Carl Orff

német zeneszerző, zenetanár

(1895-1982)

Münchenben született. Zenei tanulmányait a müncheni zeneakadémián folytatta, a

századforduló egyik neves német zeneszerzőjénél, Heinrich Kaminskinál és zenei pályája
mindjárt az oktatás frontján indult el. Egy balettiskolának volt a zenetanára. Ez a pályakezdés,
a zenetanítás alapelemeivel, valamint a tánccal való foglalkozás úgyszólván egész
munkásságára rányomta bélyegét. Pedagógiai műve, a világszerte alkalmazott Orff-Schulwerk
elsősorban a ritmikus képzésre fektet súlyt – nemegyszer a tánccal, illetve mozgásművészettel
összekapcsolva – de egyaránt gondja van az énekes és hangszeres képzésre is. Salzburgban
iskolát is alapított. Orff szerint a zene és a tánc egységet alkot: Münchenben létrehozta a
Zene- és Mozgásművészeti Intézetet. Több városban dolgozott, mint korrepetitor és
karmester. Zeneszerzői életműve szinte teljes kizárólagossággal színpadi alkotásokból áll.
Témáinak nagy részét a mitológiákból, a mesékből, és a középkori mondákból vette. Első
nagy színpadi sikerét 1937-ben, Frankfurtban aratta, az akkor színpadi változatban előadott
Carmina Buranával. 1935–36-ban, a hasonnevű versgyűjtemény szemelvényeire komponált
kantátája, a zeneszerző kimagaslóan legnépszerűbb alkotása - egyes vélemények szerint a
valaha volt legnépszerűbb komolyzenei mű. Műfaját Orff maga a következőképpen határozta
meg: világi dalok szólóénekesekre és kórusokra, hangszerkísérettel és mágikus képekkel.
Amint ebből kiderül, az énekelt, illetve zenekaron előadott tételeket a szerző eredeti
elképzelése szerint színpadi játék (újabb eladásokban tánc) egészíti ki. A darabot gyakran
adják elő színpad nélkül, oratóriumszerűen is. Egy különleges változatában a nagyzenekari
kíséretet maga Orff átdolgozta úgy, hogy azt két zongora és öt ütőhangszeres játékos
helyettesítse - ez felerősíti a ritmus, csökkenti a dallamok szerepét. A középkor iránti
érdeklődés a zeneszerző egész életművére jellemző. A kantáta alapjául szolgáló 13. századi
latin – német – francia nyelvű gyűjteményt a bajorországi Benediktbeuren kolostorában
találták meg 1803-ban. A világi élvezeteket dicsőítő vágáns költők verseire komponált, a
tavasz, a bor és a szerelem himnuszaként is ismert művet Frankfurtban mutatták be 1937.
június 8-án, melyet a végén visszatérő, grandiózus kórus nyitja és zárja (keretezi). Ebben a
kantáta esendő hőse pogány módon nem Istenhez, hanem a forgandó Szerencséhez
fohászkodik: O Fortuna... (Ó, Szerencse, változékony vagy, miként a Hold)! E kereten belül a
szerző a 28 számot 4 nagyobb blokkba rendezte: I. Tavasszal (I primo vere); II. A zöldben (Uf
dem anger); III. A borospincében (In taberna); IV. Szerelmi udvarlás (Cour d’amours). A
zene két kulcsfogalma a primitív motívumkészlet és a mágikus ismétlés. A zenei építőkövek
rendkívül egyszerűek, de a mágikus ismétlés, sulykolás motorizmusa hatásos. Ez a kopár,
sokszor durva, primitív, de ugyanakkor nagyon érzéki, találékony és változatos zene a maga
módján nagyon is eredeti. Nagy szerepet kap a kórus; a szólókat egy szoprán, egy tenor és egy
bariton énekli. TAVASSZAL és A ZÖLDBEN - az első tétel gregorián jellegű, utána
érzelmes baritonszólót hallunk, majd nagyméretű kórustétel következik. Ebben az egyre
gyorsuló tempójú kórusban és a következő, tisztán zenekari tánctételben találkozunk először
az Orffra oly jellemző ritmusorgiával. Ezután félig latin, félig német szövegű, humoros
kartételt hallunk; a zenekar és a kórus váltja egymást, végül egy igen gyors menetű, kicsattanó
erejű záró tétel következik. A BOROSPINCÉBEN - ezek az énekek az egész mű
leghumorosabb, helyenként meglehetősen sikamlós részei. Elsőnek a baritonszóló bordala-,
majd egy gúnyos, humoros, igen nagy magasságokba csukló tenorszóló következik, melynek
tárgya: a pecsenyévé változó liba szomorú sorsa. Pazar humorú gregorián paródia a következő
tétel. A rész befejezéseként magával ragadó temperamentumú, pezsgően vidám kocsmai
gúnydal szólal meg. SZERELMI UDVARLÁS - az első tételt szopránszóló és gyermekkar
adja elő; ez a tétel sem szűkölködik gúnyban. Itt keveredik először ófrancia a latinhoz. Ezután
szoprán és bariton kórus énekel. A szoprán szatirikusan, míg a bariton líraian ad elő. A
szopránszóló rövid lírai dala után a teljes együttes adja elő a mű egyik legszebb és
leglendületesebb tételét. Végül következik a Vénusz-himnusz, amelyben megszólal ennek a
középkori világi költészetnek minden öröme és lendülete.