Natashyának, amiért bátoríto ,

hogy öljem meg a kedveseimet.

És Nicknek, minden másért.
 1. FEJEZET

VÉR SZAGÁT ÉREZTEM, AMINT BELÉPTEM A HELYISÉGBE.

Kavargó hópelyhekkel teli széllökés kíséretében tártam ki
az ajtót. Fekete kabátom meglibbent, a hópelyhek a hajamra és
a ruhámra tapadtak. A szemem elé táruló helyiség szűk és
mocskos volt – korhadó asztalok hevertek a padlón szerteszét,
a sarkokban acélhordók álltak, a belőlük áradó sűrű füst
megült a mennyezet közelében. Egy ősrégi ventilátor forgo
lustán a mennyezeten – lapátjainak fele törö volt, vagy
hiányzo –, alig enyhítve a fullasztó levegőt.
Minden szempár rám tapadt, amikor beléptem az ajtón, és
egy pillanatra sem ereszte ek. Zord, vészjósló, meggyötört
arcok figyeltek szúrós tekinte el, mint a vérszagot érző
fenevadak, ahogy elhaladtam az asztalok melle . Ügyet sem
vetve rájuk, határozo léptekkel végigmentem a nyikorgó
padlódeszkákon, csizmám talpa ala éreztem a szögeket és az
üvegszilánkokat. Levegőt sem kelle vennem, hogy tudjam, a
helyiség verejték, alkohol és emberi mocsok szagától bűzlik.
És vértől. Szaga beleivódo a falakba, a padlóba és a
korhadó asztalokba, amelyeken sötét foltokban kenődö szét.
Minden egyes i lévő ember ereiben meleg és részegítő vér
keringe . A pulthoz közeledve hallo am, hogy jó néhány
szívverés felgyorsul, éreztem a vérszomj és az éhség sürgető
késztetését, ahogy egy csipetnyi félelmet és nyugtalanságot is.
Szerencsére páran még viszonylag józanok maradtak ahhoz,
hogy kitalálják az igazságot.
A pult mögö álló fickó egy őszes hústorony volt, torkán
egy csúnya sebhely éktelenkede . Végighúzódo az egész
nyakán, amitől a szája bal sarka véglegesen mogorva kifejezést
öltö . Közömbösen figyelte, ahogy helyet foglalok az egyik
penészes bárszéken, és karomat a horpadásokkal csúfíto
pultra fektetem. Tekintete a hátamra erősíte kard
markolatára tévedt, mire az egyik szemhéja megrándult.
– A ól tartok, nem tudok olyan itallal szolgálni, amit
szeretnél – jelente e ki halkan, kezét a bárpult alá csúsztatva.
Tudtam, hogy amikor ismét felemeli, nem lesz üres.
Valószínűleg egy vadászpuska, találga am. Vagy talán egy
baseballütő. – Legalábbis csapra verve nem.
Fel sem pillantva elmosolyodtam.
– Tudod, mi vagyok.
– Nem volt nehéz kitalálni. Egy csinos lány, aki besétál egy
ilyen helyre, az vagy a halálát kívánja, vagy már halo . –
Felhorkant, és sötét pillantást vete a hátunk mögö lévő
törzsvendégekre. Továbbra is éreztem magamon átható
pillantásukat. – Tudom, mit akarsz, és nem foglak
megakadályozni. Ezek az idióták senkinek sem fognak
hiányozni. Tégy, amit akarsz, de ne verd szét a báromat. Értve
vagyok?
– Valójában keresek valakit – feleltem, tudva, hogy nincs
sok időm. A hátam mögö lévő fenevadak mozgolódni
kezdtek. – Egy hozzám hasonlót. Kopasz. Magas. Az arca tele
van sebhelyekkel. – Felpillanto am, belenéztem a fickó
közömbös szemébe. – Járt i hasonló?
Egy izom megrándult az állkapcsán. Mocskos inge ala
felgyorsult a szívverése, a szemöldökén izzadságcseppek
gyöngyöztek. Egy pillanatig azt mérlegelte, hogy előkapja-e a
fegyvert vagy azt, amit a pult ala rejteget. Semleges,
bizalomgerjesztő tekinte el figyeltem, kezem a közö ünk lévő
bárpulton pihent.
– Lá ad őt – puhatolóztam finoman.
Megrázta magát, aztán ismét közömbös ábrázatot öltö .
– Nem. – Úgy tűnt, a választ valahonnan mélyről ásta elő. –
Én nem lá am. De… – A hátam mögö lévő férfiakra néze ,
mintha azt mérlegelné, mennyi időnk maradt, majd megrázta
a fejét. – Nagyjából egy hónappal ezelő betért ide egy idegen.
Senki sem lá a sem belépni, sem távozni. De megtaláltuk,
amit hátrahagyo .
– Amit hátrahagyo ?
– Ricksont és a fiait. Az o honukban. Mindent beboríto ak
a padlótól a mennyezetig. Állítólag a hol esteket úgy
szétcincálták, hogy a mai napig nem találták meg az összes
testrészt.
A számat harapdáltam belülről.
– Lá a valaki, hogy ki te e?
– Rickson nője. Életben maradt. Legalábbis három napig, de
aztán főbe lő e magát. Elmondása szerint a gyilkos egy
magas, sápadt férfi volt, olyan sebhelyes arccal, mint maga az
ördög.
– Volt vele valaki?
A csapos összevonta a szemöldökét, és megrázta a fejét.
– Nem, a nő azt állíto a, egyedül volt. De egy nagy, fekete
zsákot cipelt magával, amolyan hullazsákfélét. Csupán ennyit
tudtunk kiszedni belőle. Eléggé összefüggéstelenül beszélt,
ami ugye érthető.
Hátrébb húzódva bólinto am, bár a hullazsák szótól jeges
rémület fogo el. De legalább közel járok.
– Köszönöm – mormogtam, lecsúszva a bárszékről. – Most
megyek.
Ekkor megéreztem a vállamon egy kezet.
– Nem mész te sehova, kislány! – motyogta egy forró, állo
leheletű hang a fülembe. A hatalmas kéz lefelé mozdult, és
olyan erővel ragadta meg a csuklómat, ami kék foltot
eredményezhete volna, már ha esetemben még
előfordulhatna ilyen. – Túl hideg van odakint. Csatlakozz
hozzánk, és melegíts fel minket!
A csaposra néztem. Találkozo a tekintetünk, majd
rendkívül határozo an megfordult, és elvonult a hátsó
helyiség felé. Úgy tűnt, a melle em álló férfinak ez nem tűnt
fel – karjával végigsimíto a hátamon, és megállapodo a
derekamnál. Megpróbált magával vonszolni. Egy centit sem
mozdultam, mire összevonta a szemöldökét, de túl részeg volt
ahhoz, hogy felfogja, mi történik.
Megvártam, amíg becsapódik az ajtó a csapos mögö , majd
a zaklatómhoz fordultam.
Önelégülten mosolygo , átható alkoholbűz áradt belőle.
– Jó kislány. Te is szeretnéd, nem?
Mögö ünk felszedelőzködö néhány törzsvendég – vagy
részt akartak venni a mókában, vagy azt hi ék, hogy együ es
erővel legyűrhetnek. A többiek a söröskorsóik mögül figyeltek
feszülten, ugrásra készen, félelem szagát árasztva.
– Gyerünk, te kurva! – förmedt rám a melle em álló férfi.
Arcán aljas és elszánt kifejezéssel megragadta a másik
karomat. – Lássunk neki! Egész éjszaka bírni fogom.
Elmosolyodtam.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem halkan.
Üvöltve rávete em magam, és belemélyeszte em a
szemfogaimat a torkába.

MIRE A CSAPOS VISSZATÉRT, én már távoztam. Megtalálja majd a

testeket – azokét, akik elég ostobák voltak ahhoz, hogy
maradjanak, és szembeszálljanak velem – azon a helyen, ahol
összeestek, némelyiket darabokban, de a legtöbbet életben.
Megkaptam, amiért jö em. Kielégíte em az éhségemet, és jó,
hogy i , ebben a banditákkal és gyilkosokkal teli helyen, és
nem máshol. Inkább ezek a férfiak, mint egy ártatlan család
vagy idős házaspár, akik egy isten háta mögö i faházban
egymáshoz bújva igyekeznek melegíteni egymást. Szörnyeteg
vagyok, aki emberi életeket olt ki, és emberekre vadászik. Ezt
sosem hagyhatom magam mögö , de legalább eldönthetem,
kinek az életét veszem el.
Ismét havazo . Sűrű pelyhekben hullt, rátapadt a
szempillámra, az arcomra és egyenes szálú, fekete hajamra, de
nem éreztem semmit. A metsző hideg nincs hatással a
halo akra.
Suhinto am egyet a katanámmal, ami vérvörös csíkot
hagyo a földön. Visszacsúszta am a hátamon lévő tartóba,
majd megindultam, csizmám ala ropogo a fagyo föld.
Körülö em némán gubbaszto ak a fából és bádogból
összetákolt viskók, az ablakokból és a kéményekből sötét füst
kígyózo . Senki sem merészkede ki aznap este – az emberek
behúzódtak, az acélhordók és az üvegek körül kuporogtak,
tűzzel és alkohollal tartva távol maguktól a csontig ható
hideget. Senki sem lá a a hosszú, fekete kabátot viselő
magányos kamasz lányt a viskók közö járni-kelni. A város
többi látogatójához hasonlóan én is jö em, elve em, amire
szükségem volt, majd eltűntem az éjszakában. Vérontást
hagyva hátra.
Nagyjából száz méterre elő em hullámlemezből és szúrós
drótból készült kerítés magasodo a sötétben. I -o hiányos
volt, rések és lyukak tarkíto ák, amelyeket újra és újra
befoltoztak, míg végül megfeledkeztek róluk. Silány barikád
volt a fal túloldalán ólálkodó lényekkel szemben. Ha ez így
megy tovább, ez az isten háta mögö i hely hamarosan eltűnik
a föld színéről.
Nem az én gondom.
Felugro am a falnak dőlő egyik viskó tetejére, majd át a
falon, és könnyedén földet értem a másik oldalon.
Felegyenesedve végignéztem a köves lejtőn, ami abba az útba
futo , amin ideérkeztem, de már nem látszo a hó ala . A
kelet felől érkező lábnyomaimat is betakarta a fehér lepel.
I járt, gondoltam, miközben a szél az arcomba vágo , a
hajamat és a kabátomat tépázta. Alig egy hónappal ezelő . Egyre
közeledem. A kör lassan bezárul.
Leugro am a szikláról, és hat métert zuhantam, a kabátom
csapkodo a szélben. Az út szélén értem földet, és
felmordultam, ahogy a testem tompíto a a becsapódás erejét.
A durva, egyenetlen útra lépve éreztem, hogy
szétmorzsolódik a csizmám talpa ala . Odamentem, ahol az
út két irányba ágazo . Az egyik kanyargós volt, megkerülte
ezt az isten háta mögö i helyet, majd eltűnt délnek, a másik
keletnek folytatódo , ahol hamarosan felkel a nap.
Elnéztem az egyik, majd a másik irányba, és vártam.
Pontosan úgy, ahogy az előző válaszutaknál is, megint
éreztem valamit. Enyhe sürgetést, ami azt sugallta, hogy
északkeletnek folytassam az utamat. Több volt sejtelemnél,
több ösztönös megérzésnél. Bár nem tudtam rá pontos
magyarázatot adni, mégis tudtam, hogy melyik irány vezet az
átváltoztatómhoz. A vérkötelék szólít. A gyilkosságok, amikről
utam során értesültem – mint például a szerencsétlenül járt
család a településen, amit nemrég hagytam magam mögö –,
csak megerősíte ek ebben. Gyorsan haladt, de én a sarkában
voltam – lassan bár, de határozo an. Nem fog tudni a
 g
végtelenségig bujkálni előlem.
Jövök, Kanin.
Már csak pár óra maradt napfelkeltéig. Addig még jelentős
távot tudok megtenni, ezért ismét megindultam, az ismeretlen
felé vezető úton. Egy árnyat kergetve.
Tudva, hogy versenyt futok az idővel.

AZ ÉJSZAKA LEPLE ALATT GYALOGOLTAM, a jeges szél az arcomba

csapo , de nem tudta elzsibbasztani már amúgy is jéghideg
arcomat. Az elő em húzódó út kihalt és néma volt. Semmi
sem mozdult a sötétben. Egykori negyedek lepusztult
maradványai – gazzal benő elhagyato utcák, a hó és az idő
súlya ala omladozó épületek – melle haladtam el. Miután a
járvány kiirto a az emberiség nagy részét, és nem sokkal
utána felütö e fejét a vesze ség, a legtöbb város üres
porhüvellyé változo . I -o rábukkantam egy-egy
településre, ahol az emberek szabadon éltek a vesze ek és a
saját fajtájuk jelente e állandó fenyegetés ellenére. De a
lakosság többsége a hatalmas, fallal körbeve területeken
található vámpírvárosokba költözö , ahol a klán ételt és
„biztonságot” kínált a vérért és a szabadságért cserébe. A
vámpírvárosokban élő emberek valójában olyanok voltak,
mint a szarvasmarhák, de ez volt az ára a vámpírok jelente e
védelemnek. Vagy legalábbis azt akarták, hogy ezt higgyék az
emberek. A fal mindkét oldalán éltek szörnyetegek, de a
vesze ek legalább nem hazudtak azzal kapcsolatban, hogy
végezni akarnak veled. Egy vámpírvárosban valójában ketyeg
az órád, míg végül a gyilkosok – akik korábban még
mosolyogva megsimoga ák a buksidat – megmutatják az
igazi arcukat.
Én már csak tudom. O szüle em.
Az út tovább kígyózo , én pedig köve em a terjeszkedő
városok és külvárosok körül nő fehér erdőkön keresztül,
amíg az ég lassan szürkülni nem kezde , és éreztem, hogy
egyre lassulok. Letértem az útról, és találtam egy szebb
napokat is láto farmházat, amit felvert a gyom és a
tüskebokor. Feltörték a verandát, bekebelezték a tetőt és a
falakat, de maga a ház meglehetősen érintetlennek tűnt.
Lassan felsétáltam a lépcsőn, berúgtam az ajtót, és bedugtam a
fejem.
Apró, szőrös lények iszkoltak el a sötétbe, a magammal
hozo hófelhő a padlón kavargo . Gyors pillantást vete em a
szegényes bútorzatra, amit por és pókháló fede , és meglepő
módon sértetlennek tűnt.
A hozzám legközelebb eső falnál egy régi, sárga kanapé
hevert, egyik oldalát megtépázták a rágcsálók, így a koszos
tömés a padlóra ömlö . Eszembe juto egy korábbi emlék,
egy ehhez hasonló ház, ami szintén üres és elhagyato volt.
Egy pillanatra lá am magam elő , ahogy a párnának dől,
könyöke a térdén, fakó haja ragyog a sötétben. Eszembe juto ,
milyen érzés volt meleg kezét érezni az arcomon, ahogy az az
átható kék szempár engem figyelt és próbált megfejteni.
Felidéztem a mellkasomat szorító érzést, amikor hátat kelle
fordítanom, és magára kelle hagynom.
Összevont szemöldökkel a kanapéra rogytam, és
megdörzsöltem a szemem, hogy elűzzem az emléket, és
eltüntessem a szempillámra fagyo hópelyheket. Most nem
gondolhatok rá. Édenben van a többiekkel. Biztonságban.
Kanin viszont nem.
Hátradőltem, fejemet a kanapé támláján pihente em.
Kanin. A nemzőm, a vámpír, aki átváltoztato , aki
megmente e az életemet, és aki megtaníto mindenre, amit
tudnom kelle – most rá kelle összpontosítanom.
Átváltoztatóm gondolatától ráncba szaladt a homlokom.
Az életemet köszönhe em a vámpírnak, és ezt az adósságot
eltökélten vissza akartam neki fizetni, bár sosem érte em őt.
Kanin a legelső pillana ól, a ól a végzetes, esős éjszakától
fogva, amikor megtámadtak a vesze ek a városom falain
kívül, kész rejtély volt számomra. Haldokoltam, amikor egy
idegen bukkant elő a semmiből, és felajánlo a, hogy
megment. Választást kínált. Meghalok… vagy szörnyeteggé
válok.
Mondanom sem kell, hogy az életet választo am. A döntés
meghozatala után azonban Kanin nem hagyo magamra.
Velem maradt, megtaníto a, mit jelent vámpírnak lenni, így
gondoskodva arról, hogy tisztában legyek azzal, pontosan mit
választo am. Valószínűleg nem éltem volna túl az első
néhány hetet nélküle.
Kaninnak megvoltak a saját titkai, és egyik éjszaka az egyik
legsötétebb titka utolért minket Sarren, a bomlo elméjű
vámpír képében, aki bosszút esküdö ellene. A veszélyes,
ravasz és teljesen elmebeteg Sarren követe minket a titkos
laboratóriumba, ahol meghúztuk magunkat, és ahonnan
később menekülnünk kelle . A felfordulás közepe e Kaninnal
elváltak útjaink, és visszatért oda, ahonnan jö – bárhol
legyen is az. Azóta sem lá am.
De aztán jö ek az álmok.
Felkeltem, az ágybetétek megnyikordultak ala am.
Végigsétáltam a dohos folyosón a leghátsó szobáig. Egykor
hálószoba lehete . A sarokban álló két egyszemélyes ágy elég
messze volt az ablaktól ahhoz, hogy sötétben maradjon, ha
esetleg bekúszna a napfény a szobába.
A biztonság kedvéért egy elnyű takaróval befedtem az
ablaküveget, sötétbe borítva a szobát. Odakint rendületlenül
havazo , apró pelyhek szállingóztak alá a sötét, felhős égből,
de nem akartam kockáztatni, ha esetleg kitisztul. Hanya
feküdtem az ágyon, szorosan magam mellé te em a
kardomat, és a mennyezetet bámulva vártam, hogy elnyomjon
az álom.
A vámpírok nem álmodnak. Gyakorlatilag halo ak
vagyunk – úgy alszunk, mint egy hulla, semmiről sem tudva.
Az „álmaim” a bajba juto Kaninról szóltak. Az ő szemével
lá am a történéseket, és éreztem, amit ő. Súlyos erőszak,
fájdalom vagy érzelmek hatására a vérkötelék szólít, ezért
éreztem, amit az átváltoztatóm. Kín. Sarren rátalált. És
bosszút áll.
Résnyire húzo szemmel felidéztem a legutóbbi álmot.

A TORKOM BEREKEDT a sok üvöltéstől.

Tegnap éjszaka nem fogta vissza magát. Eddig csupán
szórakozo , épp csak ízelítőt ado tébolyult kegyetlenségéből. De
tegnap éjszaka előbújt belőle az igazi démon. Beszélgetni akart,
megpróbált rávenni arra, hogy szólaljak meg, de nem vagyok
hajlandó engedelmeskedni neki. Ezért inkább te róla, hogy üvöltsek.
Az egyik pillanatban végignéztem a testemen, amely úgy lógo a
mennyezetről, mint a nyúzo hús, és eltűnődtem, hogy lehetek még
mindig életben. Abban a pillanatban mindennél jobban vágytam a
halálra. Biztos, hogy a pokol közel sem olyan rossz, mint ez. Sarren
tehetségét – vagy talán inkább őrültségét – bizonyíto a, hogy képes
volt életben tartani, holo én mindent megte em azért, hogy
meghaljak.
Ma este azonban szokatlanul passzív. Arra eszméltem, ahogy sok-
sok éjszaka óta mindig, hogy a csuklómnál fogva lógok a
mennyezetről, és lélekben próbálok felkészülni a rám váró
megpróbáltatásokra. Az éhség élő-lélegző jelenség, felemészt,
önmagában egy kínszenvedés. Újabban mindenhol vért látok – a
mennyezetről csöpögve, az ajtó ala beszivárogva. A megváltás
mindig elérhetetlen távolságban van.
– Semmi értelme.
Su ogása belehasít a sötétségbe. Sarren pár lépésre áll tőlem,
közömbösen figyel, sápadt arca sebhelyek szövevénye. Tegnap éjszaka
lázasan csillogo a szeme, amikor üvöltve sértegete , és azt
követelte, hogy nyissam ki a szám, és válaszoljak a kérdésére. Ma esti
semleges, érdektelen arckifejezésétől mindennél erősebben kiráz a
hideg.
– Semmi értelme – su ogja ismét a fejét ingatva. – I vagy, a
karmaimban, és mégsem érzek semmit. – Megindul előre, hosszú,
csontos ujjaival megérinti a nyakamat, a szemembe néz. Nincs erőm
elhúzódni. – Az üvöltésed igazán csodálatos dallam. Évekig
fantáziáltam arról, hogyan hangzik majd. A véred, a húsod, a
csontjaid – mindent elképzeltem. Ahogy eltöröm őket. Ahogy
megkóstolom őket. – Ujját végighúzza a nyakamon. – Elkaptalak,
hogy megtörjelek és darabokra szaggassalak, hogy láthassam a húsból
és vérből álló burok ala rejtőző rothadt lelket. Fennkölt rekviemnek
kelle volna lennie.
Tesz egy lépést hátra, az arckifejezése már-már kétségbeese .
– De semmit sem látok. És nem érzek… semmit. Miért? – Sarkon
fordul, és kimért léptekkel a közeli asztalhoz megy, amelyen tucatnyi
éles eszköz csillan a sötétben. – Talán rosszul csinálok valamit? –
motyogja, végigsimítva rajtuk. – Talán nem kell megfizetnie azért,
amit te ?
Lehunyom a szemem. Azért, amit te . Sarren jogosan gyűlöl.
Azért, amit vele te em, amiért felelős vagyok – minden egyes kínzást
megérdemlek, amit rám mér. De ez nem hozza helyre a dolgokat.
Nem vet véget annak, amit okoztam.
Mintha a gondolataimban olvasna, Sarren visszafordul, a szeme
ismét csillog. Átható tekintete perzsel, őrületről és éleselméjűségről
tanúskodik, és most először jár át a re egés a bénító fájdalom és kín
melle .
– Nem – su ogja lassan, kábultan, mintha hirtelen
megvilágosodna. – Nem, most már tudom. Tudom, mit kell tennem.
Nem te vagy a rothadás okozója. Te pusztán az előhírnöke vagy. Az
egész világ rothadt, romlo és mocskos. De helyrehozzuk, öreg
barátom. Bizony, helyrehozzuk. Együ .
Végigsimít az asztallapon, és a túlsó sarkából felemel egy tárgyat.
Nem csillog, mint a többi – nem vakítóan fényesre polírozo , élesre
fent fém. Hosszú faeszköz, hegyesre farago érdes véggel.
Megborzongok, az ösztöneim azt súgják, hogy hátráljak, hogy
távolodjak el e ől az éles fahegytől. De nem tudok megmozdulni,
Sarren pedig egyre közeledik, a karót keresztként tartva maga elő .
Megint mosolyog, a démoni vigyor szé erül sebhelyes arcán,
szemfogai megcsillannak.
– Még nem ölhetlek meg – mondja, és a karó végével megérinti a
mellkasomat pont a szívem fölö . – Nem, még nem. Az elrontaná a
végkifejletet, én pedig egy csodálatos melódiát hallok a fejemben. Úgy
bizony, varázslatos lesz. Te pedig… a hangszer leszel, amelyen
megkomponálom a szimfóniát. – Előrelép, és a karó végét lassan
megcsavarva a bőrömbe mélyeszti. Hátravetem a fejem, és
összeszorítom a fogam, hogy útját álljam az üvöltésnek. Sarren
tovább beszél. – Nem, öreg barátom. A halál megváltás lenne
számodra. Most csak elalszol egy időre. – A karó folytatja útját a
bőröm alá, az izmokon á örve, a mellcsontomat karistolva egyre
közelebb araszol a szívemhez. A fa perzselő lángcsóvának tűnik,
belülről emészt el. A testem rángatózik, lassan megadja magát. A
látásom kezd elhomályosulni, a hibernáció fokozatosan átveszi
fele em az uralmat a túlélésre te utolsó kísérletként. Sarren
mosolyog.
– Aludj, öreg barátom! – su ogja. Sebhelyes arca gyorsan
elhalványul, ahogy elsötétül elő em minden. – De ne sokáig. Valami
különlegeset tartogatok a számodra. – Felnevet, közömbös hangja
elkísér a sötétségbe. – Ugye nem akarsz lemaradni róla!

ITT VÉGET ÉRT A LÁTOMÁS. És azóta nem volt újabb álmom.

Megmozdultam az ágyon, és elgondolkodva a
mellkasomhoz szoríto am a kardomat. Köve em Sarren
nyomát egy helyre, ahol korábban megfordult – egy elhagyato
külvárosban álló omladozó, romos házhoz, ahol hosszú lépcső
vezete le a pincébe. Kanin vérének szaga azonnal mellbe
vágo , amint kinyito am az ajtót. Az egész helyiséget
betöltö e – a falakat, a mennyezetről lógó láncokat, az
asztalon szétszórva heverő eszközöket. Egy sötét folt csúfíto a
a padlót pontosan a fémláncok ala , amitől felfordult a
gyomrom. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Kanin túlélte, hogy
bármi képes lenne élve kikerülni ebből a hátborzongató
börtönből. De hinnem kelle , hogy még életben van, hogy
Sarren még nem végze vele.
A sejtésem beigazolódo , amikor további kutakodás után
felfedeztem a merev, bomlásnak indult emberi hol esteket az
emeleten lévő ruhásszekrénybe behajítva. Kiszívták a vérüket,
harapás helye elmetsze ék a torkukat. A közeli asztalon egy
foltos kancsó állt. Sarren táplálta Kanint, hagyta, hogy
visszanyerje az erejét két kínzás közö . Visszacsuktam az ajtót
a hol estekre. Mély együ érzés és re egés fogo el a
mentorom mia . Kanin követe el hibákat, de ilyet senki sem
érdemel. Meg kell mentenem az elmebeteg Sarren karmai
közül, mielő még az a vesztét okozza.
Szürkés fény szivárgo be az ablakra teríte takaró
szakadásain, mire még jobban lelassultam. Tarts ki, Kanin! –
gondoltam. Esküszöm, hogy megtalállak. Már közel járok.
Bár, ha őszinte akartam lenni magammal, a gondolat, hogy
ismét farkasszemet kell néznem Sarrennel, hogy látni fogom
kifejezéstelen, közömbös mosolyát, lázas, átható tekintetét,
jobban megrémiszte , mint azt be mertem vallani magamnak.
Emlékeztem az arcára Kanin szemén keresztül, és álmomban
ugyan nem tűnt fel, később mégis eszembe juto a bal szemét
felhőző tejszerű hártya. Nemrég vakult meg. Tudtam, mert a
zsebkés, ami a pupillájába fúródo a legutóbbi
találkozásunkkor… az enyém volt.
És azt is tudtam, hogy ő sem felejte el engem.
 2. FEJEZET

NÉGY HÓNAPPAL EZELŐTT HAGYTAM EL ÉDENT.

Pontosabban szólva, kényszeríte ek rá. Ádámhoz és
Évához hasonlóan, akiket kiűztek saját hírhedt kertjükből, egy
néhány főt számláló csopor al értem a kapukhoz, ahonnan
visszafordíto ak. Éden városát az emberek uralják, és a fallal
körülve paradicsom egyedülálló a maga nemében –
nincsenek sem szörnyek, sem démonok, amelyek a gyanútlan
lakosokra vadásznak. És a szörny, akitől leginkább re egtek,
én voltam. Nem volt keresnivalóm o .
Amúgy sem akartam maradni. Be kelle tartanom az
ígéretemet. Meg kelle keresnem és megmentenem valakit,
mielő kifutunk az időből.
Ezért magam mögö hagytam Édent és az embereket,
akiket az egész odaúton védelmeztem. Az első csoporthoz
képest, amelyhez csatlakoztam, az Édenben hagyo csoport
létszáma megcsappant – az út nehéz és veszélyes volt, ezért
sok embert elveszte ünk útközben. De boldog voltam, hogy
egyeseknek sikerült. Ők már biztonságban voltak. Többé nem
kelle aggódniuk sem az éhezés, sem a hideg, sem pedig
rabló- vagy vámpírtámadás mia . Többé nem kelle tartaniuk
a vesze ektől, a megátalkodo , lelketlen lényektől, amelyek
sötétedés után róják a vidéket, és mindent megölnek, ami az
útjukba kerül. Azok az emberek, akik eljuto ak Édenbe,
menedékre leltek. Én pedig örültem ennek.
Azonban volt valaki… akitől el kelle válnom, ami
fájdalmasan érinte .
A következő éjjel az ég kitisztult, a csillagok ragyogtak, és a
félhold világíto a meg a fagyo utat. Csupán a szél és a
csizmám ala ropogó hó hangja volt az útitársam. Mint
mindig, amióta ezt a csöndes, kihalt vidéket jártam, a
gondolataim nem kívánt irányba terelődtek.
Felidéztem emberként töltö korábbi életemet, amikor még
egyszerűen Allie voltam, az utcagyerek, Allie, a peremlakó,
aki a puszta életben maradásért küzdö egykori társaival,
vállalva az éhezést, az állandó fenyegete séget és a több millió
halálformát csak azért, hogy kijelenthessük: „szabadok”
vagyunk. Amíg egy éjszaka a szokásosnál nagyobb mértékben
meg nem kísérte ük a sorsot, amiért az életünkkel fize ünk.
Új-Covington. Így hívják a vámpírvárost, ahol szüle em,
felnő em és végül meghaltam. Tizenhét évem ala nem
te em ki a lábam a városból. Semmit sem tudtam a
vesze eket távol tartó külső falon túli világról, sem a belső
városról, ahol a vámpírok éltek sötét, csillogó tornyokban, a
magasból letekintve ránk. Egész létezésemet a perem, Új-
Covington külső része határozta meg, ahol kerítések mögé
zárva élnek a tetoválással megjelölt emberi szarvasmarhák. A
szabályok egyszerűek: ha megjelölnek – azaz viseled a
vámpírurak jelét –, akkor táplálkozhatnak belőled, és
valamelyest gondodat viselik, de a csavar az egészben, hogy
ők rendelkeznek fele ed. Tulajdon vagy. Ami azt jelenti, hogy
rendszeres időközönként vért kell adnod. Ha jelöletlen vagy,
akkor hagyják, hogy boldogulj, ahogy akarsz, egy olyan
városban, ahol nincs sem étel, sem utánpótlás, csak az, amit a
vámpírurak osztanak – de így legalább a vámpírok nem
tudják lecsapolni a véredet, hacsak el nem kapnak.
Természetesen az éhenhalás veszélye e ől még fennáll.
Amikor még ember voltam, mindennap kínzo az éhség.
Az egész életem leginkább akörül forgo , hogy élelmet
találjak. A bandánkat négy tag alko a – én, Lucas, Patkány és
Cingár. Mindannyian jelöletlenek voltunk – utcagyerekek,
koldusok és tolvajok. Egy elhagyato iskolában húztuk meg
magunkat, és napról napra tengődtünk. Aztán egy viharos
este kimerészkedtünk a külső falon túlra, hogy élelmet
keressünk… és mi le ünk a zsákmány. Ostobaság volt
elhagyni a védelmet jelentő Új-Covingtont, de én
ragaszkodtam hozzá, és a makacsságom sokba került. Lucas
és Patkány meghalt, engem pedig elkapo és megtépázo egy
falka vesze . Az életemnek azon az esős éjjelen kelle volna
véget érnie.
Egy szempontból úgy vélem, valóban véget ért. Aznap éjjel
Kanin karjában haltam meg. És most, hogy szörnyeteg le em,
soha nem térhetek vissza a korábbi életemhez. Egyszer
felkerestem egy régi barátomat, a Cingár nevű fiút, akinek
évekig viseltem gondját. De amint megérte e, mi le belőlem,
re egve és sikoltozva eliszkolt, ami megerősíte e azt, amit
Kanin mindig mondogato nekem. Nincs visszaút. Sem Új-
Covingtonba, sem a régi életemhez, sem bármilyen emberi
dologhoz. Kaninnak egész végig igaza volt. Mindig igaza volt.
Gyakran eszembe juto ő és a szülőhelyem, a vámpírváros
ala húzódó titkos laboratóriumban töltö esték is. A leckék,
amelyeken keresztül megtaníto a, mit jelent vámpírnak lenni,
hogy hogyan vadásszak, harcoljak és öljek. Az emberek, akik a
zsákmányaim voltak, a sikolyaik és a számban érze forró vér
egyszerre volt szédítő és borzasztó. Kanin mellébeszélés
nélkül elmagyarázta, hogy mi vagyok – vámpír és démon –,
de azt is elmondta, hogy én döntöm el, melyik útra lépek.
Hogy van választási lehetőségem.
Szörnyeteg vagy. Mindig olyan kristálytisztán hallo am a
hangját a fejemben, mintha közvetlenül melle em állna,
miközben sötét szeme rám tapad. Szörnyeteg vagy, és ezen
semmi sem változtat. De hogy milyen szörnyeteg válik belőled, az
csakis rajtad múlik. Ehhez a leckéhez tarto am magam a
leginkább. Megesküdtem, hogy mindig észben tartom.
De Kanin mondo egy másik szabályt is, amelyre eleinte
nem emlékeztem olyan pontosan. Az emberekkel és a
hozzájuk való kötődéssel kapcsolatban…
Ebben a pillanatban áruló gondolataim visszatértek egy
nyúlánk alakhoz, akinek borzas, szőke haja és komoly, kék
szeme van. Emlékeztem a mosolyára, a tétova mosolyra, amit
csak nekem tartogato . Eszembe juto az érintése, hogy
milyen forróság áradt belőle, amikor egymás közelében
voltunk. Ahogy az ujjai végigsiklo ak a bőrömön, meleg ajka
az enyémhez ért…
Megráztam a fejem. Ezekiel Crosse ember. Én vámpír.
Mindegy, hogyan érzek, vagy mennyire mélyek az érzéseim,
ugyanolyan sürgető késztetést érzek arra, hogy a torkába
 gy y g gy
mélyesszem a szemfogaimat, mint amikor megcsókolom. Ez
volt a másik ok, amiért búcsú nélkül jö em el Édenből, és nem
szóltam senkinek arról, hová megyek. Ha Zeke közelében
maradok, veszélybe sodrom az életét. Előbb-utóbb megölöm.
Jobb volt egyedül. A vámpírok ragadozók, az éhség, az
emberi vér iránti vágy állandó társunk, ami bármelyik
pillanatban átveheti fele ünk az uralmat. Amint átadod
magad az éhségnek, emberek halnak meg körülö ed. Kemény
lecke volt, de megtanultam, és soha többé nem akarom átélni.
Folyton a ól re egtem, hogy elég egy botlás, hogy az éhség
ismét átvegye fele em az uralmat, majd arra térek magamhoz,
hogy megöltem az egyik ismerősömet. Még a prédáim is – a
banditák, rablók, fosztogatók, gyilkosok – mind emberek
voltak. Élő-lélegző lények, akiket megöltem, hogy élelemhez
jussak. Hogy megakadályozzam, hogy megtámadjak másokat.
Eldönthe em, milyen emberekre akarok vadászni, de végül
mindenképpen le kelle vadásznom valakit. Ám a kisebbik
rossz is rossz volt.
Zeke túl jó volt ahhoz, hogy belerángassam ebbe a
sötétségbe.
Határozo an elhessege em a Zeke-kel kapcsolatos
gondolataimat, mielő még túl nagy fájdalmat okoztam volna
magamnak. Azzal tereltem el a figyelmemet, hogy a furcsa
sürgető, noszogató érzésre figyeltem, amit még most sem
érte em pontosan. Ébren alig érzékeltem, csupán alvás
közben éreztem Kanin gondolatait, vagy lá am az ő szemén
keresztül. Legalábbis így volt a legutóbbi látomásomig,
amikor Sarren egy fakarót döfö Kanin mellkasába, ami
hibernációt idéze elő nála.
Azóta nem éreztem, amit Kanin. De amikor
összpontosíto am, tudtam, hogy melyik út vezet el az
átváltoztatómhoz. Most is azt te em – félresöpörtem minden
egyéb gondolatot, és Kanint kerestem.
Éreztem a sürgetést, a gyenge lüktetést keletről, de…
valami nem stimmelt. Nem úgy értem, hogy veszélyt vagy
fenyegetést érzékeltem, hanem furcsa, ösztönös megérzésem
volt, mint amikor nem hagy nyugodni az érzés, hogy
elfelejte él valamit, de nem emlékszel, mit. Pirkadatig még
órák voltak hátra – nem fenyegete az a veszély, hogy a
világosság elárul. Csak a kardomat felejthe em volna o , de
azt szorosan a hátamra csatoltam. Akkor meg mi okozza ezt a
fura érzést?
Pár perccel később megérte em.
A sürgető érzés, az a különös, biztos tudat, lassan
szerteágazo különböző irányokba. Megálltam az út közepén
azon töprengve, vajon tévedek-e. Továbbra is éreztem kelet
felől az erős sürgetést, de egy gyengébbet is északról.
Összevontam a szemöldököm. Két irány. Vajon mit
jelenthet? És mégis merre kellene indulnom? A kelet felőli
késztetés erősebb volt, szinte alig érzékeltem az északit, de
akkor is jelen volt. Hihetetlennek tűnt, de válaszúthoz
érkeztem. És fogalmam sem volt, melyik útra lépjek.
Talán Kaninnak valahogy sikerült kiszabadulnia? Északnak
menekül, én pedig Sarren nyomát követem? Nem tartom
valószínűnek, hogy Sarren a menekülő fél. Gondolkodás közben
még inkább ráncba szaladt a szemöldököm, egyre erősödő
aggodalom és szorongás fogo el. Nem vagyunk vértestvérek, és
amennyire tudom, semmilyen módon nem állunk kapcsolatban. Mi
folyik i ?
Teljesen összezavarodva álldogáltam az út közepén, és
megpróbáltam dűlőre jutni, hogy mit tegyek, melyik utat
kövessem. Még mindig új volt nekem a vámpír vérkötelék
jelensége, és halvány fogalmam sem volt, hogy miért érzek két
késztetést egy helye . Talán Sarren ivo Kanin véréből?
Lehetséges, hogy Sarrennek, nekem és az átváltoztatómnak
mégis több évszázadra visszanyúló közös múltunk van?
Rejtély volt, és nem tudtam, hogyan oldhatnám meg. Végül
keletnek folyta am az utamat. Továbbra is emészte a
határozatlanság és a kétség, amiért a másik tudat folyamatosan
a másik irányba húzo , de nem tudtam két helyen lenni
egyszerre. Muszáj volt választanom egy irányt, és afelé
haladnom. Úgyhogy a két késztetés közül az erősebbet
választo am, és ha ez egyenesen egy dühöngő, pszichopata
vámpír karjaiba vezet, aki alig várja már, hogy lenyúzza a bőrt
a csontjaimról, ráérek majd foglalkozni vele akkor, amikor
odaértem.

AMIKOR MÁSNAP ÉJSZAKA FELÉBREDTEM, a gyengébb sürgetést

most nyugatról éreztem. A késztetést és a kétségeimet
figyelmen kívül hagyva keletnek folyta am az utat. Még két
éjszakán keresztül gyalogoltam véget nem érő erdőkön és
pusztulásnak indult városokon keresztül, a sötétben egyedüli
társam az út volt, és a vadvilág i -o megmutatkozó tagjai.
Bőséggel akadtak i szarvasok, mosómedvék és oposszumok,
a pumák pedig a fák közö és a roskadozó házakban
kutakodtak zsákmány után. Rám sem hederíte ek, csak
ellenségesen mérege ek, de én is békén hagytam őket. Nem
voltam éhes, ráadásul nehéz leckék árán már egyébként is
megtanultam, hogy az állatvér egyáltalán nincs a bennem lakó
szörnyeteg ínyére.
Hófödte, fákkal sűrűn benő helyeken haladtam, az út
mindkét oldalát felverte a gaz – utat tört magának az út
repedésein keresztül. Végül az út kiszélesede , elhagyato
autók, rozsdás fémvázak tünedeztek fel a hólepel ala . Ahogy
haladtam, egyre nő a számuk. Egy városhoz közeledtem,
mire az ösztöneim bekapcsoltak. A legtöbb üres város és
külváros nem több annál, ami – elhagyato és lepusztult hely,
a gyommal benő néma utcákon sorakozó omladozó
házakkal. De a városokat, ahol egykor több ezer ember élt,
mostanra egy másik faj hajto a uralma alá.
Az út autópályává szélesede , makacsul próbálta
visszaszorítani a terjeszkedő erdőt. Újabb járművek tűntek fel,
rozsdás fémből és üvegből álló labirintussá változtatva az
utat, bár csak a városból kivezető oldalon. A másik, üres sávot
választo am, elhaladtam a tönkrement, összetört autók
végtelen sora melle , és igyekeztem nem bepillantani, bár
néha lehetetlen volt. Egy csontváz dőlt rá egy összenyomo
autó kormányára, félig beteme e a betört szélvédőn besüvítő
hó. Egy másik csontváz egy elszenesede , felfordult teherautó
ala feküdt. Több ezer ember próbálta elhagyni a várost
egyszerre. Vajon a járvány vagy a nem sokkal később kitört
káosz elől menekültek?
 A magas hótakaró és vastag jégréteg fedte széles városi
utcákon keresztül vezete az utam. Letértem az autókkal teli
főútról, és befordultam az egyik üres mellékutcába, mert
könnyebb volt a kisebb utakon tájékozódni.
Miután átkeltem a barátságtalan, szürke folyó fele átívelő
szélfú a hídon, egy hatalmas márványépületet pillanto am
meg, amelyet szinte alig nő be a gaz, és érthetetlen módon
sértetlennek tűnt. A kíváncsiságtól hajtva, és engedve a
késztetésnek, arrafelé ve em az irányt, majd végigmentem a
külső fal mentén. A tető fele beszakadt, a hatalmas
tartóoszlopok összeroppantak és leomlo ak. Az egyik sarok
teljesen elporladt, a törmelék szanaszét hevert a földön.
Bekukkanto am, és vigyázva körbekémleltem.
A hatalmas helyiség meglehetősen üres volt. Úgy tűnt, egy
magányos baglyon – amely váratlanul felröppent a magas,
boltíves mennyezetről, amikor beléptem – kívül senki sem
lakja. Márványoszlopok sorakoztak a helyiségben, és még a
falakba vése szavakat is lá am, bár a repedések és az
időjárás okozta kopás mia nem tudtam elolvasni őket.
A hátsó falnál egy elképesztően magas szobrot pillanto am
meg. Egy férfi ült egy márványszéken, csuklóit a karfán
nyugta a. Az egyik kézfeje hiányzo , és sok kis apró repedés
futo végig kőből farago vonásain, de meglepő módon alig
érte kár. A márványszék festékfoltos volt, valaki otromba
szavakkal pingálta tele, amelyek folytatódtak a falakon, a
szobor egyik sarka pedig megfeketede , mintha megége
volna. De a székben ülő férfi a rongálás ellenére mit sem
veszíte fenséges kisugárzásából. Hatalmas, farago arca
egyenesen engem figyelt, és hátborzongató volt egy óriás
kőszemének keresz üzében állni. Ahogy a kijárat felé
hátráltam, úgy tűnt, hogy a kísérteties tekintet követ. Mégis
kedvesnek tűnt az arca, nem a jelenbe tartozónak.
Eltöprengtem, vajon ki lehete , hogy ilyen módon te ék
halhatatlanná. Nagyon sok mindent nem tudtam a járvány
elő i időkről, a látszólag minden cél nélkül létrehozo
hatalmas szobrokról és márványépületekről. Mindezt nagyon
furcsának találtam.
Odakint megálltam, és összeszedtem magam. Velem
szemben téglalap alakú, megrepedt beton nyújtózo a lépcső
aljától. A sekély medencét bevonó jégrétegbe levelek és faágak
fagytak, szélén egy rozsdás autókaszni feküdt az oldalára
borulva.
És aztán megpillanto am valami igazán furát. A lépcsőkön
túl, közvetlenül elő em, egy hatalmas fehér torony tört az
éjszakai égbolt felé. Elképesztően keskeny és csúcsos végű
volt, egy felhőket karistoló fakó tű, amit látszólag egy erősebb
széllökés feldönthetne.
És a furcsa sürgetés egyenesen afelé irányíto .
Lesie em a lépcsőkön, és elhaladtam a medence melle ,
csizmám ala cuppogo a sár, a gaz és a latyak. A betonon túl
a táj mocsaras láppá változo , tele bozótossal, nádassal és
jeges pocsolyákkal. Ahogy közeledtem, és fölém magasodo a
torony, észreve em, hogy a sürgető érzés, amit hónapok óta
köve em, minden korábbinál erősebb le . Habár nem
magából a toronyból áradt, hanem egy nagy, fehér épületből,
amit alig lehete látni a fák ágaitól.
Biztos voltam benne, hogy közel járok a prédámhoz, ezért
meggyorsíto am a lépteimet, és beve em magam a gazba és a
bozótosba.
Majd megtorpantam.
A toronytól több száz méterre, egy rozsdásodó autókkal teli
romos utca melle és egy újabb mocsaras részen túl, egy
szúrós kerítés emelkede a magasba és csúfíto a el a
látóhatárt. A nagyjából négy méter magas vasrácsok tetején
szögesdrót feszült, ami ismerős látvány volt. Utazásom során
nagyon sok falat lá am az egész országban – betonból és
fából, acélból és kőből. Minden település köré felhúzták őket,
legyen az aprócska farm vagy egy egész város. Egyetlen céljuk
volt, ami ezú al az én orrom elő öltö testet abban, hogy
megakadályozta a továbbhaladásomat.
Nyurga, girhes lények hordája csoportosult a kerítésnél
sziszegve és vicsorogva, éles szemfogaikat kivillantva.
Rángatózva, görcsösen mozogtak, időnként négykézlábra
ereszkedtek, és természetellenesen felpúposíto ák a hátukat.
A ruhájuk – az a kevés, amit viseltek – cafatokban lógo , a
hajuk borzas és csapzo volt. Krétafehér bőr feszült a
csontjaikon, beese , csontos arcukban ülő szemük tükrözte
lelketlenségüket. Üres, vak fehérség.
Vesze ek. Halkan felmorrantam, és visszahátráltam egy fa
takarásába. Még nem ve ek észre. Lekuporodtam a fatörzs
mögé, és miközben szemmel tarto am a csoszogó hordát,
valami szokatlanra le em figyelmes. A vesze ek nem
rohamozták meg a kerítést, és nem is próbáltak meg átmászni
rajta, bár a karmukkal könnyen felkapaszkodha ak volna.
Ehelye a saroknál ólálkodtak, mindig pár lépésnyire, de
sosem értek hozzá a vasrácsokhoz.
Ez még jobban feltüzelte a kíváncsiságomat – elnéztem a
vesze horda melle , be a kerítésen, és olyan erősen ökölbe
szorult a kezem, hogy a körmeim a tenyerembe mélyedtek.
A kapukon túl, a vasrácsok mögö felsejle egy zömök
fehér épület a gazban. A kerek bejáratot oszlopok fogták
közre, és az ablakok mögül fény szűrődö ki.
Azonnal tudtam.
O van bent. Ha le volna még szívverésem, felgyorsult
volna. Olyan közel jártam. De vajon ki lehet? Kivel fogok
találkozni, amikor végre utolérem? Az átváltoztatómmal, akit
meglep majd, hogy lát? Vajon dühös lesz, amiért köve em a
nyomát? Vagy a veszélyes, hátborzongatóan elmebeteg
vámpír karjába futok, aki alig várja, hogy halálra kínozzon?
Hamarosan úgyis megtudom.
Megfordult a szélirány, és teljes erővel felém sodorta a
vesze ek borzasztó hullaszagát, amitől elfintorodtam. Nem
fogják hagyni, hogy megközelítsem a házat, és bekopogjak a
helyi vámpírherceg ajtaján. És egymagam nem tudok
megbirkózni az egész hordával. Egypár vérszomjas lénnyel
még elbánok, de ilyen sokkal szembenézni kész öngyilkosság.
Köszönöm, de egyszer épp elég volt. Éden kapujának másik
oldalán már megküzdö em egy ilyen méretes hordával, és
csak azért maradtam életben, mert volt a közelben egy nagy
tó, a vesze ek pedig félnek a mély víztől. Vámpír létemre is
maguk alá gyűrhetnek és darabokra szaggathatnak, ha
létszámfölényben vannak.
Homlokráncolva töprengtem a támadási terven. Úgy kelle
eljutnom a vesze ek melle , hogy ne vegyenek észre. A
kerítés alig négy méter magas volt, azt mérlegeltem, vajon át
tudnám-e ugrani.
Az egyik vesze felhorkant, és meglökö egy másikat, aki
nekiment. Amaz megtántorodo a kerítés felé, sziszegve
kinyújto a a karját, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és
megfogta a vasrácsot.
Vakító villanás és szikrázó robbanás következe , a vesze
felsivíto , görcsösen vergődö a fémbe kapaszkodva. A teste
vonaglo és rángatózo , ami meghátrálásra készte e a többi
vesze et. Végül az elszenesede bőréből áradó füst helyét
lángcsóva ve e át, és belülről elemészte e a szörnyet.
Ve em, a kerítéshez nem nyúlunk.
Felmorrantam. Nemsokára hajnalodo , nekem pedig
védelmet kelle találnom a napsugarak elől. Ami azt
jelente e, hogy még aznap este kelle kitalálnom, hogyan
jussak át a kerítésen. Pedig már olyan közel jártam! Idegesíte ,
hogy pusztán méterek választanak el a célpontomtól, mégis
egy vesze horda és egy elektromos fémkerítés áll közénk.
Várjunk csak! Tényleg közelede a hajnal. Ami azt jelente e,
hogy hamarosan a vesze ek is nyugovóra térnek. Éppolyan
rosszul viselik ugyanis a fényt, mint a vámpírok. Beássák
magukat a földbe, hogy védekezzenek az égető napsugarak
ellen.
Rendes körülmények közö én is ezt te em.
De ez az eset eltért a papírformától. Én pedig nem vagyok
átlagos vámpír. Kanin megtaníto a, hogy jobb vagyok annál.
Hogy fenntartsam az emberi mivoltom látszatát,
gyakoroltam az ébren maradást napfelkelte után. Még ha
nagyon, nagyon nehéz is volt, és minden vámpírösztönöm
tiltakozo ellene, szükség esetén képes voltam ébren és aktív
maradni. Legalábbis rövid ideig. De a vesze eket az ösztöneik
irányítják, és meg sem próbálnak neki ellenállni. Ezért arra
számíto am, hogy eltűnnek a föld ala , és amint elmúlik a
vesze ek jelente e fenyegetés, valószínűleg a kerítésben futó
áramot is lekapcsolják. Nem volt értelme nappal is áram ala
tartani, főleg úgy, ha kevés az üzemanyag vagy az, amivel a
kerítést ellátják árammal. Ha elég hosszan ébren tudok
maradni, gondoltam, a vesze ek eltűnnek, a kerítést pedig
áramtalanítják. Akkor tiszta lesz az út a házig és a benne
lévőkig. Csak a napsütéssel kelle megbirkóznom.
Nem le volna bölcs döntés nappal folytatni az utamat.
Lelassultam volna én is, és a reakcióidőm is. Viszont ha
valóban Sarren le volna abban a házban, akkor ő is lelassul.
Abban bíztam, hogy talán alszik, és nem számít rá, hogy
Kanin bosszúszomjas lánya i bukkan fel. Lesből
támadha am volna rá… ha ébren bírok maradni.
A földet pásztáztam, figyelve, hol a legsötétebb, ahol a fák
szorosabban nő ek. Bölcs módon a kerítést körbevevő
területen nem voltak sem fák, sem bozótos. Bár a közvetlen
napfény nem árt nekünk, mégis kellemetlen, még az
árnyékban is, mert tudjuk, hogy ha a fény elmozdul, vagy a
szél megmozgatja az ágakat, akkor borzasztó fájdalomban lesz
részünk.
Ahogy az ég világosodni kezde , és a nap lassan felkúszo
a látóhatáron, a horda tagjai eltünedeztek. Eltávolodtak a
kerítéstől, eloldalogtak, hogy beássák magukat a puha sárba.
Sápadt testük eltűnt a víz és a föld ala . A kerítés környéke
gyorsan kiürült, míg végül egy vesze et sem lá am.
Egy vastag tölgyfa törzsének dőltem, küzdve a késztetés
ellen, hogy kövessem a vérszomjas lényeket a föld alá.
Re entően nehezemre ese a gondolkodás, ahogy a nap az
égre araszolt. A gondolataim lelassultak, a testem elnehezült
és elfáradt. De a gyakorlás, hogy a föld fele tudjak maradni
még akkor is, amikor a legnagyobb ellenségünk kidugja a fejét
a fák mögül, kifizetődö – még akkor is álltam, amikor az
utolsó makacs vesze is eltűnt a földben. Vártam, amíg a nap
szinte már a fák fölé emelkede , elég időt hagyva arra, hogy
lekapcsolják a kerítésben futó áramot.
Nevetségesen tragikus le volna, hogy megmenekültem a
vesze ektől, a napsugaraktól, de ropogósra süt egy nyamvadt
elektromos kerítés, mert túlságosan türelmetlen voltam.
Nagyjából húsz perccel az után, hogy a horda eltűnt, a
fémkerítésből jövő halk zümmögés elhalt. Áramtalaníto ák.
Most következe a legveszélyesebb rész.
A fejemre boríto am a kabátomat, és megránga am az
ujját, hogy fedje a kézfejemet. Ha közvetlen napfény éri a
bőrömet, akkor elfeketedik, felreped, sőt, akár lángra is
kaphat, de időt nyerhetek, ha eltakarom magam.
De akkor sem vártam örömmel, ami jön.
A vámpírösztöneim sikítva tiltakoztak, hogy álljak meg,
amikor kiléptem az ágak alól. Éreztem, hogy a gyenge hajnali
napsugarak égetnek. Nem mertem felpillantani, csak
végigsie em a területen, egyik fától a másikig, árnyékba
húzódva, amikor csak tudtam. A kerítéshez eső legközelebbi
rész volt a legveszélyesebb, mert nem volt hova fedezékbe
vonulni – se egy fa, semmi, csak a rövidke fű és a kabáton
keresztül a hátamat melegítő nap. Összeszoríto am a fogam,
összegörnyedtem, és mentem tovább.
A fekete vaskerítéshez érve felmarkoltam egy fémdarabot,
és elhajíto am. Halk csa anással a rácsnak ütődö , majd a
földre ese . Nem voltak szikrák, sem fényvillanások, sem füst.
Nem tudtam sokat az elektromos kerítésekről, de ezt jó jelnek
ve em.
Remélem, hogy a kerítés tényleg áramtalanítva van.
A teteje felé ugro am, és kissé elfogo a félelem, amikor az
ujjaim összezárultak a rács körül. Szerencsére hideg és
ártalmatlan volt. Fél másodperc ala átevickéltem a kerítésen,
majd guggolva földet értem a túlsó oldalon.
Amikor átugro am a kerítést, a kabátom egy pillanatra
lecsúszo a fejemről. Csak rövid ideig örülhe em annak, hogy
úgy sikerült átjutnom a kerítésen, hogy közben nem sültem
meg, mert azonnal égető fájdalom hasíto az arcomba és a
kezembe. Egy kiáltással kapkodva a helyére húzkodtam a
kabátomat, miközben a legközelebbi fához igyekeztem. Ismét
leguggolva szemügyre ve em a kezemet, és felszisszentem.
Vörös volt, és már a ól sajgo , hogy pár másodpercig
napfény érte.
Be kell jutnom!
A földhöz lapulva végigsie em a gazos, havas kerten.
Re entően kiszolgáltato nak éreztem magam, ahogy egyre
közeledtem az épülethez. Ha a házban valaki félreránto a
volna a súlyos függönyöket a hatalmas ablakokon, azonnal
észrevehet. De az ablakok és a kert is sötét és mozdulatlan
volt, amíg elértem az ívelődő falat, és beugro am egy boltív
alá, megkönnyebbülve, hogy már nem ér napfény.
Eddig jó. De hogyan tovább?
Az enyhe sürgetés, a megmagyarázhatatlan tudat minden
eddiginél erősebb le , ahogy felosontam a lépcsőkön, és
bekukucskáltam egy függönyös ablakon. A szemem elé táruló
furcsa, kerek szoba meglepően érintetlennek tűnt. Közepén
egy asztal állt, körülö e székek, szerencsére mind üres. A
szoba mögö folyosó húzódo , azon túl újabb helyiségek.
Majdnem felnyögtem. Kihívásnak ígérkeze megtalálni egy
kómába ese vámpírt egy ilyen hatalmas házban. De nem
adha am fel.
Az ablaküvegek különös módon nem voltak betörve, az
ablak pedig nem volt bezárva. Becsusszantam az ablakon, és
halkan földet értem a keményfa padlón, azonnal
körbekémlelve. Rájö em, hogy i emberek éltek, méghozzá
sokan. Éreztem meleg testük és vérük illatát a levegőben.
Eltűnődtem, hogy a szagok miért nem vágtak mellbe azonnal,
amint bejuto am a szobába. Ha Sarren i volt, akkor biztos,
hogy a vérükkel megfeste e a falat.
De egyetlen emberrel sem találkoztam, sem élővel, sem
hol al, ahogy elindultam az óriási házban, amit aggasztónak
találtam. Főleg azért, mert egyértelmű volt, hogy a háznak
nagyon is gondját viselik. Minden épnek tűnt. A falak és a
padló tiszta és ápolt volt, a régi, de masszív bútorokat pedig
körültekintően helyezték el. Az i élő hercegnek vagy
rengeteg szolgája volt, akik rendben tarto ák a helyet, vagy
elképesztően szerete takarítani.
Átvizsgáltam a félhomályos részeket és a több tucat üres
szobát, óvatosan és éberen, mozgásra figyelve. De a ház
továbbra is sötét és éle elen volt, miközben felmentem a
hosszú lépcsőkön, végig egy éppolyan hosszú folyosón, és
megálltam a végén lévő vastag faajtó elő .
Ez lesz az.
Óvatosan megragadtam a kardomat, és kihúztam a
tartójából, ügyelve, hogy a fém ne adjon hangot. Túlságosan
könnyen eljuto am idáig. Bárki legyen is az ajtó másik
oldalán, tudta, hogy jövök. Ha Sarren várt rám, én is
felkészült leszek. Ha Kanin i van, csak akkor szándékoztam
távozni, ha biztonságban ki tudom ju atni.
Határozo an megragadtam az ajtógombot, oldalra
csavartam, és kinyito am az ajtót.
Egy alak várakozo a hátsó falnál, ahogy sejte em. Fekete
bőrkabátot viselt, karját könnyedén keresztbe te e a
mellkasán, de nem fogo fegyvert. Sűrű, sötét haja a vállára
omlo , sápadt, jóképű arca engem figyelt a szoba másik
végéből, ajka ördögi mosolyra húzódo .
– Üdv, húgom! – köszöntö Sakál, arany szeme ragyogo a
félhomályban. – Hol késlekedtél eddig?
 3. FEJEZET

– SAKÁL – SUTTOGTAM, ahogy a magas, nyúlánk vámpír

megindult felém.
Eszembe juto az utolsó találkozásunk, amikor még egy
vízzel eláraszto fosztogatóváros hercege volt, ahol a
városlakók éppolyan veszélyesek és kegyetlenek voltak, mint
ő maga. Rengeteg energiát fektete abba, hogy megtalálja az
embereket, akikkel együ utaztam – három évig kereste őket,
az embereivel fésültetve át a vidéket. És amint rájuk bukkant,
nem átallo a egyesével feláldozni őket, hogy megkapja, amit
akart. Zeke-kel sikerült kimenekítenünk a csapatot az
elmebeteg Sakál karmai közül, de sokan meghaltak, és még
mindig fájdalommal töltö el a gondolat, hogy nem sikerült
mindenkit megmentenem.
Mit keres i Sakál? Amikor utoljára lá am, harminc emelet
magasságból zuhant alá egy ablakból azután, hogy – és erre
kristálytisztán emlékszem – egy fakaróval gyomron szúrt.
Nem őriztem kellemes emlékeket a fosztogatók királyáról, és
tudtam, hogy éppenséggel Sakál sem örül a viszontlátásnak.
Aztán mellbe vágo a felismerés, és elborzadva ránéztem.
Kanin az átváltoztatónk, mindke őnket ő nemze . A
fosztogatók királya a „vértestvérem”, és a vérkötelék szólít.
Érthető, miért éreztem két késztetést. Ha Sakál i van, akkor
az ő jelenlétét éreztem és köve em. Nem Kaninét. Nem
Sarrenét. A rossz irányt választo am.
Olyan erővel szoríto am a kardom markolatát, hogy a
tenyerembe vájt, és dühömben legszívesebben vicsorogtam
volna, ha Sakál nem áll tőlem húsz lépésre. Ki tudta, milyen
messze jár már Sarren?! Hónapok óta keresem, megpróbáltam
utolérni, hogy megtaláljam az átváltoztatómat, és mindezt
hiába. Még mindig a pszichopata vámpír karmaiban
vergődö , és információ hiányában akár a világ másik
végében is lehe ek.
És most i voltam, bezárva ebbe a házba a bátyámmal, aki
feltehetően végezni akart velem.
– Vártalak már, húgom. – Sakál mosolyogva közelede ,
szemfogai ragyogtak. Hosszú kabátja hullámzo mögö e,
ala a fém csillant. – Elég ráérős voltál, nem gondolod? És
miután Ó-Washington hercegnője azt parancsolta az őreinek
és a háza személyzetének, hogy rejtőzzenek el az alagsorban
arra az esetre, ha esetleg éhes lennél, és hagyjanak sértetlenül
továbbhaladni, te mégis úgy hatoltál be a házba, mint egy
közönséges bűnöző. Nem találtad egy kicsit sem furcsának,
hogy senkivel sem találkoztál?
Most már vicsorogtam, kivillanto am a szemfogaimat.
– Mit keresel i , Sakál?
– Látogatóban vagyok a hercegnőnél – felelte halkan, és
vállat vont. – Téged vártalak. – A mosolya továbbra is
fenyegető és önelégült volt. – Mi a baj, húgom? Nem rám
számíto ál? Azt hi ed, valaki mással találod szemben magad?
– Tulajdonképpen igen – vágtam vissza, és a kardomat
felemelve te em egy lépést előre. – De először elintézlek,
mielő tovább keresem az illetőt. Essünk túl rajta!
– Inkább ne! – szólalt meg egy halk hang, és egy ismeretlen
lépe be a szobába, becsukva maga mögö az ajtót.
Egy magas, szoborszerű nő néze le rám hatalmas, sötét
szemével. Telt, vörös szája élesen elütö sápadt bőrétől, haja
sötét felhőként terült szét az arca körül.
– Ha meg akarsz vívni Sakállal – mondta torokhangon –,
várd meg az éjszakát, és kerítsetek rá sort odakint. Nem
szeretném, ha ide-oda hajigálnátok egymást, és összetörnétek
a bútorokat.
– Azura, ő i az én bájos kishúgom. – Sakál mosolyogva
felém inte .
– Erre magamtól is rájö em – jegyezte meg a vámpírnő
faarccal. Hozzám fordulva így szólt: – Kérlek, tedd el a
fegyveredet! Ha a házamban szándékozol maradni,
viselkedned kell. Nem szívesen hajítanálak ki a napfényre.
Csapdába esve néztem őket. Két vámpír, akik közül az
egyik hercegnő, talán úrnő is. Nagy örömmel vívtam volna
meg ismét Sakállal, de nem hi em, hogy mindke ejükkel el
tudnék bánni. A nőből ugyanaz a nyugalom és távolságtartás
áradt, mint egy másik vámpírúrból, akit ismertem. Éreztem,
milyen erő lakozik ebben a megtévesztően karcsú alakban.
Óvatosan visszacsúszta am a kardomat a hüvelyébe, a
szememet továbbra is éberen Sakálon tartva, aki roppant
elégede nek tűnt a dolgok alakulásával.
– Mi folyik i ?
– Azura… régi ismerősöm – magyarázta Sakál, mohó
tekinte el méregetve a vámpírnőt. A nő felvonta a
szemöldökét, de nem mozdult. – Mivel errefelé vi az utam,
úgy gondoltam, meglátogatom. Természetesen amint
megéreztem, hogy közeledsz, úgy döntö em, időzök még egy
kicsit, és megvárlak.
– Ha harcra szomjazol, örömmel állok elébe.
– Hidd el, húgom, semmi sem tenne ennél boldogabbá. –
Sakál gonosz mosolyra húzta a száját, kivillantva szemfogait,
én pedig feszülten felkészültem, hogy ismét előrántsam a
kardomat. – Örömmel tépném le a fejedet, és szúrnám fel a
kinti falra, de megígértem Azurának, hogy türtőztetem
magam. – A vámpírnő felé fordíto a a fejét, aki továbbra is
higgadtan figyelt minket. – Továbbá szerintem érdekelhet,
hogy mit tudtam meg Kaninról és Sarrenről – folyta a.
Ez váratlanul ért. Résnyire húzo szemmel végigmértem.
– Erről meg honnan tudsz?
– Ugyan már! – Karba te e a kezét. – Nem te vagy az
egyetlen, aki drága átváltoztatónkat keresi. Kaninnal van egy
kis megbeszélnivalónk, de az az őrült Sarren megnehezíti a
dolgomat. Tényleg azért tévedtél ide, mert őket kerested? –
Megrázta a fejét, vagy az undor, vagy a csodálkozás mia . –
Mit te él volna, ha Sarrent találod i helye em? Azt hiszed,
birokra kelhetsz vele, húgom? Könnyedén elbánt volna veled.
– És te mit csinálsz i ? – provokáltam. – Meghúzod magad,
remélve, hogy Sarren elunja Kanin kínzását, vagy belefárad?
Nem akarod te magad elintézni Sarrent?
– Pontosan így van. – Sakál ismét megvillanto a a
szemfogait. – Csak akkor eredek annak az őrültnek a
nyomába, ha muszáj. Kegyetlennek tartasz? – Felhorkant, és
megrázta a fejét. – Akkor még nem lá ál semmit, amíg nem
találkoztál az elmebeteg Sarrennel. És az is holtbiztos, hogy
egyedül nem tudsz elbánni vele. Még Kanin sem akart vele
ujjat húzni. Képes rá, hogy teljesen tönkretegyen.
Meglepe a Sakál hangjában bujkáló félelem. Azt sugallta,
hogy korábban már volt szerencséje Sarrenhez, vagy talán
csak Kanin figyelmezte e a pszichovámpírra és véget nem érő
bosszúhadjáratára. Akárhogy is, Sakál figyelmeztetése még
inkább elve e a kedvemet a Sarrennel való találkozástól, és
még inkább arra sarkallt, hogy kiszabadítsam a karmai közül
Kanint.
– Hallgass a bátyádra! – szólt közbe Azura, visszarántva a
valóságba. – Igaza van. Mindannyian hallo unk Sarrenről, a
kegyetlenségéről, a könyörtelenségéről, a briliáns elméjéről és
az őrületéről. Amikor hírét ve em, hogy a városban van,
megparancsoltam az embereknek, hogy még napközben se
hagyják el a házat, és egészen addig áram ala tarto am a
kerítést, amíg Sarren nem távozo .
Jóságos ég! Még egy vámpírúrnő, a város hercegnője is
re ege Sarrentől. Akkor milyen erős volt? Vagy csak egy
kiszámíthatatlan elmebeteg, akitől mindenki szabadulni akart,
aki hátborzongatóan ékes szavakat onto magából, és
mindenkire ráhozta a frászt?
Nem tűnt valószínűnek. Sarren elég ravasz és veszélyes
volt ahhoz, hogy elfogja Kanint, a legerősebb vámpírt, akit
ismertem. Igaz, hogy a pszichopata vámpír már re entő
hosszú ideje a sarkában volt, és részben az én hibám, hogy
ránk talált, de akkor is: ha Kanin is elbuko Sarren kegyetlen
őrületével szemben, akkor mit te volna velem?
– De akkor miért vagy még mindig i ? – firta am a választ
Sakálra meredve. – Azt mondtad, rám vártál. Hát i vagyok.
Mit akarsz?
– Van egy feladatom a számodra.
Azonnal gyanakodni kezdtem. Megdermedtem, Sakál
pedig felsóhajto .
– Jaj, ne nézz már így rám, húgom! Nekem is van
sütnivalóm. – Vészjóslón elmosolyodo . – Leigáztad és
felgyújto ad a városomat, megölted az embereimet, és
tönkrete ed tíz év kemény munkáját, de ez nem akadályoz
meg abban, hogy egyezségre jussunk.
– Nincs mondanivalóm a számodra – morogtam. –
Semmivel sem tudsz i tartani. Távozom. Ha harcolni akarsz,
hívj ki naplemente után.
– Nos, szomorúan hallom – felelte Sakál. Úgy tűnt, nem
érdekli, hogy hátat fordítok neki. – Mert én tudom, hogy
Sarren mit keres.
A folyosótól pár lépésre megtorpantam. Éreztem Sakál
gúnyos, tudálékos vigyorát a hátamon, és bár utáltam
magamat érte, lassan ismét felé fordultam.
– Miről beszélsz?
– Ahogy mondtam, Sarren eljö Ó-Washingtonba, mert
kerese valamit. Pár nappal elő em érkeze , majd ismét
távozo Kaninnal együ . Nem eredtem utána, mert van annyi
eszem, hogy ne egyedül próbáljak szembeszállni vele, mert
akkor már éreztem, hogy közeledsz. Ezért úgy döntö em,
megvárlak.
– Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. És meg sem
indokoltad, miért maradjak. – Résnyire húztam a szemem. –
Öt másodpercet adok, hogy kitálalj, különben kisétálok azon
az ajtón.
– Higgy nekem, erről érdemes tudnod. – A fosztogatók
egykori királya közönyösen karba te e a kezét. – Tudsz arról,
hogy a vesze ek hogyan jö ek létre, igaz? – kérdezte. – Hogy
a drágalátos átváltoztatónk, a nagy Kanin áldozta fel a saját
fajtája tagjait, hogy megtalálja a járvány ellenszerét, azonban
az emberek mindent elszúrtak, amikor a vámpírokat vesze é
változta ák.
– Erről mesélt, igen.
– Remek. Akkor ennyivel kevesebbet kell elmagyaráznom.
– Sakál a könyvespolcnak dőlt. – De nem csak egy
laboratórium volt. A kormány fenntarto még párat az ország
különböző pontjain, és mind gőzerővel azon dolgozo , hogy
véget vessen a járványnak. És az egyik i van valahol ebben a
városban. – Vigyorogva fogadta meglepe arckifejezésemet. –
Bizony, Kanin egyszer említe e, hogy van egy titkos
laboratórium az egykori fővárosban, és amikor Sarren idejö
körbeszimatolni, rájö em, hogy ezt keresi.
– Hol van ez a laboratórium?
– Fogalmam sincs. – Sakál megvonta a vállát. – Arra
gondoltam, beszélek Azurával, hogy kiderítsem, tud-e
valamit. Szerinte valahol a város ala futó régi
alagútrendszerben lehet. A gond csak az, hogy hemzseg a
vesze ektől, ezért nehéz megkeresni. Ekkor támadt az a
zseniális ötletem, hogy megvárom, amíg felbukkansz. Úgy
okoskodtam, hogy ke en nagyobb területet tudunk átfésülni.
Most rajtam volt a sor, hogy felhorkanjak.
– És ugyan miért is egyeznék bele, hogy segítek neked?
– Mert ha segítesz megkeresni a laboratóriumot, akkor
segítek neked kiszabadítani Kanint – jö a válasz.
– Nincs szükségem a segítségedre…
– Dehogynem. – Ellökte magát a könyvespolctól, és
határozo an rám néze . – Nem ismered Sarrent. Fogalmad
sincs, mire képes. Azt képzeled, hogy beviharzol a
rejtekhelyére, kiiktatod, és megmented Kanint, de tévedsz.
Sarren egy elmebeteg szarházi, ráadásul mindke őnknél
idősebb és eszesebb. Ha meg akarod állítani, akkor szükséged
lesz a segítségemre. Mi ke en később is végezhetünk
egymással, miután megtaláltuk az átváltoztatónkat. De ha
szeretnéd még látni Kanint, akkor bíznod kell bennem.
– Mert olyan remek eredményeket tudsz felmutatni a
bizalom terén, ugye?
– Ugyan már! – Sakál bátorítón mosolygo . – Ezt azért
mondod, mert leszúrtalak egy karóval, és kilöktelek az
ablakon? Biztosan túl tudunk lépni ezen a kis félreértésen.
– Nem – mormogtam, és éreztem, hogy a szemfogaim
kicsusszannak az ínyemből. – Nem csupán ennyit te él.
Elraboltad és megölted a barátaimat. Egyiküket felfala ad a
vesze ekkel. Megkínoztál egy férfit, hogy megkapd, amit
akarsz, és a halála a te lelkeden szárad. – Eszembe juto a
vérben úszó aréna, közepén a ketreccel, és a vesze , ahogy
hátborzongató visítással maga alá gyűri az áldozatát.
Kivillanto am a szemfogaimat. – Meg kellene öljelek azért,
amit velük te él.
 – Valóban? – Sakál továbbra is áthatóan figyelt. – Akkor
áruld el nekem, kedves húgom, hogy te mennyit öltél meg?
Vajon hány emberem veszte e életét, amikor távoztál a
városból a kis „barátaiddal”? Hány torkot téptél fel, hány
embert szagga ál darabokra, mert nem tudtál parancsolni az
éhségnek? De lehet, hogy tévedek. – Oldalra billente e a fejét,
arcára megjátszo számon kérő kifejezés ült ki. – Talán te vagy
fajtánk első tagja, akinek nem kell emberi vért innia a túlélés
érdekében. Ha így van, akkor mondd meg, hogy bocsánatot
kérhessek, és már i sem vagyok. – Várakozón néze rám,
szemöldökét felvonva. Ökölbe szoríto kézzel meredtem rá, ő
pedig bólinto . – Mégis kit próbálsz becsapni? Az ember étel.
Éppolyan jól tudod, mint én. Úgyhogy ne várd el tőlem, hogy
mardosó bűntudatot érezzek, amiért megöltem az ember
barátaidat, pláne annak fényében, hogy te magad is haláltól és
vértől bűzlesz. Te is ugyanolyan szörnyeteg vagy, mint én.
Felmorrantam. Erős késztetést éreztem, hogy rávessem
magam, és elválasszam a gúnyosan vigyorgó fejét a testétől.
Zeke apja, Jebbadiah Crosse megérdemelte volna, hogy így
tegyek igazságot. Ahogy Darren, Ruth és a többiek is, akiket a
fosztogatók királya mia veszíte ünk el. Ekkor Azura te egy
lépést előre, közelebb helyezkede hozzám és Sakálhoz.
Éreztem, hogy szükség esetén kész közbelépni.
– Működj velem együ , húgom! – folyta a Sakál halk,
behízelgő hangon. – Nem kérek sokat. Mindössze annyit
akarok, hogy segíts nekem megtalálni a labort. Utána
megyünk, és megmentjük a vén szivart, de elő e meg kell
találnunk a labort.
– Az időbe telhet – vete em ellen. – Aminek szűkében
vagyok én is, és Kanin is. Ki kell szabadítanunk, mielő …
– Kanin már halo – förmedt rám Sakál. – Vagy legalábbis
ennél halálközelibb állapotban már nem lehet. Sarren mia
hibernálnia kelle magát, és a fajtánk ritkán tér vissza ebből
az állapotból. Nem fog egyhamar felébredni. És ha Sarren
tényleg el akarná pusztítani, akkor már rég megte e volna.
– Miért akarod ilyen nagyon megtalálni azt a helyet?
Sakál hitetlenkedő megvetéssel néze rám.
– Tényleg felteszed ezt a kérdést? – Felsóhajto , és
megrázta a fejét. – Hogy mit kerestem egész idő ala ? Mi volt
olyan fontos, hogy három évig kuta am az országban az öreg
prédikátor és a kis gyülekezete után? Vajon mi visz rá arra,
hogy a te segítségedet kérjem, amikor egy egész hadseregnyi
fosztogató és hűséges katona ugro , hogy teljesítse minden
parancsomat? Törd egy kicsit a fejed, húgom! Nem olyan
nehéz rájönni.
– Az ellenszer – vágtam rá su ogva gondolkodás nélkül.
Sakál önelégülten vigyorogva bólinto .
– Igen. Az ellenszer. A megoldás a vesze ségre. Jelenleg ez
most kicsivel fontosabb, mint Kanin megmentése. – Dühödt
tekintetem lá án feltarto a a kezét. – Én is meg akarom találni
a vén szivart – jelente e ki. – Ahogy már mondtam,
beszélnem kell vele. És szükségem lesz a segítségedre, hogy
kiszabadítsam Sarren karmai közül. Szóval… te segítesz
nekem, és én is neked. – Kegyetlenül elmosolyodo ,
kivillantva a szemfogait. – Azután, hogy mindennel
végeztünk, megpróbálhatsz megölni, én pedig megint karót
szúrok a gyomrodba, és o hagylak a vesze eknek. Mit szólsz?
– Sakál – szólt közbe Azura, enyhe ingerültséggel a
hangjában –, ha szükséged van a lány segítségére, akkor azt
javaslom, hogy ne hergeld tovább. Nem az emberekből álló
gengszterbandád tagja, aki egyetlen fenyegetésre behúzza
fülét-farkát. Ha a minősíthetetlen viselkedésed mia
kénytelen leszek megölni a lányt, akkor re entően
megharagszom rád. Most pedig… – Rám néze sötét, átható
szemével. – Felkelt a nap, és én nagyon fáradt vagyok. Ha
szeretnétek folytatni a szájkaratét, annyit kérek, hogy várjatok
vele estig. Felajánlom az o honomat, amíg szükségetek van
rá.
– Öhm… – Habozva mérlegeltem, mit is kezdjek a
nagylelkűségével, vajon elfogadjam-e. Vagy bízhatok-e a
nőben. De igaza volt. A nap felkelt, és hacsak nem akartam
kint bóklászni, muszáj volt kockáztatnom. – Köszönöm.
Azura lassan összehúzta a szemét.
– A Sakállal szembeni vendégszobát adnám neked, de a ól
tartok, az ismét háborús légkört teremtene. Úgyhogy
megkérem Williamet, hogy vezessen téged a földszinti
szobába. Este folytatjuk a beszélgetést. És még valami, te
lány… – Sötét szeme résnyire szűkült, fenyegetőn és
vészjóslón méregete . – Érzem rajtad a vér szagát. Ne
merészeld kiszolgálni magad a személyzetem tagjaiból,
különben sutba dobom a vendégszeretetem, és leszedem a
fejedet. Megérte ed?
Elfojto am a mosolyomat.
A diplomácia fontos tényező, amikor vámpírurakkal, pláne
hercegekkel próbálunk egyezségre jutni. Mint korábban
rájö em, nem tűrik jól a szarkazmust.
– Igen – feleltem egyszerűen. – Megérte em.
Azura elégede en az ajtó felé fordult, és felemelte a kezét.
Egy másodperccel később belépe egy fekete-fehér
egyenruhás ember, és meghajolt elő em.
– A szobájába kísérem – mondta hivatalos hangon. –
Kérem, kövessen!
Még vete em egy utolsó gyilkos pillantást Sakálra, majd az
ember után eredtem. Hosszú folyosókon és lépcsőkön vezete
az utunk, közben az agyam szélsebesen járt. Tényleg arra
számíto am, hogy aznap éjszaka megtalálom Sarrent vagy az
átváltoztatómat, erre Sakál keresztülhúzta a számításaimat.
Fogalmam sem volt, hogyan tovább.
Az inas határozo léptekkel vezete végig a hatalmas
házon, míg végül egy ajtókkal teli hosszú folyosóra juto unk.
Miután megmuta a, melyik ajtó vezet a szobámba, a férfi
meghajolt, és sietve távozo . Elővigyázatosan kinyito am az
ajtót, amely mögö egy aprócska, fényűzőn berendeze szoba
tárult a szemem elé. Az ágy, a komód, az éjjeliszekrény és az
asztal régi volt ugyan, de kifogástalan állapotban, a sötét
bútorokat fényesre polírozták, és enyhe vegyszerillat érződö
a levegőben. Egy kancsó és egy pohár állt az ágy melle i
szekrényen, és a meleg vér illata azonnal felébreszte e az
éhséget. Egyáltalán nem bíztam Sakálban, de úgy döntö em,
érdemes kihasználnom a hercegnő vendégszeretetét, főleg
azért, mert kupában, és nem emberi vénából kapom a vért.
Kiüríte em a kancsót, és éreztem, hogy a vér megtölti üres
hasamat. Egyelőre enyhíte e a mohó vágyat. Ahogy az
éhségem alábbhagyo , az alvásra terelődtek a gondolataim, és
éreztem, hogy lassan eluralkodik rajtam az álmosság.
Bezártam az ajtót, majd a fal melle álló súlyos komódot
odavonszoltam elé. Lehet, hogy üldözési mániám volt, de nem
állt szándékomban egy furcsa házban egy fedél ala aludni
két vámpírral – akik közül az egyik Sakál – mindenféle
óvintézkedés nélkül.
Elégede en konstatáltam, hogy legalább figyelmeztet
valami, ha valaki megpróbál betörni hozzám, aztán
ráfeküdtem a hűs, piros ágyneműre. Még arra sem ve em a
fáradságot, hogy levegyem a kabátomat vagy a csizmámat.
Sakál szavain tűnődtem, amíg el nem nyomo az álom.

ESTE A KARDOMMAL A KEZEMBEN ébredtem, mert mielő

elaludtam volna, kive em a tartójából, és készenlétbe
helyeztem. Ismeretlen falakat és bútorokat lá am magam
körül, és amikor felkeltem, eltöprengtem, hol vagyok. Egy
pillantást vetve az ajtóra lá am, hogy továbbra is zárva van, a
barikád pedig érintetlen. Az üres kancsó a kis asztalkán állt,
tehát senki sem járt a szobában, amíg aludtam – legalábbis
szolgák biztosan nem.
Ahogy becsúszta am a hüvelyébe a kardomat, eszembe
juto a hajnali beszélgetés, amitől ráncba szaladt a
szemöldököm. Sakál, az én könyörtelen, gyilkos vértestvérem
i volt. Eltöprengtem, hogy le kellene lépnem. Vagy inkább
megölnöm. A teljesen tiszta égbolt és a kihalt kert tökéletes
há eret nyújto volna hozzá. Jól helybenhagyo , amikor
legutóbb összetűztünk – majdnem megölt, de mostanra
erősebb le em. Ha verekedésre kerül a sor, alaposan ellá am
volna a baját.
De ha igazat beszélt, és a vesze ség ellenszere tényleg
valahol a talpunk ala volt, akkor minden pénzt megért, hogy
megtaláljuk. Bármennyire nehezemre is ese belátni, de
Sakálnak igaza volt. Ha vakon futok Kanin után, azzal nem
segíte em volna neki. Ha szembe akartam szállni Sarrennel,
akkor tervre volt szükségem. Túlságosan jó lehetőség volt egy
másik erős vámpír segítsége ahhoz, hogy lemondjak róla.
De már a Sakállal való együ működés gondolatától is forrt
a vérem. Nem felejte em el, mit te a csapatunkkal. Kegyetlen
és elvetemült volt, az embereket pedig vagy ételnek, vagy
eszköznek tekinte e. Gondolkodás nélkül ölt. Végze az
ismerőseimmel, az emberekkel, akiket a barátaimnak
tekinte em.
Zeke-nek meg sem fordult volna a fejében, hogy életben
hagyja.
Továbbra is tépelődtem, hogy mit tegyek, amikor egy
szolga halkan bekopogo az ajtón, és tájékoztato , hogy
Azura vámpírúrnő és Sakál vámpírúr már vár a szalonban,
ezért legyek szíves vele tartani. Miután visszatoltam a
komódot a helyére, köve em az elegánsan öltözö embert a
rengeteg folyosón és lépcsőn. Végül megállt egy ajtó elő , és
jelezte, hogy lépjek be.
Azura és Sakál természetesen már o volt. Azura egy
kanapén ült, hosszú lábát keresztbe téve, ujjai közö egy
pohár vért egyensúlyozo . Sakál lazán a kandallópárkánynak
támaszkodo , a lobogó lángok ellenére, a fény pedig
hátborzongatón vörös ragyogásba vonta a vonásait.
Érthetetlen volt, hogy képes elviselni a lángok közelségét. Én
sosem kockáztatnám meg, hogy így végzem. De aztán Sakál
önelégülten és kihívón rám vigyorgo , én pedig rájö em,
hogy csak szórakozik velem. Tisztában volt azzal, milyen
hatással van a mutatványa egy másik vámpírra, és
határozo an tuda a velem, hogy nem fél.
– Ó, na végre, a királynő is megtisztel minket a jelenlétével!
– Sakál játékosan üdvözlésre emelte a poharát, majd egy
hajtásra megi a a tartalmát. Azura megvető pillantással
jutalmazta, és kortyolt egyet a saját italából. – Nos, hugi,
készen állsz mozgásba lendíteni a tervet?
– Még nem egyeztem bele, hogy segítek neked – feleltem,
mire Sakál türelmetlenül felsóhajto . – Miért vagy úgy
meglepve? Azt hiszed, belemegyek, hogy azzal a fickóval
dolgozzam együ , aki lemészárolta a barátaimat, és aki
feltehetően azonnal leszúr egy késsel, amint hátat fordítok
neki?
– Ne úgy gondolj rá, hogy nekem segítesz – érvelt Sakál.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy nem tagadta, amivel
vádoltam. – Gondolj rá úgy, hogy Kaninnak segítesz. Én
legalábbis ki fogok használni minden utamba kerülő
segítséget, ha már szembe kell néznem Sarrennel.
Azurához fordultam.
– Neked mi a véleményed erről?
– Nekem? – Azura felvonta vékony szemöldökét. – Engem
hidegen hagy, bárhogy lesz is. Én pusztán azért vagyok i ,
hogy megakadályozzam, hogy a feje tetejére állítsátok a
házamat.
– Ugyan már, húgom! – könyörgö Sakál. – Ezt már
egyszer eljátszo uk hajnalban. Te is jól tudod, hogy csakis így
segíthetünk Kaninon a leghatékonyabban. És valld be, hogy te
is éppolyan kíváncsi vagy, mint én.
Dühösen rámeredtem.
– Maradjunk annyiban, hogy egyelőre beleegyezem. – Sakál
vigyora kiszélesede , de rá sem hederíte em. – Azt mondtad,
hogy Sarren is a labort kereste. Szerinted hol lehet?
Azura leve e egyik lábát a másikról, előrehajolt, és poharát
a kanapé elő i alacsony asztalkára te e.
– Az embereimmel felkuta am a város és a metróhálózat
néhány korábbi térképét – mondta, kisimítva egy nagy papírt
a faasztalon. – Nem derül ki belőlük pontosan, hogy hol
található a szupertitkos kormányzati laboratórium, de van pár
erős tippem.
Sakál nem mozdult a helyéről, de én átvágtam a szobán, és
az asztal másik oldalán megállva lenéztem a papírra. Sosem
lá am még térképet, ezért fogalmam sem volt, hogyan kell
értelmezni. Kusza vonalak és firkálások olvadtak össze
egyetlen zűrzavaros egésszé. Azura egyik sötétvörös körmét
az egyik vonalra helyezte, és végighúzta rajta.
– A vesze ek – kezdte torokhangon – napközben az
alagutakban tartózkodnak. Éjszaka jönnek elő vadászni és a
zsákmányt becserkészni, de általában hajnal felé visszatérnek
a föld ala i állomásokra. Legalábbis azt a párat leszámítva,
amik láthatóan nem akarnak tágítani a kerítésem mellől.
Ebben a városban senki nem merészkedik le az alagutakba
soha, semmilyen okból. Nem tudjuk pontosan, hány vesze él
o lent, de feltehetően több ezer. I pedig – folyta a, kört
rajzolva ujjával a térkép egyik pontjára – a fő fészek található.
– Elve e az ujját, és felpillanto rám. – I kellene keresnetek a
labort.
– Miért is?
– Ha a laborból szabadult el a vesze ség, akkor gyorsan
terjedt. A környéken több százan, talán több ezren
fertőződhe ek meg. Nagyon magasnak kell lennie a
vesze populációnak azon a helyen, ahonnan továbbterjedt.
– Várjunk csak egy pillanatot! – Összevont szemöldökkel
próbáltam felidézni, amit Kanin mondo . – Én azt hi em,
hogy az új-covingtoni labor mia jö ek létre a vesze ek, és
hogy a szökésükkel ve e kezdetét a járvány.
– Ezt mondta Kanin? – Sakál felhorkant. – Ez csak a történet
egy része.
Ellökte magát a faltól, és a kis asztalhoz lépe . Felkapta a
vörös folyadékkal félig teli kancsót, és újratöltö e a poharát.
Kényelmesen elhelyezkede az egyik karosszékben, nagyot
kortyolt a pohárból, és rám mosolygo .
– Foglalj helyet, húgom! Hadd mondjam el neked, mi
történt pontosan, hogy teljes mértékben tisztában legyél azzal,
milyen szerepet játszo az átváltoztatónk ebben az elcsesze
helyzetben.
Sakál ráérősen ismét kortyolt egy nagyot, és megvárta,
amíg leülök. Óvatosan leereszkedtem a vele szemben lévő
székbe.
– Te is tudod, hogy Kanin vámpírokat ejte foglyul, és
átadta őket a tudósoknak, hogy kísérletezzenek rajtuk – vágo
bele Sakál elégede en, hogy végre van hallgatósága.
Erről eszembe juto az Arénában a hadserege tagjai elő
mondo beszéde, ahogy a fosztogatók ujjongva kiabálták a
nevét… majd behajíto a Darrent egy vesze mellé, hogy
szórakoztassa őket. A mai napig hallom Darren sikolyait,
miközben a vesze cafatokra tépte. Elöntö a harag, de
elfojto am a torkomban feltörni készülő morgást, és
igyekeztem a fosztogatók királyának szavaira figyelni.
– Mindezt a Vörös Tüdő gyógyításának érdekében te e –
magyarázta Sakál, rá sem hederítve hirtelen gerjedt
haragomra. – Vagy legalábbis feltehetően ezzel nyugta a
magát Kanin, amikor eladta a saját fajtáját. Becserkésze egy
lehetséges célpontot, leszúrta, hogy hibernálja, majd
elszállíto a a laborba, ahol a tudósok mindenféle kellemes
dolgot műveltek a szerencsétlen kísérleti alanyokkal.
Feszengve üldögéltem. Zavart, hogy így gondoljak Kaninra,
holo már tudtam erről. Vagy legalábbis azt hi em, hogy
tudok.
– A lényeg – folyta a Sakál, csizmás lábát feltéve az
alacsony, fényes asztalkára, Azura helytelenítő tekintetét
figyelmen kívül hagyva –, hogy nem Új-Covingtonban volt az
egyetlen labor, amelyik az ellenszert kuta a. Igaz, hogy ez
volt az egyetlen labor, ahol vámpírokon kísérleteztek, de a
kutatásaikat megoszto ák a többi laboratóriummal. És valami
történt, amiért i , Washingtonban ütö e fel a fejét a
legnagyobb mértékben a vesze ség. Több száz ember
változo át alig pár óra leforgása ala . Tudjuk, hogy az új-
covingtoni labor leége , és az összes kutatási anyagot vagy
elvi ék, vagy megsemmisíte ék, de semmit sem tudunk az
i eni föld ala i laborról. Egyben van még? Megvannak még a
több évtizedes kutatások? Vajon mit hagyha ak hátra? Az
ellenszert? Remélhetőleg igen. És mi a helyzet a többivel: a
járvánnyal kapcsolatos kutatással, a vírussal, és azzal, hogyan
alakult ki a vesze ség? – Sakál résnyire húzta arany szemét,
átható tekintetétől felállt a hátamon a szőr. – Ha fennmaradt
ez a kutatási anyag, akkor kinek örülnénk a legkevésbé, ha
megtalálná? Sarren briliáns elme, de őrült, és meglehetősen
labilis. Csak gondold végig, milyen ocsmány dolgokra lehet
képes, ha megszerzi ezeket az információkat.
Megborzongtam, és éreztem, hogy az ellenállásom utolsó
bástyája is leomlik. Ha Sarren sántikált valamiben, meg kelle
állítanunk. És ha volt ellenszer a vesze ségre, meg kelle
találnunk. És ha tetsze , ha nem, úgy tűnt, hogy együ kell
működnöm a vértestvéremmel. Legalábbis egy ideig.
Őszintén reméltem, hogy helyesen döntök, és hogy Kanin
képes lesz kitartani addig, amíg ki tudjuk szabadítani.
– Gondoltam, hogy jobb belátásra térsz majd. – Sakál
mosolyogva felkelt, a kabátja szárnyai aláhullo ak. – Most,
hogy végre mindannyian ugyanazon az oldalon állunk,
kezdődhet a buli?
 4. FEJEZET

A VESZETTEK VISSZATÉRTEK, ÉS MEGINT a kerítés körül ólálkodtak,

de Azura mutato nekünk egy alagutat, ami a háztól vezete
egy kerítésen túli üres épülethez. A távozásunk nem
szomoríto a el. Kaptunk tőle térképeket, több termosz vért, és
vonakodva felajánlo a, hogy ha nagyon muszáj,
visszajöhetünk hozzá.
– A metróhálózat arrafelé van, jó pár háztömbnyire –
magyarázta Sakálnak, és egy pontra mutato a félig
kihajtogato térképen. – Ez a legrövidebb út a fészekig, de ne
feledjétek, hogy amint felkel a nap, az alagutak hemzsegni
fognak a vesze ektől, mert visszatérnek a föld alá aludni. Azt
javaslom, siessetek. És ne mutatkozzatok az utcán!
Használjátok a tetőket, a vesze ek ugyanis ritkán hagyják el a
talajt.
– Kösz, drágám! – mondta Sakál sokat sejtető mosollyal. –
Talán egy nap látjuk még egymást, és felmelegíthetjük a
kapcsolatunkat, ha egy kicsit több időnk lesz. Mit szólsz?
– Jó, csak értesíts, hogy mikor jössz – felelte Azura merev
mosollyal. – Nehogy elfelejtsem lekapcsolni az áramot a
kerítésben.
– Kis huncut – vigyorgo Sakál, mire Azura az orrunkra
csapta az ajtót.
A kerítésen túl elterülő város sötét és kísérteties volt, tele
fákkal és tüskebokrokkal, mintha az újonnan kinő erdő
mindent felemészte volna. Vámpírként könnyedén
felmásztunk a legközelebbi épület tetejére, és a meglazult
zsindelyeket és tátongó lyukakat kerülgetve haladtunk.
Időnként, amikor két épület közö a távolság túl nagy volt
ahhoz, hogy átugorjuk, le kelle másznunk a földre, de csak
addig, amíg eljuto unk a következő épülethez, ahol ismét
felmásztunk a falon. A tetőn viszonylag könnyen haladtunk
Azura térképét követve, a hold fénye megvilágíto a az utcák
fele i utunkat.
Ala unk egy másik világ kelt életre.
A vesze ek ró ák a kacskaringós utcákat, az autók közö
ólálkodtak, kimásztak az ablakokon, és az omladozó ú esten
rohangáltak. A dühtől és az éhségtől elvakultan sziszegtek és
vicsorogtak egymásra. Úgy tűnt, nem élnek emberek a
kerítésnek ezen az oldalán. Eltöprengtem, vajon Azura
megerősíte háza-e az egyetlen, ahol maradtak emberek. Egy
pórul járt macska megpróbált keresztüliszkolni az úton, de
azonnal rávete e magát egy vesze , az állkapcsa közé dugta a
macska fejét, és leszakíto a. A vér szaga odavonzo a a
környékről a többi vesze et, és kegyetlen harc tört ki, ahogy
visítozva egymásnak estek az állat maradványaiért.
– Nem vagy túl bőbeszédű.
Rá sem hederíte em a megjegyzésre, csak egyenesen előre
néztem. Sakál könnyed léptekkel jö melle em, időnként a
térképre pillantva, ahogy tetőről tetőre haladtunk.
– Nincs mondanivalód? – faggato . – Ez meglepő. Csak
úgy ömlö belőled a szó, amikor először találkoztunk. Be kell
vallanom, megöltem egypár testvéremet, de te vagy az első,
akivel kapcsolatban tényleg úgy gondolom, hogy jól
kijönnénk. – Felsóhajto . – Viszont megölted a katonáimat, és
elmenekültél az emberekkel, akiket sok nehézség árán sikerült
kézre kerítenem. Te és az a kölyök. – A hangja enyhén élessé
vált. – Mi is annak a taknyosnak a neve? Az öreg prédikátor
fiának, akit elsira ak, mert azt hi ék, meghalt? Valami bibliai,
nemde? Jeremiah? Zachariah?
Ezekiel, gondoltam görcsbe ránduló gyomorral. És ne is
számíts arra, hogy beszélgetek veled Zeke-ről. Nem lenne szabad
segítenem neked. Kardot kellene rántanom, és a gúnyosan vigyorgó
pofádba mártanom.
– Szóval mi történt az embereiddel? – firta a Sakál néhány
feszült csendben töltö perc után. – Távoztak? Elmenekültek?
Miután kezed-lábad törted, hogy kiszabadítsd őket a
városomból? – Elvigyorodo . – Vagy végül kiszipolyoztad az
összes vérüket?
 – Fogd be! – dörrentem rá, egyetlen pillantásra sem
méltatva. – Biztonságban vannak. Legyen elég ennyi.
– Ohó! – Éreztem az önelégültségét, vidám
elbizakodo ságát, miközben folyta uk utunkat a repedeze
tetőkön. – Elju a ad őket Édenbe, igaz? Milyen nagylelkű
tőled! – Éles pillantásomra egy vigyorral reagált. – Mi van?
Meglep, hogy tudok Édenről? Nem kellene. Mindig is tudtam,
hogy létezik valahol egy vámpírok nélküli város, ahol kövér
kis emberkék szaladgálnak, azt színlelve, hogy ők az urak.
Tudtam, hogy az öregember is azt keresi, de előbb-utóbb
hibázik majd, és az ölembe hullik a lehetőség. Ő és a kis
bandája nem menekülhe ek előlem a végtelenségig, csupán
türelmesnek kelle lennem. És a várakozás megtérült, mert
végül elkaptam őket. Minden a terv szerint alakult. – A szeme
résnyire szűkült. – Legalábbis amíg fel nem tűntél.
– Bocs, hogy belerondíto am a világuralomról szóló
terveidbe.
– Ez nem igaz – felelte Sakál neheztelve. – A vesze ség
ellenszerét próbáltam megtalálni.
Felhorkantam. Ha egy élőlényt megmar egy vesze , maga
is vesze é változik, de nem csak így lehet létrehozni őket. A
vámpírok a mutálódo Vörös Tüdő vírus következtében
maguk is a vesze ség hordozói. Ha megharapnak egy embert,
vagy isznak a véréből, azzal nem változtatják át őket, de a
fajtánk többsége vércsere útján nem újabb vámpírt, hanem
vesze et nemz. Csak az a néhány vámpírúr, a városok
hercegei képesek még új vámpírokat nemzeni, de akkor is
fennáll a lehetősége annak, hogy vesze et hoznak létre. Kanin,
az átváltoztatónk, maga is vámpírúr, de így is nagyon
szerencsés voltam, hogy vámpír le em, és nem egy re enetes,
agyatlan rémálomként ébredtem fel.
– A vénember volt a kulcs – folyta a Sakál engem fixírozva.
– Mindent tudo , amire szükségünk le volna. A tudósok
járvánnyal kapcsolatos eredményeit, milyen vizsgálatokat
végeztek, hogyan jö ek létre a vesze ek… mindent. A
fajunkat próbáltam megmenteni, húgom. Már csak egy lépés
választo el, te pedig mindent tönkrete él.
– Azért próbáltad megtalálni a vesze ség ellenszerét, hogy
vámpírrá változtathasd a fosztogatóidat, hadsereget állíts
belőlük, és leigázz mindenkit – vágtam vissza. – Meg se
próbáld szentként beállítani magadat! Nem vagy más, csak
egy ármánykodó, vérszomjas gyilkos, aki hatalomra éhezik.
Amúgy pedig hol van a fosztogatókból álló hadsereged?
Ellened fordultak, amikor már nem tudtad őket az öröklét
ígéretével kecsegtetni?
– Te csak ne aggódj, még megvannak. – Sakál ridegen
mosolygo . – Viszonylag könnyű irányítani egy törvények
nélküli várost: a kiskatonák azt tesznek, amit akarnak, én
pedig nem állítom meg őket. De a vénember halála mia új
tervvel kelle előállnom. Ekkor juto ál eszembe te, és hogy
beszélnünk kellene, de ezt nem tehe em meg úgy, hogy egy
fosztogató bandát vonszolok magam után keresztül az
országon. – Vállat vont. – O lesznek, amikor visszatérek az
ellenszerrel. Nem akadályoztál meg semmit, húgom. Csak
késlelteted kicsit.
– Már ha létezik az ellenszer. Nem tudjuk, hogy ebben a
laborban előállíto ak-e ilyet egyáltalán.
– Megoszto am volna veled – jelente e ki Sakál, egyszerre
dühösen és megbántva. – Meglehete volna mindenünk,
húgom. A miénk lehete volna minden.
– Nekem nem kelle semmi – dörrentem rá. – Nem kelle
sem a városod, sem a kiskatonáid, sem a hatalomért való
mesterkedésed. Csak biztonságos helyre akartam ju atni a
barátaimat.
– Ühüm. – Sakál felvonta a szemöldökét. – És mi le a
vége? Nem látom i egyik „barátodat” sem. Hol vannak?
Gondolom, Édenben, igaz? Miért nem maradtál o , ha olyan
jó pajtások vagytok? – Felvihogo , majd folyta a, mielő
válaszolha am volna. – Elmondom, szerintem mi történt. Az
ígéretedhez híven elju a ad a kis vérzsákokat Édenbe, de jaj,
csak nem engedhetnek be egy vámpírt a városba, nem igaz? A
farkas a bárányok közö csak pánikot keltene. Tehát vagy
elküldtek, vagy autóval elvi ek egy darabig. És a kis barátaid,
az emberek, akiket megmente él a fosztogatók csúnya,
gonosz királyától, az emberek, akikért kockázta ad az
életedet, nem te ek semmit. Mert tudták, hogy a többieknek
 gy
van igazuk. Mert egy szörnyeteg vagy, aki megöli az
embereket, és teljesen mindegy, mennyire próbálod magad
meggyőzni az ellenkezőjéről, mindig is az maradsz.
– Mondd csak, miért is segítek neked?
Sakál felnevete .
– Tudod, hogy igazam van, húgom. Tagadhatod
körömszakadtáig, de akkor csak becsapod magad.
– Nem ismersz. – Sakál ismét felvihogo , én pedig
ráförmedtem. – És még valami, ne nevezz a húgodnak! Nem
le ünk rokonok a ól, mert Kanin változtato át
mindke őnket. Van nevem. Allison. Használd!
– Oké, Allison. – Sakál gúnyosan kivillanto a a szemfogait.
– De mindke en tudjuk az igazat. A vámpírvér erősebb az
emberi köteléknél, ezért minket olyan módon köt össze a vér,
amiről az embereknek fogalmuk sincs. Szerinted miért
érezted, hogy hol vagyok én és Kanin? Mert egyre erősebb
vagy, és minél erősebb egy vámpír, annál könnyebben meg
tudja állapítani, hol vannak a családtagjai. Ez az oka annak,
hogy a klánok többségét a herceg családtagjai alkotják, akiket
a herceg változtato át. Érzi, hol vannak, néha még azt is,
hogy mit gondolnak. Ez megnehezíti számukra, hogy a herceg
ellen forduljanak. De a kötelék oda-vissza működik.
– Ezért éreztük Kanin jelenlétét.
– Igen. – Sakál nyugat felé pillanto , miközben
gyalogoltunk tovább. – És egymásét, bár enyhébben. A
legerősebben az átváltoztatónk felé húzunk, legalábbis amíg
nem hibernálja magát. A dolog nem működik olyan jól, ha a
vámpír halálközeli állapotban van, de a ól még érezhető.
– Hogyhogy?
– Mert tudat ala Kanin hív minket.

KÉT ÓRÁVAL KÉSŐBB jo ányival sem juto unk közelebb a

metrólejárat megtalálásához.
– Hm. – Sakál megállt a tető szélén, tenyerében tartva a
kihajtogato térképet, és ide-oda fordult. – A fenébe is!
Valahol ezen az utcán kell lennie a metró bejáratának, de
mégis hogy a nyavalyába értelmezzem a térképet, ha sehol
egy rohadt tábla?
Hagytam, hogy csendben elszöszmötöljön a térképpel,
addig a félhomályban bóklászó sápadt alakokat, a vesze eket
figyeltem.
– Sarren miért keresi ezt a labort? – töprengtem halkan,
hogy a hangom ne keltse fel az ala unk lévő szörnyek
figyelmét. – Szerinted mit akar?
Sakál feldúltan morgo .
– Honnan tudjam? Nem én vagyok a dühöngő pszichopata.
– Elnémult egy pillanatra. – Vagy legalábbis nem olyan
mértékben. Na tehát, o van a Foggy Bo om metróaluljáró…
De hol a fenében van az alagút? – Lenéze az utcára, és
felsóhajto . – Talán ő is a vesze ség ellenszerét keresi – vete e
hátra a válla fele . – Jaj, de hiszen ez téged nem is érdekel,
vagy igen?
Egy nagyobb csoport vesze surrant ki a két épület közül,
közvetlenül Sakál ala . Rájuk sem hederítve tanulmányozta
tovább a térképet. Egy pillanatig az a gyilkos gondolatom
támadt, hogy lelököm a vesze falka közé, hadd lássuk,
túlélné-e. A bennem élő szörnyeteg helyeselte az ötletet, és
sürgető késztetést éreztem, hogy előrelépjek és lesből
rátámadjak. Igen, su ogta a szörnyeteg. Tedd meg! Sakál
megtenné, és meg is teszi majd egy nap. Amint nem lesz szüksége
rád, gondolkodás nélkül hátba fog támadni.
De ha megtenném, akkor olyan lennék, mint ő, nemde?
A lehetőség elillant, mielő dönthe em volna. A
vesze falka odébbállt, és a pillanat tovaszállt. Figyeltem,
ahogy sziszegve és vicsorogva keresztüliszkolnak az utcán…
és eltűnnek egy törmelékhalmaz ala .
Meglepe en pislogtam.
– Odanézz! – szólaltam meg, mire Sakál leengedte a
térképet, és figyelte, ahogy a tető szélére lépve leguggolok. –
Szerintem megtaláltam.
Óvatosan leereszkedtünk az utcára, az autók mögö és az
épületek körül megbújó vesze ekre figyelve. Elővigyázatosan
átmentünk az úton, és szemügyre ve ük a helyet, ahol a falka
eltűnt. A szomszédos épület ajtaja félig leszakadt, a padló tele
volt üvegszilánkokkal, acéldarabokkal és betonnal. De a
 g
beomlo kiugró rész ala egy apró, alig látható lyuk vezete a
sötétbe.
Sakál kihívón és határozo an rám vigyorgo .
– Hölgyeké az elsőbbség!
Megborzongtam. Az alagút bejárata némán tátongo , akár
egy hatalmas és gonosz valami szája, ami arra vár, hogy
egészben lenyeljen. Leguggoltam és bekukkanto am. Sűrű,
végtelen sötétség fogado , még éjszakai vámpírlátásom is
nehezen hatolt át rajta. Hűvös, száraz levegő áradt a
repedésből, por, rothadás és az enyészet szagát sodorva felém.
– Mi a baj? – hangzo fel Sakál önelégült hangja mögö em.
– Félsz? Szeretnéd, hogy a vámpírfivéred menjen be először?
– Fogd be! – Összevont szemöldökkel hátranyúltam, és
előhúztam a kardomat, ami halk, fémes csilingelő hangot
ado ki a csendben.
Fel akartam készülni arra az esetre, ha valami hirtelen rám
veti magát a koromsötétben. A markolatot magam felé
fordítva úgy, hogy a kard lapja a karomra simult,
leguggoltam, és becsúsztam a lyukba, mint egy nyúl.
Köveket és hideg fémet tapinto am ki, majd amikor
kiegyenesedtem, egy hosszú lépcső tetején találtam magam,
ami az ismeretlen mélybe vezete . A fém lépcsőfokok egy
részét beteme e a föld és a kő, hepehupás volt, és furcsán
mozogtak, mintha nem rögzíte ék volna őket megfelelően. Ha
sokáig néztem őket, szinte lá am magam elő , hogy egykor
tényleg mozogtak.
Sakál lábbal előre érkeze mögö em, morogva landolt a
lépcső tetején.
– Eddig megvagyunk – dörmögte felegyenesedve.
Velem ellentétben neki kissé le kelle hajolnia, nehogy
beverje a fejét a mennyezetbe. Időnként megvan az előnye a
kis termetnek. A térképet kinyitva hunyorgo a sötétben.
– Eszerint a piros vonalat kell követnünk észak felé, hogy
elérjünk a fészekhez, ami valahol i lesz… – Elgondolkozva
megütöge e a papírt az egyik ujjával.
– Pontosan hol?
– Azt nem tudom.
– Szóval vakon tapogatózunk. Egy olyan labort keresünk,
ami vagy létezik, vagy nem. Egy vesze fészek közepén, ahol
csapdába eshetünk a föld ala , ha nem találjuk meg a kiutat.
– Izgalmas, nem gondolod? – Sakál vigyorogva
összehajtoga a a térképet. – Az ilyen pillanatokban tudjuk
értékelni igazán az öröklétet. Te is imádod, húgom? Te is úgy
érzed, hogy élsz?
– Megvagyok, kösz. – A helyére csúszta am a kardom, és
elindultam lefelé a lépcsőn. – Egyelőre beérem annyival, hogy
megtaláljuk a labort, és kijussunk innen élve.
A lépcső a mélybe vezete , egy hatalmas alagútba. I is
sínek futo ak a peron két oldalán, amiken egykor gyors fém
járművek suhantak oda-vissza az állomások közö , de mára
meglehetősen kihalt le . A hatalmas, kupolás alagút
mennyezete szokatlan volt: betonnégyzetekből állt, i -o
hatalmas darabok szakadtak le a vágányra, végig az egész
folyosón.
Sakál a peron szélére ment, leugro a sínekre, és
végignéze az alagúton.
– Vesze eknek nincs nyoma – mormogta. – Legalábbis
egyelőre. – Rám sandíto a válla fele . – Akkor jössz?
Leugro am mögé a sínekre.
– Mi a baj, Sakál? – gúnyolódtam, mert vissza akartam neki
vágni a legutóbbi beszólásért. – Azt akarod, hogy fogjam a
kezedet, ahányszor csak lemegyünk egy sötét lyukba?
A nevetése váratlanul ért, hangját visszaverte a kupolás
mennyezet.
– Látod, ezért kedvellek, húgom. Ugyanolyanok vagyunk.
Egyáltalán nem vagyok olyan, mint te, gondoltam, de a szavai
még jóval azután is kísérte ek, hogy beléptünk az alagútba.

– ATYAÉG, HÁT SOSEM LESZ MÁR VÉGE EZEKNEK?

Megrándult az arcom, amikor Sakál hangja megtörte a
csendet, és a visszhangja hullámként végigáradt a végtelen
folyosón.
– Nem lehetne halkabban? – förmedtem rá, és máris
füleltem, nem hallom-e talpak neszezését vagy köveket
karistoló karmok hangját, ami arra utalna, hogy felhívtuk
magunkra a vesze ek figyelmét.
Már belebotlo unk egypár szörnyetegbe, és semmi kedvem
sem volt ismét utat vágni egy falkán keresztül. A sötét
metróalagút bűzlö tőlük, gyomorforgató szaguk bee e
magát a falakba. Minden mozdulatlan volt i lent, még a
patkányok is meghúzták magukat. Időnként belebotlo unk
vesze ek hulláiba, tetemekbe, akiket a saját fajtájuk tépe
cafatokra. Az egyik, amelyikről azt hi ük, hogy hulla, visítva
ránk akarta vetni magát, egyetlen megmaradt karjával
hadonászva. Úgy tűnt, Sakál élvezi ezeket az összecsapásokat,
mert brutális erővel forga a a kabátja ala rejtőző acélbaltát,
ádáz vigyorral az arcán koponyákat roppanto össze és
csontokat tört el. Én nem oszto am a lelkesedését. Semmi
kedvem nem volt ebben a halálos föld ala i labirintusban
kóvályogni ezzel a vámpírral, akit nem kedveltem, és akiben
egyáltalán nem bíztam. Mert miközben figyeltem, ahogy
démoni vigyorral ráveti magát a vesze ekre, és egyenként
kitépi a végtagjaikat, túlságosan magamra emlékeztete . Arra
az oldalamra, amit mélyen elzárva őrzök, a szörnyetegre, ami
nyers, állatias haragra és vérszomjra ösztökél. Ez a részünk
veszélyt jelent az utunkba kerülő emberekre.
Ezért nem lehetünk soha együ Zeke-kel.
Vértestvérem vigyorogva a vállára lendíte e a baltáját.
– Jaj, hugi! Csak nem berezeltél néhány vesze ől?
– Néhány vesze egy dolog. De egy hatalmas falka egy
keskeny alagútban más tészta. És nemsokára hajnalodik.
Elkeserede en néztem végig az omladozó alagúton. Az ó-
washingtoni metróhálózatot alagutak, csövek és folyosók
véget nem érő labirintusa alko a, kígyóként tekerge és
kanyargo a sötétben. Telt az éjszaka, az alagutak pedig egyre
nyúltak, úgy tűnt, soha nem érnek véget. Korábban
belebotlo unk egy föld ala i bevásárlóközpontnak tűnő
valamibe, ahol az omladozó üzletek szinte üres polcain fura
dolgok rohadtak. Egykor azt hi em, hogy az Új-Covington
ala i szennyvízcsatornák átláthatatlanok, de ehhez semmi
sem volt fogható.
– Hol van már az a hülye labor? – morogtam. – Úgy érzem,
mintha körbe-körbe járkálnánk egész éjszaka.
 Sakál nyito a a száját, hogy válaszoljon, de nem te e,
arcára enyhe zavar ült ki.
– Te is hallo ad? – kérdezte.
– Nem. Mit?
Jelezte, hogy hallgassak, majd előreosont. A beton alagút,
amin épp haladtunk, összeszűkült, aztán már én is hallo am
valamit, amitől égnek álltak a hajszálak a tarkómon. Ha a halk
morgások és sziszegések nem le ek volna kellően árulkodók,
az alagutat elárasztó penetráns elmúlásszag épp elég
bizonyíték volt.
A fegyverünket készenlétben tartva néma csendben
megindultunk előre. Az alagút hirtelen egy tágas térbe futo ,
és egy rozsdás, keskeny palló nyúlt a semmibe. A kardomat
szorongatva köve em Sakált a palló végére, és lenéztem a
sötétbe.
– A francba! – mormogta Sakál, enyhe megilletődö séggel a
hangjában.
Egy hatalmas, kerek terem szélén álltunk, legalább jó négy
és fél méteres falak magasodtak fölénk. A másik alagútba
vezető keskeny fémhíd legalább hatvan méter hosszú volt. A
korlátot szinte teljesen szétmarta a rozsda, a rácsos padló
helyenként teljesen eltűnt, de nem ez aggaszto a legjobban.
Hanem a hat méterrel ala unk a betonpadlón sápadt testek
és éles szemfogak alko a mozgó, hullámzó szőnyeg. A
vesze ek megtöltö ék a helyiséget, morogva, sziszegve
zsizsegtek, mint egy hangyaboly. Több százan voltak, talán
több ezren is, különböző alagutakból és csövekből tűntek elő.
Felnyögtem, amikor megéreztem a gödörből felszálló
szagukat – a vér, a rothadás, az enyészet és a kegyetlenség
szagát –, és hátráltam egy lépést a peremtől.
– Nos – elmélkede Sakál halkan, enyhe elképedéssel
szemlélve a hemzsegő vesze eket –, azt hiszem, nyugodtan
kijelenthetjük, hogy megtaláltuk a fészket. – Próbaképpen
megrázta a felüljárót. Nyikorgo , rozsda- és fémdarabok
hullo ak a falkára. Szerencsére nem tűnt fel nekik. – Nem
valami szilárd, mi? Izgalmas lesz.
– Nem mondod komolyan!
– Te látsz másik utat, ami átvisz? – Sakál karba te e a kezét,
és kihívóan elvigyorodo . – Azt hi em, minden vágyad, hogy
megtaláld a labort.
Viszonoztam a gúnyos vigyort.
– Legyen. De csakis utánad!
Vállat vont. Rálépe a keskeny hídra, és óvatosan
előrearaszolt, hogy kipróbálja, elbírja-e. A híd nyikorgo , de
kitarto , Sakál pedig elvigyorodo .
– Talán tériszonyod van, húgom? Szeretnéd, hogy
átvigyelek?
– Mi lenne, ha az okos beszólásaidat a túlpartra
tartogatnád?
A mennyezetre néze , majd elfordult, és földöntúli
eleganciával megindult előre. Ennek ellenére a híd
hátborzongató módon nyikorgo és nyögö a súlya ala .
Megrázkódo , kilenge , én pedig a számat harapdáltam, mert
biztos voltam benne, hogy bármelyik másodpercben
megadhatja magát, és Sakál a biztos halálba zuhan.
Ala unk a vesze ek észreve ék a hídon átkelni igyekvő
vámpírt, visításuk és hörgésük felcsapo a gödörből, ahogy
megmozdultak, és éhesen merege ék felfelé a szemüket.
Néhány felugro , megpróbálták elérni, karmukkal
megkaristolni a hidat, és bár nem érték el, egyik-másik
ijesztően magasra szökkent.
Jó pár hosszú, feszült perc után Sakál végül átért a másik
oldalra. A vesze ek sziszegése és visítása mostanra
elviselhetetlenné vált, visszhangzo tőlük a helyiség. Sakál
megfordult, és vigyorogva átkelésre buzdíto .
A fenébe! Nagyot nyelve a peremre léptem, és ismét
lenéztem. A vesze ek azonnal észreve ek, és a levegőt
markolászva próbálták ugrálva elérni a híd végét. Igyekeztem
figyelmen kívül hagyni őket, amikor ráléptem az ingatag
fémhídra. Éreztem, hogy remeg és reszket a talpam ala . A
túlsó oldal elképzelhetetlenül távolinak tetsze .
Egyik lábad a másik után, Allie.
Egyenesen előremeredve megindultam a hídon, a lehető
legóvatosabban lépegetve. Nem volt korlát, amibe
kapaszkodha am volna, egyedül az egyensúlyérzékemre
támaszkodha am. A híd kilenge és nyögö , amikor a
tátongó lyukakat óvatosan kerülgetve elértem a közepére. A
réseken keresztül lá am, ahogy a vesze ek lent örvénylenek,
halo , fehér szemükkel rám merednek, és a szemfogaikat
csa ogtatják.
A túloldalhoz közeledve finoman meggyorsíto am a
lépteimet, amikor egy vesze felugro , és meglendíte e a
karját, ami olyan csikorgó hangot csalt ki a fémből, hogy
beleborsózo a hátam. A híd oldalra lendült, majdnem
leestem róla, majd fülsiketítő robajt hallo am. A híd egyik
oldala megremege , és megcsavarodo , mint a papír.
Elöntö a re egés. Kétségbeese ugrásra szántam el
magam, amikor a híd megadva magát a falkára zuhant. A híd
szélétől pár centire érkeztem a falra, és kétségbeese en
kerestem valami kapaszkodót. Ujjaim a puha falat kaparták,
miközben lassan lefelé csúsztam a halál tengerébe.
Ekkor valami megragadta a csuklómat, és egy rántással
megállíto . Tágra nyílt szemmel felnéztem, és Sakált
pillanto am meg hason fekve, egyik kezét a karomra fonta, az
állkapcsa összeszorult. Erősen összpontosítva elkezde
felhúzni.
Egy bűzlő, szikár test landolt a hátamon, karmait a
vállamba mélyeszte e, és a fülembe visíto . Felhördültem a
fájdalomtól, és felhúztam a vállam, amikor a vesze a
galléromat kezdte marcangolni, hogy megpróbáljon a
nyakamba harapni. Tehetetlen voltam, de Sakál kinyújto a a
másik karját, előhúzta a katanámat, és leszúrta a vesze et.
Megszabadultam a hátamra nehezedő súlytól, amikor a
vesze visítva hátrazuhant, és az alant örvénylő falkára ese .
Sakál felránto az alagútba.
A falnak dőltem Sakálra meredve, miközben ő szikrázó
szemmel figyelte a vesze eket. Az előbb… megmente e az
életemet. Döbbenten figyeltem, ahogy közeledik, és felém
nyújtja a katana markolatát.
– Szóval… – Ragyogó arany szemével engem figyelt. – Azt
hiszem, most már mondhatok egy-két okosságot, nem?
Mereven elve em a kardot.
– Aha – motyogtam, miközben gúnyos arckifejezése
kellemesebbre válto . – Köszönöm.
 – Nincs mit, hugi. – Visszatért a gúnyos mosoly, amitől
ismét normálisnak tűnt. – Az első kérdésem az, hogy mégis
hány kiló vagy, hogy így összeomlo ala ad a híd. Azt hi em,
az ázsiaiak picik és kecsesek.
A pillanat elillant. Elte em a kardomat, és szikrázó
szemmel ránéztem.
– Én pedig már kezdtem elhinni, hogy mégsem vagy akkora
seggfej.
– Ez a te hibád, nem az enyém. – Sakál leporolta a kezét, és
gyászos pillantást vete az alagút szélére. – Mehetünk?
Mielő a barátaink egymásra másznak, hogy utolérjenek
minket. Ha ez a fészek, akkor a labornak i kell lennie valahol.
A gödörből fülsiketítő lárma hallatszo . A peremhez
léptem, és kikémleltem pont akkor, amikor egy vesze landolt
elő em hörögve. Rávicsoríto am és mellkason rúgtam, mire
visszabucskázo a mélybe. Lá am, hogy a híd a gödör
falának csapódo , a vesze ek pedig felmásznak rajta, hogy
beugorhassanak az alagútba. Előhúztam a katanámat, és
lecsaptam egyet a levegőben, ami megint üvöltve rám akarta
vetni magát, de Sakál a kabátomnál fogva elvonszolt.
– Erre nincs időnk! Másodperceken belül i lesz fent az
egész fészek. Gyerünk!
Az üvöltés és a visítás egyre erősödö , ahogy egyre több
vesze áramlo be az alagútba, a szemfogaikat villogtatva és
vicsorogva. Megpördültem, kiránto am magam Sakál
szorításából, majd végigrohantunk az alagúton, sarkunkban a
visítozó szörnyetegekkel.

A FÉSZEKTŐL NÉHÁNY MÉRFÖLDRE továbbra is úgy tűnt, hogy

nem juto unk közelebb a titkos laboratóriumhoz.
– Most már te is csak vakon tapogatózol, igaz? – förmedtem
Sakálra, aki bosszús pillantást vete rám a válla fele futás
közben.
– Bocs, de nem lá am a térképen egy hatalmas X-et azzal a
szöveggel, hogy szigorúan titkos kormányzati laboratórium. Vagy
te igen?
A fejünk fele i egyik hasadékból egy vesze bukkant elő,
és sziszegve landolt elő ünk. Sakál meglendíte e a baltáját,
eltalálta az állkapcsa ala , félrehajíto a, és lassítás nélkül
folyta uk utunkat. Még mindig hallo am a mögö ünk loholó
hordát, sikolyaik felerősödtek, visszaverték a körülö ünk lévő
falak. Határozo an mondhatom, hogy belenyúltunk a
darázsfészekbe, teljesen megőrjíte ük őket. Behatoltunk a
világukba, és lassan utolértek.
Az elő em szaladó vámpír hátára vicsoríto am.
– Szerintem nem ártana elővenned azt a térképet, hogy
tudjuk, hova a fenébe megyünk.
Egy ajtókereten át egy újabb keskeny betonfolyosóra
juto unk, ahol rozsdás gerendák és csövek futo ak a falakon
és a mennyezeten, amelyekből víz csöpögö ránk. Sakál
előránto a a térképet a kabátja alól, és a szemöldökét ráncolva
kirázta a zizegő papírt, miközben a vesze ek visítása továbbra
is visszhangzo mögö ünk.
– Lássuk csak, hol a pokolban vagyunk – mormogta, a
térképre hunyorítva a sötétben, az összpontosítástól résnyire
húzo szemmel.
Idegesen visszanéztem a folyosóra, ahonnan jö ünk, és
hallo am, hogy a vesze ek egyre közelednek, karmuk a
padlót karistolta. Sakál megindult a folyosón, leszakadt
gerendákat és csöveket kerülgetve, én pedig köve em.
– Ugye tudod, hogy a sarkunkban vannak?
– Először azért nyaggatsz, hogy nézzem meg a térképet,
most meg sie etsz. Döntsd el végre, mit akarsz, húgom! –
Elhaladt egy magas, négyszögletes oszlop melle , ami
kikandikált a falból. Két tolóajtó állt félig nyitva, hűs levegő
áradt ki a nyílásból. – Megvannak a metróalagutak – motyogta
Sakál kissé meggyorsítva a lépteit, a szeméhez közel tartva a
térképet, hogy lássa a sötétben. – Ezen a bejáraton jö ünk
be… Várjunk csak!
Megtorpant, félfordulatot te a folyosón, és visszanéze
arra, amerről jö ünk. Köve em a tekintetét, de csak az üres
folyosót és a rozsdás csöveket lá am, bár továbbra is
hallo am a közeledő vesze eket.
– Mégis hova mész? – érdeklődtem, amikor Sakál ismét
megindult a közeledő falka irányába. – Hé, rossz felé mész!
Ha nem tudnád, általában el szoktuk kerülni a biztos halált.
Sakál megállt a falból kilógó hosszú, négyszögletes
oszlopnál.
– Aha, gondoltam – motyogta. – Ez nincs a térképen, és lent
sem kellene semminek sem lennie. Gyere ide, és nézd meg!
A józan ész ellenére odaüge em Sakál mellé, és benéztem
az ajtókon. Hűs, száraz levegő áradt ki a közepén tátongó
résből, mire Sakál felhorkant.
– I járt.
– Kicsoda? Sarren?
– Nem, a mocsári szörny. Nézd! – Sakál a tolóajtókra
mutato . A fém a széleken behorpadt, mintha vasujjak
feszíte ék volna szét középen.
Bekukucskáltam a nyíláson, a tekintetemmel felmértem a
keskeny, sötétbe vesző aknát. Hosszú, hosszú út vezete
lefelé.
Üvöltés harsant mögö ünk, a vesze ek pedig sápadt,
sziszegő áradatként elözönlö ék a folyosót. Ahogy
észreve ek minket, felvisíto ak, és gerendákon, csöveken
átbucskázva meglódultak felénk, karmuk szikrákat vete a
fémen.
– Mozgás, hugi! – bömbölte Sakál a nyílásba, amitől
csengeni kezde a fülem, majd valami belökö a résen.
Előrelendültem, és megragadtam egy vastag kábelt, hogy a
csőbe zuhanva fintorogva megkapaszkodjak. Sakál
keresztülpréselte magát az ajtón, és a fémkötelek helye egy
rozsdás létrára ugro a másik falon. A válla fele hátranéze ,
és rám vigyorgo .
– Lent találkozunk!
– Örülhetsz, hogy nem vagy karnyújtásnyira!
Sakál felnevete , de ekkor egy vesze csapódo az
ajtókeretnek sziszegve, a fogait csa ogtatva a ke őnket
elválasztó résen keresztül. Visítva ugro egyet, átszelte a
levegőt, és megragadta a melle em lévő kábelt. A karmaival
végigszánto rajtam, mire felüvöltö em, és megrúgtam. A
fémkötelek vad táncot lejte ek. Görbe karmai szikrákat
vete ek a kábelen, én pedig átlendültem egy másik kötélre,
hogy ne érhessen el.
 A vesze úgy ugrált kötélről kötélre, mint egy groteszk
majom, az arcomba csa ogtatva a szemfogait. Vicsorítva
felemeltem a karomat, hagytam, hogy az éles fogak a
kabátomon keresztül a bőrömbe marjanak, majd a karomat
oldalra rántva letéptem a kábelről. A vesze kétségbeese en
kapálózo egy másik kötél után, de elvéte e, és sikítva zuhant
a mélybe. Csak sokára hallo am meg a mélyből a halk
puffanást.
Még több vesze tömörült az ajtókeretnél, üres, halo
tekintetük rám tapadt, de úgy tűnt, vonakodnak ugrani.
Körbenéztem, és lá am, hogy Sakál már jó pár méterrel lejjebb
jár, elképesztő gyorsasággal szedve a létrafokokat. Csúnya
dolgokat motyogva az orrom ala én is megindultam lefelé a
sötétben.
Jó hosszan futo lefelé a koromsötét, fullasztó cső. Úgy
tűnt, a Föld közepébe tart. Még a vámpírlátásommal – aminek
köszönhetően a teljes sötét helye szürkében érzékelem a
világot – sem lá am sem az alját, sem a tetejét. Úgy éreztem,
mintha egy végtelen akna fölö himbálóznék.
Megkönnyebbültem, amikor végre meghallo am, hogy Sakál
földet ért, amitől fémes döndülés futo végig az aknán.
Lecsúsztam a kötélen, és egy négyzet alakú fémfelületen
értem földet, ami enyhén megingo a súlyom ala .
Körbepillantva feltűnt, hogy a felületet nem rögzíte ék a cső
falaihoz. Úgy tűnt, mintha egy nagy fémdoboz lenne a
kábelek alján. Egy sápadt, összeroncsolódo test feküdt a fal
és a doboz közö i résben, koponyáját szé úzta a sarok.
Sakál vigyorogva hozzám lépe , én pedig legszívesebben
sípcsontom rúgtam volna.
– Úgy tűnik, nyomon vagyunk – jelente e ki a doboz
közepén lévő ajtóra mutatva, ami nyitva tátongo . – Csak
utánad!
A kardomat kihúzva beugro am az ajtón, és a
négyszögletű dobozban értem földet. Lá am, hogy i is
nyitva vannak az ajtók. A szemem elé táruló hosszú folyosó
két vastag fémajtóban végződö .
Sakál is földet ért melle em, kabátja szárnyai lebegtek
körülö e, majd felegyenesede , és alaposan szemügyre ve e
a bejáratot.
– Na, te szemétláda – dünnyögte egy lépést téve előre –, mit
kerestél i lent?
Együ es erővel eltoltuk az ajtókat, majd beléptünk a sötét,
hátborzongató helyiségbe. Első ránézésre a régi kórházra
emlékeztete , ahol Kaninnal meghúztuk magunkat Új-
Covingtonban. Kerekes ágyak álltak a fal mellé tolva,
foszladozó függönyökkel elválasztva vagy az oldalukra
fordítva. A polcokon fura eszközök sorakoztak, hatalmas
gépek álltak a padló közepén és a sarkokban, feldöntve és
összetörve. Üvegszilánk ropogo a lábunk ala , miközben a
törmelék és az éles tárgyak alko a akadályokat kerülge ük.
Közelebbről szemügyre véve feltűnt, hogy az ágyak oldalán
bőrszíjak és vastag bilincsek lógnak a csukló és a boka
rögzítéséhez. Egy penészes függönyt félrehúzva megriadtam,
amikor egy csontváz vigyorgo rám az egyik ágyról.
Szétfoszlo bőrpántok lógtak a csuklójáról. Felfordult
gyomorral ve em szemügyre a csontokat. Mi történt i ?
Sakál már arrébb járt, a helyiség titkos sarkait kuta a,
úgyhogy addig mentem a fal mentén, amíg nem találtam egy
másik ajtót. A többitől eltérően ez nem nyílt ki az érintésemre.
Ez miért van bezárva, a többi pedig nem? Minden erőmet
összeszedve bevi em egy rúgást, pontosan az ajtógomb mellé.
Éles, hasadó hangot hallo am, majd az ajtó recsegve kinyílt.
Egy irodában találtam magam, legalábbis a polcok, a
fémszekrények és a sarokban álló hatalmas faasztal alapján
annak tippeltem. A labor többi részével ellentétben ez
meglehetősen tisztának és érintetlennek tűnt. Minden a helyén
volt, és a régi, porlepte bútorok sem hiányoztak.
Az íróasztal mögö i falon észreve em egy gyanús foltot, és
az asztalt megkerülve egy csontvázra bukkantam a sarokban
lecsúszva, hosszú, egykor fehér köpenye rojtosan lógo rajta.
Egyik csontkezében egy pisztolyt szorongato .
Fintorogva megfordultam, és észreve em egy könyvet az
asztal közepén. Kíváncsian odaléptem, és felkaptam,
szemügyre véve a borítóját. Nem volt címe. Amikor
kinyito am, géppel írt, takaros sorok helye kézzel írt, kusza
oldalakat lá am.
 Ember-vámpír kísérlet, 36. nap, állt a legfelső sorban.

Az összes áramot ide irányíto uk, hogy biztosítsuk a

laboratórium zavartalan működését, ezért ebbe a naplóba
írom le az eredményeket arra az esetre, ha esetleg teljes
kudarcot vallanánk. Így, ha valami történne velem, a
projekt az általam hátrahagyo feljegyzések alapján
folytatódhat.
Továbbra is ijesztő mértékben veszítjük el a
pácienseket.
Az új-covingtoni laborból származó mintákkal végze
korai vizsgálatok katasztrofálisnak bizonyultak, az
emberi alanyok azonnal elhaláloztak. Egyetlen páciens
sem élte túl a vámpírvér beadását. Remélem, hogy az új-
covingtoni csapat küld majd olyan mintákat, amelyekkel
tényleg tudunk dolgozni.
Dr. Robertson,
a washingtoni vámpírprojekt vezető kutatója

Megborzongtam. Úgy tűnt, hogy az i eni tudósok

együ működtek az új-covingtoni laborral, csak ők vámpírok
helye embereken kísérleteztek. Ez nem sülhete el jól.
Átlapoztam pár oldalt, és folyta am az olvasást.

Ember-vámpír kísérlet, 52. nap

Az egész városban nincs áram. A végszükség esetén

használatos há érgenerátorokat használjuk, és talán ma
megvolt az első á örés. Az egyik páciens, akinek
befecskendeztük a kísérleti ellenszert, nem halt meg
azonnal. Az injekció beadása után percekkel elképesztő
fájdalom és nyugtalanság kezdte gyötörni, és úgy tűnt,
rendelkezik a vámpírok fokozo erejével. Érdekes módon
elképesztően agresszív le , olyannyira, hogy szellemi
képességei látszólag megszűntek működni, és inkább
hasonlíto egy őrültre vagy egy vesze állatra. Sajnos
 pár órával később meghalt, de továbbra is reménykedem
abban, hogy kifejleszthetjük az ellenszert ez alapján.
Azonban a fiatalabb asszisztensek közö már megindult
a szóbeszéd. A legutóbbi kísérlet eléggé megrázta őket, és
nem hibáztatom őket azért, hogy ki akarnak lépni. De
most nem hagyhatjuk, hogy a félelem megakadályozzon
minket. A vírust meg kell állítani bármi áron, mindegy,
milyen áldozatokkal jár. Rajtunk áll az emberiség
túlélése.
Közel járunk, érzem.

Végigfuto a hátamon a hideg. Lapoztam, és tovább

olvastam.

Ember-vámpír kísérlet, 60. nap

Kaptam ma egy meglehetősen zaklato üzenetet az új-

covingtoni labor vezetőjétől. „Állítsd le a projektet! –
Írta.
– Ne használd többé a mintákat embereken! Zárjátok
le a labort, és tűnjetek el!”
Finoman szólva is megdöbbentem. Malachi Crosse, a
lángész azt mondja, hogy állítsam le a projektet.
Sajnálom, barátom, de nem tehetem. Közel járunk
valamihez, nagyon közel az á öréshez. Még a te
kedvedért sem hagyhatok fel egy több hónapja tartó
kutatással. A tegnap érkeze minták jelentik a kulcsot.
Működni fog, efelől kétségem sincs. Legyőzzük ezt a
vírust, még ha a saját asszisztenseimnek is kell beadnom
a szérumot. Működni fog.
Muszáj. Rohamosan fogy az időnk.

Nagyot nyeltem, majd az utolsó bejegyzéshez lapoztam. Az

oldal kusza és foltos volt, mintha a szerző nagy sietve vete e
volna papírra a sorokat.
 A labor oda. Mindenki halo , vagy hamarosan az lesz.
Fogalmam sincs, mi történt, mindenhol szörnyetegek
bukkantak fel. Malachinak igaza volt. Nem kelle volna
ragaszkodnom az utolsó kísérlethez. Ez az egész az én
hibám.
Bezárkóztam az irodámba. Nem mehetek ki, amíg ezek
a valamik szabadon mászkálnak. Csak remélem, hogy
nem találják meg a felszínre vezető utat. Ha igen, akkor
az isten legyen irgalmas hozzánk.
Ha valaki olvassa ezt, a retrovírus megmaradt mintáit
a ke es számú fagyasztóba te em, kriogéntartályba. És
ha megtalálja őket valaki, imádkozom, hogy nagyobb
sikerrel járjon, mint én, és arra használja majd őket,
hogy megtalálja a Vörös Tüdő és ezeknek a
szörnyetegeknek az ellenszerét, akiket a világra
szabadíto unk.

– Figyelj csak! – Sakál jelent meg az ajtóban, mielő

végigolvasha am volna a bejegyzést. A folyosó felé inte a
fejével, arcán komoly kifejezéssel. – Találtam valamit. És
szerintem látnod kellene.
Magamhoz ve em a naplót, és köve em, bár már sejte em,
mit talált. Újabb fémajtón keresztül egy apró, csempével
kirako padlójú és falú üres szobába léptünk. I hűvösebb
volt. Ha ember le em volna, a leheletem meglátszik a
levegőben, és libabőrös leszek. A helyiség elejébe pillantva
megérte em, miért.
Négy nagy fehér doboz állt a hátsó falnál. Úgy néztek ki,
mint egy-egy hűtő, csak nagyobb kiadásban, de még sosem
lá am működőképeset. Az egyik ajtó nyitva volt, halvány köd
gomolygo ki a résen, és hátborzongatóan megült a padló
közelében.
Csendben az ajtóhoz léptem, és kitártam, mire hideg
csapo meg. Belül fehér polcok néztek velem farkasszemet.
Műanyag, keskeny polcok, amiken apró üvegfiolák figyeltek
lépcsős tartójukból.
Sakál mögém lépe .
 g p
– Szerinted… hiányzik valami? – kérdezte halkan.
Végigpásztáztam a polcokat, és megérte em, mire gondol.
Az egyik felső szint hiányzo , mintha kihúzták volna.
Sakál köve e a tekintetemet, szeme elsötétült.
– Valaki elvi valamit ebből a fagyasztóból – morogta. – A
többi érintetlen. És az illető nemrég járt i . Szerinted ki
lehete ?
Borzongva hátráltam, mert pontosan tudtam, ki volt az.
Ahogy becsuktam az ajtót, a tekintetem megakadt az ajtóra
ragaszto egyszerű, kézzel rajzolt jelzésen, és megerősítést
nyert, amit már tudtam.
2-es fagyasztó, olvastam a kopo betűket.
Sarren, gondoltam, és jeges borzongás áradt végig az
ereimben. Mi a fenére készülsz?
– Hát – motyogta Sakál karba te kézzel –, kijelenthetem,
hogy jobban össze vagyok zavarodva, mint amikor
elindultunk. Nem tudom, mi volt a fagyasztóban, de azért van
egy erős tippem, ami mindenképpen rossz hír. – Komolytalan
hangon beszélt, de a szeme vészjóslón ragyogo . – Annyi
biztos, hogy nincs i az ellenszer. Ezért a nagy kérdés az,
hogy mihez akar kezdeni egy briliáns, ám elmebeteg
pszichopata vámpír egy aktív vírussal, és hová viszi.
Sarrennél van a Vörös Tüdő vírus.
A gondola ól borsózo a hátam.
Mihez akar vele kezdeni? És hová viszi? És hogy jön a
képbe Kanin? Zavartan lenéztem a naplóra, amiről már el is
feledkeztem, az utolsó oldalon lévő bejegyzésre, amit nem
volt időm végigolvasni.

Azért imádkozom, hogy véget lehessen ennek vetni.

Imádkozom, hogy az új-covingtoni csapat már az
ellenszeren dolgozzon. Az o ani labort úgy alakíto ák
ki, hogy le lehet zárni, ha valami történik. Talán ez az
egyetlen reményünk.
Isten legyen kegyes hozzánk.

Tudtam.
 A napló kiese a kezemből, és puffanva a földre ese .
Éreztem, hogy Sakál engem figyel, de a megvilágosodástól
kábultan rá sem hederíte em. Ha Sarren használni akarta a
vírust, akkor csakis egy helyre mehete . Oda, ahová
megesküdtem, hogy soha nem térek vissza.
– Új-Covington – su ogtam, és tökéletesen lá am magam
elő az utat. Ugyanoda vezete , ahol minden elkezdődö . –
Haza kell mennem.
 5. FEJEZET

A FALON NEM ÉGTEK A REFLEKTOROK.

Új-Covington számára a külső fal jelente e a pajzsot, a
mentőkötelet, a legerősebb védelmet, és ezzel mindenki
tisztában volt. A kilenc méter magas acél-, vas- és betonfal éjjel
fényárban úszo , reflektorok pásztázták a kopár földet, és
őrök masíroztak föl-alá a tetején. Körbeve e az egész várost,
megvédte Új-Covingtont a kint ólálkodó lelketlen
szörnyetegektől, az egyetlen határt jelente e az emberek és a
folyton éhes vesze ek közö . E ől az egytől függö a herceg
hatalma. Ez az ő városa volt, és ha a fal mögö akartál élni, és
a védelmét élvezni, el kelle fogadnod a törvényeit.
Tizenhét évig, amíg Új-Covingtonban éltem, a fal sosem állt
üresen.
– Valami baj van – motyogtam Sakálnak a megsemmisítési
zónában, a falat körülvevő sík, kopár területen állva.
A köves területet gödrök, aknák és drótkerítés boríto a,
ami halálos fenyegetést jelente az arra tévedők számára. A
reflektorok, a vakító fénynyalábok, amelyekben állítólag
ultraibolya izzótestek égtek, hogy a vesze ek ne jöjjenek
közelebb, általában tizenöt méterenként pásztázták a területet.
Most egyik sem világíto . Minden mozdulatlan volt, még
leveleket sem hordo a szél az elhagyato területen.
– Sosem hagyják felügyelet nélkül a falat. Még a kijárási
tilalom idején sem. Akármi történjék is, a reflektorok égnek, és
megy az őrjáratozás.
– Igazán? – Sakál kétkedőn figyelte a falat és a
megsemmisítési zónát. – Akkor vagy kezd ellustulni a herceg,
vagy Sarren épp a személyiségéhez illő pusztítást visz véghez
bent. Én az utóbbira tippelek, hacsak a herceg nem egy
gyenge báb. – Nekidőlt egy fatörzsnek, és rám néze . – Ki is
uralkodik Új-Covingtonban? Elfelejte em.
– Salazar – motyogtam.
– Á, tényleg! – Sakál felhorkant. – Egy aljas rohadék,
legalábbis Kanin elmondása alapján. A régebbi vérvonalak
egyikéhez tartozik, azzal kérkede , hogy „királyi”, de mégis
mire ment vele? – Ellökte magát a fától, és felvonta a
szemöldökét. – Egykor ez a te városod volt, húgom.
Odamenjünk a kapuhoz, és becsöngessünk, vagy ismersz
másik bejáratot?
– Nem sétálhatunk keresztül a megsemmisítési zónán.
Elhátráltam a terület szélétől, és megindultam a falat
körbevevő törmelék, a düledező házak és romos utcák felé. I
is voltak aknák, csapdák és egyéb ala omos dolgok, még úgy
is, hogy a falon nem volt őrjárat. De ismertem a várost.
Amikor még ember voltam, viszonylag gond nélkül
mászkáltam ki-be. Az új-covingtoni szennyvízcsatornák
hosszú métereken keresztül futnak a város ala , és nincsenek
tele vesze ekkel, mint az ó-washingtoni alagutak.
– A szennyvízcsatorna – mondtam Sakálnak. – A fal ala
bejuthatunk a városba.
– A szennyvízcsatorna, mi? Miért is nem vagyok meglepve?
– Sakál követe vissza a romokhoz, közben utat vágtunk
magunknak a magas fűben és a megsemmisítési zóna szélén
fekvő rozsdásodó kocsik közö . – Útközben nem tudtad volna
mondani?
Ügyet sem vete em rá. Egyszerre éreztem
megkönnyebbülést és nyugtalanságot, amiért újra i vagyok.
Majdnem jó egy hónapba telt, mire Ó-Washingtonból
végiggyalogoltunk a feldúlt vidéken, síkságokon, erdőkön és
megszámlálhatatlanul sok kihalt városon, hogy elérjük az
egykori o honom falait. Valójában még hosszabb időbe telt
volna, ha egyik este nem akad az utunkba egy működő jármű.
A dzsip – ahogy Sakál nevezte – jelentősen lecsökkente e az
utazási időt, de továbbra is amia aggódtam, hogy túl sok
időt vesztege ünk már el. Az álmok továbbra sem
jelentkeztek, így fogalmam sem volt, hogy Kanin életben van-
e még, bár ha összpontosíto am, még mindig éreztem
halványan a sürgetést, a húzóerőt.
 Visszatértem Új-Covingtonba. Oda, ahol minden
kezdődö . Ahol meghaltam és szörnyeteg le em.
– Szóval i szüle él? – dünnyögte Sakál, végigjáratva a
tekintetét a kopár földeken, miközben megkerültük a
peremsávot. – Igazán nosztalgikus. Milyen érzés vámpírként
visszatérni ide, és nem vércsapolásra váró marhaként?
– Fogd be, Sakál! – Megtorpantam, pillantásom egy
lakótömb elő i törö szökőkútra ese . A közepén helyet
foglaló végtag nélküli, betonból készült hölgy üveges
tekinte el meredt rám, engem pedig furcsa, ismerős érzés járt
át, mert pontosan tudtam, hol vagyok. Amikor legutóbb Új-
Covingtonban jártam, Kaninnal megpróbáltunk eljutni a
romok melle az erdőbe, mielő Salazar emberei darabokra
robbanto ak volna minket. – Azt hi em, leszámoltam ezzel a
hellyel – mormogtam, elhaladva a szobor melle . – Sosem
hi em volna, hogy visszajövök.
– Jaj! – gúnyolódo Sakál. – Nincsenek régi barátok, akiket
meglátogathatnál? Vagy egy hely, amit re entően szeretnél
ismét látni? – Gyilkos pillantást vete em rá, mire a szája
vigyorra rándult. – Én azt hi em, hogy rengeteg embert akarsz
majd felkeresni, tekintve, hogy mennyire odavagy ezekért a
két lábon járó vérzsákokért. Elvégre te is egy vagy közülük.
A kezemet ökölbe szorítva felmordultam.
– Nem – feleltem reszelős hangon, ahogy az erőfeszítéseim
ellenére feltolultak az emlékek. Az egykori bandám, Lucas,
Patkány és Cingár. Az omladozó, romos iskola, ahol egykor
meghúztuk magunkat. Az a végzetes, esős éjszaka… – Nincs
i senkim – folyta am, visszaűzve az emlékeket abba a sötét
sarokba, ahonnan előkúsztak. – Az összes barátom halo .
– Ajjaj. Ezt jelenti az emberi lét, a visszataszító
halandóságot. – Sakál vállat vont, én pedig legszívesebben
behúztam volna egyet a vigyorgó pofájába.
Az Ó-Washingtonból idáig tartó úton szórakoztató, már-
már kellemes útitársnak bizonyult. Rengeteg történetet,
faragatlan kérdést és disznó viccet hallo am, amit sosem
akartam, és lassan hozzászoktam csípős, időnként kegyetlen
humorához. Amint rájö em, hogy a megjegyzései
szándékosan bántók, hogy valami reakciót csikarjon ki
belőlem, máris könnyebb volt figyelmen kívül hagyni őket.
Azonban majdnem ökölre mentünk egyik este, amikor meg
akart osztozni egy idős páron, akik egy elszigetelt farmon
éltek, de nem engedtem, hogy megtámadja őket.
Odáig fajult a helyzet, hogy fegyvert ránto unk egymás
ellen, de végül pufogva eltűnt az éjszakában, majd úgy tért
vissza, mintha mi sem történt volna. A következő este három
férfi egy fekete dzsipben lehúzódo mellénk, ránk fogták a
fegyvereiket, és közölték, hogy szálljunk be a kocsiba.
Számukra nem végződö jól, de nekünk juto egy szép
dzsip. És miután ideiglenesen enyhíte ük az éhséget, a Sakál
és köztem lévő feszültség is alábbhagyo kissé. Természetesen
továbbra is szere em volna időnként megrugdosni azt az
okoskodó száját.
De egészen mostanáig nem hozta szóba sem Új-Covingtont,
sem az emberként töltö éveimet.
– Olyan nagyon törékenyek ezek a vérzsákok – folyta a a
fejét ingatva. – Egyet pislantasz, és máris meghalt egy. Talán
hosszú távon jobb így. Gondolom, te is megkaptad Kanintól a
le kell számolnunk a múltunkkal maszlagot.
– Sakál, hagyd… – Felsóhajto am. – Ejtsük a témát!
Legnagyobb meglepetésemre nem szólt egy szót sem addig,
amíg elértük a szennyvízcsatornába vezető csövet. Furcsa
érzés volt becsúszni rajta, visszatérni az alagutak ismerős
sötétjébe. Amikor legutoljára megte em, még ember voltam.
– Fúj! – mormogta Sakál a hátam mögö felegyenesedve, és
lerázta a koszos vizet a kabátujjáról. – Ugyan jártam már ennél
ocsmányabb helyeken is, de azért előkelő helyezése lesz a
listámon. Legalább már nem használják. Kanin elmondásából
tudom, hogy az összes emberi szutyok ilyen csatornákon
keresztül folyt ki a városokból. – Vigyorgo , amikor csúnyán
ránéztem. – Undorító, nem? Szinte örülsz, hogy már nem vagy
ember.
Válaszra sem méltatva megindultam az alagútban, a
sötétben lépkedve a város felé.
Egy ideig csendben gyalogoltunk, csak lépteink halk neszét
és a talpunk ala lustán csordogáló vizet lehete hallani. Most
az egyszer örültem, hogy vámpír vagyok, és nem kell levegőt
vennem.
– Szóval… – Sakál mély, halk hangja megtörte a csendet. –
Hogyan találkoztál Kaninnal? I történt, igaz? Nem sokat
meséltél róla és rólad. Miért te e?
– Mit?
– Miért változtato át? – Sakál szeme sárgán ragyogo a
sötét alagútban, gyakorlatilag perzselte az arcomat. –
Megesküdö , hogy soha többé nem nemz új utódot utánam.
Valamivel biztosan felkelte ed az érdeklődését, amiért
megszegte az ígéretét. – Mosolygo , épp csak megvillantva
szemfogai hegyét. – Vajon mit talált benned olyan
különlegesnek?
– Haldokoltam – közöltem színtelen hangon, szavaimat
visszaverték az alagút falai. – Egyik éjszaka kint rekedtem a
fal túloldalán, és megtámadtak a vesze ek. Kanin az összessel
végze , de már túl késő volt, hogy megmentsen. – Vállat
vontam, eszembe juto a re egés, szinte éreztem a bőrömet
markoló, a testemet tépázó karmokat. – Azt hiszem,
megsajnált.
– Nem. – Sakál megrázta a fejét. – Kanin sosem változtato
át embereket szánalomból. Szerinted hány ember szörnyű és
fájdalmas halálát néztük végig? Ha felajánlo a, hogy
halhatatlanná tesz, akkor bizonyára megláto benned valamit,
ami elnyerte a tetszését, amiért azt gondolta, hogy vámpírként
is boldogulni fogsz. Nem adja tovább a saját „átkát” csak úgy
bárkinek.
– Akkor fogalmam sincs – vágtam vissza, mert nem volt
kedvem erről beszélgetni. – Ugyan mit számít? Most már
vámpír vagyok. Nem mehetek vissza, hogy megváltoztassam
a döntését.
Sakál felvonta a szemöldökét.
– Ezt szeretnéd?
A kérdése váratlanul ért. A halhatatlan vámpírként töltö
eddigi életemre gondoltam. Mikor lá am utoljára a napot, és
hagytam, hogy melengesse az arcomat? Mikor te em utoljára
valami igazán emberit? Rájö em, hogy már nem emlékszem,
milyen íze van az igazi ételnek. Az éhség annyira eluralkodo
az emlékeimen, hogy már csak vérre szomjaztam.
 És a legironikusabb az volt, hogy ha Kanin nem változtat
át, akkor sosem találkozom Zeke-kel. De mivel vámpír le em,
nem volt jövőnk.
– Nem tudom – adtam kitérő választ.
Sakál hitetlenkedve felhorkant. Természetesen neki könnyű
volt: kiélvezte az ereje és a halhatatlansága minden pillanatát,
fikarcnyit sem törődve azokkal, akiket lemészárolt. Pár
hónappal korábban nagyon biztos voltam a dolgomban, de
most… Ha visszamehe em volna ahhoz az esős éjszakához,
amikor o feküdtem, és lassan elszivárgo belőlem az élet, és
egy vámpír utoljára megkérdezte, hogy mit akarok… vajon
ugyanúgy döntenék?
– És mi a helyzet veled? – válto am témát. – Miért
változtato át téged Kanin? Biztosan nem a személyiségeddel
bűvölted el. – Horkantva felnevete . – Szóval hogyan
találkoztatok? Nekem úgy tűnik, nem jö ök ki jól.
– Mert nem is – vete e oda Sakál félvállról. – Főleg a végén
romlo meg a viszonyunk, mielő elváltak útjaink. Azt
hiszem, kijelenthetjük, hogy vámpírként én okoztam neki a
legnagyobb csalódást.
– Miért?
Ala omosan mosolygo .
– Na nem! Ilyen könnyen nem szeded ki belőlem a
történetemet, húgom. Azt akarod, hogy megnyíljak? – Úgy
vigyorgo , mint a vadalma, és olyan szorosan hozzám tapadt,
hogy zavarba jö em. Halkan mormogo . – Be kell
bizonyítanod, hogy bízhatok benned.
– Hogy bízhatsz bennem? – Elhúzódtam, a szemem
villámokat szórt, és éreztem, hogy a szemfogaim előtörni
készülnek. – Ugye viccelsz? Én nem vagyok önző, gyilkos
szemétláda. Nem én hajigálok fegyvertelen embereket
vesze ekkel teli ketrecekbe, és hagyom, hogy szórakozásból
szé épjék őket. Nem én szúrtam karót a gyomromba, és
hajíto am ki magam az ablakon.
– Folyton ezt szajkózod – mondta Sakál megjátszo
türelemmel. – Pedig te is ugyanolyan vérszomjas, gyilkos
vámpír vagy, húgom. A véredben van. Mikor fogod belátni,
hogy mi ke en pontosan ugyanolyanok vagyunk?
 Ez nem igaz. Legszívesebben rávicsoríto am volna, de zajt
hallo am elölről, ezért megtorpantam. Figyelmeztetőn
felemeltem a kezem, és Sakálra néztem, aki szintén megállt. Ő
is hallo a.
Halkan továbbosontunk, de nem aggódtunk amia , hogy
vajon mit találunk. Ide csak ritkán tévednek le vesze ek,
ugyanis a herceg a csatornába vezető összes bejáratot
lezára a, egypár kivételével, épp azért, hogy távol tartsa őket
a várostól. Időnként letévedt ide egy vesze , de sosem időzö
sokáig, és nem akkora rajokban, mint amit Ó-Washingtonban
lá unk.
A sarkon befordulva kiáltást hallo unk, majd zseblámpa
fénye hasíto fájdalmasan a szemembe. Felszisszentem és
elfordultam. A karomat felemelve visszasandíto am, és
meglá am három sápadt, csont és bőr alakot, akik leese állal
bámultak minket az alagút bejáratánál.
Megnyugodtam. Az úgyneveze vakondembereket csak
hírből ismertem peremlakóként. Rémtörténetek szereplőinek
hi em őket, az utca ala élő kannibáloknak, akikről
egymásnak meséltünk, egészen addig, amíg magam is egyik
éjszaka össze nem találkoztam velük. A történetekkel
ellentétben nem hatalmas, szőrtelen patkányemberek voltak,
hanem sovány, de amúgy normális emberek, akiknek a bőrük
sápadt és beteges le a sötét csatornákban leélt évek ala .
Azonban volt némi igazság azokban a történetekben,
miszerint a vakondemberek embertársaikra vadásznak, és
megeszik őket.
Úgy tűnt, mindez egy örökkévalósággal korábban történt.
Ezú al én voltam a szörnyeteg, akitől re egtek.
– Kik vagytok? – förmedt ránk egy csontsovány ember,
akinek sebhelyek boríto ák a karját és az arcát. – Fenti
élősködők, akik betolakodnak a területünkre? – Előrelépe , és
fenyegetőn meglenge e a zseblámpát. – Takarodjatok!
Menjetek vissza a drágalátos utcáitokra, és ne toljátok le ide a
képeteket! Ez a mi területünk!
Sakál vészjósló, megbocsátó mosolyt villanto rá.
– Próbálkozz csak, kisember! – dorombolta.
– Hagyd már! – Előreléptem, hogy eltakarjam előle az
embereket, mielő végezhete volna velük. – Ezt meg hogy
érted? – firta am, ahogy a három vakondember egymáshoz
préselődve figyelt minket szikrázó szemmel. – A peremen
élők lejönnek ide? Miért?
– Vámpír – su ogta az egyik riadt, űzö tekinte el, mire a
többiek összerezzentek. Megpróbáltak elhúzódni, vissza a
sötétbe.
Elfojto am a morgást, feléjük léptem, mire a heges ember
felém hajíto a a zseblámpát, majd hárman három különböző
irányba kotródtak el.
Lehajoltam, a lámpa a mögö em lévő falnak csapódo ,
Sakál pedig üvöltve előrevetődö . Mire kiegyenesedtem és
megfordultam, már megragadta az egyik vézna
vakondembert, felkapta és a falhoz csapta. A fickó szédelegve
lecsúszo a fal mentén, Sakál pedig felkapta a torkánál fogva,
és a betonpadlóhoz csapta.
– Ez nem volt túl szép tőled – mondta a szemfogait
kivillantva, miközben az ember hasztalanul karmolászta Sakál
karját. – A húgom csak egy egyszerű kérdést te fel. –
Erősebben szoríto a a férfi torkát, aki levegő után kapkodo .
– Szóval mi lenne, ha inkább válaszolnál a kérdésére,
különben úgy eltöröm a vézna nyakadat, mint egy gallyat.
Odaléptem hozzájuk.
– Remek ötlet, fojtogasd csak, amíg elveszíti az eszméletét,
így biztosan válaszolni fog.
Sakál nem reagált, bár kissé enyhíte a szorításán, mire a
férfi fájdalmasan felhördült.
– Beszélj, vérzsák! – parancsolta a fosztogatók királya. –
Miért jönnek le fentről ide? Gondolom, nem a vendégszeretet
mia .
– Nem tudom – hörögte a vakondember.
Sakál megjátszo szomorúsággal megrázta a fejét, majd
ismét erősen megmarkolta a fickó nyakát. Az ember
fulladozni kezde , ernyedten vonaglo a szorításban, az arca
kezde elkékülni.
– Várj! – krákogta épp akkor, amikor már közbe akartam
lépni. – A legutóbb letévedő… épp a városból próbált
kijutni… azt mondta, hogy a vámpírok lezárták. Valami
vészhelyzet. Senki se ki, se be.
– Miért? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Az ember a
fejét rázta. – És mi van a felszínlakóval? Valószínűleg tudja a
választ. Hol van?
A vakondember öklendeze .
– Nem… beszélhetsz vele, vámpír. A csontjai… a
szennyvízcsatornában porladnak.
Felkavarodo a gyomrom a re ene ől és az undortól.
– Mege étek.
– Hát ez undorító – vete e oda foghegyről Sakál, és tovább
erősíte a szorításán.
Hátborzongató reccsenés hallatszo , majd az ember
lecsúszo a fal mentén, és hasra érkeze a lábunknál lévő
sárba.
Iszonyodva és dühösen Sakálnak estem.
– Megölted! Miért te ed? Még csak meg sem tudta védeni
magát. Nem volt értelme megölni.
– Idegesíte . – Sakál csizmás lábával megbökte az ernyedt
kart. – És amúgy sem akartam kiszívni a vérét. Miért érdekel,
húgom? Egy vérszomjas kannibál volt, aki valószínűleg maga
is tucatnyi emberrel végze . Szívességet te em a városnak
azzal, hogy megszabadultam tőle.
Vicsorogva kivillanto am a szemfogaimat.
– Ha legközelebb a szemem lá ára ölsz meg egy embert,
jobb, ha felkészülsz a harcra, mert már elég sok van a
rovásodon.
– Annyira unalmas vagy! – Sakál a szemét forga a, majd
rám villanto a vészjósló mosolyát. – Én pedig kezdem unni
ezt az álszent műsort, húgom. Nem vagy szent. Démon vagy.
Fogadd el végre!
– A segítségemet akarod? – Álltam a tekintetét. – Azt
akarod, hogy a nyakadon maradjon a fejed legközelebb is,
amikor hátat fordítasz nekem? – A szemöldöke felszaladt, én
pedig közelebb léptem hozzá, az arcunk szinte összeért. –
Akkor ne ölj válogatás nélkül! Vagy esküszöm, hogy
darabokban temetlek el.
– Aha, mert a legutóbb is ilyen jól működö a dolog, nem
igaz? Úgy tűnik, folyton ismétlődik ez a beszélgetés. Hadd
tisztázzak valamit egyszer és mindenkorra! – Sakál sárga
szeme fenyegetőn ragyogo , közelebb hajolt, fölém
tornyosult. Én álltam a sarat. – Ha azt hiszed, hogy félek tőled
– mondta halkan –, vagy nem szúrok a szívedbe még egy
karót, és vágom le a fejedet, akkor magadat csapod be. Sokkal
régebb óta vagyok vámpír, mint te. Elég öntelt vámpírral volt
dolgom, akik azt hi ék, legyőzhetetlenek. Amíg le nem
téptem a fejüket.
– Állok elébe, Sakál. – Hátranyúltam, és megérinte em a
kardom markolatát. – Ha harcra vágysz, csak egy szavadba
kerül.
Egy pillanatig figyelt, majd elmosolyodo .
– De nem ma – mormogta. – Hamarosan. De nem ma. –
Hátralépe , a kezét feltarto a. – Rendben, húgom. Nyertél.
Nem ölök meg még egyet a drágalátos vérzsákjaid közül.
Természetesen, hacsak nincs okom rá. – A halo
vakondemberre néze , és elmosolyodo . – De ha késsel,
karóval vagy fegyverrel támadnak rám, akkor lő ek a
megállapodásunknak. Folytatjuk utunkat a városba, vagy
szeretnél kézen fogva énekelni egyet ezekkel a kannibálokkal?
Vete em még egy pillantást az elgyötört hol estre, és
eltűnődtem, vajon visszajönnek-e érte a társai, és ha igen, mit
tesznek a testével. Elhessege em ezeket a gondolatokat, majd
elmentem Sakál melle , és megindultam az alagútban.

A FELSZÍNRE VEZETŐ ROZSDÁS LÉPCSŐ pontosan o volt, ahol

emlékeim szerint lennie kelle , és ismét furcsa, ismerős érzés
fogo el, ahogy félretoltam a súlyos, kerek tetőt, és
felbukkantam a felszínen. Semmi sem változo .
A sötétben is kivehetők voltak a gaz és a kúszónövények
fogságában sínylődő romos, omladozó épületek. A kibeleze
rozsdás autókasznik az út mentén, félig az árokba borulva
rohadtak. A vámpírtornyok csillogtak a távoli belső városban,
ahogy korábban is minden éjszaka. Ismerős és változatlan
volt, bár nem tudom, mire számíto am. Talán azt hi em,
pusztán azért megváltoztak a dolgok, mert én is annyira más
le em.
 – Uhh – jegyezte meg Sakál, ahogy kimászo a felszínre, és
szemügyre ve e az omladozó épületeket, a mindent benövő
és az utat feltörő gyökereket és gazt. – Ez a hely kész disznóól,
nem? Hol vannak a lakók?
– Senki sem merészkedik ki sötétedés után – dünnyögtem,
ahogy átvágtunk a gazzal benő árkon, átugro uk az
árokpartot, és kimentünk az utcára. – Bár a vámpírok arra
kényszerítik a megbillogozo embereket, hogy kéthetente vért
adjanak, és rengeteg vérrabszolgájuk van a belső városban,
a ól még időnként eljárnak vadászni.
– Még szép – vélte Sakál, mintha ez magától értetődő lenne.
– Mi szórakoztató van abban, ha olyanok vérét szívod, akiket
nem kell levadásznod? Olyan, mintha lenne egy halakkal teli
tavad, de sosem horgásznál.
Figyelmen kívül hagyva a megjegyzését, a belváros
irányába biccente em, ahol a három vámpírtorony ragyogo
az éjszakában.
– O lakik a herceg és a klánja. Sosem mutatkoznak a
peremen. Legalábbis egyiküket sem lá am, amíg i éltem.
Sakál morogva köve e a pillantásomat.
– A vámpírtörvények értelmében látogatók vagyunk a
városban, ezért a herceg színe elé kell járulnunk – dünnyögte.
– Hogy honnan jövünk, mi járatban vagyunk, meddig
maradunk. – Felhorkant és elvigyorodo . – Nincs sok kedvem
a kisherceg szabályai szerint játszani, és más esetben azt
mondanám, hogy teszek rá, de ez most nem venné jól ki
magát, igaz?
– Igen – érte em egyet.
Éreztem a sürgetést, ami az átváltoztatóm felé húzo . Alig
volt érezhető, rendszertelenül lüktete , mintha Kanin a
halálán lenne, de akkor is húzo az Új-Covington
központjában álló három torony irányába.
– A belső városban van – sóhajto am.
– Igen. Úgyhogy valószínűleg szerencsénk lesz majd
Salazar embereihez is. Megnehezítheti a Kanin utáni keresést,
ha rájönnek, hogy nem idevalósiak vagyunk. – Sakál
elfintorodo , mintha tapasztalatból beszélne. – A hercegek
érthetetlen módon paranoiásak a városukban megforduló
ismeretlen vámpírokkal szemben.
– Ezt a kockázatot vállalnunk kell. – A vámpírtornyok felé
néztem, és résnyire húztam a szemem. – Salazar megpróbált
megölni engem és Kanint, amikor ránk talált i a városban. –
Sakál kuncogo , mire csúnya pillantást vete em rá. – Te sem
leszel a szíve csücske, mert Kanin vére vagy. Megátalkodo an
gyűlöli Kanint.
– Mindenki gyűlöli Kanint – jegyezte meg Sakál vállat
vonva. – Minden vámpírúr tudja, hogy mit te , hogy minek a
létrehozásában segédkeze . Ha eláruljuk, hogy őt keressük,
Salazar azt feltételezi majd, hogy végezni akarunk vele. Nem
kell beavatnunk az igazságba.
– És mi van, ha úgy dönt, velünk tart, hogy ő maga
számolhasson le vele?
– Salazar vámpírúr – mosolygo Sakál ala omosan. –
Kapóra jöhet egy vámpírúr, ha összefutunk Sarrennel, és amíg
darabokra szaggatják egymást, mi kimenekítjük Kanint. Ha
szerencsénk van, megölik egymást. Ha nem… – megránto a a
vállát – akkor elbánunk a túlélővel, amikor épp nem figyel.
– Nem tetszik az ötlet.
– Ez nem lep meg – mondta Sakál színtelen hangon. –
Mégis mi nem tetszik, húgom? Az, hogy a herceg segítségét
kérjük? Hogy hagyjuk, hogy megküzdjön a pszichopata,
gyilkos hajlamú vámpírpajtásunkkal? Vagy az „intézzük el,
amíg harcképtelen” megoldás nem hagyja nyugodni a
lelkiismeretedet? – Megrázta a fejét. – Ne légy már ilyen
rohadtul naiv! Salazar vámpír, nagyon régóta él, és a régimódi
út veze e a trónig: megölte az összes trónkövetelőt. Pontosan
ugyanezt teszi velünk, ha alkalma nyílik rá. – Kivillanto a a
szemfogait. – Muszáj vámpírként gondolkodnod, édes
kishúgom, vagy nem fogsz életben maradni ebben a világban.
A szavai furcsán ismerősen csengtek. Egyszer ugyanezt
mondtam Zeke Crosse-nak, hogy a világ durva és
könyörtelen, és hogy nem fog életben maradni, ha nem látja
be ezt.
– Rendben – vicsorogtam. – Legyen! Járuljunk a herceg
színe elé, de nem vagyok hajlandó a szükségesnél több időt
eltölteni a társaságában. Kaninért jö ünk, nem másért.
 – Végre! – forga a a szemét Sakál. – A hárpia végre
észszerűen gondolkodik.
Dühbe gurulva már épp meg akartam mondani neki, mit
csináljon az észszerű gondolkodással, amikor zaj ütö e meg a
fülemet. Halk volt, de az a fajta, amitől érthetetlen módon
égnek meredtek a hajszálak a tarkómon.
Mindke en megfordultunk, és meglá unk egy magányos
alakot, aki felénk botorkált az utcán.
 6. FEJEZET

AZ EMBER ÚGY MOZGOTT, mintha részeg lenne: csoszogo , ide-

oda dülöngélt, majdnem megbotlo a saját lábában. Időnként
nekiment egy autónak vagy egy épület falának, majd
támolyogva és zavartan arrébb tántorgo . Halkan morogtam,
igyekeztem elnyomni a késztetést, hogy kitérjek az útjából.
Talán azért, mert a vesze ek által megmart állatokra
emlékeztete , ami az egyik pillanatban még botladozik, a
másikban pedig megpróbálja letépni az arcodat. Vagy talán
azért, mert valami nem volt rendben vele. Az emberek még
részegen sem merészkedtek ki ilyen késő éjjel az utcára. Pár
vérszomjas bandát leszámítva – és egy rendkívül makacs
utcagyereket, aki mellesleg már nem élt –, Új-Covington
összes lakosa behúzódo az o honába napnyugta után. Bár
nem kelle tartaniuk a vesze ektől, de aki sötétedés után kint
kószált az utcákon, az szinte kikövetelte magának, hogy
észrevegye egy élő prédára vadászó vámpír.
Ahogy az ember közelede , vakon tapogatva az arcát,
megbotlo a járdaszegélyben, és estében beverte a fejét.
Lá am, ahogy a koponyája megpa an az aszfalton, majd
levegő után kapkodva és rángatózva az árokba rogyo .
Először azt hi em, meghalt vagy legalábbis haldoklik.
Aztán feltűnt, hogy nevet.
– Ezt nevezem! A vérzsák vagy túlságosan részeg ahhoz,
hogy életben maradjon, vagy csak szimplán elveszte e a józan
eszét – jelente e ki Sakál olyan hangon, amit könnyednek is
nevezhe em volna, ha nem látom kivillanni a szemfogait. –
Nem tudom eldönteni, hogy kinevessem-e, vagy szabadítsam
meg a szenvedéstől.
A hangjára az ember felemelte a fejét, üveges, üres
tekinte el méregete minket. Egy nő volt, bár elsőre nehéz
volt megállapítani. A haját vagy levágták, vagy kitépték, mert
a feje tetejére vér tapadt. Az arca mindkét oldalán hosszú
hasadások futo ak végig, patakzo a vér a bőrén, de úgy tűnt,
nincs tudatában a nyílt sebeknek.
Legszívesebben hátráltam volna pár lépést, de ellenálltam.
– Jól vagy? – érdeklődtem Sakál horkantásával nem
törődve. – Megsérültél. Mi történt?
A nő egy másodpercig rám meredt, majd hangos hahotára
fakadt. Vérázta a fogait kivillantva talpra szökkent, és
karlengetve felém iramodo . Oldalra ugro am, ő egyenesen
nekirohant a betonfalnak, tompa puffanással lepa ant a
tégláról, és megtántorodo . A fejét rázva megfordult, az arcán
lefolyó vérpatakon keresztül megint észreve , majd visítva
felnevete .
Amikor ismét rám akarta vetni magát, előhúztam a
kardomat. A fegyver lá án vihogva megtorpant, majd az arcát
kezdte karmolászni, a már amúgy is vérző sebhelyeket. Még
több sötétvörös vér buggyant ki az arcán.
– Te… új vagy? – Rekedt hangjától a hideg futkoso a
hátamon. – Valaki új, aki véget vet ennek az égető érzésnek?
– Mi a fene… – kezdte Sakál, mire a nő üvöltve ismét ránk
támadt.
Én elhajoltam, de jö utánam, eszét vesztve kalimpált a
karjával.
– Vissza! – vicsorogtam rá, a fogaimat megvillantva.
De úgy tűnt, hogy az embert csak még jobban feltüzelte a
fogaim látványa. Visítva le akart csapni az arcomra. Kitértem
vadul hadonászó karja elől, és a kardom markolatával
lesújto am a szeme közö i területre, ami kibillente e az
egyensúlyából.
Megtántorodo , a koponyája halkan reccsent, amikor ismét
a járdának csapódo . Nyögve rángatózo , de nem kelt fel. A
testen átlépve sötét pillantást vete em Sakálra.
– Kösz a segítséget! – morogtam, mire rám vigyorgo .
– Elvégre megtilto ad, hogy még egy vérzsákot megöljek. –
Karba te e a kezét, és önelégülten lenéze rám. – Te mondtad,
hogy ne öljek válogatás nélkül. Én csak parancsot teljesítek.
Bedühödtem.
 – Olyan egy…
A nő felsikíto , és ezú al ösztönből cselekedtem, amikor
megpördültem. Ahogy rám akarta vetni magát, a kardommal
átszúrtam a bordáit, a penge kiszaladt a másik oldalon, szinte
ke éhasítva a nőt. A test nedves toccsanással omlo a járdára,
és mivel egy ideig még vonaglo és rángatózo , szemmel
tarto uk, de többé nem kelt fel.
Amikor a test végre elernyedt, Sakállal egymásra néztünk.
Az éjszaka halálosan csendesnek és mozdulatlannak tűnt.
– Azta. – Vértestvérem a csizmája orrával megböködte a
hulla lábát, ami ernyedten visszahullo a helyére. – Ilyet még
nem lá am. Van ötleted, hogy mi volt ez?
A testre meredtem, de nem voltam hajlandó hozzáérni.
– Talán valahogy bejuto egy vesze – töprengtem. – Talán
ezért zárták le a várost.
Sakál megrázta a fejét.
– Ez nem vesze volt. Nézd meg!
Ezú al erőteljesebben megbillente e a testet, átfordítva a
másik oldalára. Igaza volt, és én is kezde ől fogva tudtam,
hogy nem vesze . A vesze ek sápadt, vézna teremtmények
voltak, üveges, fehér szemmel, begörbült karmokkal és
borotvaéles fogakkal. Ez nem egy vesze hol este volt. Úgy
néze ki, mint egy ember, leszámítva az arcán lévő mély
vágásokat és az űzö , kimeredő szempárt.
– Emberszaga van – te e hozzá Sakál, lassan véve a levegőt,
fintorogva. – Vagy legalábbis nincs halo szaga. Nem úgy,
mint a vesze eknek. Bár az biztos, hogy valami ütős cuccot
tolt, ha ekkora lyukat tudo ütni a téglafalba. – A fal felé
biccente , ahol egy véres folt közepén egy emberi koponya
alakú repedés látszo . – Mit mondo neked ez az őrült? Hogy
véget akar vetni az égető érzésnek?
– Sakál – dünnyögtem, felemelve a kardomat.
Vértestvérem felpillanto , köve e a tekintetemet, és
résnyire húzta a szemét.
Az utca túlsó oldalán két ember poroszkált ki egy
lecsupaszíto épületből, megtépázo fejjel és arccal, őrüle ől
fénylő szemük az utat pásztázta. Halk, durva hangon
motyogtak, ostobaságokat beszéltek, csupán pár értelmes szót
ve em ki. Az egyikük egy ólomcsövet tarto a kezében,
amivel le-lesújto az elhagyo kocsikra az utcán átkelve.
Üveg tört, fém horpadt be kongó döngéssel, belehasítva a
csendbe.
Aztán újabb ember tűnt elő az egyik sikátorból, egy
másikkal a sarkában.
És még egy.
És még egy.
Még több meggyötört, véres arc. Még több üveges szempár.
Örült, vad nevetés hangzo körülö ünk. Még nem ve ek
észre, de egyre közeledtek, és sokan voltak. Reszelős
hangjukat visszaverték a kövek, felénk sodorta a szél, és a
hideg futkoso tőle a hátamon. Bár vámpír voltam, de
egyáltalán nem volt kedvem keresztülverekedni magam
rajtuk.
Sakálra sandíto am, és most először lá am, hogy osztja a
véleményemet. Fejével az egyik épület felé biccente , és
gyorsan elosontunk. Egy kitört ablakon keresztül bemásztunk
egy kifoszto üzletbe. Por és pókháló boríto mindent, a
padló tele volt törmelékkel és üvegszilánkokkal, a polcok
üresen tátongtak. Ami hasznos volt, azt már régen
összeszedték és elvi ék.
Az utcán a tömeg céltalanul lődörgö . Időnként egymásra
üvöltö ek, vagy a semmibe, rögtönzö szerszámokkal
fenyegetve láthatatlan dolgokat. Időnként visítva és nevetve
saját magukat karmolászták, mély, véres vájatokat hagyva a
bőrükön. Az egyik férfi térdre rogyo , és addig verte a fejét a
járdába, amíg nyögve el nem terült.
– Azt a mindenit! – vélte Sakál, fogait egy pillanatra
kivillantva. – Az egész város pokollá változo , nem? – Csúnya
pillantást vete rám, ahogy beljebb hatoltunk az épületbe,
rekedten su ogva. – Gondolom, nem ilyenekből állt a
lakosság, amikor legutóbb i jártál, ugye?
Borzongva megráztam a fejemet.
– Hát nem.
– Remek. Ha tiszteletünket szeretnénk tenni az öreg
Salazarnál, akkor jobb, ha sietünk – mondta Sakál az égre
pillantva az ablakon keresztül. – Lassan feljön a nap, és nem
szeretnék i ragadni egy csapat elmeroggyant vérzsákkal.
Most az egyszer teljes szívemből egyetérte em vele.
Csendben te ük meg az utat a peremen keresztül, a
félhomályba húzódva és a falhoz simulva, tetőkön ugrálva
vagy ablakokon bevetődve, hogy megpróbáljuk elkerülni az
utcákat járó nyöszörgő, nevető, őrült embereket.
– Erre! – sziszegtem, és berohantam egy lyukon keresztül
egy lakóépületbe.
A lakásokat összekötő keskeny folyosókat kövek és törö
gerendák boríto ák, de meglepően könnyű volt áthatolni
rajtuk. Bent előtörtek az emlékeim, ugyanis amikor i éltem,
gyakran rövidíte em le erre az utat a negyed tere felé.
Az egyik folyosóról nyöszörgés hallatszo , mire
megtorpantunk. A falhoz simulva Sakál belese a sarkon,
majd gyorsan visszahúzódo , és jelezte, hogy tegyek én is így.
A két mozdulatlan vámpír beleolvadt a sötétbe, és várt.
Egy ember botladozo elő, egy fadarabot szorongatva.
Kellemetlenül közel ment el melle ünk, és lá am, hogy addig
kaparta az arcát, amíg a szeme ki nem fordult. Megtorpanva
felénk néze , de vagy túl sötét volt, vagy annyira tönkrete e
az arcát, hogy nem láto tisztán, mert elfordíto a a fejét, és
ment tovább.
Az egyszemű férfi hirtelen megtántorodo , és elejte e a
fadarabot. Öklendezve négykézlábra rogyo , zihált és levegő
után kapkodo . Vörös hab tört fel az orrából és a szájából, ami
a padlóra csöpögö . Végül egy kétségbeese fuldoklás
közepe e összerogyo , egy pillanatig finoman rángatózo ,
majd megmerevede .
Sakál kiegyenesede , és halkan, otrombán elkáromkodta
magát.
– A rohadt életbe! – morogta minden eddiginél
komolyabban. – Tehát ezért van lezárva a város.
– Tessék? – kérdeztem, elszakítva a tekintetem a halo
emberről. – Mi folyik i ? Mi ez az egész?
Sakál az emberre meredt, majd a szemembe néze .
– A Vörös Tüdő – mondta, amitől megfagyo a vér az
ereimben. – Amit i lá ál, az a Vörös Tüdő vírus végső
stádiumának a tünetei, leszámítva az őrült motyogást és a
szemkikaparást. – Vadul rázta a fejét, mintha emlékek juto ak
volna eszébe. – Még sosem lá am a saját szememmel, de
Kanin beszélt róla. A megfertőzö embereknek belső vérzésük
lesz, és végül a saját vérüktől fulladnak meg, ahogy
megpróbálják felöklendezni a saját szerveiket. Csúnya halál,
még ha vérzsák is az illető.
Re egés fogo el. Visszanéztem a folyosó repedésein á örő
gazban mozdulatlanul fekvő testre, és megdermedtem.
Eszembe juto , mit mondo Kanin még a titkos laborban,
amikor vámpír le em. A vírusról kérdeztem, hogy miért nincs
már többé jelen, hogy a tudósok megtalálták-e az ellenszerét.
Keserűen mosolygo .
Nem – felelte. – Sosem találták meg a Vörös Tüdő ellenszerét. A
vírus mutálódo , amikor a vesze ek létrejö ek. Ezért terjedt el a
vesze ség ilyen gyorsan. Légi úton terjedő kórokozó volt, éppúgy,
mint a Vörös Tüdő, csak nem rosszullé el és halállal járt, hanem
vesze é változta a az embereket. – Megrázta a fejét, az arca
elkomorult. – Természetesen voltak, akik túlélték, és
továbbörökíte ék a véde ségüket. Ez az oka annak, hogy a világ nem
csak vesze ekből áll. De a Vörös Tüdőnek nincs ellenszere. A
vesze ek elve ék ezt a reményt, amikor létrejö ek és elszabadultak.
Most pedig ismét felütö e fejét Új-Covingtonban. Vagy
legalábbis egy változata. Sakállal komoran egymásra néztünk,
tudtuk, hogy mindke en ugyanarra gondolunk. Ezt akarta
Sarren, ezért hozta el a vírusmintákat. Valahogy ismét
elszabadíto a a járványt – ami kiirto a a világ lakosságának
jelentős részét –, méghozzá Új-Covingtonban.
A gondolat rémisztő volt.
A félhomályban hangokat hallo unk, mire
megdermedtünk. A folyosón fekvő hol estre felfigyelt egy
közeli helyiségben lévő két ember. Lelketlenül megböködték,
és őrült, értelmetlen kérdéseket te ek fel neki. Amikor nem
mozdult, gyorsan elunták, visszavánszorogtak a szobába, és
hagyták megrohadni a folyosó bejáratában.
Átvágtunk a lakásokon, el az őrült emberekkel teli helyiség
melle , ki az utcára. Visszapillantva megborzongtam.
– Miért tenne ilyet? – su ogtam.
 – Sarrennek nem kell ok, hogy azt tegye, amit csak akar. –
Undorodva kivillanto a a fogait. – Ő és a józan esze már jó
ideje búcsút mondtak egymásnak, és azóta csak még
elmebetegebb le . De ez… – A fejét rázva körbenéze a
városban. – Te vérszomjas, őrült rohadék! – dünnyögte. –
Miért szórakozol az ennivalóval? Lehet, hogy nem élünk túl
egy újabb járványt.
A fejünk fölö zavarón tengerészkék volt az ég, és a
csillagok többsége eltűnt. Nem maradt sok időnk elérni a
belső várost.
– Erre! – sziszegtem Sakálnak, és becsúsztam az épületet
körülvevő fakerítésen lévő résen. – Még nagy utat kell
megtennünk a négyes szektor kapujáig.
Majdnem nem juto unk el oda.

TERMÉSZETESEN A LEHETŐ LEGGYORSABBAN odakalauzoltam

ke őnket. Ez volt az egykori negyedem, a környékem.
Tizenhét évet húztam le ebben a mocskos, omladozó
romvárosban, ételt guberálva, őrszemeket kijátszva, mindent
elkövetve a túlélés érdekében. Ez az én felségterületem volt.
Ismertem a furcsaságait, az egérutakat, és hogy merre menjek,
ha gyorsan el akarok jutni valahova.
Nem ez volt a gond.
A gond az volt, hogy amikor ember voltam, mindenki más
is ember volt i . Értelmes, épeszű emberek, akik nem
próbáltak megölni. Most az utcák, az épületek, a sikátorok és a
nyílt terek tele voltak fertőzö őrültekkel. Őrültekkel, akik
nem féltek sem a vámpíroktól, sem a fájdalomtól, sem mástól,
és akik sikítva ránk támadtak, ha észreve ék, hogy mozdul az
árnyékunk. Jó párral végeztünk, amikor vad elszántsággal
ránk vete ék magukat, szinte úgy, mint az agyatlan,
vérszomjas vesze ek. Máskor a félhomályba húzódtunk, a
falak mögé vagy a háztetőkre, ahová a fertőzö ek nem
követhe ek. Sosem lá am még ennyi embert éjszaka az utcán
kóborolni, és eltűnődtem, vajon hol vannak az értelmes, nem
fertőzö emberek. Már ha maradtak egyáltalán.
Rózsaszín derengés jelent meg a keleti láthatáron, amikor
végre elértük a belső város falát, átküzdve magunkat egy
újabb csoport visító őrültön a herceg területére vezető nagy
vaskapukig. A súlyos fémajtókat mindig szigorúan őrizték,
katonákkal a tetején, elöl két állig felfegyverze emberrel. A
kapuk zárva voltak, és nem lá unk őrszemet a belső falnál.
Senki sem reagált a kiabálásunkra és a dörömbölésünkre. Úgy
tűnt, hogy a herceg minden emberét visszahívta a városba,
sorsára hagyva a peremet.
Sakál káromkodva belerúgo a kapuba. A kongó, üres
dobbanás visszhangot vert a falon, de a falak vastagok és
masszívak voltak, úgy alakíto ák ki őket, hogy ellenálljanak a
vámpírtámadásnak. Meg sem rázkódtak.
– Hogyan tovább? – vicsorogta a fal tetejére nézve, ami jó
hat méter magasan volt.
A kapukhoz hasonlóan a belső várost védő fal is a
vámpírok figyelembevételével épült. Nem voltak rajta sem
szegélyek, sem kiugrók, amikben meg lehete volna
kapaszkodni, sem közeli épületek, ahonnan el lehete volna
rugaszkodni. Így nem jutha unk be a városba.
És vészesen közelede a hajnal.
– Gyere! – mondtam Sakálnak, aki úgy meredt a falra,
mintha legszívesebben fejszével ese volna neki, de aztán
magához tért. – Nem maradhatunk kint, és i nem fogunk
boldogulni. Tudok egy helyet, ahol aludhatunk, elég
biztonságos, és nem kell tartanunk az őrültektől sem.
Egy nő fordult be botladozva a sarkon, egész arca egy nyílt,
vérző seb volt. Üvöltve ránk ronto . Elhajoltam előle,
hagytam, hogy a falnak szaladjon, majd káromkodva
megiramodtam a perem felé, Sakállal a sarkamban.
Jó pár utcával és meleg helyze el később már csak
pillanatok voltak hátra napfelkeltéig. Beszuszakoltam magam
egy ismerős drótkerítésen egy romos, gyommal benő terület
végén. Egy zömök, háromemeletes épület állt a terület
végében, amitől összeszorult a torkom. O hon. Egykor ez volt
az o honom.
Aztán fény jelent meg az épületek fele , vakító
narancssárgára festve a tetőt, mire gyorsabb tempóra
kapcsoltunk.
 Csodával határos módon egyetlen őrült ember sem támadt
ránk lesből. Az ajtón bebújva megérkeztünk a folyosó
takarásába, én pedig megkönnyebbülve a falnak rogytam.
– Igazán kellemes – jegyezte meg Sakál, nekidőlve a
szemközti falnak, ahol a vakolatnak támaszto szekrények
sorakoztak rozsdásodva. Végignéze a sötét folyosón,
ahonnan szobák nyíltak, és a szája sarka felfele kunkorodo . –
Hadd találgassak! Kórház? Vagy menedékhely?
– Iskola – mondtam a szememet forgatva. – Vagy legalábbis
az volt a járvány elő . – Ellöktem magam a faltól, lassúnak és
fáradtnak éreztem magam most, hogy a nap felkelt. – Erre! Az
alagsorban szoktunk összegyűlni, amikor a vámpírok kint
járkáltak.
– Szoktatok? – Sakál felvonta a szemöldökét, ahogy
megindultunk a folyosón. Megrándult az arcom a
nyelvbotlásom hallatán, de nem feleltem. – Szóval – folyta a
nagyobb érdeklődéssel körbepillantva –, i laktál vérzsákként.
– Imádod ezt a szót, mi?
– Melyiket? – Sakál zavartnak tűnt.
– A vérzsákot. Számodra minden ember az. – Befordultam
egy másik folyosón, amit még több törmelék és lehullo
vakolat boríto . – Elfelejted, hogy egyszer te is az voltál.
Vágo egy grimaszt.
– Figyelj, hugi! Hosszú ideje vámpír vagyok már. Talán
nem olyan régóta, mint Kanin, de jóval hosszabb ideje, mint
te. Élj le így pár évtizedet, és bizony mindegyik
ugyanolyannak tűnik majd számodra. Mint a tehenek.
Intelligens, beszélő húsdarabok. – Lehajolt, hogy átbújjon a
folyosón keresztben fekvő gerenda ala , a feje majdnem
súrolta. – Tény, hogy nem tekinte em rájuk mindig így, de
idővel elkopnak a szokások.
Meglepődve megtorpantam, és felnéztem rá.
– Tényleg? Ezt pont te mondod?
– Megdöbbentőnek találod? – kérdezte Sakál öntelt
vigyorral. – Igen, húgom. Egykor olyan voltam, mint te.
Re entően aggaszto , hogy ne bántsak szegény, védtelen
embereket, hogy csak annyit vegyek el, amennyire szükségem
van. Re egtem, hogy elvesztem az irányítást. – Megrázta a
fejét. – Aztán egyik éjszaka Kaninnal belefuto unk egy
férfiakból álló csoportba, akik végezni akartak velünk. És
mindannyiukat megöltük. Olyan könnyen ment, mint egy
pókot agyoncsapni.
Vigyorogva kivillanto a a szemfogait.
– Akkor rájö em, hogy mindig is arra rendelte ünk, hogy
az emberek fele uralkodjunk. Bármit megtehetünk, amit
akarunk, nem állíthatnak meg minket. Miért tagadjuk meg az
alaptermészetünket? Ilyenek vagyunk. – Úgyhogy igen –
fejezte be, továbbra is vigyorogva –, vérzsákoknak hívom az
embereket. Nem kell tudnom a nevüket, sem azt, hogy van-e
családjuk, vagy mi a kedvenc színük. Mert vagy hosszabb
ideig élek, mint ők, vagy feltépem a torkukat, és kiszívom
minden csepp vérüket. És máris egyszerűbb le az életem,
amint ezt belá am.
– Feladtad – vádoltam meg. – Egyszerűen túl nehéznek
találtad, hogy küzdj.
– Elgondolkoztál már azon, hogy miért? Mert nem is
kellene küzdenünk! Mégis miért harcolnék az ösztöneim
ellen?
– A ól még, mert vámpír vagy, nem kell gyilkos
szemétládának lenned.
Sakál felhorkant.
– Ezt te sem hiszed! – gúnyolódo . – Még Kanin sem hi
ebben, és nála jóindulatúbb barmot nem ismerek. Mármint
rajtad kívül. – Sötét pillantásomat gúnyosan fogadta. – De
tessék csak, mondogasd magadnak a hazugságaidat!
Remélem, hogy szemtanúja leszek, amint megdől az
elméleted.
A folyosó végére érve kinyito am az alagsorba vezető
rozsdás fémajtót. Továbbra is kísérte ek az emlékek, ahogy
megindultam lefelé a lépcsőn, az iskola legalsó szintjén
található betonfalú helyiségek felé. Ide húzódtunk vissza a
bandával baj esetén – legyen az egy rivális banda, a környéken
ólálkodó vámpír vagy egy váratlanul felbukkanó őrszem. Az
ajtót be lehet zárni belülről, a vastag falak és padló mia pedig
nehezen juthat be bárki. Természetesen hátborzongató volt
rádöbbenni, hogy most vámpírként milyen könnyen
elháríto am volna ezt a satnya akadályt, zár ide vagy oda. És
mivel nem volt másik kijárat, aki egyszer lejö ide, az i
ragadt.
Becsuktam az ajtót, a retesz a helyére csa ant. Reméltem,
hogy a kinti őrültek nem olyan erősek, mint egy vámpír, mert
egyre jobban hívogato az álom. Sakál is úgy kapaszkodo a
korlátba, mintha bármelyik pillanatban felbukhatna.
Körbenéze a sötét, hűs helyiségben.
– Mégis hol aludjunk i szerinted?
– Nem érdekel – mondtam vontato an, óvatosan véve a
fokokat. – Válassz egy sarkot! Csak hagyj békén!
Megtaláltam a mélyen lelógó csövek mögö i helyet, ahová
korábban egy szétfoszlo steppelt takarót rejte em, és még
mindig o volt. A vállamra teríte em, majd leültem a sarokba,
hátamat a falnak vete em, és a takaró ala előhúztam a
kardomat. Utazás közben hajnalhasadtakor Sakállal mindig
elváltunk egymástól, hogy beássuk magunkat a fagyos földbe,
így biztonságban voltunk másoktól és egymástól is. Ezért
a ól, hogy ezú al egy szobában tartózkodtam vele,
kiszolgáltatva és segítség nélkül, elöntö az idegesség.
Sakál továbbra is járkált, fekvőhelyet kerese . Ébren
maradtam, amíg bírtam, a lépteit hallgatva, arra várva, hogy
végre találjon egy helyet. Kényszeríte em magam, hogy
nyitva tartsam a szemem, küzdö em a tompultság ellen, ami
mindenáron magába akart szippantani, amíg végül elhaltak a
hangok.
Végre! A fejemet a falnak döntö em, és hagytam lecsukódni
a szemem. Már épp ellazultam volna, amikor meghallo am
ala omos nevetését a sötétben.
– Tudom, hogy ébren vagy.
– Jó neked. Fogd be, és aludj!
Újabb kuncogás.
– Fel kell tenned magadnak a kérdést – folyta a –, hogy az
a típus vagyok-e, aki elég ideig marad ébren ahhoz, hogy
végezzen veled, miután elalszol, vagy korán kelek, hogy még
ébredés elő megöljelek.
– Ha szeretnéd a nyakadon tartani a fejedet, akkor ajánlom,
hogy egyik se legyél! – morogtam, bár a szavaira jeges
lándzsaként szúrt gyomron a re egés.
Erősebben megszoríto am a kardom markolatát, mire
Sakál felnevete a sötétben, de nem lá am, hol.
– Csak ugratlak, hugi – mondta. – Vagy mégsem? Legalább
lesz min gondolkoznod elalvás elő . Szép álmokat! Aludj jól!
Küszködve próbáltam még egy kicsit ébren maradni,
tudva, hogy ezzel kiszolgálom Sakál beteg humorát, de
képtelen voltam parancsolni magamnak. Nem lá am Sakált,
nem is hallo am, így fogalmam sem volt, elaludt-e már, vagy
ébren fekszik a markába nevetve, vagy arra vár, hogy
elnyomjon az álom, aztán ideoson, és csendben letépi a
fejemet.
Annyira, de annyira gyűlölöm! Ez volt az utolsó gondolatom,
mielő megadtam magam az elkerülhetetlen sötétségnek.
 7. FEJEZET

ÉHSÉG.
Csak az éhség létezik.
I nincs étel. Nincs étel, csak kő és acél és sötétség. Körülö em
rácsok, a csuklómon láncok, amik a falhoz szegeznek. Mozdulni sem
tudok, de nem maradhatok i . Vadásznom kell – ételre, zsákmányra,
vérre van szükségem.
Nem.
Nem, higgadj le, Kanin! Gondolkozz! Amikor felébredtél, érezted
őket. I vannak. Mindke en. A lány és a menthetetlen. Mi is a
nevük! Nem emlékszem.
Annyira éhes vagyok!
– Üdv újra i , drága barátom!
Mozgás a rácsok mögö . I van. Érzem magamon hideg, sötét
tekintetét, a mosolyát. Morgok, a hang vibrál körülö ünk, halkan és
fenyegetőn. Hallom, hogy sziszegve felnevet.
– Te is hallod! – Arca ellebeg a rácsok elő , lehunyt szemmel,
mintha zene szólna. – Hallod a sikolyokat! Érzed a félelem szagát, a
kétségbeesés mocskát! Te is tudod, hogy ez csak a kezdet. Csak az első
próba. És ez a tökéletes hely ahhoz, hogy lássuk kibontakozni az
eseményeket. – Kinyitja a szemét, rám mosolyog. – De érzed az
éhséget is, drága barátom. Élve felfal, nemde? Sajnos a sorsod már
nem az én kezemben van.
Előrehajolok, megpróbálom elkapni, hogy berántsam a rácsokon,
és ke étépjem. A bilincsek a csuklómba vágnak, visszatartanak.
Ismét kuncog, majd elhúzódik, sápadt arca beleolvad a cella sötétjébe.
– Viszlát, Kanin! Élveztem az együ töltö időt, de most
fontosabb célom van. Tudom, hogy nem nagyon fogok eszedbe jutni,
de én nem foglak elfelejteni téged. Jó szívvel őrizlek meg az
emlékezetemben. Ég veled, drága barátom!

KINYITOTTAM A SZEMEM, majd úgy összerándultam, hogy

bevertem a fejemet a betonba. Sakál elő em guggolt,
önelégülten vigyorgo , és résnyire húzo szemmel
méregete . A fogaimat kivillantva megsuhogta am a
kardomat, mire hátraugro , de a penge így is csak
centiméterekkel kerülte el.
– A fenébe is, Sakál! – Felugro am, kardommal távol tartva
magamtól a fosztogatók szadista királyát. – Mivel
próbálkozol? Ha még egyszer előfordul, szétkaszabolom azt a
vigyori pofádat!
– Túl egyszerű le volna, húgom. – Sakál szélesebben
mosolygo , megvillantva a szemfogait. – Túlságosan bízol
másokban. Ki is csavarha am volna a nyakadat, és semmit
sem éreztél volna. – A kezével szemlélte e a mozdulatot,
majd színlelt csalódással inga a a fejét. – A ól tartok, van
még mit tanulnod.
– Hát, tőled biztosan nem. – Elte em a kardomat, és
elfordultam, de még mindig haragudtam, amiért ilyen közel
jö hozzám. Szadista, ellenszenves vámpír. Időnként az
agyamra ment, de valószínűleg folyamatosan
bizonytalanságban akart tartani. Beteges játékot űzö .
– Vagy talán – te e hozzá – csak tompának érzed magad,
mert nem aludtál jól. Rosszat álmodtál? – Éles pillantást
vete em rá, mire komolyan bólinto . – Te is lá ad, igaz? A
vén rohadék még mindig kitart.
– Igen. – Engedtem, hogy átjárjon a remény, a csipetnyi
megkönnyebbülés. – Még mindig él.
– Bizony. Úgy tűnik, Sarren felkelte e a hibernációból.
Szívós a vén róka, vannak, akik sosem tértek volna magukhoz.
– Van ötleted, hol találjuk? Úgy tűnt, mintha a föld ala
lenne, talán egy börtönben vagy…
Elnémultam, összevontam a szemöldököm. Amikor Sakál
válaszolni akart, feltarto am a kezem, belefojtva a szót. Halk,
csoszogó hangok ütö ék meg a fülemet a helyiség másik
végéből, a lezárt ajtó túlsó oldaláról. Épp amikor a bejárat felé
biccente em, az ajtógomb elfordult, és az ajtó megrázkódo ,
mintha valami erővel akarna bejutni.
Halkan előhúztam a kardomat, Sakál pedig felkapo egy
rozsdás ólomcsövet a padlóról. Nem ve e a fáradságot, hogy
visszamenjen a baltájáért a fekhelyére (akárhol töltö e is az
éjszakát). A bólintásomra felment a lépcsőn, kezét a zár alá
te e, és visszanéze rám. Lassan megindultam, a kardomat
feltartva, és bólintással jeleztem, hogy nyissa ki.
Sakál leemelte a keresztrudat, és kitárta az ajtót.
Előrevetődtem, lefelé tartva a kardomat, arra számítva, hogy
egy véres arcú holdkórost találok a másik oldalon.
Valaki felkiálto , és hanya ese , én pedig nem sújto am
le, de épp csak egy hajszálon múlt. A test, egy rongyokba
öltözö borzas, barna hajú és nagy, sötét szemű ember,
esetlenül elterült a földön. Egy pillanatig ismerősnek tűnt, de
nem tudtam, honnan. Táto szájjal meredt ránk, a rémület és a
re egés kiült az arcára, majd karjával és lábával hevesen
hadonászva menekülőre fogta, mint egy sovány, megviselt
pók.
Sakál elviharzo melle em, és a rongyos pólóját
megragadva felemelte a kölyköt.
– Hová-hová, patkányfajzat? – Visszahajíto a a helyiségbe.
A gyerek üvöltö , vadul csapkodo , mire Sakál még egyszer
megrázta, de olyan erővel, hogy hátrabicsaklo a feje. – Elég
ebből az istenverte visítozásból! Még idecsődíted nekem a
környék őrültjeit. Nem szeretnéd, ha kitépnék a nyelvedet a
fogsorodon keresztül, ugye?
– Sakál! – förmedtem rá az ajtót becsukva, visszatérve a
helyiségbe. – Engedd el!
Fáradtan rám néze , majd habozás nélkül a földre
po yanto a a levegő után kapkodó embert. A kölyök
ránézésre talán tizenhárom éves lehete , és addig iszkolt
hátra, amíg a falnak ütközö , majd onnan bámult ránk tágra
nyílt szemmel, re egve.
– Nyugalom! – szóltam hozzá.
Lassan lépkedtem felé, nem törődve a hirtelen feltörő
éhséggel. A bennem élő démon türelmetlenül morgo ,
sürgete , hogy vessem rá magam a fiúra, és egyek, de
elfojto am. Lá am, hogy csontsovány, hogy rongyos a ruhája,
miközben ide-oda járt a tekintete, kiutat keresve. Jelöletlen
volt. Pont, mint én.
– Nyugi! – ismételtem meg, igyekezve higgadt, értelmes
hangot megütni. – Nem fogunk bántani… sem kiszívni a
véredet. Kérlek, nyugodj meg!
– Basszus! – zihálta a kölyök a sarokba húzódva, tekintetét
rám szegezve. – Tehát igaz! A srác nem hazudo . Te vagy az!
Tényleg vámpír le belőled.
Rámeredtem.
– Mégis honnan…
Ekkor beugro , honnan ismerem. Nem egy nevenincs
utcakölyök volt, hanem Kyle, egy rivális jelöletlen bandájának
a tagja, akik a mi szektorunkban éltek, és ugyanazokon a
területeken guberáltunk. Amikor ember voltam, időnként
lá am. A perem jelöletlenekből álló bandái nem vegyültek
egymással, és nem zavarták egymás köreit. Nem voltunk épp
ellenségek. Figyelmezte ük a többi jelöletlent az őrökre és az
őrjáratokra, és ha egy másik csoport guberált egy bizonyos
területen, akkor egy-két napig kerültük azt a szektort. De a
peremnek ezen a részén Kyle bandája jelente e a legnagyobb
vetélytársat az élelem és az utánpótlás tekintetében, az utolsó
pár napban pedig feszült le köztünk a fegyverszünet.
Biztosan mindannyian majd kiugro ak a bőrükből, amikor
hírét ve ék, hogy valamennyiünkkel végeztek a vesze ek.
Engem is beleértve. Még ha nem is haltam meg véglegesen,
többé nem lehe em ennek a világnak a része. A
versenytársaik eltűntek. Egyikünk sem tért vissza élve a
városba.
Egy kivételével.
– Cingár – su ogtam, majd te em egy lépést az ember felé.
Összerándult, riadtnak tűnt, de nem érdekelt. – A srácot, akit
említe él, Cingárnak hívják? – fagga am. – Mi történt vele? I
van még?
Él még?
– Az a kis szarcsimbók? – A fiú elfintorodo , tömény undor
ült ki az arcára a re egés melle . – Nem, már nincs i .
Lelépe . Senki sem lá a az óta az este óta, amikor a
búvóhelyünkön ütö él.
Nem ütö em rajtatok, szere em volna mondani. Csak Cingárt
kerestem. De tudtam, hogy az ember nem hinne nekem.
Ráadásul most már mit számíto ? Cingár lelépe . A fiú, akiről
majdnem fél életemben gondoskodtam, akit a barátomnak
tekinte em, amikor még ember voltam, feldobo a hercegnél,
amikor rájö , mi vagyok. Kanin óva inte , hogy ne keressem
meg, hogy ne találkozzam vele, de nem törődtem a
figyelmeztetésével, és még egyszer, utoljára megpróbáltam
kapcsolatba lépni a bandám egyetlen életben maradt tagjával.
Tényleg lehete volna több eszem. Cingár vete rám egy
pillantást, re egve felsikolto , és elrohant. Mint kiderült,
egyenesen a herceghez és a követőihez. Mintha mindazok az
évek, amikor barátok voltunk, amikor az életemet
kockázta am érte, amikor vigyáztam rá, ete em és életben
tarto am a saját kontómra, meg sem történtek volna.
Azt hi em, leszámoltam ezzel a fájdalommal, amikor
elhagytam a várost, de most is sajgo tompán, valahol mélyen
legbelül, és nem hagyo nyugodni. De most nem
merenghe em a múlton. Ha ez a kölyök nem fertőződö meg,
és megőrizte a józan eszét, akkor talán vannak más emberek
is, akik szintén túlélték ezt a zűrzavart.
– Vannak még mások is? – szólt közbe Sakál, mintha
olvasna a gondolataimban. A gyerek habozo , mire Sakál
teljesen civilizált hangon így folyta a: – Ugye tudod, hogy
most az egyetlen ok, amiért életben maradhatsz, az az, hogy
mennyire vagy hasznos?
– Igen. – A kölyök szinte köpte a szót, félelemmel és
gyűlöle el teli szeme villámokat szórt. – Igen, vannak még
mások is. Lent a város ala i alagutakban. Oda húzódtunk le,
amikor kitört az őrület. A véresek többsége a felszínen
maradt.
– Tehát erről beszélt a vakondember – töprengtem. – Hogy
a felszínlakók betolakodnak a területükre. – Ismét a kölyökre
néztem. – Nem volt velük összetűzésetek? Nem örülnek,
amiért betörtetek hozzájuk.
Vállat vont.
– Vagy az őrültek, vagy a kannibálok. A vakondemberek
békén hagynak, ha csoportosan járunk. És a főnök úgy ismeri
az alagutakat, mint a tenyerét, legalábbis a
vakondemberekhez tartozó részeket.
Az alagutak. Hirtelen eszembe juto , hogy amikor még i
voltam Kaninnal, néhány föld ala i járat a belső városba
vezete . Amikor még ember voltam, soha nem kerestem és
nem is lá am ezeket. De pletykáltak olyan helyekről, ahol be
lehet osonni a vámpírok területére, bármennyire veszélyes és
öngyilkos vállalkozás is. Miután vámpírrá változtam, Kanin
megmuta a a belső fal ala , az egykori szennyvízcsatornák és
metróalagutak szövevényében húzódó járatot, ami egyenesen
a belső város központjába vezete . De a föld ala i rész kész
labirintus volt, több kilométeren keresztül kígyózo a város
utcái ala , és a több ezer alagút teljesen egyformának tűnt.
Még ha el is juto unk volna a régi kórházhoz, nem hi em,
hogy fel tudnám idézni, hogyan juto át Kanin a fal ala . De
az az út léteze .
A kapukon keresztül továbbra sem jutha unk be a belső
városba. Ráadásul sokkal biztonságosabbnak tűnt a föld ala
haladni, mint a felszínen időzni a „véresek” társaságában.
– Te is arra gondolsz, amire én? – dünnyögte Sakál a hátam
mögö .
Bólinto am.
– Azt mondtad, hogy ismersz valakit, aki jól tájékozódik az
alagutakban – mondtam a kölyöknek, aki felszisszent, mintha
tudná, mi következik. – Vezess oda hozzá!
– Két vérszívót? – Még jobban elsápadt, hevesen rázta a
fejét. – Nem, nem tehetem! Mindenkin kitör a frász. Engem
pedig megölnek, amiért odavi elek titeket.
Bár nem néztem rá, éreztem, hogy Sakál a fogait kivillantva
mosolyog.
– Vagy akkor halsz meg, vagy most, vérzsák. Te döntesz.
– Francba! – A kölyök megdörzsölte az arcát. – Rendben,
legyen. Odaviszlek, ha megígéritek, hogy nem öltök meg
utána. Nagyon sok ember van o lent, ha megéheznétek,
szívjátok csak az ő vérüket, oké? Megmutatom nektek az
ostoba, hiszékeny fajankókat. Csak ne belőlem igyatok!
Bár nem muta am, de elöntö az undor, bármennyire
képmutatónak tűnt is a részemről. Nem le volna szabad
meglepődnöm a válaszán. Én is ugyanilyen észjárással,
ugyanilyen túlélési ösztönnel nő em fel az utcán. A peremen
mindenki magáért felelt. És mindent megte a túlélés
érdekében. Tudtam jól. Ebben éltem.
De aztán találkoztam Zeke-kel és a kis csapa al, és minden
megváltozo . Befogadtak, engem, a vadidegent, mindenféle
feltétel vagy elvárás nélkül. Keményszívű vezetőjüket
leszámítva törődtek egymással, és vigyáztak a társaikra. És a
fiú, akiről először azt hi em, hogy naiv, vak és idealista,
biztosan hatással volt rám, mert amikor döntenem kelle ,
hogy távozom, vagy kockára teszem az életemet a csapatért,
sutba dobtam a túlélési ösztöneimet. Rájö em, hogy nagyon is
fontosak nekem.
Sokkoló volt megérteni, hogy máshogy is lehet élni. Még
megdöbbentőbb volt a felfedezés, hogy még nem halt ki
belőlem a törődés, és hajlandó vagyok kockára tenni az
életemet másokért. Most, visszatérve a peremre, lá am, hogy
a mindenki magáért felel elv még tartja magát. De legalább az
egykori bandám tagjai nem adtak át embereket a
vámpíroknak. Legalábbis Cingárt leszámítva. Úgy tűnt, Kyle
csapatának nincsenek ilyen fenntartásai.
Sakál rám vigyorgo .
– Ó, az emberi hűség! Igazán inspiráló, nemde, húgom?
Felmerülhet a kérdés, hogy mégis hogyan sikerült győznünk.
– A jelöletlenre sandíto , aki pislogo , fogalma sem volt róla,
hogy épp most sérte ék meg. Sakál még szélesebben
mosolygo . – Mozgás, kis vérzsák, vezess minket a
barátaidhoz! Kezdek megéhezni.

A TERÜLETEN ÓLÁLKODOTT NÉHÁNY VÉRES, akik magukban

motyogtak, de gond nélkül el tudtunk surranni melle ük. Az
arcukról és karjukról patakzó friss vér szagát láthatatlan
szalagként sodorta felénk a szél, ami életre kelte e bennem a
démont. Csak akkor ve em észre, hogy a vezetőnk nyakát
bámulom, amikor megéreztem a szemfogaim nyomását az
alsó ajkamon, aztán elfojto am az éhséget.
 – Mikor kezdődö ? – kérdeztem a kölyköt, miután
elhagytuk az iskolát. Egyrészt kíváncsi voltam, másrészt le
akartam foglalni magam, hogy ne a vérszomjra koncentráljak.
– A betegség, az őrület. Mióta tart?
– Nem régóta. – A válla fele hátrapillanto , mintha
meglepné, hogy normális emberként beszélek hozzá. – Talán
két hete, plusz-mínusz pár nap. Nem tudom pontosan, a föld
ala nehéz megmondani.
– Miért nem avatkozo be a herceg?
– Megte e. – A kölyök felhorkant. – Az őreit és a csicskásait
visszahívta a belső városba, de elő ünk bezárta az ajtókat. Aki
megpróbált bejutni a kapun, azt lelő ék. Nem jö ek az
élelmiszeres autók sem. – Reményveszte en és dühösen
megvonta a vállát. – Feltételezem, arra vár, hogy mindenki
meghaljon i kint.
Egy vértől bűzlő ember botladozo végig az utcán, egy
takarót vonszolva maga után. Azonnal feltámadt bennem az
éhség. A félhomályba húzódva megvártuk, amíg arrébb
oldalog.
– I fent te is megfertőződhetsz – mondtam a vezetőnknek,
miután a véres eltűnt a sarkon. – Nem aggaszt?
Vállat vont, majd haladt tovább.
– Nincs sok választásunk. Ahogy már mondtam, vagy
felmerészkedünk a véresekhez, vagy éhen halunk az
alagutakban. Te mit tennél, ha sehol sem lenne étel? – Ismét
rám néze , és megrázta a fejét. – Bár gondolom, te ezt már
nem értheted. A vámpíroknak nincsenek ilyen problémáik,
nem?
Ó, de még mennyire, hogy vannak!
Végigmentünk egy gazzal, bokrokkal és hatalmas fákkal
benő utcán, ahol a növények á örtek az ú esten, és átfonták
az autók ősöreg kasznijait. A járdát és a környező épületeket
ellepő növényzet olyan vastag volt, hogy ennyi erővel egy
erdőn is átverekedhe ük volna magunkat. A jelöletlen kölyök
veleszülete tehetséggel hatolt át a növényzeten, látszo ,
hogy nem most csinálja először.
Egy kibeleze kisteherautót megkerülve megállt, majd
óvatosan kikémlelt a félhomályba, mielő leguggolt a bokrok
takarásába. Arrébb tolt egy gumiabroncsot, majd egy marék
gazt, mire egy tökéletes, kerek lyuk tűnt fel az út közepén.
Újabb bejárat az Új-Covington ala futó labirintusba.
Eltöprengtem, vajon hogyan nem ve em észre – vagyis jobban
mondva, Allie, a perembeli utcagyerek.
A jelöletlen kölyök koszos zsebébe nyúlt, és előve egy
apró zseblámpát. A fény szinte elvesze , amikor a nyílásba
bevilágítva körbekémlelt.
– Úgy tűnik, tiszta a terep – motyogta, kihúzva a lámpát.
Közelebb araszolt a lyukhoz, hogy leugorjon. – Várjatok i
egy másodpercet, amíg megbizonyosodom, hogy minden
okés, és majd jelzek.
– Ne olyan sietősen! – A pólójánál fogva visszaránto am. –
Ostobának nézel? Nem emlékszel, hogy egykor én is egy
voltam közületek? – Tiltakozni akart, de Sakál felé löktem, aki
a gallérjánál fogva megragadta. – Először én megyek le, ti
ke en pedig köve ek.
A kölyök Sakálra néze , és elsápadt.
– Ke esben akarsz hagyni vele?
– Nem fog próbálkozni semmivel. – Résnyire húzo
szemmel a vámpírra néztem. – Igaz?
– Még hogy én? – Sakál a fogait kivillantva mosolygo . –
Hiszen én vagyok az önmegtartóztatás és az önuralom
mintaképe, húgom. Kezd rám is átragadni a lágyszívűséged.
A szememet forgatva előve em a fegyveremet, és
beugro am a lyukba.
Vámpírlátásom szinte azonnal alkalmazkodo a
koromsötéthez: végtelenbe fotó beton alagutakat, csöpögő
falakat és omladozó téglákat lá am. Valami apró, szőrös
iszkolt fel egy csövön és tűnt el egy repedésben, de ezt
leszámítva a szennyvízcsatorna csöndes és nyugodt volt.
– Tiszta a terep – szóltam fel, a helyére téve a katanámat.
Olyan hirtelen jelent meg a kölyök a nyílásban, mintha
meglökték volna, és fájdalmas kiáltással elterült a
betonpadlón. A homlokomat ráncolva Sakálra meredtem, aki
egy pillana al később könnyedén földet ért, és leporolta a
kabátujját.
– Hát így – jelente e ki, villámokat szóró tekintetemmel
nem törődve. – Ismét i vagyunk a szennyvízcsatornában, a
kedvenc új-covingtoni üdülőparadicsomomban. Annyira
izgato vagyok, hogy ismét i lehetek. – Ijesztő mosolyt
villanto a jelöletlenre. – Ne csak álldogálj o ,
csatornapatkány! Vezess minket körbe!
– Ööö, oké – felelte a kölyök, lassan talpra kecmeregve. A
szeme ide-oda járt, állandóan figyelt, ami túlságosan ismerős
volt. – Kövessetek!
Egy ideig csendben haladtunk. Az ember közelében
maradtam, ugrásra készen figyeltem, hogy megragadhassam,
ha az az ötlete támadna, hogy elrohanjon. Bár megígérte, hogy
elvezet a többi jelöletlenhez, nem volt kétségem afelől, hogy
ha esélye nyílna rá, azonnal lelécelne az első útjába eső
csövön, repedésen vagy sötét lyukon. A jelöletlenek
kihasználták az alkalmat, és a túlélők is ezt te ék, bármi áron.
Lopás, hazudozás, ígéretek, amiket sosem áll szándékukban
betartani, csak azért, hogy életben maradjanak. Én is ugyanezt
te em volna, ha még ember vagyok, a kölyökhöz hasonló
utcagyerek.
Kölyök. Utcagyerek.
Rádöbbentem, hogy még a nevét sem tudom. Nem mintha
különösebben érdekelt volna, s nem hi em, hogy fordíto
esetben őt érdekelné az enyém. A vámpírok csak emberként,
névtelen utcagyerekként gondoltak rá.
– Még nem mondtad meg a nevedet – szólaltam meg. A
kölyök meglepve, óvatosan hátrasandíto . – Te ismersz
engem. Úgy tűnik, a jelöletlenek tudják a nevemet, és azt is,
hogy mi történt velem. Hogy szólítanak téged?
– Csótány – dünnyögte egy pillanat múlva. – Csótánynak
hívnak.
Sakál felnevete .
– Ez aztán találó.
– És Kyle és Travis is i van? – érdeklődtem Sakállal nem
törődve. Ismertek még azelő ről, hogy vámpír le em, nem túl
jól, de ha meglá ak volna, biztosan felismernek.
Csótány a fejét inga a.
– Nem, mindke en meghaltak.
Nem lepe meg a nyers őszintesége, sem a közönyös
vállrándítás, viszont kijózanító volt hallani, hogy még két
ember elhunyt, akiket ismertem.
– Mi történt?
– Betegség vi e el őket. Erre. – Csótány bebújt egy keskeny,
félkör alakú alagútba, ami alacsony volt, fojtogató, és sáros víz
csordogált az alján. Hangját visszaverte a szűk hely. – Először
Travis halt meg, aztán Kyle is véressé változo , és ránk
támadt, mint egy őrült. Ekkor érte ük meg, hogy el kell
tűnnünk a felszínről. Az új srác mindannyiunkat leterelt az
alagutakba, hogy ne legyünk az őrültek szeme elő .
Valószínűleg megint ki lesz akadva, amiért egyedül
kóboroltam el. Várjatok egy pillanatot! Megérkeztünk.
Egy rozsdás rács állt az alagút végén, sárga fény pislákolt
mögö e. Egy rongyos, sovány alak körvonalát pillanto am
meg, valószínűleg ő volt a beoszto őrszem. Megpördült,
amikor meghallo a a lépteinket a folyosón, és zseblámpájával
ránk világíto . Csótány összerezzenve felemelte a karját,
amikor a fénysugár az arcát érte.
– Csak én vagyok, te marha. Nyisd ki az ajtót!
A fény rám és Sakálra siklo . A vakító fény keresz üzében
egy idősebb, magas, sötét hajú és szemű fiút pillanto am meg,
aki gyanakvón résnyire húzta a szemét.
– Ezek kik?
– Mégis minek néznek ki? – folyta a Csótány a szerepéhez
hűen. – Peremlakók, akikkel fent futo am össze. Emberek,
akik nem tépik le az arcodat. Gondoltam, a főnök azt akarná,
hogy hozzam le őket ide.
– Dühös rád, Csótány. – A fénysugár eltűnt, az őr pedig
felemelte a rácsos ajtón keresztben fekvő súlyos vasrudat. –
Tudod, hogy nem lenne szabad fent mászkálnod egyedül,
pláne most.
– Igen, igen. Olyat mondj, amit nem tudok.
Fülsiketítő csikorgással kitárult az ajtó. Csótány elhaladt az
őr melle , aki bizalmatlanul méregete engem és Sakált, de
nem szólt egy szót sem. Egy rozsdás lépcsőhöz vezete
minket az alagút végén. A rozoga, keskeny lépcsősor a
betonpadlóról indulva csigavonalban tekerede felfelé, a
feketeségbe.
 – Elég rozoga – jegyezte meg Csótány, reménykedőn ránk
pillantva. – Jobb, ha egyesével megyünk fel rajta. Nem
szeretnétek, hogy összedőlne ala unk, igaz?
Sakál kuncogo .
– Sunyi kis vérzsák, nem? Nem tudom eldönteni, hogy
álmélkodjak vagy megsértődjek.
– Szép próbálkozás – mondtam, majd előreinte em. –
Mozgás! Követünk.
Csótány vállat vont, és elindult felfelé.
A lépcső tényleg eléggé ingatag volt, nyikorgo és nyögö a
súlyunk ala , de kitarto . Egy hatalmas, betonpadlós és -falú
helyiségbe érkeztünk. Omladozó oszlopok tarto ák az
alacsony mennyezetet, és hatalmas rozsdae e, henger alakú
gépek alko ak egy keskeny folyosót az egyik fal mentén.
– Ez meg mi? – dünnyögtem.
– Alagsor – visszhangzo mögö em Sakál. – Vagy egy régi
kazánház. Valószínűleg egy gyár ala lehetünk. – Nagy
levegőt ve , és a szemfogait kivillantva elmosolyodo . – Ó, az
emberi nyomorúság bűze! Te is érzed, húgom?
Fogalmam sem volt, mi az a kazánház, és nem is akartam
megkérdezni, mert komolyabb dolgok aggaszto ak. Sakálnak
igaza volt, mindent betöltö ugyanis a forró emberi vér szaga,
még a rozsdát, a penészt és a zsíros füstöt is elnyomta. A vér
forró szaga keverede a félelemmel, a reménytelenséggel és a
kétségbeeséssel, és nyugtalan kómájából feléleszte e az
éhséget.
Szere em volna beleolvadni a sötétbe, becsúszni az
átjárókba, és várni, hogy egy gyanútlan ember arra sétáljon,
majd berántani a sötétbe, hogy soha többé ne kerüljön elő.
– Szedd össze magad! – morogtam magamnak és a
melle em álló vámpírnak is. A szeme olyan élénksárgán
ragyogo , ami nem sok jót ígért, ezért csúnyán néztem rá. –
Segítségért jö ünk, nem uzsonnázni.
– Rémeket látsz. – Sakál legyinte . – Én csak egy egyszerű
megállapítást te em. Te mire gondoltál?
Nem reagáltam, köve em Csótányt a folyosón.
A robusztus, rozsdás gépek úgy álltak kétoldalt, mint kerek
őrszemek. Pislákoló narancssárga fény táncolt közö ük a
padlón, a hordókból visszhangzo a tűz halk pa ogása. A
géplabirintus után beléptünk egy nagy, nyito térbe, ahol
takarók, dobozok és rongykupacok ve ék körbe a
kialvófélben lévő tüzet.
Éhező emberek botorkáltak a lángok vete e félhomályban,
vagy borzongva közelebb húzódtak a tűzhöz. Engem már
régóta nem zavart a hideg, és nem is szoktam gondolni rá, de
megérte em, hogy ezeknek az embereknek i lenn biztosan
jéghideg van. Az egykori peremlakó énem azonban
elégede en szemlélte a helyet. Jól el volt rejtve, méghozzá a
föld ala , és sok volt a búvóhely. Akárki választo a is ki ezt a
biztonságos menedéket, tudta, mit csinál.
Természetesen azzal nem számolt, hogy vámpírokat
engednek be a kapun.
– Rendben – su ogta Csótány a válla fölö ránk sandítva. –
Idehoztalak titeket. Most már mehetek, ugye?
A reszkető embertömeget pásztázva összevontam a
szemöldököm.
– Ki a főnök?
– Öhm… – Csótány is körbenéze . – O van – mutato az
egyik oldalra – a félelmet nem ismerő vezetőnk.
Tekintetemmel köve em a mutato irányt, és meglá am,
hogy a fénykör szélén két ember áll, há al nekünk, halkan
beszélgetve. Az egyik semmitmondó volt, sovány, rongyos és
koszos, épp, mint a többi. A másik azonban tartósabb ruhákat
viselt, csizmát és fekete katonai mellényt, amit a herceg
néhány őrszemén lá am. Egy súlyos pisztoly lógo az övén, a
hátán pedig egy fura fegyver, amit nem ismertem fel. Úgy
néze ki, mintha valaki fogo volna egy íjat és egy nyilat –
ezekről eddig csak olvastam –, és hozzáerősíte e volna egy
puska végéhez. Egy hosszú fakaró volt a furcsa fegyver
közepére illesztve, amitől görcsbe rándult a gyomrom.
– A rohadék! – motyogta a hátam mögö Sakál. – A
szemétládának nyílpuskája van. Úgy tűnik, ő felkészült arra,
hogy összefuthat vámpírokkal.
Hirtelen beugro valami, és a világ megszűnt forogni. Nem,
gondoltam kábultan. Ez nem lehet igaz. Nem lehet i . Nem
lehetséges.
 De így volt, és már azelő tudtam, ki ő, mielő megfordult.
Szőke haj, kék szem, nyúlánk és magas, mintha egyenesen az
emlékeimből, az álmaimból előlépve kelt volna életre.
– Zeke – su ogtam, amikor átható, ismerős tekintete
találkozo az enyémmel. – Mi a fenét keresel i ?
 8. FEJEZET

EZEKIEL CROSSE. Jebbadiah Crosse – a megszállo prédikátor,

aki végigveze e a vándorokból álló csoportot az országon,
hogy megtalálják a mesebeli Éden városát – örökbe fogado
fia. Zeke, az ember, aki foggal-körömmel harcolt azért, hogy
biztonságba ju assa a társait, akiktől Éden kapujánál kelle
elválnom. Azt hi em, hogy sosem látom viszont, főleg nem i ,
több száz kilométerre a szige ől, egy vámpírherceg területén.
Zeke, a fiú, akit nem tudtam kiverni a fejemből, aki
lefoglalta minden gondolatomat, holo tudtam, hogy helyesen
cselekedtem, amikor Édenben hagytam. Aki megcsókolt,
pedig tudta, mi vagyok. Aki a saját vérét ajánlo a fel, hogy
megmentse az életemet, amikor egy hajszál választo el a
haláltól.
Akinek most Édenben le volna a helye, biztonságban.
Valahogy idősebbnek néze ki, ére ebbnek, bár alig egy
éve lá am utoljára. Fakó haja rövidebb le , kevésbé borzas, és
bár magas és izmos volt, nem volt már olyan ösztövér, mint
aki az éhenhalás szélén áll. Egészségesnek, magabiztosnak és
erősnek tűnt, és szívfájdítóan ismerősnek.
– Allie – lehelte Zeke a nevemet, szinte su ogva, ezért még
vámpírfülemmel is alig hallo am.
Megrohantak az emlékek: az első találkozásunk a kihalt
városban, az első csókunk, ahogy forró, édes vére szétárad a
nyelvemen. Az összes vele kapcsolatos emlék rám zúdult, és
csak álltam o , az érzelmek viharának közepén. Zeke i volt,
és nem Édenben a többiekkel. I állt elő em.
Egy pillanatig a szemembe néze , kék szeme tágra nyílt a
döbbene ől, a reménytől, a megkönnyebbüléstől… és még
valamitől.
De aztán a melle em álló vámpírra siklo a tekintete, és
 p
azonnal megváltozo .
A felismerést hitetlenkedés és düh válto a fel. Kék szeme
fagyos le , vonásai megkeményedtek. Könnyed mozdula al
arrébb lépe , és lekapta a hátáról a fegyvert. Szisszenést
hallo am, amikor meghúzta az íjhúrt, és Sakál mellkasára
szegezte a halált hozó hegyes véget.
– Zeke, várj!
Sakál elé ugro am, aki vicsorgo , az állatias hang
visszhangzo a helyiségben. Az emberek re egve
felkiálto ak, és madarakként rebbentek szét, amikor felfogták,
mi osont be biztonságos menedékükbe. Csótány is eliszkolt,
eltűnt a félhomályban, miközben kitört körülö ünk a
zűrzavar.
– Mindenki nyugodjon le! – Zeke éles, parancsoló hangja
túlharsogta a káoszt, és lenyugta a a kedélyeket. A kapkodó
mozdulatok lelassultak, de Zeke továbbra is rám és Sakálra
szegezte a fegyvert. – Maradjatok veszteg! – folyta a Zeke,
épp csak egy pillantást vetve a helyiségben lévőkre. A hangja
határozo an, összeszede en és tekintélyesen szólt. –
Mindannyian nyugodjatok meg! Csak akkor mozduljatok, ha
szólok.
Okos húzás volt. Zeke ismerte a vámpírokat, a legtöbb
információt tőlem kapta. Tudta, hogy ragadozók vagyunk, és
hogy a félelemre, a pánikra és a kapkodó mozdulatokra
reagálunk, mert arra ösztökélnek, hogy üldözőbe vegyük a
prédát. Éreztem, hogy a zsákmány közelében felébred a
bennem élő démon, és türelmetlenül várja a vadászatot és a
gyilkolást. Erővel elfojto am, igyekeztem nyugodt maradni és
összpontosítani. De nehéz volt a fakaró és az ingatag, gyilkos
hajlamú vámpír közö ragadva, a vér és a félelem átható
szagával a levegőben. Úgy éreztem, borotvaélen táncolok, és
csak egy rossz mozdulat hiányzik, hogy kitörjön az erőszak.
Mögö em Sakál halkan és gonoszan felnevete .
– Hát ez igazán mulatságos – dünnyögte, én pedig
legszívesebben lágyékon rúgtam volna. – Mondd csak, ember,
szerinted hány kis vérzsákkal végzek, mielő kilőnéd azt a
nyilat?
Ránéztem, remélve, hogy Zeke nem reagál a kihívó
hangnemre.
– Fogd be! Ezzel rontasz a helyzeten.
Vállat vont.
– Bocs. Csak nehéz gondolkozni, amikor nyílpuskát
szegeznek rád. Kissé ideges leszek tőle.
– Ha még nem ve ed volna észre – morogtam, igyekezve
megőrizni a higgadtságomat –, az a nyílpuska rám szegeződik.
Mert voltam olyan hülye, hogy eléd ugro am. Ne akard, hogy
még ennél is jobban megbánjam!
– Allison. – Zeke hangja keményen csa ant. Összeszoruló
szívvel a kék szempárba néztem. Harag, döbbenet és
csalódo ság sütö belőle, a fejét inga a. – Kérlek, mondd,
hogy jó okod van rá, amiért vele jö él ide.
Szinte köpte a szavakat. Nem hibázta am, hiszen Sakál
elrabolta Zeke családját. Meggyilkolta Zeke barátait, például
Darrent. Ő volt a felelős Zeke apja, Jebbadiah Crosse haláláért
is. Könyörtelen, brutális, hidegvérű gyilkos volt, és Zeke-nek
minden oka megvolt, hogy gyűlölje.
Akkor meg miért állok i , őt védve?
– Zeke, kérlek…
– Zeke – mormogta Sakál, mintha épp rájö volna valamire.
– Ezekiel. Ezekiel Crosse. A rohadt életbe, te vagy a kölyök,
akiről a vén fószer beszélt! Te vagy a vénember fia!
Basszus!
Megpördültem, de Sakál erősen megütö és félrelökö . A
betonpadlóra estem, amikor a hirtelen beálló csendben
meghallo am az íj pendülését. Sakál a fajtánkra jellemző
emberfele i gyorsasággal elhajolt, a halált hozó karó
centiméterekkel zúgo el az arca melle . Káromkodva talpra
ugro am, mire felhördült, és a szemfogait kivillantva rohamra
indult Zeke ellen.
Utánavetődtem, imádkozva, hogy ne legyen késő. Ahogy
Sakál közelede , Zeke ledobta a nyílpuskát, és előkapo egy
hosszú fadárdát a mellénye egyik zsebéből. Sakál vicsorgo ,
de Zeke állta a sarat, felemelt öklében tartva a nyilat, ahogy a
vámpír feléje tarto .
A katanámat előrántva ke ejük közé ugro am.
– Elég legyen!
 g gy
Sakál felé fordultam a karddal, elállva az útját, ugyanakkor
megragadtam a nyilat tartó csuklót. Sakál csillogó szemmel
egy hajszálnyira állt meg a pengétől, míg Zeke megdermedt a
szorításomban, de nem próbált szabadulni.
– Most nincs időnk erre! – sziszegtem mindke ejüknek.
Sakál morgo , Zeke megfeszült, ugrásra készen, de
mindke őt hátrébb löktem. – A fenébe, nagyobb problémáink
is vannak, mint például az, hogy a város összedől
körülö ünk. Ha nem ve étek volna észre, elég rosszul áll a
szénánk. Úgyhogy nem fogom ölbe te kézzel végignézni,
ahogy egymás torkának estek. – Mindke ejük szeme
villámokat szórt, ahogy az enyém is, de nem hátráltam meg.
– Nem érdekel a személyes bosszútok, de később öljétek
majd meg egymást. Most mással kell foglalkoznunk.
Úgyhogy, fiúk, kénytelenek lesztek venni egy nagy levegőt, és
túllépni ezen.
Törékeny csend állt be. Éreztem a mindkét oldalon lüktető
erőszakot. Éreztem Sakál gonosz szándékát és Zeke tiszta,
leplezetlen haragját, mindke en annak a határnak feszültek,
ami visszatarto a őket. Nekem. Nagyot nyelve vártam,
remélve, hogy nem folytatják a küzdelmet. Mert akkor
kénytelen le em volna választani, és fogalmam sem volt,
melyik oldalra állnék.
Meglepő módon Sakál végül elmosolyodo , és feltarto
kézzel hátrált egy lépést.
– Rendben, vérzsák – jelente e ki Zeke-re nézve. – Legyen.
Tudok viselkedni. Egyelőre. Csak nézelődöm. – Eltúlzo
mozdulatokkal körbepillanto a teremben. – Igazán o honos
ez a hely. Nagyon tetszik, ahogy kipofoztátok. Ha ezt tudom,
hoztam volna házavatós ajándékot. Bájosan mutatna egy
rongyszőnyeg a kifinomult szeméthalom melle .
Éreztem, hogy a feszültség kezd alábbhagyni, ezért picit
megnyugodtam, és Zeke-hez fordultam. Kiránto a a
csuklóját, én pedig hagytam, és leengedtem a karom.
– Zeke…
Megsemmisítő pillantást mért rám. Harag, árulás és hideg,
bíráló tekintet, mintha most láto volna először, mintha nem
ugyanaz le em volna, akit egykor ismert.
 Zeke visszadugta a karót a mellénye zsebébe, ahol
számtalan másik lógo . Felkapta a földről a nyílpuskát.
– Mit keresel i , Allison?
A hangja kimért és szigorú volt, nem néze rám.
Összeszorult a szívem, megbánto ság, harag és
elkeserede ség áradt szét bennem. Figyeltem, ahogy a hátára
lendíti a fegyvert, és alaposan szemügyre ve em. Lenyűgöző
fegyverarzenállal rendelkeze , amikor először találkoztunk,
nem ezek voltak nála. Nyílpuska, karók, súlyos pisztolyok,
katonai mellény, ezú al felkészült a vámpírokra. Csak a
macséta volt ismerős, amit továbbra is a hátára szíjazva viselt
a mellény és a nyílpuska ala , és a kis ezüstkereszt lógo a
nyakában. Többé már nem tűnt elvesze vándornak. Olyan
volt, mint egy katona. Még Jeb melle sem volt soha ennyire
az. Úgy néze ki, mint aki abból él, hogy vámpírokat öl.
De mit csinált i egyáltalán? Miért nem volt Édenben, ahol
hagytam?
– Keresünk valakit – mondtam, miközben az arcán az
egykor általam ismert fiú nyomai után kuta am. Az
arckifejezése hűvös és távolságtartó maradt, de folyta am. – A
belső városban van, de a felszíni városkapuk zárva vannak. Be
kell jutnunk az alagutakon keresztül.
Zeke gyűlöle el teli pillantást vete Sakálra, mintha
legszívesebben előkapna egy nyilat valamelyik
mellényzsebből, és belemártaná a vámpír szívébe. Sakál
higgadtan figyelte, enyhe gúnnyal az arcán. Elfojto am a
kétségbeesésemet. Nehéz lesz megakadályozni, hogy ezek
ke en megöljék egymást. Tudtam, hogy Zeke dühös rám,
talán ebben a pillanatban meg is vete . De akkor is
szükségünk volt a segítségére, és nem engedhe em, hogy ez
megakadályozzon. Kanin élete függö tőle.
– Hát, az nehéz lesz. – Zeke végre felém fordult, bár az arca
és a hangja hűvös, tárgyilagos maradt. – Nem tudom, hogyan
lehet bejutni az alagutakon keresztül a belső városba. Ha
tudnám, szerinted még mindig i lennénk a peremen? Már
mindenkit bevi em volna a belső városba. De ha ismernénk is
az utat, akkor is át kell verekednünk magunkat a
vakondembereken.
 – Fenyegetnek titeket?
Bólinto .
– Számos összetűzésünk volt már velük, és a dolgok
kezdenek… eldurvulni. Az egyik felderítőm szerint nagy
csoportokban gyülekeznek, amire korábban nem volt példa.
Azt akarják, hogy takarodjunk el innen.
Remek. Fent a véresek, lent az ingerült vakondemberek…
és Zeke. Aki úgy tűnt, teljesen o honosan mozog i , elemében
érzi magát főnökként, de a várakozásommal ellentétben nem
ismeri az utat a belső városba. Nehezebbnek bizonyult
megtalálni Kanint, mint hi em. És még Sarrent is el kelle
intéznünk.
Zeke továbbra is minket figyelt üres, kifejezéstelen
tekinte el.
– Zeke. – Könyörgő pillantást vete em rá, remélve, hogy az
egykori barátságunk, amikor megmente ük egymást, és
vállvetve harcoltunk a vesze ekkel, a fosztogatókkal és a
vámpírokkal, még jelent számára valamit. – Be kell jutnunk a
belső városba. Kérlek, tudnál tenni valamit? Van valami
ötleted? Fontos lenne.
Résnyire húzo szemmel méregete . Lá am, hogy
forognak a kerekek az agyában, hogy mérlegeli a dolgokat,
összerakja a kirakós darabjait.
– A herceggel akartok találkozni? – kérdezte végül.
Meglepe en pislogtam. Erre nem számíto am.
– Igen – feleltem. – Vagyis a lehető legközelebb akarunk
jutni hozzá. Rájö ünk valamire a járvánnyal kapcsolatban,
úgy véljük, tudjuk, ki a felelős érte, és reméljük, hogy Salazar
tud segíteni nekünk. Ez az ő városa. Bizonyára aggasztja,
hogy fogyatkozik a táplálékforrása.
Zeke arckifejezése merev le , én pedig legszívesebben
fenéken billente em volna magam ezért az utolsó
félmondatért. A fenébe, azt hiszem, Sakál stílusa kezd rám ragadni.
– Ha el tudunk jutni a herceghez, segíthet nekünk
megtalálni a felelőst, aki tudja, hogyan állíthatjuk meg a
járványt. – És remélhetőleg megmenthetjük Kanint is.
Zeke egy pillanatig hallgato , tépelődö , majd felsóhajto .
– Nem ismerem az utat a belső városba – ismételte meg. –
Nem tudok segíteni. De van egy csapat, amelyik mindenkinél
jobban ismeri az alagutakat.
Kicsodák? – akartam kérdezni, de a mögö em álló Sakál
undorodó hangot hallato .
– A rohadt életbe, a mocskos kannibálokra gondolsz, nem?
– A vakondembereknek van egy búvóhelyük a közelben –
folyta a Zeke, Sakállal nem törődve. – Odavihetlek, de nektek
kell meggyőznötök őket, hogy vezessenek át titeket a belső fal
ala . Rám nem hallgatnak. De két vámpír talán… – Vállat
vont. – Ha sikerül meggyőznötök őket, hogy vigyenek el
benneteket a belső városba, veletek tartok.
Ez meglepe . Zeke gyűlölte a vámpírokat, és a belső város
tele volt velük.
– Miért?
A csoport felé inte .
– Mert valamit tenni kell, hogy javuljon a helyzet. Az
ételszállító kocsik egy ideje nem jönnek, i lent nincs élelem,
és ha valaki a felszínre merészkedik, összetalálkozik egy
véressel. Ha így megy tovább, éhen halnak az emberek. Látni
akarom, hogy mit tesznek a vámpírok azért, hogy ez véget
érjen, már ha egyáltalán tesznek valamit, vagy csak hagyják,
hogy mindenki meghaljon i kint.
Zeke, inga am a fejemet szomorúan. Semmit sem változtál.
Továbbra is törődsz másokkal, bárkik legyenek is. Még egy csoport
jelöletlennel is, akik azonnal elárulnának, amint hátat fordítasz
nekik.
A mögö em álló Sakál kuncogo .
– Biztos, hogy ezt akarod, vérzsák? – kérdezte vigyorogva.
– Átmenni a fal ala oda, ahol az ijesztő vámpírok élnek? Ha
javasolhatom, önts magadra egy kis mézet vagy barbecue-
szószt, mielő távozunk.
Sakál felé fordultam, mielő Zeke-nek esélye le volna
visszavágni.
– Megtennéd, hogy legalább most az egyszer nem
viselkedsz seggfejként? – vicsoríto am rá. – Ne sértegesd már
az egyetlen idegenvezetőnket! Be akarsz jutni Salazarhoz,
vagy nem?
 – Rendben – mondta Zeke meglepően nyugodt hangon. –
Nem ijeszt meg. Egyik sem. Többé már nem. – Határozo
pillantást vete ránk, majd hátrálni kezde . – Várjatok i !
Elmondom a többieknek, mi a terv, hogy biztosan ne
menjenek fel a felszínre, csak vészhelyzet esetén. – Résnyire
húzo szeme elidőzö Sakálon. – Bízhatok benned, hogy nem
szívod ki senki vérét a távollétemben?
– Ehh! – Sakál békítőleg felemelte mindkét kezét. – Mia am
ne aggódj, húsdarab! Ma este jó vámpír leszek. Van egy olyan
érzésem, hogy a teremben lévő másik gyilkos vérszívó nagyon
nem örülne, ha letépném a csinos fejedet.
Zeke sötét tekintete nem változo . Egy szó nélkül sarkon
fordult és távozo , a csoport többi tagját megszólítva, akik
összegyűltek a távolabbi falnál. Görcsbe rándult gyomorral
figyeltem, ahogy távozik, és azt kívántam, bár beszélhetnék
vele négyszemközt. Olyan sok kérdésem volt. Mit keres i ?
Miért jö el Édenből? Hol van az egykori csapat többi tagja?
Életben vannak-e, biztonságban? Hogyan juto egyáltalán
ide?
És miért kelle most felbukkannia, amikor magammal
hoztam Sakált, a vámpírt, aki megölte a családját?
Vértestvérem mellém lépe , és ő is figyelte, ahogy Zeke az
embercsopor al beszélget, halk, nyugodt hangja elcsitíto a a
zavarodo ságot és a félelmet.
– Nagyon érdekes fordulatot ve ek a dolgok – dünnyögte,
karba téve a kezét. – Szóval ő a makacs vénember kölyke.
Ezekiel. Mondd csak, húgom, mennyit tud az ellenszerről?
Sakálra sandíto am.
– Honnan veszed, hogy tud bármiről?
– Ugyan, kérlek! Ne add az ostobát, elő em főleg ne! –
Sakál továbbra is Zeke-et figyelte mohó, fürkésző tekinte el.
Aggaszto . – Miután te és a kis vérzsák felgyújto átok a
városomat, és csak mellékesen jegyzem meg, elpusztíto atok
mindent, amiért olyan keményen megdolgoztam, elveze ed
őt és a kis barátait Édenbe. Te magad mondtad. És fogadok,
hogy a vénember átadta neki az összes kutatást, mindent,
amit csak tudo az ellenszerről és a vámpírokon hatvan évvel
ezelő folytato kísérletekről. Úgyhogy nekem ne mondd,
hogy a kölyöknek nincs köze ehhez az egészhez! Épp annyit
tud, amennyit a vénember.
– Nincs ellenszer, Sakál – feleltem, felidézve, amit Zeke
egykor elmondo nekem, amikor rájö em, hogy igazából
miért keresik Édent. – Lehet, hogy tud a kutatásról, de nem
tehet semmit, még ha akarna, akkor sem.
– Akkor is Édenből jö – folyta a Sakál ugyanazon a
hátborzongató, bíráló hangon, amitől elfogo az idegesség. –
Nézz csak rá, húgom! Fegyverek, nyilak, nyílpuska… –
Felhorkant, megrázta a fejét. – A kölyök okkal jö el Édenből,
és tudta, hogy vámpírokba botlik majd. Nem véletlenül van
i , ez biztos. Vajon mit kereshet?
Nem tudtam, de nem is számíto . Ami fontos, sőt aggasztó
volt, az Sakál hirtelen támadt érdeklődése Zeke és az ellenszer
iránt.
– Hagyd békén! – figyelmezte em halk, fenyegető hangon.
– Már megölted a családját. Kihasználja majd az alkalmat,
hogy viszonozza a szívességet.
Várjunk csak, miért figyelmezte em Sakált Zeke mia ?
Egyáltalán miért védtem? Korábban azt akartam, hogy a
vámpír megfizessen azért, amit te , és most mégis vele
utaztam. Egy nyílpuska elé léptem mia a. És ami még
rosszabb, a nyílpuskát tartó ember Zeke volt, akinek minden
oka megvolt arra, hogy holtan akarja látni Sakált, és aki
valószínűleg azt hi e, hogy ellene fordultam. De nem
hagyha am, hogy bármelyikük meghaljon. Különböző
okokból, de mindke ejükre szükségem volt. Még azon az
áron is, hogy meg kelle akadályoznom, hogy megöljék
egymást.
A fenébe, mikor vált ennyire bonyolul á minden?
Sakál elneve e magát.
– Tudom, mi a bosszú, húgom – mondta hozzám hasonlóan
halk hangon, gonosz mosollyal. – Tudom, hogy a kölyök
megpróbál majd végezni velem. Nem ő az első ember, akinél
kihúztam a gyufát. – Villámokat szóró szemmel ránéztem,
mire még szélesebben vigyorgo . – Ne aggódj, nem fogom
megenni a kis emberbarátodat, hacsak nem próbál megölni,
természetesen. Ez pusztán figyelmeztetés, kedves húgom, ha
életben akarod tartani a kölyköt, jobban teszed, ha
gondoskodsz arról, hogy békén hagyjon. Amint rám támad,
ke étépem.
– Rendben. – Zeke odajö hozzánk, mit sem sejtve a Sakál
és köztem dúló feszültségről. – Kész vagyok.
– Zeke, várj! – Csótány surrant elő a félhomályból. Re egve
rám és Sakálra néze , majd kétségbeese pillantást vete
Zeke-re. – Nem mehetsz el! – könyörgö a jelöletlen kölyök. –
Csak te vagy képes távol tartani a vakondembereket. Mi van,
ha történik valami? Azt ígérted, hogy vigyázol ránk!
– Tudom. – Zeke láthatóan zavarba jö , a hajába túrt. –
Sajnálom, de muszáj megtennem. Jövök, amint tudok. –
Csótány tekintete elkomorult, szeméből sütö , hogy úgy érzi,
becsapták, mire Zeke felsóhajto . – Tessék! – mondta, és leve
egy kis, téglalap alakú eszközt az övéről, aminek egy rövid
antenna állt ki az oldalából. – Fogd! – Átadta Csótánynak. – Ez
egy adóvevő. Ha baj van, nyomd le a gombot, és beszélj bele.
Hallani fogom, ha nem vagyok túl messze. – Csótány
összevonta a szemöldökét, és vonakodva elve e az eszközt,
majd megforga a a kezében. Zeke megfogta a fiú vállát. –
Csakis vészhelyzetben használd, megérte ed? Az
akkumulátor kapacitása véges.
Csótány szó nélkül elsurrant az ajándékával, vissza a
félhomályba. Zeke a fejét rázva visszafordult hozzánk,
tekintete ismét rideg és távolságtartó le .
– Menjünk! – vakkanto a. – A vakondemberek odúja nincs
messze, de gondolom, napfelkelte elő oda akartok érni.
– Ez az ember díjat érdemelne! – jelente e ki Sakál, amikor
Zeke ellépe mellőlünk, és megindult a kijárat felé, amin
Csótánnyal bejö ünk. – Legközelebb arról tájékoztat majd
minket, hogy a vámpírok vért isznak.
Elfojto am egy nyögést, mert már előre re egtem e ől az
ú ól. Tudtam, hogy valószínűleg közbe kell majd lépnem,
nehogy ezek ke en megöljék egymást.

– MIÓTA VAGY ITT, ZEKE?

Gyanakodva rám néze . Egy ideje gyalogoltunk már
feszült, súlyos némaságban, csak a betonon visszhangzó
lépteink és egy-egy sötétben iszkoló patkány törte meg a
csöndet. Körülö ünk a föld ala i város – az alagutak, folyosók
és átjárók átláthatatlan szövedékéből álló labirintus – kuszán
kanyargo , titkokat rejtegetve. Zeke egy zseblámpát tarto a
kezében, fehér fénye áthatolt a sötétségen, megvilágítva
körülö ünk a rothadó környezetet. Jó pár lépéssel elő em és
Sakál elő haladt, nem néze hátra, jéghideg hallgatása pedig
kezde zavarni.
Néhány percig tépelődtem, hogy mit tegyek, vajon
megpróbáljak-e szóba elegyedni vele, míg végül
meggyorsíto am a lépteimet, hogy beérjem. Előbb-utóbb
úgyis szóba kelle állnia velem, nekem pedig túl sok válaszra
váró kérdésem volt.
Azt hi em, hogy rám sem hederít majd, de ha ez le volna
a helyzet, úgyis addig nyagga am volna, amíg nem mond
valamit. De az első gyanakvó pillantás után felsóhajto , és
ismét az alagutat figyelte.
– Nagyjából egy hónapja. – A hangja halkan visszhangzo ,
ahogy beléptünk egy hatalmas betoncsőbe, és kissé
meggörnyedve lépkedtünk tovább. – Plusz-mínusz pár nap.
Két hé el a járvány kitörése elő értem ide, amikor a
vámpírok mindent lezártak. Kész őrültekháza volt.
– Hogy kerültél le ide?
– Az alagutakon keresztül, ahogy valószínűleg te és Sakál
is. – Gyors pillantást vete rám. – A perem negyedik
szektorában találkoztam Kyle bandájával, és eleinte
meglehetősen gyanakvón fogadtak. Éjszaka bukkantam elő a
semmiből, felfegyverkezve, és ordíto rólam, hogy nem ide
tartozom. Azt hi ék, hogy csicskás, őrszem vagy valami
hasonló vagyok. Senki sem hi e el, hogy a falon túlról jö em.
De aztán az emberek kezdték elkapni a betegséget,
megőrültek, és egymásra támadtak. Először csak pár eset
történt i -o , egymástól függetlenül. Aztán néhány nappal
később kitört a járvány, és végigszáguldo az összes
szektoron. O voltam, amikor Kyle-nak elborult az agya, és
meg akarta ölni Csótányt. – Az arca elkomorult. – Le kelle
lőnöm. Nem tehe em mást.
 Együ érzőn felsóhajto am. Zeke gyűlöl ölni, emberi életet
kioltani, még akkor is, ha szükséges.
– Utána – folyta a – a többiek körbeve ek, és azt akarták,
hogy vegyem át Kyle helyét, hogy mondjam meg, mit
tegyenek. Talán azért, mert Kyle halo volt, ők pedig teljesen
kibuktak. Vagy talán csak azért, mert fel voltam fegyverkezve.
Nem tudtam nemet mondani, mert segítségre volt szükségük.
– Felsóhajto . – Eszembe juto , hogy jártam ezen a helyen,
amikor bejö em az alagutakon keresztül, és sokkal
biztonságosabbnak tűnt, mint a felszín. Akkor még nem
tudtam, hogy pont a vakondemberek területének szélén
helyezkedik el. – Összevonta a szemöldökét, és megrázta a
fejét. – A lényeg, hogy lejö ünk ide, többen is köve ek.
Mostanra amolyan menekül áborrá változo mindazoknak,
akik a fenti őrület elől menekülnek. De kezd egyre rosszabb
lenni a helyzet. Nincs étel, a vakondemberek pedig egyre
merészebbek. Valamit tenni kell, vagy mindenki i fog
meghalni.
És nem hagyhatod, hogy ez megtörténjen, gondoltam. Még
akkor sem, ha ők nem a társaid, ha abban a pillanatban ellened
fordulnának, amint valami jobbra van kilátásuk. Te sosem voltál
képes hátat fordítani a szükséget szenvedőknek. Te tényleg nem
változtál semmit.
De még mindig nem válaszolt a legfontosabb kérdésre.
– Zeke – fogtam bele, mire egész testében megfeszült,
mintha tudná, mi következik –, mit keresel i ? Miért nem vagy
Édenben a többiekkel? Miért jö él Új-Covingtonba?
Röviden, keserűen felnevete .
– Nem egyértelmű? – csa ant fel, ismét dühösen.
Meglepe en pislogtam, mert hallo am a hangjában a burkolt
megbánto ságot, de nem tudtam az okát. Megállt,
szembefordult velem, ragyogó kék szemével lenéze rám. –
Mia ad, Allie – jelente e ki, szinte vádlón. – Téged kerestelek.
Oh…
Zeke sarkon fordult, és megindult. Sakál kuncogo
mögö em.
– Ó, az i onti szerelem! – gúnyolódo , mire legszívesebben
megrugdostam volna. – Már-már engem is átjár a forróság és
a bizsergés.
– Fogd be, Sakál! – morogtam Zeke után eredve.
Most még rosszabbul éreztem magam. Zeke… mia am jö
ide? Miért? Biztosan nem azért… amit Sakál mondo . Az
őrültség. Nem kutatná fel értem az országot azért.
De már amúgy sem számíto . Búcsút ve em Zeke-től,
amikor eljö em Édenből. Sosem gondoltam volna, hogy
viszontlátom, és már kezdtem megbékélni ezzel. Olyan sokat
te azért, hogy a társait biztonságban elju assa Édenbe –
akkor meg miért hagyo hátra mindent, hogy megkeressen
egy vámpírt, aki bárhol lehete ? Zeke is tudta, hogy semmi
sem lehetséges egy ember és egy vámpír közö . Még most is,
ahogy az alagútban köve em, tekintetemet a vállára és a
tarkójára szegezve, legszívesebben megharaptam volna.
Belemélyeszte em volna a szemfogaimat a torkába, hogy
magamba szívjam a lényét. És az volt a legrosszabb, hogy
tudtam, milyen az íze – ado egyszer a véréből, hogy
megmentse az életemet –, ráadásul a vére forró, erőt adó és
részegítő volt. Többet akartam.
Megdöbbenve érzékeltem, hogy a szemfogaim előugranak
és az alsó ajkamat súrolják. Borzongva visszahúztam őket.
– Tudod… – dünnyögte Sakál, miközben végighaladtunk
egy keskeny fémhídon egy omladozó mélyedés fölö . Egykor
biztosan víz folyt benne, de mostanra szinte száraz volt, tele
törmelékkel, törö üvegekkel és egyéb veszélyes dolgokkal. –
Erről eszembe jut egy kiskutya, amit egyszer lá am. Irtó
aranyos jószág volt, feltételezem, az egyik fosztogatóm
háziállata. Ez a kiskutya mindenkivel barátságosan
viselkede , számára nem léteze olyan, hogy idegen. Amíg
egy nap a farkát csóválva, játékra készen megpróbált
közeledni egy másik kutyához, egy szukához, amelyik egy
másik fosztogató motorját védte. És a szuka darabokra
szagga a.
– Köszönöm ezt a zavarba ejtő és teljesen értelmetlen
történetet! – mondtam, figyelmen kívül hagyva az egyértelmű
utalást. – Talán jobb lenne, ha megmaradnál a halálos
fenyegetéseknél és a megfélemlítésnél. Vagy tudod, mit:
inkább meg se szólalj!
Elértük az alagút végét, ahol Zeke már várt ránk, lekapcsolt
zseblámpával. Ha hallo a is Sakál történetét, nem
kommentálta.
– Innentől óvatosnak kell lennünk – mormogta a sötét felé
bólintva. – Fent van egy nagy helyiség, ahol a vakondemberek
aludni szoktak. Nincs kerülő út, egyenesen át kell vágnunk.
– Remek! – mosolygo Sakál. – Már re entően unatkozom.
Semmi sem indítja be úgy a vérkeringést, mint egy csodás
mészárlás.
– Nem azért jö ünk, hogy harcoljunk velük – emlékezte e
Zeke résnyire húzo szemmel. – Azt akarjuk, hogy
megmutassák nekünk a belső városba vezető föld ala i utat.
Vagy inkább lődörögnél tovább céltalanul, amíg felkel a nap?
Sakál felhorkant.
– Mert a gyilkos hajlamú, húszabáló kannibálok bizonyára
segítenek nekünk, ha szépen megkérjük őket.
– Nem szoktak nagyobb csoportokra támadni – folyta a
Zeke. – És re egnek a vámpíroktól. Nem kell vérfürdőt
rendeznünk.
– Tudom, te kis húsdarab. – Sakál ádázul mosolyogva
kivillanto a a szemfogait. – Reménykedni azért még szabad.
Kissé lassabban folyta uk utunkat az alagútban, mivel
Zeke lekapcsolta a zseblámpát, és koromsötét volt. Sakálnak
és nekem nem jelente problémát, hiszen vámpírlátásunkkal
teljes sötétségben is tudtunk tájékozódni, de Zeke
emberszeme közel sem volt ilyen jó. Nem akartuk felhívni
magunkra a vakondemberek figyelmét, és megijeszteni őket,
hogy aztán eliszkoljanak az alagútlabirintusba, mielő
kiszedhetnénk belőlük bármit.
Ahogy kiértünk az átjáróból, egy hatalmas, kupolás
helyiséget pillanto unk meg, amelyet minden oldalról
alagutak határoltak. A termet törmelék és szemét boríto a,
hanyagul behajigálva a sarkokba. Mocskos, foltos matracok és
rongykupacok hevertek szétszórva a tűz körül, a szürke hamu
rég kihűlt. Senki sem volt a teremben.
– Ez furcsa – mormogta Zeke, végigpásztázva a lámpájával
a helyiséget. A fény szeméthegyeken ugrált végig, megcsillant
a csupasz fehér csontokon, amelyek szétszórva hevertek a
törmelékben. Akadtak egyértelműen állati csontok – főként
patkányoké és kutyáké –, de néhány… kérdésekre ado okot.
– Pár napja még i voltak. Vajon miért szívódtak fel?
– Talán hallo ak a szennyvízcsatornában mászkáló
vámpírokról – vélte Sakál, és vállat vont. – Sajnálatos. Pedig
úgy vágytam már egy jó kis vérfürdőre. Szóval… – Felkapo
egy megsárgult macskakoponyát az egyik beugróból, felém
fordult, és az állkapcsot mozgatva így szólt: – Most mihez
kezdünk?
Figyelemre sem méltatva lassan megfordultam, és óvatosan
ve em egy nagy levegőt. Éreztem a helyet átjáró mocskos
bűzt, a közeli alagutakban pedig az emberi ürülék és a
rothadó hús, a vakondemberek legutóbbi lakomájának
penetráns szagát is. De azon túl megéreztem valamit, ami
azonnal ismerősnek tűnt.
A szagot követve egy nagy, rozsdás cső mögö ráleltem a
forrására. Leguggolva szemügyre ve em a matracot, aminek
az egyik sarkát átita a egy sötétvörös folt.
A friss vér szaga hirtelen felerősödö az orromban és a
számban, mire az éhség hevesen reagált. Elfojto am, és
lenéztem a padlón lévő vérpö yökre, amelyek a matractól
veze ek a távolabbi falban lévő cső felé.
Sakál átkukucskált a vállam fölö .
– Úgy tűnik, valaki nyomokat hagyo . Re entő
elővigyázatlan, pláne úgy, hogy vámpírok mászkálnak az
alagutakban. – Mélyen beszívta a levegőt, és felnevete . – Elég
friss. Szerintem utolérhetnénk, mielő elvérzik és meghal.
Pazarlás lenne, nem?
Felkeltem, és Sakált o hagyva a cső felé indultam.
– Szerinted hová mentek, Zeke?
– Fogalmam sincs. – Átlépe egy kövekből és csontból álló
halmot, és csatlakozo hozzánk. – Ha jól tudom, és ezt
leginkább hallomásból, egyfajta nomád életet élnek, kedvük
szerint vándorolnak a város ala . De egy-egy családnak van
állandó fészke, mint ez is, és távol tartják magukat a többi
klántól. Nem hatolnak be egymás területére. Fogalmam sincs,
hová mehe ek.
 – Hát… – Beléptem a cső bejáratán. Még mindig éreztem a
vér halvány illatát a penész, a rozsda és a többi bűz ellenére is.
– Szerintem hamarosan megtudjuk.
Észreve em, hogy Zeke hűvös tekinte el méregeti Sakált,
aki elsuhant melle ünk, én pedig előreengedtem.
– Csak utánad! – mondtam Sakálnak. – Hacsak nem félsz,
persze, hogy a vakondemberek rád várnak.
Sakál gonosz, mindentudó mosollyal ajándékozo meg,
majd nevetve belépe a csőbe. Tudta, mit csinálok: Zeke és
közéje állok, hogy távol tartsam őket egymástól. Tudtam, Zeke
nem szúrná vagy lőné hátba az ellenségét, mert nem olyan, de
Sakál van annyira szadista, hogy mondjon valami
megbocsáthatatlant azért, hogy kihozza Zeke-et a sodrából. És
akkor kénytelen lenne megvédeni magát, mert Zeke
megtámadja.
Reméltem, hogy nem esnek egymásnak, legalábbis addig,
amíg megtaláljuk Kanint. Nem figyelhe em a nap minden
másodpercében rájuk.
A cső keskeny és fojtogató volt, és mindhármunknak össze
kelle görnyednünk, hogy ne verjük be a fejünket, ahogy
végighaladtunk rajta. Sakál ment elöl, olyan könnyedén és
kifinomultan, mint egy macska, kabátja pereme lobogo
utána. Éreztem Zeke-et a hátam mögö , hallo am egyenletes
légzését. És bár tudtam, hogy nem tenné, folyton azon járt az
agyam, milyen egyszerűen előkaphatná az egyik nyilat az
övéről, és hátba szúrhatna vele, talán egyenesen szíven.
Miután engem eltakaríto az útból, könnyedén lelőhetné a
vámpírt, aki végze az apjával…
Megborzongtam. Nem, Zeke nem tenne ilyet. Ismertem.
Megátalkodo an gyűlölte a vámpírokat, és ádáz, határozo
harcos volt, amikor kelle , de egyike a megmaradt kevés jó
embernek is. Nem szúrt volna hátba hidegvérrel.
Vagy… mégis? Rájö em, hogy naivan viselkedem. Csak
azért, mert Zeke ismer, nem volt okom nem elővigyázatosnak
lenni. Hónapok teltek el, így lehet, hogy időközben eldöntö e,
hogy mégiscsak egy gyilkos hajlamú, lelketlen szörnyeteg
vagyok, és amit együ átéltünk, amit te ünk, az mind gonosz
és helytelen. Ha még nem juto erre a következtetésre, akkor
biztosan ronto a helyzeten az, hogy Sakállal láto , aki
mindazt megtestesíte e, amiért az emberek re egnek a
vámpíroktól.
És Zeke még nem is tudo … a családi kötelékünkről. Mit
mondana, ha rájönne, hogy Sakál a testvérem? Elvből
leszúrna.
Elég, Allison! Elhessege em ezeket a gondolatokat. Ami
megtörtént, megtörtént. Zeke vagy elfogadja, vagy nem, de nem
aggódhatsz mia a folyton. Most a legfontosabb, hogy megtaláld
Kanint.
Az alagút folytatódo , ahogy a vércseppek is. Épp amikor
azt hi em, elveszte ük a nyomot, Sakál egy sötét folt felé
biccente a falon, vagy egy cseppre a köveken. Akárki legyen
is az illető, súlyosan megsérült, és reméltem, hogy nem egy
hullába fogunk botlani a végtelen útvesztő közepén.
Sakálnak be nem állt a szája, folyamatosan onto a a
kegyetlen megjegyzéseket és észrevételeket, ahogy köve ük a
folyosókból és csövekből álló labirintusban. Su ogva beszélt,
és a legtöbb megjegyzésével a társaságunkban lévő embert
piszkálta. Dicséretére legyen mondva, Zeke nem reagált a
vámpírra, nyugodt és közömbös maradt még akkor is, amikor
Sakál egy egyértelműen hergelő kérdést te fel neki. Végül
vádlin rúgtam, és morogva megkértem, hogy fejezze be.
– Csak beszélgetni próbálok. – Legszívesebben a hegyes
fogára mért ütéssel töröltem volna le a vigyort a képéről. –
Kíváncsi vagyok, mit csinált a kis húsdarab, amióta leége e a
városomat, és eltűnt az ellenszeremmel. Édenben van,
vérzsák? – A hangjából eltűnt a gúny és a kíváncsiság, most
már szinte fenyegetőnek hangzo . – Egy új csapat folytatja a
kutatásokat? A kudarcot vallo vámpírkísérleteket? Milyen
közel járnak az ellenszer kifejlesztéséhez?
– Miért árulnék el neked bármit is? – kérdezte Zeke halkan.
Sakál vicsorgo , de egy hang elöl magára vonta a
figyelmemet. Egy másodpercig úgy véltem, lábak
csosszanását hallom a köveken, és halk mormogásokat.
– Csendet! – su ogtam. – Nem vagyunk egyedül.
Elhallga ak, óvatosan megindultunk az alagútban,
ügyelve, hogy ne csapjunk zajt. A lépések távolodtak, vele
 gy gy pj j p
együ a beszélgetésfoszlányok is, de tudtam, hogy
közeledünk valamihez.
– Erre! – su ogta Zeke, és befordult egy téglafalba vájt sötét
csövön.
Halk hangokat hallo unk, amik egyre erősödtek, ahogy
közeledtünk. Ve em egy mély levegőt: vér, füst és rengeteg
összetömörült ember szagát éreztem.
A cső hirtelen véget ért, és majdnem négy és fél méterrel
nyúlt túl a falon, a felszín fölö . Vékonyka erecske csordogált
a talpunknál, egy nagyobb nyito tér felé. A nyirkos
levegőben fém, füst és állo víz szaga érződö . A falakon és a
mennyezeten rozsdás csövek kígyóztak, a sarokban álló
acéltartályok némelyikét pedig vastag, zsíros füst ülte meg.
Tucatnyi sápadt, görnyedt vakondember lézenge a
teremben, halk, rekedt hangjuk beszűrődö a csőbe. Egyesek a
kisebb tűzrakások körül szorongtak, felismerhetetlen
húscafatokon rágódva. Mások rongyokba, szakadt takarókba
vagy egymáshoz bújva feküdtek, aludtak vagy megpróbálták
melegen tartani egymást. Az egyik nő, akinek foltokban
kihullo a haja, leve a tűzről egy patkányokkal teli nyársat,
és átado egyet egy csontsovány, űzö tekintetű fiúnak, aki
elve e a megszenesede rágcsálót, majd elrohant egy eldugo
sarokba. Nem sokkal később csámcsogó hangok ütö ék meg a
fülemet.
Melle em Zeke lassan, halkan lélegze .
– Milyen sokan vannak! – su ogta, ahogy visszahúzódtunk
a cső sötétjébe. – Még sosem lá am ennyit egy helyen. De
miért pont most gyűlnek össze? – Eltöprenge , majd komor
hangon folyta a. – A bázis. Azzal fenyegetőznek, hogy
elkergetnek minket, vissza a felszínre. Ha úgy döntenek, hogy
mind egyszerre támadják meg a főhadiszállásunkat, akkor
nem tudjuk megállítani őket ilyen létszámmal. Mindenkit meg
fognak ölni.
– Nyugalom! – csitíto am, egyik kezemet a térdére téve.
Meglepe en rám néze , de úgy csináltam, mintha nem
venném észre. – Majd én beszélek velük. Biztosan van
lehetőség arra, hogy vérontás nélkül meghallgassanak.
Mögö ünk Sakál undorodva felhorkant.
 – A remény hal meg utoljára – dünnyögte, de nem fűzö
hozzá mást, miközben kihátráltunk a csőből, hogy
megkeressük a búvóhely bejáratát.
A csőtől néhány száz méterre találtuk meg a fal egy
leomlo részét, ahol a tűz fénye átszivárgo a repedéseken, és
táncot lejte a köveken és a törmeléken. Senki sem őrizte a
bejáratot. Úgy véltem, hogy a vakondemberek nem sűrűn
találkoznak betolakodókkal kanyargós, útvesztőszerű
világukban, pláne nem vámpírokkal.
Ellentmondást nem tűrőn Sakálra néztem a bejárathoz
közeledve.
– Nem azért jö ünk, hogy megöljünk bárkit is –
emlékezte em, mire a szemét forga a. – Próbáld meg észben
tartani, oké? Nincs kedvem megküzdeni Új-Covington teljes
vakondember-populációjával, és ha megöljük az összeset, nem
lesz, aki megmutassa a belső városba vezető utat.
– Csak ennyit nézel ki belőlem, mi? – kérdezte Sakál a fejét
rázva. – Egy fosztogatókból álló városban uralkodtam már
jóval azelő , hogy feltűntetek a színen. Tudom, hogyan kell
bánni egy gyilkosokból álló, nagy lélekszámú csopor al.
Úgyhogy ne aggódj, nem jelentek fenyegetést a vérszomjas
kannibálokra. – Elvigyorodo . – De ha szerinted némi
vérontás nélkül ki tudunk jutni innen, akkor naivabb vagy,
mint hi em.
Nem feleltem. Átverekedtük magunkat az omladozó falhoz
vezető törmelékhalmon, és beléptünk a vakondemberek
vackába.
 9. FEJEZET

AZONNAL ÉSZREVETTEK BENNÜNKET. Amint lehajolva beléptünk

a bejáraton, és megjelentünk a helyiségben, három
vakondember felpillanto a tüzek mellől. Egy másodpercig
ránk meredtek, döbbenten pislogtak. Sakál vigyorogva
bólinto nekik.
– Szép jó estét! – köszönt szívélyesen, mire a
vakondemberek visítozva és dühödt sziszegéssel felugráltak,
felkeltve társaik figyelmét.
Fegyverek villantak, üvöltés harsam, ahogy a
vakondemberek megindultak felénk gyilkos szándékkal.
– Ugyan, ugyan! – bődült el Sakál. Határozo hangja tisztán
visszhangzo a teremben. – Minek ez a nagy sietség? Nem
vért ontani jö ünk. És ha megfogadtok egy tanácsot, inkább
nem harcoltok velünk.
Vagy a határozo hangja, vagy a hirtelen kivillanó
szemfogai te ék, de a vakondemberek pár méterre tőlünk
megtorpantak, és tágra nyílt, gyűlöle ől izzó szemmel
mérege ek minket. Elképedve a vértestvéremre néztem, aki
mosolyogva figyelte az ellenséges tömeget, teljesen elemében
volt.
– Így már jobb – folyta a, továbbra is lazán mosolyogva. –
Higgadjunk le kicsit! Tudjátok, mik vagyunk, és nem szívesen
véreznénk össze a falat azért, hogy megkapjuk, amit akarunk.
Elintézhetjük civilizált módon is, nemde?
A tömeg sutyorogni kezde , egyre hangosabbak és
nyugtalanabbak le ek. Feszültség le úrrá rajtam, de a tömeg
hirtelen szétvált, és egy öregasszony lépe előre, akinek ősz
haja csomókban tapadt a fejére. A legtöbb foga kirohadt, a
tekintete ködös volt, de vicsorgo , és csontos ujjával
mutogato .
 Nem rám, nem Sakálra, hanem Zeke-re.
– Te! – sziszegte, mire Zeke meglepe en pislogo . –
Felszínlakó! Téged ismerlek. Te vagy az idegen, aki lehozta a
többit fentről, és megtöltö étek fénnyel az alagútjainkat, így
idevonzo átok azt, aminek nincs i semmi keresnivalója. Te
vagy az oka ennek. A folyamatos zajongásotokkal elijesztitek a
patkányokat, most pedig lehoztad őket fentről. Pont e ől
tarto unk. Légy átkozo ! – Leköpte Zeke-et. – Légy átkozo
te is, meg az egész tolvaj fajod! Olyanok vagytok, mint a
pestis, mert olyan helyeken terjeszkedtek, ahol semmi
keresnivalótok, nyomotokban csak a halál jár. A föld ala i
város többé már nem lesz biztonságos.
– Fent sem biztonságos – felelte Zeke nyugodt hangon. –
Nem maradha unk fent, mert a betegség nagyon gyorsan
terjed. Sajnálom, hogy elfoglaltuk a területeteket, de csakis ide
jöhe ünk. – A nő engesztelhetetlenül ismét kiköpö , mire
Zeke feltarto a a kezét. – Ígérem, hogy azonnal eltűnünk
innen, amint lehet.
– Akkor térjünk is át a következő napirendi pontra! – szólt
közbe Sakál, némiképp bosszúsan, amiért elterelődö róla a
figyelem. Te egy lépést előre, mire a nő hátrált, ami mosolyra
készte e Sakált. – Be kell jutnunk a belső városba. És mivel
fent az összes kapu zárva van, csakis a föld ala juthatunk be.
És i jö ök ti a képbe.
Az öreg nő rosszat sejtve néze Sakálra.
– Vámpír, azért akarod, hogy mutassuk meg az utat a belső
városba, hogy aztán elmondhasd a hozzád hasonlóknak, hogy
emberek élnek ala uk? – Megrázta viharvert fejét. – Soha! Ölj
meg, ha akarsz! Inkább mind meghalunk, mintsem lehozzuk
ide a szörnyetegeket.
– Senkinek sem szólunk rólatok – léptem közbe, mielő
Sakál valami olyasmit mondhato volna, hogy semmi akadálya.
– Nem a belső városból jö ünk, még csak nem is Új-
Covingtonból. – Allie, a vámpír amúgy sem hívhatja már
o honának ezt a várost. – A felszínlakó vámpírok sem a
barátaink. Szerinted miért egy emberrel jö ünk ide? – Nem
néztem Zeke-re, de éreztem magamon a pillantását. – Tudom,
hogy semmi okod bízni bennünk, de be kell jutnunk a belső
 gy j
városba, és addig nem hagyjuk el az alagutat, amíg nem
sikerül.
Újabb motyogás és su ogás. Éreztem, hogy néhány
vakondember fontolóra veszi a szavainkat, de a többség
láthatóan még mindig re ege . Számukra a legrosszabb
rémálom az volt, hogy a vámpírok megtalálják a területükre, a
föld alá vezető utat. Eleve a szörnyetegektől való re egésük
kényszeríte e őket a föld alá, mi pedig most betörtünk a
biztonságos búvóhelyükre. Kezdtem érteni a vonakodásukat.
– A szavaid mit sem érnek számomra, vámpír – szólalt meg
az öregasszony. – Csak a hallgatásodról te él ígéretet, és az
nem elég. Nem kockáztathatjuk meg, hogy fent maradtok. Ha
a szörnyetegek követnek titeket az alagutakba, akkor nincs
mivel megvédenünk magunkat.
– Akkor hadd ajánljak valamit! – Zeke előrelépe , mire
minden szempár rászegeződö . Higgadtan figyelte őket, keze
az oldala melle lógo . Felemelte a hangját, hogy
mindannyian hallják. – Tudjátok, hogyan lehet a
legkönnyebben megölni egy vámpírt? – kérdezte a tömeget.
A vakondemberek mocorogtak és sziszegtek, egymás
közö sutyorogtak. Nem akaródzo megszólalniuk,
ugyanakkor kíváncsiak voltak. Úgy tűnt, hogy a
vámpírgyilkolás tetszik nekik. Végül kiszólt egy hang a
tömegből, amihez többen csatlakoztak.
– El kell égetni.
– Le kell vágni a fejét.
– Fakarót kell szúrni a szívébe.
Feszengtem. Azért ennyire nem kellene lelkesnek lenniük.
Zeke bólinto .
– De ehhez veszélyesen közel kell kerülni hozzá, igaz? –
firta a továbbra is higgadtan. – És senki sem akar ennyire
közel kerülni egy vámpírhoz, és azt kockáztatni, hogy
észreveszi, ugye? Jobb lenne távolról elintézni.
– Mire akarsz kilyukadni, felszínlakó? – sziszegte a
vénasszony.
Zeke résnyire húzta a szemét.
Egy könnyed mozdula al lekapta a válláról a nyílpuskát,
hátrahúzta az ideget, és a távolabbi falba lő egy nyilat. A
hegye csilingelve egy rozsdás acélhordóba fúródo , mire a
vakondemberek felhördültek, majd azonnal megindult a
sugdolózás.
– Odaadom bárkinek, aki el tud minket kalauzolni az
alagutakon keresztül a belső városba – jelente e ki Zeke,
amikor a zaj elült. Amikor meglepve ránéztem, vállat vont. –
Amúgy sem vihetném magammal – su ogta. – Fentre nem.
Ha a vámpírok meglátják, azonnal elborul az agyuk.
– A kölyöknek igaza van – vallo a be Sakál vonakodva. –
Ha ilyennel hadonászol a belső városban, még azelő letépik a
fejedet, hogy felfognád, mi történik. De az sem tetszik, hogy
egy csapat vámpírgyűlölő kannibál kezébe kerüljön.
Az egyik ember előresomfordált, gyanakvón figyelve
minket. A többiekhez hasonlóan ijesztően sovány volt, a kezét
és az arcát nyílt sebek boríto ák, és sokkal rosszabbul néze
ki a társainál. Az arca egyik fele csak sebhelyekből állt, az ajka
egy része leszakadt, egyik szeme pedig tejfehér volt,
használhatatlan és vak.
– Majd én odavezetlek – recsegte, izgato tekintetét Zeke
nyílpuskájára szegezve. – Ezért a fegyverért odavezetlek.
– Amos – sziszegte a vénasszony, fátyolos tekintetét a
férfira emelve. – Ne légy ostoba! Ezek vámpírok. Megölnek, és
a testedet o hagyják a patkányoknak.
A vakondember megvonta csontos vállát, majd még egy
lépést te előre, hogy elhatárolja magát a tömegtől.
– Miért izgassam magam ezen? – kérdezte semleges,
színtelen hangon. – Semmim sem maradt. És belefáradtam,
hogy félelemben éljek. – Zeke-hez lépe , sebhelyes arcát közel
tolta. Zeke állta a sarat. – Ha nekem adod a fegyvert – mondta
a vakondember –, áll az alku. Most azonnal elvezetlek a belső
városba.
Zeke bólinto .
– Rendben – felelte, a hátára lendítve a nyílpuskát. – De
először oda kell vezetned minket. Amint áthaladtunk a falon,
megkapod, de csakis utána.
A vakondember komoran mosolyogva kivillanto a
elrothadt fogait. – Kövessetek!
A TÁVOLABBI FALBAN FOLYTATÓDÓ alagútban hagytuk magunk
mögö a vakondemberek fészkét, miközben mindkét oldalról
rideg, gyanakvó és dühös tekintetek szegeződtek ránk.
Éreztem a félelmük szagát, lá am, hogy megviselt testük
megfeszül, ahogy a fegyvereiket markolják, és reméltem, hogy
még azelő kijutunk innen, hogy elszabadulnának az
indulatok. Mozdulatlanul figyelték, ahogy köve ük
idegenvezetőnket a helyiségen keresztül az alagútba, majd
beleolvadtunk a sötétségbe.
A vakondember, Amos gyorsan haladt az átjárókban,
egyszer sem pillanto hátra, hogy ellenőrizze, követjük-e.
Fény nélkül is könnyedén eligazodo a koromsötétben és a
félhomályban, könnyedén beslisszant az alagutakba, és
végigmászo a csöveken. Ez a betonból, rozsdából, penészből
és nyirkosságból álló útvesztő az ő világa volt, mint ahogy a
felszínen lévő utcák és romos épületek az enyém. Volt egy
olyan fura érzésem, hogy a vakondemberek és a jelöletlenek
nagyon hasonlítanak egymásra. Bár kerülték a fényt, és
megvolt az a zavaró szokásuk, hogy emberi húst e ek,
ugyanúgy guberáltak, küzdö ek az élelemért, kitértek a
vámpírok elől, és igyekeztek életben maradni.
Pár óráig meneteltünk, csendben követve vezetőnket a
végtelennek tűnő alagutakban és sötét átjárókban. A
patkányok eliszkoltak előlünk, és egyszer egy hatalmas kígyó
siklo be a vízbe, de ezeket leszámítva nem találkoztunk senki
mással a városközpont felé haladva.
Alig egy óra választo el minket a pirkada ól, és kissé
ideges le em, amikor Amos végül megállt. Egy rozsdás lépcső
vezete fel a mennyezeten sötétlő nyíláshoz, amit egy fémrács
takart. Gyom, gaz és tüskebokor nő e be, bekúsztak a réseken
keresztül, vizet csöpögtetve a fejünkre.
– A belső város erre van – krákogta Amos a kijárat felé
sandítva félig re egő, félig undorodó arckifejezéssel. – A rács
meg van lazulva, de évek óta nem használta senki, és a
vámpírok sem tudnak róla. Nem szoktunk feljárni a felszínre,
i meg pláne nem. Most pedig… – fordult Zeke-hez, a szeme
mohón összeszűkült. – Megígérted, hogy enyém a fegyver, ha
elvezetlek a belső városba. Add ide, hadd menjek utamra!
 Zeke azonnal lekanyaríto a a hátáról a nyílpuskát.
– Köszönjük! – mondta a vakondember felé nyújtva. –
Üzenjük a társaidnak, hogy nem fogjuk elárulni a
vámpíroknak, hogy i vagytok lent.
Amos kikapta a kezéből a fegyvert, és a szemét rajtunk
tartva hátrálni kezde .
– Ezzel kicsit elkéstél, felszínlakó – morogta rám és Sakálra
nézve. – A vámpírok már tudnak róla.
Mielő válaszolha unk volna, megfordult, és a zsákmányát
szorongatva beve e magát az alagútba. Azonnal elnyelte a
sötétség.
Sakál grimaszolva néze a távozó vakondember után, majd
elgondolkodva felpillanto a rácsra.
– Nos – dünnyögte, és úgy hunyoríto a rács réseire,
mintha a gyomon és az elvadult növényzeten keresztül
rálátna a városra –, megjö ünk. Bár a ól tartok, ma este még
nem fogunk bekopogni a herceg ajtaján.
– Igen – mormogtam. Közelede a hajnal. Kockázatos és
veszélyes le volna ismeretlen terepen folytatni a fenyegető
napfelkelte közeledtével. – Mindjárt felkel a nap. Úgy tűnik, i
lent kell aludnunk még egy napot. – Az alagútba néztem, ahol
Amos eltűnt, és gondterhelten összeráncoltam a homlokom. –
És van egy nyílpuskás vakondemberünk. Reméljük, hogy
egyik sem ólálkodik vissza, amíg alszunk.
Sakál halkan morgo .
– Én nem a vakondemberek mia aggódom.
Meglepe en pislogtam, egy pillanatig összezavarodva. De
aztán Zeke olyat te , amit eddig nem lá am tőle.
Mosolygo . Ridegen és baljóslatúan, a szemében sötét
ígéret csillogo . Borsózo a hátam, miközben belá am, hogy
már nem ismerem. Korábban az életemet is rábíztam volna, és
ezt többször meg is te em, amikor úgy aludtam, hogy ő a
közelben volt és vigyázo rám. Eleinte bizalmatlan voltam, de
aztán rájö em, hogy Zeke nem az a fajta, aki hidegvérrel
leszúrna valakit, még akkor sem, ha az illető vámpír.
Most már nem voltam ebben annyira biztos. A
bosszúszomjas, kérlelhetetlen tekintetű Zeke aggaszto . Nem
tudtam, hogy még mindig a barátjának tekint-e, vagy én is
csak egy vámpír vagyok, aki ellene fordulhat. Még kevésbé
voltam biztos Sakállal kapcsolatban.
– Csak nem aggódsz? – érdeklődö Zeke halk, fenyegető
hangon. – Hogy az ember, akit egész éjszaka hergeltél, a te
halo testedet őrzi, amíg a nap fent van? Talán erre azelő
kelle volna gondolnod, mielő a szádra ve ed az apámat.
Sakál átható tekinte el meredt rá. Zeke az egyik nyílra te e
a kezét, és viszonozta a pillantást. Megfeszültem, készen arra,
hogy közbeavatkozzam, ha egymásnak esnének.
Egy pillanat múlva Sakál őrülten vigyorogva megvillanto a
a szemfogait.
– Eldobom az agyam, az embernek tényleg van vér a
pucájában! Talán mégiscsak túléli a belső várost. – Hátralépve
felém bólinto . – Nekem egy kissé sokan vagyunk. Ti csak
érezzétek jól magatokat, én majd jövök, amint lemegy a nap.
És ember… – borostyánszínű tekintete Zeke-re rebbent –
bármit is hiszel, igenis képes vagyok felébredni a nap közepén.
Szóval, ha késztetést éreznél arra, hogy megkeress, és levágd a
fejemet trófeaként, ajánlom, hogy készülj fel egy életre-halálra
szóló küzdelemre, mert addig fogok harcolni, amíg egyikünk
fel nem kenődik a falra. Csupán barátként tanácsolom.
Vakító mosolyt villanto ránk, ami egyáltalán nem volt
barátságos, majd megfordult és távozo . Magas, nyúlánk
alakját lassan elnyelte a közeli sötét alagút.
Csend telepede közénk, ami kellemetlenül hosszúra nyúlt,
miközben Zeke a fémrácson keresztül beszűrődő gyér fénynél
engem figyelt. Végre ke esben voltunk, és ugyan közelede a
hajnal, de azért volt még idő. Végre feltehe em neki a
kérdéseket, amiket nem tudtam kiverni a fejemből, de
fogalmam sem volt, hogyan fogjak neki. Megváltozo .
Ahogy én is.
Végül Zeke felsóhajto , és a falnak dőlve előhúzta a
fegyverét. Gyakorlo mozdula al kinyito a a tárat,
ellenőrizte a kerek golyókat, majd visszacsa into a a helyére.
– Menned kellene – mondta rám sem nézve. – Keress
magadnak egy helyet napközbenre! Én i maradok, és őrzöm
az alagutat a vakondemberektől vagy bármitől, ami erre
merészkedik.
 – Te is fent voltál egész éjszaka, nem? Neked talán nincs
szükséged alvásra?
– Mia am ne aggódj! – Hátracsúszta a a töltényűrt,
ellenőrizte, hogy töltve van-e, majd egy ka anással elengedte
a závárt. – Megtanultam, hogy szükség esetén túléljem alvás
nélkül is. Megleszek.
– Zeke…
– Allison. – Végre rám néze . – Tudom, hogy sok kérdésed
van. – Úgy hangzo , mintha zavarban lenne. – De most nem
válaszolhatok rájuk. Legyen elég annyi, hogy a többiek
biztonságban vannak. Még mindig Édenben, és jó életük van.
Mindenkiről gondoskodtam, mielő eljö em. – Végre
megjelent egy halvány mosoly az arcán, és megrázta a fejét. –
Caleb rám parancsolt, hogy üdvözöljelek a nevében, és
mondjam el, hogy Bethanyvel elneveztek rólad egy kecskét.
Felneve em, a torkom furcsán összeszorult.
– Örülök, hogy jól vannak – mondtam, mire sóvárgó
tekinte el bólinto .
Egyetlen pillanatig ugyanaz a fiú volt, akit Édenben
hagytam, reménykedő és határozo , aki csak o hont és
biztonságos helyet akart biztosítani a családjának.
– Rendben – mormogtam elhúzódva. – Ha megleszel, akkor
keresek egy alvóhelyet. Ha Sakál elő em bukkanna fel,
próbálj róla nem tudomást venni, rendben? Nem szeretnék
egy mészárlásra visszatérni.
– Várj! – Zeke ellökte magát a faltól, mintha képtelen lenne
tovább türtőztetni magát.
Odafordultam, és lá am, hogy félig lehunyt szemmel
figyel, kezében ernyedten lóg a fegyver. – Miért, Allison? –
kérdezte keményen. – Még nem árultad el, hogy miért van i
Sakál. Tudod, hogy micsoda, és hogy mit te . Akkor meg
miért van veled?
Összeszorult a gyomrom. Számíto am erre a kérdésre, de
nem volt megfelelő válaszom. Legalábbis nem olyan, amit el
tudo volna fogadni. Miért kellene elárulnom neked? –
lázadoztam. Te sem bízod már rám a titkaidat, még azt sem vagy
hajlandó elmondani, hogy te mit csinálsz i . Nem tartozom
magyaráza al neked, Zeke Crosse.
 De… ha ezt mondtam volna neki, azzal csak még jobban
felkeltem a gyanakvását. Azt hi e volna, hogy titkaim vannak.
Én pedig nem voltam hajlandó ilyet játszani. Tisztában voltam
azzal, hogy mi vagyok. Többé már nem volt rejtegetnivalóm.
– Akkor futo am össze Sakállal, amikor kerestem valakit –
magyaráztam. – Azt hi em, jó nyomon járok, de tévedtem.
Sakálba botlo am, már várt rám.
– És nem próbált meg végezni veled?
– Nem. – Megráztam a fejem, és figyeltem, ahogy
hitetlenkedve felvonja a szemöldökét. – Sakál is ugyanazt a
nyomot köve e, amikor találkoztam vele. Együ jö ünk Új-
Covingtonba, mert ugyanazt a személyt keressük. Kaninnak
hívják, jelenleg a belső városban tartják fogva. Ki akarom
szabadítani, és ehhez szükségem van Sakál segítségére.
Zeke semleges arckifejezéssel eltöprenge ezen.
– Említe ed már korábban – dünnyögte. – Mondtad, hogy
meg kell találnod valakit, mert tartozol neki.
Bólinto am, bár nem te fel kérdést.
– Kicsoda ő? – kérdezte Zeke halk, komoly hangon.
Hallga am. Hogyan értethe em volna meg Kanin
fontosságát olyasvalakivel, aki gyűlöli a vámpírokat, és – talán
egy kivételével – az összeset gonosz, lelketlen démonnak
tartja? Zeke valószínűleg nem fogadta volna jól, ha elárulom,
kicsoda Kanin, és milyen rokonságban állunk a
vámpírtársadalomban. Megint egy vámpírnak segíte em, ami
úgy tűnhete , hogy hátat fordítok volt embertársaimnak, de
nem hagyha am cserben Kanint. Sem Zeke, sem Sarren, sem
senki más kedvéért. Túl sokkal tartoztam annak a vámpírnak.
– Ő a nemzőm – vallo am be végül, mire Zeke összevonta a
szemöldökét, mert nem volt járatos a vámpírokra jellemző
kifejezésekben. – Az átváltoztatóm – magyaráztam. – Aki
vámpírrá te .
Zeke megdöbbent.
– Őt keresed? – su ogta. – Egy vámpírt? A szörnyeteget,
aki megölt?
– Választást kínált – emlékezte em határozo an. – Én
döntö em úgy, hogy vámpír leszek, nem kényszeríte rá.
Kanin nem olyan.
 Már elmeséltem Zeke-nek, hogy Kanin mente meg,
amikor megtámadtak a vesze ek, és felajánlo a, hogy
vámpírrá változtat, de Zeke továbbra is hitetlenkedve és
holtsápadtan meredt rám. Talán azért, mert számára minden
vámpír szörnyeteg volt. Legalábbis ezt hi e, amíg be nem
léptem az életébe, de fogalmam sem volt, jelenleg mit gondol
rólam. Tehetetlenül megráztam a fejem.
– Ő taníto meg mindenre, amit tudok – folyta am
hevesen, mert azt akartam, hogy megértse, hogy belássa, hogy
Kanin nem tartozik a gyűlölni és félni való szörnyetegek közé.
– Befogado , és megtaníto a mindazt, amit tudnom kelle a
vámpírlétről. Nem volt muszáj, de mégis úgy döntö , hogy
marad és tanít. Nélküle már rég halo lennék.
Kissé döbbenten eszméltem rá, hogy re enetesen hiányzik
Kanin. Nem engedtem meg magamnak, hogy sokszor
gondoljak rá, csak amennyit ahhoz kelle , hogy megtaláljam
és kiszabadítsam Sarren karmai közül. Nem próbáltam
elképzelni, min mehet keresztül az átváltoztatóm. De
emlékeztem mély hangjára, a táplálkozásról, harcról és
vámpírkultúráról szóló leckéire, hogy dühösen méregete ,
amikor makacskodtam. Nagyon reméltem, hogy jól van, vagy
legalábbis még életben és eszénél. A vámpírúr távolságtartó,
szigorú és időnként nyers volt, de a leckéi gyakorlatilag
megmente ék az életemet. Nélküle tényleg halo le em volna,
vagy ami még rosszabb, egy lelketlen ragadozóvá váltam
volna, aki a saját vérszomjának a rabja, akinek fogalma sincs
arról, hogy lehet nem szörnyetegként is élni.
Zeke eltöprenge . Lá am, hogy tépelődik, és megpróbálja
elfogadni a tényt, hogy nem azért próbálunk bejutni a belső
városba, hogy egy embert szabadítsunk ki, hanem egy
vámpírt.
– Nem kell velünk tartanod – mondtam halkan. – Nem
ismered Kanint, és nincs semmi okod arra, hogy i legyél.
Nem tartalak vissza, ha menni akarsz.
De Zeke azonnal megrázta a fejét.
– Nem – mormogta, és ezzel lezártnak tekinte e a kérdést.
– Nem, túl sok mindenen mentem keresztül, hogy
megtaláljalak. És a menekültek számítanak rám. Most nem
fordíthatok hátat.
Volt még valami, amire szere em volna rákérdezni, de
Zeke gyorsan témát válto .
– Kaninnal kapcsolatban – folyta a töprengve – elmondtad,
hogy te miért akarsz segíteni neki. Ezt értem. De mit keres i
Sakál? Egy fosztogatókból álló hadsereget és várost irányíto ,
és mindezt feladta? Miért érdekli annyira egy vámpír?
Kicsoda Kanin a számára?
Majdnem megrándult az arcom.
– Miért kell ilyen nehéz kérdéseket feltenned? –
mormogtam. Zeke változatlan arckifejezéssel figyelt.
Felsóhajto am. – Kanin – fogtam bele lassan, remélve, hogy
nem vonja le azonnal a következtetést – Sakál nemzője is.
Hosszú idővel ezelő változta a át, mielő én megszüle em.
Vagyis a vámpírtársadalom szabályai értelmében…
– Testvérek vagytok – fejezte be Zeke szelíden. – Sakál… a
bátyád. Bólinto am.
– A vértestvérem – pontosíto am, és figyeltem, hogyan
fogadja a hírt Zeke. Nem muta a érzelem jelét, ami
nyugtalanító volt, mivel egykor nagyon könnyedén olvastam
benne. – Ez nem jelenti azt, hogy kedvelem, vagy hogy
elfelejte em, mit te – folyta am Zeke közömbös tekintete
lá án. – Teljességgel arra számítok, hogy ellenem fordul,
amint megkapja, amit akar. De Kanin a nemzőnk, és mi
vagyunk az egyetlenek, akiknek esélyük van megtalálni őt.
– Miért?
– Mert… – Elnémultam, és felkészültem, hogy
elmagyarázzam a vámpírtörténelem egy újabb szeletét, amit
nem akartam felfedni. – Időnként képesek vagyunk…
megérezni azokat, akikkel közös a vérvonalunk, főként a saját
családunk tagjait. Érezzük, hol vannak, mit élnek át, általában
az erős érzelmet vagy fájdalmat. A vér összeköt minket. A
kötelék húzása erősebb a nemzőnk felé, de egy vámpírúr
leszármazo ai mindig érzik a másik jelenlétét, miután
értesülnek egymás létezéséről. Ezért van az, hogy egy herceg
klánja általában a saját utódaiból áll, így ugyanis nehezebb
ellene fordulniuk, mivel mindig tudja, hol vannak.
Zeke szemöldöke összeszaladt.
 – Szóval érzed, hol van Sakál? Most is?
– Ezt azért így nem mondanám – feleltem, de nem tetsze a
hirtelen támadt érdeklődése. – Tudom, hogy arrafelé van… – A
fal felé inte em. – De nem tudom pontosan, hol. És tudatosan
összpontosítanom kell rá, mielő bármit éreznék. Nem úgy,
mint Kanin esetében. Kaninnak most… fájdalmai vannak. És
minket hív.
Zeke hallgato , de résnyire húzo szemmel, komor
ábráza al elnéze abba az irányba, amerre muta am.
Feszengtem.
– Zeke – fogtam bele, bár nem akartam megkérdezni, de
muszáj volt –, ugye nem eredsz Sakál nyomába? Számítani fog
rá, és valószínűleg nem hazudo arról, hogy fel tud kelni a
nap közepén. Az erősebb vámpírok közül néhány képes rá.
Ígérd meg, hogy nem mész utána!
Villámokat szóró szemmel rám néze , dühösnek látszo .
– Tényleg felte ed ezt a kérdést? – tudakolta nyersen. –
Tényleg kinézed belőlem, hogy meggyilkolnék valakit
álmában? – Undorodva megrázta a fejét. – Nem, amikor
megölöm azt a vámpírt, mert meg fogom, Allison, efelől ne
legyen kétséged, akkor azt akarom, hogy végig tudatában
legyen. Azt akarom, hogy lássa az arcomat. Azt akarom, hogy
tudja, ki ölte meg, és miért. – Elfordíto a a tekintetét, és az
alagút felé néze , arcán gyötrelem suhant át. – Jeb
megérdemli – folyta a szelídebben. – Ahogy Darren, Ruth és
Dorothy is. És mindenki más, aki az ő szórakoztatására halt
meg. Ki tudja, hányan lelték halálukat és szenvedtek mia a? –
Ridegen visszanéze rám. – Úgyhogy nem, nem fogom
álmában leszúrni a bátyádat. Megvárom, amíg megmentjük a
nemzőtöket, és biztonságba helyezem a menekülteket.
Fogalmam sincs, mennyi időbe telik majd, de amikor
végeztünk, meg fogom ölni azt a vámpírt, Allison. A
családomért, az Édenben marado akért… Nem fogom életben
hagyni. Az egyetlen kérdés… – egyenesen a szemembe néze ,
bizonytalanság suhant át az arcán – hogy vajon veled is meg
kell-e küzdenem, ahogy Sakállal…
Az ajkamba haraptam, éreztem, hogy két lehetetlen oldal
közül kellene választanom. Sakál egykor az ellenségem volt.
És gyaníto am, hogy még mindig az. De együ utaztunk,
vállvetve harcoltunk. Nem hagyta, hogy a vesze falka
felfaljon az ó-washingtoni alagutakban. És bármennyire
gyűlöltem is bevallani, akkor is a bátyám volt. Talán nem
emberi értelemben, de a vámpírtársadalom szemében egy
család voltunk. Ha Sakál ellen fordultam volna, miután
elérem, amit akartam, az rá jellemző te le volna, én viszont
nem voltam olyan, mint ő. Hacsak nem támad rám, nem
fogadha am el egyik nap a segítségét, hogy másnap
megpróbáljam megölni.
De ha Zeke ellen harcolok, ennyi erővel hátba is szúrha am
volna a bátyámat. Hiszen Zeke-et próbáltam mindenáron
megvédeni. Még magamtól, a folyton vérre éhező démontól
is. Ami még most is sürgete , hogy vessem rá magam, és
mélyesszem bele a fogaimat a torkába. Fogalmam sem volt,
mit tennék, ha Zeke azzal a szándékkal támadna Sakálra,
hogy végezzen vele, de valószínűleg megpróbáltam volna
megakadályozni.
– Nem tudom – feleltem, és figyeltem, ahogy Zeke
reménykedő arckifejezése feldúltságnak, majd
közömbösségnek adja át a helyét. Összeszorult a szívem. Úgy
fogta fel, hogy Sakált választom helye e, de képtelen le em
volna azt hazudni, hogy segítek neki megölni a bátyámat.
Még akkor sem, ha Sakál megérdemelte. – Reméljük, sosem
kerül rá sor.
Zeke elfordult, és a sötétbe bámult. Szere em volna
folytatni a beszélgetést, elmagyarázni, hogy nem fordítok
hátat az embereknek a vámpírok kedvéért. De közelede a
hajnal, és ahogy alvóhely után kutatva távolodtam, arra
gondoltam, hogy talán jobb így. Jobb, hogy Zeke gyűlöl. Ő is
egyike volt azoknak a kockázatos kötődéseknek, amelyekre
Kanin figyelmeztete . A legveszélyesebb kötődés, ha őszinte
akarok lenni. Amiben részünk volt korábban, elmúlt, álom
volt csupán, méghozzá végzetes álom. A bennem élő démon
kinevete , hiszen nem volt mód arra, hogy egy ember és egy
vámpír együ legyen. Csak egy kis botlás a részemről,
egyetlen aprócska rossz mérlegelés, és megöltem volna. Jobb
volt, ha szörnyetegnek hisz, olyannak, mint Sakál, és tartja a
távolságot. Mindke őnknek jobb volt így.
Elnehezülő szívvel egy oldalsó alagút felé ve em az irányt,
azon töprengve, mikor te em szert ezekre a lehetetlen
kapcsolatokra. Sokkal könnyebb volt döntéseket hozni,
amikor még csak Allie, a peremlakó voltam, amikor az
egyetlen gondom az volt, hogy jóllakassam magamat és
Cingárt, amikor csakis a túlélés foglalkoztato .
Az alagút bejáratánál megálltam, és visszanéztem Zeke-re.
A falnak támaszkodo a fémrács ala , lehajto fejjel, lehunyt
szemmel. Esővíz csöpögö világos hajába, ami ragyogo a
félhomályban. Olyan… magányosnak tűnt; egy ember, aki
magára maradt egy szörnyetegekkel teli világban, egy
halványuló, ragyogó pont a félhomályban. És legjobb
szándékom ellenére – hiába határoztam el, hogy nem leszek
szörnyeteg – én is az általa félt világhoz tartoztam. A
sötétségnek ahhoz a részéhez, amelyik őt is magával ránto a
és szé épte volna.
– Sajnálom, Zeke – mondtam, majd eltűntem a sötétben,
mielő válaszolhato volna.
 10. FEJEZET

FARKASÉHES VAGYOK, KI VAGYOK ÉHEZTETVE, veszélyesen közel járok

ahhoz, hogy elveszítsem az önuralmamat. Alig bírok tisztán
gondolkozni, szinte minden gondolatomat a vegytiszta, vad éhség
tölti ki. Túl sok idő telt el, nagyon sok. A testem ég, minden
porcikám élelemért sajog. Az agyamon eluralkodó démon üvöltve
feszül neki a csuklómat szorító láncnak. Ki kell szabadulnom, hogy
vadásszak, öljek és táplálkozzam. A démon mozgást érzékel a rács
másik oldalán, üvölt a tehetetlenségtől, ordítását visszaverik a néma
kövek.
És mégis, a folyamatos fájdalom és a dühöngő éhség ellenére is
tudom, hogy milyen közel járok a szakadékhoz. Csak egy lépés, és
átveszi az uralmat az őrület, ahol az éhség végül eltiporja az elmét,
és vérszomjas, jóvátehetetlen szörnyeteggé változtatja a testet. Aki
átlépi az őrületnek ezt a határát, annak nincs visszaút. Csupán
egyetlen vámpírról tudok, akinek sikerült visszakapaszkodnia a
gödör aljáról, de a lény, aki visszatért a koromsötétből, már nem volt
ugyanaz.
Ki kell tartanom, csak még egy kicsit. Közel járnak, érzem őket.
Ők lesznek a megváltásom, ha képes leszek megőrizni a józan
eszemet addig, amíg megtalálnak. Csak remélni tudom, hogy amikor
a lány végre ideér, nem egy agyatlan, dühöngő szörny várja majd e
vasrácsok mögö .
Siess, Allison! Kifutunk az időből.

RETTEGVE… és éhesen ébredtem fel.

Reszketve felültem, és bevertem a fejem a betoncsőbe, ahol
meghúztam magam. Kanin. Kanin kezd elgyengülni, az éhség
egyre közelebb sodorja az őrülethez. Úgy megtapadt az
agyamban a gyötrődése, a belsejét marcangoló fájdalma, az
elképesztő sürgetés, hogy vért igyon, mint egy olajfolt.
Elképzelhetetlenül szenvede – nem volt kilátásban sem a
megkönnyebbülés, sem a vég. Engem már rég az őrületbe
taszíto volna.
A fenébe! Nem engedem, hogy megtörténjen. Jövök, Kanin, tarts
ki!
Kifogytunk az időből. Most rögtön meg kelle találnunk
Kanint. De amint kitöröltem az álom utolsó morzsáját is a
szememből, erős szag csapo meg. Vér. Rengeteg.
Kibotorkáltam a csőből, és egy sárban elterült testbe
botlo am a bejáratnál. Egy vakondember üveges, semmibe
meredő tekinte el bámult fel rám, egy golyó egyenesen
áthatolt a szívén. Egy másik a közelben feküdt, szintén
mellkason lő ék, egyik kezével egy rozsdás pengét
szorongato . Görcsbe rándult a gyomrom. A késen vér szagát
éreztem, az ő vérét.
Zeke!
Egyre több sápadt, csontsovány testre bukkantam az
alagútban, a legtöbb fejbe vagy mellkasba kapta a golyót.
Tiszta, hatékony, halálos lövések. De legalább ke ő a mély
vágások mia vérze el, amit egy penge okozo . A legtöbb
valamilyen fegyvert szorongato – kések, ólomcsövek vagy
fatáblákba vert szögek. Kezdetlegesek, de halálosak.
Aggodalom szoríto a össze a szívemet, miközben
továbbsie em.
Hangokat hallo am, mire az ajkam felhúzódo , és
előugro ak a szemfogaim. A kanyarba befordulva meglá am
Zeke-et, aki a sarokfal és egy másik cső közé ékelődö be,
hogy a hátát védje. Egyik felemelt kezében a macsétát tarto a,
a másikban a pisztolyt. A félhomályban alig lá am a szemét,
vér boríto a a karját és az arcát, ami vészjósló megjelenést
kölcsönzö neki. Három vakondember állt a bejáratnál,
vicsorogva és a fegyvereiket lengetve, de vonakodtak belépni
a szűk területre a rájuk váró macséta mia .
– Ne tegyétek! – kérte őket Zeke halk, határozo hangon,
amit visszavertek a csövek. – Nem kell ma meghalnotok, és
másnak sem esik baja. Menjetek haza!
– Vámpírokat hoztál az alagútba! – sziszegte az egyik férfi,
a rozsdás csővel a nagyobb csőre sújtva. A csengés-bongás
kiugraszto egy patkányt a vackából, vakolat perge a
mennyezetről, de Zeke-nek a szeme sem rebbent. – Ha nem
ölünk meg most, felmész, és elárulod nekik, hogy i vagyunk.
Ezt nem kockáztathatjuk meg. Minden birtokháborítóra halál
vár, veled kezdve.
Zeke felé lendíte e a csövet. Zeke a macsétával háríto a a
támadást, de az én agyamra vörös köd telepede .
A fogaimat kivillantva felüvöltö em, mire a férfiak
megfordultak, szemük re egve tágra nyílt. Futásnak eredtek,
de a folyosó keskeny volt, én pedig elálltam az egyetlen kiutat.
Előhúztam a katanámat, és az egyiknek fu ában lemetsze em
a fejét. A következő csapást a másik hátára mértem,
végighasítva húst, izmokat és a gerincet. Négy lépés után a
lábai már nem engedelmeskedtek, és arccal előre a betonra
zuhant. Az utolsó, nevetségesen megrémülve, visítva rám
vete e magát, kését a magasba emelve. Megragadtam az
orrom elő vadul hadonászó csuklóját, magam felé ránto am,
és a torkába mélyeszte em a fogamat. Forró, piszkos vér
töltö e meg a számat, amitől feltámadt az éhség. Csak akkor
hagytam abba az ivást, amikor a vakondember megrázkódo ,
és elernyedt a karomban, a kés pedig egy csa anással a földre
ese .
Az éhség alig észlelhető lüktetéssé enyhült, egyelőre
kielégült. A hullát elhajítva letöröltem a vért a számról, és
Zeke-re néztem, aki a sarokból figyelt. Az arca komor volt, de
nem re ege és nem félt, amitől elöntö a megkönnyebbülés.
Bár tudta, mi vagyok, még sosem táplálkoztam a szeme
lá ára.
Azt az egy esetet leszámítva természetesen, amikor ő volt
az áldozat, én pedig alig bírtam megállni, hogy ne szívjam ki a
vérét az utolsó cseppig. Akkor sem fordíto nekem hátat, és
most sem akartam félelmet, re egést vagy undort látni a
tekintetében, amiért még mindig szörnyeteg voltam.
Várjunk csak, vámpírlány! Azt hi em, hogy pontosan ezt akarod
– hogy Zeke féljen tőled. Mert csak így lehet biztonságban, rémlik!
 Elte em a kardomat, és beléptem a szűk folyosóra.
– Jól vagy?
– Igen. – Meg-megránduló arccal kijö a sarokból. – A
semmiből teremtek i – mormogta sötét tekinte el, ahogy
végignéze a padlón heverő testeken. – Azt hiszem, valaki
követe minket ide, majd visszament riasztani a többieket.
Azt akarták, áruljam el nekik, hol alszotok Sakállal, hogy
titeket is megölhessenek. Megpróbáltam elmagyarázni nekik,
hogy nem szükséges, mert senkinek sem fogjuk elárulni, hol
vannak, de nem hallga ak rám. Egyre csak… jö ek. Nem
akartam megölni őket. – Arca fájdalmasan eltorzult, a
tekintete űzö le , ahogy a fejét rázta. – Én nem ezt akartam.
– Megsérültél?
– Semmi komoly. – Merev, fájdalmas, lassú mozdula al
leereszte e a fegyvert. – Szereztem pár csúnya zúzódást, és az
egyik mögém lopózva hátba szúrt. A mellény nagyjából
felfogta, de így is sikerült megsebeznie. – A fegyver után a
macséta jö , amit Zeke összeszoríto foggal csúsztato a
helyére. – Nem igazán volt esélyük – su ogta komoran. – Volt
fegyverem, ők pedig botokkal és késekkel támadtak nekem.
Több eszük is lehete volna. Miért nem hagyták annyiban?
Ismét megéreztem a vére illatát, és összevontam a
szemöldököm.
– Ki kell tisztítanunk a sebet – jelente em ki, mire
gyanakvón rám pillanto . – Érzem a véred illatát, Zeke.
Megsérültél. A többi vámpír is megérzi majd. Le kell fednünk
valamivel. Hacsak nem szeretnél vérezve végigsétálni egy
vámpírvároson.
Elsápadt.
– Jogos – motyogta. – Ve em. Parancsolj! – Benyúlt a
mellénye egyik zsebébe, majd előhúzo egy kerek tapaszt és
néhány apró fehér négyzetet. Habozo , láthatóan zavarban
volt, majd odanyújto a a kötszereket. – Szerintem én nem
érném el – mondta, kerülve a tekintetemet. – Segítenél?
Bólintva elve em a tapaszt és a fura fehér négyzeteket. Az
egyik egyértelműen kötszer volt, de a másikat papírba
csomagolták, és olyan vegyszerszaga volt, hogy könnyeze
tőle a szemem. Zeke megfordult, és sóhajtva lerázta magáról a
mellényt, ami a padlóra ese . Aztán lassan, fájdalmasan
felemelte a karját, lehúzta a pólóját, ami alól előbukkant
vékony, izmos háta és a bőrén sorakozó, látható sebhelyek.
Bár erre a látványra számíto am, mégis kénytelen voltam
belülről az arcomba harapni. Szemtanúja voltam, amikor a
nevelőapja megbünte e Zeke-et, amiért nem felelt meg az
elvárásainak. Fojtoga a a torkomat a harag. Zeke-et olyan
szigorú engedelmességre nevelték, hogy csoda, hogy
egyáltalán mert valaha ellentmondani Jebnek, vagy
megkérdőjelezni őt.
A háta mögé léptem, és alig tudtam visszafogni magam,
hogy ne húzzam végig az ujjam a bőrén lévő sebhelyeken. A
kés okozta seb aprónak, de mélynek tűnt. Pontosan a
lapockája ala vér csordogált. Elfojto am a késztetést, hogy a
nyakába harapjak, és elfoglaltam magam a felada al.
– Nem teszed fel a nyilvánvaló kérdést – mormogta Zeke,
amikor az egyik fehér csomagot kinyitva egy
fertőtlenítőszagú, nedves, négyzet alakú anyagot tarto am a
kezemben. Legalábbis úgy véltem, ez lehet a furcsa csomag
célja. Mivel még sosem lá am ilyet, csak találga am. – Nem
zavar, ha tudni akarod, hogyan szereztem őket. Mindenki
kíváncsi rá.
– Tudom, hogyan szerezted őket – feleltem halkan, Zeke
sebére nyomva a nedves négyzetet, és óvatosan
megtapogatva. Megmerevede , röviden felszisszent. Bármi
volt is a furcsa anyagon, valószínűleg csípe . – O voltam a
templomnál aznap este, mielő Sakál emberei megtámadtak
titeket. Amikor Jeb…
– Te lá ad?
Bólinto am. Megrohantak az emlékek: Jeb megparancsolja
Zekének, hogy vegye le a felsőjét, majd fém villan, ahogy a
vénember egymás után lesújt rá egy autóantennával; Zeke a
sírkőnek támaszkodva, lehajto fejjel, némán; én a bokrokban
rejtőzködve jóval arrébb, és küzdve a késztetéssel, hogy
előpa anjak, és letépjem Jebbadiah fejét.
– Aznap éjszaka Archeréktől köve elek titeket – meséltem,
miközben félbehajto am az anyagot, hogy letöröljem az
utolsó vércseppeket. Az éhség és még valami szokatlan,
zavaros érzés le úrrá rajtam, mint mindig, amikor Zeke a
közelemben volt. Az, hogy megérinte em, hogy éreztem
meleg bőrét az ujjaim ala , csak ronto a helyzeten. – Pár
napig köve elek a… veszekedésünk után. A temetőben
voltam, amikor megjelentetek Jebbel, és végignéztem az
egészet. – Kezem az egyik sebhely fölö időzö , ami a vállától
majdnem a háta közepéig húzódo , és megborzongtam. – El
sem tudom képzelni, milyen lehete ez neked.
– Ennyi? – firta a Zeke szelíden, és a hangjából hiányzo
az él, pedig számíto am rá. – Nincs mondanivalód Jebről?
– Dehogyisnem, nagyon is sok – feleltem. – De egyik sem
túl hízelgő, és azt hiszem, udvariatlanság lenne most róla
beszélni. Ráadásul te is tudod, hogy Jeb mit gondolt rólam. –
Arra taníto téged, hogy ugyanazt gondold.
– Időnként hiányzik – vallo a be Zeke su ogásnál alig
hangosabban. – Tudom, hogy azt hiszed, őrültség, de
tiszteltem. Bár más elveket vallo unk, és sosem le em az a
vezető, akinek szerete volna, mégis megte minden tőle
telhetőt, hogy megvédjen minket.
Ledobtam a véres négyzetet, szétnyito am a másodikat, és
rászoríto am a száraz anyagot a sebre. Kihúztam a Zeke-től
kapo tapaszt, letéptem belőle egy darabot, és rásimíto am a
kötésre, hogy a helyén tartsa.
– Elő em nem kell a védelmedbe venned, Zeke – mondtam,
és eszembe juto Kanin. – Tudom, milyen, amikor hiányzik
valaki. Amikor azt érzed… hogy csak kóborolsz elvesze en.
És azt kívánod, bár o lenne, csak egy pillanatig, hogy
megmutassa a helyes irányt.
Zeke hallgato , amíg befejeztem a sebkötözést, és szorosan
lenyomtam a sarkoknál.
– Ez a vámpír – szólalt meg, amikor már majdnem
végeztem. – Kanin. Fontos neked, igaz? Mármint… úgy
hangzik, mintha több lenne, mint egy vámpír, aki
átváltoztato .
– Kanin… – Töprengve elhallga am. Nehéz volt
elmagyarázni a vámpírúr és a köztem lévő kapcsolatot. Igen, ő
volt a nemzőm, de a mentorom, a tanárom… és a barátom is
egyben. – Bonyolult – feleltem végül, lesimítva az utolsó
ragtapaszdarabot. – Nem állítanék olyan túlzót, hogy örökbe
fogado , mint egy apa, vagy ilyesmi… de azt hiszem,
családtag.
– Ezt megértem – mondta Zeke, és szembefordult velem.
Kék szeme az enyémet fürkészte, a tekintete szelídebb,
megilletődö ebb le . Mintha megpróbált volna meglátni,
igazán meglátni, hogy megtalálja azt a személyt, akit ismert.
Hogy a szörnyetegen és a vámpíron túl, ami nemrég tépte fel
egy férfi torkát, meglássa a lányt.
– Allie – továbbra is szelíden szólt, de a szemöldökét
fájdalmasan összeráncolta –, sosem fogom megbocsátani
Sakálnak, amit a családommal te – jelente e ki határozo an,
a tekintetemet fogva tartva. – Tudom, hogy meg kellene, mert
erre taníto ak, de… nem megy. Folyton látom magam elő
Jebet, Darrent, Rutht és mindenkit, aki nem élte túl, és csak
arra vágyom, hogy karót szúrjak a szívébe, és visszaküldjem a
pokolba, ahová való. Talán őrültség, és ez engem is éppolyan
gonosszá tesz, de csak így lelhetek békére, amíg a közelemben
van. De te és én… – elnémulva az arcomat fürkészte – talán
mi… újrakezdhetnénk. Magunk mögö hagyhatnánk a
múltat, és megpróbálhatnánk ismét. Nem akarok harcolni
veled, tudom, hogy megvolt az okod rá, hogy magaddal hozd
Sakált, és ezt igyekszem tiszteletben tartani. Még akkor is, ha
képtelen vagyok megbocsátani neki.
– Én sem akarok harcolni – su ogtam lesütö szemmel,
hogy ne lássam csupasz, izmos felsőtestét. Észreve em pár
halvány sebhelyet a mellkasán, nem olyan kuszákat, mint a
hátán, és azonnal összerándult a gyomrom. – De e ől még
vámpír vagyok, Zeke. Továbbra is vért kell innom, az a
táplálékom, és talán embereket kell ölnöm… ezt te is tudod.
– Igen. – Közelebb lépe . Nem érinte meg, de éreztem a
bőréből áradó meleget, és hogy megpróbálja felvenni velem a
szemkontaktust. – És továbbra is gyűlölöm mindazt, amit a
vámpírok te ek velünk. Mindent elkövetek, hogy segítsek az
i eni embereknek, de… ez nem jelenti azt, hogy téged is
gyűlöllek, Allie.
Felpillanto am, a tekintetünk találkozo . Halovány,
szomorú mosollyal ajándékozo meg.
 – Egykor minden fekete és fehér volt – vallo a be kis
vállrándítással. – Jeb tanításai nem te ek lehetővé semmilyen
átmenetet. De most már sokkal jobban értem a vámpírokat. És
tudom, hogy te legalább megpróbálsz más lenni. Nem egy
közülük. Úgy hiszem.
– Honnan tudod? – firta am.
Egy részem nem tudta, mit csinálok. Zeke végre kimondta
azokat a szavakat, amiket annyira vágytam hallani: hogy más
vagyok, mint a többi vámpír. De a józan eszem tudta, hogy
veszélyes terepre tévedtünk, és Zeke-nek félnie kellene tőlem,
és gyűlölnie, elvégre vámpír vagyok, aki bármikor elveszítheti
az önuralmát, és akkor neki lő ek. Sakál szavai gúnyosan
kísérte ek. Te és én ugyanolyanok vagyunk, húgom. Tagadhatod
körömszakadtáig, de végül mindig a szörnyeteg győzedelmeskedik.
– Talán csak kihasznállak – folyta am, miközben fejben
folyamatos harcot vívtam magammal. Esztelen módon
szere em volna magamhoz ölelni Zeke-et, egyú al
mindörökre elriasztani magamtól, e ke ő közö őrlődtem.
Elijeszteni a szörnyetegtől, aki folyamatosan sürget, hogy
tépjem őt darabokra. – Talán Jebnek volt igaza egész idő ala .
Honnan tudod, hogy nem pont olyan vagyok, mint a többi?
Zeke hangszíne nem változo .
– Azért, mert ha így lenne, akkor aznap éjjel meghaltam
volna Sakál tornyában – felelte nyugodtan.
– Elég már! – szólt bele egy kéretlen hang a
beszélgetésünkbe. – Azt hiszem, mindjárt hányok.
Elhúzódtunk egymástól, miközben Sakál vigyorogva
bemasírozo az alagútba, és szemügyre ve e a vérontást.
– Hát, ti ke en szép nyomokat hagytatok – jegyezte meg,
ahogy átlépte az egyik férfit, akivel végeztem. – Így legalább
könnyű volt megtalálni titeket, bár kissé elhanyagoltnak
érzem magam. Ha legközelebb úgy döntötök, hogy vérfürdőt
rendeztek, legalább küldjetek egy meghívót, hogy úgy
érezzem, számítok.
Vigyorgo , miközben Zeke felve e a pólóját és a mellényét
a földről, és gyorsan felöltözö .
– Minekutána nem kell többet belsőségekkel teli
szennyvízcsatornákban mászkálnunk, a herceg elé
járulhatunk végre?

FELMÁSZTAM A LÉTRÁN, arrébb toltam a rácsot, és kibújtam a

csatornából. Ahogy kiegyenesedtem, szellő szaladt végig a
hosszú füvön, belekapo a hajamba, és végigsimíto a
bőrömön. Emberként kellemetlenül hűvösnek éreztem volna.
Hópelyhek szállingóztak és örvényle ek körülö ünk, a földet
fehér por fedte.
Óvatosan körbekémleltem. Három oldalról zömök, régi
épületek ve ek körbe, amik hatalmas törmelékhalmot alko ak
a gazban. A terület, ahol álltam, egykor parkoló volt, de a
növényzet teljesen benő e, az odavezető utat is szinte belepte
a fű és a finom hószitálás.
Megfordulva megpillanto am a tiszteletet parancsolóan a
többi épület fölé magasodó, csillogó vámpírtornyokat. Ilyen
közelről még sosem lá am őket. Félig lehunytam a szemem,
éreztem, hogy a sürgetés a tornyok felé taszigál.
Jövök, Kanin! Tarts ki!
– Kicsit felderíte em a környéket – jelente e be Zeke
mögém lépve. A fegyvere és a macsétája a helyén volt, de az
alagútban hagyta a karókat, mielő felmászo a felszínre.
Okosan te e, mert a vámpírok, a csicskások és az őrök
biztosan rossz szemmel néztek volna egy vámpírvadászra, aki
ilyen nyíltan felvállalja. – Miután nyugovóra tértetek, még a
vakondemberek támadása elő . Nagyjából félóránként jön egy
őrszem, de ezt leszámítva nincs nagy mozgás. Bár a központ
felé más a helyzet. Nagyon sok az ember és a vámpír.
Biztonsági kerítést húztak a három épület köré – mutato a
vámpírtornyokra és úgy tűnik, mindenkit ellenőriznek, aki
belép a kapun. Nem juto am túl közel, mert az őrség
kutyákkal védi, és nem kockáztatha am meg, hogy szagot
fognak.
– Akkor… – dünnyögtem magam elé, ismét a
vámpírtornyokra nézve. I voltunk, a falon túl, a herceg
területének peremén. – Mégis hogyan jutunk be?
– Megnézhetnénk a külső peremet – javasolta Zeke. –
Ellenőrizhetjük, vannak-e rések vagy pillanatnyi szünet az
őrjáratban. Talán sikerül elosonnunk melle ük.
Sakál horkantva a helyére rúgta a rácsot.
– Nem fogtok tudni elosonni semmi melle – gúnyolódo
hozzánk fordulva. – Még ha át is ju ok az ellenőrzőponton, az
őrökön és a csicskásokon, akkor is a város hercegének odúja a
célotok. Azt hiszitek, gyengécske embereket találtok a
tornyokban? – Megrázta a fejét. – Salazar klánjának tagjai
mindenhol o vannak. Ők az elit vámpírok, akiket ő maga
válogato be a személyes őrségébe.
– Akkor hogyan fogjuk megtalálni Kanint? – csa antam fel,
érezve, hogy egyre fogy az időnk. – Valahogy be kell jutnunk!
Mégis mit javasolsz, kopogjunk be a bejárati ajtón?
– Pontosan ezt fogjuk tenni – jelente e ki Sakál.
Zeke-kel szótlanul, döbbenten meredtünk rá.
– Ne szórakozz! – mondta Zeke végül. – Nem fognak
beengedni. Nem vagyok billogos, és mindke őtök kívülről
szivárgo be a fal ala . Tudni fogják, hogy betolakodók
vagyunk.
– Arról nem is beszélve, hogy Salazar gyűlöli Kanin
vérvonalát – te em hozzá. – Legutóbb, amikor a városban
jártam, megpróbált megölni engem és Kanint, ha esetleg
elfelejte ed volna. Őrök, teherautók, tizenöt méterenként egy
lövész.
Sakál felnevete .
– Ó, ti kishitűek! – Felsóhajto , majd átvágo a parkolón,
jelezve, hogy kövessük. – Pont úgy gondolkodtok, mint az
emberek. Ami kissé szomorú. Elfelejtitek, hogy meglehetősen
régóta vagyok vámpír. Bízzátok rám, és próbáljátok tartani a
szátokat!
Rossz előérze el köve ük Sakált a parkolón keresztül a
töredeze , megrepedt úthoz, ami egyértelműen a
városközpont felé tarto . Utcalámpák pislákoltak,
megvilágítva az utat, bár néhány összetört, és nem működö
vagy zavarosan szikrázo . Az i eni utcák tisztábbak voltak a
peremen lévőknél: kevesebb törmelékhalom, kevesebb
burjánzó növényzet, és nem zárták el működésképtelen autók
az utakat. Mindkét oldalon kifoszto , enyészetnek indult, üres
épületek álltak, de ahogy közeledtük a központhoz, egyre
világosabb le . Egyszer a hátunk mögé lestem, és az épületek
közö i résen át meglá am a belső falat egy pillanatra – sötét
volt, és elhagyato . A fal mögö húzódo a perem.
Eltöprengtem, vajon milyen őrület zajlik egykori o honom
utcáin.
Sakál nem állt meg, és nem lassíto . Úgy gyalogolt az út
közepén, mintha az övé lenne, lobogo mögö e a kabátja, és
nem torpant meg akkor sem, amikor egy fél tucat
felfegyverze őrből álló őrjárat befordult a sarkon, és
egyenesen felénk tarto ak.
Megfeszültem, Zeke keze a fegyveréért rándult, de amint
észreve minket az őrjárat, irányt változta ak, kerülve a
szemkontaktust. Döbbenten, figyeltem, ahogy átvágnak az
úton, hogy kitérjenek előlünk, és ekkor rájö em, hogyan
festhetünk: két vámpír és egy felfegyverze ember, akik úgy
járkálnak a belső városban, mintha mindig is ide tartoztak
volna. Most már érte em Sakál észjárását. Persze hogy az
őröknek nem állt szándékukban kérdőre vonni minket,
elvégre vámpírok voltunk. Ha osonunk vagy se enkedünk a
belső városban, az rendkívül gyanús le volna, és azonnal
felhívtuk volna magunkra a figyelmet, de amikor egy
szemfogát kivillantó vérszívó végigsétál az utcán jól
láthatóan, akkor minden ember – csicskás, őr vagy egyszeri
munkás – nagy ívben elkerüli.
Azt hi em, hogy Sakál elhalad az emberek melle a kapu
felé tartva, de hirtelen irányt változtato , és megindult
egyenesen feléjük. Lépéseiből és egész lényéből agresszivitás
áradt.
Az őrjárat megállt, az őrök azonnal tisztelegtek, továbbra is
kerülve a szemkontaktust.
Sakál odamasírozo , megragadta a parancsnokot a
gallérjánál fogva, majd a falhoz csapta, és a szemfogát
kivillantva rávicsoríto .
– A herceged nem valami barátságos – morogta, amitől az
őrjárat többi tagja összerezzent. Nem tudták eldönteni, hogy
fegyvert rántsanak-e, vagy menekülőre fogják. Zeke-kel
éppolyan döbbenten figyeltünk, mint az emberek, de
igyekeztünk nem mutatni. – Megérkeztünk, szeretnénk
kedvesen és udvariasan bemutatkozni Salazarnak, de minden
kaput becsuko , és lezárta a falat. A szennyvízcsatornán kelle
keresztülmásznunk… Tudod te, ember, mennyire
gusztustalan az? – Szája félelmetes vicsorra torzult, mire az
ember elfehérede , láthatóan az ájulás kerülge e. – És mi a
fene folyik a peremen? A vérzsákok megbolondultak…
Megpróbáltak megtámadni minket! Salazar teljesen elveszte e
az uralmát a hely fele ?
– U… uram! – Az ember erőtlenül tisztelge . Nehezen
ment, mivel a karja annyira remege , hogy alig bírta
felemelni. – Sajnálom, uram, jelenleg kisebb nehézségünk
adódo a peremmel…
– Azt látom, ember. – Sakál ismét kivillanto a a fogát, mire
az őr elránto a a fejét, és bevágta a tarkóját a falba. – Tudni
akarom, hogy Salazar miért nem vonta ismét irányítása alá.
– Uram, megnyugtathatom…
– A te megnyugtatásod semmit sem jelent nekem. – Sakál
hirtelen elengedte az őrt, majd hátralépe , és hagyta, hogy a
férfi lecsússzon a fal mentén. – Találkozni akarok Salazarral.
Követelem, hogy fogadjon a herceged! Vigyél oda, most
rögtön!
– Uram… – Az őr szánalmas látványt nyújto , lerí róla,
hogy re ege . – Nekem erre nincs felhatalmazásom…
– Hihetetlen! Mégis hogy képes ez a város működni? –
morogta Sakál, lenéző pillantást vetve rám és Zeke-re. Hátat
fordítva az őröknek, ve egy nagy levegőt, és túlzó
mozdulatokkal eljátszo a, hogy igyekszik megőrizni a
hidegvérét. – Akkor ki vele, vérzsák, kinek van rá
felhatalmazása?
– A… herceg segítőjének, uram. A csicskásának. Ő engedi
be a látogatókat a herceg termébe.
– Na hát akkor – mondta Sakál, egy lépést téve előre azt
ajánlom, nagyon gyorsan kerítsd elő, megérte ed?
– Igenis, uram! – A férfi ellökte magát a faltól, és
megkönnyebbült, amiért másra háríthatja a problémát. –
Azonnal szólok neki. Kérem, kövessenek!
Sakál vigyorogva ránk néze a válla fele , majd
megindultunk az őr nyomában a tornyok felé.
 – Na látod! – su ogta Sakál halkan nekem. – Amikor
vámpírként viselkedsz, az emberek is úgy kezelnek. Felesleges
osonni meg se enkedni. Ők a bárányok, mi a farkasok, és
ezzel tisztában vannak.
– Tehát ilyen egy vámpírváros – jegyezte meg Zeke
hűvösen.
Sakál felhorkant.
– Csak nem felzaklato , vérzsák? Talán túlságosan
durvának találtad, ahogy az emberrel bántam? – Gúnyosan
vigyorgo . – Szokj hozzá! Ez a mi városunk, és i azt
csinálunk, amit csak akarunk. A falak mögö élő minden
ember hozzánk tartozik.
– Nem mind – jelente e ki Zeke határozo an.
Máskor talán Zeke oldalára álltam volna, és vitába szálltam
volna Sakállal, hogy tényleg akadnak emberek a
vámpírvárosokban, akik szembeszállnak a vérszívókkal, és
szabadon élnek – elvégre én is egy voltam közülük –, de nem
akartam összetűzésbe keveredni ellenséges területen.
Ahogy közeledtünk a herceg tornyait körbevevő kerítéshez,
úgy le em egyre idegesebb. Ha működö volna még a
szívem, biztosan majd kiugro volna a helyéről. Ez a terület a
hercegé, a vámpírúré volt, aki vasmarokkal igazga a a várost.
Ráadásul a város legerősebb vámpírjai, a herceg klánjának
tagjai mászkáltak a tornyok termeiben és folyosóin. Rengeteg
vérszívó. Ezért ha Sakál nem tudta, mit csinál, akkor
egyenesen a vesztünkbe rohantunk.
– És mi lesz, miután bejutunk? – morogtam neki, mert
hirtelen tudni akartam a tervet, vagy hogy van-e egyáltalán,
vagy csak improvizálunk. – Ugye tudod, hogy Salazar rá fog
jönni, kik vagyunk, és megpróbálja majd kitűzni a fejünket a
falra?
– Nyugalom, hugi! – Sakál felvonta a szemöldökét. –
Hacsak a herceg nem láto téged a két szemével, akkor azt
sem tudja, ki vagy, csak egy kóbor, korcs vámpírnak gondol.
Engem pedig egyáltalán nem ismer. Ne aggódj, ismerem a
hercegek észjárását. Bemegyünk, hadoválunk neki valamit
arról, hogyan keveredtünk ide, rendezünk egy kisebb
jelenetet, mert most meg nem tudjuk elhagyni a várost, amitől
az idegeire fogunk menni, de annyira nem, hogy kihajítson
minket. Elvégre szabályok vonatkoznak a látogatóba érkező
vámpírokra, és ezek a hercegek mind karót nyelt,
felfuvalkodo hólyagok. Nagy valószínűséggel szabadkozik
majd a város állapota mia , felajánlja, hogy maradjunk a
toronyban, amíg elül a vihar, és akkor megkereshetjük Kanint.
Pofonegyszerű.
– Túlságosan is – dünnyögte Zeke, én pedig egyetérte em.
Sakál a szemét forga a.
– Ha van jobb ötletetek, ki vele!
Vészesen közeledtünk a kerítéshez, egyre több őr és ember
melle haladtunk el, akik a sorsukra vártak, hogy átjussanak
az ellenőrzőponton. A sor elején az egyik őr megkérte az
egyik embert, hogy mutassa meg a tetoválását, ami általában a
kar belső részén található. Végigfuto egy szkennerrel a jelen,
megvizsgálta, majd inte , hogy mehet tovább. Az ajkamba
haraptam, hogy ne vicsorítsak az undortól. Mielő vámpírrá
változtam, egész életemben ez ellen harcoltam – hogy ne
legyek a vérszívók rabszolgája. Hogy ne viseljem a jelet, ami
fejős tehénnek bélyegezne, tárgynak, a herceg tulajdonának.
Akkoriban nem bántam meg, bár egyszerűbb le volna
magamra tetováltatni a jelet, az élelem, a biztonság és a
könnyebb élet ígéretét. Most visszatekintve azonban
gondolkodóba estem. Valójában soha nem voltam szabad Új-
Covingtonban. Tény, hogy nem adtam a véremet, de a ól még
csapdában voltam, a vámpírok kegyelmére bízva, állandó
félelemben élve. Ha billogos le em volna, akkor a vámpírok
győztek volna, viszont nem kelle volna a romok közö
élelem után kutatnom azon az éjszakán, amikor a vesze ek
megtámadtak. Amikor meghaltam.
Melyik a rosszabb tehát?
Megadni magam a vérszívóknak, engedni, hogy
rabszolgaként és fejős tehénként bánjanak velem, vagy az,
hogy magam is szörnyeteggé változtam?
Ne jártasd ezen az agyad, Allison! Úgysem számít, hiszen már
döntö él.
– Szóval, hogyan tovább? – érdeklődö Zeke Sakáltól,
amikor két megterme , pórázra fogo kutya ránk morgo .
 g p g y g
Csak pár méterre voltunk a kaputól, a vámpírok o honának
bejáratától. – Tudni fogják, hogy ember vagyok, jelöletlen és
felfegyverkeze . I nem halálbüntetés jár ezért? Vagy épp
ebben reménykedsz?
– Ura vagyok a helyzetnek, kölyök. Bízz bennem! – Sakál
még egy utolsó önelégült pillantást vete ránk. – Csak
tűnjetek veszélyesnek!
Bízni Sakálban.
Nem hangzo jó tervnek, de nem volt más választásunk.
Az őrjárat egy újabb ellenőrzőpontnál megállíto minket, a
parancsnok pedig beszélt egy másik őrrel. Az egyenruhás férfi
felpillanto az őrbódéból, résnyire húzo szemmel kinéze a
kis ablakon. Kellemetlenül feszengtem, éreztem, hogy a
folyamatosan nyugtalankodó éhség mozgolódik. Olyan sok
volt i az ember…
A férfi kilépe a bódéból, és megindult felénk, keskeny
száját rosszallón elhúzta. Sakál rámeredt, dölyfösen állva
várta, hogy az ember – két hatalmas fegyvert cipelő őr
kíséretében – odajöjjön hozzánk.
– Uram! – üdvözölte Sakált, és láthatóan fontos embernek
hi e magát. – Üdvözöljük Új-Covingtonban! Szíves elnézését
kérjük a városban uralkodó helyzet mia . Úgy értesültem,
hogy a herceg segédjével kíván találkozni?
– Nem – felelte Sakál, megvető pillantással sújtva a férfit. –
Nem a herceg csicskásának színe elé akarok járulni. Salazarral
akarok találkozni. De mivel a nyafogó emberkén át vezet az
út, udvarias leszek, és betartom a szabályokat. Csak azt nem
értem, hogy miért állok még mindig i , és beszélek magával.
Az utolsó szónál valószínűleg kivillanto a a fogait, mert a
férfi kissé meghunyászkodo , és árnyalatnyival sápadtabbnak
tűnt.
– Nos, uram, az a… helyzet – dadogta, és szúrósan Zeke-re
néze –, hogy jelöletleneket nem engedhetünk be a belső
városba. Ha a peremről érkeze , akkor a ól tartok, azonnal
karanténba kell helyeznünk. Elképzelhető, hogy fertőzö ,
ezért nem kockáztathatjuk, hogy a betegség elterjedjen a
városban, legfőképpen nem a tornyokban. Arra kell kérnünk,
hogy fordítsa vissza.
 Megfeszültem, majdnem felmordultam, és csak egy hajszál
választo el a ól, hogy a kardomat elővonva közbelépjek.
Melle em Zeke is megdermedt, a tekintete elkomorult, de
nem volt meglepve. Mintha számíto volna rá. A férfi inte
két őrének, akik Zeke felé léptek. Ekkor már morogtam,
kivillanto am a fogamat, készen arra, hogy közbeavatkozzam,
de Sakál szavaitól mindenkinek az ereiben meghűlt a vér.
– Ha csak egy ujjal is hozzáérnek, letépem a fejüket.
Mindenki megdermedt. Sakál hangja nyugodt volt, és bár
nem mozdult, és nem fordult meg, ha egy vámpír ezzel
fenyegetőzik, akkor hiszel neki. A két őr sietve elhátrált. A
másik ember motyogva tiltakozo , de Sakál előrelépe , fölé
magasodo , mire a tiltakozás elhalt.
– Mondd csak, ember… – duruzsolta a vámpír vészjóslón. –
Mit mond a törvény arról, ha kezet emelsz egy vámpír
csicskására?
Zeke megdermedt, de ezt az emberek nem ve ék észre,
mivel még mindig Sakálra meredtek. Lá am, hogy harag
suhan át az arcán, de hallgato , miközben Sakál közelebb
nyomult a férfihoz, fölé tornyosulva.
– Hadd halljam!
A férfi nagyot nyelt.
– Halálbüntetéssel sújtható az, aki kezet emel egy
különleges billoggal elláto segítőre a tulajdonosa kifejeze
engedélye nélkül, uram.
– És látod rajta Salazar jelét?
– Nem, uram.
– Akkor takarodj az utamból! – folyta a Sakál ugyanazon a
szelíd, baljóslatú hangon. – Mielő kitépem a szívedet az
arcátlanságod mia , és megeszem a szemed lá ára. Elég időt
vesztege em már i .
A férfinak nem volt kedve ellenkezni. Elsápadt, úgy tűnt,
fennhéjázó stílusa a bátorságával együ odale .
– Kí… kísérjétek a vendégeinket Mr. Stephen irodájába! –
parancsolta az őröknek. – Tájékoztassátok a helyzetről! Lehet,
hogy a herceg társaságában időzik, ezért szóljatok neki, hogy
fontos.
– Igenis, uram. – Az őrök előreléptek, és enyhén
meghajoltak Sakál elő . – Kérem, kövessenek minket, uram!
Habozás nélkül megfordultak és elmasíroztak az
ellenőrzőpont melle , miközben a másik ember inte nekünk,
hogy mehetünk.
Hihetetlen volt. Átjuto unk a kapun harc nélkül. Senkit
sem kelle megölnünk, aki el akarta volna vinni Zeke-et.
Sakálnak sikerült eljátszania. Én nem így csináltam volna – és
abban sem voltam biztos, hogy sikerült volna. És továbbra sem
tértem napirendre afele , hogy kiállt Zeke melle . Nem
engedte, hogy elvigyék, bár talán ronto volna a bejutási
esélyünkön, ha túlzo an ragaszkodik Zeke-hez.
Zeke csendes, töprengő arckifejezése lá án megérte em,
hogy hozzám hasonlóan ő is ledöbbent.
Az őrök végigveze ek minket az utcán, el számos kisebb
saroképület melle , majd fel egy hosszú, betonból épült
lépcsősoron az első torony aljánál lévő széles, duplaszárnyú
ajtókhoz. Egy másik őr ajtót nyito nekünk, mi pedig
beléptünk a hatalmas előcsarnokba, ahol zöld és fekete
oszlopok sorakoztak a fal mentén, és egy méretes fa íróasztal
állt elöl. Az ajtó mögö újabb biztonsági ellenőrzőpont várt
ránk, ahol elő ünk két ember tetoválását szkennelték be, hogy
továbbmehessenek.
Mégis mennyi biztonsági intézkedésre van szüksége a hercegnek?
– töprengtem, miközben az íróasztal másik oldalán ülő őrök
gyanakodva figyeltek minket. Tényleg annyira paranoiás, hogy
ennyi őrre van szüksége, vagy a peremen kialakult helyzet mia
van? Elméletileg egy város vámpírura nem fél holmi szélhámos
emberektől, de még vámpíroktól sem a saját tornyában.
Egy kosztümöt viselő, szőke hajú nő várt minket az
ellenőrzőpont másik oldalán, és inte az őröknek, hogy
engedjenek át minket. A közeledtünkre meghajolt, majd
kiegyenesedve ragyogó mosollyal ajándékozta meg Sakált.
Hallo am, hogy lüktet a szíve, éreztem a félelme szagát, bár
jól palástolta. Tulajdonképpen i minden ember félelemtől
bűzlö .
– Üdvözlöm a herceg tornyában, uram! – köszöntö e
határozo an a nő, miközben Sakál mohó tekintetével
elégede en szemrevételezte a nő alakját. – Mr. Stephen
titkárnője vagyok. Kérem, kövessenek, megmutatom az
irodáját! Mr. Stephen épp megbeszélésen van, de amint lehet,
a rendelkezésükre áll.
– Ajánlom is – morogta Sakál.
A titkárnő nem muta a semmilyen érzelem jelét, bár a
szívverése felgyorsult, és a cipője idegesen kopogo , ahogy
beljebb vezete minket a toronyban.
Másra összpontosíto am, hagytam, hogy a gondolataim
elkalandozzanak, valami mást keressenek.
O volt. Éreztem. Éreztem őt, nagyon közel, de… ala unk.
Valahol a torony ala , épp csak az épelméjűség határán
egyensúlyozva.
Tarts ki, Kanin! Mindjárt jövünk.
A nő a fényesen kivilágíto előcsarnokból egy hosszú,
félhomályos folyosókból álló útvesztőbe vezete bennünket,
cipője sarka ütemesen kopogo a járólapon. A folyosók
többnyire üresek voltak. Nem szűrődö ki fény sem az ajtók,
sem a szomszédos szárnyak alól, és nem lá unk egy embert
sem, egyetlen nő kivételével, aki a padlót sikálta egy
felmosóronggyal. Majdnem olyan hideg volt a toronyban,
mint kint. Zeke lehelete meglátszo a levegőben, ahogy egyre
mélyebbre hatoltunk a labirintusban, és félhomály borult
ránk. A torony sötét, merev és barátságtalan volt, bár sokkal
tisztább és jobb állapotú, mint amiket eddig lá am.
Kinyílt egy ajtó, és két öltönyös férfi lépe ki. Mindke ő
magas és sápadt volt – vámpírok, tökéletesen beállíto hajjal
és kifogástalan öltözékben. Megfeszültem, amikor észreve ek
minket. A titkárnő biccente feléjük, ahogy elhaladtunk
melle ük, de rá se hederíte ek, minket néztek csillogó
szemmel, halvány mosollyal. Kész voltam előkapni a
kardomat, ha ránk támadnak, de szóváltás nélkül
továbbengedtek minket, és folyta uk utunkat a folyosón.
Eltöprengtem, vajon ők lennének-e a ke es típusú vámpírok, a
vámpírok társadalmának nemesei, akikről Kanin mesélt. Az is
elgondolkodtato , hogy mit csinálhatnak egész este ebben a
hatalmas toronyban. Kanin elmagyarázo valamennyit a
vámpírok politikájából, mielő elváltak útjaink: hogy
folyamatosak a hátbatámadások, a taktikázás, a felfelé törtetés
a ranglétrán, hogy egyre közelebb férkőzzenek a herceghez.
Akkoriban elengedtem a fülem melle , mert egyáltalán nem
vágytam a városi vámpírok közé. Most azt kívántam, bár
jobban odafigyeltem volna.
– Erre tessék! – A nő kinyito egy ajtót, és egy hatalmas,
rendben tarto irodába vezete bennünket. – Mr. Stephen
hamarosan i lesz.
Belépve körbenéztem, és igyekeztem elfojtani az
undoromat. A csicskások eladják és elárulják a saját fajtájukat,
cserébe rendkívül jól gondjukat viselik. A talpam puha
szőnyegbe süppedt, az ablakokat súlyos függönyök takarták,
kint tartva a hideget. Fénylő mahagónira polírozo hatalmas
íróasztal foglalta el a szoba egyik sarkát, polcok és
iratszekrények ve ék körül. Sokkal melegebb volt, mint a
folyosókon, feltehetőleg azért, mert a tűz vidáman ropogo a
szoba másik végében álló márványkandallóban.
Megdöbbente , hogy a vámpírok megtűrik a tűz jelenlétét az
épületen belül – bármennyire jól uralható volt is –, de
bizonyára nem engedhe ék meg maguknak, hogy a
drágalátos emberük halálra fagyjon.
A szemközti falnál egy bőrkanapé állt, rajta párnák, azokon
gondosan összehajtogato takarók, mintha a csicskás i
aludna, ráadásul gyakran. Egy tárgyra figyeltem fel a
megviselt bőrön. Egy nyito könyv volt, lefelé fordítva a
karfán. Akaratlanul is közelebb léptem, és előrehajolva
elolvastam a címet. Egerek és emberek. John Steinbeck.
Felpillantva elnéztem a kanapé fölö , és meglá am, hogy egy
másik polc áll a sarokban az ablaknál. Roskadozo a
könyvektől, életemben nem lá am még ennyit. Egy pillanatig
enyhe irigységet éreztem.
Amikor még Allie, a peremlakó voltam, én is könyveket
gyűjtö em, ahol csak rájuk akadtam. Természetesen a
peremen súlyosan törvénybe ütköző volt ilyeneket birtokolni.
A vámpírok nem akarták, hogy a szarvasmarháik tudjanak
olvasni – még a végén valamilyen képük lesz arról, milyen
volt egykor az élet. De az egyik legnagyobb titkom az, hogy
tudok olvasni. Anyukám taníto meg, amikor még élt, és
foggal-körömmel ragaszkodtam ehhez az örökséghez. Ezt az
egyet nem vehe ék el tőlem a vámpírok.
Amikor azonban Kanin vámpírrá változtato , hátra kelle
hagynom a gyűjteményemet, és elége ék azok az emberek,
akik beköltöztek az egykori o honomba. Sokévnyi erőfeszítés
le hamuvá egy pillanat ala .
De a csicskások félelem nélkül olvasha ak. Ha akarták,
lehete könyvgyűjteményük, és nem kelle rejtegetniük a
kutakodó tekintetek elől. Nem kelle lopniuk, és napról napra
élniük, sem összebújni egy bará al egy mocskos takaró ala ,
nehogy halálra fagyjanak. Nem, mindenük megvolt, amire
csak vágyha ak, mindössze annyi volt az ár, hogy eladják a
saját fajtájukat.
Igazán kedves.
– Továbbra is azt mondom, hogy ez nem jó ötlet – szólalt
meg Zeke a hátam mögö . – Azok a vámpírok a folyosón. Ha
a herceg rájön, kik vagyunk, nem fogjuk tudni kiverekedni
magunkat az épületből vissza a peremre.
– Ne legyél már ilyen nyámnyila! – mondta Sakál, és
hallo am, hogy leereszkedik az asztal melle i egyik székbe,
feldobva csizmás lábát az asztallapra. – Mondtam már, hogy
Salazar nem ismer minket. És más sem. Jobb úgy tenni,
mintha idetartoznánk, mintsem elkapjanak se enkedés
közben. Úgyhogy lazíts, csicskás! – Hallo am, hogy vigyorog,
és szinte éreztem, hogy Zeke megborzong. – Vámpírok
vagyunk. Mi baj történhet?
Felfigyeltem valamire a polcon. A sötétebb, fakóbb könyvek
közül kilógo egy színes. Úgy éreztem, valami húz felé. Az
agyam hátsó zuga nyaggato , hogy kerüljem meg a kanapét,
és menjek oda a polchoz. Ahogy a vékony borítóért nyúltam,
rossz előérzet le úrrá rajtam.
– Allie? – kérdezte Zeke, de alig hallo am, miközben
megérinte em a könyv gerincét. – Mit csinálsz?
Kihúztam a könyvet, mire az agyam lekapcsolt, és a
gyomrom összeszorult. Csillogó állatok táncoltak egy képes
gyerekkönyv borítóján, amit betéve tudtam. A polcon lévő
többi könyvvel ellentétben ez koszos és szakadt volt, penészes
folt éktelenkede az egyik sarkában. Azonnal felismertem. Ez
anyukám könyve volt, amit több száz alkalommal felolvaso
nekem még gyerekkoromban, aminek az elvesztését a
leginkább bántam. A hideg átjárta az egész testemet. Ha ez i
van, az csak egy dolgot jelenthet…
Az ajtó nyikorogva kinyílt, léptek hangzo ak a szobában,
majd egy hang, amit azonnal felismertem.
– Köszönöm, hogy megvártak. Mr. Stephen vagyok, Salazar
herceg segítője. Úgy értesültem, a herceget kívánják látni.
Lassan megfordultam, és Cingár fakó tekintetével találtam
szemben magam.
 11. FEJEZET

MEGVÁLTOZOTT.
Cingár magas, vézna, rongyokba öltözö madárijesztőként
élt az emlékezetemben, akinek szalmaszőke haja és ijedt,
vizenyős kék szeme van. Az ajtóban álló személy – aki négy
fegyveres vámpír és két ember társaságában érkeze – szintén
magas és sovány volt, de zakót viselt, és aktatáskát tarto
egyik eres kezében. Most már nem volt annyira vézna, a haját
rövidre vágta és hátrafésülte, lecserélve az egykori borzas
madárfészket.
De leginkább a tekintete és a tes artása változo meg. A
peremen Cingár folyton-folyvást összerezzent, egész életét
se enkedéssel töltö e, és rám támaszkodo a túlélés
érdekében. Mindenkitől és mindentől re ege , és gyakran le
gúny tárgya, amiért elvárta tőlem, hogy megmentsem,
ahelye , hogy kiállt volna magáért.
Más le a kiállása: kihúzta magát, hangja és arckifejezése
határozo nak, már-már arrogánsnak tetsze . De talán ez a
kísérőinek, a fegyverekkel és nyílpuskákkal – amelyek
kisebbek voltak annál, amitől Zeke megvált – felszerelkeze
két embernek és négy vámpírnak volt köszönhető. Cingár
lá án éreztem, hogy valami – remény, rendíthetetlenség,
hitetlenkedés – darabjaira hullik és meghal bennem. Mindig is
foglalkoztato , hogy mi történhete vele, és vajon tényleg
felado -e a hercegnél, amikor rájö , mi vagyok. Mélyen belül
reméltem, hogy tévedek.
De i volt. Ő volt Salazar személyes segédje, aki úgy
meredt rám, mintha szellemet látna.
– A… Allie? – kérdezte su ogva, re egő hangon, miközben
az őrök egyre növekvő nyugtalansággal figyeltek. – Nem. Ez
nem lehetsz te. Halo nak kellene lenned.
 – Cingár… – szólíto am meg, és te em egy lépést felé.
Kipa ant a folyosóra, és vadul hadonászni kezde .
– Állítsátok meg! – visíto a az őröknek, akik azonnal
nyílpuskát ránto ak, és egyenesen a szívünkre céloztak. Sakál
káromkodva felpa ant a székről, Zeke pedig feszülten a
fegyvere után tapogatózo . – Állítsátok meg az összeset! A
lány azért jö , hogy megöljön.
– Nem azért jö em! – kiálto am, feltartva a kezemet.
Fakarók szegeződtek a mellkasomra, amitől összeszorult a
gyomrom. A fenébe is, ha nem tisztázom a helyzetet,
mindannyiunkat nyársra tűznek, mint a patkányokat. –
Cingár, várj! – kérleltem kétségbeese en. – Nem mia ad
jö em. A herceget akarjuk látni, ennyi. Azt sem tudtam, hogy
i vagy.
Ismét bekukkanto a szobába gyanakvó, rideg tekinte el.
– Nem hiszek neked.
– Higgy, amit akarsz. Az igazat mondom. – Továbbra is
feltarto am a kezem, ahogy visszaaraszolt a szobába. – Nem
mia ad vagy másért jö ünk. A herceggel szeretnénk
találkozni.
Zeke-re, majd Sakálra néze , aztán ismét rám.
– Nem lenne szabad i lenned, Allie – vete e a szememre,
és úgy hangzo , mint régi, mogorva énje. – Salazar úr azt
mondta, hogy halo vagy. Azt ígérte, hogy végez veled. Nem
lenne szabad i lenned.
Bosszúság és valami sötétebb éledt fel bennem.
– Bocs, hogy csalódást okozok, de még élek.
Cingár résnyire húzta a szemét, majd undok kifejezéssel az
arcán az őrökhöz fordult.
– Tartóztassátok le őket! – vakkanto a, mire az őrök
kihúzták magukat. – A herceg elé akarnak járulni? Majd
teszünk róla. Biztos vagyok benne, hogy az úr nagyon szívesen
fogadja őket.
Majdnem felmordultam, amikor a két vámpír kinyújto
karral megindult előre, míg a többiek ránk szegezték a
fegyvereiket. A fenébe is! Most mi legyen! Képtelenség volt,
hogy túljárjunk az elit őrség tagjainak eszén, pláne úgy nem,
hogy egy egész toronnyi vámpír választo el minket a
kijára ól.
Még ha Sakállal ki is juto unk volna, Zeke-et még azelő
darabokra tépik, hogy elérnénk a recepciót. És ha sikerült
volna is elszöknünk, sose jutunk majd vissza. Cingár tudta,
hogy i vagyok, és hamarosan a herceg is értesül róla. Zeke-re
és Sakálra sandíto am, hogy lássam, van-e valami remek
tervük, de ugyanolyan komorak voltak, mint én. Nem volt
menekvés. Elkaptak minket.
Ökölbe szoríto am a kezem, amikor az egyik őr megfogta a
katanám tartóját, és leemelte rólam. Alig bírtam türtőztetni
magam, hogy ne törjem el közben az orrát. A kardom nélkül
meztelennek éreztem magam. A másik őr fekete fémbilincset
akaszto le az övéről, és a karom felé nyúlt.
– Erre semmi szükség, Cingár – kértem, miközben a vámpír
a hátam mögé ránto a a karomat, és a csuklómra csa into a a
pántokat. A lánc megránto , súlyos és nehéz volt,
egyértelműen vámpírokra tervezve.
– Most már Stephen – javíto ki Cingár önelégülten. – Mr.
Stephen. Én döntöm el, mi szükséges i , Allie. – Halvány
vigyor torzíto a el az arcát, miközben felszegte az állát. –
Többé senki sem mondhatja meg nekem, mit tegyek.
Kénytelen voltam végignézni, ahogy Sakált és Zeke-et is
megfosztják a fegyvereiktől, és megbilincselik őket. Sakál a
szemét forga a, és úgy tűnt, az egész jelenet idegesíti, de Zeke
elsápadt, amikor elve ék tőle a pisztolyt és a macsétát, és
ráka into ák a bilincseket. Rám néze , lá am az arcán a
lemondást, hogy arra számít, nem jut ki innen élve.
Sajnálom, Zeke. Nem akartalak belerángatni. Kiju atom
magunkat innen valahogyan. Ígérem.
Miután megbilincseltek minket, Cingár elégede en
bólinto , fakó tekintete elidőzö rajtam.
– Erre! – jelente e ki pöffeszkedve, mintha egy túrára
invitálna. – Salazar herceg már vár minket.
Az egyik őr a vállamnál fogva megtaszíto a
nyílpuskájával, én pedig elindultam, követve egykori
barátomat a vámpírtorony folyosóin.
A ROHADT ÉLETBE, nem így akartam Salazarral találkozni –
letartóztatva és láncra verve, védekezésre képtelenül a többi
vámpír közö . Nagyon rossz fordulatot ve ek az események,
de mindössze annyit tehe em, hogy blöffölök a herceg elő .
Eltöprengtem, vajon Sakálnak van-e már terve, készül-e
valamilyen beszéddel vagy átveréssel, hogy élve kiju asson
minket innen. Elvégre ő ismeri a vámpírok politikáját, nem én.
Természetesen először is ő volt az oka, amiért ebbe a szarba
keveredtünk.
Szere em volna beszélni vele és Zeke-kel is, de az
oldalunkon álló őrök mia ez lehetetlen volt.
Eljuto unk két működő felvonóhoz a folyosó végén, ahol
Cingár gyanakvón méregete minket, amikor kinyíltak az
ajtók.
– Vigyétek őket a legfelső emeletre! – utasíto a a négy
vámpírőrt, ő pedig a folyosó másik végében lévő lift felé
indult. – O találkozunk.
Gyáva, gondoltam, miközben Cingár belépe a liftbe két
ember testőre kíséretében. Mosolygo , karba téve a kezét,
ahogy az ajtók bezárultak. Gyanítom, nem akar egy légtérben
lenni a vámpírral, akit hátba támado .
Az őrök elővont fegyverekkel betereltek minket a liftbe, és
megálltak a sarokban, míg mi középen szorongtunk. Az ajtók
bezáródtak, a doboz sötétségbe borult, a lift pedig
megmozdult.
A fogamat csikorgatva feszengtem. Voltam már liftben
egyszer, egy rozoga, rosszul építe változatában, ami
recsege , ropogo és szikrázo . Akkor a ól féltem, hogy
bármikor lezuhanhat. Nem szeretem az apró, szűk helyeket,
ahonnan nincs kiút – re entő ideges leszek tőlük. Az őrök
maguk elé meredtek kivont fegyverrel, de nem ránk
irányíto ák őket. Ügyet sem vete ek ránk. Próbaképpen
megránga am a csuklómat szorító láncokat. Ha
kiszabadítha am volna a kezemet, felkészülten lecsaphatok az
első menekülési lehetőségre. Sajnos a bilincsek kitarto ak.
Nem mehe em sehova.
Sakál a fülemhez hajolt.
– Elfelejte él mesélni a kis barátodról – mormogta, és ha az
őrök hallo ák is, nem adták jelét. – Jó le volna megosztanod
ezt a kis információmorzsát, mielő eljövünk a herceg
tornyába.
– Nem hi em, hogy i látom viszont – su ogtam. – És már
úgysem számít. Remélem, formálódik már valami terv abban
a csavaros fejedben, mielő a herceg letépi.
– Rajta vagyok.
– Nem ártana gyorsabban.
A hozzám legközelebb álló őr rosszindulatú pillantást
vete rám, és figyelmeztetőn kivillanto a a fogait.
Válaszként én is, majd előrefordultam, és figyeltem az ajtó
fele felvillanó számokat: 10… 12… 14… 16… Mégis milyen
magasra megy ez a szerkezet?
Minden egyes emele el távolabb kerülünk a kijára ól, és
közelebb a vámpírúr odújához.
– Allie – dünnyögte Zeke. Szinte alig hallo am, bár közel
álltunk egymáshoz. A helyzet és a minket minden oldalról
körülvevő vámpírok ellenére a hangja és az arckifejezése is
nyugodt maradt. Túlságosan nyugodt. – Ha nem jutunk ki
élve… Örülök, hogy megtaláltalak. Jó volt ismét látni.
Mormogva felé hajoltam, lehalkítva a hangomat.
– Még csak ne is gondolj ilyenre, Zeke! – sziszegtem. Nem
tudtam, hogy dühítőnek vagy rémisztőnek találom-e a szavait.
– Emberek várnak rád Édenben. Nem fogsz i meghalni.
– Semmi gond. – Zeke megpróbálkozo egy halvány
mosollyal. – Nem félek a haláltól. Csak azt kívánom… –
Elhallgato , fájdalom suhant végig az arcán, majd megrázta
magát. – Hagyjuk! Most már nem számít. Csak… szeretném,
ha megígérnél nekem valamit.
Fogalmam sem volt, hogy mennyire leszek képes ígéreteket
betartani. Nagyon reméltem, hogy nem arra kér, menjek
vissza Édenbe, és mondjam el a családjának, hogy megölték.
Nem tudtam, képes lennék-e megtenni, ha kijutok. De ha
Zeke-ről volt szó, nehéz volt nemet mondani.
– Mit szeretnél? – su ogtam.
Kék tekintete komoly és ünnepélyes volt.
– Ne változtass át! – su ogta, amitől jeges rémület
szoríto a össze a gyomromat. – Még ha haldoklom is, ne
tegyél eggyé közülük. Csak engedj elmennem!
– Zeke… – A torkom hirtelen elszorult.
Zeke előrehajolt, a homlokomnak támaszto a a sajátját, és
lehunyta a szemét.
– Kérlek – su ogta, forró lehelete hideg bőrömet ciróga a. –
Én nem… Képtelen lennék az örökkévalóságig vámpírként
élni. Nem bírnék. Ígérd meg, hogy ha arra kerül a sor, akkor
elengedsz!
– Hagyjalak meghalni? – nyögtem ki.
Először tiltakozni akartam. A gondolat, hogy elveszíthetem,
nyers, tátongó sebet ejte a lelkemen, ami egyszerre volt
megdöbbentő és rémisztő. Távol tarto am magam
mindenkitől, hogy elkerüljem az ilyen kötődéseket. Az én
világomban az emberek meghaltak. Csak úgy maradha ál
életben, ha érzéketlenné teszed magad a veszteséggel
szemben, és továbblépsz.
De Zeke-et… nem veszíthe em el. Ha haldokolt volna, és
i tarthatom, ha csak egy aprócska esély le volna a
megmentésére, élek vele. Még ha nem is voltam vámpírúr, és
Zeke átváltoztatásakor valószínűleg vesze et csináltam volna
belőle, akkor is élek a lehetőséggel. Vagy megkértem volna rá
egy másik, erősebb vámpírt. Talán Kanint. Kanin vámpírúr
volt, bár ő átokként tekinte a halhatatlanságra, és
valószínűleg vonakodo volna átváltoztatni egy számára
teljesen idegent. Nem érdekelt. Valahogy meggyőztem volna.
Nem hagytam volna, hogy Zeke úgy haljon meg, hogy nem
próbáltam megmenteni.
Aztán rájö em, mennyire önző vagyok.
Tényleg megpróbálnád átváltoztatni Zeke-et, bár mindennél
jobban re eg a ól, és még a gondolatát is gyűlöli annak, hogy
vámpír legyen? Kanin választást kínált neked. Tisztelt annyira,
hogy megengedje, hogy meghozd a döntést.
– A fenébe is, Zeke! – morogtam. – Tényleg azt kéred tőlem,
hogy ölbe te kézzel nézzem végig a halálodat?
Zeke kinyito a a szemét, az arca egészen közel volt az
enyémhez. Gondolatban az őrök eltűntek. Sakál sem volt o .
Csak én és Zeke, egymással szemben a sötétben.
– Sajnálom – su ogta. – Tudom, hogy önző dolog, de én
 j g gy g
nem vagyok olyan, mint te, Allie.
Vérig sértve elhúzódtam, majd vicsorítva kivillanto am a
fogaimat.
– Úgy érted, gonosz és lelketlen?
– Úgy értem, nem vagyok olyan erős, mint te – jelente e ki
Zeke komolyan. – Én képtelen lennék megtenni, amit te, ami
ahhoz kell, hogy vámpír legyek. Kérlek! – A tekintete
könyörgö . – Ha arra kerül sor, hagyj meghalni emberként!
Ígérd meg, hogy elengedsz!
– Nem tagadhatod meg tőle a választás szabadságát –
dünnyögte Sakál a vállam mögö , amivel meglepe . – Kell
hozzá egy bizonyos beállíto ság, hogy valaki olyan legyen,
mint mi. Ha olyasvalakit változtatsz át, aki nem tud
megbirkózni a helyze el, azzal csak azt éred el, hogy kimegy
a napra, és végez magával. Lá am már ilyet. Jobb, ha hagyod
meghalni a kis vérzsákot, ha ezt akarja.
– Menjetek a francba mindke en! – morogtam, és
elfordíto am az arcomat. Zeke tekintete továbbra is rajtam
függö , én pedig összeszoríto am a szemem. – Rendben –
su ogtam. – Ha ezt akarod, Zeke, akkor megígérem, hogy
nem változtatlak át. De ez azt jelenti, hogy nem adhatod fel. –
Kinyito am a szemem, és határozo an ránéztem. – Nem
halhatsz meg harc nélkül. Ígérd meg nekem, hogy harcolni
fogsz, ameddig csak kell. Még nem haltunk meg.
Zeke halványan elvigyorodo .
– Tulajdonképpen te már igen – su ogta, és ha le volna
szabad kezem, lekevertem volna neki egyet. – De a szavamat
adom, vámpírlány. Nem szándékozom feladni. Vállvetve
fogunk harcolni, amíg csak bírok.

A LIFT CSILINGELVE MEGÁLLT, és az ajtók kinyíltak.

Cingár várt minket a másik oldalon, úgy mosolygo , mint
egy verebet fogo macska. Ember testőrei higgadtan
várakoztak mögö e.
– Erre! – trillázta, amikor az elit vámpírok kilöktek minket.
Zeke megbotlo , alig tudta visszanyerni az egyensúlyát,
mire rávicsoríto am arra, amelyik meglódíto a. Tekintetem
az őr válla köré kanyaríto katanámra ese . Rezzenéstelen
arccal inte a folyosón a nyílpuskával, előreterelve minket.
Ez a folyosó díszesebb volt, mint az előzők. Vastag, vörös
szőnyeg fedte a félhomályos folyosót, a beugrókban mindkét
oldalon lámpák. Hatalmas festmények lógtak a falon: egy
békés vidéki kép, egy városi utca tele fényekkel és
emberekkel, kerítésnél legelésző lovak. Jelenetek egy
számomra ismeretlen világból.
A szemem megakadt egy hegyvonulatot ábrázoló
festményen, a havas csúcsokat piros és rózsaszín pe yezte. A
napfelkelte, amit soha többé nem nézhe em végig.
A folyosó végén két hatalmas duplaszárnyú ajtó állt,
mindkét oldalát egy-egy vámpír őrizte. A közeledtünkre
Cingár feltarto a a kezét, és mosolyogva felénk fordult.
– Várjatok egy pillanatot i ! – mondta. – Értesítem a
herceget a jö ötökről. – Vizenyős tekintete a hátunk mögö
álló őrökre siklo . – Gondoskodjatok arról, hogy a vendégeink
ne mozduljanak innen. Ha bármivel próbálkoznak, lőjetek, ha
kell, de hagyjátok őket életben. – Ekkor rám mosolygo ,
tekintélye magabiztosságot kölcsönzö neki. – Nem
szeretnénk megtagadni a hercegtől a szórakozást.
Egykor talán dühös le em volna, most azonban csak
zsibbadtságot éreztem. Mi történt veled, Cingár? – töprengtem,
miközben távolodo . Az ujjával cse inte az egyik őrnek, aki
kinyito a elő e az ajtót. Ennyire gyűlölsz, amiért elmentem?
Vagy mindig megvete él, még akkor is, amikor peremlakók voltunk?
– Igazán bájos fickó – dünnyögte Sakál, amikor az ajtó
becsukódo . – Biztosan országos cimborák voltatok.
Remélem, nem bánod, ha azt mondom, kitépem majd a
nyelvét az orrlyukán keresztül, és megetetem vele.
Zeke közelebb lépe , vállával súrolta az enyémet.
– Jól vagy? – érdeklődö szelíden, az arcomat figyelve.
Bólinto am. Nem gondolha am Cingárra. Salazarra kelle
koncentrálnom, hogy mit mondok neki, miután belépünk az
ajtón. Vajon mit akarhat? Mit mondhatnék, amivel elnyerném
a vámpírherceg tetszését? A városa szétesőben, úgyhogy talán
érdekelné, mit tudunk Sarrenről és a másik laboratóriumról.
Vajon tudja, hogy Kanin ennyire közel van, pontosan a tornya
ala ? És ha Kanin i van, akkor valószínűleg Sarren is.
A hideg futkoso a hátamon a gondola ól, hogy Sarren a
közelben lehet. Ha most megtalálna minket…
A rohadt életbe, nem fogok i meghalni! Túl messzire
juto unk. Salazar vámpírúr, és teljes mértékben a kegyétől
függünk, de még nem állok készen a halálra. És azt sem
fogom hagyni, hogy Kanin vagy Zeke meghaljon. Bármibe
kerüljön is, mindannyian élve fogunk távozni innen.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és Cingár jelent meg, arcán
levakarhatatlan mosoly.
– Vezessétek be a foglyokat! – parancsolta, én pedig ökölbe
szoríto am a kezem a hátam mögö . – A herceg fogadja őket.
Kezdődik a műsor.
Miközben az őrök beveze ek minket az ajtón, Zeke komor,
ünnepélyes tekinte el rám néze . Emlékezz, mit ígértél! –
üzente a tekintete, mire összeszorult a torkom. Erre nem
kerülhete sor. Nem hagyha am.
Az ajtó nyikorogva becsukódo mögö ünk.
Először nem tudtam felmérni a helyiséget, mert olyan
hatalmas és félhomályos volt. Szinte a teljes szemközti falat
üveg boríto a, amin át az éjszakai égboltot és a másik két
vámpírtorony körvonalát lehete kivenni a sötétben. A falnál
egy méretes, sötét és fényes íróasztal foglalt helyet, de inkább
az elő e álló illető vonta magára a figyelmünket, aki az
asztallapnak dőlt.
Salazar herceg kíváncsian figyelt minket, ahogy beléptünk,
mintha valamilyen fura rovarok lennénk, amiket a padlón
talált. Még az asztalnak dőlve is látszo , hogy legalább
száznyolcvan centiméter magas. Tökéletesen szabo fekete
öltönyt viselt, koromfekete haja tökéletes hullámokban omlo
a vállára.
– Szóval te vagy Kanin lánya – jelente e ki egyenesen rám
nézve.

TUDTA, KI VAGYOK.
Salazar herceg, Új-Covington vámpírura, aki annyira
gyűlölte Kanint, hogy hetekig tartó hajtóvadászatot rendelt el
ellene a városban, amikor Kanin legutóbb i járt, tudta, hogy
ki vagyok.
Nem állt jól a szénám.
– Ne is fáradj azzal, hogy tagadod! – kérte a herceg mély,
ünnepélyes hangon. Enyhe akcentussal beszélt, amit nem
tudtam beazonosítani. – A barátod, Stephen már mindent
elmesélt rólad. Hogy hol éltél, hol aludtál, és kik voltak a kis
bandátok tagjai. Patkány és Lucas, így hívták őket, ha jól
rémlik. Mind jelöletlenek. A rendszeren kívüliek.
Gyors pillantást vete em Cingárra, aki oldalt állt, tekintetét
a vámpírúrra függesztve. Nyugodt arcán rajongás nyomait
véltem felfedezni. Felfordult a gyomrom, de kényszeríte em
magam, hogy ismét Salazarra nézzek, aki továbbra is engem
figyelt, bár nem adta jelét, mi jár a fejében.
– Nincs mondanivalód? – kérdezte, felvonva vékony,
elegáns szemöldökét.
– Mégis mit mondjak? – kérdeztem vissza. – Úgy tűnik,
mindent tud rólam.
Salazar mosolygo .
Megfordulva inte a ránk vigyázó, mereven álló őröknek.
– Vegyétek le róluk a bilincseket!
Az őr tisztelge , Cingár pedig összerezzent, majd rám,
aztán Salazarra néze , aki nyugodtan figyelte a jelenetet.
– Uram, biztosan jó ötlet?
Én magam is megdöbbenve a hercegre meredtem, amikor
az egyik őr mögém lépe , és a bilincs zárjába csúszta a a
kulcsot. Salazar felkapo egy vérrel teli borospoharat az asztal
sarkáról, és elgondolkodva meglötykölte a folyadékot.
– Újak a városomban – jelente e ki, miközben a bilincsek
lehullo ak, és szabaddá vált a kezem. – Nem kívánok
udvariatlannak tűnni. A törvény kimondja, hogy a látogatóba
érkező fajtatársaimat vendégként kell fogadnom, hacsak nem
jelentenek egyértelmű fenyegetést. És ők nem. Nem kell láncra
verve tartanom őket, ha végezni akarok velük.
Döbbenten figyeltem, ahogy eloldozzák Sakált és Zeke-et is.
Amint lekerült róla a béklyó, Zeke megdörzsölte a kezét.
Tekintetem a katanámra siklo , ami továbbra is az őr hátára
volt akasztva, és szere em volna rávetni magam, hogy
elvegyem tőle. Re entően hiányzo a kardom, de nehéz le
volna visszaszerezni. Négy fegyveres vámpírral kelle volna
megküzdenem, ráadásul maga Salazar is i volt. Nem
akartam harcba bocsátkozni a város vámpírhercegével, mivel
Kanin már megmuta a, milyen erős tud lenni egy vámpírúr.
– Mr. Stephen – szólalt meg a herceg. Cingár továbbra is
mogorvának tűnt. – Kérem, értesítse a terem elő strázsáló
őröket, hogy a liftnél lévő folyosón várakozzanak. Azt is adja
át nekik, hogy nem akarom, hogy bárki megzavarjon, csak ha
élet-halál kérdésről van szó. Világos?
– Természetesen, uram.
Cingár meghajolt, és elhagyta a termet, közben
kifürkészhetetlen pillantást vete rám. Két ember testőre
kísérte. Mielő becsukódo az ajtó, hallo am, hogy beszél a
kinti őrökkel, majd távoztak. A négy fegyveres vámpír
azonban a szobában maradt.
Salazar kihúzta magát, megkerülte az asztalt, és a mögö e
lévő székbe zö yent.
– Foglaljatok helyet! – kérte udvariasan, a három szék felé
biccentve. Nem tehe ünk mást, leültünk, amit a vámpírherceg
mosollyal nyugtázo . – Kínálnék frissítőket is, de a ól tartok,
van egy kis gondunk, és a vérellátmány… megromlo .
Elnézéseteket kérem a városban uralkodó állapotokért. De
nyugodjatok meg, mindent megteszünk annak érdekében,
hogy urai legyünk a helyzetnek. – Tekintete Sakálra és Zeke-re
siklo , akik a két oldalamon ültek. – A ól tartok, előnytelen
helyzetbe kerültem – mondta Sakálhoz fordulva. – Ismerem a
lányt, de a te nevedhez még nem volt szerencsém.
– Sakál. – Átvete e egyik lábát a másikon, hátradőlt a
széken, és dermesztően higgadtnak tűnt. – Az egykori
Chicago exkirálya.
– Á! – Salazar Sakált méregetve bólinto . – Igen, hallo am
pletykákat a vámpírról, aki olyan várost uralt, amelyik csakis
emberekkel volt tele. Állítólag sereget toborzo , hogy
megdöntse a vámpírurak hatalmát, csak a terv nem úgy sült
el, ahogy remélte. – Sakál felvonta a szemöldökét, mire a
herceg elmosolyodo . – Szeretek informálódni az
ellenfeleimről – magyarázta, és a mosolya nem sok jót ígért. –
Kiértékelem a lehetséges fenyegetéseket, mielő annyira
elharapóznak, hogy már nem lehet őket figyelmen kívül
hagyni. Szívesen látlak i , fosztogatók királya, amíg nem
felejted el, hogy ki a herceg.
Tekintete egy ragadozóra emlékeztete , ahogy a másik
oldalamon ülő Zeke-re siklo .
– És ki ez az… ember?
Megdermedtem, de Sakál közbeszólt, mielő reagálha am
volna.
– Egy senki – jelente e ki a fosztogatók exkirálya hanyagul.
– Az enyém. Arra az esetre, ha megéhezem, mert amúgy elég
finom. Nem egy észkombájn, de csicskás létére elég
szórakoztató. Úgyhogy megengedtem, hogy velem tartson.
Lá am, hogy Zeke egy pillanatig összeszorítja az
állkapcsát, nehogy mondjon valamit. Sakál elkapta a
tekintetemet, szája szeglete megrándult, én pedig a nyelvemre
haraptam. Micsoda egy rohadék vagy! – gondoltam, bár tudtam,
hogy mit csinál. Ne foglalkozz az emberrel! – ezt üzente a
hercegnek. Az ember lényegtelen. Ha Salazar tudta volna,
kicsoda Zeke valójában, hogy honnan jö … Nem, jobb volt,
ha a herceg azt hiszi, hogy Zeke egy senki, egy jelentéktelen
figura. Sakál jól te e, hogy elterelte róla a herceg figyelmét. De
a ól még nem kelle volna ennyire rohadtul elégede képet
vágnia.
– Hm. – A herceg bólinto , majd nagy
megkönnyebbülésemre úgy tűnt, elveszte e érdeklődését
Zeke iránt. – Nos, elég az udvariaskodásból! – jelente e ki, és
átható tekintete ismét megállapodo rajtam. – Kaninért jö él.
Megragadtam a székem szélét. Éreztem, hogy Zeke és Sakál
megdermed.
– Honnan tudja? – kérdeztem.
A herceg szélesen mosolygo , kilátszo ak a fogai.
– Mivel épp a tornyom legmélyebb szintjén kínozzák –
folyta a tárgyilagos hangon és a fájdalma téged szólít, az
utódját. Mert látod álmodban, hogy éhezik, hogy elveszi az
eszét az éhség, hogy vadállatként kapaszkodik a láncaiba.
Mert üvöltve megváltásért esedezik, és nem tudsz ellenállni a
nemződ hívásának. Ide vonzo , a városomba, és arra buzdít,
hogy megmentsd. De most nem mentheted meg.
Nagyot nyeltem. Salazar tarto a fogva Kanint. De hogyan?
Hogyan ve e el Sarrentől? Talán megölte a pszichopata
vámpírt, vagy Sarrent egyszerűen már nem érdekelte Kanin,
és i hagyta, hogy a herceg megtalálja?
Megráztam magam. Mindez nem számíto . Sarren elment,
ezért most a hercegre kelle összpontosítanom.
– Miért teszi ezt vele? – su ogtam. – Megpróbálta
megtalálni a Vörös Tüdő és a vesze ség ellenszerét.
Megpróbált megmenteni mindent.
– Elárulta a fajtánkat, amikor felkereste a tudósokat. –
Salazar hangja hirtelen rideg és ijesztő le , a szemében
gyűlölet csillant. – Eladta a saját fajtáját, engedte, hogy az
emberek kísérletezzenek azokon, akiknek uralkodniuk kelle
volna fele ük, és ő a felelős a városokon kívüli abnormális
jelenségekért. – Salazar hátradőlt, összeszedte magát, de a
hangja továbbra is vérfagyasztóan szólt. – Megbocsáthatatlan,
amiért engedte az embereknek, hogy azt tegyék a
fajtársainkkal. Aminek a létrehozásában segédkeze , az
mindannyiunkat a pokol legmélyebb bugyraiba taszíto .
Kanin megszenved a bűneiért. Egy egész örökkévalóság áll a
rendelkezésemre, hogy végignézzem, ahogy vonaglik és
üvöltözik, és azzá válik, amit létrehozo . Úgy érzem, méltó
befejezés. – Salazar rám szegezte hideg tekintetét. – Talán
szeretnél csatlakozni hozzá?
Óvatosnak kelle lennem.
Egyetlen rossz szó vagy mozdulat, és Kanin társaságában
találjuk magunkat, a falhoz láncolva, várva, hogy az éhség
elvegye az eszünket.
– Biztosan meg tudunk egyezni – fogtam bele tapogatózva.
– Talán felajánlhatunk valamit Kanin életéért cserébe.
– Igazán? – A vámpírúr kedélyesen felvonta a szemöldökét.
– Hadd halljam, Kanin lánya! Szerinted mennyit ér meg az ő, a
több milliárd ember és vámpír élete, akiknek a pusztulásában
segédkeze ?
– Mit szólsz a városodhoz? – szólt közbe Sakál, mire
Salazar meglepe en felé fordult. – Mit szólsz, ha elárulnánk,
mi folyik valójában odakint, és a nevét annak, aki véget vethet
ennek?
A herceg rendkívül lassan hátradőlt, átható, fekete szeme
Sakálra tapadt.
– Hallgatlak – mondta halk, kimért hangon.
– Ez a járvány nem a semmiből tört elő – folyta a Sakál. –
Valaki ebben a városban hozta létre a vírust, majd
rászabadíto a a lakosságra. Túlságosan hasonlít a Vörös
Tüdőhöz, ezért nem lehet véletlen. Tudjuk, ki te e. Valójában
őt akarod, mert nála van az ellenszer.
Az ellenszer? Eltöprengtem, vajon mennyi igaz ebből, és
mennyit talált ki Sakál. Valójában fogalmunk sem volt, hogy
Sarrennél van-e az ellenszer, vagy létre tud-e hozni egyet. Azt
sem tudtuk, hogy a városban van-e még. De Salazar felállt,
fenyegetőn fölénk magasodo , dermesztő és rideg
arckifejezéssel.
– Tegyük fel, hogy hiszek nektek – ajánlo a. – Hogy hívják
azt a személyt, aki ezt a poklot előidézte a városomban? Ki ez
a teremtmény, aki hamarosan azt is megbánja, hogy
megszülete ?
– Ha eláruljuk a nevét, elengedi Kanint? – kérdeztem.
Salazar üres, ijesztő tekinte el figyelt.
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz velem,
Kanin lánya – figyelmeztete halkan. – Csakis a saját
döntésem és a törvényeink mia vagy még életben. Csak egy
szavamba kerül, és rád is a nemződ sorsa vár. Úgyhogy talán
a saját életedért, és nem az ő életéért kellene alkudoznod.
Viszont – folyta a – a városom sorsa fontosabb, mint egy
vámpír léte. Még ha olyan elátkozo is, mint ő. Add meg
annak a nevét, aki felelős ezért a felfordulásért, én pedig…
fontolóra veszem a kedvedért, hogy… elengedjem-e Kanint.
Sakálra néztem, ő bólinto .
– Sarren – mondtam a hercegnek. – A neve Sarren. Talán
még emlékszik rá, jó pár hónappal ezelő járt már a
városában, Kanint kereste. Magas, kopasz, sebhelyes arcú, és
egy kicsit elmebeteg.
– Sarren. – A herceg hangja közömbösen csenge .
Megfordult, az ablakhoz sétált, és lenéze a városra.
Figyeltem az üvegben tükröződő komoly és töprengő
képmását, és türelmetlenül vártam a válaszát.
– Ezek komoly vádak – jegyezte meg a herceg komor
hangon, visszafordulva. A sarok felé néze . – Mit tudsz ehhez
hozzátenni… Sarren?
– Én azt mondanám – sziszegte egy hideg, hátborzongatón
ismerős hang a sötétből –, hogy az egyik kismadár hazugságot
csiripelt neked.
 12. FEJEZET

ITT VOLT.
Meghűlt az ereimben a vér. Talpra ugro am, Zeke és Sakál
is köve e a példámat, miközben egy sápadt, sovány,
hátborzongató mosolyú alak csusszant elő a félhomályból. El
is feledkeztem az őrökről, akik most körbeálltak minket,
kezüket a fegyvereikre téve. A szemem sarkából lá am, hogy
a herceg merőn figyeli, vajon mi fog történni. Én képtelen
voltam levenni a szemem Sarrenről.
– Nem túl bölcs dolog átverni a herceget, kismadár – búgta
Sarren, ahogy vigyorgó, visszataszítón sebhelyes arca
megjelent a fényben. Egyik mélyen ülő, fekete szemével
engem néze , a másik, kék kártyás vakon meredt előre. –
Miféle mérgező hazugságokat terjesztesz csak azért, hogy
megmentsd a nemződet?
– Én nem hazudok! – vágtam vissza, és mindennél jobban
szere em volna a kezemben tartani a kardomat. Valamit,
bármit, ami elválaszt tőle. A fenébe a herceggel és az elit
vámpírokkal! Jelenleg Sarren volt a legveszélyesebb dolog a
teremben, és nem hi em, hogy az őrök és a nyílpuskáik
képesek garantálni a biztonságunkat. – Tudjuk, hogy elmentél
Ó-Washingtonba, a másik laborba. Megtaláltuk a helyiséget,
ahol a még aktív vírusmintákat tárolták, és tudjuk, hogy
miután elvi ed őket, idejö él.
– Valóban? – Sarren közelebb suhant, mire egész testemben
megfeszültem. A jobb és a bal oldalamon álló Sakál és Zeke is
te re kész volt. Csak a herceg figyelt minket rendíthetetlen
nyugalommal. Eltöprengtem, vajon akkor is ilyen higgadt
lenne-e, ha tudná, hogy egy valódi szörnyeteget invitált meg a
tornyába. – Azt hiszem, csak az utolsó szalmaszálba
kapaszkodsz, kismadár – folyta a Sarren. – Amiből
elkészítheted az átverésed fészkét. Micsoda kusza háló is az!
– Elvi él valamit a laborból – kötö em az ebet a karóhoz,
nem engedve, hogy az őrülete magával ragadjon. – Idehoztad.
Rászabadíto ad a peremre. Ezért minden perembeli lekaparja
a saját arcát, és vért öklendezik az utcán. Miért? Miért
kockáztatsz egy újabb járványt? Még helyre sem jö ünk a
legutóbbi után.
– Hallod őt? – su ogta Sarren. Vagy nem hallo a a
kérdésemet, vagy figyelmen kívül hagyta. – Hallod a
sikolyait? Kísértenek álmodban a gyötrődése hangjai? Érzed a
fájdalmát, az elképesztő kínlódását? Ó, mennyire irigyellek!
– Azura kezeskedne értem – szólt közbe Sakál, nem
Sarrenhez, hanem a herceghez intézve a szavait. – Ó-
Washington hercegnője tudja, hogy Sarren a városában járt, és
az alagutakban rejlő titkos kormányzati labort kereste. Ha
megkérdezed, meg fogja erősíteni, amit az imént elmondtunk.
– Hol van Kanin? – förmedtem rá az elő em álló sebhelyes
őrültre. – Mit te él vele?
– Semmi sem maradt belőle – felelte Sarren álmatagon,
szinte kábultam – Többé már nem. Az elméje megtört. Pont,
mint az enyém. – Kuncogo , amitől a hideg futkoso a
hátamon. – Csak ő nem fog visszatérni. Nagyon sajnálatos.
Pedig annyira élveztem a beszélgetéseinket. De most nagyobb
cél vezérel. Bár hiányoznak a sikolyai. Micsoda dicsőséges dal
volt!
Kivillanto am a fogaimat.
– Nagyon remélem, hogy jól van – morogtam. – Esküszöm,
darabokra szaggatlak, ha nem.
Úgy tűnt, Sarren transzba ese . A szemét lehunyta,
finoman ide-oda ringatózo , vékony szája mosolyra torzult.
– Nem mentheted meg, kismadár – su ogta. – Már senkit
sem menthetsz meg. A rekviem kezdetét ve e, és amikor
elhangzik az utolsó hangjegy, az egyetlen taps az édes, örök
csend lesz. – Felemelte a karját, mintha hallaná és fogadná a
tapsot. – Egyre közeledik. Alig várom már, hogy felhangozzék
az utolsó akkord.
A herceg megrázta a fejét.
– Továbbra sem vagyok biztos abban, hogy értem, mi folyik
i – vallo a be lassan –, vagy hogy kinek kellene hinnem. De
az események fényében a ól tartok, kénytelen leszek
megkérni titeket, hogy maradjatok a toronyban. Vendégek
lesztek, de ne próbáljátok meg elhagyni az emeletet!
Hamarosan a végére járok az ügynek.
A fenébe! Nem pont erre számíto am, de még mindig jobb
volt, mint ha cellába vete volna.
– Őrség! – A herceg a vámpírok felé bólinto , akik a
parancsára vártak. – Kísérjétek a vendégeinket a szobáikba!
Gondoskodjatok róla, hogy ne szökhessenek meg! Ha
próbálkoznak, engedélyt adok a lelövésükre.
– Igenis, uram.
A herceg az ablak felé fordult, és rólunk megfeledkezve
lepillanto a városára.
Néhány őr elővont fegyverrel megindult előre, hogy
kikísérjenek minket a teremből. A többi őr Sarrent közelíte e
meg, aki továbbra is földöntúli állapotban álldogált a terem
közepén, csak a számára hallható dal ritmusára ringatózva.
Az őrült vámpírt nem érdekelte, hogy az őrök folyamatosan
megpróbálják felhívni magukra a figyelmét, úgy tűnt, teljesen
elvesze a saját gondolataiban. Végül az egyik őr kimerülten
felsóhajto , és megragadta a karját.
Sarren elképesztő gyorsasággal megfordult, keze a
gondolatnál is gyorsabban mozdult, és felhasíto a az őr
nyakát. A vámpír fojto , bugyborékoló hangot hallato , aztán
a feje hátrabillent, nyomában vér spriccelt, csak egy darabka
bőr tarto a a helyén. Vékony, ragyogó tőrét egy pillanatra
sem engedve el Sarren megragadta az őr nyílpuskát tartó
karját, majd megfordult, és célzo vele. Hallo am az íj
pendülését, majd a nyílhegy egyenesen Salazar mellkasába
fúródo , épp amikor a herceg megpördült.
Mindez egy szempillantás ala történt. Salazar fojto an
felkiálto , a mellkasát markolászva összerogyo , majd az
asztalba kapaszkodva próbált felegyenesedni.
A többi őr dühösen vicsoríto , és támadásba lendült, a
kardjukat elővonva rohamra indultak. A Sarrenhez
legközelebbi őr előránto a a kardját, és gyorsan felé sújto , de
Sarren kitért az ütés elől, közelebb lépe , és az őr álla alá
nyomta a tőrét, fel az agyáig. A tőrt kihúzva megfordult, és
arcán tébolyodo vigyorral néze farkasszemet a feléje
rohanó őrökkel.
Sakál üvöltve vete e bele magát a felfordulásba. Magához
ve e a halo őr kardját, és Sarrenre támadt. Zeke-hez
fordultam.
– Le a földre! – sziszegtem, és én is nekilendültem. De még
nem Sarren volt a célpontom. Lebuktam a fejem fele
elsuhanó kard elől, és az első halo őrhöz sie em. Az ujjaim
összezárultak a katanám markolata körül.
Egy ismerős kiáltásra megdermedtem. Épp időben
fordultam meg, hogy lássam, ahogy Sakál megtántorodik a
mellkasából kiálló tőr markolatát szorongatva, miközben
Sarren meglöki. A két őr a közelben feküdt, az egyiknek egy
nyíl hegye fúródo a szemgödrébe, a másiknak nem volt meg
a feje.
Milyen gyors! Minden egy szempillantás ala történt. A
kardomat elővonva felkeltem, hogy egyedül nézzek szembe
Sarrennel.
A vámpír a vérontás közepéből mosolygo rám, az arcára
kenődö vér a sebhelyeire szivárgo . Befedte a karját, a
mellkasát, végigcsurgo fehér bőrén, és a szőnyegre
csöpögö .
– Szervusz, kismadár! – su ogta, átlépve egy halo
vámpíron, én pedig a fal felé hátráltam. Felemeltem a
kardomat, és igyekeztem elfojtani az egész lényemet átjáró
re egést. – Azt hiszem, van még egy befejezetlen ügyünk
ke őnknek.
– Tartsd magad távol tőle!
Sarren megfordult. Zeke egy halo vámpír melle állt
nyílpuskával a kezében, és pontosan Sarren szívére célzo .
– Ez meg mi? – Sarren félreérthetetlen csodálkozással nézte
Zeke-et. – Egy ember, aki kész meghalni egy vámpírért?
Milyen hűséges csicskás vagy! De az uradnak már nincs
hatalma fele ed. – Mosolyogva a körülö e lévő mészárlás felé
inte . – Szaladj, emberke! – búgta. – Szaladj! Közel a vég, és a
nap hamarosan leáldozik a fajtád számára. Vajon meddig
tudjátok még elkerülni a sötétséget?
 – Zeke! – sziszegtem, szememet továbbra is Sarrenre
szegezve. Tudtam, milyen gyorsan mozog, hogy minden
figyelmeztetés nélkül bárhol o tud teremni. – Hallgass rá! Tűnj
el innen! – Nem lá a, hogy mi történt az előbb? Hogy Sarren
négy vámpírt és a herceget is elintézte egyetlen szempillantás
ala ? Nem volt ellenfél Sarren számára. A fenébe, abban sem
voltam biztos, hogy én az vagyok-e. – Fuss! – sürge em. –
Keresd meg Cingárt! Mondd el neki, mi történt! Mondd neki,
hogy küldjön segítséget! Menj!
– Allie – szólt Zeke nyugodtan, egy tapodtat sem mozdulva
nem hagylak magadra.
Sarren pislanto , a szeme ide-oda járt ke őnk közö , majd
hirtelen felnevete . A reszelős, éle elen hangtól borsódzo a
hátam, miközben Sarren a fejét rázta.
– Ááá! – mondta, mintha abban a pillanatban
megvilágosodo volna. – Ez érdekes. Egy kismadár egy
patkánnyal fészkel össze. Talán herceg vagy, kis patkány? –
kérdezte Zeke-et, aki gyanakvón összeráncolta a homlokát. De
Sarren ügyet sem vetve rá hozzám fordult. – Ez aztán a
dilemma. Kit öljek meg először? A herceg kismadarát a szeme
lá ára? – Egyre szélesebben vigyorgo , miközben engem
figyelt, hangja su ogássá halkult. – Vagy lassan szedjem
ízekre az embert? Hámozzam le a bőrt a testéről, törjem el
minden csontját, élvezzem ki minden sikolyát, mielő
kitépem a szívét? – Kuncogva végighúzta a nyelvét sápadt
ajkán. – Ezt szeretnéd, kismadár? Vagy talán… inkább
végignéznéd?
A félelmem elillant. A gondolat, hogy Zeke ennek az
elmebetegnek a jóindulatára van bízva, ádáz, már-már
kétségbeese dühöt ébreszte bennem, és gondolkodás nélkül
cselekedtem. Vicsorítva Sarrenre vete em magam, a torka felé
suhinto am. Ő azonban háríto a a csapást, majd a nyakamnál
fogva megfordíto . A hátam mögé csavarta a kardot tartó
karomat, majd lassan Zeke felé fordultunk, aki a felemelt
nyílpuskával egyenesen ránk célzo .
– Rajta, emberke! – bizta a Sarren a vállam fele . Csupasz
szemfogai a nyakamnál időztek, a csuklómat szorongató keze
pedig vészesen közel járt ahhoz, hogy eltörje a karomat.
p g j gy j
Küszködtem, de ő megemelte a karomat, mire fájdalom
hasíto a vállamba. – Valószínűleg eltalálsz, ha mindke őnket
átlősz.
– Engedd el! – Zeke-nek nem a keze, hanem a hangja
remege kissé.
Éreztem, hogy valami hideg és nedves az arcomhoz ér –
Sarren nyelve –, mire undorodva összerezzentem.
– Milyen ízed van? – su ogta Sarren a fülembe. –
Meghámozzunk és megkóstoljunk? Vajon a véred ugyanolyan
sötét és sűrű, mint Kaniné, kismadár?
– Szállj le rólam, te mocskos pszichopata! – kiabáltam szinte
hisztérikusan.
Felnevete , a fogai könnyedén súrolták a bőrömet.
– Hé!
Egy ismerős, fájdalomtól gyötrődő hang szólalt meg
mögö ünk. Sarren a térdelő Sakálra pillanto , aki egyik kezét
vérző mellkasára szoríto a, a másikkal pedig ránk célzo egy
másik nyílpuskával.
– Elvéte ed – hörögte, majd elsütö e a fegyvert.
Sarren megtántorodva lelökö a földre. A padlóra esve
arrébb gurultam, amikor egy fájdalmas visítás hangzo fel
mögö em. Talpra szökkenve lá am, hogy Sarren hátrafelé
tántorog, vállából egy fakaró áll ki, szemfogait fájdalmasan
kivillantja.
Megragadtam a katanámat, de Sarren dühös kígyóként
sziszegve megfordult, és a távolabbi fal felé vetődö .
Fülsiketítő robbanás hallatszo , majd üvegszilánkok
záporoztak mindenfelé, amikor a vámpír kivete e magát az
ablakon, és eltűnt a szemünk elől.

REMEGVE MARKOLTAM A KATANÁMAT, nehogy kiejtsem elernyedt

ujjaim közül. Lehetetlennek tűnt, hogy nyertünk, vagyis
inkább az, hogy életben maradtuk. A helyiség vértől bűzlö , a
csizmám ala a szőnyeg mocsárnak érződö , és az egykor
makulátlan iroda most úgy feste , mint egy háborús övezet.
– Allie! – Megfordultam, amikor Zeke ledobta a nyílpuskát,
ami tompa puffanással a földre ese .
 Magához húzo , szorosan átölelt. Reszkete , a szíve
hangosan és őrülten vert. Lehunytam a szemem, szabad
kezemmel átöleltem a derekát, viszonozva az ölelést. Az éhség
életre kelt, és a józan eszem figyelmeztete , hogy ez veszélyes.
Túl közel kerültem hozzá, már így is túl közel álltam hozzá.
Nem törődtem a hanggal. Zeke meleget és biztonságot
nyújto , és hiányzo . Még soha nem hiányzo ennyire senki.
Megengedhe em magamnak ezt az egy pillanatot.
– Istenem, azt hi em, elveszítelek! – su ogta rekedten. –
Amikor Sarren elkapo , majdnem megállt a szívem. –
Elhúzódo , hüvelykujjával végigsimíto az arcomon,
félresöpörve a hajamat. – Nem ese bajod? Sajnálom… Nem
tudtam elég gyorsan lőni. Bánto ?
– Nem.
Megfogtam a csuklóját, éreztem a pulzusát a kezem ala , és
megnyugodtam, hogy mindke en élünk. Nehéz volt elhinni.
Már kétszer néztem szembe Sarrennel, amikor felte szándéka
volt megölni, mégis túléltem. Vajon meddig lesz még ilyen
szerencsém? Főleg úgy, hogy a pszichopata vámpír még kint
ólálkodo , és még jobban gyűlölt minket.
– Kutya bajom, Zeke – mondtam, megszorítva a karját. –
Mindke en i vagyunk.
Lassan nagy levegőt ve .
– Allie…
– Ó, ne is törődjetek velem! – hallatszo egy maró gúnnyal
átitato hang a fal közeléből. – Ti csak turbékoljatok
nyugodtan, amíg én i szép csendben elvérzek.
Szégyenkezve elhúzódtunk egymástól. Sakál egy
felfordíto széknek támaszkodva ült, körülö e hol estek, és
még a nyilvánvaló szörnyűségek ellenére is képes volt
mosolyogni.
– Semmi gond – folyta a fogcsikorgatva. – Igazán nem kell
köszönetet mondani a fickónak, aki megkarózta Sarrent, és aki
úgy megfutamíto a, mint egy kislányt. De valahogy mégis
hiányérzetem van… Mit is hagytam ki? Ja, igen, épp az imént
mente em meg az életeteket, vagy nem?
Zeke megindult, de elkaptam a karját.
– Ne! – figyelmezte em sietve. – Ne menj a közelébe! Sok
vért veszte . Lehet, hogy nem tud majd uralkodni magán, és
megharap.
– Sérült vagyok, nem süket – jegyezte meg Sakál a padlóról.
Őszintén mondom, nála beszédesebb, halálos sérülést szerze
vámpírral még nem volt dolgom. Úgy véltem, ha képes
ekkora zajt csapni, akkor még nem áll készenlétben a kaszás. –
Bár… – elfintorodo , a hangja elmélyült, morgásnak tetsze –
jobb, ha kiküldöd a kis húsdarabot, ha szeretnéd, hogy a vére
bent maradjon. Mármint benne, nem bennem.
– Menj, keresd meg Cingárt! – kértem Zeke-et. – Mondd el
neki, mi történt! Mondd el azt is, hogy Sarren szabadon
mászkál, és hogy van egy sérült vámpír, akinek azonnal vérre
van szüksége. – A fal felé pillanto am, ahol Salazar teste
mozdulatlanul feküdt az asztal mögö . – És hogy
valószínűleg új herceget kell választaniuk.
Fintorogva elképzeltem, hogyan fogadja majd a hírt
Cingár… a vámpírvárosról nem is beszélve.
– Ami azt illeti – folyta am –, ezt a részt inkább még ne
említsd meg!
Zeke bólinto , de vonakodo távozni.
– Rögtön jövök. – A torz hol estekre néze , a vérrel
átitato falakra, a szobában szerteszét szórt fejekre, és vágo
egy grimaszt. – Elboldogulsz?
– Persze. – Fáradtan rámosolyogtam. – Elboldogulok.
Az ujjaival végigsimíto az arcomon, nyomukban melegség
támadt, majd elfordult. A testeken átlépve átverekedte magát
a vérben fürdő szobán az ajtókig, és kiment.
Nyikorogva kitárult, nyögve bezárult mögö e az ajtó, és a
szoba hidegebbnek tűnt nélküle.
Sakál felmordult, és a széknek dőlve kényelmesebb
helyzetbe tornázta magát.
– Ugye tudod, hogy veszélyes játékot űzöl? – érdeklődö ,
rám függesztve ragyogó, sárga szemét.
Rá akartam förmedni, hogy semmi köze hozzá, de aztán
leengedtem a vállamat.
– Tudom.
– Mikor közlöd majd a kölyökkel, hogy nincs esélye? Jobb
lesz minél előbb, mert úgy tűnik, szegény srác nagyon beléd
van esve. – Sakál a reakciómat figyelte, majd felvonta a
szemöldökét. – Nincs mit mondanod? Hagyod, hogy vidáman
meneteljen a vesztébe, amíg az éhség túlságosan erős nem
lesz, és a kis vérzsáknak fogalma sem lesz, mi csapo le rá? –
kuncogo , majd felszisszent, és megrázta a fejét. – És még azt
hi em, hogy én vagyok a szívtelen rohadék.
– Nem erről van szó – vitatkoztam.
Sakál felhorkant.
– Akkor miről? Csak azt ne mondd, hogy érzel valamit a
kis… Ne már! – A vámpír pislogo , majd az undor és a
szánalom jeleként kivillanto a a fogát, vonásai kiélesedtek. –
Jaj, hugi! Most komolyan? Ez szomorú.
– Fogd be!
Sakál ismét kuncogo , majd elhallgato . Pár perccel később
az ajtó kivágódo , és egy sereg vámpír özönlö e el a termet.
A többségük körbeve engem és Sakált, súlyos nyílpuskáikat
ránk szegezve, míg a többi átkuta a a szobát, megböködték a
halo vámpírokat, és benéztek a sötét sarkokba.
– Kissé elkéstetek, pajtikák – szólalt meg a földön fekvő
Sakál. – Ha a pszichopata gyilkos vámpírt keresitek, már rég
távozo az ablakon keresztül.
– Salazar vámpírúr!
Cingár robogo be az ajtón, nyomában két őrrel, ezú al
emberekkel. Az egyikük kezében egy hűtőtáskát tarto , a
tetejére réteget vont a jég, a másikuk fegyvert fogo az
ellenállást nem tanúsító Zeke-re. Összerezzentem, de Zeke
elkapta aggódó tekintetemet, majd biccentéssel jelezte, hogy
semmi baja.
– Jaj, istenem! – Cingár sokkos állapotban tekingete körbe
a szobában, arcából minden szín kifuto . Rám nézve
elkerekede a szeme. – Allie! – förmedt rám, vékony ujját rám
szegezve. – Hol van a herceg? Mit te etek vele?
– Mi nem csináltunk semmit – tiltakoztam. – Sarren te e.
Csak megpróbáltunk életben maradni.
– Sarren? – Cingár még jobban elsápadt, egyik kezét a
szájához kapta. – Nem. Hazudsz. Sarren nem tenne ilyet. Ez…
Elhallgato , tekintete az asztalra ese , és a mögö e lévő,
földön heverő alakra.
 – Salazar vámpírúr! – kiálto a Cingár, majd odarohant, és
letérdelt a mozdulatlan test mellé.
Elgondolkodva, és meglehetősen abszurd módon, kissé
sértődö en figyeltem a jelenetet. Cingár soha nem mutato
felém ilyen aggódást.
– Még életben van – su ogta Cingár. – Uram, hall engem?
Fojto , erőltete su ogás hallatszo az asztal mögül,
amitől teljesen megdöbbentem.
Salazar a fa nyílvesszőt egyenesen a jobb mellkasába kapta.
Egy ilyen lövés engem hibernált volna. Ha voltak is kétségeim
afelől, hogy a vámpírúr erős, azonnal semmivé foszlo ak.
– Te! – Cingár felállt, és az egyik ember őrre mutato , aki
kihúzta magát. Az asztalt megkerülve Cingár a padló felé
inte . – A karót el kell távolítani. Húzd ki!
– Uram! – Lete e a hűtőtáskát, majd odasiete . Gyorsan
megkerülte az asztalt, és letérdelt a herceg mellé. Lehajolt, egy
pillanatra eltűnt szem elől, aztán egy pillana al később felkelt,
győzedelmesen markolva a véres karót. – Megvan, uram –
jelente e Cingárra nézve.
De Cingár nem mozdult, nem szólt. Csak türelmes, résnyire
húzo szemmel figyelt. Az őr zavartan összevonta a
szemöldökét, aztán szóra nyito a a száját – de ekkor Salazar
felkelt, és szemfogait a férfi nyakába vágta.
Felugro am.
Az őr fojto hörgést hallato , majd mozdulatlanná
dermedt, ernyedt ujjai közül kihullo a karó. Salazar a férfi
torkát marcangolta, a húst és az izmokat szagga a az éhségtől
elvakultan, az őr pedig rángatózo . Cingár és a vámpírőrök
szenvtelen tekinte el figyeltek, arcukon érzelemnek semmi
nyoma. Zeke-re sandíto am, aki Cingár és a másik ember
mögö állt, komor arckifejezéssel, kezét ökölbe szorítva az
oldala melle .
A herceg egy tompa puffanással a földre ejte e a még
mindig rángatózó őrt, majd tüzet okádó sötét szemét rám
szegezte. Vér kenődö szét az ajkán, élénk pö yöket rajzolt az
arcára, és átita a egykor fehér gallérját. Vörös folt látszo az
inge elején, ahol a karó behatolt. Feszülten megragadtam a
kardom markolatát, amikor a herceg előrelépe , át a
hol esten, dühe fenyegető viharként ülte meg a szobát.
– Kanin lánya!
Összerezzentem, amikor öblös hangja megremegte e a
falakat és a levegőt. Még az őrök is idegesnek tűntek, és kissé
elhátráltak tőlem.
– Te! – vicsorogta a herceg, felém villogtatva a szemfogait. –
Átkozo legyél te és az egész vérvonalad! Ha a városom nem
lenne szorult helyzetben, fellógatnálak az ablakom elé, hogy
o érjen a hajnal. De mint Kanin lánya, megkeresed Sarrent, és
a színem elé hozod élve! Nem érdekel, mibe kerül, vagy hova
kell menned, az sem, ha végig kell kutatnod a perem összes
utcáját, és át kell verekedned magadat a fertőzö őrültek
hadán, ha ez kell ahhoz, hogy megtaláld, akkor ezt fogod
tenni. Ha Sarren tudja, hogyan lehet megfékezni a vírust, el
fogja mondani nekem. Ha tud az ellenszerről, apránként
szedem ki belőle az igazat. Így vagy úgy, de megkapom a
válaszokat, és ha élve akarod elhagyni a városomat, akkor
elhozod őt nekem.
Nem jó ötlet vitatkozni egy feldúlt vámpírúrral, én mégis
felszegtem az államat, és álltam dühös tekintetét.
– Egy tapodtat sem mozdulok Kanin nélkül.
Tekintete még hűvösebb le .
– Most nem vagyok játékos kedvemben, Kanin lánya –
jelente e ki Salazar halk, visszafogo hangon. – Veszélyes
terepen lépkedsz, gondold meg kétszer is, mit követelsz!
– Miért akarja, hogy mi találjuk meg Sarrent? – kérdeztem
higgadtan és tárgyilagosan. – Hiszen az egész torony tele van
kiskatonákkal…
Salazar közbevágo .
– Nincs értelme embereket küldenem utána. Ennyi erővel
én magam is letéphetném a fejüket. És a peremen uralkodó
zűrzavar mia meglehetősen megcsappant az alkalmazo ak
száma. – Ennek beismerése még inkább felingerelte. – Jelenleg
nincs kapacitásom arra, hogy teljes körű hajtóvadászatot
indítsak, úgyhogy meg kell elégednem azzal, ami van. Azt
állíto ad, hogy volt már dolgod Sarrennel… Hozd el nekem,
és életben hagylak. Ha cserben hagysz, meghalsz, vagy Sarren
keze, vagy az én kezem által. Dönts!
 – Rendben, legyen. – Nagyot nyeltem, nyugalmat
erőlte em magamra. – Azt akarja, hogy megtaláljuk Sarrent,
és hozzuk vissza. Ő az egyetlen, aki tud az ellenszerről.
Egyú al teljesen őrült, már darabokra szede négy vámpírt,
és majdnem sikerült mindannyiunkkal végeznie. Ráadásul
nem tudjuk, hová ment, és minél hosszabb ideig üldözzük,
annál rosszabb lesz a helyzet Új-Covingtonban.
Szünetet tartva figyeltem Salazar reakcióját. Az
arckifejezése hűvös, szenvtelen maradt, nem szállt vitába
velem, és nem parancsolta meg az őröknek, hogy öljenek meg.
Ez azért biztató volt.
– Az egyetlen, aki ismeri Sarrent – folyta am, azért
imádkozva, hogy beváljon a tervem –, az egyetlen, aki meg
tudja mondani, hol lehet, hogy mi lesz a következő lépése, az
Kanin. És ha ismét az utunkba sodródik a pszichopata
vámpír, Kanin az egyetlen, aki segíthet megállítani. Sarrent
akarja? – Kijátszo am az utolsó ütőkártyámat. – Akkor
engedje el Kanint! Vele van a legtöbb esélyünk arra, hogy
megmeneküljön a város.
Salazar állkapcsa megfeszült. A gondolat feldühíte e,
hiszen Kanin o volt, ahová szánta, mégis kicsúszhato a
karmai közül. De győzö a Sarren iránti gyűlölete.
– Legyen hát! – jelente e ki nagy kegyesen. – Átadom
neked azt az átkozo at, azzal a feltétellel, hogy segít neked
elém hozni Sarrent. De ha megpróbál elmenekülni, vagy
megkísérli elhagyni Új-Covingtont, mindke őtöket én magam
vadászlak le. És amikor megtörténik, azt kívánod majd, bár
maradt volna Kanin inkább a falhoz láncolva.
Megpróbáltam palástolni a megkönnyebbülésemet. Kanin
szabad volt. Végül csak sikerült megmentenem az
átváltoztatómat. Már ha tényleg maradt még belőle valami az
éhségtől és kínzástól gyötört elméjében, gondoltam görcsbe
ránduló gyomorral.
Úgy tűnt, Salazar olvas a gondolataimban.
– Természetesen – te e hozzá, némiképp elégede en –
reméljük, hogy Kanin eléggé eszénél van ahhoz, hogy
segíthessen neked. Lehet, hogy a cellájába leérve nem találunk
mást, csak egy menthetetlent.
 Annak örülnél, mi? A nyelvemre harapva elfojto am a
dühömet, nehogy a szavak bajba sodorjanak. Szeretnéd látni,
hogy Kanin ilyen állapotban van. Pedig az nem segítene rajtad, mert
ha Kaninnak vége, akkor nem fogom visszahozni Sarrent. Hanem
megölöm.
– Ami az időt illeti… – Teljesen elfeledkeztem Sakálról, aki
hirtelen megmozdult, majd a fogát csikorgatva talpra
küzdö e magát. A szemfogai kivillantak, a szeme túlságosan
fényesen ragyogo . – Igazán ne izgassátok magatokat, nem
szeretném, hogy a halálközeli állapotom kényelmetlenséget
okozzon nektek.
Tekintete a padlón lévő hűtőládára siklo , majd a mögö e
álló, életben maradt ember őrre. Felső ajkát felhúzta, úgy tűnt,
alig bírja türtőztetni magát, mire az ember nagyot nyelt.
– Azt még megiszod, herceg, vagy találjak magamnak
valaki mást?
Salazar legyinte a kezével. Az őr gyorsan kinyito a a
hűtőládát, kive e a vérzsákot, majd odadobta Sakálnak, aki
elkapta, és bár farkaséhes volt, mégis juto ideje arra, hogy
viccesen tisztelegjen a hercegnek, majd átharapta a
műanyagot. Vér spriccelt, végigömlö az ujján, a padlóra
csöpögö , és lá am, hogy Zeke elfordítja a tekintetét.
– Talán jobb lenne, ha i maradnál – vete em fel Sakálnak,
akinek minden figyelmét a véres tasak marcangolása kötö e
le.
Elfogo az aggodalom. Tudtam, hogy egy tasak nem hozza
teljesen rendbe, és nem akartam, hogy még egy félig
kiéheztete vámpír legyen a hátam mögö , amikor lemegyek
Kaninhoz. Ráadásul Sakál elmondása szerint nem éppen
baráti viszonyban váltak el egymástól. Az átváltoztatóm nem
volt éppen a legtisztább elmeállapotban, ezért előfordulhato ,
hogy Sakál lá án erőszakossá válik. Ezt nem engedhe em
meg.
– Várj i fent! – utasíto am Sakált. – Amint lehet,
visszajövök Kaninnal.
A padlóra hajíto a az üres tasakot, majd az elkenődö
nedves vörösségen át rám vigyorgo .
– Tedd azt! – mondta a vért nyalogatva az alsó ajkáról.
 y g j
Cse inte a hűtőtáska melle álló őrnek, mire az ember
előve még egy tasakot. Sakál fintorogva elkapta. – Menj csak,
és játssz Kaninnal! Én i leszek. Ja, és talán nem ártana, ha a
kis vérzsák is i fent várna. Ha Kanint tényleg annyira
kiéhezte ék, egy ember illata is az őrületbe kergetheti.
A fenébe, erről teljesen megfeledkeztem! Nem akartam
Zeke-et egy csapat éhes, szadista vámpír társaságában hagyni.
Pláne nem Sakállal egy légtérben. De Sakálnak igaza volt. Már
akkor is épp elég nehéz volt megállni, hogy ne harapjak meg
egy embert, amikor kicsit vagyok éhes. El sem tudtam
képzelni, milyen mély gyötrelmeket élhet át Kanin, de tudtam,
hogy egy ember puszta látványa vagy illata mia valószínűleg
teljesen elborulna az agya. Zeke nem lehete o .
Zeke átvágo a szobán, és megállt melle em. Lehajolt, és
halk, nyugodt hangon azt kérdezte:
– Mit szeretnél, Allie, mit csináljak?
Nagyot nyeltem.
– Sakálnak igaza van. – Felnéztem komoly kék szemébe,
remélve, hogy megérti. – Azt szeretném, ha i maradnál.
Bólinto .
– Nem örülök neki, de… bízom abban, hogy tudod, mit
csinálsz. – Megszoríto a a kezemet, én pedig elfordíto am a
tekintetem. – Csak ígérd meg, hogy óvatos leszel! Tudom,
hogy szükségünk van rá, és fontos neked, de ne ölesd meg
magadat, jó? – Közelebb lépe , a hangja su ogássá halkult,
ahogy hozzám hajolt. – Nekem is fontos vagy, ezt ne felejtsd
el, amíg lent időzöl.
– Zeke. – Elkaptam a tekintetét, miközben hátrébb lépe .
Őszinte, kendőzetlen nyíltsággal figyelt, nyoma sem volt a
szemében bizalmatlanságnak vagy gyanakvásnak. És nyílt
tekintetében volt még valami, amitől a gyomrom görcsbe
rándult. Lá am már ezt, pontosan azelő , hogy megcsókolt.
Emlékeztem, milyen volt az ajkát az enyémen érezni, hogy
milyen érzelmeket ébreszte bennem az érintése. Az emlékek
előtörtek a sötétből, abból a részemből, amelyik nem volt
hajlandó megadni magát a belül dúló szörnyetegnek és
éhségnek. Az a részem még mindig ember volt.
Észreve em, hogy Cingár a terem túlsó feléből figyel
minket, szája keskeny vonallá préselődik, az arckifejezése
sötét és megfejthetetlen.
– Ha végre készen állsz – szólalt meg Salazar kimerülten és
ridegen, miközben engem figyelt beese , fekete szemével –,
várj meg a folyosón! Még van egy kis elintéznivalóm i , de
utána megmutatom az utat a várbörtönbe.
 13. FEJEZET

SALAZAR ÉS KÉT VÁMPÍR ŐRE társaságában te em meg a hosszú

utat lefelé a lif el, és igyekeztem megőrizni a hidegvéremet,
hogy ne minden másodpercben a számokat nézzem. Időnként
a doboz megrázkódo vagy nekiment valaminek, amitől
ökölbe szorult a kezem. Azt mondoga am magamnak, hogy
nem eshet bajunk, Salazar nem használta volna a liftet, ha nem
lenne biztonságos. Salazar kapo egy nyílpuskából kilő
karót a mellkasába, mégis túlélte, úgyhogy egy közel
harmincméteres zuhanás egy apró fémdobozzal valószínűleg
meg sem ko yant volna neki. Új öltönyt ve magára, a
szokásos módon makulátlanul és kifogástalanul néze ki.
Arra is figyelmeztete , hogy semmi esetre se tegyek említést
az irodában történtekről, és Cingárt bízta meg azzal, hogy
„takarítson fel”, amikor távoztunk. Biztos voltam benne, hogy
amikor és amennyiben visszatérünk, a Sarren által okozo
felfordulásnak nyomát sem látjuk majd. Leszámítva talán a
törö ablakot.
Eltűnődtem, vajon hol lehet Sarren. Még mindig valahol
odakint, a városban ólálkodva? Vagy már elhagyta Új-
Covingtont? Akkor valószínűleg esélyem sem le volna
megtalálni és visszahozni.
Képtelen voltam ezen gondolkodni.
Pillanatnyilag Kanin volt a legfontosabb. Egyszerre csak
egy lépés. Majd foglalkozom Sarrennel a nemzőm után.
Zeke-et és Sakált külön szobába kísérték fent, úgyhogy
legalább egy ideig biztonságban voltak. Csupán ez vigasztalt,
miközben a lift rázkódo és nyögö , amitől a fogamat
csikorga am, és megint azt kívántam, bár lenne más út lefelé.
A fenébe kívántam az ősi technológiát vagy akármilyen ősi
elektromosságot, ami ezeket a dolgokat működte e – mégis
miért nem voltak jók a lépcsők?
Végre, nagy nehezen, a lift csikorogva és csörögve megállt,
és az ajtók illetlenül vidám csilingeléssel szétnyíltak.
Kényszeríte em magam, hogy nyugodtan lépjek ki, amint
szé árultak. Salazar és az őrök köve ek a keskeny,
félhomályos folyosóra. A herceg cipője határozo visszhangot
vert a járólapon, miközben elvezete minket a folyosó végén
lévő ajtóig. Egy őr állt o , és azonnal kihúzta magát, amint a
herceg odaért.
– Uram!
Meghajolt, mire a herceg kurtán biccente , benézve az ajtón
lévő apró, négyzet alakú ablakon.
– Dr. Emerson bent van?
– Igen, uram. Az egész éjszakát a betegekkel tölti.
– Van változás?
Az őr megrázta a fejét.
– Végeznünk kelle egy párral ma este. Már nem lehete
bírni a sikoltozásukat, uram.
– Értem. – Salazar arckifejezése nem változo , de a hangja
jó néhány oktávot mélyült. – Nyisd ki az ajtót!
– Igenis, uram.
Az ajtón át egy rideg, fehér szobába léptünk, ami vértől és
vegyszerektől bűzlö . Az egyik fal mentén függönnyel
elválaszto , egyszemélyes ágyak sorakoztak, és mindegyiken
feküdt egy test egy vékony takaró ala . A vastag bőrszíjakkal
az ágyhoz kötözö testek legyengülve dobálták magukat, a
szenvedés nyögései szálltak a levegőben. Az ágyak közö
sápadt, fehér köpenyes alakok járkáltak, ellenőrizték és
ellá ák a betegeket, amit furcsálltam. Egy kórház egy
vámpírtorony mélyén? Vámpírok gondoskodnak az ember
betegekről? Valami határozo an nem volt rendben ezzel. Vagy
kísérleteznek rajtuk, mint a betegeken te ék a washingtoni
laborban? A gyomrom felfordult a gondola ól.
Egy vámpír o hagyta az ágyakat, és egy csiptetős táblára
meredve, a fejét rázva megindult felénk. Az átváltozásakor
fiatal volt, rövid barna hajjal és jóképű, csupasz arccal. Sötét
szeme azonban egy orvos közömbösségéről tanúskodo , ami
meghazudtolta fiatalos kinézetét. Úgy tűnt, a jegyzetei
lapozgatása közben észre sem ve minket, csak akkor, amikor
már csak pár lépés választo a el a hercegtől, és az egyik őr
megköszörülte a torkát.
– Tudom, hogy i vannak – jelente e ki a vámpír fel sem
nézve. És bár a hangja fiatalosan csenge , mégis úgy hangzo ,
mint egy kimerült nagypapa, akit egy nyughatatlan családtag
piszkál. – Nem kell morogni és zsörtölődni, amiért még nem
teremte em szemkontaktust.
Az őrök megdermedtek, mintha vérig sérte e volna őket,
de a herceg nem zavarta a magát.
– Dr. Emerson – üdvözölte hűs, halk hangon. – Remélem,
nem zavarunk.
– Egyáltalán nem. Ezen a ponton már annyira össze vagyok
zavarodva, hogy minden más semmiségnek tűnik ahhoz
képest, amilyen hetem volt. – A vámpír leengedte a táblát, és
Salazarra néze , szemében kimerültség és tompaság. – Mit
tehetek önért, hercegem?
– Milyen állapotban vannak a fertőzö ek?
– Ezen a ponton? – Dr. Emerson megrázta a fejét. – Szarul.
Már elnézését kérem a durva szóhasználatért, de ez az
igazság. Valószínűleg a hét vége elő újabb csoportra lesz
szükségem, akiket megvizsgálhatok. Akár neki is láthatok
fejbe lődözni ezeket, hogy végre abbahagyják a folyamatos
visítást és motyogást.
Hirtelen megkönnyebbültem, amiért Zeke nincs i . Salazar
sem tűnt elégede nek.
– Nem fogom kockázatnak kitenni az őreimet azzal, hogy
kiküldöm őket a peremre még több tesztalanyért magának, dr.
Emerson. Be kell érnie ezekkel. – Keményen a másik vámpír
szeme közé néze , aki lesütö e a szemét. – Történt egyáltalán
valamilyen előrelépés?
Emerson válaszolni akart, de hirtelen észreve , ahogy
meglehetősen türelmetlenül várok a herceg mögö , igyekezve
nem szólni egy szót sem. Nem érte em, miért álltunk meg, és
nem is igazán érdekelt. Csakis Kaninért jö em.
– Ez kicsoda? – kérdezte Emerson olyan hangsúllyal, ami
azt sugallta, hogy esetleg az útjában leszek, vagy le fogok
lökni valami fontos dolgot. Résnyire húzo szemmel
viszonoztam az ellenséges pillantást. – Biztos, hogy bölcs
dolog civileket lehozni ide, hercegem? Mi van, ha a lány
kivetkőzik önmagából, és megharapja az egyik beteget…
– Az az én problémám lesz, nem a magáé – vágo közbe
Salazar. – Amúgy sem maradunk sokáig.
Hála istennek, gondoltam. Húzzunk el erről a hátborzongató
helyről! Meg akarom találni Kanint.
– Volna egy kérésem, mielő távozunk – folyta a Salazar,
én pedig a türelmetlenségemet elfojtva a talpammal doboltam.
– Az „önként jelentkezőnk”… életben van még?
Emerson arca megnyúlt, ha lehet, még öregebbnek néze
ki.
– Igen – motyogta. – De már nem sokáig. Azon töprengek,
nem kellene-e kicsavarnunk a nyakát, hogy megszabadítsuk a
szenvedéstől. – A hercegre néze beleegyezésért, de Salazar
nem adta meg, hanem továbbra is kifejezéstelen tekinte el
figyelt. Az orvos lassan bólinto . – Látni akarja? Kövessenek!
– Azt hi em, Kaninért megyünk – mondtam szemrehányón
Salazarnak, miközben köve ük az orvost egy másik folyosóra,
az őrökkel a sarkunkban. – A szavát adta, hogy elengedi, én
pedig nem vagyok hajlandó a pszichopata vámpír nyomába
eredni nélküle.
A herceg hidegen elmosolyodo .
– Ne aggódj, kislány! Megnyugtathatlak, hogy Kanin nem
megy sehova. Mielő találkozol a nemződdel, azt akarom,
hogy ezt lásd.
A folyosón megálltunk egy ajtó elő , aminek a közepén egy
fura sárga-fekete jel viríto . VESZÉLY, állt rajta méretes
betűkkel, de mielő a többit is elolvasha am volna, dr.
Emerson kinyito a a zárat, és kitárta az ajtót.
Salazar inte , hogy lépjek be. Így te em, óvatosan,
gyanakvón, hogy valami rám ugorhat. A sötét szobában
villogó műszerekkel teli polcokat lá am. Minden mozdulatlan
és néma volt, de aztán meghallo am a távolabbi sarokból egy
halk morgást. Egy függöny lógo a mennyezetről, eltakarva
előlem a látványt, de a lepedők ala valami mozgo .
Ellenálltam a vágynak, hogy kardot rántsak. Odaléptem, és
elránto am a függönyt.
 Egy oszladozó hol est feküdt a matracon, a hús bomlásnak
indult, i -o megfeketede , kikandikált alóla a csont. Lá am
a mellkasi üreget, ahol a bőr elsorvadt és összezsugorodo , a
bordák pedig kitüremkedtek a rothadó hús alól. Néhány ujja
is hiányzo , vagy leese , vagy elveszte e, miközben az
életéért küzdö , mivel bőrpántok szegezték az ágyhoz
vékonyka csuklóját. Koponyája a párnán pihent, vakon a
mennyezetre meredt, a húsa nagy része elrohadt. Lá am az
állkapocscsontját, és a fogsora ívét is ki tudtam venni
tönkrement arcában. Épp azon töprengtem, minek mutatja ezt
meg nekem Salazar, amikor a hol est elfordíto a a fejét, és
rám néze fényes, üveges tekinte el, ajka néma sikolyra
torzult, én pedig majdnem fejvesztve kirohantam a szobából.
Egy vámpír volt, vagy legalábbis egykor az volt. Lá am a
szemfogait, hallo am, ahogy összekoccannak, miközben
nyito a és csukta a száját, csendesen tátogva felém. Mintha
beszélni próbálna, de nem tudo hangot kiadni. Re egés
mardosta a gyomromat, amikor a szemébe nézve fájdalmat
lá am, de egyú al azt is, hogy tudatánál van, és éber. Tudta,
mi történik körülö e.
– Nyugtalanító, igaz? – kérdezte Salazar a hátam mögö . A
vámpírherceg mellém lépe , és kifejezéstelenül meredt az élő,
rothadó hol estre.
– Mi történt vele?
A herceg az ágy rácsára te e a kezét.
– Önként jelentkeze egy kísérletre, és a peremen élő
emberek fertőzö vérét kapta. Ez történik, ha a kinti
betegekből táplálkozunk. A vírus nemcsak az emberekre van
hatással, hanem vámpírra is á erjed, ha megharapja a
fertőzö et. Elkezdünk belülről rohadni, míg végül a testünk
olyan szintű károkat szenved, hogy többé nem tud kiszolgálni
minket.
A vírus nemcsak embereket, hanem vámpírokat is
megtámado . Nem csoda, hogy a városi vámpírok kiborultak.
Mit te Sarren? Salazar hátat fordíto a testnek, azután rideg,
fekete szemével, komor és ijesztő arckifejezéssel rám néze .
– Most már érted, miért kell megtalálnunk ezt az őrültet –
mondta. – Ha ezt valóban Sarren okozta, akkor semmi sem
állíthat meg minket addig, amíg el nem fogjuk, és követelni
fogjuk, hogy adja át az ellenszert. Ellenkező esetben Új-
Covington elbukik. – A szemét továbbra is rám szegezve az
ágyon fekvő vámpír felé inte . – Emlékezz arra, mit lá ál ma
este, Kanin lánya! Ha Sarren nem kerül elő, mind így
végezzük.
Csak egy bólintásra futo a. Salazar egy pillanatig még
figyelt, majd elfordult. Még egyszer ránéztem a rémisztő,
oszladozó tetemre, lá am tátogó száját, ahogy csendesen
könyörög a halálért. Megborzongtam, és a herceg után
sie em.

A VÁMPÍROK KÖZÜL az egyik az ajtónál várt ránk egy

hűtőtáskával, amit ünnepélyesen átado az egyik őrnek.
Azután köve ük a herceget újabb ajtókon át, folyosók
útvesztőjében, míg végül eljuto unk egy lépcsőig, ami jó
hosszan tarto lefelé. Úgy tűnt, több méterrel a felszín ala
vagyunk.
Épp meg akartam kérdezni Salazart, hogy mégis milyen
mélyen van ez a hely, amikor a lépcsőnek vége szakadt egy
masszív acélajtónál, amit laka al zártak le, és egy rúd feküdt
rajta keresztben. Salazar inte , és vártunk, amíg a vámpír őrök
leve ék a rudat, kioldo ák a láncokat, és kinyito ák az
ajtókat, amelyek fülsiketítő nyögéssel feltárultak.
A kőből kifarago helyiség nyirkos és hideg volt.
Betonoszlopok álltak a folyosón, mindkét oldalon vastag
vasrácsokkal elzárt cellák sorakoztak. Egy jól megterme ,
hatalmas alak közelede felénk, egy vámpír, akinek a feje
szinte a mennyezetet súrolta, és kegyetlen malacszeme volt.
Alsó állkapcsa kissé elállt a felsőtől, fűrészes fogai pedig úgy
meredtek ki a szájából, mint a csontszilánkok. A herceg és az
őrök fölé tornyosulva kíváncsian figyelt engem, amíg Salazar
nem cse inte az ujjával.
– Kísérj minket Kaninhoz!
A hatalmas börtönőr felmordult, majd megfordult, és
imbolyogva megindult a folyosón. Köve ük, átlépve tócsákon,
oszlopokat kerülgetve, amíg eljuto unk az utolsó celláig.
 Re entően feszült és ideges voltam. A rácsokon keresztül
egy sápadt, megviselt alakot lá am, meztelen felsőtes el,
mocskosan, összegörnyedve a távolabbi sarokban. Salazar és
az őrök nem mozdultak, de én közelebb araszoltam.
Megérinte em a cella ajtaját, és bekukucskáltam. Súlyos
vasláncok lógtak alá a falba erősíte karikákról, és halkan
csilingeltek, miközben az alak mozgo a kemény padlón.
Nem lá am az arcát, de hirtelen megéreztem, hogy figyel
minket.
– Kanin – su ogtam. – I vagyok.
Felemelte a fejét, és a gyomromat egyszerre szoríto a össze
a félelem és a szörnyülködés. Az arc az övé volt: Kanin volt az,
de a cella másik végéből engem figyelő férfi csupán halvány
árnyéka volt a tanítómnak. A bőre krétafehér le , szorosan a
csontjaira tapadt, aszo és sovány volt. A tekintete tompa, a
szeme beese , és nem lá am benne a felismerés szikráját, sem
azt, hogy tudná, ő maga kicsoda, csakis az éhséget. Vicsoríto ,
kivillanto a halálos szemfogait, és üvöltve felém vete e
magát.
Bár a láncok rövid pórázon tarto ák, jó pár lépésre a
rácsoktól, mégis hátraugro am. Kanin ismét felhördült,
megpróbált eljutni hozzánk, az arcán ijesztőn tükröződö az
éhség és a düh.
Elfogo a hányinger, a sírás kerülgete , és nagyot nyeltem,
hogy visszanyerjem az önuralmamat. Ilyen messzire
eljuto am, annyi mindennek kite em másokat csak azért,
hogy megtaláljam a nemzőmet. És most, hogy végre
megtaláltam… már nem volt i . Sarren kegyetlensége és
Salazar gyűlölete az őrületbe kerge e. Sose gondoltam, hogy
ilyen állapotban látom viszont. Mindezek ellenére hi em,
hogy Kanin túlságosan erős, túlságosan bölcs, összeszede és
makacs ahhoz, hogy egy vérengző lény váljon belőle egy
cellában. Egy menthetetlen, ahogy Salazar fogalmazo .
Ökölbe szoríto am a kezemet. Nem. Nem állt
szándékomban lemondani róla. Kelle még lennie
reménynek. Kanin éheze , és megőrjíte e a vérszomj, de ez
nem jelente e azt, hogy eltűnt. Annál ő erősebb volt.
Műanyag szisszenésére figyeltem fel, és odafordulva
lá am, hogy az egyik őr kinyitja a táskát, és kivesz belőle két
vérzsákot. Ők és a termetes börtönőr is a láncra vert Kanint
figyelték, aki továbbra is sziszege és vicsorgo . De Salazar
engem figyelt, és apró, elégede mosoly jelent meg az arcán.
– Most nem hall téged, kislány – mondta a herceg a cellából
hangzó őrült hörgést túlharsogva. – Nem ismer fel sem téged,
sem engem, sem senkit. Csakis az éhség létezik számára.
Reméljük, hogy az elméje még érintetlen lesz, amikor
magához tér a vérszomjból.
Elfogo a harag, de elfojto am. Figyeltem, ahogy az őrök
megközelítik a cellát, és arrébb léptem, amikor óvatosan
benyúltak a rácson, de nem túl messzire. Lá am a félelmet a
szemükben. Kanin sziszege és vicsorgo , küszködve
próbálta elérni őket, alig bírta megfékezni a démont.
A lábához hajíto ák a zsákokat, mire ő azonnal rájuk
vete e magát. Kényszeríte em magamat, hogy végignézzem,
bár nehéz volt őt így látni. Egy agyatlan állat. Másodpercek
ala darabjaira szagga a a tasakokat, döntö e magába a vért,
az ajkáról és a kezéről is csöpögö , még a cella padlója is tele
le vele.
Aztán véget ért az őrült evés.
Kanin halkan morogva felállt, és a földre dobta a szé épe
műanyagokat. Egy pillanatig csak állt o , kifejezéstelen
tekinte el a cella véres padlójára meredve. Aztán anélkül,
hogy ránk néze volna, lassan elhátrált. A falnál lecsúszo ,
összegömbölyödö a földön, és egyenesen maga elé, a
semmibe bámult.
Salazar hozzám fordult.
– Most rajtad a sor! – Egy kis vaskulcsot po yanto a
tenyerembe. – Ha szerinted tudsz szólni hozzá, akár be is
mehetsz a cellájába, és megszabadíthatod a láncaitól. De
figyelmeztetlek, ha tényleg menthetetlen, akkor kíméletlenül
rád támad majd, és ha így lesz, nem nyitjuk ki még egyszer a
cella ajtaját. Csapdába esel egy agyatlan, dühöngő
vámpírúrral, aki darabokra szaggat. Úgyhogy légy nagyon
biztos a dolgodban, Kanin lánya! Biztosan ezt akarod? Ennyire
megbízol a nemződben?
A markomba szoríto am a kulcsot.
 – Csak nyissák ki az ajtót!
Bólinto , és inte a börtönőrnek. A jól megterme vámpír
előve egy kulcskarikát termetes hasa alól, beleilleszte e az
egyik lakatba, majd hátrahúzta a rozsdás, csikorgó ajtót.
Ha életben le em volna, a szívem őrülten vert volna, ahogy
megközelítem a cellát, majd belépek, a kulcsot szorosan a
markomban tartva. Te em egy lépést előre, mire az ajtó egy
csa anással bezárult mögö em, csapdába ejtve egy apró
helyen egy félőrült vámpírúrral, aki teljes mértékben képes
volt arra, hogy darabokra tépjen. A falnál görnyedő alakra
néztem, és megborzongtam. Felkészültem arra, hogy ha Kanin
megtámad, meg kell majd védenem magam minden erőmmel.
Bár láncra volt verve, nálam pedig volt fegyver, sokkal
erősebb és halálosabb volt mindennél, ami eddig az utamba
akadt. Még ha nem is kerülök a keze közé, Salazar nem fogja
kinyitni az ajtót, hogy elmenekülhessek, ezt tisztán az
értésemre adta. Ha a nemzőm valóban menthetetlen, és az
éhségtől hajtva rám támad, csakis úgy jutha am ki, ha
megölöm.
Lassan, de határozo an lépkedtem előre, majd megálltam
úgy, hogy láncra verve még épp ne érjen el. De éreztem, hogy
tudatában van a jelenlétemnek, hogy megmozdul a
közeledésemre. Bár nem néze rám, tudta, hogy o vagyok.
– Kanin – mondtam re entő szelíden, készen arra, hogy
támadás esetén elugorjak. – Allison vagyok. Hallasz engem?
Semmi. Kanin púpos alakja nem mozdult, nem ado ki
hangokat, bár még mindig éreztem hideg tekintetét, ami
figyelte minden mozdulatomat.
– Megpróbállak kiszabadítani – magyaráztam, lassan erőt
merítve, hogy megtegyem az első és valószínűleg utolsó
lépést. – Nem tudom, hogy érted-e, amit most mondok –
folyta am, annak jelét kutatva, hogy legalább hall engem. –
De nagyra értékelném, ha nem akarnál megölni, amikor
közelebb megyek.
Megint semmi. Kanin épp csak egy picit mozdult, láncai a
falnak ütődve megcsörrentek, de nem adta semmi jelét annak,
hogy hallo . A mocskos cellában állva, csupán pár lépésre a
férfitól, aki megmente e az életemet, vámpírrá változtato , és
megtaníto mindenre, ami a túléléshez szükséges, hirtelen
rájö em… hogy félek. Kanintól. Nem azért, mert
elveszíthetem, bár az is o volt. Féltem előrelépni, mert már
nem ismertem többé, hiszen lá am az igazi démont, aki a
hűvös, tökéletes álarc ala rejtőzik, és ez megrémiszte .
Mélyen legbelül mind ilyenek voltunk. A tudatunktól, az
elménktől, a logikától és az észszerűségtől megfosztva
valamennyien csak szörnyetegek voltunk, akik táplálkozni
vágynak.
Így néze ki az én démonom is. Ilyenné tudtam válni.
Amit Zeke sosem láthato .
Megráztam magam. Ez nem vezete sehova. Ha Kanin
menthetetlen, akkor menthetetlen, és nem volt semmi, amivel
visszahozha am volna. Csupán annyit tudtam tenni, hogy
ellenőrzöm, az elméje ép-e még, vagy meg kell ölnöm, mielő
ő tenné meg velem.
Ökölbe szoríto am a kezem… és te em egy lépést előre,
ahol már elérhet.
Kanin nem mozdult. Te em még egy lépést. Még egyet.
Végül mellé értem, és lenéztem a feje búbjára.
Megkönnyebbülés áradt szét bennem, de azért
fenntartásokkal. Ilyen közel állni Kaninhoz olyan érzés volt,
mint egy vesze et figyelni, ami még nem ve észre. De amint
igen…
Lassan, óvatosan letérdeltem mellé. Alig észrevehetőn
megmozdult, és hallo am egy halk morgást, amitől
megdermedtem, de nem támado meg.
A kezem reszkete . Az arcomba haraptam, hogy
megnyugodjak, majd megérinte em a karját és az egyik
csuklóján lévő vasbilincset.
Tiltakozás nélkül hagyta, nem fordult ellenem, és nem
vete e rám magát vicsorogva. A szívem kissé
megkönnyebbült, de még nem juto unk ki.
Továbbra is reszketve bete em a kulcsot a csuklóján lévő
fémpántba, majd lassan addig fordíto am, amíg ka ant. A
bilincs engede , és csörömpölve a földre ese .
Ekkor Kanin megmozdult.
Felemelte a fejét, felém fordult. Mintha csak akkor jö
volna rá, hogy o vagyok, ilyen közel. Egy tizedmásodpercig
üres, üveges szemébe néztem, és reménykedtem.
De aztán felhúzta az ajkát, kivillanto a a szemfogait, és
tudtam, hogy halo vagyok.
Hátraugro am, amikor Kanin vicsorogva előrevetődö ,
szemében őrület csillogo . Csakis az járt a fejemben, hogy ne
érjen el, hogy távol kerüljek e ől a vérszomjas démontól, aki
könnyen darabokra szaggathat. Nem voltam elég gyors.
Kanin megragadta a lábamat, és sziszegve magához ránto ,
én pedig a mellkasát rugdosva üvöltö em a félelemtől. Maga
alá ránto , egyik kezét a torkomra fonta, és erősen
megszoríto a. Hála istennek nem kelle levegőt vennem, de a
tekintetem fájdalmasan elhomályosult, vöröset lá am – milyen
erős!
– Kanin! – Ujjaimmal megmarkoltam a torkomra fonódó
kezet, a másikkal a kardom után tapogatóztam, de nehéz volt
úgy, hogy a hátamra szorítva feküdtem. – A fenébe is, szedd
össze magadat! Én vagyok az…
Erősödö a szorítása, a légcsövemet ropogta a, amitől
fulladozva ejte em ki a szavakat. Kanin felállt, engem is
felemelt, majd megfordult, és a falhoz csapo . A fejem
hányingerkeltő reccsenéssel csapódo az egyik kőnek, de alig
éreztem a fájdalmat, amikor Kanin lehajto a a fejét, és a
nyakamba mélyeszte e a fogát.
Elernyedtem, mozdulni sem tudtam. Egy pillanatra
visszarepültem oda, az éjszakához, amikor meghaltam, és
Kanin a torkomba mélyesztve a fogát átváltoztato . Nem volt
ugyanolyan. Emlékeztem a fájdalomra az emberként töltö
utolsó éjszakámon, de a bennem támadt részegítő örömre és
melegségre is, ami álomba, halálba ringato .
Ez egyáltalán nem olyan volt. Éles, heves fájdalom járt át. A
gyomromba kapo fakarót leszámítva nem éreztem még ilyen
fájdalmat. Nem tudtam sem megmozdulni, sem gondolkodni.
Minden értelmes gondolat kiröppent az agyamból, egy
emléket kivéve, ami re entő élesen villant be.
– A vámpírok nem szoktak táplálkozni egymásból – mondta
Kanin egykor a titkos laborban. – Egyrészt a saját fajtánk vére
nem enyhíti az éhséget. Esetenként csak ront a helyzeten.
 y g y
Másodszor, ha erőszakkal szívod ki egy vámpír vérét, az
elviselhetetlen fájdalmat okoz neki. Ez az egyik legkegyetlenebb,
legtapintatlanabb te , amit elkövethetünk a saját fajtánkkal szemben.
Barbárnak és szükségtelenül kegyetlennek tartják a legtöbben.
– Pfuj! – feleltem fintorogva. – Jó tudni. Szóval a vámpírok nem
harapják meg egymást? Soha?
– Azt mondtam, hogy nem szoktunk táplálkozni egymásból –
ismételte meg a mentorom a maga dühítő stílusában. – Azonban
néha megesik, hogy két vámpír, akik vonzódnak egymáshoz,
megosztják a vérüket. Ez inkább amolyan érzéki dolog, a vágy, hogy
felajánlják egy részüket, hogy közel érezzék magukat a másikhoz,
mintsem kielégítsék az éhséget.
– Pfujjj! – ismételtem meg vehemensebben. – Köszönöm ezt az
érzékletes leírást. Maradjunk annyiban, hogy sem most, sem a
jövőben nem engedek egy vámpírt sem a torkom közelébe. Erre
mérget vehetsz.
Az emlék felvillant, majd egy szempillantás ala eltűnt,
csakis fájdalom maradt utána. Keservesen bántam, hogy nem
tarto am meg a saját ígéretemet.
– Kanin. – A fogamat csikorga am, a hangom rekedten,
megviselten szólt.
Megpróbáltam megmozdítani a kezem, hogy ellökjem, de ő
morogva mélyebbre vájta a fogait, amitől levegő után
kapkodtam. Lehunytam a szemem, és összeszoríto am az
állkapcsom, nehogy felsikoltsak.
– Kanin, elég! Kérlek!
Kanin hirtelen megdermedt.
Továbbra is a falhoz szegeze , de a torkomra fonódo kéz
meglazult egy picit, és végre kihúzta a fogát a nyakamból.
Megborzongtam, megkönnyebbülten a falnak dőltem,
miközben a vámpír egy pillanatra megtorpant, és összevonta
a szemöldökét, mintha megpróbálna emlékezni.
– Te… – A hangja halkan, reszelősen szólt, mintha hosszú,
hosszú ideje nem szólalt volna meg. Pislogo , majd továbbra
is zavartan rám néze , a döntésképtelenségtől tépelődve. De a
tekintete tisztább volt, az üvegesség helyét a fekete ve e át. –
Ismerlek… téged.
 Fájdalmasan bólinto am.
– Én vagyok – su ogtam megviselt, elhaló hangon. A
torkom ége , fájt a szorítástól, de igyekeztem tartani a
szemkontaktust. – Aznap este az esőben megmente él a
vesze ektől. Emlékszel?
Szemöldökét ráncolva figyelt. Néztem az arcát, lá am,
ahogy küszködve tör ki az őrület sötétségéből, ki a fényre.
Gyerünk, Kanin! – sürge em. Te erősebb vagy ennél. Már nem kell
sok. Kérlek, nem akarlak megint elveszíteni.
Lehunyta a szemét, az arca meggyötörten eltorzult. Amikor
kinyito a a szemét, lá am, hogy az őrület utolsó szikrája is
kihunyt. Egy pillanatig az arckifejezése nyers, nyílt sebnek
tűnt. Re egés, szégyen, bűntudat és kétségbeesés volt az
arcára írva, ahogy lenéze rám, és végre felismert.
– Allison.
Majdnem összeestem a megkönnyebbüléstől.
– Igen – su ogtam, egy fájdalmas mosolyt kicsikarva.
Kanin úgy meredt rám, mintha szellemet látna. – Én vagyok.
A fenébe is, Kanin, rohadt nehéz volt téged megtalálni, ugye
tudod?
Nem felelt.
Minden előjel nélkül két tenyerébe fogta az arcomat, mire
megdermedtem. Tekintetébe megilletődö ség és remény
költözö , mintha alig bírná elhinni, hogy tényleg i állok, és
érintéssel kellene meggyőződnie arról, hogy nem csak egy
látomás vagyok.
– I vagy. – Alig hallo am a su ogást, majd Kanin ismét
lehunyta a szemét, és lehajto a a fejét. Megtört hang volt, egy
férfi hangja, aki kétségbeese en kapaszkodik a remény utolsó
szalmaszálába, miután oly sokáig időzö a sötétben. – Eljö él.
A cella falának támaszkodva döbbenten felegyenesedtem,
Kanin pedig térdre rogyo elő em, és átölelte a lábszáramat.
Fejét a combomhoz szoríto a.
– Eljö él – ismételte meg, mint egy mantrát, ami a
józansághoz láncolja.
Sírás fojtoga a a torkomat, és amikor megérinte em széles
vállát, az ajkamba haraptam, hogy visszaszorítsam a
könnyeket. A cellaajtó nyikorogva kinyílt, és a herceg egy
kézlegyintéssel szabadon bocsáto minket.
 14. FEJEZET

ZEKE VÁRT RÁM, amikor a liftajtók idegesítő csilingeléssel

szétnyíltak. Karba te kézzel a falnak dőlt, de azonnal
kiegyenesede , amint kiléptem a folyosóra Salazarral és az
őrökkel. Végre megkönnyebbültem, hogy szilárd talajt érzek a
lábam ala .
– Jesszusom, Allie! – mondta, aggódó kék szeme
végigsiklo a nyakamon, a bőrömön és a galléromon lévő
véren. – Jól vagy? Mi történt?
– Kutya bajom. – Az ujjaim akaratlanul is a nyakamhoz
vándoroltak, kitapintva az apró lyukakat, amiket Kanin
hagyo . – Semmiség. Már e em, úgyhogy nincs miért
aggódnod.
Dr. Emerson ado egy vérzsákot, amikor visszatértem a
börtönből Kaninnal és a herceggel. Bár hideg és gusztustalan
volt, mohón megi am. A sebek még nem zárultak be teljesen,
és továbbra is fájt a harapások helye. Az orvos szerint
normális, és a fájdalom egy-két napon belül elmúlik, bár az
apró, halvány sebhelyek örökre megmaradnak. Ezzel jár a
vámpírharapás.
Emerson ragaszkodo ahhoz, hogy legalább egy éjszakára
megfigyelés ala tartsa Kanint, azt állítva, hogy bár a
vámpírok figyelemre méltó gyógyulásra képesek, akkor is
beletelik pár napba, mire egy vámpír teljesen felépül egy ilyen
hosszú ideig tartó éhezésből. Ezért a nemzőm a kórházi
szárnyban maradt, vámpír orvosok és jó pár őr figyelő
tekintete keresz üzében, de végre nem az őrület határán
egyensúlyozo egy börtöncellában. Némileg nyugtalaníto ,
amiért o kelle hagynom, pláne úgy, hogy ilyen messzire
eljö em érte. De Salazar megnyugtato , hogy jól gondját
viselik majd, hiszen Kanin most már vendég a toronyban, és
minden kívánságát teljesítik, tehát felesleges aggódnom a
nemzőm mia , mert ő nem engedi, hogy bármi baja essék.
Hi em neki. Elvégre Kaninra élve és jó erőben volt
szüksége ahhoz, hogy Sarren után eredhessen.
Salazar kifejezéstelen tekinte el figyelt minket.
– Szólítanak a kötelességeim – jelente e ki egyszerre uno
és hűvösen udvarias hangon. – Ha szükséged van rám, szólj
az egyik csicskásnak vagy az őrnek. Már elmagyaráztam, hol
találjátok az ideiglenes szállásotokat, a szolgák pedig állnak
rendelkezésetekre. Nyugodtan nézzetek szét, de ne feledjétek,
hogy csakis akkor távozha ok, ha készen álltok Sarren
nyomába eredni. Ajánlom, hogy minél előbb sor kerüljön rá.
Akár már holnap. Amint lemegy a nap.
– Távozunk, amint Kanin jól van – jelente em ki színtelen
hangon.
A herceg szája megrándult, de nem nevete .
– Hidd el nekem, kislány, nincs sok időtök. Sem neked, sem
Kaninnak.
Az őreivel a sarkában elviharzo , én pedig eltöprenghe em
ezen a vészjósló kijelentésen, és reméltem, hogy csak üres
fenyegetés.
Zeke hozzám lépe , habozva a derekamra te e a kezét, és
fürkészőn a szemembe néze .
– Megtaláltad Kanint? – kérdezte, és magához húzo . – Jól
van?
– Igen. – Az ujjaimat szétnyitva a mellkasára te em a
kezemet, hogy érezzem a szívverését a tenyerem ala . Vicces
volt, hogy egy ilyen hétköznapi dolgot, mint a szívverést,
mennyire lenyűgözőnek találtam most, hogy nekem már nem
volt. Vagy talán csak Zeke szívverését találtam lenyűgözőnek.
– Szerintem rendben lesz.
Felemelte a kezét, óvatosan hátrasöpörte a hajamat a
vállamról, az ujjai finoman súrolták a nyakamra száradt vért.
A gyomrom bizserge , de az érintése az éhséget – az alvó,
kielégítetlen állatot – is életre kelte e.
– Aggódtam mia ad – su ogta.
– Micsoda? Miért? – Próbáltam figyelmen kívül hagyni a
bizsergető érzést, miközben ujjaival gyengéden mintákat
rajzolt a bőrömre. – Ez semmiség, Zeke. A fenébe is, lelő ek,
leszúrtak, megkaróztak, megvertek, felnyársaltak és
kihajíto ak egy ablakon. Szuper vámpírgyógyulás, emlékszel?
Egy harapásnyom nem fog lelassítani.
– Nem a fizikai sebek a legfájdalmasabbak – mondta. –
Tudom, hogy képes vagy gondoskodni magadról, talán bárki
másnál jobban. Határozo an jobban, mint én. – Elmosolyodo
kissé, amiről eszembe juto , milyen jóképű, amikor mosolyog.
Hogy meg tudja dobogtatni hideg szívemet ezzel. – De
ismerlek, Allie. Még ha Kanin menthetetlen is, ahogy Salazar
hi e, te nem mondtál le róla. Folyamatosan próbáltad
megmenteni, még a kudarc lehetősége ellenére is. Mert ilyen
vagy.
De mióta? – töprengtem, és bizonytalanul ránéztem.
Kuncogo .
– Tudod, hogy igaz. – Hüvelykujjával végigsimíto az
arcomon, tekintetét az enyémbe fúrta. – Nem lá am lent
Sakált, az életét kockáztatva. Csak téged. – A hangja elmélyült
és ellágyult, enyhe megbánás színezte. – Már el is felejte em,
milyen elképesztő vagy.
Az éhség ismét megmozdult, mire a testem megfeszült. Túl
közel kerülsz hozzá, Allison. Nem számít, mit gondol rólad Zeke, te
a ól még vámpír vagy, ő meg ember. Ez nem fog jól végződni, és
csak ártasz mindke őtöknek.
– És hol van az emlegete szamár? – kérdeztem Sakálra
utalva, és közben elhúzódtam. Zeke elengede . Csalódo nak
tűnt, de beletörődö . – El kellene mondanom neki, mi történt.
Nem mintha érdekelné, de legalább tudnia kell, hogy Kanin
biztonságban van.
Azt is el akartam nekik mesélni, amire abban a hideg
kórházi teremben jö em rá, a borzasztó igazságra, amit Sarren
szabadíto el. Eszembe juto a haldokló vámpír, ahogy
esedezve, reménytelenül meredt rám, miközben a húsa lassan
lefoszlo róla, és rosszul éreztem magam. A hercegnek igaza
volt. Egyezség ide vagy oda, meg kelle találnunk Sarrent, és
ha kell, erőszakkal kicsikarni belőle az ellenszert. Mielő az új
vírus mindkét faj tagjait kiirtja.
De mindent a maga idejében, és most az első Kanin
 g j
felépülése volt!
– Amikor utoljára lá am, az emeletre tarto néhány vámpír
társaságában – mondta Zeke. – Azt hiszem, valami
összejövetelre. Nem tudom biztosan, nem akartam o
lézengeni. Ke en úgy meredtek rám, mintha én lennék a
főétel.
Megborzongtam a gondola ól, hogy Zeke egy vámpírokkal
teli teremben tartózkodik, akik mohón méregetik. Nem volt
nála semmilyen fegyver, így könnyű célpont le volna. Csak
egy újabb ember, akinek kiszívták volna a vérét, azután
elhajítják.
– Gyerünk! – jelente em ki, megindulva a folyosón. –
Lássuk, megtaláljuk-e a lustaságot. Dolgunk van, nem azért
jö ünk, hogy vért kortyolgassunk borospohárból, és
összemelegedjünk a belső udvar vámpírjaival.
Egy ideig bolyongtunk a folyosókon és a termekben, a
fosztogatók királyát keresve. A torony makulátlan, járólapos
és üvegablakos emeletek labirintusának tetsze , és egy idő
után minden szoba ugyanolyannak tűnt. Kerültük a liftet, a
lépcsőn másztunk meg egy-egy emeletet, elhaladva jól öltözö
emberek és még jobban öltözö vámpírok melle , akik a saját
vámpíros dolgukat intézték, bármi is legyen az. Sok vámpír a
hosszú, fekete kabátom és megviselt csizmám lá án lesújtó
pillantással méregete , mintha korcs kutyaként tévedtem
volna be az utcáról. Rájuk sem hederíte em, csak akkor,
amikor Zeke-re terelődö a figyelmük. Olyankor csúnyán
néztem rájuk, kissé felhúztam a számat, mire vagy
elvigyorodtak, vagy viszonozták az ellenséges pillantást,
aztán továbbmentek.
– Bárcsak nálam lenne a késem! – mormogta Zeke,
miközben megmásztunk egy újabb emeletre vezető lépcsősort.
A hangja üresen kongva visszhangzo a sötét átjáróban. –
Vagy egy karó. Vagy valami, amivel megvédhetem magam.
Most már tudom, hogyan érzi magát egy nyúl, amikor elmegy
melle e egy farkas. – A szemöldökét ráncolva dörzsölge e a
karját. – Vajon az i dolgozó emberek hogy bírják ezt?
– Gondoskodom majd arról, hogy Salazar visszaadja a
fegyvereidet, amikor távozunk – mondtam, egy újabb
ugyanolyan folyosóra lépve. – Addig is javaslom, hogy ne
kelts feltűnést.
– Oké. – A hajába túrt, majd felpillantva végignéze az üres
folyosón. – Csak idegesít. Tudom, hogy jelenleg teher vagyok.
Ha bármi történik, nem veszitek nagy hasznomat.
– Nem vagy teher. – Az, aki egy szál nyílpuskával szembe
mer nézni Sarrennel, és mégis életben marad, minden, csak
nem haszontalan.
Komoran elmosolyodo .
Épp tiltakozni akartam, amikor egy érdekes hang áradt szét
a folyosón. Pislogva oldalra billente em a fejemet. Halk,
dallamos hang volt, most hallo am ilyet először. Nem is
tudom pontosan leírni. Leginkább úgy tudnám jellemezni,
hogy olyan volt, mintha valaki dallamosan egy csővel verne
egy másik csövet, de az csak zajt kelt. Ez azonban kísérteties
volt, hátborzongató, tele érzelmekkel, mintha hangot kapo
volna a szomorúság vagy a sóvárgás.
Képtelen voltam ellenállni, ezért köve em a furcsa
melódiát a folyosón, elhaladtam két nyito ajtó melle , és
beléptem egy gyűlésteremnek kinéző helyiségbe. A szobát
vörös szőnyeg fedte, fekete plüssborítású kanapék és székek
álltak az alacsony asztalok körül, egy üvegfalon keresztül
pedig a megviselt várost lehete látni.
Vámpírok lazultak a sarokban vagy a kanapékon,
elegánsan és uno an, fakó bőrük élesen elütö a vörös-fekete
bútoroktól. Egyenruhás emberek járkáltak közö ük,
borospoharas tálcákkal – természetesen vér volt bennük –,
összeszedve az üres kupákat. A terem jobb oldalát egy fekete
márványpult foglalta el, két vámpír ült a bárpultnál, a pult
mögö egy nyúzo ember. Meglepődtem, hogy az egyik
magas széken ülő, kezében poharat tartó vámpír Sakál volt, és
egy hosszú, szőke hajú, karcsú vámpírnővel beszélgete . De
nem rá összpontosíto am. A figyelmemet egy hatalmas tárgy
vonta magára, ami a másik sarokban trónolt.
Ez adta ki a furcsa, hátborzongató hangokat. Egy ember ült
elő e, keze sebesen járt egy fekete-fehér polcon, amit egy
sötét, fényeze fába illeszte ek. Transzba esve bámultam. Az
érzelmek kísérteties egyvelegét adó hang megérinte , a
torkom elszorult. Lehunytam a szemem, és mindenről
elfeledkezve átadtam magam a zenének.
Hallo am Zeke lépteit mögö em, éreztem, hogy a vállam
fele átlesve figyeli a szerkezetet, ami ezeket a furcsa,
szörnyen csodálatos hangokat kiadja.
– Zongora – jelente e ki ámula al. – Gyerekkorom óta nem
lá am. A régi templomban volt egy, de emlékszem,
borzasztóan le volt hangolva. Persze az sem segíte , hogy
hetente püföltem.
– Zongora? – Kinyito am a szemem, és az emlékeim közö
kuta am a szó után. Ködös, félig elfelede történeteket
találtam. – Ez… zene?
Zeke meglepe en hozzám fordult.
– Sose hallo ál még zenét? – Döbbentnek tűnt.
Megráztam a fejem, képtelen voltam levenni a szemem a
fura hangszerről. A perem undorító hangokkal volt tele:
sikolyokkal, kiabálással, a re egés, a harag és a fájdalom
üvöltéseivel. Anyukám dúdolt nekem, amikor még nagyon
kicsi voltam, és az ő hangját tarto am a legszebbnek a
világon. Sosem hallo am még… ehhez foghatót.
– Jaj, Allie! – su ogta Zeke, és mellém lépe . – Gyere ide!
A kezemet megfogva félrevont a szoba végébe, ahol a
legsűrűbb volt a félhomály, távol a bárnál időző vámpíroktól.
Értetlenül ráncoltam a homlokom, és megfeszíte em az
izmaim, amikor a kezemet a vállára te e, magához húzo , és
átölelte a derekamat.
– Mit csinálunk?
Szomorúan elmosolyodo , megfogta a kezemet, és a
tekintetével azt kérte, bízzak benne.
– Csak kövess engem! – dünnyögte, majd lassan,
könnyedén ringatózni kezde ide-oda.
Egy pillanatig ellenálltam, nem tudtam, mit is tegyek.
Végül fokozatosan kezdtem ráérezni arra, mit csinál, hogy egy
ütemre mozog… a zenével, és követni kezdtem. Furcsa volt ez
a lassú, ráérős mozdulatsor, hogy a testünk egymás tükörképe
volt, ahogy ringatóztunk és köröket írtunk le, mégis valahogy
helyénvalónak tűnt. Nem távolodtunk el a saroktól, a
félhomályban maradtunk. Zeke magához ölelt, én lehunytam
a szemem, pár pillanatig csupán a zene és a sötétség
örvényle körülö ünk, és elvesztünk a saját világunkban.
– Ugye tudod, hogy hiányoztál? – mormogta Zeke hozzám
hajolva. Megmarkoltam a pólóját, és hallga am a szívverését.
– Egész idő ala , amíg Édenben voltam, csakis te jártál a
fejemben. Amikor felébredtem, és közölték, hogy távoztál… –
Megrázta a fejét, a szívverése felgyorsult. – Rögtön utánad
akartam eredni, de tudtam, hogy gondoskodnom kell a
többiekről, ez az első és legfontosabb kötelességem. Így
te em. Biztonságban vannak, mindannyian, bár el kelle őket
engednem.
– Elengedni?
Nagyot nyelt, szorosabban magához ölelt.
– Calebet, Ma hew-t és Bethanyt egy csodás pár fogadta
örökbe, akik mindig is akartak gyereket. Csirkéik, macskáik és
kecskéik vannak, minden, amire csak vágyhatnak. Jake
feleségül ve e az ellenőrzőpontnál lévő klinikán dolgozó
egyik nővért, Silas és Teresa pedig beköltözö egy kis
házikóba a tó partján. Boldogok. Végre hazatértek. – A szeme
ragyogo , bár a mosolya nem volt felhőtlen. – Már nincs
szükségük rám.
– Zeke…
Rám néze , olyan szelíden, amitől összeszorult a szívem.
– Csupán egyvalaki hiányzo – su ogta, két tenyerébe
fogva az arcomat. – Egyvalaki, akit nem vihe em haza.
Szomorúan elmosolyodtam.
– Éden nem az o honom.
– De lehetne.
Megráztam a fejem.
– Hogyan? – tiltakoztam halkan. – Az az egyetlen hely, ahol
nincsenek sem vámpírok, sem vesze ek, az egyetlen hely,
ahol az emberek szabadok lehetnek, te pedig azt mondod,
engednéd, hogy egy vámpír csak úgy besétáljon? Mindenféle
következmények nélkül? – Gyászosan elmosolyodtam. –
Egyszer már páros lábbal kirúgtak onnan, Zeke. Már
mondtam, hogy Édent nem nekem találták ki.
Zeke a hajamba túrt.
– Más vagy, mint a többi – mormogta. – Ismerlek. Lá alak.
– Közelebb húzo . – Te vagy az egyetlen vámpír, akit
beengednének. Amikor mindez véget ér, visszajöhetsz velem.
Együ elmehetünk Édenbe…
– Elég! – su ogtam, a mellkasára téve a kezemet. Veszélyes
vizekre eveztünk. Megint. Ismét feltámadt az éhség, arra
sarkallt, hogy lépjek közelebb, húzzam magamhoz, és
mélyesszem a szemfogaimat a nyakába. Zeke esdekelve néze
rám, de én határozo maradtam. – Nem lehet, Zeke. Vámpír
vagyok. Ez soha nem fog megváltozni. Nem ismersz olyan jól,
mint hiszed.
Kanin arcát lá am magam elő – vicsorogva, vérszomjasan,
az éhség és a harag táplálta démont. Ha az éhség olyasvalakit
is képes legyűrni, mint Kanin, akkor hogyan remélhe em
volna, hogy én kordában tudom tartani? A nyakamon lévő
harapásnyomok hirtelen lüktetni kezdtek, amitől fájdalmasan
eltorzult az arcom. Ha arra gondoltam, hogy ez esetleg
Édenben történik meg, amikor Zeke vagy Bethany a közelben
van…
Nem, ez sosem következhete be, mivel nem
szándékoztam ennyire közel engedni őket magamhoz. A
többiek biztonságban voltak Édenben, távol a világ többi
részének őrületétől. Biztonságban a vámpíroktól, a
vesze ektől, a szörnyetegektől és a démonoktól. Biztonságban
tőlem.
E makacs ember kivételével, aki folyton a szívemmel
játszo .
Úgy tűnt, Zeke mondani szeretne valamit, de erősebben
meglöktem a mellkasát, és hátraléptem, kibontakozva az
öleléséből.
– Miért nem maradtál Édenben? – szegeztem neki a kérdést
durván, szikrázó szemmel. – Hazaértél, Zeke. Ezt kerested, ezt
akartad mindig is. Miért jö él el?
Rendületlenül állta a tekintetemet.
– Nem volt o hon nélküled.
Nagyot nyeltem, és hirtelen feltűnt, hogy a zongora
elhallgato , és a teremben lévő vámpírok nagy része is
távozo . Az ablakon kipillantva megdöbbentem. Az
omladozó épületek fele az ég feketéből sötétkékre válto , és
a csillagok többsége is eltűnt.
Közelede a hajnal. Annyira elvonta a figyelmemet Zeke,
Kanin, Salazar és minden más, hogy észre sem ve em. Hosszú
volt az éjszaka.
Zeke is kipillanto az ablakon, és felsóhajto .
– Menned kell, igaz?
Túl későn juto eszembe, hogy azzal a céllal jö em ide,
hogy megkeressem Sakált, és elmondjam neki, mi történt
Kaninnal. Lelépe , ahogy a női kísérője is. Bűntudatom
támadt, és kissé dühös is voltam.
Meg sem kérdezte, mi van Kaninnal, amikor bejö em. Azt
hiszem, egyedül engem érdekel, él-e vagy hal.
Talán ez volt az oka, amiért pocsék vámpír voltam, amiért
sosem tudtam volna beilleszkedni Salazar vagy a város
vámpírjai közé. Nem mintha szere em volna idetartozni, de
úgy tűnt, csak akkor törődnek a saját fajtájukkal, ha valaki
hátba szúrja őket, vagy az egyik riválisukat kell elpusztítani.
Aznap éjszaka majdnem meggyilkolták a herceget, én pedig el
tudtam képzelni, hányan verődtek össze keselyűként, hogy
tervezgessenek, számolgassanak és áskálódjanak. Én nem
tudtam volna ilyen lenni, bármennyire azt állítja is a
démonom, hogy ez a helyes. Hogy ilyenek vagyunk.
– Allie – szólt halkan Zeke, előrelépve.
Hirtelen túl soknak éreztem, hogy az emberi mivoltomhoz
ragaszkodom, az elhatározásomat, hogy ne legyek olyan, mint
a szörnyetegek. Abban a pillanatban mindennél jobban
szere em volna ember lenni, hogy Ezekiel Crosse melle
lehessek. Zeke melle , aki bátor, hűséges és önfeláldozó, aki
gyűlöli a vámpírokat, mégis i volt, ahol hemzsegtek,
mia am. Aki o hagyta Édent, keresztülszelte az országot Új-
Covingtonig, mert haza akart vinni.
Én pedig sosem tartha am vele.
Elhátráltam, megnövelve a ke őnk közö lévő távolságot.
Szomorúan figyelt, de nem követe , bár kiszáradt a torkom a
szemében láto vágyakozástól. El kelle tűnnöm innen most
rögtön, vagy olyat teszek, amit mindke en meg fogunk bánni.
– Várj! – su ogta Zeke, miközben távolodtam. – Allison,
kérlek! Ne rohanj el megint!
 Megráztam a fejem.
– Jó éjt, Zeke! – közöltem kurtán, majd kisétáltam a
szobából a folyosóra, magára hagyva őt.

EGY EMBER ÁLLT ŐRT A VENDÉGSZOBA ELŐTT, amit Salazar aznap

estére kijelölt számomra. Higgadtan, kezét a háta mögö
összekulcsolva strázsált. A gyanakvástól összevont
szemöldökkel közeledtem felé, ám tudomást sem ve rólam
addig, amíg elő e nem álltam. De még akkor is elnéze a
vállam fele , elállva a bejáratot, és nem adta jelét annak, hogy
megmozdulna. Fáradt voltam, testben és lélekben egyaránt, a
Kaninnal, Salazarral és Zeke-kel lezajlo eseményekkel volt
tele az agyam. Nem akartam vitába keveredni egy névtelen
őrrel a folyosó közepén.
– Nem engednél be? – érdeklődtem, és éreztem, hogy az
épületen kívül épp felkel a nap. Szere em volna már
bemászni a takarók alá, hogy aludhassak. – Ez az én szobám,
nem? Vagy véletlenül Sakál részlegében helyeztek el?
Ügyet sem vetve rám felemelte a karját, és kétszer kopogo
az ajtón.
– Megérkeze , uram – szólt be a faajtón keresztül.
Fojto válasz érkeze , majd az őr arrébb lépe , és bólintva
jelezte, hogy bemehetek. Értetlenül kitártam az ajtót, és
elővigyázatosan beléptem.
Mondhatunk, amit akarunk Salazarról, de pontosan tudta,
mi fán terem az élet, legalábbis a vendéglakosztályból erre
lehete következtetni. Meglehetősen lenyűgöző szoba volt,
sokkal nagyobb, mint amihez hozzászoktam. A fényeket
lecsavarták, narancssárga lámpák vete ek árnyékot a padlóra
és a rózsaszín falakra. Igazi lámpák. Nem pislákoló gyertyák
vagy olajlámpások, vagy a még ritkább, elemmel működő
zseblámpák. Egy tekintélyes méretű ágy állt a szemközti
falnál, hosszú, fekete függöny keretezte, biztosítva a teljes
sötétséget alvás közben. Még vastagabb függönyök lógtak a
hátul lévő üvegajtók elő , amik feltételezésem szerint az
erkélyre veze ek, ahonnan az alant elterülő városra lehete
látni.
 Az ajtók elő , keskeny mellkasán karba te kézzel állt
velem szemben a vizenyős tekintetű Cingár.
Némán feljajdultam. Fáradt voltam. Hajnalodo . Most
semmi kedvem nem volt foglalkozni vele. Cingár azonban
nem egyedül érkeze . Egy őr strázsált a sarokban,
kifejezéstelen tekinte el, egyenesen maga elé meredve.
Kezében felajzo nyílpuskát tarto , készen arra, hogy
bármikor kilője rám, ha próbálkoznék valamivel.
– Mit akarsz, Cingár? – kérdeztem beljebb araszolva a
szobába, egyik szememet a nyílpuskás őrön tartva.
Bármilyen furcsa, nem is voltam annyira dühös. Inkább
csalódo . Undoríto a választása, hogy az általam megvete
vámpírrezsimben le csicskás, a herceg talpnyaló ölebe. De túl
kimerült voltam ahhoz, hogy mérges legyek, és meglepve sem
voltam egyáltalán. Mélyen legbelül mindig is tudtam, hogy
Cingár elárult. Úgy tűnt, hogy könnyedén beilleszkede az új
szerepébe. Arra sem volt azonban energiám, hogy érdekeljen.
Fakó szeme résnyire szűkült.
– Mostantól Mr. Stephen – emlékeztete éles hangon. – És
tudni akarom, mit csinálsz i , Allie. Igazából miért jö él Új-
Covingtonba? Bosszúért? Hogy kiegyenlítsd a számlát a
történtek mia ? – A szája elkeskenyede . – Figyelmeztetlek,
hogy már nem vagyok az a szánalmas peremlakó, akit egykor
ismertél. A szavamnak i súlya van. Ha akarom, börtönbe
ve ethetlek. Ezt tartsd észben, ha egyik este arra támadna
kedved, hogy beosonj a szobámba.
– Nem mia ad jö em – feleltem megvetőn. – Hidd el, egy
percig sem juto ál eszembe, amikor visszatértem Új-
Covingtonba. Csakis Kanin mia vagyok i .
Egyáltalán nem tetsze neki a válaszom. Az orrcimpái
kitágultak, és megdermedt, mintha megsérte em volna. Már-
már úgy tűnt, azt akarta hallani, hogy a bosszú mia jö em
vissza.
– Hazudsz – vádolt. – Mindig is gyűlöltél. Azt akartad,
hogy tűnjek el, éppúgy, mint Lucas és Patkány. És most, hogy
vámpír vagy, visszajö él, hogy megbüntess… – Nem fejezte
be a mondatot.
– Mégis miért? – kérdeztem rá. – Amiért elárultál?
Megmondtad a hercegnek, hol van a barátod, hogy a
tornyában élhess csicskásként.
– Vámpír vagy. – Cingár szeme szikrázo , nem volt benne
megbánás. – Az éjszaka közepén bukkantál fel
szörnyetegként, hetekkel az eltűnésed után. Mégis mit kelle
volna hinnem? Mit kelle volna tennem?
– Fogalmam sincs, Cingár – szóltam szelíd, beletörődő
hangon. – Talán meghallgatha ál volna. Hagyha ad volna,
hogy elmeséljem, mi történt velem. Legalább erre vehe ed
volna a fáradságot. Azt hiszem… – vártam kicsit, hogy
eldöntsem, őszintén gondolom-e a következő szavakat – én
megte em volna ezt érted.
– Hát, ehhez már túl késő. – Mintha csipetnyi megbánás
színezte volna a hangját, de lehet, hogy csak képzelődtem. –
Ami megtörtént, megtörtént, és mindke en kiválaszto uk az
utunkat. Mert ezt igenis te választo ad, ugye, Allison? –
Vizenyős tekintete ridegen méregete . – Mert véletlenül senki
sem válik vámpírrá. Döntés eredménye, hogy szörnyeteg
le él.
Forróságként öntö el a harag. És még valami váratlan – a
megbánto ság.
– Akarod tudni, hogyan váltam szörnyeteggé? – förmedtem
rá, mire Cingár összerándult, és az őr fenyegetőn megemelte a
nyílpuskát. – Emlékszel arra az estére a falon kívül, amikor
Patkány és Lucas meghalt? Emlékszel a minket üldöző
vesze ekre, azokra, amiknek elvontam a figyelmét rólad?
Megöltek. Lerohantak és szétszagga ak. Aztán Kanin
felbukkant, miközben haldokoltam, és választást kínált. Vagy
valóban meghalok, vagy élőhalo á válok. Úgyhogy igen,
elfogadtam az ajánlatot, és vámpír le em. Te pedig elfogadtad
az ajánlatot, és csicskás le él. Azt hiszem, megegyezhetünk,
hogy mindke en szörnyetegek vagyunk.
Cingár állkapcsa megfeszült. Lassan bólinto , mintha
megerősítést nyert volna valami, amit már régóta tudo .
– Tudtam, hogy engem hibáztatsz – dünnyögte, én pedig
ökölbe szoríto am a kezem, nehogy nekirontsak, és az
ablaküvegbe verjem vézna alakját.
Ez nem rólad szól, szere em volna sikítani. Sosem rólad szólt.
Sosem hibázta alak azért, mert szörnyeteg le em – én döntö em
így. De te gondolkodás nélkül feladtál engem a hercegnél. Akár
vámpír vagyok, akár nem, azt hi em, hogy a barátságunk többet
jelent ennél. Azt hi em, hogy… többet jelentek neked.
Kinyújto am az ujjaimat, higgadtságot erőlte em
magamra, és visszahúztam a szemfogaimat. A haragom
feltámadt és elült, kimért zsibbadtság ve e át a helyét.
Egyáltalán nem ismertem Cingárt. A tudat keserű, mérgező
gombócként ülte meg a gyomromat.
– Cingár – szóltam tompán, úgy érezve, mintha egy részem
meghalt volna. Vagy ami még rosszabb, már nem érdekelt. –
Fáradt vagyok, és hajnalodik. Ha nincs más, akkor kérlek,
távozz, hogy aludhassak.
Cingár megrázta a fejét, az arckifejezése undorról
árulkodo .
– Mindig is felsőbbrendűnek hi ed magad – jelente e ki,
mintha legalábbis őt árulták volna el. – Sosem hi ed, hogy
többre vihetem. Hogy nem maradok örökre a szegény,
szánalmas kölyök, akit megtűrtél magad melle . Sosem
hi ed, hogy vannak álmaim, és nem szeretnék örökké a te
árnyékodban élni.
– Befejezted? – kérdeztem színtelen hangon.
Lenézőn elfintorodo .
– Semmit sem változtál – jelente e ki határozo an,
gondolom, azért, hogy valami reakciót váltson ki belőlem.
Eltöprengtem, vajon tudja-e, milyen kockázatos játékot űz.
Akár kegyenc csicskás, akár nem, egy vámpírnak is van
tűréshatára. – Lehet, hogy már vérszívó vagy, de ugyanaz az
önző utcakölyök maradtál, mint egykor. Ki ez az új srác, aki
úgy koslat utánad, mint egy magányos kiskutya? Tudja, hogy
igazából mi vagy?
– Ebből hagyd ki Zeke-et! – förmedtem rá figyelmeztetőn,
szikrázó szemmel. Félelem járt át, de elfojto am, és nyugodt
hangon folyta am. – Ennek semmi köze hozzá. Nem jelent
fenyegetést sem rád, sem másra.
– Majd meglátjuk – felelte halvány vigyorral. Megkapta,
amit akart, sikerült felingerelnie, és nem hagyta veszni a
lehetőséget. Fogalma sem volt, mennyire re entően veszélyes
 g g y y
terepre tévedt azzal, hogy szóba hozta Zeke-et. – Amennyire
ismerem, még az is lehet, hogy ő lő e le nyílpuskával a
herceget. – Cingár kihívón és gonoszul a szemembe néze . –
Én a helyedben vigyáznék, Allison. Ő csak egy ember, és i az
emberek időnként eltűnnek. Ha gondoskodni akarsz a
biztonságáról, ajánlom, hogy tisztele el bánj velem.
Ve em egy mély levegőt, hogy megnyugodjak, hogy
elűzzem a hirtelen támadt haragot, és elfojtsam a késztetést,
hogy előrelépjek, megragadjam egykori barátomat, és eltörjem
vézna nyakát.
– Cingár – mondtam rendkívül halkan, de úgy, hogy
minden szavamat hallja. A hangom remege a jeges dühtől és
a visszafojto erőfeszítéstől. – Nagyon figyelj rám! Ha csak
egy ujjal is hozzáérsz Zeke-hez, ha bármilyen okból baja esik,
a világ összes őre sem lesz képes megvédeni téged tőlem.
Cingár elsápadt, de azért szikrázó szemmel felszegte az
állát.
– Többé már nem… nem beszélhetsz így velem, Allie –
dadogta. – I én vagyok a főnök, neked pedig hallgatnod kell
rám. Megparancsolhatom, hogy az emberedet vessék
börtönbe, és a hercegnek a szeme sem rebbenne.
Megkínoztathatom, addig csapoltathatom a vérét, amíg csont
és bőr marad, és senki sem állítana meg.
Most már lázasan beszélt, felsőbbrendű daccal és
félelemmel. Sosem lá am ilyennek, de nem is érdekelt. Csak
arra tudtam gondolni, hogy Zeke-et fenyegeti, aki sosem
emelt kezet rá, és egy szót sem válto ak. És ha most rögtön
nem távozik a szobámból, csúnya vége lesz.
Vicsorogva kivillanto am a fogaimat, mire ugro egyet, és
hátrébb iszkolt. Az őr felemelte a nyílpuskát, és rám célzo ,
de nem mozdultam.
– Kifelé! – parancsoltam Cingárnak, alig bírva türtőztetni a
dühömet. Az éhség összefonódo a haragommal, arra
buzdíto , hogy támadjak, hogy szíveket tépjek ki, csontokat
törjek el, és puha, húsos nyakakba mélyesszem a
szemfogaimat. – Takarodj innen, Cingár! – sziszegtem a
fogaimat villogtatva. – Most rögtön, mielő letépem azt az
ostoba fejedet, és kihajítom az ablakon.
 Cingár továbbra is dacosnak tűnt, mintha nem hinné, hogy
tényleg bántani fogom. Szerencsére az őrnek több esze volt.
– Uram – mondta feszülten, előrelépve a felemelt
nyílpuskával. – Uram, ideje távoznunk. A herceg nem örülne,
ha az egyik vendége kárt tenne önben. Uram, mennünk kell,
most!
Az őr finoman, de határozo an megragadta Cingár
könyökét, és magával húzta. Cingár egy pillanatig ellenállt,
majd bosszúsan felhördült.
– Vedd le rólam a kezedet! – Kiránto a a karját az ajtó felé
haladva, ahonnan visszapillanto , miközben az őr kifelé
terelte. – Ne feledd, amit mondtam, Allie! – vete e hátra a
válla fele . – I én vagyok a főnök. Te többé már nem
számítasz.
Sokáig álltam felindultan, miután becsukódo az ajtó. És
először az óta az esős éjszaka óta eltűnődtem, vajon mi történt
volna, ha hagyom, hogy Cingár… meghaljon. Ha nem terelem
el a vesze ek figyelmét, és rohanok egyenesen a vesztembe.
Ha a vesze ek őt kapták volna el, helye em.
 15. FEJEZET

NEM SZÁMÍTOTTAM RÁ, HOGY ÁLMODNI FOGOK.

VILLANÁSKÉNT HASÍT BELÉM a pillanatnyi zavarodo ság. A szememet

kinyitva egy fura szobát látok, amilyet még sosem. Más, mint amiket
megszoktam: sötétség, kövek, vasrácsok, gyötrelem. Olyan sokáig a
fájdalom jelente e a világomat; már el is felejte em, milyen nélküle.
Most pedig egyszerre szabad vagyok. Mia a.
Bár… valami akkor sem stimmel. Egy sötéten tekergőző
betolakodó, amit alig érzek, lassan szé erjed az ereimben. Mi történt
velem, amíg távol volt? És hol van ő ebben a felfordulásban?

KINYITOTTAM A SZEMEMET, Kanin gyanakvása átadta a helyét a

valóságnak. Egy hatalmas ágy szélén feküdtem a
mellkasomhoz szoríto kardommal, a mennyezetre meredve.
A szoba nagyon sötét volt; az erkélyajtók elő i vastag
függönyök minden fényt kizártak, de a belső órám szerint a
nap az imént ment le.
Meglendíte em a lábamat, és felkeltem. Továbbra is fekete
kabátomat és koszos ruháimat viseltem. Lefekvés elő kulcsra
zártam az ajtót, és eljátszo am a gondola al, hogy
odavonszolom elé a komódot is, mert nem bíztam sem a
torony vámpírjaiban, sem az embereiben. És főleg azt nem
akartam, hogy Cingár visszalopakodhasson a szobámba. Már
a gondolatától elöntö a harag és a gyűlölet. Most már az
ellenségem volt, vagy legalábbis ő ezt hi e. Eszembe juto a
kegyetlen megvetés a szemében, a neheztelés – mintha
megsérteném a jelenlétemmel, azzal, hogy még mindig
életben vagyok. Továbbra sem érte em. Talán sose voltunk
barátok valójában.
 A kardomat szorongatva bementem a fürdőszobába. Egy
tükör húzódo a mosdókagyló fölö , ahonnan a tükörképem
néze vissza rám. Felhorkantam. Nem csoda, hogy a városi
vámpírok lenéztek, mert mocskos és koszos voltam, rászáradt
a vér a galléromra és a bőrömre. Félrehúztam a póló nyakát,
és megnéztem, ahol Kanin megharapo . Két fehér,
tűszúrásnál alig nagyobb dudor a bőrömön, pont a
kulcscsontom fele . Emlékek Kanintól, amiket valószínűleg
örökre megőrzök.
Kanin. Hamarosan le kelle mennem, hogy megnézzem,
hogy érzi magát, de egyelőre úgy tűnt, rendben van. Arra
gondoltam, talán kissé szalonképesebb állapotba hozhatnám
magam, bár nem mintha érdekelt volna, mit gondolnak a
városi vámpírok rólam, de kár le volna nem kihasználni
Salazar vendégszeretetét, ha már alkalmam nyílt rá.
Kísérletképpen elfordíto am a csapot, de nem hi em, hogy
működni fog. Meglepetésemre forró víz lövellt a kagylóba.
Lelocsoltam az arcomat, és lemostam a nyakamról a rászáradt
vért.
Félrehúztam a zuhanyfüggönyt, és elfordíto am a csapot.
Forró víz zubogo ki a zuhanyfejből, párakunkorokat
eregetve, bepárásítva a mögö em lévő tükröt, mire
elégede en vigyorogtam.
A ruháimból kibújva beléptem egy olyan eszköz alá, amiről
csak hallo am a peremen, és aminek a létezését kétségbe
vontam. Forró, tiszta víz csapkodta hideg bőrömet, átázta a a
hajamat, a meleg bei a magát a csontjaimba, én pedig
lehunytam a szemem. Áldás volt. Hosszú ideig maradtam a
vízsugár ala , hagyva, hogy lemossa a koszt a bőrömről, hogy
leöblítse az igazi szappan habját a testemről. Tehát ilyen volt
az élet a belső városban, legalábbis a vámpírok számára. És
valószínűleg az embereiké is. Hatalmas ágy, elektromos áram,
forró víz és étel, amikor csak tetsze . Megértem, hogy miért
ilyen csábító. Hogy miért képes néhány ember árulóvá és
gyilkossá válni mia a. Ha városi vámpír lennék, ez lehete
volna az életem.
Mindössze annyit kelle volna tennem, hogy lemondok az
emberségről.
 Homlokráncolva elzártam a vizet, és a zuhanyzó melle
lógó vastag, piros törülközőkkel szárazra töröltem magam.
Bár enyhén visszataszítónak találtam, mégis belebújtam a
koszos ruháimba, mert nem volt időm kimosni őket, és nem
volt másik, tiszta ruhám. A vállamra kanyaríto am a
kabátomat, és kiléptem a fürdőszobából, amikor valaki
bedörömbölt az ajtón.
Elővigyázatosan visszacsatoltam a katanát a hátamra,
mielő ajtót nyito am. Ha a herceg jö , hogy Kaninról
tájékoztasson, akkor meghallgatom. Ha Sakál az, akkor el
tudom viselni addig, amíg elmagyarázom neki, mi történt
előző este az átváltoztatónkkal. De ha Cingár jö , hogy megint
gúnyolódjon, akkor rácsapom az ajtót, remélve, hogy közben
eltöröm az orrát.
Ám amikor ajtót nyito am, nem Cingár, Sakál vagy a
herceg állt velem szemben.
Hanem Zeke.
– Szia! – köszönt halkan, félszegen, mintha a ól tartana,
hogy rácsapom az ajtót. Fáradtnak tűnt, mintha nem aludt
volna egy szemhunyásnyit sem, szőke haja borzas volt. –
Bejöhetek?
Szótlanul hátrébb léptem, hogy elférjen melle em, majd
bezártam az ajtót. Észreve em a katonai mellényre és a hátára
szíjazo kardot, és a fegyvert a csípőjén.
Meglepe en pislogtam.
– Megtaláltad a fegyvereidet.
– Aha. – Lendületesen körbefordulva felmérte a szobát,
majd vállat vonva rám néze . – Vagyis pontosabban nem én
találtam meg. Valaki nemrég adta vissza őket azzal, hogy
Sakál parancsolta.
– Sakál? – tátogtam döbbenten. – Biztos, hogy ő volt?
A szája sarka felfelé kunkorodo .
– Száz százalék. Amúgy még ezt is kaptam. – A farmere
zsebébe nyúlt, és átnyújto egy cetlit.
Kinyito am az összegyűrt papírt, és Sakál rendezetlen,
fekete kézírását lá am meg.
Legközelebb ezekre vigyázz jobban, kiskatona!
Felhorkantam.
 – Seggfejként viselkedik még akkor is, amikor segít. – Az
üzenetet összegyűrve Zeke-re néztem, várva, hogy
mosolyogjon és egyetértsen velem.
Apró mosolya elhalványult, és komoly, kék szemével
figyelt, arcát eltorzíto ák a ki nem mondo szavak. Az agyam
sebesen járt. Vajon haragszik rám, amiért este elutasíto am?
Talán búcsúzni jö , mondván, hiba volt idejönnie, és
visszamegy Édenbe nélkülem.
– Elmész? – Igyekeztem leplezni a hangomban a
keserűséget, a hirtelen támadt kétségbeesést. – A herceg nem
tart i minket. Visszamész Édenbe ma este?
Összevonta a szemöldökét.
– Dehogyis – felelte halkan. – Nem lépnék le csak úgy.
– Akkor miért jö él?
Zeke rövid, elkeserede szisszenést hallato .
– Fogalmam sincs. Van egy perced? – Úgy tűnt, kissé
zavarban van, ezért az erkélyajtóhoz ment, félretolta, majd
kilépe .
Köve em, félig nyitva hagyva az ajtókat mögö ünk. A szél
a hajunkba és a ruhánkba kapo , apró hópelyhek táncoltak a
levegőben.
A jéggel boríto korlátra könyökölve Zeke a várost figyelte
komor arccal. Köve em a példáját, figyeltem a belső város
hunyorgó fényeit, mögö e pedig a perem derengő sötétjét.
– Innen fentről másnak tűnik – veselkedtem neki. Nem
tudtam, miért mondom ezt, de a szavak kibuktak belőlem, és
a hópelyhekkel együ tovaszálltak. – Amikor a peremen
éltem, volt, hogy felnéztem ezekre a tornyokra, és
elképzeltem, vajon mi zajlik a falaik közö éppen. Milyen
furcsa életet élnek? Most pedig i vagyok, lenézek a városra,
és valószínűleg van egy kölyök, egy peremlakó o lent, aki
ugyanezen gondolkozik.
– Arról álmodozik, hogy egy vámpírtoronyban éljen. – Zeke
hangja halk volt, de nem vádló, bár még mindig nem néze
rám. – Gondoltál rá valaha? Hogy milyen lehet?
– Néha – vallo am be. – De nem túl gyakran.
Eszembe juto egy különösen dermesztő éjszaka, amikor a
vámpírtornyokat figyelve gyűlöltem azokat az embereket,
akik nem fáznak, kapnak enni, és elkényeztetik őket csak
azért, mert elárulták a saját fajtájukat. De a féltékenység és a
gyűlölet nem melegít fel, és felesleges kívánságokra pazarolni
az energiát. Ennyi erővel azt is kívánhatnád, hogy bárcsak
élne még anyukád, hogy a karjában tartson és olvasson neked
minden este, de ez nem hozza őt vissza. Kívánhatod, hogy bár
ne halnának meg, éheznének, véreznének vagy fagynának
meg a barátaid a szemed lá ára, vagy hogy legalább egyszer
ne kelljen amia aggódnod, hogy találsz-e ennivalót, amivel
még egy napig életben maradhatsz, de a ól még az emberek
meghalnak, és te is nagyon-nagyon sokszor éhes maradsz.
Vagy kívánhatod, hogy bár lenne mód arra, hogy egy
ember és egy vámpír félelem nélkül együ lehessen.
Nagyot nyeltem, és Zeke-re sandíto am, de ő továbbra is
némán a korlátnak dőlve a sötétbe bámult. Hópelyhek
tapadtak fakó hajába, behinte ék a vállát, és szere em volna
lesöpörni őket. Hirtelen re entően fájt, hogy nem érinthetem
meg, nem érezhetem magamon meleg és erős kezét és ajkát.
De természetesen a sóvárgással együ jelentkeze az éhség
dühödt sajgása is. Emlékeztem, milyen édes volt a vére,
miközben a forró, részegítő erő átjárt. Re enetesen akartam őt,
de fogalmam sem volt, melyik az erősebb. Féltem megtudni.
Nagyot szippanto am a csípős levegőből, hogy
kitisztuljanak a gondolataim. Észreve em, hogy a lélegzetem
nem látszódik.
– Miért vagy i , Zeke? – kérdeztem, és igyekeztem nem
nézni rá. – Azért jö él, hogy elmondj valamit. Mi az?
Habozo , szórakozo an lesöpört pár jégdarabot a korlátról,
majd nagy levegőt ve . Kis fehér felhő kapo szárnyra,
amikor kifújta a levegőt.
– Rendben – dünnyögte. – Meg tudom csinálni.
Újabb szünet, miala úgy tűnt, elbűvölik a város fényei,
majd rám sem nézve azt kérdezte:
– Emlékszel… hogy azt mondtam, kezdjük újra?
A hangja halk volt, szinte elfújta a szél, a lélegzete
összekeverede vele, és elszállt. Aggódva bólinto am.
Nagyot nyelve felém fordult.
– Hazudtam. Nem akarom újrakezdeni.
 Gyanítom, hogy ha abban a pillanatban egy karóval szíven
szúr, az sem fájt volna annyira, mint ez.
A torkom elszorult, de igyekeztem, hogy ez a hangomon és
az arckifejezésemen ne látszódjon.
– Ühüm.
– Nem. – Közelebb lépe , szinte egymáshoz értünk. – Azt
akarom, hogy a dolgok olyanok legyenek… mint egykor –
su ogta. – Mielő Jeb meghalt, mielő Édenbe… mindez
elő . Emlékszel arra az időre? Hogy milyen volt… ke őnk
közö ?
Sosem felejte em el.
Mindent fel tudtam idézni, az első találkozásunktól kezdve
a kihalt városban a szemében tükröződő feszültségig, amikor
rájö , hogy vámpír vagyok, az első csókunkig a
koromsötétben. Egy prédikátor fia, én pedig a szörnyeteg.
Arra taníto ák, hogy gyűlöljön, hogy elpusztítson, de
fokozatosan kezdtünk többet jelenteni egymásnak. És mire
eljuto unk Édenbe, és végső búcsút ve em tőle, valami
olyasmi alakult ki közö ünk, ami mindke őnket
megrémiszte .
– Emlékszem – válaszoltam halkan. – Én is azt kívánom,
bár maradt volna minden a régiben.
Zeke kinyújto a a karját, meleg kezét az enyémre te e, és
magához húzo .
– Ne fuss el előlem többé! – su ogta fájdalmasan. – Kérlek!
Fontos vagy nekem, Allie. Én… – Elnémult, majd szelíd, tiszta
hangon folyta a. – Azt akarom, hogy együ legyünk. Nem
érdekel, mibe kerül. – Egyik kezével finoman megsimoga a az
arcomat. – Hadd bizonyítsam be neked! Adj nekem még egy
esélyt!
– Zeke… – Lehunytam a szemem, élvezve finom érintését.
Az édes sóvárgás mindössze egy pillanatig fojto a el az
éhséget. – Tudod, mi vagyok – mondtam, de képtelen voltam
ránézni. – Tudod, hogy soha… hogy egy ember és egy
vámpír…
– Nem félek. – Lélegzete a bőrömön táncolt. Hallo am a
szívverését, az éhség közben nyughatatlanul örvényle . –
Tudom, mibe ugrok fejest – folyta a kedvesen. – Pontosan
tudom, mi történik. Te vámpír vagy, én ember, de többé nem
érdekel. Hacsak… nem viszonzod az érzéseimet.
A válaszomra várva elhallgato , de én képtelen voltam
megszólalni vagy ránézni. Aztán a homlokát az enyémnek
támaszto a, hüvelykujjaival az arcomat simoga a, tenyerével
finoman tartva a tarkómat.
– Allie – su ogta rendkívül halkan –, ha te nem érzel
semmit, és mindez egyoldalú, akkor mondd meg, és soha
többé nem hozom fel. De tudni akarom, hogy… jelentek-e
neked valamit, és a közö ünk történtek ellenére működni fog-
e. Meg akarom próbálni. Allison… – megciróga a a bőrömet,
a tekintete fogva tarto – bízom benned.
Nem. Ke őnk közé emeltem a kezem, nem toltam el Zeke-
et, de nem engedtem, hogy közelebb jöjjön. A szavai a
szívemet marcangolták. Megbízo bennem, a vámpírban, a
szörnyetegben. Talán ez volt a legértékesebb dolog, amit
felajánlhato , amit én sosem érdemeltem meg.
Várt. Éreztem gyors, ideges szívverését az ujjaim ala . A
vibrálást a saját néma mellkasom is átve e. Zeke szíve, a
tenyerem ala . Egy szörnyetegnek ajánlo a fel, aki könnyedén
összetörheti, átvi értelemben és valójában is. Arra
gondoltam, hogy meg kellene tennem, átvi értelemben össze
kellene törnöm a szívét most, hogy a jövőben ténylegesen ne
adódhasson alkalom arra, hogy kitépjem.
De rosszul voltam a gondola ól. Nem akartam fájdalmat
okozni neki. Ez, ami köztünk volt, az érzések, amik
kavarogtak bennem a közelében, a másik részemhez tartoztak.
Az még mindig ember volt, és bármennyire parányi is, a nap
minden másodpercében küzdö a démonnal és az éhséggel.
Az a részem akarta ezt, szüksége volt rá. Zeke a ragyogó fény,
ami áthatolt a gonoszságon, a sötétségen és a vérszomjon,
addig az apró részig, ami megpróbált életben maradni. Azóta
kapaszkodtam ebbe az emlékbe, ebbe az apró reménybe, hogy
elhagytam Édent, és nem tudtam elengedni. Csak azért
imádkozha am, nehogy magammal rántsam a sötétbe.
– Nem viszonzod az érzéseimet, ugye?
Zeke hátralépe , elve e meleg kezét, a szívverése eltűnt az
ujjaim alól. Nélküle semminek, üresnek éreztem magam.
Hangja és tekintete kifejezéstelen volt, miközben elfordult.
– Sajnálom. Nem le volna szabad reménykednem… Most
magadra hagylak.
– Ne! Mármint… – Megragadtam a karját, mielő
távozhato volna. Lesújto és megtört tekintetét rám emelte.
Gyorsan válaszoltam, hogy megnyugtassam. – Nem erről van
szó, Zeke. Én… – Nekidőltem a korlátnak, és végül kiböktem.
– Én is erre vágyom – su ogtam. – De én nem tudok bízni
magamban.
Pislogo , a tekintetébe ismét szelíd reménykedés költözö ,
és közelebb lépe .
– Nem öltél meg Sakál tornyában. Pedig megtehe ed volna.
Gyakorlatilag felkínáltam a lehetőséget, mégsem éltél vele –
mondta.
– Fogalmad sincs, mennyire közel jártam hozzá – feleltem.
Az arckifejezése nem változo .
– De még élek.
– Öltem embereket.
– Szerinted az én kezemhez nem tapad vér?
– Zeke. – Kétségbeese en néztem rá, muszáj volt
megértetnem vele. – Mindig is fenyegetést jelentek majd a
körülö em lévő emberekre. És ezt nem csak úgy mondom.
Nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék arra, hogy
megharaplak. Igen, megpróbálom kordában tartani magam,
de ez nem jelenti azt, hogy mindig sikerül. És a legkevésbé
sem szeretném, hogy… – Elhallga am, nem akartam
elmondani neki, de tudtam, hogy muszáj. – A legkevésbé sem
szeretném, hogy egy vérszomjból magamhoz térve rájöjjek,
hogy megöltem valakit. Akit ismerek. Például Calebet. Vagy
Teresát. Vagy téged.
– Allie. – Zeke tekintete határozo á vált. Lá am a
tükörképemet ragyogó kék szemében, ahogy megfogta a
kezemet. – Figyellek. Azóta, hogy megismerkedtünk, hogy
rájö em, mi vagy valójában, egészen mostanáig. Még mindig
ugyanaz a csökönyös, szenvedélyes lány vagy, aki bármi áron,
de küzd. Lá am, hogy mekkora erőfeszítésedbe került nem
bántani embereket, távolságot tartani, hogy ne jelents veszélyt
másokra. – Röviden lehunyta a szemét. – És szégyellem
magam, amiért a legrosszabbat feltételeztem rólad, amikor
megjelentél Sakállal aznap éjszaka, de most már több eszem
van. Nem változtál. Továbbra is gyönyörű, veszélyes és
elképesztő vagy, és addig mondogatom ezt neked, amíg el
nem hiszed. De most csakis arra vágyom, hogy
megcsókoljalak, viszont re egek a ól, hogy ha megpróbálom,
talán lehajítasz az erkélyről.
A nevetésembe egy kis sírás is vegyült. Eszembe juto ,
amikor Zeke legelőször meg akart csókolni – a hátán végezte,
a földön, és egy katana hegye szegeződö a szívére.
– Ez nem fog működni – figyelmezte em a szemébe nézve.
– Egy vámpír és egy ember. Ez őrültség, Zeke.
Szívdöglesztő mosolyt villanto rám.
– Hát, ahogy már korábban is mondtad, talán mindke en
egy kissé… mmm.
Nem juto tovább, mert ellöktem magam a korlá ól,
átöleltem a nyakát, és megcsókoltam.
Keze a derekamra csúszo , és szorosan magához ölelt. Az
ajkunk egyszerre mozgo , lágy volt, és puha, pont, ahogy
emlékeztem. Éreztem, hogy a mindig jelen lévő éhség
feltámad, de elnyomtam.
Úgy éreztem, meg tudom csinálni.
Lehetek vámpír és egyszerre Zeke-kel is. Ő hajlandó
megpróbálni, felajánlja a szívét egy démonnak, én pedig nem
fogom elárulni a bizalmát. Mindegy, mibe kerül, vagy
mennyire keményen kell harcolnom, de nem leszek
szörnyeteg.
A szél feltámadt, a hajunkat és a ruhánkat tépázta. Zeke
elhúzódo , és rám néze . Hópelyhek örvényle ek
körülö ünk, az én bőrömön megtapadtak, Zeke-én
elolvadtak. Pislogtam, átható zafírkék szemébe néztem, és
oldalra billente em a fejem.
– Mi az? – kérdeztem halkan, amit elvi a szél.
Zeke mosolygo .
– Te – felelte éppolyan halkan, és magához szoríto . – Sose
gondoltam volna, hogy ez történik majd i . Veled. Hogy a
világon annyi hely van, és végül i kötünk ki, ugyanekkor
jövünk ide, és találkozunk. Mintha így rendeltete volna.
 – Rendeltete ? – Gúnyos hangot halla am, de nagyon
halkan. – Sokkal inkább egy rendkívül szerencsés véletelen.
Nem hiszek a sorsban.
– Én sem. – Kisöpörte a hajamat az arcomból. – De
szerintem valaki figyelt. Valaki azt akarta, hogy megtaláljuk
egymást. Mi más lenne a magyarázat?
– Nekem úgy tűnt eddig, hogy Isten utálja a vámpírokat –
mondtam könnyedén, kezemet a derekára kulcsolva. – Az
ördög gonosz, lelketlen ivadékai, rémlik?
– Te nem vagy gonosz – jelente e ki Zeke teljes
meggyőződéssel. – Lehet, hogy egykor nem így gondoltam, de
most igen. – Tenyerébe fogta az arcomat, a bőrömet simoga a.
– Nem lehet gonosz olyasvalaki, aki ennyire keményen küzd
azért, hogy helyesen cselekedjen.
Ez az egyszerű, őszinte kijelentés elég volt ahhoz, hogy
felzaklasson. Összeszorult a torkom, a szememet könnyek
csípték. Lehajto am a fejem, mert nem akartam, hogy sírni
lásson, hogy megbotránkozzon az arcomon lecsorgó pirostól.
Zeke az állam alá nyúlt, és finoman felfelé billente e a
fejemet.
Én egy pillanatig ellenkeztem, de aztán határozo an
ránéztem. Éreztem, hogy vér csorog a szememből, és arra
számíto am, hogy elhúzódik. De ő mosolyogva, könnyedén
megérinte e az arcomat, és letörölte a könnycseppet.
– Pontosan tudom, mit vállalok – su ogta, és a számra
hajolt.
Halkan felnyögtem, aztán Zeke-nek dőltem, és
megmarkoltam a pólója hátulját. Képtelen voltam
gondolkozni. Alig tudtam mozdulni. Csak kapaszkodtam
belé, miközben érzelmek vihara tombolt bennem, arra
késztetve, hogy rejtsem el az érzéseimet, de mégis éljem meg
őket. Fogalmam sem volt, hogyan fog ez működni, már ha
működni fog egyáltalán. Csak egy dolgot tudtam: nem
veszíthetem el őt. Zeke lá a a szörnyeteget a legrosszabb
állapotában, mégis i volt. Volt mersze közel kerülni a
démonhoz, tudva, hogy az éhség folyamatosan utána sóvárog,
a vérét és az életét akarja, mégsem félt. A létezésem hátralévő
részében, ha megérem, hogy szemtanúja leszek a világ
végének, sosem lesz még egy Ezekiel Crosse. Nem lesz még
egy olyan, akinek olyan ragyogó a lelke, mint az övé. És ez
egyszerre rémiszte meg, és mohón – és talán önző módon is
– arra késztete , hogy magamhoz láncoljam. Zeke most már
az enyém volt. Örökre.
Valaki dörömbölt az ajtón. Szétváltunk, bár Zeke
vonakodva engede el, meleg keze a bőrömön időzö . A
testem bizserge , az éhség és a sóvárgás, mint két
összefonódo hurrikán, egymással küzdö ek. Higgadtan
visszamentem a szobába, Zeke-kel a sarkamban, és
kinyito am az ajtót.
– Napsugaras jó reggelt! – mondta Sakál eltúlozva. Arany
szemével a hátam mögö álló Zeke-re sandíto , és a
szemöldöke kajánul felszaladt. – Megzavartam valamit?
– Ahogy mindig – mormogtam, és vigyorogva azt
kérdeztem: – Mit akarsz, Sakál?
– Salazar hívat minket – felelte színlelt fennköltséggel. –
Lent vár minket a kórházi szárnyban Kaninnal. Úgy tűnik,
eddig tarto a vendégszeretete.

HÁRMAN MENTÜNK LE A LIFTTEL, én Sakál és Zeke közö álltam.

Ezú al nem tarto velünk az elit őrség egyik tagja sem, és
ember őröket sem lá am sem az ajtóknál, sem a folyosókon.
Azonban a folyosón szembejö velünk a vámpírnő, akivel
Sakál előző este beszélgete , és csillogó szemmel buja mosolyt
villanto rá, amikor elhaladtunk melle e. Sakál rákacsinto ,
ahogy befordultunk a sarkon.
A nyikorgó fémdobozban Zeke közel húzódo hozzám,
Sakál pedig a másik falnak dőlt, uno nak tűnt. Továbbra is a
fogamat csikorga am, ahányszor a lift megrázkódo vagy
megremege , és talán Zeke is megérezte a feszültségemet,
mert félúton megfogta a kezemet. Kissé megnyugodtam, és én
is megszoríto am a kezét. Azt hiszem, hallo am, hogy Sakál
felhorkant, de nem néztem rá.
Zeke. Még mindig nem szoktam meg ezt az új, őrült ötletet:
egy ember és egy vámpír. Talán naiv voltam. Talán
szándékosan vak. Minden valószínűség szerint elképesztően
ostoba, és veszélybe sodortam az életét. Nem tudtam, mit
mond majd Kanin, amikor – ha – rájön. Le fog szidni? A fejét
ingatva a jól ismert csalódo pillantásával ajándékoz majd
meg? Vagy dühös lesz, esetleg visszataszítónak találja majd,
amiért figyelmen kívül hagytam az egyik legfontosabb
szabályát, miszerint ne kötődj egyetlen emberhez sem!
A lift megrázkódo , ezú al meglehetősen durván, és olyan
rozsdásan csikorgó hangot ado ki, amitől felállt a szőr a
hátamon. Lehunytam a szemem, vasmarokkal szoríto am
Zeke kezét, de aztán rájö em, hogy fájdalmat okozok neki.
Bűntudatosan megpróbáltam elhúzni a tenyerem, de ő
összefűzte az ujjainkat, és megszoríto a a kezem.
Tudod, mit? Csessze meg! – mondtam magamnak. Többé már
nem vagyok Kanin védence. Egy ideje már a saját utamat járom. Én
vagyok az, aki beutazta a fél országot, hogy megtalálja. Nincs
beleszólása sem az életembe, sem abba, hogy kivel akarom eltölteni.
A lift csilingelt, és amint kinyíltak az ajtók, Zeke elengedte
a kezemet. Salazar és jó pár elit vámpír várt ránk a folyosó
végén, kifejezéstelen arcukról semmit sem tudtam leolvasni.
– Felébredt – közölte a herceg, amikor beléptünk a
helyiségbe, ahol nyögő, vonagló testeket lá unk a távolabbi
falnál sorakozó ágyakon.
Észreve em, hogy Zeke tekintete elidőzik az emberi
„betegeken”, és ökölbe szorul a keze, amint megérte e, mi
folyik i , de nem szólt egy szót sem. Sakál, aki kíváncsian
nézege e az embereket, csak az orrát ráncolta.
– Vár téged – jelente e ki Salazar, amikor bementünk egy
szobába, ami nagyon hasonló volt ahhoz, ahol előző este a
rothadó, haldokló vámpírt tarto ák. Azzal a különbséggel,
hogy ezt két fegyveres elit őr védte. A herceg folyta a. –
Bemész hozzá, és közlöd vele, mit kell tenni. Ezután
mindannyian elhagyjátok a tornyomat, és addig nem tértek
vissza, amíg kézre nem kerítitek Sarrent, vagy meg nem
szerzitek az ellenszert. Világosan beszéltem?
A csuko ajtóra meredve bólinto am, ami mögö éreztem
a nemzőm eltéveszthetetlen jelenlétét. Most, hogy már csak
pillanatok választo ak el a viszontlátástól, ideges le em.
Olyan sok minden történt. Vajon mit mond nekem? És mit
 y j
mondok én neki? Mindke en megváltoztunk.
– Te mész elsőnek – közölte Sakál egy kézlegyintéssel. – Én
nem égek a vágytól, hogy lássam a vén rohadékot. Biztos
vagyok benne, hogy amúgy is inkább veled szeretne beszélni.
Éles pillantást vete em rá.
– Ahhoz képest, hogy ekkora utat te él meg, hogy
megtaláld Kanint, eléggé távolságtartó vagy. – A homlokomat
ráncoltam. – Úgy tűnt, tegnap este is hidegen hagyo . Olyan,
mintha kerülnéd.
– Mit mondhatnék? – Sakál a falnak dőlt. – Én nem vagyok
csókos.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Menj! – szólalt meg ismét Salazar. – Nekem aztán édes
mindegy, ki hozza ki Kanint, és tünteti el a toronyból. Én csak
azt akarom, hogy ne legyen i . És ti sem.
– Salazar herceg. – Zeke halkan közbeszólt,
mindannyiunkat meglepve. Pislogva ránéztem, miközben a
herceg odafordult, arcán szórakozo kifejezéssel,
egyértelműen azon tűnődve, hogy a senkiházi halandó
hogyan merészelte megszólítani. – Felség – folyta a Zeke
nyugodt, udvarias hangon –, mielő távozunk, szeretném
tájékoztatni, hogy még élnek egészséges emberek a peremen.
Ha… – Elnémult, nagy levegőt ve , mintha nehezére esne
folytatni. – Ha aggódik a vérutánpótlás mia , talán fontolóra
vehetné, hogy a belső városba hozassa őket. Vagy legalább
ételt és készleteket küldhetné nekik. Tudom, hol vannak, és
nekem úgy tűnik, minden létező egészséges emberre szüksége
van. Fontolóra venné, hogy beengedje őket a városba? Minél
hamarabb ki kell jutniuk a peremről.
A herceg felvonta a szemöldökét.
– Nem vagyok a magam ellensége – jelente e ki, bár
gyanúsan meglepődö azon, hogy egy halandó nem félt
megszólítani. – Ha valóban élnek egészséges emberek odakint,
akkor ideális esetben jobb lenne a belső falon belül tudni őket.
De nem fogom kockáztatni az embereim biztonságát azzal,
hogy a peremre küldöm őket. Inkább hagyom, hogy még pár
ember meghaljon, mintsem behozzam a betegséget a
városomba.
 Zeke ökölbe szoríto a a kezét, és a herceg figyelmét nem
kerülte el a haragja. Résnyire húzo szemmel figyelte.
– Találjátok meg Sarrent és az ellenszert! – mondta Zeke-
nek. – Így segíthe ek a lakosság megmaradt részén. Ennél
többet nem ajánlhatok, ember. Most pedig… – folyta a,
könnyedén hátat fordítva Zeke-nek, akire bocsánatkérőn
néztem, de ő komoran karba te e a kezét. – Kanin lánya –
szólíto meg Salazar –, ne húzzátok az időt! Beszélni fogsz a
nemződdel, vagy küldjek be valakit, hogy kirángassa onnan?
Az ajkamba harapva a két őr közé léptem, és kezemet az
ajtógomb hideg fémjére te em. Egy pillana al később gyorsan
elfordíto am, majd beléptem, és becsuktam az ajtót.
A kis szoba sötét volt, az egyetlen fényforrást az ajtó ala és
az apró ablak közepén beszűrődő fénypászma jelente e.
Vámpírlátásom számára szürke, kimoso és színtelen volt
minden más. Egy pillanatig eltűnődtem, hogy talán fel kellene
ka intanom az ajtó melle i kapcsolót. Tudtam, hogy a
szobában, ahogy az alagsorban is, van áram. De
faragatlanságnak és tolakodónak, sőt kegyetlennek tűnt a
fényre kényszeríteni a nemzőmet. Amióta ismertem, Kanin a
sötétséget kedvelte.
Észreve em, a másik sarokban ült egy széken, ujjait
összefűzte az álla ala . Máris jobban néze ki. Még mindig
sápadt volt, de nem megviselt és krétafehér, mint előző este. A
szokásos feketébe öltözö , az arcát és erős karját leszámítva.
Arctalan árnyként ült a fal melle . Először nem néze rám, a
földre meredve mélyen a gondolataiba merült. De ahogy az
ajtó becsukódo , és a szoba sötétségbe borult, felpillanto
átható fekete szemével, és rám néze a helyiség másik
végéből.
– Allison.
A szelíd, mély hangtól megborzongtam. A hangszíne nem
volt sem boldog, sem dühös, sem megkönnyebbült, egyáltalán
semmilyen. Csak kimondta a nevemet, ami nem árult el
semmit az érzéseiről és a gondolatairól. Hirtelen azt sem
tudtam, mit mondhatnék. Igazából nem hi em, hogy ilyen
messzire eljutok, amikor tényleg a nemzőm elő állok majd,
szemtől szemben, teljesen más emberként, mint amikor
utoljára láto .
Megpróbálkoztam egy biztonságos, könnyed válasszal.
– Szia!
Semmi. A szeme sem rebbent, nem mozdult, semmi sem
jelezte, hogy hallo . Nagyot nyeltem, és a helyemen
maradtam.
– Örülök, hogy… ööö… jól vagy.
Kanin bólinto .
– Igen – dünnyögte, és a hangjába enyhe feszengés vegyült.
– Bár…
Leengedte a karját, és egy hirtelen, légies mozdula al
felkelt, ami megijeszte . Egy ideig mozdulatlanul állt, majd
átvágo a szobán, és megtorpant elő em. Továbbra is
elképesztően termetes volt, a jelenléte lehengerlő. Hátra kelle
hajtanom a fejem, hogy sötét és kutató szemébe nézhessek.
Fájdalom suhant át nyugodt vonásain, miközben figyelt.
Lassan felemelte a kezét, és határozo , de óvatos
mozdulatokkal félresöpörte a váltamról a hajamat.
Megborzongtam, amikor megfogta a galléromat, és elhúzta a
nyakamtól, hogy megnézhesse az általa hagyo sebhelyeket.
Lehunyta a szemét, és egyértelműen az arcára volt írva a
fájdalom és a bűntudat.
– Nem te voltál – mondtam neki szelíden, a hangom szinte
elvesze ke őnk közö . – Nem hibáztatlak, Kanin. Nem
voltál önmagad.
– Valóban nem – érte egyet fojto hangon. – De ez nem
mentség arra, amit te em. Nem vagy elég ideje vámpír ahhoz,
hogy értsd. Ha arra gondolok, hogy én… – Elengede , és
elfordult, felhúzva széles vállát.
Ismét eszembe juto , amit a kórházban mondo , amikor a
vámpírok történelméről és szokásairól mesélt. A vámpírok nem
szoktak táplálkozni egymásból. Ez az egyik legkegyetlenebb,
legtapintatlanabb te , amit elkövethetünk a saját fajtánkkal szemben.
Barbárnak és szükségtelenül kegyetlennek tartják a legtöbben.
– És mégis i vagy. – A hangja kissé határozo abbá vált.
Kihúzta magát, de továbbra sem néze rám. – Idetaláltál.
Nem mertem reménykedni.
– Naná, hogy idetaláltam. – Megbántva összevontam a
 gy g
szemöldököm. – Kanin, nem hagynálak csak úgy i . Pláne
nem a pszichopata vámpírral. Azok után, amit te él értem.
Azt hi ed, hogy képes leszek figyelmen kívül hagyni az
álmokat, tudva, hogy Sarren mit csinál? Azt hi ed, hogy
magadra hagylak?
– Nem te le él volna az első – felelte, és végre megfordult.
A tekintete sötét, űzö , kísértetekkel teli volt. A szemembe
néze . – Nem sűrűn történik meg ez velem – vallo a be egy
csipetnyi régi magabiztossággal. – De… köszönöm. Az
utódaim közül te vagy az egyetlen, akit nem bántam meg.
Képtelen voltam állni átható tekintetét, ahogy rám meredt.
Hogy megtörjem a feszültséget, zavartan elmosolyodtam.
– Ne légy ennyire kedves hozzám! – mondtam neki, mire a
szemöldöke felszökö , ami még szélesebb vigyorgásra
késztete . – Még nem juto unk ki innen – figyelmezte em az
arcát figyelve. – Segítened kell, hogy megtaláljuk Sarrent.
– Sarren. – Résnyire húzta a szemét, valószínűleg
megpróbálta felidézni azokat a hosszú, borzasztó éjszakákat,
amikor Sarren könyörtelenül megkínozta. Vészjóslón higgadt
hangon rám parancsolt, hogy meséljem el a történteket.
Úgyhogy belefogtam.
Az álmokkal kezdtem, aztán folyta am azzal, hogy
köve em a nyomát Ó-Washingtonba, ahol összefuto am
Sakállal, majd megtaláltuk a másik labort, és végül Sarren
nyomára bukkantunk Új-Covingtonban, ahol Sarren egy
látványos vérfürdő közepe e bevallo a az árulását, és
elmenekült.
– Nem tudjuk, hogy a városban van-e még – fejeztem be
egy lemondó mozdula al. – De meg kell találnunk, vagy
azért, hogy kiverjük belőle az ellenszert, vagy hogy
visszahozzuk és a herceg gondjaira bízzuk.
– Még i van – jelente e ki Kanin. Pislogtam, mire
homlokráncolva megrázta a fejét. – Bármi is a terve, nem
távozo még, mert látni akarja, hogy mi lesz a vége. Így
működik az észjárása. Nem megy el addig, amíg nem lá a a
végjátékot, főleg azok után, hogy ilyen sok erőfeszítésébe telt
felépíteni. – Kanin az ajtóra néze . – Valahol a városban van.
– Tökéletes! – szólalt meg egy hang, amikor az ajtó
nyikorogva kinyílt. Salazar herceg lépe be a szobába. – Ez
megkönnyíti a dolgodat, nemde? Tekintve, hogy nincs túl sok
időd.
Megpördülve Kanin és a herceg közé álltam, de
egyértelműen Kaninhoz közelebb. Szinte éreztem, hogy
nagyot zuhant a hőmérséklet a helyiségben, miközben a két
vámpírúr egymásra meredt, gondosan jeges álarcuk mögé
rejtve dühüket és gyűlöletüket.
– Igazán büszke lehetsz a védencedre, Kanin. – Salazar
hangja épp csak leplezte mérhetetlen megvetését. – Senki sem
te e volna meg azt, amit ő, ennyi erőfeszítést azért, hogy
megmentsen. Mindenki más hagyta volna, hogy i lent rohadj
meg. Én legalábbis hagytam volna, hogy i lent rohadj meg. –
Az ajka megrándult, tekintete kegyetlen és hideg volt. –
Természetesen ez a lehetőség még mindig fennáll.
– Mit csináltál velem? – kérdezte Kanin higgadtan, nekem
pedig összerándult a gyomrom Salazar diadali as
tekintetétől. – Mérget vennék rá, hogy nem engedsz el
biztosíték nélkül. Mi akadályozna meg abban, hogy i
hagyjam Új-Covingtont, és sose térjek vissza?
Nem tenné meg, tudtam, hogy nem. Kanin nem ilyen volt.
A kérdés azonban jól rávilágíto Salazar észjárására, és ahogy
lassan aljas mosoly terült szét a herceg arcán, hirtelen
megvilágosodtam, és meghűlt az ereimben a vér. Kanin
rosszul érezte magát, amikor este felébredt. Tudha am volna,
hogy ne bízzak meg a hercegben, aki gyűlölte Kanint, ezért
szenvedni akarta látni, még akkor is, ha szabadon engedte.
Sötétség áradt szét az ereimben.
– Te rohadék! – su ogtam Salazarra meredve, mire a herceg
felvonta a szemöldökét. – Tegnap éjszaka fertőzö vért adtál
neki!
Salazar nem tanúsíto megbánást.
– Meglepődtél, Kanin lánya? – kérdezte szelíden. –
Megígértem, hogy szabadon engedem, de kelle valami
biztosíték, hogy mind Sarren keresésére induljatok, és ne
szívódjatok fel, mint szürke szamár a ködben. – Mosolyogva
kivillanto a a fogait. – Ez majd ösztönzőleg hat.
Eszembe juto a haldokló vámpír, a csontjairól leváló,
megfeketedő, avas hús, miközben a szemével azért
könyörgö , hogy vessek véget a szenvedésének. Egyszerre
dühösen és re egve a város hercegére vicsoríto am.
– Legyél átkozo , Salazar! Erre nem volt semmi szükség. Te
is tudtad, hogy mindenképpen Sarren után erednénk.
– Allison! – Kanin nyugodt hangja gátolt meg abban,
nehogy valami ostobaságot tegyek a pillanat hevében, ami
valószínűleg fővesztéssel járt volna. De még ez sem igazán
érdekelt.
Salazar tudta, hogy Kanin úgysem próbálná meg elhagyni a
várost. Tudta, hogy nekünk is az a célunk, hogy megállítsuk
Sarrent, és megtaláljuk az ellenszert. A fenébe, hogy ne ez
lenne a célunk, tudva, hogy a járvány mindkét fajt fenyegeti?
Ez puszta kegyetlenség volt, kicsinyes gyűlölet. Ilyen messzire
eljö em, hogy megmentsem; végignéztem, ahogy visszatér az
őrületből, túléltem a pocsék álmokat és a kínzások látomásait,
és most… most valószínűleg…
– Mennyi időm maradt? – kérdezte Kanin,
természetellenesen nyugodt hangon.
A herceg rideg, fenyegető tekinte el figyelt, majd a másik
vámpírra néze .
– Nagyjából hetvenkét óra az első tünetek megjelenése után
– vete e oda félvállról. – Plusz-mínusz néhány. Azután a vírus
eléri az agyat, és elkezdi leállítani. Természetesen addigra a
tested már túlságosan rossz állapotban lesz ahhoz, hogy fenn
tudja tartani magát.
Három nap. Három napunk volt, hogy megtaláljuk Sarrent,
megleljük az ellenszert – már ha léteze egyáltalán –, és
visszaérjünk a herceghez, mielő Kanint elpusztítja a testében
tomboló vírus.
– Ennyi idő nem elég! – tiltakoztam, de a herceg tekintete
nem üzent szánalmat.
– Elegendőnek kell lennie. Nincs más választásotok.
Valóban nem volt. Zsibbadtan hallga am, ahogy Kanin és
Salazar megvitatja a perem helyzetét, hogy mire
számíthatunk, miután elhagyjuk a tornyot, és hogyan
juthatunk át a belső városon. Mintha teljesen hétköznapi
beszélgetés le volna. Mintha az egyikük nem haldokolt volna
éppen a másik árulása és hűtlensége mia .
– Hol szándékozol indítani a keresést? – érdeklődö
Salazar.
– A peremen – vágta rá Kanin.
A vámpírherceg felvonta a szemöldökét.
– Szerinted Sarren már nincs a belső városban? Szerinted a
fertőzö ek közö bujkál, ahol nem tud táplálkozni?
Kanin hűvösen mosolygo .
– Mindegy, hogy hol van most. Ő fog eljönni hozzánk.
Tudom, hol tartja a kutatásait. Tudom, honnan indíto a útjára
ezt az őrületet.
– Valóban? – Salazar szelíden mosolygo .
Én meg szemöldökráncolva Kaninra meredtem, hogy vajon
tényleg igaz-e ez. Nekem ugyanis fogalmam sem volt róla,
pedig egészen Ó-Washingtontól, a romos várostól, az
alagutakról és a titkos labortól köve em Sarrent…
Ó! Ó, hát persze! Kanin tényleg tudta, hogy hol hozta létre
Sarren a vírust. És én is. Annyira egyértelmű volt – hogy nem
juto ez eddig eszembe? Én is jártam o . O töltö em
vámpírlétem első heteit.
A régi kórház ala i labor, ahol Kanin megtaníto a, mit
jelent halhatatlannak lenni.
– Rendben. Akkor ma este távoztok. – Salazar röviden rám
pillanto , amikor kinyito a az ajtót. – Amint elkészültetek, az
őreim a kapukhoz kísérnek titeket. – Halvány mosoly suhant
át az arcán, ahogy az ajtó lassan becsukódo . – Őszintén
remélem, hogy még találkozunk.
Azzal ke esben maradtunk.
Egy pillanatig dühösen meredtem az ajtóra, majd a
mögö em lévő vámpírra néztem.
– Kanin, fogalmam sem volt erről. Nem hi em volna, hogy
Salazar…
Kanin egy mozdula al elhallga ato .
– Semmi gond, Allison. Ami megtörtént, megtörtént. – Egy
pillanatra elsötétült az arca, tekintetében megbánás suhant át.
– Dolgunk van. Keressük meg Sarrent, és próbáljunk meg
véget vetni ennek a bolondokházának, amíg még élek.
SALAZAR NEM VOLT A FOLYOSÓN, amikor kiléptünk a szobából,
szerencsére, mert továbbra is dühös voltam a vámpírhercegre,
és talán valami olyat te em vagy mondtam volna, amivel
bajba sodrom magam. Zeke és Sakál azonban várt ránk,
egyikük lazán a falnak dőlt, a másik pár lépéssel arrébb, karba
te kézzel, gyanakvó kék szeme folyamatosan figyelt.
Mindke en kiegyenesedtek az ajtónyitásra, én pedig Kaninnal
a sarkamban kiléptem a folyosóra.
– Gondolom, már ismeritek egymást – mondtam arrébb
lépve, hogy megfigyelhessem Sakált és Kanint. Közben azon
töprengtem, észreveszek-e valami utalást a múltjukból arra,
hogy mi történt közö ük.
– Igen – jelente e ki Kanin színtelen hangon, Sakálra
meredve, semleges arckifejezéssel. – Ismerjük.
Sakál gonoszul vigyorogva visszanéze rá, mire Kanin
halványan elmosolyodo .
– Szia, James!
Sakál lehunyta a szemét, az enyém azonban kiguvadt.
– James? – kérdeztem hitetlenkedve, és kárörvendő
mosollyal az arcomon felé fordultam. – Az igazi neved James?
Sakál felsóhajto , és undorodva Kaninra néze .
– Szép megmozdulás, vénember. Remek lépés. Ezt muszáj
volt felhoznod, igaz?
– Úgy rémlik, azt is mondtam, hogy megöllek, ha még
egyszer találkozunk.
– Nos, igen… – Sakál vállat vont, és Zeke felé biccente . –
Hát akkor állj be a sorba a kis vérzsák mögé! Habár valójában
neked kellene a listája élén állnod. Igazán elképesztő, hogy
fogalma sincs arról, ki vagy és mit te él.
Kanin szeme az emberre rebbent, aki tisztes távolságból,
némán figyelte a szóváltást.
– Kanin – szóltam közbe, mielő Sakál több kárt okozna –,
ő Zeke. Velünk tarto , segíte megkeresni téged. Velünk
együ ered Sarren nyomába.
Azt hi em, Kanin kérdéseket tesz majd fel, de elfogadón
bólinto . Megkönnyebbültem, de úgy tűnt, Sakál még nem
végze .
– Ja, és van még egy csöppnyi érdekesség a számodra,
Kanin – te e hozzá a fosztogatók királya halkan, baljóslón
csillogó szemmel. – Emlékszel azokra a tudósokra, akik az
ellenszeren dolgoztak hatvan évvel ezelő ? Akiknek
vámpírokat vadásztál, és akiknek átadtad a saját fajtádat? Mi
is volt a főmufti neve? Ja, igen, Malachi. Malachi Crosse.
Zeke összerándult, Kanin megfeszült a név hallatán. Sakál
felé fordultam vicsorogva, közölni akartam vele, hogy fogja
be, de elkéstem.
– Üdvözöld a dédunokáját, Ezekiel Crosse-t! – biccente
Zeke felé.
Kanin egész testében megdermedt. Lassan megfordult, és
úgy bámult Zeke-re, mintha most látná először, majd
megindult felé. Zeke is megmerevede , de nem mozdult,
miközben a vámpír ijesztően átható, sötét szemmel felé
közelede .
– Kanin – szólaltam meg előrelépve.
Átváltoztatóm ügyet sem vete rám, minden figyelmét az
elő e álló ember kötö e le.
– Az apád – kérdezte halk, reszelős hangon – Jebbadiah
Crosse?
– Volt – felelte Zeke nyugodtan. A tekintete Sakálra
rebbent, aki mosolyogva figyelte a jelenetet. Zeke arcán harag
dúlt, a szeme villámokat szórt, majd összeszedte magát. – Pár
hónappal ezelő meghalt.
– Sajnálom – felelte Kanin, és a hangszínéből ítélve nem
kerülte el a figyelmét a Sakál és Zeke közö i pillantás, és ki
tudta találni, mi történt. – De a kutatás… – folyta a már-már
kétségbeese en, ami meglepe . Sosem lá am még ilyen
izgato nak. – A vámpírkísérletek. Tudsz róluk? Megvannak
még az adatok?
Zeke megrázta a fejét.
– Már nincsenek – felelte, mire Kanin válla meggörnyedt.
Abban a pillanatban úgy tűnt, mintha mindent elveszte
volna, hogy a szörnyű teher, amit eddig hordozo , végül
megtörte, és nem maradt sem ereje, sem akarata ahhoz, hogy
tovább küzdjön. Zeke kérdő pillantást vete rám, én pedig
bólinto am, hogy folytassa. – Nincsenek nálam – te e hozzá
szelíden. – De biztonságban vannak. Édenben.
 – Éden – su ogta Kanin, és felemelte a fejét. – Tehát valódi.
Létezik.
– Ne kérd, hogy mondjam meg, hol van – jelente e ki Zeke
határozo an. – Nem teszem meg.
– Nem kérnélek ilyesmire – visszakozo Kanin, szinte
önkívületben. – Nincs okod bízni bennem – folyta a Zeke-hez
beszélve, bár a tekintete a messzi távolba tévedt. – De a tudat,
hogy biztonságban van… Hogy van még remény…
Elnémult, és az arckifejezésétől elöntö az együ érzés. Már
épp megszólaltam volna, amikor a folyosón felhangzó lépések
dr. Emerson közeledtét jelezték, nyomában négy elit vámpír
őr. Az orvos uno képpel állt elő ünk, egy hátizsákot tarto
az egyik kezében, a másikban egy kis hűtőtáskát.
– A herceg úgy rendelkeze , hogy lássam el önöket
készletekkel, mielő elindulnak a peremre – mondta színtelen
hangon, mintha ez valami jelentéktelen közjáték lenne, amin
túl kell esnie, mielő visszatér a munkájához. –
Parancsoljanak! Készlet a csicskásnak… – Zeke-nek dobta a
hátizsákot, aki a szemöldökét ráncolva elkapta. A doktor
felém nyújto a a kis hűtőt. – És készlet a vámpíroknak. Bár
javaslom, hogy fogyasszák el gyorsan, mert hamar
megromlanak.
– Tartsa meg! – morogtam, gyanúsan méregetve a hűtőt.
Eszembe juto az előző esti vérzsák, amit mohón megi am, és
a gyomrom összerándult. Vajon az is mérgeze volt? Vajon
már most érezném a rosszullét jeleit, ha igen? Kanin tudta,
hogy valami nem stimmel, de ő vámpírúr, és sokkal régebb
óta vámpír. Vajon a testem pár óra múlva elkezd rohadni,
ahogy a vírus belülről felemészti? Vicsorogtam a gondola ól.
– Soha többé nem fogadunk el egy csepp vért sem maguktól!
Pláne azok után, hogy…
Elnémultam, amikor Kanin éles, figyelmeztető pillantást
vete rám, hogy tartsam a szám. A tekintete egyértelmű volt:
nem akarja mások orrára kötni, hogy beteg. Tehetetlenül
elhallga am, de mindenki egyetérte velem, bár Sakál
zavartan néze rám, mintha szerinte észszerűtlenül
viselkednék.
Az orvos vállat vont.
 – Ahogy akarják. Bizonyára már értesültek arról, hogy ne
táplálkozzanak egyetlen peremlakóból sem. Ha a vérük
megfertőződö , akkor az általuk hordozo vírus elpusztítja
önöket.
– Tudjuk – feleltem fagyosan. – A hercege volt olyan
kedves, és ezt egyértelműen az értésünkre adta.
– Remek. Akkor az őrök most kikísérik magukat.
És így is történt.
Felmentünk az első emeletre a lif el, hét vámpír és egy
ember zsúfolódo be a fémdobozba. Jól belegondolva, furcsán
bizarr volt a helyzet: én, a nemzőm, a vértestvérem és Zeke.
Négy nagyon különböző személy, akik normális körülmények
közö sosem találkoztak volna. Akik valószínűleg ellenségek
le ek volna. Mégis i voltunk.
Két jármű várt ránk az utcán, pont a torony elő .
Egy-egy doboz benyomását kelte ék, hatalmas kerekekkel
és fényszórókkal. Egy egyenruhás ember biccente nekünk,
ahogy közeledtünk.
– A hercegtől azt az utasítást kaptuk, hogy vigyük önöket a
második szektor kapujához – közölte, majd Kanin és Sakál felé
bólinto . A duruzsoló járművek melle álló másik katona
kinyito a a hátsó ajtót, az őr pedig beterelte őket. – Ke en
utaznak egy autóban, parancsoljanak! A lány és az ember a
másikban.
– Miért nem mehetünk mindannyian egy autóval? –
kérdeztem.
– Sajnálom, hölgyem. – A katona hangja udvarias, de
határozo volt. – Muszáj önöket így kísérnünk.
Szere em volna vitába szállni, de úgy tűnt, Kanint és Sakált
nem érdekli, azt leszámítva, hogy Sakál önelégült pillantást
vete Kaninra, aki nem törődö ezzel. Arra tippeltem, hogy
ha a herceg holtan akarna minket látni, akkor már végze
volna velünk.
– Rendben – mormogtam a második autó felé fordulva. –
Gyere, Zeke!
Amint beültünk a kocsiba, azonnal megérte em, miért
le ünk szétválasztva. Kiderült, hogy nem a herceg parancsára
történt.
 Cingár és a mindig a sarkában vonuló testőrei ültek velünk
szemben, felajzo nyílpuskáikkal egyenesen a szívemre
céloztak. Éreztem, hogy Zeke megfeszül, de az ajtó
becsukódo , a zár a helyére ka ant. Cingár mosolyogva
keresztbe te e a lábát, és a vele szemben lévő helyek felé
inte .
– Ülj le, Allie!
Gyanakodva helyet foglaltunk. A jármű felbőgö , majd
elindult.
A város fényei mozgó árnyékokat vete ek Cingár arcára,
aki ujjait az álla alá támasztva engem figyelt. Ha ezzel próbált
lenyűgözni vagy megfélemlíteni, hát nagyon nem sikerült.
– Mit akarsz, Cingár? – kérdeztem, mielő megszólalhato
volna.
A szeme résnyire szűkült, mintha elloptam volna a belépő
szövegét, mintha ez csak valami ostoba játék lenne.
– A nevem – förmedt rám szikrázó szemmel – Stephen. Mr.
Stephen Salazar herceg személyes jobbkeze. A Cingár a
peremen használt, értéktelen nevem volt. Mindenki azt hi e,
ezt a nevet érdemlem. Ezt a nevet agga átok rám Lucasszal,
mert csak ennyi voltam számotokra. Valaki, akit meg tudtok
törni és könnyedén elhajítani. – A tekintete Zeke-re siklo , aki
értetlenül, de élénk érdeklődéssel figyelt minket. – Valaha én
voltam a legjobb barátja, tudtad? Említe e? Amikor még
mindke en utcakölykök voltunk, és a peremen éltünk. Beszélt
valaha rólunk?
– Nem – felelte Zeke higgadtan. Karba te kézzel ült,
szemét Cingárra szegezve. Biztos, hogy érezte a kézzelfogható
feszültséget, de a hangja közömbös maradt. – Sosem
kérdeztem.
– Talán nem ártana – folyta a Cingár, rá se hederítve
figyelmeztető morgásomra. – Talán megkérdezhetnéd, mi le
Lucasszal, és hogyan halt meg. Ő volt az egykori
bandavezérünk. Fontos volt Allie-nek, bár próbálta titkolni.
Szegény Lucas! – Cingár megrázta a fejét. – Azt hi e, hogy
szereti Allie-t, aztán a vesze ek prédája le emia .
– Cingár! – Kivillanto am a szemfogaimat, mire a melle e
ülő őrök megemelték a nyílpuskáikat. Forrtam a dühtől,
kétségbeese en szere em volna elhallga atni Cingárt. A
démonom természetesen arra buzdíto , hogy tépjem fel a
torkát, és a gondolat elképesztően csábító volt abban a
pillanatban.
De Zeke hűvös, megnyugtató hangja egyelőre kordában
tarto a egyre növekvő haragomat.
– Miért mondod ezt el? – kérdezte halkan, és kihallo am a
hangjából a helytelenítést. – Azt hi em, barátok voltatok.
– Barátok. – Cingár keserűen elmosolyodo . – Talán
egykor. Azt hi em, a barátom. De csak színlelt. Mint a
többiek. Tudod, Allison igazi mestere a színlelésnek. – Cingár
sérte pillantást vete rám, valódi fájdalom suhant át az
arcán. – Elhiteti veled, hogy fontos vagy neki, hogy szeretne a
közelében tudni, de ez csak színjáték. Bármit is mutat, az nem
igaz. Nem így van, Allie? – Fogva tarto a a tekintetemet, és
döbbenetemre könnyeket lá am csillanni a szemében, majd
pislogva eltünte e őket, szinte túl gyorsan, alig észrevehetőn.
– Azt akartam, hogy bízz bennem, meg akartam mutatni
neked, hogy több lehetek, de sosem adtál esélyt rá. Mindig is
úgy hi ed, hogy értéktelen vagyok. Hát, most nem vagyok az,
igaz?
– Sosem gondoltam rád így – su ogtam fogcsikorgatva. –
És ha távolságtartó voltam, azért te em, mert nem tudtam
volna elviselni, hogy lássalak meghalni. Sem téged, sem a
többieket.
Cingár ekkor felnevete . Ocsmányul.
– Nem nagyon sikerült. – Megint Zeke-hez fordult, a szája
sarka gúnyosan megrándult. – Ha elfogadsz egy baráti jó
tanácsot – mondta, megvetőn meredve a másik emberre. – Ne
kerülj túl közel hozzá! Nem bízik senkiben, sosem fog közel
engedni magához. Ráadásul, aki csak közel kerül hozzá,
annak nyoma vész.
– Kösz a figyelmeztetést – felelte Zeke. Cingár és az őrök
szeme lá ára határozo an megfogta a kezemet, és összefűzte
az ujjainkat. – De azt hiszem, boldogulok.
Még sosem lá am Cingárt szörnyen dühösnek, de amilyen
tekinte el figyelte Zeke-et, a ól még a tűz is jéggé dermedt
volna. Színtiszta gyűlölet, harag és… talán féltékenység…
torzíto a el az arcát, de Zeke nyugodtan állta a tekintetét,
hüvelykujjával simogatva a kezemet, amitől borzongás futo
végig a karomon. Dermedten ültem, Cingárt figyelve, akinek
az arca vészjóslón elvörösödö , és összeszoríto állkapoccsal
meredt a vele szemben ülő fiúra.
Cingár hirtelen elfordult, kikapta a pisztolyt az őr övéből,
majd felemelte, és egyenesen Zeke-re célzo .
– Ne mozdulj, Allie! – kiálto rám hatalmasra tágult,
lázasan csillogó szemmel, amikor felugro am. – Ha
megmozdulsz, meghúzom a ravaszt, és az agya beteríti a
hátsó ablakot. Hajts! – üvöltö e az elöl ülő katonának, aki
káromkodva vezete tovább. – Látod? – folyta a zihálva és
ádázul vigyorogva. – Látod, hogy hallgatnak rám? Mindenki
hallgat rám, téged kivéve. De most hallgatni fogsz rám, mert
nálam van a hatalom. Megölhetem őt… – Tekintetével majd
felnyársalta Zeke-et, ahogy felemelte a fegyvert. – Most rögtön
megölhetem, és a herceget nem érdekelné. Nem érdekelné egy
ember. Úgyhogy mostantól vagy hallgatsz rám, Allie, vagy
esküszöm, hogy lelövöm!
– Rendben! – Feltarto am a kezemet, hogy
megnyugtassam.
Zeke feszült volt, mindkét karját felemelte, szemét egy
pillanatra sem véve le a fegyverről. Gyors vagyok, de nem
tudtam, elérném-e Cingárt, mielő elsüti a fegyvert. És ilyen
közelről Zeke valószínűleg meghalt volna.
– Figyelek, Cingár – mondtam. – Mi a fenét akarsz tőlem?
Cingár ragyogó szemmel vigyorgo .
– Azt akarom, hogy elmondd neki – ránto a a pisztolyt
Zeke felé, aki megfeszült –, hogy mi történt Lucasszal azon az
éjszakán. És Patkánnyal. Gyerünk, Allie, mondd el neki!
Mondd el neki, mi történt a többiekkel!
– Mind meghaltak – feleltem, bár nem érte em, hová akar
kilyukadni. Csak arra vágytam, hogy kikaphassam a fegyvert
a kezéből, de a csöve olyan közel volt Zeke arcához, hogy nem
kockáztatha am.
– Miért? – dörrent rám Cingár.
– Mert a vesze ek megölték őket.
– Miért? – kérdezte megint Cingár, mire összevontam a
szemöldököm. Mit akar, mit mondjak? Mi a fenét próbál
bizonyítani? – Mit is kerestek o amúgy? – kérdezte, Zeke-en
tartva a szemét. – Mit kerestek a falon kívül?
Hirtelen megérte em, mit akar. A vállam meggörnyedt,
nem akartam sem beszélni arról az éjszakáról, sem emlékezni
rá. De muszáj volt.
– Azért voltunk a falon kívül – feleltem színtelen hangon –,
mert én odaveze em őket.
– És miért halt meg Lucas?
Lucas. Szikrázó szemmel figyeltem Cingárt, aki egy
árnyalatnyit feljebb emelte a fegyvert, Zeke arcát véve célba. A
tekintete rideg volt. Ökölbe szoríto kézzel azt motyogtam:
– Mert… hátrahagytam.
– Hogy meghaljon – ismételte meg Cingár.
Rohadj meg, Cingár!
– Igen.
Harag, bánat és bűntudat mardoso . Megpróbáltam nem
gondolni arra az éjszakára, elfelejteni a re egést és a félelmet,
amikor a vesze ek körbeve ek, amikor leránto ák Patkányt a
fűbe, amikor levonszolták Lucast a kerítésről. De az emlékek
még mindig olyan fájdalmasan élesek voltak, mintha csak
előző nap történt volna mindez. Nem felejte em el, ahogy
Lucas engem néze , tekintete könyörgö , hogy mentsem meg,
mielő a vesze ek leránto ák a sötétbe. Cingárnak nem
kelle emlékeztetnie rá. Úgyis tudtam. Az én hibám volt,
hogy meghaltak, az én hibámból haltunk meg mind.
Éreztem, hogy Zeke megpróbál a szemembe nézni, mire
gyorsan rápillanto am. Az arca komor volt, engem figyelt,
próbált közölni valamit. Készülj! – üzente a tekintete. Gyors
pillantást vete em az őrökre. Úgy tűnt, feszengve ugyan, de
továbbra is rám szegezik a nyílpuskát, miközben dühödt és
undorodó pillantással méregetik Cingárt. Egyértelmű volt,
hogy a főnökük kiszámíthatatlan viselkedése őket is zavarja.
Cingár ebből semmit sem érzékelve meglenge e Zeke felé a
fegyvert, amitől elfogo az idegesség.
– Látod? – szegezte neki a kérdést. – Allie nem törődik
veled. Hagyja, hogy mások meghaljanak, hogy magát mentse.
Nem így van, Allie? Mondd meg neki, hogy nem törődsz vele,
hogy csak kihasználod, ahogy Lucast is!
– Én… – A szavak elakadtak. Nagyot nyeltem, hogy
kikényszerítsem őket, és rávegyem magam a beszédre, hogy
elhitessem Cingárral, részt veszek a beteges játékában. – Nem
törődöm veled, Zeke. Cingárnak igaza van. Ha kell,
o hagynálak a vesze eknek, ahogy Lucast is. – A szemem
résnyire szűkült. – Ami azt illeti, épp arra készülök, hogy
hagyjalak meghalni azért, hogy megragadhassam Cingárt, és
kitéphessem a karját.
Cingár összerezzent, rám néze , és Zeke mozgásba lendült.
Oldalra dőlve előrevetődö , és mindkét kezével
megragadta Cingár csuklóját, aki felkiálto . Dulakodtak, a
fegyver egy pillanatra megcsillant, miközben ijesztő ívet írt le
közö ük. Az őrök kiabálva a fiúk felé fordultak, de az egyiket
keményen megütö em – ököllel behúztam egyet az orrára –,
mire hátrabicsaklo a feje. A másik Zeke és Cingár melle ült,
a fegyvert próbálta elvenni tőlük. Amikor végre elkapta, lövés
dörrent, és az őr hátradőlt, fél arcát vér ázta a, a nyílpuska a
földre csúszo .
Mindez egy szempillantás ala történt. Ahogy eldördült a
lövés, a sofőr elveszte e uralmát a jármű fölö , elránto a a
kormányt, és belerohant a járdán veszteglő autóroncsba. Az
ütközés erejétől szanaszét repültünk, az egyik őr teste a falhoz
csapo , feje nagyot reccsent az enyémen. Amint a kocsi
rázkódva megállt, lelöktem magamról a testet, és lá am, hogy
Cingár szédülten, még mindig a fegyvert szorongatva kivágja
az ajtót, és kibotorkál az útra. Zeke félresöpörte az útjából a
második testet, és kiugro a kocsiból.
Köve em, hátranyúlva elő akartam húzni a kardom, de
egyértelmű volt, hogy Zeke-nek nincs szüksége segítségre.
Ahogy a pisztolyt felemelve Cingár botladozva távolodo ,
Zeke rávete e magát, és öklével lesújto az állkapcsára.
Cingár feje oldalra lendült, teste megroggyant, mintha egy
láthatatlan zsinórt vágtak volna el, majd összeese az úton.
Zeke zihálva lehajolt, és kive e a fegyvert Cingár ernyedt
ujjai közül. Gyakorlo mozdula al kipa into a a tárat,
bedugta a mellénye zsebébe, aztán felhúzta a závárt, hogy a
töltényűrben lévő utolsó lőszert is eltávolítsa. Azt is gondosan
elte e, végül undorodva elhajíto a a fegyvert. A
közeledtemre felém nyújto a a karját, én pedig habozás
nélkül odasie em hozzá, és amikor szorosan magához ölelt,
éreztem a mellénye ala szapora szívverését.
– Nem ese bajod? – dünnyögte, amikor szétváltunk.
Megráztam a fejem, majd Cingár aszfalton fekvő ernyedt
testére néztem, amelyre lassan ráhullo a hó. Elöntö a harag,
és le kelle győznöm a mindent elsöprő késztetést, nehogy
rávessem magam, megsorozzam a bordáit, és kitépjem a
szívét. Talán Zeke sejte e, mi jár a fejemben, mert erősebben
megszoríto a a karomat.
– Jól vagyok, Allie – su ogta. – Vége.
A Kanint és Sakált szállító első autó megfordult, és sebesen
felénk robogo , a fényszórók vakíto ak a hóesésben. Felemelt
karommal eltakartam az arcomat, amikor farolva megállt. Az
őrök kiugro ak, fegyvereiket és nyílpuskáikat ránk szegezték.
– Mi folyik i ?
Kanin és Sakál is kiszállt, ámuldozva és kíváncsian nézték a
hóban fekvő testet. Feltűnt, hogy senki sem lépe oda, hogy
megnézze, Cingár jól van-e, hogy él-e még. Ahogy az őr ismét
rám ordíto , hogy mi történt, Cingár felnyögö , és alig
észrevehetőn megmozdult. Éreztem a felhasadt ajkából
szivárgó vér illatát, ami pö yöket hagyo a havon, és
bosszúszomjas elégede séget éreztem. Reméltem, hogy fáj
neki. Reméltem, hogy hetekig fel lesz dagadva az állkapcsa.
Ezú al még könnyen megúszta.
– Kérdezd meg tőle! – mondtam az őrnek, miközben a
hóban fekvő alak igyekeze feltápászkodni. – Megpróbált
megölni minket.
Minden szempár Cingárra szegeződö , aki álló helyzetbe
tornázta magát, és zihálva meredt rám és Zeke-re. Arcát
eltorzíto a a harag és a gyűlölet.
– Öljétek meg! – fröcsögte, egyik ujjával Zeke-re mutatva.
Feszülten vicsorogtam, a fogamat villogta am, de Zeke
figyelmeztetőn a karomra te e a kezét. Senki sem mozdult. –
Mi van? Mire vártok? – őrjöngö Cingár, egyenesen az őrök
parancsnokára nézve. – Lődd le, most!
Az őr láthatóan feszenge .
 – Uram, azt nem lehet.
– Tessék? – Cingár résnyíre húzta a szemét. – Mit mondtál,
parancsnok?
– A herceg úgy rendelkeze , hogy kísérjük őket a kapuhoz,
uram. – A parancsnok hangja merev, színtelen volt. – Az
összeset. Nem szegülhetünk szembe az utasításával, még az
ön kedvéért sem.
– Hiszen ő csak egy ember! – tört ki Cingár. A szeme
őrülten csillogo , halántékán lüktete egy ér. – Nem vámpír.
A herceget nem fogja érdekelni egy ember. Tedd, amit
mondtam!
– Én ezt alaposan átgondolnám – szólalt meg egy halk,
mély hang. Kanin volt az, a kör széléről. Az autó elő állt, míg
Sakál lazán a motorháztetőnek dőlt, és érdeklődve figyelt.
Mindkét vámpír mozdulatlanul, egyértelműen fenyegetően
figyelte az embereket, Sakál szeme ragyogo a félhomályban.
– Alaposan meggondolnám, melyik oldalon állok épp most –
folyta a Kanin. – Egyedül, távol a herceg tornyától, három
vámpír társaságában. Ha erőszakra kerül sor, szerinted mi fog
történni?
Az őrök elsápadtak, mintha most eszméltek volna rá az
őket minden oldalról fenyegető veszélyre.
– Uram – mondta a parancsnok, ismét Cingár felé fordulva,
halkan és tudatosan higgadtan. – Most rögtön távozunk.
Visszavisszük a toronyba, és értesítjük a herceget arról, hogy
mi történt. – Fegyverével noszoga a Cingárt, a hangja
udvarias volt, de nem tűrt ellentmondást. – Indulunk, uram!
Most rögtön.
– És mégis hova mentek pontosan? – búgta Sakál, ellépve a
motorháztetőtől. Hangjába él vegyült, szeme csillogo . –
Visszaszaladtok a herceghez? Azt kötve hiszem, vérzsákok.
Cingár nagy szemeket mereszte , végre érezni lehete rajta
a re egést, ahogy felfogta, hogy a testőrei halo ak, az életben
maradtak pedig nem tudják megvédeni. Pláne nem három
dühös vámpírtól, távol a herceg biztonságot jelentő tornyától.
Kaninra sandíto am, arra számíto am, hogy közbelép, de
egy szót sem szólt, csak állt kifejezéstelen arccal,
mozdulatlanul. Az őrök felemelték a fegyvereiket, és sietve
arrébb húzódtak, a hátuk mögö tartva Cingárt. De három
vámpír jelenlétében nem volt hová futniuk.
Sakál aranyszínű szemével rám néze , majd ádázul és
lelkesen elmosolyodo .
– Gyerünk, hugi! Csináljuk! Hajlandó vagyok meghagyni
neked a kis parazitát. Kitépheted a szívét, és megeheted a
szeme lá ára, ha szeretnéd.
Morogva az emberek felé fordultam, felhúztam a felső
ajkamat. Csábíto a gondolat. Képes le em volna megölni
Cingárt o helyben. Senkinek sem hiányzo volna. A herceget
nem érdekelte volna, csak találjuk meg Sarrent és az
ellenszert. Cingár, a parádézása illúziója ellenére, még mindig
csak egy ember volt a vámpírok uralta világban. Egy csicskás.
És a csicskások pótolhatók.
– Allie, ne! – hangzo fel az őrök háta mögül. – Ne engedd,
hogy bántson! – kérlelt. – Egykor barátok voltunk. Ez csak
jelent valamit, nem? Te jobb vagy ennél.
Rávicsoríto am, a démon teljes erővel tombolt, minden
eddig eltemete haragomat, fájdalmamat, dühömet és
gyászomat beleadtam.
– Nincs jogod felhánytorgatni ezt! – üvöltö em rá, mire
összehúzta magát. Hasonlíto arra a Cingárra, akit egykor
ismertem. Te em egy lépést előre, a szemfogaimat kivillantva,
gyűlöle el telve. – Ne merészeld, pláne azok után, amit te él!
Együ tudok élni a gyűlöleteddel, a haragoddal, az őrült
bosszúddal, hogy bebizonyítsd, most már jobb vagy nálam.
Még azzal is megbékélek, hogy elárultál a hercegnek azért,
hogy jó életed legyen. Rendben. Tudtam, hogy mindig is
megvolt benned ez a hajlam. Mindig is tudtam…
Hirtelen elszorult a torkom, nagyot nyeltem, hogy
folytassam.
– De most ne próbálj meg az emberségemre apellálni –
recsegtem halk, rideg, számomra is idegen hangon –, főleg
azok után, hogy arra kényszeríte él, valljam be, hogy
szörnyeteg vagyok. Azok után, hogy megpróbáltad elvenni
tőlem az egyetlen jó dolgot. Ha meghalt volna, megmuta am
volna neked az igazi szörnyeteget.
– Remek – bátoríto Sakál vigyorogva, és te egy lépést
előre –, ez az, hugi! Engedd ki! Ilyenek vagyunk. Évek óta
nem volt részem egy jó gyilkolásban. Küldjünk üzenetet a
hercegnek, hogy ez történik az olyan csicskásokkal, akik nem
félnek kellően a vámpíroktól.
A démon egyetérte . Kezdtem veszíteni a szörnyeteg
ellenében, de nem érdekelt. Hátranyúltam, és fémes csikorgás
kíséretében előhúztam a kardomat. Az őrök ránk szegezték a
fegyvereiket, de jelentéktelenek voltak, hús és vér alko a
törékeny fal. Alulmaradtak volna, és aztán semmi sincs
köztem és az ellenségem közö .
– Akarod látni, mi le em? – kérdeztem Cingárt, aki úgy
tűnt, menten elájul. – Hogy mivé te az, hogy megmente em
az életedet? Rendben. Megmutatom, mi vagyok valójában.
A kardomat megragadva rohamra akartam indulni.
– Allison, ne!
Valaki megragadta hátulról a karomat, és megállíto .
Vicsorogva, a fogaimat villogtatva Zeke felé pördültem, egy
hajszál választo el a ól, hogy ne vessem rá magam és
mélyesszem a fogaimat a nyakába. Zeke rendületlenül állta a
tekintetemet, bár lá am a tükörképemet, a dühös démont a
szemében, aki vicsorogva közszemlére teszi a szemfogait.
– Ne tedd! – su ogta, szorosan markolva a karomat, bár
biztosan tudta, hogy könnyedén lerázhatnám. – Nem éri meg,
Allie.
Rásziszegtem, nem voltam teljesen önmagam. A szörnyeteg
dühöngö bent, az éhség fényesen lángolt a gyomromban.
– Ugyan miért nem? – dörrentem rá.
Felemelte a karját, a hajamba túrt, a tekintete könyörgö .
Az érintése váratlanul ért, az, hogy milyen közel hajlandó
kerülni egy dühöngő, vicsorgó vámpírhoz.
– Mert ismerlek – válaszolta szelíden. – Mert miután vége,
életed végéig bánni fogod. – Ujjai rátaláltak a nyakamra,
hüvelykujjával simoga a a bőrömet. – Ami a mindörökkét
jelenti, Allison.
Lehunytam a szemem. A démon továbbra is üvöltö , vérre
szomjazo , kegyetlenségre. De… Zeke i állt, és arra kért,
hogy ne tegyem, ne adjam meg magam a szörnyetegnek.
Éreztem magamon a tekintetét, ami azért esedeze , hogy
kíméljem meg annak az életét, aki megpróbált végezni vele.
A haragom elült, a vállam megroggyant, és visszahúztam a
szemfogaimat.
– Takarodj innen, Cingár! – vete em oda felé sem nézve. –
Nem akarlak többé látni. Nem akarok beszélni veled. Menj
vissza a herceghez, és felejtsd el, hogy létezem!
Sakál undorodva felhorkant.
– Most viccelsz?! – elégedetlenkede , majd felsóhajto . –
Hát, vérzsákok, hallo átok. Elképesztő szerencsétek van. Azt
ajánlom, szedjétek a lábatokat, mert én nem vagyok olyan
kényes, mint a húgom. Öt másodpercet adok, vagy az első
ember, akit meglátok a visszaszámlálás végén, nem jut el az
utca végéig.
Hallo am, hogy az emberek a lehető leggyorsabban
elkotródnak. A vámpír énem tiltakozva üvöltö , sürgete ,
hogy rohanjak utánuk, és tépjem darabokra őket. Hogy
ontsam ki forró vérüket a hóra, hogy figyeljem, ahogy kialszik
a fény a szemükben. Az ő szemében. Minden erőmmel
küzdö em, Zeke szívverésére koncentráltam, az érintésére,
amíg a léptek helyét csend ve e át, és a félelem szaga
elenyésze az éjszakában.
Zeke közelebb lépe , az enyémnek támaszto a a homlokát.
– Helyesen cselekedtél – su ogta. Bólinto am, továbbra is
heves érzelmeimmel küszködve. – Minden okés?
– Adj egy percet! – kértem mereven, de ő nem mozdult,
kezét a bőrömön nyugta a.
Az izmaim lassan elernyedtek, az éhség vonakodva
visszahúzódo , mint egy sértődö , dühös vadállat. Amikor
teljesen összeszedtem magam, odébb léptem, Zeke pedig
elengede . Sakál a fejét inga a, a szánalom és az undor
egyértelműen leolvasható volt éles vonásairól, de engem
Kanin véleménye érdekelt. A jármű melle állt kifejezéstelen
arccal, sötét alakja elmosódo a fényszórók ragyogásában.
Csillogó, fekete szeme nem árult el semmit, amikor
odamentem hozzá a szemöldökömet ráncolva.
– Miért nem avatkoztál közbe? – kérdeztem. Nem voltam
dühös, csak meglepe . – Majdnem megöltem őket. Ha Zeke
nincs i , Sakállal darabokra téptük volna őket. Miért nem
szóltál egy szót sem?
Kanin lenéze rám, közömbös tekintete ellágyult, olyan
volt, akár egy érintés.
– Már nem vagyok a tanárod, Allison – magyarázta halkan.
– Már egy ideje közénk tartozol. Vadásztál és öltél. Nem az én
felelősségem kordában tartani a démoni énedet. – Odanéze ,
ahol Cingár és az őrök álltak percekkel korábban. – És látni
akartam, milyen szörnyeteg vált belőled.
– Ó! – A haragom utolsó szikrája is elpárolgo , helyét éles
megbánás ve e át. Hirtelen ismét újszülö vámpírnak
éreztem magam, aki a mentora szeme lá ára megint elbukik
az egyik vizsgafeladaton. Dacosan folyta am. – Remélem,
tetsze , amit lá ál, mert nem fog változni.
Kanin olyan halkan válaszolt, hogy az is lehet, csak
képzelődtem.
– Remélem is.
– Csodás! – jelente e ki Sakál, mellénk lépve. Az üres
kocsira néze , majd a pár méterrel arrébb lévő összetörtre, és
felsóhajto . – Úgy tűnik, gyalog megyünk el a peremre.
 16. FEJEZET

NEM A KETTES SZEKTOR KAPUJÁT HASZNÁLTUK. A minket kísérő

őröknek kelle volna kinyitniuk, de nem vártuk meg, hogy
visszatérjenek. Főleg azért nem, mert akár egy feldühödö
herceget és egy sereg elit vámpírt is magukkal hozha ak
volna, akiket Cingár megetete valami légből kapo
történe el arról, hogy hogyan próbáltuk megölni.
Ehelye Kanin levezete minket az alagutakhoz, és miután
valahogy sikerült megtalálnunk a szennyvízcsatorna bejáratát
egy összeomlo , kibeleze épület ala , ismét beve ük
magunkat a föld ala i városba.
– Most már hivatalosan is kijelenthetem – kezdte Sakál,
hangját visszaverte a hosszú folyosó –, hogy soha nem
töltö em még ennyi időt a szennyvízcsatornában ugyanazon a
helyen. Ha valaki azt mondja nekem egy hónappal ezelő ,
hogy „Figyu, Sakál, tudod, hol fogod tölteni a legtöbb időt Új-
Covingtonban? Hát bokáig érő szarban!”, akkor letépem a száját.
– Erre! – mondta Kanin, ügyet sem vetve rá. – Hosszú séta
vár ránk a régi kórházig, és valószínűleg egyszer-kétszer fel
kell mennünk az utcára. Ne pazaroljuk az időt!
Elindult az alagútban, mi köve ük, egyre mélyebbre
hatolva a szennyvízcsatornában. Mindenki hallgato , így elég
időm volt arra, hogy elgondolkodjam azon, ami az imént
majdnem megtörtént. Amit majdnem megte em.
Ma este majdnem megöltem Cingárt. A ráeszméléstől
megborzongtam, de egyszerre elöntö a keserű harag és a
megbánás is. Tényleg úgy éreztem, hogy képes lennék
megölni. Cingárt, a fiút, akit emberként töltö életem felében
pátyolga am, aki mindenben rám támaszkodo . Aki gyenge
volt, ijedt, és képtelen volt gondoskodni magáról. Majdnem
megöltem a fiút, akit egykor az egyetlen barátomnak
 g gy gy
nevezhe em. Ha Zeke nem állít meg…
Vajon mit gondol most rólam?
Zeke mögö em lépkede , mert a keskeny cső mia
kénytelenek voltunk libasorban haladni, mégis alig csapo
zajt a pocsolyák és a szerteszét heverő törmelék ellenére. Nem
hozta fel a közjátékot Cingárral, én pedig eltöprengtem, vajon
mi járhat a fejében. Megbánta már, hogy velem van, hogy
megcsókolt, és ilyen vakon megbízo egy vámpírban? Vajon
rádöbbent arra aznap este, hogy ha képes lennék végezni
Cingárral, akit régebb óta ismerek, akkor mi akadályozna meg
abban, hogy ellene forduljak?
Figyelmezte elek, hogy mindig is démon leszek, gondoltam,
ellépve a fentről csöpögő víz útjából. Zeke szorosan a
nyomomban lépkede , és egy pillanatra lehunytam a
szemem. Meg kelle volna fogadnom a saját tanácsomat. Mégis kit
próbálok becsapni?
Kanin megállt egy rozsdás létránál, ami egy lezárt fenti
nyíláshoz vezete .
– Az alagút többi része beomlo – magyarázta felénk
fordulva. – Ez az út a peremre visz, a belső fal közvetlen
közelébe. Onnantól nagyrészt ismét a város ala tudunk
haladni a kórház felé, de muszáj pár háztömbnyit fent
mennünk, úgyhogy készüljetek fel.
– Mi lesz, ha összefutunk a véresekkel? – kérdezte Zeke. –
Betegek és őrültek, de még életben vannak. És emberek.
– Próbáljuk meg elkerülni őket, amennyire lehetséges –
felelte Kanin. – Ha a helyzet tényleg olyan súlyos, ahogy a
herceg állítja, akkor nem lenne jó felhívni magunkra a
figyelmüket. De ha muszáj, akkor ne habozzatok levágni vagy
megnyomorítani őket, bármi kell is az életben
maradásunkhoz. Ez a legfontosabb. Senkinek sem segítünk,
ha megöletjük magunkat. Világos?
Zeke vonakodva bólinto . Kanin felkapaszkodo a létrán,
félretolta a tetőt, és kimászo a nyíláson. Sakál köve e, majd
Zeke, végül én bukkantam ki a perem egyik elhagyato
utcájára.
Bár nem az egykori szektoromba érkeztünk, mégis
ismerősnek tűntek a romos utcáit, az omladozó épületek és a
 p
zúzmarával boríto , mindent ellepő gaz. Hó fedte a szétszórt,
rozsdás kocsivázakat, a pocsolyák befagytak, amitől csúszóssá
és veszélyessé vált az út. Amikor még ember voltam, ez volt
az év legzordabb időszaka, amikor minden keményre fagyo ,
és gyakorlatilag nem volt élelem. Minden télen meghalt valaki
a peremen, megfagyo egy elfelede sikátor mélyén, vagy
éhen halt a saját fekhelyén. Emlékszem, hogy sokszor a
hidegtől reszketve ébredtem a takaró ala , és cseppet sem
vágytam arra, hogy kimerészkedjek a dermesztő hidegbe
élelmet guberálni. De ha nem te em, akkor éheztem, ahogy
Cingár is, aki melle em összegömbölyödve próbálta
felmelegíteni magát, és nem volt hajlandó elhagyni a szobát.
Most már nem kelle aggódnom emia . Ahogy Cingárnak
sem.
Mozgásra le em figyelmes az egyik sarkon. Egy szánalmas
alak csoszogo ki egy távolabbi házból, csupasz talppal a
jeges földön. Észreve em, hogy az arca pirosan csillog, a
karján nedves csíkok csordogálnak. Motyogo és nevetgélt
magában, nem figyelte, merre tart.
– Halkan! – inte minket Kanin, majd beleolvadt a
félhomályba, eggyé vált az éjszakával.
Nesztelenül utánasie ünk.
Ahogy sebesen átvágtunk a peremen, még több véreset
lá unk, akik magukban kuncogtak vagy beszéltek, néha a
semmibe visíto ak, és az arcukat karmolászták. A belső fal
felé haladva az utcán fekvő hol esteken botladoztunk
keresztül, ajkukon vagy ala uk szé erülve megszáradt
vérfoltok. Egyesek megfagytak, volt, akit belepe a hó, mert
már pár napja o feküdt. Voltak újabbak is, még aznap
éjszaka vagy előző nap halha ak meg, a saját maguk okozta
sebek még frissek voltak, szivárogtak. Ezú al több hol estet
lá unk, sokkal többet, mint amikor Sakállal először erre
jártunk. A vírus utolsó stádiuma teljes erővel tombolt.
– Ez a város szívás – jegyezte meg Sakál, miközben
bebújtunk egy régi élelmiszerboltba, aminek lerepült a teteje,
és betört a kirakata. A törmelékkel és szilánkkal boríto
keskeny folyosókon véres hol estek sorakoztak, sápadtnak
tűntek a beszűrődő beteges fényben. Átverekedtük magunkat
a szétvete végtagok és a semmibe meredő, üres arcok közö ,
de elővigyázatosan, ha esetleg valamelyik felugrana, és
üvöltve ránk támadna. – Salazar helyében hagynám, hadd
tegye a vírus a dolgát, irtson ki mindenkit, majd
újrakezdeném az életben maradt emberekkel. Elég vérzsákot
tart a belső városban ahhoz, hogy jóllakjon ő meg a többiek.
De neeem, inkább egy lehetetlen küldetésre küld minket, hogy
keressünk meg egy őrültet és egy nem létező ellenszert.
– Ez nem igaz – vete e ellen halkan az elöl haladó Kanin. –
Nem, ha életben akarja tartani a várost. Nincs elég ember,
akikből jóllakhat Új-Covington összes vámpírja. Csakis úgy,
ha drasztikusan korlátozza a véradagokat. E ől néhányan
megőrülnének, és el kellene pusztítani őket. A peremen élő
emberek a legfontosabb élelemforrásuk. Nélkülük Új-
Covingtont a kihalás fenyegeti.
– Jaj, elnézést! – mondta Sakál, átlépve egy hol esten, ami
arccal lefelé feküdt a folyosón. – Kösz, hogy felvilágosíto ál,
vénember. Csak még egy kérdést engedj meg: mégis mi a
francért érdekel ez minket?
– Mert vannak még megmenthető emberek – szólt közbe
Zeke hűvös megvetéssel, szándékosan nem nézve Sakálra. –
Mert vannak még emberek a peremen, akik nem fertőződtek
meg, akiket kizártak a belső városból, és nem tudják
megvédeni magukat.
– Oké, jó, hadd fogalmazzam újra a kérdést! – futo neki
még egyszer Sakál, undorodó pillantást vetve az emberre. –
Miért kellene az i jelen lévő vámpíroknak törődniük azzal, ha
a herceg városa porrá lesz? A járvány nem megy sehova. Új-
Covington re entően elszigetelt. Figyeljetek, simán
megfordulhatunk, visszamehetünk a csatornán keresztül, át a
fal ala , és éjfélre ki is érünk a városból.
Egy másodpercig haragot éreztem Sakál érzéketlensége
mia . Nem csak a város emberei vagy a vámpírtársai iránt
mutato teljes közömbösség mia , mert erre számíto am. De
hajlandó le volna hagyni, hogy Kanin meghaljon, tudva,
hogy nincs sok ideje, már csak pár nap, és semmi sem lesz,
ami megmenthetné az átváltoztatómat.
De akkor eszembe juto , hogy Sakál nem is tud Kanin
betegségéről. Mert Kanin nem árulta el neki. Sem Zeke-nek.
Én voltam az egyetlen, aki tudo Salazar árulásáról és arról,
hogy a fertőzö vér belülről emészti fel Kanint. Fogalmam
sem volt, hogy miért titkolja, de úgy véltem, megvan rá az
oka. Kanint ismerve ő maga árulja majd el, ha úgy hozza a
helyzet. Nem örültem neki, de ha nem akarta az orrukra kötni,
akkor én sem szóltam.
– Mozgás, vénember! – sürge e Sakál a másik vámpírt,
ügyet sem vetve ránk. – Húzzunk el innen! Mit szólsz? Nem te
taníto ad, hogy ne keveredjek bele olyan harcba, amit nem
tudok megnyerni? Felejtsd el Salazart! Felejtsd el ezt a
lepratelepet! Hagyjuk, hogy Sarren keressen meg minket.
Felhorkantam.
– Továbbra is meglep, mennyire könyörületes vagy, James.
Szikrázó szemmel rám meredt.
– Jaj, elnézést, pontosítok: csakis az igazi vámpírok
véleményére vagyok kíváncsi.
– Ha így áll a dolog, akkor miért nem mész, és keresed meg
Sarrent nélkülünk? Szerintem biztosan sok
megbeszélnivalótok van.
Kanin ekkor megfordult, és elcsigázo an ránk néze ,
mintha azt kérdezné: Befejeztétek?
– Nem állhatunk meg – jelente e ki higgadtan. – Megyünk
tovább. Remélhetőleg Sarren hagyo valamit a laborban, amit
használhatunk.
– És ha nem? – kérdezte Sakál.
Akkor Kanin meghal, gondoltam dermedten. Mert nem lesz
elég idő kifejleszteni számára az ellenszert. Addig rothad majd, amíg
végül úgy fog kinézni, mint az a vámpír a kórteremben. A
rosszullét kerülgete , ezért ökölbe szoríto am a kezem. Nem
érte em, hogyan képes Kanin megőrizni a hidegvérét.
– Akkor majd mással próbálkozunk – felelte, Sakálhoz
intézve a szavait. – Ha kell, levadásszuk Sarrent. De addig
nem megyek el a városból, amíg nem járunk ennek a végére.
Te azonban szabadon távozhatsz. – Arrafelé biccente ,
amerről jö ünk. – Nem tartóztatlak, sosem tarto alak vissza.
Ha távozni akarsz, nem állok az utadba.
 – Szeretnéd, mi? – Sakál vigyora eltorzult. – Mi a baj,
Kanin? Nem szeretnéd, hogy a legújabb ivadékod halljon a
legnagyobb csalódásodról? Amit létrehoztál, és aztán
megpróbáltál megölni?
Kanin nem válaszolt, de lá am, hogy megbánás suhan át a
tekintetén. Megbánta, hogy megpróbálta elpusztítani Sakált,
vagy azt, hogy nem volt képes megtenni?
– Van olyan, akit nem idegesíte él fel annyira, hogy ne
akarjon kinyírni? – kérdeztem Sakált, aki rám vigyorgo .
– Hm… Hadd gondolkodjam! Hát, volt egy pipi, aki…
Nem, várj, mégsem. Az sem végződö jól.
Lövés dörrent mögö ünk.
Megpördültem, és támadásra készen előhúztam a
kardomat. Zeke a folyosóra célzo a kezében tarto
fegyverrel. A távolban egy ember felvisíto , majd a lövés
erejétől előredőlt és a földre zuhant. Egy másik ember átugro
a testen, és kalapácsot lengetve, üvöltve végigrohant a
folyosón, mire Zeke fegyvere ismét felugato . A test a
polcoknak csapódo nevetve, rángatózva, az arcát
karmolászva, majd a földre csúszo , és többet nem mozdult.
Zeke komor arccal elte e a fegyvert, én pedig nyugalmat
erőlte em magamra.
– Tudom, hogy a csapatban én vagyok az egyetlen ember –
mondta halk, egyenletes hangon, miközben minket figyelt –,
de talán foglalkozhatnátok később a családi
vámpírproblémákkal. Legalább addig ne, amíg az utcán, a
nyílt terepen vagyunk.
Meglepve néztem rá, még Kanin szemöldöke is felszaladt,
az arcán érdeklődés villant.
De aztán bólinto és elfordult.
– Gyerünk tovább! Nem vagyunk messze a következő
alagú ól.
A boltból kilépve végigsie ünk a romos peremen,
elővigyázatosan, nem vonzo -e oda véreseket a zaj. Kanin
haladt az élen, mögö e szorosan Sakál, majd Zeke és én
zártuk a sort, néhány lépéssel lemaradva.
– Mi történt Kanin és Sakál közö ? – kérdezte Zeke pár
perc múlva halkan. – Kanin átváltozta a őt, ugye? De mi
történt, amiért meggondolta magát?
– Fogalmam sincs – feleltem. – Amúgy ez engem is érdekel,
de sok sikert, ha szeretnél konkrét választ kapni tőlük. Kanin
soha nem beszélt nekem a múltjáról, Sakál pedig elvből egy
szarházi. Miért kérdezed? – Zeke-re néztem, egy pillanatra
megfeledkezve arról, hogy közömbösnek kellene maradnom.
– Korábban nem érdeklődtél felőlük. Mi változo ?
– Semmi. – A távolba révedt, úgy tűnt, kerüli a választ. –
Csak eltöprengtem.
Ekkor leese a tantusz, és elkerekede a szemem.
– Tudni akarod, vajon Kanin tervezi-e, hogy végez Sakállal,
mielő neked esélyed nyílna rá – tippeltem, mire Zeke arca
megrándult. – Továbbra is azt tervezed, hogy kiállsz ellene,
amikor ennek vége.
– Megölte az apámat, Allison. – Zeke dühösen és ridegen a
szemembe néze . – Jebbadiah, Darren, Dorothy és még Ruth
is, mind mia a haltak meg. Sajnálom, de nem tudok túllépni
ezen. Igen, most segít nekünk, de utána hogyan tovább? Ez
nem változtatja meg a múltat. A ól még a családom tagjai
halo ak.
– Ha megölöd, azzal nem támasztod fel őket – érveltem
szelíden.
– Tudom. – Ismét a távolba révedt, komor arckifejezéssel. –
Csak… békére kell lelnem. Ha a pokolra küldhetném, oda,
ahová való…
A gyomrom összeszorult.
– Jeb is úgy tervezte, hogy magával visz egy vámpírt a
pokolba – mondtam, de nem tudtam pontosan, miért közlöm
ezt vele. – Az a vámpír én voltam.
Élesen rám néze , de abban a pillanatban egy hirtelen
reccsenés megtörte a csöndet, mire mindke en ugro unk
egyet.
– Zeke? – su ogta egy halk hang, mire Zeke kikapo az
övéből egy furcsa, téglalap alakú dobozt. A hang a dobozból
jö , akadozo és sisterge . – …vagy? A vakondemberek…
jönnek… muszáj…
– Csótány! – Zeke a szájához te e az eszközt, az arca
megfeszült. – Hallasz? Mi történik? Hol vagy?
 – …segíts! – üzente a doboz. – Mindenkit… elzárták a
bejáratot… a vakondemberek… végeznek velünk!
Az eszköz sercege , majd folyamatos sistergés hallatszo ,
hiába próbált Zeke kapcsolatba lépni a másik oldalról érkező
hanggal.
– A rohadt életbe! – motyogta, ami meglepe . Nem
emlékszem, hogy hallo am volna valaha káromkodni.
Bűntudatosan, de határozo an rám néze . – Mennem kell.
– Menned? – ismételte meg Sakál, aki visszafordult
Kaninnal együ . Sárga szeme kíváncsian mérege e Zeke-et. –
Pontosan hová, vérzsák?
– A menekültek bajban vannak – folyta a Zeke. Kanin
odalépe hozzá, sötét szeme fürkészőn rátapadt. – A
vakondemberek a főhadiszállásunk ellen vonulnak, és
megölik őket, ha bejutnak. Segítenem kell nekik.
– Menekültek? – kérdezte Kanin homlokráncolva.
– Egy csapatnyi ember, akik még nem fertőződtek meg, és
az alagutakban élnek – feleltem, miközben figyeltem, ahogy
Zeke a hátunk mögö húzódó utat figyeli, mintha alig tudná
türtőztetni magát, hogy ne eredjen futásnak. – A
vakondemberek területének peremén élnek, de többé
nemkívánatos személyek o . Amikor a keresésedre indultunk,
fenyegetőztek, hogy elkergetik őket onnan.
– Hányan vannak? – fagga a Kanin Zeke-et.
– Majdnem két tucat, vagy legalábbis ennyien voltak,
amikor eljö em. – Zeke a hajába túrt, levertnek tűnt. – Nem
hagyhatom őket o . Bezárták a kaput, és elbarikádozták
magukat, de a vakondemberek kint várnak rájuk, és nincs
élelmük. Megígértem, hogy gond esetén visszamegyek értük,
így meg főleg, hogy Salazar nem küld segítséget.
– Jó szórakozást! – közölte Sakál karba te kézzel. –
Valószínűleg halo ak lesznek, mire odaérünk. De ez téged ne
gátoljon meg! Nincs időnk vérszomjas kannibálokkal
szórakozni.
Bár nem tudta, de igazat beszélt. Versenyt futo unk az
idővel. Kaninnak minden másodperc számíto , még az is,
ahogy o állva vitatkoztunk. De tudtam, hogy Zeke sosem
hagyná cserben azokat, akiknek megesküdö , hogy segít.
 – Menjetek tovább! – mondta távolodva. – Keressétek meg a
labort! Utánatok megyek, amint tudok.
– Zeke, ne! – Előreléptem, megakadályozva, hogy
elszaladjon. – Túl sokan vannak. A vesztedbe rohansz. – És
tudva, hogy nem fél a haláltól, mint egy normális ember,
hozzáte em: – Ha meghalsz, azzal nem segítesz nekik.
Zeke habozo . Rám néze , mintha mondani akarna valami,
de meggondolta magát. Aztán re entő halkan azt su ogta:
– Velem tartasz, Allie?
Kérdés volt. Nem parancs, sőt nem is kérés.
Választási lehetőséget kínált: ember vagy vámpír. Segítek a
menekülteknek, vagy folytatom az utam Sakállal és Kaninnal.
Fogalmam sem volt, mit tegyek. Re enetesen szere em volna
Zeke-kel tartani. Nem hagyha am, hogy egyedül szálljon
szembe egy hadseregnyi vakondemberrel. Megölik, amit sose
bocsáto am volna meg magamnak.
De… Kanin haldoklo . Szó szerint már csak órái voltak
hátra. Ha nem tudjuk megtalálni Sarrent és az ellenszert,
Kaninnak ütö az utolsó órája. Őt sem hagyha am cserben.
Ha arra térek vissza, hogy az átváltoztatómat megölte Sarren
vagy a benne munkálkodó ala omos vírus…
A rohadt életbe! Hogyan válasszak közülük? Ez
képtelenség!
Éreztem, hogy mind a három szempár rám szegeződik, a
döntésemre várva. Tehetetlen és kétségbeese voltam, és
elfojto am a késztetést, hogy vicsorogva, ököllel a falba
vágjak.
– Zeke… – fogtam bele, bár nem igazán tudtam, mit
mondhatnék. – Én…
– Hol vannak? – vágo közbe hirtelen Kanin.
Mindannyian meglepve néztünk a vámpírúrra, aki
higgadtan várta Zeke válaszát, arcizma sem rezdült.
– A négyes szektorban – válaszolta Zeke, és rám néze . –
Allison régi negyedében.
– Az nincs messze – dünnyögte Kanin. Fáradtnak és
beletörődőnek hangzo . Lehunyta a szemét, mintha
felkészülne vagy döntést hozna, majd felsóhajto . – Rendben.
Indulás!
 – Tessék? – Táto szájjal meredtem rá, ahogy melle ünk
elhaladva megindult. – Kanin… ez komoly? Mi van a… –
Elhallga am. Biztos voltam benne, hogy tudja, miről beszélek.
Átváltoztatóm hátranéze , és fáradtan bólinto .
– Ne aggódj amia , Allison! Ez most fontosabb, ezt az
adósságot vissza kell fizetnem. Én… – Habozo , röviden
lehunyta a szemét. – Teljesítenem kell a kötelességemet. –
Szinte su ogo . – A tiédet és az övét is. Mia am jö etek Új-
Covingtonba, ezért pedig nem lehetek elég hálás. Hadd
kezdjem ezzel a törlesztést! – Megrázta magát, majd inte
Zeke-nek, hogy menjen előre. – Gyerünk! Ha sietünk, pár óra
ala odaérünk. Reméljük, hogy az embereid kitartanak addig.
– Várjunk, most összezavarodtam – háborgo Sakál, ahogy
megindultunk arra, amerről jö ünk. – Az egész világ a feje
tetejére állt? Most megmentünk egy csapat mocskos
húsdarabot egy csapat mocskos kannibáltól? Ha már így
belejö ünk, szerintem mentsünk meg néhány kóbor macskát,
és tegyünk ki ételt a kóbor kutyakölyköknek is.

A VÁRTNÁL TÖBB IDŐBE TELT elérni a négyes szektorhoz vezető

alagúthoz. Véresek cirkáltak az utcán az épületek közö , ezért
bujkálva, osonva és arra várva haladtunk, hogy elmenjenek.
Ez re entően dühíte e Sakált. Hiszen csak emberek voltak,
akik közö szerinte át kellene vágnunk, és hagyni, hogy Isten
elvégezze a természetes szelekciót. De a többiek, főleg Zeke,
ellenezték az értelmetlen gyilkolást, és amúgy sem tudtuk,
hányan vannak kint. Még pont az hiányzo , hogy egy
hatalmas tömeg lerohanjon minket.
Az alagúthoz vezető utolsó rész hátborzongatóan néma
volt. Kanin átvezete minket egy elhagyato , zúzmarás
gyommal és gazzal benő nyílt területen, amelyet minden
oldalról omladozó épületek ve ek körbe. Feszélyeze , hogy
mennyire kiszolgáltato ak vagyunk, pláne amikor
megbotlo am valami nagyban, és észreve em, hogy egy
gazban heverő hol est, amely üres szemgödörrel meredt az
égre.
Fintorogva tovasie em. Túl nagy volt a csönd. Úgy tűnt, a
terület szélén sorakozó néma házak figyelnek minket. Éreztem
magamon a tekintetüket, és bár minden halálosan
mozdulatlan volt, a levegőt megülte a vér és a nyílt sebek
szaga.
– Kanin – szólíto am meg su ogva, amikor utolértem –,
nem tetszik ez nekem. Közel járunk már?
Bólinto , és éreztem, hogy ő is feszült.
– Nagyon közel. A szennyvízcsatorna bejárata alig száz
méterre van a…
Ekkor üvöltés harsant.
Több tucat, rongyokba öltözö alak jelent meg az épületek
ajtajában. Véresen, visítva, a vértől és a fájdalomtól bűzlőn
átvete ék magukat ajtón és ablakon, és sikítva megindultak
felénk, a terület közepére.
Vicsorogva kardot ránto am, miközben Zeke pisztolyának
dörrenése csatlakozo a minket körbevevő hangzavarhoz.
Felé fordulva lá am, hogy lelő két véreset, majd mielő az
egyik férfi rávete e volna magát, előkapta a macsétáját, és
elmetsze e az ember torkát. A férfi vad, gurgulázó nevetéssel
a fűbe zuhant, továbbra is Zeke felé nyúlkálva. Zeke arrébb
lépe , majdnem nekem ütközö , miközben besegíte em neki,
és hátat fordítva megpróbáltam fedezni.
Egy nő lendült felém, kezében egy széklábbal, és valami
olyasmit üvöltö , hogy elége e a szennyesét. Ke éhasíto am
a fegyverét, és a melle közé szúrtam a kardommal, a hegye
kijö a másik oldalon, a nő azonban csak nevete , míg végül
összeese . Egy férfi, akinek egy véres lyuk volt az orra helyén,
elkapta a karomat, és ragaszkodo hozzá, hogy csókoljam
meg, a másik kezében pedig egy kést szorongato . Villant a
katanám, a feje a fűbe gurult.
– Tovább! – Kanin üvöltése túlszárnyalta a tömeg kiabálását
és nevetését.
Egy villanásnyi időre lá am, hogy Sakállal vállvetve
küzdenek. Kanin saját vékony, rövid kését markolva olyan
sebesen mozgo , hogy szinte elmosódo , gyors, halálos
szúrásokat vi be, felesleges mozdulatok és erőfeszítés nélkül.
Minden egyes vágás vagy döfés halálos volt, és már azelő a
következő áldozat felé fordult, hogy az előző felfogta volna,
hogy halo .
Melle e Sakál gúnyos mosollyal kivillanto a a szemfogait,
amikor a támadóik meglódultak előre, és halálos kört írt le az
acélfejszéjével. Az ütés ereje a földre teríte e az embereket, és
többé nem mozdultak. Az egyik véres megpróbálta kikapni a
kezéből a fegyvert, de Sakál nemes egyszerűséggel, csontokat
törve benyúlt a férfi mellkasába, és nedvesen húzta ki az
alkarját.
– Allison! – kiálto a Kanin. – Erre! A szennyvízcsatorna
bejárata csak száz méter egyenesen előre.
Egy véres bordái közé szúrtam, majd elhajoltam egy
vehemens, a koponyámat célzó ütés elől, és elvágtam a férfi
lábát.
– Megvan. Zeke! – Ránéztem, és megfagyo az ereimben
vér.
Egy véres nekirohant, oldalról nekicsapódo . Zeke karjába
csimpaszkodo , a fülébe üvöltö , és fogával a vállába mart.
Úgy morgo , mint egy megvadult kutya. Elindultam feléjük,
de Zeke megvete e a lábát, arrébb lökte a férfit, és felemelte a
fegyverét, de a véres ismét rohamra indult. A pisztoly
felugato , a golyó pontosan a férfi szeme közö hatolt be, aki
egy hang nélkül összeese .
– Zeke! – Még két vérest lekaszabolva eljuto am hozzá, és
megragadtam a másik karját, miközben hátrafelé araszolt, a
fegyverrel a tömegre lőve. – Jól vagy?
– Igen. – Vér szivárgo a pólója nyakánál, ahol az ember
megharapta, két piros pö y, pontosan a nyaka ala . Az
állkapcsa megfeszült, komor tekinte el még kétszer tüzelt,
kiürítve a tárat, majd maga elé emelte a macsétát. – Menj,
szorosan mögö ed leszek!
A véresek őrülten, ész nélkül visíto ak. Lassan
átverekedtük magunkat a tömegen Sakálhoz és Kaninhoz.
Kanin lábánál egy négyzet alakú betoncső tátongo , a
fémajtók hátrafeszítve. Rozsdás lépcső vezete le a sötétbe, de
a véresek rohamai megakadályozták, hogy lejussunk.
Sakál vicsorgo , a fejsze nyelével lesújto egy nő arcára, aki
üvöltve hátratántorodo .
– Rohadt kullancsok! – morogta, amikor azonnal megjelent
két másik. Feléjük vágo , arrébb lökte őket. – Ha most
megyünk, követni fognak minket.
– Nem, nem fognak – motyogta Zeke, és előhúzo valamit
a mellényéből.
Egy zöld, henger alakú tárgy volt egy fémkarikával és egy
fogantyúval a tetején. Fogalmam sem volt, mi az, de amint
Sakál meglá a, elkáromkodta magát.
– Egész idő ala gránátok voltak nálad? – Megakadályozta,
hogy egy véres lesújtson a fejére, majd visszakézből arcon
vágta a fejszével. – Ezt jó le volna tudni.
– Ez az utolsó. – Kaninra néze , aki a szennyvízcsatorna
bejáratánál állt. – Villanógránát. Csak egy esélyünk van.
A vámpír kurtán biccente .
– Mindenki lefelé, most! – parancsolta, rám mutatva. –
Sakál, Allison, mozgás!
Sakál azonnal reagált. Megragado egy embert, és a
tömegbe hajíto a, majd megfordult, és a nyílásba ugorva
eltűnt a sötétben. Káromkodva levágtam még egy véreset,
aztán köve em. A kemény betonon landoltam, és azonnal
felnéztem Kanint és Zeke-et keresve.
A nyíláson át lá am, hogy Zeke leráz magáról egy embert,
arrébb rúgja, majd meglendíti a karját, és a tömegbe hajít
valamit. Kanin ráförmedt, hogy mozogjon, mire Zeke eltűnt a
nyílásban, lemászo a létrán, és csatlakozo hozzánk.
– Hol van Kanin? – kérdeztem, amint Zeke földet ért, és
azonnal elhátrált a létrától. – Hogyan…
Vakító fényesség és fülsiketítő robbanás reszke e meg a
talajt fele ünk. A robbanás hangja visszhangzo az alagútban,
por, kosz és jégdarabok potyogtak a mennyezetről.
Káromkodva, kétségbeese en kerestem Kanint, de a vámpírúr
már lefelé tarto a létrán, és becsukta a fémajtót maga mögö .
– Ez egy jó ideig elvonja a figyelmüket – mormogta,
felnézve a létrára. Zeke-re pillanto , és merev arcán
pillanatnyi elégede ség suhant át. – Nem veszíted el a fejed
harc közben – állapíto a meg. – Remek. Megsérültél?
Zeke a nyakához kapta a kezét, arca megfeszült.
– Semmiség – mondta, és leengedte a karját. – Kutya bajom.
Haladjunk!
 Kanin bólinto , majd szó nélkül hátat fordíto , és elindult a
sötét alagútban.
 17. FEJEZET

ZEKE PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB KÖHÖGNI KEZDETT.

Eleinte senkinek sem tűnt fel. Bár a szennyvízcsatornák
nagy része száraz és fagyos volt, és nem használták őket
évtizedek óta, a ól még azok maradtak. Nem kelle levegőt
vennem ahhoz, hogy tudjam, penésztől, gombától,
rothadástól… és egyéb dolgoktól bűzlenek. Ráadásul lent
hemzsegtek a rovarok és a rágcsálók, amik mindenhol o
hagyták a nyomukat. Ezért amikor Zeke köhögni kezde ,
először a hideg, nyirkos és gusztustalan szagú levegőre
fogtam, és mentem tovább.
Másodszor rosszabb volt.
Épp egy keskeny csőszakaszon haladtunk keresztül, a két
magasabb vámpírnak össze is kelle húzna magát, hogy
elférjenek az alacsony mennyezet ellenére, amikor Zeke ugató
köhögésétől összerándult a gyomrom. Odafordulva lá am,
hogy kétrét görnyed, egyik karjával a falnak támaszkodik,
egész testét rázza a köhögés. Zihálva kiegyenesede ,
leengedte a szája elé emelt kezét, és vérpö yöket pillanto am
meg az ujjai közö .
– Zeke! – su ogtam, egyre erősödő félelemmel rámeredve,
ahogy végre megérte em, mi történik.
Ne. Őt ne! Kérlek!
– Jól vagyok. – A szemembe néze , a tekintete tompa volt.
Az arcomat látva megereszte egy fáradt, lemondó mosolyt. –
Minden rendben. Nincs mit tenni, Allison. Menjünk tovább!
Sakál halkan káromkodo , és vészjóslón Zeke-re néze .
– Igen, most ezt mondod – jelente e ki, szemfogai
megcsillantak a félhomályban. – De ne várd el tőlem, hogy
visszafogjam magam, amikor elkezded kikaparni a saját
szemedet.
 – Ha megtörténik… – Zeke határozo an és összeszede en
rám néze . – Tudod, mit kell tenned, igaz? Ne… ne hagyd,
hogy szenvedjek, vagy hogy ártsak másoknak! Intézz el…
gyorsan!
Legszívesebben rávicsoríto am volna. Ez már túl sok volt.
Nem bírtam tovább színlelni. Nem hallga am Kaninra, aki
inte , hogy ne kerüljek túl közel másokhoz, és nem hallga am
a józan eszemre sem, miszerint tartsak távolságot, és
keményítsem meg a szívemet. Nem tagadha am tovább az
igazságot: igenis fontos számomra Zeke, bármit próbálok is
bebeszélni magamnak. Eddig csakis anyukám volt ilyen
fontos nekem. Ha Zeke-et is elveszítem, végem van.
– Ez nem nagy kérés, igaz, Ezekiel? – kérdeztem elcsukló
hangon. Megindult felém, de megtorpant, és meglepve rám
néze . – Először megígérteted velem, hogy hagylak meghalni,
most meg azt kéred, hogy öljelek meg. Szerinted én valami
lelketlen gépezet vagyok, és könnyedén menni fog, csak azért,
mert vámpír vagyok? Nem elég, hogy Kanin haldoklik, most
még te is azt akarod, hogy megöljelek?
– Allison! – Kanin hangja fáradt, helytelenítő volt.
Zeke és Sakál megmerevede , és döbbenten az idős
vámpírra néztek. Nem érdekelt, hogy meglepődtek, ökölbe
szorult a kezem a hirtelen haragtól. Nem tudtam, honnan jön,
de belefáradtam, hogy elveszítsem a körülö em lévőket.
Olyan sokakat veszte em el rövid életem ala , még mielő
vámpír le em. A cinikus utcagyerek undorodva vigyorgo
ezen. A veszteség az élet része, tudtam jól. Ebben a világban
semmi sem tart örökké. Minél erősebben ragaszkodsz
valamihez, annál inkább belehalsz, amikor vége, úgyhogy
jobb nem ragaszkodni semmihez.
De a francba is, meg akartam próbálni. Harcolni akartam,
hogy megtarthassam, ami fontos nekem. Akik fontosak nekem.
És kiboríto , hogy ők nem hajlandók megtenni ugyanezt.
– Nem adjuk fel! – jelente em ki szikrázó szemmel. A
szemem sarka ége , de legyűrtem a könnyeket. – Felőlem
elfogadhatjátok a helyzetet, és hihe ek abban, hogy a vég
elkerülhetetlen, de én nem vagyok hajlandó engedni, hogy ez
legyőzzön minket. Az a tervem, hogy megkeresem Sarrent, és
ha kell, kiverem belőle az ellenszert. És az is biztos, hogy nem
adom fel addig, amíg biztosan nincs több remény. Úgyhogy
ne kérd többé tőlem – muta am Zeke-re –, hogy öljelek meg,
te pedig – pördültem Kanin felé – ne titkold tovább a többiek
elő , hogy haldokolsz! Együ harcolunk, és nem fogok több
embert elveszíteni!
A kirohanásom után pár másodpercig csend honolt.
Éreztem, hogy mindannyian kissé megdöbbentek, úgy tűnt,
még Kanin sem jut szóhoz. Vagy ez történt, vagy túl dühös
volt ahhoz, hogy bármit is mondjon. Nem érdekelt. Felőlem
haragudhato rám, ha akar, csak maradjon életben.
– Hűha – jegyezte meg Sakál –, ezt nevezem beszédnek!
Majdnem olyan jó volt, mint amit a tornyomban tarto ál
aznap éjszaka a vénemberrel. Egy drámakirálynő vesze el
benned, nem gondolod, hugi?
Morcosan ránéztem, de mielő szólha am volna, vészjósló
pillantással Kaninhoz fordult.
– Egy szóval sem említe ed, hogy haldokolsz, vén szivar! –
mondta halkan, résnyire húzo szemmel. – Hadd találgassak!
Salazar biztosítani akarta, hogy nem hagyod el a várost, és
nem ejted pofára. Ravasz, öreg szarházi! Mennyi időd van
még?
– Számít? – kérdezte Kanin közömbösen. – Változtatna
valamin?
– Látod, ez érdekes – vágo vissza Sakál. – Ha bárki másról
lenne szó, igen. Most minden értelmes vámpír Sarrent
keresné, nem egy csapat semmirekellő húsdarabot, akik
valószínűleg már halo ak. De neked mindig is ez volt a
gyenge pontod, igaz? Mindig is az emberek pártját fogtad. És
nézd meg, hova ju ato .
Rámeredtem. Még sosem lá am Sakált ilyennek, igazán,
komolyan dühösnek. Az ingerültsége mindig kimerült valami
utálatos megjegyzésben vagy szurkálásban, amivel a másik
agyára ment. De most zaklato nak tűnt, szikrázó szemmel
néze Kaninra, némán vicsorgo . Nem tudtam eldönteni,
hogy azért haragszik rá, mert meg akar menteni egy csapat
embert, vagy mert haldoklik, és neki nem szólt róla.
– Szerinted mi fog történni, amikor megtaláljuk Sarrent? –
vonta kérdőre Sakál Kanint, aki nyugodtan figyelte. –
Szerinted elbánhatsz vele most, hogy ő is épp darabjaira
hullik, mint te? Az értéktelen emberek iránti elköteleze séged
fog mindannyiunkat a sírba vinni!
– Döntö em – jelente e ki Kanin, higgadtan, mint mindig.
– Neked nem kell egyetértened velem.
Sakál undorodva megrázta a fejét, és hátrált egy lépést.
– Tudod, mit? Igazad van – mondta halkan, egyesével
végignézve rajtunk. – Nem éri meg. Azt hi em, hogy a vén
vérszívó tud majd valamit mondani a vesze ség ellenszeréről,
hogy talán egyenesen elvezet hozzá. De ha hajlandó elhajítani
az életét egy marék értéktelen halandóért, akkor jobban
teszem, ha magam eredek a nyomába.
– És mégis merre indulnál? – förmedtem rá, és
eltöprengtem, ugyan mit érdekel, ha Sakál lelép.
Hagyd elmenni! Mindig is tudtad, hogy vagy lelép, vagy ellened
fordul, amint esélye nyílik rá. Fogalmam sem volt, miért éreztem
ilyen dühöt. Egy részem azt mondta, szükségünk van Sakál
segítségére Sarren ellen, mert jó harcos, és megvédhet
Sarrentől – ezért nem akartam, hogy távozzon.
De ez hazugság le volna. Sakál mindig is a bátyám marad,
bármennyire önző és utálatos is, és reméltem, hogy nem kell
csalódnom benne.
– Nem tudsz elbánni Sarrennel egyedül – vitatkoztam. – Te
magad mondtad, hogy túl erős.
– Ki mondta, hogy harcolni akarok vele? – vigyorgo Sakál
karba te kézzel. – Ennyire nem vagyok ostoba, hugi.
Szerintem jelenleg Sarren áll a legközelebb ahhoz, hogy
kifejlessze az ellenszert. Ha még valaha keresztezik egymást
az útjaink zavart lelkű barátunkkal, felteszek neki pár
udvarias kérdést, aztán agyő. Nem vagyok olyan őrült, hogy
megpróbáljam megállítani. De az is biztos, hogy nem vagyok
hajlandó tovább i maradni veletek, az időt pazarolva. Jó
szórakozást a betegekhez meg a pszichopatákhoz! Én
leléptem.
Fémes rezgés visszhangzo a csőben, ahogy Zeke előhúzta
a macsétáját. A reszelős hangtól összeugro a gyomrom.
– Miből gondolod, hogy hagylak elmenni? – kérdezte Zeke
hűvösen. A szeme haragtól és gyűlöle ől izzo , miközben
végigmérte Sakált. – Bűnöket köve él el, amikért felelni fogsz
– folyta a. A fény csillogva végigszaladt a pengén, amikor
Sakál felé emelte. – Embereket gyilkoltál meg, de én egyiket
sem felejte em el. Meg fogsz fizetni azért, amit te él.
Jaj, ne! Zeke komolyan beszélt, felkészült erre a harcra. Az
összecsapásra, amire azóta utalgato , hogy megérkeztünk Új-
Covingtonba. A családomért, mondta az alagútban.
Mindenkiért, aki Édenben van. Meg kell ölnöm azt a vámpírt,
Allison. A kérdés csupán az, hogy… veled is meg kell-e küzdenem.
Döntenem kelle . Nem harcolha am mindke ejükkel.
Mintha Zeke olvaso volna a gondolataimban, rám sandíto ,
de kék szeme bűntudatról árulkodo .
– Sajnálom, Allison – mondta halkan. – Nem kell segítened.
Csak menj, ha menned kell! De nem engedhetem el csak úgy.
Sakál kíméletlenül Zeke-re mosolygo , mire egész
testemben megfeszültem, készen arra, hogy támadás esetén
közéjük vessem magam.
– Most nincs időd erre, vérzsák – búgta Sakál. – Nem
valami szánalmas kis emberi törzset kellene épp
megmentened? Azt hiszed, elbánhatsz velem egymagad?
Hogy fogsz nekik segíteni holtan?
Életem legnehezebb döntése volt, de megte em. Kardot
ránto am, és Zeke mellé léptem, szembenézve Sakállal.
– Nem lesz egyedül – jelente em ki.
Bár nem néztem rá, mégis éreztem Zeke
megkönnyebbülését és háláját. Sakál azonban résnyire húzo
szemmel méregete .
– Hm… – dünnyögte. Az önteltsége elillant, a helyét jeges
harag ve e át. – Szóval így állunk, hugi. Egy embert
választasz a saját véred helye . Tényleg olyan vagy, mint
Kanin, a fajtánk árulója.
Kivillanto am a fogaimat.
– Szerintem pedig te hagysz minket cserben. Úgyhogy ne
várd, hogy könnyeket hullajtsak érted, bátyus.
– Allison, Ezekiel! – Kanin hangja megtörte a feszült
légkört, a felfokozo haragot. Ránéztem. Egy cső ala állt,
nem adta jelét, hogy elmozdulna onnan. – Hagyjátok elmenni!
 j gy gyj
– kérte szelíden.
Zeke megmakacsolta magát, az állkapcsa megfeszült.
– Kanin…
– Erre most nincs időnk.
Megroggyant a vállam, mert Kaninnak igaza volt. Most
nem volt időnk megküzdeni Sakállal. A másodpercek gyorsan
peregtek mindannyiunk számára. A menekültek, Kanin és
most már… Zeke számára is. Mi történik, gondoltam
zsibbadtan, ha lejár az idő? Senki sem marad. Mindenki
meghal.
Engem kivéve. És megint egyedül maradok.
A helyére csúszta am a kardomat, és a melle em álló
emberhez fordultam.
– Zeke – szólíto am meg, kezemet a karjára téve. Éreztem,
hogy ideges, izmai acélként feszültek. – Engedd el! Meg kell
találnunk a menekülteket. – A karja megreszkete ,
szorosabban markolta a fegyvert, mire lehalkíto am a
hangom. – Kérlek!
Egy pillanatig habozo , majd leengedte a kardot. A
feszültség elszállt a hátából és a vállából.
– Még nem végeztünk – közölte halk, vészjósló hangon,
továbbra is Sakálra meredve. – Megtalállak. Ha legközelebb
találkozunk, vámpír, megöllek.
Sakál kuncogo .
– Ha legközelebb találkozunk, vérzsák, te addigra már egy
bűzlő, szem nélküli hulla leszel. Úgyhogy ne haragudj, de
nem ijesztesz meg.
Zeke nem felelt. Vértestvérem arrébb lépe , a gonosz
mosoly visszatért az arcára.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól
– jelente e ki, majd gúnyosan szalutált és elfordult. – De most
más dolgom akadt… vámpírokat megtalálni, sereget
toborozni, ilyesmik. – Rám néze , a mosolya kissé megfakult.
– Húgom, ha valaha is eleged lesz ezekből a két lábon járó
vérzsákokból, gyere, és keress meg! Mi ke en nagyszerű
dolgokra lennénk képesek.
Még egyszer elvigyorodo , majd hátat fordíto , és eltűnt a
sötét csőben.
 Utánabámultam, félig-meddig abban reménykedve, hogy
visszaoson, és kinevet minket, amiért bedőltünk egy ilyen
ostoba átverésnek. De nem történt meg. A sötétség némán,
üresen hallgato . Lehunytam a szemem, Sakált kerestem.
Éreztem a jelenlétét a vérkötelék mia , de éppen csak, mert
egyre távolodo . Sakál elment.
– Gyerünk! – mondta Kanin, amikor egyértelművé vált,
hogy Sakál nem tér vissza. – Mozgás! Mindjárt o vagyunk.

– TUDTAD? – fagga am Kanint pár perccel később, amikor a

cső véget ért, és ismét egy szélesebb szennyvízcsatornába
juto unk.
Végigsie ünk az alagúton, tudva, hogy versenyt futunk az
idővel, de továbbra sem hagytak nyugton a kérdések.
A vámpír zavartan rám néze , ezért pontosíto am.
– Sakál – magyaráztam. – Tudtad, hogy lelép, ha megtudja,
hogy… beteg vagy? Ezért nem mondtad el neki?
– Ez volt az egyik oka. – Kissé összevonta a szemöldökét. –
Sakál mindig is… gyakorlatias volt. Ha azt gyanítja, hogy a
vesztes oldalon áll, valahogy kivágja magát a helyzetből, és
más oldalról közelíti meg. Szerinte én már nem tudom neki
megadni, amit akar, ezért úgy döntö , másik utat választ.
Mindig ilyen volt.
– Elszúrtam – motyogtam, és dühösen berúgtam egy
kavicsot a vízbe. – Sajnálom, Kanin.
Megrázta a fejét.
– Ne kérj elnézést Sakál gyengeségeiért, Allison! Mindenki
maga hozza meg a saját döntéseit.
E ől azonban nem éreztem sokkal jobban magam. Sakál
így is, úgy is lelépe , Kanin továbbra is beteg volt. Zeke-re
pedig, aki csendesen jö mögö ünk, egyre többször tört rá a
köhögés. Megpróbálta leplezni, és egyszer sem panaszkodo ,
de hallo am a ziháló, reszelős lélegzetvételeket, éreztem a vér
visszafogo illatát, amikor néha felköhögte, és gyötört az
aggodalom.
– Kanin – szólaltam meg ismét, mire felsóhajto , mintha
felkészítené magát a további kérdéseimre. Majdnem
meggondoltam magam, de aztán a sarkamra álltam. Tudni
akartam. – Miért változta ad át Sakált?
Hosszú ideig nem válaszolt, ezért azt hi em, elengedte a
füle melle a kérdést.
– Miért érdekel? – kérdezte végül halk, szinte bűnbánó
hangon.
Vállat vontam.
– Mert kíváncsi vagyok. Mert tudni akarom, mi alapján
választasz. Hogy van-e kritérium, ami alapján átváltoztatunk
valakit vámpírrá. Mert… – Mert tudni akarom, hogy egykor olyan
volt-e, mint én. És hogy én… leszek-e olyan valaha, mint ő.
Úgy tűnt, Kanin a maga mindentudó, kifürkészhetetlen
módján kitalálta, mi jár a fejemben.
– Pár évtizeddel ezelő találkoztam Jamesszel – fogo bele
lassan, mintha még habozna, hogy elmesélje-e. – Amikor
visszatértem az országba. Sok évig voltam távol.
– Miért?
– Hogy érted, hogy miért?
– Miért voltál távol?
Lehunyta a szemét.
– Nem könnyíted meg a dolgomat, igaz? – dünnyögte.
Enyhe bűntudatot éreztem, de felülírta a sürgető vágy és
eltökéltség, hogy megtudjam végre a titkait. Kanin hosszú
ideig elhallgato előlem szinte mindent, de már nem voltam a
tanítványa. Tudni akartam, hogy valójában milyen az
átváltoztatóm.
Hallga am, majd alaposan megválogatva a szavaimat, így
szóltam:
– Szerintem jogom van tudni, Kanin.
– Igen – mormogta, megdörzsölve a szemét. – Igen,
szerintem is. – Leengedte a karját, és ment tovább, sötét arccal.
– Hogy a kérdésedre válaszoljak – kezdte színtelen,
szándékosan érzelemmentes hangon –, menekülni
kényszerültem. Miután a többi vámpírúr rájö , hogy mit
te em, hogy mit hoztam létre, mind a fejemet akarták. Hosszú
évszázadok óta akkor először egyesíte e őket egy cél: hogy
elpusztítsák az egyik fajtársukat. Szinte versenyeztek, hogy ki
tud először megölni. És természetesen o volt Sarren… – Az
arckifejezése elsötétült. – Úgyhogy elhagytam az országot, sok
évet töltö em bujkálással, sosem maradtam egy helyen túl
sokáig. Végül a vámpírurak nem küldtek több gyilkost
utánam, és lenyugodtak a kedélyek. Egyvalakit leszámítva.
Megborzongtam. Tudtam, kire utal. Kanin megrázta a fejét.
– Sarren sosem adta fel. Bárhová mentem, szorosan a
nyomomban volt. Tudtam, hogy egy nap utolér. És azt is
tudtam, hogy amikor ez bekövetkezik, szörnyű lesz a
bosszúja. De reméltem, hogy még elő e vezekelhetek a
bűneimért. Úgyhogy hosszú évek után visszatértem az
országba, hogy megkeressem a tudósok által hátrahagyo
kutatást. Tudtam, hogy legalább egy tudós biztosan túlélte az
aznap éjszakai mészárlást, amikor a vesze ek elszabadultak,
de fogalmam sem volt, hol lehet, és élnek-e még az utódai.
Sokévnyi céltalan keresés után végül úgy döntö em, hogy azt
a helyet kutatom át, ahol a vesze ek létrejö ek. Bár azóta már
egy vámpírváros van a helyén, és az o ani herceg holtan akart
látni, muszáj volt megpróbálnom. – Rám sandíto , halvány,
gyászos mosollyal. – A többit már tudod.
Elbűvölten és meglepe en hallga am. Kanin még soha
nem beszélt ilyen sokat a múltjáról, bármennyire szégyenletes
és re enetes volt is.
– De hogy jön a képbe Sakál? – kérdeztem, felidézve az
eredeti kérdésemet.
– Sakál. – Kanin résnyire húzta a szemét. – Amikor
visszatértem, a világ megváltozo . A vámpírvárosokba
összpontosult a hatalom, azokon kívül mindenhol fejetlenség
uralkodo . Az első évben belebotlo am egy aprócska tanya
égő maradványaiba a vadon közepén. Úgy tűnt, hogy a
banditák vagy a fosztogatók mindenkit megöltek, legalábbis
ez volt az első gondolatom. De később, aznap éjszaka,
rátaláltam Jamesre az úton fekve, jó pár kilométerrel arrébb.
Lábon lő ék, de addig vonszolta magát, amíg volt ereje.
– Haldoklo – tippeltem. – Ahogy én.
– Igen. Bár a halála nem volt olyan közeli, mint a tiéd. –
Kanin szemöldöke összeszaladt. – Nem volt nálam sem étel,
sem víz, sem gyógyszer vagy kötszer, és több kilométerre
voltunk a civilizációtól. Tudta, hogy a vérveszteség és a
sebezhetősége mia meghalhat. Meglehetősen érdekes
beszélgetést folyta unk. – Kanin szinte mosolygo , bár a
hangja komor maradt. – Ő o feküdt, én fele e álltam,
megpróbáltam megállapítani, milyen ember lehet. Azt hi em,
tudom, mit hozok létre, amikor felajánlo am neki a
lehetőséget. Azt hi em… – Szelíden felnevete , de a
hangjában nem bujkált jókedv. – Azt hi em, találtam valakit,
aki segít véget vetni annak, amit elindíto am. Csak jóval
később érte em meg, hogy valójában mit akart.
– Mi történt?
Látszo , hogy vonakodik folytatni, mégis megte e.
– Megtaníto am, hogyan legyen vámpír, ugyanúgy, ahogy
téged. Hosszú hónapokig utaztunk ke esben. Úgy tűnt,
elbűvöli a gondolat, hogy a vesze ség gyógyítható, és
kérdéseket te fel a kutatásról, a tudósokról és a titkos
laborokról. Sok mindenről vitatkoztunk, de túl vak voltam
ahhoz, hogy lássam, mit teremte em. Aztán egy éjszaka a
nyomára bukkant azoknak a férfiaknak, akik megölték a
családját, és megpróbálta átváltoztatni őket. A mai napig
fogalmam sincs, mit mondo nekik. Talán örök életet ajánlo ,
vagy csupán bosszút akart állni. De akiket megpróbált
átváltoztatni, mind megvesztek. És nem adta fel. Az egyik
utolsó, életben maradt férfi társaságában találtam rá,
körülö ük mindenhol halo vesze ek hevertek, de ő
rendületlenül megpróbálta létrehozni a saját utódját. És ekkor
megérte em, milyen vámpírt szabadíto am rá a világra.
James véget akart vetni a vesze ségnek – fejezte be Kanin
komor tekinte el –, de csak azért, hogy létrehozhassa a saját
hadseregét, a királyságát, és megtölthesse a világot a
fajtánkkal. A vámpíroknak kellene uralkodniuk, mondta.
Miért az emberek legyenek hatalmon, ha egyszer ennyivel
felsőbbrendűek vagyunk? Korábban csak a létszámunk
jelente akadályt, de ha a vámpírok megint tudnának
utódokat létrehozni, akkor az emberek soha többé nem
lázadnának fel ellenünk.
– Sakál azt mondta, megpróbáltad megölni.
– Így történt. – Kanin hangjában nem volt megbánás. – Ő
volt az egyetlen vámpír, akit én változta am át, majd
megpróbáltam elpusztítani. James elő nem érdekelt, mit tesz
az utódom, miután elváltak útjaink. Csak azt tudtam
megtanítani nekik, hogyan legyenek halhatatlanok, majd
hagytam, hogy a saját belátásuk szerint jussanak el az
örökkévalóságig. De James olyan jövőképet dédelgete , amit
nem engedhe em meg. Sajnos sikerült megszöknie, bár
közöltem vele, hogy ha még egyszer az utamba kerül,
megölöm.
– És akkor lá ad utoljára?
– Felve e a Sakál nevet, és nyomtalanul eltűnt a hegyekben
azoknak az embereknek a maradékával, akik lemészárolták a
családját. Feltételezem, ők alko ák az első tagjait az
úgyneveze fosztogatókból álló seregének. Szóval… – Kanin
rám néze – most már ismered minden titkomat és megbánt
te emet. – Összevont szemöldökkel felemelte a fejét. – Te és
Ezekiel is, aki tudom, hogy minden szavamra fülelt.
– Sajnálom – szólalt meg Zeke mögö ünk. – Nem volt
szándékos.
Kanin ajka keserűen megrándult.
– Talán jobb is így – mormogta –, hogy valaki tudja, milyen
Sakál valójában. Megesküdtem, hogy nem változtatok át
senkit James után, de… – szünetet tarto , a következő szavai
szinte elvesztek a sötétben – örülök, hogy megszegtem az
ígéretemet.
– Kanin…
Zeke felgyorsíto , hogy utolérjen minket.
– Most nekem van egy kérdésem – mondta, mire Kanin
megint felsóhajto . Nem tiltakozo , Zeke pedig könyörtelenül
folyta a. – Szóval… te vagy az a vámpír, aki segíte a
tudósoknak, ugye? – fagga a, csipetnyi elképedéssel a
hangjában. – Aki segíte e az ellenszert kereső eredeti
csapatot.
– Beszéltek rólam? – Kanin meglepe nek tűnt.
Zeke bólinto .
– Az Édenben lévő tudósok mindent elmeséltek – felelte. –
A vámpírkísérletekről és a vesze ek létrejö éről. Azt
mondták, hogy aznap éjszaka vesze nyomod, amikor a labor
kigyulladt, és a vesze ek megszöktek. – A hangja elhalkult. –
Mind azt hi ék, hogy… te okoztad a tüzet.
– Nem. – Kanin halk, bűnbánó hangon válaszolt, fájdalom
suhant át nyugodt arcán. – Mivel úgy tűnik, mindke en
elhatároztátok, hogy az egész múltamat kiássátok… nem, nem
én gyújto am fel a labort. Azt mondtam nekik, hogy a
vesze eket el kell pusztítani, de a tudósok többsége nem érte
velem egyet. Ez a kérdés megoszto a őket: voltak, akik
végezni akartak a vesze ekkel, és voltak, akik úgy gondolták,
még hasznosak lehetnek. Végül arra a döntésre juto ak, hogy
jó pár tudóst kirúgtak a csapatból, azokat, akik el akarták
pusztítani a vesze eket. – Elhallgato , majd rendkívül halkan
folyta a. – Köztük a kutatás vezetőjét, Malachi Crosse-t.
Zeke meghökkent.
– Jebbadiah nagyapját.
– Aznap este elmentem a laborba, hogy megállítsam –
folyta a Kanin komoran. – Tudtam, mit tervez, de mire
odaértem, késő volt. A labor lángokban állt, a tudósok
meghaltak, a vesze ek eltűntek. Elbuktam.
E kitárulkozás után egy pillanatig mindannyian
hallga unk, csak a betonon koppanó lépéseink és Zeke
szaggato zihálása visszhangzo .
– Tudtál a másik laborról? – te em fel végül a kérdést. – Az
ó-washingtoniról.
Kanin megrázta a fejét.
– Akkor még nem. Csak később szereztem róla tudomást.
Emberi betegeknek adták be a kísérleti fázisban lévő
„ellenszert”, igaz? Ostobák.
– Hatalmasra duzzadt a vesze ek száma azon a környéken
– mondtam. – Több ezer, több tízezer vagy talán még több
ember halt meg vagy változo át mia a. Úgyhogy lehet, hogy
nem te vagy a felelős a vesze ség elterjedése mia , Kanin.
Lehet, hogy Washingtonban kezdődö , nem Új-
Covingtonban.
– Még ha ez igaz is… – Kanin borús tekinte el rám néze –
én voltam az, aki kite e ennek a fajunkat, aki egy másik társa
életét ajánlo a fel az ellenszer megtalálása érdekében.
Értékelem a gondolatot, Allison, de akkor is az én lelkemen
szárad. Most pedig… – Zeke-re néze , aki komoran hallgato .
– Mindent elmondtam a múltamról, és pár perc múlva elérjük
a négyes szektort. Szeretnék tudni az Éden-beli tudósokról.
Átadták nekik a kutatást? Dolgoznak az ellenszer
kifejlesztésén?
De mielő Zeke válaszolhato volna, zajt hallo unk, és két
csontsovány, sápadt alak szaladt ki az egyik közeli alagútból.
A vakondemberek megtorpantak, amikor meglá ak minket,
és sziszegve megemelték kezdetleges pengéiket.
– Még több felszínlakó! – recsegte az egyik, rothadt, fekete
fogait kivillantva. – Kotródjatok! Takarodjatok a területünkről!
I lent nem vagytok biztonságban. Elpusztíto uk a
felszínlakók táborát. Hamarosan a betolakodók is meghalnak.
Ti is csatlakoztok hozzájuk, ha nem távoztok most rögtön.
Zeke pisztollyal a kezében előrelépe .
– Mit te etek velük? – kérdezte ellentmondást nem tűrőn.
A vakondemberek tágra nyílt szemmel felszisszentek.
– A felszínlakók vezére! – vicsorogta a másik férfi. –
Visszatért. Méghozzá… vámpírokkal! Siess, figyelmeztesd a
többieket!
El akartak kotródni, de Zeke felemelt pisztollyal utánuk
eredt. Lövés dördült, hátba lő e az egyiket, a másikat pedig
én fejeztem le a katanámmal.
– Gyorsan! – Kanin előrelépe a sötétbe. – Úgy tűnik, nincs
vesztegetni való időnk.

NEM SOKKAL KÉSŐBB megcsapo a vér szaga, átjárta a levegőt,

és azonnal életre kelte e az éhséget. A föld ala i táborhoz
közeledve hangokat hallo unk az alagutakból: sikoltozást,
kiabálást, dühös sziszegést és vicsorgást. Kétségbeese sikítás
nyomta el a lármát, mire futásnak eredtünk, kezünkben a
fegyvereinkkel.
Egy vakondember tűnt fel egy ismerős alagútban, és
figyelmeztetésképpen felvisíto , amikor észreve minket.
Borzongva döbbentem rá, hogy az alagút a tábor bejáratához
vezet. Ez volt elzárva rácsokkal, amikor Csótány először
idehozo minket. A kaput letépték, a rozsdás kupac a vízben
feküdt.
 Zeke nem lassíto . A vakondember rávete e magát, de
Zeke kivédte az erőteljes ütést, és felemelt macsétájával
végigszánto a férfi mellkasán. A vakondember visítva
összeese mögö ünk, Zeke pedig bevezete minket a kapun.
Egy hol est feküdt a bejáratban, a fiatal őré, akivel Csótány
beszélt, amikor először jártunk i . Szúrásnyomok tarkíto ák a
hasát és a mellkasát, éle elen tekinte el meredt a
mennyezetre. Egy másik véres, mozdulatlan test feküdt tőle
nem messze, egy vakondember. Zeke megkövült arccal
elrohant melle ük az emeletre vezető lépcsőhöz, és ke esével
szedte a fokokat.
Kaninnal köve ük. A lépcső tetején zűrzavar fogado
minket. A kazánházban tűzfészkeket lá unk, az acélhordók
felborultak, és forró széndarabok ömlö ek a padlóra. Alakok
rohangáltak a lángok és az árnyak közö – sápadt
vakondemberek és halálra rémült menekültek, akik pánikba
esve, fejvesztve futkostak fel-alá. Két vakondember a sarokba
szoríto egy nőt, szurkálták és ütö ék, mire Zeke dühödt
kiáltással rájuk vete e magát.
Indultam, hogy segítsek neki, de ekkor Kanin kilépe a
félhomályból a beteges vörös fénybe, és elüvöltö e magát. A
vérfagyasztó hang visszhangzo a helyiségben, égnek állt tőle
a hajam, és mindenki figyelmét magára vonta. Amikor Zeke
lenyeste az egyik vakondember fejét, a másikat pedig leütö e
a fegyverével, a teremben mindenki – támadók és menekültek
egyaránt – felsikíto , amikor rájö ek, mi hatolt be közéjük, és
azonnal szétszéledtek a sötétben.
A félelem és az erőszak szagától megrészegülve kihívón
felüvöltö em én is, és a terem közepére pa antam.
Vakondemberek támadtak nekem, hadonászva és csapkodva,
a gyűlöle ől visítozva. Miközben lekaszaboltam őket, a
démonom fürdőzö a vérontásban. A vér beboríto a a falakat,
beteríte e a padlót, és az arcomra is juto belőle. Pár lépéssel
arrébb Zeke küzdö e át magát középen, meg-megvillanó
macsétával, időnként pisztolydörrenéssel, aminek hangját
visszaverték a bojlerek. Kanin halált hozó sötét árnyékként
söpört végig a helyiségen, és az útjába kerülő minden ember
másodpercekkel később vérezve és éle elenül rogyo a földre.
 Villámgyorsan kiürült a helyiség. A támadók többsége nem
akart maradni és harcolni, inkább a létra felé iszkoltak, amikor
észreve ék, hogy vámpírok csatlakoztak a csatához.
Hagytam, hadd menjenek, bár nehezen álltam meg, hogy ne
kergessem őket végig az alagúton a sötétben, és tépjem fel a
torkukat. Határozo an kordában tarto am a vérszomjamat,
elte em a kardomat, és kényszeríte em a démonomat, hogy
nyugodjon meg, majd körbenéztem, merre van Zeke és Kanin.
Zeke zihálva állt a terem közepén, a pisztolya és a
macsétája az oldala melle lógo . Figyelte, ahogy az utolsó
vakondember is elkotródik. Kék szeme vészjóslón csillogo a
félhomályban, mintha visszafogná, kényszerítené magát, hogy
ne lője le a sápadt, visszavonuló alakokat.
Kanin a közelben állt, a sötétbe húzódva.
– Zeke!
Egy fiatal fiú rohant oda hozzá, és rémülten megragadta a
pólóját. Zeke összerezzent, amikor a másik kétségbeese en
belecsimpaszkodo .
– Hol voltál? Órák óta próbálunk kapcsolatba lépni veled!
– Jö em, amint tudtam. – Zeke kiszabadíto a magát,
hátrált egy lépést, majd komoran felmérte a helyiséget.
Testek hevertek mindenü , volt, amelyik nyöszörgö , a
legtöbb azonban hullamerev volt. A menekült ismét Zeke-hez
rohant, de ő elhátrált.
– Ne gyere a közelembe! – kiálto rá, mire a fiú
megtorpant, és döbbenten rámeredt. Zeke tovább hátrált,
karját a szája elé emelve. – Mindannyian maradjatok távol
tőlem! Én nem… – Nagyot nyelt. – Beteg vagyok – mondta,
mire a menekült elsápadt. – Nem akarom, hogy elkapjátok.
Tartsátok meg a három lépés távolságot!
A fiú a terem sarkába húzódo . Zeke figyelte, ahogy
távozik, majd a többi túlélőre villant a pillantása, akik épp
olyan re egve néztek rá, mint a vámpírokra. Fájdalmas
arckifejezéssel hozzám fordult.
– Allie, segítenél megszámolni a túlélőket?
Sorra ve ük őket. Az eredmény elkeserítő volt. A mintegy
két tucat menekültből, akiket Zeke i hagyo , csak kilenc élte
túl a rajtaütést. A többségük súlyosan megsérült, és legalább
ke ő nem éli majd túl az éjszakát.
Zeke sztoikusan fogadta a hírt, majd fokozatosan kezdte
felszámolni a káoszt: segíte a sérülteknek, elmagyarázta
nekik, hogyan kötözzék be a sebeket, őrt állíto a bejáratba
arra az esetre, ha a vakondemberek visszatérnének. De távol
maradt mindenkitől, és többször is arrébb kelle húzódnia,
amikor erőteljes köhögés rázta meg magas alakját, egy régi
rongyot szorítva az orrára és a szájára. A menekültek ilyenkor
mindannyiszor összerezzentek, és hol őt figyelték, hol minket,
vámpírokat néztek. Nem tudták eldönteni, melyik a rosszabb.
– I sebezhetők – mondta Kanin, amikor odamentem hozzá
a sarokba.
Próbáltam segíteni Zeke-nek úrrá lenni a káoszon, de nehéz
volt, mivel mindenkit halálra rémíte egy vér boríto a
vámpírlány. Kaninnak több esze volt, mert a szemben lévő
falnál állt, és merev távolságtartással figyelte az eseményeket.
Ránéztem.
– Ezt hogy érted?
– A vakondemberek tudják, hol vannak. Leomlo a
védelmük. Ha ismét támadnak, valószínűleg sikerül
mindenkivel végezniük. – Figyelte, ahogy az egyik menekült
átbiceg a helyiségen, és megrázta a fejét. – Már nem sokáig
leszünk i , hogy megvédjük őket.
– Nem maradhatnak – mormogtam. – Másik tábort kell
találniuk. De mégis hol? Újabb helyen az alagútban?
– Azzal azt kockáztatnák, hogy még több vakondemberrel
futnak össze – vete e ellen Kanin. – Ha ennyire felbőszíti őket
az, hogy a felszínlakók behatoltak a területükre, talán jobb
nem bolygatni a dolgot.
– Rendben, de hová menjenek? – kérdeztem megint. – Fent
sem biztonságosabb, a bóklászó véresekkel és őrültekkel.
Hová mehetnének, ami kicsit is biztonságos?
– Ez volt az egykori szektorod, igaz?
– Igen, de… – Töprengve elhallga am. Persze hogy tudtam
egy helyet. Nincs messze, merengtem némán. És valamennyire
elszigetelt. Az alagsor megfelelő hely meghúzni magukat, ha rosszra
fordul a helyzet. Nem ideális, de jobb, mint i . – Rendben –
motyogtam, ellökve magamat a faltól. – Tudom, hova
mehetünk.
Zeke-re a hatalmas, rozsdásodó bojlerek közö álldogálva
találtam rá a helyiség végében. Há al állt nekem, lehajto
fejjel, tekintetét a padlóra szegezve. Kíváncsian mögé léptem,
átkukucskáltam a válla fele , és felszisszentem.
Csótány feküdt az egyik oszlopnak támaszkodva, fiatal arca
éle elenül meredt a mennyezetre, mellkasából egy tőr
markolata állt ki. Az adóvevőt még mindig a kezében
szoronga a.
Zeke-et ismerve tudtam, hogy önmagát hibáztatja, ezért a
karjára te em a kezem. Olyan forró volt a bőre, hogy ége e az
ujjaimat.
– Nem a te hibád – mondtam szelíden.
Nem válaszolt. Előrelépe , lehajolt, és finoman kive e az
adóvevőt Csótány ernyedt ujjai közül, majd súlyos, megtört
sóhajjal felegyenesede . Megfordult, az arcáról semmit sem
lehete leolvasni.
– Zeke – folyta am. – A többi menekült nem maradhat i .
– Tudom. – Az övébe csúszta a az adóvevőt, és ismét a
feladatra koncentrált. – Megpróbáltam megtalálni a módját,
hogyan mondjam el neked és Kaninnak. Felviszem őket a
felszínre. Nem kell… maradnotok. Meg kell találnotok
Sarrent. Én boldogulok.
Nem néze rám. Elöntö a harag, de higgadtan,
tárgyilagosan szólaltam meg.
– Nem ismered olyan jól ezt a szektort, mint én. Mégis hova
mennétek?
– Majd találunk egy helyet. – Csótányra sandíto , aztán
elfordult, és lassan megindult a csoport felé. – Két óra múlva
hajnalodik – jegyezte meg, miközben fel sem nézve elhaladt
melle em. – Nagyjából ennyi időbe telik feljutni a felszínre, és
elrejtőzni a véresek elől. Kaninnal még jó időben, reggel elő
visszaérhe ek a ke es szektorba. Ne aggódjatok mia am!
Jövök, amint tudok.
Felmordultam. A könyökénél fogva megpördíte em, és az
egyik pillérnek löktem. Meglepe en felnyögö , a szeme
döbbenten tágra nyílt, én pedig odaléptem hozzá, és
határozo an megcsókoltam.
 Egy másodpercig nem mozdult, de aztán felemelte a karját,
és magához húzo . Átadtam magam az ölelésének, bár
éreztem, hogy az éhség feltámad. Éreztem az ajkát, és ahogy a
hátamra csúszik a keze. Hagytam, hogy mindezeket átéljem, a
sürgető késztetést is, hogy szeretnék a nyakához hajolni, és a
torkába mélyeszteni a fogaimat. De meg tudtam állni, és a
továbbiakban is meg akartam állni. Mert az biztos volt, hogy
most nem engedem el Zeke-et.
– Jobb ötletem van – su ogtam, amikor végül szétváltunk.
Az arcunk közel volt egymáshoz, éreztem a belőle áradó lázas
forróságot. – Miért nem hagyod, hogy segítsünk?
Mellkasa hullámzo a tenyerem ala .
– És mi a helyzet Sarrennel?
– Megtaláljuk. – A hajába túrtam, hátrasimíto am, mire
lehunyta a szemét. – Biztonságba ju athatjuk ezeket az
embereket, és Sarrent is megtalálhatjuk időben. Nem kell
választanod a ke ő közö , Zeke. – Nem felelt. A vállára
csúszta am a karomat, a kézfejemmel finoman megérinte em
a nyakát. – Tudok egy helyet fent, ahová mehetnének. Az
egykori iskola, ahol éltem. El tudják magukat barikádozni, és
van elég hely. O biztonságban lesznek, már amennyire a
peremen ez lehetséges. Csak ki kell innen vinnünk őket most
rögtön.
– Nem akarlak hátráltatni benneteket.
Kihívón elvigyorodtam.
– Te utaztál keresztül a fél országon, hogy megtalálj, Zeke
Crosse. Most, hogy ezt megte ed, és meg vagy győződve
arról, hogy valami egymás útjába vezérelt minket, a ól tartok,
nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen. Vagy
fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem engedlek el. A vámpírok
már csak ilyen birtoklók.
Halkan felhorkant, egy kicsit felszabadultabb le .
– Szóval azt mondod, csicskás vagyok, vámpírlány?
Sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas, hogy ezen
töprengjünk. Sarren szabadon mászkált, Sakál lelépe , és
aznap este még a menekültekkel is foglalkoznunk kelle .
Kaninnak és Zeke-nek minden perc számíto , minden
másodperc létfontosságú volt. De most csak arra tudtam
gondolni, hogy mennyire akarom ezt. Kockáztatni akartam,
annak ellenére, hogy a túlélési ösztönöm évekig azt súgta,
hogy rejtőzzek el, húzzam meg magam, legyek óvatos. Zeke
nem magát félte e. Eljö Új-Covingtonba úgy, hogy pontosan
tudta, ki és mi vagyok. Esélyt ado nekem. Ő az ok, amiért
most az egyszer kockára tehe em a szívemet, megnyílha am,
és közel engedhe em valakit.
Átöleltem a nyakát. A szemébe néztem, a tiszta, zafírkék
szempárba, és azt su ogtam:
– Csókolj meg, Zeke!
Megte e. Lehunyta a szemét, lehajto a a fejét, és finoman
birtokba ve e a számat. Ez sokkal tovább tarto , és megint
Zeke húzódo el, szeme sötéten izzo a vágytól. De egy kicsit
aggódónak is tűnt.
– Kanin minket figyel – dünnyögte.
Azonnal kitisztult a fejem. Csipetnyi félelmet éreztem
amia , hogy vajon mi lehet a mentorom véleménye, leszid-e
majd, vagy undorodva megrázza a fejét. Az biztos volt, hogy
nincs ínyére a dolog. Nem lá am tisztán az arcát, mivel még
mindig a terem másik végében, a sötét sarokban állt, de
éreztem, hogy perzsel a tekintete.
Zeke finoman eltolt magától, és elvált az oszloptól.
– Szólok a többieknek, hogy szedelőzködjenek – mondta. –
Nem lesz sok idő. Milyen messze van ez a te iskolád?
– Hajnal elő odaérünk – közöltem, továbbra is magunkon
érezve Kanin tekintetét.
Tudtad, hogy egyszer úgyis megtudja az igazat rólad és Zeke-ről,
Allison. Valószínűleg már jóval ezelő gyaníto mindent. A kérdés
csak az, hogy törődsz-e azzal, mit gondol egy vámpírról és egy
emberről.
– Rendben – bólinto Zeke. – Hadd magyarázzam el nekik,
mi a helyzet. Pár perc múlva indulásra készen leszünk.
– Zeke?
Kérdő tekinte el visszafordult. És mielő
meggondolha am volna magam, az átváltoztatóm szeme
lá ára odaléptem hozzá, két tenyerembe fogtam az arcát, és
még egyszer megcsókoltam.
Tudom, hogy figyelsz, Kanin. Igen, ez a válaszom.
 gy figy g
Zeke kissé kábán elhúzódo . Lenézve rám pajkosan
elmosolyodo , és megnyalta az ajkát.
– Ugye… ennek nincs köze hozzá? – kérdezte gyanakodva
és meglepve, és egy kissé elfúlva. Az ajkamba haraptam.
– Zavar?
– Ha meg kell csókolnom téged? Bármikor állok a
rendelkezésedre. – Halvány mosollyal megszoríto a a
kezemet, aztán ellépe , és ezú al hagytam elmenni. –
Összeterelem az embereket. Adj tíz percet, és indulhatunk.
Figyeltem, ahogy távozik. Összeszedtem magam, majd
odamentem Kaninhoz, aki nem mozdult a sarokból.
– Ez érdekes volt – dünnyögte színtelen hangon, amikor
csatlakoztam hozzá. – Feltételezem, az utolsó kizárólag nekem
szólt.
– Kanin…
– Allison. – Az átváltoztatóm komor és komoly tekinte el
rám néze . – Nincs jogom megmondani neked, hogy mit
csinálj, vagy hogyan éld az életedet – kezdte, amivel
meglepe . – Úgyis tudod, mit gondolok, és már korábban
észreve em, hogy vagy megfogadod a tanácsomat, vagy nem.
Nem kell emlékeztetnem téged. Nem ugyanaz a lány vagy,
akit Új-Covingtonon kívül hagytam, és már nem vagyok a
tanárod. De – folyta a, amikor épp már megnyugodtam volna
– szeretnélek figyelmeztetni valamire. Nem fogom
átváltoztatni azt a fiút a kedvedért, ha arra kerül a sor.
Túlságosan… ember ahhoz, hogy túlélje vámpírként. Nagyon
gyorsan tönkretenné.
– Tudom – mormogtam Zeke-et figyelve, aki a menekültek
közö lépkede , kellő távolságot tartva, hogy ne fertőzze meg
őket. – Már megígérte e velem ugyanezt. Hogy ha haldoklik,
csak… engedjem el.
Kanin rám sandíto .
– És képes lennél rá? – kérdezte szelíden. – El tudnád
engedni?
Nem válaszoltam, és Kanin nem feszege e a témát.
Csendben figyeltük a készülődést, két vámpír a sötétben, akik
örökre csak távoli szemlélői maradnak az emberi létnek.
 18. FEJEZET

VÉGIGKÍSÉRTÜK AZ ÉLETBEN MARADT menekülteket az alagúton.

A rajtaütés után ilyen hamar nem számíto unk újabb
vakondember-támadásra. Most, hogy tudták, hogy vámpírok
szállták meg az o honukat, valószínűleg szétszéledtek a
szennyvízcsatorna különböző részeibe, elrejtőzni és megvárni,
amíg a szörnyetegek visszatérnek a felszínre. A felszínen lévő
véresek nagyobb veszélyt jelente ek. Bár üres volt az alagút,
lassan haladtunk. A túlélők közül sokan megsérültek, ke en
súlyosan, így szinte csak vánszorogtunk. Legyűrtem a
türelmetlenségemet, és nem figyeltem a démonra, aki azt
javasolta, hogy végezzek néhánnyal, öljem meg a gyengéket és
a betegeket. Lassan hajnalodo , és ilyen tempóban nem
ígérkeze elégnek az idő arra, hogy napfelkelte elő eltűnjünk
az utcáról.
Az ég komorszürke volt, amikor araszolva végre átvágtunk
az üres területen, ügyet sem vetve a gazban fekvő néhány
megfagyo hol estre. Elállt a havazás, a régi iskola pedig egy
komor szörnyetegnek tűnt, ami összehúzta magát a hideg
ellen. Mindenkit betereltem az ajtón, végig a félhomályos,
törmelékkel boríto folyosókon, le a lépcső alján lévő
alagsorba. Koromsötét és valószínűleg fagypont körüli
hőmérséklet uralkodo lent, de a helyiség betonból készült,
nem voltak ablakai, csak egyetlen vastag ajtaja, amit belülről
lehete elreteszelni. Tudomásom szerint a peremen ez volt a
legbiztonságosabb hely. Ha a véresek eljutnak idáig, akkor
nem marad remény az egészséges emberek számára.
Zeke figyelte, ahogy a menekültek tábort vernek az új
helyen, megvárta, amíg leterítik a takarókat, tüzet gyújtanak
és berendezkednek, majd hozzám fordult.
– Most már rendben lesznek – mormogta.
 Egész úton köhögö , egy rongydarabot kötö az orra és a
szája elé, hogy útját állja a betegség terjedésének. A hideg
ellenére verejték gyöngyözö a szemöldökén, a száját takaró
szövetet vérfoltok pe yezték.
Bólinto am.
– I lent legalább biztonságban lesznek a véresektől. – Az
továbbra is kérdés volt, hogy mit esznek majd, de az élelem
mindig is gondot jelente a peremen. Zeke hirtelen felnyögö ,
és amikor a tenyerét a homlokára szoríto a, görcsbe rándult a
gyomrom. – Jól vagy?
– Igen, ne aggódj! Csak fáj a fejem. – A karját leengedve
rám mosolygo , hogy enyhítse a félelmemet. – Hová tűnt
Kanin?
– Azt mondta, keres egy helyet, ahol lefekhet.
Kaninnak azonnal nyoma vesze , amint mindenkit
letereltünk az alagsorba. Egy hang nélkül eltűnt a sötétben. És
ebben a hatalmas, omladozó, szobákkal és sötét folyosókkal
teli épületben valószínűleg úgysem találtam volna meg.
Hamarosan nekem is követnem kelle a példáját. Felkelt a
nap, és majdnem leragadt a szemem. – Nekem is mennem
kell.
– Allie… – Zeke feszenge , kezével nyirkos hajába túrt. –
Én is… veled mehetek? – kérdezte, mire meglepe en
pislogtam. – Nem akarok i lent maradni – folyta a, az
alagsor ajtaja felé biccentve. – Így nem, hogy veszélybe
sodrom a többieket. Nem akarom, hogy ez a valami
továbbterjedjen.
Bólinto am.
– Megértem.
– Köszönöm. Csak várj egy másodpercet! – Zeke
megfordult, lerázta magáról a hátizsákot, és lete e az ajtó elé.
– Van benne élelem és más ellátmány mindenkinek, akinek
szüksége van rá – mondta a teremben lévőknek. – Próbáljátok
meg a lehető legtovább beosztani!
Megrovó pillantást vete em rá, amikor kiléptünk a
folyosóra, és a fejemet inga am.
– Az neked is jól jö volna, Zeke.
– Nekik nagyobb szükségük van rá – jelente e ki habozás
nélkül. – Jobb, ha nem vész kárba. Nekem…
Elhallgato , és lesütö e a szemét, de mindke en tudtuk,
mit akart mondani. Nekem meg vannak számlálva a napjaim.
Ismét elöntö a re egés, mégis egyetlen szó nélkül
visszaveze em a folyosón, át az ajtón, amit több ezerszer
használtam, be egy ismerős szobába.
Most már világos volt odakint, igaz, a nap épp csak elnéze
a háztetők fölö , de az ablakokra aggato fekete zsákok
kellően besötétíte ék a szobát. Nem volt szükségem
mesterséges fényre, hogy lássam, nagyjából olyan állapotban
van a szoba, ahogy hagytam. Amikor Kaninnal laktam a régi
kórházban, a kérése ellenére visszajö em ide egyik éjszaka, és
lá am, hogy beköltözö két idegen.
Habár megölte őket a pszichopata vámpír, mielő esélyük
le volna bármit módosítani, sikerült elégetniük a teljes
könyvgyűjteményemet, hogy melegen tartsák magukat.
Akkor lá am utoljára ezt a helyet, mielő Kaninnal menekülni
kényszerültünk Új-Convingtonból. Fogalmam sincs, mi le a
két hullával, amik i voltak aznap este, amikor először
találkoztam Sarrennel, de mostanra eltűntek.
Zeke kíváncsian körbevilágíto a zseblámpával, mindent
szemügyre ve . Amikor a fénysugár végigsöpört a sarokban
álló matracon és takarón, a szemöldökét ráncolva megállt.
Még egyszer végigpásztázta a szobát, élet jelei után kutatva,
majd hirtelen kiült a megvilágosodás az arcára.
– Ez a… te szobád volt?
Fáradtan bólinto am.
– I laktam a bandámmal, amikor még ember voltam. –
Felkaptam egy felfordult széket, és visszate em az asztalhoz.
– Nem sok, de jobb volt, mint ami egyeseknek juto .
Leve em egy csonkig ége gyertyát a polcról, és
megforga am a kezemben. Pár hónappal korábban még
valóban ember voltam? Lehetetlennek tűnt.
– Lényeg a lényeg – mondtam, visszatéve a gyertyát a
helyére –, hogy aludj te a matracon. Ránézésre rád fér az
alvás. Csak maradj a bal oldalon, mert a jobb széle kicsit
kellemetlen.
– Na és te?
 – Mia am ne aggódj! – Halványan elmosolyodtam, majd
megindultam a másik sarokba, az ablakoktól távol. – Bárhol
tudok aludni, ahova nem süt be a napfény. Viszont most már
tényleg aludnom kell, Ezekiel. Alig bírom nyitva tartani a
szememet.
Furcsa volt bevallani. Egykor csakis Cingárt engedtem
volna be a szobámba. Most pedig a vámpírösztöneim azt
su ogták, ne engedjem, hogy bárki is lássa, hol alszom
napközben. Tudtam, hogy az idősebb és erősebb vámpírok,
mint Kanin és Salazar, képesek erővel ébren maradni szükség
esetén, és Sakál azt állíto a, hogy ő is. Bár én is képes voltam
arra, hogy ébren maradjak napkelte után, de még ki kelle
fejlesztenem azt a képességemet, hogy fel tudjak kelni alvás
közben. Ha nem Zeke-ről le volna szó, ugyanazt teszem,
amit Kanin: elosontam volna, hogy keressek egy biztonságos,
rejte zugot, ahol meghúzhatom magam a félénk emberek
elől.
Továbbra is aggaszto ak az emberek. Reméltem, hogy lent
maradnak az alagsorban, és nem kóborolnak a folyosókon. De
most már nem volt mit tenni, és legalább az ajtómat belülről
be lehete zárni.
– Allison. – Zeke hangjára megtorpantam, miközben
körbenéztem, hol tudnék a falnak dőlve aludni. – Nem kell,
hogy… Úgy értem… – Beletúrt a hajába, hirtelen zavarba jö .
– Megosztozhatunk rajta – mondta végül, kerülve a
pillantásomat. – Elég nagy a matrac ke őnknek.
Rámeredtem, a gyomrom bukfencet vete . Korábban
aludtam már Cingárral, de csakis azért, hogy melegítsük
egymást, és ne fagyjunk halálra a rideg téli estéken. Ez…
valami teljesen más le volna.
Zeke felpillanto , és sápadt arcát pír öntö e el.
– Persze csak ha… szeretnéd. Csakis aludni. Nem arra
utaltam, hogy… – Még jobban elvörösödö . – Ebből már nem
jövök ki jól. Nem csinálok semmit, Allie, ugye tudod?
– Tudom – feleltem, hogy enyhítsem a zavarát. – És nem is
erről van szó, Zeke, hanem… – Melle em fogsz feküdni. Vajon
képes leszek uralkodni magamon? Nem lesz túl nagy csábítás a
szörnyetegnek? Lassan beszéltem, hogy biztosan megértse. –
Egy vámpír melle aludni nem éppen a legbiztonságosabb
számodra.
Zeke elneve e magát, ami fájdalmas köhögésbe fulladt,
amitől összerezzentem.
– Azt hiszem, már túl késő azon aggódni, mi a biztonságos
– krákogta. – De természetesen te döntesz. Ahogy szeretnéd.
Szere em volna ledőlni. Eluralkodo rajtam a fáradtság, az
agyam eltompult, a reakcióidőm lelassult. A nap teljesen fent
volt, így nem tudtam figyelmen kívül hagyni a
vámpírösztöneimet, amelyek azt üvöltö ek, hogy térjek már
nyugovóra. A gondolat, hogy Zeke-hez simulhatok,
érezhetem a teste melegét és a szívverését, hirtelen nagyon-
nagyon csábítónak tűnt.
– Rendben – mormogtam, mire Zeke szemöldöke
felszaladt. – Továbbra sem tudom, hogy jó ötlet-e, de…
Megindultam előre, közben leve em a katana tartóját, és
lete em a matrac mellé. Ha nem dőlök le belátható időn belül,
felbuktam volna a saját lábamban. Ez a hely éppúgy megte e,
mint bármi.
Nem néztem Zeke-re, amikor letérdeltem a matracra.
Vékony és kopo volt, de ismerős. Éreztem, hogy Zeke
habozik, de aztán kibújt a katonai mellényből, és a sarokba
hajíto a a fegyvereivel együ . A matrac felnyögö , amikor
ránehezede , mozdulatai merevek és feszültek voltak.
– Biztos, hogy nem gond? – kérdezte.
Válasz nélkül megragadtam a takarót, ledőltem, majd
magamra teríte em, mielő meggondolha am volna magam.
Zeke habozo , majd ő is becsúszo a takaró alá. Bár a teste
nem ért hozzám, a melegsége azonnal átjárt, kellemes meleg
áradt szét közö ünk a takaró ala . Ennek ellenére nem voltam
jól. Túlságosan izgato voltam.
Zeke az oldalára fordult, a fal felé, há al nekem. Éreztem,
hogy a matrac megrázkódik, amikor köhög, bár igyekeze
elfojtani a takaróval. A kimerültség ellenére belém hasíto a
félelem. Mi van, ha másnap este arra ébredek, hogy egy
hol est fekszik melle em? Mi van, ha Zeke meghal, eltávozik
az élők sorából napközben? Amit majd csak naplementekor
tudok meg, és addigra már késő lesz.
 Felé fordultam, keskeny vállát figyeltem. A fejét az egyik
karján nyugta a, nehezen, reszelősen lélegze . Csupasz
tarkója lá án kicsusszantak a szemfogaim, az éhség sürgete ,
hogy hajoljak oda, és mélyesszem bele őket. Cseppet sem
törődö azzal, hogy ha megharapnám Zeke-et, az halálos
lenne rám nézve is, csak egy beteg, kiszolgáltato , gyanútlan
embert láto , aki tökéletes préda volt.
Erővel visszahúztam a fogaimat, majd megsimoga am a
karját.
Szaggato , reszelős lélegzetet ve , és felhúzta a vállát az
érintésemre.
– Allison…
– Fordulj meg! – su ogtam.
Habozo , mielő az oldalára fordult, arccal felém. Egy
pillanatig egymást néztük, karnyújtásnyira egymástól. Zeke
feje a könyökhajlatában pihent, tiszta, kék szemével engem
figyelt. Lá am bennük saját magamat, és a homlokát felhőző
fájdalmat. Éreztem a belőle áradó beteges forróságot.
– Mi a baj? – su ogta egy pillanat múlva.
Nem veszíthetlek el. Re egek a ól, hogy végig kell néznem a
haláltusádat.
– Dühít ez az egész – dünnyögtem. – Dühít, hogy tehetetlen
vagyok. Bárcsak harcolhatnék ellene, szembenézhetnék vele!
Akkor lenne esélyem.
Feltűnt, hogy Zeke óvatos, nem mozdult, és nem érinte
meg. Lá am az arcán a sóvárgás jeleit, egyértelmű volt, hogy
meg akar érinteni, de visszafogja magát.
– Nem hiszek a végzetben – kezdte lassan –, de… abban
igen, hogy minden okkal történik. Hogy van valami
tervszerűsége, valami jelentése ennek a sötétségnek, amiben
élünk. – Felsóhajto , összevonta a szemöldökét, a tekintete a
távolba tévedt. – Talán tévedek, de eljuto am eddig. Ezért
harcolok, ez az oka, amiért minden ellenére nem adom fel. És
ez… vezete el hozzád.
A szoba hirtelen világosabb le . Tudtam, hogy a
napsugarak beszűrődnek a mögö em lévő ablakon keresztül,
a „függönyt” karistolva. A szemhéjam elnehezült, úgy
éreztem, mintha kőből lenne a testem. Utolsó erőmmel
kinyújto am a kezemet, és megragadtam Zeke pólóját, hogy
magam felé rántsam. Pislogo , majd közelebb kúszo
annyira, hogy egymáshoz tudjunk simulni a takaró ala .
Átölelt, ahogy én is őt. A szíve hevesen vert, orrom és
állkapcsom a torka hajlatában pihent. A vágy és az éhség
felváltva próbált erőre kapni, hogy kihasználhassa ezt a
tökéletes alkalmat, de most már félálomban voltam,
túlságosan álmos ahhoz, hogy hallgassak rájuk. Még az
ajkaim ala áramló édes vér sem csábíto .
– Maradj – su ogtam, miközben lecsukódo a szemem. –
Nem… engedlek el.
Éreztem, hogy megmozdul, szorosabban átölel, fejemet az
álla alá simíto a.
– Csak a halál választ el tőled, vámpírlány – su ogta. – De
még az után is rajtad tartom a szemem, bárhová kerüljek is.
Ez volt az utolsó, amit hallo am, mielő álomba
szenderültem.

ELKERÜLTEK A RÉMÁLMOK. AZ alvásom szerencsére mentes volt

az átváltoztatóm látomásaitól, álmaitól és érzelmeitől. Kanin
vagy végre valamilyen békére lelt, vagy képes volt uralkodni
magán most, hogy már nem kínozták. Amikor felébredtem, a
szoba sötét volt, a gondolataim pedig a sajátjaim.
De melle em nem feküdt senki.
Zeke? Felálltam, és gyorsan körbenéztem a szobában. Eltűnt
a zseblámpa, a mellénye és a fegyverei. A szobában rajtam
kívül nem volt senki. Aggódva kinyito am az ajtót, kiléptem a
folyosóra, hogy megkeressem. Nem találtam egyik sötét
folyosón sem, ahogy a menekültekkel teli helyiségben sem,
bár o az ajtó továbbra is be volt zárva és reteszelve belülről.
Nem hiszem, hogy megkockázta a volna, hogy egy légtérben
legyen velük.
De akkor mégis hova le ?
Ekkor végre megpillanto am a magas, szőke alakot a kintre
vezető nyito ajtóban, az üres területet figyelte. Ismét
havazo , súlyos hópelyhek szálltak lágyan körülö e,
megültek a hajában, és telehinte ék a vállát.
Megkönnyebbülve odamasíroztam hozzá, de ő nem fordult
felém azonnal.
– Zeke, mit csinálsz? – kérdeztem, tekintetemmel a területet
pásztázva véresek után. Üres volt, és a mögö e elterülő város
is mozdulatlannak tűnt. Túlságosan csöndesnek.
– Nem tudtam aludni – su ogta halk, feszült hangon. –
Túlságosan meleg volt, és… – kezét az arcához emelte –
kicsinál ez a fejfájás.
Borzongva megfogtam a kezét, és magam felé fordíto am.
A szeme vérben úszo , az arca nyúzo és sápadt, a haja
csatakos volt az izzadságtól. Áradt belőle a forróság, mint egy
izzó parázsból. Olyan erővel és betegesen, hogy aggódva
összeszorult a szívem. Vészesen fogyo az időnk. Azonnal
meg kelle találnunk Sarrent!
– Hol van Kanin? – Elengedtem a kezét, és arrébb léptem. –
Indulunk. Nem várhatunk tovább. Hol van?
– Már lá am az este – mondta Zeke, amikor visszamentünk
az épületbe. – A második emeletre vezető lépcsőn. – Habozo ,
az arca elkomorult. – Nem szép látvány, Allie. Készülj fel!
Egyre jobban elfogo az aggodalom. Végigsie ünk az
épületen, el a szobám ajtaja és az alagsorba vezető folyosó
melle , a második emeletre vezető, omladozó betonlépcsőkig.
Jártam már fent, még emberként, de a bandámmal nem
sokszor használtuk. A harmadik emelet ráomlo , ezért a
szobák többsége tele volt törmelékkel és kővel, ami túl nagy
veszélyt jelente .
Egy sötét alak ült a legfelső lépcsőfokon, lehajto fejjel,
könyökét a térdén nyugtatva. Már a ól kellemetlenül éreztem
magam, hogy így látom. Úgy tűnt, fájdalmai vannak,
Kaninnak, a vámpírnak, aki egyszer három golyót kapo a
mellkasába, de szemrebbenés nélkül kiszedte őket. Ekkor
felemelte a fejét, nekem pedig az ajkamba kelle harapnom,
hogy ne kiáltsak fel a borzalomtól.
Az arcán, a homlokán és az állkapcsán lévő bőr
megfeketede és kezde leválni, i -o kivillantak a csontok a
megviselt bőr alól. Sötét, beese szeme ala fekete karikák
éktelenkedtek, tekintetében fájdalom bujkált. A karján és a
kézfején lévő bőr is megfeketede . Úgy tűnt, a rémisztő foltok
bármelyik pillanatban megroppanhatnak és elrohadhatnak,
ahogy a testét belülről tépázó vírus végül felszínre tör.
– Jaj, Kanin… – szóltam fojto an.
Azt sem tudtam, mit mondjak, túlságosan borzasztó volt.
És rémisztő. Egy nap. Egy nap ala ilyen pusztítást végze a
vírus. Hogyan fog kinézni újabb huszonnégy óra elteltével?
– Mehetünk? – kérdezte szokásos mély, higgadt hangján.
Csak üveges tekintete és feszes állkapcsa árulkodo arról,
hogy beteg. Bólinto am, mire álló helyzetbe tornázta magát,
és a mögö em álló Zeke-re pillanto . – Bírni fogod az utat?
– Ne aggódj!
Kanin nem vitatkozo , csak bólinto , és megindult lefelé a
lépcsőn.
– Akkor menjünk! Jó pár órába beletelik, mire gyalog
elérjük a ke es szektort.
Az alagsorba vezető folyosó ajtaját nyitva találtuk. Az egyik
menekült lézenge a bejáratban, és figyelte, ahogy
elhaladunk. Megkövült arccal meredt ránk, gyanakvó és
félelmet tükröző szeme résnyire szűkült. Amikor Zeke
rápillanto , a menekült elhúzta a száját, és egy szó nélkül
becsukta az ajtót.

A SZENNYVÍZCSATORNÁBA VISSZAJUTVA gyorsan haladtunk, mert

éreztük, hogy telik az éjszaka. Zeke és Kanin is keveset
beszélt, erejüket a gyaloglásra tartoga ák. Úgy tűnt, Zeke
kevesebbet köhög, de gyakran a szemére vagy a tarkójára
szoríto a a kezét a fogát csikorgatva, és párszor megbotlo ,
mintha nem látná pontosan, mi van a lába elő . Betegre
aggódtam magam mia a és Kanin mia . Kanin természetesen
egy hang nélkül, száját összeszorítva, komor elszántsággal
menetelt előre. De egyszer, amikor megállt, hogy a falnak
dőlve összeszedje magát, a válla meggörnyedt, és lá am, hogy
mennyire pocsék állapotban van.
Haldokolnak, futo át az agyamon, és ez a gondolat minden
lépésnél, Zeke minden nehézkes levegővételénél vagy az
átváltoztatóm fájdalmas arckifejezése lá án kínzo .
Haldokolnak, és nem segíthetek rajtuk. Nem tehetek értük semmit. A
fenébe is, mit ér a halhatatlanság, ha nem segíthetek azokon, akik
fontosak nekem? Ha egyedül kell töltenem az öröklétet?
A felszínen véresek botorkáltak az utcákon, magukban
motyogva és vihogva. Vagy a semmibe kiabáltak, az autókat, a
falakat és egymást püfölték, és az arcukat karmolászták.
Akaratlanul is eltöprengtem, vajon mikor ütköznek ki Zeke-en
az őrület jelei. Mikor kezd el sikoltozni, mikor tör elő belőle a
vak düh, mikor kezdi el karmolászni az arcát, amíg nem
marad más belőle, csak egy véres, torz massza? Mihez kezdek,
ha ez bekövetkezik?
Csak legyél gyors! Ne hagyd, hogy szenvedjek, vagy veszélyt
jelentsek bárkire.
Megfagyo a vér az ereimben, a csontomig átjárt a
reszketés, ahogy végre megérte em. Lehet, hogy meg kell
ölnöm őket. Mindke őt. Ha nem találjuk meg Sarrent időben,
Zeke ellenünk fordulhat, Kaninnak pedig olyan fájdalmai
lesznek, hogy jobb lesz neki holtan. Eddig nem engedtem meg
magamnak, hogy arra gondoljak, elbukhatunk, de ha
Sarrennek nincs ellenszere, akkor muszáj lesz…
Összeszoruló torokkal elhessege em ezeket a
gondolatokat. Nem volt senki más. Nekem kelle megtennem.
Nem volt kérdés, hogy meg tudom-e csinálni. Eszem ágában
sem volt engedni, hogy Kanin úgy szenvedjen, mint az a
vámpír a kórteremben, aki a tekintetével kérlelt, hogy öljem
meg. Ha arra kerül a sor, levágom a fejét, hogy
megszabadítsam a kínjaitól. Ismertem annyira az
átváltoztatómat, hogy tudjam, ő is ezt akarná.
De Zeke… Alig bírtam megállni, hogy ne gondoljak rá.
Nem tűnt igazságosnak, hogy épp csak egymásra találtunk, és
épp csak sikerült elhitetnem magammal, hogy talán
működhet a dolog, de mégis meg fog halni. A kezem által.
De egy ideje már tisztában voltam azzal, hogy a világ
igazságtalan. Ha meg kell ölnöm Kanint és Zeke-et,
megteszem. Üvöltve meggyászolom és megsiratom őket, és
soha többé nem fogok ilyen közel kerülni senkihez, de nem
fogom hagyni, hogy feleslegesen szenvedjenek csak azért,
mert képtelen voltam elengedni őket.
Valaki azonban fizetni fog a halálukért. Sarren és Salazar, és
 g
most már Sakált is felvehe em erre a listára. Ha nem találjuk
meg időben az ellenszert, még maga a herceg sem menekülhet
a bosszúm elől. Ha Kanin vagy Zeke meghal, csúnyán
megfizetnek érte.
De még nem adtam fel. Pár órányi séta után Zeke feltűnően
botladozni kezde , mire Kanin megállt, és fürkészőn ránéze .
– Pihenj egy kicsit! – javasolta a fal egy omladozó része felé
biccentve. A nagy, lapos kövek jó ülőhelyül szolgáltak.
Megdöbbente , mennyire rosszul néz ki, az arcán és a
homlokán lévő fekete sebek egyre sebesebben terjedtek. –
Hamarosan felérünk a felszínre, és sietnünk kell, hogy
eltűnjünk a nyílt térről. Pihenj pár percet!
– Jól vagyok! – makacskodo Zeke, bár a hangja megviselt
volt. – Tovább tudok menni.
– Erről nem nyitok vitát. – Kanin szeme résnyire szűkült, és
határozo an a kövek felé mutato . – Ülj le!
Zeke a szemét dörzsölgetve engedelmesen lezö yent az
egyik kőtömbre. Kanin a falnak dőlt, és kissé összerándult,
mintha a hátába nyomódó beton fájdalmat okozna. Reméltem,
hogy a ruhája ala nem keletkeze több seb.
– Milyen messze járunk a kórháztól? – kérdeztem Kanint. –
Nem emlékszem, hogy legutóbb is erre mentünk volna.
– Még pár óra, a ól függően, mennyire zsúfoltak az utcák.
– Kanin egy pillanatra lehunyta a szemét, fájdalom suhant át
az arcán. – Erre egy kicsit hosszabb, de így szinte egész idő
ala a föld ala tudunk haladni. Inkább elkerülném a
fertőzö eket, amíg lehet.
– Mi van, ha Sarren nincs o ?
Kanin komoran elmosolyodo .
– Szerintem az aggasztóbb kérdés az, hogy mi van, ha
mégis.
Megborzongtam. Akkor valószínűleg harcolnunk kell vele.
Biztos, hogy nem adja csak úgy oda az ellenszert, már ha
egyáltalán nála van. Reméltem, hogy készen állok rá.
Reméltem, hogy Zeke és Kanin is készen áll rá. Sarren mestere
volt az erőszaknak.
– Sarren. – Zeke előrehajolt, alkarját a térdén nyugta a. Egy
pillanatig elmerült a gondolataiban. – Emlékszem, hogy Jeb
mesélt egy vámpírról – dünnyögte a sötétbe bámulva –, aki
kiirto a a családját. Tizenhat éves volt, amikor történt, és csak
egyszer tudtam kiszedni belőle. Utána soha többé nem hozta
szóba.
Pislogtam. Jebbadiah gyerekként, tinédzserként, mint most
én. Megpróbáltam elképzelni, de nem sikerült. Kizárólag a
zord, komor, acélos tekintetű öregembert lá am magam elő .
– Mi történt? – kérdeztem.
Zeke szemöldöke összeszaladt.
– Nem emlékszem az egész történetre. De Jeb úgy mesélte,
hogy az apja egyik éjszaka zaklato an ért haza, és azt
hajtoga a, hogy el kell hagyniuk a várost, mert Malachi
valami borzasztót te , és hogy valami eljön értük. Mindenkit
beültete a kocsiba, Jebet és a kishúgát a hátsó ülésre, és
mindenüket hátrahagyva útnak indultak.
Ismét megdöbbentem. Jebbadiah-nak volt egy húga! Vajon
most mennyi idős lenne? – töprengtem. És vajon Jebből akkor is
ilyen megkeserede , dühös öregember vált volna, ha a húga
még élne? Rájö em, hogy nem tudtam róla semmit. Még
Zeke, az örökbe fogado fia is alig ismerte az apját.
Eltöprengtem, vajon hány titkot vi még magával a sírba
Jebbadiah.
– Azt hi ék, megmenekültek – folyta a Zeke, akinek
fogalma sem volt arról, hogy az apja jár a fejemben. – De a
város után pár kilométerrel egy magas, sápadt férfi tűnt fel
vigyorogva az út közepén a semmiből. Jeb apja elránto a a
kormányt, a kocsi pedig lebucskázo egy keskeny csatorna
aljára. Jeb kizuhant a kocsiból, és amikor visszamászo , halva
találta a kishúgát, az anyja egy sziklán feküdt, széthasadt
koponyával, az apja pedig vérben úszo . Jeb megpróbálta
kiszabadítani, de az apja a kezébe nyomo valamit, és azt
mondta neki, hogy mindenáron meg kell őriznie, majd
ráparancsolt, hogy meneküljön. Nem hallgato volna rá, ha
nem jön a sápadt férfi. Úgyhogy futásnak eredt.
Kanin némán, mozdulatlanul állt, míg én továbbra is Jebet
próbáltam elképzelni tinédzserként és bátyként, akinek végig
kelle néznie a családtagjai halálát.
– Sarren te e, igaz? – kérdezte Zeke Kaninra emelve a
tekintetét. – Bosszút állt azzal, hogy megölte a tudósokat és a
családtagjaikat. Amikor arról beszéltél, hogy leége a labor, és
elszabadultak a vesze ek, minden a helyére került. – Amikor
Kanin nem felelt, Zeke komoran felnevete , és a fejét inga a. –
Megint hozzád vezetnek a szálak, igaz? – dünnyögte. – A
vesze ek, Sarren, Sakál. Minden.
– Ha bosszút akarsz állni az apádért – szólalt meg Kanin
halk, fáradt hangon –, akkor arra kérlek, hogy várj, amíg
elhárítjuk ezt a krízist. Utána, ha még élek, nyugodtan
csatlakozz azokhoz a különböző rangú vámpírokhoz és
emberekhez, akik a fejemet akarják, bár a ól tartok, rendkívül
hosszú a várólista.
– Nem akarok bosszút állni – jelente e ki Zeke, mielő
megszólalha am volna. – Legalábbis rajtad nem. És nem csak
Allison mia . – Átható tekinte el figyelte Kanint, aki
rezzenéstelenül nézte. – Korábban megpróbáltál segíteni a
tudósoknak – mondta. – Még mindig így érzel? Továbbra is
meg akarod menteni az emberi fajt? – Amikor Kanin
összevonta a szemöldökét, Zeke elhallgato , mintha azon
tépelődne, folytassa-e. Végül felsóhajto . – Ha van lehetséges
ellenszer a vesze ségre – te e fel a kérdést lassan –, mit
tennél, hogy megtaláld és megvédd?
– Zeke! – Rámeredtem, miközben Kanin kiegyenesede ,
teljes figyelmét neki szentelve. – Miről beszélsz?
Bűnbánó pillantást vete rám.
– Már korábban el akartam mondani – kezdte. – De nem
akartam sem Sakál, sem a többi vámpír elő szóba hozni. Az
édenbeli kutatók találtak… valamit. Legalábbis
reménykedésre ad okot.
Táto szájjal, görcsbe rándult gyomorral figyeltem.
– Az ellenszert?
– Talán. Még korai lenne megmondani. – Hol rám, hol
Kaninra néze . – Jeb kutatása alapján képesek voltak minden
eddiginél nagyobb á örést elérni. De akadályba ütköztek.
Hiányzik valami nagyon fontos. Valami, ami nincs Édenben.
Zavartan összevontam a szemöldököm, de Kanin lehunyta
a szemét.
– Vámpírvér – mormogta, mire elfogo a félelem.
 Vámpírvér. Ezzel kezdődö minden, ez szülte a
vesze eket, és változta a az egész világot pokollá.
És az igazi ok, amiért Zeke i volt, az ok, amiért átszelte az
országot, amiért arra kért, hogy tartsak vele Édenbe, övön
aluli ütésként ért.
– Ezért… ezért akarsz magaddal vinni Édenbe? –
kérdeztem halkan, és elborzadva meredtem Zeke-re. – Át
akarsz adni a tudósoknak, hogy kísérleti nyúlként
használjanak? Hogy betegyenek egy ketrecbe, és tűkkel
szurkáljanak, mint a vámpírokat a régi kórházban? Mint az
embereket az ó-washingtoni laborban, akiket az ágyukhoz
kötöztek, és sikoltoztak, amíg kísérleteztek rajtuk? – Egyre
hangosabb le em, a bennem élő vámpír üvöltö , támadásra
buzdíto az árulás mia . A szemfogaim előugro ak, és az
elő em ülő emberre vicsorogtam. – Ezért jö él, Ezekiel?
– Dehogyis! – Zeke hirtelen felpa ant, és nehézkesen
megtámaszto a magát. Vicsorítva hátráltam, de ő felém
nyújto a a karját, és szelíd hangon folyta a. – Allie! –
könyörgö . – Hiszen ismersz. Sosem tennék olyat, ami
fájdalmat, börtönt vagy veszélyt jelentene számodra. Ha csak
ez az ok vezérelt volna, nem lennék i , hogy megállítsuk
Sarrent. Valahogy megszereztem volna a vért, és mostanra
már visszatértem volna Édenbe. – Összeszaladt a szemöldöke,
és megdörzsölte a homlokát, mielő folyta a. – Te… te vagy
az egyetlen ok, amiért i vagyok, amiért idejö em.
– Biztos vagy ebben? – kérdeztem, és igyekeztem, hogy ne
remegjen a hangom. A falnál Kanin mozdulatlanul figyelt
minket, de alig ve em róla tudomást. – Jeb tudta, milyen
fontos volt a kutatás. Minden áldozatot meghozo azért, hogy
elju assa Édenbe. Tudta, hogy mennyire nagy szükség van az
ellenszerre. Bármit megado volna érte, hogy megtalálják.
Ugyan mi egy vámpír, ha megmenthetik az egész világot?
– Én nem az apám vagyok – jelente e ki Zeke. – Amúgy is
megkerestelek volna. Még akkor is eljö em volna, ha nincs
ellenszer. Ha hiszel bármiben is, akkor hidd ezt! Allie, a
tudósok hallo ak rólad a kaput védő őröktől, hallo ak
történeteket a vámpírról, aki nem mészárolt le azonnal
mindenkit a klinikán. És rengeteget kérdezge ek felőled,
Jebről és a közös utazásunkról. Amikor rájö ek, hogy el
akarom hagyni a szigetet, megkérdezték, hajlandó lennék-e
téged magammal vinni Édenbe. Nem kísérleti nyúlként, abba
sosem egyeztem volna bele. De szükségük van vámpírvérre,
hogy dolgozhassanak az ellenszeren. – Felsóhajto ,
megdörzsölte az arcát. – Tudom, hogyan hangzik – ismerte el.
– Eleinte én is gyanakodtam. De az édenbeli tudósok tudják,
mi történt a másik laborban, hogy hogyan jö ek létre a
vesze ek. Nem fogják elkövetni ugyanazt a hibát kétszer.
– Honnan tudod? – förmedtem rá. – Lehet, hogy
felhasználnak, Zeke. Lehet, hogy hazudnak, csak hogy vigyél
nekik egy vámpírt. És ha ez a helyzet, nem tudod
megakadályozni, hogy ne csináljanak belőlem kísérleti alanyt.
Nem megyek Édenbe csak azért, hogy azt tegyék velem, amit
a vámpírokkal hatvan évvel ezelő .
– Majd én elmegyek – szólt közbe Kanin szelíden.
Egyszerre fordultunk felé. Vállat vont, leginkább Zeke-et
figyelte.
– Ha ezt túlélem, és valahogy sikerül megállítanunk
Sarrent, és véget vetni a járványnak, veled tartok Édenbe. És a
tudósaid úgy használhatnak, ahogy kedvük tartja.
– Kanin! – su ogtam döbbenten. – Nem mondhatod
komolyan! Te tudod a legjobban, mit történhet. Hogy mit
hoztak létre legutóbb. Most is ugyanezt csinálják.
Kanin csak mosolygo .
– Ugyan hogyan ronthatnának még jobban a helyzeten? –
kérdezte. Tiltakozni akartam, de a szavamba vágo . –
Korábban tévedtem – jelente e ki ellentmondást nem tűrőn. –
Engedtem, hogy mások vérét ontsák, amikor nekem kelle
volna meghoznom ezt az áldozatot. Egész életemben ezért a
hibáért bűnhődöm. – Fájdalom költözö a szemébe, számtalan
évtizednyi bűntudat súlya nehezede rá. – De Ezekielnek
igaza van. Nem engedhetem, hogy a múlt félelme
beszennyezze a jövőt. Ha meg lehet találni az ellenszert, ha az
embereknek továbbra is kell egy vámpír ehhez, akkor legalább
ezú al az én vérem szárad a kezükön. Csakis így helyes. De
először meg kell találnunk Sarrent.
– Akkor menjünk tovább! – mormogta Zeke, és te egy
botladozó lépést előre. – Mert őszintén mondom, fogalmam
sincs, meddig bírok még talpon maradni. – Tenyere élét a
szemére szoríto a. – Istenem, úgy érzem, mindjárt kirobban a
szemgolyóm a helyéről.
Azonnal elpárolgo a haragom. Előreléptem,
megérinte em, és finoman elhúztam a kezét lángoló arcáról,
csuklóját az ujjaim közö tartva. Véreres és üveges tekintetét
az enyémbe fúrta, és megszoríto a a kezem.
– Már majdnem o vagyunk – su ogtam. Azt akartam,
hogy menjen tovább, ne adja fel. – Maradj velünk, Zeke!
Megígérted, hogy nem adod fel.
Rám néze , nem mozdult, hogy kiszabadítsa magát.
– Én megtartom az ígéretemet, vámpírlány – su ogta,
fájdalmasan préselve ki a szavakat. – Ha te is megtartod a
tiédet.
 19. FEJEZET

KÉT ÓRÁVAL KÉSŐBB ZEKE MÁR NEM VOLT VELÜNK.

A rövid pihenő óta egy szót sem szólt, csak összeszoríto
szájjal és üveges, fájdalmas tekinte el menetelt. A bőréből
áradó hő egyre forróbb le , azonnal elolvadt a ráhulló hó,
amikor végül feljuto unk a felszínre, és egyik félhomályos
részből a másikba sie ünk, hogy elkerüljük a véreseket.
És aztán, ahogy átkeltünk egy hóval boríto parkolón, a
kocsik rozsdásodó vázait kerülgetve, egy puffanást hallo am,
mint amikor valami a betonra zuhan. Megpördülve lá am,
hogy Zeke fekszik a hóban egy furgon melle , mintha a teste
végül feladta volna.
Ne! Odasie em hozzá, letérdeltem mellé, és a hátára
fordíto am. Felnyögö , résnyire nyito a a szemét, zavaros
tekintete rám szegeződö .
– Zeke – szólonga am a karját megragadva. Elképesztően
forró volt. – Gyerünk, kelj fel! Tovább kell mennünk.
Megpróbálta. A fogát csikorgatva rám támaszkodo , ahogy
felhúztam, de amint te egy lépést, összeese . Zihálva
visszasüppedt a hóba, hasztalanul próbáltam talpon
marasztalni.
– Zeke, ne csináld! – kértem, és tehetetlenül figyeltem,
ahogy ismét a földre rogy. – Kelj fel! Már majdnem o
vagyunk.
Letérdeltem, és a karjáért nyúltam, de megfogta a kezemet.
– Hagyjatok i ! – Olyan halkan beszélt, hogy alig érte em.
Teljesen hatalmába keríte a re egés, és gyötrődve figyeltem.
– Nem tudok továbbmenni – su ogta fojto hangon. –
Folytassátok nélkülem!
Dühösen és dacosan rávicsorogtam.
– A rohadt életbe, Ezekiel! Nehogy megpróbáld most
eljátszani az önfeláldozó szerepét! Ha azt hiszed, hogy
magadra hagylak… – Elcsuklo a hangom, és kétségbeese en
nyeltem egyet. – Hagyjuk! Szó sem lehet róla, hogy nélküled
folytassam a küldetést…
– Allie – Zeke megszoríto a a karomat, és elhallgato –,
nem megy – mormogta, mire a torkom összeszorult. Erőtlenül
az arcához emelte a kezét. – Érzem, hogy… éget a betegség, és
e ől megőrülök. Nélkülem kell folytatnotok. Nem látok
tisztán, így harcolni sem tudok.
– Nem! – su ogtam, és hevesen ráztam a fejemet. – Erre
nem vagyok hajlandó! Ha kell, akkor cipelünk.
Lehunyta a szemét, az arcára és a homlokára hulló pelyhek
elolvadtak.
– Nem állíthatod meg Sarrent úgy… ha folyamatosan
mia am aggódsz – győzködö nehézkesen zihálva. –
Felhasznál majd ellened… ez a szokása. Ha ismét
szembenézel vele… nem vonhatja el semmi a figyelmedet.
– Te nem vagy figyelemelterelés – mondtam fuldokolva.
Nem felelt, és a szemét sem nyito a ki. Ökölbe szoríto am a
kezem a hóesésben. – A francba, Zeke! Ne kérd tőlem ezt!
Meghallo am Kanin roppanó lépteit a hátam mögö , majd
megállt. A vámpírúr fölénk magasodo , komoran figyelte az
embert. Mondj valamit! – könyörögtem némán. Ne engedd, hogy
ezt tegye!
– Ez a te döntésed – szólalt meg Kanin, én pedig
legszívesebben ráüvöltö em volna. – Biztos vagy benne?
Zeke fájdalmasan bólinto , kinyito a a szemét.
– Tudom, mit kell tennem – su ogta. – Ha magatokkal
visztek, amikor már ilyen közel jártok Sarrenhez, az veszélyes.
Nem bírok továbbmenni, Allie – mondta, és felpillanto rám.
– Hagyjatok i ! Menjetek tovább nélkülem.
– I , a hóban? – kérdeztem. – A véresekkel? Meghalsz,
mielő visszaérnénk, Zeke. Darabokra tépnek.
Fémcsikorgást hallo am. Kanin megfordult, és feltépte az
egyik furgon ajtaját, aminek a belseje üresen és sötéten
tátongo .
– Ide be! – utasíto minket, ügyet sem vetve a tekintetemre.
– Ne hagyjuk nyílt terepen! Gyorsan! Nincs sok időnk.
 – Kanin, nem várhatod, hogy…
Kanin kemény tekintete elnémíto .
– Mi történik, ha magunkkal visszük, és Sarren meglátja? –
fakadt ki. – Szerinted mit fog tenni? Vagy ha ismét lesből ránk
támadnak a fertőzö ek, és megint menekülni kényszerülünk?
– A tekintete ellágyult, a homloka ráncba szaladt a hirtelen
fájdalomtól. – Nem… vagyok túl jó formában, Allison. Nem
hiszem, hogy nagy hasznomat veszed majd Sarren ellen, ha
megtaláljuk. Ha harcra kerül a sor, és biztos, hogy Sarren úgy
alakítja majd, akkor rajtad múlik, hogy megállítsd.
Félelem öntö el, átjárt a jeges rémület. Nem akartam
egyedül szembenézni Sarrennel. Azt hi em, hogy majd Kanin
küzd meg az őrült pszichopata vámpírral, de nyilvánvaló volt,
hogy alig él. Én leszek az. Nekem kell megküzdenem
Sarrennel. Eszembe juto , amikor az arcomhoz tolta az arcát,
és megnyalta a bőrömet, hogy így idegesítse Zeke-et. Amikor
Sarren ellenem fordul, és meglátja a beteg Zeke-et, hogy
képtelen megvédeni magát…
Lenyeltem a torkomban növekvő gombócot, aztán a
nyakam köré fontam Zeke karját, felsegíte em, és húzva-
vonszolva besegíte em a furgonba. Összeszoríto a az
állkapcsát, fájdalmasan ve e a levegőt, ahogy lete em az
ajtóval szemközti falhoz, és mellé térdeltem. Zihált, lehunyta a
szemét, izzadság gyöngyözö a homlokán, és végigfuto a
bőrén. A belőle áradó beteges forróság betöltö e a kis furgont,
elűzte a hideget.
– Allie? – su ogta, leengedve a karját. – Odaadnád… a
fegyveremet?
Némán a tokba nyúltam, és kive em a pisztolyt. Zeke
alaposan szemügyre ve e.
– Hány golyó maradt?
Reszkető kézzel ellenőriztem a tárat.
– Egy – mondtam halkan. – Csak egy.
Zeke bólinto .
– Jó. Ha úgy alakul, csak egy golyóra… lesz szükségem.
Elfogo a re egés. Zsibbadtan figyeltem, ahogy Zeke
elveszi ernyedt ujjaim közül a fegyvert, és a lábához teszi.
Hirtelen lá am magam elő , ahogy elsétálok a furgontól, és
mögö em felhangzik egy lövés. Vagy azt, hogy amikor
visszatérek Sarren ellenszerével, és elhúzom az ajtót, egy
megfagyo és kihűlt hol estet találok a furgonban.
Legszívesebben üvöltö em volna.
Zeke végül rám néze , a szemét felhőző fájdalmon
keresztül melegség sugárzo a tekintetéből.
– Megleszek – nyugtato meg fakó hangon. – Nem csinálok
semmi ostobaságot, Allison, csak… pihennem kell. Ha
megtaláljátok Sarrent, és időben megszerzitek az ellenszert, én
i leszek. Ha nem… akkor úgyis mindegy.
Előrehajolva a homlokához támaszto a az enyémet, és
lehunytam a szemem.
– Megtalálom Sarrent – ígértem halkan. – Tarts ki!
Visszajövök, Zeke, erre megesküszöm.
Forró tenyerébe fogta az arcomat. Felemelte a fejét, és
megcsókolt. Az ajka épp csak súrolta az enyémet.
– Várni fogok, vámpírlány – su ogta, hüvelykujjával
simogatva az arcomat. – Amíg csak kell. De ha nem élem túl…
– Habozo , mintha még mondani akarna valamit, de aztán
meggondolta magát. Heves szívverése még jobban felgyorsult,
szinte dübörgö . – Allie, én…
– Allison. – Kanin szelíden, de határozo an rám szólt
kintről. – Mennünk kell! Most.
Zeke elernyedt.
– Menjetek! – su ogta, és elhúzódo . – Menjetek, és
állítsátok meg Sarrent! Ne aggódjatok mia am! I leszek.
Forró könnyek ége ék a szemem sarkát. Maradni akartam,
vitatkozni, de a szavak a torkomon akadtak, és már nem volt
mit mondanom. Dühösen kipislogtam a könnyeket,
elhúzódtam Zeke-től, majd kiléptem a hóba.
Még utoljára visszanéztem a nyíláson keresztül a furgon
belsejéből engem figyelő emberre. Halvány mosollyal
ajándékozo meg, majd bólinto , mielő végighúztam a sínen
az ajtót, amíg a helyére ka ant. Elrejte em a kíváncsi
tekintetek elől.
Kanin nem ado időt arra, hogy kétségbe vonjam a
döntésemet.
– Menjünk! – jelente e ki, és sarkon fordulva megindult az
autók közö .
Még egy utolsó pillantást vete em a furgonra, és köve em,
közben egyre kisebbnek éreztem Zeke jelenlétét a hátam
mögö .
Egy ideig némán haladtunk, én a másik vámpír nyomában,
a gondolataim Zeke és akörül forogtak, hogy valószínűleg
megöltem azzal, hogy o hagytam. Egyedül, betegen és
haldokolva abban a furgonban. Talán erőszakosabbnak kelle
volna lennem, hogy tartson velünk… de valószínűleg akkor is
meghalt volna.
– Nincsenek jó választások, Allison – szólalt meg Kanin
halkan. – Csak azok, amikkel együ tudunk élni, és azok,
amiknek a megváltoztatásáért tehetünk.
A torkom összeszorult.
– Én öltem meg – su ogtam. A hangom arról a re egésről
árulkodo , amivel pillanatokkal korábban még képtelen
voltam szembenézni. – O fog meghalni.
– Ezt nem tudhatod – mondta Kanin. – Nem bízol benne
eléggé. Harcol ellene, Allison. Ezen a ponton már nem kellene
magánál lennie, a betegség mia már rég el kelle volna
vesztenie az eszét. Az, hogy még mindig tudatánál van,
enyhén szólva is elképesztő. Lehet, hogy még bírja egy kicsit.
– Annyi ideig, hogy megszerezzük az ellenszert?
– Már ha Sarrennél van. – Kanin kimerültnek hangzo . –
Bár kötve hiszem, mert nem az a fajta, aki félbehagyja, amit
elkezde .
Elöntö a kétségbeesés, úgy éreztem, összeroppant.
– Akkor meg minek csináljuk?
– Mert muszáj. – Kanin hangja és arckifejezése nem
változo . – Mert nem tehetünk mást. Mert nincs más
lehetőség. – A hangja elhalkult, alig érte em. – Megpróbálok
reménykedni, és ezú al talán elég lesz.
Remény. Remény, hogy Sarrennél van az ellenszer. Hogy
elég lesz ahhoz, hogy megmentse Kanint, Zeke-et és Új-
Covingtont. A peremlakó Allie ostobaságnak tarto a volna, a
remény ugyanis olyan luxus, ami nagyon könnyen a vesztedet
okozhatja. De ez tarto a mozgásban Kanint eddig, nem? A
remény, hogy véget vethet a vesze ségnek, hogy
visszafordíthatja azt, aminek a kitörésében segédkeze . Emia
kereste Zeke a többiekkel együ Édent. Kizárólag a hitük
ado nekik erőt. És… ebbe kapaszkodtam én is Zeke kapcsán.
Hogy egy ember és egy vámpír minden ösztönt és félelmet
legyőzhet, hogy harcolhatnak a szörnyeteg, a vérszomj és a
gyilkolás vágya ellen, és megtalálhatják a módját, hogy együ
legyenek.
Legyen hát, döntö em el. Nem adom fel. Elmegyek a
végsőkig. Zeke, Kanin és a város kedvéért, ami tizenhét évig
az o honom volt. Minden bizalmamat abba az apró
reménysugárba vetem, és addig kapaszkodom belé, amíg meg
nem bizonyosodom arról, hogy minden elvesze .
Kanin hirtelen megtorpant az út szélén, majd behúzódo
egy sarok mögé. Óvatosan mögé osontam, és kikukucskáltam
a tégla mögül.
Felismertem az utca másik oldalán lévő gazos, korhadt
fákkal és betontömbökkel teli területet és a körülö e lévő
épületeket. Amikor legutóbb i jártam, épp a herceg klánja
elől menekültem Kaninnal, megpróbáltunk kijutni a városból,
mielő mindke őnket megölnek. Nem lá am az épület
romos, megfeketede maradványait az utca túloldalán a gaz
és a kicsavarodo fák mia , de tudtam, hogy o van.
Az egykori kórház. A titkos labor. Megcsináltuk.

– TÚL NAGY A CSEND – jegyeztem meg, ahogy a terület szélén

állva merege ük a szemünket a fagyo fű, gyom és az épület
romjai fölö . – Szerinted Sarren tényleg i van?
– Hamarosan megtudjuk – dünnyögte Kanin.
A hangja feszült volt. Ránéztem, és igyekeztem nem
megadni magam az aggódásnak, de nehéz volt. Az egyik karja
teljes egészében megrepedt és hámlo , az arca egyik oldalán
kikandikált a csont a bőre alól. Tudtam, hogy fájdalmai
vannak, hogy a puszta járás is nehézséget okoz neki,
bármennyire megpróbált is nyugodtnak látszani.
– Menni fog? – su ogtam.
A gondolat, hogy szembe kell néznünk Sarrennel, rémisztő
volt, pláne annak fényében, hogy talán egyedül kell
megtennem. Eszembe juto Zeke, aki a furgonban haldoklo ,
egyedül a havas parkolóban. Majd belepusztultam, hogy o
kelle hagynom, de Kaninnak igaza volt: Sarren ellenünk
használná. Ugyanezt tenné Kaninnal is, ha lehetne.
– Szerintem inkább maradj i – javasoltam Kaninnak,
amikor nem válaszolt. – Egyedül is meg tudom találni Sarrent.
Nem kell jönnöd.
Átváltoztatóm rám néze , én pedig bátor mosolyt
villanto am rá. Ha egyedül kell szembeszállnom a
pszichopata vámpírral ahhoz, hogy megmentsem Zeke-et és
Kanint, megteszem. Halálra rémiszt ugyan, de megteszem.
Már-már gyengéd pillantással néze rám.
– Nem – mormogta a terület felé fordulva. – Sarrennek és
nekem… régóta le kelle volna már számolnunk egymással.
Ez a háború ma este véget ér. Nem engedem, hogy egyedül
nézz szembe vele.
– Biztos vagy benne?
A mosolya vészjóslóvá vált, sötét szeme ragyogo . Egy
pillanatig arra a vámpírúrra emlékeztete , aki sokkal erősebb,
mint én, és tudtam, továbbra is benne lakozik az a rémisztő
démon.
– Gyerünk! – jelente e ki halkan, majd megindultunk a
távoli romos kórház felé, egymás melle lépkedve.
Csak ke en, én és az átváltoztatóm, a legijesztőbb vámpír
ellen, akit ismertem. Tudtam, bármi történjék is az éjszaka, az
mindenki végzetét meghatározza.
Ahogy odaértünk az első kibeleze épülethez, a bőröm
figyelmeztetőn bizseregni kezde . Mozgást hallo am,
csosszanó lépteket és halk, mormoló hangokat minden
oldalról a sötétben. Valami halkan kuncogo , és a gyomok
közö fém csillant, ami korábban nem volt o , mire
megtorpantam.
Ketrecek. Ketrecek ve ék körbe az egykori kórház épületét,
kutyáknak építe , drótból készült kennelek. Csak ezekben
emberek voltak. Emberek, akik az önmagukban te kár mia
véreztek, akik magukban motyogtak és vihogtak, nem törődve
a rájuk hulló hóval.
Úgy tűnt, Sarren tényleg i van… és vár ránk.
 – Be tudunk osonni máshol? – su ogtam Kaninnak.
Abban a pillanatban vagy egy láthatatlan időzíte
kallantyú, vagy valamilyen drót engede , és a ketrecek ajtajai
egy csa anással kinyíltak. A véresek üvöltve felpa antak.
Kironto ak a nyílt térre, és amikor az egyik férfi észreve
minket, visításával jelt ado a falka többi tagjának.
Ennyit arról, hogy beosonunk.
A véresek ordítva és sikítozva átvágta ak a havas területen,
zavaros rajként indultak rohamra. Üvöltve adtam tudtukra az
irántuk, a Sarren és az egész esztelen zűrzavar mia érze
gyűlöletemet, majd belevete em magam a harcba Kaninnal az
oldalamon.
Az első férfinak fogalma sem volt, mi csapódo belé,
amikor gyomron szúrtam a kardommal. Karmazsinvörös vér
spriccelt ki a másik oldalon. Kihúztam a kardomat, és
lesújto am két másikra, akiket észreve em, először az
egyikre, majd a másikra. Vérgőz töltö e meg a levegőt, ezért
csukva tarto am a számat arra az esetre, ha esetleg arcon talál.
Egy jól megterme , félszemű férfi mindkét kezével felém
hajíto egy rozsdás széket. A földre vetődtem, és elvágtam a
lábát, majd hallo am, hogy a földre rogy a hátam mögö .
– Allison!
Amikor épp talpra ugro am, Kanin elém toppant, és a
karjával felfogta a lesújtó baseballütő erejét. A fa szilánkosra
tört az alkarján. Felhördült a fájdalomtól, és pengéjét a
támadója álla alá szúrta. Egy acélrudat suhogtató nő a
semmiből ugro a hátára, de ke ejük közé sújto am a
katanámmal, ke észelve a nőt.
Újabb véres rohant felém visítva. Vicsorogva
megiramodtam, hogy szembeszálljak vele, már emeltem a
katanámat, hogy levágjam a fejét, de Kanin megpördült,
megragado a galléromnál fogva, és elhajíto . Repülés
közben lá am, hogy a véres lábánál villanás és hirtelen
robbanás történt, majd robbanóanyagok bűze, füst és
megpörkölődö hús szaga töltö e be a levegőt.
– Vigyázz az aknákkal! – figyelmeztete Kanin, és maga
mellé húzo . – Sarren valószínűleg az egész helyet telerakta
csapdákkal.
 Újabb robbanás harsant elő ünk, amit fájdalmas üvöltés
követe .
Elővigyázatosan Kaninhoz tapadtam, miközben
szembeszálltunk az utolsó véresekkel, akik a szélrózsa
minden irányából megrohantak minket. Elhajoltam a fejem
fölö lengete lánc elől, majd a férfi bordái közé szúrtam a
kardommal, míg Kanin egyszerűen az arcánál fogva
megragadta az embert, aki megpróbálta leszúrni, felemelte, és
nyugodtan elvágta a torkát.
Ahogy az utolsó véres is a hóba rogyo , körbenéztem az
összetaposo , vérázta a területen, amit ismét hátborzongató
csönd szállt meg.
– Szerinted Sarren tudja, hogy i vagyunk? – kérdeztem
Kanint.
Felhorkant.
– Mindenesetre legyünk óvatosak!
Elővigyázatosan haladtunk előre, ügyelve az aknákra,
csapdákra, buktató drótakadályokra és egyéb ala omos
dolgokra, amiket Sarren előkészíthete . Kanin mögö
mentem, aki rejtélyes módon megérezte, hol leselkednek ránk
veszélyek a hóban és a magas fűben, és játszi könnyedséggel
kerülte ki őket. Én szó szerint köve em minden lépését,
hozzáigazíto am a sebességemet, oda léptem, ahová ő, amíg
végül magunk mögö hagytuk a területet, és bebújtunk a régi
kórház elszenesede , omladozó maradványába.
Továbbra is ügyelve a csapdákra és az aknákra,
megváloga uk, hová lépünk a romok közö . Az egyik
leomlo fal közelében egy keskeny lyuk tátongo , ami
egyenesen a sötétbe vezete , aminek lá án rengeteg emlék
tört fel. A Kaninnal közös óráink és a sietős távozásunk Új-
Covingtonból. Elkaptam Kanin pillantását a nyílás fele , és
eltöprengtem, vajon ő is ugyanerre gondol-e.
Vagy csupán azon járt az esze, ami ránk vár a kórház
legmélyén?
– Előremegyek – mondta halkan. – Maradj i ! Várd meg,
amíg jelzek, hogy lejöhetsz.
Bólinto am. Kanin a nyílás szélére lépe , és habozás nélkül
leugro a sötétbe.
 Karba te kézzel hallgatóztam, igyekeztem úrrá lenni a
türelmetlenségemen, és nem elképzelni, mik történhetnek
Kaninnal, amíg nem vagyok o . Lehetséges volt, hogy Sarren
lesben áll. Elképzelhető volt, hogy aknákat telepíte a liftakna
aljára. Megtörténhete , hogy a véresek egy újabb csoportja vár
ránk a kórház előcsarnokában, támadásra készen.
Nyugtalanul tébláboltam, elfojtva a késztetést, hogy
utánaugorjak, amíg végül Kanin hangja ismét elért hozzám a
sötétből.
– Szabad az út.
Beugro am a liftaknába, és a kilencméteres zuhanás során
egyáltalán nem ve em a fáradságot, hogy a kábelekbe
kapaszkodjam. Morogva landoltam, és felvertem egy kis
gipszport, mire Kanin a tekintetével figyelmeztete , hogy
halkabban. Egy gerenda ala átbújva beléptem egy ismerős
helyiségbe.
Úgy tűnt, semmi sem változo azóta, amikor éjszaka el
kelle menekülnünk Új-Covingtonból. Egy hatalmas íróasztal
állt a hátsó falnál, a patinás arany betűk ferdén lógtak rajta.
Az íróasztal elő i terület, ahol Kanin megtaníto bánni a
katanámmal, tiszta volt, sem szemét, sem törmelék nem
csúfíto a. A szoba kongó, kiszikkadt érzetet kelte , mintha
évek óta nem járta volna át levegő.
De valahol ebben a sötét, üres sírboltban várt ránk az
ellenségünk.
Kanin felém fordult, és hangtalanul megindultunk a
járólapon – két zsákmányra vadászó vámpír. Nem törődtünk
a keskeny folyosókat szegélyező helyiségekkel, Kanin
irodájával és az egykori szobámmal, ahol a hullámos priccsen
aludtam a sarokban. Sarren úgysem volt egyikben sem. Csakis
egy helyen lehete .
A piros ajtó utáni helyiségben, a lépcső végén.
És amint odaértünk a lépcső tetejére, komoran tudomásul
kelle vennünk, hogy Sarren vár ránk.
Vér pe yezte a vörös ajtóhoz lefelé vezető lépcsőket, a falon
vastag, nedves, fekete rétegekben mázolta szét. Kezeket és
lábakat kötözö dró al a mennyezetre, és úgy tűnt, egy
levágo fej lebeg a levegőben közö ük, szája őrült vigyorra
torzult. A piros ajtó fölé hatalmas véres betűkkel ezt írta:
Jelenések 21.
– Felkészültél? – kérdezte Kanin halkan.
Előhúztam a katanámat, és szorosan megmarkoltam.
– Amennyire lehet, igen. – A levágo fej hirtelen lepo yant
a mennyezetről, és toccsanva földet ért, amitől
összerezzentem. – Essünk túl rajta!
Lementünk a lépcsőn, átléptünk a szerteszét heverő
testrészeken és az alvadásnak indult vértócsákon, és
eljuto unk a vörös ajtóig. Nem volt bezárva, az ajtógomb
könnyedén elfordult, és az ajtó nyikorogva kitárult. Mögö e a
folyosót még több vörös boríto a, a Jelenések szó minden
felületet beboríto , melle e különböző számok. Kanin a
vállamra te e a kezét, és a felső sarok felé biccente . A törö
biztonsági kamerán halványpiros fény villogo , a lencse úgy
tapadt rám, mint egy fürkésző, fekete szem. Megborzongtam,
mert tudtam, hogy Sarren a másik oldalon lehet, és talán épp
minket figyel.
A folyosó végén lévő, lekerekíte szélű ajtót résnyire nyitva
találtuk. A meglepetések és rejte csapdák mia rendkívül
óvatosan előrearaszoltam, és kitártam. Nyikorogva
engedelmeskede , és beléptünk a szobába, ahol hat
évtizededdel korábban megszüle ek a szörnyetegek.
A falak mentén sorakozó cellák üresen tátongtak, ami
megkönnyebbüléssel töltö el. Már-már arra számíto am,
hogy tele lesz véresekkel, akik kitörve nekünk támadnak. De a
szobában csend honolt, nem mozdult semmi. Sarren – hacsak
nem rejtőzö el az egyik ketrecben – nem volt a szobában.
– Nincs i – jelente e ki Kanin halkan, alig hallhatón. – Be
kell lépnünk az utolsó ajtón.
Sosem jártam az utolsó ajtó mögö . Sosem juto am
távolabb ennél a helyiségnél, ahol Sarren megtalált, amikor
Kanin nyomára bukkant a városban, én pedig egy zsebkést
szúrtam a szemébe. Nem hi em, hogy megfeledkeze volna
róla.
Kanin pengéje a semmiből terme a tenyerében. Most már
nem volt visszaút. Szembe kelle néznünk az őrül el
Kaninért, Zeke-ért és Új-Covingtonért. Határozo an
megindultunk az utolsó ajtó felé, ami természetesen csukva
volt, és kinyito uk.
Egy pillanatig sem Kanin, sem én nem mozdultunk, csak
bámultunk az elénk táruló sötétségbe. Abból a szögből, ahol
álltam, néhány régi ágyat lá am i -o , penész és por boríto a
őket. Vastag bőrszíjak és – pántok lógtak az ágyak széléről,
éppúgy, mint Ó-Washingtonban, amitől felállt a szőr a
hátamon. A fal melle egy régi számítógép állt, törö , torz
képernyővel, melle e pedig egy furcsa eszköz, egy hosszú cső
meredt a levegőbe. A másik fal mentén további cellák
sorakoztak, vastag, függőleges acélrácsok védték az ablakokat
és a fémajtókat belülről. Hideg, állo levegő húzo be az
ajtón, amibe egy csipetnyi vérszag is vegyült.
Sziszegő kuncogás hasíto bele a sötétbe.
– Á, hát i vagytok! – duruzsolta egy halk, susogó hang,
valahonnan a szoba sötétjéből. – Fáradj beljebb, mondta a pók a
légynek. Sok mindent kell megbeszélnünk.
A hideg futkoso a hátamon. A kardomat szorongatva
előreléptem, de Kanin kinyújto karja megállíto .
– Csak utánam! – mormogta olyan halkan, hogy csak én
halljam. – Ha ez csapda, neked legalább nem esik bajod.
Nagyot nyeltem.
– Légy óvatos, Kanin!
Leengedte a karját, és belépe a szobába. Semmi váratlan
nem történt, nem volt hirtelen robbanás, repülő lövedékek, és
az ajtó sem csapódo be mögö e. Kanin higgadtan
körbenéze , és felemelte a hangját.
– Sarren. Nyilvánvaló, hogy vártál rám. I vagyok.
Újabb gonosz kuncogás.
– Jaj, Kanin! – dorombolta a hang, és akkor megjelent, kivált
a sötétből, és megállt elő ünk a helyiség közepén. A
szőrszálaim égnek meredtek, amikor visszataszító, sebhelyes
arcát felemelte, és ránk néze . – Élveztem a játékunkat, öreg
barátom – mondta összekulcsolt kézzel. – Rendkívül
lenyűgöző préda voltál, és hiányozni fog az együ töltö idő.
De már eljátszo ad a részedet ebben a szimfóniában. A
hangod, a zenéd haldoklik, és hamarosan semmivé válsz. –
Beese , őrült tekintete rám rebbent, és mosoly terült szét az
arcán. – Jobban érdekel, hogy milyen dalokat tud énekelni a
kismadár.
Legszívesebben sarkon fordultam volna. Ehelye beléptem
az ajtón Kanin mellé, és a lehető legkihívóbban a pszichopata
vámpírra néztem.
– Engem akarsz? I vagyok.
– Igen – helyeselt Sarren, csontos kezét markolászva. – I
vagy, kismadár. I vagy te, és i vagyunk mi, a világ pedig
forog és meghal körülö ünk. – Fürkészőn oldalra billente e a
fejét. – Na de hol van a hercegetek? Azt hi em, i akar lenni,
hogy lássa e szimfónia végét.
– Elment – förmedtem rá a fogamat kivillantva. Hirtelen
örültem, amiért Zeke nincs i , nem áll ebben a hátborzongató
szobában ezzel az elmebeteg vámpírral, aki minden
gyengeségét a saját javára fordítaná. – A vírusod végze vele –
folyta am, és nem kelle színlelnem a hangomból áradó
haragot és gyűlöletet. Sarren szemébe néztem, aki felvonta a
szemöldökét. – És vagy most rögtön ideadod nekünk az
ellenszert, vagy erőszakkal vesszük el.
– Ellenszert? – kérdezte Sarren megjátszo meglepődéssel.
– Mégis miből gondolod, hogy van ellenszerem, kismadár?
Morogva felemeltem a kardomat, bár éreztem, hogy Kanin
figyelmeztetőn a karomra teszi a tenyerét. Belefáradtam a
pszichovámpírral való bájcsevejbe, és nem volt kedvem a
beteges játékaihoz.
– Van vagy nincs?
– Hadd gondolkozzam kicsit! Ellenszer, ellenszer… – Üres
tenyerét feltartva Sarren hátrált két lépést egy pult széléig. –
Mármint… erre az ellenszerre gondolsz?
Tudha am volna, hogy nem szabad bízni benne. Sokkal
óvatosabbnak, elővigyázatosabbnak kelle volna lennem, de
amint rájö em, hogy sántikál valamiben, a keze elsiklo a pult
fele , és ragyogó fény robbant elő ünk. A vakító villanástól
mozdulni sem tudtunk. Sziszegve elfordultam, eltakartam a
szememet a fény elől, és hallo am, hogy Kanin is ugyanezt
teszi. Abban a pillanatban valami megragado hátulról,
leszoríto a a kardot tartó kezemet, és egy éles, hegyes fakarót
szegeze a mellcsontom alá, a szívemre célozva.
 – Üdv, húgom! – su ogta egy ismerős hang a fülembe. –
Fogadjunk, hogy nem számíto ál arra, hogy még látjuk
egymást.
 20. FEJEZET

MEGDERMEDTEM. Ahogy a fény elhalványult, ki tudtam venni,

mi van körülö em. A támadóm mögö em állt, a karomat
leszorítva, és egy hegyes, éles fémkarót szegeze a
mellkasomnak. Hegye fájdalmasan nyomódo a bőrömnek,
amitől próbáltam elhúzódni, de nem menekülhe em.
– A helyedben eldobnám a kardot – su ogta a hűvös,
gúnyos hang a fülembe. Szavainak a karó hirtelen nyomásával
ado nyomatékot, amitől összerezzentem. – Ne akard, hogy
használnom kelljen, húgom! Dobd el, most rögtön!
Elkáromkodtam magam, és a katanám csilingelve földet ért.
– A rohadt életbe, Sakál! – motyogtam a nyakamat
nyújtogatva, és lá am, hogy rám vigyorog. – Te kétszínű
rohadék!
– Jaj, ugyan már! – dorgált meg Sakál szelíden, és kicsit
arrébb húzo Kanintól, aki komor, vészjósló tekinte el
meredt rá. – Ne mondd, hogy meglepődtél. Ne mozdulj,
vénember! – figyelmezte e Kanint, miközben bekormányozo
az egyik sarokba. – Egyetlen rossz mozdulat, és véletlenül
felnyársalom a kedves ivadékodat i helyben. Ezt ugye te sem
szeretnéd?
Sarren olyan gyorsan mozdult meg, hogy csak egy
elmosódo folt volt, és vérszomjas vicsorgással Kaninra
vete e magát, aki hátraese . Kanin gyorsan összeszedte
magát, és akkorát rúgo a rátámadó Sarrenbe, hogy jó pár
métert repült, és felboríto a az egyik ágyat. Egész testemben
megfeszültem, de Sakál morogva a bőrömbe nyomta a karót,
amitől felhördültem. Kanin megdermedt.
A vérfagyasztó nevetéstől görcsbe rándult a gyomrom.
Sarren szikrázó szemmel talpra kecmerge . Kinyújto
nyelvével megtapoga a felhasadt ajka szegletét, és
elmosolyodo .
– Teszek róla, hogy minden egyes kionto vércseppemért a
kismadarad egy órán keresztül énekeljen – ígérte, miközben
ismét megindult előre. – A dala beivódik majd e falakba, és
mindörökre i marad, és bárki, aki csak hallja, tudni fogja,
hogy mennyire vágyo a halálra. Minél hosszabb ideig
folytatjuk ezt, annál hosszabb ideig dalol majd, míg a végén
már könyörögni fog, hogy vessek véget neki. De addig nem,
amíg te életben vagy.
– Akkor hadd cseréljek vele! – Kanin beletörődőn leengedte
a pengéjét, és a szoba másik végéből szembenéze Sarrennel.
– Én te em ezt veled. Nekem árts! Mia am töltö ed a
napjaidat ebben a pokolban. Becsaptalak, jobb életet ígértem
neked. Elárultalak, Sarren, mégis i vagyok. A kimért
fájdalom csakis engem terhel.
– Kanin, ne! – su ogtam, de elkéstem.
Sarren ismét lecsapo Kaninra, vadul püfölte egy
fémcsővel, amit a földről kapo fel, és Kanin ezú al nem
mozdult. A fegyver émelyítő reccsenéssel sújto le a
kulcscsontjára, amitől térdre rogyo , Sarren pedig azonnal
fejbe vágta oldalról a csővel. Amikor Kanin elterült a földön,
felkiálto am, de az ellensége csak kegyetlenül bordán rúgta,
amitől a falnak csapódo .
– Aú! – Éreztem, hogy Sakál megborzong a hátam mögö ,
de továbbra is szorosan tarto . – Tudod, ilyenkor azt
kívánom, bár lenne nálam egy működő fényképezőgép, hogy
megörökíthessem ezeket a pillanatokat. – Megfeszíte em az
izmaimat, mire azonnal szorosabban markolta a karomat, és
mélyebbre fúrta a karót. Éreztem, hogy kiserken a vérem. –
Eszedbe ne jusson, húgom! Gondolkodás nélkül a szívedbe
szúrom ezt a karót, ha makrancoskodsz, és nem lesz kellemes,
nekem elhiheted.
– Hogy tehe ed ezt vele? – su ogtam összeszoríto
fogakkal. A húsomba mélyedő karó lüktete , kétségbeese en
szere em volna megszabadulni tőle. Folyamatosan próbáltam
ívbe feszíteni a hátam, de csak azt sikerült elérnem, hogy
egyre jobban Sakálhoz simultam, aki egy pillanatig sem
enyhíte sem a szorításomon, sem a karó nyomásán. –
Megmente téged. Meghaltál volna, ha ő nincs.
Sakál felnevete .
– Nézzenek oda! Te tényleg próbálsz hatni a
lelkiismeretemre. Milyen bájos! – Egy kissé engede , de nem
annyira, hogy megnyugodhassak.
Émelyegve figyeltem, ahogy Sarren ismét megkörnyékezi
Kanint, felemeli, majd visszakézből lesújt rá a csővel. Kanin
alig védekeze , csak a karját emelte fel, hogy óvja a feje
oldalát, az ütés ereje pedig leteríte e a lábáról.
– Eléggé megkönnyíte ed a dolgunkat, ugye tudod,
húgom? – jegyezte meg Sakál, és laza közönnyel figyelte a
reménytelen, egyoldalú küzdelmet. – Eszedbe sem juto ,
hogy használd a vérköteléket, hogy ellenőrizd, hol vagyok. Én
azonban pontosan tudtam, hogy te merre jársz. Kaninnak túl
nagy fájdalmai voltak, hogy bármit is tegyen, de benned kissé
csalódtam. Hát nem azt mondogatom neked folyton, hogy
túlságosan megbízol másokban?
– Sakál – kérleltem –, ne csináld ezt! Kanin…
– Micsoda? Családtag? – Sakál felhorkant. – Mindannyian
démonok vagyunk, kedves kishúgom. A mi világunkban
csakis az erősek és az agyafúrtak maradhatnak életben. Te és
Kanin a vesztes csapathoz tartoztok, én pedig nem szeretek
veszíteni. Ne vedd a szívedre, bármelyik igazi vámpír ezt te e
volna.
Sarren ismét talpra ránga a Kanint, a falhoz csapta, és az
alkarját a nyakához szoríto a. Az arca vérszomjasan eltorzult,
nem emberi volt. Kanin rezzenéstelen tekinte el rámeredt, az
arcán lévő nyílt sebek feketén világíto ak fakó bőrén.
Felkiálto am, és felkészültem, mert biztos voltam benne, hogy
végig kell néznem, ahogy az átváltoztatómat megölik a
szemem lá ára.
De ekkor Sarren megvillanto a közömbös, hátborzongató
mosolyát, elránga a Kanint a faltól, és behajíto a az egyik
nyito cellaajtón. Kanin földet érve nekigurult a falnak, Sarren
pedig egy ka anással rázárta a fémajtót, aminek a hangja
visszhangot vert a szobában.
– Nem, öreg barátom – dünnyögte, a helyére dobva a
súlyos keresztrudat, miközben Kanin talpra kecmerge . – A
fájdalmad még várat magára. Azt akarom, hogy ezt
végignézd. Azt akarom, hogy lásd, mit te ek velünk minden
éjszaka ezekben a szobákban. És a kismadarad tökéletes alany
lesz a bemutatóhoz.
– Ne! – szólt Kanin rekedten. A rácsoknak rogyo , és
erősen megmarkolta őket, én pedig megdermedtem Sakál
elő . – Ez a mi háborúnk. Lehetőséged van véget vetni neki,
most rögtön. Neki semmi köze hozzá. Sarren!
Sarren megfordult, és megindult a szoba közepe felé,
felállítva az ágyat, amit felfordíto . Az arca nyugodt maradt,
miközben beszélt, egyszer sem néze hátra.
– A háborúnk véget ért, öreg barátom. Egy rothadó lélek
vagy egy elenyésző testben. Nincs semmi, amit tehetnék a
húsoddal, ami felülírná a várható szenvedésedet. Egyszerűen
elrohadsz majd abban a cellában, és csak azt bánom, hogy már
nem leszek i , hogy végignézzem. Mire megadod magad
rothadó börtönödnek, és eltávozol ebből a világból a pokolba,
én már rég messze járok.
Megfordult, és sápadt, csontos kezével inte Sakálnak.
Vicsorogva próbáltam szabadulni, de olyan erősen belém
szúrta a karót, hogy a fájdalomtól ívbe feszült a hátam.
Odavonszolt Sarrenhez, aki az ágy melle várt.
– Sosem… gondoltam volna, hogy egy agyatlan báb vagy –
nyögtem összeszoríto fogakkal, és kétségbeese en
próbáltam megállítani, miközben a lüktető fájdalommal
birkóztam. – Mikor le él… Sarren ölebe?
– Hé, csapatjátékos vagyok! – felelte Sakál, ahogy
rémisztően egyre közeledtünk Sarrenhez. – Feltéve, hogy a
győztes oldalon állok. Add fel, hugi! Veszte él. Próbáld meg
méltósággal elviselni, amikor lehámozza a bőrödet.
A ól tarto am, hogy a kétségbeesés és a félelem
összeroppant, miközben Sakál odavonszolt Sarrenhez. Beese
szeme és lelketlen mosolya egy koponyára emlékeztete .
Vadul ránga am magam, de igyekeztem elfojtani a
re egésemet. Felszegtem az államat, és álltam démoni
mosolyát.
– Hát ismét látjuk egymást, bogaram! – Sarren
megsimoga a az arcomat, mire az undortól összerándultam. –
Folyton egymásba botlunk, nem igaz?
A keze hirtelen a nyakamra siklo , és a torkomnál fogva
felemelt. Mielő esélyem le volna levegőt venni, megfordult,
és az ágyra hajíto . Pontosan tudtam, mi történik, ezért
vicsorogva, vadul küzdö em, hogy felkeljek. De Sarren és
Sakál ellen esélyem sem volt, leszoríto ak, és a csuklómnál
fogva a bőrszíjakkal az ágyhoz kötöztek. További szíjakat
veze ek át a mellkasomon, a lábamon és a nyakamon, azokat
is becsatolták, így mozdulni sem tudtam. Vicsorogtam,
üvöltö em, minden erőmet beleadtam, nekifeszültem a
szíjaknak és bilincseknek, de mozdulni sem tudtam.
Elkaptam Kanin pillantását a cella rácsain keresztül. Az
arca nyugalmat sugárzo , de a tekintetéből gyötrelmet
olvastam ki. Aztán Sarren mosolyogva fölém hajolt, és minden
gondolat kiröppent a fejemből, amikor szörnyűséges,
sebhelyes arcát csupán centiméterek választo ák el az
enyémtől.
– Tudod, hányszor ébredtem fel így? – su ogta, miközben
rémült arcom visszatükröződö egyetlen ép szemében. –
Hogy hány éjszakát töltö em ébren ehhez az ágyhoz kötözve,
éhezve és öntudatlanul, miközben az emberek körülö em
sürögtek-forogtak, és a tűikkel meg mérgekkel szurkáltak?
Megvágtak és kivérezte ek, időnként addig a pontig, amikor
már csak néhány csepp maradt a testemben. Rájuk
üvöltö em, hogy hagyják abba, kérleltem őket. De sosem
te ék meg. És mindezt a nemződ mia . – Felegyenesedve
Kaninra néze . – Úgyhogy neki köszönheted, amit ma este
csinálni fogok veled.
– Sarren. – Alig ismertem rá Kanin hangjára. A cellából
áradó halk, rekedt hang tele volt kétségbeeséssel és
elszántsággal. – Te nem őt akarod. Állj bosszút rajtam! A
lánynak semmi köze ehhez.
Sarren megrázta a fejét.
– Ez már nem a bosszúról szól – magyarázta elfordulva.
Figyeltem, ahogy bemegy a sarokba, és visszatér egy
fémkocsival. Egy törülközővel volt letakarva, rajta sok-sok tű,
szike és egyéb éles eszköz csillogo . Elöntö a re egés,
hevesen ránga am a szíjakat, de hiába. – Hanem sokkal
többről. A megváltásról. Az üdvözülésről. – Hátborzongatón
kedves mosollyal rám néze , amikor visszatért, a szeme
mohón csillogo . – És te, kismadaram, te leszel az első, aki
megízlelheti.
Dacosan kivillanto am a fogaimat, bár a hangom
reszkete , amikor megszólaltam.
– Miről zagyválsz, te pszichopata?
– Tudni akarsz egy titkot, kismadaram? – A válaszomat
meg sem várva Sarren lehajolt, hideg szája a fülemet súrolta. –
Nincs ellenszer su ogta, mire a gyomrom görcsbe rándult. –
Soha nem is volt. A betegség túlságosan elterjedt, túl messzire
juto ahhoz, hogy gyógyítani lehessen, de te, Kanin és az az
ostoba Salazar mást hisz. A vírus az ellenszer, az gyógyítja
meg az egész világot.
Jéggé dermedtem.
– Ezt meg… hogy érted?
Sarren elhúzódo , már-már szomorúan.
– Majd meglátod – felelte, és közömbös tekinte el elve
egy tűt a fémkocsiról. – Új-Covington csak a kezdet volt,
kismadár. Ahol megoldo am a problémákat, és
tökéletesíte em a vírust. Most, hogy már tudom, mire képes,
megállíthatatlan lesz, amikor legközelebb elszabadítom.
– Legközelebb? – kérdeztem hökkentem – Ez nem elég
neked? Nem elég, hogy tönkrete él egy emberekkel és
vámpírokkal teli várost? Ha megint szabadjára engeded a
vírust, azzal kiirthatod az egész lakosságot…
Elnémultam. Rámeredtem. Megváltás. Üdvözülés.
Meggyógyítani az egész világot. Nem, nem lehete ennyire
őrült…
Sarren közömbösen lenéze rám, mire a gyomrom
összerándult. De mégis.
– Édes istenem! – su ogtam, és eddig soha nem érze
re egés le úrrá rajtam. – Ezt akarod. Mindenkit meg akarsz
ölni. Nemcsak az embereket, hanem a vámpírokat is. Mindent
és mindenkit el akarsz pusztítani.
Sarren a karomba vágta a tűt, én pedig feszülten
összeszoríto am a fogam, amíg ismét kihúzta, a véremmel
tele.
 – A rothadás már túlságosan mélyre terjedt, kismadár –
magyarázta, a fény felé tartva a tűt. – Ideje újrakezdeni.
Tisztára törölni a táblát, és hagyni, hogy a világ meggyógyítsa
magát. Egy új kezdet, emberek, vámpírok és vesze ek nélkül.
Mindössze egyetlen ismeretlen van ebben az egyenletben, és
az te vagy.
Képtelen voltam reagálni, mert továbbra is letaglózo a
kijelentése. Abszurd volt, elképzelhetetlen. Tényleg véget
vetne mindennek? Úgysem tudja véghezvinni. Vagy mégis?
Beszéltetnem kell, rám irányítani a figyelmét, bár fogalmam
sem volt, hogy mit tehetnénk. Csak azt tudtam, hogy
válaszokra van szükségem.
– Miért én? – nyögtem ki, mire meglepe en rám néze .
– Azért, madárkám… – Sarren leengedte a karját, és rám
mosolygo – mert rendkívül érdekes dolgot hallo am rólad és
az Éden nevű helyről. Állítólag a tudósok birtokába juto
ugyanaz a kutatás, amit a másik laborból hoztam el.
Képzelheted, hogy egy kissé aggaszt.
Megreszke em. Eszembe juto Zeke, és szándékosan nem
néztem Sakálra, aki karba te kézzel lazán a falnak
támaszkodo .
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – hazudtam.
Sarren megrázta a fejét.
– Ó, madárkám! A dalod túlságosan őszinte ahhoz, hogy
átverj a hazugságokkal. – Lenyúlt, és megsimoga a az
arcomat, a körme karistolta a bőrömet. Megborzongtam. – De
nem baj. Hamarosan úgyis dalolni fogsz. Bizony, dalolni fogsz
mindannyiunknak.
Ekkor a véres fecskendővel a kezében megfordult, és a
pulton lévő műszerekhez lépe . Fogalmam sem volt, mit
csinál, de kinyomo egy csepp vért egy apró üvegnégyzetre,
lefedte egy másikkal, majd betolta egy furcsa, csőhöz hasonló
műszer alá, egy számítógép mellé. Lehajolt, és benéze a cső
nyílásán.
Amint hátat fordíto , megint megránto am a szíjakat,
tudva, hogy ez az utolsó esélyem. Mielő Sarren visszajön…
és nem akartam arra gondolni, hogy mit tenne. A szemem
sarkából lá am a tálcán csillogó fémeszközöket, és még
erősebben küzdö em, kétségbeese en, hogy meglazítsam a
szíjakat, hogy kiszabaduljak, mielő Sarren elkezdi lenyúzni a
bőrömet a testemről, vagy akármilyen szörnyű dolgokat
forgat is a fejében.
Sakál hirtelen ellökte magát a faltól, mire megdermedtem.
Gondoltam, biztosan lá a, hogy küszködök, ezért arra
számíto am, vagy tesz valami undok megjegyzést, hogy
felhívja magára Sarren figyelmét, vagy ő maga fog közbelépni.
Az árulása mia – amiért átado minket ennek az őrültnek,
aki gyakorlatilag mindent el akar pusztítani – érze
gyűlöle ől vicsorogtam. Kinyito am a szám, hogy jól
megmondjam neki a magamét, de ő váratlanul a számra te e
az ujját, és elnémíto .
Könnyedén mellém lépve leengedte a karját, és lá am,
hogy egy szike villan a kezében. Egy gyors mozdula al
belevágo a csuklómat az ágyhoz szegező szíjba. Ahhoz nem
volt elég, hogy teljesen kiszabadítson, de a bőrszíj láthatóan
meghasadt. Döbbenten rámeredtem, mire kacsinto .
– Nos, madárkám. – Sarren felegyenesede , Sakál pedig
ellépe mellőlem. A szike épp olyan gyorsan eltűnt, ahogy
előkerült. – Meg kell mondanom, kissé csalódo vagyok. A
véred nem fertőzö , és nem is módosult. Úgy tűnik,
meglehetősen semmitmondó vagy. – Mosolyogva visszatért
hozzám, fürkészőn fölém hajolt. Megfeszültem, mert a
pillanat törtrészéig úgy tűnt, a tekintete megállapodik a
bilincsen és a félig elvágo szíjon. De aztán beese szeme
továbbsiklo az arcomra. – Akkor vajon mit láto meg benned
Kanin? – kérdezte, inkább magától, mintsem tőlem. – Mi
rejtőzik e húsból, csontból és vérből álló burok mélyén?
Valami különleges? Talán amikor felnyitom, meglátom. Talán
a sikolyaidból mindent megtudok majd.
Arcára mohó sóvárgás ült ki, mintha már a fájdalomokozás
gondolata is örömmel töltené el. Megborzongtam, és
igyekeztem úrrá lenni a re egésemen, amikor megfordult,
felkapo egy kést a melle em lévő kocsiról, és hagyta
megcsillanni a fényben. Elhatároztam, hogy nem fogok
könyörögni. Nem fogom elmondani neki, amit hallani akar.
Lehet, hogy sikítok és sírok majd, és azt kívánom, bár rég
halo lennék, de nem fogok neki beszélni sem Édenről, sem
Zeke-ről, sem az ellenszerről.
– Tudom, mi jár a fejedben, bogaram – su ogta Sarren,
majd végigfu a a a nyelvén a kést, amitől összerezzentem. –
Arra gondolsz: Nem fogok dalolni. Nem mondok neki semmit. De a
fájdalom megtalálja a módját, hogy a legszorosabban lezárt
ajkakat is megoldja. A test pontosan tudja, mennyit bír
elviselni, az a több millió, csodás idegvégződés, amik sikítva
küldik a fájdalmas üzenetet az agynak. Elképesztő, milyen
egyszerűnek tűnik a világ, amikor elkezdesz a halál után
sóvárogni.
– Nem mondok neked semmit – nyögtem ki fuldokolva. –
Úgyhogy akár most rögtön meg is ölhetsz.
– Mindenkinek vannak korlátai, kismadaram. – Az arcom
mellé helyezte a lapos pengét, a széle a bőrömbe mart. Le
akartam hunyni a szemem, de nyitva tarto am, konokul
álltam Sarren tekintetét, bár az állkapcsom sajgo , olyan
erősen szoríto am. – Lássuk, megtaláljuk-e a tiédet!
Felkészültem, és igyekeztem kizárni az agyamból a
hamarosan bekövetkező fájdalmat. Egy pillanatig úgy tűnt,
mintha látnám az egész szobát és mindent, ami velem
történik. Azt, ahogy Kanin görnyedve hátat fordít a
rácsoknak, mintha ő is felkészülne. Azt, ahogy Sarren izmai
megfeszülnek, felkészülve arra, hogy végighúzza a pengét a
bőrömön. És Sakált, aki komor, fagyos tekinte el felbukkant
Sarren háta mögö .
Kezében egy feje fölé emelt karóval.
Éles fájdalom hasíto az arcomba, amitől felhördültem, és
ismét mozgásba lendült a világ. Miután Sarren végighúzta a
kést az arcomon, megfordult, és gyomron szúrta Sakált.
Sakál hörögve rávicsoríto , bár csak fuldokló hangra telt
tőle. Sarren a másik kezével satuként szoríto a Sakál karót
tartó karját, a csontos ujjak összezárultak a csuklója körül.
– Majdnem sikerült megtévesztened – mondta, és Sakál
döbbent arckifejezését látva elmosolyodo . – Elhi em, hogy
gondolkodás nélkül elárulnád a társaidat, és ez mind igaz is
volt. De nem akarod a megváltást, igaz? Nem, ahhoz
túlságosan ragaszkodsz az élethez.
 Felfelé ránto a a kést, felhasítva Sakált, mire az felüvöltö .
Sarren ellökte, a vámpír a pultnak ese , szinte süketítő volt a
csörömpölő üvegek és csilingelő fémek hangja.
Elképesztő módon Sakál talpra kecmerge , egyik kezét a
hasára szorítva, a másikban továbbra is a karót szorongatva.
– Egy rohadt, beteg szemétláda vagy, ugye tudod? –
vicsorgo Sarrenre, aki nyugodtan felkapo egy csövet, és
megindult felé. – Szóval egész idő ala kotlo ál a kutatás
fele , és arra juto ál: Hm, ahelye , hogy megkeresem a
vesze ség ellenszerét, inkább kifejlesztek egy szupervírust, és
mindenkit eltörlök a föld színéről. Abból majd tanulnak. –
Gúnyosan vigyorgo , ajka fájdalmas grimaszba torzult. – De
ugye megbocsátasz nekem, ha nem szeretnék jegyet váltani a
pusztítsuk el a világot vonatra? Kösz, de szeretem ezt a
bolygót.
Sarren rohamra indult.
Sakál kitért az első ütés elől, és Sarren felé sújto a karóval,
de az háríto a a támadást, közelebb lépe , és hatalmas ütést
mért Sakál állkapcsára a csővel. Sakál hátratántorodo , de
kihívón vicsorgo , és Sarren arcába vágo , aki e ől
megingo .
A fenébe is, ne csak bámuld őket, Allison! Cselekedj!
Elfordíto am a szemem a küzdelemről, és megránto am a
meggyengíte bőrszíjat, megpróbáltam teljesen elszakítani.
Makacsul kitarto , ezért ismét megránto am. Háromszor
próbálkoztam, mire végül a szíj engede – ke északadt, így ki
tudtam szabadítani a csuklóm. Sebesen leránga am a szíjakat
a nyakamról és a mellkasomról, majd kiszabadíto am a másik
csuklómat is.
Az ágyról lekászálódva lá am, hogy Sarren az egyik
cellaajtónak hajítja Sakált, annak, amelyiknek korábban betört
az ablaka. Két vasrács rozsdás volt és ke étört.
Megtorpantam, azon tépelődve, hogy Sakálnak segítsek-e,
vagy a katanámért rohanjak. Sarren elránto a Sakált az ajtótól,
felemelte, majd belevágta az egyik törö vasrácsba. A rozsdás
rúd egyenesen a hasán át távozo , mire Sakál felüvöltö .
Elöntö a re egés. A katanám! A földön fekvő fegyveremért
rohantam, de épp amikor a kezem összezárult a markolat
körül, valami megragadta a hajamat hátulról. Ledöntö a
lábamról, átrepültem a szobán, útközben elsodortam egy
ágyat. Reszkető ujjakkal szoronga am a fegyveremet,
miközben felegyenesedtem. Sarren csővel a kezében
megindult felém, a karját és az arcát Sakál vére boríto a harci
tetoválásként. A hátam mögö fájdalmasan kiabált a bátyám,
Kanin pedig tehetetlenül figyelt a börtönéből. Most már csak
én és Sarren maradtunk, aki úgy tűnt, jól szórakozik.
– Még ne menj el, kismadár! – búgta Sarren, lenyalva a vért
egyik hosszú, csontos ujjáról. – Még csak most kezd érdekessé
válni a helyzet. Még ne repülj el!
– Nem szándékoztam távozni – vicsorogtam. – Nem
engedem, hogy elterjeszd ezt a szuperjárványt vagy – vírust,
vagy hívd akárminek. Lehet, hogy te lemondtál erről a
világról, de én még nem állok készen a halálra. Nekem nincs
szükségem a megváltós ötletedre. – A katana remege , ahogy
magam elé emeltem, de erősen markoltam, és kényszeríte em
a karom, hogy ne remegjen. – Úgyhogy hajrá, te pszichopata!
Essünk túl rajta! Most már nem vagyok egy asztalhoz kötözve.
Sarren arcán széles vigyor terült szét, amitől még
félelmetesebbnek tűnt.
– Még mindig tartozol nekem emia , bogaram – mondta, és
fátyolos, vak bal szemére mutato . – Szemet szemért, fogat
fogért. Talán kiszúrom mindkét szemedet, és kihúzom az
összes fogadat, hogy nyakláncot csináljak belőlük. Vagy egy
szélhárfát. Szeretem a szélhárfát. Te is, kismadár?
Mielő válaszolha am volna, támadásba lendült.
Épp csak sikerült kitérnem az első ütés elől – éreztem, hogy
a cső egy hajszálnyival kerülte el a fejemet –, aztán felfelé
suhinto am a katanámmal. Éreztem, hogy a hegye elakad
valamiben, majd lá am, hogy Sarren hátratántorodik,
megtorpan, és egyik kezét az arcához emeli.
A fegyveremet felemelve visszavonultam, várva a
következő lépését. Sarren leengedte a karját, és szórakozo an
nézte az ujjait borító vért. Vér bugyogo az arcán lévő mély
vágásból, végigcsurgo az állán, én pedig döbbenten
pislogtam.
El… eltaláltam.
 – Ügyes, kismadár. – Sarren biccente , szinte büszkén. –
Látom, erősebb le él a legutóbbi találkozásunk óta. Azt
hiszem, kezdem érteni, mit láto benned Kanin. Nagyon jó. –
Ismét megindult felém, a mosolya elhalványult, és
hamisítatlan őrület jelent meg az arcán. A gyomrom
összeszorult, ahogy a hangja megváltozo , halk és démoni
le . – Elég volt a szórakozásból.
Ezú al nem is lá am. Épp csak egy tizedmásodpercnyi
foltként érzékeltem, amikor nekem támadt, de csak ennyit
lá am, mielő valami lesújto a fejem oldalára, és úgy
éreztem, hogy a koponyám felrobban. A földön találtam
magam szédülve, csak arra voltam képes gondolni, hogy ne
engedjem el a fegyveremet. Valami ismét lesújto rám, ezú al
a hátamra. Éreztem, hogy a testem elemelkedik a földről, a
világ vadul forgo , aztán a falnak csapódtam és a földre
estem. De még ekkor is szoríto am a kardomat. Nem
engedtem el. Habár mindenem lüktete a fájdalomtól, és
nehezemre ese tájékozódni, nem engedtem el.
Lépések közeledtek, majd valami megragado a tarkómnál
fogva, és talpra ránto . Éreztem Sarren karját, csontos ujjai a
csuklómra fonódtak, de a másik kezemmel továbbra is a
katanámat markoltam. Száraz, hideg ajka az arcomat súrolta,
másik kezével a torkomat szoríto a.
– Most pedig, kismadár – su ogta, szemfogaival a bőrömet
karistolva –, hogyan szeretnél meghalni?
– Sarren!
Egy tiszta hang csendült fel mögö ünk. Lehetetlen! Sarren
egy pillanatra megdermedt, majd az ajtó felé fordulva
magával ránto .
Zeke állt o , fegyverével egyenesen ránk célzo . Kék
szeméből harag és elszántság sütö .
– Ezú al nem – mormogta, majd meghúzta a ravaszt.
A súlyos pisztoly dörrenése megrenge e a szobát, hangját
visszaverték a falak, és narancssárga-fehér villanás hozo
fényt a sötétbe. Éreztem, hogy valami apró meglebbenti a
hajamat, ahogy elhúzo az arcom melle , majd becsapódo a
mögö em álló vámpírba. Sarren felhördült, megtántorodo ,
vállából és nyakából vér spriccelt.
 Megpördültem, és minden erőmet beleadva ütésre emeltem
a katanámat. Sarren lá a, hogy közelít a halálos penge, ezért
védekezésképpen felemelte a karját. Ezú al azonban nem volt
elég gyors. A katana pontosan a könyöke fele találta el,
átszaladt húson, inakon és csonton. Egy sápadt, sovány alkar
vérfelhőben úszva ívet írt le a levegőben, majd jó pár méterrel
arrébb földet ért. Sarren kiáltásába a falak is megremegtek.
Sérült karját dédelgetve az ajtó felé rohant, ahol Zeke állt.
Megdermedtem, de Zeke-nek volt annyi esze, hogy nem szállt
szembe egy fájdalomtól eszét veszte vámpírral, hanem
gyorsan arrébb ugro . Sarren az ajtókeretnek tántorodva egy
pillanatig az emberre bámult. Ajkát eltorzíto a a fájdalom és a
gyűlölet. Zavartan néze , majd eltűnt a folyosón, egy
vérgőzös háborús övezetet hagyva maga után.

– ZEKE!
Villámsebesen átrohantam a helyiségen, időt sem hagyva,
hogy eltöprengjek azon a kérdéseken, hogy Zeke hogyan lehet
még mindig életben, hogyan került ide, és én hogyan lehetek
még mindig életben. Mindezeket száműztem az agyam
mélyére, de megfogadtam, hogy majd később foglalkozom
velük. Átvágta am a helyiségen, útközben elhajíto am a
kardomat, és Zeke karjába vete em magam.
Magához szoríto , lehelete a bőrömet melenge e. Éreztem,
hogy a szíve hevesen ver, miközben a kemény izmok
mozognak a mellény ala , és egy pillanatra ellazultam.
Életben volt! Hogy hogyan, nem tudtam, de életben volt.
– Allie – eltolt magától, és kék szemével fürkészőn rám
néze nem ese bajod? Hol van Kanin?
Kanin, Sakál!
– O bent – feleltem a cella felé biccentve, ahol Kanin
rostokolt. Nem lá am, de reméltem, hogy jól van. – És Sakál
is… – te em hozzá, és éreztem, hogy Zeke egész testében
megfeszül. – Sakál is i van.
– Tessék?
– Ne aggódj! Valójában nem működö együ Sarrennel.
Ismét… a mi oldalunkon áll. Azt hiszem. – Elhúzódtam.
Rengeteg kérdésem volt, de várha ak. – Menj, nézd meg
Kanint! – kértem Zeke-et, majd lehajolva felkaptam a
katanámat. – Nézd meg, hogy rendben van-e. Én intézem
Sakált.
Bólinto , bár a tekintete nem enyhült a gyűlölt vámpír neve
hallatán. Amikor elindult a cella felé, megfordultam, és
odasie em, ahol Sakál földet ért.
Még most is nehezemre ese nem összerándulni, amikor
meglá am, feltűzve a párkány széléből kiálló rozsdás
fémtüskére, arca feszes a fájdalomtól. Kezével a hasából kiálló
oszlopot szoronga a, ajkai közül vér bugyogo ki, ahogy rám
néze .
– Ha nem tudnád… ez… sokkal… kellemetlenebb… mint
amilyennek… tűnik.
Megráztam a fejem. Halálos sebet kapo , mégsem állt be a
szája.
– Hogyan csináljuk? – kérdeztem.
Sakál fintorgo .
– A hátsó… jobb sarokban – csikorogta. – Hűtőládák.
Vérzsákok.
Megtaláltam a kis hűtőládát, ami félig tele volt tasakokkal,
ahogy Sakál mondta. Egyértelmű volt, hogy Sarren be akart i
rendezkedni egy időre. Három tasakot felkapva visszatértem
a karóra tűzö vámpírhoz, aki alig bírta tartani magát a
gyomrát átszúró karóba kapaszkodva. Szemével köve e
minden mozdulatomat, mohó tekintete a nálam lévő
tasakokra tapadt.
Karnyújtásnyira megálltam, másik kezemben a
katanámmal.
– Miért te ed? – kérdeztem, amikor hitetlenkedve rám
néze . – Mennyi volt ebből a hazugság, vagy tényleg úgy
tervezted egész idő ala , hogy átvered Sarrent?
– Ne haragudj, hugi… de most… kissé fáj a… hasam.
– Ühüm, nos… – Résnyire húztam a szemem, a hangom
ellentmondást nem túrón csenge . – A segítségem nélkül nem
boldogulsz, úgyhogy ajánlom, hogy beszélj!
Rám villanto a a szemfogait.
– Rendben… a fene essen beléd! – Zihált, a fájdalomtól
összeszoríto a a fogát. – Valósnak… kelle … tűnnie.
Másképp… Sarren… rájö volna. El kelle … hitetnem veled,
hogy… átálltam az ő oldalára. A gyűlölet nélkül… nem
működö volna.
A vállam megereszkede .
– Akkor tényleg nem vertél át minket.
Fojto an felnevete .
– Ne… legyél annyira biztos ebben! Bármit megte em
volna… azért az ellenszerért. Ha Sarrennél… le volna…
akkor még mindig… ahhoz az asztalhoz lennél kötözve.
– Miért segítsek neked? – Felemeltem a katanámat, és
hagytam, hogy az éle a torkát súrolja. – Honnan tudjam, hogy
később nem fordulsz ellenünk?
Sakál megpróbált vállat vonni.
– Azt hiszem… próba szerencse. – Felkiálto ,
összeszoríto a a szemét, és kétségbeese en próbálta magát
egyenesen tartani. – A fenébe is, húgom! Vagy… segíts… vagy
ölj meg most rögtön! Csak… dönts már!
Összeszoríto am az állkapcsom. Hátralendíte em a
karomat, és minden erőmmel lesújto am a ketrec rácsára. A
katana elképesztően éles hegye félbevágta az elkorhadt vasat,
így már csak néhány centi állt ki Sakál gyomrából.
Kinyújto am a kezem, ő megragadta, én pedig lehúztam.
Fájdalmasan felüvöltö , ahogy a rács kicsúszo a hasából, és
négykézlábra ese a cella elő . Reszkete , de szabad volt.
Ledobtam elé a tasakokat, majd hátráltam pár lépést, tudva,
hogy mivel biztosan éhezik, ezért nagyon közel jár ahhoz,
hogy elveszítse az önuralmát.
– Megyek, megnézem Kanint – mondtam, de nem tudtam,
hallja-e. – Maradj nyugton! Rögtön jövök.
– Hé!
Visszanéztem. Sakál továbbra is a cella elő térdelt, egyik
karját összezúzo hasára szoríto a. A másikban az egyik
tasakot tarto a, de még nem tépte fel. Arany szemét rám
szegezte.
– Ezt nem… fogom elfelejteni – mondta, mire döbbenten
ránéztem, hogy vajon a vérveszteség szórakozik-e az agyával.
– Köszönöm.
 – Ööö… nincs mit.
– Allison!
Megfordultam. Zeke pár lépésre állt Kanin most már
nyito cellaajtajától, komor tekinte el. Inte , hogy menjek
oda.
– Azt hiszem, most i van rád szükség.
A gyomrom re egve összeugro . Odasie em, és Zeke
melle beléptem a kis helyiségbe. Kanin a falnak dőlve a
sarokban ült, az ablak ala , feje a mellkasára hanyatlo .
Görcsösen szoríto a a bensőmet a fájdalom, és térdre
zuhantam Kanin elő .
– Kanin!
Felemelte a fejét, de úgy tűnt, hogy ez az aprócska
mozdulat is elképesztő fájdalmat okoz neki. Az ajkamba
haraptam. Az arcán lévő feketeség tovább terjedt. Újabbak
jelentek meg a nyakán, beteríte ék a mellkasát és a karját.
Sötét szemében fájdalom csillant, de igyekeze higgadtan
beszélni.
– Hol van… Sarren?
– Elment – feleltem. – Nem hinném, hogy visszajön. –
Bólinto , lehunyta a szemét, fejét a falnak döntö e. – Kanin…
– A ól tartok – mondta nagyon lassan –, hogy a betegség
utolsó stádiumában vagyok. – Az arca megfeszült. –
Évszázadok óta nem volt migrénem. Már el is felejte em,
milyen kellemetlen.
– Várj csak! – Felálltam. – Körbenézek. Hátha Sarren
hagyo információt az ellenszerről…
– Allison – Kanin fáradtan rám néze –, nincs ellenszer –
jelente e ki. – Soha nem is volt. Sarren nem akarja, hogy véget
érjen a fertőzés. Te is hallo ad, mit mondo .
– Lennie kell megoldásnak! – erősködtem.
Nem voltam hajlandó elfogadni, pedig tudtam, hogy igaz.
Sarren lelépe . Nem volt ellenszer. Nem volt remény sem Új-
Covington, sem a beteg emberek és vámpírok, sem Kanin
számára. A szemem égni kezde , dühösen pislogtam.
– Nem adom fel! – jelente em ki. – A fenébe is, Kanin! Nem
halhatsz meg!
– Halál. – Kanin ismét lehunyta a szemét. – Olyan régóta
élek… – su ogta. – Talán épp elég ideje. Talán… mostanra
már vezekeltem a bűneimért. Biztos, hogy most már
megbocsátást nyerhetek.
– Nem! – szóltam fojto an. Forró, dühös könnyek peregtek
az arcomon. – Lennie kell megoldásnak! Olyan messzire
eljuto unk, megküzdö ünk Sarrennel és mindenkivel. Most
nem halhatsz meg!
Halványan érzékeltem Zeke jelenlétét, épp csak belépe az
ajtón, komor arccal. Kanin megkínzo tekintete elvándorolt
melle em az emberre, és a fájdalom helyét
összezavarodo ság ve e át.
– Ezekiel. Te i vagy? – Meglepe nek hangzo . – Nem…
adtad meg magad a betegségnek.
Ez igaz! Zeke még mindig életben van.
Felhördülve megfordultam, és vadul belekapaszkodtam az
aprócska reménybe, a sötétségen átütő fénysugárba.
– Zeke, hiszen te túlélted! – su ogtam, mire meglepe en
rám pislogo .
Odamentem hozzá, megragadtam a karját, és behúztam a
cellába.
– Túlélted – ismételtem meg, határozo an az arcába nézve.
A bőre kissé sápadt volt, és beese , de száraz. A belőle áradó
beteges hőnek nyoma sem volt. – Legyőzted a betegséget.
Hogyan?
– Nem tudom. – Összevonta a szemöldökét. – Miután
Kaninnal elmentetek, azt hiszem, egy időre elájultam. Amikor
felébredtem, jól éreztem magam, úgyhogy a keresésetekre
indultam. Nem tudom, hogyan… – Hirtelen összeráncolta a
homlokát, majd megrázta a fejét. – Lehet… hogy ahhoz van
köze, amit Édenben te ek velem.
Riadtan rámeredtem.
– Mit te ek veled?
A hajába túrt.
– Nagyon sok időt töltö em a tudósok társaságában
Édenben, Jeb kutatásáról beszélgetve. Szükségük volt egy
vizsgálati alanyra, úgyhogy… beleegyeztem, hogy én legyek
egy ideig a kísérleti patkány.
– Miért?
 Felsóhajto .
– Arra juto am, hogy inkább én, mint bárki más. És
mindezt azért, hogy megtaláljuk az ellenszert… igen. – Vállat
vont. – Ne nézz ennyire riadtan, Allie! Mindent
elmagyaráztak, hogy mit csinálnak, és megengedték, hogy
nemet mondjak. Nem változta ak vesze é.
– Ezt nem tudha ad!
– Valakinek vállalnia kelle a kockázatot. – A hangja
határozo an csenge . – Nem mondom, hogy időnként nem
re egtem, de kelle egy önként jelentkező. Mielő elindultam
a keresésedre, beolto ak néhány „kísérleti fázisban lévő”
oltóanyaggal, amiket a kutatásaik alapján addig létrehoztak.
Nem tudták biztosan, segít-e a vesze eken, de inkább ez,
mintsem mindenféle védelem nélkül küldjenek utamra. Lehet,
hogy nem segíte semmit, de… – megvonta a vállát – még
mindig i vagyok.
Igen, tényleg. Egy aprócska ötlet kezde formát ölteni a
fejemben, és lehetőségeket villanto fel elő em.
– Zeke – mondtam a kezét megragadva –, ha túlélted, akkor
talán… talán az ellenszer… benned van. A véredben.
Kissé összevonta a szemöldökét, mire ismét megmarkoltam
a kezét, és kihúztam a cellából a nagyobb helyiségbe.
Nem tiltakozo , hagyta, hogy ahhoz az ágyhoz vonszoljam,
amelyikre Sarren lekötözö . Még mindig o állt melle e a
kocsi, rajta a fémeszközökkel. A pengékkel, szikékkel és egyéb
borzasztó eszközökkel nem törődve felkaptam egy injekciós
tűt, és Zeke-hez fordultam, aki továbbra is értetlen arccal
figyelt.
Megtorpantam, az izgato ságom a kétségbeese
reménnyel, az utolsó esélyemmel viaskodo . Ha mégsem
működik…
Elhessege em a gondolatot.
– Zeke – fogtam bele, feltartva a tűt –, lehet, hogy most… te
vagy az egyetlen, aki segíthet Kaninnak. Ha túlélted Sarren
járványát, akkor bármi legyen is a véredben, talán az a kulcs
az ellenszerhez, a többiek megmentéséhez. Ha… hajlandó
lennél… segíteni egy vámpíron, a véredet adni…
– Kérned sem kell, Allie. – Zeke közelebb lépe , és
csuklóval felfelé kinyújto a a karját. – Kanin fontos neked, és
az én életemet is megmente e. Ha segít, ha ezzel talán
meggyógyul, akkor hajlandó vagyok megpróbálni.
Szere em volna köszönetképpen megölelni, de nem volt rá
idő. Ehelye izgato an megfogtam a csuklóját, és lenéztem a
sima, meleg bőrre. Lá am, amikor Sarren vért ve tőlem, de…
pontosan hogyan csinálta? Egy bizonyos helyre kell tenni a
tűt, vagy csak beleszúrni, és szívni?
– Allie? Minden rendben?
– Én… ööö… fogalmam sincs, hogyan csináljam – vallo am
be zavartan.
Zeke nem nevete ki. Gyengéden elve e tőlem a tűt,
megfordíto a, majd ökölbe szoríto a a kezét. A vénái hirtelen
kidudorodtak a bőre ala .
– Sokszor kelle ilyet csinálnom a laborban – dünnyögte, és
az ajka megfeszült az összpontosítástól.
Elképedve figyeltem, ahogy a hüvelykujjával felfelé húzza a
tű tetejét, és az ampulla megtelik sötétvörös vérrel. Az éhség
zavaró módon reagált a látványra, de elfojto am.
– Pár alkalom, és belejössz.
Elhúzta a tűt a bőrétől, majd átnyújto a.
– Remélem, működni fog – su ogta, és a hangjából
kicsendülő őszinte aggodalomtól összeszorult a torkom.
A tűt szorongatva visszasie em Kanin cellájába.
Továbbra is a sarokban ült, keresztbe te lábbal, lehajto
fejjel, karját a térdén nyugtatva. Odamentem hozzá,
letérdeltem, és az arcába néztem. A szemét lehunyta, és nem
nyito a ki akkor sem, amikor a nevét su ogtam. Megijedtem,
és a térdére te em a kezem.
– Kanin!
– Hallak, Allison. – Nem mozdult, és nem nyito a ki a
szemét. Halkan és fojto an beszélt.
Nagyot nyeltem, és feltarto am a tűt, bár ő nem lá a.
– Beadok neked… valamit – magyaráztam. – Zeke vérét. –
Reméltem, hogy nem utasítja el, mert nem fogadtam volna el
nemleges választ. – Lehet, hogy segít, Kanin. Még az is lehet,
hogy… megment.
Kanin nem felelt. Szó nélkül kinyújto a elém a karját,
tenyérrel felfelé, néma elfogadásként. Eltöprengtem, vajon
tényleg elhiszi-e, hogy segíthet, vagy úgy okoskodo , hogy
most már bármit teszek is, azzal nem árthatok neki. E ől
függetlenül közelebb araszoltam, és megfogtam a csuklóját.
Hidegnek éreztem a bőrét. A karja rosszul néze ki, fekete
volt, foszlo , és megfeszült szájából tudtam, hogy már egy
ilyen mozdulat is re entő fájdalmas a számára. Felidézve,
hogy mit csinált Zeke, kerestem egy halványkék eret, és
gondolkodás nélkül a bőre alá szúrtam a tűt.
Lassan befecskendeztem a vért Kaninba, majd felálltam, és
elhátráltam. Zeke is belépe , megállt melle em, és ő is a
vámpírt figyelte.
– Ennyi – su ogtam, és éreztem, hogy Zeke gyengéden
megfogja a kezemet. – Csak ennyit tehetünk. Remélem,
működik.
Zeke magához húzo , és átölelt.
– Kanin erős – su ogta a hajamba. – Ha valaki képes túlélni
ezt, az ő.
– Ugye tudjátok, hogy mindent hallok?
Egyszerre szere em volna nevetni és sírni. Összeszedtem
magam, majd kézen fogva kihúztam Zeke-et a cellából.
– Hol van Sakál? – kérdezte, ahogy kiléptünk.
– Pont i , vérzsák.
Sakál az ajtókeret melle i falnak támaszkodo , és karba te
kézzel figyelte, ahogy kijövünk a cellából. Az inge egy merő
vér volt, főleg a hasa körül, de úgy tűnt, most már kutya baja.
Zeke megdermedt, erősebben markolta az ujjaimat, de nem
nyúlt a fegyverei után.
– Túléli? – biccente Sakál az ajtón keresztül a sarokban ülő
görnyedt alak felé.
– Remélem.
– Hm. – Sakál ellökte magát a faltól, és kinyújtózta a
hosszú végtagjait. – Lassan hajnalodik – jelente e be, mintha
semmi sem történt volna. – És meglehetősen durva este volt.
Ha nincs más tennivaló, akkor ledőlök kicsit. Kivéve, ha nincs
ellene kifogásotok.
A hangja gúnyosan csenge , Zeke szeme szikrákat szórt.
– Elvárod tőlünk, hogy megbízzunk benned azok után,
hogy hátba támadtál minket.
– Taktikai lépés volt, kölyök – magyarázta Sakál
vigyorogva, Zeke-et figyelve. – Nem győztük volna le Sarrent,
ha valaki nem vállalja ezt a szerepet. Pláne nem veled meg
Kaninnal, akik úgy bolyongtatok, mint részeg alvajárók.
Sarrennek azt kelle hinnie, hogy nyerésre áll. Kérdezd csak
meg a barátnődet!
– Nem egészen győztük le Sarrent – emlékezte em. –
Továbbra is szabadon mászkál.
– És valószínűleg re entően pikkel rád – te e hozzá Sakál
segítőkészen. – De nem hinném, hogy ma éjszaka visszatér.
Azzal a sérüléssel hamarosan ennie kell, de kissé
megnehezíte e a saját dolgát a kinti őrüle el. És még ő sem
tud fényes nappal haladni. Úgyhogy ne aggódj, nem fog
visszajönni ma este a hiányzó karjáért.
A sápadt, leválaszto testrészre sandíto am, ami egy
vértócsa közepén feküdt a földön, és megborzongtam. És
ahogy épp elképzeltem, hogy hosszú, csontos ujjain
végigmászik a földön, Sakál hozzám hajolt, és azt su ogta:
– Nehogy elképzeld, ahogy odamászik hozzád, hogy
megfojtson álmodban!
– Majd én őrködöm – jelente e ki Zeke, mielő sípcsonton
rúgha am volna Sakált. – Ha bármi bejön azon az ajtón, el kell
mennie melle em. Jól vagyok, Allie – te e hozzá, amikor
aggódva ránéztem. – Menj aludni! I leszek a közelben.
Vigyázok Kaninra is.
Éreztem, hogy egyre közeledik a hajnal, és tudtam, hogy
nem leszek képes örökké ellenállni. De nem tetsze a
gondolat, hogy aludjak, amikor azt sem tudtam, mi vár
ébredéskor.
– Kaninnal maradok – motyogtam a cella felé fordulva. Az
ajtóban megállva résnyire húzo szemmel visszanéztem Zeke-
re és Sakálra. – Nem szeretnék arra ébredni, hogy egyikőtök
halo . Ezt tartsátok észben!
– Ilyenre még csak ne is gondolj, hugi! – Sakál vigyorgo ,
Zeke nem szólt, csak bólinto .
Bementem Kanin cellájába, és a vele szemközti sarokba
kuporodtam, hátamat a falnak döntö em, és magam mellé
te em a kardomat.
Nem fogsz meghalni, üzentem neki gondolatban. Működni
fog. Muszáj.
A másodpercek percekké álltak össze, ahogy kint a nap
egyre magasabbra hágo az égen. Addig tarto am nyitva a
szemem, amíg csak bírtam. Küszködtem elnehezülő
szemhéjammal. De elkerülhetetlenül elveszte em a csatát, és
alámerültem a sötétségbe.
 21. FEJEZET

AMINT KINYITOTTAM A SZEMEMET, elfogo a re egés.

Nem voltak sem rémálmaim, sem látomások, semmi, ami
alvás közben arra utalt volna, hogy Kanin még életben van. A
falnak dőlve ébredtem a kis nyirkos cellában, és a tekintetem
azonnal a sötét sarokba tévedt, ahol korábban görnyedten ült.
Hűlt helye volt.
– Pánikra semmi ok, Allison! – nyugtato meg egy halk,
visszafogo hang. Felé fordultam… és o állt, engem figyelt. –
I vagyok.
Azonnal elöntö a megkönnyebbülés. Felugro am,
odasie em hozzá, és szemügyre ve em az arcát. Maradtak
ugyan fekete foltok, de láthatóan összementek, és kevésbé
tűntek súlyosnak. A szélük rózsaszínben játszo , jelezve, hogy
új bőr nő a helyükre.
– Bevált! – su ogtam.
Kanin halványan elmosolyodo .
– Úgy tűnik, még életben maradok egy ideig.
– Allie. – Zeke jelent meg az ajtóban. Kaninra néze , majd
rám vigyorgo . – Hé, vámpírlány! – mondta felém lépve, én
pedig megkönnyebbülten a karjába omlo am. – Megcsináltad!
Kanin minket figyelt, sötét szeme fürkészőn elidőzö Zeke-
en.
– Úgy vélem – dünnyögte reménykedő és meglepe
hangon –, hogy megtaláltuk az ellenszert.

MÉG KÉT ADAGOT LEVETTÜNK ZEKE VÉRÉBŐL, az egyiket

magamba fecskendeztem, a másikat pedig Kaninba, arra az
esetre, ha valami történne a visszaúton. Zeke felajánlo a,
hogy levehetünk többet is, de nem akartam a túlzo
csapolással legyengíteni, pláne azok után, hogy épp csak
felgyógyult Sarren vírusából. Sakál panaszkodo , amiért őt
kihagytuk, de mondtam neki, hogy csak a hol estemen
keresztül kaphat Zeke véréből. Meglepő módon nem jö elő a
szokásos fenyegetőzéssel. Visszatértünk az előtérbe, majd a
lifthez. Felmentünk a felszínre, vissza a peremre. Vissza a
herceghez.
– Ne áruljátok el Salazarnak, hogyan szereztük meg az
ellenszert! – figyelmeztete minket Kanin, amikor
összegyűltünk a felszínen. Elállt a havazás, a hold hatalmas
ezüstkorongként ragyogo az égen. – Ha kérdezné, akkor a
laborban találtuk a vért. Ha rájön az ellenszer forrására, akkor
Ezekiel soha többé nem hagyhatja el a várost. Világos?
Sakálra néze , amikor ezt mondta, engem pedig átjárt a
jeges borzongás arra a gondolatra, hogy Zeke-et levonszolják
a vámpírkórházba, ahol valószínűleg az utolsó csepp vért is
kiszívnák belőle. Vagy mindörökre börtönbe vetnék arra az
esetre, ha ismét felütné a fejét egy járvány.
– Ne nézz így rám, vénember! – méltatlankodo Sakál. –
Most már nem engedném, hogy bármi baja essen a mi drága
Ezekielünknek.
Komolynak hangzo , amitől re entő ideges le em. Lá am,
hogy Zeke-nek sem tetszik a dolog, de hallgato , ahogy
köve ük Kanint a letaposo területen, és ügyeltünk rá, hogy
csakis oda lépjünk, ahová ő. Vajon Sakál elkezdte tisztelni
Zeke-et mint embert és egyént? A gondolatra majdnem
hangosan felhorkantam. Gyanítom, inkább azért, mert Zeke
vére egy lépéssel közelebb vi minket a fontosabb
ellenszerhez, amit mindannyian kerestünk, és ami véget vet a
vesze ségnek.
Mielő leereszkedtünk volna a föld ala i városba, megint
összefuto unk véresekkel, egy kis csoportba botlo unk a
szektorok közö i külterületen. Igyekeztem nem megölni őket,
tudva, hogy ha időben eljutunk Salazarhoz, talán
megmenthetjük őket. De nehéz volt nem végezni velük, mivel
nem törődtek a fájdalommal, nem voltak hajlandók
meghátrálni, ezért önvédelemből rengeteget el kelle
pusztítanom. Segíteni akartam, de nem állt szándékomban
meghalni értük.
Végül, órákkal később, Kanin felvezete minket egy létrán,
félretolta az ember alko a fedőt, és meglá uk a három égbe
szökő, csillogó vámpírtornyot. Elindultunk az út közepén,
majd találkoztunk egy járőrrel, aki azonnal a toronyba kísért
minket, és lif el – amit továbbra is utáltam – felmentünk a
herceghez.
Salazar ezú al egy másik irodában fogado minket,
valószínűleg azért, mert a korábbi még mindig borzasztó
állapotban volt. Az ajtók a közeledtünkre kinyíltak, és Cingár
jelent meg elmaradhatatlan testőrei társaságában. Amikor
megláto minket, a szeme elkerekede , és leese az álla, aztán
elsötétült az arca, és színtiszta gyűlöle el néze rám.
Tarto am vele a szemkontaktust, amikor elhaladtunk egymás
melle . Kíváncsi voltam, vajon megpróbál-e feltartóztatni
minket, hogy végre legyen mentségem behúzni egyet a
mogorva pofájába. Ellépe az útból, bár még azután is
éreztem a tekintetét a hátamon, hogy becsukódo az ajtó.
Kanin minden bevezetés és magyarázat nélkül beviharzo ,
mi szorosan a sarkában. Új-Covington hercege a hátsó
ablaknál állt, a várost kémlelte, de Kanin közeledtére
megfordult, és felvonta a szemöldökét. Kanin megtorpant,
valami megcsillant a félhomályban, majd egy félkört leírva a
herceg felé repült, aki könnyedén elkapta.
– I az ellenszered – közölte Kanin, miközben Salazar a
kezében tarto injekciós tűt ve e szemügyre összevont
szemöldökkel. – Gondolom, megvannak a módszereid arra,
hogy nagyobb mennyiségben is előállítsd a lakosság számára.
A herceg Kanint fürkészte. Lá am, hogy összerakja a
darabokat. Kanin halálos beteg volt, amikor elhagytuk a belső
várost. Mostanra már rég halo nak kelle volna lennie, vagy
legalábbis egy oszladozó hullának.
– És biztos vagy benne, hogy működni fog emberen és
vámpíron egyaránt? – kérdezte.
– Igen – vágta rá Kanin habozás nélkül.
– És Sarren?
– Elment. – Kanin nem bocsátkozo részletekbe. – A ke es
szektor régi kórházában vert tanyát és készíte e el a vírust, ha
esetleg keresnétek. Most pedig… – résnyire húzo szemmel
végigmérte a herceget – megte ük, amit kértél. Megtaláltuk az
ellenszert a városod számára. Megtartod a megállapodás rád
eső részét, és elengedsz minket?
Salazar nem válaszolt azonnal. Az íróasztalához lépe ,
gyorsan lefirkanto valamit egy papírcetlire, majd
megnyomta az asztallapon lévő hívógombot. Pár pillana al
később belépe egy őr a terembe, és a herceghez siete .
– Vidd ezeket dr. Emersonnak a lenti kórházba! – utasíto a
Salazar, miközben átnyújto a a papírt és a vérrel teli
fecskendőt az őrnek. – Közöld vele, létfontosságú, hogy azonnal
megkezdje ezzel a munkát. Minden egyéb projekt várhat. És
ha netalán valahogy lába kél az iroda és az alagsor közö , úgy
fogod tölteni rövidke életed hátralévő részét, hogy azt
kívánod, bár sose szüle él volna meg.
Az őr elsápadt. Vasmarokkal szoríto a a fecskendőt és az
üzenetet, gyorsan meghajolt, és távozo . Salazar figyelte,
ahogy becsukódik mögö e az ajtó, azután visszafordult
hozzánk.
– Kanin – Salazar nem éppen barátságosan nézte a másik
vámpírurat –, ez nem ment fel a bűneid alól. Bármit teszel is,
soha semmi nem törli el azt, amit okoztál. I helyben meg
kellene öljelek, és tenni róla, hogy az utódod végignézze, így
teljes mértékben megértené az árulásod súlyosságát.
Egész testemben megfeszültem, szere em volna előkapni a
fegyveremet. Kanin azonban nem mozdult, ezért nyugalmat
erőlte em magamra. De ha Salazar úgy dönt, hogy megint
átver minket, reméltem, hogy felkészült a harcra. Én aztán
biztos, hogy nem fogom ölbe te kézzel végignézni, ahogy
Kanint megölik a szemem lá ára. Amit Sarren művelt Salazar
másik irodájában, az semmiség lesz ahhoz képest, amit én
fogok i .
A herceg és Kanin hosszan farkasszemet néztek egymással,
aztán Salazar sóhajtva elfordult.
– Azonban – mondta olyan hangsúllyal, mintha már maga a
szó is méreg lenne – olyan vagyok, aki állja a szavát, és ti
megte étek, amit kértem tőletek. Ezért betartom az
egyezségünket. Szabadon távozha ok… amint
megbizonyosodom arról, hogy az ellenszer tényleg hatásos.
– És az mikor lesz? – érdeklődö Kanin halkan.
– Hamarosan. – A herceg meghatározhatatlan mozdulatot
te . – Holnap éjszaka, ha szerencsénk van. Addig is i
maradtok a vendégeimként. Ha bármire szükségetek van, a
csicskásaim állnak rendelkezésetekre. Most pedig, ha
megbocsátotok… – a herceg az elbocsátás egyértelmű jeleként
hátat fordíto nekünk, és az ablakhoz sétált – helyre kell
hoznom a városomat.

– ÉS MOST HOGYAN TOVÁBB? – kérdeztem vállat vonva, miután

Salazar irodájából kimentünk a hosszú folyosóra. Kaninra,
Zeke-re és Sakálra néztem.
Sakál a szemét forgatva arrébb lépe .
– Én megyek, és pihenek néhány órácskát anélkül, hogy a
nyavalygásotokat kellene hallgatnom. Jaj, ne bántsd az
embereket, jaj, meg kell mentenünk a menekülteket a
vakondemberektől, jaj, Kanin haldoklik. Eh! – Két kezét feltartva
ado hangsúlyt undorának. – Mindjárt hányok. Lemegyek a
bárba, hogy megszabaduljak e ől az íztől. Ti azt csináltok,
amit akartok.
Azzal a fosztogatók exkirálya sarkon fordult, és
végigmasírozo a folyosón.
Kanin a fejét ingatva figyelte.
– Na és te, Kanin?
Átváltoztatóm fáradtan rám mosolygo .
– Visszavonulok a szobámba, és zárt ajtók mögö
kiélvezem a herceg vendégszeretetét.
– Mármint elkerülöd a többi vámpírt.
– Pontosan. És ajánlom, hogy ti is tegyetek így. Lehet, hogy
amnesztiában részesíte minket a herceg, de a többi vámpír
nem fogja jó szemmel nézni az együ működésünket. Jobb, ha
meghúzzuk magunkat, amíg örökre elhagyhatjuk Új-
Covingtont.
Elhagyjuk Új-Covingtont. És mégis hová mehetnénk? Ezen
töprengtem, ahogy hármasban lementünk a vendégszobák
szintjére. Egészen mostanáig nem gondolkoztam ezen a
kérdésen. Eddig minden erőmmel arra összpontosíto am,
hogy megtaláljam Kanint, majd jö ez a bonyodalom
Sarrennel. Most, hogy megoldo am ezeket, hová megyünk
innen?
– Ezekiel – szólíto a meg Kanin, amivel meglepe .
Megálltunk egy ajtó elő , ami nagyon hasonlíto az én
lakosztályoméra. Úgy tippeltem, hogy a szoba vagy Kaniné,
vagy Zeke-é. Zeke kérdőn a vámpírra néze , mire Kanin
lehalkíto a a hangját.
– Beszélhetnék veled négyszemközt?
Zeke pislogva a szemöldökét ráncolta.
– Ööö… persze. Allie? – kérdezte hozzám fordulva. – Ugye
nem gond?
Megbántva néztem Kaninra. Miért akar Zeke-kel és nem
velem beszélni? Hát nem én vagyok az „ivadéka”? Nem én
te em meg ekkora utat, hogy megtaláljam?
– Miért? – szegeztem nekik a kérdést dacosan. – Én leszek a
téma, igaz?
– Allison! – Kanin ismét az idegesítő mentorhangján szólalt
meg, amitől dühbe gurultam.
– Jól van. – Hátráltam egy lépést, és villámló szemmel
néztem őket. Dúlt bennem a sérte ség, de tudtam, hogy
Kaninnal szemben tehetetlen vagyok. – Jó szórakozást a férfias
csevejhez! A szobámban leszek.
– Allie! – szólt utánam Zeke, de én sarkon fordultam,
végigmentem a folyosón, és meg sem álltam az ajtómig.
A lakosztályomban egy középkorú nő épp a hűtőmet
töltö e fel friss vérzsákokkal egy hűtőtáskából. Amikor
beléptem, összerezzent.
– Jaj, elnézését kérem, kisasszony! – kiálto a, és a
hűtőtáskát felkapva kisiete a konyhából. – A herceg
utasításainak megfelelően feltöltö em a hűtőjét, és ha a koszos
ruhákat a földön hagyja, kimosom és visszahozom őket még
holnap este elő . Talál tiszta ruhákat a szekrényben és az ágy
melle i komódban is.
– Köszönöm – feleltem udvariasan, miközben a nő
hajbókolva igyekeze az ajtó felé, tekintetét a padlóra
szegezve.
 Gondoltam, ez is a vámpírtoronyban élés előnyeihez
tartozik. Lefogadtam volna, hogy elég könnyű hozzászokni,
ha nem bánod, hogy rabszolgákat kell tartanod, és félelemben
kell uralkodnod. És hogy a felbérelt alkalmazo aknak
időnként kiszívják a vérét.
– Ó, és Mr. Stephen gondoskodo róla, hogy megkapja a
könyvét – fűzte hozzá az ajtóban állva. Résnyire húzo
szemmel körbefordultam. A nő az ágy melle i éjjeliszekrényre
mutato . – Azt üzeni, ne felejtse i .
Az éjjeliszekrényhez masíroztam, nem törődve az emberrel,
aki gyorsan becsukta az ajtót. Anyukám könyve, az egyszerű
mese, amit számtalanszor felolvaso nekem, a lámpa ala
feküdt. Vajon miért hagyta volna i Cingár? Hiszen gyűlölt.
Lá am, hogy egy papírfecni kandikál ki a lapok közül.
Kihúztam, és azonnal felismertem Cingár vékony, keszekusza
kézírását.

Allie!
Ez a tiéd. El akartam égetni, de azt akarom, hogy tartsd
meg, mert nélküled nem tartanék i .
Stephen

Összegyűrtem a cetlit, és a földre hajíto am. Elég jól

ismertem Cingárt ahhoz, hogy tudjam, nem azért hagyo
üzenetet, hogy kedves legyen, vagy bocsánatot kérjen a
történtekért. Ez csak egy újabb lépés az ostoba, képzeletbeli
háborújában, amit szerinte vívunk. Azért le a herceg segédje,
mert tud olvasni. Mert én megtaníto am.
Nem érdekelt. Úgysem szennyezhe e be az anyukámról
őrzö emléket. Hamarosan eltűnök innen, és sosem látom
többé. Leráztam magamról a kabátomat, majd
összehajtoga am és lete em azt is, meg a könyvet is a
komódra, hogy i ne felejtsem őket. Miután levete em
szakadt, koszos pólómat és farmeremet, a fürdőszobába
indultam.
Hosszasan zuhanyoztam, azután a padlón halomban fekvő
koszos ruháim helye a szekrényben talált sötét nadrágot és
felsőt húztam magamra. Ezen a helyen minden vámpír feketét
hord? – töprengtem, miközben töltö em magamnak egy bögre
hideg vért a pultnál. Valószínűleg a városi vámpírok
valahogyan felmelegítik a vért – mérget ve em volna rá, hogy
a herceg esténként nem hidegen issza –, de fogalmam sem
volt, hogyan, így legyűrtem úgy, ahogy volt. Ezú al nem
aggaszto , hogy esetleg fertőzö . Zeke vére hatékony
védőoltást jelent Sarren vírusával szemben.
Eltöprengtem Zeke-en. Vajon miről beszélge ek Kaninnal?
Egy nagy titokról? Biztos oka volt, amiért Kanin nem akarta,
hogy fültanúja legyek a beszélgetésüknek. Talán rólam volt
szó. Talán megpróbálta Zeke-et meggyőzni, hogy ostobaság
együ lenni egy vámpírral, mivel már amúgy is leírt mint
makacs, reménytelen esetet, aki nem hallgat a szabályaira, és
nem is követi őket.
A fenébe is, tudnom kelle ! Egyiküknek sem volt oka arra,
hogy bármiről is beszéljenek nélkülem, pláne nem azok után,
amin keresztülmentünk. Hacsak nem rólam volt szó, persze,
ami még inkább arra sarkallt, hogy kiderítsem, miről
beszélge ek. Tudtam, hogy Kanin úgysem mondja el, de
biztos voltam benne, hogy Zeke-et szóra tudom bírni. És
elhatároztam, hogy ha Kanin és ő még a szobában vannak,
akkor muszáj lesz beavatniuk a titokba, mert addig nem
távozom.
Még maradt pár óra hajnalig. A hideg vér maradékát
legyűrve felkeltem, magamhoz ve em a katanámat a székről,
és Zeke keresésére indultam.
A szobáig vezető úton nem találkoztam vámpírokkal a
folyosón. Csupán két ember sürgölődö , felmosókat és
tisztítószereket cipelve. A szoba közelébe érve azonban egy
sunyi mozdulatra le em figyelmes.
Cingár volt az, kivételesen a testőrei nélkül. A
félhomályban lézenge , megpróbált láthatatlan maradni,
mintha nem tudná eldönteni, hogy odamenjen-e bekopogni az
ajtón.
Feltámadt bennem a gyanú. Morogva előrese enkedtem,
de Cingár észreve , elsápadt, és sietve távozo . A sarkon
befordulva eltűnt a szemem elől. Fontolóra ve em, hogy
utánaeredek és szóra bírom, de valószínűleg egyenesen a
herceghez vagy a testőreihez rohant, és nem érte meg a
felhajtást.
Ehelye a faajtóhoz léptem, és határozo an bekopogtam,
az ismerős hangokra számítva. Így jártak, ha még mindig
beszélgetnek. Nem szándékoztam tágítani. Muszáj lesz
elmondaniuk, mi folyik i .
Ám amikor pár másodperccel később Zeke ajtót nyito ,
nem lá am Kanint a szobában. Egy pillanatig csalódo ságot
éreztem, mert tudni akartam, miről beszéltek.
De aztán rájö em, hogy ke esben maradtunk, Zeke és én.
És hirtelen örültem, amiért Kanin nincs i .
– Allie. – Zeke meglepe nek tűnt, hogy lát, bár örült neki.
Nedves, szőke haja és tiszta ruhái arról árulkodtak, hogy ő is
lezuhanyozo . Jól állt neki a fekete, és nem kerülte el a
figyelmemet az sem, ahogy a póló a mellkasára és a bicepszére
tapadt. A katonai mellény eddig eltakarta, hogy valójában
milyen izmos. – Nem számíto am rá, hogy még látlak ma este
– folyta a, majd arrébb lépe , hogy beengedjen. – Valami baj
van?
Megráztam a fejem, és beléptem a szobába. Nagyon
hasonlíto az enyémre: egyszemélyes ágy, fürdőszoba,
teakonyha. Egy kis, kerek asztalon tányér, rajta igazi
ételmaradékok: zöldségek, kenyér, krumplihéj. Elképedtem.
Salazar luxusellátása kis csapatunk egyetlen emberére is
kiterjedt.
– Nem, nincs semmi baj – feleltem Zeke felé fordulva. –
Csak… kérdezni akarok valamit, ennyi.
Zeke elmosolyodo .
– Hadd találgassak! – Becsukta és bezárta az ajtót, majd
félig meglepe , félig beletörődő kifejezéssel az arcán hozzám
fordult. – Tudni akarod, miről beszélge ünk Kaninnal.
Vállat vontam.
– És? – kérdeztem, nem is tagadva. – Miről beszélge etek?
Zeke átvágo a szobán, és tőlem pár lépésre megállt.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy most még nem
árulhatom el?
– Nem gond – vigyorogtam, és lete em tokba rejte
katanámat az asztalra. – Kikényszerítem belőled.
A szemöldöke összeszaladt, a szeme kihívón megcsillant.
– Valóban, vámpírlány? – kérdezte karba te kézzel. – Azt
szeretném én látni!
– Oké, te akartad.
Nekilódultam. A derekamnál fogva elkapo , én átöleltem a
nyakát, és hevesen megcsókoltam. Nem voltak sem határok,
sem kétségek, sem Kanin vagy Sakál, akik ítélkezve figyeltek
volna minket. Csak mi voltunk, ke en, és mindke en tudtuk,
mit akarunk. Nyirkos hajába csúszta am a kezem,
szorosabban hozzá simultam, és ő is hevesebben szoríto
magához.
Éreztem meleg ajkát az enyémen. Éreztem kemény izmait a
pólóján keresztül, a szívverését a mellkasomon. Bár alig pár
perce e em, feltámadt bennem az ismerős sajgás, az éhség.
Zeke illata és melegsége körbeve , elhódíto és
megrészegíte . Amikor a nevemet mormolva lehajolt, hogy
megcsókolja a nyakamat, a szemfogaim akaratlanul is
kicsusszantak az ínyemből. Akartam őt. Érezni akartam, hogy
az életet adó melegség az ereimben folyik. Ismét meg akartam
kóstolni, magamba szívni a lényegét, hogy elfojtsam a belül
dühöngő szörnyeteget.
Zeke nyaka hajlatába szoríto am a számat, éreztem a meleg
bőrt, az ala a lüktető pulzust és életet. Olyan közel volt! Csak
annyit kelle volna tennem, hogy kissé szétnyitom a szám,
épp csak beleharapok, és ismét eláraszt a melegség.
Zeke derekamra font karja megremege , borzongás futo
végig a testén. Mielő elhúzódha am volna, mielő
megre enhe em volna magamtól, egy határozo mozdula al
hátradöntö e a fejét, felkínálva a nyakát. Teljesen
ledermedtem.
Megengedné, érte em meg. Zeke engedné, hogy
megharapjam, hogy igyak belőle. Milyen nyugodt volt, pedig
a fogaim olyan közel voltak a nyakához, az ajkam a torkán.
Várt. Könnyek lepték el a szemem, amikor megérte em.
Valóban elfogadta, hogy mit jelent vámpírnak lenni. Mindent.
A szemfogaim visszahúzódtak, én pedig finoman
megcsókoltam a nyakán lüktető eret… aztán felemeltem a
karom, és lehúztam magamhoz a fejét. Éreztem a
meglepe ségét, amikor az ajkunk összeért. Arra számíto ,
hogy megharapom, készült rá. De fokozatosan ráébredtem,
hogy Zeke közelében emberibb tudok lenni. Valahogy sikerült
megtalálnia és megragadnia a szörnyetegben eltemete
aprócska emberséget.
Jó pár percig hevesen csókolóztunk, azután Zeke
elhúzódo . A tekintete perzselt. Szemügyre ve em, és
tetsze , hogy ilyen közelről látom a pupillája körüli ezüstöt,
ahogy a haja a homlokába hullik.
– Gyere velem Édenbe! – su ogta, le nem véve a szemét az
arcomról.
Kimerülten elmosolyodtam.
– Addig fogsz kérlelni, amíg igent nem mondok, ugye?
– Kérlek! – te e hozzá, és szorosabban magához ölelt. –
Mondj igent! Kaninnal már megvita uk, és ő is jön
természetesen. Erről beszéltünk korábban. Csak nem akarta,
hogy az ő döntése bárhogyan befolyásolja a tiédet. De te is
jössz, ugye? – Kezével a hajamba túrt. – Én nem tudok… nem
vagyok hajlandó nélküled odamenni, Allie. Kérlek, gyere
velünk Édenbe!
– Rendben – sóhajto am, elismerve a vereséget. – Igen.
Persze hogy veletek tartok Édenbe. Tényleg kételkedtél ebben,
ha már te és Kanin is mentek? – Vigyorogva megráztam a
fejem. – Szóval igen, Ezekiel. Veled tartok Édenbe, és
remélhetőleg a tudósaid nem fognak bedobni egy ketrecbe, és
összeszurkálni csövekkel.
Zeke gyorsan és édesen az ajkamra szoríto a az ajkát.
– Nem fognak – biztosíto , majd elhúzódo . – Ígérem. Már
tudják rólad, hogy mit te él értem és a többiekért. És Kanin…
– Vállat vont. – Most már látom, hogy miről beszéltél vele
kapcsolatban. Ő is különbözik a többi vámpírtól. Már látom,
kitől örökölted – cukkolt.
– Vigyázz, még a végén megharaplak, prédikátorfiú! –
Összevontam a szemöldököm, mert eszembe juto valami. –
Várjunk csak! És mi a helyzet Sakállal?
– Sakál. – A tekintete elsötétült. – Ez a másik ok, amiért
Kanin négyszemközt akart velem beszélni. Holnap este
elhagyjuk a várost a herceg tudta nélkül. Sakál nem jön
velünk.
– Magára hagyjuk?
– Kanin világosan az értésemre adta, hogy nem szeretné, ha
Sakál velünk tartana. És ha követ minket, vagy a nyomunkra
bukkan, megöli.
Nagyokat pislogtam.
– Ez kissé túlzás.
– Nem viszem őt Édenbe, Allie. – Zeke hangja elkomorult. –
El tudod képzelni, hogy egy Sakálhoz hasonló legyen Caleb
vagy Bethany közelében?
Elfintorodtam.
– Jogos, értem.
– Hatalmas kockázatot vállalok azzal, hogy téged és Kanint
odaviszlek – vallo a be. – Egy vámpírt beengedni a kapun, az
egy dolog, de ke őt? – Megrázta a fejét. – Ha visszaviszem
Sakált, és árt valakinek, azt sosem bocsátanám meg
magamnak. Ráadásul az édeni fejesek sem bíznának meg
többé egyetlen vámpírban sem. Végeznének veled, Kaninnal és
valószínűleg velem is. Sakál mindannyiunk számára kockázat.
Távol kell maradnia.
– És ha nem ért a figyelmeztetésből, és a vérkötelék
segítségével a nyomunkra bukkan?
– Akkor esélyem nyílik megtartani az ígéretemet – jelente e
ki Zeke vészjóslón, pillantása fagyossá vált. – De szerintem
Sakálnak lesz annyi esze, hogy távol tartsa magát tőlünk,
pláne akkor, ha Kanin is figyelmezteti.
Bólinto am.
Nagyon nem tetsze a terv, és Sakálnak sem fog, de az is
biztos volt, hogy nem vihetjük magunkkal. Zeke-nek igaza
volt. A fosztogatók királya túlságosan megbízhatatlan le
volna Édenben, főleg úgy, hogy o van az ellenszer. Őt
ismerve ellopná, és amint alkalma nyílna rá, elmenekülne.
– És… – átöleltem a nyakát, ala omosnak és fura módon
elvetemültnek éreztem magam – mikor lendül mozgásba ez a
merész terv?
– Pontosan naplemente után. – Félig lehunyta a szemét,
amikor nekidőltem, ajkam súrolta az állkapcsát. – Majd érted
megyünk. Állj készen, gyorsnak kell lennünk.
– Nem gond – mosolyogtam rá lustán. – Vagy i is
maradhatok egész éjszaka.
Zeke légzése felgyorsult.
– Allie… – Úgy tűnt, nem kap levegőt. A szíve úgy vert,
mintha több kilométert futo volna vadul vágtázva. – Én… én
is szeretném. De… azt akarom, hogy jó legyen. – Meleg és
sima tenyerébe fogta az arcomat, hüvelykujjával simoga a a
bőrömet. – Épp most találtunk egymásra megint. Nem akarok
semmi olyasmit tenni, amit később megbánnánk. Ha i
maradsz, nem hiszem, hogy képes lennék… úgy értem… –
Felsóhajto , összeszoríto a a szemét. – Fogalmad sincs,
mennyire nehéz nekem, de… talán nem ez a megfelelő
alkalom. Nem most, egy vámpírtoronyban… velük körbevéve.
– Kinyito a a szemét, és esdeklőn rám néze . – Érted… mit
akarok mondani?
Mosolyogtam.
– Elvörösödtél, ugye tudod?
– Allie! – Zeke hangosan kifújta a levegőt.
Nevetve elengedtem, és hátraléptem.
– Rendben – feleltem, felkapva a tartóba bújtato
katanámat. – Akkor visszamegyek a szobámba, prédikátorfiú.
Egyszerre tűnt megkönnyebbültnek és csalódo nak, de ami
még furcsább, hogy én nem voltam szomorú. Kanin életben
volt. És Zeke is. Minden remény ellenére megtaláltuk az
ellenszert Új-Covingtonban. Másnap hárman elhagyjuk a
várost, és elindulunk Édenbe. Zeke-nek és nekem van időnk.
Nem siet sehová, ahogy én sem.
Az ajtóig kísért. Elfordíto am a kulcsot, és kiléptem a
folyosóra.
– Jó éjt, Zeke!
Távozóban elkapta a csuklómat, és megállíto .
– Várj, Allison!
Megfordultam.
Zeke o állt, a kezemet tartva, arcán érzelmek vihara dúlt,
mintha keresné a megfelelő szavakat. A bőröm bizserge , a
vérem dalolt, ahogy a szemembe néze .
– Azt… azt próbálom elmondani, hogy…
 Mozgásra le figyelmes, ezért arra fordíto a a fejét. Én is
odanéztem, és megint Cingárt pillanto am meg, aki sötét
tekinte el leselkede utánunk a sarokról.
Zeke tétovázo , aztán elengedte a kezemet, és
visszahúzódo a szobába.
– Hagyjuk! – mondta, és egy mosollyal enyhíte a zavarán.
És bár haragudtam Cingárra, amiért megzavart minket, a
bőrömet bizserge e Zeke tekintete. – Nem fontos. Vagyis de,
az… Majd később elmondom. Amint elhagytuk Új-
Covingtont. Ígérem.
Miután az ajtaja becsukódo , felmerült bennem, hogy
megkeresem Kanint, hogy egyeztessük a tervet. De aztán az is
eszembe juto , hogy összefuthatok Sakállal, Cingárral vagy a
herceggel, és most egyikükkel sem akartam találkozni.
Úgyhogy visszamentem a szobámba, egy ideig lapozga am
anyukám könyvét, és addig játszo am vissza a Zeke-kel való
beszélgetést, amíg teljesen az emlékezetembe nem véstem.
Számos alkalommal majdnem visszamentem a szobájába
annak ellenére, amit mondo , amíg lassan eljö a hajnal, ami
meghozta helye em a döntést.
De valami továbbra sem hagyo nyugodni, ahogy
lefeküdtem a takaróra a hatalmas ágyon, és behúztam a
függönyöket. Valami sötét és vészjósló, amitől nehezen
tudtam ellazulni, még egy ilyen helyen is.
Aztán eszembe juto . Sarren. Sarren továbbra is kint
ólálkodo valahol a sötétben. Hol lehet? A takarón fekve
töprengtem. Vajon elhagyta Új-Covingtont? Vagy még mindig
i időzik, ránk várva, bosszúra szomjazva?
A gondolat nyugtalanító volt, de száműztem, mivel az
álmosság kezde legyűrni. Ha Sarren még mindig a városban
van, akkor sem tudo volna bejutni a herceg tornyába anélkül,
hogy ne hívná fel magára minden i eni ember és vámpír
figyelmét. Egész Új-Covingtonban ez volt a legbiztonságosabb
hely. Még Sarren sem le volna képes elbánni egy egész
hadsereggel. Minél tovább maradunk a toronyban, annál
kevésbé árthato nekünk az őrült vámpír és a bosszúszomjas
terve. És Sarrennek meggyűlt volna a baja, ha velem, Zeke-kel
és Kaninnal kell szembeszállnia.
 Csak próbálkozzon, ha mer, gondoltam, ahogy a szemhéjam
lecsukódo , és mélyebbre süllyedtem a sötétségben. Már
elve em a szemét és a karját, Kanin és Zeke mégis életben
maradt. Többé már nem féltem tőle.

MÁSNAP PONTBAN NAPLEMENTEKOR ÉBREDTEM, visszave em a

régi ruháimat – amiket az ígéretnek megfelelően kimostak és
kiteríte ek –, majd vártam Kanint és Zeke-et.
Jó pár perc után elfogo az idegesség. Semmi jelük nem
volt. Hol lehetnek? Vajon a herceg megszegte az ígéretét, és
Kanin ismét lent van a börtönben, ahol kínozzák és éheztetik?
Vajon Sakál rájö , hogy azt tervezzük, hogy hátrahagyjuk, és a
saját kezébe ve e a dolgokat? Igyekeztem megőrizni a
hidegvéremet, nem elképzelni a legrosszabb lehetőségeket, de
ahogy teltek a percek, egyre erősödö a balsejtelmem és a
haragom.
– A rohadt életbe! – motyogtam, miután közel fél óra eltelt,
és egyikük sem mutatkozo . – Nem várok tovább.
Megkeresem őket.
Ellenőriztem, hogy minden nálam van-e – a kardom és
anyukám könyve –, átvágta am a szobán, feltéptem az ajtót,
és majdnem összeütköztem Kaninnal.
– A fenébe, Kanin! – Megtorpantam, és szikrázó szemmel
rámeredtem. – Mégis hol voltál? Már épp indultam, hogy
megkeresselek…
Az arckifejezése lá án elnémultam.
– Gyere velem! – kért halk, fojto hangon.
Azonnal köve em, alig bírtam lépést tartani vele.
– Kanin! Hová megyünk? Mi a baj? – Összevont
szemöldökkel néztem rá. – Hol van Zeke és Sakál? – Nem
felelt, nekem pedig már kocognom kelle , hogy ne maradjak
le. – Hé, megijesztesz!
– Sajnálom. – Kanin szinte su ogo , mire elöntö a jeges
rémület. – Nem mondhatok többet, Allison. Majd meglátod,
ha odaérünk.
A re egéstől zsibbadtan beléptem utána a liftbe, és
figyeltem, ahogy a számok egyesével lefelé peregnek, amíg
elértünk az alagsorba.
Salazar sötét szeme villámokat szórt, amikor beléptünk a
kórházba. Kivételesen nem Kaninra volt dühös, hanem rám.
Azonnal elfeledkeztem a hercegről, amikor meglá am, hogy
Sakál, dr. Emerson és pár őr egy ágy körül állnak a szoba
közepén. Egy magas, vékony alak feküdt rajta, bár nem lá am
pontosan. Az ala a lévő ágyneműt átita a a vér, mire az
agyam sikítva tiltakozo .
Ne! Ez nem lehet ő! A fenébe is, nem lehet ő!
– Ma reggel találtunk rá, a tornyokon kívül – magyarázta
Salazar, hangja feszült volt a visszafojto dühtől. – Idehoztuk,
de már nem tehetünk érte semmit. Csoda, hogy eddig bírta.
Téged hívato , Kanin lánya.
Ne! – fohászkodtam magamban, mert képtelen voltam
megszólalni. Ekkor Salazar, Emerson és az őrök elléptek az
útból, és végre meglá am, ki fekszik az ágyon.
Cingár üveges, fájdalommal teli tekintete elkapta az
enyémet a terem másik végéből, a szeme tágra nyílt, amikor
megláto .
– Allie? – su ogta, és a látványtól a megkönnyebbülés,
hogy nem Zeke az, azonnal re egésbe csapo át. Vér ázta a a
hasa környékét, ami átütö az öltönyén, a bőre krétafehér
volt. A tekintete félelemről és fájdalomról árulkodo , így az
iránta érze keserűségem, haragom és csalódásom azonnal
elillant, amikor felém nyújto a sápadt, vérfoltos kezét. –
Allie…
Odaléptem, és megfogtam a kezét.
– Mi történt? – su ogtam, kétségbeese en szemlélve a
sérüléseit. Már lá am ilyet korábban. Gyomron szúrták, ami
elhúzódó fájdalmat okoz. Már nem sok volt hátra neki. – Ki
te e ezt veled?
– Sajnálom – su ogta Cingár fojto hangon. – Sajnálom,
Allie. Nem tudtam. Sajnálom.
– De mit? – mormogtam.
Megrázkódo és köhögö . Vér bugyogo ki a száján, és
végigcsurgo a nyakán, én pedig az ágy fele Salazarra
meredtem.
– Csináljon valamit! – förmedtem a hercegre. – Van i
orvos. Ne csak álljon o , és nézzen!
A szeme résnyire szűkült.
– Nem szokásom segíteni azokon, akik elárulnak –
jelente e ki, amivel teljesen összezavart.
– Tessék? Elárulta? De hogyan?
– Allie – su ogta Cingár, megszorítva a kezemet. – S…
Sarren – mondta levegő után kapkodva. – Sarren volt.
Visszajö .
Az ereimben megfagyo a vér.
– Sarren te e ezt veled? De hogyan? Mikor?
– Én… veze em oda – folyta a Cingár. – Én veze em oda
Sarrent. Várt ránk. Megígérte… hogy elviszi. Nem tudtam…
hogy le fog szúrni. Sa… sajnálom, Allie.
Elvi e?
– Kit? – su ogtam, de Cingár levegő után kapkodo , a keze
elernyedt, a szeme fennakadt. – Cingár! – motyogtam, és a
gallérjánál fogva megragadtam.
Úgy éreztem, mintha a bensőmet egy éles dró al
hasogatnák.
– Kit? Kit vi el Sarren? Kit vi él oda neki? Kit?
– Zeke-et – su ogta Cingár, és a világ összeomlo
körülö em. – Zeke-et. Most már… Sarrennél van.
– Te rohadék! – morogta valaki a hátam mögö , talán Sakál,
de már képtelen voltam tisztán gondolkodni. Erre a… valamire
meredtem, erre a lényre, akiről egykor azt gondoltam, hogy
ember.
– Azt mondta… tudni fogod… hol találod. – Alig hallo am.
Sarren elvi e Zeke-et. Zeke egész este vele volt. – Azt
mondta… o lesznek, ahol… levágtál belőle egy darabot.
A kórház. Sarren a régi kórházban lesz. És Zeke is. Élve.
Életben kelle lennie.
– Csak azt akartam… hogy láss – folyta a ez a valami
könyörögve. – Azt… akartam, hogy tudd… hogy nem vagyok
haszontalan. Hogy én is lehetek olyan… erős, mint te. Csak
annyit akartam, hogy megláss. Csakis… engem.
– Megtörtént. – Zsibbadtan felkeltem az ágy mellől. –
Látlak.
– Allie…
 – Rohadj meg, Cingár! – su ogtam, és elfordultam.
Fuldokló hangot hallato , a karomba kapaszkodo , de én
kiszabadíto am magam. Kanin az ajtónál állíto meg komor
arccal, én pedig hátranéztem a vállam fele . A test
visszahanyatlo a párnákra, a vizenyős kék szempár
éle elenül meredt a mennyezetre. Egyik fakó karja lelógo az
ágyról.
Semmit sem éreztem. Az a test nem volt sem a barátom, de
még ismerősöm sem. Egy idegen volt. Visszafordultam, és
Kanin melle kiviharzo am az ajtón, magam mögö hagyva a
hullát, akit egykor ismertem.
 22. FEJEZET

– ALLISON! – Kanin dörgedelmes hangjára megtorpantam,

pont a liftajtók elő .
Átváltoztatóm szinte soha nem emelte fel a hangját, de
amikor igen, akkor vagy ledönt a lábadról az ereje, vagy
megtorpanásra késztet. Megfordultam, és figyeltem, ahogy
megfejthetetlen arckifejezéssel felém masírozik.
– Nem rohanhatsz csak úgy el, hogy egyedül nézz szembe
vele! – közölte halkan. – Ha vársz, Sakál és én is veled tartunk.
– Várjak? – csikorga am a fogaimat, tekintetemet a fémajtó
fölö i kivilágíto számokra szegezve. Káromkodva sürge em
őket, hogy peregjenek gyorsabban. – Nincs idő várni! Meg kell
találnunk őket, most rögtön.
A lift csilingelt, én pedig megindultam előre, de Kanin a
vállamnál fogva megragado , és visszatarto .
– Figyelj rám! – kérte, és kissé megrázo . – Most muszáj
rám hallgatnod! Ezekiel már órák óta Sarrennel van.
Ke esben. Tudja, hol van Éden. Tudja, hogy a tudósok
dolgoznak az ellenszeren, és Sarren ki akarja majd szedni
belőle az információkat. Allison… – Kanin megszoríto a a
vállamat – fel kell készülnöd arra, ami ránk vár. Nem
hagyhatod, hogy tönkretegyen.
Hevesen megráztam a fejemet.
– Nem. Nem, Zeke o lesz! Nem lesz semmi baja.
– Sarrenről beszélünk – emlékeztete Kanin, szokatlanul
gyengéd hangon. – Lá ad, mit te velem. Tudod, mire képes.
Az embered erős. De akkor is csak… egy ember. És Sarren érti
a dolgát. – A hangja még jobban ellágyult. – Ilyen a világunk,
Allison. Fájdalom, vér és halál. Pontosan ezért akartam, hogy
megtartsd a három lépés távolságot. Hogy ne ragaszkodj
senkihez. – Elengede és kiegyenesede , de sötét szeme
továbbra is fogva tarto . – Fel kell készülnöd – folyta a
halkan –, mert bármit is találunk, bármit is látsz vagy hallasz
majd, az a legszörnyűbb képzeletet is felülmúlja. Megérte ed?
– Igen – sziszegtem, és könnyek ége ék a szemem.
Mert most is, mint mindig, igaza volt. Igaza volt Sarrennel
és a vámpírlét első szabályával kapcsolatban is. De most már
túl késő volt. Ragaszkodtam valakihez. És ha Zeke meghal,
fogalmam sem volt, hogy mihez kezdek.
– Hát – dünnyögte Sakál, miközben csatlakozo hozzánk a
liftajtóknál –, gondolom, most már hiába jövök azzal, hogy én
megmondtam. Tudtam, hogy le kelle volna tépnem annak a
ványadt rohadéknak a fejét, amikor megvolt rá az esély.
Vissza a peremre, mi? – Felnyögö , és már-már szánakozón
néze rám. – Legyen! Menjünk, nézzük meg, van-e még mit
megmentenünk.

CSEND HONOLT A KÓRHÁZ TERÜLETÉN, amikor átosontunk rajta:

sem véresek, sem fertőzö emberek, egyáltalán semmi. Erősen
havazo , a pelyhek belepték a korábbi nyomokat, a miénket
és Sarrenét is. Nem lá am sem vért, sem dulakodás jelét a
kórház bejáratánál és a romos előtérben. Nem tudtam, hogy ez
jó vagy rossz, de azért reménykedtem.
Ám amint kinyito uk az utolsó helyiségbe vezető ajtót, a
helyzet megváltozo .
Zeke vérének illata mindent betöltö , azonnal megéreztem,
ahogy kinyílt az ajtó. A gyomrom felfordult, a lábam
rogyadozo , de kényszeríte em magam, hogy lépjek be a
szobába, ahol re egve körbenéztem. Hol lehet? Vajon Sarren
cellába zárta? Kikötözte? Hol…? És aztán meglá am.
A szíjakkal és vastag bőrpántokkal felszerelt ágy a szoba
közepén állt, a fényszóró sugarában. Vérben úszo , ahogy a
melle e lévő kocsin heverő eszközök is, és a padlót is vörös
csíkok boríto ák. Test nem volt. A szíjak üresen lógtak, az ágy
közepén egy furcsa, lapos, szögletes valami hevert. Egy apró,
fényes tárgy feküdt rajta, amin megcsillant a fény. Halványan
ismerősnek tetsze .
Zsibbadtan odamentem az ágyhoz, és lenéztem a közepén
fekvő holmira. Egy furcsa, hordozható számítógép volt, a
járvány elő i időkből. De nem az ősrégi számítógép kelte e
fel a figyelmemet, hanem ami rajta volt.
Zeke vérrel boríto ezüstkeresztje.
Önkívületben felkaptam, nem igazán érte em, mire véljem.
Zeke-é volt, az illata eszembe ju a a őt. Viselte, amikor
utoljára lá am. Előző éjszaka még jól volt. Élt, mosolygo ,
csókolóztunk.
A kezem magától mozdult, mintha valaki máshoz tartozna.
Felnyito a a számítógép tetejét. Ahogy a képernyő életre
kelt, finom ka anás hallatszo , azután fojto , surrogó hang a
gép belsejéből.
– Üdv, kismadár! – Sarren halk, testetlen hangja kicsinek és
jelentéktelennek tűnt a képernyő alól áradva. – A ól tartok, a
számítógépen lévő kamera megadta magát, úgyhogy be kell érnünk a
hangfelvétellel. Sajnálatos. Pedig nagyon szere em volna
megmutatni neked, hogy mivel foglalatoskodom. De talán egy dal
többet mond ezer képnél, nemde? Mutasd meg, miről beszélek,
Ezekiel! Énekelj nekünk!
Hátborzongató, gyomorszorító üvöltés hangzo fel, amitől
olyan erősen ökölbe szorult a kezem, hogy Zeke keresztje
felsérte e a tenyeremet. Már-már nyúltam, hogy lecsapjam a
képernyőt, de kényszeríte em magam, hogy ne mozduljak,
hogy végighallgassam Zeke fájdalmát, amíg a sikoly végül
elhalt, és a helyét gyötrelmes zihálás ve e át.
– Igazán büszke lehetsz, kismadár. – Sarren hangja kegyetlenül
és lelketlenül áradt a gépből. – Figyelemre méltón kitartó. Sosem
gondoltam volna, hogy képes ilyesmire egy ember. De gyanítom,
lassan eléri a tűrőképessége határát. Szere em volna, hogy i legyél
az utolsó pillanatokban, hogy megértsd, milyen sokat veszte él. Így
igazságos, elvégre te elve ed a karomat. Egy férfi nagyon tud
ragaszkodni a karjához. Nos, folytathatjuk?
Halk, fémes pendülés hallatszo , mintha Sarren felve
volna egy apró, csillogó tárgyat.
– Ezekiel – búgta. A hangja most távolabbról hallatszo ,
biztosan megkerülte az asztalt. – Eddig is fagga alak, de talán
most már végre hajlandó vagy beszélni velem. Hogyan élted túl a
vírust? Hol találtad az ellenszert?
– Nem… tudom.
Az ajkamba haraptam, olyan erősen, hogy vér ízét éreztem.
Zeke összeszoríto a a száját, fojto an su ogo . Az illata
körbeve , befészkelte magát a gondolataim közé. Lá am őt az
asztalhoz szíjazva, fájdalmas tekintetét, ahogy Sarren fölé
hajol valamivel, amin megcsillan a fény.
– Nem tudod? – ismételte meg Sarren gúnyos, meglepe
hangon. – Sakál szerint gyakorlatilag fél lábbal a sírban voltál.
Egész biztos, hogy nem emlékszel?
Sakál káromkodo a hátam mögö . De mielő
megérthe em volna, mit mond, fájdalmas kiáltás harsant az
elő em fekvő gépből. Megdermedtem, a vér megfagyo az
ereimben, miközben vártam, hogy az üvöltés véget érjen. De
nem így történt. Hosszú percekig kitarto , áradt, néha
fuldokló, ziháló zokogássá enyhült, aztán a fájdalom
elviselhetetlen magasságokba csapo át. Egy másodpercig
észleltem, hogy Kanin dermedten áll melle em, lehunyt
szemmel, mintha a saját nyomorúságára emlékezne. De egy
idő után csak a számítógépből áradó lélekölő hang maradt,
olyasvalakié, aki meg akar halni.
Édes istenem, Zeke! Könnyek csorogtak az arcomon. Olyan
erősen szoríto am ökölbe a kezem, hogy éreztem, vér csöpög
a tenyeremből. Kérlek, áruld el neki! Csak mondd el neki, amit
tudni akar.
Végre, végre elhallgato . Pár percig csakis Zeke reszkető,
ziháló lélegzetét lehete hallani.
– Most pedig, Ezekiel – su ogta Sarren, vészjóslón nyugodt
hangon –, utoljára kérdezem: hol találtad azt az ellenszert? És ha
hazudsz, egész éjszaka folytatjuk. És az utána következőn. Meg az
után. És az után. Rengeteg időm van.
Zeke levegő után kapkodo , aztán mérhetetlen
fájdalommal és a vereségtől sújtva azt su ogta:
– Édenben. Az ellenszer… Édenben van.
– Ohó… – recsegte Sarren. – Ez már tetszik. Nos, kis herceg,
végre közeledünk a célhoz. Még egy kérdés, és aztán véget vetek a
szenvedéseidnek, és megkapod a jutalmadat. Szeretnéd? Szeretnéd,
hogy véget érjenek a fájdalmak?
Felhangzo Zeke fájdalmas, véres köhögése.
– Csak… ölj meg! – su ogta fojto an. – Essünk túl rajta!
– Nemsokára, kis herceg. Nemsokára. Csak még egy kérdés. –
Sarren egy ka anással lete e a kínzóeszközt.
Lá am magam elő , ahogy Zeke-hez hajol, arcuk szinte
súrolja egymást, és ellentmondást nem tűrő hangon azt
su ogja:
– Hol van Éden?
Zeke nagy levegőt ve , de nem felelt. Sarren várt egy kicsit,
azután kuncogo .
– Ó, Ezekiel! Pedig szépen haladtál. Ne most hagyd abba! – Zeke
továbbra sem mondo semmit, mire Sarren fenyegető és
ijesztő hangon folyta a. – Három másodperc, kis ember. Utána
azt fogod kívánni, hogy bár meg se szüle él volna. Mert a fájdalom,
amit eddig éreztél, kellemes félálomnak fog tűnni ahhoz képest, amit
tenni készülök. Biztos vagy benne, hogy tényleg ezt akarod? Egy.
– Allison! – szólíto meg Kanin halk, feszült hangon. –
Csukd le a laptopot! Ne akard hallani.
– Ke ő.
Kinyújto am a karom, de aztán a fejemet rázva
megtorpantam.
– Nem – su ogtam hátralépve, Zeke keresztjét szorongatva.
– Tartozom neki ennyivel, hogy emlékezzek rá.
– Három.
Felkészültem a legrosszabbra.
De rosszabb volt. Sokkal, sokkal rosszabb.
Úgy tűnt, hogy mindörökké tart, és Zeke sikolyai pusztán
azért haltak el, mert a torka túlságosan berekedt. Szere em
volna lehunyni a szemem és becsukni a fülem. Késztetést
éreztem, hogy lecsapjam a képernyőt, és véget vessek a
sikolynak, a kiabálásnak, a sírásnak, amik lassan beleégtek a
tudatomba.
De nem te em. Csak álltam o , miközben forró, véres
könnyek csorogtak az arcomon, a fájdalom vihara pedig
végtelen és kitartó hurrikánként tombolt körülö ünk. A
torkom megfájdult, egész testemben reszke em a fiúért, aki
mindennél fontosabb volt számomra, miközben ő sikolto ,
vérze és a halálért könyörgö , de nem tudtam neki segíteni.
Amire véget ért, kimerültem, elzsibbadtam. Csakis a
számítógépből áramló szavakat figyeltem, Sarren könyörtelen,
érzéketlen hangját. És Zeke-et, aki vértől fuldokolva levegőért
kapkodo .
– Ez még nem a vége, kis ember. Ó, dehogy! Ez csak emlékeztető,
hogy bármikor abbahagyhatom. Nekem aztán mindegy. Rengeteg
időnk van, és még csak most lendültem bele.
– Elég! – nyögte Zeke. – Az isten szerelmére, elég! – Zihálva
zokogo , a hangja megtört és üres volt. – Elmondom. Isten
bocsássa meg… Elmondom. Csak… hagyd abba!
Majdnem összerogytam, annyira megkönnyebbültem, hogy
vége. Ismét Sarren szólalt meg, győzelemi as hangon.
– Hol van!
– Egy szigeten – su ogta Zeke. – Éden… egy sziget, az Erie-tó
közepén.
– Hazudsz, kis ember – sziszegte Sarren, mire Zeke
félelemmel és re egéssel átitato , fojto hangot hallato . –
Mondd meg, hol van valójában, vagy ismét végigcsinálom ezt veled,
visszafelé.
– Ne! – esdekelt Zeke megtört hangon. – Kérlek! Nem adhatok
más választ, mert tényleg o van. Jaj, istenem…
Kihallo am a hangjából a teljes kétségbeesést, hogy gyűlöli
magát.
– Mindenkit elárultam. Ölj már meg végre! Hagyj meghalni!
Hallo am, hogy Sarren mosolyog.
– Úgy lesz, kis ember. Hamarosan nem érzel majd semmit. Édes
feledés. De mielő örök éjszakát bocsátok rád, szeretnél elbúcsúzni!
Feltételezem, hamarosan megérkeznek a barátaid. Lehet, hogy a
kismadár szeretné még utoljára hallani a hangodat. Van valami, amit
elmondanál neki, mielő jó éjszakát mondunk!
– Allie – lehelte Zeke re egve. Szere em volna megragadni
a kezét, és soha többé nem elengedni, de természetesen nem
volt o . Csak a hangja, az utolsó szavai. – Sajnálom – su ogta,
és hallo am, hogy sír. – Sajnálom. Nem voltam elég erős. Nem
tudtam… – Zihált, komor elkeseredéssel beszélt. – Meg kell
állítanod. Ne hagyd, hogy eljusson Édenbe! Azt tervezi, hogy…
áááá!
A hangja újabb sikolyba fulladt, mintha Sarren azzal
hallga a a volna el, hogy valami éleset a bőrébe vágo . Erre
nem számíto am, összerezzentem, minden erőmmel
markoltam a keresztet.
– Ejnye, ejnye! – feddte meg Sarren, ahogy a kiabálás elhalt.
– Ne rontsuk el a meglepetést! Szeretnél még valamit mondani,
mielő megöllek, kis herceg?
– Allison – zihálta Zeke, egyre gyengülő hangon – nem
bánok… semmit… ami köztünk történt. Csak azt kívánom… bár
több időnk… le volna… hogy velem együ láthasd Édent.
Korábban el kelle volna mondanom neked… – Elnémult,
levegőért kapkodo , aztán szelíd, de határozo hangon
folyta a. – Allie, sze… szeretlek.
Ne, Zeke! A kezembe teme em az arcom, éreztem, hogy
Zeke keresztje a bőrömbe nyomódik, és sírtam. Sira am
magamat, Zeke-et, ezt az elcsesze világot, amibe
beleszüle ünk. Az elvesztegete esélyeket, a kimondatlan
szavakat és a reményt, ami olyan vakítónak és biztosnak tűnik
az egyik pillanatban, de olyan könnyen kialszik a másikban.
– Vigyázz mindenkire Édenben! – su ogta, én pedig reszketve
álltam o , igyekezve gátat vetni a könnyek áradatának. –
Mondd meg nekik, hogy… sajnálom, hogy nem tudtam visszamenni.
De… hamarosan az apámmal leszek. Mondd el Calebnek és
Bethanynek, hogy ne sírjanak. Egy nap… ismét látjuk majd
egymást. És aztán már… csak az örökkévalóság marad.
– Pazar – mondta Sarren. – Igazán szívszaggató. Szép
búcsúbeszéd. De ideje elköszönni, kis herceg. Készen állsz?
Zeke hangja most már nyugodtan csenge . Nem félt.
– Igen.
– Akkor hadd oldjalak fel e halandó kötelékből, és küldjelek
finoman az örök éjszakába.
Nem hallo am a pillanatot, amikor Sarren véget vete Zeke
életének. Csak a lélegzését hallga am, ami először szaggato
volt, majd felgyorsult, mintha már nem kapna levegőt. Végül
 j gy p g g
egy fájdalmas, lassú levegővétel következe , ahogy az utolsó
lélegzet elhagyta a tüdejét, azután Ezekiel zihálása
visszafordíthatatlanul elhallgato .
– Jó éjt, kedves herceg! – búgta Sarren, a hangja szinte
simogato .
A felvétel egy ka anással megállt.
 EPILOGUS

A KIHALT ÚT SZÉLÉN ÁLLTAM, visszanéztem Új-Covington külső

falára, a hó a hajamat és a ruhámat tépázta. Ebből a
távolságból alig lehete látni a távolban derengő
vámpírtornyokat a hóesés és a sötét mia . Halványan
csillogtak a viharban, kicsinek és jelentéktelennek tűntek a
mögö ük húzódó végtelen vadonban. A lábamnál futó út az
egykori külvárosok felé kanyargo , ahol vesze ek ólálkodtak,
készen arra, hogy rávessék magukat a gyanútlanokra. Az út
eltűnt a sarkon, szinte láthatatlanná vált a hóban, de nem
törődtem vele. Tudtam, hová megyünk.
A szél felerősödö , belekapo a kabátomba, és
jégdarabokat sodort az arcomba. Nem éreztem. Zsibbadt
voltam, kívül-belül. Mintha valami belém nyúlva elhessente e
és teljesen kiolto a volna azt az apró reményt és melegséget,
amihez kétségbeese en ragaszkodtam. Egy könnycseppet sem
ejte em azóta, hogy távoztunk a laborból. Végigmentünk a
kihalt alagúton, és a megsemmisítési zónát elhagyva végre
kiszabadultunk Új-Covingtonból. A könnyeimet, az
érzelmeimmel, az emlékeimmel és a reményemmel együ
addig nyelte magába a sötétség, amíg végül már képtelen
voltam bármilyen érzelemre.
Léptek ropogtak a hóban, és Kanin néma, mozdulatlan
árnyként odalépe mellém. Egy szót sem válto unk a labor
óta. Közvetlenül Zeke halála után térdre rogytam, a keresztet
szorongatva sikíto am, és addig ütö em az öklömmel a
padlót, amíg éreztem, hogy eltörnek az ujjaimban a csontok.
Mindkét vámpír némán hátrébb húzódo és békén hagyo .
Őrület le úrrá rajtam, előve em a katanámat, és
megsemmisíte em a helyiséget: szé örtem az üvegeket,
darabokra szagga am mindent, vágtam, csapkodtam és
sikíto am haragomban.
Amikor végeztem, gyűlöle ől reszketve megálltam a
pusztítás közepén, és éreztem, hogy ölnöm kell. Előtört
belőlem a szörny, és átváltozta a a fájdalmamat bosszúvá.
Ezek vagyunk, su ogta, könnyítve a kétségbeesésen, ami félő
volt, hogy összeroppant. Vámpírok vagyunk. Nem emberek, nincs
szükségünk emberi érzelmekre, sem arra, hogy kötődjünk emberi
lényekhez. Ezzel pontosan tisztában voltál az elejétől fogva.
Igen. Allie, a peremlakó pontosan tudta ezt, még az
átváltozása elő . Megpróbált figyelmeztetni, hogy tartsak
távolságot, hogy óvjam meg a szívemet.
Megtanultam a leckét. Szörnyeteg vagyok. Ezt soha többé
nem fogom elfelejteni.
– Tudod, igazad volt – mondtam Kaninnak, ahogy
mindke en Új-Covingtont néztük, a helyet, ahol szüle em,
meghaltam, és ahol megszabadultam az emberségem utolsó
morzsájától. A hangom érzéketlenül, ridegen csenge , nem
ismertem magamra. – Szörnyetegek vagyunk. Az emberek
csak ételek. Ostoba voltam, hogy olyan sokáig küzdö em
ellene.
Kanin egy pillanatig hallgato , aztán rendkívül szelíden azt
kérdezte: – Szerinted azzal megőrizheted az emlékét, ha ehhez
folyamodsz? – Mégis mit akarsz tőlem? – fordultam a
vámpírúrhoz, résnyire húzo szemmel. – Te magad mondtad,
hogy ne kerüljek közel senkihez, ne alakítsak ki kötődést.
– Valóban – érte egyet Kanin, kerülve a tekintetemet. – De
azt is mondtam, hogy rajtad múlik, milyen szörnyeteg válik
belőled. És amit éjszaka lá am a börtönben, a
menekül áborban, amikor Sarrennel szembenéztünk… az
olyasmit ado , amit régóta nem éreztem. Reményt.
Rámeredtem. Kanin továbbra sem néze rám, inkább a
sötétségen keresztül Új-Covingtont figyelte.
– Azok, akik ilyen sokáig élnek, gyakran beleunnak –
mormogta. – Nehéz ragaszkodni ahhoz, ami emberré tesz
minket. Egyszerűbb elengedni, és azzá a démonná válni,
akinek mindenki tart minket. Azt hi em, már nem érhet
meglepetés. De te képes voltál minden alkalommal meglepni.
– Elnémult, majd halkan, szinte habozva folyta a. – Nem
 j y
mondhatom meg neked, hogyan élj. De… sajnálatos lenne, ha
te is csak egy lennél a szörnyetegek közül. Ha hátrahagynál
mindent, amiért eddig harcoltál.
– Nem megy – su ogtam, a fejemet rázva. – Képtelen
vagyok rá, Kanin. Nem csinálom ezt végig még egyszer. Túl
nehéz elveszíteni valakit, hallani, hogy Zeke… – A torkom
összeszorult, de ekkor a szörnyeteg előretört, és sötét, hideg,
érzéketlen pajzsot vont körém. – Nem csinálom végig még
egyszer – jelente em ki higgadtan. – És ha szörnyeteggé kell
válnom a túlélés érdekében, akkor az leszek, aminek
mindenki tart. Nem érdekel sem Éden, sem a tudósok, sem a
rohadt ellenszer. Csakis az, hogy megtaláljam Sarrent, és
megfizessen azért, amit te .
Kanin nem felelt. Álltunk csendben, a várost figyelve. Egy
perccel később Sakál vált ki a sötétből két ház közül,
vigyorogva.
– Nos, vannak jó és rossz híreim – közölte. – A jó hír az,
hogy a dzsip még o van, ahol hagytuk, és ismét működésre
bírtam a nyavalyást.
– És a rossz? – kérdeztem.
– Valaki ellopta belőle a plüss dobókockákat.
Én az égre néztem, Kanin pedig megindult, elhaladt Sakál
melle .
– Gyertek! – parancsolta, hátra sem pillantva. – Sarren
gyorsan halad, ráadásul előnyben van. Nem vesztegethetjük
az időt, ha még elő e oda akarunk érni Édenbe.
A pólómon keresztül megérinte em a nyakamban lógó kis
ezüstkeresztet. Zeke, gondoltam, és még most is éreztem a
vére illatát a kereszten. Bosszút állok érted, erre megesküszöm.
Sarren kegyelemért fog könyörögni, mielő végzek vele.
Gondoskodni fogok arról, hogy ne felejtse el a nevedet, miközben
meghal. De soha-soha többé nem fogok közel engedni magamhoz
senkit. Te voltál az utolsó. Remélem, hogy bárhol is vagy, boldog
vagy. És ha most látsz, sajnálom, amiért ilyenné váltam.
Kanin megfordult, és bevárt minket a félhomályos sarkon.
Sakál is engem figyelt, könyörtelen sárga szeme ragyogo a
sötétben. Szörnyetegek az éjszakában, pont, mint én.
 Ez vagyok, gondoltam, és megindultam, hogy csatlakozzak
hozzájuk. Ide tartozom, a sötétséghez. Vámpírok vagyunk. És
mindörökké azok maradunk.
A vihar felerősödö , egyre sűrűbben hullo a hó az útra,
miközben hárman – én, a nemzőm és a vértestvérem –
beindíto unk egy öreg, fekete dzsipet, és elrobogtunk
északkelet felé, Éden irányába.

JÖNNEK.
A rémisztően sebhelyes arcú, hórihorgas, vézna alak az
ősöreg furgonnak dőlve elmosolyodo .
Útra keltek. Köve ék a nyomát, köve ék a távoli emberi
város felé, ami megváltást hoz majd az egész világnak. Egy új
kezdet. Tiszta lap mindenkinek. Hamarosan.
Érezte, hogy elszánták magukat arra, hogy megállítsák, a
gyűlöletüket és a haragjukat. Főként… a lányét. Ó, az ő dühe
igazán csodálatos volt. Keze a bal karja puha csonkjára siklo ,
finoman dédelge e. Egykor Kanint vélte méltó ellenfélnek, de
a lány, a dühös, vakmerő, ádáz kismadár még csodásabb volt.
– Már elindult – su ogta, és még szélesebb mosoly ült ki
torz arcára. – Alig várom már, hogy lássam, milyen képet vág,
amikor ismét ránk talál. Az aztán emlékezetes lesz! –
Kuncogva benéze a furgonba, ahol a sötétben egy alak
feküdt a sarokban. – Szerinted is… Ezekiel?
 Írta: Julie Kagawa
A mű eredeti címe: The Eternity Cure – Blood of Éden Book 2
The Immortal Rules © 2013 by Julie Kagawa
Translation copyright © 2020 by Mergl-Kovács Bernade

A szöveget gondozta: Beke Csilla

Borító: Rácz Tibor és Zsibrita László

A soroza erv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 695 2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László
Korrektorok: Deák Dóri, Réti A ila
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővíte , illetve rövidíte kiadásának jogát is. A
kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen ada árolást – nem
sokszorosítható.