Hervay Gizella:

ÉNEK HÁROM HANGRA

Az ember kiáltana kétségbeesetten,

s énekké válik a szava,
csak az állat nyüszít,
ha nem szabad vonítania.

Csak az ember hallgat,

ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
csak az ember énekel,
míg a jajgatásból kimenekül.

Csak az ember hallgat,

az állat nyüszít a fájdalomtól,
csak az ember énekel:
örömöt teremt a fájdalomból.

II

A kő a napról álmodik,
A nap a kőről álmodik,

A víz a földről álmodik,

A föld a vízről álmodik,

Az ember a mindenségről álmodik,

A mindenség az emberről álmodik.

A virág a vízbe vándorol,

A hold a halálba vándorol,
A lélek a lélekhez vándorol.

Kővé válna a nap,

Nappá válna a kő,
Emberré válna az ember.

III

Az ember csak akkor döbben a világra,

ha rákényszerül.
Magára kell maradnia, hogy megértse:
nincs egyedül.

Csak akkor döbben önmagára,

ha szükség van minden erejére,
meg kell nyernie a harcot,
nem állhat félre.

Kénytelen hős lenni, mert gyenge,

de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember –
kénytelen emberré válni
az embertelen küzdelemben.