Petőfi Sándor: Európa csendes, ujra csendes…

Európa csendes, ujra csendes, Emelje ez föl lelkeinket,

Elzúgtak forradalmai... Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Szégyen reá! lecsendesűlt és Mely amidőn a többi alszik,
Szabadságát nem vívta ki. Ég a sötétség éjjelén.

Magára hagyták, egy magára Ha a mi fényünk nem lobogna

A gyáva népek a magyart; A véghetetlen éjen át,
Lánc csörg minden kézen, csupán a Azt gondolhatnák fönn az égben,
Magyar kezében cseng a kard. Hogy elenyészett a világ.

De hát kétségbe kell-e esnünk, Tekints reánk, tekints, szabadság,

Hát búsuljunk-e e miatt? Ismerd meg mostan népedet:
Ellenkezőleg, oh hon, inkább Midőn más könnyet sem mer adni,
Ez légyen, ami lelket ad. Mi vérrel áldozunk neked.

Vagy kell-e még több, hogy áldásod

Nem érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utósó
Egyetlen híveid valánk!

Debrecen, 1849. január

Petőfi Sándor: Európa csendes, ujra csendes…

c. forradalmi versének elemzése
Petőfi Sándor utolsó versei közé tartozik az „Európa csendes, ujra csendes…” című
költemény. 1849 januárjában íródott a Pestről elmenekült magyar kormány új székhelyén,
Debrecenben. A költő ekkoriban jelentkezett Bem tábornoknál szolgálatra. Ekkor már csak a
magyar nép harcolt a szabadságáért (az európai forradalmak elbuktak), de ez a harc is elesni
látszott (az osztrákok megszerezték a Dunántúlt, valamint Pestet és környékét). Petőfi ezt az
állapotot morális és erkölcsi tőke kovácsolására használja fel költeményében. A vers tehát
forradalmi költemény.
A vers címe is arra utal, hogy a forradalmak kora befejeződött. A három pont viszont
továbbviszi ezt, nem hagyja ennyiben a szabadságért vívott harc kimenetelét, mely igencsak
baljósnak ígérkezett akkoriban.
A költemény hét négysoros versszakból áll. Ezek alkotják a vers négy egységét.
Az első szakaszba az első és a második versszak tartozik. Ebben elemzi a költő a
szomorú helyzetet: az európai forradalmak mind elbuktak, csak a magyarok harcolnak a hőn
áhított szabadságért. A többi népet megveti, mert feladták a szent forradalmukat, mellyel
kivívhatták volna a szabadságukat, mely a boldogság elérésének eszköze Petőfi szerint. A
megvetést az első versszakban a „Szégyen reá!” felszólítással érzékelteti, a másodikban pedig
a megvetést és a magyarok hősiességét a „magára” szó ismétlésével, a „gyáva” jelzővel,
valamint a Petőfinél oly gyakran előforduló lánc-kard hasonlattal fejezi ki (a lánc a rabság, a
kard a szabadság jelképe). Ez a hasonlat ellentétbe állítja a magyarokat, valamint a többi
népet: amíg „lánc csörg” a rab nemzetek kezén, addig a magyarok kezében „cseng a kard”.
Ezt az ellentétet erősíti a „csörg” és a „cseng” szó ellentétes hangneme: a „csörg”, mint mély
hangrendű szó lehangoltságot sugall; a „cseng” szó, mint magas hangrendű szó pedig
hősiességet, pozitívumot sejtet. Ez a rész még realisztikus, hangulata szomorkás, dühös, a
magyarokról még egyes szám harmadik személyben beszél a költő.
A másik egységet a harmadik strófa egyedül alkotja. Ez a vers fordulópontja, mely
abban is megmutatkozik, hogy a költő itt kezdi el használni a többes szám első személyt, ha a
magyar nemzetről beszél. Egy kérdést fogalmaz meg azt illetően, hogy kell-e csüggednie a
magyarnak a fent írt tények miatt. Ez az érzelmi fokozás eszköze. A kérdésre azonnal
válaszol: nem, sőt, ettől csak még lelkesebbnek kell lennie a magyaroknak. A válasz a vers
alapgondolata, mellyel elrugaszkodik a földtől, az érzelmekre kíván hatni, így a vers műfaja
egyértelműen romantikussá válik. Ennek következménye, hogy a hangulat sokkal
emelkedettebb lesz, a pesszimista szemléletmódot felváltja az optimista. Ezt kifejező eszköz a
kérdésben a „de” szócska és a „hát” szó ismétlése; és az arra adott válaszban az
„ellenkezőleg” és „inkább” szavak valamint a „légyen” szó felszólító alakja. Így próbálja meg
a költő a magyar népet megszólítani és harcra sarkallni.
A harmadik részt a negyedik és az ötödik versszak metaforája adja. Ezzel próbálja
igazolni Petőfi a mű alapgondolatát. Ezt a negyedik versszak első sora mutatja, melyben
pozitív hozzáállásra szólítja fel a nemzetet (az itt használt „emelje” ige is felszólító módú).
Ezután maga a metafora következik, mely megmagyarázza a felszólítás jogosságát. A lámpa
fényéhez hasonlítja a szabadságért harcoló nemzetet, mely egyedüliként világít, míg a többi
nemzet lámpása alszik. Ez az első szakasz valóságát idézi vissza immáron más szemszögből,
így a metaforát ellentétbe állítja a valós helyzet pesszimista szemléletével. Ehhez mérten le is
nyugszik a hangulat, hiszen érvekkel kívánja alátámasztani az optimista nézet helyességét. Az
ötödik versszakban vázolja fel a költő, hogy mi lenne akkor, ha a magyarok lámpása nem
világítana, és sötétségbe borulna minden. Így teljesen elrugaszkodik a vers a földi valóságtól,
hiszen a „fönn az égben” gondolkodók véleményéről beszél, akik így elenyészettnek látnák a
világot. A metafora első része kijelentő módú igéket használ, míg az elrugaszkodó második
részében már a feltételes módú igék jelennek meg, ezzel is felvezetve a mű utolsó szakaszát.
A negyedik rész tehát a hatodik és hetedik strófából áll. Ugyan itt is megtartja Petőfi a
többes szám első személyt, ha a magyarokról szól, de már nem a néphez, hanem az
istenségként megszemélyesített szabadsághoz beszél. A hatodik versszak első két sorában
erőteljes, az ódákat idéző könyörgésbe kezd, hogy ez az istenség segítsen a magyar népen. Ezt
nyomatékosítja a „tekints” szó ismétlése. A strófa második két sora indokolja a könyörgés
jogosságát: míg mások semmit sem tesznek, addig ez a nép az életét is adja a szabadságért.
Az utolsó versszakban egy kérdéssel – ami arról szól, hogy mit kíván még a segítségért a
szabadság - bizonyítja e nép feltétlen hűségét az ügyért. Ezt a vers utolsó mondatában nyíltan
ki is jelenti, a kijelentésnek pedig egy felkiáltójellel adja meg a méltó figyelemfelkeltést. Ez a
szakasz emeli ünnepélyessé az egész küzdelmet, így lelkesítve a harcoló nemzetet.
Ez a vers hiába tűnhet őrültnek - hisz egy vereségre álló szabadságharcból
optimizmust próbál kicsikarni -, mégis nagy hatása lehetett akkoriban, és van a mai napig is.
Ez az elrugaszkodás a valóságtól is kellhetett ahhoz, hogy a magyarok folytatni tudják még jó
pár hónapig a harcot az osztrákokkal. Ha nem is pont ez a vers, de mindenképpen az a
felfogás, amit Petőfi képviselt segíthette a nemzet morálját. Ezzel mindenki számára adott
valami jót, megmutatta, hogy a harc nem volt hiábavaló a kor emberének, sőt még a mai
ember számára sem az, mert van remény a teljes boldogság elérésére, ahogy azt a költő több
forradalmi és látomásversében is megírta (pl.: A XIX. század költői, Nemzeti dal), vagy
ahogy azt „Az apostol” című elbeszélő költeményében megfogalmazta.