talán
három.
Kate szeme összeszűkült, nézte, ahogy távoznak. Nem fog nyerni, erre
már semmi esélye. De ha ő nem nyerhet, akkor Anthony sem! Nem érdemel
dicsőséget ezen a napon, azok után semmiképpen, hogy miatta kellett
pocsolyában dagonyáznia.
Ó, persze váltig állította, hogy baleset volt, de Kate felettébb
gyanúsnak találta, hogy éppen abban a pillanatban csapódott ki labdája a
pocsolyából nagy fröccsenéssel, amikor ő előrelépett, hogy a saját labdáját
elérje. Hirtelen hátra kellett ugrania, hogy ne találja el Anthony labdája, és
éppen gratulált magának, hogy sikerült elkerülnie, amikor Anthony hirtelen
egy „Ó, jaj! Jól vagy?” kiáltással megperdült. Vele lendült az ütője is,
pontosan bokamagasságban. Kate ez elől képtelen volt elugrani, és
egyenesen a sárba huppant.
Hasmánt.
Aztán Anthonynak volt képe segítségül felajánlani a zsebkendőjét.
Megöli.
Meg fogja ölni.
Ölni, ölni, ölni.
Ám előbb gondoskodik arról, hogy ne nyerhesse meg a versenyt.

Anthony szélesen vigyorgott – sőt fütyörészett –, és várta, hogy ő

következzen. Nevetségesen hosszú időbe telt, mire ismét rá került a sor.
Mivel Kate annyira lemaradt a társaságtól, valakinek mindig vissza kellett
gyalogolnia hozzá, hogy tudassa, ő következik, nem is szólva Edwináról,
aki mintha nem értette volna meg, mi a gyors játék előnye.
Elég kellemetlen volt ez az utóbbi tizennégy évben, úgy lődörgött a
pályán, mintha az egész nap a játékra lenne szánva, most ráadásul ott van
mellette Penelope, aki csak azután engedi labdába ütni, ha előbb elemezte
az állást és tanácsokkal látta el.
Ám ezúttal Anthony ezt egyáltalán nem bánta. Hiszen ő vezetett, olyan
nagy előnnyel, hogy senkinek sem volt esélye beérni. És hogy édesebb
legyen a győzelem: Kate az utolsó helyen állt.
 Annyira lemaradt, hogy reménye sem volt előbbre kerülni.
Ez majdnem pótolta azért a veszteségért, hogy Colin elragadta a hálál
pörölyét.
Az utolsó kapu felé fordult. Még egy ütés kellett ahhoz, hogy a cél
közelébe juttassa a labdát. A következővel beüti. Utána már csak a záró
oszlophoz kell gördítenie, az oszlopra csapni és a játékot a maga részéről
befejezte.
Gyerekjáték.
Visszapillantott a válla fölött. Látta, hogy Daphne az öreg tölgyfa
mellett áll. A dombtetőn állt így lelátott oda is, ahova ő nem.
– Ki következik? – kiáltott neki Anthony.
Daphne a nyakát nyújtva lenézett a dombról, a többi játékosra.
– Azt hiszem, Colin – felelte, felmérve az állást. – Ami azt jelenti,
hogy Kate a következő.
Anthony erre elmosolyodott.
Az idén kicsit másképpen jelölte ki a pályát, körkörös mintázat szerint.
A játékosoknak kanyargó nyomvonalat kellett követniük, ami azt jelenti,
hogy légvonalban közelebb volt Kate-hez, mint a többiek. Tulajdonképpen
csak tízyadnyira délre kellett mozdulnia és láthatta, ahogy Kate a negyedik
kapu felé lépdel.
Vagy csak a harmadikhoz?
Akárhogy is, erről nem maradhat le.
így kajánul vigyorogva trappolt oda, ahonnan már láthatta. Vajon
kiáltson neki? Még jobban bosszantja, ha megszólítja.
De az kegyetlenség lenne. Másrészt azonban…
KRAKKK!
Anthony éppen időben nézett fel tévedéséből ahhoz, hogy lássa a nagy
sebességgel feléje közeledő zöld labdát.
Mi az ördög?
Kate diadalmasan felnevetett, felkapta szoknyáját, és futásnak eredt.
– Az isten szerelmére, mit csinálsz? – kiáltott rá Anthony. – A
negyedik kapu arra van! – mutatott a megfelelő irányba, bár tudta, hogy
ezzel Kate is tisztában van.
– Még csak a harmadik kapunál járok – felelte Kate foghegyről,
bosszúsan. – Amúgy is feladtam már, hogy nyerhetek. A dolgok jelenlegi
állása szerint ez lehetetlen, nem gondolod?
 Anthony ránézett, aztán a labdára, amely békésen hevert az utolsó
kapu közelében. Majd ismét hitvesére emelte tekintetét.
– Ó, nem! Ezt nem teheted! – mordult.
Kate lassú mosolyra húzta ajkát.
Fondorlatos mosoly volt.
Boszorkányos.
– Ezt figyeld! – szólt Kate.
Ebben a pillanatban Colin rohant le a dombról.
– Te jössz, Anthony!
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte szigorúan. – Kate az előbb ütött,
most Daphne, Edwina és Simon jön. Csak azután én.
– Nagyon gyorsan játszottunk – felelte Simon, nagy léptekkel
nyomulva. – Erről nem akarunk lemaradni.
– Ó, az ég szerelmére! – mormogta és nézte, ahogy a többiek sietve
közelednek. A labdájához lépett, koncentrált, ütésre készült.
– Vigyázz a fagyökérre! – kiáltott Penelope. Anthony a fogát
csikorgatta.
– Ez nem drukkolás volt! – jegyezte meg Penelope, rezzenéstelen
arccal. – A jó szándékú figyelmeztetés nem számít drukkolásnak.
– Fogd be a szád! – mordult Anthony.
– Itt mindenki egyenrangú játékos – jegyezte meg Penelope kissé
irritált hangon.
Anthony hátrafordult.
– Colin! – mordult. – Ha nem akarsz özvegy lenni, légy oly kedves, és
hallgattasd el a feleségedet!
Colin hitvese mellé lépett.
– Szeretlek! – mondta, azzal arcon csókolta.
– Én is…
– Abbahagyni! – robbant ki Anthony. Minden tekintet rá szegeződött,
ezért meglehetősen mogorván hozzátette:
– Próbálok koncentrálni.
Kate egy kicsit közelebb lebbent hozzá.
– Távozz tőlem, asszony!
– Csak látni akarok! Alig láthattam valamit a játékból, mert végig
hátul voltam!
Anthony szeme összeszűkült.
 – Lehet, hogy miattam vagy sáros, és szíves figyelmedbe ajánlom,
hogy a hangsúly a leheten van, ami semmiféle beismerést nem jelent
részemről. – Elhallgatott, meglehetősen feltűnően tudomást sem véve a
többiekről. Mindenki tátott szájjal bámulta. – Mindazonáltal fel nem
foghatom, mitől lenne az én felelősségem az, hogy utolsóként hátul kellett
lenned.
– A sártól csúszós lett a kezem – mordult Kate – Nem tudtam rendesen
fogni az ütőt.
Oldalt Colin vigyorgott.
– Attól tartok, ez gyenge érv, Kate. Bármennyire is fáj, ebben
kénytelen vagyok Anthonynak igazat adni.
– Remek – szólt Kate, hervasztó pillantással nézve Colinra. – Senki
nem hibás, csak én. Mindazonáltal…
De nem folytatta.
– Mindazonáltal micsoda? – érdeklődött Edwina.
Kate királynői tartással állt, kezében az ütő mintha jogar
lett volna. Ott állt, csuromsárosan.
– Mindazonáltal – folytatta fenségesen – nem kötelező, hogy ez így
tetsszen is nekem. És mivel ez Pall Mall játék, mi pedig Bridgertonok
vagyunk, nem kell betartanom a fair play íratlan szabályait.
Anthony a fejét ingatta, lehajolt, célzott.
– Ezúttal igaza van – szólt a nyavalyás Colin, aki az embernek az
idegeire tudott menni. – A sportszerűséget ebben a játékban sosem tartottuk
jelentős értéknek.
– Hallgass már el! – mordult Anthony.
– Ami azt illeti – folytatta Colin azzal érvelhetnénk, hogy…
– Azt mondtam, hallgass már el!
– De ennek az ellenkezője is igaz, vagyis hogy a sportszerűtlen
játékot…
– Fogd már be a szád, Colin!
– …egyenesen ünnepeljük, és…
Anthony elhatározta, hogy feladja és üt. Ha ezt így folytatnák, Szent
Mihály-napig itt ücsöröghetnének. Colin sosem hagyja abba, csak mondja a
magáét, különösen így, hogy azt hiszi, felbosszanthatja bátyját.
Anthony fegyelmezte magát, nem figyelt semmi másra, csak a szélre.
Legalábbis igyekezett.
Célzott.
 Lendített.
Krakkk!
Ne túl erősen, ne túl erősen.
A labda előregurult, de sajnos nem elég messze. Nem fog sikerülni,
hogy a következő ütéssel átgurítsa a kapun. Legalábbis ha nincs olyan
mértékű isteni beavatkozás, amellyel egy ököl nagyságú kövön átüthetné a
labdát.
– Colin, te következel! – szólt Daphne, de Colin már rohant is vissza a
labdájához.
Tűnődve megtapogatta, aztán felüvöltött.
– Kate!
Kate előrelépett, pislogva mérte fel a terepet. Az ő labdája körülbelül
egylépésnyire volt az övétől. A kő azonban a másik oldalon volt, ami azt
jelentette, hogy ha Kate megpróbálná szabotálni őt, nem küldheti nagyon
messze, a kő biztosan megállítaná a labdát.
– Érdekes dilemma – mormogta Anthony.
Kate körbejárta a labdákat.
– Nagyon gáláns gesztus lenne, ha hagynálak nyerni – tűnődött Kate.
– Ó, nem az a kérdés, hogy hagyod-e – szólt gúnyosan.
– Rossz válasz – jegyezte meg Kate és célzott.
Anthony szeme összeszűkült. Mit csinál?
Kate elég nagy erővel ütötte meg a labdát, nem pontosan Colin
labdájára célzott, hanem balra. A labdák összeütköztek, Coliné pörögve
pattant jobbra. A kiinduló szög miatt Kate nem tudta olyan messzire
küldeni, amilyen messzire közvetlen ütéssel tehette volna, de sikerült a
domb tetejére ütnie.
Pontosan a tetejére.
Egészen pontosan a tetejére.
Onnan pedig legurult.
Kate olyan örömkiáltást hallatott, amely teljesen helyénvaló lett volna
harctéri győzelem esetén.
– Ezért megfizetsz! – mordult Anthony.
Kate túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy rá figyeljen. Ugrándozott
örömében.
– Szerinted most ki fog győzni? – kérdezte Penelope.
– Tudod mit? – szólt Anthony halkan. – Már nem is érdekel.
Azzal a zöld labdához lépett és célzott.
 – Várj, most nem te jössz! – kiáltotta Edwina.
– És az nem is a te labdád! – tette hozzá Penelope.
– Valóban? – mordult a férfi, és lendített. Ütőjét Kate labdájához
csapta és átütötte a pázsiton, le a lankásabb lejtőn, a tóba.
Kate felháborodott kiáltást hallatott.
– Ez nem volt sportszerű!
Anthony őrjítő vigyorral nézett rá.
– Itt semmi nem tilos, asszony.
– Kihalászod! – horkant fel Kate.
– Te vagy az, akire ráfér a fürdés!
Daphne kuncogott, majd nyugodt hangon megszólalt:
– Azt hiszem, most rajtam a sor. Folytatjuk?
Távozott, Simon, Edwina és Penelope a nyomában,
– Colin! – csattant fel Daphne.
– Jól van, jól van – morgolódott a férfi, és követte.
Kate a férjére nézett.
– Nos – mondta, füle tövét vakárva, ahova különösen sok sár tapadt –,
azt hiszem, számunkra itt van vége a játéknak.
– Én is így látom.
– Idén kitűnően játszottál.
– Te is – jegyezte meg Anthony mosolyogva. – Az a pocsolya nagy
ötlet volt.
– Én is úgy gondoltam – felelte Kate egyáltalán nem szerényen. – Ha
már a sárnál tartunk…
– Nem volt egészen szándékos – mormolta a férfi.
– Ugyanezt tettem volna – ismerte el Kate.
– Tudom.
– Piszkos vagyok – nézett végig magán.
– Ott a tó.
– Nagyon hideg.
– Fürdő?
Kate csábítóan mosolygott.
– Betársulsz hozzám?
– Természetesen.
Anthony a karját nyújtotta, együtt indultak Vissza a ház felé.
– Megmondjuk nekik, hogy veszítettünk? – kérdezte Kate.
– Nem.
 – Tudod, Colin azon mesterkedik, hogy ellopja a fekete ütőt.
Anthony nagy érdeklődéssel nézett rá.
– Gondolod, hogy megpróbálja kicsempészni Aubrey Hallból?
– Te nem tennél rá kísérletet?
– Dehogynem – felelte a férfi nagy lelkesedéssel. – Egyesítenünk kell
erőinket.
– Ó, valóban.
Néhány lépést haladtak, aztán Kate szólalt meg: – De amint
visszaszereztük…
Anthony elborzadva nézett hitvesére.
– Ó, akkor mindenkinek maga felé hajlik a keze. Csak nem gondolod,
hogy.
– Nem – felelte Kate sietősen. – Egyáltalán nem.
– Akkor megegyeztünk – felelte Anthony némi megköny-
nyebbüléssel. Ugyan mi élvezet lenne az életben, ha nem tudná legyőzni
Kate-et?
Néhány lépés után Kate szólalt meg: – Jövőre én győzök.
– Tudom, hogy azt hiszed.
– Tényleg győzni fogok. Vannak ötleteim. Stratégiáim. Anthony
felnevetett, majd sár ide vagy oda, lehajolt, hogy megcsókolja hitvesét.
– Nekem is vannak elképzeléseim – mosolygott. – És sok-sok
stratégiám.
Kate megnedvesítette ajkát.
– Ugye már nem a Pall Mall a téma?
Anthony a fejét ingatta.
Kate átfonta férje nyakát, lehúzta magához. Aztán egy pillanattal az
előtt, hogy ajkuk találkozott volna, Anthony hallotta, hogy felsóhajt…
– Jó.
 Tisztességes ajánlat
A Tisztességes ajánlat című regényemmel az volt a szándékom, hogy
Hamupipőke előtt tisztelegjek, de hamar nyilvánvalóvá lett, hogy abban a
történetben eggyel több gonosz mostohatestvér van. Míg Rosamund
rosszindulatú és szívtelen, Posy szíve aranyból van, és a történet
csúcspontján ő az, aki mindent kockáztat, hogy a helyzetet megmentse. Úgy
igazságos, hogy a történet számára is jó véget érjen.
 Tisztességes ajánlat
Második epilógus
Miss Posy Reiling huszonöt évesen már majdnem biztosan vénlánynak
számított. Voltak, akik már teljesen leírták, nem a fiatal lányok, hanem a
reménytelen, örökös petrezselyemárulók közé sorolták. A huszonharmadik
év betöltését tekintették a vénlány állapot kronológiai határának. Ám Posy,
mint Lady Bridgerton (nem hivatalos gyámanyja) megjegyezte, egészen
egyedi eset volt
Lady Bridgerton úgy emlékezett, hogy Posy húsz, talán huszonegy
éves volt az első bálján.
Eloise Bridgerton, a család legfiatalabb hajadon leánya kissé
nyíltabban fogalmazott: Posy első évei a társaságban teljesen haszontalanok
voltak, és ezt nem szabad a fejére olvasni.
Eloise húga, Hyacinth, akit szóbeli megnyilatkozásban nem lehet
felülmúlni, egyszerűen kijelentette, hogy a Posy tizenhét és huszonkét éves
kora közötti idő „teljesen rohadt” időszak volt.
Ez volt az a pont, amikor Lady Bridgerton felsóhajtott, erősebb italt
töltött magának és a karosszékbe hanyatlott. Eloise, aki legalább olyan
sarkosan szokott fogalmazni, mint Hyacinth (bár hála az égnek benne volt
némi mérséklet és tapintat) megjegyezte, az lenne a legjobb, ha
mihamarabb férjhez adnák Hyacinthot, különben az édesanyjuk alkoholista
lesz. Lady Bridgerton nem értékelte ezt a megjegyzést, bár magában
kénytelen volt egyetérteni vele.
Hyacinth már csak ilyen…
Ám ez a történet Posyról szól. És mivel Hyacinth hajlamos volt
átvenni a vezető szerepet mindenben, amiben benne volt… kérem, felejtsék
el őt e történet hátralévő részében.
Tény és való, hogy Posy első éveiben a házassági piacon valóban
rohadt évek voltak. Teljesen elfecsérelt idő. Az is igaz, hogy valójában már
tizenhét évesen bevezették a társaságba. És tény az is, hogy a néhai
Penwood gróf fogadott lánya volt. Penwood gróf nagyon előrelátóan
megfelelő intézkedéseket hozott Posy hozományával kapcsolatban, jóval az
évekkel korábban bekövetkezett halála előtt.
Posy csinosnak mondható hölgy volt, talán egy kicsit telt, de megvolt
minden foga és többször is megjegyezték, hogy rendkívül kedves a
tekintete.
Aki leírás alapján mondott véleményt róla, nem értené, miért telt el
olyan hosszú idő úgy, hogy senki még csak nem is udvarolt neki.
Ám aki csak a leírás alapján mondana véleményt, nem ismeri Posy
anyját, Araminta Gunningworthöt, Penwood grófnét.
Araminta rendkívül szép asszony, még szebb, mint Posy nővére,
Rosamund, akit szőke hajzuhataggal, rózsás ajakkal, égszínkék szemmel
áldott meg a sors.
Araminta ráadásul felettébb ambiciózus asszony volt, és rendkívül
büszke arra, hogy köznemesi sorból az arisztokrácia köreibe emelkedhetett.
Előbb Miss Wincheslea volt, aztán Mrs. Reiling, majd Lady Penwood, bár
ahogy erről beszélt, az úgy hangzott, mintha mindig is nagyúri sora lett
volna.
Ám Aramintának bizonyos tekintetben súlyos hiányosságai voltak:
nem tudott a grófnak örököst szülni. Ami azt jelentette, hogy hiába viselte a
lady rangot, nem volt valami jelentős hatalma. Akkora vagyon felett sem
rendelkezett, amekkorát jogosnak tartott magának.
Ezért minden reményét Rosamundba vetette. Biztos volt abban, hogy
Rosamund kitűnő partit szerez. Mert Rosamund káprázatosán szép volt.
Rosamund szépen énekel és zongorázik, és bár a varrásban nem jeleskedett,
pontosan tudta, hogyan kell a hozzáértő Posyt noszogatni e téren. És mivel
Posy nem élvezte bőrének folyamatos tűheggyel szurkálását, mindig
Rosamund hímzése volt gyönyörű.
Posy munkája azonban általában befejezetlen maradt.
És mivel Araminta rendelkezésére közel sem állt annyi pénz, mint
amennyinek látszatát keltették, minden anyagi forrásukat Rosamund
ruhatárára, Rosamund oktatására, az utolsó pennyig Rosamundra költötte.
Nem hagyta, hogy Posy kellemetlenül slampós legyen, de igazán
semmi értelme nem volt többet költeni rá, mint amennyit feltétlenül muszáj.
Tarisznyából nem lesz selyemretikül, ahogy nyilván Posyból sem lesz
Rosamund.
Ámde.
(És ez nagyon nagy „ámde”)
A dolgok nem olyan kedvezően alakultak, ahogy Araminta szerette
volna. Ez rettentően hosszú történet, amely talán megér egy külön könyvet,
elég hozzá az, hogy Araminta elcsalta egy másik fiatal lány, bizonyos
Sophia Beckett hozományát. Miss Beckett történetesen a gróf törvénytelen
leánya volt. Semmi gondja nem származott volna ebből, hiszen kit érdekel
egy törvénytelen gyerek, csakhogy ennek a Sophie-nak volt képe
beleszeretni Benedict Bridgertonba, a korábban említett (és rendkívül jó
kapcsolatokkal rendelkező) Bridgerton család második legidősebb fiába.
Ez önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy Araminta sorsa
megpecsételődjön, ám Benedict úgy döntött, hogy viszontszereti Sophie-t.
Méghozzá felettébb heves szerelemmel. És bár Benedict Bridgerton
elnézhette volna a sikkasztást és hűtlen kezelést, azt már nem nézhette el,
hogy Araminta volt oly gátlástalan, hogy Sophie-t (a lehető legkoholtabb
vádakkal) börtönbe juttatta.
Szegény Sophie dolgai nagyon rosszul álltak, annak ellenére, hogy
közbeavatkozott érte Benedict és édesanyja, a már említett Lady
Bridgerton. Ám ekkor ki mentette meg a helyzetet? Ki más lett volna, mint
Posy?
Posy, akit élete nagy részében mellőztek.
Posy, aki évekig küzdött bűntudatával, hogy nem mert szembeszállni
az anyjával.
Posy aki még mindig egy kicsit duci volt, és soha nem lesz olyan szép,
mint a nővére, de akinek mindig nagyon kedves tekintete lesz.
Araminta ott helyben kitagadta a családból és az örökségből, ám
Posynak ideje sem volt gondolkodni azon, hogy ez most jó-e vagy
balszerencse, mert Lady Bridgerton meghívta, hogy éljen az ő házukban,
ameddig csak akar Meglehet, Posy huszonkét évet élt le úgy, hogy nővére
folyton szekírozta, de nem volt ostoba. Örömmel elfogadta a szíves
invitálást, és a holmijáért sem tért vissza egykori otthonába.
Ami Aramintát illeti… nos, elég gyorsan rájött, az a jól felfogott
érdeke, hogy nyilvánosan semmilyen megjegyzést ne tegyen Sophiára, aki
hamarosan Sophia Bridgerton lesz, és ha mindenképpen említenie kellett,
„őszinte” örömét fejezte ki a közelgő nász iránt.
Természetesen nem örült neki. Ám nem kürtölte világgá, hogy Sophia
törvénytelen lány, bár mindenki erre számított.
Mindez (bár kétségkívül kissé áttételesen) megmagyarázza, miért vette
Lady Bridgerton a szárnyai alá Posyt, miért volt a nem hivatalos
gyámanyja, és miért tekintette különleges esetnek. Úgy tekintette, hogy
Posy csak akkor került be igazán a társasági életbe, amikor hozzájuk
költözött. Penwood-örökség ide vagy oda, ki nézne másodszor egy olyan
lányra, aki neki rosszul álló ruhákban jelenik meg, és mindig a terem egy
eldugott sarkában ücsörög, és azon igyekszik, hogy az anyja se vegye
észre?
És ha huszonöt évesen még nem ment férjhez, az nem huszonötnek
számít, hanem csak húsznak. Mert Posy különleges eset. Legalábbis Lady
Bridgerton így mondta.
Valahogy senki nem akart ellentmondani neki ebben.
Ami Posyt illeti, gyakran mondogatta, hogy az élete akkor kezdődött el
igazán, amikor elment a börtönbe.
Ehhez némi magyarázat szükségeltetik, ahogy Posy kijelentésének
többsége nehezen érthető magyarázat nélkül.
Posynak ez egyáltalán nem volt ellenére. A Bridgerton család tagjai
kifejezetten szerették a magyarázatait. Kedvelték őt.
Ami ennél is lényegesebb: ő is eléggé kedvelte magát.
Ami pedig még ennél is lényegesebb: ő maga is észrevette ezt.

Sophie Bridgerton majdnem tökéletesnek tartotta az életét. Imádta a

férjét, szerette kényelmes otthonát, és egészen biztos volt abban, hogy két
kicsi fia a legszebb, legokosabb két gyermek, akiket valaha a hátán hordott
a Föld… abszolút értelemben tökéletesek.
Tény, hogy vidéken kellett élniük, mert a Bridgerton család jelentős
befolyása ellenére Sophie-t származása miatt bizonyos kényesebb londoni
hölgyek nem látták volna szívesen társaságban.
(Sophie a „bizonyos kényesebb hölgyek” kifejezést használta.
Benedict azonban teljesen mást.)
Ám ez nem számított. Nem igazán. Sophie és Benedict nagyon
szerették a vidéki életet, így ez egyáltalán nem volt nagy veszteség. És bár
mindig suttogni fognak Sophie háta mögött, hogy a származása nem olyan,
amilyennek lennie kéne, a hivatalos történet az volt, hogy távoli – és
teljesen törvényes – rokona Penwood grófnak. És bár senki nem hitt igazán
Aramintának, amikor megerősítette ezt a történetet, valóban igazolta.
Sophie tudta, hogy mire a gyermekeik felnőnek, a pletykák annyira
megkopnak, hogy egyetlen ajtó sem marad zárva előttük, ha el akarják
foglalni helyüket a londoni társaságban.
Minden rendben volt. Minden teljesen tökéletes volt.
Majdnem. Igazából csak azt kellett elrendeznie valahogy, hogy férjet
találjanak Posynak. Természetesen nem akármilyen férjet. Posy a legjobbat
érdemli.
 – Posy nem mindenkinek való – ismerte el Sophie egyik nap, amikor
Benedicttel az előző napon erről beszélgettek –, de ez nem jelenti azt, hogy
nem lenne kiváló parti.
– Természetesen azt jelenti – mormogta Benedict. Éppen újságot
olvasott volna. Háromnapos volt, de számára minden új.
Sophie éles pillantást vetett rá.
– Ó, úgy értem, nem azt jelenti – helyesbített gyorsan. Aztán mivel
Sophie nem folytatta rögtön, további helyesbítésnek látta okát. – Azt
akarom mondani, hogy valakinek kitűnő felesége lehet.
Sophie felsóhajtott.
– A probléma csak az, hogy az emberek többsége nem ismeri fel,
milyen kedves és bájos.
Benedict kötelességtudóan bólintott. Megértette, mi a szerepe ebben a
felállásban. Olyan beszélgetés volt ez, amely valójában nem is volt
beszélgetés. Sophie hangosan gondolkodott neki pedig csak annyit kellett
tennie, hogy időnként mond valami megerősítő végszót, vagy megfelelő
gesztusokat tesz.
– Legalábbis édesanyád ezt mondja – folytatta Sophie.
– Mmm-hmm.
– Nem kérik fel olyan gyakran táncolni, mint megérdemelné.
– A férfiak vadállatok – ismerte el Benedict, azzal lapozott az
újságban.
– Ez igaz – erősítette meg Sophie némi nyomatékkal. –A jelenlévők
természetesen mindig kivételek.
– Ó, magától értetődik.
– Többnyire, de nem minden esetben – jegyezte meg Sophie kissé
fullánkosan.
Benedict legyintett.
– Szóra sem érdemes.
– Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte Sophie a szemöldökét
ráncolva.
– Minden szavadra, édesem – biztosította a férfi, és annyira
leeresztette az újságot, hogy a lap teteje fölött láthassa hitvesét. Valójában
nem látta, hogy Sophie összevonta a szemöldökét, de ismerte eléggé ahhoz,
hogy a hangjában hallja.
– Férjet kell találnunk Posynak.
Benedict ezen elgondolkodott.
 – Meglehet, hogy ő nem akar férjet.
– Dehogynem akar!
– Úgy tudtam, minden nő férjhez akar menni, ám tapasztalatom szerint
ez nem igaz mindenkire
Sophie csak nézte, és ezen Benedict egyáltalán nem csodálkozott.
Meglehetősen hosszú mondat volt ez egy újságot olvasó férfitól.
– Vegyük például Eloise-t. – A fejét ingatta, ahogy szinte mindig, ha
húga került szóba. – Hány férfit kosarazott ki eddig?
– Legalább hármat – felelte Sophie. – De nem ez a lényeg.
– Akkor mi a lényeg?
– Posy.
– Rendben – felelte Benedict lassan, vontatottan.
Sophie előrehajolt, tekintetében a megrökönyödés és az
eltökéltség furcsa elegye villant.
– Nem tudom, miért nem látják a férfiak, hogy milyen csodálatos.
– Ő olyan, hogy fokozatosan kedveli meg az ember – fejezte ki
véleményét Benedict, egy pillanatra elfeledkezve arról, hogy nem kéne a
véleményét kifejeznie.
– Tessék?
– Az imént mondtad, hogy nem való mindenkinek.
– De neked nem kéne ebben… – szólt, hirtelen megereszkedve
székében. – Semmi, semmi.
– Mit akartál mondani?
– Semmit.
– Sophie!
– Csak azt, hogy nem kéne ebben egyetértened velem – mormogta. –
De még én is érzékelem, hogy milyen nevetséges ez az egész.
Benedict már régen rájött, milyen nagyszerű dolog, ha az embernek
ilyen érzékeny felesége van.
Sophie egy ideig nem szólalt meg, és Benedict visszatért volna az
újságolvasáshoz, csakhogy túl érdekes volt Sophie arcát nézni. Ajkát
harapdálta, aztán aggodalmasan felsóhajtott, majd egy kicsit
felegyenesedett, mintha lenne valami jó gondolata, aztán elkomorult.
Benedict egész délután tudta volna nézni.
– Nem jut eszedbe valaki? – tette fel a kérdést hirtelen.
– Posynak?
 Sophie igen szúrós pillantást vetett feléje. Ki-másnak-ha-nem-neki-
hiszen-végig-róla-beszéltünk pillantást.
Benedict nagyot szusszant. Számíthatott volna erre a kérdésre, de a
festményen kezdett gondolkodni, amit a műtermében félbehagyott. Sophie
portréja volt, a negyedik, amit házasságuk három évében róla festett. Az járt
a fejében, hogy az ajkát nem találta el jól. Nem annyira az ajkakat, mint az
ajkak szegletét. A jó portréfestőnek ismernie kell az emberi test izmait, az
arcizmokat is, és…
– Benedict!
– Mit szólnál Mr. Folsomhoz? – kérdezte gyors készségességgel.
– Az ügyvédhez?
Benedict bólintott.
– Körmönfont, megbízhatatlan embernek tűnik.
Most, hogy jobban belegondol, Sophie-nak valószínűleg
igaza van.
– Sir Reginald?
Sophie újabb, láthatóan csalódott pillantással nyugtázta az ötletet.
– Kövér.
– Ahogy…
– Posy nem kövér – vágott a szavába Sophie. – Kellemesen telt alkata
van.
– Azt akartam mondani, hogy Mr. Folsom is – jelentette ki Benedict,
mert valahogy szükségét érezte, hogy megvédje magát. – Te tettél
megjegyzést a kövérségre.
– Ó!
Benedict halvány mosolyt engedett meg magának.
– A kövérség sokkal rosszabb, mintha túlsúlyost mondana az ember –
mormogta.
– Ezzel tökéletesen egyetértek. Mit szólnál Mr. Woodsonhoz?
– Kihez?
– Az új lelkész. Akiről azt mondtad…
– Hogy ragyogó mosolya van – fejezte be a mondatot Sophie
izgatottan. – Ó, Benedict, ő tökéletes! Ó, szeretlek, szeretlek, szeretlek! –
Azzal szinte átugrott a köztük álló alacsony asztalon, Benedict karjába
vetette magát.
– Én is szeretlek – felelte a férfi, és gratulált magának, hogy volt
előrelátása becsukni a szalon ajtaját.
 Az újság átrepült a vállán, és a világ rendje helyrebillent.

A társasági szezon néhány héttel korábban véget ért, így Posy úgy
döntött, elfogadja Sophie meghívását és egy kicsit hosszabban időzik náluk.
Londonban forróság volt, a levegő nyirkos és meglehetősen rossz szagú. A
vidéken időzés nagyon kellemesnek ígérkezett. Ráadásul hónapok óta nem
találkozott keresztfiaival és nagyon meglepődött, amikor Sophie azt írta
neki, hogy Alexander már kezdi kinőni a babaháját.
Ó, a kicsi a legimádnivalóbb, legölelgetnivalóbb gyerek. Meg kell
látogatnia, mielőtt túlságosan lesoványodna. Egyszerűen muszáj.
És jó lenne találkozni Sophie-val is. Azt írta, hogy még mindig egy
kicsit gyenge, Posy pedig szeretett segíteni.
Érkezése után néhány nappal épp Sophie-val beszélgettek, és ahogy az
néha előfordult, Aramintára és Rosamundra került a szó, akikkel Posy néha
összefutott Londonban. Több mint egy év után anyja végre kezdte elismerni
őt, de csak röviden és feszélyezetten beszéltek. Posy úgy találta, így a
legjobb. Lehet, hogy anyjának nincs mondanivalója a számára, de ő sem
akar semmit sem mondani az anyjának.
Ami azt illeti, ez így egészen felszabadító érzés volt.
– A kalapos üzlete előtt találkoztam vele – mondta Posy, megízesítve
teáját, ahogy szokta, cukor helyett több tejet öntve bele. – Akkor jött le a
lépcsőn és nem tudtam elkerülni, aztán rájöttem, hogy nem is akarom
elkerülni. Nem mintha beszélni akartam volna vele. – Csészéjét ajkához
emelte, kortyolt. – Inkább nem akartam energiát pazarolni arra, hogy
elrejtőzzek előle.
Sophie helyeslően bólintott.
– Aztán beszélgettünk, de lényegében nem mondtunk semmit, bár neki
sikerült a tőle megszokott alattomos, ravasz kis sértést elejtenie.
– Gyűlölöm az ilyesmit.
– Tudom. Különös képessége van rá.
– Ehhez valóban tehetség kell – jegyezte meg Sophie. –Nem jó
tehetség, de akkor is az.
– Nos, meg kell mondanom, meglehetősen éretten viselkedtem ezen a
véletlen találkozón. Hagytam, hogy elmondja, amit akar, aztán búcsút
vettem tőle És ekkor csodálatos dologra jöttem rá.
– Mire?
Posy mosolygott.
 – Arra, hogy kedvelem magamat.
– Persze, hogy kedveled magadat – pislogott Sophie zavartan.
– Nem, nem, te ezt nem érted.
Ez meglehetősen furcsa volt. Mert Sophie-nak ezt tökéletesen meg
kellett volna értenie. Ő az egyetlen ember a világon, aki tudja, mit jelent
Araminta nem kedvelt gyermekének lenni. Ám volt valami eredendő
vidámság Sophie-ban. Mindig is volt. Akkor is, amikor Araminta
gyakorlatilag rabszolgaként bánt vele, Sophie sosem látszott letörtnek.
Mindig különleges tartása volt, tűz lángolt benne Nem dac, Sophie volt a
legkevésbé dacos ember, akit ismert, talán önmagán kívül.
Nem dac… hanem elevenség. Pontosan.
Akárhogy is, Sophie-nak meg kellett volna értenie, mire gondolt Posy,
de nem értette, ezért Posy kifejtette: – Nem mindig szerettem magamat. És
miért is szerettem volna? A saját anyám sem szeretett.
– Ó, Posy – szólt Sophie. Könnyek szöktek a szemébe.
– Nem szabad…
– Nem, nem – magyarázta Posy kedvesen. – Ne gondolj bele semmit.
Engem nem zavar.
Sophie csak nézte, döbbenten, csodálkozón.
– Hát már nem így van – helyesbített Posy. A kettejük között az
asztalon levő tál süteményt nézte. Nem kéne még egyet vennie. Már hármat
megevett, és még hármat megenne, vagyis ha csak egyet vesz, akkor
kettőről lemond…
Combja mellett ökölbe szorította ujjait. Talán egyet sem kéne vennie.
Talán meg kéne hagynia Sophie-nak, aki nemrég szült, és vissza kell
nyernie az erejét. Bár Sophie minden jel szerint teljesen felépült, és a kis
Alexander már négy hónapos…
– Posy?
Felnézett.
– Valami gond van?
Posy vállat vont.
– Nem tudom eldönteni, hogy egyek-e még egy süteményt.
Sophie pislogott.
– Süteményt? Igazán?
– Legalább két ok van, hogy ne egyek, sőt talán több is.
Elhallgatott, elkomorult, homlokán ráncok jelentek meg.
 – Elég komolynak tűnsz – jegyezte meg Sophie. – Majdnem úgy nézel
ki, mintha magadban latin igéket ragoznál.
– Ó, nem, ha latin igéket ragoznék, sokkal nyugodtabbnak tűnnék –
jelentette ki Posy. – Az elég könnyű lenne, mivel nem tudok semmit a latin
igeragozásról. Ellenben folyton a sütemény jár az eszemben. – Felsóhajtott,
a derekára nézett. – Legnagyobb bánatomra.
– Jaj, ne butáskodj, Posy! – korholta Sophie. – Te vagy a legbájosabb,
legkedvesebb hölgy, akit ismerek.
Posy mosolygott és elvett egy süteményt. Az a legcsodálatosabb
Sophie-ban, hogy nem hazudik. Sophie valóban a legbájosabb,
legkedvesebb hölgynek tartja az ismeretségi körében. De akkor is, Sophie
mindig ilyen ember volt. Ő kedvességet látott ott, ahol mások… Nos,
igazából ott, ahova mások nem is néztek.
Posy a süteménybe harapott és úgy ítélte meg, hogy érdemes volt még
egyet venni belőle. Vaj, cukor, liszt. Mi lehet ennél jobb?
– Ma levelet kaptam Lady Bridgertontól – szólt Sophie.
Posy élénk érdeklődéssel pillantott fel. Lady Bridgerton
hivatalosan a sógornője, a jelenlegi vikomt felesége, de mindketten
tudták, hogy Benedict anyjára gondol. Nekik mindig ő marad Lady
Bridgerton. A másik Kate. Ami rendben is volt így, és Kate azt szerette, ha
a család is így szólítja.
– Azt írta, hogy az a bizonyos Mr. Fibberly járt náluk látogatóban. –
Mivel Posy semmilyen megjegyzést nem tett, Sophie hozzátette: – Téged
keresett.
– Ó, persze, hogy engem keresett – jegyezte meg, és úgy döntött,
mégsem nyúl a negyedik süteményért. – Hyacinth túl fiatal, Eloise-tól pedig
elborzad.
– Eloise-tól én borzadok el – ismerte el Sophie. – Vagy legalábbis
régebben így volt. Biztos vagyok benne, hogy Hyacinth egyszer a sírba
visz. Borzasztó lány.
– Csak tudnod kell, hogyan bánj vele – szólt Posy legyintve.
Tény, hogy Hyacinth Bridgerton valóban borzasztó, de ők ketten
mindig jól kijöttek egymással. Talán éppen Hyacinth határozott (egyesek
szerint hajthatatlan) igazságérzete miatt. Amikor rájött, hogy anyja Posyt
sosem szerette úgy, mint Rosamundot…
Nos, Posy nem szokott történeteket mesélni, és most sem vesz fel ilyen
szokást, de tény, hogy Araminta soha többé nem evett halat.
 Csirkét sem.
Posy ezt a személyzettől hallotta, márpedig tőlük lehetett hallani a
legpontosabb pletykákat.
– Az imént Mr. Fibberlyről akartál beszélni – szólt Sophie, még a
teáját kortyolva.
Posy vállat vont, bár valójában egyáltalán nem volt szándékában Mr.
Fibberlyről beszélni.
– Nagyon unalmas alak.
– Jóképű?
Posy megint csak vállat vont.
– Nem tudom.
– Ennek megállapításához általában elég az arcára pillantani.
– Nem tudom túltenni magamat az unalmasságán. Nem hiszem, hogy
szokott nevetni.
– Nem lehet olyan borzalmas.
– Biztosíthatlak, hogy lehet – felelte, azzal elvett egy újabb süteményt,
de rájött, hogy nem volt szándékában. Mindazonáltal már a kezében volt,
nem tehette vissza. Hadonászott vele, gesztikulált, próbált magyarázni. –
Néha olyan szörnyű hangokat ad ki! „Ehrm ehrm ehrm.” Ilyesmit.
Szerintem ő azt hiszi ilyenkor, hogy nevet, de nyilvánvalóan nem.
Sophie kuncogott, bár úgy nézett ki, mint aki tudja, hogy nem kéne
nevetnie.
– És nem is bámulja a mellemet!
– Posy!
– A mellem az egyetlen testrészem, ami szépnek mondható!
– Ez nem igaz! – szólt Sophie, körülpillantva a szalonban, bár senki
nem volt ott rajtuk kívül. – El sem tudom hinni, hogy képes voltál ilyet
mondani!
Posy bosszúsan szusszant.
– Nem mondhatom ki a „mell” szót Londonban, és most kiderül, hogy
Wiltshire-ben sem?
– Nem, amikor a tiszteletes urat várjuk.
Posy süteményének egy darabja leesett, pontosan az ölébe hullt
– Tessék?
– Nem mondtam?
Posy gyanakodva nézte. Az emberek többsége nem feltételezte volna
Sophie-ról, hogy tud hazudni, de ez csak azért volt, mert olyan angyali arca
volt. És ritkán hazudott. Ezért mindenki azt hitte, hogy ha hazudik, akkor
nagyon ügyetlenül teszi.
 Posy azonban jobban ismerte
– Nem – felelte, szoknyájáról lesöpörve a morzsát. –Nem mondtad.
– Ó, ez egyáltalán nem vall rám – dünnyögte Sophie, azzal elvett egy
süteményt és majszolni kezdte.
Posy csak nézte.
– Tudod, mit nem csinálok most?
Sophie a fejét ingatta.
– Nem vágok grimaszt, nem forgatom a szememet, mert próbálok úgy
viselkedni, ahogy koromhoz és érettségemhez illik.
– Valóban nagyon komolynak tűnsz.
Posy kissé sarkosabban nézett rá.
– Ha jól sejtem, nőtlen…
– Ööö… igen.
Posy összevonta a szemöldökét, meglehet, ez az éles nézés képessége
az egyetlen ajándék, amelyet édesanyjától kapott. –
– Mennyi idős ez a lelkész úr?
– Nem tudom – ismerte be Sophie –, de még egyáltalán nem
kopaszodik.
– Ó, hát ide lyukadtunk ki – mormogta Posy.
– Rád gondoltam, amikor megismertem… mert mosolygós.
Mert mosolygós? Posy kezdte azt gondolni, hogy Sophie egy kicsit
meghibbant.
– Tessék?
– Gyakran mosolyog. És nagyon őszintén – közölte Sophie, és
elmosolyodott. – Önkéntelenül rád gondoltam.
Posy ezúttal nem tudta megállni, a szemét forgatta, majd kijelentette: –
Úgy döntöttem, hogy lemondok a felnőttként viselkedésről.
– Ahogy jónak látod!
– Rendben, hajlandó vagyok találkozni a vikáriusoddal. De tudnod
kell: úgy döntöttem, hogy különc és szertelen módon fogok viselkedni.
– Kívánom a legjobbakat – mondta Sophie, egyáltalán nem gúnyosan.
– Nem hiszed, hogy képes vagyok rá?
– Te vagy a legkevésbé különc és szertelen embei; akit ismerek.
Ez természetesen igaz is volt, de ha Posy kénytelen élete hátralévő
napjait vénlányként tölteni, a nagy kalapos különc akart lenni, nem a
kétségbeesett, elgyötört, lefelé görbülő ajkú.
– Mi a neve? – kérdezte..
 Ám mielőtt Sophie felelhetett volna a kérdésre, hallották, hogy nyílik
az ajtó és a komornyik adta meg a választ:
– Mr. Woodson jött látogatóba önhöz, Mrs. Bridgerton.
Posy szalvéta alá rejtette félig megevett süteményét és elegánsan
összekulcsolta kezét az ölében. Kissé bosszús volt Sophie-ra, hogy
meghívott egy nőtlen férfit teára úgy, hogy őt nem is figyelmeztette előre,
mégis, nemigen látott okot arra, hogy ne akarjon jó benyomást kelteni a
látogatóban. Várakozón nézett az ajtó felér türelmesen várt, míg Mr.
Woodson lépései egyre közeledtek.
Aztán…
Aztán…
Nem lenne értelme megpróbálkozni azzal, hogy felidézzük az első
találkozást, mert Posy szinte semmire nem emlékszik abból, ami
következett.
Meglátta Mr. Woodsont, és huszonöt életév elteltével szíve végre
dobogni kezdett.

Hugh Woodson soha nem tartozott a legnépszerűbb fiúk közé az

iskolában. Jóképűség és sportosság tekintetében nem ő volt az első. Ahogy
az okosság, a sznobéria és az ostobaság tekintetében is mindig voltak előtte
mások. Ám volt valami, amiben egész életében jeleskedett: őt kedvelték a
legjobban.
Az emberek szerették. Ez mindig így volt. Gyanította, hogy azért, mert
cserébe ő is mindenkit szeretett. Anyja megesküdött, hogy már születése
percében mosolygott. Ezt olyan gyakran mondogatta, hogy Hugh
gyanította, csak azért teszi, hogy megadja apjának a végszót szokásos
megjegyzéséhez: „Ó, Georgette, te is tudod, hogy csak a bélgázok miatt
volt.”
Erre mindig mindketten nevettek.
Hugh ezért is szerette mindkettőjüket, ezért volt olyan elégedett
magával, ezért volt olyan nyugodt, hogy általában ő is nevetett.
Ám szerethetősége ellenére; mintha nem vonzotta volna a nőket.
Természetesen imádták, és megosztották vele legmélyebb titkaikat ám ezt
mindig olyan módon tették, hogy Hugh úgy érezte, vidám, bizalomra méltó
embernek tártják.
A legrosszabb az volt az egészben, hogy az ismeretségi körébe tartozó
nők mindegyike teljesen megvolt győződve arról, hogy tudja, ki lenne Hugh
számára a tökéletes hölgy, vagy ha mégsem, akkor biztosra vette azt hogy a
számára tökéletes hölgy létezik.
Nem maradt észrevétlen az a tény, hogy soha egyetlen hölgy sem
tekintette magát tökéletesnek Hugh számára. Legalábbis Hugh figyelmét
semmiképpen nem kerülte el. Más azonban nem vette észre.
Ám Hugh élte tovább a maga életét, mert másként nem tehetett. És
mivel mindig gyanította, hogy a nők az okosabb nem, ápolta a reményt
hogy az ideális hölgy valóban létezik.
Hiszen nem kevesebb, mint legalább négy tucat hölgy ismerőse volt
ezen a véleményen. Ennyien egyszerre nem tévedhetnek.
Ám Hugh a harmincadik életéve betöltéséhez közeledett, és Miss
Ideális még nem bukkant fel. Hugh kezdte azt hinni, hogy saját kezébe kell
venni a dolgokat, ám halvány fogalma sem volt, hogyan lásson neki,
különösen amiatt, mert Wiltshire egy meglehetősen eldugott szegletében élt
és úgy tűnt a parókiája környékén egyetlen megfelelő korban lévő hajadon
nő sincs.
Furcsa, de igaz.
A következő vasárnapon talán át kéne kirándulnia Gloucestershire-be.
Ott van egy vikáriusi állás üresedés és megkérték, tartson egy két
istentiszteletet, míg nem találnak új vikáriust. Ott kell lennie legalább egy
elkötelezetlen hölgynek. Az nem lehet, hogy Cotswoldsban senki nincs.
Ám az idő nem volt alkalmas arra, hogy ilyesmin rágódjon. Éppen
megérkezett teázni Mrs. Bridgertonhoz, és rendkívül hálás volt a
meghívásért. Még mindig csak ismerkedett a környékkel és lakóival, ám
egy istentisztelet elég volt ahhoz, hogy megtudja, Mrs. Bridgertont
mindenki kedveli és tiszteli. Nagyon okos és kedves hölgynek tűnt. Hugh
őszintén remélte, hogy Mrs. Bridgerton szereti a pletykát. Igazán szüksége
volt valakire, aki beviszi személyét a közbeszédbe. A lelkipásztor nem
terelgetheti a nyáját úgy, hogy nem ismeri őket.
Azt is hallotta, hogy Mrs. Bridgerton szakácsnője nagyon finom
teasüteményeket készít. A vajas kekszet külön dicsérték.
– Mr. Woodson jött látogatóba önhöz, Mrs. Bridgerton.
Hugh belépett a szalonba, amint a komornyik a nevét kimondta.
Nagyon örült, hogy elfelejtett ebédelni, mert a házban mennyei illatok
uralkodtak, és…
Aztán minden kiment a fejéből.
Az, hogy miért jött.
 Az, hogy kicsoda ő.
Az ég színét, a fű illatát sem ismerte volna meg. Ahogy ott állt a
Bridgerton család boltíves szalonjában, csak egyetlen jelenségnek volt
tudatában.
Annak, hogy a szófán ülő hölgy, akinek rendkívüli tekintete van, aki
nem Mrs. Bridgerton… az a hölgy Miss Nagy Ő.

Sophie Bridgerton tudott egy s mást a szerelem első látásra jelenségről.

Egykoron őt is rabul ejtette az ereje, beléhasított a közmondásos villám,
elállt a szava a szenvedély súlyos rohamától, szédült, és egész testét furcsa
zsibongó érzés bizsergette.
Legalábbis így emlékezett rá.
Arra is emlékezett, hogy míg az ő esetében Cupido nyila rendkívül
pontosnak bizonyult, beletelt némi időbe, míg Benedict és ő elérték a
boldogan éltek állapotot. Így, bár legszívesebben ültő helyében ugrándozott
volna örömében, amikor meglátta, amint Posy és Mr. Woodson úgy nézik
egymást, mint a szerelmes kamaszok, lénye egy másik része – rendkívül
gyakorlatias, nagyon-jól-tudom-hogy-a-világ-nem-csupa-szivárvány-és-
angyalszámy-csattogás része– igyekezett visszafogni izgatottságát.
Ám Sophie már csak olyan volt, hogy bármilyen szörnyű is volt a
gyermekkora (és gyermekkorának egy része meglehetősen szörnyű volt),
bármilyen kegyetlenséget és méltatlanságot kellett elszenvednie élete során
(és ebben sem volt nagyon szerencsés), szíve mélyén javíthatatlan
romantikus lélek volt.
Erről pedig Posy jutott az eszébe.
Tény hogy Posy évente többször is meglátogatta őket, és az is tény,
hogy ezeknek a látogatásoknak egyike szinte mindig egybeesett a társasági
szezon végével, de Sophie ezúttal kérlelőbben, nyomatékosabban
fogalmazta meg kedves meghívását. Talán túlzott egy kicsit, amikor leírta,
milyen gyorsan nőnek a gyerekek, és megvan a halvány esélye, hogy
tulajdonképpen hazudott, amikor azt állította, hogy ő maga gyengélkedik.
Ám ebben az esetben a cél határozottan szentesítette az eszközt. Ó, Posy
kifejtette, hogy szívesen maradna hajadon, de Sophie egy pillanatig sem hitt
neki. Illetve pontosabban Sophie elhitte, hogy Posy elhiszi, hogy teljesen
elégedett lenne. Ám csak meg kellett nézni, ahogy Posy a kis Williammel és
Alexanderrel játszik, hogy nyilvánvaló legyen: született édesanya, és a világ
szegényebb lenne, ha Posynak nem lenne egy fészekaljra való saját
gyereke.
Az is tény, hogy Sophie minden látogatás során, összesen legalább
tucatszor bemutatott Posynak minden partiképes fiatalembert, aki Wiltshire-
ben fellelhető volt, ám ezúttal…
Sophie ezúttal tudta.
Ez szerelem.
– Mr. Woodson – szólt, nagyon igyekezvén, hogy ne tűnjön eszelősnek
bemutathatom önnek a húgomat, Miss Posy Reilinget?
Mr. Woodson úgy nézett ki, mintha mondani akart volna valamit, de az
igazság az volt, hogy úgy bámult Posyra, mintha magával a fenséges és
gyönyörűséges Aphrodité istennővel találkozott volna.
– Posy – folytatta Sophie – az úr Mr Woodson, az új vikáriusunk. Nem
régen érkezett. Úgy három hete?
Hugh már két hónapja hivatalban volt. Sophie ezt nagyon is jól tudta,
csak azért nem a valót mondta, mert kíváncsi volt, vajon a tiszteletes figyel-
e annyira, hogy kiigazítsa.
Woodson tiszteletes azonban csak bólintott és le sem tudta venni a
szemét Posyról.
– Kérem, Mr. Woodson, foglaljon helyet!
Nevezett új vikáriusnak sikerült felfogni e szavak jelentését. Helyet
foglalt.
– Teát, Mr Woodson? – érdeklődött Sophie Hugh bólintott. – Posy,
megtennéd, hogy töltesz Mr. Woodsonnak?
Posy bólintot.
Sophie várt, majd amikor nyilvánvaló lett, hogy Posy nem tesz semmit
azon kívül, hogy mosolyog Mr. Woodsonra, kénytelen volt rászólni.
– Posy.
Posy feléje fordult, de a feje olyan lassan és olyan vonakodva mozdult,
mintha hatalmas erejű mágnes húzná az ellenkező irányba.
– Töltenél teát Mr. Woodsonnak? – szólt rá Sophie, nagyon igyekezett,
hogy ne látsszon mosoly a szemében.
– Ó ! Igen. Természetesen.
Posy visszafordult a vikárius felé, arcára visszatért az a furcsa mosoly.
– Parancsol teát?
Rendes körülmények között Sophie talán rámutatott volna, hogy ő már
feltette Mr. Woodsonnak ezt a kérdést, de ebben a találkozásban semmi nem
volt szokványos, ezért úgy döntött, hogy egyszerűen hátradől és figyel.
– Igen… köszönöm, kérek – felelte Mr. Woodson egyenesen Posynak.
– Mindenképpen.
Sophie arra gondolt, hogy úgy beszélgetnek, mintha ő ott sem lenne.
– Hogyan szeretné? – kérdezte Posy.
– Ahogy ön szeretné.
Ó, ez már több a soknál. Nincs olyan férfi, akit annyira megbabonáz a
szerelem, hogy már azt sem tudja, hogyan issza a teát. Az ég szerelmére,
hiszen ez Anglia! Ami pedig ennél is lényegesebb, éppen teáznának.
– Van tej és cukor is – jegyezte meg Sophie, mert képtelen volt
türtőztetni magát. Az volt a szándéka, hogy csak ül és néz, de a
legmegátalkodottabb romantikus lélek sem tudott volna csendben maradni.
Mr. Woodson meg sem hallotta.
– Fogyaszthatja tejjel vagy cukorral – tette hozzá.
– Rendkívül szép szeme van, ilyen gyönyörű tekintetet életemben nem
láttam – szólt Mr. Woodson, és hangjában őszinte csodálkozás csendült,
mintha képtelen lett volna elhinni, hogy ott ül, a szalonban, Posyval.
– A mosolya – felelte Posy. – Nagyon… nagyon kedves.
Mr. Woodson előrehajolt.
– Szereti a rózsát, Miss Reiling?
Posy bólintott.
– Muszáj hoznom önnek.
Sophie felhagyott a próbálkozással, hogy komoly maradjon.
Önkéntelenül elmosolyodott. Nem mintha Posy vagy Mr. Woodson látta
volna. Rá sem néztek.
– Nekünk is van rózsánk – jegyezte meg.
Semmi válasz.
– A hátsó kertben.
Megint semmi.
– Ahova kimehetnek sétálni.
Ez a mondat olyan volt, mintha mindkettőjüket tűvel szúrták volna
meg.
– Ó! Sétáljunk?
– Nagyon örülnék.
– Kérem, engedje meg, hogy…
– Karoljon belém, kérem.
– Én inkább…
 – Kérem…
Mire Posy és Mr Woodson az ajtóhoz értek, Sophie alig tudta
megkülönböztetni, ki mit mondott. És Mr Woodson csészéjébe egy csepp
tea nem sok, annyi sem jutott.
Sophie egy egész percet várt, aztán kitört belőle a nevetés. Tenyerét
gyorsan a szája elé kapta, hogy elfojtsa a hangot, bár nem igazán értette,
miért volt erre szükség. Az öröm tiszta nevetése csengett ajkán. És a
büszkeségé, hogy ez az egész az ő műve.
– Mit nevetsz? – kérdezte Benedict, aki ebben a pillanatban lépett a
szalonba. Ujjain festékfoltok tarkállottak.
– Ó, sütemény! Remek. Farkaséhes vagyok. Elfelejtettem reggelizni. –
Elvette a tálcáról az utolsó darab süteményt, és elkomorult. – Többet is
hagyhattatok volna nekem.
– Posy pusztította – jegyezte meg Sophie mosolyogva.
– És Mr. Woodson. Szerintem nagyon rövid jegyesség lesz.
Benedict szeme tágra nyílt Előbb az ajtó, majd az ablak felé fordult
– Hol vannak?
– A hátsó kertben. Innen nem látjuk őket.
Benedict elgondolkodva majszolta a süteményt.
– De a műtermemből igen.
Körülbelül két másodpercig egyikük sem mozdult. De csak két
másodpercig.
Aztán az ajtóhoz rohantak, és nekiiramodtak a folyosón Benedict
műterme felé, amely a ház végéhez volt építve toldalékként úgy, hogy
három irányból kapott fényt.
Sophie ért oda előbb, bár nem egészen tisztességes versenyben.
Döbbenten sikoltott fel.
– Mi az? – szólt Benedict az ajtóból.
– Csókolóznak.
Benedict nagy léptekkel megindult a hátsó kertre néző ablak felé.
– Az nem lehet!
– Dehogynem!
Aztán odaért hitvese mellé és szája tátva maradt a csodálkozástól.
– Nahát! A fenébe is! És csak az imént ismerkedtek meg? Valóban?
– Te is megcsókoltál engem a megismerkedésünk éjszakáján –
mutatott rá Sophie.
– Az teljesen más volt.
 Sophie-nak nagy nehezen sikerült elvonni figyelmét a pázsiton
csókolózó pártól annyi időre, hogy feltegye a kérdést: – Mennyiben volt
más?
Benedict ezen egy pillanatig gondolkodott, majd megtalálta a
megfelelő indokot: – Az álarcosbál volt.
– Ó, értem. Tehát teljesen helyénvalónak tartasz megcsókolni egy
olyan hölgyet, akit nem ismersz?
– Ez így nem fair, Sophie – mondta a férfi a fejét ingatva, mosolyogva.
– Kérdeztem valamit és nem válaszoltál.
Ez a tény elég volt ahhoz, hogy véget vessenek ennek a témának. Ott
álltak még egy ideig és szégyentelenül nézték Posyt és a tiszteletes urat.
Már nem csókolóztak, láthatóan nagyon élénken beszélgettek. Posy
mondott valamit, aztán Mr. Woodson lelkesen bólogatott és a szavába
vágott, aztán Posy vágott a szavába, és úgy nézett ki, mintha a tiszteletes
kacagna, nahát, és aztán Posy olyan vehemenciával kezdett beszélni, hogy
kezével a saját feje körül hadonászott.
– Mi a csodát mondhatnak egymásnak? – tűnődött – Sophie.
– Talán minden olyasmit, amit mondani akartak, mielőtt a tiszteletes
megcsókolta – jegyezte meg Benedict fanyar mosollyal, karját keresztbe
fonva. – Mennyi ideje vannak odakint?
– Te is ugyanannyi ideig nézted őket, mint én.
– Nem, nem. Úgy értem; mikor érkezett? Beszéltek egy: mással,
mielőtt ...? – Az ablak felé intett, a pár felé mutatva, akik mintha újra
csókolózni akarnának.
– Igen, természetesen, de… – Sophie elhallgatott, gondolkodott. Posy
és Mr. Woodson is igen szűkszavú volt, amíg a szalonban ültek. Ami azt
illeti, Sophia nem emlékezett arra, hogy akár egy értelmes szó is elhangzott
volna közöttük.
– Attól tartok, nem sokat.
Benedict lassan, elgondolkodva bólintott.
– Szerinted kimenjek?
Sophie ránézett, aztán az ablakra, és megint férjére.
– Meg vagy bolondulva?
Benedict vállat vont.
– A sógornőm, és ez az én házam…
– Ne merészeld!
– Nem kötelességem megvédeni a becsületét?
 – Ez az első csókja!
Benedict összevonta a szemöldökét.
– Mi pedig kilessük.
– Nekem jogom van hozzá – szólt Sophie méltatlankodva. – Én
terveltem ki, hogy találkozzanak.
– Ó, valóban? Ha jól emlékszem, én voltam, aki Mr. Woodsont
javasoltam.
– De semmit nem tettél a találkozásuk érdekében.
– Ez a te dolgod, drágám.
Sophie azon gondolkodott, hogy riposztol valamivel, mert ezt a
hangvételt meglehetősen dühítőnek találta, ám hitvesének igaza volt.
Nagyon is élvezte, hogy férjet próbál találni Posynak, és kifejezetten örült a
nyilvánvaló sikernek.
– Tudod… – szólt Benedict elgondolkodva –, egy napon talán lányunk
is lehet.
Sophie hitvese felé fordult, aki általában logikusan és összefüggően
fejezte ki gondolatait, nem szokott így csapongni.
– Tessék?
Benedict a pázsiton álló szerelmes pár felé mutatott.
– Csak azt akarom mondani, hogy ez kiváló gyakorlási alkalom lenne
nekem. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha lányunk lesz, nagyon
szigorú és védelmező apa leszek. Ha az én lányom lenne ott, kirohannék és
kettéhasítanám azt az embert.
Sophie összerezzent. Szegény Mr. Woodsonnak semmi esélye nem
lenne.
– Kihívjam párbajra?
Sophie rosszallón ingatta fejét.
– Jól van. De ha lefekteti a pázsitra, akkor közbeavatkozom.
– Nem-fogja. .. Ó, szentséges ég! – Sophie előrehajolt, arca majdnem
az üveghez ért. – Ó, istenem!
És még csak a szája elé sem kapta a kezét, pedig isten nevét hiába
vette…
Benedict felsóhajtott, majd az ujjait tornáztatta.
– Igazán nem akarom megerőltetni a kezemet. Félig kész a portréd és
nagyon jól haladok.
Sophie megérintette hitvese karját, visszafogta, bár Benedict nem akart
sehova menni.
 – Nem… ne – súgta. – Ó, jaj! Talán mégiscsak tennünk kéne valamit.
– Még nincsenek a földön.
– Rendes körülmények között azt mondanám, hogy azonnal hívjanak
vikáriust – jegyezte meg. – Ám úgy tűnik, hogy jelen esetben éppen a
lelkész úr juttatott minket ebbe a slamasztikába.
Sophie feszengve toporgott.
– Tudnál nekik különleges engedélyt szerezni? Nászajándékul.
Benedict egyenesen vigyorgott.
– Vedd úgy hogy már meg is tettem.

Nagyszerű esküvő volt. És az a csók a végén…

Senki nem lepődött meg, amikor kilenc hónappal később megszületett
Posy első gyermeke, majd ezután évente újabb gyermeke jött a világra.
Nagy gonddal adott nevet a kicsiknek. Mr. Woodson pedig, akit lelkészként
annyira szeretett a nyája, ahogy korábbi életében mindenki más, annyira
szerette hites feleségét, hogy nem szólt bele a névválasztásba.
Az első kislányt nyilvánvaló okokból Sophiának keresztelték, az első
kisfiút Benedictnek. A következő Violet lett volna, ám Sophie könyörgött
neki, hogy ne ezt a nevet válassza. Mindig is szerette volna, ha a kislányát
Violetnek hívják, és túlságosan zavaró lett volna, ha ugyanazt a nevet
viselik így, hogy olyan közel laknak egymáshoz. Ezért Posy a Georgette
nevet választotta, Hugh édesanyjának nevét, akinek igen kedves mosolya
volt.
Aztán jött John, aki Hugh apjáról kapta a nevét. Elég sok ideig úgy
tűnt, hogy ő lesz a legkisebb gyermek a családban. Posy négy egymást
követő év júliusában szült, aztán nem esett teherbe. Sophie-nak bizalmasan
elmondta, hogy mindent úgy csinálnak, ahogy addig, és még mindig nagyon
szeretik egymást. Úgy tűnt, a teste döntötte el helyette; hogy elege van a
gyerekszülésből.
Ami teljesen rendben is volt. Két lány és két fiú, mind tíz év alattiak.
Éppen elég, és éppen elege volt.
Ám amikor John ötéves volt, Posy egy reggel felkelt és a padlóra
hányt. Ez csak egy dolgot jelenthetett és valóban, a következő őszön
kislánynak adott életet.
Sophie jelen volt a szülésnél, mint mindig.
– Milyen névet adsz neki? – kérdezte.
 Posy lenézett a karjában tartott tökéletes kicsi lányra. Édesdeden aludt,
és bár Posy tudta, hogy az újszülöttek nem mosolyognak, a baba nagyon
úgy nézett ki, mintha örülne valaminek.
Talán annak, hogy megszületett. Talán ez a gyermek a mosolyával
hódítja meg a világot. A jó humor lesz választott fegyvere.
Milyen gyönyörű ember lesz!
– Araminta – felelte Posy hirtelen.
Sophie kis híján elájult a döbbenettől.
– Tessék?
– Aramintának akarom nevezni. Biztosan – mondta, azzal
megsimogatta a kicsi arcát, majd gyengéden megérintette az álla alatt.
Sophie mintha nem tudta volna abbahagyni… csak csóválta a fejét.
– De az anyád… el sem tudom hinni…
– Nem az anyám után nevezem el – vágott a szavába Posy szelíden. –
Éppén az anyám miatt nevezem el így. Ez teljesen más.
Sophie kétkedőn nézte, de lehajolt, hogy közelebbről megnézze a
kicsit.
– Nagyon édes – súgta.
Posy mosolygott, egy pillanatra sem vette le róla a szemét.
– Tudom.
– Azt hiszem, hozzá tudnék szokni – jelentette ki Sophie, beleegyezése
jeléül bólogatva. Ujjait a baba keze és teste között mozgatta, tenyerét
csiklandozva kissé, míg az apró kéz ösztönösen meg nem ragadta az ujját –
Szép estét, Araminta! Nagyon örülök, hogy megismerhettelek!
– Minty – szólt Posy.
Sophie felnézett.
– Tessék?
– Mintynek nevezem. Az Araminta név jól mutat a családi bibliában,
de azt hiszem, én Mintynek fogom nevezni.
Sophie összeszorította az ajkát, nehogy elnevesse magát
– Anyádnak ez egyáltalán nem tetszene.
– Igen – mormogta Posy –, nyilván nem tetszene neki.
– Minty – mondta ki Sophie, a nevet próbálgatva. – Tetszik. Nem,
egyenesen szeretem. Nagyon jól illik hozzá.
Posy megcsókolta Minty feje búbját.
– Milyen kislány leszel? – súgta. – Kedves és szófogadó?
Sophie erre felnevetett .Tizenkét szülésnél volt jelen,
 négy gyermeket maga szült, ötöt Posy, hármat Benedict húga, Eloise.
Nem hallott még gyermeket olyan hangos sírással a világra jönni, amilyen
hangosán Minty sírt fel.
– Ez a gyermek sok örömet és aggódást okoz majd neked.
És valóban így volt. Ám az, kedves olvasó, már egy másik történet…

Az, hogy a Mr. Bridgerton csábítása című regényben nagy titok derült
ki, szépítő és enyhe körülírás. Eloise Bridgerton – a könyv egyik
legfontosabb mellékszereplője – elhagyta a várost, mielőtt egész London
megtudta volna, hogy kicsoda Lady Whistledown. Számos olvasó várt egy
ezt tisztázó jelenetet a következő részben (Sir Phillipnek, szeretettel),
amelyben láthattuk volna, hogy Eloise „rájön”, de semmiképpen nem illett
egy ilyen epizód a könyvbe. Ám Eloise-nak végül valahogy meg kell
tudnia, itt kezdődik a második epilógus…
 Mr. Bridgerton csábítása
Második epilógus

Penelope Bridgerton folytatta volna, sőt szeretett volna többet

mondani, de nehéz szavakat kimondani, ha az ember szája tátva
van a csodálkozástól. Férje éppen akkor ért vissza Anglia déli
részéről, ahol három fivérével húgukat, Eloise-t keresték, aki
minden hír szerint megszökött…
Ó, szentséges isten!
– Ugye nem mondtad el neki?
– Férjhez ment? – kérdezte Penelope kétségbeesetten.
Colin egy laza csuklómozdulattal székre dobta a kalapját, és ajka
elégedett mosolyra húzódott, ahogy a kalap tökéletesen vízszintesen pörgött
– Még nem.
Tehát nem férfivel szökött meg. De elmenekült. Mégpedig a
legnagyobb titokban.
Eloise, aki Penelope legjobb barátja volt. Eloise, aki mindent
elmondott Penelopének. Eloise, aki ezek szerint mégsem mondott el
mindent Penelopének, mert elmenekült egy olyan férfi otthonába, akit
egyikük sem ismert, üzenetet hagyott a családnak, hogy minden rendben
lesz, egyáltalán ne aggódjanak.
Ne aggódjanak?
Szentséges ég, az ember azt hinné, hogy Eloise Bridgerton azért
jobban ismerte a családját annál, hogy tudja, az aggódás elkerülhetetlen.
Valósággal őrjöngtek. A teljes család. Penelope az anyósánál várta meg,
míg a férfiak Eloise-t keresik. Violet Bridgerton igyekezett tartani magát, de
határozottan hamuszürkének tűnt az izgalomtól, és Penelope önkéntelenül
észlelte, hogy keze minden mozdulatnál remeg.
És most Colin visszaért, és úgy tett, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne, egyetlen kérdésére sem adott kielégítő választ, ráadásul…
– Hogyhogy nem mondtad meg neki? – tette fel a kérdést ismét,
toppantva.
Colin elterpeszkedett az egyik székben, és vállat vont.
– Igazából nem volt erre alkalmas idő.
 – Öt napig voltatok távol!
– Igen, de nem mind az öt napot töltöttük Eloise-zal. Oda egy nap,
vissza egy nap.
– De… de…
Colin annyi erőt tudott gyűjteni, hogy körülnézzen a szobában.
– Esetleg rendeltél már teát?
– Természetesen – mondta Penelope ösztönösen, mert ugyan alig egy
hete voltak házasok, de annyit megtanult, hogy legjobb, ha mindig van étel
férje közelében. – De Colin…
– Tudod, hogy siettem vissza.
– Azt látom – szólt Penelope, férje kócos, csatakos haját észlelve. –
Lóháton jöttél?
Colin bólintott.
– Gloucestershire-ből?
– Ami azt illeti, Wiltshire-ből. Benedictnél pihentünk egyet.
– De…
Colin lefegyverzően mosolygott.
– Hiányoztál.
És Penelope nem volt annyira hozzászokva férje rajongásához, hogy el
ne pirult volna.
– Nekem is hiányoztál, de…
– Gyere, ülj ide mellém!
Hova? Kis híján bosszúsan feltette a kérdést. Mert az egyetlen ülhető
hely az ölében volt. Colin mosolya maga volt a megtestesült báj. Még
nagyobb hévvel nézett rá.
– Most is hiányzol – súgta.
Penelope legnagyobb zavarára pillantása rögtön a nadrág megfelelő
helyére rebbent. Colin harsányan felnevetett, Penelope pedig keresztbe
fonta karját.
– Colin, ne… – figyelmeztette.
– Mit ne? – kérdezte a férfi teljesen ártatlan hangon.
– Még ha nem is a szalonban lennék, és ha a függönyök nem lennének
elhúzva…
– Ezt a nehézséget könnyű kiküszöbölni – pillantott Colin az ablak
felé.
– És még ha… – mordult Penelope, hangját nem emelte fel, hangszíne
azonban vészjóslóan mélyült. – Nem számítanánk rá, hogy a szobalány
bármelyik pillanatban behozhatja a teát… szegény teremtés küszködik a
tálca súlya alatt… tény és sajnálatos való, hogy… – Colin felsóhajtott.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
Colin pislogott.
– El is felejtettem, mit kérdeztél.
Tíz teljes másodperc eltelt, mire Penelope megszólalt. Akkor azonban
azt mondta: – Megöllek !
– Ó, abban egészen biztos vagyok – felelte a férfi fesztelen hangon. –
Az egyetlen kérdés csak az, hogy mikor.
– Colin!
– Ezek szerint inkább előbb, mint utóbb – mormogta.
– Az igazság azonban az, hogy szívszélhűdés fog elvinni, mert
felbosszantom magam a magaviselettől.
Penelope csak bámult rá.
– A te rossz magaviseltedtől – pontosított Colin.
– Én nem viselkedtem rosszul, mielőtt megismerkedtünk – riposztolt
Penelope.
– Óhohohohó! – kacagott Colin. – Mit hallok? Nahát, ezt ugye te
magad sem hiszed el?
Penelope kénytelen volt elhallgatni. Mert Colinnak sajnálatos módon
igaza volt. És történetesen ez az egész amiatt történt. Férje, miután belépett
a Hallba, lerázta magáról a kabátot és meglehetősen határozottan szájon
csókolta (a komornyik előtt!), kerek perec kijelentette: – Jut eszembe, nem
mondtam meg neki, hogy te voltál Lady Whistledown.
És ha van valami, ami rossz magatartásnak számít, az nyilvánvalóan
rossznak tekinthető, hogy tíz évig volt a hírhedtté vált Lady Whistledown
Társasági Lapja szerzője. Penelope az elmúlt tíz évben álnév mögé rejtőzve
sikeresen inzultált szinte mindenkit a társaságban, önmagát is beleértve. (Az
előkelő társaság nyilván gyanút fogott volna, ha önmagáról sosem közölt
volna semmi sértőt, és azokban a sárga és narancsszín ruhákban, amelyeket
anyja rákényszerített, valóban úgy nézett ki, mint egy túlérett
citrusgyümölcs.) Penelope nem sokkal az esküvője előtt „nyugalomba
vonult”, ám egy zsarolási kísérlet meggyőzte Colint, hogy az a legjobb, ha
nagystílű gesztussal felfedik a titkot, ezért húga, Daphne bálján felfedte
Lady Whistledown személyét. Nagyon romantikus és nagyon, nagyon
nagyszerű jelenet volt, de az este végére kiderült, hogy Eloise eltűnt.
 Eloise évekig Penelope legbizalmasabb barátnője volt, de még ő sem
tudta Penelope nagy titkát. És még mindig nem tudja. Az előtt távozott a
bálból, hogy Colin megtette volna a bejelentést, és úgy tűnik, Colin, miután
rátalált, nem tartotta alkalmasnak ezt pótolni.
– Igazán nem érdemelte meg, azok után, amiken keresztül kellett
mennünk miatta – szólt, hangjában rá egyáltalán nem jellemző
ingerültséggel.
– Hát, igen – mormogta Penelope, és ahogy kimondta, meglehetősen
hűtlennek, árulónak érezte magát. De az egész Bridgerton klán szinte eszét
vesztette az aggodalomtól. Tény, hogy Eloise hagyott üzenetet, ám ez az
üzenet valahogy belekeveredett anyja levelezésébe és egy egész nap telt el,
mire a család bizonyosságot nyert, hogy Eloise-t nem rabolták el. És még
akkor sem tudtak megnyugodni. Meglehet, hogy Eloise saját
elhatározásából távozott, de még egy napba telt, mire darabokra szedték a
hálószobáját és megtalálták Sir Phillip Crane levelét, amely útmutatást adott
arra vonatkozóan, hogy hova mehetett.
Mindent összevetve Colinnak tulajdonképpen volt némi igaza.
– Néhány nap múlva vissza kell mennünk az esküvőre – mondta. –
Akkor majd megmondjuk neki.
– Ó, de nem mondhatjuk meg neki!
Colin hallgatott. Aztán elmosolyodott.
– Miért is? – kérdezte, nagy elismeréssel szemlélve hitvesét.
– Azért, mert az lesz az esküvője napja – magyarázta Penelope,
tudván, hogy Colin sokkal ördögibb magyarázatot várt. – Neki kell a
figyelem középpontjában állnia. Nem mondhatok el neki ilyesmit akkor.
– Egy kissé önzetlenebb, emberbarátibb vagy, mint hittem – tűnődött a
férfi –, ám a végeredmény ugyanaz, így egyetértek veled, jóváhagyom…
– Nincs szükségem a jóváhagyásodra – vágott a szavába Penelope.
– Mindazonáltal jóváhagyom – felelte Colin. – Eloise-nak nem
mondunk semmit. – Összeérintette ujjbegyeit, és hallható elégedettséggel
sóhajtott fel. – Pompás esküvő lesz.
Éppen akkor érkezett meg a szobalány, aki egy alaposan megpakolt
tálcát hozott. Penelope próbálta nem észrevenni,
hogy szegény lány felnyögött, amikor végre letehette.
– Kifele menet becsukhatja az ajtót maga mögött – szólt Colin, amint a
szobalány felegyenesedett.
 Penelope tekintete élőbb az ajtóra rebbent, aztán Colinra, aki szintén
felállt, de az ablakhoz ment és behúzta a függönyt.
– Colin! – kiáltott fel, mert férje ekkor már átfogta a derekát, ajka a
nyakára csusszant és úgy érezte, elolvad az ölelésében. – Azt hittem, enni
akarsz – pihegett.
– Igen – mormogta a férfi, és azon igyekezett, hogy keze Penelope
ingválla alá férkőzzön. – De téged jobban akarlak.
És amint Penelope a párnákra hanyatlott, amelyek valahogy a süppedő
szőnyegre kerültek, érezte, hogy férje nagyon szereti.

Néhány nappal később Penelope hintóban ült, az ablakon nézett kifelé

és magát korholta.
Colin aludt.
Anyámasszony katonája, hogy olyan ideges a találkozás miatt. Az ég
szerelmére, hiszen Eloise-t látogatja meg. Több mint egy évtizedig olyan
közel álltak egymáshoz, mintha édestestvérek lettek volna.
Annál is közelebb. Kivéve talán… hogy nem álltak olyan közel
egymáshoz, mint gondolták. Mindkettőjüknek voltak titkai. Penelope
legszívesebben kitekerte volna Eloise nyakát azért, hogy egy szóval sem
említette udvarlóját, ám nem volt bátorsága, sem joga ezt megtenni. Ha
Eloise rájön, hogy ő volt Lady Whistledown…
Penelope megborzongott. Colin talán erre a pillanatra vár –
határozottan kaján, ördögi mosoly vibrált ajkán –, de ő egyenesen rosszul
volt a gondolattól. Egész nap nem evett, márpedig nem szokta kihagyni a
reggelit.
Kezét tördelte, nyakát nyújtogatta, hogy jobban kilásson az ablakon…
azt hitte, már befordultak Romney Hall kocsibehajtójára, de nem ismerhette
az épületet, ezért Colinra pillantott, hátha ő felismerte.
Ám Colin még mindig aludt.
Bokán rúgta. Természetesen nem erőből, csak gyengéden, mert nem
tartotta magát túlságosan erőszakosnak, de az mégiscsak több a soknál,
hogy amióta a kocsi elindult, úgy alszik, mint egy csecsemő. Beszálltak,
Colin elfoglalta a helyét, elhelyezkedett, megkérdezte, hogy kényelmesen
ül-e, aztán mielőtt válaszolhatott volna neki, hogy „Igen, köszönöm”, már
be is csukta a szemét.
Harminc másodperc múltán már horkolt.
Ez egyáltalán nem igazság. Éjjelente is mindig előbb elaludt, mint ő.
 Penelope még egyszer bokán rúgta hitvesét, ezúttal keményebben.
Colin motyogott valamit álmában, mocorgott, pozitúrát váltott, a
sarokba húzódott.
Penelope átült mellé. Közelebb, közelebb…
Aztán behajlítottá karját úgy, hogy könyöke éles szöget képezzen, és
csontos hegyét Colin bordái közé döfte.
– Mia…? – rebbent fel Colin hirtelen, pislogott, köhögött. – Mi az? Mi
az? Mi az?
– Azt hiszem, megérkeztünk – világosította fel Penelope.
Colin kinézett az ablakon, majd a feleségét szemlélte.
– És erről úgy kell tájékoztatnod, hogy fegyvert szorítasz az
oldalamhoz?
– A könyököm volt.
Lenézett neje karjára.
– Drágám, rendkívül csontos könyöknek vagy birtokában.
Penelope egészen biztos volt abban, hogy a könyöke – illetve ami azt
illeti, testének semmilyen része nem csontos egyáltalán, de nemigen
nyerhetett azon, ha ellentmond ennek, ezért megismételte korábbi
kijelentését.
– Azt hiszem, megérkeztünk.
Colin álmos pillogással hajolt az ablak felé.
– Azt hiszem, igazad van.
– Remek – mondta Penelope, a rendkívül szépen rendben tartott
környezetet szemlélve. – Miért mondtad, hogy lepusztult hely?
– Mert az – felelte Colin, azzal a kezébe adta a vállkendő jét. – Vedd
fel! – szólt zsémbes mosollyal, mintha nem szokott volna hozzá, hogy
másokkal figyelmes legyen. –Odakint még hideg van.
Még elég korán reggel volt, a fogadó, amelyben megszálltak, csak
egyórányi útra volt. A család nagy része Benedict és Sophie
vendégszeretetét élvezte, de a házuk nem volt elég nagy ahhoz, hogy az
összes Bridgertont elszállásolhassák. Ráadásul, mint Colin indokolta a
külön szállást, újházasok voltak. Szükségük volt a zavartalan együttlétre.
Penelope testéhez ölelte a puha gyapjút, és férjéhez bújt, hogy jobban
kilásson az ablakon. És őszintén szólva azért is, mert szeretett hozzábújni.
– Szerintem nagyon szép. Még sosem láttam ilyen rózsákat.
– Kint szebb, mint bent – magyarázta Colin, miközben a kocsi lassan
megállt. – Úgy vélem, Eloise változtatni fog ezen.
 Maga nyitotta ki az ajtót és kilépett, aztán karját nyújtva lesegítette
hitvesét.
– Jöjjön, Lady Whistledown…
– Mrs. Bridgerton – igazította ki Penelope.
– Ahogy nevezni akarod magadat – szólt a férfi széles mosollyal. –
Akkor is az enyém vagy. És ez a hattyúdalod.

Amint Colin átlépett a ház küszöbén, amely húga új otthona lesz,

váratlan megkönnyebbülés vett erőt rajta. Bármenyire is haragudott rá az
elmúlt hetek eseményeiért, szerette húgát. Nem voltak különösen bizalmas
jó viszonyban gyerekkorukban, mert Colin korban sokkal közelebb állt
Daphnéhez, és Eloise gyakran csak bosszantó ötödik keréknek tűnt. Ám az
előző évben közelebb kerültek egymáshoz, és ha Eloise nem lett volna, soha
nem ismerte volna meg Penelopét.
Penelope nélkül pedig ő…
Milyen mulatságos! El sem tudta képzelni, mi lenne Penelope nélkül.
Lepillantott ifjú hitvesére, aki éppen körülnézett a hallban úgy, hogy
lehetőleg ne legyen túl feltűnő a szemrevételezés. Arca rezzenéstelen volt,
de Colin pontosan tudta, hogy mindent megjegyez. És holnap, amikor a mai
nap eseményeiről beszélnek, minden apró részletre emlékezni fog.
Olyan esze van, mint az elefántnak. Semmit nem felejt. Imádja.
– Mr. Bridgerton – szólt a komornyik, finom bólintással üdvözölve. –
Isten hozta ismét Romney Hallban.
– Részemről az öröm, Gunning – mormogta Colin. –Nagyon sajnálom,
ami előző alkalommal történt.
Penelope meglehetősen ferde szemmel nézett rá.
– Nos, eléggé… hirtelen rontottunk be ide akkor – magyarázta Colin.
A komornyik láthatta Penelope riadt arckifejezését, mert hirtelen
megjegyezte: – Én idejében elléptem az útból, asz-szonyom.
– Ó! – szólalt meg Mrs. Bridgerton. – Annyira saj…
– Sir Phillip nem – vágott a szavába Gunning.
– Ó! – köhécselt Penelope kissé feszélyezetten. – Sir Phillip jól van?
– Egy kicsit feldagadt a nyaka – felelte Colin egyáltalán nem
aggodalmasan. – Azt hiszem, mára sokat javult az állapota. – Észrevette,
hogy Penelope a kezére pillant és felnevetett. – Ó, nem én szorongattam
meg – nyújtotta karját hitvesének, hogy bekísérje a Hallba. – Csak néztem.
Penelope elfintorodott.
 – Azt hiszem, az sokkal rosszabb.
– Meglehet – felelte a férfi igen vidáman. – De a végén minden jóra
fordult. Eléggé megkedveltem azt a fickót és… Ó, anya! Hát itt vagy?
És valóban, Violet Bridgerton sietett feléjük a hallban.
– Késtetek – korholta, bár Colin egészen biztos volt abban, hogy nem
késtek. Lehajolt, megcsókolta anyja felé nyújtott arcát, aztán oldalra lépett,
ahogy anyja előrenyomult és szeretettel megszorongatta Penelope kezét. –
Drágám, szükségünk van rád a hátsó teremben. Hiszen te vagy az első
koszorúshölgy.
Colin hirtelen maga előtt látta a jelenetet: fecsegő, locsogó hölgyek,
egymás szavába vágva vitatkoznak olyan apróságokról, amelyeket ő
egyáltalán nem vesz észre, nem tart fontosnak és nem ért. Mindent
elmondanak egymásnak, és…
Hirtelen megfordult.
– Egy szót se szólj ! – figyelmeztetett.
– Tessék? – szusszant fel Penelope jogos felháborodással.– Én
mondtam, hogy nem mondhatjuk el neki az esküvője napján.
– Anyámnak mondtam.
Violet a fejét ingatta.
– Eloise meg fog ölni minket.
– Már egyszer majdnem megölt minket, kirohant, mint valami idióta –
szólt Colin, rá egyáltalán nem jellemző hévvel. –A többieknek már szóltam,
hogy tartsák meg a titkot.
– Hyacinthnak is? – kérdezte Penelope kételkedve.
– Különösen Hyacinthnak.
– Megvesztegetted? – kérdezte Violet. – Mert csak úgy működik a
dolog, ha megvesztegeted.
– Szentséges ég! – mordult fel Colin. – Mintha csak tegnap kerültem
volna ebbe a családba! Természetesen megvesztegettem. – Azzal Penelope
felé fordult. – A friss családtagok remélem, nem veszik zokon.
– Ó, nem. Mit adtál neki?
Colin visszagondolt a legkisebb húgával való alkudozásra és
megborzongott.
– Húsz fontot.
– Húsz fontot! – kiáltott fel Violet. – Meg vagy bolondulva?
– Gondolom, te jobb feltételekkel tudtál volna alkut kötni vele –
riposztolt. – És csak a felét adtam oda neki. Nem bízom meg benne teljes
mértékben. De ha sikerül titkot tartania, akkor újabb tíz fonttal leszek
szegényebb.
– Kíváncsi vagyok, mennyivel próbálkoztál – tűnődött Penelope.
Colin az anyjához fordult.
– Tízet ígértem neki, de azt nem tartotta elégnek – közölte, majd
Penelopének hozzátette. – Azt mondta, közel sem elég.
Violet felsóhajtott.
– Ezért meg kéne szidjalak.
– De nem fogsz – szólt Colin széles vigyorral.
– Az ég óvjon! – felelte Violet, és mással nem kommentálta a dolgot.
– Az ég óvja azt a szerencsétlen flótást, aki elég őrült ahhoz, hogy
feleségül vegye – jegyezte meg Colin.
– Azt hiszem, Hyacinth okosabb és jobb, mint amilyennek feltételezik
– szólt Penelope. – Nem lenne szabad alábecsülni.
– Az ég szerelmére! – szólt Colin. – Egyáltalán nem becsüljük alá.
– Te olyan kedves vagy! – kiáltott fel Violet, azzal előrehajolt és
hirtelen megölelte Penelopét.
– Puszta szerencse, hogy Hyacinth húgom még nem hódította meg a
világot – mormogta Colin.
– Ne is törődj vele – mondta Violet Penelopének. – Te pedig – fordult
Colin felé – rögtön indulj a templomba. A többi férfi már lement. Csak öt
perc séta.
– Gyalog akartok menni? – kérdezte Colin kétkedőn.
– Természetesen nem – felelte anyja legyintve. – És nem
nélkülözhetünk egy kocsit, tehát neked gyalog kell menned.
– Nem is álmodtam volna arról, hogy külön kocsit kérjek – felelte
Colin, és úgy találta, hogy a reggeli friss levegőn a magányos séta sokkal
jobb, mint zárt kocsiban utazni nőrokonaival.
Lehajolt, hogy megcsókolja hitvese arcát. A füle tövénél.
– Ne feledd – súgta –, egy szót sem.
– Tudok titkot tartani.
– Sokkal könnyebb ezer ember előtt titkot tartani, mint egy előtt.
Sokkal kevesebb a bűntudat.
Penelope elpirult, és Colin ismét megcsókolta, ugyanott.
– Nagyon jól ismerlek – mormogta.
Távozóban szinte hallotta, ahogy Penelope foga csikorog.
 – Penelope!
Eloise fel akart ugrani ültő helyéből, hogy eléje szaladjon üdvözölni,
de Hyacinth, aki éppen a frizurakészítést ellenőrizte, a vállára csapott és
szinte fenyegetően rámordult: – Leülni!
Eloise pedig, aki rendes körülmények között egy pillantásával képes
volt lehervasztani Hyacinth felindulását, egyszerűen engedelmeskedett és
visszaült.
Penelope ekkor Daphnére nézett, aki láthatóan Hyacinth munkáját
felügyelte.
– Hosszú délelőtt volt – szólt Daphne.
Penelope előrelépett, diszkréten átnyomult Hyacinth mellett és
óvatosan megölelte Eloise-t, vigyázva, nehogy tönkretegye a frizuráját.
– Gyönyörű vagy!
– Köszönöm – felelte Eloise, de ajka remegett, szeme könnybe lábadt
és félő volt, hogy bármelyik pillanatban elsírhatja magát.
Penelope legszívesebben félrevonta volna és megmondta volna neki,
hogy minden rendben lesz és nem muszáj feleségül mennie Sir Philliphez,
ha nem akar, de mindazok után, ami történt, Penelope nem volt biztos
abban, hogy valóban minden rendben lesz és gyanította, hogy Eloise mégis
kénytelen feleségül menni az ő Sir Phillipjéhez.
Hallott egyet s mást. Eloise több mint egy hetet töltött Romney
Hallban gardedám nélkül. Ha ez kitudódik, a jó hírneve menten romba dől,
márpedig biztosan kitudódik. Penelope mindenkinél jobban ismerte a
pletyka hatalmát és kitartását. Ráadásul Penelope úgy hallotta, hogy Eloise
és Anthony megbeszélték a teendőket.
Úgy tűnt, a házasság ténykérdés, illetve nem is kérdés, hanem tény.
– Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy! – mondta Eloise.
– Szentséges ég! Hiszen tudod, hogy a világ semmi kincséért nem
maradnék le az esküvődről.
– Tudom. – Eloise ajka megremegett, aztán arca olyan kifejezést öltött,
mint amikor az ember bátornak akar mutatkozni, és azt hiszi, hogy
sikerülhet neki. Tudom – ismételte, kissé remegőbb hangon. – Persze, hogy
nem maradnál le róla. De ez egyáltalán nem csökkenti a viszontlátás
örömét.
Ez furcsán merev mondat volt Eloise-tól, és Penelope egy pillanatra
meg is feledkezett saját titkairól, félelmeiről és aggodalmairól. Eloise a
legkedvesebb barátnője volt.
 Colin a szerelme volt, a szenvedélye, a lelke, de Eloise volt az a
személy, aki Penelope felnőtté válását formálta. Penelope el sem tudta
képzelni, milyen lett volna élete legutóbbi évtizede Eloise mosolya,
nevetése, legyőzhetetlen jó humora nélkül.
Eloise jobban szerette őt, mint a saját családja.
– Eloise – szólt Penelope, leguggolva mellé, hogy átölelhesse a vállát.
Köhécselt, talán azért, mert olyan kérdést készült feltenni, amire bármilyen
választ kap, nincs jelentősége, semmit nem változtat a tényeken. – Eloise –
szólította újra, szinte súgva. – Akarod ezt?
– Természetesen – felelte Eloise.
Ám Penelope nem volt igazán biztos abban, hogy hisz neki.
– Szerel… – Időben észbekapott. Nagyon halványan mosolyogni
próbált és módosította a kérdést: – Szereted őt? A te Sir Phillipedet?
Eloise bólintott.
– Ő… bonyolult.
Penelope erre leült.
– Viccelsz.
– Ilyenkor viccelni?
– Nem te mondtad mindig, hogy a férfiak nagyon egyszerű lények?
Eloise furcsán tehetetlen tekintettel nézett rá.
– Én is így hittem.
Penelope közelebb hajolt, mert pontosan tudta, hogy Hyacinth hallása
olyan éles, mint egy kopóé.
– Szeret téged?
– Szerinte túl sokat beszélek.
– Tényleg sokat beszélsz – felelte Penelope.
Eloise furcsa pillantást vetett rá.
– Legalább mosolyoghatnál hozzá.
– Ez az igazság. De én nagyon bájosnak találom.
– Szerintem ő is – felelte Eloise fanyar grimasszal. – Legalábbis néha.
– Eloise! – kiáltott Violet az ajtóból. – Most már igazán indulnunk
kell!
– Nem akarhatjuk, hogy a vőlegény azt gondolja, megszöktél –
jegyezte meg Hyacinth.
Eloise felállt, kihúzta magát.
– Elégszer szöktem az utóbbi időben, nemde? – szólt, és bölcs,
szomorkás mosollyal fordult Penelope felé. – Ideje, hogy valami felé és ne
valamitől fussak.
Penelope kíváncsian nézett rá.
– Mit mondtál?
Ám Eloise csak tagadón ingatta fejét.
– Csak valamit, amit most hallottam.
Furcsa megállapítás volt ez, de nem maradt idő ezen tovább rágódni,
így hát Penelope is elindult a család után. Néhány lépést tett csak meg
azonban, amikor Eloise hangja állította meg.
– Penelope!
Megfordult. Eloise még az ajtóban állt, jó tízlépésnyire mögötte. Arca
valahogy furcsa volt… az a kifejezés… Penelope nem igazán tudta
értelmezni. Penelope várt, de Eloise nem szólalt meg.
– Eloise? – kérdezte Penelope halkan, mert úgy tűnt, mintha Eloise
mondani akarna valamit, de nem tudja, hogyan tehetné. Vagy talán, hogy
mit mondjon.
Aztán…
– Bocsáss meg! – fakadt ki Eloise, a szavak olyan hirtelenséggel
buktak ki ajkán, hogy még ő is meglepődött.
– Bocsánatot kérsz? Miért? – kérdezte Penelope felettébb csodálkozva.
Nem igazán gondolt arra, hogy mit akarhatott mondani Eloise, de a
bocsánatkérés, mint lehetséges közlendő, egyáltalán eszébe sem jutott.
– Azért, hogy titkaim voltak előtted. Ez egyáltalán nem volt szép
tőlem.
Penelope feszengett. Szentséges isten!
– Megbocsátasz? – kérdezte lágy hangon, de tekintete sürgető volt és
Penelope úgy érezte, ő a legmegátalkodot-tabb csaló a világon.
– Természetesen – hebegte. – Semmiség.
És valóban semmiség volt. Legalábbis a saját titkaihoz képest.
– Szólnom kellett volna neked arról, hogy Sir Phillippel levelezem.
Nem tudom, miért nem mondtam meg már az elején – folytatta Eloise. – De
aztán később, amikor te meg Colin egymásba szerettetek… azt hiszem…
azért, mert ez csak az enyém volt.
Penelope bólintott. Sokat tudott arról, milyen érzés, ha az ember
valamit a sajátjának akar tudni.
Eloise idegesen felnevetett.
– És most nézz rám – szólt Penelope. – Gyönyörű vagy.
És ez valóban így volt.
 Eloise nem szerény menyasszony volt, hanem ragyogó, és Penelope
érezte, hogy aggodalmainak súlya csökken, és végül teljesen eltűnik. És
minden rendben lesz. Penelope nem tudta, hogy Eloise ugyanolyan
tökéletes örömöt él-e meg a házasságában, amilyen neki adatott, de az
biztosnak látszott, hogy legalább boldog és elégedett lesz.
És kicsoda ő, hogy azt mondja, az új házaspár között nem alakul ki
őrült szerelem? Ennél furcsább dolgok is történtek már.
Eloise-ba karolt, kivezette a Hallba, ahol Violet hangja
elképzelhetetlen magasságba csapott.
– Azt hiszem, anyád azt akarja, hogy siessünk – súgta Penelope.
– Eloiiiiiiiiiise! – bődült el Violet. – MOOOOST!
Eloise szemöldöke rebbent, oldalvást pillantott
Penelopére.
– Miből gondolod?
De nem siettek. Egymásba karolva kecsesen, méltóság-teljesen
haladtak a hallban, mintha a templomi padsorok között lépdelnének.
– Gondoltad volna, hogy alig néhány hónap lesz az esküvőink között?
– tűnődött Penelope. – Hogy egyáltalán férjhez megyünk? Nem úgy volt,
hogy együtt leszünk vén csoroszlyák?
– Még lehetünk vén csoroszlyák – felelte Eloise vidáman. – Legfeljebb
egyszerűen férjezett vén csoroszlyák leszünk.
– Nagyszerű lesz.
– Csodálatos!
– Fantasztikus!
– Mi leszünk a vén csoroszlyák divatdiktátorai!
– A vén-csoroszlya-ízlés alakítói.
– Miről diskuráltok ti ketteri? – kérdezte Hyacinth, kezét csípőre téve.
Eloise felszegte fejét, tettetett dölyfösen, magasból nézett le rá.
– Te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy ezt megértsd! Azzal ő is,
Penelope is úgy nevettek, hogy alig álltak a lábukon.
– Anya, megbolondultak – jelentette be Hyacinth. Violet gyengéd
szeretettel nézett lányára és menyére, mindketten igen szokatlanul idősen,
huszonnyolc évesen lettek menyasszonyok.
– Hagyd őket békén, Hyacinth – mondta, a várakozó kocsi felé terelve
legkisebb lányát. – Hamarosan utánunk jönnek. – Aztán mintegy
utógondolatként hozzátette: – Túl fiatal vagy ahhoz, hogy ezt megértsd.
 A szertartás és a fogadás után, és azt követően, hogy Colin még
egyszer s mindenkorra meggyőződhetett arról, hogy Sir Phillip Crane
valóban jó férje lesz az ő kedves húgának, sikerült egy csendes szegletet
találnia, ahova magával ránthatta hitvesét, hogy négyszemközt beszéljenek.
– Gyanít valamit? – kérdezte vigyorogva.
– Szörnyű vagy! – felelte Penelope. – Hiszen ez az esküvője napja!
Ez nem éppen szabályos válasz volt egy egyszerű eldöntendő kérdésre.
Colin ellenállt az erős késztetésnek, hogy türelmetlenül felhorkanjon.
Inkább szabatos, nagyon civilizált megnyilvánulással reagált.
– Mit értesz ez alatt pontosan…?
Penelope tíz teljes másodpercig csak nézte, aztán halkan, tűnődve
megjegyezte: – Nem tudom, miről beszélt Eloise. Azt mondta, hogy a
férfiak végtelenül egyszerű lények.
– Nos… igen – ismerte el Colin, mivel régóta nyilvánvaló volt
számára, hogy a női elme végtelenül bonyolult, maga a titok. – De mi köze
ennek bármihez?
Penelope hátranézett, majd nagyon halkan megjegyezte: – Miért jutna
eszébe egyáltalán Whistledown ilyenkor?
Bármennyire is nehezére esett Colinnak beismerni, hitvesének ebben
teljesen igaza volt. Az ő tudata ezt úgy fogta fel, hogy Eloise valahogy
sejtette, ő az egyetlen ember, akinek még nincs tudomása Lady
Whistledown kilétéről.
Ami természetesen nevetséges, de mégis, nagyon megnyugtató ábránd.
– Hmmmm – szólt Colin.
Penelope gyanakvón nézett rá.
– Mire gondolsz?
– Biztos vagy abban, hogy nem mondhatjuk ezt el neki az esküvője
napján?
– Colin…
– Mert ha nem mi mondjuk el, valakitől így vagy úgy meg fogja tudni,
és nem lenne fair, ha nem lennénk ott, hogy lássuk az arcát, amikor…
– Colin! Nem!
– Hiszen mindazok után, amiken keresztülmentél, nem gondolod, hogy
megérdemelnéd, hogy lásd a reakcióját?
– Nem – felelte Penelope lassan, megfontoltan. –- Nem. Nem
gondolnám.
 – Ó, túl olcsón adod magad, drágám! – mondta jóindulatúan
mosolyogva hitvesére. – Ráadásul gondolj Eloise-ra.
– Ugyan mi mást tettem volna egész délelőtt?
Colin a fejét ingatta.
– Biztosan le lesz sújtva, ha egy teljesen idegentől kell megtudnia a
szörnyű igazságot.
– Nem szörnyű – vágott vissza Penelope. – És honnan tudod, hogy
idegen mondaná meg neki?
– Az egész család titoktartást esküdött. Ki mást ismerne ezen az isten
háta mögötti helyen?
– Nekem tetszik Gloucestershire – felelte Penelope. –Nagyon
elragadónak találom.
– Igen – felelte Colin közömbös hangon, hitvese összevont
szemöldökét, csücsörített ajkát, összeszűkült szemét látva. –
Elragadtatottnak látszol.
– Nem te voltál, aki azt javasoltad, hogy tartsuk titokban előtte a tényt
annyi ideig, ameddig emberileg lehetséges?
– Az emberileg lehetséges csak amolyan szófordulat volt. Ez az ember
– mutatott meglehetősen szükségtelenül magára – a maga részéről
lehetetlennek találja a további hallgatást.
– El sem tudom hinni, hogy meggondoltad magádat!
Colin vállat vont.
– Ez az emberi kiváltságok közé tartozik.
Erre Penelope álla leesett a csodálkozástól és Colin azt kívánta,
bárcsak olyan zugot talált volna, ahol nem látják őket, és amely egyben
csendes is, mert Penelope akár tudatában volt, akár nem, gyakorlatilag
könyörgött a csókért.
Ám ő türelmes ember és még megvolt a kényelmes szobájuk a
fogadóban és még sok csintalankodásra volt lehetőség ezen az esküvőn.
– Ó, Penelope! – szólt fátyolos hangon, az illendőnél közelebb hajolva
hozzá, olyan közel, ahogy az ember saját feleségéhez sem illik közel
hajolni. – Nem akarsz egy kis mulatságot?
Penelope rákvörösre pirult.
– Nem itt.
Colin erre hangosan felnevetett.
– Nem arra gondoltam – hebegte.
 – Ami azt illeti, én sem – felelte Colin, képtelen volt kiküszöbölni a
vidámságot hangjából. – De örülök, hogy ilyen könnyen eszünkbe jut. –
Ekkor úgy tett, mintha körülnézne a helyiségben. – Szerinted mikor jön el
az a pillanat, amikor az illem megsértése nélkül távozhatunk?
– Még biztosan nem jött el.
Colin gondolkodást színlelt.
– Hmmm… igen. Ebben valószínűleg igazad van. Felettébb sajnálatos.
De… – spontán felvidult – így van időnk némi rosszalkodásra.
Penelope megint nem jutott szóhoz. Colin ezt kifejezetten élvezte.
– Nos? – sürgette hitvesét.
– Nem tudom, mit fogok tenni veled.
– Ezen még dolgoznunk kell – mondta a férfi, a fejét ingatva. – Nem
vagyok egészen biztos abban, hogy képes vagy felfogni az eldöntendő
kérdésekre adandó válasz szabályait.
– Szerintem le kéne ülnöd – szólt Penelope, és szemében olyan óvatos
kimerültség villant, ami általában kisgyerekek társaságában szokott
megjelenni.
Vagy idióta felnőttek társaságában.
– Aztán… szerintem ülve is kéne maradnod.
– A végtelenségig?
– Igen.
Colin pedig, csak hogy hitvesét szekírozza, leült. Aztán. ..
– Neeeem, én inkább rosszalkodni szeretnék.
Azzal talpra ugrott és nagy léptekkel elindult Eloise felé, mielőtt
Penelope akárcsak kísérletet tehetett volna megállítására.
– Colin, ne! – kiáltott. Hangja visszhangzott a terem falairól. Penelope
történetesen éppen abban a pillanatban sikoltott (ugyan mikor máskör tette
volna), amikor minden más esküvői vendég éppen elhallgatott.
Egy Bridgertonokkal teli terem. Mennyi esélye volt?
Penelope mosolyt erőltetett arcára, amikor látta, hogy vagy tucatnyi
szempár fordul feléje.
– Semmi, semmi – szólt elfojtott, magas, feszült hangon. – Elnézést,
hogy megzavartam a társaságot.
Colin családja minden jel szerint hozzá volt már szokva ahhoz, hogy
az ifjú úr olyasmit tesz, ami a társaságában lévőkben a „Colin, ne!”
felkiáltást indukálja, mert folytatták a beszélgetést, a továbbiakban alig
pillantottak rá.
 Kivéve Hyacinth.
– Ó, a fenébe! – mormogta Penelope magában, és férje nyomába eredt.
Ám Hyacinth is gyors volt.
– Mi folyik itt? – kérdezte, meglepő fürgeséggel vette fel a versenyt
Penelope hosszú lépteivel.
– Semmi, semmi – felelte Penelope, mert a legkevésbé sem akarta,
hogy Hyacinth súlyosbítsa ezt a katasztrófát.
– Meg fogja mondani neki, ugye? – kérdezte Hyacinth nagyon
rámenősen, és hangos , „Ó, pardon” és „Bocsánat” szusszanásokkal
nyomakodott el fivérei mellett.
– Nem – jelentette ki Penelope határozottan, Daphne gyermekeit
kikerülve. – Nem fogja.
– De igen.
Penelope egy pillanatra megállt és megfordult.
– Előfordul, hogy ti hallgattok valakire?
– Én nem – felelte Hyacinth.
Penelope fejét ingatva nyomult előre, Hyacinth szorosan a nyomában.
Amikor utolérte Colint, férje az ifjú pár mellett állt, Eloise kezét karjába
fonva és úgy mosolygott le rá, mintha soha, egyetlenegyszer sem jutott
volna eszébe: a) az úszást tóba lökés módszerével tanítani neki; b) álmában
levágni egy tenyérnyit a hajából; vagy, fához kötözni, hogy Eloise ne
kövesse őt a helyi italmérésbe.
Mindezek természetesen nemcsak hogy megfordultak a fejében, de
közülük kettőt meg is valósított. (Még Colin sem merészelt olyan
maradandó károsodást előidézni, mint a hajcsonkítás.) – Eloise – szólt
Penelope, kissé pihegve az erőfeszítéstől, ahogy megpróbálta lerázni
Hyacinthot.
– Penelope! – De Eloise hangjában furcsa, kíváncsi gyanakvás volt,
amitől Penelope egyáltalán nem lepődött meg, Eloise nem ostoba, és
pontosan tudta, hogy fivére nem az az ember, aki csak úgy kedves
mosollyal nézz rá.
– Eloise – szólt Hyacinth, ám Penelope ennek a megszólításnak okát és
célját nem értette.
– Hyacinth.
Penelope ekkor célzatosan férjére nézett.
– Colin.
 A megszólított ifjú férjet mintha mulattatta volna ez a furcsa
párbeszéd.
– Penelope. Hyacinth.
Hyacinth vigyorgott.
– Colin. – Aztán: – Sir Phillip.
– Hölgyeim – szólt Sir Phillip, minden jel szerint a rövid és tömör
megnyilatkozások híve.
– Ebből elég legyen! – fakadt ki Eloise. – Mi folyik itt?
– Minden arra utal, hogy keresztneveinket idézzük – jelentette ki
Hyacinth.
– Penelope mondani szeretne neked valamit – közölte Colin.
– Nem akarok.
– De igen.
– Mégis akarok – szólt Penelope, mert gyors felfogása volt. Hirtelen
előrelépett, és megragadta Eloise kezét. – Gratulálok. Úgy örülök, hogy a
házasság révébe értél!
– Ezt akartad mondani? – kérdezte Eloise.
– Igen.
– Nem.
Mire Hyacinth: – Ó, ez nagyon szórakoztató !
– Ó, ez nagyon kedves öntől – szólt Sir Phillip, kissé csodálkozva,
hogy Mrs. Bridgerton szükségét érezte a ház új asszonyát dicsérni.
Penelope egy rövid pillanatra behunyta szemét, és elgyötört sóhajt
hallatott. Kénytelen lesz félrevonni szegény embert és elmagyarázni neki a
Bridgerton famíliába való beházasodás finomabb részleteit
És mert olyan jól ismerte új rokonait, és mert pontosan tudta, semmi
esélye elkerülni titka felfedését, Eloise-hoz fordult: – Beszélhetnék veled?
– Velem?
Ez a kérdés elég volt ahhoz, hogy Penelopében feltámadjon a vágy
valaki megfojtására. Bárki megfelelne a célnak.
– Igen – felelte türelmesen. – Veled.
– És velem – tette hozzá Colin.
– És velem is – jelentkezett Hyacinth.
– Veled nem – mordult Penelope, arra sem véve a fáradságot, hogy
feléje forduljon.
– De velem igen – nyomatékosította kérését Colin, azzal szabad
karjával hitvesébe karolt.
 – Nem várhatna ez? – tette fel a kérdést Sir Phillip udvariasan. –
Hiszen a hitvesemnek ez az esküvője napja, és gondolom, nem szeretne
lemaradni róla.
– Tudom – felelte Penelope elgyötörtén. – Nagyon sajnálom.
– Semmi gond – szólt Eloise, azzal kiszabadította karját Colin
szorításából és a férjéhez fordult. Súgott neki néhány szót, amelyeket
Penelope nem hallhatott, majd kijelentette:
– Van egy kis szalon a mögött az ajtó mögött. Oda mehetnénk.
Azzal elindult, ami éppen megfelelt Penelopének, mert időt hagyott
neki arra, hogy Colint figyelmeztesse: – Te meg sem szólalsz!
Meglepődött, amikor férje nem ellenkezett, csak bólintott és szótlanul
tartotta az ajtót, ahogy Penelope belépett a helyiségbe Eloise mögött.
– Nem fog sokáig tartani – szabadkozott Penelope. –Legalábbis
remélem.
Eloise nem szólt, csak olyan arckifejezéssel nézett rá, amely, mint
Penelope nagy lélekjelenléttel észlelte, rá egyáltalán nem jellemzően
nyugodtnak tűnt.
Úgy látszik, a házasság jót tesz neki, gondolta Penelope, mert az az
Eloise, akit ő ismert, ilyen pillanatokban csonkig rágná a körmét az
izgalomtól. Nagy titok, valami rejtély feltárul, Eloise rajongott az
ilyesmiért.
De ez az Eloise csak állt ott, nyugodtan várt, arcán könnyű mosoly
látszott. Penelope zavartan nézett Colinra, ám férje minden jel szerint
komolyan vette áz instrukciót és ajkát szorosan összezárta.
– Eloise – kezdte mondandóját Penelope.
Eloise mosolygott. Egy kicsit. Csak szája sarka húzódott mosolyra,
mintha még fokozni akarná a mosolygást.
– Tessék!
Penelope a torkát köszörülte.
– Eloise – kezdte ismét –, van valami, amit el kell mondanom neked.
– Valóban?
Penelope szeme összeszűkült. Ehhez a pillanathoz nyilván nem illik a
gúnyos megjegyzés. Mély levegőt vett. Leküzdte az erős késztetést, hogy
hasonlóan csípős megjegyzést tegyen, majd kijelentette: – Nem akartam az
esküvőd napján elmondani – közölte igen éles pillantást vetve férjére –, de
úgy tűnik, nincs más választásom.
 Eloise pislogott néhányat, de ettől eltekintve békés arckifejezése nem
változott.
– Nem tudom másképpen megmondani – folytatta Penelope akadozva,
határozottan rosszul volt. – Ám miután távoztál… vagyis miután a bálról
eltűntél, ami azt illeti…
Eloise közelebb hajolt. Alig észrevehető volt a mozdulat, de Penelope
észrevette és egy pillanatra azt gondolta… Illetve semmit nem gondolt
világosan, nyilván semmi olyasmit, amit egyetlen szabatos mondatban ki
tudott volna fejezni. De másfajta furcsa feszengés lett úrrá rajta. Más, mint
amit addig érzett. Nagyon gyanús feszélyezettség, és…
– Én vagyok Whistledown – bökte ki, mert ha egy fél másodperccel
tovább vár, szétrobban az agya.
Mire Eloise azt felelte: Tudom.
Penelope leült a legközelebbi szilárd tárgyra, ami történetesen egy
asztal volt.
– Tehát tudod.
Eloise vállat vont.
– Tudom.
– Honnan?
– Hyacinth mondta.
– Mi van?!
Ezt Colin mondta, olyan őrült dühvel, hogy úgy nézett ki, lekötözendő.
Illetve pontosabban, kész lekötözni Hyacinthot.
– Biztos vagyok benne, hogy az ajtónál hallgatózik – súgta Eloise a
megfelelő irányba bólintva –, arra az esetre, ha…
Ám Colin egy lépéssel előtte járt gondolatban. Egy ugrással az ajtónál
termett, felrántotta, és Hyacinth valóban bebotlott.
– Hyacinth! – korholta Penelope.
– Ó, kérlek! – szólt méltatlankodva, szoknyáját lesimítva Hyacinth. –
Azt hittétek, hogy nem hallgatózom? Hiszen annál jobban ismertek.
– Kitekerem a nyakadat! – mordult Colin. – Megállapodtunk!
Hyacinth vállat vont.
– Igazából nincs is szükségem húsz fontra.
– Tízet már megkaptál.
– Tudom – mondta Hyacinth vidám mosollyal.
– Hyacinth! – kiáltott fel most Eloise.
 – Ez azonban nem jelenti azt – folytatta Hyacinth szerényen –, hogy
nem akarom a másik tízet.
– Még tegnap este elmondta – magyarázta Eloise, és szeme
veszélyesen összeszűkült. – De csak az után mondta meg, miután közölte,
hogy tudja, kicsoda Lady Whistledown, és már az egész társaság tudja, ám
ez a tudás nekem huszonöt fontomba kerül.
– Meg sem fordult a fejedben – kérdezte Penelope –, hogy ha az egész
társaság tudja, egyszerűen megkérdezhetnéd valaki mástól?
– Hajnali kettőkor nem volt az egész társaság a hálószobámban! –
csattant fel Eloise.
– Arra gondoltam, hogy veszek egy kalapot – tűnődött Hyacinth. –
Vagy talán egy pónilovat.
Eloise igen dühös pillantást vetett rá, aztán Penelope felé fordult.
– Tényleg te vagy Whistledown?
– Igen – ismerte el Penelope. – Illetve… – Colinra pillantott, bár nem
igazán tudta, miért teszi, attól eltekintve, hogy nagyon szereti, és mert Colin
olyan jól ismeri őt, és amikor látta a gyámoltalan, bizonytalan, remegő
mosolyt a szája szélén, visszamosolygott rá, bármennyire is dühös volt
Hyacinthra.
És valóban visszamosolygott rá. Colin valahogy a legnagyobb
zűrzavarban is tudta, mire van neki szüksége. Mindig is tudta. Penelope
visszafordult Eloise felé.
– Én voltam – pontosított. – Már nem vagyok az. Visz-szavonultam.
Ám Eloise ezt már tudta. Lady W. levele körbejárt a társaságban, még
mielőtt elhagyta volna a várost.
– Örökre – tette hozzá Penelope. – Voltak, akik kérték, hogy
folytassam a lapot, de senki és semmi nem tud rávenni, hogy még egyszer
tollat vegyek a kezembe ilyen írásokra. – Elhallgatott, az otthon, szobája
rejtekén fogalmazott írásokra gondolt. – Legalábbis nem, mint
Whistledown.
– Azzal Eloise-ra nézett, aki leült mellé az asztalra. Arca kifejezéstelen
volt, és jó ideje nem szólalt meg… legalábbis Eloise-hoz képest jó ideje.
Penelope mosolyogni próbált.
– Ami azt illeti, arra gondoltam, hogy regényt írok.
Eloise még mindig nem szólalt meg, bár elég sebesen
pislogott, és szemöldökét összevonta, mintha valamin igen erősen
gondolkodna.
 Penelope megfogta barátnője kezét, majd egyetlen sürgető, egész lelkét
betöltő érzésének adott hangot.
– Nagyon sajnálom, Eloise.
Eloise meglehetősen üres tekintettel bámult egy kisasztalt, ám erre
megfordult és Penelope szemébe nézett.
– Sajnálod? – ismételte, ám hangjában kétkedés volt, mintha a sajnálat
nem a megfelelő kifejezés lenne, vagy legalábbis nem lenne elég.
Penelope elkeseredett.
– Nagyon sajnálom – ismételte. – El kellett volna mondanom neked.
Meg kellett volna…
– Meg vagy őrülve? – kérdezte Eloise, mintha végre képes lett volna
figyelni. – Magától értetődik, hogy nem mondhattad el nekem. Képtelen
lettem volna titokban tartani.
Penelope meglehetősen figyelemre méltónak és dicséretesnek tartotta
ezt a beismerést.
– Olyan büszke vagyok rád! – folytatta Eloise. – Felejtsd most el az
írást egy pillanatra! El sem tudom képzelni, hogyan szervezted ezt az
egészet, és egy napon, amely nem az esküvőm napja, részletesen el kell
mesélned mindent.
– Ezek szerint meglepett a hír? – kérdezte Penelope halkan.
Eloise meglehetősen szúrós tekintettel nézett rá.
– Ez elég enyhe kifejezés.
– Széket kellett szereznem neki – jegyezte meg Hyacinth.
– Már ültem – mordult Eloise.
 Hyacinth legyintett
– Akkor is.
– Ne is figyelj rá! – szólt Eloise határozottan Penelopére
– Igazán, el sem tudóm mondani, menyire lenyűgözött… most, hogy
már túl vagyok az első döbbeneten,
– Igazán?
Penelopének eddig a pillanatig eszébe sem jutott, mennyire vágyott
Eloise elismerésére.
– Ó, hogy milyen sokáig el tudtad titkolni előlünk? –szólt Eloise,
elismerően ingatva fejét. – Előlem. Előle – mutatott ujjal Hyacinth felé. –
Igazán szép teljesítmény tőled.
Azzal előrehajolt, szívélyes ölelésbe vonva Penelopét.
– Nem haragszol rám?
Eloise elhúzódott, ajka mozdult és Penelope látta, hogy „nem”-et akart
mondani, amit valószínűleg a „természetesen nem” kifejezés követne.
Ám Eloise ajkát nem hagyta el hang. Csak ült, kissé elgondolkodva és
meglepetten, majd csak annyit mondott:
– Nem.
Penelope érezte, hogy a szemöldöke megrebben.
– Biztos?
Mert Eloise hangja kissé bizonytalan volt. Az igazat szólva egyáltalán
nem hangzott az igazi Eloise-nak.
– Más lenne, ha még mindig Londonban lennék – jegyezte meg Eloise
halkan. – Ha nem lenne semmi más dolgom. De ez… – körülpillantott a
helyiségben, laza mozdulattal az ablak irányába intett. – Itt. Ez egyszerűen
nem ugyanaz. Más élet – jegyezte meg halkan. – Más ember lettem. Egy
kicsit, talán.
– Lady Crane – emlékeztette Penelope.
Eloise mosolygott.
– Jó, hogy emlékeztet, Mrs. Bridgerton.
Penelope kis híján felnevetett.
– El tudod ezt hinni?
– Rólad vagy rólam? – kérdezte Eloise
– Mindkettőnkről.
Colin, aki eddig tiszteletteljesen távolságot tartott, egyik kezével
korábban határozottan megragadta Hyacinth karját, hogy ő is tiszteletteljes
távolságot tartson. Most azonban előrelépett.
 – Azt hiszem, vissza kéne mennünk – jegyezte meg halkan. A karját
nyújtotta előbb Penelopének, majd Eloise-nak, segített nekik felállni. –
Legalábbis neked – szólt, azzal előrehajolt és arcon csókolta húgát –
mindenképpen vissza kell menned.
Eloise elmélázó mosollyal nézett, ismét a piruló menyasszony volt,
bólintott. Még egyszer megszorította Penelope kezét, azzal elhaladt
Hyacinth mellett (rosszallóan, igen célzatosan nézve rá), és visszatért az
esküvői vendégekhez.
Penelope figyelte, ahogy kimegy a szobából, karját Colin karjába öltve
gyengéden hozzásimult. Meghitt csendben álltak ott, nézték az üres
ajtónyílást, hallgatták a vendégsereg zsivajának beszűrődő hangjait.
– Szerinted udvariatlanság lenne, ha most távoznánk? – kérdezte Colin
diszkréten.
– Meglehet.
– Gondolod, hogy Eloise nehezményezné?
Penelope a fejét ingatta.
Colin szorosabban ölelte, és Penelope érezte, hogy férje ajka
gyengéden végigsiklik fülcimpáján.
– Menjünk!
Penelope nem mondott ellent.

1824. május huszonötödikén; pontosan egy nappal Eloise Bridgerton

és Sir Phillip Crane menyegzője után három üzenet érkezett Mr. és Mrs.
Colin Bridgerton szobájába. A Rose and Bramble nevű fogadóban voltak,
Tetburyben, Gloucestershire-ben. A három levél egyszerre érkezett,
mindegyik Romney Hallból.
– Melyiket bontsuk fel előbb? – kérdezte Penelope, maga elé rakva
őket az ágyon.
Colin egy mozdulattal lerántotta magáról az inget, amit azért vett fel,
hogy ajtót nyithasson.
– Mint mindig, a jó ítélőképességedre bízom.
– Mint mindig?
Colin visszabújt hitvese mellé az ágyba. Penelope kifejezetten
imádnivaló volt, amikor így csipkelődött. Nem ismert olyan embert, akinek
ez ilyen jól állt volna.
– Amikor úgy tartja kedvem és érdekem – helyesbített.
 – Akkor anyádét – szólt Penelope, azzal felkapta az egyik levelet az
ágytakaróról. Feltépte a pecsétet és gondosan kisimította a papírt.
Colin nézte, ahogy olvas. Penelope szeme tágra nyílt, szemöldöke
rebbent, ajka csücske mozdult, közepe csücsö-rödött, mintha magában
mosolyogna.
– Mit ír? – kérdezte Colin türelmetlenül.
– Megbocsát nekünk.
– Gondolom, nem lenne értelme megkérdeznem, hogy ugyan miért.
Penelope komoran nézett rá.
– Azért, mert korábban eljöttünk az esküvői fogadásról.
– Azt mondtad, Eloise nem neheztelne ránk.
– Biztosra veszem, hogy Eloise nem neheztel ránk. De ezt anyád írta.
– Válaszold neki azt, hogy ha valaha újra férjhez megy, ígérem,
kivárom a menyegző legvégét.
– Nem írok ilyet – felelte Penelope megrökönyödve – Amúgy sem
hiszem, hogy választ várna.
– Valóban? – Ez a kijelentés kíváncsivá tette, mert anyja mindig
választ várt. – Mivel érdemeltük ki a bocsánatát?
– Öööö… valami olyasmit írt, gondoskodjunk arról, hogy időben
unokái szülessenek.
Colin vigyorgott.
– Jól látom, hogy elpirultál?
– Nem.
– De igen.
Penelope könyökkel oldalba bökte hites urát.
– Nem. Tessék, olvasd el magad, ha annyira akarod. Most elolvasom
Hyacinth levelét.
É Gondolom, nem a tíz fontomat küldte vissza – mordult Colin.
Penelope kibontotta a levelet és megrázta a papírlapokat. Semmi nem
hullott ki közülük.
– Annak a kis boszorkánynak szerencséje van, hogy a húgom –
mormogta.
– Ó, milyen humortalan vagy – korholta Penelope – Túljárt az eszeden,
mégpedig nagyon leleményesen.
– Ugyan, kérlek! – hördült fel. – Tegnap délután nem voltál olyan
lelkes a kis csalásáért.
Penelope erre a tiltakozásra csak legyintett.
 – Igen, nos… vannak dolgok, amelyeket visszatekintve könnyebben
meg lehet látni.
– Mit ír? – kérdezte Colin, áthajolva a vállán. Hyacinthot ismerve
valószínűleg valami olyasmiben mesterkedik, hogy még több pénzt csaljon
ki a zsebéből.
– Ó, nagyon édes! Egyáltalán nem intrikus.
– Mind a két oldalát elolvastad? – kérdezte Colin némi gyanakvással.
– Csak az egyik oldalra írt.
– Rá nem jellemző pazarlás – tette hozzá Colin, rosszat sejtve.
– Ó, szent ég, Colin, csak beszámol, mi történt az esküvőn, miután mi
eljöttünk a társaságból. Meg kell mondanom, nagyon jó humorérzéke van
és egyetlen apró részlet sem kerüli el a figyelmét. Remek Whistledown
lenne belőle.
– Az ég irgalmazzon nekünk!
Az utolsó levél Eloise-tól jött, és az előző kettővel ellentétben csak
Penelopének volt címezve. Colin természetesen kíváncsi volt… Ki ne lenne
az? Mégis elhúzódott, hogy Penelope háborítatlanul olvashasson. A húgával
való barátságát tiszteletben tartotta és csodálta. Nagyon közel állt
fivéreihez… rendkívül közel. De sosem érzett velük olyan mély közösséget,
mint amilyen baráti kötelék Penelope és Eloise között volt.
– Ó! – csodálkozott Penelope, miközben lapozott. Eloise levele jóval
hosszabb volt, mint az előző kettő, és két teljes ív mindkét oldalát teleírta. –
Az a boszorka!
– Mit csinált?
– Ó, semmit, semmit – felelte Penelope, bár arckifejezése meglehetős
bosszúságról árulkodott. – Te nem voltál ott, de az esküvő reggelén
bocsánatot kért tőlem, amiért titkai voltak előttem, és eszembe sem jutott,
hogy akkor akart rávenni, hogy ismerjem be, nekem is voltak titkaim előtte.
Elég rosszul éreztem magamat miatta.
Hangja elakadt, már a következő oldalt olvasta. Colin a puha párnákra
hanyatlott, felesége arcát nézte. Szerette nézni, ahogy a tekintete siklik a
sorokon, balról jobbra, a szavakat követve. Szerette nézni, ahogy az ajka
mozdul, mosolyog vagy fintorog. Egyszerűen csoda volt, milyen
elégedettséget érzett pusztán azzal, hogy nézte olvasó feleségét.
Egészen addig jó volt nézni, amíg felszisszent és elsápadt. Colin
felkönyökölt.
– Mi az?
 Penelope a fejét ingatva felhördült.
– Ó, milyen fondorlatos! Milyen álnok!
A fenébe a levéltitokkal! Kikapta neje kezéből a levelet.
– Mit írt?
– Ott lent – mutatott Penelope gyászos komorsággal a lap aljára. – A
legvégén.
Colin eltolta a jelzett helyről felesége ujját és olvasni kezdett.
– Szentséges ég, milyen szószátyár! – mormogta. – Képtelen vagyok
kihámozni a lényeget.
– Visszavág – közölte Penelope. – Azt mondja, az én titkom nagyobb
volt, mint az övé.
– Valóban.
– Azt mondja, tartozom neki egy szívességgel.
Colin ezen elgondolkodott.
– Valószínűleg igaza van.
– Sőt talán az adósai vagyunk.
– Attól tartok, a Bridgertonok már csak így gondolkodnak. Sosem
vettél részt semmilyen csapatjátékban velünk, ugye?
Penelope felhorkant.
– Azt mondja, ez ügyben konzultál Hyacinthtal.
Colin érezte, hogy elsápad.
– Tudom – szólt Penelope, fejét ingatva. – Soha többé nem leszünk
biztonságban.
Colin átölelte, közelebb vonta magához.
Nem a minap mondtuk, hogy szeretnénk ellátogatni Itáliába?
– Vagy Indiába.
Colin mosolygott, megcsókolta hitvese orrát.
– Vagy egyszerűen itt maradhatunk.
– A Rose and Bramble fogadóban?
– Holnap reggel kéne elutaznunk. Ez a legutolsó hely, ahol Hyacinth
keresne minket.
Penelope rápillantott, szeme felcsillant, talán egy kicsit pajkosan.
– Legalább két hétig nincsenek sürgető kötelezettségeim Londonban.
Colin föléje kerekedett, hanyatt nyomta az ágyra.
– Anyám azt írta, hogy nem bocsát meg, hacsak nem gondoskodunk
unokáról.
– Nem fogalmazott ilyen ellentmondást nem tűrő hangnemben.
 Colin megcsókolta, a fülcimpa mögötti érzékeny területen, amelytől
Penelopét mindig édes bizsergés fogta el.
– Kifejezetten követelte.
– Nos, ebben az esetben… Ó!
Colin ajka a karcsú derékra, a hasra csusszant.
– Ó? – mormogta.
– Legjobb lenne, ha… Ó!
Colin lenézett. – Mit is mondtál?
– Munkához látnánk – sikerült nagy nehezen, pihegve kimondania.
Colin a bőrére hajolva mosolygott.
– Szolgálatára, Mrs. Bridgerton. Mint mindig.
 Ritkán írtam olyan csintalan gyerekekről, mint Sir Phillip Crane ikrei,
Amanda és Olivér. Lehetetlennek tűnt, hogy jó modorú, ésszerűen
gondolkodni tudó felnőttekké fejlődjenek, de rájöttem: ha valaki embert
nevelhet belőlük, az nem más, mint új nevelőanyjuk, Eloise (született
Bridgerton) Crane. Régen vágytam arra, hogy egyes szám első személyben
írjak, ezért elhatároztam, hogy a felnőtt Amanda szemszögéből szemlélem a
világot. Amanda szerelmes lesz, Phillip és Eloise pedig érdeklődéssel,
szeretettel figyelik a történéseket.
 Sir Phillipnek, szeretettel
Második epilógus

Nem tartozom a legtürelmesebb emberek közé. Az ostobaság

iránti tűrőképességem pedig szinte egyáltalán nem alakult ki. Ezért
voltam olyan büszke magamra, amiért sikerült önmérsékletet
tanúsítanom ma délután, amikor a Brougham családdal teáztam.
A Brougham család a szomszédunk, hat éve költöztek ide,
amikor Mr. Brougham megörökölte a birtokot a nagybátyjától, akit
szintén Mr. Broughamnak hívtak. Négy lányuk van, és egy
rendkívül elkényeztetett fiuk. Szerencsére a fiú öt évvel fiatalabb,
mint én, ami azt jelenti, nem is kell foglalkoznom a gondolattal,
hogy feleségül menjek hozzá. (Bár húgaim, Penelope és Georgiana,
akik kilenc és tíz évvel fiatalabbak nálam, nem lesznek ilyen
szerencsések.) A Brougham lányok között egy-egy év a
korkülönbség, ketten idősebbek nálam, ketten fiatalabbak. Nagyon
kellemes társaság, bár az én ízlésemhez képest talán egy kissé
negédesek. Ám az utóbbi időben elég nehéz volt őket kibírni.
Ez azért van, mert nekem is van fivérem, és ő nem öt évvel
fiatalabb náluk. Ami azt illeti, a fivéremmel ikertestvérek vagyunk,
ami azt jelenti, hogy valamelyik Brougham lánynak házassági
lehetőséget jelenthet.
Nem meglepő, hogy Olivér nem kívánta elkísérni anyámat,
Penelopét és engem a Brougham családhoz teára.
Most pedig leírom, mi történt és miért vagyok rendkívül
elégedett magammal, amiért nem mondtam ki, amit ki akartam
mondani, nevezetesen azt, hogy „Ön minden bizonnyal idióta.”
Éppen a teámat szürcsölgettem, és próbáltam a lehető
leghosszabb ideig ajkamnál tartani a csészét, hogy elkerüljem az
Olivérré vonatkozó kérdéseket, amikor Mrs. Brougham
megjegyezte: – Bizonyára nagyon érdekes, ha az embernek van
ikertestvére. Mondd, kedves Amanda, mennyiben különbözik ez
attól, hogy egyedül van az ember?
Remélem, nem kell megmagyaráznom, miért olyan végtelenül
ostoba ez a kérdés. Aligha mondhattam neki el, hogy mi a
különbség, hiszen életem körülbelül száz százalékát ikerként
töltöttem, így pontosan nulla tapasztalatom van a nem ikerlét
területén.
Bizonyára megjelent a megvetés az arcomon, mert anyám
legendás figyelmeztető pillantásával nézett rám abban pillanatban,
amint ajkam válaszadásra mozdult. Mivel nem akartam csalódást
okozni anyámnak (nem pedig azért, mert szükségét éreztem, hogy
Mrs. Brougham okosabbnak érezhesse magát, mint amilyen
valójában), azt válaszoltam:
– Gondolom, az embernek mindig van társasága.
– De a fivéred most nincs itt – szólt az egyik Brougham lány.
– Apám sincs mindig anyámmal, ám szerintem ettől még
társaknak tekintik egymást – feleltem.
– Egy fivér aligha ugyanaz, mint egy férj – csacsogta Mrs.
Brougham.
– Remélhetőleg – feleltem.
Tényleg ez volt a legnevetségesebb beszélgetés, amelyben
részem lehetett. Penelope úgy nézett rám, mintha azt mondaná:
kérdései lesznek, ha hazaérünk.
Anyám újabb szúrós pillantással nézett rám, azt vettem ki
belőle, hogy pontosan tudja, milyen kérdései lesznek Penelopének,
de nem kíván rájuk választ adni. Ám anyám mindig azt
mondogatta, hogy nagyra értékeli a kíváncsiságot mint női
tulajdonságot.
Nos, most saját csapdájába esett bele.
 Meg kell említenem, hogy csapda és beleesés ide vagy oda,
meg vagyok győződve arról, hogy nekem van a legjobb anyám
egész Angliában. És a nem iker léttel ellentétben, amelyről nincs
tudásom, tudom, hogy milyen, ha az embernek másmilyen anyja
van, ezért úgy gondolom, teljeséggel jogosult vagyok ezen a téren
véleményt alkotni.
Anyám, Eloise Crane tulajdonképpen a mostohaanyám, bár
csak akkor utalok rá így, amikor bizonyos helyzetek tisztázása
érdekében feltétlenül szükséges. Olivér és én nyolcévesek voltunk,
amikor feleségül ment apánkhoz, és biztos vagyok abban, hogy
mindannyiunkat ő mentett meg. Nehéz megmagyarázni, milyen
volt az életünk, mielőtt ő hozzánk költözött. Nyilván leírhatnék
eseményeket, de az egésznek a légköre, azt, hogy milyen érzés volt
a házban lenni…
Nem is igazán tudom, hogyan mutassam be.
Anyám – vér szerinti anyám – öngyilkos lett. Életem nagy
részében nem tudtam ezt. Azt hittem, láztól halt meg, ami
valószínűleg igaz is volt. Senki nem mondta el nekem azonban,
hogy a láz azért jött rá, mert télvíz idején a tóba akarta ölni magát.
Nekem nincs szándékomban eldobni magamtól az életet, de meg
kell mondanom, ha mégis akarnám, nem ezt a módszert
választanám.
Tudom, hogy szánalommal és együttérzéssel kéne gondolnom
rá. A jelenlegi anyám a vér szerinti anyámnak távoli unokatestvére
volt és azt mondja, hogy szülőanyám egész életében szomorú volt.
Azt mondja, vannak ilyen emberek, ahogy mások mindig szinte
természetellenesen vidámak. De önkéntelenül arra gondolok, hogy
ha mindenáron meg akarta ölni magát, megtehette volna előbb is.
Talán még kicsi gyerekkoromban. Vagy jobb lett volna, ha
csecsemőkoromban. Ez nyilvánvalóan megkönnyítette volna az
életemet. Megkérdeztem Hugh nagybátyámat (aki valójában nem a
nagybátyám, de jelenlegi anyám fivére feleségének mostohanővére
a felesége, elég közel lakik hozzánk és lelkész), hogy a pokolra
jutok-e ilyen gondolatokért. Azt mondta, nem, sőt ő is
elgondolkodott ezen.
Azt hiszem, az ő egyházközségét jobban szeretem, mint a
miénket.
De az a lényeg, hogy így vannak emlékeim róla. Marina, így
hívták az első anyámat. Igaz, elég homályos és zavaros emlékek.
Nem emlékszem a hangjára. Olivér szerint ez azért lehet, mert
anyánk alig szólalt meg. Nem emlékszem, hogy beszélt-e vagy
nem. Nem emlékszem pontosan az arca alakjára, és nem
emlékszem az illatára sem.
Arra emlékszem, hogy ott álltam az ajtaja előtt, nagyon
kicsinek éreztem magamat és meg voltam rémülve. És emlékszem
arra is, hogy sokat jártam lábujjhegyen, mert nem csaphattunk
semmi zajt. Emlékszem, hogy mindig meglehetősen nagyon
nyugtalan voltam, mintha tudtam volna, hogy valami rossz fog
történni.
És be is következett.
Nem kéne konkrétnak lenni az emléknek? Nem bánnám, ha
lenne emlékem egy pillanatról, egy arcról vagy egy hangról. De
nincs. Csak halvány érzéseim vannak, de azok sem boldogak.
Egyszer megkérdeztem Olivért, neki is ugyanazok-e az
emlékei, ő azonban csak vállat vont és azt mondta, nem is igazán
gondol rá. Nem tudom, higgyek-e neki. Azt hiszem, talán
mégiscsak hiszek neki, ilyen dolgokról ritkán gondolkodik mélyen.
Illetve pontosabban semmiről nem gondolkodik mélyebben. Csak
remélni lehet, hogy ha egyszer megnősül (ami biztosan nem fog
elég hamar bekövetkezni ahhoz, hogy a Brougham nővérek
érintettek lehessenek), hasonló feleséget választ magának, vagyis
olyat, akiből ugyanígy hiányzik a komolyság és az érzékenység.
Különben a leendő sógornőm nyomorultul fogja érezni magát.
Olivér természetesen nem, ő nem is veszi észre a felesége gondját.
 Azt mondják, a férfiak már csak ilyenek.
Apám például figyelemre méltóan érzéketlen. Kivéve persze,
ha az ember növény lenne, mert akkor mindent észrevenne. Apám
botanikus, és boldogan meglenne az üvegházában egész nap.
Felettébb valószínűtlen párnak tartom anyámhoz, aki élénk, vidám,
szeret társaságba járni és sose fogy ki a szóból, de amikor együtt
vannak, nyilvánvaló, hogy nagyon szeretik egymást. A múlt héten
rajtakaptam őket, ahogy a kertben csókolóztak. Megdöbbentem.
Anyám már majdnem negyvenéves, apám pedig ennél is idősebb.
De elkalandoztam a tárgytól. A Brougham családról beszéltem,
konkrétan Mrs. Brougham ostoba kérdéséről, hogy milyen lehet
nem ikernek lenni. Mint korábban említettem, meglehetősen
elégedett voltam magammal, hogy nem mondtam semmi
udvariatlanságot, és ekkor Mrs. Brougham valami olyasmit
mondott, ami érdeklődésemre tartott számot.
– Ma délután az unokaöcsém jön látogatóba.
Minden Brougham lány kihúzta magát ültő helyében.
Esküszöm, olyan volt, mint valami gyerekjáték, mintha
zsinóron rángatták volna őket. Bing, bing, bing, bing… És hátuk
természetellenesen egyenes lett, mintha megfeszítettek volna
bennük valami madzagot.
Ebből rögtön arra következtettem, hogy Mrs. Brougham
unokaöccse partiképes fiatalember valószínűleg vagyonos, és talán
kellemes megjelenésű.
– Nem említetted, hogy lan látogatóba jön – szólt az egyik lány.
– Nem is jön látogatóba – felelte Mrs. Brougham. – Mint tudjátok, lan
még Oxfordban van. Charles jön.
Puff. A Brougham lányok rögtön leeresztettek.
– Ó! – szólalt meg egyikük. – Tehát Charlie.
– Azt mondtad, ma jön? – szólt egy másik, a lelkesedés figyelemre
méltó hiányával.
Mire a harmadik: – El kell dugnom a babáimat
 A negyedik egy szót sem szólt. Csak kortyolta a teáját és az egész
láthatóan eléggé untatta.
– Miért kell eldugni a babáidat? – kérdezte Penelope.
Ami azt illeti, nekem is ugyanez járt a fejemben, de egy
tizenkilenc éves hölgytől eléggé gyerekes kérdésnek tűnt, ezért nem
szóltam.
– Annak már tizenkét éve, Dulcie – jegyezte meg Mrs. Brougham. –
Szentséges ég, olyan a memóriád, mint egy elefántnak!
– Nem lehet elfelejteni, amit a babáimmal tett – szólt Dulcie egészen
elkomorulva.
– Mit tett? – kérdezte Penelope.
Dulcie kinyújtott tenyérrel a torka előtt tett egy metsző mozdulatot.
Penelope összerezzent és meg kell mondanom, volt valami egészen rémes
Dulcie arckifejezésében.
– Charlie egy vadállat – közölte Dulcie egyik testvére.
– Nem vadállat – védte Mrs. Brougham.
A Brougham lányok ekkor ránk néztek, szótlán egyetértéssel rázták a
fejüket, mintha azt mondanák: „Ne hallgassátok rá!”
– Mennyi idős most az unokaöccse? – kérdezte anyám.
– Huszonkettő – felelte Mrs. Brougham, a jelekből ítélve nagyon hálás
volt a kérdésért. – A múlt hónapban kapta meg a diplomáját Oxfordban.
– Egy évvel idősebb, mint lan – magyarázta az egyik lány.
Bólintottam, bár aligha használhattam hivatkozási alapnak laint, akivel
sosem találkoztam.
– Ő nem olyan jóképű.
– És nem olyan kedves.
A legkisebb Brougham lányra néztem, várva, hogy ő is hozzátegyen
valamit De ő csak ásított.
– Mennyi ideig marad a fiatalúr? – kérdezte anyám udvariasan.
– Két hétig – felelte Mrs. Brougham, de csak a „két hé” hangsort tudta
kimondani, mielőtt egyik lánya méltatlankodva felhorkant.
– Két hétig? Fél hónapig?!
– Reméltem, hogy elkísér minket a sokadalomba – folytatta Mrs.
Brougham.
Ezt még nagyobb felzúdulás követte. Meg kell mondanom, ekkor
kezdtem kíváncsi lenni, ki is ez a bizonyos Charles. Aki ilyen félelmet kelt
a Brougham lányokban, abban biztosan van valami, ami figyelmemre
érdemes.
Gyorsan hozzáteszem: ez nem jelenti azt, hogy nem kedvelem a
Brougham lányokat. Fivérükkel ellentétben egyiküknek sem adtak meg
mindent, amit csak akartak, nem teljesítették minden szeszélyüket, így
egyáltalán nem kibírhatatlanok. De – hogy is mondjam –, szelídek és
engedelmesek, amolyan szófogadó jó kisasszonyok, ezért természetüknél
fogva nem jelentenek megfelelő társaságot nekem (akire ezek a jelzők
sosem illettek). Jobban belegondolva nem emlékszem, hogy valaha
hallottam volna valamelyiküket határozott véleményét kifejezni. Ha mind a
négyen olyan erős megvetéssel viseltetnek valaki iránt… nos, az illető
legalábbis érdekesnek tűnik.
– Az unokaöccse tud lovagolni? – kérdezte anyám.
Mrs. Brougham tekintetében némi fondorlat villant.
– Azt hiszem, igen.
– Amanda talán megmutathatná neki a vidéket – jegyezte meg anyám
különösen ártatlan és kedves mosollyal.
– Ezt is – mármint hogy nagyon ritkán ártatlan és negédes
– hozzávehetem az okokhoz, amelyek alapján meggyőződésem, hogy
az én anyám a legjobb egész Angliában. Ó, félreértés ne essék, aranyból
van a szíve és bármit megtenne a családjáért. Ám nyolc testvér közül ő volt
az ötödik, ezért rendkívül fondorlatos és titkolózó tud lenni.
Ezenkívül társalgásban sem lehet felülmúlni. Nekem elhihetik, én
megpróbáltam.
Ezért, amikor felajánlotta, hogy legyek az ifjú úr kísérője, nem
tehettem mást, kénytelen voltam igent mondani, bár a négy Brougham
nővérek közül hárman vihogni kezdtek. (A negyedik ugyanolyan unottan
nézett, mint addig. Kezdtem azt hinni, hogy valami nincs rendben vele.) –
Holnap – szólt Mrs. Brougham elragadtatott örömmel. A kezét összecsapta
és mosolygott. – Holnap délután átküldöm. Az megfelel?
Újfent csak igent tudtam mondani, ezért igent mondtam és azon
tűnődtem, vajon konkrétan mibe is egyeztem bele.

Másnap délután legjobb lovaglóruhámat vettem fel és éppen a

szalonban járkáltam fel-alá, azon tűnődve, vajon a titokzatos Charles
Brougham tiszteletét teszi-e nálunk. Azon az állásponton voltam, hogy
teljes mértékben joga van úgy dönteni, hogy nem jön el. Természetesen
nagy udvariatlanság lenne, hiszen ezzel megszegne egy ígéretet, amit a
nagynénije tett az ő nevében, mindazonáltal nem arról volt szó, hogy a helyi
nemességet vegye a nyakába.
Képletesen természetesen, és minden humor nélkül.
Anyám meg sem próbálta tagadni, hogy házasságközvetítőt játszik. Ez
meglepett, azt gondoltam volna, hogy legalább halvány tiltakozásra veszi a
fáradságot. Ám nem így történt. Emlékeztetett, hogy nem voltam hajlandó
Londonba menni a szezonra, majd azzal érvelt, hogy milyen kevés a
megfelelő korú, nőtlen fiatalember Gloucestershire-nek azon a szegletén,
ahol mi lakunk.
Én arra emlékeztettem, hogy ő sem Londonban talált magának férjet.
Aztán valami olyasmit kezdett mondani, hogy…
– Akárhogy is…
Ám olyan hirtelen fordulatokat vett, hogy képtelen voltam követni,
amit mondott.
Biztos vagyok benne, hogy éppen ez volt a szándéka.
Anyámat nem dúlta fel túlságosan, hogy nemet mondtam a szezonra.
Meglehetősen szeretett vidéken élni, és az égiek a megmondhatói, apám
egy hétnél tovább képtelen lett volna kibírni a városban. Anyám undoknak
nevezett azért, amiért ezt kimondtam, de tudom, hogy titkon egyetértett
velem. Apám figyelmét elvonná egy növény a parkban és sosem találnánk
meg. (Apámnak kissé könnyen elkalandozik a figyelme.) Illetve bevallom,
valószínűbb az, hogy valami nagyon kellemetlen megjegyzést tenne
valamely társas összejövetelen. Anyámmal ellentétben apámban nincs meg
az udvarias társalgás tehetsége, és nyilvánvalóan nem látja szükségét, hogy
kettős értelmű vagy szellemes, mulatságos kifejezéseket használjon.
Szerinte az embernek mindig pontosan azt kell mondania, amit gondol.
Szeretem apámat, de nyilvánvaló, hogy távol kell tartani a várostól.
Részt vehettem volna a londoni társasági szezonban, ha akartam volna.
Anyám családjának rendkívül jó kapcsolatai vannak. Az egyik bátyja
vikomt, egyik nővére hercegné, a másik grófné, a harmadik báróné. A
legelőkelőbb, zártkörű eseményekre kaphattam volna meghívót. De igazán
nem volt kedvem ilyen helyekre járni. Ott semmi szabadságom nem lenne.
Itt, ha kedvem tartja, sétálhatok vagy lovagolhatok egyedül, ha szólok
valakinek, hogy hova megyek. Londonban egy fiatal hölgy a lábát sem
teheti ki az ajtón gardedám nélkül.
Szerintem ez szörnyen hangzik.
 De anyámnál tartottam. Nem volt ellenére, hogy elutasítottam a
londoni szezonban való részvételt, mert ez azt jelentette, hogy neki is
hónapokig távol kellett volna lennie apámtól. (Mivel, mint elhatároztuk,
apámat otthon kell hagyni.) Ugyanakkor nagyon aggódott a jövőmért, ezért
magánhadjáratba kezdett. Ha én nem megyek a partiképes fiatalemberek
közelébe, akkor ő hozza őket hozzám.
Így került a képbe Charles Brougham.
Két órakor még nem érkezett meg, és be kell vallanom, kezdtem
bosszús lenni. Forróság volt aznap, már amennyire ez Gloucestershire-ben
lehetséges, és zöld lovaglóruhámtól, amelyet olyan divatosnak és könnyű
viseletnek gondoltam, amikor felvettem, kezdtem viszketni.
Kókadoztam.
Anyám és Mrs. Brougham valahogyan elfeledkezett arról, hogy
meghatározzák a nevezetes unokaöcs érkezesének pontos idejét, így
kénytelen voltam pontosan déltől felöltözve, készenlétben várni.
– Szerinted konkrétan mely óra jelzi a délután végét? –kérdeztem,
összehajtott újsággal legyezve magamat.
– Hmmm? – anyám éppen levelet írt, valószínűleg sok testvére
valamelyikének, így nem igazán figyelt rám. Nagyon szép volt, ahogy az
ablak mellett ült. Fogalmam sincs, hogy eredeti anyám milyen lett volna
idős nőként, mert nem méltóztatott megérni ezt a kort, de Eloise semmit
nem vesztett a szépségéből. Haja még dús, gesztenyebarna volt, bőre
egyáltalán nem ráncos. Szeme színét nehéz lenne leírni, ami azt illeti,
változik a színe.
Azt mondja, fiatal korában sohasem tartották szépségnek. Senki nem
tekintette csúnyának, és meglehetősen kedvelték a társaságban, de sosem
számított igazgyöngynek a hölgykoszorúban. Azt mondja, hogy az
intelligens hölgyek szebben öregszenek.
Ezt eléggé érdekesnek találom, és remélem, hogy jót jelent a jövőmre
vonatkozóan.
Ám az adott pillanatban nem érdekelt más jövő, csak a következő tíz
perc, mert meg voltam győződve arról, hogy ezen időtartam elteltével
elpárolgók a hőségtől.
– A délután – ismételtem nyomatékosabban – szerinted hány órakor ér
véget? Négykor? Ötkor? Kérlek, ugye nem hatkor?
Végre felpillantott
– Miről beszélsz?
 – Nem miről, hanem kiről. Mr. Broughamről. Délutánban állapodtunk
meg, ugye?
Anyám értetlenül nézett rám.
– Ha a délután estébe fordul, már nem kell vámom rá, ugye? Anyám
egy pillanatra elgondolkodott, a toll megállt a kezében.
– Nem szabad türelmetlennek lenned, Amanda.
– Nem vagyok türelmetlen – nyűgösködtem. – Melegem van.
Megfontolta a helyzetet.
– Meleg van idebent, ugye?
Bólintottam.
– Gyapjúból van a ruhám.
Elkomorult, szemöldöke rebbent, de nem mondta, hogy öltözzek át.
Nyilvánvalóan nem akart feláldozni egy lehetséges kérőt olyan
jelentéktelen dolog miatt, mint az időjárás. Továbbra is szorgalmasan
legyeztem magamat.
– Szerintem nem Brougham a vezetékneve – jegyezte meg anyám.
– Tessék?
– Szerintem csak rokona Mrs. Broughamnek, de nem ez a
vezetékneve. Nem tudom, mi a családneve.
Vállat vontam.
Anyám folytatta a levélírást. Rengeteg levelet ír. Fogalmam sincs,
miről. Családunkat korántsem nevezném unalmasnak, de tény, hogy
egészen szokványos család vagyunk. Nővérei és húga már biztosan nagyon
unták a Georgiana megtanulta a francia igeragozást és a Frederick
lehorzsolta a térdét jellegű episztoláit.
Ám anyám nagyon szeret levelet kapni, és azt mondja, ahhoz, hogy
leveleket kapjunk, leveleket kell írnunk, ezért ül az íróasztalánál szinte
mindennap, és beszámol életünk unalmas részleteiről.
– Valaki jön – jelentette be, éppen abban a pillanatban, amikor
majdnem elbóbiskoltam a kanapén. Felültem, az ablak felé fordultam. És
valóban, kocsi hajtott be a ház elé.
– Azt hittem, lovagolni kell vinnem – mondtam, némiképp bosszúsan.
Feleslegesen aszalódtam lovaglóruhában?
– Úgy tűnik… – mormogta anyám, szemöldökét ráncolva nézte, ahogy
a kocsi közel ér.
Nem hittem, hogy Mr. Brougham – vagy akárki ül abban a kocsiban –
beláthatott volna a szalonba a nyitott ablakon át, ám a biztonság kedvéért
elegánsan ültem, fejemet kissé oldalra hajtva, hogy megfigyelhessem a kinti
eseményeket.
A kocsi megállt, egy úr ugrott le róla, de háttal állt a háznak, így nem
láttam mást, csak a magasságát (átlagos) és a haját (sötét). Aztán felfelé
nyújtotta kezét és lesegített egy hölgyet.
Dulcie Brougham!
– Mit keres itt? – kérdeztem bosszúsan.
Aztán amikor Dulcie biztonságosan, két lábbal állt a földön, a
fiatalember egy újabb hölgynek segített leszállni. És még egynek. És aztán
még egynek.
– Az összes Brougham lányt magával hozta? – kérdezte anyám.
– Úgy tűnik.
– Azt hittem, utálják.
A fejemet ingattam.
– Minden jel szerint mégsem.
Néhány pillanattal később nyilvánvalóvá vált a hölgyek
viselkedésében bekövetkezett hirtelen fordulat oka. Nem tudom, hogy
Charles bácsi régebben milyen volt, de most… nos, elég az hozzá, hogy
bármely fiatal hölgy nagyon kellemes, férfias megjelenésűnek találná. Haja
dús, kissé hullámos és a szalon másik végéből is jól láttam, hogy a
szempillája nevetségesen hosszú. Ajka olyan, mintha mindig mosolyogna,
amely szerintem a legszerencsésebb formájú ajak.
Nem mondom, hogy udvarias érdeklődésen kívül mást éreztem iránta,
de a Brougham lányok láthatóan egymással versengtek, hogy kibe karoljon
a fiatalúr.
– Dulcie – szólt anyám, udvarias vendégfogadó mosollyal megindulva
feléjük. – És Antónia. És Sarah. – Levegőt vett. – És Cordelia. Milyen
kellemes meglepetés mindnyájatokat itt látni!
Ez is azt bizonyítja, milyen kiváló asszony az anyám, hangjában
meglepettség vibrált.
– Nem hagyhattuk, hogy a mi kedves Charles bácsikánk egyedül jöjjön
át – magyarázta Dulcie.
– Nem ismeri az utat – tette hozzá Antónia.
Egyszerűbb útvonal nem is létezik, csak be kell menni a faluba, a
templomnál jobbra fordulni, onnan egy mérföld a kocsibehajtónk.
Ezt természetesen nem mondtam ki. Ám némi együttérzéssel
tekintettem Charles bácsira. Nem lehetett valami élvezetes kocsiút.
 – Charles, kedves – szólt Dulcie –, bemutatom a hölgyeket. Lady
Crane, és Miss Amanda Crane.
Térdet-fejet hajtottam, az illem szerint, és azon tűnődtem, vajon be
kell-e másznom abba a kocsiba ötükkel. Reméltem, hogy erre nem kell sort
keríteni. Ha idebent meleg volt, a kocsiban egyenesen tomboló hőség
lehetett.
– Lady Crane, Amanda – folytatta Dulcie –, bemutatom az én kedves
Charles nagybátyámat, Mr Farraday-t.
Erre biccentettem. Anyámnak igaza volt. A családneve valóban nem
Brougham. Ó, szentséges ég! Ez azt jelenti, hogy Mrs. Brougham rokona?
A házaspárból Mr. Broughamot tartottam értelmesebbnek.
Mr. Farraday bólintott és egy igen röpke pillanatra egymásra néztünk.
Most ki kéne jelentenem, hogy nem vagyok romantikus alkat.
Legalábbis nem gondolom magamat annak. Ha az lennék, Londonba
mentem volna a társasági szezonra. Napjaimat versolvasással, éjszakáimat
tánccal, flörtöléssel, vidámsággal tölteném. Szüleim, akik olyan
szerelemmel szeretik egymást még mindig, amilyet másnál még sosem
láttam, azt mondják, hogy nem első látásra szerették meg egymást.
Ám amikor Mr. Farraday a szemembe nézett, és én az ő szemébe…
Mint mondtam, ez nem volt szerelem első látásra tényleg nem, de volt
valami… valami közös felismerés… valami humorérzéki dolog. Nem is
tudom, hogyan írjam le.
Ha nagyon muszáj lenne, talán azt mondanám, hogy az ismerősség
érzete volt. Úgy éreztem, valahogyan, valahonnan ismerem már. Ami
természetesen nevetséges volt. De nem volt annyira nevetséges, mint az
unokahúgai, akik nyüzsögtek, csicseregtek, zsizsegtek körülötte.
Nyilván arra a következtetésre jutottak, hogy Charles bácsi már nem
vadállat, és ha lesz felesége, az közülük fog kikerülni.
– Mr. Farraday – mondtam, és éreztem, hogy ajkam sarka megremeg,
próbáltam nem mosolyogni.
– Miss Crane – felelt ugyanilyen arddfejezéssel. Kezem fölé hajolt,
megcsókolta, a mellettem álló Dulcie legnagyobb döbbenetére.
Ismételten hangsúlyoznom kell, hogy nem vagyok romantikus lélek.
De a zsigereimen remegés cikázott végig, amikor ajka a bőrömhöz ért.
– Attól tartok, lovagláshoz öltöztem – jegyeztem meg lovaglóruhámra
mutatva.
– Valóban.
 Bánatosan pillantottam unokahúgaira, akik egyáltalán nem úgy voltak
öltözve, mintha bármilyen testmozgásra készültek volna.
– Olyan szép nap van! – jegyeztem meg sóvárgón.
– Lányok! – szólt anyám, szigorúan nézve a Brougham nővérekre. –
Maradjatok velem, míg Amanda és az unoka-bátyátok egy kicsit kilovagol.
Megígértem édesanyátoknak, hogy megmutatja neki a környéket.
Antónia ajka mozdult, tiltakozni akart, de Eloise Crane ellen semmit
nem tehetett és egy hangot sem tudott kinyögni, amikor anyám hozzátette: –
Oliver hamarosan lejön.
Ez eldöntötte a kérdést. Ott ültek mind a négyen szép sorban a
kanapén, egyszerre ültek le, arcukon ugyanolyan jámbor mosollyal.
Olivért szinte sajnáltam.
– Nem hoztam a hátaslovamat – sajnálkozott Mr. Farraday.
– Az nem baj – feleltem. – Remek lovaink vannak. Biztos vagyok
benne, hogy találunk köztük önnek alkalmasat.
Azzal elhagytuk a szalont, el a házat, befordultunk a sarkon a hátsó
pázsitra, aztán…
Mr. Farraday a falnak tántorodott és nevetett.
– Ó, köszönöm – hálálkodott őszinte átéléssel. – Köszönöm.
Köszönöm.
Nem voltam biztos abban, hogy nem kéne-e tudatlanságot színlelnem.
Aligha érthetném meg érzését anélkül, hogy megsértsem unokahúgait, amit
azonban nem akartam. Mint említettem, nincsenek ellenérzéseim a
Brougham nővérekkel szemben, akkor sem, ha aznap délután kissé
nevetségesnek találtam őket.
– Mondja, hogy tud lovagolni! – szólt Mr. Farraday.
– Természetesen tudok lovagolni.
A ház felé mutatott.
– Ők nem tudnak.
– Ez nem igaz – feleltem csodálkozva. Hiszen egyszer-kétszer láttam
őket lóháton.
– Nyeregben tudnak ülni – mondta, és szemében villant valami, amit
csak merészségnek lehetett értelmezni –, de lovagolni nem tudnak.
– Értem – jegyeztem meg halkan, elgondolkodva. Felmértem
lehetőségeimet. – Én tudok lovagolni.
Rám nézett, ajka egyik sarka felfelé rezzent. Szeme a zöld
meglehetősen kellemes árnyalata, mohazöld, apró barna foltokkal. És
megint olyan furcsa érzésem volt, hogy összhangban vagyunk egymással.
Remélem, nem vagyok szerénytelen, amikor azt mondom, hogy van
néhány dolog, amit egészen jól csinálok. Tudok pisztollyal lőni (bár
puskával nem, és közel sem olyan jól, mint anyám, aki félelmetesen jó
céllövő). És kétszer olyan gyorsan tudok összeadni, mint Oliver feltéve, ha
kapok papírt és ceruzát. Tudok horgászni, úszni, és tudok lovagolni.
– Jöjjön velem! – mutattam az istálló felé.
Mr. Farraday pedig egy lépéssel lemaradva követett.
– Mondja, Miss Crane – érezhetően szórakoztatónak találván a
helyzetet mivel vesztegették meg, hogy velem töltse ezt a délutánt?
– Gondolja, hogy a társasága nem elég jutalom?
– Nem ismert engem – mutatott rá.
– Ez igaz. – Ráfordultunk az istállóhoz vezető kis útra és nagy
örömömre éreztem, hogy feltámadt a szél. – Ami azt illeti, anyám
keresztülhúzta a számításaimat.
– Elismeri, hogy keresztülhúzták a számításait? – jegyezte meg halkan,
elgondolkodva. – Érdekes.
– Nem ismeri anyámat.
– Valóban nem. Csodálom, kisasszony. A legtöbben nem ismernék el.
– Mint mondtam, nem ismeri anyámat – feleltem, azzal feléje
fordultam és mosolyogtam.
– Nyolcan voltak testvérek. Aki megpróbál kifogni rajta, reménytelen
vállalkozásra szánja el magát.
Elértünk az istállóhoz, de mielőtt beléptünk, megtorpantam.
– És önt, Mr. Farraday, mivel vesztegették meg, hogy velem töltse ezt
a délutánt?
– Az én számításaimat is keresztülhúzták. Azt mondták, hogy
elszabadulhatok az unokahúgaimtól.
Erre önkéntelenül felnevettem. Tudom, hogy illetlenség, de képtelen
voltam türtőztetni magamat.
– Már indulni készültem, amikor letámadtak – közölte komoran.
– Nagyon elszántak – feleltem teljesen közönyös arccal.
– Túlerővel győztek le.
– Úgy tudtam, nem kedvelik önt.
– Én is úgy tudtam – felelte, kezét csípőre téve. – Kizárólag ezért
fogadtam el a meghívást,
– Konkrétan mit tett velük, amikor gyerek volt? – kérdeztem.
 – A kérdés helyesen úgy hangozna: mit tettek ők velem?
Jobban ismertem az életet annál, hogy azt feltételeztem, ő volt a
helyzet magaslatán, biológiai neme miatt. Négy lány könnyen el tud verni
egy fiút. Gyerekkoromban számtalanszor rátámadtam Oliverré, és bár ő ezt
soha nem ismerné el, elég gyakran én kerekedtem felül.
– Béka? – kérdeztem, saját gyerekkori csínyeimre gondolva.
– Az én voltam – ismerte be zavartan.
– Döglött hal?
Nem válaszolt, de arckifejezése nyilvánvalóan bűntudatról árulkodott.
– Melyiküknek? – kérdeztem, és próbáltam elképzelni Dulcie
rémületét.
– Mindegyiküknek.
Felszisszentem.
– Egyszerre?
Bólintott.
Lenyűgözött. Gondolom, a hölgyek többsége az ilyesmit nem találná
lenyűgözőnek, de nekem mindig is nagyon fejlett humorérzékem volt.
– Lisztkísértet? – kérdeztem.
A szemöldökét ráncolta, előrehajolt.
– Mondjon még ilyeneket, kérem!
Ezért hát meséltem neki anyámról, és arról, hogyan próbáltuk
elijeszteni, mielőtt hozzáment apánkhoz. Valóságos ördögfiókák voltunk.
Tényleg. Nem egyszerűen pajkos gyerekek, hanem ragyafolt voltunk a világ
arcán. Csoda, hogy apánk nem dugott be minket valami dologházba.
Legnevezetesebb csínytevésünk az volt, amikor égy vödör lisztet tettünk az
ajtó fölé, hogy rászitáljon, amikor kilép a Hallba.
Csakhogy túlságosan sok lisztet tettünk a vödörbe, így inkább vastag
réteget vont rá, mintsem szitált volna. Valóságos lisztözön volt.
Valamint arra sem számítottunk, hogy a vödör fejbe vágja.
Amikor azt mondtam, hogy mindannyiunkat az mentett meg, hogy a
mostani anyánk belépett az életünkbe, szó szerint értettem. Oliver és én
nagyon vágytunk a figyelemre, és apánk, bármennyire is kedves volt
hozzánk, egyáltalán nem tudta, hogyan bánjon velünk.
Mindezt elmondtam Mr. Farraday-nek. Ez volt az egészben a
legfurcsább. Fogalmam sincs, miért beszéltem olyan sokáig és mondtam el
olyan sok mindent. Arra gondoltam, talán azért, mert rendkívül figyelmes,
bár később elmondta, hogy nem, inkább szörnyű hallgatónak számít, mert
gyakran vág beszélgetőtársai szavába.
Velem azonban egyáltalán nem ilyen volt. Hallgatott, én pedig
beszéltem, aztán én hallgattam és ő beszélt, és beszélt az öccséről, Ianról,
aki angyalian szép és nagyon udvarias. Hogy mindenki rajong érte, bár
Charles az idősebb. Hogy Charles mégsem utálta soha, mert mindent
összevetve lan meglehetősen jó ember
– Akar még lovagolni? – kérdeztem, amikor észrevettem, hogy a nap
elindult lefelé égi pályáján. El sem tudom képzelni, mennyi ideig állhattunk
ott, beszélgettünk, beszéd, hallgatás, hallgatás, beszéd.
Legnagyobb meglepetésemre Charles azt felelte, hogy nem, inkább
sétáljunk.
És sétáltunk.

Aznap még este is meleg volt, ezért vacsora után kimentem egy kicsit.
A nap már leszállt a horizont alá, de nem volt még teljesen sötét. A hátsó
veranda lépcsőjén ültem, nyugat felé néztem, hogy lássam, amint a napfény
utolsó sugarai levendulaszínről lilába, majd feketébe hajlanak.
Szeretem az estének ezt az óráját.
Ott ültem egy ideig, elég hosszan ahhoz, hogy a csillagok kezdjenek
megjelenni. Karba fontam a kezemet, és a felkaromat dörzsölgettem a hideg
ellen. Nem vittem magammal vállkendőt. Azt hiszem, nem gondoltam,
hogy olyan sokáig kint maradok. Éppen elindultam volna vissza a házba,
amikor hallottam, hogy valaki közeledik.
Apám volt, az üvegházból jött befelé. Lámpást tartott, keze piszkos
volt. Ahogy megláttam, valami okból megint gyereknek éreztem magam.
Apám hatalmas termetű ember és még mielőtt elvette volna Eloise-t, amikor
még nem tudta, mit mondjon saját gyerekeinek, akkor is biztonságban
éreztem magamat mellette. Ő az apám és megvéd engem. Mondania sem
kellett, egyszerűen tudtam.
– Régóta vagy odakint – mondta, azzal leült mellém. Letette lámpását
kezét munkanadrágjába törölte, lesöpörte a földszemcséket.
– Csak gondolkodom – feleltem.
Bólintott aztán könyökével combjára támaszkodott és az eget nézte.
– Vannak ma hullócsillagok?
A fejemet ingattam, bár nem nézett felém.
– Nincsenek.
 – Akarsz egyet?
Magamban mosolyogtam. Azt kérdezte ezzel, hogy van-e valami
vágyam. Kicsi koromban együtt szoktunk kívánni valamit, ha
hullócsillagokat figyeltünk, de valahogy elhagytuk ezt a szokást.
– Nem.
Befelé figyeltem, Charlesra gondoltam és azon tűnődtem, mit jelent az,
hogy az egész délutánt vele töltöttem és most alig várom, hogy holnap
találkozzunk. De nem éreztem úgy, hogy teljesíteni való kívánságom lenne.
Legalábbis még nem.
– Nekem vannak kívánságaim – jegyezte meg.
– Valóban? – fordultam feléje. A fejemet kissé oldalra hajtottam, a
profilját néztem. Tudom, hogy szörnyen boldogtalan volt, mielőtt
megismerte a mostani anyámat, de ezt az időszakot már régen maga mögött
hagyta. Ha van ember; aki boldog és teljes életet él, akkor az apám az. –
Mit kívánsz? – kérdeztem.
– Először és legfőképpen egészséget és boldogságot a gyermekeimnek.
– Az nem számít – mondtam, és önkéntelenül elmosolyodtam.
– Ó, azt gondolod, hogy nem számít? – nézett rám, és szemében
meglehetős vidámság csillant. – Biztosíthatlak, ez az első gondolat, ami
reggel eszembe jut és az utolsó, mielőtt elalszom.
– Valóban?
– Öt gyermekem van, Amanda, és mindegyikük erős, egészséges.
Tudomásom szerint mindannyian boldogok vagytok. Valószínűleg nagy
szerencse, hogy mindannyian olyan jól sikerültetek, de nem kísértem a
sorsot azzal, hogy bármi mást kívánjak.
Ezen elgondolkodtam egy pillanatra. Soha nem jutott eszembe
olyasmit kívánni, ami már megvolt nekem.
– Szülőnek lenni nagyon félelmetes? – kérdeztem.
– A legfélelmetesebb dolog a világon.
Nem is tudom, mire számítottam, de erre biztosan nem. Aztán
rájöttem, hogy felnőttként beszél velem. Felnőttnek tekint. Nem tudom,
előfordult-e már ez. Hiszen ő az apám, én pedig a lánya vagyok, de
átléptem valami titokzatos küszöböt.
Ez pedig borzongatóan izgalmas és szomorú volt egyszerre.
Néhány percig egymás mellett ültünk, a csillagképeket néztük, és nem
mondtunk egymásnak semmi fontosat.
 Aztán, amikor már éppen fel akartam állni, hogy bemenjek a házba,
apám megszólalt: – Anyád azt mondja, ma délután meglátogatott téged egy
fiatalember.
– És négy unokahúga – jegyeztem meg kissé csípősen.
A szemöldökét felvonva nézett rám, szótlanul korholt, hogy könnyen
veszem, tompítani akarom a kérdést.
– Igen, látogatóm volt.
– Tetszett?
– Igen. – Úgy éreztem, mintha hirtelen könnyebb lett volna a testem,
mintha bensőmben buborékok képződtek volna. – Tetszett.
Ezen egy kis ideig gondolkodott, majd megszólalt: – Nagyon nagy
botot kell szereznem.
– Tessék?
– Azt szoktam mondani anyádnak, hogy ha elég idős leszel ahhoz,
hogy udvaroljanak, bottal kell elkergetnem a fiatalembereket.
Volt ebben valami nagyon kedves.
– Valóban?
– Hát, amikor nagyon kicsi voltál, még nem mondtam ilyesmit. Olyan
rémes gyerek voltál, azt hittem, senki nem akar majd feleségül venni.
– Apa!
Apám kacagott.
– Ne mondd, hogy nem tudod, hogy pontosan így volt!
Képtelen voltam ellentmondani neki.
– De amikor egy kicsit idősebb lettél és kezdtem látni a jeleit, hogy
milyen kisasszony leszel… – Felsóhajtott. –Szentséges ég… ha szülőnek
lenni rémisztő…
– És most?
Ezen egy pillanatig elgondolkodott.
– Most csak remélni tudom, hogy elég jól neveltelek ahhoz, hogy
ésszerű döntést tudj hozni. És persze ha valakinek akár csak megfordulna a
fejében, hogy félrevezessen téged, akkor még mindig ott van a bot.
Elmosolyodtam, aztán fészkélődve kissé közelebb húzódtam hozzá,
hogy a vállára hajthassam a fejemet
– Szeretlek, apa.
– Én is szeretlek, Amanda. – Felém fordult, homlokon csókolt. – Én is
szeretlek.
 Jut eszembe, feleségül mentem Charleshoz, és apámnak egyszer sem
kellett botot vágni. Az esküvő hat hónappal később volt, illő udvarlás és
némi illetlenséggel telt eljegyzés után. De nyilvánvalóan nem fogok írni
azokról az eseményekről, amelyek jegyességünket illetlenné tették.
Anyám ragaszkodott ahhoz, hogy az esküvőm előtt beszéljen velem,
pontosabban az esküvő előestéjén, amikorra ez a tájékoztató már kissé
elkésett de ezt nem árultam el neki. Ám olyan sejtésem alakult ki, hogy ő és
apám is kissé eléje mentek mindannak, amiben csak a házassági eskü után
kellett volna részesülniük. Megdöbbentem. Ez annyira nem vall rájuk. Most
hogy megtapasztaltam a szerelem testi aspektusait, a puszta gondolat, hogy
a szüleim…
Ez túl sok, ezt nem lehet kibírni.
Charles családja Dorsetben lakik, közel van a tengerhez, de mivel az
apja él és ott lakik, béreltünk egy házat Somersetben, félúton az ő családja
és az én családom otthona között. Nem szereti a várost, ahogy én sem. Azt
tervezi, hogy lovakat fog tenyészteni, és ez nagyon különös, de úgy tűnik, a
növények szaporítása és állatok tenyésztése között nem is olyan nagy az
eltérés. Apámmal nagyon összebarátkoztak, ami igazán jó dolog, eltekintve
attól, hogy apám gyakran jön hozzánk látogatóba.
Az új otthonunk nem nagy és a hálószobák elég közel vannak
egymáshoz. Charles új játékot talált ki: „Lássuk, mennyire csendben tud
maradni Amanda.”
Ha ezt kezdjük játszani, mindenféle megátalkodottságot tesz velem,
miközben apám a hall másik oldalán nyíló szobában alszik.
Maga az ördög, de imádom. Nem tehetek róla. Különösen, amikor…
Ó, egy pillanat! Nem akartam ilyesmit írni, ugye?
Most, hogy ezt írom, a gondolattól is önkéntelenül elmosolyodom.
És erről nem beszélt anyám az esküvőm előtt.
Azt hiszem, be kell vallanom, hogy tegnap este vesztettem az említett
játékban. Egyáltalán nem voltam csendes.
Apám egy szót sem szólt. Ám ma délután váratlanul hazament, arra
hivatkozva, hogy valami sürgős botanikai esete van.
Nem tudom, milyen növények igényelhetnek sürgős beavatkozást, de
amint távozott, Charles ragaszkodott hozzá, hogy nézzük meg a rózsáinkat,
mert apám említette, hogy valami nincs rendben velük.
Ám Charles nem a kertbe vezetett, hanem azokhoz a rózsákhoz,
amelyek már le voltak nyesve a tövükről és valaki vázába rendezte őket a
hálószobánkban.
– Új játékot fogunk játszani – súgta a fülembe. – Azt, hogy „Lássuk,
milyen hangosan sikongat Amanda.”
– Mivel nyerek? – kérdeztem. – És mi a díj?
Elég versengő tudok lenni, ahogy ő is, de azt hiszem, bizton
állíthatom, hogy akkor mind a ketten nyertünk.
A nyeremény pedig igazán élvezetes volt.
 Bevallom, amikor a Rossz kor utolsó sorait leírtam, eszembe sem
jutott, hogy Francescának és Michaelnek lesznek-e gyermekei. Az ő
szerelmük története olyan megható és olyan teljes volt, hogy úgymond
rájuk csuktam a könyvet. Ám a kötet megjelenése után néhány nappal
olvasóim és szinte mindenki a környezetemben arra volt kíváncsi: vajon
Francescának lett gyermeke, akire annyira vágyott? Amikor leültem
megírni a második epilógust, tudtam, hogy erre a kérdésre kell
válaszolnom…
 Rossz kor
Második epilógus

Megint számolt.
Számolt, folyton számolt.
Hét nap telt el a legutóbbi menzesze óta.
Még hat nap a termékeny időszakig.
Huszonnégy-harmincegy nap a következő vérzésig, feltéve, hogy nem
fogan meg.
És ez valószínűleg nem következik be.
Három éve ment feleségül Michaelhez. Három év alatt harminchárom
havibajt szenvedett végig. Természetesen számolta, elszomorító kis
rovátkákat húzott egy darab papíron, amit az íróasztalában tartott, a középső
fiók legmélyén, ahol Michael nem látja meg.
Fájdalmasnak találná. Nem azért, mert Michael gyereket akar… mert
akar…, hanem mert ő olyan nagyon szeretne végre teherbe esni. És Michael
miatt akarja. Talán még jobban, mint maga miatt.
Francesca igyekezett elrejteni bánatát. Igyekezett mosolyogni a
reggelizőasztalnál és úgy tenni, mintha nem számítana, hogy egy halom
gyolcs van a lába között, de Michael mindig meglátta a szemében, és
ilyenkor mintha egész nap maga mellett tartotta volna, vigyázott rá, és
gyakrabban megcsókolta a homlokát.
Francesca próbálta azt mondogatni magának, hogy csupa áldás az
élete. És valóban. Nagyon is. Nap mint nap hálát adott mindezért. Francesca
Bridgerton Stirling, Kilmartin grófné, akit két szerető családdal áldott meg
a sors, az egyikbe beleszületett, a másikba a férje révén került.
Olyan férje van, akiről a nők többsége csak álmodik. Szép, okos,
intelligens, van humorérzéke és kölcsönös, rajongó szerelemmel szeretik
egymást. Michael felvidítja. Mellette napjai örömmel, éjszakái kalanddal
telnek. Szeret beszélgetni vele, sétálni, egyszerűen csak mellette ülni, lopva
egymásra pillantani, miközben úgy tesznek, mintha könyvet olvasnának.
Boldog. Igazán boldog. És ha sosem lesz gyereke, legalább itt van neki
ez a férfi… ez a csodálatos, csodálnivaló férfi, aki olyan jól ismeri őt, hogy
az szavakkal ki nem fejezhető.
 Michael ismeri őt. Ismeri testének minden felületét, és ő még mindig
csodálja férjét, még mindig okoz neki meglepetéseket.
Szereti Michaelt. Minden lélegzetvételével szereti.
És ez többnyire elég is volt. Többnyire teljesen elég volt.
Ám késő éjszaka, miután Michael elaludt, és ő még ébren feküdt,
hozzábújva, olyan végtelen ürességet érzett, hogy attól félt, azt egyikük sem
tudja betölteni. Megérintette a hasát, mély lapos volt; mint mindig, mert
nem volt hajlandó megtenni neki azt, amit a világon a legjobban akart.
Ilyenkor sírva fakadt.

Biztosan van ennek valami neve, gondolta Michael, ahogy az ablaknál

állt, és nézte, ahogy Francesca eltűnik a domb mögött a család kilmartini
birtoka felé. Biztosan van valami neve ennek a különös fájdalomnak, ennek
a kínszenvedésnek. A világon arra vágyott a legjobban, hogy Francescát
boldoggá tegye. Ó, nyilván több dolog van… béke, egészség, a bérlők
jóléte, az, hogy a következő száz évben megbízható, jó emberek üljenek a
miniszterelnöki székben. De mindent figyelembe véve Francesca
boldogsága volt a legfontosabb, erre vágyott a legjobban.
Szereti. Mindig is szerette. Ennél egyszerűbb dolog nincs a világon,
illetve nem szabadna lennie.
Szereti. Pont. És a föld összes hegyét elhordaná, a csillagokat is
lehozná, bármit megtenne, amit megtenni képes, hogy boldoggá tegye.
Kivéve azt, amit a legjobban akar, amire olyan kétség-beesetten
vágyik, és úgy igyekszik elrejteni fájdalmát, hogy még nem sikerült… azt
még nem sikerült megadni neki. Gyermeket.
És az a legfurcsább az egészben, hogy ő is kezdte ugyanazt a fájdalmat
érezni. Először csak Francesca miatt érezte.
Mert Francesca gyermeket akart, ezért ő is. Anya akart lenni, ezért ő is
azt kívánta, hogy anya legyen. Látni akarta, ahogy gyermeket dajkál, nem
azért, mert az ő gyereke lesz, hanem mert Francescáé.
Azt akarta, hogy Francesca megkapja, amire vágyott. És önző módon
azt akarta, hogy ő legyen a férfi, aki megadja ezt neki.
Ám az utóbbi időben saját maga is érezte a kínt. Gyakran
meglátogatták a testvéreit, és rögtön körülvették unokatestvérei, a
következő generáció.
A nadrágját rángatták és kiabáltak.
 – Michael bácsi! – és boldogan nevetgéltek, ahogy a levegőbe dobálta
őket. Mindig csak még egy percet, csak még egy dobást vagy még egy
titkon adott borsmentás cukorkát kértek.
A Bridgerton család csodálatosan termékeny volt. Mindannyian
pontosan annyi gyermeket tudtak nemzeni és szülni, ahányat akartak. És
talán plusz egyet, ráadásnak.
Francesca kivételével.

Ötszáznyolcvannégy nappal később Francesca kilépett a Kilmartin

család hintójából és magába szívta Kent friss, tiszta, vidéki levegőjét.
Jócskán tavaszodott, a nap melengette arcát, de amikor feltámadt a szél, a
tél utolsó hidegét futta. Ám Francesca ezt egyáltalán nem bánta. Mindig is
szerette a hűvös szellőt a bőrén. Michaelt ez az őrületbe kergette, sokszor
panaszkodott, hogy miután éveket töltött Indiában, képtelen visszaszokni a
hidegebb klímára.
Francesca sajnálta, hogy férje nem kísérhette el Hyacinth első
gyermeke, a kis Isabelle keresztelőjére. Nagyon hosszú volt az út
Skóciából. Michael természetesen szeretett volna ott lenni, mert egyetlen
unokahúguk, unokaöccsük keresztelőjéről sem hiányoztak, ám Edinburgh-
ban kellett maradnia üzleti ügyek miatt, ezért csak később érkezik.
Francesca elhalaszthatta volna az utazást, de már hónapok óta nem
találkozott a családjával és nagyon hiányolta őket.
Nagyon mulatságos ez az egész. Fiatalabb korában nagyon igyekezett
elszakadni otthonról, saját háztartásban élni, megtalálni önmagát. De most,
ahogy nézte unokaöccsei és unokahúgai cseperedését, egyre gyakrabban
látogatott hozzájuk. Nem akart lemaradni életük főbb eseményeiről.
Történetesen éppen náluk járt látogatóban, amikor Colin lánya, Agatha
megtette első önálló lépéseit. Lélegzetelállító élmény volt. És bár aznap
éjjel csendben sírdogált, amikor a kis Aggie-t nézte, ahogy óvatosan
előrelép és nevet, a tiszta öröm könnyei csorogtak arcán.
Ha nem lehet anya, akkor Isten legalább ezeket a pillanatokat adja meg
neki. El sem tudná képzelni, milyen lenne az élet nélkülük.
Francesca mosolyogva adta át köpönyegét a lakájnak, és végigsétált
Aubrey Hall ismerős folyosóin. Gyermekkorának nagy részét itt és a
londoni Bridgerton-házban töltötte. Anthony és a felesége változtattak a
házon, de a nagy része ugyanolyan volt, amilyennek megismerte. A falak
ugyanolyan törtfehérek, barackos árnyalattal. Az a Fragonard-festmény,
amelyet apja vett anyjának a harmincadik születésnapjára, még ott lógott a
rózsaszínű szalon ajtaja melletti konzolasztal fölött.
– Francesca!
Megfordult. Anyja ugrott fel ültő helyéből a szalonban.
– Meddig ácsorogsz odakint? – kérdezte Violet, üdvözlésére sietve.
Francesca átölelte anyját.
– Nem sokáig. A festményt csodálom.
Violet ott állt mellette, együtt nézték a Fragonard-képet.
– Gyönyörű, ugye? – kérdezte Violet, és arcán lágy, vágyódó, megható
mosoly rebbent.
– Imádom – felelte Francesca. – Mindig is szerettem ezt a képet. Apára
emlékeztet.
Violet meglepetten fordult feléje.
– Valóban?
Francesca meg tudta érteni a reakcióját. A festmény fiatal nőt ábrázolt,
kezében virágcsokorral, amelyhez egy kis papírlapon üzenet volt rögzítve.
Nem éppen férfias téma. De a képen az a hölgy ajkán pajkos mosollyal
hátranézett a válla fölött, mintha megfelelő ingerre rögtön elnevetné magát.
Francesca nemigen emlékezett, milyen volt szülei kapcsolata, csak hatéves
volt, amikor édesapja meghalt. A nevetésére azonban emlékezett. Apja
mély, zengő kacagására. .. ez benne élt.
– Azt hiszem, ilyen volt a házasságotok – mondta Francesca, a képre
mutatva.
Violet egy fél lépést hátrált, fejét oldalra fordította.
– Igazad lehet – felelte, meglehetősen elégedetten e felismeréstől. – Én
nem is gondoltam rá így.
– Magaddal kéne vinned ezt a képet Londonba. A tiéd, ugye?
Violet elpirult és Francesca egy pillanatra szeme csil-lanásában azt a
fiatal lányt látta, amilyen egykor lehetett.
– Igen. De ez a kép ide tartozik. Itt kaptam tőle. És ide– mutatott a
díszhelyre – együtt akasztottuk fel.
– Boldogok voltatok – jegyezte meg Francesca. Nem kérdés volt,
hanem állítás.
– Te is boldog vagy.
Francesca bólintott.
Violet megfogta lánya kezét, gyengéden megpaskolta és nézték a
képet. Francesca pontosan tudta, mire gondolt anyja: arra, hogy meddő, és
hogy hallgatólagos egyezség van közöttük, miszerint erről soha nem
beszélnek, és igazán, miért is kéne beszélniük? Mit mondhatna Violet,
amitől jobb lenne neki?
Francesca nem tudott mit mondani, mert úgy érezte, bármit mond,
azzal anyja csak még rosszabbul érzi magát, ezért csak álltak ott, mint
mindig, és ugyanarra gondoltak, de sosem beszéltek róla és azon
gondolkodtak, kinek fáj jobban.
Francesca úgy találta, neki fáj jobban… hiszen az ő méhe meddő. De
lehet, hogy anyjának fájdalma még sajgóbb. Hiszen Violet az anyja és
sajnálja gyermeke elveszett álmait. Hát nem fájdalmas ez? És az egész azért
ironikus, mert Francesca sosem ismeri meg ezt a fájdalmat. Sosem tudja
meg, milyen érzés sajnálni a gyermekét, mert sosem tudja meg, milyen az
anyaság.
Már majdnem harminchárom éves. Nem ismert olyan férjes asszonyt,
aki ennyi idősen még nem fogant gyermeket. Úgy tűnt, hogy a gyermek
vagy rögtön jön, vagy soha.
– Hyacinth megérkezett már? – kérdezte Francesca, még a képet
nézve, a hölgy mosolygó szemét szemlélve.
– Még nem. De Eloise ma délután érkezik.
– Csak… – Francesca hallotta anyja hangjában a feszültséget. Hirtelen,
önkéntelenül tört ki belőle a kérdés. – Ezek szerint várandós?
Pillanatnyi csend állt be. Aztán jött a válasz.
– Igen.
– Ó, ez csodálatos!
És komolyan gondolta. Lénye minden rezdülésével komolyan. Csak
nem tudta, hogyan fejezze ki ezt pontosan.
Nem akart anyja szemébe nézni, mert akkor elsírta volna magát.
Francesca köhécselt, oldalra hajtotta fejét, mintha lenne a Fragonard-
képnek egy olyan felülete, amit még nem tanulmányozott gondosan.
– Még valaki? – érdeklődött.
Érezte, hogy anyja kissé megrezzen mellette, és Francesca azon
tűnődött, vajon anyja éppen azt próbálja eldönteni, hogy úgy tegyen-e,
mintha nem tudná pontosan, mire irányult a kérdés.
– Lucy – felelte halkan.
Francesca végre megfordult, Violet szemébe nézett, kivonta kezét
anyja szorításából.
– Már megint?
 Lucy és Gregory kevesebb mint két éve voltak házasok, de már a
második gyermeküket várták.
Violet bólintott.
– Sajnálom.
– Ne mondj ilyet – szólt Francesca, és maga is megrettent, milyen
rémület feszült a hangjában – Ne mondd, hogy sajnálod. Ezen semmi
sajnálnivaló nincs.
– Nincs, nincs – szabadkozott Violet. – Nem így gondoltam.
– Örülnöd kéne az örömüknek.
– Örülök.
– Jobban kéne örülnöd nekik, mint amennyire sajnálsz engem –
hebegte.
– Francesca…
Violet meg akarta ölelni, de Francesca elhúzódott.
– Ígérd meg… Meg kell ígérned, hogy mindig erősebb lesz benned az
öröm, mint a sajnálat.
Violet tehetetlenül, tétován nézett rá és Francesca rájött, hogy anyja
nem tudja, mit mondjon. Violet Bridgerton egész életében a
legérzékenyebb, legodaadóbb, legcsodálatosabb anya volt Mintha mindig
pontosan tudta volna, mire vágynak gyermekei, gyengéd szóra, biztatásra,
vagy hatalmas szóbeli fenékbe billentésré.
Ám ebben a pillanatban Violet elveszett. És ezt Francesca okozta.
– Sajnálom, anya – tolult ajkára a szó. – Nagyon, nagyon sajnálom.
– Nem, jaj, ne! – Violet keze ölelésre lendült és Francesca ezúttal nem
húzódott el. – Nem, kicsim! – szólt Violet, lánya haját simogatva. – Ne
mondj ilyet, kérlek, ne mondd ezt!
Csitította, vigasztalta és Francesca hagyta, hogy anyja ölelje És amikor
Francesca néma, forró könnyei Violet vállára hulltak, egyikük sem szólt.

Két nappal később, mire Michael megérkezett, Francesca már

belevetette magát a kis Isabella keresztelőjének előkészületeibe és az
anyjával folytatott beszélgetés, ha nem is felejtődött el, legalább nem volt
már gondolkodása előterében. Nem mintha valami újdonság lett volna
ebben a vonatkozásban. Francesca ugyanolyan meddő volt, mint addig,
egyszer sem volt viselős, amikor Angliába ment családjához látogatóba.
Ezúttal csak annyi volt a különbség, hogy legalább beszélt erről valakivel.
Egy kicsit.
 Amennyire képes volt.
És mégis valahogy mintha valami tehertől megszabadult volna. Ott állt
a hallban, anyja ölelte és könnyeivel együtt valami más is kiömlött.
És bár még gyászolta sosem volt gyermekeit, hosszú idő óta először
érezte felhőtlenül boldognak magát.
Furcsa és csodálatos érzés volt és nem volt hajlandó ezt
megkérdőjelezni.
– Francesca néni! Francesca néni!
Francesca mosolyogva vonta ölelésbe unokahúgát. Anthony legkisebb
lánya, Charlotte egy hónap múlva tölti be a nyolcadik évét.
– Mi az, kicsi lány?
– Láttad a baba ruháját? Nagyon hosszú!
– Tudom.
– És fodros.
– A keresztelőruhácskák fodrosak. Még a fiúkat is csipkébe öltöztetik.
– Szerintem ez pocsékolás – szólt Charlotte vállat vonva. – Isabella
nem tudja, hogy milyen szép ruha van rajta.
– De mi igen.
Charlotte ezen egy pillanatig elgondolkodott.
– De én nem is erre figyelek, ugye?
Francesca kuncogott.
– Hát, nem hiszem. Szerintem egyáltalán nem számít, milyen ruhában
van.
Folytatták sétájukat a kertben, fürtös jácintot szedtek a kápolna
feldíszítésére. Már majdnem tele volt a kosár, amikor kocsizörgés
összetéveszthetetlen hangját hallották.
– Vajon most ki érkezett? – szólt Charlotte lábujjhegyre állva, mintha
úgy jobban láthatná a kocsit.
– Nem is tudom – felelte Francesca. Aznap délutánra sok vendég
érkezését várták.
– Talán Michael bácsi.
Francesca elmosolyodott.
– Remélem.
– Imádom Michael bácsit – sóhajtott Charlotte, és Francesca kis híján
felnevetett, mert unokahúga olyan tekintettel nézett, amilyet már vagy
ezerszer látott.
 A nők imádják Michaelt. Úgy tűnik, a hétéves kislányok sem
immúnisak bájaira.
– Hát, valóban elég szép ember – tűnődött Francesca.
Charlotte vállat vont.
– Lehetséges.
– Lehetségesnek tartod? – kérdezett vissza Francesca és
nagyon,igyekezett, hogy el ne mosolyodjon.
– Azért szeretem, mert a levegőbe dobál, amikor apa nem látja.
– Tényleg szereti megszegni a szabályokat.
Charlotte vigyorgott.
– Tudom. Ezért nem mondom el apának.
Francesca sosem tartotta Anthonyt különösen szigorú apának, de már
több mint húsz éve ő volt a család feje, ezért a tapasztalat talán arra vezette,
hogy mindenképpen fenntartson bizonyos rendet.
És meg kell hagyni, Anthony igazán szeretett irányítani.
– A mi titkunk marad – felelte Francesca, lehajolva, unokahúga fülébe
súgva. – Szívesen látunk Skóciában. Annyiszor jöhetsz, ahányszor csak
akarsz. Mi folyton megszegjük a szabályokat.
Gharlotte szeme tágra nyílt.
– Valóban?
– Néha reggelit eszünk vacsorára.
– Nagyszerű!
– És sétálunk esőben.
Charlotte vállat vont.
– Esőben mindenki sétálhat.
– Igen, de mi néha táncolunk is.
Charlotte hátralépett.
– Magatokkal visztek, ha visszamentek?
– Ez a szüleidtől függ, kicsim – nevetett Francesca, azzal Charlotte
kezéért nyúlt. – Most is táncolhatunk.
– Itt?
Francesca bólintott.
– Ahol mindenki lát?
Francesca körülnézett.
– Nem látom, hogy bárki figyelne minket. És ha igen, kit érdekel?
Charlotte önkéntelenül csücsörítette ajkát és Francesca szinte látta,
ahogy gondolkodok.
 – Engem nem! – jelentette ki, azzal elfogadta Francesca karját. Néhány
ír tánclépést lejtettek, majd skót ritmusra járták, pörögtek, forogtak, míg
mindketten pihegtek a sok mozgástól.
– Ó, bárcsak esne az eső! – nevetett Charlotte.
– Mi lenne abban a mulatság? – szólt egy új hang.
– Michael bácsi! – sikított Charlotte nevetve.
– Nahát, én rögtön el vagyok felejtve! – szólt Francesca fanyar
mosollyal.
Michael szeretettel nézett rá Charlotte feje fölött.
– Én nem felejtettelek el – mormogta.
– Francesca néni meg én táncoltunk – közölte Charlotte.
– Tudom. A házból láttalak benneteket. Különösen az új tetszett.
– Milyen új?
Michael úgy tett, mintha nem értené.
– Az új tánc, amit együtt jártatok.
– Semmilyen új táncot nem jártunk – felelte Charlotte, összevonta
szemöldökét.
– Akkor mi volt az, amikor a fűbe vetettétek magatokat?
Francesca az ajkába harapott, nehogy mosolyogjon.
– Elestünk, Michael bácsi.
– Nem mondod!
– De igen!
– Nagyon élénk tánc volt – erősítette meg Francesca.
– Akkor különösen hálásak lehettek, mert teljesen úgy nézett ki,
mintha szándékosan csináltátok volna.
– Nem! Nem szándékos volt! – magyarázta Charlotte izgatottan. –
Tényleg csak úgy elestünk. Véletlen volt!
– Talán hiszek neked – mondta sóhajtva. – De csak azért, mert tudom,
hogy sokkal megbízhatóbb vagy annál, mintsem hazudj.
Charlotte úgy nézett Michael szemébe, mintha menten elolvadna.
– Sosem hazudnék neked, Michael bácsi!
Michael arcon csókolta, és letette.
– Anyukád azt mondja, ideje ebédelni.
– De hiszen csak most értél ide!
– Nem megyek sehova! Enned kell ennyi mozgás után.
– De nem vagyok éhes!
 – Kár. Mert ma délután meg akartalak tanítani, hogyan kell keringőzni.
Azt nyilván nem bírnád üres gyomorral.
Charlotte szeme szinte teljesen elkerekedett.
– Igazán? Apa azt mondta, csak tízéves koromban tanulhatok meg
keringőzni.
Michael olyan szívpezsdítő félmosollyal nézett rá, amitől Francescát
még mindig kellemes borzongás fogta el.
– Nem kell megmondanunk neki, ugye?
– Ó, Michael bácsi, szeretlek! – jelentette ki igen hevesen, aztán egy
nagyon nagy ölelést követően Charlotte visszaszaladt Aubrey Hallba.
– Még egy – jegyezte meg Francesca, fejét ingatva, ahogy nézte
unokahúgát szaladni a mezőn a ház felé.
Michael megfogta felesége kezét, magához vonta.
– Mit jelentsen ez?
Francesca pajkosan mosolygott, majd felsóhajtott, és azt mondta: –
Sosem hazudnék neked.
Michael megcsókolta. Szeretettel, szenvedéllyel.
– Őszintén remélem, hogy így van.
Francesca felnézett hitvese ezüstösszürke szemébe, és teste melegéhez
simult.
– Úgy tűnik, egyetlen nő sem tud ellenállni neked.
– Akkor nagyon szerencsés vagyok, hogy én csak egy nőt szeretek.
Csak egy varázsolt el.
– Én vagyok szerencsés.
– Tulajdonképpen igen. De nem akartam ezt én kimondani.
Francesca férje karjába csapott.
Michael válaszul megcsókolta.
– Hiányoztál.
– Te is nekem.
– És hogy van a Bridgerton klán? – kérdezte, feleségébe karolva.
– Elég jól. Ami azt illeti, egészen jól érzem magamat
– Ami azt illeti? – ismételte Michael meglehetősen vidáman.
Francesca vezette, minél távolabb a háztól. Már több mint egy hetet
töltöttek egymástól távol, nem akarta rögtön megosztani a társaságát
másokkal.
– Ezt hogy érted?
 – Azt mondtad, hogy „ami azt illeti.” Úgy hangzott, mintha ezen
magad is meglepődnél.
– Ó, ez természetesen egyáltalán nem meglepő. – Aztán belegondolt. –
Mindig nagyon jól érzem magamat, amikor meglátogatom a családomat –
mondta vidáman.
– De…
– De most jobb – felelte, vállat vonva. – Nem tudom, miért.
Ez azonban nem egészen volt igaz. Az a pillanat az anyjával…
varázslat volt a könnyekben.
Ám ezt Michaelnek nem mondhatja el. Ő csak azt hallaná meg, hogy
sírt, semmi mást, és aggódna, ő pedig pocsékul érezné magát, hogy Michael
miatta aggódik, és ebből valahogy elege volt.
Ráadásul Michael, mint férfi, nyilván úgysem értené.
– Boldog vagyok. Van valami a levegőben.
– Süt a nap – jegyezte meg Michael.
Francesca könnyeden, fesztelenül vállat vont, és egy fa törzsének dőlt.
– Dalolnak a madarak.
– Virágok illatoznak?
– Csak néhány – ismerte el Francesca.
Michael a tájat nézte.
– Ehhez a pillanathoz már csak az hiányzik, hogy egy angyali kisnyúl
ugráljon keresztül a mezőn.
Francesca boldog mosollyal nézett férjére és hozzábújt egy csókra.
– A pásztoridill remek dolog.
– Valóban. – Ajka ismerős mohósággal találta meg hitvese ajkát. –
Hiányoztál! – súgta vágytól fátyolos hangon.
Francesca felsóhajtott, gyengéd harapás érte fülét.
– Tudom. Említetted mát
– Ismétlésre érdemes.
Francesca valami szellemes megjegyzést akart tenni, amelynek
tartalma az lett volna, hogy sosem fárad el ezt hallani, ám a szándék
pillanatában hirtelen a fatörzshöz nyomódott, úgy, hogy alig kapott levegőt,
egyik lába felemelve, Michael csípője körül.
– Túlságosan sok a ruha rajtad – mordult férfiúi rosz-szallással.
– Kicsit túl közel vagyunk a házhoz – pihegett Francesca, hasa görcsbe
rándult a vágytól, ahogy Michael bizalmasabban neki nyomódott.
 – Milyen messze van – mormogta, kezét szoknyája alá csúsztatva – a
nem túl közel?
– Nem messze.
Michael hátrahúzódott, ránézett.
– Valóban?
– Valóban. – Ajka pajkos mosolyra ívelt, merészséget, nagy erőt érzett
magában. És át akarta venni az irányítást. A férje felett. Az élete felett.
Minden felett.
– Gyere velem! – szólította Francesca nagy hévvel, azzal kézen fogta
és futásnak eredt.
Michaelnek nagyon hiányzott a felesége. Éjszakánként, amikor nem
volt mellette, az ágy hidegnek, a levegő üresnek tűnt. Még fáradtan is,
amikor teste nem vágyott hevesen Francescára, akkor is kívánta jelenlétét,
illatát, testének melegét.
Hiányzott neki lélegzésének hangja. Furcsa volt, hogy a matracon
másképpen esett a,fekvés így, hogy nem volt ott egy másik test.
Bár Francesca sokkal tartózkodóbb volt, mint ő, ezért sokkal kisebb
eséllyel használhatott szenvedélyes szavakat, Michael pontosan tudta, hogy
ugyanígy érez. Ám még ekkor is kellemes meglepetésként érte, hogy együtt
futnak a mezőn, hagyja, hogy Francesca kézen fogva vezesse, tudta, hogy
néhány rövid perc múlva mélyen belemerítkezik.
– Itt – mondta, egy domb tövénél megállva.
– Itt? – kérdezte Michael kétkedőn. Nem volt fa, ahol elrejtőzhettek
volna. Semmi, ami elrejthette volna őket az esetleg arra sétálók szeme elől.
Francesca leült.
– Senki nem jár erre.
– Senki?
– A fű nagyon selymes – mondta csábítón, maga mellé mutatva.
– Fel sem teszem a kérdést, hogy honnan tudod – mormogta.
– Piknikeztünk – felelte olyan arckifejezéssel, amelyben a bosszúság
és az öröm vegyült. – A babáimmal.
Michael levetette a kabátját, takaróként terítette a fűre. A talaj enyhén
lejtett, ez nyilván kényelmesebb Francescának, mint a vízszintes, gondolta.
Ránézett. Aztán a kabátra. Francesca nem mozdult.
– Te… – szólt Francesca.
– Én?
– Feküdj le! – rendelkezett.
 Michael megtette. Fürgén.
Aztán mielőtt ideje lett volna kommentálni, incselkedni, csábítani, akár
csak levegőt venni, Francesca ráült, mintha nyeregbe szállt volna.
– Ó, szentséges i… – sóhajtott fel, de nem fejezhette be. Francesca
csókolta, ajka forró volt, mohó, agresszív. Mindez élvezetesen ismerős volt
– imádta, hogy ismeri felesége testének minden porcikáját, keble ívétől
csókja ritmusáig –, ezúttal azonban egy kicsit…
Új volt.
Megújult.
Michael egyik kezét tarkójára csúsztatta. Otthon szerette egyenként
kihúzni a hajtűket, nézni, ahogy tincsenként bomlik le a frizura. Ám most
túlságosan tombolt benne a vágy, túl sürgető volt, nem volt türelme…
– Ezt miért tetted? – kérdezte, mert Francesca elvonta tarkójáról a
kezét.
A hölgy szeme összeszűkült.
– Most én diktálok – súgta.
Michael teste összerándult. Még jobban. Szentséges ég, ebbe bele lehet
halni!
– Ne… ne lassan – zihálta.
De úgy érezte, Francesca nem is hallgat rá. Lassan, komótosan,
egyáltalán nem sietve bontotta ki nadrágját, ujjaival hasán, csípője táján
tapogatózott, míg megtalálta.
– Frannie…
Egy ujj. Ennyit adott magából. Egyetlen pihetollkönnyű ujj a
merevségen.
Megfordult, férjére nézett.
– Ez izgalmas – jegyezte meg.
Michael küszködött, hogy levegőt kapjon.
– Szeretlek – mondta Francesca halkan, és Michael érezte, hogy
felemelkedik. Szoknyáját combig húzta fel, elhelyezkedett, majd egy
látványosan gyors mozdulattal mélyen magába vette, majd előrehajolt,
férjéhez simult, tövig hagyva magában.
Michael ekkor mozogni akart. Felfelé nyomulni, vagy átfordítani és
hágni, ölelni, míg mindketten el nem olvadnak a gyönyörűségben, de
Francesca keze határozottan a csípőjére támaszkodott, és amikor felnézett
rá, szemét lehunyva látta, úgy nézett ki, mint aki erősen koncentrál
valamire.
 Légzése lassú és egyenletes volt, de hangos, és mintha mindén egyes
kilégzéssel kissé még erősebben akarna rá-simulni.
– Frannie – hördült Michael, mert nem igazán tudta, mi mást tehetne.
Gyorsabban akart mozogni. Vagy erősebben. Vagy valami…, de Francesca
csak előre-hátra hintázott, csípője ívelt, gyötrő gyönyörrel. Megragadta
Francesca csípőjét, fel-le akarta mozgatni, ám hitvese ekkor kinyitotta a
szemét, és lágy, áldott szelíd mosollyal fejét ingatta.
– Így szeretem.
Michael valami mást akart. Valami másra volt szüksége, de amikor
Francesca lenézett rá, olyan boldogság áradt el rajta, hogy képtelen volt tőle
bármit megtagadni. Aztán Francesca teste megremegett és furcsa volt, mert
Michael olyan jól ismerte, hogyan éri el a gyönyör hogyan hullámzik forró
nőisége, ez azonban lágyabb volt… és erősebb ugyanakkor.
Francesca jobbra-balra ingott és hintázott előre-hátra, aztán halk
sikollyal ernyedt rá.
És ekkor Michael, legnagyobb csodálkozására elélvezett. Nem hitte
volna, hogy kész rá. Nem gondolta volna, hogy akár csak közelében járna a
csúcsnak, nem mintha sokáig kellett volna rá várni, ha mozogni tudott volna
Francesca teste alatt. De ekkor minden előjel nélkül egyszerűen csak
kiáradt, ellenállhatatlanul.
Így feküdtek egy ideig, a nap lágyan sütött le rájuk. Francesca arcát
Michael nyakához fúrta, és Michael ölelte, és arra gondolt, hogyan
lehetséges, hogy léteznek ilyen pillanatok.
Mert tökéletes volt. És ha megtehette volna, örökre ott marad. És bár
nem kérdezte, tudta, hogy Francesca is ugyanígy érez.

Úgy volt, hogy a keresztelő után két nappal indulnak haza, gondolta
Francesca, miközben nézte, ahogy egyik unokaöccse Iebirkózza a másikat.
De már három hét telt el és még csomagolni sem kezdtek.
– Remélem, senkinek nem tört csontja.
Francesca felnézett nővérére, Eloise-ra mosolygott, aki szintén
meghosszabbította Aubrey Hall-beli látogatását.
– Nem – felelte Eloise, kissé összerezzenve, amikor a leendő Hastings
herceg, más néven Davey, tizenegy éves, csatakiáltást hallatva ugrott elő
egy fa mögül. – De azért nem engedném túl lazára a gyeplőt. Fő az
óvatosság.
Eloise leült Francesca mellé, arcát a nap felé fordította.
 – Egy perc és felveszem a kalapomat, ígérem.
– Nem igazán értem a játékszabályokat – jegyezte meg Francesca.
Eloise nem nyitotta ki a szemét.
– Ez azért van, mert nincsenek szabályok.
Francesca új perspektívából nézte a káoszt. Eloise tizenkét éves nevelt
fia, Oliver megragadott egy labdát – mióta van itt labda? – és a pázsiton
rohant. Úgy tűnt, elérte a célját. Nem mintha Francesca igazán meg tudta
volna állapítani, hogy a cél az a hatalmas tölgyfa volt-e, amely gyerekkora
óta ott állt, vagy Anthony második fia, Miles, aki törökülésben, kezét karba
fonva várakozott mozdulatlanul már jó tíz perce, amióta Francesca kilépett
a házból.
Akárhogy is, Oliver nyilván pontot szerzett, mert földhöz csapta a
labdát és diadalmas kiáltással ugrándozott. Miles nyilván az ő csapatában
játszott – ez volt az első jele annak, hogy egyáltalán vannak csapatok –,
mert talpra ugrott és hasonlóképpen ünnepelt.
Eloise kinyitotta a szemét.
– A gyerekem nem ölt meg senkit, ugye?
– Nem.
– Őt sem ölte meg senki?
Francesca mosolygott.
– Nem.
– Jó.
Eloise ásított és hátradőlt a széken.
Francesca elgondolkodott e szavakon.
– Eloise?
– Mmmm?
– Te… – Elkomorult. Igazán nincs joga ezt a kérdést feltenni. – Olivert
és Amandát…
– Azt akarod kérdezni, hogy kevésbé szeretem-e őket, mint a
sajátjaimat? – segítette ki Eloise.
– Igen.
Eloise kihúzta magát, kinyitotta a szemét.
– Nem.
– Igazán?
Nem mintha Francesca nem hitt volna neki.
Teljes szívéből szerette unokahúgait és unokaöccseit, az életét adta
volna bármelyikükért, Olivert és Amandát is beleértve, egy pillanatig sem
gondolkodna. De ő még nem adott gyermeknek életet. Sosem hordott
magzatot a szíve alatt – legalábbis nem sokáig – és nem tudta, hogy ez
valahogy megváltoztatja az ember szeretetét. Aki gyermeket szült, még
jobban tud szeretni.
Ha gyermeke lenne, saját gyermeke, Michael és az ő vére, hirtelen
rájönne, hogy ez a szeretet, amit most Charlotte és Olivér és Miles és a
többiek iránt érez… szinte semminek bizonyulna a mellett a szeretet
mellett, amelyet saját gyermeke iránt érez.
Vajon van valami különbség?
Akarja, hogy legyen különbség?
– Én is azt hittem, lesz valami különbség – ismerte el Eloise. – Persze
sokkal korábban megszerettem Olivert és Amandát, mielőtt megszületett
volna Penelope. Hogyan is ne szerettem volna őket. Hiszen ők Phillip
véréből valók. Ezenkívül… – folytatta elgondolkodva, mintha ezen soha
nem töprengett volna –, ők… ők. Én pedig az anyjuk vagyok.
Francesca vágyódon mosolygott.
– De még mielőtt megszületett volna Penelope.. amikor még viselős
voltam vele, akkor is azt hittem, hogy más lesz. – Elhallgatott. Aztán
folytatta. – És valóban más. … De nem kevesebb. Nem gyengébb. Ez nem
mennyiség vagy erősség kérdése, és… nem is… egyáltalán nem ilyen
természetű. – Vállat vont. – Nem tudom megmagyarázni.
Francesca visszafordult a játszó gyerekek felé. A játék újra teljes
erővel folyt.
– Azt hiszem, ezzel meg is magyaráztad – felelte halkan.
Hosszú csend következett, majd Eloise megszólalt.
– Te nem… szóval nem sokat beszélsz ilyesmiről.
Francesca alig észrevehetően ingatta fejét.
– Nem.
– Akarsz beszélni róla?
Francesca ezen égy pillanatig elgondolkodott.
– Nem is tudom. – Nővére felé fordult. Gyerekkoruk nagy részében
képtelenek voltak kijönni egymással, de sok tekintetben nagyon
hasonlították. Szemük színét kivéve külsőre is hasonlóak voltak, és egy év
különbséggel ugyanazon a napon volt a születésnapjuk.
Eloise gyengéd kíváncsisággal nézte húgát, olyan együttérzéssel,
amely néhány héttel korábban még szívfacsaróan szomorú lett volna. De
most egyszerűen vigasztaló volt. Francesca nem azt érezte, hogy sajnálják,
hanem hogy szeretik.
– Boldog vagyok – jelentette ki Francesca. És valóban az volt. Végre
nem érezte azt a sajgó ürességet magában. Számolni is elfelejtett. Nem
tudta, hány nap teltei legutóbbi havibaja óta, és ez átkozottul jó érzés volt.
– Gyűlölöm a számokat – motyogta.
– Tessék?
Francesca az ajkába harapott, nehogy elmosolyodjon.
– Semmi, semmi.
A nap hirtelen előbukkant a vékony felhőfátyol mögül. Eloise
napellenzőül a szeme elé vette kezét, és hátradőlt.
– Szentséges ég! Ha jól látom, Oliver éppen ráült Milesra!
Francesca felnevetett, aztán mielőtt észbe kaphatott volna, felállt.
– Gondolod, hogy engednek játszani?
Eloise úgy nézett rá, mintha meggyőződése lett volna, hogy
Francescának elment az esze, és Francesca jobban belegondolva úgy érezte,
ez nagyon is lehetséges.
Eloise előbb Francescára, aztán a fiúkra nézett és újra Francescára.
– Ha te megteszed, akkor én is.
– Te nem teheted – tiltakozott Francesca. – Hiszen várandós vagy.
– Alig pár hetes – szusszant Eloise. – Ráadásul Oliver nem merne rám
ülni. – Karját nyújtotta. – Menjünk?
– Hát, talán igen. – Francesca nővérébe karolt, együtt szaladtak le a
dombón, úgy üvöltöttek, mint a sikoltó kísértet, és minden percét élvezték.

– Hallom, micsoda jelenetet rendeztetek ma délután – szólt Midiael, az

ágy szélén ülve.
Francesca nem mozdult. A szeme sem rebbent.
– Fáradt vagyok.
Csak ennyit mondott, semmi mást.
Michael meglátta a szoknya sáros szegélyét.
– És piszkos is.
– Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megmosakodjak.
– Anthony szerint Miles felettébb csodálkozott a teljesítményeden.
Szerinte elég jól dobsz ahhoz képest, hogy nő vagy.
– Csodálatos lett volna, ha előtte közölték volna, hogy a kezemet nem
használhatom.
 Michael jóízűen nevetett.
– Pontosan milyen játékot is játszottatok?
– Fogalmam sincs. – Fáradtan nyöszörgött. – Megmasz-szíroznád a
lábamat?
Michael beljebb nyomult az ágyon, lábszárközépig feltűrte Francesca
szoknyáját. Piszkos volt a lába.
– Szentséges ég! Mezítláb rohangáltatok?
– Nem tudtam volna topánban játszani.
– Eloise milyen volt?
– Minden arra utal, hogy úgy dob, mint egy fiú.
– Azt hittem, nem használhattátok a kezeteket.
Francesca erre bosszúsan felkönyökölt.
– Tudom. De ez attól függött, hogy a mezőnek melyik végén voltunk.
Ki hallott már ilyet?
Michael a kezébe vette hitvese lábát, magában megjegyezte, hogy
később feltétlenül meg kell mosni… mármint a kezét. Francesca egyedül is
tud lábat mosni.
– Fogalmam sem volt, hogy ilyen erős benned a versengés – jegyezte
meg.
– Családi vonás – mormogta. – Nem, nem. Ott, ott. Igen, pontosan ott.
Erősebben. Óóóóóh!
– Miért van olyan érzésem, hogy már hallottam ezt a hangot? –
tűnődött a férfi. – Kivéve, hogy akkor sokkal jobban élveztem.
– Csak hallgass és masszírozd a lábamat!
– Szolgálatára, felséges asszony! – szólt, és mosolygott, amikor
észlelte, hogy Francesca egy szóval sem kifogásolta ezt a megszólítást.
Egy-két percig csend volt, csak Francesca elégedett nyöszörgését
lehetett néha hallani, aztán Michael szólalt meg újra: – Meddig akarsz még
itt maradni?
– Nagyon haza akarsz már menni?
– Vannak dolgok, amiket el kell intéznem…, de semmi olyan, ami nem
várhat. Tulajdonképpen eléggé élvezem a családodat.
Francesca összevonta a szemöldökét.
– Tulajdonképpen?
– Tényleg. Bár kissé megalázó volt, hogy a nővéred a lövészversenyen
legyőzött.
 – Mindenkit legyőz. Mindig. Legközelebb Gregoryval lőj. Ő egy
fatörzset sem talál el.
Michael áttért a másik lábikrára. Francesca olyan boldognak és
kipihentnek tűnt! Nem csak most, hanem a vacsoraasztalnál, a szalonban és
akkor is, amikor unokahúgait és unokabátyáit kergette, és éjszaka is, amikor
a nagy, baldachinos ágyban szeretkezett vele. Michael kész volt hazamenni
a Kilmartin-kastélyba, amely ősi volt, huzatos, de elidegeníthetetlenül az
övék. Mégis boldogan maradt volna itt örökre, ha Francesca mindig ilyen
lenne.
– Azt hiszem, igazad van.
– Természetesen igazam van – felelte Michael. – De miben is?
– Abban, hogy ideje hazamenni.
– Nem mondtam, hogy haza akarok menni. Csak a szándékaid iránt
érdeklődtem.
– Mondanod sem kellett volna.
– Ha maradni akarsz…
Francesca a fejét ingatta.
– Nem akarok. Haza akarok menni. Az otthonunkba.
– Azzal felnyögött és lábát maga alá húzva teljesen felült.
– Nagyon jó volt itt és csodálatos heteket töltöttem itt, de hiányzik
Kilmartin.
– Biztosan?
– Hiányzol.
Michael összevonta a szemöldökét.
– Hiszen itt vagyok.
Francesca mosolyogva hajolt közelebb.
– Hiányzik, hogy csak az enyém legyél.
– Csak egy szavába kerül, milady. Bárhol, bármikor. Elragadlak és
hagyom, hogy azt tegyél velem, amit akarsz.
Francesca nevetett.
– Talán már most.
Michael ezt remek ötletnek találta, de a lovagiasság arra kötelezte,
hogy megjegyezze: – Azt hittem, sajognak az izmaid.
– Azért annyira nem. És nem azok az izmaim. Nem sajog, ha csak te
mozogsz.
– Az, drágám, egyáltalán nem gond – mondta, azzal rögtön kibújt
ingéből, lefeküdt hitvese mellé és hosszú, édes csókkal pecsételte le ajkát.
Aztán elégedett sóhajjal elhúzódott és nézte, csak nézte. – Gyönyörű vagy!
– súgta.
– Gyönyörűbb, mint valaha.
Francesca mosolygott, azzal a lassú, kedves mosollyal, ami mindig azt
jelentette, hogy nem sokkal korábban gyönyörűségben volt része, vagy
hamarosan abban részeltetik. Michael imádta ezt a mosolyt
Éppen a ruha hátán gombolta ki a sűrű gombokat, és már félig sikerült
kibontania, amikor hirtelen eszébe jutott valami.
– Egy pillanat… Most jó?
– Hogyhogy most jó-e?
Michael keze megállt, fejben próbált számolni. Nem kéne azokban a
napokban lennie?
– Nem azok a napok vannak?
Francesca csodálkozva pislogott.
– Nem – felelte kissé csodálkozva. Nem a kérdést furcsáiba, hanem a
választ. – Alkalmas a nap.
Michael megmozdult. Néhány ujjnyira elhúzódott, hogy jobban lássa
hitvese arcát.
– Gondolod,hogy…
– Nem tudom – hebegte Francesca sűrűn pislogva és Michael hallotta,
ahogy légzése jócskán felgyorsult. – Azt hiszem. Én…
Michael legszívesebben felugrott volna az örömtől, de nem mert. Még
nem.
– Mit gondolsz, mikor…
– Mikor tudom meg biztosan? Nem tudom. Talán…
– Egy hónap múlva? Kettő?
– Talán kettő. Talán hamarabb. Nem tudom – felelte kezét hasára
simítva. – Lehet, hogy nem marad meg.
– Lehet – felelte Michael óvatosan. – De lehet, hogy igen.
– Lehet.
Michael érezte, hogy nevetés gyöngyözik benne, furcsa remegés, előbb
gyomortájt, egyre feljebb bizsereg, és eléri ajkát.
– Nem lehetünk biztosak benne – figyelmeztetett Francesca, de
Michael érezte, hogy ő is izgatott.
– Valóban – felelte, de valahogy egészen biztos volt abban, hogy igen.
– Egyelőre nem akarom beleélni magamat.
– Nem, természetesen az a helyes, ha óvatosan reménykedünk.
 Francesca szeme tágra nyílt, ahogy mindkét kezét még teljesen lapos
hasára simította.
– Érzel valamit? – kérdezte Michael súgva.
Francesca tagadón ingatta a fejét.
– Még túl korai lenne
Ezt Michael is tudta. Tudta, hogy tudja. Nem is értette, miért tett fel
ilyen kérdést.
Aztán Francesca rémisztőén gyönyörű kijelentést tett: – Én mégis
tudom, hogy a kicsi fiunk odabent van – súgta.
– Tudom.
– Frannie…
Ha téved, megint összetörik a szíve… újra. Michael egyszerűen nem
tudta elképzelni, hogy Francesca ezt kibírná.
De ő csak a fejét ingatta.
– Igaz – jelentette ki. Nem meggyőzni akarta. Nem is úgy mondta,
mintha magával akarná elhitetni. Hallani lehetett a hangján. Valahogy tudta.
Bizonyosan.
– Mostanában nem voltál rosszul?
Francesca csak a fejét ingatta.
– És nem... Szentséges ég! Nem kellett volna a fiúkkal játszanod ma
délután.
– Eloise is játszott.
– Eloise azt csinál, amit akar Eloise nem te vagy.
Francesca mosolygott. Mint egy madonna. Michael megesküdött volna
rá, hogy a madonnák mosolyognak így. És Francesca azt mondta: – Meg
fog születni.
Eszébe jutott, amikor hitvese évekkel korábban elvetélt. Nem az ő
gyermeke volt, de vele érzett, mintha az éles fájdalom őt hasogatná, mintha
a szíve köré erős ököl szorulna. Az unokabátyja, Francesca első férje akkor
alig néhány hete halt meg és mindketten a veszteséget próbálták túlélni.
Amikor Francesca elvesztette John gyermekét…
Nem gondolta volna, hogy valamelyikük túlél egy ekkora, egy ilyen
szörnyű gyászt.
– Francesca… vigyáznod kell magadra. Kérlek!
– Nem fog újra megtörténni – felelte fejét ingatva.
– Honnan tudod?
Csodálkozva vállat vont.
 – Nem tudom. Csak tudom.
Szentséges isten! Imádkozott, hogy hitvese ne áltassa magát.
– El akarod mondani a családodnak? – kérdezte halkan. Francesca
ismét csak nemet intett.
– Még nem. Nem azért, mert félnék – sietett hozzátenni.
– Csak azt akarom… – szólt, ajkát imádnivalóan szeleburdi mosolyra
görbítve. – Csak azt akarom, hogy egy kis ideig még az enyém legyen. A
miénk.
Michael megcsókolta hitvese kezét.
– Mennyi az a kis idő?
– Nem is tudom. – Szeme pajkosan csillant – Ebben nem vagyok
egészen biztos…

Egy évvel később...

Violet Bridgerton minden gyermekét egyformán szerette, de

különbözőképpen is. És ha hiányoztak neki, úgy hiányoztak, ahogy azt a
leglogikusabbnak tartotta. Szíve azért epedt a legjobban, akit a legrégebben
látott. Ezért miközben Aubrey Hall szalonjában várakozott a kocsira, amely
a Kilmartin-kastély címerét viselte, azon kapta magát, hogy alig várja az
indulást. Ötpercenként ugrott fel és lépett az ablakhoz, hogy kinézzen.
– Azt írta, hogy ma érkeznek – nyugtatta Kate.
– Tudom – felelte Violet szabadkozó mosollyal. – Csak már egy éve
nem láttam. Tudom, hogy Skócia messze van, de sosem volt még úgy, hogy
egy teljes évig nem találkoztam valamelyik gyerekemmel.
– Valóban? – kérdezte Kate. – Ez nagyon érdekes.
– Mindenkinek vannak prioritásai – szólt Violet, úgy érezte, nincs
értelme úgy tenni, mintha nem keltette volna fel a figyelmét ez a téma.
Letette hímzését, az ablakhoz ment, szemét erőltette… mintha valamin
megcsillant volna a napfény.
– Akkor sem, amikor Colin olyan sokat utazott? – kérdezte Kate.
– A leghosszabb idő, amit távol töltött, háromszáznegy-venkét nap volt
– felelte Violet. p Amikor a Földközi-tenger vidékén időzött.
– Számolta?
Violet vállat vont.
– Nem tehetek róla. Szeretek számolni – felelte és belegondolt,
mennyit számolt, amikor gyermekei cseperedtek, hogy egy-egy kirándulás
végén megvan-e minden gyermeke, aki a nap elején vele volt. – Segít, hogy
nyomon kövessük a dolgokat.
Kate elmosolyodott, lenyúlt a mellette álló bölcsőhöz, megringatta a
kicsit.
– Soha többé nem panaszkodom, hogy négy gyerekre kell vigyáznom.
Violet odament hozzá, lenézett legfiatalabb unokájára. A kis Mary
meglepetésként született annyi évvel Charlotte után. Kate úgy gondolta,
már nem szülhet, ám tíz hónappal korábban egy reggel felkelt az ágyból,
nyugodt léptekkel az éjjeliedényhez ment, kiadta gyomra tartalmát, majd
bejelentette Anthonynak: – Azt hiszem, gyermekünk lesz megint
Legalábbis így mondták Violetnek. Violet fontosnak tartotta, hogy távol
tartsa magát felnőtt gyermekei hálószobájától, csak betegség vagy
gyermekszülés esetén avatkozott be, ha kérték.
– Sosem panaszkodtam – szólt Violet halkan. Kate nem hallotta, de
Violet nem is akarta, hogy hallja. Mosolygott a lila takarója alatt édesdeden
alvó Maryre. – Azt hiszem, édesanyád nagyon örülne – mondta, felnézve
Kate-re.
Kate bólintott, szeme könnybe lábadt. Anyja (ami azt illeti, a
nevelőanyja, de kicsi korától Mary Sheffield nevelte) egy hónappal az előtt
hunyt el, hogy Mary észrevette volna terhességét.
– Tudom, hogy ennek semmi értelme – szólt Kate, lehajolva,
közelebbről nézve a gyermek arcát –, de megesküdnék, hogy egy kicsit
hasonlít rá.
Violet pislogott, fejét oldalra hajtva nézte ő is.
– Azt hiszem, igazad van.
– Van valami a szemében.
– Nem, az orra.
– Gondolja? Én azt hittem… Ö, nahát? –- mutatott Kate az ablak felé.
– Francesca?
Violet rögtön felegyenesedett és az ablakhoz sietett.
– Igen! – kiáltott fel. – Ó, és süt a nap! Kint várom.
Azzal hátra sem nézve felkapta vállkendőjét az egyik asztalról és
kisietett a Hallba. Olyan régen látta Frannie-t, de nem ez volt az egyetlen
ok, amiért nagyon kíváncsi volt rá. Francesca megváltozott legutóbbi
látogatása, Isabella keresztelője óta. Nehéz lett volna megmagyarázni, de
Violet megérezte, hogy valami megváltozott benne.
 Minden gyermeke közül mindig Francesca volt a legcsendesebb,
legvisszahúzódóbb. Imádta a családját, de azt is szerette, ha távol lehetett
tőlük, saját énjét alakította, saját életét élte. Nem meglepő, hogy sosem
beszélt érzéseiről, élete legfájdalmasabb részéről, arról, hogy meddő. Ám
legutóbb, bár nem beszéltek róla konkrétan, valami mégis történt közöttük,
és Violet szinte úgy érezte, mintha magába tudná szívni bánatát. Amikor
Francesca távozott, már nem volt olyan szomorkás a tekintete. Violet nem
tudta, vajon azért van-e ez így, mert végül elfogadta a sorsát, vagy
egyszerűen megtanult annak örülni, amije van, de Francescát először látta
felhőtlenül boldognak. Soha korábban nem látott rajta olyan örömöt.
Violet átszaladt a Hallon (az ő korában!), kinyomult a főbejáraton,
hogy a kocsibehajtón várhasson. Francesca kocsija már majdnem odaért,
rákanyarodott a házzal párhuzamos útszakaszra, hogy a kocsi egyik ajtaja a
ház felé nyíljon.
Violet látta Michaelt az ablakon át. Michael integetett. Violet
valósággal ragyogott.
– Ó, mennyire hiányoztatok! – kiáltott fel, előresietve, ahogy Michael
leugrott. – Meg kell ígérned, hogy többé nem maradtok el ilyen sokáig!
– Mintha bármit is meg tudnék tagadni – mondta, azzal lehajolt, arcon
csókolta anyósát. Aztán megfordult, karját nyújtotta, hogy lesegítse
Francescát.
Violet átölelte a lányát, aztán hátralépett, hogy jobban lássa. Frannie…
Valósággal ragyogott.
– Hiányoztál, anya!
Violet válaszolt volna, de érezte, hogy torka hirtelen elszorul. Ajka
önkéntelenül szorosan összezárult, sarkainál megremegett, ahogy könnyeit
igyekezett visszatartani. Nem tudta, miért tört rá ilyen erős érzelem. Igen,
több mint egy év telt el, amióta találkoztak, de volt már olyan, hogy
háromszáznegyvenkét napig nem látta egy gyermekét. Ez sem sokban más.
– Hoztam neked valamit – szólt Francesca, és Violet megesküdött
volna, hogy ragyogott a szeme.
Francesca visszafordult a kocsi felé, a kezét nyújtotta. Ekkor szobalány
jelent meg a kocsi ajtajában, valamiféle csomagot tartott a kezében, amit
átadott asszonyának.
Violet lélegzete elállt. Szentséges isten, ez nem lehet…
– Anya – szólt Francesca lágyan, a drága kis csomagot ölelve. –
Bemutatom Johnt.
 És ekkor a könnyek, amelyek türelmesen várakoztak Violet szemében,
hirtelen eleredtek.
– Frannie – súgta, karjába véve a kisdedet. – Miért nem mondtad el
nekem?
És Francesca – az ő őrjítő, kifürkészhetetlen harmadik leánya azt
felelte: – Nem tudom.
– Gyönyörű! – szólt Violet, rögtön elfeledve, hogy eltitkolták előle a
gyermek születését Abban a pillanatban semmi mással nem törődött, csak a
karjában ringatott kicsi fiúval, aki lehetetlenül bölcs arckifejezéssel nézett
vissza rá.
– Olyan a szeme, mint a tied – jelentette ki Violet, lányára felnézve.
Frannie bólintott, és mosolya szinte eszelős volt mintha ő sem igazán
tudná elhinni.
– Tudom.
– És a szája is olyan, mint a tiéd.
– Azt hiszem, igazad van.
– És a… ó, hiszen az orra is a tiéd.
– Azt mondják, hogy valamiképpen én is rész vettem a létrejöttében –
szólalt meg Michael vidám-komolyan –, ennek azonban egyelőre nem
látom bizonyítékát
Francesca olyan szerelemmel nézett rá, hogy Violet szinte elolvadt a
gyönyörűségtől.
– Olyan bájos, mint te.
Violet nevetett és nevetett. Olyan sok boldogság feszült benne…
képtelen lett volna magában tartani.
– Azt hiszem, ideje bemutatnunk ezt a kisembert a családnak. Ugye?
Francesca a kezét nyújtotta a gyermekért, de Violet elfordult.
– Még nem.
Még egy kicsit ölelni akarta. Talán keddig.
– Anya, szerintem éhes.
Violet igen kétkedőn nézett lányára.
– Akkor majd jelzi.
– Na de…
– Francesca Bridgerton Stirling, hidd el nekem, hogy van
tapasztalatom a kicsikkel – mondta Violet, a kis Johnra mosolyogva. –
Tudom például, hogy imádják a nagymamájukat.
 A baba gőgicsélt és gügyögött, aztán – Violet egészen biztos volt
benne, hogy jól látta – elmosolyodott.
– Gyere velem, kicsim! – súgta. – Olyan sok mondanivalóm van
neked.
Mögötte Francesca odafordult Michaelhoz és megjegyezte: – Szerinted
visszakapjuk, amíg itt leszünk?
Michael a fejét ingatta: – Így lesz időnk azon munkálkodni, hogy a
kisember mielőbb kapjon egy kicsi húgot.
– Michael!
– Hallgass a férjedre! – szólt hátra Violet, ám nem vette a fáradságot,
hogy feléjük forduljon.
– Szentséges ég! – dünnyögött Francesca.
De hallgatott a férjére
És nem bánta meg.
Kilenc hónappal később Janet Helen Stirlingnek kívánt jó reggelt.
Aki pontosan olyan volt, mint az apja.
 Ha volt a regényeim között olyan, amelynek befejezése miatt az
olvasók felzúdultak, a Csókja megmondja ilyen volt. Ebben Hyacinth lánya
megtalálja a gyémántokat, amelyeket Hyacinth több mint egy évtizede
keresett… aztán visszateszi őket a helyükre. Úgy gondoltam, hogy
Hyacinth és Gareth lánya pontosan ezt tenné, és igazán… nem költői
igazság-tétel, hogy Hyacinth (a karakter akit igazán kimunkáltnak tartok)
olyan lányt nevelt, aki pontosan olyan, mint ő?
Végül azonban egyetértettem az olvasókkal: Hyacinth megérdemelte,
hogy megtalálja azokat a gyémántokat… végre.
 Csókja megmondja
Második epilógus

1847, és minden körbeért. Igazán.

Hmmh.
Ezek szerint már tény.
Olyan lett, mint az anyja.
Hyacinth St. Clair erősen küzdött a késztetéssel, hogy arcát a kezébe
temesse, ahogy ott ült Mme. Langlois, London legfelkapottabb
divatárusnője kárpitozott szófáján.
Tízig számolt, három nyelven, aztán a biztonság okáért torkát
köszörülte és kifújta a levegőt. Mert nem szabad, hogy elveszítse a türelmét
nyilvános helyen.
Bármennyire is forrt benne az indulat, hogy megfojtsa lányát.
– Mama! – szólt Isabella, kidugva fejét a függöny mögül. Hyacinth
észlelte; hogy a szó nem kérdés volt, hanem felszólítás.
– Itt vagyok – felelte, olyan hűvös, derűs nyugalommal, amilyet csak
pietá festményeken láttak, amikor legutóbb Rómában jártak.
– A rózsaszín nem tetszik.
Hyacinth legyintett. Csak ne kelljen megszólalnia.
– A lila sem.
– El sem hiszem, hogy lilát javasoltam – mormogta Hyacinth.
– A kék nem jó, a vörös sem, és igazán nem értem, miért tűnik ügy,
hogy a társaság nagyon ragaszkodik a fehérhez, ha szabad kifejtenem a
véleményemet…
Hyacinth magába roskadt. Ki gondolta volna, hogy az anyaság ilyen
fárasztó tud lenni? Na és nem kellett volna megszoknia már?
– A fiatal lányoknak igazából olyan színű ruhát kéne viselniük, amely
a legjobban illik a haj- és szemszínükhöz, nem olyat, amelyet valami
fontoskodó szamár az Almack's falai között divatosnak kiált ki.
– Ezzel teljes szívemből egyetértek – jegyezte meg Hyacinth.
– Valóban? – Isabella arca felderült és Hyacinth lélegzete is elállt, mert
abban a pillanatban szinte hátborzongatóan hasonlított anyjára.
– Igen – felelte Hyacinth –, de fehérben legalább divatosnak tűnsz.
 – Na de…
– Semmi de!
– Na de…
– Isabella!
Isabella olaszul dünnyögött valamit.
– Hallottam – szólt Hyacinth élesen.
Isabella mosolygott, ajka olyan bájosan ívelt, hogy csak a saját anyja
(az apja nem, mert ő nyíltan beismerte, hogy Isabella őt az ujja köré tekeri),
tehát csak a saját anyja ismerte fel benne a fondorlatosságot.
– Értetted is? – kérdezte, gyors egymásutánban háromszor pislogva.
És mivel Hyacinth tudta, hogy a hazugság csapdába zárná,
fogcsikorgatva kimondta az igazat: – Nem.
– Nem gondoltam volna – jegyezte meg Isabella, – De ha érdekel, azt
mondtam, hogy…
– Nem… – Hyacinth elharapta a mondatot, erőt vett magán, hogy ne
emelje fel a hangját, a döbbenet, hogy mit mondhat Isabella, túlságosan
hangos reakcióra késztette.
– Ne most. Ne itt – tette hozzá sokat sejtetően. Szentséges ég, a
lányának semmi érzéke az illemhez. Nagyon önálló véleménye van, és bár
Hyacinth mindig is támogatta, ha egy hölgynek önálló véleménye van, még
inkább kedvére valók voltak az olyan hölgyek, akik tudjak, mikor szabad
ilyetén véleményüknek hangot adni.
Isabella kilépett az öltözőből, gyönyörű fehér ruha volt rajta, szegélye
zsályazöld, amiről Hyacinth rögtön tudta, hogy nem tetszik neki. Leült
mellé a zsámolyra.
– Mit súgtál? – kérdezte.
– Nem súgtam semmit – felelte Hyacinth.
– Mozgott az ajkad.
– Valóban?
– Igen – erősítette meg Isabella.
– Ha mindenáron tudni akarod, éppen bocsánatot kértem a
nagymamádtól.
– Violet nagymamától? – kérdezte Isabella körülnézne
– Itt van?
– Nincs, de úgy gondoltam, mindenképpen megérdemli a
bocsánatkérésemet.
Isabella pislogott és kérdőn oldalra hajtotta a fejét.
 – Miért?
– Mindig azt mondogatta… – szólt Hyacinth, nagyon nem tetszett
magának, milyen fáradtnak tűnik a hangja. –Mindig azt mondogatta nekem:
„Remélem, pontosan olyan gyereked lesz, amilyen te vagy”
– És valóban ez történt – jegyezte meg Isabella, és anyját azzal lepte
meg, hogy könnyeden arcon csókolta. – Hát nem élvezetes?
Hyacinth a lányára nézett. Isabella tizenkilenc éves. Az előző
szezonban bálozott először és nagy sikere volt a társaságban. Hyacinth
meglehetősen objektíven konstatálta, hogy lánya sokkal szebb, mint
amilyen ő valaha volt. Haja lélegzetelállítóan szép vörösesszőke, a család
valami rég elfeledett ősének öröksége az égiek tudják, melyik ágról.
Göndör fürtjei pedig… ó, a göndörség megkeserítette Isabella életét, de
Hyacinth egyenesen imádta. Amikor Isabella kicsi lány volt, tökéletes
gloknikban rugóztak tincsei, megzabolázhatatlan göndörségben, de mindig
nagyon szép volt.
Most pedig… Hyacinth néha ránézett és meglátta a nőt, akivé vált és a
lélegzete is elállt, olyan erős érzelmek kerítették hatalmukba. Olyan szeretet
volt ez, amelyet elképzelni sem tudott volna, olyan erős és gyengéd, mégis
ugyanez a lány néha egyenesen az idegeire ment.
Például éppen most.
Isabella ártatlanul mosolygott rá. Valójában túlságosan is ártatlanul,
aztán lenézett a ruha kissé tuműrözött szoknyájára, ami Hyacinthnak
nagyon tetszett (Isabella pedig nagyon utálta) és szórakozottan a zöld
szalagdíszeket húzogatta.
– Mama?
Ezúttal kérdés volt, nem állítás, azt jelentette, hogy Isabella akar
valamit és (a változatosság kedvéért) nem egészen biztos, hogyan kérje.
– Szerinted az idén…
– Nem – felelte Hyacinth. Ezúttal magában őszintén bocsánatot kért
anyjától. Szentséges ég, Violetnek ugyanezt kellett kiállnia? Nyolcszor?
– Még nem is tudod, mit akartam kérni.
– Természetesen tudom, mit akartál kérni. Mikor tanulod meg végre,
hogy én mindig mindent tudok?
– Nem, ez nem igaz.
– Inkább igaz, mint nem igaz.
– Tudtad, hogy időnként nagyon önhitt tudsz lenni?
Hyacinth vállat vont.
 – Az anyád vagyok.
Isabella ajka szoros vonallá zárult és Hyacinth négy teljes másodpercig
élvezhette a békét, aztán lánya ismét megszólalt.
– Gondolod, hogy az idén elmehetünk…
– Nem utazunk.
Isabella szája tátva maradt a meglepettségtől. Hyacinth ellenállt a
késztetésnek, hogy diadalmasan felkiáltson.
– Honnan tud...
Hyacinth megpaskolta lánya kezét.
– Mondtam. Mindig tudom. És bár biztosra veszem, hogy élveznénk
egy kis utazást, Londonban maradunk a szezonra, te pedig, édes lányom,
mosolyogni fogsz, táncolni és férjet keresni.
Ennyit az anyai örömökről.
Hyacinth felsóhajtott. Violet Bridgerton ezen valószínűleg ebben a
percben is nevet. Ami azt illeti, már tizenkilenc éve nevet. „Pontosan olyan,
mint te” – mondogatta Violet előszeretettel, és Hyacinthra mosolygott,
ahogy a kis Isabella fürtjeivel játszott. „Pontosan olyan, mint te voltál.”
– Olyan, mint te, anya – súgta Hyacinth, mosolyogva, lelki szemei
előtt Violet arca jelent meg. – És most olyan vagyok, mint te.

Körülbelül egy órával később. Gareth is felnőtt és változott, bár mint

hamar látni foguk, egyáltalán nem olyan területen, amely számítana…

Gareth St. Clair hátradőlt székében, brandyjét ízlelgette, ahogy

körülpillantott az irodájában. Tényleg nagy örömet jelent a jól végzett,
időben befejezett munka. Ehhez az érzéshez nem szokott hozzá fiatal
korában, ám mostanság szinte naponta élvezhette Hosszú évekig tartott,
mire a St. Clair-vagyont visszaállította megfelelő szintre. Apja – nem
igazán tudta másnak nevezni, mint apának –, már felhagyott a módszeres
noszogatással, és amikor tudomást szerzett Gareth születésének
körülményeiről, már nem törődött vele, egyszerűen elhanyagolta. Gareth
úgy érezte, sokkal rosszabb is lehetett volna a helyzet.
Ám amikor Gareth megörökölte a nemesi címet, rájött, hogy
adósságot, jelzálogot, és olyan házakat örökölt, amelyekből szinte minden
mozdíthatót elvittek már. Hyacinth hozománya, amely megfontolt
befektetéseknek köszönhetően gyarapodott a házasság alatt, nagyrészt
elment a helyzet rendezésére, ám Garethnek így is keményebben és
szorgalmasabban kellett dolgozni, mint valaha gondolta volna, hogy
kihozza a családot az adósságból.
Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy még élvezte is.
Ki gondolta volna, hogy ő, éppen ő ilyen örömet és megnyugvást talál
a kemény munkában? Íróasztala makulátlan volt, főkönyvei rendezettek, és
bármilyen fontos dokumentumot egyetlen perc alatt megtalált. Könyvelése
mindig pontos volt, birtokai prosperálok, bérlői egészségesek és gazdagok.
Italába kortyolt, hagyta, hogy a kellemes tűz égesse torkát. Mennyei.
Az élet tökéletes. Igazán. Tökéletes.
George utolsó évét töltötte Cambridge-ben, Isabella idén nyilván férjet
talál, és Hyacinth…
Felnevetett. Hyacinth még mindig Hyacinth. A korral kicsit
nyugodtabb lett, vagy talán csak az anyaság simította le sarkosságait, ám
még mindig a szókimondó, kedves, abszolút csodálatos Hyacinth volt.
Az együtt töltött idő felében az őrületbe kergette, de ez afféle kellemes
őrület volt, és bár néha sajnálkozva sóhajtott, és fáradtan bólintott, amikor
barátai a feleségükre

panaszkodtak, titokban tudta, hogy ő a legszerencsésebb férfi egész

Londonban. Ugyan! Egész Angliában. Az egész világon.
Letette italát, aztán megérintette az íróasztala sarkán álló elegáns
dobozt. Aznap reggel vásárolta Mme. LaFleumél, abban a ruhaüzletben,
amelyről tudta, hogy Hyacinth ott nem szokott vásárolni, mégpedig azért
nem, hogy megspórolja magának a bosszúságot, hogy olyan eladókkal
kelljen érintkeznie, akik ruhatárának szinte minden fehérneműjét ismerték.
Francia selyem, brüsszeli csipke.
Gareth mosolygott. Csak egy kis francia selyem, nagyon kevés
brüsszeli csipkével.
Mennyeien fog mutatni rajta.
Már ameddig rajta lesz.
Hátradőlt székében, élvezte ezt az ábrándot. Hosszú, kellemes éjszaka
lesz.
Talán még…
Homloka ráncot vetett, ahogy emlékezni próbált, mi lehet felesége
aznapi programja. Talán még egy kellemes, hosszú délutánt tölthetnek
együtt. Mikorra várható haza? És vele lesz valamelyik gyerek?
 Behunyta szemét, elképzelte hitvesét a hiányos és még hiányosabb
öltözetekben, amelyet különféle érdekes testhelyzetek és élvezetes
tevékenységek követtek.
Felnyögött. Hyacinthnak hamarosan haza kell térnie, mert az ő
képzelete túlságosan aktív ahhoz, hogy ne elégítse ki, és…
– Gareth!
A legédesebb hang. Az a kedves, rekedtesen erotikus hang teljesen
eltűnt. Illetve majdnem teljesen. Ahogy ott állt az ajtóban, Hyacinth
egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki hajlana egy kis délutáni
testmozgásra, szeme összeszűkült, álla megfeszült, de ott volt, vele egy
helyiségben, és ezzel a csata félig megnyertnek tekinthető.
– Csukd be az ajtót – mormogta Gareth, azzal felállt.
– Tudod, mit tett a lányod?
– Úgy érted, a te lányod?
– A mi lányunk – korrigált zsörtölődve. De becsukta az ajtót.
– Vajon tudni akarom?
– Gareth!
– Hát jó – sóhajtott, majd kötelességtudóan rákérdezett:
– Mit tett?
Ilyen párbeszédet nem először folytattak, természetesen. Már
számtalanszor lejátszódott hasonló jelenet. A válasz általában a házassággal
volt kapcsolatos és Isabella házassággal kapcsolatos némiképp sajátos
felfogásáról és hozzáállásáról. És persze arról, hogy Hyacinth ezt az egészet
rendkívül aggasztónak találja.
Ritkán fordult elő más ilyen helyzetben.
– Nos, nem arról van szó, amit tett – közölte Hyacinth.
Gareth alig tudta titkolni mosolyát. Ez sem volt váratlan.
– Inkább arról van szó, hogy mit nem fog tenni.
– Nem táncol úgy, ahogy te fütyülsz?
– Gareth.
Gareth még közelebb lépett hitveséhez.
– Hát nem vagyok én elég neked?
– Tessék?
Megragadta felesége kezét, gyengéden magához vonta.
– Én mindig megteszem, amit kérsz.
Hyacinth felismerte ezt a nézést.
– Most? – Megfordult, látta a csukott ajtót. – Isabella odafent van.
 – Nem hallja meg.
– De lehet, hogy…
Gareth ajka megtalálta hitvese nyakát.
– Van zár az ajtón.
– De tudni fogja…
Gareth a ruha gombjait babrálta. Nagyon jól értett a kigomboláshoz.
– Okos lány – mondta, ahogy hátralépett, hogy megcsodálja munkája
eredményét, ahogy a kelme lehullt. Imádta, hogy felesége nem visel
alsóinget.
– Gareth!
Gareth pedig lehajolt és az egyik rózsaszín mellbimbót ajkai közé
vette, mielőtt hitvese tiltakozhatott volna.
– Ó, Gareth!
Térde elgyengült. Annyira, hogy férje felkapta, a kanapéhoz vitte. A
nagyon süppedős pámázatúhoz.
– Még?
– Istenem! Igen! – pihegte.
Gareth kezét a szoknya alá dugta, hogy az önkívületig simogassa.
– Ennyit az ellenállásról – mormogta. – Valld be. Mindig akarsz
engem.
– Húszévnyi házasság nem elég beismerés?
– Huszonkét év, és az ajkadról akarom hallani.
Hyacinth felnyögött, amikor egy ujj belé csusszant.
– Szinte mindig – ismerte el. – Szinte mindig kívánlak.
Gareth a drámai hatás kedvéért felsóhajtott, bár Hyacinth nyakára
hajolva mosolya rejtve maradt.
– Akkor keményebben kell dolgoznom – jelentette ki, azzal felnézett
feleségére, aki éppen pajkosan nézett rá, nyilvánvalóan igyekezett
fenntartani az illendőség látszatát.
– Igen. Sokkal keményebben – fejezte ki egyetértését. –És egy kicsit
gyorsabban is, ha már benne vagy.
Erre Gareth hangosan felnevetett.
– Na de Gareth! – méltatlankodott Hyacinth, aki édeskettesben igazi
vadmacska volt, de a személyzetet sosem hagyta figyelmen kívül.
– Ne aggódj! – felelte mosolyogva. – Halk leszek. Nagyon, nagyon
halk. – Azzal egyetlen könnyed mozdulattal derékon felülre lebbentette neje
szoknyáját lecsússzam, feje a lábak közé került. – Drágám, neked kell
igyekezned, hogy csendben tudj maradni !
– Ó! Ó! Ó…
– Még?
– Ó, igen!
És kényeztette. Nyalogatta. Mennyei nektár. És amikor Hyacinth nem
bírta tovább, amikor megremegett, maga volt a mennyország.
– Ó, egek! Ó… Ó…!
Gareth mosolygott, aztán kis kört írt le, amelynek végén neje halkan
felsikoltott. Imádta ezt tenni vele. Imádta, hogy okos és értelmes feleségét
az öntudatlanság határára juttathatja.
Huszonkét év. Ki gondolta volna, hogy huszonkét év után még mindig
kívánja ezt a hölgyet és csak ezt a hölgyet, mégpedig ilyen erősen?
– Ó, Gareth – pihegte. – Ó, Gareth… Még, Gareth…
Gareth pedig megkétszerezte igyekezetét, Hyacinth már
közel járt. Olyan jól ismerte, tudta, hogyan ível a teste, hogyan
mozdul, amikor izgatott, hogyan lélegzik, amikor őt akarja. Nagyon közel
volt már.
Aztán teste hirtelen ívbe feszült, és végigrengett benne a gyönyörűség,
pihegett és elernyedt.
Gareth magában nevetett, ahogy hitvese eltolta magától. Mindig ezt
tette, amikor elérte a gyönyör azt mondta, még egy érintést sem tudna
elviselni, biztosan meghalna, ha nem lebeghetne vissza az érzékiségen
inneni valóság világába.
Gareth megmozdult, hitvese testéhez simulva arcát nézte.
– Ez jó volt – szólt Hyacinth.
Gareth összevonta a szemöldökét.
– Csak jó?
– Nagyon jó.
– Annyira jó, hogy viszonozni kell?
Hyacinth ajka pajkos mosolyba ívelt.
– Ó, nem tudom, hogy annyira jó volt-e.
Gareth a nadrágjához nyúlt.
– Akkor viszonossági alapon hasonló szívességtételt kell javasolnom.
Hyacinth szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Variáció egy témára, ha úgy tetszik.
Hyacinth nyakát tekerve hátranézett.
 – Mit csinálsz?
Gareth kéjes-kaján mosollyal nézett rá.
– Élvezem munkám gyümölcsét.
És Hyacinth lélegzete is elállt, amikor hitvese belé csusz-szant és
Gareth felnyögött az elemi gyönyörtől, és arra gondolt, mennyire szereti
feleségét.
Aztán sokáig nem gondolt semmire.

Másnap. Ugye nem gondoltuk, hogy Hyacinth feladja ?

A délután hátralévő részét Hyacinth második kedvenc időtöltésének

szentelte. Bár a kedvenc nem tűnt a legmegfelelőbb melléknévnek, az
időtöltés sem tekinthető a megfelelő főnévnek. A kényszeres cselekvés talán
jobban leírja a valóságot. További találó szavak: nyomorúságos, illetve
engesztelhetetlen. Szerencsétlen?
Elkerülhetetlen.
Felsóhajtott. Határozottan elkerülhetetlen. Elkerülhetetlen kényszeres
cselekvés.
Mennyi ideje él ebben a házban? Tizenöt éve?
Tizenöt éve. Tizenöt éve és néhány hónapja, és még mindig azokat az
átkozott ékszereket keresi.
Azt hihetnénk, hogy már feladta. Nyilván bárki más feladta volna. El
kellett ismernie, hogy ő a legnevetségesebben makacs ember az ismeretségi
körében.
Kivéve talán a saját lányát. Hyacinth soha egy szót sem szólt
Isabellának az ékszerekről, talán azért nem, mert tudta, hogy Isabella
legalább akkora, de talán még nála is nagyobb hévvel kapcsolódna be a
keresésbe. Fiának, George-nak sem szólt róla, mert ő elmondta volna
Isabellának: És Hyacinth attól tartott, hogy lánya sosem megy férjhez, ha
megtudja, valóságos vagyon van ékszerek formájában a házban.
Nem mintha Isabella a vagyon miatt akarta volna az ékszereket.
Hyacinth elég jól ismerte a lányát ahhoz, hogy rájöjjön, hogy bizonyos
dolgokban – talán a legtöbb dologban – Isabella pontosan olyan, mint ő. És
Hyacinth sem azért kereste az ékszereket, hogy pénzt hozhatnak. Ó,
természetesen elismerte, hogy Gareth és ő nagy hasznát vehetnék a pénznek
(évekkel korábban még nagyobb hasznát vehették volna). De ez nem arról
szól. Ez elvi kérdés. A dicsőség miatt muszáj megtalálni.
 Elszántan akarta, hogy végre a kezében tarthassa azokat a nyavalyás
köveket, meglengesse a férje orra előtt és azt mondja: „Látod? Látod? Nem
voltam bolond! Évek óta kerestem. És nem voltam bolond!”

Gareth már régen lemondott az ékszerekről. Azt mondta, hogy talán

nem is léteznek. Valaki nyilván már évekkel korábban megtalálta őket. Az
ég szerelmére, hiszen tizenöt éve élnek a Clair-házban! Hyacinth eddig már
nyilván megtalálta volna őket, ha ott lennének, vajon miért kínozza tovább
magát?
Kitűnő kérdés.
Hyacinth a fogát csikorgatta, ahogy a fürdőszoba padlóján araszolt,
életében már vagy nyolcszázadszor. A ház minden szegletét ismerte. Isten a
tanúja, hogy igen. De nem adhatja fel most. Ha most feladja, mi lesz az
elmúlt tizenöt évvel? Elvesztegetett idő? Mind csak elvesztegetett idő?
Képtelen volt elviselni a gondolatot.
Ráadásul őt egyáltalán nem olyan fából faragták, aki feladja, ugye? Ha
feladná, az teljes ellentétben lenne mindennel,amit magáról tudott. Ez azt
jelenti, hogy öregszik? Még nem kész arra,hogy megöregedjen. Talán abból
adódik ez az igyekezet, hogy nyolcan voltak testvérek, ő a legfiatalabb. Az
ember sosem készül fel arra, hogy megöregedjen.
Még mélyebbre hajolt, arca a padló hideg kövezetéhez ért, hogy
beláthasson a fürdőkád alá. Ilyet öreg hölgy nem tesz, ugye?
– Ó, hát itt vagy, Hyacinth. – Gareth dugta be a fejét a fürdőszobába.
Cseppet sem lepődött meg attól, hogy feleségét ilyen testhelyzetben és e
tevékenységben találja. Mégis megjegyezte: – Hónapok óta nem kerested,
ugye?
Hyacinth felnézett.
– Eszembe jutott valami.
– Valami, amire még nem gondoltál?
– Igen – felelte kissé nyersen.
– A burkolat mögött keresed? – érdeklődött udvariasan.
– A kád alatt – felelte vonakodva, azzal felült.
Gareth pislogott, a nagy, oroszlánlábas kádra pillantott.
– Megmozdítottad? – kérdezte hitetlenkedve.
Hyacinth bólintott. Csodálatos, milyen erőt képes az
ember gyűjteni, ha megfelelő motivációja van rá.
Gareth ránézett, aztán a kádra, és ismét hitvesére.
 – Nem. Az lehetetlen. Meg sem tudod mozdítani, te…
– De.
– Nem lehet…
– De igen – felelte Hyacinth, kezdte élvezni a helyzetet. Az utóbbi
időben közel sem sikerült annyiszor meglepetést okoznia férjének, mint
ahányszor szerette volna. – Csak néhány ujjnyira – ismerte el.
Gareth ismét a kádat szemlélte.
– Na, jó, talán egyujjnyira – helyesbített Hyacinth.
Egy pillanatig azt hitte, Gareth egyszerűen csak vállat von, és magára
hagyja, hogy folytassa a kutatást, de Gareth igazi meglepetést okozott: –
Akarod, hogy segítsek?
Eltelt néhány pillanat, mire felfogta, mire gondolhatott.
– A káddal?
Gareth bólintott, majd odalépett a kádhoz.
– Ha te egyujjnyira egyedül el tudod mozdítani, akkor ketten legalább
háromszor annyira képesek vagyunk. Vagy többre.
Hyacinth felállt.
– Azt hittem, nem hiszel benne, hogy az ékszerek még a házban
vannak.
– Valóban nem hiszem – felelte, kezét csípőre téve, a kádat nézve, a
legjobb fogást keresve. – De te igen, és ez teljesen nyilvánvalóan a férji
kötelességek körébe tartozik.
– Ó! – Hyacinth feszengett, kissé bűntudatot érzett, hogy azt hitte róla,
nem segít. – Köszönöm.
Gareth intett, hogy fogjon rá a kád peremére a másik oldalon.
– Emelted vagy toltad?
– Toltam. Ami azt illeti, a vállammal. – Egy kis résre mutatott a kád és
a fal között. – Befeszítettem oda, aztán a pereme mögé benyomtam a
vállamat és…
De Gareth kezét felemelve elhallgattatta.
– Ne tovább! Ne is mondd. Könyörgöm, ne.
– Miért ne?
Gareth egy egészen hosszú pillanatig nézte feleségét, mielőtt válaszolt.
– Nem igazán tudom. De nem akarom a részleteket hallani.
– Hát jó. – Hyacinth a jelzett helyre ment és megragadta a kád
peremét. – Mindenesetre köszönöm.
– Részemről a… Hát, nem mondhatnám, hogy öröm. De valami.
 Hyacinth mosolygott magában. Tényleg övé a legjobb férj a világon.
Három próbálkozás után azonban nyilvánvaló lett, hogy ezzel a
módszerrel nem tudják megmozdítani.
– Kénytelenek leszünk az ékelés, tolás módszert alkalmazni –
jelentette ki Hyacinth. – Ez az egyetlen lehetőség.
Gareth beletörődőn bólintott, együtt nyomultak be a szűk helyre a kád
és a fal közé.
– Meg kell mondanom – szólt Gareth letérdelve, talpával a falnak
feszülve –, hogy ez meglehetősen nevetséges pozitúra.
Hyacinth erre semmit nem tudott mondani, csak mordult egyet. Gareth
a hangot értelmezze úgy, ahogy akarja.
– Ez nyilván jelent valamit – jegyezte meg Gareth.
– Tessék?
– Ez – intett, ami bármit jelentett és Hyacinth nem tudhatta biztosan,
hogy a falra, a padlóra, a kádra vagy a levegőben lebegő porszemre mutat.
– Ami a gesztusokat illeti – folytatta Gareth –, ez nem nevezhető
túlságosan gálánsnak, de gondolom, ha valaha elfeledkeznék a
születésnapodról, például, ezzel bizonyos mértékben visszalophatom
magamat a kegyeidbe.
Hyacinth a homlokát ráncolta.
– Nem tehetted puszta szívbéli jó szándékból, ugye?
Gareth méltóságteljes bólintással felelt.
– De. Tehettem volna. És ami azt illeti, éppen azt teszem. De az ember
sosem tudhatja, mikor…
– Ó, az ég szerelmére! Ugye léted értelme, hogy engem kínozz és
gyötörj?!
– Ettől élesebb az elmém – felelte a férfi nyájasan. – Nos,
nekiveselkedünk?
Hyacinth bólintott.
– Háromra – szólt Gareth, vállát megfeszítve. – Egy, kettő… há… rom.
Azzal nagy szusszanással nekiveselkedtek, teljes súlyukkal feszültek a
kádnak, ami nehezen, de elmozdult a padlón. Szörnyű volt a zaj, nyikorgó,
csikorgó, idegborzoló zörej. Aztán Hyacinth lenézett és meglátta a csúnya
fehér foltokat a kövön.
– Ó, istenem! – sóhajtott.
Gareth megfordult, a bosszúság ráncai jelentek meg arcán, amikor
látta, hogy alig négyujjnyira sikerült elmozdítaniuk a kádat.
 – Azt hittem, ennyi erővel tovább sikerül tolnunk.
– Nehéz – jelentette ki Hyacinth teljesen szükségtelenül.
Gareth egy pillanatig csak pislogott a feltárt padlórészlet
láttán.
– Mit akarsz tenni?
Hyacinth ajka kissé tétován rebbent.
– Nem is tudom. Gondolom, átvizsgálom a padlót.
– Még sosem tetted? – Mivel nem kapott választ rögtön, azaz fél
másodpercen belül, hozzátette: – Az alatt a tizenöt év alatt, amióta itt
élünk?
– Természetesen végigtapogattam a padlót – felelte Hyacinth gyorsan,
mivel nyilvánvaló volt, hogy a keze befér a kád alá. – De az nem olyan,
mintha látnám is, és… – Sok szerencsét – vágott a szavába Gareth, azzal
felállt.
– Elmész?
– Azt akartad, hogy maradjak?
Hyacinth nem várta el tőle, hogy maradjon, de most, hogy itt van…
– Igen – mondta, maga is meglepődve saját válaszától.
– Miért is ne?
Gareth mosolygott, olyan kedves, olyan szeretetteli, és ami a legjobb:
ismerős volt a mosolya.
– Vehettem volna neked gyémánt nyakéket – jegyezte meg és
visszaült.
Hyacinth kezét férje kezére simította.
– Tudom.
Egy percig csendben ültek, majd Hyacinth közelebb húzódott férjéhez,
megkönnyebbült sóhajjal hozzá simult, fejét a vállára hajtotta.
– Tudod, hogy miért szeretlek? – kérdezte halkan. Gareth az ujjai közé
fonta ujjait.
– Miért?
– Vehettél volna nekem nyakékét és elrejthetted volna.
– Fejét elfordította, úgy, hogy megcsókolhassa a férfi nyakhajlatát. –
Elrejthetted volna, csakhogy megtalálhassam. De nem tetted… És ne
mondd, hogy soha nem gondoltál rá – mondta, azzal visszafordult, ismét a
fal felé nézett, ami alig néhány ujjnyira volt tőle. De válla férje vállán
pihent, és Gareth ugyanazt a falat nézte és bár nem néztek egymásra, kezük
még egybefonódott, és ez az együtt ülés valahogy kifejezte, milyennek kell
lennie egy házasságnak.
– Mert ismerlek – mondta, érezve, hogy mosoly árad benne –
Ismerlek, és te is ismersz engem, és ez a legjobb dolog a világon.
Gareth megszorította a kezét, megcsókolta feje búbját.
– Ha itt van, meg fogod találni.
Hyacinth felsóhajtott.
– Vagy belehalok az igyekezetbe.
Férfinevetés bondult
– Ez egyáltalán nem nevetséges.
– De az.
– Tudom.
– Szeretlek – súgta Gareth.
– Tudom.
És igazán, mi mást akarhatott volna?

Közben, alig néhány lépésnyire tőlük…

Isabella eléggé hozzá volt szokva szülei bolondozásaihoz. Elfogadta a

tényt, hogy az illendőnél sokkal gyakrabban rángatták be egymást sötét
zugokba. Semmi kifogása nem volt az ellen, hogy anyja egész London
legszókimondóbb nőszemélye és hogy az apja még mindig olyan jóképű,
hogy saját barátai felsóhajtottak és hebegtek a jelenlétében. Ami azt illeti,
nagyon is élvezte, hogy ilyen mesterkéletlen pár gyermeke, akik a
társadalmi normáknak nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget. Ó, kifelé
nyilvánvalóan a legnagyobb illendőséget mutatták, nemeslelkűségük révén
a legjobb hírnévnek örvendtek.
Ám a Clair-ház zárt ajtói mögött.. Isabella tudta, hogy vele ellentétben
barátnőit a szüleik nem biztatják, hogy fejezzék ki véleményüket. Barátnői
többségét nem is biztatták, hogy saját véleményük legyen. És az ismeretségi
körébe tartozó fiatal hölgyek nem kaptak lehetőséget arra, hogy modem
nyelveket tanulmányozzanak, sem arra, hogy a kontinensen tett utazás miatt
egy évvel elhalasszák az első bálozást.
Így mindent összevetve Isabella meglehetősen szerencsésnek
mondhatta magát a szülei vonatkozásában, és ha ez azt jelenti, hogy ha
eltekintünk attól, hogy időnként nem a koruknak megfelelően viselkednek,
nos, nagyon is megérte és megtanulta figyelmen kívül hagyni szülei ilyen
viselkedését.
Ám amikor délután anyját kereste – hogy beleegyezését fejezze ki a
tompa zöld szegélyű fehér ruha ügyében és szüleit a fürdőszobában találta,
amint éppen a kádat tolják…
Nos, ez igazán kicsit túl sok volt, még a St. Clair családban is.
És ki hibáztatta volna azért, hogy a közelben maradt és hallgatózott?
Anyja biztosan nem rótta volna fel ezt neki, gondolta Isabella. Mert
Hyacinth St. Clair hasonló helyzetben semmiképpen nem tette volna azt,
ami helyes, vagyis hogy észrevétlenül elsétáljon a helyszínről. Aki
tizenkilenc évig él együtt valakivel, ezt biztosan tudja róla. Ami az apját
illeti. . . nos, Isabella inkább arra gondolt, hogy ő is inkább maradna és
hallgatózna, különösen, mivel nagyon megkönnyítették a dolgát, hiszen a fal
felé fordultak, háttal a nyitott ajtónak és köztük volt a fürdőkád.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte apja, hangjában olyan különös
vidámság csengett, amelyet mintha a feleségével való beszélgetésre
tartogatott volna.
– Nem is tudom – felelte az anyja, és rá nem jellemzően… bizonytalan
volt, legalábbis nem olyan magabiztos, amilyen lenni szokott. – Gondolom,
átvizsgálom a padlót.
Átvizsgálni a padlót? Mi a csodáról beszélnek? Isabelle előrehajolt,
hogy jobban hallja. Éppen időben. Mert apja hangját hallotta: – Még sosem
tetted? Az alatt a tizenöt év alatt, amióta itt élünk?
– Természetesen végigtapogattam a padlót – felelte anyja már szinte
eredeti, magabiztos hangján. – De az nem olyan, mintha látnám is, és…
– Sok szerencsét – mondta ekkor az apja.
Ó, ne! Szentséges ég! Mindjárt elindul kifelé!
Isabella már-már menekülőre fogta, de nyilván történt valami, mert
apja visszaült. Erre közelebb húzódott a nyitott ajtóhoz.
Óvatosan, nagyon óvatosan, hiszen az apja bármelyik pillanatban
távozhat. Lélegzet-visszafojtva közelebb hajolt, képtelen volt elvonni
tekintetét szülei fejéről.
– Vehettem volna neked gyémánt nyakéket – szólt az apja.
Gyémánt nyakéket?
Gyémánt…
Tizenöt év.
Elmozdítani a kádat?
 A fürdőszobában?
Tizenöt év.
Anyja tizenöt évig keresett.
Egy gyémánt nyakéket?
Gyémánt nyakék.
Gyémánt…
Ó, szentséges ég!
Mit tegyen? Mit tegyen?
Tudta, hogy mit kell tennie, de szentséges égiek, hogyan kéne
megtennie?
És vajon mit mondjon? Mit mondhatna a…
Ezt most el kell felejteni. El kell felejteni, mert anyja szólalt meg újra,
és azt mondta: – Vehettél volna nekem nyakéket és elrejthetted volna.
Elrejthetted volna, csakhogy megtalálhassam. De nem tetted.
Olyan sok szeretet volt a hangjában, hogy Isabella szíve belesajdult. És
volt benne valami, ami mintha összegzése lett volna mindannak, ami a
szülei együttélését jellemezte. Amit önmaguknak jelentettek.
Amit a gyerekeiknek jelentettek.
És hirtelen a pillanat túl személyes lett, hogy tovább les-kelődjön.
Kiosont a szobából, hálószobájába futott, amint becsukta maga mögött az
ajtót, karosszékbe roskadt.
Mert tudta, mit keresett anyja olyan régóta.
Amit keresett, az ő íróasztala legalsó fiókjában hevert. És több volt,
mint egy nyaklánc. Egy egész ékszerkészlet volt: nyakék, karkötő, gyűrű,
igazi gyémántözön, mindegyik kő mellett két finom akvamarin volt
foglalva. Isabella tízéves volt, amikor megtalálta őket a gyerekszoba
mosdójának egyik kék török csempéje mögött. Akkor kellett volna szólnia.
Tudta, hogy szólnia kellett volna. De nem szólt. Maga sem tudta, miért.
Talán azért, mert ő találta meg a gyémántokat. Talán azért, mert
szerette, hogy titka van. Talán azért, mert nem gondolta, hogy valaki másé
lehetnek, ahogy azt sem, hogy valaki egyáltalán tud a létezésükről. Azt
pedig végképp nem gondolta volna, hogy anyja tizenöt éve keresi ezeket.
Az anyja.
Az anyjáról senki nem feltételezte volna, hogy titkot tart. Senki nem
gondolna rosszat Isabelláról azért, hogy nem gondolkodott, amikor
megtalálta a gyémántokat… Ó, anyja nyilvánvalóan ezt keresi és nyilván
valami magántermészetű fondorlatos okból nem mondta el ezt neki. Jobban
belegondolva ez végső soron az anyja hibája. Ha Hyacinth elmondta volna
neki, hogy ékszereket keres, Isabella rögtön bevallotta volna. Vagy ha nem
is azonnal, akkor elég gyorsan ahhoz, hogy mindenki lelkiismerete nyugodt
lehessen.
És most, ha már a lelkiismeretről van szó, az övé úgy lüktetett
mellkasában, mintha valami sajgó, utálatos kis tetoválás lenne. Nagyon
kellemetlen – és szokatlan – érzés volt.
Nem mintha Isabella maga lenne a kellem és tökéletesség, csupa
negédes mosoly és jámbor engedelmesség. Az ég szerelmére! Nem! Az
ilyen lányokat kerülte, mint a pestist. Mindezek ellenére ritkán tett olyasmit,
hogy utána bűntudatot kellett volna éreznie, hacsak nem azért, mert talán –
tehát: csak talán – az illendőségről és az erkölcsösségről szóló nézetei egy
kicsit rugalmasak voltak.
Ekkorra már gyomrában mintha gombóc nőtt volna, olyan különleges
tulajdonságú gombóc, amely epét nyomott fel a torkán. Keze remegett,
rosszul volt. Nem volt lázas, hőmérséklete egyáltalán nem emelkedett, csak
rosszul volt. Magától.
Nagyot sóhajtva felállt, a szoba másik végébe, az íróasztalához ment,
finom rokokó darab, amit névrokon dédanyja Itáliából hozott. Három évvel
korábban helyezte át ide az ékszereket, amikor végleg leköltözött az emeleti
gyerekszobából. A legalsó fiókban felfedezett egy titkos rekeszt. Ez
egyáltalán nem lepte meg, a Clair-házban sok itáliai eredetű bútornak
mintha szokatlanul sok titkos rekesze lenne. De ez számára kifejezetten
előnyös volt, így amikor egy nap a család valami társasági eseményen volt,
amelyhez Isabellát túl fiatalnak tartották, visszalopózott a gyerekszobába,
kivette az ékszereket a rejtekhelyükről, a csempe mögül (amit nagyon
leleményesen visszagipszelt) és áthelyezte az íróasztal titkos rekeszébe.
Azóta is ott vannak, azon ritka alkalmak kivételével, amikor Isabella
előveszi és félpróbálja őket és arra gondol, milyen szépen mutatnának az új
ruhájával, de vajon hogyan magyarázná meg szüleinek, miként kerültek
hozzá.
Most úgy tűnik, nincs szükség magyarázatra. Illetve talán másfajta
magyarázat szükséges.
Nagyon más.
Leült az íróasztal melletti székbe lehajolt, a titkos rekeszből elővette az
ékszereket. Ugyanabban a szalagos bársonyerszényben voltak, amelyben
megtalálta őket. Ki-csúsztatta őket, hagyta, hogy az ékszer ragyogón
elterüljön az íróasztal lapján. Nem tudott valami sokat az ékszerekről, de
úgy gondolta, ezek egészen biztosan a legjobb minőségűek közé tartoznak.
Leírhatatlan varázslattal csillant rajtuk a napfény, mintha mindegyik kő
valahogy megragadta volna a fényt és minden irányban szórta, tükrözte
volna.
Isabella nem tartotta magát mohónak vagy anyagiasnak, de ilyen kincs
jelenlétében meg tudta érteni, hogyan képes a gyémánt az embert kicsit
megőrjíteni. Vagy, hogy a hölgyek miért sóvárognak még egy darabért,
amely nagyobb, szebben csiszolt, mint ami már a birtokukban van.
De ez nem az övé. Lehet, hogy senkié. De ha valakinek joga van
hozzájuk, akkor az határozottan az anyja. Isabella nem tudta, hogyan és
miért tudott Hyacinth a létezésükről, de úgy tűnt, ez nem is számít. Az
ékszerek valamilyen módon anyjával vannak kapcsolatban, valami fontos
tudása van róluk. És ha valaki jogot formálhat rájuk, akkor ő az.
Isabella vonakodva visszacsúsztatta őket a bársonyerszénybe és
meghúzta az aranyszínű zsinórt úgy, hogy egyetlen darab se csúszhasson ki.
Tudta, mit kell tennie. Pontosan tudta, mi a helyes.
De utána…
A várakozás kínszenvedés lesz.

Egy év múlva…
Két hónap telt el azóta, hogy Hyacinth legutóbb kereste az ékszereket,
de Gareth a birtok ügyeivel volt elfoglalva, neki pedig éppen nem volt jó
olvasnivalója, és… egyszerűen… nagyon nyugtalan volt.
Időről időre elfogta ez a furcsa nyughatatlanság. Hónapokig egyáltalán
nem kereste, hetek, napok teltek el úgy, hogy nem is gondolt a
gyémántokra, aztán valami történt, amiről eszébe jutott, gondolkodott, és
egyszer csak újra nekifogott a keresésnek, megszállottan, elszántan, de
diszkréten kutatott a házban, hogy senki ne tudja meg, miben mesterkedik.
Valójában nagyon feszélyezte a helyzet. Akárhonnan is nézzük,
legalább egy kicsit mindenképpen bolond. Vagy itt rejtőznek az ékszerek
valahol a Clair-házban, és ő tizenhat évi kutatás után még nem találta meg,
vagy egyáltalán nincsenek ott és ábrándképet kergetett. El sem tudta
képzelni, hogyan magyarázza meg ezt a gyerekeinek, a személyzet nyilván
nem kicsit tartotta bolondnak (szinte mindenki látta valamelyik
fürdőszobában hasalva) és Gareth… kedves volt és a kedvében akart járni,
de Hyacinth inkább nem fedte fel előtte tevékenységét.
 Jobb volt ez így.
A délutáni kutatás helyszínéül a gyerekszoba fürdőjét választotta.
Természetesen nem valami különös okból, de a személyzet fürdőszobáit
már végigkutatta (ez a vállalkozás némi kifinomultságot és nagyon jó
szervezést igényelt), és előtte a saját fürdőjét is átkutatta, így a gyerekszoba
mosdója jó választásnak tűnt. Ezután a második emeleti fürdők következtek
volna. George már elköltözött, és ha valóban van Isten, akkor Isabella is
hamarosan férjhez megy és Hyacinthnak nem kell aggódnia, hogy lányába
botlik, miközben kutakodik, kopogtat, piszkál, és esetleg csempéket szed le
a falról.
Hyacinth csípőre tette kezét, mély levegőt vett és végignézett a kis
helyiségen. Mindig is szerette ezt a fürdőszobát. A csempe török volt,
legalábbis annak tűnt és Hyacinth arra gondolt, hogy a keleti népek nem
olyan komorak, mint a britek, mert ezektől a színektől mindig jókedvre
derült, csupa királykék és zsongító zöldeskékek, sárga és narancsszín
csíkokkal.
Hyacinth egyszer járt Itália déli részén. Pontosan olyan volt, mint ez a
helyiség, napos és szikrázó, Anglia tengerpartjai mintha soha nem
lehetnének olyan ragyogók.
Végignézett a felületen, repedéseket, behorpadásokat keresett, aztán
letérdelt és négykézláb vizsgálta az alacsonyabban levő csempéket
Nem tudta, mit remél, mit vehet észre hirtelen, amit máskon korábbi
vagy tucatnyi keresése során nem vett észre.
De folytatnia kellett. Muszáj volt, mert egyszerűen nem volt más
választása. Volt benne valami, ami nem engedte, hogy feladja. És…
Mozdulatlanná merevedett. Pislogott Mi volt ez?
Lassan, mivel nem igazán hitte, hogy bármi újat talál
– több mint egy évtizede ugyanazokkal a módszerekkel keresett –,
aztán lehajolt
Repedés.
Kis repedés' Alig látható. De határozottan repedés, a padlótól a legalsó
csempe tetejéig halad, körülbelül hatujjnyira. Nem olyan dolog volt ez, amit
az emberek többsége észrevenne, de Hyacinth nem olyan volt, mint az
emberek többsége, és bármilyen szomorú is, gyakorlatilag abból állt a fél
élete, hogy fürdőket vizsgált át.
Csalódott volt, hogy nem tudott közelebb jutni, alsó karjára
támaszkodva még lejjebb ereszkedett, fejét a padlóra hajtotta.
Megkocogtatta a repedéstől jobbra levő csempét, majd a balra levőt.
Semmi nem történt.
Körmét a repedés szélébe illesztette és benyomta. Egy darab gipsz
tapadt meg a körme alatt.
Furcsa izgalom bizsergette testét, zsigerei remegtek, torka elszorult,
alig kapott levegőt.
– Nyugodj meg! – súgta magának, remegő hangon. Megmarkolta a kis
vésőt, amit kutatóútjaira mindig magával vitt. – Lehet, hogy semmi. Lehet,
hogy csak…
A szükségesnél nyilván sokkal nagyobb erővel döfte a vésőt a résbe.
Aztán megrezzent. Ha az egyik csempe meg van lazulva, a nyomaték
nyilván kifelé tolja, és…
– Ó!
A csempe szinte szó szerint kirobbant, csörömpölve esett a padlóra.
Mögötte kis üreg nyílt.
Hyacinth erősen behunyta a szemét. Egész felnőtt életében erre a
pillanatra várt és most képtelen rávenni magát, hogy odanézzen.
– Kérlek! – súgta. – Kérlek!
Benyúlt az üregbe.
– Kérlek! Ó, kérlek!
Valami a kezébe akadt. Valami puha. Mint a bársony.
Remegő ujjakkal húzta ki. Kis erszény volt, puha, selymes zsinórral
összehúzva.
Hyacinth lassan kihúzta magát, lábát keresztbe tette, törökülésben ült.
Egy ujját a bársony mélyére dugta, kitágította a zsinórral szorosra
összehúzott száját.
Aztán jobb kezével felemelte a végét, tartalmát bal tenyerébe öntötte.
Ó, szentséges is…
– Gareth! – sikoltott. – Gareth! Megtaláltam – súgta, lenézve a bal
kezéből lelógó gyönyörű gyémántos ékszerekre. – Megtaláltam.
Aztán torkaszakadtából kiáltott.
– MEGTALÁLTAM!
A nyakéket a nyakába akasztotta, a karkötőt és a gyűrűt kezében
szorongatta.
– Megtaláltam! Megtaláltam! Megtaláltam! Sikerült!
– Hyacinth!
 Gareth ért oda hozzá, négy lépcsőfordulón rohant fel, a lépcsőket
kettesével véve.
Hyacinth ránézett, és megesküdött volna, hogy érzi, ahogy a szeme
ragyog.
– Sikerült! – nevetett, szinte eszelősen. – Megtaláltam!
Gareth egy pillanatig mozdulni sem tudott, csak állt
és bámult. Mintha megszédült volna, Hyacinth azt hitte, menten elesik.
– Megtaláltam! – ismételte. – Sikerült!
Aztán Gareth kézen fogta, fogta a gyűrűt és hitvese ujjára húzta.
– Tehát megtaláltad – mondta, azzal lehajolt és megcsókolta a kezét. –
Sikerült.

Eközben egy emelettel alattuk.

– Gareth!
Isabella felnézett olvasmányából, és a mennyezetre emelte tekintetét.
Hálószobája közvetlenül a gyerekszoba alatt volt, szinte közvetlenül a
fürdőszobával egy vonalban.
– Megtaláltam!
Isabella folytatta az olvasást, ahol abbahagyta.
És mosolygott.

A második epilógusok írásával az olvasók kérdésözönét igyekeztem

megválaszolni. Az Esküvő lesz esetében a megjelenés után leggyakrabban
azt a kérdést tették fel nekem: Milyen nevet adott Gregory és Lucy annak a
sok gyermeknek? Bevallom, még én sem tudtam, hogyan kerítsek történetet
kilenc csecsemő névadásának (akik hája az égnek, nem egyszerre
születtek), így elhatároztam, hogy ott kezdem a második epilógust, ahol az
elsőt abbahagytam: azzal, hogy Lucy még egyszer, utoljára szül. És mert
mindenkinek – a Bridgerton család tagjainak is – nehézségekkel kell
szembenéznie, nem könnyítettem meg a dolgát…
Esküvő lesz
Második epilógus
1840. június 21.
 Cutbank Manor
Berkshire, Winkfield környékén

Drága Gareth!

Remélem, levelem jó egészségben talál. Alig tudom elhinni, hogy közel

két hete jöttem el Berkshire-be a Clair-házból. Lucy hatalmasra nőtt, szinte
lehetetlen, hogy még nem született meg a gyermeke. Ha én híztam volna
ekkorára George-dzsal vagy Isabellával, biztosan vég nélkül panaszkodnék.
(Biztosra veszem, hogy nem emlékezhetsz semmilyen panaszra, amelyet
hasonló állapotban tőlem hallhattál.) Lucy azt mondja, ez teljesen más
érzés, mint korábbi gyermekágyai. Azt hiszem, ezt el kell hinnem neki.
Láttam nem sokkal az előtt; hogy megszületet Ben, és esküszöm, olyan jól
volt, hogy táncolt. Elismerném, hogy rendkívül irigy voltam rá, de ilyesmit
elismerni nem lenne illedelmes és anyai dolog, pedig mint tudjuk, én mindig
illedelmes vagyok. És időnként anyaion féltő.
Gyermekünkről szólva, Isabella egészen jól érzi magát.
Meggyőződésem, hogy elégedett lenne, ha egész nyáron az
unokatestvéreivel maradhatna, de biztosra veszem, hogy észrevette, ez
titkon tetszik nekem. Minden hölgynek tudnia kellene egy másik nyelven
káromkodni, mivel az előkelő társaság az angolt számunkra
használhatatlanná tette.
Nem tudom pontosan, mikor megyek haza. Ha ez így megy tovább, nem
lepődöm meg azon sem, ha Lucy még július 7-én sem szül. És persze
megígértem, hogy a gyermek születése után is maradok még egy kicsit.
Talán el kéne küldened ide George-ot látogatóba. Nem hiszem, hogy bárki
észrevenné, ha még egy fő csatlakozna a gyereksereglethez.
Szerető hitvesed,
Hyacinth
Utóirat: Még jó, hogy nem pecsételtem le a levelet rögtön. Lucy
ikreknek adott életet. Ikreknek! Szentséges ég, mi a csodát csinálnak még
két gyerekkel?! Az ész megáll!

– Erre én még egyszer képtelen vagyok!

Lucy Bridgerton ezt már mondta, pontosabban már hétszer mondta, ám
ezúttal komolyan is gondolta. Nem annyira azért, mert alig harminc perccel
korábban adott életet kilencedik gyermekének. Elég tapasztalatot szerzett a
gyermekszülésben, minimális kényelmetlenséggel képes kipottyantani őket.
Na de… Ikrek! Miért nem mondta meg neki senki, hogy ikrei lehetnek?
Nem véletlen, hogy az elmúlt néhány hónapban olyan átkozottul rosszul
érezte magát. Két gyermek volt a hasában, nyilván verekedtek egymással.
– Két kislány – jegyezte meg férje. – Hát, ez felborítja az egyensúlyt.
A fiúk csalódottak lesznek.
– A fiúknak lehet vagyonuk, szavazhatnak, nadrágot viselhetnek –
szólt Gregory húga, Hyacinth, aki Lucy segítségére volt a gyermekvárás
utolsó heteiben. – Ki fogják bírni.
Állapota ellenére Lucy erre felnevetett. Ha valaki, akkor Hyacinth a
dolgok lényegére tapint.
– A férjed tudja, hogy ilyen harcos nőpárti lettél? – kérdezte Gregory.
– A férjem mindenben támogat engem – felelte Hyacinth kedvesen,
miközben le sem vette a szemét a karjában tartott kicsiről. – Mindig.
– A férjed egy szent – jegyezte meg Gregory, a másik kicsinek
gügyögve, akit ő tartott karjában. – Vagy egyszerűen elment az esze.
Akárhogy is, végtelenül hálásak vagyunk neki, hogy feleségül vett téged.
– Hogyan vagy képes kibírni ezt az embert? – kérdezte Hyacinth,
diszkréten Lucy fölé hajolva, aki kezdte egészen furcsán érezni magát.
Lucy szólni akart, de Gregory megelőzte.
– Végtelen örömmé teszem az életét. Csupa frissesség és ragyogás,
minden tökéletes és jó.
Hyacinth úgy nézett ki, mintha menten elhányná magát.
– Egyszerűen irigy vagy – jegyezte meg Gregory.
– Ugyan mire? – kérdezte Hyacinth.
Gregory legyintett, teljesen jelentéktelennek minősítve a kérdést. Lucy
behunyta a szemét, mosolygott, élvezte ezt a közjátékot Gregory és
Hyacinth mindig évődtek, még most is, pedig lassan betöltik a negyvenedik
évüket. Mégis, a folyamatos bosszantás ellenére – vagy talán éppen azért –,
sziklaszilárd kötelék volt közöttük. Különösen Hyacinth volt
megátalkodottan hűséges. Két évig tartott, míg megbarátkozott Lucyvel,
miután Gregory feleségül vette.
Lucy úgy gondolta, hogy Hyacinthnak oka van a bizalmatlanságra,
hiszen kis híján olyan férfihez ment feleségül, akit nem szeretett. Illetve
valóban hozzáment egy férfihez, akit nem szeretett, de szerencséjére egy
vikomt és egy gróf együttes fellépésének (valamint az anglikán egyháznak
nyújtott bőséges adomány) hatására lehetővé vált a házasság
érvénytelenítése, amelyre gyakorlatilag nem lett volna lehetőség.
De ami történt, megtörtént. Rég volt. Hyacinth most már igazi
sógornője volt, befogadták a családba. Csodálatos dolog nagycsaládba
házasodni. Talán ezért örült Lucy annyira, hogy Gregory és ő is ilyen népes
családdal, ennyi gyerekkel áldatott meg.
– Kilenc – jegyezte meg Lucy halkan, és kinyitotta a szemét. A két
kicsi hajatlan pólyást nézte, akiknek nevet is kellett adni. – Ki gondolta
volna, hogy kilenc gyerekünk lesz?
– Anyám biztosan azt fogja mondani, hogy minden értelmes ember
megállt volna nyolcnál – szólt Gregory, és a fekvő Lucyre mosolygott. –
Akarod az egyiket tartani?
Lucy érezte, hogy elárasztja az anyai boldogság.
– Ó, igen!
A bába segített neki feljebb ülni, és Lucy a karját nyújtotta egyik
újszülött lányáért.
– Nagyon piroskás vagy – súgta, a kis csomagot keblére vonva. A kicsi
lány fülsiketítőén sivalkodott. Lucy csodálatosnak találta ezt a hangot.
– A piros egyenesen kitűnő szín – jelentette ki Gregory.
– Az én szerencseszínem.
– Ennek nagyon erős a fogása – jegyezte meg Hyacinth oldalra
fordulva, hogy mindenki lássa, milyen erősen markolja kisujját a baba.
– Nagyon egészségesek – szólt a bába. – Tudják, az ikrek gyakran
gyengébbek, mint akik egyedül vannak odabent.
Gregory lehajolt, homlokon csókolta Lucyt.
– Nagyon szerencsés férfi vagyok.
Lucy bágyadtan mosolygott. Ő is nagyon szerencsésnek érezte magát,
szinte csodával határosan szerencsésnek, de egyszerűen túl fáradt volt
ahhoz, hogy mást mondjon: – Azt hiszem, hogy itt be kell fejeznünk.
Kérlek, mondd, hogy befejeztük.
Gregory gyengéd szeretettel nézett rá.
– Befejeztük – jelentette ki. – Legalábbis, amennyire rajtam múlik.
Lucy hálásan bólintott. Ő sem akarta feladni a hitvesi ágy kényelmét,
de igazán lennie kell valaminek, ami véget vethet a folyamatos
gyerekáradatnak.
– Milyen nevet adjunk nekik? – kérdezte Gregory, tétován a Hyacinth
karjában tartott gyermekre pillantva.
 Lucy bólintott a bábának, majd átadta neki a gyermeket, hogy
visszafekhessen. Gyenge volt a karja, nem bízott magában, hogy
biztonságosan tudja fogni a kicsit, akár az ágyon.
– Nem Eloise-nak akartad nevezni? – súgta a szemét behunyva.
Minden gyermeküket a testvéreikről nevezték el: Katharine, Richard,
Hermione, Daphne, Anthony, Benedict és Colin. Eloise volt a nyilvánvaló
választás egy kislánynak.
– Igen – felelte Gregory, és hallotta a mosolyt saját hangjában. – De
nem terveztem kettőt.
Hyacinth erre hirtelen hátrafordult.
– A másiknak nyilván a Francesca nevet fogjátok adni – szólt vádló,
bosszús hangon.
– Nos – szólt Gregory, talán kissé önelégülten. – Ő a következő a
sorban.
Hyacinth szája tátva maradt a döbbenettől. Csak állt, nem mozdult, és
Lucy egyáltalán nem lepődött volna meg, ha egyszerre csak gőz csapott
volna ki a fülén.
– Ezt nem tudom elhinni – mondta metsző tekintettel fodrozva
Gregoryt. – Minden testvéretekről neveztetek már el gyereket, csak rólam
nem.
– Biztosíthatlak, hogy ez jó szándékú véletlen – jelentette ki Gregory.
– A magam részéről biztosra vettem, hogy a Francesca is kimarad.
– Még Kate-nek is van névrokona a gyerekeid között!
– Kate meglehetősen jelentős szerepet játszott abban, hogy egymásba
szerettünk – emlékeztette Gregory. – Te pedig rátámadtál Lucyre a
templomban.
Lucy felnevetett volna, ha lett volna elég ereje.
Hyacinth azonban egyáltalán nem élvezte a helyzetet.
– Hiszen valaki máshoz ment feleségül!
– Te aztán tudsz haragot tartani, kedves húgom! – jegyezte meg
Gregory, majd Lucyhez fordult. – Egyszerűen nem képes abbahagyni,
ugye?
Újra nála volt az egyik baba, bár Lucynek fogalma sem volt, hogy
melyik. Talán Gregory sem tudta.
– Gyönyörű – szólt felnézve, hogy hitvesére mosolyoghasson. – Bár
kicsi. Azt hiszem, kisebb, mint a többiek voltak.
– Az ikrek mindig kisebbek – világosította fel a bába.
 – Ó, persze, persze – mormogta Gregory.
– Nem éreztem kicsinek – szólt Lucy. Próbált feljebb húzódzkodni,
hogy a másik babát is a karjában tarthassa, de a karja nem
engedelmeskedett. – Nagyon fáradt vagyok.
A bába elkomorult.
– Nem volt olyan hosszú vajúdás.
– Két kicsi volt – emlékeztette Gregory.
– Igen, de már sok gyereket szült – felelte a bába szinte.
– Minél többet szülnek az asszonyok, annál könnyebben megy.
– Nem érzem jól magam – szólt Lucy.
Gregory egy szobalánynak adta át a babát, és lenézett feleségére.
– Mi a baj?
– Sápadtnak tűnik – szólt Hyacinth.
Lucy ezt még hallotta. De furcsán. Vékony volt a hang, mintha egy
hosszú, vékony csövön át jutna el hozzá.
– Lucy? Lucy?
Válaszolni próbált. Úgy gondolta, hogy válaszol. De nem tudta volna
megmondani, hogy mozdult-e az ajka, és a hangját egyáltalán nem hallotta.
– Valami baj van – szólt Gregory. Élesen harsant a hangja. Riadalom
reccsent benne. – Hol van dr. Jarvis?
– Elment – felelte á bába. – Az ügyvéd úr felesége is vajúdik.
Lucy próbálta kinyitni a szemét. Látni akarta férje arcát, megmondani
neki, hogy jól van. Csakhogy nem volt jól. Nem fájt semmije, legalábbis
nem jobban, mint általában szülés után. Nem igazán tudta volna leírni az
állapotát. Egyszerűen nem volt jól.
– Lucy? – Gregory hangja hatolt át hozzá a gomolygó homályon. –
Lucy!
Gregory megfogta felesége kezét, megszorította, megrázta.
Lucy meg akarta nyugtatni, de úgy érezte, mintha nem is lenne ott,
hanem valahol messze, messze lenne. És ez a rossz érzés terjedt, hasából a
lábába, egészen a lábujjaiig.
Nem lehet rossz, ha teljesen mozdulatlan marad. Talán ha aludna egy
kicsit…
– Mi baja? – kérdezte Gregory sürgetőn. Mögötte a kicsik sírtak, de
legalább kapálóztak és élénkvörös volt az arcuk, míg Lucy…
– Lucy? – Próbálta hangját irányítani, hogy sürgetőnek hangozzék, de
ő maga rémültnek hallotta. – Lucy?
 Lucy sápadt volt, ajka vértelen, fakó. Nem volt eszméletlen, de
válaszolni sem tudott.
– Mi baja?
A bába gyorsan az ágy végéhez lépett, benézett a takaró alá.
Felszisszent, és amikor felnézett, és arca majdnem olyan sápadt volt, mint
Lucyé.
Gregory lenézett, éppen időben, hogy lássa a lepedőn terjedő vörös
foltot.
– Adjanak még törülközőt! – csattant fel a bába, és Gregory
gondolkodás nélkül, azonnal teljesítette a kérést.
– Ennél több kell – mordult a bába komoran. – Siessen! Siessen!
– Majd én hozom – szólt Hyacinth. – Te maradj itt! Lucy kirohant a
Hallba, a bábával hagyta Gregoryt, aki teljesen tehetetlennek és
hasznavehetetlennek érezte magát. Milyen férfi az, aki csak áll, miközben a
felesége vérzik?
De fogalma sem volt, mit tegyen. Nem tudta, mit kell ilyenkor tenni,
csak egymás után adogatta a törülközőket a bábának, aki hatalmas erővel
szorította a köteget Lucy testéhez.
Gregory szólni akart, mondani… valamit. Talán meg is szólalt. Nem
tudta biztosan. Ha megszólalt, csak egy hang lehetett, egy szörnyű,
rémülettel teli torokhang, lelke mélységéből.
– Hol vannak a törülközők? – kérdezte a bába sürgetőn. Gregory
bólintott, kirohant a Hallba, megkönnyebbült,
hogy végre valami értelmes feladatot kapott.
– Hyacinth! Hya…
Lucy sikított.
– Ó, istenem! – Gregory megszédült, az ajtófélfába kapaszkodott,
nehogy elessen. Nem a vér miatt, a vér az vér. De a sikoly! Sosem hallott
még embertől ilyen hangot. –Mit csinál vele?! – Hangja remegett,
elrugaszkodott a faltól. Nehéz volt nézni, még nehezebb hallgatni, de talán
foghatná Lucy kezét.
– A méhét gyúrom ki – mordult rá a bába. Lucy ismét felsikoltott, és
fájdalmában majdnem letépte Gregory ujjait.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Kinyomja belőle a vért. Nem
veszíthet több…
– Bíznia kell bennem – szólt a bába kurtán. – Láttam már ilyet.
Számolni sem tudom, hányszor.
 Gregory érezte, hogy ajka kérdést formál. És túlélték? De nem adott
hangot a kérdésnek. A bába túl komor arccal végezte feladatát. Nem akarta
tudni a választ.
Lucy sikolyai csillapodtak, már csak artikulálatlan nyögéseket
hallatott, ám ez az egész valahogy sokkal rosszabb volt. Szaporán,
felszínesen lélegzett, szemét szorosan ösz-szezárta a bába keze okozta
fájdalomtól.
– Kérlek, hagyasd vele abba! – nyöszörgött.
Gregory kétségbeesetten nézett a bábára. Már mindkét
kezét használta. Egyikkel felnyúlt.. .
– Ó, istenem! – kiáltott Gregory és visszafordult. Képtelen volt nézni.
– Hagynod kell, hogy segítsen neked? –mondta hitvesének.
– Itt vannak a törülközők! – kiáltott Hyacinth a szobába toppanva. – Ó,
istenem! – hangja megremegett. – Gregory?
– Fogd be! – Nem akarta hallani a húgát. Nem akart beszélni vele, nem
akart válaszolni a kérdéseire. Nem tudja. Az ég szerelmére, hát nem látja,
hogy fogalma sincs, mi történik?
Ha Hyacinth arra kényszeríti, hogy ezt hangosan beismerje, az a
legkegyetlenebb kínzással is felérne.
– Fáj – nyöszörgött Lucy. – Fáj.
– Tudom. Tudom. Ha megtehetném helyetted, megtenném. Esküszöm,
hogy magamra vállalnám. – Két kezébe fogta hitvese kezét, azt akarta, hogy
ereje egy része átáramoljon belé. Lucy szorítása enyhült, és csak akkor
erősödött meg, amikor a bába különösen erősen nyomta.
Azután Lucy keze ismét elemyedt.
Gregory lélegzete elakadt. Rémülettel nézett a bábára, aki még mindig
az ágy lábánál állt, arca kifürkészhetetlen volt, de komor elszántsággal
munkálkodott. Aztán abbahagyta, szeme összeszűkült, hátralépett. Nem
szólt egy szót sem.
Hyacinth lába földbe gyökerezett, mozdulatlan állt, egy stósz
törülközővel a kezében.
– Mi.. mi… – hangja azonban még suttogás sem volt, nem volt benne
erő, hogy befejezze a gondolatot.
A bába kinyújtotta a kezét, megérintette a véres ágyat Lucy mellett.
– Azt hiszem… ennyi.
Gregory lenézett feleségére, aki rettenetesen mozdulatlanul feküdt.
Aztán újra a bába felé fordult. Látta, hogy liheg, mintha pótolni akarná a
levegőt, mért lélegezni is alig mert, amíg Lucy méhét gyúrta.
– Hogy érti azt… – kérdezte, alig volt képes kipréselni ajkán a hangot.
– Hogy érti azt, hogy ennyi?
– A vérzés elállt.
Gregory lassan visszafordult Lucy felé. A vérzés elállt. Mit jelent ez?
Nem minden vérzés áll el… előbb-utóbb?
Miért áll a bába csak úgy ott? Nem kéne tennie valamit? Nem lenne
neki, mint férjnek valami teendője? Vagy Lucy…
Visszafordult a bába felé. Az asszony látta, mennyire szenved.
– Nem halt meg – tette hozzá gyorsan. – Legalábbis nem hiszem.
– Nem hiszi? – ismételte Gregory. Hangjának ereje egyre nőtt.
A bába előretántorodott. Csuromvér volt, kimerültnek látszott, de
Gregoryt egyáltalán nem érdekelte, ha összeesik is.
– Segítsen rajta! – követelte.
A bába megfogta Lucy csuklóját, a pulzusát tapintotta. Gyorsan
bólintott, aztán kijelentette: – Mindent megtettem, amit megtehettem.
– Nem – mondott ellent neki Gregory, mert nem volt hajlandó elhinni,
hogy ennyi volt. Mindig lehet tenni valamit. – Nem. Nem!
– Gregory – szólt Hyacinth, bátyja karját megérintve.
Lerázta magáról.
– Tegyen valamit! – utasította, fenyegetőn lépve a bába felé. – Tennie
kell valamit.
– Nagyon sok vért vesztett – szólt a bába a falnak dőlve. Csak annyit
tehetünk, hogy várunk. Nem tudhatjuk, merre indul. Vannak nők, akik
felépülnek. Mások… – Hangja elhalt. Talán azért, mert nem akarta
kimondani. Vagy azért, mert meglátta Gregory arckifejezését.
Gregory nagyot nyelt. Nemigen volt türelme, mindig is józanul
gondolkodó ember volt. De most…. erős késztetést érzett, hogy odacsapjon,
hogy felüvöltsön, vagy a falat verje, megtalálja a módját, hogyan gyűjthetné
össze és tölthetné vissza belé a kifolyt vért…
Alig kapott levegőt, olyan erősen fojtogatta a rossz érzés.
Hyacinth hangtalanul melléje lépett. Megtalálta a kezét, és
gondolkodás nélkül ujjai közé fonta ujjait. Gregory arra várt, hogy húga
valami olyasmit mondjott: meglátod, jobban lesz. Vagy: minden rendben
lesz, csak legyen hited!
De semmi ilyet nem mondott. Hyacinth ilyen volt, és sosem hazudott.
De ott volt. Mellette volt. Hála istennek, hogy ott volt mellette ezen az órán.
 Megszorította bátyja kezét, és Gregory tudta, hogy addig marad,
ameddig csak szüksége van rá.
Pislogva nézte a bábát, igyekezett megtalálni a hangját.
– Mi van akkor, ha… – Nem. – Mi lesz, amikor… – hebegte. – Mit
csináljunk, ha felébred?
A bába előbb Hyacinthra nézett, ami valami okból nagyon
bosszantotta Gregoryt.
– Nagyon gyenge lesz – felelte a bába.
– De felépül? – kérdezte Gregory szinte lecsapva szavaira.
A bába borzasztó arckifejezéssel nézett rá. A sajnálattal határos volt az
a nézés. Bánat volt benne. Belenyugvás.
– Azt nehéz megmondani – felelte végre.
Gregory áthatón nézett rá, kétségbeesetten keresett rajta valamit, ami
nem semmitmondó közhely vagy félválasz.
– Mi az ördögöt jelentsen ez?
A bába Gregory irányába nézett, de nem a szemébe.
– Lehet fertőzés. Ilyen esetekben gyakran előfordul.
– Miért?
A bába csak pislogott.
– Miért?! – kérdezte Gregory ordítva. Hyacinth keze a kezére szorult.
– Nem tudom. – A bába egy lépést hátrált. – Csak van ilyen.
Gregory yisszafordult Lucy felé, képtelen volt tovább nézni a bábát.
Csuromvér volt, Lucy vére volt rajta, és lehet, hogy nem az ő hibája, lehet,
hogy senki nem hibáztatható, de képtelen volt akár csak egy pillanattal
tovább nézni.
– Dr. Jarvisnak vissza kell jönnie – mondta halkan, Lucy kezét a
kezébe véve.
– Gondoskodom róla – mondta Hyacinth. – És szólok, hogy cseréljék
ki az ágyneműt.
Gregory nem nézett fel.
– Most én is kimegyek – szólt a bába.
Gregory nem válaszolt. Távolodó lépéseket hallott, aztán halkan
kattant az ajtó, de ő végig Lucy arcát nézte.
– Lucy – súgta, próbált évődő hangon szólni. – La la la Lucy. –
Egyszerű refrén volt ez, amit lányuk, Hermione négyéves korában talált ki.
– La la la Lucy.
 Hitvese arcát figyelte. Elmosolyodott? Mintha úgy látta volna, hogy
arckifejezése kissé megváltozott.
– La la la Lucy. – Hangja megbicsaklott, de mondta, mondta még. – La
la la Lucy.
Úgy érezte magát, mintha idióta lenne. Idióta hangja volt, de fogalma
sem volt, mi mást mondhatna.
Általában nem volt gondja a szavakkal. Főként, ha Lucyvel beszélt. De
most… mit mondjon az ember ilyenkor?
Ezért csak ült ott. Sokáig. Óráknak tűnt. Ott ült és próbálta észben
tartani, hogy időnként lélegeznie kell. Ott ült és a szája elé kapta a kezét,
valahányszor a zokogás fojtogatta, nehogy kitörjön belőle a keserű bánat.
Ott ült és kétségbeesetten próbált nem gondolni arra, hogy milyen lehet az
élete Lucy nélkül.
Lucy volt az ő világa. Az egész világ. Gyermekeik voltak, és már nem
csak Lucy volt a mindene, de ő állt világa a közepén. Ő volt a nap. Az Ő
napja, aki körül minden fontos forgott.
Lucy. A lány, akit majdnem feleségül engedett máshoz, mert majdnem
túl későn ismerte fel, hogy mennyire imádja. Olyan tökéletes, olyan
pontosan kiegészítik egymást, hogy szinte észre sem vette. Szenvedélyben
és drámai érzelmekben dús szerelmet akart, eszébe sem jutott, hogy az igaz
szerelem olyasmi lehet, ami végtelenül kényelmes és egyszerűen könnyű.
Lucyvel órákig képes volt meghitten üldögélni úgy, hogy egy szót sem
szóltak egymáshoz. Vagy úgy csiviteltek, mint a szarkák. Megtehette, hogy
mond valami ostobaságot és nem zavarja. Egész éjjel szeretkezhettek, vagy
hetekig csak egymáshoz bújva aludtak.
Nem számított. Egyáltalán nem számított, mert mindketten tudták.
– Nem tudok nélküled élni – fakadt ki. A pokolba is, legalább egy
órája nem szólt egy szót sem, és ez az első mondat, ami kicsúszik a száján?
– Úgy értem, életben maradok, mert élnem kell a családért, de szörnyű lesz,
és igazán nem tudok olyan jól megfelelni, mint eddig. Jó apa vagyok, de
csak azért, mert te olyan jó anya vagy.
Ha meghal…
Szorosan behunyta a szemét, próbálta elhessegetni a gondolatot. Olyan
erősen igyekezett, hogy ezt a két szót kiirtsa tudatából…
Két szó. A „két szó” azt jelentette közöttük, hogy „nagyon szeretlek”
Nem azt, hogy…
 Remegve vett mély, levegőt. Abba kell hagynia ezt, nem gondolkodhat
így.
Az ablak résnyire nyitva volt, könnyű szellő fújt befelé, és Gregory
vidám kiáltásokat hallott odakintről. Egyik gyereke volt az, a hangjából
ítélve valamelyik fiú. Nyilván süt a nap és a pázsiton kergetőznek.
Lucy szerette nézni őket, ahogy odakint futkároznak. Szeretett velük
szaladni, akkor is, amikor terhes volt és úgy mozgott, mint egy kacsa.
– Lucy – súgta nagyon fegyelmezve magát, hogy ne remegjen. –
Kérlek, ne hagyj el. Kérlek, ne hagyj el engem! Még szükségük van rád! –
mondta elfojtott hangon, elmozdulva kissé, hogy két kézzel tarthassa
hitvese kezét. – A gyerekek. Még tovább van szükségük rád. Tudom, hogy
tudod.
Ám Lucy nem válaszolt. Meg sem mozdult.
De lélegzett. Legalább, hála az égnek, lélegzett.
– Apa!
Gregory összerezzent legidősebb gyermeke hangjára. Gyorsan
elfordult, mert nagyon nagy szüksége volt még egy pillanatra, hogy
összeszedje magát.
– Megnéztem a babákat – szólt Katharine, a szobába lépve. – Hyacinth
néni és a bába is azt mondta, hogy megnézhetem őket.
Gregory csak bólintott. Nem bízott magában, hogy meg tud szólalni.
– Nagyon édesek. Úgy értem, a babák. Nem Hyacinth néni és a bába.
És Gregory legnagyobb döbbenetére azon kapta magát, hogy
elmosolyodott.
– Valóban, Hyacinth nénit senki nem nevezné édesnek.
– De én szeretem – jelentette ki Katharine nagyon határozottan.
– Tudom – fordult feléje végre Gregory. Az ő kis Katharine-ja nagyon
őszinte és ragaszkodó. – Én is szeretem.
Katharine néhány lépést tett, megállt az ágy lábánál.
– Miért alszik anya még mindig?
Gregory feszengett, gombóc nőtt a torkában.
– Hát… nagyon fáradt, kicsim. Nagyon sok erőt kivesz az anyából, ha
gyermeket hoz a világra. Az ikrekhez pedig dupla annyi erő kell.
Katharine komolyan bólintott, de Gregory nem volt biztos abban, hogy
hisz neki. Homlokát ráncolva nézte anyját, nem aggódott, de nagyon,
nagyon kíváncsi volt.
– Sápadt – állapította meg.
 – Gondolod?
– Fehér mint az ágynemű.
Pontosan ezt gondolta ő is, de nagyon igyekezett, hogy hangjában ne
látsszon aggodalom, ezért egyszerűen azt mondta: – Talán a szokásosnál
egy kicsit sápadtabb.
Katharine egy pillanatig nézte, aztán leült a mellette álló székre.
Egyenes háttal ült, kezét illedelmesen összekulcsolta az ölében, és Gregory
önkéntelenül is csodálta. Katharine Hazel Bridgerton közel tizenkét éve jött
a világra, és ő ezzel apa lett. Amint a karjába adták, pontosan tudta, hogy ez
az ő igazi hivatása. Ő nem elsőszülött fiú volt, nem örököl nemesi címet, és
nem alkalmas katonai vagy egyházi szolgálatra sem. Az a helye ebben a
világban, hogy földbirtokos legyen, vezesse gazdaságát És apa legyen.
Amikor lenézett az újszülött Katharine-re, amikor belenézett a még
kialakulatlan színű, szürke babaszembe, tudta. Tudta, miért van ezen a
világon, mi a feladata… ekkor értette meg. Azért él, hogy ezt a csodálatos
kis embert a felnőttkorba nevelgesse, védelmezze és gondoskodjon róla.
Minden gyermekét imádta, de Katharine-nel mindig különleges
kapcsolata volt, mert ő volt az, aki megtanította, kivé kell válnia.
– A többiek látni akarják – szólt Katharine. Lefelé nézett, lógázó jobb
lábára.
– Egy kicsit még pihennie kell, édesem.
– Tudom.
Gregory várta, hogy Katharine mond még valamit. Nem mondta ki,
amit gondolt. Úgy érezte, Katharine akarta látni az anyját. Az ágya szélére
akart ülni és nevetni, kacarászni és részletesen elmesélni, mit láttak a
környéken séta közben a nevelőnőjével.
A többiek – a kicsik – valószínűleg semmit nem fogtak fel az egészből.
De Katharine mindig hihetetlenül közel állt Lucyhez. Lelki alkatukban
nagyon hasonlítottak egymáshoz. Külsejükben azonban mások voltak,
Katharine nagyon hasonlított névrokonához, Gregory sógornőjéhez, a
jelenlegi Bridgerton vikomteszhez. Ennek semmi értelme nem volt, mert
nem voltak vérrokonok, de mindkét Katharine-nek sötét haja és ovális arca
volt. Szemük színe nem azonos, de formája hasonló.
Lelkiekben azonban Katharine – az ő Katharine-je olyan volt, mint
Lucy. Vágyott a rendre. Sémái, rendszeri kellett látnia a dolgokban. Ha
elmondhatta volna, mit látott a sétán, azzal kezdte volna, hogy milyen
virágokat figyeli meg. Nem emlékezett volna mindegyikre, de azt biztosan
tudta volna, hogy egyes színekből mennyi volt. És Gregory nem lepődött
volna meg, ha a nevelőnő később külön említette volna neki, hogy
Katharine unszolta, gyalogoljanak még egy mérföldet, hogy a „rózsaszínek”
egyenlő számban legyenek a „sárgákkal”
A tökéletességet kereste mindenben. Ilyen az ő Katharine-je.
– Mimsy azt mondja, hogy a babákat Eloise és Francesca néniről
nevezik el – mondta Katharine, miután harminckétszer előre-hátra lógázta
lábát.
(Gregory számolta. Maga sem hitte volna, de számolta. Napról napra
jobban hasonlított Lucyhez.)
– Mint mindig, Mimsynek igaza van.
Mimsy a gyerekek dajkája volt, olyan jóravaló asszony, hogy
megérdemelné, hogy szentté avassák.
– Azt nem tudta, mi lesz a második keresztnevük.
Gregory elkomorult.
– Azt hiszem, odáig még nem jutottunk el, hogy erről döntsünk.
Katharine nyugtalanítóan közvetlenül nézett a szemébe.
– Mielőtt anya elálmosodott?
– Öööö, igen – felelte Gregory, lassan elvonta róla tekintetét. Nem volt
büszke rá, hogy képtelen volt lánya szemébe nézni, de ez volt az egyetlen
választása, ha nem akarta, hogy elsírja magát gyermeke előtt.
– Szerintem egyiküknek a Hyacinth nevet kéne adni – jelentette ki
Katharine.
Gregory bólintott.
– Eloise Hyacinth vagy Francesca Hyacinth?
Katharine elgondolkodott, ajka összeszorult, aztán meglehetősen
határozottan azt felelte: – Francesca Hyacinth. Nagyon jól cseng. Bár...
Gregory várta, hogy befejezze a gondolatot, mivel erre várni kellett,
megsürgette: – Bár…?
– Kissé virágosán hangzik.
– Nem igazán tudom, hogyan lenne ez kiküszöbölhető egy olyan
névvel, mint Hyacinth.
– Ez igaz – felelte Katharine elgondolkodva –, de mi van akkor, ha
nem lesz édes és kifinomult?
– Mint Hyacinth néni? – kérdezte a férfi halkan, motyogva. Vannak
dolgok, amik egyszerűen könyörögnek azért, hogy kimondjuk.
 – Meglehetősen indulatos – jelentette ki Katharine egy fikarcnyi gúny
nélkül.
– Indulatos vagy ijesztő?
– Ó, csak indulatos. Hyacinth néni egyáltalán nem ijesztő.
– Ezt el ne mondd neki!
Katharine értetlenül pislogott.
– Szerinted ijesztő akar lenni?
– És indulatos.
– Milyen furcsa – dünnyögött Katharine. Aztán különösen csillogó
szemmel nézett fel. – Szerintem Hyacinth néninek nagyon fog tetszeni,
hogy az egyik kicsi róla kapja a nevét.
Gregory önkéntelenül elmosolyodott. Igazi mosollyal, nem amolyan
tettetett, gyereknyugtató módon.
– Igen – jegyezte meg halkan. – Biztosan tetszeni fog neki.
– Nyilván azt gondolta, róla nem neveztek el egyet sem… hiszen
ennek is megvan nálatok a rendje. Mindenki tudta, hogy ha kislány lesz, az
Eloise nevet kapja.
– És ki gondolta volna, hogy ikrek születnek?
– Akkor is – szólt Katharine. – Még Francesca nénit is figyelembe kell
venni. Anyának hármas ikreket kellett volna a világra hoznia, hogy
Hyacinth néniről is elnevezzetek egy babát.
Hármas ikrek! Gregory nem a katolikus vallás híve volt, mégis elég
nehéznek bizonyult ellenállni a késztetésnek, hogy keresztet vessen.
– És még akkor is, ha hármas ikrei születtek volna, mindegyiknek
lánynak kellett volna lennie – tette hozzá Katharine –, ami matematikailag
valószínűtlen.
– Hm… valóban.
Katharine mosolygott. És Gregory is mosolygott. Egymás kezét
fogták.
– Arra gondoltam… – szólalt meg Katharine.
– Mire, kicsim?
– Arra, hogy ha Francesca a Francesca Hyacinth nevet kapja, akkor
Eloise lehetne Eloise Lucy. Mert mama a legjobb anya a világon.
Gregory a torkában képződött gombóccal küzdött.
– Igen – felelte rekedtes hangon. – Ő a legjobb anya a világon.
– Azt hiszem, anya ezt nagyon jóleső érzéssel hallaná. Szerinted is?
Gregory valahogy erőt vett magán és bólintott.
 – Ő valószínűleg azt mondaná, hogy valaki másról nevezzük el a
babát. Ebben nagyon nagylelkű.
– Tudom. Ezért kell addig döntenünk, míg alszik. Mielőtt esélye lenne
vitába szállni velünk. Mert tudod, vitatkozni fog.
Gregory felnevetett.
– Azt fogja mondani, hogy nem lett volna szabad megtennünk –
jelentette ki Katharine –, de titokban örülni fog neki.
Gregory újabb torokgombócot nyeldekelt, de hála az égnek ezt a szülői
szeretet okozta.
– Azt hiszem, igazad van.
Katharine valósággal ragyogott.
Gregory lánya hajába túrt. Hamarosan túl idős lesz ilyen
gyengédséghez, rászól majd, hogy ne zilálja össze a frizuráját. De most még
úgy borzolja össze a haját, ahogy akarja. Ezt ki kell használni. Mosolygott
rá.
– Honnan ismered anyát ilyen jól?
A kislány elnézőn pillantott fel apjára. Ezt a beszélgetést már
lefolytatták egyszer.
– Onnan, hogy pontosan olyan, mint én.
– Pontosan. – Ebben egyetértett vele. Még néhány percig fogták
egymás kezét, aztán eszébe jutott valami. – Lucy vagy Lucinda?
– Ó, Lucy ! – szólt Katharine, rögtön tudva, miről beszél.
– Ő nem igazán Lucinda.
Gregory felsóhajtott, feleségére nézett. Még aludt, mozdulatlanul az
ágyban.
– Valóban nem – jegyezte meg halkan. – Nem az.
Érezte, hogy lánya kicsi, meleg keze újra a kezébe csusz-
szan.
– La la la Lucy – mondta Katharine, és Gregory hallotta a hangjában a
csendes mosolyt.
– La la la Lucy – ismételte. És csodálatos módon a saját hangjában is
mosolyt hallott.

Néhány órával később visszatért dr. Jarvis, fáradt volt, elgyötört, a

faluban még egy gyermeket segített a világra. Gregory jól ismerte az orvost
Peter Jarvis nem sokkal azelőtt diplomázott, amikor Gregory és Lucy úgy
döntött, Winkfield közelében telepednek le, azóta is ő volt a család orvosa.
Körülbelül egyidős volt Gregoryval és az évek során sokszor vacsoráztak
együtt. Mrs. Jarvis is jó barátja volt Lucynek is, gyermekeik gyakran
játszottak együtt.
Ám barátságuk évei alatt Gregory még sosem látott ilyen kifejezést
Peter arcán. Ajka lefelé görbült, nem volt rajta a szokásos vidámság a
vizsgálat előtt sem.
Hyacinth is ott volt, kijelentette, hogy Lucynek szüksége van egy
nőtársa segítségére ebben a helyzetben.
– Mintha bármelyiketek is megérthetné a gyermekszülés kínjait –
jelentette ki némi megvetéssel.
Gregory egy szót sem szólt. Csak ellépett az ágytól, húgát engedte oda.
Volt valami megnyugtató Hyacinth ellentmondást nem tűrő jelenlétében.
Vagy talán valami biztató.
Hyacinth nagyon erős egyéniség, az ember már-már elhitte, hogy
puszta akaratával rá tudja venni Lucyt, hogy gyógyuljon meg.
Mindketten két lépés távolságból figyelték, ahogy a doktor Lucy
pulzusát mérte és meghallgatta a szívét. Aztán Gregory teljes döbbenetére
Peter keményen megragadta a beteg vállát és rázni kezdte.
– Mit csinálsz?! – kiáltott fel Gregory, előreugorva, hogy
közbeavatkozzon.
– Felébresztem – közölte Peter határozottan.
– De nem kell pihennie?
– Többet kell ébren lennie.
– Na de…
Gregory nem tudta, mi ellen tiltakozik és az volt az igazság, hogy ez
egyáltalán nem számított, mert amikor Peter a szavába vágott, azt mondta: –
Az ég szerelmére, Bridgerton, meg kell győződnünk arról, hogy fel tud
ébredni. – Újra megrázta, ezúttal hangosan szólítva. – Lady Lucinda! Lady
Lucinda!
– Nem Lucinda – mondta ki Gregory önkéntelenül, aztán mellé lépett
és ő is szólongatta: – Lucy? Lucy?
És Lucy megmoccant, álmában dünnyögött. Gregory éles tekintettel
nézett Peterre. A világ minden kérdése a szemében csillogott.
– Tudnunk kell, válaszol-e kérdésre – szólt Peter.
– Hadd próbáljam meg én – szólt Hyacinth igen erélyesen.
Gregory figyelte, ahogy húga lehajol és súg valamit Lucy fülébe.
– Mit mondtál neki?
 Hyacinth tagadón ingatta fejét.
– Jobb, ha nem tudod.
– Ó, az ég szerelmére! – mordult, félretolva húgát. Megfogta Lucy
kezét, még erősebben szorította, mint korábban.
– Lucy! Hány lépcsőfok vezet a hátsó lépcsőn a konyhából az
emeletre?
Lucy nem nyitotta ki a szemét, de hangot adott ki, amelyet Gregory
úgy értelmezett…
– Tizenötöt mondtál?
Lucy felhorkant, ezúttal tisztán lehetett hallani a választ – Tizenhat.
– Ó, hála az égnek!
Gregory elengedte a kezét, leroskadt mellé a székre.
– Úgy van. Tényleg annyi. Jól van. Minden rendben lesz.
– Gregory… – szólt Peter és hangja egyáltalán nem volt megnyugtató.
– Azt mondtad, fel kell ébresztenünk.
– És meg is tettük – ismerte el Peter merev bólintással.
– És nagyon jó jel, hogy sikerült. De ez nem jelenti azt, hogy…
– Ne mondd ezt! – szólt rá Gregory halkan.
– De muszáj!
– Ne mondd ki!
Peter elhallgatott. Csak állt ott, és elborzasztó arckifejezéssel nézett
barátjára. Szánalom volt benne, részvét és sajnálat, csupa olyasmi, amit egy
orvos arcán nem akar látni az ember Gregory magába roskadt. Megtette,
amit a doktor kért tőle. Felébresztette Lucyt, hacsak egy pillanatra is.
Mostanra már vissza is aludt, oldalára fordulva feküdt, neki háttal.
– Megtettem, amit kértél – mondta halkan, hátrafordulva, Peterre
nézve – Megtettem, amit kértél – ismételte, ezúttal erőteljesebben.
– Tudom – felelte Peter halk tapintattal és el sem tudom mondani,
mennyire biztató, hogy megszólalt. De ezt nem tekinthetjük garanciának.
Gregory szólni akart, de torka összeszorult Az a szörnyű fullasztó
érzés vett erőt rajta megint, és alig kapott levegőt. Ha csak lélegezni tudna,
semmi másra nem figyelne, meg tudná állni, hogy ne sírja el magát barátja
előtt.
– A testnek vissza kell nyernie az erejét a vérveszteség után –
magyarázta Petén – Lehet, hogy még alszik egy kicsit. És lehet, hogy… –
feszélyezetten köhécselt – Lehet, hogy nem ébred fel újra.
 – Természetesen fel fog ébredni – szólt közbe Hyacinth élesen. –
Egyszer már megtette, és újra meg fogja tenni.
Az orvos még egy pillantást vetett a beteg felé, aztán újra Gregoryra
fordította figyelmét.
– Ha minden jól megy, azt hiszem, szokványos lábadozásra
számíthatunk. Ez időbe telik – figyelmeztetett. –Nem tudhatom biztosan,
mennyi vért vesztett. Meglehet, a szervezetnek hónapokra van szüksége,
hogy éltető nedveit újra létrehozza.
Gregory lassan bólintott.
– Gyenge lesz. Azt hiszem, legalább egy hónapig ágy-nyugalomra lesz
szüksége
– Ez nem fog neki tetszeni.
Peter a torkát köszörülte. Furcsán.
– Értem küldetsz, ha lesz valami változás?
Gregory erőtlenül bólintott.
– Egy pillanat – szólt Hyacinth, előrelépve, elállva az ajtónyílást. –
Nekem még van kérdésem.
– Sajnálom – felelte az orvos. – Nekem nincs több válaszom.
Ezzel Hyacinth sem vitatkozhatott.

Amikor eljött a fényes, mérhetetlenül vidám reggel, Gregory a

betegszobában, az ágy melletti széken ébredt. Lucy aludt, de nyugtalanul,
és amikor mocorgott, az álom szokásos hangjait hallatta. Aztán
csodálatosképpen kinyitotta a szemét.
– Lucy?! – Gregory megszorította a kezét, és fegyelmeznie kellett
magát, hogy lazítson a szorításon.
– Szomjas vagyok – szólt erőtlenül.
Gregory bólintott, és felpattant egy pohár vízért.
– Annyira.. Én nem is… – hebegte, de nem volt képes többet mondani.
Hangja ezer szilánkra tört, és keserves zokogásba fúlt. Mozdulatlanná
meredt, háttal állt az ágynak, próbálta visszanyerni önuralmát. Keze
remegett, a víz inge ujjára loccsant.
Hallottá, hogy Lucy a nevét próbálja mondani, és tudta, hogy össze
kell szednie magát. Hiszen nem ő, hanem Lucy volt a halál kapujában, nem
eshet össze, amikór hitvesének szüksége van rá.
Mély levegőt vett. Aztán még egyet.
 – Tessék – mondta, és nagyon igyekezett vidám hangon szólni, ahogy
megfordult. Lucy felé nyújtotta a poharat, de rögtön észrevette, hogy ez
hiba volt. Túl gyenge, hogy megtartsa a poharat, ahhoz is, hogy felüljön.
Letette hát a pohár vizet a közeli kis asztalra, aztán gyengéden átfogta
hitvese vállát, hogy segítsen neki felülni.
– Hadd igazítsam meg a párnáidat! – súgta, addig igazítva, felrázva a
vánkosokat, amíg elégedett nem volt az eredménnyel, amíg nem találta
megfelelő támasznak. Ekkor Lucy ajkához emelte a poharat és nagyon
finoman megdöntötte, Lucy ivott égy kortyot, aztán hátradőlt. Zihált az
erőfeszítéstől.
Gregory szótlanul nézte. Úgy látta, nem ihatott néhány cseppnél
többet.
– Innod kell még – mondta.
Lucy alig észrevehetően bólintott, és megszólalt: – Egy pillanat.
– Könnyebb lenne kanállal?
Lucy behunyta a szemét, és ismét bólintott, erőtlenül.
Gregory körülnézett. Este valaki teát hozott neki és még nem vitték el
a tálcát. Talán nem akarták zavarni. Gregory úgy találta, hogy a gyorsaság
fontosabb, mint a tisztaság, ezért kivette a kanalat a cukortartóból. Aztán
arra gondolt, hogy Lucynek talán jót tenne egy kis cukor, így az egész tálcát
az ágyhoz vitte.
– Tessék – szólt, egy kanál vízzel kínálva. – Kérsz cukrot?
Lucy bólintott, egy kiskanálnyit tett a nyelvére.
– Mi történt?
Gregory döbbenten nézett rá.
– Nem tudod?
Lucy csak pislogott.
– Véreztem?
– Eléggé – felelte rekedtes, nyugtalan hangon. Nem fejthette ki
bővebben. Nem akarta elmondani, milyen erős vérzést látott. Nem akarta,
hogy Lucy tudja, és igazából ő is inkább el akarta felejteni.
Lucy homlokán ráncok jelentek meg, fejét kissé oldalra fordította.
Gregory rájött, hogy az ágyat akarja látni.
– Ágyneműt cseréltünk – felelte, halvány, rebbenő mosollyal.
Lucy, az ő Lucyje már csak ilyen, figyel arra, hogy minden rendben
legyen.
Lucy bólintott. Aztán megszólalt.
 – Fáradt vagyok.
– Dr. Jarvis azt mondta, hónapokig gyenge leszel. Ha jól sejtem, egy
ideig ágynyugalomban kell maradnod.
Lucy felhördült, de hangja nagyon gyenge volt.
– Gyűlölöm az ágynyugalmat.
Gregory erre is mosolygott. Lucy nagyon tevékeny, mindig is az volt.
Szeretett tevékenykedni, alkotni, javítgatni, tenni-venni, mindenki örömére.
A tétlenség egyszerűen a halála.
Rossz metafora, de akkor is.
Komor arccal fordult hitvese felé.
– Ágyban maradsz akkor is, ha le kell kötöznöm téged!
– Te nem vagy olyan – felelte, állát kissé megmozdítva.
Gregory azt hitte, közömbös arckifejezést fog látni, de
úgy tűnik, volt annyi energiája, hogy évődő, dacos legyen. Azzal újra
lecsukta a szemét és halkan felsóhajtott.
– Egyszer megtettem – emlékeztette Gregory.
Erre Lucy furcsa hangot hallatott, amelyet hitvese nevetésként
értelmezett.
– Lekötöztél. Valóban.
Gregory lehajolt, nagyon gyengéden megcsókolta az ajkát.
– Ezzel megmentettem a helyzetet. Te voltál a nap hőse.
– Mindig megmentem a helyzetet.
– Nem. Mindig te mented meg.
Tekintetük egybefonódott, mélyen, erősen egymás szemébe néztek.
Gregory érezte, hogy valami hevesen megrándul benne és egy pillanatig
biztosra vette, hogy újra kitör belőle a zokogás. Aztán, amikor már érezte,
hogy kezd összeomlani, Lucy erőtlenül vállat vont és azt mondta: – Hát,
most amúgy sem tudnék mozogni.
Gregory lelki egyensúlya némiképp helyreállt, felállt, felfalta a
maradék süteményt a tálcáról.
– Ez jusson eszedbe egy hét múlva is. – Kétsége sem fért ahhoz, hogy
Lucy megpróbál majd idő előtt felkelni az ágyból.
– Hol vannak a babák?
Gregory nem mozdult, aztán megfordult.
– Nem tudom – felelte halkan. Szentséges ég, teljesen elfeledkezett
róluk. – Gondolom, a gyerekszobában. Nagyon jól vannak. Rózsaszín a
bőrük, hangosak és teljesen olyanok, amilyennek lenniük kell.
 Lucy erőtlenül mosolygott, bágyadt hangon szólalt meg.
– Láthatom őket?
– Természetesen. Rögtön szólok valakinek, hogy hozzák ide.
– A többieket ne – szólt szemét behunyva. – Nem akarom, hogy így
lássanak.
– Szerintem gyönyörű vagy – az ágyhoz lépett, leült a szélére. – Azt
hiszem, nálad szebbet még sosem láttam.
– Elég! – szólt, mert sosem tudta jól fogadni a bókokat. De Gregory
látta, hogy ajka kissé megremeg, mosoly és sírás között rezeg.
– Katharine itt volt tegnap – közölte
Lucy rögtön felpillantott
– Nem, nem, ne aggódj – nyugtatta gyorsan. – Azt mondtam neki,
hogy csak alszol. Mert tényleg aludtál. Aggódik.
– Biztos vagy benne?
Bólintott
– La la la Lucynek nevezett.
Lucy elmosolyodott.
– Csodálatos gyermek.
– Pontosan olyan, mint te
– Nem azért olyan csodá..
– De, pontosan azért – vágott a szavába széles mosollyal. – Majdnem
elfelejtettem elmondani neked. Nevet adott a kicsiknek.
– Azt hittem, te adtál nevet nekik.
– Én adtam. Tessék, még egy kis víz. – Hallgatott, amíg kanállal itatta.
Úgy érezte, a figyemelterelés a cél. Egy kicsit erre, egy kicsit árra, és egy
egész pohár vizet meg tud itatni vele.
– Katharine a második keresztnevüket találta ki. Francesca Hyacinth és
Eloise Lucy.
– Eloise.. ,?
– Lucy – fejezte be helyette. – Eloise Lucy. Hát nem szép név?
Gregory meglepetésére Lucy nem tiltakozott. Csak bólintott, alig
észrevehetően, szeme könnyel telt.
– Azt mondta, azért, mert te vagy a világ legjobb édesanyja – tette
hozzá halkan, szelíden.
Lucynek nagy könnycseppek csorogtak hangtalanul a szeméből.
– Akarod, hogy most ide hozzam a kicsiket?
– Igen. Kérlek. És… – torka láthatóan hangot formált.
 – És hozd a többieket is.
– Biztosan?
– Igen. És ha segíteni tudnál egy kicsit felülni, azt hiszem, az ölelés is
menni fog.
És ekkor Gregory szeméből is kicsordultak a régóta visz-szatartott
könnyek.
– Kitalálni sem lehetne mást, ami jobban segítené, hogy mielőbb
felépülj. – Azzal az ajtó felé indult, keze már a kilincsen volt, amikor
visszafordult. – Szeretlek, La la la Lucy.
– Én is szeretlek.
Lucy arra gondolt, hogy Gregory minden bizonnyal figyelmeztette a
gyerekeket, hogy a szokásosnál is szófogadób-bak legyenek, mert amikor
egyesével beléptek a szobába (nagyon aranyosak voltak: a legnagyobbak
elöl, a kisebbek hátrébb, úgy, mint az orgonasípok), nagyon csendben
voltak. A fal mellett sorakoztak fel, kezüket illedelmesen összekulcsolva
maguk előtt.
Mintha nem is az ő gyerekei lennének. Az ő gyerekei sosem tudtak egy
helyben megmaradni.
– Nagyon egyedül érzem magamat itt! – mondta, mire a gyerekek
tömegesen vetették volna magukat az ágyra, ha Gregory be nem vetette
volna magát és a seregletet erős figyelmeztetéssel meg nem fékezi.
– Óvatosan!
Bár visszatekintve nem a szóbeli parancsa fékezte meg a káoszt,
hanem a karja, amely legalább három gyereket visszatartott attól, hogy
ágyúgolyóként vessék magukat a matracra.
– Mimsy nem engedi, hogy megnézzem a kicsiket – méltatlankodott a
négyéves Ben.
– Azért, mert egy hónapja nem fürödtél – riposztolt a nála majdnem
napra pontosan két évvel idősebb Anthony.
– Az hogyan lehetséges? – tűnődött Gregory hangosan.
– Nagyon alattomosan tud lopakodni – tájékoztatta Daphne, aki éppen
még közelebb akart férkőzni anyjához, így hangja elmosódott.
– Mennyire tud alattomosan lopakodni valaki ilyen testbűzzel? – tette
fel a kérdést Hermione.
– Mindennap virágok közt hempergek – felelte Ben éles hangon.
Lucy egy pillanatig hallgatott, aztán úgy döntött, az a legbölcsebb, ha
nem óvatoskodik, egyenesen reflektál arra, amit fia mondott.
 – Ööö… milyen virágok közt?
– Hát, nem a rózsabokorban – felelte a gyerek olyan hangon, mint aki
el sem tudja hinni, hogy anyja egyáltalán ilyet kérdezett.
Daphne közelebb hajolt hozzá, finoman megszaglászta.
– Bazsarózsa – közölte.
– Azt nem lehet megállapítani azzal, hogy megszagolod – szólt
Hermione méltatlankodva. A két kislány között másfél év volt a
korkülönbség, és ha éppen nem titkokat sugdostak egymásnak, akkor úgy
veszekedtek, mint a…
Nos… mint a Bridgertonok.
– Nagyon jó orrom van – magyarázta Daphne. Felnézett, várta, hogy
valaki megerősíti ezt.
– A bazsarózsának valóban nagyon jellegzetes illata van
– jegyezte meg Katharine. Az ágy lábánál ült, Richard mellett. Lucy
azon gondolkodott, mikor jutott eszükbe, hogy ők túl idősek ahhoz, hogy a
párnák mellett gyűljenek halomra. Mindegyikük olyan gyorsan nő! A kis
Colin sem tűnt már csecsemőnek.
– Mama? – szólt szomorúan.
– Gyere ide, kicsim! – súgta, karját nyújtva feléje. Olyan volt, mint
egy kis pufók angyal, arca gödröcskés, léptei még bizonytalanok és Lucy
komolyan azt gondolta, hogy ő lesz az utolsó gyermeke. De most született
még kettő, akik bölcsőben ringnak, de hamarosan felnőnek a nevükhöz.
Eloise Lucy és Francesca Hyacinth. Micsoda névrokonaik vannak!
– Szeretlek, mama! – szólt Colin, langyos arcocskáját anyja
nyakhajlatába fúrva.
– Én is szeretlek – felelte Lucy fojtott hangon. – Mindnyájatokat
szeretlek.
– Mikor kelhetsz fel? – kérdezte Ben.
– Még nem tudom pontosan. Még mindig szörnyen fáradt vagyok.
Lehet, hogy hetekig feküdnöm kell.
– Hetekig? – kérdezte Colin döbbenten. Láthatóan megrémült
– Majd meglátjuk – hebegte Lucy, és elmosolyodott. –Már sokkal
jobban vagyok.
És valóban sokkal jobban volt. Még fáradt volt, olyan fáradt,
amilyennek még sosem érezte magát. Karja elnehezült, lába, mint két
fatuskó, de a szíve könnyű volt, annyira, hogy legszívesebben dalra fakadt
volna.
 – Mindenkit szeretek – jelentette be hirtelen. – Téged – szólt
Kathariné-hoz –, és téged is, és téged is, és téged is, és téged is, és téged is,
és téged is. És a két picit is, akik most a babaszobában vannak.
– Hiszen még nem is ismered őket – mutatott rá Hermione.
– Tudom, hogy szeretem őket. – Gregoryra pillantott. Az ajtó mellett
állt, ott, ahol a gyerekek nem láthatták. Könnyek csorogtak arcán. – És
tudom, hogy téged is szeretlek – tette hozzá halkan, szelíden.
Gregory bólintott, aztán keze fejével megtörölte a szemét.
– Édesanyátoknak pihennie kell – mondta, és Lucy arra gondolt, vajon
a gyerekek hallják-e, hogy elcsuklott a hangja.
Ha hallották is, egyikük sem szólt. Egy kicsit morgolódtak, de
egyesével kivonultak, majdnem olyan illedelmesen, ahogy befelé sorjáztak.
Gregory maradt utoljára, aki még egyszer visszadugta a fejét, mielőtt
becsukta az ajtót.
– Hamarosan visszajövök.
Lucy válaszul bólintott, aztán erőtlenül a párnákra hanyatlott.
– Mindenkit szeretek – mondta és annyira tetszett neki a mondat
hangzása, hogy elmosolyodott. – Mindenkit szeretek.
És valóban. Mindenkit szeretett.

1840. június 21.

 Cutbank Manor
Berkshire, Winkfield környékén
Drága Gareth!

Tovább kellett maradnom Berkshire-ben. Az ikrek születése

meglehetősen nehéz és komplikált volt, és Lucynek legalább egy hónapig
ágyban kell maradnia. A bátyám azt mondja, elboldogul nélkülem, de ez
egyrészt nem igaz, másrészt nevetséges. Maga Lucy könyörgött nekem, hogy
maradják még egy kicsit – természetesen úgy, hogy Gregory ne hallja, mert
nekünk, nőknek mindig tekintettel kell lennünk az emberfaj féif egyedeinek
különös érzékenységére. (Tudom, hogy megbocsátod nekem ezt az érzést, de
neked is el kell ismerned, hogy a nők sokkal hasznosabbak a
betegszobában, mint a férfiak.) Nagyon jó, hogy itt voltam. Nem vagyok
biztos abban, hogy Lucy túlélte volna a szülést, ha nem lettem volna
mellette. Nagyon sok vért vesztett, és voltak pillanatok, amikor nem
lehettünk biztosak abban, hogy visszanyeri az eszméletét. Magamra
vállaltam, hogy négyszemközt néhány szigorú szót váltok vele. Nem
emlékszem, mit mondtam neki pontosan, de valami olyasmi lehetett, hogy
megcsonkítással fenyegettem, és hogy e fenyegetés nagyobb hangsúlyt
kapjon, hozzátettem: „Tudod, hogy megteszem.”
Természetesen ezt annak tudatában mondtam, hogy túl gyenge ahhoz,
hogy felismerje az állításban rejlő alapvető ellentmondást: ha ugyanis nem
tér magához, nem sokat érne, ha megcsonkítanám.
Tudom, most kinevetsz. De Lucy aggodalmas pillantást vetett rám,
amikor magához tért. És nagyon szívből jövőn azt súgta nekem: „
Köszönöm.”
Szóval itt leszek még egy kis ideig. Borzalmasan hiányzol. Az ilyen
alkalmak emlékeztetnek arra, hogy mi az, ami igazán fontos. Lucy az imént
kijelentette, hogy mindenkit szeret. Azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy
nekem nincs akkora türelmem, de téged szeretlek. És őt is szeretem. És
Isabellát és George-ot .És Gregoryt. És igazából elég sok embert.
Nagyon szerencsés vagyok.
Szerető hitvesed:
Hyacinth
 A romantikus regények a műfaj természeténél fogva jó véget érnek. A
hős és a hősnő szerelmet vall, és teljesen egyértelmű, hogy boldogan élnek,
míg meg nem halnak. Ez azonban azt jelenti, hogy a szerző nem írhat igazi
folytatást. Ha egy előző könyv hősét és hősnőjét visszahoznám, előbb a
korábbi boldog befejezést kéne kétségessé tennem, mielőtt újabb boldog
befejezést írhatnék nekik.
Ezért a romantikus regénysorozatok olyanok, mint a hajfonat, az egyik
regényben mellékszereplő a saját történetében főszereplővé lép elő, a
főszereplő a következő regényben csak akkor jelenik meg, ha szükséges.
Ritkán adatik meg szerzőnek a lehetőség, hogy egy karakter fejlődését több
könyvön át mutassa be.
Ettől olyan különleges Violet Bridgerton alakja. Amikor A herceg és
én című regényben először megjelent, igazi
kétpólusú, átlagos tizenkilencedik század eleji anya volt. Ám a kilenc
könyv folyamán sokkal többé vált. Minden egyes Bridgerton-regényben
kiderült róla valami új, és mire leírtam az Esküvő lesz utolsó mondatát, ő
lett a kedvenc karakterem a sorozatban. Az olvasók ostromoltak, hogy írjak
valami boldog befejező történetet Violetnek is, de képtelen voltam rá.
Igazán nem tudtam ilyet írni. Tényleg nem találtam olyan hőst, aki méltó
lett volna hozzá. De én is többet akartam megtudni Violetről, ezért szívesen
írtam meg a Virágzó Violet című elbeszélést. Remélem, önöknek is tetszik.
 Virágzó Violet
Elbeszélés
Surrey, Anglia, 1774

– Violet Elizabeth! Mi a csodát csinálsz te ott?

Nevelőnője dühös hangjára Violet Ledger megtorpant és a lehetőségeit
mérlegelte. Nemigen tűnt valószínűnek, hogy hihetően tettethetne teljes
ártatlanságot, hiszen rajtakapták. Vöröslött a keze.
Illetve lilult. Lélegzetelállítóan finom illatú szederpite volt a kezében,
és a még meleg töltelék kezdett kicsordulni a sütőforma peremén.
– Violet… – szólt Miss Fernburst szigorú hangja.
Azt nyugodt lélekkel állíthatja, hogy éhes volt. Miss Fernburst nagyon
is jól tudta, hogy Violet rettenetesen odavan az édességért. Egyáltalán nem
esett a realitás körén kívül az a lehetőség, hogy elrejtőzik egy egész pitével,
és azt fel akarja falni…
Hova? – gondolta át Violet a helyzetet gyorsan. Hova vonulhatna el az
ember egy egész szedres pitével? Nem a saját szobájába, ott nem tudná
elrejteni a bizonyítékokat. Miss Fernburst nem hinné el, hogy Violet ilyen
ostoba lenne.
Nem, ha az elfogyasztás céljával lopja el a pitét, kivinné. És éppen ezt
tette. Bár nem pontosan azért, hogy megegye.
Bár ezen a hazugságon lehet segíteni azzal, ha tényleg megeszi.
– Kér egy kis pitét, Miss Fernburst? – kérdezte Violet negédesen.
Mosolygott, a szempilláját rezegtette. Nagyon jól tudta, hogy bár nyolc és
fél éves, még egy nappal sem néz ki hatnál többnek. Ezt többnyire nagyon
bosszantónak találta, hiszen senki sem szereti, ha gyereknek nézik. De nem
állt távol tőle, hogy törékeny alkatát szükség esetén ne használta volna ki
előnyére. – Piknikezek – közölte Violet, a helyzetet tisztázandó.
– Kivel? – kérdezte Miss Fernburst gyanakvón.
– Ó, a babáimmal. Mette, Sonia, Francesca, Fiona Marié és én –
sorolta Violet az egész, ott helyben kitalált névsort. Elég abszurd neveket
adott a babáinak. Mivel ő volt a család egyetlen ilyen korú gyermeke,
rengeteg nagynénje és nagybátyja volt, és rendszeresen ajándékokkal
halmozták el. Mindig volt rokon vendégük a surrey-i házban. London
közelsége egyszerűen túl kényelmes volt ahhoz, hogy bárki ellent tudott
volna állni, és úgy tűnt, a baba az ajándék du jour.
Violet mosolygott. Miss Fernburst büszke lett volna rá, hogy franciául
gondolkodik. Nagyon kár hogy ezzel nem lehet eldicsekedni.
– Miss Violet – szólt tá Miss Fernburst komoran azonnal vissza kell
vinned azt a pitét a konyhába!
– Az egészet?
– Természetesen az egészet vissza kell vinned – szólt Miss Fernburst
bosszúsan. – Hiszen eszközt sem vettél magadhoz, amellyel felvághatnád a
pitét. Vagy megehetnéd.
Ez igaz. De ahhoz, amit Violet akart csinálni a pitével, nem volt
szükség sem vágó- sem evőeszközre. Bár már úgyis elég mélyen benne
volt, így a válasszal még mélyebbre ásta magát: – Vissza akartam menni
kanálért.
– És ott hagytad volna a pitét a kertben, hogy a hollók dúlják fel?
– Erre nem is gondoltam.
– Mire nem gondoltál? – szólalt meg egy mély, mennydörgő hang,
amely csak az apjáé lehetett. Mr. Ledger közelebb lépett. – Violet, mi a
csodát keresel a szalonban egy pitével?
– Én is éppen ezt akarom kideríteni – szólalt meg Miss Fernburst
gyorsan.
– Nos. . . – Violet megtorpant. Nagyon igyekezett türtőztetni magát,
hogy ne nézzen vágyódon a kertbe vezető teraszajtóra. Most már teljesen
benne volt a pácban: Apjának soha nem volt képes füllenteni. Fogalma sem
volt, hogyan bírja őszinteségre az apja, talán a tekintetével.
– Azt mondta, pikniket tervez a kertben a babáival – közölte Miss
Fernburst.
– Valóban. – Nem kérdés, hanem állítás. Mr. Ledger jobban ismerte
lányát annál, mintsem hogy kérdésként fogalmazza ezt meg.
Violet bólintott. Nagyon apró mozdulattal. Mondhatni csak az állával.
– Mert a babáidat mindig igazi étellel eteted – jegyezte meg apja.
Violet egy szót sem szólt.
– Violet – nézett rá apja szigorúan mit akartál tenni azzal a pitével?
– Hmmm… – Tekintetét képtelen volt elvenni a padló egy bizonyos
foltjáról, tőle hatlábnyira balra.
– Violet?
– Csak egy kis csapdát akartam állítani vele – dünnyögte.
 – Egy kis micsodát?
– Csapdát. Annak a Bridgerton fiúnak.
– A… – Apja felnevetett. Violet érezte a hangján, hogy nem akart
nevetni, szája elé kapta kezét, köhécselt, aztán visszatért arca komolysága.
– Borzasztó alak – panaszolta Violet, mielőtt apja megszidhatta volna.
– Ó, azért nem annyira rossz!
– Szörnyű alak, apa! Tudod, hogy az. És nem is itt, Upper Smedley-
ben lakik. Csak látogatóban van itt. Az ember azt hinné, hogy tud
viselkedni… hiszen az apja vikomt… de…
– Violet…
– Nem úriember! – csattant fel Violet.
– Kilencéves.
– Tíz – javította ki Violet igen vehemensen. – Véleményem szerint egy
tízévesnek tudnia kell, hogyan illik vendégségben viselkedni.
– Nem a mi vendégünk. A Millerton családnál vendégeskedik.
– Akkor is – felelte Violet dacosan és erős vágy munkált benne, hogy
karba fonja a kezét. De még mindig azt az átkozott pitét fogta.
Apja várta, hogy befejezze a gondolatot. De nem fejezte be.
– Add át a pitét Miss Fernburstnak – rendelkezett.
– De vendégségben is úgy illik lenni, hogy nem viselkedünk
borzasztóan a szomszédokkal – tiltakozott Violet.
– A pitét, Violet.
Átadta Miss Fernburstnak, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki
ezt nagyon akarná.
– Visszavigyem a konyhába? – kérdezte a nevelőnő.
– Kérem – felelte az apa.
Violet megvárta, míg Miss Fernburst hallótávolságon kívülre ér, aztán
mogorván nézett apjára.
– Az a Bridgerton fiú búzalisztet szórt a hajamba!
– Búzavirágot? Úgy tudtam, a lányok szeretik az ilyesmit.
– Lisztet, apa! Lisztet! Amiből süteményt sütünk. Miss Fernburstnak
húsz percig kellett mosni a hajamat, mire kijött belőle. És ne nevess!
– Nem nevetek.
– De igen!
– Csak azon tűnődöm, hogyan sikerült a fiatalúrnak lisztet szórni a
hajadba!
– Nem tudom – mordult Violet.
 Ez volt az egészben a legbosszantóbb. A Bridgerton fiúnak sikerült
porliszttel teljesen beborítani, és Violet még csak azt sem tudta, hogyan
csinálta.
Az egyik pillanatban a kertben sétált, a másikban megbotlott és…
Püfff. Csupa liszt volt.
– Nos – szólt apja nyugodt; tárgyilagos hangon úgy tudom, a jövő hét
végén elmegy. Így nem kell sokkal tovább elszenvedned a társaságát. Ha
egyáltalán találkozol vele – tette hozzá. – Ezen a héten nem terveztük
meglátogatni a Millerton családot, ugye?
– Tegnap sem terveztük, hogy meglátogatjuk őket – felelte Violet –,
mégis sikerült leliszteznie engem.
– Honnan tudod, hogy ő volt az?
– Ó, tudom – felelte komoran.
Miközben köhögve, krákogva hadonászott a lisztfelhőben, hallotta,
hogy a Bridgerton fiú diadalmasan felnevet. Ha nem lett volna annyi liszt a
szemében, talán meg is látta volna, hogy olyan utálatos fiús vigyorral nézi.
– Nagyon illedelmes fiúnak látszott, amikor Georgie Millertonnal
átjött teára hétfőn.
– Amikor nem voltál ott, másként viselkedett
– Ó. Nos, hát… – apja elgondolkodott, ajkát csücsörítette a nagy
töprengésben. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez egy olyan lecke,
amit hamarosan az életben is meg fogsz tapasztalni. A fiúk szörnyűek.
Violet pislogott.
– Na de…, na de…
Mr. Ledger vállat vont
– Biztos vagyok benne, hogy ezzel édesanyád is egyetért.
– De te is fiú vagy.
– Biztosíthatlak, hogy én is szörnyű voltam. Kérdezd meg
édesanyádat.
Violet hitetlenkedve bámult rá. Tény, hogy szülei kicsi koruk óta
ismerték egymást, de el sem tudta képzelni, hogy apja valaha is rosszat tett
volna anyjának. Hiszen olyan kedves és figyelmes vele. Gyakran
megcsókolja, és a szemével is mosolyog rá.
– Talán kedvel téged – szólt Mr Ledger – A Bridgerton fiú – tette
hozzá egyértelműsítve, mintha ez szükséges lett volna.
Violet rémülten kiáltott fel.
– Nem!
 – Lehet, hogy valóban nem kedvel – fejezte ki egyetértését Mr Ledger
– Lehet, hogy egyszerűen szörnyű alak. De talán szépnek talál téged. A fiúk
ilyesmit csinálnak, amikor szépnek találnak egy lányt. És tudod, hogy én
rendkívül szépnek talállak.
– Te az apukám vagy – mondta, kissé furcsán pillantva rá. – Mindenki
tudja, hogy az apák szépnek látják a lányukat.
– Megmondom, mit tegyél – szólalt meg ismét, azzal lehajolt és
gyengéden megsimogatta Violet állát. – Ha az a Bridgerton fiú… mit
mondtál, hogy hívják?
– Edmund.
– Edmund, persze, persze. Ha Edmund Bridgerton megint bosszantana
téged, személyesen megyek át és megvédem a becsületedet.
– Kihívod párbajra? – hebegte Violet elborzadva, minden pordkája
bizsergett az örömtől.
– Utolsó vérig – erősítette meg Mr Ledger. – Illetve lehet, hogy csak
komolyan beszélek a fejével. Nem szívesen mennék akasztófára azért, hogy
keresztüldöfök egy kilencéves fiút.
– Tízéves – javította ki Violet.
– Akkor tíz. Úgy tűnik, elég sokat tudsz erről a Bridgerton úrról…
Violet szólni akart, hogy megvédje magát, hiszen nem tudta elkerülni,
hogy egy smást ne tudjon meg Edmund Bridgertonról. Hétfőn kénytelen
volt két órán keresztül vele egy helyiségben, a szalonban tartózkodni. De
érezte, hogy apja évődik vele. Ha még valamit mond, sosem hagyja abba.
– Most visszamehetek a szobámba? – kérdezte.
Apja egyetértőén bólintott.
– De ma este nem kaphatsz sem pitét, sem pudingot.
Violet szája tátva maradt a döbbenettől.
– Na de…
– Semmi vitatkozás. Hiszen az imént kész voltál feláldozni a pitét.
Nem igazságos, hogy egyél belőle azok után, hogy ebbéli szándékodat
meghiúsítottuk.
Violet dacosan feszes vonallá szorította ajkát Mereven bólintott, aztán
elvonult a lépcső felé.
– Gyűlölöm Edmund Bridgertont – mormogta.
– Mit mondtál?
– Gyűlölöm Edmund Bridgertont! – kiáltotta. – És nem érdekel, ki
hallja meg.
Apja csak nevetett, amitől Violet még dühösebb lett.
A fiúk tényleg szörnyűek. Különösen Edmund Bridgerton.
 London
Kilenc év múlva

– Nekem elhiheted, Violet – szólt Miss Mary Filloby nem egészen

meggyőző bizonyossággal, – jó dolog hogy nem vagyunk ünnepelt
szépségek. Az mindent sokkal komplikáltabbá tenne
Komplikáltabbá? Hogyan? Violetnek már a nyelve hegyén volt, hogy
feltegye ezt a kérdést, mert onnan, ahol ő ült (a fal mellett, a petrezselymet
árulók között, a lányokat nézve, akik nem árultak petrezselymet, illetve nem
petrezselymet árultak), ünnepelt szépségnek lenni nem is tűnt olyan
megvetendő dolognak.
De nem vette a fáradságot, hogy feltegye ezt a kérdést. Nem volt rá
szüksége Mert Mary alig szusszant, máris felkiáltott: – Nézd! Nézd meg őt!
Violet már őt nézte Azt a bizonyos hölgyet.
– Nyolc férfi van mellette! – jegyezte meg Mary. Hangjában a csodálat
és az undor elegyedett.
– Én kilencet számolok – mormogta Violet.
Mary karba fonta a kezét.
– A saját bátyámat nem vagyok hajlandó beleszámolni! Egyszerre
sóhajtottak fel, és tekintetük Lady Begonia Dixonra szegeződött. A
rózsapiros ajkú, égszínkék szemű, tökéletesen ívelt vállú szépség a londoni
társaság felét, konkrétan az összes férfit elbűvölte alig néhány nappal az
után, hogy a városba érkezett. Valószínűleg a haja is gyönyörű, gondolta
Violet bosszúsan. Hála legyen a parókának, mert a társaságban kötelező
rizsporos paróka igazán kiegyenlítette a hátrányokat így a mosogatólé-
szőke hajú lányok is versenyezhettek a fényes, göndör aranyhalakkal.
Nem mintha Violetnek gondja lett volna a mosogatóvíz-szőke hajjal.
Számára ez teljesen elfogadható volt A fényes is. Csak ne legyen göndör
szőke
– Mennyi ideje ülünk itt? – kérdezte Mary hangosan.
– Háromnegyed órája – adta meg becslését Violet.
– Már olyan régóta?
Violet komoran bólintott.
– Attól tartok.
– Nincs elég férfi – jelentette ki Mary. Hangja elvesztette élét, kissé
lelombozódottnak tűnt. De igaza volt. Valóban nem volt elég férfi. Túl
sokan mentek el harcolni a gyarmatokra és nagyon sokan nem jöttek vissza.
Plusz az olyan komplikációk, mint Lady Begonia Dixon (kilenc férfit foglal
le a többi lány elől, gondolta Violet meglehetősen morózusan), és e hiány
igen súlyodnak tűnt.
– Egész éjjel csak egyszer táncoltam – közölte Mary. Aztán csend.
Majd: – És te?
– Kétszer – ismerte el Violet. – De egyszer a bátyáddal.
– Ó. Rendben, az nem számít.
De számít – riposztolt Violet. Thomas Filloby partiképes fiatalember
megvan a két lába és az összes foga, tehát az ő mércéje szerint igenis számít
– Hiszen nem is kedveled a bátyámat.
Semmit nem lehetett mondani erre, ami nem volt durva vagy
hazugság, ezért Violet csak egy furcsa kis fejmozdulatot tett, amit így is,
úgy is lehetett érteni.
– Bárcsak lenne bátyád! – szólt Mary.
– Hogy felkérhessen táncolni?
Mary bólintott.
– Sajnálom. – Violet várt egy pillanatot, arra számított, hogy Mary
reagál, valami olyasmit mond, hogy „nem a te hibád”, de Mary figyelme
végre elszakadt Lady Begonia Dixon személyéről, és már a
limonádésasztalnál figyelt valakit.
– Ki az? – kérdezte Mary.
Violet oldalra hajtotta fejét.
– Azt hiszem, Ashbourne hercege.
– Nem, nem rá gondolok – szólt Mary türelmetlenül. –Aki mellette áll.
Ő kicsoda?
Violet tagadón ingatta fejét.
– Nem tudom.
Nem látta jól a szóban forgó úriembert, de abban egészen biztos volt,
hogy nem ismeri. Magas volt, de nem nagyon magas, atletikus kecsességgel
állt, olyan magabiztos férfitartással, amely egyértelműen jelezte:
tökéletesen ura a testének. Nem is kellett közelről látnia az arcát, hogy
megállapítsa, mennyire szép férfi. Mert ha nem is elegáns, ha arca nem is
Michelangelo álma, attól még szép férfi.
Magabiztos, a magabiztos férfiak pedig mindig szépek.
– Még nem láttam a társaságban – jegyezte meg Mary elgondolkodva.
– Adj neki öt percet és garantáltan meg fogja találni Lady Begoniát –
jegyezte meg Violet némi malíciával.
 Ám a szóban forgó férfiú mintha észre sem vette volna Lady Begoniát,
és ez önmagában is figyelemre méltónak tűnt. A limonádésasztal mellett
időzött, hat pohárral fogyasztott, majd átment a büféasztalhoz, ahol
rettenetesen sok ételt vett magához. Violet nem igazán tudta miért követi
figyelmével a fiatal férfit, hacsak azért nem, mert új volt a társaságban és
Violet unatkozott.
A férfi pedig fiatal volt. És nagyon fess.
De főként, mert unatkozott. Maryt felkérte táncolni a harmadik
unokatestvére, így Violet egyedül maradt pertezselyemárus székén, és
semmi más dolga nem volt, minthogy számolja, hány szendvicset
fogyasztott az új vendég.
Hol van az anyja? Egészen nyilvánvaló, hogy itt az ideje távozni. A
levegő egészen sűrű lett, melege volt, és egyáltalán nem úgy nézett ki,
mintha valaki is fel akarná kérni táncolni, és…
– Szép estét, kisasszony! – szólt egy hang a közelből. –Ismerem önt.
Violet pislogott, felnézett. Ő volt az. Ő. A rettentően éhes, tizenkét
szendvicset felfaló úriember.
Fogalma sem volt, hogy kicsoda.
– Ön Miss Violet Ledger.
Ami azt illeti, Miss Ledger mivel nem volt nővére, de nem tartotta
fontosnak kiigazítani. Teljes nevének ismerete arra utalt, hogy ismerték
egymást egy ideig, illetve a fiatalember régről ismeri őt.
– Elnézést – hebegte, mert sosem volt tehetsége ahhoz, hogy
ismeretséget tettessen. – Én…
– Edmund Bridgerton – mutatkozott be a férfi könnyed mosollyal. –
Évekkel ezelőtt ismerkedtünk meg. George Millertonnál jártam látogatóban.
– Körülnézett a teremben. – Látta esetleg? Itt kéne lennie.
– Ó, igen – felelte Violet. Némiképp meglepte Mr. Bridgerton
barátságossága. A londoniak általában nem ilyen kedvesek. Nem mintha
ellenére lett volna ez a szívélyesség. Csak valahogy nem volt hozzászokva.
– Találkoznunk kellett volna – szólt Mr. Bridgerton elgondolkodva,
tekintetével barátját keresve.
Violet zavartan köhécselt.
– Itt van. Korábban táncoltam vele.
Mr. Bridgerton ezen egy pillanatig elgondolkodott, majd leült mellé.
– Azt hiszem, tízéves koromban láttam önt legutóbb. Violet még
emlékeiben kutatott.
 Mr. Bridgerton oldalvást pillantott rá.
– Eltaláltam a lisztbombámmal.
Violet felszisszent.
– Ön volt az?
Mr. Bridgerton újra mosolygott.
– Ó, hát már emlékszik!
– Elfelejtettem a nevét.
– Le vagyok sújtva, kisasszony!
Violet oldalra fordult ültő helyében és önkéntelenül elmosolyodott.
– Olyan dühös voltam…!
Edmund Bridgerton felnevetett.
– Ó, ha látta volna, milyen arcot vágott!
– Nem láttam semmit. Liszt ment a szemembe.
– Csodáltam, hogy nem állt bosszút.
– Próbáltam – ismerte el Violet. – De apám rajtakapott. Edmund
bólintott, mintha lenne némi tapasztalata ilyen
akadályoztatottsággal.
– Remélem, valami nagyszerű bosszút eszelt ki.
– Ha jól emlékszem, kellett hozzá egy pite is.
Mr. Bridgerton elismerően bólintott.
– Nagyszerű bosszú lett volna. Epres pite volt? – kérdezte szemöldökét
összevonva.
– Szedres – felelte Violet, és az emlék hatása elég volt, hogy hangja
ördögien csengjen.
– Annál is jobb. – Hátradőlt, kényelmesen elhelyezkedett. Laza volt és
fesztelen, természetesen viselkedett, teljesen jól beleilleszkedett a
helyzetbe. Tartása olyan szabályos volt, ahogy az társaságbeli fiatal uraktól
elvárható, és mégis…
Más volt.
Violet nem igazán tudta, hogyan írja le, de volt valami Edmund
Bridgertonban, amitől jól érezte magát vele. Fesztelen volt. Boldog.
Szabad.
Mert ő volt ő. Egy perc elég volt a társaságában, hogy felismerje:
Edmund Bridgerton a legboldogabb, legszabadabb ember, akivel valaha
találkozott.
– Volt lehetősége bevetni azt a fegyvert? – kérdezte.
Violet kérdőn nézett rá.
 – A pitét – emlékeztette.
– Ó, nem. Apám a fejemet vette volna. Ráadásul nem volt kit
megtámadni.
– Nyilván találhatott volna okot arra, hogy Georgie-n alkalmazza –
jegyezte meg Mr. Bridgerton.
– Nem támadok, ha nem provokálnak – felelte Violet évődően
hamiskás, de bájos mosollyal, – Georgie Millerton pedig sosem borított le
liszttel.
– Nagyon méltányos hölgy – jegyezte meg Mr. Bridgerton. – A
legjobbak közé tartozhat.
Violet érezte, hogy arca nevetségesen melegszik. Hála az égnek, a nap
már majdnem lement, és nem sok fény áradt be az ablakon. Mivel csak
pislákoló gyertyák világították meg a helyiséget, nyilván nem látja, hogy
elpirult.
– Nincsenek testvérei, akiken kitölthette volna haragját?
– kérdezte Mr. Bridgerton. – Úgy vélem, kár elpocsékolni egy nagyon
finom pitét.
– Ha emlékezetem pontos, az a pite nem ment pocsékba. Aznap
vacsoránál mindenki kapott pudingot, kivéve én. Egyébként pedig
nincsenek testvéreim.
– Valóban? – kérdezte Mr. Bridgerton homlokát ráncolva. – Furcsa,
hogy erre nem emlékszem önnel kapcsolatban.
– Sok mindenre emlékszik? – kérdezte Violet kétkedőn.
– Mert én…
– Ön nem? – fejezte be helyette a mondatot. És nevetett. – Ne
aggódjon. Nem veszem sértésnek. Én soha nem felejtek el arcokat. Ez most
áldás vagy átok?
Violet belegondolt, vele hányszor fordult elő, hogy nem tudta az előtte
álló személy nevét.
– Hogyan lehetne ez átok?
Edmund csélcsap fejbiccentéssel hajolt hozzá közelebb.
– Tudja, az ember szíve meghasad, ha szép hölgyek nem emlékeznek a
nevére.
– Ó! – Violet érezte, hogy mélyen elpirul. – Ó, nagyon sajnálom, de
bizonyára figyelembe veszi, hogy nagyon régen történt és.
– Elég! – nevetett a férfi. – Tréfáltam.
– Ó, persze, persze.
 Violet a fogát csikorgatta. Persze, hogy tréfált. Hogy lehetett olyan
ostoba, hogy ezt nem ismerte fel? Bár…
Az imént szépnek nevezte volna?
– Azt mondta, nincsenek testvérei – terelte Edmund a társalgást oda,
ahol abbahagyták. És Violet most először érezte, hogy Mr. Bridgerton teljes
figyelmével feléje fordul. Nem a társaságot figyelte, nem George Millertont
kereste tekintetével. Rá nézett, egyenesen a szemébe és… borzasztóan szép
szeme volt.
Violet feszengett, körülbelül két másodpercet késett a válasszal ahhoz,
hogy a beszélgetés gördülékenysége fennmaradjon.
– Nincsenek testvéreim – felelte túl hirtelen, hogy jóvátegye az iménti
késlekedést. – Nehéz gyerek voltam.
Mr. Bridgerton szeme tágra nyílt, szinte pajkos öröm villant
tekintetében.
– Valóban?
– Nem, úgy értem nagyon kicsi koromban. Nehezen születtem meg. –
Szentséges ég, hova tűnt az illedelmes társalgás képessége? – A doktor azt
mondta édesanyámnak, hogy ne legyen több gyermeke. – Feszengett,
nagyon kínos volt a helyzet. Elhatározta, hogy menti, ami menthető,
igyekszik elővenni legjobb társasági modorát. – És önnek?
– És nekem? – kérdezte évődőn.
– Vannak testvérei?
– Három. Egy nővérem, egy bátyám és egy húgom.
A gondolat, hogy még három ember lehetett volna az ő magányos
gyermekkorában, hirtelen csodálatosnak tűnt.
– Közel állnak egymáshoz?
Mr. Bridgerton ezen egy pillanatig elgondolkodott.
– Azt hiszem, igen. Ezen sosem gondolkodtam. Hugó szinte
mindenben az ellentétem, de a legjobb barátaim közé sorolnám.
– És a lánytestvérei?
– Billie hét évvel idősebb nálam. Végre férjhez ment, így vele nem
találkozom gyakran, de Georgiana egy kicsit fiatalabb. Talán annyi idős,
mint ön.
– Ezek szerint nincs itt Londonban?
– Jövőre itt lesz. A szüleim azt mondják, még mindig nem tértek
magukhoz Billie debütálása óta.
 Violet érezte, hogy a szemöldöke megrebben, de tudta, hogy nem
szabad…
– Megkérdezheti.
– Mit tett? – kérdezte.
Mr. Bridgerton cinkos mosollyal hajolt közelebb.
– Részleteket nem sikerült megtudnom, de úgy hallottam, hogy valami
tűzzel kapcsolatos skandallum történt.
Violet lélegzete is elállt, a döbbenettől és a csodálattól.
– És valami törött csont is volt a dologban – tette hozzá a férfi.
– Ó, szegény Billie!
– Nem az ő csontja tört
Violet alig tudta türtőztetni magát a nevetéstől.
– Ó, ne! Nem lenne szabad…
– Nyugodtan nevessen.
És Violet nevetett. Kitört belőle a kacagás, hangosan, gyöngyözőn, és
amikor rájött, hogy az emberek őt nézik, egyáltalán nem törődött vele
Így ültek együtt még néhány pillanatig. Kellemes és nyugalmas volt
köztük a csend, mint a napfelkelte. Violet az előtte táncoló urakat és
hölgyeket nézte. Valahogy tudta, hogy ha Mr. Bridgerton felé merne
fordulni és rá nézne, képtelen lenne elvonni róla tekintetét.
A zene a vége felé járt, de amikor lenézett, látta, hogy a lába ritmusra
mozog. Mr. Bridgerton lába is, és akkor…
– Miss Ledger, megtisztelne egy tánccal?
Violet ekkor feléje fordult és ránézett. És tudta, hogy nem tévedett,
képtelen másfelé nézni. Nem látott mást, csak Edmund Bridgerton arcát és
az előtte álló életet, olyan tisztán, mint azt a szedertortát oly sok évvel
korábban.
Kezét nyújtotta, és ahogy ujjaik egymáshoz értek, az olyan volt, mint
valami ígéret.
– A legnagyobb örömmel, uram.

Sussex, hat hónappal később

Violet Bridgerton pontosan nyolc órája volt Violet Bridgerton, és

nagyon tetszett az új neve.
– Ó, az meglepetés – felelte Edmund, mohó, férfias, sejtető mosollyal
nézve rá a hintó szemközti üléséről. Illetve nem egészen onnan. Ebben a
pillanatban Violet már majdnem az ölében ült. És… aztán teljesen az
ölében.
– Szeretlek – mondta Edmund, hitvese meglepett sikolyán nevetve.
– Nem annyira, mint én téged.
Edmund a lehető legtűnődőbb, mérlegelőbb kifejezéssel nézte.
– Csak azt hiszed, hogy tudod, miről beszélsz.
Violet mosolygott. Nem először folytatták le pontosan ezt a
beszélgetést.
– Hát jó – engedett Edmund. – Lehet, hogy te jobban szeretsz engem,
de én nagyobb hévvel szeretlek. – Várt egy pillanatot. – Nem kérdezed meg,
hogy mit jelent ez?
Violet végiggondolta, miképpen szerette már. Nem előlegezték meg
maguknak azt, amiben csak a házassági eskü után lehet részük, de nem
mondhatni, hogy teljesen ártatlanok lettek volna.
Violet úgy döntött, jobb, ha nem kérdez rá.
– Csak azt mondd meg, hogy hová megyünk – kérlelte.
Edmund nevetett, jobb karjával átölelte hitvesét.
– Nászútrra – súgta. Hangja forrón, finoman simult Violet bőrére.
– De hová?
– Mindent a maga idejében, drága Mrs. Bridgerton. Mindent a maga
idejében.
Violet próbált visszacsusszanni saját helyére, a szemközti ülésre –
hiszen így illendő, emlékeztette magát de Edmund erről hallani sem akart,
és a karjánál fogva visszarántotta.
– Mit gondoltál, hogy csak így el akarsz húzódni? – mordult.
– Csak… Nem tudom!
Edmund ezen harsányan, szívből, lélekmelengető kedvességgel
felnevetett.Olyan boldog volt! Olyan boldoggá tette hitvesét. Anyja
kijelentette, hogy még túl fiatal a nősüléshez, hogy Violetnek egy érettebb
férfit kéne férjül választania, olyan embert, aki már megörökölte a nemesi
címét.
Ám attól az első pillanattól kezdve, amikor a táncparkettre léptek,
amikor megfogták egymás kezét, amikor először igazán egymás szemébe
néztek, Violet többé nem tudta elképzelni az életét Edmund Bridgerton
nélkül.
Edmund volt az ő másik fele, tökéletesen kiegészítették egymást.
Együtt voltak fiatalok, együtt öregednek meg. Fogják egymás kezét,
vidékre költöznek, és sok-sok gyerekük lesz.
Az ő gyerekei nem lesznek magányosak otthon. Egy egész fészekalját
akart. Kacagást a házban. Ricsajt és nevetést, és mindent, amit Edmund
akar amit együtt élveznek: friss levegőt, eperlepényt és…
Nos, és időnként Londonba utaznak. Annyira azért nem kedvelte a
vidéki életet, hogy ne kívánta volna ruháit Madame Lamontaine
szalonjában varratni. És persze nyilván nem bírna ki egy egész évet úgy,
hogy nem megy operába. Ám ezeken kívül – plusz néhány társasági
esemény itt meg ott, mert szerette a társaságot –, az anyaságra vágyott
leginkább.
Sóvárogta.
Ám nem is tudta, milyen nagyon, milyen elszántan akarja, amíg nem
találkozott Edmunddal. Olyan volt, mintha zsigereiben valami visszafogta
volna magát, mintha nem engedte volna felszínre a gyermekek iránti
vágyát, amíg nem találkozott azzal a férfivel, akiről el tudta képzelni, hogy
szívesen szülne neki gyermeket.
– Már majdnem ott vagyunk – jelentette be Edmund, az ablakon
kinézve.
– Konkrétan hol…?
A kocsi már lassított, aztán megállt és Edmund sokatmondó, kissé
kaján mosollyal nézett fel.
– Itt
Kinyílt az ajtó, Edmund kiugrott, majd kezét nyújtotta, hogy lesegítse
hitvesét. Violet óvatosan lépett, nehogy hasmánt essen a sárba az esküvője
napján. Aztán felnézett.
– A Hare and Hounds fogadó? – kérdezte csodálkozva.
– Pontosan – felelte Edmund büszkén. Mintha nem lenne több száz
fogadó szerte Angliában, amely pontosan így néz ki.
Violet pislogott Sokszor.
– Egy fogadóba hoztál?
– Igen – felelte, azzal lehajolt és cinkos halkan a fülébe súgott. –
Gondolom, csodálkozol, miért éppen ezt a helyet választottam.
– Nos… igen.
Nem mintha valami gondja lett volna azzal, hogy egy fogadóban kell
éjszakáznia. Az épület kívülről nagyon jónak tűnt. És ha Edmund ide hozta,
biztosan tiszta és kényelmes.
 – Megmondom, miért – mondta, megcsókolva hitvese kezét. – Ha
hazamegyünk, be kell mutatnom téged a személyzetnek. Persze csak hatan
vannak, mégis… nagyon megsértenénk őket, ha nem szánnánk rájuk kellő
figyelmet.
– Ó, nyilván – szólt Violet kissé csodálkozva, hogy hamarosan a saját
házuk asszonya lesz. Edmund apjától alig egy hónappal korábban kaptak
egy meghitt udvarházat. Nem volt nagy, de az övék.
– Nem is szólva arról – folytatta Edmund –, hogy ha nem mennénk le
reggelizni holnap vagy holnapután… –
Egy pillanatra elhallgatott, mintha valami nagyon fontos dolog jutott
volna eszébe. – Vagy holnapután-után…
– Nem jövünk le reggelizni?
Edmund mélyen a szemébe nézett.
– Ó, nem.
Violet elpirult. Feje búbjától a lábujjáig.
– És ez legalább egy hétig így lesz.
Violet feszengett, próbált nem figyelni a várakozás izgalmának
bizsergető hullámaira.
– Tehát, tudod – szólt lassú, sokatmondó mosollyal ha eltöltünk egy
hetet… vagy kettőt úgy…
– Két hetet? – nyöszörgött.
Edmund kedvesen vállat vont
– Lehetséges.
– Ó, szentséges…
– Nagyon zavarban lennél a személyzet előtt.
– De te nem.
– Az ilyesmitől a férfiak egyáltalán nincsenek zavarban– felelte
Edmund szerényen.
– De hát egy fogadóban…
– Egész hónapban a szobánkban maradhatunk, ha úgy tartja kedvünk,
és aztán többé a környékre sem jövünk!
– Egy hónapig?!
Már nem is tudta pontosan, hogy elpirult vagy elsápadt.
– Bízd csak rám! – szólt a férfi pajzán mosollyal.
– Edmund!
– Na, jó, lesz egy-két esemény, amire ki kell dugnunk az orrunkat
húsvét előtt.
 – Edmund…
– Neked Mr. Bridgerton.
– Ilyen előírásosan?
– Csak azért, mert így Mrs. Bridgertonnak kell szólítsalak.
Figyelemre méltó volt, hogyan képes ilyen nevetségesen boldoggá
tenni egyetlen mondattal.
– Tehát – mondta lassan, kéjesen, a szemébe nézve ha…
– Akkor bemegyünk? – kérdezte, felemelve hitvese kezét. – Éhes
vagy?
– Hmmm… nem – felelte Violet, bár egy kicsit éhes volt.
– Hála istennek!
– Edmund! – méltatlankodott Violet, és nevetett, mert férje ekkorra
már olyan gyors léptekkel haladt, hogy alig tudott lépést tartani vele
– A férjed nagyon türelmetlen ember – mondta, azzal szándékosan
megállt. Violet biztosra vette, hogy azért, hogy beleütközzön.
– Valóban? – kérdezte évődőn. Kezdte nőiesen erősnek érezni magát.
Edmund nem válaszolt. Már elérték a fogadós pultját és épp egyeztette
a foglalást.
– Nincs ellenedre, ha nem ölben viszlek fel a lépcsőn?
– kérdezte, amikor a formaságokkal végeztek. – Természetesen könnyű
vagy, mint egy tollpihe, én pedig férfiasan…
– Edmund!
– Csak eléggé türelmetlen vagyok.
És a tekintete… ó, a tekintetében ezer ígéret volt, és mindegyiket tudni
akarta.
– Én is – felelte halkan, férje kezébe simítva kezét. –Eléggé.
– Ó, a pokolba! – szólalt meg rekedtes hangon és karjába kapta. – Nem
tudok ellenállni!
– Elég lett volna, ha a küszöbön emelsz át – nevetett Violet a lépcsőn
felfelé.
– Nekem nem – felelte Edmund, azzal berúgta az ajtót, hitvesét az
ágyra dobta, hogy be tudja zárni maguk mögött az ajtót.
Aztán rögtön rávetette magát. Olyan macskaügyességgel mozdult,
amilyenhez hasonlót Violet még nem látott tőle.
– Szeretlek! – súgta, és ajka hitvese ajkához ért, keze a szoknya alá
csusszant.
 – Én jobban szeretlek – pihegte, mert amit Edmund tett… azt be kéne
tiltani.
– De én… én… – súgta, lefelé csókolva lábát, és aztán, szentséges ég,
megint felfelé. – Én még jobban foglak szeretni.
Violet ruhái mintha elrepültek volna, de nem volt benne szégyenérzet.
Felettébb meglepő, hogy itt fekszik e férfi alatt, és képes nézni, ahogy őt
nézi, figyeli, egész testét és nem érzett szégyent, egyáltalán nem volt
kényelmetlen a helyzet.
– Ó, istenem, Violet! – nyögött fel Edmund, furcsamód a lábai közé
helyezkedve. – Meg kell mondanom, nincs sok tapasztalatom ebben.
– Nekem sincs – súgta.
– Én még soha…
Ez felkeltette Violet figyelmét.
– Te még soha?
Edmund a fejét ingatta.
– Azt hiszem, rád vártam.
Violát lélegzete elállt, aztán lassú, áradó mosollyal azt mondta: –
Ahhoz képest, hogy még sosem csináltad, elég jól csinálod.
És Violet egy pillanatra úgy látta, mintha könny csillogna férje
szemében, aztán ahogy megjelent, el is múlt, pajkos, pajzán kacsintásban
oldódott fel.
– Úgy tervezem, hogy idővel sokat javulok.
– Én is – felelte Violet ugyanolyan félénken.
Edmund nevetett,-aztán Violet is nevetett, és összefonódtak.
És bár igaz, hogy mindketten sokat fejlődtek a korral, az első alkalom,
fent a Hare and Hounds legfinomabb pehelypaplanos ágyában…
Az testet rengetően jó volt.

Aubrey Hall, Kent

Húsz évvel később

Abban a pillanatban, amikor Violet meghallotta Eloise sikolyát, tudta,

hogy valami szörnyen nincs rendben.
Nem mintha a gyermekei soha nem sikítottak volna. Folyton
visongtak, általában egymással. Ám ez nem visongás volt, hanem sikoly. És
nem düh vagy bosszúság okozta, nem is csalódottság, vagy valami vélt
igazságtalanság.
 A rémület sikolya volt.
Violet olyan iramban rohant át a házon, hogy az szinte lehetetlennek
tűnt, hiszen a nyolcadik hónapban volt. Lerohant a lépcsőn, átfutott a
Hallon, ki a főbejáraton, le az előcsarnok lépcsőin…
És Eloise egész végig sikított.
– Mi az? – kérdezte döbbenten, ahogy meglátta hétéves lánya arcát. A
nyugati pázsit szélén állt, a sövénylabirintus bejáratának közelében és még
mindig sikoltozott. – Eloise – szólt rá Violet határozottan, két tenyere közé
véve arcát.
– Eloise, kérlek, mondd el, mi baj!
Eloise sikoltása zokogásba fulladt, befogta a fülét, és a fejét rázta
csillapíthatatlanul.
– Eloise, muszáj… – Violet szava hirtelen elakadt. Hasában a gyermek
elnehezült, lehúzódott, fájdalom nyilallt a hasába, mintha kővel dobták
volna meg. A futás hatása. Mély levegőt vett, próbálta lassítani szívverését,
kezét a hasa alá csúsztatta, kívülről próbálta megtámasztani.
– Papa! – sikoltott Eloise. Mintha a sikoltáson kívül csak ezt az
egyetlen szót tudta volna kimondani.
A félelem hideg ökle csapott Violet mellkasára.
– Mi történt?
– Papa – sírt Eloise. – Papapapapapapapapapa…
Violet pofon vágta. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy
gyereket ütött meg.
Eloise szeme tágra nyílt, nagy levegőt vett. Nem szólt semmit, csak a
labirintus bejárata felé fordult. És Violet ekkor látta meg.
A lábat.
– Edmund? – súgta. Aztán sikoltotta.
A labirintus felé rohant, a bejáratból kilógó csizmához, amelyhez
nyilván láb tartozik, amelyhez pedig nyilván test tartozik, amely a földön
hevet És egyáltalán nem mozdul.
– Edmund, ó, Edmund, ó, Edmund – ismételte újra meg újra, sírva,
nyögve.
Amikor odaért mellé, már tudta. Meghalt. Hanyatt feküdt, szeme még
nyitva, de nem volt benne élet. Eltávozott. Harminckilenc évesen eltávozott
az élők sorából.
– Mi történt? – súgta, kétségbeesetten simogatva, karját, csuklóját,
arcát markolva. Elméje tudta, hogy semmit nem tehet, nem hozhatja vissza
az életbe, és a szíve is tudta, de a keze valahogy nem fogadta el ezt a tényt.
Nem tudta megállni, hogyne érintse… szúrja, rángassa, markolja…
zokogva.
– Mama?
Eloise mögéje ért, szólította.
– Mama?
Violet képtelen volt hátrafordulni. Képtelen volt a gyermek szemébe
nézni tudván, hogy már csak ő maradt neki a szülei közül.
– Egy méhecske volt, mama. Megcsípte egy méhecske.
Violet mozdulatlanná merevedett. Méh? Mit ért az alatt,
hogy megcsípte egy méhecske? Mindenkit csípett már meg méh. A
szúrás helye feldagad, bevörösödik, fáj.
De nem halálos.
– Azt mondta, hogy semmiség – szólt Eloise remegő hangon. –Azt
mondta, hogy nem is fájt.
Violet csak nézte hitvesét, feje jobbra-balra rándult, mintha tagadná,
mintha nem akarná elhinni, hogy ez megtörténhetett. Hogyan lehetséges,
hogy nem fájt? Hiszen a halálát okozta. Ajkát mozdította, kínlódva próbált
kérdést formálni, hangot kiadni, de csak a „m… m… mmm” hangig jutott.
Azt sem tudta, mit akart kérdezni. Mikor történt? Mit mondott még? Merre
voltak?
De vajon számít ez? Számít bármelyik kérdés?
– Nem kapott levegőt – mondta Eloise.
Violet érezte, hogy lánya közelebb húzódott hozzá, aztán a kis Eloise
keze a kezébe csusszant.
Violet megszorította.
– És olyan furcsa hangokat hallatott – Eloise utánozni próbálta,
szörnyű hang volt. – Mintha fulladozott volna. Aztán… Ó, anya! Ó, anya! –
odabújt Violethez, oldalvást, ahol a csípője ívére hajthatta volna fejét, de
most nem volt ív, csak dudor, hatalmas has, benne egy gyermek, aki nem
fogja ismerni édesapját.
– Le kell ülnöm – súgta Violet. – Muszáj…
Azzal elájult. Eloise tompította esését.

Amikor Violet magához tért, szolgák vették körül. Mindegyikük arcán

a döbbenet és gyász. Volt, aki nem tudott a szemébe nézni.
 – Mielőbb ágyba kell juttatnunk – jelentette ki a házvezetőnő
nyugtalan sietséggel. Violet felnézett. – Van valami kéznél, amit
hordágynak használhatnánk?
Violet a fejét ingatta, közben hagyta, hogy egy lakáj ülő pozícióba
segítse.
– Nem kell. Tudok járni.
– Igazán, asszonyom…
– Azt mondtam, hogy tudok járni – csattant fel. Aztán valami
megfeszült és elpattant benne. Önkéntelenül nagyon mély levegőt vett.
– Hadd segítsek! – szólt a komornyik nyájasan. Azzal átfogta derekát
és talpra segítette.
– Én… nem tudom… de Edmund… – Mozdult, hogy még egyszer
ránézzen, de képtelen volt rávenni magát. Azt mondogatta magának, hogy
ez nem ő. Edmund nem ilyen.
Edmund nem ilyen volt.
Rossz érzése volt.
– Eloise? – kérdezte.
– A dajka már felvitte – mondta a házvezetőnő, azzal Violet másik
oldalára lépett. Violet bólintott. – Asszonyom, ágyba kell juttatnunk. Ez így
nem jó a babának.
Violet a hasára simította kezét. A gyermek erősen rugdalt. Ami
teljesen természetes állapot volt. Ez a gyermek rugdalt, csapkodott,
forgolódott, mocorgott, egy pillanatra sem állt meg. Ebben egészen más
volt, mint a többiek. És Violet arra gondolt, hogy ez jó dolog. Mert ennek a
gyermeknek erősnek kell lennie.
Erőt vett magán, nem zokogott fel. Mindkettőjüknek erősnek kell
lenniük.
– Szólt, asszonyom? – kérdezte a házvezetőnő, az épület felé vezetve.
Violet a fejét ingatta. Aztán sürgetőn pillantott az egyik lakájra.
– Küldessen a bábáért!
Violetnek nem volt szüksége a bábára. Senki nem akarta elhinni,
hiszen olyan nagy megrázkódtatás érte a terhesség oly késői szakaszában,
de a gyermek nem akart megszületni. Violet még három hetet töltött
ágyban. Evett, mert ennie kellett, és igyekezett emlékeztetni magát, hogy
erősnek kell lennie. Edmund meghalt, de hét gyermeke van, akiknek
szükségük van az anyjukra, a makacs magzattal együtt nyolc Aztán végül
gyors, könnyű vajúdás után a bába bejelentette: – Kislány!
 És apró, hangtalan csomagot tett Violet kezébe
Kislány. Violet nem igazán tudta elhinni. Abban a hitben volt, hogy
kisfiú lesz. Az Edmund nevet adta volna neki, felrúgva a család korábbi
névadási szokását, miszerint gyermekeiket az ábécé betűi szerint nevezik el,
sorrendben, eddig A-tól G-ig terjed a névsor. A kisfiút Edmundnak fogják
hívni és olyan lesz, mint Edmund, mert csak így képes értelmet adni ennek
az egésznek.
De kislány lett, rózsaszín bőrű kicsi lány, aki, miután felsírt, egy
hangot sem adott ki.
– Jó reggelt! – szólt Violet, mert nem tudta, mit mondjon. Lenézett, és
a saját arcát látta. Kisebb, kissé kerekebb, de határozottan nem Edmund
arca.
A baba ránézett, egyenesen a szemébe, bár Violet tudta, hogy ez nem
lehetséges. Az újszülöttek ilyet nem csinálnak. Jól tudta, hiszen ez a
nyolcadik gyermeke volt.
De ez a kicsi… Mintha nem tudatosult volna benne, hogy nem nézheti
így az anyját.
És pislogott. Kétszer A legnagyobb szándékossággal tette, mintha azt
mondaná: Itt vagyok. És pontosan tudom, mit csinálok.
Violet lélegzete is elállt. Teljesen és rögtön beleszeretett. Olyan
szeretet volt, hogy alig fért meg benne. Ekkor a gyermek olyan kiáltást
hallatott, amilyet Violet még soha nem hallott .Annyira erősen sírt, hogy a
bába is összerezzent. Sikított, és sikított, és csak sikított. A bába riadtan
szorgoskodott, a szobalányok beszaladtak, de Violet csak nevetni tudott –
Tökéletes – jelentette ki, azzal megpróbálta keblére vonni a kis sivalkodót.
– Teljesen tökéletes.
– Milyen nevet ad neki, asszonyom? – kérdezte a bába, amint a baba
elhallgatott, és már azzal foglalatoskodott, hogy szopni próbált.
– Hyacinth – határozott Violet Edmund kedvenc virágáról. Különösen
a kis fürtös jácintot szerette, a tavasz első hírnökeit. Ez a virág a természet
újjáéledését jelzi, ez a jácint pedig, a kicsi Hyacinth jelenti Violet számára
az újjászületést A tény, hogy ez éppen H betűs szó volt és tökéletesen
beleillett az Anthony, Benedict, Colin, Daphne, Eloise, Francesca és
Gregory sorba… Nos, ettől csak még tökéletesebb lett.
Kopogtak az ajtón. Pickens dada dugta be a fejét
– A lányok szeretnék látni Őladységét – mondta a bábának. – Ha kész
fogadni őket
 A bába Violetre nézett, aki bólintott. A dajka, miután figyelmeztette a
három rábízott gyermeket, bevezette őket a szobába.
– Ne feledjétek, amit mondtam. Ne fárasszátok édesanyátokat.
Daphne lépett elsőként az ágyhoz, majd Eloise és Francesca. Olyan
dús gesztenyebama hajuk volt, mint Edmundnak. Minden gyermekének
ilyen haja volt, és Violet arra gondolt, vajon Hyacinth is ezt örökölte-e.
Újszülöttként csak hamvas pihék borították a fejét.
– Kislány? – kérdezte Eloise hirtelen.
Violet mosolygott és olyan testhelyzetbe moccant, hogy
megmutathassa a babát.
– Igen.
– Ó, hála az égnek! – sóhajtott fel Eloise megkönnyebbülten. – Még
egy lány kellett.
Francesca bólintott. Edmund mindig azt mondta, hogy Francesca
tulajdonképpen Eloise ikertestvére, csak valami véletlen folytán nem
egyszerre születtek. Ugyanazon a napon, de egy év különbséggel. A hatéves
Francesca hagyta, hogy Eloise vezesse. Mindenben utánozta és azt tette,
amit a hangosabb, bátrabb Eloise. Ám időnként Francesca meglepetést
okozott azzal, hogy olyasmit tett, amit teljesen ő talált ki.
Ezúttal azonban nem történt ilyesmi. Ott állt Eloise mellett,
rongybabáját szorongatva, és egyetértett mindennel, amit nővére mondott.
Violet legidősebb lányára, Daphnére nézett. Már tizenegy éves volt,
elég idős ahhoz, hogy kézbe foghasson egy csecsemőt.
– Akarod látni?
Daphne a fejét ingatta. Sűrűn pislogott. Akkor szokott ilyet tenni, ha
meghökkent valamin. Aztán hirtelen kihúzta magát.
– Te mosolyogsz – szólalt meg.
Violet ismét a kis Hyacinthra mosolygott, aki elengedte a mellbimbót
és elaludt.
– Igen – felelte Violet, és hallotta hangjában a mosolyt. Már el is
felejtette, milyen a hangja, amikor mosolyog.
– Nem mosolyogtál azóta, hogy papa meghalt – jegyezte meg Daphne.
– Valóban? – kérdezte Violet, felnézve rá. Lehetséges ez? Három hete
nem mosolygott? Fel sem tűnt. Ajka emlékezetből formálta az ívet, talán
egy kicsit megkönnyebbült, mintha boldog emléket idézne fel.
– Nem mosolyogtál – erősítette meg Daphne.
 – Lehet, hogy igazad van – ismerte el Violet. Ha a gyermekeire nem
sikerült mosolyognia, nyilván akkor sem tette, amikor egyedül volt. A
gyász… előtte tátongott, egészben nyelte le. Súlyos volt, nehéz, lehúzta,
fáradt volt, nem engedte el.
Ilyen helyzetben senki nem tud mosolyogni.
– Mi a neve? – kérdezte Francesca.
– Hyacinth – felelte Violet, és úgy mozdult, hogy a lányok is láthassák
a kicsi arcát. – Mit gondolsz?
Francesca kissé oldalra hajtotta a fejét.
– Nem úgy néz ki, mint egy Hyacinth – jelentette ki Francesca.
– De igen – szólt közbe Eloise. – Nagyon rózsaszín.
Francesca vállat vont, ezzel egyetértett.
– Nem ismerheti apát – jegyezte meg Daphne halkan.
– Nem – felelte Violet. – Nem fogja ismerni.
Egy ideig senki nem szólt, aztán Francesca – a kicsi Francesca – azt
mondta: – Mi mesélhetünk neki róla.
Violet a könnyeivel küszködött. Soha nem sírt gyermekei előtt.
Könnyeit magányos óráira tartogatta, de most képtelen volt megállítani a
könnyek árját.
– Ez csodálatos gondolat, Frannie.
Francesca valósággal ragyogott, aztán felmászott az ágyba és addig
mocorgott, míg nem talált magának egy tökéletes helyet anyja jobb oldalán.
Eloise követte, aztán Daphne is, így minden Bridgerton lány a család
legkisebb tagját nézte – Nagyon magas volt – kezdte Francesca.
– Nem olyan magas – szólt Eloise – Benedict magasabb. Francesca ezt
mintha meg sem hallotta volna.
– Magas volt. És sokat mosolygott
– A vállára vett minket – mondta Daphne, és hangja kezdett
megremegni –, amíg nem lettünk túl nagyok,
– És nevetett – tette hozzá Eloise. – Nagyon szeretett nevetni. A mi
apánknak volt a legszebb nevetése…
 London
Tizenhárom évvel később

Violet életcéljává tette, hogy mind a nyolc gyermeke megtalálja a

helyét az életben és boldog legyen, és általában egyáltalán nem bánta, hogy
ez milyen rengeteg feladattal jár Társas összejövetelek, meghívások,
varrónők, kalaposok, és ez még csak a lányokkal való gond. A fiainak
ugyanannyi törődésre volt szükségük, ha nem többre. Az egyetlen
különbség az volt, hogy a világ lényegesen nagyobb szabadságot engedett a
fiúknak, mint á lányoknak, ami azt jelentette, hogy Violetnek nem kellett
életük minden részletét szoros figyelemmel követni.
Természetesen megpróbálta. Hiszen anya. Ám úgy érezte, anyai
feladata soha nem követelt olyan sokat tőle; mint ebben a pillanatban, 1815
tavaszán.
Nagyon jól tudta, hogy az élet nagy játszmájában nincs oka panaszra.
Az utóbbi hat hónapban Napóleon megszökött Elba szigetéről, valahol
Kelet-Indiában kitört egy hatalmas vulkán, és több száz brit katona vesztette
életét egy csatában New Orleansnál, amelyet tévedésből már az után vívtak,
hogy az amerikaiak aláírták a békeegyezményt. Violetnek azonban volt
nyolc egészséges gyermeke, és mindegyikük angol földön.
Mindazonáltal…
Mert mindig van mindazonáltal, ugye?
Ez a tavasz volt az első (és Violet remélte, hogy utolsó) szezon, amikor
két lánya is volt „a piacon”
Eloise 1814-ben elsőbálozott és mindenki nagy sikernek tekintette
volna, amit elért. Három hónap alatt három házassági ajánlat. Violet
nagyon, de nagyon örült. Nem mintha megengedte volna Eloise-nak, hogy a
három közül két kérő valamelyikéhez hozzámenjen, mert azok a férfiak túl
öregek voltak. Violetet nem érdekelte, milyen magas rangúak az urak,
egyetlen lányának sem engedi olyan férfihez kötni magát, aki meghal,
mielőtt neje betöltené a harmincadik évét.
Nem mintha ez fiatal férjjel nem történhetne meg.
Lehet betegség, baleset, borzalmas, halálos méhcsípés… Sok minden
okozhatja, hogy egy férfi élete virágjában meghal. Ám annak nagyobb a
valószínűsége, hogy egy öregember meghal, mint egy fiatal.
És még ha nem is ez a helyzet… Milyen épeszű lány akarna feleségül
menni egy hatvanévesnél is idősebb férfihez?
 Ám Eloise három kérője közül csak kettőt zárt ki az életkora. A
harmadik egy híján harmincéves volt, kisebb nemesi címmel és tisztes
vagyonnal. Lord Tarragonnal semmi ilyen gond nem volt. Violet biztosra
vette, hogy nagyon jó férj lenne belőle.
Eloise azonban ezt nem így gondolta.
Így hát most Eloise a második szezonját kezdi, Francesca pedig az
elsőt, és Violet kimerült. Még Daphnét sem kérhette meg, hogy időnként
legyen helyette húgai gardedámja. Legidősebb lánya két évvel korábban lett
Hastings hercegné, és az 1814-es társasági szezonban várandós volt. Az
1815-ösben is.
Violet imádta az unokákat, és madarat lehetett volna fogatni vele,
amikor megtudta, hogy hamarosan két új unokája születik (Anthony
felesége is várandós volt), de néha igazán elkelt volna a segítség. Ez az este
például teljes katasztrófa volt.
Hát jó, a katasztrófa talán egy kissé túlzó kifejezés, de igazán, ki
gondolja úgy, hogy jó ötlet maszkabált rendezni? Mert Violet egyáltalán
nem tartotta jó ötletnek. Abba pedig végképp nem egyezett bele, hogy ezen
a maszkabálon ő Erzsébet királynőként jelenjen meg. Vagy ha mégis, akkor
semmiképpen sem visel koronát. Mert nehéz darab és attól rettegett, hogy
lerepülne a fejéről, ha folyton előre-hátra lépkedne, topogna, nyakát
nyújtaná, hogy szemmel tartsa Eloise-t és Francescát.
Nem csoda, hogy fáj a nyaka.
Ám egy anya sosem lehet elég óvatos, különösen nem egy
jelmezbálon, amikor fiatal urak (és időnként fiatal hölgyek is) a jelmezt a
rossz magatartásra felhatalmazásnak tartják.
Nézzük csak… ott van Eloise, éppen Athéné kosztümjét igazgatja,
miközben Penelope Featheringtonnal beszél. Aki koboldnak öltözött.
Szegény lány!
De hol van Francesca? Szentséges ég, ez a lány egy kopár mezőn is
lépes lenne láthatatlan lenni! És ha már itt tartunk, hol van Benedict?
Megígérte, hogy táncol Penelopével és teljesen eltűnt.
Hova a…
– Aúúúúúú!
– Ó, bocsásson meg – szólt Violet, elhúzódva az úriembertől, aki…
Aki nem jelmezben volt. Csak álarcot tartott arca elé.
Ám Violet nem ismerte fel. Sem a hangot, sem a maszk alatti arcot.
Átlagos magasságú férfi volt, sötét hajú, elegáns.
 – Jó estét, fenség!
Violet pislogott, aztán eszébe jutott… a korona. Bár azt fel sem
foghatta, hogyan felejthette a borzalmas, súlyos koronát a fején.
– Jó estét!
– Keres valakit?
Megint csak elgondolkodott, honnan isméri ezt a hangot, de még
mindig nem jutott semmi az eszébe.
– Ami azt illeti, több valakit – jegyezte meg elmélázva.
– Ez idáig eredménytelenül.
– Részvétem – felelte a férfi, azzal megfogta Violet kezét, meghajolt és
megcsókolta. – A magam részéről igyekszem egyszerre csak egy emberre
korlátozni a keresést.
Önnek nyilván nincsenek gyerekei, akart riposztolni, de az utolsó
pillanatban sikerült türtőztetnie magát. Ha ő nem tudja, ki ez az úriember,
megvan az esélye annak, hogy az úriember sem tudja, kicsoda ő.
És persze lehet, hogy nyolc gyermeke van. Nem ő az egyetlen személy
Londonban, akire ilyen bőven szállt a házassági áldás. Ráadásul az úr
halántékán ezüst hajszálak csillogtak, vagyis elég idős lehet ahhoz, hogy
ennyi gyereke lehessen.
– Szabad egy szerény úriembernek táncra kérni egy királynőt? –
kérdezte.
Violet kis híján elutasította. Szinte soha nem táncolt nagy társaságban.
Nem mintha ellenezte volna vagy illetlennek tartotta volna. Edmund több
mint tizenkét éve hunyt el. Még mindig gyászolta, de már nem volt
gyászban. Edmund ezt nem akarta volna. Élénk színű ruhákat hordott és
sűrű programja volt a társaságban, de ritkán táncolt. Egyszerűen nem akart.
Aztán ez a férfiú mosolygott és volt benne valami, ami arra
emlékeztette Violetet, ahogy Edmund mosolygott, olyan örök kisfiúsán,
olyan sokattudóan mozdult ajka. Ettől a mosolytól Violet szíve mindig
megdobbant és bár az úriember mosolyától nem érzett úgy, valamit mégis
felébresztett benne. Valami kissé pajkos, kissé gondtalanabb érzést.
Fiatalságot.
– Örömmel – felelte, kezét az úr kezébe adva.

– Anya táncol? – kérdezte Eloise súgva Francescát.

– Ennél is érdekesebb – szólt Francesca –, hogy kivel táncol.
 Eloise a nyakát nyújtotta, egyáltalán nem próbálta elrejteni
érdeklődését.
– Fogalmam sincs.
– Kérdezd meg Penelopét – javasolta Francesca. –Ő mintha mindig
tudná, hol vannak egyesek.
Eloise ismét elfordult ezúttal az egész termet végigpásztázta.
– Hol van Penelope?
– Hol yan Benedict? – kérdezte Colin húgai mellé lépve.
– Nem tudom – felelte Eloise. – Hol van Penelope?
Colin vállat vont.
– Amikor legutóbb láttam, éppen egy növény mögött bújt el. Az ember
azt hinné, hogy olyan koboldjelmezben jobban el tud rejtőzni.
– Colin! – szólt Eloise, megragadva bátyja karját. –Menj, kérd fel
táncolni!
– Már megtettem – pislogott értetlenül. – Jól látom? Anya táncol?
– Ezért keressük Penelopét – közölte Francesca.
Colin tátott szájjal bámulta anyját.
–Azt hiszem, teljesen érthetően mondtuk – legyintett Francesca. –
Tudod, kivel táncol?
Colin tagadón ingatta fejét.
– Gyűlölöm az álarcosbálokat! Kinek az ötlete volt egyáltalán?
– Hyacinthé – felelte Eloise komoran.
– Hyacinth találta ki? – kérdezett vissza Colin csodálkozva.
Francesca szeme összeszűkült.
– Olyan, mint egy bábos mester – mordult.
– Isten óvjon mindannyiunkat, ha Hyacinth felnő? –jegyezte meg
Colin.
Senkinek nem kellett kimondania, de arcukon látszott, hogy mindenki
áment mondana erre.
– Ki az, akivel anya táncol? – kérdezte Colin.
– Nem tudjuk – felelte Eloise. – Ezért keressük Penelopét. Ő mintha
mindig tudná a választ ilyen kérdésekben.
– Valóban?
Eloise komor tekintettel nézett rá.
– Észrevettél valamit?
– Ami azt illeti, elég sokat – felelte Colin készségesen.
– De általában nem olyasmit, amit te szeretnél észrevetetni velem.
 – Mi itt maradunk, míg a táncnak vége nem lesz – közölte Eloise. –
Aztán kérdőre vonjuk.
– Kit akartok kérdőre vonni?
Felnéztek.
Megérkezett legidősebb bátyjuk, Anthony.
– Anya táncol – szólt Francesca, nem mintha ezzel konkrétan a
kérdésre válaszolt volna.
– Kivel? – kérdezte Anthony.
– Nem tudjuk – felelte Colin.
– És anyát akarjátok kérdőre vonni ezzel kapcsolatban?
– Ez volt Eloise terve – közölte Colin.
– Nem hallottam, hogy vitába szálltál volna velem – vágott vissza
Eloise. Anthony homlokán ráncok mélyültek.
– Azt hiszem, inkább az úriembert kéne kérdőre vonni.
– Felmerült az a gondolat esetleg, hogy egy ötvenkét éves hölgy
tudatának birtokában felelősséggel képes megválasztani táncpartnerét? –
tette fel a kérdést Colin, csak úgy, konkrétan senkinek nem címezve.
– Nem – felelte Anthony élesen.
Ugyanekkor Francesca is megszólalt: – De hiszen ő az anyánk!
– Ami azt illeti, csak ötvenegy éves – közölte Eloise. Francesca szúrós
pillantására hozzátette: – Igen, annyi.
Colin csodálkozva nézett húgaira, aztán Anthonyhoz fordult.
– Láttad Benedictet?
Anthony vállat vont.
– Az előbb még táncolt.
– Nem tudom, kivel – szólt Eloise egyre nyomatékosabban és
hangosabban.
Mindhárom testvére feléje fordult.
– Egyikőtök sem tartja különösnek, hogy anya és Benedict is titokzatos
idegennel táncol?
– Igazából nem – mormogta Colin. Senki nem szólt, mindannyian
anyjukat nézték, ahogy elegáns léptekkel lejt a parketten, aztán hozzátette:
– Jut eszembe, talán ezért nem táncol soha.
Anthony szigorúan, kérdőn nézett rá.
– Percek óta itt állunk és semmi mást nem csinálunk, csak a
viselkedésén spekulálunk – mutatott rá Colin.
Csend lett, aztán Eloise szólalt meg: – Na és?
 – Hiszen az anyánk – jegyezte meg Francesca.
– És nem gondoljátok, hogy neki is szüksége van magánéletre? Ne is
válaszoljatok erre a kérdésre. Megyek, megkeresem Benedictet.
– És nem gondolod, hogy Benedictnek is szüksége van magánéletre? –
riposztolt Eloise.
– Nem – felelte Colin. – De tőlem biztonságban van. Ha Benedict nem
akarja, hogy megtalálják, akkor nem fogom megtalálni.
Azzal fanyar üdvözléssel elindult, a büféasztal felé vette az irányt, bár
teljesen nyilvánvaló volt, hogy Benedict nincs a szendvicsek és sütemények
közelében.
– Itt jön – szisszent Francesca, és a táncnak valóban vége volt, Violet
elindult a terem széle felé.
– Anya! – szólt Anthony szigorúan abban a pillanatban, ahogy odaért
gyermekeihez.
– Anthony – szólt mosolyogva. – Egész este nem láttalak. Hogy van
Kate? Nagyon sajnálom, hogy nem érezte jól magát és nem tudott eljönni.
– Kivel táncoltál? – kérdezte Anthony komoran.
Violet csak pislogott.
– Tessék?
– Kivel táncoltál? – ismételte a kérdést Eloise.
– Igazán tudni akarjátok?– kérdezett vissza Violet halvány mosollyal.
– Én is. Mert nem ismerem az urat.
Anthony karba fonta a kezét.
– Az hogyan lehetséges?
– Ez álarcosbál – közölte Violet felettébb mulatságosnak találva a
helyzetet. – Az emberek itt inkognitóban is lehetnek.
– Újra táncolsz vele? – kérdezte Eloise.
– Valószínűleg nem – felélte Violet, a vendégeket pásztázva. –
Láttátok Benedictet? Penelope Featheringtonnal kéne táncolnia.
– Ne térj ki a kérdés elől – szólt rá Eloise.
Violet a lányához fordult, szemében ezúttal némi rósz-szállás villant.
– Mi volt a kérdés?
– Mi csak a javadat akarjuk – szólt Anthony, miután hosszasan
köhécselt.
– Biztos vagyok benne – mormogta Violet, és senki nem mert
megjegyzést tenni arra, hogy hangja kissé leereszkedően csengett.
– Csak… szóval olyan ritkán táncolsz – magyarázta Francesca.
 – Ritkán – felelte Violet könnyeden. – De nem mondhatnám, hogy
soha.
Aztán Francesca hangot adott a kérdésnek, amely mindannyiukat
foglalkoztatta: – Kedveled?
– Az urat, akivel táncoltam? Hiszen még a nevét sem tudom.
– Na de…
– Nagyon szép mosolya van – vágott a szavába Violet és felkért
táncolni.
– És?
Violet vállat vont.
– Sokat beszélt a fából faragott csalikacsa-gyűjteményéről. Nem
hiszem, hogy valaha találkozom még vele. – Bólintott gyermekei felé. – És
ha most megbocsátotok…
Anthony, Eloise és Francesca nézték, ahogy elvonul. Hosszú csend
után Anthony szólalt meg.
– Jól van.
– Jól van – ismételte Francesca.
Várakozással néztek Eloise-ra, aki komoran nézett rájuk és végül
kifakadt: – Nem, ez nincs így jól.
Újabb hosszú csend következett, aztán Eloise rákérdezett: –
Gondoljátok, hogy újra férjhez megy?
– Nem tudom – felelte Anthony.
Eloise köhécselt.
– Mi erről a véleményünk?
Francesca nyilvánvaló megvetéssel nézett rá.
– Már fejedelmi többesben beszélsz magadról?
– Nem. Igazán tudni akarom, mi a véleményünk erről. Mert én nem
tudom, mit gondoljak.
– Szerintem… – szólalt meg Anthony. Ám hosszú másodpercek teltek
csenddel, mielőtt befejezte a mondatot.
– Szerintem tud dönteni.
Egyikük sem vette észre, hogy Violet mögöttük állt, egy hatalmas
páfrány mögött és mosolygott.

Aubrey Hall, Kent

Évek múlva
 Az öregedésnek kevés előnye van, de ez biztosan közéjük tartozik,
gondolta Violet, boldogan felsóhajtva, ahogy unokáinak csapatát nézte, a
pázsiton hancúroztak.
Hetvenöt éves. Ki gondolta volna, hogy megéri ezt a kort? Gyermekei
azt a kérdést tették fel neki, hogy mit szeretne, azt mondták, nagy
mérföldkő ez, nagy ünnepséget kell rendezni.
– Csak a családot – felelte Violet. Így is nagy ünnepség lesz. Nyolc
gyermeke volt, harminchárom unokája, öt dédunokája. A családi
összejövetelek is elég nagyok!
– Mire gondolsz, anya? – kérdezte Daphne, azzal odaült mellé az egyik
kényelmes kanapéra, amelyeket Kate és Anthony nemrégiben vásároltak
Aubrey Hallba.
– Többnyire arra, hogy milyen boldog vagyok.
Daphne fanyar mosolyra húzta száját.
Violet vállat vont, de csak egyik válla mozdult.
– Mindig boldog vagyok.
– Valóban? – kérdezte Daphne, mintha nem igazán hinne neki.
– Igen. Amikor mind itt vagytok velem.
Daphne követte pillantását, a gyerekeket nézték. Violet nem is igazán
tudta, hányan vannak odakint. Akkortól nem tudta számolni, amikor valami
olyan játékot kezdtek játszani, amelyben volt egy teniszlabda, négy
tollaslabdaütő és egy farönk. Nyilván élvezetes játék lehetett, mert
megesküdött volna, hogy három fiú fáról ugrott le, hogy részt vehessen a
játékban.
– Azt hiszem, nem lesznek többen.
Daphne pislogott.
– Hogy mind itt vannak a pázsiton? Nem hiszem. Mary odabent van,
ebben egészen biztos vagyok. Láttam Jane-nel és…
– Nem, nem. Úgy értem, unokából nem lesz több – mondta, és
mosolyogva fordult Daphne felé. – Azt hiszem, a gyermekeim nem
ajándékoznak meg újabb unokákkal.
– Nos, én biztosan nem – felelte Daphne olyan arckifejezéssel, amely
azt sugallta: Távol álljon tőlem a gondolat? –Lucy nem szülhet. A doktor
megígértette vele. És… – Elhallgatott, és Violet szerette egyszerűen az arcát
nézni. Olyan jó dolog nézni, ahogy a gyermekei gondolkodnak. Soha senki
nem mondta neki, hogy amikor szülő lesz, milyen öröm nézni, ahogy
csendben vannak. Alszanak és gondolkodnak. Örökké tudta volna nézni így
gyermekeit. Még most is, amikor a nyolcból heten már elmúltak
negyvenévesek.
– Igazad van – szólt Daphne végül. – Azt hiszem, nem lesznek többen.
– Kivéve a meglepetésgyerekeket – tette hozzá Violet mert igazán nem
lett volna ellenére, ha valamelyik gyermekének sikerülne még egy unokát
nemzeni vagy a világra hozni.
– Hát igen – felelte Daphne bánatos sóhajjal. – Tudom, tudom.
 Violet felnevetett
– És másképpen nem is születne már unokám.
Daphne mosolygott.
– Nem.
– Ő ott most esett le egy fáról – szólt Violet a pázsit felé nézve.
– Fáról?
– Szándékosan – biztosította Violet.
– Ó, efelől kétségem sincs. Esküszöm, az a fiú félig majom. – Daphne
a pázsitra pillantott, végigpásztázva kereste Edwardot, legkisebb fiát. – Úgy
örülök, hogy itt vagyunk. Szegénynek testvérekre van szüksége. A másik
négy nem számít, sokkal idősebbek nála.
Violet a nyakát nyújtva figyelte a gyerekeket.
– Úgy látom, verekedésbe keveredett Anthonyval és Bennel.
– Győzni fog?
 Violet kicsit hunyorgott
– Úgy néz ki, hogy ő és Anthony egy csapatot alkotnak… Ó, egy
pillanat, itt jön Daphne. A kicsi Daphne – tette hozzá, mintha szükséges lett
volna.
– Akkor kiegyenlítődnek az erőviszonyok – jegyezte meg Daphne,
vigyorogva, ahogy nézte névrokonát, amint a kislány éppen behúz egyet a
fiának.
Violet is mosolygott és ásított.
– Fáradt vagy, anya?
– Egy kicsit.
Violet nem szívesen ismert el ilyesmit, a gyermekei mindig nagyon
hamar aggódni kezdtek miatta. Mintha nem értenék meg, hogy egy hetvenöt
éves idős asszony azért szeret szundikálni, egyszerűen azért, mert egész
életében szerette a rövid, pihentető alvást.
Daphne azonban nem forszírozta tovább a témát, barátságos csendben
ültek egymás mellett a kanapén, aztán Daphne hirtelen megszólalt: –
Valóban boldog vagy, anya?
– Ó, igen – pillantott rá Violet meglepetten. – Miért kérdezel ilyet?
– Hát, csak… mert… egyedül vagy.
Violet felnevetett.
– Alig vagyok egyedül, Daphne.
– Tudod, mire gondolok. Apa már majdnem negyven éve meghalt és te
soha…
Violet nagy élvezettel várta a mondat befejezését. Amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy Daphne képtelen rávenni magát, hogy kimondja,
amit gondol, rákérdezett: – Azt akarod kérdezni, hogy volt-e valaha
szeretőm?
– Dehogy! – fakadt ki Daphne, bár Violet egészen biztos volt abban,
hogy ezen tűnődött.
– Nos, ha mindenképpen muszáj tudnod: nem volt szeretőm.
– Úgy tűnik, muszáj volt megtudnom – mormogta Daphne
– Soha nem akartam.
– Soha?
Violet vállat vont.
– Nem tettem esküt, semmi ilyesmi. Gondolom, ha lehetőségem lett
volna rá, ha megfelelő férfit találtam volna, talán…
 – …feleségül mentél volna hozzá – fejezte be a mondatot Daphne
helyette.
Violet ferde pillantást vetett rá.
– Nahát, te igazán prűd vagy, Daphne!
Daphne szája tátva maradt a csodálkozástól. Ó, hát ez egészen kínos.
– Ó, jól van, jól van – szólt Violet, megsajnálva lányát.
– Ha megfelelő férfit találtam volna, valószínűleg feleségül mentem
volna hozzá, ha másért nem, azért, hogy te nehogy belehalj a tiltott
kapcsolat okozta döbbenetbe.
– Szabad emlékeztetnem téged, hogy te voltál az, aki alig volt képes
rávenni magát, hogy az esküvőm előestéjén a hitvesi ágyban történendő
dolgokról beszéljen nekem?
Violet csak legyintett.
– Biztosíthatlak, hogy azon a félszegségen már régen túl vagyok.
Hiszen Hyacinth esetében…
– Nem akarom tudni – jelentette ki Daphne határozottan.
– Hát, igen, talán mégsem – ismerte el Violet. –Hyacinthtal semmi sem
olyan, ahogy a nagy könyvben meg van írva.
Daphne egy szót sem szólt. Violet megfogta a kezét.
– Igen, Daphne – szólt nagyon őszintén. – Boldog vagyok.
– El sem tudnám képzelni, hogy Simon.
– Én sem tudtam elképzelni – vágott a szavába Violet.
– Mégis megtörtént. Azt hittem, belehalok a fájdalomba.
Daphne feszengett.
– De nem haltam bele. És te sem halnál bele. És az igazság az, hogy
idővel könnyebb. És az ember arra gondol, hogy talán boldog lehet majd
valaki mással.
– Ahogy Francesca – sóhajtott Daphne.
– Igen.
Violet egy pillanatra behunyta szemét, eszébe jutott, milyen szörnyen
aggódott, amikor harmadik lánya megözvegyült. Olyan rettenetesen
egyedül volt, nem mondhatni, hogy kerülte a családját, de nem is igazán
akart érintkezni velük. És Violettel ellentétben neki akkor még nem voltak
gyerekei, hogy segítsenek neki újra megtalálni az erőt magában.
– Ő a bizonyíték arra, hogy az ember kétszer is boldog lehet – jegyezte
meg Violet. – Két szerelemben. De tudod, nem úgy boldog Michaellel,
ahogy Johnnal volt. Egyiket sem tartanám jobbnak a másiknál, ez nem
olyan dolog, amit mérni lehetne. Egyszerűen más.
Előrenézett. Amikor a horizontot nézte, valahogy mindig filozofáló
hangulata támadt.
– Én nem számítottam ugyanolyan boldogságra, amilyenben apáddal
részem volt, de kevesebbel nem értem volna be. És sosem találtam olyat,
ami ennek megfelelt volna.
Visszafordult Daphne felé, gyengéden megfogta kezét
– És úgy alakult, hogy nem volt rá szükségem.
– Ó, anya! – szólt Daphne elérzékenyülve, szeme könnybe lábadt
– Az élet nem volt mindig könnyű apád nélkül, de mindig érdemes volt
élni.
Mindig.